/ Language: Hungary / Genre:antique

A teremtők árnyai (Starcraft)

Gabriel Mesta


A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

STARCRAFT - SHADOW OF THE XEL'NAGA

by Gabriel Mesta

Pocket Books, a divison of Simon & Schuster, Inc.

1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020

Copyright © 2001 Blizzard Entertainment

Ali rights reserved, including the right to reproduce this

book or portions thereof in any form whatsoever.

Fordította:

SZENTE MIHÁLY

Borító:

BILL PETRAS

ISBN: 963 497 032 X

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2004

Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2004

Lektor: Katona Andrea

Tördelés: ANGRÁF STÚDIó, Németh Csongor

Borító és színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Szántai Zsolt

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Ezt a könyvet Scott Moestának ajánljuk, aki a StarCraft arénában szerzett tapasztalataival hihetetlen segítséget nyújtott - nélküle nem tudtuk volna megírni. A hosszú, játékkal töltött óráknak most megvan az eredménye!

Külön köszönet illeti Tina Moestát, aki elfogadta és megértette, hogy a férje időnként úgy érzi, muszáj szétrúgnia pár földönkívüli lényt.

Köszönet illeti még Chris Metzent és Bill Ropert (mindketten a Blizzard munkatársai) az értékes adatokért; Rob Simpsont és Marco Palmierit (Pocket Books) támogatásukért és azért, hogy ragaszkodtak hozzánk; Matt Bialert (Trident Media Group) a bátorításért; Debra Rayt (AnderZone), mert felvidított minket; Catherine Sidort, Diane E. Jonest és Sarah L. Jonest (WordFire, Inc.), mert mindent elintéztek helyettünk; Jonathan Cowant, Kiernan Maletskyt, Nick Jacobsot, valamint Gregor Myhrent és Wes Cronkot - ők voltak a túravezetőink a StarCraft bámulatos galaxisában. - A „Gabriel Mesta" álnéven író szerzők: Kevin J. Anderson és Rebecca Moesta.

KIADÓNKNÁL, EDDIG MEGJELENT:

Tomb Raider

Dave Stern: Lara Croft

Dave Stern: Lara Croft - Az élet bölcsője

Resident Evil

Stephani Perry: A borzalmak kastélya

Stephani Perry: Az Iszonyatfoka

WarCraft

Richard A. Knaak: Halálszárny

Christie Golden: Klánok ura

StarCraft

Jeff Grubb: Tűzkeresztség

Gabriel Mesta: A teremtők árnyai

TERVEZETT CÍMEK:

Resident Evil

Stephani Perry: Holtak városa

WarCraft

Jeff Grubb: Az utolsó őriző

StarCraft

Tracy Hickman: Ámokfutás

STARCRAFT

Gabriel Mesta

A teremtők

árnyai

SZUKITS

KÖNYVKIADÓ

1

Ahogy a sötétség kavargó leple ráereszkedett Szabadöböl városára, a megviselt telepesek megpróbáltak fedezékbe húzódni a közelgő vihar elöl. Az éjszaka meglepő gyorsasággal rohanta le a Bhekar Ro nevet viselő bolygót; felerősödött a szél, de az égen nem jelentek meg a csillagok fénypettyei.

A látóhatár felett örvénylő kátrányfekete felhők mintha fennakadtak volna a földművelésből kínkeserves munkával élő telepesek otthonát befogadó, széles völgyet körbefogó, hegyes fogsorra emlékeztető hegyvonulaton. A hegyek gerince és orma felől félelmetes hangok érkeztek; a villámok úgy csattogtak és ropogtak, mint a tüzérségi lövegek. Mindegyik villámcsapásban hatalmas energia volt; olyan erővel támadták a földet, hogy a bolygó különböző pontjain elhelyezett szeizmográfok komoly rengési értékeket jeleztek.

A mennydörgések elérték a hangrobbanások intenzitását; érezni lehetett, hogy pusztító erő feszül bennük. Amit a szonikus támadás épen hagyott, azt a lézerszerű villámok tépték szét.

Negyven évvel korábban, amikor az első telepesek ide menekültek a Konföderáció zsarnoksága elől, az emberek még elhitték, hogy kemény munkával képesek lesznek új édenkertté változtatni a bolygót. Azóta három nemzedék nőtt fel a kolónián. Az eredmények még nem mutatkoztak meg, ám a makacs telepesek nem adták fel a próbálkozást.

A fivére, Lars mellett ülő Octavia Bren kinézett a város felé dübörgő, hatalmas, terepjáró robotkombájn mocskos szélvédőjén. A jármű motorjának robaja, a lánctalpak csattogása szinte elnyomta a hegyek fölött dúló égiháború hangjait. Szinte...

A lézerszerű villámok lángoló lándzsákként csaptak alá a felhőkből, szétperzselték maguk körül a levegőt, és mély lyukakat ütöttek a felszínbe. Octaviának a látványról azok, a könyvtárban látott képek jutottak eszébe, amelyek az orbitális pályán keringő csatahajók hatalmas Yamato-lövegeinek működéséről készültek.

- Mi a fene oka lehet, hogy a nagyszüleink éppen ezt a nyomorult bolygót választották ki maguknak? - tette fel a szónoki kérdést, miközben a villámok egyre több krátert fúrtak a talajba.

- Mi, mi? Hát a táj szépsége! - viccelődött Lars.

A vihar eltüntette a levegőből a máskor ott lebegő porszemcséket, ugyanakkor komoly kárt tett a sziklás talajba kétségbeesetten kapaszkodó muta-gabonában és salátamoszatban. Szabadöböl telepeseinek nem sok eszközük volt arra, hogy elhárítsák a természeti csapásokat, és már hosszú idő telt el azóta, hogy külső segítséget kértek. Sokszor nem maradt nekik más, csak a remény, hogy a körülmények ellenére sikerül életben maradniuk.

Lars a közeledő vihart figyelte. Mogyoróbarna szemében felgyúltak az izgalom szikrái. Bár egy évvel idősebb volt a húgánál, amikor az arcán megjelent a ravaszkás, vagány mosoly, pontosan úgy nézett ki, mint valami vakmerő tinédzser.

- Azt hiszem, a legrosszabbat megint sikerül megúsznunk.

- Jaj, Lars, te mindig túlbecsülöd a képességeinket! - Octavia, annak ellenére, hogy még csak tizenhét éves volt, sokszor úgy gondolkodott és mérlegelt, mint a felnőttek. - Mindig ez van... Te rosszul méred fel a helyzetet, aztán rám marad, hogy megoldjam a problémákat.

Lars magabiztossága és optimizmusa a jelek szerint kimeríthetetlen volt. A lány fejcsóválva kapaszkodott, miközben a hatalmas terepjáró átküzdötte magát egy árkon, és a megművelt földtáblák közötti úton tovább haladt a város távoli fényei felé.

Nem sokkal szüleik halála után történt, hogy Lars előállt egy őrültnek tűnő ötlettel. Azt javasolta a húgának, hogy több földet műveljenek meg, mint korábban, és hogy automatizált bányákkal gyarapítsák közös vagyonukat. Octavia megpróbálta lebeszélni a tervről, de hiába erőlködött.

- Gondolkozz egy kicsit gyakorlatiasabban, Lars! Már a farmra is alig jut erőnk meg időnk. Ha terjeszkedni kezdünk, akkor aztán tényleg semmi mással nem foglalkozhatunk, csak a munkával. Még családalapításra sem gondolhatunk!

A telepeslányok közül már sokan megpróbálták elvetetni magukat Larsszal (Cyn McCarthy háromszor is kivetette rá a hálóját), de a fiú minden esetben talált valamilyen kifogást. A kegyetlen bolygón élő emberek már a tizenöt éveseket is nagykorúnak tekintették; a fiatalok közül soknak férje vagy felesége volt, gyermekeik születtek, mire betöltötték a tizennyolcadik évüket. Octavia tisztában volt azzal, hogy egy-két éven belül neki is párt kell választania, ha nem akar egyedül maradni. Lépnie kellett, mert félő volt, hogy a Szabadöbölben élő fiúk mindegyikét elhappolja előle a többi lány.

- Biztos, hogy bele akarsz vágni? - kérdezte a bátyjától, amikor látta, hogy Lars tényleg komolyan gondolja a terjeszkedést.

- Hát persze! Megéri, nem? Egy kicsit keményebben kell dolgoznunk. Ennyi az egész. A családalapítással akkor is ráérünk foglalkozni, ha már szilárdan megalapoztuk a jövőnket. - Lars szenvedélyesen megrázta vállig érő, homokszőke haját, és elvigyorodott. - Hidd el, Octavia, észre sem fogjuk venni, és máris gazdagok leszünk! Akkor majd rájössz, hogy nekem van igazam.

Lars biztosra vette, hogy a gabonatermés kivételesen jó lesz a Hátsó Negyvenes lejtőin. (Ez a hegygerinc választotta el a földjüket a szomszédok termőföldjétől, és a húsz kilométernyire magasló hegyektől.)

A testvérek végül döntöttek. A rendelkezésükre álló robotokkal előkészíttették és bevettették az új táblákat. A hegyek lábánál felállítottak és beindítottak néhány automatizált bányát.

Azóta már majdnem két év telt el...

Egy szélroham oldalba kapta a jármű vastag fémből készült oldalát, és megremegtette az ablakokat. Lars igazított egy kicsit a kormányrúdon, majd nagyobb sebességre kapcsolt. Egész álló nap keményen dolgoztak, de fáradtságnak nyoma sem látszott rajtuk.

Lézervillám perzselte végig az égboltot; a villanás színes nyomokat hagyott Lars és Octavia retináján. Bár semmivel sem látott jobban, mint a húga, Lars mégsem vett vissza a sebességből. A lehető leghamarabb haza akart jutni.

- Figyelj a sziklákra! - figyelmeztette Octavia a bátyját. Elkésett. Lars megfeledkezett a jókora kődarabokról, egyenesen rájuk vezette a terepjárót. A kőtömbök közül néhány porrá roppant a jármű széles lánctalpai alatt.

- Mit árthat nekünk pár kavics? - nevetett Lars. - Most már a terepjáró képességeit is alábecsülöd?

Octavia bosszúsan felhorkant.

- Jól van, te könnyen vagánykodsz, de ha tönkrevágod a hajtóművet, vagy valamelyik hidraulikus rendszert, nekem kell kijavítanom a hibát!

A robokombájn volt a telepesek legfontosabb járműve és munkaeszköze. Tereptisztításra, sziklák megsemmisítésére, szállításra, vetésre és ültetésre, kőzúzásra éppúgy alkalmas volt, mint aratásra. Ha a szükség úgy hozta, még lángszórókat is fel lehetett rá szerelni. A testvérpár gépe egykor csillogó cseresznyepiros volt, de a festék már rég megfakult az oldalán. A vastag fémlemezek több helyen behorpadtak és megkarcolódtak, itt-ott égésnyomokat lehetett felfedezni rajtuk, de a hajtóműve még mindig szelíden duruzsolt, ami azt jelentette, hogy a teljesítménye legalább olyan szinten van, mint új korában. Octavia ezt tartotta a legfontosabbnak.

A lány egy pillantást vetett a meteo-monitorra. A légnyomás értékei egészen elképesztőek voltak.

- Ez a mai vihar valahogy vadabbnak tűnik, mint az eddigiek - jegyezte meg.

- A viharok mindig vadak errefelé. Hé, mit vársz? Elvégre a Bhekar Rón vagyunk, nem?

Octavia megvonta a vállát.

- Ha anyának és apának megfelelt, nekünk is jó ez a bolygó...

Ahogy a szüleikre gondolt, ismét hatalmába kerítette a keserűség. A családjukból csak ők ketten maradtak életben. A telepescsaládok között egy sem akadt, amely ne vesztette volna el néhány tagját a vad bolygó megszelídítéséért vívott, nem sok jutalommal kecsegtető küzdelem során, de ritkán fordult elő, hogy egy-egy família szinte teljesen kihaljon. A megpróbáltatások azonban nem vették el az emberek kedvét attól, hogy tovább erőlködjenek álmaik megvalósítása érdekében. A kimerült telepesek körülbelül negyven éve kitörtek a Konföderáció kormányzati korlátai közül, és nekiláttak, hogy valóban birtokba vegyék a Bhekar Rót. Függetlenné akartak válni, tiszta lappal akartak kezdeni, és nem kívántak foglalkozni a Konföderáció bolygói között dúló, állandósult polgárháborúkkal.

Az első telepesek csak békét és szabadságot akartak. Idealista módon láttak hozzá központi városuk felépítéséhez, amelyet Szabadöbölnek neveztek el. A rendelkezésre álló forrásokból mindenki egyenlő arányban részesült, a termőföldeket felosztották a munkabíró emberek között. Idővel azonban megkoptak az eleinte rendkívülinek tűnő eszmék. Mivel az eredmények messze alulmúlták a várakozást, a föld megművelésébe belefáradt, a különböző megpróbáltatásoktól szenvedő telepeseknek elegük lett a nagy egyenlősdiből. A vélemények egyre inkább különböztek egymástól, de azt soha, senki sem vetette fel, hogy vissza kellene állítani a régi, a függetlenné válás előtti rendet.

Ez még Octavia és Lars Brennek sem jutott eszébe soha.

Szabadöböl fényei hívogatóan világítottak a távolban. Octavia fülét megütötte a viharra figyelmeztető sziréna vijjogása. A szerkezet közvetlenül a régi Ágyútorony mellett állt, a város főterén. Amikor megszólalt, a telepesek tudták, jobban teszik, ha valamilyen menedéket keresnek. Akinek volt egy kis józan esze, az már korábban hazamenekült, és ajtót, ablakot eltorlaszolva biztonságba helyezte a családját.

Elrobogtak a házak, a mezők, a kiszáradt öntözőcsatornák mellett, és hamarosan elérték a nyolcszög alakú város peremét. A települést alacsony kerítés vette körbe; a főutcára nyíló kapukat sosem csukták be.

A következő mennydörgés olyan erős volt, hogy a robotkombájn megrázkódott. Lars a fogát csikorgatta, de továbbhajtott. Octaviának eszébe jutott, milyen jó volt, amikor gyerekként az apja térdén ülve, a családi otthon biztonságos falai között hallgatták a távoli égzengést.

A nagyszüleik korán meghaltak; egyikük sem bírta sokáig a zord életkörülményeket. Ők voltak az elsők, akiket örök nyugalomra helyeztek a Szabadöböl mellett lévő temetőben. A haláluk után nem sokkal, amikor Octavia tizenöt éves lett, újabb csapás érte a családot, és az egész közösséget: megjelent a spóraüszök.

A pici, fekete gombák elképesztő gyorsasággal szaporodtak, a gabonatáblákat mintha vastag koromréteg fedte volna be. Mivel az élelemkészletek gyorsan apadtak, Octavia anyja a dohos kenyeret magának és férjének tette félre, a gyermekeinek viszont megpróbált csíramentes táplálékot adni. Akkoriban sokat éheztek. Ízletes falat szinte nem is került az asztalukra, de a kenyér szerencsére elég tápláló volt ahhoz, hogy életben maradjanak.

Octavia tisztán emlékezett az utolsó estére. Rettenetesen fájt a feje, és valami rossz előérzet gyötörte. Az anyja korán ágyba dugta; egész éjjel rettenetes rémálmok gyötörték.

Másnap reggel, amikor felébredt, valahogy túlságosan nagy volt a csend. A szüleit holtan találta az ágyukban. Úgy feküdtek, hogy látszott, haláluk előtt sokat szenvedtek, iszonyú fájdalom gyötörte őket. Testük nyílásaiból undorító gombák buggyantak elő, amelyek, miután kijutottak a levegőre, zabálni kezdték a húsukat.

Lars és Octavia nem bírt abban a házban maradni. Felgyújtották, és megvárták míg porig ég. Tűzzel tisztították meg alatta a földet. Azon az estén tizenhét másik családnál következett be hasonló tragédia. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a rettenetes, gyilkos paraziták az embereket is megtámadták.

A közösséget szörnyű csapás érte, a túlélők a korábbinál is jobban egymásra voltak utalva. Az új polgármester, Jacob „Nik" Nikolai illendően elbúcsúztatta a halottakat, de kihasználta az alkalmat, és olyan beszédet tartott, amelyben felszította az emberekben a függetlenség és a szabadság iránti vágyat, elhitette velük, hogy nem szabad feladniuk, hogy annyi megpróbáltatás és tragédia után is együtt kell maradniuk, nem rohanhatnak vissza a Föderációhoz.

Octavia és Lars kiköltözött a Szabadöböl szélén, üresen álló épületek egyikébe. Megpróbáltak új életet kezdeni. Terveket szőttek. Terjeszkedtek. Beüzemelték az automatizált bányákat, és figyelemmel kísérték a vájatokat, vagy éppen a várost fenyegető szeizmikus tevékenységeket. Minden áldott nap kimentek a földekre, keményen dolgoztak, és általában csak sötétedés után tértek haza. Nem kímélték magukat, teljes erőbedobással dolgoztak, és sikerült életben maradniuk.

Éppen keresztülrobogtak a nyitott kapun, és ráfordultak a főutcára, hogy megközelítsék lakhelyüket, amikor tombolni kezdett a vihar. Az eltorlaszolt ajtajú, fémfalú épületek között haladó robokombájn fényszórói alig néhány méternyire világították meg az utat a negyvenöt fokos szögben zuhogó esőben.

Az otthonuk pontosan olyan volt, mint a többi ház; Lars nem is a szemére, inkább az ösztöneire hagyatkozva találta meg. Lefékezett a murvával felszórt előkertben, Octavia pedig a fejére húzta a kalapját, és felkészült, hogy kiugorjon a fülkéből. Alig három méternyi távolságot kellett megtennie az ajtóig, de a rettenetes felhőszakadásban ez sem ígérkezett könnyű feladatnak.

Mielőtt kiszállt, ellenőrizte a robokombájn üzemanyagszintjét. A testvére erről mindig megfeledkezett.

- Szükségünk lesz némi veszpángázra - jegyezte meg.

Lars megfogta a kilincset.

- Holnap. Majd holnap. Szerintem Rastin a kunyhójában kucorog, és a szelet átkozza. Hiába mennénk oda, a vén bolond úgysem jönne elő. Valahogy nem szereti a vihart... Vajon miért nem? - mosolygott.

A fiú kinyitotta az ajtót. Octavia is kiszállt, rálépett a széles lánctalpra, majd leugrott a murvára. A két fiatal egymás mellett futott a golyózáporszerű esőben. Lars feltépte a ház ajtaját. Átázva rohantak be, de megnyugodtak; végre biztonságban voltak.

Az eget megrázta egy újabb hangrobbanás. Lars szétnyitotta a dzsekijét. Octavia a sarokba dobta átázott kalapját, majd felkapcsolta a lámpát, és ellenőrizte a szobában felállított szeizmográfok kijelzőit.

A telepesek közül már csak kevesen szántak időt és energiát arra, hogy figyelemmel kísérjék a bolygó állapotát, vagy a föld alatti tevékenységeket, Lars azonban fontosnak tartotta, hogy szeizmográfokat helyezzen el automatizált bányáikban, a Hátsó Negyvenes lábainál. A műszerek szervizelését Octavia végezte.

Bebizonyosodott, Lars előrelátása nem volt hiábavaló. Az utóbbi időben felerősödött a szeizmikus tevékenység, egyre többször lehetett érezni a rengéseket, amelyek központja valahol a völgy túlsó oldalán, a hegyvonulat mélyén volt.

Már csak erre volt szükségünk - gondolta Octavia, és a műszerekre pillantott. Egy újabb ok az aggodalomra...

Lars a lány mellé állt, és ő is megvizsgálta a megrajzolt görbét. A vonal olyan egyenetlen volt, mintha egy reszketeg kezű, koffeinfüggő vénember húzta volna. A papíron látszott, hogy a rajztű időnként megugrott, de ezek a jelek akár a szonikus hullámok visszhangjai is lehettek. A műszerek nem észleltek komolyabb szeizmikus tevékenységet.

- Ez érdekes. Örülsz, hogy ma nem lesz földren...

Mielőtt Lars befejezte volna a mondatot, történt valami. Octavia előre tudta, hogy így lesz; szokásához híven megérezte a dolgot. Nem lepődött meg, már hozzászokott ahhoz, hogy a helyzetük mindig rosszabbra fordul.

Amikor Lars arcán megjelent a hetyke mosoly, megrendült a föld. Az egész olyan volt, mintha a Bhekar Ro egy pihenő élőlény lenne, amelyet lidércnyomásos álmok gyötörnek, s ezért hánykolódik a fekhelyén. Oetavia először abban reménykedett, hogy csak a legutóbbi hangrobbanás hatását érzik, de tévedett. A rengés egyre erősödött, a padló megmozdult, az előre gyártott elemekből épített ház teljes egészében rázkódni kezdett.

Lars megfeszítette az izmait, és a szeizmográf kijelzőjére nézett. A tű úgy mozgott, mintha egy eszelős kölyök rángatná.

- Ez erősebb, mint a kijelezhető maximális érték!

- Pedig nem is itt van a központja - hüledezett Octavia. - Legalább tizenöt kilométernyire, a hegyen túl lehet.

- Csodálatos. Nem messze onnan, ahol az automatizált bányagépeinket felállítottuk.

A szeizmográf tűje megállt, a kijelzők mutatói a maximális érték felé lendültek, de a rengés lassan, fokozatosan gyengült.

- Azt hiszem, Octavia, holnap lesz egy kis dolgod a kinti műszerekkel.

- Nekem mindig van egy kis dolgom - morgott a lány. - Mindig elromlik valami...

Úgy tűnt, elvonult a vihar. Lars és Octavia csendben ült; nem tehettek mást, ki kellett várni az ítéletidő végét.

- Van kedved kártyázni? - kérdezte a fiú.

Mielőtt Octavia felelhetett volna, a helyiségben kialudtak a lámpák. A sötétséget már csak egy-egy lézervillám fénye oszlatta szét.

- Ma valahogy nincs - mondta Octavia.

2

A Pengék Királynője.

A neve egykor Sarah Kerrigan volt. Valamikor régen hívták így, amikor még... valami más volt. Amikor még emberként élt.

Amikor még gyenge volt.

Hátradőlt a zerg boly egyik fülkéjében, a pulzáló, szerves falak közt. Az árnyékok között iszonyú szörnyek mozogtak, amelyeket az ő gondolatai irányítottak. Mindegyik ugyanazért a nagy, közös célért dolgozott.

Mentális erejét latba vetve parancsolt ezeknek a rettenetes, torz, pusztításra alkalmas lényeknek. Az átváltozott Sarah Kerrigan megalapította az új bolyt a Char nevű bolygó hamuval lepett romjain. A világ szürke volt, kozmikus sugárzással felperzselt felszíne még mindig füstölt. Hosszú ideig volt csatatér. Itt tényleg csak a legerősebbek maradhattak életben.

A zergek tudták, hogyan alkalmazkodjanak az új viszonyokhoz, hogyan maradjanak életben. Sarah Kerrigan is ezt tette, hogy közéjük tartozhasson. Különleges pszi-képességei miatt annak idején lidércharcosnak nevelték. Telepatikus eszközökkel dolgozó kém volt, a Konföderáció ügynöke, később a lázadók mellé állt. A zergeket irányító szuperelme azonban használhatónak tartotta, ezért elfogatta, és átalakította a testét.

Páncélpolimer sejtekkel megerősített bőre olajosan, ezüstös zölden csillogott. Sárga szeme körül árnyékokra vagy horzsolásokra emlékeztető, sötét foltok vették körül. A haja Medúza-csápokká változott, a vastag loknik leginkább a mérges pókok ízelt lábaira emlékeztettek. Valahányszor eszébe jutott valami, egy új terv, egy új stratégia, a csápok eleven kígyókként mozogtak a fején. Az arca megőrizte eredeti szépségét, vonásai láttán megtorpantak az emberek. Nem hosszú időre, csak éppen egy-egy pillanatra, de neki ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy lecsapjon rájuk.

Valahányszor meglátta a tükörképét, Sarah Kerrigannak mindig eszébe jutott, hogy milyen volt embernek lenni, milyen volt emberi mérce szerint szépnek lenni. Eszébe jutott, hogy egykor szeretett egy Jim Raynor nevű férfit, aki viszontszerette őt.

Emberi érzések - emberi gyengeségek.

Jim Raynor. Megpróbálta elfelejteni a fickót. Már semmi sem tartotta volna vissza attól, hogy végezzen a termetes, jó természetű, bajszos emberrel; gondolkodás nélkül meggyilkolta volna, ha ezt kívánják tőle. Nem bánkódott amiatt, ami vele történt, semmit sem bánt, semmi sem érdekelte. Semmi, kivéve azt, hogy a küldetése sikerrel járjon.

Sarah Kerrigan több volt, mint egy szimpla zerg.

Az egymástól eltérő zerg fajzatok különböző fajok egyedeiből mutálódtak, olyan lényekből jöttek létre, amelyeknek természetes élőhelyét a bolyok terjeszkedésük során meghódították és elfoglalták. Mivel a zergek mindegyike hozzáférhetett a bolyban tárolt DNS-mintákhoz, gyakorlatilag kedvük szerint változtathatták meg a testüket, ez pedig azt eredményezte, hogy bárhol képesek voltak életben maradni. A hordák éppúgy otthon érezték magukat a kopár Charon, mint a termékeny, különböző élőlények által lakott Mar Sarán.

A zergek fantasztikusak voltak; ha létezett a világon elpusztíthatatlan faj, akkor az övék volt az.

A bolyok egymástól függetlenül, és mégis összhangban terjeszkedtek a galaxisban, egyik bolygóról a másikra vonultak, és minden helyet megfertőztek, ahol felbukkantak. Természetüknél fogva, biológiai adottságaiknak és társadalmi szerveződésüknek köszönhetően képesek voltak elviselni a katasztrofális veszteségeket, vert helyzetből is talpra tudtak állni, és folytatni bírták a hódításokat.

A protossok és a Konföderáció ellen vívott háború során azonban a szuperelme is elpusztult, ez pedig kis híján a zerg áradat megtorpanását eredményezte.

A zergek győzelme eleinte biztosnak tűnt; amikor elfoglalták az emberek által uralt galaxis-szelet peremén lévő két bolygót, a Chau Sarát és a Mar Sarát, még minden jól ment. Létszámuk szaporodott, ráadásul a Konföderáció többi részén még csak nem is sejtették, milyen óriási veszélyt jelentenek. Ám ekkor a protossok hadiflottája, amelyet az emberek korábban még sosem láttak, sterilizálta a Chau Sara felszínét. A váratlan támadás megsemmisítette a bolygón tartózkodó zergeket, és velük együtt több millió ártatlan embert, a telepeseket. A Konföderáció azonnal válaszolt az agresszióra. A protossok parancsnokát nem vitte rá a lélek, hogy a Mar Sarát is felperzselje, így a zergek ott akadályok nélkül szaporodhattak.

A zergek végül eljutottak a Konföderáció központjába, Tarsonisra, amelyet egyszerűen elsöpörtek. Sarah Kerrigan, a lidércharcos akkor még az emberek oldalán vett részt a csatákban, de társai elárulták. A zergek fogságába került, a bolyba, ahol őt is megfertőzték. A zerg szuperelme megérezte, hogy a nő különleges telepatikus képességek birtokában van, és úgy döntött, nem öleti meg, inkább egy egészen különleges feladatot bíz rá.

Ekkor azonban a protossok szülőbolygóján, az Aiuron a protoss harcosok megölték a zergek szuperelméjét. Az akciót csak öngyilkos robbantással tudták végrehajtani, de vállalták a pusztulást annak érdekében, hogy megsemmisítsék a bolyt.

Sarah Kerrigan, a Pengék Királynője magára maradt, komolyabb segítség nélkül kellett elvégeznie feladatát. Ő irányította a bestiális csürhéket, az ő karmos kezeiben futottak össze a szálak. Fokozatosan átalakította a bolygót, alkalmassá tette a környezetet arra, hogy létrejöjjön az új, tökéletes egyedekből álló zerg sereg. A boly ismét életre kelt.

Sarah irányításával a néhány életben maradt here átalakította saját testét - valamennyiükből Tojó vált. Kerrigan zerg alattvalói elegendő nyersanyagot találtak, így megkezdődhetett a nagy munka, a tojókamrák átalakítása, az egymástól eleinte külön álló építmények, a kisebb bolyok összekapcsolása, a kaptár megépítése. A tojókamrákban számtalan új lárva jött a világra. Sarah settenkedő-kolóniákat, léfejő-telepeket, ivadék-tavakat hozott létre. Az egymásba kapaszkodó settenkedőkből álló szerves szőnyeg lassanként az egész bolygót beborította. A léfejők elegendő tápanyagot és energiát szállítottak az ivadékok különböző fajtáinak.

Kerrigannak csak ennyit kellett tennie, hogy felélessze a sebzett zerg fajt.

A megszokott helyén ült, fénypászmák vették körül a testét. Az elméjébe egyszerre áramlottak be az életben maradt parancsnokok jelentései. Ezek a parancsnokok valójában mozgásképtelen agyak voltak, a Pengék Királynőjének parancsai szerint ők irányították a zergek különböző csapatait. Kerrigan nem pihent, sosem aludt. Túlságosan sok munkája volt, rengeteg tervet kellett valóra váltania; túl sok mindenért kellett bosszút állnia.

Megfeszítette hosszú ujjait, kinyújtotta a karját. Tőr hosszúságú karmaival bármilyen ellenfelet kibelezhetett volna; könnyedén kizsigerelhette volna például a lázadó Arcturus Mengsket, aki elárulta őt, vagy Edmund Duke tábornokot, akinek „csupán" annyit köszönhetett, hogy a zergek fogságába került, és a Pengék Királynőjévé változott.

Lenézett a karmaira, és elképzelte, hogyan fogja végighúzni ezeket a pengéket a tábornok nyakán; elképzelte, hogyan fog kibuggyanni a vörös és forró embervér a metszett sebből.

Megrázta a fejét. Nem, nem haragudhat Mengskre és Duke-ra, hiszen végső soron nekik köszönheti, hogy valódi hatalomhoz jutott, hogy erős lett, hogy a Pengék Királynőjévé válhatott. Hogyan is gyűlölhetné azokat, akik - bár akaratukon kívül - ilyen óriási ajándékban részesítették?

Átgondolta a dolgot, és úgy találta, a hála nem elég ok arra, hogy megkímélje a két férfi életét.

A kaptárban apró termetű zerglingek nyüzsögtek. Egyik sem volt nagyobb annál a kutyánál, amely annak idején a gyermek Sarah Kerrigan legjobb barátja volt. Testüket a rovarok páncéljára emlékeztető burok borította, az alakjuk a gyíkokéra hasonlított, a végtagjaik hegyes karmokban végződtek, pofájukban hegyes fogak meredeztek. Fürge kis gyilkológépek voltak, úgy rontottak rá az ellenségre, mint a piranhák; másodpercek leforgása alatt cafatokra tépték az emberek katonáit.

Sarah Kerrigan gyönyörűnek találta őket, úgy tekintett rájuk, mint anya a gyermekeire. Megsimogatta a hozzá legközelebb lévő zerg zölden csillogó páncélját. A lény válaszképpen végighúzta karmait Sarah gyakorlatilag sebezhetetlen bőrén, óvatosan megérintette agyaraival, vagyis kifejezte azt, hogy szereti és tiszteli a Pengék Királynőjét.

A kaptár határainál iszonyatos hidraliszkok, a legfélelmetesebb zergek strázsáltak. Az égen repülő, rákszerű őrzők röpködtek, készen arra, hogy savat köpjenek mindenre, ami a földön mozog, és veszélyt jelenthet a kaptárra.

A kolónia biztonságban volt.

Sarah Kerrigan nem aggódott, nem félt semmitől, de óvatos maradt. Fáradhatatlanul ténykedett, bár alattvalói szemein keresztül mindent láthatott.

Megmaradt benne egy kevés, az emberekre oly jellemző ambíció, még nem felejtette el, milyen az árulás, ugyanakkor folyamatosan pezsgett benne a zergekre oly jellemző hódítási vágy.

Valamikor a múltban egy titokzatos, ősi faj, a xel'nagák népe hozta létre a zergeket. Kerrigan elmosolyodott; ironikusnak találta a dolgot. A xel'nagák a tökéletes életformát akarták megteremteni, és sikerrel is jártak. A zergek végül létrehozóik ellen fordultak, és megfertőzték, majd meghódították a bolygójukat.

Most, hogy minden szálat ő tartott a kezében, Kerrigan megfogadta, feljuttatja a zergeket a csúcsra, mindent megtesz annak érdekében, hogy a faj elérje céljait. Amikor azonban visszatért a helyére, és a háborúra készülődő, serényen ténykedő, nyersanyagokat gyűjtő lényekre nézett, a Pengék Királynőjében, vagyis tudatának abban az aprócska részében, amely emberi maradt, feltámadt a sajnálat.

Mindent és mindenkit sajnált, aki a jövőben az útjába fog kerülni.

3

Mintha az időjárás csúf játékot akarna űzni velük, a Bhekar Rón másnap reggel tiszta volt az ég, és szelíden sütött a nap. Octaviának a látványról azok a képek jutottak eszébe, amelyeket a felderítők készítettek a bolygóról, azok az emberek, akik a nagyszüleit és az első telepeseket erre a helyre csábították.

Talán mégsem hazudtak mindenben...

Amikor Larsszal kinyitotta az ajtót, vékony esővíz-erecske csorgott be a helyiségbe. Az égen, pontosan a ház fölött egy siklósólyom körözött; a ragadozó az üregeikből kimosott, vízbe fulladt gyíkok tetemeit kereste.

Octavia a gyorsan száradó sárban taposva a robokombájnhoz sietett, kisöpörte a szeméből a haját, és munkához látott. Megvizsgálta a gép borítását, és felfedezett rajta vagy húsz új léket. A Bhekar Rón senki sem tartotta fontosnak, hogy a gépeket lefessék, az emberek nem foglalkoztak azzal, hogy néznek ki az eszközeik, megelégedtek azzal, hogy működőképesek. A lány megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a vihar nem tett kárt a fontosabb alkatrészekben.

A város utcáin viharvert külsejű emberek jelentek meg. Lassan, óvatosan bújtak ki otthonaikból; nem volt új számukra a vihar, már rég hozzászoktak a mostoha körülményekhez. Az egyik közeli házból Abdel és Shayna Bradshaw lépett ki. Hangosan veszekedtek. Nem egymással volt bajuk, de valahogy le kellett vezetniük a feszültséget. Csüggedten mérték fel a károkat, és azt számítgatták, mennyi időbe fog telni, míg mindent ki- és megjavítanak. Az utca túlsó oldaláról Kiernan és Kirsten Warner integetett Cyn McCarthynak, aki a város közepén álló épülethez, a polgármester háza felé sietett. Cyn, az örök optimista, szokása szerint mosolygott, szeplős arca az őt ért károk ellenére vidám volt. A vörös hajú fiatal nő mindenkinek szívesen ígért segítséget, de az volt a rossz szokása, hogy ezekről rendre megfeledkezett.

Mivel az előre meghatározhatatlan időben érkező viharok egymást érték, a telepesek szinte egyfolytában a károk felszámolásán dolgoztak. A letarolt mezőkre új növényeket, gabonát és salátamoszatot telepítettek, és mindig abban reménykedtek, hogy a legközelebbi aratás során több lesz a betakarított termény, mint amennyit a viharok tönkre tettek. Ha kizárólag rajtuk múlik, kis lépésekkel ugyan, de folyamatosan haladtak volna előre a meghatározott úton, ám az időjárás miatt sokszor visszavonulásra kényszerültek, vagyis sok, már befejezettnek hitt munkát újra kellett kezdeniük.

A spórák által kiváltott járvány áldozatai között voltak a telep legkiválóbb tudósai is. Cyn McCarthy férje, Wyl, a másodgenerációs vegyészmérnök is közéjük tartozott. Az első évtizedekben a tudósok főként a bolygó forrásainak és a környezetnek a felderítésével foglalkoztak, és ha szükség volt rá, kisebb biológiai változtatásokat eszközöltek a növény- és állatállományon. Munkájuk eredményeként Szabadöböl rövid ideig fejlődő, virágzó város volt, és folyamatosan nőtt a körülötte lévő, megművelhető földtáblák nagysága.

A tudósok halálát követően a nem túl képzett telepeseknek a túlélésért vívott harc közben nem jutott idejük arra, hogy folytassák a megkezdett kísérleteket. Az emberek legtöbbje földműves, gépész és bányász volt, idejüket a legfontosabb feladatok elvégzésére fordították, így nem folytathatták a megkezdett felderítéseket. A kutatások leálltát követően leállt a város terjeszkedése. Nikolai polgármester fogalmazta meg a polgárok véleményét; kijelentette, hogy az adott körülmények között nem engedhetik meg maguknak a tudományos munkák folytatását, de megígérte, amint valamelyest javul a helyzet, természetesen erre is lesz mód és lehetőség.

- Van valamilyen komolyabb kár? - kérdezte Lars a húgától, amikor Octavia befejezte a robokombájn átvizsgálását.

Octavia rácsapott az egyik viharvert borítólemezre.

- Csak pár újabb karcolás a páncélzaton - felelte. - Nem lényeges, kozmetikai munka az egész.

- Szóval szépségfoltok, amelyek érdekesebbé és vonzóbbá teszik a gépet - nevetett Lars. Kinyitotta az ajtót; a fülkében összegyűlt esővíz rácsorgott a lánctalpra. - Vissza kell mennünk a Hátsó Negyveneshez, hogy ellenőrizzük a szeizmográfokat meg a bányákat. Lehet, hogy a rengés kárt tett bennük.

Octavia elmosolyodott. Túlságosan jól ismerte a bátyját.

- És ha már odakint vagyunk, azt is meg akarod nézni, felszínre dobott-e valamit a rengés.

Lars vigyorogva bólintott.

- Ez is a munkánk része, nem? Ez a rengés elég komoly volt, tényleg előkerülhetett valami érdekes. Te is tudod, a többi telepesnek eszébe se jut, hogy kutakodni kezdjen.

A több évtizedes meteorológiai állomások, és a tudósok által a völgy határában elhelyezett szeizmográfok folyamatosan rögzítették az adatokat, amelyeket Lars időnként begyűjtött. A telepesek általában a biztonságos völgyön belül maradtak, ahol elég élelmet termeltek ahhoz, hogy életben maradjanak, elég ásványt bányásztak ahhoz, hogy legyen nyersanyaguk az épületek és a gépek karbantartásához. Senki sem vágyott a terjeszkedésre.

A múltban még akadtak olyan telepesek, akik a völgyön kívül építették fel az otthonukat. Egyesek Szabadöböltől távol telepedtek le, abban a reményben, hogy azokon a vidékeken jobb a termőföld. Ezek a vállalkozó szellemű emberek azután a járvány, a gombák, vagy a természeti katasztrófák áldozatául estek. A néhány túlélő visszaköltözött a fő telepre.

Octavia felkapaszkodott a robokombájnra, és Lars segítségével beindította a motorokat. Becsukta az ajtót; a széles lánctalpak megmozdultak. A telepesek közül többen elindultak, hogy megnézzék, milyen állapotban van a földjük a vihar után. Legtöbben a lehető legrosszabbtól tartottak.

A két testvér a dombok lába felé irányította a gépet. Lars valódi pionír volt, sosem tett le arról, hogy új ásványlelőhelyeket, veszpángejzíreket, termékeny földdarabokat találjon. Már pusztán a felfedezés ténye boldoggá tette, Octavia azonban inkább a szüleik álmait akarta valóra váltani, eltökélt szándéka volt, hogy a Bhekar Rót kellemes, lakható bolygóvá alakítja. Bízott benne, egyszer sikerülni fog neki.

Ahogy a gigantikus jármű végigdübörgött a völgyön, szemük elé tárult, hogy a vihar milyen óriási pusztítást vitt végbe a gabonatáblákon. A növényekből sok helyen csak üszkös foltok maradtak, még a talaj is szénné égett. A lézervillámok több gyümölcsöst is felgyújtottak.

A földművesek közül már sokan munkához láttak, hogy mentsék a menthetőt, és felmérjék a károkat. Gandhi és Liberty Ryan izzadva dolgozott; védőbuborékokat akartak felállítani a palántaágyások fölé. Segítőjük is akadt, méghozzá Brutus Jensen személyében, aki három gyermekét is magával vitte. A család tagjai ahhoz is túl fáradtak voltak, hogy beszélgessenek munka közben. Brutus csüggedten integetett Octaviának és a bátyjának, Ryanék viszont éppen csak odabólintottak nekik.

Néhány kilométerrel arrébb az út összeszűkült. Lars leállította a gépet; megérkeztek a telep határához.

Lars odakiáltott a közelben álló raktárházak felé.

- Hé, Rastin! Gyere ki abból a nyomorult finomítóból! Tele akarjuk tölteni a tartályainkat. Mi van veled, már megint túl sok veszpángázt szívtál?

Előkerült a gejzírek köré épített raktárházak öreg, elhanyagolt külsejű tulajdonosa. A rozsdás fémlemezekből készített veranda alól kimászott a hatalmas termetű kutya, Kékszőrű.

A kutya vicsorogni kezdett, égkék szőre felborzolódott a nyakán. Octavia ügyet se vetett rá, lemászott a gépről, is türelmetlenül tapsolt egyet.

- Engem nem ijesztesz meg, vén bolhazsák!

Kékszőrű vidám ugatással, vastag farkát csóválva a lány felé iramodott. Octavia megsimogatta a fejét, megpaskolta a hátát, de hiába próbálta megakadályozni, hogy a kutya az overalljához nyomja jókora, sáros mancsát.

Rastin és Lars váltott néhány keresetlen szót, de az öreg a kölcsönös sértések elhangzása után sem volt hajlandó megtölteni a gép tankjait. Octavia sosem tudta eldönteni, hogy Rastin a munkája miatt nem ér rá a hozzá érkezőkkel foglalkozni, vagy egyszerűen csak emberundora van.

Az első telepesek közül nem sokan maradtak életben, de Rastin még mindig elég jól bírta. Már negyven éve élt a Bhekar Rón, azóta szabad volt és független. A fél élete azzal telt el, hogy kijusson a Konföderáció figyelő szemének látóköréből, de a többi telepest is legalább annyira utálta, mint a kormányzati szerveket. Octavia gyanította, az öreg legszívesebben egy olyan bolygóra költözne, ahol rajta kívül senki sem lakik.

Rastin a raktárházak mellett álló, kiselejtezett alkatrészekből és rozsdás fémlemezekből összetákolt kunyhóban élt. A finomítóját négy veszpángejzír mellett építette fel. A négy közül az egyik már régen kimerült, a másik három pedig nagyjából annyi veszpánt adott, amennyivel ki lehetett elégíteni a telepesek igényeit.

A robokombájn feltankolása után Rastin türelmetlen legyintéssel bocsátotta útjára a két fiatalt. Octavia még egyszer megsimogatta Kékszőrű fejét, majd felkapaszkodott a jármű sáros lánctalpára. A kutya néhány pillanatig utána bámult, majd megfordult és elszaladt. A lány gyanította, hogy vadászni indult. Az egyik széthasadt szikla alatt Kékszőrű néhány szőrös rágcsálót fedezett fel.

Rastin visszament a kunyhóba. Közben szünet nélkül morgolódott, mert a földrengés után az egyik gejzír eldugult. A férfi dühösen belerúgott az egyik szivattyúba, de ezzel sem érte el a kívánt sikert, nem sikerült megszüntetnie a dugulás okát.

Lars és Octavia elindult a meredek domboldalon. A terep egyre nehezebb lett. A Hátsó Negyvenes a többi család termőföldjeitől távol helyezkedett el. Ezen a helyen bárki nyugodtan végezhetett felderítő jellegű vagy bányászati tevékenységet, akinek elegendő ideje vagy ambíciója volt hozzá, még a területfoglalást sem kellett külön bejegyeztetni a hivatalban. Lars és Octavia ennek ellenére szabályosan lefoglalt egy bizonyos földdarabot, amelyet aztán hozzácsatoltak a szüleik és nagyszüleik által rájuk hagyott birtokhoz.

Ahogy melegedett az idő, és a narancsvörös nap feljebb kúszott az égen, lassanként szétfoszlottak az árnyékok. A robokombájn felkapaszkodott egy emelkedőn; azon az ösvényen haladt, amelyen Larson és a húgán kívül nem sokan jártak még.

- Semmi aktivitást nem észlelek a bányatelepen - jegyezte meg Lars tompa hangon, miután rápillantott néhány műszer kijelzőjére. - Egyelőre ennyi... De ez se jó hír, nem igaz?

Valamivel később megállította a gépet. Octavia csüggedten látta, hogy a bányagépek többsége az oldalára fordult, a futószalag pedig áll.

- Rajta, Octavia! Te vagy a szakember.

A lány felsóhajtott, és lemászott a robokombájn oldalán. A károkat kellett felbecsülnie, azt kellett megállapítania, hogy milyen javítások szükségesek ahhoz, hogy a gépek ismét üzemeljenek. Szemügyre vette az egyik bányásztorony vezérlőpaneljét, amelyen egyszerre világított szinte valamennyi vörös, veszélyt vagy hibát jelző lámpa.

Normális körülmények között az önműködő gépek a programjuknak megfelelően mozogtak a sziklás lejtőkön, ásványmintákat gyűjtöttek, és megjelölték az ígéretesnek tűnő telérek helyét. Ezekre a pontokra azután bányásztornyokat állítottak, amelyek automatikusan addig folytatták az ásványok kitermelését, míg a telér kiaknázható maradt. A felderítő egységek eközben újabb rétegek és lelőhelyek után kutattak.

Lars a húgára hagyta a munkát.

- Felmegyek a gerincre, és megnézem, mi a helyzet a szeizmográfokkal. Talán ki tudom javítani a hibákat.

Octavia bosszúsan felhorkant.

- Rajta, csak próbálkozz!

Lars felmászott a sziklagerinc tetejére. Megállt, körbefordult, majd a szomszédos völgy irányába nézett. Hirtelen felkiáltott.

- Octavia! Gyere fel!

A lány felpillantott. Fogalma sem volt róla, mi történt, de gyorsan becsukta a bányásztorony szervizajtaját, és a testvére felé fordult.

- Mi van?

Lars felkapaszkodott az egyik sziklatömb tetejére, hogy jobban lásson. Halkan felfüttyentett.

- Hát ez... érdekes.

Octavia felmászott a fiú után. Közben azon töprenget, milyen varázslatnak is beillő trükkökkel és technikai megoldásokkal lehetne ismét beindítani a tornyokat. Nem különösebben izgatta, hogy Lars mit talált; már régen megtanulta, hogy a fiú semmiségekre, hétköznapi apróságokra is képes rácsodálkozni.

Ahogy felért, a szomszédos völgy irányába fordult. Látta, az éjszaka során a földrengés jelentősen átformálta a terepet. Új veszpángejzírek keletkeztek; a völgyben ezüstfehér ködként gomolygott a rengeteg gáz. Annyi veszpán került a levegőbe, amennyi legalább húsz évre kielégítette volna a kolónia üzemanyag igényét.

De nem ez a jelenség volt az, amit Lars érdekesnek talált.

- Szerinted az micsoda? - A fiú az arénaszerű völgy túlsó oldalán magasló sziklagerinc felé mutatott, ami legalább tizenkét kilométernyire volt Szabadöböltől.

A rengés előtt azon a helyen egy kúpszerű képződmény emelkedett az égre. A rengés és a vihar mintha lenyúzta volna a kúpról a külső sziklabőrt. A kövek legurultak a völgybe, így szabadon maradt az a valami, ami a képződmény belsejét alkotta.

Valami, ami nem lehetett természetes eredetű.

Valami, ami a hegy belsejében csillogott.

Lars és Octavia visszarohant a robokombájnhoz. Felkapaszkodtak a fülkébe, és beindították a gépgigászt. Feljutottak a gerinc tetejére, onnan pedig leszáguldottak a völgybe. Lars teljes sebességre kapcsolva, ügyesen kerülgette a veszpángejzíreket. Octavia sosem szerette a száguldást, de most nem tiltakozott ellene; ő is látni akarta azt a különleges képződményt.

A völgy talaja egészen puha volt. Apró állatok menekültek a lánctalpak elől; Octavia több, számára ismeretlen lényt látott. Egyik sem tűnt ehetőnek.

Lars végül lefékezett. A gép a sziklaomlás aljában, a különleges, csillogó jelenség alatt állt meg. Octavia kinézett a poros szélvédőn. Lehunyta a szemét, pislogni kezdett. A testvérére pillantott. Lars se nagyon hitt a szemének.

Egyszerre pattantak ki a fülkéből.

Egyikük sem tudta, mi az, amit látnak.

A hegy belsejében eltemetődött tárgy leginkább egy óriási, gyantával bevont méhkaptárra emlékeztetett. Furcsán csavarodó, domború falain szellőzőnyílások vagy alagutak bejáratai sötétlettek. Az építményt (mert az látszott rajta, hogy nem a természet alkotta) olyan bonyolult elképzelés vagy tervrajz szerint hozták létre, aminek a logikáját Octavia képtelen volt felfogni.

A lány csupán egyetlen dolgot tudott megállapítani: nem emberkéz művét látja.

- Még az is lehet, hogy valamilyen szerves anyagból van... Szerintem ez azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül ezen a bolygón!

4

Az elhagyatott bolygónak nem volt neve, legalábbis senki sem emlékezett rá. Olyan apró és jelentéktelen planéta volt, hogy még a legrészletesebb protoss térképen sem tüntették fel.

Xerana, a protossok egyik tudósnője fellépett az egykori xel'naga helyőrség poros, málladozó romjaira. Ő volt az első élőlény, aki ezt megtette, amióta az ősi faj egyedei belevesztek a történelem ködébe, a legendák homályába. Xerana kellemesnek találta az érzést, ami akkor vett erőt rajta, amikor erre gondolt, ugyanakkor csalódott is volt, hogy nem oszthatja meg ezt az élményt a többi protossal.

Széles talpa alatt apró kavicsok csikorogtak. Minden szétmállott, amire rálépett, de ennek ellenére világosan látszott, hogy a város egykor csodálatos lehetett. A rejtély illata úgy kavargott a levegőben, mint a felvert por.

