/ Language: Hungary / Genre:sf

Nemezis

Isaac Asimov

A férfi ott ült a szobában, egyedül, a világtól elzárva. Odakint csak a csillagok ragyogtak. Közöttük az az egy is a maga kis bolygórendszerével. Tisztán látta lelki szemeivel, tisztábban, mintha átlátszóvá tenné az ablakot és élő valóságában is megpillantaná. Egy apró csillag, rózsásvörös színű, a vér és a pusztulás színe, erre utal a neve is. Nemezis! Nemezis, az isteni megtorlás istennője.

Isaac Asimov

Nemezis

CÉDRUS KIADÓ 1991

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Isaac Asimov: Nemesis

Doubleday, New York, 1989

Fordította Baranyi Gyula

Baranyi Gyula, 1991. Hungarian translation

Prológus

A férfi ott alt a szobában, egyedül, a világtól elzárva.

Odakint csak a csillagok ragyogtak. Közöttük azaz egy is a maga kis bolygórendszerével. Tisztán látta lelki szemeivel, tisztábban, mintha átlátszóvá tenné az ablakot és élő valóságában is megpillantaná.

Egy apró csillag rózsásvörös színű, a vér és a pusztulás színe, erre utal a neve is.

Nemezis! Nemezis, az isteni megtorlás istennője.

Eszébe jutott az a történet, amelyet valamikor még fiatal korában hallott, egy világméretű özönvízről regélő legenda, amely elsodorta a föld színéről a bűneiben elfajzott emberiséget, és csak egyetlen családot hagyott életben, hogy újrakezdjen mindent.

Ezúttal nincs özönvíz. Csak a Nemezis.

Az emberiség elfajulása megismétlődött, és megérdemli az isteni ítéletet. De nem özönvíz fogja elpusztítani Ez túlságosan egyszerű lenne.

De még akik megmenekülnek is — hová mehetnének? Miért van az, hogy nem érez semmi sajnálatot? Az emberiség nem folytathatja a régi módon. Vagy talán amiatt sajnálkozna, hogy a lassú és keserves halál helyett a sokkal gyorsabb véget választotta?

Itt, a Nemezis körül egy bolygó kering. A bolygó körül egy hold. A hold körül pedig a Rotor.

Abban a valahai özönvízben néhány ember egy bárkában talált menedéket. Arról, hogy milyen is lehetett az a bárka, csak homályos elképzelése volt, a Rotor azonban megfelelt annak Ez is biztonságot nyújt az emberek egy válogatott csoportjának belőlük egy sokkal jobb világ fog felépülni.

A régi világ számára azonban — ott van a Nemezis!

Újból maga elé képzelte. A vörös törpe csillagot, amint kérlelhetetlenül halad a maga útján. Őt és a bolygóit nem fenyegeti semmi. Nem úgy a Földet.

Vigyázz, Föld, a Nemezis úton van feléd!

A Nemezis, az Isteni Megtorlás!

I. Marlene

1

Marlene alig múlt egyéves, amikor utoljára látta a Naprendszert. Természetesen semmire sem emlékezett.

Olvasni persze sokat olvasott róla, ám olvasmányai egyszer sem keltették benne azt az érzést, hogy a Naprendszer valaha is része lett volna az ő életének vagy az ő élete annak.

Élete tizenöt évét a Rotoron töltötte. Mindig úgy gondolt rá, mint valami nagy világra. Igaz is, hiszen nyolc kilométer az átmérője. Mióta betöltötte a tizedik évét, azóta ha teheti, mindig szerét ejti, legalább egyszer egy hónapban, hogy testgyakorlás céljából körbejárja az egészet, rá-rátérve néha az alacsony gravitációjú ösvényekre, hogy lebeghessen egy kicsit. Ebben mindig nagy örömét lelte. Lebegett vagy járt, a Rotor csak folytatta vég nélküli útját a rajta lévő épületekkel, parkokkal, gazdaságokkal és persze az emberekkel.

Egy egész napja ráment erre, az anyja azonban nem bánta.

Mert szerinte a Rotor teljesen veszélytelen. „Nem úgy, mint a Föld” — szokta volt mondogatni, azt azonban nem árulta el, hogy a Föld miért veszélyes: „Csak” — ütötte el a kérdést.

Marlene az embereket kedvelte a legkevésbé. Úgy mondják, a legutóbbi népszámlálás szerint hatvan ezren vannak a Rotoron. Túl sok. A soknál is több. Csupa hamis arc.

Marlene gyűlölte azt a sok hamis arcot, jól tudván, hogy egész más rejtezik mögöttük. És még csak szóvá sem teheti ezt.

Néhányszor megpróbálta, amikor még fiatalabb volt, az anyja azonban ilyenkor dühösen ráparancsolt, hogy meg ne próbáljon még egyszer ilyesmit mondani.

Ahogy fölcseperedett, egyre tisztábban látta ezt a hamisságot, csakhogy ekkor már egyre kevésbé törődött vele.

Elfogadta az embereket olyanoknak, amilyenek, és igyekezett minél több időt eltölteni önmagával és a saját gondolataival.

Az utóbbi időben gondolatban sokat foglalkozott az Erythróval, azzal a bolygóval, amely körül csaknem egész életében ott keringett. Maga sem tudta, miért foglalkoztatja úgy ez a bolygó, csak azt vette észre, hogy a leglehetetlenebb időben fogja magát, és ellibeg a megfigyelőtoronyhoz, és csak bámul rá mohón, égve a vágytól, hogy bárcsak ott lehetne, ott, az Erythrón.

Az anyja ilyenkor zsémbesen faggatta, hogy mi vonzót talál ezen a meddő, élettelen bolygón, ő azonban maga sem tudta a választ. Fogalma sem volt róla. „Csak szeretnék ott lenni” — felelte ilyenkor.

Most is azt bámulta itt, egyedül a megfigyelőtoronyban. A rotoriak nemigen járnak ide. Már beteltek a látvánnyal, vélte Marlene, meg aztán valahogy nem is érdekelte őket annyira az Erythro, mint őt.

Ott van, ni, félig világosban, félig sötétben. Homályosan emlékezett rá, hogy évekkel azelőtt, még mint karonülő kisgyermeknek fölhívták rá a figyelmét, amint lassan beúszott a látótérbe, és minden alkalommal nagyobbnak látszott, ahogy a Rotor egyre közelebb került hozzá. Hány éve is már annak?

Így volt e valóban? Hiszen akkor már a negyedik évében járt, így hát emlékeznie kell rá.

Most azonban ezt az emléket — akár valóságos, akár nem — növekvő mértékben elnyomta egy újabb fölismerés, hogy milyen hatalmas is valójában egy igazi bolygó. Az Erythro átmérője meghaladja a tizenkétezer kilométert — mi ehhez képest az ő nyolc kilométerük! Föl sem tudta fogni ezt a méretet. A képernyőn egyáltalán nem látszott olyan nagynak, és Marlene képtelen volt elképzelni, hogy ott áll a felszínén és több száz — vagy talán több ezer — kilométerre is ellát a szeme. Csak azt tudta, hogy szeretne ott állni. Méghozzá nagyon.

Aurinelt nem érdekelte az Erythro, s ez csalódást keltett a lányban. Azzal védekezett, hogy egyéb dolgokkal is törődnie kell, például azzal, hogy fölkészüljön a főiskolára. Már tizenhét és fél éves. Marlene pedig épp hogy elmúlt tizenöt. Ez nem nagy különbség, gondolta dacosan, hiszen a lányok gyorsabban fejlődnek.

Legalábbis így kellene lennie. Végignézett magán, és a megszokott utálattal és csalódottsággal állapította meg, hogy rövid, csutak termetével még mindig gyermeknek vélhetik.

Ismét az Erythróra pillantott, a pompás nagy tányér megvilágított fele lágyvörös fényben izzott. Nagysága szerint akár bolygó is lehetne, holott tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen csak egy hold. A Megas körül kering, és a (nála jóval nagyobb) Megas a bolygó valójában, jóllehet az Erythrót is csak így hívta mindenki. Ketten együtt, a Megas és az Erythro, no meg a Rotor keringenek aztán a Nemezis csillag körül.

— Marlene! — hallotta a kislány a hívást a háta mögül, és a hangban fölismerte Aurinelt. Az utóbbi időben egyre inkább feszélyezte a fiú társasága, és zavarba jött, ha ennek az okára gondolt. Tetszett neki, ahogy a nevét kiejtette. Szabályosan, három szótagként — Mar-lé-ne, az r-et kissé megropogtatva.

Már puszta hallatára is melegség öntötte el.

— Szia, Aurinel — rebegte a fiú felé fordulva, és mindent megtett, hogy ne piruljon el.

A fiú szélesen elvigyorodott.

— Az Erythrót bámulod, ugye?

A lány nem válaszolt. Mi mást is csinálna? Mindenki ismerte a bolygó iránti odaadását…

— Hogy kerülsz ide? („Mondd, hogy engem kerestél” — gondolta magában.) — Anyád küldött — felelte Aurinel.

— („Vagy úgy!”) Minek?

— Azt mondta, hogy rossz hangulatban vagy, és valahányszor elfog az önsajnálat, feljössz ide, és arra kért, hogy keresselek meg, mert minél több időt töltesz itt fönn; annál harapósabb leszel. Mondd, miért vagy harapós kedvedben?

— Egyáltalán nem vagyok harapós. De még ha az volnék is, megvan rá az okom.

— Miféle okod? Ugyan, hisz nem vagy már kisgyerek. Van szád, hogy elmondd, mi nyomja a szíved.

Marlene fölvonta a szemöldökét.

— Köszönöm, elég jól ki tudom fejezni magam. Az ok pedig az, hogy utazni szeretnék.

Aurinel elnevette magát.

— Hiszen eleget utaztál, Marlene. Több mint két fényévet. A Naprendszer egész történetében nem volt még senki emberfia, aki a fényévnek akár csak egy kis töredékét is megtette volna. Bennünket kivéve. Ezért panaszra semmi okod. Hiszen te vagy Marlene Insigna Fisher, a Galaxis Utazója.

Marlene elfojtotta magában a nevetést. Insigna az anyja lánykori neve, és valahányszor Aurinel mindhárom nevét fölsorolta, tisztelgésre szokta emelni a kezét, és megfelelő pofát is vág hozzá, és ezt már jó ideje nem tette. Gyanította, azért nem, mert a fiúnak kezd benőni a feje lágya, és igyekszik felnőtt módra viselkedni.

— Én egyáltalán nem emlékszem arra az útra — hárította el a lány. — Ezt te is tudhatod, és amire nem emlékszik az ember, az nem is fontos. Itt vagyunk, több mint két fényévnyire a Naprendszertől, és sohasem fogunk visszatérni oda.

— Ezt honnan tudhatod?

— Ne viccelj már, Aurinel. Vagy hallottál már valakit is arról beszélni, hogy vissza akar oda térni?

— No és ha így van is, kit érdekel? A Föld már amúgy is túlzsúfolt, mint ahogy az egész Naprendszer is egyre jobban megtelik és kimerül. Mennyivel jobb nekünk itt, ahol urai vagyunk mindannak, amire csak szemet vetünk.

— Egyáltalán nem. Az Erythróra is szemet vetettünk, mégsem költözünk le oda, hogy uralmunk alá vessük.

— Már hogyne tennénk. Hiszen ott van az Erythrón az a nagyszerű munkacsarnokunk. Ezt te is jól tudod.

— Az nem a mienk. Csak néhány tudósé. Én mirólunk beszélek. Bennünket nem engednek le oda.

— Majd annak is eljön az ideje — mondta Aurinel derűsen.

— Persze. Majd ha vénasszony leszek. Vagy a temetőben fekszem.

— Nem olyan sötét a helyzet. Hagyd ezt a zugot, és bújj ki a napra, tedd boldoggá az édesanyádat. Én nem maradhatok itt veled. Nekem dolgom van. Dolorette…

Marlene füle zúgni kezdett, és azt sem hallotta, mit mondott ezután Aurinel. Betett neki az a név, hogy Dolorette!

Marlene gyűlölte Dolorette-et, aki magas volt és — üresfejű.

De hát mit számít az? Aurinel ott legyeskedik a lány körül, és elég csak ránézni, hogy tisztában legyen vele, mit érez Dolorette iránt. És most ide küldték, őutána — micsoda időveszteség! Nagyon jól érezte, hogy pontosan ez játszódik le a fiúban, és azt is megérezte, mennyire szeretne minél előbb visszajutni ahhoz a… Dolorette-hez. (Miért érzi meg ezt mindig? Olyan kínos ez neki néha.) Marlenét egyszerre elfogta a vágy, hogy megsértse a fiút, hogy olyan szavakat vágjon a fejéhez, amelyek fájdalmat okoznak neki. Igaz szavakat persze. Hiszen képtelen volna hazudni neki.

— Sohasem mehetünk vissza a Naprendszerbe — rukkolt ki.

— Én azt is tudom, hogy miért nem.

— Nocsak, és miért nem? — Aztán amikor látta, hogy Marlene tétovázik, hozzátette: — Titok talán?

Marlene csapdában érezte magát. Ezt nem volna szabad elárulnia.

— Nem mondhatom meg — vonakodott. — Erről nekem nem volna szabad tudnom. — Csakhogy alig bírta magában tartani a titkot. Ebben a pillanatban mindenkinek rosszat akart.

— Mondd már meg! Hiszen barátok vagyunk, nem igaz?

— Igazán? — tamáskodott Marlene. — Rendben van, elárulom. Azért nem térhetünk vissza sohasem, mert a Föld el fog pusztulni.

Aurinel nem úgy reagált, mint várta volna. Hangos, nyerítő kacagásra fakadt, és némi időbe telt, mire lecsillapodott. A lány méltatlankodó tekintettel meredt rá.

— Marlene! — szólalt meg végre. — Honnan vetted ezt? Sok rémmesét néztél.

— Nem igaz!

— Akkor hát hogy állíthatsz ilyesmit?

— Úgy, hogy tudom. Megérzem. Abból, amit az emberek mondanak vagy elhallgatnak, abból, amit tesznek, miközben maguk sincsenek tisztában vele, hogy mit tesznek. No meg abból, amit a számítógép közöl velem, ha a megfelelő kérdéseket teszem föl neki.

— No és mi az, amit közöl veled?

— Ezt én neked nem árulom el.

— Nem lehetséges, nincs meg a szikrányi lehetősége sem annak — emelte föl szorosan összezárt két ujját —, hogy csak képzelődöl?

— Egyáltalán nem. A Föld nem most mindjárt fog elpusztulni, lehet, hogy csak évezredek múlva, de mindenképpen elpusztul. — Komor, ünnepélyes arccal bólintott.

— És nincs az a hatalom, amelyik ezt megakadályozhatná.

Ezzel Marlene hátat fordított a fiúnak és faképnél hagyta.

Dühös volt rá, hogy kételkedett a szavaiban. Nem, nem csak kételkedett. Ez több volt annál. Hülyének tartotta őt. Tessék, ez az eredmény. Eljárt a szája, és mit ért el vele? Mindent elrontott.

Aurinel a lány után meredt, kisfiúsan csinos arcáról leolvadt a nevetés, és a homlokán egyfajta zavart érzés gyűrte ráncba a bőrt.

2

Eugenia Insigna a Nemezis felé tartó úton és a megérkezés óta eltelt hosszú idő alatt középkorú hölggyé érett. Az évek során időnként azzal vigasztalta magát, hogy ezt az életért teszi, meg a gyermekei beláthatatlan jövőjéért.

Ez a gondolat mindig lehangolta.

De miért?

Hiszen tisztában volt vele, hogy ez elkerülhetetlenül következik mindabból, amit azóta tettek, hogy a Rotor eltávozott a Naprendszerből. A Rotor minden utasa — csupa önkéntes — tudta ezt. Mindazok, akik nem tudták vállalni az örökre szóló elválást, még indulás előtt elhagyták a Rotort, és ezek között volt…

Eugenia nem fejezte be a gondolatot. Gyakran háborgatta ez a gondolat, de igyekezett mindig elhessegetni magától.

Most itt vannak a Rotoron, de „otthonnak” lehet-e azt nevezni? Marlene számára bizonnyal otthon, hiszen ő semmi mást nem ismert. De számára, Eugenia számára? Neki a Föld és a Hold és a Nap és a Mars az otthona, meg mindazok a világok, amelyek a történelme és az előtörténelme során elkísérték az emberiséget. Ezek elkísérték az életet azóta, hogy megjelent az élet. Még most sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az „otthon” valahol a Rotoron kívül található.

De hát csoda-e, hiszen élete első huszonnyolc esztendejét a Naprendszerben élte le, és huszonegytől huszonhárom éves koráig, ahogy elvégezte az egyetemet, magán a Földön végzett gyakornoki munkát. Különös, hogy időnként milyen makacsul vissza-visszatértek a gondolatai a Földre. Pedig nem szerette a Földet. Nem szerette a tömeget, a gyatra szervezettséget, azt, hogy a nagy dolgokban eluralkodott az anarchia, míg a jelentéktelen dolgokban a kormány mindenáron érvényre juttatta akaratát. Nehezen viselte el a szeszélyes időjárást, a pusztító tengereket, a megsebzett földeket. Hálától túlcsorduló szívvel tért meg a Rotorra — meg egy élettárssal, akivel igyekezett megkedveltetni a maga kis forgó világát, és ugyanolyan kellemessé tenni számára annak rendezett kényelmét, mint amilyen kellemesnek érezte ő, aki beleszületett.

A férje azonban csupán annak kicsinységét vette észre. „Fél év alatt megeszem az egészet” — szokta volt mondani.

De ő maga sem sokkal tovább volt képes magához láncolni a férfi érdeklődését. Üsse kő…

Majd csak elrendeződnek a dolgok. Ha nem is az ő számára. Eugenia Insigna mindörökre elveszett a világok között. De a gyerekek! Eugenia a Rotoron született, és meg tud lenni a Föld nélkül. Marlene is, mondhatni, a Rotoron született, és neki már semmit sem jelent a Naprendszer, kivéve azt az elmosódó tudatot, hogy onnan származik. Az ő gyermekeinek már ennyi sem marad, csak a közöny.

Számukra a Föld meg a Naprendszer elvész a mitikus ködben, és az Erythro lesz lázasan fejlődő új világuk.

Legalábbis így remélte. Marlene már most is az Erythro furcsa bűvöletében él, igaz, hogy csak az utóbbi néhány hónapban, és az is lehet, hogy amilyen hirtelen jött, úgy el is fog tűnni ez a mániája.

Mindent egybevetve, a legnagyobb hálátlanság lenne, ha panaszkodna. Nem volt ember, aki a Nemezis körül el tudott volna képzelni egy lakható világot. A lakhatóságot biztosító feltételek valóban csodálnivalók. Ha ezeket a lehetőségeket egybevetjük a Nemezisnek a Naprendszerhez való közelségével, akkor senki sem hinné, hogy valóban létrejöttek.

A napi jelentésekre fordította a figyelmét, amelyeket a számítógép a fajtájára jellemző végtelen türelemmel föltálalt neki.

Ám mielőtt elkérhette volna az anyagot, lágy hangon megszólalt a ruhája bal vállához tűzött kis gombhangszóró.

— Aurinel Pampas szeretne beszélni önnel. Bejelentés nélkül.

Insigna elhúzta a száját, de aztán eszébe jutott, hogy ő küldte a fiút Marlene után.

— Küldje be — mondta.

Gyors pillantást vetett a tükörbe. Megnyugodott, hogy a külseje elfogadható. A saját szemével fiatalabbnak látta magát a negyvenkét événél. Remélte, hogy mások is így látják.

Badarság, hogy így izgatja a megjelenése, holott csak egy tizenhét éves fiú fog belépni, Eugenia Insigna azonban látta, hogy szegény Marlene milyen szemekkel néz erre a fiúra, és tisztában volt vele, mit takar az a tekintet. Insignának eszébe sem jutott, hogy Aurinel, aki olyan sokat ad a saját külsejére, valaha is másként fog gondolni Marlenére — aki még mindig nem szabadult meg gyerekes pufókságától —, mint egy mulatságos gyermekre. Ám ha Marlenét csalódás várja is ebben a dologban, nem szabad, hogy azt érezze, mintha az anyjának bármi része is lenne ebben a csalódásban avval, hogy esetleg nem volt elég bűbájos a fiúhoz.

„Úgyis engem fog okolni” — sóhajtott föl Insigna, amint belépett a fiú, akinek a mosolyában még ott bujkált a kamaszos félszegség.

— Nos, Aurinel — fogadta a fiút —, megtaláltad Marlenét?

— Igen, asszonyom. Pontosan ott, ahol ön mondta, és átadtam neki az üzenetét, hogy bújjon elő onnan.

— És milyen hangulatban van?

— Ha tudni akarja az igazat, dr. Insigna, nem tudnám meg-mondani, hogy nem depresszió-e, vagy valami más, de fura gondolatokat forgat a fejében. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha elmondanám önnek.

— Hát én sem szeretnék olyan színben föltűnni, hogy kémeket küldök a nyakára, de gyakran előfordul, hogy fura gondolatokon rágódik, és én nyugtalankodom miatta. Kérlek, áruld el, mint mondott.

Aurinel megrázta az üstökét. Aztán megadta magát.

— Rendben van, de aztán meg ne tudja, hogy eljárt a szám.

Igazán hibbant állítás. Azt mondta, hogy a Föld el fog pusztulni.

Azt várta, hogy Insigna nevetni fog. De hiába.

Ehelyett kirobbant belőle:

— Micsoda? Hogy jutott eszébe ilyesmi?

— Fogalmam sincs, dr. Insigna. Tudja, milyen eszes gyerek, de néha vannak ilyen fura ötletei. De az is lehet, hogy csak ugratott.

— Lehet, hogy pontosan ezen mesterkedett — kapott a szón Insigna. — Elég furcsa humorérzékkel van megáldva. Ezért jól figyelj ide! Nem szeretném, ha erről bárkinek is említést tennél. Nem akarom, hogy mindenféle ostoba szóbeszéd szárnyra kapjon. Érted, mit akarok mondani?

— Természetesen, asszonyom.

— Komolyan mondom. Egyetlen szót se.

Aurinel élénken bólogatott.

— De köszönöm, hogy elmondtad, Aurinel. Okosan tetted.

Majd én beszélek Marlene fejével, és megtudom, mi bántja — és nem fogom elárulni, hogy szóltál nekem.

— Köszönöm — hálálkodott Aurinel. — Csak még egyetlen szót, asszonyom.

— Tessék, ki vele!

— Valóban el fog pusztulni a Föld?

Insigna hosszan nézett a fiúra, aztán mesterkélten elnevette magát.

— Ugyan, dehogy. És most elmehetsz.

Insigna elkísérte őt a tekintetével, és őszintén szerette volna, ha ennél meggyőzőbb tagadással rukkolt volna elő.

3

Janus Pittnek sokat segített a Rotor főbiztosi hatalmának elnyerésében tekintélyt parancsoló megjelenése. A telepek szervezésének kezdeti időszakában főleg olyan embereket kerestek, akiknek a testmagassága nem lépi túl az átlagot.

Így akartak takarékoskodni az egy főre jutó hellyel és anyaggal. Végül is fölöslegesnek bizonyult ez az óvatosság, és föl is hagytak vele, ám a korai telepesek génjei átörökítették ezt a hajlamot, és az átlag rotori még mindig egy-két centiméterrel alacsonyabb, mint a későbbi telepek polgárai.

Pitt azonban kitűnt magas termetével, grafitszürke hajával, hosszúkás arcával, mélykék szemével és ötvenhat évéhez képest még mindig jó formában lévő testével.

Pitt fölpillantott és rámosolygott a belépő Eugenia Insignára, de láttára most is elfogta a szokásos, kissé kényelmetlen érzés. Eugenia mindig fölkeltette maga körül ezt a kényelmetlen, sőt fárasztó érzést. Mindig előhozakodott valamilyen nehezen megfogható, nagybetűs Üggyel.

— Hálás vagyok, Janus, hogy ilyen gyorsan fogadsz.

Pitt kikapcsolta a számítógépét, és hogy oldja a feszélyezettséget, hátradőlt a székében.

— Jöjj csak — üdvözölte az asszonyt —, köztünk nincs helye semmilyen formaságnak. Hiszen már rég ismerjük egymást.

— És sok sót megettünk együtt — helyeselt Insigna.

— Meg, bizony — mondta Pitt. — És hogy van a lányod?

— Ami azt illeti, éppen őróla akarok beszélni veled. Védve vagyunk? Hogyhogy védve vagyunk? — vonta föl a szemöldökét Pitt. — Mit kellene megvédenünk, és kitől?

A kérdés egyből eszébe juttatta Pittnek azt a furcsa helyzetet, amelybe a Rotor belecsöppent. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy egyedül van a világegyetemben. A Naprendszer több mint két fényévnyire van onnan, és több száz vagy akár több milliárd fényévnyi körzetben egyetlen értelmes lényeket hordozó világ sem található.

Az egyedüllét és a bizonytalanság érzése még csak ki-kitör-het a rotoriakon; amitől viszont egyáltalán nem kell tartaniuk, az a külső beavatkozás bármilyen formája. Legalábbis nem nagyon kell tartaniuk, igazította ki magát Pitt.

— Jól tudod — érvelt Insigna, mit kell védeni. Épp te voltál az, aki mindig megkövetelted a titkolózást.

Pitt bekapcsolta a védőmezőt.

— Kezdjük megint elölről? Kérlek, Eugenia, hiszen már egyszer mindent elrendeztünk. Már akkor elrendeztük, amikor tizennégy évvel ezelőtt útra keltünk. Tudom, hogy néha még most is eltöprengsz rajta…

— Azt mondod, hogy eltöprengek rajta? Miért ne? Hiszen az én csillagom — intett a kezével, mintegy a Nemezis irányába. — Az én felelősségem.

Pitt álla megfeszült. „Muszáj megint elővenni ezt a régi nótát?” — gondolta. Fennhangon azonban azt mondta:

— Védve vagyunk. Nos, mi miatt fáj a fejed?

— Marlene. A lányom. Valahogy tud róla.

— Miről tud?

— A Nemezisről meg a Naprendszerről.

— Honnan tudhatna? Hacsak te nem mondtad el neki?

Insigna csüggedten széttárta a karját.

— Már hogy mondtam volna el neki, de nincs is rá szükség.

Nem tudom, hogyan, de Marlene valahogy mindent meghall és meglát. És azokból az apróságokból, amiket meghall és meglát, kikövetkezteti az egészet. Mindig is képes volt erre, ám az utolsó évben sokkal veszélyesebbé fajult a dolog.

— No és, hiszen csak tapogatózik, és néha a vak tyúk is talál szemet. Mondd meg neki, hogy téved, és tegyél róla, hogy ne járjon el a szája.

— Csakhogy már elmondta egy fiatalembernek, aki elárulta nekem. Én is tőle tudom. Aurinel Pampas. A család barátja.

— Ó, igen. Valahonnan nekem is ismerős. Mondd meg neki, hogy ne vegye komolyan egy kislány fantáziálását.

— Már nem kislány. Tizenöt éves.

— Biztosíthatlak, hogy az ő számára még csak kislány.

Említettem, hogy én is ismerem azt a fiatalembert. Az a benyomásom, hogy mindenáron megjátssza a felnőttet, és emlékszem rá, hogy amikor én is annyi idős voltam, a tizenöt éves kislányokat semmibe vettük, különösen ha…

— Értelek — fojtotta bele a szót Insigna dühösen. — Különösen, ha kicsik, kövérek és jelentéktelenek. Mit számít az, hogy fölöttébb értelmesek?

— Neked meg nekem? Persze hogy számít. De Aurinelnek bizonnyal nem. Ha kell, én beszélek a fiúval. Te pedig Marlenével. Mondd meg neki, hogy az egész dolog nevetséges, és nem is igaz, és hogy ne terjesszen nyugtalanító meséket.

— De mi van akkor, ha valóban igaz?

— Ez most nem érdekes. Figyelj ide, Eugenia, nekünk éveken keresztül titkolnunk kellett ezt a lehetőséget, és jobb lenne, ha ezentúl is sikerülne titokban tartani. Ha kiszivárogna, csak eltúloznák az emberek, és fölösleges izgalmat keltene közöttük. Elvonná a figyelmüket attól a feladattól, ami a Naprendszer elhagyása óta leköt bennünket, és ki tudja, még ezután is hány generációt fog foglalkoztatni.

Az asszony döbbenten, hitetlenkedve meredt a főbiztosra.

— Hát neked valóban közömbös a Naprendszer, a Föld sorsa, azé a világé, amelyen az emberiség bölcsője ringott?

— Már hogy lenne közömbös, Eugenia! Csakhogy nem hagyom, hogy az érzéseim eltántorítsanak. Mi azért hagytuk el a Naprendszert, mert úgy gondoltuk, hogy az emberiségnek ideje kifelé terjeszkedni. Biztos vagyok benne, hogy mások is követni fognak vagy már követnek is bennünket. Mi az emberiséget galaktikus jelenséggé tettük, és többé nem szabad egyetlen bolygórendszer méreteiben gondolkodnunk. A mi dolgunk itt van — tette hozzá nyomatékkal.

Hosszasan farkasszemet néztek, aztán Eugenia lemondóan megjegyezte:

— Megint sikerült lebeszélned. Mint ahogy oly sok éven keresztül mindig lebeszéltél.

— Úgy van, csakhogy jövőre megint azt kell tennem, és azután megint. Te nem nyugszol, Eugenia, és ez engem fáraszt. Már az első alkalommal elejét kellett volna vennem. — Ezzel lezárta a vitát, és újra bekapcsolta a számítógépét.

II. Nemezis

4

Első alkalommal tizenhat évvel ezelőtt beszélte le őt, 2220-ban, abban az izgalmas esztendőben, amikor a Galaxis kapuja föltárult előttük.

Janus Pitt haja akkor még sötétbarna volt, és még nem volt a Rotor főbiztosa, jóllehet mindenki az emelkedő csillagot látta benne. Akkoriban a Föltárási és Kereskedelmi Minisztérium élén állt, és ő felelt a Távpróbáért, amely nagyrészt a saját ténykedése nyomán valósult meg.

Ez volt az első kísérlet arra, hogy hipermeghajtás segítségével anyagi testet a világűrbe juttassanak.

Amennyire tudni lehetett, egyedül a Rotornak sikerült a hiperrásegítést kifejlesztenie, és Pitt a legnagyobb titoktartást követelte meg.

A Tanács ülésén így érvelt:

— A Naprendszer túlzsúfolt. Több telep létesült az űrben, mint amennyi kényelmesen elférne ott. Még a kisbolygóövezet is csak ideiglenes javulást hoz.

Hamarosan ez is kényelmetlenül túlnépesedik. Mi több, minden telepnek kialakult a saját ökológiai egyensúlya, s ez csak még jobban eltávolít bennünket egymástól. A kereskedelem befulladt, mert mindenki attól tart, hogy behurcol valahonnan valamilyen kártevőt vagy kórokozót.

— Az egyetlen megoldás, tisztelt Tanács, minden felhajtás, minden figyelmeztetés nélkül itthagyni a Naprendszert.

Keressünk magunknak egy új otthont, ahol a magunkfajta emberekből felépíthetjük a saját világunkat, a saját társadalmunkat, a saját életformánkat.

Ezt csak hiperrásegítéssel tehetjük meg, s nekünk az a birtokunkban van. Idővel más telepek is el fogják sajátítani a technikáját, és szintén útra kelnek. A Naprendszer olyan lesz, akár a magra érett pitypang: szerte fog szóródni az egész világűrben.

Ám ha mi leszünk az elsők, akik útra kelünk, akkor talán még a többiek előtt sikerül rátalálnunk a világunkra. Ott azután erősen megvethetjük a lábunkat, és ha mások is utánunk jönnek, és netán ránk találnak az új világunkban, már elég erősek leszünk, hogy továbbküldjük őket. A Galaxis nagy, és mindenkinek jut benne hely.

Persze akadtak ellenvetések, méghozzá hevesek is. Voltak, akik félelemből ellenezték, féltek elhagyni a megszokottat.

Mások érzelemből, a szülőhelyhez való kötődésből. Megint másokat az idealizmus mozgatott, az a vágy, hogy elterjesszék a tudást és utat törjenek mások számára.

Pitt alig remélte, hogy győzni fog. Ez végül is csak azért sikerült neki, mert Eugenia a kezébe adta a győztes érvet.

Micsoda hihetetlen szerencse, hogy az asszony őhozzá jött el először.

Akkor még egészen fiatal volt, mindössze huszonhat éves, férjnél volt, de még gyermektelen. Égett az izgalomtól, arca kipirult, keze tele volt komputerlepedőkkel.

Pitt emlékszik rá, hogy bosszúsan fölvonta a szemöldökét, amikor a nő belépett. Akkor ő már a minisztérium vezetője volt, amaz pedig… hm, egy senki, habár úgy alakult a dolog, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor még csak egy senki volt.

Persze akkora férfi ezt még nem tudhatta, és bosszantotta, hogy az a nő betört hozzá. Viszolygással töltötte el a fiatalasszony szemmel látható izgatottsága. Most mindjárt le fogja hergelni azzal a tömérdek részlettel, amit ott szorongat a kezében, és előre érzi, hogy a nő lelkesedése egykettőre kifacsarja belőle az utolsó csepp erőt is.

Miért nem fejti ki röviden az egyik beosztottjának? Igen, ezt kell mondania neki.

— Úgy látom, dr. Insigna, hogy föl akarja hívni a figyelmemet bizonyos adatokra. Szívesen átnézem, ha lesz rá időm. Miért nem hagyja itt az egyik emberemnél? — Ezzel az ajtóra mutatott, forrón remélve, hogy látogatója hátraarcot csinál, és kifelé veszi az útját. (Később, ha volt egy kis ráérő ideje, el-eltűnődött azon, mi lett volna, ha valóban úgy tesz, és ilyenkor a hideg futkosott a hátán a gondolatra.) A nő azonban a sarkára állt.

— Nem, nem, miniszter úr. Nekem magával kell beszélnem és senki mással. — Ahogy ezt mondta, a hangja remegett a már-már elviselhetetlen belső feszültségtől. — Ez a legnagyobb fölfedezés azóta, hogy… azóta, hogy… — De nem jutott eszébe semmi. Kivágta hát: — A legeslegnagyobb!

Pitt kétkedő pillantásokat vetett a nő kezében lévő papírlapokra. Remegésük nem váltott ki benne semmi izgalmat. Ezek a szakemberkék mindig azt hiszik, hogy szánalmas szakmájuk minden jelentéktelen kis eredménye megrengeti a világot.

— Mondja, doktor — adta meg magát. — Ki tudná fejteni röviden?

— Védve vagyunk, uram?

— Miért kellene védve lennünk?

— Nem szeretném, ha bárki is megtudná, amíg teljesen meg nem bizonyosodom róla. Szükségem van még egy sor ellenőrzésre, hogy az utolsó kétségeimet is eloszlassam. Bár én már most sem kételkedem. De hát összevissza beszélek itt, nem igaz?

— De igaz — mondta Pitt hidegen, és egy kapcsolóra tette a kezét. — Védve vagyunk. És most ki vele.

— Itt van minden. Megmutatom.

— Előbb mondja el. Szóban. Röviden.

Az asszony mélyet lélegzett.

— Miniszter úr, fölfedeztem a legközelebbi csillagot — jelentette ki tágra nyílt szemmel és sebesen szedve a levegőt.

— A legközelebbi csillag az Alfa Centauri — hűtötte le Pitt —, és ezt már négy évszázada ismerjük.

— Eddig valóban úgy tudtuk, hogy az a legközelebbi csillag, bár feltételeztük, hogy létezhet egy annál közelebbi is. Én felfedeztem egyet, amely közelebb van. A Napnak van egy távoli társa. Elhiszi?

Pitt alaposan szemügyre vette az asszonyt. Meglehetősen tipikus ügy.

Ha elég fiatalok, elég lelkesek, elég tapasztalatlanok, akkor elkerülhetetlen, hogy idő előtt szétpukkadjanak, mint a buborék.

— Bizonyos ebben? — szegezte neki a kérdést.

— Bizonyos vagyok. Igazán. Hadd mutassam meg az adatokat.

Ennél izgalmasabb dolog nem történt a csillagászatban azóta, hogy…

— Már ha megtörtént. És hagyja az adatokat. Majd később megnézem. Magyarázza el. Ha az Alfa Centaurinál sokkal közelebb is létezik egy csillag, akkor eddig hogy-hogy nem fedezték föl? Miért hagyták ezt önre, dr. Insigna? — Tisztában volt vele, hogy gúnyolódik, az asszony azonban láthatóan nem figyelt a hangnemre. Ahhoz túlságosan izgatott volt.

— Ennek megvan a magyarázata. Ugyanis eltakarja egy felhő, egy sötét felhő, egy porpamacs, amely véletlenül köztünk és az ikercsillag között helyezkedik el. Ha a por nem nyelné el a fényét, akkor egy nyolcas fényrendű csillagnak látszana, s ezt már bizonnyal megláttuk volna. A por csökkenti a fényét, és az így kapott tizenkilences magnitúdójú objektum elvész a sok millió többi halvány csillag tengerében. Ki vette volna észre? De nem is kereste senki. Különben is a Föld déli égboltjának a szélén helyezkedik el, így a telepeket megelőző idők legtöbb távcsövét még csak rá sem lehetett volna irányítani.

— Ha ez így van, akkor ön hogy vette észre?

— A Távpróba segítségével. Tudja, ez a Szomszéd Csillag meg a Nap természetesen változtatja egymáshoz képest a helyzetét. Föltevésem szerint az és a Nap nagyon lassan, több millió éves periódussal kering egy közös súlypont körül.

Meglehet, hogy évszázadokkal ezelőtt olyan helyzetet foglaltak el, hogy a Szomszéd Csillagot teljes fényességében megláthattuk volna a felhő egyik oldalánál, de akkor is csak távcső segítségével, a távcsövek viszont csak hat évszázada léteznek — de még ennél is rövidebb ideje találhatók meg a Földnek azokon a tájain, ahonnan a Szomszéd Csillagot egyáltalán meg lehet figyelni. Néhány évszázad múlva ismét látható lesz, amikor a porfelhő másik oldalán fog felragyogni.

Nekünk azonban nem kell évszázadokat várnunk. A Távpróba kapóra jött.

Pitt érezte, hogy átforrósodik, valahol a lelke mélyén mintha tüzet gyújtottak volna.

— Azt akarja mondani — élénkült föl egyszerre —, hogy a Távpróba lefényképezte az égboltnak azt a részét, ahol a Szomszéd Csillag van, és hogy a Távpróba elég messze eljutott ahhoz, hogy a felhő mögé lásson és teljes fényességében megpillanthassa a Szomszéd Csillagot?

— Pontosan. Találtunk egy nyolcas fényrendű csillagot azon a helyen, ahol semmilyen nyolcas fényrendű csillagnak nem kellene lennie, a színkép pedig egy vörös törpét mutatott ki. A vörös törpéket nem lehet nagyobb távolságból észrevenni, így hát elég közel kell lennie hozzánk.

— Igen, de miért közelebb, mint az Alfa Centauri?

— Természetesen a Rotorról is megvizsgáltam az égnek ugyanazt a darabját, és a nyolcas fényrendű csillag nem volt ott. Egészen közel azonban volt egy tizenkilences magnitúdójú csillag, amely viszont a Távpróba felvételén nem volt ott.

Föltételeztem, hogy a tizenkilences fényrendű csillag ugyanaz a nyolcas fényrendű csillag, csak a porfelhő nélkül, az a körülmény pedig, hogy a kettő helye nem esett pontosan egybe, a parallaxisnak köszönhető.

— Igen, ezt értem. Vagyis egy közeli tárgy más-más helyen látszik a távoli háttérhez képest, ha különböző helyekről figyeljük meg.

— Úgy van, csakhogy a csillagok olyan messze vannak, hogy a távoli csillagok helyzetében akkor sem következnék be észrevehető eltolódás, ha a Távpróba a fényévet megközelítő távolságra volna tőlünk, a közeli csillagoknál viszont annál inkább. Márpedig a Szomszéd Csillag helyzete jókora eltolódást mutatott, mármint viszonylagosan. Megvizsgáltam az eget a Távpróba különböző helyzeteiből, ahogy az távolodott tőlünk. Három felvételt is készítettem, amíg a Próba a normális térben tartózkodott, és a Szomszéd Csillag egyre fényesebbnek tűnt, ahogy egyre közeledni látszott a felhő széléhez. A parallaktikus eltolódásból ítélve a Szomszéd Csillag tőlünk mért távolsága valamivel meghaladja a két fényévet. Ez fele az Alfa Centauri távolságának.

Pitt sokáig némán nézett az asszonyra, akit egyre izgatottabbá és bizonytalanabbá tett a hosszú hallgatás.

— Pitt miniszter úr! — tört ki végre belőle. — Meg akarja végre nézni az adatokat?

— Nem — hárította el az. — Nekem elég, amit elmondott. De most én is szeretnék föltenni néhány kérdést. Ha jól értem önt, akkor elenyésző az eshetősége annak, hogy valaki egy tizenkilences fényrendű csillagra összpontosítsa a figyelmét, és megpróbálja a parallaxis alapján megmérni a távolságát.

— Nem több a nullánál.

— Miből lehet még megállapítani, hogy egy halvány csillag nagyon közel lehet hozzánk?

— Ha, mondjuk, egy csillaghoz képest gyors a valódi mozgása. Vagyis ha huzamosabb ideig megfigyeljük, akkor a mozgása folytán többé-kevésbé egy egyenes vonal mentén változtatja az égen a helyzetét.

— Ebben a konkrét esetben is elképzelhető ilyesmi?

— Elképzelhető, csakhogy nem minden csillagnak, még a közelieknek sincs nagy saját mozgásuk. Az égitestek három dimenzióban mozognak, mi azonban mozgásuknak csak a kétdimenziós vetületét szemlélhetjük.

Hogy megmagyarázzam…

— Hagyja csak, én továbbra is megbízom a szavaiban.

Ennek a csillagnak mekkora a saját valódi mozgása?

— Némi időre volna szükség ahhoz, hogy meghatározhassuk. Van a kezemben néhány régebbi felvétel az égboltnak ugyanarról a tájékáról, és ezek alapján elég jelentós valódi mozgás állapítható meg. De még további munkára volna szükség.

— De mit gondol, van ez a valódi mozgás akkora, hogy föltűnjék a csillagászoknak, ha netán véletlenül észrevennék a csillagot?

— Nem hiszem.

— Így hát lehetségesnek tartja, hogy a Rotoron kívül senki sem tud erről a Szomszéd Csillagról, minthogy egyedül a Rotor indított útnak Távpróbát? Ez a maga asztala, dr.

Insigna. Egyetért velem abban, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik Távpróbát indítottunk?

— Miniszter úr, a Távpróbát nem lehet egészen titkos műveletnek nevezni. Más telepek is hozzájárultak a kísérletekhez, és a vitába mindenkit bevontunk, még a Földet is, amely manapság nem tanúsít túl nagy érdeklődést a csillagászat iránt.

— Igen, ráhagyja azt a telepekre, s ebben van némi ráció.

De indított-e rajtunk kívül más telep is titokban távpróbát?

— Erősen kétlem, uram. Ehhez hipermeghajtásra volna szükség, mi viszont mélységes titokban tartjuk a hipermeghajtás technikáját. Tudnánk róla, ha volna nekik hiperhajtóművük. Űrkísérletek nélkül nem tudnának meglenni, ezek pedig egyből elárulnák őket.

— A Tudomány Nyitottságáról szóló Egyezmény előírja, hogy a Távpróba útján megszerzett minden adatot nyilvánosságra kell hozni. Ez azt jelenti, hogy ön már közölte…

— Természetesen nem — vágott a szavába Insigna méltatlankodva. — Publikálás előtt még rengeteg kérdést tisztáznom kell. Még csak előzetes adatok vannak a kezemben, és ezekről is csak önt tájékoztatom bizalmas jelleggel.

— De nem ön az egyetlen csillagász, aki a Távpróbán dolgozik. Feltételezem, hogy a többiekkel is megosztotta az eredményeket.

Insigna elpirult és elfordította a tekintetét. Azután dacosan kijelentette:

— Eszemben sem volt. Én jöttem rá erre az eredményre. Én jártam a végére. Én ismertem föl a jelentőségét. És biztosítani akarom, hogy engem illessen meg érte az elismerés. Csak egyetlen csillag létezik a Nap szomszédságában, és azt akarom, hogy a tudomány évkönyveibe az én nevem kerüljön be felfedezőként.

— Hátha van még egy közelebbi is — engedte meg Pitt az első mosolyt a kihallgatás során.

— Erről már régen tudomást szereztünk volna. Sőt még az én csillagomról is tudtunk volna, ha fölöttébb rendhagyó módon nincs ott az az apró felhő, amely eltakarja előlünk. Egy másik, közelebbi csillag létezése szóba sem jöhet.

— Így hát, dr. Insigna, a helyzet a következő. Csupán mi ketten tudunk a Szomszéd Csillagról. Igazam van? Senki más?

— Igen, uram. Csak ön meg én. Egyelőre.

— Nem csak egyelőre. Ennek mindaddig a kettőnk titkának kell maradnia, amíg én jónak nem látom, hogy néhány kiválasztott személyt is beavassunk.

— De hát az egyezmény, a Tudomány Nyitottságáról szóló Egyezmény…

— Ezt figyelmen kívül hagyjuk. Nem vagyunk kötelesek nyilvánosságra hozni a fölfedezést, ha a telep biztonsága forog kockán. Hiszen a hipermeghajtást sem publikáljuk, nem igaz?

— Csakhogy a Szomszéd Csillag létezésének semmi köze a telep biztonságához.

— Épp ellenkezőleg, dr. Insigna. Nagyon is köze van hozzá.

Talán nincs tisztában vele, de ön olyasvalamire jött rá, ami megfordíthatja az emberi faj sorsát.

5

Az asszony dermedten nézett a férfira.

— Üljön le. Nekünk mint két összeesküvőnek jó barátoknak kell lennünk. Mostantól fogva, ha egymás közt vagyunk, tegezzük egymást. Te nekem Eugenia leszel, én pedig teneked Janus.

— Nem hiszem, hogy ez illendő lenne — szabadkozott Insigna szemérmesen.

— Muszáj, Eugenia. Hogy férne meg az összeesküvéssel a fagyos, formális viszony?

— Csakhogy én nem akarok senkivel semmiben összeesküvést szőni, ennyi az egész. Aztán azt sem látom be, miért kellene titokban tartanunk a Szomszéd Csillagra vonatkozó tényeket.

— Attól félsz talán, hogy kicsúszik a kezedből a felfedezés dicsősége?

Insigna csak egy pillanatig habozott, aztán beismerte:

— Nyugodtan ráteheted, Janus, az utolsó számítógépchipe-det is, hogy igen. Magamnak akarom a dicsőséget.

— Egy időre felejtsd el a Szomszéd Csillag létezését — erősködött Pitt. — Jól tudod, hogy én már jó ideje szorgalmazom, hogy a Rotornak el kellene hagynia a Naprendszert. Te mit gondolsz erről? Szívesen elhagynád a Naprendszert?

Az asszony megvonta a vállát.

— Nem tudom. Jó volna közelről megnézni valamilyen csillagászati objektumot, ugyanakkor rémisztő is egy kicsit, nem gondolod?

— Mármint elhagyni az otthont?

— Igen.

— De hát nem hagynád el az otthonodat. Ez az otthon, a Rotor. — És körbemutatott a kezével. — Mindez veled jönne.

— Akkor is, miniszter úr… Janus. Az otthon több, mint a Rotor. Az egész szomszédság, a többi telep, a Földbolygó, maga a Naprendszer.

— Zsúfolt egy szomszédság.

Idővel egyeseknek mindenképpen el kell távozniuk, akár akarjuk, akár nem. A Földön valamikor volt idő, hogy egyes emberek kénytelenek voltak átkelni a hegyeken és a tengereken. Két évszázaddal ezelőtt voltak, akiknek útra kellett kelniük a telepekre. Ez csak egy újabb lépés lesz előre a régi-régi történetben.

— Értem én, de hát voltak olyanok, akik sehová sem mentek. Sokan még mindig a Földön élnek. Vannak emberek, akik megszámlálhatatlan nemzedékek során át ki sem mozdultak a Föld kicsiny darabkájáról.

— És te is ezekhez a földhözragadt emberekhez akarsz tartozni?

— Azt hiszem, Crile, a férjem igen. Ő egyáltalán nem rejti véka alá a te nézeteidről vallott véleményét, Janus.

— Nálunk a Rotoron vélemény és gondolatszabadság van, ezért kedvére ellenkezhet velem. De van még valami, amit szeretnék tőled megkérdezni. Ha általában az emberek és különösen a rotoriak azon meditálnak, hogy el kellene hagyni a Naprendszert, hova gondolnak menni?

— Természetesen az Alfa Centaurira. Mindenki azt hiszi, hogy az a legközelebbi csillag. Még a hiperrásegítéssel sem léphetjük túl átlagosan a fény sebességét, ezért az út odáig négy évbe telne. Máshová ennél sokkal több idő kellene, és négy év is elég szép idő az utazásra.

— Tegyük föl, hogy ennél gyorsabban is lehetne utazni, és tegyük föl, hogy messzebbre is el lehetne jutni, mint az Alfa Centauri, akkor te hová mennél?

Insigna kissé elgondolkodott, aztán így felelt:

— Azt hiszem, akkor is az Alfa Centaurira. Ez továbbra is ott maradna a régi szomszédságban. Az éjszakai égbolt is ugyanaz volna. Minden megnyugtatóan hatna ránk. Ha netán vissza akarnánk térni, közelebb lennénk a régi otthonunkhoz.

Ezenkívül a három csillagból álló Alfa Centauri rendszer legnagyobb csillaga, az Alfa Centauri A, gyakorlatilag a mi Napunk ikertestvére. Az Alfa Centauri B valamivel kisebb, de azért nem túl kicsi. Még ha eltekintünk is az Alfa Centauri C-től, amely egy vörös törpe, még mindig két csillagot, két bolygórendszert nyerünk egy helyett.

— Tegyük föl, hogy egy kolónia útra kél az Alfa Centauri felé, és ott tűrhető feltételeket talál a megtelepedéshez, és új világ építésébe fog, s erről tudomást szereznek itthon a Naprendszerben. Hova mennének a következő telepek, ha azoknak is kedvük kerekedne a Naprendszer elhagyására?

— Természetesen az Alfa Centaurira — vágta rá Insigna gondolkodás nélkül.

— Ezek szerint az emberi faj már csak olyan, hogy a kézenfekvő helyet választja, és ha a telep sikert ér el, mások is gyorsan a nyomába erednek, míg az új világ is ugyanolyan zsúfolt nem lesz, mint a régi, amíg a sok ember létre nem hozza a maga eltérő kultúráit és a nagyszámú telep a maga sokszínű ökológiáját.

— Ekkor megérne az idő arra, hogy új csillagok után nézzenek.

— Csakhogy, Eugenia, a sikeres kolónia mindig újabb telepeseket vonz magához. Egy életadó csillag, egy kellemes bolygó mindig tömegesen magához csalogatja az embereket, mint a méz a legyeket.

— Gondolom, igen.

— De ha egy olyan csillagot választunk, amely alig két fényévnyire van tőlünk, feleannyira, mint az Alfa Centauri, és amelyről rajtunk kívül senki sem tud, akkor ki fog követni bennünket?

— Senki, amíg tudomást nem szereznek a Szomszéd Csillagról.

— Addig azonban jókora idő eltelhet. Közben mindenki az Alfa Centaurihoz vagy még néhány közeli csillaghoz fog özönleni. S eközben észre sem vesznek egy vörös törpe csillagot, amely ott van a küszöbük előtt, vagy ha észreveszik is, elsiklanak fölötte, mint amely alkalmatlan az emberi életre — hacsak nem tudják, hogy egyes emberek máris szemet vetettek rá.

Insigna bizonytalanul nézett Pittre.

— De végül is hova akarsz kilyukadni? Mondjuk, elmegyünk a Szomszéd Csillaghoz, és erről nem fog tudni senki. Mit nyerünk ezzel?

— Azt, hogy benépesíthetjük a világot. Ha van ott egy lakható bolygó…

— Aligha. Egy vörös törpe csillag körül.

— Akkor az ott föllelhető nyersanyagból tetszés szerinti szá-mú telepet építhetünk.

— Vagyis több hely marad a számunkra.

— Úgy van. Sokkal több, mint ha özönleni kezdenének a nyomunkban.

— De így is csak egy kis időt nyernénk, Janus. Idővel akkor is benépesítenénk a Szomszéd Csillag környezetét, ha magunkra hagynának bennünket. Mondjuk, kétszáz év helyett ötszáz év alatt. Mi a különbség?

— Óriási a különbség, Eugenia. Sokasodjanak csak a telepesek kedvük szerint, és hozzák csak létre ezernyi eltérő kultúrájukat, amelyekben csak a Föld nyomorúságos történelméből átöröklött milliónyi gyűlölet és acsarkodás a közös. Hagyjanak itt magunkra bennünket, és adjanak nekünk időt, hogy egységes kultúrájú és azonos ökológiájú telepek egész rendszerét építhessük föl. Mennyivel jobb lesz így, kevésbé zűrzavaros, kevésbé anarchikus.

— Kevésbé érdekes. Kevésbé változatos. Kevésbé életszerű.

— Egyáltalán nem. Biztos vagyok abban, hogy helyet kap a változatosság. Az egyes telepek idővel különbözni fognak egymástól, de legalább lesz egy közös talaj, amelyből ezek a különbözőségek kihajtanak. Mennyivel jobb lesz így a telepek összessége is. De még ha tévednék is, beláthatod, hogy érdemes belevágni ebbe a kísérletbe. Talán megérné, hogy egy csillagon kipróbáljuk ezt az ésszerű fejlődést, és lássuk, mire megyünk. Talán megérné, hogy rászánjunk erre egy vörös törpét, egy korcs csillagot, amely senkinek sem kell, és megpróbáljunk fölépíteni rajta egy újfajta és lehetőleg jobb társadalmat.

— Lássuk, mire megyünk — folytatta —, ha a haszontalan kulturális különbségek nem szipolyozzák ki folyton és nem törik meg az erőnket, ha a biológiánkat nem torzítják el egyre-másra az idegen ökológiai beütések.

Insigna érezte, hogy Pitt érvei visszhangra találnak benne.

Mert még ha nem sikerül is, az emberiség akkor is megtanul belőle valamit — azt, hogy ez nem sikerülhet. De mi van, ha mégis sikerül? De aztán megrázta a fejét.

— Ez csak meddő ábrándozás. A Szomszéd Csillagot előbb-utóbb mások is fölfedezik, akárhogy próbáljuk is eltitkolni.

— No és a te fölfedezésedben, Eugenia, mennyi volt a véletlen? Valld csak be. Úgy esett, hogy észrevetted a csillagot. Úgy esett, hogy összevetetted egy másik térképpel.

Vagy nem eshetett volna meg, hogy elkerüli a figyelmedet? És mások figyelmét is hasonló körülmények között?

Insigna nem válaszolt, arckifejezése azonban elégedettséggel töltötte el Pittet. A férfi hangja lággyá, csaknem hipnotikussá enyhült.

— És ha csak száz év haladékot kapunk! Ha csak száz évet kapunk arra, hogy fölépítsük az új társadalmat, akkor elég nagyok és elég erősek leszünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat és rákényszerítsük a hívatlan látogatókat, hogy hagyjanak bennünket békében és keressenek maguknak másutt lakóhelyet. Ennél tovább nem kell rejtőzködnünk.

Insigna most sem válaszolt.

— Sikerült meggyőznöm téged? — firtatta Pitt.

— Nem teljesen — rázta meg a fejét az asszony.

— Akkor gondolkozz el rajta, és én csak egy dologra kérlek.

Amíg gondolkozol, ne szólj senkinek egy szót sem a Szomszéd Csillagról, és add át nekem megőrzésre az összes rá vonatkozó adatot. Nem fogom megsemmisíteni. Megígérem.

Szükségünk lesz rájuk, ha útra kelünk a Szomszéd Csillagra.

Ennyit kérhetek tőled, Eugenia?

— Igen — mondta végre az asszony szinte suttogva. De aztán hirtelen föllángolt.

— Egy dologhoz viszont ragaszkodom — jelentette ki szenvedélyesen. — Szeretném magam elnevezni a csillagot. Ha én adok neki nevet, akkor az én csillagom lesz.

Pitt elmosolyodott.

— Hogy akarod nevezni? Insigna Csillaga? Eugenia Csillaga?

— Dehogy. Ennyire azért nem vagyok ostoba. A neve legyen Nemezis.

— N — E—M — E—Z — I—S?

— Igen.

— De hát miért?

— Még a huszadik század vége felé rövid időre lábra kapott az az elképzelés, hogy a Napnak esetleg van egy szomszédos csillaga. Akkoriban ez annyiban is maradt. Nem sikerült fölfedezni a szomszédos csillagot, amelyet az akkori írásokban Nemezisként emlegettek.

Én azoknak a merész gondolkodóknak az emléke előtt szeretnék tisztelegni.

— Nemezis? Nem volt egy ilyen nevű görög istennő?

Méghozzá, ha nem tévedek, egy elég kellemetlen nőszemély.

— A Megtorlás, a Jogos Bosszú, a Büntetés istennője. A nyelvben aztán köznévként honosodott meg.

Amikor utánanéztem, a számítógép „archaikus” szóként jellemezte.

— És azok a régiek miért választották éppen a „Nemezis” szót?

— Úgy tudom, az üstökösfelhő miatt. A Nemezis a Nap körüli keringése során minden huszonötmillió évben áthaladt ezen a felhőn, és olyan kozmikus katasztrófákat okozott, amelyek a Föld élővilágának jelentős részét elpusztították.

— Valóban? — hökkent meg Pitt.

— Nem, ez csak feltevés, amely nem bizonyosodott be. Én azonban mégis megmaradnék e név mellett. És ahhoz is ragaszkodom, hogy engem őrizzenek meg névadóként.

— Ezt megígérhetem, Eugenia. Te fedezted föl, s ez így is fog szerepelni. Majd ha az emberiség többi része is fölfedezi a Nemezis tájékát — ugye, így kell helyesen mondani? — , akkor azt is meg fogják tudni, hogy kit illet az első fölfedezés dicsősége. A te csillagod, a Nemezis lesz a Nap mellett az első csillag, amely be fog ragyogni egy emberi civilizációt, ő lesz a legeslegelső, amely olyan emberi civilizáció fölött fog ragyogni, amely nem a Földön keletkezett.

Pitt elkísérte a tekintetével az asszonyt, és egészében véve nyugodt volt. Eugenia tartani fogja magát a vonalhoz. Kitűnő húzás volt az a saját csillag. Biztos, hogy a saját csillagához el akar menni. Biztos, hogy rabul ejti az a lehetőség, hogy a saját csillaga körül fölépüljön egy ésszerű és rendezett civilizáció, amely szülőanyja lehet a Galaxis minden civilizációjának.

Ám ekkor, amikor már-már beleringatta magát a fényes jövő ígéretébe, hirtelen beléhasított egy számára teljesen idegen rettenet balsejtelme.

— Miért éppen Nemezis? Hogy jutott eszébe éppen a Megtorlás istennőjének a neve? Nem sok hiányzott hozzá, hogy engedjen a rátörő gyengeségnek, és baljós előjelet lásson ebben.

III. Az anya

6

Eljött a vacsora ideje, és Insigna olyan hangulatban volt, amikor egy kicsit tartott a tulajdon lányától.

Az utóbbi időben, maga sem tudta, miért, egyre gyakrabban úrrá lett rajta az ilyen hangulat. Az lehet talán a magyarázata, hogy Marlene mind jobban magába vonult, hallgataggá vált, mintha képtelen volna szavakba foglalni a fejében kavargó mély gondolatokat.

És Insignának ez a feszengő félelme néha bűntudattal társult: bűntudattal, mert hiányzik belőle a lánya iránti anyai türelem; bűntudattal, mert a kelleténél jobban odafigyel a kislánya előnytelen külsejére. Tény, hogy Marlene nem örökölte az anyja szokványos csinosságát vagy az apja nem éppen szokványos jóképűségét.

Marlene alacsony volt — és nyers. Ez volt az egyetlen szó, amely Insigna szerint pontosan illett szegény Marlenére.

No és persze a szegény. Mert magában szinte mindig ezt a jelzőt alkalmazta vele kapcsolatban, és alig tudta tartóztatni magát, hogy hangosan is ki ne csússzon a száján.

Alacsony. Nyers. Zömök, anélkül hogy kövér lenne. Ez volt Marlene. Hiányzott belőle minden báj. A haja sötétbarna, jó hosszú és elég egyenes. Az orra kissé krumpliorr, a szája két végénél kicsit lefittyed, az álla kicsi, a lány egész magatartása passzív és befelé forduló.

Ott volt azonban a szeme, a nagy, fényesen csillogó fekete szempár, a fölötte ívelő pompás fekete szemöldök, a szinte mesterségesnek ható hosszú szempillák. Csakhogy az önfeledt pillanatokban mégoly elragadó szemek önmagukban mégsem pótolhatják minden másnak a hiányát.

Insigna már Marlene ötéves kora óta tisztában volt vele, hogy a kislánya sohasem fog csupán fizikai vonzerejével magához láncolni egy férfit, és az évek során ez még csak szembeszökőbbé vált.

Tízéves kora előtt, nyilvánvalóan koravén intelligenciájával és szikrázó értelmével magára vonta Aurinel lanyha érdeklődését. Marlene félénk tartózkodással élvezte a fiú társaságát, mint aki homályosan sejti, bár pontosan maga sem tudja, mi az, ami megbizsergeti a vérét egy fiú nevezetű lénynek a jelenlétében.

Insigna úgy látta, hogy Marlene az utóbbi két év során végre tisztázta magában a „fiú” jelentőségét. Ebben kétségkívül segített neki, hogy szinte válogatás nélkül falta azokat a könyveket és filmeket, amelyekhez szellemileg ugyan felnőtt már, de testileg még nem, csakhogy Aurinel is fölserdült, és ahogy a hormonok dolgozni kezdtek a testében, ő is többre vágyott a gyerekes évődésnél.

Azon az estén Insigna megkérdezte a vacsoránál:

— Milyen napod volt ma, kicsikém?

— Elég csendes. Aurinel keresett, de gondolom, erről ő is beszámolt neked. Sajnálom, hogy úgy kell vadásznod rám.

Insigna fölsóhajtott.

— De hát, Marlene, nem tehetek róla, néha az az érzésem, hogy boldogtalan vagy, és csak természetes, hogy aggódom miattad? Túl sokat vagy egyedül.

— Szeretek egyedül lenni.

— Én nem úgy látom. Semmi jel sem mutatja, hogy olyan boldog lennél egyedül. Sokan vannak, akik szeretnének barátkozni veled, és te is boldogabb lehetnél, ha a közeledbe engednéd őket. Aurinel a barátod.

— Volt. Mostanában másokkal van elfoglalva. Ma kibújt a szög a zsákból. Dühítő volt. Csak láttad volna, hogy ette a fene Dolorette-ért.

— Nem hibáztathatod csak Aurinelt — intette Insigna. — Hiszen Dolorette egyívású vele.

— Testileg — biggyesztette le a száját Marlene. — Micsoda üres hólyag.

— A fiú korában sokat számít a testi fejlettség.

— Ezt nem is titkolja. Ezért ő is ugyanolyan hólyag. Minél többet legyeskedik Dolorette körül, annál üresebb lesz a feje.

Én csak tudom.

— Csakhogy ő is idősödik, Marlene, és ha benő a feje lágya, maga is rájön, mi a fontos az életben. Aztán te is idősebb leszel…

Marlene talányosan vizsgálgatta Insignát. Aztán csak legyintett.

— Ugyan, anyu. Magad sem hiszed, amire célzol. Nem hiszed egy pillanatig sem.

Insigna elpirult. Hirtelen rádöbbent, hogy Marlene nem találomra beszél. Hanem tudja — de honnan? Insigna mindent megtett, hogy őszintének hasson, amit mond, sőt igyekezett át is érezni. Marlene azonban könnyedén átlátott rajta. És ez már nem az első eset. Insigna kezdte megérteni, hogy Marlene mérlegeli a hangsúlyokat, az egyes szavak közötti megtorpanásokat, a mimikát, és mindig rájön arra, amit az ember titkolni akar előtte. Bizonyára ez az a képessége, ami egyre jobban elrettenti Insignát Marlenétől. Mert ki is akar átlátszó üveg lenni a másik korholó pillantása előtt?

Mi olyat mondhatott például Insigna, amiből Marlene azt a következtetést vonta le, hogy a Föld pusztulásra van ítélve?

Nem ártana ezt tisztázni vele.

Insignán egyszerre csüggedtség vett erőt.

Minek próbálkozzon, ha egyszer úgysem tudja becsapni Marlenét?

— Beszéljünk hát nyíltan, kedvesem — adta meg magát. — Mit szeretnél?

— Látom, hogy valóban szeretnéd tudni — mondta Marlene — ezért elárulom neked. Szeretnék elmenni innen.

— Elmenni? — ismételte Insigna döbbenten, mintha képtelen volna fölfogni a mindennapi szó értelmét. — És hova akarnál elmenni?

— A Rotor nem az egész világ, anyu.

— Persze hogy nem. De több mint két fényéven belül ez az egyetlen.

— Dehogyis, anya, ez nem így van. Még kétezer kilométer sincs, és ott van az Erythro.

— Az alig jöhet tekintetbe. Ott nem lehet élni.

— De hiszen ott is élnek emberek.

— Az igaz, csakhogy kupola van a fejük fölött. Tudósok meg mérnökök egy csoportja végez ott tudományos munkát. Az a kupola sokkal kisebb, mint a Rotor. Ha itt szorongsz, akkor ott mit éreznél?

— A kupolán kívül egy egész világ van az Erythrón. Egyszer majd az emberek kirajzanak és az egész bolygót benépesítik.

— Meglehet. De ez még távolról sem olyan biztos.

— De én biztos vagyok benne.

— Még ha úgy lesz is, évszázadok telhetnek el addig.

— Egyszer el kell kezdeni. Miért ne lehetnék én is az elkezdők között?

— Ne nevettesd ki magad, Marlene. Hiszen itt van egy minden kényelmet megadó otthonod. Mikor kezdődött ez az egész?

Marlene összeszorította a száját, aztán annyit mondott:

— Nem tudom biztosan. Pár hónapja talán, de egyre rosszabb. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ezt a Rotort.

Insigna összevont szemöldökkel vizsgálgatta a lányát.

Magában azt gondolta, hogy a kislánya úgy érzi, elvesztette Aurinelt, aki örökre összetörte a szívét, ezért ő most eltűnik, és ezzel bünteti a fiút. Száműzetésbe vonul egy puszta világra, és ő majd sajnálni fogja…

Igen, ez teljességgel elképzelhető. Visszaemlékezett rá, amikor ő volt tizenöt éves. A szív akkor még olyan törékeny, hogy elég egy kis ütés, és megreped. A tizenévesek gyorsan meggyógyulnak, nincs viszont az a tizenöt éves, aki ezt akkor hajlandó vagy képes lenne elhinni magáról. Tizenöt év!

Később, később jön az, amikor… De hagyjuk ezt!

— Mi az, ami úgy vonz téged az Erythróra, Marlene?

— Magam sem tudom. Hiszen olyan nagy világ. Miért ne lenne természetes, hogy valaki egy nagy világra vágyik, mint, mondjuk — az utolsó szót csak némi tétovázás után tudta kipréselni magából —, mint, mondjuk, a Föld?

— Mint a Föld! — csattant föl Insigna. — De hiszen te sohasem voltál a Földön. Te nem tudsz semmit a Földről!

— Rengeteget láttam róla, anyám. A könyvtárak zsúfolva vannak a Földről szóló filmekkel.

