Az igazságtalanul bebörtönzött Malcolm Lockridge ítéletre várakozik, amikor cellájában megjelenik egy csodaszép nő, Storm Darroway, és Lockridge hamarosan kiszabadul. Az ár: el kell kísérnie a titokzatos hölgyet egy igen kockázatos küldetésre.

Lockridge mire észbe kap, máris harcba keveredik Storm oldalán különös, fekete egyenruhás alakokkal, s még nagyobb meglepetés éri, amikor az idő rejtélyes folyosóján keresztül jóval az időszámítás előtti korszakba jutnak. Lockridge hamarosan megtudja a teljes igazságot: az emberiség történetének legcsúfabb, legádázabb küzdelmébe csöppent bele, a korszakokon át húzódó időháborúba, az Őrzők és a Védők harcába.

Lockridge nem szándékozik részt venni ebben a csatában, mégis a szeszélyes sors eszközévé válik, és hamarosan rájön, miként irányíthatja úgy a háború kimenetelét, hogy az az emberiség számára a leghasznosabb legyen.

Poul Anderson

Az idő folyosói

1.

— Látogatója van — mondta az őr, és elfordította a kulcsot.

— Mi? — kelt fel Malcolm Lockridge a priccséről. Órák óta feküdt ott, egy szakkönyvet próbált olvasni, hogy lépést tartson oktatói munkájával, de többnyire a mennyezet egy repedésén tartotta a tekintetét, és közben kesergett. Ha más nem, a többi cellából kiszűrődő zajok és bűzök túlságosan zavarták. — Ki az?

— Nem t’om. — Az őr csettintett a nyelvével. — Jó bőr. — Hangja megilletődött volt, nem olyan, mint máskor.

Lockridge töprengve ment. Az őr hátralépett egy kissé. Olvasni lehetett a gondolataiban: Óvatosan, hé, ez a fickó gyilkos. Nem mintha Lockridge elvetemültnek látszott volna. Közepes termete, vörösesszőke kefehaja, kék szeme, tompa, pisze orra nem mutatták többnek huszonhat évesnél. Mellkasban és vállban azonban szélesebb, tagjaiban vastagabb volt, mint a legtöbb ember, és úgy mozgott, akár a macska.

— Ne tojj be, fiacskám! — gúnyosan elfintorodott.

Az őr elvörösödött.

— Vigyázz magadra, öcsi!

Ó, a pokolba, gondolta Lockridge. Miért rajta töltöm ki a dühöm? Ő elég rendes. De hát, van még itt valaki rajta kívül, akinek visszavághatnék?

Mérge elszállt, miközben a folyosón lépkedett. Az elmúlt két hét idegtépő egyhangúságában minden változás kincset ért. Még az ügyvédjével való beszélgetés is eseményszámba ment. Bár azután egész éjszaka dühöngött, mivel az illető udvariasan vonakodott; nem akarta vállalni az ügyét, így hát azon rágódott, ki lehet ez a mostani látogató. Egy nő — anyja visszarepült Kentuckyba. Egy jó bőr — egyik barátnője már meglátogatta, ő elég csinos, de egy szörnyű „Hogy tehettél ilyet?”-jelenet játszódott le, és Lockridge nem hitte, hogy még egyszer visszatér. Valami újságírónő? Nem, mostanra már az összes helyi lap meginterjúvolta.

Belépett a beszélőbe. Az ablak a városra nyílt, hallatszott a forgalom zaja, park látszott az utca túloldalán: leveledző fák, sebes kis felhőkkel telt szívfájdítóan kék ég, egy szippantásnyi közép-nyugati tavasz, és ez kétszeresen a tudatára ébresztette a benti bűznek. Néhány őr felügyelt a hosszú asztalnál ülő, egymással suttogó párokra.

— Ott! — mutatta a kísérője.

Lockridge odafordult és meglátta. A nő a kijelölt széknél állt. A férfi szíve hatalmasat dobbant. Istenem!

Olyan magas volt, mint Lockridge. Az egyszerű, finom és drága ruha olyan alakot mutatott, ami akár egy úszóbajnoké vagy Diánáé, a vadászat istennőjéé is lehetett volna. Fejét felszegve tartotta, fekete haja a vállára hullott, és egy játszi napsugár megcsillant rajta. Az arca? Lockridge nem tudta volna pontosan megmondani, a világ mely része formálta; ívelt szemöldök a hosszúkás és ferde zöld szem fölött, széles arccsontok, egyenes orr, kissé kiszélesedő orrlyukkal, parancsoló száj és áll, sárgásbarna arcszín. Bár a fizikális hasonlóság csekély volt, egy pillanatig bizonyos Ősi krétai ábrázolatokat idézett a férfiben a Kettősbárdos Miasszonyunkról, és csak aztán maradt ideje arra gondolni, mi vár rá. Némileg megszeppenve közeledett hozzá.

— Mr. Lockridge — a nő állította, nem kérdezte. Az akcentusa alapján sem lehetett megállapítani a származását: talán túlságosan is tökéletes volt a kiejtése. Hangja pedig mély fekvésű és zengő.

— I-igen — nyögte a férfi. — Izé…

— Storm Darroway vagyok. Leülünk? — Máris megtette, akárha egy trónra telepedne le, és kinyitotta a táskáját. — Rágyújt?

— Kösz — felelte Lockridge gépiesen. A nő felkattintott számára egy Tiffany öngyújtót, de ő maga nem gyújtott rá. Lockridge, hogy ne remegjen a keze, kissé megnyugtatta az idegeit. Helyet foglalt, és az őket elválasztó tiszta felületen át a nő szemébe nézett. Nyugtalansága mellett kissé csodálkozott, hogy lehet ilyen külsővel angolszász neve. Nos, lehet, hogy a szülei kiejthetetlen nevű bevándorlók voltak és nevet változtattak. Mégis, ebben a nőben nincs semmi a… a bevándorlók alázatosságából, feltűnni vágyásából.

— Attól tartok, még, izé, nem volt szerencsém találkozni önnel — dörmögte. A nő bal kezére pillantott. — …izé, Darroway kisasszony.

— Nem, természetesen nem. — A nő ismét elhallgatott, őt nézte, tekintete kifejezéstelenné vált. Lockridge fészkelődni kezdett. Hagyd abba, mondta magának. Kihúzta magát, viszonozta a tekintetet és várt.

A nő zárt ajakkal elmosolyodott.

— Nagyon jó — mormolta aztán élesen hozzá. — Egy chicagói újságban olvastam magáról, felkeltette az érdeklődésemet. Idejöttem, hogy én magam győződjek meg róla. Úgy tűnik, maga a körülmények áldozata.

Lockridge vállat vont.

— Nem akarok érzelgős történetet mesélni magának — mondta —, de igen, így van. Maga riporter?

— Nem. Csak érdekel, hogy igazságosan járjanak el. — Kaján hangsúllyal hozzátette: — Meglepi ez?

Lockridge fontolgatta.

— Eléggé. Akadnak olyan emberek, mint Erle Stanley Gardner, de a magafajta hölgy…

— Jobban is eltölthetné az idejét, minthogy hadakozzon. — Szélesen elmosolyodott. — Igaz. Én magam is némi segítségre szorulok. Talán maga az, aki segíthet.

Lockridge körül megbillent a világ.

— Nem tud felbérelni valakit, asszonyom… kisasszony?

— Néhány tulajdonság nem vásárolható meg, adottság kérdése, és nekem nem áll szándékomban hosszasan keresni. — Melegség költözött a hangjába. — Mondja el, hogy történt!

— Hát, látta az újságokban.

— A saját szavaival. Kérem!

— Nos… az áldóját… nem sokat tudok mondani. Egy éjszaka, pár héttel ezelőtt, hazafelé tartottam a könyvtárból. Elég rossz körzetben van. Egy csapat tizenéves rontott rám. Gondolom, meg akartak verni heccből meg a kis pénzemért. Nem hagytam magam. Egyikük a járdának esett és betörte a fejét. A többi gyorsan elszelelt. Hívtam a rendőrséget, és mire észbe kaptam, már gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádoltak.

— Nem hivatkozott önvédelemre?

— Dehogynem. Hivatkoztam. Nem sokra mentem vele. Nincsenek szemtanúk. Egyet sem ismertem fel azok közül a punkok közül; az utca sötét volt. És az utóbbi időben rengeteg gond akadt az effélék meg az iskola között. Engem korábban már felfüggesztettek egy kis balhé miatt, amikor néhányuk a középiskolás bandából tönkre akart tenni egy kirándulást. Most pedig rám fogták, hogy ez a fickó meg én bosszúból verekedtünk. Én, a harci kiképzésemmel, kikészítettem egy gyee-ree-ket! — Düh tört fel benne, hányinger. — Gyerek egy frászt! Nagyobb és szőrösebb volt, mint én. És voltak vagy tucatnyian. Csakhogy az államügyészünk rendkívül becsvágyó.

A nő őt tanulmányozta. Pontosan úgy, ahogy Lockridge apja figyelte egykor a Kentucky hegyei közti farmon egy frissen szerzett fiatal bika viselkedését.

— Megbánta? — kérdezte kis szünet után a látogató.

— Nem. Ez is ellenem szól. Nem vagyok jó színész. Ó, az biztos, hogy nem állt szándékomban megölni senkit. Mindvégig kesztyűs kézzel bántam velük. Merő véletlen, hogy az a punk olyan szerencsétlenül esett el. Sajnálom, hogy így történt, de a lelkiismeretem tiszta. Arra jártam, csak a saját dolgommal törődtem, és… Tegyük fel, nem tudtam volna, hogyan védjem magam. A kórházban kötöttem volna ki, vagy a hullaházban. Mindenki azt mondta volna: „Milyen szörnyű! Építenünk kell még egy ifjúsági javítóintézetet”!

Lockridge válla meggörnyedt. Elnyomta a cigarettáját, és a kezére meredt.

— Elég bolond voltam, hogy ezt mondjam a sajtónak is — folytatta színtelenül. — Más megjegyzéseket is tettem. Úgy tűnik, errefelé nem nagyon szeretik a délieket mostanában. Az ügyvédem mondja, hogy a helyi liberálisok fajgyűlölőnek neveznek. Ugyan, kérem, ahonnan én jöttem, színes embert alig láttam; és akinek faji előítéletei vannak, nem megy feltétlenül antropológusnak; és azok a semmirekellők ráadásul fehérek voltak. Csakhogy úgy látszik, ez mit sem változtat az emberek véleményén.

Dühe önmaga ellen fordult.

— Sajnálom, kisasszony. Nem állt szándékomban siránkozni.

A nő feléje nyúlt, de visszafogta magát. Lockridge felnézett, és látta, hogy a különös, szép arcon olyan büszkeség tükröződik, hogy az már szinte önteltségnek hat. Storm Darroway mégis halkan, majdhogynem gyengéden szólalt meg.

— Nyílt szíve van. Ezt reméltem.

Máris egészen személytelen, üzleti hangra váltott.

— Milyenek a kilátásai a tárgyalásra?

— Nem valami jók. A bíróság kijelölt egy ügyvédet, ő azt mondja, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés mellett kellene kiállnunk, akkor megúszhatom egy kisebb büntetéssel. Nem tudom belátni. Ez nem jó.

— A szavaiból úgy veszem ki, nincs pénze elhúzódó jogvitára.

Hűha, gondolta Lockridge. Egy ilyen nő, és úgy beszél, mint egy egyetemi tanár?

— Nincs. Diplomás ösztöndíjból élek. Anyám esküdözik, hogy elzálogosítja a házat, hogy előteremtse az óvadékot; ő özvegy és egyik bátyám sem gazdag. Nem akarom, hogy ezt megtegye. Persze, visszafizethetném az adósságot, ha én nyernék. De ha nem…

— Szerintem nyerhet. Jól tudom, hogy a chicagói William Ellsworth a nemzet egyik legjobb bűnvádi ügyvéde?

— Mi? Hát… hát… Nemigen vesztett még el ügyet, azt mondják.

Lockridge elképedten tátogott. Remegni kezdett. Storm Darroway az állat simogatta.

— Jó magánnyomozók előkeríthetnék ennek a kölyök-bandának a tagjait — mondta elgondolkodva. — Aznap esti hollétüket megállapíthatja a bíróság, és jól irányzott keresztkérdésekkel meg lehet törni a hazugságaikat. Találnunk kell olyanokat is, akik a maga jelleme mellett tanúskodnak. Eddigi élete feddhetetlen, igaz?

— Nos… — Lockridge összeszorította a fogát. Kierőszakolt valami mosolyfélét. — Meglehetősen. De nézze, ez egy vagyonba kerül!

— Van vagyonom. — A nő elhessegette a kérdést. Előrehajolt, ragyogó szeme a férfi minden részletét szemügyre vette. — Beszéljen magáról! Információra lesz szükségem. Hol szerezte ezt a harci kiképzést, amit említett?

— A tengerészgyalogosoknál. Okinawában állomásoztam, érdekelt a karate, és eljártam egy dojóba. — Kalimpáló szívvel, kábulatában szinte észre sem vette, hogy a nő kiszedi belőle egész élete történetét: ifjúkori elfoglaltságát, erdőjárást, vadászatot és halászatot; nyughatatlanságot, ami tizenhét éves korában a besorozással végződött; a megvilágosító megdöbbenést más földek, más népek, a világ láttán, mely tágasabbnak bizonyult, mint képzelte; a tanulásvágy megszületését. — Rengeteget olvastam a szolgálat alatt. Aztán, amikor visszatértem az Államokba, a megtakarított pénzemből egyetemre mentem; az antropológia mellett döntöttem. Az itteni egyetemen tetszett az intézet, hát itt maradtam… Nagy igyekezettel megszereztem a tanári diplomámat. Később a bölcsészdoktorit. Jó élet volt. Szeretem a primitív népeket. Nem olyan regényesek, megvannak a saját bajaik, legalább olyan súlyosak, mint a mieink, mégis van ott valami, amit mi már elvesztettünk.

— Ezek szerint utazott?

— Tettem néhány helyszíni kirándulást olyan helyekre, mint Yucatán. Ezen a nyáron akartunk visszamenni. Gondolom, ennek lőttek. Még ha kikecmergek is időben a pácból, valószínűleg nem szívesen látnak majd a környéken ezentúl. Nos, majd találok egy másik helyet.

— Minden bizonnyal.

Storm Darroway egy hiúz óvatosságával pillantott körül. Az őrök kevésbé unatkoztak, mint általában: őt bámulták; de hallótávolságon kívül voltak, ha halkan beszélt.

— Figyeljen, Malcolm Lockridge! — mondta. — Nézzen rám!

Örömmel, gondolta Malcolm. Bizsergett a gerince.

— Megbízást fogok adni Ellsworth-nak a maga védelmére — mondta. — Utasítom, hogy ne törődjön a költségekkel. Ha bűnösnek mondják ki, fellebbez. De nem hiszem, hogy erre sor kerül.

Lockridge csak suttogni tudott.

— Miért teszi?

A nő felvetette a fejét. Hosszú fürtjei hátrahullottak, és Lockridge egy apró, átlátszó gombot pillantott meg a bal fülében. Nagyothalló készülék? Valahogy az a gondolat, hogy a nő gondban van és ő sem tökéletes, felmelegítette. A falak, amik a világtól elválasztották, ledőltek, és ő ott ült a tavaszi napsütésben.

— Mondjuk úgy, hogy hiba ketrecben tartani egy oroszlánt — válaszolta Miss Darroway. Nem kacérkodott; szavai komolyan csengtek.

Újra felöltötte álarcát. Laza tartásban ült, és hűvös hangon folytatta.

— Azonkívül, segítőre van szükségem. A feladat veszélyes. Maga sokkal alkalmasabbnak látszik, mint valami slogg, akit az utcáról bérelhetek. A fizetségben nem leszek fukar.

— Kisasszony — hebegte —, én nem akarok fizetséget… egyáltalán semmiért.

— Utazási költségre legalább szüksége lesz — mondta neki. — Közvetlenül a tárgyalás után Ellsworth-tól kapni fog egy borítékot; egy csekkel és az utasításokkal. Addig is, egy szót se szóljon rólam senkinek. Ha kérdezik, ki pénzeli a védelmét, mondja, hogy egy gazdag, távoli rokona. Világos?

Csak később, amikor megpróbált kihámozni valami értelmet az egész fantasztikus ügyből, ötlött fel benne, hogy a nő esetleg valami bűnöző, de nem tudta elhinni, hogy az lenne. Ám ekkor csak azt tudta, hogy parancsot kapott, és némán bólintott.

Miss Darroway felállt. Lockridge is feltápászkodott.

— Nem jövök többet ide — mondta a nő. Megragadta a férfi kezét, és gyorsan, keményen megszorította. — Amikor kiszabadult, találkozunk újra, Dániában. Most isten önnel, és fel a fejjel!

Lockridge addig bámult utána, míg el nem tűnt, aztán a kezét nézte, ahol a nő megérintette.

2.

Szeptember 14-én, állt a levélben, reggel kilenckor. Lockridge korán ébredt, nem tudott visszaaludni, így hát hosszú sétára indult. Úgyis búcsút akart mondani Koppenhágának. Bármilyen munkát is szán neki Storm Darroway, aligha itt lesz, hiszen azt a megbízást kapta, hogy vásároljon túrafelszerelést két személyre, egy karabélyt meg egy pisztolyt, és ő beleszeretett a városba.

Biciklik lepték el az utcákat, összevissza kanyarogtak az utolsó munkakezdési csúcs gépkocsiforgalmában. A nyeregben ülők nem hasonlítottak az amerikai ingázókra: békés, pocakos emberek voltak, fiatal fickók öltönyben vagy diáksapkában, üde arcú lányok lobogó hajjal; műid nyíltan élvezik az életet. Tivoli csillogása olyan, mint pezsgő a vérben, de nem szükséges odamenni, hogy az ember megízlelje a régi bécsi hangulatot. Elegendő lesétálni Langelinjébe, tengeri szelek vágnak az orrba, hajók tartanak a világ kikötői felé; az ember megáll, tiszteletét teszi a Kis Hableánynál meg az Ökör Gefjonjánál; elhalad a felséges Amalienborg mellett, megy tovább a csatorna mentén, Nyhavnon át, ahol évszázados tengerészkocsmák merengenek álmosan a múlt éjszakai mulatozáson, szemközt a Kongens Nytorvnál gyorsan felhajt egy sört egy szabad ég alatti kávézóban; és tovább a reneszánsz templomok, paloták meg könyvelőségek között, amelyeknek karcsú rézbevonatú tornyaik az eget karcolják; bűbájosak.

Olyan átkozottul nagy hálával tartozom annak a nőnek, töprengett Lockridge, és nem csak a kiszabadításért, de azért is, hogy három héttel idő előtt iderendelt.

Csodálkozott rajta, miért. Utasításai úgy szóltak, hogy szerezzen katonai térképeket és ismerje meg a dán földrajzot, töltsön egy csomó időt a Nemzeti Múzeum óskandináv részlegében, és olvasson el minél több olyan könyvet, ami mélyrehatóan foglalkozik a kiállítási tárgyakkal. Lelkiismeretesen engedelmeskedett, értetlenül, de nem vonta kétségbe a szerencséjét. Maradt elég idő kikapcsolódásra, és társaságban sem szenvedett hiányt. A dánok barátságosak voltak, és olyan elragadóak. Főleg az a két ifjú hölgy, akikkel megismerkedett. Meglehet, Storm Darroway azért tervezte így — hogy magához térjen a mögötte álló megpróbáltatásokból és levezesse fölösleges biológiai energiáit —, hogy vele ne próbálkozzon bármerre tartanak is.

A nő emléke megrázólag hatott rá. Ma jön! Gyorsított léptein. Feltűnt a hotel, amit Storm Darroway jelölt ki neki. Hogy könnyítsen felgyülemlett feszültségén, inkább a lépcsőn ment fel a szobájába, mint a felvonón.

Nem kellett sokáig fel-alá járkálnia, egyik cigarettáról a másikra gyújtania. Megcsörrent a telefon. Lekapta az akasztóról. Az ügyeletes szólt bele kiváló angolsággal.

— Mr. Lockridge? Miss Darroway arra kéri, hogy a csomagjaival együtt legyen odakinn tizenöt perc múlva.

— Oh. Rendben van. — Egy pillanatig berzenkedett. Úgy bánik vele, mint egy szolgával. Dehogy, döntötte el. Oly régóta élek már északi államban, hogy elfelejtettem, mit vár el egy igazi hölgy. Nem csengetett londinerért. Egyik batyuját a vállára csúsztatta, a másikat meg a bőröndjét a kezébe fogta, és ment kijelentkezni.

Egy vadonatúj Dauphine állt meg a járdaszegélynél. Ő ült a volánnál. Lockridge nem felejtette még el, hogy nézett ki, lehetetlen is lett volna. Ám amikor a nő sötét feje kihajolt az ablakon, mély lélegzetet vett, és a dán lányok kihullottak az emlékezetéből.

— Hogy van? — kérdezte ügyefogyottan. A nő elmosolyodott.

— Üdvözlöm újra a szabadságban, Malcolm Lockridge — köszöntötte a rekedtes hang. — Indulunk?

Bepakolta a felszerelést a csomagtartóba, és beült a nő mellé. Az nadrágot viselt és edzőcipőt, de semmivel sem látszott kevésbé fenségesnek, mint előzőleg. Ügyesebben manőverezett a kocsival, mint ahogy Lockridge vezetett volna.

— Ejha! — jegyezte meg a férfi. — Nem vesztegeti az idejét, igaz?

— Kevés ráérő időnk van. Túl akarok lenni ezen a vidéken, mielőtt leszáll az este.

Lockridge levette a tekintetét munkaadója profiljáról.

— Én, izé, készen állok mindenre, bármit forgat is a fejében.

A nő bólintott.

— Igen, jól láttam magán.

— Talán, ha elárulná…

— Azonnal. Gondolom, felmentették.

— Teljes mértékig. Azt se tudom, hogy köszönjem meg.

— Természetesen azzal, hogy a segítségemre lesz — mondta a nő egy kissé türelmetlenül. — De beszéljünk előbb a maga dolgairól. Tudnom kell, milyen kötelezettségei vannak.

— Hát… semmi, egyáltalán. Fogalmam sem volt, meddig fog tartani ez a munka, így hát nem vállaltam mást. Anyámnál ellehetek, míg másikat nem kapok.

— Hamar várja vissza?

— Nem. Hazaugrottam Kentuckyba, meglátogatni az enyéimet. Ön azt írta a levelében, ne áruljak el semmit, így hát csak annyit mondtam, hogy a védelmemről egy gazdag illető gondoskodott, aki úgy vélte, komiszul elbántak velem, és most azt akarja, hogy szaktanácsadója legyek egy kutatási témában, ami valószínűleg hosszú időt vesz majd igénybe. Megfelel?

— Kitűnő! — Elbűvölő pillantást vetett a férfira. — Nem csalódtam a leleményességében sem.

— De mégis, merre tartunk? És milyen céllal?

— Nem sokat mondhatok. De, röviden, egy kincset fogunk visszaszerezni és elszállítani.

Lockridge önkéntelenül füttyentett, és cigaretta után kotorászott.

— Hihetetlennek találja? Melodrámainak? Valami ócska regénynek? — kuncogott Storm Darroway. — Miért hiszik e kor emberei, hogy az univerzumban minden olyan, mint az ő szegényes életük? Gondolja csak meg! Az atomok, amikből maga felépül, csupán energiafelhők. A nap, ami lesüt magára, felemészthetné ezt a bolygót, és léteznek más napok, amik elnyelhetnék azt. A maga ősei mamutokra vadásztak, evezőshajókon keltek át az óceánokon, ezernyi véres mezőn haltak meg. A maga civilizációja a feledés szélén áll. A maga testében jelen pillanatban is irgalmatlan háború dúl a kórokozók ellen, amik elpusztítanák magát, és ott az entrópia meg a korosodás is. Maga viszont csak ezt ismeri!

Az utca felé intett, ahol az emberek élték mindennapi életüket.

— Ezer évvel ezelőtt bölcsebbek voltak — folytatta a nő. — Tudták, hogy az istenek és a világ el fognak pusztulni, és semmit sem lehet tenni, mint bátran szembenézni azzal a nappal.

— Nos… — Lockridge habozott. — Jól van. Meglehet, nem vagyok az a kimondott Ragnarök-váró.

Storm Darroway felkacagott. A kocsi zümmögve haladt. Már kiértek az óvárosból, magas bérházakból álló lakótelepek közt jártak. A nő folytatta:

— Rövid leszek. Emlékszik rá, hogy jó néhány évvel ezelőtt Ukrajna fellázadt a szovjet kormány ellen? A felkelést vérbe fojtották, de a küzdelem sokáig tartott. És a függetlenségi mozgalom főhadiszállása itt volt Koppenhágában.

Lockridge haragosan összevonta a szemöldökét.

— Igen, tanultam történelmet.

— Létezett egy… egy hadipénztár; elrejtették, amikor az ügy kezdett reménytelennek tűnni. És most, nemrég találtunk valakit, aki ismeri a helyet.

A férfi izmai megfeszültek.

— „Találtunk”?

— A felszabadító mozgalom. Nem kizárólag az ukránoké, hanem a világ minden rabszolgájáé. Szükségünk van arra a tőkére.

— Egy pillanat! Mi a fene?

— Ó, nem akarjuk mi felszabadítani a bolygó egyharmadát egyetlen éjszaka alatt. De a propaganda, a felforgatás, a nyugatra szökési útvonalak… ezek mind pénzbe kerülnek, és semmire sem számíthatunk azoktól a kormányoktól, amelyek enyhülésről papolnak.

Makóimnak időre volt szüksége, hogy mindezt megeméssze. Hát így szólt:

— Így van. Hosszú beszélgetéseken meg hasonlókon én is mindig hangoztatom, hogy úgy tűnik, mintha mostanság öngyilkossági vágy terjedne Amerikában. Pitizünk és könyörgünk bármilyen kedves szóért bárkitől, pedig lehet, hogy az arra esküdött, persze nem biztos, hogy tönkretegyen minket. Teljes kontinenseket adunk át idiótáknak, demagógoknak és kannibáloknak. Még otthon is, kiforgatjuk az Alkotmány szavait, hogy kiváltsunk egy csomó… hagyjuk! Az érveim nem valami jó fényben tűntetnek fel.

Különös diadal villant át a nő arcán, de kereken ennyit mondott:

— Az arany egy alagút végén van, nyugat Jütlandon, németek ásták el Dánia megszállásakor egy szigorúan titkos kutatási feladat céljára. Az antifasiszta földalatti szervezet megtámadta ezt a bázist a háború vége felé. Nyilván mindenkit megöltek, aki tudott róla, mivel létezésének ténye sosem került napvilágra. Az ukránok egy halálos ágyán heverő embertől tudták meg, és átvették, mint rejtekhelyet. Miután felkelésüket leverték, ők pedig feloszlottak, a kincsük sorsára maradt. Érti, azon kevesek, akik beszélhettek volna róla, nem árulták el a bizalmat azzal, hogy eltulajdonítsák az aranyat saját használatra, az ügyük pedig elveszett. Legtöbbjük ezóta már meghalt, öregségben, balesetben vagy szovjet ügynökök keze által. Az utolsó túlélők végül úgy döntöttek, hogy a mi szervezetünkre bízzák a tőkét. Engem jelöltek ki, hogy érte menjek és elhozzam. Maga fog segíteni.

— De… de… miért én? Vannak saját embereik.

— Sosem hallott még kívülálló idegenvezető megbízásáról? Nagy a valószínűsége, hogy egy kelet-európait figyelnek vagy átkutatnak. De amerikai turisták bárhová mehetnek. A csomagjaikat ritkán nyittatják ki a határon, főleg, ha olcsón utaznak. A lapokká vert arany belevarrható a ruháinkba, a hálózsákjaink bélésébe, és így tovább. Motorkerékpáron megyünk majd Genfbe, és ott átadjuk az illetékes személynek. — Kihívóan nézte a férfit. — Benne van?

Lockridge az ajkába harapott. A dolog túl meredek volt, semhogy lenyelje egy falatra.

— Ugye, nem gondolja, hogy továbbot intenek majd nekünk ezzel az arzenállal, amit vettem?

— A fegyverek puszta elővigyázatosságból kellenek, arra az időre, míg indulásra készítjük az aranyat. Aztán hátrahagyjuk őket. — Storm Darroway hallgatásba mélyedt egy ideig. — Nem akarom megsérteni az intelligenciáját — mondta gyengéden. — Ez bizonyos törvénysértésekkel jár. Nagyon nagy sértésekkel, ha harcra kerül a sor. Szükségem van egy olyan férfira, aki vállalja a kockázatot, képes szembeszállni a problémákkal, és ha kell, tud kemény is lenni, de mégsem bűnöző, akit a személyes nyereség lehetősége hajt. Maga alkalmasnak látszott. Ha tévedtem, könyörgök, most szóljon!

— Nos… azaz… — Lockridge valamelyest visszanyerte humorérzékét. — Ha James Bondot akart, biztosan tévedett.

A nő kifejezéstelenül pillantott rá.

— Kit?

— Nem számít — felelte Lockridge, nagyrészt, hogy fedezze saját megdöbbenését. — Izé… Jól van, nyíltan fogok beszélni. Honnan tudjam, hogy az, akinek mondja magát? Közönséges csempészés is lehetne, vagy egy beugrató játszma, vagy… vagy akármi. Akár egy orosz akció is. Honnan tudhatom?

A város elmaradt mögöttük, az út olyan tiszta volt, hogy a nő hosszan szemügyre vehette társát.

— Nem mondhatok többet, mint eddig — szólalt meg. — A feladatához az is hozzátartozik, hogy bízzon bennem.

Lockridge belenézett ebbe a szempárba, és örömmel megadta magát.

— Rendben! — kiáltott fel. — Rendelkezésére áll egy csempész.

A nő jobb keze a férfi baljára hullott, és megszorította.

— Köszönöm — mondta; ennyi elég is volt.

Csendben hajtottak tovább, zöldellő vidéken és kicsi, vöröstetős falvakon át. A férfi sóvárgott, hogy beszélhessen társnőjével, de az ember megvárja, amíg a királynő nyitja meg a beszélgetést. Már beértek Roskildébe, amikor végül meg merészelt szólalni.

— Jobb lenne, ha elárulna néhány részletet. A tervet meg ilyesmit.

— Később — felelte a nő. — Ez a nap túlságosan szép. Lockridge nem tudott olvasni a nő arckifejezéséből, de látta, hogy lágyság telepedett az ajkára. Igen, gondolta, a te életformádban meg kell ragadnod, műiden szépséget, amit tudsz, amíg tudsz. Egy hatalmas, három kupolás székesegyház mellett haladtak el, és Lockridge szeretett volna jobb szavakat találni, mint:

— Ez pontosan olyan, mint egy templom.

— Száz király nyugszik itt eltemetve — felelte a nő. — De a piactér alatt van a St. Lawrence még ősibb romja; és még annak megépülte előtt pogány templom állt itt, oromzatainak végein faragott sárkányfejekkel. Mert ez volt a Viking Dánia királyi székhelye. — Ettől valahogy remegés futott végig a férfi idegein. Ám a nő borús hangulata elsuhant, mint egy elfújt felhő; elmosolyodott. — Tudta, hogy a modern dánok a Perszeida meteorokat St. Lawrence könnyeinek hívják? Elbűvölő képzelőerejű nép.

— Úgy tűnik, maga komolyan érdeklődik irántuk — jegyezte meg Lockridge. — Ezért akarta, hogy tanulmányozzam a múltjukat?

A nő hangja megkeményedett.

— Szükségünk van egy álcázó történetre arra az esetre, ha figyelnek bennünket. A régészi érdeklődés jó indok rá, hogy egy ilyen öreg földön turkáljunk. De mint mondtam, nem kívánok most ezekre a dolgokra gondolni.

— Sajnálom.

A nő újra zavarba ejtette gyors változásával.

— Szegény Malcolm — ugratta. — Ennyire nehezen tud tétlenül ülni? Akkor gyerünk, turistapár leszünk majd, sátorban alszunk éjszaka, szegények fogadóiban eszünk és iszunk, mellékutakon, elfeledett falucskákon át kanyargunk innen Svájcig. Kezdjük el gyakorolni a szerepet!

— Ó, én könnyen leszek csavargó — mondta, hogy a nő kedvére tegyen.

— Sokat utazott, a helyszíni tanulmányutaktól eltekintve is?

— Úgy valahogy. Stoppoltam egy keveset, eljártam a hátországba Okinawán, amikor kaptam kimaradást és Japánban töltöttem az eltávozásom…

Lockridge elég tapasztalt volt ahhoz, hogy csodálja az ügyességet, amivel a nő arra bátorította, hogy magáról beszéljen. Azonban ettől az egész nem lett kevésbé élvezetesebb. Nem mintha szívesen kérkedne; ám, amikor egy ragyogó nő ilyen érdeklődéssel hallgatja, természetesen kedvére tesz.

A Dauphine végigzúgott a szigeten, Ringsted, Soro, Slagelse, és így tovább Korsóhoz, a Tengerszoroshoz. Onnan kompon kell átkelniük. Storm megjutalmazta azzal a férfit, hogy tegeződést ajánlott; és ez olyan volt, mint egy lovaggá ütés — a fedélzeti étterembe vitte.

— Megfelelő idő az ebédre — mondta —, már csak azért is, mert nemzetközi vizeken vagyunk.

— Szerinted ez a csatorna az?

— Igen, úgy 1900 körül Anglia, Franciaország meg Németország tartott egy konferenciát, és meghatóan egyhangú nézeten voltak azügyben, hogy a Dánia közepét keresztülszelő tengerszoros a nyílt tenger része.

Leültek, akvavitot ittak, meg egy pohár sört kísérőnek.

— Rettenetesen sokat tudsz erről az országról — szólt Lockridge. — Te magad is dán vagy?

— Nem. Amerikai útlevelem van.

— Akkor a származásod szerint? Nem úgy nézel ki.

— Hát milyennek nézek ki? — provokálta Storm.

— Boldog lennék, ha tudnám. Mindenből egy kevés, és ez így jobb, mint a különböző részek bármelyike.

— Micsoda? Egy déli jó szóval illeti a fajkeveredést?

— Szűnj meg, Storm! Én nem vagyok olyan szaralak, aki megszabja a húgának, hogy csak makulátlan fehérhez menjen hozzá. Az enyémnek van annyi esze, hogy kiválassza magának a megfelelő embert, a fajtól függetlenül.

A nő nyaka megemelkedett.

— A fajok mindig is léteznek — mondta. — Nem az eltorzult huszadik századi értelemben, nem. Hanem örökléstanilag. Van jó vérvonal és vannak satnyák.

— Hmm… elméletileg. Azonban hogy különbözteted meg őket, ha nem úgy, hogy megszülöd?

— Van rá mód. A születendő csecsemőt genetikus kódok határozzák meg. Egyszer majd lehetséges lesz megszületése előtt tudni az emberről, hogy mire alkalmas.

Lockridge a fejét rázta.

— Nem tetszik ez az elképzelés. Ragaszkodnék hozzá, hogy mindenki szabadnak szülessen.

— Ez mit jelent? — kötekedett Storm. — Szabadon tenni mit? E faj kilencven százaléka természeténél fogva háziállat. Az egyetlen jelentéssel bíró felszabadítás a maradék tízé a százból. És mégis, ma őket is meg akarod szelídíteni. — Kinézett az ablakon a naptól csillogó vízre és a habokat súroló sirályokra. — Ott a civilizáció öngyilkossága, amiről beszéltél. Egy csapat kancát csak csődör őrizhet… nem herélt.

— Meglehet. De az örökletes arisztokrácia már kipróbáltatott, és nézd meg a feljegyzéseket!

— Úgy gondolod, egy soi disant demokráciának jobb van?

— Ne érts félre! — válaszolta Lockridge. — Szeretnék dekadens arisztokrata lenni. Csak nem áll módomban.

A nő gőgössége feloldódott a nevetésben.

— Köszönöm. Már az a veszély fenyegetett bennünket, hogy komollyá válunk, nem igaz? És itt jön az osztriga.

Storm olyan ragyogóan csevegte át az étkezést és utána a lüktető fedélzeten való utazást, hogy Lockridge alig vette észre, milyen ügyesen elterelte a beszélgetés fonalát önmagáról.

Elhajtottak Nyborgnál, Fyenen keresztül, át Hans Christian Andersen szülővárosán, Odensén.

— Ez a név „Ódin Tavát” jelenti — mondta Storm Lockridge-nak —, és valaha embereket akasztottak itt fel, hogy feláldozzák Ódinnak.

És végül átmentek a hídon a jut félszigetre. Lockridge felajánlotta, hogy átveszi a vezetést, de Storm visszautasította.

A föld egyre nőtt, ahogy észak felé száguldottak, ritkábban lakottá vált, hosszan elnyúló, erdővel vagy virágzó hangával borított dombos tájon haladtak, szédítően magas ég alatt. Lockridge futólag kaempehojékat pillantott meg, dolmeneken felülkerekedő, nagy lapos köveket, melyek mereven álltak a hosszabbodó éjszakában. Tett néhány megjegyzést rájuk.

— A kőkorszakból származnak, remélem, emlékszel — mondta Storm. — Több mint négyezer évvel ezelőttről. Ezekhez hasonlók találhatók véges-végig az Atlanti-óceán partján és lentebb a földközi-tengeri vidéken. Erős hit volt.

— Keze megfeszült a kormányon; egyenesen maga elé bámult, az út rohanó sávjára. — Azok, akik idehozták ezeket a temetkezési szokásokat, a Háromság Istennőjét imádták, őt, aki az északiaknak csupán egy fakó emlék volt, a Szűz, az Anya és a Pokolkirálynő. Gonosz módon cserélték fel a Mennydörgések Atyjával.

A gumiabroncsok csikorogtak a betonon, a kettéhasított levegő zúgott a nyitott ablakoknál. Az árnyékok mélyen ültek az egyenetlen felföldön. Egy sereg varjú röppent föl egy fenyvesből.

— Az istennő vissza fog térni — mondta Storm.

Lockridge már kezdte megszokni az ilyen homályos megnyilatkozásokat. Nem válaszolt. Amikor Holstebro felé fordultak, megnézte a térképet, és összeszoruló torokkal rájött, hogy nem kell már messzire menniük — hacsak a nő nem akar keresztülkorcsolyázni az Északi-tengeren.

— Talán jobb lenne, ha most már eligazítanál — javasolta. Storm arca és hangja egyaránt értelmezhetetlen volt.

— Keveset mondhatok. Már végeztem felderítést. Az alagút bejáratánál nem szükséges problémákat várni. Valamivel bentebb, talán… — Intenzitása elővillant. Olyan keményen megmarkolta a férfi karját, hogy körmeivel felsértette. — Légy felkészülve meglepetésekre. Nem mondtam el neked minden részletet, mert a kísérlet, hogy megértsd, túlságosan lefoglalná az agyadat. Ha vészhelyzetbe ütközünk, nem szabad leállnod csodálkozni, csupán cselekedned kell. Érted?

— Úgy… úgy vélem. — Tudta, hogy ez jó karatepszichológia. De… Nem, ördög és pokol, elkötelezett vagyok. Őrült, hülye, ábrándkergető, hívj ahogy akarsz, de Storm mellett állok… nem kell ennél több előzetes figyelmeztetés… történjék bármi!

A vér száguldott az ereiben. Keze hidegnek érződött.

Nem sokkal Holstebrón túl Storm letért a kövesútról. Egy földút kígyózott nyugatnak a mezők között, amiből hamarosan út nyílt jobbra egy faültetvényhez. Storm lehajtott az út szélére, és leállította a motort. Csend árasztotta el a világot.

3.

Lockridge megmoccant.

— Most…

— Pszt! — Reccsent rá Storm. A kesztyűtartóból egy apró, vaskos korongot húzott elő. Furcsa színek játszottak a felületén. A nő ide-oda mozgatta, s fejét hajának fekete szárnyai közé hajtva figyelte a színárnyalatokat. Malcolm látta, hogy megnyugszik. — Nagyszerű — suttogta Storm. — Sikerrel jártunk.

— Mi ez? — nyúlt érte Lockridge. A nő nem adta oda.

— Jelzőkészülék — mondta kurtán. — Gyerünk! A terep jelenleg biztonságos.

Malcolm emlékeztette magát elhatározására, hogy a nővel tart, bármit tesz is az. Úgy tűnt ehhez az is hozzátartozik, hogy ne tegyen fel buta kérdéseket. Kiszállt, és felnyitotta a csomagtartót. Storm kicsatolta az egyik bőröndjét.

— Gondolom, azokban a hátizsákokban teljes túrafelszerelés van. — A férfi bólintott. — Akkor fogd a magadét. Én viszem az enyémet. Mindkét fegyvert töltsd meg!

Lockridge engedelmeskedett, s közben éles, de nem kellemetlen bizsergést érzett a bőrén. Amikor felszedelőzködött, a Webley a hüvelyében lógott az oldalán, a Mauser a kezében, megfordult, és látta, amint Storm bezárja a bőröndjét. A nő egy olyan töltényövet vett magára, amilyet ő még sosem látott, egy sötéten csillogó, hajlékony fémvalamit, aminek kidudorodásai mintha részei lettek volna. Jobb oldalon, mintha mágnes tartaná ott, komplikált csövű dolog lógott. Lockridge még egyszer megnézte.

— Hé, miféle pisztoly ez?

— Nem számít. — A korong színeit nézegette. — Látsz még ennél furcsábbat is. Zárd le a kocsit, és menjünk!

Behatoltak a facsemetésbe, és megindultak visszafelé, az úttal párhuzamosan, de a szabályos fenyősorok elrejtették őket. Esti világosság vágott át az átható, édes illaton, és világosságfoltokat vetett a fenyőtűkkel borított lágy talajra.

— Értelek — mondta Lockridge. — Nem akarjuk, hogy a kocsi elárulja, hová mentünk, ha valaki erre jár.

— Csend! — parancsolta Storm.

Valami egy mérföldön át vezette Storm az úthoz és azon túl. Ott learatott búzaföld terült el, sárgán és tarlósán, s egy domboldalra vitt, ami eltakart szem elől bármilyen tanyát. A közepén egy halmocska emelkedett, csúcsán egy dolmennel. Storm fürgén átbújt a drótkerítésen, mielőtt Lockridge segíthetett volna, és szaladni kezdett. Bár hátizsákja nem sokkal volt könnyebb, mint a férfié, mégis könnyen vette a levegőt, amikor elérték a dombtetőt, pedig Malcolm kissé kifulladt.

Storm megállt, és övéből előhúzott valamit. Egy csövet, ami nagyjából egy jókora zseblámpára emlékeztetett, csiszolt lencsével. A nap szerint betájolta magát, és megindult a halmocska körül. Azt fű és földi szeder nőtte be; jelzőtáblácska jelezte, hogy ez az emlékmű államilag védett. Lockridge meztelennek érezte magát a széles, üres ég alatt, pulzusa felgyorsult, és úgy nézte a dolment, mintha az örökkévalóság emlékműve lenne. Szürkén és zuzmótól foltosán, a felfelé meredő kövek ugyanúgy merengtek súlyos fedelük alatt, mint azóta egyfolytában, amióta a letűnt nép megalkotta őket, hogy halottaik síremléke legyen. De a belső sírkamrát, jutott eszébe, valaha nagy földhalom borította, amelyből csak ez a bucka maradt…

Storm megállt.

— Igen, itt. — Mászni kezdett az emelkedőn.

— Mi? Várj! — tiltakozott Lockridge. — A háromnegyed részét már megkerültük. Miért nem a másik irányba indultál?

Most először látszott zavar a lány arcán.

— Mindig az óramutató járásával ellentétesen megyek — nevetett keményen. — Megszokás. Most maradj le egy kicsit.

Félúton járhattak, amikor megállt.

— Ezen a helyen ásatások folytak 1927-ben — mondta. — Csak a dolment tisztították meg, és a tudósoknak már nincs több okuk ide jönni, így hát ezt használjuk kapuként. — Valamit babrált a nála lévő cső gombjain. — Különös módon álcázzuk a bejáratokat. — Ne lepődj meg nagyon!

A lencséből tompa fény áradt. A cső zümmögött, és remegett a nő kezében. A földi szeder remegni kezdett, bár egy szellő se rezzent. Egy kör alakú földdarab váratlanul felemelkedett. Egy három méter átmérőjű, hat méter vastag, fűből és földből álló dugó függött minden támasz nélkül a levegőben Lockridge szeme előtt. A férfi üvöltve ugrott félre.

— Csend! — csattant fel Storm. — Befelé! Gyorsan!

Dermedten indult meg a nyílás felé. Lejáró vezetett lefelé, mely beleveszett a sötétbe. Lockridge nyelt egyet. Csak azért nem torpant meg, mert a nő figyelte. Bement a domb belsejébe. Storm követte. Megfordult, babrált valamit a kezében lévő csővel. A földkorong visszaereszkedett. Sűrített levegő sziszegése hallatszott, ahogy ez a fedél gépi pontossággal a helyére csusszant. Ugyanakkor fény gyulladt, ami nem egy meghatározott forrásból világított.

A lejáró csak egy hordós tetejű alagút volt, alig szélesebb, mint az az ajtó, amely valamivel lentebb egy kanyar mögött állt. Ezt a furatot körös-körül kemény, sima anyag borította, abból eredt a fény, ez a hideg, fehér ragyogás, melynek az árnyékot nem adó mivolta nehézzé tette a távolságok megítélését. A levegő friss volt, mozgott, bár nem látszottak ventillátorok.

Lockridge szembefordult Stormmal, és valamit hebegett. A nő eltette a csövet. Már nem volt olyan nyers. Odalépett a férfihoz, vállára tette a kezét, és elmosolyodott.

— Szegény Malcolm — motyogta. — Érnek még nagyobb meglepetések is.

— Júdás! — mondta Lockridge erőtlenül. — Remélem, nem! — Azonban a nő közelsége és érintése még most is felderítette. Kezdte visszanyerni az önuralmát.

— Hogy a fenébe csinálták ezt? — kérdezte. Üres visszhangok kísérték a szavait.

— Pszt! Ne olyan hangosan! — Storm a színes korongra pillantott. — Jelenleg senki sincs itt, de alulról is jöhetnek, és ez az alagút átkozott jól felerősíti a hangokat. — Mély lélegzetet vett. — Ha attól jobban érzed magad, elmagyarázom az alapelveket. A földdugót egy energiaháló tartja össze, melynek hálózata ezekbe a falakba van ágyazva. Ugyanez a hálózat árnyékol le minden kisugárzást, mely hatással lehetne egy fémdetektorra, egy hangszondára vagy bármi más műszerre, mellyel ez az alagút felfedezhető lenne. Ugyanez végzi a légfrissítést molekuláris porozhassál. A cső, amelyet a földdugó felemelésére használtam, csupán egy távvezérlő; maga az áram csak úgy a hálózatból jön.

— Csakhogy… — Lockridge a fejét rázta. — Lehetetlen. Elég járatos vagyok a fizikában. Úgy értem… nos, legalábbis elméletben… azonban a gyakorlatban nem létezhet ilyen eszköz.

— Mondtam neked, hogy ez egy titkos kutatási program — felelte Storm. — Sok mindent felfedeztek. — Ajkai közel hajoltak a férfiéhoz… de még milyen közel! — Ugye, nem ijedtél meg, Malcolm?

Lockridge kihúzta magát.

— Nem. Gyerünk tovább!

— Igazi férfi vagy — mondta a nő, s második szavát kissé megnyomta, hogy Lockridge-nak gyorsabban kezdett verni a szíve. Storm elengedte a vállát, és megindult lefelé.

— Ez csak a bejárat — mondta. — A valódi folyosó harminc méterrel lentebb van.

Csiga alakban haladtak lefelé a föld mélyébe. Lockridge észre vette, hogy kábultsága eltűnt. Tettvágy dübörgőit testében. Storm hatása volt. Istenem, gondolta, micsoda kaland.

A járat egy hosszúkás terembe torkollott, mely a szemközti falat kivéve jellegtelen volt. Ott egy nagy láda vagy szekrény állt, ugyanabból a fényes, önműködően csukódó fémből, mint Storm öve, meg egy három méter széles, hat méter magas ajtó. Elfüggönyözve? Nem. Ahogy közeledett, látta, hogy lágy, színjátszó fátyol vibrált benne, minden színárnyalat felvillant, amit valaha is látott (úgy vélte); sok olyan is, amit még nem, és anyagtalan volt: egy térjelenség, egy délibáb, egy lüktető fénylap. Alig hallható zümmögést adott, és a levegőben elektromosság érződött.

Storm megállt előtte. Lockridge látta, amint magas alakja megfeszül. Vele egyszerre rántotta ki a pisztolyát. Storm rápillantott.

— Ezen túl már a folyosó következik — mondta éles hangon. — Most figyelj! Már céloztam rá, hogy lehet, küzdenünk kell. De az ellenség ott van mindenhol. Lehet, hogy megtalálták a rejtekhelyünket. Lehet, hogy itt vannak az ügynökeik a kapu túloldalán. Készen állsz rá, hogy lőjj, amint parancsolom?

Lockridge felemelte a fejét, aztán le.

— Jól van. Kövess!

— Nem. Várj, majd én…

— Azt mondtam, kövess! — Storm átugrott a függönyön. Lockridge utána. Ahogy keresztezte a küszöböt, kisebb áramütést érzett, és megbotlott. Összeszedte magát, és körülnézett.

Storm kissé lekuporodva állt, jobbra-balra forgatta a fejét. Egy perc múlva a műszerére pillantott, és a pisztoly elsüllyedt kezében.

— Senki — lélegzett fel. — Pillanatnyilag biztonságban vagyunk.

Lockridge remegve szívta tele a tüdejét, és próbálta kitalálni, miféle helyen lehetnek.

A folyosó hatalmas volt. Szintén félkör alakú, ugyanazzal a ragyogó felülettel, mint az előző, de legalább harminc méter átmérőjű lehetett. Nyílegyenesen húzódott jobbra és baka, és a végei elvesztek szem elől — több mérföldnyire nyúlhatnak, döbbent rá. Itt erősebb volt a zümmögés és a kisülések szaga átjárta lényét, mintha valami óriási gépbe került volna.

Visszapillantott az ajtóra, amelyen át bejutott, és megdermedt.

— Mi a pokol?

Erről az oldalról a kapu, bár nem volt magasabb, mint odaát, legalább hatvan méter széles volt. Egymástól néhány centire lévő fekete vonalak nyúltak ki belőle a folyosó padlójára. Mindegyik vonal végénél kurta írásjelek ékeskedtek, de nem olyan jelek, amiket ismert. Azonban úgy három méterenként számok is látszottak: 4950, 4951, 4952… Csak az északi fényhez hasonlatos függöny volt ugyanaz.

— Nincs elvesztegetnivaló idő — rántotta meg Storm Lockridge ruháját. — Majd később elmagyarázom. Oda, fel!

Egy görbe orrú járgány felé intett, mely nem sokban különbözött egy alacsony oldalú tobogántól; fél méter magasságban lebegett. Néhány támla nélküli ülés sorakozott rajta. Az orrában műszerpult látszott; apró fények ragyogtak rajta: piros, zöld, kék, sárga…

— Gyerünk már!

Stormmal együtt ugrott fel rá. A nő foglalta el az első ülést, az ölébe fektette a pisztolyát, és elhúzta kezét a fények előtt. A szán körbe fordult, és megindult bal felé a folyosón. Teljes csendben mozgott, megközelítőleg harmincmérföldes sebességgel, de a szél valahogy nem érte őket.

— Mi a halványkék nyavalya ez? — nyögte Lockridge.

— Hallottál már légpárnás járműről? — kérdezte Storm oda sem figyelve.

Lockridge-nak kezdett elege lenni.

— Hallottam — mondta —, és tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan. — A kis szerkentyűre mutatott. — És az micsoda?

Storm sóhajtott.

— Élet-érzékelő. Mi pedig gravitációs szánon ülünk. Most maradj csendben, és figyelj hátrafelé.

Lockridge szinte túl keménynek érezte az ülést, de megült. Lerakta a karabélyt maga mellé. Nyirkos verejték tapadt a bordáira, és természetfölötti élességgel látott, hallott.

Elsuhantak egy újabb kapu mellett, aztán még egy és még egy mellett. A kapuk különböző távolságonként követték egymást, átlagosan úgy félmérföldenként, már amennyire Lockridge meg tudta ítélni ebben a mindent betöltő, hideg megvilágításban. Vad gondolatok zúgtak át a fején. Ezt az alagutat nem a németek építették, és nem is kommunistaellenes mozgalom használja. Hanem egy másik bolygóról, egy másik csillagról, valahonnan az űr mérhetetlen feketeségéből érkezett lények…

Három ember lépett be egy kapun, épp akkor, amikor a szán elsuhant előtte. Lockridge ugyanabban a pillanatban üvöltött fel, mint amikor Storm érzékelője vérvörösre váltott. A nő azonnal hátra fordult. Elvicsorodott.

— Akkor legyen harc! — mondta mintegy felszólítóan, és visszafelé tüzelt.

Vakító fénysugár vágódott ki a fegyveréből. Az egyik ember megtántorodott, és összerogyott. Füst szállt fel a mellkasában tátongó lyukból. A másik kettő máris előkapta a fegyverét, mielőtt a társuk elterült volna. Storm tűzsugara közöttük csapódott be, sokszínű szikraesőt zúdított rájuk, és élénk fénybe borította a folyosó falát. A levegő sercegett. Ózonszag terjengett.

Storm megnyomott egy gombot a fegyverén. Fénysugár vágódott ki. Bizonytalan, sercegő pislákolás burkolta be a két embert.

— Energiapajzs — mondta Storm. — A teljes kimenetet rá kell adnom, és még így is, ha két lövedék ugyanazt a helyet találja el, átjöhet. Lőjj!

Lockridge-nak nem volt ideje megdöbbenni. A vállához emelte a karabélyt, és célzott. Egy hatalmas férfit látott, de a távolság miatt csak homályosan, így csak szűk fekete öltözetét és rómaiszerű sisakját tudta kivenni; arctalan célpontot nyújtott. Egy pillanatra Lockridge emlékezetében az otthoni erdő villant fel, a csendes rengeteg meg egy mókus a lombok között… Lőtt. A golyó talált, a férfi elesett, de feltápászkodott. Mindketten beugrottak egy gravitációs szánba, mely minden kapunál ott várakozott.

— Az energiapajzs az anyagi tárgyakat is lelassítja — mondta Storm kifejezéstelenül. — Ilyen távolságból a golyód csak csekély sebességgel csapódott be.

A másik szán üldözőbe vette őket. Fekete ruhás utasai lehúzódtak a védőfal mögé. Lockridge csak sisakjaik csúcsát látta.

— Jókora előnyünk van — mondta. — Nem tudnak gyorsabban menni, mint mi, igaz?

— Nem, de megfigyelik, hol lépünk ki, visszamennek, és jelentik Brann-nak — felelte Storm. — Az is elég nagy baj, ha engem felismertek. — Szeme lángolt, orrlyukai kitágultak, melle emelkedett és süllyedt, de sokkal higgadtabban beszélt, mint Lockridge számos egykori társa, amikor éleslövészeten voltak. — Át kell mennünk ellentámadásba. Add ide a pisztolyodat. Amikor felállók, hogy magamra vonjam a lövéseiket… nem, ne tiltakozz, a pajzs megvéd… akkor majd lőjj!

Körbefordította a szánt, és suhanva indultak a másik felé. A jármű rettenetesen lassan növekedett Lockridge látóterében. És igazi emberek ülnek benne, akiket meg kell ölnie. Elhessegette az émelygését. Ők is meg akarják ölni őket, vagy nem? Az oldalpajzs mellé térdelt, és karabélyát lövésre készen tartotta.

Az ütközés mindkét járművet megpördítette. Storm talpra ugrott az energiafegyverrel a bal kezében, a Webley felugatott a jobbjában. A másik szán méterekkel arrébb megfordult. Két fénysugár találta el a nőt, szikrák röpködtek, és a sugárzó foltok egymáshoz közeledtek. Az egyik fekete egyenruhás férfi vaskos csövű, nesztelen fegyveréből golyó süvített elő.

Lockridge felugrott. A szeme sarkából látta Stormot, ahogy egyenesen áll a vörös, kék, sárga lángok tűzhányójában, haja szétterült a válla fölött a mennydörgő energiáktól. Lőtt és nevetett. Lockridge egyenesen a fakó arcok közepébe célzott. A lőfegyver feléje fordult. Lockridge pontosan kétszer tüzelt.

A másik szán elhaladt mellettük, és továbbsuhant a folyosón.

A visszhangok elhaltak. A levegőből eltűnt a szúrós szag. Csak az ismeretlen erők csontig ható zümmögése maradt, elektromosság szaga és egy kapu csillogása.

Storm utánanézett a tovasuhanó, kiterült testeknek, felkapta életérzékelőjét az ülésről, és bólintott.

— Eltaláltad őket — suttogta. — Szép lövés volt! — Ledobta a műszert, megragadta Lockridge-ot, és szinte felhorzsolta az arcát, olyan vadul csókolta meg.

Mielőtt a férfi viszonozhatta volna, Storm elengedte, és megfordította a szánt. Arca még piroslott, de kimondott higgadtsággal beszélt.

— Csak az időt és a töltést vesztegetnénk azzal, hogy szétporlasszuk őket. A Védők pontosan fogják tudni, hogy Őrzők kezétől estek el. Ennél többet azonban nem fognak kideríteni. Tűnjünk el a folyosóról, mielőtt véletlenül felbukkan még valaki.

Lockridge leroskadt az ülésére, és próbálta megérteni, mi történt.

A kábulat csak akkor foszlott le róla, amikor Storm megállította a szánt, és sürgette, hogy szálljon le. A nő odahajolt a műszerfalhoz, babrált valamit. A szán visszafelé indult.

— A kiindulási helyére — magyarázta kurtán. — Ha Brann megtudná, hogy embereinek gyilkosai 1964-ből léptek ki, itt pedig egy plusz járművet találna, mindenre rájönne. Most erre megyünk.

Közeledtek egy kapuhoz. Storm kiválasztott egy vonalat az első csoportból, melyet az 1175-ös számjelölt.

— Itt nagyon gondos légy — mondta. — Könnyen elszakadhatunk egymástól. Lepj rá pontosan erre a vonalra. — Hátra nyúlt, és ujjait a férfi kezére kulcsolta. Lockridge még túl kába volt ahhoz, hogy értékelje ezt az érintkezést, de homályosan tudta, hogy egyébként örült volna neki.

Szorosan a nő mögött lépett át a függönyön. Storm elengedte a kezét, és ő látta, hogy egy pontosan ugyanolyan szobában vannak, mint amilyenből a folyosóra léptek. Storm kinyitotta a szekrényt, egy időmérőszerűséget nézegetett, majd elégedetten bólintott. Egy pár gubancos, durva szövésű, kék anyagból készült batyut vett ki, az egyiket odaadta a férfinak, majd becsukta a szekrényt. Felmentek a spirális feljárón.

