/ Language: Hungary / Genre:sf

Stepfordi feleségek

Ira Levin

Joanna és férje, Walter számára rendkívüli élményt jelentett Stepfordba költözni. Az idillikusnak tűnő kisváros azonban borzalmas titkot rejt… oly megrázó titkot, mellyel ha egyszer szembesül valaki, már soha többé nem lesz az, aki korábban volt. Ira Levin két alkalommal is elnyerte a krimiírók Edgar Allan Poe díját. Jelen regényéből pedig Nicole Kidman főszereplésével készült azonos című film.

Ira Levin

Stepfordi feleségek

A küzdelem ma már más formákat ölt; a nő — ahelyett, hogy a férfit börtönbe akarná zárni — már igyekszik megszabadulni tőle, már nem akarja az immanencia mocsarába süllyeszteni, inkább maga szeretne a transzcendencia fényébe emelkedni. A férfiak viselkedése most új konfliktusokat szül: most már szégyen, ha egy férfi hagyja a nőt elmenni.

Simone de Beauvoir A másik nem

Ellie és Joe Busmannak

Első rész

— Meg fogják szeretni ezt a helyet — kacsintott Joannára a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy, aki már a hatvanas éveit taposta, de még rendkívül fiatalos benyomást keltett (vörösesszőke haj, rúzsozott ajkak, kanárisárga öltözék). — Szép kis városka, tele kedves emberrel. Jobbat nem is választhattak volna! — lelkendezett, s az oldalán lógó jókora, igaz már kopottas táskából mindenféle zacskós reggeli itallal, levesporral, különböző környezetkímélő mosószerek mintacsomagjaival, egy huszonkét helyi üzletben árengedményre jogosító kuponokkal teli füzetecskével, két kis szállodai reklámszappannal, egy kis csomag illatosított betéttel ajándékozta meg Joannát…

— Elég, elég lesz… — próbált tiltakozni az ajtóban már tele kézzel ácsorgó Joanna. — Hagyja csak… Elég lesz! Nagyon köszönöm!

A hölgy még egy üvegcse kölnit is a holmi tetejére biggyesztett, majd tovább keresgélt a táskájában.

— Ne, most már igazán elég… — szabódott tovább Joanna, de a hölgy csupán egy rózsaszín keretes szemüveget és egy hímzett borítójú jegyzetfüzetet vett elő.

— Én vezetem az újonnan érkezettekről szóló rovatot a Krónikában — tette fel mosolyogva a szemüvegét, majd ismét a táska mélyén kezdett kotorászni. Végül megtalálta a golyóstollát, melyet vörösre lakkozott ujjaival azonnal készenlétbe is helyezett.

Joanna elmesélte, hogy honnan költöztek ide Walterrel; Walter melyik cégnél és mivel foglalkozik; közölte gyerekei — Pete és Kim — nevét és korát; azt, hogy ő mivel foglalkozott a gyerekek megszületése előtt, s Walterrel együtt milyen iskolákat végeztek. Mindezek ismertetése közben már türelmetlenül topogott, hiszen csomagokkal teli kézzel az ajtóban állt, ezért Pete és Kim hallótávolságon kívül került tőle.

— Van valami hobbija, vagy különleges érdeklődési köre?

Hogy gyorsabban szabaduljon, már éppen nemmel akart válaszolni, de aztán elbizonytalanodott: egy a helyi lapban megjelenő újságcikk talán hirdetőtáblaként is szolgálhat a hozzá hasonló asszonyok számára, s akár új barátságok lehetőségét is jelentheti. A közvetlen közelükben lakó asszonyok, akikkel az elmúlt néhány nap során találkozott, kedvesek és segítőkészek voltak, de úgy tűnt, hogy teljesen leköti őket a házimunka. Talán, ha majd jobban megismeri őket, az is kiderül, hogy más, távolabbra mutató gondjaik és gondolataik is vannak. Ezért akár hasznos is lehet, ha egy kicsit többet elárul magáról.

— Igen — felelte Joanna —, akad néhány. Szeretek teniszezni s mindig játszom is, ha lehetőségem van rá… aztán félhivatásos fotós is vagyok…

— Óh! — bólogatott elismeréssel a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy.

— De ez csak annyit jelent, hogy egy ügynökség átvett tőlem három képet forgalmazásra — mosolyodott el Joanna. — Foglalkozom a politikával is, és nagyon érdekel az emancipációs mozgalom. A férjemet szintén ezek a dolgok érdeklik.

— Őt is? — nézett rá szorgos jegyzetelés közben a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy.

— Igen — bizonygatta Joanna. — Sok férfit érdekel ez a probléma — tette még hozzá, de azt már nem akarta kifejteni, hogy ez milyen előnyökkel jár mindkét fél számára; inkább — fejét kicsit hátrahajtva — az előszobán keresztül kiszűrődő zajokat hallgatta. Szólt a tv, a stúdió közönsége valamin nevetett, Pete és Kim cirkuszolása pedig még nem érte el azt a szintet, hogy azonnali beavatkozást igényelt volna. Rámosolygott a Fogadóbizottságtól érkezett hölgyre: — A hajózás és a futball is érdekli… a régi amerikai jogi dokumentumokat is gyűjti… tette még rá Walter részét is a képzeletbeli hirdetőoszlopra.

A Fogadóbizottságtól érkezett hölgy ezt is feljegyezte, becsukta jegyzetfüzetét és a tollán is pattintott egyet.

— Nagyszerű, ennyi elég is lesz, Mrs. Eberhart! mosolygott rá Joannára, s szemüvegét is levette az orráról. — Biztos vagyok benne, hogy megkedvelik ezt a helyet — mondta —, és őszintén, tiszta szívből üdvözlöm magukat Stepfordban. Ha valamit tudni szeretne a helyi üzletekről és szolgáltatásokról, gondolkodás nélkül hívjon fel! A telefonszámom rajta van az árengedményes füzetecske tetején.

— Köszönöm, élni fogok vele — mosolygott vissza Joanna. — Ezeket is nagyon köszönöm!

— Próbálja ki őket! Jó minőségű holmik — biztatta a Fogadóbizottságtól érkezett hölgy. — Minden jót! — köszönt el, s már indulóban is volt.

Joanna is mondott valamit búcsúzóul s figyelte, ahogy az asszony az ívelt kocsifelhajtón megindul kicsit viharvert, piros Volkswagenje felé. A kocsi ablakában hirtelen kutyafejek tűntek fel, egy barna és egy fekete spaniel csaholt, ugrált izgatottan odabent, mancsaikat a kocsi ablakára préselték. Szeme sarkából Joanna hirtelen valami fehér lebbenésre figyelt fel a Volkswagen mögött. A facsemetékkel szegélyezett út túlsó oldalán, a Claybrook ház egyik emeleti ablakában ismét meglebbent valami. Az egyik ablaktáblán látszott, a másikról eltűnt: ablakot pucoltak. Számítva arra, hogy Donna Claybrook feléje pillant, Joanna is elmosolyodott. A fehérség ezután az alsó, majd a mellette lévő ablaktáblán jelent meg.

A Volkswagen meglepő zajjal kanyarodott ki a járdaszegély mellől. Joanna behátrált az előszobába, s csípőjével belendítette az ajtót maga mögött.

Pete és Kim cirkuszolása már emelt hangerővel zajlott.

— Te, szaros!

— Auu! Hagyd abba!

— Befejezni! — szólt rájuk Joanna, s a kezében tartott mintadarabokat leszórta a konyhaasztalra.

— De rugdos…! — ordította Pete.

— Nem is rugdoslak, te szaros! — ordított vissza Kim.

— Azonnal abbahagyni! — emelte meg Joanna is a hangját, s az ajtóhoz lépve bekukkantott a szobába. Pete a tv előtt a szőnyegen hevert, Kim pedig kipirult arccal mellette ált, de már nem rugdosta. Még mindketten pizsamában voltak.

— Kétszer is belém rúgott! — panaszkodott Pete.

— Mert átkapcsoltad a tv-t! — kiabált vissza Kim.

— Te kapcsoltad át…

— Nem én kapcsoltam át… én a Félix, a macskát néztem…

— Csend! — ripakodott rájuk Joanna. — Teljes csend! Egy hangot se akarok hallani!

Kim Walter tágranyílt kék szemével, Pete pedig az ő sötétbarna tekintetével nézett vissza rá.

Kergesd ki a világból! Nincs áram! — ordította a tv.

— Először is, túl közel ültök a tv-hez — kezdte Joanna —, másodszor, azonnal kapcsoljátok ki; harmadszor, indulás öltözni! Azt a zöld valamit odakint, kertnek hívják, az a sárga pedig a napsütés!

Pete kelletlenül feltápászkodott, matatott valamit a tv gombjain, s az elsötétülő képernyő közepén kihunyt a fényes pontocska. Kim azonnal elbőgte magát.

Joanna nagyot sóhajtva belépett a nappaliba. Leguggolt, átkarolta Kim vállát, dörzsölgetni kezdte pizsamás hátát, s megcsókolta fürtös fejecskéjét.

— Ugyan már… — vigasztalta. — Nem akarsz játszani azzal a helyes kis Allisonnal? Lehet, hogy megint láttok majd egy mókust…

Pete is odalépett hozzájuk, s megemelte húga egyik hajfürtjét.

— Rajta nem kell csatornát váltani! — szólt rá az anyja.

— Rendben — felelte a fiú, s ujjára csavarta a kislány sötét hajtincsét.

— És rugdosni se kell — szólt rá Joanna Kimre is, és még mindig a hátát dörzsölgetve próbálta megcsókolni a karjaiból már szabadulni igyekvő gyerek arcocskáját.

Walter volt a soros a mosogatással, Pete és Kim pedig csendesen játszadozott Pete szobájában. Joanna egy gyors hideg zuhanyt vett, sortot, trikót, edzőcipőt kapott magára és megfésülködött. Fésülködés közben még rápillantott Pete-re és Kimre; a szőnyeg közepén ültek, s Pete űrállomásával játszottak.

Csendesen visszalépett az ajtóból, s lement az új szőnyeggel borított lépcsőn. Kellemes este volt, a kicsomagolásnak, hála istennek, már a végére értek. Sikerült kicsit lehűlnie, tisztának érezte magát, s most néhány szabad percében — ha szerencséje van, akár tíz-tizenöt percre is — talán leülhet odakint Walterrel, s gyönyörködhetnek egyhektáros telkük fáiban. Keresztülment a nappalin s kilépett az előtérbe. A konyha ragyogott a tisztaságtól s már a mosogatógép is be volt kapcsolva. Walter a mosogatónál állt, s az ablakhoz hajolva a Van Sant hát felé nézett. Hátracsapott fülű nyuszit ábrázoló emblémával díszített ingén apró izzadságfolt sötétlett. Felesége felé fordult s elmosolyodott.

— Mikor jöttél le? — kérdezte s egy konyharuhával megtörölte a kezét.

— Ebben a pillanatban — felelte Joanna.

— Olyan vagy, mintha újjászülettél volna!

— Ugy is érzem magam. Játszanak, mint az angyalok. Nem megyünk ki egy kicsit?

— Oké! — bólintott a férfi, s összehajtogatta a konyharuhát. — De csak néhány percre. Át akarok menni Tedhez. Beszélni szeretnék vele… — hajtotta rá a tűzhely rúdjára a konyharuhát. — Ezért is figyeltem a házukat. Éppen most végeztek a vacsorával.

— Miről akarsz vele beszélni?

Megindultak a terasz felé.

— Már éppen mondani is akartam… — válaszolt Walter menet közben. — Meggondoltam magam, mégis belépek a Férfiegyletbe.

Az asszony megtorpant és férjére nézett.

— Sok fontos dologról szó esik ott és nem akarok kimaradni belőle — magyarázta a férfi. — A helyi politikáról, a jótékonysági rendezvényekről és más dolgokról is…

— Hogy tudsz belépni egy ilyen ódivatú, korszerűtlen…

— Beszéltem néhány emberrel a vonaton — magyarázta Walter. — Ted és Vic Stavros, meg még többen is elmondták, hogy miről van szó. Ők is egyetértenek azzal, hogy ez a „nőknek tilos a belépés” ügy már nagyon elavult — fogta karon menet közben Joannát —, de ezeket a szabályokat csak belülről lehet megváltoztatni — magyarázta tovább. — Ebben én is szeretnék segíteni. Szombaton este kerül sor a hivatalos felvételre. Ted el akarja mondani, hogy ki melyik bizottságban dolgozik — nyújtotta Walter a cigarettásdobozt a felesége felé. — Dohányzol ma este, vagy füstmentes napot tartasz?

— Óh… dohányzom — válaszolta az asszony, s kivett a dobozból egy cigarettát.

A terasz túlsó végében álltak meg. Lassan leszállt az alkony, hűvösödött, a tücskök is rázendítettek, Walter pedig öngyújtójával meggyújtotta előbb felesége, majd a saját cigarettáját.

— Nézd csak az eget! — mutatta Joannának. — Minden pénzt megért, amit erre a házra költöttünk. Joanna a mályvaszínből kékbe, majd sötétkékbe olvadó égboltra pillantott.

— Szép — mondta cigarettájával babrálva. — A szervezeteket kívülről is meg lehet változtatni. Beadványokat lehet szerkeszteni, bojkottálni…

— De belülről könnyebb — vágott közbe Walter. Majd meglátod! Ha mindnyájan olyanok, mint akiket említettem, akkor észre se veszed, és máris Mindenki Egylete lesz az egész. Koedukált pókerjátszma. Szex a kártyaasztalon.

— Ha mindnyájan olyanok lennének, mint akikről beszéltél — jegyezte meg az asszony —, akkor máris Mindenki Egylete lenne. De rendben van, lépj csak be, majd én kigondolom, hogy milyen jelszavakat írjatok a plakátjaitokra. Rengeteg időm lesz, ha az iskola elkezdődik.

— Légy egy kis türelemmel — karolta át Walter a felesége vállát. — Ha az egylet fél éven belül nem nyitja meg kapuit a nők előtt is, akkor otthagyom az egészet, s együtt hirdetjük vállvetve: „Szex — igen; nemek szerinti diszkrimináció — nem!”

— Stepford nem tartja a lépést az idővel — nyúlt az asszony a dohányzóasztalon lévő hamutartó felé.

— Ne légy annyira borúlátó! — Várd csak ki a végét!

Elszívták cigarettájukat s kart karba öltve nézték a pázsit végén, a mályvaszínű égbolt hátterében sötétlő, magas fákat. A fatörzsek mögött fények csillantak, egymás után világosodtak ki a szomszédos utca, a Harvest Lane ablakai.

— Robert Ardreynek igaza van — jegyezte meg Joanna. — Nagyon földhözragadtnak érzem magam. Walter a Van Sant ház felé nézett, majd az órájára pillantott.

— Bemegyek s rendbe hozom magam egy kicsit mondta s arcon csókolta Joannát.

Az asszony megfordult, s egy puszit lehelt férje ajkaira.

— Én még maradok egy kicsit — mondta. — Csak kiálts, ha a gyerekek valami nagyobb zűrzavart csinálnának odabent!

— Oké — biccentett Walter, s a nappali szoba ajtaján belépett a házba.

Joanna dörzsölgette összefont karjait, kezdett lehűlni a levegő. Szemét behunyta, fejét hátrahajtotta s szívta magába a pázsit és a fák tiszta, finom illatát. Tágranyílt szemekkel nézte a tintakék égbolton feltűnő, milliárd kilométerekre lévő első csillagot. Sziporkázó csillagfény — idézte félhangosan, de már csak némán, magában folytatta.

