/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Encyclopedia Galactica

Encyclopedia Galactica Alternativa - 8

Isaac Asimov


Leszáll az éj

Az Olvasóhoz

Lagash a miénktől erősen eltérő, idegen világ, ezért nem szeretnénk azt az érzést kelteni önökben, hogy az események a Földön játszódnak, még ha megértik is a szereplők beszédét és ismerősnek találják az általuk használt kifejezéseket. Ezek azonban pusztán megfelelői az idegen fordulatoknak, már ahogyan a regényírók külhoni hőseiket beszéltetni szokták. így amikor a lagashiak mérföldről, kézről, autóról, számítógépről beszélnek, saját mértékegységeiket, mellső végtagjaikat, gépjárműveiket, információfeldolgozó masináikat értik alatta. A Lagashon használt számítógépek nem szükségképpen hasonló szerkezetűek, mint a new yorkiak, londoniak vagy stockholmiak, s a könyvünkben emlegetett „mérföld” sem feltétlenül egyenlő az angolszász országokban használatos 5,280 lábbal. Mégis egyszerűbbnek s kívánatosabbnak találtuk, hogy az olvasónak ismerős szavakkal írjuk le ezt az egyébként olyannyira idegen világot, mintsem cirkalmas lagashi fordulatokkal tűzdeljük meg beszámolónkat.

Mondhatnánk éppen, hogy az egyik figura felhúzta quonglishát, mielőtt hétforknyi útra indult szülőznúbja főglíbisén, és teremthetnénk ezáltal rejtélyesnél rejtélyesebb hangulatokat. Egyúttal azonban elérnénk azt is, hogy szavaink értelmét alig lehetne kihámozni, amit pedig mindenképpen szerettünk volna elkerülni. Kieszelhettünk volna számtalan furánál furább kifejezést, de történetünk lényegét nem ez alkotja. Azt szerettük volna leírni, miként viselkedik a miénkhez részben hasonló világon élő, hozzánk bizonyos mértékig hasonlító embercsoport, amikor szembe kell néznie egy, a földi ember számára teljesen ismeretlen helyzettel. Az adott körülmények között célravezetőbbnek véltük tehát, ha azt mondjuk, hogy az illető felhúzta cipőjét, mielőtt hétmérföldes útra indult, mintsem hogy quonglisht, forkot, glíbist emlegessünk.

Az olvasó persze, ha úgy akarja, behelyettesítheti a mérföldet „forkra”, az órát „glizbízre”, és „szem” helyett is olvashat „sleshtrepet”. Vagy kitalálhat más, kedvére való válogatott kifejezéseket. Mit számít, forkot vagy mérföldet mondunk-e, ha felizzanak fejünk felett a csillagok?

I.A.

R.S.

“Micsoda hit és imádat töltené el az embereket, ha minden ezer évben egyetlenegyszer látnák csak a csillagos eget! Hosszú emberöltőkön át megőriznék akkor Isten városának félelmetes emlékét…”

“Hogy más világok? Más világok pedig nem léteznek! Itt és most, ez az egyedüli valóság.”

Emeison

I - Alkonyat

1.

Verőfényes, négynapos délután volt. Onos nagy, aranyló gömbje magasan állt a nyugati égbolton, s a kis, vörös Dovim is fürgén kapaszkodott a szemhatáron. Az ellenkező irányban Trey és Patru szikrázó fehér pontján akadt meg az ember tekintete, a keleti ég bíbor háttere előtt. Lagash legészakibb kontinensének hullámzó rónaságait káprázatos fény öntötte el. Kelariten 99-nek, a Jonglori Városi Pszichiátriai Intézet igazgatójának irodájában hatalmas ablakok tárultak körben a nagyszerű látványra.

Sheerin 501, a Saro Egyetem szakembere, aki pár órája érkezett Jonglorba Kelariten sürgős hívására, mégis azon morfondírozott, vajon miért van olyan nyomott hangulatban. Sheerin alapjában véve jó kedélyű ember volt, s a négy nap együttes jelenléte rendszerint még emelkedettebbé tette amúgy is rózsás kedvét. Ma azonban valamiért nyugtalan, izgatott lelkiállapotban volt, noha iparkodott tőle telhetően magába fojtani. Végül is a lelki épség szakértőjeként hívatták Jonglorba, nem másért.

– Talán az volna a legokosabb, ha először pár áldozattal beszélne – vetette fel Kelariten.

A pszichiátriai klinika igazgatója vézna, csupa csont, beesett mellű, vérszegény emberke volt. Sheerin – a maga kicsattanó egészségével homlokegyenest az ellentéte – vele született gyanakvással viseltetett minden halandó iránt, aki felnőtt létére feleannyit sem nyom, mint jómaga.

Talán Kelariten fizimiskáját tűröm nehezen, – gondolta. – Akár egy két lábon járó csontváz.

– Netán a Titkok Alagútját kívánja inkább személyesen is megtapasztalni, dr. Sheerin? – kérdezte az igazgató.

Sheerinnek sikerült nevetést kipréselnie magából, remélve, hogy nem hangzik túl erőltetettnek.

– Előbb mégis az áldozatokkal kellene talán beszélnem – mondta. – Valamivel felkészültebben tudnék így szembenézni az Alagút rémségeivel.

Kelariten boldogtalanul pislogott mélyen ülő, sötét szemével. Cubello 54, a Jonglori Centenáriumi Kiállítás jól fésült, sima modorú jogásza szólalt meg helyette.

– Ugyan már dr. Sheerin! „Az Alagút rémségei!” Kissé túlzón fogalmaz, nem gondolja? Végül is egyelőre csupán újságcikkekből ismeri az ügyet. Nem szólva arról, hogy a betegeket „áldozatoknak” titulálja. Mindennek nevezhetők, csak annak nem.

– Dr. Kelariten élt ezzel a kifejezéssel – mondta Sheerin mogorván.

– Meggyőződésem, hogy dr. Kelariten csak a legáltalánosabb értelemben beszélt erről. Én mindenesetre részrehajlónak, éppen ezért elfogadhatatlannak érzem a szóhasználatát.

Sheerin az ügyvédre pillantott. A tekintetében tükröződő szakmai tárgyilagosságot lassan ellenszenv váltotta fel.

– Ha jól értettem, több halálos áldozata is van az Alagútban tett kirándulásnak. Javítson ki, ha tévedek.

– Valóban volt pár haláleset az Alagútban. Egyelőre azonban semmiből sem következtethetünk arra, hogy az Alagút okozta volna halálukat, doktor úr.

– Megértem, miért ódzkodik annyira ettől a következtetéstől, jogtanácsos úr – felelte Sheerin fagyosan.

Cubello felháborodottan meredt a kórházigazgatóra.

– Dr. Kelariten! Ha a vizsgálat továbbra is ebben a hangnemben zajlik, ezennel kikérem magamnak!

Az ön dr. Sheerinjét szakértői minőségben hívtuk ide, s nem a vád tanújaként van jelen!

– Csupán általánosságban nyilatkoztam a jogászokról, jogtanácsos úr, aminek semmi köze a Titkok Alagútjában történtekhez – kuncogott Sheerin.

– Dr. Kelariten! – kiáltotta újfent Cubello, s az arca bíborszínűre vált a haragtól.

– De kérem, uraim – hápogta Kelariten, s pillantása ide-oda járt kettejük között. – Maradjunk jó barátok, nem igaz? Hiszen ugyanaz a cél vezérel, mindnyájunkat, legalábbis úgy hiszem. Meg akarjuk tudni, mi történt valójában a Titkok Alagútjában, hogy soha többé ne kerüljön sor ilyen… hm… szerencsétlenségre.

– Egyetértek – mondta Sheerin békülékenyen. Csak az idejét pocsékolja, ha tovább acsarkodik a jogászra, amikor sokkalta fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznia.

Nyájasan rámosolygott hát Cubellóra.

– Nem kenyerem a vádaskodás. Általában igyekszem olyan helyzetet teremteni a munkám során, amely elejét veszi a vádemelés lehetőségének. Talán akkor megnézhetnénk az egyik betegét, dr. Kelariten. Aztán pedig megebédelnénk, és megvitatnánk, amit eddig az Alagútról megtudtunk. Ebéd után folytatnánk a betegekkel…

– Ebéd? – motyogott Kelariten tétován, mintha az ebéd fogalma ismeretlen volna előtte.

– Igen, ebéd. A déli étkezés. Régi jó szokásom, doktor úr. De persze várhatok is vele. Mindenesetre lássuk az egyik beteget.

Kelariten bólintott.

– Azt hiszem, Harrimmel kellene kezdenünk – fordult az ügyvédhez. – Ma remek formában van.

Ahhoz mindenképpen, hogy kibírja egy idegen faggatózását.

– És mi volna, ha Gistin 190-nel próbálkoznánk? – kérdezte a jogász.

– Nem rossz ötlet, de nincs olyan jó állapotban, mint Harrim. Hadd mondja el előbb az egészet Harrim, aztán beszélhet még a doktor úr Gistinnel, és… mondjuk… mondjuk Chimmilittel. Mármint ebéd után.

– Köszönöm – mondta Sheerin.

– Ha volna kedves erre fáradni, dr. Sheerin…

Kelariten egy üvegfalú folyosó felé mutatott, amely irodájából vezetett át a kórházépületbe. A szellős átjáróról, mely a négy nap vakító fényében fürdött, teljes körpanoráma nyílt az égre és a várost körülölelő alacsony, szürkészöld dombokra.

A kórházigazgató megállt egy pillanatra, hogy a kilátásban gyönyörködjék. Az apró emberke savanyú, elgyötört vonásai hirtelen megfiatalodtak, megújhodtak, amint arca megmártózott Onos meleg, cirógató sugarainak s a jóval zordonabb Dovim, Patru és Trey fényének együttes özönében.

– Csodás napunk van ma, nem igaz, uraim! – kiáltotta oly lelkesedéssel, amit Sheerin meglepőnek ítélt egy ilyen szemlátomást zárkózott, rideg egyéniség szájából. – Milyen pompás érzés egyszerre látni mind a négy napot az égen! Hogy felderül a szívem, mikor fényük egyszerre cirógatja arcomat!

Mihez is kezdenénk szépséges napjaink nélkül, mondják?

– Bizony, bizony – bólogatott Sheerin.

Ami azt illeti, maga is megkönnyebbült kissé.

2.

A bolygó túlsó felén Sheerin 501 egyik egyetemi kollégája ugyancsak az eget kémlelte. De a látvány benne csupán rettegést ébresztett, semmi mást.

Siferra 89, a régészeti tanszék munkatársa másfél éve folytatta ásatásait Beklimot ősi lelőhelyén, a távoli Sagikan-félszigeten. Most, ahogy a közelgő katasztrófa előjeleit szemlélte, szinte kővé dermedt a rémülettől.

Az ég semmi jóval nem kecsegtetett. A világnak ezen a felén jelenleg mindössze Tano és Sitha világítottak, hideg, kemény fényüket a régész mindig is örömtelennek, mi több, lehangolónak érezte. A kétnapos égbolt mélykék hátterével nyomasztóan hatott a baljós, tépett árnyakat vető világítás. Dovim éppen most gördült a távoli Horkkan-hegység csipkés gerince fölé, de a kis vörös nap halvány parazsa sem derítette fel Siferrát.

Tudta ugyan, hogy Onos meleg, sárga fénye hamarosan megjelenik keleten, és megvidámítja a szíveket, pillanatnyilag azonban kisebb gondja is nagyobb volt, mint a ragyogó égitest hiánya.

Gyilkos homokvihar készült lecsapni Beklimotra. Néhány percen belül végigseper az ásatáson, s ki tudja, miféle pusztítást végez. A legrosszabbra számíthat. A vihar feldönti a sátrakat, felborogatja a gondosan szétválogatott leletek tálcáit, szétszórja tartalmukat. Egyetlen szemvillanás alatt tönkreteszi fényképezőgépeiket, a rajzfelszerelést, a féltő gonddal egymásra helyezett metszetrajzokat – hosszú, fáradságos munkájuk minden eredményét.

És ez még nem minden. Komoly esély van arra is, hogy valamennyien itt lelik halálukat.

S ami talán még ennél is rosszabb, Beklimot – a civilizáció bölcsője, Lagash legősibb ismert városa – maga is veszélyben forog.

A próbaárkok, melyeket Siferra a környező alluviális síkságba vágatott, fedetlenül várták a szél rohamát. Ha a vihar elég heves lesz, rengeteg homokot szív magába, s iszonytató erővel csapja Belkimot törékeny, védtelenül maradt romjainak – végigtarolva, szétroppantva, újra eltemetve az ősi várost. Akár teljes alapzatokat is felszakíthat, s végiggörgethet a szikkadt lapályon.

Beklimot, a történelmi emlékek e gyöngyszeme a világ legféltettebb kincsei közé tartozott. Hogy Siferra ásatásai netán kárt tehetnek benne, olyan kockázat volt, ami mindennaposnak számított a régészek munkájában, akik egy kapavágást sem tehetnek anélkül, hogy eközben valamit meg ne bolygassanak. Efféle gondokkal mindenki számolt. Ám hogy a síkság szívét éppen akkor hagyja védtelenül, mikor az évszázad legszörnyűbb homokviharát várják, ehhez példátlan balszerencse kell…

Nem. Ez már több a soknál. Ha Beklimotot most az ő hibája folytán szétdúlja a vihar, örök szégyen vár rá.

Talán valóban átok ül ezen a helyen, amint azt a babonásabbak rebesgették. Siferra 89-nek sohasem volt sok türelme a rögeszmékhez, bármifélék legyenek is. Ez a munka azonban, amelytől pályája megkoronázását remélte, kezdettől fogva csupán bajt hozott rá. Most pedig karrierje végével fenyegeti – ha életét megkíméli egyáltalán.

Eilis 18, egyik asszisztense érkezett rohanvást hozzá. Az apró, inas emberke egészen eltörpült Siferra magas, kisportolt alakja mellett.

– Mindent rögzítenünk kell, amit csak tudunk! – kiáltotta főnökének zihálva. – A többi már az istenek jóakaratán múlik!

– Istenek? Miféle istenek? Látott egyet is errefelé, Eilis?

– Csak azt akartam mondani…

– Siferra! – kiáltotta Balik. – Itt van a nyakunkon! Siessen fedezékbe!

– Megyek, igen!

Holott semmi kedve nem volt szót fogadni. A legszívesebben az ásatási szelvények közé vetette volna magát, egyszerre mentve mindent a pusztulástól hogy lefogja a sátorponyvát, karjával takarja az értékes fényképfelvételek halmát, s a frissen feltárt Nyolcszögletű Ház falára tapadva, testével védelmezze a múlt hónapban napvilágra került pompás mozaikokat. De Baliknak igaza volt. Megtett minden tőle telhetőt ezen az eszeveszett reggelen, hogy biztonságba helyezze az ásatás értékeit.

Most már semmi mást nem tehetett, mint hogy behúzódik ő is a lelőhely felső végében magasodó szikla mögé, amely, – ha szerencséjük van, – megvédi őket a szélvihar legvadabb rohamaitól.

Nekiiramodott hát a szikla irányába. Izmos, erős lábszárai könnyedén röpítették előre a kiégett, repedezett homokon. Még negyven sem volt: magas, ereje teljében lévő nő, aki eddig a pillanatig töretlen optimizmussal tekintett a jövőbe. Egyszeriben azonban minden veszélybe került: tudományos pályafutása, kicsattanó egészsége, talán még az élete is.

A többiek már mind ott szorongtak a szikla tövében, a falécekből sebtében összeeszkábált fedezék mögött, melyhez a biztonság kedvéért vízhatlan ponyvát kötöztek.

– Adjanak utat! – mondta Siferra, amint közéjük furakodott.

– Asszonyom – nyöszörgött Thuvvik. – Asszonyom, fordítsa vissza a vihart!

Akárha valami mindenható istennőhöz fohászkodna. Siferra élesen felnevetett. A munkafelügyelő ekkor fura mozdulatot tett fölötte – valami szent jel lehet, gondolta a régész.

A többi munkás, – valamennyien a romoktól keletre fekvő falucska lakói, – ugyanezt a jelet rajzolta fölébe halk mormogás kíséretében. E férfiak, akárcsak apáik és nagyapáik, egész életükben a beklimoti ásatáson dolgoztak a régészek szolgálatában, türelmes munkával tárva föl az ősi épületeket s rostálva a homokot az apró, de annál értékesebb leletek után kutatva. Feltehetően megértek már néhány kemény homokvihart. Vajon mindig ennyire elvesztették fejüket? Vagy ezúttal eddig soha nem tapasztalt fenyegetést véltek kiolvasni a jelekből?

– Tessék! – kiáltott fel Balik. – Már itt is van! – és kezével eltakarta arcát.

A homokvihar dühöngve csapott le rájuk.

Siferra egyenes derékkal fordult szembe a széllel, s a ponyva résein át kikandikált a küklópikus városfal szemközti darabjára, mint aki abban reménykedik, hogy tekintetével bűvölve a romokat, el tudja hántani felőlük a rontást. Ám alig telt el egy pillanat, s máris kiderült, a kísérlet meghaladja erejét.

Hihetetlen forróság csapott le rájuk, oly perzselő, hogy szinte várta, mikor lobban lángra a haja, szemöldöke. Elfordult, karjával védte arcát.

Aztán a mindent elborító homokban már semmit sem látott.

Az egész leginkább felhőszakadáshoz hasonlított, noha az „esőcseppek” nagyon is szilárd állapotúnak bizonyultak. Rettenetes mennydörgés reszkettette meg a levegőeget. Valójában persze nem az ég dörgött, csupán millió és millió parányi homokszem ostromolta a talajt. A mindent betöltő lármába más hangok is vegyültek: lágy susogás, érdes percegés, dallamos dobolás, és valami iszonyú üvöltésféle. Siferra elképzelte, amint a lezúduló több tonna homok betemeti a kiásott falakat, templomokat, a települési felszín terebélyes alapzatait, a táborukat.

És maga alá temeti mindannyiukat.

Meggörnyedt, arccal a szikla felé fordult, s várta, hogy eljöjjön a vég. Meglepetésére és bosszúságára azon kapta magát, hogy hisztérikus zokogás rázza. Nem akart meghalni. Ez csak természetes: ki örül a saját halálának? Eddig azonban még egyszer sem gondolt arra, hogy vannak a halálnál rosszabb dolgok is.

Beklimotra, a világ leghíresebb régészeti lelőhelyére, az emberiség legrégibb ismert városára, a civilizáció megteremtőjére pusztulás vár – az ő hanyagsága miatt. Lagash legkiemelkedőbb régészei dolgoztak itt immáron másfél évszázada, a lelőhely felfedezése óta. Elsőnek Galdo 221, a legnagyobb mindőjük közül, aztán Marpin, Stinnupad, Shelbik, Numoin, nemzedékről nemzedékre az egész fényes gyülekezet. És utánuk ő, Siferra, aki ostobán megfeledkezett az ásatás lefedéséről, épp egy közelgő homokvihar idején.

Amíg a várost homok takarta, a romok háborítatlanul aludták évezredes álmukat, úgy, ahogyan a zordra forduló időjárás elől elvándorló utolsó lakói hagyták. Azután pedig, Galdoval kezdve minden régésznek gondja volt rá, hogy egyszerre csak szűk területet tárjon fel, és azt is ernyőkkel, kerítésekkel védelmezze egy esetleges – ritka, ám annál veszedelmesebb – homokvihartól. Mind ez idáig így is volt.

Természetesen ő is felállította a szükséges ernyőket és homokkerítéseket, csakhogy nem az újonnan ásott árkok s a szentély körül, ahová kutatásait összpontosította. Pedig Beklimot legősibb, leggyönyörűbb épületei álltak itt. És ő, lázas türelmetlenségtől hajtva, egyre a felfedezés izgalmában, megfeledkezett a legelemibb óvintézkedésekről. Akkor persze másképpen látta. Most viszont, a homokvihar sakálüvöltésével a fülében, a végítélet fellegeivel feje felett…

Még jó, gondolta Siferra, hogy nem élem túl az egészet. Legalább nem kell elolvasnom, mit ír rólam minden, az elkövetkező ötven évben megjelenő régészeti könyv. „Beklimot nagyszerű lelőhelye felbecsülhetetlen adatokkal szolgált a lagashi civilizáció korai fejlődéséről, egészen balszerencsés pusztulásáig, melyet a fiatal, ambiciózus Siferra 89, a Saro Egyetem munkatársa okozott szakmai hibák elkövetésével…”

– Azt hiszem, vége van – suttogta Balik.

– Hogy mit mond? – kérdezte döbbenten Siferra.

– Vége a viharnak. Nézze! Elcsendesedett odakint.

– Talán betemetett minket ez a tenger sok homok, ezért nem hallunk semmit.

– Nem. Nem temetett be, Siferra!

Baliknak sikerült kissé megemelnie maga előtt a ponyvát. Siferra kikémlelt a szikla és a városfal közti szabad térségre.

Nem hitt a szemének.

Tiszta, mélykék eget látott s a napsugár villogását. Csupán a kettős nap, Tano és Sitha fagyos, sivár, fehér izzása volt, e percben azonban elképzelni sem tudott szebb látványt.

A vihar elvonult felőlük, teljes béke honolt odakint. De hová lett a homok? Miért nem temetett maga alá mindent?

A romváros sértetlenül magasodott előttük: a kőfal nagy tömbjei, a mozaikok selymes csillámlása, a Napok Templomának ormos kőteteje. Még a sátrak zöme is érintetlenül állt, a legfontosabbak mindenképpen. Csupán a munkások szállásai sérültek meg számottevően, de ez a kár is helyrehozható néhány órai munkával.

Siferra továbbra is hitetlenkedve, döbbenten lépett ki búvóhelyéről. Körülnézett. Homokot sehol sem látott. A keményre égett föld, mely az ásatás körzetében a talaj felső rétegét alkotta, tisztán sötétlett mindenütt. Furcsán megcsiszoltnak hatott, ám a vihar más jelet nem hagyott maga után.

Balik tűnődve állt a nő mellett.

– A szél, mely a homokot hozta, mindjárt fel is kapta az egészet, s ugyanolyan sebesen, ahogyan ránk zúdította, tovább hordta délnek. Csodával határos, ami történt, Siferra! Ez az egyetlen kifejezés, ami illik rá. Nézze… látja, hogy ledörzsölte a talajt! Eltisztogatta a felső laza homokréteget, öt perc alatt végezte el nagyjából ötven év eróziós munkáját, de hát…

Siferra azonban nemigen hallgatott rá. Megragadta Balik karját, és a férfit az ásatás központjától a másik irányba fordította.

– Oda nézzen!

– Hová? Mi van ott?

– Thombo Hegyére – mutatta a régésznő. A szélesvállú rétegtan tudós elámult.

– Nagy istenek! Kettérepedt, pontosan a közepén!

Thombo Hegye szabálytalan formájú, közepes nagyságú földhányás volt, mintegy tizenöt perc járásra a város főépületeitől. Több mint száz éve, a kutya sem nézett felé, a nagy úttörő, Galdo 221 második expedíciója óta, mivel ő sem talált ott semmi jelentőset. Afféle szemétdombnak tartották, ahová Beklimot hajdanvolt lakói a házi szemetüket hajították – önmagában természetesen nem elhanyagolandó lelet, mégis semmitmondó a város egymást érő tüneményes építményeihez képest.

A vihar mindenesetre szemmel láthatóan ide zúdította minden erejét, s néhány perc alatt elvégezte a munkát, amit régészek nemzedékei érdektelennek tartottak. A domb testén szeszélyesen kanyargó hasadék futott végig, mint valami iszonyú seb, feltépve s szem elé tárva a lejtő tetejét. A tapasztalt terepmunkásnak – mint Siferra és Balik mindössze egyetlen pillantásra volt szüksége, hogy felfogja a látottak jelentőségét.

– Város a szemétkupac alatt – mormogta Balik.

– Nem is egy. Talán egész sor – mondta Siferra.

– Gondolja?

– Nézze! Ott balra.

– Csak nem valami keresztvonalkás stílusú fal, annak a küklópikus alapzatnak a sarka alatt? – ámult Balik.

– Eltalálta.

Siferra megborzongott. Kollégájához fordult, s látta, hogy az éppoly meglepett, mint jómaga. Szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől, arca elszürkült.

– Teremtő Sötétség! – suttogta rekedten. – Mit találtunk, Siferra?

– Nem is tudom. De most, ebben a pillanatban nekilátok, hogy kiderítsem.

A régésznő hátrapillantott a menedékre a sziklafal tövében. Thuvvik és emberei továbbra is rémülten kuporogtak, szent jeleket vetve s fojtott, remegő hangon imákat mormolva, mintha nem tudnák fölfogni; hogy megmenekültek a vihar szorításából.

– Thuvvik! – kiáltotta, s élénken, majdhogynem dühösen integetett a munkafelügyelő felé. – Jöjjenek hamar, maga meg az emberei! Fontos munka vár ránk!

3.

Harrim 682 nagydarab, tagbaszakadt, ötven körüli férfi volt, karján és mellén kidagadó izmokkal. A hidegre kevés panasza lehetett, mert a testét borító kiadós zsírréteg épp eléggé melegíthette.

Sheerin, aki a kórterem ablakából tanulmányozta, nyomban tudta, hogy könnyen szót ért majd vele.

– Mindig is rokonszenveztem azokkal, akik, hm, úgymond, extra méretűek – magyarázta Kelaritennek és Cubellónak. – Mivel bízvást közéjük sorolhatom magamat is, ugye, értik? No, nem mintha valaha is ilyen izmaim lettek volna heherészett kedélyesen. – Hisz csupa háj vagyok. Ennek kivételével, természetesen – tette hozzá, s megkopogtatta koponyáját. – Mi a foglalkozása ennek a Harrimnek?

– Rakodómunkás – felelte Kelariten. – Harmincöt évet töltött a jonglori dokkokban. Sorsjátékon nyerte a belépőjét a Titkok Alagútja megnyitójára. Elvitte az egész családját. Valamennyien belebetegedtek valamelyest, de ő a leginkább. Szégyelli is, hogy nagy, erős férfi létére ennyire összeroppant.

– Képzelem – bólintott Sheerin. – Ezt mindenképpen számításba veszem. Menjünk, beszéljünk vele!

Beléptek a szobába.

Harrim az ágyában ült, s érdeklődés nélkül meredt a szemközti falra függesztett, szivárványszínben játszó, pörgő lampionra. Szája barátságos mosolyra húzódott, amikor Kelaritent megpillantotta. A kórházigazgató mögött baktató Cubello láttán azonban megmerevedett, s hogy Sheerint is észrevette, arckifejezése egészen elkomorult.

– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte Kelaritentől. – Még egy ügyvéd?

– Ugyan, ugyan. Ez az úr Sheerin 501 a Saro Egyetemről. Azért jött, hogy segítsen önnek meggyógyulni.

– Uff – fintorgott Harrim. – Újabb nagyokos! Mi hasznom volt eddig magukból?

– Tökéletesen igaza van – szólt közbe Sheerin. – Harrim az egyetlen, aki segíthet önmagán, nem igaz? Ezt mindketten nagyon jól tudjuk, és talán rávezethetem a kórháziakat is.

Leereszkedett az ágy szélére, amely megcsikordult súlya alatt.

– Legalább az ágyak kiválóak errefelé. Annak kell lenniük, ha mindkettőnket elbírnak… Ha jól értem, nem szereti a jogásznépet? Ebben egyetértünk, barátom.

– Nyomorult bajkeverő mindahány – mordult fel Harrim. – Minden hájjal megkent gazemberek. Olyat is kihúznak az emberből, amit nem is akart mondani. Fűt-fát ígérgetnek, oszt a végén saját szavait használják föl ellene. Én legalábbis így látom.

Sheerin fölpillantott Kelaritenre.

– Muszáj Cubellónak is jelen lennie? Azt hiszem, nélküle sokkal könnyebben elbeszélgetnénk.

– Felhatalmazásom van, hogy részt vegyek mindennemű… – kezdett bele Cubello mereven.

– Kérem – szólt oda Kelariten, inkább eréllyel, semmint udvariasan. – Sheerinnek igaza van. Három látogató egyszerre mindenképpen sok lenne ma Harrimnek. Maga már úgyis hallotta a történetét.

– Hát jó – dünnyögte Cubello sötéten. A következő pillanatban megfordult, és ment is ki a szobából.

Sheerin lopva intett Kelaritennek, hogy foglaljon helyet a sarokban.

Azután az ágyban fekvő férfihoz fordult, és legnyájasabb mosolyával kérdezte:

– Nagyon rázós volt odabent, ugye?

– Maga mondta.

– Mióta van itt?

Harrim vállat vont.

– Egy hete, két hete, nem is tudom. Talán már több is attól. Nem tudom pontosan, csak találgatok.

Azóta a…

És elnémult.

– A kiállítás óta? – faggatta Sheerin.

– Igen, amióta fölültem arra a kocsira.

– Egy-két hétnél már valamivel több idő telt el azóta – mondta Sheerin.

– Tényleg? – Harrim tekintete fátyolossá vált. Nem kívánta tudni, mióta van pontosan a kórházban.

A pszichológus taktikát váltott.

– Fogadni mernék, álmában sem gondolta, hogy eljön még az idő, amikor visszakívánkozik a dokkokhoz, mi?

A beteg elfintorodott.

– Szorul szóra így igaz! Nagy ég, mit nem adnék, ha már hónap ládákat hajigálhatnék!

Lenézett a kezére. Nagy, erős kéz volt, vaskos, tömpe ujjakkal, az egyikük elgörbült valami régi sérülés emlékeként.

– Elgyengülök ettül a sok fekvéstül. Amire visszamehetek dógozni, már semmire se leszek jó.

– Akkor miért nem megy el innen? Csak föl kell kelnie, felvennie az utcai ruháját, és viszontlátásra.

Kelariten figyelmeztetőleg mormogott a sarokból. Sheerin visszaintett, hogy maradjon csendben.

– Miért nem teszi? Hiszen nem fogoly.

– De ha megtenném… ha megtenném… – a dokkmunkás hangja elcsuklott.

– Miért, mi történne, ha megtenné? – kérdezte Sheerin.

Harrim elnémult, s fejét lehorgasztva, összevont szemöldökkel meredt maga elé. A szavakat keresgélte, de nem lelte a megfelelőt. A pszichológus türelmesen várakozott. Végül a betegnek sikerült kinyögnie:

– Nem tudok kimenni. A… a… a Sötétség miatt – mondta nagy lelki tusa után.

– A Sötétség miatt – ismételte Sheerin komoran.

A szó úgy függött közöttük, akárha kézzelfogható tárgy lenne.

A beteg zavartnak látszott, s mintha szégyellte is volna magát. Sheerinnek eszébe jutott, hogy a Harrim osztályába tartozók nemigen vették szájukra ezt a szót Finomabb társaságban. Számukra ez a kifejezés, ha nem is káromkodásnak, mindenesetre istenkáromlásnak számított. Lagashon senki sem gondolt szívesen a Sötétre. Minél kevesebb iskolája volt azonban valakinek, annál félelmetesebbnek érezte a gondolatot, hogy a hat kedves nap egyszerre tűnik el az égről, s a világ Sötétségbe borul. Ez egészen egyszerűen elképzelhetetlen volt.

– Igen, a Sötétség miatt – mondta tovább Harrim. – Attól félek, hogy… ha kimegyek, újra Sötét vesz körül. Igen, hogy újra Sötétség lesz körülöttem.

– Teljes tünetátforduláson esett át az elmúlt pár hét alatt – súgta Kelariten a sarokból. – Eleinte homlokegyenest ellentétesen viselkedett. Csak akkor volt hajlandó bemenni valahová, ha benyugtatózták. Elsőnek tehát igen erős klausztrofóbia, aztán meg, bizonyos idő elteltével pont az ellentéte, tökéletes klausztrofilia lépett fej nála. Mi a gyógyulás jeleként értelmezzük.

– Meglehet, igaza van – mondta Sheerin. – De ha nem haragszik, folytatnám.

– Maga ment, ugye, elsőnek végig a Titkok Alagútján? – kérdezte gyöngéden Harrimtől.

– Méghozzá a legelső napon – valami büszkeségféle költözött a dokkmunkás hangjába. – A város nyereményjátékot rendezett. Százan nyertek ingyen belépőt. Vagy egymillió sorsjegyet is eladtak, és engem húztak ki ötödiknek. A feleségem, a fiam meg a két lányom, mind elgyöhettek velem. A legeslegelső napon.

– Elmondaná egy kicsit bővebben, milyen volt?

– Hát – mondta Harrim. – Tudja, az… – Egy pillanatra elakadt. – Tudja, életemben nem vótam azelőtt Sötétben. Még egy sötét szobában sem. Soha az életben! Az efféle nem érdekölt engem. Úgy nőttem föl, hogy mindig vót szent mécsünk a hálószobában, és amikor megházasodtam, persze én is gyújtottam. A feleségem is ezt szokta meg. A Sötétség nem természetes dolog. Isten ellen való.

– Mégis részt vett a sorsoláson.

– Na igen, egyszer az életben. Meg, tudja, szórakozásként. Különleges alkalomból, az ünnep tiszteletére. Hisz a nagy kiállításról vót szó, a város fönnállásának ötszázadik évfordulójáról, nem igaz? Mindenki vett sorsjegyet, én meg úgy gondótam, ez valami más, biztosan remek muri lesz, különben mért építették vóna az Alagutat? Így hát vettem én is sorsjegyet. És amikor nyertem, mind irigyeltek a dokknál, mind magának kívánta a jegyemet. Még olyan is vót, aki meg akarta venni tőlem… Nem uram, mondtam nekik, ebbiz nem eladó, ez az enyém meg a családomé, a mi jegyünk, bizony…

– Tehát ön nagy izgalommal várta, hogy bemehessen az Alagútba?

– Igen. Képzelheti.

– Es hogyan esett a dolog? Hogyan kezdődött az utazás? Milyen érzés volt?

– Hát – kezdte Harrim. Megnedvesítette ajkát, tekintete a távolba révedt. – Voltak ezek a kis kocsik, tuggya, amolyan fapadosak, nyitott fedelűek. Hatan fértek egybe, csak minket engedtek ötünket együtt, merthogy egy család vótunk. Majdnem az egész kocsit betöltöttük, mért tettek vóna hát hozzánk egy idegent? Aztán amikor beszálltunk, zene szólt, és megindultunk az Alagútba. Nagyon lassan ment az a kocsi, nem mint a sztrádán, épp csak vánszorgott előre. És már bent is vótunk az Alagútban. Azután… azután…

Sheerin újra várt.

– Folytassa! – mondta kisvártatva, amikor a dokkmunkás semmi jelét nem adta, hogy folytatni kívánná elbeszélését. – Meséljen róla! Tényleg nagyon kíváncsi vagyok, milyen volt.

– Aztán jött a Sötétség – mondta Harrim rekedten. Nagy keze reszketett ölében az emlékektől. – Úgy szállt ránk, mintha egy óriási kalapot borítottak vóna fölibénk, tuggya. És hirtelen vaksötét vót mindenütt. – Harrimnek most már vadul rángott a keze. – Hallottam, amint a fiam, Trinit, jókat nevet.

Okos kis fickó az a Trinit. Fogadni mernék azt hitte, hogy a Sötétség valami malacság lesz. Ezért hát nevetgélt, én meg mondtam neki, hogy fogja be a száját. Akkor meg az egyik lányom kezdett el ríni.

Nyugtatgattam, mondtam, ne féljen, csak tizenöt perc az egész, hiszen kirándulni gyüttünk, nincs itt semmi félnivaló. És akkor… akkor… Újra elhallgatott. Ezúttal Sheerin nem nógatta.

– Akkor úgy éreztem, a Sötétség bezárul körülöttem. Nem vót más, csak a Sötét… a Sötét… el nem tuggya képzelni, milyen az… nem, nem tuggya elképzelni… milyen szuroksötét… szuroksötét… – A férfi megrázkódott, egész testében rázta a zokogás.

– A Sötétség… ó, istenem, a Sötétség…!

– Nyugodjék meg, ember! Itt nincs mitől félnie. Nézze, milyen szépen süt a nap! Ma négy nap van fenn, Harrim! Nono, csillapodjék!

– Hadd intézem el – mondta Kelariten, aki menten a betegágy mellett termett, amint a zokogás elkezdődött. Kezében tű csillant. Harrim vaskos karjához érintette, a folyadék surrogva áramlott a vékony csőben. A dokkmunkás azonnal megnyugodott. Hátrahanyatlott párnáján, és üvegesen mosolygott.

– Most magára kell hagynunk – mondta Kelariten.

– De hisz épp hogy belekezdtem…

– Órákig nem tér magához. Menjünk inkább ebédelni.

– Igen, az ebéd – bólintott Sheerin bizonytalanul. Legnagyobb meglepetésére csaknem teljesen elvesztette étvágyát. Életében először fordult elő vele ilyesmi.

– És ez a legjobb erőben lévő betegük? – kérdezte.

– Igen, még ő a legnyugodtabb mind közül.

– Milyenek akkor a többiek?

– Egyikük teljesen katatóniás. A többit teletömjük nyugtatóval. Amint mondottam volt, az első stádiumban nem akarnak bemenni a szabadból. Amikor az Alagútból előkerültek, láthatóan semmi sem hibádzott náluk, klausztrofóbia kivételével. Semmiféle épületbe nem voltak hajlandóak betenni a lábukat, legyen az palota, családi ház, bérlakás vagy nyomortanya, kunyhó, viskó, sufni, sátor.

Sheerin mélyen megrendült. Valamikor a sötétség eredetű rendellenességekből doktorált. Ezért kérték fel éppen őt szakértőnek. De életében nem hallott még ilyen különöset.

– Nem hajlandók bemenni sehová? Hol alszanak akkor?

– A szabad ég alatt.

– Előfordult, hogy kényszerrel vitték be őket?

– Hogyne, persze. Amire hisztériás rohamot kaptak. Olyan is akadt, aki öngyilkosságot kísérelt meg… mások a falnak verték a fejüket, meg effélék. És csak kényszerzubbonnyal vagy egy jó adag erős injekcióval tudtuk őket benntartani.

Sheerin a nagydarab rakodómunkásra pillantott, aki mostanára elszenderedett, és a fejét csóválta.

– Szegény ördögök.

– Ez volt az első stádium. Harrim már a másodikban van, a klausztrofiliásban. Megszokta idebent, és az egész tünetegyüttes átfordult önmaga teljes ellentétébe. Biztonságban érzi magát itt a kórházban, hisz mindig ég a villany. Amúgy meg hiába látja az ablakon át, hogy süt a nap, fél kimenni. Azt hiszi, odakint sötétség várja.

– De hát ez képtelenség! – kiáltott fel Sheerin. – Kint soha nincs sötét!

Alig ejtette ki e szavakat, máris elszégyellte magát ostobaságáért. De Kelariten nem kegyelmezett.

– Ezt valamennyien tudjuk, dr. Sheerin. Minden épeszű ember tudja. Csakhogy az a baj az Alagutat megjártakkal, hogy többé nem épelméjűek, sajnos.

– Igen, értem – hebegte a pszichológus vörös arccal.

– Délután még megnézheti egy-két betegünket – mondta Kelariten. – Talán hozzásegítik, hogy új nézőpontra tegyen szert a problémával kapcsolatban. Holnap pedig átvisszük magát az Alagútba. A nehézségek ismeretében természetesen bezártuk ugyan, de a városatyák mindent elkövetnek, hogy újra megnyithassák. Megértem, hiszen hatalmas összegeket fektettek a vállalkozásba. Hanem, először talán ebédeljünk meg. Egyetért velem, doktor úr?

- Persze, az ebéd – mondta Sheerin, még inkább megcsappant lelkesedéssel.

4.

A Saro Egyetem Obszervatóriumának óriás kupolája, mely oly fenségesen magasodott az Obszervatórium-hegy erdős lankái fölé, szikrázóan villogott a késő délutáni napfényben. Dovim kis vörös korongja már lebukott a látóhatár alá, Onos azonban még magasan állt a nyugati égbolton, s az eget kelet felől rézsút átszelő Trey és Patru is ragyogó fénysávokat festett a kupola hatalmas felületére.

Öt mérfölddel odébb, Saro Cityben Beenay 25, egy nyúlánk, mozgékony, élénk tekintetű fiatalember sürgölődött a kis lakásban, amit Raissta 717-tel, szerződéses házastársával osztott meg. Távozni készült, s könyveit, irományait pakolgatta.

Raissta, aki kényelmesen elnyújtózott a kis kanapé kopottzöld kárpitján, felnézett, és összevonta szemöldökét.

– Elmész, Beenay?

– Igen, az Obszervatóriumba.

– De hát még olyan korán van. Csak azután szoktál elindulni, hogy Onos lenyugszik. És addig még jó pár óra van hátra.

– Megbeszélésem van, Raissta.

A lány gyöngéd, csábító mosollyal nézett rá. Nemrég végezték el az egyetemet, húszas éveik végén jártak. Mindkettő tanársegéd volt: a fiú asztronómus, a lány biológus. Alig hét hónapja kötötték meg a házassági szerződést, kapcsolatuk első, izgalmas szakaszát élték tehát. Életük mégsem volt teljesen zökkenőmentes. Beenay rendszerint késő éjszaka dolgozott, amikor kevesebb nap volt az égen.

Raissta inkább fényes nappal volt csúcsformában, amikor a ragyogó Onos vetette a világra arany sugarát.

Az utóbbi időben a fiú mind több és több időt töltött az Obszervatóriumban, így lassan már alig voltak ébren egyszerre. Beenay tudta, milyen nehéz ez a lánynak, hisz neki magának sem volt könnyű.

Mindazonáltal munkája – Lagash keringését tanulmányozta – sokat követelt. Mind ismeretlenebb vidékekre csábította, ami felvillanyozta, ugyanakkor meg is ijesztette. Csak pár hetet bírjon még ki Raissta… néhány hónapot, és azután…

– Nem maradhatnál mégis egy kicsit? – kérlelte a lány. Beenay szíve összeszorult. Raissta a „gyere játsszunk egyet” tekintetével nézett rá. Nem volt könnyű ellenállni neki, az igazat megvallva nem is igen akart. Yimot és Faro azonban várta.

– Mondtam már. Meg…

– …beszélésed van, igen. Nos hát, nekem is. Veled.

– Velem?

– Tegnap azt mondtad, ma délután szabad vagy. És én hittem neked, tudod-e? Összekapartam, amennyi időt csak tudtam… délelőttre tettem a labormunkámat. Ami azt illeti, épp most hogy…

Egyre rosszabb, gondolta Beenay. Eszébe jutott, hogy valóban mondott valamit a mai délutánról, mert teljesen kiment a fejéből, hogy találkozót beszélt meg a két nála jóval fiatalabb diákkal.

Raissta duzzogni kezdett, noha továbbra is mosolygós arccal: ezt a trükköt az idők folyamán sikerült mesterfokra fejlesztenie. Beenay egyszeriben elfeledkezett Faróról és Yimotról, és a legszívesebben röpült volna a karjai közé. Ám ha enged a csábításnak, jó egy órát késik a találkozóról, ami nem lett volna tisztességes eljárás. Az is lehet, hogy két órát.

Ráadásul el kellett ismernie, alig várja, hogy megtudja, vajon a diákok számításai egyeznek-e az övéivel.

Gyakorlatilag egyenlő erők mérkőztek egymással ebben a lelki kötélhúzásban: Raissta ellenállhatatlan vonzereje állt az egyik oldalon, másfelől pedig a sürgető vágy, hogy mihamarabb nyugvópontra jusson egy nagy horderejű tudományos kérdésben. S noha időre várták, Beenay némi zavarral fedezte fel, hogy valamiképpen Raisstának is elkötelezte magát – ami persze nemcsak becsületbeli ügy volt, hanem örömet is okozott.

– Hallgass ide! – mondta, s a kanapéhoz lépve kezébe vette felesége kezét. – Nem lehetek két helyen egyszerre, ez, ugye, világos? És tegnap egyszerűen megfeledkeztem róla, hogy Faro és Yimot ma jön hozzám az Obszervatóriumba. De kössünk üzletet. Hadd menjek fel most, hogy elintézzem velük a dolgom, aztán lelépek, és néhány óra múlva itthon is vagyok. Na, mit szólsz hozzá?

– Ma este az aszteroidákat kell fényképezned – felelte a nő változatlanul duzzogva, s ezúttal már a mosoly is eltűnt az arcáról.

– A fenébe is! Megkérem majd Thilandát, hogy csinálja meg a fényképfelvételeket helyettem. Vagy Hikkinant. Vagy valaki mást. Onos-nyugtára hazajövök, erre szavamat adom!

– A szavadat?

Beenay megragadta a lány kezét, és hamiskás mosolyt villantott rá.

– És meg is tartom. A fejemet rá. Rendben? Ugye, nem haragszol?

– Hát…

– Amilyen gyorsan csak tudom, lerendezem a dolgot a diákokkal.

– Ajánlom is.

Mikor a férje folytatta készülődését, Raissta megkérdezte:

– Mi ez az égetően sürgős ügy ezzel a két fickóval?

– Labormunka. Gravitációs vizsgálatok.

– Nekem biz’ csöppet sem hangzik olyan halaszthatatlanul fontosnak, meg kell mondjam.

– Én is abban reménykedem, talán végül kiderül, hogy nem is olyan fontos, mint amilyennek gondolom – felelte Beenay. – Ezt azonban mihamarább meg kell tudnom.

– Bárcsak tudnám, miről beszélsz!

A férfi az órájára pillantott. Maradt még néhány perce az indulásig, mély lélegzetet vett hát, és nekifogott a magyarázatnak:

– Ugye, tudod, hogy mostanában Lagash Onos körüli keringését vizsgálom?

– Természetesen.

– Helyes. Pár hete valami eltérésre bukkantam. Az orbitális adataim nem felelnek meg az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének. Mondanom sem kell, ellenőriztem az eredményeimet, de újra ugyanazt kaptam. És ugyanaz jött ki másodjára, harmadjára is. Mindig ugyanaz az eltérés, akármilyen számítási módszerhez folyamodtam.

– Jaj Beenay, úgy sajnállak! Tudom, milyen rengeteget dolgoztál ezen, és most kiderül, hogy a következtetéseid hibásak…

– És mi van, ha nem azok?

– De azt mondtad…

– Egyelőre képtelen vagyok eldönteni, a számításaim helyesek-e vagy sem. Tudomásom szerint azok, noha akkor fogalmam sincs, hol a hiba. Kismilliószor leellenőriztem mindent, és mindig ugyanarra az eredményre jutottam, akármiféle ellenőrzéssel próbálkoztam is. Viszont ez az eredmény egyszerűen lehetetlen. Egyelőre nincs más magyarázatom, csak az, hogy bár későbbi levezetéseim hibátlanok, maga a kiindulópontom téves. Ez esetben természetesen nem kaphatok helyes választ. Nyilván elsiklottam valami alapprobléma felett, talán már a posztulátumok felállításánál. Példának okáért, ha rosszul adjuk meg egy bolygó tömegét, hiába számolunk aztán pontosan, rossz pályaív jön ki az adott bolygóra. Tudsz követni?

– Eddig igen.