A járat végén a csőszerű távvezérlővel kinyitott egy újabb földajtót, beléptek, és bezárták maguk mögött. Tökéletesen illeszkedett.

Lockridge oda se figyelt. Túl sok minden kötötte le a figyelmét.

A nap még jóval a láthatár fölött járt, amikor beléptek az alagútba, és egy fél óránál tovább nem lehettek bent. Odakinn mégis éjszaka volt, és most majdnem teljesen kerek hold fénylett magasan az égen. Annál a fakó világításnál látta, hogy a domboldal most teljesen betakarja a dolment, fel egészen a fenti lapos kőig, és az alatta levő durva faajtóig. Körülötte a fű ringott a hideg, nedves széltől. Odalenn nem látszottak tanyák; a dombtetőt bokrok és fiatal fák vették körül, a vadon másodsarjadzásai. Délen egy szirt emelkedett, mely rettenetesen ismerős volt, de most erdő borította. Azok a fák hihetetlenül, lehetetlenül öregek voltak, csak Amerika érintetlenül hagyott részein látott ilyen hatalmas tölgyeket. A csúcsuk deresnek tűnt a holdfényben, alattuk sűrű árnyék honolt.

Bagoly huhogott. Farkas vonított.

Újra felnézett, és látta, hogy ez nem szeptemberi ég; május végi égbolt volt.

4.

— Igen, természetesen hazudtam neked — mondta Storm.

A tábortűz magasan lángolt, szikrák záporoztak, a fények tompán táncoltak a füstön, és kirajzolták a nő erős vonásait a sötétből; olyan volt, akár egy Rembrandt festmény. Az éjszaka sötétje vette körül őket. Lockridge megborzongott, és a parázs fölé tartotta a kezét.

— Nem hitted volna el az igazságot, ha nem látod — folytatta Storm. — Ugye? Legjobb esetben is sok időt elvesztegettünk volna a magyarázkodással, és én már így is túl sok időt töltöttem a huszadik században. Minden óra sokszorosára növelte a veszélyt. Ha Brann gondolt volna rá, hogy őriztesse a Dán-kaput… Bizonyára azt hitte, megöltek. Több nő is volt a csoportomban, és néhányuk a felismerhetetlenségig összeroncsolódott a vele vívott összecsapásban. Mindazonáltal nyomoztathatott utánam.

Lockridge túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy csodálkozzon. Csupán ennyit mondott:

— Ezek szerint te a jövőből jöttél? A nő elmosolyodott.

— Most már te is.

— Úgy értem, az én jövőmből. Melyik évből?

— Körülbelül kétezer évvel a te korszakod után. — A nő derűje szertefoszlott, és merengve nézett a férfi mögötti sötétbe. — Habár oly sok korszakban jártam, annyi történelemben nyomot hagytam, hogy néha elgondolkozom rajta, vajon maradt-e még a lelkemből valamennyi abban a korban, amikor születtem.

— És… még ugyanazon a helyen vagyunk, ahol beléptünk a folyosóra, igaz? Csakhogy a múltban? Mennyire?

— A ti mértékegységeitek szerint a Krisztus előtti 1827-es év tavaszának végén. Megnéztem a pontos dátumot az előszobái naptárórán. A kibukkanás sohasem lehet pontos, mivel az emberi test kiterjedése pár hónapot tesz ki. Ezért fogtam a kezed kijövetkor… hogyne távolodjunk el hetekre egymástól. — Majd sietve hozzátette: — Ha valaha ilyen történik, menj vissza a folyosóra és várj! Ott is telik az idő, de egy más síkon, így ott találkozhatunk.

Közel négyezer év, gondolta Lockridge. Ezen a napon még fáraó ült Egyiptom trónján, Kréta tengeri királya kereskedelemre akart lépni Babilonnal, Mohenjodaro büszkén magasodott az Indus völgyében, a Grant-fa még csak csemete volt. A mediterrán vidéken már ismerték a bronzot, de Észak-Európa még kőkorszaki volt, és a dolmen dombot csak néhány generációval ezelőtt emelte az a nép, mely kaszáló és felégető földművelésével kimerítette a termőföldet, és vándorlásra kényszerült. Ezernyolcszáz évvel Krisztus előtt, századokkal még Ábrahám előtt is, s ő itt táborozik Dániában, amikor azok, akik dánoknak nevezték magukat, még nem is éltek itt. E dolog különössége fizikai hidegséggel szivárgott belé. Leküzdötte ezt az érzést.

— Bárhogy is, mi az a folyosó? Hogy működik?

— A fizikája nem sokat mondana neked — mondta Storm. — Gondolj rá úgy, mint egy energiacsőre, mely hosszában pörög az idő tengelyén. Az entrópia ott is hat; az idő benn is múlik. Azonban azok szempontjából, akik benne vannak, a kozmikus idő… a külső idő… megmerevedik. A kapu helyes megválasztásával a megfelelő korszakban léphetsz ki. Az átalakulási tényező… — homlokát ráncolva koncentrált — …a ti mértékegységeitek szerint durván harmincöt nap harminc centinként. Majdnem minden században van egy huszonöt év széles kapu. A köztük lévő távolságok nem lehetnek kisebbek kétszáz évnél, különben a meggyengült erőtér összeroppanna.

— Így megy fel folyamatosan egész a ti századotokig?

— Nem. Ez a folyosó körülbelül időszámítás előtt 4000-től időszámítás utáni 2000-ig nyúlik. Ennél hosszabbra nem építhetik ezeket. Számos különböző hosszúságú folyosó szeli át e bolygó téridejét. A kapukat úgy csináltak, hogy időben átlapolják egymást, úgy, hogy egyik folyosóról a másikra járva, az utazó bármelyik évbe eljuthasson, épp oda, ahová kíván. Például, ha előbbre akarsz jutni időszámítás előtti 4000-nél, akkor az Angliában vagy Kínában lévő kapukat kell használnod, melyek szintén nyílnak ebbe az évbe. Ha pedig a jövő felé akarod túllépni ennek a folyosónak a határát, más helyeket kellene keresned.

— Mikor… találták fel ezeket?

— Egy-két századdal a születésem előtt. Akkor már heves küzdelem dúlt az Őrzők és a Védők között, így a kutatás eredeti célját félretették.

Farkasok vonítottak az éjszakában. Súlyos test csörtetett át a bokrok közt, és üvöltő falka kezdte üldözni.

— Érted? — magyarázta Storm. — Nem kezdhettünk totális háborút. A Föld elpusztult volna, mint ahogy a Marsot már elvesztettük… a megmaradt radioaktív törmelék gyűrűt formálva kering a nap körül… Néha azon töprengek, hogy végül is nem a technikusok lesznek-e azok, akik visszamennek hatvanmillió évet, hatalmas űrflottákat építenek, kipusztítják a dinoszauruszokat és maradandó krátereket hagynak a holdon…

— Ezek szerint a saját jövődet nem ismered? — kérdezte Lockridge kissé idegesen.

Storm megrázta sötét fejét.

— Nem. Amikor az aktivátort üzembe helyezik, hogy új folyosót fúrjon, az mindkét irányba egyenlő távolságra csóvát vet. Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt.

A tudat, hogy még a rejtélyen túl is van egy rejtély, elviselhetetlen volt. Lockridge kézzel foghatóbb dolgokhoz menekült.

— Oké — mondta. — Úgy tűnik, hogy besoroztál a háborúba a ti oldalatokon. Elárulnád, kikre lövök? Kik az ellenségeitek? — Egy pillanatig hallgatott. — Ki vagy te?

— Engedd meg, hogy továbbra is azt a nevet használjam, amit a te századodban választottam — mondta Storm. — Azt hiszem, szerencsés választás volt. — Merengve ült egy darabig. — Azt hiszem, nem értenéd meg az én korszakom lényegét. Túl sok minden történt a te századod és az enyém közt. Mit gondolsz, a te múltadból származó ember meg tudná érteni, miféle alapvető különbségek választják el a Keletet és a Nyugatot a te századodban?

— Szerintem nem — ismerte el Lockridge. — Az igazat megvallva, úgy tűnik, egy kevesen még a kortársaim közül sem értik.

— Abban — mondta Storm — ugyanaz a kérdés tükröződik. Mivel valójában mindössze egyetlen kérdés létezik véges-végig az ember létezése óta… Eltorzultan, kicsavarva, ezernyi kisebb indok mögé rejtőzve, és mégis mindig ugyanolyan módon, két filozófia, két gondolkodásmód, életmód harcol egymással a lét küzdelmében… A kérdés örök: mi az ember sajátossága?

Lockridge várt. Storm levette tekintetét az éjszaka sötétjéről, s a parázsló tűz fölött metszőn nézett rá.

— Az élet azért jött létre, hogy egy másik élet ellen törjön — mondta. — Tervezés a szerves fejlődéssel szemben. Zsarnokság a szabadsággal szemben. Ésszerűség az elállatiasodással szemben. Gépek az élő hússal szemben. Ha az ember és az ember sorsa arra terveztetett, szerveztetett, hogy alkalmas legyen az elképzelt végső tökéletesség megalkotására, nem kötelessége-e az embernek rákényszerítenie embertársaira a tökéletességhez vezető utat bármi áron? Ez ismerősen hangzik számodra, nemde? Azonban a te országod nagy ellensége csak az egyik megnyilvánulása annak a valaminek, mely a történelem előtt született: mely Drakón és Dioklész törvényein át szólt, ez a küzdelem eredményezte Konfucius könyveinek elégetését, Torquemadát, Calvint, Locke-ot, Voltaire-t, Napóleont, Marxot, Lenint, Arguellast, a Joviánus Kiáltványt meg minden egyebet. Persze ez nem ilyen tiszta, nem ilyen egyszerű… nem mindig lakozott zsarnokság azok szívében, akik a józan észben hittek; ám gonoszság élt olyanokban, mint Nietzsche, aki nem hitt az értelemben. A ti ipari civilizációtok, még azokban az országokban is, melyek szabadnak nevezik magukat, számomra iszonyatos; én mégis erőteljesebb és körmönfontabb gépeket használok, mint amiről ti álmodhatnátok. De miért? Íme, a harc kérdése!

Hangja elhalkult. Storm a tisztást körülvevő erdőfalra meredt.

— Gyakran arra gondolok — mondta lassan —, hogy a hanyatlás épp ebben az évezredben kezdődött, amikor a földi isteneket és az anyjukat félresöpörték azok, akik az égieket imádták.

Megrázkódott, mintha szabadulni akarna valamitől, és némileg halkabban folytatta.

— Nos, Malcolm, egyelőre annyit fogadj el, hogy az Őrzők az élet fenntartói… a teljes, a korlátok nélküli, a búban és derűben leélt életé… míg a Védők a gép képére akarják formálni a világot. Túlságosan leegyszerűsítettem. Talán később képes leszek jobban elmagyarázni. Érdemtelennek ítéled az ügyemet?

Lockridge csak nézte, ahogy ott hever a tűz mellett, akár egy fiatal vadmacska, és a feltörő érzések száműztek belőle minden félelmet, bűntudatot és magányosságot.

— Nem. Veled tartok. Mint eddig.

— Köszönöm — suttogta a nő. — Ha nem csak szavakban, de a véredben is éreznéd, mit jelentenek ezek az elvek, átugranék a tűzön hozzád.

Mit jelentenek? — akarta kérdezni. Kábultan gondolta: van remény. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, Storm elvigyorodott.

— Az elkövetkező néhány hónap érdekes lesz számodra.

— Te jó isten, tényleg! — döbbent rá. — Hát, egy antropológus odaadná a fél… hm… szemét is, hogy itt lehessen. El se hiszem, hogy itt vagyok.

— Veszélyek is várnak — figyelmeztette Storm.

— Tényleg, mi a helyzet? Mit kell tennünk?

— Hadd kezdjem az elején — mondta Storm. — Mint már mondtam, a Védők és az Őrzők közti küzdelmet nem lehet a saját időnkben megvívni nagyobb méretekben, így a harc nagyrészt eltolódott a múltba. Bázisok épültek a stratégiai pontokon, és… ez most nem lényeges. Tudom, hogy a Védőknek van egy erődjük Kékfogú Harald uralkodása idején. Bár már az Asa-vallás is az Égj Atya imádata volt, a kereszténység megjelenése méginkább az ő malmukra hajtotta a vizet; lefektették a központosított monarchia alapjait és megalapították a végső racionalista államot.

— Mi? Várj csak! Azt akarod mondani, megváltoztatjátok a múltat?

— Ó, dehogy. Soha. Az egyszerűen lehetetlen. Ha valaki megpróbálja, rá fog jönni, hogy az események mindig meghiúsítják. Ami megtörtént, ázván. Mi, időutazók, magunk is részei vagyunk a szerkezetnek, De mondjuk úgy, hogyha felfedezünk olyan helyzetet, mely hasznos lehet az ügyünknek, újoncokat toborzunk és erőt gyűjtünk a végső összecsapásra. Nos, az én időmben a Védők tartják a nyugati féltekét, az Őrzők a keletit. Csapatot vezettem a huszadik századba, a tengeren túlra, Amerikába. Mi magunk nem építhetünk semmi fontosat anélkül, hogy az ellenséges ügynökök, akik sokkal többen vannak a ti korotokban, mint a mieink, fel ne fedeznék. Azonban azt terveztük, hogy összeszedünk egy csapatot, akik látszólag semmi jelentős dologgal nem foglalkoznak, pusztán annak a korszaknak a polgárai. Azért választottunk titeket, mert ez az első század, ahol találhatók olyan alkatrészek, amikre szükségünk van… Mint például a tranzisztorok… Bárhol beszerezhetők feltűnés nélkül. Egy coloradói bányatársaság örve alatt összegyűjtöttük a megfelelő felszerelést, készítettünk egy aktivátort, és egy új folyosót fúrtunk. Azt terveztük, hogy azon keresztül támadunk, a saját időnkben bukkanunk fel, a Védők földjének közepén. Ám alig fejeztük be a folyosót, Brann elsöprő túlerővel rajtunk ütött. Fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást rólunk. Csak én menekültem meg. Azután több mint egy évig kóboroltam az Egyesült Államokban, próbáltam lehetőséget találni a visszatérésre. Tudtam, hogy a Védők az összes jövőbe vezető utat őrzik, mert a korai ipari civilizációban nagyon erősek. Sehol sem találtam Őrzőt.

— Miből éltél? — érdeklődött Lockridge.

— Te rablásnak hívnád — mondta Storm.

A férfi megrezzent. Storm felnevetett.

— Ezt az energiafegyvert, amit itt látsz velem, úgy is be lehet állítani, hogy csak kábítson. Könnyedén össze tudtam szedni néhány ezer dollárt, mindig csak egy keveset. Elkeseredett voltam. Hibáztatsz érte?

— Hibáztatnom kellene. — A nő szemébe nézett a tűz fényében. — De nem teszem.

— Biztos voltam benne — mondta lágyan. — Alig mertem remélni, hogy ilyen embert találok, mint te. Szükségem volt egy segítőre, egy testőrre, valakire, akinek a társaságában már nem látszom magányosan utazó nőnek. Ez minden múltbéli korban nagyon gyanús. És vissza kellett jönnöm. Kiderítettem, hogy a Dán-folyosót nem őrzik. Ez az egyetlen az erre az évtizedre nyílók közül, mellyel megpróbálkozhattam. Még így is, láthattad, milyen közel álltunk a pusztuláshoz. Azonban most már itt vagyunk. Van egy Őrző bázis Krétán, ahol még erős a régi hit. Sajnálatos módon, nem hívhatom őket csak egyszerűen, hogy jöjjenek értünk. A Védők is jelen vannak ebben a miliőben… mely, mint már említettem, válságos időszak… Valószínűleg fognák az üzenetem, és ránk találnának a barátaink előtt. Azonban ha egyszer elérjük Knosszoszt, ott kapunk fegyveres kíséretet folyosóról folyosóra, míg én haza nem érek. Te pedig visszatérhetsz a saját korodba. — Vállat vont. — Egy halom dollárt rejtettem el az Egyesült Államokban. A tied lesz a nehézségek fejében.

— Nem érdekes — mondta Lockridge nyersen. — Hogy jutunk Krétára?

— A tengeren át. Már rég megindult a kereskedelem az itteni partok és a földközi államok között. A Limfjord nincs messze, és egy ibériai hajó, mely a megalit építők vallása alatt áll, hazaindul majd valamikor a nyáron. Ibériában átszállunk egy másik hajóra. Nem telik hosszú időbe, és kevésbé kockázatos, mint a borostyán útvonalát követni a kontinensen keresztül.

— Hmm… oké, ésszerűen hangzik. És feltételezem, van elég fém nálunk, hogy fizessünk a szállításért. Ugye?

Storm felvetette a fejét.

— Ha pedig nincs — mondta gőgösen —, akkor sem fogják megtagadni, hogy elvigyék azt, akit istennőjükként imádnak.

— Mi? — Lockridge-nak leesett az álla. — Úgy érted, el akarod játszani, hogy…

— Nem. Az istennő én vagyok.

5.

Fehér, hajnali köd hömpölygőit végig alacsonyan az ázott talaj fölött. Ezernyi levélről víz csöpögött, megcsillant a levegőben, és elveszett a bokrokban és a páfrányokban. Az erdő harsogott a madárdaltól. Magasan fenn egy sas körözött, fiatal fény ragyogott szárnyain.

Lockridge arra ébredt, hogy egy kéz rázza, és bizonytalan szemhéjjal hunyorgott.

— Hogy? Hú… Nem… — A tegnap eléggé kimerítette, merev volt, zúgott a feje, sajogtak az izmai. Storm arcába bámult, ő pedig próbálta beazonosítani magában, tudni és elfogadni, ami történt.

— Kelj fel — mondta a nő. — Újra tüzet raktam. Elő kell készítened a reggelit.

Csak ekkor vette észre, hogy a nő meztelen. Felült a hálózsákjában, és elfojtotta feltörő kiáltását a megdöbbenéstől, a gyönyörtől és — a tisztelettől; igen ez a jó szó. Nem sejtette, hogy egy emberi test ennyire szép lehet.

Első reakciója szinte azonnal elhalt. Nemcsak azért, mert Storm nem szentelt több figyelmet neki, mintha csak egy másik nő vagy egy kutya lenne. Az ember nem veti rá magát Samothracei Nikére.

Távoli, mély hangú bőgés harsant végig az erdőn, még egy sereg süketfajd is felröppent tőle, és szárnyaikkal elsötétítették a napot. Ez elvonta Lockridge figyelmét.

— Mi az? — kiáltotta. — Bika?

— Bölény — mondta Storm. A tény, hogy személy szerint ő is itt van, csak most hasított Lockridge-be.

Kikászálódott a hálózsákból, megborzongott a pizsamájában. Storm oda se figyelt a hidegre, bár dér csillogott a hajában és az ágyékán. Ember ez a nő? — kérdezte magától. Annak dacára, amin keresztülmentünk, és ami még előttünk áll, nyoma sincs rajta a fáradtságnak: szuperember. Mondott valamit a genetikus szabályozásról. Emberfölötti embereket teremtenek valahol a jövőben. Nem sok színjátékra volt szüksége, hogy évszázadokkal ezelőtt megteremtse a Kettősbárd kultuszát Krétán. Csak önmagára.

Storm leguggolt, és felnyitotta az előcsarnokból magukkal hozott egyik batyut. Lockridge kihasználta az alkalmat, és átöltözött a háta mögött. Storm odapillantott.

— Korabeli öltözékre lesz szükségünk — mondta. — A felszerelésünk így is szóbeszédre ad majd okot. Vedd fel a másik kosztümöt.

Lockridge nem neheztelt rá a parancsolgatásért, kibontotta a batyut. A csomag egy laza szövésű rövid köpenynek bizonyult, valami növényi festékkel kékre színezve, tüsketűvel összefogatva. A fő öltözet egy hársfaháncs tunika volt, amit a fején át húzott fel, és szíjjal fogatott össze. Szandált csatolt a lábára, és egy cikkcakk mintás madárbőr fejpántot tett fel. Továbbá kapott egy nyakláncot medvekarmokkal és kagylókkal meg egy levél alakú kovatőrt, olyan remekül megmunkálva, hogy szinte fémnek látszott. A nyelét bőr burkolta be, a hüvelye nyírfaháncsból volt.

Storm szemügyre vette. Lockridge ugyanazt tette vele. A női öltözék nem állt többől, mint szandálból, fejpántból, nyersborostyán nyakláncból, a válláról lógó rókabőr táskából meg egy tollakkal díszített rövid szoknyából. Azonban Lockridge alig látta a részleteket.

— Megteszi — mondta Storm. — Bár az igazat megvallva anakronizmusok vagyunk. Úgy öltöztünk, mintha a Tengeri Nép, a tenu orugaray törzsének gazdagabb tagjai volnának. Azonban neked rövid a hajad, sünára borotvált az arcod, az én faji jellegzetességem pedig… mindegy, nem számít. Utazók leszünk, akik itt szereztük be a ruháinkat, amikor a régi elkopott. Ez bevált gyakorlat. Ráadásul ezeknek az őslakosoknak kevés érzékük van a logikus következetességhez.

Egy apró dobozra mutatott, mely szintén része volt a csomagnak.

— Nyisd ki!

Lockridge felemelte, de a nőnek kellett megmutatnia, hogyan tekerje le a fedelét. Egy áttetsző gömböcske hevert benne.

— Tedd a füledbe!

Storm félresimította éjsötét hajfürtjét, és egy hasonló tárggyal megmutatta, mit tegyen. Most eszébe jutott Lockridge-nak az a holmi, amit első találkozásukkor a nő a bal fülében látott, amit egyfajta hallókészüléknek vélt. Berakta a gömböcskét. Az nem csökkentette a hallását, de furcsa hidegséget érzett, és ettől pillanatnyi bizsergés futott végig a fejbőrén és a tarkóján.

— Érted, amit mondok? — kérdezte Storm.

— Hát, persze hogy… — Félbeszakította a szavait. Nem angolul beszélt.

Nem is máshogy! Storm felnevetett.

— Jól vigyázz a diaglosszádra! Értékesebbnek fogod találni, múlt egy pisztolyt.

Lockridge kényszerítette magát, hogy ésszerűen gondolkozzon. Mit is mondott Storm? A pisztolyt angolul mondta, a diaglossza pedig nem illett a többi közé. És ezek a szavak… Fokozatosan, ahogy használta ezt a nyelvet, összeillőnek találta, bonyolult nyelvtannal és számos olyan dolgot különböztetett meg, melyet egy civilizált ember nem. Például húsz különböző szó létezett a vízre, attól függően, milyen vízről van szó és milyen körülmények között. Másrészt képtelen volt kifejezni olyan fogalmakat, mint tömeg, kormány, egyistenhit, legalábbis körülményes körülírások nélkül nem. Csak lassan, az elkövetkező napokban vette észre, mennyire eltérnek a saját fogalmaitól az olyan kifejezések, mint ok, idő, ön és halál.

— Ez a szerkentyű egy molekuláris-kódoló — mondta Storm angolul. — A régió fontos nyelveit és alapvető szokásait tartalmazza, és a régió… jelen esetben az az Észak-Európa, melyből valamikor Írország lesz, később megjelenik Észtország, de néhány kívülállóval is találkozhatunk, mint Ibéria és Kréta. Az energiáját a testi hőből nyeri, és a kimenetét pedig az agy idegpályáira kapcsolja. Lényegében egy mesterséges memóriával bővült az agyad.

— Ez mind benne van ebben a kis gyapotszedőben? — kérdezte Lockridge erőtlenül.

Storm széles, sima válla megemelkedett, és visszaesett.

— Egy kromoszóma kisebb, és jóval több információt hordoz. Csinálj valamit enni!

Lockridge őszintén örült, hogy a táborozás hétköznapi tevékenységébe menekülhet. Ráadásul vacsora nélkül merült álomba. A batyuk számára ismeretlen konzerveket tartalmaztak; azonban felmelegítve az éternek pompás íze volt. Csak néhány étkezésre való maradt, és Storm türelmetlenül szólt rá, hogy ne dobja el a maradékot.

— A vendégszeretetre fogunk támaszkodni — mondta. — Az a konzervdoboz olyan csodálatos ajándék, melyből egy évig is elélhetünk, még a fáraó udvarában is.

Lockridge azon kapta magát, hogy vigyorog.

— Igen, és mi lesz akkor, ha egy régész kiássa egy konyha maradványaiból négyezer évre mostantól?

— Szélhámosságnak fogják tartani, és nem törődnek vele. Ámbár a gyakorlatban ez a fémdoboz aligha fog addig kitartani ezen a nyirkos éghajlaton. Az idő megváltoztathatatlan. Most maradj csendben! — Storm a réten sétált, a gondolataiba merült, miközben Lockridge főzött. A hosszú fű suhogott a bokájánál, pitypangok hevertek a lába előtt, mint a hódító elé szórt pénzérmék.

Vagy az ételben volt valami serkentő, vagy a mozgás szüntette meg Lockridge merevségét. Amikor széttaposta a tüzet és földet hányt rá, Storm mosolyogva mondta.

— Látom, tudod, hogyan bánj a földdel.

És ettől Lockridge kész lett volna medvékkel birokra kelni.

A nő megmutatta neki, hogyan kell kezelni a kapunyitó távvezérlőt, majd a huszadik századi ruháikkal együtt elrejtette egy odvas fában — de a fegyvereket nem. Aztán összeszedték a cuccaikat, és elindultak.

— Avildaróba megyünk — mondta Storm. — Én magam még sosem jártam ott, de tudom, hogy pihenő kikötő, és ha ebben az évben nincs is benne hajó, akkor hallani fogunk róla, hogy éppen hol van.

Lockridge a fülében lévő kis szerkezet segítségével tudta, hogy „Avildaró” egy még régebbi név összeolvadt formája, mely a Tengeri Anya Házát jelenti. Az istennő, akit a környékbeliek Imádnak, a Vadászat Istennőjének egyik megtestesülése. Népe megszámlálhatatlan évszázad óta él itt, a rénszarvasvadászok leszármazottai ők, akik akkor vándoroltak be, amikor a gleccserek visszahúzódtak Dániából. A vízhez fordultak élelemért, amikor a csordák tovább követték a jeget Svédországba és Norvégiába. Földet is műveltek néhány generációval ezelőtt, habár nem olyannyira, mint a kontinens belsejéből érkezett bevándorlók, akiktől voltaképpen e tudományra szert tettek — mert ők még a Nedves Fürtű istennőt imádják, aki felfalta a földet, és aki embereket is eszik, ám csillogó halat, osztrigát, fókát és delfint ad azoknak, akik szolgálják. Később a yuthoáz kocsihajtók érkeznek majd, akik nem ismerik el az istennőt, férfi isteneknek áldoznak, ezzel megzavarják a hosszú ideje tartó békét… Nem gondolkodott tovább ezeken a légies emlékeken, amelyek nem az ő emlékei voltak, mert elhomályosították a napot és a mellette lévő nőt.

A nap mostanra már magasan állt; a köd felszállt, és az ég kitisztult fölöttük, fehér felhők úsztak át rajta. Az őserdő szélén Storm keresgélni kezdett. A tölgyek alatt az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan falat alkotott. Időbe került, mire a nő megtalálta az északra vivő ösvényt: bizonytalan, keskeny sáv kanyargóit a nagy fatörzsek közötti világos részeken és zöld árnyékokban, ami inkább szarvas csapás volt, semmint ösvény.

— Vigyázz, nehogy letörj valamit — intette a nő. — Az erdő szent. Senki sem vadászhat anélkül, hogy áldozna az istennőnek, és fát sem vághat ki, csak ha először kiengeszteli.

Azonban nem templomi csendességbe hatoltak be. Az élet nyüzsgött körülöttük, tüskebokor, földiszeder, páfrány, gomba, moha és fagyöngy halmozódott fel a tölgyek alatt, és eltakart minden fatörzset. Hangyabolyok emelkedtek derékmagasságig, sáfrányszínű pillangók csapongtak, kobaltszínű szitakötők röpködtek, mókusok ugráltak a lombok között, százféle madár fészkelt itt. Fütty, csicsergés, szárnycsattogás visszhangzott a magas boltívekből; távolabb nyírfajd rikoltott, vaddisznó röfögött, bölények dübörögtek. Lockridge érezte, ahogy lelke kitárulkozik, megittasul a naptól, a széltől, a virágillattól, és eggyé válik a vadonnal. Ó, igen, gondolta, eleget jártam a természetben, hogy tudjam, ez a létforma milyen siralmas helyzetbe kerül majd. Azonban itt a gondok kézzelfoghatóak — éhség, hideg, nedvesség, betegség; nincsenek akadémiai belharcok meg arcátlan személyi jövedelemadók — és nem tudom, van-e ennél nagyobb jutalom. Ha Storm ezt őrzi, biztos, hogy vele tartok.

A nő egy szót sem szólt a következő órában, és Lockridge sem érezte szükségét, hogy beszéljen. Azonban még a természet szépsége sem volt képes elteremi a figyelmét Storm párduclépteiről, fénylő kékesfekete hajáról, malachitszeméről, sárgásbarna bőréről egészen a mellei közti árnyékig. Egyszer eszébe jutott Aktaión mondája, aki egyszer meglátta Diánát meztelenül, szarvassá változott, és saját kutyái tépték szét. Nos, gondolta, ettől megmenekedtem — legalábbis fizikailag — de jobb, ha nem kísértem tovább a szerencsémet.

Az erdőnek ez a nyúlványa nem volt túl széles. A délelőtt közepére kiértek belőle. Most mély síkföld terült el előttük északra és nyugatra egész a láthatárig. A fű ringott a szélben, elszigetelt csalitok susogtak, fény és árnyék húzódott a felhők mögött. Az ösvény kiszélesedett, sárossá vált, és egy ingovány mellett vitt el.

Itt Storm hirtelen megtorpant. Nádas susogott a tavirózsa levelektől beszőtt tó körül, békák ugráltak a vízbe egy gólya elől. A nagy, fehér madár ügyet sem vetett az emberekre, és Lockridge az új memóriája révén tudta, hogy a gólyák védettek, tabunak számítanak, szerencsét és újjászületést hordoznak. Egy érdekes alakú sziklát görgettek a tó széléhez szentélyként. Egy főember minden évben lehajítja róla az Avildaróban készült legremekebb eszközt, hogy elmerülésével áldozzanak a Bárd Nagyasszonyának. Ma csak egy gólyahírből font virágfüzér hevert ott, melyet valami ifjú leány ajánlott fel.

Storm figyelme máshol járt. Hasizma megfeszült, kezével a pisztolya után nyúlt. Lockridge vele együtt előrehajolt. Keréknyomok és patkolatlan paták lenyomata látszott a nedves talajon. Valaki, talán úgy két napja erre haladt el, és…

— Tehát már idáig jutottak — motyogta a nő.

— Kik? — kérdezte Lockridge.

— A yuthoázok. — Hosszú ú-val és d-vel ejtette a nevet. Lockridge, aki még most sajátította el a diaglossza használatát, csak annyit tudott, hogy ezen a néven a Csatabárdkultúra egyik helyi törzse nevezte magát. És azoknak a napimádó behatolóknak a bárdja nem a favágó kettősbárd volt, hanem egy tomahawk.

Storm felegyenesedett, megdörzsölte az állat, és összevonta a szemöldökét.

— Az elérhető információ túl gyér — magyarázta. — Senki sem tartotta ezt az állomást olyan jelentősnek, hogy behatóan tanulmányozza. Nem tudjuk, mi fog történni itt ebben az évben.

Kisvártatva töprengve hozzátette:

— A felderítés azonban bizonyára meggyőződött arról, hogy a teljes évezred alatt ebben a korszakban nem fordultak elő nagy hatósugarú energiaegységek. Ez volt az egyik oka annak, hogy ilyen messzire visszajöttem, ahelyett, hogy olyan helyen léptem volna ki a folyosóból, ahol Őrzők tevékenykednek. Tudom, hogy a Védők nem jönnek ide. Ezért mertem elhagyni a folyosót ennek a kapunak a legelső évében; egyébként még egy negyedszázadon át elérhető lesz. És… igen, egy másik időből származó jelentésből tudom, egy írországi megfigyelő csapattól, melynek a kapuja egy évszázadnyira van a Dán-kaputól, hogy… Avildaró még áll, jelentős város lesz száz év múlva. — Másik vállára vetette a csomagját, és ment tovább. — Így hát, nem sok félnivalónk van. Legfeljebb két kőkori horda marakodásában találhatjuk magunkat.

Lockridge felvette a nő tempóját. Pár mérföldet úgy tettek meg a szórványos ligetek között, hogy csak lépteik hangja hallatszott a ringó fűben. Néhány szentnek számító, védett, óriástölgytől eltekintve a parton kőrisek, szilfák, fenyők álltak meg főképpen bükkfák, az újabb magas betolakodók, melyek most kezdtek elterjedni Jütlandon.

Az ösvény megkerült egy ilyen faóriást, és Lockridge hamarosan egy kecskenyájat pillantott meg valamivel távolabb. Két serdülő, napbarnított, vakítóan szőke, pucér fiúcska őrizte őket. Egyikük csontsípon játszott, a másik a lábát lógatta le egy ágról. Ám amint megpillantották a jövevényeket, kiáltás tört fel belőlük. Az egyik elrohant az ösvényen, a másik szédítő iramban kapaszkodott feljebb, és eltűnt a lombok közt.

Storm bólintott.

— Igen, van némi okuk a félelemre. A dolgok ezelőtt máshogy álltak.

Lockridge felidézhette mesterséges memóriájából, milyen volt az élet Tenu Orugarayban: béke, szívélyesség, kemény munka, melyet hosszú, könnyebb szakaszok választottak el egymástól, amikor az emberek a borostyánfaragás művészetét gyakorolták, zenéltek, táncoltak, szeretkeztek, vadásztak és egyszerűen henyéltek; csak a legbarátságosabb versengés létezett a part menti elszórt telepek között, melyek bonyolult rokonságban álltak egymással; a kontinens belsejében élő földművelőkkel csak kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Nem mintha az itteniek puhányok lettek volna. Vadásztak medvére és vadkanra, néhány földet betörtek kihegyezett karókkal, köveket vonszoltak keresztül a vidéken, hogy megépítsék dolmenjeiket és a modernebb sírboltokat; túlélték azokat a teleket, amikor szélviharok havat és zúzmarát hoztak és maga a tenger támadt nyugatról ellenük; bőrcsónakjaikban fókára és delfinre vadásztak az öblön túl, mely ebben a korszakban még nyitott volt, és gyakran átkeltek az Északi-tengeren is, hogy kereskedjenek az angolokkal vagy a flamandokkal. De nem történt háborúskodás — még egy gyilkosság se nagyon — a szekérhajtók megérkeztéig.

— Storm — kérdezte lassan —, te teremtetted meg az istennő kultuszát, hogy elültesd a béke fogalmát az emberek fejében?

A nő orrlyukai kitágultak, és szinte haragosan szólalt meg.

— Az istennő egy háromság: a Szűz, az Anya és a Halál Királynője. — Lockridge megrezzent, és kissé homályosan értette a többit. — Az élethez hozzátartozik a rettenetes oldala is. Mit gondolsz, azok az erőtlen teaházak és társadalmi intézmények, melyeket te Protestáns egyháznak hívsz, fennmaradnak a te korodat követő időkben? A krétai bikatáncoltatásban azok, akik meghalnak, a Hatalmasságok áldozatainak minősülnek. Dánia megalit építői… nem itt, ahol a hit egy még régebbi kultúrába nyúlik vissza, hanem másutt… minden évben megölnek és megesznek egy embert. — Storm észrevette a férfi megdöbbenését, rámosolygott, és megveregette a kezét. — Ne szívd mellre, Malcolm. Fel kellett használnom mindazt, ami emberi. És a háború értelmezése azon fogalmak szerint, mint hatalom, fosztogatás, dicsőség most idegenek az istennő számára.

Lockridge képtelen volt vitatkozni, valahányszor a nő a keresztnevén szólította, ilyenkor nem tehetett mást, elfogadta a hallottakat. Azonban az elkövetkező fél órában egy szót se szólt.

Termőföldeken gyalogoltak. Tüskebokrokkal elkerített, még alig sarjadó tönkebúza, tönkölybúza és árpa nőtt világoszöldén a sötét talajon. Alig néhány tucat hold állt megművelés alatt, közösben, mint ahogy a juhok, kecskék meg az erdőben kószáló disznók is közösek voltak, ökröket azonban nem tartottak. A nők, akik általában a földeken gyomláltak, most sehol sem látszottak. Elkerítetten legelők húzódtak minden irányba. Előttük a Limfjord fénylő felülete derengett. A falu egy ligetben rejtőzött, de füst kanyargott fölötte.

Néhány férfi ügetett elő onnan. Nagy csontú, szőke emberek voltak, hasonló öltözetet viseltek, mint Lockridge, hajukat befonták, szakálluk kurta volt. Néhányuk élénk színűre mázolt vesszőpajzsot tartott. Kovahegyű lándzsával, íjjal, tőrrel, parittyával fegyverkeztek fel.

Storm megállt, és feltartotta üres kezét. Lockridge hasonlóképpen cselekedett. Látva a mozdulatot és az öltözetet, a falusiak láthatóan megkönnyebbültek. Ám ahogy közeledtek, ismét bizonytalanság vett erőt rajtuk. Toporogtak, lesütötték a tekintetüket, és végül megálltak.

Nem tudják pontosan, ki vagy mi lehet Storm, gondolta Lockridge, de sugárzik belőle valami.

— Az istennő nevében — mondta Storm —, barátokként jövünk.

A vezető összeszedte a bátorságát, és előrelépett. Súlyos termetű, medveszerű férfi volt, arca viharvert, szeme szarkalábas a tengeren eltöltött évektől. Nyakláncán egy pár rozmáragyar fityegett, és réz karkötő csillogott egyik vaskos csuklóján.

— Akkor hát, az istennő nevében — harsogta —, és az enyémben, Echegonéban, akinek az anyja Ularu volt, és aki a tanács feje, legyetek üdvözölve.

Lockridge új memóriája segítségével szakmai elemzés alá vetette a hallottakat. Őszintén megnevezték magukat — nem titkolták el az igazi nevüket mágiától félve — és Avildaró Bölcs Asszonyára hivatkoztak, bármiféle álmokat táplált is az ember a felnőtté válás szertartása alatt. A „legyetek üdvözölve” több volt, mint formális udvariasság, ugyanis a vendég szent és ezért kérheti, hogy részt vegyen a klán szertartásaiban. Azonban jobb, ha ezt az ésszerűség határain belül teszi, hiszen legközelebb ő lehet a házigazda.

Lockridge fél füllel hallgatta Storm magyarázkodását, amikor a csapat a part felé tartott. Ő és társa délről jöttek (a messzi, egzotikus délről, ahonnan műiden csoda eredt — de amelyről a jó eszű emberek meglepően jól voltak informálva), és elszakadtak az öveiktől. Avildaróban szándékoznak időzni, míg haza nem tudnak indulni. Akik befogadják őket, célzott rá, gazdag ajándékokat fognak kapni.

A halásznép még inkább megnyugodott. Ha ez itt az istennő és segítője, akik inkognitóban kószálnak, legalább úgy tesznek, mint a normális emberi lények, és a történeteikkel számos estét megszépíthetnek. Irigy látogatók érkeznek majd mérföldekről, hogy hallják, lássák, és hazavigyék Avildaró dicsőségét; kettejük jelenléte hatással lehet a yuthoázokra, akiknek felderítőit mostanában többször is látták, és így remélhetően távoltarthatják őket. A csapat sokkal felszabadultabban és derűsebben beszélgetve lépett a faluba.

6.

Auri, akinek a neve pelyhes virágot jelent, így szólt:

— Tényleg látni szeretnéd a madarak mocsarát? Odavezethetlek.

Lockridge megdörzsölte az állat, ahol a sörték már kurta szakállá sarjadtak, és Echegonra pillantott. Döbbent ellenkezést vagy elnéző fejcsóválást várt. Ehelyett azonban a főember kapva kapott a lehetőségen, szinte ünnepélyesen azon buzgólkodott, hogy kirándulni küldje a lányát a vendégével. Lockridge nem volt benne biztos, miért teszi.

Storm elutasította a meghívást, hogy tartson velük, és ettől Auri szemmel láthatóan megkönnyebbült. A lány nem is kicsit félt a tartózkodó, sötét hajú nőtől, aki ideje nagy részét egyedül töltötte az erdőben. Storm elismerte Lockridge-nak, hogy ezzel legalább annyira nőtt a manája a törzs szemében, mint bármi mással; azonban úgy tűnt, tőle is visszavonult, alig látta az eltelt másfél hét alatt, amióta Avildaróban éltek. Emiatt némi sértődöttséget is érzett, és ez arra emlékeztette, mekkora szakadék tátong közöttük.

Most, ahogy esteledni kezdett, nekifeküdt az evezőknek, és hazafelé fordította a kenut.

Nem olyan nagy bőr aljú korákle volt, mint amilyennel a Limfjordon túlra jártak. Fókavadászaton ült már olyanban; nyaktörő, véres mutatvány volt, miközben a legénység rivalgott, énekelt, és durva tréfákat űzött a hosszú, szürke hullámokon. Ő ügyetlenül bánt a kőhegyű szigonnyal, de tiszteletet vívott ki magának, amikor felvonták a nemezvitorlát; nem volt nehéz kormányozni olyasvalakinek, aki egy huszadik századi vitorlás elő- és utóárbocaihoz szokott. A kenuja ma csupán egy könnyű fatörzsből vájt jármű volt vesszőből font mellvéddel, és kezelése nem igényelt nagyobb ügyességet. Csak egy zöld ágat kellett kötözni a kis hajó orrára a nedvesség isteneinek kiengesztelésére.

A csendes, nádas, kacsáktól, vadludaktól, hattyúktól, gólyáktól, gémektől nyüzsgő mocsár elmaradt mögöttük. Lockridge párhuzamosan haladt az öböl zöld növényzettől takart déli partjával, melyet aranyszínbe burkolt a fény. Balján víz csillogott, ameddig ellátott, a nyugalmat csak néhány köröző sirály és egy-egy felugró hal zavarta meg. A levegő olyan csendes volt, hogy azok a távoli zajok majdnem olyan tisztán hallatszottak, mint evezője csobbanásai. Föld, só, erdő és hínár szagát érezte. Az ég felhőtlenül borult föléjük, estefelé sötétedni kezdett az orrban ülő Auri feje fölött.

Hú, gondolta Lockridge, ez szép nap volt, de örülök, hogy elkerülhettem azoktól a moszkitóktól! A lányt nem zavarták… Nos, szerintem ezeket az őslakosokat annyit csipkedik, hogy már észre sem veszik.

Viszketése nem volt elviselhetetlen, még a cigaretta utáni kielégítetlen sóvárgása is túltett rajta, és amit érzett, azt az ellensúlyozta, ahogy a vizet életre keltette csapásaival, izmainak ruganyos játékával. És ráadásul itt van ez a csinos lány mellette.

— Jól érezted magad? — kérdezte a lány félénken.

— De még mennyire — felelte. — Nagyon köszönöm, hogy elhoztál.

A lány megdöbbent, és Lockridge-nak eszébe jutott, hogy Tenil Orugaray lakosai, akárcsak a navahók, csak nagyon nagy szívességeket köszönnek meg. A mindennapos segítőkészséget természetesnek veszik. A diaglossza segítségével folyékonyán beszélte a nyelvüket, de a beidegződött szokásokat nem tudta leküzdeni.

Pír festette be a lány arcát, nyakát és csupasz, ifjúi keblét. Lesütötte a szemét, úgy motyogta:

— Nem, én tartozom köszönettel neked.

Lockridge szemügyre vette. Itt nem tartották számon a születésnapokat, de Auri olyan karcsú volt, annyi kedves szeleburdiság volt mozdulataiban, hogy a férfi feltételezte, nem lehet több tizenöt évesnél. És azon is csodálkozott, miért szűz még. Más lányok, férjezettek vagy sem, még ennél fiatalabban is élveztek a Szamoai-szigeti szabadságot.

Természetesen eszébe sem jutott, hogy veszélyeztesse a helyzetét azzal, hogy a vendéglátója házában az egyetlen élő szűzzel megpróbálkozzon. Ráadásul ott a tisztesség — és a tilalom. Néhány felkínálkozó lányt már elutasított, mert túl fiatalnak érezte őket; akadt bőven idősebb nővérük. Auri ártatlansága úgy hatott rá, mint egy szellő az otthona mögötti galagonyavirágokról.

El kellett ismernie, a lány csábította egy kicsit. Csinos volt: mérhetetlenül kék szemmel, szeplős pisze orral, puha szájjal, szűziesen kibomlott lenszőke haja hullámokban omlott le a hátára egy kankalin virágkoszorú alól. És a faluban állandóan a férfi nyakán csüngött, néha már bosszantóan is. Mindamellett…

— Nem tartozol nekem köszönettel, Auri — mondta Lockridge. — Te és a tieid több kedvességet tanúsítotok irántam, mint érdemelném.

— De igen, sok köszönettel! — tiltakozott a lány. — Áldást hozol rám.

— Hogyhogy? Nem tettem semmit.

Auri az ujjait tekergette, és az ölébe nézett. Olyan nehéz volt elmagyarázni neki, hogy Lockridge azt kívánta, bár ne kérdezte volna meg, de nem tudott más módot rá, hogy elhallgattassa.

Egyszerű az egész. Az orugarayok között a szűz szent és sérthetetlen. Ám amikor úgy érzi, hogy eljött az idő, megnevezi a férfit, akit akar, hogy felavassa őt a tavaszi vetési ünnepen, egy gyengéd és félelmetes szertartásban. Auri kiválasztottja a tengerbe fulladt néhány nappal az esemény előtt. Egyértelmű, hogy a Hatalmak megharagudtak, és a Bölcs Asszony úgy döntött, hogy a megtisztuláson túl egyedül kell maradnia mindaddig, amíg valahogy megszabadul az átoktól. Ez több mint egy évvel ezelőtt történt.

Ez fontos lehet az apjának (vagy legalábbis a háztartása fejének, hiszen az apa kiléte nem biztos ebben a kultúrában) — és mert a főember ő volt, így gond lehet ez a törzsnek is. Csak olyan nők ülhetnek a tanácsban, akiknek unokáik vannak, azonban a nemek lényegében egyenlő jogokkal rendelkeznek, és az utódlás anyai ágon történik. Ha Auri gyermektelenül hal meg, mi lesz az örökléssel? És a lány nem volt éppen kiközösítve, de mindemellett keserű évet élt meg: szinte mindenből kihagyták.

Amikor az idegenek a sosem látott csodákkal megérkeztek, amik egy részét ajándékba adták, ez isteni jelnek tűnt. A Bölcs Asszony bükkforgácsokat vetett a kunyhója sötétjében, és azt mondta Echegonnak, hogy ez valóban így van. Hatalmas és ismeretlen erők lakoznak Stormban és az ő (istennő?) segítőjében, Malcolmban. Azzal, hogy megtisztelik Echegon házát, elűzik a gonoszt. Ma, amikor maga Malcolm nem tartotta méltóságán alulinak, hogy kimenjen az örökké áruló vízre Aurival…

— Nem maradhatnál? — könyörgött a lány. — Ha megtisztelnél jövő tavasszal, én… asszony lehetnék, de még több is. Az átok áldássá változna bennem.

Lockridge elvörösödött.

— Sajnálom — mondta olyan kedvesen, ahogy csak tudta. — Nem várhatunk, mennünk kell az első hajóval.

A lány lehajtotta a fejét, és fehér fogai közé harapta ajkát.

— Azonban tenni fogok róla, hogy a rontás megszűnjön — ígérte Lockridge. — Holnap beszélek a Bölcs Asszonnyal. Mi ketten minden bizonnyal találunk rá módot.

Auri letörölt néhány könnyet, és bizonytalanul rámosolygott.

— Köszönöm. Még mindig azt kívánom, bár maradnál… vagy visszajönnél tavasszal. De ha visszaadod az életem… — Nyelt egyet. — Nincs rá szó, hogyan köszönhetném meg.

Milyen olcsón istenné lehet válni.

Hogy megnyugtassa a lányt, olyasmikről kezdett kérdezősködni, ami annak mindennapos volt. Auri úgy meglepődött, hogy Malcolm az edénykészítésről faggatja, ami női munka, hogy egész megfeledkezett gondjairól, már csak azért is, mert őt jónak tartották e markáns áru megformálásában, amit a férfi is megcsodált. Ez eszébe juttatta a borostyánbegyűjtést.

— Amikor kimegyünk egy vihar után — mondta izgatottan, csillogó szemmel —, az egész nép, kimegy a dűnékre összeszedni mindazt, amit a tenger partra mosott… Ó, az egy boldog idő, és milyen finom a hal meg az osztriga, amiket megsütünk! Miért nem csinálsz egy vihart, míg itt tartózkodsz, Malcolm, hogy részesülhess a mókában? Mutatok neked egy helyet, amit ismerek, ahol a sirályok a kezedből esznek, és átúszunk a gáton a lebegő darabokért, meg, meg minden!

— Attól tartok, nem tudom szabályozni az időjárást. Én csak ember vagyok, Auri. Nekem is van egy kevés erőm, de nem túl nagy.

— Szerintem te mindent megtehetsz.

— A… ha… ez a borostyán. Főleg azért gyűjtitek, hogy kereskedjetek vele, ugye?

A világos fej bólintott.

— A belföldieknek kell, a nyugati tengerentúli népnek meg a déli hajósnépnek.

— Kovával is kereskedtek?

Tudta a választ, mert órákat töltött el azzal, hogy figyelte a mestert munka közben: szilánkok röpködtek kőüllőjéről bőrkötényének, szikrákkal, kénes szaggal, az ütések mély csengéseket adtak, és szép mű formálódott a ráncos, vén kezek alatt. De Lockridge könnyebb témán akarta tartani a beszélgetést. Olyan jó volt hallani Auri nevetését.

— Igen, szerszámokat is adunk el, bár csak a belföldre. Ha a hajó nem Avildaróban fog pihenni, elmehetek veled megnézni?

— Hát… igen, ha senki sem ellenzi.

— Szeretnék veled menni délre — mondta a lány vágyakozva.

Lockridge elképzelte a lányt egy krétai rabszolgapiacon vagy zavartan és értetlenül a huszadik század gépek között, és felsóhajtott.

— Nem, az nem lehetséges. Sajnálom.

— Tudtam. — Csendes hangon mondta, önsajnálat nélkül. A kőkorszakiak megtanulták, hogy elfogadjanak bármit. Még a hosszú kiközösítettség sem ölte ki a lányból az öröm képességét.

Lockridge Aurira nézett; a lány ott ült hajlékonyán, napbarnítottan, egyik kezét a csobogó vízben húzva. Szerette volna tudni, mi lesz a sorsa. A történelem megfeledkezik majd az orugarayokról, nem marad fenn belőlük több, mint néhány mocsárból előkotort relikvia; de addigra Auri már rég elporlad, sőt még az unokái is elpusztulnak — ha él egyáltalán addig, hogy legyenek unokái, ebben a vadállatok és a még vadabb emberek, vihar, áradás, gyógyíthatatlan betegségek és engesztelhetetlen istenek világában —, gyengédségének utolsó foszlánya is ki fog hunyni örökre.

Elképzelte, milyen lesz néhány év múlva, fiatalon, amikor versenyre kel az őzekkel, és a teljes nyári éjszakát azzal tölti, hogy csókokat ad és kap: a gyerekek csak jönnek, jönnek, jönnek, mivel olyan sokan meghalnak, hogy minden nőnek annyit kell szülnie, amennyit csak tud, hogy a törzs ki ne haljon; középkorúként, amikor az a megtiszteltetés éri, hogy a főember házának asszonya lesz, ügyel a felnövő fiúkra és lányokra, és az ereje elenyészik; öreg korban a tanácsban, ahol érett bölcsességét osztogatja, mígnem világa véget ér vakon, süketen, fogatlanul, reumásan, ízületi gyulladással. Az eltelt idő csak félig elfeledett múlt lesz: és jön az utolsó látomás töpörödötten, összeaszottan, lenn a katakombában. Néhány évig áldozati ajándékok lesznek a sírbolt előtt, és éjszaka megborzongnak, amikor a szél nyuszit odakinn, mert lehet, hogy a szelleme tért vissza.

Elképzelte őt négyezer évnyire mostantól és négyezer mérfölddel nyugatra egy iskolapad fölé görnyedve, elnyújtott serdülőkorban unatkozva, használhatatlanul, izgatottan és csalódottan; később hozzámegy egy emberhez, vagy több emberhez, akinek az a munkája, hogy olyasmit adjon el, amire senkinek nincs igazán szüksége — jelzálogkölcsönt vesz fel, és egy ingázó megtörhetetlen menetrendjét vállalja: két hét kivételével egész évben gürcöl, hogy ostoba szerkezeteket vehessen és fizethesse a bosszúálló adót. Szmogot, port és mérget lélegzik be, kocsiban ül, bridzsasztalnál, egy szép nappaliban a televízió előtt, a tavasz elszáll teste fölött, és a fogai szuvasodni kezdenek a szájában, mire húszéves lesz; a szabadság földjén él, a legerősebb országban, amelyet a föld valaha is ismert, miután kimászott a zsarnokság és a barbárság mocsarából; retteg a ráktól, szívrohamtól, agyi megbetegedésektől és a végső atomháborútól.

Lockridge félbeszakította a látomást. Tudta, igazságtalanul viselkedik a saját korszakával, akárcsak ezzel. Az élet fizikailag nehezebb néhány helyen, nehezebb mások számára, és néha mindkettőt elpusztítja. Az istenek többnyire csak egy kis boldogságot adnak, a többi csupán létezés. Mindent összevetve nem hitte, hogy itt kevésbé bőkezűbbek lettek volna az istenek, mint az ő korában. És Auri ide tartozik.

— Túl sokat töprengsz — mondta a lány félénken. Lockridge megrezzent, és elhibázott egy csapást. Tiszta cseppek fröccsentek fel az evezőről, és csillogtak a vízszintes fényben.

— Nos, nem — mondta. — Csak elkalandoztam.

Újra helytelenül használt egy kifejezést. A lélek, mely elkalandozik gondolatban vagy álomban, különös birodalmakba lép. A lány tiszteletteljesen meredt rá. Egy idő múlva, miközben az evező csobbanásain és egy-egy hazatérő lúd távoli gágogásán kívül semmi sem törte meg a csendet, a lány halkan megkérdezte:

— Hívhatlak Hiúznak?

Lockridge pislogott.

— Nem értem a Malcolm név jelentését — magyarázta a lány. — Számomra túl erős mágiát hordoz. De nekem olyan vagy, mint egy hatalmas, arany hiúz.

— Hát… hát… — Bármilyen gyermeteg volt is a gesztus, meghatotta. — Ha akarod. De nem hiszem, hogy pelyhes virágnál szebb név lenne.

Auri elpirult, és féke fordította a tekintetét. Folytatódott a csend.

És ez a csend egyre hosszabbra nyúlt. Lockridge-ban csak lassan tudatosult. A faluhoz ilyen közel többnyire nagy lárma fogadta: gyerekek kiabáltak játék közben, halászok rikoltoztak a part felé közeledve, asszonyok trécseltek vagy diadalmas vadászok énekeltek, akik jávorszarvast ejtettek. Most jobbra fordult, beevezett a keskeny, erdővel határolt partok közti kis öbölbe, és egyetlen emberi hangot sem hallott. Aurira pillantott. Talán ő tudja, mi történik. A lány állat a kezébe hajtva ült, és őt nézte, semmi másról nem vett tudomást. Lockridge-nak nem volt szíve megszólalni. Helyette olyan gyorsan kezdte röpíteni a kenut, ahogy tudta.

Feltűnt Avildaró. Az őserdő tövében egy csoport vályogtetős, vesszőből font kunyhó vette körül a „Hosszúházat”, ahol a szertartások zajlottak, és amely a többinél gondosabban épített, félig fából készült tőzegház volt. A csónakok a parton hevertek, ahol a hálók száradtak cölöpökön. Néhány száz lépésnyire állt a szemétdomb. Az orugarayok már nem éltek osztrigahéjak, csontok és egyéb szemét közepette, mint őseik tették; odahordták a hulladékot a félszelíd disznóknak, és a telepet legyek hada vette körbe.

Auri magához tért merengéséből. Sima homlokán ráncok jelentek meg.

— Hiszen senki sincs itt! — mondta.

— Valaki biztos csak lesz a Hosszúházban — felelte Lockridge. Füst szállt fel a mennyezetén lévő szellőzőlyukból. — Jobb, ha megnézzük. — Örült, hogy a Webley ott lóg a vállán.

Partra húzta a kenut a lány segítségével, és kirögzítette. Auri ujjai a kezébe csusszantak, kézen fogva mentek be a faluba. Árnyék sötétítette el a poros ösvényeket a kunyhók között, és a levegő hirtelen mintha lehűlt volna.

— Mit jelent ez? — faggatta Auri.

— Azt hittem, te tudod… — Megnyújtotta lépteit. Duruzsolás hallatszott a csarnokból. Két fiatalember állt őrt odakinn.

— Itt jönnek! — kiáltotta az egyikük. Mindketten meghajtották a lándzsájukat Lockridge előtt.

Belépett Aurival a bőrfüggönyös ajtón. Szükség volt egy kis időre, hogy a szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz; nem voltak ablakok, és a füst, ami nem szállt ki, csípte a szemet. A központi gödörben égő szent tüzet sohasem hagyták kialudni. (Mint a legtöbb primitív szokás ez is gyakorlati alapon nyugodott. Tüzet gyújtani sosem volt könnyű a gyufa feltalálása előtt, és ide bárki bejöhetett egy gyújtóssal.) Most úgy megrakták, hogy a lángok táncoltak és szikráztak, kényelmetlen árnyakat vetettek a kormos falakra meg a mágikus szimbólumokkal ellátott durva faragású oszlopokra. A teljes lakosság bezsúfolódott: körülbelül négyszáz férfi, nő és gyerek kuporgott a földpadlón, és egymás közt mormoltak.

Echegon és fő tanácsadói a tűz mellett álltak Stormmal. Amikor Lockridge meglátta a magas, büszke tartású nőt, megfeledkezett Auriról, és odasietett hozzá.

— Mi baj van? — kérdezte.

— Jönnek a yuthoázok — felelte a nő.