(Igen, voltak. De egy idő óta Pitt úgy véli, hogy az ilyen filmeket el kell zárni — sőt meg kell semmisíteni. Azt vallja, hogy a Naprendszerből való kiszakadás valóban szakítás legyen: semmi értelme fönntartani a Föld iránti művi nosztalgiát. Insigna ezt hevesen ellenezte, most azonban mintha egyszerre maga is megértené Pitt szempontjait.) — Marlene, nem veheted komolyan azokat a filmeket. Azok megszépítik a dolgokat. Főleg a régmúlt időkről regélnek, amikor a Földön még jobb volt minden, bár akkor sem volt olyan jó semmi, mint ahogy állítják.

— Akkor is.

— Mi az, hogy „akkor is”? Van fogalmad róla, mi van a Földön? Ma már egy lakhatatlan nyomortanya az egész. Ezért rajzottak ki az emberek a telepekre. A Föld rettenetes nagy világát odahagyták az apró civilizált telepek kedvéért. Eszébe sem jutna senkinek visszaköltözni onnan.

— Még mindig több milliárd ember él ott a Földön.

— Éppen ez teszi lakhatatlan nyomortanyává. Akik ott élnek, azok is csak az első alkalmat várják, hogy kereket oldjanak.

Ezért van aztán, hogy olyan sok telep épült, és azok is túlzsúfoltak. Ezért hagytuk oda a Naprendszert és jöttünk el ide, kedvesem.

— Apa is a Földön él — jegyezte meg Marlene halkan. — Ő sem hagyta el a Földet, bár megtehette volna.

— Nem, ő nem hagyta el. Ott maradt a Földön — mondta az asszonya homlokát ráncolva, igyekezvén megőrizni a hangja nyugalmát.

— És mondd, anyu, miért?

— Ugyan, Marlene, ezt már megbeszéltük. Sokan otthon maradtak. Nem akartak szakítani a jól ismert hellyel. A Rotoron csaknem minden családban van olyan, aki hátra maradt. Ezt te is nagyon jól tudod. Csak nem akarsz visszatérni a Földre? Mondd, ezt akarod?

— Nem, anyám. Egyáltalán nem.

— Még ha akarnád, sem tehetnéd meg. Több mint két fényévnyire vagyunk onnan. Ezt csak megérted te is.

— Persze hogy megértem. Én csak azt szerettem volna mondani, hogy itt van az orrunk előtt egy másik Föld. Az Erythro. Oda szeretnék elmenni. Oda űz valami.

Insigna képtelen volt visszafogni magát.

Csaknem iszonyodva hallotta a saját szavait:

— Ezek szerint te is el akarsz hagyni, akárcsak az apád.

Marlene megrándult, de aztán sikerült összeszednie magát:

— Hát igaz, anyu, hogy ő elhagyott téged? Talán nem úgy alakulnak a dolgok, ha te másként viselkedsz. — Majd csendesen, mintha csak azt akarná mondani, hogy befejezte a vacsorát, hozzátette: — Ugye, te kergetted el őt, anyu?

IV. Az apa

7

Furcsa vagy talán ostoba dolog, hogy még tizennégy év távlatából is elviselhetetlen fájdalmat okoznak neki ezek az emlékek.

Crile száznyolcvan centiméteres magasságával kirítt az átlagosan alig százhetven centiméteres rotori férfiak közül.

Akárcsak Janus Pitt esetében, már csak egyedül ez a tény olyan erőt sugárzó dicsfénnyel övezte a férfit, amely jóval azután is megmaradt, hogy az asszony rájött, ha nem is merte teljesen bevallani magának, hogy nem remélhet támaszt ettől az erőtől.

Darabos arca, feltűnő orra, kiugró pofacsontjai, erős álla valahogy éhes ragadozó kifejezést kölcsönöztek neki. Egész lényéből sugárzott a férfias erő. Az asszony szinte érezte annak illatát, amely egyből levette őt a lábáról, amikor találkoztak.

Insigna akkor végzős csillagászati szakos diák volt, a Földön végezte diplomamunkáját, s alig várta, hogy visszatérjen a Rotorra és megpályázza a Távpróbára meghirdetett állást. Lelkesítették azok a nagy eredmények, amelyeket a Távpróbától remélt (de álmodni sem merte, hogy éppen az ő nevéhez fog fűződni a legmeglepőbb fölfedezés).

És ekkor találkozott Crile-lal, és zavartan tapasztalta, hogy fülig belebolondult egy földlakóba — egy Föld-lakóba! Egyik napról a másikra elkészült rá lélekben, hogy Távpróbát, mindent odahagyjon és ott maradjon a Földön, csak hogy vele lehessen…

Még most is látja a férfi arcán a meglepődést, amikor a tudomására hozta ezt, s az azzal válaszolt, hogy inkább ő jön el a kedvéért a Rotorra. Gondolni sem mert volna arra, hogy a férfi kész lenne odahagyni világát — az ő kedvéért.

Insignának fogalma sem volt róla, és sohasem tudta meg, hogyan sikerült Crile-nak megszereznie az engedélyt, hogy a Rotorra jöjjön.

Hiszen elég szigorúak voltak a bevándorlási szabályok. Ha egyszer egy telep elért egy bizonyos népességet, rögtön leengedte a betelepülni szándékozók orra előtt a sorompót, egyrészt mert csak egy bizonyos számú embert képes kényelmesen eltartani, másrészt pedig szigorúan vigyázott rá, hogy megőrizze ökológiai egyensúlyát. Azok, akik valamilyen halaszthatatlan ügyben odalátogattak a Földről — vagy akár a többi telepekről —, alapos fertőtlenítési procedúrának kellett hogy alávessék magukat, sőt egy időre karanténba is zárták őket, és kötelesek voltak minél előbb elhagyni a telepet.

Itt volt viszont Crile a Földről. Egy alkalommal panaszkodott ugyan a többhetes várakozásra, amely nyilván része volt a fertőtlenítési procedúrának, és az asszonynak titokban még hízelgett is a kitartása. Lám, mennyire ragaszkodik hozzá, hogy kész mindent elviselni.

Volt idő azonban, amikor a férfi magába vonult és elhanyagolta az asszonyt, aki ilyenkor eltűnődött azon, valójában mi is késztethette a másikat arra, hogy mindezeket a nehézségeket felvállalja a Rotorért. Lehet, hogy nem is ő, hanem a Földről való menekülés kényszere volt a mozgatórugója. Elkövetett talán valamilyen bűnt? Gyilkos ellenséget szerzett magának? Egy asszonytól fut, akit megunt? Sosem merte megkérdezni tőle. A másik pedig sohasem kínálkozott magyarázattal.

Amikor végre megkapta az engedélyt, akkor is nyitva maradt a kérdés, hogy meddig maradhat a Rotoron. A Bevándorlási Hivatalnak kellene őt külön engedéllyel ellátnia, hogy a Rotor teljes jogú polgárává válhasson, ami aligha valószínű.

Insigna számára külön vonzerőt jelentett mindaz, ami Crile Fishert elfogadhatatlanná tette a rotoriak szemében. A földiségében ő a másság varázsát érezte. A tősgyökeres rotoriak óhatatlanul lenézik benne az idegent — még ha papíron nem is az —, őneki viszont még ez is erotikus gyönyör forrásául szolgált. Íme, kész megvívni érte és diadalmaskodni egy ellenséges világgal szemben.

Amikor a férfi megpróbált valamilyen kereső foglalkozás után nézni, hogy beilleszkedjék az új társadalomba, az asszony volt az, aki fölhívta a figyelmét arra, hogy ha elvesz egy rotori nőt — aki már harmadik generáció óta itt honos —, az nyomós indokul szo1gálna a bevándorlási hatóság szemében a teljes jogú polgárság megadásához.

Crile előszór meglepődött, mint akinek az ilyesmi eszébe sem jutott, csak aztán csillant föl szemében az öröm. Ez egy kis csalódást okozott Insignának. Mennyivel hízelgőbb lenne, ha a szerelem és nem az állampolgárság elnyerése vezetné őt az oltárhoz, de aztán belenyugodott, hogy ha ez az ára…

Így hát a szokásos hosszú rotori jegyesség után összeházasodtak.

A házasság nem sok változást hozott az életükbe. Az újdonsült férj szerelme nem lángolt hevesebben, mint ahogy korábban sem tűnt ki szenvedélyes lobogásával. Feleségét magától értetődő gyöngédséggel vette körül, amely csak néha izzott föl arra a hőfokra, hogy az asszonyban azt az érzetet keltse: ha nem is merül el teljesen a boldogságban, de legalább néha meg-megmelegszik a tüzénél. Sohasem volt hozzá durva vagy goromba, és elvégre valóban föladta őérte a saját világát, és számos kényelmetlenséget vállalt magára, csak hogy mellette lehessen. Ez csak a javára szólhat, és Insigna úgy is értékelte.

A házasságkötés meghozta ugyan Crile számára a teljes jogú polgári státust, de ez sem volt képes elűzni belőle a lelke mélyén megbújó elégedetlenséget. Insigna jól látta ezt, és nem is tudta egészen kárhoztatni érte. Hiába volt teljes jogú polgár, mivel nem a Rotoron született, a legérdekesebb rotori foglalkozások zárva maradtak előtte. Az asszony nem tudta, milyen szakmában járatos a férje, mivel az sohasem beszélt előtte iskoláiról. Az látszott rajta, hogy nem műveletlen, és semmi lealacsonyító nincs abban, ha valaki önműveléssel szerzi meg a tudását. Insigna azonban azzal is tisztában volt, hogy a telepekkel ellentétben a Föld lakói nem tekintik magától értetődőnek a felsőfokú végzettséget.

Az asszony sokat rágódott ezen a dolgon. Azzal nem törődött, hogy Crile Fisher a Földről való, és emiatt kész volt elviselni a barátai és a kollégái szemrehányásait. Azt viszont már aligha lett volna képes megemészteni, hogy a férje ráadásul még iskolázatlan is.

Ám ilyesmivel nem is vádolta senki a férjét, aki türelmesen végighallgatta őt, amikor a Távpróbán végzett munkájáról mesélt neki. Persze a technikai részletek fölemlítésével sohasem tette próbára a férfi tudását. Az azonban néha magától is rákérdezett ilyen részletekre, vagy megengedett egy-egy megjegyzést, és az asszony jó szívvel fogadta azokat, mert mindig sikerült elhitetnie magával, hogy azok egytől egyig intelligens kérdések és megjegyzések.

Fishernek sikerült állást találnia az egyik farmon, amely bármilyen tisztes, sőt fontos munka volt is, nem állt valami magasan a társadalmi ranglétrán. Ebből nem csinált ügyet, és ami igaz, az igaz, nem is panaszkodott emiatt, de sohasem beszélt a munkájáról, és nem adta jelét, hogy kedve telnék benne. És mindig körüllengte őt az elégedetlenségnek a levegője.

Ezért Insigna rájött, hogy jobb, ha felhagy az olyan kedélyes érdeklődéssel, hogy „mi volt ma a munkahelyeden, Crile?” Amikor kezdetben néhányszor érdeklődött, a válasz mindig egy elutasító „semmi különös” volt. Ezzel le is zárta az ügyet, és csak az arcán futott végig egy bosszús felhő.

Idővel egyre nagyobb tartózkodással beszélt neki a saját pitiáner hivatali ügyeiről és bosszúságairól is. Még ezt is úgy foghatná föl, hogy hátrányos összehasonlítást tesz az ő munkájával.

Insigna kénytelen volt bevallani, hogy alapta1anok voltak ezek az aggályai, hogy inkább a saját bizonytalanságai tükröződtek azokban, minta másikéi Hiszen Fisher mindig türelmesen végighallgatta, ha szükségét érezte, hogy beszéljen neki a munkájáról. Néha még lanyha érdeklődésre valló kérdéseket is föltett a hipermeghajtásról. Insigna azonban csak keveset vagy semmit sem tudott erről.

Annál jobban érdekelte a férfit a rotori politika, és a földiekre jellemző türelmetlenséggel bírálta annak kicsinyességét. Az asszony küzdött magával, nehogy elárulja emiatti nemtetszését.

Idővel aztán a hallgatás fala emelkedett közéjük, amelyet csak hébe-hóba tört át a látott filmek közönyös megvitatása, egy-egy társasági rendezvény és az élet egyéb apró eseményei.

Azt sem lehetne állítani, hogy ezt boldogtalanságként fogták volna föl. A kalácsot gyorsan fölváltotta a fehér kenyér, ám vannak rosszabb dolgok is, mint a fehér kenyér.

Sőt még némi előny is származott ebből. A szigorúan titkos munka megkövetelte, hogy senkinek sem szabad beszélnie a munkájáról, ám hány van olyan, aki ne súgott volna meg a házastársának egy-egy titkot?

Az volna a világ legtermészetesebb dolga, ha ő is elmondaná a férjének azt a nagy fölfedezését, amely, amíg csak ember lesz az ember, megörökíti az ő nevét a csillagászat évkönyveiben. És ha előbb avatja be őt és csak utána Pittet? Ha lelkendezve odarohan hozzá, hogy „Találd ki! Találd ki! Sose találod ki”…

De nem ezt tette. Eszébe sem jutott, hogy Fishert netán érdekelné a dolog. Másokkal, még a farmerekkel vagy akár a hengerészekkel is szívesebben beszél a munkájukról, mint ővele.

Így semmi erőfeszítésébe nem került, hogy elhallgassa előtte a Nemezist. Ez az ügy eleve halott volt közöttük, közömbös, nem létező, egészen addig a szörnyű napig, amikor a házasságuk végleg zátonyra futott.

8

Mikor is volt az, amikor teljes szívből Pitt oldalára állt?

Kezdetben Insigna számára rettentőnek tetszett az a gondolat, hogy a Szomszéd Csillagot titokban kell tartani, mélyen fölkavarta az a lehetőség, hogy elhagyják a Naprendszert egy olyan cél kedvéért, amelyről semmit sem tudnak azon kívül, hogy hol található. Erkölcstelennek és gyalázatosan tisztességtelennek tartotta, hogy lopakodva, az emberiség többi részének kizárásával fogjanak hozzá az új civilizáció építéséhez.

Csak azért adta be a derekát, mert Pitt a telep biztonságára hivatkozott; eltökélte azonban, hogy négyszemközt harcolni fog Pitt-tel, érvekkel száll szembe vele. Ezeket az érveket addig-addig csiszolgatta magában, amíg betonszilárdaknak és megtámadhatatlanoknak nem érezte őket — aztán valahogy mégsem állt elő velük soha.

Mindig, mindig Pitt volt az, aki kezdeményezett.

A kezdet kezdetén azzal ijesztgette:

— Ne felejtsd el, Eugenia, hogy többé-kevésbé a véletlen vezetett rá a társcsillagra, s ugyanez valamelyik kollégáddal is megeshet.

— Nem valószínű… — kezdte az asszony.

— Nem, Eugenia, mi nem hagyatkozhatunk a valószínűségre.

Nekünk biztosra kell mennünk.

Te gondoskodni fogsz arról, hogy senki se keresgéljen azon a helyen, hogy senki se férjen hozzá azokhoz a számítógépes anyagokhoz, amelyek elárulhatnák a Nemezis helyét.

— Hogy tudnám én ezt elérni?

— Nagyon is könnyen. Beszéltem a főbiztossal, és mostantól kezdve egyedül te fogod össze a Távpróba-kutatást.

— De hiszen ez azt jelentené, hogy én a feje fölött…

— Úgy van. Ez azt jelenti, hogy te előrerukkolsz felelősségben, fizetésben és társadalmi pozícióban egyaránt.

Melyik ellen van kifogásod?

— Nekem nincs kifogásom egyik ellen sem — felelte Insigna, és hevesen dobogni kezdett a szíve.

— Meggyőződésem, hogy te nagyon jól be fogod tölteni a főcsillagász posztját, a legfőbb feladatod azonban az lesz, hogy amit csinálni fogtok, az a lehető legjobb minőségű és legnagyobb horderejű munka legyen, ám ne legyen semmi köze a Nemezishez.

— De Janus, örökké nem tarthatod titokban.

— Nem is akarom.

Ha egyszer kimozdulunk a Naprendszerből, mindenki meg fogja ismerni az úticélunkat.

Addig viszont minél kevesebben tudnak róla, annál jobb, és azok a kevesek is minél később szerezzenek róla tudomást.

Insigna kissé szégyenkezve konstatálta, hogy előléptetése lehűtötte az ellenkezését.

Más alkalommal Pitt nekiszegezte:

— Mi van a férjeddel?

— Hogyhogy mi van a férjemmel? — vonult azonnal védekező állásba Insigna.

— Ha jól tudom, a Földről való.

Insigna összeszorította a száját.

— A Földön született, de rotori polgár.

— Értem. Föltételezem, hogy a Nemezisről nem tettél neki említést.

— Egyetlen szóval sem.

— Elmondta neked a férjurad egyáltalán, hogy miért hagyta oda a Földet, és miért mozgatott meg minden követ, hogy rotori polgár lehessen?

— Nem, nem mondta el. Én meg nem kérdeztem.

— De téged ez nem izgat?

Insigna némi tétovázás után bevallotta:

— Néha igen.

Pitt elmosolyodott.

— Én talán meg tudnám mondani.

És apránként meg is mondta. Soha nem tolakodóan. Nem zúdította rá dézsával a vizet, hanem minden beszélgetéskor el-elhullajtott egy-egy vízcseppet. Ezzel sikerült az asszonyt kiráncigálni szellemi csigaházából. Hiszen a rotori élet hajlamossá tette arra, hogy behunyja a szemét a Rotoron kívüli világra.

Pitt azonban az elbeszéléseivel, a javasolt filmekkel segített fölnyitni a szemét és ráébresztenie a Földre, annak sok-sok milliárdos népességére, a járványként pusztító éhezésre, erősvakra, kábítószerekre és elidegenedésre. Lassan-lassan olyannak látta a Földet, mint a nyomorúság feneketlen kútját, amelytől jobb minél távolabbra elmenekülni. Most már nem csodálta, hogy Crile Fisher is eljött onnan. Inkább azon csodálkozott, hogy miért csak olyan kevesen követték a példáját.

De a telepeknek sem volt sokkal jobb a soruk. Megtudta, hogyan zárkóztak be önmagukba, hogyan akadályozták meg, hogy az emberek szabadon közlekedhessenek közöttük.

Minden telep tartott a többi mikroszkopikus flórájától és faunájától. A kereskedelem fokozatosan elhalt, és egyre inkább átvették a helyét a gondosan fertőtlenített automata űrhajók.

A telepek gyűlölködtek és torzsalkodtak egymással. A Mars körüli telepekkel sem volt sokkal jobb a helyzet. Egyedül a kisbolygóövezetben szaporodtak akadálytalanul a telepek, de ők is növekvő gyanakvással szemlélték az összes belső telepet.

Insigna egyre jobban egyetértett Pitt-tel, sőt maga is egyre jobban lelkesedett azért az eszméért, hogy el kell menekülni ebből a tűrhetetlen nyomorúságból, és meg kell vetni egy olyan világrendszer alapjait, amelyből kiirtják a szenvedés magjait. Új kezdet, új lehetőség.

Ekkor fölfedezte, hogy úton van egy kisbaba, és a lelkesedése kezdett lelohadni. Önmagát meg Crile-t kitenni a hosszú út kockázatainak még csak istenes. De kockáztatni egy csecsemőt, egy gyermeket…

Pitt megőrizte hidegvérét. Gratulált az asszonynak:

— A kicsi itt fog megszületni, és lesz némi időd, hogy alkalmazkodj az új helyzethez. Legalább másfél évbe beletelik, mire fölkészülünk az útra. És akkorra te is be fogod látni, milyen szerencsés vagy, hogy nem kell többet várnod. A gyermek semmi emléket sem fog őrizni a tönkrement bolygóról ós a reménytelenül megosztott emberiségről. Ő már csak egy új világot fog ismerni, amelyben teljes kulturális egyetértésben élnek az emberek. Szerencsés gyermek. Boldog gyermek. Az én fiam meg a lányom már felnőtt, már rajtuk van a bélyeg.

És ettől kezdve Insignának is újból ebben a kerékvágásban kezdtek járni a gondolatai, és mire Marlene megszületett, valóban maga is rettegni kezdett a késedelemtől, attól, hogy mielőtt útra kelnek, a gyermeket még megfertőzheti a Naprendszer nyüzsgő csődtömege.

Ekkorra már vita nélkül Pitt oldalán állt.

Insigna nagy megkönnyebbülésére Fisher el volt ragadtatva a gyermektől Nem nézte volna ki belőle a szerető apát. És most szüntelenül dédelgeti Marlenét, és szó nélkül kiveszi a részét a gyermeknevelés gondjaiból. Közben maga is valósággal kivirágzott.

Marlene első születésnapjának közeledtével a Naprendszert bejárta a hír, hogy a Rotor elköltözni készül. Ez a tény szinte az egész rendszert megrázó válsággá mérgesedett, és Pitt, aki ekkor már a főbiztosi poszt vitathatatlan várományosa volt, komor elégtétellel vette mindezt tudomásul.

— Mit tehetnének? — fortyogott. — Semmiképpen sem tarthatnak vissza bennünket, és a hűtlenségről szóló minden rikoltozásuk, a saját naprendszeri sovinizmusuk kinyilvánításával párosulva, csak oda vezet, hogy gátolni fogja őket a hipermeghajtás kutatásában, ez pedig nagyon is kapóra jön nekünk.

— De hát hogy szivárgott ki a híre, Janus?

— Erről én gondoskodtam — mosolygott a férfi. — Most már eljött az ideje, hogy többé nem bánom, ha tudnak a távozásunk tényéről, föltéve ha továbbra is titokban marad az úticélunk. A távozás tényét úgysem lehet sokáig titokban tartani. Hiszen szavazásra kell vinnünk az ügyet, és ha egyszer a rotoriak tudnak távozási szándékunkról, biztos lehetsz benne, hogy az egész rendszer is tudomást fog szerezni róla.

— Szavazás lesz?

— Hát persze. Gondold csak végig. Nem kelhetünk útra egy telepre való emberrel, olyanokkal, akik túlságosan félnek vagy túlzott honvágyat éreznek a saját Napjuk iránt. Így eleve kudarcra volnánk kárhoztatva.

Csak azokat vihetjük magunkkal, akik akarják, sőt követelik az utazást.

Természetesen tökéletesen igaza volt. Szinte már másnap kezdetét vette a Naprendszerből való távozás melletti kampány, és a hír kiszivárgásának ténye segített enyhíteni a Rotoron kívüli — és belüli — reakció hevességét.

Egyes rotoriakat lelkesített a perspektíva; másokat megriasztott. Fisher fölháborodottan fogadta a hírt, és egyik nap ki is jelentette, hogy őrültségnek tartja az egészet.

— De elkerülhetetlen — csillapítgatta Insigna, gondosan ügyelve a semlegességre.

— Miért? Mi értelme volna annak, hogy kószálni kezdjünk a csillagok között? Mert hova is mehetnénk? Hiszen nincs semmi odakint.

— Sok milliárd csillag van odakint.

— De hány bolygó? Egyetlen lakható bolygóról sem tudunk, és másfélét is csak egypárat ismerünk. Tudomásunk szerint a mi Naprendszerünk az egyetlen otthon.

— Az emberiségnek a vérében van az úttörés — ismételte el az asszony Pitt kedvenc mondását.

— Ez csak romantikus ostobaság. Valóban elhiszi valaki, hogy az emberek meg fogják szavazni, hogy eltépjenek minden köteléket az emberiség testétől és eltűnjenek az űrben?

— Nekem az az érzésem, Crile, hogy a rotoriak nagy része éppen ezt akarja.

— Ez csak a Tanács propagandája. Azt hiszed, hogy az emberek meg fogják szavazni, hogy elhagyják a Földet?

Elhagyják a Napot? Soha! Ha mégis így lenne, akkor mi megyünk a Földre.

Az asszonynak valami megmarkolta a szívét.

— No nem! — tiltakozott. — Vagy hiányzik neked a számum, a hóvihar, a mistral vagy mi a neve? Hiányzik a nyakadba szakadó jég, víz vagy a dühöngő légáram? A férfi fölvonta a szemöldökét.

— Nem olyan vészes a dolog. Hébe-hóba előfordulnak viharok, de azokat előre meg lehet jósolni. Igazából még érdekesek is, ha nem túl hevesek. Egyenesen elbűvölő: egy kis hideg, egy kis meleg, egy kis csapadék. Csupa változatosság. Ez tartja életben az embert. Aztán meg gondolj a sokféle konyhára.

— Konyhára? Hogy mondhatsz ilyet, amikor a Földön a legtöbb ember éhezik. Hiszen egyebet sem csinálunk, mint élelmiszert gyűjtünk a Föld számára.

— Egyes emberek éheznek. De ez nem általános.

— Mindegy, nem várhatod el Marlenétől, hogy olyan feltételek között éljen.

— Sok milliárd gyerek él úgy.

— De az enyém nem lesz közöttük — jelentette ki Insigna hevesen.

Az asszony ettől kezdve minden reményét Marlenébe vetette. A kislány már a tizedik hónapjában járt, alul is, fölül is volt két-két fogacskája, járókájába kapaszkodva már totyogni tudott, és értelmes szemével kíváncsian tekintett a világba.

Fisher még mindig rajongott ezért a nem szép kislányért; sőt ha lehet, még az addiginál is jobban. Amikor nem dajkálgatta, akkor csak bámult rá, és elragadtatva dicsérte azokat a gyönyörű szemeket. Kiemelte a kislánya egyetlen bájos vonását, amely, úgy látszik, kárpótolta őt mindazokért, amelyeknek az híjával volt.

Úgy látszott, hogy Fisher biztosan nem tér vissza a Földre, ha emiatt örökre le kellene mondania Marlenéről. Insigna abban valahogy nem bízott, hogy a Föld helyett őt választaná, azt az asszonyt, akit szeretett és akit nőül vett, ám Marlene bizonyára erősebb kapocsnak bizonyul őnála.

De olyan biztos ez?

9

A szavazás utáni napon Eugenia Insigna a dühtől falfehéren találta Fishert. — Megrendezett választás volt — üvöltött elfulladva.

— Csitt! Fölébreszted a gyereket — csitította az asszony.

A férfi egy pillanatig uralkodott magán.

Insigna is megnyugodott kissé, és halkan megjegyezte:

— Kétség sem fér hozzá, hogy az emberek el akarnak menni.

— És te is úgy szavaztál?

Az asszony latolgatta magában a választ. Annak semmi értelme, hogy hazugsággal próbálja lecsillapítani a férfit.

Különben is, eddig sem rejtette véka alá a véleményét.

— Igen — felelte.

— Gondolom, Pitt utasítására tetted.

— Ugyan! — tiltakozott az asszony meglepetten. — Én tudok dönteni magam is.

— De hiszen te meg Ő… — kezdte, de aztán még idejében elharapta a szót.

Az asszony érezte, hogy a fejébe szökik a vér.

— Mit akarsz ezzel mondani? — fakadt ki most már maga is dühösen. Csak nem hűtlenséggel akarja megvádolni őt?

— Az a… az a politikus. Mindenáron főbiztos akar lenni. Ezt mindenki tudja. És te is föl akarsz kapaszkodni az ő hátán. A politikai lojalitást nem árt neked sem meglovagolni, nem igaz?

— Mire jutnék vele? Nekem ott nincs semmi keresnivalóm.

Én csillagász vagyok, nem politikus.

— De hiszen előléptettek, nem? Idősebb, tapasztaltabb emberek fölé emeltek.

— Szeretném hinni, hogy a jó munkám miatt. (Hogy az ördögbe védje meg magát, ha nem tárhatja föl az igazságot?) — Biztos vagyok benne, hogy te ezt hiszed. Csakhogy Pitt intézte el.

Insigna mélyet lélegzett.

— Hagyjuk ezt, ez nem vezet sehova.

— Figyelj ide! — mondta a férfi érdes suttogással, ahogy eddig is beszélt, amióta a felesége figyelmeztette, hogy Marlene alszik. — Én nem tudom elhinni, hogy egy egész telep csak úgy kész megkockáztatni a hiperrásegítős utazást. Ki tudná megmondani, hogy mi történik? Honnan tudhatni, hogy egyáltalán működni fog-e? Könnyen lehet, hogy mindnyájan belepusztulunk.

— A Távpróba kitűnően működött.

— Voltak élőlények a Távpróbán? Ha nem, akkor honnan tudod, hogy fogják az élőlények elviselni a hipermeghajtást?

Mennyit tudsz te egyáltalán a hipermeghajtásról?

— Egy fikarcnyit sem.

— Hogyhogy nem? Hiszen ott dolgozol a laboratóriumban.

És nem a farmokon, mint én.

(Valóban féltékeny, gondolta Insigna.) Fennhangon azonban azt mondta:

— Úgy beszélsz a laboratóriumról, mintha mindnyájan egyetlen teremben zsúfolódnánk ott össze. Már mondtam neked, hogy én csillagász vagyok, és semmit sem konyítok a hipermeghajtáshoz.

— Azt állítod, hogy Pitt sohasem beszélt neked erről?

— A hipermeghajtásról? De hiszen ő sem ért hozzá semmit.

— Azt akarod elhitetni velem, hogy senki sem tud semmit?

— Dehogy akarok ilyesmit. A hiperteresek tudják. Ugyan már, Crile. Akiknek kell, azok tudják. A többiek pedig nem.

— Vagyis egy-két specialistán kívül kuss mindenkinek.

— Pontosan.

— Akkor hát nem is nagyon tudhatod, hogy a hiperutazás mennyire biztonságos. Csak a hiperteresek tudják. De honnan tudod, hogy ők tudják-e?

— Föltételezem, hogy kikísérletezték.

— Föltételezed.

— A föltételezés reális. Ők arról biztosítanak bennünket, hogy biztonságos.

— És gondolom, ők sohasem állítanak valótlant.

— Hiszen ők is útra kelnek. Biztos vagyok benne, hogy kikísérletezték.

A férfi vizsla tekintettel nézett a feleségére.

— Lám, most már biztos vagy benne. A Távpróba a te gyermeked volt. Vitt magával élőlényeket is?

— Engem nem vontak be a tényleges munkába. Én csak a megszerzett csillagászati adatokkal foglalkoztam.

— Nem válaszoltál az élőlényekre vonatkozó kérdésemre.

Insigna elvesztette a türelmét.

— Ide figyelj, nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a vég nélküli nyaggatást, aztán a gyerek is kezd nyugtalankodni. Nekem is volna hozzád egy-két kérdésem. Te mit szándékozol tenni?

Velünk jössz?

— Nem vagyok köteles. A szavazás feltételei szerint aki nem akar, nem köteles csatlakozni.

— Tudom, hogy nem vagy köteles, de akarsz-e? Hiszen nem akarhatod azt, hogy szétessen a családunk? — tette hozzá, és mosolyogni próbált, de a mosolya elég fanyarra sikeredett.

Fisher kimért ünnepélyességgel kijelentette:

— De a Naprendszert sem akarom elhagyni.

— Inkább elhagysz engem? Meg Marlenét?

— Miért kellene elhagynom Marlenét? Ha saját magadat kockáztatod is ebben az esztelen kalandban, muszáj a gyermeket is kockára tenned?

— Ha én megyek, Marlene is jön — jelentette ki az asszony eltökélten. — Ezt jól vésd a fejedbe, Crile. Hova tudnád őt vinni? Valamilyen félig kész kisbolygói telepre?

— Már hogy vinném oda! Én a Földről jöttem, és ha akarom, bármikor visszamehetek oda.

— Egy haldokló bolygóra? Szép.

— Légy nyugodt, még van hátra egypár éve.

— Akkor miért költöztél el onnan?

— Azt reméltem, hogy hasznomra válik. Nem gondoltam, hogy a Rotorral jegyet váltok a semmibe.

— Hogyhogy a semmibe? — fakadt ki Insigna, végleg elveszítve a türelmét. — Ha tudnád, hova megyünk, akkor nem ragaszkodnál olyan nagyon a visszatéréshez.

— Miért? Hova tart a Rotor?

— A csillagokba.

— A nagy semmibe.

Dühösen egymásra meredtek, közben Marlene fölnyitotta a szemét, és az ébredés jeléül gagyogni kezdett. Fisher a babára sandított, és ellágyultan az asszonyhoz fordult:

— Eugenia, nem kell, hogy elszakadjunk. Én semmiképpen nem akarom elhagyni Marlenét. De téged sem. Jöjj velem!

— A Földre?

— Oda. Miért ne? Ott barátaim vannak. Még most is. Mint a feleségemnek, meg a gyerekemnek nem lesz nehéz bejutnotok. A Földet nem túlságosan érdekli az ökológiai egyensúly. Ott egy igazi nagy bolygón fogunk élni, és nem egy ilyen bűzös kis hólyagon az űrben.

— Egy óriás hólyagon, ami ezerszer úgy bűzlik. Nem, nem és nem!

— Akkor legalább Marlenét hadd vigyem magammal. Ha úgy érzed, hogy az út megéri a kockázatot, mivel mint csillagász tanulmányozni akarod a világegyetemet, az a te dolgod, a gyereknek azonban itt kell maradnia a Naprendszer biztonságában.

— A Föld és a biztonság? Ne nevettesd ki magad! Erre megy ki hát az egész játék? Hogy elvedd tőlem a gyermekemet?

— A mi gyermekünk.

— Az én gyermekem. Te csak menj! Azt akarom. A gyereket azonban hagyd! Azzal jössz, hogy én jóban vagyok Pitt-tel, hát igen. Ez azt jelenti, hogy akár tetszik neked, akár nem, a kisbolygókra küldethetlek téged, ott aztán megnézheted, hogy jutsz vissza onnan a te oszlásnak indult Földedre. Most pedig tűnj el az én lakásomból, és keress magadnak alvóhelyet, amíg el nem küldenek. Ha megüzened, hol vagy, majd utánad küldöm a személyes holmidat. És ne reménykedj, hogy visszajöhetsz. Ezt a helyet őrizni fogják.

Amikor mindezt kimondatta Insignával a túlcsorduló elkeseredés, ő maga is komolyan gondolta. Kérlelhette volna a férjét, könyöröghetett, hízeleghetett volna neki, vitatkozhatott volna vele. De nem tette. Kemény, engesztelhetetlen volt hozzá, és elküldte magától.

És Fisher el is ment. Ő pedig utána küldte a holmiját.

Valóban úgy történt, hogy a férje megtagadta, hogy útra keljen a Rotorral. Mire az asszony kiadta az útját. És úgy tudja, hogy a férje visszament a Földre.

Örökre eltűnt az ő és Marlene életéből.

Örökre eltűnt. És ő tette ki a szűrét.

V. Az adomány

10

Insigna alaposan meglepődött saját magán. Még soha senkinek sem mondta el ezt a történetet, jóllehet tizennégy esztendeje alig volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. Az még álmában sem fordult meg a fejében, hogy bárkinek elmesélhetné. Úgy vélte, magával viszi a sírba.

Nem azért, mintha a legkisebb mértékben is szégyenkeznie kellene miatta — ám ez csupán az ő magánügye.

És most tessék, fenntartás nélkül, részletesen kitálalta a kamasz lányának, akit még az imént is gyermeknek — egy különös és reménytelen gyermeknek tartott.

Ez a gyermek pedig most itt ül vele szemben, és felnőttesen sokatmondó, rezzenéstelen tekintettel néz rá azokkal a fekete szemeivel, és azt kérdezi:

— Tehát mégis te adtad ki az útját, nem igaz?

— Mondhatjuk úgy is. De dühös voltam. El akart vinni tőlem téged. A Földre. — Elhallgatott, aztán puhatolózva hozzátette:

— Ugye, megértesz?

— Annyira ragaszkodtál hozzám?

— Hogyne ragaszkodtam volna! — fakadt ki Insigna sebzetten. Ám a másik nyugodt tekintete lehűtötte, és döbbenten latolgatni kezdte magában: Valóban ragaszkodott Marlenéhez? De aztán higgadtan kijelentette:

— Hát persze. Miért ne?

Marlene megrázta a fejét, és az arcára egy pillanatra kiült a magába mélyülő kifejezés. Majd így szólt:

— Szerintem nem lehettem valami aranyos kisbaba. Ő talán ragaszkodott hozzám. Neked rosszul esett, hogy ő jobban ragaszkodott énhozzám, mint tehozzád? Nem azért vettél magadhoz, mert ő is akart engem?

— Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget! Egyáltalán nem! — tiltakozott Insigna, de korántsem volt biztos benne, hogy a másik hisz neki. Kezdett kínossá válni számára ez a vita Marlenével. A kislányban egyre jobban kifejlődik az a félelmetes képesség, hogy az elevenjébe vágjon. Insigna már korábban is észrevette ezt, de azzal tért fölötte napirendre, hogy ez csak egy boldogtalan gyermek véletlen találata.

Csakhogy napról napra gyakrabban esik meg, és most már az volt az érzése, hogy szándékos elhatározás mozgatja a szikét Marlene kezében.

— Honnan vetted azt, Marlene — faggatta a lányt —, hogy én űztem el az apádat? Vagy mondtam én valaha is ilyesmit neked, vagy adtam rá okot, hogy ilyesmit gondolj?

— Nem tudnám megmondani, anyu, hogyan is jövök rá dolgokra. Néha, amikor nekem vagy másoknak az apámról beszélsz, mindig olyasmi érződik a hangodban, mintha sajnálnál, mintha szeretnél elfelejteni valamit.

— Igazán? Én sosem érzem ezt.

— És ezek a benyomások lassacskán mind határozott körvonalat öltenek. A hangod, a tekinteted…

Insigna mereven a lánya szemébe nézett, aztán hirtelen nekiszögezte a kérdést:

— Mire gondolok most?

Marlene összerezzent, aztán rövid, kuncogó hangot hallatott. Ez a kuncogás messze volt a nevetéstől, de rendesen ez volt az a határ, ameddig Marlene elment.

— Nem fogtál meg — mondta. — Ha azt hiszed, hogy olvasok a gondolataidban, tévedsz. Én nem vagyok gondolatolvasó. Én csak a szavakból és a hangokból és a kifejezésekből és a mozgásokból olvasok. Az emberek egyszerűen képtelenek elrejteni a gondolataikat. Én pedig már hosszú ideje figyelem őket.

— Miért? Vagyis mi késztetett arra, hogy figyeld őket?

— Az, hogy amikor kicsi voltam, mindenki hazudott nekem.

Milyen édes vagyok, mondták nekem. Vagy neked, ha én is hallottam. Közben az arcukról lerítt, hogy magukban egészen mást gondolnak. És ők nem tudták, hogy úgy árulkodik az arcuk. Eleinte én sem akartam elhinni, hogy nem tudnak róla.

Aztán azt mondtam magamban, hogy bizonyára kényelmesebb nekik, ha azt akarják elhitetni, hogy az igazat mondják.

Marlene elhallgatott, aztán váratlanul megkérdezte az anyját:

— Miért nem árultad el apának, hogy hová megyünk?

— Nem tehettem. Titkolnom kellett.

— Ha elárulod neki, talán ő is velünk jön.

Insigna hevesen megrázta a fejét.

— Meg sem fordult volna a fejében. Már eltökélte, hogy visszatér a Földre.

— De ha te, anyu, elárultad volna neki, akkor Pitt főbiztos, ugye, nem engedte volna el apát? Mert apa túl sokat tudott volna.

— Pitt akkor még nem volt főbiztos — mondta Insigna szórakozottan. Majd hirtelen eltökéltséggel: — Nekem ilyen feltételekkel nem kellett volna. Hát neked?

— Nem tudom. Ki tudja, mi lett volna belőle, ha itt marad?

— Én tudom — gyulladt lángra ismét Insigna. Gondolatai visszakalandoztak arra az utolsó beszélgetésre, arra a bősz kiáltásra, amikor Fishert kiutasította. Nem, semmi kétség.

Úgy, mint egy rabot, mint a Rotorhoz láncolt utast nem tudta volna őt elfogadni. Annyira azért nem szerette. Vagy ha úgy tetszik, nem is gyűlölte annyira.

Ekkor, nehogy az arckifejezése elárulja, hirtelen témát változtatott.

— Ma délután fölzaklattad Aurinelt. Miért mondtad neki azt, hogy a Föld elpusztul? Odajött hozzám, mert nagyon a szívére vette a dolgot.

— Miért nem mondtad neki, hogy én csak egy éretlen tacskó vagyok, és senkise veszi komolyan, amit egy tacskó mond.

Ezt minden további nélkül el is hitte volna.

Insigna elengedte a füle mellett ezeket a szavakat. Talán jobb is, ha hallgat és megkerüli az igazságot.

— Igazán azt hiszed, hogy a Föld el fog pusztulni?

— Igen. Amikor néha a Földről beszélsz, úgy emlegeted, hogy „szegény Föld”. Csaknem mindig úgy beszélsz róla, hogy „szegény Föld”.

Insigna érezte, hogy elpirul. Valóban így emlegetné a Földet?

— Miért is ne? — mentegetőzött. — Túlzsúfolt, megkopott, túlteng rajta a gyűlölködés, az éhség, a nyomorúság. Én sajnálom a Földet. Szegény Föld!

— Nem, anyu. Te ezt nem így szoktad mondani. Amikor beszélsz róla… — Marlene kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna markolni valamit, de az kisiklana az ujjai közül.

— Tessék, Marlene?

— Tisztán látom, de nem tudom szavakba önteni.

— Próbáld csak meg. Nekem muszáj tudnom.

— Úgy beszélsz róla — nem tudom másként kifejezni —, mintha bűnösnek éreznéd magad, mintha a te hibád volna.

— Miért? Mit gondolsz, mit követtem el?

— Egyszer hallottalak, amikor a megfigyelőtoronyban voltál.

A Nemezist vizsgáltad, és akkor olyan érzésem volt, mintha a Nemezis bele volna keveredve ebbe a dologba. Akkor megkérdeztem a számítógéptől, mi a jelentése a Nemezisnek, és megmondta. Valami olyasmi, ami könyörtelenül rombol, ami megtorol valamit.

— Nem ezért adtuk neki ezt a nevet! — kiáltott föl Insigna.

— De te nevezted el így — szögezte le Marlene rendíthetetlen nyugalommal.

Természetesen ez már nem volt titok többé, azóta, hogy maguk mögött hagyták a Naprendszert. Insigna akkor rögvest magára vállalta a fölfedezés és az elnevezés dicsőségét.

— Éppen azért, mert én adtam neki ezt a nevet, én tudom, hogy nem az volt a névadás indoka.

— Akkor miért gyötör a bűntudat, anyu?

(Hallgass, ha nem akarod megmondani az igazat.) — No, és szerinted hogyan fog elpusztulni a Föld? — kérdezte meg végre a lányát.

— Fogalmam sincs, de szerintem te tudod, anyu.

— Két malomban őrlünk, Marlene, ezért hagyjuk az egészet!

Egyet viszont szeretnék a lelkedre kötni: senkinek se beszélj erről — se az apádról, se erről az ostobaságról, hogy a Föld el fog pusztulni.

— Ha az a kívánságod, nem beszélek róla, csakhogy a Föld pusztulása nem ostobaság.

— Szerintem az. Úgy is fogjuk elkönyvelni, hogy ostobaság.

Marlene bólintott.

— Megyek nézelődni egy kicsit — mondta erőltetett közönnyel. — Utána lefekszem.

— Helyes! — szólt Insigna a távozó kislány után.

Bűntudat — morfondírozott magában. — Még hogy bűnösnek érzem magam. Az arcomon viselem, mint egy feltűnő bélyeget. Akárki megláthatja.

Nem, nem akárki. Csak Marlene. Neki megvan ez a képessége.

Marlenének kompenzálnia kell valamivel mindazt, amitől megfosztatott. Az intelligencia egyedül nem elég. Az nem pótolhat mindent, ezért kapta ezt az adományt, hogy olvasni tud az arcjátékban, a hangsúlyban és egyéb észrevétlen testi rezdülésekben úgy, hogy semmi sem marad előtte titokban.

Mióta rejtegeti magában ezt a veszedelmes talentumot?

Mióta van tudatában e képességének? Olyasmi ez, ami a korral csak erősödik? Miért látta jónak, hogy éppen most engedje felszínre, hogy most vonja el róla a függönyt, amely mögé látszólag elrejtette, hogy aztán korbácsként használja az anyja ellen?

Csak nem azért, mert Aurinel végleg és határozottan elutasította őt, legalábbis így veszi ki abból, amit a fiúból kiolvasott? Ezért aztán vaktában hadonászni kezd ezzel a korbáccsal?

Bűnös — morfondírozott Insigna. — Miért ne éreznék bűntudatot? Hiszen csakis az én hibám. Tudhattam volna a fölfedezés után az első perctől kezdve — de nem akartam tudomást venni róla.

VI. A közeledés

11

Mióta tudja vajon? Azóta, hogy Nemezisnek nevezte el a csillagot? Megérezte volna a csillag valódi természetét, és ösztönösen adta volna neki a megfelelő nevet?

Amikor először talált rá a csillagra, csak a fölfedezés ténye volt fontos. A fejében meg se fordult más, csak a halhatatlanság. Az ő csillaga volt, Insigna Csillaga. Kísértést érzett, hogy a saját nevét adja neki. Milyen dicsőn hangzik, még ha kelletlenül engedett is az álszerénységnek, és igyekezett kerülni ezt a megnevezést. Most érzi csak, milyen terhes lenne neki, ha akkor nem áll ellent a csábításnak, és besétál a becsvágy csapdájába.

A fölfedezést követte Pitt megrázó titoktartási követelése, majd a lázas készülődés az Eltávozásra. (Lehet, hogy majdan így fognak megemlékezni róla a történelemkönyvek? Mint nagybetűs Eltávozásról?) Aztán az Eltávozás után jött két olyan esztendő, amikor a hajó ki-be surrant a hipertérbe, s az ehhez szükséges vég nélküli számítások folyamatos csillagászati adatokat követeltek, amelyekért ő volt a felelős. Egyedül a csillagközi anyag sűrűsége és összetétele…

Ez alatt a négy esztendő alatt egyszer sem volt annyi ideje, hogy részletesen foglalkozzék a Nemezissel; egyetlenegyszer sem volt képes rászánni magát, hogy megvizsgálja, ami majd kiszúrta a szemét.

Hogyan lehetséges ez? Csak nem fordította el készakarva az arcát attól, amit nem akart meglátni? Csak nem menekült bele szándékosan mindabba a titkolózásba, kapkodásba és lelkesedésbe, amit a helyzet tálcán kínált föl neki?

De aztán eljött az idő, amikor az utolsó hipertéri ugrást is maguk mögött hagyták; amikor egy egész hónapon át fékezték a hajót a hidrogénatomok jégverésén át, amelyeket az irdatlan sebességgel történő ütközés egyből kozmikus sugárzási részecskékké roncsolt szét.

Egyetlen közönséges űrhajó sem viselte volna el ezt, a Rotort azonban vastag talajréteg vette körül, amelyet az út előtt még meg is erősítettek, s így könnyedén elnyelte a részecskéket.

Az egyik hiperspecialista azt bizonygatta, hogy lesz idő, amikor normális sebességgel is ki-be lehet majd lépkedni a hipertérbe. „Ami magát a hiperteret illeti — mondotta —, itt már nincs szükség semmilyen elvi áttörésre. Már csak a technikáé a szó.” Meglehet! A többi hiperspecialista azonban komolytalannak tartotta ezt a vélekedést.

Insigna rögtön rohant Pitt-hez, amint fölismerte a rémisztő igazságot. A férfi csak kevés időt tudott neki szentelni az utóbbi évben, s ő ezt meg is értette. Egyre jobban a felszínre tört bizonyos feszültség, ahogy az út izgalmai elcsendesedtek, és az emberek ráébredtek, hogy egy-két hónap, és egy új csillag lesz a szomszédjuk. Ott szembe kell nézniük a tartós túlélés problémájával egy furcsa vörös törpe közelében, anélkül, hogy utánpótlási forrásként vagy akár lakóhelyként is számíthatnának valamilyen planetáris anyagra.

Janus Pitt fölött is elszállt közben a fiatalság, bár a haja még nem őszült, és az arcát sem kezdték ki a ráncok.

Mindössze négy év telt el azóta, hogy beállított hozzá a Nemezis hírével.

Tekintetében azonban volt valami zaklatottság, mint akinek minden öröme megkopott, és csak kínzó gondjai tárulkoznak föl mezítelenül a világ előtt.

Beiktatás előtt állt mint megválasztott főbiztos. Lehet, hogy ez nyomta úgy a vállát, ki tudja? Insigna sohasem kóstolt bele igazán a hatalomba vagy a vele járó felelősségbe, ám volt egy olyan érzése, hogy az könnyen megsavanyíthatja az embert.

Pitt szórakozott mosollyal fogadta.

Az a körülmény, hogy közös birtoklói voltak egy titoknak, amelyről rajtuk kívül eleinte senki sem tudott, de később is szinte csak ők ketten, közel hozta őket egymáshoz. Ekkor fesztelenül megbeszélhettek egymással mindent, amit senki mással nem tehettek meg. Az Eltávozás után azonban, amikor a titok nem volt titok többé, ismét eltávolodtak egymástól.

— Janus — tért rögtön a tárgyra Insigna —, van valami, ami nem hagy nyugodni, és meg kell hogy osszam veled. A Nemezisről van szó.

— Mi van vele? Kiderült talán, hogy nincs ott, ahol föltételezted? Mert nagyon is ott van, alig tizenhatezermillió kilométerre tőlünk. Már látni lehet.

— Igen, tudom. Csakhogy amikor fölfedeztem, még több mint két fényévnyire volt tőlünk, elfogadtam, hogy a Nap társcsillaga, hogy a Nemezis és a Nap a közös súlypontjuk körül kering. Mi mást várhatna az ember két ilyen közeli égitesttől? Ez olyan szépen megfelelne a dramaturgiának.

— No és? Miért ne érvényesülhetne időnként a dramaturgia is?

— Azért, mert akármilyen közel vannak is egymáshoz, ahhoz túl nagy a távolság közöttük, hogy társcsillagok lehetnének. A Nemezis és a Nap között rettentően gyenge a gravitációs vonzás, olyannyira, hogy a közeli csillagok gravitációs zavarása instabillá tenné a pályájukat.

— De hát mégis ott van a Nemezis!

— Igen, méghozzá nagyjából miköztünk és az Alfa Centauri között.

— Mi köze ehhez az Alfa Centaurinak?

— Csak annyi, hogy a Nemezis nincs sokkal messzebb az Alfa Centauritól, mint a Naptól. Ezért ugyanúgy lehetne akár az Alfa Centauri társcsillaga is. Vagy ami még valószínűbb:

bármelyik rendszerhez tartozzék is, a másik csillag jelenléte megzavarhatja vagy már meg is zavarta a pályáját.

Pitt elgondolkodva nézett Insignára, s ujjaival könnyedén dobolt a fotel karján.

— Mennyi idő alatt kerüli meg a Nemezis a Napot — föltéve, hogy a Nap társcsillaga?

— Nem tudom. Még ki kell számítanom a pályáját. Ezt még az Eltávozás előtt illett volna megtennem, de annyi más elfoglaltságom volt akkoriban, mint ahogy most is — de ez nem mentség.

— Mégis, úgy nagyjából?

— Körpálya esetén a Nemezis valamivel több mint ötvenmillió év alatt kerülné meg a Napot, helyesebben a rendszer súlypontját, miközben a Nap is hasonló fordulatot tenne. A két égitestet összekötő egyenes állandóan metszené ezt a pontot. Ha viszont a Nemezis egy elnyúlt ellipszispályán halad, s jelenleg éppen a legtávolabbi ponton tartózkodik — ami logikus is, hiszen ha ennél még messzebbre kalandozna el, akkor még kevésbé lehetne társcsillag —, akkor talán úgy huszonötmillió év is elég lenne neki.

— Eszerint amikor a Nemezis legutóbb ugyanebben a helyzetben, vagyis többé-kevésbé az Alfa Centauri és a Nap között volt, az Alfa Centauri helyzete jelentősen el kellett hogy térjen a jelenlegitől. Huszonöt-ötvenmillió év jócskán odébb mozdítja az Alfa Centaurit, nem igaz? Mégis mennyivel?

— A fényév jókora hányadával.

— Ez azt jelentené, hogy ez az első alkalom, hogy a Nemezisért két csillag is birokra kél? Hogy eddig békésen rótta a maga pályáját?

— Ennek semmi esélye, Janus. Még ha az Alfa Centaurit le is írod, ott van a többi csillag. Jó, hogy most idejött az egyik csillag, ám a múltban bizonyára volt másik csillag is, amely zavaró távolságra megközelítette a pályáját. Ez a pálya egyszerűen nem stabil.

— Akkor mit keres itt a szomszédságunkban, ha nem a Nap körül kering?

— Éppen ez az — felelte Insigna.

— Mi az, hogy „éppen ez az”?

— Ha a Nap körül keringene, akkor a Nemezis, a tömegétől függően, másodpercenként nyolcvan és száz méter közötti sebességgel mozogna a Naphoz képest. Ez egy csillag számára nagyon lassú mozgás, ezért hosszú időn keresztül ugyanazon a helyen látszana. Vagyis sokáig ott maradna a felhő mögött. Különösen, ha a felhő is ugyanabban az irányban mozdulna el a Naphoz képest. Ilyen renyhe mozgás mellett nem csoda, pláne, ha a fénye is el van takarva, hogy eddig még nem vették észre. Csakhogy… — torpant meg.

Pitt, aki mindent elkövetett, hogy ne mutasson égő kíváncsiságot, most mégsem tudta megállni, hogy ne noszogassa az asszonyt:

— Nos? Bökd ki végre a lényeget!

— Nos, ha nem a Nap körül kering, akkor független mozgással bír, és másodpercenként legalább száz kilométeres sebességgel kell száguldania a Naphoz viszonyítva, vagyis ezerszer gyorsabban, mint ha körülötte keringene. Most csak véletlenül került a közelünkbe, és tovább fog haladni, eltér a Nap mellett, és sohasem fog visszajönni. Mindamellett ott marad a felhő mögött, és alig kandikál ki mögüle.

— Miért tenné ezt?

— Egyetlen módon lehetséges, hogy lélekszakadva lohol az égen, de látszólag mégis ugyanazon a helyen marad.

— Ne mondd azt, hogy ide-oda ugrándozik az égen!

Insigna felhúzta az orrát.

— Kérlek, Janus, hagyd a viccelődést. Ez nem tréfadolog.

Könnyen lehet, hogy a Nemezis többé-kevésbé egyenes úton a Nap felé tart. Közben nem tér ki sem jobbra, sem balra, ezért látszólag nem változtat a helyzetén, holott egyenesen felénk tart, mármint egyenesen a Naprendszer felé.

Pitt a meglepetéstől tágra nyílt szemmel meredt rá.

— Mi a bizonyítéka ennek?

— Egyelőre semmi. Semmi értelme nem lett volna, hogy a felfedezésekor elkészítsük a Nemezis színképét. Csak akkor fordult meg a fejemben, hogy nem ártana elvégezni a színképelemzését, amikor észrevettem a tengelyeltérést, de aztán sehogy sem jutottam hozzá. Ne felejtsd el, hogy akkoriban bíztad ráma Távpróba vezetését, és arra biztattál, hogy tereljem el a többiek figyelmét a Nemezisről. Akkor lehetetlen volt elvégeznem egy szoros színképelemzést, azóta meg — hát elmulasztottam. De biztosít hatlak, hogy most már előveszem a dolgot.

— Engedj meg egy kérdést. Akkor nem keltené a Nemezis ugyanezt a mozdulatlan hatást, ha elfelé távolodna a Naptól?

Nem mondhatjuk, hogy ötven-ötven százalék az esélye annak, hogy közeledik a Naphoz vagy távolodik tőle?

— A színképelemzés ki fogja mutatni. A színképvonalak vörös eltolódása távolodásról, az ibolya eltolódás pedig közeledésről tanúskodik.

— De már elkéstünk, nem? Ha most veszel róla színképet, mindenképpen közeledést fog mutatni, hiszen mi közeledünk feléje.

— Én most nem a Nemezisről veszek színképet. Hanem a Napról. Ha a Nemezis közeledik a Naphoz, akkor a Nap is közeledik a Nemezishez, és ebből leszámíthatjuk a mi mozgásunkat. Ezenkívül mi most lassítunk, és egy hónap múlva már olyan lassan megyünk, hogy a mi mozgásunk nem fogja észrevehető módon befolyásolni a spektroszkópiai eredményt.

Pitt legalább fél percig gondolataiba merülve bámult a pedáns rendről tanúskodó íróasztalára, és kezével szórakozottan simogatta a komputerterminált. Aztán föl sem pillantva azt mondta:

— Nem. Ezeket a megfigyeléseket nem szabad elvégezni.

Azt akarom, Eugenia, hogy te se izgasd magad miatta. A probléma nem létezik, ezért boríts fátylat az egészre.

És intett a kezével, ami egyértelművé tette, hogy a kihallgatásnak vége.

12

Insigna sípolva fújta ki a levegőt dühösen összeszorított orrlyukain keresztül. Fojtott, rekedt hangon kifakadt:

— Hogy merészeled, Janus? Hogy merészeled?

— Mit hogy merészelek? — vonta föl a szemöldökét Pitt.

— Hogy merészelsz kidobni innen, akár egy szalaglyuggatót? Ha én nem fedezem föl a Nemezist, akkor most nem volnánk itt. Belőled sem lett volna főbiztos. A Nemezis az enyém. Nekem is van szavam benne.

— A Nemezis nem a tied. Hanem a Rotoré. Ezért kérlek, hagyj most magamra, mert dolgom van.

— Janus — emelte föl hangját az asszony —, megismétlem, hogy a Nemezis minden valószínűség szerint a mi Naprendszerünk felé tart.

— Én pedig megismétlem, hogy ennek csak ötven százalék a valószínűsége. De még ha a Naprendszer felé tartana is — egyébként ez már nem a mi Naprendszerünk, hanem az ő Naprendszerük —, ne mondd azt nekem, hogy el fogja találni a Napot. Ezt nem hiszem el. A Nap egész ötmilliárd éves élete során még egyszer sem ütközött össze egy csillaggal, de még csak a közelébe sem került. Még a Galaxis viszonylag zsúfoltabb vidékein is rendkívül kicsi a valószínűsége a csillagok összeütközésének. Ennyit én is tudok, ha nem vagyok is csillagász.

— A valószínűség még nem bizonyosság, Janus. Az viszont, ha nem is teljes bizonyossággal, de elképzelhető, hogy a Nemezis és a Nap összeütközik, jóllehet belátom, hogy ez aligha fog bekövetkezni. A baj csak az, hogy nem kell összeütközniük, mert a Föld számára már az is végzetes lenne, ha közel kerülnének egymáshoz.

— Mennyi az a közel?

— Nem tudom. Ezt csak sok-sok számítással tudnám megállapítani.

— Helyes. Vagyis te azt javaslod, hogy végezzük el a szükséges megfigyeléseket és számításokat, és ha kimutatjuk, hogy a Naprendszert valóban veszély fenyegeti, akkor mi van?

Figyelmeztessük a Naprendszert?

— Hát persze. Mi mást is tehetnénk?

— És hogyan figyelmeztessük őket? Hiszen még nem ismerjük a hiperkommunikáció módját, de ha ismernénk is, nekik semmilyen berendezésük sincs az üzenet felfogására.

Ha viszont valamilyen luminális üzenettel — fénnyel, mikrohullámokkal, modulált neutrínókkal — próbálkoznánk, több mint két évbe telne, mire elérné a Földet, föltéve egyáltalán, hogy a nyaláb elég erős vagy elég koherens. És még akkor is honnan tudhatnánk meg, hogy fölfogták-e az üzenetet? Ha igen, és válaszra méltatnak bennünket, a válaszuknak újabb két év kellene, hogy ideérjen hozzánk. No és mi lenne a figyelmeztetés végeredménye? El kellene árulnunk nekik a Nemezis helyét, és azt is észrevennék, hogy onnan jön az üzenet. Az egész titkolózásunk értelmét veszítené, dugába dőlne az egész tervünk, hogy a Nemezis körül egy homogén és beavatkozástól mentes civilizációt építsünk föl.

— Bármi legyen is az ára, hogy juthat olyasmi az eszedbe, Janus, hogy nem figyelmeztetjük őket?

— Mire ez a nagy sietség? Tegyük föl, hogy a Nemezis a Nap felé mozog; mennyi idő alatt érné el a Naprendszert?

— Ötezer év alatt érne a Nap szomszédságába.

Pitt hátradőlt a székében és gúnyosan elmosolyodott.

—Ötezer év. Csak ötezer év múlva? Ide figyelj, Eugenia. Csak kétszázötven éve, hogy az első ember a Holdra tette a lábát.

Mindössze két és fél évszázad telt el azóta, és íme, itt vagyunk a legközelebbi csillag szomszédságában. Ha így halad a világ, hol leszünk mi újabb két és fél évszázad múlva?

Amelyik csillagnál csak akarunk. Ötezer esztendő múlva pedig, ötven évszázad elteltével miénk lesz az egész Galaxis, hacsak más értelmes lények nem állnak az utunkba. Sőt a többi galaxis felé is feltárul az út. Ötezer év alatt olyan fokra fejlődik a technika, hogy ha a Naprendszert valóban veszély fenyegetné, egytől egyig minden telep és a bolygó egész lakossága felszedheti a sátorfáját és fölkerekedhet, hogy új csillagokat keressen a távoli világűrben.

Insigna a fejét ingatta.

— Ne hidd, Janus, hogy bármilyen technikai fejlődés képessé tesz rá, hogy egyetlen intéssel kiüríthesd a Naprendszert. Ahhoz, hogy az emberek milliárdjait zűrzavar és óriási veszteségek nélkül elköltöztethesd, hosszadalmas előkészületekre van szükség. Ha ötezer év múlva halálos veszedelem sújt le rájuk, akkor mármost tudniuk kell róla.

Már most itt az ideje, hogy elkezdjék a tervezést.

— A jó szívedre való tekintettel, Eugenia, fölajánlok egy kompromisszumot — engedett Pitt. — Adj nekünk, mondjuk, száz évet, hogy meggyökeresedjünk itt, elszaporodjunk, kiépítsünk magunknak egy csomó telepet, amelyek elég erősek és elég stabilak lesznek ahhoz, hogy biztonságban érezhessünk magunkat. Akkor aztán megvizsgálhatjuk a Nemezis útirányát és — ha szükséges — figyelmeztethetjük a Naprendszert. Még akkor is marad nekik csaknem ötezer évük a felkészülésre. Ez a százéves halasztás nem lehet végzetes.

Insigna felsóhajtott.

— Ez hát a te elképzelésed a jövőről? Az emberek vég nélkül marakodni fognak a csillagokért? Minden kis csoport igyekszik uralma alá hajtani ezt vagy azt a csillagot? Mindaz a vég nélküli gyűlölködés, gyanakvás és civódás, amelytől évezredeken át hangos volt Föld, újabb évezredekre ki fog terjedni a Galaxisra is?

— Eugenia, nekem nincs semmiféle elképzelésem. Az emberiség azt fogja tenni, ami nekik tetszik. Ahogy mondod, marakodni fog, vagy létrehoz egy Galaktikus Birodalmat vagy valami mást. Én nem írhatom elő az emberiségnek, hogy mit tegyen, és eszemben sincs beavatkozni a dolgaiba. Nekem elég gondot jelent ez az egy telep is, meg az az egy évszázad, amely alatt új otthont kell alapítanunk számára a Nemezis körül. Akkorra te is meg én is már rég halottak leszünk, és majd az utódaink magukra veszik a Naprendszer figyelmeztetésének a gondját — ha egyáltalán szükség lesz rá.

Én, Eugenia, csak racionális szeretnék lenni és nem érzelmi alapon dönteni. Te is racionális ember vagy. Gondolkozz csak.

Insigna azt tette. Komor tekintettel szemlélte Pittet, aki szinte hangsúlyozott türelemmel várakozott.

Végre az asszony azt mondta:

— Hát legyen. Megértem a szempontjaidat. Én tovább fogom vizsgálni a Nemezisnek a Naphoz viszonyított mozgását. Az is lehet, hogy fátylat boríthatunk az egészre.

— Nem — emelte föl intőn az ujját Pitt. — Ahhoz tartsd magad, amit az imént mondtam. Semmi szükség ezekre a megfigyelésekre. Ha az derül ki, hogy a Naprendszert nem fenyegeti veszély, akkor semmit se nyertünk. Akkor is csak azt fogjuk tenni, amit szerintem mindenképpen meg kell tennünk — vagyis rászánunk egy évszázadot a rotori civilizáció megszilárdítására. Ha viszont azt találod, hogy fennáll a veszély, akkor csak a te lelkiismereted fogja megsínyleni, és mardosni fog a balsejtelem meg a félelem és a bűntudat. A hír valahogy ki fog szivárogni, és csak aláássa a rotoriak eltökéltségét, akik között szép számmal lehetnek hozzád hasonló szentimentális emberek. Ez rengeteg kárt okozna nekünk. Megértesz engem?

Az asszony hallgatott, és a férfi folytatta:

— Helyes. Úgy látom, megértesz. — És a keze intésével ismét egyértelműen jelezte, hogy vége a kihallgatásnak.

Ezúttal az asszony eltávozott, és Pitt hosszan nézett utána, magában azt gondolva, hogy egyre kormányozhatatlanabbá válik ez a nőszemély.

VII. Pusztulás?

13

Marlene komolykodó tekintettel hallgatta az anyját.

Gondosan ügyelt, hogy az arca ne áruljon el semmit, legbelül azonban örült és meg is lepődött. Az anyja végre mesél neki az apjáról meg Pitt főbiztosról. Végre felnőttszámba veszik őt.

— Én, anyu, mindenképpen megvizsgáltam volna a Nemezis mozgását, függetlenül attól, hogy mit mondott Pitt főbiztos, látom azonban, hogy te nem ezt tetted. A bűntudatod erről árulkodik.

— Képtelen vagyok megszokni — mondta Insigna —, hogy a bűntudatomat ott viselem a homlokomon, akár egy bélyeget.

— Senki sem képes elleplezni az érzéseit — nyugtatta meg Marlene. — Aki odafigyel, mindig leolvashatja.

(Mások nem. Marlene is csak lassan és nehezen tett szert erre a képességre. Az emberek nem látnak, nem vesznek észre semmit, közönyösek. Nem figyelik az arcot, a testet, a hangot, a reagálást, az apró idegi rezdüléseket.) — Nem kellene úgy figyelned, Marlene — intette a lányát Insigna, mintha a gondolataik párhuzamos síneken mozognának. És átölelte a kislány vállát, hogy enyhítsen szavainak korholó élén. — Az embereket idegesíti, ha rájuk mereszted azokat a nagy fekete szemeidet. Tartsd tiszteletben az emberek belső világát.

— Igen, anyu — mondta Marlene, aki minden nehézség nélkül rájött, hogy az anyja saját magát próbálja megvédeni.

Látszott rajta, hogy furdalja az oldalát, mennyit árult el magából.

— Hogy lehet az — firtatta Marlene —, hogy a Naprendszer miatt érzett minden bűntudatod ellenére sem tettél semmit?

— Ennek számos oka van, Molly.

(Nem Molly! — gondolta magában Marlene dacosan. — Hanem Marlene! Marlene! Három szótag. Hangsúly a másodikon. Már felnőtt vagyok!) — Miféle okok? — erősködött Marlene. (Hát nem veszi észre az anyja, hogy mindannyiszor elönti a harag, valahányszor a gyerekes becenevén szólítja? Hiszen bizonyára eltorzítja az arcát, összehúzza a tekintetét, elfintorítja a száját. Hogy lehet, hogy nem veszik észre az emberek? Hogy lehet, hogy nem figyelnek oda?) — Az egyik az, hogy Janus Pitt nagyon meggyőző tud lenni.

Bármilyen furcsák is a szempontjai, bármilyen ellenkezést váltanak is ki az emberben, amikor hallja őket, mégis mindig sikerül elfogadtatnia, hogy az érvei megalapozottak.