– Ezért megbíztam hát a problémával Farót és Yimotot, anélkül hogy megmondtam volna nekik, miről is van szó tulajdonképpen. Megkértem őket, végezzék el elejétől végig a számításokat. Okos srácok, számíthatok a pontosságukra. Amennyiben nekik teljesen más kiindulópontból ugyanaz jön ki, mint nekem, akkor az én eredményeim is helyesek.

– De hát hogy lehetnének helyesek, Beenay? Nem azt mondtad, hogy az eredményeid ellentmondanak az Egyetemes Tömegvonzás Törvényének?

– És mi van akkor, ha az Egyetemes Törvény rossz, Raissta?

– Tessék? Hogy mi?

A lány halálos döbbenettel meredt Beenayre.

– Érted már? – mondta amaz. – Ezért olyan sürgős, hogy megtudjam, mire jutott ez a két kölyök.

– Nem – felelte a felesége. – Egy csöppet sem értem.

– Később még beszélünk róla. Megígérem.

– Beenay – kérlelte sírósan a felesége.

– Mennem kell. De amint tudok, hazajövök. A szavamat adom, Raissta!

5.

Siferra csak annyi szünetet engedélyezett magának, hogy felragadjon egy csákányt és egy ecsetet a felszerelések sátrából. A raktárát ugyan fölborította a homokvihar, de a benne lévő munkaeszközök nagyobbára sértetlenek maradtak. Imigyen felfegyverkezve már kapaszkodott is fölfelé Thombo Hegyén, miközben Balik nehézkesen fújtatott a nyomában. A fiatal Eilis 18 is elővackolódott mostanára a szikla mögötti menedékből, s a domb lábától bámult föl rájuk. Thuvvik a munkások csapatával valamivel távolabb toporgott, és a fejét vakarta zavarában.

– Vigyázzon! – szólt oda Siferra Baliknak, amikor elérte a tágas barázda száját, melyet a homokvihar hasított a földhányásba. – Csinálok egy próbavágást.

– Nem volna jobb előbb lefényképeznünk, azután…

– Mondtam, hogy vigyázzon! – felelte a régésznő élesen, amint csákányát a domboldalba vágta, s jókora földzuhatagot zúdított kollégája nyakába. A férfi homokot köpködve ugrott félre.

– Elnézést – mondta Siferra, de föl sem pillantott munkájából. Másodszor is belevágott a domboldalba, tovább szélesítette a barázdát. Maga is tudatában volt, hogy nem a legszakszerűbb módszer ez a kelekótya vagdalkozás. Mestere, a nagy Shelbik bizonyára forog most sírjában. Tudományuk megalapítója, az áhítattal emlegetett Galdo 221 pedig kétségkívül szomorú fejcsóválás közepette tekint le rá a régészek panteonjából.

Ám ha az érem másik oldalát nézzük, mind Shelbik, mind Galdo feltárhatta volna a Thombo-hegy titkát, bármi legyen is az. Mégsem tették meg. Ha így elragadja az izgalom, és a kelléténél meggondolatlanabbul lendül támadásba, meg kell neki bocsátaniuk. Most, hogy a szerencse kerekének furcsa fordulata folytán a vihar ahelyett, hogy romlást hozott volna rájuk, ezzel a fantasztikus lelettel ajándékozta meg őket – amitől nem karrierje eltiprása, de váratlan felívelése várható –, Siferra nem bírta tovább türtőztetni magát. Nem, nem várhat egy pillanatot sem! Muszáj megtudnia, mit rejteget a domb mélye.

– Nézze csak… – mormogta, miközben jókora adag haszontalan réteget rúgott félre, és ecsetével dolgozott tovább. – Itt, pontosan a küklópikus város alapzatának szintjénél van egy elszenesedett réteg. A település feltehetően földig égett annak idején. De ha lejjebb néz egy kicsit, látja, hogy mindjárt a tűzvonal alatt kezdődik egy keresztvonalkás stílusú város… a fölső város lakói egyszerűen a régebbi tetejébe emelték a maguk monumentális építményeit…

– Siferra – szólalt meg Balik feszengve.

– Tudom, tudom. Csak meg akarom nézni, mi van itt. Szúrópróbaként, aztán a többit csináljuk tovább rendesen.

Érezte, hogy patakokban szakad róla a verejték. A szeme is belefájdult az izgalomba.

– Ezt nézze! Még csak a domb tetején járunk, és máris van két városunk. Erős a gyanúm, ha egy kicsit jobban megkaparjuk ezt a kupacot, úgy valahol a keresztvonalkás kultúrréteg táján, akkor…

Igen! Igen, meg is van! Szent Sötétség, nézzen már oda, Balik! Odanézzen!

Es diadalmasan mutatta csákánya nyelével.

Újabb sötét faszéncsík tárult szemük elé a keresztvonalkás stílusú épületek alapzata közelében. A második szintet is tűz emésztette hát föl, szakasztott, mint a küklópikusat. S nagyon úgy fest a dolog, hogy alatta megint másik, még régebbi település romjai találhatók.

Most már Balik is lázba jött. Együtt dolgoztak tovább – félúton a széthányt dombtető és a talaj szintje között –, hogy eltávolítsák a földhányás felszínét. Eilis felkiabált hozzájuk, hogy „Lagash szerelmére mi az ördögöt művelnek”, de meg sem hallották. Emésztő kíváncsiságtól hajtva hamarosan átvágták magukat a századok során feltorlódott homokrétegen, minden csákányvágással mélyebbre hatolva…

– Maga is látja? – kérdezte Siferra.

– Igen, egy újabb település. Meg tudná mondani, miféle építészeti stílus ez?

Siferra vállat vont.

– Nekem teljesen ismeretlennek tűnik.

– Merthogy nekem is. Mindenesetre, nagyon régi lehet.

– Ehhez nem fér kétség. De azt hiszem, találunk még ennél régibb kultúrréteget is bőven. – Siferra lekémlelt a domb tövébe. – Tudja, mi a véleményem, Balik? Hogy öt, hat, hét, akár nyolc város is van itt egymás hegyén-hátán. Akár egész életünkön át áshatunk ennél a dombnál!

A két régész összenézett.

– Most már hagyjuk abba, és csináljunk néhány fotót! – mondta a férfi csöndesen.

– Igen, hagyjuk abba! – Siferra hirtelen megnyugodott. Elég ebből az összevissza vagdalkozásból, gondolta. Ideje, hogy visszaváltozzunk szakemberekké. Ideje, hogy végre tudósként szemléljük a dombot, s ne úgy, mint valami aranyásó, vagy újságíró.

Hadd fényképezze csak le Balik először minden oldalról. Aztán talajmintákat veszünk a felszíni rétegből, fölverjük az első póznákat, és végigcsináljuk az ilyenkor szokásos előmunkálatokat.

Utána pedig jöhet a próbaárok, keresztbe a dombon, amiből némi fogalmat alkothatunk, mit is találtunk valójában.

S ha ennek is vége, gondolta, réteget réteg után hámozunk le. Szétszedjük az egészet, amíg csak szűz talajt nem érünk. És akkor, fogadkozott magában, többet tudunk majd Lagash őstörténetéről, mint a világ minden régésze együttvéve.

6.

– Minden előkészületet megtettünk, hogy ellenőrizhesse a Titkok Alagútját, dr. Sheerin. Várjon ránk egy óra múlva a szálló előtt, magáért megyünk autóval – mondta Kelariten a kagylóba.

– Rendben – válaszolta Sheerin. – Akkor egy óra múlva. A kövérkés pszichológus letette a telefont, és ünnepélyesen bámulta tükörképét az ágyával szemközti tükörben.

Az arc, amely visszanézett rá, igencsak gondterheltnek látszott. A férfi soványnak, nyúzottnak érezte magát; meg kellett paskolnia orcáit, hogy megbizonyosodjék önnön létezéséről. Igen, az arcával nincs semmi hiba, piros és telt, mint mindig. Nem fogyott egy unciát sem, csak úgy képzeli.

Rosszul aludt, ha aludt egyáltalán, – neki legalábbis úgy tűnt, szemét sem hunyta le egész éjjel –, előző nap pedig épp csak piszkálta az ételt. Ami azt illeti, most sem volt éhes. A reggeli gondolata a legcsekélyebb vonzerőt sem gyakorolta rá. Még soha nem fordult elő vele ilyesmi!

Talán a Kelariten boldogtalan betegeivel való tegnapi beszélgetésnek köszönheti levertségét, tűnődött.

Vagy egyszerűen csak megrémítette, hogy át kell mennie a Titkok Alagútján?

Mi tagadás, a tegnapi három vizit nem volt éppen leányálom. Régen távol került már a klinikumtól, s a Saro Egyetem tudósi körében eltöltött idő szemlátomást aláásta szakmai távolságtartását, amellyel a gyógyítás nagymesterei az együttérzés és szánalom ellenében vértezik fel magukat. Maga is meglepődött, milyen lágyszívűvé, érzékeny lelkűvé vált az idők során.

Az az első beteg, Harrim, a rakodómunkás – hogy az milyen keménykötésű fickónak látszott! Mégis, elég volt tizenöt percet eltöltenie a Titkok Alagútjában, hogy már a trauma emlékének felidézése is hisztériás rohamba kergesse. Rettenetesen szomorú ez az egész!

És a másik kettő, akiket délután látott, még rosszabb bőrben volt. Gistin 190, – bájos, törékeny tanárnő, nagy, sötét, okos szemekkel – végigsírta az egész beszélgetést, s noha eleinte tisztán és tagoltan ejtette a szavakat, pár mondat után beszéde zavaros hablatyolásba fulladt. Chimmilit 97 pedig, a középiskolás sportbajnok, megjelenését tekintve tökéletes emberpéldány… no, nem felejti el egyhamar, hogyan reagált a kölyök, amikor megkísérelte felhúzni a rolót a szobájában. Hiába szórta derűs fényét Onos a nyugati égbolton, a nagy melák kamasz egyre csak azt ismételgette: „a Sötétség… jaj, a Sötétség”, és rekordsebességgel bemászott a tulajdon ágya alá!

A Sötétség… a Sötétség…

Most pedig, gondolta borúsan Sheerin, rajtam a sor, hogy átkeljek a Titkok Alagútján.

Természetesen nemet is mondhatott volna. A Jonglor Városi Tanácsával kötött konzultációs szerződés nem kívánta meg, hogy elméje épségét kockáztassa. Máris értékes szakvéleményt nyújthatna be, nem kellene feltétlenül a bárd alá hajtania fejét.

Valami mégis lázadozott benne a nyúlszívűség ellen. Ha más nem, hát a szakmai büszkeség taszította az Alagút sötétjébe. Elvégre is azért jött ide, hogy a tömeghisztéria jelenségét tanulmányozza. Nem csupán a jelenlegi áldozatok gyógyításában kell segédkeznie, de az újabb tragédiák megakadályozásában is. Ugyan mi jogon adhatna látleletet az Alagút áldozatairól beható esettanulmányok hiányában? Hiába, mennie kell. Ha most visszalépne, az szakmai árulásnak számítana.

Azt sem akarta, hogy bárki – akár ezek a jonglori ismeretlenek – gyávasággal vádolhassa.

Visszaemlékezett, mivel csúfolták gyerekkorában: „Dagi gyáva! Dagi gyáva!” Mindezt azért, mert nem akart fára mászni, ami nyilvánvalóan meghaladta a nehézkes, esetlen kisfiú testi erejét.

Dagi azonban korántsem volt gyáva. Sheerin ezt pontosan tudta. Elégedett volt önmagával, józan, kiegyensúlyozott egyéniségével. Egyszerűen nem akarta, hogy embertársai téves következtetéseket vonjanak le csöppet sem hősies megjelenéséből.

Mellesleg, az Alagutat megjártak alig tíz százaléka mutatta bárminemű érzelmi zavar jeleit, s ezek feltehetően a túlérzékenyek közül kerültek ki. Neki viszont, a lelki egészség és egyensúly mintapéldájának, igazán nincs mitől félnie.

Nincs…

mitől…

félni…

Addig ismételgette e szavakat, míg csaknem teljesen megnyugodott.

Ennek ellenére nem talált vissza megszokott, kedélyes énjéhez, amint lefelé ballagott a lépcsőn, hogy a szálloda előtt megvárja a kórházi autót.

A kocsiban Kelariten kuporgott Cubello és egy Varitta 312 nevezetű, fenyegető külsejű hölgy társaságában, akit az alagút tervezőmérnökeként mutattak be. Sheerin szívélyesen, szélesen mosolyogva kezet rázott mindőjükkel, s remélte, viselkedése természetesnek hat.

– Milyen kellemes napunk van egy kis vidámparki sétához – próbálkozott a joviális hangnemmel.

Kelariten furcsálkodva nézett rá.

– Örülök, hogy ilyen jókedvű. Jól aludt, dr. Sheerin?

– Köszönöm, remekül… már a körülményekhez képest, persze. A tegnap látott után…

– Ennyire borúlátó hát a felgyógyulásukat illetően? – kérdezte Cubello.

– Szeretnék hinni benne – felelte bizonytalanul a pszichológus.

Az autó akadálytalanul haladt az utcák során.

– Huszonöt perc múlva elérjük a Centenáriumi Kiállítás területét – mondta Kelariten. – Maga a Kiállítás tele van emberrel… ez minden nap így megy… elkerítettünk azonban egy jó darabot a vidámparkból, hogy zavartalanul dolgozhassunk. A Titkok Alagútja, mint maga is jól tudja, bezárt, amióta a problémák teljes mélységükben nyilvánvalóvá váltak.

– A halálesetekre céloz?

– Ezek után természetesen nem üzemeltethettük tovább az alagutat – szólt közbe Cubello. – De tudnia kell, hogy már korábban fontolgattuk a lezárását. Előbb azonban el kellett döntenünk, hogy a tapasztalt érzelmi károsodások valósak-e, vagy csupán tömeghisztériával állunk szemben.

– Megértem – jegyezte meg Sheerin szárazon –, hogy a Városi Tanács csak igen nyomós okkal csukat be egy ilyen jövedelmező vállalkozást. Ilyen okot pedig nem találtak mindaddig, amíg egy tucat látogató szörnyet nem halt ijedtében.

A kocsiban szinte megfagyott a levegő. Kelariten szólalt meg egy idő után.

– Az Alagút nem csupán jövedelmező vállalkozás volt. A Kiállítás csaknem minden látogatója szeretett volna bejutni, dr. Sheerin. Úgy tudom, naponta több ezer embert kellett visszautasítani.

– De hát a nyitás napjától mindenki tudta, hogy az Alagutat megjártak egy része, mint például Harrim és családja, súlyos pszichózisban került elő!

– Éppen ezért, doktor úr – szólt közbe Cubello.

– Hogy mit mond?

– Bocsásson meg, hogy belekontárkodom a mesterségébe – folytatta az ügyvéd kenetteljesen –, de hadd hívjam föl a figyelmét, milyen hatalmas vonzerőt jelent a félelem, feltéve, persze, ha, úgymond, része a játéknak. Az újszülött három dologtól fél: az erős zajoktól, a leeséstől és a tökéletes sötétségtől. Ezért tartják később a gyerekek mulatságosnak, hogy ráugorjanak valakire, és a fülébe kiáltsanak. Ezért olyan nagy szórakozás a hullámvasút. És ezért tülekedtek annyian a Titkok Alagútja bejáratánál. Hiába kerültek elő az emberek reszketve, a félelemtől félholtra váltan a Sötétből, nem csökkentette a sorban állók számát. Sőt, a tény, hogy páran erős sokkot kaptak, csak fokozta az alagút népszerűségét.

– Mert mindenki azt gondolta, majd ő megmutatja, milyen kemény legény?

– Pontosan, doktor úr.

– És amikor már nem csupán zaklatott lelkiállapotról volt szó, de néhányan meg is haltak? Ha a Kiállítás igazgatói halogatták is az alagút lezárását, képzelem, mennyire megfogyatkoztak a látogatók, amint a haláleseteknek híre ment.

– Ellenkezőleg – mosolygott Cubello diadalmasan. – Ugyanaz a lelki mechanizmus dolgozott tovább, csak még erőteljesebben. Végül is, ha egy szívbeteg is nekiindult az alagútnak, hát saját kockázatára tette – s csak azt kapta, amit megérdemelt. A Városi Tanács hosszan tárgyalta a kérdést, végezetül aztán minden látogatónak orvosi vizsgálaton kellett keresztülesnie, mielőtt a kocsiba ülhetett volna. Ez persze még inkább megnövelte az eladott jegyek számát.

– Akkor miért csukták be az Alagutat? – kérdezte Sheerin. – A szavai alapján fantasztikusan mehetett az üzlet: Jonglortól Khubanarig kígyózott a sor a főbejáratnál, míg a túloldalon folyamatosan potyogtak kifelé a hullák.

– Dr. Sheerin!

– Igen, miért zárták hát be, ha a halálesetek senkit sem zavartak?

– A felelősségbiztosítás, tudja – morogta Cubello.

– Na persze.

– Az ön iménti vérfagyasztó költői képe ellenére, halálesetre csak a legritkább esetben került sor, három, esetleg öt alkalommal. Az elhunyt családja megfelelő kárpótlásban részesült, és az ügyet lezárták. Végső soron nem annyira a halálozási arány jelentett problémát számunkra, inkább a tartósan sérült túlélők száma. Kiderült, hogy némelyikük hosszabb távú kórházi kezelésre szorul, ami folyamatos kiadást, költségeket jelentett úgy a Városi Tanács, mint a biztosítók számára.

– Értem – bólintott Sheerin dühösen. – Ha egyszerűen lefordulnak a székről az alagútból kijővén, az csupán egyszeri költség. Mindössze a hozzátartozókat kell megvásárolni, és vége. Ha viszont hónapokon, akár éveken keresztül rontják a levegőt egy-egy közintézményben, az már meggondolandó.

– Ha élesebben is fogalmazott a kelleténél – felelte Cubello –, a Városi Tanács végső soron mégis erre a következtetésre jutott.

– Dr. Sheerin mintha egy kicsit harapós kedvében volna ma reggel – fordult Kelariten az ügyvédhez. –

Talán az Alagúton való átkelés gondolata zaklatta föl ennyire.

– A legkevésbé sem – vágta rá Sheerin túlontúl is gyorsan.

– Remélem, érti, kedves doktor úr, hogy nem olyan égetően szükséges…

– De igen – mondta Sheerin.

Csönd ülte meg az autót. Sheerin sötét ábrázattal kandikált ki az elsuhanó tájra: a különös növésű, göcsörtös, pikkelyes kérgű fákra, a virágba borult bokrokra, ahol a szirmok bizarr fémszín árnyalatokban tündököltek, s a magas, szűk, csúcsos ereszű házakra. Az egész tartomány valamiért igen-igen barátságtalannak tűnt a szemében – nem szólva erről a mézesmázos modorú, cinikus társaságról, akiket most el kell viselnie. Bárcsak már otthon lennék Saróban, gondolta magában.

Először azonban ott van… a Titkok Alagútja.

A Jonglori Centenáriumi Kiállítás óriási parkosított területen húzódott, közvetlenül a város mellett.

Egymagában is kisebbfajta városnak számított, s a maga módján kifejezetten látványosnak bizonyult.

A pszichológus szökőkutakat, árkádokat látott maga körül. A kőkemény, irizáló műanyagfalak csillámló rózsaszínben, türkizkékben játszottak, szinte elvakították. A nagy kiállítási csarnokokban Lagash minden tartománya fölhalmozta műkincseit, műszaki és tudományos csodáit. Bárhová is nézett, mindenütt valami szokatlanon, tetszetősön akadt meg a tekintete. Az elegáns, csillogó sugárutakon, sétányokon hatalmas embertömeg hullámzott: ezrek és ezrek, de talán százezrek is.

Egész életében azt hallotta, hogy a Jonglori Centenáriumi Kiállítás egyike a világ csodáinak, és most saját szemével is meggyőződhetett e kijelentés igazáról. Már a puszta tény is, hogy itt van, és láthatja, ritka szerencsének számított. A kiállítás ugyanis csak évszázadonként egyszer nyitott ki három évre – a város alapításának minden századik évfordulóján – s úgy hírlett, hogy ez, az ötszáz éves fennállást ünneplő rendezvény mind közül a legpompázatosabb. A pszichológust szinte gyermeki izgalom járta át, amint végiggördültek a gondosan nyírt sétautakon. Remélte, lesz még módja egyedül is kijönni ide az elkövetkező napokban.

Menten megváltozott azonban a hangulata, amikor kocsijuk, mely csupán a kiállítás peremét érintette, hirtelen a vidámpark hátsó bejárata elé kanyarodott. A területből, mint Kelariten mondotta volt, jókora karéjt elkülönítettek, s míg a kis társaság a Titkok Alagútja felé vonult, ingerült tömeg kémlelte őket a kordon túloldaláról. Sheerin hallotta a dühödt morgást, halk pfujozást, amit nyugtalanítónak, sőt, fenyegetőnek talált.

Az ügyvéd igazat mondott tehát. Ezek itt azért zúgolódnak, mert az alagutat bezárták.

Féltékenyek, gondolta csodálkozva. Tudják, hogy bemegyünk az alagútba, és a legszívesebben ők is velünk jönnének. Mindazok ellenére, ami eddig odabent történt.

– Erre tessék – mutatta Varitta az utat.

Az Alagút homlokzata, monumentális, piramis alakú építmény volt, melynek oldalai szédítő, hátborzongató csúcsban futottak össze. Középütt az óriási, hatszögletű bejárat oldalfalait színpadias skarlát-arany díszítés borította. A kaput azonban gondosan bedeszkázták. Varitta kulcsot vett elő, és kinyitott egy kis oldalajtót, ők pedig beléptek.

Odabent minden jóval hétköznapibbnak tűnt. Sheerin egy sor fémkerítést látott, nyilván a várakozó tömeg kordában tartására. Mögötte, egy kis peronféle mellett, amilyennel bármely vasútállomáson találkozni, nyitott kocsik füzére várakozott. Azon túl pedig… a Sötétség.

– Ha volna kedves, és aláírná ezt, doktor úr – hallotta Cubello hangját.

Apapírosra meredt, amit az ügyvéd eléje tartott. A szavak elhomályosultak, táncot jártak szeme előtt.

– Mi ez?

– Belépési nyilatkozat. A formanyomtatvány.

– Igen, persze.

És Airily Sheerin anélkül, hogy odapillantott volna, aláfirkantotta nevét.

Nem, nem félsz, mondta magában. Nincs mitől félned Varitta 312 aprócska szerkentyűt nyomott a kezébe.

– Vészjelző – magyarázta. – A teljes út tizenöt percig tart, de csak meg kell nyomnia ezt a zöld kapcsolót itt, ha úgy gondolja, hogy már mindent megtudott, amire szüksége van – vagy ha nem érzi jól magát –, és kigyullad a világítás. Az autója ez esetben gyorsan visszaviszi az Alagút túlsó végébe és onnan az állomásra.

– Köszönöm – mondta Sheerin –, de kétlem, hogy szükségem volna rá.

– Tartsa csak meg. Szükség esetére.

– Szeretném elejétől végig megtapasztalni az élményt – válaszolta a pszichológus, élvezve önnön fontoskodását.

De ne menjünk azért fejjel a falnak, figyelmeztette önmagát. Nem akarta ugyan használni a vészjelzőt, mégsem volna bölcs dolog itthagyni. Esetleg szüksége lehet rá.

Kilépett a peronra. Kelariten és Cubello arcáról szinte lerítt, mit gondolnak róla, amint követték tekintetükkel: „Ez a vén totyakos tropára megy odabent”: Gondoljanak, amit jólesik.

Varitta időközben eltűnt. Nyilván azért ment el, hogy beindítsa az Alagút gépezetét.

Igen, már látta is, magasan fent az irányítófülkében; integetett, hogy minden rendben van.

– Ha beszállna az autóba, doktor úr – kérte Kelariten.

– Persze, persze – bólogatott Sheerin.

A látogatók alig egytizedét érte csak károsodás. Nagy valószínűséggel azokat, akik amúgy is hajlamosak voltak Sötétség indukálta megbetegedésekre. De én nem vagyok ilyen. Én egy nagyon kiegyensúlyozott alak vagyok.

Beült a kocsiba. Becsatolta a biztonsági övet, habár némi nehézséget okozott keresztülhúznia pocakján. A jármű lassan, nagyon lassan megindult előre.

A Sötétség már várt rá.

Alig egytizedét. Alig egytizedét.

Hiszen kívül-belül ismeri a Sötétség tünetegyüttesét. A tudása megvédi, ebben biztos volt. Még ha az emberiségben ösztönös félelem él is a fény hiányától, ez nem jelenti azt, hogy a fény eme hiánya önmagában ártalmas volna.

Ártalmas csupán az egyén kóros reakciója lehet, ezt jól tudta. Ezért meg kell őriznie hidegvérét. A Sötétség nem több önmagánál, melyet a külső körülmények változása idéz elő. Arra nevelődtünk, hogy gyűlöljük, mert olyan világban élünk, ahol természetellenes a jelenléte, ahol mindig világos van, a melynek egén hat nap ragyog. A négy nap együttes jelenléte egyáltalán nem ritka jelenség, legtöbbször három süt egyszerre, kettőnél kevesebb pedig soha nem fordul elő – és egyetlen égitest is elég, hogy elűzze fejünk fölül a Sötétséget.

A Sötétség…

A Sötétség…

A Sötétség!

Már az Alagútban járt. Mögötte eltűnt az utolsó fénysugár is. Úgy érezte, mintha a végtelen űrbe meredne. Előtte nem volt semmi, de semmi. Csak egy sötét verem. Feneketlen szakadék. A tökéletes fénytelenség birodalma. És ő fejest ugrott ebbe a mélységbe.

Patakokban szakadt róla a veríték.

Térde megroggyant. Homloka vadul lüktetett. Hiába tartotta kezét a szeme elé, nem látta.

Fordulj vissza, most azonnal!

Nem. Szó sem lehet róla!

Kihúzta magát, merev háttal ült helyén. Szeme kerekre tágult, úgy bámult bele az űrbe, amelyben megmerült. Csak tovább, egyre tovább, mind mélyebbre és mélyebbre. Vademberi félelmek bugyogtak föl, sziszegtek lelkében, mégis újra meg újra elnyomta őket.

Odakint most is ragyog a nap, mondta magában.

Ez csak átmeneti állapot. Még tizennégy perc, harminc másodperc, és kijutok innen.

Tizennégy perc és húsz másodperc.

Tizennégy perc és tíz másodperc.

Tizennégy perc…

Vajon mozog ő egyáltalán? Nem tudta eldönteni. Lehet, hogy nem. A kocsi hangtalanul gördült előre, nem volt mihez viszonyítania. Mi van, ha ittrekedtem? – villant agyába a kétség. Csak ülök itt a sötétben, ki tudja, mióta. Tizenöt perce, húsz perce, félórája? Míg aztán túl nem jutok a tűréshatáromon, és akkor…

Hál’istennek itt van a vészjelző.

És mi van, ha nem működik? Mi van, ha hiába nyomogatom, csak nem gyullad ki a fény?

Ki is próbálhatnám éppen. Csak hogy lássam…

Dagi gyáva! Dagi gyáva!

Nem és nem. Ne nyúlj hozzá! Ha egyszer felgyullad a világítás, nem lehet újra eloltani. Nem szabad a vészjelzőt megnyomnod, különben mind megtudják, hogy… hogy…

Dagi gyáva, Dagi gyáva…

Hirtelen, önmaga számára is váratlanul, behajította a vészjelzőt a sötétbe. Kongó, fémes hang hallatott, amint földet ért valahol. Újra ráborult a némaság. A kezét borzasztóan üresnek érezte.

A Sötétség…

A Sötétség…

Soha nem lesz vége. Csak hullott tovább ebbe a feneketlen szakadékba. Zuhant, zuhant bele az éjszakába, az örök éjbe, a mindent fölemésztő feketeségbe…

Végy mély lélegzetet, és nyugalom.

Mi van, ha máris visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedtem?

Csak ne veszítsd el a fejed, mondta magában. Nem lesz semmi baj. Legrosszabb esetben is úgy tizenegy perc van még hátra, de az is lehet, hogy csak hat vagy hét. Odakint ragyog a nap. Hat-hét perc, és többé az életben nem leszel Sötétben, még ha ezer évig élsz, akkor sem.

De a Sötétség…

Jaj, istenem, a Sötétség. Nyugalom, nyugalom. Te egy nagyon kiegyensúlyozott ember vagy, Sheerin.

Teljes lelki épségben jöttél be ebbe a feneségbe, és úgy is mész ki innen.

Egy, kettő, három. Minden másodperccel közelebb jutsz a kijárathoz. Valóban? Ez az út sosem ér véget. Örökre itt maradok. Négy, öt, hat. Mozgok vajon? Mennyi van hátra: öt perc, öt másodperc, vagy talán csak az első perc telt még le?

Hét, nyolc, kilenc, tíz.

Miért nem engednek ki innen? Hát nem tudják, menynyire szenvedek?

Nem akarnak kiengedni. Soha, de soha nem engednek ki innen. Majd fogják, és…

Hirtelen vakító fájdalom hasított szemébe, robbant szét koponyájában.

Mi ez?

Világosság!

Lehetséges volna? Igen. Igen!

Köszönöm, istenem! Igen, újra világos van! Köszönöm, istenek az égben, a földön, akárhol!

Kijutott az Alagútból! Mindjárt vissza is ér az állomásra! Nem lehet másként. Igen, igen. Szíve, mely eddig vadul kalapált a mellkasában, lassanként lecsillapodott. Szeme apránként hozzászokott a világossághoz, s csupa ismerős, áldott dolog tűnt fel tekintete sugarában: a kocsiállások, a peron, az irányítófülke kis ablaka…

Cubello, Kelariten, amint az ő megérkezését figyelik.

Hirtelen rátört a szégyen gyávaságáért.

Szedd össze magad, Sheerin! Rosszabb is lehetett volna. Nincs semmi baj. Hiszen nem a kocsi mélyében lapulsz, a hüvelykedet szopogatva és nyöszörögve. Ijesztő volt, persze, rettenetes, mégsem roppantál bele… semmi olyan nem történt, amivel ne tudtál volna megbirkózni…

– Jól van. Adja a kezét, doktor úr. Várjon… kisegítem… Talpra állították, és támogatták, miközben kifelé kecmergett a kocsiból. Mélyen tüdejébe szívta a levegőt. Kezével végigsimított verejtékgyöngyös homlokán.

– Az a kis vészjelző – motyogta. – Úgy látszik, elveszítettem valahol…

– Hogy van, doktor úr? – kérdezte Kelariten. – Milyen volt?

Sheerin megtántorodott. A kórházigazgató elkapta a karjánál fogva, ő azonban méltatlankodva lökte félre. Ne higgyék, hogy az a pár perc az Alagútban betett neki.

Mégsem tudta palástolni, hogy az Alagút hatása alá került. Ha megfeszült volna, sem bírta volna elrejteni. Még maga elől sem.

Egy biztos, a világ minden kincséért nem teszi be többé ide a lábát.

– Doktor úr? Doktor úr?

– Minden… rendben – nyögte lassan.

– Azt mondja, minden rendben – hallotta meg az ügyvéd hangját. – Húzódjanak hátrébb! Hagyják magára!

– Hisz alig áll a lábán, mindjárt elesik – mondta Kelariten.

– Nem – felelte Sheerin. – Nincs semmi baj. Jól vagyok, higgye el.

Tett néhány támolygó lépést, lassanként visszanyerte egyensúlyát és továbbtántorgott. Amint hátrapillantott, meglátta újra az Alagút tátongó torkát, és összerázkódott. Elfordult a sötét üregtől, és válla közé húzta fejét, mintha el akarná rejteni előle az arcát.

– Doktor úr? – Kelariten hangjában aggodalom csendült. Nincs értelme a tettetésnek. Micsoda ostobaság ez a hiú, makacs erőfeszítés a hősi pózra. Higgyék csak nyugodtan gyávának. Higgyenek, amit akarnak. Az a tizenöt perc olyan iszonytató lidércálom volt, amilyet nem tapasztalt még életében.

S a hatása csak most kezd… leülepedni… a lelkében…

– Rettentő volt – bökte ki – Iszonyatos. Felkavaró.

– De hát alapjában véve jól van, nem igaz, doktor úr? – faggatta mohón az ügyvéd. – Egy kicsit megrázta a dolog, persze. Mint mindenkit, ha egyszer bemegy a Sötétbe. De azért rendben van. Erre is számítottunk. Csak nagyon kevesen, igen-igen kevesen szenvednek akármiféle…

– Nem – mondta Sheerin. Az ügyvéd arca úgy imbolygott előtte, akár egy vigyorgó vízköpőé. Vagy mint egy démoné. Nem tudta elviselni a látványát. Egy jó adag igazság azonban majd kifüstöli a démont. Itt most nincs helye a tapintatnak, gondolta. Démonokkal nem tapintatos az ember.

– A legsúlyosabb kockázattal jár bemenni ebbe az izébe. Ezt most már tudom. Még a legerősebb pszichét is megtépázza az élmény, a gyengébbeket pedig egyszerűen összeroppantja. Ha újra megnyitják az alagutat, nem adok hat hónapot, és mind a négy tartomány összes elmegyógyintézetét dugig töltik a bolondok.

– Nincs igaza, doktor úr…

– Maga csak fogja be a száját, Cubello! Járt maga az Alagútban? Kötve hiszem. Én viszont jártam. A szakértői véleményemet kérték, hát itt menten megkaphatják. Az Alagút halálosan veszélyes. Ez egyszerűen az emberi természetben gyökerezik. A Sötétséget nem tudjuk elviselni, és ez így lesz, míg világ a világ, amíg csak egy napunk is marad az égen. Csukják be az Alagutat egyszer és mindenkorra, Cubello! A józan ész nevében, csukják be ezt a disznóságot! Csukják be!

7.

Miután robogójával leparkolt a tanszék előtt, közvetlenül az Obszervatórium kupolája alatt, Beenay gyors léptekkel végigsietett a hatalmas épület főbejáratához vezető ösvényen. Már a bejárat széles kőlépcsőjén kapaszkodott fölfelé, amikor valaki odaföntről megszólította.

– Beenay! Na, akkor mégiscsak bejöttél.

Az asztronómus fölnézett a hang irányába. Az Obszervatórium nagy kapujának keretében magas, izmos, tagbaszakadt alakot pillantott meg. Barátját, Theremon 762-t, Saro City hírlapjának, a Krónikának riporterét.

– Theremon? Engem kerestél?

– Igen. De azt mondták, csak néhány óra múlva vagy várható. És tessék, mégiscsak összefutunk itt a kapuban. Mondd, hogy nincs szerencsém!

Beenay felballagott hozzá, és a két barát megölelte egymást. A fiú három-négy éve ismerte az újságírót, amióta Theremonnak tudósi cáfolatokra volt szüksége az eszement Láng Apostolai újabb és újabb kiáltványaival szemben. Fokonként egyre közelebb kerültek egymáshoz, jóllehet Theremon vagy öt évvel idősebb volt, és kevésbé pallérozott családi hátteret tudhatott magáénak, mint az asztronómus. Beenay örült, hogy olyan barátra akadt, akinek semmi köze az egyetemi intrikákhoz, Theremon pedig annak, hogy a fiú egyike azon keveseknek, akik nem számottevő újságírói befolyásáért keresik barátságát.

– Valami baj van? – kérdezte Beenay.

– Szó sincs róla. De újra megkérnélek, hogy játszd el a Tudomány Szószólója szerepét. Mondior megint előállt a „Közel a vég, térjetek meg!” stílusú szövegével. Most azt állítja, már a végítélet óráját is tudja. Ha érdekelne, közlöm veled, hogy jövőre tesz a nagy esemény, mégpedig nem előbb és nem később, mint Theptár 19-én.

– Az a futóbolond! Kész papírpocsékolás, ha bármit is írtok róla. Nincs az az értelmes ember, aki komolyan venné őket.

Theremon vállat vont.

– Az a baj, hogy mégis komolyan veszik. Nem is kevesen, Beenay. És ha Mondior a végről papol, szükségem van valakire, aki föláll és azt mondja, „Nem úgy, testvéreim! Ne féljetek! Nem fenyeget minket semmiféle veszedelem.” Vagy más hasonlót, ebben a szellemben. Ugye, számíthatok rád, Beenay?

– Tudod, hogy számíthatsz.

– Megcsináljuk ma este?

– Ma este? Egek, Theremon, a ma este kész őrület. Mit gondolsz, mennyi időre volna szükséged?

– Félórára? Háromnegyedre?

– Ide hallgass! – mondta Beenay. – Most sürgősen találkoznom kell valakivel, ezért jöttem be hamarább. Megesküdtem Raisstának hogy utána hazamegyek, és néhány órát vele töltök. Az utóbbi időben annyira külön utakon járunk, már alig látjuk egymást. Később megint vissza kell jönnöm az Obszervatóriumba, egy rakás fényképet készítünk a…

– Rendben – szakította félbe Theremon. – Látom, nem a legjobbkor jöttem. Semmi baj, Beenay.

Holnap délutánig van időm, akkor kell leadnom a cikket. Mit szólnál a reggelhez?

– A reggelhez? – kérdezett vissza a fiú hitetlenkedve.

– Tudom, a reggel szóba sem jöhet nálad. De úgy értettem, visszajönnék Onos-keltére, amikorra végzel az éjszakai munkáddal. Ha egy rövid interjú erejéig tudnál rám időt szakítani, mielőtt hazamégy aludni…

– Hát…

– A barátod kedvéért, Beenay. – Beenay fáradtan pillantott az újságíróra.

– Persze, hogy megteszem. Ez nem kérdés. Csak attól félek, olyan kába leszek az átvirrasztott éjszaka után, hogy nem sok hasznomat veszed.

Theremon elvigyorodott.

– Ez engem, öregem, egy csöppet sem zavar. Észrevettem már, milyen hamar kitisztul a fejed, amikor valami tudományellenes badarságot kell megcáfolnod. Akkor holnap, Onos-keltekor itt leszek újra.

Felmenjek az irodádba?

– Jó.

– Hálás köszönetem, pajtás. Egyszer még meghálálom.

– Ugyan, szóra sem érdemes.

Theremon elköszönt, és megindult lefelé a lépcsőn.

– Add át üdvözletemet a gyönyörű nejednek! – kiáltott még vissza. – Viszlát holnap reggel.

– Viszlát reggel – visszhangozta az asztronómus.

Milyen fura. Nem volt még emberfia, akivel reggel találkozott volna. Theremon kedvéért azonban most az egyszer kivételt tesz. Végül is a barátság áldozatokat követel, nemdebár?

Sarkon fordult, és belépett az Obszervatóriumba.

Odabent, a gyéren megvilágított, békés folyosókon a tudomány szent csarnokának ismerős csöndje fogadta. Egyetemi évei óta itt töltötte ideje nagy részét. Tudta persze, mennyire csalóka ez a béke. A hatalmas épületet, mint minden világi létesítményt nem szűnő válságok dúlták, a legemelkedettebb filozófiai disputáktól a legkicsinyesebb csetepatékig, civódásokig, mérges nyelvű pletykákig. Az asztronómusok, amint több akad belőlük, e tekintetben éppoly gyarlók, mint embertársaik.

Mindazonáltal az Obszervatórium mégis szentélynek számított Beenay s legtöbb kollégája szemében – ahol maguk mögött hagyhatják a földi gondokat, s több-kevesebb békességben annak a vég nélküli küzdelemnek szentelhetik magukat, melyet az univerzum nagy kérdéseinek megválaszolása jelent.

A fiú végigsietett a hosszú előcsarnokon, s mint mindig, most is sikertelenül iparkodott tompítani cipője kopogását a márványpadozaton.

S mint kivétel nélkül mindig, most is gyors pillantást vetett a kétoldalt sorakozó vitrinekre, ahová a tanszék az asztrológia történetének megszentelt ereklyéit helyezte el örök mementóul. Itt voltak kiállítva többek között a kezdetleges, csaknem nevetséges távcsövek, amiket a Chekktorhoz és Stantához hasonló úttörők használtak négy, ötszáz évvel ezelőtt. Itt sorakoztak azok a formátlan, fekete meteorittömbök, melyek évszázadok során át hullottak alá az égből, a felhők mögött megbúvó csodák titokzatos hírnökeként. Itt kaptak helyet a híres asztrológiai térképek és kézikönyvek első kiadásai, és a nagy gondolkodók korszakalkotó elméleti munkáinak megsárgult kéziratai is.

Beenay megállt egy pillanatra a legutolsó kézirat előtt, amely a többitől eltérően még ropogósan frissnek látszott – hiszen csupán egyetlen emberöltővel korábban alkották. Athor 77 klasszikus műve volt ez, az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete, mely nem sokkal a fiú születése előtt került kidolgozásra. Noha nem volt különösebben vallásos, Beenay az áhítathoz igencsak közel álló érzéssel tekintett a vékonyka papírkötegre, s gondolatai is leginkább valamiféle imádsághoz hasonlítottak.

Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete a kozmosz egyik alappillére volt számára: mondhatni mind közül a legfontosabb. El nem tudta képzelni, mi történnék, ha egyszer ez az oszlop meginogna. Most pedig pontosan ez volt készülőben: az oszlop összeomlani látszott.

Az előcsarnok végében, míves bronzajtó mögött rejtőzött dr. Athor irodája. Beenay futó pillantást vetett rá, és megszaporázta lépteit a lépcsőház irányába. A nagy tekintélyű, még ma is félelmetes Obszervatórium-igazgatót ma a legkevésbé sem kívánta látni.Faro és Yimot már várták az emeleti Térképszobában.

– Elnézést a késésért – mondta az asztronómus. – Kissé zűrös volt ez a délután.

A két fiú idegesen mosolygott vissza rá, akár két bagoly. Micsoda furcsa pár, gondolta, sokadszor Beenay. Mindketten valami isten háta mögötti mezőgazdasági tartományból származtak – Sithinből tán, vagy Gatamberből. Faro 24 amolyan kis gömböc volt, lankatag, csaknem tunya mozgású, könnyed, hanyag modorú. Barátja, Yimot 70 ezzel széniben cingár égimeszelő, az embernek szinte távcsővel kellett tanulmányoznia magasan a sztratoszférában lebegő felsőbb régióit. Yimot éppoly izgő-mozgó, csupa ideg alkat volt, amilyen nyugodt természetű a barátja. A szó szoros értelmében elválaszthatatlannak számítottak. Az Obszervatórium ranglétráján egy fokkal Beenay alatt álló fiatal, végzős diákok közül messze kimagasodtak pengeéles elméjükkel.

– Nem is kellett olyan sokat várnunk – vágta rá Yimot nyomban.

– Mindössze egy-két percet, dr. Beenay – tette hozzá Faro.

– Köszönöm a titulust, de még nem vagyok egészen doktor – mondta az asztronómus. – Még egyszer, utoljára az inkvizíció elé kell majd állnom. No, mire jutottak a számításaikkal?

– A gravitációra vonatkoztak, ugye, tanár úr? – kérdezte Yimot hihetetlenül hosszú lábain toporogva.

Mire Faro oly erővel bökte oldalba könyökével, hogy Beenay már a csont roppanását is hallani vélte.

– Így igaz – felelte. – Yimot beletalált a közepébe. – Halványan rámosolygott a magas fiatalemberre. –

Tisztán matematikai gyakorlatképpen adtam ki ezt a feladatot maguknak. De hát csöppet sem lep meg, hogy rájöttek, mire vonatkozik. Akkor találták ki, amikor megkapták az eredményt?

– Igen, tanár úr – felelte Yimot és Faro kórusban.

– Először elvégeztük az összes számítást – vette át a szót Faro. – Aztán, amikor másodszor is átnéztük az egészet, nyilvánvalóvá vált a kontextus.

– Á, igen – bólintott Beenay. Ezek a kölykök néha igencsak elbátortalanították. De hát olyan fiatalok voltak még hat-hét évvel fiatalabbak nála –, és őt, a tanársegédet átjárhatatlan fal választotta el tőlük.

Bármilyen zsenge korúak is azonban, fantasztikus koponya mindkettő! Kicsinyes dolog ugyan, de nem örült túlságosan, hogy így kitalálták a számítások fogalmi hátterét. Nem, egy csöppet sem örült. Még pár év, és mellé kerülnek a tanszékre, talán még ugyanazért a tanszékvezetői posztért is versengenek, akkor pedig már nem babra megy a játék. Egyelőre igyekezett elhessegetni magától ezt a gondolatot.

– Hadd látom – nyúlt a számítógépes papírokért.

Yimot heves karmozdulatok kíséretében nyújtotta át a lapokat. Az asztronómus a számsorokat vizsgálta, először nyugodtan, majd egyre növekvő izgalommal.

Az elmúlt év során sokat foglalkozott az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének továbbfejlesztésével, bár mestere, Athor szinte felülmúlhatatlan tökélyre fejlesztette az elveket. Athor számára óriási győzelmet, hírneve megalapozását jelentette, hogy az égitestek között munkáló vonzerők alapján sikerült kidolgoznia Lagash és a hat nap pályamozgását.

Beenay a modern matematika apparátusrendszerével épp Lagash Onos körüli keringésének bizonyos összetevőit számítgatta, amikor legnagyobb rémületére felfedezte, hogy eredményei nem felelnek meg tökéletesen az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének. Lagash nem ott volt, ahová az év elejére az Elmélet szerint érkeznie kellett.

Az eltérés elenyésző volt – pár tizedesnyi csupán – átfogóbb értelemben azonban egyáltalán nem lehetett átsiklani fölötte. Az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét pontossága folytán a legtöbben nem is elméletként, de Törvényként emlegették. Matematikai alátámasztása megkérdőjelezhetetlen igazság volt. Ám egy olyan elmélet, amely a világűrben való mozgásának magyarázatát tűzi ki célul, a legjelentéktelenebb hibát sem engedheti meg magának. Vagy megállja a helyét, vagy nem: középút nem létezik. S Beenay jól tudta, hogy a pár tizedesnyi eltérés – egy ilyen rövid távú számításban – mélységes szakadékká szélesedik, ha e számítások körét kissé ambiciózusabban kiterjesztik. Mi haszna vajon az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének, ha ennek alapján számítva Lagash egy évszázad múltán feleakkora utat tesz meg az égen, mint a valóságban?

Mint Raisstának panaszolta, annyiszor ellenőrizte számításait, hogy a végén már rájuk sem tudott nézni. De az eredmény sehogyan sem változott.

Minek higgyen ezek után?

A számoknak vagy Athor mindent elnyomó tekintélyének?

A maga semmi kis asztrológiai elgondolásainak vagy mestere csalhatatlan elméjének, amellyel átlátta a világegyetem alapszerkezetét?

Lelki szemeivel már látta magát, amint kiáll az Obszervatórium legtetejére, és világgá kiáltja:

„Figyelem, figyelem! Athor elmélete rossz! Íme a számításaim, melyek igazolják!” Ez persze olyan nevetésorkánt fakasztana, ami átrepítené őt a kontinensen. Ki ő, hogy szembe merjen szállni az isteni Athorral? Ki hinné el, hogy egy zöldfülű kis tanársegéd megdöntötte az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét?