Eltelt egy perc, mire a diaglossza segítségével megtudta, mit takar ez a név. A Csatabárd népe. Az észak felé nyomuló éke annak a roppant hullámnak, mely inkább kulturális, mint faji jellegű indoeurópai nyelvű harcosokból áll, akik Dél-Oroszországból özönlöttek elő az elmúlt egy-két században. Máshol civilizációkat fognak lerombolni: India, Kréta, Hatti, Görögország rommá omlik majd előttük, a nyelvük, a vallásuk és az életmódjuk hatással lesz egész Európára. De mind ez ideig a gyéren benépesült Skandináviában még nem történt nagy összecsapás az őslakos vadászok, halászok, földművesek és a szekérhajtó nomádok között.

Azonban Avildaró hallott már a keleti véres összecsapásokról.

Echegon egy pillanatra magához ölelte Aurit, mielőtt megszólalt.

— Nem féltettelek túlságosan Malcolm védelme alatt. De hálát adok az istennőnek, hogy visszatértél. — Az éles vonású, szakállas ábrázat Lockridge-hez fordult. — Ma azok az emberek, akik délen vadásztak, azzal a hírrel tértek haza, hogy a yuthoázok megindultak ellenünk, és holnapra itt lesznek. Egyértelműen hódító csapat, csak fegyveres férfiakból áll, és Avildaró az első útjukba eső falu. Mivel bántottuk meg őket vagy az isteneket?

Lockridge Stormra pillantott.

— Hát — mondta angolul —, nem szívesen használnám a fegyvereinket azok ellen a szegény ördögök ellen, de ha szükséges…

A nő a fejét rázta.

— Nem. Bemérhetik az energiát. Vagy ha más nem, a történet a Védő-ügynökök fülébe juthat és ránk hozhatja őket. Legjobb lesz, ha mi ketten máshol keresünk menedéket.

— Micsoda? Hiszen… hiszen…

— Ne feledd, az idő megváltoztathatatlan. Mivel ez a hely száz év múlva még létezni fog, teljesen valószínű, hogy az itteniek visszaverik a holnapi támadást.

Nem menekülhetett a nő tekintetétől, de Auri is őt nézte, és Echegon, a hajóstársai, a barátnői, a kovaformáló meg mindenki. Kihúzta magát.

— És ha mégsem? — kérdezte. — Lehet, hogy ezután alantas legyőzöttek lesznek, vagy ránk fognak várni. Én maradok.

— Ellenkezni merészelsz… — Storm visszafogta magát. Egy pillanatig csendben és feszülten állt. Aztán elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi arcát. — Sejthettem volna — mondta. — Jól van, én is maradok.

7.

Az ellenség nyugatról érkezett a rétre, a tölgyerdővel a baljukon. Az avildaróiak itt csaptak össze velük. Összesen úgy százan lehettek; tíz szekérrel, a többiek gyalogosan. Nem voltak többen, mint ellenfeleik. Lockridge, amikor először pillantott végig rajtuk a verőfényes déli napsütésben, alig bírta elhinni, hogy ezek lennének a félelmetes Csatabárdosok.

Ahogy közeledtek, szemügyre vett egy jellegzetes alakot. Testileg nem nagyon különbözött az orugurayoktól: valamivel alacsonyabb és zömökebb volt, barna haját varkocsba fonta, fekete szakállát villába, ábrázata inkább közép-európai volt, semmint orosz, kiugró, csőrszerű orral. Zekét és térdig érő bőrszoknyát viselt, melybe a klán jelvényét égették, kerek bikabőrpajzsot tartott, melyre ankh-keresztet festettek, fegyverként kovatőrt és gyönyörű megmunkálása kőbaltát hordozott. Ajka ragadozószerű vicsorra nyílt a várakozástól.

A szekér, amit követett, nyilván a törzsfőnökéé volt, könnyű, kétkerekű fa- és vesszőalkotmány, melyet négy bozontos kis ló húzott. Fegyvertelen, csupán ágyékkötőt viselő fiatal fiú hajtotta őket. Mögötte állt az úr: az átlagosnál nagyobb, és olyan súlyos, hosszú baltát tartott, hogy szinte már alabárd volt, két dárda hevert a keze ügyében. A főnök sisakot, mellvértet és szegecselt bőrkarvédőket viselt; rövid bronzkard lógott az oldalán, délről származó kopott vászonköpeny röpdösött a válláról, és vaskos aranylánc csillogott bozontos álla alatt.

Ilyenek voltak a yuthoázok. Amikor meglátták a halászok hullámzó sorait, lassítottak iramukon. Aztán a vezető szekér ura megfújt egy bölényszarvat, a csapatból farkasüvöltésszerű csatakiáltás harsant fel, és a lovak ügetni kezdtek. Mögöttük dübörögtek a szekerek, a gyalogosok ordítva rohantak, és a balták a dobszerű pajzsokat döngették.

Echegon kérlelően nézett Stormra és Lockridge-ra.

— Most? — kérdezte.

— Még ne. Hadd jöjjenek közelebb. — Storm leárnyékolta a szemét, úgy nézett. — Van valami furcsa abban a hátsóban… a többiek eltakarják a szemem elől…

Lockridge érezte, ahogy a feszültség növekszik mögötte: sóhajtanak és mormognak, egyik lábukról a másikra állnak, csípős izzadtságszag terjeng. Ezek, akik arra vártak, hogy megvédjék az otthonukat, nem voltak gyávák, azonban az ellenség háborúra szerelkezett fel és képezte ki magát. Lockridge látott már tankokat, de még ő is megrettent a közeledő harciszekerek láttán.

Vállához emelte a karabélyát. A tus hűvösen és keményen simult az arcához. Storm vonakodva beleegyezett, hogy ma használhatnak huszadik századi fegyvereket. És lehet, hogy az a tény, hogy látni fogják, amint villámokat használnak a szolgálatukra, növelni fogja az orugarayok bátorságát.

— Jobb, ha lőni kezdek — mondta angolul.

— Még ne! — Storm olyan élesen reccsent rá a lárma fölött, hogy Lockridge felpillantott. A párducszemek összeszűkültek, a fogai szétnyíltak, és kezét az energiapisztolyon nyugtatta, pedig azt mondta, nem fogja használni. — Először látnom kell azt az embert.

A fogathajtó a kocsiban felemelte a baltáját, és félkört írt le vele. A yuthoázok hátsó sorában haladó íjászok és parittyások megálltak, fegyvereik jól látszottak, kövek és kova-hegyű nyílvesszők röpültek a tengerjárók felé.

— Lőni! — bömbölte Echegon. Nem volt szükség parancsra. Dacos vicsorgás hallatszott, és szaggatott sortűz szállt fel soraikból.

Ebből a távolságból senkinek sem ártottak. Lockridge látta, hogy néhány lövedék csattan egy-egy pajzson. A yuthoázok teljes erőből vágtatni kezdtek. Egy percen belül rajtuk lesznek. Lockridge jól látta a legközelebbi lovak kitágult orrlyukát, fehér karimás szemét, lebegő sörényeket, villogó ostorokat, a szőrtelen képű hajtót meg a mögötte álló férfi szakállát kettéosztó vad vigyort, egy lengő baltát, melynek kőfeje fémként csillogott.

— A pokolba ezzel! — kiáltotta. — Azt akarom, hogy tudják, mi találta el őket!

Célba vette a törzsfőnököt, és meghúzta a ravaszt. A fegyver kemény rúgása megacélozta lelkét. A durranást elnyomta az üvöltés, a lódobogás, a baltacsattogás, kerékzörgés. Azonban a célpont szétvetette a kezét, és kizuhant a szekérből. Az alabárd széles ívet írt le. A fű embert és fegyvert egyaránt elnyelt.

A fiú tátott szájjal, ijedten rántotta meg a kantárt. Lockridge egyszerre rádöbbent, hogy nem szükséges embert ölnie, megfordult, és a lovakat vette célba. Durr! Durr! Minden szekér elől egy állatot kilőni, hogy a kocsi harcképtelenné váljon. Nagy csendüléssel egy kő találta el a puska csövét. Azonban a második szekérnek is vége lett, a hám összegabalyodott, egy csap elreccsent, a bal kerék darabokra tört. Az életben maradt lovak felágaskodva nyerítettek félelmükben.

Lockridge látta, hogy a támadás megtörik. Újabb két-három harciszekeret meg kell állítani, és a behatolók megfutamodnak. Előrelépett, semmi sem takarta, vére túlságosan hajtotta, semhogy nyilaktól féljen, és napsugarak csillantak meg fémén.

Mintha napsugár találta volna el.

Mennydörgés robbant a koponyájában. Megvakulva, fájdalmasan hanyatlott az éjszakába.

Öntudata kínzó hurrikánként tért vissza. Az első dolog, amit megpillantott, a karabélya volt; félig megolvadva hevert mellette. Ez a pusztulás az energialövedék nagy részét felemésztette. A töltények nem robbantak fel a tárban, és ő is csak rosszindulatú égési sebeket szenvedett az arcán és a mellkasán. A bőre szinte lángolt. Nem foglalkozott a kínokkal.

Egy halott férfi hevert a közelében. Az arcából nem sok maradt, csak megperzselt hús és csont. A réz karkötőjéről lehetett felismerni, hogy Echegon az.

Storm a közelben állt. Energiafegyverével pajzsot alkotott. Lángok szivárványszökőkútja burkolta be. Az ellenséges energiasugár továbbhaladt, és leterített három fiatalembert, akik ott voltak Lockridge-dzsal a fókavadászaton.

A yuthoázok ordítottak! Egyetlen rohammal elsöpörték a falusiakat. Lockridge látta, hogy Echegon egyik fia — az arcvonásai és a testtartása kétségtelenné tették, hogy ő az — eldobja a lándzsáját, miközben a földrengetően dübörgő lovak úgy zúgnak felé, akár egy vadkan. A hajtó elkanyarítja őket. A szekér elzúg mellette. A benne álló harcos halálos pontossággal sújt le. Agyvelő fröccsen. Echegon fia elesett, akárcsak az apja. A yuthó diadalittasan felüvölt, lecsap a másik oldalra valakire, akit Lockridge nem lát, dárdát hajít egy íjászra, és eltűnik.

Máshol a falusiak már megfutamodtak. Páni félelem vett erőt rajtuk, és nyüszítve menekültek a közeli erdőbe. Az üldözés ott véget ért. A yuthoázok, akiknek a patrónusa az égben él, nem szerették azokat a susogó, félhomályos részeket. Visszafordultak, hogy elintézzék és megskalpolják sebesült ellenségeiket.

Egy szekér dübörgőit Storm felé. Energiapajzsa alatt a nő nőstényoroszlán alakja remegni látszott; Lockridge delíriumában mintha egy mítoszt látott volna. A Webley is nála volt. Érte kotorászott, de eszméletét vesztette, mielőtt kihúzhatta volna. Utolsó pillantása egy férfira esett, aki a hajtó mögött állt. Nem yuthó volt, hanem egy szakálltalan, fehér bőrű, roppant magas férfi, akinek kámzsás fekete köpenye úgy csattogott mögötte, mintha a szárnya lenne…

Lockridge csak lassan ébredt. Egy ideig megelégedett azzal, hogy fekszik a földön, és a tudattal, hogy nem érez fájdalmat.

Apródonként eszébe jutott, mi történt. Aztán női sikolyt hallott, kinyitotta a szemét, és mereven felült.

A nap már lenyugodott, azonban annak a kunyhónak az ajtaján át, melyben ült, Lockridge látta a partot és a fénylő Limfjordot, a felhők még világítottak körülötte. Ebben a szobában nem volt még szegényes berendezés sem, a bejáratot összekötözött és az ajtórudakhoz erősített ágak torlaszolták el. Kívül két yuthó állt őrt. Egyikük befelé nézett, és babonásan szorongatott egy fagyöngyágat. Társa tekintete irigykedve nyugodott két harcoson, akik teheneket tereltek a parton. Máshol nagy volt a felfordulás, férfiak kiabáltak és röhögtek mély torokhangon, lódobogás és kerékzörgés hallatszott, a legyőzőitek pedig jajgattak bánatukban.

— Hogy vagy, Malcolm?

Lockridge odafordította a fejét. Storm Darroway térdelt mellette. Nem sokat látott belőle a homályban, de érezte hajának illatát, lágy simogatását, és a nő hangjából több aggódás érződött, mint valaha.

— Élek… azt hiszem. — Megtapogatta az arcát és a mellét, ahol valami zsírféle volt szétkenődve. — Nem fáj. Én… kipihentnek érzem magam.

— Szerencséd, hogy Brann-nál volt sokk elleni gyógyszer meg enzimkenőcs, és hogy úgy döntött, hogy életben hagy — mondta Storm. — Az égéseid holnapra begyógyulnak. — Elhallgatott, majd olyan alázatos hangon folytatta, mintha csak Auri beszélt volna. — És ugyanez az én szerencsém is.

— Mi folyik odakinn?

— A yuthoázok fosztogatnak Avildaróban.

— Asszonyok… gyerekek… nem! — Lockridge feltápászkodott.

Storm visszahúzta.

— Kíméld az erődet!

— De azok az ördögök…

— Jelen pillanatban a barátnőid nem szenvednek túlságosan — mondta Storm régi éles hangsúlyával. — Jussanak eszedbe az itteni erkölcsök. — Újra együttérzően folytatta. — Persze gyászolják a szeretteiket, akik elszöktek vagy meghaltak, és rabszolgák lesznek… Dehogyis, várj csak! Ez nem dél. A barbárok rabszolgáinak az élete nem sokban különbözik a barbárokétól. Szenvednek… a fogságtól, igen, a honvágytól, meg attól, hogy az indoeurópiak között nem kapják meg azt a tiszteletet, amit itt. Azonban tartogasd későbbre a szánalmat. Te meg én nagyobb bajban vagyunk, mint a tegnapi kis barátnőd.

— Hmmm, oké. — Lecsillapodott. — Mi volt a baj? Storm eléje telepedett, átkulcsolta felhúzott térdét, és éleset sóhajtott.

— Milyen slogg voltam! — mondta keserűen. — Meg se fordult a fejemben, hogy Brann itt lehet ebben a korban. Ő szervezte a támadást, ez nyilvánvaló.

Lockridge érezte, hogy a nő remeg az önvádtól, kinyújtotta a kezét felé.

— Nem tudhattad.

Ujjaik egymásba kulcsolódtak. Szorításuk máris elernyedt, és Storm fagyosan mondta:

— Égy kudarcot vallott Őrző számára nincs mentség. Csak a kudarc létezik.

Mivel a katonai szolgálatban is ez volt a jelszó, Lockridge megértette a nőt, és vele érzett. Magához vonta, mintha csak szomorkodó nővére lenne, Storm a vállára hajtotta a fejét, és szorosan hozzásimult.

Egy idő múlva, amikor már végképp besötétedett, a nő gyengéden elhúzódott.

— Köszönöm — lehelte.

Most kézen fogva ültek egymás mellett. Végül a lány halkan és gyorsan suttogta:

— Tudnod kell, hogy nem túl sokan veszünk részt ebben az időháborúban. Mivel egyetlen ember is iszonyatos erőket tud megmozgatni, nincs is rá szükség. Brann egy… nem ismered a szót. Egy kulcsfigura. Annak ellenére, hogy ő is részt vesz a bevetéseken, ő a parancsnok, bolygót megrázó döntéseket hoz, ő egy… király. És én legalább akkora zsákmány vagyok. És most elkapott. Nem tudom, hogyan jött rá, hol és melyik évben vagyok. El se bírom képzelni. Ha nem talált meg a ti századotokban, hogy volt képes levadászni ebben az elfeledett pillanatban? Ez megrémít, Malcolm. — Ölelése hideg volt és szoros. — Miféle torzulást csinált az időben? Egyedül van itt. De több emberre nincs is szükség. Azt hiszem, korábban kijött a dolmen alatti járatból, mint mi, megkereste a Csatabárd népét és az istenük lett. Ezt nem volt nehéz elérnie. Az indoeurópaiak teljes bevándorlása… Dyaush Pitar, az Égi Atya, a napimádók, pásztorok, fegyverművesek, szekérhajtók, ügyes kezű és korlátlan álmú emberek, akiknek asszonyaik szolgák, gyermekeik tulajdonok… ez a Védők műve. Érted? A hódítók a régi civilizációk, a régi hit megsemmisítői; ők a gépimádók ősei. A yuthoázok Braunhoz tartoznak. Csak meg kellett jelennie közöttük, mint ahogy nekem is csak meg kell jelennem Avildaróban vagy Krétán, s a maguk bizonytalan módján rájöttek, ki ő, ő pedig tudta, hogyan irányítsa őket. Valahogy megtudta, hogy itt vagyunk. Teljes erővel kellett volna lecsapnia ránk. Az azonban figyelmeztette volna a mi ügynökeinket, akik erősek ebben az évezredben, és az ki tudja, mihez vezetett volna. Ehelyett azt mondta a yuthoázoknak, támadják meg Avildarót, megesküdött, hogy a nap fénye és a villámok segíteni fogják őket, és igazat mondott. Győztek… — Lockridge érezte a remegést a nő hangjában. — El fog küldeni néhány emberéért, meg azokért az eszközökért, amikkel engem megdolgozhat.

Lockridge magához szorította. A nő szinte eszelősen suttogott a fülébe.

— Figyelj! Talán nyílik lehetőséged a szökésre. Ki tudja? Az idő könyve akkor íródott, amikor az univerzum szétrobbant, de még nem fordítottunk a következő lapra. Brann téged csupán egy szolgámnak gondol majd. Nem lát veszélyt benned. Ha módodban áll… akkor… menj vissza a folyosón át. Keresd meg Herr Jesper Fledeliust Viborgban, az Aranyoroszlán Fogadóban, mindenszentek napján bármelyik évben 1521 és 1541 között. Nem felejted el? Ő a mi emberünk. Ha el tudnád érni, talán, talán…

— Igen. Megteszem. Ha tudom. — Lockridge nem akart tovább beszélni róla. Majd elmagyarázza a következő egykét órában. De most olyan magányosnak látszott. Szabad kezével átölelte a nő vállát. Storm odafordult, és a száját a férfi ajkára helyezte.

— Nem sok élet maradt bennem — suttogta. — De használd, ami van. Vigasztalj meg, Malcolm!

Lockridge kábultan csak annyit tudott gondolni: Storm, ó, Storm. Viszonozta a csókját, elmerült hajának hullámaiban. Nem létezett számára más, csak a sötétség és a nő.

Ekkor fáklyafény világított át a rácson. Egy dárda megbökte, vakkantás hallatszott:

— Gyere! Te… a férfi! Látni akarnak!

8.

Brann, a Védő egyedül ült a Hosszúházban. A szent tűz kialudt, de egy kristálygömb világította meg az emelvényen lévő medvebőrt. A harcosok, akik hozzá vezették Lockridge-ot, tiszteletteljesen hajtottak térdet.

— Köztünk járó isten — mondta a tagbaszakadt, vörös hajú vezető —, behoztuk a varázslót, ahogy parancsoltad.

Brann bólintott.

— Jól van. Várjatok egy sarokban.

A négy ember a homlokához érintette a csatabárdját, és visszavonult a fénykörön kívülre. Fáklyáik vörösen és sárgán szikráztak, fényük alig érintette a cserzett arcokat. Csend támadt.

— Foglalj helyet, ha akarsz — mondta Brann nyájasan angolul. — Sok beszélnivalónk van, Malcolm Lockridge.

Honnan tudja a teljes nevét?

Az amerikai állva maradt, mivel egyébként Brann mellé kellett volna ülnie. Végigmérte Brannt: tehát ő az ellenség.

A Védő levetette a köpenyét, és láthatóvá vált vékony, nyúlánk, két méternél is magasabb teste. Ugyanolyan testhez tapadó fekete ruhát viselt, mint amilyenre Lockridge a folyosóról emlékezett. Bőre nagyon fehér volt, keze kecsesen elvékonyodó, az arca pedig — szépnek mondható, keskeny, egyenes orral, hűvös, tökéletes vonásokkal. Szakállnak nyoma sem látszott; a haja sűrű volt és egyenesre nyírt, mint egy fekete sapka. Szeme acélszürkén csillogott.

Elmosolyodott.

— Hát, állj, ha akarsz. — Egy palackra és két karcsú pohárra mutatott maga mellett. — Iszol? A bor 2012-es Bourbon. Csodálatos évjárat volt.

— Nem — felelte Lockridge.

Brann vállat vont, töltött magának, és beleszürcsölt.

— Nem áll szándékomban bántani — mondta.

— Máris eleget tettél — tört ki Lockridge.

— Sajnálatos, abban biztos lehetsz. Hiába tudjuk, hogy az idő megváltoztathatatlan, megfellebbezhetetlen… látunk sokkal rosszabbat is, mint ma, újra meg újra meg újra, és ugyanazt kockáztatjuk… mi haszna a szentimentalizmusnak? És ha már itt tartunk, Lockridge, ma megöltél egy embert, akit gyászolni fognak a feleségei és a gyerekei.

— Ő is meg akart ölni engem, nem?

— Igaz. De nem volt rossz ember. Vezette a rokonait és a szolgáit legjobb tudása szerint, becsületesen bánt a barátaival, és nem kínozta az ellenségeit. Keresztüljöttetek a falun, miközben idehoztak. Légy becsületes. Láttál mészárlást, kínzást, csonkítást, gyújtogatást… igaz, nem? Mindent összevetve, az elkövetkező századokhoz képest ez a mostani népvándorlás elég békésen fog lezajlani. Az itteni csetepaté egészen más volt. Észak-Európában, ha délen vagy keleten nem is, ezek a jövevények fognak uralkodni, már csak azért is, mert életmódjuk sokkal alkalmasabb az elkövetkező bronzkorra. Ők mozgékonyabbak, szélesebb látókörűek, jobban meg tudják védeni magukat; e tekintetben az őslakosok hasonulni fognak hozzájuk. Téged is ők formáltak, és sok mást is, akit kedvesnek tartasz.

— Szavak — mondta Lockridge. — A tény az, hogy rávetted őket, támadjanak meg bennünket. Megölted a barátaimat.

Brann a fejét rázta.

— Nem. Azt a Koriach tette.

— Kicsoda?

— A nő. Minek nevezte magát előtted?

Lockridge habozott. Azonban semmi előnyt sem látott abban, hogy makacsnak mutatkozzon jelentéktelen kérdésekben.

— Storm Darroway.

Brann hangtalanul nevetett.

— A Vihar. Illik hozzá. Mindig is fennhéjázó volt. Jól van, ha úgy tetszik, hívjuk Stormnak. — Letette a poharát, és előrehajolt. Hosszúkás arcvonásai megkeményedtek. — Ő hozta a bajt a falusiakra, azzal, hogy idejött. És ő pontosan tudta, mit kockáztat. Komolyan azt hiszed, hogy egy szikrányit is törődött azzal, mi történik velük vagy veled? Nem, nem, barátom, ti csak zsetonok voltatok egy nagyon hatalmas és nagyon régi játékban. Storm teljes civilizációkat formált meg és döntötte romlásba őket, amikor már nem szolgálták tovább a szándékát, ugyanolyan közönyösen, mint ahogy egy törött szerszámot hajít el. Mit számít neki egy maroknyi kőkorszaki vadember?

Lockridge keze ökölbe szorult.

— Hallgass! — kiáltotta.

A sarokban rejtőző yuthók irányából mocorgás és morgás hallatszott. Brann visszaintette őket, azonban kezét a széles rézövön lógó energiapisztoly közelében tartotta.

— Elég jó benyomást tud tenni az emberre, ugye? — mormolta. — Semmi kétség, meggyőzött téged, hogy az Őrzők az abszolút jók, mi Védők pedig az abszolút gonoszak vagyunk. Nincs semmi bizonyítékom ellene. Azonban gondolkodj, ember! Mikor volt ilyesmi igaz?

— Az én időmben — vágott vissza Lockridge. — A nácik. — Erre Brann olyan gunyorosan hunyorított, hogy valamivel erőtlenebbül hozzátette: — Nem állítom, hogy a Szövetségesek szentek voltak, de a fenébe is, a különbség egyértelmű.

— Storm szaván kívül mi más bizonyítékod van, hogy az időháborúban hasonló a helyzet? — kérdezte Brann.

Lockridge nyelt egyet. Az éjszaka egyre sötétebb lett, homályos, nyirkos, és a távolból lényegtelen zajok hallatszottak. Lockridge érzékelte, mennyire magában van, és úgy összeszorította a fogát, hogy szinte már fájt.

— Figyelj — mondta Brann komolyan. — Én magam sem állítom, hogy a Védők a megtestesült erkölcs. Ez kíméletlenebb háború, mint amit valaha is vívtak, két filozófia harca, melynek két támogatója alakítja ki azt a múltat, melyből származnak. Én csak annyit kérek tőled, hogy gondolkozz. Az a tudomány, mely eljuttatja az embert a holdon túlra, megszabadítja gürcöléstől és az éhségtől, megmenti a gyereket, hogy ne haljon meg diftériában… lehet gonosz? Gonosz az Egyesült Államok alkotmánya? Rossz az, ha az ember használja az eszét, azt az egy dolgot, ami kiemeli az állati sorból és megfékezi a benne lakozó állatot? Nos, ha nem, honnan erednek ezek a dolgok? Miféle létszemlélet, miféle életnek kell lennie, hogy létrehozza ezeket? Nem az Őrzők élete! Komolyan azt hiszed, hogy az istennő lesütött tekintetű, mágiát mormoló, ösztönöktől korlátolt, orgasztikus hite képes felülemelkedni önmagán? Szeretnéd, ha ugyanez lenne a jövőben is? Az én korszakomban visszatér, mint tudod. És akkor, akár a kígyó, mely saját farkába harap, visszajön ebbe a homályos múltba, hogy átverje és megfélemlítse az embereket, hogy térden csússzanak az istennő előtt! Ó, igen, boldogok, bizonyos értelemben; kissé felhígulva. Azonban csak várj, míg meglátod, milyen iszonyatos az Őrzők valódi uralma! Gondolj… egy archeológiái apróságra… az itteni benszülöttek közös sírba temetik a halottaikat. A Csatabárd-kultúra azonban mindegyiknek saját nyugvóhelyet ad. Sugall ez valamit?

Lockridge fején futólag átvillant egy emlék arról, amit a nagyapja az indián háborúkról mesélt. Ő mindig az indiánokkal szimpatizált, és mégis, ha átírhatná a történelmet, megtenné?

Elhessegette a zavaró gondolatot, felegyenesedett, és így szólt:

— Én Storm Darroway oldalát választottam. Nem fogok átállni.

— Nem inkább ő választott téged? — felelte Brann lágyan. — Hogy találkoztatok?

Lockridge egy szót se akart elárulni. Isten tudja, mire szolgálna az az ellenségnek? Azonban — nos, Brann nem olyan volt, mint egy gazember. És ha lecsillapítaná, lehet, hogy kíméletesebben bánik Stormmal. És bárhogy is, miféle jelentősége lehet annak, hogyan szervezték be? Tömören elmesélte. Brann feltett néhány kérdést. Mielőtt Lockridge észbe kapott volna, ott ült a Védő mellett, pohárral a kezében, és mindent elmesélt.

— Ah, szóval így — bólintott Brann. — Érdekes ügy. Habár nem szokatlan. Mindkét fél őslakosokat használ a hadműveleteiben. Ennek gyakorlati oka van a kultúrákkal és a vallásokkal történő zsonglőrködésben. Azonban te szokatlanul rátermettnek tűnsz. Szeretném, ha az én szövetségesem lennél.

— Nem leszek — mondta Lockridge kevésbé vadul, mint ahogy szándékozta.

Brann rápillantott.

— Nem? Meglehet. De meséld el újra, hogyan tartotta fenn magát Storm Darroway a te korodban?

— Rablással — volt kénytelen Lockridge bevallani. — Kábítóra állította az energiapisztolyát. Nem volt más lehetősége. Hadat viseltél ellene.

Brann elővette a pisztolyát, és babrált vele.

— Talán érdekel — mondta kedvesen —, hogy ezeken a fegyvereken a legkisebb fokozat is halálos.

Lockridge felugrott. A pohár kiesett a kezéből. Nem tört el, de a bor kiömlött és szétfolyt a padlón, akár a vér.

— Ellenben egy hullát jól el lehet tüntetni velük — mondta Brann.

Lockridge öklével a beszélő szája felé csapott. Brann azonban elkerülte az ütést. Félreugrott, felkelt, és Lockridge-ra fogta a pisztolyt.

— Nyugi! — figyelmeztette.

— Hazudsz — zihálta Lockridge. A világ ingott körülötte.

— Amikor majd… ha egyáltalán bekövetkezik, hogy bízok benned, lesz alkalmad rá, hogy kipróbálj egy pisztolyt — mondta Brann. — Addig is, használd az agyad! Tudok egy keveset a huszadik századról, nem csak a diaglosszából, hónapokat töltöttem ott az ellenfelemre vadászva… mert tudtam, hogy élve megmenekült. A beszámolódból… nyugi, azt mondtam!… A beszámolódból tudom, hogy több ezer dollárja volt. Hány járókelőt kellett elkábítania, kiforgatni a pénztárcájukat, hogy összeszedjen ennyi pénzt? Egy ilyen rablási hullám, ahol egyik személy a másik után ébred fel egy rejtélyes kábulatból, nem az év szenzációja lenne? Nem az lenne? Ám te egy szót se olvastál erről? Másrészt azonban az eltűnések elég mindennapiak, és ha az eltűnt személy tizedrangú, a történet legfeljebb a helyi újság hátoldalán tűnik fel… Várj! Egy szóval sem mondtam, hogy nem arra használta a fegyverét, hogy betörjön egy üres helyre, és tűzzel eltüntesse a nyomokat; habár furcsa, hogy miért nem mondta el neked, ha ez volt a modus operandija. Azonban én bizonyítékot kínálok neked arra, hogy Storm… talán nem tudatosan gonosz, lehet, hogy csak nem ismeri a könyörületet. Végtére is, ő egy istennő. Mit számítanak a halandók neki, aki halhatatlan?

Lockridge teleszívta a tüdejét. Leküzdhetetlen remegés rázta a testét, bőre hideg volt, szája kiszáradt. Valahogy mégis csak meg tudott szólalni.

— Alaposan csőbe húztál. De most már elég. Nem hallgatom tovább.

— Nem baj — értett egyet Brann. — Szerintem is jobb lesz, ha fokozatosan tudod meg az igazat. Te hűséges típus vagy. És ebből úgy vélem, értékes ember leszel, amikor eldöntötted, kihez kell igazán hűségesnek lenned.

Lockridge vicsorogva perdült meg, és az ajtó felé indult. A yuthók sietve vették körül. Brann hangja utolérte.

— Csak hogy informáljalak, át fogsz állni. Mit gondolsz, kitől tudtam meg, hogy van egy Őrző folyosó Amerikában és hogy Storm pont ide szökött? Mit gondolsz, honnan tudom a neved? Eljöttél az én időmbe, a székhelyemre, Lockridge, és figyelmeztettél!

— Hazugság! — ordította, és menekülve távozott.

Kemény kezek rántották vissza. Még sokáig káromkodott.

Amikor végre visszatért szokásos nyugalma, úgy nézett körül, mintha alapot keresne univerzumának. Avildaró csendes volt és kihalt. Azokat a nőket és gyerekeket, akik nem menekültek be a vadonba, az öregekkel együtt, akiket a támadók megvetően elengedtek, összeterelték a földeken pislákoló tábortüzeknél. Bánatos tehénbőgés hallatszott; még távolabb békák brekegtek. A kunyhók gubancos tetejű sötét foltoknak tűntek. Előttük csillogott a víz, mögöttük susogott a liget a csillagoktól káprázatos ég alatt. A levegő hűvös volt és nyirkos.

— Nem könnyű egy istennel beszélgetni, mi? — mondta a vörös hajú vezető némi részvéttel.

Lockridge felhorkant, és megindult a kunyhó felé, amelyben Stormot őrizték. A yuthó megállította.

— Maradj, varázsló! Az isten azt mondta, a nőt nem láthatod újra, mert bajt keverhetsz. — Zűrzavarában Lockridge ezt nem hallotta. — Azt is mondta, hogy megfosztott az erődtől, és most már nem tudsz varázsolni — tette hozzá a harcos. — Tehát miért ne lehetnél ugyanolyan ember, mint bárki más? Őriznünk kell téged, de nem akarunk rosszat neked.

Storm, kiáltotta Lockridge gondolatban. De nem volt más választása, egyedül kellett hagynia a sötétben. A fáklya, melyet egy furcsán megnyerő arcú, szeplős fiatalember tartott, nyugtalan fényeket vetett a készen tartott csatabárdokra.

Engedelmeskedett, és ment, amerre őrei vitték. A főnök ott lépkedett mellette.

— A nevem Withucar, Hronach fia — mondta barátságosan. Hogy isten volt a főnöke, nem félt egy varázslótól. — Jelem a farkas. Te ki vagy és honnan jöttél?

Lockridge belenézett a kíváncsi kék szempárba, és nem tudta gyűlölni.

— Szólíts Malcolmnak — mondta tompán. — Amerikából jöttem, a tenger túloldaláról.

Withucar grimaszolt.

— Vízi út? Tőlem távol áll.

Mégis, jutott Lockridge, eszébe, a dánok — és az összes európaiak — végül is bejárják hajóval a világ összes tengerét. Kréta és az orugarayok lelke végül is visszahat. Brann ebben legalábbis igazat mondott: a csatabárdosok nem ördögök, csupán bevándorlók. Természetesebben harciasabbak, mint az itt élő régebbi népek; önzőbbek, dacára, hogy szekérhajtó arisztokrácia uralkodik rajtuk; a vallásuk egyszerűbb, isteneik úgy uralják a kozmoszt, ahogy a hívők között az apa uralkodik a családjában; azonban bátor emberek, becsületesek, és van bennük bizonyos durva kedvesség. Nem az ő hibájuk, hogy fekete ruhás teremtmények érkeztek a jövőből és felhasználták őket.

Withucar mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

— Tudod, nem akarok én semmi rosszat mondani a tengeri meg az erdei törzsekről. Ők is bátrak, és… — vetett egy jelet a levegőbe — tisztelettel adózom az ó isteneiknek. Nem támadtunk volna rájuk, ha az istenünk meg nem parancsolja. De ő azt mondta, ezen a helyen egy boszorkány lakik, aki ellensége neki. És most itt vagyunk, elvesszük a jutalmunkat. Én a magam részéről inkább kereskedtem volna. Talán, idővel, vehettem volna egy feleséget tőlük. Az jövedelmező, ha nagy házból származik. Tudod, ők anyai ágon örökösödnek, ami azt jelenti, hogy rám szalmának az anyja javai. Azonban, ahogy a dolgok most állnak, úgy hiszem, kiterjesztjük a legelőinket idáig, most hogy a föld már a miénk. De nem vagyunk annyian, hogy örökké háborúzhassunk a környékbeli falvakkal, így ha sikerül megegyeznünk, fogjuk a zsákmányt és megyünk haza. — Vállat vont. — A főnökök tanácsa fog erről dönteni.

Lockridge álmos tudata négyezer évnyire eltávolodott, és a „főnök” szót elemezte. Csupán „pátriárkát” jelentett, jelentős tulajdon birtokosát, fiúk, csatlósok és becsvágyó ifjak vezetőjét, akik hűséget esküdtek neki. Abban a minőségben az áldozásoknál is közreműködött; de nem volt semmi olyasmi, mint papság, vagy olyan hagyomány, mely megszabta egy orugaray státusát, mielőtt megszületett volna. Ebből kifolyólag a vallás nem volt olyan kötelék a yuthoázoknak — kevesebb tabu, kevesebb szertartás, kevesebb félelem az ismeretlentől, tiszta hit a napban, szélben, esőben, tűzben. Az északi paganizmus sötétebb elemei majd később fognak belépni a régi földkultuszokból.

Félresöpörte ezt a gondolatot, és szinte megszállottan összpontosított a nyelvre. Nem létezett olyan nyelv, hogy indoeurópai: csak egy fogalomkészlet tükröződött a nyelvtanban és a szótárban, ami hatott az eredeti beszédre, mint ahogy a normann-francia hatott az angolra. (Daughter=dohitar=fejőlány, a fejés egyébként férfimunka volt Avildaróban.) A Withucar által használt szavaknak még a fele sem származott a Fekete-tenger sztyeppéiról. Ő valószínűleg Lengyelországban, Németországban születhetett, vagy…

— Megérkeztünk — mondta a yuthó. — Sajnos, meg kell kötöznünk éjszakára. Egy férfival nem illik így bánni, de az isten megparancsolta. Nem akarsz inkább a szabadban aludni, mint valamelyik büdös kunyhóban?

Lockridge alig hallotta. Egy szitokkal az ajkán torpant meg.

A tábortűz lángjai magasra csaptak, a füst elhomályosította a Göncölszekeret, a táncoló lángok kirajzolták Withucar szekerét meg a lehajtott fejű, legelő lovakat. Még vagy fél tucatnyi ember lézengett a közelben, kéznél lévő fegyverrel, de álmos, jóllakott szemmel. Egyikük — egy alig tizenhét éves, egyenes vállú fiú bőrzekében, pelyhedző állán régebbi sebhellyel — szíjat tartott. A szíj másik vége Auri csuklóján volt.

— Az összes Marutra! — kiáltotta Withucar. — Mi ez?

A lány összekuporodva hevert kétségbeesésében. Amikor megpillantotta Lockridge-ot, vad kiáltással pattant fel. Haja összetapadt, mocskos arca csíkos volt a kisírt könnyektől, combján horzsolás vöröslőit.

A fiú elvigyorodott.

— Nem sokkal ezelőtt hallottuk, hogy valaki a közelben ólálkodik. Én voltam az, aki meglátta és elkapta. Csinos, mi?

— Hiúz! — nyüszített Auri a saját nyelvén. Felé bukdácsolt. Az ifjú harcos megrántotta a szíját. A lány térdre esett. — Hiúz, az erdőbe menekültem, de vissza kellett jönnöm, megnézni, hogy te… — Nem bírt többet mondani.

Lockridge a rémülettől dermedten állt.

— Jó, jó — mosolygott Withucar. — Az istenek szerethetnek téged, Thuno.

— Megvártam, míg visszajössz, főnök — mondta a fiú, kissé hivalkodóan. — Most már elvihetem.

Withucar bólintott. Thuno felkelt, belemarkolt Auri hajába, és talpra húzta.

— Gyere már, te! — mondta. Ajkai kissé szétnyíltak, fogai kivillantak.

A lány felsikoltott, és próbált kiszabadulni. A fiú erre úgy pofon vágta, hogy a lánynak beleremegett a feje.

— Hiúz! — zokogta. Szívszaggató, nyöszörgő hangokat hallatott, ahogy kétségbeesetten szavakat keresett. — Nekem… nem szabad!

Lockridge-ról lepergett a bénultság. Értette, mire gondolt a lány. Amíg az átoktól meg nem szabadul, halál vagy halálnál is rosszabb sors vár rá, ha lefekszik egy férfival. És a babonát feketévé, vajon hogyan érezhetett volna a saját húga?

— Megállj! — üvöltötte Lockridge.

— Mi? — mordult fel Withucar.

— Én ismerem ezt a lányt — folyamodott a főnökhöz. Megrázta a főnök vállát. — Ez a lány szent, nem érinthető… rettenetes átok száll arra, ki megérinti!

A tűznél heverő férfiak, akik eddig szórakozottan figyelték, most felugráltak és felborzolódott a szőrük. Withucar rémültnek látszott. Azonban Thuno annyira be volt gerjedve, hogy felcsattant:

— Hazudik!

— Megesküszöm bármire.

— Mennyit ér egy varázsló esküje? — gúnyolódott Thuno. — Ha arra gondol, hogy még szűz a lány, hát, az miként árthat nekünk! És csak így lehet. Ezek itt nem szentelik meg a nőiket, legfeljebb a vén matrónákat, akik sokat kölykeztek ifjabb korukban.

Withucar tekintete előre-hátra járt. A szakállát cibálva kényelmetlenül mondta:

— Igaz… igaz… de mégis, legjobb lesz a biztonság.

— Szabad ember vagyok — mondta Thuno harsányan. — Ha bármi történik, az én fejemre száll. — Felnevetett. — Azt már tudom, először is mi fog történni. Gyere!

— Főnök vagy! — ordított rá Lockridge Withucarra. — Állítsd meg!

A yuthó felsóhajtott.

— Nem tudom. Mint mondta, szabad ember. — Ravaszul végigmérte az amerikait. — Láttam már olyanokat, akik megismerték az istenek bosszúját. Te nem úgy nézel ki. Talán magadnak akarod a lányt?

Auri Thuno vigyorgó arcába vájta a körmeit. A fiú megragadta a karját, és megcsavarta. A lány a földre zuhant.

És az apja meg a testvére a harcmezőn hevernek a hollók táplálékául… Lockridge mozgásba lendült.

9.

Withucar állt közvetlenül mellette. Lockridge megperdült, és öklével a vezér hasába vágott, nem sokkal a legalsó bordája alá. Ujjai kemény izmoknak ütköztek, de a férfi meggörbült, és összeesett.

A szeplős kölyök eldobta a fáklyát, és egy baltát kapott fel. Lockridge tengerészgyalogos kiképzése működésbe lépett. Egy lépéssel mellette termett. Tenyere élével a nyakára sújtott. A yuthó felhördült, összerogyott, és meg se mozdult.

Mielőtt Lockridge felkaphatta volna ellenfele fegyverét, érzékelte, hogy valaki a háta mögé ugrik. Reflexből a nyakához kapta a csuklóját. Karok zárultak be rajta. Érezte a szőrösségüket. Szétcsapta a kezét, és ezzel kitört a fojtószorításból. Megfordult, lábát a harcos bokája mögé rakta, és megtaszította. Még eggyel kevesebb!

A tűz körül álldogálók üvöltve rontottak rá. Lockridge felkapta a földről a fáklyát. Tüzes üstökös lángcsóvát vont maga után, ahogy a legközelebbi szempár felé nyomta. A támadó visszaugrott, mielőtt megvakult volna. Két másik átesett rajta, és átkozódva egymásba gabalyodtak.

Lockridge átugrott a tűzön. Csak Thuno állt ott száját tárva. Azonban amikor az amerikai nekitámadt, elengedte Auri szíját. A baltája nem volt elérhető közelségben, de kirántotta kovatőrét, és alulról felfelé döfött.

Lockridge a csuklójával védte. Az éles penge végigcsúszott az alkarján. Vér csordult a nyomában. Lockridge észre sem vette. Felrántotta a térdét. Thuno felsikoltott, és megtántorodott.

— Fuss, Auri! — ordította Lockridge.

Tízből csak kettőt tett harcképtelenné. A többiek a tüzet megkerülve támadtak. Nem győzhette le mindőjüket, de időt nyerhetett a lánynak. Eliramodott. Egy dobódárda vágódott a földbe mellette.

Megtorpant. Kihúzta a fegyvert, és szembe fordult a támadókkal. Ne próbálj szúrni ezzel a vacakkal, gondolta, miközben a halántéka dübörgőit. Sokkal jobb hasznát lehet venni a hosszú, egyenes nyélnek. A közepén ragadta meg két kézzel, és ugrásra készen várt.

A tömeg rárontott. Dühöngő botvívásba fogott. A fa jókorát csattant egy fejen, baltát tartó ujjakat tört el, lecsapott egy hasi idegközpontra, lábak közé akasztva gáncsolt, pörgött, zúgott és célba talált. Az éjszaka csapásokká, mordulásokká, kiabálássá változott, és fogak, szemek villogtak a tűzfényben.

Csodamód Lockridge váratlanul egyedül maradt. Három yuthó vonaglott nyögve a lába előtt. A többiek megfutamodtak. Zihálva bámultak rá a tűz közeléből. Látta, hogy verejték csillog a bőrükön.

— Marutok tépjenek szét benneteket! — bömbölte Withucar. — Ez is csak egy ember!

Azonban négy ép követője biztos távolban maradt. Még íjukat sem ajzották fel.

A főnök magához tért, és ő maga közeledett. Lockridge felé lendítette a botot. Azonban a sasszemű Withucar számított rá. Félrecsapta a csatabárdjával. Az ütésbe beleremegtek Lockridge csontjai. Fegyvere kihullott elzsibbadó kezéből. Withucar arrébb rúgta, diadalmasan felüvöltött, és rárontott. És ekkor más táborokból, akik hallották a lármát, futva érkeztek.

Lockridge ugrott, hogy összecsapjon a yuthóval. Ismét egy lefelé irányuló csapást védett. Vállát Withucarnak vetette. Gyengén érezte, ahogy a szakáll súrolja a bőrét. Szorításba fogta a karját. Egy heves, kegyetlen rántás — a csont pisztolylövésként reccsent —, Withucar megtántorodott, és összeszorított száján keresztül zihált.

Egy hatalmas férfi a másik tűz mellől már szinte Lockridge-on volt felemelt baltájával. Tunikát viselt. Lockridge megvetette a lábát, elhajolt a támadás elől, csak a csípőjét hagyta ott; ujjaival megragadta a durva szövetet, és egy egyszerű judófogással megtoldotta a roham lendületét. A hatalmas ember két métert repült.

Az éjszaka visszahangzott az üvöltésektől. Az emberek visszahúzódtak, árnyak lettek az árnyak közt. Lockridge felragadta Withucar csatabárdját, meglengette a feje fölött, és lázadó üvöltést harsogott.

Villámként csapott belé, mi történt. Bármilyen teljes győzelmet arattak is, a hódítókat belülről teljesen megrázták azok az erők, amiket ma tapasztaltak. Most egyetlen ember verte meg fél tucatnyi társukat néhány perc alatt. A sötétség és a zűrzavar miatt nem lehetett látni, hogy csupán egy ebben a korszakban ismeretlen taktikát használt. Olyan volt, akár egy tomboló troli, és ez félelemmel töltötte el őket.

Nem futamodtak meg, de nem is léptek a látóterén belülre. A diaglossza segítette Lockridge-ot abban, mit kiáltson:

— Felfalom a következőt, aki megérint!

Rémület szállt keresztül az éjszakán. Az Égi Atya imádói még félték a földi isteneket, akiknek, valamivel bentebb a kontinens belsejében egy emberi lényt áldoztak minden aratáskor.

Lockridge lassan megfordult, és elsétált. Háta sajgott a feszültségtől, minden pillanatban várt egy dárdát, egy nyílvesszőt, vagy egy koponyazúzó baltacsapást… de nem nézett hátra. Homály telepedett a szeme elé, és a szíve összevissza kalimpált.

Egy bütykös tölgy emelkedett előtte. A levelek susogtak. Valahol egy kecskefejő hangja hallatszott. Lockridge eltűnt a törzs mögötti sötétbe.

Egy kéz nyúlt utána. Megperdült, és elkapta. Ökle valami puhához ért.

— Hiúz — hallatszott egy lágy hang —, várj meg!

Néhányszor meg kellett köszörülnie a torkát, mire meg tudott szólalni. Ki volt száradva a szája.

— Auri, el kellett volna szaladnod.

— Elszaladtam. Itt megálltam megnézni, mi történik veled. Gyere! — Közelebb húzódott, és az univerzum már nem egy lázálom volt. — Ismerem az erdei utakat — mondta.

— Jól van. — Lockridge úgy nyerte vissza a tartását, mintha egy sorozat lövedék találta volna el. Ismét képes volt gondolkodni. Körülnézett, és látta, hogy elszórt tüzek égnek a tágas mezőn, alakok ugrálnak köztük, néha fény csillan egy-egy fényes kövön vagy rézen. A harsány kiabálás túl messze volt ahhoz, hogy érthesse a szavakat.

— Hamarosan összeszedik a bátorságukat — mondta —, főleg, amikor Brann-nak beszámolnak a történtekről, és ő megnyugtatja őket. Az erdő nincs valami közel, ők pedig keresni fognak. El tudunk rejtőzni?

— A Földanya segíteni fog bennünket — mondta Auri.

A lány sürgette, hogy menjenek ki a szabadba, és négykézláb másztak. A lány menyétkarcsúsággal siklott elől, és hamarosan rátalált egy kanyargó sávra, ahol a fű magasabbra nőtt. Lockridge esetlenebbül követte. De osont már így ezelőtt, korszakokkal ezelőtt, abban a megszületetlen jövőben, amikor gyerek volt.

Amikor kikerültek az ellenség látótávolságából, felálltak, és délnek ügettek. Egyikük sem beszélt; vigyáztak a lélegzetükre. Lockridge pupillája kitágult, és már látta, hogyan fodrozódik a fű a szélben, milyen fakók felül a csalitok és milyen feketék alul a magas csillagok alatt. A lábdobogáson át hallotta, ahogy róka kaffog, nyúl kotródik, békák brekegnek. Auri ruganyosan surrant mellette, haja fehér volt a csillagfényben.

Aztán farkas vonított fel az erdőben, mely sötéten kezdett megmutatkozni előttük. Mintha csak ez lett volna a jel, bölényszarvkürtök harsantak fel, és hallotta, hogy ordítozó emberek indulnak az üldözésükre.

A menekülés többi része összemosódott. Auri nélkül sose menekülhetett volna el. Futva, lekanyarodva, cselezve vezette minden halomhoz, árnyékos folthoz, amiket az Istennő elébük hozott. Egyszer egy szikla mögött hevertek, és hallották, hogy emberek alig egy méterre haladnak el mellettük; egyszer nem sokkal azelőtt kapaszkodtak fel egy fára, hogy dárdák billegtek el alattuk. Amikor végül az erdő befogadta őket, Lockridge elesett, és úgy hevert, mint akinek a csontjait kiszippantották volna.

Csak darabokban tért vissza az öntudata. Először a fölötte csillogó eget pillantotta meg a lombok közti résen. Egyébként teljesen vak volt éjszaka. Saspáfrány susogott és simogatta a tagjait érdes leveleivel, a talaj puha volt, nedves és éles szag terjengett. Bizsergett és viszketett. Azonban Auri ott feküdt mellette, érezte a melegét, a lélegzetét, hajának enyhe füstös illatát. Minden elcsendesedett.

Kényszerítette magát, hogy felüljön. Amikor megmozdult, a lány is felébredt.

— Valóban megmenekültünk? — mormolta.

— Igen — mondta a lány egyenletesebb hangon. — Ha követnek, meghalljuk a csörtetésüket… — Csípős megjegyzés volt ez az esetlen pogányokra. — Akkor elrejtőzünk. — Átölelte a férfit. — Ó, Hiúz!

— Nyugi. Nyugi. — Kibontakozott a karjaiból, és a balta után nyúlt. Csodálkozás töltötte el. — Nem hittem volna, hogy mindketten megússzuk.

— Dehogynem. Biztos tudtad, mit teszel. Te bármire képes vagy.

— Aha… — Lockridge a fejét rázta, hogy kitisztuljon. Most először fogta fel, mi történt. Tényleg nem tervezte az eseményeket. Auri nehéz helyzete felélesztette a benne szunnyadó dühöt; ezután már csak a belenevelt önvédelem működött. Persze az orugarayoknak igazuk van, ha hisznek abban, hogy az embert megszállhatják a vadont járó istenek.

— Miért jöttél vissza? — kérdezte.

— Hogy megkeressem azt, aki meg fog szabadítani az átoktól — mondta Auri őszintén.

Ez ésszerűen hangzott, bár Lockridge-nak kissé az elevenébe hatolt. Úgy tűnt, a lány csak saját érdekében cselekedett. És nem félt, mert úgy vélte, könnyedén elillanhat a yuthók elől. Csak a balszerencséjének köszönhette, hogy észrevették és foglyul ejtették; az pedig tiszta szerencse volt, hogy Lockridge-ot pont ahhoz a csapathoz vitték, amely elfogta.

Szerencse? Az idő majd eldönti. Valóban létezik olyasmi, hogy sors? Ámbár lehet, hogy vak — Lockridge-nak eszébe jutottak Brann utolsó szavai: „Te jöttél hozzám… és figyelmeztettél!” Jeges borzongás futott végig a testén. Nem! Kiköpött az éjszakára. Hazugság!

A dac szülte a döntést. Oda se nagyon figyelt Aurira, miközben tervet formált és józanul a sorsán töprengett, de hallotta, hogy a lány beszél.

— Sokan beszöktek Avildaróból az erdőbe. Tudom, hogy hol rejtőznek, azok, akiktől elváltam, amikor visszamentem hozzád. Megkeressük őket, aztán elmegyünk egy másik orugaray faluba.

Lockridge megfeszült.

— Te így teszel — mondta. — Azonban nekem máshová kell mennem.

— Mi? Hová? A tenger alá?

— Nem, a partra. Méghozzá azonnal, mielőtt Brann-nak eszébe jut, hogy embereket küldjön oda. Egy elhagyatott dolmenhez, féldélelőttnyi járásra délre. Tudod, hol van? Auri megborzongott.

— Igen. — A hangja elkomorult. — A Régi Halottasház. Valaha a terül vaskulanok éltek ott, és oda temették a nagy halottaikat; most csak a kísértetek lakják. Valóban oda kell menned? És napnyugta után?

— Igen. Ne félj!

A lány nyelt egyet.

— Nem… nem, ha te azt mondod.

— Gyere akkor. Vezess oda!

Megindultak a sűrű bozótban a homályos őzcsapáson; Lockridge botladozott és szitkozódott, a lány pedig szellemként suhant mellette.

— Tudod — magyarázta, amikor megálltak pihenni —, az én, izé, barátom, Storm még Brann kezében van. Meg kell próbálnom kiszabadítani.

— Azt a boszorkányt? — Hallotta az összegubancolódott hajfürtök suhanását, ahogy Auri felkapta a fejét, és a horkanást, ami majdnem kuncogásra késztette. — Hát nem tud vigyázni magára?

— Ráadásul a felmentő sereggel haza zavarhatom a yuthoázokat.

— Szóval visszajössz! — kiáltotta a lány kitörő örömmel. Ez mintha nem önzésből eredt volna. És a visszatérése Avildaróba, csak önzésből született? Lockridge kényelmetlenül érezte magát.

Nem sok szót váltottak. Csak nehezen jutottak előre. A lassú órák teltek, és az éjszaka, mely ebben az évszakban így nyár közepén rövid volt, kezdett fakulni. A csillagok elhalványultak, szürkeség lopódzott a fák közé, halkan, de tisztán felhangzott a madarak első csiripelése.

Lockridge úgy érezte, felismeri az ösvényt, amelyen erre jött Stormmal. Nem kell messze menni…

Auri megdermedt. Szeme fénylett a most tágra nyílt kicsi, alig látható arcban.

— Állj! — lehelte.

— Mi? — Lockridge úgy szorította a baltát, hogy belefájdult a tenyere.

— Nem hallod?

Nem hallotta. A lány vezette, és közben jobbra-balra forgatta a fejét, roppant óvatosan hajtotta szét a bokrokat. Hamarosan Lockridge is meghallotta a zajokat: csörtetést a bozótban, messze mögöttük, de egyre közelebbről.

A nyelőcsöve megfeszült.

— Állatok? — reménykedett bolondul.

— Emberek — felelte Auri. — A nyomunkban.

Tehát Brann küldött egy járőrt az időkapu őrzésére. Ha a yuthoázok olyan ügyesek lennének az erdőben, mint ez a lány, ott várták volna be. Ha a dolgok így állnak, van még esélye.

— Gyorsan! — parancsolta. — Ne törődj a zajjal. Előttük kell a dolmenhez érnünk!

Auri eliramodott. Lockridge mögötte. A ködös szürkületben megbotlott egy gyökérben, és facsemeték közé zuhant. Beleakadtak a ruhájába, és recsegő hangokat hallattak. Kiáltások harsantak fel a hátuk mögül a tisztásról.

— Meghallották — figyelmeztette Auri. — Siess! Sebesen szaladtak a csapáson. Fák maradtak el mögöttük rettenetes lassúsággal. És egyre világosabb lett.

Amikor a rétre értek, már harmat csillogott a vérpiros ég alatt. A halom ott derengett előttük. Lockridge sípolva vette a levegőt, mintha kés szűrődött volna a lépébe, a fához rohant, ahová Storm a távvezérlőt rejtette.

Kotorászott az odúban. Auri felsikoltott. Lockridge kihúzta a fémcsövet, és körülnézett. Egy tucat harcos bukkant ki a tisztás szélén.

Felordítottak, amikor meglátták őket, és előrevetették magukat. Lockridge felkapaszkodott Aurival a másodnövényzeten túlra. Egy nyílvessző süvített el a füle mellett.

— Ne lőjj, te tökfilkó! — kiáltotta a yuthó vezető. — Az isten azt mondta, élve fogjuk el!

Lockridge a gombokat nyomogatta a csövön. Egy ember tört át a fiatal fákon a domb lábánál, megtorpant, és intett a társainak, hogy kövessék. Lockridge természetellenes élességgel látta: a varkocsot, a bőrszoknyát, az izmos felsőtestet és a csatabárdot. Brann alaposan felkészítette csapatát szinte mindenre.

A csövecske felfénylett, és remegett a kezében. Újabb yuthó érte utol az elsőt, és együtt törtek át a bozóton, hogy csatába szálljanak. Lockridge feléjük hajította Withucar baltáját. A vezető félreugrott, és ugató hangon felnevetett. Követői óriási ricsajt csaptak mögötte.

A föld megmozdult.

Auri feljajdult, térdre rogyott, és átölelte Lockridge derekát. A yuthó dermedten torpant meg. Egy másodperc múlva üvöltve szóródtak szét a lenti bozótban. Ott megálltak. A levelek közti résen Lockridge látta, ahogy tétován álldogálnak. Hallotta, ahogy a vezetőjük üvöltözik velük.

— Az isten megesküdött rá, hogy semmilyen mágiával nem árthat nekünk! Gyerünk, nyúlszívű banda!

A lejárat fehéren fénylett. A yuthók újra előbújtak. Aurit nem lehetett otthagyni. Lockridge megragadta a lány karját, és belódította a lejáratba.

A vezető már szinte odaért. Lockridge beugrott a lyukon, hasra vágódott, és megnyomta a gombokat. A lebegő földdugó megindult lefelé, eltakarta az eget, és sziszegve csusszant a helyére.

Csend lett.

Auri sikolya törte meg, mely magasan emelkedett a hisztéria felé. Lockridge összeszedte magát, és pofon vágta. A lány csak ült, ahová esett, és bambán meredt rá olyan szemmel, amelyből minden emberi tekintet eltűnt.

— Sajnálom — mondta Lockridge, és látta, hogy a vörös folt megjelenik a lány arcán. — De nem hagyhattalak magadra. Most már biztonságban vagyunk.

— Mm… m… m… — A lány levegőért küzdött. Tekintete fel-alá röpdösött, végig a jeges fényű falakra, melyek körbevették; hason feküdt a padlón és nyöszörgőit. — A régi Halottasházban vagyunk.

Lockridge megrázta, és rárivallt.

— Semmitől sem kell félned! Rajtam nincs hatalmuk. Hidd el!

Nem számított rá, hogy a lány olyan gyorsan összeszedi magát. Azonban Auri elfojtotta zokogását, teste megfeszült és megremegett, aztán vagy egy percig méregette a férfit, így szólt:

— Hiszek neked, Hiúz — és az őrület máris eltűnt.