Azt szerette volna, ha megtalálják a boldogságot Stepfordban. Ha Pete és Kim jól tanulnak az iskolában, ő pedig Walterrel együtt valóban jó barátokra talál és tényleg jól érzi itt magát. Bízott benne, hogy Walternek nem lesz gond a bejárás… bár ez a költözés teljes egészében az ő ötlete volt. Azt szerette volna, ha mind a négyük élete gazdagodik, kiteljesedik és nem válik színtelenebbé. Ettől tartott, amikor maguk mögött hagyták azt a mocskos, zsúfolt, bűnözéstől elgyötört, de mégis annyira elevenen lüktető nagyvárost.

Valami mozgásra és zajra lett figyelmes, és a Van Sant ház felé fordult.

A konyhából kiszűrődő fényben Carol Van Sant sötét körvonalait pillantotta meg, ahogy éppen a kukára igyekszik rápréselni a fedelet. Lehajolt, vörös haja megcsillant a fényben, majd egy nagyobbacska, gömbölyű valamivel, egy darab kővel a kezében emelkedett fel s rátette a kuka tetejére.

— Helló! — szölt át neki Joanna.

A magas, hosszúcombú Carol kiegyenesedett és feléje fordult. Lenge ruhájában, a háttérből világító fényben szinte meztelennek látszott.

— Ki az? — meresztette szemét a sötétbe.

— Joanna Eberhart — válaszolt Joanna. — Megijesztettelek? Ne haragudj! — mentegetőzött, s odasétált a telküket Van Santéktól elválasztó kerítéshez.

— Helló, Joanna — viszonozta Carol az üdvözlést jellegzetes, New England-i hanglejtésével. — Nem, egyáltalán nem ijesztettél meg. Gyönyörű este van, igaz?

— Nagyon szép — válaszolta Joanna. — Elkészültem a kicsomagolással és ettől még szebbnek tűnik.

A megszokottnál kicsit hangosabban kellett beszélnie. Carol a konyhaajtóban állt, még mindig elég távol ahhoz, hogy kényelmesen lehessen beszélgetni, pedig ő már ott volt a rácsos kerítés mellett húzódó virágágynál.

— Ma délután Kim nagyon jót játszott Allisonnal — folytatta. — Úgy tűnik, hogy remekül kijönnek egymással.

— Kim nagyon aranyos kis teremtés — mosolyodott el Carol. — Én is örülök, hogy ilyen jó kis új barátnőt szerzett a szomszédban. No, jó éjszakát, Joanna tette még hozzá, majd megfordult, indulni készült vissza a házba.

— Várj csak egy kicsit! — szólt utána Joanna.

— Igen — fordult arccal feléje Carol.

Joanna azt kívánta, bárcsak ne lenne ott az a virágágyás és a kerítés se lenne ott közöttük, s ő közelebb mehetne. A fene essen belé, ugyan mi lehet olyan sürgős abban a neonfénnyel kivilágított és sárgaréz tálakkal teleaggatott konyhában?

— Walter Tedhez készül átmenni — szólt át Carol meztelennek látszó alakjához. — Ha leteszed a gyerekeket, akkor te is átjöhetnél hozzám egy kávéra.

— Kösz, át is mennék szívesen — hangzott Carol válasza —, de a nappaliban ki kell fényesítenem a parkettát.

— Most, este?

— Egyedüli alkalom az iskola kezdetéig.

— Nem várhat még egy kicsit? Az iskola csak három nap múlva kezdődik.

— Nem — rázta meg a fejét Carol. — Már úgyis régóta halogatom. Tele van cipőnyomokkal. És Ted különben is a Férfiegyletbe készül ma este.

— Minden este eljár?

— Majdnem.

Te jó isten!

— Te pedig maradsz itthon s végzed a házimunkát?

— Itt mindig van mit csinálni — sóhajtotta Carol. Tudod, hogy van ez! Most is előbb a konyhát kell rendbe raknom. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — köszönt el Joanna s figyelte, ahogy profilból erőteljesen kirajzolódó dús kebleivel együtt, Carol is eltűnik a konyhaajtóban. Egy-két pillanat, és újra megjelent a mosogató fölötti ablak mögött, megnyitotta a csapot, s nagy igyekezettel hozzálátott valaminek a súrolásához. Csillogó, vörös haja most is rendezettnek látszott; orra keskeny, arca pedig (a fenébe is) feltűnően intelligens, telt, jókora keblei ringatóztak súrolás közben.

Joanna visszalépett a teraszra. Nem, hála istennek, ő nem tudta, hogy van ez! Nem tudta, hogy milyen megrögzött háziasszonynak lenni. Hogy is lehetne Tedet hibáztatni, ha egy ilyen balek ennyire felkínálkozik neki, hogy kihasználja?

Inkább az asszony hibáztathatná a férjet. Walter könnyű dzsekiben lépett ki a házból.

— Nem hiszem, hogy egy óránál tovább maradnék — mondta.

— Egyszerűen nem akarom elhinni, amit ez a Carol Van Sant az előbb mondott — dohogott Joanna. Nem tud átjönni egy kávéra, mert fel kell fényezni a nappalit. Ted minden este eljár a Férfiegyletbe, ő pedig marad otthon és végzi a házimunkát.

— Jézusom! — csóválta meg a fejét Walter. — Hozzá képest az anyám egy Kate Millett.

— Később találkozunk! — nevette el magát a férfi, majd arcon csókolta feleségét és keresztülvágott a teraszon.

Joanna egy újabb pillantást vetett a most már fényesebben ragyogó csillagra… kezdj most el dolgozni te! — gondolta s visszament a házba.

Vasárnap reggel vadonatúj családi kocsijukkal kirándulni mentek. Gondosan bekötötték a biztonsági öveket, Joanna és a Walter az üzletekről és a vásárlásról beszélgetett, Pete és Kim pedig az automata ablakot húzgálta le s föl míg Walter rájuk nem szólt, hogy hagyják abba. Napfényes, és olyan szikrázóan tiszta napjuk volt, hogy az szinte már az ősz előjelének is tűnhetett. Beautóztak a stepfordi városközpontba (fehér oszlopsorral alátámasztott, árkádos, képes levelezőlapra kívánkozóan rendezett üzleti negyed), hogy az árengedményt biztosító kuponjaikkal valami szerszámot és gyógyszert vegyenek. Ezután a Kilences úton dél felé indultak egy újonnan megnyílt bevásárlóközpont felé, hogy ugyancsak a kuponokkal — árengedményes cipőt vegyenek Pete-nek és Kimnek, majd (micsoda időveszteség!) rövid időre betértek egy árengedmény nélküli, dzsungelt utánzó játszótérre. Ezután az Eastbridge Roadon keletnek fordultak s megálltak egy McDonald'snál (Big Mac, csokoládé shake), aztán valamivel távolabb betértek egy régiségboltba (nyolcszögletű sarokasztalka, származási papírok nélkül). Északnak, délnek, keletnek és nyugatnak véve az irányt, az Anvil Roadon, a Cold Creek Roadon, majd a Hunnicutt, Beavertail és Burgess Ridgen végighaladva körbeautózták egész Stepfordot. Megmutatták Pete-nek és Kimnek az új iskolájukat, majd azokat az iskolákat, ahova később fognak járni (házvásárlás közben Joanna és Walter már megismerkedett a környékkel). Megmutattak nekik egy kívülről-kitudja-micsoda környezetkímélő szemétlerakót és egy piknikezőhelyet, ahol éppen egy mesterséges tavacskát építettek a városka lakói számára. Joanna Pete kérésére elénekelte a Jó reggelt csillagfény című dalocskát, majd négyesben rázendítettek a MacNamara csapata indulóra, melynek végén különböző hangszereket utánoztak. Kimnek hányni kellett, de Walternek még volt elég ideje félrehúzódni, kikapcsolni rajta a biztonsági övet s — hála istennek — még időben ki tudták szedni a járműből.

Ez már lecsillapította a kedélyeket. Visszatértek a stepfordi városközpontba… nagyon lassan, mert Pete közölte, lehet, hogy neki is hányni kell. Walter menet közben megmutatott egy fehér falú épületet, a könyvtárat, majd a Történelmi Társaság kétszáz éves, ugyancsak fehérfalú kúriában lévő székhelyét.

Kim az ablakon át az eget bámulta, és egy papírvékonyságúra koptatott, hányás elleni cukorkát szopogatott, majd egy épületre mutatva megszólalt:

— Ez micsoda?

— A Férfiegylet székháza — felelte Walter.

Amennyire csak a biztonsági öv engedte, Pete is előrehajolt.

— Ide fogsz menni ma este? — kérdezte.

— Pontosan! — válaszolta Walter.

— És hogyan jutsz fel oda?

— A domboldalon van a kocsifeljáró.

Közben egy kisteherautó mögé értek, melynek nyitott utasterében egy keki öltözéket viselő férfi állt, s mindkét kinyújtott karját a kocsi oldalának feszítette. Barna haja volt, hosszúkás arca és szemüveget viselt.

— Nem Gary Claybrook van abban a kocsiban? — kérdezte Joanna.

Walter egy rövidet rápöccentett a dudára, s a nyitott ablakon integetni kezdett kifelé. Szemben lakó szomszédjuk feléjük fordult, elmosolyodott, intett nekik, majd megfogta a kormányt. Joanna is mosolyogva integetett.

— Helló, Mr. Claybrook! — ordította feléje Kim.

— Jeremy hol van? — kérdezte Pete szintén ordítozva.

— Úgyse hallja, mit mondotok! — szólt rájuk Joanna.

— Én is szeretnék így utazni egy teherautón — szólalt meg ismét Pete.

— Én is! — visszhangozta Kim.

A kocsi kerekei kicsit megcsúsztak, s csikorogtak a meredek balkanyarral felfelé vezető emelkedőn. Gary Claybrook magabiztosan mosolygott feléjük. A kisteherautó hátulja félig tele volt különböző kisebb kartondobozokkal.

— Vajon mit keres itt? Szeszcsempészettel foglalkozik? — találgatta Joanna.

— Ha olyan jól keres, ahogy Ted mondja, akkor biztosan nem — felelte Walter.

— Óh!

— Mi az a szeszcsempészet? — érdeklődött Pete.

A kisteherautó féklámpái kigyultak, az irányjelző pedig azt mutatta, hogy balra akar kanyarodni. Joanna közben elmagyarázta, hogy mit jelent a szeszcsempészet.

Walterék kocsija nekilendült, a kisteherautó pedig átment a bal oldali sávba.

— Ez visz a kocsifelhajtóra? — érdeklődött tovább Pete.

— Így igaz! — bólogatott Walter.

Kim közben teljesen lehúzta az ablakot.

— Helló, Mr. Claybrook! — kiáltotta s integetett, amikor elhaladtak a teherautó mellett.

Pete kikapcsolta biztonsági övét s visszafordulva feltérdelt az ülésre.

— Egyszer én is elmehetek oda? — kérdezte a hátsó szélvédőn kifelé bámulva.

— Mm-mm, sajnos nem — válaszolta Walter. — Oda gyerekek nem mehetnek.

— Jé, mekkora kerítése van! — ámuldozott Pete. Olyan, mint a Hogan hőseiben!

— Hogy a nőket távol tartsa — jegyezte meg Joanna előre nézve, s egyik kezét a napszemüvege keretén tartotta.

Walter elmosolyodott.

— Tényleg? — csodálkozott Pete. — És ez mire jó?

— Pete kikapcsolta biztonsági övet — árulkodott Kim.

— Pete… — szólt rá Joanna.

Rátértek a Norwood Roadra, majd a Winter Hill Drive-on nyugatra fordultak.

Joanna elvi kérdést csinált abból, hogy ne kezdjen bele semmiféle házimunkába. Isten a megmondhatója, hogy nem azért, mintha nem lett volna bőven tennivalója, amit tulajdonképpen el is akart végezni, például a könyvszekrény beállítását a nappaliban, de nem ma este. Szó se lehet róla! Az még várhat. Ő nem Carol Van Sant és nem is Mary Ann Stavros… tolta el a porszívót a földszinti ablak elől, amikor bement Pete szobájába, hogy leengedje az ablakredőnyöket.

Szó se lehet róla! Walter elment a Férfiegyletbe, rendben van; el kellett mennie, hogy beléphessen és hetente egyszer vagy kétszer el is kell járnia, hogy belülről megváltoztassa a helyzetet. Ő viszont nem végez több házimunkát, amíg a férje ott van (legalábbis az első alkalommal nem), mint amennyit Walter végezne, ha ő menne el valahova. És erre sor is fog kerülni, mégpedig az első tiszta, holdfényes éjszakán, amikor szeretne néhány felvételt csinálni a városközpont gyarmati stílust idéző üzletsoráról. (A műszaki bolt szabálytalan ablaktáblái talán érdekesen verik vissza a holdfényt.)

Pete és Kim már mély álomba szenderült, ezért fogta magát s lement az alagsori helyiségbe, méregetett, megtervezte jövendő sötétkamráját, majd ismét felment a lakásba. Vetett egy pillantást Pete-re és Kimre, aztán kevert magának egy vodka-tonikot és leült a nappaliból nyíló dolgozószobába. A rádiót valami érzelgős de kellemes, Richard-Rodgersy számokat sugárzó adóra állította, Walter szerződéseit és papírjait pedig félretolta az asztal közepéről. Elővette a nagyítóját, fogott egy piros ceruzát s nézegetni kezdte a költözés előtti utolsó pillanatokban a városról készített felvételeinek próbanyomatait. Többségükre még filmet is kár volt pazarolni. Ezt már a felvételek elkészítésekor is gyanította — különben sem sült ki semmi jó abból, ha valamit gyorsan, sebtében kellett megcsinálnia —, viszont talált egy felvételt, melytől azonnal izgalomba jött.

A kép egy jólöltözött, fekete bőrű fiatalembert ábrázolt, aki diplomatatáskával a kezében dühösen néz egy mellette elhajtó üres taxi után. Ha a férfi arcvonásait ügyesen kinagyítja, s a taxi elmosódott körvonalait a háttér túlexponálásával hangsúlyozza, akkor valóban figyelemfelkeltő lesz a kép, s Joanna biztos volt benne, hogy az ügynökség is szívesen foglalkozik majd a forgalmazásával. A faji feszültségeket dramatizáló felvételeknek most igen jó volt a piaca.

Piros csillaggal megjelölte a felvételt s a többit kezdte nézegetni, melyek nem voltak ugyan roszszak, de azért erőteljes vágásra szorultak. Eszébe jutott a vodka-tonik s belekortyolt az italába.

Éjfél előtt fél órával már fáradtnak érezte magát, ezért az íróasztal egyik sarkába tolta a holmiját, Walter iratait visszatette a helyére, kikapcsolta a rádiót, majd poharát kivitte a konyhába és kiöblítette. Ellenőrizte az ajtózárakat, lekapcsolta a villanyt csak az előszobában hagyta égve a lámpát —, s felment az emeletre.

Kim elefántja a padlón hevert. Felvette, s a kislány párnája mellett bedugta a takaró alá; betakargatta a gyerek vállacskáit s leheletfinoman megsimogatta göndör hajfürtjeit.

Pete hanyatt fekve, nyitott szájjal aludt; meg se moccant azóta, hogy anyja utoljára ránézett. Joanna megvárta, míg a gyerek melle lélegzetvételkor megemelkedik, majd szélesebbre tárta a gyerekszoba ajtaját, lekapcsolta az előtérben a villanyt s ő is bement a hálószobába.

Levetkőzött, megfésülködött, lezuhanyozott, bekrémezte az arcát, fogat mosott s bebújt a takaró alá.

Húsz perccel múlt éjfél. Lekapcsolta a lámpát. Hanyatt fekve kinyújtotta jobb karját és jobb lábát. Hiányzott mellőle Walter, de kellemes volt elnyúlni a hűvös lepedőn. Házasságuk évei alatt vajon hány alkalommal fordult elő, hogy egyedül tért nyugovóra? Nem túl sokszor: amikor a Marburg-Donlevy ügyben el kellett utaznia néhány napra a városból; amikor Pete-tel és Kimmel kórházban volt; amikor egyszer áramszünet volt; amikor Bert bácsi temetésére kellett elmennie… összesen talán vagy huszonöt alkalommal a valamivel több, mint tíz év alatt. Nem volt rossz érzés — Isten a megmondhatója —, hogy ismét Joanna Ingallsnak érezte magát. Egyáltalán emlékszik rá, hogy az milyen volt?