— Ha így van, anyu, akkor az az ember szörnyen veszélyes.

Úgy látszott, mintha Insigna kitépte volna magát a gondolatai hálójából, és kíváncsi pillantást vetett a lányára.

— Miből gondolod?

— Minden érv mögött lehetnek jó okok. Ha valaki képes rá, hogy gyorsan megragadja azokat az indokokat, és meggyőzően előtálalja őket, akkor képes rá, hogy bárkit bármire rávegyen, és ez veszélyes.

— Megvallom, Janus Pittnek megvannak ezek a képességei.

Meglep, hogy te megérted ezeket a dolgokat.

(Mert én még csak tizenöt éves vagyok — gondolta Marlene —, és te még mindig gyereknek tartasz engem.) Fennhangon azonban azt mondta:

— Sok mindent tanul az ember, ha figyeli az embereket.

— Igen, de ne feledkezz meg róla, mire intettelek! Vigyázz a figyeléssel!

— („Soha.”) Tehát Mr. Pitt meggyőzött téged.

— Beláttatta velem, hogy semmi kár nem származik abból, ha várunk egy kicsit.

— És téged nem furdalt a kíváncsiság, hogy figyeld meg, hova is megy a Nemezis? Pedig illett volna.

— Furdalt is, de ez nem olyan egyszerű, mint hiszed. Az obszervatórium állandóan használatban van. Várnod kell a sorodra, ha oda akarsz férni a műszerekhez. Még ha én vagyok is a vezető, én sem használhatom őket kedvem szerint. Aztán nem marad titokban, ha valaki dolgozik velük.

Tudjuk, ki mire használta őket és miért. Nagyon kicsi volt annak a lehetősége, hogy a Nemezisről és a Napról részletes színképet készítsek, vagy a szükséges számításokra igénybe vegyem az obszervatórium számítógépét anélkül, hogy az emberek egyből rá ne jöjjenek, mivel foglalkozom. És gyanítom, hogy Pitt is rám állított egy-két embert az obszervatóriumban, hogy figyeljék minden lépésemet. Azonnal a tudomására jutott volna, ha én ficánkolni kezdek.

— De nem tehetett volna veled semmit, nem igaz?

— Hát agyon éppen nem lövethetett volna árulásért, ha erre gondolsz — nem mintha ilyesmi eszébe jutott volna —, de fölmenthetett volna az obszervatóriumi munka alól, és bedughatott volna dolgozni a farmokra. Ezt nem szerettem volna. Nem sokkal ez után a kis eszmecsere után fölfedeztük, hogy a Nemezisnek van egy bolygója — vagy egy társcsillaga.

Még ma sem tudjuk pontosan, minek is nevezzük. Mindössze négymillió kilométerre vannak egymástól, és a kísérő égitest látható fényt egyáltalán nem sugároz ki magából.

— A Megasról beszélsz, anyu?

— Igen. Ez egy régi szó, és azt jelenti, hogy „nagy”, és egy bolygóhoz képest valóban nagyon nagy, jóval nagyobb, mint a Naprendszer legnagyobb bolygója, a Jupiter. Sokan úgy is emlegetik a Megast, mint egy „barna törpét”. — Elhallgatott és fürkészőn nézett a lányára, mintha egyszerre kételyei támadtak volna, hogy az képes-e megemészteni a hallottakat.

— Molly, tudod mi az a barna törpe?

— Anyu, az én nevem Marlene.

Insigna kissé elpirult.

— Igen. Bocsáss meg, ha néha eltévesztem. De tudod, nem tehetek róla. Volt egyszer egy aranyos kislányom, akit úgy hívtak, hogy Molly.

— Tudom. És ha még egyszer hatéves leszek, kedvedre szólíthatsz Mollynak.

Insigna elnevette magát.

— Marlene, tudod, mi az a barna törpe?

— Igen, tudom, anyu. A barna törpe olyan kisebb, csillagszerű égitest, amely ahhoz túlságosan kicsi, hogy a belsejében létrejöjjön a hidrogénfúzióhoz szükséges hőmérséklet és nyomás, ahhoz viszont elég nagy a tömege, hogy a melegen tartásához kialakuljanak a másodlagos reakciók.

— Helyes. Nem rossz. A Megas a mezsgyén van. Vagy egy nagyon meleg bolygó vagy egy nagyon sötét barna törpe.

Látható fényt nem bocsát ki, az infravörös tartományban azonban bőségesen sugároz. Nemigen hasonlít semmihez sem, amit eddig tanulmányoztunk. Ez volt az első extraszolá-ris — vagyis a Naprendszeren kívüli — bolygó, amelyet tüzetesen megvizsgálhattunk, és az obszervatórium nyakig belemerült ebbe a munkába. Én még ha akartam volna, se tudtam volna a Nemezis mozgásán dolgozni, és az igazat megvallva, egy időre ki is ment a fejemből. Tudod, a Megas az én figyelmemet is egészen lekötötte.

— Ühüm — hümmögött Marlene.

— Kiderült, hogy ez az egyetlen valamirevaló bolygótest, amely a Nemezis körül kering, de ez is elég. A tömege ötször akkora, mint…

— Tudom, anyu. A tömege ötször akkora, mint a Jupiteré, és a Nemezis tömegének a harmincad része. A komputer már régen megtanított erre.

— Hogyne, kedvesem. És egy csöppet sem lakhatóbb, mint a Jupiter; sőt, ha lehet, még kevésbé az. Eleinte ez csalódást keltett, jóllehet senki sem számított rá igazán, hogy lakható bolygót talál egy vörös törpe csillag körül. Ha egy Nemezishez hasonló csillaghoz annyira közel kering egy bolygó, hogy a víz folyékony halmazállapotban marad rajta, akkor az ár-apály hatások arra kényszerítik, hogy állandóan egyik oldalát fordítsa a Nemezis felé.

— A Megas nem éppen ezt teszi, anyu? Vagyis mindig ugyanaz az oldala fordul a Nemezis felé?

— De igen. Ez azt jelenti, hogy van egy meleg és egy hideg oldala, amellett a meleg oldala egészen forró. El is érné a vörösen izzó állapotot, ha a sűrű légkör áramlása valamelyest ki nem egyenlítené a hőmérsékletet. Ezért, no meg a Megas belső hője miatt még a hideg oldal is egészen meleg. Sok minden van a Megason, ami csillagászati tekintetben egészen egyedülálló. Aztán fölfedeztük, hogy a Megasnak van egy holdja, vagy ha a Megast egy kis csillagnak tekintjük, egy bolygója — az Erythro.

— Tudom, amely körül a Rotor kering. De anyu, annak már több mint tizenegy éve, hogy a Megas meg az Erythro körül kitört ez a hűhó. Ez alatt az idő alatt nem tudtál egy percet se szakítani rá, hogy lopva egy pillantást vess a Nemezis és a Nap színképére? Meg se próbálkoztál egy kis számítással?

— Hát…

— Tudom, hogy megtetted — jelentette ki Marlene.

— Elárulja az arcom?

— Az egész magatartásod.

— Nem valami kényelmes dolog együtt élni veled, Marlene.

Igen, megtettem. — És?

— Igen, a Naprendszer felé tart.

Elhallgattak, aztán Marlene halkan megkérdezte:

— No és el fogja találni?

— Nem, legalábbis az én számításaim szerint nem. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem fogja eltalálni a Napot vagy a Földet, vagy ami azt illeti, a Naprendszer fontosabb tájait.

De nem is az a lényeg: eltalálja-e. Mégha célt téveszt, akkor is valószínű, hogy elpusztítja a Földet.

14

Marlene számára egyértelmű volt, hogy az anyja nem szívesen beszél a Föld pusztulásáról, hogy belülről valami féket rakott a nyelvére, és ha magára hagyják, néma marad.

Marlene szemében ékesszólóan bizonyította mindezt az anyja magaviselete — ahogy kissé elhúzódott Marlenétől, mintha a legszívesebben eltávozna, ahogy finoman megnyalta az ajkát, mintha el akarná távolítani a szavai izét.

Ő azonban nem akarta, hogy az anyja elhallgasson. Még sok mindent meg kellett tudnia.

— Ha a Nemezis nem ütközik össze, akkor hogyan fogja elpusztítani a Földet? — érdeklődött szelíden.

— Hadd magyarázzam meg. A Föld a Nap körül kering, ugyanúgy, mint ahogy a Rotor az Erythro körül. Ha a Naprendszer egyedül csak a Földből meg a Napból állna, akkor a Föld jószerivel az idők végezetéig ugyanazt a pályát követné. Azért mondom, hogy „jószerivel”, mert az útja során gravitációs hullámokat bocsát ki magából, s ez mintegy megcsapolja a Föld mozgási nyomatékát, miáltal az igen-igen lassan bepördül a Napba. Ezt azonban nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.

Ám vannak egyéb bonyolító tényezők is, minthogy a Föld nincs egyedül. A Hold, a Mars, a Vénusz, a Jupiter, minden szomszédos égitest vonzást gyakorol rá. Ezek a vonzóerők a Napéhoz képest nagyon gyengék, ezért a Föld többé-kevésbé megmarad a pályáján, de ezek a gyenge hatások is, amelyek változó irányból és erősséggel érik, minthogy az egyes objektumok is bonyolult mozgást végeznek hozzá képest, kismértékben módosítják a Föld pályáját. Hol beljebb kerül kissé a Föld, hol kijjebb, megváltozik a tengelyének az iránya, módosul a dőlésszöge, más lesz a pálya excentricitása és így tovább.

Ki lehet mutatni — és ki is mutatták —, hogy ezek a parányi változások ciklikus jellegűek. Irányuk sem progresszív, hanem hol előre, hol hátra mozognak. A végeredmény az, hogy Nap körüli útján a Föld tucatnyi különféle rezgő mozgást végez. Ez a szabálytalanság a Naprendszerben lévő minden égitestre jellemz6. A Föld rezgése nem gátolja meg az élet fennmaradását, legrosszabb esetben okozója lehet egy-egy jégkorszaknak vagy a jég eltűnésének vagy a tengerszint változásának, az élet azonban már j6 hárommilliárd éve mindezt átvészelte.

De tegyük fel, hogy a Nemezis elszáguld a Naprendszer mellett, méghozzá úgy, hogy nem kerül közelebb hozzá, mondjuk, egy fényhónapnál. Ez kevesebb, mint egybillió kilométer. Elhaladása közben — ami több évig is eltartana — vonzást fog gyakorolni a rendszerre. Ez erősen megnövelné annak a rezgésnek az intenzitását, ám alighogy tovatűnne, visszaállna a rezgő mozgás normális állapota.

— Nem tudod titkolni — szólalt meg Marlene —, hogy sokkal vészesebb lesz annál, mint ahogy el akarod hitetni. Mi rossz van abban, hogy a Nemezis kissé lódít egyet a Naprendszer remegésén, ha utána megint helyreáll minden?

— Az, hogy vajon pontosan ugyanúgy áll-e helyre minden, ahogy volt? Itt van a kutya elásva. Ha, mondjuk, a Föld napéjegyenlőségi pontja csak kissé megváltozik, közelebb vagy távolabb kerül a Naptól, ha kissé excentrikusabb lesz a pályája, vagy ha csak egy kicsit megváltozik — nagyobb lesz vagy kisebb — a tengelyének dőlésszöge —, milyen hatással lesz ez a Föld éghajlatára? Még a legkisebb változás is könnyen lakhatatlanná teheti a bolygót.

— Ki tudod mindezt előre számítani?

— Nem. A Rotor erre nem a legjobb hely. Mert ez is rezeg, méghozzá jócskán. Jókora időbe és rengeteg számításba kerülne, ha innen akarnánk megállapítania Nemezis pontos útvonalát — és még így sem lennénk biztosak addig, amíg sokkal közelebb nem kerül a Naprendszerhez, jóval az én halálom után.

— Így hát nem tudod pontosan megmondani, milyen közel fog a Nemezis elhaladni a Naprendszer mellett.

— Ezt csaknem lehetetlen kiszámítani. Vagy egy tucat fényévnyi távolságon belül minden közeli csillag gravitációs terét számításba kell venni. Hiszen a két fényévet is meghaladó távolságon belül a számításba nem vett legparányibb hatás is olyan méretűre halmozódhat föl, hogy ha a számítások szerint összeütközne is a két csillag, a valóságban messze elkerülhetik egymást. Vagy fordítva.

— Pitt főbiztos azt állítja, hogy mire a Nemezis odaér, egytől egyig mindenki, aki akar, elköltözhet onnan. Igaz ez?

— Lehetséges. De ki tudná megmondani, mit hoz ez az ötezer esztendő? Miféle kacskaringókat ír le a történelem, és milyen hatással lesz ez a dolgokra? Csak reménykedhetünk, hogy mindenki biztonságban elköltözhet.

— Az emberek azonban maguktól is rá fognak jönni — hívta föl Marlene kissé bátortalanul az anyja figyelmét erre a csillagászati közhelyre —, még ha nem figyelmeztetik is őket.

Ez elkerülhetetlen. A Nemezis egyre közelebb ér hozzájuk, és egy idő után már szinte kiszúrja a szemüket, és minél közelebb lesz, annál biztosabban kiszámíthatják az útját is.

— Viszont annál kevesebb idejük marad fölkészülni a menekülésre, ha szükség lesz rá.

— Kérlek, ne haragudj rám, anyu — mondta Marlene a szemét lesütve. — De én úgy érzem, hogy te akkor is boldogtalan lennél, ha sikerülne mindenkinek biztonságban elhagyni a Naprendszert. Valami más baj is van. Mondd meg, kérlek, mi bánt?

— Engem bánt az a gondolat, hogy mindenki elhagyja a Földet. Még ha rendezetten, jó időben és nagyobb áldozatok nélkül zajlana is le, mégsem tudok megbékélni ezzel a gondolattal. Nem szeretném, ha a Földet el kellene hagyni.

— És ha elkerülhetetlen?

— Akkor legyen. Meghajlok az elkerülhetetlen előtt, de attól még nem muszáj szeretnem is.

— Érzelmileg kötődsz a Földhöz? Ugye, ott tanultál?

— Ott végeztem csillagászatból a diplomamunkámat. Én nem szerettem a Földön, de ez mellékes. A Föld az a hely, ahol az emberi faj kialakult. Érted, mit mondok, Marlene? Még ha én nem sokra becsültem is, amikor ott voltam, mégis ez az a világ, ahol az élet hosszú évmilliók alatt kifejlődött.

Számomra az nemcsak egy világ, hanem egy eszme, egy elvont fogalom is. Azt akarom, hogy a múltja miatt továbbra is fönnmaradjon. Meg tudod ezt érteni?

— Az apám földi volt — szögezte le Marlene.

Insigna ajka összeszorult.

— Igen, az volt.

— És visszament a Földre.

— A nyilvántartás azt mutatja. Szerintem igen.

— Akkor félig én is földi vagyok. Nem igaz?

Insigna a homlokát ráncolta.

— Mi mindannyian földiek vagyunk, Marlene. Az én ükapám és ükanyám egész életét ott élte le. A dédanyám a Földön született. Kivétel nélkül mindenki a Földlakóktól származik. De nem csak az emberek. A telepek minden élőlénye, a vírustól a fáig, a földi élet örököse.

— De ennek csak az emberek vannak tudatában — okoskodott Marlene. — És egyesek közelebb vannak hozzánk, mint mások. Eszedbe jut még néha apa? — Egy pillantást vetett az anyja arcára és összerezzent. — Most azt fogod mondani, hogy semmi közöm hozzá.

— Igen, ez volt az első érzésem, de engem nem csak az érzéseim kormányoznak. Elvégre a lányom vagy. Igen, néha még mindig eszembe jut — ismerte el, és kissé megvonta a vállát. — No és te, Marlene, gondolsz néha rá? — tette hozzá.

— Nekem nincs mire gondolnom. Én nem emlékszem rá.

Még egy hologramot vagy akármit sem láttam róla.

— Igen, semmi értelme sem volt… — tűnődött az asszony, de nem mondta végig.

— Amikor még kisebb voltam, el-elgondolkoztam azon, hogy egyes apukák követték a gyermekeiket az Eltávozáskor, mások viszont nem. Arra gondoltam, hogy azok, akik odahagyták a gyermekeiket, nem szerették őket, és azén apám sem szeretett engem.

Insigna nagy szemeket meresztett a lányára.

— Ezt nekem sohasem árultad el.

— Afféle gyerekes ötlet volt csupán. Mikor nagyobb lettem, beláttam, hogy sokkal bonyolultabb a dolog.

— Nem lett volna szabad, hogy ilyesmi egyáltalán eszedbe jusson. Mert nem igaz. Én megmondhattam volna neked, ha tudom, hogy…

— Anyu, te nem szeretsz azokról az időkről beszélni. Én megértelek.

— De azért megtettem volna, ha sejtem, miféle gondolatokat forgatsz a fejedben; ha ugyanúgy tudok olvasni az arcodról, mint te az enyémről. Mert ő igazán szeretett téged.

Ha én beleegyezem, magával vitt volna.

Tulajdonképpen az én hibám, hogy külön vagytok.

— Az övé is. Velünk maradhatott volna.

— Lehet, de most, évek múltán már én is valamivel jobban belátom és megértem az ő problémáit, mint akkoriban.

Utóvégre én nem szakadtam el az otthonomtól: az én világom velem jött. Lehet, hogy több mint két fényévnyire vagyok a Földtől, de a Rotor mégiscsak az otthonom, ahol születtem. Az apáddal más volt a helyzet. Ő a Földön született és nem a Rotoron, és azt hiszem, képtelen volt rászánni magát, hogy végleg és örökre elszakadjon a Földtől. Időnként nekem is hasonló gondolatok járnak a fejemben. Én is nehezen békélek meg azzal, hogy a Földet ki kell üríteni. Több milliárd ember szíve fog beleszakadni abba, ha el kell hagynia a szülőbolygóját.

Egy ideig mindketten hallgattak, aztán Marlene mélázva megszólalt:

— Vajon mit csinálhat most apu a Földön?

— Honnan is tudhatnánk azt, Marlene? Húszbillió kilométer nagyon nagy távolság, és tizennégy esztendő nagyon hosszú idő.

— Szerinted még életben van?

— Még ezt sem tudhatjuk bizonyosan — felelte Insigna. — Néha a Földön nagyon rövid az élet. — Aztán mintha csak most kapott volna észbe, hogy nem magában beszél, sietve hozzátette: — Biztos vagyok benne, Marlene, hogy még él.

Kitűnő egészségnek örvendett, amikor elment, és még nincs ötvenéves. — Majd gyengéden a lányához fordult: — Hiányzik neked, Marlene?

Marlene megrázta a fejét.

— Hogy hiányozna az, ami sosem volt az enyém. (A tiéd viszont volt, anyám — tette hozzá gondolatban. — És neked hiányzik.)

VIII. Az ügynök

15

Furcsa mód Crile Fisher úgy találta, hogy szoktatnia vagy újra szoktatnia kell magát a Földhöz. Nem hitte volna, hogy alig négy esztendő alatt így hozzánő a Rotorhoz. Ez volt eddig a leghosszabb időszak, amit távol töltött a Földtől, de annyira hosszú azért nem volt, hogy elidegenedjék tőle.

Mégis újból meg kellett szoknia a bolygó lenyűgöző méreteit, a messzi látóhatárt, amely ahelyett, hogy ködösen fölkunkorodna, éles határvonallal válik el az égtől. A tömeget, az állandó gravitációt, a vad és rakoncátlan légkört, a magasba szökő és mélybe zuhanó hőmérsékletet, a zabolátlan természetet.

Nem mintha a saját bőrén kellett volna mindezt megtapasztalnia. Ki sem kellett mozdulnia a lakásából, de tudta, hogy mindaz ott van odakint, fékezhetetlen vadsága áthatotta, mondhatni, leigázta a lelkét. Vagy azért érezte ezt talán, mert a szoba túl kicsi volt és tömött, a tompán puffanó hang olyan benyomást keltett, mintha maga alá gyűrte volna őt egy zsúfolt, oszlásnak indult világ.

Furcsa, hogy a rotori évek alatt olyan iszonyatosan hiányzott neki a Föld, most pedig, hogy újra itthon van, ugyanolyan iszonyúan hiányzik neki a Rotor. Most már úgy fogja leélni az életét, hogy mindig oda vágyódik, ahol éppen nincsen?

Kigyulladt a jelzőlámpa, és a füléhez eljutott a berregés. A jel szaggatott volt — a Földön mintha minden vibrálna, szemben a Rotor szinte agresszív folyamatosságával.

— Lépj be — mondta halkan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy működésbe hozza a zárszerkezetet.

Garand Wyler lépett be (Fisher épp őrá számított), és csodálkozva nézett a házigazdára.

— Mi az, Crile, te azóta is itt ülsz, hogy magadra hagytalak?

— Á, dehogy. Voltam erre-arra. Ettem. Megjártam a fürdőszobát.

— Helyes. Ez azt jelenti, hogy még élsz, ha nem is látszik rajtad — mondta széles mosollyal. Sima bőre barnán csillogott, szeme feketén, a foga fehéren villogott, a fejét sűrű göndör haj koronázta. — A Rotoron kotlasz?

— Néha-néha eszembe jut.

— Rég meg akartam kérdezni, de sehogy sem jutottam hozzá. Ugye, Hófehérke, a hét törpe nélkül?

— Hófehérke — bólintott Fisher. — Egyetlen feketét sem láttam ott.

— Akkor hát béke velük. Azt tudod, hogy elmentek?

Fisher izmai megfeszültek, és kis híján talpra ugrott, de fékezte magát. Ehelyett csak bólintott:

— Mondták, hogy el fognak menni.

— Komolyan is gondolták. Szépen elsodródtak. Ameddig tudtuk, rajtuk tartottuk a szemünket, hallgattuk az adásaikat.

Azzal a hiperrásegítőjükkel föltornázták a sebességüket, aztán az egyik percben még tisztán és hangosan láttuk-hallottuk őket, majd a másodperc tört része alatt egyszerre nyomuk veszett. Minden összeköttetés megszakadt velük.

— Sikerült rájuk bukkanni, amikor visszatértek az űrbe?

— Többször is. Minden alkalommal gyengébben. Amikor igazán megfeszítették az izmaikat, elérték a fénysebességet, és miután háromszor ki-be villantak a hipertérbe, már túlságosan messze voltak ahhoz, hogy elcsípjük őket.

— Ők választották maguknak — mondta Fisher keserűen. — Aki ellene volt, mint én, kirúgták.

— Kár, hogy nem voltál ott. Ott kellett volna lenned.

Érdekes lett volna megfigyelni. Tudod, hogy voltak olyan fafejűek, akik az utolsó pillanatig szélhámosságnak tartották a hiperrásegítőt, hogy az egész csak kitalálás?

— A Rotor megcsinálta a Távpróbát. A hiperrásegítő nélkül nem sikerült volna olyan messzire kiküldeniük.

— A fafejűek ezt is hamisítványnak tartották.

— Pedig valódi volt.

— Igen, most már ők is elismerik. Egytől egyig. Mi mással magyarázhatták volna, hogy a Rotor csak úgy eltűnt a műszerek szeme elől? Minden telep rajta tartotta a szemét.

Tévedés kizárva. Minden műszer ugyanabban a másodpercben veszítette el a nyomát. A bosszantó az, hogy nem tudjuk, hová tart.

— Szerintem az Alfa Centauri felé. Hová tarthatna?

— Az Iroda abban a hitben él, hogy hátha mégsem az Alfa Centauri felé, és te talán meg tudod mondani az igazat.

Fisher arca bosszús kifejezést öltött.

— Hiszen már a Holdig meg vissza mindent kifacsartak belőlem. Semmit sem hallgattam el.

— Ezzel tisztában vagyunk. Te nem tudsz semmiről. Azt akarják, hogy én mint barát a baráttal beszéljek veled, és próbáljam kiszedni belőled, hátha van olyasmi, amiről magad sem sejted, hogy tudod. Valami, amire te magad sem gondolsz. Négy évig éltél ott, feleségestül, gyerekestül.

Valamit csak sikerült fölcsípned.

— De hogyan? Ha csak a legkisebb jelét is látták volna, hogy szaglászom valami után, egyből kirúgtak volna. Már az fölöttébb gyanússá tett, hogy a Földről jöttem. Mindenképpen kiadták volna az utamat, ha a házasságommal nem adom tanújelét annak, hogy a Rotoron szándékozom maradni.

Mindenesetre a közelébe sem engedtek semminek, ami fontos vagy érzékeny volt a számukra.

Fisher elfordította a fejét.

— És ehhez nem is kellett nagyon erőlködniük. A feleségem csak egy csillagász volt. Tudhatod, hogy nem volt sok választásom. Nem tehettem közzé egy olyan hirdetést a holo-vízióban, hogy itt vagyok, keresek egy ifjú hiperűrász hölgyet.

Ha találkozom egy ilyennel, még ha olyan ronda is az illető, akár egy hiéna, megteszek mindent, hogy rákapaszkodjam, ám ilyennel egész ott-tartózkodásom alatt egyetlenegyszer sem akadtam össze. A technológia olyannyira érzékeny terület, hogy szerintem egytől egyig álarcot hordtak és álnevet használtak, akik a laboratóriumokban dolgoztak. Az egész négy év alatt egyetlenegyszer sem kaptam szagot, egyetlen árva tényt sem sikerült megtudnom. És azzal is tisztában voltam, hogy ez a végemet jelenti az Irodánál.

Garand felé fordult, és a hangja indulattól remegett:

— Odáig fajult a dolog, hogy valóságos tuskó vált belőlem.

Annyira erőt vett rajtam a kudarc érzete.

Wyler a széke hátsó lábain hintázva ült Fisherrel szemben a zsúfolt szobában álló asztal mellett, gondosan megkapaszkodva az asztal szélében, nehogy hátradőljön.

— Crile — mondta mentegetőzve —, az Iroda nem engedheti meg magának a kisasszonykodást, de azért ők sem egészen érzéketlenek. Sajnálják, hogy idáig fajult a dolog, de nem tehetnek mást. Én pedig azt sajnálom, hogy engem bíztak meg ezzel a feladattal, de kénytelen vagyok megtenni.

Ugyanis nyugtalanít bennünket, hogy kudarcot vallottál és nem hoztál nekünk semmit. Ha a Rotor nem távozik el, még azt hihettük volna, hogy nem is volt mit hozni. Csakhogy eltávozott. Birtokukban van a hiperrásegítés, te mégis üres kézzel jöttél vissza.

— Ezzel én is tisztában vagyok.

— Ez azonban nem azt jelenti, hogy ki akarunk rúgni téged — vagy meg akarunk szabadulni tőled. Nem adtuk föl a reményt, hogy még hasznodat vehetjük. Ezért az a feladatom, hogy megbizonyosodjam róla: a kudarcod becsületes kudarc.

— Hogy érted ezt?

— Meg kell győznöm őket arról, hogy nem valamiféle egyéni gyengeségből mondtál csődöt. Hiszen egy rotori nőt vettél feleségül. Csinos volt? Szeretted?

— Azt akarod valójában hallani, hogy én, mert egy rotori nőt szerettem, szándékosan a rotoriak oldalára álltam és segítettem nekik megóvni a titkukat?

Wyler megőrizte hidegvérét.

— No és, azt tetted?

— Hogy kérdezhetsz ilyet? Ha rotorivá akartam volna válni, akkor én is elmentem volna velük. Azóta már bottal üthetnétek a nyomomat, és soha az életben nem találnátok rám. De nem ezt tettem. Odahagytam a Rotort, és visszajöttem a Földre, még ha tisztában voltam is vele, hogy a kudarcom a karrierem végét jelenti.

— Méltányoljuk a lojalitásodat.

— Több ebben a lojalitás, mint gondolnátok.

— Elismerjük, hogy bizonyára szeretted a feleségedet, és a kötelesség elszólított mellőle. Ezt a javadra írjuk, ha biztosak lehetünk abban…

— Nem annyira a feleségem. Hanem a kislányom.

Wyler tűnődve szemlélte Fishert.

— Tudjuk, Crile, hogy van egy egyéves kislányod. A jelen körülmények között talán nem kellett volna őt túszként a sors kezére játszanod.

— Egyetértek. Csakhogy én mégsem vagyok egy jól olajozott robot. Nem mindig alakulnak a dolgok az ember akarata szerint. És ha egyszer világra jött az a gyermek, és én egy évig vele voltam…

— Ezt meg lehet érteni, de csak egy évről van szó. Aligha elegendő ahhoz, hogy szoros viszony épüljön ki…

Fisher arca grimaszba rándult.

— Te azt hiszed, hogy meg lehet érteni, de mégsem érted meg.

— Akkor magyarázd meg. Megpróbálom megérteni.

— Volt egy kishúgom.

Wyler bólintott.

— Az anyagodban van róla szó. Rose, ugye?

— Roseanne. Nyolc évvel ezelőtt meghalt a San Franciscó-i zavargások alatt. Mindössze tizenhét éves volt.

— Sajnálom.

— Egyik oldalon sem vett részt az eseményekben. Egyike volt azoknak a vétlen kívülállóknak, akik oly sokszor szenvednek a főkolomposok vagy a fejesek helyett. Legalább a testét megtaláltuk, s el tudtuk égetni.

Wyler zavart hallgatásba burkolózott.

— Csak tizenhét éves volt — folytatta Fisher. — A szüleink meghaltak — intett a kezével, mintegy érzékeltetve, hogy kínos erről beszélnie —, amikor ő négy, én pedig tizennégy voltam. Én az iskolai órák után munkát vállaltam, és magamtól is megvontam mindent, csakhogy ő semmiben se szenvedjen hiányt. Én magam programozást tanultam — nem mintha ebből tisztességesen meg tudtam volna élni —, és aztán, amikor betöltötte a tizenhetet, ő, aki egy léleknek sem ártott, aki azt sem tudta, mire az a fenekedés és ricsaj, mások helyett elvitte a balhét.

— Most már megértem, miért jelentkeztél a Rotorra — szakította félbe Wyler.

— No igen. Vagy két évig azt sem tudtam, hogy élek-e vagy halok. Aztán jelentkeztem az Irodánál, részben, hogy eltereljem a figyelmemet, részben pedig a veszély reményében. Egy ideig szívesen vettem volna a halált — pláne, ha útközben sikerülne valami hasznosat is tenni. Amikor szóba került, hogy egy ügynököt kell elhelyezni a Rotoron, én rögtön jelentkeztem. Csak hogy elkerüljek a Földről.

— És most megint itt vagy. Nem vagy szomorú emiatt?

— Egy kicsit igen, csakhogy a Rotoron majd megfulladtam.

A Föld minden hibája mellett legalább tágas. Ha láttad volna Roseanne-t, Garand! Elképzelni sem tudod. Nem volt szép, de a szemei! — Fisher szemöldökei között kissé kidudorodott a bőr, mintha a tekintetével próbálta volna átfúrni a múlt falát.

— Gyönyörű szemek, de félelmetesek. Mindig elfogott a zavar, ha beléjük néztem. Szinte belelátott az ember veséjébe, érted, ugye, mit akarok mondani?

— Nem én — mondta Wyler.

De Fisher csak mondta a magáét.

— Mindig tudta, ha hazudsz vagy rejtegetsz valamit. Hiába tettél lakatot a szádra, ő mindig kitalálta, mi bánt.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy telepata volt?

— Hogyan? Á, dehogy. Azt mondta, hogy olvas az arckifejezésből és a hanghordozásból. Azt mondta, hogy senki sem képes elrejteni a gondolatait. Akármilyen vidáman nevetsz, nem tudod elleplezni a szomorúságodat; nincs az a mosoly, amely elrejthetné a keserűséget.

Próbálta megmagyarázni, de én sohasem tudtam fölfogni, hogyan is csinálja. Különleges képességű ember volt, Garand. Valóságos félelemmel vegyes áhítatot éreztem iránta.

Aztán megszületett a lányom, Marlene.

— És?

— Neki ugyanolyan szeme volt.

— A kislányod a kishúgod szemét örökölte?

— Nem rögtön, de én figyeltem, ahogy kifejlődik. Amikor hat hónapos lett, beleborzongtam, ha rám nézett.

— A feleséged is beleborzongott?

— Sosem vettem észre, hogy őrá is hatott volna, viszont neki nem is volt olyan testvére, mint Roseanne. Marlene csak nagyon ritkán sírt, nagyon nyugodt természetű volt.

Emlékszem rá, hogy Roseanne is ilyen volt csecsemőkorában.

És Marlene sem adta semmi jelét, hogy különösképpen szép kislány válna belőle. Mintha Roseanne elevenedett volna meg.

Most már érted, miért volt olyan nehéz.

— Mármint visszatérni a Földre?

— Az, meg odahagyni őket. Mintha másodszor is el kellene veszítenem Roseanne-t. Sohasem fogom többé látni. Soha!

— De mégis visszajöttél.

— Lojalitás! Kötelesség! De ha tudni akarod az igazat, nem sok híja volt, hogy ott maradjak. Ott álltam vívódva. Mint akit kétfelé tépnek.

Kétségbeesetten ragaszkodtam volna Roseanne-hoz — Marlenéhez. Látod, magam is összekeverem a nevüket. Ráadásul Eugenia, a feleségem, megtört szívvel azzal áll elém, hogy „ha tudnád, hová megyünk, nem fordulnál vissza olyan szívesen”. És abban a pillanatban nem akaródzott elhagyni őket. Arra kértem őt, hogy jöjjön velem a Földre. De visszautasította. Akkor azt kérem, hogy legalább Ro… Marlenét engedje velem. De ezt is megtagadta. Ekkor azonban, amikor én már-már beadtam a derekamat, és kész voltam maradni, ő kikelt magából és kiadta az utamat. És én elmentem.

Wyler tűnődve vizsgálgatta Fishert.

— „Ha tudnád, hova megyünk, nem fordulnál vissza olyan szívesen.” Ezt mondta, ugye?

— Igen, ezt mondta. És amikor rákérdeztem, hogy miért, hová tart a Rotor? ő csak annyit mondott, hogy a csillagokhoz.

— Itt valami nem stimmel, Crile. Hiszen te már tudtad, hogy a csillagok felé készülnek, akkor miért mondta azt, hogy „ha tudnád, hová megyünk”. Kellett lennie valaminek, amiről te nem tudtál. Mi lehetett az?

— Mire akarsz kilyukadni? Hogy tudhatná valaki azt, hogy miről nem tud? Wyler elhessegette a kérdést.

— Elmondtad ezt az Irodának a beszámoltatás alatt?

— Azt hiszem, nem — felelte Fisher némi gondolkozás után.

— Még csak nem is gondoltam rá, amíg el nem kezdtem neked mesélni, hogy kis híján ott maradtam. — Lehunyta a szemét, aztán lassan hozzátette: — Igen, ez az első eset, hogy beszélek róla. Ez az első eset, hogy egyáltalán hagytam, hogy eszembe jusson.

— Helyes. Most, hogy eszedbe jutott, mondd, hova tartott a Rotor? Hallottál erről valami vélekedést ott a Rotoron?

Szóbeszédet? Találgatást?

— Az volt a föltételezés, hogy az Alfa Centaurihoz. Hová is máshová? Ez a legközelebbi csillag.

— A feleséged csillagász. Ő mit mondott erről?

— Semmit. Sohasem hozta szóba.

— A Rotor útnak indította a Távpróbát.

— Tudom.

— És a feleséged mint csillagász ebben érdekelve volt.

— Igaz, de erről sem beszélt soha, én pedig óvatosságból nem kérdeztem. Félő volt, hogy bebörtönöznek, vagy akár ki is végeznek, ha túlságosan nyíltan kíváncsiskodom.

— De mint csillagásznak, neki tudnia kellett az úticélról.

Különben miért mondta volna azt, hogy „ha tudnád…” Vagyis ő tudja, és ha te is tudnád…

De Fisher csak makacsul megmaradt a magáé mellett.

— Minthogy ő nem kötötte az orromra, amit tudott, így én sem mondhatok neked semmit.

— Biztos vagy ebben? Nem emlékszel semmi olyan véletlen elszólásra sem, aminek akkor nem tulajdonítottál jelentőséget? Elvégre te nem vagy csillagász, ezért könnyen mondhatott olyasmit, amit nem egészen értettél meg. Nem emlékszel semmi olyasmire, amit ő mondott volna, és ami neked szöget ütött a fejedbe?

— Nem emlékszem ilyesmire.

— Gondolkozz csak! Nem lehet, hogy a Távpróba esetleg bolygórendszerre bukkanhatott az Alfa Centauri egyik vagy mindkét napszerű csillaga körül?

— Fogalmam sincs.

— Vagy valamelyik másik csillag körül?

Fisher csak megvonta a vállát.

— Gondolkozz — sürgette Wyler. — Vajon nem azt akarta-e sugallni neked, hogy „úgy hiszed, az Alfa Centauri felé tartunk, csakhogy vannak ott bolygók is, és mi azokat keressük föl”. Netán azt, hogy „hidd csak azt, hogy az Alfa Centauri felé megyünk, ám mi egy másik csillagot veszünk célba, ahol remélhetőleg találunk egy megfelelő bolygót”. Mi a véleményed?

— Honnan tudhatnám?

Garand Wyler egy pillanatra összeszorította duzzadt ajkait.

Aztán így szólt:

— Elárulok neked valamit, öreg barátom, Crile. Most három dolog fog történni. Először is át kell esned még egy kihallgatáson. Másodszor, élek a gyanúperrel, hogy rá kell beszélnünk a Ceres telepet:

engedje meg, hogy használhassuk az aszteroidateleszkópjukat, és a Naprendszertől mért száz fényévnyi távolságon belül minden egyes csillagot tüzetes vizsgálatnak vetünk alá. Harmadszor, meg fogjuk sarkantyúzni a mi hiperűrászainkat: ugornának kissé magasabbra és távolabbra. Emlékezz a szavamra, hogy így lesz!

IX. Az Erythro

16

Nagy ritkán, sajnos az évek múlásával egyre ritkábban adódott olyan alkalom, hogy Janus Pitt magára maradt a csendes szobában, és ilyenkor némán hátradőlt a székében, és tökéletesen elengedte magát. Olyan pillanatok voltak ezek, amikor senkinek sem kellett utasításokat kiadnia, senkit sem kellett meghallgatnia, nem szorongatta a sürgős döntés kényszere, nem kellett farmot meglátogatnia, gyárat megszemlélnie, az űr újabb régióira kiterjesztenie a figyelmét, nem volt látogató, nem volt jelentés, nem volt senki, akinek gáncsot vessen, senki, akit bátorítson…

És valahányszor adódott ilyen alkalom, Pitt mindannyiszor átengedte magát a végső és legkevésbé kimerítő fényűzésnek: az önsajnálatnak.

Nem mintha úgy érezte volna, hogy a becsvágya nem elégült ki. Hiszen egész felnőtt életében a főbiztosi szerepre készült, mivel meggyőződése szerint nála jobban senki sem képes irányítani a Rotort, s most, hogy elérte a célját, még mindig ez a véleménye.

De miért van az, hogy a sok ostoba rotori között nem akad egyetlenegy sem, aki tovább képes látni az orránál? Már tizennégy esztendő telt el az Eltávozás óta, de még mindig nincs senki, aki igazán fölfogná az elkerülhetetlent; még azután sem, hogy ó alaposan megmagyarázott mindent.

Előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, eljön az idő, amikor valaki ott a Naprendszerben a Rotor hiperúrászaihoz hasonlóan szintén rá fog jönni a hiperrásegítés alapelveire — az is lehet, hogy még fejlettebb formában. Eljön a nap az emberiség életében, amikor a telepek százai és ezrei, az emberek milliói és milliárdjai fölkerekednek és meghódítják a Galaxist, és azok kegyetlen idők lesznek.

Igen, a Galaxis hatalmas. Hányszor hallotta ezt? És túl rajta más galaxisok is vannak. Csakhogy az emberiség nem fog egyenletesen eloszlani.

Mindig, mindig lesznek olyan csillagrendszerek, amelyek ezért vagy azért kívánatosabbak, és megindul értük a marakodás és a háborúság. Ha tíz csillagrendszerre lesz tíz letelepülni vágyó csoport, akkor mind a tíz csoport egy és csakis egy és ugyanazon csillagrendszerre fog szemet vetni.

És előbb-utóbb föl fogják fedezni a Nemezist is, és megjelennek majd a gyarmatosítók. Lesz-e esélye akkor a Rotornak a fennmaradásra?

Csak abban az esetben, ha minél több időt nyer, ha felépít egy erős társadalmat, és jelentősen megnöveli befolyását. Ha elég idejük lesz hozzá, akkor több csillagra is kiterjeszthetik a hatalmukat. Ha nem, akkor meg kell elégedniük a Nemezissel — ez esetben azonban bevehetetlen erőddé kell tenniük.

Pitt nem dédelgette magában a világegyetem meghódításának — semmilyen hódításnak — az álmát. Csak azt szerette volna, ha sikerül megteremteni a nyugalom és biztonság szigetét azokra az időkre, amikor az egymással ütköző hódító törekvések lángba borítják és káoszba taszítják a Galaxist.

De ezt csak egyedül ő képes előre látni. Egyedül hordozza a terhét. Mondjuk, elélhet még vagy huszonöt évet, s meglehet, ezalatt végig — akár mint főbiztos, akár mint döntő befolyású idősebb államférfi — a hatalom közelében marad. A végén azonban ő is meghal — és kire fogja hagyni az előrelátását?

Ilyenkor hasított bele Pittbe az önsajnálat. Oly sok évig küszködött, és még oly sok évig fog is, de igazából senki sem méltányolja az erőfeszítéseit. És úgyis hiábavaló az egész, mert bele fog fulladni a középszer tengerébe, amely örökké ott nyaldossa a bokáját azoknak a keveseknek, akik képesek belelátni a jövő homályába.

Tizennégy év telt el az Eltávozás óta, de mikor volt ez alatt az idő alatt akár egyetlen pillanata is, amikor átengedhette volna magát a nyugodt önbizalom érzésének? Minden este azzal a félelemmel hajtotta álomra a fejét, hogy nem ébresztik-e föl még hajnal előtt azzal a hírrel, hogy egy másik telep is idetalált — hogy a Nemezist fölfedezték.

A nappalokat is úgy élte végig, hogy lényének egy darabkája elhúzódott a napi teendőktől, és csak fülelt — várta a sorsdöntő szavakat.

Tizennégy év, és még mindig nem érezhetik biztonságban magukat. Közben felépítettek egy újabb telepet is — az Új Rotort. Már emberek laknak rajta, de persze még vadonatúj az a világ. A régi mondás szerint még festékszaga van mindennek. Ezenkívül még három új telep áll a készenlét különböző fokán építés alatt.

Hamarosan — de tíz év alatt mindenképpen — meg fog szaporodni az épülő telepek száma, és akkor majd ki lehet adni azt a legősibb parancsot, hogy szaporodjatok és sokasodjatok!

A Föld példája, no meg a telepek szűkös és behatárolt kapacitása arra kényszerítette az úrlakókat, hogy a szaporodást szigorúan kordában tartsák. Ahol a számtan kérlelhetetlen szigora találkozott az ösztönök látszatra ellenállhatatlan erejével, a kérlelhetetlenség diadalmaskodott.

Ám a telepek szaporodásával el fog jönni az idő, amikor egyre több — sokkal több — emberre lesz szükség, és akkor szabadjára lehet engedni a létrehozásukra irányuló ösztönt.

Persze csak ideiglenesen. Akármennyi legyen is a telepek száma, könnyedén megtöltheti őket az a népesség, amely harmincöt évenként vagy még előbb megduplázódik. Ám ha a teleppé formálódás folyamata eléri a csúcspontot és kezd lefelé hanyatlani, előfordulhat, hogy sokkal nehezebb lesz a szellemet visszatuszkolni a palackba, mint volt kiszabadítani onnan.

Ki fogja ezt jó előre meglátni és idejében fölkészülni rá, ha Pitt már nem lesz többé?

Aztán itt van az Erythro, a bolygó, amely körül a Rotor rója a maga útját úgy, hogy a hatalmas Megas és a rőt Nemezis hallatlanul cirkalmas pályát ír le az égen. Az Erythro! Már az első napokban föladta a leckét.

Pitt emlékezetében élénken megragadtak azok az első napok, amikor beléptek a Nemezis rendszerébe. A Nemezis bolygócsaládjának nem túl bonyolult rendszere lassan föltárult előttük, amint a Rotor egyre iramodott a vörös törpe csillag felé.

A Megast akkor vették észre, amikor négymillió kilométerre megközelítették a Nemezist, ami csupán tizenötöd része a Merkúr és a Nap közötti távolságnak. A Megas nagyjából ugyanannyi energiát kap, mint a Föld kap a Naptól, csak kisebb az intenzitása a látható fény tartományában és nagyobb az infravörösében.

A Megas azonban már első látásra is lakhatatlannak látszott. Ez az óriás gázbolygó állandóan egyik oldalát fordítja a Nemezis felé. A forgási és keringési ideje egyaránt húsz nap. A bolygó egyik felén uralkodó örökös éjszaka csak kismértékben hűti le ott a légkört, mert a bolygó saját hője is föláramlik a felszín felé. A másik felén az örökös nappal elviselhetetlenné teszi a hőséget. Az a körülmény, hogy a Megas ilyen magas hőmérséklet mellett is meg tudta őrizni a légkörét, kizárólag annak köszönhető, hogy mivel a tömege nagyobb a Jupiterénél, az átmérője viszont kisebb, a felszínén a gravitáció tizenötszöröse a Jupiterének és negyvenszerese a Földének.

Rajta kívül nincs is a Nemezisnek számottevő bolygója.

Amikor azonban a Rotor még közelebb került, és egyre tisztábban meg lehetett figyelni a Megast, ismét megváltozott a helyzet.

Eugenia Insigna állított be Pitthez az újsággal. Nem mintha ő maga tette volna meg a fölfedezést. Csak le kellett olvasni a számítógépes erősítésű fényképfelvételekről, s felhívták rá Insigna, a főcsillagász figyelmét. Ő aztán lélekszakadva berontott vele Pitt főbiztosi irodájába.

Izgalomtól remegő hangjának igyekezett hétköznapi csengést adni.

— A Megasnak van egy holdja — rukkolt elő a hírrel.

Pitt alig észrevehetően fölvonta a szemöldökét, és csak annyit mondott:

— De hiszen ez várható volt, nem? A Naprendszer gázóriásai körül akár húsz kísérő is található.

— Hát persze, csakhogy, Janus, ez nem közönséges hold.

Ahhoz képest túl nagy. Pitt megőrizte hidegvérét.

— A Jupiternek négy nagy holdja is van.

— De ez igazán nagy, a mérete és a tömege csaknem akkora, mint a Földé.

— Értem. Érdekes.

— Több, mint érdekes, Janus. Sokkal több. Ha ez a hold a Nemezis körül keringene, akkor az ár-apály erők hatására az egyik oldalát fordítaná a csillag felé, és ennek következtében lakhatatlan volna. Ehelyett az egyik oldala a Megas felé fordul, amely sokkal hidegebb, mint a Nemezis. Ráadásul a hold pályája jelentős szöget zár be a Megas egyenlítőjéhez képest.

Ez azt jelenti, hogy a hold egén a Megas csupán az egyik féltekén látható, és nagyjából egynapos ciklussal észak-déli irányban ingadozik, ezzel szemben a Nemezis ugyancsak egynapos ciklussal fölkel, végigvonul az égen és lenyugszik.

Az egyik féltekén tizenkét óráig tartó sötétség és tizenkét óráig tartó világosság uralkodik. Ugyanez a helyzet a másik féltekén is, azzal a különbséggel, hogy a Nemezis gyakran eltűnik egy-egy félórára a Megas mögött, s ilyenkor a Megas langymelege kiegyensúlyozza a fogyatkozás hűtő hatását. Az éjszakai órákban pedig ezen a féltekén a sötétséget enyhíti a Megas visszavert fénye.

— Ezek szerint a holdnak eléggé érdekes az ege. Izgalmas lehet egy csillagász számára.

— Janus, ez nem csupán csillagászati csemege. Lehetséges, hogy a holdon uralkodó hőmérsékleti viszonyok az emberek számára is kedvezőek.

Lehet, hogy lakható világra bukkantunk.

— Még érdekesebb — mosolyodott el Pitt —, csakhogy a fény-viszonyok nem tűnnek valami kecsegtetőnek, nem igaz?

— Ez igaz — bólintott Insigna. — Vérvörös nap meg sötét ég, minthogy a napfényből hiányoznak a rövidhullámú sugarak, amelyek szétszóródhatnának a levegőben. És gondolom, a táj is rőt színben fürdik.

— Ez esetben, minthogy a Nemezisnek te adtál nevet, a Megasnak pedig az egyik embered, hadd éljek az előjogommal és nevezzem el én a holdat. Legyen a neve Erythro, ami, ha az emlékezetem nem csal, a görög „vörös”-ből származtatható.

A csupa jó hír még ezután is folytatódott egy jó ideig. A Megas — Erythro rendszeren kívül egy tekintélyes méretű kis-bolygóövezetet fedeztek föl, és ezeknek a kisbolygóknak az anyaga eszményi építőanyagul szolgálhat egy csomó újabb telep létrehozásához És ahogy közeledtek az Erythróhoz, egyre kedvezőbb benyomásuk alakult ki a hold lakhatóságáról. Az Erythrónak van tengere és szárazföldje, ámbár a felhőtakaró látható és infravörös fényben elvégzett előzetes vizsgálataiból az derült ki, hogy a tengerei sekélyebbek a földi tengereknél, a szárazföldeken pedig mindössze néhány igazi magas hegység található.

A további vizsgálatok alapján Insigna határozottan kijelentette, hogy a bolygó egészének az éghajlata alkalmas az emberi életre.

Mikor pedig elég közel értek ahhoz, hogy el lehetett végezni a légkör pontos színképelemzését, Insigna azt is közölte Pitt-tel, hogy az Erythro légköre valamivel sűrűbb, mint a Földé, és szabad oxigén is van benne — összesen tizenhat százalék, emellett öt százalék argon, a többi nitrogén. Kisebb mennyiségben széndioxidot is kell hogy tartalmazzon, bár eddig még nem sikerült kimutatni. A lényeg az, hogy ezt a légkört be lehet lélegezni.

— Egyre jobban és jobban hangzik — nyugtázta Pitt. — Ki gondolta volna, amikor először ráakadtál a Nemezisre?

— Egyre jobb és jobb hírek a biológus számára. Viszont nem biztos, hogy egészében véve a Rotornak is olyan kedvező mindez. A légkörben található jelentős mennyiségű oxigén csalhatatlan tanújele az élet jelenlétének.

— Életnek? — Pitt csaknem hanyatt esett a szó hallatán.

— Igen, életnek — erősítette meg Insigna, szinte perverz gyönyört érezve a másik döbbenetén. — És ha élet, akkor lehet, hogy értelmes élet, sőt fejlett civilizáció.

17

Ami ezután következett, valóságos lidércnyomásként nehezedett Pittre. Nem elég, hogy együtt kellett élnie azzal a szörnyű lehetőséggel, hogy a számban mindenképpen, de talán még műszaki színvonalban is őket felülmúló földi népesség a nyomukba ered és megelőzi őket, most ráadásul a nyakukba zúdul ez az annál is fenyegetőbb veszedelem.

Lehet, hogy egy régi és fejlett civilizáció felségterületére törnek be, amely képes őket egyetlen bosszús mozdulattal elpusztítani, mint ahogy egy ember gondolkodás nélkül agyoncsap egy fülébe zümmögő szúnyogot.

Ahogy közelebb kerültek a Nemezishez, Pitt mélységes aggodalommal a hangjában azt kérdezte Insignától:

— Mondd, biztos, hogy az oxigén jelenléte az élet létezéséről tanúskodik?

— Ez, Janus, termodinamikai szükségszerűség. Egy Föld típusú bolygón — és amennyire meg tudjuk ítélni, az Erythro ehhez a típushoz tartozik — ugyanúgy nem létezhet szabad oxigén, mint ahogy egy Föld típusú gravitációs térben egy kődarab sem maradhat meg lebegő állapotban. Az oxigén, ha egyáltalán jelen van a légkörben, energia kibocsátása mellett spontán módon egyesülni fog a talajban lévő elemekkel.

Kizárólag akkor maradhat meg a légkörben, ha valamilyen energiaellátó folyamat szüntelenül újratermeli a szabad oxigént.

— Ezt értem, Eugenia, de miért kell ennek az energiaellátó folyamatnak feltétlenül élethez kötődnie?

— Azért, mert még nem találtunk olyat a természetben, ami elvégezné ezt a munkát, egyedül a zöld növényzet fotoszintézise az, amely a napenergia fölhasználásával oxigént szabadít föl.

— Amikor azt mondod, hogy „még nem találtunk olyat a természetben”, nyilván úgy érted, hogy a Naprendszerben.

Csakhogy ez egy másik rendszer, egy másféle nap és másféle bolygó, ahol mások a feltételek is. A termodinamika törvényei nyilván itt is érvényesek, de mi van akkor, ha itt valami olyan vegyi folyamat termeli az oxigént, amilyennel még nem találkoztunk a Naprendszerben?

— Ha szeretsz fogadni — hűtötte le Insigna —, erre ne fogadj.

Nyilvánvaló, hogy bizonyítékra volt szükség, és Pitt mi mást is tehetett volna, mint hogy várt a bizonyíték fölbukkanására.

Először is kiderült, hogy a Nemezisnek és a Megasnak rendkívül gyenge a mágneses tere. Ez még nem okozott különösebb meglepetést, ugyanis számítottak rá, minthogy a csillag is meg a bolygója is nagyon lassan forog. Az Erythro viszont, amely huszonhárom óra és tizenhat perc alatt fordul meg a tengelye körül (ami megegyezik a Megas körüli keringés idejével), a mágneses tér erősségében vetekszik a Földdel.

Insigna elégedetten konstatálta:

— Legalább nem kell aggódnunk az erős mágneses tér okozta veszélyes sugárzások miatt, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Nemezis napszele jóval gyengébb, mint a Napé. Ez azért is szerencsés, mert így már a távolból megállapíthatjuk, hogy van-e élet az Erythrón vagy nincs.

Legalábbis ami a műszaki civilizációt illeti.

— Miért? — érdeklődött Pitt.

— Azért, mert aligha képzelhető el magas színvonalú műszaki civilizáció rádióhullámok használata nélkül, amelyek minden irányban szertesugároznának az Erythróról. Ezeket nem nehéz elkülöníteni a bolygó saját véletlen rádiósugárzásától, ha gyenge mágneses térrel kell számolnunk.

— Azon töröm a fejem — mondta Pitt —, hogy erre talán nem is lesz szükség; hogy talán az oxigén jelenléte ellenére is arra a következtetésre juthatunk, hogy az Erythrón nincs élet.

— Igen? Kíváncsi vagyok rá, hogyan.

— Én kifundáltam, hogyan. Hallgass ide! Nem te mondtad, hogy az ár-apály erők lelassítják a Nemezis, a Megas és az Erythro forgását? És nem azt mondtad, hogy ennek következtében a Megas eltávolodott a Nemezistől, mint ahogy az Erythro is távolabbra került a Megastól?

— De igen.

— Következésképpen valamikor a múltban a Megas közelebb volt a Nemezishez, mint ahogy az Erythro is közelebb volt a Megashoz és vele együtt a Nemezishez is. Ez azt jelenti, hogy az Erythro eleve túlságosan forró volt az élet számára, és csak mostanában vált alkalmassá az élet kialakulására. Ennélfogva nem is lehetett idő arra, hogy kifejlődjön a műszaki civilizáció.

Insigna kedvesen elnevette magát.

— Jó érv.

Kár volna lebecsülnöm a csillagászati találékonyságodat — de azért túlbecsülnöm sem szabad. A vörös törpe csillagok igen hosszú életűek, és könnyen lehet, hogy a Nemezis még a világegyetem csecsemőkorában, akár tizenötmilliárd évvel ezelőtt keletkezett. Kezdetben, amikor az égitestek még közelebb voltak egymáshoz, igen erősek lehettek az ár-apály hatások, és az egymástól való eltávolodás legnagyobb része még az első három-négymilliárd évben zajlott le. Az árapály erők nagysága a távolság köbének arányában csökken, így az utóbbi tíz-egynéhány milliárd évben alig következett be számottevő változás, és bőven volt idő arra, hogy egymás után akár több műszaki civilizáció is kifejlődjék. Nem, Janus, kár a spekulációért. Várjuk meg, hogy sikerül-e rádióhullámú sugárzást kimutatnunk, vagy sem.

…Egyre közelebb kerültek a Nemezishez.

Szabad szemmel már parányi vörös karikának látszott, sápadt fénye azonban még nem vakította a szemet. Egyik oldalán pici rőtes pontként pislákolt a Megas. A távcsőben a Rotorhoz és a Nemezishez képest elfoglalt helyzetéből adódóan a félfázisnál valamivel kisebbnek mutatkozott. A távcsőben az Erythro is látható volt, mint egy kisebb bíbor pont.

Ahogy erősödött a fénye, Insigna így állított be Pitthez:

— Jó hírem van számodra, Janus. Eddig még nem észleltünk semmiféle műszaki eredetre utaló, gyanús rádiósugárzást.

— Nagyszerű — örvendezett Pitt, és a megkönnyebbülés valóságos meleg hullámként mosta át a testét.

— De azért még korai az ujjongás — intette le Insigna. — Elképzelhető, hogy a vártnál kevesebb rádióhullámot használnak. Vagy sikeresen leárnyékolják. De az is lehet, hogy a rádióhullámok helyett valami mást alkalmaznak.

Pitt ajka halvány félmosolyra rándult.

— Ezt komolyan mondod?

Insigna bizonytalanul megvonta a vállát.

— Mert ha szeretsz fogadni — folytatta Pitt —, erre ne fogadj.

…Még közelebb értek a Nemezishez, és az Erythro szabad szemmel már egy nagy gömbnek látszott, közelében a felfújt Megas, a telep másik oldalán pedig a Nemezis ragyogott. A Rotor hozzáigazította sebességét az Erythróhoz, amelyen a távcsövön keresztül már a vonuló felhőfoszlányok is látszottak; a felhők örvénylő alakzatai Föld-típusú hőmérsékleti és légköri viszonyokra vallottak, s joggal lehetett föltételezni, hogy a bolygó éghajlata többé-kevésbé hasonlít a Földére.

— Az Erythro éjszakai oldalán semmi jelét sem fedeztük föl világosságnak — közölte Insigna. — Ez bizonyára megnyugtat téged, Janus.

— Föltételezem, hogy egy műszaki civilizáció nem lehet meg mesterséges fény nélkül.

— Semmiképpen sem.

— Hadd játsszam akkor az ördög ügyvédjének szerepét — kötözködött Pitt. — A vörös nap meg a félhomály nem késztetheti-e arra a civilizációt, hogy a mesterséges megvilágítás is félhomályos legyen?

— Lehet, hogy ez igaz a látható tartományra, csakhogy mivel a Nemezis bőségesen sugároz infravörös fényt, föltételeznénk, hogy a mesterséges világítás is hasonlóan gazdag lenne ebben a tartományban. Viszont az az infravörös fény, amit észlelünk, mind a bolygótól ered. Többé-kevésbé egyenletesen oszlik el az egész felületen, míg ha mesterséges eredetű lenne, akkor főleg a lakott gócokban összpontosulna, s egyebütt csak gyéren mutatkozna.

— Akkor szüret, Eugenia — lelkendezett Pitt. — Felejtsd el a műszaki civilizációt. Lehet, hogy emiatt az Erythro sok vonatkozásban kevésbé érdekes, ám senki sem kívánhatja, hogy hasonszőrű vagy netán nálunk is fejlettebb lényekkel nézzünk szembe. Ez esetben kénytelenek volnánk odébbállni, de kérdés, hogy hová, és honnan vennénk az energiát, hogy egyáltalán eljussunk oda. De így most nyugodtan kiköthetünk itt.

— De még mindig ott van a levegő dús oxigéntartalma, ami bizonyossá teszi, hogy van élet az Erythrón. Csupán a műszaki civilizációnak nincs semmi nyoma. Ez azt jelenti, hogy le kell szállnunk rá, és tanulmányoznunk kell az élővilágát.

— Miért?

— Hogy kérdezhetsz ilyet, Janus? Ha itt az élet olyan formáira akadunk, amelyek a földiektől teljesen függetlenül alakultak ki, micsoda kincsesbánya lehet ez a biológusok számára!

— Értem. A tudományos kíváncsiság beszél belőled. Nos, szerintem azok az életformák nem fognak elmenni onnan.

Lesz még bőven idő rájuk. Előbb fontosabb dolgunk is van azoknál.

— Mi lehet fontosabb egy alapvetően új életforma megismerésénél?

— Légy észnél, Eugenia! Előbb be kell itt rendezkednünk.

Újabb telepeket építenünk. Létre kell hoznunk egy átfogó és jól szervezett társadalmat, amely sokkal egységesebb, megértőbb és békésebb annál, mint ami valaha is létezett a Naprendszerben.

— Ehhez anyagokra van szükségünk, s hol szerezhetnénk be azokat, ha nem az Erythrón, ahol tanulmányoznunk kell az ottani életet…

— Nem, Eugenia. Az Erythro tömegvonzását figyelembe véve jelenleg túl sokba kerülne oda a le-és a fölszállás. Az Erythro és a Megas — ne feledkezz meg a Megasról sem — gravitációs tere még itt az űrben is elég jelentős. Az egyik emberünk kiszámította nekem. Még a kisbolygóövezetből sem lesz könnyű az anyagok beszerzése, de még mindig könnyebb onnan ellátni magunkat, mint az Erythróról. Ami azt illeti, sokkal gazdaságosabb lenne, ha egyenesen a kisbolygóövezetben horgonyoznánk le. Az új telepeinket is ott fogjuk létrehozni.

— Azt tanácsolod, hogy az Erythróról feledkezzünk meg?

— Egy időre igen, Eugenia.

Majd ha kellően megizmosodtunk, ha bőviben leszünk energiának, majd ha egy stabil és fejlődő társadalmat mondhatunk magunkénak, ráérünk akkor is vizsgálat alá venni az Erythro életformáit és feltehetőleg szokatlan kémiáját.

Pitt vigasztaló megértéssel mosolygott Insignára. Meg kellett értetnie vele, hogy az Erythro jelenleg csak másodlagos ügy, amelyet el kell halasztani a lehető legkésőbbi időkre. Ha nincs rajta műszaki civilizáció, akkor minek sietni az ottani egyéb életformák és erőforrások kutatásával? Az igazi veszedelem a Naprendszerből nyomukba eredő hordák részéről fenyeget.

Miért van az, hogy mások nem látják be, mi a teendő?

Miért van az, hogy mások olyan könnyen elcsábulnak mindenféle meddő mellékvágányra?

Hogyan hódolhatna ő meg valaha is a halál előtt, hiszen gyámolítás nélkül hagyná a sok ostobát?

X. Rábeszélés

18

Így hát most, tizenkét évvel azután, hogy rájöttek, az Erythrón nincs műszaki civilizáció, s ez alatt a tizenkét év alatt egyetlen telep sem jelent meg a Földről, hogy lerombolja fokozatosan fölépülő új világukat, Pitt zavartalanul átadhatta magát a pihenés eme ritka pillanatainak. Ám még ezeket a ritka pillanatokat is megmérgezték a kételyek. Vajon nem járt volna-e jobban a Rotor, ha ő köti magát az eredeti elhatározásához, és nem állnak pályára az Erythro körül, s nem építik föl rajta azt a kupolát sem?

Hátrahajolt puha székében, az erőtér lágy párnaként ölelte körül a testét, és a lelkében eláradó béke már-már álomba ringatta, amikor a csengő halk berregésére kelletlenül visszarángatta magát a valóságba.

Kinyitotta szemét (észre sem vette, hogy lecsukódott), és rápillantott a szemben lévő fal apró képernyőjére. Megérintett egy gombot, mire a kis kép normális nagyságú hologrammá lobbant.

Ki más is lehetne, mint Semyon Akorat?

Az ő kopasz golyófeje világított ott vele szemben. (Akorat a koponyája széléről is leborotválta a sötét haj maradékát, joggal érezve úgy, hogy egy-két kósza hajszál még szánalmasabbá tenné a koponya közepén elterülő sivatagot, míg ellenben egy semmitől sem háborított, formás tar koponya még tekintélyt parancsoló is lehet.) A szemében most is aggodalom ült, mint mindig, még akkor is, ha az égvilágon semmi ok sincs aggodalomra.

Pitt kellemetlennek találta ezt az embert, nem mintha kételkedett volna a hűségében vagy a rátermettségében (egyik vonatkozásban sem hagyott kívánnivalót maga után), hanem a feltételes reflex okán. Akorat megjelenése mindig együtt járt Pitt belső köreinek a megzavarásával, gondolatai félbeszakításával, olyasmire való rákényszerítésével, amitől a lelke mélyén ódzkodott. Röviden: Akorat felelt Pitt előjegyzési naplójáért, és ő mondta meg, hogy ki járulhat a színe elé és ki nem.

Pitt kissé összeráncolta a homlokát. Nem emlékezett rá, hogy látogatót várna, bár gyakran előfordult, hogy megfeledkezett valamiről, ilyenkor jött aztán Akorat, hogy fölfrissítse az emlékezetét.

— Ki az? — kérdezte megadóan. — Remélem, nem valami fontos ember.

— Nem mondhatnám, hogy bármit is nyomna a latban — felelte Akorat —, de azért talán jól teszi, ha fogadja.

— Hallhat minket?

— De főbiztos úr! — méltatlankodott Akorat, mintha kötelességmulasztással vádolták volna meg. — Már hogy hallhatna! Az ernyő túloldalán van. Pontos, kimért beszéde megnyugtatólag hatott Pittre. Szavai nem hagytak lehetőséget a félreértésre.

— Csak nem Insigna van itt? — kérdezte Pitt bosszúsan. — Akkor tessék tartani magát az utasításaimhoz! Csak előzetes bejelentésre. Egy időre elegem van belőle, Akorat. Az elmúlt tizenkét év elég volt ahhoz, hogy torkig legyek vele. Találj ki valami kifogást! Mondd azt, hogy gondolkodom — nem, ezt úgysem hinné el —, mondd azt…

— Főbiztos úr, nem dr. Insigna van itt. Akkor nem zavartam volna meg önt. Hanem — a lánya.

— A lánya? — Egy pillanatig kutatott az emlékezetében a neve után. — Vagyis Marlene Fisher?

— Igen. Természetesen azt mondtam neki, hogy ön elfoglalt, mire ő nekem esett, hogy szégyelljem magam, mert az arcom elárulja, hogy szemenszedett hazugság, amit mondtam, és erről tanúskodik a hangom feszültsége is. — A titkár bariton hangja remegett a méltatlankodástól, ahogy ezt előadta. — Egyszóval nem tágított. Azt állítja, hogy ön fogadja, ha megtudja, hogy ó akar bejönni. Valóban fogadja őt, főbiztos úr? Azoktól a szemektől, az igazat megvallva, kilel a hideg.

— Mintha már én is hallottam volna a szemeiről. Jól van, küldd be, küldd csak be! Majd valahogy átvészelem azokat a szemeket. Jó, hogy mondod, majd kérdőre vonjuk a kisasszonyt.

A kislány belépett. (Meglepően magabiztos — gondolta magában Pitt —, bár kellően illedelmes, és híján van minden nyegleségnek.) A kislány helyet foglalt, kezeit lazán összekulcsolta az ölében, és láthatóan arra várt, hogy Pitt megszólítsa. Az hagyta kicsit várakozni, miközben közönyösen szemügyre vette őt. Fiatalabb korában többször is volt alkalma látnia kislányt, mostanában azonban már jó ideje nem került a szeme elé. Gyermeknek sem volt valami szép, és azóta sem lett szemrevalóbb.

Pofacsontjai szélesek, egész megjelenésében van valami sutaság, a szeme azonban valóban figyelemre méltó, mint ahogy szépen ívelt szemöldöke és hosszú szempillája is.