És mégis, mégis…

Tekintete végigfutott Yimot és Faro számítógépes papírjain. Az első két oldal számításait ismeretlennek találta. Úgy adta meg ugyanis az adatokat a két diák számára, hogy a számok mögött álló valós kapcsolatok lehetőleg homályban maradjanak. Sikerült is félrevezetnie őket, hiszen oly módon közelítették meg a problémát, amely a bolygómozgások leírásánál csillagászkörökben meglehetősen rendhagyónak számított. Beenay éppen ezt akarta. A hagyományos megközelítési mód eleddig csupán katasztrofális következtetésekre vezetett; ő maga pedig túl sokat tudott ahhoz, hogy a hagyományostól eltérő kiindulóponttal próbálkozhatott volna: A két fiúnak viszont semmiféle ismeret nem kötötte a kezét.

Amint tovább követte a levezetéseket, a férfi az adatok zavarba ejtő közeledését figyelhette meg. A harmadik lapnál már tökéletesen egyeztek saját számításaival, melyeket mostanára betéve tudott.

Innentől kezdve aztán minden lépés könyörtelenül közelebb vitte a maga megdöbbentő, észveszejtő, érthetetlen és teljesen elfogadhatatlan végkövetkeztetéséhez.

Megrendülten nézett föl a két diákra.

– Ugye, kizárt a lehetőség, hogy valahol hibáztak volna? Ez az integrálás itt például… meglehetősen rázósnak látszik…

– Na de tanár úr! – kiáltott föl Ymot őszinte felháborodással. Ábrázata lángvörösre gyúlt, s karjával megint hevesen gesztikulálni kezdett.

– Attól tartok, jól számoltunk, tanár úr. Oda-vissza egyezik minden – szólalt meg Fara jóval higgadtabban.

– Persze, elhiszem – felelte Beenay tompán. Igyekezett elrejteni megrendülését. Keze azonban oly erősen remegett, hogy a papírköteg vitustáncot járt a markában. Le akarta tenni az asztalra, de csuklója, akárcsak Yimoté, nem engedelmeskedett akaratának, s a számítások szerteszét szóródtak a padlón.

Fara lehajolt, hogy összeszedje a lapokat. Aggódva pillantott Beenayre.

– Tanár úr, ha valamivel megbántottuk volna…

– Ugyan, szó sincs róla. Rosszul aludtam az éjszaka, ez minden. Hanem maguk jó munkát végeztek, ehhez nem fér kétség. Büszke vagyok magukra. Hogy így megoldjanak egy valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott problémát, ami ráadásul tökéletes ellentmondásban áll minden tudományos igazsággal, s a kiindulópont képtelenségét figyelmen kívül hagyva szokott módszerességükkel végigkövessék – no, hát ez ragyogó teljesítmény, következtetőkészségük fényes bizonyítéka, elsőrangú gondolatkísérlet…

Látta, amint a másik kettő összenéz. Kíváncsi volt, mennyire sikerült őket elbolondítania.

– Most pedig – zárta le a beszélgetést –, megbocsássanak, de másutt is várnak rám…

Szorosan összecsavarta az elátkozott papírtekercset, hóna alá csapta és elviharzott a diákok mellett, ki az ajtón, végig a folyosón, szinte végigfutva az utat aprócska szobája biztos menedékéig.

– Atyaúristen! – gondolta. – Istenem, atyám, mit tettem? És mit tegyek ezek után?

Tenyerébe temette arcát, s várta, hogy lecsillapodjon kalapáló szívverése. Erre azonban kevés remény volt. A következő pillanatban már föl is pattant, s megnyomta íróasztalán a kommunikátor gombját.

– A Krónika szerkesztőségét kérem – mondta a gépnek. – Theremon 762-t.

A kommunikátorból jó ideig csak őrjítő recsegés, sistergés hallatszott, aztán hirtelen megszólalt Theremon mély hangja:

– Itt riport osztály, Theremon 762.

– Szia, itt Beenay.

– Mi baj? Rosszul hallak!

Beenay hosszan köszörülte torkát, mielőtt meg tudott volna szólalni.

– Azt mondtam, szia. Meg szeretném változtatni a találkozónk időpontját.

– Hogy megváltoztatni? Ide figyelj, haver, tökéletesen megértem, hogy csehül állsz a reggelekkel, mert magam is így vagyok ezzel. Holnap délig azonban mindenképpen beszélnem kell veled, vagy lőttek a cikkemnek. Igazán pokolian hálás vagyok a türelmedért, de…

– Nem erről van szó. Hamarabb akarlak látni, nem később.

– Hogy mit?

– Ma este. Mondjuk fél tízkor. Vagy, ha neked jobban megfelel, legyen tíz.

– Azt hittem, fényképezned kell az Obszervatóriumban.

– Ördögbe a fényképezéssel. Találkoznunk kell!

– Hogyhogy? Beenay, mi történt? Csak nem Raisstával van valami?

– Raisstának semmi köze az egészhez. Akkor fél tízkor? A Hat Napban?

– Fél tízkor a Hat Napban. Ott leszek – mondta Theremon.

Az asztronómus bontotta a vonalat, s, egy hosszú pillanatig sötéten, fejét csóválva meredt az előtte heverő papírtekercsre. Valamivel nyugodtabbnak érezte magát, bár nem sokkal. Nagy megkönnyebbülés, hogy legalább Theremonnal beszélhet gondjairól. Tökéletesen megbízott benne.

Az újságírók ugyan nem megbízhatóságukról híresek, Beenay azonban tudta, hogy Theremon elsősorban barát, s csak másodsorban firkász. Eddig még soha nem fordult elő, hogy visszaélt volna a bizalmával.

Mindazonáltal fogalma sem volt, ezen kívül mit is tehetne még. Hátha Theremonnak támad valami épkézláb ötlete. Reménykedjünk.

A hátsó lépcsőn távozott, úgy osont le a tűzlépcsőn, akár egy tolvaj. Nem akarta kockáztatni, hogy Athor belebotoljék, ha a főbejáraton megy ki. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy most találkozzék az öreggel, s a szemébe kelljen néznie.

Hazafelé a robogón a kínok kínját szenvedte végig. Minden pillanatban attól rettegett, hogy a nehézkedés törvénye érvényét veszti, és ő kirepül az űrbe. Nagy sokára aztán megérkezett a kis lakásba, ahol Raissta 717-tel élt.

A lánynak elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta.

– Beenay! Olyan fehér vagy…

– Mint egy kísértet. Igen.

Kinyújtotta karját, magához vonta az asszonyt.

– Ölelj át! – kérte. – Ölelj át!

– Mi a baj? Történt valami?

– Majd később elmondom – mondta Beenay. – Csak ölelj át jó szorosan!

8.

Theremon pár perccel kilenc után már ott volt a Hat Nap Klubban. Legelőször is kezelésbe veszi egy kicsit Beenayt, gondolta, pár pohár italra biztosan szüksége lesz bánata leöblítésére. Az asztronómus hívása borzasztóan megrémítette az volt a benyomása, mintha barátja csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudná megfékezni magában a hisztéria kitörését. Theremon el nem tudta képzelni, ugyan mi szörnyűség eshetett az Obszervatórium elszigetelt magányában, ami ilyen rövid idő alatt kikészítette. Mindenesetre Beenay láthatóan nagy bajban van, és szüksége lesz minden baráti támogatásra, amit csak megadhat.

– Egy Tanót kérek – szólt oda a pincérnek. – Nem, várjon, adjon duplát! Egy Tano Sithát, rendben?

– Dupla fehér fény rendel – mondta a pincér. – Már hozom is.

Enyhe, meleg este volt. Theremon, akit errefelé a törzsvendégnek kijáró különleges elbánásban részesítettek, szokott asztalánál ült a teraszon. Alatta vidáman sziporkáztak a belváros fényei. Onos néhány órája lenyugodott, csak Trey és Patru ragyogtak a keleti égbolton. A tárgyak éles, kettős árnyékot vetettek, amint a két nap éjszakai útját rótta. Theremon eltűnődött, holnap vajon melyik nap lesz fent az égen. A felállás folyvást változott ebben az örökös, ragyogó színjátékban. Onos bizonyára igen… Onos mindig megjelent pár órára, az év minden egyes napján… azután pedig talán Dovim, Tano és Sitha… négynapos nap lenne holnap? Nem tudta biztosan. Lehet, hogy csupán Tano és Sitha lesz fenn, meg déltájban Onos. Gyászos kilátások. De amikor másodszor kortyintott az italából, eszébe jutott, hogy ebben az évszakban tovább tart az Onos-kelte. Szóval akkor a legnagyobb valószínűséggel háromnapos nap várható, ámbátor meglehet, csupán Onos és Dovim marad az égen… Nehéz ezt fejben tartani.

Megnézhetné persze egy évkönyvben, ha igazán akarná. De nem nagyon izgatta a dolog. A legtöbb ember szemlátomást tudta, mit hoz a holnapi nap – Beenay mindenképpen közéjük tartozott –, ő azonban jóval felületesebben viszonyult a kérdéshez. Amíg egyáltalán nap süt az égen, nemigen firtatta, melyik lesz az. Egy mindig akad, sőt többnyire kettő vagy három, néha négy is. Ebben olyan biztos lehet, mint hogy itt ül, és Theremonnak hívják. Hébe-hóba még öt is előfordul egyszerre.

Megérkezett az itala. Alaposan meghúzta, és elégedetten szusszantott. Milyen pompás is ez a Tano!

A Velkareen szigetek erős fehér rumja, keverve valami még torokégetőbb, tiszta és csípős szesszel, melyet Bagilar partjai mentén párolnak, aztán pár csepp scarrino juice, csak hogy elvegye az erejét – egyenesen fenséges!

– Látom, ízlik, amit iszol – szólalt meg egy ismerős hang a háta mögött.

– Beenay! Hamarabb jöttél.

– Csak tíz perccel. Mi az a poharadban?

– A szokásos. Tano. A Klub specialitása.

– Helyes. Én is azt kérek.

– Te? – Theremon a barátjára meredt. Beenay, amióta csak ismeri, kitartott a gyümölcsital mellett. Az asztronómus azonban furán festett ma este – nyúzottnak, fáradtnak, megviseltnek látszott.

Theremon leadta a rendelést.

Ijesztő volt látni, milyen mohón kortyol Beenay az italába. Az első hörpintés után – ugyan levegőért kapkodott – láthatóan jóval enyhébb ízt várt – utóbb azonban már el sem vette szájától a poharat.

– Nyugi – intette Theremon. – Ha így folytatod, öt perc múlva forogni fog körülötted a világ.

– Nagyon meglódult az már amúgy is.

– Ittál tán, mielőtt idejöttél?

– Nem, nem a piára értettem – mondta a fiú. – De felbukkant valami, ami alaposan megrázott.

Letette italát, és komoran bámulta a város fényeit. Egy pillanat múltán azonban már újra ajkához emelte a poharat, és benyakalta a maradékot.

– Ugye, most ne igyak egy ideig, Theremon?

– Egyetértek.

Theremon kinyúlt, és kezét könnyedén a másikéra tette.

– Mi a baj, cimbora? Mondd el nekem.

– Nehéz… elmagyarázni.

– No, próbáld csak meg! Hisz ismerem már a terepet egy ideje, tudod. Te meg Raissta…

– Nem, mondtam már, hogy ennek semmi köze hozzá. Az égvilágon semmi.

– Jó, jó. Hiszek neked.

– Talán kéne még egy ital – mondta Beenay gyorsan.

– Kicsit később. Rajta, Beenay! Mi a baj? A fiú felsóhajtott.

– Tudod, mi az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete, Theremon?

– Persze hogy tudom. Úgy értem, pontosan nem tudnám meghatározni… hisz nincs tizenkét ember Lagashon, aki tökéletesen értené, nem igaz? … de a lényegét azért kapisgálom.

– Szóval te is beveszed ezt a dajkamesét – nevetett fel Beenay élesen. – Hogy a Tömegvonzás Elmélete nagyon bonyolult, és csak kevesen értik a matematikai hátterét?

– Mindenki ezt mondja.

– Babonaság – mondta a tudós. – Egy mondatban összefoglalhatom neked a matematikáját, és még meg is értenéd.

– Igazán?

– Mi sem egyszerűbb. Nézd csak, Theremon, az Egyetemes Tömegvonzás Törvénye, akarom mondani, Elmélete, azt állítja, hogy a világegyetemben minden test között tömegvonzás hat, melynek nagyságát bármely tetszőlegesen kiválasztott két test esetében megkapjuk, ha tömegüket elosztjuk a köztük lévő távolság négyzetgyökével. Ennyi az egész.

– Tényleg ez az egész elmélet?

– És nem is kicsiség! Négyszáz évbe került, amíg kifejlesztették.

– Miért tartott ilyen sokáig? Ahogy te elmondtad, pofon egyszerűnek látszik.

– Mert a nagy törvények nem egy lángelme titokzatos elmeszüleményei, bármit is írjanak erről az újságírók. Legtöbbjük tudósok évszázados munkájának közös eredménye. Amióta csak Genovi 41 felfedezte, hogy Lagash kering Onos körül, és nem fordítva – és ennek már négyszáz éve –, az asztronómusok szüntelenül dolgoztak a problémán, miért tűnnek el és jelennek meg a napok az égen úgy, ahogyan teszik. Fáradságos erőfeszítéseik nyomán feltárult és leírásra, majdan elemzésre került mind a hat nap bonyolult pályamozgása. Előbb azonban egyik elmélet követte a másikat. Szünet nélkül ellenőrizték, módosították, vagy vetették el őket, mígnem átdolgozott alakban újjászülettek.

Pokoli munka volt.

Theremon elgondolkozva bólogatott, miközben maga is végzett italával. Két újabb adagot rendelt a pincértől. Amíg Beenay tudományról beszél, legalább nem borul ki újra, gondolta.

– Az Egyetemes Tömegvonzás Elméletére egyébként vagy harminc éve Athor 77 tette föl a koronát, amikor kimutatta, hogy ez alapján számítható ki a hat nap röppályája. Ami bámulatra méltó tudományos teljesítmény, a legnagyszabásúbb logikai levezetés.

– Tudom, hogy tiszteled az öreget – mondta Theremon. – De mi köze mindennek a…

– Mindjárt a tárgyra térek – Beenay fölkelt helyéről, és poharával kezében a terasz végébe sétált. Egy darabig csöndben állt ott, s a távoli Treyt és Patrut nézte eltűnődve.

Az újságíró észrevette, hogy barátján megint erőt vesz az izgalom: türelmesen várta, mikor tudja meg az okát. Egy idő után Beenay nagyot húzott italából, s anélkül, hogy megfordult volna, ismét beszélni kezdett.

– A probléma a következő. Néhány hónappal ezelőtt nekifogtam, hogy a nagy egyetemi számítógép segédletével újra kiszámoljam Lagash Onos körüli pályamozgását. Betápláltam tehát a gépbe Lagash keringésének az utóbbi hat hétben rögzített adatait, mert az év végéig várható értékekre voltam kíváncsi. Nem vártam semmi meglepőt. Meglehet, egyszerűen ürügyet kerestem, hogy a komputerrel babráljak. A számítások kiindulópontjaként természetesen felhasználtam a tömegvonzás törvényeit. –

Most hirtelen megpenderült, és szembenézett barátjával. Arca komor, megszállott kifejezést öltött. –

Theremon, rossz eredményeket kaptam.

– Nem értem.

– A komputer által kidobott orbitális értékek nem feleltek meg annak, ami elvárható lett volna. És, amint rájöhettél, nem is csupán a Lagash-Onos rendszert vettem figyelembe, hanem beszámítottam az összes nap perturbációját. Csakhogy ami így kijött – amit a komputer Lagash valódi pályaíveként jelölt meg – más, mint amit Athor tömegvonzási elmélete előír.

– De az előbb azt mondtad, hogy a kiindulópontnál figyelembe vetted a tömegvonzás törvényeit.

– Így igaz.

– Akkor meg, hogy az ördögbe… Theremon arca hirtelen földerült.

– Szent ég, ember! Micsoda sztori! Azt akarod ezzel mondani, hogy a Saro Egyetem vadonatúj szuperkomputere, amit a jó ég tudja hány millió kreditért szereztetek be, nem pontos? Hogy ilyen botrányosan a szélbe szórják az adófizetők pénzét? Hogy…

– A számítógépnek semmi baja, Theremon. Hidd el nekem!

– Biztos vagy ebben?

– Halálosan.

– Akkor… mi a…

– Az is lehet, hogy rossz adatokat tápláltam be. Fantasztikus egy masina, de hibás adatokból ez sem juthat helyes következtetésre.

– Á, szóval ezért borultál ki annyira, Beenay! Ide figyelj, öregem, tévedni emberi dolog. Ne légy olyan szigorú magadhoz! Te igazán…

– Ezért először is tudni akartam, helyes adatokat tápláltam-e be a számítógépbe, másodszor pedig, hogy a megfelelő saroktételeket használtam-e a levezetésekben – folytatta az asztronómus, és olyan erővel markolta meg poharát, hogy kishíján összeroppantotta. A pohár mostanára megint kiürült, konstatálta az újságíró. – Hisz, mint te is mondtad az elébb, tévedni valóban emberi dolog. Megkértem hát két ifjú titánt a végzős diákok közül, dolgozzanak ők is a problémán. Ma hozták be a számításaikat. Ez volt az a nagyon fontos megbeszélés, amiért nem találkozhattam veled. Theremon, ezek a srácok megerősítették az eredményeimet. Ugyanaz a pályaeltérés jött ki nekik is, mint nekem.

– De hát, ha a számítógépnek igaza volt, akkor… akkor… – Theremon megcsóválta fejét. – Akkor mi van? Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete nem állja meg a helyét? Erre akarsz kilyukadni?

– Igen.

Beenay szemlátomást csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta kipréselni a választ. Döbbentnek, zavarodottnak, elkeseredettnek látszott.

Theremon figyelmes tekintettel tanulmányozta. Semmi kétség, mindez zavarba ejtő, s valószínűleg igen kellemetlen is a fiú számára. Az újságíró azonban továbbra sem értette, miért váltott ki a felfedezés ekkora hatást barátjából.

Azután egy szempillantás alatt megértett mindent.

– Athorról van szó! Attól félsz, ugye, hogy megsérted az öreget?

– Pontosan erről van szó – felelte Beenay, s hálás, csaknem alázatos tekintetet vetett barátjára, amiért ennyire átérzi vívódását. Levetette magát a székébe, s begörbedt háttal, lehorgasztott fejjel meredt maga elé. Fojtott hangon beszélni kezdett:

– Megölné a profot, ha megtudná, hogy valaki megtépázta a csodálatos elméletét. És most tessék, nekem jutott ez az iszonyú szerep. Apám helyett apám volt, Theremon. Amit csak az elmúlt tíz évben elértem, mind az ő biztatásának, útmutatásának, hm… szeretetének köszönhetem. És most ezzel fizetek vissza. Nem csupán az életművét teszem tönkre, de tőrt döfök a szívébe, én, és senki más, Theremon!

– Eszedbe jutott, hogy megsemmisítsd az eredményeidet?

Beenay hökkenten nézett rá.

– Tudod, hogy ez lehetetlen!

– Persze, persze. Csak arra voltam kíváncsi, gondoltál-e erre az eshetőségre.

– Hogy a lehetetlent fontolgattam volna? Nem, egy percig sem! Meg sem fordult a fejemben. De hát mihez kezdjek most, Theremon? Jó, tegyük fel, eldobom a papírjaimat, és úgy teszek, mintha sosem foglalkoztam volna a dologgal. Hanem ez is iszonyú gaztett lenne! Lényegében tehát két választásom van: vagy önnön tudományos lelkiismeretemen teszek erőszakot, vagy Athort teszem tönkre. Azt az embert, aki nem csupán a szakma vezéralakja a szememben, hanem egyúttal saját szellemi tanítómesterem is.

– No ugyan, jó kis tanítómester!

Az asztronómus szemei kerekre tágultak a dühtől és a meglepetéstől.

– Theremon, vigyázz a szádra!

– Nyugalom, nyugalom – az újságíró békítőleg tárta szét kezét. – Az a benyomásom, túlságosan magas polcra helyezed, Beenay. Ha Athor valóban az a nagyszerű ember, akinek gondolod, nem helyezi saját jó hírét a tudományos igazság elébe. Érted már? Athor elmélete is csak olyan, mint a többi elmélet. Pár perccel ezelőtt ugyan a Tömegvonzás Törvényeként emlegetted, de aztán kijavítottad magadat. Elmélet tehát… feltételezés… megfejtési kísérlet. Ebben a műfajban messze a legjobb, amit valaha is alkottak, elismerem, de nem tévedhetetlen. A tudomány megközelítések sorából építkezik, melyek fokonként mind közelebb visznek az igazsághoz. Ez is a te mondásod még a régi időkből, azóta sem felejtettem el. Eszerint minden elmélet állandó újragondoláson, módosuláson megy keresztül, nem igaz? És ha a végén kiderül, hogy nem fedi a valóságot, hát olyannal helyettesítendő, ami pontosabb leírással szolgál. Igazam van, Beenay? Egyetértesz?

A fiú minden ízében reszketett. Holtsápadt volt.

– Nem hozatnál még egy italt, Theremon?

– Nem. Ide figyelj, még nem fejeztem be. Azt mondod, aggódsz Athor miatt – hiszen benne jár a korban, és gondolom, az egészsége is törékeny lábakon áll –, ezért nincs szíved, hogy megmondd neki, hibásnak találtad az elméletét. Jó. Ez jó tanítványhoz illő, emberséges nézőpont. De gondold csak végig! Ha Lagash pályájának kiszámítása olyan egetverően fontos, előbb-utóbb valaki más is felfedezi majd ugyanezt a hibát Athor elméletében. Egyáltalán nem biztos, hogy olyan tapintatosan adná ezt a mester tudtára, mint te magad. Lehet éppen Athor vetélytársa is, ha nem az ellensége –

minden tudósnak akadnak irigyei, eleget hallottam tőled. Még mindig jobb volna, ha te közölnéd finoman, tapintatosan vele a dolgot, mintsem hogy egy reggel a Krónikában olvassa, nem gondolod?

– Igen – suttogta Beenay. – Tökéletesen igazad van.

– Akkor eléállsz, és megmondod neki?

– Igen. Igen. Muszáj lesz, azt hiszem. – Az asztronómus az ajkába harapott. – Nagyon nyomorultul érzem magam ebben a szerepben, Theremon. Olyan ez, mint egy apagyilkosság.

– Tudom, tudom. De hát nem Athor gyilkosa leszel, csupán egy hibás elméleté. A hibás elméleteknek pedig nincs létjogosultságuk a földön. Athornak éppúgy köszönheted majd, mint magadnak, ha az igazság napvilágra kerül. – Theremon habozni látszott, ugyanis meglepő új gondolata támadt. – És van persze egy harmadik lehetőség is. Laikus vagyok, tudod, ki is nevethetsz… de mi van akkor, ha a Tömegvonzás Elmélete is helytálló, meg Lagashnak a komputer által kiszámított pályaadatai sem tévesek, és valami eddig teljesen ismeretlen tényező felelős az eltérésekért?

– Nem lehetetlen – felelte Beenay fakó, csüggeteg hangon. – Hanem amint talányos, ismeretlen tényezőkkel kezdünk el dobálózni, egy csapásra a fantázia birodalmába kerülünk… Például… Tegyük föl, létezik még egy láthatatlan nap, a megfelelő tömeggel és gravitációs erőtérrel persze, csak nem tudunk róla. Ezért a gravitációs számításainkban is figyelmen kívül hagytuk, ami meghamisítja az eredményeinket. Erre gondoltál?

– Igen… körülbelül.

– Miért ne legyen akkor mindjárt öt láthatatlan nap? Vagy ötven? Ha tetszik, holmi láthatatlan óriás, aki kénye-kedve szerint húzgálja ide-oda az égitesteket? Vagy mondjuk egy böhöm nagy sárkány, akinek egyetlen szusszantása elég, hogy letaszítsa Lagasht a pályájáról? Hiszen nem tudjuk megcáfolni a létezésüket. Ha így tesszük föl a kérdést, Theremon, az égvilágon minden hihetővé válik, csak épp értelme nincs az egésznek. Legalábbis a számomra. Én csupán valóságos adatokkal tudok dolgozni.

Meglehet, igazad van, hogy egy ismeretlen tényezőt feltételezel. De ilyen alapon nem kezdhetek semmilyen értelmes dologba. Egyedül annyit tehetek, hogy elmegyek Athorhoz, amit meg is teszek, ezt megígérem, és közlöm vele a számítógép eredményeit. De sem neki, sem másnak nem merem szóba hozni ezt a rejtélyes ismeretlent. Különben magam is éppoly bolondnak tűnnék, mint a Láng Apostolai, akik mindegyre titokzatos megvilágosodásaikról kárálnak… Theremon, most már igazán szükségem lesz egy italra.

– Rendben. És ha már a Láng Apostolairól beszélünk…

– Meg akarsz interjúvolni, tudom, – Beenay kimerülten végigsimított homlokán. – Igen, igen. Nem hagylak cserben. Hiszen olyan borzasztóan sokat segítettél ma este. Mit is mondtak pontosan az Apostolok? Elfelejtettem.

– Mondior 71 nyilatkozott – mondta Theremon. – A főkorifeusuk személyesen. Mit is mondott… hadd gondolkozzam… szóval, azt állítja, közeleg az idő, amikor az istenek megtisztítják bűneitől a világot; olyannyira, hogy mára végítélet pontos napját és óráját is tudni véli. Az asztronómus fölnyögött.

– És mi ebben az új? Nem ezt mondják már évek óta?

– Igen, de egyre több véres részlettel szolgálnak. Tudod, azt hangoztatják, hogy nem először pusztul el a világ. Tanításaik szerint az istenek szántszándékkal tökéletlennek alkották az embert, mintegy próbaképpen, és egyetlen évet adtak – mármint a maguk isteni évét, nem a mi rövidke időnket – a megtérésre. Istenévnek nevezik ezt az időtartamot, ami pontosan 2049 évet tesz ki a mi időszámításunk szerint. Valahányszor egy ilyen Istenév véget ért, az istenek újra és újra konstatálták elvetemült bűnösségünket, és Égi Lángot küldtek le a mennyekből az emberiség elpusztítására. Úgy mondják, a szent Csillagokból származik ez a láng. Az Apostolok legalábbis így hiszik.

– A Csillagokból? – kérdezte Beenay. – A napokra gondolnak?

– Nem, Csillagot mondanak. Mondior szerint a Csillagok lényegileg különböznek a hat napunktól…

Nem igazán hallgattál oda, ugye, erre a marhaságra, Beenay?

– Nem, mi a fenének kellett volna.

– Na szóval, ha az Istenév véget ér, és Lagash ez idő alatt sem tér jobb belátásra morális értelemben, szent tűz hullik majd ránk ezekből a Csillagokból, és eléget minket. Mondior azt tanítja, hogy számtalanszor sor került már erre. Valahányszor azonban az istenek megbüntetnek minket, kegyesek is hozzánk. Egy részük legalábbis: A lágyszívű istenek szava dönt a szigorúbbakkal szemben, és az emberiség újabb esélyt kap a megjavulásra. A legjámborabbak tehát élve kerülnek ki a népirtásból, és új határidő tűzetik ki: az emberiség megint kap 2049 évet, hogy letérjen a bűn útjáról. Ez az idő most ismét lejárt, mondja Mondior, mivel éppen 2048 év telt el a legutolsó világégés óta. Úgy tizennégy hónap múlva eltűnik tehát minden Nap, és ezek a förtelmes Csillagok lángot ontanak alá a fekete égből, hogy eltöröljék a föld színéről a megátalkodottakat. Hogy pontos legyek, minderre jövő év Theptár 19-én kerülne sor.

– Tizennégy hónap múlva – füstölgött magában Beenay. – Theptár 19-én. Igazán pontosan meghatározta, nem, Theremon? Gondolom, még az óráját is tudja.

– Igen, ezt állítja. Ezért szeretném, ha valamilyen obszervatóriumi ember nyilatkozna, lehetőleg te.

Mondior legutolsó bejelentése feltételezi, hogy a katasztrófa eljövetele tudományos egzaktsággal meghatározható… nem a Jelenések könyvének puszta recitálása tehát, hanem ugyanolyan asztrológiai apparátussal kiszámítható, mint a… mint a…

Az újságíró ijedten elhallgatott.

– Mint az égitestek keringési adatai, ezt akartad mondani? – fejezte be a mondatot epésen Beenay.

– Hát… igen – felelte Theremon meglehetős zavarban.

– Akkor tán mégsincs veszve minden remény, ha az Apostolok sem tudnak különb munkát végezni nálunk.

– Interjúra van szükségem, Beenay.

– Igen, értem.

Megérkezett a következő rund ital. A fiú kézbe vette poharát.

– Mit szólnál ehhez? – kezdte pillanatnyi gondolkodás után. – A tudomány fő feladata, hogy az igazságot elválassza a hazugságtól, s ezáltal fölfedje a világegyetem valós működését. Az igazságot sosem állíthatjuk a téveszmék szolgálatába. Szerintünk, egyetemi emberek szerint legalábbis nem ez a tudományos megközelítés. Igen, meg tudjuk határozni a napok pontos mozgását az égen… de használjuk akár a legjobb komputerünket, akkor sem jutunk közelebb ahhoz, hogy az istenek szándékát megjövendöljük. Aminthogy, gyanítom, erre a jövőben sem leszünk képesek… No, hogy hangzik?

– Tökéletes – mondta Theremon. – Lássuk csak – és körmölni kezdte. – A tudomány fő feladata, hogy az igazságot elválassza a hazugságtól, s ezáltal… ezáltal… Hogy van tovább, Beenay?

A fiú szó szerint lediktálta az egészet, mintha bebiflázta volna. Aztán egyetlen hatalmas kortyintással kihörpintette harmadik poharát.

Ezt követően fölállt, elmosolyodott, – először ezen az esten –, és összecsuklott a kövezeten.

9.

Athor 77 szeme összeszűkült, amint az íróasztalán heverő kis papírköteget tanulmányozta, mintha olyan szárazföldek térképei volnának, melyeknek létezéséről élő ember sosem hallott még.

Valahogy mégis megőrizte hidegvérét. Maga is elcsodálkozott a nyugalmán.

– Nagyon érdekes, Beenay – mondta lassan. – Igazán roppantul érdekes.

– Természetesen, professzor úr, nem zárható ki a lehetőség, hogy valami alapvető hibát vétettem az alapfeltételezéseknél, meg hogy Yimot és Faro szintén…

– Hogy mindhármatok kiindulópontja téves lett volna? Nem, Beenay. Ezt nem hiszem.

– Mindössze jelezni kívántam e lehetőséget.

– Kérlek – mondta Athor. – Hadd gondolkozzam.

Már jócskán benne jártak a délelőttben. Onos teljes fényében tündökölt, s besütött az Obszervatórium igazgatójának magas ablakán. Dovim viszont alig-alig volt látható, aprócska vörös pontként kapaszkodott az északi égbolton.

Athor újra meg újra végiglapozott a papírosokon. Milyen különös, gondolta, hogy ilyen könnyen veszem ezt az egészet. Beenayt sokkal jobban kihozta a sodrából; engem mintha meg sem érintett volna.

Talán sokkot kaptam, tűnődött.

– Itt, professzor úr, Lagash pályája látható, az évkönyv számításai szerint. Itt pedig, a papíron, a pályaív egyes pontjai az új komputer által számított időpontokban…

– Kérlek, Beenay. Azt mondtam, gondolkozni akarok.

A fiú buzgón bólogatott. Athor rámosolygott, pedig igencsak nehezére esett. Az Obszervatórium félelmetes igazgatója, a magas, vékony, parancsoló tekintetű férfi fenséges fehér üstökével oly régen játszotta a Tudomány Zordon Óriása szerepét, hogy nemigen tudta már meghajlítani hátát, s közönséges emberi reakciókat fölmutatni. Itt az Obszervatóriumban legalábbis, ahol egyfajta félistenként tekintettek föl rá. Otthon feleségével, gyerekeivel, s főként unokái zajongó falkájával persze másképpen volt minden.

Egyszóval az Egyetemes Tömegvonzásban hibádzik valami.

Nem és nem! Ez lehetetlen! Józan esze vadul tiltakozott a gondolatra. Az Egyetemes Tömegvonzás elmélete nélkülözhetetlen a világegyetem alapszerkezetének megértéséhez, erről továbbra is meg volt győződve. Túlontúl is kristálytiszta, logikus, gyönyörű ahhoz, hogy rossz legyen.

Tekintsünk el az Egyetemes Tömegvonzás elvétől, és az egész kozmosz káoszba hullik.

Képtelenség. Elképzelhetetlen.

Ezek a számok azonban… Beenay istenverte számítógépes papírjai…

– Látom, haragszik, professzor úr – locsogott tovább a csillagász. – Engedje meg, hogy megmondjam, igazán megértem… nagyon megrázhatta önt… bárki haragudna az ön helyében, hogy az életművét így veszni látja…

– Beenay…

– Tessék, professzor úr?

– Igenis haragszom rád. De nem azért, amiért gondolod.

– Hanem, professzor úr?

– Először is bosszant a locsogásod, mikor pedig minden vágyam, hogy csöndben végiggondoljam ennek a rakás papírnak a következményeit, amit elém lökni szíveskedtél… Másodszor, ami még fontosabb, mélységesen felháborít, hogy egy percet is haboztál elém tárni a fölfedezésed. Miért vártál ilyen sokáig?

– Csak tegnap fejezték be a fiúk az ellenőrzést.

– Tegnap! Akkor már tegnap itt kellett volna lenned! Valóban azt akarod mondani, Beenay, hogy el akartad sinkófálni az egészet? Eldobni a számításaidat, és hallgatni?

– Nem, professzor úr – mondta a fiú szánalmasan. – Nem foglalkoztatott ez a gondolat.

– Na, még szerencse! Mondd, fiam, komolyan azt hiszed, annyira beleszerelmesedtem saját szépséges elméletembe, hogy azt kívánom, egyik legtehetségesebb munkatársam rejtse el előlem a kellemetlen tényt, miszerint az elméletben hibádzik valami?

– Nem, professzor úr. Szó sincs erről.

– Akkor miért nem jöttél ide rohanvást, amint biztos voltál az eredményeidben?

– Mert… mert, uram… – a fiatal asztronómus legszívesebben eggyé vált volna a szőnyeggel. – Mert tudtam, mennyire fölizgatom ezzel. Mert arra gondoltam, hogy… hogy esetleg megárt önnek ez az izgalom… Ezért hát fontolóra vettem a dolgot, beszéltem pár barátommal, végiggondoltam saját szerepemet az egészben, míg a végén arra a meggondolásra jutottam, nincs más választásom, közölnöm kell önnel, hogy az Egyetemes Tömegvonzás…

– Eszerint tényleg azt hiszed, hogy jobban szeretem saját elméletemet az igazságnál, mi?

– Jaj, nem professzor úr, nem!

Athor ismét elmosolyodott, ezúttal csöppet sem kényszeredetten.

– Pedig így van, sajna. Gyarló ember vagyok én is, ha tetszik, ha nem. Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete meghozta nekem mindazt a tudományos elismerést, ami csak e golyóbison föllelhető.

Bérletet váltottam vele az örökkévalóságba, Beenay. Ezt te is jól tudod. És most arra kell gondolnom, hogy az elmélet rossz… ó, ez borzasztó megrázkódtatás, Beenay, egész valómat átjárja. Ebben ne legyen félreértés… És persze, továbbra is azt hiszem, az elméletem megállja a helyét.

– Hogyan, professzor úr? – Beenay arcára kiült a rémület. – De hát kismilliószor leellenőriztem…

– Ó, az eredményeidben semmi hiba, efelől nincs kétségem. Hogy Faro, Yimot és te mindhárman tévedtetek volna, ennek, mint mondtam már, nem sok valószínűségét látom. Hanem amit elém tettél, nem szükségképpen dönti meg az Egyetemes Tömegvonzás elvét.

– Nem?– pislogott Beenay.

– Nem bizony – mondta Athor, egyre inkább belemelegedve, csaknem vígan. Az első néhány pillanat kísérteties, halálos nyugalma annak a derűnek adta át helyét, amit az ember akkor érez, ha nyomára jutott az igazságnak.

– Mert végül is mit mond ki az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete? Hogy minden test az univerzumban – távolságával és tömegével arányosan – vonzerőt fejt ki az összes többi testre. Es ti hogyan használtátok föl ezt az elvet Lagash pályájának kiszámításánál? Nos, nyilván figyelembe vettétek mindazt a gravitációs hatást, amit a különböző égitestek fejtenek ki világunk Onos körüli keringésében. Így történt?

– Igen, professzor úr.

– Ebben az esetben pedig korántsem kell sutba dobnunk az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét, egyelőre legalábbis. Az most a dolgunk, fiam, hogy újragondoljuk a világegyetemre vonatkozó tudásunkat, és kiderítsük, nem hagytunk-e figyelmen kívül valamit a számításaink során… valami titokzatos tényezőt, ami számunkra ismeretlenül gravitációs erőt fejt ki Lagashra.

Beenaynek magasba szaladt a szemöldöke. Meglepetésében elakadt a lélegzete.

Azután nevetni kezdett. Először megpróbálta elfojtani: Összeszorította állkapcsát, de csak kitört belőle a kacagás, hogy kétrét görbedt és levegő után kapkodott; majd kezét szája elé tapasztva iparkodott visszaszorítani a vidámság eme áradatát.

Athor döbbenten figyelte.

– Még hogy „ismeretlen tényező”! „Sárkány az égen”, „a láthatatlan óriás”! – kacagott a fiú.

– Sárkány és óriás? Miről beszélsz, fiam?

– Tegnap este… Theremon 762… jaj, professzor úr, igazán nagyon sajnálom, kérem, bocsásson meg nekem… – Beenay heves küzdelmet folytatott, hogy visszanyerje önuralmát. Arcán megfeszültek az izmok, vadul pislogott és visszatartotta lélegzetét. Még el is fordult egy pillanatra, és mire visszafordult, hellyel-közzel ismét a régi volt. Szégyenkezve folytatta:

– Megittunk pár pohárral tegnap este Theremon 762-vel… tudja, az újságíróval… mondtam neki valamit arról, hogy mire jutottam, és milyen nehezemre esik ön elé tárni a felfedezésemet.

– Kiteregetted ezt az egészet egy újságíró előtt?

– Nagyon megbízható ember és jó barát.

– Mind széltoló, Beenay. Higgy nekem!

– Ez nem, professzor úr. Ismerem, mint a tenyeremet, és tudom, soha nem tenne olyat, amivel megsérthet vagy megbánthat. Sőt, kitűnő tanáccsal is szolgált: a lelkemre kötötte, hogy idejöjjek, amit meg is tettem. Vigasztalni akart, némi reményt csöpögtetni belém, és ugyanazt mondta, amit ön az imént. Vagyis hogy létezhet valami „ismeretlen tényező” – igen, pontosan ezzel a szóval mondta –, ami megzavarja Lagashra vonatkozó tudásunkat. Mire én kinevettem, és azt feleltem, szükségtelen ismeretlen tényezőkkel takaróznunk, túl olcsó megoldásnak látszik. Még gúnyolódtam is, hogy evvel az erővel akár holmi láthatatlan óriás jelenlétét is föltételezhetnénk, aki kitaszítja Lagasht a pályájáról, vagy egy behemót sárkány fújja odébb. Most pedig ön ugyanehhez az okfejtéshez folyamodik… pedig ön nem laikus, mint Theremon, hanem a világ legnagyobb asztronómusa! Megérti, milyen ostobának érzem a helyzetet, professzor úr?

– Azt hiszem, igen – válaszolt Athor. Kezdte fárasztani a dolog. Végigsimított impozáns fehér üstökén, mindeddig szeretetteljes tekintetében kezdtek megmutatkozni az ingerültségjelei.

– Igazad volt, amikor azt mondtad a barátodnak, hogy a misztikus kitalációk nem a legcélravezetőbbek egy probléma megoldásában. Viszont a laikusok ötletei is jól jöhetnek nagynéha.

Eddigi tudásunk szerint mindenképpen munkál valami ismeretlen tényező Lagash pályaívének kialakításában. Mindenképpen számba kell vennünk ezt az eshetőséget is, mielőtt sutba hajítanánk az elméletemet. A legjobb lesz, ha most Thargola Kardjához folyamodunk. Tudod mi az, Beenay?

– Természetesen, professzor úr. A takarékosság elve. Elsőnek a középkori filozófus, Thargola 14 fogalmazta meg, úgymint „karddal hasítsunk ketté minden, nem feltétlenül szükséges hipotézist”.

Lehet persze, hogy más szavakkal mondta, de ez volt az értelme.

– Nagyon helyes, Beenay. Ámbátor nekem a következőképpen tanították, „Ha több hipotézis áll rendelkezésünkre, első lépésként kardunkkal vágjuk szét a legbonyolultabbakat”. Jelen esetben két hipotézissel dolgozhatunk tehát: ad egy, az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete tévedés; ad kettő, Lagash pályájának kiszámításakor figyelmen kívül hagytatok valami ismeretlen s talán mindörökre megismerhetetlen tényezőt. Ha az első hipotézis mellett tesszük le a garast, minden eddigi tudásunk a világegyetem szerkezetéről merő káoszba hullik. Ha viszont a másodikat fogadjuk el, mindössze az ismeretlen tényezőt kell meghatároznunk, és helyreáll a dolgok rendje. Mint nyilván te magad is belátod, összehasonlíthatatlanul könnyebb megkeresni egy eddig figyelmen kívül hagyott hatóerőt, mint az égitestek mozgását leíró új világtörvényt fabrikálni. Ennek okáért az első hipotézis megérett Thargola Kardjára, mi pedig kutatásainkat az egyszerűbb feltételezésre alapozhatjuk. No, mit szólsz hozzá, fiam?

Beenay arca fölragyogott.

– Akkor hát mégsem ártottam nagyon az Egyetemes Tömegvonzás Elméletének?

– Eddig legalábbis. Feltehetően helyet nyertél viszont magadnak a tudomány történetében, noha egyelőre nem tudni, a szobordöntögetőét avagy az újítóét. Imádkozzunk az utóbbiért. Most pedig komoly agymunka vár ránk, fiatal barátom.

Athor 77 behunyta szemet, és megdörzsölte fájó homlokát. Régóta nem végzett már valódi tudományos munkát, merengett. Az utóbbi nyolc-tíz évben csaknem minden idejét lekötötték az Obszervatórium irányításával járó teendők. Ám azért hát csak maradt pár gondolat abban a koponyában, amely megalkotta az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét…

– Először is át szeretném nézni a számításaidat – mondta. – Azután pedig, azt hiszem, saját elméletemet veszem vizsgálat alá.

10.

A Láng Apostolainak székháza ragyogó, aranyszín kőből épült karcsú, pompázatos torony volt, mely csillogó-villogó dárdaként magasodott a Seppitan-folyó fölé Birigamban, Saro City elegáns negyedében. Ez az égnek szökő torony valószínűleg egyike a főváros legértékesebb ingatlanainak, méregette Theremon.

Eddig nemigen izgatta a kérdés, tény és való azonban, hogy az Apostolok dúsgazdag társaság voltak.

Saját rádió- és televízióállomásokkal rendelkeztek, újságokat és folyóiratokat birtokoltak, erről a gigászi toronyról már nem is beszélve. Hatalmas vagyonuk jó részét nyilván elrejtették a kíváncsi tekintetek elől. Theremon eltűnődött. Egy tucat fanatikus, puritán szerzetes? Vajon miként sikerült rátenni a kezüket erre a több százmillió kreditnyi gazdagságra? Utóbb aztán eszébe jutott, hogy olyan közismert iparmágnások tartoznak Mondior és az Apostolok elkötelezett hívei közé, mint Bottiker 888 vagy Vivin 99. Csöppet sem lepné meg, ha megtudná, hogy a két gyáros és hasonszőrű társaik kiadósan hozzájárultak az Apostolok mesés kincsestárának bővítéséhez.

Aztán meg, ha a szervezet csak tizedannyira öreg is, mint állították ők tízezer évet mondtak! –, s ha okosan gazdálkodtak vagyonukkal az évszázadok forgatagában, csak az istenek a tudói, mennyivel gyarapították tőkéjüket, gondolta Theremon. Akár több billió kreditre is rúghat. Meglehet, övék a fél város.

Mindenesetre belülről is érdemes lesz körülnézni.

Belépett az óriási, visszhangos előcsarnokba, és lenyűgözve kémlelt körbe. Ámbár most járt itt először, épp elég mendemondát hallott a torony kívül-belül fényűző pompájáról. A hallottak azonban eltörpültek az épület nagyúri pazarsága mellett.

Amerre a szem ellátott, a padozatot fényes, színpompás berakásokkal ékesített márványlapok borították. A magasba nyúló, boltíves falakat absztrakt mintázatú, csillogó, arany mozaikok díszítették.

Vert arany és ezüst kandeláberek szórták szerteszét a varázslatos fény csillámló záporát.

A bejárattal szemben Theremon nemesfémekből és drágakövekből megmunkált furcsa szerkezetre bukkant, amely szemlátomást az univerzum modelljéül szolgált. A mennyezetről láthatatlan szálakon hatalmas golyóbisok csüngtek alá, nyilván a hat nap jelképeként. Mindegyik titokzatos fényt sugárzott magából. Onos volt a legnagyobb, aranyfényben ragyogott. Dovim vöröse halványan parázslott, a Tano-Sitha ikerpár hideg kékesfehér fényben játszott, míg Patru és Trey lágyabb, simogatóbb fényt vetett. Egy hetedik golyóbis – feltehetően Lagash – mozgott az előbbi hat körül, mint valami elszabadult, sodródó léggömb, mindig annak a napnak színét tükrözvén vissza, amelynek szomszédságában elhaladt.

Az ámuldozó újságírót gazdátlan hang szólította meg:

– Volna szíves megmondani a kedves nevét?

– Theremon 762 vagyok. Mondiorral van találkozóm.

– Igen. Kérjük lépjen be az öntől közvetlenül balra nyíló szobába, Theremon 762!

De Theremon semmi ilyesminek nem látta nyomát a jelzett irányban. Ekkor azonban a mozaikok bontotta fal egy része hangos döndüléssel félregördült, s kis, tojásdad alakú helyiség tárult föl mögötte; inkább előszobára, semmint szobára emlékeztető. A falakat zöld bársonydrapéria burkolta, s egyetlen fényforrásként egy rúdégő szórta szét borostyánsárga sugarát.

Az újságíró vállat vont és belépett. Az ajtó azon nyomban bezárult mögötte, és a férfi meghökkenve tapasztalta, hogy a helyiség megindul vele. Nem szobában volt tehát, hanem egy lift szállította fölfelé, mind följebb és följebb, meglehetősen ráérős tempóban. Theremon úgy érezte, egy örökkévalóságba telt, mire a liftszoba nagy sokára megállt, és az ajtó újra oldalt csusszant előtte.

Fekete csuhás alakkal találta szemben magát.

– Erre legyen kedves!