Már arra gondolt, hogy Waltert esetleg leitatták. Gary Claybrook biztosan italt szállított a kocsijával (vagy ahhoz talán túl kicsik voltak a dobozok?). De Walter Vic Stavros kocsijával ment el, Gary tehát annyit ihat, amennyit akar, bár nem állt nagy ivó hírében. De mi van, ha Vic Stavros öntött fel a garatra? És a Norwood Roadon azok az éles kanyarok…

Butaság! Minek emiatt idegeskedni?

Az ágy rázkódott alatta. Csak feküdt a sötétben, a fürdőszoba nyitott ajtaján keresztül látta a még sötétebb sötétet, az öltözőszekrény fogantyúinak csillanását, s az ágy továbbra is lassú, egyenletes ritmusban remegett alatta. Az ágybetét rugózata minden ütemnél újra és újra halkan megcsikordult. Walter remegett mellette! Biztosan lázas! Vagy talán az alkohol, a delírium tremens teszi? Joanna megfordult, felkönyökölt, közelebb hajolt hozzá, s feléje fordulva megérintette a szemöldökét. Látta Walter szeme fehérjét felvillanni, majd eltűnni, aztán a férfi egész testével elfordult tőle s az ágyékánál sátorként kiemelkedő takaró helyett már csak csípője domborulata látszott. Az ágy remegése elcsendesedett.

Talán csak… talán csak nem maszturbált? Nem is tudta, mit mondjon.

Felült az ágyban.

— Azt hittem a delírium tremens vett rajtad erőt, vagy lázas vagy — mondta.

Férje csak csendesen feküdt a helyén.

— Nem akartalak felkelteni — szólalt meg kis idő elteltével. — Már két óra is elmúlt.

Joanna visszafojtott lélegzettel ült az ágyban. Walter továbbra is az oldalán feküdt és hallgatott. A Pete és Kim fürdőszobájából kiszűrődő halvány félhomályban az asszony körbenézett a szobán, az ablakokon és a bútorokon. Lesimította a haját s tenyerével megdörzsölte a derekát.

— Fel is ébreszthettél volna — szólalt meg ismét. Nem bántam volna.

Férje továbbra is néma maradt.

— Ezt nem kellett volna csinálni — mondta az aszszony.

— Egyszerűen nem akartalak felébreszteni — szólalt meg Walter. — Mélyen aludtál.

— Nos, legközelebb azért ébressz fel!

Walter ismét hanyatt feküdt. Ágyékánál már nem meredezett a takaró.

— És… sikerült? — kérdezte Joanna.

— Nem — válaszolta Walter.

— Óh! — sóhajtott megkönnyebbülten az asszony. Nos — mosolygott a férfire a sötétben — már fel is ébredtem. — Férje mellé feküdt, odafordult s a karját nyújtotta feléje. Walter is megfordult, átkarolták egymást és csókolóztak. Walternek whisky íze volt. — A tapintat jó dolog — súgta Joanna Walter fülébe —, de azért, jézusom…

A végén úgy alakult, hogy ebből sült ki életük legjobb szeretkezése… legalábbis Joanna számára.

— Hű-ha! — sóhajtotta a fürdőszobából kilépve. A lábaim még mindig remegnek.

Walter az ágy szélén űlve cigarettázott s rámosolygott. Joanna kényelmesen férje karjai közé furakodott, s kezét a mellére vonta.

— Mit csináltak veled? — kérdezte. — Valami pornófilmet vagy ilyesmit néztetek?

— Nem volt olyan szerencsém — mosolyodott el Walter, s cigarettájából Joannának is adott egy szippantást. — Nyolcötvenet elnyertek tőlem pókeren, s telebeszélték a fejem a városrendezési bizottság Eastbridge Roaddal kapcsolatos gonosz terveivel.

— Már attól féltem, hogy sokat találtál inni.

— Én? Két whiskyt ittam. Nem nagyon ivós társaság. És te mivel foglaltad el magad?

Joanna elmondta, s beszélt a fekete férfit ábrázoló felvételhez fűzött reményeiről is.

Walter beszámolt arról is, hogy kikkel találkozott: a Van Santék és Claybrookék által javasolt gyerekorvossal, egy folyóirat grafikusával, aki az egyik legnagyobb hírességnek számít Stepfordban, két másik ügyvéddel, egy pszichiáterrel, a rendőrfőnökkel és a központi piac igazgatójával.

— A pszichiáter biztosan pártolja az ötletet, hogy nők is járhassanak az egyletbe — jegyezte meg Joanna.

— Mellette van a dolognak — felelte Walter. — És Dr. Verrynek is ez a véleménye. Másokat nem kérdeztem ezzel kapcsolatban; első alkalommal még nem akartam túlságosan sokat nyüzsögni.

— Mikor mész el újra? — kérdezte az asszony s hirtelen attól kezdett félni (miért is?), hogy a holnap választ kapja.

— Még nem tudom — válaszolta Walter. — Figyelj, én nem szeretném átvenni Ted és Vic stílusát. Azt hiszem, hogy egy hét múlva ismét elmegyek; még nem tudom. Elég vidékiesnek tűnik a társaság.

Az asszony elmosolyodott s közelebb húzódott hozzá.

A ruháskosarat az átkozott magas korlát miatt szinte az arcáig emelve, óvatosan egyensúlyozva az út harmadát már megtette lefelé a lépcsőn, amikor megszólalt az a rohadt telefon.

A kosarat nem tudta sehova letenni, mert legurult volna a lépcsőn, de ahhoz se volt elég hely, hogy megforduljon és visszamenjen, ezért lassan, lábával a lépcsőket tapogatva, folytatta útját lefelé. Közben több oké-t is elmormogott, a telefon sürgető csörömpölésére.

A lépcsősoron leérve végre letette a kosarat a padlóra, s a dolgozószoba asztalán lévő telefonhoz sietett.

— Halló! — köszönt, remélhetőleg mesterkéletlen kedvességgel.

— Helló, Joanna Eberharttal beszélek? — hallatszott a kagylóban a hangos, vidám, kicsit érdes, Peggy Clavengerére emlékeztető hang. Peggy Clavenger viszont a Paris-Matchnál volt, legalábbis akkor, amikor utoljára hallott felőle, s nemhogy Joanna férjhezmeneteléről nem értesült, de talán már azt se tudta, hogy a világon van.

— Igen — válaszolta Joanna. — És én kivel beszélek?

— Hivatalosan még nem mutattak be egymásnak bennünket — folytatta a hang, melynek gazdája sehogy se lehetett Peggy Clavenger —, de ezt most szeretném pótolni. Bobbie, szeretném neked bemutatni Joanna Eberhartot. Joanna, szeretném, ha megismerkednél Bobbie Markowe-val — KOWE-re végződik a neve. Bobbie már majdnem öt hete él itt Ajax körzetében, s szeretne megismerkedni egy szenvedélyes fotóssal, aki érdeklődik a politika és a női egyenjogúság kérdései iránt. Ez pedig te vagy Joanna, legalábbis a Stepfordi Krónika — vagy ahogy egyesek ízlésüknek megfelelően nevezik, a Krónikus Beteg — írása szerint. Valós képet rajzoltak rólad? Valóban nemcsak az érdekel, hogy a rózsaszín súrolópárna jobb mint a kék, vagy fordítva? Helló? Ott vagy még, Joanna? Helló?

— Helló — szólt vissza Joanna a kagylóba. — Igen, itt vagyok, de még mennyire, hogy itt vagyok! Helló! Légy üdvözölve! Látod, megéri, ha az ember egy kicsit hirdeti magát!

— Milyen jó érzés felfordulást látni egy konyhában! — örvendezett Bobbie. — Igaz, az enyémhez nem hasonlítható… nálad nincsenek mogyoróvajas ujjlenyomatok a szekrényeken… de ez is jó, nagyon jó! Gratulálok!

— Egy gyászos kinézetű, kétes tisztaságú fürdőszobát is tudok neked mutatni, ha akarod — válaszolta Joanna.

— Kösz! Inkább iszom egy kávét!

— Neszkávé jó lesz?

— Ezzel azt akarod mondani, hogy más is van? Az alacsony, terebélyes fenekű Bobbie Snoopy kutyával díszített kék trikót, farmernadrágot és szandált viselt. Széles ajkai mögött nagyon fehér fogak ragyogtak, élénk, kíváncsi kék szeme volt, és rövidre vágott sötét haját meglehetősen kusza frizurába rendezte. Kicsiny kezének körmei alatt fekete csík húzódott. David névre hallgató férje tőzsdei elemzéssel foglalkozott és volt egy tíz, egy nyolc és egy hatéves fiuk is. Megivott két kávét, evett hozzá egy darabka csokoládéval bevont kekszet, s a Fox Hollow Lane-n lakó asszonyokról beszélt Joannának.

— Már kezdem azt hinni, hogy itt egy össznépi verseny folyik, amiről én nem értesültem időben — jegyezte meg a csokoládét nyalogatva az ujjáról. — Karácsonykor egymillió dollár és Paul Newman lesz a legtisztább ház jutalma. Komolyan! És ez súrolást, súrolást, súrolást, csuszatolást és megint csak súrolást jelent!

— Itt is ugyanaz a helyzet — bólogatott Joanna egyetértően. — Még késő este is! És a férfiak…

— A Férfiegyletben! — kiáltott fel Bobbie.

Ezután már erről szólt a beszélgetés… a nemek közti idejétmúlt különbségtételről s arról az igazságtalanságról, hogy ebben a városban a nőknek nincs semmiféle szervezete, de még a Női Szavazók Ligája se alakult meg.

— Hidd el, alaposan felmértem a helyzetet — sóhajtotta Bobbie. — Van itt valami Kertbarátok Klubja, meg néhány, öregasszonyokból álló vallási csoport is… mindegy, én úgyse lehetnék egyiknek se a tagja. A „Markowe”-t a „Markowitz” fölött találod a telefonkönyvben… és van egy nagyon is nem létező Történelmi Társaság. Ugorj be hozzájuk s mondj egy hellót nekik. Halottak, élethű megvilágításban.

Dave éppen a Férfiegyletben volt és Walterhez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a szervezetet belülről lehet megváltoztatni. Bobbie-nak már más volt a véleménye.

— Majd meglátod! Előbb kell nekünk a kerítéshez láncolni magunkat, mielőtt ezek bármire elszánnák magukat. És mi van azzal a kerítéssel? Mit gondolsz, ezek kábítószer finomítással foglalkoznak?

Felvetették annak lehetőségét is, hogy majd öszszejönnek a szomszédaikkal s megpróbálják rávenni őket, vegyenek részt aktívabban a város életében. Abban is egyetértettek, hogy az eddig megismert asszonyok nem valószínű, hogy egy lépést is tennének saját felszabadításuk érdekében. Beszélgettek a Nemzeti Nőszövetségről, melynek mindketten tagjai voltak, és Joanna fényképészet iránti vonzalma is szóba került.

— Te jó isten, hiszen ezek nagyszerűek! — csodálkozott rá Bobbie Joanna négy bekeretezett, a dolgozószoba falán lévő nagyítására. — Csodásak!

Joanna megköszönte az elismerést.

— Te valóban megszállott fotós vagy. Én meg először azt gondoltam, hogy csak egy kisgyereknek való polaroiddal kattintgatsz. Ezek tényleg kitűnőek!

— Kim az óvodában van, nekem mennem kell — közölte Joanna.

Kikísérte Bobbie-t a kocsijáig.

— Az ördögbe is, nem! — háborgott Bobbie. — Akkor is, legalább meg kell próbálnunk! Beszéljünk ezekkel a háziasszonyokkal! Lenni kell néhánynak közöttük, aki legalább egy kicsit elégedetlen a helyzettel. Mit szólsz hozzá? Nem lenne nagyszerű, ha összehoznánk egy csoportot — talán a Nemzeti Nőszövetség helyi szervezetét —, és egy kicsit felráznánk ezt a Férfiegyletet? David és Walter csak ámítja magát; csak akkor lesz ott változás, ha rákényszerülnek. A jóllakott macskák soha nem akarják a változást. Mit szólsz hozzá, Joanna? Menjünk, s érdeklődjünk a környéken!

— Igen, ezt kellene tenni — bólogatott Joanna. Nem lehetnek mindnyájan annyira elégedettek, mint amilyennek látszanak!

Joanna Carol Van Santtel beszélt először.

— Jézusom, Joanna, nem! — közölte Carol. — Ez nem úgy hangzik, mint ami engem érdekelne. Mindenesetre köszönöm, hogy megkérdeztél — tette hozzá s közben egy jókora sárga szivaccsal a kezében, a Stacy és Allison szobáját elválasztó, műanyagból készült, harmonikaszerűen elhúzható falat sikálta.

— Mindössze néhány órát venne igénybe — győzködte Joanna. — Az esti órákban, vagy ha az mindenkinek alkalmasabb, akkor iskolaidő alatt.

— Sajnálom — guggolt le Carol, hogy az elválasztó fal alját is le tudja törülgetni —, de ilyesmire nem tudok időt szakítani.

Joanna néhány pillanatig némán bámulta szomszédasszonyát.

— Az nem zavar, hogy itt, Stepfordban, az asszonyok teljesen ki vannak zárva az egyetlen szervezetből, amelyik valami lényeges dolgot tehetne a közösségért? Nem tartod ezt egy kicsit idejétmúlt felfogásnak?

— Idejétmúltnak? — csavarta bele Carol a szivacsot a vödör habos vízbe.

— Korszerűtlennek, régimódinak… — ismételgette Joanna.

Carol még mindig a szivacsot csavargatta.

— Nem, nekem nem tűnik idejétmúltnak — egyenesedett fel, és most már a fal felső részét kezdte tisztogatni. — Ted felkészültebb nálam az ilyesmire — mondta s erőteljes mozdulatokkal az összehajló elemeket kezdte súrolgatni. — És a férfiaknak is szükségük van egy helyre, ahol kikapcsolódhatnak s egy-két italt megihatnak.

— És az asszonyoknak?

— Az asszonyoknak nem annyira — rázta meg fejét és samponreklámnak is beillő vörös haja most is teljesen rendezett volt. — Nekem egyszerűen nincs időm az ilyen összejövetelekre.

— Oké! — vonta meg vállát Joanna. — Szólj, ha esetleg meggondolnád magad!

— Ugye nem haragszol, hogy nem kísérlek le?

— Persze, hogy nem.

Van Santék szomszédjával, Barbara Chamaliannal is beszélt.

— Kösz, de nem tudom, hogy miben tudnék közreműködni — szabadkozott a szögletes állú, barna hajú, tökéletes alakján kellemes rózsaszín ruhát viselő Barbara. — Lloyd nagyon sokat van a városban magyarázta —, s amikor este hazaér, akkor szeret eljárni a Férfiegyletbe. Nem akarok fizetni azért, hogy valakit fogadjak a gyerekek mellé…

— Tanítás alatt is megoldható lenne — érvelt Joanna.

— Nem! Engem hagyjatok ki a számításból — jelentette ki kedvesen, de határozottan Barbara, és szélesen elmosolyodott. — Mindenesetre örülök, hogy megismerkedtünk. Kerülj beljebb s ülj le egy kicsit! Éppen vasalok.

— Nem, köszönöm — mentette ki magát Joanna. Még másokkal is szeretnék beszélni.