— Nos, Fisher kisasszony — szólította meg Pitt —, azt jelentették nekem, hogy beszélni óhajt velem.

Megkérdezhetem, miért?

Marlene ráemelte hűvös tekintetét, már nem látszott rajta semmi elfogódottság.

— Pitt főbiztos úr — mondta —, az anyám bizonyára tájékoztatta önt, hogy én azt mondtam az egyik barátomnak:

a Föld el fog pusztulni.

Pitt összevonta szemöldökét csöppet sem figyelemre méltó szemei fölött.

— Igen, valóban — felelte. — És remélem, azt is megmondta, hogy többé nem szabad ilyen ostobaságokat fecsegnie.

— Igen, főbiztos úr, megmondta. Csakhogy a hallgatás nem változtat a dolgon, és attól sem szűnik meg a veszély, ha ostobaságnak nevezzük.

— Én vagyok a Rotor főbiztosa, Fisher kisasszony, és az én dolgom, hogy ilyesmivel törődjek, ezért arra kérem, bízza rám annak megítélését, hogy mi hogy van és hogy ostobaság-e vagy sem. Honnan vette azt, hogy a Föld el fog pusztulni?

Csak nem az édesanyja beszélt erről?

— Közvetlenül nem, főbiztos úr.

— Vagyis közvetve igen, azt akarja mondani?

— Arról ő nem tehet, főbiztos úr. Minden ember rengetegféleképpen beszél. Ahogy megválasztja a szavakat.

Aztán a hanglejtés, az arckifejezés, ahogy megvillan a szem, a szempilla, az apró kis torokköszörülések. Meg száz és száz ilyen dolog. Érti, mit akarok mondani?

— Nagyon is megértem. Magam is megfigyelem az ilyesmit.

— És nagyon büszke a megfigyelőképességére, főbiztos úr.

Úgy érzi, mestere annak, és többek között ennek köszönheti a főbiztosságát.

— Ezt nem mondtam, kisasszony — hökkent meg Pitt.

— Szavakkal nem, főbiztos úr. Erre nem is volt szükség. — Tekintetét a főbiztos szemébe mélyesztette. A lány arcán nem volt mosoly, a pillantásában azonban bujkált egy kis kajánság.

— Ez volna az, Fisher kisasszony, ami miatt fölkeresett?

— Nem, főbiztos úr. Azért jöttem, mert az anyám mostanában nehezen tudott bejutni önhöz. Nem, ezt ő nem mondta nekem. Én csak úgy kikövetkeztettem. Ezért azt gondoltam, hogy engem talán fogadni tetszik.

— Helyes, bejutott hozzám. De mi az, amit közölni akar velem?

— Az anyám boldogtalan amiatt, hogy a Föld esetleg elpusztul. Tudja, ott él az apám.

Pitt kisebbfajta dührohamot kapott. Hogy az ördögbe jön ide ez a tisztán személyes ügy, amikor neki a Rotor jóléte és egész jövendő sorsa miatt fő a feje? Ez az Insigna, bármilyen érdemeket szerzett is azzal, hogy annak idején rábukkant a Nemezisre, már régen csak teher a nyakán a maga tévedhetetlen ösztönével, hogy mindig rátalál a helytelen útra. Most pedig, hogy nem hajlandó többé szóba állni vele, tessék, elküldi hozzá a bolond lányát.

— Úgy gondolja talán, hogy az a pusztulás, amiről itt beszél, már holnap vagy a jövő évben be fog következni? — fakadt ki.

— Nem, főbiztos úr, tisztában vagyok vele, hogy kis híján ötezer év múlva fog bekövetkezni.

— Ez esetben az édesapja már rég halott lesz, mint ahogy az lesz az anyja meg én vagy maga is. És miután mi mindannyian eltávozunk az élők sorából, még mindig csaknem ötezer esztendő marad a Föld vagy esetleg a Naprendszer más bolygóinak a pusztulásáig — ha egyáltalán be fog következni ez a pusztulás, amit én erősen kétlek.

— A pusztulás ténye a fontos, főbiztos úr, nem az időpontja.

— Az édesanyja bizonyára azt is elmondta, hogy a Naprendszer népei jó előre tudomást szereznek arról, ami maga szerint be fog következni, és megteszik a szükséges intézkedéseket. Egyébként is, miért izgatna bennünket a bolygók pusztulása? Ezzel idővel minden világnak szembe kell néznie. Még ha elkerülik is a kozmikus ütközést, minden csillagnak át kell esnie a vörös törpe stádiumon, és el kell pusztítania a bolygóit. Mint ahogy egy napon minden ember meghal, ugyanez történik a bolygókkal is. Csak az a különbség, hogy a bolygók valamivel tovább élnek. Meg tudja érteni mindezt, kisasszony?

— Hogyne. Én jó viszonyban vagyok a számítógépemmel.

(Erre mérget mernék venni — gondolta Pitt, aztán hirtelen észbe kapott, és elkésve próbálta letörölni az arcáról az epés félmosolyt, amelyből a kislány már bizonyára kiolvasta a gondolatait.) — Akkor hát fejezzük be a beszélgetést — jelentette ki Pitt ellentmondást nem tűrő hangon. — A pusztulás emlegetése ostobaság, de mégha nem volna is az, magának ehhez semmi köze, és többet ne is hozza szóba, különben nemcsak maga, hanem az anyja is bajba keveredik.

— A beszélgetésnek még nem jutottunk a végére, főbiztos úr.

Pittnek elfogyott a türelme, de türtőztette magát.

— Kedves Fisher kisasszony, ha a főbiztosa azt mondja, hogy vége, akkor maga bármit gondol is, vége van a beszélgetésnek.

Ezzel félig fölemelkedett a székéből, Marlene azonban a helyén maradt.

— Én ugyanis szeretnék fölajánlani önnek valamit, amiről tudom: a leghőbb vágya, hogy megkapja.

— És mi volna az?

— Hogy simán megszabaduljon az anyámtól.

Pitt mélységes zavarában visszahuppant a helyére.

— Mit akar ezzel mondani?

— Ha meghallgat, főbiztos úr, akkor elmondom. Az anyám nem folytathatja így tovább. Izgatja őt a Föld meg a Naprendszer sorsa, és… és néha eszébe jut az apám is. Úgy érzi, hogy a Nemezis egykor a Naprendszer nemezise lesz, és minthogy ő adta neki ezt a nevet, felelősnek érzi magát. Ő erősen érzelmi lény, főbiztos úr.

— Igazán? Ezt is észrevette?

— És a terhére van önnek. Minduntalan olyan dolgokkal zaklatja önt, amelyeket ő nagyon is a szívén visel, ön viszont hallani sem akar róluk, ezért nem is hajlandó fogadni őt, és a legszívesebben megszabadulna tőle. Most megteheti ezt, főbiztos úr.

— Valóban? Van még egy telepünk. Küldjem talán az Új Rotorra?

— Nem, főbiztos úr. Küldje el az Erythróra.

— Az Erythróra? De miért küldeném oda? Csak mert meg akarok tőle szabadulni?

— Ez volna az ön indoka. Igen, főbiztos úr. Azén indokom viszont más. Én azért szeretném, ha az Erythróra kerülne, mert képtelen igazán dolgozni az obszervatóriumban. A műszerek állandóan használatban vannak, és az az érzése, hogy folytonos megfigyelés alatt áll. Érzi, hogy bosszantja önt.

Különben is, a Rotor nem a legjobb hely a finom mérésekre.

Ehhez túl gyors és túl egyenetlen a forgása.

— Szépen kigondolt mindent. Az édesanyja magyarázta el talán mindezeket? Ne, ne szóljon semmit. Közvetlenül nem mondott semmit, nincs igazam? Csak közvetve.

— Igen, főbiztos úr. Ráadásul ott van a számítógépem.

— Az, amelyikkel olyan baráti viszonyban van?

— Igen, főbiztos úr.

— És úgy gondolja, hogy az Erythrón jobban tud dolgozni.

— Igen, főbiztos úr. Az stabilabb, és ott könnyebben elvégezheti azokat a méréseket, amelyek meggyőzhetik őt, hogy a Naprendszer mégsem pusztul el. De ha ennek az ellenkezőjéről kellene is megbizonyosodnia, az rengeteg időbe telne, és önnek mindenesetre addig is nyugta volna tőle.

— Úgy látom, maga is meg akar tőle szabadulni, vagy tévedek?

— Ellenkezőleg, főbiztos úr — jelentette ki Marlene higgadtan. — Én is vele mennék. Így ön engem is lerázna, s ennek még jobban örülne, mint ha csak őt sikerülne eltávolítania.

— Miből gondolja, hogy magát is le akarom rázni?

Marlene rászögezte komoly, rezzenéstelen tekintetét.

— Abból, főbiztos úr, hogy ön most már megbizonyosodott róla, hogy minden nehézség nélkül képes vagyok kiismerni rejtett érzelmeit.

Pitt egyszerre azon kapta magát, hogy a legszívesebben most mindjárt elkergetné ezt a szörnyeteget.

— Majd gondolkodom rajta — mondta, és elfordította az arcát. Érezte, hogy gyerekes, amit csinál, de nem akarta, hogy ez az ifjú ember olvasson az arcából, mint egy nyitott könyvből.

Végtére is fején találta a szöget. Most már valóban azt akarja, hogy mindaz anyától, mind a lányától megszabaduljon. Ami az asszonyt illeti, valóban többször is megfordult a fejében, hogy az Erythróra kellene száműzni.

Csakhogy aligha ment volna oda jószántából, biztosan éktelen lármát csapott volna, és ez igazán nem hiányzott Pittnek.

Most viszont a lánya a kezébe adott egy használható érvet, amiért az anyja mégis hajlandó lenne az Erythróra költözni, és ez természetesen új helyzetet teremt.

— Ha az édesanyja valóban azt akarja… — kezdte megfontoltan.

— Valóban azt akarja, főbiztos úr. Még nem beszélt erről, és az is lehet, hogy még meg sem fogalmazódott benne, de biztos, hogy azt akarja. Én tudom. Megbízhat bennem.

— Van más választásom? No és maga, szintén oda akar menni?

— Nagyon, főbiztos úr.

— Akkor hát máris intézkedem. Elégedett?

— Igen, főbiztos úr.

— Nos, véget vethetünk hát a kihallgatásnak?

Marlene fölállt, és minden bizonnyal tiszteletteljesnek szánt mozdulattal sután meghajolt.

— Köszönöm, főbiztos úr.

Azzal hátraarcot csinált, és elhagyta a szobát, de eltelt néhány perc a távozása után, mire Pitt le merte olvasztani az arcáról a szinte már fájdalmasan rámerevedett kifejezést.

Kínosan ügyelt rá, nehogy a hangjából vagy az arcjátékából kiolvassa a lány azt a titkot, amit rajta kívül csak egyvalaki tudott az Erythróról.

XI. Melyik pálya?

19

Pitt nem akart belenyugodni, hogy vége a lazításnak.

Önkényesen lemondta a délutáni látogatókat. Szüksége volt még egy kis elmélkedési időre.

Különösen Marlene nem hagyta nyugodni.

Az anyja, Eugenia Insigna Fisher is elég gondot okozott neki, sőt az elmúlt tíz-tizenkét évben egyre többet. Az asszony túlságosan ki volt szolgáltatva az érzelmeinek, és igyekezett mindig lerázni magáról a józan megfontolás kötelékeit. Ám mégiscsak emberi lény, akit irányítani lehet és pórázon tartani, be lehet terelni a logika kényelmes korlátai közé, és bármennyire kapálózik is néha, meg lehet gátolni, hogy kitörjön onnan.

Ám Marlenével más a helyzet. Pitt egy percig sem kételkedett abban, hogy egy szörnyeteggel van dolga, és csak hálás lehet neki, hogy ostoba módon leleplezte magát, hogy egy ilyen pitiáner ügyben az anyja segítségére lehessen.

Látszik, hogy tapasztalatlan és nem elég agyafúrt ahhoz, hogy titokban tartsa a képességeit mindaddig, amíg pusztító orkánként be nem vetheti őket.

Idővel azonban egyre veszélyesebb lesz, ezért most kell őt megállítani. És az a másik szörnyeteg, az Erythro, meg is fogja állítani.

Pitt elégedett volt önmagával. Ő már kezdettől fogva felismerte az Erythróban a szörnyeteget. Árulkodott az arca:

csillagának véres visszfényéből ki lehetett olvasni a baljós fenyegetést.

Amikor százmillió mérföldnyire attól a pályától, amelyen a Megas és az Erythro kering a Nemezis körül, elérték a kisbolygóövezetet, Pitt teljes magabiztossággal leszögezte:

— Ez az a hely.

Nem számított semmilyen nehézségre. Az ésszerűség csakis ezt diktálhatta. A kisbolygók távolságában a Nemezis hője és fénye megszelídült.

A természetes hő-és fénysugárzás hiányának nincs semmi jelentősége, hisz a Rotor birtokában van a hasznosítható mikrofúziónak. Sőt még előnyösnek is mondható ez az adottság. Az alig észlelhető szintre csökkent vörös fény nem nyomasztja a szívet, nem homályosítja el az elmét, és nem borzolja a lelket.

Azután meg a kisbolygóövezetben minimális erővel érvényesülne a Nemezis meg a Megas gravitációs tere, s ennek eredményeként kevésbé volna energiaigényes a manőverezésük. A kisbolygókon könnyebb lenne a bányászat is, és a Nemezis gyenge sugárzása miatt ezeken a kis testeken bőségben lehet találni illó anyagokat.

Ideális hely!

A rotoriak túlnyomó többsége mégis azt akarta, hogy a telepüket az Erythro körül állítsák pályára. Pitt hiába próbált érvelni a nyomasztó haragosvörös fénnyel meg azzal, hogy a Megas és az Erythro vasmarokkal láncolná magához őket, és lehet, hogy nyersanyagokért még így is a kisbolygókra kellene járniuk.

Pitt dühös vitába keveredett emiatt Tambor Brossennel, a volt főbiztossal, akinek a posztját örökölte. Az eléggé megfáradt Brossen nem titkolta, hogy mennyivel jobban érzi magát a veterán államférfi új szerepében, mint addig főbiztosként.

(Mondják, azt híresztelte, hogy Pitt-tel ellentétben őbelőle hiányzik a döntéshozás élvezete.) Brossen kinevette — nem: helyesebb azt mondani, hogy magában megmosolyogta azt a hűhót, amit Pitt csapott a telep holléte körül.

— Verd ki a fejedből, Janus — intette a kollégáját —, hogy a Rotornak mindenben egyet kell értenie veled. Hadd menjen csak a telep időnként a saját feje után, máskor annál könnyebben az ujjad köré csavarhatod őket. Ha azt akarják, hogy az Erythro körül keringjenek, akkor csak hadd keringjenek az Erythro körül.

— De hiszen ennek semmi értelme. Hát nem érted, Tambor?

— Már hogyne érteném. De azt is értem, hogy amióta csak megvan a Rotor, mindig egy nagyobb világ körül keringett. A rotoriak számára ez a helyes dolog, és ezért ragaszkodnak most is ehhez.

— Mi a Föld körül keringtünk. Az Erythro azonban nem a Föld; még csak nem is hasonlít rá.

— De ez is egy világ, méghozzá nagyjából akkora, mint a Föld. Van szárazföldje és tengere. Van légköre és benne oxigén. Több ezer fényévre is elmehetünk, mire egy, a Földhöz ennyire hasonló világra akadunk. Még egyszer mondom: legyen meg a nép akarata.

Pitt hallgatott Brossen tanácsára, bár nem hagyta nyugodni őt az ellenkezés ördöge. Az Új Rotor is az Erythro körül kering, mint ahogy az épülő két új telep is. Természetesen készültek tervek a kisbolygóövezetben építendő telepekre is, a közvélemény azonban nem nagyon szorgalmazta megvalósításukat.

Mindazon dolgok közül, amelyek a Nemezis fölfedezése óta történtek, Pitt az Erythro körüli pályára állást tartotta a Rotor legsúlyosabb tévedésének. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Csakhogy… csakhogy még neki sem sikerült lebeszélnie erről a rotoriakat. És ha köti az ebet a karóhoz?

Annak meg nyilván az lett volna a vége, hogy új választásokat írnak ki, és őt megbuktatják.

A nosztalgia, az az igazi baj. Az emberek szeretnek visszafelé nézni, és Pittnek nem mindig sikerült rávennie őket, hogy fordítsák meg a fejüket és nézzenek előre. Itt van Brossen…

Már hét éve, hogy meghalt, és Pitt ott állt a halálos ágyánál. Egyedül ő hallhatta a haldokló utolsó szavait.

Brossen odaintette magához Pittet, aki a szájához hajtotta a fülét. Brossen feléje nyújtotta erőtlen kezét, amelyen száraz volt a bőr, akár a papír. Ernyedten megmarkolta Pitt kezét, és azt suttogta: „Milyen fényesen ragyogott a Föld Napja” — és kilehelte a lelkét.

És mivel a rotoriak nem tudták elfelejteni, milyen fényesen ragyogott egykor a Nap, és milyen zöld volt valaha a Föld, elkeseredésükben föllázadtak Pitt logikus érvei ellen, és azt követelték, hogy a Rotor csatlakozzon egy világhoz, amely nem zöld, és azzal együtt keringjen egy nap körül, amely nem fényes.

Ez azt jelentette, hogy tíz esztendőt elpocsékoltak a haladás útján. Most tíz évvel előbbre tartanának, ha akkor az elején a kisbolygóövezetben horgonyoznak le. Pitt meg volt erről győződve.

Ez egymagában is elég ok volt arra, hogy megmérgezze Pittnek az Erythro iránti érzéseit, ám volt valami, ami még ennél is súlyosabban — sokkal súlyosabban esett a latba.

XII. A düh

20

Úgy esett, hogy Crile Fisher, aki annak idején elsőként hívta föl a Föld figyelmét arra, hogy valami nincs rendjén a Rotor úticéljával, most másodszor is hasonló szolgálatot tett.

Már két esztendeje, hogy visszatért a Földre, és a Rotor egyre halványodott az emlékezetében. Eugenia Insigna még mindig fölkavarta a lelkét (mi is az, amit iránta érez?), Marlene emléke azonban csupa keserű harag. Rájött, hogy képtelen őt elkülöníteni Roseanne emlékétől. Egyesztendős kislánya és tizenhét éves kishúga egyetlen alakká olvadt össze benne.

Az élet nem volt rosszakaratú hozzá. Szép nyugdíjat élvezett. Még munkát is találtak számára, egy kényelmes adminisztratív állást, ahol csak hébe-hóba várták el tőle, hogy döntsön, akkor is csak olyan ügyekben, amelyeknek garantáltan nincs nagy horderejük.

Gondolta, azért bocsátottak meg neki, legalábbis részben, mert eszébe jutott Eugeniának az a bizonyos elejtett megjegyzése: „Ha tudnád, hova tartunk…” Ennek ellenére mégis az volt a gyanúja, hogy megfigyelés alatt tartják, s ezt egyre inkább zokon vette.

Időnként megjelent nála Garand Wyler, mindig barátságosan, mindig érdeklődőn, s így vagy úgy, de mindig a Rotornál kötött ki. Ami azt illeti, most is itt volt nála, és Fishernek nem kellett csalódnia, a Rotor ezúttal is terítékre került.

Fisher arca megrándult.

— Már csaknem két év telt el azóta. Mit akartok még mindig tőlem?

— Nem tudnám megmondani, Crile — rázta meg a fejét Wyler. — Semmi más nincs a kezünkben, csak a feleségednek az a megjegyzése. Úgy látszik, ez nem elég. Lehetetlen, hogy ezenkívül ne mondott volna valami mást is, hiszen nem egy évet töltöttetek együtt.

Emlékezz csak vissza a beszélgetéseitekre, a kettőtök civódásaira. Semmit sem lehet kihámozni belőlük?

— Ez már az ötödik alkalom, Garand, hogy erről faggatsz.

Engem már kivallattak. Hipnotizáltak. Elmepróbának vetettek alá. Szárazra facsartak, és már semmi sem maradt bennem.

Elengedhetnétek már, hogy keressek magamnak valami mást.

Vagy dobjatok be ismét a mélyvízbe. Ott van az a száz telep, megrakva barátokkal, akik beavatják egymást a bizalmukba, és egymás ellen kémkedő ellenségekkel. Ki tudja, ki tud közülük olyasmit, amiről talán maga sem sejti, hogy tudja.

— Az igazat megvallva, öreg barátom, mi is éppen ilyesmit fontolgatunk, azonkívül, hogy figyelmünket a Távpróbára összpontosítjuk. A józan ész azt diktálja, hogy a Rotor valami olyasmire bukkant, amiről mi, többiek semmit sem tudunk. Mi még egyszer sem küldtünk útjára Távpróbát. Mint ahogy egyetlen telep sem. Egyedül a Rotornak volt meg ehhez a tehetsége. Bármit talált is a Rotor, annak ott kell lennie a Távpróba adattárában.

— Helyes. Böngésszétek át ezeket az adatokat! Ez évekre szóló elfoglaltságot ad nektek. Engem pedig hagyjatok békén!

Mindenki.

— A dolog úgy áll, hogy valóban több évre való munkával láttak el bennünket. A Rotor a Tudomány Nyitottságáról szóló Egyezménynek megfelelően jókora adathalmazt bocsátott rendelkezésünkre. Nevezetesen: a különböző hullámhosszú fényben készült csillagfényképeket. A Távpróba kamerái szinte az egész égboltot végigpásztázták, ám a legalaposabb tanulmányozásuk sem árult el semmi érdekeset.

— Semmit?

— Eddig semmit, de mint mondtad, még további évekig elbíbelődhetünk velük. Persze már eddig is rengeteg olyan adatot kaptunk, amelyeknek örülnek a csillagászok. Ezekkel ők boldogan elpepecselnek, csakhogy egyetlen árva utalás sincs közöttük, amely segíthetne eldönteni, hogy hova költöztek el. Eddig legalábbis nincs. Gyanítom például, hogy az égvilágon semmi olyasmi nincs közöttük, ami arra utalna, hogy az Alfa Centauri rendszer valamelyik nagy csillaga körül bolygók keringenének.

De olyasmi sincs, hogy a szomszédságunkban esetleg létezne valamilyen számunkra ismeretlen napszerű csillag.

Személyes véleményem egyébként, hogy ilyet hiába is keresnénk. Mi olyasmit láthatott a Távpróba, amit ne látnánk a Naprendszerből?

Hiszen alig két fényévnyire távozott el tőlünk. Ez olyan, mintha el sem ment volna. Mégis többen úgy sejtjük, hogy a Rotornak valamit észre kellett vennie, méghozzá elég gyorsan. S ez megint csak visszahoz bennünket tehozzád.

— Miért énhozzám?

— Azért, mert a te volt feleséged irányította a Távpróbát.

— Nem egészen. Csak azután lett főcsillagász, hogy az adatokat már begyűjtötték. — Később ó lett a vezetője, de bizonyára már addig is fontos szerepet játszott. Beszélt neked arról, amit a Távpróba során fölfedeztek?

— Egyetlen szót sem. Várj csak, azt mondtad, hogy a Távpróba kamerái szinte az egész eget végigpásztázták?

— Azt.

— Mennyi az a „szinte az egész”?

— Nem vagyok elég bennfentes, hogy pontos adatokkal szolgálhassak. De szerintem legalább kilencven százalék.

— Vagy több?

— Lehet, hogy több.

— Szerintem…

— Mit akarsz mondani?

— A Rotoron egy Pitt nevezetű pasas tartotta kézben a dolgokat.

— Ezt tudjuk.

— De úgy hiszem, én jól ismerem a munkamódszerét. Ő kész ugyan teljesíteni a Tudomány Nyitottságáról szóló Egyez-ményt, de csak tessék-lássék. Így csak apránként adja ki a kezéből a Távpróba által nyert adatokat, ezért amikor a Rotor kereket old, az adatok bizonyos hányadát — mondjuk, tíz százalékát vagy ennél is kevesebbet — valahogy nem marad ideje közreadni. És éppen ez lesz az a fontos tíz százalék körüli anyag.

— Vagyis az, amely elárulja a Rotor úticélját?

— Meglehet.

— Csakhogy nekünk ez nincs a kezünkben.

— Dehogynincs!

— Honnan veszed ezt?

— Épp az imént morfondíroztál azon, hogy mi olyasmit láthatnánk a Távpróba felvételein, amit ne láthatnánk itt a Naprendszerben is. Így hát minek vesztegetni áz időt arra, amit ők átadtak? Térképezzétek föl az égnek azt a részét, amely az ő felvételeikről lemaradt, és vizsgáljátok meg a saját felvételeitek alapján. Nézzétek meg, hogy van-e valami eltérés az ó és a ti felvételeitek között, és ha igen, mi az. Én legalábbis ezt tenném. — Egyszerre fölemelte a hangját: — Menj, és mondd meg nekik, hogy vegyék szemügyre az ég hiányzó részét.

Wyler elgondolkodott.

— Ez nem egyenes út — mondta végre.

— Dehogynem. Nyílegyenes. Csak keress valakit a Hivatalban, aki nem csupán ülésre használja az agyvelejét, és akkor majd mentek valamire.

— Meglátjuk — nyújtotta a kezét Fishernek. Fisher grimaszt vágott, s a kezet nem fogadta el.

Hónapok teltek el, mire Wyler ismét jelentkezett, és Fisher nem üdvözölte őt kitörő örömmel. Aznap nem ment munkába, és kényelmesen elengedte magát egy könyv mellett.

Fisher nem tartozott azok közé, akik a könyvet afféle huszadik századi eltévelyedésnek tartották, és egyedül a vizuális műfajokat tekintették a civilizációhoz méltónak. Úgy vélte, hogy semmivel sem lehet pótolni azt az érzést, amikor a kezében tart az ember egy könyvet, lapozgat benne, elgondolkodik az olvasottakon, és akár nyugodtan elszenderülhet fölötte anélkül, hogy arra kellene ébrednie, hogy a történet közben már vagy száz oldallal előbbre futott, vagy már az utolsó filmkockák villognak. Fisher ahhoz a véleményhez tartotta magát, hogy a két médium közül éppenséggel a könyv a civilizáltabb.

Annál jobban bosszantotta hát, hogy kizökkentették kellemes elernyedéséből.

— Most meg mi van, Garand? — fogadta a látogatót elég modortalanul. Wyler arcáról nem olvadt le az udvarias mosoly.

— Megtaláltuk, pontosan úgy, ahogy mondtad — préselte ki a fogai között.

— Mit találtatok meg? — kérdezte Fisher értetlenül, aztán amikor eszébe jutott, hogy miről lehet szó, sietve hozzátette:

— Ne mondj semmi olyasmit, amit nekem nem kell tudnom.

Semmi közöm többé a Hivatalhoz.

— Már késő, Crile. Hívatnak. Maga Tanayama akar látni személyesen.

— Mikor?

— Amilyen gyorsan csak oda tudlak cipelni.

— Akkor előbb legalább avass be!

Nem szeretnék fölvértezetlenül a szeme elé kerülni — Éppen ezt szándékozom tenni. Áttanulmányoztuk az égboltnak mindazokat a tájékait, amelyekről a Távpróba nem szolgáltatott anyagot.

Úgy látszik, azok, akik ezt megcsinálták, föltették maguknak ugyanazt a kérdést, amit te is javasoltál, nevezetesen: mi olyasmit láthat meg a Távpróba kamerája, amit a Naprendszerben lévő távcsövek nem észlelhetnek? A kézenfekvő válasz az volt, hogy a közeli csillagok másutt látszanak, és amikor ezt tisztázták magukban a csillagászok, meglepő és nem várt felfedezésre jutottak.

— Éspedig?

— Találtak egy nagyon halvány csillagot, amelynek a tengelyeltolódása jóval meghaladja az egy ívmásodpercet.

— Én nem vagyok csillagász. Mi ebben a rendkívüli?

— Az, hogy ez a csillag feleannyi távolságra van tőlünk, mint az Alfa Centauri.

— Azt mondtad, nagyon halvány.

— Úgy mondják, egy kisebb porfelhő takarja el. Hallgass ide, ha te nem vagy is csillagász, a feleséged a Rotoron az volt. Lehet, hogy éppen ő fedezte föl. Tett neked valaha is említést erről?

Fisher a fejét ingatta.

— Egy szóval sem. Persze…

— Igen?

— Az utolsó néhány hónapban erőt vett rajta az izgatottság.

Nem találta a helyét.

— Nem kérdezted meg az okát?

— Úgy gondoltam, hogy ez a Rotor küszöbönálló indulása miatt van. Egészen magánkívül volt az út miatt, s ez engem az őrületbe kergetett.

— A kislányod miatt?

Fisher bólintott.

— Az izgatottság oka lehetett az új csillag is. És ha a feleséged fedezte föl, akkor az ő csillagához mentek. Ez részben megmagyarázza azt is, hogy miért volt úgy oda az utazásért. Így minden klappol, nem?

— Meglehet. Ezt nem tagadhatom.

— Akkor jó. Tanayama erről akar értekezni veled. És dúl-fúl az öreg. Úgy látom, nem rád, de állatian dühös.

21

Ezúttal nem kellett sokat várnia, mert Crile Fishert még aznap fogadták a Földi Vizsgálati Irodában, vagy ahogy a bennfentesek maguk között nevezték, a Hivatalban.

Kattimoro Tanayama, aki több mint harminc éve állt már a Hivatal élén, az utóbbi időben alaposan megöregedett. Az a kevés hologram, amely őt ábrázolta, évekkel korábban készült, amikor a haja még sima volt és fekete, a termete egyenes, az arca élénk.

Most azonban a haja már szürkébe fordult, alacsony termete kissé meggörnyedt, s egész lénye, törékenységet sugallt. Itt az ideje, vélte Fisher, hogy a visszavonulást fontolgassa, ha egyáltalán megfordulhat olyasmi a fejében, hogy nem az istrángban akar meghalni. Fishernek feltűnt, hogy keskeny szemhéjai alól még mindig a korábbi élénk kíváncsisággal süt elő a tekintete.

Fishernek némi nehézségbe került, hogy a szavait megértse. Az angol — ha ez egyáltalán elmondható egy nyelvről — a Föld egyetemes érintkezési nyelvévé vált, ám megvoltak a különféle nyelvjárásai, és Tanayama nem a Fisher számára megszokott észak-amerikai változatot beszélte.

— Nos, Fisher — fogadta Tanayama ridegen —, ön kudarcot vallott a Rotoron. Fisher nem látta értelmét, hogy vitatkozzon ezzel az állítással, egyáltalán, hogy vitába szálljon Tanayamával.

— Igenis, igazgató úr — ismerte el tompa hangon.

— De azért még tartogathat számunkra némi információt.

Fisher némán fölsóhajtott, aztán azt mondta:

— Engem már többszörösen kivallattak.

— Ezt én is tudom, mert jelentették nekem. Csakhogy öntől még nem kérdeztek meg mindent, és nekem is volna egy kérdésem, amelyre én — én — szeretném hallani a válaszát.

— Parancsoljon, igazgató úr.

— Amíg a Rotoron élt, tapasztalt-e olyasmit, amiből azt a következtetést vonhatta volna le, hogy a rotori vezetők gyűlölik a Földet?

Fisher szemöldöke a magasba szökkent.

— Gyűlölni? Számomra nyilvánvaló volt, hogy a rotoriak, mint szerintem a többi telep lakói is, lenézik a Földet, megvetik, mint egy dekadens, brutális, erőszakos világot. De gyűlölni? Az igazat megvallva nem hiszem, hogy eleget gondolnának ránk ahhoz, hogy gyűlöletet érezzenek irántunk.

— Én a vezetőkről beszélek, nem a sokaságról.

— Én is, igazgató úr. Semmi gyűlölet.

— Akkor mi mással lehetne magyarázni?

— Szabad megkérdeznem, hogy mit, igazgató úr?

Tanayama rávetette pengeéles pillantását.

(Az egyéniségéből sugárzó erő sokszor elfeledtette másokkal, hogy milyen alacsony is valójában.) — Tudja ön, hogy ez az új csillag a mi irányunkban mozog?

Hogy egyenesen mifelénk tart?

A meglepett Fisher gyors pillantást vetett Wylerre, ez azonban az ablakon besütő napfénytől távol, viszonylagos árnyékban ült, és látszólag nem nézett semmire. Tanayama, aki állt, rászólt Fisherre:

— Üljön csak le, Fisher, ha úgy jobban megy a gondolkodás.

Én is leülök. — Ezzel letelepedett az íróasztala szélére, és onnan lóbálta kurta lábait. — Tudott ön a csillag mozgásáról?

— Nem, igazgató úr. Sőt maga a csillag létezése is titok volt számomra, amíg Wyler ügynök meg nem említette.

— Hogy lehet az? Hiszen a Rotoron biztosan tudtak róla.

— Ha ez igaz, nekem akkor sem szólt róla senki.

— A felesége izgatott volt és jókedvű, amikor úgy volt, hogy a Rotor fölkerekedik. Legalábbis erről tájékoztatta a munkatársát, Wylert. Mi volt ennek az oka? — Wyler szerint az, hogy fölfedezte a csillagot.

— Meg hogy talán ismerte a csillag mozgását, és örömmel töltötte el az, ami ránk vár.

— Nem látom be, igazgató úr, miért örült volna ennek a kilátásnak. Meg kell mondanom, hogy én tulajdonképpen nem tudtam arról, hogy ő ismerné a csillag mozgását vagy egyáltalán a létezését. De azt sem tudnám megmondani, hogy a Rotoron bárki is tudott-e a csillagról.

Tanayama elgondolkodva nézett rá, és szórakozottan vakargatta az állát.

— A Rotor minden lakója euró volt, nem igaz? — kérdezte váratlanul.

Fisher tágra meresztette a szemét. Régen hallotta ezt a vulgarizmust — állami tisztviselőtől pedig még sohasem.

Eszébe jutott Wyler megjegyzése a Rotorról, amit röviddel a visszatérése után hallott tőle, hogy az egy „hófehérke”. Akkor tréfának vette a dolgot, és gyorsan napirendre tért fölötte.

— Fogalmam sincs, igazgató úr — tiltakozott sértődötten. — Én nem kutattam utánuk. Honnan tudhatnám, hogy kinek mik a felmenői?

— Ugyan, Fisher. Szükségtelen kutatni utánuk. Elég csak rájuk nézni. Rotori élete során látott-e akár egyetlen afró, mongó vagy hindó arcot is? Találkozott-e sötét bőrrel? Vagy mongolredővel?

Fisher képtelen volt türtőztetni magát:

— Igazgató úr, ön úgy beszél, mintha a huszadik századból szalajtották volna ide. (Ennél erősebb kifejezés nem jutott az eszébe.) Nekem ilyesmi meg sem fordul a fejemben, és nem volna szabad, hogy a Földön bárki is ilyesmire gondoljon.

Meglep, hogy ön ezt teszi, és nem hinném, hogy hasznára válna a pozíciójában, ha ez kitudódna.

— Hagyja a meséket, Fisher ügynök — hordta le az igazgató, jobbra-balra ingatva az orra előtt bütykös ujját. — Én csak a tényeket említem. Azt én is tudom, hogy itt a Földön, legalábbis színleg, nem veszünk tudomást arról, ki milyen fajtához tartozik.

— Csak színleg? — méltatlankodott Fisher.

— Csak színleg — erősítette meg Tanayama hidegen. — Amikor a Földlakók kirajzanak a telepekre, akkor ki-ki a fajtája szerint osztályozza magát. Miért tennék ezt, ha közömbös volna számukra az emberek hovatartozása? Vegye bármelyik telepet, csupa hasonszőrű embert talál, és ha netán akadna is egy-két kirívó egyed, ezek kényelmetlenül érzik magukat a nagy többség közepette, vagy ez a többség kinézi őket maga közül, és olyan telepet keresnek, ahol ők vannak többségben. Vagy nem így van?

Fisher rájött, hogy hiába is tagadná. Így van, és ő ezt valahogy a dolgok rendjeként elfogadta.

— Az emberi természet — mondta. — A hasonló a hasonlóhoz. Így alakulnak ki az egynemű negyedek.

— Hát persze, az emberi természet. A hasonló a hasonlóhoz ragaszkodik, mivel a hasonló gyűlöli és megveti azt, aki különbözik.

— De vannak m… mongó telepek is. — Fisher nyelve megbotlott a szón, mert megérezte, hogy veszedelmes ösvényre tévedt, amelyen könnyen vérig sértheti az igazgatót, s ehhez nem is kell nagy erőfeszítés.

De Tanayamának a szeme se rebbent.

— Ezzel én is tisztában vagyok, csakhogy egészen mostanáig az eurók voltak azok, akik uralkodtak a bolygó fölött, és ezt, ugye, nehezen tudják elfelejteni. — A többiek sem felejtik el könnyen, és nekik talán több okuk is van a gyűlöletre.

— Viszont éppen a Rotor volt az, amely fölszedte a horgonyt és elvitorlázott a Naprendszerből.

— Úgy esett, hogy ők fedezték föl a hiperrásegítést.

— És megcéloztak egy közeli csillagot, amelyről csakis ők tudtak, és amely a mi Naprendszerünk felé tart, és elég közel kerülhet hozzá, hogy szétcincálja.

— Nem tudhatjuk, hogy tudnak-e erről, vagy egyáltalán ismerik-e azt a csillagot.

— Persze hogy ismerik — szögezte le Tanayama a vicsorításhoz közel álló grimasszal. — És úgy léptek le, hogy eszükbe sem jutott figyelmeztetni bennünket.

— Igazgató úr, tisztelettel, ez nem logikus. Ha ők letelepednének egy olyan csillag mellett, amely felénk tartva szétrombolja a mi Naprendszerünket, akkor annak a csillagnak a saját rendszere is elpusztul.

— Ők könnyedén eliszkolhatnak, még ha több telepet építenek is.

Nekünk egy nyolcmilliárdos világot kell kiürítenünk — s ez jóval keményebb dió.

— Mennyi időnk van addig?

Tanayama megvonta a vállát.

— Azt mondják, hogy néhány ezer esztendő.

— Ez jókora idő. Elképzelhető, hogy fölöslegesnek tartották, hogy figyelmeztessenek bennünket. Ha közelebb ér a csillag, anélkül is föl fogjuk fedezni.

— Akkorra azonban kevesebb időnk marad a kiürítésre. Ők véletlenül bukkantak rá a csillagra. A mi figyelmünket még sokáig elkerülte volna, ha nincs a feleségének az a véletlen elszólása, és ha ön — helyesen — nem javasolja nekünk, hogy alaposan rostáljuk át az égnek azt a hiányzó részét. A Rotor arra számított, hogy mi a lehető legkésőbb fedezzük fel a csillagot.

— De igazgató úr, miért akarhatnának ilyesmit? Csak mert minden indok nélkül gyűlölnek bennünket?

— Nem indok nélkül. Azt akarják, hogy a Naprendszer, a nem euró népesség túlsúlyával, elpusztuljon. Hogy az emberiség tiszta euró alapon újra kezdjen mindent. He? Mi erről a véleménye?

Fisher tehetetlenül ingatta a fejét.

— Lehetetlen. Elképzelhetetlen.

— Másként miért nem figyelmeztettek bennünket?

— Az nem lehet, hogy ők maguk sem ismerték a csillag mozgását?

— Lehetetlen — ismételte meg Tanayama gúnyosan Fisher szavait. — Elképzelhetetlen. Más magyarázat nem lehet arra, amit tettek, mint hogy a pusztulásunkat akarják. Csakhogy mi magunk is ki fogjuk dolgozni a hipertéri repülést, és meg fogjuk keresni ezt az új csillagot. És akkor kiegyenlítjük a számlát.

XIII. A Kupola

22

Eugenia Insigna hitetlenkedő nevetéssel fogadta a lánya bejelentését. Választhat: vagy a lánya épelméjűségében kételkedik, vagy a saját hallóképességében.

— Mit mondtál, Marlene? Hogy érted azt, hogy én az Erythróra megyek?

— Megkértem Pitt főbiztost, és ő megígérte, hogy elintézi.

Insigna értetlen képet vágott.

— De hát miért?

Marlene hangja némi bosszúságról árulkodott.

— Hát nem te mondtad, hogy finom csillagászati méréseket akarsz végezni, és ehhez a Rotor nem a legalkalmasabb? Az Erythro viszont annál inkább. De látom, hogy nem az igazi kérdésedre válaszolok.

— Eltaláltad. Én arra vagyok kíváncsi: miért ígérte meg Pitt főbiztos, hogy majd ő elintézi? Én már többször is kértem erre, de ő mindig elutasított. Nem szívesen enged senkit sem az Erythróra, kivéve néhány szakembert.

— Én, anyu, másként adtam föl neki a leckét. — Majd némi tétovázás után bevallotta: — Megmondtam neki: tisztában vagyok vele, hogy szeretne megszabadulni tőled, és most itt van rá az alkalom.

Insigna hirtelen nagyot nyelt, hogy a nyál megakadt a torkán, és köhinteni kényszerült.

— Hogy mondhattál ilyet? — fakadt ki aztán könnyező szemmel.

— Mert ez az igazság, anyám. Nem mondtam volna, ha nem így volna. Én hallottam őt veled beszélni, meg téged is, amikor róla beszéltél, és tudom, hogy te is úgy látod.

Bosszantod őt, és ő azt szeretné, ha többet nem zaklatnád olyasmivel, amivel a terhére vagy. Ezt te is tudod.

Insigna összeszorította a száját és kitálalt:

— Vedd tudomásul, kedvesem, hogy mostantól kezdve be foglak avatni a titkaimba. Mégiscsak kínos, hogy neked kell kikotlanod ezeket a dolgokat.

— Tudom, anya — sütötte le a szemét Marlene. — Bocsáss meg!

— De én még mindig nem értem. Nem kellett, hogy te magyarázd meg neki, hogy a terhére vagyok. Ezt ő is tudta.

Miért nem engedett hát el az Erythróra, amikor én kértem tőle?

— Azért, mert utál mindent, ami az Erythróval kapcsolatos, és a bolygó iránti gyűlöletét az sem tudta ellensúlyozni, hogy tőled megszabadulhatna. Ám ezúttal nemcsak te mégy oda.

Hanem én is. Így két legyet üt egy csapásra.

Insigna előrehajolt, és mindkét kezével rátenyerelt az asztalra.

— Szó sem lehet róla, Molly — Marlene. Az Erythro nem neked való világ. És én nem örökre megyek. Elvégzem a méréseimet, és visszajövök, te pedig itt megvársz engem.

— Sajnálom, anyu. A napnál világosabb, hogy Pitt csakis azért hajlandó elengedni téged, mert ez az egyedüli módja annak, hogy tőlem megszabaduljon. Ezért amikor azt kértem, hogy mindkettőnket engedjen el, egyből a beleegyezését adta, holott tőled mindig megtagadta, amikor csak magadat kérted. Belátod már?

Insigna a homlokát ráncolta.

— Nem én. Valóban nem. Mi közöd neked ehhez az egészhez?

— Amikor beszélgetés közben elmondtam neki: tisztában vagyok azzal, hogy szeretne mindkettőnktől megszabadulni, akkor az arca megmerevedett, kifejezéstelenné fagyott.

Tudta, hogy képes vagyok olvasni az arckifejezésekből és az apró rezdülésekből, és gondolom, nem akarta, hogy elárulja nekem az érzéseit. Csakhogy ez maga is sokatmondó, és nekem sok mindent elárul. Azonkívül az ember nem képes mindent magába fojtani. Maga sem veszi észre például a szeme rebbenését.

— Így hát rájöttél, hogy te is a terhére vagy.

— Még ennél is rosszabb. Retteg tőlem.

— Miért kellene rettegnie tőled?

— Gondolom, azért, mert nincs ínyére, hogy én tudomást szerzek olyasmiről, amit ő szeretne titokban tartani. — Majd keserű sóhajjal hozzátette: — Elég sokan neheztelnek rám emiatt.

— Meg tudom érteni — bólintott Insigna. — Előtted úgy érzik magukat az emberek, hogy meztelenek — mármint lelkileg —, s mintha fagyos szél söpörne végig az elméjükön.

Tekintetét a lányára függesztette.

— Néha nekem is ilyen érzésem támad. Így visszagondolva rá, már kicsi korodban is felzaklattál. Gyakorta mondtam magamnak, milyen szokatlanul intelli…

— Szerintem is az vagyok — vágott közbe gyorsan Marlene.

— Igen, de ennél többről is szó volt, csak nem tudtam pontosan megfogalmazni. Mondd, nem veszed zokon, hogy ezt szóba hozom?

— Neked nem, anyu — felelte Marlene, a hangjában azonban érezhető volt egy csipetnyi gyanakvás.

— Akkor áruld el nekem: amikor kiskorodban rájöttél, hogy olyasmire vagy képes, amire a többi gyerek, sőt még a felnőttek sem képesek, akkor miért nem jöttél oda hozzám, és miért nem mondtad meg nekem?

— Egyszer megpróbáltam, de te leráztál magadról. Nem mondtál semmit, de én megéreztem, hogy el vagy foglalva, és nem szívesen veszed, ha mindenféle gyerekes ostobasággal zaklatnak.

Insigna tágra meresztette a szemét.

— Azt mondtam volna, hogy gyerekes ostobaság?

— Szavakkal nem, de ezt olvastam ki a tekintetedből, a kézmozdulatodból.

— Nem kellett volna hagynod magad.

— Én csak egy kis kölyök voltam akkor. Téged pedig szinte állandóan rágott valamilyen gond — a főbiztos, az apám…

— Ezt felejtsük el. Van még valami, amit most tudatni akarsz velem?

— Csak egy dolog. Amikor Pitt főbiztos beleegyezett a távozásunkba, volt valami a hangjában, ami arról árulkodott, hogy valamiről nem szívesen beszél, hogy valamit elhallgatott előttem.

— No és mi volt az, Marlene?

— Hát ez az, anyu. A gondolatokban nem tudok olvasni, ezért nem tudnám megmondani. Én csak a külsőségekre vagyok kénytelen hagyatkozni, ezért néha ködösek a dolgok.

Mégis…

— Mégis?

— Az az érzésem, hogy bármit rejteget is, az valami kellemetlen — sőt mi több: gonosz dolog lehet.

23

Természetesen jókora időbe telt, mire Insigna fölkészült az erythrói útra. Bizonyos rotori ügyeket nem lehetett csak úgy félbehagyni. Számos elintéznivaló akadt a csillagászati osztályon is — utasításokkal kellett ellátni a többieket, a helyettesét föl kellett készítenie a megbízott vezetői posztra, no és hátravoltak még az utolsó megbeszélések Pitt-tel, aki az egész ügyben furcsa hallgatásba burkolózott.

Insigna csak az elutazás előtti utolsó beszámolója végén rukkolt ki:

— Tudod, hogy holnap elmegyek az Erythróra?

— Tessék? — Pitt fölpillantott a zárójelentésből, amelyet az imént adott át neki, s amelyet látszólag elmélyülten tanulmányozott, bár Insigna meg volt győződve róla, hogy nem látja a betűket. (Csak nem vette át ő is a lánya trükkjeit, anélkül hogy élni tudna velük? Jó lesz, ha nem ringatja magát abba a hiú ábrándba, hogy ő is képes a felszín mögé látni.) Türelmesen megismételte.

— Tudod, hogy holnap elmegyek az Erythróra?

— Már holnap? De hát nem örökre távozol, így tehát nem búcsúzom végleg. Vigyázz magadra. Vedd úgy, hogy szabadságra mégy.

— Azt tervezem, hogy a Nemezis mozgását fogom vizsgálni.

— Mi? Ja igen… — Mindkét kezével olyan mozdulatot tett, mint aki valamilyen fölösleges kacatot lök el magától. — Ahogy gondolod. A környezetváltozás még akkor is pihenés, ha közben tovább dolgozol.

— Szeretném megköszönni, Janus, hogy hozzájárultál.

— A lányod kért meg rá. Tudsz róla, hogy ő kért meg rá?

— Tudok. Még aznap elmondta nekem. Letoltam, hogy milyen jogon háborgat téged. Te nagyon türelmes voltál hozzá.

— Ugyan — hárította el Pitt. — Rendkívüli kislány. Szívesen a kedvében jártam. Csak rövid időről van szó. Fejezd be a számításaidat, és gyere vissza.

Már másodszor beszél a visszatérésemről — gondolta az asszony. — Mire következtetne ebből Marlene, ha itt volna?

Valami gonoszra. De mire?

— Vissza fogunk térni — jelentette ki indulat nélkül.

— És remélem, azzal a hírrel, hogy ötezer év múlva sem kell tartani a Nemezistől.

— Ezt majd eldöntik a tények — mondta az asszony komoran, s ezzel eltávozott.

24

Hát nem különös? — gondolta Eugenia Insigna. Több mint két fényévnyi távolságra van attól a helytől, ahol meglátta a napvilágot, és mindössze kétszer szállt életében űrhajóra, akkor is a lehető legrövidebb útra: a Rotorról a Földre és onnan vissza a Rotorra.

Nem mintha most nagy vágyat érezne az űrutazás iránt.

Marlene ügyeskedte ki ezt az egész utat. Ő volt az, aki saját elhatározásából fölkereste Pittet és rávette, hogy engedjen az ő sajátos zsarolásának. És ő az, aki az Erythro iránti fura vonzódásában igazán izgalommal várja az utat. Insigna képtelen volt megérteni ezt a vonzódást, és úgy fogta föl, hogy ez is részét képezi a lánya egyedülállóan bonyolult szellemi és érzelmi világának. És mégis, valahányszor Insignát elfogta a csüggedés, hogy föl kell cserélnie ezt a kicsiny, kényelmes Rotort azzal a hatalmas és üres Erythróval, amely olyan furcsán és fenyegetőn dereng ott az égen hatszázötvenezer kilométerre innen (ez csaknem duplája a Rotor és a Föld között volt távolságnak), Marlene lelkesedése ismét erőt öntött belé.

A hajó, amely az Erythróra vitte őket, sem kecses nem volt, sem szép. De a céljának megfelelt. Egyik tagja volt annak a kisebb rakétaflottának, amely kompszolgálatot látott el az Erythrón, és akár a bolygó vasmarkából kilőve magát, akár nagy óvatosan leereszkedve rá, nehogy az magába szippantsa, egyaránt át kellett küzdenie magát a rugalmas, szeles, kiismerhetetlen, mert még megszelídítetlen atmoszférán.

Insigna nem számított rá, hogy az út kellemes lesz.

Csaknem végig súlytalanok lesznek, és két hosszú nap súlytalanság eléggé idegölőnek ígérkezik.

Marlene hangja zökkentette ki mélázásából.

— Gyere, anyu, már csak ránk várnak. A poggyász meg minden el van már intézve. Insigna megindult a kijárat felé. A légzsilipben még utoljára ott motoszkált a fejében a nyugtalanító kérdés, hogy vajon miért engedte el őket Janus Pitt olyan készségesen.

25

Siever Genarrnak egy akkora világ volt a keze alatt, mint a Föld. Vagyis pontosabban: közvetlenül egy csaknem három négyzetkilométer területű, ám folyamatosan terjeszkedő, kupolával borított térség fölött uralkodott. E világ többi részén, a kis híján ötszázmillió négyzetkilométert kitevő szárazföldön és tengeren nem éltek emberek. De egyéb, mikroszkopikus nagyságot meghaladó élőlények sem. Így ha azt tekintjük világnak, amelyen az ott élő soksejtű életformák uralkodnak, akkora Kupola alatt élő és dolgozó százak voltak az uralkodók, és őket irányította Siever Genarr.

Genarr termetre nem volt magas, markáns vonásai azonban tekintélyes külsőt kölcsönöztek neki. Fiatal korában ezért az évei számánál idősebbnek látszott — most azonban, az ötvenhez közel már kiegyenlítődött ez a különbség. Az orra hosszú, a szeme kissé táskás. A haját éppen csak megütötte az első dér. Egyedül a hangja, ez a muzikális, öblös bariton kölcsönzött neki némi rendkívüliséget. (Egy időben komolyan fontolgatta a színpadi pályát, ám a külseje esetenként egy-egy jellemszerepre kárhoztatta volna csupán, ezért inkább irányító tehetségét kamatoztatta.) Jórészt ez a tehetsége tartotta itt már tíz esztendeje az Erythro Kupola élén, amely a szeme előtt terebélyesedett ki egy ingatag háromszobás építményből a mostani terjeszkedő bányászati és kutatási állomássá.

A Kupolának megvoltak a maga hátrányai. Kevesen bírták ki benne sokáig. Az emberek gyorsan váltották egymást, ugyanis azok, akik idejöttek, a legtöbben száműzetésnek tekintették a kiküldetésüket, és szerettek volna minél előbb visszatérni a Rotorra. És a legtöbbjük fenyegetőnek vagy sivárnak érezte a Nemezis rózsaszínes fényét, hiába volt a Kupolán belül legalább olyan otthonias és derűs a világítás, mint a Rotoron.

Ám voltak azért előnyei is. Genarr távol tudta magát a rotori politika lármás kavargásától, amely évről évre egyre belterjesebbé és kicsinyesebbé fajult, s ami még ennél is fontosabb:

távol tudta magát Janus Pitt-től, akinek hasztalanul próbált szinte mindenben ellentmondani.

Pitt kezdettől fogva makacsul ellenzett mindenféle telepet az Erythrón — sőt még azt is, hogy a Rotort az Erythro körül állítsák pályára. Ebben az egyben azonban Pittnek meg kellett hátrálnia a közvélemény túlnyomó többsége előtt, arról azonban gondoskodott, hogy a Kupola ne kapjon elegendő pénzügyi támogatást, és ezzel lelassította a növekedését.

Meglehet, Pitt végleg leszámolt volna a Kupolával, ha Genarrnak nem sikerül azt a Rotor vízellátási forrásává fejlesztenie, ahonnan jóval olcsóbban szerezhetik be a vizet, mint a kisbolygókról.

Az, hogy Pitt igyekezett a lehető legkevésbé tudomást venni a Kupoláról, végső soron azt eredményezte, hogy alig avatkozott bele Genarr irányító munkájába — s nem mondhatni, hogy Genarr ezt olyan nagyon bánta volna.

Ezért okozott meglepetést neki, amikor Pitt vette a fáradságot és személyesen közölte vele a két új vendég érkezését, ahelyett hogy rábízta volna az értesítést a szokásos papírforgalomra.

Sőt mi több, Pitt a maga megszokott, katonásan parancsoló modorában, amely nem tűr meg ellenkezést, de még véleménynyilvánítást sem, részletesen megbeszélte vele a dolgot. Ráadásul a beszélgetést még le is árnyékolta.

Még ennél is nagyobb meglepetésként érte, hogy a jövevények egyike nem más, mint Eugenia Insigna.

Valaha, még évekkel az Eltávozás előtt, jó barátság szövődött közöttük, ám azok a boldog egyetemi idők (amelyekre Genarr még mindig szomorkás vágyódással gondolt vissza) egyszerre véget értek, amikor Eugenia a diploma utáni továbbképzésre a Földre távozott, ahonnan egy földi férjjel tért vissza. Azóta, hogy Crile Fisherhez feleségül ment, Genarr alig látta az asszonyt, legfeljebb egyszer vagy kétszer, akkor is csak távolról. És amikor Fisherrel szakított, közvetlenül az Eltávozás előtt, akkorra már neki is meg az asszonynak is megvolt a maga munkája, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy fölmelegítsék a régi kapcsolatot.

Ha Genarrnak talán megfordult is néha-néha ilyesmi a fejében, visszatartotta az a mély fájdalom, amely láthatóan emésztette Eugeniát, akinek ráadásul egy csecsemő gondja is a nyakába szakadt. Aztán az Erythróra küldték, így az újrakezdésnek a lehetősége is megszűnt. Igaz, szabadságra mindig visszatért a Rotorra, ám többé nem érezte otthon magát a telepen. A néhány megmaradt rotori barátság is ellangyosodott.

És most Eugenia idejön a lányával együtt. Genarrnak nem sikerült felidéznie a kislány nevét — ha tudta egyáltalán valaha is. Annyi bizonyos, hogy még egyszer sem látta. Most már tizenöt éves lehet, és furcsa kis belső remegéssel gondolt arra, vajon ő is olyan szép-e, mint a fiatal Eugenia volt.

Genarr homályos, megfoghatatlan ábrándokba merülve nézett kifelé az irodája ablakán. Olyannyira egybeforrt az Erythro Kupolával, hogy képtelen volt többé a kritikai távolságtartásra vele szemben. Mindkét nembeli dolgozó emberek laknak itt — gyermek nincs egy sem. Munkások, akik néhány hétre vagy hónapra vállalnak itt munkát, s nagy néha akad olyan, aki másodszor is visszatér. Rajta meg négy másik emberen kívül, akik ilyen-olyan okból ragaszkodnak a Kupolához, nincsenek itt állandó lakók.

Senki sem büszkélkedett a Kupolával, egyszerűen a szállásuknak tekintették. A szükség megkövetelte, hogy tisztán és rendben tartsák, az egészben azonban volt valami mesterséges. Csupa vonal és ív, négyszög és kör. Hiányzik azonban belőle a szabálytalanság, az állandó ottlakás zűrzavara, amikor a szoba vagy akár egy asztal idomul annak az egyetlen személynek a görbületeihez és szeszélyeihez.

Vegyük például őt magát. Az asztala és a szobája fölvette az ő lapos, szögletes egyéniségét. Talán ez a másik oka annak, hogy otthon érzi magát az Erythro Kupolában. Az ő benső szellemisége pontosan illik annak szikár mértaniasságához.

De hogy fog vélekedni róla Eugenia Insigna? (Jó érzéssel töltötte el, hogy az asszony ismét a lánykori nevét használja.) Ha még mindig olyan, amilyennek az emlékezetében él, akkor csillagász létére imádja a szabálytalanságot, a legváratlanabb helyeken elhelyezett mütyüröket.

De hátha megváltozott azóta? Megváltoznak-e egyáltalán lényük legmélyén az emberek? Hátha Crile Fisher dezertálása megkeserítette, eltorzította a lelkét…

Genarr megvakargatta a haját a halántékán, ahol az már egészen őszbe fordult, és arra gondolt, hogy semmi értelme az időt vesztegetni az ilyen spekulációkkal. Hiszen hamarosan úgyis meg fogja látni Eugeniát, meghagyta ugyanis, hogy megérkezése után azonnal kísérjék hozzá. Vagy nem kellett volna inkább személyesen kimennie eléje?

Már vagy fél tucatszor elvitatkozott ezen önmagával. Nem volna jó, ha túlzott igyekezetet mutatna, meg kell őriznie pozíciója méltóságát.

De aztán Genarr beismerte, hogy korántsem ez az indoka.

Inkább az, hogy nem szerette volna zavarba hozni az asszonyt; nem szerette volna, ha az még mindig azt a félszeg és ügyetlen csodálót látja benne, aki úgy meghunyászkodott és meghátrált a jóképű és szálas Földlakó előtt. Eugenia pedig rá sem hederített többet, azután, hogy meglátta Crile-t — egyetlen érdeklődő pillantást sem vetett rá attól fogva.

Genarr szeme végigfutott a Janus Pitt-től kapott üzeneten, amelynek a szokásos száraz, szűkszavú tónusából most is kisütött az a megfoghatatlan tekintély, amely nemcsak hogy nem tűr el, de egyszerűen elképzelhetetlennek tart minden ellentmondást.

És csak most tűnt föl neki, hogy Pitt nagyobb hangsúllyal beszél a fiatal lányról, mint az anyjáról. Külön fölhívta rá a figyelmét, hogy a kislány élénk érdeklődést tanúsít az Erythro iránt, és ha kirándulni akar a felszínére, akkor nem kell akadályt gördíteni eléje.

És íme, itt is van. Tizennégy évvel öregebben, mint az Eltávozás idején. Húsz évvel öregebben, mint amikor még nem ismerte Crile-t, amikor a C Mezőgazdasági Zónában fölmásztak az alacsony gravitációjú szintre, és ő bohón lassú cigánykereket vetett, de az ugrás túl meredekre sikeredett, s a hasán kötött ki, és a lány harsány kacajra fakadt. (Bár alaposan meg is üthette volna magát, mivel hiába érezte könnyebbnek magát, a tömeg és a tehetetlenség nem lett kevesebb. Szerencsére ezt a megaláztatást nem kellett elszenvednie.) Eugenián meglátszott a kora, bár nem hízott el nagyon, és a haja — amelyet rövidebbre és simábbra vágott, és valahogy prózaibban rendezett el — még mindig megőrizte élénk sötétbarna színét.

És amikor az asszony mosolyogva megindult feléje, a férfi szíve álnok módon kissé sebesebben kezdett dobogni. Az asszony mindkét kezét kinyújtotta feléje, és ő megragadta őket.

— Siever — mondta az asszony köszönés helyett. — Én úgy szégyellem, hogy elárultalak téged.

— Még hogy elárultál? Miről beszélsz, Eugenia? — Tényleg, miről is beszél? Semmiképpen sem arról, hogy Crile-hoz ment feleségül.

— Naponta gondolnom kellett volna rád. Írnom kellett volna, tájékoztatni mindenről, meglátogatni téged.

— Ezzel szemben egyszer sem jutottam az eszedbe!

— Ó, annyira azért nem vagyok gonosz. Néha gondoltam rád. Igazából sohasem felejtettelek el. Eszedbe se jusson ilyesmi. Csupán arról van szó, hogy megtorpantam a cselekvés előtt.

Genarr bólintott. Mit is mondhatna?

— Tudom, hogy sok dolgod volt. Én meg itt voltam, a távolság a feledés falát emelte közénk.

— Szó sincs feledésről. Te alig változtál valamit, Siever.

— Ez az előnye annak, ha az ember húszévesen öregnek és elnyűttnek néz ki. Utána már nincs mit változni, Eugenia. Csak annyi a különbség, hogy az idő múlásával kissé még öregebbnek és kissé még elnyűttebbnek látszik. De olyan mindegy.

— Ugyan már, te mindig is szeretted ócsárolni magad, hogy aztán a vajszívű lányok a védelmedre siessenek. Ebben semmit sem változtál.

— Hol van a kislányod, Eugenia? Azt mondták, hogy ő is veled jön.

— Jött is. Vissza sem tudnád tartani. Számára az Erythro maga a paradicsom, csak tudnám, miért. Előrement a szállásunkra, hogy rendbe tegye és kicsomagolja a holminkat.

Ez igazán rá vall. Komoly fiatal hölgy. Felelősségteljes.

26

Gyakorlatias. Benne megvan minden, amit valaki egyszer úgy jellemzett, hogy a szeretetre nem méltó erények.

Genarr elnevette magát.

— Mintha énrólam volna szó. Ha tudnád, mit meg nem próbáltam az én időmben, hogy legalább egyetlen szeretetre méltó hibára szert tegyek. De sohasem sikerült.

— Gyanítom, hogy minél vénebb lesz valaki, annál több szeretetre nem méltó erényre és annál kevesebb szeretetre méltó hibára van szüksége. De miért száműzted magad örökre az Erythróra, Siever? Megértem, hogy valakinek irányítania kell az Erythro Kupolát, de nem hinném, hogy te vagy erre az egyetlen alkalmas ember.

— Ami azt illeti — dicsekedett Genarr —, én szívesen ringatom magam abban a hitben, hogy én vagyok az. Egyébként nekem tetszik itt, és alkalmanként azért a Rotorra is eljutok egy-egy rövid szabadságra.

— És engem egyszer sem kerestél föl?

— Ha én szabadságon vagyok, még nem biztos, hogy te is szabad vagy. Az a gyanúm, hogy te sokkal elfoglaltabb vagy, mint én, különösen amióta fölfedezted a Nemezist. De most becsapva érzem magam. Szerettem volna találkozni a lányoddal.

— Majd fogsz. A neve Marlene. Az én szívemben igazából Molly, ő azonban nem szereti ezt a nevet. Tizenöt éves korára nagyon önérzetes lett, és megköveteli, hogy Marlenének hívják. De ne aggódj, látni fogod őt. Ami azt illeti, én nem akartam, hogy mindjárt a találkozásunkkor itt legyen. Hogyan is idézhetnénk föl a régi szép időket az ő társaságában?

— Föl akarod idézni őket, Eugenia?

— Egyet-mást igen.

— Kár, hogy Crile nem vállalta az Eltávozást — jegyezte meg Genarr némi habozás után.

Insignának az arcára fagyott a mosoly.

— Én nem erre gondoltam, Siever — fordított hátat az asszony, és az ablakhoz lépett. — Egyébként jól kiépült itt nálatok minden. Az a kevés, amit eddig láttam belőle, igazán lenyűgöző. Ragyogó fények. Igazi utcák. Jókora épületek.

Ennek ellenére odaát a Rotoron alig veszünk tudomást a Kupoláról. Hány ember is él és dolgozik itt?

— Változó. Vannak lanyha és lázas időszakaink. Volt úgy, hogy kis híján kilencszáz ember lakott itt. A jelenlegi létszám ötszáztizenhat. Személyesen ismerünk minden arcot. Pedig nem is olyan könnyű. Mindennap érkezik vagy távozik valaki.

— Kivéve téged.

— Meg még néhány embert.

— De mire a Kupola, Siever? Hiszen az Erythro légköre belégzésre alkalmas. Genarr az ajkába harapott, és a szeme most először elkerülte az asszonyét.

— Alkalmas, de nem igazán kellemes. A fényviszonyok kedvezőtlenek. A Kupolán kívül minden rózsaszínes fényben fürdik, amely narancsszínbe hajlik, amikor a Nemezis magasan van az égen. Fényesnek elég fényes. Olvasni lehet mellette. Csakhogy valahogy nem természetes. De maga a Nemezis sem látszik természetesnek. Túl nagy, és a legtöbb ember fenyegetőnek látja, és a rőtes fénye miatt haragosnak, és emiatt nyomasztóan hat rájuk. A Nemezis tényleg veszélyes, legalábbis egy vonatkozásban. Mivel a fénye nem vakítóan erős, az emberek hajlamosak napfoltok után kutatva belébámulni.

Az infravörös sugarak aztán könnyen károsíthatják a recehártyát. Ezért azok, akiknek a szabad ég alatt van dolguk, speciális sisakot viselnek — többek között.

— Ezek szerint a Kupola inkább azt a célt szolgálja, hogy benntartsa a normális fényt, mintsem hogy bármit is kirekesszen.

— Mi még a levegőt sem rekesztjük ki. A Kupola alatt keringő levegőt és vizet az Erythro készleteiből merítjük.

Persze azért arra is vigyázunk, hogy valamit távol tartsunk — tette hozzá Genarr. — Gondosan kiszűrjük a prokariótákat.

Tudod, azokat a parányi, sejtmag nélküli kékeszöld véglényeket.

Insigna elgondolkodva bólintott. Ez hát a magyarázat az oxigén jelenlétére a légkörben. Mégis van élet az Erythrón, méghozzá mindenütt jelenlévő élet, csakhogy mikroszkopikus nagyságrendű, amely megfelel a Naprendszerben előforduló legegyszerűbb sejtes alakoknak.

— Valóban prokariótákról van szó? — kérdezte Eugenia. — Tudom, hogy így nevezik őket, de hát a mi baktériumainknak is ez a nevük. Ezek is baktériumok lennének?

— Ha egyáltalán hasonlítani lehet őket bármihez is, ami a Naprendszerben eddig előfordult, akkor talán a fotoszintetizáló cianobaktériumokhoz. De azért jogos a kérdésed. Mert ezek nem a mi cianobaktériumaink. Van ugyan bennük nukleopro-tein (magfehérje), ennek a szerkezete azonban alapvetően különbözik attól, ami a mi élőlényeinkben elterjedt. Van bennük egy klorofillféleség is, de ebből hiányzik a magnézium, és az infravörös fényt használja föl, ezért a sejtek inkább színtelenek, mint zöldek. Másféle enzimek, más összetételű nyomelemek.