Ez a férfinak is visszaadta az erejét, és ugyanakkor zord készenléttel látta el.

— Nem így terveztem — mondta —, hogy téged is magammal hozzalak, de nem volt más választásunk, különben elkaptak volna. Most különös dolgokat fogsz látni. Ne hagyd, hogy megijesszenek. — Némileg szatirikusan jutott eszébe, hogy Storm hasonló tanácsot adott neki. Valóban már odáig jutott, hogy ilyen gyorsan elfogadja ennek a korszakokat összekötő, hátborzongató folyosónak a létezését? Saját százada csak egy elfeledett álomnak tűnt.

Azonban ez kétségtelen volt a jelenlegi sürgetés miatt.

— Mennünk kell — mondta. — A yuthók ide nem tudnak követni, de szólnak az uruknak, és ő képes rá. Vagy összefuthatunk… nos, hagyjuk. — Ha így, fegyvertelenül Védőkbe futnának a folyosón, az pontot tenne az ügy végére. — Erre.

A lány némán követte az előszobába. A fénylő függöny a kapuban egy nyögést csalt ki belőle, és egy gyermek ragaszkodásával szorította a férfi kezét. Lockridge áttúrta a szekrényt, de semmi egyebet nem talált, csak ehhez a korszakhoz tartozó felszereléseket. Az időutazóknak magukkal kell hozniuk a fejlettebb eszközöket. A fenébe is!

Szörnyű erőfeszítés volt keresztüllépni a kapun, hiszen bármi várhat rájuk azon túl. Azonban a folyosó zümmögő fehérséggel nyújtózott, üres volt, ameddig ellátott. Lockridge kifújta a visszatartott levegőt, és egy gravitációsszán ülésébe rogyott.

Nem időzhetnek. Bármelyik pillanatban beléphet valaki az egyik időkapun keresztül és megláthatja őket. (Hogy mit jelent a „pillanat” ezen az időn kívül húzódó időben? Ezen inkább majd később gondolkodik.) A kezét kísérletképpen húzta végig az irányítófényeken, rájött, hogyan működik, és megindította a szánt a jövő kányába.

Auri közvetlenül mellé ült. Keményen markolta az ülést, de a félelme elillant, és még némi kíváncsiság is csillogott a szemében. Kevésbé döbbent meg, mint nem sokkal ezelőtt Lockridge. Azonban a lány számára ez az összes csoda egyformán csodálatos volt, és igazából egyáltalán nem rejtélyesebb, mint az eső, a szél, születés, halál, és az évszakok körforgása.

— Tehát, mit tegyünk? — töprengett Lockridge hangosan. — Elmehetnénk 1964-ig, és megpróbálhatnánk egyszerűen felszívódni. De nem hiszem, hogy összejönne. Átkozottul sok Védő van ott, és átkozottul könnyen le tudnak nyomozni egy embert, főleg, mivel veled kimondottan gyanúsak lennénk, kölyök. És ha maga Storm sem volt képes kapcsolatba lépni egyetlen Őrzővel, akkor én biztos nem tudok. — Rádöbbent, hogy angolul beszél. Auri minden bizonnyal egyfajta varázslat megidézésnek vette a szavait.

Mit is mondott Storm?

Egy pillanatra lerohanta az emlék, amikor még a börtönkunyhóban feküdt a lánnyal és az ajkán érezte a csókját. Egy ideig minden másról megfeledkezett.

Magához tért. A folyosó vakító sugárzással burkolta be, ürességgel és különösséggel. Storm messze elmaradt mögötte — évszázadokra messze. Azonban ő visszatérhet hozzá. És vissza is fog, az egekre!

Száguldjon fel egész Storm századáig? Nem. Ez a folyosó nem ér el odáig. És amúgy is túl kockázatos lenne. Mennél hamarabb kijutnak és eltűnnek a világban, annál jobb. Azonban Storm említett egy bizonyos Herr Jesper Fledeliust a reformáció korában, Viborgban. Igen, a legjobb lehetőség. És ráadásul még a sors érzése is hajtotta.

Lassított a szánnal, és a jelzéseket figyelte. Az írásjeleiket nem értette, de az arab számokat felismerte. Az éveket nyilvánvalóan a folyosó „alsó” végétől számolták, így, ha időszámítás előtti 1827 megfelel 1175-nek…

Amikor a 45-tel kezdődő számok megjelentek, megállította a szánt, majd visszaküldte. Auri várt, míg ő a helyszínt tanulmányozta és gondolkodott. Pokolba a bizonytalansági tényezővel! Néhány nappal mindenszentek napja előtt akart kijönni, hogy legyen ideje eljutni Viborgba, de nem annyival hamarabb, hogy Brann kutyái a nyomára akadhassanak.

Amennyire csak tudta, kiválasztott egy vonalat, mely szerinte Krisztus utáni 1525-nek felelt meg. Auri a kezét fogva követte át a függönyön.

Ismét a hosszúkás, csendes szoba és a szekrény. Azonban az itt tárolt ruhák nem hasonlítottak a neolitkori ruhákra. Többféle kosztümöt találtak benne, parasztruhát, nemesi öltözetet, papi csuhát, katonaruhát meg hasonlókat. Lockridge nem tudta, melyik a legjobb. Mi a pokol volt Dániában a tizenhatodik században? Pokol, valóban, ha az időháború érintette.

Hát, akadt itt egy erszénnyi arany, ezüst és rézpénz — Auri felkiáltott ennyi fém láttán —, és a készpénz mindig jól jön. Azonban ha egy alsóbb osztályú egyénnél találnak annyi pénzt, rablással fogak gyanúsítani, így Lockridge olyan ruhát választott, melyről úgy vélte, jómódú utazó öltözete lehet: vászon alsóneműt és inget, szatén nadrágot, karmazsin harisnyát, magas szárú csizmát, lelógó karimájú kalapot, prémmel szegett kék felöltőt, kardot és kést (ez utóbbit minden bizonnyal evési célra), meg különböző felszereléseket, melyek rendeltetését csak találgatni tudta. Diaglosszát, természetesen, neki és Aurinak; és rájött, hogy azért van annyi paróka, mert ebben a korban az emberek hosszú hajat viselnek. Egy sárgát választott. Az kissé remegett, mintha élne, és olyan feszesen megállt a fején, hogy szinte természetes hajnak látszott.

Auri levetette az ingét meg a díszeit, ártatlanságában mutatkozott a férfi szeme előtt, és a hosszú szürke ruhával meg a csuklyás köpennyel babrált, amit Lockridge adott oda neki.

— A délről jövő tengerjárók sem öltöznek furcsábban, mint azok, akik a föld alatt érnek — mondta.

— Hamarosan kimegyünk — mondta neki Lockridge. — Egy nagyon különböző földre. Ez a valami, amit a füledbe teszek, segít megérteni a nyelvet és a viselkedést. Azonban legjobb lesz, ha olyan szerény és csendes leszel, amilyen csak tudsz. Bízd rám az irányítást. Azt fogjuk mondani az embereknek, hogy a feleségem vagy.

A lány a homlokát ráncolta, forgatta a célzást a fejében. Csodálata alábbhagyott, elfogadott mindent, ahogy jött, habár éber maradt, akár egy róka: viselkedését még a Zen mesterek is megirigyelhették volna. Azonban a dán hustru szó egy halom fogalmat tartogatott a nemek közötti viszonyról, amely a yuthoázok számára egyértelmű lett volna, ám a lány számára új volt.

Hirtelen kipirult. Közömbösségét vad öröm váltotta fel, átölelte a férfit, és felkiáltott.

— Ezek szerint elszállt az átok? Ó, Hiúz, a tied vagyok!

— Hé, te. Hé! — hárította el. Az ő füle is égett. — Ne olyan gyorsan. Itt most nem tavasz vár.

És nem is az várta őket. Amikor kibukkantak a domboldalon és bezárták az ajtót, újra éjszaka borult rájuk — hideg, őszi éjszaka, ahol félhold vándorolt a szaggatott felhők között és a szél fonnyadt fűcsomók közt süvített. Odafönn csupaszon és üresen állt a dolmen. Az erdő, ahol valaha az istennő sétált, eltűnt; csak néhány satnya szilfa ingott északon. Rajtuk túl csontfehéren betolakodó homokdűnék világítottak, melyeket a jövő még visszább fog szorítani.

Azonban a domb körül földművelés jelei látszottak. Régebbiek. Barázdanyomok húzódtak a gyom között, és egy leégett házikó vályogkéménye meredt felfelé töredezetten a déli szirten. Háború dühöngött végig ezeken a partokon alig egy évvel ezelőtt.

10.

— Van ilyen nagy az a híres Knosszosz, mint ez? — kérdezte a neolitkori lány döbbenten.

Fáradtsága és nyugtalansága dacára Lockridge elvigyorodott. Az ő szemében a tizenhatodik századi Viborg olyan volt, mint egy útkereszteződés menti falu, ahol a szülei meg szoktak állni vásárolni. Bár sokkal csinosabb, különösen kétnapi pusztaság után. És ez kényelmet ígért, most, amikor az utolsó napsugarak fúrták keresztül a kékesfeketén suhanó esőfelhőket, a szél felöltőjét rángatta és a télről fütyült.

A tavat elhagyva egy tölgyfaligeten át (a bükk még nem szorította ki teljesen Dánia uralkodó fáját) egy elhagyott kolostor meleg téglaépületét pillantotta meg. Közvetlen közelében a városfalak alja zöld volt a fűtől. Ugyanilyen árnyalatot kaptak a magas ormú zsúpfedeles házak is a mohától. A katedrális ikertornya nyúlánkan és kecsesen emelkedett az égbe.

— Szerintem Knosszosz egy kicsit nagyobb lehet — vélte Lockridge.

Mosolya elhalványult. Háromezer-háromszáz év, gondolta, és minden remény, mely egykor oly tündöklőn virágzott, most porrá omlott, még csak nem is emlékeznek rá. És más remények sarjadtak s haltak el egészen mostanáig…

A diaglossza ellátta őket az alapvető információkkal, de hallgatott a történelmi eseményekről, így volt ez Auri korával is, és Lockridge gyanította, hogy ugyanez a helyzet a föld létezésének minden évében, amelyre időkapu nyílik. Az okára is rájött. A Védők és az Őrzők helyi lakosokat állítanak maguk mellé: de kiben lehetne bízni, aki tudná, mi fog történni a népével?

Dániára rossz napok jártak. Ő és Auri a mellékutakon maradtak; azok alig voltak többek szekérnyomoknál, melyek az erdőn és a hangán át kanyarogtak; a csomagból származó fejadagokon éltek, és összebújva, köpenyükbe burkolózva aludtak, amikor erőt vett rajtuk a kimerültség. Láttak tanyákat és embereket; megálltak inni kutaknál; és bár minden paraszt mogorva volt, ijedt és szófukar, azért sikerült megtudni tőlük néhány dolgot. Egy dal járta be a vidéket:

Erdőnk minden kismadara,
Panaszkodik a sólyomra;
Pelyhet, s tollat tépi róluk,
Az erdőben nem hagy nyugtot.

Elrepült a régi sas,
Minden fiókjával;
És a kismadarak
végképp pórul jártak…

Négyszáz évvel ezután az a boldog vidék lesz itt, amit Lockridge Stormmal együtt látott. Ez csekély megnyugtatás volt ezen a szürke, hűvös estén. Milyen sokáig fog tartani az a boldog pillanat?

— Gyere! — mondta. — Jobb lesz sietni. Napnyugtakor bezárják a kapukat.

A tó mellett haladtak, míg az ösvény bele nem torkollott a főútba. Találkoztak egy fiúval, aki kissé beszédesebb volt, még a balladát is elénekelte (mely a hatalmas nemesemberről szólt, aki rászabadult a köznépre, most hogy a jóindulatú II. Kristiern király fogságban ült a Sonderborg Kastélyban), s közölte, hogy holnap lesz mindenszentek napja. Túl szűkre sikerült az időzítés; szeretett volna letelepedni a városban és belekóstolni az érzésbe, mielőtt megkeresi Jesper Fledeliust.

A főút is földút volt, sáros és hepehupás. Nem volt rajta forgalom. Észak-Jütland még kísértetjárta vidék volt a múlt évi felkelés óta, melyet Johan Rantzau ágyúi vertek le. A szél levéltelen ágak közt fütyölt.

Fél tucat ember állt őrt a kapunál. Német landsknechtek voltak piszkos kék egyenruhában, melynek ujja kidudorodott a mellvértből. Másfél méteres kétkezes kard lógott a hátukon. Egy pár alabárd csapódott össze elzárva Lockridge útját, a harmadik a mellkasának szegeződött.

— Halt! — recsegte a vezérük. — Wer gehts da?

Az amerikai megnedvesítette az ajkát. Ezek a zsoldosok nem látszottak túl bizalomgerjesztőnek. Néhány centivel alacsonyabbak voltak nála — a legtöbben alacsonyak voltak ebben az alultáplált korban, nem mint az ő idejében vagy az Auriéban — és az arcuk himlőhelyes volt a magas sisak alatt. Azonban gond nélkül meg tudnák ölni.

Gyorsan kitalált valamit.

— Angol kereskedő vagyok, a feleségemmel utazom — mondta az ő nyelvükön. — Hajótörést szenvedtünk a nyugati parton. — Amennyire meg tudta ítélni, ez elszigetelt rész volt, nem hitte, hogy bárki is meghazudtolhatná. A diaglossza informálta, hogy a tengerészjárványok nem ritkák. — Gyalogosan jöttünk idáig.

Az őrmester kételkedni látszott. Emberei megfeszültek.

— Ebben az évszakban? És csak ti menekültetek meg?

— Nem, dehogy. Mindenki baj nélkül partra jutott — mondta Lockridge. — A hajó a parton hever, sérült, de nem tört darabokra. — Bármennyire látszott rajta az út gyötrelme, nem úgy nézett ki, mintha sós vízben is megfürdött volna. — A gazda úgy döntött, hogy ott tartja az embereket, nehogy kifosszák a hajót. Mivel rám sürgős üzlet vár Viborgban, felajánlottam, hogy elhozom a hírt, és küldök segítséget.

Legalább három napba telik, mire egy ilyen expedíció odaér, nem talál semmit, és ugyanannyi idő alatt tér vissza. Akkorra ők már továbbálltak.

— Angol, mi? — A kis ember szeme összeszűkült. — Sose hallottam még angolt úgy beszélni, mintha Mecklenburgban született volna.

Lockridge szidta magát. Azokkal a német töredékekkel kellett volna boldogulnia, amiket az iskolában tanult, nem pedig a diaglosszát használni.

— Csakhogy apám hosszú évekig ott élt. Higgyék el, tekintélyes ember vagyok. — Kibontotta az erszényét, kivett pár aranyat, és sokatmondóan megcsörgette. — Látjátok, módomban áll becsületes embereket arra kérni, hogy igyanak az egészségemre.

— Friedrich! Hozd ide a Junkert! — Az egyik landsknecht elsietett az alagútszerű kapun át. Lándzsája vastagabb vége csattogott a kövezeten. Lockridge hátrahúzódott. — Maradj, ahol vagy, külhoni! — Élezett acél bökött felé.

Auri elkapta Lockridge karját. Az őrmester megpödörte a bajszát.

— Egy gazdag kereskedő felesége nem ilyen — csattant fel. — Annyi nap érte, mint bármelyik jobbágy némbert. — Megtörölte az orrát szőrös kézfejével, és töprengve állt. — Mégis úgy jár, akár egy úrihölgy — mormolta. — Hát, miféle csudabogarak vagytok ti ketten?

Lockridge látta, hogy a félelmet valami más váltja fel Auri szemében, amit eddig még nem látott nála: szégyenkezés, amiért a landsknechtek gúnyolódtak rajta. Lockridge ujja pisztoly után viszketett.

— Vigyázzatok magatokra! — hördült fel. — Különben megkorbácsoltatlak benneteket!

— De lehet, hogy én látlak majd tikteket bitófán a város túloldalán… kémek! A hollók hálásak lesznek nektek. Már rég eltakarították azokat a parasztokat, akiket a múltkor fellógattunk nekik.

Lockridge fuldoklott. Nem számított rá, hogy baj lehet. Mi ment rosszul?

Pillantása kiutat keresve villant körül. Nem tudott kitalálni semmi okosat. Szakállas puskák álltak parázsló gyutaccsal, lövésre készen, és hallotta, hogy megvasalt patkók csattognak a közelben.

Hamarosan a lovas is láthatóvá vált, félig páncélba öltözve, hosszúkás arcán arrogáns vonások ültek. A dán arisztokraták egyike lehet, gondolta Lockridge, ő az őrparancsnok ebben az idegenek garnizonban a saját népe között. A németek esetlenül tisztelegtek.

— Ez itt Erik Ulfeld junker — jelentette be az őrmester. — Meséld el neki a történeted.

Szőke szemöldök emelkedett fel.

— Mit kell elmesélned? — kérdezte Ulfeld vontatottan, szintén németül.

Lockridge megmondta az igazi nevét — miért is ne — és elismételte a történetét részletesebben. Ulfeld az állat dörzsölte. Borotváltnak számított, mely a jelenlegi borotvákat figyelembe véve azt jelentette, hogy a tenyerét mintha smirglin húzta volna végig.

— Mivel tudod bizonyítani?

— Nincsenek irataim, nagyuram — felelte Lockridge. Izzadtság patakzott a hóna alól a bordáira. A lovas hegyként derengett fölötte a tovahömpölygő felhők előtt; a napfény egy rezes viharfelhőn világított át, fényében a világ merevnek tűnt, és a szél hangosabban süvöltött. — Odavesztek a hajótörésben.

— És ismersz itt valakit? — recsegte Ulfeld.

— Igen, az Aranyoroszlán Fogadóban… — Lockridge hirtelen elhallgatott. Ulfeld a kardmarkolatra rakta a kezét. Lockridge megértette, és átkozta a diaglosszáját. A kérdést dánul tették fel, és ő meggondolatlanul hasonlóképpen válaszolt.

— Egy angol, aki két idegen nyelvet is ilyen jól beszél? — mormolta Ulfeld. Fakó szeme lángolt. — Vagy pedig Kristoffer gróf embere?

— Az isten csontjaira, nagyuram! — fakadt ki az őrmester. — Egy gyilkos gyújtogató!

A fegyverek közelebb kerültek hozzá. Lockridge túl későn eszmélt. Mivel már ismerték a puskaport, a földet körülhajózták, Copernicus már megszületett, nem törődött azzal, hogy tanulmányozza, mennyire különbözik ez a kor a sajátjától. Faházakkal, zsúptetőkkel, kevesebb vízzel, mint amit egy vödörben tartani tudnak, alig volt olyan város, mely megmenekült volna az ismételt gyújtogatástól. E kor emberei ugyanúgy félnek a gyújtogatóktól, mint a huszadik századiak az atombombától.

— Nem! — kiáltotta. — Hallgassanak ide! Éltem Dániában és a német városokban is…

— Kétségkívül — mondta Ulfeld szárazon —, Lübeckben. Hogy így benne volt a pácban, egy érdekes, logikai lánc kapcsolódott össze Lockridge-ban. Lübeck hanzaváros volt, nyilván szövetségese Kristoffernek, akinek halálra ítélt háborúja a régi király oldalán még dühöngött a szigeteken, abból a kevésből gondolva, amit a parasztfiútól megtudott. Ulfeld következtetése teljesen természetes volt.

— De azt mondod, egy jó polgár azonosíthatna — folytatta a dán. — Ki ő?

— Jesper Fledeliusnak hívják — kockáztatta meg Auri.

— Mi a rosseb! — Ulfeld nyugalma megtört. Lova felhorkant, és táncolni kezdett, sörénye lobogott a szélben. Az őrmester intett a landsknechtjeinek, és azok körülvették az idegeneket.

Ó, uram, nyögte Lockridge magában, nem voltunk még eléggé benne? Én megpróbáltam volna húzni az időt, míg rá nem jövök, jelent-e itt ez a név valamit. Szinte észre sem vette, hogy elvették a kardját és a kését, még azt sem, milyen durván motozták meg Aurit.

Ulfeld visszanyerte lenéző arckifejezését.

— Azt mondtad, az Aranyoroszlán fogadóban? — kérdezte.

Lockridge nem tehetett mást, mint megerősítette.

— Igen, nagyuram. Azt mondták. Ámbár lehet, hogy még nincs ott. Azonban én évek óta nem jártam Dániában. Keveset tudok arról, mi folyik itt. Valójában ezzel a Jesperrel sem találkoztam még soha. Csak az egyik kalandor kereskedőtársam adta meg a nevét, azzal, hogy ő… segíthet nekünk üzleti ügyekben. Ha ellenséges ügynök lennék, nagyuram, így jöttem volna ide?

— Ha valóban kereskedő lennél — vágott vissza Ulfeld —, tudnod kellene, hogy nem jöhetsz ide így kereskedni, olyan szabadon, mintha indián vadak lennénk, akiknek nincsenek törvényeik, hogy szabályozzák, kik kereskedhetnek velük.

— Tele van az erszénye, junker — mondta az őrmester önelégülten. — Megpróbált lefizetni minket.

Lockridge legszívesebben kiverte volna a fogait. Szinte élvezettel hallotta, ahogy Ulfeld kurtán odaveti:

— Kedves ajándék lett volna neked. — A nemesember ült a lován egy darabig, szakértőén nyugtatta meg hátasát. Auri elhúzódott az állattól, sokkalta nagyobb volt, mint az általa ismert pónik, és sohasem látott még embert lovagolni.

Ulfeld határozott.

— Állíts ki egy őrjáratot — parancsolta.

— Megyek én is, nagyuram — mondta az őrmester.

Ulfeld ajka legörbült.

— Nem kételkedtem benne, hogy jutalmat szagolsz. Valóban vérdíj van Herr Jesper fejére kitűzve. De maradj csak a posztodon!

A landsknechtek a bajszuk alatt motyogtak. Ulfeld végigmérte őket. Lecsendesedtek; a városszéli akasztófákra gondoltak.

— Elmegyünk a fogadóba — mondta Ulfeld —, és megnézzük, mit találunk, utána felteszünk néhány kérdést. — Tekintete megállapodott Aurin. A lány kihúzta magát, és a szemébe nézett. — Egy némber Ditmarshból, fogadni mernék. Egyetlen alacsony származású népség sem merészelné ilyen magasan tartani magát. Az apám ott halt meg Hans király idején, amikor kinyitották a zsilipeket a seregünkre. Talán ma éjjel…

Lockridge torkát émelygés szorongatta.

Néhány gyalogos katona jelent meg. Ulfeld odaszólt nekik, hogy hozzák a foglyokat, és belovagolt a kapun.

Viborg belül kevésbé volt szemrevaló, mint a távolból. Az utcák sikátorok voltak, ahol disznók turkáltak a rothadó hulladékban, melyek fölé alig emelkedtek a járdakövek, így hogy kezdett beesteledni, kevés ember járkált. Lockridge látott egy munkást a munkaköpenyében, kissé görnyedten az egész életen át tartó gürcöléstől, egy szolgálólányt egy kosár kenyérrel, egy leprást, aki figyelmeztetően rázta a csörgőjét, miközben tántorogva lépkedett, egy megrakott ökrös szekeret nagy fakerekekkel. Gyorsan belevesztek a homályba, mely ott lebegett a magas oromzatú házak között, amelyek ablaktábláit már bezárták és elreteszelték az éjszakai rablók miatt. Az első esőcseppek szinte szúrták az arcát.

Ekkor zaj tört keresztül a szélen, a lábdobogáson, a patkócsattogáson: magas és metsző harangszó.

— Ó! — kiáltotta Auri. — Az istennő hangja!

— Templomi harangok — mondta Lockridge. Minden csüggedése dacára el kellett ismernie, hogy a hang szép volt; akárcsak a katedrális látványa, mely a piactér túloldalán derengett… A szél megváltozott, és megtöltötte orrát temetőszaggal.

Nem sokkal később Ulfeld megrántotta a gyeplőt. Egy libegő fatábla nyikorgott. Sárga fény szűrődött ki az ajtón és az ablaktáblákon keresztül a most már sűrű homályba. Lockridge csak egy durva festésű hátsó lábain álló oroszlános cégért látott. A landsknechtek dübbenve rakták le az alabárdjaikat. Egyikük sietve ugrott oda, és tartotta a kengyelt, míg a nemesember leszállt. Eric junker kivont karddal állt, míg az egyik katona bezörgetett az ajtón; mellvértje és sisakja tompán fénylett.

— Nyisd ki, te disznó! — kiáltotta be a német.

Az ajtó nyikorogva tárult ki. Zömök kis ember lesett ki, és haragosan szólt oda.

— Mi nem kérünk magukból ezen a becsületes helyen… Herr Lovag! Könyörgöm, legyen irgalmas!

Ulfeld félrelökte. Lockridge-ot és Aurit terelték utána.

Kis helyiség volt. Egy huszadik századi ember beverte volna a fejét a tetőgerendákba, ha kihúzta volna magát, és a falak közel álltak egymáshoz. Földpadlója volt, beszórva gyékénnyel. Lámpák pislákoltak a polcokon, és tompa fényt meg számos esetlen árnyékot vetettek. Vályogból épített kemence állt benne, melynek szájánál meg lehet melegíteni az átfagyott kezet vagy lábat; ez adott némi hőt; durva szellőzőjétől csak még nagyobb füst támadt, ami csípte Lockridge szemét. Állt még egy kecskelábú asztal, amit még nem csuktak össze éjszakára, és egy férfi ült ott egy korsó sörrel.

— Van még más vendéged? — mordult rá durván Ulfeld a fogadósra.

— Senki, nagyuram. — Kellemetlen volt látni, hogy hajlongott a fogadós. — Tudod, hogy kevés vendégünk van manapság.

Ulfeld intett a fejével.

— Átkutatni! — Odalépett a magányos vendéghez, aki ülve maradt. — Te ki vagy?

— Herr Torben Jensen Sverdrup, Vendsysselből. — A recsegő basszus barátságos volt, mintha sok ital lágyította volna. — Bocsánat nekem, hogy nem állok fel. Régóta svédacélt hord a lábam. Keres valakit?

Ulfeld haragosan meredt rá. A férfi hatalmas termetű volt, bármelyik században nagynak számított volna, bivaly válla jókora pocakja fölé magasodott. Arcát himlőhelyek csúfították el, orra lapos volt, de a szeme világos és derűs. Őszes — sötét haja és szakálla ápolatlanul hullott zekéjére, mely hasonlóan zsíros volt.

— Tudod igazolni magad? — kérdezte Ulfeld.

— Ó, persze, persze. Járok törvényes üzletben, próbálom visszaállítani marhahúskereskedelem, most hogy újra van jó kezekben. — Sverdrup böfögött. — Isznak velem? Ügy értem, tudok szánni rá még néhány permi, hogy meghívjam embereivel együtt.

Ulfeld a férfi torkához emelte kádja hegyét.

— Jesper Fledelius!

— Mi? Ki az? Sose hallottam róla.

Rémült női sikoly hangzott fel egy hátsó szobából, és ezt német röhögés követte.

— Ó, igen — vigyorodott el Sverdrup —, enyém házigazdának van csinos lánya. Rámeredt Lockridge-re és Aurira. — Kellemes kicsi fogoly te bírsz veled, Herr. Mit ez jelent?

— Megtudtam… — Ulfeld szúrósan nézett Sverdrupra és a házigazdára —, hogy az áruló Fledelius itt van ebben a házban.

Sverdrup jókorát kortyolt a korsójából.

— Hallani sok mindent. Nem vagy elégedett tartani tömlőében Klement kapitány.

— Van még egy cella az övé mellett, és a bakó bárdja vár Fledeliusra. Ezeknek az idegeneknek találkájuk volt vele. Írásokat kell kérnem, melyek bizonyítják a kilétedet.

Sverdrup hunyorogva meredt a foglyokra.

— Bár lenni én Fledelius, ha ily tündéri hölgy akarja látni őt. De sajnos, nem, én csak vagyok egy szegény öreg földbirtokos Skawból. — A ruhájában turkált, és tekintélyes mennyiségű bolhát zavart meg. — Tessék. Bízom benne, hogy iskolájuk kevésbé kopott, mint enyém.

Ulfeld haragosan nézett az iratokra. Az emberei visszatértek.

— Senki, csak a fogadós családja, Herr — jelentette az egyik.

— Igen, igen, nem megmondtam? — fecsegett a fogadós. — Herr Torben már a korábbi években is megtisztelte az Aranyoroszlánt, nagyuram. Ismerem őt, és az én nevem mindig tiszta volt, kérdezze meg a polgármestert, becsületes polgár-e Mikkel Mortensen.

Ulfeld ledobta az írást az asztalra.

— Őrködni fogunk — döntötte el. — Lehet, hogy feltűnik az a törvényen kívüli. De nem adunk esélyt neki, hogy gyanút fogjon. Ti ketten… — mutatott egy pár zsoldosára. — Maradjatok itt egy ideig. Figyeljetek minden ajtót, és vegyétek őrizetbe, aki belép. Senki sem távozhat. Ti többiek, kövessetek!

— Egy korsóval sem iszol egy magányos öregemberrel? — noszogatta Sverdrup.

— Nem. Ki kell kérdeznem a foglyokat.

Ha szükséges, kínpaddal, fogókkal és csonttörő csizmával. Aurinak pedig… Lockridge a kavargó füstön keresztül rámeredt az asztalnál ülő emberre.

— Ne, várj! — nyögte. — Segíts! A táskás szem lefelé fordult.

— Sajnálom, kicsi lány — mormolta Sverdrup. — De oly sok van halott, oly sok fog halni meg hamarosan. — Keresztet vetett.

Egy kéz az ajtó felé lökte Lockridge-ot. Ő megvetette a lábát. Egy alabárd vastag vége csattant az egyik térdén. Fájdalom hasított belé, megbotlott és szitkozódott. Auri csuklyája hátrahullott, és egy katona a hajánál fogva ragadta meg.

— Ne! — sikoltotta a lány. — Mi az istennőhöz tartozunk! Sverdrup lecsapta a korsóját az asztalra. Lockridge nem fogta fel, mit jelent ez: számára ez egy halott, rég elfeledett szertartás volt, egy vak kiáltás…

A hatalmas férfi az asztal alá nyúlt, és mereven feltápászkodott. A felöltője alól felajzott és megtöltött számszeríjat húzott elő.

— Ne olyan sietve, nagyuram — mondta most már folyékonyán. — Ne siess annyira, ha megkérhetlek!

Ulfeld megperdült. Kardja megvillant. Német lándzsák emelkedtek, trágár szitkokat üvöltöztek.

Ha egy medve vigyorogni tudna, az nézhetett volna úgy ki, mint az az ember, aki bizonyára Jesper Fledelius volt.

— Nyugalom, csak nyugalom — mondta. — Egy mozdulat, egy parányi mozdulat, nagyuram, és a lovag már sem lesz olyan délceg. Ugye, nem akarjuk elszomorítani a viborgi hölgyeket?

— Meg fognak ölni! — nyüszített a fogadós. — Jézus, irgalmazz nekünk!

— Hát, megpróbálhatják, ha ez a hölgy, akit ölelek, egyetlen éles szót is szól — bólintott Fledelius. — Csakhogy nekem is van kardom. Feldarabolt az már jó sok svédet, holsteinit meg dánt is. Semmi sincs oly ízes, mint egy dán, aki megtagadta a régi sast… legfeljebb talán egy német bérenc. Érdekesen elbeszélgethetünk, így néhányan. Azonban te, Herr Lovag, sajnálatos módon a nézők közt kaphatsz csak helyet, és bár minden bizonnyal rangodhoz illő helyet kapsz a pokolban, ám azok a legények, akik esetleg túlélik ezt az éjszakát nem fognak köszönetet kapni érte, hogy veszni hagytak egy ily becses életet. Még az is előfordulhat, hogy arra kérik őket, a kötél végén táncoljanak, mi? így hát, javaslom intézzük el az ügyet békésen, mint ahogy az keresztény emberekhez illik.

Olyan csend keletkezett, hogy Lockridge lélegzete hangosabban dobolt a fülében, mint a szél meg az odakint egyre sűrűsödő eső.

— Mikkel, jó házigazdám — mondta Jesper Fledelius —, bizonyára van valahol egy jókora köteled. Azzal megkötözhetjük ezeket a kiváló fickókat, inkább, minthogy levágjuk őket, mint a törököket. Persze, elég török sors kocsmában heverni és mégsem ízlelni meg a csapolt sört. De valaki majd csak jár erre holnap. Az emberek mindig szomjasak. Ez az evangélium jelképe, nem gondolod?… A sör úgy megtisztítja a torkot, mint ahogy a feloldozás tisztítja meg a bűntől kiszáradt lelket. — Aurira mosolygott. — A szentírás valóban bölcsen szól az ártatlanságról, kicsi lány. Szavak nem indíthatták volna meg ezt az én gyáván megöregedett porhüvelyemet, mert a szavak olcsók és fortélyosak. Ám te az úrnőm jelképét hordozod magadban, és az nem hazudik. Köszönöm.

A fogadós zokogni kezdett. Egy nő és pár gyerek bukkant fel rémült képpel a hátsó szobákból.

— Légy jókedvű, Mikkel — mondta a törvényen kívüli. — Már csak azért is, mivel neked és a tieidnek velünk együtt el kell hagynia ezt a várost. Sajnálatos, hogy ez a remek fogadó junker törvényszolgák ostoba kezére fog jutni. Azonban a gyülekezet befogad és etet majd benneteket. — A nagy arcon egy pillanatra mérhetetlen szeretet villant át. — És amikor az úrnő visszatér, elnyeritek a jutalmatokat.

Állával Lockridge felé intett.

— Herr, legyen olyan kedves elvenni a fegyvereket ezektől… — a kifejezés bántó volt ebben a hideg hangnemben —, és megkötözni őket. Olyan gyorsan el kell tűnnünk, ahogy isten engedi. Az úrnőnk dolga nem várhat.

11.

Az eső kopogott a kunyhón. Egy pásztor kuckója volt, magányosan állt a pusztaságban, elhagyatottan ebben az évszakban; tőzegből összerótt kuckó, ahol az ember megpihenhetett, de olyan durva és szegényes volt, hogy az orugurayok méltóságukon alulinak tartották volna. Azonban Auri összekucorodott a földön, fejét Lockridge ölébe hajtotta, és elaludt.

Mikkel Mortensen odakinn kuporgott a feleségével, és merengett. Az amerikai kissé megalázónak érezte, hogy ő pihen szárazon, de azt még inkább, hogy nem is neheztelnek rá ezért; Adelsmandnak tartották.

— Meg kell beszélnünk egyet s mást — nógatta Fledelius —, s ha holnap gyalogolni fogunk, a vén csontjaim miatt örülök, ha majd zihálni bírok.

Nem tudtak lovat szerezni, mert a csempészek alagútján távoztak, mely Viborg fala alatt húzódott. A szökevények nem jártak még messze a várostól. Odakinn üresség honolt, és a feketeséget csak néha törte meg egy-egy villám fénye. Olyankor minden talpalatnyi pusztaság, minden lehulló esőcsepp és az átázott földön patakzó víz egy rövid időre, vakító fehérré vált.

Tűz nélkül a kuckó belsejében sűrű volt az éjszaka és a hideg. Lockridge átázott öltözéke használhatatlan volt, hosszú harisnyára vetkőzött, akárcsak Fledelius, átölelte magát, és próbálta elérni, hogy a fogai ne vacogjanak. Auri meztelenül és zavartalanul feküdt. Inkább a fogadós egyik gyerekét kellett volna behozni, mint őt; azonban a lánynak sokkal nagyobb szüksége volt a férfi jelenlétére, a vas és a kegyetlenség e világában, mint a fogadós családjának fedélre.

Újabb villám hasította ketté az eget. Mennydörgés robajlott a nyomában. Egy pillanatig Jesper Fledelius megviselt ábrázata vízköpőnek látszott az ajtónyílásban. Ismét visszatért a vaksötétség. Odakint jajgatott a szél.

— Tudod — mondta a dán buzgón —, én jó keresztény vagyok. Semmi közöm ahhoz a lutheránus eretnekséghez, amit a junkerek meg a játékkirályaik kényszerítenek a birodalomra, a boszorkányok pogányságára pedig pláne nem. Azonban létezik fehér mágia is nem csak fekete. Nem igaz? És régen is szokás volt ajándékokat hagyni a láthatatlanoknak. Azok a szegény parasztok, akik összegyűrnek Május napján és holnap, egyáltalán nem a sátánnak áldoznak. Még csak nem is a hamis isteneknek, akikről olvashatsz Grammaticus krónikáiban. Viborg valaha Vebjörg volt, a Szent Hegy. Ahol most a katedrális áll, ott egykor ősi szentély emelkedett, mielőtt Odin bevezette a népét keletről. Tűz-őselem és föld-őselem… egyetlen ember sem ismerheti el őket bűn nélkül? Mostanában a parasztok senki máshoz nem fordulhatnak. — Fészkelődött a nyirkos földön. — Azonban én magam csak érintkezésben vagyok a gyülekezettel, nem tartozom hozzá.

— Értem — mondta Lockridge.

Hitte, hogy a dán igazat beszél, és többet is megértett belőle, mint ami elhangzott. Homályosan és hatalmas méretekben kezdett kibontakozni előtte a helyzet.

Az ember történelme egyenlő a vallás történelmével.

Volt valami Auriban, aki olyan békésen aludt itt a mennydörgések közepette, és ez megvolt Auri népében, a yucatáni indiánokban meg az összes primitív fajban, amik nem adták fel a hitüket — és ez a valami a lélek egysége volt. Felfogás kérdése, helyettesített-e ez minden egyebet, ami hiányzott nekik. Az azonban tény, hogy ők olyannyira egyek voltak a földdel, az éggel, a tengerrel, mint ahogy azok, akik elválasztották magukat az istenektől vagy akik megtagadták az isteneket, sose lehetnek. Amikor az indoeurópaiak megjelentek a patriarkális panteonjukkal, azzal sok jót hoztak; azonban egy új és magányos emberfajt teremtettek.

Nem volt éles a kettősség. A régiek kitartottak. Egy idő után összekeveredtek az idegenekkel, átváltoztatták őket, amíg a kortalan alakok újra ki nem tisztultak, és csak a nevek változtak meg. Dyaush Pitar a napszekerével meg a csatabárdjával Thorrá vált, akinek a kocsiját becsületes földi kecskék húzzák, és akinek a pörölye adta az esőt, az életet. Nem áldoztak vért Rőtszakállúnak; ő maga is csak földbirtokos volt. És aztán Ódin, a félszemű farkasisten, akinek a hadifőnökök embereket áldoztak, elesett Krisztus előtt, és csak az emlékezetben maradt meg, akár egy troli… Thor szent Olafnak hívta magát, Freyből szent Enk lett, akinek a szekerét minden tavasszal kihúzták, hogy megáldja a földeket, az istennő pedig felöltötte Szűz Mária kék köpenyét. És mindig és örökké megmaradtak a kisebb istenek, szellemek, manók, törpék, szirének, annyian a világban, hogy még csak nem is nevezték őket isteneknek; az emberek segélykérő és ártó jeleket tulajdonítottak nekik, szerelmet és rettegést, minden csodálatos rejtélyt és állhatatlanságot, az élet minden elemét.

Lockridge maga az agnoszticizmus híve volt (egy szomorú, nehézfejű és könnyen emésztő kor gyermeke, és most már látta, hogy az a kor nem fog hosszan fennmaradni), és nem tett megjegyzéseket a megnyilvánuló objektív igazságokra. Tőle Szűz Mária akár a Menny Királynője is lehet, az istennő hármasságának egy korai megnyilvánulása. Egy értelmes ember, mint Jesper Fledelius képes volt elhinni ezt. Vagy az is lehet, hogy mindkettő egy végső valóság vetülete; vagy akár mindkettő csak mítosz is lehet. A történelemben nem az számít, amit az emberek mondtak, hanem az, amit éreztek.

És ennek a két nagy világnézetnek a szövevényes, lassú konfliktusába Avatkozott be az időháború. A Védők szervezték meg a harcias törzsek hódításait és a harc isteneivé váltak; az Őrzők titkos módszereket találtak arra, hogy megtartsák mindazt, ami ősi, és próbálták beolvasztani a hódítókat. Védők hajtották előre a Csatabárd népét, és azok eltörölték a folyosósírok kultuszát; azonban a kőkorszaki pásztorok bronzkori földművelőkké és tengerjárókká váltak, és számukra a nap már nem a tűzelemi szellem volt, hanem a föld őre és megtermékenyítő férje. Megjelent a kereszténység, könyvekkel és logikával, és az első isten, aki megbüntette a helytelen hiteket maga körül — és ettől kezdve az emberi lelkek Szűz Máriához tartoztak. A reformáció visszahozta Jehovát, felfegyverkezve egy rettenetes fegyverrel az ösztönök ellen — a nyomdagéppel —, azonban maga a vallás csak finoman oszlott meg, vesztette hitelét, vesztette erejét, amíg a világ öt-hatszáz évre mostantól megérezte saját meddőségét, és egy olyan hitre áhítozott, mely a szavaknál mélyebbre hatolt. Lockridge elképzelte az ő korát követő századokat, és nem a tudomány diadalát látta; embereket látott összegyűrni dombokon egy új vagy egy újjászületett isten nevében. Vagy egy istennő nevében?

— Hogy keresett meg az úrnő? — kérdezte.

— Nos hát — Fledelius hangja harsányan, érdesen és kenetteljesen zengett. — Ez kissé hosszú történet. Tudnod kell, hogy földesúr vagyok… voltam Lemvig közelében, mint ahogy előttem apáim is azok voltak az első Valdemar óta. Szegény környék az, mi Fledeliusok sosem építettünk hatalmas palotákat, közelebb álltunk a parasztjainkhoz; és ott Jütlandon a köznép még a mai napig is szabadabb, mint a szigeteken, ahol a jobbágyokat adják-veszik. A földemen van egy kaempehoje…

Ismerem azt a dolment, gondolta Lockridge kissé megborzongva, ahová a nép eljárt kisebb áldozatokat adni.

— Időről időre csodákat láttak — folytatta Fledelius —, különös jövés-menésről beszéltek, nem tudom miről. De ha a pap nem szólt semmit, ki vagyok én, hogy beleavatkozzam a régi szokásokba? Az ilyesmiből csak szerencsétlenség származik. A lutheránusok megtudják, és bánatot hoznak a földre, így hát harcoltam a háborúban. Hadd ne mondjak semmit Kristiern királyom ellen. Svédország az övé volt egész Margrete királynőig visszamenően, és én Sten Sture-t árulónak tartom, hogy fellázította a birodalmat a dán uralom ellen. Azonban… nem vagyok én anyámasszony katonája, érted, kivettem a részem a koponyahasításból… ám amikor Stockholmba értünk, közkegyelmet ajánlottak; és mégis rengeteg test hevert halmokban és fejetlenül, mint a tűzifa, azokban a fagyos napokban, így némi szívfájdalommal hazatértem, és megfogadtam, hogy megmaradok a saját homokos földemen. Meghalt a feleségem is… Hát, jó öreg kanca volt, az bizony, és az egyetlen fiunk Párizsban tanult, és nem kétséges, hogy lenézett engem, aki még a nevemet is alig bírom leírni. És akkor egy nyári napon, amikor a földeket róttam a furcsa dolmen közelében, megjelent ő.

Az esetlen szavakból, ahogy Fledelius próbálta leírni az úrnőt, Lockridge ráismert Storm Darrowayre.

— Boszorkány, szent vagy a föld szelleme, nem tudom, mi ő. Valószínűleg bubája alá vett. És akkor? Nem akart ő eltántorítani a kereszténység gyakorlásától, inkább olyasmiről beszélt, amiről nem volt tudomásom, mint például a gyülekezet, és figyelmeztetett rá, hogy nehéz idők fognak következni. Csodákat is mutatott. Ez a szegény öreg agy nem volt képes megérteni, hogyan utazhat a múltból a jövőbe és vissza; de nem lehetséges bármi, ha isten úgy akarja? Ellátott arannyal, melyre oly nagy szükségem volt, miután annyi ideig háborúskodtam és oly kevés zsákmánnyal tértem vissza. Azonban főként az ő kedvéért szolgálok, és a reményért, hogy egy nap újra láthatom. A kötelességem egyszerű. Ott kell lennem az Aranyoroszlánban mindegyik mindenszentek napján húsz éven át. Tudod, ő is háborúzik. Barátai és ellenségei egyaránt előbukkannak, még a levegőből is, ők lehetnek bárhol, bármikor. A boszorkánymesterek… nem a közönséges boszorkányok, akik csak kissé pogányok, hanem a vezéreik, akik parancsolnak nekik… a boszorkánymesterek őhozzá tartoznak, az ő ügynök- és kémhálózatának részei. Azonban ők nem mutatkozhatnak olyan helyeken, ahol én megtehetem. Ha jön valaki, mint te, akinek segítségre van szüksége, nekem ott kell lennem és elvezérelnem őket a Boszorkányszombathoz, ahol erős fegyvereket és mágikus gépeket találhatnak. Egy másik ember Május napján várt, de ő már halott. Könnyű szolgálat ez sok aranyért, nem így van?

A napéjegyenlőség éjszakái, gondolta Lockridge, azok a földi istenekhez tartoztak. A nyári és a téli napforduló a napé… a Védőké.

Fledelius szavai még nyersebbek lettek.

— Nem kétség, ő úgy gondolta, hogy keserűségemben semleges fogok maradni, tehát biztonságban abban a küzdelemben, amelyet ő előrelátott. De nem így alakult. Túl gyakran nem tudtam ott lenni. Mit gondolsz, halt meg valaki emiatt?

— Nem — mondta Lockridge. — Mi ott találtunk. Ne feledd, a háború az egész világra és minden korszakra kiterjed. Te csak egy helyőrség vagy.

Hűvösen csodálkozott, vajon mennyien lehetnek? Senki sem képes átlátni a tér és idő minden részét. Stormnak szüksége volt rá, hogy ilyen félig beavatott szövetségeseket szerezzen, mint egy pagan kultusz, a kétségbeesés szülte, halhatatlan szimbólumokon alapult, melyeket a nő rendezett és értelmezett. Más korszakok más titkokkal rendelkeztek. Mindezt csak a szükség esetére hozta létre.

És most nagyon nagy szükség van rá. Storm megkötözve hever Brann fogságában háromezer-háromszáz évvel visszább. Amikor a Védő technikusok megérkeznek, kiszednek minden információt belőle, a használhatatlan testet félredobják. Lockridge egyre inkább érezte, milyen fontos szerepe lehet Stormnak az egész ügyben. Ha ez a csapat jut képes lenne segíteni neki, lehet, hogy azzal… ezreket menthetne meg egész Európában, akiket elkaptak és élve égettek el a református boszorkányüldözők.

Nem akart tovább rágódni ezen a gondolaton. Helyette azon töprengett, vajon miféle befolyással rendelkeznek a Védők Akhnaton udvarában? Cézáréban? Mohammedé-ben? A Manhattan Tervben?

— Tudod — hadarta Fledelius —, miután a király Hollandiába szökött… nos, én megbocsátottam neki Stockholmban, amikor olyan sok jogot adott a népnek… hát még a varázslókat is csak kikorbácsolták a városból… Sorén Norby mellé álltam, hogy küzdjek a trónbitorló ellen. Azután Klement kapitánnyal hajóztam, és ott voltam múlt évben Aalborgnál, ahol levertek bennünket. Azóta törvényen kívüli vagyok. Azonban találtam egy papot, aki írást adott róla, hogy beléphetek Viborgba. A házigazdám, Mikkel, pedig ismer engem régről, és a gyülekezethez tartozik, így hát itt lehettem, amikor érkeztél. Nem így van?

— De így — felelte Lockridge gyengéden.

Fledelius rácsapott a kardjára a hüvelyében. Kétségek és bűntudat elhagyták; újra azzá a férfivé lett, aki kigúnyolta Erik junkert.

— Hála istennek! Most te következel, barátom. Mi a kötelességünk, kit kell a pokolba küldenünk?

Amennyire csak a nyelv és a fogalmak lehetővé tették, Lockridge beszámolt neki.

Egy domb tetején égett a boszorkánytűz. Fénye messzire világított egy magas szikláról, s Auri behódolt előtte. Az ő korában az a szikla oltár volt. Fejük fölött a mindenszentek éjszakájának csillagjai ragyogtak távolian. A föld csendes volt, a levegő fagyos.

Lockridge nem sokat törődött a hívekkel. Maroknyian voltak: bozontos parasztok ujjasokban és gyapjú sapkákban, falusiak foltos zekében és harisnyában, tizenéves gyerekeik, egy oda nem illő kerítőnő Viborgból, akinek cicomája ünnepélyesnek hatott ebben a levegős sötétben. Kilopództak a kunyhójukból, a házukból, és mérföldeket gyalogoltak, hogy egy jó órán át megnyugtassák, kielégítsék a föld ősi Hatalmait, és egy kicsi, kicsi bátorságot gyűjtsenek az uraikkal való másnapi találkozásra. Lockridge remélte, hogy sikerül eltávolítania onnan Aurit, mielőtt bármihez kezdenek. Nem mintha az orgia annyira megrázná a lányt, de nem akarta, hogy lássa, mivé lett az ő vidám szertartásuk.

Pillantása és gondolatai visszatértek a mesterhez.

Marcus Nielsen magasan és soványán állt, idegen arcvonásait rongyos dominikánus csuklya árnyékolta le. Ebben a korban rossz hírű papként ismerték. Ellentétben Angliával, ahol Mark of Salisburynek nevezte magát, Dánia nem üldözte a katolikusokat, de a mágusok élete újra veszélybe került. Mareth néven, Őrzőként született kétezer évvel Lockridge után, és fel-feltűnt a református Európa mellékútjain, hogy Storm Darroway-t, a királynőjét szolgálja.

— Rossz hírt hoztál — mondta. A diaglossza segítségével franciául beszélt az amerikaival, ezt sem a bandája, sem a megbízható Fledelius nem értette, Aurit pedig hallótávolságon kívülre parancsolta. Hallgatott, majd így folytatta: — Nem tudhatod, milyen fontosak ő meg Brann. Kevés hozzájuk fogható van mindkét oldalon. Olyanok mint a primitív korok királyai, ők vezetik csatába a seregeiket. Te meg én nem számítunk, de az ő fogságba esése katasztrófa.

— Hát — mondta Lockridge ridegen —, én elhoztam a hírt. Gondolom, el tudsz jutni a jövőbe. Szervezz egy megmentő csapatot.

— Azért ez nem annyira egyszerű — felelte Mareth. — A történelemnek ebben a szakaszában Luthertől… a te korodon túlig… a Védők vannak emelkedőben. Az Őrző erők más korszakra összpontosítanak. Csak néhány hozzám hasonló ügynök tartózkodik ebben a században. — Az ujjait dörzsölte és haragosan meredt rájuk. — Az igazat megvallva, az a helyzet, hogy el vagyunk vágva. Amennyire a hírszerzőink tudják, minden kaput őriznek, melyen át jelentősen előrejuthatnák a jövőbe. Azt kellett volna mondania neked, hogy keress a Dán időnek egy olyan pontját, amikor az Őrzők erősebbek. Frodhi uralkodása alatt például. Azonban ő személyesen is részt vett ennek az őrpontnak a felállításában, mivel ez a korszak olyan bonyolult és veszélyes. Gondolom, ezért ez jutott azonnal az eszébe azalatt a rövid idő alatt, míg beszéltetek.

Lockridge ismét maga előtt látta Stormot, szinte érezte a csókját. Megmarkolta a másik férfi csuháját.

— Ördög vigye, te azért vagy itt, hogy megbirkózz a problémákkal! Biztos tehetünk valamit!

— Igen, igen. — Mareth bosszankodva söpörte le a kezét. — Az biztos, hogy tennünk kell valamit. De nem elhamarkodottan. Neked még nincs tapasztalatod az idő teljességében. Tiszteld azokat, akiknek van.

— Nézd, ha én fel tudtam jönni az itteni folyosón, mindannyian vissza is tudunk menni rajta. Visszamehetünk a kőkorba Brann érkezése előttre, és készen várhatjuk őt.

— Nem. — Mareth szükségtelen hevességgel rázta a fejét.

— Az idő sérthetetlen. — Sóhajtott, és valamivel nyugodtabban folytatta. — Ez a kísérlet eleve kudarcra lenne kárhoztatva. Biztosan találkoznánk valamivel, esetleg többszörös túlerővel a folyosóban, amely meghiúsítaná a tervünket. Ráadásul nem látom értelmét, hogy egyáltalán a dán járatot használjuk. Itt senki sincs, aki segíthetne, legfeljebb ezek. — Megvetően intett a gyülekezet tagjai felé, akik riadtan térdeltek a tűzfény szélén. — Igaz, megpróbálkozhatunk azzal, hogy csak mi megyünk le, és a viking kor előtti korszakból igyekszünk segítséget szerezni. De miért tennénk… vagy miért kockáztatnánk, hogy átkeljünk a fél világon segítséget szerezni a keleti vagy az afrikai bázisunktól, amikor sokkal jobb segítség található elérhető közelségben.

— Mi? — Lockridge szájtátva meredt rá.

Az Őrző oktató modora elillant. Fel-alá járkált, és hangosan gondolkodott, akár egy papi csuhába bújt hadvezér.

— Brann egyedül jött, mivel tudta, hogy a Koriach… mármint Storm… szintén egyedül van, és neki sincs szabad embere, akárcsak nekünk. Azonban, ha már elkapta, oda fogja hívatni az embereit, hogy megőrizze az előnyét. Ezzel számolnunk kell. A szükségállapot bizonytalansága, emlékszel. Mivel mi nem jelentünk meg aznap éjjel a megmentésére, tehát nem tesszük. Következésképp, biztos, hogy nem fogunk megjelenni… nem jelentünk meg… míg egy csapat Védő nem lesz vele. És valószínűleg őrt fognak állítani a folyosó kapujához. Azonban a jelenlegi században nem Dánia az, ahol mi erősek vagyunk. Inkább Britanniára összpontosítunk. Henrik király lemondott a római egyházról; mi pedig tettünk róla, hogy ne pártoljon a lutheránusokhoz sem, és számunkra a királysága sarkalatos kérdés. Amit te a két Mária királynő idejeként ismersz, az időnyereség a Őrzőknek; a Védők Cromwellel fognak újjáéledni, de a restaurációval kiűzzük őket. Tudom. Csodálkozol, miért küszködik valaki olyan hadjárattal, melynek kimenetele már eldőlt. Hát, egyrészt, azzal, hogy megvívjuk, veszteségeket okozunk az ellenségnek. De még fontosabb, hogy mindegyik időszak, amelyet keményen tartunk, erőt, szövetségeseket, energiaforrást és újabb súlyt jelent a jövő mérlegének serpenyőjében, amikor eljő a végső döntés, melynek kimenetelét nem ismerjük. De folytatom. Van egy csapatom Angliában is; és ott nem csak néhány éhező paraszt pagan szertartásmestere vagyok, hanem lovagok, hatalmas földbirtokosok hitszónoka, arra buzdítva őket, álljanak ki a szent katolikus hitért. És… van ott egy folyosónk, melynek létezését a Védők nem gyanítják, és nyílik kapuja a neolit korra. Az a kapu a Dán-kapu ideje utánra nyílik, de van némi átlapolás, pontosan arra az évre, amelybe jutnunk kell.

Megragadta Lockridge vállát. Az ábrázata ragyogott.

— Ember, velem tartasz? Érte.

12.

— Hai-ee-ee! Hingst, Hest, og Plag faar flygte Dag! Kommer, kommer, kommer!

A boszorkánymester körül repdesett a köpenye, mintha szárnyai lennének. Ahogy karját és arcát az ég felé emelte, láthatatlan, érezhetetlen, hallhatatlan forgószél emelte fel őt és kiválasztottjait. Addig lebegtek felfelé, míg el nem tűntek a hideg csillagképek között. A máglya fellángolt a szénből, szikrákat és lángokat köpködött mestere után, majd újra lelohadt. A gyülekezet tagjai borzongva távoztak.

Auri elfojtotta kiáltását, behunyta a szemét, és erősen szorította Lockridge kezét. Jesper Fledelius mocskos szájúan káromkodott, aztán végül is rádöbbent, hogy biztonságban van, és rivalgott, akár egy fiú. Az amerikai osztozott izgatottságában. Ő repült már ezelőtt, de gravitációs sugáron még soha.

Nem érződött léglökés. A Mareth köpenye alatt lévő övből áramló erő elterelte. Száz méterrel a talaj fölött csendesen repült, akár egy denevér, és sebessége hamarosan elérte az óránkénti száz mérföldes sebességet.

Sötétség hömpölygött a pusztán; Viborg csak egy folt volt, egyik pillanatban még látszott, a másikban már nem; a Limfjord világított; a nyugati dűnék elmaradtak, és az Északi-tenger hullámain megcsillant az előttük felkelő hold fénye. Lockridge elmerült az éjszakában és a csodálkozásban, s szinte megijedt, amikor a láthatáron feltűnt Anglia. Ilyen hamar?

Keresztezték Kelet-Anglia alföldjeit. Zsúptetős falvak rejtőztek a tarlóföldek között, kastély emelkedett bástyáival a folyó fölé. Olyan volt, mintha álmodna, alig tudta elhinni, hogy ő, közönséges ember létére, együtt szárnyaljon az égen egy varázslóval, ugyanazon az éjszakán, amikor Henrik király Boleyn Anna mellett horkol… Szegény Anna feje alig egy év múlva bakó bárdjától fog lehullani, és senki sem figyelmezteti. Azonban a lánya már ott fekszik egy bölcsőben ugyanabban a palotában és Elizabeth a neve. A dolog furcsasága úgy szállta meg Lockridge-ot, akár egy látomás: nem csak saját sorsának, de minden ember sorsának rejtélye.

A megművelt földeket vadon váltotta fel. Szigetek zsúfolódtak a tavak és a mocsaras patakok között; ez volt a Lincolnshire-i Láp. Mareth lefelé ereszkedett. Az utolsó száraz levelek is szétváltak előtte, leszállt, és ügyesen magához húzta a többieket. Lockridge a homályban egy vesszőből font kunyhót pillantott meg.

— Ez az angol bázisom — mondta az Őrző. — Alatta rejtőzik az időkapu. Itt fogtok maradni, míg összeszedem az embereket.

A primitív külső mögött a kunyhó belseje szinte luxusnak tűnt, keményfa padlóval és falburkolattal, bőséges bútorral és csomó könyvvel. A jövőből származó élelmiszertartalék és más szerkezetek csúszó panelek mögött rejtőztek: semmi olyasmi sem látszott, ami idegen lenne ebben a században. Egy behatoló felfigyelhetett volna rá, milyen meleg és száraz ez a kunyhó ebben az évszakban. Azonban senki sem járt erre. A parasztok babonásak voltak, a nemesek közömbösek.