Beszélt Marge McCormickkal („Őszintén megmondom, hogy engem ez nem érdekel!”), Kit Sundersennel („Tartok tőle, hogy ilyesmire nincs időm, Mrs. Eberhart!”) és Donna Claybrookkal („Nem rossz ötlet, de mostanában nagyon elfoglalt vagyok. Mindenesetre köszönöm, hogy megkérdeztél!”).

A központi piacon Mary Ann Stavrosszal is találkozott.

— Nem, nem hinném, hogy lenne időm ilyesmire. Nagyon sok tennivaló van a ház körül. Tudod, hogy van ez!

— De néha azért te is elmész otthonról, nem igaz? — erősködött Joanna.

— Persze, hogy el — válaszolta Mary Ann. — Látod, most se vagyok otthon.

— Úgy értettem, hogy valahova, kikapcsolódni.

— Nem, nem túl gyakran — mosolyodott el fejét rázva Mary Ann s lófarokba kötött, szőke, egyenes szálú hajfürtjei követték fejmozdulatát. — Nem érzem túlzottan szükségét a kikapcsolódásnak. Majd még találkozunk! — tolta meg bevásárlókocsiját, majd megállt, leemelt egy konzervet a polcról, szemügyre vette, belerakta a kocsijába s már ment is tovább.

Joanna utánanézett, majd egy másik, mellette elhaladó nő bevásárlókocsijába is belepillantott. Te szent ég, gondolta magában, ezek még a bevásárlókocsiba is rendezetten rakják be a dolgaikat. Ezután saját kocsiját vette szemügyre: dobozok, konzervek, üvegek. A bűntudat egy pillanatig arra ösztökélte, hogy ő is rendet rakjon a kocsijában, de átkozott legyek, ha megteszem, gondolta, s a polcról leemelt mosóport is a többi holmi tetejére dobta. Különben nem is volt szüksége arra az átkozott mosóporra.

Dr. Verry várószobájában Kim egyik osztálytársának a mamájával és Stavrosék másik szomszédjával, Yvonne Weisgalttal, valamint Yvonne szomszédjával, Jill Burkkel is beszélt. Mindannyian elhárították a javaslatot; vagy nem volt idejük, vagy nem érdekelte őket, hogy a többi asszonnyal találkozzanak s kicseréljék gondolataikat.

Bobbie még nála is kevesebb szerencsével járt, pedig ő kétszer annyi asszonnyal beszélt.

— Egyetlen jelentkező akadt — mesélte Joannának. — Egy nyolcvanöt éves özvegyasszony berángatott az ajtaján s egy órán át nyálat fröcsögött a képembe. Ha valaha is meg akarjuk ostromolni a Férfiegylet székházát, akkor Eda Mae Hamiltonra biztosan számíthatunk.

— Jó lesz tartani vele a kapcsolatot — jegyezte meg Joanna.

— Oh nem, annyira azért még nem reménytelen a helyzet!

Egy délelőttöt azzal töltöttek, hogy együtt keresték fel az asszonyokat. Abból az elképzelésből indultak ki (ami különben Bobbie ötlete volt), hogy kettesben, a terveknek megfelelően csupán általánosságban beszélve, talán egy már meglévő egységfront látszatát tudják kelteni, ahol akad hely még mások számára is. Ez a módszer se működött.

— Jézusom! — szörnyülködött Bobbie, miközben kocsijával dühösen végigrobogott a Short Ridge Hillen. Itt valami erősen bűzlik! Egy olyan városba kerültünk, ahol megállt az idő!

Egyik délután Joanna a tizenhat éves Melinda Stavros gondjaira bízta Pete-et és Kimet. Vonattal bement a városba, ahol Walterrel együtt a színházi negyedben, egy olasz étteremben találkoztak barátaikkal, Shep és Sylvia Tackoverrel. Jó volt újra látni Shepet és Sylviát. Életvidám, okos, energikus, közvetlen emberek voltak annak ellenére, hogy több súlyos csapást, többek közt négyéves kisfiuk elvesztését is el kellett viselniük. Joanna élvezte a forgalmas étterem színeit és nyüzsgését.

Walterrel együtt lelkesen beszéltek Stepford békéjéről és nyugalmáról, arról, hogy mennyi előnye van annak, ha valaki önálló házban és nem lakásban lakik. Joanna úgy érezte, jó adag hiúság is volt abban, hogy még Sheppel és Sylviával se sajnáltatták magukat. Mesélt nekik arról, hogy milyen szórakoztató teremtés Bobbie, s azt is részletesen elmondta, hogy Stepfordban az iskolák se olyan zsúfoltak, mint a városban. Se Walter, se ő nem hozta szóba a Férfiegyletet. A városvezetés építési és fejlesztési osztályán dolgozó Sylvia biztosan dührohamot kapott volna tőle.

Útban a színház felé Sylvia egy komoly, töprengő pillantást vetett barátnőjére.

— Nehéz megszokni?

— Bizonyos értelemben igen.

— Majd menni fog! — mosolygott rá Sylvia. — Mi van a fotózással? Ilyen szempontból biztos nagyszerű lehet; mindent friss szemmel látsz.

— Eddig még semmit se csináltam — vallotta be Joanna. — Bobbie-val együtt végigrohantuk a várost, hogy összehozzunk valami Nőszövetséget. Meg kell mondanom, ilyen szempontból teljes állóvíz az egész.

— A rohangálás, a lárma és szervezés nem neked való — jegyezte meg Sylvia. — A fotózás a te világod, vagy legalábbis annak kellene lenni.

— Tudom — bólogatott Joanna. — A napokban jön majd egy bádogos, aki megcsinálja a tálakat a sötétkamrában.

— Walter egészen felélénkült.

— Így is van. Valóban nem rossz ott az élet.

A musical, az előző évad nagy sikere, csalódást okozott. Hazafelé a vonaton néhány percig még beszélgettek róla, majd Walter feltette a szemüvegét s a papírjaival kezdett foglalkozni; Joanna átnézte a Time-ot, majd rágyújtott és a sötét ablakon keresztül bámulta az időnként mellettük elfutó fényeket.

Sylviának igaza van, a fotózás az ő világa. A pokolba a stepfordi asszonyokkal! Bobbie, természetesen, kivétel ez alól.

Mindkét kocsit az állomáson hagyták, így külön vezettek haza. Joanna ment elöl a családi kocsival, Walter a Toyotával követte. A városközpont teljesen kihalt volt s az utcai lámpák fényében az egész környék olyan volt, mint egy színpad. Igen, a felvételt még az előtt megcsinálja, hogy a sötétkamrája elkészülne! A Férfiegylet épületének ablakai ki voltak világítva, a kocsifelhajtón pedig egy autó állt égő lámpákkal s arra várt, hogy kikanyarodhasson.

Melinda Stavros már ásítozott, de mosolyogva fogadta őket, Pete és Kim pedig már rég az igazak álmát aludta.

A nappaliban az asztalon a lámpa mellett üres tejespoharakat és tányérokat találtak, a kanapén és mellette a padlón egy üres üdítősüveg társaságában, fehér papírgalacsinok hevertek.

Legalább nem adják át a lányaiknak a súrolási mániát, gondolta Joanna.

Walter már harmadszor ment el a Férfiegyletbe, amikor este kilenckor hazatelefonált s közölte Joannával, hogy hazaviszi magával a Tervezőbizottság tagjait, melybe az előző alkalommal őt is beválasztották. Valamit meg kellett szerkeszteni (Joanna még valami gépnek a zaját is hallotta), és nem találtak egy csendes helyet, ahol nyugodtan leülhettek volna megbeszélni a kérdéseket.

— Rendben — mondta az asszony. — Kirakom a felesleges holmit a sötétkamrából, s ott nyugodtan beszélgethettek…

— Nem, figyelj csak — vágott közbe Walter —, maradj te is fent velünk s legyél ott a beszélgetésen! Ketten közülük elég vaskalapos férfipártiak; nem árt nekik, ha hallják, hogy egy nő is értelmesen hozzá tud szólni a dolgokhoz.

— Kösz! És ők nem ellenzik?

— A mi házunkban lesznek.

— Nem inkább egy pincérnőt keresel?

— Óh, istenem — nevette el magát Walter —, téged nem lehet becsapni! Oké, megfogtál! De egy intelligens pincérnőt, rendben? Ugye megteszed? Biztosan hasznunkra lehet a dolog.

— Oké! — egyezett bele Joanna. — Adj még tizenöt percet s akkor intelligens és szép pincérnő is leszek! Nos, mit szólsz az együttműködési készséghez?

— Fantasztikus! Hihetetlen!

Öten érkeztek s egyikük, az alacsony, pirospozsgás, hatvan év körüli, hegyes bajszú férfi, Ike Mazzard, az egyik folyóirat grafikusa volt.

— Nem biztos, hogy szeretni fogom magát — fogadta Joanna meleg kézfogással a férfit. — Teljesen megkeserítette a serdülőkoromat azokkal az álomszép lányokat ábrázoló képeivel.

— Pedig maga is nagyon hasonlíthatott rájuk mosolygott vissza a férfi.

— Erre maga se merne fogadni — szabadkozott Joanna.

A Bizottság tagjai különben a harmincas éveik végén, a negyvenes éveik elején járhattak. A magas, fekete hajú, fesztelenül arrogáns Dale Coba volt az Egylet elnöke.

— Helló, Joanna! — mérte fel zöld szemeinek lekicsinylő pillantásával a bemutatkozáskor. — Örülök, hogy megismerhetem! Biztosan egyike a vaskalapos férfipártiaknak, gondolta Joanna, az asszonyok csak arra valók, hogy lefeküdjenek. A férfi kezének érintése sima, kézfogása lagymatag volt.

A másik három férfi egyikét valami Anselmnek vagy Axhelmnek, a maradék kettőt pedig Sundersennek és Roddenberrynek hívták.

— A feleségével már megismerkedtem — újságolta Joanna a sápadt, pocakos, nyugtalannak látszó Sundersennek. — Legalábbis, ha maga az a Sundersen, aki az utca túlsó oldalán lakik.

— Valóban? — csodálkozott a férfi. — Igen, azok mi vagyunk. Stepfordban rajtunk kívül nincsenek Sundersenek.

— Meghívtam egy összejövetelre, de nem tudott eljönni.

— Nem túlzottan társasági ember — nézett el Sundersen Joanna mellett, s érezhetően kerülte a tekintetét.

— Bocsásson meg, nem értettem tisztán a keresztnevét — folytatta Joanna a társalgást.

— Herb — hangzott a válasz, s a férfi tekintete ismét máshol járt.

Joanna bekísérte a társaságot a nappaliba, majd kiment a konyhába jégért és szódáért s odavitte Walternek az italszekrényhez.

— Elég intelligens? Elég szép? — kérdezte súgva s férje rámosolygott.

Joanna ezután visszament a konyhába s kis tálkákban chipset és földimogyorót tett az asztalra. Senki sem tiltakozott, amikor poharát a kezében tartva egy röpke „Megengedik?” után leült Walter mellé a heverő végére. Ike Mazzard és Anselm vagy Axhelm felemelkedett a helyéről, a többiek is úgy tettek mintha fel akarnának emelkedni, kivéve Dale Cobát, aki nem hagyta magát zavartatni. Továbbra is markából ette a földimogyorót, s zöld szemével lekicsinylő pillantásokat vetett a nőre.

A karácsonyi játékokról és a városkép megőrzésének tervéről beszélgettek. Roddenberry a Frank keresztnévre hallgatott, szimpatikus pisze orra, kékre borotvált arca volt s egy kicsit dadogott. Cobát Diznek becézték, ami nem illett rá túlzottan. Arról folyt a diskurzus, hogy a városban megszaporodott zsidók miatt ez évben gyújtsanak-e hanuka-gyertyákat és állítsanak-e betlehemet a főtéren. Egymás után vetették fel a legkülönbözőbb ötleteket.

— Mondhatok valamit? — kérdezte Joanna.

— Hát persze — vágta rá azonnal Frank Roddenberry és Herb Sundersen. Coba hátradőlt a fotelben és tarkójára font kézzel, kinyújtott lábakkal a menynyezetet bámulta (minden bizonnyal lekicsinylően).

— Nem gondolják, hogy sikere lenne, ha valami esti előadás-sorozatot indítanánk felnőttek számára? — kérdezte. — Vagy megrendeznénk a szülők és tizenévesek fórumát. Az egyik iskolai osztályteremben is meg lehetne tartani…

— És milyen témáról? — érdeklődött Frank Roddenberry.

— Bármilyenről, ami érdekli az embereket — válaszolta Joanna. — A drogkérdés mindnyájunkat foglalkoztat, de úgy tűnik, hogy a Krónika az asztal alá söpri a problémát. Aztán ott van a rockzene… és nem is tudom… bármi, ami az embereket egy kicsit kimozdíthatja otthonról, hogy meghallgassák mások véleményét és beszélgessenek egymással.

— Ez érdekes — jegyezte meg előrenyújtott és keresztbe tett lábakkal, a halántékát vakargatva a vékony, szőke, csillogó szemű, nyugtalan tekintetű Claude Anselm-vagy-Axhelm.

— Így talán a nők is kimozdulnak otthonról — folytatta Joanna. — Ha nem tudnák, akkor ez a város a bébiszitterek számára katasztrófa sújtotta területnek számít.

Mindenki nevetett s Joanna is kicsit könnyebben érezte magát. Még egyéb témákat is javasolt, majd Walter és Herb Sundersen is előállt néhány ötlettel. Aztán más terveket hoztak szóba s Joanna is részt vett azok megtárgyalásában. Ha megszólalt, akkor a férfiak (Coba kivételével, hogy az ördög vigye el!) figyelmesen meghallgatták, Ike Mazzard, Frank, Walter és Claude is bólogatott, sőt még Herb is a szemébe nézett. Egyetértettek vele, vagy elgondolkodva kérdéseket tettek fel neki, s Joanna valóban nagyszerűen érezte magát, miközben jó érzékkel és okosan válaszolgatott. Gyere csak, Gloria Steinem!

Meglepetéssel s kicsit zavartan figyelt fel arra, hogy Ike Mazzard egy vázlatot készít róla. A még mindig a mennyezetet bámuló Coba melletti fotelben ülve időnként rá, majd a készülő munkára pillantva, egy kék tollal rajzolgatott a jól vasalt nadrágja térdén nyugvó jegyzetfüzetbe.

Ike Mazzard! És őt rajzolja!

A férfiak közben elhallgattak. Poharaikkal foglalkoztak s a jeget kevergették italukban.

— Helló! — fészkelődött Joanna kicsit zavartan mosolyogva a helyén. — Én nem tartozom Ike Mazzard szépségei közé!

— Minden szépség Ike Mazzard szépsége — mosolygott rá a férfi, s továbbra is a készülő képpel foglalkozott.

Joanna Walterre nézett, aki zavartan visszamosolygott rá és megvonta a vállát.

Joanna ismét Mazzardra nézett, majd — anélkül, hogy fejét elfordította volna — a többiekre pillantott. Azok mosolyogva, de bizonyos éllel néztek vissza rá.

— Az ilyesmi megöli a beszélgetést — próbált Joanna tiltakozni.

— Engedje el magát és csak nyugodtan mozogjon — felelte Mazzard, majd lapozott s folytatta a rajzolást.

— Nem hinném, hogy egy újabb ba-baseball pálya annyira fontos lenne — jegyezte meg Frank.

Joanna hallotta, hogy Kim „mami” kiáltással őt keresi, de Walter megérintette a karját, letette a szemüvegét, felemelkedett a helyéről s elnézést kérve, Claude mellett kiment a szobából.