Néhány lépést mentek egy szűk folyosón, mígnem amolyan előszoba félébe jutottak, ahol a fal nagy részét Mondior 71 hatalmas portréja foglalta el. Mikor beléptek, az arckép mintha furán életre kelt és fölizzott volna. Mondior sötét, tüzes tekintete egyenesen az újságíró szemébe mélyedt. A Főapostol zord ábrázata valami különös belső fénytől sugárzott, amely egyfajta vad szépséget kölcsönzött lényének.

Theremon meglehetősen egykedvűen nézett szembe a képmással. De kérgesszívű újságíró létére mégiscsak inába szállt a bátorsága, amint arra gondolt, hogy pillanatokon belül szemtől szembe kerül az arckép tulajdonosával. Más dolog a rádióban vagy tévében föllépő Mondior, ott nem nehéz egy kézlegyintéssel elintézni, mint holmi képtelen tanítással házaló eszelős prédikátort. És megint más a hús-vér ember az egyéniségéből sugárzó félelmetes, misztikus erővel; már ha ez a portré valóban megközelíti a valóságot. Mindenesetre nem árt résen lenni, figyelmeztette magát Theremon.

– Kérem, lépjen be! – riasztotta föl tűnődéséből a fekete csuhás szerzetes.

A képmástól balra ismét megnyílt a fal, s egy irodahelyiség vált láthatóvá. Dísztelen, akár egy szerzetescella. Bútorzatát mindössze egy fényes kőtömbből faragott csupasz íróasztal és ismeretlen, vörösen erezett szürke fából ácsolt, alacsony támlátlan szék alkotta. Az asztal mögött erőt és hatalmat sugárzó férfi ült az Apostolok fekete csuhájában, melynek kámzsáján vörös szegély futott körbe.

A maga nemében ugyancsak mely benyomást keltett, mégsem maga Mondior 71 volt.

Mondior – fényképeiből és televíziós szerepléseiből ítélve – hatvanöt – hetven körüli, még mindig igen férfias jelenség lehetett. Sűrű, sötét, hullámos haja erősen őszült; húsos, kerekded orcája, duzzadt ajka, merészen ívelő orra, szénfekete, busa szemöldöke, sötét tekintete tiszteletet parancsolt. Ez a férfi az íróasztal mögött azonban minden kétséget kizáróan fiatal volt, alig negyven, s noha maga sem tűnt kevésbé férfiasnak, mégis homlokegyenest eltérő egyéniség volt, mint mestere: igen sovány termet, keskeny, éles arc, és vékony, összeszorított ajkak. Kámzsa alól kibuggyanó haja, a homlokába hullt, különös téglavörös színben lángolt. Kék szeme hidegen, engesztelhetetlenül szikrázott.

Semmi kétség, ez az alak valami vezető-féle lehet a szervezetben. Theremonnak azonban Mondiorral volt találkozója.

Csak ma reggel határozta el, miután megírta cikkét az Apostolok legújabb kirohanásáról, hogy többet kell megtudnia erről az ismeretlen kultuszról. S bár minden eddigi megnyilvánulásukat badarságnak tartotta, e locsogásban mégis egyre több érdekes mozzanatot vélt felfedezni, ami jó anyagnak ígérkezett a továbbiakban. Talán utána kellene olvasni a témának, és csak azután menni a főmuftihoz, habozott magában. Már ha egyáltalán odaengedik. Legnagyobb meglepetésére azonban amint fölhívta őket, közölték vele, hogy még aznap Mondior 71 színe elé járulhat. Túl könnyű fogásnak látszott.

Most jött csak rá, mennyire.

– Folimun 66 vagyok – szólalt meg a férfi olajos, sima hangon, ami igencsak különbözött Mondior hipnotikus mennydörgésétől. Theremon mégis kiérezte e hangból a parancsoláshoz szokott egyéniség magabiztosságát.

– Én vagyok a szervezet központi sajtófőnöke – folytatta a szerzetes. – Örömmel válaszolok minden kérdésére.

– Nekem magával Mondiorral volt találkozóm – mondta Theremon.

Folimun 66 fagyos tekintete leheletnyi meglepetést sem árult el.

– Tekintsen akkor Mondior szószólójának!

– Azt hittem, személyesen tud fogadni.

– Úgy is van. Mondior szava az én szavam.

– Nekem mégis a Mondiorral való személyes találkozást helyezték kilátásba. Nem kétlem, hogy hitelt érdemlő az ön nyilatkozata is, de nem csupán információkért jöttem önökhöz. Mondior egyéniségére voltam kíváncsi, arra, hogy a világ megjövendölt végpusztulásán túl miként vélekedik egyéb dolgokról, mit gondol például…

– Csak ismételni tudom az előbb mondottakat – vágta el szavát elegánsan Folimun. – Nyugodtan tekinthet Mondior szószólójának. Őméltósága nem tudja ma személyesen fogadni.

– Akkor tán megbeszélhetnénk egy másik időpontot, amikor Őméltósága…

– Értse meg, Mondior soha nem érhető el személyes interjúk számára, soha. Érti már?

Őméltóságának jóval sürgősebb teendői adódnak most, hogy csupán néhány hónap van hátra a Láng Idejéig.

Folimun elmosolyodott, váratlanul meleg és emberséges mosollyal, talán hogy elvegye szavai élét, talán hogy csökkentse az utolsó fordulat melodramatikus ízét. Csaknem gyöngéden folytatta:

– Megértem, hogy valamilyen félreértés folytán ön úgy hitte, nem Mondior képviselőjével, hanem magával a Főapostollal találkozik. De sajnos nem lehet másként. Ha engem nem tart megfelelőnek, hát igazán sajnálom, hogy hiába fáradt ide. Én vagyok viszont a leghasznosabb információforrás, akivel a rendünkből módja nyílik beszélni, úgy most, mint bármikor.

Újra az a mosoly. Olyasvalakié, aki hidegen és könyörtelenül csapja be az ajtót az ember orra előtt.

– Legyen hát – mondta az újságíró pár másodperc gondolkodás után. – Mi más választásom volna?

Mennyi ideje van rám?

– Amennyit óhajt, még ha első beszélgetésünket kissé rövidebbre kell is fognunk. És ne feledje – s itt majdhogynem hamiskásan elfintorodott –, mindössze tizennégy hónapunk van hátra. Nekem is akad pár elintéznivalóm ez alatt az idő alatt.

– El tudom képzelni. Tizennégy hónapot mondott? És mi lesz azután?

– Eszerint nem olvasta a Jelenések könyvét.

– Bevallom, mostanában nemigen forgattam.

– Megengedi akkor – Folimun vékonyka, vörös táblájú könyvet húzott elő láthatóan üres íróasztala egyik rekeszéből, és Theremon felé csúsztatta. – Hadd adjam önnek. Remélem, tanulságosnak találja.

Addig is, hadd foglalom össze az ön érdeklődésére leginkább számot tartó részleteket. Igen hamar, egészen pontosan 418 nap múlva, jövő év Theptár 19-én eddig oly otthonos, kényelmes világunk nagy átalakuláson megy keresztül. A hat nap belép a Sötétség Barlangjába, és eltűnik; megjelennek előttünk a Csillagok, és egész Lagash lángtengerbe borul.

Mindezt hangsúlytalanul, mindennapos hanghordozással mondta, mintha csak egy holnap délutánra várható záporról beszélne, avagy egy ritka bokor jövő héten esedékes virágzásáról a Városi Botanikus Kertben. A Sötétség Barlangjába lépő hat nap. A Csillagok.

– A Csillagok – mondta Theremon fennhangon. – Tulajdonképpen mik ezek?

– Az istenek eszközei.

– Nem tudná közelebbről meghatározni?

– Még 418 nap, és a Csillagok természete bőségesen megvilágosodik előttünk – felelte Folimun 66.

– Amikor lejár a jelenlegi Istenév – fejezte be az újságíró. – Theptár 19-én.

Folimun kellemesen meglepődött.

– Mégiscsak tanulmányozta tanításainkat.

– Valamelyest. Mondior utóbbi időben mondott beszédeit mindenesetre meghallgattam. Tudok a 2049 éves ciklusról… És milyen lesz a Láng Ideje? Gondolom, nemigen szolgálhat előzetes leírásokkal.

– Talál róla említést a Jelenések könyve ötödik fejezetében. Nem, ne keresse, elmondom fejből magának. „És akkor az Égi Láng a mennyből a földre vettete, és a hová odaére, Lagash városi tűzzel emésztettek vala, írmagját sem hagyván az embernek és az ő művének.” Theremon bólintott.

– Hirtelen világégés? És miért?

– Az istenek akarata. Eleget intettek bennünket gonoszságunkért, és időt is adtak a megtérésre. Ezt az időtartamot Istenévnek nevezzük, 2049 emberi évet ölel fel, de erről már eleget tud. A jelenlegi Istenév végéhez közeledik tehát.

– És akkor valamennyien eltöröltetünk a föld színéről, azt gondolja?

– Nem valamennyien. A többség azonban igen; ami egyúttal civilizációnk pusztulását is jelenti. A fennmaradt kevesek dolga lesz az újjáépítés keserves munkája. Mindez, amint talán ön is tudja, sajnálatosan ismétlődő esemény az emberiség történetében. Nem először buktunk el az istenek próbáján. Nem először sújtott ránk az istenek haragja, és most újabb büntetés előtt állunk.

Az a fura az egészben, gondolta Theremon, hogy Folimun a legkevésbé sem kelti holmi holdkóros benyomását.

Különös öltözékét leszámítva akár fiatal üzletember is lehetne a maga csinosan berendezett irodájában – kölcsönügyekkel foglalkozó tisztviselő vagy befektetési bankár. Szemlátomást értelmes, tisztán és tagoltan beszél célratörő, hűvös mondatokban. Mind a dagályosság, mind a fanatizmus távol áll tőle. A mondatok tartalma azonban – melyeket a maga célratörő, hűvös modorában oly elegánsan fogalmaz meg – a lehető legvadabb badarságnak tűnik. Nem könnyű ezt a tartalom és forma között feszülő éles ellentétet elviselni Folimun egyéniségében.

Az Apostol nyugodtan, oldottan várta az újságíró következő kérdését.

– Őszinte leszek önhöz – szólalt meg egy idő után a vendég. – A többséghez hasonlóan nekem is nehezemre esik ilyen horderejű dolgokban állást foglalnom, főként ha kinyilatkoztatásként tálalják elibém. Bizonyítékokra lenne szükségem. Önök azonban semmi ilyennel nem szolgálnak. Mindez hit dolga, mondják. Persze, miként is bizonyíthatnák be jövendölésüket. Higgyük hát el becsületszóra, hiszen maguktól az istenektől hallották, és az istenek nem hazudnak. Mégis, nem tudna valamit mondani, amivel megtéríthet? A magamfajtáknak a hit édeskevés bizonyíték.

– Miért hiszi, hogy nincs bizonyíték? – kérdezte Folimun.

– Tényleg volna? A Jelenések könyvén túl? A körkörös bizonygatás nem bizonyíték a szememben.

– Igen ősi rend vagyunk, tudja.

– Tízezer évesek, ahogy a néphit tartja. Halvány mosoly suhant át Folimun vékony ajkán.

– Önkényes szám, kissé tán túlzott is a népszerűsítés kedvéért. Magunk között úgy fogalmazunk, hogy rendünk léte a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.

– Akkor is megvannak vagy kétezer évesek.

– Annál azért valamivel több. Forrásaink a legutolsó végítélet előtti időkig követhetők – tehát legkevesebb 2049 éve létezünk. Meglehet, ennél jóval idősebbek vagyunk. Erre azonban már valóban nincs semmi bizonyítékunk, legalábbis az a fajta, amit maga is elfogadna. Úgy hisszük, az Apostolok több világpusztulást is megéltek, lehetünk mondjuk vagy hatezer évesek. A lényeg az egészben, hogy a rend maga mindenképpen létezett a katasztrófa előtt. Több mint egy Istenév során csöndben munkálkodtunk, részletekbe menően ismerjük ezért a küszöbönálló veszedelmet. Tudjuk, mire számíthatunk, hiszen többször is tanúi voltunk hasonlónak.

– Mégis rejtegetik állítólagos bizonyítékaikat.

– A Jelenések könyvét tudjuk a világ rendelkezésére bocsátani.

Körbe, körbe. Ez az egész nem vezet sehova. Theremont elfogta a türelmetlenség. Nem vitás, hatalmas blöffel van dolga, cinikus porhintéssel, feltehetően a hájas adakozók elkábítására.

Bolondítják a Bottiker, Vivin fajtabéli fajankókat, meg más gazdagokat, akiknek van elég pénzük, hogy megvásárolják lelki üdvösségüket. Folimun minden nyíltsága, őszintesége, értelmessége ellenére is vagy hétpróbás gazember egy gigászi méretű szélhámosságban, vagy maga is Mondior balekjainak egyike.

– Jó – mondta aztán. – Tegyük föl, hogy világméretű katasztrófa vár ránk jövőre, amelyről az önök rendje részletes ismeretekkel rendelkezik. Mi hát a tanácsuk számunkra? Lepjük el templomaikat, és könyörögjünk az istenekhez bocsánatért?

– Túl késő ehhez.

– Elveszett hát minden remény? Ez esetben mi értelme az intésüknek?

Folimun ismét elmosolyodott, ezúttal minden irónia nélkül.

– Két okból. Először is, természetesen örülünk, ha az emberek eljönnek templomainkba, nem a bűnbocsánat elnyerésére, hanem hogy meghallgassák intelmeinket az erkölcs és mindennapi tisztesség dolgában. Úgy véljük, e téren értékes üzenetünk van a világ számára. Másodszor pedig, ami ennél is sürgetőbb: meg kívánjuk győzni a polgárokat az eljövendők valóságáról, hogy megtehessék a szükséges óvintézkedéseket. így elkerülhetnénk a legrosszabbakat. Van mód arra, hogy megfelelő lépésekkel elejét vegyük civilizációnk teljes pusztulásának. A Lángok immár nem fordíthatók el a fejünk fölül, hiszen az emberi természet mit sem változott – az istenek határoztak, bosszújuk már úton van felénk –, mégis lesznek majd, akik túlélik az általános őrjöngést és káoszt. Mi, Apostolok mindenképpen, erről biztosíthatom Itt leszünk, ahogyan itt voltunk korábban is, hogy az újjászületés, az új világkorszak felé vezessük az emberiséget. Minden embertársunknak, aki elfogadja, aki csatlakozik hozzánk az elközelgő zűrzavarban, szeretettel nyújtunk segítő kezet.

Őrültségnek tartja, Theremon? Veszedelmes holdkórosok károgásának?

– Csak a kiindulópontjukat tarthatnám hihetőbbnek…

– Hogy jövőre eljönnek a Lángok? Előbb-utóbb el kell hinnie. A kérdés csupán az, még idejében teszi-e, s így egyike lesz a túlélőknek, örökségünk őreinek, vagy a pusztulás pillanatában döbben rá az igazságra, s halála óráján tudja meg, hogy mindvégig igazat beszéltünk.

– Eldönti majd az idő – bólintott az újságíró.

– Hadd reméljem, hogy sorainkban tudjuk, mire az Istenév véget ér – felelte Folimun. E szavakkal fölkelt, és kezét nyújtotta. – Mennem kell. Őméltósága, a Főapostol látni óhajt. De beszélünk mi még, erről meg vagyok győződve. Ha egy nappal előbb ideszól, feltétlenül találok időt az ön számára.

Szívesen látom. Bármilyen furcsán hangzik is, de úgy érzem, mi ketten még szorosan együttműködünk valamikor. Sok közös vonásunk van, tudja.

– Valóban?

– Nem a hit dolgában. A túlélés vágyában, s hogy ebben mások segítségére legyünk, viszont határozottan közel állunk egymáshoz. Úgy érzem, eljön majd az idő, amikor megkeressük egymást, hogy közös erővel vegyük fel a küzdelmet a Sötétség fenyegetésével. Akár azt is mondhatnám, biztos vagyok ebben.

Szépen vagyunk, gondolta Theremon. Ide avval a fekete csuhával!

De hát semmi értelme sem lett volna, hogy megsértse Folimunt. Az Apostolok kultusza napról napra terjedőben van. Nagy sztori van itt elásva, és valószínűleg a sajtófőnökből szedhetik ki a legtöbbet.

Aktatáskájába csúsztatta a Jelenések könyvét, és maga is felállt.

– Néhány hét múlva fölhívom – mondta. – Miután időt tudtam szakítani, hogy ezt áttanulmányozzam.

Akkor még más kérdéseket is fölteszek önnek. És mennyivel előbb kell bejelentkeznem, hogy Mondior 71 elé bocsássanak?

De Folimunt nem lehetett ilyen könnyen lépre csalni.

– Amint elmagyaráztam önnek, Őméltósága annyira elfoglalt a Láng Idejének eljöveteléig, hogy senkit sem tud fogadni. Igazán mélyen sajnálom, de ezen nincs módom változtatni. – És kezet nyújtott. –

Örülök, hogy megismerhettem.

– Részemről a szerencse – mondta Theremon. Folimun fölkacagott.

– Valóban? Olyan nagy öröm volt félórát elpazarolni egy őrültre? Egy rögeszmés fanatikusra? Egy szektariánusra?

– Egyik kifejezést sem használtam.

– Mégsem lepne meg, ha gondolta volna. – Az Apostol furcsán lefegyverző mosolyt villantott Theremonra. – És még igaza is volna, valamelyest legalábbis. Hiszen tényleg fanatikus vagyok, szektariánus. Örült viszont nem vagyok, se rögeszmés holdkóros. Bár az lennék! Magának is úgy volna jobb.

Kitessékelte az újságírót. A szerzetes, aki idevezette, az ajtó előtt várakozott, hogy a lifthez kísérje.

Fura egy félóra volt, gondolta az újságíró. Amúgy nem is volt túl gyümölcsöző. Bizonyos tekintetben még kevesebbet is tud az Apostolokról, mint amikor idejött.

Hogy mániákusok és a hiszékenység vámszedői, ebben egy pillanatig sem kételkedett. Végítéletet hirdetnek, és az égvilágon semmivel sem nem tudják bizonyítani vérfagyasztó állításukat. Egyedül azt nem tudta eldönteni, vajon önmagukat becsapó bolondok-e avagy cinikus szemfényvesztők, akiknek zsebük megtömése az egyedüli gondjuk.

Szerfölött zavaros ez az egész. Talált a mozgalomban valami fanatikus, álszentnek tűnő vonást, ami csöppet sem volt ínyére. És mégis, mégis: ez a Folimun, a szóvivőjük, kimondottan vonzó egyéniség.

Értelmes, pallérozott – a maga módján még józan is. Már az is meglepő, hogy bizonyos humorérzékről tett tanúbizonyságot. Ez mindenképpen mellette szól. Theremon még sosem hallott olyan mániákusról vagy fanatikusról, aki a legszemernyibb öniróniára is képes lett volna. Hacsak nem volt mindez Folimun feladatának része, s nem szolgált az interjút készítő újságíró, s rajta keresztül a nagyközönség elkábítására.

Csak óvatosan, mondta magában. Folimun ki akar használni.

Ez azonban tökéletesen rendjén való volt. Végül is jelentős befolyással bíró újságíró, természetes, hogy minden emberfia őrá pályázik.

No, gondolta, meglátjuk, ki nevet a végén.

Léptei éles visszhangot vertek, amint sietve átvágott az Apostolok székházának hatalmas előcsarnokán, majd kilépett a háromnapos délután sugárözönébe.

És most irány a szerkesztőség. Pár kegyes órát szentel majd a Jelenések könyve tüzetes tanulmányozásának, aztán kezdheti a holnapi cikken törni a fejét.

11.

Teljes erővel tombolt az esős évszak azon a délutánon, amikor Sheerin 501 visszatért Saro Citybe. A gépből kilépő kövérkés pszichológust ádáz felhőszakadás fogadta, amely csaknem tóvidékké változtatta a repülőteret. A vad széllökések szinte vízszintes patakokban ragadták magukkal a szürkén aláömlő esőt.

Szürke… szürke… szürke mindenütt…

Valahol a napoknak is ott kell lenniük ebben a szürkeségben. Nyugaton az a halovány fényfolt valószínűleg Onos, a másik irányban meg mintha Tano és Sitha hideg fénye pislákolna. A felhőtakaró azonban vastagon burkolta be az eget, semmi remény nem mutatkozott, hogy a napok fénye áttörhetne rajta. Idegesítőn sötét volt Sheerin számára, aki – bármit is mondott jonglori házigazdáinak – még mindig az Alagúton való átkelés utóhatásait nyögte.

Hamarabb fogott volna tíznapos fogyókúrába, mint hogy beismerje Kelariten, Cubello meg a többiek előtt: odabent vészesen a tűréshatára körül járt.

Három-négy napra rá azután észlelnie kellett magán a klausztrofóbia tüneteit – ha csak leheletnyi formájában is –, ami oly sok jonglori polgárt juttatott elmegyógyintézetbe. Szállodai szobájában dolgozott a jelentésén, amikor hirtelen úgy érezte: köré záródik a Sötétség. Muszáj volt hát fölállnia és kimennie a balkonra, mi több, hosszabb sétát tennie a szálló kertjében. Hogy muszáj lett volna? Ha az nem is, javallottnak mindenképpen javallott volt. Nem szólva arról, hogy menten jobban is érezte magát.

Előfordult, hogy álmában lepte meg a Sötétség. A szent mécs természetesen éjszaka is égett szobájában. Sosem aludt enélkül, amint egyetlen lagashi sem. Mi több, az Alagút óta még egyet meggyújtott, hátha a régebbi elem fölmondja a szolgálatot, jóllehet a kijelző szerint a telep még fél évig elegendő volt. És mégis, félálmában tudni vélte, hogy szobája megmerül a fénytelenség feneketlen, éjsötét kútjában, a Sötétség tömény eszenciájában. Ilyenkor verejtékben ázva, reszketve riadt föl lidércálmából, s noha a szent mécs barátságos fénye ott izzott ágya két oldalán, mégis a Sötétség foglyának hitte magát.

Most pedig, hogy kilépett gépéből a gyászos félhomályba borult tájba, a hazatérés minden öröme ellenére, hm… nem vetett volna meg némi napfényt. Enyhe rosszullét fogta el, vagy talán nem is olyan enyhe, amikor az esővédő flexiüveg átjáróba lépett, mely a géptől a váróteremig vezetett. Jobb volna, ha nem kellene bezáródnia ebbe a csőbe, gondolta, inkább bőrig ázna, csak ezt ne! Jobb bármi áron odakint a szabad ég alatt, a hat kedves nap fényének (legyen mégoly pisla is, rejtsék bár felhők) megnyugtató közelében.

Istennek hála csak múló rosszullét volt. Mire csomagjait megkapta, az otthon szívvidító közelsége győzött a Sötétség lopakodó árnyai felett.

Liliath 22 kocsival várt rá a csomagkiadó mellett. Ettől még jobb kedvre derült. Liliath karcsú, kellemes külsejű, negyvenes évei vége felé járó nő Volt, a Pszichológia Intézet munkatársa. A munkája ennek ellenére a legcsekélyebb mértékben sem esett egybe Sheerinével: állatkísérleteket végzett labirintusba zárt állatokkal. Tíz-tizenöt éve ismerték egymást. Sheerin már biztosan megkérte volna a kezét, ha házasulandó fajta. De nem volt az, s legnagyobb megkönnyebbülésére a pszichológusnő is osztotta véleményét. Kapcsolatuk jelen formája szemlátomást kielégítette mindkettejüket.

– Jól kifogtam ezt az ítéletidőt – mormolta a férfi, amint becsusszant a nő mellé, és gyors, gyöngéd csókot nyomott az arcára.

– Három napja esik egyfolytában. Azt mondják, további három várható, a következő Onos Napig.

Addigra kiönt minket a vízözön, azt hiszem. Mintha fogytál volna, Sheerin!

– Komolyan? Hát, tudod, az az északi koszt… nem igazán az én ízlésem.

Nem számított rá, hogy ennyire észrevenni rajta. Egy ilyen terjedelmes pocak tíz-tizenöt font veszteséget is elbír anélkül, hogy különösebben megfogyatkozna. Liliathnak azonban mindig is jó szeme volt. Meglehet, talán többet is fogyott tíz-tizenöt fontnál. Az Alagút óta csak ímmel-ámmal evett.

Ő, a hírhedt kákabélű!

– Jól nézel ki – mondta Liliath. – Remek színben vagy.

– Azt mondod?

– Nem mintha túlzásba kéne vinned a fogyókúrát, a te korodban semmiképpen. Ha nem is éppen csontsoványra, de valamennyit azért nem árt lefogynod. Szóval, jól érezted magad Jonglorban?

– Hát…

– Láttad a Kiállítást?

– Igen, meseszép – de nemigen tudott több lelkesedést kipréselni magából. – Nagy Isten, micsoda eső, Liliath!

– Jonglorban nem esett?

– Végig jó idő volt. Amilyen Saróban is, mielőtt elmentem volna.

– Új évszak jött, Sheerin. Nem várhatod, hogy fél évig egyfolytában ugyanaz az idő legyen. Amikor minden áldott reggel más nap kel az égen, természetes a gyakori időjárásváltozás.

– Nem is tudom úgy beszélsz-e, mint egy meteorológus vagy inkább egy asztronómus? – felelte Sheerin.

– Tévedsz. Ügy beszélek, mint egy pszichológus… Nem is mesélsz az utadról, Sheerin?

A férfi habozni látszott.

– A Kiállítás kitűnő. Sajnálom, hogy nem láthattad. De hát alig látszottam ki a munkából. Jókora gubanc az ott északon, az az Alagút-ügy.

– Tényleg igaz, hogy emberek haltak meg odabent?

– Páran valóban meghaltak. A többség azonban súlyos traumával, lelki zavarokkal került elő.

Klausztrofóbiával. Beszéltem néhány áldozattal. Hónapokba kerül, amíg fölépülnek. Némelyik egész életére rokkant marad. Ennek ellenére az Alagút még hetekig nyitva maradt.

– Azután is, hogy a bajok elkezdődtek?

– Fütyültek rá. Leginkább maguk a Kiállítás vezetői. Csak a bevétel érdekelte őket. A vásárlátogatókat pedig nagyon is piszkálta a Sötétség. Kíváncsiak voltak rá, el tudod ezt képzelni, Liliath? Hosszú, tömött sorokban várták, hogy kockára tegyék elméjük épségét! Persze, mind azt hitte, őbelé nem csap a mennykő. És sokuk valóban meg is úszta. De nem az összes… Magam is végigmentem az Alagúton.

– Te? – képedt el Liliath. – Es milyen volt?

– Pokoli. Nincs az a pénz, amiért újból vállalnám.

– De persze kutya bajod.

– Igen, kutya bajom – felelte Sheerin óvatosan. – Akkor is kutya bajom lenne, ha lenyeltem volna fél tucat élő halat. Mindenesetre az életben nem akarok tudni erről a dologról. Mondtam nekik, hogy zárják be az átkozott Alagútjukat. Ez volt a szakvéleményem, és azt hiszem, meg is fogadják.

Egyszerűen képtelenek vagyunk huzamosabb ideig elviselni a Sötétséget, Liliath. Egy-két perc még talán… de aztán beleroppan az ember. Velünk született ösztön. Azt hiszem, évmilliós fejlődés formált minket ilyenné. Nincs természetellenesebb, mint a Sötétség. És hogy ezt még szórakozásként is árusítsák… – megborzongott. – Egyszóval megjártam Jonglort, és most itthon vagyok. Mi hír az Egyetemen?

– Nem sok – felelte Liliath. – A szokott kicsinyes áskáIódások, tanszéki értekezletek, magasztos, felháborodott nyilatkozatok ebben vagy abban az égető társadalmi kérdésben… tudod, milyen.

Egy pillanatra elhallgatott, és mindkét kezével megmarkolta a botkormányt, amint az úttestet elöntő mély pocsolyák közt átkormányozta járművét.

– Az Obszervatóriumban van valami zűr. A barátod, Beenay 25 keresett. Nem mondott túl sokat, de úgy tűnik, mintha lázasan átértékelnék a kulcselméleteiket. Nagy a felfordulás. Maga az öreg Athor vezeti a kutatásokat, mit szólsz hozzá? Azt hittem, már egy évszázada megcsontosodott az agya…

Beenay valami újságíróval jött, talán Theremonnak hívják. Theremon 762. Nem volt túl szimpatikus.

– Igen jó nevű pedig. Amolyan rebellisféle, noha fogalmam sincs, mi ellen lázong. Sokat mászkál együtt Beenay-jel.

Sheerin emlékeztette magát, hogy fel kell hívnia a fiatal asztronómust, amint kicsomagolt. Beenay csaknem egy éve együtt élt nővére lányával, Raissta 717-tel, s ők ketten is meglehetősen összemelegedtek, már amennyire lehetséges barátság huszonvalahány év korkülönbség mellett.

Sheerin maga amatőr asztronómus volt, többek között közös érdeklődés is kötötte hát őket egymáshoz.

Á, szóval Athor ismét fölveszi az elméleti munka fonalát! No fene! Mi az ördög lehet a dolog mögött?

Netán valami nímand megtámadta dolgozatában az Egyetemes Tömegvonzás Törvényét? Nem, gondolta Sheerin – ehhez senki sem venné magának a bátorságot.

– És te? – kérdezte Liliathot. – Még semmit sem mondtál arról, mit csináltál, amíg én távol voltam.

– Miért, mit gondolsz, mit csináltam, Sheerin? Sárkányrepülőzni indultam a hegyekbe? Eljártam a Láng Apostolainak gyülekezetébe? Politikatudományi tanfolyamra jelentkeztem? Nem, otthon maradtam és olvastam. Tanítottam, folytattam a kísérleteket. És vártam, hogy hazagyere.

Elterveztem, milyen vacsorával fogadlak, amikor végre tényleg megérkezel… Biztos, hogy nem fogyózol?

– Persze hogy nem – Sheerin kezét gyöngéden a nőére helyezte. – Olyan sokat gondoltam rád, Liliath.

– Ebben nem kételkedem.

– És alig várom azt a vacsorát.

– Ez legalább hihetően hangzik.

Az eső most még jobban nekieredt. Mintha dézsából öntötték volna, úgy ömlött a szélvédőre, és Liliath alig tudta az úttesten tartani a kocsit. A Panteon elé értek, Minden Istenek fenséges Csarnokához. E percben ugyan, a téglahomlokzatán patakokban alázúduló esőben kevésbé tűnt fenségesnek. Az ég néhány árnyalattal még sötétebb színt öltött a mind jobban nekikeseredő zivatarban. Sheerin magába gubózott a sűrűsödő sötétség elől, és le nem vette szemét a ragyogóan kivilágított műszerfalról.

Ami azt illeti, a kocsiból is kiszállt volna. Szabad térre vágyott, dúlja bár a legvadabb vihar. Ez persze őrültség volt. Egyetlen pillanat, és bőrig ázna. Akár meg is fulladhatna ebben a locspocsban.

Gondolj valami vidámra! – bíztatta magát. Valami melegre és derűsre. Gondolj a napsütésre, Onos arany sugarára, Patru és Trey meleg fényére, vagy akár Sitha és Tano fagyos szikrázására, Dovim halványvörösére. Gondolj a ma esti vacsorára. Liliath ünnepi vacsorát készített számodra, a hazatérésed örömére. És ő olyan, de olyan jó szakács.

Rájött, hogy semmi étvágya. Hogy is volna ilyen nyomorúságos szürke napon… amikor annyira sötét van… olyan lehangolóan sötét…

Liliath azonban kényes a főztjére. Különösen, amikor így kitesz magáért. Elfogyaszt majd mindent, amit csak kínál neki, határozta el, még ha úgy kell kényszeríteni is magát. Fura ötlet, gondolta: Sheerin, a nagy ínyenc, amint kényszeríti magába az ételt!

Liliath odapillantott rá, amikor elnevette magát.

– Mi olyan mulatságos?

– Jaj… az az Athor, hát megint visszatér a kutatáshoz – felelte gyorsan. – Miután oly régóta megelégedett az Asztrológia Ő Császári Fensége titulusával, és már jó ideje csak az igazgatói teendőkkel foglalkozik. Sürgősen föl kell hívnom Beenayt. Mi a csuda folyik az Obszervatóriumban?

12.

Siferra 89 harmadik napját töltötte Saro Cityben, és azóta egyfolytában zuhogott. Valóban frissítő ellentét a Sagikan-félsziget csontszáraz pusztaságaihoz képest. Olyan rég nem látott már esőt; szinte sóbálvánnyá dermedt még a gondolatra is, hogy víz folyhat alá az egekből.

Sagikanban minden vízcsepp hallatlan értéket képviselt. A lehető legnagyobb pontossággal osztották be az adagokat, s fölhasználták újra, amit lehetett. Most meg úgy ömlik az eső, olyan kiapadhatatlanul, mintha dézsából öntenek. Siferra erős késztetést érzett, hogy ruháit ledobálva futkározzon az Egyetem zöld gyepén, hagyja, hadd mossa végig testét a zápor, hadd tisztuljon meg a pusztaság pokoli porától e véget nem érő remek fürdőben.

Ez kéne még csak! Hogy Siferra 89, a régészet hűvös, józan professzora anyaszült meztelen rohangáljon az esőben! Már csak azért is megérné, hogy láthassa az Egyetem ablakaiba csődülő, megrökönyödött ábrázatokat.

Ebből pedig nem esztek, gondolta aztán. Nem az én stílusom.

Amúgy meg nyakig ült a munkában. Amint megérkezett, menten nekilátott. A beklimoti leletek java része ugyan teherhajón követte, és csak pár hét múlva volt várható. Akadt ellenben rendeznivaló térkép, befejezendő vázlat elég. Elemeznie kell Balik rétegsor-felvételeit, elő kell készíteni a talajmintákat a radiográfiás laborvizsgálatra, s ezeken túl is kismillió egyéb teendő vár rá.

És a thombói agyagtáblákról is tanácskoznia kell Mudrin 505-tel, a Paleográfiai Intézet munkatársával.

A thombói agyagtáblák! Minden idők legnagyszerűbb régészeti lelete, az egész másfél év első számú felfedezése! Ó legalábbis így érezte. Persze attól függ az egész, sikerül-e megfejteni a jeleket, amivel íródtak. Legjobb, ha nem vesztegeti az időt, és haladéktalanul ráállítja Mudrint. Meglehet, az agyagtáblák semmiféle érdekességgel nem szolgálnak, ám az is lehet, hogy ennél jóval többet jelentenek. Esetleg forradalmasítják az egész őstörténetet! Ezért nem is bízta a teherhajókra őket, hanem saját kezével hozta haza valamennyit a Sagikan-félszigetről.

Kopogtattak.

– Siferra? Siferra, ott van?

– Bújjon be, Balik!

A szélesvállú rétegtanász csuromvizes volt.

– Ez az undorító, ocsmány eső – mormogta, miközben a vizet rázta le magáról. – Képzelje, az Uland Könyvtártól idáig áztam így át!

– Imádom az esőt – mondta Siferra. – Bárcsak sose állna el! Annyi hónapon át sültünk ott a pusztaságban… örökké az a homok az ember szemében, por a torkában, meg az a hőség, szárazság… nem, hadd essen csak, Balik!

– Könnyű azt mondani! Idebentről, a finom meleg szobából persze hogy jobban tetszik az eső…

Megint az agyagtábláival játszadozik?

A hat ütött-kopott, töredezett vörös agyagtáblára mutatott, melyeket Siferra két sorban rendezett el íróasztalán: a négyzet alakúakat fölülre, a téglalapot formázókat pedig alulra.

– Hát nem gyönyörűek? – kiáltott föl rajongva Siferra. – Nem tudok betelni a látvánnyal. Nem győzöm bámulni őket. Tán arra várok, hogy valami csoda folytán hirtelen olvashatókká válnak.

Balik is fölébük hajolt, és megcsóválta fejét.

– Én nem látok itt mást, csak egy sereg csirkelábnyomot.

– Menjen már! Nekem már egész szóalakzatokat sikerült azonosítanom, noha nem vagyok paleográfus – mondta Siferra. – Nézze csak… látja ezt a hat jelből álló csoportot?

Megismétlődik itt, látja… Az a hármas, ékírásos alakzat pedig…

– Mudrin látta már őket?

– Még nem. Kértem, hogy kicsivel később ugorjon be.

– Tudja-e, hogy kiszivárgott valahogyan, mit találtunk? A Thombo-hegy egymást követő lakórétegeiről pletykálnak.

Siferra csodálkozva nézett rá.

– Hogy mi? Ki volt az a…?

– Tán az egyik diák – felelte Balik. – Pontosan persze én sem tudom, de Veloranra tippelek, noha Eilis azt mondja, Sten volt az. Végül is, elkerülhetetlen volt, nem gondolja?

– Pedig a lelkükre kötöttem, hogy egy árva szót se…

– Igen, de hát kölykök még, Siferra, kölykök. Tizenkilenc évesek, ez volt életük első fontos ásatása! És amikor az expedíció ilyen egészen elképesztő leletre bukkan… hét őskori város egyrakáson, isten a tudója, hány ezer évesek…

– Kilenc város, Balik.

– Hét vagy kilenc, így is, úgy is kolosszális felfedezés. De szerintem hét – mosolygott Balik.

– Pedig nincs igaza. Hanem ki beszélt róla? Mármint a tanszéken?

– Hilliko meg Brangin. Ma reggel hallgattam ki őket véletlenül, a büfében. Meg kell mondjam, szerfelett szkeptikusak. Mondhatnám, szenvedélyesen. Mindkettő vadul tagadja akár egyetlen Beklimotnál régibb település lehetőségét is, hétről vagy kilencről, vagy az ördög tudja mennyiről már nem is szólva.

– Nem látták a fényképeket! Nem látták a térképeket! Nem látták az agyagtáblákat! És még ki merik nyitni a szájukat! – Siferra szeme lángolt a haragtól. – Mit tudnak ezek a kis pimaszok? Betette egyik is a lábát a Sagikan-félszigetre? Jártak Beklimotnál, akár csak turistaként? Véleményt mernek nyilvánítani egy publikálatlan ásatásról, amit még a tanszéken sem vitattunk meg…!

– Siferra…

– Legszívesebben elevenen nyúznám meg mindkettőt! És Velorant meg Stent is velük együtt. Nagyon jól tudták, hogy tilos kotyogniuk! Hova jutunk így, ha egyre-másra eláruljuk egymást, még ha csak ostoba fecsegessél is? De majd én megmutatom nekik! Idecitálom mindkettőt, és kitudom, ki adta tovább a dolgot Hillikónák meg Branginnak. És ha az a szerencsétlen azt képzeli, hogy valaha is ledoktorálhat ezen az egyetemen…

– Siferra, kérem – próbálta csillapítani Balik. – Nem érdemes egy semmiségen így felhúznia magát.

– Még hogy semmiség! Átgázolnak a kizárólagos közlési jogomon, és…

– Senki sem gázolt át semmin. Pletyka marad az egész, amíg a hivatalos bejelentést meg nem teszi.

Ami pedig Velorant és Stent illeti, egyikükről sem állíthatjuk biztosan, hogy eljárt a szája. De még ha így volna is, ne feledje, maga is volt fiatal.

– Igen – mondta Siferra. – Három földtörténeti korral ezelőtt.

– Ne butáskodjon! Fiatalabb nálam, és még én sem vagyok egészen aggastyán, tudja.

A nő közömbösen bólintott. Kipillantott az ablakon. Már nem találta olyan kellemesnek az esőt. Minden sötét volt odakint, nyugtalanítóan sötét.

– Mégis rossz hallani, hogy még nem is publikáltuk a leleteinket, máris vita tárgya…

– Ennek így kell lennie, Siferra. Mindenkinek beteszünk a mi nagy felfedezésünkkel… nem csak a saját tanszékünket érinti, de a történészeket, filozófusokat, még a teológusokat is. És mérget vehet rá, hogy foggal-körömmel védelmezik majd begyöpösödött ismereteiket a civilizáció fejlődéséről. Maga nem így tenne, mondja, ha valaki gyökeresen új elmélettel állna elő, ami megkérdőjelez mindent, amit alapvető értéknek tart? Legyen realista, Siferra! A kezdet kezdetétől tudtuk, hogy alaposan fölborzoljuk majd a kedélyeket.

– Igaza van. Csak az ért váratlanul, hogy ilyen hamar kezdődik. Még ki sem csomagoltam teljesen.

– Igen, ez lehet a baj. Túl gyorsan került vissza a dolgok sűrűjébe, leengedni sem volt ideje… Ide hallgasson, van egy ötletem. Kaptunk egy kis szabadságot, mielőtt teljes gőzzel bevetnénk magunkat a kutatómunkába. Miért nem hagyjuk itt ezt az undok csőt, és megyünk el együtt vakációzni? Mondjuk megnézhetnénk a Jonglori Kiállítást. Tegnap találkoztam Sheerinnel… járt ott, tudja, és azt mondja… A régésznő hitetlenkedve meredt Balikra.

– Hogy miről beszél?

– Vakációról. A kettőnk vakációjáról.

– Ezt vegyem ajánlatnak, Balik?

– Akár. De hát miért olyan képtelenség ez? Nem vagyunk teljesen idegenek, egyetemista korunk óta ismerjük egymást. És csak most jöttünk haza a pusztaságból, ahol másfél évet együtt töltöttünk.

– Együtt? No, igen, ugyanannál az ásatásnál. Magának is megvolt a sátra, nekem is. De soha semmi nem volt köztünk. Most meg, mint derült égből a villámcsapás…

Balik máskor oly nyugodt arca most kiábrándultságot és bosszúságot tükrözött.

– Nem a kezét kértem meg, Siferra. Mindössze azt bátorkodtam javasolni, hogy ugorjunk át együtt a Jonglori Kiállításra, öt-hat napra, ahol finom szálloda teraszán üldögélhetnénk a pusztaság közepén fölvert sátor helyett, élvezhetnénk a napsütést, pár csöndes vacsorát, jó borokat… – ingerülten tárta szét karját. – Kezdem ostoba kisiskolásnak érezni magam.

– Maga tehet róla – vont vállat a nő. – A kapcsolatunk mindig is szigorúan szakmai alapokon nyugodott, Balik. Maradjunk ebben, jó?

A férfi felelni akart valamit, ám nyilván meggondolta magát, mert szorosan összeszorította száját, s hallgatott. Egy hosszú pillanatig feszengve néztek egymásra.

Siferrának kóválygott a feje. Mindez váratlanul és kellemetlenül érintette… a hír, hogy a tanszéki nyelvek máris kikezdték a Thombo-leleteket, most pedig Balik esetlen csábítási kísérlete. Csábítás?

No, mondjuk, szerelmi ajánlat…

Eltűnődött, vajon mi okot adhatott az utóbbira. Öntudatlan jelzéseket adott volna, amiket régészkollégája félreérthetett?

Nem, nem. Képtelenség. Egyébként is, megvolt a véleménye a romantikus északi üdülőhelyekről, gyertyafényes vacsorákról Balikkal vagy akárki mással. Lekötötte a munkája, s ezt mindennél többre tartotta. Huszonegynéhány éve, kamaszkora óta a férfiak nem szűntek meg ajánlataikkal ostromolni, körüludvarolni, áradozni, hogy ő a legszebb, legizgalmasabb nő, aki valaha is stb., stb. Ami hízelgő is volt a maga módján. Még mindig jobb, ha szépnek és izgalmasnak találják, mint csúfnak és unalmasnak. Ennél jobban azonban nem érdekelte a dolog. Egyetlen pillanatra sem. Ugyan, fityiszt nekik. Milyen fárasztó, hogy Balik ezt a suta helyzetet teremtette közöttük, éppen most, amikor előttük áll a beklimoti anyag földolgozásának közös munkája, amit egymás oldalán kénytelenek végezni…

Ismét kopogtattak az ajtón. Határtalanul hálás volt a látogatónak, amiért föloldja ezt a kínos helyzetet.

– Ki az?

– Mudrin 505 – felelte egy reszketeg hang.

– Jöjjön be, kérem!

– Már megyek is – jelentette ki Balik.

– Ne menjen! Mudrin az agyagtáblákat jött megnézni, azok pedig legalább annyira illetik önt, mint engem…

– Siferra, bocsásson meg, ha…

– Felejtse el! Felejtse el!!

Mudrin csoszogott be közéjük. Vékonydongájú, aszott öregember volt, hetvenes évei végén, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, s noha már nem tanított, tovább végezte az egyetemen paleográfusi munkáját. A vastag pápaszem mögül jóságos, vizeszöld szempár tekintett a világba. Talán attól fakult meg így, hogy egy életen át vizsgált poros, fakószürke, évszázados kéziratokat. Siferra azonban tudta, hogy e vizeszöld szempár a legélesebb tekintet a világon, legalábbis, ami az ősi feliratokat illeti.

– Ezek hát azok a híres agyagtáblák – szólalt meg Mudrin. – Tudja-e, hogy amióta említette nekem, másra sem tudok gondolni? – Mégsem adta semmi jelét, hogy meg akarná vizsgálni a táblákat. –

Kaphatnék némi háttérinformációt?

– Itt van Balik fényképfelvétele az eredeti állapotokról – mondta Siferra, s odanyújtotta az öregnek a hatalmas, fényes papírú nagyítást. – Ez itt a Thombo-hegy, a Fő-Beklimotnál talált régi szeméttelep. Itt vágtunk árkot… egészen idáig tártuk föl a dolgot. Tudja, mi ez a sötét csík itt?

– Faszén? – kérdezte Mudrin.

– Eltalálta. A tűzvonal tanúsága szerint az. egész város leégett. Most pedig ide nézzen, itt újabb város alapjai húzódnak, és megint csak egy tűzvonal. Itt pedig… meg itt…

Mudrin egy darabig elmélyülten tanulmányozta a fényképet.

– Mit talállak? Nyolc egymást követő lakóréteget?

– Hetet – kotyogott közbe Balik.

– Szerintem kilencet – mondta Siferra kurtán. – Avval azonban egyetértek, hogy a domb töve felé haladva egyre nehezebb eligazodni. Vegyelemzésre és radiográfiás vizsgálatokra van szükségünk a kérdés tisztázásához. Az viszont nyilvánvaló, hogy egész sor tűzvész pusztított itt az idők folyamán. A Thombo-hegyiek mégis mindannyiszor újra megépítették városukat.

– Ez esetben hihetetlenül régi lelőhellyel van dolgunk! – ámult Mudrin.

– Úgy tippelem, legkevesebb ötezer éve él itt ember. Meglehet, jóval régebben, akár tíz- vagy tizenötezer éve is. Csak akkor tudunk biztosat mondani, ha a legalsó szintet is föltártuk, ami a következő expedíció dolga lesz. Ha nem az azután következőé.

– Ötezer év, azt mondja? Lehetséges volna?

– Ennyi újjáépítéshez ötezer év a minimum.