Külső megjelenésükben mégis eléggé emlékeztetnek a földi élő sejtekre, úgyhogy prokariótáknak nevezzük őket. Úgy tudom, a biológusok az „erythrióta” elnevezést szorgalmazzák, de nekünk, laikusoknak megteszi a prokarióta név is.

— És elég hatásosan működnek ahhoz, hogy nekik lehessen tulajdonítani az erythrói légkör oxigéntartalmát?

— De még mennyire.

Semmi mással nem is magyarázhatnánk meg a jelenlétét. Apropó, Eugenia, te mint csillagász: mi a legújabb elképzelés a Nemezis koráról?

Insigna vállat vont.

— A vörös törpék szinte halhatatlanok. Az is lehet, hogy a Nemezis már egyidős a világmindenséggel, és nyugodtan elélhetne még akár százmilliárd évet is anélkül, hogy láthatóan megváltozna. Az egyetlen támpontunk az, hogy megmérjük az őt alkotó könnyűelemek mennyiségét. Föltéve, hogy első generációs csillagról van szó, amely még nem jutott túl a hidrogén-hélium fázison, akkor kicsivel idősebb lehet tízmilliárd évesnél — ami valamivel meghaladja a Naprendszer központi csillaga korának a kétszeresét.

— Akkor az Erythro is megvan tízmilliárd éves, nem?

— Kétségkívül. Egy csillagrendszer nem apránként, hanem egyszerre alakul ki. De miért kérdezed?

— Mert furcsállom, hogy tízmilliárd év alatt az élet nem jutott túl a prokarióta stádiumon.

— Szerintem ebben nincs semmi meglepő, Siever. Amikor a Földön megjelent az élet, két-vagy hárommilliárd évig szigorúan prokarióta formában létezett, itt az Erythrón viszont sokkal kisebb a napfény energiakoncentrációja, mint a Földön.

Az élet bonyolultabb formáinak kialakulásához pedig energiára van szükség. A rotoriak töviről hegyire megvitatták ezt a dolgot maguk között.

— Ebben biztos vagyok — mondta Genarr —, ide a Kupola alá azonban ebből semmi sem jut el. Azt hiszem, bennünket túlságosan lekötnek a mi helyi gondjaink-bajaink, holott joggal feltételezhetnéd, hogy minden, ami a prokariótákat érinti, ebbe a kategóriába tartozik.

— Ami azt illeti — replikázott Insigna —, mi sem sokat hallunk ott a Rotoron a Kupoláról.

— Igen, van egy olyan tendencia, hogy szakosodnak a dolgok. De meg aztán, Eugenia, a Kupola életében nincs semmi pompázatos. Ez csak egy műhely, ezért nem lep meg, hogy nem jut neki elég figyelem a rotori események sodrában.

Minden figyelmet fölemésztenek az épülő új telepek. Nincs olyan szándékod, hogy áttelepülsz valamelyikre?

— Soha. Én rotori vagyok, és az is akarok maradni.

Megbocsáss, de ide is csak egy csillagászati feladat hozott föl.

Egy sor csillagászati mérést kell végeznem, s ezekhez a Rotornál stabilabb támaszpontra van szükségem.

— Pitt is így tájékoztatott. Arra utasított, hogy minden segítséget adjak meg neked.

— Helyes. Biztos vagyok benne, hogy meg is teszed. Erről jut eszembe, hogy az imént említetted, miszerint igyekeztek kiszűrni a prokariótákat. Mondd, mennyire sikerül ez? A víz iható nálatok?

— Bizonyára, ha egyszer mi is isszuk. A Kupola alatt nincsenek prokarióták. Minden bejövő vizet — de minden mást is kék és ibolya fénnyel világítunk be, amely pillanatok alatt elpusztítja a prokariótákat. A fény rövidhullámú sugarai túlságosan energiagazdagok, és szétroncsolják a sejtjeik létfontosságú alkotórészeit. De még ha be is jutna közülük valamennyi, amennyire meg tudjuk állapítani, nem mérgezőek, és teljesen ártalmatlanok ránk nézve. Állatokon ellenőriztük őket.

— Ez megnyugtató.

— De ez fordítva is érvényes.

A mi saját mikroorganizmusaink képtelenek versenyezni az Erythro nyújtotta feltételek között a helybéli egysejtűekkel. Legalábbis a mi baktériumaink nem növekednek és nem szaporodnak az Erythro talajában.

— No és a soksejtű növények?

— Ezt is kipróbáltuk, az eredmény azonban siralmas. És a hiba csakis a Nemezis fényében lehet, ugyanis a Kupola alatt kiválóan fejlődnek az Erythro talaján és vizén a növények.

Minderről természetesen beszámolunk a Rotornak, de kétlem, hogy ez az információ széles körű nyilvánosságot kapna. Mint említettem, a Rotort nem érdekli a Kupola. Annyi bizonyos, hogy a rettentő Pittnek mi nem vagyunk érdekesek, és a Rotoron ó az, aki igazán számít, nemde?

Genarr ezt mosolyogva mondta, a mosolya azonban erőltetettnek látszott. (Mit mondana vajon erről Marlene? — gondolta magában Insigna.) — Pitt nem rettentő — tiltakozott az asszony. — Lehet, hogy néha fárasztó, ez azonban nem ugyanaz. Tudod, Siever, amikor fiatalok voltunk, mindig azt hittem, hogy valamikor te leszel a főbiztos. Ha nem tudnád, borzasztóan eszes fickó voltál.

— Csak voltam?

— Biztosan még most is az vagy, de akkoriban nagyon vonzott téged a politika, tele voltál ötletekkel. Valósággal lenyűgözve ittam a szavaidat. Sok vonatkozásban jobb főbiztos lett volna belőled, mint Janus. Te hallgatnál az emberekre. Te nem vinnéd keresztül mindenáron a saját akaratodat.

— Pontosan ez az, amiért gyalázatos főbiztos lett volna belőlem. Tudod, nekem nincsenek pontosan körülhatárolt céljaim az életben. Engem csupán az a vágy mozgat, hogy mindig elvégezzem azt, amit pillanatnyilag helyesnek ítélek, abban a reményben, hogy a végén valami hasznos dolog sül ki belőle. Ezzel szemben Pitt tisztában van vele, mit akar, és mindent megtesz, hogy azt keresztül is vigye.

— Te félreismered őt, Siever. Igaz, hogy szilárd elvei vannak, de amellett nagyon is az észokok mozgatják.

— Hát persze, Eugenia. Épp ez az ó nagy adománya, az okoskodás képessége. Bármilyen célt tűz is ki maga elé, mindig megvan hozzá a tökéletes, a tökéletesen logikus, a tökéletesen emberi észoka. Ilyet bármikor képes kirázni a kisujjából, és annyira komolyan veszi, hogy még önmagát is képes meggyőzni az igazáról. Ha volt már vele dolgod, biztos vagyok benne, hogy mindig besétáltál az ó utcájába, és hagytad rábeszélni magad olyasmire, amit kezdetben hevesen elleneztél; és sohasem paranccsal vagy fenyegetéssel érte el a célját, hanem nagyon türelmes, nagyon racionális észokokkal.

— Hát… — mondta Insigna bizonytalanul.

— Úgy látom — csapott le rá Genarr epésen —, hogy neked is el kellett szenvedned az okoskodását. Akkor magad is meg tudod ítélni, milyen jó főbiztos is ő. Nem jó ember, de jó főbiztos!

— Én azért nem mennék el olyan messzire, Siever — tiltakozott bágyadtan Insigna —, hogy ne tartanám őt rendes embernek.

— Hát jó, ezen nem veszünk össze. Szeretném látni a lányodat — zárta le a vitát, és fölegyenesedett. — Mi lenne, ha vacsora után fölmennék hozzátok?

— Nagyszerű — egyezett bele Insigna.

Genarr elhalványuló mosollyal nézett a távozó asszony után. Eugenia föl akarta idézni a régi időket, mire ó egyből jeges vizet zúdított rá azzal, hogy fölemlítette a férjét.

Mélyet sóhajtott. Még mindig megvan az a rendkívüli képessége, hogy lerombolja a saját esélyeit.

27

Eugenia Insigna kioktatta a lányát:

— A neve Siever Genarr, a megszólítása pedig parancsnok úr, minthogy ó az Erythro Kupola vezetője.

— Persze, anyu. Ha ez a címe, akkor úgy fogom szólítani.

— És nem szeretném, ha kínos helyzetbe hoznád…

— Nem fogom tenni.

— Akaratlanul is megteszed, Marlene. Ezt te is jól tudod.

Fogadd el, amit mond, és ne cáfold meg a jelbeszéd alapján.

Kérlek! Az egyetemen és egy darabig azután is jó barátok voltunk. És annak ellenére, hogy már tíz esztendeje itt van a Kupola alatt, és közben egyszer sem találkoztunk, még mindig megőriztük a régi barátságot.

— Szerintem ó volt a fiúd.

— Nos, éppen erre céloztam. Nem akarom, hogy figyeld őt, és emlékeztesd arra, hogy valójában mire gondol vagy mit érez. És szeretném leszögezni, hogy igazából nem volt a fiúm és semmiképpen sem a szeretőm. Csupán barátok voltunk és kedveltük egymást, de csak mint barátok. De azután, hogy az apád… — De nem fejezte be, csak megrázta a fejét és legyintett. — És vigyázz, mit mondasz Pitt főbiztosról, ha netán szóba kerülne ez a téma. Van egy olyan érzésem, hogy Genarr parancsnok nem kedveli Pitt főbiztost.

Marlene megajándékozta az anyját ritka mosolyainak egyikével.

— Csak nem tanulmányoztad Siever parancsnok tudatalatti viselkedését?

Ugyanis többről van szó nálad, mint megérzésről.

Insigna megcsóválta a fejét.

— Látod? Egy pillanatra sem tudod fékezni magad. Jó, elismerem, ez nem csak megérzés. Meg is mondta, hogy nem bízik a főbiztosban. És az igazság az — tette hozzá félig önmagának —, hogy meg is lehet rá az oka…

Aztán Marlene felé fordult és kérlelni kezdte:

— Hadd ismételjem meg, Marlene. Figyeld csak kedvedre a parancsnokot, és olvass ki belőle, amennyit csak tudsz, de ne árulj el neki semmit. Mondd el inkább nekem! Megértetted?

— Gondolod, anyu, hogy veszély fenyeget?

— Nem tudom.

— De én igen — jelentette ki Marlene tárgyilagosan. — Én már akkor tudtam, hogy veszélyben vagyunk, amikor Pitt főbiztos elengedett bennünket az Erythróra. Csak azt nem tudom, mi az a veszély.

28

Siever Genarr számára valóságos sokkot okozott, amikor először meglátta Marlenét, amit csak tovább fokozott az a tény, hogy a kislány dacos tekintete világosan elárulta, hogy nagyon is tisztában van vele, mi játszódik le a férfiban.

Semmi sem volt a kislányon, ami utalt volna rá, hogy Eugenia gyermeke — híjával volt az anyja szépségének, kecsességének, bájának. Csak azok a ragyogó nagy szemei fúródnak bele a férfi tekintetébe, ám azokat sem az anyjától örökölte. Ez az egyetlen dolog, amelyben túlszárnyalja az anyját.

Lassanként azonban módosítania kellett első benyomásán.

Együtt teázott velük, és Marlene kifogástalan illendőséggel viselkedett. Valóságos úrilány, és feltűnően intelligens. Mit is mondott Eugenia az összes szeretetre nem méltó erényekről?

Azért nem olyan vészes. Az volt az érzése, hogy mint néha az egyszerű emberek, Marlene is szeretetre vágyik.

Akárcsak ő maga. Egyszerre elöntötte a férfit a kislány iránti együttérzés hulláma. Kis idő múlva azzal fordult Eugeniához, hogy nem beszélhetne-e Marlenével négyszemközt?

Insigna könnyedséget mímelve megkérdezte:

— Van valami különös okod rá, Siever?

— Utóvégre is Marlene beszélt Pitt-tel és ő vette rá a főbiztost, hogy kettőtöket ide engedjen a Kupolába. Én mint parancsnok eléggé ki vagyok szolgáltatva annak, amit Pitt főbiztos tesz vagy mond, és hasznomra válna, ha Marlene elmesélné azt a találkozást. Úgy vélem, jobban megoldódna a nyelve, ha csak kettesben volnánk.

Genarr elkísérte a tekintetével a távozó Insignát, aztán odalépett Marlenéhez, aki egy öblös fotelban ült a szoba sarkában — kis pont a nagy terem puha tágasságában. Kezeit lazán összekulcsolta az ölében, és gyönyörű fekete szemeit nagy komolyan a parancsnokra emelte.

— Az édesanyád kicsit nyugtalan volt, amikor itt hagyott velem kettesben — humorizált Genarr. — Te nem vagy nyugtalan?

— Egy cseppet sem — felelte Marlene. — És ha az anyám nyugtalan volt, akkor ön miatt volt az, és nem énmiattam.

— Énmiattam? De miért?

— Azt hiszi, hogy én olyasmit mondhatok, amivel kínos helyzetbe hozhatom önt.

— Csak nem teszel ilyet, Marlene?

— Szándékosan nem. Megpróbálom.

— Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Tudod, miért akarok négyszemközt beszélni veled?

— Ön azt mondta az anyámnak, hogy ki akar kérdezni a Pitt főbiztosnál tett látogatásomról. Ez igaz, de ezenkívül szeretne meggyőződni arról, hogy milyen is vagyok én. Genarr kissé összevonta a szemöldökét.

— Az csak természetes, hogy szeretnélek jobban megismerni.

— Nem erről van szó — jegyezte meg Marlene sietve.

— Hát akkor miről?

Marlene elfordította az arcát.

— Bocsásson meg, parancsnok úr.

— Mit bocsássak meg?

Marlene arca fájdalmasan megvonaglott, de nem válaszolt.

— Mondd, Marlene, mi a baj? — kérlelte Genarr lágyan. — Meg kell mondanod. Számomra nagyon fontos, hogy nyílt kártyákkal játsszunk. Ha az anyád arra intett, hogy vigyázz a szavaidra, akkor felejtsd el. Ha arra célzott volna, hogy én érzékeny ember vagyok és könnyen megsértődöm, kérlek, ezt is felejtsd el. Vedd úgy, hogy azt parancsolom: nyíltan beszélj hozzám, és egy csöppet se törődj azzal, hogy esetleg megsértődöm, és kötelességed engedelmeskedni, mert én vagyok az Erythro Kupola parancsnoka.

Marlene váratlanul elnevette magát.

— Ön valóban ég a vágytól, hogy kiismerjen engem, nem igaz?

— Hát persze.

— Ugyanis erősen szöget ütött a fejébe, hogyan lehetek az én külsőmmel az anyám leánya.

Genarr tágra meresztette a szemét.

— Én sose mondtam ilyesmit.

— Nem is kellett, hogy mondjon. Ön az anyám régi barátja.

Ennyit anyu is elárult. Csakhogy ön szerelmes volt őbelé, és részben még most is az, és azt remélte, hogy bennem viszontlátja az ő fiatalkori arcát, de amikor engem megpillantott, megrebbent a tekintete, és visszahőkölt tőlem.

— Valóban? Lehetett látni?

— Alig-alig, mert ön udvarias ember, és próbálta magába fojtani, de nem tudta eltitkolni. Aztán az anyámra nézett, majd újból énrám. No meg az első hozzám intézett szavainak a hangsúlya. Mindez nagyon beszédes volt számomra. Ön arra gondolt, hogy én egyáltalán nem hasonlítok az anyámra, s ez csalódást okozott önnek.

Genarr hátradőlt a székén és kitört belőle:

— De hiszen ez csodálatos!

És Marlene arca kigyúlt az örömtől.

— Ön ezt valóban így gondolja, parancsnok úr! Nem sértődött meg. Nem érinti kényelmetlenül a dolog. Sőt boldoggá teszi. Ön az első ember, az első! Még az anyám is utálja.

— Szeretni vagy utálni — ez teljesen mindegy. Ez egy csöppet sem érdekes, amikor a rendkívülivel találkozik az ember. Mióta vagy képes, Marlene, hogy így olvassa mozdulatok nyelvéből?

— Kezdettől fogva, de egyre tökéletesebb lettem benne. De szerintem mindenki képes erre, csak oda kell figyelni és gondolkodni.

— Korántsem, Marlene. Ez képtelenség. Ne hidd, hogy ez megy. És azt mondod, Marlene, hogy szeretem az édesanyádat.

— Semmi kétség, parancsnok úr. Amikor ott van a közelében, minden pillantása, minden szava, a legkisebb mozdulata is erről árulkodik.

— Gondolod, hogy ő is észreveszi’?

— Gyanítja, de ó nem akarja.

Genarr elfordult.

— Sohasem akarta.

— Az apám miatt.

— Tudom.

Marlene némi tétovázás után elszánta magát:

— De szerintem nincs igaza. Ha láthatná önt, mint ahogy én látom most…

— De sajnos nem láthat. Ellenben boldog vagyok, hogy te úgy látsz. Gyönyörű vagy.

Marlene elvörösödött. Aztán:

— Ön valóban ezt gondolja!

— Hát persze.

— Csakhogy…

— Ugye, hiába is hazudnék neked? Így hát meg sem kísértem. Az arcod nem szép. A tested sem az. De te az vagy, és ez a fontos. És te megmondhatod, hogy én ezt valóban így is hiszem.

— Igen, valóban — mondta Marlene, és az arcát egyszerre valósággal megszépítette az igazi boldogság mosolya.

Genarr is mosolygott, aztán témát változtatott:

— Akkor most beszéljünk Pitt főbiztosról. Most, hogy végre megtudtam, milyen ritka agyafúrt ifjú hölgy vagy te, annál fontosabb ez számomra. Beleegyezel?

Marlene lazán összekulcsolta a kezét az ölében, illedelmesen elmosolyodott, és kijelentette:

— Igen, Siever bácsi. Nem bánja, ha így szólítom?

— Nem én. Sőt megtiszteltetésnek veszem. És most mesélj el mindent Pitt főbiztosról. Nekem azt az utasítást küldte, hogy mindenben legyek az édesanyád segítségére, és tegyem lehetővé, hogy szabadon használhassa a csillagászati eszközeinket. Mit gondolsz, mi van emögött?

— Az anyám pontosan meg akarja mérni a Nemezisnek a csillagokhoz viszonyított mozgását, a Rotor viszont eléggé labilis hely az ilyen mérésekhez. Az Erythro sokkal alkalmasabbnak ígérkezik.

— Csak mostanában adta a fejét erre a munkára?

— Á, dehogy, Siever bácsi. Nekem azt mondta, hogy már régóta próbálkozik a szükséges adatok megszerzésével.

— Akkor anyád miért nem kérte már régebben, hogy ide jöhessen?

— Ő kérte, de Pitt főbiztos nem engedélyezte.

— És most miért adta be a derekát?

— Azért, mert meg akart szabadulni tőle.

— Ebben nem kételkedem, ha nem hagyott neki nyugtot a csillagászati problémáival. Csakhogy Pittnek már régebben elege kellett hogy legyen belőle. Miért éppen most jutott eszébe elengedni?

— Azért, mert éntőlem is meg akar szabadulni — suttogta Marlene fojtottan.

XIV. A halászat

29

Öt esztendő telt el az Eltávozás óta. Crile Fisher számára ez teljesen hihetetlennek tűnt, hiszen sokkal többnek, végtelenül hosszúnak érezte az azóta eltelt időt. Mintha a Rotor nem a múltban, hanem egy egészen más életben történt volna, amelyre egyre növekvő hitetlenkedéssel emlékezik vissza.

Valóban ott élt volna? Valóban volt ott neki felesége?

Csak a kislánya emléke élt benne elevenen, bár ez is kezdett összezavarodni, ugyanis gyakran úgy emlékezett rá, mint egy tizenévesre.

Persze az sem könnyítette meg a dolgát, hogy az utolsó három évben, amióta a Föld is fölfedezte a Szomszéd Csillagot, szinte egy perc megállása sem volt. Hét telepre is el kellett látogatnia.

Ezek mindegyikén hozzá hasonló bőrszínű emberek élnek, nagyjából azt a nyelvet beszélik, amelyet ő, és osztoznak az ő kulturális orientációjában. (Ez a Föld sokszínűségének az előnye. A Föld képes rá, hogy bármelyik telep lakóihoz hasonló külsejű és kultúrájú ügynökkel szolgáljon.) Természetesen megvan a határa, mennyire képes az egyes telepekbe beolvadni. Bármennyire hasonlított is külsejében az ottlakókra, a beszéde megőrizte jellegzetes tájszólását, mozgásából hiányzott a változó nehézségi erőhöz való alkalmazkodás könnyedsége, ő sokkal nehézkesebben libegett a súlytalansághoz közeli állapotban. Tucatnyi módon elárulta magát minden meglátogatott telepen, mire a helybéliek kissé visszahúzódtak tőle, hiába esett át minden alkalommal a vesztegzáron és az orvosi kezelésen, mielőtt egyáltalán megengedték volna, hogy a telepre betegye a lábát.

Igaz, hogy az egyes telepeken legfeljebb néhány napot vagy néhány hetet töltött. Azt nem várták el tőle, hogy többé-kevésbé állandó jelleggel letelepedjék ott, vagy családot alapítson, amint a Rotoron tette. Csakhogy a Rotor akkor már a birtokában volta hiperrásegítőnek, azóta azonban a Földet már csak kisebb horderejű dolgok érdekelték, vagy legalábbis őt csak kisebb horderejű ügyekben foglalkoztatták.

Most már három hónapja itthon van. Új feladatot nem nagyon kínáltak neki, ő pedig nemigen szorgalmazta. Elege volt az örökös helyváltoztatásból, elege volt a kilógásból, torkig volt azzal, hogy állandóan turistának álcázza magát.

És itt van Garand Wyler, régi barátja és kollégája, aki éppen hogy visszajött egy saját telepről, és most rajta pihenteti fáradt tekintetét. Kecses kezén megcsillant a fekete bőr, ahogy egy pillanatra az orrához emelte a kabátujját.

Fisher halványan elmosolyodott. Jól ismerte ezt a mozdulatot, önmaga is gyakran élt vele. Minden telepnek megvan a maga jellegzetes szaga, attól függően, hogy milyen növényeket termeszt, milyen fűszereket használ, milyen illatszereket kedvel, de sokat számít már az is, hogy milyen gépeket és kenőanyagokat alkalmaz. Az ember gyorsan megszokja a szagot, ám amikor visszatér a Földre, még sokáig magán őrzi a telep illatát. Hiába fürdik meg, hiába mossa ki az öltözékét, hogy mások talán észre sem veszik, ő maga azonban nem tud szabadulni tőle.

— Isten hozott — üdvözölte Fisher. — Milyen volt a mostani teleped?

— Szörnyű, mint mindig. Az öreg Tanayamának igaza van.

Amit minden telep a legjobban gyűlöl és amitől a legjobban fél, az a változatosság. Nem kell nekik a külsőben, az ízlésben, a szokásokban, az életmódban megmutatkozó másféleség. Az azonosság alapján válogatják meg egymást, és lenéznek mindent, ami különbözik.

— Igazad van — bólogatott Fisher. — Elég baj az.

— Ez elég enyhe, semmitmondó kritika — ironizált Wyler. — Még hogy elég baj. „Hoppá, leejtettem a tányért. Elég baj.

Nicsak, a tépőzáram nem passzol. Elég baj az.” — Mi itt az emberiségről beszélünk.

A Földnek arról a hosszú küzdelméről, hogy megtalálja a módját, hogyan élhetnének együtt az összes kultúrák, az összes emberfajták. Még ma sem fenékig tejfel, de összehasonlítva azzal, ami még száz évvel ezelőtt is volt, valóságos paradicsom. Ám ha megnyílik előttünk az alkalom, és kilépünk a világűrbe, egyszerre lerázzuk magunkról mindezt, és visszazuhanunk a sötétség korába. És te azt mondod: „elég baj.” Hogy lehet ezt mondani valamiről, ami szörnyűséges tragédia?

— Egyetértek — mondta Fisher —, csakhogy mit számít az, milyen ékesszóló szavakkal bélyegzem meg, ha nem tudsz ajánlani semmi kézzelfoghatót, hogy mit tehetnék ellene. Ha jól tudom, az Akrumán voltál, nem?

— De igen.

— Ők tudnak a Szomszéd Csillagról?

— Hogyne. Ha nem tévedek, már minden telepre eljutott a híre.

— És nem aggasztja őket?

— Egy csöppet sem. Miért aggasztaná? Több ezer évük van.

Jóval azelőtt, hogy a Szomszéd Csillag ideér, és kiderül róla, hogy veszélyes, ami ugyebár nem is olyan biztos, bőven lesz rá idejük, hogy kereket oldjanak. Ezt mind megtehetik.

Csodálják a Rotort, és csak az alkalmat várják, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek — tette hozzá Wyler, borús arccal, keserűséggel a hangjában.

— Egytől egyig el fognak menni — folytatta —, mi meg itt rekedünk. Hogyan fogunk nyolcmilliárd ember számára elég telepet építeni, hogy mindet elköltöztessük?

— Mintha Tanayamát hallanám. Mi hasznunk lehetne abból, ha utánuk eredünk és megleckéztetjük vagy elpusztítjuk őket?

Mi akkor is itt maradunk, ideláncolva. Vagy attól talán jobb lenne nekünk, ha engedelmes gyerekek módjára mindannyian itt maradnának velünk, és együtt várnánk meg a Szomszéd Csillagot?

— Téged ez az egész közönyösen hagy, Crile. Tanayama nagyon is a szívén viseli, és én az ő pártján vagyok.

Olyannyira a szívén viseli, hogy kész akár az egész Galaxist ízekre szedni, hogy rátegye a kezét a hiperrásegítésre. Azért, hogy a Rotor nyomába kerekedhessünk és elbánjunk vele, ám ha ez nem segít is rajtunk, a hiperrásegítőre mégis szükségünk van, hogy ha a Szomszéd Csillag ezt szükségessé teszi, a lehető legtöbb embert elmenekítsük a Földről. Ezért én csak helyeselni tudom, amit Tanayama csinál, ha az indokaival nem értek is egyet.

— De tegyük fel, hogy meglesz a hiperrásegítőnk, viszont kiderül, hogy csak legfeljebb egymilliárd ember elszállítására van időnk és erőnk. Ki legyen az, aki ebbe a milliárdba bekerül? És mi történik, ha azok, akik az elszállítást intézik, csak a hasonszőrűeket kezdik menteni?

— Erre gondolni sem szabad — vicsorított Wyler.

— Igazad van — hagyta rá Fisher. — Örüljünk annak, hogy mi már régen nem leszünk, amikor egyáltalán elkezdődik az egész.

— Ha már erről van szó… — engedte le a hangját egyszerre Wyler. — Lehet, hogy már el is kezdődött a dolog. Azt gyanítom, hogy már a kezünkben van vagy hamarosan a kezünkben lesz a hiperrásegítés.

Fisher arcán a legmélyebb kételkedés tükröződött.

— Honnan veszed ezt? Vágyálom? Megérzés?

— Szó sincs róla. Ismerek egy asszonyt, akinek a nővére ismer valakit az Öreg emberei közül. Ennyi elég?

— Már hogy lenne elég? Ennél több bizonyítékra van szükség.

— Erre nekem nincs módom. Hallgass ide, Crile, én a barátod vagyok. Tudhatod, hogy segítettelek ismét talpra állni a Hivatalban.

— Tudom, és ezért hálás is vagyok — bólintott Crile. — Én pedig alkalomadtán igyekeztem méltán vissza is fizetni.

— Úgy van, és én ezt méltányolom is. Most pedig szeretnék megosztani veled néhány bizalmas információt, amelyeknek szerintem jó hasznát veheted. Kész vagy meghallgatni, de úgy, hogy engem nem árulsz el?

— Mindig kész vagyok rá.

— Azzal persze tisztában vagy, hogy min dolgozunk.

— Igen — felelte Fisher, hiszen mit is mondhatott volna erre a fölösleges szónoki kérdésre. A Hivatal ügynökei már öt éve (köztük az utóbbi három évben Fisher is) a telepek információs szeméttelepén kutakodnak. Mint a patkányok..

Azóta, hogy kiszivárgott a híre, hogy a Rotor szert tett a hiperrásegítőre, ám azóta bizonyosan, hogy a Rotor a Naprendszer elhagyásával be is bizonyította ezt, a Földhöz hasonlóan minden telep elkezdett dolgozni a hipermeghajtáson.

Feltételezhetően a legtöbb telep, ha nem is mindegyik, hozzájutott valamilyen morzsához abból, amit a Rotor kisütött. A Tudomány Nyitottságáról szóló Egyezmény előírásai szerint ezeket a morzsákat mind oda kellene rakni az asztalra, és ha mindet összegyúrnák, akkor mindenki számára meg is lenne a gyakorlatban is fölhasználható hiperrásegítő.

Ebben a konkrét esetben azonban ez túlzott kívánságnak bizonyult.

Senki sem tudhatta, milyen hasznos melléktermékre tehetnek szert az új technika révén, és egyetlen telep sem mondott le a reményről, hogy élre törhet a mezőnyben, és egyben-másban jelentős előnyre tehet szert a többiekkel szemben. Ezért mindenki ráült arra, amit megszerzett — ha megszerzett —, így viszont mindenki kénytelen volt részeredményekkel beérni. Maga a Föld pedig, az ő szerteágazó Földi Vizsgálati Hivatalával, válogatás nélkül végigszaglászta az összes telepet. A Föld kivetette a hálóját, és Fisher — akinek a neve is azt jelenti, hogy halász — egyike volt a halászoknak.

Wyler megfontoltan fejtegette:

— Összeraktuk, amit kihalásztunk, és úgy veszem ki, hogy ez már elég. Meglesz a hiperrásegítős közlekedés. És az a gyanúm, hogy a Szomszéd Csillagot vesszük célba. Nem szeretnél részt venni abban az utazásban, ha majd sor kerül rá?

— Miért kellene részt vennem benne, Garand? Ha egyáltalán sor kerül egy ilyen útra, amit én erősen kétlek.

— Szerintem viszont holtbiztos, hogy sor kerül rá. Nem árulhatom el a forrásomat, de a szavamat adom rá, hogy a hír megbízható. És az is biztos, hogy te részt akarsz benne venni.

Hiszen megláthatod a feleségedet. Vagy ha öt nem, a gyerekedet.

Fisher nyugtalanul megvonaglott. Mostanában ideje felét azzal tölti, hogy elhessegeti magától azokat a szemeket.

Marlene most már hatéves lehet, és csendes, megfontolt beszédével bizonyára Roseanne-ra hasonlít. És belelát az emberekbe — akárcsak Roseanne.

Butaságot beszélsz, Garand — tiltakozott. — Még ha létrejönne is ez az út, miért éppen engem választanának ki rá? Mindenféle szakembereket küldenének el inkább. Nem is beszélve arról, hogy ha van olyan ember, akit az Öreg távol akarna tartani, az én vagyok. Hiába vett vissza a Hivatalba és adott nekem feladatokat, te is tudod, hogy fogja föl a kudarcokat, én pedig kudarcot vallottam a Rotoron.

— Ez igaz, de hiszen éppen ez az. Ez tesz téged szakemberré. Ha a Rotor után akarja vetni magát, akkor hogy hagyhatná ki azt az egyetlen embert, aki négy évet leélt a Rotoron? Ki az, aki nálánál jobban ismerné a Rotort, és tudná, hogy kell kezelni őket? Kérj kihallgatást nála. Fejtsd ki neki ezeket az érveket, csak el ne feledd, hogy neked nem szabad tudnod a hiperrásegítésről. Beszélj a lehetőségekről, használd a feltételes módot. És engem mindenképpen hagyj ki a buliból. Mert nekem sem volna szabad tudnom erről.

Fisher mélyen elgondolkodott. Lehetséges volna? Nem merte remélni sem.

30

Másnap, miközben Fisher még mindig azon tanakodott, hogy megkockáztasson-e egy kihallgatást Tanayamánál, a döntést kivették a kezéből. Ugyanis berendelték öt.

Egy egyszerű ügynököt ritkán rendelnek be az igazgató színe elé. Arra való a sok helyettes, hogy macerálják azok. És ha az öreg maga elé rendel egy ügynököt, ez sohasem jelent jót. Így hát Crile Fisher komor megadással felkészült rá, hogy kinevezik felügyelőnek a műtrágyagyárba.

Tanayama felpillantott rá az íróasztala mögül. Fisher csak egyszer-kétszer és akkor is csak rövid ideig látta ót azóta, hogy a Föld felfedezte a Szomszéd Csillagot. Látszólag semmit sem változott. Már olyan régen apró, aszott emberként él az emlékezetében, hogy talán már nincs is helye rajta a fizikai változásnak. Tekintetének éle sem tompult semmit, mint ahogy fonnyadt ajkát is ugyanúgy összeszorította. Fishernek az volt a gyanúja, hogy még az öltözéke is ugyanaz, mint három évvel korábban.

Ám ha a hangja még mindig ugyanaz az érdes, rikácsoló hang is, a hangszínében meglepő változás következett be.

Úgy látszik, a csillagászati események arra késztették az öreget, hogy ezúttal dicséretet zúdítson rá.

Tanayama a maga fura, de azért nem egészen kellemetlen, nyakatekert planetáris angolságával így fogadta:

— Fisher, maga jól dolgozott. Azt akarom, hogy ezt az én számból hallja meg. Fishernek, akit nem kínáltak ülőhellyel, sikerült elfojtania kisebbfajta megdöbbenését. Az igazgató folytatta:

— Persze emiatt nem rendezünk nyilvános ünneplést, sem lézerparádét, sem felvonulást. Ez nem fér össze a dolgok természetével. De ennyit meg kellett mondanom.

— Ezért is hálás vagyok, igazgató úr. Köszönöm.

Tanayama szúrós tekintetét várakozóan Fisherre szögezte.

Végül nem állta meg: — Ez minden, amit mondani akar?

Semmi kérdés?

— Gondolom, igazgató úr, ön úgyis elmondja, amit tudnom kell.

— Maga ügynök, tehetséges ember. Mi az, amire magától rájött?

— Semmi, igazgató úr. Én semmi olyat nem keresek, amire nincs utasításom.

Tanayama kissé megbiccentette madárfejét.

— Helyénvaló válasz, de én nem helyénvaló válaszokat akarok hallani. Mi az, amit megsejtett?

— Ön, igazgató úr, láthatóan azért elégedett velem, mert bizonyára használható információt sikerült beszereznem.

— Milyen vonatkozásban?

— Szerintem ön mindennél hasznosabbnak azt tartaná, ha sikerülne megszerezni a hiperrásegítés technikáját.

Tanayama szájából kicsúszott egy hangtalan „aha”.

Fennhangon azonban azt mondta:

— No és azután? Tegyük föl, hogy ez így van, utána mi legyen?

— Elmegyünk a Szomszéd Csillaghoz. Megkeressük ott a Rotort.

— Csak ennyi? Ennél jobbat nem tud? Messzebbre nem lát?

Ekkor Fisher rájött, hogy ostoba volna, ha nem játszaná meg a bankot. Talán soha vissza nem térő alkalmat szalasztana el.

— Van egy jobb is: ha majd az első hiperrásegítős földi hajó elhagyja a Naprendszert, én is rajta leszek.

Alighogy kimondta, Fisher már tisztában volt vele, hogy a játszmát elvesztette — vagy legalábbis nem nyerte meg.

Tanayama arca elsötétült. Éles, parancsoló hangon rárivallt:

— Üljön le!

Fisher hallotta a háta mögött a halk zümmögést, amint a primitív komputerrel vezérelt motor Tanayama parancsát hallva megindította feléje a széket.

Fisher helyet foglalt anélkül, hogy hátranézve megbizonyosodott volna róla, hogy a szék ott van-e alatta. Ez különben is sértő lett volna, és a jelen helyzetében egyáltalán nem hiányzott neki, hogy Tanayamát inzultálja.

— Miért akar a hajón lenni? — firtatta Tanayama.

Fishernek erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hangjának nyugodtságát.

— Igazgató úr, a Rotoron ott van a feleségem.

— A felesége, akit öt évvel ezelőtt faképnél hagyott.

Gondolja, hogy kitárt karokkal fogadná magát?

— Igazgató úr, van egy gyermekem is.

— Egyéves volt, amikor elhagyta. Gondolja, hogy tud az apjáról? Vagy érdekli egyáltalán, hogy van-e apja?

Fisher hallgatott. Ezek a kérdések őbenne is számtalanszor megfogalmazódtak.

Tanayama várt egy kicsit, aztán ezt mondta:

— Csakhogy nem fogunk a Szomszéd Csillaghoz repülni. Így nem lesz hajó sem a maga számára.

Fisher kénytelen volt palástolni a meglepetését.

— Bocsásson meg, igazgató úr — nyögte ki. — Ön nem mondta azt, hogy birtokunkban van a hipermeghajtás. Ön csak annyit mondott, hogy „tegyük föl, hogy ez így van”.

Figyelnem kellett volna a szavaira.

— Azt kellett volna tennie. Mindig azt kell tennie.

Mindazonáltal valóban birtokunkban van a hiperrásegítés.

Akárcsak a Rotor, most már mi is szabadon róhatjuk a világűrt; vagy legalábbis róni fogjuk, mihelyt fölépítjük hozzá a járművet, és megbizonyosodunk róla, hogy a terv jó és minden részletében működőképes — amibe még beletelhet egy vagy két esztendő. Ám akkor mi legyen? Maga komolyan azt javasolja, hogy vegyük célba a Szomszéd Csillagot?

— Ez is egy lehetőség, igazgató úr — jegyezte meg Fisher óvatosan.

— De semmi értelme. Gondolja csak meg, ember! A Szomszéd Csillag több mint két fényévre van innen. Bármilyen ügyesen használjuk is ki a hiperrásegítőt, több mint két évbe telne, mire odaérnénk. Az elméleti szakembereink azt mondják, hogy jóllehet, egy hajó a hiperrásegítővel rövid időközökre túllépheti a fénysebességet — minél nagyobb mértékben, annál rövidebb időre —, végeredményben azonban az űrnek egy meghatározott pontjára nem érhet oda előbb, mint a fénysugár, amely a hajóval egy időben indult útnak.

— De ha ez így van…

— Ha ez így van, akkor több mint két éven át kénytelen ott szorongani több más emberrel együtt az űrhajón. Gondolja, hogy ezt képes lenne elviselni? Jól tudhatja, hogy kis hajók sohasem indultak el hosszú utakra. Ezért szükségünk van egy egész telepre, egy olyan létesítményre, amely elég tágas ahhoz, hogy elviselhető környezetet teremtsen, olyanra, mint a Rotor. Ehhez mennyi idő kellene?

— Fogalmam sincs, igazgató úr.

— Legalább tíz esztendő, ha minden jól megy, és semmilyen váratlan nehézség vagy melléfogás nem szól közbe. Ne feledje, hogy már jó száz éve nem építettünk telepet. Minden mostanában épült telep a meglévő telepek műve. Ha most hirtelen mi is telep építésébe fognánk, minden telep figyelmét magunkra vonnánk, s ezt jó volna elkerülni. Azután meg, ha fel tudnánk is építeni egy ilyen telepet, és ellátnánk hiperrásegítővel, és több mint kétéves útjára a Szomszéd Csillaghoz küldenénk, mihez kezdene, ha elér oda? Telepként nagyon is sebezhető lenne, és egykettőre megsemmisítenék a Rotor hadihajói, mert nem kétlem, hogy lesznek neki ilyenek.

A Rotornak több csatahajója lesz, mint amennyit mi az utazó telepünkkel magunkkal tudunk vinni. Utóvégre ók már három esztendeje ott vannak, és még legalább tizenkét esztendő is beletelhet, mire mi is odakeverednénk. Ám alighanem rögtön elbánnának velünk, mihelyt megpillantanának bennünket.

— Ez esetben, igazgató úr…

— Elég a találgatásból, Fisher. Ez esetben valódi hiperűruta-zásra van szükségünk, hogy képesek legyünk tetszés szerinti távolságot tetszés szerinti rövid idő alatt beutazni.

— Bocsásson meg, igazgató úr, de lehetséges ez? Akár elméletileg is?

— Ezt nem mi ketten fogjuk eldönteni. Tudósokra van szükségünk, akik erre a témára összpontosítják a figyelmüket, csakhogy ilyenek nekünk nincsenek. Jó évszázadon át a telepek elszippantották a Földről a legjobb agyakat. Most ezt meg kell fordítanunk. Hogy úgy mondjam, le kell rohannunk a telepeket, és rávenni a legjobb fizikusokat és mérnököket, hogy költözzenek a Földre. Sok mindent ígérhetünk nekik, ám nagyon óvatosan kell eljárnunk. Nem léphetünk föl nyíltan, ugye, megérti, különben biztos, hogy a telepek az orrunkra koppintanának. Nos… — folytatta, de aztán elhallgatott, és elgondolkodva vizsgálgatta Fishert.

Fisher nyugtalanul mocorgott.

— Parancsol, igazgató úr?

— Az a fizikus, akire én szemet vetettem, egy bizonyos T. A.

Wendel, akiről azt mondják, hogy az egész Naprendszerben nincs hozzá fogható hiperűrász…

— A Rotor hiperűrászai fedezték föl a hiperrásegítést — jegyezte meg Fisher, nem tudva ellenállni a kísértésnek, hogy némi kimért csengést adjon a hangjának.

Tanayama nem vett tudomást róla. Csak annyit mondott:

— Szerencsés véletlen is vezethet fölfedezéshez, és egy másodrendű szellem is az élre törhet, miközben a nagy szellem a szilárd alapok lerakásával tölti az idejét. Számos ilyen példára lehetne hivatkozni a történelemben. Azonkívül az, amire a Rotor szert tett, végül is nem más, mint a hiperrásegítés, azaz a fénysebességű utazás. Nekem azonban a szuperluminális meghajtás kell, olyan, amely messze meghaladja a fény sebességét. És nekem szükségem van Wendelre.

— És azt akarja, hogy én megszerezzem önnek ezt az urat?

— Hölgyet. Tessa Anita Wendelről van szó, az Adeliáról.

— Valóban?

— Ez az oka, hogy magát szemeltük ki erre a munkára. Úgy hírlik — tette hozzá Tanayama, és mintha csendes kajánság sugárzott volna belőle, jóllehet az arca semmit sem árult el ebből —, magának nem tudnak ellenállni a nők.

— Bocsásson meg, igazgató úr, ha ellentmondok önnek — tiltakozott Fisher faarccal —, de ezt én nem tapasztalom. És sohasem tapasztaltam.

— A jelentések mindazonáltal nem hagynak kétséget eziránt. Wendel egy középkorú, negyvenes éveiben járó, kétszeresen elvált asszony. Nem hiszem, hogy kemény dió lenne.

— Nyíltan bevallom, uram, hogy ezt a megbízatást a magam számára undorítónak tartom, és a körülményeket tekintve egy másik ügynök jobban megfelelne erre a feladatra.

— Nekem mégis magára van szükségem. Ha netán attól tartana, hogy fintorogva és fanyalogva nem lesz képes bevetni minden szívdöglesztő csáberejét, akkor én majd megédesítem magának a dolgot, Fisher ügynök. Maga csődöt mondott a Rotoron, de azóta ezt sikerült részben jóvátennie.

Ellenben ha nem hozza ide nekem azt az asszonyt, az a Rotornál is sokkal nagyobb kudarc lenne, s ezt már sohasem volna alkalma jóvátenni. De én mégsem szeretném, hogy csak a korbácstól való félelem vezesse. Elhúzok hát maga előtt egy mézesmadzagot is. Hozza ide nekem Wendelt, és akkor, ha majd megépítjük a szuperluminális űrhajónkat, és az elindul a Szomszéd Csillag felé, ha úgy akarja, maga is helyet foglalhat rajta.

— Megteszek mindent — mondta Fisher —, és akkor is megtettem volna minden tőlem telhetőt, ha sem a korbács rémét, sem a mézesmadzag reményét nem villantatja föl előttem.

— Nagyszerű válasz — engedett meg magának Tanayama egy halovány mosolyt —, bizonyára jól begyakorolta.

Fisher azzal a meggyőződéssel távozott, hogy élete eddigi legdöntőbb halászexpedíciójára kapott parancsot.

XV. A pestis

31

Eugenia Insigna mosolyogva megjegyezte Genarrnak a desszertnél:

— Látom, milyen kellemes itt az életed.

— Kellemesnek kellemes — mosolyodott el Genarr is. — Csak a bezártság. Itt élünk egy nagy bolygón, mégis be vagyok zárva ebbe a Kupolába. Az emberek itt hajlamosak a befelé fordulásra. Ha összeakadok egy érdekes figurával, legkésőbb két hónap múlva szedi a sátorfáját és itthagy. Az itteni emberek általában halálra untatnak, bár valószínűleg nem annyira, mint én őket. Ezért a te meg a kislányod idejövetele mindenképpen holovíziós hír lett volna, még ha valaki más lennél, akkor is. De persze, minthogy terólad van szó…

— Hízelgő — jegyezte meg Insigna bágyadtan.

Genarr megköszörülte a torkát.

— Tudod, Marlene a saját érdekemben figyelmeztetett, hogy még mindig nem tudtad megemészteni…

Insigna azonban nem engedte befejezni.

— Nem vettem észre, hogy a holovízió nagyon fölfigyelt volna ránk.

Genarr föladta a próbálkozást.

— Képletesen értettem. Holnap estére tervezünk egy kisebb fogadást, ahol formálisan is bemutatunk, és mindenkinek alkalma nyílik megismerni téged.

— Meg kibeszélni a megjelenésemet, az öltözködésemet és elcsámcsogni a rólam keringő mendemondákon.

— Az biztos. Csakhogy Marlenét is meg fogjuk hívni, s ez azt jelenti, hogy föltehetően sokkal többet megtudsz mirólunk, mint mi terólad. Ráadásul te jobban megbízhatsz a forrásodban.

— Hogy viselkedett Marlene?

— kérdezte Insigna nyugtalanul.

— Vagyis hogy olvasott-e a mimikámból? De olvasott ám!

— Pedig megmondtam neki, hogy ne tegye.

— Szerintem úgysem tudja megállni.

— Igazad van. Nem tehet róla. De azt is megmondtam neki, hogy ne árulja el. Úgy veszem ki, hogy mégis megtette.

— Hát persze. Én parancsoltam meg neki. Méghozzá parancsnoki minőségemben utasítottam.

— Sajnálom. Hiszen olyan idegesítő tud lenni.

— Dehogy volt az. Nekem legalábbis. Kérlek, Eugenia, értsd meg, hogy én kedvelem a lányodat. Nagyon kedvelem.

Elképzelem, milyen nyomorúságos lehetett az élete amiatt, hogy túl sokat tud, és ezért mindenki viszolyog tőle.

Valóságos csoda, hogy mégis tele van olyan tulajdonságokkal, amiket te szeretetre nem méltó erényeknek neveztél.

— Figyelmeztetlek. A fejedre fog nőni. És még csak tizenöt éves múlt.

— Szerintem kell lennie olyan törvénynek — élcelődött Genarr —, amely megtiltja az anyáknak, hogy emlékezzenek a saját tizenöt éves korukra. A lányod mellékesen említést tett egy fiúról, és te is tudhatod, hogy a viszonzatlan szerelem kínjai legalább annyira gyötrelmesek, ha nem gyötrelmesebbek tizenöt, mint huszonöt éves korban. Bár neked, ha a külsődet tekintjük, napsugaras kamaszkorod lehetett. Azt se feledd el, hogy Marlene helyzete különösen kényes. Ő tisztában van vele, hogy csúnyácska, és tisztában van azzal is, hogy intelligens.

Úgy érzi, hogy az intelligenciának bőségesen kárpótolnia kellene a szépség hiányáért, csakhogy nem így van, ezért elkeseredetten dúl-fúl magában, holott azt is tudja, hogy ezzel semmit sem javít a helyzetén.

— Lám csak, Siever — jegyezte meg Insigna könnyedséget mímelve —, valóságos lélekbúvár vagy.

— Egyáltalán nem. Csupán ebben az egy dologban igazodom el. Minthogy én is keresztülmentem hasonlón.

— Ó! — Insigna erre nem tudott mit mondani.

— Ne törődj vele, Eugenia. Eszem ágában sincs sajnáltatni magamat, és nem is akarok részvétet ébreszteni egy szegény megtört lélek iránt — minthogy nem vagyok az. Én negyvenkilenc éves vagyok, és nem tizenöt, és már megtaláltam a lelkem békéjét. Ha tizenöt vagy huszonegy éves koromban jóképű és ostoba lettem volna, ahogy akkor kívántam, akkor mostanra már rég nem volnék jóképű, az ostobaságom azonban megmaradt volna. Így hosszú távon mégis én nyertem, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy Marlene is nyerni fog — ha lesz előtte hosszú táv.

— Mit akarsz ezzel mondani, Siever?

— Marlene elmondta, hogy beszélt közös jó barátunkkal, Pitt-tel, és szántszándékkal magára haragította őt, hogy beleegyezzen a te erythrói kiküldetésedbe, minthogy ezzel egy csapásra őtőle is megszabadulhat.

— Én ezt nem helyeslem — mentegetőzött Eugenia. — Nem is annyira Pitt beugratását, mert szerintem őt nem olyan könnyű beugratni, hanem azt, hogy egyáltalán erre adja a fejét.

Marlene már eljutott odáig, hogy úgy érzi, ő rángathatja a bábfigurákat, ám ezzel komoly veszélyt zúdíthat a fejére.

— Nem szeretnélek ijesztgetni, Eugenia, de szerintem Marlene máris nagy veszélyben forog. Pitt legalábbis ebben reménykedik.

— Ugyan, Siever, lehetetlenséget beszélsz. Pittről el lehet mondani, hogy önfejű és basáskodó, de azt semmiképpen sem, hogy gonosz. Csak nem gondolod, hogy le fog sújtani egy kamasz lányra csak azért, mert az sületlen játékot űzött vele?

A vacsorát befejezték, és elpilledten üldögéltek Genarr elegáns lakosztályának félhomályában, amikor Insigna kissé bosszúsan konstatálta, hogy a férfi az árnyékoló ernyő kapcsolójához nyúl.

— Titkok, Siever? — kérdezte erőltetett nevetéssel.

— Ami azt illeti, igen, Eugenia. Megint el kell játszanom a lélekbúvár szerepét. Te nem ismered olyan alaposan Pittet, mint én. Én a riválisa voltam, és azért vagyok most itt. Meg akart szabadulni tőlem. Az én esetemben megtette az eltávolítás. Nem biztos azonban, hogy Marlene esetében is megelégszik ezzel.

— Eredj már, Siever — tiltakozott az asszony újabb erőltetett nevetéssel. — Mit akarsz ezzel mondani?

— Hallgass meg, és meg fogod érteni. Pitt szereti a titkolózást. Gépiesen utál mindenkit, aki kifürkészi a szándékait. A hatalom tudatával tölti el, ha egy rejtett ösvényen lopakodhat előre, és azon maga után vonszolhat vonakodó másokat is.

— Lehet, hogy igazad van. Hiszen a Nemezist is titokban tartotta, és énrám is rám erőltette a titkolózást.

— Biztos vagyok benne, hogy ezenkívül még számos titkot rejtegethet. És ekkor megjelenik Marlene, aki előtt a napnál is világosabb minden rejtett érv és gondolat. Ezt senki sem szereti — a legkevésbé Pitt. Mire felküldi őt ide — s vele együtt téged is, minthogy nélküled őt sem küldhetné ide.

— Helyes. No és aztán?

— Ugye, nem hiszed, hogy viszont akarja látni valaha is?

— Ez őrültség, Siever. Nem gondolhatod komolyan, hogy Pitt örökre száműzni akarná?

— Egy módon megteheti ezt. Eugenia, te nem tudsz annyit a Kupola korai történetéről, mint én és Pitt s rajtunk kívül senki más. De ismered Pitt titkolózási mániáját, és ez itt is jól működik. Meg kell tudnod, hogy miért maradunk bent itt a Kupola alatt, és miért nem telepítjük be az Erythrót.

— Már megmagyaráztad. A fényviszonyok…

— Ez a hivatalos magyarázat, Eugenia. A fény még hagyján; azt meg lehet szokni. Mi van még ezenkívül: egy normális gravitációjú világ, élvezhető légkör, kellemes hőmérséklet, a földihez hasonló éghajlat és a prokarióták fejlődési szintjét meg nem haladó életformák, s azok is teljesen ártalmatlanok.

Mégsem teszünk semmi kísérletet arra, hogy akár részlegesen betelepítsük ezt a világot.

— És miért nem?

— A kezdeti időszakban az emberek szabadon ki-be járkáltak a Kupola alól, és földerítették a külvilágot.

Semmiféle különleges óvintézkedéseket nem foganatosítottak, belélegezték a levegőt, itták a vizet.

— És?

— És egyesek megbetegedtek. Szellemileg. Örökre. Nem lettek dühöngő őrültek, de elvesztették a valóságérzetüket.

Egyesek állapota idővel javult valamelyest, de amennyire én tudom, senki sem gyógyult meg teljesen. A kór látszólag nem ragályos, és a betegeket titokban a Rotoron ápolják.

— Ezt most találtad ki, ugye, Siever? — mondta Eugenia korholóan. — Én erről egy szót sem hallottam.

— Még egyszer emlékeztetnélek Pitt titkolózási mániájára.

Ezt nem tartotta szükségesnek az orrodra kötni. Nem a te asztalod.

Nekem viszont óhatatlanul tudomást kellett szereznem róla, minthogy engem rendeltek ide, hogy foglalkozzam a dologgal. Ha kudarcot vallok, lehet, hogy végérvényesen föl kell adnunk az Erythrót, és eluralkodik rajtunk a rémület és az elégedetlenség.

Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

— Nem volna szabad mindezt elmondanom neked. Bizonyos értelemben megszegem vele a hivatali eskümet. Mégis, Marlene érdekében…

Eugenia arcán a legsötétebb gyanú árnyéka vonult végig.

— Mit akarsz mondani? Azt, hogy Pitt…

— Azt akarom mondani, hogy Pitt fejében megfordulhatott:

hátha Marlene is megkapja, amit mi úgy hívunk: az erythrói pestis. Nem halna bele, sőt a szokásos értelemben még csak beteggé sem tenné, ám elég pusztítást vinne végbe az agyában ahhoz, hogy alkalmasint megfossza őt különleges adományától, és Pitt éppen ezt akarja elérni — De hisz ez rettenetes, Siever! Elképzelhetetlen. Hogy egy gyermeket kitenni…

— Én nem azt állítom, Eugenia, hogy ez fog történni. Amit Pitt szeretne, nem biztos, hogy meg is kapja. Amikor idekerültem, drasztikus védelmi intézkedéseket rendeltem el.

A szabad ég alá csak védőöltözékben szabad kimenni, és csak annyi időre, amennyi feltétlenül szükséges. A Kupola szűrőberendezéseit is tökéletesítettük. Azóta, hogy ezeket az óvintézkedéseket bevezettem, csak két eset fordult elő, azok is könnyű lefolyásúak voltak.

— De mi okozza ezt, Siever?

Genarr keserves fintort vágott.

— Nem tudjuk. Ez a legrosszabb. Ennél élesebbre már nem köszörülhetjük a védelem fegyvereit. Gondos kísérletekkel kimutattuk, hogy sem a levegőben, sem a vízben nincs olyasmi, amit vádolni lehetne. De a talajban sem — elvégre itt a Kupola alatt is ugyanaz a talaj van, ettől nem tudjuk magunkat függetleníteni. Ugyanaz a levegő is meg a víz is, csak kellően megszűrve. És sokan belélegezték a nyers erythrói levegőt és itták a nyers erythrói vizet, ám kutya bajuk se lett tőle.

— Akkor hát a prokarióták.

— Lehetetlen. Sokat lenyelünk vagy beszívunk belőlük anélkül, hogy tudnánk róla, és az állatkísérletekben is sokat felhasználunk. És semmi sem történik. Azonkívül, ha a prokarióták okoznák, akkor a pestis ragályos lenne, de nem az. Kísérleteztünk a Nemezis sugárzásával is, de az is ártalmatlannak bizonyult.

Sőt mi több:

egyszer — egyetlenegyszer — olyasvalaki is megkapta, aki ki sem tette a lábát a Kupolából. Kész rejtély.

— Nincs semmi elgondolásotok?

— Nincs. Be kell érnem annyival, hogy gyakorlatilag megszűnt. Csakhogy mindaddig, amíg ennyire nem ismerjük a pestis természetét és kóroktanát, nem lehetünk bizonyosak afelől, hogy nem tör-e ki ismét bármelyik pillanatban. Ámbár volt egy vélemény…

— Miféle vélemény?

— Egy pszichológus állított be hozzám ezzel a véleménnyel, amit én továbbítottam Pitthez is. Azt állította, hogy azok, akiket levett a lábukról a kór, azok nagyobb képzelőerővel rendelkeztek, mint azok, akik nem kapták meg; szellemileg jobban kitűntek az átlagból. Intelligensebbek, alkotóbbak, egyszóval nem szokványosak. Annak a véleményének adott kifejezést, hogy az értékesebb agyak kevésbé ellenállók, könnyebben kizökkenti őket a kór.

— Szerinted ez lehetséges?

— Nem tudom. Az a baj, hogy semmi egyéb különbséget nem találunk. Mindkét nemet megtámadta, nagyjából egyenlő arányban, és sem az életkor, sem a műveltség, sem az általános testi felépítés nem játszik szerepet. Igaz, a pestis áldozatai csak viszonylag szűk csoportját teszik ki a népességnek, így a statisztika csalóka lehet. Pitt úgy gondolta, hogy az átlagostól való eltérés feltevésén el lehet indulni úgy, hogy az utóbbi években eléggé szürke emberanyagot küldtek ide — azt nem mondanám, hogy csupa együgyű frátert, hanem olyan magoló hangyatípust, mint én. Én vagyok a pestistől való védettség ideális típusa, egy szokványos agyvelő. Nincs igazam?

— Ugyan, Siever, te egyáltalán nem vagy…

— Másfelől viszont — folytatta Genarr, nem várva be az asszony cáfolatát — azt meg kell hagyni, hogy Marlene agya jócskán elüt a közönségestől.

— Ó, igen — helyeselt Eugenia. — Most már látom, hová akarsz kilyukadni.

— Könnyen lehet, hogy amikor Pitt fölfedezte Marlene képességét, és amikor az az Erythróra kéredzkedett, egyből belátta, hogy elég, ha teljesíti a kérését, és így könnyedén megszabadul attól az agytól, amelyben azonnal fölismerte a veszélyt.

— Ebből világosan következik, hogy nekünk el kell innen mennünk, vissza a Rotorra.

— Igen, csakhogy egészen biztos vagyok abban, hogy ő ezt egy ideig meg tudja akadályozni. Azt mondhatja, hogy az általad végzendő mérések létfontosságúak, és mindenáron a dolog végére kell járnod, s ebben a pestist nem hozhatod fel mentségül. Ha mégis megpróbálnád, könnyen rád sózhatna egy agyvizsgálatot. Azt ajánlanám, hogy minél előbb végezd el azokat a méréseket, ami pedig Marlenét illeti, megteszünk minden óvintézkedést. A pestis valóban elült, és az, hogy a rendkívüli agyak fokozottan sebezhetők, nem több föltételezésnél. Semmi okunk föladni a reményt, hogy meg tudjuk úszni. Megvédhetjük Marlenét, és fityiszt mutathatunk Pittnek. Majd meglátod.

Insigna mit sem látva meredt Genarra, és érezte, hogy a gyomrát csomóba rántja a görcs.

XVI. A hipertér

32

Az Adelia kellemes telep volt, a Rotornál sokkal kellemesebb.

Crile Fisher a Rotoron kívül már a hatodik telepen lakott, és közülük mindegyik kellemesebb volt a Rotornál. (Fisher gondolatban végigsorolta a nevüket, és fölsóhajtott. Nem is hat, hanem hét. Lassan már maga sem igazodik el. Úgy látszik, már kezd elege lenni.) Akárhányan vannak is, az Adelia a legkellemesebb telep az eddig megismertek közül. Talán nem is a fizikai adottságok okán. A Rotor régebbi telep, amely, hogy úgy mondjuk, már fölépített magának egy hagyományrendszert. Az egész olajozottan működik, mindenki pontosan ismeri a maga helyét, elégedetten és sikeresen teszi a dolgát.

És persze Tessa is itt van az Adelián — Tessa Anita Wendel.

Crile nála még nem dobta be magát, talán azért, mert Tanayama pontosan az elevenére tapintott azzal a kijelentésével, hogy ellenállhatatlan a nők számára. Mindegy, hogy mennyi volt ebben a humor (vagy a gúny), annyit elért vele, hogy szinte akarata ellenére visszafogta magát. Ha kudarcot vall, kétszeresen lejáratja magát olyasvalakinek a szemében, aki, még ha tréfából is, de nőcsábásznak nevezte.

Két hét is eltelt azóta, hogy Fisher berendezkedett a telepen, amikor először találkozott az asszonnyal. Mindig ámuldozott azon, hogy a telepeken bármikor bárkivel meg lehet szervezni egy találkozót. Nem egykönnyen tudta megszokni a telepek kicsiségét, lakóinak korlátozott számát, azt, hogy saját társadalmi körében kivétel nélkül mindenki ismer mindenkit — és azon kívül is csaknem mindenkit.

Amikor azonban végre meglátta, Tessa Wendel mély benyomást tett rá. Tanayama leírása egy középkorú, kétszer elvált nőről — amit aszott ajkát biggyesztve úgy közölt vele, mintha tudatosan egy kellemetlen feladatra készítené föl Fishert — egy szigorú arcú, kemény, ideges asszony képét idézte föl Fisherben, olyan asszonyét, aki vagy kiábrándult a férfiakból, vagy éhesen vadászik rájuk.

Tessa azonban már első pillantásra rácáfolni látszott ezekre az elképzelésekre. Termete csaknem megegyezett az övével, barna haját simára fésülve viselte. Rögtön észrevette, hogy eleven arcán gyakori a mosoly. Öltözéke üdítően egyszerű, mintha szándékosan kerülne minden cicomát. Sikerült megőriznie karcsúságát, és a termete meg lepően fiatalosnak hatott.

Fisher azon tűnődött, vajon miért kellett kétszer is elválnia.

Kész volt elhinni, hogy ő unt rá a férfiakra és nem fordítva, noha maga is jól tudta, hogy számtalan oka lehet a csalódásnak.

Úgy kellett intézni, hogy valamilyen társasági összejövetelen találkozzanak össze. Az a körülmény, hogy a Földről való, okozott némi nehézséget, minden telepen vannak azonban olyanok, akik ilyen-olyan mértékben a Föld zsoldjában állnak. Ezek között bizonyára akad olyan, aki „pályára állítja őt” — hogy a legtöbb telepen alkalmazott kifejezést használjuk.

Végre eljött az idő, amikor ő meg Wendel ott álltak egymással szemben, és az asszony tűnődő tekintetével lassan tetőtől talpig végigmérte őt, aztán föltette az elkerülhetetlen kérdést:

— Ugye ön, Mr. Fisher, a Földről való?

— Igen, dr. Wendel. És fölöttébb sajnálom, ha ez kellemetlen önnek.

— Miért lenne kellemetlen? Gondolom, megtisztogatták.

— De meg ám. Majd belehaltam.

— És mivégre vállalta a tisztogatást, hogy ide jöjjön?

Mire Fisher anélkül, hogy egyenesen a szemébe nézett volna, de azért kíváncsian lesve a hatást, rávágta:

— Azért, mert úgy hírlik, hogy az adeliai nők különösen szépek.

— És gondolom, most majd visszamegy, hogy megcáfolja ezt a híresztelést.

— Ellenkezőleg, hiszen éppen most bizonyosodtam meg róla.

— Tudja, ugye, hogy maga nagyon jópofa?

Fisher nem tudta, hogy mit értenek az adeliaiak „jópofán”, ám Wendel mosolyából arra következtetett, hogy az első társalgásuk jól sikeredett.

Csak nem azért, mert ellenállhatatlan? Hirtelen eszébe jutott, hogy Eugeniának sohasem játszotta meg az ellenállhatatlant. Az csak egy dologra kellett neki, hogy bekerüljön a körülményes rotori társaságba.

Fisher úgy látta, hogy az adeliai társadalom korántsem olyan körülményes, de azért jobban teszi, ha nem feszíti túl a húrt. Valahogy mégis mélabú vett rajta erőt.

33

Egy hónap elteltével Fisher és Wendel eléggé összemelegedtek ahhoz, hogy kettesben elmenjenek egy kisgravitációs tornaterembe. Fisher majdnem élvezte a gyakorlatokat, de csak majdnem, mivel sohasem tudta egészen megszokni az alacsony gravitáció mellett végzett tornagyakorlatokat, mindig kisebb űrbetegséget kapott tőlük.

A Rotoron kevesebb figyelmet szenteltek az ilyen dolgokra, és Fishert, mint nem bennszülött rotorit rendszerint amúgy is kizárták az ilyesmiből. (Ami nem volt éppen törvényes, ám a szokás gyakran erősebb a törvénynél is.) Lifttel mentek föl egy magasabb gravitációjú szintre, és Fisher gyomra azonnal kezdett rendbe jönni. Mindketten csak a minimális öltözéket viselték, és a férfi úgy érezte, az asszony ugyanúgy tudatában van az ő testének, mint ő az asszonyénak.

Miután lezuhanyoztak és belebújtak köpenyeikbe, elvonultak az egyik szeparéba és rendeltek maguknak némi harapnivalót.

— Ahhoz képest, hogy földi vagy, Crile — dicsérte meg Wendel —, nem is olyan rossz az alacsony g tornád. Jól érzed magad az Adelián?

— Te is tudod, Tessa, hogy jól. Egy Földlakó sohasem képes teljesen megszokni egy kis világot, a te jelenléted azonban bőven kárpótol mindenféle kellemetlenségért.

— Igen. Mi mást is várhatnék egy jópofa férfi szájából?

Melyik a jobb: az Adelia vagy a Rotor?

— A Rotor?

— Vagy a többi telep, amelyen megfordultál? Vagy soroljam fel mindet, Crile?

Fisher zavarba jött.

— Mi ez? Nyomozol utánam?

— Természetesen.

— Olyan érdekes lennék?

— Számomra mindenki érdekes, aki szinte kibújik a bőréből, hogy engem a bűvkörébe vonjon. Tudni akarom az okát.

Figyelmen kívül hagyva természetesen a szexet. Mert az magától értetődik.

— Akkor mi érdekeset találnék hát benned?

— Hátha te elárulod. Mit kerestél a Rotoron? Elég sokáig éltél ott ahhoz, hogy megnősülj, gyereked szülessen, aztán sietve megléptél onnan, még mielőtt a telep kereket oldott.

Attól féltél talán, hogy egész életedre a Rotoron rekedsz? Nem szerettél ott?

Fisher kezdte úgy érezni magát, mint akit vallatnak.

— Az igazat megvallva — ismerte el —, én nem nagyon szerettem a Rotoron, mivel ők se nagyon kedveltek engem, a Földlakót.

Semmi kedvem sem volt életem végéig másodrendű polgárként ottmaradni. Más telepek nem annyira ridegek hozzánk. Az Adelia sem.

— Csakhogy a Rotornak volt egy titka, nem igaz, amit rejtegetett a Föld elől? — jegyezte meg Wendel, kaján fénnyel a szemében.

— Titka? Gondolom, a hiperrásegítőre célzol.

— Igen, arra. És gondolom, te is arra vetetted ki a hálódat.

— Mármint én?

— Persze hogy te. No és megszerezted? Mert ugye, azért vettél feleségül egy rotori tudóst? — szögezte neki kacéran az asztalra könyökölve, állát a két öklén nyugtatva.

— Ő soha egy szót sem beszélt nekem a hiperrásegítésről — védekezett Fisher. — Félreismersz engem.

Wendel elengedte a füle mellett a védekezését.