A férfiak folytatták az új tervek megbeszélését. Néhány szó erejéig ő is belefolyt a beszélgetésbe, közben a fejét is mozgatta, holott tudta, hogy Mazzard még mindig őt és a rajzát nézegeti. Ha Ike Mazzard rajzot készít rólad, próbálj Gloria Steinem módjára viselkedni! Volt ebben a rajzolásban egy kis magamutogatás is, hiszen Joanna nem tartotta magát olyan egyszerinek és megismételhetetlennek, akinek a megörökítésére csak most van lehetőség. És vajon a férfiak mitől tűnnek annyira feszültnek? Beszélgetésük akadozott és erőltetettnek látszott. Herb Sundersen még el is pirult.

Joanna hirtelen úgy érezte, mintha meztelen lenne, s mintha Mazzard obszcén pózokban rajzolgatná.

Keresztbe tette a lábát, karját is össze akarta fonni a mellén, de aztán meggondolta magát. Jézusom, Joanna, hiszen ez csak egy magamutogató művészember! És te is fel vagy öltözve!

Walter érkezett vissza s közelebb hajolt hozzá.

— Csak rosszat álmodott — mondta, majd felegyenesedve a férfiakhoz fordult: — Még egy italt? Diz? Frank?

— Én még kérek egy kortyot! — szólalt meg Mazzard s Joannára pillantva tovább rajzolgatott.

— A mosdót odalent találom? — kérdezte Herb s felállt a helyéről.

Oldottabb légkörben, lazábban, a beszélgetés tovább folytatódott.

Új tervek.

Régi elképzelések.

Mazzard befejezte a rajzolgatást, s tollát mosolyogva visszatette a zsebébe.

— Hű — fújta ki magát Joanna és legyezni kezdte az arcát.

Coba felemelte a fejét, s kezét továbbra is tarkóján összefogva, állát mellére szorítva, a Mazzard térdén heverő jegyzettömbre pillantott. Mazzard lapozott néhányat s Cobát figyelte.

— Mindig csodálattal kell adóznom neked — bólogatott Coba elismerően.

— Én is megnézhetem? — kíváncsiskodott Joanna.

— Hát persze! — válaszolta Mazzard s félig felemelkedve helyéről, mosolyogva Joanna felé tartotta a kinyitott jegyzettömböt.

Walter is megnézte, Frank is közelebb hajolt hozzá.

Az egymást követő oldalakat az ő portréi töltötték meg; kicsik és precízek voltak… és hízelgőek, amilyenek általában Ike Mazzard munkái mindig is lenni szoktak. Szemből, félprofilból, profilból, mosolyogva, hallgatás és beszéd közben, majd homlokát ráncolva ábrázolták Joannát.

— Nagyon szépek! — lelkesedett Walter.

— Nagyszerű, Ike! — jegyezte meg Frank őszinte csodálattal.

Claude és Herb is felállt a helyéről s a kanapé mögé kerülve a portrékat nézegették.

— De hisz ezek… ezek csodásak! — lapozott vissza néhány oldalt a jegyzettömbben Joanna. — Bárcsak elmondhatnám, hogy élethűek is!

— Pedig azok! — bizonygatta Mazzard.

— Isten áldja ezért a bókért! — nyújtotta vissza Joanna a jegyzettömböt Mazzardnak, aki azt ismét a térdére fektette, lapozni kezdett benne és újra elővette a tollát. Írt valamit a papírlapra, majd kitépte a jegyzettömbből és Joanna felé nyújtotta.

A rajz a komoly tekintetű Joannát ábrázolta félprofilból, a portré alján ott díszelgett az ismerős, nagybetűket mellőző ike mazzard aláírás. Joanna azonnal meg is mutatta Walternek.

— Kösz, Ike! — mosolygott férje a művészre.

— Nagyon szívesen!

— Nagyon köszönöm! — mosolygott Joanna is Mazzardra. — Már meg is bocsátottam, hogy elrontotta a serdülőkoromat. Kávét kér valaki? — hordozta végig még mindig mosolyogós tekintetét a társaságon.

Mindenki jelentkezett, csak Claude kért teát. Joanna kiment a konyhába, s a képet feltette a hűtőszekrény tetején lévő üzenőtáblára. Egy róla készült Ike Mazzard portré! Ki gondolta volna tizenegy, tizenkét éves korában, amikor a mama folyóiratait lapozgatta! Ostobaság volt annyira zavarba jönni attól, hogy Mazzard őt rajzolja. Nagyon kedves dolog volt tőle.

Még mindig mosolyogva feltöltötte vízzel a kávéfőzőt, bekapcsolta, belerakta a filtert, belekanalazta a kávét, rátette a tetejét, majd megfordult. Coba előreejtett vállakkal, karjait mellén összefonva, az ajtófélfát támasztva figyelte.

Magas nyakú (természetesen szeme színéhez is nagyon illő), jade-színű garbójában, palaszürke kordbársony öltönyében nagyon hűvös benyomást keltett.

— Szeretem elnézni az asszonyokat, amikor a házimunkával foglalkoznak — jegyezte meg mosolyogva.

— Akkor éppen időben érkezett — válaszolta Joanna. A kanalat beledobta a mosogatóba, majd fogta a kávésdobozt és visszatette a hűtőszekrénybe.

Coba csak állt és őt bámulta.

Joanna azt kívánta, bárcsak Walter is feltűnne valahol a környéken.

— Miért becézik magát Diznek? — tette fel váratlanul a kérdést, miközben a teáskannát készítette elő Claude-nak.

— Valamikor a Disneylandben dolgoztam — válaszolta a férfi.

— Ez nem lehet igaz — kacagott fel az asszony a mosogatótál felé tartva.

— De valóban így van! — bizonygatta Coba.

Joanna megfordult s az arcába nézett.

— Nem hisz nekem? — kérdezte a férfi.

— Nem! — válaszolta Joanna.

— És miért nem?

Joanna egy pillanatig gondolkozott s már tudta is a választ.

— Miért nem? — hangzott ismét a kérdés. — Mondja meg!

A pokolba vele! Meg is fogja mondani!

— Mert nem olyannak látszik, mint aki örül, ha örömet szerezhet másoknak.

Válaszával kétségkívül megtorpedózott minden esélyt arra, hogy nők valamikor is betehessék lábukat a megszentelt és sérthetetlen Férfiegyletbe.

— Milyen keveset tud — vetett rá Coba egy lesújtó pillantást, majd megfordult s természetesebb tartást felvéve ellépett az ajtóból.

— Az el Presidente nem volt túlzottan rokonszenves számomra — jegyezte meg Joanna vetkőzés közben.

— Én se kedvelem túlzottan — válaszolta Walter. Hideg, mint a jégcsap. Hála istennek, nem örökre lett megválasztva!

— Még szerencse, különben nőket oda soha nem engednének be! Mikor lesz a választás?

— Újév másodnapján.

— Különben mivel foglalkozik?

— A Burnham-Massey cégnél dolgozik. A Kilences út mellett. Claude is ott van állásban.

— Óh, tényleg! Mi is a vezetékneve?

— Claude-nak? Axhelm.

Kim felsírt álmában és egész kis teste lázban égett. Hajnali háromig fent voltak, folyamatosan mérték a lázát (harminckilenc öttel kezdődött), fellapozták Dr. Spock idevonatkozó tanácsait, hideg fürdőbe tették s alkohollal dörzsölgették a testét.

Bobbie végre ráakadt valakire!

— Össze se hasonlítható a többi nyomorékkal! recsegte bele a telefonba. — Charmaine Wimperisnek hívják, s ha az ember kicsit hunyorít, akkor megszólalásig olyan, mint Rachel Welch. Fent laknak a Burgess Ridge-n, egy kétszázezer dolláros, modern házban; szobalányuk, kertészük és — ezt hallgasd meg — teniszpályájuk is van!

— Valóban?

— Gondoltam, hogy ez téged is kirobbant az alagsorból. Meghívást kaptál egy partira és egy ebédre is. Fél tizenkettőre ott vagyok nálad, érted megyek!

— Ma? Képtelen vagyok rá! Kim még mindig itthon fekszik lázasan.

— Még mindig?

— Nem lehetne áttenni szerdára? Vagy csütörtökre… a biztonság kedvéért?

— Szerdára! — szögezte le Bobbie határozottan. Megbeszélem vele és majd visszahívlak.

Piff! Puff! Bamm! Charmaine nagyon jól játszott. Túlságosan is jól! Labdái keményen és nyílegyenesen zúgtak el hol az egyik sarokba, hol a másikba. Ide-oda futtatta, majd annyira az alapvonalhoz szorította Joannát, hogy alig érte el a labdát. Futott utána, de a hálóhoz közelítő Charmaine — védhetetlenül leütötte azt a bal alsó sarokba. Ezzel hat-háromra a játékot és a játszmát is megnyerte. Az előző játszmában hat-kettőre győzött.

— Drága istenem! Ezt jól megkaptam! — lihegte Joanna. — Mekkora leégés! Óh, istenem!

— Játsszunk még egyet! — biztatta Charmaine, s már vissza is hátrált az alapvonalhoz. — Gyere! Még egy partit!

— Képtelen vagyok rá! Holnap így se tudok a lábamra állni — vette fel Joanna a labdát. — Gyere Bobbie, most te vagy a soros!

A labdafogó kerítés mögött a fűben, keresztbe tett lábakkal a napon üldögélő Bobbie az arcát süttette.

— Utoljára akkor játszottam, amikor táborban voltam — szabadkozott.

— Csak még egy játszmát! — kérlelte Charmaine. Csak egyetlen játszmát, Joanna!

— Rendben, de csak egy játszmát! Charmaine azt is megnyerte.

— Teljesen kivégeztél, de nagyon jól esett — lihegte Joanna, amikor együtt sétáltak le a pályáról. — Nagyon köszönöm!

— Vissza kell zökkenned a gyakorlatba — törülgette gondosan egy kicsit erős csontozatú arcát Charmaine. — Ennyi az egész! Az adogatásaid kitűnőek!

— Jókora súlyfelesleget szedtem magamra.

— Szívesen játszanál gyakrabban? Nekem itt csak néhány állandó merevedéssel küszködő tizenévessel van alkalmam játszani.

— Küldd át őket hozzám! — tápászkodott fel Bobbie a fűről.

A lapos kövekkel kirakott gyalogúton elindultak a ház felé.

— Csodálatos pálya! — dicsérte Joanna, a karját törülgetve.

— Akkor használd is! — vágta rá Charmaine. — Én mindennap játszottam Ginnie Fisherrel — biztosan ismered —, de ő cserbenhagyott. Te nem akarsz játszani? Mondjuk, holnap?

— Óh, ez nem fog menni.

A teraszon leültek egy Cinzano feliratú napernyő alá s a Nettie-nek szólított, kicsit már őszülő szobalány egy kancsó Bloody Maryt, uborkás öntetet és valami rágcsálnivalót tett az asztalra.

— Csodálatos teremtés — jegyezte meg Charmaine. A Szűz jegyében született. Ha azt mondanám neki, hogy nyalja meg a cipőmet, azt is megtenné. Te milyen jegyben születtél, Joanna?

— Én Bika vagyok.

— Ha azt mondod neki, hogy nyalja meg a cipődet, akkor szembe fog köpni — figyelmeztette Bobbie. Te valóban hiszel ezekben a dolgokban?

— Tényleg hiszek! — felelte Charmaine és Bloody Maryt töltött a poharakba. — Ha egy kicsit nyitottabb lennél, akkor te is hinnél bennük! — (Joanna lopva rápillantott; nem, nem Rachel Welch, de átkozottul hasonlít rá.) — Ginnie Fisher is ezért hagyott itt. Ő az Ikrek jegyében született és állandó változásra van szüksége. A Bikák stabilak és megbízhatóak. A tenisznek is ez a titka.

— Ennek a Bikának pedig háza és két gyereke van, és nem a Szűz jegyében született.

Charmaine-nek kilencéves fia, Merrill volt az egyetlen gyereke. Televíziós producer férjével, Eddel együtt, júliusban költöztek Stepfordba. Ed is tagja a Férfiegyletnek, és nem, Charmaine-t egyáltalán nem zavarta a nemek szerinti megkülönböztetés igazságtalansága.

— Nekem minden megfelel, ami esténként kimozdítja a házból — magyarázta. — Ő Kos én pedig Skorpió vagyok.

— Nos, rendben — vonta meg vállát Bobbie, és magába tömött egy adag uborkaszószba mártott chipset.

— Nagyon rossz kombináció — folytatta a témát Charmaine. — Ha akkor tudtam volna, amit most tudok…

— Milyen értelemben rossz? — érdeklődött Joanna. Ezzel hibát követett el. Charmaine egymás után sorolta nekik, hogy milyen téren nem illenek össze Eddel; se társadalmi, se érzelmi, és mindenekelőtt szexuális téren se stimmelnek közöttük a dolgok. Nettie közben homárt és szalmaburgonyát tett eléjük az asztalra…

— Óh, a vonalaim… — siránkozott Bobbie, homárt szedve a tányérjára, Charmaine közben őszintén mesélte a részleteket. Szexuális téren Ednek valóban akadtak különcségei.

— Csináltatott nekem egy gumírozott búvárruhát Angliában. Az isten tudja, mennyit fizetett érte! Képzeljétek el, gumiruha! „Add rá valamelyik titkárnődre, mondtam neki, én ugyan fel nem veszek ilyesmit!” Zipzárak és csatok mindenütt. Egy Skorpiót nem lehet megfékezni. A Szüzeket bármikor; az ő dolguk az, hogy szolgáljanak. A Skorpiók mindig a maguk útját járják.

— És ha Ed tudta volna akkor, amit most te tudsz? — tette fel a kérdést Joanna.

— Egy fikarcnyit se változott volna semmi — felelte Charmaine. — Meg van őrülve értem. Tipikus Kos! Nettie epres lepényt és kávét szolgált fel. Bobbie felnyögött. Charmaine más, általa ismert különcökről is mesélt. Valaha modellként dolgozott s ismert közülük néhányat.

Aztán egészen Bobbie kocsijáig kísérte őket.

— Figyelj — fordult búcsúzóul Joannához. Tudom, hogy elfoglalt vagy, de ha bármikor akad egy szabad órád, akkor ugorj át hozzám! Nem is kell előtte telefonálnod; én szinte mindig itthon vagyok.

— Kösz, élni is fogok az ajánlattal — mosolygott rá Joanna. — És a mai napot is köszönöm! Nagyszerűen éreztem magam!

— Bármikor! — ismételte meg Charmaine a kocsi ablakához hajolva. — És mindketten… figyeljetek… megtennétek valamit a kedvemért? Olvassátok el Linda Goodmantól a Csillagképeket! Csak olvassátok el és majd meglátjátok, hogy mennyire igaza van. A központi drogériában puhafedelű kiadásban még lehet kapni. Megteszitek? Kérem!

Rámosolyogtak s megígérték, hogy teljesítik a kérését.

— Csaó! — integetett utánuk Charmaine, amikor kigördültek a ház elől.

— Nos — szólalt meg Bobbie, miután lekanyarodtak kocsifelhajtóról — lehet, hogy nem a legjobb alapanyag a Nőszövetség szempontjából, de ő legalább nem szerelmes a porszívójába.

— Istenem, és milyen szép! — tette hozzá Joanna. — Ugye! Még az is szép benne, amit az ember különben nem gondolna szépnek. Te jó isten, és ez a házasság! Mit szólsz ehhez a búvárruhás figurához? És én még azt gondoltam, hogy csak Dave-nek vannak rémes ötletei!

— Dave-nek? — nézett rá csodálkozva Joanna. Bobbie oldalról egy mosolyt villantott rá.

— Belőlem te nem szedsz ki semmiféle vallomást mondta még mindig mosolyogva. — Én Oroszlán vagyok és ránk az jellemző, hogy témát szoktunk váltani. Szombaton mentek moziba Walterrel?