– De hát a világ egyetlen ásatása sincs ilyen idős. – Mudrin szerfölött meglepettnek látszott. – Hisz maga Beklimot is kétezer évnél fiatalabb, és ezt tartjuk Lagash legősibb településének…

– Ez a legősibb eddig ismert település – pontosított Siferra. – De mi van akkor, ha ennél idősebbek is léteznek? Sokkal, de sokkal idősebbek? Mudrin, ez a fénykép válasz az ön kérdésére. A lelőhely idősebb kell legyen Beklimotnál. A Beklimot-kultúrához tartozó leletek a legfelső szintjéről kerültek elő, és még hosszan folytatódik lefelé. Beklimot feltehetően egészen fiatal város az emberiség történetében. A Thombo-hegyi település, amely már akkor is ősöreg lehetett, amikor Beklimot még a világon sem volt, újra meg újra leégett, és újra meg újra felépítették, ami valószínűleg száz és száz emberöltőnyi időt ölel fel.

– Igencsak balszerencsés hely – jegyezte meg Mudrin. – Nemigen állhattak kegyben az isteneknél, nem gondolja?

– A végén ők maguk is rájöttek – tette hozzá Balik. Siferra bólintott.

– Igen. A legvégén úgy döntöttek, hogy átok ülhet ezen a helyen. Ezért ahelyett, hogy ismételten újjáépítették volna, valamivel odább költöztek, és fölépítették Beklimotot. Ezt megelőzően azonban hosszú-hosszú időn át Thombón laktak. A két legfölső település építészeti stílusát sikerült azonosítanunk… látja, ez itt a küklópikus, középső beklimoti korból való; alatta pedig keresztvonalkás, korai beklimoti réteget talál. De hogy a harmadik város maradványai milyen stílust tükröznek, meg nem tudnám mondani. A negyedik még különösebb, igencsak kezdetleges stílusban épült. Az ötödik stíluskorszakhoz képest azonban ez a negyedik is kifinomult igényűnek tűnik. Ez alatt már olyan primitív összevisszaság kezdődik, hogy nehéz megmondani, melyik város melyik. De továbbra is ugyanolyan égéshatár különíti el őket egymástól, mint a fölső szinteken, legalábbis ezt feltételezzük.

Ami az agyagtáblákat illeti…

– Igen, az agyagtáblák – Mudrin remegett az izgalomtól.

– Ezt a sorozatot, a négyzet alakúakat, a harmadik kultúrrétegben találtuk. A téglalap alakúak az ötödikből valók.

Nekem persze semmit sem mondanak, de hát én nem vagyok paleográfus.

– Milyen csodálatos volna – kezdte Balik –, ha ezek a táblácskák beszámolnának valamiképpen Thombo városainak pusztulásáról és újjáépítéséről. Akkor pedig…

Siferra gyilkos tekintetet lövellt feléje.

– Valóban milyen csodálatos volna, Balik, ha nem szövögetne ilyen vágyálmokat!

– Sajnálom, Siferra – felelte a férfi fagyosan. – Bocsásson meg, hogy lélegezni merészeltem!

Mudrin ügyet sem vetett marakodásukra. Előbb a négyzet alakú sorozatot tanulmányozta végig türelmesen Siferra íróasztalán, majd mélyen a táblák fölé hajolva a második sort. A végén aztán kijelentette:

– Bámulatos! Egészen egyszerűen bámulatos!

– El tudja olvasni őket? – kérdezte Siferra. Az öregember felkuncogott.

– Hogy el tudom-e olvasni? Természetesen nem. Ne várjon tőlem csodákat. De szócsoportokat azért el tudok különíteni.

– Igen. Ennyit én is tudtam – bólintott Siferra.

– Meg néhány betűfélét. Persze nem a régebbi táblákon… az írásuk számomra teljesen ismeretlen.

Nagy valószínűséggel szótagírás, mivel túl sokféle jelet tartalmaz ahhoz, hogy betűírás legyen. A négyzet alakú táblácskák azonban mintha a beklimoti írásmód egy nagyon primitív formájában készültek volna. Nézze csak ezt a quhast itt, megesküdnék rá, hogy az; ez meg a tifjak betű némiképpen torzított változata lehet… hát nem olyan, mint a tifjak, mit szól hozzá? Dolgoznom kell még rajtuk, Siferra. Saját lámpáimmal, saját fényképezőgépeimmel, vetítőimmel. Elvihetném őket magammal?

– El akarja vinni?

A régésznő annyira meghökkent, mintha az ujját kérték volna kölcsön.

– Különben nem tudom megfejteni őket.

– Úgy gondolja, meg tudja fejteni őket? – kérdezte Balik.

– Biztosan persze nem állíthatom. De ha ez a betű itt a tifjak, az meg ott a quhas, akkor valószínűleg találok még más, a beklimoti írásra visszavezethető betűket, és legalább az átírással megpróbálkozhatom. Hogy azután a nyelvet magát is értjük-e, ha egyszer az írást elolvastuk, fogalmam sincs. A téglalap alakú táblákkal sem hiszem, hogy nagyon sokra mennék, hacsak nem találunk valahol egy kétnyelvű változatot, ami kulcsot ad a régebbi írás megfejtéséhez. De hát legalább hadd próbáljam meg, Siferra, hadd próbáljam meg!

– Tessék, vigye.

Siferra szeretettel szedte össze, s helyezte vissza a tartályba a táblákat, amiben a Sagikan-félszigettől idáig hozta őket. Fájt megválnia tőlük. Mudrinnak azonban igaza volt. így ránézésre semmit sem mondhat róluk, laborelemzésre kell kerülniük.

Búsan figyelte, amint a paleográfia kitotyog a szobából, beesett melléhez szorítván értékes zsákmányát. Megint csak magára maradt Balikkal.

– Siferra… amit az előbb említettem…

– Mondtam már magának, hogy felejtse el. Ami azt illeti, én már elfelejtettem. És most, ugye, nem haragszik, ha nekilátok a munkának, Balik?

13.

– No, hogy nyelte le a békát? – kérdezte Theremon. – Gyanítom, simábban, mint képzelted.

– A szó szoros értelmében csodálatos volt – mondta Beenay.

A Hat Nap Klub teraszán ültek. Eső egyelőre nem esett, s az este azt a fenségesen üde levegőt lehelte, ami a hosszú esőzést követő időszak sajátja. Tano és Sitha hideg, fehér szellemfénye is élénkebben ragyogott a szokásosnál nyugaton; a vörös Dovim meg úgy sziporkázott ellenirányban a szürkület félhomályába burkolózó égbolton, mint egy aprócska ékkő.

– Még ki sem jött a sodrából, csak amikor elszóltam magam, hogy az egészsége védelmében majdnem elsinkófáltam az egészet. Akkor tényleg fölmént az agyvize! Elmondott mindennek… de hát meg is érdemeltem. Hanem a legkomikusabb a dologban… Pincér! Pincér! Két Tanót kérek! Dupla adagot mindkettőnknek.

– Kezdesz rászokni az italra, nem gondolod? – jegyezte meg az újságíró.

Beenay vállat vont.

– Csak a hely szelleme teszi. Van valami ebben a teraszban, a város látképében, az egész atmoszférában, ami…

– Így kezdődik, tudod. Fokonként kap rá az ember. Először kellemes emlékei kötődnek egy helyhez vagy italféleséghez, aztán később kísérletképpen megiszik másutt is pár pohárral, miközben a poharak száma lassan kúszik fölfelé…

– Theremon! Úgy beszélsz mint egy Láng Apostola! Szerintük az ivás is főbenjáró bűn, ugye?

– Ezeknek minden bűn. Az ivás azonban vitán fölül az. Ez benne a csodálatos, nem igaz, cimbora? – nevetett Theremon. – De Athorról beszéltél az elébb.

– Igen. Hogy mi olyan komikus az egészben. Emlékszel arra a meglehetősen vad elméletedre, hogy netán valami ismeretlen tényező téríti le Lagasht kijelölt pályájáról?

– A láthatatlan óriás? Hogyne emlékeznék. Meg az égen tüzet ontó sárkány…

– Szóval… Athor ugyanerre a feltételezésre jutott!

– Már az égi sárkányt illetően? A fiú pukkadozott a nevetéstől.

– Ne hülyéskedj. Arról az ismeretlen tényezőről… Talán egy fekete nap lehet ott, vagy egy másik világ, amit helyzeténél fogva nem láthatunk, viszont gravitációs erőt fejt ki Lagashra…

– Nem túl fantasztikus ez? – kérdezte Theremon.

– De még mennyire. Athor azonban eszembe idézte azt a bizonyos szakállas filozófiai bölcselmet Thargola Kardjáról. Amit – már képletes értelemben persze – a bonyolultabb premissza elmetélésére használunk, amikor két hipotézis között kell döntenünk. Még mindig könnyebb fekete napot keresgélni az égen, mint vadonatúj tömegvonzás-elméletet létrehozni. Ezért hát…

– Fekete nap? Nem ellentmondás ez? Hiszen a nap kivétel nélkül mindig a fény forrása. Ha egyszer fekete, hogy lehet akkor nap?

– Ez csak egy lehetőség a sok közül, amit Athor fölvetett. Ő sem veszi olyan komolyan. Pár napja ez megy nálunk. Nem csinálunk mást, mint asztrológiai ötleteket szülünk, hátha az egyik nyomán elindulhatunk, hogy értelmes magyarázatra jussunk a… Kit látnak szemeim, megjött Sheerin!

És Beenay integetni kezdett a terebélyes pszichológusnak, aki most lépett be a Klubba.

– Sheerin! Sheerin! Ide gyérei Itt vagyunk! Sheerin óvatosan lépett át a magas küszöbön.

– Látom, új bűnöknek áldozol, Beenay.

– Azért még nem hemzsegnek a lelkemben. De Theremon belém diktált egy Tanót, és sajna, nagyon ízlett. Ismered Theremont, ugye? A Krónikában van egy rovata.

– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – felelte Sheerin, s kezét nyújtotta. – Hanem azért igen sokat hallottam magáról. Raissta 717 nagybátyja vagyok.

– A lélekgyógyász prof – mondta Theremon. – Volt a Jonglori Kiállításon, igaz?

Sheerinnek leesett az álla.

– Mondja, maga mindenről tud?

– Igyekszem.

Visszajött a pincér.

– Mit iszik? Tanót maga is? – kérdezte az újságíró.

– Az nekem túl erős – felelte a pocakos férfi. – Meg egy kicsit túl édes is. Nincs véletlenül neltigirjük?

– A jonglori brandy? Nem tudom. Hogyan kéri, ha találok valamennyit?

– Tisztán, legyen szíves – válaszolt Sheerin, majd társai felé fordulva folytatta:

– Egészen megkedveltem, amíg északon jártam. Az étel csapnivaló Jonglorban, viszont legalább jóféle brandyt párolnak.

– Úgy hallom, sok a zűr a Kiállítás körül – vetette föl Theremon. – Valami galiba van a vidámparkkal be lehetett menni a Sötétségbe, amitől begolyóztak egyesek, a szó szoros értelmében elvesztették az eszüket…

– A Titkok Alagútja, igen. Azért voltam én is ott: a város meg a jogászai a szakvéleményemet kérték.

Az újságíró közelebb húzódott hozzá.

– Igaz, hogy emberek haltak bele a sokkba, és az alagutat ennek ellenére nyitva tartották?

– Mindenki ezt kérdezi tőlem – felelte Sheerin. – Igen, volt pár haláleset is. De szemlátomást nem csökkentette az Alagút népszerűségét. A polgárok semmiféle kockázattól nem rettentek vissza, bár sokan valóban súlyos elmezavarral kerültek elő. Magam is végigmentem a Titkok Alagútján – mondta, és megborzongott. – Szóval, mostanára már becsukták. Azt mondtam nekik, hogy vagy bezárják, vagy több millió kreditet áldozhatnak felelősségbiztosítási perekre. Nem szólva arról, hogy a természet törvényei ellen való az ilyen tömény Sötétség. És be is látták az érvelésem igazát.

– Akadt némi neltigirünk, uram – szakította félbe a pincér, és egy pohár sötétbarna brandyt tett le Sheerin elé. – De csupán egyetlen üveggel, úgyhogy, kérem, csak módjával.

A pszichológus bólintott, megmarkolta poharát, és még mielőtt a pincér odébbállt volna, egy hajtásra kiitta az ital felét.

– Uram, amint mondtam az elébb… Sheerin rámosolygott.

– Értettem. Az első pohár után csökkentem a tempót, ne féljen! – Beenayhez fordult. – Úgy hallom, volt valami fölfordulás az Obszervatóriumban, amíg fönt jártam északon. Liliath mondta. De a részletekről ő sem tud semmit. Valami újfajta elmélet, azt hiszem, meg hogy…

Az asztronómus vigyorogva szakította félbe.

– Theremonnal épp erről pletykálunk. De nem új elméletről van szó, távolról sem. A meglévőt kell kissé helyrepofozni. Szóval, az úgy volt, hogy Lagash orbitális adatait számoltam ki éppen, amikor…

A pocakos férfi növekvő érdeklődéssel hallgatta a történetet.

– Az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete összeomlott volna? – rikkantotta, amikor Beenay beszámolója feléig ért.

– Szentatyám, pajtikám! Eszerint, ha most leteszem a poharamat, fölröppen az égbe? Akkor okosabb, ha előbb kiiszom! – és meg is cselekedte.

A fiú felnevetett.

– Az elmélet egyelőre még szilárdan tartja a helyét. Azzal próbálkozunk; pontosabban Athor azzal próbálkozik – mert ő vezeti a munkálatokat,bámulatos energiával, méghozzá –, hogy matematikai magyarázatot találjunk, miért kapunk a várttól eltérő eredményeket.

– Á, szóval jólfésültebbé teszitek az adatokat, azt hiszem, így mondják ezt – jegyezte meg Theremon.

– Elég gyanúsan hangzik – fintorgott Sheerin. – Nincs ínyetekre az eredmény, ezért átrendezitek kicsit, erről van szó, Beenay? Ha törik, ha szakad, stimmelnie kell mindennek?

– Hát nem éppen…

– No, csak ne tagadd! – hahotázott Sheerin. – Pincér! Még egy neltigirt! És egy Tanót erkölcstelen ifjú barátom számára! Theremon, rendelhetek önnek is valamit?

– Köszönöm.

A pszichológus harsány hangnemben folytatta:

– Mindez nagyon elszomorító, Beenay. Azt hittem, csak mi, pszichológusok igazítjuk hozzá az adatokat az elmélethez, és nevezzük az eredményt pofátlanul „tudománynak”! Engem inkább a Láng Apostolainak hókuszpókuszaira emlékeztet ez a módszer!

– Sheerin! Nyughass!

– Az Apostolok maguk is tudósoknak vallják magukat – szólt közbe Theremon. Társai érdeklődve hallgatták. – Múlt héten, még mielőtt esni kezdett volna, meginterjúvoltam az egyik fejesüket.

Reméltem, hogy sikerül magával Mondiorral találkoznom, ehelyett valami Folimun 66 fogadott, a sajtófőnökük. Igen simulékony, eszes, közvetlen modorú ember. Vagy félórán át fejtegette nekem, hogy az Apostoloknak megbízható tudományos bizonyíték áll rendelkezésükre, miszerint jövő év Theptár 19-én kihunynak az égen a napjaink, valamennyien Sötétségbe merülünk, és az egész világ megtébolyodik.

– Úgy, szóval az egész világ egyetlen Titkok Alagútjává változik – heherészett Sheerin. – De hát nincs elég diliházunk az egész lakosság ellátására, tudja. Meg pszichiáterünk sem. Mellesleg, a pszichiáterek maguk is bediliznének.

– Nem elég dilisek már úgyis? – kérdezte Beenay.

– Ahogy mondod – kacagott a pszichológus.

– De nem az őrület a legrosszabb a dologban – folytatta Theremon. – Folimun szerint az eget majd valami Csillagoknak nevezett izék népesítik be, amelyek tüzet okádnak magukból, és lángba borítják a világot. Szép kilátások, mondhatom: égő városok a fejünk fölött, körülöttük meg hablatyoló idióták keringenek. Adjunk hálát az isteneknek, hogy az egész nem egyéb Mondior rémálmánál.

– És mi van akkor, ha mégis igaz? – kérdezte a pocakos férfi, hirtelen elkomorodva. Gömbölyded arca megnyúlt, tűnődővé vált.

– Micsoda vérfagyasztó gondolat – mondta Beenay. – Azt hiszem, erre muszáj innunk egyet.

– Még nem fejezted be az italodat – figyelmeztette Sheerin a fiatal asztronómust.

– Számít is az! Akkor rendelünk még egy rundot. Pincér! Pincér!

14.

Athor 77 érezte, amint vibráló hullámokban önti el a fáradtság. Az Obszervatórium igazgatója minden időérzékét elvesztette. Valóban tizenhat órát ült volna végig íróasztalánál? Csakúgy, mint tegnap és tegnapelőtt.

Nyildának igaza volt, ha panaszkodott. Nemrég beszélt vele. Felesége arca feszültnek, elkínzottnak tűnt a kommunikátor képernyőjén, s leplezetlen aggódást sugárzott.

– Gyere haza, pihenj egy kicsit, Athor! Majd’ egy teljes napja oda vagy.

– Tényleg?

– Már nem vagy fiatal, te magad is tudod.

– Azért még szenilis sem vagyok, Nyilda. Ez a munka különben is feldobja az embert. Miután egy teljes évtizedig nem tettem mást, csak aláírtam és mások dolgozatait olvastam, végre valami igazi feladat! Örülök neki!

Az asszony most még gondterheltebbnek látszott.

– Senki sem kívánja, hogy a te korodban kutatómunkát végezz. A hírneved kikezdhetetlen, Athor!

– Valóban?

– A neved örökre fennmarad az asztrológia történetében.

– Tán a tudományunk szégyenfoltjaként – mondta az öregember szomorúan.

– Athor, nem értem, miről…

– Hagyj dolgozni, Nyilda! Nyugodj meg, nem asztalomra borulva ér a halál. Egészen megfiatalít ez a feladat. És rajtam kívül senki sem végezheti el ezt a munkát. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, mégis lehetetlen, hogy ne én…

A felesége fölsóhajtott.

– Jó, értem. De azért ne feszítsd túl a húrt, Athor! Nem kérek semmi mást.

Tényleg túlfeszítette volna a húrt? – tűnődött el. Bizony, igen. De hát az ilyesmiben nincs pardon.

Vagy teljes szívvel-lélekkel munkálkodik az ember, vagy sehogy. Amikor az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét kidolgozta, a végén heteken át tizenhat, tizennyolc, húsz órán keresztül is dolgozott egyfolytában. Csak akkor aludt, amikor már feltétlenül muszáj volt, s akkor is csupán rövid szunyókálást engedélyezett magának. Mégis frissen, kipihenten, a munka lázától hajtva ébredt; a feje tele megoldatlanul maradt egyenletekkel.

Akkor azonban huszonöt éves fiatalember volt, most meg hamarosan betölti a hetvenet. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni az évek súlyát. Zúgott a feje, torka kiszáradt, s mellében undokul kalapált a szíve. Jól fűtött irodája ellenére is jéghidegek voltak ujjai a rossz vérkeringéstől. A térde fájdalmasan lüktetett. Testének minden porcikája tiltakozott a rámért megerőltetés ellen.

Csak egy keveset dolgozom még, ígérte meg magának, aztán hazamegyek. Csak egy keveset.

Nyolcas sarktétel…

– Professzor úr?

– Tessék?

Hangjából azonban kiérződhetett az acsargó bosszúság, amiért értékes másodperceket rabolnak el tőle. Amikor fölnézett, a kétségbeesetten toporgó Yimotot pillantotta meg a küszöbön, akinek ideges téblábolása olyan volt, mintha égő parázson táncoltatták volna. A fiú szemében eszeveszett rémület tükröződött. Mi sem természetesebb, Yimot mindig is áhítatos félelemmel tekintett föl professzorára – de hát mindenki félt tőle, nemcsak az egyetemisták, és az öreg egészen megszokta ezt a szerepet. Ő volt a rettegett Athor, és ezzel tisztában is volt. Yimot ijedelme azonban túllépte a normalitás határait.

Tekintetében a leplezetlen rettegés most megdöbbenéssel is keveredett.

A diák láthatóan hosszan tusakodott, hogy visszanyerje hangját. Végül rekedten suttogta:

– Professzor úr, a számítások, amiket méltóztatott…

– Á. Igen, igen. Na, ide vele!

Athor keze hevesen reszketett, amint a fiú számítógépes papírjaiért nyúlt. Mindketten döbbenten meredtek erre a rángó kézre. A hosszú, csontos ujjak, melyek oly sápadtak voltak, mint egy halotté, oly bőszen remegtek, hogy még Yimot sem tudta volna túlszárnyalni, pedig ő igazán híres volt ideges természetéről. Athor megpróbált úrrá lenni keze remegésén, de az nem engedelmeskedett akaratának. Ezzel az erővel akár azt is kívánhatta volna, hogy Onos fordítson hátat eddigi útjának, és keringjen az ellenkező irányban.

Az öregúr minden erejét összeszedve kitépte a papírost Yimot kezéből, és íróasztalára ejtette.

– Ha bármit is parancsolna, professzor úr… – szólalt meg a diák szepegve.

– Úgy érted, gyógyszert? Hogy merészeled azt föltételezni, hogy,..

– Csupán valami harapnivalóra vagy frissítőre gondoltam – suttogta Yimot elhalón. Óvatosan hátrált kifelé a helyiségből, mintha attól tartana, hogy Athor vad morgással a torkának ugrik.

– Aha. Értem. Köszönöm, nem kell semmi. Pompásan vagyok. Pompásan!

– Igenis, professzor úr.

A diák kisurrant a szobából. Athor egy pillanatra lehunyta szemét, néhány mély lélegzetet vett, és megpróbált lecsillapodni. A feladata végéhez közeledik, ebben biztos volt. A Yimottól kért számsor minden bizonnyal az utolsó hiányzó bizonyíték. Csak nehogy a munkája előbb elvigye, mint ahogyan befejezhetné.

Yimot adatait kezdte tanulmányozni.

Három képernyő nézett vele farkasszemet íróasztalán. A bal oldali Lagash hagyományosan, az Egyetemes Tömegvonzás által számított keringését ábrázolta, lángvörös oválissal. A jobb oldali képernyő rikító sárgája a Beenay által, az új egyetemi számítógép s a legújabb mérések segítségével fölállított pályaívet demonstrálta. A középső ernyő egymásra vetítette a két ellipszist. Az utolsó öt napban Athor hét sarktételt is alkotott az elmélet és megfigyelés közti eltérés magyarázatára. Elég volt megérintenie a billentyűzetet, hogy e hét posztulátum teremtette helyzet bármelyike megjelenjen á középső képernyőn.

Gondot csupán az jelentett, hogy egyik sarktétel sem volt jó semmire, s ezt a professzor nagyon is jól tudta. Mindegyik hamisságban fogant, hiszen nem szolgált mást, csak a számítások igazolását, bármi áron. Nem volt rajtuk semmi igazolni, bizonyítani való. Mintha mindegyik esetben úgy rendezte volna, hogy a logikai bizonyítás adott pontján belépjen egy jóságos, öreg tündér, és helyreigazítsa a rakoncátlankodó gravitációs erőtereket. Voltaképpen ezt is kereste, neki azonban valóságos megoldásra volt szüksége.

Lássuk tehát a nyolcadik sarktételt…

Elkezdte begépelni a számítógépbe Yimot számításait. Reszkető ujja számtalanszor cserbenhagyta, ilyenkor rossz számot ütött be; elméje azonban még elég fürge volt ahhoz, hogy mindannyiszor észrevegye és kijavítsa a hibát. Kétszer majdnem eszméletét vesztette az erőfeszítéstől, mégis kényszerítette magát, hogy folytassa.

Te vagy az egyetlen ember a világon, akinek sikerülhet, mondta magában munka közben. Ezért semmi szín alatt nem hagyhatod abba.

Saját szemében is ostobaságnak, eszelős önteltségnek tűnt ez a gondolat, már-már az őrület határát súrolónak. A valóságban biztosan nem olyan nélkülözhetetlen, mint képzeli. Kimerültségének mostani stádiumában mégsem engedhetett meg magának más elméleti kiindulópontot, mint önnön pótol hatatlanságát. Minden alapvető ötlet kizárólag az ő fejében összpontosult. És addig meg nem áll, ha belepusztul is, amíg a logikai okfejtés utolsó láncszemét le nem zárta. Amíg csak…

Így.

Yimot utolsó adatai is bekerültek a számítógépbe. Megnyomta a gombot a billentyűzeten, amely a két pályaív együttes megjelenéséről gondoskodott a középső képernyőn, azután pedig azt, amelyik az új adatokat a meglévő számításokba illesztette.

A lángvörösen izzó ellipszis, amelyik az elméletileg számított pályaívet volt hivatva bemutatni, megremegett, majd eltűnt. Ugyanez történt a megfigyelések alapján szerkesztett sárga röppályával.

Most, hogy a két ellipszis az utolsó tizedestörtig fedte egymást egyetlen, mély narancsvörös hurok maradt csak a képernyőn.

Athornak elakadt a lélegzete megdöbbenésében. Egyetlen hosszúra nyúló pillanatig a képernyőre meredt, majd behunyta szemét, s lehorgasztott fejét az íróasztal szélének támasztotta. A narancsszín ellipszis lánggyűrűt égetett zárt szemhéjai mögé.

Különös, szomorúsággal elegy ujjongás áradt szét benne.

Íme, megtalálta, amit keresett. Olyan hipotézis birtokába jutott, ami – erről meg volt győződve –, kiállja a legalaposabb megmérettetés próbáját. A legfontosabb, hogy az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete egy jottányit sem sérült. Nem döntetett meg a korszakalkotó okfejtés, amire hírnevét alapozta.

Másfelől avval is tisztában volt, hogy a naprendszer oly meghittnek tűnő modellje lényegében nem állja meg a helyét. Az ismeretlen tényező, amit oly szenvedéllyel kerestek, a láthatatlan óriás, a tűzokádó sárkány igenis létezik. Mindezt mélységesen fölkavarónak találta, még ha a maga elmélete szeplőtelen maradt is. Hisz évek hosszú során át úgy hitte, érti a mennybolt ritmusát; és most kiderül, mennyire hézagos volt ez a tudás. Rá kell ébredniük, hogy hatalmas idegen test létezik az ismertnek vélt univerzum szívében, ami tetőtől talpig fölforgatja eddigi csillagászati tudásukat. Nehéz az ő korában megemészteni az effélét.

Egy idő után felpillantott. A képernyőn semmi sem változott. Beütött néhány ellenőrző egyenletet, de a narancssárga ellipszis továbbra is ott lebegett a szeme előtt. Egyetlen pályaívet látott, nem kettőt!

Nagyon helyes, mondta magában. Szóval a világegyetem nem olyan, mint elképzelted. Nincs más hátra, kénytelen leszel változtatni hiedelmeiden, mert, ugyebár, az univerzumot csak nem tudod megváltoztatni

– Yimot! – rikkantotta. – Faro! Beenay! Ahányan csak vagytok!

Elsőnek a kis, gömböc Faro gördült át az ajtón, sarkában az égimeszelő Yimottal, mögöttük pedig becsődült az igazgató dolgozószobájába az egész Csillagászati Tanszék: Beenay, Thilanda, Klet, Simbron meg a többiek. Athor leolvasta az arcukról, most valóban milyen félelmetes látványt nyújthat vad és elgyötört külsejével, lobogó fehér üstökével, sápadt orcájával. Hiszen egész megjelenése arról árulkodott, hogy az összeomlás határán áll.

Azonmód el kell tehát oszlatni félelmeiket. Csak semmi melodráma!

Halkan beszélni kezdett:

– Igen, nagyon elfáradtam, ezt maguk is tudják. Úgy festhetek, akár valami alvilágból idecsöppent démon. Mutatnék azonban valamit, ami úgy tűnik, beválik.

– A gravitációs lencséről van szó? – kottyantott közbe Beenay.

– A gravitációs lencse halva született elgondolás – felelte Athor fagyosan. – Csakúgy, mint a kiégett nap, az elgörbült tér, a negatív tömeget rejtő zóna hipotézise, meg az összes többi fantasztikus csecsebecse, amivel a héten játszadoztunk. Elismerem, mind elegáns ötlet a maga nemében, de egy sem állja ki az alaposabb vizsgálódás próbáját. Van viszont egy, ami igen.

Élvezettel figyelte, mint kerekedik el munkatársai szeme a csodálkozástól.

Majd a képernyő felé fordulva újra gépelni kezdte a nyolcadik sarktétel számait. Fáradtsága nyomtalanul elpárolgott munka közben: elmúlt minden fájdalma-keserve, még a billentyűket sem ütötte félre. Olyan világban mozgott, ahol a fáradtság ismeretlen fogalom.

– Ez a sarktétel olyan Lagashoz hasonló, nem világító égitest létét feltételezi, amely nem Onos, hanem Lagash körül kering. A bolygó jelentős tömegű kell legyen, csaknem Lagashét megközelítő; így képzelhető csak el, hogy világunkra kifejtett gravitációs vonzása azt a pályaeltérést eredményezi, amire Beenay fölhívta figyelmünket.

Megnyomta a Naprendszer vizuális megjelenítésének gombját, mire az, stilizált formában, meg is jelent a képernyőn: a hat nap, Lagash és Lagash feltételezett mellékbolygója.

Azután megfordult, hogy szembenézzen a többiekkel, Kollégái feszengve sütötték le szemüket. Bár feleannyi idősek sincsenek, mint ő, sőt, akadnak köztük egészen fiatalok is, szemlátomást ugyanolyan nehezükre esik elfogadni – úgy érzelmileg, mint intellektuálisan – egy ilyen nagyságrendű égitest jelenlétét a világegyetemben, akárcsak neki. Meglehet, azt gondolják, erőt vett rajta a szenilitás, és elhibázta számításait.

– A nyolcas számú sarktételt alátámasztó adatok kivétel nélkül helyesek – mondta határozottan. – Erről kezeskedem. És a sarktétel eddig minden kontrollt kiállt, bármivel próbálkoztam.

Dacosan, kihívóan hordozta végig rajtuk tekintetét, mintegy figyelmeztetvén őket, hogy avval az Athor 77-tel állnak szemben, aki az Egyetemes Tömegvonzás Elméletét adta a világnak, és aki egyelőre még, – hál’istennek –, tökéletesen birtokában van szellemi képességeinek.

Beenay szólalt meg szelíden:

– És vajon miért nem látjuk ezt a mellékbolygót, professzor úr?

– Két okból – felelte Athor derűsen. – Lagashhoz hasonlóan ez az égitest is csak visszavert fényt ad.

Ha föltételezzük, hogy felszínét zömmel kékes fényben játszó sziklatömkeleg alkotja – korántsem lehetetlen geológiai elképzelés –, akkor a visszavert fény a színképnek abba a tartományába esik, ahol a hat nap szüntelen ragyogása, továbbá légkörünk fényszóró tulajdonságai folytán tökéletesen észrevétlen marad. Az olyan égbolton, amelyet gyakorlatilag minden pillanatban besugároz valamely nap fénye, egy ilyen mellékbolygó elrejtőzhet a szemünk elől.

– Feltéve, ha a mellékbolygó pályája különlegesen elnyújtott, ugye, professzor úr? – vetette közbe Faro.

– Így van.

Athor megnyomott egy billentyűt, s újabb ábra jelent meg a képernyőn.

– Nézzék meg közelebbről. Amint látják, ismeretlen és láthatatlan mellékbolygónk hatalmas ellipszis alakú pályán kering körülöttünk, s így ideje zömét távol tölti tőlünk. Nem olyan távol azért, hogy bolygónk keringésére ne fejtené ki hatását – ahhoz azonban mindenképpen elég távol, hogy rendes körülmények között, szabad szemmel semmi szín alatt ne fedezhessük föl elmosódott sziklatömegét az égbolton. Talán még távcsővel is alig. Mivel pedig a mindennapos megfigyelés nem árulta el jelenlétét, csak a legképtelenebb véletlen folytán fedezhették volna fel asztronómusaink.

– Most viszont szabad a gazda, kereshetjük – mondta Thilanda 191, az asztrofényképész.

– És meg is tesszük – bólintott Athor. Kezdenek hozzászokni az új gondolathoz, nyugtázta magában.

Mindegyik kollégáján ezt látta. Elég régóta ismeri őket ahhoz, hogy tudja, nem kell titkos szabotőrökre számítania.

– Noha, meg kell mondjam, felkutatása nehezebb lesz, mint hinnék, afféle „tű-a-szénakazalban” móka.

Munkájukat azonban bőségesen honorálom, erről kezeskedem.

– Egyetlen kérdés, professzor úr – szólalt meg újra Beenay.

– Ki vele.

– Ha e mellékbolygó pályája oly különleges, ahogyan a sarktétel kimondja, s ezért a szóban forgó mellékbolygó, nevezzük pillanatnyilag Lagash Kettőnek, keringése bizonyos szakaszában igencsak eltávolodik tőlünk; logikus a következtetés, hogy keringése más szakaszaiban viszont jóval közelebb kerül hozzánk. Még a legtökéletesebb pályaív sem teljesen kiegyensúlyozott, az ilyen elnyúltan elliptikus pálya pedig az anyabolygótól való távolság igen széles szóródását feltételezi.

– Igen, ez valóban logikus – felelte Athor.

– Akkor viszont, professzor úr – folytatta Beenay –, ha ezek szerint Lagash Kettő az egész modern asztrológia kifejlődése idején oly távol járt tőlünk, hogy mindössze világunk orbitális értékeire gyakorolt hatását volt módunk megmérni, nem jogos-e arra számítanunk, hogy előbb-utóbb visszatérőben lesz hozzánk? Talán már úton is van felénk!

– Nem feltétlenül – vetette közbe Yimot elszánt gesztikulálás közepette. – Sejtelmünk sincs, pályája mely szakaszát rója éppen, s mennyi a teljes keringési ideje Lagash körül. Lehet akár tízezer év is. Ez esetben pedig Lagash Kettő még egyre távolodik tőlünk, miután valaha, a rég feledésbe merült, történelem előtti időkben megközelítette bolygónkat.

– Ez igaz – ismert el Beenay. – Fogalmunk sincs, távolodik-e vagy közeledik ebben a pillanatban.

Mostani tudásunk szerint semmiképpen.

– Megpróbálhatjuk viszont kideríteni – vette át aszót Faro. – Thilanda jó nyomon jár. Stimmeljen bár az összes számításunk, még kell győződnünk arról, valóban rátalálunk-e Lagash Kettőre. És ha egyszer megtaláltuk, a pályáját is kiszámíthatjuk.

– Pusztán a mi keringésünkre gyakorolt perturbációja alapján is kiszámítható – mondta Klet, a tanszék legjobb matematikusa.

– Igen – folytatta Simbron, a kozmográfuslány –, és akkor azt is megtudhatjuk, közeledik avagy távolodik. Nagy istenek! Mi volna, ha épp felénk tartana? Micsoda világszám lenne! Egy eget átszelő égitest, amint elhalad köztünk s a napok között! Talán még el is takarná egyiküket-másikukat pár órára!

– Milyen fura volna– mélázott el Beenay. – Napfogyatkozás, azt hiszem, így hívják. De vajon sor kerül-e rá? A napjaink olyan hatalmasak… hogyan tudná Lagash Kettő elfödni bármelyiket is?

– Ha elég közel jön hozzánk, megteheti – mondta Faro. – Miért, én el tudnék képzelni olyan helyzetet, amikor…

– Helyes, csak dolgozzanak ki minden lehetőséget! Athor oly nyersen fojtotta a diákba a szót, hogy mindenki megdöbbent a teremben.

– Rajta, játsszanak el az ötlettel! Forgassák így, forgassák úgy, hátha rájönnek valamire.

Hirtelen mehetnékje támadt.

A lelkesedés, amit azóta érzett, hogy befejezte művét, most egyik pillanatról a másikra cserbenhagyta.

Úgy érezte, ólomsúllyal nehezedik rá a fáradtság, akárha ezer év nyomta volna vállát. Fagyos hideg futott végig karján, ujjain, s a háta is éktelenül hasogatott. Tudta, hogy agyonhajszolta magát.

Mostantól a fiatalabb kollégák dolga, hogy átvegyék a terepet.

Felkelt, s néhány imbolygó lépést tett a szoba közepe felé. Majd idejében megemberelve magát, maradék méltóságát összeszedve, egyenes háttal vonult el az Obszervatórium személyzete előtt.

– Hazamegyek – mondta. – Elkelne egy kis alvás.

15.

– Úgy értsem, hogy a falvakat kilencszer egymás után égette föl a tűz, Siferra? És mind a kilencszer újjáépültek? – kérdezte Beenay.

– A kollégám, Balik ugyan csupán hét falut föltételez a Thombo Hegyen – felelte a régésznő. – És akár igaza is lehet. Az alsóbb rétegek felé jócskán összekuszálódnak a dolgok. Amúgy tökéletesen mindegy, hány faluval számolunk, héttel-e vagy kilenccel, az alapkoncepción mit sem változtat. Nézze meg ezeket a térképeket! Az ásatási naplóm alapján készítettem őket. Természetesen csak amolyan előzetes ásatást végeztünk, gyors rétegmetszet fölmérést, az érdemi munka a későbbi expedíciókra marad. Túl későn fedeztük föl az egészet ahhoz, hogy bármi komolyabba foghattunk volna. E térképek alapján azonban fogalmat alkothat a részletekről. Remélem, nem untatom nagyon? Hagyjuk abba, Beenay?

– Dehogy, fantasztikusan izgalmasnak érzem. Vagy azt hiszi, annyira eltölt az asztrológia, hogy süket és vak vagyok minden más tudományágra? Egyébként is, a régészet és az asztrológia nem kevésszer segítette ki egymást. Felmérhetetlenül sokat tanultunk például a napok mozgásáról az ősi asztrológia feljegyzések alapján, amiket maguk, régészek ástak elő fáradságos munkával a világ legkülönbözőbb tájain. Hadd látom hát!

Siferra szobájában ültek. A régésznő kérte meg Beenayt, ugorjon át hozzá egy probléma megvitatására, amibe kutatómunkája közben ütközött. A fiú nemigen tudta, miben lehetne segítségére, dacára az imént elhangzott udvariassági formulának a két tudomány mély rokonságáról.

Siferrát viszont mindig szívesen látta.

Öt éve találkoztak először, amikor mindketten tagjai voltak a határtudományok bizottságának, mely az Egyetemi Könyvtár bővítését tűzte feladatául. S ámbátor Siferra azóta leginkább külföldön tartózkodott terepmunkán, szívesen összefutott Beenayvel egy-egy ebéd erejéig, ha tehette. A fiú is izgalmasnak, rendkívül értelmesnek, s üdítően nyers modorúnak találta a régésznőt. Hogy amaz mit látott benne, fogalma sem volt: talán csak egy intellektuálisan ösztönző fiatalembert, akit – más szakmabéli lévén – nem érint a tanszéken belüli gyilkos versengés és marakodás; ráadásul szerelmi ajánlataival sem üldözi.

Siferra kiteregette a térképek vékony, pergamenszerű lapjait, melyeken bonyolult, elegáns, ceruzával rótt ábrák sorakoztak milliméterpapíron, s Beenayvel fölébük hajolt.

A fiú nem hazudott, amikor azt állította, hogy elbűvöli a régészet. Kamaszkora óta imádta a régmúlt nagy felfedezőiről, a Marpinhoz, Shelbikhez és persze Galdo 221-hez hasonló férfiakról szóló történeteket. A messzi múltat majdhogynem olyan lenyűgözőnek érezte, mint az univerzum távoli tartományait.

Raissta, szerződéses házastársa, már korántsem örült ennyire a Siferrával való kapcsolatának. Mi több, néhányszor csípősen meg is jegyezte, hogy férjét tán mégis inkább a régésznő személye izgatja, semmint szakterülete. Beenay azonban úgy vélte, Raissta féltékenysége minden alapot nélkülöz. Jó, Siferra valóban vonzó nő – képmutatás lett volna, ha ezt nem ismeri el –, azt azonban minden férfi tudta az Egyetemen, milyen engesztelhetetlen ellensége a romantikának. Aztán meg, vagy tíz évvel idősebb is volt Beenaynél. Bármilyen jóvágású fiú volt is az asztronómus, álmában sem jutott eszébe, hogy megpróbálja meghódítani.

– Ez itt, legelőször is, a domb függőleges metszete – magyarázta Siferra. – Minden egyes lakóréteget sematikusan ábrázoltam. Mondanom sem kell, a legújabb település van legfölül – hatalmas kőfalakkal építkeztek, amit mi küklópikus építészeti stílusnak nevezünk, s ez jellemző az érett beklimoti kultúrára.

Ez a vonal itt a küklópikus falak szintjén faszénréteget jelent – elég vastagot ahhoz, hogy kiterjedt tűzvészre utaljon, amely feltehetően eltörölte a várost a föld színéről. Ez itt, a küklópikus szint és az égéshatár alatt pedig már a soron következő település.

– Amely más stílusban épült.

– Ahogy mondja. Látja, hogyan rajzoltam meg a falakat? Szakszóval ezt keresztvonalkás stílusnak nevezzük, s a beklimoti kultúra kezdeteire jellemző, amelyből az érett beklimoti stílus kialakult.

Mindkettőre találni példát a Thombo-hegyet övező romokon. A főépületek küklópikusak; itt-ott valamicske keresztvonalkás anyagra is bukkantunk, pár kidudorodásra csupán, az úgynevezett proto-beklimoti korból. És most ezt nézze, itt, a keresztvonalkás település és a fölötte lévő küklópikus maradványok közötti határon…

– Újabb tűzvonal? – kérdezte Beenay.

– Úgy bizony. Egyfajta szendvicshez hasonlítanám ezt a hegyet – egy réteg emberi település, egy réteg faszén, újabb réteg emberi település, újabb réteg faszén. Szerintem a következő történhetett. A keresztvonalkás korban pusztító tűz perzselte fel a Sagikan-félsziget jó részét, ami falujuk elhagyására kényszerítette a thombóiakat és a környék lakóit. Később, amikor visszatértek, és újjáépítették településeiket, gyökeresen új, sokkalta kidolgozottabb stílusban építkeztek, melyet mi a nagy kőtömbök alapján küklópikusnak nevezünk. Újabb tűz következett azonban, amely letarolta a küklópikus települést. Ezzel egyszersmind megszűntek a Thombo-hegyi építkezések is, s a hajléktalanná lett thombóiak ezúttal a Fő-Beklimotnak nevezett területen építették meg városukat.

Sokáig azt hittük, ez volt az első valóban város néven nevezhető emberi település, mely a környéken elszórtan található keresztvonalkás proto-beklimoti kultúrából emelkedett ki. A thombói lelet tanúsága szerint azonban legkevesebb egy jelentős küklópikus város létezett már Fő-Beklimot előtt is.

– És Fő-Beklimot, nem mutatja tűzvész nyomait? – kérdezte Beenay.

– Nem. Tehát a legfelső Thombo-hegyi város pusztulása idején még nem épült meg. A végén a beklimoti kultúra is összeomlott persze, s innen is továbbvándoroltak a városlakók, de ez az éghajlatváltozásnak, és nem a tűznek tudható be. Minderre úgy ezer évvel ezelőtt került sor. A faszénminták radiokarbon adatai pontosabb kormeghatározással szolgálnak majd, ha megkapjuk őket a laborból.

– És a keresztvonalkás település, az milyen idős?

– Az ortodox régészeti felfogás szerint a Sagikan-félszigeten elszórtan föllelhető keresztvonalkás maradványok alig néhány nemzedékkel régebbiek Fő-Beklimotnál. A thombói lelet után azonban én másként gondolom. Számításaim szerint a dombon lévő keresztvonalkás település kétezer évvel korábbi, mint a tetejébe épült küklópikus utóda.

– Kétezer évvel? És azt mondja, ez alatt további települések is találhatók?

– Nézze ezt a térképet! – bökött a lapra Siferra. – Ez itt a hármas szint – ilyen építészeti stílussal nem találkoztunk eddig, minden elemében elüt a keresztvonalkás stílustól. Azután újabb égéshatár.

Négyes települési szint. Égéshatár. Ötös. Égéshatár. És így tovább, hatos, hetes, nyolcas, kilences települési szint – vagy, ha Baliknak van igaza, csupán hét van belőlük.

– És mindegyiket tűzvész pusztította el! Ez érdekes! Bizonyos időközönként ismétlődő halálos pusztulás ugyanazon a területen.

– A legérdekesebb az a dologban – folytatta a nő furcsán elkomorodva, hogy minden egyes település mintha nagyjából ugyanannyi ideig virágzott volna, mielőtt a tűz martaléka lett. Az egyes lakórétegek ugyanis szokatlanul azonos vastagságúak. Persze, míg meg nem kapjuk a laborleleteket, nem mondhatunk semmi közelebbit. De nem hinném, hogy a szemem megcsalt volna. És Balik is nagyjából hasonlóan számolt. Ha nem tévedünk, legkevesebb tizennégyezer éves leletekre számíthatunk Thombo Hegyén. És z alatt a tizennégyezer év alatt a dombon időről időre – mondhatnám óramű pontossággal – tűzvész söpört végig, amely földönfutóvá tette a lakosságot. Úgy kétezer évenként köszöntött be az újabb pusztulás; egy-egy tűzvész minden kétezer évben, nagyjából ennyinek saccolom!

– Hogyan mondta?

Beenay hátán végigfutott a hideg. Agyában egymást kergették a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb, ám egyformán kétségbeejtő gondolatok.

– Ezek pedig a thombói agyagtáblákról készült képek. Az eredeti anyag Mudrin 505-nél van, a paleográfusunknál. Megpróbálja megfejteni őket. Égetett agyagból készültek. Ezt a hármat a Hármas Szinten találtuk, a többit az Ötösön. Mindkét fajta fölöttébb kezdetleges jelekkel íródott, a régebbi táblák írásmódja olyan ősi, hogy Mudrin sem tud velük mit kezdeni. A Hármas Szint tábláiról viszont, ha csak megközelítő pontossággal is, de sikerült vagy fél tucat, a beklimoti írás korai változatában íródott szót kisilabizálnia. Eddigi kutatásai szerint úgy tűnik, a város pusztulásáról készült beszámoló – melyet az akkori idők embere a haragvó istenek bosszújának tulajdonított, akik időnként szükségét érzik, hogy megbüntessék gonoszságáért az emberiséget.

– Azt mondja, időnként?

– Bizony. Egyre ismerősebb, nem igaz?

– A Láng Apostolai! Siferra, az istenért, mibe botlott maga?

– Én is mindegyre ezt kérdem magamtól Mudrin első fordításvázlatai óta.

A régésznő Beenay arcába nézett. A fiú most látta csak, milyen véreres a szeme, milyen nyúzott, feszült az arca. Akárha téboly zilálta volna szét arcvonásait.

– Érti már, miért kértem, hogy idejöjjön? A tanszéken senkinek sem beszélhetek róla. Beenay, mondja meg, mit csináljak? Ha ebből bármi is nyilvánosságra kerül, Mondior 71 meg az egész őrült sleppje menten nagydobra veri, hogy a leleteim szavahihető régészeti igazolását adják holdkóros elméleteiknek!

– Azt hiszi?

– Mi mást hihetnék? – Siferra a térképeire koppintott. – Itt a mindennél fényesebb bizonyíték a több ezer éven át nagyjából kétezer évenként megismétlődő kiterjedt pusztulásra. Ezek az agyagtáblák pedig, úgy tűnik legalábbis, a Jelenések könyve egyfajta őskori változatát képviselik. Mindent egybevetve a leletek, ha nem is az Apostolok locsogásának szó szerinti igazolását, mindenesetre mitológiájuk racionális alátámasztását jelentik.