Ők hárman, Mareth távozása után, örültek a pihenésnek. Átlagos emberek voltak, nem egy olyan kor termékei, mely képes a kívánalmak szerint rendezni a géneket és sokat kibíró idegeket képezni. A következő két napot alvással és lusta heverészéssel töltötték.

A harmadik napon azonban Auri megkereste Lockridge-ot. A férfi egy széken ült az ajtó előtt, dohányzóit. Az összes serkentő közül leginkább a dohányt hiányolta idáig, és ez figyelmesség volt az Őrzőktől, még ha kissé anakronisztikus is, hogy tartottak egy keveset raktáron agyagpipákkal együtt. Az időjárás is kellemesre váltott. Napsugár ömlött a csupasz fűzfák közé. Egy megkésett vadlúd csapat repült délnek V-alakban, gágogásuk jól hallatszott a nagy csendességben; távoli és magányos vándorének volt ez. Aztán a lány közeledő lábdobogása hallatszott, Lockridge felnézett és megdöbbent a lány szépségétől.

Mióta ebbe a az álmos hangulatú pihenésbe merült, csak úgy gondolt rá, mint egy gyerekre, akinek szüksége van arra a kevés védelemre, amit ő nyújtani tud. Csakhogy ezen a reggelen a lány úgy ment ki a lápba, mintha otthon lenne, nem viselt ruhát, csak derékig érő kukoricaselyem haját, és szinte kicserélődött. Egy őz kecsességével szökellt a férfi felé, kék szeme tágra nyílt szemtelen arcocskáján. Lockridge látta, hogy a lány szája nevetésre görbül. Felállt, pulzusa gyorsabban kezdett verni.

— Ó, gyere, nézd! — kiáltotta a lány. — Egy csodálatos csónakot találtam!

— Te jó isten! — nyelt egyet Lockridge. — Vegyél fel valami ruhát, kislány!

— Miért? Meleg van. — Táncolt előtte. — Hiúz, kimehetünk a vízre halászni, egész nap a miénk, az istennő boldog, te pedig már eleget pihentél, gyere már, gyerünk!

— Hát… — Miért is ne? — Jól van, de öltözz fel, megértetted?

— Ha akarod. — A lány értetlenül, de engedelmesen kihozott egy ruhát a kunyhóból, ahol Fledelius még hangosan hortyogott a felborogatott söröskorsók között, és eliramodott az erdőbe Lockridge előtt.

A gyökérhez kikötött könnyű csónak egyszerűen kezelhetőnek tűnt. Auriék csónakjai természetesen nem ilyenek voltak, hanem kerek gyékénycsónakok — koraklék — vagy karókból és vesszőkből font mellvédű, fatörzsből vájt kenuk. Ebben pedig valódi fémszögek voltak! És a lány eltátotta a száját, amikor látta, hogy Lockridge evezni kezd, ahelyett, hogy egyetlen evezővel lapátolna vagy csáklyát használna.

— Ez biztos Krétából való — lehelte. Lockridge-nak nem volt szíve megmondani, hogy Kréta jelenleg velencei elnyomás és kizsákmányolás alatt áll és a következő században törökök fogják meghódítani.

— Lehet.

A csónak nád és fűzek között siklott, míg nyílt sekély víztükörre nem ért. A szigetet itt bozót rejtette el, a víz csillogott, csend honolt. Auri horgászfelszerelést is hozott, nem csak ruhát vett. Felrakott egy csalit a horogra, és ügyesen egy tuskó mellé vetette. Lockridge hátradőlt, és ismét megtömte a pipáját.

— Furcsa szertartást végzel — mondta Auri.

— Csak élvezetből.

— Megpróbálhatom? Kérlek?

Rávette a férfit, és a várt eredmény következett be. Köpködve és köhögve adta vissza a pipát.

— Fú-újj! — Megtörölte a szemét. — Nem, ez túl erős nekem.

Lockridge kuncogott.

— Én figyelmeztettelek, kicsi lány.

— Hallgatnom kellett volna rád. Neked mindig igazad van.

— Hát, azért…

— De szeretném, ha nem beszélnél velem úgy, mint egy gyerekkel. — Elpirult. Hosszú szempillái leereszkedtek. — Készen állok, hogy nővé tégy, amikor akarsz.

A vér ismét lüktetni kezdett Lockridge-ben.

— Megígértem, hogy megszabadítalak az átoktól — mormolta. Az jutott az eszébe, mi lesz, ha meghal a következő csatában. — Valójában már nem is állsz átok alatt. Nincs szükség további varázslatra. Izé… azzal, hogy keresztüljöttél az alvilágon, tudod… újjászülettél. Érted?

A lány arca felragyogott. Közelebb húzódott.

— Nem, nem, nem! — mondta kétségbeesetten a férfi. — Én… nem tehetem…

— Miért nem?

— Nézd, izé, nézz körül, most nincs tavasz.

— Számít az? Annyi minden megváltozott. És Hiúz, te annyira kedves vagy hozzám.

Odabújt a férfihoz, melegen, gömbölyűn és mohón. Szája és keze bűbájosan esetlen volt. Lockridge elmerült a lány fürtjeiben. Hát, gondolta, még a dédapám és az üknagy… Nem, az isten verje meg!

— El kell majd hagyjalak, Auri…

— Akkor hagyj itt a gyermekeddel. M-m-még nem akarok arra gondolni, most nem.

Lefoszlott róla a határozottság. Már csak egy dolgot tehetett. Túlságosan az egyik oldalra húzódott, és a csónak felborult.

Mire visszafordították és rendbe hozták, helyreálltak a dolgok. Auri félelem nélkül fogadta az isteni nemtetszés e jelét, hiszen ő egész életét ilyen ómenek között töltötte; még csak túl nagy csalódottság sem látszott rajta, a lelke túl derűs volt. Lockridge hiába ellenkezett, kuncogva ledobta magáról a nedves ruhát.

— Legalább nézhetlek — mondta a lány, amikor kissé józanabb lett. — Lesz még más alkalom, miután megszabadítottad Avildarót.

Lockridge-on komor hangulat vett erőt.

— A falu már sohasem lesz olyan, mint amilyennek ismerted — mondta. — Ne feledd, hányan elestek.

— Tudom — felelte a lány komolyan. — Echegon, aki mindig kedves volt, az örökké vidám Vurova meg még olyan sokan. — Ám az azóta eltelt idő elhomályosította bánatát. Ráadásul az orugarayok nem is gyászoltak úgy, mint a rá következő nemzedékek. Elég jól megtanulták, hogy elfogadják, ami történik.

— És a yuthoázokkal továbbra is számolnotok kell — mondta Lockridge. — Lehet, hogy most sikerül elűznünk ezt az egy csapatot. De jönnek mások, akik erősek és földre éheznek. Vissza fognak térni.

— Miért kell neked örökké nyugtalankodnod, Hiúz? — kapta fel Auri a fejét. — Ez a nap a miénk… és jé, egy hal!

Lockridge szerette volna, ha nem csak színlelve osztozhat a lány boldogságában. Azonban saját halottai túlságosan nyomasztották: nemzetek, királyok meg azok a szerényebb származásúak, akik emlék nélkül tűnnek el az időháború korszakaiban — igen, még az a kölyök is, akit saját korában ölt meg, négyszáz évre innen. Most már rájött, hogy álszentségével csak korábbi véres bűntudatát leplezi. Ó, persze, én nem akartam, mondta magának fáradtan, mégis megtörtént — meg fog történni — és gyökerestől kifordítanám az időt, ha tudnám, hogy csináljam vissza.

A fogott halakat elkészítették sashimi módra. Ekkor kürtszó harsant. Lockridge megrezzent. Máris? Keményen evezett, hogy visszaérjen.

Valóban Mareth jött meg, hat másik Őrzővel. Levetették a papi, lovagi, kereskedői, földesúri, koldusi álöltözeteket, és a Védőkéhez hasonló testhez tapadó egyenruhát öltöttek, de sötétzöldet, és színjátszó köpeny hullott le a vállukról. A bronzsisakok alól Storméhoz hasonló hosszúkás sötét szemek néztek le gőgösen a segítőikre.

— Van még egy ügynökünk a brit szigeteken — mondta Mareth. — Ő hozza majd a seregünket sötétedés után. Addig is felkészülünk az indulásra.

Lockridge, Auri és Fledelius azon kapták magukat, hogy olyan munkát végeznek, amit nem értenek. Mivel az ellenség nem tudott erről a folyosóról és ez a kapu létfontosságú periódusra nyílt, az előszoba zsúfolva volt harci gépekkel és a kijárat elég tágas volt, hogy kiférjenek rajta. Az amerikai felismert néhány dolgot úgy általában, járműveket, fegyvereket. De hogy mi az a kristálygömb, melyben éjszaka kavarog csillagszerű szikrákkal? Mi az a sárga tűzhélix, mely érintésre hidegnek tűnik? Kérdéseire nem kapott választ.

Még Fledelius is háborgott.

— Nem vagyok én a jobbágyuk — morogta Lockridge-nak. Az amerikai visszafogta saját bosszúságát.

— Tudod, mennyire szeretnek a beosztottak hatalmaskodni. Majd ha a királynőhöz jutunk, másképp lesz.

— Igen, biztosan. Az ő kedvéért sutba dobom a büszkeséget… Gőgösködjenek csak! Ha, ha! Ritka eszes legény vagy, hallod? — Fledelius hahotázott, és úgy hátba vágta Lockridge-ot, hogy az megtántorodott.

Bealkonyodott, aztán sötét lett. Az ég alján repülve feltűntek a sátán Angliájának emberei.

Vad, kemény kötésű emberek voltak, valami százan: elcsapott katonák, félig kalóz matrózok, szerencsevadász fiatalabb fiúk, útonállók, cigányok, lázadó walesiek, alföldi marhatolvajok gyűltek össze mindenfelől, Dovertől a Túlsó Partig, a Cheviot hegyvidéktől a londoni sikátorokig. Lockridge csak találgatni tudta, hogy vették be őket. Némelyüket vallással, némelyeket pénzzel, másokat megmentettek az akasztófától. Az Őrzők egytől-egyig megkeresték, és felvették őket a titkos ligába, és most eljött az óra, hogy hasznosak legyenek.

Fáklyafény libegett a szigeten kavargó és morajló tömegből előbukkanó arcokon. Lockridge közvetlenül egy zömök, varkocsos matróz mellé került, aki rongyos ingben és nadrágban állt, mezítláb, fülbevalóval, több sebhellyel.

— Te hová való vagy, barátom? — kérdezte tőle.

— Devoni ember lennék. — Lockridge alig értette, mit mond; még a londoniak is németesen ejtették a magánhangzókat, ez a fickó viszont erős tájszólással beszélt. — Colley anyó bordélyában vótam Southamptonba, mikó’ a hívás gyött. — Megnyalta a száját. — Micsuda egy felvágós szájba vót ottan! Marattam vóna még egy órát, biz’ sokáig nem feledte vóna el Ned Brownt. De mikó’ a medalion megszólalt, az isten csontjaira, mintha francia muskéták meg karaib lándzsák előtt álltam vóna, mint mikó’ fe’másztak a gályánkra. Még sose hagytam figyelmen kívül a hívásotokat.

— Az… izé… medalion?

Brown megkopogtatta a nyakában lógó korongot, rajta Szűz Mária képmása látszott. Lockridge ugyanilyen tárgyat látott más szőrös mellkason is.

— Mé’, te nem kaptál ilyen amulettet? Hát, ez suttog, mikó’ szükség van rám, oszt’ megmongya, hova kell menni. Ő meg mán ott várt rám, oszt’ elrepített a találkahelyre az erdőbe, onnan meg ide… Nem is tuttam, hogy ennyien szó’gáljuk.

Mareth jelent meg a kunyhó ajtajában. Hangját felemelte, nem beszélt hangosan, de a zsivaj elhalt.

— Emberek — mondta —, legtöbbőtök régóta tagja a szövetségnek, és nem kevesen emlékeztek még arra az időre, amikor megmentettünk benneteket a tömlőéből vagy a haláltól. Tudjátok, hogy elköteleztétek magatokat a fehérmágusok mellett, akik tudományukkal segítik a szent katolikus hitet a pogányok és az eretnekek ellen. Ezen éjszakán azért hívtalak benneteket, hogy lerójátok a tartozásotokat. Messze, különös földön fogtok harcolni vademberekkel, míg mi, a mestereitek azokkal a varázslókkal csapunk össze, akiket ők szolgálnak. Bátran menjetek előre, isten nevében, és azok, akik túlélik a napot, gazdag jutalomban részesülnek, míg azok, kik elesnek, még nagyobb jutalmat nyernek el a mennyben. Most térdeljetek le, és fogadjátok a feloldozást.

Lockridge rossz szájízzel csinálta végig a szertartást. Szükség van ennyi cinizmusra?

Hát — Storm Darroway megmentéséért. Hamarosan újra látom, gondolta, és szíve kalimpálni kezdett.

Csendesebben és komolyabban, mint hitte volna, az angolok beáramlottak a kunyhó ajtaján, és le a lejárón. Az előcsarnokban a csillogó függöny előtt felfegyverkeztek: kard, pika, balta, számszeríj. A puskapor használhatatlan a Védők ellen és szükségtelen a yuthoázokkal szemben. Mareth azonban intett Lockridge-nak.

— Jobb ha velem maradsz, és mutatod az utat. — Energiapisztolyt nyomott az amerikai kezébe. — Tessék, te elég bölcs korszakból származol, hogy tudd, hogyan bánj vele. A vezérlése egyszerű.

— Ismerem — csattant fel Lockridge.

Mareth levetkőzte fensőbbségét.

— Igen, hiszen téged ő választott ki, ugye? — mormolta. — Te nem vagy átlagember.

Auri átfurakodott a tömegen.

— Hiúz — könyörgött. Újra rémület rágta. — Maradj mellettem!

— A lány itt marad — parancsolta Mareth.

— Nem — mondta Lockridge. — Velem jön, ha akar.

Mareth vállat vont.

— Akkor, ügyelj, hogy ne legyen útban!

— Nekem legelöl kell mennem — mondta Lockridge a lánynak. Auri remegett a férfi keze között. Most meg kellene csókolnia… vagy nem?

— Gyere, kedves! — Jesper Fledelius átölelte a lány vállát gorillakarjával. — Maradj mellettem. Mi, dánok tartsunk össze ezek közt az angol fajankók közt.

Eltűntek a tömegben.

A nap folyamán Lockridge segített betolni néhány repülőt a kapun túlra, fénylő oválisok voltak, átlátszók, nem anyagból, hanem valami ismeretlen energiából. Mindegyik elbírt húsz embert. Ő Mareth-tel együtt az elsőbe szállt. Az emberek itt már súlyosan lélegeztek, imákat vagy átkokat suttogtak és a szemük úgy villogott, mint a csapdába esett állatoké.

— Nem fognak pánikba esni a repüléstől? — kérdezte Lockridge dánul.

— Nem, ismerem őket — mondta Mareth. — Ráadásul a beiktatási ceremóniával tudat alatti kondicionálást is kaptak. A félelmük dühhé alakul.

A gép nesztelenül emelkedett fel, és behatolt a hideg fényű, zümmögő járatba. Mindegyik repülőt egy-egy Őrző irányított; mentek utánuk.

— Ha itt ez a folyosó — kérdezte Lockridge —, miért nem hoztál több erősítést más korszakokból is?

— Nincs elérhető ember — mondta Mareth. Oda se figyelve beszélt, kezét az irányítófényeken jártatta, arcvonásai feszültek voltak a koncentrálástól. — A folyosó elsősorban azért épült, hogy elérhessük ezt a korszakot. A felső vége a tizennyolcadik században végződik, ott erős bázisunk van Indiában. A Védők különösen aktívak Angliában a normann hódítás és a Rózsák Háborúja között, így a középkorban egyáltalán nem nyitottunk kaput… sem sok korábbi időszakban, amikor a kritikus szakaszok, a fő konfliktusok színterei máshol vannak. Valójában a kőkori és bronzkori kapuk északon csak átszálló pontként szolgálnak. Puszta szerencse, hogy ez itt véletlenül időbeli átfedésben van a Dán-kapuval.

Lockridge tovább faggatta volna, azonban a könyörtelenül gyors repülő már elérte a kívánt évet.

Maruth kivezette. Kiszállt, és megnézte a szekrényben lévő naptárórát.

— Jó! — mondta hevesen, amikor visszatért. — Szerencsénk volt. Nem kell várnunk. Éjszaka van, hamarosan hajnalodik, és egész közel járhatunk ahhoz a pillanathoz, amikor őt foglyul ejtették.

Energiasugarak kötötték össze a flottát, míg átléptek az időküszöbön. Kisuhantak az előttük megnyíló kijáraton, mely aztán bezárult mögöttük. Mareth úgy állította be a vezérlést, hogy alacsonyan repüljenek kelet felé.

Lockridge nézelődött. A kőkori holdfényben a láp még hatalmasabbnak és vadabbnak tűnt. Azonban azon túl a parton halászfalvakat pillantott meg, melyek nagyban hasonlítottak Avildaróhoz.

Ez nem volt véletlen. Az Északi-tenger keletkezése előtt az emberek gyalog jártak Dániából Angliába; a manglemose kultúra közös volt. Azt követően csónakokkal keltek át a vízen, és az istennő hittérítői mindkét földre eljutottak délről. A diaglossza segítségével tudta, hogy a kelet-angliai törzsek és a nyugati jütlandiak, ha lassan beszélnek, még megértik egymást.

Ez a rokonság a szárazföld belseje felé egyre halványult. Észak-Angliát azok a vadászok és baltakészítők uralták, akik a Langdale-csúcs környékén éltek, de véges-végig kereskedtek a szigeten. A Temze-völgyet viszonylag békés, a Csatorna túloldaláról nemrég érkezett bevándorlók lakták; a délen élő földművelők pedig feladták azokat a zord szertartásokat, melyek elvágták őket más népektől. Ez valószínűleg az erőteljes, fejlődőben lévő délnyugati szövetség hatásának tudható be, mely még egy kis ónbányászatba is belekezdett, és odavonzotta a kereskedőket a civilizált vidékekről. Ezek között a legnagyobb népnek a beakerek számítottak, akik kis csapatokban utaztak, és bronzzal meg sörrel kereskedtek. Egy régi korszak haldoklóit Dániában, egy új volt születőben Angliában: ez a nyugati rész közelebb állt a jövőhöz. Lockridge visszanézett, és folyókat, határtalan erdőket látott; mintha csak álmodna, tudta, hogy milliónyi madár szárnyal ott, szarvasok rázzák agancsaikat és az emberek boldogok. Belenyilallt, hogy ez az a hely, ahová ő tartozik.

Nem. A tenger hullámzott alatta. Hazafelé tartott Storm-hoz.

Maruth ráérős tempóban haladt, várta, hogy az ég világosodjon. Még így is csak pár óra telt el, amikor feltűnt a Limfjord.

— Készülj!

A repülők lefelé húztak. A víz acélosan villogott, harmat csillogott a fűszálakon és a leveleken és újra korai nyáridő lett, Avildaró háztetői ugrottak elő a szent liget mögül. Lockridge látta, hogy a csatabárdosok továbbra is ott táboroznak a mezőn. Egy őr tágra nyílt szemmel állt a kihunyó őrtűznél, és kiabálva ugrasztottá ki az embereket a pokrócaik alól.

Csillogó jármű röppent fel a Hosszúház elől. Tehát Brann-nak volt ideje idehívni az embereit. Villámok cikáztak a fakuló csillagok alatt, káprázatos ragyogás támadt, mennydörgés kísérte.

Mareth ismeretlen nyelven parancsokat harsogott. Két repülő tartott a Védők gépe felé. Lángok dühöngtek, és az a buborékszerű jármű megszűnt létezni. Fekete ruhás alakok hullottak alá pörögve, és iszonyatos erővel csapódtak a földhöz.

— Leszállunk — mondta Mareth Lockridge-nak. — Nem számítottak támadásra, így hát nincsenek sokan. De ha segítséget hívnak… Gyorsan kell cselekednünk.

Végigsuhant a repülővel az öböl mentén, landolt, és kikapcsolta az erőteret.

— Kifelé! — üvöltötte.

Lockridge volt az első. Az angolok tódultak utána. Egy másik repülő landolt mellettük. Jesper Fledelius jött belőle az élen. Kardja magasra villant.

— Istenért és Kristiern királyért! — bömbölte.

A többi jármű a réten ereszkedett le a yuthoázok között. Amint az emberek kiszálltak, a repülők máris felemelkedtek. Az Őrző pilóták belátták felülről a csatát, higgadt parancsokat osztogattak az amuletteken át; úgy bántak az emberekkel, mint a sakkbábukkal.

Fém csendült kőnek. Lockridge ahhoz a kunyhóhoz rohant, amelyikre emlékezett. Üres volt. Egy átokkal megperdült, és a Hosszúház felé száguldott.

Egy tucat yuthó állt őrt. A természetfeletti fenyegetés ellenében vitézül megvetették a lábukat, és felemelték a baltájukat. Brann rontott elő.

Hosszúkás ábrázata nyugtalanító vigyorba rándult. Energiapisztoly villant a kezében. Lockridge fegyvere védelemre volt állítva. Keresztültört a tűzgejzíren, és testével a Védőnek rontott. A porba zuhantak. Fegyvereiket elejtették, egymás torkát keresték.

Fledelius kardja felemelkedett, lecsapott. Egy baltás hentergett a vérében. A dán felé vágtak, ő hárított, angol követői megérkeztek, a csata fellángolt.

Lockridge újabb két fekete ruhás alakot pillantott meg a szeme sarkából, izzással és szikrákkal körülvéve, ott, ahol a sugár játszott a pajzsukon, ő maga mindent megtett, amit csak tenni tudott, hogy legyőzze Brannt. A Védő embertelenül erős volt és képzett. De hirtelen szemtől szemben megpillantotta Lockridge-ot, és felismerte. A rémülettől eltátotta a száját. Az arca elé kapta a kezét. Lockridge torkon vágta, felül kerekedett, és addig verte a fejét a földbe, míg el nem vesztette az eszméletét.

Nem kezdett azon töprengem, miféle gondolatok játszódhattak le abban a hosszúkás koponyában, felpattant. Fledelius és emberei üldözték a yuthó őröket. A többi Védő összeégve hevert Maruth és Őrző társai lábánál. Lockridge nem törődött velük. Az ajtón át berontott a Hosszúházba.

Homály töltötte be a belső részt. Lockridge tapogatózva lépett előre.

— Storm! — kiáltotta remegve. — Storm, itt vagy?

A lány megkötözve hevert egy emelvényen, árnyékként az árnyékban. Lockridge hűvösnek érezte a verejtéket a nő meztelen vállán, letépte a szíjakat a fejéről, magához vonta, és zokogott. A nő nagyon sokáig nem mozdult, és Lockridge már halottnak hitte. Aztán:

— Eljöttél — suttogta Storm, és megcsókolta.

13.

A győzelem híre elterjedt az erdőben, a szökevények hazatértek és öröm uralkodott el Avildaróban.

A legyilkoltak temetésére és a győzelemre rendezett lakoma sem volt kevésbé vad vagy boldogabb. Az idegeneket, akik fémfegyvereikkel elűzték a yuthoázokat szívesen bevették a bolondozásba. Nem beszéltek közös nyelvet, de mit számított az? A sülő disznó az illatával beszélt, a férfi a vigyorával, a nő pedig önmagával.

Csak a Hosszúházat kerülték. Mert ott tartózkodtak a zöld istenek, akik megmentették a népet. Húst és innivalót vittek az ajtóhoz, és minden felnőtt férfi versengett a tisztességért, hogy beállhasson szolgának vagy hírvivőnek. Az ünnepség második delén az egyikük megkereste Lockridge-ot, aki a táncot figyelte a réten, és közölte vele, hogy hívatják.

Szívdobogó buzgósággal sietett. Bosszantotta, hogy Storm megakadályozta, hogy részt vegyen abban a szórakozásban. Most szóltak neki, hogy a Hold Asszonya maga elé hívatja.

Napfény, erdő, füst, sós víz szaga, távoli kiáltások és énekszó, mind eltűntek a tudatából, amikor belépett a házba. A szent tüzet még nem élesztettek fel; Storm ígéretet adott rá, hogy elvégzi ezt a szertartást, ha eljő az ideje. Fénylő gömbök tették a ház belsejét világossá, érdes gerendák és oszlopok álltak ki kormosan a falból, a szétszórt bőrök úgy ragyogtak, mintha élnének. Hét Őrző várt emelvényén a királynőjükre. Nem kívánták köszöntem Lockridge-ot.

Azonban amikor Storm megjelent, mind felemelkedtek. A ház hátsó részét most elhatárolták, nem anyagi, hanem energiafüggönnyel, mely magába szívta a fényt. Storm keresztüllépett rajta. Ilyen fekete háttérben szülte égni látszott.

Vagyis nem… inkább ragyog, gondolta Lockridge kábán, mint az a tenger, mely szintén az istennő része. Az agyszondában töltött három nap és éjszaka megpróbáltatásai még látszottak rajta, magas arccsontja élesen kiugrott, a szeme lázas zöld fényben izzott. Azonban dárdaegyenesen tartotta magát és kékesfekete haja fénylőn vette körbe sárgásbarna arcát, nyakát. Frodhi király kapujából hozott ruhája illett a korhoz és a rangjához. Ruhája áttetsző kéken ereszkedett réz energiaövéig, ott bővebb lett, és fodrosan hullott a bokájáig, a lila felé sötétedett, beleszőtt ezüstös ábrák díszítették, melyek egyszerre voltak habok és kígyók. Kettősbárd alakú melltű fogatta össze köpenyét, melynek bélése olyan fehér volt, mint a nyári felhők, ám a külseje szürke volt, akár a viharfelhők és a cirruszfelhők. Aranyos cipői gyémántportól szikráztak. Vert ezüst holdsarló koronázta homlokát.

Mareth kísérte. Mondott valamit az Őrzők nyelvén. Storm intése szakította félbe szavait.

— Úgy beszélj, hogy Malcolm is értse — parancsolta orugaray nyelven.

A Őrző megütközött rajta.

— Ezen a disznónyelven, fényességes?

— Akkor krétaiul. Az elég árnyalt.

— De fényességes, csak jelenteni akartam…

— Neki is tudnia kell. — Storm hagyta, hogy az Őrző lenyelje a sértést, és odament Lockridge-hez. Elmosolyodott. Lockridge esetlenül hajolt meg, hogy megcsókolja a felajánlott kezet.

— Még meg sem köszöntem, amit tettél — mondta Storm. — De nincs rá szó, amivel kifejezhetném. Ezzel nem csak engem mentettél meg. Hatalmas csapást mértél az ellenségeinkre.

— Én… örülök — nyögte.

— Foglalj helyet, ha akarsz. — Macska könnyedséggel elfordult tőle, és lépkedni kezdett. Léptei nem hallatszottak a földön. Lockridge remegő térdekkel rogyott le egy Őrző mellé, aki azonnal belenyugodva bólintott felé.

Storm arcvonásai megélénkültek.

— Brann élve került a kezünkbe — mondta. A lágy krétai beszéd csilingelt a torkában. — Azzal az információval, amit belőle kiszedünk, az elkövetkező ezer évre rátehetjük a kezünket Európára. Mareth, folytasd!

Mareth, a pap-varázsló állva maradt.

— Nem bírom felfogni, hogy tudtál kitartani, fényességes — mondta. — Brann máris összeomlott. Hamarosan ontani fogja a titkos információkat.

— Ő is kiszedte belőlem — mondta Storm zordan. — Ha lett volna alkalma felhasználni az információt… Nem, nem is akarok rágondolni.

Lockridge a sötét fátyolra pillantott, de aztán gyorsan el is fordította a tekintetét. Gyomra felkavarodott. Amögött hever Brann.

Nem tudta, mit művelnek vele. Bizonyára nem kínozzák. Storm nem alacsonyodna le odáig, ráadásul az túl durva dolog, és valószínűleg használhatatlan a jövő urainak nemesített, kiképzett és megrázhatatlan akarata ellen. Stormot elkábították; energiafolyamok áramlottak be agya legmélyéig. Nem engedték hazudni, uralmuk alá vették az énjét, és gépies gondolkodást kényszerítettek rá, így apródonként mindaz, amit valaha tudott, tett, mindaz, amiről álmodott, a felszínre került, és hidegen rögzítették egy huzal molekuláiba.

Egyetlen élőlényt sem lenne szabad ilyesminek alávetni.

Az ördögbe is, nem! Lockridge fortyogott. Brann-nal csak saját gyógyszerét etetik meg, miután megölte a barátaimat, akik senkinek sem ártottak. Ez háború.

Mareth összeszedte a méltóságát.

— Szóval — kezdte —, megtudtuk, mi a helyzet, és ez vált a figyelmünk középpontjává. Amikor Lockridge felfelé szökött a folyosón, Brann-nak természetesen fogalma sem volt arról, hogy segítséget találhat Angliában. Azonban a lehetőség, hogy valahogy mégis eljuttathatja a hírt az Őrzőknek, aggasztotta, így Brann informálta az ügynökeit véges-végig a dán történelmen át. Ők még mindig, keresik az… ah, emberünket, semmi kétség, és valamijeiét a szervezés alatt álló mentőcsapatnak. Időközben döntenie kellett, hogy megkockáztassa eljuttatni a fényességest máshova, más időbe, vagy tartsa itt. Mivel volt rá némi oka, hogy azt higgye, Lockridge végül is nem fogja elárulni nekünk, úgy döntött, hogy itt marad, legalábbis egy ideig. Ez egy távoli és ritkán látogatott korszak. Úgy vélte, ha csak egy kevés Védőt hoz ide és kéznél tartja a csatabárdosokat, mint fő segítőit, akkor elég biztonságban lesz a felfedezéstől. Csakhogy ennek eredményeképpen most a kezünkbe került, és a szervezete nem tud róla. Amikor végzünk a kihallgatással, rendelkezésünkre fog állni a megfelelő információ, hogy meglepetésszerűen lecsapjunk a Védők időállomásaira, elkapjuk az ügynökeiket, elfoglaljuk a területeiket… és az egész háború eddigi legnagyobb csapását mérjük rájuk.

Storm bólintott.

— Igen. Gondolkoztam róla — mondta. — Beleringathatjuk az ellenséget abba a hitbe, hogy mi máris továbbmentünk, pedig igazából maradunk. Brann-nak teljesen igaza volt abban, hogy ez egy jó hely a hadműveletekhez. Minden figyelem Krétára, Anatóliára, Indiára összpontosul. A Védők azt hiszik, hogy azoknak a civilizációknak az elpusztításával csapást mérhetnek ránk. Hát, hagyjuk, hadd gondolják csak így. Hadd fárasszák csak ki magukat azzal, hogy segítik az indoeurópai hódítást, melynek úgy is be kell következnie. Látszólag mindkét fél elfeledkezett északról.

A köpenye röpködött, ahogy lépkedett. Öklével a tenyerébe csapott, és felkiáltott.

— Igen, lépésről-lépésre ide fogjuk hozni az erőinket. Kedvünk szerint szervezhetjük meg a világnak ezt a részét. Nincs rá bizonyíték, hogy sohasem tettük; a lehetőség nyitva áll. Mennyi hír fog eljutni délre arról, hogy mit művelnek a barbárok ezekben a távoli hátországokban? Amikor beköszönt a bronzkor, a mi képünkre lesz formálva, bennünket fog ellátni emberekkel és javakkal, Őrző bázisokat fog őrizni. A végső nagy jövőbeli leszámolás itt dőlhet el!

Tetterőtől ragyogva fordult hozzájuk, és parancsokat kezdett osztogatni.

— Olyan gyorsan, ahogy tudunk, az őslakosokból fegyveres erőt szervezünk, mely elég erős lesz ahhoz, hogy megakadályozza a kulturális keveredést. Jusquo, gondold át, és holnap tégy rá javaslatot! Sparian, emeld ki ezeket a briteket a disznósorból, és szervezz belőlük testőrséget. Azonban ők túl gyanúsak; nem szabad tovább itt tartanunk őket, mint szükséges. A kapu az ő vidékükön őrizetlenül maradt, igaz? Urio, válaszd ki néhányukat, és repülj oda; képezd ki őket, hogy őrködjenek addig a pár hétig, amíg nyitva áll. Szükségünk lehet egy vészkijáratra. Tudatni kellene Krétával, hogy itt vagyunk, és összehozni egy megbeszélést. Rádió- és agyhullámok túl kockázatosak. Zarech és Nyugis, készüljetek fel, sötétedés után személyesen repültök oda. Chilon, indítsd el a programot, hogy részletes információt nyerhessünk erről az egész régióról. Mareth, te folytatod Brann megdolgozásának felügyeletét.

Valamit láthatott emberei szemében, mert türelmetlenül mondta:

— Igen, igen, tudom, hogy nektek a tizenhatodik században a helyetek, és itt nem érzitek alkalmasnak magatokat. Hát, meg kell tanulnotok másként érezni. A krétai bázisnak van elég dolga. Senkit sem tudnak nélkülözni, míg az újraszerveződés be nem indul. Ha leállunk segítségért kiabálni, túl sok esélyt adunk az ellenségnek, hogy rájöjjön, mi történik.

A nyolcadik Őrző felemelte a kezét.

— Igen, Hu? — mondta Storm.

— A saját korszakunkat sem fogjuk informálni, fényességes? — kérdezte a férfi tiszteletteljesen.

— Dehogynem. A hírt Krétáról fogják továbbítani. — A jádeszínű szemek összeszűkültek. Ujjait az állára tette, és halkan mormolta: — Te másféle útvonalon fogsz hazamenni… Malcolmmal.

— Mi? — kiáltotta Lockridge.

— Nem emlékszel? — mondta Mareth. Ajka megrándult. — Tudomásunk van róla, hogy ő maga mondta neked. Felkerested Brannt, és elárultad neki Stormot.

— Én… én… — Lockridge feje zúgott.

Storm odalépett hozzá. Lockridge felállt. A nő a vállára fektette a kezét:

— Lehet, hogy nincs jogom ezt megkövetelni. De a tényt nem lehet megváltoztatni, így vagy úgy fel fogod keresni Brannt a saját földjén és el fogod mondani neki, a huszadik századból hová szöktem. És ezáltal te indítod el az események láncolatát, mely a vereségéhez vezet. Légy büszke rá. Nem sokaknak adatott meg, hogy sorsdöntők legyenek.

— Nem is tudom… én csak egy vadember vagyok, hozzá… vagy hozzád képest…

— Én magam is csak egy vakon lerögzített szem vagyok a láncban — suttogta Storm. A sebek sohasem gyógyulnak be a lelkemben. Mit gondolsz, nem szeretném, ha másképp történt volna? Azonban csak egy út áll előttünk, azon kell végigmennünk. Ez az utolsó és a legnagyobb kérésem hozzád, Malcolm. Azután visszatérhetsz a hazádba. Sohasem foglak elfelejteni.

A férfi ökölbe szorította a kezét.

— Oké, Storm — tört ki angolul. — Te akartad.

A nő mosolya, gyengédsége, az a parányi szomorúság nagyobb köszönet volt, mint amit megérdemelt volna.

— Mulatozz most tovább — mondta a nő. — Légy boldog, míg lehetsz.

Lockridge meghajolt, és kitámolygott. A nap elvakította. Nem akart beszállni a mókába, túl sok minden volt, amin el kellett gondolkoznia. Lement a partra sétálni. Hamarosan egy domb emelkedett közte és a falu között. Egyedül állt, és az öblöt nézte. Hullámok nyaldosták a homokot, sirályok siklottak keresztül a kékségen, a háta mögötti fáról rigó fütyült.

— Hiúz.

Megfordult. Auri sietett felé. Újra népe öltözetét viselte: hárfaháncs szoknyát, rókabőr erszényt, borostyán nyakláncot. De most Echegon réz karkötője simult szorosan a csuklójára, pitypangfüzér aránylóit a virágzó naptól fakított haján. A szája azonban sírásra görbült és könnyek ültek égszínű szemében.

— Nocsak, mi a baj, kicsim? Miért nem vagy a mulatságon?

A lány megállt mellette. Lehorgasztotta a fejét.

— Kerestelek.

— Itt voltam, előtte meg Stormmal beszéltem. De te… — Most, hogy visszagondolt, Lockridge rájött, hogy Aurit nem látta táncolni, énekelni, vagy bemenni valakivel a ligetbe. Mindig szélen maradt, mint egy kicsi, vigasztalhatatlan árnyék. — Mi a baj? Mindenkinek elmondtam, hogy megszabadultál az átoktól. Nem hisznek nekem?

— De igen — sóhajtott a lány. — Azok után, ami történt, áldottnak tartanak. Nem is tudtam, hogy az áldottság ilyen nehéz lehet.

Talán csak mivel nem akart a saját gondjain töprengeni, Lockridge leült, és hagyta, hogy a lány kisírja magát a mellkasán. A történet félbehagyott mondatokból állt össze. Egyszerű volt: az alvilágban tett utazása eltöltötte a lányt mannával. Ismeretlen hátaknak porhüvelyévé vált. Az istennő kiszemelte őt, ezt bárki beláthatta, így hát, ki merészelt volna közeledni hozzá? Nem közösítették ki, inkább nagyon is tisztelték. Bármit megtettek azon nyomban, amit kért, csak azt nem, hogy közülük valóként kezeljék.

— Nem… mintha… nem… szeretnének. Várhatnék rád… vagy valaki másra, ha neked tényleg nem kellek. De… amint meglátnak… abbahagyják a nevetést!

— Szegény árva — mormolta Lockridge az anyanyelvén. — Szegény kicsim. Micsoda pokoli jutalmat kaptál.

— Félsz tőlem, Hiúz?

— Nem, persze hogy nem. Sok mindenen keresztülmentünk már együtt.

Auri szorosan átölelte. Arcát a vállába fúrta, úgy hebegte:

— Ha a tiéd lennék, ők, ők, ők tudnák, hogy igaz. Tudnák, hogy az istennő akarata beteljesült. Újra helyet kapnék közöttük. Ugye?

Lockridge nem merte bevallani, hogy a lánynak tökéletesen igaza van. Mindig is megkülönböztetett helyzetben lesz. Ám ha a most még kifürkészhetetlen sors beteljesülne, az egész világ láthatná, a tisztelet feloldódna a hétköznapokban, és a lány sima, könnyű barátságokra tehetne szert.

— Nem hiszem, hogy lenne olyan férfi, aki érinteni merészelne engem — mondta Auri. — De nem is baj. Nem kell senki, csak te.

A fene egyen meg, te hülye! Lockridge dühös volt magára. Megfeledkezel, milyen korszak ez. Ő nem egy amerikai középiskoláslány. Egész életében csak születést, szerelmet és halált lát, szabadon rohangál az erdőben farkasok között, bőrcsónakokban evez a viharban, kövekkel őrli a magvakat, a fogával nyúzza le a bőrt, túlélt betegségeket, északi-tengeri telet, háborút, egy utazást, amitől még felnőtt emberek is megzavarodnának. Nála fiatalabb lányok — és már ő is idősebb, mint Shakespeare Júliája — már anyák. Nem bírod félretenni a hülye gátlásaidat és megtenni neki ezt a szívességet?

Nem. Aznap a csónakban nagyon közel állt hozzá, hogy megadja magát. Most elszörnyedt tőle. Kizárólag csak Stormon járt az esze. Ha élve visszatér, azt fogja követelni fizetségként Stormtól, hogy engedje meg neki, hogy minden mást feladva őt követhesse. Tudta, hogy Stormot nem érdekli, mit tesz alkalmi nőismerőseivel. Azonban ő már nem akart senki mást. Nem lenne rá képes.

— Auri — mondta átkozva saját tapintatlanságát —, a munkám még nem ért véget. Hamarosan távoznom kell, hogy végrehajtsam az istennő megbízását, és nem tudom, visszatérek-e valaha.

A lány levegő után kapkodott, szorította és úgy sírt, hogy mindkettejük teste remegett.

— Vigyél magaddal! Vigyél magaddal!

Árnyék vetődött közéjük. Lockridge felnézett. Storm állt ott és őket figyelte. A Bölcs Asszony botját viselte, galagonyával koszorúzva; mennie kellett megáldani a népet, az ő népét. Sötét haj, tengerszínű ruha, esőköpeny, mely meglebbent egy hirtelen szélrohamban a magas alak körül.

Mosolya kiolvashatatlan volt, de nem olyan, mint amilyet a Hosszúházban vetett rá.

— Azt hiszem — mondta némi éllel —, teljesítem a gyermek kívánságát.

14.

Hu, az Őrző nem várt problémát a hazafelé vezető úton. Lockridge biztos volt benne, hogy eljut Brannhoz, Storm huszadik századból való távozása és ellensége elsöprő ellencsapása közötti időszakba. Ez a tény az univerzum szerkezetéből adódott.

A részletek azonban ismeretlenek voltak számára. (Akárcsak a következmények, gondolta Lockridge siváran. Visszajut élve, vagy sem? A kapuk hibahatára miatt ezt nem lehetett előre megmondani. Lehet, hogy Védő ügynökök felfedezték Hu csapatát és levonták a következtetéseket. Óvatosan haladt tovább.

Auri, még így napfénynél, egy hős meg egy isten társaságában is megijedt a sírbolt folyosóra vezető bejáratától. Lockridge látta, milyen kétségbeesetten feszül meg a lány háta, és rászólt:

— Légy bátor megint, mint a múltkor.

A lány remegő, hálás mosolyt vetett rá.

Lockridge tiltakozott Storm döntése ellen. Az Őrzők királynője azonban szelíden érvelt:

— Pontos adatokat kell szereznünk erről a kultúráról. Nem csupán antropológiai jegyzeteket; a pszichét kell megértenünk mélységében, különben elkövethetünk valami rettenetes hibát velük kapcsolatban, ha olyan sokáig köztük maradunk, mint tervezem. Képzett szakemberek nagyon sokat megtudhatnak abból, ha tanulmányozzák, miként reagál a primitív társadalom egy tagja, ha kiteszik a civilizációnak. És miért Aurit? Őt nem érheti több bántódás, mint amennyi már érte. Valaki mást hoznál ilyen rendellenes helyzetbe?

Lockridge ezzel nem tudott vitatkozni.

A föld megnyílt. Ők hárman lementek.

Senkivel sem találkoztak a jövő felé vezető útjukon. Hu az időszámítás utáni hetedik században vezette ki őket.

— Ennél a kapunál Frodhi uralkodik a dán szigeteken — magyarázta. — A szárazföldön is béke van, és a Vánok… a föld és a víz ősi istenei… még legalább egyenrangúak az Azokkal. Valamivel később a Védők vissza fognak szorítani bennünket és a vikingek hajózni kezdenek. Nagyon valószínű, hogy a járatnak azon a részén ellenséges ügynökökkel találkoznánk.

Lockridge-nak eszébe jutottak azok, akiket megölt, és elfintorodott.

Tél uralta a kinti világot, hó rakódott a még mindig hatalmas erdő csupasz fái közé, az ég hideg volt és jellegtelenül szürke.

— Máris mehetünk — határozott Hu. — A földi megfigyelőktől biztonságban vagyunk. Nem mintha olyan sokat számítana, ha valamelyik bennszülött kém észre venne. Azonban… — Megérintette gravitációs övén a vezérlőgombokat. Felemelkedtek.

— Hiúz, hol vagyunk? — kiáltotta Auri. — Nem létezhet ennyi szépség!

Lockridge hozzászokott már, hogy a felhők kékes árnyékú fehér hegyeknek látszanak felülről, inkább az érdekelte, miért repülnek melegben keresztül ezen a fagyos levegőn. Valami hősugárzó készülék révén? A lány szeme azonban ragyogott, s Lockridge irigyelte egy kicsit. Auri újra felcsendülő kacagása pedig erőt adott neki.

Dánia elmaradt mögöttük. Németországot, a kereszténység határvidékét ugyanaz a ködtömeg burkolta be, míg egy órára rá az Alpok meredtek ki élesen a világ peremén. Hu betájolta magát, és hamarosan levitte társait a felhők alá. Lockridge egy falut pillantott meg; pázsittetős faházak látszottak cölöpkerítés mögött az egyébként üres téli tájban. Dombok emelkedtek, a folyók feketén folytak keskeny hóágyukban, jég borított minden tavat. Egy napon ezt a területet Baváriának fogják hívni.

Hu olyan gyorsan siklott a kiszemelt magas szirt felé, ahogy tudott. Amikor leszálltak, teljesen emberi megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.

— Otthon vagyunk! — mondta.

Lockridge körülnézett. A vadon sziklásan és homályosan vette körül őket.

— Hát, kinek-kinek a saját ízlése.

Hu finom arcvonásain bosszúság villant.

— Ez a Koriach földje: az ő birtoka a jövőben, és következésképp az övé minden időben. Nem kevesebb, mint hét folyosó húzódik a környéken. Egyiknek nyílik kapuja erre a negyedszázadra.

— Az én korszakomban azonban nem, mi? Akkor nem kellett volna Amerikából Németországba mennie. Csodálkozom, miért nem gondolt arra, hogy a neolitkori Dániából ezen az úton jöjjön vissza a krétai útvonal helyett.

— Használd az agyad! — reccsent rá Hu. — Azután, hogy összefutott azokkal a Védőkkel a folyosón… te is ott voltál, tudhatnád… úgy becsülte, hogy túl nagy az esélye egy újbóli találkozásnak. Csak most biztonságos viszonylag, hogy Brann már a kezünkben van. — Elindult. Lockridge és Auri ment utána, a lány reszketett. Meztelen talpa alatt recsegett a hó.

— Hé, ez így nem jó — mondta Lockridge. — Így ni! — Felkapta. A lány boldogan simult hozzá.

Nem kellett messze menniük. Egy lapos barlangban Hu felnyitotta a talajt. A lejáróból áradó ragyogás összevegyült a tompa napfénnyel.

Csendben siklottak a holnap felé, és ettől az energia lüktetése még hangosabbnak tűnt. Mihelyt végigmentek rajta, egy kapun át alagútba jutottak, mely a huszonharmadik századba nyúlt, onnan jutottak egy másik kapun át a kívánt folyosóba. Lockridge pulzusa felgyorsult, szájpadlása kiszáradt.

A végén, a küszöbön túl találtak egy előcsarnokot, mely az eddigieknél sokkal tágasabb volt. A padlót szőnyegek borították; vörös faliszőnyegek lógtak számtalan faliszekrény között. Amikor Hu megjelent, négy zöld ruhás őr a homlokához emelte fegyverét, tisztelgésként. Nem olyanok voltak, mint Hu, de furcsamód hasonlítottak egymáshoz: alacsonyak voltak, vaskosak, lapos orrúak és erős állúak.

Hu nem törődött velük, egy szekrényben kutatott, és két diaglosszát húzott elő. Lockridge kivette a füléből a reformáció-korabelit, hogy legyen helye a mostaninak.

— Átveszem — mondta Hu.

— Nem — felelte Lockridge. — Megtartom. Még akarok beszélni a pajtásommal, Jesperrel.

— Nem érted? — reccsent rá Hu. — Ez parancs. — Az őrök közelebb léptek.

Lockridge kijött a sodrából.

— Tudod, mit csinálj a parancsaiddal! Érted? Én csak Stormnak engedelmeskedem… senki másnak.

Az Őrző arca kifejezéstelen maradt.

— Ahogy akarod.

Lockridge tovább erőltette kis győzelmét.

— Adj egy pár nadrágot is. Ezen a kőkorszaki öltözeten nincsenek zsebek.

— Kapsz egy erszényövet. Gyere velem… légy szíves!

Az őrök nem értették a szóváltást, mert krétai nyelven zajlott le, azonban érzékelték, mi történt, és visszahúzódtak. Lockridge berakta az új diaglosszát, és ráállt az agyával; valamelyest elsajátította már, hogyan nyerjen belőle szükséges információt.

Nyelvek: két fővonal, keleti és nyugati, Őrző és Védő, de több nyelv is fennmaradt mindkét hegemónia alsóbb osztályai között. Vallás: itt egy misztikus, szertartásokra épülő panteizmus, melynek a szimbóluma a Koriach, és egyben megtestesítője mindannak, ami isteni; az ellenség körében viszont csak egy durva materialista történelmi teória létezik. Kormány: émelygett a Védő területekről szóló rázúduló adatoktól, ahol az alacsonyabb születésű embereket húsvér gépekké változtatják a kevés hadúr szolgálatára. Az Őrzőkkel kapcsolatban azonban nem sokat tudott meg. Az biztos, hogy ez sem demokrácia, de a hierarchikus szerkezet jóakaratúnak tűnik, törvényei inkább a hagyományokra alapulnak, semmint újabb szokásokra, a hatalom az arisztokraták között oszlik meg, akik olyanok a népükhöz, mint a papok vagy a szülők, nem mint az urak. Papnők, anyák, szeretők? Nőuralom. Legfelül van a Koriach, aki úgy félúton áll a pápa és a dalai láma között? Nem, egyik sem. Furcsa, milyen vázlatos az ismertetés. Talán mivel az ide jutó látogatóknak viva voce magyarázzák el a helyzetet.

A palota kitárult Lockridge előtt, és ő megfeledkezett kétségeiről.

Nem a feljárót használták, fellebegtek egy aknában a nagy épület egy magasabb szintjére. Hatalmas kiterjedésű, kékeszöld padló fénylett előttük: szinte élőnek ható madarakat, halakat, kígyókat és virágokat ábrázoló minták díszítették. Melegnek és puhának bizonyult a láb alatt. Iádéból és korallból épült oszlopok olyan magasra nyújtóztak, hogy Lockridge alig tudta elhinni. Az oszlopfők drágakövekkel gazdagított lombokat alkottak, de nem voltak kevésbé szépek azok a növények sem, melyek az oszlopok és a központi szökőkút között nőttek. Keveset ismert fel azok közül az illatozó piros, lila, aranysárga virágok közül; ez a kétezer évvel az ő korszaka utáni tudomány új élvezetet teremtett. A boltíves mennyezet színes volt és áttetsző, a szivárvány műiden színe ott csillogott a mandala belsejében, fogva tartotta a tekintetet és a végtelenség illúzióját keltette. Egyetlen katedrális ablaka sincs ilyen ünnepélyes és nagyszerű. A falak tiszták voltak. Át lehetett látni rajtuk, ki a kertekre, teraszokra, gyümölcsösökre, parkokra, a hegyek nyári fényben tündököltek. És… mi az a roppant méretű, görbe agyarú fenséges bestia, ami mellett a szarvasok eltörpülnek? Egy mamut, melyet húszezer évvel ezelőttről hoztak, hogy az istennő hatalmasságát jelképezze?

Hét ifjú és hét leány hajtott térdet Hu előtt. Egyformák voltak, mintha ikrek lennének és szépségesek meztelenségükben.

— Köszöntünk — mondták kórusban. — Köszöntjük a Misztérium szolgálóját.

Az Őrzők csak egy estét mertek adni Lockridge-nak, mielőtt elindult küldetésére. Túl sok a kém, magyarázták.

Főúri köntösben ült Aurival valamiben, ami nem szék volt és nem is zsámoly; pontosan illeszkedett testük minden görbületéhez. Kimondhatatlanul ízletes, ismeretlen ételekből lakmároztak, a bor pompás volt, álomszerű boldogsággá változtatta a világot.

— Kábítószeres? — kérdezte.

— Tedd félre az előítéleteidet — felelte Hu. — Miért ne használhatnánk egy ártalmatlan ajzószert? — Az Őrző tovább beszélt azokról a szerekről és füstölőkről, melyek megnyitják az ajtót, hogy az ember minden létező dologban megérezhesse az istennő megnyilvánulását. — Ám azokat a legünnepélyesebb szertartásokra, tartogatjuk. Az ember túl gyenge ahhoz, hogy sokáig magába fogadhassa az istenséget.

— A nők gyakrabban megtehetik — mondta Lady Yúria. Az úrhölgy magas rangot viselt Storm tanácsában; szőke hajú volt, ibolyaszemű, de az unokatestvérség nyilvánvalóan látszott Diána-szerű arcán és alakján. Több nő ült a tanácsban, mint férfi, és elsőbbségi jog illette meg őket. Közös családi vonás látszott mindőjükön, markánsak, életerősek, kortalanok voltak. A társalgásuk sziporkázó párbeszédekből állt. Lockridge nem tudta követni; hamarosan feladta a próbálkozást, hogy részt vegyen benne, hátradőlt, és úgy hallgatta, mintha zene lenne. Ettől kezdve fogalma sem volt, hogy miről beszélnek.

Átvonultak egy másik terembe, ahol a színek hipnotikus ütemben váltakoztak a padlón és a falakon. Szolgák járkáltak köztük, frissítőket szolgáltak fel, de sehol sem látszott, honnan ered az a zene, amelyre táncoltak. Diaglosszája megtanította Lockridge-nak a bonyolult lépéseket, és az Őrző hölgyek karcsún simultak a karjába, mozdulataik összevegyültek, a két test szinte eggyé vált. Habár a hangnem szokatlan volt számára, ez a zene mélyebben hatott rá, mint bármi más, amit életében hallott.

— Szerintem szubszonikát is használtok a hangok mellett — kockáztatta meg.

Yúria bólintott.

— Természetesen. De miért kell neked mindenre nevet és magyarázatot találnod? Nem elég a valóság?

— Sajnálom. Én csak egy barbár vagyok.

A nő elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzá tánc közben.

— Nem csak. Kezdem érteni, miért kedvel téged a Koriach. Közülünk csak kevesen… én aztán biztos nem… vagyunk ilyen kalandorok, mint ő meg te.

— Ah… köszönöm.

— A fiatal barátodat az én gondjaimra bízták… nézd, elaludt… Ma éjszaka nem lesz rám szüksége. Nem töltenéd velem az éjszakát?

Lockridge arra gondolt, hogy ő csak Stormot akarja, de Yúria annyira hasonlított rá, és neki minden porcikája szinte ordította az igent a vágytól. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elmagyarázza, pihennie kell a holnapi küldetésre.

— És ha majd visszatértél? — javasolta Yúria.

— Megtiszteltetés lesz részemről.

A borozás, a zene és a nő mellett nem kételkedett benne, hogy vissza fog térni.

Lady Tareth ott táncolt mellette Huval, és vidáman odaszólt.

— Szánj rám is majd egy kis időt, harcos.

Partnere neheztelés nélkül vigyorgott. A házasság elfelejtett intézmény volt. Storm némi haraggal megjegyezte egyszer, hogy a szabad embereknek nem lehetnek tulajdonjogaik egymásra.

Lockridge korán és boldogan feküdt le. Úgy aludt, mint még soha, mióta újjászületett.

A reggel kevésbé volt derűs. Hu nógatta, hogy vegyen be egy másik ajzószert.

— Szükség lesz rá, hogy a tudatodat ne bénítsa meg a félelem — mondta. — A küldetésed legjobb esetben is nehéz és veszélyes lesz.

Kimentek, hogy kipróbálják azokat az egységeket, melyeket az amerikainak majd használnia kell, hogy gyakorlatban is kipróbálja azt a tudást, amit a diaglosszától részben már megkapott. Magasan röpültek a végtelen park fölött. Útjuk vége felé Lockridge galambszürke tornyot pillantott meg. Ötszáz méter magas ormán két szárny nyúlt ki egy arany kerék alól, és hurkoskeresztet alkotott, a nap jelét.

— Ez a város széle? — kérdezte Lockridge.

— Ne beszélj nekem városokról — förmedt rá Hu. — A Védők építenek olyan hitvány, túlzsúfolt lakóhelyeket. Mi hagyjuk, hogy az emberek az ősanyjuk, a föld mellett éljenek. Ez az ipartelep. Itt csak technikusok élnek. Az automata gépsorok napfény nélkül is boldogulnak.

Visszatértek a palotába. Kívülről a teteje és a tornyai roppant méretű színes vízesésnek tűntek. Hu egy kicsi szobába kísérte Lockridge-ot, ahol néhányan várták őket. Férfiak voltak; a háború, akárcsak a tervezés, nagyjából még a hímek dolga maradt, főleg azon a magas szinten, ahol Storm állt.

A megbeszélés hosszúra nyúlt.

— El tudunk jutni Niyorek közelébe. — Hu a térkép egyik pontjára mutatott, a különösen elváltozott Észak-Amerika keleti partjára. — Onnan már magadtól kell boldogulnod. Megborotválkozva, Védő egyenruhában, a diaglosszáddal, mely ellát a szükséges információkkal, képes leszel eljutni Brann főhadiszállására. Kiderítettük, hogy jelenleg ott tartózkodik, és természetesen tudjuk, hogy sikerül eljutnod hozzá.

Az ajzószer dacára Lockridge gyomra összeszorult.

— Mi mást tudtok még? — kérdezte lassan.

— Hogy sikerül elszöknöd tóié. Azt jelentették neki… azt fogják jelenteni neki… hogy elmenekültél egy időfolyosóra. — Hu tekintete elborult. — Jobb, ha nem mondok többet. Túlságosan gátolna az a tudat, hogy csak bábu vagy egy megváltoztathatatlan játszmában.

— Vagy a tudat, hogy megöltek? — krákogta Lockridge.

— Nem ölnek meg — mondta Hu. — Erre a szavamat adom. Hazudhatnék is. Hazudnék is, ha szükséges lenne. Azonban az igazság az, hogy nem kapnak el és nem ölnek meg a Védők. Legfeljebb majd egy későbbi alkalommal… mivel maga Brann sohasem jött rá, mi lett veled. Kis szerencsével azonban egy múltbéli kapun bukkansz ki a folyosóból, kisurransz a városból, átkelsz az óceánon, és eljutsz erre a helyre. Ott már tudni fogod, hogy térj vissza a jelenhez. Remélem, még ebben a hónapban viszontlátlak.

A keserűség elillant Lockridge-ből.

— Oké — mondta. — Térjünk rá a részletekre!

15.

Ebben a korszakban nem folyt nagyszabású küzdelem, különben a Föld már elpusztult volna. Valahol, valamikor, amikor az egyik vagy a másik oldal úgy gondolta, hogy eléggé megerősödött, nagy mészárlásokat kezdeményezett; azonban a kimenetelt még maguk a küzdőfelek sem tudták. Időközben a földrészek erődítményekké váltak, és szüntelen csetepaték zajlottak.

Az Őrző űrhajó nagy ívben süvített nyugat felé, aztán lefelé, keresztül az óceánon, ahová vihart generáltak erre az éjszakára. A röppálya végénél egy hang szólalt meg: „Most”, és Lockridge kabinja kirepült. Meteorszerűen zúgott át a szélen, az esőn, és izzott. A hajó megfordult, és a magasba emelkedett.

Lockridge izzó falak közt feküdt. Hőhullámok öntötték el; feje zúgott a rázkódástól. Aztán a meggyengült burok kiszakadt, és ő bekapcsolta a gravitációsövét.