Egy Pilgrim nevű családtól vették a házat, de ők csak két hónapig laktak a városban, utána átköltöztek Kanadába. Pilgrimék Mrs. McGrath-tól vették, aki viszont magától az építtetőtől vásárolta meg tizenegy évvel korábban. Az alagsori raktárhelyiségben lévő lim-lom túlnyomó része, még Mrs. McGrath hagyatéka volt. Talán nem is tisztességes az ott lévő dolgokat lomnak nevezni, hiszen a két egészen jó állapotban lévő, gyarmati stílusú széket Walter át akarta húzni és rendbe hozni. A húsz kötetből álló Tudás könyve pedig Pete szobájában, a könyvespolcon kapott helyet. Voltak még ott dobozok, szerszámok s bár egyik se számított nagy kincsnek, de Mrs. McGrath nyilvánvalóan használta őket. Ő nem dobált ki holmikat feleslegesen.

A nem-igazán-szemét túlnyomó többségét Joanna az egyik távolabbi sarokba gyűjtötte, s csak most kezdett el foglalkozni a maradék holmival… egy kanna festékkel, a tetőről megmaradt zsindellyel… Walter valamit kopácsolt a munkaasztalon, Pete pedig adogatta neki a szegeket. Kim a Van Sant lányokkal és Carollal elment a könyvtárba.

Joanna kibontott egy megsárgult újságpapírba tekert kis csomagot s egy három centi széles, még mindig jó állapotban lévő és használható ecsetet talált benne. Kezdte visszagöngyölni az újságba, amikor a Krónika egyik oldalán megpillantotta a NŐK KLUBJA címet. Ez lesz az, amit keresett! Visszahajtogatta a félbetépett újságlapot s alaposabban szemügyre vette.

— Te jó isten! — tört fel belőle a meglepetés.

Pete feléje pillantott s kalapálás közben Walter is felfigyelt a hangjára.

— Mi az? — nézett rá érdeklődéssel.

Joanna újra kicsomagolta az ecsetet, kisimította az újságpapírt, majd két kezével maga elé tartva olvasni kezdte.

Walter is abbahagyta a kopácsolást s feléje fordult. — Mire bukkantál?

Joanna néhány pillanatig még folytatta az olvasást, aztán a férjére, az újságra és megint a férjére pillantott.

— Valamikor egy Nők Klubja is működött a városban — újságolta. — Betty Friedan is tartott náluk előadást. Kit Sundersen volt az elnök. Dale Cobának és Frank Roddenberrynek a felesége pedig benne volt a vezetőségben.

— Viccelsz? — bámult rá Walter meglepetten. Joanna ismét az újságra pillantott és hangosan olvasni kezdte:

Betty Friedan, A titokzatos nő szerzője, kedden este előadást tartott a Nők Klubja tagsága előtt Mrs. Herbert Sundersennek, a klub elnök-asszonyának Fairview Lane-n lévő otthonában. Több mint ötven asszony tapsa köszöntötte Mrs. Friedant, amikor az írónő a modern idők háziasszonyait sújtó egyenlőtlenségeket és csalódásokat idézte… — olvasta Joanna a cikket, majd ismét Walterre nézett.

— Segíthetek valamit? — türelmetlenkedett Pete.

— Mindez mikor volt? — nyomta Walter a gyerek kezébe a kalapácsot.

— Azt nem tudom — pillantott Joanna ismét az újságra. — Ez csak a lap alsó fele. Itt van a tisztségviselők fényképe is. Mrs. Steven Margolies, Mrs. Dale Coba, Betty Friedan írónő, Mrs. Herbert Sundersen, Mrs. Frank Roddenberry és Mrs. Duane T. Anderson — mutatta Joanna a közben melléje lépő Walternek a fényképet.

— Ez aztán mindennek a teteje! — ámuldozott Walter, hol a képre, hol az írásra bámulva.

— Én pedig beszéltem is Kit Sundersennel — mesélte Joanna —, de ő egyetlen szóval se említette a dolgot. Nincs ideje az ilyen összejövetelekre! Ugyanazt mondta, mint a többiek.

— Ez hat vagy hét évvel ezelőtt lehetett — szólalt meg Walter a megsárgult újságoldal szélét morzsolgatva.

— Óh, még régebben — mondta Joanna. — A titokzatos nő akkor jelent meg, amikor még dolgoztam. Emlékszel, Andreas még a róla szóló kritika másolatát is elhozta nekem!

Walter bólogatott, majd rászólt az asztalt veszettül kalapáló Pete-re.

— Hé, ne olyan hevesen! Gödröket csinálsz az asztalba! — intette a gyereket, majd ismét az újsággal kezdett foglalkozni. — Ez aztán nem semmi! — csóválta a fejét. — És aztán egyszerűen csak megszűnt létezni.

— Ötven taggal? — hitetlenkedett Joanna. — Több mint ötvennel? És nem kifütyülték Friedant, hanem tapsoltak neki!

— Nos, ez a klub ma már nem létezik — rakta le Walter az újságot. — Ha pedig igen, akkor az elnökük nagyon kétbalkezesen bánik a nyilvánossággal. Nocsak, milyen ügyes vagy! — fordult ismét a fiához.

Joanna még mindig az újságlapot bámulta, és nem tudott napirendre térni fölötte. — És kik lehettek ezek az asszonyok? Mindenki csak nem költözhetett el!

— Ugyan már — csitítgatta Walter —, még nem beszéltél a város minden asszonyával…

— De Bobbie igen, majdnem mindenkivel — replikázott Joanna, majd a tépett újságoldalt gondosan összehajtogatva, a dobozok tetejére rakta. Az ecset is ott volt a dobozokon. — Nincs szükséged egy ecsetre? — nyújtotta Walter felé a szerszámot.

— Talán csak nem várod el tőlem, hogy ezeket mind le is fessem? — fordult feléje Walter kicsit csodálkozva.

— Nem, nem — válaszolta Joanna. — Csak éppen ebbe a papírba volt becsomagolva.

— Aha — bólogatott Walter, s újra a munkaasztalon lévő dolgaival kezdett foglalkozni.

Joanna lerakta valahova az ecsetet, s összeszedett néhány széthullott zsindelydarabot.

— Előlem miért hallgatta el? — morfondírozott magában. — Híszen ő volt az elnök!

Amint Bobbie és Dave beszállt a kocsiba, azonnal elújságolta nekik a nagy hírt.

— Biztos vagy benne, hogy nem olyan újságról van szó, melyben pár centért bármit kinyomtatnak? kérdezte gyanakodva Bobbie. — Olyanokat is, hogy „Frank Smith ágyba vitte Elizabeth Taylort”.

— Ez a Krónikus Betegben jelent meg — tiltakozott Joanna. — Az első oldal alsó felében. Itt van, nézd meg! Hátranyújtotta a tépett újságot Bobbie-éknak, akik azonnal szétteregették és vizsgálgatni kezdték. Walter még a belső világítást is felkapcsolta.

— Sok pénzt nyerhettél volna tőlem, ha először fogadunk és utána mutatod meg ezt a cikket — csóválta a fejét Dave.

— Nem is gondoltam rá! — felelte Joanna.

— Több mint ötven asszony! — hitetlenkedett Bobbie. — Hová lettek ezek? Mi történt velük?

— Én is ezt szeretném tudni! — morfondírozott Joanna. — És azt, hogy Kit Sundersen miért nem említette egy szóval sem. Holnap majd beszélek vele.

Elautóztak az Eastbridge-re s beálltak a sorba egy tizennyolc éven felülieknek szóló, korhatáros filmet vetítő mozi pénztáránál. A sorban álló párok vidáman, élénken beszélgettek, négyes, hatos csoportokba verődve nevetgéltek, a sor vége felé nézegettek, s integettek az ismerőseiknek. Bobbie csak egy idősebb házaspárt ismert fel közöttük, akikkel a Történelmi Társaságban találkoztak, s ott volt még a tizenhét éves McCormick gyerek is. Kézen fogta a barátnőjét s ünnepélyes, komoly arccal mindketten megpróbáltak tizennyolc évesnek látszani.

Mind a négyük véleménye szerint „átkozottul jó” volt a film, s mozi után Bobbie és Dave házába mentek, ahol kaotikus állapotok uralkodtak; a gyerekek még fent voltak, s a kutya is összevissza rohangált a házban. Azután, hogy Bobbie és Dave megszabadult a bébiszittertől, a fiúktól és a kutyától, mindnyájan leültek kávézni és túrós süteményt csipegettek a nappaliban, ami úgy festett, mintha tornádó söpört volna rajta végig.

— Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam különösen ellenállhatatlan — mesélte Joanna, Ike Mazzardnak egy Bobbie-ról készült rajzát nézegetve, mely a kandallópárkány fölötti kép keretébe volt betűzve.

— Nem tudtad, hogy minden szépség Ike Mazzard szépsége? — kérdezte Bobbie s a rajz szélét a biztonság kedvéért még beljebb gyömöszölte és még jobban begyűrte a keret sarkába. — Istenem, csak fele ilyen jól néznék ki!

— Ugy vagy jó, amilyen vagy — szólalt meg a mögötte álló David.

— Hát nem aranyos? — nézett Bobbie Joannára, majd megfordult s megpuszilta David arcát. — Akkor is te vagy soros vasárnap a korai keléssel — jegyezte meg mosolyogva.

— Jé, Joanna Eberhart! — mosolygott meglepetten Kit Sundersen. — Mi újság? Kerülj beljebb!

— Köszönöm, ha van néhány perced a számomra mondta Joanna.

— Hát persze, hogy van, gyere csak, gyere! — invitálta Kit. A csinos, fekete hajú asszony, arcán kis gödröcskével, alig látszott idősebbnek, mint a Krónika annak idején készült, nem valami fényesen sikerült fotóján. Harminchárom éves lehet, gondolta Joanna az előszobába lépve. Az elefántcsont fehérségű műanyag padló úgy csillogott, mint a reklámfilmeken. A nappaliból baseball mérkőzés hangjai szűrődtek ki.

— Herb odabent van Gary Claybrookkal — magyarázta Kit, s behúzta maga után a bejárati ajtót. — Nem akarod üdvözölni őket?

Joanna odalépett a nappaliba vezető boltíves átjáróhoz s bepillantott a nappaliba. Herb és Gary a heverőn, egy hatalmas képernyőjű, színes készülék előtt üldögélve nézte a közvetítést. Gary éppen egy félig elfogyasztott szendvicset majszolgatott. A dohányzóasztalon lévő tálcára további szendvicsek és két doboz sör volt odakészítve. A makulátlan tisztaságú, gyarmati stílusú bútorral berendezett szobában a drapp, barna és a zöld tónusok uralkodtak. Joanna kivárta, míg a hátráló játékos megszerzi a labdát, aztán beköszönt: — Helló!

Herb és Gary mosolyogva feléje fordult.

— Helló, Joanna! — viszonozták mindketten a köszönést. — Hogy vagy? — érdeklődött Herb. — Walter is itt van?

— Jól, köszönöm — válaszolta Joanna. — Nem, Walter nincs itt. Csak én jöttem át Kittel traccsolni egy kicsit. Jó a meccs?

Herb ismét a képernyőre pillantott.

— Nagyon — felelte Gary.

— Gyere, üljünk le a konyhában! — szólalt meg Joanna mellett Kit, aki ugyanazt a Joanna számára ismeretlen parfümöt használta, mint Walter édesanyja.

— Jó szórakozást! — szólt oda Joanna Herbnek és Garynek.

Gary ismét a szendvicsébe harapott s szeme élénken csillogott a szemüvege mögött. Herb is újra feléje fordult.

— Kösz, megvan! — mondta mosolyogva.

A csillogó műanyag padlón lépkedve Joanna követte Kitet a konyha irányába.

— Kérsz egy kávét? — kérdezte Kit menet közben.

— Köszönöm, most nem kérek — lépett be Joanna is a kávéillatú konyhába. Ott is gyógyszertári tisztaság és rend uralkodott… kivéve természetesen a nyitott szárítógépet és a pulton lévő szennyestartót. A mosógép teljes gőzzel üzemelt. A műanyag padló ugyanúgy csillogott, mint az előszobában.

— Már készen van… — jegyezte meg Kit. — Nem kerül fáradságba…

— Nos, akkor mégis kérek…

Leült a zöld színű, kerek konyhaasztalhoz, Kit pedig csészét és kistányért vett elő a szépen rendben tartott konyhaszekrényből. Minden csésze kis kampón lógott, a tányérok pedig rácson sorakoztak egymás mögött.

— Csend és nyugalom van, hála istennek! — csukta be Kit a konyhaszekrény ajtaját s elindult a tűzhely felé. (Rövid, égszínkék ruhájában alakja majdnem olyan tökéletes volt, mint Charmaine-é.) — A gyerekek Garyéknél vannak Donnával. Én éppen Marge McCormick holmiját mosom. Nem jól érzi magát… alig bír moccanni…

— Óh, szegény… — sajnálkozott Joanna.

Kit ujjhegyével végigsimogatta a kávéfőző fedelét s kávét töltött a csészébe.

— Egy-két nap múlva már kutya baja se lesz mondta mosolyogva. — Hogy kéred a kávét?

— Tejjel és cukor nélkül, ha lehet…

Kit átvitte a csészét s a tányért a hűtőszekrényhez. — Ha megint az összejövetelről akarsz beszélni szólalt meg menet közben — akkor, tartok tőle, hogy még mindig nagyon elfoglalt vagyok.

— Nem arról van szó — nyugtatta meg Joanna s figyelte, ahogy a hűtőszekrénynél matat valamit. Azt szeretném megtudni, hogy mi lett a sorsa a Klubnak.

Kit a kivilágított, nyitott hűtőszekrény ajtajából visszanézett Joannára.

— A Nők Klubjának? — csodálkozott. — Óh, az már évekkel ezelőtt volt. Feloszlott.

— De miért? — érdeklődött tovább Joanna.

Kit becsukta a hűtőszekrény ajtaját s kihúzta a mellette levő fiókot.

— A tagok közül néhányan elköltöztek — tolta viszsza a fiókot, majd megfordult és kiskanalakat tett a csésze mellé a tányérra —, a többiek pedig megunták a dolgot. Nekem legalábbis elegem lett belőle — tette még hozzá az asztalhoz lépve. — Nem csináltunk semmi hasznosat — magyarázta. — A találkozók egyre unalmasabbakká váltak — tette le a csészét, s a tányért közelebb tolta Joannához. — Ennyi tej elég lesz? — kérdezte.

— Igen, így jó. Köszönöm! — bólintott Joanna. De miért nem említetted ezt, amikor itt jártam ebben az ügyben?

— Mert nem kérdezted — mosolyodott el Kit s arcán elmélyültek a gödröcskék. — Ha kérdezted volna, akkor elmondom. Nincs ebben semmi titok. Kérsz egy kis süteményt, vagy valami édességet?

— Nem, köszönöm — válaszolta Joanna.

— Közben összehajtogatom ezeket a holmikat — állt fel Kit az asztaltól.

Joanna figyelte, ahogy Kit a szárító mellett állva leemel valami fehéret a gép tetején lévő csomóból. Megrázta… egy trikó volt.

— És mi van Bill McCormickkal? — kérdezte Joanna. — Ő nem tudja kezelni a mosógépet? Eddig azt hittem, hogy a legkomolyabb űrhajózási szakembereink közé tartozik…

— Most Marge-ot ápolja — felelte Kit a trikót hajtogatva. — Milyen szép fehérek lettek… és nem is gyűrődtek össze, igaz? — kérdezte s az összehajtogatott trikót mosolyogva az üres szennyestartóba tette.

Úgy festett, mint egy reklámfilm főszereplője. Valójában az is, érezte meg hirtelen Joanna. Ezek mindnyájan azok, minden stepfordi asszony az; főszerepet játszanak valami reklámműsorban, meg vannak elégedve a mosóporokkal, a padlófénnyel és a mosogatószerekkel, samponokkal és dezodorokkal. Csinos kis színésznők, nagy mellekkel, kevés tehetséggel; nem túl nagy meggyőzőerővel játsszák a zöldövezeti háziasszony szerepét s körülöttük minden túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.