– De ezek az egyetlen területre korlátozódó ismételt tüzek nem igazolnak egyúttal világméretű pusztulást – vetett ellen Beenay.

– Engem leginkább a szabályos időközönkénti ismétlődés aggaszt – mondta Siferra. – Túlontúl szabályos az egész, túlontúl egybevág Mondior tanaival. Belenéztem a Jelenések könyvébe. Tudta-e, hogy a Sagikan-félsziget megszentelt vidéknek számít az Apostolok szemében? Azt mondják, ez az a szent hely, ahol az istenek valaha megmutatkoztak az emberiség előtt. Ezért logikusnak látszik… hallja, logikusnak – ismételte, és keserűen felnevetett –, hogy az istenek egyfajta figyelmeztetésnek szánták Sagikant az emberiséget ismételten fenyegető végpusztulásra, ami megátalkodottságunk miatt sújt le, ránk.

Beenay döbbenten meredt a régésznőre.

Nagyon keveset tudott csak az Apostolokról és tanításaikról. Az ilyen kóros fantáziaképek soha nem érdekelték igazán, amúgy meg épp eléggé lefoglalta a maga tudományos munkája ahhoz, hogy ne sokat törődjön Mondior világvégét jósoló frázisaival.

Hirtelen azonban a beszélgetés emléke, amit Theremon 762-vel három hónappal ezelőtt a Hat Nap Klubban folytatott, égő fájdalommal hasított tudatába. „Nem először pusztul el a világ… az istenek szántszándékkal tökéletlennek alkották meg az embert, és egyetlen évet adtak – mármint a maguk isteni évét, nem a mi rövidke időnket – a megtérésre. Istenévnek nevezik ezt az időtartamot, ami pontosan 2049 évet tesz ki a mi időszámításunk szerint.”

Nem és nem! Micsoda bárgyúság! Hatásvadász szólamok! Hisztérikus hangulatkeltés!

De még több is eszébe jutott. „Valahányszor egy ilyen Istenév véget ért, az istenek újra és újra konstatálták elvetemült bűnösségünket, és égi lángot küldtek le a mennyekből az emberiség elpusztítására… Az Apostolok legalábbis így hiszik.”

Nem, nem!

– Jól van, Beenay? – kérdezte aggodalmasan Siferra.

– Csak gondolkodom – felelte. – A Sötétségre, mégis igaz hát! Tökéletesen alátámasztja az Apostolok tanait!

– Nem szükségképpen! A világosan gondolkodók még mindig visszautasíthatják Mondior jóslatait.

Thombo tűz általi pusztulása – még ha a szabályos időközönként ismétlődő kétezer éves periódusokat figyelembe vesszük is – semmiképpen sem bizonyít világégést. Sem ennek újbóli visszatérését. Miért kellene a múltnak feltétlenül megismétlődnie a jelenben? Persze, a világosan gondolkodók lesznek kevesebben. A többséget nyilván megbénítja majd a leletek és az Apostolok tanainak egybeesése, és rögvest pánikba esnek. Tudja-e, hogy az Apostolok jövőre ígérik a következő nagy világpusztulás eljövetelét?

– Igen – mondta a fiú rekedten. – Theremon szerint még a napját is tudják. Úgy tizenegy hónap múlva véget ér az általuk megjelölt 2049 éves időtartam, amikor, ha hihetünk Mondiornak, az ég sötétségbe borul, és tűz száll alá az egekből. Egész pontosan Theptár 19-én.

– Theremon az az újságíró?

– Igen. A barátom. Érdeklik az Apostolok, és meginterjúvolta az egyik főpapjukat vagy kicsodát. Azt mondta…

Siferra ekkor kinyúlt, és karon ragadta Beenayt. Ujjai meglepő erővel mélyedtek a fiú húsába.

– Ígérje meg, hogy egy szót sem ejt neki arról, amiről az előbb beszéltünk!

– Theremonnak? Mi sem természetesebb! Hiszen még nem publikálta a felfedezését. Nem volna helyénvaló, ha bárkinek szólnék róla! Ennek ellenére Theremon talpig becsületes ember.

Siferra vasmarka engedett a szorításon, de csak egy keveset.

– Jó, barátok beszélhetnek egymás között… hanem, tudja-e, Beenay, hogy egy ilyen Theremon előtt a „barátság” ismeretlen fogalom? Ha hasznát látja, hát fel is használja, amit megtudott, bármit fogadott is magának. Bármilyen „becsületesnek” látszik máskülönben.

– Hát… talán…

– Higgyen nekem! Ha Theremon megneszeli, mit derítettem ki, mérget vehet rá, hogy másnap már a Krónika hasábjain látja viszont. Ami szakmailag a halálomat jelentené, Beenay. Más sem hiányzik, mint hogy az Apostolok képtelenségeit igazoló tudósként váljak hírhedtté. Az Apostolok egész bandája teljes egészében elfogadhatatlan, visszataszító a szememben, Beenay! Semminemű segítséget nem vagyok hajlandó nyújtani neki, nemhogy nyilvánosan kiállják bugyuta tanaik mellett.

– Ne féljen! – mondta Beenay. – Hallgatok, mint a sír.

– Ajánlom is magának! Mint mondtam, különben tönkretenne szakmailag. Azért jöttem vissza az Egyetemre, hogy beadjam az ösztöndíj-kérelmemet a kutatások folytatására. A thombói leletek máris nagy ellenérzést váltottak ki a tanszéken, mivel cáfolják a Beklimotra, mint legrégibb városközpontra vonatkozó közkeletű elméletet. És ha Theremon mindennek tetejében még az Apostolokat is a nyakamba varrja…

Az asztronómus azonban alig figyelt rá. Megértette Siferra problémáját, és nyilván vigyáz majd, nehogy bajba keverje. Theremon egy szót sem hall tőle a nő kutatásairól.

De agya most máson járt. Nyugtalanító, nagy horderejű kérdéseken. Elmosódott szófoszlányok kavarogtak elméjében Theremon beszámolójából.

„… Úgy tizennégy hónap múlva eltűnik minden nap az égről…”

„… a Csillagok lángot ontanak alá a fekete égből…”

„… a katasztrófa eljövetele tudományos egzaktsággal meghatározható…” „… a fekete ég…”

„… eltűnik minden nap az égről…”.

– Teremtő Sötétség! – kiáltott fel félhangosan. – Lehetséges volna!

Míg tépelődött, Siferra tovább beszélt. A fiú kitörése épp egy mondat közepén érte.

– Maga nem figyel rám, Beenay!

– Hogy én… tessék? Ö… ö… persze, hogy figyelek! Arról beszélt, nehogy bármit is továbbadjak Theremonnak, mert ez ártana a szakmai hírnevének, és… ide hallgasson, Siferra, mit szólna hozzá, ha később folytatnánk ezt az eszmecserét? Ma este, holnap délután, vagy amikor csak akarja?

Tüstént az Obszervatóriumba kell mennem!

– Akkor nem tartom fel tovább – felelte a nő fagyosan.

– Nem, nem így értettem! Amit elmesélt, korszakalkotó jelentőségű a számomra – el sem tudom mondani, mennyire fontos! Valamit azonban le kell ellenőriznem, valamit, ami közvetlen összefüggésben áll mindazzal, amiről itt szó volt.

A régésznő most jobban megnézte.

– Hogy tüzel az arca! Hogy lángol a szeme, Beenay! Ilyennek még sohasem láttam. Mintha fényévek távolában járna az agya. Mi ez az egész?

– Elmondom később – felelte az asztronómus, már a küszöbről. – Később! A szavamat adom rá!

16.

Ilyen késői órán rendszerint egy árva lélek sem tartózkodott már az Obszervatóriumban. Most sem volt más bent, csak Faro és Thilanda. Beenay legnagyobb megkönnyebbülésére Athor 77 sem mutatkozott. Nagyon helyes, gondolta a fiú. Az öreget alaposan kimentette a Lagash Kettő – hipotézis kidolgozása, nyilván elege volt az izgalmakból aznap estére.

Igazán remek, hogy éppen Farót és Thilandát találta bent. Faro pontosan azzal a fürge észjárással, előítéletmentes gondolkodással rendelkezett, amire Beenaynek most szüksége volt. Thilanda pedig, aki távcsövével és fényképezőgépével fölfegyverkezve oly sok évet töltött az űr kietlen tereinek pásztásával, majd a tárgyi tudást szolgáltatja.

Thilanda amint meglátta, panaszkodni kezdett:

– Egész nap felvételeket hívtam elő, Beenay. De rossz nyomon járunk. A nyakam rá, hogy a hat napon kívül semmi, de semmi nincs az égen. Nem gondolod, hogy az öregen a végén kitört a szenilitás?

– Szerintem éppoly tiszta a feje, mint valaha.

– No de ezek a fotók – folytatta Thilanda. – Napok óta pásztázom gondosan az univerzum minden áldott zugát. Nem hagyok ki semmit sem. Elkattintom a gépemet, pár fokkal arrébb állítom, újra elkattintom, megint arrébb állítom. Módszeresen térképezem föl a teljes égboltot. És nézd, mi az eredmény, Beenay! Egy rakás fénykép a nagy semmiről!

– Ha az ismeretlen mellékbolygó láthatatlan, Thilanda, akkor nem is találod meg. Világos, nem?

– Szabad szemmel persze hogy nem vesszük észre. A fényképezőgépnek azonban észlelnie kellene…

– Figyelj, ne izgasd most magad emiatt! A segítségetekre van szükségem. Tisztára elméleti meló, Athor új elméletével kapcsolatos.

– De ha az ismeretlen mellékbolygó nem egyéb üres légvárnál… – tiltakozott Thilanda.

– Az a láthatatlan légvár nagyon is valóságos lehet – vágott közbe Beenay. – És gondolom, te sem akarod, hogy ez a mizé előrobogva a semmiből kupán teremtsen minket. No tehát, segítesz vagy sem?

– Hát, ha nagyon muszáj…

– Helyes. A következőt kérem tőled. Határozd meg a számítógéppel mind a hat nap mozgását, mondjuk 4200 év viszonylatában.

A lány hitetlenkedve morgott.

– Négyezerkettőszáz évet mondtál, Beenay?

– Tudom, ekkora időtartamra nincsenek rögzítve a pályaalakulások. Én viszont számítógépes meghatározást kértem, Thilanda. Legkevesebb százévnyi megbízható adat áll rendelkezésedre, nem igaz?

– Több ennél.

– Annál jobb. Tápláld a gépbe, és vetítsd előre meg hátra az időben. Kérdezd meg a komputert a hat nap fölállásáról napi lebontásban az elmúlt és az elkövetkező kétezeregyszáz évben. Ha nehezedre esne, Faro biztosan szívesen segít a program megírásában.

– Azt hiszem, magam is elboldogulok – felelte Thilanda jeges méltósággal. – Elárulnád, mi ez az egész? Csak nem évkönyvet gyártunk? Bár még az évkönyvek is megelégszenek a napmozgások pár éves előrejelzésével. Szóval, ki vele, mit forgatsz a fejedben?

– Később elmondom – felelte Beenay. – Esküszöm!

Otthagyta Thilandát, hadd füstölögjön magában, és Athor dolgozószobájába sietett. Itt letelepedett a hármas képernyőjű számítógép elé, amelyen az öreg a Lagash Kettő – hipotézist kidolgozta.

Elgondolkozva meredt a középső képernyőre, amely bolygójuk Lagash Kettő által módosított keringését mutatta.

Aztán megnyomott egy billentyűt, amire vakító, zöld fénnyel felragyogott Lagash Kettő feltételezett pályája: óriási, szokatlanul elnyújtott ellipszis, mely Lagash sokkalta tömörebb, csaknem szabályos kört formáló pályaíve köré hurkolódott. Elnézegette ezt is egy darabig, majd a megfelelő billentyűk beütésével a képernyőre hívta a napokat. Legalább egy órán át töprengett fölöttük, miközben minden lehetséges változatukat elpróbálta: Onost Tanóval és Sithával; Onost Trey-jel és Patruval; Onost Dovimmal, Trey-jel és Patruval; Dovimot Tanóval meg Simával; Patrut és Treyt külön…

Ezek volnának a teljesen mindennapos napkombinációk, igen.

De mi légyen a rendhagyó változatokkal?

Tano és Sitha egyedül? Nem, képtelenség. A nap-ikerpár úgy helyezkedik el a közeli napokhoz viszonyítva, hogy csupán Onosszal vagy Dovimmal, esetleg mindkettővel együtt mutatkozhat ezen a féltekén. Meglehet, évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt másként volt, gondolta, noha ez is több mint kérdéses. Ma viszont egyértelműen kizárható ez a lehetőség.

Akkor talán Trey, Patru, Tano és Sitha együtt?

Újabb képtelenség. A két ikerpár rendszerint Lagash ellenkező oldalát rója; ha egyikük fent van, a másikat többnyire elrejti a bolygó tömege. Olykor-olykor ugyan mind a négyen összegyűlnek az égbolton; az ilyen kétpáros együttállásoknál azonban Onos is mindig jelen van. Ezek a híres ötnapos napok – amikor az ellenoldali féltekét éppoly rendhagyó módon csupán Dovim fénye világítja meg. Az ilyesmire azonban csak nagy ritkán, néhány éves időközönként kerül sor.

Trey Patru nélkül? Tano Sitha nélkül?

Nos, ez technikailag nem lehetetlen. Amikor az ikerpárok egyik tagja például közel jár a horizonthoz, megeshet, hogy eközben párja már lenyugodott. Ez azonban önmagában jelentéktelen asztrológiai esemény, mindössze néhány pillanatnyi különlegesség. A két nap ilyenkor sem válik el egymástól, csupán a horizont vonala választja el őket.

Vagy mind a hat nap egyszerre az égen?

Nem, ilyen nincs!

Sőt, egyenesen elképzelhetetlen!

Lám, neki mégiscsak eszébe jutott ez a lehetőség. Beenay beleborzongott. Ha mind a hat nap a szemhatár fölött tartózkodna, akkor az ellenoldali félteke bizonyos területei tökéletes sötétségbe borulnának. Sötétségbe! A Sötétség azonban ismeretlen egész Lagashon, pusztán elvont fogalomként hivatkoznak rá. Nem, soha nem fordulhat elő, hogy midőn a hat nap találkozót ad egymásnak, a világ másik része fénytelenségbe süllyedjen. Vagy mégis?

Mégis?

Beenay a vérfagyasztó lehetőséget latolgatta. Ismét fülébe csengett Theremon zengő baritonja, amint az Apostolok intelmeit magyarázza:

„… eltűnik minden nap az égről…”

„… a Csillagok lángot ontanak a fekete égből…”.

Megrázta fejét. Minden asztrológiai tudása lázadozott a gondolatra, hogy hat nap gyűljön egybe egyszerre Lagash egyik oldalán. Nem, ez nem eshet meg, hacsak nem valami csoda folytán. Beenay azonban nem hitt a csodákban. Nem, a napok úgy oszlanak meg az égen, hogy mindig jut Lagash minden pontja fölé egy-kettő.

Vessük tehát el a “hat nap itt – sötétség ott” hipotézist!

Van-e még valami?

Dovim egymagában, gondolta. A kis vörös törpe egyesegyedül?

Ami azt illeti, a dolog egyáltalán nem lehetetlen, noha meglehetősen ritka. Az esetenkénti ötnapos együttállások idején az ellenoldalon csupán Dovim marad. Ez volna a Sötétség félelmetes pillanata?

Lehetséges volna? Dovim egyedül valóban oly pisla fényt vet csupán, hogy halvány, lilásvörösben játszó sugarát egykönnyen összetéveszthetik a Sötétséggel.

De ennek az ötletnek sincs sok értelmé. Még az apró Dovim is szolgáltat annyi fényt, amennyi elejét veszi a pániknak. Egyébként is, Dovim egyedülállása néhány évenként megismétlődik. Szokatlan az ilyen, persze, mégsem forgatja föl az élet mindennapos rendjét. Ha lélektani hatásuk valóban olyan jelentős volna, mindenki rettegne ezektől a napoktól. Valójában azonban a kutya sem törődik velük.

És mi van akkor, ha valami egészen szokatlan, egészen rendhagyó dolog történik, s kioltja a maradék fényt?

– Thilanda nézett át a válla fölött, s maró gúnnyal jelentette:

– Beenay, elkészültem a nappálya-meghatározásokkal. Nem is csupán négyezer évre. A regressziós pályaelem-analízis segítségével tetszőleges adatokat kaphatsz. Faro besegített a matematikái alapvetésbe, így olyan programot készítettünk, amely az idők végezetéig számol neked, ha úgy óhajtod, avagy visszafelé halad az időben a világegyetem keletkezéséig.

– Pompás. Légy szíves, tápláld be a komputerembe! És gyere egy kicsit te is ide, Faro!

A dundi kis egyetemista odakocogott. Sötét szeme égett a kíváncsiságtól. Szemlátomást fúrta az oldalát Beenay titokzatos ténykedése, de látván annak tanáros pózát, inkább visszanyelte kérdéseit.

– A képernyőn – fogott bele Beenay a magyarázatba – Lagash Kettő Athor által feltételezett pályája látható. Magam is helyesnek fogadom el ezt az értéket, mivel Athor szerint pontosan egybevág saját pályaeltérésünkkel, és az öreg érti a dolgát. Rendelkezésemre áll továbbá, pontosabban hamarosan, amint Thilanda befejezte az adatok átvitelét, rendelkezésemre fog állni az a program, amelyet ketten dolgoztatok ki a napmozgások meghatározására. Most pedig megkísérlem, hogy összefüggést találjak egyetlen nap jelenléte és Lagash Kettő bolygónkhoz való közelítése között, hogy…

– Hogy kiszámíthassa a napfogyatkozások gyakoriságát? – tört ki Faróból a kérdés. – Erről van szó?

A fiú gondolatainak fürgesége bámulatos volt, ha enyhén zavaró is.

– Igen, bizony. Csak nem te is a napfogyatkozást forgatod a fejedben?

– Azóta gondolkodom rajta, amióta Athor közölte velünk a Lagash Kettő hipotézist. Emlékszik, Simbron akkor fölvetette, hogy ez a fura mellékbolygó egy időre eltakarhatja egyik-másik nap fényét.

Erre ön megjegyezte, ez volna a napfogyatkozás, én meg elkezdtem kidolgozni magamban a lehetőségeket. Athor azonban leintett, mielőtt bármit is mondhattam volna, mert fáradt volt már, és hazavágyott.

– És te azóta hallgatsz a dologról?

– Senki nem kérdezett – felelte Faro.

– No, most jött el a te pillanatod. Mindent átviszek a komputeremből a tiedbe, aztán leülünk mindketten, és nekilátunk betáplálni az új adatokat. Azt a rendkívül ritka esetet keresem tehát, amikor Lagash Kettő a lehető legközelebb kerül hozzánk, és mindössze egyetlen nap tartózkodik az égen.

Faro bólintott, és megindult számítógépe felé, Beenay számára hihetetlen fürgeséggel.

A tanársegéd tudta, nem ő fejezi be elsőnek számításait. Faro híresen gyors volt ugyanis ezekben a dolgokban. A lényeg az, hogy egymástól függetlenül dolgozzák ki a probléma megoldását. Ezért aztán amikor Faro diadalittas horkantást hallatott, s menten mondta volna is a magáét, Beenay ingerülten csöndre intette, és folytatta a munkát. További tíz, végtelennek tűnő percbe került, mire végre számok kezdtek feltünedezni képernyőjén.

Ha a számítógéphe táplált összes információ helyes – az ismeretlen mellékbolygó Athor által feltételezett tömege és pályaíve, továbbá Thilanda számításai a hat nap mozgásáról –, nem lehet nagy valószínűsége a Sötétség beálltának. Teljes sötétség csupán Dovim egyedülállása esetén képzelhető el. Még ekkor is szinte minimális az esély, hogy Lagash Kettő akkor kerüljön közel bolygójukhoz a maga elnyújtott pályáján, amikor Dovim magára marad az égen. A napfogyatkozás lehetősége ezek szerint végtelenül csekély.

Valóban?

Nem, mégsem.

Nem egészen. Beenay gondosan áttanulmányozta a képernyőn sorjázó számokat. Valami soványka esélye van azért az egybeesésnek. A komputer még nem végzett a számításokkal, de a két adat egyre jobban közelített egymáshoz: újabb és újabb számsorok jelentek meg, amint a gép számba vette az egymást követő lehetőségeket. Beenay növekvő rémülettel és hitetlenkedéssel figyelte.

És íme, ott állt előtte a végeredmény. A három égitest katonás rendben: Lagash, Lagash Kettő, azután pedig Dovim!

Igen! A teljes napfogyatkozás igenis lehetséges!

Mindazonáltal csak igen-igen ritkán kerülhet rá sor. Dovimnak egyedül kell maradnia az egész féltekén, maximális távolságra Lagashtól; Lagash Kettőnek viszont ilyenkor kell legközelebb kerülnie az anyabolygóhoz. Ez esetben Lagash Kettő látszólagos átmérője a hétszerese lesz Doviménak.

Ennyi elegendő is, hogy fél napnál tovább kioltsa Dovim fényét, s imigyen a bolygó egyetlen pontja se menekülhessen meg a Sötétség rémétől. A számítógép szerint a fenti különleges feltételek teljesültére mindössze…

Beenay nem akart hinni a szemének.

Faróhoz fordult. A gömbölyded diák kerek orcája holtsápadt volt a rémülettől.

Az asztronómus rekedten suttogta:

– Rendben van. Végeztem. De előbb te mondd meg, mi jött ki neked.

– Dovim Lagash Kettő általi napfogyatkozása előfordul minden 2049. évben.

Beenayvel meglódult a világ, úgy érezte, az egész univerzum vad körtáncot jár körötte.

Úgy, szóval minden 2049. évben? Pontosan ennyi a Láng Apostolai által megjelölt Istenév időtartama!

Hajszálra ugyanez a szám áll a Jelenések könyvében!

„… eltűnik minden nap …”

„… a Csillagok lángot ontanak a fekete égből…”.

Nem tudta, mik azok a Csillagok. Siferra azonban kiásott egy dombot a Sagikan-félszigeten, ahol a városokat meglepő rendszerességgel perzselte föl a tűz; körülbelül minden kétezer évben egyszer.

Vajon ha a radiokarbon mérések laboreredménye megérkezik, nem 2049 év jön ki neki is?

„… fekete ég…”.

Beenay gyámoltalanul pislogott hátra Farora.

– Mikor lesz a legközelebbi Dovim egyedülállás? – kérdezte.

– Tizenegy hónap és négy nap múlva – felelte Faro komoran. – Theptár 19-én.

– Igen – mondta Beenay. – Ugyanazon a napon, amikor Mondior 71 jövendölése szerint elsötétül az ég, alászáll reánk az istenek tüze, és elpusztítja világunkat.

17.

– Életemben először fordul velem elő, hogy imádkozom, bárcsak rosszul számoltam volna – mondta Athor. – Attól tartok azonban, az istenek nem adták meg nekem ezt a csekélyke kegyet sem.

Kérlelhetetlenül sodródunk a feltételezés felé, amelyre még gondolni is iszonyú!

Körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön, akiket tanácskozásra hívott. Az asztronómusok közül még a fiatal Beenay 25 volt mellette, míg vendégként Sheerin 501 a Pszichológia Tanszékről, továbbá Siferra 89, a régész voltak jelen.

Athor akaratereje végső megfeszítésével sikeresen palástolta előttük rettentő fáradtságát; mindazt az elkeseredést, ami az elmúlt hetekben halmozódott föl benne. Mi több, lassan már önmagát is sikerült becsapnia. Mostanában ugyan egyre többet fordult meg a fejében, hogy végül is megérett az elmúlásra; máskor meg azt kívánta, bárcsak békében nyugodhatna már sírjában. Az efféle borús gondolatokat azonban könyörtelenül száműzte elméjéből. Egész életében vasakarat és töretlen lelkierő jellemezte. Most sem lehet hűtlen régi énjéhez, hiába érzi egyre inkább az évek súlyát.

– Az ön szakterülete tehát, hajói értem, a Sötétség? – fordult Sheerinhez.

A kövérkés lélekgyógyászt láthatóan mulattatta a kérdés.

– Így is mondhatnám. A Sötétséggel kapcsolatos elmezavarokról írtam a disszertációmat. A Sötétség-kutatás azonban munkámnak csupán részterülete. A tömeghisztéria minden megnyilvánulásával foglalkozom, továbbá az erős sokkhatásra adott irracionális lelki válaszokkal. Egyszóval, az emberi butaság összes válfaja biztosítja számomra a megélhetést.

– Nagyon helyes – felelte Athor hidegen. – Mi mást tehetne. Beenay 25 azt mondja, ön az Egyetem első számú. Sötétség-szakértője. Az imént ön is végignézte kis asztrológiai bemutatónkat a számítógép képernyőjén. Feltételezem, érti felfedezésünk lényegét.

Az öreg csillagász nem tudta, hogyan tehetné fel úgy a kérdést, hogy ne hangozzék vállveregetőnek.

Sheerin azonban nem látszott különösebben sértődöttnek.

Csöndesen ezt mondta:

– Azt hiszem, egész jól megértettem. Azt állítja, professzor úr, hogy titokzatos, láthatatlan, adott tömegű égitest kering Lagash körül adott távolságra, s az általa kifejtett gravitációs erő felel az elmélettől való eltérésért Lagash pályájában, amit barátom, Beenay fedezett volt fel. Eddig rendben?

– Igen – felelte Athor. – Pontosan erről van szó.

– Na tehát – folytatta Sheerin – előfordul, hogy ez az égitest közénk és a napok közé nyomul, ami nem más, mint a napfogyatkozás jelensége. Ám csupán egyetlen nap keringési síkja teszi ezt lehetővé: ez pedig a Dovim. Beszéltek aztán arról is, hogy napfogyatkozásra csak akkor kerülhet sor – Sheerin e ponton fölvonta szemöldökét –, amikor Dovim az egyedüli nap az égen, és Lagash Kettő teljesen elfedi Dovim korongját. Még mindig stimmel, amit mondok?

– Tökéletesen megértette – bólogatott Athor elismerőleg.

– Ettől féltem. Nagyon reméltem, hogy félreértem.

– És mi a véleménye a napfogyatkozás hatásairól? Sheerin mély lélegzetet vett.

– Jól van hát. A napfogyatkozás… amelyre az isteneknek hála mindössze minden 2049. évben kerül sor… hosszabb időre teljes Sötétségbe borítja Lagasht. Világunk forgásával minden kontinens… mit is mondott?… kilenc-tizennégy órára is elsötétedhet, a hosszúsági fokoktól függően.

– Szabad kérnem a véleményét, mit gondol, milyen hatással lesz ez az emberek elméjére?

– Beleőrülnek – vágta rá a pszichológus tétovázás nélkül. Olyan csönd lett a teremben, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

Nagy sokára megszólalt Athor:

– Tehát ön egyetemes őrületet jövendöl?

– Igen. Egyetemes Sötétségre a válasz: egyetemes téboly. Feltételezek azonban fokozati eltéréseket a lelki sérülés mértékében, a múló elmezavartői és depressziótól az elme épségének teljes és végleges leépüléséig. Minél nagyobb tehát valakinek a lelki ellenállóképessége, annál kevésbé töri meg a fény teljes hiánya. Mégis azt hiszem, senki sem úszhatja meg ép bőrrel.

– Nem értem – jegyezte meg Beenay. – Miért golyóznának be a Sötétségtől az emberek?

Sheerin elmosolyodott.

– Egyszerűen nem szoktunk hozzá. Képzelj el példának okáért egy olyan világot, amelynek csupán egyetlen napja van. E világ tengely körüli forgásával mindkét félteke csak fél napra részesülne fényben, a másik fél napra tökéletes sötétségbe burkolózna.

Beenay önkéntelenül is arca elé kapta kezét.

– Érted már? – kiáltotta Sheerin. – Még a gondolat is megrémít! E bolygó lakói azonban egészen jól bírnák a naponta kijutó Sötétség adagot. Nagy valószínűséggel inkább kedvükre volnának ugyan a napsütötte órák, máskülönben viszont teljesen hétköznapi, érdektelen eseményként könyvelnék el a Sötétet, amit jobb híján egyszerűen átaludnának. Nem úgy a mi bolygónkon! Itt az örökös napfény feltételei között fejlődött ki az emberiség, hisz az év minden napján, minden pillanatban süt a nap. Ha Onos nincs éppen az égen, ott van Tano és Sitha meg Dovim, vagy Patru és Trey, és így tovább.

Gondolati és élettani folyamataink a folyamatos fényhez alkalmazkodtak. Egyetlen pillanatig nem tudunk meglenni enélkül. Feltételezem, van szent mécs az ágyatok mellett?

– Természetesen – felelte Beenay.

– Azt mondod, természetesen. Miért olyan természetes ez?

– Még kérded? De hát mindenkinek van!

– Magam is így gondolom. Mondd csak, Beenay, öreg cimbora, megtapasztaltad valaha is a Sötétséget?

A fiú nekidőlt a falnak a nagy panorámaablak mellett, és eltöprengett.

– Nem. Azt hiszem, soha. De tudom, mi az. A… uff… a… – bizonytalan, köröző mozdulatot tett, majd mégis felderült az arca –, hát… a fény hiánya. Mint a barlangokban.

– Jártál már barlangban?

– Barlangban! Természetesen sosem jártam barlangban!

– Gondoltam. Jómagam bemerészkedtem egyszer régen, amikor a Sötétség eredetű rendellenességeket kezdtem tanulmányozni. Hanem igencsak szedtem a lábam kifelé. Addig mentem, amíg a barlang szája már csak elmosódott fényfoltként volt látható valahol a távolban, köröttem pedig szuroksötét – Sheerin fölkuncogott az emléktől. – Sosem hittem volna, hogy termetes létemre olyan gyorsan tudok futni!

– Ha már erről beszélünk, én nem futottam volna el a helyedben – vágta rá Beenay dacosan.

A pszichológus atyaian mosolygott fiatal barátjára.

– Ez ám a derék dolog! Bámulom is vitézségedet, barátom!

Majd Athorhoz fordulva megkérdezte:

– Megenged, professzor úr, egy kis pszichológiai kísérletet?

– Ahogy parancsolja.

– Köszönöm.

Sheerin Beenayhez fordult:

– Volnál szíves elhúzni a melletted lévő függönyt, cimbora?

– Ugyan minek? – lepődött meg a fiú.

– Húzd csak el. Aztán gyere ide, és ülj le mellém!

– Hát… ha nagyon akarod…

Az ablakokat súlyos, vörös függönyök szegélyezték. Athor nem emlékezett rá, hogy valaha is összehúzták volna őket, pedig negyven éve ez a helyiség volt a dolgozószobája. Beenay vállat vont, majd kinyúlt a bojtos függönyzsinór után, és megrántotta. A vörös függöny, a rézgyűrűk éktelen csikorgása közepette végigcsusszant a széles ablak mentén. Egy röpke pillanatra fölvillant még Dovim pisla, vörös fénye, majd minden árnyékba merült, mi több, már az árnyakat is elnyelte a sötétség.

Beenay határozott léptekkel indult a hirtelen beállt csöndben az asztal irányába, de félúton megállt.

– Nem látlak, Sheerin – suttogta kétségbeesetten.

– Tapogasd ki az utat! – utasította a pszichológus keményen.

– De nem tudom, hol vagy! – a fiatal asztronómus zihálva szedte a levegőt. – Semmit sem látok!

– Miért, mit vártál? A Sötétség ilyen – Sheerin várt egy pillanatig. – No, gyere szépen! Hisz’ akár csukott szemmel is eligazodsz ebben a szobában. Gyere ide, és ülj le!

Ismét fölhangzottak a fiú léptei, noha jóval bátortalanabbul. Hallani lehetett, amint valaki matat az egyik székkel. Aztán Beenay szólalt meg elhaló hangon:

– Itt vagyok.

– Hogy érzed magad!

– Jjjjól… vagyok…

– Nos, tetszik a dolog?

A fiú csak hosszas hallgatás után válaszolt.

– Nem.

– Nem, Beenay?

– A legkevésbé sem. Szörnyű! Mintha a falak rám akarnának… – és újra elhallgatott. – Mintha rám akarnának zárulni. A legszívesebben félrelökném őket… De azért nem golyózom be, ne félj. Sőt, azt hiszem, kezdek hozzászokni.

– Helyes. Siferra? Maga hogy bírja?

– Én bírom a Sötétet. Eleget csúszkáltam föld alatti járatokban. De nem mondhatnám, hogy rajongok érte.

– Athor?

– Úgy látszik, ezt is túléltem. Azt hiszem azonban, ennyi elég is, dr. Sheerin – mondta az Obszervatórium igazgatója élesen.

– Rendben van. Beenay, húzd vissza a függönyt, légy szíves!

Botorkáló léptek hangzottak a sötétben, a fiú testének súrlódása a drapérián, amint a zsinór után tapogatózott, majd a szétnyíló függöny oly örvendetes csikorgása. Dovim vörös fénye ismét elborította a szobát, s Beenay örömrivalgással üdvözölte a hat nap legkisebbikét.

Sheerin kézfejével törölgette gyöngyöző homlokát, és borzongva mondta:

– Es ez csupán néhány perc volt egy sötét szobában!

– Nem olyan vészes – vont vállat a fiatal asztronómus.

– A szoba nem. Egy darabig legalábbis. Hanem, valamennyien hallottak a Jonglori Centenáriumi Kiállításról, igaz? Meg a Titkok Alagútja botrányról? Beenay, annak idején elmeséltem neked, tudod, múlt nyáron a Hat Nap Klubban, amikor azzal az újságíróval, Theremonnal, találkoztunk.

– Igen, emlékszem. Többen megtébolyodtak, miután bent jártak a Sötétben.

– Pedig mindössze egy mérföldes út volt… világítás nélkül. Az embert beültették egy nyitott kocsiba, amely tizenöt percen keresztül döcögött a Sötétben. Néhányan szörnyethaltak félelmükben. Mások életre szóló elmezavarral kerültek elő.

– Na de miért? Miért golyóztak be?

– Lényegében ugyanaz játszódott le, mint most, amikor elhúztad a függönyt, és azt képzelted, hogy a falak szétlapítanak a sötétben. Létezik egy pszichológiai szakkifejezés az emberiség ösztönös félelmére a fény hiányától. Klausztrofóbiának hívjuk, mert a fény hiánya egyúttal zárt terekhez is kötődik, így a két félelem szoros kölcsönhatásban áll egymással. Érted?

– És az alagútban begolyóztak az emberek?

– Akik az alagútban, hmmm… hogy az általad használt fordulattal éljek… begolyóztak…, azok közül a szerencsétlenek közül kerültek ki, akik nem rendelkeztek elegendő lelki erőtartalékkal a Sötétben rájuk törő klausztrofóbia legyűrésére. Ami igen szorongató, igen-igen nyomorúságos érzés. Higgy nekem, én magam is megjártam az Alagutat. Most csupán néhány percet töltöttél sötétben, de azt hiszem, igencsak fölkavart. Képzelj el ebből tizenöt percet!

– És ezek a betegek nem gyógyultak föl később?

– Volt, aki igen. Mások viszont hosszú évekre, talán örök életükre a klausztrofóbiás fixáció áldozatai maradnak. Lappangó félelmeik a Sötéttől és a zárt terektől a trauma hatására kikristályosodtak, és – mai tudásunk szerint legalábbis – tartósan rögzültek. Néhányan pedig, mint mondottam volt, bele is haltak a megrázkódtatásba. Hát ilyenek a gyógyulás esélyei. És ezt mindössze tizenöt perces Sötétség okozta!

– Van akit így érint, megengedem – felelte Beenay makacsul. Homlokán összeszaladtak a ráncok. – Mégsem hiszem, hogy a többség ilyen nehezen viselné el. Én aztán nem!

Sheerin fölsóhajtott.

– Gondold csak el… hogy körülötted minden… koromsötét. Sehol egy pislákoló fény, amerre csak nézel… A házak, a fák, a mezők, a föld, az ég… minden koromfekete! És fejed felett a tetejében ott égnek még a Csillagok, ha figyeltél az Apostolok prédikációira… noha nem is tudjuk egyelőre, mifélék.

El tudod ezt képzelni?

– El bizony – kötötte Beenay az ebet a karóhoz.

– Nem! Nem tudod elképzelni! – csapott az asztalra a pszichológus váratlan szenvedéllyel. – Ámítod magadat! Nem tudod elképzelni! Az agyad éppúgy nem tudja földolgozni, mint a… Nézd csak, Beenay!

Matematikus vagy, ugye? Mondd, valóban föl tudod fogni a végtelenség fogalmát? Vagy az örökkévalóságét? Csak beszélni tudsz róla. Egyenletekké párolni, és úgy tenni, mintha a számok magát a valóságot jelentenék, pedig nem egyebek puszta írásjeleknél. De mérget vehetsz rá: ha egyszer valóban belegondolsz a végtelenség eszméjébe, igen hamar beleszédülsz– A valóságnak már ilyen kis szelete is fölbontja az egyensúlyodat. Akárcsak az előbb ízelítőül megtapasztalt Sötétség. És amikor majd teljes valójában szembekerülsz vele, az agyad egyszerűen fölmondja a szolgálatot. Megtébolyodsz, Beenay! Egyszeres mindenkorra! Ezt halálos bizonyossággal állíthatom!

Súlyos csönd telepedett a szobára. Athor szólalt megy nagy sokára.

– Ez tehát a végső következtetése, dr. Sheerin? A lakosság tömeges megtébolyodása?

– Legkevesebb hetvenöt százalékban beteges téveszmékre számíthatunk. De az is lehet, hogy nyolcvanöt, vagy akár száz százalékban.

Athor megrázta fejét.

– Iszonyú! Förtelmes! Felmérhetetlen csapás az emberiségre. Mégis, meg kell mondjam, magam is csatlakozom Beenay véleményéhez… majd csak átvészeljük valahogy, s mégsem lesz akkora világkatasztrófa, mint állította. Bármilyen öreg vagyok is, nem tudok remény, optimizmus nélkül nézni a jövő elébe…

– Beszélhetnék, dr. Athor? – emelkedett szólásra Siferra.

– Persze, persze! Azért vannak itt. A régész a szoba közepére sétált.

– Bizonyos mértékig már az is csodálatos, hogy egyáltalán itt lehetek. Amikor először tanácskoztunk Beenayvel a Sagikan-félsziget leleteiről, kérve kértem, vegye hétpecsétes titoknak, amit beszéltünk.

Tudományos hírnevemet féltettem, mert láttam, hogy amennyiben nyilvánosságra hozom adataimat, igen könnyen a társadalmunkban létező legveszedelmesebb, legvisszataszítóbb, legzavarosabb vallási mozgalom támogatójának tűnhetek. Mondanom sem kell, a Láng Apostolairól beszélek…

Hanem amikor kis idő múltán Beenay is elém tette a maga felfedezéseit a szabályos időközönként visszatérő napfogyatkozásról, tudtam, nem hallgathatok tovább. Hoztam magammal pár fényképet meg térképet a Thombo-hegyi ásatásról, ami ott van Beklimot tőszomszédságában a Sagikan-félszigeten. Beenay, maga már látta őket, de ha volna szíves dr. Athomak és dr. Sheerinnek átnyújtani…

Siferra megvárta, amíg valamennyien végignézik az anyagot, s csak azután folytatta mondandóját:

– Amint látják, a Thombo Hegyet egyfajta nagyméretű dobostortának is fölfoghatjuk, ahol minden egyes ősi településréteg az előző tetején található. A legfelső, legfiatalabb réteg az úgynevezett beklimoti kultúrához tartozó város. Alatta még ugyanebből a korból való, noha a civilizáció kezdetlegesebb fokán álló emberek hagyatéka látható, ez alatt már megint másik kultúrát találunk, és így tovább, legalább hét településig visszamenően… E települések mindegyike, uraim, tűzvész martalékává vált. Gondolom, észrevették az egyes rétegek közti sötét határvonalat. Ezek égésvonalak… faszénmaradványok. Pusztán e városok alapításához, felvirágzásához és pusztulásához szükséges idő becslése alapján az egyes tűzvészek közt eltelt időtartamot megközelítőleg kétezer évnek gondoltam. A legutolsóra eszerint pontban kétezer évvel ezelőtt kerülhetett sor, közvetlenül a beklimoti kultúra kibontakozása előtt, ahonnan írott történelmünket számítjuk… A faszén azonban különösen alkalmas a radiokarbonos kormeghatározásra, ami meglehetős pontossággal engedi felbecsülni egy-egy lelőhely korát. Amint a thombói anyag Saro Citybe érkezett, tanszéki laborunk nekifogott a radiokarbon elemzésnek, és mostanára meg is kaptuk a pontos adatokat. Elmondom önöknek fejből. A legfiatalabb thombói település 2050 évvel ezelőtt pusztult el, plusz-mínusz 20 év szórással. Az alatta levő településből származó faszén 4100 éves, itt plusz-mínusz 40 év a lehetséges eltérés. A felülről számított harmadik település 6200 esztendővel ezelőtt lett a tűz áldozata, 80 év szórással. Az ezt követő település 8300 éves a radiokarbon meghatározások szerint, plusz-mínusz 100 év eltérés. Az ötödik…

– Ti jóságos istenek! – kiáltotta Sheerin. – Milyen fantasztikus szabályosság!

– Úgy, ahogy mondja! A tűzvész eszerint kétezervalahány évenként ismétlődött. Ha tekintetbe vesszük a radiokarbonmérések pontossági fokát, akár a 2049-es periodicitás is megengedhető, ez Beenay által a napfogyatkozásokra számított érték. Továbbá – s itt Siferra hangja elkomorodott – az az időtartam, amit a Láng Apostolai Isténév gyanánt jelölnek meg, s amelynek végére a világégést jövendölik.

– A tömegőrület természetes folyományaként, igen – tette hozzá Sheerin tompán. – Ha eljő a Sötétség, az emberek fényt akarnak majd… bármit, csak fény legyen. Fáklyákat, máglyákat gyújtanak, elégelnek mindent, ami csak a kezük ügyébe esik. Fölaprítják bútoraikat! Fölégetik otthonaikat!

– Nem – motyogta Beenay.

– Ne feledd – folytatta a pszichológus –, hogy nem lesznek beszámítható állapotban. Lélekben olyanokká válnak, mint a kisgyermekek, miközben testük és az agyukban fészkelő emlékfoszlányok mégiscsak megfelelnek életkoruknak. Tudni fogják hát, hogyan gyújtsanak gyufát. Csupán a tűzgyújtás következményeivel nem számolnak majd.

– Nem – mondta Beenay lesújtottan. De nem volt már hitetlenkedés a hangjában. – Nem és nem.

Siferra kért szót.

– Korábban még mondhattuk volna, hogy a Thombo Hegyét végigperzselő tűzvész csupán helyi jelentőségű esemény, a véletlenek különös egybeesése – tekintettel a végtelen idők óta tartó szabályos ismétlődésre, talán valami sajátos helyi tisztulási szertartás. Nem is tehettünk mást, mivel nem bukkantunk Sagikanhoz hasonló ősi kultúrák nyomára egész Lagashon. Beenay számításai azonban gyökeresen megváltoztatták a helyzetet. Tudjuk eszerint, hogy minden 2049. évben a világ sötétségbe borul. Sheerin azt mondja, a tömeg tüzeket gyújt majd, melyek elharapóznak, mivel nem törődnek velük. Jogos tehát a következtetés, hogy a világ minden más települése a Thombón pusztító tüzek idején maga is hasonlóképpen tűz martaléka lett. Egyelőre azonban Thombo az egyetlen épen maradt őskori régészeti lelet. A Láng Apostolai szent helynek tartják, szerintük az istenek itt mutatkoztak meg az emberiség előtt.

– És valószínűleg újra meg is teszik – mondta Athor sötéten. – így szolgáltatván bizonyítékot az elmúlt korszakok világkatasztrófáiról.

– Csak nem vált az Apostolok hívévé, professzor úr? – meredt rá Beenay megrökönyödve.

Athor úgy érezte, mintha tanítványa egyenesen őrülettel vádolná. Időbe telt, míg annyira magához tért, hogy szólni tudott, akkor azonban a tőle telhető leghiggadtabb hangon válaszolt.

– Hogy hiszek-e bennük? Nem, nem mondhatnám. Ámbátor érdekelnek, Beenay. Mégis borzadva teszem föl a kérdést: mi van akkor, ha igazuk van? Előrejelzéseink szerint 2049 éves időszakonként ránk száll a Sötétség, ők pedig ugyanezt az időt említik a Jelenések könyvében. Sheerin azt állítja, az egész világ megtébolyodik ekkor. Úgy tűnik, Siferra felfedezése bizonyítja, hogy a világnak ugyan csak egy kis szegletében, de valóban tömegesen megtébolyodtak az emberek, otthonaikat pedig fölperzselte a tűz. És ez az idő, ha igazak a számítások, ismét veszedelmesen közeledik.

– Mit javasol hát, tanár úr? – kérdezte Beenay. – Csatlakozzunk az Apostolokhoz?

Athor ismét erőnek erejével gyűrte le haragját.

– Nem, Beenay. Mindössze annyit, hogy ismerjük meg közelebbről is tanaikat, aztán meglátjuk, hasznukat vehetjük-e.

– Hasznukat? – kiáltotta Sheerin és Siferra csaknem egyszerre.

– Igen, igen! – Athor összekulcsolta nagy, csontos kezeit, és sarkon fordulva szembenézett velük. –

Hát nem látják, hogy az egész emberi civilizáció fennmaradása múlik négyünkön? Mert ez most a tét, nem több, nem kevesebb! Bármily melodramatikusan hangzik is, de mi négyen bizonyítékokkal rendelkezünk a katasztrófáról, mely hamarosan lesújt világunkra. Amikor egyetemes Sötétség száll ránk… és megtébolyítja az emberiséget… lángba borítja városainkat, szétdúlja civilizációnkat. De nem csupán mi jósoljuk ezt, hanem, ki tudja, miféle bizonyítékok alapján, az Apostolok csoportja is.

Ugyanezt a világpusztulást, hajszálra ugyanezen a napon!

– Theptár 19-én – mormolta Beenay.

– Theptár 19-én, igen. Azon a napon, amikor egyedül Dovim világít majd… és ha jól számoltunk, Lagash Kettő is kiemelkedik láthatatlanságából, a közelünkbe ér, s betöltvén az eget, kiolt minden fényt. Ezen a napon, jövendölik az Apostolok, lángba borulnak városaink. Vajon honnan tudják?

Ügyesen tippeltek? Vagy pusztán legendáikat szövögetik?

– A legtöbb tanításuknak se füle, se farka – szólalt meg Beenay. – Például azt állítják, hogy Csillagok jelennek meg az égboltozaton. Mik azok a Csillagok? Honnan az ördögből jönnek majd?