Még mindig olyan gyorsan zuhant, hogy az erőtér alig bírta megvédeni a vihartól, mely darabokra tépte volna. Hurrikán tombolt körülötte, feketeség, villámlás és esőfal. Hullámok kapkodtak felé, a tajtékok taréja szinte füstölt. Ahogy sebessége a hangsebesség alá csökkent, hallotta a szél süvítését, a mennydörgés robajlását, a víz bömbölését. Kékesfehér láng vágott keresztül a viharon, és percekig káprázott tőle a szeme. Az ezt követő mennydörgés pörölyként sújtott le a dobhártyájára. Tehát felfedeztek és rálőttek a hajóra, gondolta kábán. Vajon sikerült-e elmenekülnie?

Azonban egy ilyen kis célpontot, mint egy ember, elnyelhet a vihar. És a Védők nem is számíthattak egy emberre. Csak abban bíznak, hogy az ellenségeik ezzel a nagy hercehurcával egy nagyobb hadműveletre készülnek, nem is sejtik, hogy csak egy ügynököt akarnak hozzájuk juttatni.

A történelem szerint el fog jutni Brann kastélyába.

Az időjárásvezérlő gépek eltávolították a vihart a parttól. Lockridge a tiszta levegőbe ért, és megpillantotta Niyore-ket.

Közben a vihar messzebbre terjedt, mint ameddig ő elláthatott. A térképekből és a diaglosszától tudta, hogy Amerikát véges-végig megapoliszok hálózzák be. Szinte egybefüggő beton-, acél-, energiatömeg, tízbillió összezsúfolódott rabszolga, legfeljebb itt-ott van egy sivatag, mely egykor zöldellő vidék volt. Földjének ez a kibelezése oly roppant bűnnek látszott, hogy Lockridge-nak nem is volt szüksége az ajzószerre, hogy megszabaduljon a félelemtől. Smokie mellett töltött indián nyarak, gondolta, most bosszút állok értetek.

Északon, délen és előtte a város sáncai látszottak, ahol csak néhány sápadt lámpa pislogott és száz kazán kéménye ontotta a sűrű füstöt. Zaj hallatszott a tenger fölött, zümmögés, dobogás, olyan éles sivítás, hogy fájdalmas volt hallani. A gépek hangja. A felsőbb szinteken magányos tornyok emelkedtek mérföldnél is magasabbra, a hajnal első fénye fakón vetődött az ablaktalan oldalakra. Vezetékek, csövek, felüljárók gabalyodtak össze. Volt valami bizonyos fenség ebben a látványban. Azok az emberek, akik ezeket a függőleges üregeket az égbe álmodták, nem lehetnek szűk látókörűek. Ám a körvonalak durvák voltak, olyan leiekről árulkodtak, mely féktelenül kinyilvánítja korlátlan hatalmát, mindenben. Lockridge sisakjában megszólalt egy hang.

— Ki közeledik?

Az övéhez hasonló fekete egyenruhában két őr jelent meg. Lentről rengeteg fegyver csöve meredt rá. Jól megtanulta a leckét.

— Darvast testőrfőnök, Brann igazgató házi testőrségéből, speciális küldetésről visszatérve.

A Védők által beszélt nyelv érdes volt a szájában. El kellett ismernie, hogy nyelvtana és szerkezete közelebb állt az angolhoz, mint az Őrzők beszéde, amelyben számos dolgot nem is tudott pontosan megfogalmazni. De itt a „szabadság”-hoz leginkább hasonlító kifejezés a „végrehajtási lehetőség” volt, a „szerelem”-re pedig egyáltalán nem létezett szó.

Mivel Brann előtt úgyis le kell majd lepleznie magát, arra gondolt, hogy kezdettói nem titkolózik. Ám Hu ellenezte a tervet. „A bürokrácia túl sok szintjén kellene keresztülmenned.” Az első szó természetesen a Védő nyelvhez tartozott. „Mire végül Brannhoz jutnál, a kihallgatások során túl sokat kiszednének belőled, szinte megnyomorodnál.”

— A 43-as Kapunál jelentkezz azonosításra! — utasította a hang a rádión át.

Lockridge engedelmeskedett, egy víz fölé nyúló peremre ereszkedett le. Csupasz fémből készült, akárcsak a roppant nagy bejárat a falban előtte. Egy őr lépett ki az ágyúállásból.

— Az egómintádat! — mondta.

Az Őrző ügynökök jó munkát végeztek. Egy napot vett igénybe, míg az azonosító adatokat bejuttatták abba a gépbe, mely a félgömb minden személyének azonosságát tartalmazza. Lockridge az agyszondára kapcsolt, és a kódszóra gondolt. Az áramkörök megkapták Darvast 05-874-623-189 teljes életrajzát. Született harminc éve, Créche 935-ben nevelkedett, Hadiakadémiát végzett, és speciális szolgálatra vezényelték Brann igazgatóhoz, politikailag megbízható és számos kitüntetést kapott veszélyes megbízatások sikeres teljesítéséért. Az őr melle elé tett karral tisztelgett.

— Áthaladhat, uram.

A kapu roppant méreteihez képest különös nesztelenséggel nyílt ki. Feltűnt a lüktető város és büdös légáramlat csapta meg. Lockridge bement.

Nem volt rá idő, hogy részletes információt adjanak neki a belső elrendezésről; a tanulásban a kastélyról megtudható adatokra kellett összpontosítania. Hallás után, gondolta. Az irány többé-kevésbé ismert.

Brann tornyát el sem lehetett volna téveszteni, acél volt a burkolata és a tetején kék lánglabda ragyogott. Innen pár mérföldnyire lehetett. Lockridge megindult felé.

Rájött, hogy az emberi lakórészek alján jár. A város mélyen a föld alá nyúlt, de ott csak a gépek voltak, néhány védőruhás kezelő meg egymillió fegyenc segítő, akik nem éltek sokáig a gőzökben és a sugárzásban. Itt rozsdás és mocskos falak burkolták be a keskeny járdát. Magasan fej fölött gerendák és felsőszinti építmények zárták ki az eget. A levegő lüktetett és bűzlött. Körülötte képzetlen, használhatatlan, még elkapatlan bűnözők nyüzsögtek, lompos ruhában nagy pocakjuk fölött. Senki sem tűnt alultápláltnak — a géppel előállított élelemhez ingyen bárki hozzájuthatott a kijelölt ebédlőjében —, de Lockridge úgy érezte, mintha tüdeje mosdatlan testek szagával telt volna meg. Recsegő hangok hatoltak a fülébe:

— Hát, megmondtam neki, meg én, nem teheti eztet velem, mondtam, személyesen ismerem a lakásfelügyelőt, mondtam, és…

— …oszt’ ott megkaphatod az igazit, bezony, egy boldogságlöketet, bele a fejedbe…

— Jobb, ha békén hagyod. Nem olyan, mint a többi. Valamelyik éccaka érte gyónnék oszt’ elkapják. Jegyezd meg a szavaimat.

— Ha az a nő meg akar szabadú’ni a kölkétül, az ő dó’ga meg a felügyelőjé, nem az enyim, de mikor az én szemétledobómon hajítja le, az már osztán rohattság!

— Utójára akkor hallottam rúla, mikor elvitték, na, nem is tudom pontosan a részleteket, na, valahova délre.

— Áh, nem fognak nyomozni. Nem teljesítette az adagját. Ki törődik vele, ha valaki elvágja a torkát? Csak megkíméli őket a gondtól.

— Pszt! Vigyázz!

A csend hullámokban terjedt szét Lockridge körül. Neki nem kellett tolakodnia a tömegben, mint mindenki másnak; az emberek a falhoz simultak előle, a járdát nézték, és úgy tettek, mintha ott se lennének.

Az őseik amerikaiak lehettek.

Örült, amikor talált egy felfelé vivő tárnát, ahol használhatta gravitációsövét. Odafönn fájdalmasan tiszta, tágas termeket talált. Az ajtók nagy része zárva volt, csak igen keveset talált nyitva, mert a technikus osztálynak nem kellett egész nap dolgozni a megélhetésért. Azok az emberek, akiket megpillantott, jó anyagú egyenruhát hordtak és puritán céltudatossággal jártak. Tisztelegtek neki.

Ekkor egy csapat szürke ruhás alak haladt el mellette, egy katona kísérte őket. A fejük borotvált volt, arcuk halott. Tudta, hogy ezek a megbízhatatlanok. A genetikai szabályozás még nem terjedt ki a teljes személyiségre és a nevelés sem járt mindig sikerrel. Hogy ezek az emberek megbízhatók legyenek odalenn a gépeknél, az agyukat kiégették egy energiamezővel. Hatékonyabb lett volna, ha mindent gépesítenek, de szükség volt élő példákra. Még fontosabb volt, hogy az emberek foglalkoztatva legyenek. Lockridge rezzenéstelen arccal küzdött a hányinger ellen.

Szinte vadul emlékeztette magát, hogy egyetlen kormány sem képes hosszú távon fennmaradni, ha nem biztosítja legalább egy nagyobb csoport passzív támogatását. Azonban ennél nincs undorítóbb. Itt szinte minden társadalmi szinten elfogadják a Védők kormányát, máshogy el sem tudják képzelni az életet, gyakran még élvezik is létezésüket. A gazdáik etetik őket, szállást adnak nekik, ruházzák, tanítják, gyógyítják őket, gondolkoznak helyettük. Egy jó képességű, ambiciózus ember sokra viheti; lehet technikus, tudós, katona, vagy akár bonyolultabb és szadistább foglalkozások végzője. Ha valaki vinni akarja valamire, bele kell rúgnia a másikba, és ez szórakoztató foglalatosság. Természetesen senki sem törhet a legmagasabb hatalomra. Azokra a posztokra gépek jelölik ki az alkalmasokat, mivel a gépeket bölcsebbnek tartják minden halandónál, és ha valaki elég szerencsés, a házőrző eb szerepét kapja jutalmul.

Mint Darvast, gondolta Lockridge. Nem szabad elfelejtenem, kinek mutassam magam. Sietett tovább.

A nap épp akkor kelt fel a rákkeltő felhőkön túl, amikor Lockridge maga mögött hagyta a tetőket és Brann erődítménye felé suhant. Járőrök nyüzsögtek a falak körül, mint a legyek egy hegy előtt. Fegyverek meredtek elő minden nyílásból, hadihajó keringett a tornyon lévő kék gömb körül. Ebben a magasságban a levegő tiszta volt és hűvös, a város morajlása susogássá halkult, nyugat felé tornyok erdeje sorakozott.

Lockridge landolt, ahol parancsolták, és ismét azonosította magát. Ezután háromórás késlekedés következett, részben azért, mivel egész sor ellenőrzésen kellett keresztülmennie, részben mivel a mester még nem állt készen arra, hogy bárkit is fogadjon. Egy tiszt, akinek a rangja elég magas volt ahhoz, hogy kacsintani merészeljen, elmagyarázta:

— Az éjszakát az új játszótársával töltötte. Biztos tudod.

— Nem tudtam. Távol voltam — mondta Lockridge. — Valami nőcske, mi?

— Micsoda? — meredt rá megütközve a Védő. — Egy nőstény… örömszerzésre? Merre jártál te? — Összeszorította az ajkát.

— Több évet töltöttem a múltban — mondta Lockridge sietve. — Ott messze kinn elfeledkezik az ember az otthonáról.

— Há-á-át, igen… Ez jelentős probléma. Azok az ügynökök, akik egoidőben túl hosszan vannak távol, gyakran piszkos deviáns szokásokkal térnek vissza.

Lockridge, érezve, hogy még mindig figyelik, vállat vont.

— Nem szükséges ecsetelned. Találkoztam ilyenekkel. Szerencsére az ellenség között is akadnak hasonlók.

— Még szerencse — bólintott a tiszt, és megnyugodott. — Nos, mi olyan sürgős jelentenivalód van, ami nem várhat a hivatalos kihallgatásig?

— Csak neki személyesen mondhatom el — hadarta Lockridge gépiesen. Kissé meglepődött, hogy hazugságát a tiszt ilyen könnyen elfogadja. Hogy tudnának egy Őrzőt lebuktatni? Bizonyára a múltban sincs semmi jobb, mint amit a mostani Európában látott.

A szervezetében munkálkodó aggodalom ellenes gyógyszer elnyomta izgalmát. Letelepedett az egyszerű kis szobában, és terveket szőtt. Először is, beszélni Brann-nal; aztán lelépni. Van egy nyitott időkapu a torony alapzatában. Visszamehet a Védők hatalomra jutása előtti időbe. Mindvégig a nyomában lehetnek, meg is ölhetik, és előfordulhat, hogy nem érnek vissza uruk távozta előtt. Másrészt, sikerülhet lerázni őket, elrepülhet Európába, megkeresheti valamelyik folyosót azok közül, amit mondtak neki, és szabadon hazajuthat. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban üdvözli Aurit Storm palotájában. Ez a gondolat felvidította.

Egy hang szólalt meg fölötte:

— Darvast testőrfőnök. Az igazgató fogadja.

A fal megnyílt előtte, Lockridge keresztülment, acél- és energiapáncélos előszobába jutott. A katonák ott levetkőztették, és tiszteletteljesen, de a lehető legalaposabban átkutatták a ruháját meg a testét. Amikor felöltözhetett, megengedték neki, hogy megtartsa a diaglosszát, de mást — a gravitációsövet vagy a fegyvereit — nem.

Egy kettős ajtón át tágas, magas mennyezetű terembe jutott, melyet szürke szőnyegek és faliszőnyegek borítottak, s melynek berendezése szellős volt. Egy képernyőn Niyorek roppant látképe látszott. Az egyik falon bizánci ikon csillogott arannyal és drágakövekkel kirakva. Az eddig mindenhol tapasztalt szűk helyiségek után Lockridge-nak az a furcsa képzete támadt, mintha hazajött volna.

Brann egy kiszolgáló gép mellett ült. Szikár, fekete ruhás teste kényelmesen terpeszkedett, az arca rezzenéstelen volt, akár egy szoboré.

— Nyilván sejted — mondta nyugodtan —, hogy az általad adott néven nem ismerek hozzám közel álló egyént. Azonban maga a tény, hogy miként jutottál ehhez az azonossághoz, van olyan jelentős, hogy úgy döntöttem, fogadlak. Csak a Némáim figyelnek minket. Gondolom, nem forgatsz ostoba gyilkossági kísérletet a fejedben. Beszélj!

Lockridge felnézett rá, és a gyógyszer hatása már elgyengülhetett, mivel a tény megrázóan csapott le rá: istenem, hatezer évvel ezelőtt én már találkoztam és harcoltam ezzel az emberrel, ő mégis csak most lát engem először!

Az amerikai levegő után kapkodott. Térde reszketett, a tenyere izzadni kezdett. Brann várt.

— Nem — bökte ki Lockridge. — Úgy értem… nem vagyok Védő. De veled vagyok. Akarok mondani neked valamit, amit, hát, azt hiszem, titokban szándékozol tartani.

Brann jól megnézte, éles arcvonásai meg se rezzentek.

— Vedd le a sisakod — mondta. Lockridge engedelmeskedett. — Ősi típus — mormolta Brann. — Gondoltam. Legtöbben észre se vennék, de én túl sok fajjal találkoztam már számos alkalommal. Ki vagy?

— Malcolm… Lockridge… USA, a huszadik század közepe.

— Aha. — Brann elhallgatott. Aztán hirtelen mosoly terült szét az arcán. — Foglalj helyet — mondta, mint házigazda a vendégének. Megérintett egy fényfoltot a gépen. Egy lap kinyílt, egy üveg és két pohár jelent meg. — Bizonyára szereted a bort.

— Jól esne egy kevés — habozott Lockridge. Eszébe jutott, hogyan ivott már Brann-nal ezelőtt, és ettől két kortyra kiürítette a poharát.

Brann újra töltött.

— Csak kényelmesen — mondta elnézően.

— Nem, el kell mondanom… Figyelj! Westmark Koriach-ja. Ismered őt?

Brann nyugalma nem tört meg, de arca visszanyerte merevségét.

— Igen. Minden korszakban.

— Hadműveletet sző ellened.

— Tudom. Legalábbis azt, hogy nem sokkal ezelőtt eltűnt, műiden bizonnyal egy nagyobb küldetésre. — Brann előrehajolt. Pillantása olyan kemény volt, hogy Lockridge elfordította a tekintetét, és a bizánci szentet nézte. — Van valami információd? — recsegte a mély hang.

— I… igen… uram. Az én századomba ment… az én országomba… hogy fúrjon egy ide vezető folyosót.

— Micsoda? Lehetetlen! Tudnánk róla!

— Jó fedezék mögött dolgoznak. Helyi munkaerőt használnak, helyi anyagokat, a semmiből indultak. Ám amint befejezik, az Őrzők elő fognak özönleni mindennel, amilyük csak van.

Brann ökle a gépen csattant. Talpra ugrott.

— Mindkét fél próbálkozott már ilyesmivel ezelőtt — ellenkezett. — Egyiknek sem sikerült. Lehetetlen megtenni.

Lockridge kényszerítette magát, hogy a fölé tornyosuló alakra nézzen.

— Ez alkalommal úgy néz ki, a hadművelet beválik. Mint mondtam, rendkívül jól álcázták.

— Ha valaki képes lehet rá, az a nő… — Brann hangja elhalt. — Ó, nem! — Szája széle megrándult. — A végső döfés. Villámok szakadnak a népemre.

Fel-alá kezdett járkálni. Lockridge visszaült, nézte. És hirtelen rádöbbent, hogy Brann nem gonosz. Avildaróban azt mondta — fogja mondani —, hogy a yuthoázai szükségtelenül nem kegyetlenek. Aggodalma most teljesen őszinte volt. A gonoszság teremtette, és ő szolgálta azt, ám amögött a szürke szempár mögött egy tigris ártatlansága rejtezett. Amikor tényeket követelt, Lockridge szinte sajnálattal beszélt:

— Meg fogod akadályozni. Elmondom neked, hol van az a folyosó. Amikor a kapuja itt megnyílik, lecsapsz rá. A Koriachnak csak pár segítője lesz. Ám ekkor még nem tudod elfogni, elmenekül, de később lesz egy másik lehetőséged.

Többé-kevésbé valósághűen elmesélte élményeit egészen addig, hogy Avildaróba érkezett Stormmal.

— Azt állította nekik, hogy az istennőjük — folytatta —, és hatalmas, undorító ünnepséget rendeztetett a tiszteletére. — Ahogy várta, a Védőnek fogalma sem volt róla, hogy»az ő kulturálisan manipulált területén kívül eső orugarayok a szomszédaikkal ellentétben nem gyakorolnak kannibalizmust. És talán azt is feltételezi, hogy Lockridge helyteleníti az orgiákat, ami nem igaz, de hasznára lehet.

— Emiatt kezdtem másképp gondolkozni felőle. Aztán megérkeztél te egy indoeurópai hódító törzs élén, és elfoglaltad a falut, minket pedig fogságba ejtettél. — Brann ujjai szétnyíltak, ismét zárultak. — Nekem sikerült megszöknöm. Akkor azt hittem, a szerencsének köszönhetem, de most már gyanítom, hogy te szándékosan lazán őriztél. Flandriába menekültem, és találtam egy ibériai kereskedőhajót, ami felvett fedélzeti munkásnak. Végül eljutottam Krétára, és kapcsolatba léptem az ottani Őrzőkkel. Ők juttattak ide, ebbe az évbe. Haza akartam menni. Ez nem az én háborúm. Ők azonban nem engedték.

— Nyilván — mondta Brann, visszanyerve magabiztosságát. — Elsődleges okuk a babona. Szentnek hiszik a Koriachot, tudod, az istennő valódi, halhatatlan megtestesülésének, akárcsak a kollégáit. Te, aki utoljára láttad, most te magad is szentté váltai a szemükben, és nem hagyhatják, hogy csak egy átlagos polgárává légy egy olyan korszaknak, amit ők nem becsülnek.

Lockridge döbbenten tapasztalta, milyen simán boldogul az Őrzők kitalálta történettel. Igaz lenne Brann elképzelése?

— Egyébként jól bántak velem — mondta. — És… izé, összejöttem egy magas rangú hölggyel.

Brann vállat vont.

— Ő sok mindent mesélt nekem a hírszerző tevékenységükről, megmutatta a felszerelést is, meg mindent. Sőt, kissé túl sokat is megmutatott a civilizációjukból. Nem embernek való az. Dacára a propagandának, amit a Védőkről beadtak nekem, kezdtem arra gondolni, hogy ti inkább hasonlók vagytok az én népemhez, mint ők. Ti legalább hazaküldhettek; és már elnézést… — Lockridge itt angol kifejezést használt — de honvágyam van! Nekem otthon kötelezettségeim vannak, így végül tegnap este rávettem a hölgyet, hogy engedjen el egy felderítő küldetésre, még a ti egyenruhátokba is sikerült beöltöznöm. Mivel tudomásom volt a hamis Darvast azonosságról… — Széttárta a kezét. — Itt vagyok.

Brann abbahagyta a járkálást. Kimondott csendben állt egy pillanatig, aztán megkérdezte:

— Mi annak a folyosónak a pontos földrajzi helyzete?

Lockridge megmondta neki.

— Nem értem — tette hozzá —, hogy a történetem után miért nem mentek vissza az Őrzők az időben néhány hónapot, hogy figyelmeztessék a Koriachjukat.

— Nem tehették — felelte Brann szórakozottan. — Ami történt, megtörtént. Gyakorlatilag egy Koriach, még egy igazgatónál, nálam is nagyobb hatalommal bír. Csak azzal közli a terveit, akivel akarja. Kémektől félve ezt a tervét valószínűleg nem mondta el senkinek, legfeljebb néhány technikusnak, akit magával vitt. Lett volna elég idő beszámolni róla, amikor a folyosó elkészült. Most, olyan kevés előzetes ínformációval és annyi más teendővel másmikor, nincs idejük ütőképes Őrző csapatot szervezni, ami hatékonyan tud működni a múltban. És ha küldtek is, a bizonytalansági faktor nyilván sújtotta őket, túl korán vagy túl későn bukkantak fel. Már amennyiben egyáltalán küldtek segítséget. A Koriachnak is megvannak a maga ellenlábasai, akik örülnének, ha megszabadulnának tőle.

Töprengve nézett Lockridge-re egy ideig, és a csend egyre nőtt. Végül lassan így szólt:

— Feltételezve, hogy igazat szóltál, hálás vagyok. Jókora jutalmat kapsz és hazatérhetsz. Előbb azonban egy pszichikai szondával meg kell győződnünk a tisztességedről.

Lockridge-ot félelem kerítette hatalmába. Nagyon közel került ahhoz a pillanathoz, melyen túl a jövője még ismeretlen. Brann megfeszült, verejtékezett, elsápadt, légzése meggyorsult — mitől lett olyan ideges az idegen?

— Ne! — mondta Lockridge erőtlenül. — Kérlek! Láttam, hogy megy ez.

Meg kellett indokolnia szökését, hogy Brann ne legyen túl gyanakvó és ne őriztesse Storm kapuját a csapataival. Ám a beleibe markoló rémület igenis valóságos volt. Tényleg látta a Hosszúház lesötétített részét.

— Ne félj! — mondta Brann árnyalatnyi türelmetlenséggel. — Nem hatolunk mélyre az eljárással, csak ha valami gyanúsra bukkanunk.

— Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? — Lockridge felkelt, és elhátrált.

— A szavamat adom. És lehet, hogy elnézést is fogok kérni.

Brann intett.

Az ajtó kinyílt. Két őr jött be.

— Vigyétek ezt az embert a Nyolcas Osztályra, és szóljatok a részlegvezetőnek, hogy hívjon fel! — utasította őket Brann.

Lockridge kibotorkált a szobából. Távolról, mintha az égből figyelné, a szent tekintete kikísérte útján.

A fekete ruhások egy kihalt folyosón vezették végig. A zajok fojtottan verődtek vissza, a lábdobogás tompán kongott, és egyetlen szó nem hangzott el. Lockridge nagyot lélegzett. Oké, fiú, gondolta, tudod, hogy az időfolyosóig biztosan sikerül eljutnod. Kábultsága elszállt.

Máris megpillantotta a keresett járatot: téglalap alakú nyílás tátongott az üres falban, mélyen benne süvített a levegő. A katonák elvezették mellette.

Energiafegyverüket készen tartották, de nem fogták rá. A foglyokkal sosem volt sok gond. Lockridge hirtelen megtorpant. Tenyere élével ádámcsutkán vágta a jobb oldali fickót. A sisak lerepült; a katona négykézlábra hullott. Lockridge a bal oldalihoz perdült. Teljes súlyát beleadva bevitt egy válldobást. Az őr elterült. Lockridge megragadta, és vele együtt belevetette magát a járatba.

Pörögve hullottak lefelé. Riadó harsant. Az épületet alkotó sok szemű gép mindent látott. Szinte emberi hangon harsogta, mi történt.

Jellegtelen falak olvadtak össze a fenék felé való zuhanásban, az akna visszafelé rohant. Lockridge a Védőbe kapaszkodott, karját a torka köré fonta, öklével gyömöszölte zuhanás közben. Az őr elernyedt, szája lebiggyedt véres arcában, a fegyver kiesett a kezéből. Lockridge az őr övvezérlőjénél matatott. Hol az isten nyilában…?

Ajtó ajtó után suhant el felfelé. Kétszer is energialövedékek sisteregtek ki belőlük. És a fenék veszedelmesen száguldott felé. Végre megtalálta a keresett gombot, megnyomta. A váratlan ellenerő szinte letépte a Védő testéről. De lelassultak, megmenekültek a csonttörő találkozástól és földet értek.

Az akna alja egy másik folyosóba torkollott. Szemközt bejárat tátongott, melyen túl steril fehér szoba helyezkedett el, és a lehető legszebb időkapu tűnt fel. Két őr tátotta el a száját felemelt fegyvere mögött. Egy osztag dübörgött feléjük a folyosón.

— Kapjátok el ezt a fickót! — zihálta Lockridge. — Engem pedig engedjetek át!

Egyenruhát viselt, hatásos rangjelzésekkel. A kastély nem látott minden részletet. Tisztelgő karok csapódtak. Lockridge beszaladt az előtérbe.

Körülötte ott harsogott Brann hangja, mennydörögve, akár egy istené.

— Figyelem! Figyelem! Az igazgató beszél. Egy testőrfőnöki egyenruhába öltözött férfi lépett be az Alsó Kilences Szinten a temporális átvivőbe. Bármi áron élve kell elfogni!

Át a kapun! A fázisváltás megrázó sokkjától elesett. Továbbgördült, csupasz feje a padlónak csapódott, fájdalom bénította meg, és egy pillanatig kábultan feküdt.

Az agyszondától való rettegés élesztette fel. Feltápászkodott, és bemászott a várakozó gravitációs szánba.

Fél tucat ember rontott be az energiafüggönyön. Lockridge lehúzta a fejét. Fakó kábítólövedékek csapódtak a szánnak körülötte. Tenyerét a gyorsítófényre nyomta. A szán mozgásba lendült.

Távolodott a Védőktől, igen. Csakhogy azok a múlt felőli oldalon maradtak. Lockridge a jövő felé tartott.

A levegő sípolt a tüdejében. Szívdobogása úgy rázta, mint ahogy egy kutya rázza az elkapott patkányt. Utolsó tartalékaival sikerült annyira leküzdenie rettegését, hogy megkockáztasson egy pillantást hátrafelé. A fekete alakok már összezsugorodtak. Bizonytalanul bámultak utána, és Lockridge-nak eszébe jutott, mit mondott Storm Darroway, amikor a tűznél üldögéltek a farkasoktól kísértett erdőben: „Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt.”

Megtettem, Koriach, zokogott. Istennő, segíts!

Messze mogulé, az alagút vibráló fehérségéből Brann parancsának visszhangja hallatszott. Az őrök alakzatot vettek fel. Gravitációs egységeik révén felemelkedtek, és üldözőbe vették a menekülőt.

A folyosó vége egybemosódott. Lockridge nem látott kaput elől, csak ürességet.

A szán megállt. Lockridge püfölni kezdte a vezérlőpultot. A gép élettelenül ereszkedett le. A repülő katonák egyre közeledtek.

Lockridge leugrott, és futni kezdett. Egy lövedék csapódott be mögé, súrolta a talpát és elzsibbasztotta. Valaki diadalittasan felkiáltott.

És ekkor éjszaka lett, félelem vette körül.

Lockridge sohasem tudta meg, mi történt. Látása megszűnt, aztán elhagyta a hallása, minden érzéke és az öntudata; testetlen ponttá vált, végtelen dimenziójú téren át pörgött örök időkig. Valahogy érezte, hogy van vele valaki: valaki, aki egyszerre élő s ugyanakkor élettelen. Iszonyat hasított belé: a végső iszonyat, tagadása mindannak, ami valaha volt, van és lenni fog, hideg söpört át hidegen, sötétség sötétségen, üresség ürességen, nem maradt semmi, csak egy örvény, mely magába szívta, aztán bezárult. Megszűnt. Malcolm Lockridge úgyszintén.

16.

Újra élt.

Először zeneként, a leggyengédebb és legszebb dallamként, amit valaha is ismert, melyet álmos elégedettséggel azonosított a Legelő barikákkal. Aztán rózsaillattá vált, valami keményedni kezdett a háta alatt, s egy önmagával megbékélt testté vált. Kinyitotta a szemét, és napfény vágott bele.

— Jó reggelt, Malcolm Lockridge — mondta egy férfi.

— Barátok között vagy — szólt egy nő.

Angolul beszéltek, kentuckyi tájszólással.

Lockridge felült. Juharfalú szobában feküdt egy díványon. Kevés díszítés volt, csak egy képernyő, melyen színek vettek fel különös alakzatokat, de az arányok olyan tökéletesek voltak, hogy semmi másra nem volt szükség. A nyitott ajtón át kilátott a kertbe. Kavicsos ösvények mentén virágok nyíltak és fűzfák árnyékolták le a tavirózsákkal telt kicsinyke tavat a tűző nyári nap hevétől. A zöld pázsittal övezett keskeny út túloldalán egy másik, lonccal borított egyszerű és édesen gömbölyű házikó állt.

A férfi és a nő közel lépett. Mindketten magasak voltak, valamivel túl az ifjúkoron, de még egyenes háttal és kemény izmokkal. A hajuk a fülük alá nyúlt, és bonyolult díszítésű pántok fogták össze. Ezektől eltekintve semmi mást nem viseltek, csak egy zsebes pántot a bal csuklójukon. Lockridge látta, hogy ő is meztelen. Saját kezén is karkötőerszényt tapintott. A nő elmosolyodott.

— Igen, a diaglosszáid ott vannak benne — mondta. — Nem hiszem, hogy bármi másra szükséged lenne.

— Kik vagytok ti? — kérdezte Lockridge csodálkozva.

Azok elkomolyodtak.

— Nem maradsz velünk sokáig. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom — válaszolta a férfi. — Hívj minket Johnnak és Marynek.

— És most…hol járnak most az időben?

— Ezer évvel azután.

— Tudjuk, micsoda lidércnyomáson mentél keresztül — tette hozzá a nő anyáskodva. — De nincs más módunk rá, hogy visszafordítsuk azokat az ördögöket, ha nem akarjuk megölni őket. Míg aludtál, testileg és lelkileg meggyógyítottunk.

— Hazaküldtek?

Fájdalom suhant át a nő békés arcán.

— Igen.

— Most azonnal — mondta John. — Ezt kell tennünk.

Lockridge leszállt az ágyról.

— Nem a saját otthonomra gondoltam. Európára, az Őrzők idejében.

— Tudom. Gyere!

Kimentek. Lockridge próbált valami támpontot keresni.

— Úgy tudom, nem engedtek be senkit a múltból. Velem miért tettetek kivételt?

— Elrendeltetett — mondta John. — Ez a legrémesebb szó az ember szótárában.

— Mi? Ti… Én… a feladatom még nem ért véget?

— Még nem — mondta Mary, és megfogta a kezét.

— Többet nem mondhatok — szólt ismét John. — A te érdekedben. Az időháború az emberi lealacsonyodás mélypontja volt, és nem kevéssé azért, mert korlátozta a szabad akaratot.

Lockridge igyekezett megőrizni a nyugalmat, amit valahogy belé ültettek.

— De az idő megváltoztathatatlan. Vagy talán nem?

— Isteni szemszögből talán — mondta John. — Az emberek azonban nem istenek. Nézz magadba! Te tudod, hogy szabadon dönthetsz. Ugye? Az időháborúban azzal magyarázzák minden szörnyű tettüket, hogy előre elrendeltetett, és így kellett történnie. Csakhogy ők maguk több zsarnokságért, halálért, gyűlöletért, szenvedésért felelősek, mint amennyit megszámolni tudnék. Mi manapság jobbat is tudunk, mint saját jövőnkbe nézni, és mi csak titokban, megfigyelőként megyünk vissza a szegény, átok sújtotta múltba.

— Kivéve az én esetemben — mondta Lockridge némi haraggal.

— Sajnálom. Rosszat cselekedtünk, de meg kellett tennünk, hogy megakadályozzunk egy még nagyobb rosszat. — John szilárdan nézett rá. — Azzal vigasztalom magam, hogy te olyan ember vagy, aki meg fogja érteni.

— Hát… — Lockridge szája kiszáradt. — Oké. Nyilván örülök, hogy közbeléptetek ott a folyosón.

— Nem teszünk többé ilyet — mondta Mary.

Kiértek az útra. Jókora méretű városnak tűnt, a házak sora messzire nyúlt a fák alatt. Egy gép nyírta a gyepet. Emberek mentek dolgukra, ráérős léptekkel. Néhányan meztelenek voltak, mások nyilván úgy érezték, egy vékony köntös kényelmesebb a melegben. Néhány mellettük elhaladó felnőtt megalázkodás nélküli tisztelettel hajtott fejet John felé.

— Fontos ember lehetsz — jegyezte meg Lockridge.

— A földrész tanácsosa. — Szeretet és büszkeség csengett Mary hangjában.

Néhány gyerek rajcsúrozott a közelben. Odakiabáltak valamit, John elvigyorodott, és a kezét rázta.

— Izé… az ittlétemet… titokban tartottátok? — kérdezte Lockridge.

— Igen — felelte Mary. — A jöveteled ténye ismert. Készültünk rá. De a… hívjuk őket időőrzőknek… sohasem közölték a részleteket. A te érdekedben. Valaki túl sokat mondhatott volna neked. Nem szükségszerűen rosszat — tette hozzá sietve. — De ha érzed a rád váró jövőt, a rabszolgájává válsz.

Valami döntő cselekedet áll előttem, gondolta Lockridge. Nem akarják, hogy tudjam, hogy meg fogok halni.

Ügy szabadult ki ez alól a gondolat alól, hogy beleakaszkodott egy szóba.

— Időőrzők? Akkor a mieink győznek! — Körbepillantott, nagyot szippantott az erdei levegőből, és érezte a hűvös gyepet a lába alatt. — Igen. Gondolhattam volna. Ez jó hely.

— Azt hiszem — mondta John —, tudod, mit írt az egyik filozófusunk. „Minden gonoszság egy rákossá vált jó.”

Lockridge csendben töprengve követte. Egy idő múlva olyan területre értek, amit élősövény határolt. John megérintett egy levelet, és az ágak szétnyíltak. Torpedó alakú jármű állt ott; mindhárman beszálltak. Az előrész átlátszó kabin volt, kezelőberendezés sehol sem látszott. Hátul, egy ajtón át Lockridge gépeket — vagy alakokat? — látott? Bármik voltak is, a formájukat nem lehetett tisztán kivenni, de olyan volt, mintha lehetetlen görbületeket, végtelen nyúlványokat és visszahajlásokat követtek volna.

John leült. A szállítójármű csendesen felemelkedett. A föld elmaradt mögöttük, míg Lockridge kifelé nézett a keleti tengerpartra, mely teljesen egybeolvadt a sötétedő éggel. A föld nagy része zöld volt — mennyi időt vett igénybe, míg az emberek helyrehozták a Védők művét? — azonban dél felé épületkomplexumok terjeszkedtek mérföldeken át. Ízlésesek voltak, a levegő tiszta volt körülöttük, és ő parkokat ismert fel.

— Azt hittem, az Őrzők nem építenek városokat — mondta Lockridge.

— Nem is ők építették — felelte John tömören —, hanem mi.

— Az embernek szüksége van a társai közelségére — magyarázta Mary.

Lockridge zavarát egy ezüst tojás látványa szakította meg, mely feltűnt a láthatáron. Megbecsülte a távolságát. Te jó isten, gondolta, ez legalább fél mérföld hosszú!

— Mi az?

— A Pleiád utasszállító — mondta John.

— De… de hiszen… Storm korszakában nem jutottak el a csillagokba.

— Nem. Túlságosan belefeledkeztek egymás megölésébe.

A jármű egyre gyorsult. Amerika beleveszett az óceán egyhangú magányába. Lockridge kérdezősködni kezdett. Mary a fejét rázta. Könnyek felhősítették el a szemét.

Rövid idő múlva feltűnt Európa. A járművük lefelé suhant, de valahogy nem szelte ketté a levegőt. Lockridge örült volna, ha a sivító zaj kibillenti gondolatait a múltban lévő jövőjéről. Feszülten lesett előre. Még mindig olyan magasan voltak, hogy a part térképként rajzolódott ki alattuk.

— Hé! Dánia felé tartunk!

— Oda kell — mondta John. — A földön kell eljutnod a célodhoz.

Megálltak, és a Limfjord látványa fölött lebegtek. A vidék nagy része erdős és legelős volt. Lockridge kecses, pettyes állatokat látott. Egy másik bolygóról kerültek ide? Ám az öböl közelében város állt. Nem olyan volt, mint az, amit maga mögött hagyott, és ez megörvendeztette egy kicsit. Sohasem tetszett neki az olyan világ gondolata, ahol minden egyforma. A vörös falak és a rézkupolák az egykori Koppenhágára emlékeztették.

Oké, mondta magának, bármi teendő vár is még rám, azt hiszem, jó ügy érdekében teszem.

— Bár mutathatnánk többet, Malcolm — mondta Mary gyengéden. — De itt elválunk tőled.

— Mi? Hol van a folyosótok?

— Találtunk más módot az időutazásra — mondta John. — Ez a gép visz bennünket.

Tűz villant a hátsó hajtóművek mögött. Feketeség zuhant a kabinra. Lockridge felbátorodott. Nem biztos, hogy belehal. Ez a pár csak azért érez sajnálatot iránta, mert tudják, milyen küzdelem vár még rá. Legalább újra láthatja Aurit. Nem említve Yúriát és unokanővéreit; micsoda buli lesz! És azután Storm…

Az út véget ért. John arcvonásai megfeszültek.

— Gyorsan szállj ki — mondta. — Nem kockáztathatjuk, hogy felfedezzenek. — A gép lélegzet elállítóan landolt. John megragadta utasa kezét. — Sok sikert! — mondta durván.

— Sok sikert! — kiáltotta Mary Lockridge-nak, és megcsókolta.

Az ajtó feltárult. Lockridge kiugrott. A jármű felemelkedett és eltűnt.

17.

Az a nyárias vidék, amit megpillantott, ezer éve még megszületetlen volt. Olyan sűrű vadonban állt, mint az orugarayok korában. Ezek a fák javarészt magas bükkök voltak, habár fehér ágaik csupaszon álltak a sötétedő ég előtt. Lehullott levelek zörögtek szárazon a csípős szélben. Egy holló szárnyalt odafenn.

Lockridge hunyorgott. Miféle barátok azok, akik idedobták pucéran és egyedül? így kellett tenniük, gondolta.

Mégis, a fenébe is, semmi értelme nincs annak, hogy itt éhezzen. Biztos él valaki a közelben. Nézelődött a félhomályban, és egy ösvényt fedezett fel. Keskeny volt, valószínűleg ritkán használták és a bokrok, fatörzsek között az öböl felé kanyargóit. Tapasztalatból kiválasztotta az ehhez a korszakhoz illő diaglosszát, és nagy lendülettel elindult, hogy felmelegítse magát.

Fény pislákolt a fák között, a napnyugta utolsó sugarai. Telihold, döntötte el. Auri jó három hónapja várhat rá. Szegény, magányos kölyök. Hát, úgyis meg kellett vizsgálniuk, és ő siet hozzá, amint tud. Megtorpant. A hideg belemélyesztette a fogát. A távolban kutyaugatás hallatszott.

Vajon az emberek elijesztésére szolgált? Mi az ördögért lett olyan ijedős? Ismét megindult.

A homály éjszakává sűrűsödött. Gallyak recsegtek-ropogtak a lába alatt, ahogy vakon botorkálva minduntalan lelépett az ösvényről. A szél egyre hangosabb lett. A kutyák még közelebb ugattak. Kürtszót hallott? Csak az lehet, az szól így; de a hangja elég recsegő.

Valószínűleg ugyanezen az ösvényen jönnek, gondolta. Várjuk meg!… Nem! Kocogni kezdett. Valahogy nem akart találkozni azzal a falkával.

Növekvő nyugtalansággal próbálta megérteni, miért. Ha az Őrzők vad területeket tartanak fenn, az illik a filozófiájukhoz. És ha szórakozásból vadásznak, akkor mi van?

Mégis, ez a terület olyan istenverte kihalt volt. Auri korában az erdők vadtól nyüzsögtek. Itt nem látott semmit, csak fákat, bokrokat meg egy dögevőt, nem hallott mást, csak a szél süvítését meg a természetellenesen gyors kutyák közeledtét.

A hold magasabbra kúszott. A fatörzsek közé hatoló fénypászmák kísérteties sugarakká váltak és árnyékfoltokat vetettek a talajra. Valamivel mélyebben a homály áthatolhatatlan lett. Lockridge egyre inkább úgy érezte, mintha egy véget érni nem akaró alagútban menekülne. Zihálni kezdett. Ordítások visszhangzottak, ismét hallatszott a kürtszó, és érezte, ahogy paták döngetik a hideg földet.

Előtte megnyílt az erdő. Zúzmara csillogott a hangán, a Limfjord feketén, ezüst csíkokkal tarkítva terült el a szikrázó csillagok alatt. Lockridge hallotta magát felzokogni a megkönnyebbüléstől.

De hirtelen a kutyák felvonítottak, hevesebben kezdtek ugatni, a kürt élesen rikoltott, a vágtatás robajlássá vált. Szagot fogtak, mart belé a gondolat. A félelem leküzdhetetlenül emelkedett benne, pánik kerítette hatalmába. Futott, és rémület loholt a nyomában.

A falka lármája most már közelebbről hallatszott. Egy nő felrikoltott, akár egy vadmacska. Lockridge szemébe kápráztató holdfény vágott. Egy mérföldnyi távolságban, a part közelében fekete tömeget látott és néhány parányi sárga csillogást. Házak… Megbotlott, bokrok közé esett, és azok véresre karcolták.

Az esés csökkentette kissé a rémületét. Sosem érné el azt a fedezéket, még ha fedezék is az. A kutyák perceken belül rávetik magukat. Storm, zokogta, drágám, haza akarok jutni hozzád. Annak az emléke, ahogy a nő melle hozzá préselődött, bátorságot adott neki visszafordulni.

Az erdő széléhez futott… felkapaszkodott egy magas fára… elnyúlt egy ágon, átkarolta a fatörzset és beleolvadt az árnyékba. Várt.

Az ösvényről a hangásba kirontott a falka.

Nem kutyák, hanem farkasszerű szörnyetegek ordítottak a hold alatt. Alig féltucatnyi ló követte őket; hatalmas jószágok, narválszarvval a homlokukon. A holdfény olyan jegesen csillogott, hogy Lockridge még sötét, megalvadt nedvességet is látott itt-ott. Emberek lovagoltak rajtuk, két férfi és négy nő; Őrző egyenruhában. Hosszú szőke hajuk vadul lobogott a sebességtől. És egy emberi test hevert az egyik nyeregkápához szíjazva.

Az egyik férfi szinte Lockridge alatt fújta meg a kürtjét. Az amerikai úgy megijedt, hogy majdnem elengedte a fatörzset, csak annyit tudott, hogy futnia kell, futni, futni, futni… Szubszonika, villant keresztül fején az utolsó ép gondolat, aztán úgy szorította a fát, hogy a kéreg felhorzsolta.

— Hej-hó, hej-hó! — Az élen lovagló nő magasra emelte lándzsáját. Arca elviselhetetlenül Storméra emlékeztetett.

Elvágtattak. A kutyák elvesztették a szagot, és dühösen szaglászva szétszóródtak. A lovasok megrántották a kantárt. A szél süvítésén és az állatok csaholásán keresztül Lockridge hallotta, ahogy kiabálnak egymásnak. Az egyik lány buzgón mutogatott az erdőre. Rájött, mit cselekedett a zsákmány. De a többiek túlságosan megittasultak a vágtatástól, semhogy visszamenjenek kiugrasztani a bokrok közül. Egy idő múlva mindannyian eltűntek kelet felé a pusztaságon keresztül.

Lehet, hogy csak trükk, gondolta Lockridge. Arra számítanak, hogy előjövök, ők visszafordulnak, és akkor kapnak el.

A kürtszó ismét felhangzott, de most már olyan távolról, hogy a tudatot megrázó hatása nem érződött. Lockridge lecsusszant a fáról. Talán nem várják, hogy azonnal megindul a kicsi falucska felé. Nem maradt volna benne ennyi higgadtság, ha valami tudatlan slogg lenne.

Honnan vette ezt a szót? Nem a diaglosszájából, mely olyan kevés igazságot tartalmazott a világ e részéről. Várjunk csak. Igen. Storm használta.

Teleszívta a tüdejét, könyökét a bordáihoz szorította, és futásnak eredt.

Holdfény terült szét a földön, a hangás szürke volt a zúzmarától, és a vizek csillogtak. Biztosan meglátják, de akkor is futott. Bokrok akadtak bele és karcolták fel, a szél egyenesen szemből fújt, de ő csak futott. Semmi más lehetősége nem volt, legfeljebb várni egy agyarra, kürtre, lándzsára. A rémülettől tudott így felgyorsulni, vagy attól a valamitől, amit John és Mary tett az ereibe? A menekülésnek ez a része nem tűnt örökkévalóságnak; egyetlen iramodással elérte a partot.

A település csupán kunyhók összevisszasága volt. Habár a falak betonból készültek, a tető pedig valami csillogó műanyagból, szűkösebbek és szegényesebbek voltak, mint a neolitkoriak. A rosszul illeszkedő ablaktáblák és ajtók mögül pislákolt ki az a fény, amit látott.

Bedörömbölt az elsőn.

— Engedjenek be! — kiáltotta. — Segítség!

Nem kapott választ, semmi sem rezzent, a ház csak állt bezárkózva és nem akart tudomást venni róla. A puszta földön odabotorkált a következőhöz, és durván megdöngette az öklével.

— Segítség! Az istennő nevében, segítsenek! Valaki megnyikkant. Remegő férfihang hallatszott.

— Menj innen!

A puszta felől újból, felhangzott a vadászat zaja. Egyre hangosodott, ahogy közeledett.

— Menj már, te rohadék! — ordította belülről a férfi. Lockridge az ajtóra vetette magát. A panel túl erős volt.

Fájdalmasan pattant vissza róla.

Össze-vissza támolygott a falucskában, és menedékért esdekelt. A közepe táján egy térre bukkant. Antal-kereszt emelkedett hat méter magasan egy kezdetleges kút közelében. Egy férfi lógott róla odakötözve. Halott volt, a hollók már enni kezdték.

Lockridge elment mellette. Most már ismét hallotta a lódobogást.

A telep túlsó végén megművelt földek látszottak, mintha krumpliföld lett volna. A könyörtelen holdfényben tisztán látta a lovasok nyomát. Még a többinél is egyszerűbb kunyhó állt a közelben. Az ajtaja nyikorogva tárult ki. Egy idős asszony lépett ki, és odakiáltott neki:

— Hé, te! Ide, gyorsan!

Lockridge szinte bezuhant a küszöbön. Az asszony becsukta és bereteszelte az ajtót. Lockridge a zihálásán át is hallotta a nő morgolódását:

— Nem szeretnek bejönni a városba. Bezárt embert ölni nem szórakozás. Én viszont azt mondom, a vadfutó is ember. Dühöngjön csak, ha rájön. Ismerem a jogaimat, igen. Elvették az én Ólamat, de így én, az anyja egy évig szent vagyok. Csak a Koriach ítélkezhet fölöttem, és Istar úrnőm nem merészeli nyaggatni őt ilyen csekélységgel.

Lockridge visszanyerte az erejét. Mocorgott. A nő sietve horkant rá:

— Ne feledd, ha valamit akadékoskodsz, elég kinyitnom az ajtót és kiabálni. Erős emberek a szomszédaim, és örömmel beleakasztanák a horgaikat egy vadfutóba. Nem tudom, hogy ők maguk tépnének-e darabokra, vagy kikergetnének oda, ahol Istar vadászik, de a nyomorult életed a kezemben van, ezt ne feledd!

— Én… nem… akadékoskodok. — Lockridge felült, átkarolta a térdét és a nőt nézte. — Ha adhatnék valami köszönetet… valami viszonzást…

Az asszony nem is annyira öreg, döbbent rá hirtelen meglepődve. A hajlott járás, a szürkésbarna göncök, a kérges kéz, a cserzett bőr, a félig fogatlan száj tévesztette meg. A haja befonva a derekáig ért és még sötét volt, arcvonásai nem nagyon ráncosak, szeme italtól mámoros, de nem tompa.

Az egyszobás kunyhóban alig volt valami berendezés. Egy pár ágykeret, asztal, néhány szék, láda és szekrény… Hohó, abban a konyhasarokban elektronikus kinéztű berendezés látszik meg egy kommunikátor képernyő is van a falon… szemközt egy kicsiny szentély ezüst kettősbárddal…

A nő ijedten meredt rá.

— Te nem vagy vadfutó!

— Szerintem sem. Bármi is az. — Lockridge hallgatózott. A falka csaholása ismét nem hallatszott. Szaggatottan fellélegzett, és tudta, nem ez lesz a halála éjszakája.

— De hiszen… pucéron jöttél az erdőből, előlük szökve, mégis frissen borotvált vagy és jobban beszélsz, mint én…

— Mondjuk azt, hogy külhoni vagyok, de nem ellenség — hangsúlyozta Lockridge óvatosan. — Erre tartottam, amikor a vadászok üldözőbe vettek. Nagyon fontos, hogy érintkezésbe kerüljek a… ö-ö-ö… a Koriach főhadiszállásával. Jutalmat kellene kapnod, amiért megmentetted az életemet. — Felkelt. — Izé, tudnál kölcsönözni valami ruhát?

Az asszony tetőtől talpig végigmérte, nem mint egy nő egy férfit, inkább végtelen óvatossággal, végül elhatározta magát.

— Jól van! Lehet, hogy hazudsz, lehet, hogy ördög vagy, akit azért küldtek, hogy csapdába csalja a szegény sloggokat, de nincs sok vesztenivalóm. Óla tunikája jó lesz rád. — A ládában turkált, és kopott egyrészes ruhát nyújtott át. Miközben Lockridge elvette, a nő megsimogatta a szövetet. — A fiam lelke még mindig benne lakozhat egy kicsit — mondta halkan. — Lehet, hogy csak emlékeztet rá. Ha így van, óvatos leszek. Lockridge belebújt a tunikába.

— Ola a fiad volt? — kérdezte lágyan.

— Igen. Az utolsó. A többit elvitte a kór a gyerekágyban. És ez évben, amikor még tizenhét sem volt, rá esett a választás.

Lockridge hátborzongató sejtéssel tört ki:

— Ő van azon a kereszten?

A nő haragosan förmedt rá.

— Tartsd a szád! Az egy áruló volt! Megátkozta Istar úrnő szeretőjét, pedig az nem csinált mást, csak elszakította a halászhálóját!

— Sajnálom — visszakozott Lockridge. — Mondtam, hogy idegen vagyok.

A nő hangulata mámoros gyorsasággal megváltozott.

— Ola az Év Embere lett. — A szemét dörzsölte. — Az istennő bocsássa meg nekem! Tudom, hogy az élete eggyé vált a földdel. Bár elfeledhetném, hogyan sikoltozott, amikor elégették!

Lockridge talált egy széket, lerogyott, és bámult a semmibe.

— Olyan sápadt vagy — mondta az asszony. — Kérsz egy italt?

— Krisztusra, igen! — Nem akarta isten nevét káromolni: legalábbis nem ezét az istenét.

Az asszony töltött neki egy korsóból pohárba. A bor durvább volt, mint az, amit a palotában ivott, de ugyanaz a megnyugtató érzés áradt szét testében, és az jutott az eszébe, hogy nyilván szükségük van valamire, amivel elviselhetik a csapásokat.

— Mondd csak — kérdezte —, Istar a papnőtök?

— Hát, igen. Őhozzá kell majd fordulnod. Azt hiszem, holnap délutánig nem érdemes. Későig kinn fog vadászni, azután sokáig fog aludni, és nem számít, milyen fontos ember vagy, nem ajánlom, hogy ki merd rángatni az ágyból. — A slogg ivott a saját poharából és kuncogott. — Most aztán ágyba, igen, most más jön. A férfiak nem szívesen beszélnek a tavaszi rítusokról, de majd fognak, majd fognak.

— Izé, ezek a vadfutók, ezek kik?

— Mi? Te tényleg messziről jöhettél! Ők a pucérok, az erdőlakók, a nyomorultak, akik néha ideosonnak, hogy ellopjanak egy csirkét vagy lesben állnak, ha valaki van olyan oktalan, hogy egyedül kel útra. Nem is tudom, miért engedtelek be, amikor azt hittem, vadfutó vagy. Csak ültem itt egyedül, Ólára gondoltam, és… és persze, le kell vadászni őket, nem csak mert kártékonyak, de mert az életük a földbe száll… de akkor is, néha az jut az eszembe, nem találhatna-e az istennő valami jobb módszert.

Ó, igen, gondolta Lockridge émelyegve, jobb módszerre lenne szükség.

De nem csak ebben a korban. Ez egészen nyilvánvaló. Láttam, ahogy kétezer évvel ezelőtt egy zavarodott öreg munkást elbocsátottak, mivel képtelen volt megtanulni a számítógép kezelését. Mit lehet kezdeni a fölösleges emberekkel?

A Védők besorozzák őket egy állandó hadseregbe. Az Őrzők tudatlan szolgákként tartják őket, teljes vadságban és a vallás, amellyel kordában tartják őket, csak arra szolgál… Nem, ennél sokkal rosszabb: az Őrzők maguk is hisznek benne.

És te, Storm?

Ki kell derítenem.

Bizonytalanul hallotta, ahogy az asszony így szól:

— Nos, bármily bűnös legyek is, Óla szentté tesz, a következő Év Embere választásig. Ő vezérelhetett, hogy beengedjelek. Hogyan történhetett volna másképp? Idegen — tette hozzá buzgó sietséggel —, én segítettem neked. Viszonzásképpen segítesz, hogy láthassam a Koriachot? A nagyanyám látta egyszer. Itt repült el e fölött a föld fölött. Haja fekete, mint a vihar, aminek néha nevezi magát. Óh, ezt hatvan éve nem felejtették el! Ha egyszer láthatnám, boldogan halnék meg.

— Mi? — A kimerültség és a bor hatása alá került, de ettől felélénkült. — Ugyanőt látták? Ennyi évvel ezelőtt?

— Ki mást? Az istennő nem hal meg.

Egyfajta trükk, talán az időkapuk használatával. Hiszen Brann is azt mondta, hogy az egész történelem folyamán csatázik vele. És olyan kevesen alkalmasak rá, hogy átmenjenek a folyosón. A vezetőik legalább éveket vagy évtizedeket tölthetnek minden miliőben… Mennyit?

A pohár kihullott Lockridge kezéből. Felállt.

— Nem maradhatok itt — tört ki. — Megyek, szólok valakinek, hogy jöjjön értem.

— Ne, várj, ez a készülék Istar várához csatlakozik. Nem gondoltad, hogy közvetlen kapcsolatban állok az istennővel, ugye? Ülj vissza, te bolond!

Lockridge eltolta az asszonyt. Az leroskadt az egyik ágyra, és töltött magának még egy vizespohárnyit. Lockridge megérintette az egyetlen hívófényt. A képernyő megelevenedett, és egy unott, álmos képű, neheztelő fiatalember tűnt fel rajta.

— Ki vagy te? — követelte az Őrző. — Az úrnőm vadászni van.

— Tőlem ott vadászik az úrnőd, ahol akar — csattant fel Lockridge. — Köss össze a Westmarki Koriach palotájával!

A szakálltalan áll leesett.

— Megvesztél?

— Ide figyelj, kisöcsi, ha nem pattansz azonnal, kiszögeztetem a bőröd a legközelebbi istállóra, de úgy, hogy részben még te is benne leszel! Kapcsold Hu Őrzőt, Lady Yúriát, vagy bárkit az udvarból, aki elérhető! Mondd meg nekik, hogy Malcolm Lockridge visszatért! A Koriach nevében!

— Ön ismeri őket? Bocsásson meg! Egy… egy… egyetlen perc, könyörgök. — A képernyő elsötétült.

Lockridge a korsó után nyúlt, de visszahúzta a kezét. Nem, ma éjszaka észnél akart lenni. Egy ideig csak állt és dühöngött. Odakinn a szél zörgette az ereszt. Az asszony őt bámulta és megállás nélkül ivott.

Hu arca jelent meg.

— Te vagy? Már elveszettnek hittünk! — Több megdöbbenés látszott rajta, mint öröm.

— Hosszú történet ez — vágott közbe Lockridge. — Le tudod nyomoztatni, honnan hívlak? Jó, akkor gyere értem! — Megszakította a kapcsolatot.

A banya már túl részeg volt ahhoz, hogy látsszon rajta a félelme. Elhúzódott Lockridge-tól, és morgolódott:

— Ur’m, bocsáss’n meg nek’m, nem tuttam…

— Tartozom neked az életem megmentéséért — mondta Lockridge. — De a Koriach távol lesz egy ideig. Sajnálom. — Nem bírt tovább ebben a házban maradni, ahol a fiú ágya olyan takarosan be volt vetve. Az ajkához emelte az anya kezét, aztán kiment.

A szél cibálta, száraz leveleket zörgetett körülötte. A hold magasan állt, és mintha valamelyest zsugorodott volna. Roppant távolságból hallotta a vadászokat. Ez sem számított.

Óvatosnak kell lennem, gondolta. Ha más nem megy, legalább Aurit haza kell juttatnom.

Nem tudta, meddig várt. Talán fél órát. Két zöld ruhás férfi vált ki a sötétből, és tisztelgett neki.

— Gyerünk! — mondta Lockridge.