— És most tőlem akarod megszerezni. Hogy akarsz hozzáfogni? El akarsz venni feleségül?

— Ha elvennélek, akkor megkapnám?

— Nem.

— Akkor hát, ugye, a házasság ugrik.

— Kár — mosolygott Wendel.

— Azért nyaggatsz ezekkel a kérdésekkel, mert hiperűrász vagy? — firtatta Fisher.

— Hol mondták neked, hogy mi vagyok én? Odahaza a Földön, mielőtt elindultál volna ide?

— A neved benne van az adeliai névjegyzékben.

— Szóval te is nyomoztál utánam? Furcsa egy pár vagyunk, nem igaz? Azt is észrevetted, hogy a nevem mellett az áll: „elméleti fizikus”?

— Ott föl vannak sorolva a munkáid is, és ha jó néhány címben ott szerepel az a szó, hogy „hipertér”, akkor joggal támad az emberben az a gyanú, hogy hiperűrász vagy.

— Igaz, ám mégiscsak elméleti fizikus vagyok, így az egész hipertér ügyet elméleti szempontból közelítem meg. Sose próbáltam aprópénzre váltani.

— De a Rotor megtette. Ez nem izgatott? Hiszen valakik a Rotoron megelőztek téged.

— Miért izgatott volna? Az elmélet érdekes, az alkalmazás már nem. Ha vennéd magadnak a fáradságot, és egy-két tanulmányomat is végigolvasnád, nemcsak a címeiket, akkor rájönnél, hogy kerek perec kijelentem: a hiperrásegítés nem éri meg a fáradságot.

— A rotoriaknak sikerült messze az űrbe elküldeniük egy szondát és tanulmányozni a csillagokat.

— A Távpróbára gondolsz? A segítségével a rotoriak több, viszonylag távoli csillagnak elvégezték a parallaxis méréseit, ám megérte-e mindez a költségeket? Milyen messzire jutott el a Távpróba? Mindössze néhány fényhónapnyira. Ez nem igazán nagy távolság. A Galaxishoz képest a Távpróba végső pontja és a Föld meg a köztük húzódó képzeletbeli vonal együttesen sem több egy pontnál az űrben.

— Ők többet is tettek, mint hogy útnak indították a Távpróbát — ellenkezett Fisher. — Az egész telep kereket oldott.

— Valóban. Ez 22-ben történt, vagyis már hat esztendeje.

És ma is csak annyit tudunk, hogy leléptek.

— Ez nem elég?

— Hogy lenne elég? Hová mentek? Vajon élnek-e még?

Egyáltalán lehetséges-e, hogy még életben vannak? Emberi lényeknek még sohasem kellett egy telep elszigeteltségében élniük. Mindig ott volt a közelükben a Föld meg a többi telep.

Képes néhány tízezer emberi lény egyedül a világmindenségben, egy parányi telep magányában fennmaradni? Fogalmunk sincs róla, vajon ez lélektanilag lehetséges-e? Én azt gyanítom, hogy nem.

— Szerintem ők azt a célt tűzték ki, hogy keressenek maguknak egy lakható világot. Nem hinném, hogy a telepen maradnának.

— Ugyan milyen világot találhatnának? Már hat éve úton vannak. Pontosan két csillag az, amelyet azóta elérhettek, ugyanis a hiperrásegítő átlagosan csupán a fény sebességével röpíti őket. Az egyik az Alfa Centauri, egy három csillagból álló rendszer, ezek közül az egyik egy vörös törpe, négy egész háromtized tényévre innen. A másik pedig a Barnard Csillaga, egy magányos vörös törpe, öt egész kilenctized fényévre innen. Négy csillag: egy napszerű, egy közel napszerű és két vörös törpe csillag. A két napszerű csillag egy viszonylag szoros kettős rendszer tagja, ezért valószínűtlen, hogy stabil pályán Földszerű bolygó keringene körülöttük. Ezeken túl hová mehetnének? Nincs semmi esélyük, Crile. Sajnálom. Tudom, hogy a feleséged meg a gyereked ott van a Rotoron, de nem fog sikerülni nekik.

Fisher hallgatott. Ő tudott valamit, amit a másik nem. Ő tudott a Szomszéd Csillagról — ám az is egy vörös törpe.

— Ezek szerint te lehetetlennek tartod a csillagközi utazást?

— Gyakorlati értelemben igen, ha csak a hiperrásegítésre kell hagyatkoznunk.

— Úgy mondod ezt, Tessa — kapott a szón Fisher —, mintha nem csupán a hiperrásegítésre kellene hagyatkoznunk.

— Meglehet, hogy csak arra. Nem is olyan régen még azt hittük, hogy ez is lehetetlenség, nem is beszélve arról, ami azon túl van. De legalább álmodozhattunk az igazi hipertéri repülésről és a valódi szuperluminális sebességekről. Ha olyan gyorsan repülhetnénk, amilyen gyorsan csak akarunk, és olyan távolságra, amilyenre csak kedvünk tartja, akkor a Galaxis vagy talán az egész Világegyetem egyetlen nagy Naprendszerré zsugorodna, és az egész a miénk lehetne.

— Szép álom, de megvalósítható-e?

— Azóta, hogy a Rotor meglépett, három konferenciát is tartottunk ebben az ügyben az összes telep részvételével.

— Csak a telepekkel? No és a Föld?

— A Földről is voltak ott megfigyelők, csakhogy a Föld manapság nem a fizikusok paradicsoma.

— No és milyen következtetésekre jutottak ezek a konferenciák?

Wendel elmosolyodott.

— Te nem vagy fizikus.

— Viszont kíváncsi vagyok. Hagyd el a nehéz részleteket.

De az asszony csak mosolygott.

Fisher ökölbe szorította az asztalon nyugvó kezét.

— Verd ki a fejedből, hogy én valamiféle titkos ügynök vagyok, és információt akarok kicselezni belőled. Nekem egy gyermekem van ott kint, Tessa. Azt mondod, hogy valószínűleg már nem él. De hátha mégsem pusztult el? Van remény rá…

Wendel arcáról eltűnt a mosoly.

— Bocsáss meg. Erre nem gondoltam. De légy praktikus. A lehetetlennel egyenlő megtalálni egy telepet egy akkora űrdarabban, amely a jelen pillanatban felér egy hat fényévnyi sugarú gömbbe! és az idő múlásával csak tovább tágul. Egy évszázadba került, mire rábukkantunk a tizedik bolygóra, holott az mérhetetlenül nagyobb, mint a Rotor, és összehasonlíthatatlanul kisebb űrdarabot kellett érte átfésülni.

— Örökké él a remény — mondta Fisher. — Lehetséges-e a hipertéri repülés? Igen vagy nem?

— Ha az igazat akarod hallani, a legtöbben azt mondják, hogy nem. Akadnak néhányan, akik elkenik a választ azzal, hogy nem tudják.

— Van olyan, aki hangos és egyértelmű igennel válaszol?

— Én egy ilyen embert ismerek. Én vagyok az.

— Te lehetségesnek tartod? — kérdezte Fisher őszinte meglepődéssel. — Te ezt nyíltan hangoztatod, vagy csak önmagadnak mered elsuttogni az éjszaka sötétjében?

— Cikket is írtam róla. Amelyiknek te csak a címét olvastad el.

Természetesen senki sem meri hangoztatni az egyetértését, és az is igaz, hogy már máskor is tévedtem, de azt hiszem, most igazam van.

— Akkor miért gondolja mindenki, hogy nincs igazad?

— Itt jön a neheze. Értelmezés kérdése az egész. A Rotor-féle hiperrásegítés, amit egyébként már minden telepen megértenek, azon a feltételezésen nyugszik, hogy a hajó sebességének a fény sebességéhez való viszonya szorozva az idővel egy olyan állandót eredményez, ahol a hajó sebességének és a fény sebességének a hányadosa nagyobb egy egésznél.

— Mit jelent ez?

— Ez azt jelenti, hogy ha túlléped a fénysebességet, minél gyorsabban haladsz, annál rövidebb ideig vagy képes fönntartani azt a sebességet, és annál hosszabb ideig vagy kénytelen a fénynél lassabban repülni, mielőtt ismét erőt gyűjtenél annak túlszárnyalására. A végeredmény az, hogy bizonyos távolságon belül az átlagsebességed összességében nem haladja meg a fény sebességét.

— No és?

— Ez úgy hangzik, mintha itt a bizonytalansági alapelv szólna közbe, és azt senki sem vitatja, hogy a bizonytalansági elvvel nem lehet kukoricázni. Ha valóban a bizonytalansági elv érvényesüléséről van szó, akkor elméletileg lehetetlennek látszik a valóságos hipertéri utazás, és a legtöbb fizikus egyetért ezzel az érvvel, a többiek pedig bizonytalanok. Én ellenben azt vallom, hogy ami itt érvényesül, az csak látszólag a bizonytalansági princípium, valójában azonban nem az, ezért lehetséges az igazi hipertéri utazás.

— El lehet a vitát dönteni?

— Aligha — rázta meg a fejét Wendel. — A telepeknek semmiképpen sem fűlik hozzá a foguk, hogy a közönséges hiperrásegítővel vándorútra keljenek. Senki sem akar a Rotor nyomdokába lépni és évekig vándorolni az űrben, ahol a végén a majdnem bizonyos halál várja őket. Másfelől viszont egyik telep sem hajlandó hihetetlen mennyiségű pénzt, anyagot és erőfeszítést befektetni egy olyan ügybe, amelyet a szakértők óriási többsége elméletileg eleve reménytelennek tart.

— És ez téged nem aggaszt? — hajolt előre az asztal fölött Fisher.

— Persze hogy aggaszt. Hiszen fizikus vagyok, és szeretném bebizonyítani, hogy a világról vallott felfogásom helyes. De el kell fogadnom, hogy a lehetőségeknek is vannak határai.

Óriási összegekre volna szükségem, de a telepek egy fityinget sem adnak.

— De Tessa, ha a telepek közönyösek is, a Földet érdekli a dolog — bármennyibe kerüljön is.

— Igazán? — kérdezte Tessa bágyadt mosollyal, és lassan, érzékien simogatni kezdte Fisher haját. — Tudtam, hogy a végén leszállunk a Földre.

34

Fisher megragadta Wendel kezét, és gyengéden elhúzta a hajáról.

— Ugye, nem ugrattál, amikor elmondtad a véleményedet a hipertéri utazásról?

— Eszemben sem volt.

— Akkor a Földnek szüksége van rád.

— Miért?

— Mert a Föld szert akar tenni a hipertéri utazásra, és te vagy az egyetlen jó nevű fizikus, aki azt lehetségesnek tartja.

— Ha te tudtad ezt, Crile, akkor mire kellett az egész hercehurca?

— Addig nem tudtam, amíg te el nem árultad. Az egyetlen dolog, amivel engem útnak indítottak, hogy te vagy a legragyogóbb élő fizikus.

— Persze, persze — csúfolódott Wendel. — És téged azért küldtek, hogy engem megszerezz?

— Engem azért küldtek, hogy rábeszéljelek.

— Rábeszélj, mire? Hogy a Földre menjek? Arra a túlzsúfolt, mocskos, nyomorgó, fékezhetetlen időjárás sújtotta bolygóra?

Micsoda csábító lehetőség!

— Hallgass rám, Tessa! A Föld nem mindenütt egyforma.

Lehet, hogy megvannak mindazok a bajok, de vannak rajta gyönyörű és békés részek is, és te csak ezeket fogod látni. Te nem is tudod igazán, milyen is az a Föld. Hiszen még sohasem jártál ott, nem igaz?

— Soha. Én az Adelián születtem és itt nőttem föl. Más telepeken már jártam, de a Földön még, hál’Istennek, soha.

— Akkor hát honnan is tudhatnád, milyen a Föld? Mit tudhatod te, milyen egy nagy világ? Egy igazi világ. Itt élsz bezárva, egy játékdobozban, néhány négyzetkilométeres felületen, egy maroknyi emberrel együtt. Itt élsz egy parányban, amit már régen föléltél, és ami már semmit sem kínálhat neked. Ezzel szemben a Föld több mint hatszázmillió négyzetkilométer felület.

Nyolcmilliárdnyi emberi lény.

Végtelen változatosság közülük sok nagyon rossz. Sok viszont nagyon jó.

— És egytől egyig nagyon szegény. És nincs tudományotok.

— Mert a tudósok és velük együtt a tudomány kivonultak a telepekre. Ezért van szükségünk rád és a többiekre. Gyere velem a Földre!

— Még most sem látom be, minek.

— Mert nekünk vannak céljaink, ambícióink, vágyaink. A telepeknek csak önteltségük van.

— Mire jók azok a célok és ambíciók és vágyak? A fizika drága szórakozás. Elismerem, hogy a Földön az egy főre jutó jövedelem alacsony. Egyenként lehet, hogy szegények vagyunk, nyolcmilliárdnyi ember azonban a szegénységéből is képes hatalmas összeget összeadni. Az erőforrásaink a pocsékolás ellenére is még mindig hatalmasak, és több pénzt és több munkaerőt tudunk mozgósítani, mint a± összes telepek együttvéve — ha olyasmire kell, aminek belátjuk a feltétlen szükségességét. Gyere a Földre, Tessa, és úgy fogunk bánni veled, hogy méltó legyen a legritkább erőforráshoz, ahhoz a ragyogó szellemhez, amelyre olyan nagy szükségünk van, és amelyet egyedül képtelenek vagyunk előteremteni.

— Nem vagyok Olyan biztos benne — húzódozott Wendel, hogy az Adelia el fog bocsátani. Lehet, hogy önelégült telep, de azért jól ismeri az agyvelő értékét is.

— Azt nem tilthatják meg, hogy részt vegyél a Földön egy tudományos tanácskozáson.

— Úgy érted, hogy ha egyszer ott vagyok, nem muszáj visszatérnem?

— A bánásmódra semmi panaszod nem lesz. Sokkal jobb körülmények között fogsz élni ott, mint itt. Minden óhajod, minden kívánságod… De mindennél fontosabb: te vezetheted a hipertértervet, és korlátlan eszközökkel rendelkezhetsz a kísérletekre, a tesztekre, a megfigyelésekre…

— Micsoda királyi csalétket vetsz elém!

— Mit kívánhatnál még ennél is többet? — kérdezte Fisher komolyan.

— Kíváncsi vagyok — tűnődött Wendel, miért küldtek ide téged? Egy vonzó férfit. Azt várták talán, hogy egy éltes fizikus asszonyságot vonj a horgodra, egy könnyen elcsábítható, kiéhezett nőszemélyt, akit úgy vonz a tested, akár a halat a horog?

— Nem tudhatom, Tessa, mi járt a fejükben azoknak, akik ide küldtek, de nekem nem ez, annyi biztos. Elég volt egy pillantást vetnem rád. Magad is jól tudod, hogy nem vagy éltes. És egy percig sem hiszem el, hogy könnyen elcsábítható vagy kiéhezett lennél. A Föld azt ajánlja föl neked, amiről egy fizikus csak álmodhat. Ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy-e vagy nő, ifjú vagy-e vagy öreg.

— Milyen kár! És mi van akkor, ha megmakacsolom magam, és nem vagyok hajlandó a Földre költözni? Mit vetnél be akkor mint utolsó érvet a meggyőzésemre? Leküzdenéd az undorodat, és a magadévá tennél?

Wendel összekulcsolta a karját pazar keblein, és talányosan nézett a férfira. Fisher minden szót gondosan megrágva azt mondta:

— Csak ismételni tudom, hogy nem tudhatom, mi járt a fejükben azoknak, akik ideküldtek. A szerelem nem volt az utasításaim között, de távol állt az én szándékaimtól is, jóllehet nyugodtan elhiheted, hogy ha mégis sor kerülne rá, egyáltalán nem éreznék undort. Biztos voltam benne, hogy te a fizikus szemszögéből mérlegelni fogod az ajánlat előnyeit, és lealacsonyítónak tartottam volna rád nézve minden olyan föltételezést, hogy ezenkívül még valami másra is igényt tartanál.

— Mennyire tévedsz — jelentette ki Wendel. — Én mérlegelni tudom az előnyöket egy fizikus szemszögéből, és kész vagyok elfogadni az ajánlatot, hogy a lehetőség folyosóin át nyomába eredjek a hipertérutazás pillangójának, ám nem akarok lemondani arról sem, amit te még be tudsz vetni a rábeszélés vonalán. Ide nekem az egészet!

— De…

— Röviden, ha engem akarsz, fizess meg értem. Vesd be az összes csáberődet, mintha megmakacsoltam volna magam, különben nem megyek a Földre. Mit gondolsz, miért vagyunk itt ebben a szeparéban? Mit gondolsz, mire valók a szeparék?

Kitornáztuk magunkat, lezuhanyoztunk, ettünk-ittunk egy kicsit, beszélgettünk, miután mindezekben némi örömünket leltük, eljött az ideje, hogy mást is megpróbáljunk.

Ragaszkodom hozzá. Vegyél rá, hogy a Földre menjek!

És az asszony ujjának érintése nyomán csábítón elhalványult a szeparéban a fény.

XVII. Biztonságos-e?

35

Insigna kényelmetlenül feszengett.

Siever Genarr ragaszkodott ahhoz, hogy Marlenét kérdezzék meg az ügyben.

— Te az anyja vagy, Eugenia — érvelt —, és nem tehetsz róla, hogy még mindig kislánynak tartod ót. Időbe telik, mire egy anya rájön, hogy nem abszolút uralkodó, a lánya pedig nem a tulajdona.

Eugenia Insigna elkerülte a férfi gyengéd pillantását.

— Ne leckéztess engem, Siever — tiltakozott. — Neked nincsen gyermeked. Könnyű fölényesnek lenni mások gyermekével szemben.

— Fölényesen hangzott, amit mondtam? Bocsáss meg.

Mondjuk azt, hogy engem nem köt úgy érzelmileg a kisbaba emléke. Én nagyon kedvelem a kislányt, de az én tudatomban ő csak úgy él, mint egy ragyogó elmével megáldott bimbózó fiatal nő. Hidd el Eugenia, hogy nagyon fontos ember. Van egy olyan különös érzésem, hogy sokkal, de sokkal fontosabb, mint te vagy én. Ezért ót is meg kell kérdeznünk.

— Elsősorban a biztonságáról kell gondoskodnunk — ellenkezett Insigna.

— Egyetértek, de ót is meg kell kérdeznünk, hogyan vigyázhatunk legjobban a biztonságára. Ha fiatal is, ha tapasztalatlan is, de azért hátha jobban tudja nálunk, mit kell tenni. Beszéljük meg magunk között, mint három felnőtt.

Ígérd meg, Eugenia, hogy nem fogsz visszaélni az anyai tekintélyeddel!

— Hogyan ígérhetnék ilyesmit? — fakadt ki Insigna elkeseredetten. — De beszélni fogunk vele.

Így most mindhárman ott ültek együtt Genarr leárnyékolt irodájában, és Marlene összeszorított ajakkal gyors pillantást vetett a két felnőttre, s szomorúan így szólt hozzájuk: — Nekem ez nem tetszik.

— Attól tartok, rossz hírt kell közölnünk veled — mondta Insigna. — Tessék, kertelés nélkül. Fontolgatjuk a Rotorra való visszatérést.

Marlene megdöbbent.

— De hát a fontos munkád, anyám! Nem hagyhatod félbe.

De úgy látom, nincs is szándékodban. Akkor nem értem.

— Marlene — mondta Insigna lassan és nyomatékkal. — Azt fontolgatjuk, hogy te visszatérsz a Rotorra. Csakis te.

Néhány percig mindenki hallgatott, miközben Marlene az arcukat vizsgálta. Aztán szinte suttogva megállapította:

— Komolyan gondoljátok. Nem tudom elhinni. Én nem akarok visszamenni a Rotorra. Soha többé! Az Erythro az én világom. Itt akarok élni.

— Marlene! — kezdte Insigna éles hangon.

Genarr fölemelte a kezét Insigna felé és a fejét ingatta. Az asszony elhallgatott, és Genarr vette át a szót:

— Miért ragaszkodsz annyira ahhoz, Marlene, hogy itt maradj?

— Csak — jelentette ki Marlene kereken. — Mint ahogy néha az ember megéhezik valamilyen ételre. Maga sem tudja meg-magyarázni. Én is éhes vagyok az Erythróra. Nem tudom, miért, de kívánom. Itt fölösleges minden magyarázat.

— Hadd mondja el az édesanyád, amit tudunk.

Insigna megfogta Marlene hideg és élettelen kezét, és a lelkére beszélt:

— Emlékszel, kislányom, mit mondtál nekem, mielőtt ide indultunk volna, a Pitt főbiztossal való beszélgetésetekről…

— Mit?

— Azt mondtad, hogy amikor beleegyezését adta, hogy fölmehetünk az Erythróra, valamit elhallgatott. Te sem tudtad volna megmondani, hogy mit, csak annyit éreztél, hogy valami kellemetlen, sőt gonosz dolgot.

— Igen, emlékszem.

Insigna habozott, miközben Marlene nagy, átható szemei megkeményedtek. Mintha maga sem volna teljesen tisztában azzal, hogy a legbelső gondolatai törnek napvilágra, ajka azt suttogta: „A szeme a fejemre villan. Keze a halántékánál.

Elhúzódik.” A suttogás elhalt, de az ajka tovább mozgott.

Aztán szinte magánkívül hangosan kitört:

— Csak nem gondolod azt, hogy valami baj van az elmémmel?

— Dehogy! — vágta rá Insigna gyorsan. — Épp ellenkezőleg.

Kedvesem, tisztában vagyunk vele, hogy nagyszerű elmével vagy megáldva, és azt szeretnénk, hogy ez meg is maradjon.

Arról van szó, hogy…

Marlene a legmélyebb gyanakvás kifejezésével hallgatta végig az erythrói pestis történetét, és a végén csak annyit mondott:

— Látom, anyám, hogy hiszel abban, amit most elmondtál, de az is lehet, hogy valaki félrevezetett téged.

— Éntőlem hallotta — mondta Genarr —, és én a személyes tapasztalatom alapján megerősíthetem, hogy ez a színtiszta igazság. Most pedig halljuk, hogy én is az igazat mondom-e.

Marlene rábólintott, de nem adta meg magát egykönnyen.

— Miért fenyeget engem különös veszély? Miért vagyok én nagyobb veszélyben, mint te vagy anyu?

— Mint ahogy az édesanyád mondta, Marlene… a pestisről azt tartják, hogy előszeretettel sújtja azokat a személyeket, akiknek mozgékonyabb az észjárásuk, élénkebb a fantáziájuk.

Egyes bizonyítékok alapján sokan azt tartják, hogy a közönségestől eltérő elmék fogékonyabbak a pestis iránt, és mivel a te agyadnál különlegesebbel még nem találkoztam, ezért lehetségesnek tartom, hogy te veszélyesen fogékony vagy a kórra. A főbiztos olyan utasítást adott, hogy neked szabad kezet kell adni az Erythrón, hogy kedvedre vizsgálódhass mindenütt, sőt, ha úgy akarod, még a Kupolán kívülre is kimehess. Első hallásra ez nagy jóindulatról tanúskodik, de nem azért akar-e kitenni a külvilág hatásának, hogy hátha így könnyebben levesz a lábáról a pestis?

Marlene látszólag közömbösen mérlegelte magában Genarr szavait.

— Hát nem látod, Marlene? — vette át a szót Insigna. — A főbiztos nem akar megölni téged. Eszünkbe sem jut ilyennel megvádolni őt. Mindössze működésen kívül akarja helyezni az agyadat, amely kényelmetlen a számára. Mert te könnyedén belelátsz a lelkébe, és olyasmit is megtudsz róla meg a szándékairól, amit titkolni szeretne — és ez neki nem hiányzik.

Ő a titkok embere.

— Ha Pitt főbiztos ártani akar nekem — szólalt meg végre Marlene —, akkor miért akartok visszaküldeni hozzá?

Genarr fölvonta a szemöldökét.

— De hiszen már megmagyaráztuk. Mert itt veszélyben forogsz.

— Mellette ugyanúgy veszélyben forognék. Mit tehetne még, ha igazán el akar pusztítani engem? Ha úgy hiszi, hogy itt elpusztulok, akkor itt nyugton fog hagyni. Akkor nem fog háborgatni többé, nem igaz? Legalábbis mindaddig, amíg itt vagyok.

— De a pestis, Marlene! A pestis! — Az anyja megpróbálta magához vonni a lányt, de az kisiklott a karjai közül.

— Én nem félek a pestistől.

— De hát épp most magyaráztuk…

— Bánom is én, mit magyaráztatok. Engem itt nem fenyeget veszély. Én ismerem az agyamat. Egész életemben együtt éltem vele. Én megértem őt. Nincs veszélyben.

— Légy belátó, Marlene! — erősködött Genarr. — Bármilyen szilárdnak érzed is az elmédet, a betegség és a hanyatlás ellen nincs bebiztosítva. Megtámadhatja az agyvelőgyulladás, kaphatsz epilepsziát, agydaganatot, és a végén utolérhet a szenilitás. Vajon kordában tudod-e tartani mindezeket a bajokat pusztán azzal a meggyőződéssel, hogy el fognak kerülni téged?

— Én nem ezekről a bajokról beszélek. Hanem a pestisről.

Ezt én nem fogom elkapni.

— Honnan vagy ebben olyan biztos, drágám? Hiszen még azt sem tudjuk, mi is az a pestis.

— Akármi is, engem nem fog megtámadni.

— Honnan tudhatod, Marlene? — kérdezte Genarr.

— Csak úgy tudom.

Insigna a türelme határához ért. Mindkét karjánál fogva megragadta Marlenét:

— Marlene, azt kell tenned, amit mondanak!

— Nem, anya. Te nem érted meg. Engem már a Rotoron is vonzott az Erythro. És most, hogy itt vagyok rajta, minden eddiginél erősebben vonz.

Itt akarok maradni.

Itt biztonságban leszek. Nem akarok visszamenni a Rotorra. Ott kevésbé leszek biztonságban.

Genarr fölemelte a kezét, hogy beléfojtsa Insignába a kitörni készülő szót.

— Kompromisszumot ajánlok, Marlene. Édesanyád azért van itt, hogy elvégezzen bizonyos csillagászati megfigyeléseket. Ez még eltart egy ideig. Ígérd meg, hogy amíg ő el lesz foglalva, te nem hagyod cl a Kupolát, megteszel minden ésszerű óvintézkedést, és időnként vizsgálatnak veted alá magad. Ha semmi változást sem találunk agyad működésében, akkor nyugodtan kivárhatod a Kupola alatt, amíg édesanyád elvégzi a munkáját, és akkor újból elővesszük a dolgot.

Megegyeztünk?

Marlene elgondolkodva lehajtotta a fejét. Aztán azt mondta:

— Rendben van. De anyu, nehogy azt állítsd, hogy végeztél, amikor még nem fejezted be a munkád. Én tudni fogom. És eszedbe ne jusson összecsapni! Mert ezt is tudni fogom.

Insigna a homlokát ráncolta.

— Nem foglak becsapni, Marlene, és ne hidd, hogy akár a te érdekedben is lejjebb engedem a tudományos mércét.

— Bocsáss meg, anyu. Tudom, hogy az idegeidre megyek.

Insigna mélyet lélegzett.

— Ezt nem tagadom, de akár az idegeimre mégy, akár nem, te az én kislányom vagy, Marlene. Szeretlek, és biztonságban akarlak tudni. Nos, hogy látod, hazudok?

— Nem, anyu, nem hazudsz, de kérlek, higgy nekem, ha azt mondom, hogy biztonságban vagyok. Amióta itt élek az Erythrón, boldog vagyok. A Rotoron sohasem voltam boldog.

— És miért vagy boldog? — firtatta Genarr.

— Nem tudom, Siever bácsi. De elég az, ha az ember boldog, nem igaz? Még ha nem tudja is megmondani, hogy miért.

36

— Fáradtnak látszol, Eugenia — mondta Genarr.

— De nem testileg, Siever. Megviselt ez a számításokkal teli két hónap. Nem is tudom, hogy boldogultak az űrkorszak előtt a csillagászok azokkal a kezdetleges számítógépeikkel. Ha elképzelem, hogy Keplernek még az sem volt, és az égitestek mozgástörvényeit pusztán a logaritmus segítségével dolgozta ki, és még szerencsésnek mondhatta magát, mert éppen akkor találták föl a logaritmust.

— Elnézést a naiv föltételezésért, de én azt hittem, hogy manapság a csillagászok egyszerűen kiadják a műszereiknek az utasítást, aztán lefekszenek aludni, és amikor néhány óra múlva fölébrednek, mindent ott találnak szépen kinyomtatva és glédába rakva az íróasztalukon.

— Bárcsak úgy lenne! Ez a munka azonban más. El tudod képzelni, mekkora pontossággal kellett nekem kiszámítani a Nemezis és a Nap egymáshoz viszonyított sebességét, hogy meg tudjam állapítani, pontosan hol és mikor kerülnek legközelebb egymáshoz? Van róla fogalmad, milyen parányi mérési hiba is elegendő ahhoz, hogy úgy tűnjék, a Nemezis nem fog ártani a Földnek, holott a valóságban el fogja pusztítani, és fordítva? Akkor is bőven kijutna a munkából — folytatta Insigna hevesen —, ha a Nemezisen meg a Napon kívül egyéb csillag nem is léteznék a világmindenségben, csakhogy ott vannak a közeli csillagok, és mindegyik mozgást végez. Közülük legalább egytucatnyi elég nagy tömegű ahhoz, hogy parányi hatással legyen a Nemezisre vagy a Napra, vagy mindkettőre. Ez a parányi hatás is elegendő viszont ahhoz, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk, bármelyik irányban több millió kilométeres eltéréssé halmozódjék föl. És a pontos eredményhez megközelítő pontossággal ismerni kell minden egyes csillag tömegét, helyzetét, sebességét.

Ez egy tizenöt ismeretlenes, hallatlanul bonyolult egyenlet, Siever. A Nemezis szépen át fog sétálni a Naprendszeren, és több bolygóra is észrevehető hatást fog gyakorolni. Sok minden függ persze attól, hogy az egyes bolygók pályájuk melyik pontján tartózkodnak éppen a Nemezis áthaladásakor, mennyire mozdítja ki őket a Nemezis vonzereje, és mennyire befolyásolja ez az elmozdulás a többi bolygóra gyakorolt hatásukat. No és persze a Megas hatását is számításba kell venni.

— No és milyen végeredményre jutottál, Eugenia? — kérdezte Genarr komoran.

— Azzal számolok, hogy a Föld pályája a mostaninál egy szikrányival excentrikusabbá válik, a kistengelye valamelyest megrövidül a jelenlegihez képest.

— Ez mit jelent?

— Azt jelenti, hogy a Föld túlságosan forró lesz ahhoz, hogy lakható legyen. — És mi fog történni a Megasszal meg az Erythróval?

— Mérhetően semmi. A Nemezis-rendszer jóval kisebb, mint a Naprendszer, ezért erősebb benne az összetartó erő. Itt semmi sem fog észrevehetően kizökkenni, a Földön azonban annál inkább.

— Mikor következik ez be?

— Ötezer-huszonöt — plusz-mínusz tizenöt — év múlva a Nemezis eléri a legközelebbi pontot. A hatás szét fog húzódni arra a húsz-harminc évi időtartamra, amely alatt a Nemezis és a Nap közeledik, majd távolodik egymástól.

— Lehet számítani összeütközésre vagy ilyesmire?

— Ennek szinte nulla az eshetősége. Legalábbis ami a nagyobb testeket illeti. De persze egy Nap körüli kisbolygó eltalálhatja az Erythrót, vagy a Nemezis egyik kisbolygója a Földet.

Ennek minimális az esélye, bár ha mégis bekövetkezne, az katasztrofális következményekkel járna a Földre nézve. Ezt azonban képtelenség előre kiszámítani addig, amíg a két csillag elég közel nem kerül egymáshoz.

— De a Földet mindenesetre ki kell üríteni, nem igaz?

— Ó, igen.

— Erre azonban még van ötezer évük.

— Ötezer év nem is olyan sok arra, hogy nyolcmilliárd ember elszállítását elvégezzék. Figyelmeztetnünk kell őket.

— Figyelmeztetés nélkül, maguktól nem fognak rájönni?

— Lehet, de ki tudja, mikor? Ám még ha elég hamar rájönnének is, akkor is át kellene adnunk nekik a hiperrásegítés technikáját. Enélkül nem mennek semmire.

— Biztos vagyok benne, hogy erre is rá fognak jönni maguktól, és talán nem is olyan sok idő múlva.

— És ha nem?

— Azt is biztosra veszem, hogy egy évszázad sem kell hozzá, és helyreáll a kommunikáció a Rotor és a Föld között.

Elvégre ha a közlekedésben birtokunkban van a hiperrásegítés, akkor idővel a távközlésben is hasznosítani tudjuk. Vagy akár egy telepet is visszaküldhetünk a Földhöz, és még akkor is marad elég idejük.

— Mintha Pittet hallanám.

Genarr elnevette magát.

— Neki is lehet egyszer igaza.

— De ő nem akar kapcsolatba lépni. Tudom.

— Az sem lehet, hogy mindig az ő akarata érvényesüljön.

Példa rá ez a Kupola az Erythrón, pedig mennyire ellenezte.

Azután még ha nem sikerülne is meggyőznünk abban a dologban, ő sem fog örökké élni. Úgyhogy Eugenia, most még fölösleges túlságosan aggódnod a Földért. Van ennél égetőbb gondunk is. Marlene tudja, hogy hamarosan befejezed itt a munkád?

— Hogyne tudná! Úgy látszik, még a pontos dátumot is elárulja az, ahogy a kabátujjamat végigsimítom vagy a hajamat megfésülöm.

— Ugye, napról napra érzékenyebb lesz?

— Igen. Te is észrevetted?

— De még mennyire. Ez alatt a rövid idő alatt is, amióta ismerem.

— Azt hiszem, ez részben a korával függ össze. Úgy nő az érzékenysége, mint ahogy a melle növekszik. Aztán meg élete nagy részében megpróbálta elleplezni ezt a képességét, mert vagy nem tudta, mit kezdjen vele, vagy mert kellemetlenség érte miatta. És most, hogy már nincs mitől félnie, mintegy a felszínre tört és kibontakozott ez a képessége.

— Avagy, ahogy ő mondja, valami miatt jól érzi magát az Erythrón, és az öröm jótékonyan hat az érzékenységére.

— Sokat gondolkoztam ezen, Siever — mélázott Insigna. — Távol áll tőlem, hogy a bogaraimmal háborgassalak. Én hajlamos vagyok arra, hogy mindenből — Marlenéből, a Földből — nagy ügyet csináljak. De mit gondolsz: nincs hatással rá az Erythro? Mármint negatív értelemben? Mit gondolsz, nem lehetséges, hogy megérintette őt a pestis, és ezért ez a felfokozott érzékelő-képessége?

— Ezt lehetetlen megmondani, Eugenia, ám ha a felfokozott érzékelő-képessége a pestis hatása volna is, ez láthatóan egy csöppet sincs kihatással az értelmi állapotára. Azt viszont állíthatom, hogy egész ittlétünk alatt soha senki, aki megkapta a pestist, nem mutatott föl olyan tüneteket, amelyek a legkisebb mértékben is emlékeztettek volna Marlene képességére.

Insigna megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Köszönöm. Ez megnyugtató. És azt is köszönöm, hogy olyan gyöngéden és barátilag bánsz Marlenével.

Genarr ajka kis féloldalas mosolyra húzódott.

— Nem esik nehezemre. Nagyon kedvelem őt.

— Ezt olyan természetesen mondod. Pedig ő nem valami szeretetre méltó teremtés. Ezt én tudom, még ha az anyja vagyok is.

— Én viszont szeretetre méltónak találom. Mindig jobban kedveltem a nőkben az észt, mint a szépséget — hacsak a kettő nem járt együtt, mint tenálad, Eugenia…

— Húsz évvel ezelőtt talán — sóhajtott föl Eugenia.

— Az én szemem együtt öregedett a te testeddel, Eugenia.

Az nem vesz észre semmilyen változást. Számomra azonban közömbös, hogy Marlene nem szép. Viszont nagyon intelligens, még ha az érzékenységét nem számítjuk is.

— Igen, ez így igaz. Ez vigasztal engem, ha már nagyon a terhemre van. — Hát ami azt illeti, Marlenével lesznek még gondjaid.

— Hogy érted ezt? — kapta föl a fejét Insigna.

— A kislány kerek perec a tudtomra adta, hogy a Kupolával nincs minden elintézve. Azt akarja, hogy mihelyt te bevégezted a munkádat, kitehesse a lábát a bolygó felszínére.

Ehhez ragaszkodik.

Insigna rémült tekintettel meredt a férfira.

XVIII. A fénysebességen túl!

37

A Földön eltöltött három év meglátszott Tessa Wendelen.

Vonásai kissé nyersebbek lettek. Teste némileg elnehezült. Kis tokát növesztett, és a szeme alatt sötét árnyékok jelentek meg.

Mellei veszítettek feszességükből, dereka megvastagodott.

Crile Fisher tudta, hogy Tessa már a negyvenes évei végét tapossa, és hogy öt évvel idősebb nála. A koránál azonban nem látszott öregebbnek. Még mindig illett rá a tűzrőlpattant menyecske jelző (ahogy valaki jellemezte őt), ám most már nem tévesztené ót össze egy harmincas éveiben járó fiatal nővel, mint akkor, amikor először találkozott vele az Adelián.

Ezzel Tessa is tisztában volt, és éppen az elmúlt héten tett emiatt szemrehányást a férfinak.

— Te vagy az oka, Crile — panaszkodott egyik éjszaka, amikor egymás mellett feküdtek az ágyban (úgy látszik, ez volt az az idő, amikor a legjobban bántotta öt az öregedés).

Te ráztál át engem a Földdel. „Micsoda nagyszerű” — mondtad.

„Milyen hatalmas.” A változatosság. Mindig valami új, kimeríthetetlen.

— No és nem az? — kérdezte a férfi, jól tudva, hogy mi bántja leginkább az asszonyt, de hagyta, hogy folytassa a szemrehányást.

— A gravitációról aztán ezt nem állíthatod. Az egész fölfújt, lehetetlen bolygón ugyanaz a nehézségi erő. Fönn a levegőben, lenn a bányában, itt is, ott is, mindenütt egy g, egy g, egy g. Megöli az embert az egyhangúság.

— Ennél jobbat nem ismerünk, Tessa.

— De te igen. Te jártál a telepeken. Ott kedvedre válogathatsz a gravitációs szintek között. Tornázhatsz alacsony gravitáció mellett.

Időnként könnyíthetsz a szöveteidet érő terhelésen. Hogy lehet enélkül élni?

— Mi itt a Földön is végzünk testgyakorlatokat.

— No ne mondd — ilyen nehézségi erő mellett, amikor örökké úgy érzed, hogy ólomból van a tested. Mást sem csináltok, mint a testsúlyotokkal birkóztok, ahelyett hogy hagynátok az izmaitokat egymásnak feszülni. Hol tudtok ti szökellni, hol tudtok ti repülni, hol tudtok ti lebegni? Vagy belevetni magatokat a nagyobb nehézségi térbe, Onnan a kisebbe? Ez az ólomsúly minden porcikátokat húzza-cibálja lefelé, így aztán nem csoda, hogy görnyedtek lesztek, ráncosak, vének. Elég, ha rám nézel. Nézz csak rám!

— Le sem veszem rólad a szemem — jelentette ki Fisher ünnepélyesen.

— Akkor inkább ne nézz rám. Mert különben ki fogsz dobni.

Ha pedig kidobsz, én visszaköltözöm az Adeliára.

— Nem fogod megtenni. Mit csinálnál ott, miután kitornáztad magad az alacsony gravitációban? Hiszen a kutatómunkád, a laboratóriumaid, a csapatod mind itt vannak a Földön.

— Fogom magam, és összehozok egy új csapatot.

— No és az Adelia meg fogja neked adni mindazt a támogatást, amit itt már megszoktál? Aligha. El kell ismerned, hogy a Föld nem fukarkodik semmivel, hogy megkapsz tőle mindent, amit csak kérsz. Nem volt igazam?

— Még hogy igazad volt-e? Te csaló! Azt sem árultad el nekem, hogy a Föld már birtokában volt a hiperrásegítésnek.

Azt sem mondtad meg, hogy már fölfedezték a Szomszéd Csillagot. Sőt eltűrted, hogy én a Rotor-féle Távpróba haszontalanságáról prédikáljak, és egy szóval se jelezted, hogy azok egy-két parallaxison kívül valami mást is fölfedeztek. De te csak, mint egy szívtelen kutya, ültél ott, és a képembe nevettél.

— Én elmondtam volna, Tessa, de mi lett volna, ha te úgy döntesz, hogy nem jössz a Földre? Nem adhattam ki a titkot.

— És miután már itt voltam a Földön?

— Amikor dolgozni kezdtél, de csak akkor, mindent elmondtunk neked.

— Helyesebben ők elmondták nekem, és hagyták, hogy én, mint egy ostoba liba, ott maradjak leesett állal. Te legalább célozhattál volna rá, hogy mégse tűnjek olyan komplett idiótának. Meg tudtalak volna ölni, de hát mit tehettem? Beléd habarodtam. Ezt te is nagyon jól tudtad, amikor galádul elcsábítottál a Földre.

Kedvelt játéka volt ez az asszonynak. Fisher jól tudta benne a maga szerepét.

— Még hogy én elcsábítottalak? Te ragaszkodtál hozzá.

Másként hallani sem akartál a Földről.

— Hazug kutya. Erőszakkal letepertél. Megerőszakoltál, alávalóan és kíméletlenül. És most is azon mesterkedsz.

Látom azokban a gyalázatos, kéjsóvár szemeidben.

Már hónapok teltek el azóta, hogy az asszony utoljára eljátszotta ezt a játékot, és Fisher azt is tudta, hogy ez nála a szakmai megelégedettség jele. Később meg is kérdezte tőle:

— Hogy halad a munkád?

— Azt hiszem, jól — felelte Tessa pihegve. — Holnapra előkészítettem egy bemutatót a te rozzant aggastyán földid, Tanayama számára. Úgy hajszolt engem, akár egy hajcsár.

— Hajcsárnak valóban hajcsár.

— És tökfej. Azt hihetné az ember, hogy ha egy társadalom nem ismeri is a tudományt, legalább konyít valamit a tudományhoz, annak működéséhez. Ha reggel az ember kezébe nyomnak egymillió egyetemes kreditet, akkor ne várják azt, hogy még aznap estére kézzelfogható eredményt kapnak érte. Legalább várnák meg a következő reggelt, és hagynák meg az éjszakát a munkára. Tudod, mit mondott, amikor utoljára beszéltünk, és közöltem vele, hogy tudok neki mutatni valamit?

— Nem én, ezt még nem mondtad el. Mit mondott?

— Elvárhatná az ember, hogy azzal fogadja: „Csodálatos, hogy rövid három év alatt sikerült ilyen meghökkentően új dolgot kimunkálnia. Fogadja érte mély hálánkat és végtelen nagyrabecsülésünket.” Ugye, te is ilyesmit várnál?

— Nem én; ha ezer évig élnél, se hallanál ilyesmit Tanayama szájából. Mégis, mit mondott?

— Azt mondta, hogy „három év után végre fel tud mutatni valamit. Remélem is. Mit gondol, meddig élhetek még? Mit gondol, azért támogattam, azért pénzeltem magát, és azért adtam maga mellé egy egész hadseregnyi asszisztenst és munkást, hogy akkor álljon elő valamivel, amikor én már a sírban leszek és nem láthatom?” Pontosan ezt mondta, és hidd el, a legszívesebben várnék a demonstrációval, amíg elpatkol, de hát szerintem a munka előbbre való.

— Tényleg van olyasmi, amivel be tudod tömni a száját?

— Mindössze a szuperluminális repülés.

Az igazi, fénysebességnél gyorsabb repülés, és nem az a szuperrásegítős hülyeség. Kezünkben van valami, ami kitárja előttünk a világmindenség kapuját.

38

Azt a helyet, ahol Tessa Wendelnek a világmindenséget felforgató kutatócsapata dolgozott, már azelőtt előkészítették számára, mielőtt a Földre költözött volna. Egy hatalmas hegyi erőd belsejében, teljesen elzárva a Föld nyüzsgő népességétől, valóságos kutatóvárost építettek benne.

És most Tanayama is itt ült egy motoros székben. Csak a keskeny szemhéjak alól élénken ide-oda villogó szemeiben látszott élet.

Nem mintha ő lett volna a Föld kormányában a legrangosabb figura, sőt még a jelenlévők között sem volt az első, ám ő volt és még most is ő a terv motorja, és ezért mindenki gépiesen előreengedte. Egyedül Wendel nem hagyta magát megfélemlíteni.

— Mit fogok látni, doktornő? Egy hajót? — fordult oda az asszonyhoz reszelős, suttogó hangon.

Hajónak természetesen nyoma sem volt.

— Nincs hajó, igazgató úr — felelte Wendel. — A hajókig még évek kellenek. Én csak egy demonstrációval szolgálhatok, de ez is nagyon izgalmas. Először lesz tanúja egy valódi szuperluminális repülés nyilvános bemutatásának, amely messze túlmutat a hiperrásegítés technikáján.

— Hogy fog ez megtörténni?

— Úgy tudom, igazgató úr, hogy ön már kapott némi eligazítást.

Tanayama hangosan köhécselni kezdett, és időbe telt, mire visszanyerte a lélegzetét.

— Megpróbálták, de én magától akarom hallani. — Gonosz fénnyel csillogó szemét az asszonyra szögezte. — Maga itt a főnök. A maga tervéről van szó. Magyarázza el.

— Az elméletét nem tudom kifejteni. Kevés hozzá az idő, igazgató úr. Meg nem is akarom önt fárasztani.

— Hagyjuk az elméletet! Mi az, amit látni fogok?

— Amit látni fog, az két kocka alakú üvegtartály.

Mindkettőben tökéletes vákuum.

— Minek a vákuum?

— A szuperluminális repülést csakis légüres térben lehet elkezdeni, igazgató úr. Különben a fénysebességnél gyorsabb haladásra kényszerített tárgy anyagot ragadna magával, s ezzel megnövelné az energiaszükségletet és lecsökkentené az irányíthatóságot. A végponton is vákuumnak kell lennie.

Különben a kimenetel katasztrofális lenne, minthogy…

— Hagyja a „minthogyot”. Ha ez a maga szuperluminális repülése vákuumban kell, hogy kezdődjék és végződjék, akkor hogy az ördögbe vesszük hasznát?

— Előbb a megszokott módon kell kirepülnünk az űrbe, onnan átrukkolunk a hipertérbe, és ott is maradunk. És amikor megérkezünk az úticélunk közelébe, ott ismét átmegyünk a normális térbe, és a szokásos módon fejezzük be az utat.

— Ez elég sok idő.

— Még a szuperluminális repülés sem képzelhető el egy pillanat alatt, ám hálátlanság lenne az idő miatt morogni, ha, mondjuk, egy, a Naprendszertől negyven fényévnyire lévő csillaghoz negyven év helyett mindössze negyven nap alatt érünk el.

— Rendben van. Itt van ez a két üvegkocka. És aztán?

— Ez csak a holografikus vetületük. A valóságban háromezer kilométerre vannak egymástól, a földgömb más-más részén, egy-egy sziklabarlangban. Tiszta vákuumban a fénysugár a másodperc egyezred része — egy millisecundum — alatt érne el egyiktől a másikig. Természetesen mi nem fényt használunk.

A bal oldali kocka közepén egy erős mágneses mező egy apró gömböt lebegtet, amely valójában egy parányi hiperatommotor. Ott ni, látja, igazgató úr?

— Valamit látok ott — felelte Tanayama. Ez minden?

— Ha jól figyel, észre fogja venni, hogy a gömb eltűnik. Már folyik a visszaszámlálás.

A számlálás ott suttogott mindegyikük fülében, és amikor a nullához ért, az egyik kockából eltűnt, és a másikban megjelent a gömböcske.

— Ne feledje — figyelmeztette Wendel —, hogy ezek a kockák a valóságban háromezer kilométerre vannak egymástól. Az időmérő szerkezet azt mutatja, hogy az eltűnés és a megjelenés között valamivel több, mint tíz mikrosecundum telt el, ami azt jelenti, hogy a sebesség csaknem elérte a fénysebesség százszorosát.

— Honnan tudhatom ezt? — nézett föl Tanayama. — Lehet, hogy az egész csak egy trükk, hogy becsapjanak egy hiszékeny öregembert.

— Igazgató úr — jelentette ki Wendel sértődötten —, több száz hírneves tudós van itt jelen, köztük sokan a Földről.

Készségesen megmutatnak önnek mindent, amire kíváncsi, készek elmagyarázni a műszerek működését. Nem fog itt semmit találni, csak tisztességes, jól végzett tudományos munkát.

— Mondjuk, minden úgy van, ahogy maga mondja. Akkor mi van? Egy parányi gömböcske. Egy pingponglabda, amelyik megtesz néhány ezer kilométert. Ez minden, három esztendő után?

— Aminek ön a tanúja volt, több, mint amit bárki is joggal elvárhatott. Lehet, hogy amit ön látott, az nem nagyobb egy pingponglabdánál, és ez csak háromezer kilométert tett meg, de ez ugyanolyan valódi szuper luminális repülés volt, mintha egy űrhajó szállt volna innen a fénysebesség százszorosával az Arcturushoz. Amit ön látott, azaz emberiség történetének első nyilvános szuperluminális repülése. De én az űrhajót akarom látni.

— Erre még várnia kell.

— Nekem nincs időm. Nekem nincs időm — hörögte Tanayama reszelős, suttogó hangján. Ismét erőt vett rajta a köhögési roham.

Wendel pedig odasúgta neki, hogy csak ő hallhatta:

— Még az ön akarata is kevés ahhoz, hogy kimozdítsa sarkaiból a világegyetemet.

39

A hivatalos személyiségeknek szentelt három nap nagy nehezen eltelt a nem hivatalosan Hyper Citynek nevezett intézményben, és a siserehad végre eltávozott.

— Még így is rámegy vagy további két-három nap — panaszkodott Tessa Wendel Crile Fishernek —, mire visszazökkenünk a rendes kerékvágásba, és teljes erőbevetéssel dolgozni tudunk. Micsoda gonosz vénember — tette hozzá keserves sóhajjal.

Fishernek nem volt nehéz Tanayamára vonatkoztatnia a kirohanást.

— Beteg öregember — próbálta mentegetni.

Wendel dühös pillantást lövellt feléje.

— Csak nem akarod megvédelmezni?

— Csak megállapítom a tényt, Tessa.

Az asszony feddőn fölemelte az ujját.

— Egész biztos, hogy ez a nyomorult vén porhüvely már akkor is ugyanolyan esztelen bolond volt, amikor még nem volt beteg vagy nem volt vén. Mióta is vezeti a Hivatalt?

— Régi bútordarab. Több mint harminc éve. Azt megelőzően pedig legalább annyi ideig ő volt az első helyettes és mint ilyen, legalább három vagy négy névleges igazgató mögött a tényleges hatalom. És akármilyen beteg vagy öreg is lesz, a halála napjáig ő marad az igazgató — vagy még három napig utána is, amíg az emberek meg nem győződnek róla, hogy többé nem támad föl.

— Azt hiszed, hogy ez tréfadolog.

— Nem én, de hát mi mást tehet az ember, mint hogy nevet, látván, hogy egy ember, akinek még hivatalos hatalmi pozíciója sincs, sőt az emberek többsége még azt sem sejti, hogy a világon van, csaknem fél évszázadon át félelemben és függőségben tartott a kormányban mindenkit csak azzal, hogy mindenkiről ismert valamilyen szennyes titkot, amelyet kész volt gondolkodás nélkül föl is használni ellene.

— És eltűrik őt?

— Hát persze. Nincs olyan ember a kormányban, aki kockáztatni merné a karrierjét azzal, hogy megpróbál gáncsot vetni Tanayamának.

— Még most sem, amikor már kicsúszóban van a gyeplő a kezéből?

— Ebben tévedsz. Lehet, hogy a halál majd kiüti a kezéből a gyeplőt, de az utolsó leheletéig makacsul markolni fogja. Még akkor is, amikor a szíve már megszűnt dobogni.

— Mi hajtja az ilyen embereket? — tűnődött Wendel fintorogva. — Miért nem vonulnak vissza még idejében, hogy békésen átadhassák lelküket a halálnak?

— Tanayama aztán nem! Soha. Nem mondhatnám, hogy bizalmas viszonyban vagyok vele, de az elmúlt tizenöt évben egyszer-másszor összehozott vele a sors, és mindannyiszor alaposan megégettem magam. Ismertem őt, amikor még buzgott benne az életerő, de mindig tudtam, hogy sohasem fogja leállítani magát. Hogy feleljek az előbbi kérdésedre, minden embert más-más dolog hajt, egy azonban biztos:

Tanayamát a gyűlölet mozgatja.

— Ebben van valami — bólintott Wendel. — Ez lerí róla. Egy ilyen gyűlöletes ember csak gyűlölni képes. De mit gyűlöl annyira Tanayama?

— A telepeket.

— Igazán? — Úgy látszik, Wendelnek eszébe jutott, hogy ő maga is egy telepes az Adeliáról. — Én arra sem emlékszem, hogy bármelyik telepesnek lett volna egyetlen j6 szava is a Földről. És te is jól tudod, milyen véleménnyel vagyok egy olyan helyről, ahol mindig egyforma a nehézségi erő.

— Én, Tessa, nem az ellenszenvről vagy az undorról, vagy a megvetésről beszélek. Hanem a vörösen izzó vak gyűlöletről.

Csaknem minden Földlakó ellenszenvet érez a telepek iránt.

Mert el vannak látva minden földi jóval. Csendesek, nem zsúfoltak, kényelmesek, középosztály jellegűek. Bővelkednek élelemben, bőven jut idő pihenésre, nincs viszont rossz időjárás, szegénység. Vannak robotjaik, amelyeket illendően elrejtenek szem elől. Csak természetes, hogy azok az emberek, akik kisemmizettnek érzik magukat, ellenszenvet táplálnak azok iránt, akiknek láthatóan megvan mindenük.

Tanayama esetében azonban aktív, sistergő gyűlöletről van szó. Meg vagyok győződve róla, hogy a legszívesebben egytől egyig elpusztítaná a telepeket.

— De miért, Crile?

— Szerintem nem azok a dolgok bántják a csőrét, amelyeket az előbb fölsoroltam. Ami igazán elviselhetetlen számára, az a telepek kulturális egyöntetűsége. Érted, mit akarok mondani?

— Nem én.

— A telepek maguk válogatják össze lakóikat. Csupa magukhoz hasonlót. Minden telepen azonos a kultúra, sőt bizonyos mértékig még az emberek külső megjelenése is.

Ezzel szemben a Föld mindig is a különféle kultúrák vad keveréke volt, amelyek mind kölcsönösen gazdagítják egymást, versenyeznek egymással, gyanakszanak egymásra.

Tanayama sok más Földlakóval egyetemben — mint például én is — ebben a sokféleségben az erő forrását látja, és úgy véli, hogy a telepek kulturális egyöntetűsége meggyengíti őket, és hosszú távon megrövidíti az életüket.

— De hát miért gyűlöli valaki a telepeket olyasmiért, amit hátrányosnak tart a számukra? Tanayama azért gyűlölne bennünket, mert jobb sorban élünk és mert rosszabb sors vár ránk? Ennek se füle, se farka.

— Miért is lenne? Ki az, aki gyűlöletre adná a fejét, ha mindent be lehetne világítani az értelem fényével? Az is lehet — de csak lehet —, hogy Tanayama attól fél, a telepek túlságosan jól sikerülnek, és bebizonyítják, hogy a kulturális egyöntetűség végül is jó dolog. Vagy talán úgy véli, hogy a telepek ugyanolyan ádázul fenekednek a Földre, mint amilyen ádázul ő a telepek pusztulására tör. A Szomszéd Csillag mélységesen feldühítette.

— Az a tény, hogy a Rotor fölfedezte a Szomszéd Csillagot, és bennünket nem értesített róla?

— Ennél is rosszabb. Eszükbe sem jutott figyelmeztetni bennünket, hogy az a Naprendszer felé száguld.

— És ha ők sem tudták?

— Tanayama ezt sohase hinné el. Szerintem meg van győződve arról, hogy ők tudták, de szándékosan elmulasztották a figyelmeztetésünket abban a reményben, hogy a felkészületlen Föld vagy legalábbis a földi civilizáció megsemmisül.

— Kiderült már, hogy a Szomszéd Csillag eléggé megközelít bennünket ahhoz, hogy kárt okozzon? Ilyesmit én nem hallottam. Úgy tudom, hogy a legtöbb csillagász szerint eléggé messze fog elhaladni tőlünk, és alig lesz ránk hatással. Vagy te másként tudod?

Fisher megvonta a vállát.

— Nem én, de szerintem Tanayama gyűlöletét csak tovább táplálja, hogy azt hiszi, veszély fenyeget bennünket. És innen csak egy lépés logikailag, hogy mindenáron szert kell tennünk a szuperluminális repülésre, ha találni akarunk valahol egy, a Földhöz hasonló bolygót. És akkor szükség esetén a lehető legtöbb embert át tudjuk telepíteni arra a másik világra. El kell ismerned, hogy az elgondolás nem rossz.

— Igen, csakhogy nem kell mindjárt a pusztulásra gondolni, Crile. Mert csak természetes, hogy ha az égvilágon semmi sem fenyegeti a Földet, az emberiségnek akkor is el kell kezdenie a terjeszkedést. A telepeket már létrehoztuk, és az ésszerűség azt diktálja, hogy következő lépésként a csillagok jönnek sorra, és ehhez a lépéshez nélkülözhetetlen a szuperluminális utazás.

— Elismerem, de Tanayamát ez hidegen hagyja. Biztos vagyok benne, hogy a Galaxis betelepítését készségesen rábízza a jövendő nemzedékekre. Ő a maga számára abban keres elégtételt, hogy megtalálja a Rotort és megbüntesse azért, mert az emberiség egészére való tekintet nélkül cserbenhagyta a Naprendszert. Ez tartja őt életben, és ez az oka, hogy szüntelenül hajszol téged, Tessa.

— Hajszoljon csak, amennyit akar, de ezzel nem ér el semmit. Hiszen fél lábbal már a sírban van.

— Ne hidd. A modern orvostudomány csodákra képes, és biztos, hogy az orvosok mindent megtesznek Tanayamáért.

— A modern orvostudománynak is megvannak a határai. Én megkérdeztem az orvosokat.

— És ők hajlandók voltak válaszolni? Azt hihetné az ember, hogy Tanayama egészségi állapota államtitok.

— De nem énelőttem, Crile. Fölkerestem azokat az orvosokat, akik itt kezelték az öreget, és elmondtam nekik, hogy olyan hajón dolgozom, amely embereket képes a csillagokhoz szállítani, és szeretném befejezni a munkát, még mielőtt Tanayama meghal. Nyíltan megkérdeztem, mennyi időm van addig.

— No és mit mondtak?

— Hogy van egy évem. Ezt mondták. A legjobb esetben. És hogy siessek.

— És meg tudod csinálni egy év alatt?

— Még hogy egy év alatt? Ugyan, dehogy, Crile. És én örülök ennek. Gyönyörűséggel tölt el, hogy az a méregkeverő nem fogja megérni. Miért vágsz ilyen képet, Crile? Csak nem bánt, hogy ilyen kegyetlen vagyok hozzá?

— Ez mindenesetre kicsinyesség tőled, Tessa. Akármilyen méregkeverő is az a vénember, ezt az egészet ő hozta létre.

Őnélküle nem épül meg a Hyper City.

— Ez igaz, de ő a saját céljait tartotta szem előtt és nem az enyémet. Sem nem a Földét vagy az emberiségét. És én is lehetek egyszer kicsinyes. Biztos vagyok benne, hogy Tanayama igazgató úr sohasem érezte a legkisebb sajnálatot sem azok iránt, akiket az ellenségének tartott, és egy fikarcnyit sem engedett a szorításból az ellensége torkán. És, gondolom, ő sem vár sajnálatot vagy kegyelmet senkitől sem.

Biztos, hogy nyámnyila senkiházinak tartaná azt, aki ilyesmire vetemedne.

Fishert azonban nem sikerült kiengesztelnie.

— Mégis, mennyi időre van szükséged, Tessa? — érdeklődött.

— Ki tudná megmondani? Az is lehet, hogy sohasem lesz kész. De még ha minden úgy megy is, mint a karikacsapás, akkor sem látom be, hogyan tudnám öt évnél rövidebb idő alatt nyélbe ütni.

— De hát miért nem? Hiszen már megvan a szuperluminális repülés.

Wendel kihúzta magát.

— Ugyan, Crile. Ne légy naiv. Az csak egy laboratóriumi demonstráció volt. Meg tudom tenni, hogy egy könnyű kis tárgyat — egy pingponglabdát, amelynek a tömege kilencven százalékát a hiperatommotor teszi ki — szuperluminális sebességre késztessek. Egy hajó azonban, emberekkel a fedélzetén egészen más dolog. Biztosra kell mennünk, és ehhez az öt esztendő még túlságosan is derűlátó jóslat. Meg kell hagyni, hogy a modern számítógépek és a segítségükkel megvalósítható szimulációk nélkül az öt esztendő a hiú álmok birodalmába tartozott volna. Sőt az is lehet, hogy még ötven esztendő is.

Crile Fisher csak a fejét csóválta.

Tessa Wendel elgondolkodva vizsgálgatta őt, aztán csaknem gorombán megkérdezte:

— Téged meg mi lelt? Neked miért olyan sürgős?

Fisher csillapítólag megjegyezte:

— Biztos vagyok benne, hogy te legalább úgy hajtod magad, mint bárki más, nekem azonban létkérdés, hogy minél előbb megvalósuljon a működőképes hiperűrhajó.

— Még hogy neked, mindenki másnál jobban?

— Igen, nekem.

— De miért?

— Mert szeretnék eljutni a Szomszéd Csillaghoz.

Az asszony szeme tágra nyílt.

— Minek? Csak nem abban reménykedsz, hogy a karjaidba ölelheted a feleségedet, akit faképnél hagytál?

Fisher sohasem beszélt részletesen Tessa Wendel előtt Eugeniáról, és most sem hagyta magát berángatni ebbe az utcába.

— Nekem egy lányom van odakint. Gondolom, ezt meg tudod érteni, Tessa. Neked is van egy fiad.

— Valóban. A fiú épp hogy elmúlt húszéves, az adeliai egyetemre járt, és időnként megeresztett egy-egy levelet az anyjának.

Wendel arca meglágyult.

— Crile, nem szabad, hogy hiú reményekbe ringasd magad ebben a dologban. Arról kezeskedhetem, hogy mivel tudtak a Szomszéd Csillagról, hát oda mentek. Puszta hiperrásegítővel azonban az útjuk több mint két évig tartott. Abban viszont nem lehetünk biztosak, hogy a Rotor túlélte ezt az utazást. De még ha túlélte volna is, szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a vörös törpe csillag körül egy lakható bolygóra leljenek. Ezért, ha odáig épségben eljutottak, akkor valószínűleg meg sem álltak egy következő alkalmas bolygóig.

De hol találnak ilyet? És mi hogy bukkanunk rájuk?

— Gondolom, ők is tisztában voltak azzal, hogy a Szomszéd Csillag körül hiába is keresnek megfelelő bolygót. Ezért nem képzelhető el az, hogy fogják a Rotort, és megfelelő pályára állítják a csillag körül?

— Tegyük fel, hogy túlélték az utat, és pályára álltak a csillag körül — micsoda steril élet várna ott rájuk, és meddig folytathatnák ezt a civilizáltnak egyáltalán nem nevezhető életet? Készülj fel a legrosszabbra, Crile. Mert mi van, ha sikerül megszerveznünk a Szomszéd Csillaghoz az expedíciót, és ott nem találunk semmit vagy legfeljebb csak a Rotor üres héját?

— Ebben az esetben nem tehetnénk semmit. De hátha mégis van rá remény, hogy túlélték az utat?

— És te megtalálod a gyermekedet? Kedves Crile, érdemes-e ebben reménykedned? Még ha a Rotor megmaradt volna is, és a gyermeked is életben van, mindössze egyéves volt, amikor otthagytad, és az 22-ben volt. Ha most találnál rá, tízéves volna, és ha a gyakorlatilag lehetséges legkorábbi időben útra kelnénk a Szomszéd Csillaghoz, addigra már a tizenötödik évet is betöltené. Meg sem ismerne téged. De ami azt illeti, te sem ismernéd meg őt.

— Tízéves vagy tizenöt, de akár ötven. Ha meglátom őt, Tessa, meg fogom ismerni — jelentette ki Fisher.

XIX. Ottmaradás

40

Marlene tétován Siever Genarr-ra mosolygott.

Már megszokta, hogy bármikor rátörhet az irodájában.

— Nem zavarlak meg a sürgős munkádban, Siever bácsi?

— Nem, kedvesem, ez nem olyan hajtós hivatal. Direkt arra kreálták, hogy Pitt megszabadulhasson tőlem, én pedig elfogadtam és megtartottam, hogy megszabaduljak Pitt-től.

Ezt persze senkinek sem merném beismerni, de neked kénytelen vagyok elárulni, mert te úgyis mindig fülön csíped a hazugságot.

— Ez téged nem rémít, Siever bácsi? Mert Pitt főbiztosnak rémisztő volt, és Aurinel is megijedt volna, ha hagyom, hogy rájöjjön, mire vagyok képes.

— Engem nem rémít meg, Marlene, ugyanis én már beletörődtem. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy számodra üvegből vagyok. Igazából még pihentető is. Mert ha belegondolunk, a hazudozás kemény munka. Ha az emberek igazán restek lennének, sohasem hazudnának.

— Ezért kedvelsz engem? — mosolyodott el Marlene. — Mert én lehetővé teszem számodra a lustaságot?

— Magadtól nem jöttél rá, miért?

— Nem én. Azt meg tudom állapítani, hogy kedvelsz engem, de azt nem, hogy miért. A magatartásodon látszik, hogy kedvelsz, az oka azonban rejtve marad a lelked mélyén, és én csak homályos sejtésekig jutok el. Nem látok bele a lelked mélyébe. — Majd kis gondolkodás után: — Pedig néha szeretnék.

— Örülj neki, hogy nem tudsz. A lélek piszkos, nyirkos, kellemetlen egy zug.

— Miért mondod ezt, Siever bácsi?

— Tapasztalásból. Nekem nincs meg a te istenadta képességed, én azonban sokkal többet mozogtam az emberek között, mint te. Te talán szereted azt, ami a saját lelkedben lakozik, Marlene?

Marlene meghökkent.

— Fogalmam sincs. Miért ne szeretném?

— Szeretsz mindent, amit elgondolsz? Mindent, amit elképzelsz? Minden indíttatásodat? Légy őszinte! Még akkor is, ha én nem tudok olvasni benned.

— Hát, néha buta gondolatok jutnak az eszembe, vagy csúnya dolgok. Néha elfog a harag, és gondolatban olyasmire ragadtatom magam, amit igazából nem szívesen tennék meg.

De ez nem túl gyakran fordul elő.

— Nem gyakran? Ne feledd el, hogy te már megszoktad a saját lelkivilágodat. Szinte tudomást sem veszel róla. Mint a ruháról, amely a testedet fedi. Valósággal észre sem veszed, hogy ott van, annyira megszoktad az érintését. A hajad is ott kunkorodik a nyakadban, de meg sem érzed. Míg ha valaki másnak a haja csiklandozná meg a nyakadat, nehezen tudnád elviselni. Könnyen lehet, hogy valaki másnak az elméjében a tiédnél nem rosszabb gondolatok fogannak meg, de azért, mert valaki másnak a gondolatai, te viszolyogni fogsz tőlük.