Xeranát a többi Sötét Templomossal együtt száműzték a protossok társadalmából; neki is el kellett hagynia az imádott bolygót, az Aiurt. Már soha sem térhetett vissza arra a helyre. Amikor a protossokat irányító kaszt, a bírák úgy döntöttek, hogy mindenkinek a Khala útjára kell lépnie, vagyis telepatikus úton mindenkinek rá kell hangolódnia a közös gondolkodásra, a Sötét Templomosok ellenálltak. Attól tartottak, ha csatlakoznak a gondolatok tengeréhez, akkor elvesztik egyéniségüket és jellemüket, s beleolvadnak a protossok közös tudatmasszájába. Mivel a többség teljesítette a judikátorok parancsát, a Templomosok számkivetetté váltak.

Annak ellenére, hogy a judikátorok elűzték, menekülésre kényszerítették őket, és még mindig nem tettek le arról, hogy végeznek velük, a száműzöttek nem gyűlölték meg a protossokat. Tisztában voltak azzal, hogy a legendás faj, a xel'nagák civilizációja teremtette meg őket. Annak ellenére, hogy a Khala hívei számos, alapvető kérdésben nem értettek egyet a Sötét Templomosokkal, Xerana valamennyi Elsőszülöttet, vagyis az összes létező protosst fivérének vagy nővérének tekintette. Társai hasonlóképpen gondolkodtak.

A Sötét Templomosok vándorlásaik során sok olyan, új információforrást találtak, amelyek létezéséről a Khala híveinek nem lehetett tudomásuk. Xeranának is számos, a xel'nagákkal és az Űrrel kapcsolatos titokról sikerült lerántania a leplet. A Khala híveinek nem állt módjukban megismerni ezeket a tényeket, és csak akkor tehették volna sajátjukká a tudást, ha felhagynak a gyűlölködéssel, és visszafogadják a Sötét Templomosokat.

Csend és nyugalom... Xerana felpillantott a narancsvörös égre, és tovább haladt a porló romok között. Még a Sötét Templomosok között is különlegesnek számított. Tudós volt, megszállottan kutatta az új információkat, mindent meg akart tudni arról a fajról, amely megteremtette a protossokat, majd - jóval később - a borzalmas zergeket.

Az elhagyatott bolygón lévő romok a jelek szerint nem tartogattak titkokat, Xerana azonban nem adta fel a kutatást.

Az égen szürkés felhők úsztak. Xeranának eszébe jutott, hogy talán vihar közeleg, ami veszélyt jelenthet rá. A felhők azonban hamarosan eltűntek, a protoss pedig folytatta a romok vizsgálgatását.

Leszállt az éj. Xerana megpróbálta elképzelni, hogy a xel'nagák mivel töltötték az estéiket. Tudta, az ősök egykor itt sétálgattak az árnyékok között, s úgy érezte, a lábnyomaikban lépked.

A xel'nagák, vagyis Afar Vándorai békés, jóindulatú lények voltak. Egyetlen céljuk az volt, hogy tanulmányozzák, majd elterjesszék az univerzumban az élet csíráit, azokat a magvakat, amelyekből azután értelmes, civilizált élőlények fejlődhetnek ki. Számtalan kísérletet követően eljutottak az Aiurra, amely akkor még csak egy volt a sok dzsungelbolygó közül. Megteremtettek egy fajt, amelynek egyedeit azután titokban, a háttérből irányították. Egészen addig vezérelték ezeket a lényeket, amíg létrejöttek a protossok, az Elsőszülöttek civilizációja.

Amikor azonban az elégedett és diadalmas xel'nagák kiléptek az árnyak közül, és megmutatták magukat, akaratlanul előidézték a világot megrengető káoszt. A protoss törzsek felbomlottak, kisebb egységekre szakadtak, amelyek mindegyike a saját módján akart végigmenni a fejlődés útján. Voltak olyan csoportok is, amelyek a xel'nagák ellen fordultak. Nekik végül sikerült elűzniük az Afar Vándorait. Miután ez bekövetkezett, a frakciók egymás ellen fordultak. Kitört a véres polgárháború, beköszöntött a Mészárlás Kora.

A protossok végül meggyógyították beteg civilizációjukat, ráléptek Khala ösvényére, és vallásos, telepatikus eszközökkel összekapcsolták a törzseket és az egyedeket. Ezek a láthatatlan szálak évszázadokon át összetartották a protossokat. Ez a pozitív fejlemény sajnálatos módon a merev kasztrendszer létrejöttét eredményezte, amely korlátozta a gondolkodás szabadságát, az egyének önállóságát. A civilizációt ekkor már a vallási és politikai vezetők, a judikátorok irányították, akik szigorúan büntették a szellemi elfajzásnak minősíthető tevékenységeket.

A protoss törzsek közül néhány nyíltan megtagadta, hogy Khala ösvényére lépjen, értékesebbnek és fontosabbnak tartották az individualizmust, mint a nagy egészbe való beolvadást. A lázadók hosszú ideig titokban tartották véleményüket és létezésüket, de ez nem maradhatott így örökké. A judikátorok tanácsa leleplezte a lázadókat, egy xel'naga hajóba terelte őket, amelyet azután elindítottak a végtelen űrbe.

A száműzött lázadók voltak a Sötét Templomosok, akik közé Xerana is tartozott. Valamennyien hűek maradtak fajukhoz, és mindannyiukban égett a vágy, hogy megismerjék eredetük titkait. Xerana meg akarta tudni, hogy a xel'nagák miért tartották elhibázott fajnak a protossokét, miért nem tértek vissza soha, és később miért hozták létre a veszedelmes zergeket.

A többi Sötét Templomoshoz hasonlóan Xerana tudós volt és harcos, kutató és katona. Már sokat sikerült megtudnia a xel'nagákról. Voltak olyan társai, akik az űr erőit tanulmányozták, olyan titkos pszi-technikákat ismertek meg, amelyeket a többi protoss, a Khala ösvényén haladók fel sem foghattak.

A sötétség egyre sűrűbbé vált a névtelen világon, Xerana mégsem tért vissza a bolygó körül keringő hajóra. Aranyló fénnyel izzó szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz. Kinyújtotta telepatikus csápjait, és folytatta a kutatást. Karcsú, izmos testét sötét köntös takarta, amelyet tudós mivoltára utaló hieroglifákkal díszített öv fogott össze a derekán. Széles gallérjához egy vékony, vésett táblácskát erősített. Ezt a tárgyat egy korábbi ásatás során találta; a vésetek a xel'nagák egyik rég elfeledett költőjétől származó idézet szavai voltak. Ez volt Xerana legféltettebb kincse.

Ahogy tovább ment, Xerana törött oszlopokat, viharvert kőgerendákat talált. A felületeket simára koptatta az idő, de így is világosan ki lehetett venni az építmény jellegét. Leginkább azokra a templomokra hasonlított, amilyeneket Xerana már több bolygón is látott. A kőoszlopokat precízen, egy bizonyos alakzatban helyezték el, mintha a kozmosz energiáinak fókuszolása lett volna a feladatuk. Xerana pszionikus képességei segítségével a sötétben is pontosan meg tudta határozni helyzetüket. A kisebb-nagyobb tárgyakon kívül még valamit érzett: a xel'nagák jelenlétét. Mintha szellemek suttogtak volna a fülébe, mintha kísértetek bíztatták és vezették volna.

Itt-ott találomra belerúgott egy-egy kőhalomba. Az egyik burkolat alól kivillant valami. Xerana gyorsan lehajolt, és felemelte a földről a tárgyat. Egy obeliszk szilánkja volt. A megpörkölődött, kopott kődarabon fel lehetett fedezni a piktogramok halvány vonalait.

Xerana elégedett volt. Megérte eljönni erre a bolygóra.

Még napkelte előtt tért vissza a hajójára. Ahogy ismét belemerült az űrbe, késlekedés nélkül elkezdte az új kincs tanulmányozását.

* * *

Mivel társa nem volt, egyedül ült az összegyűjtött tárgyak között. Hosszú útja során, miközben a csillagok között vándorolt a válaszok után kutatva, számtalan xel'naga tárgyat sikerült fellelnie. A kincseket azért hordta össze, hogy tanulmányokat végezhessen rajtuk. Úgy érezte, minden apró darab hozzásegítheti ahhoz, hogy megszerezze a tudást, amelyre a Sötét Templomosok vágytak.

Órákat töltött meditálással, megpróbálta összerakni a mozaik darabkáit, megpróbálta új szemszögből nézni az ősi fajjal kapcsolatos tényeket és feltételezéseket. Már majdnem egy teljes évszázadot töltött azzal, hogy előássa a válaszokat az űrből és saját faja vibráló génjeiből. Hosszú elemző töprengéseire általában abban a helyiségben került sor, amelyben az imádott hazájával kapcsolatos tárgyakat gyűjtötte össze. Fontosnak tartotta ezeket az emlékeket, mert szinte biztos volt abban, hogy soha többé nem fogja látni az Aiurt.

Miközben a hajója tovább száguldott az űrben, Xerana megvizsgálta az obeliszk szilánkját. Transzhoz hasonló állapotba került, és végül sikerült megfejtenie egy-egy rúna jelentését. Lefordította a szöveget, amely egy olyan vers vagy történet részlete lehetett, amelyet a xel'naga ősök egymásnak mondogattak az éj leszállta után.

Úgy érezte, ezzel a kis adatmorzsával tovább növelheti azt a tudáshalmazt, amelyre már szert tett. Az is elképzelhető volt, hogy a szöveg segítségével megtalálhatja a kapcsolatot két vagy több, korábbi lelet között.

Izgatott volt és büszke, de nem feledkezett meg arról, hogy még számtalan titok maradt rejtve előtte. Érezte, már nincs messze az áttörés, már közel került a számára legfontosabb kérdések megválaszolásához - olyan közel, hogy szinte meg tudja érinteni a magyarázatokat.

5

Az Edmund Duke tábornok által vezetett Alfa-ezred hajói mindig készen álltak a csatákra. A katonák már alig várták az összecsapásokat.

A zergek és a protossok első konfliktusai során megsemmisült a Chau Sara és a Mar Sara, a Konföderáció központja, a Tarsonis világa, valamint a protossok otthona, az Aiur. Duke gyűlölte az idegen lényeket, bármilyenek voltak, bárhogy nevezték is őket. Éjszakánként sokszor arról álmodott, hogy zergek vagy protossok ellen küzd, puszta kézzel. Álmaiban mindig ő győzött.

A háború során a karizmatikus lázadó, Arcturus Mengsk, Korhal Fiainak veszedelmes vezére magához ragadta a hatalmat, amelyet korábban a Konföderáció birtokolt, és saját fejére tetette a császári koronát. Duke nem tartotta Mengsket se becsületesnek, se megbízhatónak, de még tehetségesnek sem - nem is lehetett egyik sem, hiszen alapjában véve politikus volt. Az ő számára teljesen mindegy volt, milyen kormányt szolgál. Katonaként élt, aki pedig egyenruhában jár, az nem sokat foglalkozik az elvekkel meg a politikával, teszi, amit mondanak neki. Mivel meg akarta tartani pozícióját, Duke végrehajtotta Arcturus Mengsk császár utasításait.

A konfliktus során több hajó megsérült. Duke zászlóshajója, a Norad II is ezek közé tartozott. Szerencsére Mengsk császár rengeteg pénzt és energiát áldozott a hadsereg szinten tartására és fejlesztésére. Az Alfa-ezred sérült hajóit kijavították, a fegyvereket ellátták a megfelelő típusú és mennyiségű lőszerrel, azután az egész csapatot visszaküldték az űrbe.

Duke flottájához cirkálók, szellemek, tudományos bárkák, siklók tartoztak, vagyis minden olyan eszköz a rendelkezésére állt, amire szüksége lehetett egy veszélyeket rejtő galaxisban, ahol még mindig jelen voltak a protossok és a zergek.

Az Alfa-ezred elhagyta a Korhalt, a birodalom új központját. A bolygóra a Konföderáció néhány évvel korábban súlyos csapást mért, de végül Arcturus Mengsk nevetett utoljára. Az ő győzelme pedig azt jelentette, hogy Edmund Duke továbbra is tábornok maradt - neki pedig csak ez számított.

A század néhány hónapja rutinszerű őrjáratozást végzett, feltérképezte a potenciálisan telepesíthető világokat, helyreállította a megszakadt kapcsolatot a már létező kolóniákkal. Duke el sem tudott képzelni olyan feladatot, ami unalmasabb lett volna az ő, és harcedzett, hűséges katonái számára.

Az újonnan megalakult Terrán Domíniummal azonban még mindig bizonytalan volt a politikai kapcsolat, Mengsk pedig a saját embereiből egy új egységet, egy császári gárdát szervezett. Duke tábornok gyanította, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie a császárt lojalitásáról, és ennek az lett a következménye, hogy a századával együtt félresöpörték az útból, az űrnek egy olyan félreeső zugába vezényelték, ahol nem okozhatott sok gondot.

Duke lehetőség szerint kerülte a politikát, viszont a harcot szerette. Boldogan csatába vonult volna, ha a zergek vagy a protossok újabb támadást indítanak az emberiség ellen. A legszívesebben valamennyi idegent kiirtotta volna, a nyílt küzdelem helyett azonban be kellett érnie azzal, hogy adatokat gyűjt a gonosz zergekről, vagy az álnok protossokról (számára mindegy volt, melyik társaságról), olyan információkat, amelyeket később felhasználhat ellenük. Ezért aztán valójában nem is igazán bánta, hogy nem valamelyik civilizált szektorban kell őrjáratoznia.

A hosszúra nyúló őrjárat során Duke tábornok felmérte a flotta forrásait és tartalékait, majd parancsba adta, hogy a század álljon meg a legközelebbi, veszpánban gazdag aszteroidmezőnél. Szerette volna, ha sokkal több üzem- és nyersanyaggal rendelkezik, mint amennyivel a császár ellátta.

Miután kiadta a parancsot, átvonult az újjáépített Norad II - amit most már Norad III-nak neveztek - vezérlőjébe. Készen állt az indulásra. Ahogy ott várakozott, azt kívánta, bárcsak lenne valami, ami ellen harcolhat; már nagyon elege volt az adatgyűjtésből. Nem igazán értette, hogy Mengsk császár miért akar ilyen sokat tudni ezekről a távoli, jelentéktelen zónákról, miért foglalkozik egyáltalán ilyesmivel. Egy császárnak ennél jobb és fontosabb dolga is akadhat.

Kinézett a zászlóshajó ablakán. Az űrben a századához tartozó egységek mozogtak. A katonák serényen dolgoztak. Nem azért, hogy jó benyomást tegyenek a parancsnokukra, hanem mert tényleg ennyire kiválóak voltak.

Amikor a század a legközelebbi veszpánban gazdag aszteroidövezet közelébe jutott, a tábornok szórakozottan figyelte a lebegő szikladarabok között örvénylő, ezüstösen csillogó gázfelhőket. A MŰMG egységek, vagyis a mobil űr-munkagépek megkeresték a legnagyobb gejzíreket, és leszálltak melléjük. Az aszteroidok anyagát felhasználva finomítókat építettek, amelyek befogták és használhatóvá desztillálták a gázt. A MŰMG egységekhez tartozó szállítójárművek úgy röpködtek, mint a méhek a virágos mezők felett, átszállították a flottához a gázt, majd üres tartályokkal visszatértek a finomítókhoz.

Duke hajói ekkor gyakorlatilag bármilyen feladat elvégzésére alkalmasak voltak. A gázgyűjtés viszonylag gyorsan és problémamentesen zajlott, a tábornok mégis idegesen járkált a vezérlőben, parancsokat üvöltött, a tisztjeit ugráltatta, és közben azon töprengett, milyen hasznos feladatot tudna végezni a századával. A munkaszkafanderes egységek is visszaérkeztek az aszteroidokról, és annyi értékes ásványt hoztak magukkal, amennyivel az Alfa-ezred készleteinek szintje az optimális fölé emelkedett.

Az egyik nyugodtabb pillanatban Scott hadnagy, a Norad III fegyverzeti rendszerét irányító tiszt a tábornok felé fordult.

- Tábornok úr, feltehetek egy kérdést? - A magas, erős testalkatú, nyílt tekintetű férfit valamennyi katona tisztelte.

- Feltételezem, hogy valamennyi tisztemnek van agya, hadnagy. Ha nem így lenne, akkor maguk helyett már régen robotokkal dolgoznék. Márpedig akinek van agya, az időnként kérdez. Ez az élet rendje. - Duke normál esetben megbüntette volna a hadnagyot a kérdésért, most azonban annyira unatkozott, hogy engedélyt adott neki a szólásra.

- Gyanítom, uram, hogy van valamilyen terve - mondta Scott hadnagy. - Készülünk valamire?

- Nekem mindig van valamilyen tervem, hadnagy!

- Most miről van szó, uram? Le fogunk csapni a törvénytelen Domíniumra, és megbuktatjuk Mengsk császárt? Vagy talán exilkormányt alapítunk a Konföderáció egykori kormánya helyett?

- Hadnagy! - csattant fel Duke tábornok. - Ha a császár hallaná, amit most mondott, önt most rögtön halálra ítélnék árulásért!

- De uram... Tábornok úr... Ezek lázadók. - Scott elbizonytalanodott. - Úgy értem, uram, Korhal Fiai fellázadtak, és... És az ellenségeink voltak.

Duke a pultra csapott az öklével.

- Jelen pillanatban az a kormány irányítja az emberiséget, amelyet ezek a lázadók alapítottak. Váljak én is lázadóvá azzal, hogy szánalmas bosszút állok egy rebellis csürhén? Ha elfelejtette volna, hadnagy, emlékeztetem: az ön feladata a parancsok teljesítése. Ne gondolkozzon feleslegesen. A Tarsonis elpusztítása után most, hogy végre visszaszorítottuk a zergeket, a legális politikai vezérünk nem más, mint Mengsk császár. Ezt soha ne felejtse el, fiam!

Scott hadnagy rájött, hogy okosabban teszi, ha talál magának valami munkát.

Duke megcsóválta a fejét. Tisztában volt azzal, hogy a katonái alig várják, hogy lecsaphassanak az idegen lényekre.

- Mi most az emberi faj jövőjéért folytatunk harcot, hadnagy. Létezik egy olyan fogalom, hogy „fontossági sorrend". Ha lehet, akkor eszerint cselekedjünk.

A hídon tartózkodó tisztek, akik közül sokan úgy gondolkodtak, mint Scott hadnagy, rájöttek, hogy társuk óriási hibát követett el, amikor kérdezősködni merészelt. Egyikük sem óhajtott vitába szállni a tábornokkal.

Duke leült a helyére, és az aszteroidok körül mozgó egységeket figyelte. Tisztában volt azzal, hogy a katonai vezetőknek mindig szem előtt kell tartaniuk a céljukat, nem veszhetnek el a részletekben. A konfliktusokat meg lehet nyerni, vagy éppen el lehet veszíteni; a csaták kimenetele sok esetben azon múlik, hogy valaki elnéz, vagy eltéveszt valamit.

Az Alfa-ezred mindig büszke volt arra, hogy egységei az elsők között vágnak bele a csatákba, és az utolsók között hagyják el a hadszínteret. Most azonban nem létezett csatamező, nem volt hová menniük. A veszpángyűjtés után a hajóknak vissza kellett húzódniuk, hogy folytassák lassú, unalmas útjukat, amely során - Duke tábornok ebben egészen biztos volt - semmi érdekes nem fog történni.

A tábornok néhány perccel később visszavonult a kabinjába. A vezérlőben - mindenki meglepetésére - Scott hadnagyra bízta a parancsnokságot.

A következő három napot a komputere monitora előtt töltötte, és izgalmas taktikai játékháborúkat vívott, hogy formában tartsa magát. Egyik szkenáriót a másik után játszotta le, és minden egyes alkalommal legyőzte a komputert.

Kezdett nagyon elege lenni a semmittevésből. Élete során nem a tétlenséghez szokott hozzá, mindig is a tettek embere volt.

6

Octavia és Lars a meredek lejtő aljában, a sziklaomlás tövében állva figyelte a hegybe ágyazott, idegen eredetű objektumot.

Octavia a robokombájn oldalához támaszkodva, idegesen beletúrt barna hajába. Távolról nézegette a vészjóslón pulzáló képződményt, nem is akart közelebb menni hozzá, Lars viszont alig várta, hogy alaposabban megvizsgálja a furcsaságot. Az ő esetében a kíváncsiság még a józan észt is háttérbe szorította.

Lars mindig, mindenhol első akart lenni; ő akart lenni a legfürgébb futó, az az ember, aki létrehozza a legmagasabb épületet - most azt vette a fejébe, hogy a lány előtt jut fel az érdekes objektumhoz. El is indult, ügyesen kapaszkodva mászott egyre feljebb az éles szélű kődarabok között. Octavia kelletlenül, lélegzet után kapkodva követte. A hegy furcsa szagot árasztott magából, olyan volt, mintha nemrég trágyázták volna. A telepesek tapasztalatból tudták, hogy a Bhekar Ro talajában csak néhány növény képes életben maradni, azok is csak akkor, ha megfelelően kezelik a földet. Octavia hozzászokott a kellemetlen szagokhoz, a bűzt is csak a heves esőzések után vette észre, így most sem tűnt fel neki azonnal.

Egyre feljebb jutottak. Mászás közben mocskos lett a kezük, a ruhájuk, de nem foglalkoztak ezzel - napi munkájuk elvégzése után sosem mentek haza tisztán.

- Hé, ezt nézd meg! - kiáltott fel Lars.

Octavia utolérte a fiút, és a bizarr képződmény sima, ívelten domborodó falára nézett. A felszínre került részből óriási, hópehelyre emlékeztető kristályok álltak ki. Az áttetsző szilánkok mindegyike hosszabb volt a lány karjánál, a belsejükben különös energiacsóvák vibráltak. Octavia rászorította a tenyerét az egyik felületére. Meglepő hideget érzett, de a tárgy nem hasonlított a jégre. Elektromossághoz hasonlító energia bizsergette a bőrét; olyan érzése támadt, mintha egy műszer feltérképezné és tanulmányozni kezdené a sejtjei felépítését.

- Na, ez tényleg érdekes - mondta Lars. - Szerinted mire használták ezeket az izéket? Mi lenne, ha levinnénk pár kristályt a járgányhoz?

- Minek? Talán nyakláncot akarsz készíteni belőlük az asszonyok számára? - Octavia elvette a kezét a kristálytól. Az ujjai még mindig bizseregtek.

Lars hetykén elvigyorodott.

- Azt nem tudom, hogy az asszonyok mit szólnának hozzá, de Cyn McCarthynak biztos tetszene.

Octavia felvonta a szemöldökét. Kissé furcsának találta, hogy a bátyja egyáltalán észrevette a csinos, fiatal özvegyet, és jelek szerint romantikus gondolatai voltak vele kapcsolatban. Nem akarta elbátortalanítani Larsot. Talán nem is olyan érzéketlen, amilyennek sokszor mutatja magát...

- Rendben, Lars, talán igazad van. Lehet, hogy ezek a kristályok tényleg jók lesznek valamire. Mielőtt azonban terveket gyártunk, legyünk egy kicsit gyakorlatiasak, jó? Nézzünk szét alaposan. Nem árt, ha semmit sem mozdítunk el a helyéről, mielőtt megtudjuk, mi ez az egész.

Lars mosolyogva tovább mászott a csillogó, labirintusra emlékeztető képződmény felé.

- Rendben. De csak úgy szerezhetünk információkat, ha feljebb megyünk. Tudod mit? Váljunk szét. Akkor nagyobb területet vizsgálhatunk át.

- Szétválni? Ez sosem vezet jóra - mondta Octavia, mert tudta, hogy az izgatott fiú, ha nem tartja rajta a szemét, még valami ostobaságot csinál.

- Vigyázol, és én is óvatos leszek - felelte Lars. - Délre mind a ketten visszajövünk. Majd akkor megnézzük a szeizmográfokat. Rendben?

Octavia megcsóválta a fejét, de nem kezdett vitázni. A szeizmográfok miatt nem aggódott, Larsot viszont féltette.

A gyönyörű kristályszilánkok furcsa szögben meredtek ki körülöttük, úgy helyezkedtek el, mintha egy óriási gyík gerincének csigolyái lennének. Lars közelebb lépett a kísérteties kaptárhoz, megdelejezetten meresztette rá a szemét.

Octavia lassabban mozgott, meg-megállt, hogy szemügyre vegye a kristályokat. Megpróbálta megérteni, honnan, hogyan nőttek ki, hol van a tövük. A szilánkokat úgy pozícionálták a kaptárszerű tárgy körül, mintha jelzőpóznáknak, vagy egy védelmi vonal lándzsáinak szánták volna őket.

Lars lihegve, izzadva feljutott az ívelt, domború falú kaptárhoz, és odaállt az egyik nyílás elé. A tárgy zöldes gyöngyházfénnyel csillogott. A fiú úgy látta, a belsejét valamilyen megkeményedett, biolumineszkáló massza borítja. Hátrébb húzódott, és megpróbálta felmérni a hatalmas objektumot. Tanácstalanul ráncolta a homlokát, az arcán látszott, nem a titkokat próbálja megfejteni, csak azt latolgatja, hogyan tudna bejutni a kaptár belsejébe.

Lars megérintette a falat, aminek különös, sztatikus töltése lehetett, mert a legkisebb földgöröngyöt és kavicsot is eltaszította magától. Megütögette a falat, majd felemelte a kezét.

- Csilingel. Hallod? Nem is tudom... Lehetséges, hogy műanyagból van. Vagy üvegből. De az is lehet, hogy szerves anyagból. Érdekes.

- Azt ígérted, óvatos leszel - mondta Octavia. - Nekem valahogy nem tetszik...

Lars a testvérére nézett.

- Jaj, Octavia, már megint ezek a negatív hullámok!

Octavia bosszúsan fújt egyet. A bátyja sosem volt annyira érzékeny, mint ő, neki sosem voltak megérzései, vele ellentétben nem látott előre bizonyos dolgokat. Természetesen nem lehetett biztos abban, hogy a tárggyal és a kristályszilánkokkal kapcsolatos sejtései helyesek, de egyfolytában az zakatolt a fejében, hogy jó lesz vigyázni.

- Te, meg a megérzéseid! - dohogott Lars.

- Mondd, Lars, előfordult már, hogy tévedtem?

A fiú nem válaszolt.

Octavia letérdelt az egyik szilánk mellé, ismét megérintette, végighúzta a kezét a síkos felületen. Ismét hideget érzett, a furcsa energia újra megérintette. Olyan érzése támadt, mintha a képződmény kommunikálni próbálna vele, a tudomására akarna hozni valamit, amit ő soha nem foghat fel.

Felemelte a fejét, és körbenézett. A kaptár és a szilánkok... Mintha valamilyen leírhatatlan, sosem látott, alvó lény lett volna a közelben. Valami, amit eltemettek, ami évezredeken át aludt; valami, amit most megbolygattak. Valami, ami még mindig nem ébredt fel egészen.

Az energia megérintette az elméjét. Az egész egy pillanatig tartott csupán, és a lány nem tudta, hogyan vizsgálhatná meg a röpke érzést. Mintha valami kísérletképpen nyúlt volna hozzá a tudatához. Hozzányúlt, végigsimította a megfoghatatlant, majd gyorsan visszahúzódott, mert nem találta ismerősnek azt, ami emberré tette Octaviát.

A lány kiszáradt torokkal nyelt egyet, és elhúzódott a kristály közeléből. Még mindig úgy érezte, hogy kapcsolatban áll a szilánkkal, a furcsa energiával.

Lars vidáman folytatta a felderítést. Bedugta a fejét a szűkebb nyílásokba, majd egyszerűen besétált a képződmény belsejébe vezető folyosók egyikébe.

Octavia is feljutott. Benézett a nyílásba, amelyben a bátyja eltűnt. Furcsa szagokat érzett, és olyan hangokat hallott, mintha a járat mélyén valami élő anyag sisteregne. Annak ellenére, hogy a tárgyban lévő energia hatást gyakorolt rá, már nem érezte se fenyegetőnek, se gonosznak, egyszerűen csak ismeretlennek találta.

- Octavia! - Lars hangja tompán, kongón érkezett a képződmény falai közül. - Octavia, gyere be! Nem fogod elhinni, mi van itt!

A lány előrelépett, belesett az árnyékok közé. Lépéseket hallott. Kisvártatva előbukkant Lars. Ragyogott a szeme.

- Ezek a folyosók tele vannak kristályszilánkokkal, meg más... tárgyakkal. Kincset találtunk! Rengeteg kincset! Csákánnyal, vagy lézervágóval könnyedén szétvághatjuk a falakat, és...

- Hiszen még azt sem tudod, hogy mi ez, Lars!

- Ez igaz. Azt viszont tudom, hogy rengeteget érnek! Gazdagok leszünk.

Octavia nem lépett be a folyosóra. Csípőre tett kézzel állt a bátyja előtt.

- És kinek adod el a kincseidet, Lars? Mit kapsz értük? Gabonát? Szerszámokat? Szabadöbölben lakóinak semmiből sincs feleslegük, a telep pedig utoljára a mi születésünkkor kereskedett a külvilággal.

Lars úgy fogta halkabbra a hangját, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésüket.

- Ez itt olyan jelentős felfedezés, Octavia, hogy a Bhekar Rón tényleg nem tudunk mit kezdeni vele. Azt hiszem, kapcsolatba fogok lépni a Konföderáció kormányával. Igen, ezt fogom tenni, csak érjünk haza. Gazdagok leszünk! Képzeld el, mennyit kapunk ezekért a tárgyakért! Azt még neked is el kell ismerned, hogy érdekes ez az egész... Érdekes, és az is biztos, hogy soha életünkben nem fogunk még egy ilyen dolgot találni. Rajta, Octavia, képzeld csak el, mi mindent kaphatnánk a kristályokért! Új felszerelést, új gépeket az egész telep számára! Állatokat. Esetleg még munkásokat is szerződtethetnénk, és akkor... Akkor növekedne a népesség, ez pedig azt jelenti, hogy... Jaj, Octavia, annyi embert vesztettünk az elmúlt pár évben!

Octaviának éles fájdalom hasított a szívébe, ahogy szüleikre, a tudósokra és az egyszerű emberekre gondolt, akik a spórák, a természeti katasztrófák, vagy más tragédiák következtében haltak meg. Megérintette őt a bátyja optimizmusa, elképzelte a Lars által említett csodálatos dolgokat, és úgy gondolta, hogy a fiúnak most az egyszer talán igaza van.

Végül mégis megrázta a fejét. Nem, a dolog semmiképpen sem sikerülhet. Ha kiderül a tárgyról, hogy valóban jelentős, fontos és értékes, ha pontosan olyan, amilyennek Lars hiszi, akkor sem léphetnek kapcsolatba a Konföderációval. Szabadöböl már harmincöt-negyven éve megszakította a kommunikációs vonalakat, gyakorlatilag megszűnt létezni a világ számára. A telepesek pontosan azért jöttek ide, hogy távol legyenek a kormánytól, kikerüljenek a fennhatósága alól, és korlátozások, megszorítások nélkül, kedvük szerint éljenek. A Bhekar Ro lakói, vagy a felmenőik gyűlölték az elnyomás minden formáját, ezért nem tűnt valószínűnek, hogy a telepesek közül sokan támogatnák Lars ötletét, talán egy sem akadna közöttük, aki fel akarná hívni a figyelmet a bolygóra.

- Szerintem ki kellene kémünk a többiek véleményét is. Különösen Nik polgármesterét - mondta Octavia. - Nem számít, hogy mennyit ér ez az izé... Mit érünk vele, ha miatta újra magunkra vonjuk a Konföderáció figyelmét? Te is hallottad nagyapa történeteit. Ha a kormány ránk telepszik, nem élhetünk úgy, ahogy eddig.

Lars meglepetten nézett a lányra.

- Nem élhetünk úgy? Miért, te talán azt hiszed, hogy van ennél rosszabb? Rajta, sorold fel, mik az előnyei és a hátrányai annak az életformának, amit itt folytatunk! A második lista biztos hosszabb lesz. - Gyorsan megfordult, és visszament a fénylő folyosón.

Octavia követte a bátyját. Egyre erősebben érezte az ismeretlen eredetű mentális energia jelenlétét. Lars végigsietett a folyosón. Néhányszor megállt, az öklével a falra csapott, és a döndülésből próbálta megállapítani, hogy hol vannak üregek, újabb nyílások.

A falnak azon a pontjain, ahová a fiú ütött, sárgás vonalak jelentek meg. Olyanok voltak, mint az érctelérek, vagy egy élőlény vérerei. Lars beleszimatolt a levegőbe, majd alaposabban szemügyre vette a falat. Megkapargatta a körmével, de egyetlen apró karcolást sem tudott ejteni rajta. Megrázta a fejét, és továbbment.

A fiú mindig arról álmodozott, hogy felfedező lesz vagy régész, fel akarta térképezni a Bhekar Rót, meg akarta találni a múlt emlékeit. Hiába voltak azonban ilyen ambíciói, a bolygón élő emberek nem választhattak szabadon hivatást; mindenkinek keményen kellett dolgoznia a földeken, hogy a telep tovább működhessen. Octavia ismerte a bátyja vágyait, és nem vitte rá a lélek, hogy leállítsa. Lars egész életében egy ilyen lehetőségre várt, a lány nem akarta megfosztani őt az izgalomtól.

Octavia egyre izgatottabbá vált, ahogy behatolt a képződmény belsejébe. A levegő mintha megsűrűsödött volna körülötte, a különös pszichikai erő pedig falat alkotott, amely visszalökte őt.

Lars a jelek szerint semmit sem észlelt ebből. Megfordult, hogy megvizsgáljon egy boltívet, majd amikor a folyosó elágazásához ért, habozás nélkül továbbment a bal oldali járaton. Ennek a végében méhkasra emlékeztető, sima és áttetsző anyagból lévő tárgyakat fedezett fel. A képződmények a falakból türemkedtek ki, és drágakövekként csillogtak.

- Gyere már! - Lars megfordult, és ágaskodva felnyújtotta a kezét, hogy megérintse az egyik drágakövet. Amint megmarkolta, egyszeriben megváltozott a képződmény belsejéből áradó fény színe. Lars megrémült. Lehet, hogy beindítottam valamilyen folyamatot?

Megpróbálta visszahúzni a kezét, de ez sehogy sem sikerült. Az arca megmerevedett, azután a teste is mozdulatlanná vált. Egy energiahullám cikázott végig rajta. A falakból kiálló és a bejárat előtt lévő kristályszilánkok fénye felerősödött, mintha a fiú tényleg felkapcsolt volna valamit.

- Lars! - kiáltott fel Octavia.

Lars meg se moccant, egyetlen hangot sem adott ki.

Sistergés hallatszott, a kristályokból villámok csaptak ki. A vékony sugarak egymásba fonódtak, és pillanatok leforgása alatt létrehoztak egy kísérteties fényhálót. Octavia a szeme elé akarta kapni a kezét, de elkésett. Semmit sem látott a vakító fényben.

Lars úgy állt a mennyezet alatt, a feje fölött elhelyezkedő drágakőből fakadó sugárban, mint egy mozdulatlanná dermedt színész a színpadon, a reflektorok fényében. A sugár végigtapogatta a testét, majd behatolt a bőre alá.

Lars bőre hófehérré változott. A csontjai és az izmai hátborzongató fénnyel világítottak; úgy nézett ki, mintha valamennyi sejtje hatalmas energiatöltetet kapott volna.

A falak is ragyogni kezdtek, vakító fehérség áradt belőlük. Úgy tűnt, a sugarak magukba szívják Lars testének anyagát, minden egyes atomját beépítik a sajátjaik közé.

A villámok hirtelen eltűntek, a fény is kialudt. Minden a korábbi, kísérteties félhomályba burkolózott.

Lars eltűnt, egyetlen árnyék sem maradt meg belőle.

A bejárat előtt összetört két kristály, a folyosón szikrák villantak. Beindult valamilyen láncreakció, amely azt eredményezte, hogy újabb kristályok repedtek szét. Az egész jelenség olyan volt, mintha Lars valami megemészthetetlen falat lenne, amitől a borzalmas képződménynek szétreped a gyomra.

A folyosókon füst gomolygott. A fülsiketítő reccsenések abbamaradtak, már csak egy sikoly halk visszhangját lehetett hallani. Octavia nem tudta volna megmondani, hogy bátyja utolsó kiáltását hallja, vagy a saját zokogását.

Néhány másodperccel később a falakba ismét visszatért a korábbi fény. Villámok reccsentek. Lars a jelek szerint felébresztett valami borzalmas dolgot. Octavia fejében az is megfordult, hogy a bátyja halála pusztulást hozhat a bolygó valamennyi lakójára.

A lány megfordult, és a kijárat, a nappali világosság foltja felé botorkált. Futni akart, de a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának. A szeme elkerekedett, az agya szinte lebénult. Túl sok dolog történt vele és körülötte, méghozzá túl gyorsan. A legszívesebben visszafordult volna, hogy megkeresse a bátyját, vagy legalább a maradványait, ám az életösztön győzelmet aratott a testvéri szeretet fölött. Érezte, a rettenetes képződmény még nem fejezte be a pusztítást.

Kivetette magát a nyíláson, legurult a kisebb-nagyobb kődarabokkal borított lejtőn. Felállt, és futásnak eredt. Egyik szikláról a másikra ugrált, és széttárta a karjait, hogy megőrizze egyensúlyát.

A domboldal vibrálni kezdett. A korábban gyönyörű kristályszilánkok mintha lövésre kész fegyverek lettek volna: a végükön apró, kékes villámok cikáztak, amelyek bármelyik pillanatban célba vehették a lányt.

Octavia úgy félt, hogy azt se nagyon nézte, hová lép. Olyan gyorsan futott, mint még soha életében. Fogalma sem volt arról, mennyi idő alatt és hogyan jutott vissza a robokombájnhoz, de sikerült neki a dolog. Zihálva támasztotta a hátát a lánctalp oldalához.

A domb oldalában álló kristályszilánkok csúcsából egyszerre csaptak ki a villámok. A sugarak összefonódtak, energiahálóvá váltak, ám ahelyett, hogy a lány felé fordultak volna, néhány pillanatig mozdulatlanul lebegtek a levegőben. Octavia döbbenten bámulta a jelenséget. Az energiaháló középpontjában megjelent egy gömb, amely magába szívta a villámokat. Amikor az utolsót is bekebelezte, a belsejéből vakítóan fényes csóva vágott az ég, az űr felé. Mintha valami jeladás lett volna, egy jelzőfény, egy transzmisszió, amit nem emberi lényeknek szántak.

Abban a pillanatban, amikor a csóva elindult felfelé, iszonyú rengéshullám rázta meg a domboldalt. Octavia térdre roskadt, de aztán valahogy sikerült felkapaszkodnia a robokombájn fülkéjébe. Zúgó fejjel zuhant az ülésre.

Úgy érezte, biztonságban van, de a lehető leghamarabb maga mögött akarta hagyni a rettenetes domboldalt. Beindította a motort, padlóig nyomta a gázpedált, és óriási porfelhőt verve végigszáguldott a völgyön. A lehető leghamarabb vissza akart jutni Szabadöbölbe.

A gondolatai nem voltak tiszták, tulajdonképpen fel sem fogta, mi történt a bátyjával; még mindig nem hitte el azt, amit a saját szemével látott. Egy dologban azonban biztos volt: figyelmeztetnie kell a telepeseket.

7

Valahol az űrben, a protoss expedíciós csapatok legnagyobb pusztító erővel rendelkező hajóiból álló flotta Qel'Ha nevet viselő zászlóshajóján Koronis végrehajtó belépett a kabinjába. Magányra vágyott, és át akart gondolni néhány dolgot. Tudta, a küldetés sikere óriási hatással lesz az életére, de egész népének sorsára is.

Idegvégződéseivel érzékelte a lojális protossok jelenlétét, a hajón szolgáló tudósokét, gépészekét, a Khala-kaszthoz tartozó munkásokat, de éppen olyan erősen érezte az elszánt zelóták, a harcosok kasztjához, a Templomosokhoz tartozók közelségét is. Még a kormányzással foglalkozó, vallási potentátokat, a judikátorokat is érezte, azokat a protossokat, akik a küldetésre felügyeltek, akik a Khala követésére összpontosítottak.

Koronis megpróbált békét és nyugalmat találni, de valamennyi alárendeltje felől csüggedtség és kétségbeesés sugárzott feléje. Ennek hatására a válla lejjebb ereszkedett, a tartása görnyedtté vált, aminek következtében nevetségesen lógott rajta az egyenruha. Az Aiur ellen rettenetes támadást indítottak a zergek, a bolygó majdnem teljes egészében elpusztult, de az expedíciós csapatok túlságosan távol voltak ahhoz, hogy a bajban lévők, családtagjaik segítségére, otthonaik megvédésére siessenek. Semmit sem tehettek, és mindannyian tudták, hogy a mészárlásnak mi lett a következménye. A protossok faja a kihalás szakadékának peremére került.

Ezt a terhet egyikük sem bírta elviselni.

Koronis leült a fényes, ívelt meditációs székbe, és pikkelyes kezével maga elé tartott egy kopott, de még mindig csillogó khaydari kristálydarabot. A kereskedő, akitől szerezte, azt állította, hogy ezt a szilánkot a hajdani próféta, Khas használta, amikor felfedezte a Khala telepatikus ösvényét. A Khala volt az, ami egyesítette a protossokat, ami mentális képességeik révén összeforrasztotta a faj egyedeit, vagyis végső soron ennek köszönhették, hogy véget ért a Mészárlás Kora, amely akkor már majdnem darabjaira szaggatta a büszke civilizációt.

Koronis nem tudta, hogy a kalmár igazat mondott-e a kristály eredetéről, vagy csupán kitaláció volt az egész, de hinni akarta, hogy tényleg Khas szilánkját tartja a kezében. Belebámult az apró tárgyba, és összpontosította mentális energiáit. Aranyszínű szeme apró napként izzott. A kristály mélyére, az univerzum távoli sarkaiba pillantott. Szürke arcán mély redők jelentek meg, a homlokára ráncok rajzolódtak ki, a háta meggörnyedt.

A protossok konklávéja néhány évtizeddel korábban indította útnak Koronist és egységét. A flottának a Kopruluszektor peremén túlra kellett eljutnia. Mivel a protossok sokáig éltek, nem különösebben zavarta őket az idő múlása. Az expedíció tagjai büszkék voltak, hogy éppen rájuk esett a konklávé választása. Indulás előtt Koronis megkapta a végrehajtói címet; a judikátorok ezzel is hangsúlyozni kívánták a küldetés fontosságát.

A végrehajtó és a legénysége az eretnek Sötét Templomosokat kereste az űrben, vagyis azokat, akik nem csatlakoztak a Khalához, és távol tartották magukat a protossok egyesített mentális énjétől. A judikátorok és a konklávé nem tolerálhatta a viselkedésüket, ezért kiadták a parancsot, mely szerint a Sötét Templomosokat a bizottság elé kell szállítani, vagy meg kell ölni. Koronis sosem tartotta túl nagynak a veszélyt, amit az eretnekek jelentettek a közösségre, elfogadta volna, hogy a száműzöttek nyugodtan éljenek a kozmoszban, ám a döntéseket nem ő hozta, hanem a konklávé fanatikus politikusai.

Koronist sokkal inkább érdekelte a küldetés másik része. Fel kellett kutatnia a hajdani faj, a xel'nagák nyomait, mindent össze kellett gyűjtenie, amit a protossok teremtői maguk után hagytak.

A legutóbbi felfedezések igazolták, hogy a zergeket is a xel'nagák teremtették. Számos hipotézis létezett, hogy miért tettek ilyet; Koronis végrehajtó egyelőre nem tudta eldönteni, melyik álláspontot tegye a sajátjává.

Ahogy összpontosított, a kristály zümmögni és világítani kezdett a kezében. Koronis először csupán energiát nyert belőle, de aztán érezte, hogy a tárgy hatására felfokozódik telepatikus képessége. Egyre tisztábban és világosabban „látta" a legénység gondolatait.

Lehunyta aranyfényű szemét, és eltávolította tudatának csápjait a kristály közeléből. Csalódott volt. Az évtizedekig tartó kutatás során az expedíció egyetlen Sötét Templomost, egyetlen xel'naga eredetű tárgyat sem talált.

A flotta olyan erős volt, hogy komoly szerepet játszhatott volna az Aiur védelmében, a zergek visszaverésében, ehelyett azonban folytatnia kellett a meddő küldetést. Koronisnak az okozta a legnagyobb lelki gyötrelmet, hogy nem tudott eredményeket felmutatni, és nem vehetett részt a háborúban. Ahogy három ujjú keze a rangját és hivatalát jelző, színes övsáljához ért, tovább fokozódott elkeseredettsége. Már ez a hatalmi szimbólum sem jelentett sokat a számára.

Kinyílt a kabin erőtér-ajtaja. A folyosón álló Amdor judikátor vörösen izzó szemmel nézett a végrehajtóra. Sötétlila köpenyt viselt, és szinte sütött belőle a hatalmas mentális energia. Ékkövekkel díszített váll-lapjai és fémpikkelyes fejdísze fenyegetővé változtatta a külsejét.

A konklávé nagy hatalmú politikai képviselője nem érezte fontosnak, hogy udvariaskodásra pazarolja az időt. A legtöbb kérdésben nem értett egyet a végrehajtóval, de alapjában véve ő is hű maradt a fajhoz és a küldetéshez. Eleinte ritkán, az utóbbi időben viszont egyre gyakrabban kritizálta Koronist, sokszor úgy beszélt, mintha a végrehajtót tartaná felelősnek a kívánt eredmények elmaradásáért.

A szájjal és ajkakkal nem rendelkező protossok telepatikus úton kommunikáltak egymással. A judikátor úgy irányította a gondolatsugarakat, hogy senki ne „hallgathassa" ki őket. Az, hogy a módszer alkalmazásával komoly fájdalmat okozott Koronisnak, a legkevésbé sem zavarta.

A végrehajtó összehúzta a szemét, és közömbös arccal, a mentális szúrások okozta kínt titkolva nézett látogatójára.

- Már túl hosszú ideje tart ez az áldatlan állapot, végrehajtó! - érkezett a judikátor első gondolatsora. - A flottának haladéktalanul vissza kell térnie az Aiurra. A zergek elleni csatában már nem vehetünk részt, az újjáépítésben azonban a igen. Fordítsd meg a Qel'Hát, és térjünk végre haza! Mentsük, ami még menthető.

A zerg szuperelmét megsemmisítették, így az Aiur megmenekült, de a támadók iszonyatos pusztítást vittek végbe a bolygón. Tassadar, az az átkozott áruló elegyítette a Khala energiáit azokkal a titkokkal, amelyeket az űrben ismert meg. Amdor mérhetetlen eretnekségnek minősítette Tassadar tetteit, és biztos volt benne, hogy a Sötét Templomosoktól szerezte tudását. Koronis más véleményen volt; ő hősnek tartotta Tassadart, akit nem lehetett hibáztatni a történtekért.

A végrehajtó eltette a kristályszilánkot, és felállt a meditációs székről. Megigazította övsálát és váll-lapjait. Mentális kontrollja nem volt olyan precíz, mint a judikátoré, így Amdor elcsíphette néhány töprengő gondolatát.

- Tassadar nem volt hős! - jelentette ki pengeéles gondolattal. - Szakított a Khalával, hogy dicsőséget szerezzen magának, és rövid távra érvényes előnyökhöz jusson.

A végrehajtó meglepetten fordult az ajtóban álló Amdor felé.

- De hiszen megmentette a protossokat, és közben feláldozta a saját életét! Véleményem szerint ezt nem lehet önzésnek nevezni.

- Tassadar csak annyit ért el, hogy a zergek megsemmisítése közben az Aiurra is csapást mért, és kiirtotta a protossokat. A katasztrófa azonban véget ért, és most esélyünk van arra, hogy újjáépítsük a világunkat, és végezzünk azokkal az eretnekekkel, akik meggyengítették a Khalába vetett hitünket. Már alig várom, hogy hazatérjünk. Segíteni akarok a konklávénak, meg akarom akadályozni, hogy a protossok rátévedjenek az eretnekek sötét, veszedelmes ösvényére.

Koronis nem látta értelmét a további vitának. Ő is szeretett volna hazatérni, bár egészen más okok miatt, mint Amdor.

- Azért létezem, hogy a Khalát szolgáljam - jelentette ki.

Elindultak a folyosón, átsétáltak a vezérlőbe. A végrehajtó leült a tojás alakú parancsnoki székbe, és átvette a zászlóshajó irányítását. Amdor úgy állt mellette, mint egy szigorú apa, aki ellenőrizni kívánja csintalan gyermekét. A jelek szerint nem vette biztosra, hogy a Koronis azt teszi majd, amit közölt vele.

Koronis egy felerősített gondolatot küldött a hajók legénységének.

- Hazatérünk. A családunkért, a városainkért, a világunkért most az Aiuron tehetünk a legtöbbet. Mivel nem vehettünk részt a harcban, mindent el kell követnünk azért, hogy részesei lehessünk az újjáépítésnek. Ha elég keményen dolgozunk, talán bocsánatot nyerünk azért, hogy a kellő pillanatban nem voltunk ott.

Érezte, hogy az alatta szolgáló protossok megkönnyebbülnek, hogy feltámad bennük a remény. A parancsot azonnal végrehajtották; a flotta irányt változtatott. A navigátorok gyorsan kiszámították a vektort, amelyet követve visszajuthatnak az űr protossok által uralt részének közepébe.

Mielőtt flotta végrehajtotta volna a fordulót, a hajók testébe épített, pókhálószerű vevőszálak egy erős pszi-adást fogtak. Az impulzus hihetetlenül erős volt. A jel távolról érkezett, a forrása ismeretlen volt.

Koronis agyában kísérteties formák jelentek meg. Érezte, hogy a legénység tagjai is pontosan azt „látják", amit ő. Éles kiáltást hallott, egy üvöltést, amelyet egy érthetetlen üzenet követett.

A folyamatosan pulzáló jelsorozat a végrehajtó idegeit cibálta. Félelmetes volt, de valahogy mégis ismerős. Amdor mozdulatlanul állt a parancsnoki ülés mellett. Először összezavarodott, aztán őszintén meglepődött.

Amikor a távoli jelsugárzó végre elnémult, a protossok némán meredtek egymásra. A végrehajtó Amdor irányába küldött egy gondolatsort. Tudta, a közelben tartózkodók mind érzékelik megjegyzését.

- Ez valamilyen xel'naga eredetű adás lehet. Felismertem néhány szimbólumot és hangot. Ez segélykérés!