— Kit — szólalt meg ismét Joanna.

Kit ránézett.

— Még biztosan nagyon fiatal lehettél, amikor a klub elnökévé választottak — kezdte Joanna. — Ez azt is jelenti, hogy intelligens vagy és van benned lendület. Most boldognak érzed magad? Mondd meg az igazat! Úgy érzed, hogy teljes életet élsz?

— Igen, boldog vagyok — nézett vissza rá Kit. — És úgy érzem, hogy teljes életet élek. Herb nagyon fontos munkát végez és biztosan nem lenne ennyire eredményes, ha nem lennék mellette. Mi ketten egyek vagyunk, együtt alapítottunk családot, együtt végezzük az optikai kutatásokat, együtt tartjuk fenn a tiszta és kényelmes házunkat és együtt veszünk részt a közösség életében.

— A Férfiegyleten keresztül?

— Igen.

— A Nők Klubjának rendezvényei a házimunkánál is unalmasabbak voltak?

— Nem — válaszolta Kit a homlokát ráncolva —, de nem voltak annyira hasznosak, mint a házimunka. Miért nem iszod a kávédat? Valami baj van vele?

— Nem, csak vártam, hogy kicsit kihűljön — válaszolta Joanna s az ajkához emelte a csészét.

— Óh, igen — állt fel mosolyogva Kit s a kimosott ruhákhoz lépve ismét összehajtogatott valamit.

Joanna a mozdulatait figyelte. Megkérdezze, hogy kik alkották a tagságot? Nem, azok ugyanolyanok lennének, mint Kit, és mi haszna lenne? Belekortyolt a kávéjába. A kávé erős és aromás volt, a legjobb, amit az utóbbi időben ivott.

— Hogy vannak a gyerekek? — érdeklődött Kit.

— Köszönöm, jól — felelte Joanna.

Ezután a kávé márkája után akart érdeklődni, de visszafogta magát és ivott belőle még egy csészével.

Lehet, hogy a műszaki üzlet ablaktáblái érdekesen tükröznék vissza a holdfényt, de csak az ablaktáblákkal egyszerűen képtelenség volt érzékeltetni, hogy hol vannak, és hol tükröződik bennük a holdfény. C'est la vie. Kóválygott kicsit a városközpontban, megérezte a kihalt éjszakai utcák hangulatát. Az egyik oldalon a fehérárkádos üzletsor, a másikon a lankás domboldal, a könyvtárépület és a Történelmi Társaság székháza. Elpocsékolt néhány filmkockát az utcai fényekre, a szemétgyűjtőkre a kor s az idő jellemző közhelyeire. Fekete-fehérben csinálta, de mit számít ez! ? A könyvtár felől egy ezüstszürke macska szaladt ki lassú ügetéssel az úttestre, s lábnyomait sötét holdárnyék követte. Átvágott az úttesten, majd a piac parkolója felé vette az irányt. Nem, kösz, macskafotót most nem kérünk!

Háromlábú állványát a könyvtár előtti füves térségen állította fel, s egy ötven milliméteres lencsével, tizenkét és tizennégy másodperces expozíciós idővel készített néhány felvételt az üzletsorról. Valami furcsa gyógyszerszag terjengett a levegőben… a szellő a háta mögül lengedezett. Majdnem a gyermekkorára emlékeztette, de mégsem volt ugyanaz. Talán a kanalas orvosság szagát érezte? Vagy egy régi játék illata köszönt vissza?

A hold fényénél újratöltötte fényképezőgépét, viszszament az utcán, s valami megfelelő szöget keresett, ahonnan a könyvtárról is csinálhat néhány felvételt. Talált is egy elfogadható helyet s felállította az állványát. Az épület oldalának fehér faburkolatára fekete csíkokat húzott a feje fölött világító hold árnyéka. Az ablakokon át, a belülről gyenge fénnyel megvilágított helyiségekben, a könyvespolcokkal borított falak látszottak. A szokottnál is nagyobb gonddal állította be az élességet, s az expozíciós időt nyolc másodpercről indítva, majd egy-egy másodperccel megnövelve, felment egészen tizennyolc másodpercig. Legalább az egyik felvételen látszaniuk kell majd a könyvespolcoknak is anélkül, hogy a kép többi része túlexponált lenne.

A kocsijához ment a pulóveréért, majd újra fényképezőgépéhez tartva körülnézett. A Történelmi Társaság székháza? Nem, a fák túlságosan is tömör árnyékot vetnek rá és különben is unalmas lenne. De a Férfiegylet épülete… ott fent a dombtetőn… meglepően komikus látványt nyújt: a négyszögletes, tizenkilencedik században emelt, szabályosan szimmetrikus épületet furcsán koronázza a holdfényben csillogó, ferde tv-antenna. Az emeleten lévő négy, padlóig érő ablakon fény áradt az utcára, a redőnyöket felhúzták. Odabent emberi alakok mozogtak.

Levette gépéről az ötvenmilliméteres lencsét s egy harmincöt milliméteresre cserélte, amikor egy fényszóró sugara söpört végig az utcán s azonnal világosabb lett. Megfordult s egy reflektor fénye nyomban elvakította. Behunyt szemmel erősítette meg helyén a lencsét, kezét a szeméhez emelte, pislogott.

Az autó megállt s az elfordított reflektor fénye először narancsszínbe váltott, majd kihunyt. Joanna pislogott néhányszor, s szeme előtt még mindig csillagok futkároztak.

Egy rendőrautó. Ott állt, ahol lefékezett, tíz méterre tőle, az utca másik oldalán. Belülről halk férfihangok hallatszottak; valaki beszélt és tovább beszélt.

Joanna várt.

A kocsi előregördült, egy vonalba ért vele s újra megállt. Egy fiatal, egyáltalán nem rendőrhöz illő hatalmas bajszot viselő rendőr mosolygott rá.

— Jó `stét, asszonyom!

Joanna már többször is találkozott vele, legutóbb a papírboltban, amikor egy rakás különböző színű krepp-papírt vásárolt. Minden színből vett egy tekerccsel.

— Helló! — köszönt vissza Joanna mosolyogva.

A rendőr egyedül ült a kocsiban, biztosan rádión keresztül beszélt valakivel. Talán éppen őróla?

— Ne haragudjon, hogy a reflektorral elvakítottam — mentegetőzött a rendőr. — Az öné az a kocsi a postahivatal előtt?

— Igen — válaszolta Joanna. — Azért nem itt parkoltam, mert éppen…

— Semmi probléma, csak ellenőriztem — mondta a rendőr a fényképezőgépre pillantva. — Jó kis gép! Milyen márka?

— Pentax — felelte Joanna.

— Pentax — ismételte meg a rendőr a fényképezőgépre, majd ismét Joannára pillantva. — És ezzel éjszaka is lehet fényképezni?

— Időfelvételt lehet csinálni vele.

— Óh, persze, persze — bólogatott a rendőr. — És egy ilyen estén mennyi időbe telik az ilyesmi?

— Nos, ez attól függ — válaszolta Joanna.

A fiatal rendőrt az is érdekelte, hogy milyen filmet használ, hivatása-e a fotózás, nagyjából mennyibe kerül egy Pentax, és úgy általában milyen helyet foglal el a fényképezőgépek rangsorában.

Joanna megpróbált nem türelmetlenkedni. Örülnie kellett volna, hogy egy olyan városkában él, ahol a rendőrnek van ideje megállni és néhány percet elbeszélgetni vele.

— Nos — szólalt meg végre a rendőr — azt hiszem, jobb lesz, ha hagyom tovább dolgozni. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát — köszönt el Joanna mosolyogva.

A rendőr lassan elindult. Az ezüstszürke macska ismét megjelent s átfutott előtte az úttesten.

Joanna néhány pillanatig tekintetével még követte a kocsit, majd a gépével kezdett foglalkozni, s ellenőrizte a lencse beállítását. A keresőhöz hajolva a Férfiegylet épületére állította gépét és rögzítette az állványon. Fókuszált s az élességet a ferde antennás, négyszögletű épületre állította be. Az emeleti ablakok közül kettő már elsötétült, aztán először az egyiken, majd a másikon is leengedték a redőnyt.

Joanna kiegyenesedett, az épületre nézett, majd a távolban álló rendőrautó stoplámpái felé pillantott.

A rendőr rádión keresztül érdeklődött felőle, majd kérdésekkel tartotta fel addig, amíg nem reagáltak megfelelően, és le nem eresztették a redőnyöket!

Ugyan már, te lány, kezdesz te is megbolondulni! Ismét az épületre pillantott. Odafent biztosan nincs rádiójuk! És miért félnének attól, hogy fényképezi őket? Talán valami orgiát rendeznek? Nőket hozattak a városból? (Vagy ami még rosszabb, innen Stepfordból?) A NAGYÍTÁS DÖBBENETES TITKOKAT TÁR FEL! A Fairview Lane-n lakó Nancy Drew Eberhart fotográfusnak felhőtlen mozdulatlanságba merevedett, látszólag tisztességes háziasszonyokat sikerült időfelvétellel lencsevégre kapni a Férfiegylet ablakán keresztül…

Mosolyogva ismét a keresőhöz hajolt, finomított egy kicsit a beállításon és az élességen, majd három felvételt készített az elsötétített ablakú épületről… először tíz, aztán tizenkét, majd tizennégy másodperccel exponált.

Készített néhány képet a postahivatalról s a felhők hátterében előtte álló, csupasz zászlórudakról. Éppen az állványát rakta be a kocsijába, amikor a rendőrautó ismét lelassított mellette.

— Remélem, sikerültek a képek! — szólt ki a fiatal rendőr.

— Kösz! — mosolygott rá Joanna. — Kellemes volt elbeszélgetni magával — tette még hozzá, hogy enyhítsen valamit a nagyváros-szülte gyanakvásán.

— Jó éjszakát! — köszönt el tőle a rendőr.

Walter cégénél a többségi tulajdonostárs vesebajban meghalt, s a cég könyvelésében, melyet ő irányított, nyugtalanító pontatlanságok kerültek napvilágra. Walternek két éjszakát és egy teljes hétvégét is a városban kellett töltenie, s az ezt követő estéken is csak ritkán ért haza tizenegy óra előtt. Pete leesett az iskolabuszról, elöl kitört két metszőfoga. Joanna szülei egy utolsó pillanatban küldött értesítés után, útban karib-tengeri nyaralásukra, háromnapos látogatásra ékeztek. (Nagyon tetszett nekik a ház és maga Stepford is, s Joanna anyja egyenesen csodálta Carol Van Santet. „Olyan derűs és ügyes! Igazán példát vehetnél róla, Joanna!”)

A mosogatógép szivattyúja tönkrement; közeledett Pete nyolcadik születésnapja s az ezzel járó kötelezettség, az ajándék, a vendégség, a kedveskedés és a torta. Kimnek fájt a torka, három napig nem is ment iskolába, Joannának késett a menstruációja, de aztán — hála Istennek és a pirulának — végre megjött.

Sikerült néha teniszeznie is, játéka fokozatosan javult, de még meg se közelítette Charmaine-ét. Közben elkészült a sötétkamra is, próbanagyítást készített a fekete férfit és a taxit ábrázoló képről. Előhívta s kinagyította a városközpontban készített felvételeket, melyek közül kettő elég jól sikerült. Peteről, Kimről és Scott Chamalianról is készített néhány fotót, ahogy a dzsungelnek berendezett tornateremben játszanak.

Bobbie-val szinte mindennap találkozott; együtt mentek vásárolni, s tanítás után Bobbie néha két kisebb fiát, Adamot és Kennyt is átvitte hozzájuk. Egy alkalommal Joanna, Bobbie és Charmaine kicsípték magukat s elmentek egy kétkoktélos ebédre az Eastbridge-n lévő francia étterembe.

Október vége tájékán Walter már ismét hazajárt vacsorázni, fény derült a halott tulajdonos sikkasztására, aztán a dolgok helyrejöttek és feledésbe merültek. A házban minden működött és mindenki egészséges volt. Mindenszentek napján egy hatalmas sütőtökből halálfejet faragtak ki, s Pete fogatlan Denevéremberként járta a várost húgával, aki Heckelnek vagy Jeckelnek öltözött (mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy egyszerre mindkettejüket megszemélyesítse). Joanna is szétosztogatott ötven zacskó cukrot, de a gyümölcs és a sütemény idő előtt elfogyott; jövőre majd jobban oda fog figyelni erre is.

November első szombatján vacsorát adtak, ahol ott volt Bobbie és Dave, Charmaine és férje Ed; a városból pedig Shep és Sylvia Tackover, valamint Don Ferrault, Walter egyik tulajdonostársa, és felesége Lucy is kijött hozzájuk. Az a helyi asszony, akit Joanna segítségül felfogadott a tálaláshoz és a mosogatáshoz, örült, hogy a változatosság kedvéért itt, Stepfordban is dolgozhat.

— Valamikor milyen nagy volt itt az élet! — mesélte a nő. — Sorba álltak és veszekedtek értem a háziaszszonyok! Most pedig el kell járnom Norwoodba, Eastbridge-be meg New Sharonba! Pedig én utálok éjszaka vezetni!

A tenyeres-talpas, de fürge mozgású, ősz hajú aszszonyt Mary Migliardinak hívták.

— Mindennek a Férfiegylet az oka! — magyarázta, miközben a rákfalatokba szurkálta a fogpiszkálókat. — A szórakozás, a vidámság azonnal elszállt, ahogy azok elkezdték! A férfiak eljárnak, a nők maradnak otthon. Ha az öregem élne, előbb engem kellene agyonütnie, mielőtt hagynám, hogy oda belépjen!

— De hát ez egy nagyon régi szervezet, nem így van? — érdeklődött Joanna s óvatosan karnyújtásnyira tartotta magától a salátástálat.

— Viccel? — nézett rá csodálkozva Mary — Hat vagy hét éve alakult; biztos, hogy nem régebben! Korábban volt a Polgári Szövetség, a Szarvasok, a Légiósok — sorolta a fogpiszkálók gépiesen gyors szurkálása közben —, de aztán ezek egyesültek és azóta így működnek. A Légiósok nem csatlakoztak hozzájuk. Azok ma is külön vannak. Hat vagy hét éve történt. Ez lesz az összes előétel?

— A sajtos tekercsek bent vannak a hűtőben — mutatta Joanna.

Közben jégvödörrel a kezében, Walter is megjelent a konyhában; sportzakójában nagyon jól festett.

— Szerencsénk van — jegyezte meg mosolyogva, amikor a hűtőszekrényhez lépett. — Valami jó rajzfilm van a tv-ben s Pete le se akar jönni. A Sonyt betettem a szobájába — mondta s a fagyasztóból elővett egy nagy zacskó jeget.

— Mary éppen most mesélte, hogy a Férfiegylet egy új szervezet — újságolta Joanna.

— Az nem új — tépte fel Walter a zacskó végét. Arcán egy borsónyi papír zsebkendő lifegett, borotválkozás után azzal állíthatta el a vérzést.

— Hat vagy hét éves — bizonygatta Mary.

— Nekünk az már réginek számít — mosolygott Walter.

— És én meg azt hittem, hogy még a Puritánok idején alakult — háborgott Joanna.

— Ezt meg honnan vetted? — kérdezte Walter, s kiöntötte a jeget a jégvödörbe.

— Nem is tudom… — keverte Joanna a salátát. A felépítéséről, meg arról a régi székházról…

— Valamikor az volt a Terhune Ház — mesélte tovább Mary s egy fóliacsíkot rakott a fogpiszkálóval teletűzdelt tányérra. — Rettentő olcsón jutottak hozzá. Adótartozás miatt árverezték el és rajtuk kívül senki se licitált rá.