És suhanni kezdtek a talaj fölött. Többnyire csak a mérhetetlen éjszakát látta. Itt-ott falvak terültek el, egy-egy tündöklő, felfelé meredő palota-templomokat vettek körül, de mérföldnyi üres területek választották el őket egymástól. Gyakran láttába gyárakat jelölő hurkoskeresztet. Hát igen, gondolta, az Őrzők ugyanúgy gépeket használnak, mint a Védők. Csak egy kicsit jobban kicicomázzák a tényt.

Ezt nem lett volna szabad látnom. A terv az volt, hogyha életben maradok, a folyosón át egyenesen az istennő szentélyébe megyek.

Az a palota még mindig olyan pompázatosan derengett fel előtte, hogy szinte fájt az a tudat, hogy egyszer el fog tűnni. A vezetői letették egy teraszon, ahol a jázmin parfümű levegő meleg volt és egy szökőkút csörgedezett. Hu már ott várta; tógája tűzesőként tündökölt.

— Malcolm! — Megragadta Lockridge vállát. Lelkesedése nem volt túl meggyőző. — Mi történt? Hogy menekültél meg? Hogy kerültél olyan messze északra, és, és, hát, ez lesz a legnagyobb ünnepség, mióta az istennő kiválasztotta mostani megtestesülését Westmarkban.

— Nézd — mondta az amerikai —, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon. A küldetésem sikerrel járt, később megtudod a részleteket. De most, hogy van Auri?

— Ki?… Ja, a neolitkori lány. Alszik, azt hiszem.

— Vigyél hozzá.

— Jó. — Hu a homlokát ráncolta és az állat dörzsölte. — Miért aggódsz annyira miatta?

— Baja esett? — kiáltotta Lockridge.

Hu hátralépett.

— Nem. Bizonyára nem. Azonban tudnod kell, hogy majdnem megőrült miattad. És nyilvánvalóan félreértett néhány dolgot, amit látott. Ez várható is volt. Csak ez volt várható. Éppen ez volt az oka, hogy ilyen tüzetesen megvizsgáljunk valakit az ő kultúrájából. Hidd el, olyan gyengéden bántunk vele, ahogy lehetett.

— Elhiszem. Vigyél hozzá!

— Nem várhat ez? Gondoltam, adhatnánk neked most egy serkentőt, azután nagyjából feljegyezzük a beszámolódat, megünnepeljük… — Hu feladta. — Legyen, ahogy akarod.

Intett. Egy szolgálólegény jelent meg. Hu ellátta utasításokkal.

— Holnap találkozunk, Malcolm — mondta, és elsétált. Lángszínű köpenye lebegett utána.

Lockridge nem is figyelte, merre vezetik. A végén kinyílt egy ajtó. Besietett, egy kis szobába jutott, melynek ajtó volt a túloldalán is, és egy ágyon ott feküdt Auri. Egész csinos kis hálóinget viselt és semmit sem fogyott (az itteni biodoktorok tudták, hogy tartsák a vizsgálati alanyt jó kondícióban), de nyögdécselt álmában.

Lockridge remegő kézzel cserélte a diaglosszáját a lány korára, és megsimogatta Auri puha arcát.

— Hiúz — motyogta a lány; máris felébredt. — Hiúz! Lockridge leült, magához szorította, Auri nevetett, sírt és remegett a karjában. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak:

— Ö, Hiúz, Hiúz, azt hittem meghaltál, vigyél el innen, vigyél haza, bárhová, ez csak az a hely lehet, ahová a bűnös halottak jönnek, nem, nem vertek meg, de úgy bánnak az emberekkel, mint az állatokkal, tenyésztik őket, mindenki gyűlöl mindenkit, mindig sugdolóznak, miért akarnak mások fölött uralkodni, mindegyikük olyan, nem lehet, hogy ő istennő legyen, nem szabad…

— Nem is az — mondta Lockridge. — Végigjöttem a birodalmán, láttam a népét, és tudom. Igen, Auri, haza fogunk menni.

A belső ajtó kitárult. Odafordította a fejét, és Lady Yúriát pillantotta meg. Szőke fürtjei nem teljesen takarták el a fülében lévő mütyürt és hálóköntöse sem rejtette el, milyen mereven áll.

— Szinte azt kívánom, bár sose ismerted volna be, Malcolm — mondta.

18.

I. e. 1827.

Lockridge átlépett az északi fényhez hasonlatos függönyön.

— Mikorra érkeztünk?

Hu megnézte a naptár óráját.

— Későbbre, mint óhajtottam — mondta. — Augusztus végére.

Tehát eltelt egy negyedév, mióta legyőztük Brannt és a yuthoázokat, gondolta Lockridge. Auri számára körülbelül ugyanannyi. Számomra csak néhány nap, bár mindegyik nap évszázad hosszúnak tűnt. Mit csinált itt Storm egész nyáron át?

— A bizonytalansági tényező az, ami olyan nehézzé teszi az időn keresztüli összeköttetést — magyarázta Hu. Félig visszafordult a kapuhoz. — Megpróbálhatjuk újra. — Az őket kísérő négy katona megrettent. Egyikük ténylegesen is tiltakozni kezdett. Hu meggondolta magát. — Nem. Ha nincs szerencsénk, az ilyesfajta dolog a leghátborzongatóbb paradoxonokat okozhatja. Juttattam vissza néhány hírvivőt az elmúlt néhány hét alatt. Az utolsó jelentés szerint még minden simán ment, és az alig egy itteni héttel ezelőttről jött.

Megindult a feljárón. Emberei körbefogták Lockridge-ot és Aurit. A lány az amerikai kezét szorongatta, hevesen lélegzett.

— Tényleg itthon vagyunk?

— Te igen.

Szórakozottan gondolt arra, miért nem állítottak fel az Őrzők őrséget ennél a kapunál, ha már olyan fontossá vált. Nos, döntötte el, Stormnak nyilván több oka is van rá, beleértve azt a tényt is, hogy annyi hűséges embert kell tartania a saját korában, amennyit csak bír. De legfőképpen azért nem, mert nem akarja kockáztatni, hogy elárulja ténykedését, ha véletlenül valami Védő felderítő ilyen messzire elmerészkedik.

Kiléptek. A nap magasan delelt az évszak csúcsán álló buja és élénk erdő fölött. Egy csapat őz legelt a réten; megugrottak és szétrebbentek ezernyi irányba. Auri egy pillanatra megdicsőült arccal állt meg, karját az ég felé emelte, és hátravetette egy rakoncátlan tincsét. Indulás előtt népének szűk ruhájába bújt. Lockridge felfigyelt rá, milyen ijesztően megnőiesedett a teste a távol töltött idő alatt.

Azt kívánta, bár lett volna mersze bőrszoknyát, köpenyt és nyakláncot kérni a zöld egyenruha helyett.

— Ismét szabadok vagyunk, Hiúz! — A lány ugrándozni és kiabálni kezdett örömében.

Te igen. Talán. Legalábbis remélem, gondolta. De én? Nem tudom.

Nem bántak vele rosszul az alatt a két nap alatt, amit indulásukig a palotában töltött. Oda mehetett, ahová akart, egyetlen őr volt mellette. Egészen udvariasan arra kérték, hogy egy hazugságkiszűrő gyógyszer hatása alatt tegye meg a jelentését; és ő belement, kitálalt mindent, mivel a másik lehetőség agyszonda lett volna. Azután Yúria tartott hosszú elbeszélgetéseket vele, a legkevésbé sem idegesítőeket. A nő álláspontja a következő volt: imprimis, háttere nem teszi képessé rá, hogy megértsen egy teljesen különböző civilizációt; secundus, amit látott, nem a legjobb példa volt; tertius, a tragédia része bármely emberi életnek, mert csak így lehet átérezni a felemelkedettségét; quartus, el kell fogadni, hogy előfordulnak visszaélések, de ezeket helyre lehet hozni, és egy bölcsebb kormány mellett is megtörténhetnének.

Lockridge semmit sem mondott erre, és a felkínált kegyet sem fogadta el. Ez a nő túl idegen volt számára. Meg a többiek is.

Hu parancsot adott. A csapat felfelé repült, és megindult a Limfjord felé.

Ma ismét látni fogom Stormot, gondolta Lockridge. A szíve kalimpált: nem tudta ez mennyire köszönhető a félelemnek és mennyire — nos — a nőnek.

Mindazonáltal Storm fog ítélkezni fölötte. Senki más nem mert. Nem csak azért, mert az istennő kiválasztottja, de ő látta azt a rejtélyes jövőt.

Az erdő elmaradt mögöttük. Ragyogó fények táncoltak az öbölben, ahol Avildaró állt szent ligete alatt. Néhány halászcsónak kinn járt, az asszonyok végezték a dolgukat a kunyhók között. De északon, kelet felé terjeszkedve ott táborozott…

Auri felsikoltott. Lockridge megeresztett egy káromkodást.

— A yuthoázok! Hiúz, mi történt?

— Az istenre, Őrző, ezt magyarázd meg! — fuldoklott Lockridge.

— Nyugalom — szólt vissza Hu a válla fölött. — Ez benne volt a tervben. Minden jól megy.

Lockridge résnyire szűkítette a szemét és számolt. A Csatabárd népe nem horda volt. Megközelítőleg tucatnyi szekér állt a főnöki sátrak közelében. Az emberek, körülbelül százan, összesereglettek és izgatottan bámultak a repülő csoportra. Néhányan lehettek még vadászni, de bizonyára nem sokan.

Azonban elhozták az asszonyaikat is. Egyetlen orugaray nő sem visel durva gyapjúmellényt és szoknyát. Apró gyerekek mászkáltak köztük. Az idősebbek tehenekre, birkákra, lovakra felügyeltek; gazdag állatállomány legelt mérföldekig. Karámokat építettek.

Az ellenség visszatért, és itt maradt.

Storm, Storm, miért?

Hu a Hosszúház mellett szállt le velük. A tábor látványát eltakarták a környező kunyhók. A bejárat előtti szabad térség kihalt volt; egyetlen falusi sem mocorgóit ott, ahol egykor nevetés, lökdösődés, alkudozás folyt. A távoli hangok alig hatoltak el eddig a napfényes csendig.

Maga a ház is megváltozott. Virágfüzérek szoktak lógni a szemöldökfán, tölgyfalevél nyáron, magyal télen. Most egy jelvény ragyogott aranyból és ezüstből: a Kettősbárd a napkorong előtt. Két harcos állt őrt büszkén, bőrvértben, tollforgóval és kifestve, dárdával, tőrrel, íjjal és csatabárddal a kézben. Őrző módon tisztelegtek a jövevényeknek.

— Benn van az istennő? — kérdezte Hu.

— Igen, nagyuram — felelte az idősebb yuthó, egy zömök, villás szakállú, vörös hajú fickó. Farkas volt a pajzsára festve. Lockridge meghökkenve ismerte fel újra Withucart. Törött karja már összeforrt. — A feketeség mögött végzi varázslatait.

— Tartsd itt ezt az embert, míg nem hívatja! — Hu bement. A bőrfüggöny összezárult mögötte.

Auri a kezébe temette az arcát és felzokogott. Lockridge megsimogatta fényes fürtjeit.

— Nem kell mondanod — mormolta. — Menj, keresd meg a tieidet.

— Ha élnek még.

— Élniük kell. Nem volt újabb harc. Storm hozta vissza ezeket az idegeneket, ki tudja, miért. Menj most haza, Auri!

Auri elmenni készült. Egy katona utána kapott. Lockridge félreütötte a kezét.

— Arra nem kaptál parancsot, hogy őt is fogva tartsd — mordult rá. A katona ijedt arccal lépett hátra. Auri eltűnt a kunyhók közt.

Withucar jobban szórakozott a közjátékon, mint rémült társa. Arca vigyorra torzult.

— Hisz te az vagy, aki elmenekült tőlünk! — rikkantotta. — Ez jó, ez jó!

Dárdájára támaszkodva odajött, és nagyot csapott Lockridge hátára.

— Vitéz cselekedet volt — mondta egészen őszinte melegséggel. — Hű, hogy szétszórtál minket, és egyetlen kicsi lány kedvéért! Miféle szerencse ért azóta? Mi a barátaid lettünk, tudod, és az elmúlt hetekben olyan közelről láttam az isteneket, hogy már eltompultam, és kezdem úgy vélni, ti nem is használtok varázslatot, csak trükköket, amiket örömmel megtanulnék. Üdvözöllek, hé!

Lockridge összeszedte az eszét. Itt volt a lehetőség, hogy őszinte beszámolót halljon.

— Messzire jártam, az istennő utasítására — mondta vontatottan. — És nem tudom, mi történt errefelé. Nem kis meglepetéssel láttam, hogy a klánotok visszatért. — És elhelyezett egy döfést. — És az is, hogy itt talállak téged őr szerepben, mint egy közönséges ifjoncot.

Withucar kihúzta magát, és gyorsan elkomolyodva válaszolt:

— Ki más lenne alkalmas az istennő szolgálatára, ha nem a legmagasabb születésű?

— Hát… igen. Mégis, mióta teszik ezt a szekeresek?

— A nyár közepe óta, vagy valamivel azutántól. Érted, kissé megijedtünk azután, hogy láttuk magát, a Tűzistent legyőzni, minket pedig szétszórtak olyan külhoniak, akik közönséges fémfegyvereket viseltek. Örültünk, hogy haza juthattunk, én mondom neked, és nagy áldozásokat végeztünk e föld isteneinek. Ám egy hírnök érkezett az istennőtől és beszélt a tanácsunkkal. Azt mondta, az istennő nem haragszik ránk, mert mi egyszerű emberek vagyunk, akiket a Tűzisten becsapott. Sőt, szívesen használna bennünket harcosaiként, mivel az övéinek vissza kell menniük oda, ahonnan jöttek.

Persze, jutott eszébe Lockridge-nak. Az angolokat haza kellett küldeni: túlságosan rosszul alkalmazkodók ahhoz, hogy hatékony segítség lehessenek ebben a korban; arról nem is beszélve, hogy túl nagy feltűnést keltenének. Storm célzott rá, hogy van ötlete, hogyan fegyverezze fel ténykedése legújabb színterét…

— Hát — folytatta Wilhucar —, bizonytalanok voltunk. Kalandvágyó fiatalok beállhatnak az istennő testőrének néhány évre. De családos emberek? Olyan messze éljünk a családunktól és az isteneinktől? Aztán a hírnök elmagyarázta, hogy az istennő azt akarja, hogy az egész harcos nép jöjjön ide és maradjon itt. A halásznép bátor, de képzetlen, ha csatára kerül a sor, és nem ismerik a modern fegyvereket. Az istennő akar minket, nem csak a fegyverfogható férfiakat, hanem az egész törzset. Kapunk majd földet és megbecsülést. Akárcsak az isteneink. Nap és Hold; Tűz és Víz, Föld és Lég… Miért ne egyesülnének, és imádnánk mindőjüket? így hát, végül azok, akik jártak már itt, emlékeztek, milyen tágasak itt a legelők, átgondolták, milyen előnyök járhatnak egy ilyen hatalmas szövetséggel, és ide vándoroltunk. Ez idáig jól boldogultunk. Hadakozhatunk annyit a part menti tengeri néppel, hogy éberek maradjunk és szert tegyünk némi zsákmányra meg rabszolgákra. Jövőre lesz egy nagy hadjárat, hogy behódoltassuk azokat a helyeket, amelyek még engedetlenek. Időközben jó földön élünk, és a Nap Húga itt járkál közöttünk.

Storm, ezek az északi fajok sohasem ismerték még a birodalom átkát.

— Hogy boldogultok az avildarói őslakosokkal? — kérdezte Lockridge nyersen.

Withucar köpött.

— Nem valami jól. Nem mernek harcolni, hiszen az istennő megmondta, hogy nem nyúlhatnak hozzánk. De néhányan elhajóztak, a többiek meg mogorva népség. Hát, tudod, milyenek az asszonyaik; mégis, ha valamelyik kölyök közülünk szeretne szórakozni egy kicsit, csak abban reménykedhet, hogy elkap egyet az erdőben és kényszerítheti rá. Mert nekünk sem szabad bántanunk őket, tudod. — Felragyogott. — De adj egy kis időt. Ha nem állnak le kereskedni velünk, majd boldogulunk magunk. Végül magunkévá tesszük őket, mint ahogy az őseink is saját képmásukra formálták azokat, akiket elfoglaltak. — Közel hajolt, megbökte Lockridge bordáit, és bizalmasan közölte: — Valójában az istennő is ezt a kimenetelt várja. Ő maga ígérte meg nekem, hogy hamarosan házasságok lesznek mindkét nép nagy családjai között. És e módon, érted, az örökség az anyjukról a mi fiainkra száll.

És ennek a végén, gondolta Lockridge, megjelenik Erik junker.

Nem, várjunk csak! Az a Védők műve volt.

De nem az Őrzők fektették le az alapjait?

Úgy elcsendesedett, hogy Withucar megsértődött, és visszatért az őrhelyére. A nap délután felé haladt.

Minden borongós gondolata dacára Lockridge ostoba módon örült, amikor Hu megjelent és így szólt:

— Az istennő látni akar.

Lockridge szinte beugrott a függönyön. Senki sem követte.

A Hosszúházban még mindig nem égett tűz, hideg fényű gömbök világítottak. A hátsó részt még mindig feketeség választotta el. Ahol Lockridge állt, a padlót valami kemény anyag borította, a falakat szürke drapéria takarta. A jövőbeli berendezések és gépek szinte gúnyosan álltak a faoszlopok között.

Storm jött felé.

A fogság okozta soványság már nem látszott rajta. Kékesfekete haja, aranyszínű bőre, tengerzöld szeme ragyogott, mintha saját fénye lenne, léptei lendületétől a köntöse rátapadt a mellére, csípőjére, és Lockridge-nak a Győzelem Istennőjét juttatta eszébe. Köntös ma fehér volt, mély kivágású és a krétai királyság kékje szegélyezte. A holdas fejdísz csillogott a homlokán.

— Malcolm — mondta angolul. — Ez az igazi jutalmam: hogy visszatértél. — Kezébe szorította a férfi arcát, és a szívdobogtató csendben nézett rá. — Köszönöm — mondta orugaray nyelven.

Lockridge tudta, mikor vár egy nő csókot. Kábultan maradt a helyén, és próbálta megőrizni minden kétkedését és neheztelését.

— Hu már biztosan ismertette a jelentésemet — mondta. — Nincs semmi hozzáfűznivalóm.

— Semmit sem kell hozzátenned, kedvesem. — Storm egy szék felé intett. — Gyere. Annyi megbeszélnivalónk van.

Lockridge leült mellé. Térdeik összeértek. Egy üveg és két pohár állt előttük. Storm odanyújtotta neki az egyiket, és megemelte a magáét.

— Iszol ránk?

— Branntól is kaptam bort — recsegte.

A nő mosolya kifakult. Hosszan szemügyre vette, aztán letette a poharát.

— Tudom, mire gondolsz — mondta.

— Hogy az Őrzők nem jobbak a Védőknél, és pokolba mindkettőjükkel? Igen, ezt gondolom.

— Csakhogy ez nem így van — mondta a nő buzgón, és nem vette le a tekintetét Lockridge-ról. — Egyszer említetted a te korodból a nácikat, mint az abszolút gonoszság megfelelőjét. Egyetértek. Ők Védő teremtmények voltak. De gondolkodj… légy őszinte… tételezzük fel, hogy te idevalósi ember lennél és 1940-be kerülnél. Milyen különbséget találnál az általad látott országok között?

— Az unokahúgod, Yúria hasonló érveket használt.

— Ah, igen. Ő. — A telt ajkak rövid idő alatt megkeményedtek. — Egy napon csinálnom kell valamit Yúriával.

Megenyhült, a férfi combjára rakta a kezét, és lágyan, sietve mondta:

— Te találkoztál kettő, pontosan két emberrel az én jövőmben, akik saját céljaik kedvéért megmentettek téged. Megközelítőleg egy órán át a világukban tartózkodtál. Ők egy általuk kiválasztott helyre vittek téged, és otthagytak néhány gondosan kiszámított utalással. Gyerünk, Malcolm, te tanult ember vagy. Miféle alapon vonhatsz le következtetéseket? Bármilyen következtetést! Azt láttad, amit ők láttatni akartak veled. Azt hallottad, amit hallanod kellett. Azt akarják, hogy megtörténjen valami, amihez te vagy a kulcs. De mi a kulcs, ha nem egy eszköz? Csupán egy megváltozott világot láttál Honnan tudod, hogy annak a változásnak a gyökerei nem Őrző győzelemből táplálkoznak? Szerintem onnan erednek. Mert, Malcolm, mindazon rossz, amivel az én földemen találkoztál, a háborúból ered. Ellenség nélkül kevesebb fenyítésre lenne szükség, szabadon kísérletezhetnénk és megújulhatnánk. Igen, tudom, milyen Istar. De nem lehetsz olyan naiv, hogy azt hidd, a legfőbb uralkodónak elég kiadnia egy rendeletet, és máris teljesül az akarata. Vagy azt hiszed? Együtt kell élnem azzal, amit a sorstól kaptam. Istar történetesen a támogatóm. Az örököse… és nem rúghatom fel anélkül az öröklési törvényt, hogy feje tetejére ne állítsam a birodalmat… az, aki a helyébe fog lépni, egy másik klikkhez tartozik.

— A Yúriáéba? — kérdezte Lockridge felocsúdva. Storm elmosolyodott.

— A kedves Yúria. Mennyire szeretne Koriach lenni! És milyen rossz uralkodó válna belőle! — Elkomolyodott. — Nem becsülöm alá magam, Malcolm. Láttad, mit tettem. Azzal, hogy a segítségeddel csapdába ejtettem Brannt, halálos csapást mérhetek a Védőkre. Olyan kevesen képesek rá, hogy irányítsák ezeket az időbeli hadműveleteket, és olyan sok múlik rajtuk. Míg Brann szabad volt, a legtöbb energiám arra ment rá, hogy megvédjem magam tőle. Most, tudom, ki lett a parancsnok, és őszintén megmondom, azóta csak Garwenen jár az eszem. De a győzelmünkkel egy csomó új probléma merült fel. Míg te távol voltál, a hűséges Hu kémeket küldött ki, és a hírnökei oda-vissza jártak. Az ellenlábasaim kihasználták a stratégiai lehetőséget… ó, igen, sötétebb palotai intrikák léteznek otthon, mint el tudnád képzelni… Vannak, akik merényletet szőnek ellenem a barátság álarca mögött, amelyet hordanunk kell a háború végeztéig… Nem célzott arra Yúria, hogy megjutalmaz, ha az ügynöke leszel a táboromban? — Lockridge kénytelen volt bólintani. — Nos, hogy minél nagyobb erőt gyűjtsön, az a kukk kitart amellett, hogy továbbra is a mediterránra és a keletre kell összpontosítanunk az erőfeszítéseinket. Azt mondják, ne foglalkozzunk északkal, nincs jelentősége; az indoeurópai hódítás délen és keleten fog bekövetkezni, így meg kell tartanunk, nehogy igazi értékké váljon az ellenség kezében. Ezzel ellentétben én azt mondom, hagyjuk azokat a területeket; csak jelképes erőt tartsunk ott, miközben az ellenség ott vonultatja fel a legjobb embereit; és anélkül, hogy tudnák, tartsunk fenn északon egy ezeréves erősséget!

Lockridge elfordította a tekintetét a magas csontú arcvonásokról, a formás testről, és kevesebb hévvel szólalt meg, mint szerette volna:

— Ezért árultad el itt azt a népet, amelyik bízott benned?

— Ah, igen. Én hívtam ide a yuthoázokat és a megalit építőknek nem tetszik. — Storm sóhajtott. — Malcolm, megadtam neked, hogy miket olvass, és rávettelek, hogy sok időt tölts a Dán Nemzeti Múzeumban. Ismerned kell az archeológiái tényeket. Az új kultúrának ide kellett jönnie, ők formálják a jövőt, te vagy én semmit sem tehettünk volna, hogy a kiállított leletek eltűnjenek a múzeumi vitrinekből. Mégis, tudjuk irányítani a részleteket, amelyekről a leletek semmit sem mondanak. Jobb szeretnéd, ha a jövevények úgy foglalnák el Dániát, mint ahogy majd Indiát fogják lerohanni, mészárlással és rabszolgasággal?

— De az isten nevében, te mire használod őket?

— Nem tarthattam itt az angolokat — felelte Storm. — Hazaküldtem őket, egy maroknyit kivéve, akik a kaput fogják őrizni addig, míg néhány hét múlva be nem zárul. Ami azt illeti, még azokat az ügynököket is visszaküldtem a tizenhatodik századba, akikkel találkoztál. Ha az alapozási munkákkal itt már végeztünk, nem sok segítséget jelentenek. És az ellenlábasaim nyomása miatt nem rendelhetek ide igazi szakértőket Krétáról… addig nem, míg az itteni hely végképp ígéretesnek nem mutatkozik. — Szélesen legyintett. — Mit mutathattam volna nekik? Egy új és sokáig kitartó nemzetet. Egy erős népet, akik valamiféle mitológiai megállapodás alatt követik istennőjüket? Nyersanyagforrást, gazdagságot, embereket, ha szükséges. A tér-idő egy olyan jól védett darabját, ahol Őrző erődítményeket építhetünk a végső összecsapásra várva. Ennek a kezdetei adottak… Nos, a másik Koriach hajlamos lesz mellém állni. Az otthoni helyzetem megerősödik. De még fontosabb, hogy elfogadják a tervem és a mi teljes erőnk ide fog összpontosulni.

Ezáltal az ocsmány Védők közelebb kerülnek a pusztuláshoz… és azután jóvá tehetünk minden addigi rosszat. Lehajtotta a fejét.

— De olyan egyedül vagyok — suttogta.

Lockridge nem bírta fékezni magát, meg kellett fognia a nő kezét, mely ott hevert az ölében. És a másik karjával átölelte.

Storm odabújt hozzá.

— A háború csúf dolog — mondta. — Az ember kénytelen szívfájdító dolgokat cselekedni. Megígértem neked, hogy ezután a küldetés után hazamehetsz. De minden leiekre szükségem van, aki mellettem áll.

— Én kitartok.

Végül is… bevégezte már a küldetését?

— Te nem hétköznapi ember vagy, Malcolm. A királyságnak, amit építünk, királyra lesz szüksége.

Lockridge megcsókolta.

Storm viszonozta.

Hamarosan azt suttogta a fülébe:

— Gyerünk, te férfi, menjünk át oda!

A nap leereszkedett. A halászcsónakok visszatértek nyugatról, ahol a víz sárgán fénylett, a kunyhókból füst szállt fel, a Bölcs Asszony és akolitusai megkezdték esti kötelességüket a ligetben. Dübörgés szállt keresztül a legelőn, ahol a csatabárdosok dobszóval búcsúztatták lenyugvó istenüket.

Storm megrezzent.

— Most jobb, ha mégy — sóhajtotta. — Sajnálom, de alvásra van szükségem. Az istennői szerep az időm nagy részét elveszi. De eljössz ismét, ugye? Kérlek!

— Amikor csak akarod — felelte Lockridge mély torokhangon.

Kisétált az alkonyba. Béke lakozott a lelkében. A Hosszúházon túl az orugarayok élték életüket. A gyerekek még odakinn lármáztak, férfiak csevegtek, a nyitott ajtókon keresztül nőket látott szőni, varrni, főzni, húst darálni, edényeket formálni. Amerre elhaladt, csend vette körül.

Belépett Echegon egykori kunyhójába. Itt ellehetett.

A család a tűz körül ült. Feltápászkodtak, és olyan jelekkel tisztelegtek, melyeket nem sokkal ezelőtt még nem ismertek. Csak Auri nézett úgy rá, mint emberre. A lány odajött hozzá, és bizonytalanul mondta:

— Milyen sokáig benn voltál az istennőnél!

— Ott kellett lennem.

— Szólni fogsz neki az érdekünkben, ugye? — könyörgött a lány. — Ő nem tudja, ezek milyen gonoszok.

— Kik?

— Azok, akiket ő hozott ide. Ó, Hiúz, hogy miket hallottam! A mi legelőinken legeltetik az állataikat, elkapják a vonakodó asszonyokat és gúnyolnak bennünket a saját vidékünkön. Tudod, hogy megtámadták a rokonainkat? Ma éjszaka embereket hoztak ide Ularából és Faonóból, a kedves rokonainkat… rabszolgákként. Mondd meg neki, Hiúz!

— Megmondom, ha tudom — vágta oda Lockridge türelmetlenül. Egyedül akart maradni a nap élményeivel egy darabig. — De aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Most kaphatok enni valamit, aztán egy nyugodt sarkot? Sok mindent át kell gondolnom!

19.

Mint minden más háború, ez is megkövetelte, hogy az erőfeszítés nagy része a nem túl látványos szervezésre menjen. Hogy túl kevés a munkaerő, ugyancsak ismerős dolog. Az ügynökök szét vannak szóródva a történelem széltében-hosszában, és az időharcosoknál ez iszonyú problémát jelentett. Storm Darroway még rosszabbul állt: gyakorlatilag egyedül.

Storm elismerte, hogy nem a politikai féltékenység az egyetlen oka, hogy nem kapott támogatást a társuralkodóktól. A terve radikális volt, megfontolandó mennyiségű befektetést kellene összekaparni a régi, halálra ítélt civilizációkból, máshonnan. Néhány Őrző királynő nyíltan megmondta, hogy fel kell mutatnia valamit ahhoz, hogy segítséget kapjon. Mert a tény azt mutatta, hogy az időháború elhaladt a bronzkori Észak-Európa mellett. Sem Őrzők, sem Védők nem hajtottak végre hadműveleteket abban az ezer évben, ezer mérföldes téridő kiterjedésben.

— Várjunk csak — bosszankodott Lockridge —, nem azt bizonyítja ez, hogy tévedsz?

— Nem — mondta Storm. — Ugyanúgy sikert is jelenthet. Emlékezz, a folyosó őrei miatt a mi korunkban semmit sem tudunk a jövőnkről. Nem tudjuk, mit tegyünk legközelebb. A kapuk bizonytalansági tényezőjének köszönhetően még az ilyen ok és okozat hurkok is ritkák, ahogy csapdába ejtettük Brannt.

— Igen, igen. De nézd, édesem, csak ellenőrizned kell egy ilyen korszakot és rájöhetsz, van e itt valaki a tieid közül.

— Ha a munkájuk simán megy, mit láthatnánk? Semmi egyebet, mint azt, hogy az itteniek élik mindennapi életüket. Amikor az Őrző ügynökök elrejtőznek a Védőktől, ugyanúgy eltűnnek az Őrzők szeme elől is.

— Hát… meglehet. A biztonság problémája. Nem hagyhatod, hogy a saját embereid többet tudjanak, mint szabad, különben az ellenség is rájöhet.

— Továbbá — folytatta Storm gőgösen — ez az én helyszínem. Úgy alkalmazom az embereimet, ahogy jónak látom. A hatalmat, amire szert teszek, nem csak a Védők ellen használom. Nem, otthon is van egy kis elszámolnivalóm.

— Néha a frászt hozod rám!

Storm elmosolyodott, és összeborzolta a férfi haját.

— És egyébként? — dorombolta.

— Hol így, hol úgy, ha tudni akarod!

De nem maradtak együtt sokáig. Túl sok tennivalójuk akadt.

Stormnak Avildaróban kellett maradnia, mint istennő, bíró, döntéshozó és törvényalkotó, mindaddig, míg a nemzet, melyet épít, el nem éri a kívánt formát. Hu lehetett az összekötő szál az otthonával és Krétával. A közönséges ügynököket csak hírvivőnek vagy őrnek lehetett használni; e tekintetben azok az emberek, akiket Hu magával hozott, még erre se feleltek meg, és Storm hazaküldte őket. Képzett ügynököket nem lehetett kivonni más korszakokból. Leginkább egy rátermett emberre volt szükség, aki kapcsolatot teremt a törzsekkel.

Lockridge útnak indult. Withucar és néhány harcos elkísérte. Egész megkedvelte a vörös yuthót, gyakorta megvendégelték egymást, együtt ittak mézsört, és az éjszakába nyúlóan hetvenkedtek. Oké, ez a fickó nem civilizált, gondolta Lockridge. Szerintem én sem. Tetszik ez az élet.

A végső cél a Kettősbárd és a Csatabárd népének összeolvasztása volt. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb megtörténik: Jutland egy nemzetként fog felbukkanni a történelemben és még Lockridge korában is azonosítható marad. Hasonlóképpen sok más területhez. A kérdés csak az, hogy az indoeurópai betörés, mellyel a Védők el akarták pusztítani a régi kultúrát, sikerrel jár-e, vagy legalább ennyien túlélnek a megalit építőkből, s az Őrzők, bár álcázva, titokban, de biztosan megvetik a lábukat a bronzkori északon? A következő évezredből származó jelentések megerősíteni látszottak azt a tényt, hogy a Védők megpróbálják visszaszorítani őket a világ e részében.

Ám azoknak a királyságoknak a megalapozása lassan ment, egyrészt az ügynökök hiánya miatt, másrészt mivel az eseményeknek természetesnek kell látszaniuk. (És természetesnek is kell lenniük; az olyan silány felépítésű birodalmak, mint a Nagy Sándoré vagy a Tamerláné túl rövid életűek ahhoz, hogy értékesek lehessenek.) Az első lépés az volt, hogy egy zártabb és igényesebb unióba olvasszák a Limfjord körüli falvakat, mint korábban voltak. E célból saját tiszteletet keltő jelenlétét használta, ahol pedig erőszakra volt szükség, ott a yuthoáz szövetségeseit. Ugyanakkor szövetkeznie kellett a kontinens belsejét lakó törzsekkel, az őslakosokkal és a jövevényekkel egyaránt. Az első ilyen feladatra Lockridge-ot küldte.

A férfi szeretett volna lóháton menni. De ezeken a bozontos, hosszú fejű pónikon még sohasem ültek, hosszú időbe telt volna betörni őket. Gyalog ment. Amikor közeledtek egy településhez, ő meg Withucar felültek egy szekérre, összeszorították a fogaikat, hogy ne csattogjanak a rázkódástól, és e korszakhoz képest méltóságteljesen vonultak be.

Egészében véve azonban Lockridge elismerte, hogy kevésszer szórakozott ilyen jól. Kedvenc kikapcsolódása mindig is az volt, hogy hátizsákjával felkerekedett, és barangolt a vadonban; most ezt úgy tehette, hogy Withucar hűbéresei cipelték a terhet. Amikor megérkeztek valahová, vendégszeretőén fogadták őket, és elbűvölten vett szemügyre olyan részleteket, melyek nem szerepeltek a diaglosszájában. (Melynek a használatát fokozatosan beszüntette, mivel az ismételt használattól a nyelv és a szokások beleivódtak természetes emlékezetébe.) A csatabárdos táborokban durva szertartás után ünnepség következett. Az ősi földművelő falvak eleinte kissé óvatosak voltak: bár nem féltek, hisz nem kellett sokszor összecsapniuk a bevándorlókkal, lévén, hogy a föld tágas volt és gyéren lakott. Bonyolult szertartásokkal kezdtek. De ezek a mértéktartó rituálék olyan mulatozással végződtek, hogy még egy huszadik századi is összevonta volna a szemöldökét.

Az üzenet, amit Lockridge hordozott, egyszerű volt. Az igaz istennő Avildaróban él. Nem ellensége a Napnak és a tűznek, mint ahogy néhányan gondolják; ő a férfiistenek anyja, felesége és lánya. A hatalmak azt akarják, hogy gyermekeik egyesüljenek, akárcsak ők maguk. Evégből az első tanácskozásokra Avildaróban fog sor kerülni tél közepén, megtárgyalni a hogyant és a miértet. Minden főnököt várnak. Lockridge nem tette hozzá, hogy „különben”. Ellenséges megnyilvánulás lett volna, ugyanakkor szükségtelen.

Némely dolog, amit látott és hallott, taszította. Majd teszünk róla, ígérte magának. Többnyire azonban élvezte a különböző népekkel való találkozást. Még csak nem is nevezhette őket kevésbé bonyolultaknak, mint az övéit. Még ha lazán is, de széles kapcsolatokat építettek ki a Csatabárd törzsekkel egészen Dél-Oroszországig. A politikájuk majdnem olyan szövevényes volt, mint a huszadik századi, csak kisebb mértékben és ideológiától mentes; erkölcseik jóval kifinomultabbak voltak; még ha nem is ismerték a fizikát, a történetírást vagy az ökonómiának hívott áltudományt, sokat tudtak a földről, az égről, az emberiségről.

Útja elvitte egy szent hegy mellett, mely egykor majd Viborg néven lesz ismeretes, sokkal termékenyebb területeken, mint amilyeneket a jövőben látott; északon a Skaw tágas partjához és hullámveréséhez; délre ismét a Limfjord mentén. Apró kezdet. Mégis majdnem egy hónapba tellett. A hanga bíborban és aranyszínben virágzott, a napfény zúzmarán csillant és a levelek kezdtek színt váltani, mielőtt újra Avildaróba ért.

Ez egy olyan napon történt, amikor a szél süvítve érkezett a nyugati tenger felől, fény és felhőárnyék űzte egymást végig a világon, hullámok ostromolták az öblöt és a múlt éjszakai eső után maradt pocsolyákat. Az erdő zúgott, morajlott, a tarló sárgán nyújtózott és a legelő füvéből széna lett. Egy csapat gólya repült a nap alatt Egyiptom felé tartva. A levegő fagyos volt, sós, füstös lószag érződött.

Lockridge csapatát már messziről meglátták. Erős éljenzés közepette keresztülmentek a yuthoáz táboron, majd át a falu és a tábor közötti senki földjén. Egyetlen orugaray sem köszöntötte őket.

Aurit kivéve. Ő ujjongva szaladt elé, és már messziről kiáltozott. Lockridge megállította a kocsit, lehajolt a lányhoz, és megölelte.

— Igen, kicsim, jól vagyok, nem volt baj, persze, hogy örülök, hogy látlak, de először az istennőnek kell elmesélnem a történetet…

Szerette volna felemelni magához, de a szekérben nem volt hely. A lány egész úton ott táncolt a kerék mellett. A Hosszúháznál elfelhősödött az arca.

— Otthon foglak várni, Hiúz — mondta, és elsietett. Withucar utánabámult, és megvakarta a szakállát.

— Jó husika, te — mondta. — Hogy áll a férfiakkal?

— Még szűz — felelte Lockridge kurtán.

— Mi? — A yuthó leszállt a nyeregből, és eltátotta a száját. — Nem lehet. Nem, a tengeri nép között.

Lockridge elmagyarázta, mi történt.

— Há-á-át — mormolta a főnök. — Hm, hm. De csak nem félsz tőle?

— Nem. Más dolgom van. — Lockridge becsukta a száját.

— Á, igen. — Withucar jelet vetett magára, bár ő is vigyorgott. — Téged kedvel az istennő. — Kissé közvetlenné vált, mióta együtt rótták a hegyeket, vadásztak szarvasra, átkozták az esőt, a meggyújthatatlan tábortüzeket és együtt néztek szembe a lehetséges halállal. — Ez az Auri már rég tetszik nekem, de elvetettem a gondolatot, mert azt hittem, ő a tied. Állandóan körülötted sündörög.

— Barátok vagyunk — mondta Lockridge növekvő bosszúsággal. — Ha férfi volna, vértestvérek lennénk. Bármi sérelem éri, az olyan, mintha engem érne, és megbosszulom.

— Ó, igen, igen. De mégsem kívánhatod, hogy örökre hajadon maradjon, ugye?

Lockridge csak a fejét rázta.

— És ő az itteni vén főnökasszony örököse. Azt mondod, már nincs átok alatt… hm.

Hát igen, gondolta Lockridge furcsamód összeszoruló szívvel, lehet, hogy ez a legjobb megoldás a lány problémájára.

Azonban nem foglalkozhatott tovább vele gondolatban. Storm várta.

Hu és Withucar jelenlétében Storm formálisan üdvözölte, és úgy tűnt, alig figyel oda a jelentésére. Hamarosan elbocsátotta. Azonban rámosolygott, és angolul odaszólt:

— Éjszaka.

Ez után meg az elmúlt hetek élményei után nem akart az orugarayok közt maradni. A boldog népből, akiknek megismerte őket, zavart, mogorva emberekké változtak. Szakadék nyílt közte és köztük; ő az istennő ügynöke lett, és az istennő már kimutatta, hogy gonosz is tud lenni. Meglátogathatná a yuthoázokat… de nem, nem akarta látni a rabszolgákat. Auri? Nos, ez elég nehézkes kapcsolat lett. Egyedül kószált. A szent tó az erdő közepén biztos nem olyan hideg, hogy ne tudná lemosni benne az út porát.

Boldognak kellene lennie, valami mégis megkeserítette. Eleget rágódott rajta a megtett mérföldek alatt. A két faj békés összeolvasztása mindenképp jó cél. És a csatabárdosok nem rossz alaptermészetűek; csak basáskodóak. Mint a zabolátlan fiúk. Ennyi az egész. Szükségük lenne, hogy féljenek istentől. Tisztelniük kellene az őslakosokat, mint embereket. Jelenleg csupán bevették a Holdistennőt az isteneik közé, de ez mindössze attól tartotta vissza őket, hogy ne fosztogassák a tengeri népet. És egyetlen kultúra sem tisztel egy másik kultúrát, amelyik alulmarad a csatában.

Fejlődés, gondolta Lockridge szomorúan. Változik valamit is az ember négyezer évre mostantól? Mi, fehér amerikaiak megraboltuk az indiánokat, de mivel ők harcoltak ellenünk, büszkék vagyunk rá, ha indián vér csörgedezik az ereinkben. A négereket nyíltan lenéztük, még pár évvel a születésem előtt is, amikor végül kiálltak és küzdöttek a jogaikért.

Talán John és Mary orrát nem kell vérbe mártani, hogy becsüljék az idegeneket. Jó erre gondolni. De hogy jutunk innen odáig?

Lehet, hogy az én feladatom lerakni az első téglát a házukhoz.

De hogyan? A yuthoázok tökéletesen jól tudják, hogy le tudták volna győzni az orugarayokat, ha az istenek nem avatkoztak volna bele. Most itt vannak, Storm hívására, mivel ők jobb harcosok. Jó, hogy összehívjuk a tanácsot és királyt választunk. De hogy tudunk menekülni az urak és szolgák alkotta királyságtól?

Egyáltalán akarja ezt Storm?

Nem! Elég ebből!

Úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy már majdnem a tóhoz ért, amikor felfigyelt rá, mi folyik ott. Az a hét fiatalember meg az a falubeli lány pedig annyira belemerült elfoglaltságába, hogy nem vették észre közeledtét.

A lány hanyatt feküdt azon a sziklán, amelyikről a felajánlásaikat szokták a vízbe hajigálni. Hatan fagyönggyel a kezükben álltak, a hetedik kovakést emelt a lány melle fölé.

— Mi a pokol! — üvöltötte Lockridge.

Rohanni kezdett feléjük. Azok visszarettentek. Amikor meglátták, ki ő, a félelem szinte eszüket vette, arccal a földre vetették magukat, a lány pedig fokról fokra magához tért transzából.

Lockridge leküzdötte émelygését, és a legmélyebb hangján mondta:

— Az istennő nevében követelem, azonnal gyónjátok meg vétketeket!

Hebegve, védekezve bevallották. Néhány részlet kimaradt, de Lockridge ezeket magától is hozzá tudta tenni.

Az „istennő” nem jó fordítása annak a szónak, ami Storm szerepét jelöli meg a kultúrájukban. A japán kami közelebb áll hozzá: ebben benne van bármely természetfeletti lény a sziklától, a fától — amitől bocsánatot kérnek, mielőtt kivágják — egészen az elemeket uraló, de nem irányító hatalmasságokig. Formális hittudomány nem létezik, nem választják szét a mágiát és istent; minden dolog rendelkezik valami misztikus erővel. Lockridge-nak ijesztő mennyiségű hatalmat tulajdonítottak. Withucar a barátja lett, de azért, mert Withucar nem félt, hogy Lockridge ellene fordítja a mágiáját. Auri kevésbé volt szerencsés, senki sem akadt, aki fesztelenül érezte volna magát a jelenlétében.

Ezek a kedves orugarayok azt látták, hogy a földjüket elfoglalja az istennő akarata. Elmenekülhettek Flandriába vagy Angliába, ahogy néhányan már meg is tették, de az anyaföld iránti ragaszkodás túl mély volt bennük. Ehelyett megpróbálták az istennő ellen lazítani a hatalmakat. Hallották, hogy milyen emberáldozások folynak a bentebbi népek között, és tudták, hogy azok az áldozó népek még szabadok…

— Menjetek haza! — mondta Lockridge. — Nem áll szándékomban ártani nektek. Nem mondom meg az istennőnek. Jobb idők következnek. Esküszöm rá.

Eloldalogtak. Amikor elég távol értek, futni kezdtek. Lockridge beugrott a tóba, és vadul sikálni kezdte magát.

Napnyugtáig nem tért vissza. Az időjárás keményedett, felhőfoszlányok érkeztek a tenger felől, hideget és korai alkonyatot hoztak. Egyetlen kunyhó sem volt nyitva a faluban és az ajtónyílást bőrök takarták el.

Bárhogy érez is, az embernek ennie kell. Lockridge bement Echegon házába. Nagy csend fogadta. A füst csípte a szemét, árnyékok töltötték be a sarkokat és egész közel nyomultak a tűzhely halovány pislákolásához. Auri rokonai úgy ültek, mintha rá vártak volna: Auri anyja, az özvegy — aki most arra az asszonyra emlékeztette, aki menedéket adott neki Istar kutyái elől — megmaradt kistestvérei, a nagynénje és a nagybátyja — egyszerű halásznépek, akik abszolút visszavonultan figyelték —, az ő gyerekeik, némelyik már aludt, de némelyik már felnőtt volt ahhoz, hogy ébren legyen, rettegve húzódtak el tőle.

— Hol van Auri? — kérdezte Lockridge.

A lány anyja egy emelvényre mutatott. Búzaszínű haj terült szét a szarvasbőr pokrócon.

— Kimerült a sírásban. Fel kell keltenem?

— Nem. — Lockridge egyik zárkózott arcról a másikra nézett. — Mi a baj?

— Biztos tudod — mondta az anyja, nem vádlólag.

— Nem. Mondd el! — A tűz hirtelen fellobbant, fénye kirajzolta Auri alakját. A lány hüvelykjét öklében szorítva aludt, mint egy zaklatott kisgyerek. — Segíteni szeretnék — próbálkozott.

— Ó, igen, te mindig a barátja voltál. De mi a legjobb neki? — vetette fel az anya. — Ezt nem tudhatjuk. Mi csak gyarló emberek vagyunk.

— Én sem vagyok egyéb — mondta Lockridge, és azt kívánta, bár hinnének neki.

— Jól van hát. Ma délután idejött az a Withucar nevezetű yuthó főnök, és azt akarta, Auri legyen a… mije is?

— Felesége — mondta Lockridge. Eszébe jutott, hogy Withucarnak van már három is.

— Igen. Csak az övé. Egyfajta rabszolga, akinek teljesítenie kell a férfi minden kívánságát. Hát, ugye, te okosabb vagy, mint mi, és ismered azt az embert. Azt mondta, mi mind a védelme alá kerülünk. Igaz ez? Ennek a háznak nagy szüksége van védelemre.

Lockridge bólintott. A védelem sokba kerül, gondolta, de nem mondta ki.

— Auri elutasította — folytatta az anya fáradtan. — Withucar azt felelte, az istennő mondta neki, hogy Auri az övé lehet. Erre Auri megvadult és utánad kiabált. Sikerült kissé megnyugtatnunk, és elmentünk a Hosszúházba. Az istennő némi várakozás után fogadott bennünket és megparancsolta, hogy Auri legyen Withucaré. Ám a yuthoázoknál máshogy megy az ilyesmi. Addig nem kerülhet rá sor, amíg bizonyos szertartások meg nem történnek, így hát hazahoztuk Aurit. Fogadkozott, hogy megöli magát, vagy csónakba száll egyedül… ez ugyanaz lenne… de végül elaludt. Mit gondolsz?

— Beszélek az istennővel — mondta Eockridge bizonytalanul.

— Köszönöm. Én magam sem tudom, mi lenne a legjobb. A lányom szolga lenne a yuthó főnöknél, de nem szolgák vagyunk-e már valamennyien? Az istennő parancsolta. Auri mégsem hajlandó leérni az életét ilyen módon. Talán neked elhiszi, hogy így lesz a legjobb.

— Vagy szabad marad — mondta Lockridge. — Máris megyek.

— Nem óhajtasz előbb enni?

— Nem, nem vagyok éhes.

Behúzta a függönyt maga mögött. A falu nagyon sötétbe borult. Botladozva jutott el a Hosszúházig. A yuthó őrök vita nélkül beengedték.

Odabenn még világlottak a fénygömbök. Storm egyedül ült a pszichokomputer pultjánál. Ezen a meleg helyen csak egy nagyon rövid tunikát viselt, de Lockridge minden vágy nélkül nézett rá. Storm odafordult, nevetett és nyújtózkodott.

— Ilyen hamar, Malcolm? Hát, már úgyis elfáradtam a tendenciák kivetítésében. Az adatok nagy része úgyis csak találgatás.

— Figyelj — kezdte Lockridge —, beszélnünk kell! A nő jókedve elszállt, csendben meredt maga elé.

— Ez a terv rossz irányba halad — mondta Lockridge. — Arra számoltam, hogy az eredeti nép meg fog békélni az új körülményekkel. Azonban amíg távol jártam, a dolgok csak rosszabbodtak.

— Biztos vagyok benne, hogy gyorsan meg fogod változtatni a véleményed — mondta Storm hűvös hangnemben. — Nézz szét jobban. Úgy érzed, hogy a két törzs között növekedett a súrlódás? Mit vártál? Mit kellene tennem? Elbocsátani a jó yuthó szövetségeseimet?

— Nem, csak vissza kellene fogni őket egy kicsit.

— Malcolm, kedvesem — mondta Storm gyengédebben —, nem azért vagyunk itt, hogy utópiát hozzunk létre. Az mindenképp lehetetlen feladat. Mi a hatalom megalapozásán fáradozunk. És ez azt jelenti, hogy kedveznünk kell azoknak, akik az erő lehetőségeit hordozzák magukban. Mielőtt túl álszentté válnál, kérdezd meg magadtól, hogy Eniwetok lakosai tényleg el akartak-e költözni, hogy teret adjanak a környéken folyó nukleáris kísérleteknek. Mi megpróbáljuk minimalizálni a fájdalmat, amit okozunk, de annak, aki semmit nem okoz, nincs helye ebben a világban.

Lockridge kihúzta magát.

— Oké, bármikor legyőzöl az érveiddel… Storm felkelt. Külseje bűntelen volt és elbűvölő.

— Különösen egy módon — mondta.

— Nem, várj, a fenébe isi — tiltakozott Lockridge. — Lehet, hogy kénytelenek vagyunk szemétséget művelni, de nem fenntartások nélkül. Legalább a barátaink mellett ki kell állnunk. Auri nekem jó barátom.

Storm megtorpant. Egy ideig mozdulatlanul állt, aztán végighúzta ujjait egyik éjfekete fürtjén, és lágyan így szólt:

— Igen, tudom. Gondoltam, hogy felmerül ez a kérdés. Folytasd.

— Hát, izé, hát ő nem akar Withucar háremébe kerülni.

— Miért, talán rossz ember?

— Nem. De…

— Azt akarod, hogy magányos maradjon? Tudod, milyen természetellenes az itt?

— Nem, nem, nem…

— Van valakije?

— Hát…

— Legfeljebb te — morogta Storm.

— Ó, te jó isten! — mondta Lockridge. — Tudod, hogy én… hogy te meg én…

— Ne tartsd túl nagyra magad, emberem. De térjünk vissza erre a némberre. Ha azt akarjuk, hogy a fajok összeolvadjanak, egyesülésekre lesz szükség. A házasság túl erős intézmény a csatabárdosok számára ahhoz, hogy leszokjanak róla; tehát a tengeri népnek kell elfogadnia. Auri a közösség vezetőjének az örököse, Withucar a törzs egyik legbefolyásosabb főnöke. Gyakorlatilag és elméletileg sem történhet jobb dolog, mint az ő házasságuk. Persze, hogy a lány vonakodik egy kicsit. Tényleg azt hiszed, hogy sose vigasztalódna meg? Hogy nem szeretné a gyerekeit? Hogy nem felejtene el téged?

— Hát, nem is… úgy értem, megérdemli, hogy szabadon válasszon.

— Ki mást választhatna, ha nem téged? Te pedig nem akarod őt. És még ha elfogadnád, az sem változtatna semmit. Azzal jöttél be, hogy a falusiak boldogtalanságáról panaszkodtál. Az angolok még boldogtalanabbak lesznek a normann hódítás után. Néhány századra rá nem lesznek normannok. Mindenki angollá vauk. Számunkra itt és most ugyanez a folyamat Withucarral és Aurival kezdődik. Ne beszélj nekem szabad választásról… csak ha úgy gondolod, hogy minden háborút önkéntesek vívnak.

Lockridge tehetetlenül állt. Storm odajött hozzá, és a nyaka köré fonta a karját.

— Úgy tudom, Auri a maga gyermeteg módján Hiúznak hív téged — mormolta. — Szeretnélek én is így szólítani.

— O…nézd…

Storm a férfi melléhez szorította a fejét.

— Néha én is hadd legyek gyermeteg veled. Egy yuthó hangja hallatszott kívülről:

— Istennő, Hu nagyúr kér bebocsátást.

— A fenébe! — suttogta Storm. — Olyan gyorsan megszabadulok tőle, ahogy tudok. — Hangosan pedig így szólt: — Engedd be!

Soványán és karcsún a zöld egyenruhában Hu bújt be az ajtón.

— Bocsánatodért esedezem, fényességes — mondta. — De légi felderítésen jártam.

Storm megfeszült.

— És?

— Nagy valószínűséggel ez semmit sem jelent azonban azt láttam, hogy jókora flotta szeli át az Északi-tengert. A vezérhajó ibériai, a többi bőrcsónak. Sosem hallottam még ilyen összetételről. Szemmel láthatólag Angliából Dániába tartanak.

— Ebben az évszakban? — Storm teljesen megfeledkezett Lockridge-ről. Elengedte és egyedül állt a hideg fényben.

— Csakhogy van még egy paradoxon, fényességes — mondta Hu. — Nem fedeztem fel fejlett felszerelést. Ha akad is egy-két dolog, elhanyagolható. Egy-két napon belül mégis ideérnek.

— Valami Védő hadművelet? Vagy csupán egy itteni kalandozás? Ezek olyan idők, amikor az őslakosok is új dolgok után néznek. — Storm a homlokát ráncolta. — Legjobb lesz, ha én magam is vetek rá egy pillantást.

Elővette a gravitációsövét, felcsatolta a derekára, és egy energiapisztolyt is elrakott.

— Nyugodtan várj itt és pihenj, Malcolm. Nem maradok sokáig — mondta, és Huval együtt távozott.

Lockridge egy ideig fel-alá járkált a házban. Odakinn hangosan süvöltőit a szél, de ő szinte érezte a nyomasztó belső csendet. És az istenek, akiket olyan esetlenül és szerető gondoskodással faragtak ki az oszlopokból — mintha őt nézték volna. Istenem, istenem, gondolta, mit csináljon az ember, ha képtelen segíteni valakin, aki szereti őt?

Mi az igazság?

Egy asszony innen hatezer évnyire elmondta neki, hogy a fiát élve elégették. De tudta, hogy jó ügy érdekében tették. Vagy nem?

Lockridge hirtelen megtorpant. Járkálás közben majdnem keresztülment a fénytelen fátyolon. Brann amögött szenvedett és halt meg. A gyomra összeszorult. Miért hagyták meg ezt a valamit?

Ezt miért nem kérdezte meg?

Szerintem azért, mert sohasem akartam tudni, jött rá, és belépett.

A háznak ebbe a részébe nem raktak új berendezést. A padló földből volt, az ülőkéket borító bőrök megporosodtak. Egy gömb világította meg ezt a részt; árnyék uralt minden sarkot. A fekete barikád a hangot is lefüggönyözte. A szél süvítése megszűnt. Lockridge teljes csendben állt.

Az a valami, ami az asztalon hevert, drótokkal egy géphez kapcsolva, megrezzent és feljajdult.

— Nem! — sikoltotta Lockridge, és menekült.

Hosszú idő múlva abbahagyta a zokogást, összeszedte a bátorságát, és visszament. Nem tehetett másként. Brann, aki mindent megtett a népéért, nem halt meg.

Kevés maradt belőle, legfeljebb a domború csontokra feszülő bőr. A testébe vezető csövek tartották fenn szervezete működését. Elektródák csatlakoztak a koponyájába, bökdösték az agyát és jegyezték az információkat. Valami inger gyanánt a szemhéjait levágták, a szemgolyóinak a fenti fénybe kellett bámulniuk.

— Nem tudtam — siránkozott Lockridge.

A nyelv és az ajkak küszködve mozdultak a roncs arcban. Lockridge diaglosszája nem volt Brann korára hangolva, mégis kitalálta, mit jelentenek a kinyögött szótöredékek: „Ölj meg”!

Miközben a függönyön túl… ő meg én…

Lockridge a gép felé nyúlt.

— Megállj! Mit művelsz?

Nagyon lassan megfordult, és Stormot meg Hut látta. A férfi energiapisztolya a hasára irányult.

— Meg akartalak kímélni ettől — mondta a nő sietve. Időbe telik az utolsó emlékbarázdáit is kiszedni. Mostanra már nem sok agyveleje maradt, valójában már nem több, mint egy féreg; szükségtelen sajnálatot érezned iránta. Ne feledd, ő ugyanezt kezdte csinálni velem!

— És ez felment téged? — kiáltotta Lockridge.

— Felmentést ad Pearl Harbor Hirosimáért? — gúnyolódott Storm.

Lockridge életében most először mondott trágárságot egy nőnek.

— Menj a francba a kiagyalt érveiddel — zihálta. — Tudom, miből tartottad fenn magad az én koromban… gyilkoltál. Tudom, hogy John és Mary becsületesen megmutatta, mi folyik a te birodalmadban. Milyen öreg vagy te? Erről is van némi utalásom. Ennyi bűnt, amit tettél, csak évszázadok alatt tehettél, a saját idődben. Ezért akarnak megfúrni ott a palotában… ezért akar mindenki Koriach lenni… a halhatatlanságért. Míg Ola anyja negyvenévesen már öregasszony.

— Hagyd abba! — kiáltotta Storm.

Lockridge köpött egyet.

— Meg sem fordult a fejemben, hány szeretőd lehetett már, vagy hogy te csak használsz engem, mint egy tárgyat. De Aurit nem fogod használni, érted? Sem a népét. Sem mást. A pokolba veled! A pokolba, ahonnan jöttél.

Hu felemelte a fegyverét, és így szólt:

— Ennyi elég lesz.