- Méghozzá erős - felelte Amdor. - De milyen xel'naga eszköz képes arra, hogy ilyen erős és tiszta jelet küldjön ilyen borzasztó távolságba? - A kommunikációs berendezést kezelő technikusokra nézett.

Az egyik technikus gyors gondolatsorral válaszolt a kérdésre.

- Visszakövettük a jelzést. A forrása egy kisméretű, tudomásunk szerint lakatlan bolygón van.

Koronis lekérte a koordinátákat, és gyorsan kiszámította, mennyi időbe telik, hogy a flotta eljusson oda. Néhány pillanattal később egy tiszta gondolatsort küldött Amdornak.

- Judikátor, ez a jelzés reményt ad arra, hogy mégis büszkén, sikerrel térhetünk vissza az Aiurra. Felmutathatnánk valamit, nem kell elviselnünk a teljes kudarc fájdalmát. Ha azon a bolygón egy fontos xel'naga berendezés van, hősként térhetünk vissza népünkhöz. Reményt adhatunk a protossoknak!

A judikátor bólintott.

- Ha a szignál valóban Afar Vándoraitól származik, akkor tekinthetjük ómennek. Mi vagyunk az Elsőszülöttek, a mi feladatunk az, hogy visszaszerezzük fajunk elveszett dicsőségét. Keressük meg, hol van a jel forrása. Lehet, hogy ezzel közelebb kerülünk a végső célunkhoz.

- En taro Adun - bólintott Koronis. - Adun dicsőségére! - A jelentős feladatok végrehajtása előtt minden protoss a nagy nemzeti hőst, Adunt emlegette.

- En taro Adun - felelte a judikátor kurtán. Belemerült a gondolataiba, máris újabb terveket gyártott.

Koronis végrehajtó utoljára akkor érezte magát ennyire magabiztosnak, amikor még nem kapták meg a szörnyű híreket az Aiunról. Készenlétbe helyeztette az egyik felderítő robotot, és utasította, hogy azonnal induljon el a titokzatos jelzés forrása felé.

8

Eltűnt. Lars eltűnt!

A gondolat egyfolytában ott lüktetett Octavia agyában, miközben a robokombájn a város irányába dübörgött. A lány automataként irányította a járművet, oda se figyelt arra, amit a keze és a lába csinált, mert tudatában ugyanaz a két szó ismétlődött újra és újra.

Eltűnt... Meghalt...

A robokombájn hevesen rázkódott, de áttaposott a kisebb földhalmokon, a sziklakupacokon. Octaviának megrándult a nyaka, és a válla is fájt, de összeszorította a fogát, és le sem lassított.

A magasban ott körözött a siklósólyom, amit a lány már reggel is látott. Felfeküdt a szélre, de hiába kémlelte a tájat, semmit sem talált, amit megehetett volna.

A jármű feldübörgött egy emelkedőn; a széles lánctalpak alól kavicszuhatag záporozott. Octavia merev tekintettel nézett előre, és nem tudta eldönteni, hogy a könnyek, vagy a völgyben ismét összesűrűsödő köd miatt nem lát tisztán. Erőt vett magán, visszafojtotta a sírást; egyelőre nem foglalkozhatott se a gyásszal, se magával. Figyelmeztetnie kellett Szabadöböl lakóit, el kellett mondania a telepeseknek, milyen gyilkos képződményt robbantott a világra az előző éjszakai vihar. Lars sokszor érzéketlennek nevezte, mert mindig gyakorlatiasan gondolkozott, és sosem látszott rajta, hogy megviseli egy-egy rokonuk vagy ismerősük halála. Valójában nagyon sokat szenvedett, de tisztában volt azzal, hogy bizonyos helyzetekben az embernek minden érzelmet félre kell söpörnie, ha életben akar maradni. Úgy vélte, a szentimentalizmus megpuhítja a lelket, a puha lelkű emberek pedig gyengévé válnak. A Bhekar Ro pedig olyan bolygó volt, ami nem kegyelmezett az elesetteknek.

Emlékei szerint egész életében csak néhányszor sírt. Egyszer a nagyszülei halálakor, egyszer pedig akkor, amikor a szüleit elvitte a spórakór. Aztán akkor is zokogott, amikor egy különösen vad vihar során rádöbbent, hogy senki sem fogja megvédeni, senki sem segít rajta, senkihez sem bújhat oda többé. Csak magára és a bátyjára számíthatott.

Eltűnt... Meghalt!

Nem bírta tovább, a sós könnyek végigcsorogtak az arcán. Ezt a hülyeséget! Miért sír az ember? Mi értelme? És egyáltalán...

Ismét a bátyjára gondolt, és megpróbált rájönni, mi lehetett az a képződmény, ami végzett vele. Azt biztosra vette, hogy nem emberkéz hozta létre.

Marcangolni kezdte az önvád. Jaj, miért is hagytam, hogy Lars rábeszéljen erre az átkozott kiruccanásra? Nemet kellett volna mondanom, amikor arra kért, hogy kísérjem át a völgyön túlra... Lars mindig ilyen volt, a kíváncsisága kielégíthetetlennek bizonyult, a felderítést tartotta a legélvezetesebb tevékenységnek.

Meghalt!

Valami megölte az ő okos, kíváncsi, vagány bátyját! Megölte... Valami elrabolta tőle Larsot. De mi volt az? És miért csinált ilyet?

Szétmaszatolta az arcán a könnyeket, és megrázta a fejét. Most már aztán tényleg elég ebből! A lehető leghamarabb vissza akart jutni a telepre. Érezte, a gyorsaság ezúttal valóban életeket menthet.

* * *

A gyűlésteremben körülbelül kétezer ember verődött össze. Egyikük sem értette, mi történt, miért csődítették össze a népet.

- Vészhelyzet? Miféle vészhelyzet? Megint vihar lesz?

- Nekem dolgom van! Nem érnénk rá ezzel a gyűlésezéssel?

- Azt hallottam, Lars Bren talált valamit.

- Én meg azt, hogy Lars Brennek nyoma veszett!

- Jó lenne hamar túlesni ezen a marhaságon. Sietek!

Jacob „Nik" Nikolai, a polgármester elfoglalta a helyét a terem elejében álló emelvényen, és csendet kért. Megbízható, nem túl karizmatikus vezető volt, aki tudhatott valamit, mert alig töltötte be a huszonnyolcat, de már komoly pozícióval rendelkezett, és köztiszteletnek örvendett. Ismét rácsapott az előtte álló asztalra; megpróbálta lecsillapítani az embereket.

- Halló! Bocsánat! Octavia Bren aggasztó híreket hozott. - Kis szünetet tartott, lassan körbenézett. - Az ügy nagyon komoly. Úgy vélem, miután végighallgattuk Octaviát, szavaznunk kell.

- Nem lehetne összefoglalni a történteket? Aztán gyorsan szavaznánk, és mennénk a dolgunkra - javasolta Shayna Bradshaw. - Már megint eldugult az öntözőcsövem, és...

A polgármester megrázta a fejét.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hagyjuk, hogy Octavia mindenről beszámoljon nekünk.

Octavia összeszorította a fogát, és fellépett az emelvényre. A szószék mögé állt. Megpróbálta visszafojtani a bánatát, de csak annyit ért el, hogy a düh és a bosszúvágy háttérbe szorította a fájdalmat. Nem ítélte el az embereket azért, hogy nem estek kétségbe Lars halálhíre hallatán. A telepeseket már oly sok csapás érte, hogy megedződtek, védőburkot növesztettek a lelkük köré. Octavia nem tudta, hogy értesse meg velük, hogy ezúttal tényleg nagyon komoly dologról van szó.

Megköszörülte a torkát, és összeszedte a bátorságát. Amikor megszólalt, a hangja nem olyan volt, mint egy tizenhét éves lányé, inkább egy tapasztalt, erős nőére emlékeztetett.

- Tudom, hogy a legtöbben most úgy gondolják, valami lényegtelen dolog miatt vagyunk itt. Sokan azt hiszik, semmi sem lehet olyan fontos, hogy félbehagyják a munkájukat. A katasztrófák, a halálesetek mindennapi életünk részeivé váltak.

- A lényeget! - kiáltott fel a helyiség közepén álló Rastin.

- Hol a bátyád? - kérdezte Cyn McCarthy reménykedve.

Octavia mély lélegzetet vett, és kiejtette a fájdalmas szavakat.

- Lars meghalt. - Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a részvétnyilvánító szavakat mormoló embereket. - A dolog az egyik gerincen, úgy tizenkét kilométerre történt. A vihar felszínre hozott valamit, ami eddig a domb oldalában volt eltemetve. Valamit... Egy tárgyat. Hatalmas, és nem emberkéz alkotta.

- Tessék? - hüledezett Nikolai polgármester.

- Egy idegen eredetű tárgyat találtunk! Nem vagyunk egyedül a Bhekar Rón!

Octavia beszámolt a történtekről. Akadozva, az érzéseivel és a sírással küzdve mesélte el, hogyan fedezték fel a tárgyat, és mit tettek azután. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy a fényjelenség gyakorlatilag feloldotta a bátyja testét, összeszorult a torka. Lehajtotta a fejét, és érezte, már nem bírja visszatartani a könnyeit.

Egy kéz érintette meg a karját. Felnézett. Cyn McCarthy állt mellette, szeplős, csinos arcát eltorzította a fájdalom.

- Azt hiszem, világos, hogy mit kell tennünk - mondta a vén Rastin egykedvűen. - Senki se menjen annak a dolognak a közelébe. Ha terjeszkedünk, akkor a másik irányba tegyük.

Octavia összeszorította a fogát. A düh új erőt adott neki. Tudta, ha nem győzi meg a telepeseket a helyzet komolyságáról, ha nem érteti meg velük, hogy az a dolog veszélyes, valószínűleg mind meg fognak halni.

- Az nem elég, hogy nem veszünk róla tudomást! Valami... Valami történt odakint. Amikor kijöttem abból a folyosóból, az az izé jelet küldött az űrbe. Olyan volt, mint valami fénysugár... Majdnem megvakultam, és a föld olyan erősen rengett, hogy nem bírtam talpon maradni.

- Hé, ez dél táján történt, igaz? Körülbelül két percig tartott - állt fel az első sorban ülő Kiernan Warner. - Én is láttam, meg hallottam is. Úgy tizenkét kilométernyire volt a jelenség forrása... Hű, én mondom, az aztán tényleg kemény volt!

- Az nem lehetséges, hogy a tárgy velünk próbált kommunikálni? - kérdezte Lyn öccse, Wes.

Octavia megrázta a fejét.

- A sugár egyenesen az űr felé tartott. Olyan célirányosan . haladt, mintha lenne odakint valaki, aki csak erre vár. Az lehet, hogy a tárgy kommunikálni akart valakivel, de hogy nem velünk, az egészen biztos.

Az összegyűltek izgatottan kiáltozni kezdtek. Octavia tudta, sikerült elérnie a célját; a többiek már nem fogják a szőnyeg alá söpörni a történteket.

Nikolai polgármester felemelt kézzel kért csendet. Az emberek elhallgattak.

- Octavia szerint kapcsolatba kell lépnünk a Konföderációval, és jelentést kell tennünk arról, hogy mit találtunk.

Néhány telepes tiltakozni kezdett, de a mellettük ülők gyorsan lepisszegték őket.

- Azt nem tudhatjuk biztosan, hogy a sugár valóban kommunikációs célokat szolgált-e... Ha esetleg előkerül még néhány hasonló... tárgy, akkor egyedül már nem leszünk képesek kezelni a helyzetet - mondta Nikolai.

- De ez a mi bolygónk! Csak a mienk! - kiáltott fel Wes unokatestvére, Jon.

Octavia megrázta a fejét.

- Lehet, hogy ez az egyetlen ilyen izé az egész bolygón. Számít ez? Fogalmunk sincs, mit tegyünk. Most, hogy előkerült a föld alól, lehet, hogy ránk fog támadni. Az is elképzelhető, hogy olyan földrengéseket idéz majd elő, amiket nem fogunk túlélni.

- Szavazzunk! - kiáltott fel Jon.

- Ez az! Eleget hallottunk! - tette hozzá Kiernan.

- És ha szavazunk, akkor működni fog az öntözőrendszerem? - kérdezte Shayna Branshaw mogorván.

Octavia megkönnyebbülten látta, hogy csak három telepes szavazott az indítványa ellen. A gyűlés elhatározta, hogy a Bhekar Ro kapcsolatba lép a Konföderációval. A lány bízott benne, hogy a kormánynak van némi gyakorlata az ilyen problémák megoldásában.

* * *

Octavia idegesen nézett ki a település közepén lévő téren álló kommunikációs toronyból. A rendszer éppen olyan ósdi volt, mint az antik rakétasiló, aminek a működését a Bhekar . Ro egyetlen lakója sem ismerte. Bolygóközi kapcsolatfelvételre már évtizedek óta nem került sor, a tornyot legfeljebb arra használták, hogy vészhelyzet esetén értesítsék a távoli tanyák lakóit.

A polgármester ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül legyen, amikor megkísérli a kapcsolatfelvételt. Már vagy negyvenöt perce bezárkózott a fülkébe. Octavia egyre türelmetlenebb lett, de bízott benne, hogy Nikolai tudja, mit csinál, képes lesz bekapcsolni és használni a készüléket.

A polgármester vigyorogva lépett ki a fülkéből. Izgatottan beletúrt rövidre nyírt, szőke hajába, és látszott rajta, hogy borzasztóan elégedett magával.

- Sikerült? - kérdezte Octavia. - Beszéltél a Konföderációval?

- Hát... Nem. A jelek szerint a Konföderáció széthullott, és most egy olyan kormány van hatalmon, ami Terrán Domíniumnak nevezi a bolygók szövetségét. A fickó, akivel beszéltem, császárrá koronáztatta magát... Egyébként Arcturus Mengsk a neve. Érdeklődik a lelet iránt, rengeteg kérdése volt. Azt ígérte, azonnal átküld egy katonai egységet, amely megkezdi az érdemi munkát. Úgy értem, a vizsgálatot. A tanulmányozást. A helyzet felmérését. Satöbbi.

Octavia megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Helyes! Ezek szerint úton van a segítség.

Lehet, hogy mégis sikerül elkerülnünk a katasztrófát? - tette hozzá gondolatban, és rámosolygott a polgármesterre.

9

Ahogy visszasétált a Korhalon felépített császári palota tróntermébe, Arcturus Mengsknek azok az évek jutottak eszébe, amelyek során gerillaháborút vívott a Konföderáció ellen, az akkori kormány megbuktatásáért. Össze se tudta számolni, hány ütközetben kellett részt vennie, míg végül elérte a célját, de végül minden sikerült, amit annak idején eltervezett.

Elégedetten ült le a trónra. Kiérdemeltem - gondolta, miközben kényelmesen elhelyezkedett. Önmagát erősnek, a hatalmát korlátlannak érezte.

A háttérben, a holovetítőn a koronázási szertartás után tartott beszédéről készült felvétel pergett. Remek szónoklat volt, olyan tökéletes, hogy sosem unta meg, újra és újra visszajátszatta a filmet.

- Embertársaim! Azért állok most előttetek, hogy felnyissam a szemeteket. Egyetlen ember sem hagyhatja figyelmen kívül a veszélyeket, amelyek fajunkat fenyegetik. Egymás ellen küzdünk, nevetséges kis csatákat vívunk, erőink megoszlanak, és közben észre sem vesszük, hogy egy méreteit és jelentőségét tekintve történelmi konfliktus részesei lettünk. Egy olyan konfliktusé, egy olyan háborúé, amelynek árja pillanatok alatt elsöpörhet mindent, amit fajunk, elődeink és mi magunk létrehoztunk, felépítettünk; egy olyan háborúé, amelyben mi mindannyian elpusztulhatunk!

Drámai, hatásos szavak. Mengsk a tanácsadói előtt többször is elmondta a beszédet. Annyit gyakorolt, hogy a koronázást követően minden egyes szót, minden hangot sikerült megfelelő módon hangsúlyoznia. Elérte a kívánt hatást.

Hónapok teltek el a Konföderáció kormányának megbuktatása óta. A nagy politikai fordulat előtt Mengsk a központi bolygóra, a Tarsonisra csalta a zergeket. A brutális idegen lények meggyengítették a Konföderációt, elvégezték a piszkos munkát a majdani császár helyett. Amikor a leghevesebb harcok is véget értek, Mengsk kilépett a háttérből, és eljátszotta az emberiség megmentőjének, a fénylő páncélú lovagnak, a reményhozó hősnek a szerepét.

A holovetítőn folytatódott a rögzített beszéd:

- Elérkezett az idő, hogy félresöpörjük az ellentéteket, egyesítsük erőinket, és közösen lépjünk fel a valódi ellenséggel szemben. Hamarosan elér minket egy iszonyú háború árhulláma, amely, ha nem fogunk össze, ha nem kapaszkodunk egymásba, valamennyiünket el fog sodorni! Kérdem én: ha továbbra is egymás ellen torzsalkodunk, kitől kérhetünk segítséget, ha felbukkan a valódi ellenség? Ha szomszédainkat, felebarátainkat, embertársainkat gyilkoljuk, vajon nem az idegen lények diadaláért ténykedünk?

Remek szavak - gondolta Mengsk. - Páratlan szlogenek. Ezt a műsort tényleg érdemes visszajátszani.

A Konföderációt tehát legyőzte, de ezt követően is éppen elég tennivalója maradt. Újjászervezte a bolygók közigazgatási rendszerét, helyi kormányokat alapított, megfelelő, hűséges és megbízható embereket helyezett a kulcsfontosságú pozíciókba. Már nagyjából mindent sikerült elrendeznie, amikor befutott a hívás erről a rég elfeledett kolóniáról, a Bhekar Róról.

Mengsk kényelmesen hátradőlt a trónján, és kézbe vette a bolygó első emberével folytatott beszélgetés kinyomtatott verzióját. Már régen megtanulta, a fontos ügyekben minden egyes szónak jelentősége lehet. Jacob Nikolai polgármester... Érdekes ember.

Gondosan manikűrözött ujjaival végigsimított a bajuszán, és összeráncolta a homlokát. Mit tegyen? A helyzet fölöttébb különleges. Amikor tudomást szerzett a történtekről, első, ösztönös reakciója az volt, hogy megtagadja a segítséget. A Bhekar Ro nem tartozott a fontos bolygók közé, eddig nem is tudott róla, túl jelentéktelennek tartotta ahhoz, hogy bármit is tegyen érte. Azt a nyomorult bolygót még a Konföderáció is békén hagyta, és valószínűleg nem azért, mert eleget akart tenni a telepesek követeléseinek. Kit érdekel egy ilyen világvégi hely? Ki foglalkozik pár ezer szutykos földművessel? Senkinek sem tűnne fel, ha mind elpusztulnának.

Idegesítő zajok zavarták meg a gondolatmenetét. Hangos kalapálás, lézerpákák sercegése, gyémántbetétes vágófejek sivítása hallatszott. Mengsk bosszúsan a trónszék karfájára csapott, de aztán elégedetten elvigyorodott. Miután átvette a kormány irányítását, elrendelte, hogy a háború által érintett bolygókon kezdődjenek meg az újjáépítési munkálatok. A Konföderáció által megkínzott Korhalon számtalan új épület nőtt ki a földből, egész városok emelkedtek a korábban kopár, lakatlan területeken.

A holovetítőn folytatódott a császár első beszéde.

- Mindenki tisztában van azzal, hogy az idegen lények milyen óriási károkat, milyen mérhetetlen pusztítást okoztak. Romokban látjuk otthonainkat, városainkat, bolygóinkat. Egész közösségek pusztultak el a protossok által rájuk mért csapások következtében, és mindannyian láttuk, mit tesznek a zergek barátainkkal, szeretteinkkel. Az emberiségnek történelme során még egyszer sem kellett elszenvednie ilyen veszteségeket, de erősek vagyunk, és ha összefogunk, ezúttal is le fogjuk győzni a nehézségeket!

A zergek inváziója és a protossok csapásai számos bolygó infrastruktúráját megsemmisítették. A Mar Sarán és a Chau Sarán szinte mindent újjá kellett építeni, de előbb a nagyobb tömegek által lakott bolygókat kellett rendbe hozni. A munkálatokhoz természetesen rengeteg pénzre volt szükség, ezért a császár első feladata az volt, hogy új adókat vetett ki a lakosságra. Azok a bolygók, amelyeknek lakói nem üdvözölték Mengsk uralmát, semmit sem kaptak a kincstártól; ezekre a helyekre különös módon nem jutott se pénzt, se építőanyag, se szakember.

- Embertársaim! Elérkezett az idő, hogy kibontsuk új lobogónkat. Egységben az erő! Már számos különböző frakció csatlakozott hozzánk. Az apró, önállóan jelentéktelen csoportokból legyőzhetetlen és megbonthatatlan csapatot kovácsolunk, amelyet egyetlen vezér fog irányítani. Ez a vezér nem más, mint a trónt elfoglaló császár. Ígérem nektek, trónomról mindegyikőtöket szemmel fogom tartani!

Mengsk elhatározta, rendeletbe adja, hogy a koronázási beszéd bekerüljön az iskolák tananyagába. A gyerekek csak tanulhatnak belőle, nem fog nekik ártani, ha kívülről tudják az egészet. Ha pedig majd felnőnek, természetes lesz a számukra, hogy létezik a császár, a mindenható, gondoskodó atya, aki minden egyes embert fontosnak tart. Mindenkit, aki hű hozzá.

Töltött magának egy pohár vörösbort, gyorsan megitta, majd ismét teletöltötte a poharat. A második adagot már lassan, ízlelgetve kortyolgatta. Komoly döntést kellett hoznia; a Bhekar Rón előkerült idegen eredetű objektumot nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nem bízhatta másra a feladatot, az ügy túlságosan komoly volt ahhoz. Azért annak is megvan a hátránya, ha az ember császár... Felsóhajtott, és megrázta a fejét. Arcturus Mengsk sosem hátrált meg a feladatok elől, bármilyen nehezek, vagy bármilyen lényegtelenek is voltak.

Néhány dolgot tisztáznia kellett. Mit találtak a telepesek? Mire lehet jó az a bizonyos objektum? Milyen előnyre tehet szert az, aki kontrollálja? Vajon megéri-e odaküldeni egy kisebb csapatot?

Egy szárnysegéd lépett be a terembe. Fürge, ruganyos léptekkel a trón elé sietett, és felemelte a jobb öklét. Ezzel a tisztelgéssel korábban csak Korhal Fiai üdvözölhették egymást, ám újabban a Domínium valamennyi katonája ezt a formulát használta.

A szárnysegéd átadott a császárnak egy összetekert dokumentumot. Mengsk szétnyitotta a lapot, és olvasni kezdett. A napi kivégzések listája volt. Végighúzta az ujját a neveken; néhányat felismert. Arra már nem emlékezett pontosan, hogy ezek az emberek milyen bűnöket követtek el, és nem is volt ideje arra, hogy utánanézzen az ügyüknek. Gyanította, a többségüket politikai okok miatt ítélték el. Lázadók voltak, akik hűek próbáltak maradni a Konföderációhoz, vagy egyszerűen nem kívántak csatlakozni a Domíniumhoz.

Mengsk ujja a lista aljára ért. Részletek! Nevetséges részletkérdések! Bosszúsan a lista aljára firkantotta a nevét, és visszaadta a szárnysegédnek a dokumentumot. Valamennyi kivégzést jóváhagyta, senkinek sem adott kegyelmet.

A fiatal katona felemelte az öklét, és kisietett a trónteremből, hogy eljuttassa az iratot a hóhérokhoz.

Mengsk elégedett volt. Egy feladattal kevesebb!

A beszéde a végéhez közeledett.

- A mai naptól fogva ne hagyjuk, hogy ember ember ellen háborúzzon! Ne hagyjuk, hogy a Konföderáció csökevényei összeesküvést szőjenek az új Domínium ellen! Ne hagyjuk, hogy bárki szövetségre lépjen az idegen lényekkel! Az emberiség ellenségeinek azt üzenjük, ne kerüljenek az utunkba, mert harcolni fogunk ellenük, és győzni fogunk... bármi áron!

Mengsk ismét a Nikolai polgármesterrel folytatott beszéd átiratára nézett. Mit tegyek? - töprengett. A telepeseknek nem lehetett okuk arra, hogy hazudjanak neki, vagy felnagyítsák felfedezésük jelentőségét, hiszen már évtizedekkel korábban szakítottak a galaktikus politikával, és nem is tudták, hogy a Konföderációt időközben felváltotta a Terrán Domínium. Az ügytől nem reméltek politikai hasznot.

Mengsk elhúzta a száját. Kit érdekel, hogy pár nyomorult, sáros lábú paraszt nem tud mit kezdeni egy átkozott, csillogó szikladarabbal? Van ennek jelentősége? Lehet?

Persze az is elképzelhető volt, hogy a lelet valamilyen ok miatt értékes. Mengsk büszke volt arra, hogy a döntések meghozatala előtt alaposan megvizsgálta a problémákat; ezúttal sem akart változtatni ezen a szokásán. Mi van akkor, ha ez az idegen izé fontos vagy veszélyes? Lehet, hogy a zergek vagy a protossok tudják, hogyan használják. Mi van akkor, ha valamilyen fegyver? Mengsk felhasználta a két idegen fajt a saját céljai elérése érdekében, mégis tartott tőlük, tisztában volt azzal, hogy az emberek se a zergeket, se a protossokat nem tudnák megállítani, ha egyszer úgy istenigazából megindulnának. Márpedig a császárok esetében a gyengeség, a háborús vereség egyenlő a bukással, a halállal.

Vajon figyelmen kívül lehet-e hagyni a leletet? Tényleg küldjön oda pár felderítőt? Mi van akkor, ha a tárgy új információkhoz, új energiaforrások vagy fegyverek megismeréséhez segíti hozzá az emberiséget? A Domínium területén nem minden nap kerültek elő idegen eredetű objektumok. Egy különleges, forradalmian új felfedezés segíthet megszilárdítani az új császár hatalmát.

Átsétált a térképterembe, és ráparancsolt a komputerre, vetítse ki elé a Koprulu-szektor háromdimenziós képét. Szemügyre vette az ismerős csillagokat és bolygórendszereket, majd megkereste a parányi gömböt, amely a Bhekar Rót szimbolizálta. (A bolygóra vonatkozó, a beérkező hívás irányvektorának meghatározása után megállapított adatok csak néhány perce kerültek be a komputer adatbázisába. Ez is azt bizonyította, hogy a Konföderáció illetékesei teljes mértékben megfeledkeztek a Bhekar Róról.)

Megvizsgálta a bolygó környékét, majd rávetíttette a hologramra az éppen a szektorban tartózkodó domíniánus egységek helyzetét jelölő térképet. Szakállas arcán elégedett mosoly jelent meg. Edmund Duke tábornok az Alfa-ezreddel éppen jó helyen volt.

Duke már régóta problémát jelentett a számára. A tábornok ugyan hűséget esküdött a Domíniumnak, viszont évtizedeken át a Konföderációt szolgálta. A császár nem akart nyíltan ellene fordulni, de tartott tőle.

A megoldás több szempontból is tökéletesnek látszott. Duke végre kap valamilyen feladatot, így továbbra is távol marad a Korhaltól. A telepesek siránkozhatnak, amennyit akarnak, a tábornok szíve nem fog megesni rajtuk - az öregre nem jellemző a szentimentalizmus, pontosan végrehajtja majd a parancsokat, bármit is kell tennie. Ráadásul az egység feláldozható...

A holovetítő kattant egyet, majd ismét belekezdett a koronázási beszéd lejátszásába.

- Embertársaim! Azért állok most előttetek, hogy felnyissam a szemeteket. Egyetlen ember sem...

Mengsk arra gondolt, ki kellene kapcsolni a gépet, de aztán úgy döntött, még egyszer végighallgatja minden idők legtökéletesebb szónoklatát.

Leírt néhány parancsot, továbbította a szöveget a kommunikációs központba.

Az Alfa-ezrednek haladéktalanul a Bhekar Ro nevű bolygóhoz kellett vonulnia.

10

Hajnalban a Bhekar Ro szürke egén úgy lebegtek a vékony felhők, mint mocskos olajfoltok az állott víz színén. A kietlen táj élettelen volt és néma.

Hirtelen éles reccsenés hasított a levegőbe. A felhők szétnyíltak, egy pillanatra láthatóvá vált az űr sötétje. A közelben vadászó siklósólyom éppoly riadtan menekült el, mint a száraz, kemény szárú bokrok tövében futkosó rágcsálók. A hangrobbanás félelmetes visszhangra talált a völgy falai között.

A Qel'Háról útnak indított szonda magasan lebegett a föld fölött, készen állt arra, hogy teljesítse elsődleges feladatát, a különböző információk begyűjtését. A protossok előírásai szerint az ilyen egységek nem létesíthettek kapcsolatot a megfigyelt bolygókon élő lényekkel, nem vehettek részt semmiféle harcban.

A szonda, eleget téve programjának, aktiválta álcázó erőterét, és eltűnt a riadtan figyelő állatok szeme elől. Lejjebb ereszkedett, bekapcsolta a szenzorait, széthajtotta három szárnyát, és felnyitotta az optikai szenzorát borító panelt. Munkához látott.

Észrevétlenül haladt a Bhekar Ro lakatlan tájai felett. Nem pontosan az előre meghatározott koordinátákon lépett be a bolygó légterébe, de hamar rátalált a jelre, amelyet követve megérkezett az űrből. Amikor ez megtörtént, bekapcsolta saját jeladóját, hogy a Qel'Ha és a protoss expedíciós flotta többi egysége pontosan tudja a célobjektum helyét.

Órákon át körözött a leomlott oldalú domb, a reggeli fényben különösen csillámló tárgy körül. Szabályos időközönként jelentéseket és képeket küldött Koronis végrehajtónak, elemezte az adatokat és információkat, következtetéseket vont le belőlük. Megállapította, hogy az objektum már nem bocsát ki magából jeleket.

A szonda, miután minden létező szögből megvizsgálta a tárgyat, feljebb emelkedett, és felvételeket készített a közelben elterülő terepről, amelyen a jelek szerint valamilyen primitív mezőgazdasági tevékenységet folytattak a bolygó lakói. Felfedezte a települést is, optikai szenzorával ráközelített az épületekre.

A távolról történő vizsgálat befejeztével az álcázott egység elindult a település irányába. Néhány perccel később már a bolygó legnagyobb városa fölött lebegett. Adatokat gyűjtött a helybeliekről, jelentéseket állított össze a populáció nagyságáról, az emberek védelmi eszközeiről, és mindent továbbított a végrehajtónak.

* * *

A reggel pontosan olyan volt, mint a többi. Vagyis mégsem: Octavia Brennek most először kellett szembenéznie azzal, hogy ezentúl a bátyja, Lars nélkül kell élnie.

A telepesek magára hagyták, még Nikolai polgármester sem próbálta megvigasztalni, pedig ő köztudottan jobban értett a beszédhez, mint bármi máshoz. Egyedül ült a város főterén, és Larsra gondolt. Keményen dolgoztak, csak egymásra számíthattak. Amióta egyedül maradtak rengeteget kínlódtak, de sokszor nevettek, és ugyanúgy tréfálkoztak egymással, mint gyerekkorukban.

Octavia még a szülei halálát sem heverte ki. A telepesek már annyira hozzászoktak a halálesetekhez, hogy ugyan mindegyikük együtt érzett vele, de a részvétnyilvánítások után mindenki folytatta hétköznapi tevékenységét. Szabadöböl minden egyes lakójának annyi fájdalomban volt már része, hogy senki sem akart osztozni mások kínjában. Octavia sokszor arra gondolt, hogy a nagyszülei óriási hibát követtek el, amikor erre a bolygóra költöztek, de aztán eszébe jutott, amit az apjától oly sokszor hallott: még mindig jobb a Bhekar Rón szenvedni, mint a Konföderáció igája alatt nyögni. Itt legalább szabad lehet az ember...

Lars halála óta a lány már nem volt biztos abban, hogy a szabadság mindenért kárpótlást nyújt.

Azt kívánta, bárcsak ne mentek volna ki megvizsgálni a szeizmográfokat és az automata bányagépeket. Persze ezt sem ő akarta, hanem az örökké kíváncsi Lars... Jaj, hogy miért nem tudott olyan lenni, mint a többiek? Miért akart mindig többet és többet tudni? Miért akart okosabb lenni?

Megcsóválta a fejét. Miért, miért? Azért, mert ő Lars volt. Ilyen egyszerű a magyarázat.

Egyre világosabb lett. Octavia a régi rakétasiló közelében üldögélt, amelyet még az első telepesek építettek fel egy bunker fölött. Az automata rendszer egykor az eget figyelte, és a Bhekar Rót védte - hogy mi ellen, azt a lány nem tudta pontosan. Már majdnem negyven év telt el azóta, hogy utoljára hozzányúlt valaki, és egyetlen telepes sem hitt abban, hogy még mindig működőképes. Az emberek nem is úgy tekintettek rá, mint fegyverre, inkább amolyan emlékműnek tartották, amely arra emlékeztette őket, hogy valamikor a Konföderáció polgárai voltak, de sikerült kivívniuk függetlenségüket. Előfordult, hogy valamelyik telepes bele akart nyúlni a rendszerbe, hogy kivegyen belőle pár alkatrészt, egy-két energiacellát, de a polgármester ezt mindig megakadályozta, ő maga sem tudta, hogy miért.

Octavia egyedül üldögélt a siló tövében, és a bátyjára gondolt. Merengve felnézett az égre, és hagyta, hogy a könnyek elhomályosítsák a tekintetét.

A siló hirtelen kattant egyet. A belsejében zümmögni kezdett egy gép; a szerkezet megmozdult. Az oldalán felgyulladt néhány jelzőlámpa.

Octavia talpra ugrott, és sikítva elmenekült a siló közeléből. A telepesek riadtan dugták ki fejüket a házuk ajtaján. Először nem értették, mi ütött a lányba, de aztán meglátták a világító lámpákat, és a lassan oldalra forduló tornyot.

Hidraulikus alkatrészek vijjogtak. Lenyílt az egyik panel, a helyére kattan néhány fémkar és fogaskerék. A torony tetején vakító fénysugár jelent meg; aktiválódott a célkereső rendszer. Az automatikus szenzorok parancsára a löveg az égbolt egy bizonyos pontjára szegeződött.

A rendszer már évtizedek óta inaktív volt, most azonban az egyik rakéta a kilövőállásba csúszott. A detektorok felszikráztak, a töltőegység kattogni kezdett; a hangokból arra lehetett következtetni, hogy valami nem egészen úgy működik, ahogy kellene.

Octavia megrémült. Lehet, hogy a műszerek érzékelnek valamit?

A rakéta elindult az ég irányába. A silóból füst szivárgott, valami nagyon nem stimmelt a belsejében.

A telepesek előrohantak, és döbbenten figyelték a működésképtelennek tartott tornyot.

- Lehet, hogy üzemzavar következett be - mondta a polgármester. - Már rég ki kellett volna kapcsolnunk ezt az egészet!

A rakéta ezüstösen csillogó nyílként száguldott az égen. Tökéletes ívet írt le, majd belecsapódott valamibe, ami leginkább egy sűrű levegőfoltnak látszott. Az emberek bosszúsan csóválták a fejüket, és már fordultak is, hogy visszamenjenek a házukba.

- Eltalált valamit! - kiáltott fel Octavia.

A protoss szonda elvesztette álcázó burkát. Az oldala felhasadt, három szárnya közül egy leszakadt. Döglött madárként zuhant a talaj irányába. Szikrák pattantak ki a burkolata alól; tűz keletkezett a belsejében.

A városon kívül, az egyik gabonatábla közepén ért földet.

Octaviát nem érdekelte, mit csinálnak a többiek, futva indult a lezuhant tárgy felé. Néhány telepes követte.

A lány hamar megtalálta a krátert, amelynek aljában egy torz, megfeketedett fémtárgy hevert. A szondából nem sok maradt, amit meg lehetett volna vizsgálni. A telepesek körbeállták a gödröt. Octavia döbbenten fedezte fel az egyik panelen virító, idegen írásjeleket, a polgármester pedig furcsa formájú optikai szenzorra mutatott.

- Most vagy a Konföderáció használ vadonatúj tervezésű eszközöket - mondta Nikolai -, vagy nem emberek készítették ezt a micsodát.

Octavia úgy érezte, mintha jégcsapot döftek volna a gyomrába. Először az a különös tárgy, ami a vihar után került a felszínre, most meg egy láthatatlan, nem emberkéz által készített gép? Valahogy nem tudta elhinni, hogy a két dolognak nincs köze egymáshoz.

A telepesek idegesen méregették a tárgyat. Octavia az ajkába harapott, és azon töprengett, mi jöhet még. A történtek után bármi elképzelhető volt.

11

Amikor a távoli objektum jele eljutott a Charon tartózkodó zerg hordához, a Pengék Királynője úgy érezte, valóságos mentális lavina zúdult rá. Ahogy ott ült a folyamatosan növekvő kaptár közepén, a pulzáló jelek elektromágneses sikolyként dübörögtek a halántéka belső oldalán. Az üvöltő hangok furcsa módon összhangban voltak fejének új rezonanciájával - mintha akkor, amikor átváltozott zerggé, amikor átrendeződött a DNS-rendszere, az agya olyan vevőkészülékké alakult volna, amely kifejezetten az ilyen jelek befogására alkalmas.

A szignál hatására remegni kezdett a boly szerves fala, az alkotóelemek felébredtek egy régóta hiába várt jel hatására. A hatalmas hidraliszkok feljebb emelkedtek az égen, vadul sziszegtek, vérszomjasan csapkodtak karmaikkal, megfeszült tarajos gerincük, és felkészültek arra, hogy mérgezett töviseket lőjenek minden olyan élőlényre, amit ellenségesnek lehet tartani.

A kutyaszerű zerglingek is megvesztek, ész nélkül rohangáltak, megtámadták a heréket és a lárvákat, cafatokra téptek mindent, amivel elbírtak. A jelzés hevesen lüktetett Kerrigan fejében, ám ő összeszorította a fogát, és uralkodott magán. Pszi-energiája segítségével rákényszerítette az akaratát a zerglingekre is, megpróbálta megfékezni őket, mert meg akarta akadályozni, hogy sorban legyilkolják a boly más formájú, más rendeltetésű alattvalóit.

Korábbi élete során, amikor még ember volt, megkapta a lidércharcosok kiképzését. Fájdalmas és hosszú neurális kezeléseken esett át, amelyeknek köszönhetően képes lett arra, hogy felszabadítsa magában az addig lappangó pszi-erőket. A testébe beültettek egy implantot, amelynek segítségével uralkodni tudott ezeken a felgyülemlett energiákon. Miután kiváló kém és titkos ügynök vált belőle, sorban kapta a feladatokat. Számtalan gyilkosságot hajtott végre, és közben megtanulta, hogy az élet nem egyéb, mint röpke kényelmetlenség. A sajátját sem tartotta sokra.

Kiváló kiképzést kapott, és híven teljesített minden parancsot, mégis éppen azok árulták el, akiket szolgált: egyszerűen ott hagyták a Tarsonison, a csatamezőn, a zergekkel fertőzött zónában. Az a nő, akit Sarah Kerrigannak hívtak, átalakult, a Pengék Királynőjévé változott, akitől nem kisebb dolog függött, mint a zergek jövője.

Ahhoz azonban, hogy ennek a kihívásnak is eleget tegyen, kontrollálnia kellett a körülötte nyüzsgő lényeket.

A jelzés nem fejeződött be. A terjeszkedő kaptár külső részein felüvöltött egy zavarodott, rettegő ultraliszk. A Pengék Királynője lecsillapította a mamut méretű bestiát, majd gondolati csápjaival sorban megérintette azokat a lényeket, amelyek félelmükben túl nagy kárt okoztak a közösségnek. Nem volt könnyű, de végül sikerült rendet teremtenie a kaptárban.

Végül elhallgatott a pulzáló, sikoltó jelzés, a beálló csend gigantikus kősziklaként zuhant rá a kaptárra. Kerrigan mély lélegzetet vett, megvárta, hogy szervezete minden része lecsillapodjon. Érezte, a zergek még mindig izgatottak, de lassanként folytatják eredeti tevékenységüket. Az eszelős percek véget értek. Ő maga is gondolkodni kezdett.

Az űrből érkező sziréndal előtérbe csalogatta azokat az ösztönszerű emlékeket, amelyeket még a xel'nagák plántáltak a zergekbe. A Pengék Királynője, a mutálódott testű lény tudta, hogy a jelzés hihetetlenül ősi forrásból származik, valami olyan dolog bocsátja ki magából, amit egy különös faj, a zergek és a protossok megteremtője hozott létre.

Bár mentális kapacitásának nagy részét továbbra is a zergek, a több milliárd élőlény figyelésére szentelte, megpróbálta átgondolni azt, amit átélt. Tudta, hogy a zergeknek mindenképpen, bármilyen áron meg kell vizsgálniuk a szignál forrását, erre nem külső, hanem valamilyen belső erő kényszeríti őket.

Kerrigan hosszas töprengés után meghozta a döntését. A szuperelme pusztulását követően létrehozott egyedek közül magához rendelte a legkiválóbbakat, a Kukulkán-csordát. (Halványan emlékezett az emberek egyik legendájára, amelyben a tollaskígyó formájában megjelenő maja isten viselte ezt a nevet.) A csapat a legfélelmetesebb, legerősebb, támadó jellegű műveletekre leginkább alkalmas zergekből állt. Kerrigan tudta, számíthat rájuk, bízhat bennük.

Amikor a csorda összegyűlt, amikor valamennyi lord, mutaliszk, hidraliszk, zergling, ultraliszk, királynő és here megjelent, Kerrigan rájuk parancsolt, hogy hagyják el a Char füstölgő romjait, és halálos rovarfelhőként szállva jussanak keresztül az űrön, repüljenek el a szignál forrásához. A legfontosabb utasítás olyan egyszerű volt, hogy még a legostobább zergling is felfoghatta: foglalják el, szerezzék meg, kerítsék hatalmukba a titokzatos objektumot.

12

Szabadöböl tanácsterme ismét megtelt. A telepesek rettegve, zavartan, elbizonytalanodva gyűltek össze, és ezúttal maguktól is tudták, hogy bizonyos dolgok megváltoztak a Bhekar Rón. Olyan dolgok, amelyek komoly, esetleg végzetes hatással lehetnek az életükre; olyanok, amelyeket nem befolyásolhatnak.

Néhány egészen kis gyerektől eltekintve a bolygó teljes lakossága megjelent, még a távoli tanyákról is bejöttek az emberek.

Octavia az első sorban foglalt helyet, közel a szószékhez. A fiatalabb telepesek közül sokan körülötte ültek le; ott volt például Jon, Gregor, Wes, Kiernan és Kirsten Warner is. A lány jobbján Cyn McCarthy ült. A fiatal nő rézvörös haja kócos volt, az arca olyan maszatos, mintha már jó néhány napja nem mosakodott volna. Kék szeméből eltűnt a tőle megszokott optimizmus - Octaviát ez rémítette meg a leginkább.

A lány érezte, hogy a legrosszabb még nem következett be. A Bhekar Ro telepeseinek minden keménységükre, erejükre, ügyességükre és makacsságukra szükségük lesz ahhoz, hogy megküzdjenek a krízissel.

Amikor Nikolai polgármester felpattant az emelvényre, Octavia meglepetten tapasztalta, hogy a terem azonnal elcsendesedett.

- Nahát... - kezdte Nikolai kissé bizonytalanul. - Edzett emberek vagyunk, és már sok mindenen keresztülmentünk. Hosszú ideig büszkén vallottuk, hogy senki és semmi sem törhet meg minket. Dacoltunk az időjárással, a földrengésekkel, a járványokkal, elviseltük szeretteink halálát. Minden katasztrófából erőt merítettünk, és tovább mentünk a saját utunkon. Néhány napja azonban olyan dolgokkal kellett szembesülnünk, amiket... Amiket egyszerűen nem értünk. A Bhekar Rón töltött évek során még egyszer sem találkoztunk ellenséges idegen lényekkel. Erre nem készültünk fel, de most... Most meg kell tennünk!

- Nem nevetséges ez egy kicsit, polgármester? - állt fel Rastin. - Hogy tudnánk felkészülni, amikor azt sem tudjuk, mivel állunk szemben?

- Ha ez most azt jelenti - szólalt meg Shayna Bradshaw -, hogy meg kell védenünk magunkat, akkor felhívom a figyelmet arra, hogy nem rendelkezünk megfelelő fegyverekkel. Telepesek vagyunk, az eszközeinkkel csak dolgozni, meg legfeljebb vadászni lehet. - Megrázta a fejét. - Vagyis vadászni se, mert ezen az átkozott bolygón nincs semmi, ami alkalmas lenne prédának.

Octavia agyát elöntötte a düh.

- Az az idegen tárgy először megsemmisítette a bátyámat, azután valami sugarat küldött az űrbe. Azután aktiválódott a rakétasiló, és lelőtt az égről egy idegen eredetű, kisebb tárgyat, ami éppúgy lehetett üzenetközvetítő, mint fegyver vagy kém. Mindenre fel kell készülnünk! Az a különös sugár, az az adás felkeltette valakik érdeklődését. Fogalmunk sincs, mi vár ránk, mi lesz legközelebb. Ezért azt javaslom, gondoljuk át a helyzetünket, készüljünk fel a legrosszabbra, és hagyjuk végre abba a siránkozást! Nem az a lényeg, hogy mit tudunk, és hogy milyen eszközeink vannak. Az a legfontosabb, hogy megpróbáljunk védekezni. Úgy és azzal, amivel lehet.

Octavia visszaült a helyére. Meglepetten látta, hogy Cyn feláll.

- Mi a helyzet a Konföderációval, Nik? Kapcsolatba léptél velük, igaz? Nem azt ígérték, hogy idejönnek?

A polgármester aggodalmasan ráncolta a homlokát.

- A Konföderáció már nem létezik, de a Terrán Domíniumtól valóban kaptam bizonyos ígéreteket. A császáruk azt mondta, azonnal átküld ide egy egységet. - Elgondolkodott. - Hát igen, azóta már eltelt pár nap. Lehet, hogy már úton van a segítség, de elképzelhető, hogy előbb érkeznek meg az idegenek, mint a császári csapatok. Semmiben sem lehetünk biztosak!

Cyn kihúzta magát, lenézett Octaviára, majd határozottan kijelentette:

- Ebben az esetben valóban az a leghelyesebb, ha felkészülünk az önvédelemre.

Kiernan Warner is felállt.

- Nem lehetne kezdeni valamit a bányászatnál és a tereprendezésnél használatos robbanóanyaggal? Nem tudnánk valamilyen fegyvert csinálni az eszközeinkből? Szerintem sikerülhet a dolog.

Helyeslő moraj futott végig a termen. Wes talpra ugrott.

- Ez az! Sokan rendelkezünk pulzárpisztollyal is! Igaz, eddig csak gyíkokra vadásztunk, de ezek is hasznosak lehetnek.

Wes unokatestvérének, Jonnak is támadt egy ötlete.

- Elég jól értek a gépekhez. Octaviával esetleg megjavíthatnák a főtéren álló rakétasilót.

Octavia elismerő mosollyal nézett rá. Úgy érezte a helyzet mégsem olyan reménytelen.

- A robokombájnomon van sziklarobbantó eszköz, sok munkagépet pedig lángszóróval láttak el. Ezeket is lehet fegyverként használni, és...

Rastin megállította a pozitív javaslatok áradatát.

- Ostoba homoki gyíkok vagytok, ha engem kérdeztek! Félig eltemetett tárgyak? Idegen űrhajók? Komolyan azt hiszitek, hogy támadás ért minket? Szerintetek kicsodák, micsodák ezek az idegen lények? Az igazság az, hogy fogalmunk sincs, mi történik körülöttünk. Először is ezt kellene kiderítenünk. Abból, hogy itt üldögélünk, és őrültségekkel bombázzuk egymást, semmi jó nem sülhet ki! - Elindult a kijárat felé. - Arról pedig tegyetek le, hogy ingyen veszpánt adjak nektek, csak mert azt hiszitek, hogy perceken belül a fejünkre szakad az ég. Mindennek ára van! - Ingerülten felmordult, és kilépett az ajtón.

Nikolai polgármester tátott szájjal bámult Rastin után, de aztán sikerült összeszednie magát.

- Nos, nem hiszem, hogy pánikba kell esnünk. Rastin azt tesz, amit akar... Abban viszont igaza volt, hogy nem ismerjük a problémánk lényegét. Ennek nagy jelentősége van, de az információk megszerzése nem életbevágóan fontosak, mert Mengsk császár megígérte, hogy a Terrán Domíniumból segítség érkezik, és... - Elcsuklott a hangja; megrázta a fejét, és elbizonytalanodva leült.

Octavia látta, hogy az embereken kezd eluralkodni a kétségbeesés, ezért gyorsan fellépett az emelvényre.

- A polgármesternek igaza van. Nem kell pánikba esnünk. Most konstruktívan kell viselkednünk. - Rámosolygott Cynre és néhány fiatalra, akik odaálltak mellé, hogy kifejezzék, mindenben támogatják. - Fel kell készülnünk arra, ami ránk vár. Ezt még úgy is megtehetjük, hogy nem ismerjük pontosan a veszély forrásait! Védekezzünk! Találjuk meg a megfelelő eszközöket!

Mély csend támadt, majd kitört a helyeslő ujjongás. Az emberek fellelkesülve indultak az otthonaik felé.

13

Koronis a Qel'Ha hídján állva, elképedve tanulmányozta a nagy felbontású képeket, amelyeket a szonda készített és továbbított. A szerves anyagból lévő objektum egyszerűen fantasztikus volt, leginkább egy megalomániás építész tervei szerint készült katedrálisra emlékeztetett. Az ívek, a görbületek, a ragyogó fények, a bonyolult formák és alakzatok, a megfejthetetlen rendező elv... A végrehajtó még sosem látott hasonlót.

Amdor izgatottan topogott Koronis mellett. Furcsa volt ilyennek látni azután, hogy az elmúlt néhány évben, az eredménytelen kutatások során szinte már rákövült a szkepticizmus.

Koronis álmélkodva nézte az objektum körül, a talajból kimeredő, áttetsző kristályszilánkokat.