Például nem biztos, hogy szívesen vennéd, hogy én kedvellek téged — ha megtudnád, hogy miért kedvellek. Sokkal jobb és békésebb dolog tehát, ha egyszerűen tudomásul veszed, hogy kedvellek téged, mintha magyarázatok után kutatva föltúrnád a lelkemet.

De Marlene elkerülhetetlenül föltette a kérdést:

— Miért? Mi a magyarázata?

— Nos, hát azért kedvellek, mert valaha én is olyan voltam, mint te.

— Hogy érted ezt?

— No nem úgy, hogy én is gyönyörű szemmel és a megérzés képességével megáldott fiatal hölgy lettem volna.

Hanem hogy fiatal koromban én is szürke veréb voltam, és úgy éreztem, hogy ezért mindenki utál engem. És tudtam, hogy intelligens vagyok, és nem értettem, hogy miért nem szeretett senki azért, mert intelligens vagyok.

Igazságtalannak tartottam, hogy egy rossz tulajdonság miatt lenézzenek, amikor a jó tulajdonságomról meg nem vesznek tudomást.

Dühös voltam, Marlene, és megbántott, és eltökéltem magamban, hogy én sohasem fogok úgy bánni az emberekkel, ahogy azok bántak énvelem, csakhogy nem sok alkalmam nyílt, hogy ezt az üdvös elhatározást gyakorlatra váltsam.

Akkor megjelentél te, és összebarátkoztunk. Te távolról sem vagy annyira szürke, mint én voltam, és sokkal de sokkal intelligensebb vagy, mint amilyen én valaha is voltam, de ez engem egyáltalán nem zavar. — Szélesen elmosolyodott. — Olyan ez, mintha előnyösebb helyzetből indulva még egy lehetőséget adnék magamnak. De hagyjuk, nem hiszem, hogy ezért jöttél hozzám. Ha hiányzik is belőlem a te ráérző képességed, ennyit azért én is meg tudok állapítani.

— Az anyám.

— Nos? — kérdezte Genarr, és maga sem tudta leplezni hirtelen feltörő érdeklődését. — Mi van vele?

— Nagyjából befejezte itt a teendőit. És ha visszatér a Rotorra, akkor nyilván engem is magával akar vinni. Muszáj?

— Azt hiszem, igen. Nem akarsz vele menni?

— Nem, nem akarok, Siever bácsi. Úgy érzem, fontos, hogy itt maradjak. Ezért azt szeretném, ha te közölnéd Pitt főbiztossal, hogy szeretnél itt tartani bennünket. Találj ki valami jó ürügyet. Biztosra veszem, hogy a főbiztos készségesen hozzájárul, különösen, ha azt is közlöd vele, hogy anyám szerint a Nemezis tényleg el fogja pusztítani a Földet.

— Mondta ezt neked, Marlene?

— Nem, nem mondta, de nem is volt szükség erre.

Megmagyarázhatod a főbiztosnak, hogy az anyám bizonyára nem fog lemondani arról, hogy figyelmeztesse a Naprendszert.

— Az nem jutott eszedbe, hogy a főbiztos aligha foga kedvemben járni? Ha megsejti, hogy én szeretnélek itt tartani benneteket az Erythro Kupolában, akkor csak azért is visszarendel titeket, hogy nekem borsot törjön az orrom alá.

— Én viszont meg vagyok győződve arról — ellenkezett Marlene higgadtan —, hogy a főbiztos sokkal szívesebben szerez örömet magának azzal, hogy bennünket itt tart, mint azzal, hogy a te bosszantásodra visszarendel bennünket.

Azonkívül te is azt szeretnéd, ha az anyám itt maradna, mert… mert te belé vagy bolondulva.

— Nagyon. Egész életemben. Anyád azonban nem szeret engem. Épp te figyelmeztettél már jó ideje arra, hogy az apád még mindig lefoglalja a gondolatait.

— De ő egyre jobban kedvel téged, Siever bácsi. Nagyon is kedvel.

— Kedvelni nem ugyanaz, mint szeretni, Marlene. Biztos vagyok benne, hogy erre már te is rájöttél.

Marlene elvörösödött.

— Én az idős emberekről beszélek.

— Akárcsak én — nevette el magát Genarr hátrahajtva a fejét. Aztán így folytatta: — Bocsáss meg, Marlene. Csupán arról van szó, hogy az öregek szerint a fiatalok még nem nagyon ismerték meg a szerelmet, míg viszont a fiatalok azt hiszik, hogy az öregek már elfelejtették, mi a szerelem, és mondhatom, mindketten tévedésben vannak. És miért tartod fontosnak, Marlene, hogy az Erythro Kupolában maradj?

Bizonyára nemcsak azért, mert kedvelsz engem.

— Persze hogy kedvellek — erősítette meg Marlene teljes komolysággal. — Méghozzá nagyon. De itt maradni azért akarok, mert szeretem az Erythrót.

— Már elmagyaráztam, hogy ez veszedelmes világ.

— De nem az én számomra.

— Még mindig biztos vagy benne, hogy téged nem támad meg a pestis?

— Persze hogy biztos vagyok benne.

— De hát honnan tudhatod?

— Egyszerűen csak tudom. Mindig is tudtam, már akkor is, amikor a Rotoron éltem. Semmi okom nem volt rá, hogy féljek tőle.

— Ez igaz. De azután, hogy beszéltünk neked a pestisről?

— Ettől semmi sem változott meg. Én itt teljes biztonságban érzem magam. Sokkal inkább, mint a Rotoron.

Genarr megcsóválta a fejét.

— Meg kell vallanom, hogy semmit sem értek. — Figyelmesen vizsgálgatta a kislány ünnepélyes arcát, a pompás szempillák alatt félig elrejtett fekete szemeket. — De hadd olvassak most én a te mimikádból, Marlene, ha tudok.

Te eltökélted, hogy bármibe kerüljön is, keresztülviszed az akaratodat, és itt maradsz az Erythrón.

— Igen — jelentette ki Marlene kereken. — És elvárom tőled, hogy segíts nekem.

41

Eugenia Insigna szinte sistergett a dühtől Nem kiabált, de a hangja szenvedélytől izzott.

— Nem teheti ezt, Siever.

— Már hogyne tehetné, Eugenia — mondta Genarr higgadtan. — Hisz ö a főbiztos.

— De nem abszolút uralkodó. Nekem megvannak a polgári jogaim, és ezek közé tartozik a helyváltoztatás joga.

— Ha a főbiztos úgy látja jónak, hogy általános vagy akár csak egyetlen személyre vonatkozó szükségállapotot rendel el, ez esetben a polgárjogokat felfüggesztik. Nagyjából ez a lényege a 24-es Felhatalmazási Törvénynek.

— De hiszen ez gúnyt űz minden, a Rotor alapítása óta érvényben lévő törvényünkből és szokásunkból.

— Egyetértek.

— És ha én fölemelem a szavam emiatt, Pitt meg fogja látni…

— Kérlek, Eugenia. Hallgass meg! Hagyd a fenébe! Miért ne maradhatnátok itt Marlenével minden vita nélkül? Hiszen láthatod, szívesen látott vendégek vagytok itt.

— Hát nem érted? Hiszen ez nem más, mint hogy vádemelés nélkül, tárgyalás nélkül, ítélet nélkül bebörtönöznek bennünket, hogy meghatározatlan időre az Erythrón maradjunk…

— Kérlek, ne ellenkezz. Úgy sokkal jobb lesz.

— Hogyhogy jobb lesz? — fakadt ki Insigna mélységes felháborodással.

— Úgy, hogy Marlene, a kislányod nagyon szeretné, ha azt tennéd.

— Marlene? — kérdezte Insigna értetlenül.

— A múlt héten kész tervvel keresett föl arra vonatkozóan, hogy vegyem rá a főbiztost: tartson itt benneteket az Erythrón.

Insigna magából kikelve félig fölegyenesedett a székéből.

— És te ezt meg is tetted?

Genarr hevesen megrázta a fejét.

— Nem én. Hallgass meg! Én csak annyit tettem, hogy tájékoztattam Pittet, miszerint hamarosan befejezed az itteni munkádat, és hogy nem vagyok biztos benne, vajon vissza szándékozik-e rendelni benneteket a Rotorra, vagy azt akarja, hogy itt maradjatok.

Ez tökéletesen semleges ténymegállapítás volt, Eugenia. Elküldés előtt megmutattam Marlenének, és ő egyetértett vele. Azt mondta — idézem: „Ha választás elé állítod őt, akkor itt fog tartani bennünket.” És úgy látszik, pontosan ezt teszi.

Insigna visszazökkent a székére.

— Siever, te valóban egy tizenöt éves kislány tanácsait követed?

— Nekem Marlene több, mint egyszerű tizenöt éves kislány.

De áruld el, miért akarsz annyira visszatérni a Rotorra?

— A munkám…

— Milyen munkád? Semmi munkád sem lesz, ha Pitt úgy akarja. Még ha visszaengedne is, azt találnád, hogy a helyed betöltötték.

Itt viszont megvan a berendezés, amit használhatsz — amit eddig is használtál. Utóvégre azért jöttél ide, hogy olyasmit csinálj, amit a Rotoron nem lehet elvégezni.

— A munkám nem érdekes! — kiáltott föl Insigna feltűnő következetlenséggel. — Hát nem érted, hogy ugyanazért akarok visszatérni, amiért ő itt akar tartani bennünket? Ő tönkre akarja tenni Marlenét. Ha tudtam volna erről az erythrói pestisről, akkor sohasem teszem be ide a lábamat.

Nem kockáztathatom Marlene elméjét.

— Az ó elméje nekem is mindennél drágább — erősködött Genarr. — Inkább magamat tenném kockára.

— De ha itt maradunk, akkor veszélyben forog.

— Marlene nem így gondolja.

— Marlene! Marlene! Úgy beszélsz róla, mint egy istennőről.

Mit tudhat ó?

— Hallgass rám, Eugenia! Beszéljük meg értelmesen! Ha valóban úgy látnám, hogy Marlene veszélyben van, akkor mindkettőtöket visszajuttatnálak valahogy a Rotorra. De előbb hallgass meg! Ugye, Marlenét nem lehet nagyzási hóborttal vádolni?

Insigna minden ízében remegett. Felháborodása cseppet sem csillapodott.

— Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani.

— Hajlamos rá, hogy nagyravágyó álmokat melengessen, hogy nyilvánvalóan nevetséges ábrándokat kergessen?

— Dehogy. Nagyon is józan… De miért kérdezed? Hisz te is tudod, hogy semmi olyasmit nem állít, ami…

— Aminek nincs alapja. Tudom. Sohasem hencegett a beleérző képességével. Jórészt a körülmények kényszerítették ki belőle.

— Igen, de hova akarsz mindezzel kilyukadni?

Genarr nem hagyta magát kizökkenteni.

— Dicsekedett valaha is különös intuitív képességgel? Tett-e olyan kijelentést, hogy valami, egy bizonyos dolog biztosan be fog következni, vagy éppenséggel nem fog bekövetkezni, anélkül hogy ennek a maga meggyőződésén kívül bármilyen okát adta volna?

— Nem, persze hogy nem. Ő mindig a tények talaján áll.

Sohasem tesz megalapozatlan kijelentéseket.

— Egy vonatkozásban azonban, meglehet, hogy csakis ebben az egyetlen vonatkozásban, mégis azt teszi. Biztosan állítja, hogy a pestis nem terítheti le. Azt állítja, hogy már a Rotoron is mélységesen meg volt győződve róla, hogy az Erythro nem árthat neki, és hogy ez a bizonyosság tovább erősödött benne, amikor idejött a Kupola alá. Szilárdan eltökélte, megmásíthatatlanul eldöntötte, hogy itt fog maradni.

Insigna szeme tágra meredt, és kezét a szája elé kapta.

Artikulálatlan nyöszörgés tört ki belőle, és csak annyit tudott mondani:

— Akkor hát… — és csak tehetetlenül bámult a férfira.

— Igen? — vett erőt hirtelen a félelem Genarron.

— Hát nem látod? Nem a pestis műve ez? Kezdi megváltoztatni a személyiségét. Befolyásolni az elméjét.

Genarr egy pillanatra megdermedt a gondolattól, de aztán összeszedte magát.

— Nem, ez lehetetlen. Egyetlen pestises esetben sem tapasztaltunk ilyesmit. Ez nem a pestis.

— Az ő elméje más, mint a többieké. A kór is másként mutatkoznék rajta.

— Nem! — tiltakozott Genarr kétségbeesetten. — Nem tudom elhinni. Nem akarom elhinni. Én elhiszem Marlenének, ha azt bizonygatja, hogy immúnis a pestissel szemben, és az ő immunitása segíteni fog bennünket a kór rejtélyének a megfejtésében is.

Insigna elsápadt.

— Ezért akarod ót az Erythrón tartani, Siever? Hogy kísérleti nyúlként felhasználd a pestis ellen?

— Ugyan! Nem én akarom ót itt tartani azért, hogy fölhasználjam. Ellenkezőleg, ő akar itt maradni, és ha már itt lesz, függetlenül attól, hogy mi mit akarunk, valóban eszköz lehet a pestis elleni harcban.

— És ha ő itt akar maradni az Erythrón, te hajlandó vagy beleegyezni?

Pusztán azért, mert ő valamilyen megmagyarázhatatlan, perverz vágytól hajtva, amely mögött mi semmilyen értelmes okot vagy logikát nem tudunk fölfedezni, ragaszkodik ehhez a helyhez? Te komolyan azt hiszed, hogy itt kell őt tartani csak azért, mert ő így akarja?

Van képed ezt állítani?

Genarrnak erőfeszítésébe került, hogy kimondja:

— Ami azt illeti, én afelé hajlok.

— Könnyű neked afelé hajlani. Nem a te gyereked. Hanem az enyém. Ő az egyetlen…

— Tudom — vágta el Genarr. — Ő az egyetlen dolog, ami Crile után megmaradt neked. Miért bámulsz rám úgy? Én tudom, hogy sohasem sikerült túltenned magad az elvesztésén. Megértem, mit érzel. — Az utolsó szavakat lágyan, gyengéden fűzte hozzá, és úgy tett, mintha meg akarná simogatni Insigna lehajtott fejét.

— Akármi legyen is, Eugenia, a végén szerintem semmi sem akadályozhatja meg, ha egyszer Marlene a fejébe veszi és valóban vizsgálódni akar az Erythrón. És ha ő szilárdan meg van győződve róla, hogy a pestis nem árt az elméjének, akkor talán éppen ez a szellemi beállítottság fogja féken tartani a kórt.

Meglehet, Marlene agresszív egészségtudata és önbizalma lesz az ő szellemi immunmechanizmusa.

Insigna fölkapta a fejét, a szeme szikrákat hányt.

— Ostobaságot fecsegsz, és nincs jogod beadni a derekad egy gyermek romantikus szeszélyének. Számodra ő idegen.

Te nem szereted őt.

— Egyáltalán nem idegen a számomra, és igenis, szeretem.

Sőt mi több: csodálom. A szeretet nem ruházna föl azzal a mély bizalommal, hogy belemenjek a kockázatba, a csodálat azonban igen. Gondolkozz el ezen!

És csak ültek ott, egymásra meredve.

XX. A bizonyosság

42

Kattimoro Tanayama szokásos makacsságával végigélte a számára engedélyezett egy esztendőt, és már jócskán benne járt a másodikban is, amikor a hosszú küzdelem véget ért.

Amikor ütött az órája, egyetlen szó vagy jel nélkül hagyta el a csatateret, úgy, hogy a műszerek már régen jelezték a halál beálltát, mielőtt a jelenlévők erről megbizonyosodhattak volna.

A hír nem vert föl nagy port a Földön és még annyit sem a telepeken, ugyanis az Öreg sohasem sütkérezett a közfigyelemben, és éppen ez tette öt még erősebbé. Hatalmát csak azok ismerték, akiknek dolguk akadt vele, és leginkább azok lélegeztek föl megkönnyebbülten, amikor meghalt, akik a legjobban függtek az erejétől és a tevékenységétől.

A hír hamar eljutott Tessa Wendel fülébe azon a speciális csatornán, amelyet a főhadiszállása és a főváros között berendeztek. Az eseményre már hónapok óta számítani lehetett, de most mégis megrendült.

Mi lesz most? Ki fog Tanayama örökébe lépni, és milyen változtatásokat fog utódja bevezetni? Régóta foglalkoztatták ezek a kérdések, amelyek azonban csak most teltek meg reális tartalommal. Úgy látszik, Wendel (és talán az összes érintett személy) nem nagyon akarta elhinni, hogy az Öreg meg fog halni.

Crile Fishernél keresett vigasztalást. Wendelben volt elég józanság, hogy ne higgye azt: a most már letagadhatatlanul középkorú teste (hihetetlen, de alig két hónap múlva átlépi az ötvenet) bilincseli hozzá Fishert. A férfi is elmúlt már negyvenhárom, ő sem volt immár ifjúsága virágjában, csakhogy egy férfinál ez valahogy nem olyan szembeötlő. Elég az hozzá, hogy még mindig kötődött hozzá, és az asszony változatlanul megengedhette magának azt az illúziót, hogy ő az, aki képletesen is magához láncolja, pláne, amikor a szó szoros értelmében is a karjaiban tartja öt.

— Most mi lesz? — lepte meg a kérdéssel Fishert.

— Nem jött váratlanul, Tessa. Már régen esedékes volt.

— Lehet, de most történt meg. Az ő vak eltökéltsége hajtotta az egész tervet. És ezután?

— Amíg élt, azt kívántad, hogy meghaljon — korholta Fisher.

— Most pedig aggódsz. De nem hinném, hogy okod lenne rá. A terv megy tovább a maga útján. Egy ekkora valaminek megvan a saját élete, és semmi sem állhat az útjába.

— Megpróbáltad valaha is kiszámítani, Crile, hogy mennyibe került ez? A Földi Vizsgáló Irodának új igazgatója lesz, és a Globális Kongresszus nyilván olyasvalakit szemel ki, akit a kezében tud tartani. Nem lesz egy új Tanayama, aki előtt mindenki kénytelen meghunyászkodni — legalábbis belátható időn belül nem. Aztán elő fogják venni a költségvetést, amelyet nem takargat többé Tanayama bütykös keze, és felfedezvén a kolosszális hiányt, alaposan meg fogják nyirbálni.

— Hogyan tehetnék? Miután már annyit elköltöttek? Valamit csak föl kell mutatniuk ezért a pénzért! Az ellenkezője lenne csak az igazi botrány.

— Mindent rákenhetnek Tanayamára. Megvádolhatják, hogy örült volt, megszállott egomániás — ami, mint tudjuk, nagyrészt igaz is —, és most ők, az ártatlanok, visszavezetik a Földet a józan megfontolás útjára, és fölhagynak azzal, amit a bolygó igazából nem engedhet meg magának.

Fisher elmosolyodott.

— Tessa, szerelmem, te nemcsak első osztályú hiperűrász zseni vagy, hanem legalább olyan jól eligazodsz a politikusok észjárásában is. A Hivatal igazgatója elvileg és a közvélemény szemében egy korlátolt hatalommal felruházott közhivatalnok, aki állítólag az Egyetemes Elnök és a Globális Kongresszus szoros ellenőrzése alatt tevékenykedik. Ezek az állítólag nagyhatalmú választott tisztviselők aligha mernék beismerni, hogy Tanayama az ujja köré csavarta őket, és ők egytől egyig hétrét görnyedtek előtte, és még levegőt is csak az ő engedélyével mertek venni. Ezzel elárulnák magukról, hogy gyáva és tehetetlen bábok, és a legközelebbi választásokon a kutya sem szavazna rájuk. Ezért kénytelenek szabad utat engedni a tervnek. Mindössze néhány kozmetikai módosítást végeznek majd rajta.

— Honnan tudod ezt ilyen biztosan? — dünnyögte Wendel.

— Hosszú ideje van alkalmam megfigyelni a választott tisztviselőket, Tessa. Azonkívül, ha megállunk félúton, akkor az annyi, mintha fölszólítanánk az összes telepet, hogy előzzenek meg bennünket és hagyjanak faképnél, mint ahogy a Rotor tette.

— Ó! És hogy csinálnák ezt?

— Nem gondolod, hogy a hiperrásegítés birtokában szükségszerűen el fognak jutni a szuperluminális repüléshez is?

— Crile, szerelmem — jegyezte meg Wendel epésen —, te nem csupán első osztályú titokkiédesgető vagy, hanem legalább olyan jól eligazodsz a hiperűrász mesterségben is.

Ennyire becsülöd az én munkámat? Hogy ez szükségszerű következménye a hiperrásegítésnek? Az már meghaladja a felfogóképességedet, hogy a hiperrásegítés természetes folyománya a relativisztikus gondolkodásnak? Vagyis még mindig elképzelhetetlennek tartja a fény sebességénél gyorsabb utazást. A szuperluminális sebességek tartománya igazi ugrást követel mind az elméletben, mind a gyakorlatban.

Itt egyáltalán nincs szó természetes fejleményről, mint ahogy én ezt számtalanszor kifejtettem a különféle hivatalos személyeknek, akik folyton a szememre hányták a lassúságot meg a költségeket, és én kénytelen voltam a nehézségekre hivatkozni. Most ez mind eszükbe fog jutni, és nem fognak visszariadni a terv leállításától. Nem sarkallhatom őket hirtelen azzal a rémképpel, hogy megelőzhetnek bennünket.

Fisher tagadólag rázta a fejét.

— Már hogyne festhetnéd előttük a falra az ördögöt. És ők el is fogják hinni, mert igaz. Mert könnyedén megelőzhetnek bennünket.

— Hát nem figyeltél oda, hogy mit mondtam?

— De igen, csakhogy te elfelejtesz valamit. Engedj meg egy kis józan érvet, különösen annak a részéről, akit te épp az imént első osztályú titokkiédesgetőnek neveztél.

— Hova akarsz kilyukadni, Crile?

— Ez a hatalmas ugrás a hiperrásegítéstől a szuperluminális repüléshez csak akkor számít hatalmas ugrásnak, ha valaki mindent a legelejénél kezd, mint te. A telepeknek azonban már nem kell elölről kezdeniük. Csak nem gondolod, hogy nekik sejtelmük sincs a mi tervünkről, a Hyper Cityről? Csak nem gondolod, hogy én meg az én földi kollégáim az egyetlen titokkiédesgetők a Naprendszerben? A telepeseknek is megvannak a maguk fürkészei, akik ugyanolyan keményen és nem kevésbé eredményesen ügyködnek, mint mi. Hogy csak egyet említsek, szinte már a megérkezésed napjától tudják, hogy itt vagy a Földön.

— És akkor mi van?

— Csak az, hogy nekik is vannak számítógépeik, amelyekből megtudhatják, mit publikáltál ebben a témában. Azt hiszed, ők nem férhetnek hozzá azokhoz a tanulmányokhoz? Azt hiszed, ők nem olvasták el őket töviről hegyire, és nem jöttek rá, hogy te elméletileg lehetségesnek tartod a szuperluminális repülést?

Wendel az ajkát harapdálta.

— Hát…

— Igen, gondolkozz csak! Amikor te kifejtetted a szuper-luminális sebességről a gondolataidat, az nem volt több puszta spekulációnál. Jószerivel te voltál az egyetlen, aki lehetségesnek tartotta. Senki sem vette komolyan. Aztán egyszer csak idejössz a Földre, és itt is ragadsz. Egyszerre eltűnsz, és nem térsz vissza az Adeliára. Lehet, hogy nem ismerik a munkád minden részletét, hiszen Tanayama titkolózási mániája a lehető legnagyobb homályba burkolta az egész tervet. Az eltűnésed ténye azonban eléggé sokat sejtető, és publikációid fényében aligha lehet kétséges, hogy min dolgozol.

És egy olyan intézményt, mint a Hyper City, nem lehet teljesen titokban tartani. A beruházott óriási összegeknek is kell, hogy nyomuk legyen valahol. Ezért minden telep elkezdi összekapargálni azokat a morzsákat, amelyekből remélhetőleg használható tudásra tehet szert. És minden morzsában találnak valamit, ami gyorsabb előrehaladásra készteti őket, mint amilyenre te képes voltál. Mindezt mondd el, Tessa, ha szóba hoznák a terv félbeszakítását. Ha megállunk, könnyen megelőzhetnek, és meg is előznek bennünket. Ez a rémkép ugyanúgy ösztökélni fogja az új embereket, mint Tanayamát ösztökélte, ráadásul még igaz is.

Wendel sokáig hallgatott, miközben Fisher le nem vette róla a tekintetét.

— Igazad van, kedves titokfürkészem — szólalt meg végre az asszony. — Hibát követtem el, amikor elhamarkodottan csak a szeretőt láttam benned és nem a tanácsadót.

— Miért kellene a kettőnek kizárnia egymást? — kérdezte Fisher.

— Ámbár azt is tudom — folytatta Wendel —, hogy neked megvannak a saját indokaid.

— Mit számít az — érvelt Fisher —, még ha igaz is, ha az én indokaim párhuzamosan futnak a tieiddel?

43

Egy napon aztán megérkezett egy kongresszusi delegáció, és magával hozta Igor Koropatskyt, a Földi Vizsgáló Iroda új igazgatóját. Már évek óta beosztottként dolgozott a Hivatalban, így nem volt teljesen ismeretlen Tessa Wendel számára.

Az új igazgató csendes, őszülő hajú, kopaszodó, krumpliorrú férfi volt, dupla tokájával, jól táplált alakjával joviális légkört árasztott magából. Neki is megvolt a magához való esze, viszont hiányzott belőle Tanayama szinte már beteges erőszakossága. Ezt már egy kilométerről észre lehetett venni.

A kongresszusi képviselők úgy fogták közre, mintha azt akarnák demonstrálni, hogy az ő tulajdonuk, akit ők tartanak kézben. Bizonyára abban reménykedtek, hogy ez így is fog maradni. Tanayama hosszú és keserves leckét adott nekik.

Senki sem javasolta, hogy a tervet föl kell adni.

Ellenkezőleg, azt szorgalmazták, hogy ha lehet, meg kell gyorsítani. Wendel óvatosan megpróbálta ugyan fölhívni a figyelmüket arra az eshetőségre, hogy a telepek megelőzhetik a Földet, vagy máris ott lihegnek a sarkában, a képviselők azonban szinte ügyet sem vetettek a szavaira, mintha azt akarták volna éreztetni, hogy ezt ők is nagyon jól tudják és számolnak vele.

Koropatsky, akinek megengedték, hogy ő legyen a szószóló és hogy magára vállalja a felelősséget, így kezdte:

— Dr. Wendel, nem tartok rá igényt, hogy hosszan végigkalauzoljon Hyper Cityn. Voltam már itt, és fontosabbnak tartom, hogy időmet a Hivatal átszervezésének szenteljem.

Korántsem akarom ezzel tiszteletre méltó elődömet lebecsülni, ám egy ilyen fontos irányító testület élén végrehajtott személyi változás mindig nagyfokú átszervezéssel jár, különösen ha az előd ilyen hosszú időt töltött el ezen a poszton. Én nem vagyok híve a formaságoknak. Ezért arra kérem, hogy mellőzzünk minden hivatalosságot, és remélem, hogy kérdéseimre olyan válaszokat kapok öntől, amelyeket szerény tudományos felkészültségemmel is minden nehézség nélkül megértek.

— Megteszek mindent, igazgató úr — bólintott Wendel.

— Nagyszerű. Mikorra tervezi az első szuperluminális űrhajó munkába állítását?

— Meg kell értenie, igazgató úr, hogy erre a kérdésre nem lehet pontos választ adni. Ki vagyunk téve az előre nem látható nehézségeknek és baleseteknek.

— Csupán ésszerű nehézségekkel kalkuláljon, és hagyja el a baleseteket!

— Ebben az esetben, minthogy a tudományos résszel végeztünk, és már csak a mérnöki része van hátra, ha szerencsénk van, akkor három éven belül meglesz a hajó.

— Más szóval 2236-ra elkészül.

— Semmi esetre sem előbb.

— Hány személy fér bele?

— Öt vagy talán hét.

— Milyen távolra képes eljutni?

— Amilyen távolra akarjuk, igazgató úr. Ebben van a szuperluminális sebesség szépsége. Minthogy a hipertérben fogunk utazni, ahol a fizika mindennapi törvényei nem érvényesülnek, még az energia-megmaradás elve sem, ezért nem kerül nagyobb erőfeszítésbe ezer fényévnyi, mint egyetlen fényévnyi távolságot berepülni.

Az igazgató nyugtalanul feszengett.

— Én nem vagyok fizikus, de nehezen tudok elfogadni egy olyan környezetet, ahol nincsenek korlátok. Semmi sincs ott, ami lefogná a kezét?

— Ott is vannak korlátok. Ahhoz, hogy a hipertérbe átmenjünk és vissza, vákuumra van szükségünk, és egy bizonyos határon aluli gravitációs intenzitása. Idővel bizonyára további korlátokba is beleütközünk, amelyekről csak a kísérleti repülések adhatnak pontos képet. Azok eredményétől függően esetleg további halasztás válhat szükségessé.

— Ha meglesz a hajó, hová tervezik az első utat?

— Talán bölcs dolognak tetszhet, ha az első út nem visz messzebbre, mint mondjuk a Plútó bolygó, ám az is lehet, hogy ezt felesleges időveszteségnek fogják tekinteni. Nagy lesz a kísértés, hogy ha egyszer műszakilag megvan a lehetőségünk a csillagközi utazásra, akkor miért ne vennénk célba rögtön egy igazi csillagot.

— Mint például a Szomszéd Csillagot?

— Ez lenne a logikus cél. Tanayama, a volt igazgató oda akart menni, de hadd hívjam föl a figyelmét, hogy vannak annál sokkal fontosabb csillagok is. A Sirius például mindössze négyszer olyan messze van innen, és ott lehetőségünk lenne közelről megfigyelni egy fehér törpét.

— Dr. Wendel, én úgy látom jónak, hogy a Szomszéd Csillag legyen a cél, bár nem egészen azért, amiért Tanayama szerette volna. Tegyük föl, hogy maga elrepül egy távoli csillaghoz — akármelyik csillaghoz — meg vissza. Hogy tudná igazolni, hogy valóban ott járt egy másik csillagnál?

Wendel meghökkent.

— Igazolni? Nem értem Önt.

— Vagyis hogy háríthatná el azokat a vádakat, hogy az állítólagos repülés csak szemfényvesztés volt?

— Szemfényvesztés? — pattant föl Wendel, akár egy fúria. — Sértegetni akar?

— Üljön le, dr. Wendel — szólt rá Koropatsky egyszerre parancsolóvá váló hangon. Senki sem vádolja önt semmivel.

Én csupán egy lehetséges szituációra szeretném felkészíteni önt. Csaknem három évszázada annak, hogy az emberiség kitette a lábát az űrbe. A történelem nem feledkezett meg egészen erről az epizódról, és különösen jól emlékszik rá az én földi részlegem. Amikor a Földhöz kötöttségnek azokban a sivár napjaiban az első szputnyikok felröppentek az égre, akadtak olyanok, akik váltig azt erősítgették, hogy minden, amit azok a műholdak felmutatnak, hamisítvány. A Hold túlsó felét bemutató első fényképfelvételekről is azt állították, hogy hamisítványok. Még a Földről készült első űrbéli felvételeket sem átallotta szemfényvesztésnek tartani az a néhány ember, aki még mindig azt hitte, hogy a Föld lapos. És most a szuper-lumináls űrrepüléssel kapcsolatban hasonló nehézséggel találhatjuk szembe magunkat.

— De miért, igazgató úr? Miért hihetné bárki is, hogy ilyen dologban hazudnánk?

— Kedves dr. Wendel, ne legyen olyan naiv. Több mint háromszáz éven át Albert Einsteint valóságos félistennek tartották, minta kozmológia atyját. Az emberek nemzedékről nemzedékre megszokták a fénysebesség mint abszolút határ elvét. És erről nem egykönnyen mondanak le. Most pedig látszólag még az oksági elv is sérelmet szenvedne, pedig mi lehetne annál alapvetőbb érv, mint hogy az ok megelőzi az okozatot? Vegye ehhez hozzá, dr. Wendel, hogy a telepek esetleg politikailag hasznosnak vélhetik, ha meggyőzik az embereiket, no meg a Földlakókat, hogy nem mondunk igazat. Mert ez zavart okozna nálunk, időpocsékoló vitákba rángatna bennünket, és így több időt nyernének a fölzárkózásra. Ezért még egyszer megkérdem: tud-e egyszerű bizonysággal szolgálni arról, hogy az a repülés, amelyet el fog végezni, valóban az-e, aminek állítja?

— Igazgató úr — jelentette ki Wendel jéghideg hangon, visszatérésünk után a tudósok megvizsgálhatják a hajónkat.

Mi pedig el fogjuk magyarázni az alkalmazott technikát…

— Ne, ne, ne! Kérem, ne folytassa! Ez csak a magához hasonló szakavatott tudósokat fogja meggyőzni.

— Akkor visszatérve hozunk magunkkal fényképfelvételeket az égboltról, amelyeken az ismert csillagok valamivel odébb fognak látszani. Az egymáshoz képest mért eltolódás mértékéből ki lehet számítani, mennyire távolodtunk el a Napunktól.

— Ez is csak a tudósoknak mond valamit, az átlagember számára semmit sem bizonyít.

— És ha közelről lefényképezünk egy ottani csillagot? Ez minden vonatkozásban el fog térni a mi Napunktól.

— Ilyesféle trükkökkel minden űrhajózással foglalkozó, átlagos holovíziós játékban találkozhat. Enélkül egyetlen tudományos-fantasztikus történet sem készül. Mennyivel lenne az több, mint a „Galaxis kapitány” sorozat újabb epizódja?

— Ebben az esetben — tárta szét a karját Wendel dühösen — nem tudok semmit tenni. Ezt a dolgot magának kell megoldania. Én csak egy tudós vagyok.

— Ugyan, ugyan, doktor. Nem kell mindjárt a falra mászni.

Amikor hét és fél évszázaddal ezelőtt Columbus visszatért első tengerentúli útjáról, senki sem vádolta meg csalással. Miért?

Azért, mert hozott magával bennszülötteket az Újvilágból.

— Nagyszerű, csakhogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy életre bukkanjunk és mintát hozzunk belőle.

— Hátha mégsem. Tudnivaló, hogy a Rotor a Távpróbájával fölfedezte a Szomszéd Csillagot, és ezt követően hamarosan elhagyta a Naprendszert. Minthogy azóta sem tértek vissza, könnyen lehet, hogy a Szomszéd Csillaghoz mentek és ott is maradtak, és az is lehet, hogy még mindig ott vannak.

— Ez volt Tanayama igazgató véleménye is. Csakhogy az út hiperrásegítővel több mint két évig tartott volna. Könnyen lehet, hogy baleset, számítási hiba vagy pszichikai nehézségek miatt nem jutottak el az úticéljukhoz. Ez is oka lehet annak, hogy nem tértek vissza.

— Mindazonáltal — kötötte az ebet a karóhoz Koropatsky csendes makacssággal — hátha mégis célhoz értek.

— Még ha célhoz értek is, valószínű, hogy egyszerűen pályára álltak a csillag körül, mert biztos, hogy nincs ott lakható világ.

Az elszigeteltségből fakadó lelki megpróbáltatások, ha megkímélték is őket útközben, ott aztán végeztek velük, és szinte biztos, hogy már csak egy kihalt telep rója örökkévaló útját a Szomszéd Csillag körül.

— Maga is belátja hát, hogy ez kell legyen az úticéljuk, mert ott megkeresik a Rotort, akár vannak rajta élők, akár nincsenek.

Mindenképpen hoznak róla valamilyen összetéveszthetetlenül rotori tárgyat, így aztán könnyű lesz bebizonyítaniuk, hogy megjárták a csillagok országútját. — Szélesen elmosolyodott. — Ez még engem is meggyőzne, és ezzel választ kapnék arra a kérdésemre, hogy valóban szuperluminális repülést végeztek-e. Tekintse hát ezt a küldetésének, és ne aggódjon, a Föld továbbra sem fogja megtagadni magától a pénzt, az anyagot és az embert.

Vacsora után pedig, ahol technikai témák szóba sem kerültek, Koropatsky a lehető legbarátibb hangon, amelyből azért jókora hidegség érződött, tudtára adta Wendelnek:

— Aztán ne feledje, hogy mindössze három éve van rá.

Maximum.

44

— Az én ravasz cselemet be sem kellett vetned — jegyezte meg Crile Fisher némi sajnálattal.

— Nem. A lemaradás fenyegetése nélkül is el voltak tökélve, hogy folytatják. Csupán egyetlen dolog izgatta őket, ami Tanayamának eszébe sem jutott, hogy miként hárítsák el a szemfényvesztés esetleges vádjait. Azt hiszem, Tanayamát egyéb sem érdekelte, mint a Rotor elpusztítása. Ha ezt eléri, akkor csak hadd üvöltözzön a világ a csalásról, ahogy a torkán kifér.

— Akkor sem üvöltöztek volna. Biztosan hozatott volna valamit a hajóval, ami bizonyíthatja, hogy a Rotort elintézték.

És ez a világnak is elég bizonyság lett volna. Miféle pasas az új igazgató?

— Tanayama tökéletes ellentéte. Puhának, már-már bocsánatkérőnek látszik, de van olyan érzésem, hogy a Globális Kongresszusnak előbb-utóbb ővele is meggyűlik a baja, mint Tanayamával. Csupán arról van szó, hogy neki még bele kell rázódnia.

— Abból, amit a társalgásotokból elmondtál, úgy tűnik, mintha nem volna olyan fafejű, mint Tanayama.

— Igen, de az a csalásügy még mindig nem megy ki a fejemből. Hogy juthat eszébe valakinek olyasmi, hogy az űrrepüléssel csalnak? Talán az van mögötte, hogy a földieknek nincs űrérzetük. Egy csipetnyi sem. Itt van nektek ez a végeláthatatlan világ, amelyet — egy-két jelentéktelen esetet leszámítva — sohasem hagytok el.

Fisher elnevette magát.

— Nos, itt vagyok neked én, az a jelentéktelen eset, aki elhagyta. Nem is egyszer. Te meg telepes vagy. Úgyhogy egyikünk sincs a bolygóhoz láncolva.

— Úgy van — vetett rá Wendel egy oldalpillantást. — Néha az az érzésem, hogy nem tartasz engem telepesnek.

— Hidd el, hogy sohasem feledkezem meg erről. Nem hajtogatom magamban reggeltől estig, hogy „Tessa egy telepes! Tessa egy telepes!”, de nincs olyan pillanat, hogy ne lennék ezzel tisztában.

— No és mások? — intett körbe kezével az asszony, mintegy átfogva egy jókora térséget. — Itt van ez a Hyper City, soha nem tapasztalt biztonsági felügyelet alatt, és miért? A telepesek ellen. Az egész dolog arra megy ki, hogy a telepesek orra előtt megszerezzük a gyakorlati szuperluminális repülést.

És ki irányítja az egész hadműveletet? Egy telepes.

— Öt éve dolgozol ezen a terven, és ez az első eset, hogy ez eszedbe jutott?

— Nem, de azért néha elgondolkodom. Egyszerűen nem értem a dolgot. Nem félnek megbízni bennem?

— Miért félnének? — nevetett Fisher. — Hiszen te tudós vagy.

— No és?

— A tudósokat olyan zsoldosoknak tartják, akiket semmi nem fűz egyetlen társadalomhoz sem. Adj a tudósnak egy érdekfeszítő problémát és hozzá minden szükséges pénzt, berendezést és segítséget, és a tudóst egy cseppet sem érdekli, honnan jön az a támogatás. Valld be: téged nem érdekel sem a Föld, sem az Adelia, sem a telepek összessége, de még az emberiség sem. Téged csak a szuperluminális repülés részleteinek a kidolgozása izgat, ezen túl semmiféle lojalitás nem köt.

Wendel elnevette magát.

— Ez klisé, és nem biztos, hogy illik minden tudósra. Talán énrám sem.

— De az is lehet, Tessa, hogy ők is osztják a véleményemet, ezért reggeltől estig rajtad tartják a szemüket. Legközelebbi munkatársaid egyike-másika bizonyára fontos feladatul kapta, hogy szüntelenül figyelje a munkádat és folyamatosan tájékoztassa a kormányt.

— Remélem, nem magadról beszélsz.

— Ne mondd, hogy egyszer sem gondoltál arra, hogy én kizárólag a titkok kiédesgetőjének a szerepét töltöm be melletted.

— Hát, ami azt illeti, egyszer-másszor megfordult a fejemben ilyen gondolat.

— Csakhogy nem ez a feladatom. Gyanítom, hogy bennem sem bíznak, mert túl közel vagyok hozzád. Egész biztos, hogy rólam is mennek föl jelentések, és alaposan mérlegelik minden lépésemet. Mindaddig, amíg boldoggá teszlek…

— Gonosz vagy, Crile. Hogy tudsz ilyesmivel viccelődni?

— Nem viccelődöm. Csak megpróbálok realista lenni. Ha te megunsz, én elveszítem a munkámat. Egy boldogtalan Tessától nem várható teljesítmény, ezért én egyszerre mehetek a csudába, és megnyílik az út az utódom előtt.

Utóvégre a te megelégedettséged nagyobb súllyal esik latba számukra, mint az enyém, ezért józanul belátom, hogy így kell lennie. Mit szólsz a realizmusomhoz?

Wendel kinyújtotta a kezét és megsimogatta Crile arcát.

— Ne aggódj! Azt hiszem, túlságosan megszoktalak ahhoz, hogy hirtelen megunnálak. Forróvérű ifjú lányként még ráunhattam a férfiakra és eldobhattam őket, de most már…

— Túl zűrös az ügy, mi?

— Ha neked úgy tetszik. De az is lehet, hogy végre én is szerelmes lettem — a magam módján.

— Értem, mit akarsz mondani. A józan szerelemnek lehet egyfajta pihentető hatása. De szerintem ez nem a legalkalmasabb pillanat a bebizonyítására. Előbb alaposan meg kell rágnod ezt a Koropatskyval történt eszmecserét, és közömbösítened kell a csalás vádjával beléd fecskendezett mérget.

— Majd csak túlteszem rajta magam valahogy. De van itt más dolog is. Említettem neked az imént, hogy a Földlakókból hiányzik az űrérzék.

— Igen, emlékszem.

— Nos, itt van rá egy példa. Koropatskynak semmi érzéke — az égvilágon semmi érzéke nincs az űr puszta méretei iránt.

Arról beszélt, hogy menjünk el a Szomszéd Csillaghoz, és keressük meg a Rotort. Hogy az ördögbe gondolja ezt?

Gyakorta megpillantunk egy-egy aszteroidát, aztán el is veszítjük szem elől, mielőtt még kiszámíthatnánk a pályáját.

El tudod képzelni, mennyi időbe telik, még a mostani modern műszerekkel is, mire újból sikerül megtalálni azt az elveszett kisbolygót? Néha több évbe. Az űr hatalmas, még egy csillag közelében is az, a Rotor pedig kicsi.

— Az igaz, csakhogy százezer között akarunk megtalálni egyetlen kisbolygót. A Rotor ellenben az egyetlen ilyen objektum lenne a Szomszéd Csillag közelében.

— Ki mondta ezt neked? Még ha a Szomszéd Csillagnak nincs is olyan bolygórendszere, mint amilyet mi ismerünk, fölöttébb valószínűtlen, hogy ne lenne körülvéve valamiféle hulladékkal.

— Csakhogy az élettelen hulladék volna, akárcsak ami élettelen kisbolygóink. A Rotor viszont egy működő telep, és mint ilyen, széles skálájú sugárzást fog kibocsátani, amit könnyű fölfedezni.

— Ha a Rotor egy működő telep. De mi van akkor, ha nem az? Akkor semmiben sem különbözik a többi kisbolygótól, és hallatlanul nehéz feladat lenne a megtalálása. Belátható időn belül talán nem is sikerülne.

Fisher képtelen volt megakadályozni, hogy az arcára kiüljön a kétségbeesés fintora. Wendel vigasztalóan közel húzódott hozzá, és karjával átölelte a férfi érzéketlen vállát.

— Ó, kedvesem, látom, tisztában vagy a helyzettel. Nem szabad hiú reményeket táplálnod.

— Tudom — nyögte ki Fisher nagy nehezen. — De hátha mégis túlélték? Ez nem lehetséges?

— De lehetséges — felelte Wendel némi erőltetett árnyalattal a hangjában —, és ha igen, akkor annyival könnyebb lesz a mi dolgunk is. Mint helyesen rámutattál, el fogja árulni őket a kibocsátott sugárzásuk. És ami több…

— Nos?

— Koropatsky azt akarja, hogy hozzunk vissza magunkkal valami olyasmit, ami azt bizonyítaná, hogy megtaláltuk a Rotort, úgy gondolván, hogy ez lenne a legjobb bizonysága annak, hogy néhány hónap alatt (és ez a legtöbb) valóban több fényévnyi távolságra megjártuk a világűrt. Csakhogy — mi az ördögöt hozhatnánk olyat, ami valóban meggyőző lehetne? Tegyük föl, hogy fölszedünk valamilyen sodródó fém vagy betondarabot. Egy vasdarabról, ha nincs rajta semmi azonosító jelzés, könnyen azt mondhatnák, hogy innen vittük magunkkal. De még ha találunk is valami jellegzetesen rotori tárgyat — mondjuk egy, a telepeken előforduló műtárgyat —, arra is ráfoghatnák, hogy hamisítvány.

Ha viszont a Rotor egy élő, működő telep volna, rábeszélhetnénk egy rotorit, hogy jöjjön vissza velünk. Az cáfolhatatlan bizonyíték volna, ha a többi telepről vagy a Földről fölismeri valaki az illető rotorit, akit visszahoztunk.

Koropatsky nyomatékosan célzott rá, hogy ezt kell csinálnunk.

Utalt rá, hogy Columbus is újvilági bennszülöttekkel tért vissza az első útjáról.

Wendel mélyet sóhajtott, aztán így folytatta:

— Persze megvan a határa, mennyi élő és élettelen tárgyat hozhatunk magunkkal. Valamikor talán lesznek akkora űrhajóink is, akár egy telep, biztos vagyok benne azonban, hogy az első egy kicsi és a legújabb követelményekhez képest primitív alkotmány lesz. Valószínűleg csupán egyetlen rotorit hozhatunk magunkkal, egynél többel már nemigen tudnánk megbirkózni, ezért fontos, hogy a megfelelő személyt válasszuk ki.

— A lányomat, Marlenét! — csapott le rá Fisher.

— És ha nem akar jönni? Csak olyasvalakit választhatunk, aki hajlandó visszajönni. Sok ezer ember közül lehet, hogy éppen ő lenne az egyetlen megfelelő, de ha nem akar jönni…

— Marlene velünk fog jönni. Majd én beszélek vele.

Valahogy rá fogom venni.

— És ha az anyja nem hajlandó elengedni?

— Majd valahogy rábeszélem — erősködött Fisher. — Valahogy majd megoldom.

Wendel ismét felsóhajtott.

— Nem hagyhatom, hogy beleéld magad, Crile. Hát nem látod be, hogy akkor sem hozhatnánk magunkkal a lányodat, ha hajlandó volna velünk jönni?

— De miért nem? Miért?

— Mert csak egyéves volt, amikor elment. Semmi emléke sincs a Naprendszerről. Nincs senki a Naprendszerben, aki azonosíthatná őt. Az is valószínűtlen, hogy valahol lenne valamilyen anyag róla. Nem, nekünk legalábbis középkorú személyre van szükségünk, olyanra, aki járt a többi telepen, de még jobb, ha a Földön.

Elhallgatott, aztán feszesen így folytatta:

— A feleséged megfelelő lenne. Nem te mondtad egyszer, hogy tanulmányai egy részét a Földön végezte? Ennek bizonyára nyoma van, és ezért könnyű lenne őt azonosítani.

Ámbár őszintén megvallom, én szívesebben vennék valaki mást.

Fisher nem szólt egy szót sem.

Wendel csaknem meghunyászkodva folytatta:

— Sajnálom, Crile. Én nem tehetek róla.

— Csak életben legyen az én Marleném! — fakadt ki Fisher. — Akkor majd meglátjuk, mit tehetünk.

XXI. Agyvizsgálat

45

— Elnézést kérek — nézett le Siever Genarr hosszú orra mentén az anyára és a lányára olyan tekintettel, amely szavak nélkül is bocsánatukért esedezett.

— Azt mondtam Marlenének, hogy ez nem valami hajszás állás, aztán szinte rögtön kisebbfajta válság tört ki az energiaellátásunkkal, és kénytelen voltam elhalasztani ezt a megbeszélésünket. A válság azonban elmúlt, és így visszatekintve nem is volt olyan nagy ügy. Megbocsátotok?

— Természetesen, Siever — mondta Eugenia Insigna, aki alig tudta palástolni nyugtalanságát. — Azt azonban nem merném állítani, hogy könnyű volt ez a három nap. Úgy érzem, hogy minden nappal, amit itt töltünk, csak növekszik a Marlenét fenyegető veszély.

— Én egy cseppet sem félek az Erythrótól, Siever bácsi — jelentette ki Marlene.

— Én meg úgy vélem — bizonygatta Insigna —, hogy a Rotoron Pitt semmit sem tehet ellenünk. Ezt ő is tudja, különben miért küldött volna ide bennünket?

— Én viszont megpróbálom eljátszani a pártatlan bíró szerepét és mindkettőtöknek a kedvében járni. Akármit tehet vagy nem tehet Pitt nyíltan, sok minden van azonban, amit suttyomban megtehet, ezért, Eugenia, tévedsz, ha az Erythrótól való félelmedben alábecsülöd Pitt eltökéltségét és találékonyságát. Vegyük mindjárt azt, hogy visszatérsz a Rotorra, ezzel megszeged a szükségállapotra vonatkozó utasítását, és ezért bebörtönözhet, vagy az Új Rotorra száműzhet, vagy akár visszatoloncoltathat ide.

Ami pedig az Erythrót illeti, vétek lenne a pestis veszélyét is alábecsülni, még ha a kezdeti virulens formájában megszűnt is. Én ugyanúgy aggódom Marlenéért, mint te, Eugenia.

Marlene pedig elkeseredetten egyre csak azt hajtogatta:

— Engem nem fenyeget semmi.

Insigna kifakadt:

— Siever, azt hiszem, semmi értelme, hogy Marlene jelenlétében folytassuk ezt a vitát őróla.

— Tévedsz. Én azt akarom, hogy ő is jelen legyen.

Gyanítom, hogy ő mindkettőnknél jobban tudja, mit kell tennie. Végtére is ő a gazdája a saját elméjének, és mi jobban tesszük, ha minél kevésbé ütjük bele az orrunkat az ő dolgaiba.

Insignából feltört egy tiltakozásszerű hang, Genarr azonban kérlelhetetlenül folytatta:

— Azért ragaszkodom hozzá, hogy itt legyen, mert őt is hallani akarom. Kíváncsi vagyok az ő véleményére is.

— De hiszen ismered a véleményét! Ki akar oda menni, és szerinted hagynunk kell, hogy csináljon, amit akar, mert ő egy varázsos egyéniség.

— Senki sem beszélt itt semmiféle varázslatról és arról sem, hogy csak úgy kiengedjük őt. Én azt javasolnám, hogy a kellő óvintézkedések mellett tegyünk egy próbát.

— Miféle próbát?

— Először is végezzünk el egy agyvizsgálatot. — Marlenéhez fordult. — Megérted, Marlene, ennek a szükségességét? Van kifogásod ellene?

Marlene kissé összeráncolta a homlokát.

— Én már átestem agyvizsgálaton. Mindenki átesett rajta.

Agyvizsgálat nélkül még az iskolába sem vesznek föl. Minden szűrővizsgálatkor…

— Tudom — szakította félbe Genarr gyöngéden. — Azért én sem vesztegettem el hiába az elmúlt három napot. Itt van — tette rá a kezét az íróasztal bal oldalán lévő komputerszalag-halomra — az összes eddigi agyvizsgálatod számítógépes anyaga.

— De te elhallgatsz valamit, Siever bácsi — jegyezte meg Marlene nyugodtan.

— Nocsak — mondta Insigna diadalmasan. — Mit rejteget, Marlene?

— Kicsit nyugtalan miattam. Nem egészen hiszi el, hogy biztonságban vagyok. Kissé bizonytalan.

— Hogy volnék az, Marlene? — tiltakozott Genarr. — Én egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy veszélyben.

Marlene, mint akinek hirtelen megvilágosodott valami, így szólt:

— Ezért vártál hát három napot, Siever bácsi. Addig hitegetted magadat, hogy te is bizonyos vagy benne, hogy én ne vegyem észre a bizonytalanságodat. De hiába erőlködtél.

Előlem nem tudod elrejteni.

— Ha látod rajtam, Marlene, az csak azért van, mert én olyan nagyra tartalak téged, hogy még a legkisebb kockázattal sem tudok megbékélni.

Insigna dühösen kifakadt:

— Ha te a legkisebb kockázattal sem bírsz megbékélni, akkor mit mondjak én, az anyja? A bizonytalanságod pedig arra késztet, hogy Marlene orvosi titkát megsértve beszerzed az agyvizsgálati eredményeit.

— Okvetlenül meg kellett ismernem őket. És meg is tettem.

De nem sokra mentem velük.

— Milyen értelemben?

— A Kupola első hónapjaiban, amikor újra és újra felütötte fejét a pestis, azon voltunk, hogy egy alaposabb agyvizsgálót fejlesszünk ki, meg egy hatékonyabb komputerprogramot az adatok értékelésére. A Rotornak ezt sohasem adtuk át. Pitt mindenáron titokban akarta tartani a pestist, ezért ellene volt, hogy egyszerre egy hatékonyabb agyvizsgáló lépjen működésbe a Rotoron, joggal tartva a kellemetlen kérdésektől meg a szóbeszédtől. Bármilyen nevetséges is ez az én megítélésem szerint, Pittnek, mint sok más dologban, ebben is sikerült keresztülvinnie az akaratát. Egy szó mint száz, Marlene, te sohasem estél át igazi agyvizsgálaton, és ezért szeretném, ha most a mi berendezésünkkel végezhetnénk azt el.

— Nem! — hőkölt vissza Marlene.

Insigna arcán megjelent egy reménysugár.

— Miért nem, Marlene?

— Mert amikor Siever bácsi ezt mondta, hirtelen még bizonytalanabbnak látszott.

— Ugyan, ez nem… — kezdte Genarr, de aztán reménytelenül széttárta a karját. — Minek is tagadnám?

Marlene, kedvesem, ha engem hirtelen elfogott az aggodalom, ez csak azért van, mert a lehető legrészletesebb vizsgálati eredményre van szükségünk, amelyet a normális elmeállapot mintájául tekinthetünk. Aztán, ha az Erythro akár a legcsekélyebb változást okozná is nálad, ezt az agyvizsgálat akkor is kimutatná, ha a külsőd vagy a beszéded alapján senki sem sejtene semmit.

Nos, amikor én a részletes agyvizsgálatról beszélek, önkéntelenül megfordul a fejemben:

hátha fölfedezünk valamilyen egyébként kimutathatatlan elmebeli elváltozást — és maga ez a gondolat automatikusan kiváltja az aggodalmat. És ez az, amit te észreveszel. Mondd, Marlene, mennyi bizonytalanságot észlelsz? Mennyiségileg?

— Nem sokat, de ott van. A baj az, hogy én csak azt tudom megállapítani, hogy bizonytalan vagy. De azt nem, hogy miért? Lehet, hogy ez a speciális agyvizsgálat veszélyes.

— Már hogy lenne az? Hiszen nem először alkalmazzuk…

Marlene, te jól tudod, hogy az Erythro nem árthat neked. Azt ne tudnád, hogy az agyvizsgálat is ártalmatlan számodra?

— Nem, azt nem tudom.

— Talán azt tudod, hogy ártalmas?

Kis szünet után Marlene vonakodva kijelentette:

— Azt sem.

— De hogy lehetsz olyan biztos az Erythróban és olyan bizonytalan az agyvizsgálatban?

— Nem tudom. Egyszerűen biztos vagyok benne, hogy az Erythro nem fog ártani nekem, de azt nem tudom biztosan, hogy az agyvizsgálat sem fog-e.

Genarr arcán mosoly suhant át. Nem kellett különös tehetség annak megállapításához, hogy hatalmas kő esett le a szívéről.

— Miért okoz ez neked örömet, Siever bácsi? — kíváncsiskodott Marlene.

— Azért — felelte Genarr —, mert ha te csak megjátszanád a megérzéseidet — fontoskodásból vagy tetszelgésből, vagy önbecsapásból —, akkor mindenre alkalmaznád. De nem teszed. Csak egyes dolgokra. Van, amit tudsz, és van, amit nem. Ezért sokkal inkább hajlandó vagyok hinni neked, amikor azt állítod, hogy az Erythro nem árt neked, és teljesen megszűnt az aggodalmam is, hogy netán az agyvizsgálat felszínre hoz valamilyen nyugtalanító dolgot.

Marlene az anyja felé fordult.

— Igazat mond, anyu. Sokkal jobban érzi magát, és így én is sokkal jobban érzem magam. Szinte lerí róla. Te nem látod?

— Az mindegy, hogy én mit látok — makacskodott Insigna. — Az én balsejtelmem nem oszlott el.

— Ó, anya — suttogta Marlene. Aztán fennhangon Genarr felé: — Állok elébe a vizsgálatnak.

46

— Ez nem lep meg — dörmögte Siever Genarr.

Figyelte a számítógép képernyőjén lassan tovaúszó, virágmintaszerű, hamis színekben tündöklő bonyolult rajzolatokat. Mellette ott állt a mohón figyelő Eugenia Insigna, aki semmit sem értett az egészből.

— Mi nem lep meg, Siever? — kérdezte a férfitól.

— Nem tudnám pontosan megmondani, mert nem vagyok elég járatos a szakzsargonban. Igaz, ha Ranay D’Aubisson, a mi helyi szaktekintélyünk próbálná elmagyarázni, egy szavát sem értenénk meg. Erre az egyre azonban fölhívta a figyelmemet…

— Olyan, mint egy csigaház.

— A színek emelik ki. Ranay szerint nem annyira a fizikai formája érdekes, hanem a bonyolultsága. Ez itt atipikus.

Vagyis az átlagos agyban nem találkozunk vele.

— Azt akarod mondani, hogy már megfertőződött? — kérdezte Insigna remegő ajakkal.

— Ugyan, dehogy. Azt mondtam, hogy atipikus, és nem azt, hogy abnormális. Azt hiszem, a különbséget nem kell megmagyaráznom egy tapasztalt tudományos megfigyelőnek.

Azt el kell ismerned, hogy Marlene más. Valahogy örömmel tölt el, hogy a csigahéj ott van. Ha az agya mindenben tipikus volna, akkor kereshetnénk az okát annak, hogy miért olyan, amilyen; honnan származik az a különös érzékenysége. Vajon nem csak megjátssza-e, és mindannyiunkat az orrunknál fogva vezet?

— De honnan tudhatod, hogy ez nem valami… valami…

— Kóros elváltozás? Már hogy lehetne az? A kezünkben van az összes agyképe, amit csecsemőkorától kezdve készítettek róla. Ez az atipikusság mindegyiken ott van.

— Velem sohasem közölték. Soha senki sem tett róla említést.

— Persze hogy nem. A korai szokásos primitív vizsgálatok nem mutathatták ki, legalábbis nem tették olyan szembeszökővé. De most, hogy már a kezünkben van a részletes vizsgálati eredmény, amelyen világosan kirajzolódik az ábra, újból elővehetjük a korábbi felvételeket, és azokon is ki tudjuk következtetni. Ranay már meg is tette. Hidd el, Eugenia, a Rotoron is be kellene vezetni ezt a fejlett agyvizsgálati technikát. Pitt egyik legostobább intézkedése volt, hogy betiltotta. Persze nem olcsó mulatság.

— En megfizetem — mormolta Insigna.

— Ne butáskodj. Belefér a Kupola költségvetésébe. Elvégre hozzájárulhat a pestis rejtélyének megoldásához. Legalábbis ezt fogom mondani, ha egyáltalán szóvá teszik. Nos hát, megvolnánk. Marlene agyáról még sohasem készült ilyen részletes és bonyolult felvétel. A képernyőn a legkisebb elváltozás is azonnal látható volna.

— Fogalmad sincs, milyen rémisztő ez — kesergett Insigna.

— Megértem az aggodalmaidat.

Ám ő olyannyira magabiztos, hogy kénytelen vagyok neki igazat adni.

Meggyőződésem, hogy ez a megingathatatlan önbizalom szilárd alapra épül.

— Honnan tudható ez?

Genarr a csigaházra mutatott.

— Neked ez nincs, és nekem sincs, így hát egyikünk sem képes megmondani, honnan van nála ez a biztonságérzet. De megvan, ezért ki kell őt engednünk a bolygó felszínére.

— Miért kellene az egészségét kockáztatnunk? Meg tudod nekem magyarázni, hogy miért kell őt kockázatnak kitenni?

— Két okból. Először, mert ő láthatóan eltökélte magát, és előbb vagy utóbb eléri, amit nagyon akar. Ezért ennyi erővel akár jó képet is vághatnánk hozzá, és mi küldhetnénk ki ót, merthogy úgysem tudnánk sokáig visszatartani. Másodszor, könnyen lehetséges, hogy megtudunk valamit a pestisről.

Hogy mit, meg nem mondhatnám, de minden, még a legparányibb részlet is, amely újabb információval szolgál, megér mindent.

— De nem a kislányom elméjét.

— Erről szó sincs. Már csak azért sem, mert jóllehet én megbízom Marlenében, és elhiszem neki, hogy nincs semmi kockázat, a te kedvedért mégis megteszek mindent, hogy azt is a minimumra csökkentsem. Először is, egyelőre még nem engedjük ki őt a felszínre. Például tehetek vele egy repülőutat az Erythro fölött. Hadd lássa meg a tavakat, a síkságokat, a hegyeket, a völgyeket. Elrepülhetünk akár a tenger partjáig is. Mindebben — a pusztasága ellenére — van valami lenyűgöző szépség. Én már láttam egyszer. Életnek sehol semmi nyoma, csak a prokarióták a vízben, de természetesen azok is láthatatlanok. Könnyen lehet, hogy a táj egyetemes meddősége el fogja riasztani őt, és végleg elveszi az érdeklődését a külvilág iránt. Ám ha mégis köti az ebet a karóhoz, és ki akar menni, hogy a lába alatt érzékelje az Erythro talaját, akkor gondoskodunk róla, hogy E-ruhát viseljen.

— Mi az az E-ruha?

— Erythro-ruha. Nem kell valami bonyolult dologra gondolni — olyan, mint egy űrruha, azzal a különbséggel, hogy nem kell benne nyomást fönntartani a légüres tér ellenében. Plasztik és textil kombinációjából készült légmentes szövete nagyon könnyű, és nem gátolja a mozgást. Az infravörös védőpajzzsal ellátott sisak valamivel komplikáltabb, úgyszintén a mesterséges légellátó-és szellőzőrendszer. A lényeg az, hogy az E-ruha megvédi az embert az erythrói környezettől.

Minderre ráadásul valaki el fogja őt kísérni.

— Kicsoda? Saját magamon kívül senkire sem merném rábízni.

Genarr elmosolyodott.

— Alkalmatlanabb kísérőt el sem tudnék képzelni. Hiszen te valójában semmit sem tudsz az Erythróról, ráadásul még rettegsz is tőle. Nem mernélek kiengedni oda. Figyelj rám, az egyetlen ember, akiben megbízhatunk, nem te vagy, hanem én.

— Te? — meredt rá Insigna leesett állal.

— Miért ne? Nálamnál jobban senki sem ismeri itt az Erythrót, s ha Marlene immúnis a pestissel szemben, az vagyok én is. Tíz év alatt, amióta az Erythrón vagyok, a legkisebb mértékben sem hatott rám. S mi több: tudok repülőgépet vezetni, ezért nincs szükségünk pilótára. És az sem mellékes, hogy ha én megyek ki Marlenével, szoros megfigyelés alatt tudom tartani őt. Ha a legkisebb rendellenesség is jelentkezne nála, a villámnál is gyorsabban visszahozom a Kupola alá és az agyvizsgálóba.

— Akkor persze már túl késő lesz.

— Ugyan! Nem föltétlenül. Nem szabad úgy tekintened a pestisre, mint egy mindent vagy semmit ügyre. Előfordultak könnyű, sőt nagyon könnyű esetek is, és akiket csak éppen hogy megérintett a kór, azok többé-kevésbé normális életet képesek élni. Semmi sem fog történni vele. Biztos vagyok benne.

Insigna magába roskadva, gyámoltalanul ült a fotelban.

Genarr önkéntelenül átkarolta a vállát.

— Ugyan már, Eugenia. Felejtsd el egy hétre ezt az egészet.

Megígérem, hogy legalább egy hétig nem fog kimenni — sőt, ha lehet, később se, ha a légi kirándulással sikerül lelohasztani az Erythro iránti vágyát. Repülés közben pedig be lesz zárva a repülőgépbe, ahol ugyanolyan biztonságban lesz, mint itt. Most pedig tudod, mit?

— Te csillagász vagy, nem igaz?

— Tudod, hogy az vagyok — emelte rá az asszony bágyadt tekintetét.

— Ez azt jelenti, hogy te sohasem nézed a csillagokat. A csillagászok sohasem teszik ezt. Ott vannak nekik a műszereik. A Kupolán kívül most éjszaka van, így hát menjünk föl a megfigyelőtoronyba nézelődni. Az ég kristálytiszta; és semmi sem tölti el az embert nagyobb békével és nyugalommal, mint ha a csillagokat nézi. Hidd el nekem!

47

Valóban így van. A csillagászok nem nézik a csillagokat.

Semmi szükségük rá. A számítógép utasítja a távcsöveket, a kamerákat, a spektroszkópokat, az ember dolga csak az, hogy beprogramozza a számítógépet.

A műszerek aztán elvégeznek mindent, az elemzést, a grafikus szimulációt. A csillagászok csak felteszik a kérdést, aztán tanulmányozzák a választ. Ehhez nem szükséges a csillagokra nézni.

Meg aztán — gondolta az asszony —, hogy bámulhat az ember csak úgy céltalanul a csillagokra? Megteheti ezt egy csillagász? Hiszen a lelke mélyén bizonyára ott motoszkál a nyugtalanság. Várja a munka, kérdéseket kell föltennie, rejtélyeket megoldania, és egy idő után biztosan visszasiet a műszereihez, figyelemelterelésül pedig inkább egy regény olvasásába vagy egy holovíziós film nézésébe merül.

Mindezt eldünnyögte Siever Genarrnak, miközben az az irodájában sürgött-forgott, hogy ne hagyjon hátra semmilyen félbemaradt ügyet. (Megrögzött pedáns, emlékezett rá Insigna azokból a réges-régi időkből, amikor még fiatalok voltak.

Akkor ez bosszantotta, holott talán csodálnia kellett volna.

Siever tele volt jó tulajdonságokkal — gondolta —, Crile ellenben…) Kíméletlenül más irányba terelte a gondolatait.

— Valójában én sem gyakran megyek föl a megfigyelőtoronyba — magyarázta közben Genarr. — Mindig akad valami tennivaló. És amikor mégis feljutok, szinte mindig be kell érnem a saját társaságommal. Jól fog esni, hogy végre nem leszek egyedül. Egy kisebb felvonóhoz irányította a lépteit. Insigna először utazott a Kupola alatt felvonóban, és egy röpke pillanatra az volt az érzése, mintha odahaza volna a Rotoron — leszámítva azt, hogy nem érezte az álgravitáció változását, és a Coriolis-erő sem nyomta oda gyöngéden az egyik falhoz, mint a Rotoron.

— Meg is érkeztünk — tessékelte ki Genarr Insignát. A nő engedelmesen kilépett a liftből, be a furcsán üres kamrába, ám egyszerre visszahőkölt.

— Csak nem vagyunk csupaszon?

— Csupaszon? — ismételte Genarr értetlenül. — Ó, úgy érted, hogy ki vagyunk téve az erythrói légkörnek? Nem, dehogy.