20.

Hajnal felé eleredt az eső. Lockridge felébredt rá, ahogy tompán kopogott a sáros talajon meg annak a kunyhónak a tőzegtetőjén, melyben feküdt. Az ajtón feszülő rácson keresztül a legelőkre látott, ahol a yuthó tehenek átázva bújtak össze, akárcsak pásztoraik. A száraz levelek egytől egyig lehulltak egy tölgyfáról a zápor kitartó ostroma alatt. Ebből a szélen álló kunyhóból nem látta a falu többi részét, sem az öblöt. Ez csak még tovább fokozta a máris fokozhatatlannak hitt elszigeteltséget.

Nem akarta visszavenni Őrző egyenruháját, de amint kibújt a bőrökből, a levegőt máris túl hűvösnek és nyirkosnak találta. Kérni fogok egy orugaray ruhát, vagy akár egy yuthót, gondolta. Remélem, ennyit legalább kapok, mielőtt…

Mi lesz velem?

Mérgesen megrázta magát. Miután sikerült néhány órát aludnia, hogy idehozták, most már össze kellene szednie a bátorságát.

Csakhogy ez nehéz lesz, amikor minden egyetlen éjszaka alatt roppant össze a markában. Megtudni, hogy milyen valójában Storm és az ügye… hát, elég utalást kapott már erről, de nem volt hajlandó tudomásul venni mindaddig, míg Brann látványa szét nem tépte a rá rakott pórázt. És a tudat, hogy mit akar Storm tenni ezekkel az emberekkel, akiket ő úgy megkedvelt — túl mély sebet ejtett.

Szegény Auri, gondolta ürességében. Szegény Withucar.

A lány emléke furcsa módon gyógyítólag hatott. Lehet, hogy tehet még valamit érte, ha senki más nem tesz. Talán elrejtőzhet azon az idefelé tartó flottán. Nyilván egy egyesült angol-ibériai rajtaütés, abból a néhány elejtett megjegyzésből ítélve, amit Storm és Hu váltott, míg a Lockridge számára készített börtönt ellenőrizték. A mérete, akárcsak az összetétele egyedi. Igen nagy események történhetnek mostanában Angliában, melyek egyike Stonehenge megalapítása lehet. Storm túlságosan elfoglalt volt, nem sokat törődött vele. Megelégedett azzal, hogy infravörös nagyítón át nézve a fedélzeten mindenki archaikus fajba tartozónak tűnt; nem jövőből jött ügynököknek. Persze ebben az időben a flotta nyilván bevonja a vitorláit, és még legalább egy napig nem érkezik meg. Lehet, hogy ő addigra már nem lesz itt. De hátha lesz alkalma sugallni Aurinak, hogyan menekülhet meg.

Ez az elhatározás kissé helyrehozta. A bejárathoz ment, és a rácson át kidugta a fejét az esőbe. Négy bőrlebernyegekbe burkolózott yuthó állt őrt. Elhúzódtak tőle, felemelték a fegyvereiket és jeleket vetettek a gonosz ellen.

— Üdv, jóemberek — mondta Lockridge. Storm meghagyta a diaglosszáját. — Szeretnék kérni egy szívességet.

A vezetőjük összeszedte magát, és mogorván válaszolt:

— Mit tehetünk azért, aki elbukott az istennő haragja előtt azon kívül, hogy őrizzük, mint parancsolták?

— Elvihetnétek egy üzenetet számomra. Csak egy barátomat szeretném látni.

— Senkit sem engedhetünk ide. Az istennő személyesen parancsolta meg. Egy lányt már így is el kellett zavarnunk.

Lockridge összeszorította a fogát. Persze hogy Auri hallotta a hírt. Számos rémült tekintet követte útját tegnap este, ahogy fáklyafényben, yuthó lándzsáktól körülvéve ide hozták. Storm, te nőstényördög, gondolta. Abban a börtönben, ahonnan kihoztál, legalább látogatókat fogadhattam.

— Jól van — mondta. — Akkor az istennővel akarok beszélni.

— Hohó! — nevetett a harcos. — Azt akarod mondani, hogy az istennő idejön a te óhajodra?

— Tiszteletteljesen megmondhatjátok neki, hogy kihallgatásért esedezem, ugye? Ha előbb nem, majd ha leváltanak benneteket.

— Miért tennénk? Az istennő tudja, mit cselekszik.

Lockridge gúnyosan elvigyorodott.

— Ide figyelj, te disznó, lehet, hogy bajban vagyok, de minden hatalmamat még nem vesztettem el. Azt teszed, amit mondok, vagy lerohasztom a húst a csontjaidról. Akkor aztán imádkozhatsz az istennőhöz segítségért.

Hajlongani kezdtek előtte. Lockridge Storm jövendő birodalmának előrevetülő árnyát látta ebben.

— Menjetek! — mondta. — És hozzatok valami reggelit útközben.

— Én… én nem merem. Egyikünk sem merészel elmenni innen váltás előtt. De várj csak! — A vezető egy kürtöt húzott elő a lebernyege alól, és belefújt; szomorkás, tompa hang hatolt át az esőn. Hamarosan egy csapat ifjú érkezett baltával a kézben, hogy megtudják, mi a baj. A vezető rájuk bízta Lockridge követeléseit.

Apró győzelem volt, de kissé megszabadította a reménytelenségtől. Meglepő étvággyal esett neki a durva kenyérnek és sült húsnak. Storm képes megtörni, gondolta, de ehhez agyszondára lesz szüksége.

Meg se lepődött, amikor a nő pár órával később megjelent. Az lepte meg, hogy a szíve még mindig kalimpálni kezdett Storm láttán. Teljes öltözetben jött keresztül a falun, hatalmas volt, szép és kimondottan gyönyörű. A Bölcs Asszony botját tartotta a kezében, egy tucat yuthó sietett mögötte. Lockridge ott látta Withucart is közöttük. Stormot láthatatlan pajzs vette körül az energiaövéből, az eső lepergett róla, ahogy ott állt ezüstös zuhatagban, mint egy vízi nimfa és tengeri királynő keveréke.

Megállt a kunyhó előtt, s szemében inkább sajnálat lakozott, mint bármi más.

— Nos, Malcolm — mondta. — Úgy éreztem, jönnöm kell, ha hívsz.

— Tartok tőle, hogy én már soha többé nem fogok ugrani a füttyentésedre, drágám — felelte Lockridge. — Elég baj az. Igazán büszke voltam rá, hogy hozzád tartozom.

— Soha többé?

Lockridge a fejét rázta.

— Bár tartozhatnék, de nem tehetem.

— Tudom. Te az a fajta ember vagy. Ha másféle lennél, kevésbé fájna ez nekem.

— Mit tervezel velem? Lelövetsz?

— Próbálok más megoldást találni. Nem is sejted, milyen keményen töröm rajta a fejem.

— Nézd — mondta vad, édes és eleve halálra ítélt reménnyel —, letehetnél erről a tervről. Abbahagyhatnád ezt az időháborút. Vagy nem?

— Nem. — A nő büszkesége kijózanító volt. — Én a Koriach vagyok.

Lockridge nem tudott válaszolni. Az eső zuhogott körülöttük.

— Hu meg akart ölni habozás nélkül — mondta Storm. — Te a sors eszköze vagy, és ha az ellenségünkké válsz, hogyan merészelhetnénk életben hagyni? De én azt feleltem, hogy talán épp a te halálod az az esemény, ami szükségszerűen el fog vezetni… a mihez? — Storm határozottsága megingott, ahogy egyedül állt a felhőszakadásban. — Nem tudjuk. Azt hittem, de még milyen örömmel hittem, hogy te voltál a győzelmem eszköze. Most már nem tudom, mi vagy. Bármit teszek, vezethet kudarchoz is. De lehet, hogy sikert hoz, ki tudná megmondani? Én csak azt tudom, hogy sok múlik rajtad, és azt, hogy milyen nagyon szeretnélek megmentem téged. Hagyod, hogy megtegyem?

Lockridge a zavaros kék szemekbe nézett, és roppant nagy sajnálattal mondta:

— Igazuk volt ott a távoli jövőben. A sors rabszolgává tesz bennünket. Te túl jó vagy ehhez, Storm. Vagyis nem, nem jó… de talán nem is gonosz, egyáltalán nem is ember… de rossz, hogy ez történt veled.

Könnyeket látott a nő szemében az esőn keresztül? Nem volt biztos benne. Storm hangja mindenesetre határozott maradt.

— Ha úgy döntök, hogy meg kell halnod, halálod gyors lesz és tiszta, az én kezem által, és a kapunál lévő dolmenben helyezzük el a tested harcost megillető tisztességgel. De azt kívánom, bár ne lenne erre szükség.

Lockridge ősibb és erősebb búbáj ellen küzdött, mint az az erő, amit ez a torz világ adott a nőnek.

— Míg várok, búcsút mondhatnék egy barátomnak? Storm dühös lett. Nagyot csapott a bottal a sárba.

— Aurinak? — kiáltotta. — Nem! Holnap tanúja leszel, ahogy Auri házasságra lép abban a táborban. Azt követően ismét beszélni fogok veled, hogy megtudjam, tényleg olyan menthetetlen idióta vagy-e, mint amilyennek teszed magad!

Elfordult, köpenye csak úgy suhogott, és otthagyta a foglyot.

A kísérete követte. Withucar visszamaradt. Egy őr megpróbálta útját állni. Withucar eltolta maga elől, odament az ajtóhoz, és a kezét nyújtotta.

— Még mindig a testvérem vagy, Malcolm — mondta mogorván. — Szólok az érdekedben az istennőnek.

Lockridge elfogadta a kezét.

— Köszönöm — mormolta. A szeme égett. — Tégy meg nekem egy dolgot! Légy kedves Aurihoz, ha megkérhetlek. Hadd maradjon szabad asszony.

— Amennyire módomban áll. Egy fiúnkat rólad fogunk elnevezni és áldozunk majd a sírodnál, ha a dolgok úgy fordulnak. De remélem, nem. A szerencse legyen veled, barátom!

A yuthó távozott.

Lockridge leült egy fatönkre, és az esőbe meredt. Gondolatai megnyúltak, senki mással nem foglalkoztak.

Dél körül a felhőszakadás véget ért, de nem sütött ki a nap. Köd kerekedett és az ajtón túli világ alaktalan szürke függönnyé vált. Néha-néha hallott egy-egy kiáltást, ló nyerítését, tehén bőgését, de a zaj csak fojtottan hallatszott, és olyan távolról, mintha egy élet választotta volna el tőle. A levegő olyan hideg és nyirkos volt, hogy Lockridge végül inkább visszabújt a pokróc alá. A fáradtság erőt vett rajta: elaludt.

Furcsákat álmodott. Ahogy fokozatosan felébredt álmából, egy darabig nem tudta, hol van és mit csinál. Valóság és valótlanság összeolvadtak, viharos óceánban hánykolódott, Auri sietett el anyja nevét kiabálva, egy kürt kutyákat szólított, ő zöldes mélységekbe merült, kovácsolt vas csengését hallotta, mennydörgés süketítette meg, és… és a kunyhót sötétség borította, az alkonyat keresztülszivárgott a ködön, emberek kiabáltak, fegyverek csattogtak…

Ez nem álom!

Ágyától az ajtóig botorkált, a rácsait rázta, és kiordított a nedves kavargásba:

— Mi történik? Hol vagytok? Engedjetek ki, az isteneteket! Storm!

Dobok dübörögtek a szürkeségben. Yuthó-hang ordított, lódobogás távolodott, kerekek csattogtak, tengelyek sikoltottak. Máshol emberek rontottak egymásnak vadul. A távolban egy asszony sikoltott lezúduló kőzörgés nyomta el. Bronzfegyverek csengtek, nyílvessző baljóslatú süvítése hallatszott.

A füstszerű ködben bizonytalan alakok mozogtak, az őrei.

— Valami támadás a part felől — mondta Lockridge-nak a vezető nyersen.

— Mire várunk, Hrano? — rikoltotta egy másik. — Ott a helyünk a csatában!

— Maradj, ahol vagy! A mi helyünk itt van, amíg az istennő másképp nem rendeli. — Lábdobogás hallatszott. — Hé, ti, ki rontott ránk? Hogy megy a csata?

— Emberek a víz felől — ziháltan a láthatatlan valaki. — Egyenesen a táborunknak tartanak! Gyűljetek a zászlótok alá! Megyek a főnökömhöz.

Az egyik őr szitkozódott, és elillant. A vezető hiába üvöltött utána. A lárma egyre hangosabb lett, ahogy az idegenek összecsaptak a sietve összeálló yuthó egységekkel.

Kalózok, gondolta Lockridge. Az a flotta lehet, amit az Őrzők láttak. Csak az lehet. Mégsem vesztegeltek. Éjjelnappal eveztek, és a köd fedezékében nyugodtan kiköthettek. Igen, bizonyára. Néhány tengeri rabló a Földközi-tengerről összeállt egy-két törzzsel. Az angolok túl szívósak, és a zsákmány miatt megéri átkelni az Északi-tengeren.

Nem. Mihez fognak kezdeni, amint Storm és Hu lőni kezdik őket?

És hát, lehet, hogy jobb is így. Avildaró már eleget szenvedett idáig is, nemhogy most még ki is fosszák és Aurit elvigyék rabszolgának. Lockridge a rácsnak feszült, és várta, mikor ordítanak fel a támadok rémületükben, amikor rájönnek, hogy az istennővel kell harcolniuk.

Egy alak vált ki a ködből: magas, szőke férfi haragos szemmel. A yuthó vezető elhessegette.

— A Marutokra, te orugaray nyúl — parancsolta —, menj vissza oda, ahová tartozol!

A hatalmas férfi teljes erővel belevágta a szigonyát. A vezető a hasába mélyedő fegyverhez kapott, fojtott nyögés hagyta el ajkát, térdre roskadt.

Egy másik őr felmordult. Magasra emelte csatabárdját. Még egy falusi jelent meg mögötte, horgászzsinórt vetett a nyakába, és meghúzta két nagy tengerész kezével. A harmadik őr is elesett; favágó baltával verték be a fejét.

— Elintéztük őket, kislány — kiáltotta a magas férfi. Az ajtóhoz lépett. A fény elegendő volt, hogy Lockridge lássa a szakállán gyöngyöző vízcseppeket. Echegon fiát ismerte fel. Ismert még néhányat névről abból a féltucatból, akik ott várakoztak kényelmetlenül mögötte, a többit pedig látásból. Ketten ott voltak azok között az ifjak között, akik tegnap embert akartak áldozni. Most férfiakként álltak itt.

Echegon fia kovakést húzott elő, és a rácsot összetartó köteleket kezdte nyiszálni.

— Hamarosan kinn leszel — mondta —, ha senki nem pillant meg bennünket.

— Mit… — Lockridge túl kába volt ahhoz, hogy bármit is tegyen.

— Azt hiszem, meg kellett tennünk. Auri egész nap járkált és mindenkinek könyörgött, akiről úgy vélte, hogy megbízható. Eleinte nem merészeltük, csak ültünk a házainkban és félve motyogtunk. De aztán jöttek ezek az idegenek, mintha az istenek küldték volna őket, és ő emlékeztetett rá bennünket, micsoda erőkhöz jutott az alvilágban, így ha kitart még egy kicsit a küzdelem, útnak indulunk. Már nem jó itt élni. — A férfi aggódva bámult Lockridge-ra. — Csak azért mertük megtenni, mert Auri megesküdött rá, hogy megvédsz minket az istennő haragjától. És neki tudnia kell. Jól tudja?

Mielőtt Lockridge válaszolhatott volna, megjelent Auri, és remegve köszöntötte. A lány valósággal reszketett hajának nedves köpenye alatt; de könnyű dárda volt nála, és Lockridge látta, hogy már igazi nő.

— Hiúz, te biztonságos helyre tudsz vinni bennünket. Tudom, hogy képes vagy rá. Mondd, hogy a vezetőnk leszel!

A közeledő csatazaj sem volt hangosabb vagy vadabb, mint Lockridge pulzusa.

— Nem érdemlem meg ezt — mondta. — Nem érdemlem meg tőletek.

De nem gondolkozott, és angolul beszélt. A lány kihúzta magát, és úgy szólt, akár egy királynő:

— Védővarázst mond ránk. Oda fog vinni bennünket, ahol a legjobb lesz.

A kötelek engedtek. Lockridge kipréselte magát két rács között. Köd vette körül. Megpróbált rájönni, merre folyhat a csata az alkonyaiban. Úgy tűnt, előttük véges-végig harcolnak, és a küzdelem a kontinens belseje felé tolódik. Ezek szerint az öböl környéke mostanra már elhagyatott lehet.

— Erre — mondta.

Az orugarayok a védelmébe húzódtak. Seregnyi asszony volt velük, gyerekek vették őket körül, vagy voltak a karjaikban. Akik ilyen kockázatot vállárnak, hogy szabadok legyenek, megérdemelnek mindent, amit csak adhatok.

Nem. Van még valami.

— Dolgom van a Hosszúházban — mondta.

— Hiúz! — Auri megragadta a karját. — Nem teheted!

— Menjetek le a csónakokhoz! Gondoskodjatok vizestömlőkről meg halász- és vadászfelszerelésről. Mire készen álltok az indulásra, én is ott leszek. Ha nem, menjetek el nélkülem.

— Az istennő házába mégy? — borzongott meg Echegon fia. — Mi dolgod ott?

— Valami, amit… nos, ha nem teszem meg, balszerencsések leszünk.

— Veled megyek — mondta Auri.

— Nem. — Lehajolt, megcsókolta, rövid ideig érintette a lány sós ízű ajkát, így is érezte a lány teste melegét és hajának illatát. — Máshol bárhová, de itt nem. Menj, csinálj nekem helyet a csónakban!

Eliramodott, mielőtt a lány egy szót szólhatott volna. Kunyhók derengtek fel körülötte, ahol emberek hevertek alkonyi rémületben. Egy disznó menekült előle röfögve, feketén és gyorsan. Lockridge-nak eszébe jutott, hogy Storm a halál istennőjének megtestesüléseként tartott disznót. A csatazaj közelről hallatszott — vad üvöltések, lábdobogás, csattogás, nyílsuhogás, célba találó csatabárdok cuppanása —, de Lockridge saját csendjébe burkolózva haladt.

A Hosszúház őrizetlenül állt, mint ahogy remélte. Bár Storm vagy Hu odabenn lehet… Nem volt más választása, átlépte a küszöböt.

Belül üres volt.

Gépek és istenek közt futott. A fénytelenség függönyénél majdnem megtorpant. Nem, mondta magának, nem szabad. Belépett.

Brann kínlódása szinte beléhatolt. A fülébe illesztette a rettenetes holnap diaglosszáját, lehajolt, és így szólt:

— Hagyom, hogy meghalj, ha akarod.

— Ó, könyörgök — zihálta a múmiahang. Lockridge visszahőkölt. Storm azt mondta, nincs már benne józan ész.

Storm ebben is hazudott, gondolta, és munkához látott.

Fegyvertelenül nem vághatta el a Védő torkát, de kirángatta a vezetékeket és a csöveket. A megfeketedett test apró nyávogó hangokat hallatva megrándult. Nem sok vér szivárgott elő a sebekből.

— Feküdj le — mondta Lockridge, és megsimogatta Brann homlokát. — Nem kell sokáig várnod. Viszlát.

Menekült, érdesen vette a levegőt. Ahogy átlépett a függönyön, lármát hallott. A csata egy része visszatolódott a faluba. Energiafegyver sziszegése hallatszott. Fény vetült a kijáratot eltakaró függönyre. A kalózoknak végük, gondolta Lockridge. Ha nem tűnök el innen most azonnal, itt is maradok.

Kirohant a térre.

Hu, az Őrző jelent meg a terület szélén.

— Koriach! — ordította reményvesztetten és félőrülten. — Koriach, merre vagy? Együtt kell maradnunk… legkedvesebb. — Nem az ő kezében lévő fegyver ontotta azt a színpompás tűzijátékot.

Fejét előre-hátra forgatta, az istennőt kereste. Lockridge tudta, hogy nem bír eltűnni sem visszasurranni a Hosszúházba anélkül, hogy az Őrző meg ne látná. Nekirontott.

Hu meglátta, és felordított. Lockridge félrecsapta a pisztolyt, aztán megütötte a zöld ruhás testet. Mindketten a földre zuhantak, és a fegyver megszerzéséért küzdöttek. Hu keményen szorította a markolatot, nem lehetett kicsavarni a kezéből. Lockridge kibújt a fogásból, és az Őrző hátára került. Lábával ollóba fogta ellenfele testét, egyik karjával átkulcsolta a nyakát, és felegyenesedett.

Száraz reccsenés hallatszott, olyan hangosan, hogy még a tumultusban is hallotta. Hu nem mozdult többé. Lockridge feltápászkodott, és látta, hogy az Őrző meghalt.

— Sajnálom.

Lehajolt, lezárta a felfelé bámuló szempárt, elvette a fegyvert, és eliramodott.

Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megkeresi Stormot; most hogy ő is ugyanolyan fegyvert visel. De nem; túl kockázatos; valamelyik yuthó még kiloccsanthatja az agyát, miközben ő Storm energiapajzsát döngeti. És akkor mi lesz Aurival? A világgal tartozik a lánynak meg annak a maroknyi halásznépnek, akik lenn várják a parton.

Ráadásul nem volt biztos benne, képes lenne-e rálőni Stormra.

Megcsillant a víz széle. Látta, hogy egy nagy bőr aljú csónak ringatózik a hullámokon telve sötét alakokkal. Auri a parton várt rá. Kacagva, könnyezve futott elé. Lockridge engedélyezett neki és magának egy pillanatnyi ölelkezést, aztán belegázolt a vízbe, és bemásztak a csónakba.

— Most hová megyünk? — kérdezte Echegon fia.

Lockridge visszanézett. Még látta a házakat, mint tömböket a ködben, a liget homályos kontúrjait, harcoló emberek és lovak körvonalait. Viszlát, Avildaró, kiáltotta lélekben. Isten tartson meg!

— Irány Iril Varay — mondta. — Anglia.

Az evezők mélyre merültek. A kormányos kántálva diktálta az ütemet, mintha a tenger istennőjét akarná megidézni; mert Auri, aki valósággal újjászületett, azt mondta, hogy Storm nem istennő, hanem boszorkány. Csecsemő sírt, egy asszony csendesen zokogott, egy férfi búcsúra emelte dárdáját.

Elsiklottak a nyugati hegyfok mellett, Avildaró eltűnt mögöttük. Alig egy mérföldnyire a sűrűsödő éjszakában megpillantották a támadó hajóhadat. A koraklékat a partra húzták, a gálya lehorgonyozva várakozott. Néhány őrfáklya égett, és fényüknél Lockridge látta az égbe nyúló büszke orrszobrot meg a fartőkegerendát.

Kész csoda, hogy ezek a bronzkori vikingek nem kezdtek még megtizedelve menekülni. Storm és Hu szétváltak egymástól, természetesen, hogy összefogják a szétszóródott yuthoázokat a lángfegyverek köré. De aztán Hu, valamilyen ismeretlen okból megfutamodott. Storm azonban még így egyedül is… ah, most mindez már a múlté.

Valóban? Storm a végzettől hajtva addig nem fog nyugodni, míg meg nem találja és el nem pusztítja őt. Ha valahogy vissza tudna jutni a saját századába… Nem, Storm fúriái biztosabban a nyomára bukkannának, mint ebben a tágas és magányos bronzkori világban. Ráadásul itt voltak ez a több csónaknyi orugaray, akiket nem hagyhat magukra.

Kételkedni kezdett benne, jól választotta-e meg Angliát. Tudta, hogy más megalit építők is menekültek oda Dániából. Csatlakozhatnak hozzájuk, és retteghetnek életük végéig. Nem nyújthat ilyen életet Aurinak.

— Hiúz — suttogta a lány mellette. — Ugye, nem lenne szabad ilyen boldogságot ereznem? Mégis boldog vagyok.

Ez a lány nem Storm Darroway. És aztán? Magához ölelte. Auri is a sors eszköze, gondolta. Lehet, hogy John és Mary nem is akart tőle többet, mint hogy lovagias és gyengéd ősöket adjanak az emberi fajnak. Ő nem annyira ilyen, de a fiai és a lányai lehetnek.

Rájött, mit kell tennie. Olyan sokáig ült mozdulatlanul, hogy Auri megrémült tőle.

— Jól vagy, én kedvesem?

— Igen — felelte Lockridge, és megcsókolta.

A szökevények egész éjszakán át eveztek; lassan haladtak, de minden evezőcsapás közelebb vitte őket a győzelemhez. Hajnalra behatoltak a madaras lápba, és elrejtőztek, míg megpihentek. Később a férfiak vadásztak, halásztak, és megtöltötték a vizestömlőket. A ködöt elfújta az északkeleti szellő, este jól lehetett látni a csillagfénynél. Lockridge felállítatta az árbocokat és vitorlát bontatott. Reggelre a nyílt tengeren hajóztak.

Hideg, szűk és veszélyes csatorna volt. Nem találkoztak senkivel, csak egy viharral, mely kisodorta az orugaray csapatot ezekben a túlterhelt, törékeny járművekben. Minden nyomorúság dacára Lockridge örült. Ha a Koriach nem találja, arra következtethet, hogy vízbe fulladt, és felhagy a kereséssel.

Vajon sajnálni fogja? Vagy iránta mutatott érzelmei szintén hazugok voltak?

Néhány nap múlva feltűnt előttük Kelet-Anglia lapályos és őszi színeket felvonultató partja. Sótól átitatva, széltől marva, éhesen és kimerültén partra vontatták a koraklékat, és vedelték a közelben csörgedező patak édes vizét.

Azt várták, hogy keresni fognak egy tengerparti közösséget, mely befogadja őket. Ám Lockridge nemet mondott.

— Jobb helyet tudok — ígérte. — Le kell mennünk az alvilágba, hogy odajussunk, de ott biztonságban leszünk a boszorkánytól. Állatokként akartok lapulni, vagy szabadon élni?

— Követni fogunk, Hiúz — válaszolta Echegon fia. Keresztülvándoroltak a vidéken. Nem haladtak gyorsan az apró gyerekekkel, és vadászniuk is kellett közben. Lockridge kezdett nyugtalankodni, hogy túl későn fognak eljutni a céljukhoz. Auri más miatt türelmetlenkedett.

— Most már szárazföldön vagyunk, kedvesem. És ott lágy moha nő.

Lockridge fáradtan rávigyorgott.

— Addig nem, míg meg nem érkeztünk, kicsim. — Komolyra váltott. — Te túlságosan fontos vagy nekem.

A lány felragyogott. És a végén átgázoltak a jeges tavon ahhoz a szigethez, melyet az itteni törzsek messzire elkerültek. A bennszülöttek mondták Lockridge-nak, amikor az egyik falun keresztülmentek, hogy az egy kísértetjárta hely. Ez pontos útmutatás volt.

Kopasz fák alatt gondos építésű fészer állt. Egy ember várakozott ott karddal a kezében. Tagbaszakadt, hordó hasú férfi volt, hosszú őszes haja és szakálla himlőhelyes, sebhelyes ábrázatába hullott.

Öröm villant Lockridge arcán.

— Jesper, te vén zsivány! — kiáltotta. Alaposan megdöngették egymás hátát. Lockridge berakta a tizenhatodik századi diaglosszáját, és megkérdezte, mit jelent ez.

A dán vállat vont.

— Idehoztak a többi harcossal együtt. A boszorkánymester önkéntest kért, aki őrzi a kapunak ezt a végét egy ideig. Mondtam, hogy én vállalom. Miért ne tennék az én szépséges úrnőmnek egy szolgálatot? így hát itt üldögélek, kacsára vadászok meg hasonlókkal foglalom el magam. Baj esetén csinálnom kellett volna a lenti géppel valamit, ami értesítené az úrnőt. Azonban semmi sem történt, csak te jöttél meg ezek a vadak, így nem jeleztem. Gondoltam szórakoztatóbb lesz elijeszteni benneteket. De jó újra látni téged, Malcolm!

— Az őrszolgálatod nem közeledik még a végéhez?

— De igen, néhány nap múlva. Marcus pap a lelkemre kötötte, hogy nézzem az órát és feltétlen távozzak, ha eljön az idő, különben a kapu eltűnik én meg itt maradok. El kell mennem ahhoz a kapuhoz, amit ő mutatott, és onnan hazarepítenek.

Lockridge szenvedélyesen nézett Fledeliusra.

— Dániába?

— Hová máshova?

— Én az úrnő titkos megbízatásából vagyok itt. Olyan titkos, hogy egy szót sem szabad szólni róla senkinek.

— Semmit se félj. Bízhatsz bennem, mint ahogy én is benned.

Lockridge hunyorgott.

— Jesper — mondta —, tarts velünk. Amikor megérkezünk oda, ahová igyekszünk, elmondom neked… hát, te jobb életet érdemelsz, mint kitaszítottságot egy zsarnok uralma alatt. Gyere velünk!

Sóvárgás villant az apró szempárban. A súlyos fej megrázkódott.

— Nem. Köszönöm, barátom, de felesküdtem az úrnőmre és a királyomra. Amíg a törvényszolgák el nem kapnak, mindegyik mindenszentek napján ott leszek az Aranyoroszlánban és várok.

— De azok után, ami történt, nem, nem teheted. Fledelius kuncogott.

— Majd megtalálom a módját. Erik junker nem fogja olyan könnyen felnyársalni ezt a vén vaddisznót, mint hiszi.

Lockridge népe fázósan várakozott.

— Hát… használnunk kell a folyosót. Többet nem mondhatok, és ne feledd, hogy ezt titokban kell tartani mindenkitől. Viszlát, Jesper!

— Viszlát, Malcolm, és neked is, lányom! Ugye, néha-néha isztok egy-egy pohárral az egészségemre?

Lockridge levitte követőit a föld alá.

Felkészült rá, hogy egy mesével elbolondítsa azt, akit itt talál. Végső esetben használta volna az energiafegyverét. De Jespert hozta elé a szerencse. Vagy a sors? Nem, a sorsot a sátán vezérli. Ha Storm esetleg gondol arra, hogy a szökevények erre távozhattak és a dánt személyesen kérdezi ki, Jesper beszélni fog; de ennek kicsi az esélye. Más esetben viszont a dán hallgat majd. Lockridge-nak ez a megoldás sohasem jutott volna eszébe, ha nincs vele Auri.

Belépett a tűzkapun. Az orugarayok minden bátorságukat összeszedve követték.

— Nem szabad haboznunk — mondta. — Szülessünk újjá. Fogjátok meg egymás kezét, és gyertek vissza velem a világba.

Ugyanazon kapu ellentétes oldalán vitte ki őket. Ez annak a pillanatnak felelt meg, amikor az kinyílt a világban, hogy negyedszázaddal később bezáruljon.

Az előcsarnok, akárcsak a sziget, üres volt. A Fledeliustól kapott vezérlőrudat használta a feljáró fölötti kijárat felnyitására, aztán újra lezárta. Nyár köszöntötte őket. A láp levelektől és nádtól zöldellt, víztől csillogott, vad madaraktól volt lármás, huszonöt évvel azelőtt, hogy ő és Storm először érték el a neolitkori Dániát.

— Ó, de szép! — lehelte Auri.

— Ti halásznép vagytok — mondta Lockridge a csapatának. — A tenger mellett fogunk élni. Egy hozzátok hasonló nép hamarosan megerősödik ezen a földön. — Elhallgatott, majd folytatta. — Én pedig… én pedig a főnökötök leszek, ha akarjátok. De sokat kell majd utaznom, és lehet, hogy időről időre szükségem lesz a segítségetekre. Az itt élő törzsek nagyok és messze kiterjednek, de egymás közt hadakoznak. Az előttünk álló új időben egységessé tehetjük őket. Ez a feladatom.

Magában a jövőre gondolt, és kissé elcsüggedt. Annyi mindent elveszít. Az anyja sírni fog, ha soha többé nem tér vissza, és ez mindennél rosszabb; ő pedig elveszíti a hazáját, az övéit, a teljes civilizációját… a Parthenont, a Golden Gate hidat, zenét, könyveket, rokonokat, gyógyszereket, a tudományos éleslátását, mindazt a sok jót, amit az elkövetkező négyezer év fog hozni… csak azért, hogy most egy kőkorszaki törzsfővé váljon. Itt mindig magányos lesz.

De ezzel, gondolta, tiszteletet és hatalmat fog kivívni. Tudván, mit akar tenni, nagy munkát kell végeznie, de nem hódítóként, hanem mint egyesítő, tanító, gyógyító és törvényadó. Lehet, hogy sikerül olyan alapokat lefektetnie, melyek erősen ki fognak tartani az ellen, amit a gonosz Storm fog hozni.

Ez volt a sorsa. El kellett fogadnia.

Végignézett maroknyi népén; ők lesznek az eljövendő mag.

— Segítetek nekem? — kérdezte.

— Igen — mondta Auri, nem csak a szájával, de teljes lényével.

21.

És az évek elteltek egészen addig a napig, amikor az eső köddé sűrűsödött, és a harcosok beleburkolózva megindultak nyugatról a Limfjord, Avildaró felé.

Ő, akit mindenki Hiúznak hívott, a gálya orrában állt: legtöbbjüknél idősebb volt, haja és szakálla megszürkült, de még legalább olyan egészséges maradt, mint a mellette álló négy nagy fia. Mindannyian fényes bronzpáncélban voltak és bronzfegyvereket viseltek. A part vonalát bámulták, mely bizonytalanul rajzolódott ki a homályos, párás fényben.

— Itt kikötünk — mondta az apa.

A tizenhat év teljes buzgósága kiült Auri gyermekének, Sólyomnak az arcára, ahogy továbbította a parancsot. Az evezők nem csobogtak, nem nyikorogtak tovább. A kőhorgony a vízbe csobbant. Emberek sürgölődtek a fedélzeten zörgő fegyverekkel, s leugráltak a hideg, mellig érő vízbe. Kovafegyveres szövetségeseik partra vonszolták bőr aljú csónakjaikat.

— Ügyeljetek a csendre — mondta Hiúz. — Nem szabad, hogy meghalljanak.

A kapitány bólintott.

— Szüntessétek be azt a lármát, hé! — parancsolta matrózainak. Hozzá hasonló ibériaiak, sötét, horgas orral, kerek fejjel kisebbek és karcsúbbak voltak, mint a szőke britek, s minden erőre szükség volt, hogy féken tartsák őket. Még a kapitány, egy civilizált ember, aki gyakran járt Egyiptomban és Krétán, csak némi gonddal fogta fel, hogy ez nem kalóztámadás lesz.

— Elég ónt és szőrmét gyűjtöttem össze, hogy tízszeresen megfizessem a szolgálataitokat — mondta neki a Hiúz nevű főnök. — Mind a tiétek lesz, ha segítetek. De most egy boszorkány ellen megyünk, aki villámokat szór. Én is hasonlót fogok művelni, de ne ijedjenek meg az embereid. Továbbá, nem fosztogatni megyünk, hanem felszabadítani a kedveseimet. Meg fognak elégedni a tieid azzal, amit tőlem kapnak?

A kapitány az istennőre esküdött, akit ezek az erős barbárok imádnak. És becsületesen esküdött. Volt valami belső méltóság a Hiúz nevezetű ember szemében, ami semmiben sem volt kevesebb, mint Minoszé délen.

Mindazonáltal… Nos, gondolta Lockridge, Storm csak azt kapja, amit megérdemel. És ez a szabadulás. Ma éjszaka megszabadulok a sors béklyóitól.

Nem mintha az Angliában töltött idő rossz lett volna. Épp ellenkezőleg. Jobb, boldogabb, hasznosabb életet éltem, mint amiről valaha is álmodni mertem.

Hátrament a hajófarhoz. Auri a kabinjánál állt a tat alatt. A többi gyermekük, három lány meg egy fiú, aki még túl fiatal volt a harchoz, ott vártak vele. E tekintetben is szerencséjük volt: egy bizonyos dolmen csak egy parányi csecsemő testét rejtette. Az istenek tényleg szerették Aurit.

Magas, telt alak volt, haja, mely a krétai köntösre hullott, már kevésbé fénylett, mint lánykorában, és a szemében csak egy-két könnycsepp látszott, ahogy férjére nézett. A negyedszázad, mely alatt férje jobbkeze volt, megkeményítette.

— Minden jót, kedvesem — mondta.

— Nem hosszú időre búcsúzunk. Amint győztünk, hazajöhetsz.

— Te otthont adtál nekem a tengeren túl. Ha elesnél…

— Akkor az ő kedvükért térj haza. — Egytől egyig megcirógatta gyermekeit. — Uralkodj Westhavenen ugyanúgy, mint ahogy velem együtt tetted. A nép örvendezni fog. — Kikényszerített egy mosolyt. — De nem esik bajom.

— Furcsa lesz látni — mondta a nő lassan —, mint megy el fiatalabb önmagunk. Bár velem lehetnél akkor.

— Nem fog a látvány fájdalmat okozni?

— Nem. Sok szerencsét fogok kívánni annak a maroknyi csapatnak, és azt kívánom, hogy sok örömük teljen abban, ami rájuk vár.

Egyedül Auri értette meg, mi történt az idővel. A többi orugaray számára csak aggasztó mágia volt, amire a lehető legkevesebbet gondoltak. Igaz, ez által jó földhöz jutottak és hálásak voltak érte; de viselje csak Hiúz a varázslat terhét, ő a király.

Lockridge és Auri megcsókolták egymást, és a férfi távozott.

Kigázolt a partra, és emberei közt találta magát. Néhányuk avildarói születésű volt; csecsemőként távoztak el innen. A többiek Britannia feléből jöttek.

Az ő műve volt. Nem ment vissza Kelet-Angliába, nehogy eljusson a híre a vízen át Storm Darroway-hez. Arra a szépséges helyre vezette csapatát, amit később Cornwallnak fognak hívni. Ott szántottak, vetettek, vadásztak és halásztak, szerettek és áldoztak a régi gondtalan módjukon; de apródonként megtanította őket, milyen sokat kaphatnak az ónbányákból és a kereskedelemből, új embereket hozott a környező nyugtalan törzsekből, új életmódot és munkát vezetett be, míg Westhaven ismertté nem vált Skara Brae-től Memphisig, mint egy gazdag és hatalmas birodalom. És időközben szövetségeket kötött a Langdale Pike fejszekészítőivel, a Temze menti telepesekkel, még a morcos alföldi farmerekkel is, és meggyőzte őket arról, hogy az emberáldozás nem okoz örömet az isteneknek. Mostanában már arról beszéltek, hogy egy nagy templomot emelnek a Salisbury Síkságon szövetségük jelképeként, így hagyta ott őket; és kiválogatott száz vadászt azok közül, akik kérték, hogy elkísérhessék a csatába keletre.

— Sorokat alakítani! — parancsolta. — Előre!

Az északiak és déliek egyaránt felvették a begyakorolt alakzatot, és megindultak Avildaró felé.

A nyirkos szürkeségben csak lépteik dobogása és a pólingok rikoltása törte meg a csendet, Lockridge érezte, hogy a torka kiszárad és szíve megvadul. Storm, Storm, gondolta, hazajövök hozzád.

Az eltelt huszonöt év sem homályosította el az elméjében. Kissé hajlottá vált, megőszült, egy emberöltő gondjai és élvezetei választották el a nőtől, mégsem tudta feledni fekete fürtjeit, zöld szemét, borostyánszínű bőrét, s a száját, mely egykor az ő szájára tapadt. Vonakodva lépett egyre közelebb, hogy találkozzon a természetfölötti helyzettel. Északot meg kell mentem Stormtól. Az egész emberiséget meg kell menteni. Brann nélkül a nő győzelemre vihetne az Őrzőit. És sem az Őrzőknek, sem a Védőknek nem szabad győzedelmeskedniük. Le kell gyengíteniük egymást mindaddig, míg mindkét félből elő nem áll a jó, hogy a gonoszság roncsai fölött megépítse John és Mary világát.

Csakhogy valójában ő nem a bölcs és legyőzhetetlen Hiúz volt. Csak Malcolm Lockridge, aki szerelmes volt Storm Darroway-be. Keményen küzdött, hogy kitartson Auri mellett és a tény mellett, hogy a Koriach ellen megy.

Sólyom visszatért a felderítésből.

— Kevés embert láttam a faluban, apa — jelentette. — A leírásod alapján egyik sem hasonlított yuthóra. A szekeres nép tüzei halványan pislákolnak a ködben, és ők bizonyára takaróikba burkolóztak a hidegtől.

— Jó. — Lockridge örült, hogy végre cselekedhet. — Most szétosztjuk a csapatot. Mindenki a legelő megfelelő részére.

A parancsnokok odajöttek hozzá, és ő pontos utasításokat adott. Egyik csapat a másik után olvadt bele a homályba, míg végül csak vagy húszan maradtak. Megszámolta bikabőr pajzsukat, éles kovafegyvereiket, magasra emelte a karját, és így szólt:

— Ránk vár a legnehezebb feladat. Mi csapunk össze magával a boszorkánnyal. Ismét megesküszöm, hogy az én mágiám legalább olyan erős, mint az övé. De most menjen el, aki nem akar részt venni a küzdelmünkben.

— Régóta vezetsz bennünket és eddig még mindig igazad volt — mordult fel egy hegylakó. — Én tartom az eskümet. — Egyetértő heves suttogás futott végig a körön.

— Akkor kövessetek!

Megtalálták a szent liget felé vezető ösvényt. Amikor a csata kezdetét veszi, Storm és segítői a Hosszúházból errefelé fognak jönni.

Kiáltások harsantak a ködben.

Lockridge megtorpant a csöpögő fáknál. A zaj egyre erősödött jobb felől: kürtszó harsant, lovak nyerítettek, emberek kiabáltak és rikoltoztak, íjhúrok pengtek, kerekek nyikorogtak, fejszék kezdtek döngeni.

— Sohasem jön már? — suttogta Nyíl nevű fia. Lockridge olyan feszült volt, majd szét robbant. Nem volt sok esélye a sikerre. Egyetlen energiafegyver is szétszórhat egy teljes sereget, és azt, amit a kezében tart, kettő ellen kell használnia.

Avildaróban nagy volt a lábdobogás. Egy tucat yuthó tűnt fel a ködből. Magasra emelt fegyverrel, dühös arccal támadtak. Az élükön Hu rohant.

Most nem ölhetem meg, gondolta Lockridge megborzongva.

Az Őrző csikorogva állt meg. Pisztolya felemelkedett.

Ugyanaz a pisztoly lángolt fel Lockridge kezében; védőpajzsot vont magára. Vörös, zöld, sárga, halálos kék tűz záporozott. A yuthók rárontottak a britekre, akik természetfölötti rettegéssel szóródtak szét.

— Koriach! — harsogta Hu az egymásnak feszülő energiák fölött. — Ezek Védők!

Nem ismerte fel Lockridge-ot a vele szemben álló férfiban. És még ebben az órában holtan fog heverni a Hosszúház előtt, Lockridge szülte dermedten állt ettől a tudattól. Hu közelebb lépett. Egy yuthó felüvöltött, és meglóbálta csatabárdját. Az előbb fogadkozó hegylakó holtan rogyott össze előtte.

Ez megtörte Lockridge bénultságát.

— Westhaveniek! — ordította. — Előre a rokonaitokért!

Nyílvesszők záporoztak elő. Lockridge bronzkardja tűzben égett, célba talált, és véresen húzódott vissza. Sólyom kapott egy csapást a sisakjára, mely együtt csengett a nevetésével, amikor ő sújtott le. Testvérei, Pásztor és Napfia egyszerre rontottak elő, akárcsak a többiek. Túlerőben voltak a csatabárdosokkal szemben. A küzdelem rövid volt és kíméletlen.

Lockridge kardjával Hu felé lódult. Az Őrző, látván, hogy emberei elhullanak, felemelkedett a földről, és beleveszett a ködbe. A mezőn dühöngő csatazajon túl is hallatszott, ahogy Storm után kiabál.

Storm tehát más irányba ment. Amott lehet, gondolta Lockridge.

— Erre!

Kiért a legelőre. Egy szekér robogott el mellette; emberei sorai felé tartott. Azok betartották Lockridge utasításait. Szorosan álltak, míg a kerekek szinte oda nem értek, aztán szétváltak, és oldalról támadták a főnököt. A gazdátlanná vált lovak elnyargaltak az alkonyba, és elvesztek. A britek rávetették magukat a gyalogos yuthókra. Lockridge számára olyan volt az egész, műit egy árnyjáték. Stormra vadászott.

A feldúlt mezőn vezette csapatát. Időről időre egy-egy kisebb csata közelébe kerültek. Egy yuthó kiloccsantotta egy westhaveni harcos agyvelejét, de a következő pillanatban lekaszabolta egy ibériai. Két ember hempergett a sárban kutyaként, egymás torkát keresték. Egy Thunó nevezetű fiú hevert a vérében kiterülve, tekintete üresen fordult a rejtett ég felé. Lockridge sietett tovább. Kardhüvelye csattogott a combján. Sisak és mellvért elnehezült rajta.

Egy örökkévalóság után kiáltásokat hallott. Egy csoport embere rohant felé rémülettől összeszorított szájjal. Megállította a vezetőjüket.

— Találkoztunk vele a falu szélén — zihálta a férfi. — Hármat megölt közülünk a lángjaival, mire elmenekülhettünk.

Azonban nem futottak szét. Követték Lockridge parancsait, hogy maradjanak együtt és keressenek más ellenfeleket. Lockridge arrafelé rohant, amerről azok jöttek.

Először a hangját hallotta meg.

— Te, te meg te. Keressétek meg a klánfőnököket! Jöjjenek hozzám! Én itt várom őket, aztán amikor megbeszéltük és némileg rendeztük a sorainkat, elsöpörjük ezeket a tengeri rablókat. — Storm hangja rekedtes volt és szépséges.

Lockridge törtetett tovább. A köd mintha szétoszlott volna előtte és már ott is volt.

Volt néhány yuthó Storm oldalán. Lovak toporzékoltak az egyetlen szekér előtt, melyen Withucar magasodott alabárddal a kezében. Azonban Storm egyedül állt előttük. Mindössze egy könnyű tunikát viselt istennői testén meg a holdsarlót a homlokán. Haja nedvességtől csillogott a maradék fényben, arcvonása élettel telt volt. Lockridge rálőtt.

Storm túl gyors volt. Pajzsa máris felvillant. Az energianyalábok nagy hullámokban, lángolva feszültek egymásnak.

— Védő — kiáltotta Storm a szivárványok bömbölő, félelmetes szépségén keresztül —, gyere és halj meg!

Lockridge hosszú évek óta ismét viselte diaglosszáit, így értette meg, mit mond. Megindult felé. A nő valkür arcán iszonyat villant.

— Malcolm! — sikoltotta.

Lockridge fiai noszogatták az embereiket. Kard, dárda és csatabárd lendült.

Lockridge a szeme sarkából látta, ahogy Withucar hosszú bárdját Sólyom felé lendíti. A fiú lebukott, felszökkent a szekérre, és döfött. Withucar alig felnőtt hajtója a penge és gazdája teste közé vetette magát. A fiú összerogyott, főnöke kőkést rántott elő. Sólyomnak nem volt ideje kihúzni fegyverét. Karját a vörösszakállas köré fonta. Lezuhantak és a keréknél birkóztak.

Másutt a newhaveniek köre bezárult. Bátor, képzett ellenséggel találkoztak, akik szorosan, pajzs a pajzs mellett álltak, csapást csapásra osztogattak. Csatazaj rázta a sötétedő levegőt.

— Ó, Malcolm — zokogott Storm —, mit tett veled az idő? Lockridge könyörtelenül közeledett, egyik kezében a fegyvert tartotta, a másikban, amiben kardnak kellett volna lennie, semmit. A nő bármelyik pillanatban elrepülhetett volna, akárcsak Hu. Azonban az embereit visszaszorították a nagyobb számú támadók. Storm velük együtt hátrált. Lockridge a körülötte hullámzó tömegben nem tudott hozzáférkőzni. Amikor rövid időre rés nyílt közöttük, mindketten védekeztek és lángok koronázták az istennőt. Ettől eltekintve a morgó, ziháló állati küzdelem elvágta őket egymástól.

Már a kunyhók közt jártak. A Hosszúház feketén derengett ki a tetők fölött.

Hirtelen Nyíl és Napfia áttört a yuthó vonalon. Lábuk az általuk megölt embereken taposott. Megfordultak, és hátulról kezdték aprítani ellenfeleiket. Embereik keresztülözönlöttek a résen. A csata darabokra szakadt, előre-hátra hullámzott az egyszerű falak között.

Lockridge megpillantotta Stormot maga előtt. Ugrott. A ragyogás olyan fényessé vált, hogy egy pillanatra mindketten megvakultak. A férfi keze sokszínű sötétbe hatolt. Storm felkiáltott fájdalmában. Lockridge érezte, ahogy a nő elejti fegyverét. Lockridge is eldobta saját pisztolyát, és megragadta Stormot, mielőtt elillanhatott volna.

A földre zuhantak. Storm kézzel, körömmel, térddel, foggal küzdött, és Lockridge bőrén vér csordogált. De maga és páncélja súlya alá szorította a nőt. A káprázat kitisztult a szeméből. Storm szemébe nézett. A nő felemelte a fejét, és megcsókolta.

— Ne! — Lockridge fuldoklott.

— Malcolm — zihálta a nő gyorsuló lélegzettel —, én meg tudlak fiatalítani, halhatatlan leszel, velem.

Lockridge káromkodott.

— Aurié vagyok.

— Igen? — mondta Storm, és hirtelen elernyedt a karjában. — Akkor húzd ki a kardod!

— Tudod, hogy nem bírom megtenni. — Felkelt, levette a nőről az övet, felsegítette, és hátracsavarta a kezét. Storm mosolygott, és közel hajolt.

A harc véget ért körülöttük. Amikor a yuthók látták istennőjük foglyul esését, eldobálták a baltáikat, és menekültek. Sebesültek jajgattak a földön.

— Megvan a boszorkány — mondta Lockridge. Úgy hallotta, mintha egy idegen mondta volna. — Már csak a harcosai maradtak.

Megjelentek a fiai, karddal a kezükben. Bűntudatot érzett, amiért semmivel sem lett boldogabb, hogy Sólymot is ott látja köztük. Elengedte Stormot. Még így felhorzsoltan, vérfoltosan és fogolyként is méltóságteljesebbnek látszott bármelyiküknél.

— Ezt a sorsot akartad? — mondta Storm, de angolul. Lockridge nem bírta elviselni a tekintetét, lesütötte a szemét, és sóhajtott.

— Ez a sorsom.

— Hogy képzelheted egy percig is, hogy megmenekülsz a bosszútól?

— Igen. Amikor nem hallanak felőled, a kémeid természetesen idejönnek, hogy megtudják, mi történt. Téged nem találnak. Hallani fognak a rablótámadásról, és sejtik, hogy ott ért utol a vég. Nem Védők tették, amennyire a bennszülöttek zavaros elbeszéléseiből ki tudják majd venni, csak egy nagyravágyó kőrézkori főnök műve, aki hallotta, hogy Jutland bajban van, meglátta benne a lehetőséget, és egy nyílzápor eltalált téged meg Hűt, mielőtt visszaverhettétek volna őket. Sőt, mi több, az utódaid úgy gondolják majd, ez rossz korszak a beavatkozásra. Bőven akad tennivalójuk máshol és másmikor; békén hagynak minket. Storm csendben állt egy darabig.

— Éles elméjű vagy, Malcolm — mondta végül. — Nálunk nagy hős lehettél volna.

— Nem érdekel — mondta hév nélkül.

Storm lesimította a ruháját, míg az testéhez nem tapadt.

— És mit fogsz tenni velem? — mormolta.

— Nem tudom — felelte Lockridge zavarban. — Ameddig élsz, halálos veszélyt jelentesz. De… de nem tudlak bántani. Olyan hálás vagyok, hogy idehoztál… — Erősen pislogott. — Talán elrejthetünk valahol — mondta nyersen. — Tisztességben.

Storm elmosolyodott.

— Meglátogatsz néha?

— Nem szabad.

— De igen. Akkor majd beszélgetünk. — Eltolta Pásztor kardját, Lockridge-hoz hajolt, és ismét megcsókolta. — Minden jót, Hiúz.

— Vigyétek el! — csattant fel Lockridge. — Kötözzétek meg. De óvatosan, nem eshet bántódása.

— Hol tartjuk majd, apa? — kérdezte Nyíl.

Lockridge körülnézett, odament a Hosszúház előtti térre. Hu teste összegörnyedve hevert a lábánál.

— Ott benn — döntötte el. — A lakhelyén. Állítsatok őrt a bejárathoz. Terítsétek ki a halottakat és lássátok el a sebesülteket!

Nézte, ahogy a nőt bevezetik az ajtón.

A csatazaj még úgy zúgott a fülében, mintha belül lüktetne valami. Égy pillanatnál tovább nem bírta ki a csendet. Futásnak eredt, és kiabált.

— Avildaróiak! Tengeri nép! A szabadításotokra jöttünk! A boszorkánynak vége. A legelőn még harcolnak értetek. Ölbe tett kézzel ültök és nem véditek magatokat? Kifelé, mindenki, aki férfi!

És jöttek: házról házra, vadászok, halászok, a tenger lovasai, kitódultak és felfegyverkezve gyülekeztek az újonnan jött felszabadító körül. Kiáltott a fiainak, hogy csatlakozzanak hozzá. Ötvenen keresztülmentek a szent ligeten, rátámadtak a csatabárdosok soraira.

És megfutamították őket.

Amikor az utolsó szekér is szilánkokra törve hevert és az utolsó yuthó harcost is a bozótosba űzték, Lockridge megparancsolta, hogy hozzanak elé minden foglyot. Többnyire nők és gyerekek voltak, akik reményeik megsemmisülését látták. De Withucar is életben maradt. Háta mögött összekötözött kézzel felismerte Lockridge-ot, és szembeszegült vele.

Megraktak egy kihunyó tüzet, és a lángok olyan vadul ugráltak, mintha az orugarayok táncolnának. Lockridge látta a nyomorúságot és sok gyengédséggel beszélt:

— Nem esik további bántódásotok. Holnap elmehettek. Ez a mi földünk, nem a tiétek. De egy ember közülünk elkísér benneteket, a béke követeként. Ez a föld tágas. Ismerünk olyan lakatlan területeket, melyek megfelelnek nektek. Tél közepén a törzsfőnökök tanácskozást tanának itt, ahol megpróbálunk megoldást találni a közös problémákra. Withucar, remélem, te is köztük leszel.

A yuthó térdre hullott.

— Nagyuram — mondta —, nem tudom, miféle furcsaság esett meg veled ma éjszaka. De könyörgök, mi még felesküdött bajtársak vagyunk, te meg én. Ha akarod, a tied vagyok.

Lockridge felállította.

— Oldozzátok el. Ő a barátunk.

Ő, a Hiúz végignézett a népén, és tudta, hogy a munkája még nem ért véget. Westhaven erős alapokon nyugszik. Az elkövetkező húsz-harminc évben — már amennyi hátra van számára — ugyanezt a fajta szövetséget Dániában is ki kell építenie.

Bárcsak Storm is…

Egy férfi rohant oda hozzá, és hasra vetette magát.

— Nem tudtuk! Nem tudtuk! Túl későn hallottuk meg!

Éjszaka zárult Lockridge köré, mintha ökölbe szorította volna. Fáklyavivőkért kiáltott, és végigfutotta az utat a Hosszúházig.

A fénygömbök könyörtelen fényénél ott hevert Storm. Szépsége elenyészett; a fulladásos halál következtében megfeketedett a bőre, nyelve megduzzadt a fogai között, szeme kidülledt. Mégis ott lebegett valami fényesség a hajában, arcvonásaiban, testében és megkötözött kezében, mellyel a végsőkig küzdött.

Brann holtteste hevert rajta keresztben.

Róla megfeledkeztem, gondolta Lockridge. Nem gondoltam át. Így Brann a halállal küszködve kitántorgott a függöny mögül, meglátta Stormot, a kínzóját, tehetetlenül.

Storm, ó, én Stormom!

A tengeri nép elcsendesedett, míg uruk sírt.

Lockridge hozatott fát. Ő maga fektette rá a testet, a lábához rakta a nő segédét meg a nagy ellenségét, és a Hosszúházhoz érintette a fáklyát. A tűz magasan és hangosan lángolt, mintha még egy nap világított volna a sötétben. Szentélyt építünk majd ide, gondolta, és imádni fogjuk Őt, kit egy napon Máriaként neveznek majd.

Ám ő csak egy helyre mehetett. Egyedül tért vissza a hajóra.

Auri a karjába simult. Lockridge csak hajnal felé talált megnyugvást.

Isten, sors, hívjuk akárhogy, hála legyen neked a munkádért.

A bronzkor, az új kor jön. Amit saját meg nem született korának tegnapjaiból tudott, hitet adott neki, hogy gazdag, békés és boldog korszak lesz: talán a legboldogabb időszak egészen addig a távoli jövőig, amelyre egy pillantást vethetett. A fennmaradt leletek nem utalnak gyújtogatásra, mészárlásra vagy rabszolgaságra. Trundholm arany Napszekere meg a kürtök, melyek görbületei kígyókra emlékeztetnek, beszélnek az északi fajok eggyé válásáról. Akkor messze földön megismerik őket: Knosszosz utcáit dán lábak fogják taposni, és az emberek Angliából Arábiába távoznak majd. Néhányan még Amerikába is el fognak jutni, ahol az indiánok egy bölcs és barátságos istenről beszélnek meg egy istennőről, akinek Pelyhes Virág a neve. De a legtöbben visszatérnek. Mert hol máshol lehetne olyan jó az élet, mint a világ legjobb helyén, ahol egyaránt szabadok és erősek lehetnek?

A végén el fog bukni a vaskor kegyetlensége alatt. Mégis, ezer kedvező év nem kis teljesítmény; és a lélek, mely belőlük fakadt, örökre fennmarad. Az eljövendő századokon át az elfelejtett igazság, hogy az emberek valaha generációkon át boldogságban éltek ki fog tartani és finoman tevékenykedni. Még lehet, hogy azok, akik a végső jövőt kialakították, azok is visszajönnek a Hiúz által alapított birodalomba tanulni.

— Auri — suttogta Lockridge —, légy mellettem. Segíts nekem!

— Mindvégig — mondta a lány.

Poul Anderson

Az idő folyosói

Regény

PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN

Eredeti cím: The Corridors of Time

Fordította Nemes István

A borítón Szendrei Tibor festménye

HU ISSN 0865-2953

ISBN 963 7457 02 X

Hungarian translation © Nemes István

PHOENIX

Könyvkiadó és Terjesztő Kft.

Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető igazgató

Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó

Nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3739.66-14-2

Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató

Terjedelem: 9 (A/5) ív

Készült Debrecenben, az Úr 1991. évében