– Fogalmam sincs – vont vállat Athor. – Megengedem, az Apostolok tanításának jó része valóban nem több legendánál. Mégis rendelkezniük kell valamiféle feljegyzésekkel a régi napfogyatkozások idejéből, melyekre a mostani, rettenetes jövendöléseiket alapozzák. Ki kell tudnunk, mik ezek a feljegyzések.

– Miért pont nekünk? – kérdezte a fiú.

– Mert tudósként vezető szerepet kell vállalnunk a civilizáció megmentéséért folytatott harcban, ami a közeljövőben vár ránk – felelte Athor. – Csak akkor készülhet fel a társadalom, hogy megvédje magát a csapásoktól, ha idejében megismertetjük a polgárokkal a veszedelem természetét. A helyzet jelen állása szerint azonban csupán a becsapható, tudatlan tömegek hallgatnak az Apostolok szavára. A művelt értelmiség úgy tekint rájuk, ahogyan mi… bolondnak, holdkórosnak, rögeszmés idiótának, akár még szélhámosnak is tartja őket; Rá kell tehát vennünk az Apostolokat, osszák meg velünk asztrológiai és régészeti ismereteiket, már ha van nekik egyáltalán. És akkor mi is a nyilvánosság elé állunk. Ismertetjük felfedezéseinket, esetleg megtámogatjuk az Apostoloktól kapott bizonyítékokkal.

Lényegében tehát szövetségre lépünk velük a káosz ellenében, aminek eljöveteléről ők is, mi is meg vagyunk győződve. Ily módon a társadalom minden rétegét megnyerhetjük magunknak, a leghiszékenyebbektől a legszkeptikusabbakig.

– Azt akarja tehát, hogy a tudományt odahagyva csapjunk föl politikusnak? – kérdezte Siferra. –

Nemigen lelkesít az ötlet. Nem a mi dolgunk ez. A magam részéről arra szavazok, vegyük föl a kapcsolatot a kormánnyal, tudassuk velük, miszerint…

– A kormány! – horkant föl Beenay.

– Beenaynek igaza van – mondta Sheerin. – Én jól ismerem a kormánytisztviselőket. Bizottságot alakítanak majd, hosszas huzavona után jelentést írnak, amit irattárba süllyesztenek. Később újabb bizottságot hoznak létre az első által lefektetett igazságok kibányászására, azután pedig szavazásra kerül a dolog, és így tovább… Nem, túl kevés ehhez az időnk. A mi kötelességünk marad tehát, hogy kiálljunk a nyilvánosság elé, és elmondjuk, amit tudunk. Én tudom például, mit művel a Sötétség az emberek elméjével. Athornak meg Beenaynek matematikai bizonyíték áll rendelkezésére a közelgő veszedelemről. Siferra látta, mit tett a Sötétség az elmúlt korok civilizációival.

– De érdemes-e az Apostolok kegyeit keresnünk? – kérdezte Beenay. – Nem kockáztatjuk-e tudósi tekintélyünket, ha összeadjuk magunkat velük?

– Egyetértek – bólintott Siferra. – Tartsuk magunkat távol tőlük!

– Meglehet, igazuk van – vonta össze Athor a szemöldökét. – Talán tényleg naivitás volt részemről bármiféle munkakapcsolat felvetése ezzel a népséggel. Vissza is vonom a javaslatomat.

– Várjon csak! – mondta Beenay. – Van egy barátom, tudod, Sheerin, az az újságíró, Theremon…

aki elég jó viszonyban van az Apostolok egy magas rangú tisztviselőjével. Talán nyélbe üthetnénk a közvetítésével egy titkos találkát Athor és Őapostolsága között. A professzor úr kifürkészné, mit tudnak az Apostolok, rendelkeznek-e olyan bizonyítékokkal, amiket felhasználhatunk a magunk céljaira… és ha nem, még mindig letagadhatjuk ezt a találkozást.

– Nem rossz – felelte Athor. – Bármennyire is ízlésem ellen való, hajlandó vagyok velük találkozni…

Eszerint tehát az alapkérdéseket tekintve valamennyien egyetértünk? Önök is úgy vélik, hogy felfedezéseink birtokában cselekednünk kell?

– Én igen – jelentette ki Beenay Sheerinre pillantva. – Jóllehet a magam részéről továbbra is túl szándékozom élni a Sötétséget. De az itt elhangzottakból kiderült, hogy másokra rosszabb sors vár.

Amint egész civilizációnkra is, hacsak közbe nem lépünk, s nem teszünk valamit.

– Nagyon helyes – bólintott Athor. – Beszélj akkor a barátoddal, Theremonnal! Csak légy nagyon óvatos! Tudod, mennyire nem állhatom a sajtót. Az újságíró nem kevésbé ellenszenves fajzat számomra, mint az Apostolok. Kérd meg tehát nagyon elővigyázatosan ezt a Theremon nevű barátodat, hogy szervezzen meg egy magánbeszélgetést azzal a bizonyos Apostollal.

– Meglesz, professzor úr.

– Maga meg, Sheerin, szedjen össze nekem minden fellelhető anyagot a tartós Sötétség kórtani hatásairól, hadd nézzem át.

– Minden további nélkül, professzor úr.

– Önt pedig arra kérném, Siferra, készítsen a laikusok számára is érthető összefoglalót a thombói ásatásról. Minden lehetséges tudományos bizonyítékkal megtámogatva.

– A bizonyítékok egy része még nincs a kezünkben, dr. Athor. Erről az anyagról nem is tettem említést a mai megbeszélésen.

– Miről beszél? – ráncolta homlokát Athor.

– Feliratos agyagtáblákról – felelte a régésznő. –, amelyeket a harmadik és ötödik szinten találtunk. Dr.

Mudrin most bajlódik a megfejtésükkel. Előzetes véleménye mindenesetre az, hogy a közelgő tűzvészre vonatkozó papi intelmek lehetnek.

– A Jelenések könyve első példányai! – kiáltotta Beenay.

– Hát… könnyen lehet, hogy azok – nevetett Siferra különösebb jókedv nélkül. – Remélem, hamarosan meglesz a megfejtés, és akkor összeáll az anyag az ön számára, dr. Athor.

– Jól van – mondta az öreg. – Minden bizonyítékra szükségünk van. Ez lesz életünk legfelelősségteljesebb munkája. – Ismét körbepillantott a jelenlévőkön. – Még valamit szeretnék megjegyezni: az, hogy hajlandó vagyok az Apostolokkal tárgyalni, nem jelenti egyszersmind, hogy mögéjük állnék tekintélyemmel. Mindössze a bizonyítékaikra vagyok kíváncsi, és punktum. Ha ezt megtagadják, minden további nélkül elhatárolom magam ettől a bandától. Szeretnék kizárni a törekvéseinkből minden miszticizmust Egy fia hókuszpókuszukat nem hiszem el… csupán azt szeretném tudni, honnan tudnak a katasztrófáról. És óva intem önöket attól, hogy bármiféle közösséget vállaljanak velük. Megértették?

– Olyan ez, mint egy rossz álom – mormogta Beenay.

– Rosszabb nem is lehetne – hagyta helyben Athor. – Minden porcikámban kívánom, bárcsak üres képzelődés lenne az egész, s Theptár 19-e múltán ugyanarra a világra ébredhetnénk. Sajnos azonban, muszáj hinnünk a számoknak.

Kinézett az ablakon. Onos már lenyugodott, Dovim is aprócska ponttá zsugorodott a szemhatár fölött.

Leszállt az alkonyat, csupán Patru és Trey kísérteties, nyugtalanító fénye világította be a földet.

– Nem, többé nem kételkedhetünk ebben. Hamarosan ránk borul a Sötétség. Talán a Csillagok is előragyognak majd, noha ma még elképzelni sem tudjuk mibenlétüket. Lángba borul a világ. Tizenegy hónap választ el minket civilizációnk végétől. A világégéstől!

II - Leszáll az éj

18.

– Óvatosabb is lehettél volna – mondta Beenay.

Érezte, amint egyre inkább eluralkodik rajta a feszültség, ím eljött az este – a napfogyatkozás oly régóta félt, rettegett órája.

– Athor a legszívesebben keresztben nyelne le, Theremon. Föl nem foghatom, hogy merted ma idetolni a képed. Nagyon jól tudod, mennyire nem kívánt vendég vagy a házunk táján. Ma este meg aztán végképp nem. Gondolj bele, mi mindent hordtál össze róla az utóbbi időben…

– Megmondtam – kuncogott az újságíró. – Majd én beszélek a fejével.

– Én a helyedben nem volnék ennyire biztos a dolgomban, Theremon. Hisz végső soron agyalágyult vénembernek tituláltad a rovatodban, nem emlékszel? Az öreg példás önfegyelemmel rendelkezik, de ha fölhergelik, alaposan fölmegy a pumpája.

Theremon vállat vont.

– Ide hallgass, Beenay, mielőtt a nagykutyák riportere lettem volna, kamaszokról írogattam, úgyhogy nagy gyakorlatom van a lehetetlennel határos interjúk nyélbe ütésében. A lehetetlent vedd szó szerint.

Minden este monoklival, kék foltokkal feldíszítve tértem haza, néha pár csontom is eltört; de mindig megvolt a sztorim. Tudod, nem kis önbizalmat ad az embernek, ha pár éven át szabályosan be kell vadítania interjúalanyait a riport kedvéért. Bízd csak rám Athort!

– Hogy bevadítani őket? – kérdezte Beenay, s jelentőségteljesen a folyosóra kifüggesztett naptárra pillantott. A kalendárium smaragdzöld felirattal hirdette az aznapi dátumot: Theptár 19-ét. A nagy napot, amely hónapok óta lángbetűkkel égett minden asztronómus agyában. Az értelem és józanság utolsó napját sokak, talán legtöbbjük számára.

– Tán nem a legszerencsésebb szóhasználat pont a mai napon, nem gondolod?

Barátja elmosolyodott.

– Lehet, hogy igazad van. – Majd meglátjuk. Athor szobájának csukott ajtajára mutatott. – Ki van odabent?

– Athor, természetesen. Aztán Thilanda… az egyik asztronómusunk meg Davnit, Simbron, Hikkinan: csupa kolléga.

– És Siferra? Azt mondta, idejön.

– Pedig nincs itt. Egyelőre legalábbis.

Meglepetés suhant át Theremon arcán.

– Tényleg? Pedig amikor a minap megkérdeztem tőle, a Szentélybe készül-e, csaknem az arcomba nevetett. Azt mondta, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is végignézi innen a napfogyatkozást. Nem hinném, hogy meggondolta volna magát. Ez a nő nem fél semmitől, Beenay!

Meglehet, afféle végső szemlét tart a dolgozószobájában.

– Az bizony megeshet.

– És túlsúlyos barátunk, Sheerin? Ő sincs itt?

– Nem, Sheerin nem jön. A Szentélybe ment…

– Bátrabb is lehetne ez a mi Sheerinünk, nem igaz?

– Legalább van benne annyi józan ész, hogy beismerje. Raissta is a Szentélyben van, meg Athor felesége, Nyilda, és szinte minden ismerősöm, az obszervatóriumiak kivételével. Te is jobban tennéd, ha odamennél, Theremon. Ha leszáll ránk ma este a Sötétség, sajnálni fogod, hogy nem fogadtad meg a tanácsomat.

– Folimun 66 szinte szóról szóra ugyanezt mondta nekem egy évvel ezelőtt, csakhogy ő a maguk Szentélyébe invitált, nem a tietekbe. De én cimbora, kész vagyok szembenézni minden rémséggel, amit az istenek rám bocsátanak. Nagy sztori vár rám ma este, és hogyan is tudnám megírni, ha elvackolom magam valami kényelmes föld alatti óvóhelyre, nem igaz?

– Holnap már nem lesz újság, amibe a cikkedet megírd, Theremon.

– Úgy gondolod? – az újságíró megragadta Beenay karját, és közel húzta magához barátját, hogy orruk csaknem összeért. Halk, fojtott hangon suttogta:

– Mondd, Beenay, csak így egymás közt, te tényleg hiszel ebben a dajkamesében, hogy leszáll ma este az éj?

– Igen.

– Nagy istenek! Komolyan mondod, cimbora?

– Az életemre esküszöm, Theremon.

– Nem, hihetetlen. Olyan megfontoltnak látszol, Beenay, olyan megbízhatónak, becsületesnek. És erre fogsz egy rakás elismerten spekulatív csillagászati előrejelzést, pár szem faszenet, amit tőlünk több ezer mérföldre ástak ki a sivatagban, meg egy sereg habzó szájú vallási fanatikust, és a legvadabb apokaliptikus zagyvasággá gyúrod össze, amit valaha is…

– Csakhogy ez nem őrültség – mondta a fiú csöndesen. – És nem is zagyvaság.

– Valóban azt gondolod, hogy ma este beköszönt a világvége?

– Az általunk ismert, szeretett és megszokott világ vége, bizony.

Theremon elengedte barátját, és kétségbeesetten tárta szét karját:

– Istenek! Még ő is ezt szajkózza! A Sötétségre mondom, Beenay, több mint egy éve próbálom észre téríteni az embereket, de hiába, akár a falnak beszélnék. Bármit is mondasz te meg a barátaid: Athor, Siferra vagy akár Folimun 66, Mondior…

– Várd ki a végét! – felelte Beenay. – Néhány óra, és megtudod…

– Legalább őszinte vagy – tűnődött el az újságíró. – Nem, az összes istenekre mondom, legalább olyan lökött vagy, mint Mondior. Pfuj! Ez minden, amit mondhatok rátok, Beenay. Pfuj!… Most pedig vezess be Athorhoz, légy szíves!

– Utoljára mondom, nem kíván látni.

– Ezt már hallottam. Vezess csak oda hozzá!

19.

Theremon álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még így összerúgja a port az Obszervatórium tudósaival. Egyszerűen így alakultak a dolgok. Fokonként romlott meg köztük a kapcsolat az elmúlt hónapok során, amint egyre közelebb kerültek Theptár 19-éhez.

Azt tette csupán, amit újságírói tisztessége megkövetelt, gondolta. Jó, persze, Beenay a barátja volt, dr. Athor meg vitán fölül nagy csillagász, Sheerin kedves, nyílt, barátságos ember, Siferra pedig… nos, Siferra vonzó, érdekes nő és vérbeli régész. Igazán nem akarta, hogy ezeknek a rokonszenves embereknek ellenségévé váljon.

Mégis azt kellett írnia, amit meggyőződése diktált. És lelke mélyéig meg volt győződve arról, hogy az obszervatóriumi tudóscsoport legalább annyira buggyant, mint a Láng Apostolai, s éppúgy veszélyezteti a társadalom egyensúlyát.

Hiába, sehogyan sem tudta komolyan venni intelmeiket. Minél több időt töltött körükben, annál mániákusabbnak tűntek számára.

Hogy egy láthatatlan, és szemlátomást ki sem mutatható égitest száguld az űrön át mind közelebb és közelebb Lagash-hoz? Hogy a napok mozgása szerint Dovim éppen akkor marad egyedül az égen, amikor ez a láthatatlan vándor megérkezik? Hogy Dovim fénye kialszik, az egész világ Sötétbe merül, és mindenki megtébolyodik? Nem, nem volt vevő az efféle nyakatekert ostobaságokra.

Éppoly eszelősségnek tartotta az egészet, mint azt a zöldséget, amivel a Láng Apostolai etették a jónépet már évek óta. A szerzetesek ehhez képest egyetlen újdonsággal szolgáltak: a Csillagként emlegetett tünemények titokzatos eljövetelével. Még az obszervatóriumiakban is volt annyi becsület, hogy elismerjék: sejtelmük sincs, mik azok a Csillagok. Nyilván újabb láthatatlan égitestek, amelyek az Istenév lejártával tűnnek elő, mikoron Lagashra zúdul az istenek haragja. Az Apostolok legalábbis ezt jövendölték.

– Én hiszek a dologban – mondta egyszer, talán hat hónapja Beenay a Hat Nap Klubban. – Mármint a napfogyatkozásban és a Sötétségben. A Csillagokban nem. Nincs más az univerzumban a bolygónkon, a hat napon, pár jelentéktelen aszteroidán meg… Lagash Kettőn kívül. Ha Csillagok is volnának, hogyhogy eddig nem fedeztük föl jelenlétüket? Miért nem tudjuk megmérni a perturbációjukat, ahogy Lagash Kettőét megmértük? Nem, Theremon, ha a Csillagok léteznek, akkor az Egyetemes Tömegvonzás Elmélete nem stimmel. Pedig tudjuk, hogy tökéletesen megállja a helyét.

Ennyi telt hát Beenaytől! Hiszen Folimun is csaknem szóról szóra ugyanezt mondta: „Tudjuk, hogy a Jelenések könyve minden igazság forrása”.

Kezdetben, amikor Beenay és Sheerin először beszéltek a világra pusztulást hozó Sötétségről, az újságíró félig-meddig kétkedve, félig-meddig lenyűgözve az apokaliptikus látomás ereje által, igazán mindenben segítségükre volt.

– Athor találkozni akar Folimunnal – jelentette be Beenay. – Ki akarja puhatolni, nincs-e az Apostoloknak olyan ősi asztrológiai feljegyzése, ami alátámasztaná felfedezéseinket. Tudnál segíteni a találkozó megszervezésében?

– Fura ötlet – nevetett Theremon. – A lobbanékony öreg tudós, amint a tudomány lábbal tiprója minden antitudomány legfőbb képviselője, kegyeskedik fogadni. De persze megteszem, amit tudok.

A találkozót meglepően könnyű volt tető alá hozni. Amúgy is készült ismét meginterjúvolni Folimunt, a keskeny arcú Apostol másnapra várta.

– Hogy Athor? – mondta Folimun elgondolkozva, amikor átadta a professzor üzenetét. – Vajon mit akarhat épp tőlem?

– Talán be akar állni Apostolnak – tréfálkozott Theremon.

Folimun felkacagott.

– Nem túl valószínű. A híréből ítélve előbb festené be magát hupikékre, és sétálna végig meztelenül a Saro sugárúton.

– Lehet, hogy megtért – felelte az újságíró, majd némi hatásszünet után óvatosan hozzátette:

– Biztos forrásból tudom, hogy ő meg a stábja fölfedeztek valamit, ami támogatja az önök tanításait.

Folimunnak arcizma sem rendült, mindössze szemöldökét vonta föl egy hajszálnyira.

– Roppant érdekes – mondta hűvösen.

– Legjobb, ha megbeszélik egymás közt.

– Talán valóban ez volna a legjobb – bólintott az Apostol.

És így történt. Theremon sosem tudta meg, bárhogy törte is magát, mi esett kettejük között. A találkozásra négyszemközt került sor, s egyik fél sem volt hajlandó akár egyetlen szót is elárulni a részletekről, legalábbis az újságíró tudomása szerint. Beenay, az Obszervatóriummal való legfőbb összekötője is csak találgatni tudott.

– Az öreg úgy véli, ősi asztrológiai feljegyzésekhez kapcsolódó iratokat őriznek az Apostolok, mindössze ennyit tudok mondani. Athor azt gyanítja, évszázadok során adták tovább titkos ismereteiket, talán a legutolsó napfogyatkozás óta. A Jelenések könyve bizonyos passzusai egy régi, elfelejtett nyelven íródtak, tudod.

– Nem régi, elfelejtett hablatyot akartál inkább mondani? Eddig még senkinek sem sikerült zöld ágra vergődnie ezzel a zagyvasággal!

– Hát, ami engem illet, nekem valóban nem – mondta Beenay. – De egészen szavahihető filológusok állítják, hogy e passzusok ténylegesen a történelem előtti időkből származnak. Mi van akkor, ha az Apostolok meg tudták fejteni ezt a nyelvet? Persze hallgatnak róla, így nem tudunk a Jelenések könyvében esetleg megbúvó asztrológiai utalásokról. Talán ezután szaglászik Athor.

Theremon elképedt.

– Azt akarod mondani, hogy korunk, ha nem éppen minden idők legnagyobb asztronómusa ezeknek a hisztérikus fanatikusoknak a véleményét kéri tudományos kérdésekben?

– Annyit tudok, hogy Athor éppúgy ki nem állhatja az Apostolokat, mint te, mégis úgy véli, javunkra válhat a Folimun barátoddal való találkozás.

– Barát a csodát! Szigorúan szakmai ismeretség.

– Hívd, ahogy akarod – felelte Beenay, de nem mondhatta tovább, mert Theremon torkára forrasztotta a szót. Az újságíróban valósággal forrt a méreg; ezen maga lepődött meg a legjobban.

– Ha tudni akarod, csöppet sincs ínyemre, hogy ti meg az Apostolok így összeszűritek a levet. Az Apostolok az én szememben magát a Sötétséget szolgálják! A legsötétebb, leggyűlöletesebb reakciós nézeteket. Kapjanak szabad kezet, és csakhamar újra a sötét középkorba süllyedünk: böjttel, szüzességi fogadalommal, önsanyargatással meg effélével. Épp elég nyűg, hogy az ehhez hasonló elmebetegek idióta fecsegésükkel megzavarhatják mindennapjaink nyugalmát. De ha már egy Athor-léptékű egyéniség is melléjük áll, és tekintélyével támogatja ezeket a groteszk mumusokat, saját felfedezését mocskolva be locsogásukkal; akkor, kedves cimborám, vedd tudomásul, mostantól a legnagyobb gyanakvással vagyok kénytelen szemlélni mindent, ami csak elhangzik az Obszervatóriumban.

Beenay arcáról csak úgy sütött a megbántottság.

– Ha tudnád, Theremon, milyen megvetően beszél Athor maga is az Apostolokról; milyen kevéssé tiszteli minden megnyilatkozásukat…

– Akkor miért ereszkedik le mégis hozzájuk?

– Te is beszéltél Folimunnal!

– Az más. Tetszik, nem tetszik, Folimun körül mindig történik valami, ami csemege a nagyközönségnek. Nekem meg az a dolgom, hogy kiderítsem, mit forgat a fejében.

– Talán – mondta a fiú szenvedélyesen – Athor sem gondolkodik másként.

E ponton abba is hagyták a mind jobban elmérgesedő vitát. Mivel Beenay szemlátomást semmit sem tudott az Athor és Folimun között kötött paktumról – már ha volt ilyen egyáltalán – Theremon nem sok értelmét látta, hogy nyaggassa.

Később azonban az újságíró rádöbbent, hogy e beszélgetéstől vette kezdetét az egyetemiektől való elhidegülése – ekkortól vált rokonszenvező, kíváncsi szemlélőből csipkelődő-megvető kritikussá. Bár a saját közbenjárása mozdította elő, az Obszervatórium igazgatója és az Apostol között létrejött találkozás mostanra a legalantasabb árulásnak tűnt a szemében, Athor naiv behódolásának a maradiság és vakhit erőivel szemben.

Jóllehet, soha nem sikerűit rávennie magát, hogy elhiggye a tudóscsoport bejelentését – minden úgynevezett „tárgyi bizonyítékuk” ellenére sem –, rendszerint mégis semleges álláspontra helyezkedett cikkeiben, amikor a közelgő napfogyatkozásról szóló első hírek kezdtek feltünedezni a Krónika hasábjain.

„Félelmetes felfedezés – írta akkortájt –, valóban több mint riasztó, ha igaz. Mint Athor 77 megalapozottan állítja, a hirtelen a világra köszöntő tartós Sötétség eddig példa nélkül álló katasztrófába torkollhat. A tengerentúlról azonban ellenvélemény is elhangzott ma reggel.

’Bármennyire tiszteljük-becsüljük is Athor 77 tudósi nagyságát – jelenti ki Heranian 1104, Kanyipilitnyuk Császári Obszervatóriumának udvari asztronómusa – egyelőre még nincs semmi szilárd, kézzelfogható bizonyítékunk a Lagash Kettőként emlegetett mellékbolygó létezéséről, azon az egy sajátosságán túl, hogy képes a Saro-csoport által előrejelzett napfogyatkozás előidézésére.

Jusson eszünkbe, hogy a napok – még a legkisebbje is, mint amilyen Dovim – többszörösei egy ilyen kóbor égitestnek. Az meg aztán egyenesen a mesék világába utalható, hogy az állítólagos mellékbolygó pontosan azt a helyzetet foglalná el az égen, ami a világunkat érő napsugárzás kioltásához szükséges…”’.

Ezt követte azonban Mondior 71 hírhedt beszéde Umilithár 13-án, amelyben Őapostolsága elbüszkélkedett, hogy a legnagyobb élő tudós áldását adta a Jelenések könyvére. „A tudomány hangja eggyéolvad most a Mennyekével – kiáltotta. – Ezért óva intelek benneteket: ne bízzatok többé se csodában, sem vágyálmokban. Jöjjön, aminek jönnie kell! Semmi sem mentheti meg a világot az istenek haragjától, csak ha elhagyjátok bűneiteket, és jó útra tértek, a becsület és erény útjára.” Mondior bombasztikus frázisai kizökkentették Theremont semlegességéből. Beenay iránti szolidaritásból egy ideig többé-kevésbé igyekezett komolyan venni a napfogyatkozás hipotézist.

Mostantól azonban nem látott benne egyebet, mint afféle uborkaszezonbeli álhírt – no meg a sajnálatos tényt, hogy néhány önmagát is becsapó tudós, közvetett bizonyítékok s véletlenszerű egybeesések iránti túlméretezett lelkesedésében bolondot csinál magából, és kiszolgálójául szegődik a század legtébolyultabb sületlenségének. Másnap a következőt írta rovatában: „Mondják, maguk is eltöprengtek már azon, mivel sikerült a Láng Apostolainak megtéríteniük Athor 77-et? Hisz eddig az asztrológia Nagy Öregje mutatta a leghevesebb ellenállást e csuklyás-kámzsás szemfényvesztők hókuszpókuszaival szemben. Netán valamelyik kígyónyelvű Apostol bűvölte el úgy a nagy tudóst, hogy ennyire kivetkőzött magából? Vagy talán azoknak a rossz nyelveknek adjunk igazat, melyek a Saro Egyetem elefántcsonttornyai mögött azt rebesgetik, hogy kissé túlontúl is magasra állították a kötelező nyugdíjkorhatárt e tisztes intézmény falain belül?”

És ez csupán a kezdet volt.

Theremon immár tudta, hol a helye. Ha az emberek a végül mégis komolyan veszik ezt a napfogyatkozás históriát, már jóval a Sötétség beállta előtt összeroppan a társadalom. Pánik tör ki a városban. Tömeghisztéria, a törvényes rend összeomlása, általános szorongás és létbizonytalanság – s az ördög tudja, miféle érzelmi kitörések, még mielőtt a rettegett nap ártalmatlanul elmúlna a fejük fölül. Kutya kötelessége tehát, hogy – a nevetés oly hatásos fegyverével – eloszlassa az Éjszakára, a Sötétségre, az Utolsó ítéletre vonatkozó félelmeket.

Ezért amikor Mondior azt mennydörögte, hogy lesújtani készül reájuk az istenek haragja, Theremon 762 vitriolos életképekben vázolta, milyenné válna a világ, ha az Apostolok „reformkísérletei” sikerrel járnának – bokáig érő fürdőruhákba bugyolálva járnának eztán strandra, minden egyes sporteseményt hosszas imádságok előznének meg, a regényírás és drámaművészet klasszikusaiból pedig gondosan kiollóznánk a legszemernyibb istentelenséget is.

Amikor pedig Athor és csoportja ábrákat tett közzé a lapokban a láthatatlan és szemlátomást soha fel nem bukkanó Lagash Kettő pályájának szemléltetésére, melyet hűen követve a titokzatos égitest a halványvörös Dovimmal rendez majd égi randevút, az újságíró a mennyben szökdécselő sárkányokról, láthatatlan óriásokról és egyéb mitológiai szörnyekről faragott tréfákkal replikázott.

Miután Mondior Athor 77 tudományos tekintélyét lobogtatva eldicsekedett, hogy az Apostolok tanításai immár a világiak támogatását is elnyerték, Theremon megkérdezte, miként veheti eztán bárki komolyan Athor 77 megnyilatkozásait, mikor a napoknál is világosabb, hogy ugyanolyan sültbolond, mint maga a Főapostol.

Amint Athor élelmiszerkészletek, tudományos és műszaki eszközök, általános civilizációs ismeretek egybegyűjtését szorgalmazta, amire az emberiségnek az általános téboly kitörésekor szüksége lehet, Theremon megjegyezte, hogy ez a bizonyos téboly már el is kapott egyeseket, és listát készített az óvóhelyen szerinte felhalmozandó, nélkülözhetetlen cikkekről („konzervnyitó, rajzszög, a szorzótábla sokszorosított példányai, játékkártyák stb… A nevüket pedig ne felejtsék el a jobb csuklójukra kötözni, hátha kimegy a fejükból a Sötétség leszálltakor… A bal csuklójukra is írják föl a biztonság kedvéért: Név a jobb csuklón”).

Az újságíró mindenesetre elérte célját. Olvasói nem tudták, melyik társaság a bolondabb – az Apokalipszisről káráló Apostolok vagy az Obszervatórium patetikus, orruknál fogva vezetett tudósai.

Egy biztos: hála Theremon éles nyelvének, egyetlen polgártársa sem hitte, hogy bármi rendhagyó vár rá Theptár 19-én.

20.

Athor alsó ajkát harciasan előretolva, lángoló tekintettel meredt a Krónika firkászára. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült megőriznie önuralmát.

– Maga itt? Hát ekkora pimaszságot sem láttam még életemben!

Theremon üdvözlésre nyújtotta kezét, mintha valóban elképzelhetőnek tartaná, hogy Athor elfogadja jobbját. Egy pillanat múltán azonban le is eresztette, és meglepő hidegvérrel fogadta az Obszervatóriumigazgató szidalmait.

Athor hangja remegett a nehezen visszafojtott dühtől:

– Ördögi orcátlanságról tesz tanúbizonyságot uram, hogy a történtek után, és épp ma este, ide meri tolni a képét, Beenay, aki idegesen meg-megnyalta szája sarkát, most beavatkozott a sarokból:

– De hát, végtére is, professzor úr…

– Te hívtad ide? Amikor pedig határozottan megtiltottam minden…

– Professzor úr, én…

– Dr. Siferra hívott meg – szólt közbe az újságíró. – Méghozzá igen szívélyesen. Az ő meghívására érkeztem.

– Még hogy Siferra? Csak nem képzeli, hogy elhiszem? Csak pár hete panaszkodott nekem, milyen felelőtlen gazfickó maga. A lehető legélesebb hangnemben nyilatkozott magáról. – Athor most körülnézett. – Mellesleg, hol van Siferra? Nem azt mondta, hogy idejön? – De nem kapott választ kérdésére. Az öreg ekkor Beenayhez fordult: – Szóval te hurcoltad ide ezt az újságírót, Beenay!

Mélységesen megdöbbent, hogy ilyesmire vetemedtél. Fegyelmezetlenségnek itt nincs helye! Az Obszervatóriumba ma este egyetlen újságírónak sincs bejárása. Ennek meg itt már jó ideje nincs.

Kísérd is ki, de tüstént, Beenay!

– Igazgató úr! – szólalt meg Theremon –, ha megengedné, hogy megmagyarázzam…

– Nem hinném, hogy bármit is mondhatna, fiatalember, amivel semmissé tehetné mindennapos kirohanásait, melyeket az utóbbi néhány hónapban volt szíves ellenük intézni! Ön lehengerlő kampányt folytatott lapja hasábjain minden erőfeszítésünk ellen, amivel a világot próbáltuk felkészíteni a közelgő veszedelemre. Mondhatom, büszke lehet magára. Személyeskedő, olcsó csipkelődéseivel sikerült elérnie, hogy intézményünk nevetség tárgyává váljon.

Ezzel felkapta a Krónika egy példányát az asztaláról, és Theremon felé rázta:

– Egyetlen magához hasonlón, hírhedten pimasz fráter sem mert volna ma a szemem elé kerülni. És minden újságíró közül épp maga az, aki idetolakszik, amikor senki se kérte!

A professzor a padlóra hajította az újságot, az ablakhoz lépett, és karbafont kézzel hátat fordított a betolakodónak.

– Kérem, haladéktalanul távozzék! – dörögte. – Beenay, dobd ki innen!

Zúgott a feje a haragtól. Tudta azonban, hogy el kell fojtania mérgét. Nem engedhette meg, hogy most, a világkatasztrófa előtt, amellyel néhány órán belül szembe kell nézniük, bármi is lekösse figyelmét.

Morcosan bámulta tehát Saro City égre rajzolódó körvonalait, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára – már amennyire nyugodt lehetett ezen az estén.

Onos a láthatár peremén időzött. Hamarosan eltűnik szem elől, s a távoli ködökbe vész. Az öreg elmélyülten tanulmányozta a napnyugtát.

Tudta, soha többé nem látja viszont ép elmével Onos arany fényét.

Sitha hideg, fehér parazsa alacsonyan állt az égen, a szemhatár s a város túloldalán. Ikertestvére, Tano már lenyugodott – az ellenoldali félteke egére költözött, amely csakhamar az ötnapos égbolt ritka tüneményét élvezheti –, és maga Sitha is mind gyorsabban hanyatlott alá. Pár perc, és ez a nap is elhagyja őket.

Háta mögött meghallotta Beenay és Theremon pusmogását.

– Még mindig itt van ez az ember? – kérdezte vészjóslóan.

– Professzor úr, azt hiszem, okosabb volna meghallgatnia – kockáztatta meg Beenay a közvetítést.

– Iiigen? Tényleg azt hiszed? – Athor sarkon perdült tekintete villámokat szórt. – Nem, Beenay, elébb nekem lesz hozzá egypár szavam!

Ellentmondást nem tűrő méltósággal magához intette az újságírót, akinek láthatóan nem állt szándékában távozni.

– Jöjjön hát, fiatalember! Most megkaphatja tőlem a sztoriját!

Theremon lassú léptekkel megindult feléje. Athor széles mozdulattal az égboltra mutatott.

– Sitha nemsokára lenyugszik… nem, már le is nyugodott. Pár perc, és Onos is követi. A hat nap közül mindössze Dovim marad az égen. Látja, ugye?

Kérdése merőben felesleges volt. A vörös törpe mintha a szokásosnál is apróbbra zsugorodott volna ma este, mint egy összegömbölyödött sündisznó. Évtizedek óta nem látszott ilyen parányinak.

Mindazonáltal delelőjén állt, s misztikus, rőt sugara baljós, vérvörös fénybe vonta a tájat, amint Onos ragyogása kihunyt.

Athor égnek fordított arcát mintha lángra gyújtotta volna Dovim parázsló fénye.

– Nem telik bele négy óra – mondta az öreg –, s véget ér civilizációnk mai formája. Amint látja, előrejelzésünk első fele máris teljesült: Dovim egyedül maradt az égbolton.

Összehúzott szemmel fürkészte a láthatárt. Onos aranysárga sugara utolsót lobbant, majd kialudt.

– Látja már! Dovim van csak fent! Négy óránk van tehát, míg minden véget ér. Menjen, írja meg!

Csakhogy nem lesz, aki elolvassa.

– És mi van, ha eltelik ez a négy óra… aztán megint négy, és nem történik semmi? – kérdezte Theremon csöndesen.

– Emiatt sose fájjon a feje! Biztosíthatom, rengeteg minden történik.

– Talán. De ha nem?

Athort ismét elöntötte az indulat.

– Ha nem hordja el magát azonnal, kedves uram, és Beenay sem hajlandó kivezetni az épületből, hát idehívom az egyetem őreit, és… Nem. Civilizációnk búcsúestéjén nem engedhetek meg semmi tettlegességet. Öt percet kap, uram, hogy elmondja, ami a begyét nyomja. Eztán vagy megengedem, hogy velünk együtt nézze végig a napfogyatkozást, vagy önszántából távozik. Megértette?

Theremon mindössze egyetlen pillanatot habozott.

– Méltányos ajánlat. – bólintott. Athor elővette zsebóráját.

– Öt perce van tehát.

– Helyes! Ajánlatom lényege a következő: ugyan mi káruk származik abból, ha nyernek egy hiteles beszámolót? Ha jóslatuk beteljesül, a jelenlétem úgysem nyom sokat a latban… a világ elpusztul, megszűnnek az újságok, egyetlen tollvonással sem árthatok maguknak. Másfelől viszont, mi történik, ha mégsem lesz napfogyatkozás? Az egész világ önöket kacagja majd. Nem volna okosabb baráti kezekre bízni a dolgok elsimítását?

– Úgy érti, a maga kezeire? – horkant föl Athor.

– Természetesen! – Theremon hanyagul lehuppant a legkényelmesebb fotelba, és keresztbe vetette lábát. – Elismerem, néha kissé erősen fogalmaztam cikkeimben, de nem szólhatnak semmit; amennyire és ameddig lehetett, igyekeztem mérlegre tenni szempontjaikat. Végül is Beenay a barátom. Ó beszélt először az itt zajló eseményekről, és emlékezzenek vissza, eleinte igazán maguk mellé álltam. Mégis, engedje meg, hogy megkérdezzem, dr. Athor: miként lehetséges, hogy ön, a tudománytörténet egyik legjelentősebb ; alakja, hátat fordít századunk vívmányainak, a józan ész győzelmének a babonaság fölött, a tények elsőbbségének az álmok világával szemben, a tudás hatalmának a vakhit ellenében? A Láng Apostolai a múltból ittmaradt őskövületek, s a Jelenések könyve sem egyéb zavaros ostobaságnál. Minden gondolkodó, haladó elme tudja ezt. Nem csoda hát, ha megbotránkozást kelt a tudósok pálfordulása, amellyel szentesítik a vallási fanatikusok igéit.

Amikor…

– Nincs igaza, fiatalember! – szakította félbe Athor. – Bár adataink egy része az Apostoloktól származik, a miszticizmusukkal semmiféle közösséget nem vállalunk. A tények magukért beszélnek, és mi tagadás, az Apostolok úgynevezett „ostobaságát” szilárd tények támasztják alá. Biztosíthatom, magunk sem fogadtuk kitörő örömmel ezt a felfedezést. Elválasztottuk tehát tanításaik igazságmagvát a vallási körítéstől és fennhéjázó „reformkísérleteiktől”. Higgye el, az Apostolok legalább annyira gyűlölnek minket; mint maga.

– Én nem gyűlölöm magukat. Mindössze azt próbálom megértetni, hogy a nagyközönség fölzúdult maguk ellen. Vért kiáltanak.

Athor ajka megvetően megrándult.

– Tegyék csak.

– És mi lesz holnap?

– Nem lesz holnap!

– És ha mégis? Gondoljanak bele… csupán hogy lássák az érem másik oldalát is. A népharag nem gyerekjáték. Végül is, mint tudják, az egész pénzügyi világ nagy felinduláson ment keresztül az elmúlt néhány hónapban. A tőzsde három ízben is az összeomlás határán állt, ha észrevették egyáltalán. A józanabb befektetők nem hisznek persze a világvégében, akadnak azonban olyanok, akik igen! Mit tesznek tehát az élelmesebb pénzemberek? A pánik ébredésekor sietve túladnak papírjaikon – maguk is gerjesztvén ezzel a pánikot. Később jóval olcsóbban visszavásárolják az árujukat, s amint a piac föllendül, jó pénzért újfent túladnak rajta: a kör bezárult. És, mit gondolnak, mi a helyzet az üzleti életben? Jó, a kedves vevő sem hisz maguknak; de azért csak nem vesz magának új kerti széket, ugyebár? Jobb most megfogni a pénzt, ki tudja, mit hoz a jövő. Esetlen konzervet, lőszert kell vásárolni rajta bútor helyett… Érti már, dr. Athor? Ha túlleszünk ezen, az üzleti világ menten a vérüket követeli. Hisz’ ha minden lökött – már bocsánat a kifejezésért –, mi több, a tudomány álarcát öltő lökött bármely sületlen elképzelésével felforgathatja egy ország gazdaságát, akkor az embereknek tenni kell arról, hogy ez soha többé ne ismétlődjék meg. Vérszagot érzek, doktor úr!

Athor egykedvűen hallgatta az újságírót. Az öt perc a végéhez közeledett.

– És mivel tudna segítségünkre lenni?

– Na tehát – folytatta Theremon immár széles vigyorral –, az ötletem a következő: már holnaptól ingyenes szóvivőjüknek szegődöm. Vagyis megpróbálom lecsillapítani a nép haragját, miként annak idején a nemzetünkre nehezedő feszültséget igyekeztem enyhíteni – ha kell, a humor, a gúny fegyverével. Tudom, tudom… nem lesz kellemes, hiszen kénytelen leszek szánalmas félkegyelműnek feltüntetni magukat. De ha sikerül megnevettetnem az embereket, a haragjuk is elpárolog. Cserébe mindössze annyit kérek, hogy itt maradhassak az Obszervatóriumban ma éjszaka.

Athor hallgatott. Beenay azonban nem állta meg szó nélkül:

– Professzor úr, vegye fontolóra! Tudom, minden lehetőséggel számoltunk. Mégis, maradt egy a millióhoz vagy akár csak egy a milliárdhoz esély, hogy hiba csúszott a számításainkba. És ha…

Athor egyetértést vélt kiolvasni a jelenlévők halk morajából. Nagy istenek, hát az egész tanszék ellene fordul? Hirtelen keserűség öntötte el.

– Azért engedjem magunk közé, hogy holnapra paprikajancsit csináljon belőlünk? Azt hiszi, ennyire elvette a szenilitás az ítélőképességemet, fiatalember?

– De hát épp ezt magyarázom! A jelenlétem se nem oszt, se nem szoroz, bármi jöjjön is. Ha valóban lesz napfogyatkozás, s ránk száll a Sötétség, a legmélyebb tiszteletre számíthat részemről. Megadok minden segítséget, ami csak tőlem telik az eljövendő válság idején. Ha viszont elkerül minket a katasztrófa, minden erőmmel iparkodom majd megvédeni önöket, dr. Athor a feldühödött polgárok haragja ellen, akik…

– Kérem! – szólalt meg egy zengő női hang. – Hadd maradjon, dr. Athor!

A professzor körülnézett. Siferra érkezett meg időközben.

– Elnézést a késésért. Támadt egy kis zűr az utolsó pillanatban a régészeten, és… – Gyors pillantást váltott Theremonnal – Nagyon kérem, ne haragudjon rá! Tudom, milyen kegyetlenül kigúnyolt bennünket. Mégis én voltam, aki idekértem ma estére, hadd tudja meg első kézből, mennyire nem volt igaza. Tekintse a vendégemnek, doktor úr!

Athor lehunyta szemét egy pillanatra. Még hogy Siferra vendége! Ez már több a soknál! Miért nem hívják meg mindjárt Folimunt? Netán Mondiort?

De elment a kedve a további vitától. Az idő sürget. És láthatóan egyetlen kollégának sincs kifogása Theremon jelenléte ellen. Végül is, mit számít? Számít valami is ezek után?

Beletörődve sóhajtott fel:

– Jó, legyen. Maradjon, ha annyira akarja. Ám nyomatékosan kérem, semmi módon ne akadályozzon bennünket kötelességünk teljesítésében. Megértette? Iparkodjék minél kevésbé láb alatt lenni. Azontúl vésse eszébe, hogy ennek az intézménynek én vagyok a főnöke, s bármily lekicsinylőleg nyilatkozott is rólam újságja hasábjain, teljes együttműködést és engedelmességet követelek…

21.

Siferra Theremonhoz lépett, és halkan odasúgta:

– Nem hittem, hogy eljön.

– Miért? Nem gondolta komolyan a meghívást?

– Dehogynem. De tudja, olyan kíméletlenül ostorozott minket a cikkeiben… annyira nem ismert könyörületet, olyan…

– Felelőtlen vagyok, ezt mondta rólam, nem?

– Az is – vörösödött el Siferra. – Álmomban sem hittem, hogy azok után, amit összeírt róla, az öreg elé merjen állni.

– Ha szörnyű jóslatai igaznak bizonyulnak, nemcsak hogy eléállok, de térden állva kérek bocsánatot.

– És ha nem bizonyulnak igaznak?

– Akkor viszont szüksége lesz rám – felelte Theremon. – Nem csak neki, valamennyiüknek.

Következésképp a legjobb helyre hozott a lábam ma este.

Siferra meglepett pillantást vetett az újságíróra. A férfi mindig meghökkentette szavaival, képtelen volt kiigazodni rajta. Természetesen ki nem állhatta – ez nem lehetett kérdés. Theremon minden tulajdonsága, a foglalkozása, beszédmódja, ficsúros öltözködése közönséges, ízléstelen alakra vallott.

Egész személyisége az Egyetem falain túli világ bárdolatlan, sivár, harsány közönségességét jelképezte, amit a nő úgy megvetett, és amitől annyira irtózott.

És mégis, mégis…

Mégis voltak Theremon jellemének olyan vonásai, melyeket ha vonakodva is, de kénytelen volt elismerni. Kemény és hajthatatlan elszántsága például, amivel végigvitte elgondolásait. Ez tetszett Siferrának. Emellett szókimondó is, egészen a modortalanságig. Homlokegyenest ellentéte a körötte nyüzsgő mézesmázos, agyafúrt, karrierista egyetemi embereknek. És persze okos is, ehhez nem fér kétség, még ha tagadhatatlanul könnyed tollát, frappáns, egyéni stílusát, mélyenszántó gondolatait olyan alpári, semmitmondó területre pazarolja is, mint az újságírás. Mindezek mellett a régésznő becsülte testi erejét is: vállas, tagbaszakadt, s láthatóan jó egészségnek örvendő férfi volt. Siferra sosem kedvelte a nyámnyila alakokat. Ami azt illeti, épp elég gondot fordított saját kondíciójára is.

Bármily valószínűtlennek tűnt is, bármennyire feszélyezte is a gondolat, mégis rá kellet döbbennie, hogy vonzódik a férfihoz. Az ellentétek vonzása volna? – tűnődött magában. Igen, igen, ez rá a pontos kifejezés. Vagy mégsem? A lelke mélyén érezte, hogy a felületi különbségek dacára több rokon vonás fűzi össze Theremonnal, mint amit hajlandó volna elismerni. Feszengve tekintett az ablak felé.

– Sötétedik. Ilyen koromsötétet sem láttam még életemben.

– Fél? – kérdezte Theremon.

– A Sötéttől? Nem igazán. Attól félek, ami utána jön. Maga is jobban tenné, ha komolyan venné.

– Miért, mi jöhet eztán? Felkél Onos, aztán gondolom még néhány nap, és minden úgy lesz, mint annak előtte.

– Maga nagyon biztos a dolgában.

Theremon felnevetett.

– Eddig, amióta az eszemet tudom, Onos minden áldott reggel felkelt. Miért ne bíznék abban, hogy holnap is ezt teszi?

Siferra a fejét csóválta. Tessék, már megint fölbosszantja avval az átkozott nyakasságával. És még néhány perccel ezelőtt azt bizonygatta magának, hogy vonzónak találja.

– Onos valóban fölkél holnap – felelte fagyosan –, és olyan pusztulásnak lesz tanúja, amit maga a korlátolt képzelőerejével nyilván képtelen elképzelni.

– Úgy érti, hogy lángba borul a világ? És a polgárok makogva, nyálzó szájjal bóklásznak majd az égő városok közepette?

