1967- ben, július havában halt meg Füst Milán, a XX század egyik legnagyobb magyar költője. Drámai regényei, esztétikai tanulmányai immár világhírűek, de legmaradandóbbat mint költő alkotott – egész életműve lírájában sűrűsödik.
Az erdélyi származású Gaál Mózes (1836-1936) az áthagyományozott mondai töredékek és történelmi, művelődéstörténeti tények valamint a krónikák és gesták tiszteletben tartása mellett írói szabadsággal ismerteti a magyar mitológiát. A majd félszáz történet időrendben halad a történelmi korral, a teremtésmondáktól a hunok adomáin és hőstörténetein át varázslatos meseszál vezet egészen a honfoglalás koráig, Géza fejedelem időszakáig. Az írói hitvallás nemes küldetésre vall: „Avatag írások, nagy-régi időkből, melyek krónikás szárazsággal elmondják a hun-magyar hőskor történeteit, kezébe nem kerülnek az ifjúságnak… (…) Megfesteni képét nagy-régi időknek, melyekre világot a históriának fáklyája ingyen sem vet; összerakosgatni a töredékeket igazságos kézzel és becsületes hűséggel: íme ez volt a szándékom.
Münchhausen – Az igazmondó német báró csodálatos kalandjai
Kedves olvasóim, azt hiszem, hogy okosan cselekedtem, mikor a hírneves Münchhausen levelét közzétettem. A levél mindenkit meggyőzhet arról, hogy ő senkit bolonddá tenni nem akart, hogy ő teljes életében az igaz szónak volt a barátja. A hazugságot ő maga is ostobaságnak bélyegezi, én a magam részéről csak avval toldom meg, hogy kétféle hazugság van: olyan hazugság, mellyel másnak ártunk, és olyan hazugság, amellyel senkinek sem ártunk. Elmondom a történetet, s aztán reátok bízom, hogy ítéljétek meg: e kettő közül melyikhez tartozik a Münchhausen, igazmondása.
1830 ősze táján, egy kis gőzhajón, mely a Magdalena folyón lefelé igyekszik, Santa Marta felé, Simón Bolívar képzeletben újra átéli a hajdani csaták dicső napjait és a hajdani szerelmek viharos éjszakáit. Az élet lassan elszáll belőle, s életével együtt egy nagy utópiának is vége. De ő, a „Felszabadító” máig is a kontinens egységének és függetlenségének jelképe.
Törvényszerű volt, hogy Latin-Amerika legnagyobb írója előbb-utóbb szembesüljön Latin-Amerika történelmének legnagyobb alakjával, és faggatni kezdje. Ő, a nagy mítoszteremtő most visszafelé teszi meg az utat: a mítoszokból bontja ki az egykori embert, és úgy állítja elénk a maga esendőségében, megható illúziók között, hogy elhisszük neki: Simón Bolívar csakis ilyen lehetett. Mindent elhiszünk neki.
A kisregény cselekményében az Antigoné témája visszhangzik: a macondóiak nem akarják eltemetni az öngyilkos francia orvost, aki hosszú évek óta magányosan élt közöttük, élve eltemetve magát házában. Hogy mi az a képzelt, a tömegpsziché által felduzzasztott vagy netán valódi s valóban megbocsáthatatlan bűn, melyet az orvos egykor elkövetett, azt három ember egymásnak felelgető, egymásba ékelődő, gyakran ugyanazokat az eseményeket más-más megvilágításba helyező monológjaiból tudjuk meg.
S ezekből a mozaikkockákból nemcsak a kifürkészhetetlen jellemű, mohó kutyatekintetű, látszólag minden iránt érzéketlen orvos története áll össze (aki a Száz év magány-ban majd főszerepet játszó Aureliano Buendía ezredes ajánlólevelével érkezett Macondóba), hanem magának Macondónak a története is, amelybe egyszer csak betoppant a banántársaság, s nyomában a söpredék.
Mindent - pénzt, mulatságot, felvirágzást - ez a söpredék hozott a városkába, s aztán mindent el is vitt. Mert "a söpredéket arra tanították, hogy türelmetlen legyen - írja García Márquez -; hogy ne higgyen se a múltban, se a jövőben. Arra tanították, hogy csak a jelenben higgyen, és benne élje ki mohó vágyait."
"A szép Remedios... soha nem tudta meg, amíg e világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük."
Több mint huszonöt éve hogy a Száz év magány első, spanyol nyelvű kiadása megjelent, és a kolumbiai Gabriel García Márquezből hetek alatt világhírű író lett. A képzeletbeli Macondo faluban élő Buendía család száz évének lenyűgöző fordulatokban gazdag, egy eddig sosem látott világot elénk varázsló története a valóság és az álom között, a mesék dimenziójában lebeg és mégis, a Száz év magány egész Latin-Amerika nemcsak leghíresebb de legreprezentatívabb regényévé is vált.