Ettől nem kell tartanod. Be vagyunk zárva egy gyémánt bevonatú üvegburába, amelyet semmi sem képes megkarcolni. Egy meteorit persze be tudná zúzni, az Erythro ege azonban gyakorlatilag mentes a meteoritoktól. A Rotoron is van ilyen üveg, de — tette hozzá büszkén — nem egészen ilyen minőségű és méretű.

— Elkényeztetnek benneteket idelent — érintette meg Insigna az üveget gyengéden, hogy még egyszer megbizonyosodjék a létezéséről.

— Kénytelenek, különben nem jönnének ide az emberek. — Aztán visszatérve a burához, így folytatta: — Előfordul, hogy esik az eső, de olyankor amúgy is felhős az ég. Ha kitisztul, ez is gyorsan megszárad. A hátra maradt lepedéket különleges mosószerkeverékkel távolítják cl az üvegburáról. Foglalj helyet, Eugenia.

Insigna leült egy puha és kényelmes fotelba, amely szinte magától hátradőlt alatta, úgy, hogy nem kellett erőltetnie a nyakát. Hallotta, hogy a közelében Genarr súlya alatt is lágyan fülsóhajt a hátrahajló szék. Ekkor a kis éjjeli lámpák, amelyek éppen csak annyi fényt adtak, hogy neki ne ütközzenek a helyiségben lévő székeknek és asztalkáknak, kialudtak. Az ember nem lakta világ bársonyfekete, felhőtlen egén egyszerre milliónyi szikra ragyogott föl.

Insignának elállt a lélegzete. Elméletben tudta ő, hogy milyen az ég. Elégszer látta térképeken és szimulátorokon meg fényképeken, ezer és ezer alakban, csak a valóságban nem. Azon kapta magát, hogy a szeme nem keresi az érdekes objektumokat, a különös jelenségeket, a megoldásra váró rejtélyeket, amelyek sürgősen a műszereihez parancsolnák.

Nem az egyes égitesteket nézte, hanem az általuk kirajzolt alakzatokat.

A ködös, történelem előtti időkben — gondolta — nem a csillagok, hanem az alakzatok, a csillagképek tanulmányozása vetette meg az őskori csillagászat alapjait.

Genarrnak igaza volt. A béke, mint valami érzékelhetetlen pókháló, beszőtte egész lényét.

Kis idő múlva szinte félálomban suttogta:

— Köszönöm, Genarr.

— Mit?

— Azt, hogy fölajánlottad: elkíséred Marlenét. Hogy kockára teszed az elmédet a kislányomért.

— Én nem kockáztatom az elmémet. Egyikünknek sem lesz semmi baja. Azonkívül én… atyai érzéseket táplálok iránta.

Elvégre is, Eugenia, te meg én elég régóta ismerjük egymást és én… most is, mint mindig… nagyra becsüllek téged.

— Tudom — mondta Insigna, s érezte, hogy megmoccan benne a bűntudat. Mindig is tisztában volt Genarr érzéseivel, aki sohasem volt képes elleplezni azokat. Ezt megadással vette tudomásul, amíg nem találkozott Crile-lal, attól kezdve viszont inkább bosszúsággal.

— Igazán sajnálom, Siever — mentegetőzött —, ha valaha is megbántottalak az érzéseidben.

— Hagyjad csak — mondta Genarr lágyan, és hosszú hallgatás telepedett közéjük, eközben Insigna egyre mélyebbre merült a békességbe, és szívből kívánta, hogy senki se lépjen be ide, nehogy megszakítsa az egész lényét elöntő ünnepélyes hangulat különös varázsát.

Végül Genarr törte meg a csendet.

— Van egy elméletem, hogy miért nem jönnek föl ide a megfigyelőtoronyba az emberek. Sem itt, sem a Rotoron.

Észrevetted, hogy a Rotoron sem nagyon használják a megfigyelőtornyot?

— Marlene szeretett fölmenni oda hébe-hóba — felelte Insigna. — Elmondta, hogy rendszerint egyedül volt ott. Az utóbbi évben azt is mondta, hogy szerette nézni az Erythrót.

Jobban oda kellett volna figyelnem rá.

— Marlene kivétel. Szerintem annak, hogy nem járnak ide az emberek, az az oka…

— Mi? — kérdezte Insigna.

— Az, ni — mutatott a férfi valahova az égre, a sötétben nem lehetett pontosan látni, hová. — Az a fényes csillag; az égbolt legfényesebb csillaga.

— Vagyis a Nap, a mi Napunk, a Naprendszer Napja?

— Úgy van. Az a betolakodó. Ha az a fényes csillag nem ragyogna ott, az ég nem sokban különbözne attól, amilyennek a Földről látszik. Az Alfa Centauri eléggé odébb tolódott, és a Sirius is elmozdult kissé, ezt azonban aligha vennénk észre.

Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, az égbolt ugyanolyan, amilyennek ötezer évvel ezelőtt a sumérok látták. Kivéve a Napot.

— És úgy véled, hogy a Nap tartja távol az embereket a megfigyelőtoronytól?

— Igen, talán csak tudat alatt, de a látványa nyugtalanságot ébreszt bennük. Az emberek hajlamosak úgy gondolni a Napra, mint egy messzi, távoli, elérhetetlen világra, mint egy teljesen más világmindenség részére. És lám, mégis ott ragyog az égen, magához láncolja a tekintetünket, és fölcsiholja bennünk a bűntudatot amiatt, hogy elfutottunk tőle.

— Akkor miért nem látogatják a megfigyelőtornyot a kamaszok meg a gyerekek sem? Hiszen ők nagyon keveset vagy semmit sem tudnak a Naprendszerről.

— Mi, felnőttek, rossz példával járunk elöl. Majd ha mi mind elköltözünk az árnyékvilágból, majd ha egyetlen ember sem marad a Rotoron, akinek számára a Naprendszer több volt puszta frázisnál, akkor szerintem a rotoriak ismét magukénak fogják érezni az égboltot, és ez a hely — ha még létezik — zsúfolva lesz emberekkel.

— Gondolod, hogy nem fog létezni?

— A jövőt nem láthatjuk előre, Eugenia.

— Egyelőre úgy tetszik, hogy élünk és virulunk.

— Ez igaz, de én a miatt a fényes csillag — a betolakodó — miatt aggódom. — A mi öreg Napunk. Mit árthat nekünk? Itt nem érhet el bennünket.

— De még mennyire, hogy elérhet. — Genarr a nyugati égboltot beragyogó fényes csillagra meredt. — Azok, akiket mi odahagytunk a Földön meg a telepeken, előbb-utóbb föl fogják fedezni a Nemezist. De lehet, hogy máris fölfedezték.

És talán már a hiperrásegítést is elsajátították. Az a véleményem, hogy a távozásunk után hamarosan kifejlesztették. A mi eltűnésünk nagy ösztönzést adhatott nekik.

— Mi már tizennégy esztendeje otthagytuk őket. Miért nem értek még ide?

— Talán berzenkednek a két évig tartó út gondolatától.

Tudják, hogy a Rotor nekivágott, azt azonban nem tudhatják:

sikerült-e nekünk. Talán azt hiszik, hogy a roncsainkkal van telehintve a Naptól a Nemezisig vezető út.

— Nekünk volt bátorságunk nekivágni.

— Úgy igaz. De mit gondolsz, a Rotor merte volna vállalni, ha nincs Pitt? Pitt hajszolt bele minket ebbe a kalandba, és kötve hiszem, hogy akad még egy Pitt a többi telepen vagy akár a Földön. Tudod, hogy én nem kedvelem Pittet. Nem értek egyet a módszereivel, az erkölcseivel vagy azok hiányával, a sandaságával, azzal, hogy képes hidegvérrel a pusztulásba küldeni egy olyan kislányt, mint Marlene, mégis, ha az eredményeket tekintjük, nagy emberként vonulhat be a történelembe.

— Nagy vezetőként — helyesbített Insigna. — Nagy ember te vagy, Siever. A kettő nem ugyanaz.

Ismét hallgattak, aztán Siever halkan megjegyezte:

— Egyre azt várom, hogy utánunk jöjjenek. Ez az én legnagyobb félelmem, és ezt csak megerősíti bennem az a betolakodó, ha látom ót leragyogni rám. Már tizennégy éve annak, hogy elhagytuk a Naprendszert. Vajon mivel töltötték ók ezt a tizennégy évet? Te még nem tetted föl magadban ezt a kérdést, Eugenia?

— Soha — felelte Insigna félálomban. — Engem sokkal közelebbi dolgok aggasztanak.

XXII. A kisbolygó

48

2235. augusztus 22-e! Nevezetes nap Crile Fisher számára, mert ma van Tessa Wendel születésnapja. Hogy pontosak legyünk, az ötvenharmadik születésnapja. Az asszony nem csinált ügyet a napból, talán azért, mert olyan büszke volt az Adelián fiatalos megjelenésére, vagy talán nagyon is tudatában volt Fisher ötévnyi előnyének.

Crile-t azonban nem izgatta a kettejük közötti korkülönbség.

Még ha nem vonzotta volna is Tessa intelligenciája és szexuális energiája, Fisher tisztában volt vele, hogy ő tartja kezében a Rotor kulcsát.

Tessa szemei körül már megjelentek ugyan a finom szarkalábak, és a felkarján is határozottan érződött a petyhüdtség, említés nélkül hagyott születésnapja mégis diadalünnep volt a számára, s az örömtől táncolva perdült be az évek múlásával egyre fényűzőbben berendezett lakásukba, és megelégedett mosollyal az arcán belevetette magát az erőtérfenekű zömök fotelba.

— Olyan simán ment, akár a csillagközi térség. Abszolút hibátlanul.

— Szerettem volna ott lenni — mondta Crile.

— Én is szerettem volna, Crile, csakhogy nagyon megválogatják, kiket avatnak be, és én már így is a kelleténél jóval többet elárultam neked. A cél Hyperminestra volt, ez az egyébként jelentéktelen kisbolygó, amely éppen megfelelő helyzetben volt — vagyis nem túl közel a többi kisbolygóhoz, és ami ennél is fontosabb: nem túl közel a Jupiterhez.

Azonkívül egyetlen telep sem tart rá igényt, és eddig nem is kereste föl senki. Ráadásul bármilyen triviálisan hangzik is, de a neve első két szótagja éppen megfelelő célponttá tette a hipertérben végrehajtott szuperluminális repülés számára.

— Úgy veszem ki, hogy sikerült épségben eljuttatnotok oda a hajót.

— Tízezer kilométerre tőle. Lehetett volna közelebb is, de nem akartuk kockáztatni, hogy megnöveljük a mégoly jelentéktelen gravitációs mezőjét. És természetesen vissza is tért az előre megállapított pontra. Onnan két közönséges hajó tereli be.

— Felteszem, hogy a telepek nyitva tartották a szemüket.

— Hát persze, egy dolog azonban, hogy látják a hajót egy szempillantás alatt eltűnni, és egészen más dolog megállapítani, hogy hová tűnt el; hogy a fény sebességével vagy ahhoz közel, avagy annak többszörösével repült-e; és ami a leglényegesebb: hogy érte el ezt a sebességet. Így nem jelent semmit, hogy mit látnak.

— Ugye, nekik nincs semmijük a Hyperminestra közelében?

— Sehonnan sem tudhatták meg, mi volt a cél, hacsak nem mondott csődöt a biztonság, ám ennek semmi jele. De mégha megtudták vagy legalább megsejtették volna is, azzal sem mennének sokra. Így hát, Crile, nagyon meg vagyok elégedve.

— Bizonyára hatalmas lépés előre.

— Még sok-sok hatalmas lépést kell megtennünk. Ez volt az első szuperluminális sebességre képes űrhajó, amelyben ember is helyet foglalhat, csakhogy — mint te is tudod — legénysége — ha ez a megfelelő szó — egyetlen robotból állott.

— No és a robot jól végezte a dolgát?

— Kifogástalanul, de ez nem is nagyon fontos, hacsak abból a szempontból nem, hogy bebizonyosodott: képesek vagyunk egy nagyobb tömeget — legalábbis makroméretekben — egészben eljuttatni oda meg vissza. Csak többhetes alapos vizsgálat után derül ki, hogy mikroméretekben sem esett-e rajta valamilyen veszélyes sérülés. És persze még vár ránk a nagyobb hajók megépítésének a feladata, amelyekbe jól működő életfenntartó rendszereket kell beépíteni, és meg kell sokszoroznunk a biztonsági berendezéseket. Egy robot könnyedén elvisel olyan terheléseket, amilyenekre az ember nem képes.

— És sikerül tartani a tervet?

— Eddig igen. Még egy, esetleg másfél év — ha semmilyen szerencsétlenség vagy váratlan baleset nem szól közbe —, és meglephetjük a rotoriakat, feltéve ha még életben vannak.

Fisher arca megrándult, mire Wendel meghunyászkodva mentegetőzni kezdett:

— Bocsáss meg! Mindig megfogadom, hogy nem mondok ilyesmit, mégis ki-kicsúszik a számon.

— Ne törődj vele — nyugtatta meg Fisher. — Végleg eldőlt már, hogy én is ott leszek az első rotori hajón?

— Ha egyáltalán lehetséges végleges döntés egy vagy több évvel az esemény előtt. Nincs semmi biztosíték arra, hogy hirtelen új szempontok nem kerülnek előtérbe.

— De addig még?

— Úgy látszik, Tanayama hagyott hátra egy följegyzést, miszerint neked megígért egy priccset a hajón — nem vártam volna tőle ennyi tisztességet. Koropatsky épp ma volt olyan kedves és közölte velem a följegyzés tényét, amikor a sikeres repülés után alkalmasnak ítéltem a helyzetet, hogy fölvessem neki a témát.

— Helyes! Tanayama szóban nekem is megígérte egyszer.

Örülök, hogy írásban is megerősítette.

— Elmondanád, hogy miért tett neked ilyen ígéretet?

Tanayamát mindig olyan embernek ismertem, aki ingyen nem ad semmit.

— Igazad van. Azzal a föltétellel kaptam meg ezt az utat, hogy elhozlak téged a Földre, hogy a szuperluminális sebesség problémáján dolgozz. Gondolom, nem felejtetted még el, hogy én ragyogóan teljesítettem ezt a feladatot.

— Kétlem — mondta Wendel —, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami megindította a kormányt. Koropatsky elmondta, hogy rendesen nem érzi megkötve magát Tanayama ígéretei által, csakhogy te néhány évet eltöltöttél a Rotoron, és hasznát vehetjük ottani tapasztalataidnak. A magam részéről élek a gyanúperrel, hogy azokat a tapasztalatokat már megkoptathatta az azóta eltelt tizennégy esztendő, de nem adtam hangot ennek a gyanúmnak, ugyanis a sikeres próba utáni emelkedett hangulatban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy szeretlek téged.

— Kő esett le a szívemről, Tessa — mosolyodott el Fisher. — Remélem, te is ott leszel azon az első hajón. Ezt vajon sikerült-e tisztáznod?

Wendel félarasznyival hátrébb húzta a fejét, mintha jobban meg akarná nézni magának a férfit.

— Ez volt ám a nehéz, fiacskám. Téged még csak minden lelkiismeret furdalás nélkül készek a veszélybe küldeni, ami viszont engem illet, azt mondták, hogy én pótolhatatlan vagyok. „Ki viszi tovább a tervet, ha történne magával valami?” — kérdezték. Mire én: „Bárki abból a húszfőnyi beosztott gárdámból, akik közül mindegyik legalább úgy otthon van a szuperluminális repülésben, mint én, ráadásul fiatalosabbak és fürgébb az észjárásuk.” Ez persze lódítás volt, hiszen nincs még egy olyan, mint én, de azért megtette a hatását.

— Tudod, azért van abban valami, amit ők mondanak.

Érdemes kockáztatni az életedet?

— Igen — jelentette ki Wendel. — Először is, nem hagyom másnak az első szuperluminális repülés kapitányságát.

Másodszor, én is látni akarok egy másik csillagot, és már így is bosszant, hogy ezek a rotoriak megelőztek, ha… — De elharapta a szót, és így folytatta: — Végül, és ez a legfontosabb: azt hiszem, szeretném itthagyni a Földet. — Ez utóbbit szinte vicsorítva ejtette ki.

Később, amikor egymás mellett feküdtek az ágyban, még hozzátette:

— És micsoda nagyszerű érzés lesz, ha eljön az az idő, és eljutunk oda!

Fisher nem szólt egy szót sem. Egy különös, nagy szemű gyermekre gondolt, meg a húgára, és a kettő egyetlen alakká olvadt össze, amint egyre mélyebbre húzta őt az álom örvénye.

XXIII. Légi kirándulás

49

A bolygó légkörében tett hosszú utazás nem tartozott a telepes társadalmak bevett foglalatosságai közé. Egy-egy telepen nem voltak olyan nagy távolságok, hogy a lift, a gyalogszer vagy esetenként a villamos meghajtású kocsi elégségesnek ne bizonyult volna. Az egyes telepek közötti közlekedésre pedig ott voltak a rakéták.

Sokan a telepesek közül — legalábbis a Naprendszerben — oly sokszor megjárták az űrt, hogy számukra az űrutazás csaknem olyan mindennapi dolognak számított, mint a gyaloglás. Ám kevesen fordultak meg a Földön, ahol egyedül volt szokásban a légköri utazás és a repülőgép.

A telepeseket, akik szinte barátjuknak és testvérüknek tekintették a légüres teret, mélységes rettegés fogta el, ha hallani vélték a szabadon lebegő jármű mellett elsüvítő levegő hangját.

Az Erythrón azonban időnként mégsem nélkülözhették a légi közlekedést. Ez is nagyméretű világ, mint a Föld, és ennek is elég sűrű (és lélegzésre alkalmas) a légköre. A Rotoron még repülési kézikönyveket is lehetett találni, sőt repülési tapasztalattal bíró földi bevándorlókban sem volt hiány.

Így hát a Kupolának volt két, kissé esetlen, kissé kezdetleges repülőgépe, amelyektől nagy sebességet vagy fürgeséget nem lehetett ugyan elvárni, de azért a célnak megfeleltek.

Ami azt illeti, egy vonatkozásban még előny is származott abból, hogy a Rotornak nem voltak repülőgép-építési tapasztalatai. A Kupola repülőszerkezetei sokkal jobban el voltak látva elektronikus vezérlési technikával, mint a Földön használatos hasonló légi járművek. Siever Genarr szívesen emlegette őket úgy, mint repülőgép alakúra készített bonyolult robotokat. Az Erythro időjárása sokkal szelídebb a Földénél, minthogy a Nemezis gyengébb sugárzása nem képes kiterjedt és heves viharokat gerjeszteni, ezért aztán egy repülőgéprobotnak kisebb az esélye, hogy bajba kerüljön.

Sokkal kisebb.

Ezért szinte mindenki képes volt rá, hogy vezesse a Kupola nyers és csiszolatlan légi járműveit. Mindössze utasítani kell a gépet, ennyiből áll az egész tudomány. Ha a parancs nem elég világos, vagy a gép robotagya veszélyesnek ítéli meg azt, akkor magyarázatot kér a vezetőtől.

Genarr némi természetes aggodalommal, a jóval távolabb álló Eugenia Insigna pedig körömharapdáló iszonyattal figyelte Marlenét, amint bemászik a gép kabinjába. („Ne gyere közelebb!” — intette Genarr határozottan az asszonyt. — „Különösen azzal a vészjósló tekinteteddel. Még meg találod ijeszteni a kislányt.”) Insigna úgy érezte, hogy minden oka megvan a riadalomra.

Marlene túl fiatal ahhoz, hogy emlékeket őrizzen arról a világról, ahol a repülés mindennapi dolog. Idefele az Erythróra elég nyugodtan tűrte a rakétautat, kérdés azonban, hogy fog reagálni erre a sosem tapasztalt légi utazásra.

Marlene azonban teljes lelki nyugalommal mászott be a fülkébe és foglalta el a helyét az ülésen.

Lehetséges, hogy nem fogja fel a helyzetét? Genarr meg is kérdezte tőle:

— Marlene, kedves, ugye, tisztában vagy vele, mit fogunk csinálni?

— Hogyne, Siever bácsi. Meg fogod mutatni az Erythrót.

— Igen, de a levegőből. A levegőben fogsz repülni.

— Igen, ezt már mondtad.

— Nem vagy nyugtalan miatta?

— Nem én, Siever bácsi, de te annál inkább.

— Csak temiattad, kedvesem.

— Az égvilágon semmi bajom sem lesz — fordította nyugodt arcát a férfi felé, amint az bemászott utána, és elfoglalta a helyét a vezetőülésen. — Anyut még csak megértem, ha aggódik, te azonban még nála is jobban aggódsz. Amennyire lehet, megpróbálod eltitkolni, de te is elszégyellnéd magad, ha látnád, hogy harapdálod a szád szélét. Azt hiszed, hogy a te hibád lesz, ha valami baleset történik, és ennek még a gondolata is elviselhetetlen a számodra. Pedig semmi sem fog történni.

— Olyan biztos vagy ebben, Marlene?

— Tökéletesen biztos. Semmi sem történhet velem az Erythrón.

— Ezt mondtad a pestisről is, de most nem arról van szó.

— Teljesen mindegy, hogy miről van szó. Semmi sem árthat nekem az Erythrón.

Genarr hitetlenkedve megrázta a fejét, de azon nyomban meg is bánta ezt a mozdulatát, mert tisztában volt vele, hogy a kislány számára ez ugyanaz, mintha a legnagyobb nyomtatott betűkkel írta volna ki a véleményét a számítógép képernyőjére. De hát olyan mindegy. Hiába fojtaná magába, és hiába próbálna úgy viselkedni, mintha bronzból öntötték volna, az ő szemét akkor sem lehetne becsapni. Ehelyett magyarázni kezdte:

— Most elmegyünk a légzsilipbe és eltöltünk ott egy kis időt, amíg ellenőrzöm a gép agyának működését. Majd átmegyünk egy másik ajtón, és utána a levegőbe emelkedünk. Érezni fogod a gyorsulás hatását: a tehetetlenségi erő beleprésel az ülésbe, aztán már ott siklunk a levegőben, alattunk semmi.

Remélem, felfogod, mit jelent ez.

— Én nem félek — jelentette ki Marlene egykedvűen.

50

A repülőgép kitartóan követte útirányát a hullámzó dombvidékből álló kihalt pusztaság fölött.

Genarr tudta, hogy az Erythro geológiailag élő bolygó, és azt is tudta, hogy az eddigi földtani vizsgálatok kimutatása szerint voltak a történetének olyan időszakai, amikor hegyek uralták. És itt-ott még mindig vannak hegyek a Megas felőli féltekén, vagyis ott, ahol a Megas bolygó puffadt korongja, amely körül az Erythro kering, szinte mozdulatlanul terpeszkedik az égbolt közepén.

Itt azonban, a Megastól elfordult oldalon, a két nagy kontinens fő jellemzői a síkságok és a dombok voltak.

Marlene számára, aki életében még sohasem látott hegyet, az alacsony dombok is izgalmas látványt nyújtottak.

Természetesen a Rotoron is vannak kis folyócskák, abból a magasságból azonban, ahonnan az Erythro föltárulkozott nekik, az itteni folyók sem látszottak nagyobbaknak. Marlene meg fog lepődni — fordult meg Genarr fejében —, ha közelebbről meglátja őket Marlene kíváncsi pillantást vetett a Nemezisre, amely már túljutott a delelőpontján, és nyugat felé hajlott.

— Mintha nem mozogna, Siever bácsi — jegyezte meg.

— Pedig mozog — nyugtatta meg Genarr —, vagy legalábbis az Erythro mozog a Nemezishez képest, csakhogy egy nap alatt fordul meg egyszer, míg a Rotor minden két percben egyszer. Ennek megfelelően a Nemezis innen az Erythróról hétszázszor lassabban látszik mozogni az égen, mint a Rotorról nézve. Ezért tetszik úgy, mintha egy helyben állna, a valóságban azonban nem egészen mozdulatlan.

Aztán gyors pillantást vetve a Nemezisre, így folytatta:

— Te még sohasem láttad a Föld Napját, vagyis a Naprendszer központi csillagát, vagy ha láttad is, nem emlékezhetsz rá, mert akkor még csecsemő voltál. A Nap sokkal kisebbnek látszott onnan, ahol a Rotor tartózkodott a Naprendszerben.

— Kisebbnek? — lepődött meg Marlene. — A komputer szerint pedig a Nemezis a kisebb.

— A valóságban igen. Csakhogy a Rotor sokkal közelebb van a Nemezishez, mint a régi időkben valaha is volt a Naphoz, ezért a Nemezis látszik nagyobbnak.

— Úgy tudom, négymillió kilométerre vagyunk a Nemezistől.

— A Naptól viszont százötvenmillió kilométerre voltunk. Ha a Nemezistől is olyan távolságra volnánk, akkor a jelenlegi fénynek és hőnek csak kevesebb mint egy százaléka érne el hozzánk. Ha viszont a Naphoz lennénk ilyen közel, mint most a Nemezishez, akkor gőzzé válnánk. A Nap jóval nagyobb, fényesebb és forróbb, mint a Nemezis.

Marlene nem nézett Genarr-ra, de úgy látszik, a hangja is elég volt.

— Abból, ahogy beszélsz, Siever bácsi — jegyezte meg —, arra következtetek, hogy te azt szeretnéd, ha ott volnál a Nap közelében.

— Én ott születtem, ezért néha elfog a honvágy.

— De hát a Nap olyan forró és vakító. Veszélyes lehet.

— Mi sohasem néztünk bele. De a Nemezisre sem szabad sokáig nézned. Fordítsd el a szemed, kedvesem!

De Genarr még vetett egy gyors pillantást a Nemezisre. Már a nyugati égbolton terpeszkedett, vörös korongjának négyfoknyi átmérőjével nyolcszor akkorának látszott, mint a Nap a Rotor régi helyéről. Genarr jól tudta, hogy a nyugodtnak tűnő vörös fénykeréken viszonylag ritkán flérek jelennek meg, és olyankor néhány percig ártalmas lehet belenézni azokba a komor arcot elcsúfító fehér szeplőkbe.

Gyakoribbak voltak a sötétebbvörös árnyalatú enyhe napfoltok, bár azokat nehezebb volt észrevenni.

Halkan parancsolt valamit a gépnek, amely kissé irányt változtatott, és a Nemezis hátrafelé kiúszott a közvetlen látószögből.

Marlene még egy utolsó, méla pillantást vetett a Nemezisre, aztán figyelmét az alattuk elnyújtózkodó erythrói tájra összpontosította.

— Egy idő után az ember megszokja a mindenütt jelenlévő rózsaszín árnyalatot — jegyezte meg. — Már nem is látszik annyira rózsaszínnek.

Ezt Genarr maga is észrevette.

Szeme kezdte megkülönböztetni az árnyalati eltéréseket, így a világ nem tetszett olyan egyszínűnek. A folyók és a tavacskák rőtebbnek és sötétebbnek látszottak, mint a szárazföld, az ég is sötét volt. A Nemezis fukar vörös fényét szétszórta az Erythro légköre.

Az Erythro legvigasztalanabb vonása azonban az élettelen sivárságban ütközött ki. A Rotort parányi méretei ellenére élettel töltötték meg a zöld mezők, a szőke gabonaföldek, a tarka gyümölcsösök, a zajongó állatok, az emberek és építményeik sokszínű és sokféle hangú világa.

Itt viszont a némaságon és élettelenségen kívül nem volt semmi.

Marlene elgondolkodva ráncolta a homlokát.

— Az Erythrón van élet, Siever bácsi.

Genarr nem tudta, mire vélje Marlene kijelentését: ténymegállapításnak-e vagy kérdésnek, vagy az ő gondolataira való reagálásnak, amelyeket a testbeszédéből kiolvasott. A saját meggyőződésének ad-e hangot, vagy megerősítést vár őtőle?

— Hogyne — felelte. — Rengeteg. A legkisebb zugokat is betölti. És nem csak a vízben. A talajszemcséket burkoló vízhártyán is élnek egysejtű lények.

Egy idő után a látóhatár szélén feltűnt előttük a tenger, először csak egy sötét csíkként, amely egyre szélesebbre hízott, ahogy a légi jármű közelebb került hozzá. Genarr óvatosan Marlene felé sandított, kíváncsian lesve a kislány reakcióját. Természetesen olvasott a Föld tengereiről, és bizonyára a holovízión is látta őket, a közvetlen találkozás élményére azonban semmi sem készítheti föl az embert.

Genarr, aki egyszer (egyetlenegyszer!) járt a Földön mint turista, látta ott az egyik óceán szélét. A tenger fölött azonban, úgy, hogy a szárazföld eltűnt volna a szeme elől, még egyszer sem volt, így azt sem tudhatta: ő maga hogyan fogja megélni.

A tenger elsiklott alattuk hátrafelé, aztán a szárazföld zsugorodott össze egy világosabb csíkká, mígnem teljesen elenyészett. Genarr lenézett maga alá, és furcsa szorongás rántotta össze a gyomrát. Eszébe jutott egy kifejezés egy ősi eposzból: „borvörös tenger”. Odalent a tenger valóban emlékeztetett egy hatalmas hullámzó vörösbortömegre, amelyet itt-ott rózsaszín hab koronázott.

A végtelen víztömegen nem volt semmi, amiben megkapaszkodhatott volna a tekintet, és leszállóhely sem látszott sehol. Értelmét vesztette az a szó, hogy „terep”.

Tisztában volt azonban azzal, hogy ha vissza akarnak térni, csak meg kell parancsolni a gépnek, hogy vigye vissza őket. A repülőgép komputere a sebességből és az irányból pontosan kiszámítja a mindenkori helyzetüket, és tudja, hol van a Kupola.

Beértek egy vastag felhőpaplan alá, és a tenger feketére változott. Genarr szavára a gép a felhők fölé emelkedett. Újra meglátták a Nemezist, lent azonban eltűnt a tenger. Helyette rózsaszín vízcseppekből álló felhőtenger gomolygott alattuk, és időnként elúszott az ablakok előtt is egy-egy ködfoszlány.

Aztán a felhők szétváltak, és a hasadékokon át ismét megpillantották a borvörös tengert.

Marlene félig nyitva felejtett szájjal, visszafojtott lélegzettel figyelt. Megilletődötten suttogta:

— Ugye, az mind víz, Siever bácsi?

— Több ezer kilométernyire minden irányban, Marlene, és helyenként eléri a tíz kilométeres mélységet is.

— Ha belepottyannánk, gondolom, megfulladnánk.

— Emiatt nem kell aggódnod. Ez a jármű nem eshet bele a tengerbe.

— Tudom, hogy nem — mondta Marlene tárgyilagosan.

Van még egy látvány — gondolta Genarr —, amelyre jó lesz felkészíteni Marlenét.

— Megint ideges vagy, Siever bácsi — csapott le rá Marlene.

Genarr viccesnek találta, hogy már kezdi egészen megszokni, hogy Marlene úgy olvas benne, mint egy nyitott könyvben.

— Te még sohasem láttad a Megast — magyarázta —, és azon tűnődtem, hogy meg kellene mutatnom neked. Tudod, az Erythro csak az egyik arcát fordítja a Megas felé, a Kupolát pedig a másik oldalára építettük, ezért a Megast sohasem látjuk az égen. De ha tovább repülünk ebben az irányban, hamarosan elérjük a Megas felőli oldalt, és látni fogjuk, amint a látóhatár fölé emelkedik.

— Szeretném megnézni.

— Jó, de készülj föl rá. A Megas nagy. Igazán nagy.

Csaknem kétszer akkora, mint a Nemezis, és az az ember érzése, mintha mindjárt a fejünkre zuhanna. Vannak, akik egyszerűen képtelenek elviselni a látványt. Pedig nem esik le.

Ez lehetetlen. Próbáld ezt észben tartani.

Növelték a repülés magasságát és sebességét. A tenger egyhangú felszínét csak a hullámok barázdálták, néha meg mindent eltakartak a felhők.

Egy idő után Genarr figyelmeztette a kislányt:

— Ha előrenézel és egy kissé jobbra, akkor meglátod a Megast előbújni a látóhatár mögül. Feléje fordítjuk a kormányt.

Először csak egy kis fényfolt jelent meg az ég alján, amely lassan dagadni kezdett. Majd egy táguló mélyvörös körív kúszott a látóhatár fölé. A színe határozottan sötétebb volt, minta Nemezisé, amely hátul jobbra és valamivel lejjebb még mindig látható volt az égen.

Ahogy a Megas egyre nagyobbra duzzadt, hamarosan kiderült, hogy ami látható belőle, az nem a teljes korong, hanem csak valamivel több, mint a fele.

— Erre mondják azt, hogy „fázisok”, nemde? — jegyezte meg Marlene érdeklődéssel.

— Eltaláltad. Csak azt a részét látjuk, amelyet megvilágít a Nemezis. Amint az Erythro megkerüli a Megast, úgy tetszik, mintha a Nemezis közelebb kerülne a Megashoz, és mi egyre kisebb darabot látunk a bolygó megvilágított feléből. Majd amikor a Nemezis elhúz közvetlenül a Megas alatt vagy fölött, akkor csak egy fénycsíkot észlelünk a Megas peremén; mindössze ennyi látható a bolygó megvilágított féltekéjéből.

Előfordul, hogy a Nemezis a Megas mögé bújik. Ilyenkor Nemezis-fogyatkozás van, és az éjszaka minden homályos csillaga előbújik, nemcsak azok a fényes csillagok, amelyek akkor is láthatók, amikor a Nemezis az égen van.

Fogyatkozáskor egy sötét, csillagtalan kör mutatja a Megas helyét az égen. És hamarosan egy újabb keskeny fénycsík jelzi a másik oldalon, hogy a Nemezis megint előbújik.

— Milyen csodás! — lelkendezett Marlene. — Akár egy égi színjáték. És nézd csak a Megast, azokat a mozgó csíkokat!

Ezek vastag, vörösbarna, naranccsal tarkított kötegekként vonaglottak végig lassan a bolygó megvilágított felén.

— Viharpászták, amelyeket az iszonyú orkánszelek kergetnek ide-oda. Ha jól megfigyeled, megláthatod, hogy keletkeznek, nőnek, sodródnak és enyésznek el a foltok.

— Tisztára mint egy holovíziós előadás — áradozott Marlene.

— Miért nem gyönyörködnek benne folyton az emberek?

— A csillagászok azt teszik. Helyesebben: az ezen a féltekén elhelyezett elektronikus műszereiken keresztül állandóan megfigyelik. Magam is láttam az obszervatóriumunkban.

Tudod, a Naprendszerben is volt egy hasonló bolygónk. A Jupiter, amely még nagyobb is, mint a Megas.

Közben a bolygó már teljesen a látóhatár fölé emelkedett, és hasonlított egy fölfújt léggömbre, amely valamilyen oknál fogva a bal oldalán behorpadt.

— Milyen szép — lelkendezett Marlene. — Ha a Kupolát az Erythrónak ezen az oldalán építették volna föl, akkor mindenki megcsodálhatná.

— No azért nem, Marlene. Nem egészen így áll a dolog. A legtöbb ember nem szereti a Megast. Említettem, hogy vannak, akik úgy érzik, mintha a fejükre zuhanna, és ez rémülettel tölti el őket.

— Csak egy-két embernek juthat eszébe ilyen hülyeség — jelentette ki Marlene türelmetlenül.

— Eleinte csak egy-két embernek, ám a hülyeség ragályos szokott lenni. A félelem könnyen terjed, és azok is megkapják, akiknek, ha magukra hagyják őket, eszükbe sem jutna megijedni, de mert a szomszédjuk fél, ők is megijednek. Te még nem találkoztál ilyesmivel?

— De igen — ismerte el Marlene kissé keserűen. — Ha egy fiú azt mondja egy libára, hogy csinos, akkora többi is azt hiszi róla. És elkezdik ostromolni… — Zavartan elhallgatott.

— Ez a ragályos félelem az egyik oka, hogy a túloldalon építettük föl a Kupolát. A másik, hogy itt, ahol a Megas örökké az égen tartózkodik, megnehezíti a csillagászati megfigyeléseket.

De azt hiszem, lassan ideje visszafordulnunk. Ismered anyádat. Még képes pánikba esni.

— Hívd föl, és mondd meg neki, hogy minden rendben.

— Fölösleges. Ez a jármű folyamatos jeleket küld ki. Így anyád tudhatja, hogy fizikailag jól vagyunk. Ő azonban emiatt aggódik — tapogatta meg a halántékát jelentőségteljesen.

Marlene hátravetette magát az ülésen, és arcára mély bosszúság ült ki.

— Milyen ciki. Tudom, hogy mindenki azt szajkózza: „Ez csak annak a jele, hogy szeret téged”, de mégis bosszantó.

Miért nem akarja nekem elhinni, hogy semmi bajom sem lehet?

— Azért, mert szeret téged — mondta Genarr, miközben halkan visszafordulásra utasította a gépet —, mint ahogy te is szereted az Erythrót.

Marlene arca egyszerre földerült:

— Ó, igen, szeretem.

— Igen, igen. Ez rögtön látszik abból, ahogy a nevére reagálsz.

És Genarr agyán átfutott: vajon Eugenia Insigna hogyan fogadná ezt?

51

Az asszony dühödten kifakadt.

— Hogy érted azt, hogy szereti az Erythrót? Hogyan szerethet egy holt világot? Csak nem te tömted tele a fejét?

Mit akarsz elérni azzal, hogy megszeresse ezt a bolygót?

— Légy észnél, Eugenia. Igazán azt hiszed, hogy Marlenét bármire is rá lehet beszélni? Neked talán sikerült valaha is ilyesmi?

— Akkor hát mi történt?

— Én valójában olyan helyzetekbe próbáltam belevinni őt, amelyek elvehetik a kedvét vagy megrémíthetik. Arra akartam…

„rávenni”, hogy utálja meg az Erythrót.

Tapasztalatból tudom, hogy a rotoriak, akik egy telep szűk kis világában nőttek fel, gyűlölik az Erythro végtelenségét; nincs kedvükre a fény vörössége; nem tudnak megbarátkozni a tengernek nevezett hatalmas tócsával; nem tetszenek nekik a sötétséget hozó felhők; utálják a Nemezist; és mindenekfölött utálják a Megast. Mindezek a dolgok nyomasztják, sőt riasztják őket. És én mindezt megmutattam Marlenének.

Elvittem az óceán fölé, olyan messzire, hogy teljes valójában megláthassa a látóhatár fölé emelkedő Megast.

— És?

— És őt semmi sem hozta ki a sodrából. Kijelentette, hogy megszokta a vörös fényt, és már nem is tetszik neki olyan rémisztően vörösnek. Az óceán sem keltette benne a legkisebb félelmet sem, és mindenekfölött érdekesnek és szórakoztatónak találta a Megast.

— Nem tudom elhinni.

— Pedig elhiheted. Ez az igazság.

Insigna a gondolataiba mélyedt, aztán habozva megjegyezte:

— Lehet, hogy ez már annak a jele, hogy megfertőzte őt a… a…

— A pestis. A visszatérésünk után rögtön elrendeltem egy újabb agyvizsgálatot. Még nem kaptuk meg a végleges eredményt, de első ránézésre is látható, hogy nincs semmi változás. Az agy mintázata már enyhe pestisfertőzésre is jelentősen és jól láthatóan megváltozik. Marlenénél ennek semmi nyoma. Viszont éppen most egy érdekes ötlet villant a fejembe. Azt tudjuk, hogy Marlene érzékeny, hogy minden apró jelből olvasni tud. Mások érzelmei valósággal áramlanak hozzá. De észrevettél-e valaha is olyasmit, hogy ez fordítva is érvényesülne? Őtőle vajon nem áramlanak az érzelmek mások felé?

— Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

— Ő észreveszi, bármennyire próbálom is leplezni, ha elbizonytalanodom vagy elfog egy kis nyugtalanság, vagy ha nyugodt vagyok és nem tartok semmitől. De nem lehetséges-e, hogy ő valamilyen módon rám tudja kényszeríteni vagy elő tudja idézni, hogy bizonytalan legyek vagy egy kissé aggodalmas — esetleg nyugodt és egykedvű? Ha képes olvasni, nem képes-e ugyanúgy hatni is?

Insigna nagy szemeket meresztett rá.

— Szerintem ez őrültség! — fakadt ki a hitetlenségtől elfúló hangon.

— Lehet. De észrevettél-e valaha is ilyesmit Marlenénél?

Gondolkozz csak!

— Nincs szükségem gondolkodásra. Sohasem vettem észre ilyesmit.

— Hm. Azt hiszem, igazad van — dünnyögte Genarr. — Hiszen nem kétséges, hogy ő azt szeretné, ha nem idegeskednél annyit miatta, és az is kétségtelen, hogy ezt nem tudja elérni. Ámbár… Az is tény, hogy Marlene megérző képessége erősödött azóta, hogy az Erythróra jött.

Egyetértesz?

— Igen. Egyetértek.

— De nemcsak erről van szó. Most már az intuitív képessége is erősen kifejlődött. Tudja, hogy immúnis a pestissel szemben. Biztos benne, hogy az Erythrón nem érheti semmi ártalom. Abban a szilárd meggyőződésben nézett alá az óceánra, hogy a repülőgép nem zuhanhat le, és ő nem fulladhat bele. A Rotoron is tapasztalható volt nála ilyesféle megérzés? Nem fogta el a bizonytalanság és a szorongás a Rotoron olyankor, amikor erre megvolt az oka, mint ez sok más ifjúval is előfordul?

— De igen! Hát persze.

— Itt azonban mintha újjászületett volna. Tökéletesen biztos önmagában. Miért?

— Nem tudnám megmondani.

— Az Erythro hatna rá? No nem, nem a pestisre gondolok.

Talán valami más? Valami egészen más? Megmondom, miért kérdezem. Mert én magam is éreztem ezt.

— Mit éreztél?

— Egyfajta optimizmust az Erythróval kapcsolatban. Most nem nyomasztott a sivársága, és más sem. Nem mintha azelőtt olyan nagyon kiborított volna, vagy olyan nagyon kizökkentett volna a nyugalmamból, de sohasem kedveltem igazán ezt a bolygót. De most, hogy Marlenével kirándultunk rá, közelebb kerültem ahhoz, hogy megkedveljem, mint bármikor is az alatt a tíz év alatt, amióta rajta lakom. Arra gondoltam, hogy talán rám ragadt Marlene öröme, vagy hogy valamilyen módon ő kényszeríti rám. Vagy esetleg az a valami, ami az Erythróval kapcsolatban őt magát rabul ejti, énrám is hatással van — az ő jelenlétében.

— Azt hiszem, Siever — jegyezte meg Insigna gúnyosan —, hogy neked sem ártana egy agyvizsgálat.

Genarr fölvonta a szemöldökét.

— Azt hiszed, hogy elmulasztottam? Amióta itt lakom, rendszeresen végeztetek agyvizsgálatot magamon. Eddig semmiféle változást nem észleltek, leszámítva azt, ami elkerülhetetlenül velejár az öregedéssel.

— De azóta is ellenőrizted az agyműködésedet, hogy visszatértél a kirándulásról?

— Hát persze. Az volt az első. Nem vagyok ostoba. A teljes analízist még nem kaptam meg, de az előzetes eredmények nem mutatnak elváltozást.

— Akkor most mit fogsz csinálni?

— Azt, ami logikus. Marlene meg én kimegyünk a Kupola alól az Erythro felszínére.

— Nem!

— Vigyázni fogunk. Én már jártam ott.

— Te mehetsz — makacskodott Insigna. — De ő nem. Soha.

Genarr mélyet sóhajtott. Megfordult a székében, és a vakablakot bámulta, mintha abban reménykedne, hogy áthatol rajta a tekintetével, és meglátja a kinti vörösséget.

Aztán visszafordult Insigna felé.

— Odakint egy hatalmas, vadonatúj világot találsz, amely rajtunk kívül senkihez és semmihez sem tartozik. Csak ki kell nyújtanunk érte a kezünket, és régi világunk ostoba elherdálásának tanulságait levonva nekifoghatunk a fejlesztésének. Ezúttal egy jó világot, egy tiszta világot, egy tisztességes világot építhetünk magunknak. A vörösséget meg lehet szokni. Saját növényeinkkel és állatainkkal új életet lehelhetünk belé. Felvirágoztathatjuk a földet és a tengert, és elindíthatjuk a bolygót saját fejlődési pályáján.

— No és a pestis? Azzal mi lesz?

— Majd csak leszámolunk a pestissel, és eszményi feltételeket teremtünk magunknak az Erythrón.

— Csak a hőséget meg a gravitációt kell megszüntetnünk és megváltoztatnunk a kémiai összetételét, és a Megas is eszményi hely lesz a számunkra.

— Ez igaz, Eugenia, de el kell ismerned, hogy a pestis egészen más tészta, mint a hőség, a gravitáció meg a bolygó vegyi összetétele.

— Csakhogy a maga módján a pestis is ugyanolyan életveszélyes valami.

— Eugenia, azt hiszem, már megmondtam neked, hogy számunkra Marlene a legfontosabb személy.

— Az biztos, hogy az én számomra igen.

— Neked csak azért fontos, mert a te lányod. Nekünk, többieknek viszont azért fontos, amire képes.

— Mire lenne képes? Hogy olvasni tud a testbeszédből?

Hogy trükköket hajt végre?

— Meg van győződve róla, hogy nem fog rajta a pestis. Ha ez igaz, akkor megtanulhatjuk tőle…

— Ha ez igaz. Magad is jól tudod, hogy ez csak gyerekes képzelgés. Kár belekapaszkodnod egy pókhálóba.

— Egy világ van odakint, és én akarom azt a világot.

— A végén te is ugyanúgy beszélsz, akárcsak Pitt. Azért a világért kész volnál kockára tenni a kislányomat?

— Az emberiség történelme során sokkal többet is kockára tettek sokkal kevesebbért.

— Szégyellje magát az emberi történelem. Különben is én fogom eldönteni. Az én lányomról van szó.

És Genarr mélységes sajnálattal a hangjában azt mondta:

— Szeretlek téged, Eugenia, de egyszer már elveszítettelek.

Most megcsillant bennem az a halvány remény, hogy hátha jóvá lehet tenni azt a veszteséget. De most attól tartok, hogy ismét el kell veszítselek, de most már örökre. Közölnöm kell veled ugyanis, hogy nem a te kezedben van a döntés joga.

Sőt még csak nem is az enyémben. Hanem Marlenéében. Amit elhatároz, azt így vagy úgy, de véghez is viszi. És minthogy úgy látszik, a birtokában van az a képesség, hogy megnyerjen egy világot az emberiség számára, én a te ellenedben is segíteni fogok neki, hogy azt tegye, amit akar. Kérlek, Eugenia, vedd ezt tudomásul.

XXIV. A detektor

52

Crile Fisher merev arccal vizsgálgatta a Superluminalt. Most látta először a hajót, de elég volt egy gyors pillantást vetnie Tessa Wendel felé: az asszony olyan mosollyal nézett a járműre, amit a férfi csakis tulajdonosi büszkeségként értékelhetett.

A hajó egy nagy barlang közepén, háromszoros biztonsági háló védelmében foglalt helyet. Embereket is lehetett látni, a munka oroszlánrészét azonban gondosan komputerizált (nem emberszabású) robotok végezték.

Fisher már sok és a rendeltetésüknek megfelelően sokféle űrhajót látott életében, de olyan rondát, mint a Superluminal, még soha.

Ha nem ismerné a rendeltetését, talán föl sem tételezné róla, hogy űrhajóval van dolga. Mit szóljon hát? Egyfelől nem akarná megbántani Wendelt. Másfelől viszont az asszony láthatóan kíváncsi a véleményére, és az nem kétséges, hogy dicséretre számít.

Így hát erőt vett magán, és bizonytalanul megjegyezte:

— Van benne valami kísérteties könnyedség — valami darázsszerűség. Az asszony elmosolyodott a „kísérteties könnyedség” hallatán, és Fisher úgy érezte, hogy szerencsésen választotta meg a szót. De aztán így folytatta:

— Hogy érted azt, hogy „darázsszerűség”?

— Van egy ilyen rovar — felelte Crile. — Tudom, hogy az Adelián nemigen találkoztok rovarokkal.

— Mi tudunk a rovarokról — jelentette ki Wendel. — Lehet, hogy nincs az a kaotikus nyüzsgés, mint a Földön…

— De azt hiszem, darazsak nincsenek nálatok. Ezek a mérges rovarok nagyon hasonlítanak a Superluminalra — mutatott a hajóra. — Rajtuk is van egy nagy dudor elöl, egy másik hátul, és a kettőt egy vékony szál köti össze.

— Igazán? — nézett az asszony hirtelen felcsillanó érdeklődéssel a Superluminalra. — Szerezz nekem, ha tudsz, egy képet a darazsakról. A rovar talán jobban megérteti velem a hajó szerkezeti elveit — vagy fordítva.

— Mi a magyarázata hát a formának, ha nem a darázstól vettétek az ihletet?

— Olyan mértani formát kerestünk, amely minimálisra csökkenti azt az eshetőséget, hogy az egész hajó egyetlen egységként viselkedjék. A hipermezőnek megvan az a tendenciája, hogy a hengerpalást mentén kifelé terjed a végtelenségig, és ezt bizonyos mértékig engedjük is. Teljesen azonban nem engedhetjük szabadjára. Ezért zárjuk be azokba a dudorokba. A mezőt egy erős és változó előjelű mágneses erőtér tartja fönn és zárja be a hajó testébe, és… de hát gondolom, ez nem nagyon érdekel téged.

— Most már nem — mondta Fisher halvány mosollyal. — Már eleget hallottam. Ám minthogy végre megengedték, hogy lássam ezt…

— Ugyan már, kár megsértődni — ölelte át az asszony Fisher derekát. — Nagyon megválogatták, kiket avatnak be. Volt időszak, amikor még engem is kinéztek innen. Elképzelem, mit sutyorogtak rólam a minden lében kanál telepesről:

milyen kár, hogy ő szerkesztette meg a hipermezőt, ezért nem lehet őt kirúgni. Mostanra azonban enyhült a szigor, és el tudtam intézni, hogy téged is beengedjenek. Elvégre te is utas leszel rajta, ezért szeretném, ha megcsodálnád a hajót. — Majd némi habozás után hozzátette: — És engem.

A férfi az asszonyra emelte a tekintetét.

— Tudod, hogy csodállak téged, Tessa, ezért semmi szükség az efféle hókuszpókuszra. — És karjával átölelte az asszony vállát.

— Öregszem, Crile — panaszkodott az asszony. — A folyamatnak nem lehet gátat vetni. És átkozottul elégedett vagyok veled. Már hét éve, sőt ez a nyolcadik, hogy együtt vagyunk, és azóta egyszer sem ébredt föl bennem a férfiak iránti régi kíváncsiság.

— És ezt tragédiának tartod? — élcelődött Fisher. — Talán attól van, hogy nyakig belemerültél a munkába. De most, hogy a hajó készen áll, bizonyára föllélegzel, és elég időd lesz rá, hogy újra belevesd magad a vadászatba.

— Ugyan! Nincs már meg a régi éhség. Egyszerűen elmúlt.

De veled mi van? Tudom, hogy időnként elhanyagoltalak.

— Semmi vész. Ha a munkád miatt hanyagolsz el, nem panaszkodom. Nekem, édesem, legalább olyan fontos ez a hajó, mint neked, és csak egyetlen rémálom gyötör: hogy mire elkészül, túl öregek leszünk, te meg én, ahhoz, hogy fölengedjenek rá bennünket. — Újból elmosolyodott, ezúttal azonban határozott szomorúság tükröződött az arcán. — Amikor az évek múlásáról beszélsz, Tessa, ne feledd, hogy én sem vagyok már suttyó gyerek. Alig két év múlva átlépem az ötvenet. Viszont volna egy kérdésem, amelyet nem szívesen teszek föl, nehogy csalódás érjen, ám mégiscsak kirukkolok vele.

— Rajta!

— Te elintézted, hogy megmutathasd nekem a hajót, hogy beengedjenek ide a titkok szentélyébe. Valahogy az az érzésem, hogy Koropatsky aligha ment volna bele ebbe, ha a terv nem járna közel a befejezéséhez. Hiszen ő majdnem olyan betegesen titkolózó, mint amilyen Tanayama volt.

— Igen, a hipermező szempontjából a hajó készen van.

— Repült már?

— Még nem. Még akad rajta tennivaló, de ez már nem érinti magát a hipermezőt.

— Fölteszem, hogy próbarepülésekre is szükség lesz.

— Persze, legénységgel együtt.

Emberek nélkül semmiképpen sem bizonyosodhatunk meg az életfenntartó rendszerek működéséről. Még állatkísérlettel sem adhat teljes bizonyosságot.

— Ki vesz részt az első úton?

— A terv kidolgozói közül választunk megfelelő önkénteseket.

— No és te?

— Én leszek az egyetlen, aki nem önként megy. Nekem muszáj részt vennem. Senki másban nem bízhatom meg, hogy szükséghelyzetben megfelelő döntést képes hozni.

— Akkor én is megyek? — firtatta Crile.

— Nem, te nem.

Fisher arcát egy pillanat alatt elsötétítette a düh.

— Abban állapodtunk meg…

— A próbautakra nem, Crile.

— És azok mikor fejeződnek be?

— Nehéz megmondani. Attól függ, milyen zűrök adódnak.

Ha minden a lehető legnagyobb rendben megy, akkor két vagy három próba is elegendő lehet. Egy-két hónap.

— Mikor lesz az első próbaút?

— Nem tudom megmondani, Crile. Még mindig dolgozunk a hajón.

— Azt mondtad, hogy útra készen áll.

— Igen, ami a hipermezőt illeti. De még folyik a neurodetektorok beszerelése.

— A micsodáké? Erről sohasem tettél említést.

Wendel nem válaszolt rögtön. Némán és gondterhelten körbenézett, és csak aztán szólalt meg:

— Néznek bennünket, Crile, és az az érzésem, hogy egyesek rossz néven veszik a jelenlétedet. Menjünk haza.

Fisher azonban megmakacsolta magát.

— Úgy látom, nem vagy hajlandó erről beszélni. Még ha számomra életbevágó is a dolog.

— De, csak majd otthon beszéljük meg.

53

Crile Fisheren egyre jobban elhatalmasodott az indulat.

Megtagadta, hogy leüljön, és most ott tornyosodott Tessa Wendel fölött, aki vállat vont és helyet foglalt a fehér elemes díványon, s homlokát ráncolva nézett föl a férfira.

— Miért vagy dühös, Crile?

Fisher ajka remegett. Összeszorította a száját, mintha puszta erővel próbálna uralkodni magán, mielőtt válaszol.

Végre így szólt:

— Ha egyszer nélkülem állítják össze a legénységet, ezzel precedenst teremtenek. Így sohasem fogok fölkerülni a hajóra. Kezdettől fogva ki kellene kötni, hogy én minden alkalommal helyet foglalok a hajón, amíg el nem érjük a Szomszéd Csillagot — meg a Rotort. Nem akarom, hogy engem itt felejtsenek.

— Miért mondasz ilyet? Ha eljön az ideje, senki sem fog megfeledkezni rólad. Hiszen még el sem készült a hajó.

— Azt mondtad, hogy a hajó kész — makacskodott Fisher. — Mik ezek a neurodetektorok, amelyekről itt egyszerre beszélni kezdtél?

Olyasvalamik, amelyekkel el lehet engem hallgattatni, elvonni a figyelmemet, hogy ezalatt lopva elosonhasson a hajó, és itthagyjon engem faképnél? Szép kis szerkentyűk. És te is benne vagy a játékban.

— Crile, elment az eszed. A neurodetektor az én ötletem volt, én ragaszkodtam hozzá. — Rezzenéstelen tekintettel, kihívóan meredt a férfira.

— A te ötleted! — fortyant föl. — De…

Az asszony hallgatásra intette a kezével.

— Ezt a szerkezetet együtt fejlesztettük ki a hajóval. Ez nem kimondottan az én szakterületem, de kíméletlenül hajszoltam a neurofizikusokat a kidolgozására. Az ok pedig? Pontosan az, hogy téged is ott akarlak látni a hajón, amikor útra kelünk a Szomszéd Csillag felé. Hát nem érted?

Fisher tagadólag intett a fejével.

— Gondolkozz csak, Crile. Magad is rájönnél, ha a szemedet nem vakította volna el az oktalan düh. A rendeltetését elárulja a neve.

Idegdetektor.

Távolból érzékelni képes az idegműködést. A bonyolult agytevékenységet. Röviden:

kimutatja az intelligencia jelenlétét.

Fisher rámeresztette a szemét.

— Az, amit a kórházakban is használnak?

— Persze. Ezt a műszert széleskörűen használják az orvosok és a pszichológusok az elmezavarok korai fölismerésére, de csak méteres távolságon belül. Nekem azonban csillagászati távolságokra kell. Tehát nem valami új dologról van szó.

Hanem egy régi műszerről, amelynek alaposan kiterjesztették a hatótávolságát. Crile, ha Marlene életben van, akkor a telepen, a Rotoron kell keresnünk. A Rotor pedig ott fog keringeni valahol a csillag körül. Már mondtam, hogy nem lesz könnyű rátalálni. Ha nem sikerül gyorsan rábukkannunk, honnan tudhatnánk, hogy azért-e, mert nincs ott, vagy egyszerűen elkerülte a figyelmünket, mint ahogy egy sziget az óceánban vagy egy kisbolygó az űrben észrevétlen maradhat?

És mit tegyünk: folytassuk a keresést hónapokig, netán évekig, hogy megbizonyosodjunk róla: nem a figyelmünket kerülte el, hanem valóban nincs ott?

— És a neurodetektor…

— Megtalálja nekünk a Rotort.

— Nem lesz ez ugyanolyan nehéz…

— Nem. A világmindenség el van árasztva fény és rádióhullámokkal meg mindenféle sugárzással, és ezrek vagy milliók közül kell egyetlen forrást elkülönítenünk. Ezt meg lehet tenni, de nem könnyen, és sok időbe telik. Ezzel szemben az egymással bonyolult kapcsolatban álló neuronok jellegzetes elektromágneses sugárzása eléggé egyedülálló.

Aligha föltételezhető, hogy egynél több ilyen forrásra sikerül bukkannunk — vagy ha mégis, akkor azért, mert a Rotor újabb telepet épített föl. Helyben vagyunk. Én ugyanúgy szeretném, ha megtalálnád a kislányodat, mint te. És miért tenném ezt, ha nem akarnám, hogy te is ott legyél velünk a hajón? Ne félj, ott leszel!

— És te az egész társaságot rávetted, hogy ebbe beleegyezzen? — kérdezte Fisher megindultan.

— Nekem ott elég nagy a befolyásom, Crile. Ám van itt még valami. Ez rendkívül bizalmas, ezért nem beszélhettem róla a hajón.

— Igazán? És mi legyen az?

— Crile — mondta Wendel gyengédséggel a hangjában —, te nem is hiszed, mennyit foglalkozom veled gondolatban.

Fogalmad sincs, mennyire szeretném, ha nem érne csalódás téged. Mi lesz, ha semmit sem találunk a Szomszéd Csillag mellett? Mi lesz, ha a térséget átfésülve azt tapasztaljuk, hogy a környéken sehol sincs értelmes élet? Akkor visszatérünk és jelentjük, hogy a Rotornak se híre, se hamva? Várj, Crile, hagyd a dühöngést máskorra. Én nem azt állítom, hogy ha nem találunk értelmes életet a Szomszéd Csillag mellett, akkor ebből óhatatlanul az következik, hogy a Rotor és lakói elpusztultak.

— Mi más következhetne?

— Az, hogy esetleg nem voltak megelégedve a Szomszéd Csillaggal, és továbbálltak. Esetleg csak annyi időre álltak meg egyik-másik bolygónál, hogy kitermeljék az építéshez és a mikrofúziós motorok újratöltéséhez szükséges anyagokat. És utána folytatták útjukat.

— És ha ez igaz, akkor honnan tudhatnánk, hogy hol keressük őket?

— Már csaknem tizennégy év telt el azóta, hogy úton vannak.

Hiperrásegítővel csak a fény sebességével utazhatnak. Ha el is értek valamelyik csillaghoz és megtelepedtek mellette, az csakis olyan csillag lehet, amely tizennégy fényévnél nincs messzebb tőlünk. Ilyen pedig nem sok akad.

Szuperluminális sebességgel mindegyiket fölkereshetjük. Neurodetektorral pedig gyorsan kideríthetjük, hogy ott van-e valahol a Rotor.

— Lehet, hogy ebben a pillanatban is valahol a csillagközi térben vándorolnak. Akkor hogyan fogunk a nyomukra akadni?

— Sehogy, de legalább valamelyest megnöveljük az esélyünket, ha a neurodetektorunkkal fél év alatt megvizsgálunk, mondjuk, egy tucatnyi csillagot, ahelyett, hogy az időnket egyetlen csillag reménytelen vizsgálatára vesztegetnénk. És ha kudarcot vallunk — mert ezt a lehetőséget sem szabad számításon kívül hagynunk —, akkor legalább úgy térünk vissza, hogy jelentős mennyiségű adatot halmoztunk fel egy tucat különböző csillagról — egy fehér törpéről, egy kékesfehér forró csillagról, egy napszerű csillagról, egy szoros ikerpárról és így tovább. Mert aligha számíthatunk arra, hogy az életünk folyamán még egy utat megtehetünk, akkor hát miért ne használjuk ki alaposan ezt az egyet, és legalább jókora zajt csapva vonuljunk be a történelembe, nem igaz, Crile?

— Lehet, hogy igazad van, Tessa — mélázott el Crile. — Elég baj, ha egy tucat csillag átfésülése után üres kézzel térünk vissza, de sokkal nagyobb baj, ha egyetlen csillag környékének átvizsgálása után abban a hitben térünk meg, hogy a Rotor ott van valahol elérhető közelségben, de nem volt időnk rá, hogy utána menjünk.

— Pontosan.

— Megpróbálom ehhez tartani magam — jelentette ki Crile lemondóan.

— Még valamit — folytatta Wendel. — Az is megeshet, hogy a neurodetektor nem földi eredetű értelmes lényeket mutat ki.

És ezt kár volna elmulasztani.

Fisher meghökkent.

— De ez aligha valószínű, nem igaz?

— Cseppet sem valószínű, de ha mégis megtörténne, annál több ok van rá, hogy ne szalajtsuk el. Különösképpen, ha a Földtől mért tizennégy fényévnyi távolságon belül van. Nincs semmi a világmindenségben, ami olyan érdekes lenne, mint egy másik értelmes lény — vagy olyan veszedelmes.

Mindenképpen meg kell ismernünk.

— Van egyáltalán esélyünk rá, hogy fölfedezzük, ha nem földi eredetű? A neurodetektorok csak az emberi értelemhez vannak kalibrálva. Van egy olyan érzésem, hogy föl sem ismernénk egy igazán különös életformában az élő szervezetet — nem is beszélve az intelligenciáról.

— Az elképzelhető — vitatkozott Wendel —, hogy az életet nem ismerjük föl, de az véleményem szerint elképzelhetetlen, hogy az intelligencia elkerülné a figyelmünket, és bennünket nem az élet, hanem az értelem érdekel. Bármilyen legyen is az intelligencia, akármilyen furcsa és felismerhetetlen formát öltsön is, mindenképpen szüksége van egy bonyolult struktúrára, egy nagyon bonyolult — legalább olyan bonyolult struktúrára, mint az emberi agy.

Sőt mi több:

elektromágneses kölcsönhatást is feltételez. A gravitációs kölcsönhatás túlságosan gyenge; az erős és a gyenge nukleáris kölcsönhatásoknak pedig túlságosan rövid a hatótávolságuk. Ami pedig ezt az új hipermezőt illeti, amivel mi most a szuperluminális repülésben dolgozunk: amennyire tudjuk, a természetben nem létezik, és csak akkor jön létre, ha az intelligencia megalkotja.

A neurodetektor képes kimutatni egy mégoly bonyolult elektromágneses mezőt is, amely az intelligencia meglétéről árulkodik— függetlenül attól, hogy milyen a formája vagy a kémiája annak az intelligenciának. És mi felkészülünk akár arra, hogy tanuljunk, akár arra, hogy elfussunk. Az értelem nélküli élet pedig nem valószínű, hogy veszélyes volna egy olyan műszaki civilizáció számára, minta miénk — bár minden idegen életforma, még a vírusok fokán is, érdekes lenne számunkra.

— És miért kell ezt az egészet titokba burkolni?

— Azért, mert gyanítom — sőt tudom —, hogy a Globális Kongresszus azt akarja, hogy minél előbb visszatérjünk, hogy megbizonyosodjék a terv sikeréről, és a mi hajónk tapasztalatainak a fölhasználásával új és jobb szuperluminális hajótípusokat lehessen kifejleszteni. Én viszont, ha minden jól megy, körül akarok nézni a világegyetemben, és nem bánom, ha ők várnak egy kicsit. Nem azt mondom, hogy mindenképpen ezt teszem, de nyitva akarom hagyni a lehetőségét. Ha megtudnák, hogy ilyesmit tervezek — vagy hogy egyáltalán ilyesmi megfordul a fejemben —, szerintem olyan legénységet raknának a hajóra, amely jobban hajlik a szófogadásra.

Fisher bágyadtan elmosolyodott.

— Mi a baj, Crile? — kérdezte Wendel. — Tegyük föl, hogy nyoma sincs a Rotornak meg a lakóinak. Kész volnál akkor rá, hogy szedd a sátorfádat és csalódottan visszahajózz a Földre?

A világmindenség ott van karnyújtásnyira, és te elszalasztanád?

— Á, dehogy. Csak azon tűnődöm, hogy mennyi időbe telik, mire beszerelik a detektorokat meg ami még az eszedbe jut.

Jó két esztendő múlva átlépem az ötvenet. A Hivatalnak dolgozó ügynököket ötvenéves korukban rendszerint bevonják a telepről. Adnak nekik valamilyen irodai munkát a Földön, és többé nem szállhatnak űrhajóra sem.

— No és?

— Jó két év múlva én már alkalmatlan leszek az útra. Azt fogják mondani, hogy kiöregedtem, és a világmindenség többé nem lesz karnyújtásnyira tőlem.

— Butaság! Engem is engedni fognak, és én már most fölötte vagyok az ötvennek.

— A te eseted speciális. A te hajódról van szó.

— A te eseted is speciális, minthogy én ragaszkodni fogok hozzád. Azonkívül nem könnyen találnak felkészült embert a Superluminalra. Mi csak annyit tehetünk, hogy rábeszéljük az embereket az önkéntes jelentkezésre. És csakis önkéntesekre számíthatunk; nem bízhatjuk rá a hajó sorsát vonakodó és begyulladt besorozottakra.

— És miért nem akarnak jelentkezni?

— Azért, kedves Crile-om, mert földiek, és a legtöbb Földlakó retteg az űrtől. Hát még a hipertértől, az még jobban riasztja őket, ezért nem fognak nagyon tülekedni. Ott leszünk mi ketten, te meg én, rajtunk kívül kellene még három önkéntes, és meg kell mondanom, nincs könnyű dolgunk. Sok embert megkérdeztem, és eddig két megfelelő ember kötelezte el magát félig-meddig: Chao Li Wu és Henry Jarlow.

Harmadik még mindig nincs. És ha minden valószínűséget meghazudtolva akár egy tucat önkéntes jelentkező volna is, téged akkor sem fognak senki javára kipöccinteni, mert én a végsőkig ragaszkodni fogok hozzád mint az én rotori nagykövetemhez, ha szükség lesz rá. És ha még ez is kevés, akkor ígérem neked, hogy még az ötvenedik születésnapod előtt fölszedi a hajó a horgonyt.

Fisher leplezetlen megkönnyebbüléssel elmosolyodott és azt mondta:

— Tessa, szeretlek téged. Tudod, hogy igazán szeretlek.

— Nem, Crile — mondta Wendel —, azt, hogy igazán szeretsz-e, nem tudom, különö