- Ezek khyadari kristályok! - mondta, és megpróbálta elképzelni, hogy ezek a hatalmas darabok milyen erővel rendelkezhetnek. Valahányszor megérintette saját, ezekhez képest porszemnyi kristályát, iszonyatos energiák járták át a testét, így biztos volt abban, hogy ezek a jókora tömbök fontos fegyverré vagy erőforrássá válhatnak a protossok kezében.

Amdor figyelmét a különös formák, és a külső burok körül látható rúnák kötötték le.

- Ez a jelsorozat, valamint az első szignál vitathatatlanul azt bizonyítja, hogy az objektum szoros kapcsolatban van Afar Vándoraival. Úgy vélem, megtaláltuk a xel'nagák örökségét. - A judikátor a hídon tartózkodó protossokra villantotta lángoló tekintetét. A mentális énjét feszegető lelkesedés átragadt a többiekre, megfeszített munkára sarkallt mindenkit. - Meg kell szereznünk ősatyáink, a xel'nagák kincsét! Ez az örökségünk! - Olyan parancsoló mozdulatot tett, mintha ő lenne a flotta vezére. - A legnagyobb sebességgel előre! Meg kell szereznünk ezt a tárgyat! El kell vinnünk a népünknek!

Koronis végrehajtó mozdulatlanná vált. Amdornak nem volt joga ilyen utasítások kiadásához, ezért elismételte a szavait, és úgy tett, mintha a parancs tőle származna.

- Az Aiur borzalmasan sokat szenvedett ebben a háborúban - tette hozzá -, de ez a tárgy segíteni fog az Elsőszülötteknek abban, hogy ismét naggyá váljanak!

Amdor a kivetített képekre nézett.

- A zergek egyre nagyobb területet hódítanak meg a protossok világából. Bár ezeket a förtelmes lényeket is a xel'nagák teremtették, az Elsőszülöttek nem tekinthetik őket testvéreiknek. Elvileg talán nekik is joguk van ehhez a tárgyhoz, mégis meg kell akadályoznunk, hogy a közelébe férkőzzenek, megismerjék titkait. A xel'nagák hagyatéka kizárólag minket illet!

A szonda tovább folytatta a munkáját, új képeket küldött a Bhekar Ro jellegtelen felszínéről. Koronis végrehajtó meglepetten nyugtázta az emberek jelenlétére utaló építmények létezését.

Amikor az aktiválódó rakétasiló lelőtte az égről az álcázott szondát, a végrehajtó a parancsnoki székéhez hátrált. Úgy viselkedett, mintha ő kapta volna a találatot. A robbanást követően a monitorról eltűntek a képek.

A szonda elvesztése felbosszantotta Amdor judikátort. A bolygón tartózkodó embereket egyetlen pillanatig sem tartotta veszélyesnek, az dühítette, hogy megszűnt az adás, hogy nem kap újabb képeket a xel'nagák hagyatékáról, az objektum közvetlen környezetéről.

- Óvatosan kell megközelítenünk a tárgyat - jegyezte meg Koronis. - Nem tudhatjuk, hogy az emberek milyen védelmi eszközökkel rendelkeznek. Javaslom, lassan hatoljunk be a naprendszerbe, gyűjtsünk további adatokat, és mérjük fel a helyzetet.

A judikátor gúnyosan nézett rá.

- Felesleges! Láttuk a képeket. Egy nevetséges faj nevetséges telepe? Mit számít ez? Technikailag messze mögöttünk vannak. Ezek emberek, végrehajtó! Ugyan ki tart tőlük?

Koronis elgondolkodott, majd úgy találta, Amdornak igaza lehet. A flotta teljes sebességgel haladt a bolygó felé.

A végrehajtó újra végignézte a szonda által készített képeket; töprengve méregette az objektumot. Nem vehetett részt az Aiur védelmében, nem sikerült megtalálnia a Sötét Templomosokat, de a küldetés harmadik célját talán elérheti. Ha hazaviszi ezt a tárgyat, talán tényleg segítenek a protossok faján; talán minden korábbi kudarcáért megbocsátást nyer.

14

A következő néhány nap során, miközben a telepesek megpróbáltak felkészülni az egyelőre ismeretlen lények támadására, Octavia egyre nyugtalanabbá vált. Valami feszültség vibrált benne, és úgy érezte, mintha egy másik tudat keresne helyet az agyában - egy másik tudat, amely kommunikálni próbálna vele. Nem értette a dolgot, nem talált magyarázatot. Lehet, hogy egy újabb megérzés motoszkált benne? Vagy csak a képzelete játszott vele?

Ha az elmúlt néhány napban nem történt volna annyi különös és hátborzongató esemény, talán félresöpri az érzést, így azonban tudta, hogy ennek is jelentősége lehet. Természetesen még mindig gyászolta Larsot, de nem a bátyja, nem a vele kapcsolatos emlékek kísértették.

A feszültség egyre erősödött, lassanként elviselhetetlen pszichikai teherré változott. Közben egyedül dolgozott a mezőkön. Sikerült összeszednie néhány fegyverként használható tárgyat, és arra is jutott ideje, hogy csekély élelmiszer tartalékát átvigye a város konyhájára, ahol Abdel Bradshaw foglalkozott a begyűjtéssel.

A Terrán Domíniumból érkező erősítésnek egyelőre híre sem volt, és szerencsére egyetlen idegen űrhajó landolásáról sem futott be jelentés. Ennek ellenére Octavia képtelen volt szabadulni a rossz érzéstől, amelynek hatására egyre inkább eluralkodott rajta a félelem.

Végül nem bírta tovább. Szinte fel sem fogta, mit tesz, amikor beszállt a robokombájnba, és kihajtott a furcsa objektumhoz. Újra látnia kellett; úgy érezte, mindenképpen meg kell találnia a választ néhány kérdésre.

Útközben végig érezte a feszültséget, az agyában létező idegen tudat jelenlétét, amely valamilyen furcsa, telepatikus módon fészkelte be magát a fejébe. Olyan volt az egész, mint egy elfelejtett emlék. Egyre erősebbé vált benne az a feltételezés, hogy van a közvetlen közelben valami, ami egyelőre ugyan alszik, de már ébredezik; valami, ami hatalmas, és idegen.

Sejtette, hogy ez a valami ölte meg Larsot, ez olvasztotta magába a bátyját, és érezte, hogy a lény még mindig éhes. Éhes, és újabb adag táplálékot akar szerezni, ami nem más, mint egy másik élet.

De nem emberi élet, hanem... valami más.

Ahogy robokombájn leszáguldott a második völgybe, és elindult a szemközti domb oldalában lévő, félig eltemetett objektum felé, Octavia érezte, hogy a félelmetes lény életéhsége fokozódik.

A lány megpróbálta kilökni a fejéből az idegen tudatot. Nem értette a dolgot. Ha az a szörnyeteg nem emberi életre vágyik, akkor miért ölte meg Larsot? Lehet, hogy csak véletlenül tette? Ha igen, akkor mit csinált vele? Kidobta magából a szerencsétlen fiút? Octavia nem tudta, de nem is ez érdekelte a legjobban. Számára csak az volt a fontos, hogy Larsot ez a valami gyilkolta meg.

A domb aljában megállította a gépet, és higgadtan végigmérte a hatalmas, kísérteties tárgyat. Éhes? Szomjas? Nos, ő is. Bosszúra szomjas. Elhatározta, a változatosság kedvéért a nézelődésen kívül tenni is fog valamit.

A robokombájn fülkéjében ülve bekapcsolta a sziklarobbantót. A gyűlésen éppen ő állt elő azzal az ötlettel, hogy a szerszámot fegyverként használják. Most be fogja bizonyítani, hogy tényleg megfelel erre a célra.

Gondosan célzott, majd kilőtt egy kis méretű rakétát, amelyet eredetileg az utakat eltorlaszoló sziklák megsemmisítésére terveztek. A tárgyra nézett; már ennyitől is elégedetté vált.

A rakéta telibe találta a célt. A robbanás hangos volt és nagy erejű; a kristályszilánkok úgy fröccsentek szét, mintha nádszálak lennének. Kavics- és földeső zuhogott a gépre; a levegő csak jó egy perccel később tisztult ki.

Amikor megbizonyosodott arról, hogy az égből már nem hullanak kövek és göröngyök, Octavia bekapcsolta a jármű ablaktörlőjét, majd kinézett a tárgyra, hogy megállapítsa, mekkora kárt tett benne.

Semekkorát. A tárgyon egyetlen karcolás sem látszott, változás is csak annyi lett, hogy csillogóbb, egészségesebb volt, mint korábban. A rakéta csupán a külső burkolatáról robbantott le egy újabb földréteget.

A tárgy a csalódott lány szeme láttára kezdett pulzálni. A kristályszilánkok belsejében hátborzongató tűz gyulladt ki. A sima felületeken cikázó energiavillámok jelentek meg. A vékonyka sugarak a tér egyetlen pontja felé tartottak, majd vakító csóvát alkottak.

A sugár a robokombájnra irányult. Octavia felkiáltott, lebukott az ülés alá, és eltakarta a szemét.

Az energiacsóva telibe találta, és megrázta a nehéz járművet. A lány kétségbeesetten kapaszkodott. Arra gondolt, ki kellene ugrania a fülkéből, hogy fedezéket keressen magának, de aztán úgy vélte, bent még mindig nagyobb biztonságban van, mint a nyílt terepen.

A jármű műszerfalán szikrák jelentek meg, a fém sisteregni kezdett. Az energiacsóva felerősödött. Octavia haja úgy meredt fel, mintha elektromos töltés cikázna a testében. Ismét felkiáltott, aztán átkozódva kinézett a domb oldalában álló tárgyra.

A sugárnyaláb elhalványult, majd eltűnt. A lány félig süketen bámult kifelé a működésképtelenné vált robokombájnból. A szeme előtt színes fénypacák jártak szédítő táncot. A fülkét megtöltötte a füst, a jármű motorházából sűrű gőz áradt kifelé.

Octavia kimászott a fülkéből. Ahogy hozzáért a jármű oldalához, a forró fém megégette a kezét és a lábszárát. Riadtan elhátrált a fémmonstrumtól. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: ezzel sosem fog hazajutni. Az elektromos rendszerek kiégtek, a mozgó alkatrészek összeolvadtak; a robokombájnt már nem lehetett beindítani.

A lány megrázta a fejét. Élt, és a történtek után már ez is komoly eredménynek számított.

Az idegen tárgy teljesen megsemmisítette a robokombájnt, Octaviában azonban nem tett kárt. Vajon ez mit jelenthet? Biztos rájött, hogy én támadtam meg! - gondolta a lány. A fejét csóválta, és szidta magát, amiért ilyen ostobasággal próbálkozott.

Végighúzta a kezét barna haján, és a látóhatár széle mögé ereszkedő napra nézett. Hosszú gyalogtúra várt rá.

15

Miközben a hajója az űr végtelenjében száguldott, a Sötét Templomos, Xerana a saját múzeumában, a kincsei között üldögélt. Nem bírt aludni; meg akarta fejteni a rejtélyt, ami véletlenül talált rá.

Befogott egy rögzített jelet, ami valami távoli, jelentéktelen bolygóról érkezett. Kielemezte a jelsorozatot, megpróbálta dekódolni. Az ősrégi, érthetetlen elektromágneses jeleket rétegekbe csoportosította, majd megkezdte az értelmezésüket. Munka közben egyre erősebbé vált benne a gondolat, hogy a galaxisban már nem sok olyan lény él, amely képes lenne felfogni és értelmezni ezt a szignált.

Szerencsére nagyobb mennyiségű xel'naga forrásanyag és szöveg állt a rendelkezésére. A történelemnek azon részleteit is ismerte, amelyeket a protossok már régen elfelejtettek. Az övéi közül neki volt a legnagyobb esélye arra, hogy megfejtse a jelzés jelentését, és megállapítsa forrásának helyét.

Hagyta, hogy a hajója sodródjon, hogy az űr áramlatai oda vigyék, ahová a gravitáció és a napszelek együtthatója akarja. Újra és újra lejátszotta magának a szignált, annyiszor, hogy a végén a testében minden egyes sejt együtt pulzált a ritmussal, az agyát pedig betöltötte a hipnotikus hang. Végül, az archívumokban található rengeteg tudás utolsó morzsáját is felhasználva, képes volt megérteni a különös, ébredező tárgy titkát.

A Sötét Templomos magához tért a transzhoz hasonló állapotból. Boldog volt, mert ismét megszerezte az ősökre vonatkozó tudás egy szeletét. Elindult a vezérlő irányába, de hirtelen elgyengült, és minden tagja remegni kezdett. Megállt egy pillanatra, és átrendezte az energiáit. Rengeteg dolga volt, végre kellett hajtania egy komoly feladatot. Átsietett a vezérlőbe, leült a helyére, és úgy érezte, eggyé válik a hajójával.

Tisztában volt azzal, hogy más protossok, és talán még a zergek is hallani fogják a jelzést, de biztosra vette, hogy rajta kívül senki sem fejti meg a titkot, senki sem fog rájönni, hogy a tárgy valójában micsoda.

Valamikor régen a judikátorok konklávéja számkivetetté nyilvánította. A hozzá hasonlókkal együtt el kellett hagynia az Aiurt, ennek ellenére még mindig szerette a protossokat, hű maradt népéhez. A tisztesség úgy diktálta, hogy a történtek ellenére figyelmeztesse őket, kerül, amibe kerül.

Ráállította a hajót a szignál forrására, a Bhekar Ro felé mutató irányvektorra, és maximális sebességre kapcsolt. Nem félt semmitől, bár a tudásán és a magabiztosságán kívül nem sok fegyverrel rendelkezett.

Tudta, hogy bizonyára más protossok is elindultak arra a bolygóra. Tisztában volt azzal, hogy bármely judikátor szívesen lecsapna egy olyan híres és hírhedt Sötét Templomosra, mint ő. Az út veszélyes volt a számára, de nem pazarolt energiát a félelemre. Vállalnia kellett a kockázatot, nem maradt más választása.

16

A Kukulkán-csorda elhagyta a Chart, átszáguldott a csillagok közötti légüres téren. Az űr hidege nem tett kárt a zergekben, a páncélozott testű lények eleven űrhajókként törtek céljuk irányába. A különböző teremtményeket a lordok irányították, akik mindenben a Pengék Királynőjének parancsai szerint jártak el. A feladat egyszerű volt: eljutni a Bhekar Róra, felderítést végezni, majd megszerezni a xel'nagák által hátrahagyott tárgyat, amely a zergek jogos tulajdona.

A behemótok, az alakjukat tekintve a mantrákra emlékeztető, az ismert galaxisokban valaha létezetett legnagyobb élőlények a saját energiájukat használva repültek. Szuperkemény bőrük redői alatt, testük különböző nyílásaiban kisebb termetű zergek fészkelték be magukat. Nem rendelkeztek semmiféle fegyverrel, még arra sem voltak képesek, hogy megvédjék magukat; szerves teherhajók voltak, amelyek „fedélzetén" helyet kaphattak a zergek valamennyi halálos alfajának képviselői.

Valamikor régen, az ősidők előtti korokban a xel'nagák a Zerus nevű bolygón őshonos vad, de alkalmazkodásra képes fajokból hozták létre a zergeket. A prototípusok gyorsan adaptálódtak és asszimilálódtak, az alfajok magukba olvasztották az őshonos lényeket. A kifejezetten intelligens zerg szuperagyak megjelenése eleinte előrelépést, majd stagnálást jelentett. A zergeknek arra lett volna szükségük, hogy átjussanak más bolygókra, ahol újabb fajok génjeit is megszerezhetik, s ezáltal új képességekre tehetnek szert. Erre csak akkor nyílt lehetőség, amikor a csillagok között vándorló behemótok egészen véletlenül megjelentek a Zerus naprendszerében.

A gigantikus, szelíd behemótok a bolygó közelébe sodródtak. A zerg szuperagyak ekkor telepatikus módon rájuk parancsoltak, hogy ereszkedjenek lejjebb. Amikor a légkörbe értek, a zergek megtámadták és megfertőzték őket, megszerezték genetikai térképüket, amelyekből bizonyos szeleteket átültettek a zerg DNS-be.

A félelmetes zergek így tettek szert a csillagközi utazás képességére. A faj megfékezhetetlenné vált.

A Kukulkán-csorda behemótjai egyre közelebb vitték Sarah Kerrigan, vagyis a Pengék Királynője által elindított sereget a Bhekar Róhoz. A gigászok orbitális pályára álltak, hatalmas, szerves felhőkként lejjebb ereszkedtek az atmoszférában, majd amikor elég sűrűnek találták a levegőt, megnyitották testüket, és kilökték magukból a lordokat, amelyek magukban hordozták a többi zerget.

A lordok is hatalmas lények voltak, bár eltörpültek a behemótok mellett. Testüket csontpáncél védte, leginkább óriási ollókkal és rágószervekkel rendelkező rákokra hasonlítottak. Amint kicsúsztak a behemótokból, szabadeséssel közeledtek a bolygó felszínéhez.

Mivel a xel'naga tárgy csak rövid ideig bocsátott ki magából jeleket, a zergek nem ismerték a pontos helyzetét, csak azt tudták meg, melyik vidéken kell keresniük. A Kukulkáncsorda lordjai türelmesek és alaposak voltak, módszeresen dolgoztak. Mielőtt becsapódtak volna a Bhekar Ro, felszínébe, saját erejüket felhasználva tovább repültek a légkörben. A viharok megrázták, a villámok megpörkölték őket, de komolyabb bajuk nem esett. Eljutottak az objektum közelébe. Eközben a behemótok (a hasukban még ott volt a csorda egyharmada, vagyis a zergek második támadóhulláma) feljebb emelkedtek, és ismét orbitális pályára álltak.

A lordok eltávolodtak egymástól, leszálltak a bolygóra, és kibocsátották magukból a heréket. Ezeknek a keltetők felépítése volt az elsődleges feladatuk. A keltetőket később össze kellett kötni egymással, így jöhetett létre az új boly. Az új zerg kolónia központjaiban, a keltetőkben annyi lárvát kellett generálni, hogy a Kukulkán-csorda valamennyi egysége elegendő utánpótlást kapjon. A bolygót csak így lehetett meghódítani.

A lordoknak, miután kilökték magukból a heréket, az volt a feladatuk, hogy megkeressék az objektumot, felmérjék és meghatározzák, hogyan lehet elfoglalni. Eközben elindították alattvalóikat, hogy keressék meg a bolygón élő lényeket, fertőzzék meg azokat, és velük erősítsék a csordát.

* * *

Rastin a várostól távol, a veszpángejzírek és a gázfinomítók mellett lakott, ennek ellenére az elmúlt egy hét során rengeteg embert látott. Először Lars és Octavia Bren bukkant fel, akik üzemanyagot akartak, aztán be kellett mennie Szabadöbölbe, hogy részt vegyen egy gyűlésen. Az elsőt még egy ilyen összejövetel követte.

Sosem szerette az embereket; nem volt véletlen, hogy nem a városban épített házat magának. Szerencsére a gyűlések hamar véget értek, nem kellett Szabadöbölben éjszakáznia, visszatérhetett a kutyájához, Kékszőrűhöz, meg a finomítóhoz.

Bosszantotta, hogy a legutóbbi földrengés során a három megmaradt gejzír egyike eldugult. Bármivel piszkálta, bárhogy állítgatta a csöveket és a szelepeket, a kút nem adott több gázt. A városban hallott arról, hogy a dombon túl, a szomszédos völgyben néhány új gejzír keletkezett, de már majdnem negyven éve élt ugyanazon a helyen, semmi kedve sem volt áthurcolkodni oda. A költözés mellett csupán egyetlen érv szólt: a másik völgyben még távolabb lehetett volna a telepesektől.

A vén Kékszőrű kikászálódott a veranda alól, és a levegőbe szimatolt. Miután megállapította, hogy csak a gazdája járkál a ház körül, lehasalt a porba. A mutálódott masztiff olyan nagyra nőtt, hogy a feje a gazdája mellkasáig ért. Rastin eredetileg abban reménykedett, hogy a kék bundájú, póni méretű, hatalmas étvágyú állatból igavonót nevelhet. Az ember legjobb barátja, ami segít gazdájának a felderítő utakon, cipeli az ásványmintákat és a felszerelést. A férfi végül annyira megszerette az állatot, hogy Kékszőrűnek nem kellett dolgoznia, a tevékenysége arra korlátozódott, hogy rengeteget nyáladzott, és megmorogta az érkezőket. Nem volt vad, senkit sem bántott volna, a vicsorgást valószínűleg csak ijesztgetésnek szánta.

Rastin odalépett a kutyához, megpaskolta a hátát, majd fogta a szerszámait, és elindult az egyik kút felé. Kékszőrű felállt, és futásnak eredt, hogy elcsípjen egy homoki gyíkot vagy egy rákrovart. Rastin nem izgatta magát különösebben, tudta, hogy egyik állatból sem lesz préda, mivel mindkét faj hegyes, mérgező tüskékkel védi magát.

A férfi dühösen kalapálni kezdte az egyik szelepet. Hangosan káromkodott, a gejzíreket átkozta, de hiába, ezzel sem sikerült beindítania a szerkezetet. Felegyenesedett, és mérgesen elhajította a kalapácsot. A szerszám messzire, valahová a sziklák közé repült. Rastin ekkor magát kezdte szidni, hogy ilyen ostobaságot csinált.

- Most mehetek megkeresni! - dohogott.

Kékszőrű leült a földre, az ég felé fordította a fejét, és vonyítani kezdett. Hirtelen kivillantotta a fogait, és úgy vicsorgott, úgy morgott, mintha valamilyen veszélyt érzékelne.

- Most meg mi van? - kérdezte Rastin. - Mi a franctól ijedtél meg már megint?

A kutya nem csillapodott, folytatta a morgást, majd lehasalt, nyüszíteni kezdett, és úgy kúszott hátrafelé, mintha el akarna menekülni valami elől. Rastin felnézett az égre, és... Azt hitte, nem lát jól. A felhők alatt különös, sosem látott, hihetetlen formájú lények jelentek meg. Úgy ereszkedtek alá, mintha az űrhajók, egy támadó flotta egységei lennének, csakhogy tisztán látszott rajtuk, hogy szerves anyag alkotja a testüket.

- Mi a jó...?

Fenyegető zümmögés hallatszott, mintha több milliárd vad darázs zendített volna rá harci dalára. A lények lejjebb ereszkedtek, a nagyobb testektől nyolcvan, talán száz kisebb, páncélos, soklábú teremtmény vált el, amelyek közül néhány pontosan Rastin otthonának irányába tartott. Úgy viselkedtek, mintha a veszpángejzírek vonzanák őket.

Kékszőrű éles hangon felüvöltött, majd felpattant a földről, és visszarohant a ház árnyékába, a veranda alá. Rastin eleinte meg sem bírt moccanni, a félelem lebénította a tagjait, de aztán magához tért, és felkapott egy fegyvert, amiből apró rakétákat lehetett kilőni. A lövedékekkel tökéletesen ki lehetett irtani, vagy el lehetett riasztani a kamrát dézsmáló rágcsálókat, viszont remélni sem lehetett, hogy kárt tesznek az égből érkező támadókban. Rastin fogcsikorgatva rázta meg a fejét, de jobb híján ezt a fegyvert emelte lövésre.

A zerg lordok földet értek, és egyre közelebb jutottak a veszpángejzírekhez. Páncéljuk szétnyílt, a résekből előözönlöttek az ocsmányabbnál ocsmányabb zergek és zerglingek. Karmok, paták mélyedtek a talajba, agyarak csattogtak, vad szemek villogtak. Rastin egy-két másodpercig elhűlve bámulta a csordát, majd megrázta magát, és hátrálva elindult a háza felé.

A lordja után egy új típusú lény ért földet. Testén páncélozott csápok kígyóztak, széles, lapos feje mellett hosszú, rúdszerű csontok meredtek oldalra. A csontok és a csápok némelyike között bőrhártya feszült. A királynő úgy mozgott a levegőben, mint a denevérek.

Az undorító, félelmetes, bőrszárnyú lény egyenesen Rastin felé tartott. A férfi megmarkolta a fegyverét, és ráküldött néhány rakétát a csordára. Amikor a tár kiürült, újra megtöltötte, és folytatta a tüzelést. Tudta, hiába erőlködik; az egész bolygón nem volt annyi mini rakéta, amennyivel az érkező bestiákat szét lehetett volna lőni. Ennek ellenére káromkodott egy cifrát, és veszettül rángatta a ravaszt.

Amikor elfogytak a rakétái, őrjöngve a zerglingekhez vágta a fegyvert, megfordult, és futásnak eredt.

A zerglingek körülbelül nyolc másodperccel később érték utol.

17

Octaviának nem igazán tetszett, hogy a szabadban kell töltenie az éjszakát, de nem tehetett mást. A robokombájn nem indult be, ő pedig mindenáron vissza akart jutni a városba. Átvágott a több kilométer széles völgyön, felkapaszkodott a dombra, és kimerülten, mocskosan, tántorogva elindult a telep felé vezető úton.

Gyűlölte az egészet, már mindent utált.

A talaj egyenetlen volt, az árnyékok a legtöbb helyen gödröket rejtettek; Octavia sokszor úgy érezte, hogy a sziklák között ólálkodó sötétség alakot ölt, szörnnyé válik, amely el akarja kapni őt. Vigyáznia kellett; tisztában volt azzal, hogy még tovább tartana a Szabadöbölbe vezető út, ha kificamítaná a bokáját, vagy valamilyen más sérülést szenvedne.

Sötét volt, az ég fenyegetően feketéllt a feje fölött. A csillagokat nedvesnek tűnő, vészjósló felhők takarták, de a jelek szerint nem készülődött vihar. A látóhatár szélén, mintha az északi fény villanásai, vagy kósza villámok lennének, különös jelenségek oszlatták szét az égbolt sötétségét. Octavia számtalan vihart látott a Bhekar Rón, majdnem minden meteorológiai jelenséget megtapasztalt már, de ez még neki is egészen új volt.

Mostanában valahogy túl sok furcsa dolog történik - gondolta elkeseredetten.

Amennyire az erejéből telt, felgyorsított. Kisvártatva meglátta Rastin veszpánfinomítójának fényeit. Sejtette, hogy az öreg nem fog örülni a kései látogatónak, de nem maradt más választása, tőle kellett segítséget kérnie. Rastinnak volt néhány használható járműve, köztük egy veszpánhajtású mezőjáró. Elég ócska masina volt, de működött. Octavia abban reménykedett, hogy a konok, magánakvaló vénember hajlandó lesz bevinni őt a városba.

Ha Rastin nem is, Kékszőrű biztos örülni fog nekem - mélázott. Az utóbbi időben olyan sok megpróbáltatáson ment keresztül, annyi szörnyűséget élt át, hogy már az is vidámsággal töltötte el, ha arra gondolt, hogy beletúr a farkát csóváló kutya dús szőrébe, megcibálja a fülét.

Elindult a Rastin háza felé vezető ösvényen. Minden egyes lépés megtétele után erősödött az önbizalma. Már nem tart sokáig... Már csak egy kicsit kell bírnom, és azután... Azután rábeszélem Rastint, hogy vigyen haza.

Egyre közelebb jutott a finomítóhoz. Az ösvény mellett néhány halvány fényű lámpa világított, a háttérben a veszpángejzírek eregették a sötét égre ezüstösen csillámló gázaikat. Octaviának olyan érzése támadt, hogy egyedül van.

Kirázta a fejéből az aggasztó gondolatot. Már hogy lennék egyedül, amikor itt van Rastin? Lehet, hogy lefeküdt, de majd felkel... Tényleg, hány óra lehet?

- Halló! Rastin! - kiáltott. - Én vagyok az... Octavia Bren! - Megállt, hallgatózott.

Semmi válasz. Különös - futott át az agyán. Még a zümmögő gyíkok és a rovarok is hallgattak. Nagyon különös... A csendtől valahogy sűrűbbé, súlyosabbá változott a sötétség.

- Halló! Rastin! Segítségre van szükségem!

Először arra gondolt, egyszerűen odamegy az ajtóhoz, és bezörget, de a furcsa csend elbizonytalanította. Ideges lett. Rastin időnként kiszámíthatatlanul viselkedett. Mi van, ha fegyverrel a kézben jön elő, és előbb lő, azután kérdez? Talán elhatározta, hogy megvédi az otthonát... A lánynak semmi kedve sem volt bekapni egyet a mini rakéták közül, amiket Rastin a kártékony rágcsálók irtására használt.

Óvatosan közelített a házhoz.

- Halló! Van itt valaki?

Várt, de hiába. Még Kékszőrű sem került elő. Pedig máskor már messziről megérzi, ha jövök... A csend egyre súlyosabbá vált.

Octavia arra gondolt, hogy a polgármester talán ismét összehívott egy gyűlést. Ha ez a helyzet, Rastin valószínűleg elment, és Kékszőrűt is magával vitte. Igen, csak erről lehet szó...

Megnyugodott, de amikor a ház mellett meglátta Rastin járművét, rá kellett döbbennie, hogy hibás volt a feltételezése. A vénember gyalog sehová sem mehetett, vagyis a házban kell lennie. A lány értetlenül nézett szét. Valahogy nem állt össze a kép. Úgy érezte, mintha valami jégdarab kezdene növekedni a gyomrában; egyre inkább a hatalmába kerítette valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés.

Megszédült. Különös, sztatikus zörejre emlékeztető hangokat hallott. A neszek, a nem emberi beszéd hangjai a fejében visszhangoztak. Mind egyforma volt, mégis biztosra vette, hogy a „társalgók" rengetegen vannak.

Végigfutott a hátán a hideg. Mi a fene történik itt? Nagyjából ugyanazt érezte, amit az idegen objektum közelében, amikor az a szörnyű tárgy elpusztította Larsot, és amikor megsemmisítette a robokombájnt. Halk duruzsolás, füllel nem, inkább csak aggyal felfogható, talán telepatikus zsongás...

Ezek a hangok azonban valahogy mégis különböztek a tárgy közelében érzékeltektől. Ezek gonoszabbak voltak. Fenyegetők. Éhesek.

Összeszedte a bátorságát, és továbbment a ház irányába. Valami cuppanó hangot hallatott a lába alatt. Lenézett. A talajt vastag, nyálkás biomassza-réteg borította, mint valami szerves szőnyeg. A képződmény mindenre rátelepedett, belepte a veszpángejzírek környékét, a finomítót, és még a házat is.

Octavia lehajolt, és megérintette az anyagot. Rögtön megbánta elhamarkodott tettét. A massza az ujjára tapadt; hiába próbálta lerázni és letörölni, nem sikerült. A szőnyeg rettenetes rothadásbűzt árasztott magából, a Bhekar Rón semminek sem volt ilyen szaga. Miközben bűzölgött, folyamatosan terjeszkedett és vastagodott.

Azokon a részeken, ahová még nem ért el a massza, Octavia néhány karom- és patanyomot látott. A mélyedések arra utaltak, hogy különös, hátborzongató külsejű, mutáns lények serege vonult át a területen.

A Rastin iránti aggodalom legyőzte a lányban a félelmet. Közelebb óvakodott a házhoz. A csendet csak a saját léptei cuppogó nesze törte meg. Rastin nevét kiáltotta, készen arra, hogy megforduljon, és a szőnyegen átvágva elmeneküljön.

- Rastin!

- Válaszolj már, légy szíves!

- Rastin!!!

Fellépett a verandára. Furcsa zajt hallott, és úgy látta, mintha egy nagyobb méretű test mozgott volna a veranda alatt.

- Kékszőrű! - kiáltotta. Megpróbálta bemagyarázni magának, hogy a kutya előkerülése jó jel, de valahogy nem hitt ebben.

Hátrálni kezdett, amikor hirtelen egy kék, izmos test ugrott ki az árnyékok közül. A lény egykor azonos lehetett Kékszőrűvel, a kutyával, de most már alig emlékeztetett rá.

A masztiffot megfertőzték az idegenek.

A hátán csonttarajok sorakoztak, a combjai tövénél egy-egy újabb, végtagszerű kinövés meredezett, amelyek mindegyike hegyes karomban végződött. A szeme mélyre süppedt a koponyában, de mindkét golyó fölött és alatt egy-egy új látószerv keletkezett. Mind a négy mutáns szem Octaviára meredt. A bestia kinyitotta a pofáját, tőrszerű agyarairól sűrű nyálka csorgott a szerves szőnyegre. A váladék zöld volt, nyúlós, és valószínűleg savként mart, mert minden sisteregni kezdett, amire rácsöppent.

Octavia kővé dermedt. A veranda két oldala felől újabb zajok érkeztek, a sötétben testek mozdultak. A szörnykutya mély, torokhangú morgást hallatott. A lány botladozva elindult hátrafelé. A bestia felemelte az egyik lábát. A mancsából hosszú, handzsárszerűen ívelt karmok pattantak elő. A testén úgy duzzadtak, úgy lüktettek az izmok, mintha minden egyes rostot belülről feszítene valami.

Octavia megfordult, és bemenekült a sötétbe. A lény, amely egykor azonos volt Kékszőrűvel, utána vetette magát.

18

A bolygó, amelyet a protossok expedíciós flottájának többi egységével körbevett a Qel'Ha közeledett, nem látszott se különlegesnek, se érdekesnek, de Koronis végrehajtót nem is a külseje érdekelte, hanem annak a jelnek, a xel'nagák üzenetének forrása, amelyet követve eljutottak az űrnek erre a pontjára.

Amdor judikátor a végrehajtó mellett állva figyelte a megfigyelőablak mögött feltűnő bolygót. Narancssárga szemét tágra nyitotta, és olyan arcot vágott, mintha biztosra venné, hogy pusztán akaratereje megfeszítésével képes meghódítani a barnás, zöldes planétát.

- Nem akarok melléfogásokat vagy hibákat, végrehajtó. Ezúttal minden menjen úgy, ahogy kell! - jelentette ki Amdor szigorúan. Telepatikus üzenete elég erős volt ahhoz, hogy a vezérlőben tartózkodó protossok mindegyike kiérezhesse belőle a fenyegetést. Koronist bosszantotta a dolog; az ilyesmi sosem tesz jót a morálnak.

A politikai és vallási hatalom birtoklása során a judikátorok elszakadtak a hétköznapi protossoktól, másként gondolkodtak, így nem is foghatták fel, nem is sejthették, hogy az efféle kijelentések milyen komoly, általában negatív hatást gyakorolnak a többiekre. A protossokat nyomasztotta a kilátásba helyezett büntetés, szinte megbénultak, ha tudták, hogy a retorzió kardja lebeg a fejük felett. Koronis a legszívesebben felhívta volna Amdor figyelmét erre az „apróságra", de úgy találta, sem a hely, sem az időpont nem alkalmas egy ilyen vita lefolytatására. Az ilyen nézeteltéréseket telepátia elleni pajzsokkal ellátott falak mögött szokás tisztázni, olyan helyen, ahonnan még a legindulatosabb mentális kiáltások sem jutnak el a hajón tartózkodókhoz.

Koronis úgy döntött, a vita ráér. Egyelőre sokkal fontosabb dolga is volt ennél.

- Védelmi pozícióba állítjuk a flottát a bolygó körüli pályán - mondta. - Három szállító az alakzat előtt fog várakozni, a többi pedig leszáll. Lemegyünk a bolygóra, és megszerezzük a xel'nagák által hátrahagyott objektumot. Egyelőre nem tudhatjuk, milyen ellenállásba fogunk ütközni. - Körülnézett a vezérlőben; érezte a protossokból feléje áramló izgalmat és feszültséget, de érzékelte a hűség és az odaadás hullámait is.

- Elsőként a felderítők fognak landolni. Miután megszüntették az esetleges veszélyforrásokat, leszállnak a siklók, amelyeket a zelóták, a dragúnok, majd a sólymok követnek. Jómagam Amdor judikátorral fogok helyet foglalni az egyik arbiterben. Leereszkedünk. A többi judikátor is arbiterbe száll, húsz egységet fognak elfoglalni. Ők fedeznek majd minket és az akciócsoportokat, ők biztosítják a pajzsokat és az álcázást.

Amdort bosszantotta, hogy a végrehajtó nem konzultált vele, mielőtt előadta a részletes tervet, de mivel nem akart vitát, bólintással jelezte, hogy elfogadja a műveletben neki szánt szerepet.

A sólyomszerű felderítők elváltak a flottától, és elindultak a Bhekar Ro felszíne felé. A pilóták készenlétbe helyezték az iker fotonágyúkat, beélesítették az antianyag-rakétákat, és felkészültek az esetleges harcra.

Koronis végrehajtó bízott benne, hogy az ilyen előkészületek feleslegesnek fognak bizonyulni. Biztosra vette, hogy senki és semmi sem előzte meg a flottáját, hogy még egyetlen ellenséges egység sem fogta a xel'nagák jelzését. Lelépett a parancsnoki hídról, és elindult. A hórihorgas judikátor habozás nélkül, fürgén követte. Végigmentek a hajó folyosóin, átsiettek a dokkokhoz. Koronis beszállt az egyik arbiterbe.

Amikor a kis méretű hajókat kilőtték, és Koronis arbiterje a felderítőket követve eltávolodott a flottától, a végrehajtón kellemetlen érzés vett erőt. Valahogy nem volt kedvére való, hogy el kell hagynia a csodálatos Qel'Hát. Gyönyörködve vette szemügyre a hatalmas, oldalról lencsére, felülről szétnyitott szirmú virágra emlékeztető hajót, amelynek fedélzetén évtizedeket töltött. Eszébe jutott, hogy mindeddig nem sikerült komolyabb eredményeket elérnie, nem érte el a célt, amiért annak idején útnak indították. Most azonban karnyújtásnyi távolságban volt a diadal. Hamarosan véget ér a tudásvadászat, és végre hazatérhetnek. Örült, ugyanakkor rossz előérzet gyötörte. Nem hitt abban, hogy a küldetés olyan könnyen fog lezajlani, ahogy a judikátor gondolta.

Utasításokat küldött a bolygó felé tartó egységeknek, parancsba adta, hogy lehetőség szerint senki ne lépjen kapcsolatba a xel'naga objektum közelében lévő telepen élő emberekkel. Nem tartott a Bhekar Ro lakóinak védelmi fegyvereitől, de már régen megtanulta, hogy kerülni kell a potenciális problémaforrásokat, és csak a cél elérése érdekében szabad vállalni a konfliktusokat.

Az álcaburkok mögé rejtőző egységek beléptek a bolygó légkörébe. Nem sokkal később már abban a kopár, sötét völgyben szálltak, amelynek oldalában az objektum állt. Az érctelérek és a veszpángejzírek láttán Koronisnak eszébe jutott, hogy nyersanyagot kellene szerezniük a sólymok kijavításához, a fotonágyúk megépítéséhez és feltöltéséhez.

A kemény szárnyú bogarakra emlékeztető arbiterek földet értek. A korábban érkező egységek legénysége a fedélzeten maradt; azt akarták, hogy Koronis végrehajtóé legyen a dicsőség, ő lépjen elsőként a Bhekar Róra, arra a világra, amelyet hamarosan meg fognak hódítani.

Koronis száraznak és porosnak találta a levegőt. Megállt, és mentális csápjaival letapogatta a környéket. Amdor judikátor követte, odaállt mellé. A xel'nagák titokzatos objektuma közvetlenül előttük, a domb oldalában helyezkedett el.

- Bámulatos! - állapította meg Amdor. Göbös sisakja furcsán csillogott a gyér fényben. - Érzed az energiáját? Képes vagy felfogni, milyen diadalt aratunk, ha majd visszatérünk az Aiurra? - Három ujjú kezét szenvedélyesen ökölbe szorította.

A judikátor előrelépett, és úgy tárta szét a karjait, mintha mindent magához akarna ölelni. Fekete köntös a testére csavarodva, önálló élőlényként mozgott, hullámzott.

- Kijelentem, hogy ez a tárgy méltó arra, hogy az Elsőszülöttek birtokba vegyék. Nagy nap ez a mai a protossok számára! Senki sem vitathatja, hogy az objektum minket illet. En taro Adun!

Koronis végrehajtó a homlokát ráncolta; kissé korainak tartotta az ünneplést, márpedig Amdor a jelek szerint éppen arra készült.

- En taro Adun - ismételte, és végighúzta az ujjait a tisztségét jelző övsálon. Igen, a tárgy megszerzése valóban óriási tett lesz. Elviszik a hazájukba, de mi lesz azután? Vajon mihez kezd majd ezzel a fantasztikus objektummal a judikátorok tanácsa? És egyáltalán... Hogy fogják kiásni a domb oldalából? Hogyan fogják visszavinni az Aiurra? Hiszen ott még mindig háború dúl!

Váratlanul adást fogott az egyik telepatikus csatornán. A Qel'Hán tartózkodó Mess'Ta templomos jelentette.

- Koronis végrehajtó! Most érzékeltük, hogy a bolygó orbitális pályáján egy flottányi zerg behemót kering! Éppen most bukkantak fel a keleti félteke mellett. A sötét oldalon rejtőzködnek. A jelek szerint a zergek megelőztek minket.

Amdor judikátor is fogta az adást, és dühöngeni kezdett. Koronis vele ellentétben nyugodtan fogadta a hírt.

- Milyen erőt képvisel a zerg flotta? - kérdezte.

- Egy teljes csorda, végrehajtó. Rengetegen vannak! Ez nem egyszerű felderítő csapat, ez egy valódi inváziós erő! Koronis komoran Amdorra nézett, aki lángoló szemmel pillantott vissza rá.

- Ők is a jelzésre érkeztek. Végrehajtó, nem veszíthetjük el a xel'naga objektumot. Ez a protossoké, meg kell szereznünk. Meg kell védenünk!

- Templomos! - sugározta Koronis a hajóra. - Mindenki tudja, mit kell tennie.

- Igen, végrehajtó! - felelte Mess'Ta. - Riasztás leadva. Az interceptorok felkészültek és célra állnak. Kiadtam a parancsot az ellenség megsemmisítésére.

19

Amikor ott állt a megfertőzött szörnyeteg előtt, Octavia abban reménykedett, hogy Kékszőrű agyában megmaradt valami a régi emlékek közül, hogy a bestia felismeri öt, és nem fogja bántani. Csalódnia kellett.

Abban a pillanatban, amikor meglátta, hogy a szörnyeteg lendületet vesz, és ugrani készül, a lány megfordult, és rohanni kezdett. A kutyából lett zerg futás közben előrenyújtotta a vállaiból kinőtt végtagokat, és megpróbálta megsebesíteni Octaviát. A borotvaéles karmok szerencsére csak a levegőt hasították. A lány hirtelen irányt váltott. A bestia megtorpant, négy szemét villogtatva, kékes szőrét felborzolva kereste a prédát.

Octavia lefutott a verandáról, és jobbra fordult. Megbotlott egy rozsdás fémdarabban, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. A szörnykutya átugrott a korlát fölött, karmai szikrát csiholtak a kavicsokon.

A lány ismét irányt váltott.

- Rastin! - kiáltott közben, de már tudta, hiába teszi, az öreg nem fog a segítségére sietni.

A veszpángejzírek fölött álló alacsony tornyok felé vette az irányt. A mutáns fenevad, amely egykor Kékszőrű volt, gondolkodás nélkül követte. A lány összeszedte a maradék erejét; korábban álmában sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan is tud futni. Az izmai minden mozdulatnál pattanásig feszültek, de valami - talán az adrenalin - megakadályozta, hogy a teste darabokra hulljon.

Elért a toronyhoz, és habozás nélkül bebújt az építmény oldalát alkotó fémrács rúdjai között. A bestia is megérkezett, de túlságosan nagy volt ahhoz, hogy követni tudja a lányt.

Octavia fellélegzett. Egyelőre biztonságban volt.

A szörnykutya nekivetette magát a rácsnak; az egyik vastag fémrúd meggörbült. A bestia vállaiból oldalra álló csontkarok megnyúltak, és bedöfődtek a rudak között. Kígyóként mozogva nyomultak előre, és megpróbálták elérni a lányt. Közben a kutya kinyitotta a pofáját, és forró, nyúlós váladékot okádott a rácsra. A fém úgy sistergett, mintha sav marná.

Octavia nem vesztegetette az erejét a sikoltozásra. Lassan a torony vezérlőpultjához hátrált. A kutya eközben két vasrudat is átszakított. A lány megkereste a megfelelő irányítókarokat és gombokat. Gyorsan végighúzta a kezét a pult fölött. A torony oldalából kiemelkedett egy cső, amelyből egy másodperccel később koncentrált, szuperforró veszpángáz sugárzott Kékszőrű pofájába.

A lény üvöltve ugrott hátra. A mozdulat olyan szerencsétlenül sikeredett, hogy az egyik vasrúd, amit széttépett, felhasította az oldalát.

Octavia kibújt a résen, és ismét futásnak eredt. Ezúttal Rastin ócskának, kopottnak látszó járműve felé tartott. Ha eljut odáig, ha beül, ha sikerül beindítania a motort...

A távolság felét megtette. Szemét a jármű ajtajára függesztette, és rohant, szinte lélegzetet sem vett. Hirtelen egy nem túl kellemes gondolat hasított az agyába. Mi van akkor, ha Rastin bezárta az ajtót? Mi van, ha meg akarta akadályozni, hogy rajta kívül bárki más bejusson a fülkébe? Szabadöböl lakói általában nem vacakoltak a zárakkal, ostobaságnak tartották az ilyesmit, hiszen mindenki ismert mindenkit, és a bolygón nem éltek bűnözők, Rastin azonban már számtalan esetben különcnek bizonyult. Kiszámíthatatlan vén marha!

Octavia megragadta az ajtó kilincsét, lenyomta. A megkönnyebbülés forró hulláma futott végig rajta. Nyitva van! Lendületet vett, és bevetődött a kormánykerék mögé. Becsapta maga mögött az ajtót.

A szörnykutya sántítva, sebesülten és fáradtan jelent meg a jármű közelében. A jelek szerint Kékszőrű teste mégsem bírta elviselni a zerg fertőzést, a szervek és az izmok tiltakoztak az átalakulás ellen. Talán nem bírja ki élve - gondolta Octavia, és már-már megsajnálta a lényt.

A kutya megtorpant, úgy csattintotta össze az állkapcsát, mintha beleharapott volna egy láthatatlan ellenségbe. A vállaiból kimeredő nyúlványok heves mozgásba kezdtek, a karmokban végződő kinövések úgy lendültek előre, mintha arra készülnének, hogy szétszaggatnak valamit vagy valakit.

Octavia megkereste és megnyomta az indítógombot. A motor felköhögött, de nem indult be. A jármű olyan hangot hallatott, mint az emberek, amikor sóhajtva és legyintve feladják a küzdelmet. Octavia ismét megnyomta a gombot.

- Gyerünk már!

A szörnykutya vicsorogva közelebb vergődött a géphez.

Hirtelen kirobbant Rastin házának ajtaja. A fémlemez jó három méter távolságba szállt; az ajtónyílás fény-négyszögében egy tántorgó alak jelent meg. A jelek szerint valamikor ember volt, de úgy festett, mintha egy őrült formatervező vagy sebész átépítette volna a testét, felhasználva minden felesleges szervet és alkatrészt, ami korábbi kísérleteiből megmaradt.

Rastin! Octavia döbbenten meredt az alakra.

A férfi felpuffadt, és bomlásnak indult bőre alól csápok nyúltak ki. Azon a helyen, ahol valamikor az arca volt, most egy horpadt, véres massza látszott csupán. Két szeme kiguvadt, a tekintete arról árulkodott, hogy rettenetesen fél, és borzalmas fájdalmakat kell kiállnia. Mindkét vállán, és a feje tetején is szemek villogtak feketén - szemek, amelyeket héj helyett egy-egy hatalmas, ovális pikkely fedett.

Rastin nehézkesen elindult. Előrenyújtotta a hihetetlenül izmos karjait, amelyek végén ollószerű karmok csattogtak.

A szörnykutya közben a jármű mellé ért. Mivel egy-két perccel korábban viszonylag könnyedén széttépte a torony rácsának vasrúdjait, Octavia tudta, hogy az ajtó sem jelenthet akadályt a számára. Várható volt, hogy a bestia egyszerűen felhasítja a jármű oldalát, és úgy piszkálja ki a fülkében lévő embert, mint egy valódi kutya a konzervdobozból a sózott húst. Octavia ennek ellenére bezárta az ajtót.

Az a valami, ami Kékszőrűből lett, nem érte el a járművet, néhány lépésnyi távolságban összeroskadt. A bőre úgy lüktetett, mintha mozogna alatta valami. A test felpuffadt és pulzálni kezdett. A torz fej felemelkedett, a száj kinyílt, a torokból sátáni üvöltés szakadt ki.

Octavia újra megnyomta az indítógombot. A jármű motorja felpörgött, ígéretesen zümmögött, de aztán ismét lefulladt.

Rastin letántorgott a verandáról, és elindult Octavia irányába. A karjait úgy nyújtotta maga elé, mint valami holdkóros. Kékszőrű a földön fekve vergődött; fájdalmas üvöltései kutyaszerűek voltak.

Végre beindult a jármű motorja. Octavia nem késlekedett, sebességbe kapcsolt, és elindult. A kerekek kavicszáport zúdítottak az agonizáló szörnykutyára. A lány Kékszőrű és Rastin sorsa érdekelte a legkevésbé; a lehető leghamarabb távol akart kerülni az undorító lényektől.

A kutya teste hirtelen szétrobbant, a vér- és nyálkafelhő közepén hús- és bőrcafatok, undorító szervdarabok röpködtek a levegőben. A tetemből mérgező gázok szabadultak ki, amelyek felhőjét a robbanás ereje a jármű oldalához csapta. A fülke ajtajára és ablakaira sűrű váladék loccsant, de az üvegtáblák és a vékony fémlemezek kitartottak, nem szakadtak át.

A motor fuldokolva, asztmás hörgéssel dolgozott, de szerencsére nem állt le. Octavia eszelősen nyomta a gázpedált; a lehető leghamarabb maga mögött akarta hagyni Rastin házát.

Rastin tanácstalanul megállt, természetellenes végtagjai úgy csapkodtak, mint a hátára fordított bogár lábai. Az eltorzult arc közepén egy nyílás jelent meg, amelyből fájdalmas nyüszítés tört elő. A vinnyogás lassanként vérszomjas, vadállati üvöltéssé erősödött.

Octavia nem fordult hátra, szemét a jármű elejére szegezte. A kerekek könyörtelenül megtiporták a szerves anyagból lévő, mindent beborító szőnyeget, amely azzal válaszolt, hogy itt-ott felhólyagosodott. A váladékbuborékok mutálódott anyaméhekre emlékeztettek, és azzal fenyegették a lányt, hogy új életnek, új bestiáknak adnak életet.