A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelmeben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, a ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává.
"Csak most volt hozzá bátorságom hogy négyszáznyolcvan oldalon át szerelemről írjak, és csakis szerelemről." - mondta legújabb könyvéről a Nobel-díjas kolumbiai író. A regény hősnője a Karib-tengeri országok nőideáljának tulajdonságait egyesíti magában: szép, temperamentumos, és fütyül a konvenciókra. Két férfi szereti életre-halálra, több mint öt évtizeden át. Az érzelmi konfliktusból kinövő szövevényes, indázó cselekmény mely a múlt század hatvanas éveiben kezdődik, abban a kikötővárosban játszódik mely valaha a spanyol gyarmatbirodalom legnagyobb rabszolgapiaca volt: a meghökkentő és szokatlan végkifejletű szerelmi történetet a mozgalmas trópusi világ fényei ragyogják be.
"Egyik városnak se volt már semmi köze ahhoz, ami bennem élt róluk. Mindegyik, akárcsak az egész mai Európa, döbbenetes változáson esett át: a valóságos emlékeim a memóriám által teremtett kísérleteknek tûntek, a hamis emlékeim pedig olyan meggyõzõek voltak, hogy kiszorították a valóságot. Így aztán képtelen voltam megállapítani, hogy a csalódás és a nosztalgia között hol húzódik a határ. Ez lett a végsõ megoldás. Mert végre megtaláltam azt, ami a legjobban hiányzott ahhoz, hogy be tudjam fejezni a könyvet, és amit csak az évek múlása adhatott meg: az idõ távlatát.
E kalandos útról hazatérve újra átírtam minden novellát, az elejétõl a végéig, nyolc lázas hónap alatt, amikor nem kellett eltûnõdnöm azon, hogy hol ér véget az igazi és hol kezdõdik a képzelt valóság, mert akkor már az a jótékony és hasznos gyanú élt bennem, hogy abból, amit húsz évvel ezelõtt Európában átéltem, talán semmi sem igaz. Ettõl olyan könnyen ment az írás, hogy olykor már úgy éreztem, csakis a mesélés gyönyörûségéért írok, ami talán az az emberi állapot, amely a legközelebb áll a levitációhoz."
A távoli jövőben, az emberiség bölcsőjétől hatvanezer fényévnyire, a Bhekar Ro nevű bolygón egy földrengés különös tárgyat vet a felszínre. A helybeli telepesek, akik már negyven éve megszakították a kapcsolatot a külvilággal, nem is sejtik, hogy az univerzum egymás ellen küzdő népei számára milyen fontos ez az objektum.
A zergek, a protossok és a Terrán Domínium is mozgosítja erőit, hogy megszerzzék a kincset, a Teremtő Ősök, a xel'nagák hagyatékát. Valamennyien azt hiszik, hogy olyan fegyver kerülhet a birtokukba, amely győzelemhez segíti őket a három faj háborújában.
A seregek a peremvidék egyik világán csapnak össze, ahol színre lép egy titokzatos Sötét Templomos is, akinek egyetlen célja van csupán: az élet védelme.
Alakváltó lidércharcosok, a legfejlettebb űrtechnika, félelmetes fegyverek, és taktika, stratégia… A regény a méltán nagy sikerű PC-s játék világában játszódó epikus történet második része.
Stoewesand, Nobel-díjas professzor sajátos találmányt dolgoz ki: létrehoz egy olyan gázt, mely belélegzés útján törli a kísérleti személy tudományos ismereteit, károsodást azonban sem fizikailag, sem szellemileg nem okoz. A felfedezés célja: időlegesen visszavenni az emberiségtől az atomtitkot, mert korunk embere a jelek szerint még nem nőtt fel ehhez a veszélyes tudáshoz. A professzor kezdeményezéséhez több hírneves tudós is csatlakozik. Mindhiába, mert váratlan fordulat akasztja meg a kísérletezést: a Fekete Császárként ismert nagystílű gengszter elraboltatja Stoewesand-t s más tudós társait is, hogy föld alatti barlangbirodalmában csak neki dolgozzanak. A Fekete Császár a tudományos eredményekben csupán eszközt lát hatalmi tébolyának megvalósításához.
Hol lehet ez a rejtélyes barlangrendszer, ki milyen szerepet játszik a kalandos történetben, s kinek hogyan valósulnak meg a tervei – ezt mondja el a kitűnően szerkesztett kisregény, mely persze nemcsak izgalmas és szórakoztató, hanem intést is tartalmaz, s a magenergia békés felhasználása mellett emel szót a természet, az emberiség védelmében.