– A régészet tanúsága szerint…

– Igen, persze, tűzvész pusztított, tömegek estek egymás torkának. De csupán egyetlen körülhatárolt területen, ezer mérföldekre innen s több ezer évvel ezelőtt. – Theremon szemében hirtelen dühös fény gyúlt. – Ugyan milyen régészeti lelet bizonyítja tömegméretű téboly kitörését? Minden következtetését ezekből az ősi tüzekből vonja le? És arra nem gondolt, hogy rituális tüzek is lehettek, melyeket tökéletesen épelméjű férfiak és nők a Sötétség elűzésére, a napok visszabűvölésére gyújtottak? Jó, a meggyújtott tűz aztán mindannyiszor elharapózott, és nagyobb galibát is kavart, de, az ördögbe is, miért tartja ezt feltétlen bizonyítéknak a lakosság tömeges elmezavara mellett?

Siferra szigorúan pillantott rá.

– Erre is van bizonyítékom. Mármint a tömeges elmezavarra.

– Éspedig?

– Az agyagtáblák feliratai. Csak ma reggel sikerült befejeznünk számítógépes összevetésüket a Láng Apostolai által szolgáltatott filológiai adatokkal…

Theremon fölkacagott.

– No hiszen, a Láng Apostolai! Gratulálhatok, maga is Apostolnak állt, Siferra? Szégyen és gyalázat!

Hogy egy ilyen jó alakú nő, mint maga mostantól kénytelen legyen azokba a formátlan, szörnyű csuhákba bugyolálni magát…

– Jaj! – kiáltotta Siferra, s bíborpirosra vált a haragtól és a gyűlölettől. – Hát maga mindenen csak gúnyolódni tud? Annyira meg van győződve önnön csalhatatlanságáról, hogy az igazsággal szembenézve is csak szánalmas tréfákra futja? Jaj… maga lehetetlen ember…

Ezzel sarkon fordult, és faképnél hagyta az újságírót.

– Siferra… Siferra… várjon…

A régésznő azonban mintha meg sem hallotta volna. Majd szétvetette a tehetetlen düh. Látta már, milyen borzasztó tévedést követett el, amikor idehívta ezt az alakot a napfogyatkozás éjszakáján.

Kellett neki egyáltalán szóba állnia vele!

Beenay bűne az egész, gondolta. Ő tehet mindenről!

Végül is az asztronómus mutatta be Theremonnak az Egyetemi Klubban, még hónapokkal ezelőtt. Az újságíró és Beenay szemlátomást régóta ismerték egymást, s Theremon időnként kikérte a fiú véleményét a cikkeit érintő tudományos kérdésekben.

Akkoriban éppen Mondior 71 világvége-jóslata foglalkoztatta a közvéleményt, melyet egy évvel későbbre, Theptár 19-ére jövendölt. Az Egyetemen persze semmibe vették Mondiort meg az Apostolait, de ekkor Siferra és Beenay szinte egyidőben rábukkantak felfedezéseikre, ami azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy mindketten kénytelen-kelletlen megerősítették az Apostolok hittételeit.

Ezen az első találkozáson Theremon láthatóan mindent tudott a thombói ásatásról, hiába kötötte a régésznő Beenay lelkére a titoktartást. Maga a bemutatkozás a világ legtermészetesebb módján zajlott le. Siferra és Beenay már a Klubban ültek, noha korántsem előre megbeszélt randevú, csupán a véletlen folytán. Amikor Theremon belépett, Beenay mindössze ennyit mondott:

– Theremon, ez itt dr. Siferra a Régészeti Tanszékről. Amire az újságíró gondolkodás nélkül rávágta:

– Ó, persze, azoknak a leégett falvaknak a kiásója.

– Elmondtam neki – sietett magyarázkodni Beenay. – Tudom, szavamat adtam, hogy lakatot teszek a számra. A négyes tanácskozásunk után azonban úgy véltem, nem sokat számít, eggyel többen vagy kevesebben tudnak róla. No persze, megeskettem, hogy hallgat, mint a sír… mert, Siferra, én megbízom ebben a fickóban, igazán, és szentül hiszem, hogy…

– Jól van, Beenay – Siferrának csak nagy erőfeszítéssel sikerült palástolnia bosszúságát. – Jobban tette volna, ha tényleg lakatot tesz a szájára. De most már nem lehet visszaszívni; megbocsátok hát magának.

– Ne féljen, semmi végzetes nem történt – mondta Theremon. – Beenay megesketett mindenre, ami szent, hogy nem írok a dologról. Hanem, tudja, fantasztikusan érdekes! Egyenesen lenyűgöző!

Mennyire saccolja a legalsó települést? Úgy ötvenezer évesre?

– Inkább tizennégy-tizenhatezer lehet – felelte Siferra. – De még ez is hatalmas idő, ha meggondolja, hogy Beklimot – tud Beklimotról, ugye? – mindössze kétezer éves, és eddig a legrégibb lagashi településként emlegették. Megígéri, ugye, hogy nem írja meg a felfedezésemet?

– Eszem ágában sincs. Mondtam már, Beenay szavamat vette. Mellesleg, túl elvont terület ez a Krónika olvasói számára, túlontúl távol esik mindennapi gondjaiktól. Én mégis nagy témának érzem, és ha hajlandó velem találkozni, s megismertetni a részletekkel…

– Inkább nem – vágta rá Siferra ijedten.

– Mit nem? Velem találkozni? Vagy megismertetni a részletekkel?

A férfi gyors riposztja hirtelen egészen más mederbe terelte a beszélgetést. Siferra némi megdöbbenéssel és enyhe bosszúsággal tapasztalta, hogy az újságíró vonzónak találja. Erre a néhány percre visszagondolva most arra is ráébredt, hogy Theremon kezdetben azt hihette, holmi regényes szálak fűzik Beenayhez, hiszen egy asztalnál találta őket a Klubban. Csak amikor kezdeti gyanúja eloszlott, akkor próbálkozott az első pajzánabb megjegyzéssel.

Végül is, mi közöm hozzá, gondolta.

Akkor azonban tettetett közömbösséggel így felelt:

– Nem publikáltam még a thombói leletet. Meglehetősen furcsán festene, ha előbb jutna a napisajtóba, ugye, érti?

– Tökéletesen. És ha tartom magam a nyilvánosságra hozatal időpontjához, hajlandó előbb is megmutatni az anyagot?

– Hát…

Siferra habozva nézett Beenayre. Végül is mit ér egy újságíró szava?

– Megbízhat Theremonban – nyugtatta meg a fiú. – Mondtam már: olyan becsületes, amilyen becsületes csak lehet valaki az ő szakmájában.

– Ami nem sok – vetette közbe nevetve Theremon. – De hát vén róka vagyok én ahhoz, hogy egy tudományos publikáció elsőbbsége ügyében szavamat szegjem. Ha eloroznám a sztoriját, Beenay szóba sem állna velem többé. Nekem pedig szükségem van az egyetemi kapcsolataimra.

Meginterjúvolhatom akkor? Mondjuk a holnapután megfelelne?

Így kezdődött hát.

Theremonnak nehéz volt ellenállni. Végül beleegyezett, hogy vele ebédeljen, az újságíró pedig szép lassan kiszedte belőle az ásatás részleteit. Amikor rájött, hogy rászedték, keservesen bánta, amiért belement az egészbe, és úgy vélte, már a másnapi Krónikában valami szenzációhajhász ostobaságot talál Thombóról – Theremon azonban állta a szavát. A laboratóriumába is bekéredzkedett pedig.

Megint csak engedett az ostromnak, és a férfi sorra végignézte térképeit, fényképeit, hamumintáit.

Ráadásul néhány eszes kérdést is föltett.

– De, ugye, tényleg nem ír rólam? – kérdezte Siferra a látogatás végén. – Most, hogy mindezt látta.

– Megígértem, és komolyan is gondoltam. Ámbár abban a pillanatban, hogy szabad kezet ad, természetesen nem hallgatok tovább. Mit szólna hozzá, ha holnap a Hat Nap Klubban vacsoráznánk?

– Hát…

– Vagy jobb a holnapután?

Siferra nemigen járt efféle helyekre. Igazán nem akart senkit abba a hamis illúzióba ringatni, hogy ő olyan könnyen kapható nőcske volna.

Theremont azonban nehéz volt lerázni. Gyöngéden, kedvesen, szakszerűen addig ügyeskedett, amíg tíz napra rá mégiscsak találkoztak. Miért ne? gondolta Siferra. A férfi igazán közvetlen és barátságos.

Ó meg legalább kizökken kicsit a taposómalomból. A Hat Nap Klubban láthatóan mindenki ismerte Theremont. Vacsoráztak, ittak – valami finom bort Thamian tartományból. Az újságíró roppant ügyesen forgatta a szót: az életéről, a régészet iránti rajongásáról, a beklimoti ásatásról kérdezgette.

Kiderült, hogy soha nem volt férjnél, és nem is érdekli a házasság. Aztán az Apostolokra kanyarodott a beszélgetés: vad jövendöléseikre, Mondior tanai és a thombói lelet közti meglepő kapcsolatra. Az újságíró roppant tapintatosan viselkedett, figyelmes volt és érdekes társalgó. Igazán elbűvölő ember – gondolta a nő – és milyen agyafúrt.

A vacsora végeztével a férfi – ismét csak gyöngéden, kedvesen, nagy szakértelemmel – megkérdezte, hazakísérheti-e. Siferra azonban itt vonta meg a határt.

Theremon nemigen zavartatta magát. Mindössze újabb találkát kért tőle.

Ezután még kétszer-háromszor el is mentek ide-oda az elkövetkező két hónap folyamán. A randevú mindannyiszor ugyanazon keretek között zajlott: vacsora valami elegáns helyen, lendületes társalgás s a legvégén tapintatosan csomagolt ajánlat az együtt hálásra. Siferra minden áldott alkalommal – hasonlóképpen tapintatosan – elhárította el e csábítási kísérleteket. Lassan izgató játékká fajult ez a könnyed hajtóvadászat. A nő kíváncsi volt, meddig futja Theremon türelméből. Nem kívánt különösebben ágyba bújni vele, ám meglepetten tapasztalta, hogy nem is ódzkodik tőle olyan nagyon.

Már nem is emlékezett rá, mikor gondolt férfira utoljára így.

Aztán kezdetét vették az újságíró kirohanásai az Obszervatórium ellen, melyekben megkérdőjelezte Athor épelméjűségét, s a tudóscsoport napfogyatkozás hipotézisét a Láng Apostolainak őrült locsogásához hasonlította.

Siferra először nem hitt a fülének. Tán valami rossz tréfa ez az egész. Beenay barátja – mostanra az ő barátja is – vált volna legádázabb ellenfelükké?

Eltelt néhány hónap. Theremon kirohanásai folytatódtak, Siferrát sem kereste többé.

Végül a régésznő nem bírta tovább szó nélkül, s fölhívta az újságírót a lapnál.

– Siferra! De jó, hogy hívott! Micsoda telepátia, épp ma délután akartam fölhívni magát, nincs-e kedve…

– Nincs – vágta el a továbbiakat Siferra. – Mondja, mit művel maga, Theremon?

– Mire gondol?

– Az Obszervatóriumról és Athorról írt fricskáira. Hosszú csönd támadt a vonal túloldalán.

– Á, szóval haragszik – mondta végül Theremon.

– Hogy haragszom-e? Nem találok szavakat a viselkedésére!

– Úgy véli, kissé túllőttem a célon? Ide hallgasson, Siferra, ha az ember az utca népének ír, kénytelen feketén-fehéren fogalmazni, némelykor a szó legszorosabb értelmében, különben nem értik meg. Nem elég, ha azt mondom, hogy Athor és Beenay téved; sarkítanom kell, és lököttnek feltüntetni őket. Érti már?

– Mióta nem hisz nekik? Beenay tud erről?

– Hát…

– Hónapokig az oldalunkon állt. És most tessék, száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Magát olvasva az embernek az a benyomása, hogy az Egyetemen mindenki Mondior híve, és mellesleg futóbolond. Ha mindenképpen céltáblára volt szüksége az olcsó viccei számára, nem tudott volna kihagyni minket a játékból?

– Nem vicc ez, Siferra – mondta Theremon csöndesen.

– Azt akarja mondani, hogy hisz abban, amit ír?

– Igen. Becsület istenemre! Szerintem nem lesz itt semmiféle világégés. Athor viszont tüzet kiált egy zsúfolt színházban. A vicceimmel, jópofaságaimmal azt akarom elérni, hogy ne vegyék komolyan – ne essenek pánikba, ne veszítsék el a fejüket…

– Hogyan? – kiáltotta Siferra. – De hát tényleg lesz tűz, Theremon! Felelőtlen gúnyolódásával kockára teszi társadalmunkat! Ide figyeljen: én láttam a régi tűzvészek hamuját, ezeréves tűzvészekét. Tudom, amit tudok. Igenis leszállnak ránk a Lángok. Ebben egy percig sem kételkedem. Maga is látta pedig a bizonyítékokat. Az álláspont, amit elfoglalt, az elképzelhető legkártékonyabb, Theremon! A legkegyetlenebb, legostobább, leggyűlöletesebb. És híján van a legszemernyibb felelősségnek.

– Siferra…

– Okos embernek gondoltam. Látnom kell azonban, hogy maga sem különb a többi ripacsnál!

– Sif…

A régésznő azonban már letette a kagylót. És letette, valahányszor Theremon beszélni próbált vele.

Csupán néhány héttel a végzetes nap előtt változott meg a helyzet.

Theptár hó elsején Theremon újból fölhívta, és Siferra, mielőtt megkérdezte volna, ki keresi, felvette a kagylót.

– Ne tegye le! – mondta gyorsan a férfi. – Egy percet adjon legalább!

– Minek.

– Ide hallgasson, Siferra. Gyűlöljön, ha így könnyebb magának, de egy biztos: sem kegyetlen, sem ostoba nem vagyok.

– Ki mondta, hogy az?

– Maga, hónapokkal ezelőtt, amikor utoljára beszéltünk. De nincs igaza. Egyetlen bötűt sem írtam le a napfogyatkozásról, amiben ne hittem volna teljes szívemből.

– Akkor mégiscsak ostoba. Legalábbis korlátolt. Ha van is árnyalatnyi különbség a két jelző között, evvel sem jár jobban.

– Sokat gondolkodtam a bizonyítékaikról. Szerintem elhamarkodjak a következtetéseiket.

– Nos, Theptár 19-én eldől, kinek volt igaza – felelte Siferra fagyosan.

– Bárcsak hihetnék maguknak; hisz maga, Beenay meg a többiek mind olyan remek emberek.

Elkötelezettek és tehetségesek. Mégsem tudok. Született szkeptikus vagyok, mindig is ilyen voltam.

Képtelen vagyok bevenni bármiféle dogmát. Tudom, súlyos jellemhiba ez, s mások talán felelőtlennek gondolnak. Lehet, hogy igazuk van, de legalább kimondom, amit gondolok. Ha megfeszítenek, sem tudok hinni a napfogyatkozásban meg a tüzeket gyújtó hisztériás tömegben!

– Theremon, ez nem dogma. Ez hipotézis.

– Játék a szavakkal. Borzasztóan sajnálom, hogy megsértettem a cikkeimmel, Siferra, de nem tehetek róla.

A régésznő hallgatott egy darabig. Volt valami a férfi hangjában, ami meghatotta. A végén azt mondta:

– Hogy dogma-e vagy hipotézis, kiderül néhány hét múlva. Theptár 19-én este az Obszervatóriumban leszek. Jöjjön oda maga is, és majd elválik, melyikünk tévedett.

– Beenay nem mondta magának? Athor nemkívánatos személynek nyilvánított az Obszervatórium területén!

– Mikor volt magának akadály az ilyesmi?

– Még szóba állni sem hajlandó velem. Tudja, van pedig egy javaslatom a számára, ami nagy segítségére lehetne 19-e után, amikor összedől a ragyogóan megépített légvár, és a tömeg a prof vérére áhítozik. Beenay szerint azonban hallani sem akar rólam, nemhogy vendégül látni a nagy estén.

– Jöjjön az én vendégemként! Vegye randevúnak – felelte Siferra epésen. – Athornak nem lesz ideje magára figyelni. Én viszont ott akarok lenni, amikor elsötétül az ég, és lángba borul a város. És szeretném látni akkor az arcát. Kíváncsi vagyok, van-e akkora tapasztalata a bocsánatkérésben, mint mások elszédítésében, Theremon.

22.

Mindez néhány héttel ezelőtt történt. Siferra most fuldokló dühvel rohant a szoba túlsó végébe, ahol a számítógéppapírokat tanulmányozó Athor mellé került. Az öreg tudós szomorúan hajtogatta sorra a lapokat, mintha bizony a világ halálos ítéletének felfüggesztését olvashatná ki a sűrű számsorok közül.

Amint észrevette oldalán a régésznőt, fölpillantott.

Siferra arca égett a szégyentől.

– Dr. Athor, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek, amiért meghívtam ezt az embert magunk közé – itt megrázta a fejét –, azt hittem, nem árt neki egy kis lecke… de hát… látom, tévedtem… Felületesebb és ostobább, mint gondoltam. Bár semmissé tehetném ezt a meghívást!

– Nem sok vizet zavar – mondta Athor tompán. – Ha befogja a száját, nem nagyon izgat, itt van-e vagy sem. Pár óra, és úgyis minden jelentőségét veszti – Kimutatott az ablakon. – Nézze, milyen sötét van! Szuroksötét! De lesz még ennél sötétebb is!… Hanem hol lehet Faro és Yimot? Nem látta őket véletlenül? Nem?… Amikor megérkezett, dr. Siferra, azt mondta, volt valami gondja a tanszéken.

Remélem, semmi komoly.

– Eltűntek az agyagtábláim – felelte a régésznő borúsan.

– Eltűntek?

– A leletek széfjében őriztem őket, természetesen. Már épp indulóban voltam ide, amikor benézett hozzám dr. Mudrin. A Szentélybe készült, de még le akart valamit ellenőrizni a fordításában, valami új gondolatát. Kinyitottuk tehát a széfet… és üresen találtuk. Mind a hat táblának nyoma veszett! Vannak másolataink persze. De hát mi érhetne fel az eredetivel… a hiteles, ősi tárgyakkal…

– De hát hogy történhetett? – ámult Athor.

– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte a nő keserűen. – Az Apostolok lopták el. Talán talizmánként… a… Sötétség utáni időkre…

– Nincs valami áruló nyom?

– Nem vagyok detektív, dr. Athor. Ha hagytak is nyomokat, nekem semmit sem mondanak. Mégis, csak ők lehettek! Azóta ácsingóztak a táblák után, amióta tudomást szereztek létezésükről. Jaj, bárcsak hallgattam volna! Bárcsak befogtam volna a számat!

Athor megfogta a régésznő kezét.

– Ne izgassa föl magát, lányom!

Még hogy lányom! Siferra nem hitt a fülének. Huszonöt év óta senki nem merte így nevezni. Aztán visszanyelte mérgét. Végül is, tényleg lánya lehetne az öregnek. Hiszen csak kedveskedni próbált.

– Ne bánkódjék miattuk, Siferra! Hisz olyan mindegy. Hála ennek a ficsúrnak itten, mostanra sajnos már minden mindegy.

A nő vállat vont.

– Akkor is. Még elgondolni is szörnyű, hogy egy csuhás tolvaj szaglászott a szobámban… feltörte a széfemet… és elvitte a táblákat, amiket tulajdon két kezemmel ástam ki. Akárha megerőszakolt volna!

Érti, dr. Athor? Hogy elrabolták a tábláimat… csaknem olyan, mintha erőszakot tettek volna rajtam.

– Megértem a fölháborodását – mondta az öreg olyan hangon, ami elárulta, hogy nem sokat ért az egészből. – Nézze csak… ott! Látja, milyen ragyogó ma este Dovim? És milyen sötét vár ránk hamarosan!

Siferra halványan elmosolyodott, és tovább sétált.

Körötte nagy volt a jövés-menés: az asztronómusok folyvást ellenőriztek, vitattak valamit, vagy az ablakhoz tódulva mutogattak. Olykor-olykor lélekszakadva érkezett egy kolléga új adatokkal a kupolából, a távcső terméből. A régésznő idegen betolakodónak érezte magát a napkutatók között. És teljesen kiürültnek, reményét vesztettnek. Úgy látszik, rám ragadt Athor fatalizmusa, – gondolta. Az öreg professzor csüggedtnek, elveszettnek látszott, ami pedig oly kevéssé jellemző rá máskor.

Szerette volna megvigasztalni, hogy a mai este nem a világ, csupán a jelen civilizáció végét hozza számukra. Azután elkezdhetik az újjáépítést. Akik most elbújtak a vész elől, előjönnek, és mindent újrakezdenek, miként azt tucatszor – vagy akár hússzor, százszor is –, megismétlődött már Lagash történetében.

De tudta, Athorról éppúgy leperegnének szavai, ahogyan ő sem tudja elfeledni táblái elvesztet. Az öreg sokáig abban reménykedett, hogy sikerül az egész világot fölkészítenie a katasztrófára. Ehelyett azonban csak elenyésző kisebbség vette komolyan figyelmeztetését. Azok a kevesek, akik most a Szentélyben s az egyebütt fölállított óvóhelyeken találtak menedéket…

Beenay lépett hozzá.

– Mit hallok? Eltűntek az agyagtáblák?

– Igen. Ellopták őket. Bárcsak soha ne álltam volna szóba az Apostolokkal!

– Azt hiszi, ellopták őket?

– Nem gondolhatok másra – felelte Siferra keserűen. – Miután hivatalosan is nyilvánosságra került a thombói táblák létezése, megüzenték, hogy hasznos információval tudnának szolgálni. Nem mondtam még magának? Eszerint nem. Valami hasonló paktumot akarhattak, mint amit Athor a főpapjukkal, vagy kivel kötött, azzal a Folimun 66-tal. „Ismerjük a régi korok nyelvét – állította Folimun –, amit az előző Istenévben beszéltek az emberek”. És láthatóan volt is a birtokukban egy sereg ősi szöveg, szótár, ábécé, talán még más is.

– Amilyet Athor is kapott tőlük?

– Afféle. Amit az öreg megszerzett, mindenesetre arról tanúskodik, hogy az Apostolok valóban rendelkeztek eredeti asztrológiai feljegyzésekkel az előző napfogyatkozás idejéből… melyek Athor szerint is meggyőzően bizonyítják korábbi világégések vagy legalábbis világégés létezését.

A professzor akkor átadta az asztrológiai töredékek másolatát, Siferra pedig megmutatta Mudrinnak.

És valóban hasznosnak is bizonyultak az agyagtáblák megfejtésében. A nő azonban nem volt hajlandó az Apostolok rendelkezésére bocsátani tábláit, legalábbis nem az általuk szabott feltételek mellett. A szerzetesek azt állították, hogy birtokukban van a régebbi írás megfejtése, és talán igazat is mondtak. Folimun mindenáron meg akarta kapni az eredeti táblácskákat, amit aztán lemásolnak és lefordítanak, ahelyett hogy ő adta volna oda az átírás kulcsát. Másolatokról hallani sem akart: vagy az eredeti lelet, vagy ugrott az üzlet.

– Maga viszont ebbe nem ment bele – vonta le Beenay a következtetést, miután Siferra összefoglalta a történteket.

– Semmi szín alatt. A táblák nem hagyhatják el az Egyetem területét. Adják nekünk az írás kódját, mondtam Folimunnak, maguk pedig megkapják a szövegek másolatát. így mindketten megpróbálkozhatunk lefordításukkal.

Folimun azonban visszautasította ajánlatát. A másolatoknak semmi hasznát nem veszi, üzente, ezeket bárki hamisítványnak vélheti. A saját dokumentumait padig nem adja oda; hogyan is adhatná, hiszen szent szövegekről van szó, amit nem szennyezhetnek be idegen tekintetek. Ha megkapja Siferra tábláit, ő készséggel lefordítja. Kívülálló azonban egyetlen pillantást sem vethet a szent iratokra.

– Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy beállok Apostolnak – mesélte Siferra.

– Maga Apostolnak?

– Csak hogy a szövegek közelébe férkőzhessek. De hát nem tudtam volna elviselni őket, ezért letettem a dologról.

Szegény Mudrin egyedül kínlódott hát tovább a megfejtéssel, az Apostolok segítsége nélkül. Lassan-lassan világossá vált, hogy a táblák valóban a világot fölemésztő tűzről szólnak, amit az istenek küldtek az emberiségre – a paleográfus fordítása azonban vázlatos, hézagos és bizonytalan volt.

Mindezek után a gazfickók elorozták a tábláit! Nehéz volt ezt lenyelnie. Az elkövetkező világfelfordulásban nyilván saját bölcsességük, mágikus erejük igazolásaként lobogtatják majd őket – az ő tulajdonát!

– Együtt érzek magával, Siferra – mondta Beenay. – De hátha mégsem az Apostolok lopták el. Hátha még előkerülnek valahogy.

– Nehezen hiszem – felelte a nő, s szomorkás mosollyal a sötétedő eget kémlelte.

Úgy tűnt, legjobb lesz, ha Athor példáját követve maga is teljesen leszámol a világgal, amely órák múlva úgyis a pusztulás martaléka lesz. Sovány vigasz, gondolta. A lelke mélyén valami lázadozott, hogy átadja magát a kétségbeesésnek. A holnapra és a holnap utánra kell gondolnia – a túlélésre, újjáépítésre, a rájuk váró keserves küzdelemre, ahol győzniük kell. Nem hagyhatja, hogy úrrá legyen rajta a csüggedés, mint Athoron, hogy vállat vonva beletörődjön a civilizáció bukásába, hogy föladjon minden reményt.

Gyászos töprengését hirtelen vidám tenor szakította félbe.

– Jó estét mindenkinek! Jó estét, jó estét, jó estét!

– Sheerin! – kiáltott föl Beenay. – Hát te hogy kerülsz ide?

Az újonnan érkezett pufók úriember elégedetten mosolygott.

– Mi ez a temetői hangulat itt? Remélem, mindenkinek sikerült megőriznie hidegvérét.

Athor döbbenten rezzent fel a pszichológus hangjára, majd fölmordult:

– Mi a csudát keres itt, Sheerin? Miért nem a Szentélybe ment, az isten áldja!

Sheerin fölkacagott, és lehuppant egy székre.

– Ördög vigye a Szentélyt! Agyonuntam ott magam. Szerettem volna itt lenni, amikor melegre fordul a helyzet. Miért, nem föltételeznek rólam ennyi kíváncsiságot? Végül is megjártam a Titkok Alagútját. És szeretném látni azokat a Csillagokat, amikről annyit lefetyeltek az Apostolok.

Majd kezét dörzsölgetve tárgyilagosabb hangnemben folytatta: – Meg lehet fagyni odakint. Már ez a cudar szél is jégcsapokat biggyeszt az ember orrára. Dovim nem sok meleget ad ma este, ilyen veszett nagy távolságból.

A galambősz professzor fogát csikorgatta mérgében:

– Miféle őrültség ez, Sheerin? Miért nem maradt a fenekén? Magára itt semmi szükség!

A pocakos férfi komikus lemondással tárta szét karját.

– A Szentélyben sem sokat kezdhetnek egy pszichológussal. Most legalábbis. Egy csöpp hasznomat nem vennék. Kényelmesen elvackolták magukat a föld alatt; élnek, mint hal a vízben.

– És ha rájuk tör a csőcselék a Sötétség idején?

– Kötve hiszem – nevetett Sheerin –, hogy aki nem ismeri a Szentély bejáratát, akár fényes nappal is rábukkanna! Hát még ha minden nap elpályázott az égről. De ha mégis, tetterős férfiakra van szükségük. Nézzenek rám: száz fonttal több van rajtam a kelleténél. Nincs miért ott kuporognom velük. Itt izgalmasabb.

Siferrának is mintha tünedezni kezdett volna a rosszkedve Sheerin vidáman pattogó szavaira. Hiszen maga is az Obszervatóriumot választotta a Sötétség estéjén a Szentély biztonsága helyett. Meglehet, merő hősködés volt részéről vagy ostoba elbizakodottság, de szentül hitte, hogy ép elmével kerül ki a napfogyatkozás óráiból. Ellenáll még a Csillagok bűvöletének is; már ha igaz, amit a legendák róluk regélnek. Nem, nem akarta elszalasztani a velük való ritka találkozást.

És lám, Sheerin, – aki aztán igazán nem a rettenhetetlenség élő szobra – ugyanerre az elhatározásra jutott. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy gyászos jövendölései ellenére maga sem hisz annyira a Sötétség lehengerlő erejében. Hiába emlegette folyton, micsoda pusztítást végzett a polgárok és önnön lelkében, az Alagút, most mégis itt van. Tehát mégis több rugalmasságot feltételez az emberekről – némelyikről legalábbis –, mint eredetileg jósolta.

Az is lehet persze, hogy csak a nyugtalanság hajtotta közéjük. Vagy egyszerűbbnek vélte, ha egyetlen röpke pillanat alatt veszíti el elméje épségét, mint hogy szembenézzen a kínkeserves nehézségekkel, amit a jövő tartogat számukra…

Nem, nem. Már megint ez a borúlátás – hessegette el magától a gondolatot a nő.

– Sheerin! – vágott át Theremon a szobán a pszichológus üdvözlésére. – Emlékszik még rám?

Theremon 762 vagyok!

– Hogyne emlékeznék, Theremon – felelte Sheerin, és kezet nyújtott. – Nagy istenek! Az utóbbi időben jól megadta nekünk, öregem. De hát fátylat rá, ma este különösen.

– Bár rá borítanának fátylat! – dörmögte Siferra az orra alatt. Méltatlankodva hátrált el az újságíró közeléből.

Theremon kezet rázott Sheerinnel.

– Miféle Szentélyben kéne lennie? Hallottam ugyan rebesgetni róla, de nem igazán tudom, mi fán terem.

– Hát… – kezdte a pocakos férfi –, sikerült meggyőznünk egypár polgártársunkat, ha sokat nem is, a… hm… végítélet valóságáról, hogy ilyen hangzatosan fogalmazzak, akik meg is tették a megfelelő lépéseket. Főként az Obszervatórium munkatársainak hozzátartozói, néhány egyetemi ember és pár kívülálló tartozik közéjük: össze-vissza úgy háromszáz fő. Ami azt illeti, az élettársam, Liliath 221 is velük van, és nekem is ott kéne ülnöm, ha nem furdalná az oldalamat ez a pokoli kíváncsiság.

– Aha. Elbújnak, amikor ránk száll a Sötétség meg a… hm… Csillagok, és normálisak maradnak, amíg az egész világ begolyózik.

– Pontosan. Az Apostoloknak is van saját óvóhelyük, tudja. Sejtelmünk sincs, hány személyt parentálhattak oda. Ha szerencsénk van, csak néhányat, de valószínűbb, hogy akár ezreket is. Akik előjővén a Sötétség elmúltárai, megöröklik világunkat.

– Tehát az egyetemiek gyülekezetét egyfajta ellentábornak szánják?

– Ha egy mód van rá – bólintott Sheerin. – Nem lesz könnyű dolguk. Amikor csaknem mindenki megtébolyodott, a nagyvárosok lángokban állnak, s talán az Apostolok hordája próbálja uralma alá hajtani az emberiség maradékát – nehéz lesz fönnmaradniuk. De legalább fedél lesz a fejük felett; lesz élelmük, ivóvizük, világításuk, fegyverük…

– Egyvalamiről megfeledkezett – szólalt meg Athor. – Ők őrzik világunk minden ismeretét, a mai estéről írandó beszámolót kivéve. A Tudás az, aminek fönn kell maradnia az új világban; egye fene a többit!

Theremon elfüttyentette magát.

– Eszerint komolyan hiszik, hogy beteljesül a jóslatuk?

– Mi mást hihetnénk? – vágta rá Siferra élesen. – Minden tudásunk erről tanúskodik…

– Na igen – mondta az újságíró. – És mint az Igazság letéteményesei, megtették a szükséges intézkedéseket. Akárcsak az Apostolok, akik szintén az Igazság bajnokai. Bárcsak feleannyira biztos lehetnék ma este bármiben, mint maguk, Igazság tudorok!

Siferra szeme szikrákat hányt a felháborodástól.

– Én meg azt kívánom, bárcsak odakint vacogna a sötét, lángoló utcákon! De nem, idebent van a jó melegben, biztonságban. Ezt is kiügyeskedte magának!

– Nyugalom – avatkozott közbe Sheerin, és arrébb vonszolta Theremont. – Jobb nem szítani most az indulatokat, barátom – mondta csöndesen. – Jöjjön, vonuljunk félre valami csöndes zugba, ahol nem leszünk senki terhére, és beszélgessünk!

– Helyes – egyezett bele az újságíró.

Mégsem mozdult a helyéről. A szoba sarkában nemrégiben kezdődött valószínűségi sakkpartit figyelte megbűvölten, noha szemlátomást teljesen értetlenül, amint némán, pattogva követték egymást az egyes lépések. Tetszett neki, mennyire megszűnt létezni a játékosok számára a környező világ, még ha néhány óra választotta is el őket a végpusztulástól.

– Jöjjön! – unszolta Sheerin.

– Igen, igen – felelte.

Kimentek a folyosóra, s egy szempillantással később Beenay is csatlakozott hozzájuk.

– Micsoda dühítő fickó, – mormolta Siferra, amint utánuk pillantott.

Dovim tüzesen izzó korongjára nézett. Mintha egy árnyalattal sötétebb volna az ég, mint pár perccel ezelőtt. Nem, nem ez lehetetlen, nyugtatgatta magát. Dovim még pályája delelőjén tart, képzelődés az egész. Mégis különösen festett az ég most, hogy Dovim egymagában uralta. Még sohasem látta ilyennek. Mintha mélybíbor festékkel mázolták volna át. Mégsem volt Sötét: ha félhomályba burkoltan is, de látszottak a tárgyak komor körvonalai.

Elveszett agyagtáblái jutottak eszébe, aztán száműzte agyából a gondolatot.

A sakkozóknak van igaza – mondta magában. Ülj le és próbálj megnyugodni! Ha tudsz.

23.

Sheerin vezette a menetet a szomszéd szobába, ahol kényelmesebb, puhább karosszékek, vastag vörös függönyök fogadták őket, s a padlót gesztenyebarna szőnyeg borította. Dovim különös téglavörös fénye, ami valahogy alvadt vér benyomását keltette, elöntötte a helyiséget.

A pszichológus igencsak meglepődött, amikor Theremont az imént megpillantotta. Mindezt a minősíthetetlen, rettenetes cikkei után, a kár után, amit Athor nemzetmentő kísérleteinek okozott! Az utolsó hetekben az öreg már az újságíró nevének említésére is dührohamot kapott. És most mégis megenyhült valamiképpen, beengedte falai mögé esküdt ellenségét a napfogyatkozás idejére.

A fordulat megmagyarázhatatlan volt, sőt, valamelyest nyugtalanító is. Az éltes csillagász hajdani vasakaratának megroppanását is jelezhette. Az öregnek talán nem csupán haragja párolgott el, de a valamikor oly szálegyenes gerinc is meghajlott a veszély szorításában.

Ami azt illeti, Sheerin a legjobban mégis önmagán lepődött meg. Az utolsó pillanatban döntött csupán az Obszervatórium mellett; ördög tudja, mi húzta ide. Pedig Liliath nagyon félt a Szentélyben, és éppenséggel félt a sötéttől is. Nagyon is elevenen élt még emlékezetében a Titkok Alagútjában eltöltött borzalmas negyedóra.

Mégis rá kellett ébrednie, hogy éppúgy kutya kötelessége idejönnie, miként az Alagút megtapasztalását sem kerülhette el. Ha a külvilág szemében nem is több piknikus, gömbölyded könyvmolynál, önmagát mégis tudósnak érezte e rengeteg háj mögött. S mint tudós, egész pályáját a Sötétség tanulmányozásának szentelte. Miként is nézhetne eztán szembe tükörképével, ha a Sötétség csupán kétezer évenként ismétlődő ünnepi pillanatában elbújna a többiekkel a föld alá?

Nem, itt a helye! Látnia kell a napfogyatkozást! Nyomon követni pillanatról pillanatra, amint a Sötétség átveszi az uralmat a világ fölött.

– Kezdek kételkedni benne, Sheerin, hogy igazam volt, amikor a nagy szkeptikust játszottam – jegyezte meg Theremon meglepő őszinteséggel, amint a szobába léptek.

– Ezen nem csodálkozom.

– Hát igen. Most, hogy Dovim ezzel a pokolbéli vörössel árasztja el a világot. Tudja öregem, tíz kreditet is megadnék egyetlen sugár fehér fényért. Vagy egy jó méregerős Tanóért. Ami azt illeti, Tano meg Sitha is fönt lehetne az égbolton! Onosról nem is beszélve!

– Onos ott lesz reggel – vetette közbe Beenay, aki most lépett a szobába.

– Onos igen, de mi lesz velünk? – kérdezte a pszichológus, és menten el is vigyorodott, hogy elvegye szavai élét. – Újságíró barátunk majd eleped egy kis itókáért – fordult aztán Beenayhez.

– Athort megütné a guta, ha mi itt iszogatni kezdenénk. Szigorú szesztilalmat rendelt el egész éjszakára.

– Úgy, szóval csak vizet szabad innunk? – kérdezte Sheerin.

– Hát…

– Elő azzal a butykossal, Beenay! Athor nem jön be ide.

– Szerintem sem – helyeselt a fiú, s a legközelebbi ablakhoz lopakodott. Lehajolt, és az ablaknál álló alacsony szekrénykéből előhalászott egy üveget, ami ígéretesen kotyogott, ahogy meglóbálta.

– Remélem, Athor nem vette észre – dünnyögte, amint visszabattyogott az asztalhoz. – Uraim! Sajna, mindössze egyetlen poharunk’ van. Mint vendéget, téged illet, Theremon. Sheerinnel majd az üvegből iszunk – és szakértő gonddal töltött a picurka pohárba.

– Amikor megismertelek, Beenay, hozzá sem nyúltál az alkoholhoz – nevetett az újságíró.

– Az akkor volt. Most más idők járnak. Zord idők, Theremon. És jó pap holtig tanul. Egy jó ital nagyon megnyugtathatja az embert mostanság.

– Magam is amondó vagyok – felelte az újságíró könnyedén.

Belekortyolt poharába. Valamiféle vörösbor volt, karcos és savanykás; amolyan olcsó lőre valamelyik déli tartományból. No igen, mi mást is vehetne egy ilyen Beenay-féle megrögzött antialkoholista. A semminél mégis jobb volt.

Utóbb a házigazda is alaposan meghúzta az üveget, majd továbbadta Sheerinnek. A pszichológus megdöntötte, és hosszan, kéjesen belekortyolt. Aztán, amint elégedett ajaknyalogatás és szuszogás kíséretében letette, Beenayhez fordult:

– Athor nem tetszik nekem ma este. Mármint a körülményekhez képest sem. Mi baja?

– Gondolom, Faro meg Yimot miatt aggódik – felelte a fiú.

– Ki ezek?

– Két diák. Már órákat késnek. Athornak pedig égető szüksége volna segítségre, mivel a kulcsemberek kivételével mindenki a Szentélybe ment.

– Csak nem lógtak meg? – kérdezte Theremon.

– Hogyan? Faro és Yimot? Ugyan. Egyik sem az a fajta. Az életüket odaadnák, hogy ma este itt lehessenek, és méricskélhessék a napfogyatkozást. Hacsak nem tört ki valamiféle zendülés Sara Cityben, ami ottrekesztette őket. – Beenay vállat vont. – Előbb-utóbb úgyis előkerülnek, asszem. De ha még soká késnek, jócskán kezünkre ég majd a munka nélkülük. Athort biztos ez izgatja.

– Szerintem más van a dologban – szólalt meg Sheerin. – Jó, lehet hogy a két fiú is foglalkoztatja, hanem, tudjátok, olyan öregnek látszik. Megviseltnek, akár összetörtnek is mondhatnám. Amikor utoljára láttam, csupa kezdeményezőkészség volt, csupa tűz. Most is előttem van, amint a társadalom napfogyatkozás utáni újjáépítéséért lelkesedik. – Athor, a rendíthetetlen. Most meg csupán egy szomorú, megfáradt, ömlengő roncsot látok, aki leszámolt mindennel. Már maga a tény is, hogy Theremon kirúgására sajnálta az erőt…

– Megpróbálta – mondta Theremon. – De Beenay beszélt a fejével. Meg Siferra.

– Fenéket. Beenay, sikerült valaha is lebeszélni Athort valamiről? Úgy, ide azt a borocskát!

– Lehet, hogy én vagyok az oka – folytatta az újságíró.

– Hiszen keresztülhúztam számítását a Szentélyhez hasonló óvóhelyek fölállítására szerte az országban. És ha tényleg hisz a néhány óra múlva ránk köszöntő világméretű Sötétségben, amikor az egész emberiség dühöngő őrültté válik…

– Bizony hisz benne – vágott közbe Beenay. – Mint mi valamennyien.

– Akkor pedig a kormány merev elzárkózása megsemmisítő vereség a számára. És ebben én legalább annyira közrejátszottam, mint más ellenlábasotok. Ha kiderül, hogy igazatok volt, pajtikám, az életben nem bocsátom meg magamnak!

– Ne hízelegjen magának, Theremon – mondta Sheerin.

– Még ha napi öt flekkben szólított volna is fel össznemzeti összefogásra, a kormányt akkor sem izgatta volna. Sőt, talán még kevésbé vette volna komolyan Athor intelmeit, már ha ez egyáltalán lehetséges, amennyiben egy afféle népszerűségnek örvendő újságíró áll az oldalára, mint maga.

– Ezer hála és köszönet – mormogta Theremon. – Maradt még abból a borból? – Beenayre pillantott.

– És persze Siferrával is bajban vagyok. Még arra sem méltat, hogy szóba álljon velem.

– Pedig volt idő, amikor komolyan érdekelted – mélázott el a fiú. – Ami azt illeti, gondolkoztam is rólatok. Már hogy te meg ő… izé… hogy ti ketten…

– Nem – vigyorodott el Theremon. – Odáig sajnos nem jutottunk. És nagyon úgy néz ki, soha nem is fogunk. De egy darabig igazán jó barátságban voltunk. Micsoda izgalmas egy nő, istenem!… Mi van az őstörténet ciklusosságáról szóló elméletével? Tényleg megállja a helyét?

– Ha a kollégáira hallgat, természetesen nem – felelte Sheerin. – Nagyon leszólják. De hát nekik jól felfogott érdekük a régészet megcsontosodott kereteinek fenntartása, melyek szerint Beklimot az első városias jellegű település, és néhány ezer évnél tovább haladva az időben csupán primitív, torzonborz dzsungellakókra bukkanunk.

– És mivel magyarázzák a Thombo Hegyén ismétlődő katasztrófákat? – kérdezte Theremon.

– A tudósok, ha presztízsüket fenyegeti veszély, mindent megmagyaráznak, amit csak akarnak – felelte a pszichológus. – Kaparjon meg egy ilyen begyöpösödött tudóst, és rájön, a lényeget tekintve nemigen különbözik a Láng Apostolaitól. Csak éppen csuhát nem húzott magára.

Ezzel a pocakos férfi gyöngéden kivette a hallottakat latolgató Theremon kezéből a palackot, és kiadósan belekortyolt:

– A pokolba a fajtájukkal! Még a hozzám hasonló laikus előtt is napnál világosabb, hogy Siferra felfedezése gyökeresen felforgatta az őstörténetre vonatkozó ismereteinket. Nem az a kérdés tehát, voltak-e visszatérő tüzek az évezredek során, hanem hogy mi okozta őket!

– Az utóbbi időben tömérdek magyarázatot olvastam – mondta Theremon – egyik fantasztikusabb a másiknál. Valamilyen muki a Kitro Egyetemről például azzal állt elő, hogy néhány ezer évenként tűzeső zúdul a földre. Az egyik olvasónk meg, állítólag magánzó asztronómus, „bebizonyította”, úgymond, hogy Lagash hébe-hóba átrándul egyik-másik napkoronán. De asszem, ennél sokkalta vadabb ötletek is voltak.

– Csupán egyetlen ötlet jó a sok közül – mondta Beenay csöndesen. – Emlékezz csak Thargola Kardjára! El kell vetnünk a nyakatekert, sok csűrés-csavarással járó hipotéziseket. Semmi okunk a nyakunkba zúduló tűzesőt feltételezni, hasonlóképpen nyilvánvaló ökörség a napba tett kirándulás. A napfogyatkozás elméletet ezzel szemben Lagash pályaívének Egyetemes Tömegvonzás által befolyásolt alakulása alapozza meg.

– Igen, lehet, hogy a napfogyatkozás elmélet valóban helyes – tűnődött Theremon. – Miért is ne?

Hamarosan kiderül, nem igaz, cimbora?… De fordítsd csak Thargola Kardját a saját elméleted ellen!

Ami egyetlen szóval sem beszél az esemény után föllobbanó tüzekről.

– Nem – vette át a szót Sheerin. – Az elmélet valóban hallgat erről. Mégis, egyszerű paraszti ésszel kikövetkeztethető a világégés. A napfogyatkozás Sötétséget hoz a világra, a Sötétség pedig tébolyt szül. A tüzeket ez az egyetemes téboly lobbantja majd lángra. Ami újabb évezredekre megnyomorítja, keserves küzdelmek elé állítja az emberiséget. Holnapra világunk a földdel válik egyenlővé. Egyetlen város sem marad épen Lagashon.

– Úgy beszélsz, akár az Apostolok – dörmögte Theremon dühösen. – Épp eleget károgott Folimun 66 erről hónapokkal ezelőtt. Amit, úgy emlékszem, el is meséltem nektek a Hat Nap Klubban.

Kinézett az ablakon, arra, ahol az Obszervatórium Hegy erdős lejtőin túl Saro City tornyai izzottak véresen a horizonton. Az újságíró érezte, miként emelkedik benne a bizonytalanság hulláma, amint Dovimra, a zeniten komoran vöröslő gonosz törpére pillantott. Hanem azért csak mondta tovább mondókáját.

– Nem, nem vagyok vevő erre az okfejtésre. Miért kéne begolyóznom, csak mert minden nap eltűnt az égről? De még ha megesnék is velem – mert persze nem felejtettem el a Titkok Alagútja szegény ördögeit –, és velem együtt mindenki más bedilizne, mi kárt tehet ez a városokban? Csak nem fogjuk önkezünkkel lerombolni őket?

– Magam is így hittem – vetette közbe Beenay – mielőtt alaposabban belegondoltam volna. Nos, Theremon, ha Sötétben volnál, mire vágynál mindenekelőtt, minden idegszáladdal?

– Hát, gondolom, világosságra.

– Ez az! – rikoltotta Sheerin. – Erről van szó! Világot szeretnél gyújtani!

– No és?

– És hogyan tehetned?

– Felkattintanám a villanyt – mutatott Theremon a falra.

– Helyes – mondta Sheerin gunyorosan. – És az istenek végtelen irgalmukban természetesen gondoskodnak elegendő áramról is. Mert a villamosművek sajnos csődöt mondanak. Gondolja el, leállnak a generátorok, hiszen a gépkezelőket ugyanúgy megbolydítja a katasztrófa, a távvezetékszabályozókat hasonlóképpen. Ért engem?

Theremon némán bólintott.