Hirtelen két, gigantikus hüllő jelent meg a jármű előtt. Leginkább a kobrákra emlékeztettek, de a fejükről minden bőr és hús lemállott, a méregfoguk kard hosszúságú volt, izzó szemük pedig elárulta, nem sok intelligenciával rendelkeznek. Felemelték és hátrahúzták a fejüket, támadni készültek. Octavia nem is próbált kitérni előlük.

A kobráknak volt annyi eszük, hogy félrehúzódjanak a kerekek elől. Ahogy a jármű eldübörgött mellettük, tétovázás nélkül utána eredtek. Sziszegve követték, és amikor rájöttek, hogy hason csúszva nem érhetik utol, egy-két másodpercre megálltak. Testük megfeszült, oldalukon rések nyíltak, amelyekből rövid, ízelt póklábak bukkantak elő. Futva követték Octaviát.

A jármű mögött meghasadt a föld, a szakadékból újabb félelmetes és ocsmány szörnyek pattantak elő. Az egyik hosszú, lándzsaszerű tüskéket köpött a menekülő jármű után; a lövedékek a hátsó fémfalba fúródtak.

Octavia nem mert lelassítani, nem merte megnézni, hogy milyen sérülést szenvedett a járműve. A talpa hozzáragadt a gázpedálhoz, és csak nyomta, nyomta...

Oldalról újabb tövistámadás érte, de minden egyes múló pillanattal távolabb került Rastin finomítójától, és a pokoli szörnyektől. Vakon hajtott az éjszakában, a dombok lába, a távoli város irányába tartott. A szeme kidülledt, a torka kiszáradt, a szíve veszettül dobogott a félelemtől.

Még nem fogta fel, hogy megúszta, hogy csoda történhetett, mert életben maradt. Egyetlen gondolat zakatolt az agyában: el kell jutnia Szabadöbölbe, hogy figyelmeztesse az embereket.

Feltéve, hogy még van kit figyelmeztetni...

20

Edmund Duke tábornok egyenes háttal, a gondolataiba merülve ült a Norad III cirkáló kényelmetlen parancsnoki székében. Felkészült a cselekvésre, és az emberei is készen álltak arra, hogy teljesítsék a parancsokat.

Egy idegen eredetű tárgyat kellett megvizsgálniuk, és néhány szerencsétlen telepest kellett megmenteniük. Duke abban bízott, hogy szerencséjük lesz, és a küldetés ennél sokkal többet tartogat majd a számukra.

Okosabb volt annál, hogy patrióta szónokiatokkal próbálja feltüzelni a katonáit, hogy a hűségre, a hazára, és az emberi faj érdekeire hivatkozva fogadtassa el velük a tényt: talán az életüket is fel kell áldozniuk a soron következő ütközetekben. Nem akarta, hogy az emberekben tudatosuljon, bármit tesznek, azt valójában Arcturus Mengsk császárért csinálják. A tábornok nem igazán látta át a politikai helyzetet, de nem is érdekelték az ilyen lényegtelen semmiségek. Azt viszont pontosan tudta, mivel lehet nagyobb teljesítményre ösztökélni a katonákat.

- A Bhekar Ro kolónia a monitoron van, tábornok úr - jelentette Scott hadnagy a taktikai állásból.

Duke tábornok bólintott.

- Kiterjesztem a szenzorális hálót, tábornok úr - mondta Scott hadnagy. - Megpróbálom felderíteni a bolygó lakóinak védelmi állásait.

Duke felvonta a szemöldökét, és a jóképű, fiatal tisztre nézett.

- Azt hiszem, hadnagy, tizenöt hadihajó bármilyen ellenállás meg tud semmisíteni a Bhekar Rón. Ne felejtsük el, egy világvégi, kis kolóniával állunk szemben.

- Uram! Ellenséges objektumok! - kiáltott fel hirtelen a hadnagy, amikor a flotta ráközelített a Bhekar Ro körüli orbitális pályára.

A monitoron megjelent a bolygó előtt elhelyezkedő tárgyak analízise. A Norad III katonái meglepetten felhördültek.

Duke összeszorította a fogát, és előredőlt.

- Sejtettem, hogy ezek a kis rohadékok itt lesznek, és megpróbálnak csapdába csalni minket! - Felismerte a protossok sima, lencse alakú hajóit. Már többször látott ilyen hordozókat, de még sosem sikerült megállapítania, hogy a felületükön észlelhető elszíneződések valamilyen álcarendszer részét képezik, vagy csak az űrben töltött évek során a burokra rárakódott szennyeződések.

- Készítsék elő a Yamato-lövegeket! - adta ki a parancsot. - Odamegyünk, és lecsapunk rájuk, mielőtt észrevennének minket.

Elmosolyodott, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy nyakat tekerne ki. Bekapcsolta a mikrofonját.

- Jól van, emberek! - A hangja végigzengett a hajó folyosóin. - Induljunk, és rúgjuk szét az idegenek seggét!

A katonák olyan hangos üdvrivalgásba kezdtek, hogy a hangjuk szinte megrengette a hajó falait. Az Alfa-ezred lételeme a harc volt, amitől Mengsk császár már túl hosszú ideje távol tartotta. Az embereket legalább annyira gyötörte az unalom, mint a tábornokot.

- Uram, nem túl valószínű, hogy a protossok flottája ránk várt - jegyezte meg Scott hadnagy. - Véleményem szerint már összefutott egy másik ellenféllel.

Ahogy jobban megvizsgálták a képeket, tisztán látták, hogy a protoss hordozókból tucatszám bukkannak elő a robot irányítású interceptorok, amelyek az űrben mozgó, rovarszerű lények felé tartottak.

Duke tábornok már ilyen bogarakat is látott.

- Zergek és protossok! Az istenit, ezek szövetséget kötöttek egymással!

A protoss interceptorok rátámadtak a zergekre. Az űr csatatérré változott; fények és halálos sugarak villantak, különböző formájú és méretű testek robbantak szilánkokra.

- Nem hiszem, hogy összebarátkoztak, uram - állapította meg Scott hadnagy.

- Tőlem akár szét is téphetik egymást! - morgott a tábornok. - Mind a két bandát gyűlölöm.

A protoss hordozók még több interceptort bocsátottak ki magukból, amelyek azonnal rátámadtak a közelükben tartózkodó zergekre. Az interceptorok első hulláma a zerg lordokra koncentrált, míg az utánuk következők már a kisebb méretű lényeket is támadták. Sikerült kárt tenniük néhány rákszerű őrzőben, amelyek savsugarakat fröcskölve próbáltak védekezni ellenük. A folyékony anyag egy bolygó légkörében hatásos fegyver lett volna, de a gyorsan mozgó interceptorok ellen nem sokat ért.

A zerg lordokat és őrzőket ért támadás láttán néhány repülő zerg, pár sólyom jelent meg a csatatér szélén. Bonyolult alakzatba rendeződtek, és egyenesen a hordozóra támadtak. Saját életüket semmibe véve, eleven lövedékekként csapódtak a protoss hajó oldalába, ahol aztán felrobbantak.

Duke tábornok elégedett vigyorral figyelte a több helyen meglékelt protoss hordozó pusztulását.

- Már a Chau Sara óta el akarom taposni ezeket a rohadékokat! - jegyezte meg.

Az emberi faj először a Chau Saránál találkozott a protossokkal, akik gigantikus hajókon érkeztek, és figyelmeztetés nélkül felperzselték a bolygót, megsemmisítve minden ott élő embert és állatot. A kolóniával együtt több millió telepest öltek meg. Duke tábornok is csak a szerencséjének köszönhette, hogy sikerült elmenekülnie a Chau Sara testvérbolygójáról, a Mar Saráról, a protossok perzselő sugarai, és a mindent megfertőző zergek elől.

- Ha mind megdöglene, azt se bánnám!

Duke a zergeket sem kedvelte. Az igazat megvallva minden olyan élőlényt gyűlölt, ami nem a Földről származott. Ez volt az oka annak, hogy egyre elégedettebben figyelte, amint a zergek és a protossok cafatokra tépik egymást. El sem tudott képzelni szórakoztatóbb látványt.

Miközben a két idegen faj folytatta a küzdelmet, Duke összehúzta a szemét, és várt. Lassan elmosolyodott.

- Alfa-ezred! Figyelem, emberek! - dörgő hangja mind a tizenöt csatahajóra eljutott. - Harci állomások! Elindulunk. Azt akarom, hogy válogatás nélkül lőjenek szét mindent, ami nem tartozik a flottánkhoz!

Scott hadnagy izgatottan figyelte a monitorát.

- Uram, nem lenne helyesebb, ha várnánk? Esetleg kiküldhetnénk néhány szondát, és taktikai adatokat gyűjthetnénk a harc pillanatnyi állásáról, mielőtt...

Duke ingerült mozdulattal leintette a hadnagyot.

- A lényeget maga is láthatja, hadnagy. Ha nem tudná, nem arról vagyok híres, hogy háttérbe húzódok, és... adatokat gyűjtök, amikor cselekedni is lehet!

Felállt a parancsnoki ülésből, és kihúzta magát. Tisztában volt azzal, hogy már a termetével tiszteletet ébreszt az emberekben.

- Arcturus Mengsk császár kijelentette, hogy a Bhekar Ro fontos a Domínium számára, ezért kötelességünk megvédeni a bolygót, lakóit és erőforrásait minden idegen hatalommal szemben. Ezeknek a földönkívüli mocskoknak a jelenléte csak egyet jelenthet: veszélyt a Terrán Domíniumra. Nem hagyjuk, hogy bármi kárt tegyenek a Bhekar Róban, vagy a lakóiban!

Duke tábornok frontális támadásra adott parancsot. Az Alfa-ezred egységei a Norad III vezetésével csatába indult.

21

Octavia kimerülten, horzsolásokkal és kisebb sebekkel a testén száguldott a telep felé. Nem volt ideje se tétovázni, se gondolkodni, se pihenni. Szabadöböl veszélyben van! A gondolat tűzként perzselte az agyát, és adrenalinnal töltötte meg az ereit.

Éjfél is elmúlt, amikor átrobogott a kapun, és behajtott a település főutcájára. Folyamatosan nyomta a jármű dudáját, és a város közepén, a polgármester háza előtt állt meg. Felriasztotta Nikolait, aki álmos szemmel, kócos hajjal támolygott elő.

Miután végighallgatta Octavia beszámolóját, a polgármesternek körülbelül egy másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen. Döbbenten meredt a lányra, aki gyorsan elmondta, mit tapasztalt Rastin finomítójánál, mi történt az öreggel meg Kékszőrűvel.

- Fogalmam sincs, mik voltak azok az izék - hadarta Octavia -, de az biztos, hogy követtek! Ezek a lények megtámadták a Bhekar Rót!

Nikolai felnyögött.

- Octavia, mindig is sejtettem, hogy túl élénk a fantáziád... Rendben van, azt elhiszem, hogy történt valami szörnyűség Rastinnal, de... De te itt most arról beszélsz, hogy az űr ki tudja melyik sarkából származó bestiák inváziót indítottak a bolygónk ellen! Mondd, biztos vagy ebben? Egészen biztos, hogy nem valami más történt?

Octavia válasz helyett átvonszolta a polgármestert a jármű hátuljához, és megmutatta neki a fémlemezekből kimeredő csonttüskéket, amelyeket a szörnyek köptek utána. A férfi szeme elkerekedett; a bizonyíték láttán már nem kételkedett a lány szavában.

Nikolai a lányra bízta a telep lakóinak riasztását, ő pedig bevonult az irodája mellett lévő kommunikációs szobába. A következő két órát azzal töltötte, hogy kapcsolatba lépjen a város környékén élő tanyákkal, a telepes családokkal.

Octavia először Cyn McCarthyt, utána Kiernant, Kirstent, West, Jont és Gregort ébresztette fel. Elmondta nekik, mi történt. A fiatal férfiak körbejárták Szabadöböl házait, és mindenkit figyelmeztettek a közelgő veszélyre. Octavia bekapcsolta a viharjelző szirénát; úgy gondolta, így értesítheti leggyorsabban a város közelében lévő farmok lakóit. Sejtette, hogy az embereknek fogalmuk sem lesz a veszély mibenlétéről és nagyságáról, de a vijjogást hallva legalább tudni fogják, hogy valami nincs rendben.

Mire az első száz-százötven telepes összesereglett a gyűlésteremben, már Octavia is ott volt. Megnyugodva látta, hogy Abdel Bradshaw és a felesége is megérkezett. Shayna ezúttal nem kritizált, nem vitázott, hanem a priccsek felállítását, az orvosi eszközök előkészítését végző kis csapat élére állt.

- Lehet, hogy lesznek sebesültjeink - magyarázta.

Octavia bólintott.

- Szólj, ha segítségre van szükséged.

Cyn és Kirsten is rögtön munkához látott Shayna mellett. Octavia kiment az utcára, hogy beszéljen az álmos szemű telepesekkel, akik a sérült jármű körül gyülekeztek. Egy tizenkét év körüli kisfiú kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az egyik csonttüskét, Octavia azonban rákiáltott.

- Lehet, hogy mérgezett!

Ez hatott; az emberek távolabb húzódtak a járműtől.

Octavia ezután csoportokat szervezett a különböző munkák elvégzésére. Tíz-tizenkét tinédzsert átküldött a gyűlésterembe, hogy vigyázzanak a kicsikre, ezzel lehetővé tette, hogy a szülők más feladatokat lássanak el. Parancsokat osztogatott, kérdésekre válaszolt, javaslatokat tett, gyors döntéseket hozott, és megpróbálta irányítani az embereket, akik a házakból előhozták az élelmiszereket és a különböző, fegyverként is használható tárgyakat. Cynt egy nagyobb csapat élére állította, és kiküldte a telep szélére, hogy erősítse meg a kerítéseket.

Néhány órával később Nikolai polgármester is előkerült. Zaklatottnak tűnt.

- Sikerült elérni őket? - kérdezte Octavia.

A férfi elhúzta a száját.

- Majdnem mindenkit... De tizenhárom családdal nem tudtam kapcsolatba lépni.

Octaviának összeszorult a gyomra. Látta, mi történt Rastinnal és a kutyával, hogyan fertőzték meg őket az idegen lények. Lehet, hogy már több telepes hasonló sorsra jutott?

- Lehet, hogy meghallották a viharszirénát, és már elindultak a városba - mondta, de közben érezte, hiába reménykedik, annak a tizenhárom családnak a tagjai már nem élnek, vagy már nem lehet őket embernek nevezni.

A polgármester végignézett a serényen dolgozó telepeseken. Még sötét volt, alig hajnalodott, de a városban mindenki talpon volt, és minden erejét latba vetve dolgozott.

- Hát... Egyiküket sem látom.

- Ne adjuk fel a reményt - mondta Octavia. - Próbáljunk kapcsolatba lépni velük.

Visszatértek a futárai, odaálltak elé, és várták a következő parancsot.

- Jon, te értesz a gépekhez. Menj át a polgármester kommunikációs szobájába, és próbáld elérni a még kint lévő családokat. Wes, neked jó a szemed. Azt szeretném, ha felmennél a megfigyelőtoronyba. Kiernan és Gregor... Ti szedjétek össze a robokombájnokat, és ellenőrizzétek, hogy valamennyin működik a sziklazúzó meg a lángszóró. Mindegyik szélesebb utcára állítsatok legalább egy gépet, ha lehet, akkor a nyolc kapu valamelyikének közelébe.

A fiatal férfiak elsiettek, hogy teljesítsék a megbízásukat. Cyn McCarthy lépett Octavia és a polgármester elé.

- Megerősítettük a kerítést. Pár robokombájnnal árkot ásunk a város körül.

Nikolai vigyorogva bólintott.

- Milyen jó, hogy időben figyelmeztettem az embereket a veszélyre! Most nem érte készületlenül őket.

Octavia és Cyn jelentőségteljes pillantást váltott, de mielőtt bármit mondhattak volna, felcsattant a toronyban álló Wes hangja.

- Jönnek! Az idegenek! Gyertek, nézzétek!

A polgármester, Cyn és Octavia a toronyhoz rohant. Felkapaszkodtak a fém létrán. A horizont peremén keskeny fénysáv látszott, a felkelő nap első sugarai elég jól megvilágították a terepet.

A várostól alig két kilométerre egy eleven szőnyeg mozgott, amelyet különböző, csúszó, mászó, ugráló, szökdécselő, vagy vánszorgó lények alkottak.

A polgármester hallhatóan nyelt egyet.

- Ez... egy hadsereg! - suttogta Cyn elborzadva.

A lények testét kemény, csillogó, szerves anyagból lévő páncél borította. A kisebbek vörös szemüket villogtatva, hosszú farkukkal csapkodva, gyíkként rohantak előre. Néhány bőrszárnyú bestia a levegőbe emelkedett. Mindegyik szörnynek több karma és foga volt, mint amennyi a puszta életben maradásukhoz szükséges lehetett.

A förtelmes áradatnak egyetlen célja volt.

A nap feljebb kúszott az égen, és a toronyban állók megpillantották a lények között botorkáló embereket, vagyis azokat a bestiákat, amelyek egykor a telepesek közé tartoztak. Szerencsétleneket ugyanúgy megfertőzték, mint Rastint meg a kutyáját. Valamennyiük testén új végtagok vagy csápok himbálóztak, és mindegyiknek kettőnél több szeme volt.

- Azt hiszem, most már tudjuk, mi történt azokkal a családokkal - jegyezte meg Octavia halkan.

Nikolai polgármester döbbenten bámulta a feltartóztathatatlanul közeledő sereget.

- Több ezren lehetnek... Hogy fogunk megküzdeni velük?

Octavia összeszorította a fogát.

- Nem az a lényeg, hogyan csináljuk. Az a legfontosabb, hogy nincs más választásunk!

22

Amikor a csatahajók nekilódultak az űrben a Bhekar Ro felé, Duke tábornoknak furcsa hasonlat jutott az eszébe. Olyan ez az egész, mint valami kozmikus biliárdjátszma. A golyók lökést kapnak, hozzákoccannak egymáshoz, és a végén valamelyik legurul a zsebbe...

Mindenütt protoss hajók és zerg egységek cikáztak, mindkét idegen fajt meglepetésként érte az emberek felbukkanása és támadása. Duke tábornok nem figyelmeztette az ellenséget, nem szólította fel megadásra; a parancs, amit kiadott, végtelenül egyszerű volt: mindent elpusztítani, ami nem az embereké.

Az első sortűz után Duke megkönnyebbülten felsóhajtott.

A Yamato-lövegek körülbelül három zerg lordot, és egy, már amúgy is sérült protoss hordozót változtattak szilánkfelhővé. Mielőtt a nagy teljesítményű energiafegyverek újra feltöltődtek, Duke elrendelte a hihetetlenül gyors szellemvadászokból álló flotta akcióját.

Végigsétált a zászlóshajó parancsnoki hídján, szemügyre vette a taktikai monitorokat, információkat kért Scott hadnagytól, és közben időnként kinézett a megfigyelőablak mögött dúló csatára.

- Látott már ilyen sok robbanást egy helyen és egy időben, hadnagy? - kérdezte. - Látott már ekkora mészárlást? - Tisztában volt azzal, Scott és az Alfa-ezred valamennyi tagja ismeri a háború brutális, ocsmány oldalát, hiszen a katonák mindegyike részt vett a zergek ellen, a Mar Saránál folytatott ütközetben. Tudta, az emberei tapasztaltak, és sok mindent láttak, de el akarta hitetni velük, hogy ő még náluk is több mindent átélt.

A kommunikációs tiszt felé fordult.

- Lépjen kapcsolatba a bolygón élő telepesekkel. Friss taktikai adatokra van szükségünk. Nem hiszem, hogy odalent rosszabb a helyzet, mint idefent, de biztosra kell mennem. Ott harcolunk, ahol a legnagyobb szükség van ránk.

- Igenis, tábornok úr! - A kommunikációs tiszt a konzol fölé hajolt, és megpróbált összeköttetést teremteni a Bhekar Ro lakóival.

A szellem-vadászok felvont álcapajzsokkal távolodtak a flottától, és azonnal rátámadtak néhány láthatóvá váló protoss felderítő egységre. Az idegen hajók tűzereje nagyobb volt (ezt a tényt Duke már a parancs kiadása előtt ismerte), de a felderítők nehezen tudtak harcolni a láthatatlanná tévő pajzsok mögé rejtőzött szellemekkel.

A vadászok lecsaptak, és pontos találatokat vittek be a protoss felderítők testére, majd útnak indították Geminirakétáikat. A földi erők első rohamát követően a protossok meghátráltak. Mivel másfelé nem mehettek, a közvetlenül mögöttük elhelyezkedő, sárkányszerű mutaliszkok között próbáltak elmenekülni. A hatalmas zergek ezt természetesen nem hagyták; a protoss felderítők szinte kivétel nélkül megsemmisültek.

A mutaliszkok azzal a módszerrel végeztek a felderítőkkel, amelyet Duke tábornok csillámféreg-stratégiának nevezett. Kisebb méretű szimbióták tömegét okádták ki magukból. Ezek a lények, amint hozzáértek a protoss hajókhoz, azonnal rágni kezdték a fémet; úgy hatoltak keresztül mindenen, mintha eleven savcseppek lennének.

Miután az első célpont-csoportot megsemmisítették, a szellem-vadászok újabb áldozatot kerestek maguknak. A Norad III parancsnoki hídján álló Duke tábornok üdvrivalgással nyugtázta az első győzelmet. A tisztjei udvariasan tapsoltak.

- A Yamato-lövegünk ismét tüzelésre kész - jelentette Scott hadnagy. Megérintette a fülére csíptetett apró hangszórót, bólintott, és a tábornok felé fordult. - A Napóleon csatahajó most jelentette, hogy náluk is feltöltődött a Yamato.

- Helyes. Mind a két löveggel ugyanazt a protoss hordozót vegyék célba! - mondta Duke. A taktikai monitorra nézett, és megpróbált kiválasztani egyet a lehetséges áldozatok közül. - Ecc, pecc, kime-hetsz... - Rábökött az egyik hordozót jelölő szimbólumra. - Ez legyen!

- Cél befogva, uram! - mondta Scott hadnagy, és kapcsolatba lépett a Napóleonnal. A flotta egységei egyszerre nyitottak tüzet hatalmas erejű fegyvereikből. A kisebb nukleáris robbanásokat döbbenetes erejű mágneses mezők koncentrálták mindent megsemmisítő energiasugárrá. A protossok védőpajzsa nem bírt ellenállni a támadásnak. A célba vett hordozó teste megrepedt, majd egy másodperccel később atomokra hasadt.

Duke tábornok diadalmasan felkiáltott.

- Ki gondolta volna, hogy ilyen apró darabokra lehet hasítani őket! - nevetett.

A szellem-vadászok eközben folytatták a protoss felderítők irtását. Duke elégedetten dörzsölte a kezét.

- Azt hiszem, most már senki sem veheti el tőlünk a győzelmet, uraim - nézett körül a hídon.

Scott hadnagy a homlokát ráncolta.

- Azért ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket, tábornok úr...

Két protoss arbiter közeledett Duke tizenöt egységből álló flottája felé. A tábornok vigyorogva figyelte őket.

- Mit képzelnek ezek? A teljes flotta előre! A Napóleon és a Bismarck, meg egy századnyi szellem takarítsa el a szemetet!

Abban a pillanatban, ahogy a két csatahajó kivált az alakzatból, hirtelen megremegett az űr sötétje. Az egyik arbiter sztázismezőt bocsátott ki; az egyre terebélyesedő energiatakaró mindkét csatahajót, és a szellem század három egységét betakarta. A Napóleont és a Bismarckot nem érhette támadás, míg a sztázisban voltak, de nem is voltak képesek önálló mozgásra.

A sztázismező kibocsátása után öt protoss hordozó és nyolc felderítő jelent meg. Mint a tizenhárom egységnek az arbiterek biztosították a láthatatlanná tévő álcamezőt. Az alakzat előrelódult, és olyan dühvel támadták meg az energiatakarón kívül maradt szellemeket, mint a vad darazsak a kölyköket, akik leverték a fa ágáról fészküket.

A szellem-vadászok pilótái megpróbálták álcázni magukat, de hiába erőlködtek, mert egy protoss obszerver lehántotta róluk a védőburkot. A pilótáknak nem maradt más választásuk, ki kellett lőniük a Gemini-rakétákat. Ezekkel elvileg felbomlaszthatták a protossok alakzatát, de most ez sem sikerült nekik, mert előkerültek a protoss interceptorok, és megvédték a flottát.

A protossok könyörtelenül szétlőtték a szellem századot, majd pozícióba álltak, és felkészültek arra, hogy az ideiglenes sztázismező szétfoszlása után a Napóleont és a Bismarckot is megsemmisítsék.

A csapdába került két csatahajó parancsnokai kétségbeesett parancsokat üvöltöztek, elrendelték a fegyverek készenlétbe helyezését. A sztázismező megszűnte utáni pillanatba még negyven robotvezérlésű protoss interceptor bukkant ki a hordozókból, és azonnal tüzet nyitottak a csatahajókra. Normál esetben egy-egy interceptor nem sok kárt tehetett ezekben az óriásokban, ám egy ilyen koncentrált támadást még a legerősebb páncélzat sem viselhetett el.

Duke tábornok megpróbált a két csapdába került egység segítségére sietni, de éppen akkor, amikor kiadta a fordulási parancsot, egy zerg osztag kapta oldalba az Alfa-ezredet. Ezek is éppoly brutálisan támadtak, mint a protossok, vagy percekkel korábban Duke.

A förtelmes lények belecsapódtak a csatahajók testébe.

Duke akcióba parancsolta az addig a hajók dokkjaiban várakozó szellemeket. A vadászok megpróbálták visszaverni a zergek támadását, de a repülő mutaliszkok iszonyatos csillámféreg-záport zúdítottak rájuk. Volt olyan szellem, amelyik azonnal felrobbant, de olyan is akadt, amelyik sérülten száguldott tovább, hogy aztán összeütközzön valamelyik társával, vagy belecsapódjon a csatahajók egyikébe.

A szellemek álcázták magukat. Miután eltűntek, végre kitérhettek a csillámférgek elől, és tüzet nyithattak a mutaliszkokra. Egy zerg királynő és néhány öngyilkos sólyom levált a protossok ellen küzdő alakzatról, és csatárláncot alkotva elindultak, hogy megtalálják a szellemeket.

Duke büszkén figyelte, hogy a szellem-vadászok folytatják a zergek irtását, és iszonyatos károkat okoznak az ellenségnek. A sötét, légüres teret az idegenek fagyott cafatai töltötték meg.

- Uram, a zerg lordok felénk közelítenek - jelentette Scott hadnagy. - Tudomásunk szerint képesek megsemmisíteni az álcapajzsunkat. Valamennyi szellemünkről le fogják rántani a leplet. Nem kellene visszavonnunk a vadászokat? Duke dühösen felhorkant.

- Nem, soha! Nehogy ilyet merjen tenni, hadnagy! Nézze, milyen jól elboldogulnak. Nézze, milyen károkat okoznak ez ellenségnek!

Eközben a protoss interceptoroknak sikerült megbénítaniuk a Bismarckot. A Napóleonnak már nem maradt annyi energiája, hogy visszavonuljon, biztonságos távolságba húzódjon. A lordok közelebb kerültek a még mindig láthatatlan szellemvadászokhoz, és megszüntették az álcapajzsukat. Ezt követően a zerg királynő siklott közelebb; kiválasztotta célpontját. Miután megfelelő pozícióba helyezkedett, vastag sugárban zöldes nyálkát okádott ki magából. A sűrű váladék belekerült a szellem-vadászok ionszűrőjébe; a kis gépek lelassultak, detektoraik hamis értékeket közöltek a pilótákkal, fegyverzeti rendszereik csődöt mondtak. A sárkányszerű mutaliszkok ezután még elszántabban rohamoztak, mint korábban.

Egy kisebb, sólymokból álló csapat csapódott a szellemek közé. Az apró zergek élő ágyúgolyóként viselkedtek, gondolkodó bombaként. Kiválasztották a legmegfelelőbb célpontokat, belecsapódtak, majd felrobbantották magukat. Egyik szellemet a másik után szedték le.

- Tábornok úr! - kiáltott fel Scott hadnagy.

Már Duke is látta, hogy át kell értékelnie a helyzetet.

- Visszavonulás! - mondta. - Át kell rendeznünk a sorainkat.

Scott hadnagy már azelőtt elküldte a parancsot, hogy a tábornok befejezte a mondatot. A hídon senki sem mert megjegyzést tenni Duke túlzott, és végzetesnek bizonyuló magabiztosságára, de az arcokról le lehetett olvasni, mindenkinek valami ilyesmi jár a fejében.

A Bismarck mozdulatlanul lebegett az űrben. A Napóleon a zergek folyamatos támadása ellenére megpróbált visszavonulni. Duke tábornok összeszedte az Alfa-ezred maradékát.

- Egy technikai bárkát oda, gyűjtsön adatokat a protoss hajókról. Tudni akarom, hány van belőlük!

Scott hadnagy két bárkát küldött a protossok irányába. Az egységek pozícióba álltak, és aktiválták a fedélzetükön elhelyezett elektromágneses pulzárfegyvert. A hullámok beterítették a csatamezőt, lerántották az álcaburkot a protoss hajókról, sebezhetetlenné tették azokat - ha nem az Alfa-ezred fegyverei, de legalább a zergek számára.

Duke tábornok kiszáradó torokkal nyelt egyet. A saját biztonságával kellett foglalkoznia, mert már a zászlóshajót is közvetlenül fenyegették a zergek.

- Küldjenek ki egy újabb bárkát. Helyezkedjen fölénk, és borítson védelmi mátrixot a Norad III-ra. Védjen meg minket! - Észrevette, hogy az emberei furcsálló arccal néznek rá. - Minket, és persze minden más egységet, ami a mátrix hatókörén belül tartózkodik. Meg kell védenünk az embereinket. Valamennyit! Életben kell maradnunk. Nem érdekel, hogy ennek érdekében vissza kell vonulnunk! - Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, olyan érzése támadt, mintha egy rohadt citromot tömtek volna a torkába.

Dühöngve a taktikai monitor elé állt. Szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a két ellenséges csapat sokkal, de sokkal erősebb, mint várta.

23

A telepesek nem igazán tudták befejezni a kétségbeesett igyekezettel végzett felkészülést. Az idegen szörnyek hajnalban indították meg a támadást.

Octavia a kerítés mellett, az acéllemezekből épített házak mellett, Szabadöböl szélén állt. Fáradt volt, égett a szeme - már két teljes napja nem aludt, de valahogy nem is vágyott pihenésre. Túlságosan sok forgott kockán ahhoz, hogy le merjen feküdni. Tisztában volt azzal, hogy ha nem történik valamilyen csoda, néhány óra múlva már senki sem fog élni a telepesek közül.

A város kapuit egy-egy robokombájn torlaszolta el. Készenlétbe helyeztek két sziklazúzó bányagépet is, ezeket végső esetben harckocsiként lehetett használni.

Octavia kinézett a közeledő zerg áradatra, és elborzadva hallgatta a hatalmas porfelhőben közeledő lények dobogását, csattogását és morgását. A csorda eltiporta a város melletti mezőkön sarjadozó növényeket, és feltartóztathatatlanul közeledett. A lány tudta, a helyzet már nem fordulhat rosszabbra.

Nikolai polgármester döbbenten lépett hátrébb.

- Szent isten!

A telepesek szétosztották a házi készítésű fegyvereket, a gyilkolásra alkalmassá tett szerszámokat, a ritkán használt vadászpuskákat. Volt, akinek csak egy kasza, vagy valamilyen más eszköz jutott, de az erős, izmos földművesek ezeket a primitív eszközöket is ügyesen forgatták.

Az emberek úgy szorongatták a fegyvereket, mintha egész életükben erre a harcra készültek volna, de ahogy közeledett feléjük a zerg csorda, egyre kevésbé bíztak a sikerben. Még Octavia is megdöbbent, amikor rájött, hogy az ellenség milyen irtózatos erőket vonultat fel ellenük. A szörnyek serege végtelennek látszott.

- A külső kerítések lesznek az első védelmi vonalaink - mondta. A telepesek közül senki sem rendelkezett katonai tapasztalattal, de valamennyien tudták, hogy ezt a rohamot meg kell állítaniuk valahogy, különben elvesztek. - Nem engedhetjük meg, hogy bejussanak a városba. Emberek, használjátok a fegyvereiteket! Ha megroppannak a vonalaink, ha szétszóródunk, végünk. Nem hagyhatjuk, hogy elszakítsanak minket egymástól, mert akkor egyenként fognak levadászni bennünket.

Két telepes, ügyet se vetve Octavia figyelmeztetésére, futva indult hazafelé; a házukban akartak elrejtőzni.

- Aki élni akar, az itt marad és harcol! - kiáltott rá Octavia a többiekre.

Nikolai polgármester arról motyogott valamit, hogy utána kellene nézni a gyerekeknek. Elindult, de a lány elkapta a karját és megállította.

Az idegen lények első sora, amelyet javarészben alacsony, borotvaéles ollókban és pengékben végződő karú bestiák alkottak, elérte a telep határát. A körülbelül kutya nagyságú fenevadak teste leginkább a gyíkokéra hasonlított. A szemük vörösen izzott, a karmuk erős volt és hegyes, a testük különböző pontjain végtagok, csápok, csontpengék meredtek ki a pikkelyes bőr alól. Egyetlen hatalmas hullámban száguldottak az úton, és közben olyan zajt, olyan csattogást és dobogást csaptak, mintha óriási, éhes rákok lennének.

A telepesek elsütötték a fegyvereiket. A legtöbben rosszul céloztak, a lövedékek nem egészen oda mentek, ahová szánták őket, de mivel az idegen lények sűrű, tömött sorokban közeledtek, majdnem mindegyik eltalált valamit.

A bestiák áttapostak elhullott vagy sebesült társaikon, ügyet sem vetettek az agonizálva vonagló lényekre. Úgy törtek előre, mintha nem is tudnák, mi a halál, mi a félelem.

Octavián egyre jobban elhatalmasodott a kétségbeesés. Ugyan mennyi esélyük lehet az életben maradásra? Minek küzdjenek, ha pár perc múlva úgyis végük? Kipislogta a szeméből a könnyeket, és elsütötte a fegyverét. Eltalált egy szörnyet. Ismét meghúzta a ravaszt, majd újra. Eleinte vad örömöt okozott neki a földre omló lények látványa, de a gyilkolás hamarosan olyan rutinfeladattá változott, mint mondjuk az aratás. Addig lőtt, míg elfogyott a muníciója.

Lassan kiürültek a fegyverek, lemerültek az energiapuskákhoz és pulzárpisztolyokhoz használt telepek. Az emberek csüggedten tanácstalanul néztek egymásra.

Az idegen csorda áttörte a kerítést. Hátulról kaszakarmú fenevadak rontottak előre, és eszelős módjára nekiestek a fémlemezeknek, a gerendáknak. A telepesek üvöltöttek a félelemtől. Néhányan menekülni próbáltak. Octavia látta, hogy a kerítés közelében lévők némelyike véres masszává válik a beözönlő lények tömegében, a patás, karmos lábak alatt.

És ez még csak a kezdet volt...

Kiernan és Kirsten Warner (a férj kőműves volt, a feleség tanítónő és amatőr mérnök) egymás mellett állva, azokkal a gránitrepesztő szerszámokkal harcoltak, amelyeket a férfi a munkája során használt. Kiernan kaszáló mozdulatokat tett a hosszú eszközzel; végtagokat metszett le, mély sebeket hasított a vastag bőrrel borított testekre. A lába előtt már egész halomnyi rángatózó test gyűlt össze. Kirsten legalább olyan elszántan küzdött, mint a férje, úgy irtotta az idegen lényeket, mintha füvet kaszálna.

Nikolai polgármester megfordult, és elmenekült. Octavia rákiáltott, hogy menjen vissza, de a férfi - valódi politikushoz illően - gyorsan talált egy jónak látszó kifogást a visszavonulásra.

- Üzenetet kell küldenem a császári flottának! Lehet, hogy azóta már megérkezett a segítség... Tudatnom kell az illetékesekkel, hogy mi történik a telepen! - Berohant a kommunikációs toronyba, és eltorlaszolta az ajtót maga mögött.

Octaviának nem volt ideje a polgármester miatt idegeskedni. Elhajította az üres, használhatatlanná vált fegyvert; olyan erővel vágta hozzá az egyik gyík-lényhez, hogy annak szétrepedt a feje. A nyílásból valami sűrű nyálka fröccsent elő, de ez szemlátomást cseppet sem zavarta a bestiát.

A lány fegyvertelen maradt. Ahogy ott állt, hirtelen eszébe jutott a rakétasiló, az emlékmű, amely nemrég azzal lepte meg őket, hogy aktiválta magát, és lelőtt egy idegen eredetű tárgyat az égről. Az automata rendszerek ugyan kiégtek benne, de még mindig volt néhány üzemképes rakétája, ezekkel talán veszteséget lehet okozni a rohamozó csordának.

A rakétasilót légi célpontok megsemmisítésére tervezték, de ennek a funkciójának már nem tudott eleget tenni. Octavia arra gondolt, hogy esetleg beindíthatná a rakétákat. Csak egy percre volt szüksége ahhoz, hogy odaérjen.

Csak egy átkozott percre...

Átfutott a város közepére, arra a helyre, amely nemrég még a Bhekar Ro legbékésebb, legparkszerűbb helye volt. A háta mögött a rémült telepesek megkezdték a visszavonulást, soraik megroppantak a vérszomjas lények támadásaitól. A fegyvernek kikiáltott szerszámok elromlottak vagy használhatatlanná váltak. Octavia most ezzel sem foglalkozott, egyetlen dologra koncentrált.

Bár Jonnal sikerült kijavítania a rakétarendszer mechanikus alkatrészeit, az elektronika továbbra sem működött. Nem gond - villant át a lány agyán. Ezek úgyis az automatikus célzórendszert irányították. Felmászott a fém létrán, kinyitotta az egyik szervizajtót. A tűzvezérlőt kereste.

Nekifeszítette a vállát a kilövősínnek, és addig erőlködött, míg a szerkezet lefelé, a támadó idegenek irányába fordult. Csak két rakétája volt; elképzelni sem tudta, hogy ezekkel mekkora veszteséget okozhat a lényeknek.

Megkereste a kilövőgombot, megpróbált pontosan célozni. Az első föld-levegő rakéta csúcsa a csorda közepére mutatott. Szét fognak robbanni a rohadékok!

Octavia lehunyta az egyik szemét, elsuttogott egy rövid imát, és megnyomta a megfelelő gombot. A rakéta keresztülsüvített a levegőn. Furcsán forgott a hossztengelye körül, úgy haladt előre, hogy a lány azt hitte, elvéti a célt.

A lövedék a csorda közepébe csapódott, és felrobbant. Lángnyelvek jelentek meg, sűrű, fekete füst keletkezett. Undorító testrészek és zsigerek emelkedtek a levegőbe. A rohamozó tömeg megtorpant.

Octavia meglepődött, de nem habozott. Kissé balra fordította a kilövősínt, abba az irányba, ahol a gyíkszerű lények rendezték soraikat. Kilőtte a második - az utolsó - rakétát. Lelkesen felkiáltott, amikor ez is felrobbant. Több száz szörnyet sikerült megölnie!

A támadó sereg azonban meg sem érezte a veszteséget, minden elhullott zerg helyére három másik ugrott.

Amikor a por leülepedett, és a füst szétoszlott, egy-két másodpercre mély csend telepedett a csatatérre. A telepesek közül néhányan ujjongani kezdtek, mások viszont fájdalmasan sikoltoztak. A zergek ismét átrendezték soraikat, sziszegő, zümmögő hangokat hallatva alakzatba rendeződtek.

Ez volt az a pillanat, amikor Octavia meglátta azokat a lényeket, amelyeknek felbukkanásától a leginkább tartott. A Bhekar Ro telepesei erősek voltak, a férfiak izmosak, az asszonyok szépek, azokat a teremtményeket azonban, amelyek a zerg fertőzés hatására alakultak ki belőlük, alig lehetett embernek nevezni.

A nagyjából ember formájú bestiákat a zergek irányították. Kissé esetlenül mozogtak, a testük különböző pontjain vonagló csápok hegyes végéről méreg csepegett. Olyanok voltak, mintha egy őrült játékgyártó rakta volna össze őket a rendelkezésére álló maradék alkatrészek felhasználásával.

Amikor a fertőzött emberek elindultak, a telepesek döbbenten felordítottak.

- Az Gandhi meg Liberty Ryan!

- Az meg ott Brutus Jensen!

Octavia is felismerte a szörnyeket. A szörnyek nemrég még egymás szomszédjai voltak, az egyik távolabbi tanyán éltek, és földműveléssel foglalkoztak. Brutus Jensen olyan szorgalmas volt, hogy nem csak a saját földjein dolgozott, de sokszor napszámba is elment másokhoz. Mindenki kedvelte, segítőkész, vidám fickó - volt.

Az emberszörnyek lassan haladtak. Szabadöböl védőit nem vitte rá a lélek, hogy tüzet nyissanak rájuk, azokra, akik pár napja még közéjük tartoztak. Nem bírták lelőni őket, pedig már a zergek közé tartoztak, fenevadak voltak. Ellenséggé váltak, ahogy Rastin is.

Octavia hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta, hogy az emberszörnyek teste hullámozni kezd, az arcuk eltorzul, a hasuk felpuffad. Kékszőrű jutott az eszébe, és megértette, mi történhet a szerencsétlenekkel: a testükben mérgező, robbanékony gázok gyülemlenek fel. Ezek eleven bombák!

- El a közelükből! - kiáltott fel a lány. - Ne eresszétek be őket a városba! - Futva indult a kerítés felé, de túl távol volt.

A telepesek közül néhányan meghallották a hangját, és hátrafordultak, de a legtöbben dermedten figyeltek.

Ahogy a megfertőzött emberek közelebb értek, Octavia ösztönösen hasra vetette magát. A következő másodpercben az eleven bombák szétrobbantak, a testükből mérgező gázok törtek elő, maró hatású vegyi anyagok fröccsentek a város védőire.

A Ryan házaspár és Jensen felrobbanása megsemmisítette a Bhekar Ro védőinek első vonalát. Három telepes azonnal meghalt, a kerítés harminc méter hosszú szakasza, valamint két épület romba dőlt. Sok ember fuldokolva markolászta a nyakát; nem kaptak levegőt, vért hánytak - a szervezetükbe jutott méreg hamar kifejtette pusztító hatását.

Néhány zerg is megsemmisült, de ez a veszteség elhanyagolható volt.

Octavia feltápászkodott, és a támadók újabb hullámára nézett. Megfordult, és a kommunikációs torony ajtajára pillantott. Eszébe jutott, hogy Nikolai polgármester odabent van. Biztos eltorlaszolta az ajtót...

Már csak abban reménykedett, hogy a polgármester kapcsolatba tudott lépni a Terrán Domínium flottájával. Ha a katonák nem érkeznek meg, de nagyon gyorsan, nem sok telepes marad, akit érdemes lenne megmenteni.

24

A bámulatos xel'naga objektum tövében felállított protoss táborban Koronis végrehajtó az egyik arbiter ívelt szárnya alatt állt, és telepatikus csápjait kinyújtva megpróbált információkat szerezni a bolygó körül zajló csatáról. Folyamatosan kapcsolatban volt a zászlóshajón tartózkodó Mess'Ta templomossal, aki lehetőség szerint közölte vele a legújabb híreket.

Koronis a flotta valamennyi egysége által fogható telepatikus csatornát használta, mert tudta, hogy az ellenséges csapatok egyike sem képes fogni a mentális adást.

- Ne könyörüljetek az Elsőszülöttek ellenségein. Védjétek meg a protoss faj kincsét. Sikerünk vagy kudarcunk dönti el, hogy a Qel'Ha diadallal vagy szégyenkezve fog visszatérni az Aiurra.

- Mindannyian tudjuk, mi a tét, végrehajtó - válaszolt Mess'Ta. - Nem fogunk csalódást okozni. Küzdünk, míg élünk!

Koronis bontotta a kapcsolatot. Tudta, a Qel'Ha irányítása és a csata levezénylése csak akkor lenne jobb kezekben, ha ő tartózkodna a zászlóshajó fedélzetén. Ez azonban lehetetlen volt, neki a bolygón kellett elvégeznie egy mindennél fontosabb munkát.

Amdor, és négy másik judikátor már az objektum tövében állt. Amdor felemelte a kezét, és szétterpesztette három ujját. A judikátorok mentális kántálásba kezdtek, amely lehetővé tette számukra a fénylő tárgyból érkező jelek tisztább vételét.

Koronis odaállt melléjük, és figyelt. Mielőtt előléptették végrehajtóvá, ő maga is a főtemplomosok közé tartozott, ugyanolyan telepatikus képességekkel és képzettséggel rendelkezett, mint Amdorék. Érzékelte a tárgyból érkező jeleket, de nem tudta meghatározni a pontos forrásukat, és azt sem tudta meghatározni, hogy üzenetet, vagy figyelmeztetést „hall".

Amdor a végrehajtó felé fordult, és az objektum körül meredező, tiszta fényű kristályszilánkokra mutatott, amelyek úgy álltak ki a barna kőomlásból, mintha gigantikus hópelyhek lennének.

- Khaydari kristályok! Már pusztán ezekkel örömet szerezhetünk a konklávénak!

- Ezek a kristályok, judikátor, a xel'nagák jelzései. A jelenlétük bizonyítja, hogy az objektum sokkal értékesebb és fontosabb, mint sejtettük.

Amdor szeme elégedetten ragyogott.

- Mindent ki kell derítenünk, végrehajtó! Menjünk be! Vizsgáljuk meg az objektumot!

Koronisnak más tervei voltak.

- Már utasítottam egy szakasznyi dragúnt, hogy készüljenek fel az akcióra.

Amdor csalódott volt, de meghajtotta szürke fejét. Személyes ambíciói ugyan mást diktáltak, de nem szállhatott vitába a végrehajtóval, aki a jelek szerint a megfelelő óvatossággal járt el az ügyben.

Koronis megfordult, és jeleket küldött a legközelebbi arbiternek. A hajó szárnya megnyílt, a kapun keresztül előmasírozott négy kiborg harcos. A dragúnok megálltak a rámpa tövében.

Testük központi részét egy gömb alkotta, amelyhez négy pókláb tartozott. A dragúnok valójában olyan veterán protoss harcosok voltak, akik valamilyen csatában halálos sérülést szenvedtek, de korábban úgy rendelkeztek, hogy nem akarnak meghalni, tovább kívánják szolgálni a Khalát. Testük használható, vagy megmenthető részeit az orvosok átültették a dragún-burokba, amelyet azután az ő agyuk irányított.

A dragún-burkok még a legnehezebb terepen is ügyesen mozogtak, a fémtestek az agyak legbonyolultabb parancsát is végrehajtották. A szakasz a judikátorok mellé ért, és mászni kezdett felfelé, az objektum irányába. Amíg a Qle'Ha az űr végtelenjében vándorolt, a kiborg harcosok tétlenül várakoztak, már-már attól féltek, hogy nem lesz módjuk részt venni újabb küldetésekben, vagyis hiába hozták meg a létező legnagyobb áldozatot. A hosszúra nyúló, kényszerű pihenő után most élvezettel vetették bele magukat az akcióba. Létezésük ismét értelmet nyert.

Az első dragún felért a xel'naga objektum oldalán tátongó nyíláshoz. Koronis és Amdor egymás mellett állva, feszülten figyelte, hogy a szakasz eltűnik a titokzatos labirintusban.

25

A Szabadöbölért vívott harc folytatódott, de a telepesek reménye minden elmúló másodperccel csökkent. Octaviának nem volt ideje arra, hogy terveket készítsen, vagy aggódjon a jövő miatt - egyelőre a puszta túlélésért kellett küzdenie, és csak azzal foglalkozhatott, hogy minél több zerget elpusztítson.

A félelmetes, idegen lények nem tartottak pihenőt, kitartóan folytatták a város ostromát.

A telepesek közül sokan rákényszerültek, hogy közelharcot vívjanak a szörnyekkel. Octaviának nem maradt se rakétája, se lőfegyvere, és nem volt semmi olyan eszköze, amit fegyverként használhatott volna. Kétségbeesetten körbenézett, majd megfordult, és a legközelebbi robokombájn felé futott. Ezt a gépet Nikolai polgármester állította a kommunikációs torony mellé, saját használatra szánta, vész esetére.

A polgármester járműve közel sem volt olyan jó állapotban, mint Octaviáé, de így is kárt tehetett a támadókban.

A lány felkapaszkodott a széles lánctalpra, és bevetődött a fülkébe. Beindította a motort. A vezetőfülke mellett elhelyezett, az ég felé mutató csőből úgy pöffent elő egy kis adag veszpángáz, mint a mesebeli sárkány orrlyukából a füst.

A főtér időközben mészárszékké változott, a telepesek a túlsó oldalára szorultak. A zerglingek folyamatosan támadtak. Kiernan Warner és a felesége, Kirsten felmászott az egyik lassú mozgású, óriási bányagépre. Bezárták magukat a páncélozott oldalú fülkébe, és beindították a járművet.

Octavia lesöpörte az ülésről a polgármester kacatjait, elhelyezkedett, bekötötte a biztonsági övét, és megmarkolta a kormányt. A széles lánctalpak feltépték a tér kövezetét. A gép orra a zergek irányába fordult. A lány felkészült arra, hogy szembenéz a támadók következő hullámával.

A kisebb termetű zerglingek mögött nagyobb szörnyek cammogtak. Volt közöttük kilenc-tíz olyan kígyószerű lény, hidraliszk is, amilyenek Rastin tanyáján mérgezett csontnyilakat lőttek Octavia után.

A hidraliszkok kitátották agyarakkal teli pofájukat, fekete, lélektelen szemükkel a lány járművére bámultak, és felemelték a fejüket. Készen álltak arra, hogy megküzdjenek mechanikus ellenfelükkel.

Mielőtt Octavia tűztávolságon belülre érhetett volna, a hidraliszkok rázúdították az első csontnyíl-záport. A lány hallotta, hogy a lövedékek a robokombájn vastag falához koppannak, és lepattannak róla. Az egyik csontdarab a szélvédőbe csapódott, de nem zúzta be. A páncélüvegen tenyérnyi, hópehely formájú, átlátszatlan törésfolt keletkezett.

Octavia maximális sebességre kapcsolt, és beszáguldott az újabb sortűzre készülő zergek közé.

Az első lény erős volt, és rengeteg csontnyíl maradt még a testében, de nem állhatott meg a gigantikus robokombájn előtt. Széttárta kígyótestéből kinőtt rövid járólábait, olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna csimpaszkodni a széles hernyótalpakba, de aztán meggondolta magát. Megpróbált félresiklani, ám a robokombájn rátiport, végiggördült rajta. A hidraliszkból nem maradt más, csak egy nyálkás tócsa, amelyből itt-ott apró csontszilánkok meredtek vádlón a gépóriás felé.

Kétoldalról egy-egy hidraliszk közeledett a robokombájn felé. Mindkettő csontnyíl-felhőt köpött a járműre. Octavia behúzott nyakkal, rémülten hallgatta, ahogy a lövedékek a páncéllemezekhez koppannak. Néhány nyílnak sikerült átütnie az oldalajtó gyengébb részeit, de a lányhoz szerencsére nem jutottak el.

Octavia aktiválta a gép aratóhengerét. A lánctalpak elé leereszkedett a vaskos dróthenger, amelynek a belsejében forogni kezdett a tengely, s azzal együtt a ráhegesztett több tucatnyi éles penge. A lány az egyik hidraliszk felé fordította a robokombájnt. A szörny éppen felemelkedett, hogy kiköpje csontnyilait, de mielőtt ezt megtehette volna az aratóhenger kései ezer apró darabra vagdalták. Vér és nyálka fröccsent a szélvédőre.

A lány felbuzdult a sikeren, és a másik irányba fordította a gépet. Az ott vonagló hidraliszk megérezte a veszélyt, és megpróbált visszavonulni, de nem bizonyult elég gyorsnak. Octavia ezt is miszlikbe aprította, majd a tőle kissé jobbra, egymás mellett lévő három hidraliszk felé fordult. Lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy a hernyótalpak, vagy az aratóhenger kései végeztek a három szörnnyel, de nem is érdekelte különösebben a dolog. A lényeg az volt, hogy amikor ismét felnézett, a hidraliszkok döglötten, szétlapítva feküdtek a saját testnedveikből kialakult tócsák közepén.

Kiernan Warner eközben a kerítéshez ért a bányagéppel, és nekilátott, hogy kiásson néhány sziklát a földből. Ezeket a köveket a markolókanálba juttatta, amely - mintha valami katapult lenne - a zergek közé hajította a lövedéket.

A szikla több tucatnyi eszelős zerglinget változtatott véres masszává, és harcképtelenné tett két hidraliszkot is. A haláltusájukat vívó szörnyek egyike mérgezett csontnyilakat okádott a tér minden irányába. A lövedékek közül néhány eltalálta a bányagépet, pár tucat az ég felé röppent, a többségük azonban a rohamozó zerglingek testébe fúródott.

A telepesek heves és elszánt ellenállása miatt a zergek áradata elbizonytalanodva megtorpant. Octavia látta, hogy a lények visszahúzódnak, egyre kevesebben toporzékolnak az első sorokban.

A zergek azonban még nem adták fel. Megkerülték a nyolcszögletű várost, összegyűltek, és szemmel láthatóan arra készültek, hogy északnyugati irányból rohamozzanak.

- Az üzemanyag-raktárnál próbálnak áttörni! - mormolta Octavia maga elé, és abba a raktárházak irányába nézett, amelyekben a telepesek a veszpángázzal töltött tartályokat tárolták.

Szabadöbölben mindig jókora veszpángáz-tartalékot tartottak. Nikolai polgármester szerint „vészhelyzet esetére", Octavia azonban gyanította, hogy csupán azért kellett felhalmozni ekkora készletet, hogy a város vezetőségének a lehető legritkábban kelljen üzleti tárgyalásokat folytatnia Rastinnal, meg a többi gázkút-tulajdonossal.

A lány szomorúan megcsóválta a fejét. Szegény Rastin! Vajon mit szólna akkor, ha tudná, hogy az általa, fáradságos munkával előteremtett veszpángáz segítségével fogjuk megvédeni a várost?

Aktiválta a robokombájn lángszóróját, és felperzselte a közelben mozgó zerglingeket. A lángszórót eredetileg azért szerelték fel a járműre, hogy segítségével át lehessen jutni a sűrű bozóterdőkön, ki lehessen irtani a termőföldnek szánt területeken élő növényeket. Octavia most arra használta, hogy szénné és hamuvá változtassa az ellenséget.

Az egyik hidraliszk vakmerően a robokombájn felé fordult. Felemelkedett, vadul sziszegett, és támadni készült. Octavia egykedvűen egy hatalmas lángcsóvát küldött a nyitott pofa közepébe.

A jármű megfordult, és elindult a raktárak felé. A zergek talán megérezték, hol a leggyengébb a város védelmi vonala, de az is elképzelhető volt, hogy csak a veszpánt akarták megszerezni. A raktárak közelében gyűltek össze, és tömeges rohamot indítottak. Átjutottak Szabadöböl kerítésén; úgy törték át a fémgerendákat, mintha hitvány, vékony pálcikák lennének csupán. Könnyedén és hamar bejutottak a legnagyobb raktárépület előtti térre.

Octavia tudta, hogy már csak másodpercei maradtak a cselekvésre. Tisztában volt azzal is, hogy kudarc esetén, ha nem sikerül végrehajtania eszelős tervét, nem maradhatnak életben.

Leállította a robokombájnt, és addig igazgatta a lángszóró vezérlőjét, míg a csőből kicsapó lángnyelv vékonyabb, de hosszabb sugarú nem lett. A raktár felé fordította a fegyvert. Az épület előtti ácsorgó zerglingek közül néhány tucatnyi azonnal megsemmisült. Két hidraliszk valahogy áttört a tűzfalon. A lángok a testüket nyaldosták, mégis úgy mozogtak, mintha nem éreznének fájdalmat.

Octavia ezúttal nem a szörnyeket vette célba.

Néhány fájdalmasan hosszú másodpercig úgy érezte, nem fog sikerülni a dolog, a tűz nem forrósítja fel eléggé a raktár falait. Szerencsére nem lett igaza. A fémfalak felhevültek, és felmelegedtek a mögöttük tárolt veszpános hordók is.

Az első hordó felrobbant, és szétvetette a mellette állót. A második hordó a harmadikat robbantotta fel, és beindult a láncreakció. Olyan volt az egész, mintha egymás mellé állított dominók dőlnének le pokoli robajjal.

A robbanások ereje a levegőbe emelte a raktár előtti téren tartózkodó zergeket. Sok test átrepült a kerítés fölött, de a legtöbb cafatokra szakadva ért földet. A robbanássorozat folytatódott, a detonációk ereje olyan nagy volt, hogy Octavia alatt megrázkódott a robokombájn.

Amikor a lángnyelvek összezsugorodtak és szétoszlott a füst, Octavia elégedetten nyugtázta, hogy a támadó csapat törzse megsemmisült, a szárnyakon mozgó zergekkel pedig a még mindig elszántan küzdő telepesek végeznek. A lények vezére kiadta a visszavonulási parancsot - a sereg megfordult, a szörnyek egymást taposva rohantak el.

A lány kábultan kecmergett ki a robokombájn vezetőfülkéjéből. Az életben maradt telepesek sápadt arccal, vérrel és idegen nyálkával szennyezet ruhában bújtak elő fedezékeikből.

Kieman és Kirsten is előmászott a bányagépből. Tátott szájjal néztek körül. Senki sem merte elhinni, hogy győztesen kerültek ki az összecsapásból, hogy sikerült visszaverniük az idegen lényeket.

Nikolai polgármester is előkerült. Olyan széles vigyorral, olyan diadalmas arccal lépett ki a kommunikációs torony ajtaján, mintha hősnek képzelné magát.

- Megcsináltam! Jó hír. Kapcsolatba lépten a Domínium csapataival. A katonák hamarosan megérkeznek.

A telepesek közül néhányan felmordultak, de olyanok is akadtak, akik megéljenezték Nikolait. Octavia túl kábult volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen a polgármester viselkedésére. A robokombájn lánctalpához támasztotta a hátát, és miközben megpróbált mélyeket lélegezni, lassan körbenézett.

Hirtelen erős, sziszegő hangot hallott. Hasonlított arra, ami hajnalban ütötte meg a fiúlét, csakhogy ez sokkal hangosabb volt annál.

A zergek harmadik, legnagyobb hulláma vonult keresztül a síkságon. Ez a sereg nem csupán zerglingekből és hidraliszkokból állt, itt most olyan gigászi, mamutra emlékeztető szörnyek is megjelentek, amelyek kaszaszerű agyaraikkal Szabadöböl bármelyik házát félbe tudták volna hasítani.

Az égen sárkány formájú lények csoportja mozgott; a bestiák a város felé tartottak. A szárazföldi csapat első sorait hidraliszkok alkották. Megállíthatatlanul közeledtek. A hidraliszkok és a mamutlények háta mögött torz, borzalmas mutánsok lépkedtek. Octavia gyanította, hogy ezek sem okosabbak a gyíkszerű zerglingeknél, és ezek előtt is csak egyetlen cél lebeg: megsemmisíteni a várost, kiirtani a telepeseket.

A lány érezte, mindennek vége. Tehetnek bármit, ezt a sereget nem bírják megállítani.

26

A Bhekar Ro orbitális pályáján az Alfa-ezred hajói folytatták a protossok és zergek ellen vívott harcot. Edmund Duke tábornok egyre idegesebben járkált a parancsnoki hídon.

- Jól van, emberek... Úgy tűnik, mégis el kell hagynunk ezt a játszóteret - mondta, miután elolvasta az üzenetet, amit a kommunikációs tisztje adott át neki. - A bolygó telepeseinek szükségük van ránk. Le fogunk szállni, és megmentjük őket.

Scott hadnagy a Bismarck lángoló roncsára, és az esetlenül mozgó, sérült Napóleonra nézett.

- Helyes ez, tábornok úr? Mármint taktikai szempontból. A saját egységeinknek is szükségük lenne ránk.

Duke ingerülten fordult a taktikai tiszt felé.

- Scott hadnagy, meglehetősen szégyellném magam, ha sorsukra hagynánk ezeket a telepeseket. Ne felejtse el, elsősorban az ő megmentésük miatt jöttünk ide. - Már régen megtanulta, hogy háborús hős csak abból lehet, aki a taktikai húzásokon kívül a megfelelő stílusú szónoklatok előadásához is ért. Mengsk mellett rá kellett jönnie, hogy a megnyilatkozások, főként ha a média előtt történnek, sokszor többet számítanak, mint a tényleges győzelmek. - Ne aggódjon. Itt hagyunk néhány hajót, amelyik segíthetnek bajba jutott egységeinknek. Fel fogjuk tartóztatni az ellenséget, de közben leszállunk a bolygóra.

A hadnagy kiadta a megfelelő parancsokat, utasította a flotta hajóinak többségét, hogy távolodjon el a hadszíntértől, és kezdje meg a leszállást. Néhány egység a helyén maradt, hogy küzdjön a protossok és a zergek ellen, de ezek sem támadhattak, a feladatuk csupán a védekezés volt.

- Ez nem visszavonulás! - jelentette ki Duke tábornok. - Nem futamodunk meg, pusztán egy másik irányból, egy másik helyen fogunk offenzívába kezdeni.

Az Alfa-ezred kiválasztott hajói úgy ereszkedtek a bolygó felszíne felé, mint a mentőangyalok. Duke a jelek szerint arra készült, hogy egyetlen lendülettel felszabadítja a telepeseket, megoldja minden problémájukat, és megsemmisíti a bolygón tartózkodó valamennyi idegen lényt. Amikor azonban meglátta a füstölő és égő várost, kissé elbizonytalanodott. A jelek szerint a harc már elkezdődött. Talán sok telepes elpusztult, de még mindig maradhattak megmenthető túlélők.

A tábornok felmérte a város környékét. A kisebb bestiák áttörték a kerítést, de hiába jutottak be a házak közé, elpusztultak. Mindenütt hullák hevertek, mindent beborított a mocsok és a törmelék. Itt-ott mély kráterek sötétlettek, egyes helyeken még mindig nem aludt ki a tűz. Duke elismerően bólogatott. A Bhekar Ro lakóit kemény fából faragták.

Már csak annyit kellett tennie, hogy levadássza a csatatéren túl gyülekező zergeket, majd összegyűjti az életben maradottakat, és elkészíti azt a filmecskét, amit a Domínium valamennyi médiaállomása le fog adni. Lelki szemei előtt megjelent a szalagcím, amit az írott sajtó fog leközölni: „A Bhekar Ro hőse! Duke tábornok, a telepesek megmentője!"

- Mocskos idegen csürhe! - mormogta, és parancsot adott a város körül összegyűlt, újabb rohamra készülő zergek megtámadására.

Az Alfa-ezred hajói mindenre rálőttek, ami a város határán kívül megmozdult. Gondot csak a tömegből felemelkedő mutaliszkok jelentettek, de nem sokáig, mert miután ráokádták sűrű, zöldes nyálkájukat a flotta hajóira, tovább haladtak az űr felé. Nem foglalkoztak különösebben a csatahajókkal, a jelek szerint arra kaptak parancsot, hogy az „odakint" folyó harcban vegyenek részt. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a zerg lordok komolyabb ellenfélnek tartották a protossokat, mint az embereket. Duke nem bánta különösebben a dolgot; arra gondolt, így még könnyebben el fogja érni a célját.

A csatahajók kinyitották dokkjaik kapuját, és útjukra bocsátották a siklókat. Ezek a kisebb egységek földet értek, és kiböfögték magukból az ostromtankokat, a góliát-páncélt viselő gyalogos katonákat, meg a légsiklós egységeket, a keselyűket. A katonai egységek elszántan közeledtek a zerg csorda felé, készen álltak arra, hogy a szárazföldön folytassák a megkezdett tisztogató akciót.

A tábornok nem próbált kapcsolatba lépni a telep vezetőjével. Sosem szerette a civil politikusokat, úgy gondolta, az aggodalmaskodásukkal, jajveszékelésükkel csak zavarják a katonákat. Nem tartotta fontosnak, hogy helyzetelemzést kérjen a Bhekar Ro polgármesterétől.

A katonák pontosan tudták, mi a feladatuk. Miközben a kisebb szellemek és a hatalmas csatahajók fentről fedezték őket, a szárazföldi egységek kiépítették védelmi állásaikat. A zergek eközben elindultak feléjük.

Az Alfa-ezred egységei folyamatosan lőtték a mutálódott élőlényeket, a gigászi lövegek még a mamut méretű ultraliszkokat is könnyedén leszedték. Egy-egy energiasugár valósággal utat vágott az eleven zergtengerbe, a lövedékek éppen olyan könnyedén végeztek a hidraliszkokkal, mint a náluk sokkal kisebb és gyengébb zerglingekkel.

- Imádom az ilyen akciókat! - lelkendezett Duke tábornok, és hogy ki ne essen a gyakorlatból, átvette az egyik löveg kezelését.

A repülő, savmasszát okádó mutaliszkok távozása után Duke csapatának valóban könnyű dolga volt. A mészárlás néhány óra leforgása alatt befejeződött. A tábornok csupán tizenegy szellem-vadászt, öt góliátot, néhány gyalogost, és pár tűzdenevért vesztett. A hősi halottak mindegyikét felterjesztette posztumusz kitüntetésre, és ezzel részéről lezártnak tekintette az ügyet.

A Norad III a város mellett ereszkedett le a földre. Duke tábornok egyenes háttal, felszegett állal, büszkén lépdelt végig a lejárón. Boldogan éljenező tömegre számított, de az életben maradt telepesek zavarodottan, kimerülten, kormos arccal, némán bámultak rá.

A tábornok észrevette, hogy a góliátjai és a tűzdenevérei körülbelül annyi kárt tettek a városban, mint a zergek az első roham során. Sajnálatos tény - gondolta. De a háború már csak ilyen!

- Óhatatlan veszteség - mormolta. - Az elfogadott tűréshatáron belül van...

Végigsétált a meghódított város főutcáján. A polgármestert kereste, vagy azt, aki formálisan átadhatja neki a kormányzást. Megállt, lassan körbefordult, és a telepesekre pillantott, akik (ebben egészen biztos volt) megmentőjükként imádták.

- Itt fogom berendezni a főhadiszállásomat - jelentette ki. - Lássanak munkához! - A kíséretében lévő katonák elsiettek, hogy teljesítsék a parancsot.

Duke eltűnődött, mi lenne a fontosabb: tartson beszédet a Bhekar Ro lakóinak, vagy inkább adja parancsba a tüzek eloltását. Elgondolkodott, hogy utasítsa-e a szanitéceket, segítsenek a polgári sebesültek ellátásában, de végül csak legyintett. Akinek halnia kell, az úgysem fog életben maradni.

- A polgári lakosság most már nyugodtan hátradőlhet. Ezennel átveszem az irányítást!

27

Rastin tanyáján a ház, a melléképületek, a finomító lassan evolválódott. Már mindent beborított az élő, szerves anyag, amit Octavia korábban felfedezett.

A zerg kaptár genetikai modelljének megfelelően pulzáló falak, kanyargós, labirintusszerű folyosók jöttek létre. A húsos biomassza folyamatosan vastagodott és terjedt, magába olvasztott minden nyersanyagot, amit megérintett, mindent átalakított, hogy eleget tegyen a génjeibe kódolt parancsnak, és megalkossa az új zerg központot.

A Kukulkán-csordával több királynő érkezett, de csak egy maradt Rastin tanyáján, az új kaptárban. A feladata az volt, hogy lerakja petéit, amelyek mindegyikéből valamilyen zerg fog kibújni.

A királynő lehajtotta széles, lapos, háromszög alakú fejét, és felemelte hosszú, pengékben végződő karjait. Pontosan tudta, mi a szerepe a küldetésben. Sarah Kerrigan, a Pengék új Királynője minden parancsát betáplálta a Kukulkáncsorda vezéreinek agyába. A lordok minden fontosabb utasítást továbbítottak a királynőknek, akik ennek megfelelően irányították a kaptáraikat építő herék munkáját. A herék és segédeik először a keltetőket hozták létre, ebből fejlődött ki aztán a boly, amelyből később létrejöhetett a kaptár, az új világon létesített zerg helyőrség.

A Kukulkán-csorda különböző méretű és formájú egységei alig találkoztak ellenállással. A hatalmas rovarokra hasonlító herék királynőjük parancsait teljesítve, folyamatosan dolgoztak. A peték lárvákká fejlődtek, amelyek azután megrepedtek, és életet adtak a zerglingeknek, a hidraliszkoknak, a mamut méretü ultraliszkoknak. A repülő, sárkányra hasonlító mutaliszkok felröppentek az égre, és felkészültek arra, hogy minden ellenséges lényt vagy tárgyat megsemmisítsenek savköpetükkel.

És egyben létrejött valami egészen új is. A királynő, a zergösztönt követve, beolvasztotta magába annak a nagy termetű, kékes szőrű kutyának a DNS-ét, amelyet az adott területen talált. Mivel veszélyes állatnak találta, potenciálisan alkalmasnak tartotta arra, hogy jó harcos váljon belőle, ezért a genetikai kódja felhasználásával egy egészen új lénysorozat gyártásába kezdett.

Fajuk történelme során a zergek számtalan fajt magukba olvasztottak, és mindegyik hasznos tulajdonságait magukévá tették. Amikor a csorda megtámadta Rastint és a kutyáját, a királynő különösen fontosnak tartotta a négylábú DNS-ének megszerzését, mert ilyen egyelőre még nem volt a rendelkezésére álló készletben.

Bár Kékszőrű megsemmisült, a királynő katalogizálta a DNS-ét. Ennek felhasználásával megteremtett egy új lényt, melynek izomzata és szaglása fejlettebb volt, mint az eredeti kutyáé. A kísérletek során több, különböző zerget létrehozott, és végül sikerült megteremtenie azt, amely minden szempontból megfelelt a célnak.

Az új lény külsőre emlékeztetett Kékszőrűre, de mégis más volt.

A herék eközben folytatták a kaptár építését. Mélyen leástak a földbe, felhasználták a talált ásványokat, és megnyitották a veszpángejzíreket. Az egyik here ekkor átalakította magát, élő tartállyá változott, és beszívta a veszpánt. A gázt ezt követően különböző vastagságú, szerves anyagból lévő csöveken keresztül átvezette a kaptár húsos falán lévő tasakokba. A hólyagokban tárolt veszpán egy részét a hódító zerg egységek létrehozatala során használták fel, a maradékot pedig eltárolták.

Az újonnan megteremtett zergek alagutat ástak maguknak, és kijutottak a felszínre. A sereg folyamatosan gyarapodott, a jelek szerint semmi sem fékezhette meg a bolygó elfoglalásáért ténykedő zergeket. A tervnek ez volt a lényege; az, hogy az ostromló csapatok vereséget szenvedtek a városnál, nem veszélyeztette a Kukulkán-csorda céljait.

Az emberek potenciális gén- és anyagforrások voltak, de a bolygón több olyan élőlény létezett rajtuk kívül, amelyet a zergek szintén felhasználhattak. Az, hogy a telepeseket sikerül-e elpusztítaniuk, valójában nem számított.

A zergek tehát a bolygót akarták meghódítani, mégpedig azért, hogy megszerezzék és biztosítsák azt a tárgyat, amely a Rastin tanyájával szomszédos völgyben, a Bhekar Róra érkezett protoss egységek közelében csillámlott.

* * *

Az eleven agyakkal vezérelt mechanikus pókok, a protossok dragúnjai eltűntek a katedrális formájú xel'naga objektum belsejében.

Mielőtt Koronis végrehajtó érzékelhette volna a dragúnok jelentését, a fanatikus zelóták irányából vészjelzés érkezett. A harcosok riadtan húzódtak hátrébb; a lábuk előtt megrepedt és szétnyílt a talaj.

A nyílásból zergek özönlöttek elő. Hidraliszkok dugták ki a fejüket, eltátották a pofájukat, és mérgezett csontnyilakat köptek a hozzájuk legközelebb álló protossokra.

Koronis zelótái üvöltve támadtak a zergekre. A Templomos harcosok könyörtelenek voltak, fanatikusan küzdöttek mindenért, amiről azt gondolták, fajuk céljai közé tartoznak. Testüket páncéllemezek védték, végtagjaik erejét kibernetikus szerkezetek fokozták. Az alkarjukon viselt egységek segítségével fókuszálni tudták a pszionikus energiákat; ezt a pszi-sugarat nevezték mentálkardnak. Dühödten vetették bele magukat a küzdelembe, veszettül csapkodtak mentálkardjaikkal, és megpróbálták megakadályozni, hogy a zergek kibújjanak a repedésből.

Koronis végrehajtó magához rendelte szárazföldi egységeit, a Templomosokat és a sólymokat (ezek hernyóra emlékeztető, páncélos egységek voltak), mozgósította az arbiterek belsejében várakozó dragúnokat.

A zelóták bátran és büszkén áldozták fel magukat, odaálltak a zergek elé, és addig küzdöttek, míg mozogni bírtak. Időt akartak nyerni, hogy Koronis harci egységei a repedéshez vonulhassanak.

A végrehajtó összegyűjtötte pszionikus energiáit. Azt a fegyvert akarta használni, amely halálosabb volt minden másnál, amelyet hosszú évek meditációs gyakorlatai során, a Qel'Ha fedélzetén őrzött apró kristályszilánk segítségével ismert meg.

Arra készült, hogy bevesse a pszi-vihart.

A xel'naga objektum körül álló, hatalmas khaydari kristályok megcsillantak a végrehajtó telepatikus energiáinak fényében, összegyűjtötték és fókuszálták Koronis erejét. A levegő megreccsent és zümmögni kezdett. A végrehajtó érezte, a pszi-vihar iszonyú erővel fog lecsapni.

Amdor judikátor elképedve figyelte a végrehajtót. Köntösét az energiacikázás során gerjesztődött szél tépte, a szeme lángot szórt.

Koronis folytatta az összpontosítást. Amikor úgy érezte, képtelen kontrollálni az összegyűjtött energiákat, útjára bocsátotta a vihart. Az energiatömeg üvöltő lavinaként zúdult rá a zergekre; a lángok nélküli tűz cafatokra tépte a repedésből időközben kimászott lényeket.

A végrehajtó elgyengülve roskadt össze. A vihar átvonult a völgy felett, a szél és a fényjelenség feljebb emelkedett, és beleolvadt az ég felhői közé.

A zelóták folytatták a megkezdett támadást. Mentálkardjuk egyetlen zergnek sem kegyelmezett, de a repedésből egyre több zerg özönlött elő. Koronis elképedve bámult a támadókra, majd parancsot adott a hordozóknak, ereszkedjenek lejjebb, és alkossanak védelmi vonalat a xel'naga objektum körül. Amikor ezzel is megvolt, elgondolkodott, milyen eszközt vethetne még be a megállíthatatlannak tűnő zergek ellen.

28

Octavia Bren nem igazán értette, hogy a Terrán Domínium katonái mennyivel jobbak, mint a zergek - ők is legalább annyi telepessel végeztek, egészen „véletlenül", amennyivel a támadó szörnyek, ők is annyi kárt tettek a városban, mint az idegen lények. A lány rosszkedvűen csóválta a fejét. Legalább nem akarnak kiirtani minket...

Miközben a telepesek eloltották a tüzeket, ellátták a sebesülteket és eltemették a halottakat, Duke tábornok elfoglalta a tér mellett álló, épen maradt épületek közül a legnagyobbikat, majd előhozatott a hajójáról egy összecsukható tábori széket, és letelepedett a ház előtt. Az emberei szinte utasítások nélkül, gyakorlottan láttak hozzá, hogy felépítsék táborukat a város határain belül.

Miközben Abdel és Shayna Bradshaw a sebesültekkel foglalkozott a gyűlésteremben, Octavia azokat kereste meg, akik még mindig ott feküdtek, ahol a harc során összerogytak. Egyik vérző embertől a másikhoz ment, ellátta és bekötözte a sebeket, műanyag sínekbe illesztette a törött végtagokat, antibiotikumot adott - ez utóbbit csak módjával, mert Szabadöböl készletei már majdnem teljesen kiapadtak.

Segítséget kérve nézett körül. A sebesülteken kívül már mindenki talált magának valamilyen munkát. Mindenki, kivéve a Domínium katonáit. A lány összeszedte a bátorságát, és odalépett az önelégült tábornokhoz, aki még mindig a tábori székén, a tér közepén üldögélt, és a maguktól is kiválóan működő egységeket irányítgatta.

- A telepesek haldokolnak - jelentette be Octavia. - Orvosi eszközökre és emberekre van szükségünk.

Duke tábornok ránézett.

- Az embereimnek megvan a maguk dolga. Fel kell állítanunk a táborunkat.

- Az embereit, és önt is, tábornok úr... Önöket azért küldték ide, hogy segítsenek nekünk! - Octavia elhatározta, nem hagyja lerázni magát. Az emberek, a barátai haldokoltak, nem adhatta fel ilyen könnyen. Keményen a tábornok szemébe nézett.

Duke végül parancsot adott vagy tíz szanitécnek, hogy foglalkozzanak a civilekkel is. Engedélyezte, hogy a telepeseket bevigyék a sebtiben felállított kórház-sátrakba, és ott lássák el őket. Octavia tudta, a tábornok nem azért teljesítette a kérését, mert megesett a szíve a szenvedőkön, inkább azért, hogy végre megszabaduljon tőle. Nem számít - gondolta. Mindegy, hogy miért csinálja, az eredmény a lényeg!

Az Alfa-ezred katonái tíz-tizenkét szállítójárművet hoztak ki a csatahajókból, hogy fontos ásványi anyagokat és veszpángázt szerezzenek. Nem igazán örültek, amikor az egyik telepestől megtudták, hogy Octavia felrobbantotta a raktárt.

Octavia sínbe tette Jon törött lábát, majd átsietett egy nyolc év körüli kisfiúhoz. A gyerek ájultan feküdt, az arca falfehér volt; megsebesült, és rengeteg vért vesztett. Octavia adott neki némi fájdalomcsillapítót, majd rákötött a karjára egy plazmainfúziós tasakot. Amikor ezzel végzett, felpillantott.

Nikolai polgármester éppen akkor masírozott át a téren. Odament Duke tábornokhoz, zord arccal megállt, és úgy szorította ökölbe apró kezét, mintha arra készülne, hogy szétüti a tiszt fejét.

- Tábornok, az emberei kifosztják, tönkreteszik az épületeket! Ellopták a használható technikai berendezéseinket, elhordták a készleteinket! Ráadásul, úgy tudom, ön parancsot adott arra, hogy szedjék össze a farmjainkon található élelmiszereket is. Vajon csak azért éltük túl a zergek támadását, hogy állítólagos megmentőink mindenünket elvegyék? Hogy merészelnek ilyet tenni? Magyarázatot követelek!

Duke tábornok a homlokát ráncolta.

- Polgármester úr, ha jól tudom, maguk kértek segítséget. Az Alfa-ezred a bolygón kívül komoly konfliktusba keveredett, de otthagytuk a csatateret, és inkább idejöttünk, hogy megmentsük a maguk seggét. Úgy vélem, valamivel hálásabb is lehetne azért, amit tettünk.

Nikolait nem sikerült lecsillapítania.

- Hát persze! Hálásak vagyunk. De ha ma életben is maradunk, holnap, vagy egy hónap múlva éhen fogunk dögleni! Ha nem a zergek, az éhhalál fog elpusztítani minket!

- Ejnye, polgármester úr! Ne aggódjon. Gondoskodom róla, hogy távozásunk előtt egy nagyobb készletnyi készételt kapjanak az emberei. Azt hiszem, amúgy is van pár ezer csomag marhahúsunk, aminek hamarosan lejár a szavatossága.

Nikolai tiltakozni próbált, de a tábornok egyetlen kézmozdulattal leintette.

- Biztosíthatom, hogy csak azt tesszük, ami feltétlenül szükséges a küldetésünk sikere érdekében. Az Alfa-ezred parancsokat kapott, amelyeket teljesíteni fog. Minden tőlünk telhetőt elkövetünk annak érdekében, hogy segítsünk magának, és ezeknek a földtúróknak, de mellesleg le kell győznöm egy ellenfelet, és meg kell szereznem egy bizonyos, idegen eredetű tárgyat. Természetesen mindent a császár nevében teszek! - Megvetően végigmérte a polgármestert, majd megdörzsölte borostás állát. - Figyelmeztetem, ne is próbálja megállítani az embereimet, különben elfoglalom a maga házát, és ott rendeztetem be a latrinát!

Két katona elvonszolta a polgármestert, aki úgy rugdalózott és kapálózott, mint a csintalan gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát.

A tábornok ezután végighallgatta a találomra kiválasztott telepesek helyzetértékelését, majd utasította a katonáit, hogy keressék meg Octavia Brent, azt a lányt, aki először hírt hozott az idegen objektumjelenlétéről, és aki valószínűleg többet tudott a Bhekar Róra érkezett lényekről, mint bárki más Szabadöböl lakói közül.

Duke úgy döntött, hogy mégis elfoglalja a polgármester házát, és abban rendezi be az irodáját. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken, az íróasztal mögött, és türelmesen várta, hogy az emberei előkerítsék Octaviát.

Amikor a lány előtte állt, ridegen végigmérte. Nem kínálta se hellyel, se innivalóval. Octavia is szemügyre vette a Domínium csapatainak vezérét, és még ellenszenvesebbnek találta, mint korábban.

- Nos, Miss Brown...

- Bren, tábornok úr. Bren a nevem.

- Ó, igen. Persze. Nos, elérkezett az idő, hogy teljesítse a kötelességét. Úgy értem, mint a Terrán Domínium polgára, és...

Octavia egyenes háttal állt a tábornok előtt.

- Nem vagyok a Domínium polgára! - vágott közbe. - A Bhekar Ro lakói függetlenek. Csak pár nappal ezelőtt hallottunk arról, hogy létezik ez a bizonyos Domínium. Hogyan lehetnék a polgára?

- Az, hogy minek tartja magát, nem számít. Mengsk császár minden embert az alattvalói közé sorol. Még a tudatlanokat, a tájékozatlanokat is. - Duke türelmetlenül dobolt az íróasztal lapján. - Úgy tudom, hogy a telepesek közül ön rendelkezik a legtöbb információval egy bizonyos rejtélyes, vélhetőleg idegen eredetű objektumot illetően. Állítólag a saját szemével látta.

- Az a tárgy megölte a bátyámat, tábornok úr.

- Helyes, helyes - mondta Duke szórakozottan. - A bátyja nem igazán érdekel... Úgy értem, most az a legfontosabb, hogy ön látta az objektumot. Mondjon el mindent, amit tud róla. Hogy néz ki? Milyen védelmi rendszer veszi körül? Mit figyelt meg? Véleménye szerint használható fegyverként? Ha igen, mekkora pusztító ereje lehet? Ha ez a tárgy a segítségünkre lehet az ellenség legyőzésében, akkor a lehető leghamarabb magunkhoz vesszük, és elhagyjuk a bolygót. Ha pedig elmentünk, önök nyugodtan folytathatják a... Mivel is foglalkoznak az emberek errefelé?

Octavia csak arra vágyott, hogy az élet végre ismét a régi mederben folyjon, ezért részletesen beszámolt a tapasztalatairól. Elmondta, hogyan találták meg a tárgyat; elmesélte, hogy az objektum hogyan végzett Larsszal, hogyan semmisítette meg a robokombájnt.

Duke tábornok felvonta a szemöldökét.

- Érdekes. Talán át lehetne programozni... Esetleg elérhetnénk, hogy a jövőben kizárólag az ellenséges járműveket semmisítse meg. Hm. Fölöttébb érdekes. Majd megparancsolom a tudósaimnak, hogy vizsgálják meg ezt a lehetőséget is.

- Szerintem az idegen lények is valami ilyesmit forgathatnak a fejükben - mondta Octavia. - Úgy vélem, a tudósainak, ha odaküldi őket, igen kellemetlen meglepetésben lehet részük.

- Maga csak ne aggodalmaskodjon, szép kislány! Már többször összefutottunk a zergekkel és a protossokkal is. - Duke a polgármester szobájában lévő műszerekre pillantott, és szemügyre vette azt a szeizmográfot, amelyet a katonái Octavia otthonából hoztak át ide.

A tábornok pár szóval elmesélte a lánynak a protossok, az emberek és a zergek első háborújának történetét. Octavia döbbenten hallgatta a beszámolót, és közben a szeizmográfra pillantott. A műszer mutatója megmozdult - azokat a robbanásokat jelezte ki, amelyek a távoli völgyben, a titokzatos objektum körül következtek be.

- Azt hiszem, tábornok, valami nem stimmel odakint.

Duke is a műszene nézett, majd összeszorította vastag ajkait.

- A műszer a mi fegyvereink által keltett lökéshullámokat érzékeli. Az is lehet, hogy valami nagyobb ütközet visszhangjait látjuk. - Ökölbe szorította a kezét, és ingerülten a polgármester asztalára csapott. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem pazarlok több időt magára, meg a társaira. Miért vacakolnék pár nyomorult telepes megmentésével, ha egyszer az objektum miatt rendeltek ide?

29

Bár távol volt a Bhekar Rótól és a körülötte, valamint a rajta folyó csatától, a Charon, az egyre növekvő kaptár mélyén tartózkodó Sarah Kerrigan folyamatosan figyelemmel kísérte a Kukulkán-csorda műveleteit és fejlődését.

Az összecsapások során érzékelte alattvalói pusztulását, pontosan tudta, hogyan zajlott le a szánalmas telepesek elleni csata, és hogy mit műveltek a gyűlölt Duke tábornok egységei, hogyan irtotta a zergeket az Alfa-ezred. Érzékelte azt is, hogy a protossok mivel, hogyan próbálják távol tartani alattvalóit, gyermekeit a xel'nagák által hátrahagyott tárgytól.

Mindenről tudott, de nem érzett se fájdalmat, se gyászt. A zergek azért léteztek, hogy feláldozzák magukat. Valamennyi egység pótolható volt, a faj bármilyen veszteséget el tudott viselni. Emiatt egyetlen percig sem aggódott. Amióta a szuperelme helyére lépett, a Pengék Királynője számára minden zerg egyetlen élő, organikus erőforrás volt, minden születés vagy halál statisztikai adattá silányult.

Veszteni azonban nem szeretett; sosem bírta elviselni a vereséget.

Dühös utasításokat küldött a Kukulkán-csordának, a lordoknak és a királynőknek. Több lárva létrehozatalát követelte, több alattvaló, még több harcos megteremtését sürgette. Tudta, zergekből sosem lehet elég, hiszen előbb-utóbb úgyis szükség lesz rájuk. A galaxis szektorának meghódításához rengeteg harcos kellett.

Bízott a sikerben, hitt abban, hogy eléri végső célját. Tudta, hogy a xel'nagák objektumának birtokában minden könnyebben és gyorsabban sikerülhet.

Dühítette, hogy a protossok is megjelentek, hogy megelőzték a csordát, és kialakították bázisukat a tárgy közelében. Ahogy a harag végigáramlott benne, az őrzők közül néhány sziszegve száguldozott az alagutakban. Az alattvalókra átragadt a Pengék Királynőjének idegessége...

Mielőtt az őrök kárt tehettek volna a kaptárban (a falakat persze csak rövid időre rongálhatták meg, a szerves anyag meggyógyította önmagát), Sarah Kerrigan nyugalmat erőltetett magára, és a nagy tervre összpontosított. Arra gondolt, hogy az árulásnak, a győzelemnek vagy a vereségnek nincs valódi jelentősége, mert egyszer úgyis az ő faja, a zergek népe uralja majd a tér számos bolygóját, amikor pedig erre sor kerül, következhet a bosszú.

Ahogy az Alfa-ezredet figyelte, Kerrigannak egy férfi, Jim Raynor jutott eszébe. Valamikor szerette őt. Különleges ember volt, még azt is meg tudta volna bocsátani neki, hogy élete nagy részét lidércharcosként, bérgyilkosként töltötte. Jim azonban minden más egyébbel csak a múltja egy szimpla részévé vált. Ez a múlt akkor ért véget, akkor kezdődött a jelen, amikor Arcturus Mengsk árulást követett el kedvenc ügynöke, Sarah Kerrigan ellen, aki így a zergek prédájává vált.

Már nem haragudott Mengskre azért, hogy összehozta a zergekkel, ennek ellenére szívesen halálra kínozta volna az önjelölt császárt. Ezerszer elképzelte már, hogyan tépné szét, pusztán az élvezet kedvéért.

De erre is sor fog kerülni. Minden pusztán idő kérdése.

Kerrigan felidézte azokat az alkalmakat, amikor a Norad II megmentése során találkozott a gőgös Duke tábornokkal. Már akkor sem kedvelte különösebben.

A múlt minden egyes részlete, minden apróság fontos volt a számára. Nem azért, hogy emlékezzen a régi időkre, inkább azért, hogy az akkor szerzett tapasztalatokat a jelenben is felhasználhatta, méghozzá a zergek érdekében.

Miközben a Bhekar Rón folytatódott a csata, A Pengék Királynője tudatának csupán apró részét foglalta le az eseményekkel, az agya ennél sokkal komolyabb és fontosabb problémák megoldásán dolgozott.

30

A kőomlás tövében, a xel'naga objektum közelében, a kopár völgyben folytatódott a protossok és a zergek harca. Miközben a két csapat elszántan küzdött, a Terrán Domínium három szállítóhajója jelent meg az égen, amelyek egy teljes szárazföldi alakulatot hoztak magukkal.

A szállítóhajók ormótlan, nehezen kormányozható gépek voltak, gyakran jelentkeztek náluk különböző mechanikai hibák, de a pilóták vakmerősége és ügyessége általában kiegyenlítette ezeket a hiányosságokat. A három egység a csatamező fölé siklott, ügyesen kikerülte a robbanások, és a Koronis végrehajtó pszi-vihara által gerjesztett lökéshullámokat. Saját fegyverzettel nem rendelkeztek, védelmi szempontból csak a sebességükre és kifejezetten vastag páncéljukra számíthattak. Alacsonyan repültek, gyorsan mozogtak, és megpróbálták végrehajtani a feladatukat, mielőtt valaki leszedné őket.

Néhány repülő mutaliszk figyelmét éppen nem kötötték le a protossok. Ezek a szállítóhajók után vetették magukat. A három pilóta a támadásra azzal reagált, hogy felbontották alakzatukat, eltávolodtak egymástól. A mutaliszkok savzuhataga komoly kárt tett az egységek páncélzatában, de a három közül egyiknek sem kellett kényszerleszállást végrehajtania.

A szállítóhajók a sziklaomlás fölé érkeztek, és pontosan a xel'naga objektum mellett ereszkedtek le. A protossok és a zergek átirányították tűzerejüket, mindkét csapat az emberek ellen fordított néhány löveget és egységet. A csillogó tárgy fölött lebegő hajók pilótái tisztában voltak azzal, hogy nincs sok idejük.

A kapuk kinyíltak, a rámpák leereszkedtek. A hajók belsejéből Scott hadnagy vezetésével egy osztagnyi gyalogos katona, néhány tűzdenevér, és négy, csodálatos góliát-páncélt viselő gárdista sietett ki. A góliátok inkább kétlábon járó tankok voltak, mint emberek. Ők léptek ki elsőként, így páncéljukkal felfogták az első lövéseket. A gyalogosok és a vastag ruhát viselő tűzdenevérek leugráltak a rámpáról, és fedezéket kerestek a csillogó tárgy melletti sziklák között.

- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltozott Scott hadnagy.

Amint az utolsó katona is elhagyta a rámpát, az első szállítóhajó megfordult, és csavaros ívben az ég felé emelkedett. A pilóta azonnal maximális sebességre kapcsolt. A társai követték.

Scott hadnagy az objektum legközelebbi nyílásához vezényelte katonáit.

- Gyerünk, befelé! Ki kell derítenünk, mi ez. Információkat és mintákat kell gyűjtenünk!

Az űr-tengerészgyalogosok előredőlve, C-14 Gauss Impalerjeiket lövésre készen tartva száguldottak be a nyílásba. A bejárat körüli rész olyan volt, mintha valamilyen biopolimer gyantából készült volna. Az egyik góliát a csapat élére állt, és felkészült ama, hogy nagy tűzerejű fegyvereivel megvédi társait. A tűzdenevérek mögéje soroltak, hogy szükség esetén plazmás lángszóróikkal szétégessék a veszélyforrásokat.

Scott hadnagy is indulni készült, de előtte még az égnek arra a pontjára nézett, ahol utoljára a szállítóhajókat látta. Az egységeket mutaliszkok vették üldözőbe. A zerg szörnyek mind közelebb és közelebb kerültek a könnyű prédához. A pilóták válaszképpen olyan káprázatos légi mutatványokat adtak elő, hogy még nézni is szédítő volt. Ám hiába próbálkoztak, a mutaliszkok savfröccse elől nem menekülhettek.

A halálra ítélt pilóták végrehajtották életük utolsó hőstettét. A hajókat a földön, a domb tövében harcoló protossok és zergek felé fordították, és felkészültek arra, hogy a tömegbe zuhannak. Az első két mártírnak csupán néhány tucat idegen lényt sikerült megsemmisítenie. A harmadik pilóta az utolsó pillanatban meggondolta magát, felhúzta a hajó orrát, és kissé bizonytalanul, a levegőben billegve Szabadöböl irányába fordult, és átrepült a dombok fölött.

Scott hadnagy követte az embereit.

Néhány másodperccel később támadás érte a felderítőket. Az egyik mellékalagútból három protoss zelóta ugrott a góliát elé. A szemük izzott, száj nélküli arcuk torz démonmaszkra hasonlított.

- Vigyázat! - kiáltott fel Scott.

A zelóták felemelték furcsa kesztyűbe bújtatott kezüket, és aktiválták mentálkardjukat. Az emberek tüzet nyitottak. A Gaussok lövedékei hanyatt lökték a protossokat, akik ennek ellenére megpróbáltak ölni recsegő pengéikkel.

Scott hadnagynak nem volt alkalma arra, hogy megismerje a küldetésben résztvevő embereket, így annak a három katonának a nevét sem tudta, akik sikoltva rogytak össze a zelóták előtt. Miközben a mentálkarddal halálra sebzett emberek összerogytak, a katonák folytatták a tüzelést. A hadnagy rohamra vezényelte a góliátokat.

Az egyik gólfát előrenyomult. Páncélját energiaburok erősítette, két, harminc milliméteres gépágyújából folyamatosan tűz alatt tartotta a zelótákat. A fegyver folyamatosan ugatott; az egyik protoss szétlyuggatva, holtan dőlt hátra.

Hat tűzdenevér üldözőbe vette a két ellenséges fanatikust. A lángszórók tűzcsóvát okádtak a zelótákra. Az egyik protossnak a halála előtti pillanatban sikerült előrecsapnia mentálkardjával. Megölt egy tűzdenevért, de aztán a társával együtt szénné égett.

Scott felmérte a helyzetet. Három gyalogost és egy tűzdenevért vesztett. Szorosabb alakzatba rendezte a csapatot.

- Fogytán az idő - jelentette ki. - Mennünk kell. - Tudta, a küldetés sikere a gyorsaságon múlik. Ezúttal nem adhatta meg a végtisztességet az elesettek bajtársaknak.

A hadnagy tisztában volt azzal, hogy kommandós csapata erőhátrányban van, ezért azt tervezte, hogy villámgyorsan bevonul az objektum belsejébe, megszerzi az adatokat és mintákat, majd visszahúzódik. Abban reménykedett, hogy a két ellenséges csapat eközben éppen eléggé leköti egymás figyelmét.

Senki sem tudta pontosan, mi lehet az idegen objektum. Scott hadnagy mindenképpen ki akarta deríteni.

Az osztag egyre mélyebbre hatolt az objektum belsejében. Bizonyos helyeken jeladókat erősítettek a labirintus falaira, hogy könnyen visszataláljanak a kijárathoz. Scott az órájára pillantott, hogy megállapítsa, mennyi idejük maradt. A tervek szerint a szállítóhajók egy megadott időpontban fognak megjelenni a zóna fölött.

- Stimulálószert. Mindenki! - adta ki a parancsot. - Gyorsabban kell mozognunk.

A katonák harci öltözékének belsejében volt egy infúziós rendszer, amelynek segítségével az emberek bejuttathatták a szervezetükbe az adrenalinból és endorfinból álló, teljesítményfokozó koktélt. Scott hadnagy ismerte a szer kockázatait és potenciális mellékhatásait, tudta, hogy bizonyos személyeknél a vegyület az őrületig fokozza az agresszivitást, de nem tehetett mást. Most minden attól függött, milyen gyorsan képesek végrehajtani a feladatot.

Előrenyomultak, lefelé haladtak a spirális folyosón. Váratlanul négy, rákszerű géppel találták szemben magukat. A különös kiborgok mindegyikének négy rovarlába volt. Scott tudta, hogy a gömb alakú testek belsejében eleven agyak dolgoznak. Már látott ilyen protoss egységeket.

- Dragúnok!

A dragúnok éppen kifelé tartottak. Scott arra gondolt, ha ő lenne a protossok vezére, ő is ezeket a kiborgokat küldte volna ki felderítésre. A dragúnok vélhetőleg információkat szereztek az objektumról, az agyukban ott voltak az adatok, gömbtestükben a minták. A hadnagy tisztában volt azzal, hogy az Alfa-ezred szakemberei nem lennének képesek kiolvasni a protoss-agyakból az információkat, nem fejtenék meg a komputerek kódjait, és azt is tudta, hogy ezek az értékes adatok nem kerülhetnek a protossok vezérének kezébe. Kiadta a legkézenfekvőbb parancsot:

- Tűz!

A dragúnok, mint bosszús pókok, már hátrébb húzódtak, és készenlétbe helyezték fázis-diszruptoraikat. A góliátok ismét beindították gépágyúikat; a négy közül két dragúnra összpontosították a tüzet.

A gépágyúk tíz-tizenöt másodpercig működtek, mire a két dragúnt sikerült megsemmisíteni. A másik két protoss kiborg kilőtte pszi-töltésű mikromezőbe burkolt antianyag lövedékeit. Két tűzdenevér és három gyalogos katona azonnal meghalt, az egyik góliát is megrogyott. A dragúnok ismét lőttek. A találatot kapott emberek teste felismerhetetlen, undorító masszává változott.

Az életben maradt tűzdenevérek őrjöngő üvöltéssel támadtak rá a két dragúnra, lángszóróikkal a gömbtesteket vették célba, és addig működtették fegyvereiket, míg biztosra vették, hogy a burokba zárt protoss agyak felforrtak.

Az egyik gömbtest szétrobbant. Sűrű folyadék, és agyvelő-darabok fröccsentek az organikus falra. A másik dragún az oldalára fordult, négy lába vadul rángatózott - pontosan olyan volt, mint egy csótány, ami túl sokat falatozott a rovarirtóból.

A halál égett bűze elviselhetetlenné vált. Scott hadnagy védőmaszkot húzott a szája elé. A szemét csípte a füst, de sem ezzel, sem az elesettekkel nem foglalkozott.

- Tovább! - adta ki a parancsot. - Végre kell hajtanunk a feladatot! Menjünk be az objektum magjához, nézzünk szét, aztán... Aztán irány a tábor! Már vár minket a vacsora.

31

Miközben a sebesültekkel bajlódott, Octavia agyában egyre erősebbé vált egy gondolat. Nem is volt ez valódi gondolat, inkább csak egy érzés. Minél jobban erőlködött, hogy kizárja a tudatából, annál energikusabb lett. Mintha egy mentális horgot akasztottak volna a lelkébe, hogy közel vonják valamihez, ami közölni akar valamit. Nem feltétlenül vele, hanem valakivel, bárkivel, aki hajlandó figyelni.

Tudta, hogy a Bhekar Ro telepesei közül senkinek sincsenek olyan erős megérzései, mint neki, így sejtette, hogy a többiek semmit sem érzékelnek a furcsa hívásból. Felnézett, körbefordult, és megpróbálta meghatározni, melyik irányból érkezik a Hang. A sürgető suttogás forrása valahol a dombok lábánál lehetett, a völgy innenső oldalán; valahol ott, ahol az idegen csapatok egymással küzdöttek annak a tárgynak a megszerzéséért, ami megölte Larsot.

A mentális jelzés azonban nem a tárgyból érkezett, hanem sokkal közelebbről, és... Valahogy más volt.

Szabadöböl körül katonák nyüzsögtek. Duke tábornok csapatai gyakorlatilag elfoglalták a várost, amely már korántsem volt olyan csendes, békés és nyugodt, mint néhány nappal korábban.

Az előző napi csata óta a zergek nem próbálkoztak újabb offenzívával. Még a különös biomassza szőnyeg is hátrébb húzódott, mintha felgöngyölte volna magát. A zergek a völgyben folyó harcra koncentráltak, azokra a lényekre, akiket Duke tábornok protossoknak nevezett. Minden jel arra vallott, hogy a protossok küldték Szabadöböl fölé azt a mechanikus kémgépet, amit a rakétasiló levadászott.

Octavia éveken át úgy érezte, hogy az élete egyetlen küzdelem. Annyi problémája volt, olyan sok nehézséget kellett legyűrnie, hogy nem igazán tudta, mit kellene élveznie, most azonban rádöbbent, hogy a Bhekar Ro valóban a béke és a nyugalom szigete volt. A világ a feje tetejére állt, mióta előkerült az az átkozott csillogó valami.

Bár a zergek a jelek szerint nem készültek újabb támadásra, az Alfa-ezred katonái folytatták a védelmi vonalak kiépítését és megerősítését. A hatalmas munkagépek gyakorlatilag darabokra szedték a lakóépületeket, a gerendákat és a fémlemezeket beépítették a külső kerítésbe. Más gépek felmarták a telep körüli termőföldet, hogy értékes vagy használható ásványi anyagokhoz jussanak. Duke emberei bunkereket építettek, rakétasilókat állítottak fel. Katonák és tűzdenevérek foglalták el az új létesítményeket. Azok, akik éppen nem teljesítettek őrszolgálatot, egyszerűen bevonultak valamelyik házba. Először a zergek elleni csatában elesett telepesek otthonait foglalták el, de mivel nem jutott hely mindegyiknek, beköltöztek a foglalt épületekbe is. Nem foglalkoztak a lakók tiltakozásával, a jelek szerint úgy érezték, bármihez joguk van.

A kerítésen kívül csúf ostromtankok járőröztek. Lánctalpuk felszaggatta a növényeket, hatalmas páncélozott testükkel kidöntötték a gyümölcsfákat, hogy jobb rálátás nyíljon az esetlegesen közeledő ellenséges haderőre. Hatalmas, páncélos góliátok sétálgattak Szabadöböl körül, készen arra, hogy bármit elpusztítsanak. A város fölött keselyű-egységek cikáztak, ezek töltötték be a felderítők szerepét. Hangjukkal szinte szétmetszették a levegőt; olyanok voltak, mint a mérges darazsak. Időnként el-elejtettek egy-egy kisebb csomagot, amelyek pókbombának nevezett aknák voltak. A pókbombák, miután földet értek, megkeresték a legmegfelelőbb rejtekhelyet, beásták magukat, és szenzoraik aktiválása után várták az ellenséges erők felbukkanását.

Szabadöböl valóságos haditáborrá változott, a telepesek pedig rabok lettek a saját otthonukban. Duke tábornok jókora hangszórókat helyeztetett el a város különböző pontjain, az épületek falain és a főtéren, ezeken keresztül utasítgatta a civileket, mit kell tenniük „a saját védelmük érdekében".

Nikolai polgármester egyfolytában panaszkodott és tiltakozott, de valójában csak azért csinálta, hogy az emberek lássák, tesz valamit az érdekükben. Többször is a tábornok elé járult, előadta, hogy szerinte Duke túllép a hatáskörén, amikor tönkreteszi a földeket, kifosztja a raktárakat, vagyis megsemmisít mindent, amiért a telepesek az elmúlt negyven évben olyan sokat dolgoztak és szenvedtek. A tábornok ügyet se vetett rá, egyszerűen eleresztette a füle mellett a megjegyzéseket.

Octavia nem akart a tábornok elé kerülni, nem akart beszélni vele. Feleslegesnek találta a vitát, úgy gondolta, semmiképpen sem tudná meggyőzni igazáról ezt az ízig-vérig katonát, aki talán soha életében nem dolgozott annyit, amennyit a Bhekar Ro lakói egyetlen év alatt. Szeretett volna választ kapni néhány fontos kérdésre, de tudta, hogy nem Duke lesz az, aki beavatja a titkokba. Sokkal jobban bízott a fejében erősödő hívó hangban.

Sajnos nem értette, hogy az idegen tudat mit akar közölni vele, de azt érezte, hogy valami fontosat. Egyre biztosabb volt abban, hogy mindenre megtalálja a választ, ha sikerül végre elhagynia a várost.

Valamivel később, miután beesteledett, a telepesek hazatértek. A legtöbben a katonákkal voltak kénytelenek osztozni otthonaikon, szinte senki sem folytathatta korábban megszokott életét.

Octavia nem ment haza, az árnyékok között megbújva várakozott, a lehetőséget leste, hogy elsurranjon a katonák mellett.

Annak ellenére, hogy tiltakoztak Duke tábornok parancsai ellen, a telepesek egyet betartottak az utasítások közül: egyikük sem merészkedett a kerítésen, a városon kívülre, különösen nem sötétedés után. A katonák is tudták ezt, így nem is figyelték a várost, általában hátat fordítottak a kerítésnek. Ez éppen kapóra jött a lánynak. Tudta, Duke egyetlen emberének sem jutna eszébe, hogy egy magányos nő az éjszaka közepén kioson, elsettenkedik a védelmi vonalak mellett, és nekivág a nyílt, veszélyes terepnek, ahol bármikor megtámadhatják a zergek. Azzal is tisztában volt, hogy a tábornok akkor sem tenne erőfeszítéseket a visszahozatala érdekében, ha felfedezné távozását.

Octavia már nem félt a zergektől. A lények rohama nyílt volt, és kissé ostoba. Abban reménykedett, hogy bujkálva, óvatosan mozogva elkerülheti a figyelmüket, hogy a csorda ügyet sem fog vetni rá, amikor a távolabbi völgyben (erre a szeizmográfok adatai utaltak) még mindig nem ért véget a két idegen faj csatája.

Amint beletörődött az elméjében hangtalanul zengő hang jelenlétébe, amint elindult, hogy teljesítse a fel sem fogott parancsot, a hívás világosabbá vált. Óvatosan mozgott, tudta, talán csapdába sétál. A mentális jelzőfény akár halálba csábító sziréndal is lehetett, bár ezt nem igazán tudta elhinni. Miért próbálkoznának ilyen húzásokkal az ellenséges fajok? Miért éppen vele? Hiszen egy szimpla telepes, semmi más, a három szemben álló ellenséges csapat egyike számára sem lehet fontos.

Végigsietett az utcán. Olyan gyorsan haladt, hogy a lábában meghúzódott az egyik izom, és sajogni kezdett a combja. Az elmúlt néhány nap során rengeteg stresszt kellett elviselnie, keveset evett, még kevesebbet aludt, és ennek most érezte meg a hatását. A testében azonban szabadon áramlott az adrenalin, és most csak erre volt szüksége. Erőre és némi akaratra.

A Domínium katonái, az őrszemek nem vették észre. A kerítés sem jelentett akadályt a számára. Ahogy végigszaladt a sziklás terepen, eszébe jutott, hogy a keselyű-egységek valahol itt szórták szét a pókbombákat. Szerencsére a robbanó szerkezeteket úgy állították be, hogy csak nagyobb méretű ellenséges élőlények, vagy nehéz járművek közeledésekor aktiválódjanak. Octavia bízott benne, hogy az ő súlya nem lesz elég ahhoz, hogy a pókok felrobbanjanak, vagy észleljék a jelenlétét.

Mély lélegzetet vett, és futásnak eredt a sötétben.

32

A xel'naga objektum körül elkeseredett küzdelem folyt. A Kukulkán-csorda vezérei által irányított zergek egy része levált a fő alakzatról, és keresztültiport a protoss védőkön. A szörnyek közül néhány futásnak eredt, és pár pillanattal később behatolt a biopolimer falak közé, a zöldes fénnyel ragyogó labirintusba.

Miközben Koronis végrehajtó az ütközetre koncentrált, Amdor judikátor az objektum belsejében lévő zergek után küldte a protoss zelótákat. Eközben a Terrán Domínium Scott hadnagy által vezetett egysége az alagutakban haladt. A katonák mindenről felvételeket készítettek, minden információt összegyűjtöttek, hogy Duke tábornoknak elegendő adat álljon rendelkezésére a további döntések meghozatalakor.

Scott hadnagy a seregben töltött évek során megtanulta, hogyan lehet egyetlen pillantással felmérni a helyzetet, miért célszerű az embernek az ösztöneire, a megérzéseire hagyatkoznia. Minden idegszálával a feladatra koncentrált, és bízott benne, hogy az osztaga nem fog további veszteségeket szenvedni. Természetesen tudta, hogy erre nincs sok esély.

Bár már mélyen behatoltak egy ismeretlen és titokzatos objektumba, bár minden irányból ellenséges idegen lények vették körül őket, még mindig nem feledkeztek meg arról, hogy az Alfa-ezred katonái. Az egység mottója szerint éltek -,,Elsőként bemenni, utolsóként kijönni" -, és büszkék voltak arra, hogy éppen őket jelölték ki a feladat elvégzésére. Valamennyien tudták, hogy nem szabad idegeskedniük vagy kapkodniuk, mert az ilyesmi éppúgy a halálukat okozhatja, mint a túlzott nyugalom, vagy az elbizakodottság. Ügyeltek rá, nehogy úgy viselkedjenek, ahogy a civilek szoktak - például a Bhekar Ro telepesei.

A góliátok előrehajoltak; hatalmas testük alig fért el az alagutakban. A szokatlan póz ellenére lövésre készen tartották fegyvereiket. A különös építmény falain ékkőszerű képződmények, kristályok, és különböző világító testek ragyogtak. Scott hadnagy az évek során már számos bolygót látott, sok furcsaságot tapasztalt, elképesztő képződményekben járt, de ehhez hasonlóval még sehol sem találkozott.

A csapat a góliátok vezetésével befordult egy sarkon, és belerohant egy zerg hordába. Az undorító lények sziszegve támadó pozícióba helyezkedtek, felemelték karjaikat és farkukat, készenlétbe helyezték karmaikat és csontos kinövéseiket. Hat gyíkszerű zergling előrefutott. Őket egy hidraliszk követte, amely fenyegetően nyújtogatta karmos végtagjait.

Scott hadnagy egyetlen másodpercig sem habozott.

- Tűz!

Az emberek azonnal teljesítették a parancsot. A tűzdenevérek az alakzat élére álltak, és beindították fegyvereiket. A hosszú lángcsóvák megperzselték a szökdécselő zerglingeket, tűzgomollyá változtatták a testüket. A torz gyíkok agonizálva belerohantak a falakba, füstölgő lyukakat ütöttek a szerves anyagra.

A góliátok is tüzet nyitottak. A gépágyúk lövedékei szétdarálták a hidraliszkot, amelynek a halála előtti másodpercekben még sikerült kiköpnie néhány tucat csontnyilat.

Ebben az összecsapásban Scott hadnagynak három katonája pusztult el. Az életben maradottak üvöltve rontottak előre, hogy bosszút álljanak bajtársaikért. A hadnagy is a vállához szorította a fegyverét, és követte az embereit.

Miközben az osztag a zerglingekre és a hidraliszkra koncentrált, az emberek háta mögött újabb ellenséges egység jelent meg. Az egyik mellékjáratból egy hatalmas ultraliszk bújt elő, amely hosszú csontpengéit lóbálva derékban kettészelt két tűzdenevért. A lángszórósoknak haláluk előtt még sikerült az ultraliszk felé fordulniuk, még be tudták indítani a tűzözönt, ám a gigantikus bestiát ez cseppet sem zavarta. Lassan, megállíthatatlanul nyomult előre, folytatta a megkezdett rohamot, hogy péppé zúzza az eléje kerülő embereket.

- Védelmi félkör! - kiáltotta Scott hadnagy. - Rajta!

A katonák több száz lövedéket zúdítottak az ultraliszkre. Tapodtat sem hátráltak. A két megmaradt góliát páncéljából hidraliszk-tövisek meredeztek, de folytatták a tüzelést; a gépágyúk lövedékei még az ultraliszk vastag bőrét is átütötték. A tűzdenevérek közelebb húzódtak az ellenséghez, és aktiválták a lángszórókat.

A vérző, füstölgő sebekkel borított ultraliszk előrébb tántorgott, a jelek szerint nem érdekelte, hogy a teste hamarosan használhatatlanná válik. Előrelendítette hosszú csontpengéit, és levágta a három megmaradt tűzdenevért.

A góliátok egyike közvetlen közelről tüzelt a lényre. A lövedékek hatalmas cafatokat téptek ki az ultraliszk testéből, ám a bestiának még ekkor is volt annyi ereje, hogy széthasítsa a góliát páncélját, és cafatokra metélje a benne lévő embert.

Scott hadnagy végignézte a szakasz megsemmisülését, de közben eszébe sem jutott, hogy elrendeli a visszavonulást. Folyamatosan lőtte az ultraliszkot, amely az utolsó góliát felé fordult.

Öt katona együttes tűzereje végül végzett a behemóttal. Amikor a padlóra rogyott, az ultraliszk még egy embert megölt: egyszerűen rázuhant irdatlan súlyú testével.

A hirtelen beálló csend szinte fájdalmas volt. Scott döbbenten nézett körül, megpróbálta felfogni a történteket. Mély lélegzetet vett, és félresöpörte a félelmét, összekaparta önbizalma morzsáit. Megvárta, hogy kitisztuljon az elméje, és már azelőtt meghozta következő döntését, hogy az emberei magukhoz tértek volna.

- Előre! - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Egyetlen pillantást sem vetett az elesett katonákra.

Scott hadnagy a csapat élére állt, és továbbment a különös folyosón. Azt a parancsot kapta, hogy nézze meg, mi van a bizarr objektum belsejében. Teljesíteni akarta a feladatot, de már biztos volt abban, hogy a küldetés egyre nehezebbé válik, ahogy az osztag mélyebbre jut a folyosókon.

33

Octavia maga sem igazán tudta, hová tart. Valami magához rendelte, és ő engedelmeskedett. Olyan volt az egész, mintha beleugrott volna egy folyóba, amely áramlataival oda sodorja majd, ahová akarja. A valami, ami hívta, idegen volt, a lány ennek ellenére úgy érezte, megbízhat benne.

A sötétség sűrűbbé vált. Octavia úgy mozgott, mintha transzban lenne. Átvágott a felperzselt, letaposott mezőkön, a zerg karmok és csápok nyomaival mintázott földeken. Az egykori gyümölcsöst alkotó fák kicsavarva, tövestől kitépve hevertek az oldalukon - ezeket a növényeket a felbőszült hidraliszkok és ultraliszkok tépték ki a földből.

Mindenütt a széttépett, szétrobbantott zergek maradványai hevertek, rovarlábak és kemény páncélok, zsigerek és fejek, rákollók és polipcsápok. Sok tetem olyan volt, mint a kutyák által kinyalt konzervdoboz; a zerglingek akár csata közben is a hátukra fordították sebesült társaikat, és a puha hasi részeknél kezdve kiszippantották, vagy ollóikkal kikanalazták, felzabálták a még élő lények szerveit. A talaj habos váladék szennyezte, itt-ott már csak sűrű sár maradt a tócsák helyén, és voltak olyan foltok is, ahol a föld betonkéményre száradt.

Octaviának beletelt néhány órába, míg elérte a dombok lábánál álló elszigetelt bányatelepet, azt a helyet, ahonnan feltételezései szerint a sürgető pszi-hívás forrása volt. Fellépett az egyik sziklára és körbenézett, de a sötétben szinte semmit sem látott. A csillagok fényét vékony, gézszerű felhők fátyolozták el.

Körülbelül kétszáz méter magasra kapaszkodott fel a domb oldalában. Lassan, magabiztosan mozgott, ahol kellett, ott hason csúszva jutott át egy-egy lapos szikla túlsó oldalára. Hirtelen mozdulatlanná vált. Ez az a hely! Az egyik kőtömböt mintha egy gigantikus fejszével fordították volna ki a talajból, a tövénél mély, keskeny szakadék sötétlett. A hang erre a helyre hívta Octaviát, aki először semmit sem látott.

- Jól van - mondta hangosan, bár fogalma sem volt arról, hogy az ismeretlen lény érti-e a nyelvét. - Itt vagyok. Megjöttem. Mit akarsz? - Ki akarta deríteni, hogy a hang tulajdonosa képes-e segíteni neki, tud-e valamilyen megoldást kínálni a telepeseknek, akik egyszerre három inváziós erő, a zergek, a protossok és a Domínium katonái ellen próbáltak küzdeni.

A hang tisztán csendült fel az agyában.

De hiszen az embereknek nincs pszi-képességük!

- Valóban nincs - felelte Octavia.

Örülök, hogy eljöttél - mondta a hang.

Váratlanul egy magas, szürke bőrű lény lépett ki a különös formájú szikla mögül. Octaviára nézett. A lány összerezzent, de nem mozdult, bátran állta az ismeretlen tekintetét.

A szürke bőrű szeme parázsként izzott. Szája nem volt, a fejformája arra utalt, hogy óriási lehet az agya. Octavia érezte, hogy a lény nőnemű, a protossok fajához tartozik, de nem tagja annak az inváziós erőnek, amely a távolabbi völgyben szállt le a Bhekar Róra.

- Hívtál...

Igen.

- Octavia Bren vagyok. Telepes. Ki vagy, és mit akarsz?

A nevem Xerana. A protossok Sötét Templomosa vagyok. Elemeztem az űrbe küldöttjelet, és azt hiszem, ismerem a forrását. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem a...

- Tényleg? - vágott közbe Octavia. - Nos, egy kicsit elkéstél a figyelmeztetéssel. Az a bizonyos tárgy már megölte a bátyámat, a zergek pedig több száz telepessel végeztek!

Bár a szürke, száj nélküli arc rezzenéstelen maradt, Octavia úgy érezte, hogy a magát Sötét Templomosnak nevező lény meglepődik.

Valóban? A bátyádat... beolvasztotta? Xerana oldalra döntötte a fejét és előrébb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye Octaviát. Pedig egy embernek nem veheti hasznát. Ti nem tartoztok hozzá, nektek semmi közötök ehhez az egészhez.

Octavia összeszorította a fogát.

- Szerintem pedig igenis van hozzá némi közünk! Nekem mindenképpen. Attól a pillanattól fogva, hogy elnyelte a bátyámat!

Ah... Mintha lágy szellő érintette volna meg Octavia tudatát. Erre nem számítottam.

A lány felvonta a szemöldökét.

- Arra sem számítottál, hogy egy ember fog megjelenni a hívásodra. Ugye ez a helyzet?

Xerana ki nem mondott szavai valahogy izgatottabban csengtek Octavia agyában.

Tudtam, hogy nehéz dolgom lesz ezen a bolygón. Azért jöttem, hogy megmentsem az enyéimet, hogy kihúzzam őket a csapdából, amibe saját ambícióik és tudatlanságuk taszította bele őket. Amikor megérkeztem a bolygótokra, azonnal kinyújtottam tudatom csápjait, és szövetségest kerestem magamnak. Találtam egyet. Igen, valóban nem számítottam arra, hogy te fogsz válaszolni a hívásomra.

Octavia meghökkent. Annyira különbözött ettől a szürke bőrű idegen nőtől, hogy nem igazán tudta elhinni, lehetnek közös céljaik, vagy szövetséget köthetnek egymással.

- Ha azért vagy itt, hogy megmentsd a tiéidet, és ha tudsz segíteni abban, hogy én is megmentsem az enyéimet, akkor a szövetségesed vagyok. Bármit megteszek, amit kérsz. - A lány hátrafordult, abba az irányba nézett, ahol a sötétség leple alatt Szabadöböl állt, a város, amelynek épületeiben az emberek rettegve bújtak egymáshoz.

Megegyeztünk. Segíteni fogunk egymásnak. Hidd el, az a tárgy nem fog ártani az embereknek, legfeljebb akkor, ha az emberek ártanak neki. Ez az objektum csak a protossokra és a zergekre jelent veszélyt, mert ők a xel'nagák gyermekei.

Octavia szomorúságot vélt felfedezni Xerana gondolataiban.

Egy éji madár repült el a fejük fölött. Egy pillanatra megállt a levegőben, majd lecsapott az egyik szikla tövében lapító gyíkra. Octavia összerezzent. A madár felemelkedett a levegőbe, csőrében ott tartotta a vonagló prédát. A Bhekar Rón élő állatok a jelek szerint nem sokat törődtek azzal, hogy három faj vívja csatáját megszokott életterükben.

- Mit tegyünk?

Elmegyek az objektumhoz.

- Van ott még egy... valaki. Annál a tárgynál. Éreztem. Ugyanúgy, ahogy a te hívásodat.

Az objektum beszélt hozzád?

- Nem szavakkal, és nem úgy, ahogy te. Csak... Éreztem bizonyos dolgokat. Nem tudom... De egészen biztos, hogy van ott valami. Egy komputer? Egy agy? Egy előre rögzített jelsor? Nem tudom. Mindenesetre vigyázz magadra.

Xerana ismét oldalra billentette a fejét, és Octaviára nézett.

Furcsa ember vagy, Octavia. Köszönöm, hogy aggódsz értem.

A Sötét Templomos mozdulatlanul állt, hosszú köntöse szárnyként lebegett a szellőben. A lánynak feltűnt, hogy Xerana széles gallérját egy furcsa jelekkel teleírt táblácska díszíti.

Az én életemnek már nincs értéke. Kötelességem figyelmeztetni a protossokat. Ha ismerném a módját, még a zergeknek is szólnék, de kétlem, hogy tudok velük kommunikálni. Oda kell mennem az objektumhoz. El kell érnem, hogy békén hagyják. Nem szabad megzavarni a nyugalmát! Szólni fogok a protossoknak és talán a zergeknek is, bár kétlem, hogy bárki hallgat majd rám. Neked az lesz a feladatod, hogy elmagyarázd az embereknek, a Terrán Domínium katonáinak: ez nem az ő háborújuk.

Octavia a tábornokra gondolt.

- Azt hiszem, engem sem fognak komolyan venni. De mi lesz azzal az izével? Az objektummal? Nem hagyhatjuk csak úgy ott. Amíg itt van a Bhekar Rón, addig veszélyt jelent.

Még nem tudom hogyan, de egészen biztos, hogy az objektum néhány napon belül elkerül a bolygótokról - válaszolt Xerana. Addig nem tehetünk mást, meg kell védenünk a népünket.

A Sötét Templomos megfordult, és eltűnt Octavia szeme elől.

A lány kábultan állt a helyén, aztán felkiáltott.

- Xerana?

Más megoldással próbálkozott: erősen a Sötét Templomos nevére koncentrált.

Xerana? - sikerült elküldeni a mentális kérdést.

Igen?

Jó, hogy van egy szövetségesem...

34

Miután Szabadöböl szélén felállították a védelmi eszközöket és egységeket, Edmond Duke tábornok úgy érezte, mindent megtett a civilek védelme érdekében. Előző nap az első osztagának Scott hadnagy vezetésével sikerült behatolnia az idegen eredetű objektum belsejébe. A tábornok most teljes körű támadást tervezett, úgy érezte, éppen ideje, hogy az Alfa-ezred megmutassa, mire képes.

Mobilizálta a csatahajókat, a szellemeket, a siklókat, az ostromtankokat, a szárazföldi egységeket; még a keselyűket is be akarta vetni. Úgy döntött, semmit sem tart vissza. Abban reménykedett, hogy egyetlen lendülettel elsöpri az ellenséget, a protossokat és a zergeket, akik vélhetőleg már jelentősen meggyengítették egymást.

Miután kiadta az indulási parancsot, visszahúzódott a parancsnoki központba, a polgármester házába. Az állát vakargatva, elgondolkodva figyelte az egységektől érkező képeket, hallgatta a jelentéseket. A sereg átjutott a dombokon, már bejutott abba a völgybe, ahol előző nap a protossok és a zergek harcoltak egymással.

A támadást az űr-tengerészgyalogosokból és tűzdenevérekből álló falanx kezdte. Az egység benyomult a harci zóna közepére. A szárnyakat az Alfa-ezred ostromtankjai védték, amelyek ezúttal nem vesztegették az időt az inkább nagy távolságokban hatásos gránátok kilövésével - egyszerűen széttaposták az útjukba kerülő idegen lényeket.

A gyalogosok és a tűzdenevérek minden ellenséges ellenállást elsöpörtek. A falanx úgy hatol, keresztül a zónán, mint forró kés a vajon. A Domínium csapatai felgyorsítottak, lelkesen nyomultak előre; az emberek örültek, hogy vége az unalmas napoknak, a tétlenségnek, boldogok voltak, hogy ismét harcolhatnak. Az Alfa-ezred katonái alig várták, hogy megsemmisítsék a Bhekar Rót beszennyező idegen mocskot.

Duke tábornok vidáman dörzsölgette a kezét a monitorok előtt, amikor a szárnysegédje egy civilt vezetett elé. Duke felismerte a lányt, a nevére is emlékezett: Octavia Bren.

- Nem látja, kisasszony, hogy dolgom van? - mordult fel. - Éppen egy csatát próbálok levezényelni.

- De igen, tábornok. Látom. Viszont van egy információ, amit meg kell osztanom önnel.

Duke összeráncolta a homlokát. Mi az ördögöt tudhat egy ilyen vézna kis teremtés, amit a hírszerzőimnek nem sikerült kideríteniük? Türelmetlenül bólintott Octaviának, hogy beszéljen, de azonnal hátat fordított neki, és a monitorokra meresztette a szemét.

A falanx léket vágott a protossok és a zergek alakzataira, áttörte a védelmi vonalakat, és folytatta az előrenyomulást. A tábornoknak ez nem igazán tetszett, még korainak tartotta a tisztogatási fázis megkezdését.

- Nem, nem, nem! - üvöltött fel, amikor látta, hogy a gyalogosok és a tűzdenevérek olyan gyorsan haladnak, hogy az ostromtankok meg a góliátok lemaradnak mögöttük. Megragadta a mikrofont. - Alakzatot zárni! Hátrahúzódni a tankok és a góliátok takarásába, és...

A következő másodpercben tíz-tizenöt protoss dragún mászott át a sziklák fölött. A pókszerű kiborgok oldalba kapták a gyalogosokból és tűzdenevérekből álló csapatot. A katonák védekezni próbáltak, oldalra fordultak, ám ekkor szemből is támadás érte őket: lángoló szemű zelóták ugrottak eléjük, akik mentálkardjaikat lóbálva azonnal megkezdték a mészárlást. A gyalogos csapat ollóba szorult: oldalról a dragúnok, szemből a zelóták ritkították sorait. A katonák hősiesen védekeztek, de a másik oldalról is támadók érkeztek, újabb zelóták bukkantak fel.

A lángszórók és a gépfegyverek folyamatosan dolgoztak, ám a fanatikus zelóták nem torpantak meg, és a dragúnokat sem igazán izgatta a halál. A protossok behatoltak a Domínium alakzatába. A mentálkardok darabokra vágták a gyalogosokat és a tűzdenevéreket; a föld már vörös volt a kiontott embervértől.

- Légi támogatást! Azonnal! Légi támogatást! - bömbölte Duke.

Késve, de végre megjelentek a szellemek. Az ostromtankok utolérték a gyalogosokat, és végre a gólfátok is használhatták gépágyúikat. A gyalogosok és a tűzdenevérek folytatták a harcot.

Az egyik protoss Templomos felugrott egy sziklahalom tetejére. Háromujjú kezét az ég felé nyújtotta, és megidézett egy pszi-vihart, amely összezavarta és egymáshoz csapta a levegőben száguldó szellemeket. Több egység megsemmisült; a gépek úgy zuhantak le, mintha felülről nyomná őket valami a föld felé.

A szellemek a lassan közeledő csatahajók közé és mögé húzódtak, de a pilóták nem érezhették biztonságban magukat, mert a völgy egy másik pontján egy másik protoss Templomos is vihart idézett elő. Ez a pszi-hullám keletről kapta oldalba a légi flottát.

Az egyik csatahajó és három szellem biztonságos távolságba húzódott. Alakzatba rendeződtek, majd bizonytalanul elindultak vissza, Szabadöböl irányába. Szerencséjük volt, nem úgy, mint sok társuknak. A gyalogosok hullái között szellemek és csatahajók roncsai füstölögtek.

Miközben az Alfa-ezred ép légi egységei megpróbálták rendezni soraikat, tíz hidraliszk jelent meg a tétován lebegő hajók alatt. Mielőtt a kapitányok reagálhattak volna az új veszélyforrás felbukkanására, a hidraliszkok iszonyatos csontnyíl-záport zúdítottak a hajók hasára, a hajtóművekre. Az egyik csatahajó eldobott kőként zuhant a sziklák közé, a körülötte lévő három szellem fedélzetén pedig robbanások következtek be. A vadászgépek tűzgomollyá váltak, és fémrepeszekből, plasztikdarabokból, csontszilánkokból álló konfettiesőként hullottak alá. Egyetlen lövést sem tudtak leadni a hidraliszkokra.

- Nem valami rózsás a helyzet, tábornok úr - jegyezte meg Octavia.

- Kuss! - förmedt rá Duke, aki idegesen bámulta a monitorokat. Megpróbálta eldönteni, milyen lépéseket tegyen, milyen parancsokat adjon ki.

A dragúnok és a zelóták közben elvágták a gyalogosokat és a tűzdenevéreket a számukra támogatást nyújtó ostromtankoktól és góliátoktól. Iszonyatos vérfürdő következett. A csatatér bizonyos pontjain az embereknek sikerült ugyan visszaszorítaniuk protoss támadóikat, de nem örülhettek sokáig a sikernek, mert a föld alól zergek ugrottak elő, és lemészárolták őket.

Duke tábornok már látott ilyen zerglingeket és lordokat, de még sosem találkozott olyan kékes szőrű, kutyaszerű lényekkel, amelyek az egyik hasadékból bújtak ki. A szörnyek úgy támadtak az emberekre, mintha veszett farkasok lennének. Őket is a lordok irányították, mert vad tombolásuk közepette is mindig ott csaptak le, ott gyilkoltak, ahol a leggyengébb volt a gyalogosok és tűzdenevérek alakzata.

Octavia Bren döbbenten meredt a képernyőkre.

- Ezek olyanok, mint Kékszőrű! - suttogta. - Az idegenek olyan lényeket csináltak, mint Rastin kutyája!

- Magának ismerősek ezek a dögök? - fordult hátra a tábornok.

- A zergek megfertőztek egy kutyát. Ezek az izék pontosan úgy néznek ki, mint Kékszőrű.

- Egy kutyát? - Duke fintorogva felhorkant. - Maguk kutyákat tartanak a bolygójukon? - Felemelte a mikrofonját, bár tudta, hogy a gyalogosok az ő parancsai nélkül is megtesznek mindent, ami tőlük telik. - A zergek komoly veszteségeket okoztak nekünk. Koncentrálják a tüzet azokra a... kutyaliszkekre!

Az egyik katona obszcén mozdulatot tett a kezével, de a tábornok azt hitte, csak a fentről, a levegőből érkező támadókra akarja felhívni a figyelmet.

A protossok sólymai északkeleti irányból érkeztek. Nem madárra, inkább páncélozott testű hernyókra emlékeztettek - vérszomjas hernyókra, amelyek alig várják, hogy öljenek. Duke tudta, hogy a gyalogosok és a tűzdenevérek légi támogatás nélkül mind egy szálig a csatamezőn maradnak.

Az ostromtankok és a gólfátok valahogy áttörték a zelóták és a dragúnok vonalait. A góliátok rakétákat lőttek ki a pókszerű kiborgokra. Az egyik gyalogos odalépett a közelében mozdulatlanná dermedő dragúnhoz, és egy kardszerű fémlemezzel széthasította a gömböt, amelyben a szerkezetet vezérlő protoss agy volt.

Az ostromtankok lánctalpai összedarálták a mentálkarddal felfegyverzett zelótákat. A gyalogosok és a tűzdenevérek nem adták fel a harcot, elkeseredetten védekeztek. Duke tábornok látta, a csata hullámzása ismét irányt vált, a véres birkózásban végre a Domínium erői kerülnek felülre.

De csak egy pillanatra...

Nem tartott sokáig a dolog. A protossok sólymai közelebb értek, és kibocsátották magukból a szkarabeuszokat. A bogár formájú, intelligens bombák megkeresték a célpontokat, rájuk repültek, majd felrobbantak. Az első öt másodpercben két góliátot sikerült megsemmisíteniük. A robbanások során szétrepülő repeszek nyolc-tíz gyalogost téptek szét. Az ostromtankok és a góliátok nem foglalkozhattak tovább a zelótákkal és a dragúnokkal, a sólymok és a szkarabeuszok elleni támadását kellett visszaverniük.

Nyugati irányból két protoss hordozó közelített a zóna felé. Kinyitották zsilipkapuikat, és több tucat apró, robot vezérlésű interceptort bocsátottak ki magukból.

- Ez lehetetlen! - suttogta Duke. - Ez nem történhet meg az Alfa-ezreddel! Ezek a legjobb katonáim! - A taktikai monitorokon felvillanó fények láttán megsajdult a szeme. A füst és a káosz miatt nem tudta kivenni, mi történik a zónában. A földön emberek feküdtek, halottak és sebesültek. Nem lehetett megállapítani, hogy a gyalogosok és a tűzdenevérek közül hányan maradtak életben.

A protoss hordozók a góliátokra koncentrálták támadásukat. Miután a páncélozott behemótok mindegyike megsemmisült, az ostromtankok felé fordultak, amelyek védtelen csigákként hasaltak alattuk.

Duke tábornok sápadtan nézte végig egységei pusztulását. Amikor megszólalt, a hangja rekedt és gyenge volt.

- Azt hiszem... kissé alábecsültük az ellenség erejét.

35

A csata forgatagában Koronis végrehajtót annyira lekötötte a protoss egységek irányítása, hogy nem észlelte a levegő furcsa remegését, amely egy láthatatlan látogató érkezésére utalt.

Koronis mellett, a xel'naga objektum tövében Amdor judikátor állt, aki mentális átkok áradatát zúdította a zergekre és az emberekre, vagyis mindenkire, aki megpróbálta elrabolni a protossoktól a felbecsülhetetlen értékű, ősi kincset. Egyre inkább úgy viselkedett, mintha kizárólag neki lenne joga az objektumhoz.

Miközben a zelóták folytatták a harcot, és az égen megjelentek a hordozók, amelyek interceptorokat bocsátottak ki magukból, Koronisnak végre jutott ideje néhány másodpercnyi pihenőre. Ahogy lassan körbefordult, hogy szemügyre vegye a csata állását, hirtelen megérzett valamit, ami hasonlított a protossok pszi-nyomaira, mégis különbözött a valamennyi protosst összekötő Khala-szálaktól. Az észlelés kissé megzavarta. Tanácstalanul Amdorra nézett, aki szintén megfordult; a judikátor is felfedezte az ismeretlen lényjelenlétét.

A végrehajtó és a judikátor között álló szikla tetején egy alak bontakozott ki a semmiből. Magas protoss nő volt, a testéről úgy vált le az álcaburok, ahogy az acélról lepereg az olaj. Miután láthatóvá tette magát, az ismeretlen nő azonnal védőpajzsot vont maga köré.

- Egy Sötét Templomos! - Amdor judikátor hátrahőkölt, az arcát eltorzította az undor és a düh. - Átkozott eretnek! - Mentális kiáltásával magára vonta a közelben tartózkodó judikátorok és Templomosok figyelmét.

A Sötét Templomos össze se rezzent a sértés hallatán.

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket, protossok - kezdte. - Xerana vagyok. Egész életemben hű maradtam az Elsőszülöttekhez, annak ellenére, hogy a judikátorok száműztek. - Amdor felé fordult, aki olyan mozdulatot tett, mintha el akarná pusztítani öt. A judikátor arcán látszott, ha lenne a kezében valamilyen fegyver, nyomban rátámadna Xeranára.

Koronis végrehajtó tudta, hogy a Sötét Templomosok iszonyatos erők megidézésére képesek, ezért jelzett a katonáinak, húzódjanak hátrébb. A judikátorral ellentétben nem gyűlölte az ilyen eretnekeket, de tudta, az óvatosság sosem árthat, különösen nem egy ilyen helyzetben, egy csata kellős közepén.

Négy zelóta jelent meg Koronis mögött. Készen álltak arra, hogy mentálkardjaikkal lecsapjanak Xeranára. Az egyik szikla mögül előlépett egy dragún is. Megállt, várta a végrehajtó parancsát.

- Fogalmatok sincs, mit műveltek! - jelentette ki Xerana, és Koronisra nézett. - Nem is sejtitek, hogy ez a tárgy honnan származik, és mi a rendeltetése. Nem akadályozhatjátok meg, hogy Afar Vándorainak terve valóra váljon! Hagyjátok békén az objektumot.

- Mi vagyunk az Elsőszülöttek! - bömbölte Amdor. - Te, meg a hozzád hasonló árulók, akik letértek a Khala ösvényéről, már nem tartoztok közénk! Már éppen elég kárt okoztatok a protossoknak. Ne próbálj elénk állni!

Koronis végrehajtóban feltámadt a kíváncsiság. Vajon mi ösztönözte a Sötét Templomost arra, hogy ide, halálos ellenségei közé jöjjön? Tisztában kellett lennie azzal, hogy a judikátorok meg akarják ölni, mégis fontosnak tartotta, hogy megjelenjen. Vajon miért?

- Sötét Templomos! Milyen információt kell megosztanod velünk? - kérdezte.

Amdor izzó szemmel meredt a végrehajtóra.

- Végrehajtó! Nem hallgathatod végig ennek a... Koronis felemelte a kezét.

- Én vagyok a protoss flotta vezére. Ostobaság lenne a részemről, ha nem vennék figyelembe valamilyen fontos információt. Bizonyos esetekben nem az a lényeg, honnan származnak az adatok.

Xerana a végrehajtó felé fordult, Amdorra ügyet sem vetett.

- Üzenetem van a számotokra. Figyelmeztetlek benneteket, hogy ez a tárgy... - A titokzatos xel'naga objektumra mutatott. - ...nagyon veszélyes. A xel'nagák készítették, ebben nem tévedtetek. Sokkal nagyobb energia van benne, mint amit a protossok, vagy akár a zergek birtokolnak. Vigyázzatok, ne ébresszétek fel, különben el fog nyelni benneteket!

- Hazugság! - morgott Amdor. - Mi vagyunk az Elsőszülöttek. A xel'nagák a protossokat választották ki arra, hogy...

- Kiválasztottak - vágott közbe Xerana -, de el is hagytak minket. Nem feleltünk meg az elvárásaiknak. A xel'nagák még egy kísérletet tettek arra, hogy létrehozzák a tökéletes fajt. A zergek az egyik kísérletüknek köszönhetik létezésüket. Ők voltak a legvadabbak a xel'nagák valamennyi teremtménye közül. Azt azonban senki sem tudja, hogy rajtunk és a zergeken kívül még mit hoztak létre.

- Mit akarsz, mit tegyünk? - kérdezte Koronis. A csata közben tovább dúlt a háta mögött. A dragún és a három zelóta közelebb húzódott Xeranához; már csak egy apró jelre vártak. - Hagyjuk, hogy az ellenségeink kezébe kerüljön?

- Hagyjátok békén ezt a tárgyat - mondta Xerana. - Mindenki. Senki se nyúljon hozzá. Se a protossok, se a zergek. Fogalmatok sincs arról, milyen veszélyben vagytok. Vissza kell vonulnotok. Nagy kockázatot vállaltatok akkor, amikor játszadozni kezdtetek valamivel, amit nem ismertek.

Koronis hitetlenkedve pislogott. Amdor összezavarodott, majd kiadta a mentális parancsot.

- Elfogni az eretneket! - Iszonyatos erejű gyűlölet- és haraghullám csapott ki belőle.

A dragún és a három zelóta körbevette Xeranát. A Sötét Templomos mozdulatlanul állt. Csalódott volt, hogy népe képviselői nem hajlandóak komolyan venni a figyelmeztetést.

- Ti voltatok azok, akik megrontottátok a nemes Tassadart! - üvöltött Amdor. - A Sötét Templomosok tárták ki a Semmire nyíló kapukat, ők térítették le a protossokat a Khala ösvényéről!

Xerana még akkor sem védekezett, amikor a zelóták lefogták.

A judikátor büszkén Koronis felé fordult.

- Hamarosan birtokba vesszük az objektumot, végrehajtó. Ezt a Sötét Templomost fogolyként visszük haza. Diadallal, győztesen térünk vissza imádott hazánkba!

36

Scott hadnagy nem adta fel, maroknyi csapata, az életben maradt gyalogosok és tűzdenevérek élén folytatta útját az objektum kanyargós folyosóin. Bízott benne, hogy egyre közelebb kerülnek a titokzatos maghoz, ahol talán választ találhatnak kérdéseikre. Már több protoss zelótával és zerggel találkoztak; az ellenséges osztagok vélhetőleg ugyanazt a parancsot kapták, amit ők: információkat szerezni, adatokat és mintákat gyűjteni, felderíteni.

Olyan ez, mint valami eszelős verseny - gondolta Scott hadnagy. Egy verseny, amit mind a három részvevő meg akar nyerni...

A falak belsejében izzó fény erősebb lett, a szerves anyag mögött mintha lángok lobogtak volna. Az ékkőszerű kitüremkedések itt már nagyobbak voltak, mint a bejárat közelében. A karmazsinvörös képződmények olyan különös formákban jelentek meg, hogy a hadnagynak többször eszébe jutott, valójában nem díszítőelemek, hanem belső szervek.

Scottnak fogalma sem volt arról mit találnak majd a magban, és sejtette, hogy a zergek és a protossok sem rendelkeznek több információval, mint az emberek. Készen állt arra, hogy a begyűjtött adatokat eljuttassa Duke tábornoknak, és arra is, hogy megakadályozza, hogy a két idegen faj képviselői is megszerezzék az értékes információkat.

Egy zerg horda bukkant fel mögöttük. A hadnagy tudta, hogy az idő is fontos tényező, ezért nem vette fel a harcot az idegenekkel.

- Futás! - adta ki a parancsot az embereinek.

Az osztag maradéka végigszáguldott a folyosón. A gyalogosok és a tűzdenevérek szervezetére még mindig hatást gyakorolt a harci drog, szívesen hátrafordultak volna, hogy megküzdjenek üldözőikkel, bosszút álljanak elesett bajtársaikért, de gondolkodás és ellenvetés nélkül teljesítették a hadnagy parancsát. Ők is érezték, a küldetés sikere mindennél fontosabb. Meg kell szerezniük az információkat, azután élve vissza kell jutniuk a bázisra, hogy jelentést tegyenek a tábornoknak.

A katonák futás közben sem feledkeztek meg arról, hogy elhelyezzék a jeladókat, amelyek majd segíteni fognak nekik abban, hogy visszataláljanak a nyíláshoz. Scott bízott abban, hogy a hajók a megbeszélt időben a helyükön lesznek. Az Alfa-ezred katonái mindig végrehajtották a parancsokat, sosem hibáztak.

A falak lüktető fénye hipnotikus erejűvé változott, olyan volt, mint a láng, amely magához csalogatja az ostoba éjjeli lepkéket. A jelek szerint a zergek és a protossok is érzékelték a hívást. Osztagaik más járatokon, de ugyanúgy a mag irányába tartottak, mint az emberek. Mindhárom faj felderítői arra számítottak, hogy majd ott, a középső, legbelső részben megkapják a válaszokat.

A katonák végül elérték az objektum lángoló magját. A gigantikus barlangban mintha egy nap izzott volna, de ez a fény hideg volt, elektromos, és valahogy élő. A falakon és a mennyezeten káprázatos szivárványok tündököltek. A viszonylag sima felületekből egyenetlen szélű kristályok meredtek ki. Scott tátott szájjal bámult, lenyűgözte a szeme elé táruló látvány. El sem tudta képzelni, hogyan, milyen szavakkal fog beszámolni Duke tábornoknak a látottakról.

A szerves anyagból készült, levedző falon tátongó nyílások egyikéből zergek, egy másikból pedig protossok bukkantak elé. A hidraliszkok és a zelóták megtorpantak, egyikük sem mozdult. A xel'naga objektum tüzes magja olyan szép, olyan delejes erejű volt, hogy a három felderítő csapat tagjai kábultan álltak.

A ragyogás felerősödött. A falakból kimeredő kristályok hegyén fénygömbök jelentek meg. A gömbök csápokká nyúltak, amelyek egymáshoz érve pillanatok alatt káprázatos hálót alkottak. Éles reccsenés hallatszott. Az egyik tűzdenevér felkiáltott. Scott hadnagy tudta, hogy el kellene rendelnie a visszavonulást, de a látvány olyan lenyűgöző volt, hogy egyetlen szót sem bírt kinyögni. A lába a padlóba gyökerezett, az izmai megbénultak.

A háló szálai megvastagodtak, a villámok erősebbek lettek. a xel'naga objektum pulzáló szíve hirtelen vakítóan ragyogó, fehér gömbbé változott, amelyből nyílegyenes villámok csaptak az alagutak bejáratánál álló élőlények felé.

A villámok ugyanabban a pillanatban végeztek a tűzdenevérekkel és a gyalogosokkal, mint amikor megsemmisítették a zergeket és másik alagút szájában bámészkodó protoss zelótákat.

Scott hadnagy kinyitotta a száját, hogy felüvöltsön, de az energialándzsa őt is elérte. Még látta, hogy a zergek semmivé válnak, feloldódnak a levegőben és a fehér fényben; még látta, hogy a zelóták és az emberek is szétfoszlanak, azután...

Scott hadnagy többé semmit sem látott. A barlangból minden élőlény eltűnt. A xel'naga objektum szíve mindent megsemmisített, amit elért villámaival. Az emberekre tulajdonképpen nem volt semmi szüksége, de a xel'nagák gyermekeit, a zergeket és a protossokat mindenképpen magába kellett olvasztania.

A hártyafalak mélyén erősebbé vált a fény. A kristályszilánkok hegyén energiacsóvák cikáztak. A távolból halk robaj hallatszott - az objektum külső burkolatáról újabb sziklarétegek váltak le. A biopolimer csontváz vibrálni kezdett. A hosszú idők óta eltemetve álló xel'naga objektum felkészült a kiemelkedésre.

37

Miután végignézte, hogy csapatai vereséget - vereséget! - szenvednek, Edmond Duke tábornok nem igazán volt olyan hangulatban hogy végighallgassa egy nyomorult, világvégi bolygón élő civil, egy fiatal nő jajveszékelését. Octavia Bren azonban nem adta fel, ragaszkodott ahhoz, hogy elmondja amit akar. Elmesélte a tábornoknak, hogyan találkozott a Sötét Templomossal, Xeranával, és elmondta azt is, hogy a titokzatos protoss mire figyelmeztette az ősi tárggyal kapcsolatban.

Duke-nak fogalma sem volt, mit tehetne. Nem igazán értette, mit akar tőle a nő azok után, hogy egy gondosan kidolgozott terv szerint mozgó hadsereg szinte percek alatt semmivé vált. A veszteséglista olyan hosszú volt, hogy tucatnyi monitoron sem fért volna el egyszerre.

Az Octaviától kapott információ csupán egyetlen dologra volt jó: a tábornok még idegesebb lett.

Amikor az Alfa-ezred megérkezett a bolygóra, a tábornok úgy gondolta, hogy a halálra rémült telepesek csak egy újabb NM-et, Nagy Marhaságot találtak, aminek a vizsgálatára nem érdemes időt és energiát pazarolni. Persze a parancsokat egy tábornoknak is végre kell hajtania, főleg akkor, ha a legmagasabb helyről érkeznek. Ha Mengsk császár fontosnak tartja az ügyet, ám legyen, bár peremvilágokon előkerülő rejtélyes tárgyak általában értéktelen, használhatatlan vackok.

Ebben az esetben azonban másról lehetett szó, mert a zergek és a protossok mindent megtettek annak érdekében, hogy megszerezzék az objektumot. Duke elhatározta, megelőzi őket, ám ehhez az elszenvedett vereséget követően már nem maradt elegendő eszköze. A tárgy meg nem szerzése pedig azt jelentette, hogy nem teljesíti a parancsot. Az ilyesmi általában elkedvetleníti a fővezért - főként ha az illető olyan ember, mint Arcturus Mengsk.

- Köszönöm a közreműködését, hölgyem - mondta kelletlenül, majd megnyitott egy kommunikációs csatornát. - Pontosan tudom, mi a teendőm az adott szituációban. - A szájához emelte a mikrofont. - Kéretem a legjobb lidércharcost! MacGregor Golding megfelelő lesz. Azonnal küldjék hozzám! - Felnézett; kissé meglepte, hogy a lány még mindig előtte áll. - Van még valami, Miss Brown?

- Bren - javította ki Octavia. - Octavia Brennek hívnak.

Duke megcsóválta a fejét. Mit számít egy átkozott civil neve, amikor ilyen nagy jelentőségű dolgokról van szó?

- Ez az információ, hölgyem, mivel nincs taktikai értéke, jelentéktelen. Most pedig, ha megbocsát... Van itt egy kis háború, amit meg kellene nyernem. Tudja, nem túl könnyű kitépni a győzelmet a vereség nevezetű szörny pofájából...

Octavia megfordult, hogy távozzon.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy karcsú, páncélos férfi sétált be a helyiségbe. Az arca hétköznapi volt, óriási, barna szemében egy vénember bölcsessége csillogott, a járása olyan volt, mintha az egész univerzumot ő cipelné a vállán. MacGregor Golding megállt, illendően várta, hogy a tábornok megszólítsa. Váratlanul, mintha egy felszólításnak tenne eleget, Octavia felé fordult.

A lány úgy érezte, mintha erőteljes letapogató sugarak alá került volna. Az agyába beférkőzött egy másik tudat; a lidércharcos olyan brutálisan hatolt be a tudatába, mint egy rombolásra vágyó barbár a szent városba.

- Ne foglalkozzon a civillel, Golding ügynök - mondta Duke tábornok.

A lidércharcos a tábornokra nézett.

- Pedig érdemes lenne, uram. A Konföderáció kormánya sok esetben velem kerestette meg a nagy pszi-energiával rendelkező, tehetséges fiatalokat. Ez a nő több, mint tehetséges. Kiváló lidércharcost lehetne faragni belőle.

Octavia hátán végigfutott a hideg.

- Soha! - mondta. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg tudatuk összekapcsolódott, bepillantást nyert arra, hogy MacGregor Golding milyen kiképzést kapott, milyen feladatok elvégzésére tanították be, és azt is sikerült megtudnia, hogy az Alfa-ezred parancsnoka mire készül.

- Golding ügynök - mondta a tábornok -, komoly elhatározásra jutottam. Eredetileg meg akartuk szerezni azt a bizonyos objektumot a Domínium arzenálja számára. Most viszont, az adott körülmények között be kell látnom, hogy erre nem kerülhet sor. Ezért elrendelem a B-terv végrehajtását.

- Értem, tábornok úr - mondta a lidércharcos. - B-terv. Ez a megoldás még mindig jobb, mintha a zergek vagy a protossok kezébe kerülne a tárgy. Igen, gondoskodnunk kell arról, hogy ha már nem lehet a mienk, senki ne szerezhesse meg.

A lidércharcos egyenes háttal állt a tábornok előtt.

- Rendelkezem a megfelelő felszereléssel, uram. Elég, ha egy sikló elvisz a csatatér szélére. Onnan már egyedül is elboldogulok. Megfestem a célpontot.

Duke tábornok bólintott.

- Az egyik csatahajónk készenlétben áll. Az ön jelzésére azonnal megkezdi az objektum bombázását.

Octavia egyik férfiről a másikra nézett. Gyűlölte őket azért, hogy ilyen nyugodtan tárgyalnak a pusztításról.

- Nem dobhatnak atombombát a Bhekar Róra! - kiáltott. - Ez a mi világunk! Ez az otthonunk! Itt élünk, itt dolgozunk, itt szenvedtünk, és...

Duke intett a testőreinek, hogy távolítsák el a lányt a helyiségből. Octavia megpróbált ellenállni, de nem jár sikerrel. Duke nyílt ellenszenvvel nézett a szemébe.

- Talán ön, Miss Brown, azt szeretné, hogy elveszítsük a csatát? - kérdezte Duke, és gúnyosan elmosolyodott.

38

Amdor judikátor célja hosszú éveken át az volt, hogy levadássza és fogságba ejtse a Sötét Templomosok egyikét. Nem ismerte az eretnekek hitének lényegét, nem tudta, milyen praktikákkal foglalkoznak, de gyűlölte őket. Ez a gyűlölet olyan szintre emelkedett a lelkében, hogy szinte belebetegedett a tudatba, hogy léteznek olyan protossok, akik nem fogadják el a Khala ösvényét.

A lojális judikátor agyában a xel'naga objektum felbukkanása minden mást háttérbe szorított, de a Sötét Templomos színre lépésekor megfeledkezett az objektumról, és ismét azt tartotta a legfontosabbnak, hogy eltapossa, megsemmisítse az árulót, aki miatt olyan sok protoss tért le az egyetlen igaz útról. Tisztában volt azzal, hogy a teremtő xel'nagák nem tartották tökéletesnek a protossok faját, de azt is tudta, hogy népe azóta már megtanulta az együttműködést, a közös gondolkodást, amely lehetővé tette, hogy az egyének egyetlen közös lényként döntsenek és cselekedjenek.

Minden protoss része lett az egésznek - kivéve a Sötét Templomosokat, azokat a lázadókat, akik továbbra is függetlenek akartak lenni a többiektől, akik törekvéseikkel gyengítették a Khalát, így az Elsőszülöttek egységét is. Amdor úgy érezte, azért él, azért lélegzik, hogy megakadályozza az ilyen elfajzásokat, a hitbéli tévelygéseket.

Az undorító nőstény, Xerana feladta magát. Megjelent a mindent eldöntő csata közben, és meg se próbált védekezni, amikor a zelóták lefogták. Amdor remélte, lesz alkalma arra, hogy a Qel'Ha fedélzetén teljes inkvizíciós vizsgálatnak vesse alá a Sötét Templomost.

Xerana nem tűnt ijedtnek. Sőt, képeket idézett meg, olyan eretnek tekercsek képét, amelyeken ősi írásjelek sorakoztak.

- Nézzétek meg a bizonyítékaimat! - A Sötét Templomos gondolatait Amdor és Koronis végrehajtó felé irányította, méghozzá olyan mentális erővel, hogy a bolygón tartózkodó protossok mindegyike érzékelhette azokat. - Nézzétek meg! - Agyának könyvtárából elővett egy szakadozott szélű dokumentumot, amit aztán tudatának középpontjába csúsztatott. - Azt akarom, hogy a saját szemetekkel lássátok a bizonyítékot! Nézzétek meg, mielőtt valami ostobaságot műveltek. Meg kell tudnotok, meg kell értenetek, hogy a xel'nagák mit hagytak hátra ezen a bolygón. Ne akarjátok felébreszteni a magvakat!

A háta mögött az objektum porózus falai zöldes fénnyel világítottak; mintha egy olvasztókemence aktiválódott volna a belsejében.

Xerana a köntöse alá nyúlt, és elővette a gondolati képen látott tekercs eredetijét. Amdor dühösen odaugrott hozzá, kitépte a kezéből a dokumentumot, és gondolkodás nélkül széttépte.

- Nem hallgatjuk végig a hazugságaidat! Nem tudom, a Sötét Templomosok melyik trükkjét próbálod alkalmazni, de az biztos, hogy nem leszünk az áldozataid! Talán arra készülsz, hogy ide hívod a társaidat, a többi eretneket? Talán meg akarjátok szerezni a kincset, hogy ennek segítségével folytassátok a Khala pusztítását?

Xerana nyugodtan nézett Amdor szemébe.

- A Sötét Templomosok nem akarják megsemmisíteni a Khalát. Ez sosem szerepelt a céljaink között. A ti céljaitok között viszont az nem szerepelt, hogy megértsetek minket. A judikátorok először azért rendelték el a mieink megsemmisítését, mert féltek tőlünk. Azután, amikor a protossok tiltakozni kezdtek a mészárlás ellen, a judikátorok úgy döntöttek, békésebb eszközökhöz nyúlnak. Nem irtottak ki minket, „csak" száműztek bennünket. Arra kényszerültünk, hogy elrejtőzzünk a többi Elsőszülött elől. El kellett hagynunk otthonunkat. Bujdokoltunk. Én azonban mégis eljöttem közétek, hogy figyelmeztesselek benneteket: őrültség amire készültök!

Xerana felemelte a kezét, és a xel'naga objektumra mutatott.

- Ne lépjetek be oda. Nem érthetitek meg a természetét. Ez nem az, aminek hiszitek.

Amdor judikátor dühödten legyintett.

- Márpedig éppen most győztél meg arról, hogy nekem személyesen is be kell mennem oda, hogy körbenézzek! - Lángoló pillantást vetett Koronisra. - Természetesen a végrehajtó társaságában. Mi magunk fogunk körülnézni, és mi fogjuk eldönteni, mihez kezdjünk ezzel a tárggyal, hogyan használjuk fel a Khala érdekében. Nem hagyjuk, hogy az eretnekek kezébe kerüljön!

Miután a fanatikus judikátor ilyen kijelentést tett, Koronis végrehajtó nem tehetett mást, bólintott.

Xerana csüggedten lehajtotta a fejét. Vesztett. Erre számított, de reménykedett abban, hogy mégis sikerül meggyőznie a protossokat. Úgy érezte, mindent elkövetett a katasztrófa megakadályozása érdekében, mindent megtett, ami tőle telt, de hiába.

- Egy csata kellős közepén vagyunk - mondta Amdor. - Nagy elővigyázatlanság lenne, ha itt tartanánk egy eretneket. - Zelótákat és dragúnokat rendelt magához, rájuk parancsolt, helyezzék készenlétbe fegyvereiket. - A Sötét Templomosokra már régen kimondták az ítéletet. Az életük semmit sem ér. Hátat fordítottak a Khalának, és a Semmiben kerestek menedéket. Ezzel ők maguk is kijelentették, hogy nem méltóak az életre. - Határozott kézmozdulatot tett. - Végezzétek ki a foglyot, amíg én Koronis végrehajtóval megnézzük, mi van ennek a csodálatos tárgynak a belsejében.

Koronis mellé állt. A xel'naga objektum csábító, pulzáló fénnyel hívogatta őket. Amdor a szíve mélyén érezte, be kell lépnie az egyik alagútba, végig kell mennie a folyosókon, a saját szemével kell látnia a csodákat.

Xerana csalódottan nézett Koronisra.

- Milyen keveset tudsz, mégis milyen hatalmas seregnek parancsolsz! - Megcsóválta a fejét, és megidézte a Semmi, a végtelen űr energiáit. Könnyedén kiszabadította magát, majd a vándorlása során megismert erők segítségével rácsatlakozott a Khala ösvényére, megérintette azokat a mentális szálakat, amelyek összekapcsolták a protossokat. Nem akart kárt tenni bennük, de ideiglenes torlaszokat emelt, amelyek elvágták egymástól az egyéneket. Leválasztotta a judikátort és a végrehajtót, meg a közelében álló protossokat a tömegről. Pontosan tudta, hogy ezzel milyen káoszt idéz elő.

A Khala ösvényéről letérített protossok elbizonytalanodtak, egyedül maradtak, és megrémültek. A zelóták telepatikus hangjukon vonyítottak. A Xerana közelében lévő dragúnok megtántorodtak; már nem bírták irányítani kiborg testüket.

Amdor judikátor térdre roskadt, és úgy emelte fel a kezét, mintha fizikailag akarná magához rántani a Khala láthatatlan szálait.

- Megvakultam! Elvesztem!

Xerana ezután ugyanazt a megtévesztést alkalmazta, amit felbukkanása előtt. Eltorzította a fényt és az árnyékot, és eltűnt a protossok szeme elől. Végigszáguldott a csatatéren, sorsára hagyta azokat, akik egyedül semmire sem voltak képesek. Tudta, jókora távolságot kell megtennie, ha nem akar olyan szörnyű véget érni, mint a protossok.

39

A sikló felemelkedett a Szabadöbölben kialakított katonai bázisról, és átrepült a kerítés fölött. Hamar megtette a nem túl nagy távolságot. Rövid ideig a csatatér fölött lebegett, de elszáguldott, mielőtt az ellenséges egységek támadást indíthattak volna ellene.

A sikló visszatért a bázisra, de a lidércharcos a csatatér szélén maradt.

A különleges álcapáncélt viselő MacGregor Golding könnyedén ért földet, majd futásnak eredt. A zergeket és a protossokat annyira lefoglalta a harc, hogy talán akkor sem veszik észre a közöttük mozgó embert, ha az neonzászlót lobogtat és üvöltözni kezd.

A lidérc félelmetes gyorsasággal mozgott, izmainak két kapszula harci drog adott különleges erőt. A szert a katonák raktárából emelte el.

Sokkal többet vett be az ajánlott mennyiségnél, de az évek során kitapasztalta, hogy a teste mennyit bír el, és mire képes ilyen stimulánsok hatása alatt. Korábban a Konföderációt szolgálta, egész életében katona volt, arra képezték ki, hogy eleven fegyver legyen, akinek csak egyetlen célja van: a parancsok végrehajtása.

Ahogy végigrohant a csatatér peremén, felfedezte az Alfa-század egységeinek hulláit és roncsait. Az ostromtankok feltépett konzervdobozokként feküdtek, a gyalogosok és a tűzdenevérek, vagy ezek testrészei szétszórtan hevertek a véres, mocskos földön, a megfeketedett szélű kráterek, a szétzúzott sziklák között.

Az égen fenyegető felhők gyülekeztek, amelyek kiváló fedezéket biztosítottak a magasból támadó légi egységek számára. Vihar készülődött.

A lidérc rövid időre, néhány másodpercre kapcsolatba lépett Octavia Bren agyával, és kiemelte onnan a Bhekar Ro hatalmas, pusztító erejű viharaira, a lézervillámokra, a rettenetes mennydörgésekre vonatkozó információkat. Ahogy ismét körbenézett, arra gondolt, hogy még egy özönvíz se lenne képes elmosni a rengeteg mocskot, a hullákat, a vért, ami az összecsapások során beszennyezte a zónát, ő viszont, ha sikerül végrehajtania a küldetését, egy csapásra sterilizálhatja a környéket.

Csupán annyit kellett tennie, hogy megjelöli a célpontot, és utasítást ad a nukleáris csapás megkezdésére.

Ahogy közelebb került a vészjósló objektumhoz, a kincshez, amelynek megszerzéséért a harcok folytak, egyre erősödő lüktetést érzett a koponyájában. A telepatikus erőn érződött, hogy még nincs ereje teljében, még alszik, de ha felébred képes lesz mindent és mindenkit elsöpörni.

A lidérc nem tudta, mi lehet az objektum belsejében, de nem is foglalkozott vele. A munkája általában az volt, hogy információkat szerezzen, most azonban egészen más feladatot kapott. Csak erre koncentrált, mással nem törődött.

Az objektumot meg kell semmisíteni.

A domb oldalánál olyan sok zerg és protoss gyűlt össze, hogy MacGregor Golding kénytelen volt megállni. Gyanította, hogy a protossok ilyen közelről az álcája ellenére észlelik a jelenlétét, ezért óvatosabban kellett mozognia. Felnézett az égre. A feje fölött egy protoss sólyom lebegett, ami mellett egy fürkész egység várakozott. A két hajó műszerei érzékelhették a jelenlétét, ezért irányt váltott, és megpróbált eltávolodni tőlük.

Lekapta a válláról a C-10-es rakétapuskát, és belekattintott egy különösen nagy pusztító erővel rendelkező mini rakétákkal teli tárat. Láthatatlanul folytatta útját. Menet közben megpróbálta kiválasztani a legtisztább ösvényt, azokon a helyeken haladt, ahol távol maradhatott a harcolóktól. Nem jegyezte meg az utat, tudta, hogy amikor visszafelé tart, már egészen más lesz a helyzet, máshol fognak elhelyezkedni a zergek és a protossok.

A vállához emelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. A zergek és a protossok észrevették a feléjük tartó rakétát, de ekkor már semmit sem tehettek. A lövedék célba talált és felrobbant. A következő pillanatban zuhanni kezdett a protoss sólyom. Olyan pozícióban ért földet, hogy maga alá temetett néhány tucat zergei és protosst. Ráadásul az oldalára fordult, így a belsejében tartózkodók nem szállhattak ki belőle, nem folytathatták gyalogosan a harcot.

A lidérc kilőtte a második rakétát is. Telibe találta a protoss fürkészt, amely majdnem pontosan a sólyom mellett ért földet. Egyetlen olyan egység sem maradt a közelben, amely észlelhette MacGregor Golding jelenlétét.

Az ügynök keresztülrohant a káoszon, kikerülte az útjába akadó zerglingeket és protossokat, akik még mindig nem láthatták őt.

A zergek váratlanul nagyobb rohamot indítottak. A lordok valószínűleg ki akarták használni, hogy a protossok elvesztették két hajójukat, hidraliszkokkal, zerglingekkel, őrzőkkel próbálták áttörni az ellenség védelmi vonalait. A lidércnek kapóra jött a roham. Közelebb jutott az objektumhoz, majd fedezékbe húzódott, és elővette speciális lézerét, amellyel meg kellett jelölnie a bombázás célpontját. Amikor befogta az objektumot, a kódolt kommunikációs csatornán keresztül kapcsolatba lépett Duke tábornokkal.

- Készen állok, uram. Pozícióban vagyok. Mindjárt megfestem a célt.

- Folytassa, Golding. Szép munka volt - mondta Duke. - Ha nem jut ki időben, gondoskodom róla, hogy megkapja a posztumusz kitüntetéseket. Sajnos nem hozhatom nyilvánosságra a hőstettét, de az illetékesek tudni fognak róla.

- Köszönöm, tábornok úr. Minden világos.

Golding aktiválta a lézert, és megjelölte az objektumot. A felszín fölött lebegő csatahajókról elindított, nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták ezt követően már könnyedén megtalálhatták a célpontot.

A lidérc teljesítette a feladatot.

Az Alfa-ezred csatahajóin kinyíltak a silókapuk; a személyzet felkészítette a rakétákat az indulásra.

MacGregor Golding nyugodtan ült a helyén, a lézert egyetlen pillanatra sem vette le az objektumról. Amikor megkapta a hajók fegyverzeti tisztjeinek visszajelzését felállt, és futásnak eredt. Még mindig maradt pár perce arra, hogy elmeneküljön.

40

Octavia tisztában volt azzal, hogy mekkora a tét. A Domínium egységei hamarosan nukleáris támadást indítanak a bolygó ellen. Ha a rakéták elérik az idegen objektumot, elképzelhető, hogy az a valami vissza fog ütni. A lány elképzelni sem tudta, hány ember és protoss fog elpusztulni a végső összecsapásban. A zergekkel nem foglalkozott, azokat nem sajnálta; agyatlan bestiáknak tartotta őket, elpusztítandó ocsmányságnak. Minél kevesebb van belőlük, annál jobb! - gondolta.

Duke tábornok úgy bánt vele, mintha hisztérikus kiskölyök lenne, mintha nem tudná, miről beszél. Octavia magában elismerte, hogy tényleg nem sokat tud a bolygón kívüli világról, a Terrán Domíniumról vagy a politikai helyzetről, az objektumról azonban több információval rendelkezett, mint a tábornok.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem sikerül meggyőznie Duke-ot az igazáról, Octavia számára egyetlen megoldás maradt. Elkötött egy kisebb járművet, és maximális sebességre kapcsolva kiszáguldott ahhoz a sziklához, amelynél a Sötét Templomossal, Xeranával találkozott. Kiszállt, és miközben felmászott a domb oldalán, a protoss nő nevét kiáltozta.

- Xerana! Xerana!

Nem kapott választ. A jelek szerint Xerana nem számított arra, hogy a lány ismét beszélni akar vele.

Octavia leült a földre, és az agya leghátsó zugában motoszkáló érzésre összpontosított. Nem Xerana jelenlétét érzékelte, hanem valami rettenetes feszültséget, az érzelmek kuszaságát. Semmit sem értett az egészből. A hang nélküli kiáltások összeolvadtak, egyetlen sikollyá alakultak. A lány tudta, hogy hamarosan valami borzalmas dolog fog történni.

Kizárta az agyából a zavaró gondolatokat, kisöpörte a mentális szemetet, és egyetlen szóra, egyetlen névre koncentrált.

Xerana!

Fogalma sem volt róla, mennyi ideje ül a földön. Újra és újra elismételte a nevet; addig erőlködött, míg végül fájni kezdett a tarkója.

Xerana! Xerana!

Amikor felnézett, a Sötét Templomos ott állt előtte. Kissé ziláltnak és fáradtnak tűnt, de nem sérült meg.

- Xerana! - kiáltott fel Octavia. - Nem sikerült! A katonák nem hallgatnak rám. Hamarosan ledobják az atombombáikat. Meg kell fékezned őket!

Én is beszéltem az enyéimmel. Ők sem hallgattak rám.

Octavia gyomrában egy forró gombóc keletkezett.

- Akkor mind meg fognak halni. Ezt mondtad, nem? Meg kell állítanunk őket!

Ah. Mit tehetnénk? Csak a tudásunkat, az információinkat kínálhajuk fel nekik, és csak remélhetjük, hogy helyesen döntenek. Nem határozhatunk helyettük. A mohóság és az előítéletek kiölték belőlük a józanságot, Megpróbáltunk segíteni rajtuk, és ami ezután következik, arról csak ők tehetnek.

- De itt van Szabadöböl is! Itt vannak a telepesek, akiknek valaki más ostobasága miatt kell majd meghalniuk!

Nem. A Sötét Templomos lehunyta lángoló szemét, és egyetlen gondolatra összpontosított.

Ez volt az a pillanat, amikor Octavia agyában ismét motoszkálni kezdett az ismeretlen eredetű, kellemetlen érzés, amely minden reményt kitörölt belőle. A halántékára szorította a kezét, de hiába, az egyre növekvő erejű telepatikus kiáltást nem zárhatta ki a tudatából.

Ekkor már biztos volt abban, hogy elkéstek. Lejárt az idő, már semmit sem tehetnek.

41

Amikor a Sötét Templomos eltűnt, Amdor judikátor agyát elöntötte a düh. Megszökött a fogoly, akit meg akart kínozni, akit ki akart hallgatni, akit ki akart végeztetni! Megszökött az átkozott eretnek, akit a protossok elé lehetett volna állítani, mint rossz, nem követendő példát; akivel meg lehetett volna erősíteni a Khalába vetett hitet.

Xerana a Semmi erőit használta fel szabadulásához, olyan tiltott, sötét forrásokból merített energiát, amelyekhez egyetlen hithű zelóta, judikátor vagy Templomos sem férhetett hozzá.

Amdor tudta, tennie kell valamit annak érdekében, hogy bebizonyítsa, az eretnek nem erősebb, nem ügyesebb nála, az ösvény elszánt védelmezőjénél.

A Sötét Templomos szökése után megszűnt a mentális blokk, ami elválasztotta egymástól a protossokat. Amdor, amíg „vak" volt, olyannak látta híveit, mint még soha. A protossok féltek és összezavarodtak. Korábban még a zergek sem okoztak akkora káoszt a soraikban, mint a Khala-kötelékek ideiglenes megszűnése.

A judikátor Koronis végrehajtóra nézett, aki gondosan eltitkolta előle gondolatait és érzéseit. Amdor gyanította, hogy a parancsnokot legalább annyira meglepte az ő gyengesége, mint Xerana szökése.

Amdor megnyitotta az elméjét.

- Nem hagyom, hogy ez az áruló, ez az eretnek megakadályozza a xel'naga kincs megszerzését! Be fogok menni az objektumba. Nem küldünk be több egységet, én magam megyek oda. A dragúnjaink nem tértek vissza, a zelótáink is bent maradtak. Ideje, hogy én vegyem kézbe az ügyet. Velem tartasz, végrehajtó?

Koronis megrázta a fejét.

- Szeretnék menni, judikátor, de azt hiszem, stratégiai okok miatt itt kell maradnom. Valakinek irányítania kell a harcoló alakulatokat.

Amdor hosszan Koronis szemébe nézett, majd bólintott.

- Ha így gondolod, akkor nem is vagy méltó arra, hogy belépj az ősök, a teremtők árnyai közé. Nincs más hátra, egyedül kell meghoznom az áldozatot a konklávéért, a protossok fajáért!

A büszke judikátor felkapaszkodott a domb oldalában, magára hagyta Koronist, aki azonnal megkezdte a csapatok átszervezését, az új védelmi vonalak kialakítását, az erők átcsoportosítását. A földön keletkezett repedésből folyamatosan bújtak elő az újabb zergek; az undorító lények megállás nélkül nyomultak előre. Koronis mentális parancsokkal sólymokat rendelt a nyílás fölé, majd egy hordozót is odavezényelt, hogy küldje ki interceptorait, támadja meg a zergeket.

Amdor judikátor megérkezett az objektum egyik alagútjának bejáratához. Érezte, hogy a bent lüktető, élő tudat egyre erősebbé válik. A fények egyre élesebben ragyogtak, a sima, áttetsző anyagból lévő falakban magasabbra emelkedtek a hideg tűz lángjai. Amdor érzékelte a xel'nagák nyomait, a teremtők örökségét, amelyet - ebben egészen biztos volt - azért hagytak itt, hogy ő megtalálja.

A Qel'Ha hosszú vándorlása, a meddő kutatás véget ért. Már annak sem volt jelentősége, hogy a flottát éppen Koronis végrehajtó vezette, akiből hiányzott a valódi hit, aki sokszor képtelen volt meghozni a létfontosságú döntéseket. Amikor a flotta visszatér az Aiurra, nem Koronis lesz az, aki új reményt és erőt ad a protossok népének, nem ő kapja meg a konklávéjutalmát, hanem... Hanem egy olyan személy, egy olyan judikátor, aki mindig is hitt a Khalában, aki elviselte a végrehajtó ostobaságát - aki megszerezte a kincset!

Belépett az alagút száján, és gyors léptekkel elindul az aranyfényű, kanyargós ösvényen, Érezte, hogy merre kell mennie, az objektum magja hangos mentális kiáltásokkal hívta magához. Egyre mélyebbre jutott, és egyre gyorsabban haladt. Biztosra vette, hogy a xel'nagák által hátrahagyott tudat - mert már biztos volt benne, hogy egy mentális entitást talált - mindent el fog árulni neki az ősökről.

Annak ellenére, hogy az agyában nem szűnt meg a lüktetés, a folyosókon senkivel sem találkozott össze. A protoss zelóták, az emberek katonái és a zerg behatolók eltűntek, nyomuk sem volt. Ezt nem értékelte fenyegető jelként, inkább örült, hogy senki sem zavarja meg a kutatásban.

Amikor végül belépett a jéghideg tűz barlangjába, a fénylő mag duzzadozva simogatta a szerves anyagból lévő falakat. Amdor megállt; elméjéből egyszeriben elillantak a dicsőség gondolatai. Már nem érzékelte a Khalát, de a jelenlévő tudat erősebb volt, mint a protoss faj egyesített mentális energiája. A jelenség káprázatos élményt nyújtott a számára. A magban minden benne volt.

A judikátor megállt az objektum lángoló, élő szíve előtt. A döbbenettől egyetlen ép gondolatot sem bírt összerakni a fejében, de az agya legmélyén megszólalt a Sötét Templomos gyűlöletes pszi-hangja.

- Most majd hinni fogsz nekem, judikátor. Ez csupán a kezdet. Ez nem tárgy, nem egy építmény, hanem a xel'nagák teremtménye. Tudja, hogy össze vagyunk kapcsolva egymással, hogy valamennyien egy mozaik alkotóelemei vagyunk. A xel'nagák tervének valóra váltásához szüksége van ránk, a DNS-ünkre. Ahhoz, hogy teremtmény életre keljen, már csak energia kell. Némi energia, semmi más.

Amdor megfordult. Azt hitte, hogy a Sötét Templomos valahogy követte a maghoz. Elöntötte a düh az agyát. Az átkozott eretnek még attól sem riad vissza, hogy jelenlétével megszentségtelenítse ezt a helyet?

Xerana azonban mégsem volt jelen, csak a hangja zengett a judikátor fejében.

- Hallgatnod kellett volna rám, Amdor judikátor...

A nő elnémult. Amdor ismét a ragyogó mag irányába fordult. A fény felerősödött, a cikázó villámok egyetlen sugárban olvadtak össze, amely csápszerűen, tapogatózva előrenyúlt.

A csáp kisvártatva visszahúzódott, de a falakból kimeredő kristályszilánkok végén apró fények cikáztak. Az ívek megnőttek, keresztezték egymást, hálóvá fonódtak. Ismét megjelent a fénycsáp, amely ezúttal megérintette a judikátort.

Amdor teste semmivé vált. A xel'nagák teremtménye megszerezte az ébredéséhez szükséges utolsó információmorzsát.

42

A nukleáris robbanófejekkel ellátott intelligens bombák elindultak a lidércharcos által lézerrel megfestett célpont irányába. Keresztültörtek a Bhekar Ro fölött gyülekező viharfelhőkön, haragvó istenek által elhajított villámgerelyként száguldottak alá a mennyekből.

A lidérc, MacGregor Golding kiugrott a sziklafedezékből, és futva elindult a biztonságosnak ítélt zóna irányába. Kikapcsolta az álcázópajzsát, nyíltan megmutatta magát az idegen lényeknek. Néhányan észrevették, de a többség az égre mutogatott, ahol egy-egy pillanatra láthatóvá váltak a távoli csatahajókról elindított rakéták lángcsóvái. Sokan megérezték, hogy hamarosan valami szörnyűség fog történni.

Duke emberei csupán néhány taktikai bombát vetettek be, amelyek csak egy előre meghatározott sugarú körön belül fejthetik ki hatásukat. A stimuláló szerekkel telepumpált lidérc megpróbált e körön kívülre jutni. Tudta, ha eléri a legközelebbi domb tetejét, ha lecsúszik a túlsó oldalon, és elrejtőzik egy nagyobb szikla mögött, nem eshet baja.

Amikor felért a domb tetejére, Golding felemelte a kezét, és olyan mozdulatot tett, mintha irányítani akarná a félelmetes rakétákat. Metsző sivítás hallatszott, majd a rakéták, mint megannyi pörölykalapács, lecsaptak a fénylő objektumra.

Golding bevetette magát két szikla közé, befurakodott a sötét, hűvös zugba. Szorosan lehunyta a szemét, de még így is látta a dombon túl felvillanó atomnapok fényét.

* * *

A három taktikai csapásmérő bomba, gyakorlatilag mindent elpusztított az objektum közelében. A villanások után a terep megtisztult, a völgy egy bizonyos zónájából eltűntek a protossok, a zergek, a harci eszközök. Olyan volt az egész, mintha egy óriási hullám indulna el a völgy túlsó falai irányába, egy félelmetes szökőár, ami mindent elsodor, ami az útjába kerül.

Azután különös dolog történt. A szökőár megállt, pár pillanatig mozdulatlanul lebegett, majd elkezdett visszafelé áramlani. A xel'naga objektum magába szívta a robbanások energiáját, de olyan erővel, ahogy az örvény berántja a víz színén úszó papírcsónakot.

Koronis végrehajtót nem érte el a szökőár. Kábultan állt, zavartan, zúgó fejjel figyelte a hullámot, amit semmivel sem állíthatott meg. Felkészült a halálra. Döbbenete és félelme még erősebb lett, amikor a hullám visszafordult. El sem tudta hinni, hogy életben maradt; elképzelése sem volt arról, hogy az objektum szerves falai hogyan és miért nyelik magukba a rettenetes energiát.

Az objektum egyre erősebb fénnyel izzott a domb oldalában. A robbanás lehántotta róla a sziklaburkolatot és a földréteget, most teljes pompájában állt a végrehajtó és az értetlenül bámuló protossok előtt. Úgy világított, mintha valami felébredt volna a belsejében, felületén elektromos villámok cikáztak, falaiban élet pulzált.

Élt, és keresett valamit.

A zerg lordokat is elkábította, összezavarta a robbanás. Elvesztették a kontrollt csapataik felett, ennek köszönhetően a Kékszőrű génállományának felhasználásával megteremtett szörnykutyák nekiestek a náluk kisebb termetű zerglingeknek. A sárkányszerű mutaliszkok zavarodottan köröztek a csatatér felett, csillámféreg-esőt okádtak magukból, és a jelek szerint nem érdekelte őket, hogy a kis bestiák kire, mire hullanak, zerget vagy protosst pusztítanak el.

Az életben maradt judikátorok és zelóták mozdulatlanul állva bámultak az életre kelő objektumra, amelyet teremtőik, a xel'nagák hoztak létre. Fogalmuk sem volt, milyen sors vár rájuk, mi történik a következő percekben.

Az objektum felületén cikázó villámok között megrepedt a zöldes fénnyel izzó burok, olyan vonalak jelentek meg rajta, mint a tojáson, amiből pillanatokon belül kibújik egy kiscsibe...

...vagy egy krizalisz!

Koronis érzékelte a körülötte álló protossok gondolatait, felfogta, hogy társai iszonyodva, de mégis kíváncsian figyelik a történéseket. Az agya képtelen volt feldolgozni az információkat, egyetlen logikus következtetést sem tudott levonni a rendelkezésére álló adatokból. A végrehajtó a legszívesebben elővette volna kopott kristályát, hogy a segítségével transzba essen, lecsillapítsa magát, és rendezze a gondolatait, de sejtette, most még ez sem segítene.

A Sötét Templomos, Xerana figyelmeztette őket. Megpróbálta elmagyarázni, hogy az objektum nem egyszerű tárgy, nem egy építmény, hanem a xel'nagák genetikai kísérletei során létrejött új faj első egyede; megpróbálta elmondani, hogy a zergek, a protossok, vagy a Terrán Domínium katonái sosem fogják meghódítani vagy megszerezni a csillámló falú valamit, legfeljebb csak az életre keltésében vehetnek részt.

A szétrepedő, zöldes burokból egy polipszerű, áttetsző és világító bőrrel rendelkező, bámulatos energialény bukkant elő. Úgy emelkedett ki, mint a főnixmadár a tűzből. Széttárta szárnyait és vonagló csápjait, és lassan körbenézett lángoló napra emlékeztető szemével.

Koronis kővé dermedve bámulta a csodálatos, ugyanakkor borzalmas lényt, amelyet mintha a Domínium lakói által ismert pillangó, polip és medúza keresztezésével hoztak volna létre. A formáját tekintve különös volt, de a végrehajtó érezte, hogy sokkal tökéletesebb, mint a xel'nagák korábbi teremtményei, mint az Elsőszülött protossok, vagy akár a zergek.

Az életre kelő lény gyorsan mozgott. Lerázta magáról a kristályszilánkokat, a levegőbe emelkedett, és a csatatér fölé siklott. Koronis úgy érezte, mintha ő is a hatalmas test alkotóeleme lenne.

A lény telepatikus dalt énekelt, amelyet még a xel'nagák tanítottak neki. A pulzáló hangok megrengették a végrehajtó szerveit, sejtjeit, megpendítették DNS-ének spirális szálait.

Koronis rájött, hogy a protossok nem pusztán szemlélők, nem tanúk, nem egyszerű megfigyelők. Rájött, hogy a lénynek szüksége van rájuk, és szüksége van a zergekre is. Megértette, hogy az Elsőszülöttek és a torz mutánsok valójában energiaforrások, amelyeket a lény metamorfózisának beteljesítéséhez akar felhasználni. A xel'nagák elhelyezték a petét a gubóban, amelyet aztán eltemettek. A lény eonokon át várakozott - egészen eddig a percig. Most világra jött, és az újabb átalakuláshoz fel akarta használni a teremtői által korábban létrehozott fajok esszenciáját.

Szél támadt, villámok cikáztak a lény körül. A csápos test színes fényfoltokat szórt a csatatérre. A protossok és a zergek dermedten álltak, mozdulatlanul, magatehetetlenül tűrték, hogy a xel'nagák teremtménye megkeresse őket sugaraival, szétolvassza a testüket, magába építse sejtjeiket, lelküket és gondolataikat. A völgy izzani kezdett, de nem a nukleáris robbanások fénye öntötte el, hanem a színtiszta, életerő ragyogása - azé az életerőé, amelyet a lény magába szippantott a fénysugarak alatt szétmálló, semmivé váló élőlényekből.

A lény már több volt, mint a részek összessége. Feljebb emelkedett az égen, szárnyaival szétzavarta a gyülevész felhőket, tündöklésével vörösre festette maga körül a levegőt. Feljebb, egyre feljebb szállt, kilépett az űrbe, és nem hagyott maga után mást, csak a pusztítás nyomait, meg egy üres krizalisz-gubót a domb oldalában.

Ahogy elhagyta a bolygót, összetalálkozott az Alfa-század néhány megmaradt egységével. A sérült Napóleon csatahajó parancsnoka azt hitte, egy újabb zerggel hozta össze a rossz sors, ezért gondolkodás nélkül tüzet nyitott a Yamato-lövegekkel. A lény ekkor felgyorsult, hurrikánként csapott le a hajóra. A parancsnoknak már arra sem maradt ideje, hogy utasítást kérjen a Szabadöbölben tartózkodó tábornoktól.

A többi csatahajó követte a Napóleon példáját. Tüzet nyitottak a lényre, nem is sejtve, hogy a lövedékekkel, az energiasugarakkal csak növelik a káprázatos jelenség erejét.

A lény teste egyre forróbb, egyre fényesebb lett. Elsuhant a csatahajók mellett, kiszívta belőlük, és a fedélzetükön tartózkodó emberekből az energiát, majd tovább száguldott az űrben. Nem maradt más utána, csak néhány fémszilánk, pár olvadt, törmelék, és néhány apró, izzó fénypont.

A zergek és a protossok orbitális pályán küzdő egységeit is könnyedén magába szívta, majd a Semmi, a végtelen űr mélye felé fordult, és örökre maga mögött hagyta a jelentéktelen kis szikladarabot, amelyet az emberek Bhekar Rónak neveztek.

43

Octavia lihegve, remegő lábbal ment tovább. A Sötét Templomos, Xerana diktálta az iramot, és nem akart lemaradni mögötte. Felkapaszkodtak a domb oldalán; már nem tartottak a zergektől, mert tudták, hogy az idegen lények mindegyike a völgybe, a csatatérre vonult.

Amint felértek a domb tetejére, Xerana hirtelen a földre nyomta a lányt, és ő is lebukott. Begurult az egyik sziklaperem alá, és magához rántotta Octaviát. A következő másodpercben sárgásfehér ragyogás borította be az eget. A vakító jelenség csupán néhány másodpercig tartott - túlságosan hamar véget ért.

A katonáitok ledobták a bombáikat - állapította meg Xerana. Nem azt az eredményt fogják elérni vele, amit a vezéretek remél.

Amikor a fény eltűnt az égről, Xerana felállt, és előrébb lépett. Octavia elbizonytalanodva követte. A domb tetejéről nézték végig a csodálatos lény születését, a protossok és a zergek pusztulását.

A lány csak abban reménykedett, hogy elég távol vannak, őket nem érik el a mindent felolvasztó, mindent megsemmisítő fénysugarak.

Légy üdvözölve az univerzumban - gondolta Xerana. Mentális hangja elárulta, őt is megdöbbentette a látvány.

Octavia határtalan elégedettséget érzékelt, amely a lényből sugárzott felé. Az érzés ismerős volt a számára; megértette, hogy addig is a gubóból kikelt polipszerű valami szólongatta, az a lény, amely megölte a testvérét, Larsot. A szeme megfájdult a fehéren izzó fénytől, mégsem bírta elfordítani a fejét, látnia kellett a csodát, a káprázatos jelenséget, az élőlényt, amely a felhők közé emelkedett, és kiröppent az űrbe.

Gyere - mondta Xerana. Még van valami, amit látnunk kell.

Leereszkedtek a meredek lejtőn. A csatatér különös fénnyel ragyogott, a föld fölött furcsa, pulzáló köd gomolygott. A szétrepesztett gubó körül álló kristályok porrá váltak, úgy borították be a talajt, mintha homokszemcsék, vagy magvak lennének.

Xerana és a lány egymás mellett lépdelve vágott át a völgyön. Octavia pár perccel korábban még kimerült volt, most azonban úgy érezte, szétfeszíti a testét az erő. A Sötét Templomos észrevette rajta a változást, és felgyorsított. Octavia könnyedén tartotta az iramot.

Kilőtt tankokat, eldobott fegyvereket, gazdátlan páncélokat láttak, de egyetlen holttestet, egyetlen vérfoltot sem találtak. Octavia meglepődött. Xerana kitalálta a gondolatait, és válaszolt a fel sem tett kérdésre.

A xel'nagák teremtménye minden életet magába szívott. A nukleáris robbanások elég energiát adtak neki ahhoz, hogy kitörjön a gubóból, és felemelkedjen a levegőbe. Kivonta a zergek és a protossok életerejét, magába olvasztotta a testek alkotóelemeit... Talán túl sok energiát sikerült összegyűjtenie, annyit, amennyit már nem bírt magában tartani. A Sötét Templomos a lábuk előtt gomolygó ködre mutatott. Egy keveset itt hagyott belőle.

Octavia az ajkába harapott, az agyát elöntötte a tehetetlen düh.

- De miért vette magához a testvéremet? Mire jó neki egy ember DNS-e?

A bátyádat véletlenül olvasztotta magába. Nem ismerte az embereket, se az emberi test energiáit. Akkor még aludt. Még túl fejletlen volt. Nem is tudta, mit csinál.

- Vagyis Lars pusztán azért halt meg, mert rosszkor volt, rossz helyen? - A gondolat nem nyújtott vigaszt a lány számára.

Tovább mentek a völgyben. A talaj valahogy megváltozott. Octavia lehajolt, és csodálkozva megállapította, hogy a vékony ködréteg alatt fűszőnyeg borítja a földet. A szálak olyan gyorsan fejlődtek, hogy látni lehetett növekedésüket. A xel'nagák teremtménye által hátrahagyott életerő a növényekre, talajban megbúvó magvakra is kifejtette hatását. Octavia letépett egy szál virágot, elgondolkodva a tenyerére fektette a karmazsinvörös szirmokat.

Ez az élet - mondta Xerana. Ez az élet esszenciája.

A köd lassan oszladozni kezdett, az égről is eltűntek a felhők. A csillagok hideg fényszemmel bámulták a Bhekar Rót.

- Az meg micsoda? - A távolban, az egyik nagyobb sziklahalom mellett Octavia emberszerű alakokat látott. Futásnak eredt, és maga sem tudta miért, de a szívében ismét feltámadt a remény.

Az emberek közül néhányan egyenruhát viseltek, de volt köztük egy, aki a telepesekre jellemző ruhát hordott. Pontosan olyan az overallja, mint Larsé volt... Octavia megtorpant. Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Az izgalomtól lihegve, lassan, remegő lábakkal elindult. Megdörzsölte a szemét.

A végső átalakuláshoz - magyarázta Xerana - az embriónak a zergek és a protossok életerejére volt szüksége. Biológiai üzemanyag... Mivel az emberekkel nem tudott mit kezdeni, valószínűleg kilökte őket a DNS-mátrixából.

- Lars! - sikított fel Octavia, és ismét rohanni kezdett. Felnevetett.

A virágos mező közepén álló fiú nem volt más, mint a bátyja. Lars megfordult és elmosolyodott. A lány a karjai közé vetette magát. A fiú kissé zavartan magához szorította a testvérét.

- Na, ez érdekes volt - motyogta.

- El sem tudom hinni, hogy visszajöttél! - Octavia megfogta a fiú vállát, és a szemébe nézett. - Ez... ez... Csoda történt!

- Hát, én se gondoltam, hogy látni fogom még ezt a helyet - mondta Lars.

Megölelték egymást.

A Sötét Templomos félrehúzódott. Már nem volt tennivalója ezen a bolygón. Azért érkezett ide, hogy lásson, tapasztaljon, információkat gyűjtsön, tanuljon. Figyelmeztette a népét, de senki sem hallgatott rá. Nem tudta megmenteni a protossokat, de talán jobb is így, mert világra jöhetett a xel'nagák új teremtménye, a csodálatos lény, amely tökéletesebb, mint az univerzum bármelyik életformája.

Xerana egyetlen búcsúszó nélkül tűnt el az árnyékok között. Visszasietett a hajójához. Még nem tudta, követni fogja-e a lényt, vagy inkább felkutatja a xel'nagák által elrejtett többi embriót. Túl sok kérdésre kellett választ találnia, túl sok munkája volt. Az űr végtelen - senki sem fejtheti meg minden titkát.

44

A Kukulkán-csorda pusztulása fizikai fájdalmat okozott Sarah Kerrigannak. Nem a lényeket sajnálta, nem az alattvalóit, és nem is a vereség szomorította el. A Bhekar Rón több semmisült meg, mint egy csorda: egy álom ért véget, egy csodálatos terv fulladt kudarcba.

Eddig pihenés nélkül, keményen dolgozott, hogy olyan sereggé kovácsolja a zergeket, amely valóban képes az univerzum meghódítására. Mindent elkövetett a siker érdekében, azt hitte, semmi, és senki sem állhat az útjába. A xel'naga objektum megszerzése amolyan teszt volt, a Bhekar Rón akarta demonstrálni, hogy a zergek legyőzhetetlenek, hogy a szuperagy pusztulása csupán ideiglenesen jelentett gondot a faj számára. Amikor elindította a csordát, a Pengék Királynője még magabiztos volt, erős, és tettrekész.

Most azonban mindent át kellett értékelnie. Az álmai szilánkokká törtek. Korábban még hitt abban, hogy a kaptárokban fejlődő lárvák, a belőlük kikelő lények révén megszerezheti a végső győzelmet, most azonban már semmiben sem volt biztos.

A Kukulkán-csorda pusztulása nem volt nagy csapás, Sarah Kerrigannak még számos, hasonló erőt képviselő egység állt a rendelkezésére. Ott volt a Tiamat-, a Fenris-, a Balrog-, a Surtur-, a Jormungand-horda, meg a többi. Mindegyik élén egy fővezér állt. Mindegyik képes volt arra, hogy harcoljon, új génmintákat szerezzen, hódítson és győzzön. Mindegyik saját kaptárakat tudott építeni, amelyben zergek százezrei, milliói fejlődhettek ki.

De mit ér a hatalmas sereg, mit érnek a borzalmas, erős, brutális lények, ha létezik valami, ami játszi könnyedséggel, pillanatok alatt képes elpusztítani mindent, amit ő, a Pengék Királynője kitartó munkával megalkot? Hogyan lehetne meghódítani az univerzumot, amikor van egy lény, amely már most uralja?

A Pengék Királynője, aki egykor ember volt, és a Sarah Kerrigan nevet viselte, sokáig töprengett, sokat tépelődött, és végül úgy érezte, megtalálta a megoldást. A kétségbeesés az emberekre jellemző, ő pedig már egy másik fajhoz tartozott.

Az elképzelés egyszerű volt: ha a protossok és az emberek egymásnak esnek, meggyengítik egymást, akkor a zergek már könnyedén legyőzhetik őket. Ha már nem léteznek protossok és emberek, ha már csak zergek élnek az univerzum minden pontján, akkor... Akkor a faj elég erőt gyűjthet ahhoz, hogy legyőzze a xel'nagák csodálatos teremtményét.

A Pengék Királynője hamar lerázta magáról a szomorúságot, megszabadult a bizonytalanságtól, és újult erővel tervezgetni kezdte, hogyan fogja kirobbantani a Fajok Háborúját.

45

Octavia és Lars a hadnagy és feltámadt katonái kíséretében tért vissza Szabadöbölbe. Duke tábornokhoz siettek. A főhadiszállás ajtaja előtt összetalálkoztak a polgármesterrel, aki dühödten verte az ajtót.

- Duke! Azonnal költözzön ki az irodámból! Adja vissza a székemet!

A városban csak néhány katona maradt, de mivel nem kaptak határozott parancsokat, egyikük sem tudta, mit kellene tennie. Nem kergették el a polgármestert, aki nem adta fel a próbálkozást, és addig dörömbölt az ajtón, míg végül Duke kinyitotta. Nikolai berohant a szobába, és egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztaláról a tábornok holmiját.

Az Alfa-ezred gyakorlatilag megsemmisült. A csatahajók, a szellem-egységek, a szárazföldi alakulatok mind elpusztultak. Volt, amelyik a bolygón kívül folyó összecsapásban semmisült meg, de a legtöbbel a zergek vagy a protossok végeztek. Nem sokkal a nukleáris csapás, és a völgyben lezajlott, érthetetlen események után Duke egyetlen hajójával sem tudott kapcsolatot létesíteni. Senki sem válaszolt a hívásaira, senki sem jelentkezett be nála.

Abban reménykedett, hogy az egységeit csak szétszórták, és előbb-utóbb mindegyik előkerül. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy valamelyik kapitánya közvetlen kapcsolatot létesített Mengsk császárral, jelentést tett a helyzetről, és segítséget kért. Lehet, hogy a császár már el is indította a felmentő sereget... Ezzel a gondolattal próbálta vigasztalni magát, bár nem tartotta valószínűnek, hogy így történt.

A telepesek kitörő örömmel fogadták Octaviát és a bátyját. Az emberek vidámak voltak, hogy legalább egy olyan társuk visszatért, akit már halottnak hittek. A legboldogabbnak Cyn McCarthy látszott, aki gondolkodás nélkül odaszaladt Larshoz, hogy zokogva átölelje. Lars megcsókolta a vörös hajú nőt, és ott helyben megkérte a kezét.

Az emberek ámuldozva tapogatták Larsot, nem értették, hogyan támadhatott fel.

- Majd mekkorát fogtok nézni akkor, ha meglátjátok a völgyet! - kiáltott rájuk Octavia. - Termőfölddé változott az egész. Olyan, mint egy nagy kert! Tele van növényekkel, fűvel, virágokkal! Ha felszántjuk, olyan termésünk lesz, mint még soha. Azért mégsem veszett el minden...

- Hogy nem veszett el minden? - hördült fel Duke tábornok. - De igenis elveszett! Megsemmisült a flottám! Azért jöttünk ide, hogy megmentsük magukat, és... Tessék! Egyetlen használható egységem sem maradt! - A polgármester felé fordult. - Követelem, hogy haladéktalanul lépjen kapcsolatba a Terrán Domíniummal! Kérjen segítséget, csapatokat, harctéri elemzőket, utánpótlást az életben maradt katonák számára!

A polgármester elvigyorodott.

- Igazán sajnálom, tábornok úr, de egyetlen kommunikációs rendszerünk sem működik.

Duke a fogát csikorgatta dühében.

- És mi a helyzet az űrkikötővel? Az ottani berendezések is felmondták a szolgálatot?

- A mivel?

Duke elsápadt.

- Nehogy azt mondja, hogy nincs űrkikötőjük!

- Kikötő? Hajónk sincs! - csóválta a fejét a polgármester. - Ez, tábornok úr, egy isten háta mögötti bolygó, mi pedig egyszerű... Hogy is fogalmazott? Földtúrók vagyunk.

Octavia megpróbálta lecsillapítani a tábornokot.

- Ne aggódjon. Bizonyára keresni fogják magukat.

Duke ökölbe szorította a kezét, és lángoló szemmel végignézett a telepeseken.

- Ezek szerint itt ragadtam... Most mi a fenéhez kezdjek?

Octavia mosolyogva felemelt a földről egy zerg vérrel szennyezett ásót.

- Esetleg megtanulhatna kertészkedni. Rengeteg kiváló minőségű termőföldünk van!

Duke hörögve elhajította a szerszámot.

- Nyugalom, tábornok úr - mondta Octavia. - Ha nem ért hozzá, majd valamelyik gyerek megmutatja, hogyan használja.

A lány összeszedett egy kisebb csapatott, és kivezette az embereket a csodálatos, zöld fűvel, színes és illatos virágokkal borított völgybe. A katonák közül csak a jóképű, fiatal Scott hadnagy tartott velük, aki titokban megsúgta Octaviának, hogy már jó ideje elege van a háborúskodásból, és szeretett volna végre megállapodni valahol.

- A Bhekar Ro éppen megfelelő helynek látszik...

Miközben a telepesek munkához láttak, hogy eltakarítsák a háború nyomait, Octavia felnézett az égre. Őszintén remélte, hogy soha többé nem fogják magukra vonni a külvilág figyelmét.

vége