A vendégség katasztrofálisan sikerült. Lucy Ferrault allergiás volt valamire és állandóan tüsszögött; Sylvia olyan szórakozottan ült, mintha el lett volna varázsolva; Bobbie, akire Joanna nagyon számított, hogy majd szóval tartja a társaságot, torokgyulladást kapott s alig tudott megszólalni; Charmaine Miss Vámpírra vette a figurát s hosszú, földig érő, majdnem a köldökéig kivágott, hófehér selyemruhában jelent meg; Dave és Shep zavarban érezte magát és félrehúzódott. Walter (az ördög vigye el), a sarokba elvonulva, jogi kérdésekről tárgyalt Don Ferrault-val. A kitűnően szabott ruhát viselő, nagydarab és kicsit spicces Ed Wimperis Joanna karjába kapaszkodva lassan, meggondoltan és nagyon hosszan azt fejtegette, hogy a videokazetták megjelenése teljesen megváltoztatja az iparágat. A vacsoraasztalnál Sylvia kicsit magához tért és frontális támadást indított az elővárosi közösségek ellen, melyek az adókedvezményeknek és a könnyűiparnak köszönhetően szedték meg magukat és másfél, két hektáros telkeken kerítéssel körbevett erődökkel zárják el magukat a külvilágtól. Ed Wimperisnek sikerült feldöntenie a poharát. Joanna megpróbálta egy kicsit lazább témára terelni a beszélgetést. Bobbie rekedtes hangon, fuldokolva magyarázni kezdte torokgyulladásának eredetét. Valami hangfelvételt készített Dave egyik barátjának, „aki valami átkozott Henry Higginsnek képzeli magát” s ez mindennek az oka. Charmaine viszont, aki jól ismerte a szóban forgó barátot és maga is készített számára hangfelvételt, azonnal le is torkollta Bobbie-t: „Soha ne szóld meg a Bakot azért, amit csinál! A Bak jegyében született emberek alkotnak! — jelentette ki, majd körbekérdezett mindenkit, hogy milyen jegyben született. Elemezte az adott jegyben születettek jellemzőit, amivel mindenkitől teljes figyelmet követelt magának. A túlságosan száraz sültet ezúttal Walternek se sikerült szépen felszeletelnie. A tészta ugyan megkelt, de nem annyira, amennyire kellett volna — jegyezte meg Mary felszolgálás közben. Lucy Ferrault erre is tüszszentett egyet.

— Soha többé! — jelentette ki Joanna a külső lámpák oltogatása közben.

— Egy időre nekem is elég volt — ásította Walter. — Figyelj — fordult hozzá Joanna —, hogy tudtatok Donnal félrehúzódni és külön beszélgetni, amikor három nő úgy ült ott a díványon, mint három fadarab?

Sylvia telefonált és elnézést kért. Nem hagyták jóvá az előléptetését, amiről pedig az volt a véleménye, hogy átkozottul megérdemelte volna. Charmaine áradozott a telefonba, hogy mennyire jól érezték magukat és kérte, hogy halasszák el az elvileg rögzített keddi teniszpartit.

— Ednek újabb rögeszméje támadt — újságolta. Kivesz néhány nap szabadságot, Merrillt elvisszük DaCostasékhoz — szerencsére te nem ismered őket s hétvégén majd „újra felfedezzük egymást”. Ez azt jelenti, hogy engem egyfolytában az ágy körül fog kergetni. És a menstruációm is csak a jövő héten esedékes, hogy az ördög vigye el!

— És miért nem hagyod, hogy utolérjen? — érdeklődött Joanna.

— Óh, istenem — sóhajtotta Charmaine. — Tudod, egyáltalán nem élvezem, ha egy nagy farkat belém dugnak, ennyi az egész. Soha nem élveztem és nem is fogom. Leszbikus se vagyok, mert már azt is kipróbáltam, és az se nagy ügy! Egyszerűen nem érdekel a szex. És nem hinném, hogy bármelyik nőt komolyan érdekelné, még azokat se, akik a Halak jegyében születtek. Téged érdekel?

— Nos, nimfomániás én se vagyok — mondta Joanna —, de engem érdekel, persze, hogy érdekel.

— Valóban érdekel, vagy csak kötelességednek érzed, hogy érdekeljen?

— Valóban érdekel.

— Nos, ezt mindenki maga tudja — jegyezte meg Charmaine. — Tegyük át a partit csütörtökre, rendben? Akkor lesz valami értekezlete, amiről nem maradhat el, hála istennek…

— Oké, tehát csütörtök, ha valami közbe nem jön.

— Ne hagyd, hogy közbejöjjön! — Már kezd hűvösödni.

— Majd pulóvert húzunk!

Elment a szülői értekezletre. Pete és Kim tanárai, Miss Turner és Miss Gair — két kellemes, középkorú tanárnő — is jelen voltak és nagyon lelkesen válaszoltak a tanítási módszerekkel kapcsolatos kérdéseire. Elmagyarázták, hogy milyen zsúfolt programot terveztek be erre az évre. Az értekezleten nagyon kevesen vettek részt, a terem végében meghúzódó tanárok csoportján kívül mindössze kilenc anyuka és egy tucatnyi apuka jött el a találkozóra. A szülői munkaközösség elnöke, egy Mrs. Hollingsworth nevű, csinos, szőke asszony mosolyogva, ráérős hozzáértéssel intézte az ügyeket.

Pete-nek és Kimnek néhány téli ruhadarabot, magának pedig egy szövetnadrágot vásárolt. Két nagyítása, a Szolgálaton kívül és a Stepfordi Könyvtár csodálatosan sikerült, aztán Pete-et és Kimet is el kellett vinnie Dr. Coe-hez, a fogorvoshoz.

— Megbeszéltük? — kérdezte csodálkozva Charmaine, amikor ajtót nyitott neki.

— Persze, hogy megbeszéltük — felelte Joanna. — Még mondtam is, hogy oké, ha nem jön közbe semmi. Charmaine mosolyogva csukta be mögötte az ajtót. Nadrágja és blúza elé kötényt kötött.

— A fenébe is, ne haragudj, Joanna! — mentegetőzött. — Teljesen kiment a fejemből.

— Nem történt semmi baj! Siess átöltözni!

— Már nem tudunk játszani — kezdte Charmaine. — Először is, túl sok a munkám…

— Munkád?

— Házimunka.

Joanna kimeredt szemmel bámult rá.

— Nettie-t elküldtük — magyarázta Charmaine —, egyszerűen hihetetlen, hogy az utóbbi időben milyen hanyag munkát végzett. Először minden tisztának látszik, de aztán, ha benézel a sarkokba… te jó isten!… Tegnap rendbe hoztam a konyhát és az ebédlőt, de még az összes többi szoba hátra van. Ed nem tud együtt élni a piszokkal.

— Oké, nos, ez jó vicc volt — szólalt meg mosolyogva Joanna.

— Egyáltalán nem viccelek! — bizonygatta Charmaine. — Ed valójában nagyszerű fickó, én pedig lusta és önző teremtés voltam. Szorgalmasan teniszeztem, szorgalmasan olvastam az asztrológiai könyveket. Most már Edről és Merrillről is gondoskodnom kell. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen nagyszerű férjem és fiam van.

Joanna a kezében tartott teniszütőre, majd Charmaine-re pillantott.

— Nos, ez valóban nagyszerű — mondta mosolyogva —, de őszintén szólva, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy abbahagyod a teniszezést.

— Menj és nézd meg! — mondta Charmaine.

Joanna barátnője arcába bámult.

— Menj és nézd meg! — ismételte meg Charmaine.

Joanna megfordult, bement a nappaliba s odalépett az eltolható üvegajtóhoz. Széthúzta s Charmaine biztatására kiment a teraszra. Néhány lépést tett a széléig s lenézett a pázsitos térségen kanyargó, lapos kövekkel kirakott, lejtős gyalogútra.

A keréknyomokkal szabdalt pázsiton a teniszpálya mellett egy teherautó állt. A pálya két oldaláról a kerítés már eltűnt, másik két oldala, a rövidebb és a hoszszabb, a pázsiton hevert. A hosszabb kerítésszakasz mellett két férfi térdelt s hosszú nyelű vágószerszámokkal szorgoskodott. Szétnyitották a nyelet, majd összepréselték s ezután éles, pattanó hang hallatszott. A pálya kellős közepére leborított kerti föld egész kis hegyet alkotott; a háló és a tartóoszlopok is eltűntek.

— Ed fűvel akarja betelepíteni — magyarázta Charmaine.

— De hisz ez agyagos pálya! — fordult feléje Joanna.

— Minden sima és egyenletes lesz — jelentette ki Charmaine.

— Te jó isten! — szörnyülködött Joanna, ahogy a vágószerszámmal dolgozó munkásokat bámulta. — De hisz ez őrültség, Charmaine!

— Ed golfozik, teniszezni nem szokott — közölte Charmaine.

— Mit csinált ez az ember veled? — nézett rá Joanna. — Megbabonázott?

— Ne bolondozz — felelte Charmaine mosolyogva. — Ed valóban nagyszerű fickó, én pedig szerencsés asszony vagyok, aki köszönettel tartozik neki. Akarsz kicsit maradni? Azonnal csinálok egy kávét! Most éppen Merrill szobájával foglalkozom, de közben beszélgethetünk.

— Hát rendben — mondta Joanna, de közben tagadóan rázta a fejét. — Nem, köszönöm, nem kérek… — hátrált el Charmaine mellől, s még mindig rajta tartotta a tekintetét. — Nem, van néhány dolog, amit nekem is meg kell csinálnom — mondta, majd megfordult s gyors léptekkel átvágott a teraszon.

— Sajnálom, hogy elfelejtettelek felhívni — mentegetőzött Charmaine, amikor beértek a nappaliba.

— Semmi probléma — mondta Joanna, majd mindkét kezével ütőjét tartva, gyorsan szembefordult vele. — Néhány nap múlva találkozunk, rendben?

— Persze — mosolygott rá Charmaine. — Hívjál majd telefonon! És add át üdvözletem Walternek!

Bobbie is elment Charmaine-hez, mert a saját szemével akarta látni, aztán telefonált.

— Most éppen a hálószobából pakolja ki a bútorokat. Még csak júliusban költöztek be… ugyan menynyi piszok gyűlhetett ott össze azóta?

— Nem fog sokáig tartani — bizonygatta Joanna. Ilyesmi nem létezik! Az emberek nem tudnak ilyen hirtelen megváltozni.

— Nem? — kérdezett rá Bobbie. — Itt, ezen a környéken?

— Hogy érted ezt?

— Hallgass el, Kenny! Add oda neki! Joanna, figyelj, beszélni szeretnék veled. Holnap együtt tudunk ebédelni?

— Igen…

— Dél körül érted megyek. Azt mondtam add oda neki! Oké? Délben, és nem csinálunk nagy ügyet belőle. — Oké! Kim! Minden vizes lesz a környéken…

Walter nem volt különösen meglepve, amikor a Charmaine körüli változásokról értesült.

— Ednek biztosan elege lett belőle — jegyezte meg, s közben kanalával villájára segítette a spagettit. Nem hiszem, hogy eleget keresne egy ilyen életvitelhez. Egy szobalány fenntartása manapság legkevesebb heti száz dollárba kerül.

— De az egész viselkedése megváltozott — magyarázta Joanna. — Gondold el! Panaszkodik.

— Tudod, hogy mennyi Jeremynek a zsebpénze? — szólt közbe Pete.

— Ő két évvel idősebb nálad! — hangzott Walter válasza.

— Őrültségnek hangzik, de szeretném, ha nevetés nélkül végighallgatnál, mert vagy igazam van, vagy pedig teljesen meghibbantam és akkor együttérzésre van szükségem! — közölte Bobbie s szájához emelte a sajtos hamburgert.

— Oké, rajta! Vágj bele! — nyelte le a falatot a figyelmesen hallgató Joanna.

Az Eastbridge Roadon lévő McDonald'snál álltak meg s a kocsiban ették a sajtos hamburgert.

Bobbie egy kisebb falatot vett a szájába, alaposan megrágta és lenyelte.

— Néhány héttel ezelőtt olvastam egy cikket a Timesban — kezdte a mondókáját. — Kerestem is otthon, de már biztosan kidobtam — pillantott Joannára. — El Pasóban, Texasban, nagyon alacsony a bűnözés. Azt hiszem, El Pasóról volt szó. Mindenesetre, valahol Texasban nagyon alacsony a bűnözés, alacsonyabb mint Texasban bárhol. Ennek oka az, hogy a talajban lévő vegyszerek bejutnak az ivóvízbe, mindenkit letompítanak és enyhítik a feszültségeket. Isteni igazság!

— Mintha nekem is rémlene valami — bólogatott Joanna, s szájához emelte a sajtos hamburgert.

— Joanna! — folytatta Bobbie. — Azt hiszem, hogy valami itt is van! Itt Stepfordban! Elképzelhető ez? Azok a furcsa fák a Kilences út mellett… az elektronika, az űrhajózási ipar hulladékai… és a Stepford patak épp ott folyik el a lerakó mögött… csak az isten a megmondhatója, hogy milyen szeméttel mérgezik a környezetet…

— Hogy érted ezt? — kérdezte Joanna.

— Gondolj csak bele! — fejtegette Bobbie s kezét először ökölbe zárta, majd kisujjával kezdve, az ujjait vette sorra. — Charmaine megváltozott és háziasszony lett belőle — mondta, majd gyűrűsujját is kinyújtotta. — Az a nő, akivel beszéltél, aki valamikor a klub elnöke volt, szintén megváltozott ahhoz képest, amilyen korábban volt, nem igaz?

Joanna csak bólogatott, Bobbie pedig a középső ujját is kiegyenesítette.

— Azok az asszonyok, akikkel Charmaine korábban teniszezett, szintén megváltoztak; ezt maga Charmaine mondta.

Joanna homlokát ráncolva sült krumplit vett ki a közéjük tett zacskóból.

— Gondolod… gondolod, hogy a vegyszerek miatt? — kérdezte bizonytalankodva.

— Vagy azokból az üzemekből folyik el valami — bólogatott Bobbie —, vagy valahonnan a környékükről… ugyanúgy, mint El Pasóban — tette még hozzá, s kávéspoharát levette a műszerfalról. — Ilyesminek kell történnie — jelentette ki határozottan. — Az nem lehet, hogy minden stepfordi nő olyan, amilyen! Néhányan azok közül, akikkel beszéltünk, valaha szintén tagjai lehettek a klubnak. Néhány évvel ezelőtt még tapsoltak Betty Friedannak és most nézd meg őket! Ők szintén megváltoztak!

Joanna a sült krumplit majszolta s időnként a sajtos hamburgerből is harapott hozzá. Bobbie is harapott egyet a hamburgerből s egy korty kávét ivott rá.

— Valaminek lenni kell! — ismételte meg Bobbie. A talajban, a vízben, a levegőben… nem tudom! Ennek hatására az asszonyokat semmi más, csakis a házimunka érdekli. Ki tudja, hogy ezt melyik vegyszer okozhatja? Ezt ma még a Nobel-díjasok se tudják. Lehet, hogy valami hormonféle teszi… talán ettől van ilyen sok nagy melák is a környéken! Már biztosan te is észrevetted?!

— Persze! — felelte Joanna. — A piacon mindig törpének érzem magam.

— Én is, isten bizony! — helyeselt Bobbie, majd kávéját visszatette a műszerfalra és krumplit vett ki a zacskóból. — Nos? — nézett kérdően Joannára.

— Azt hiszem, hogy… hogy ez elképzelhető, de elég valószínűtlenül hangzik… — vette el Joanna is a kávéját a műszerfalról. A műanyag pohár párás nyomot hagyott.

— Semmivel se valószínűtlenebb, mint El Pasóban — jelentette ki Bobbie.

— De az — mondott ellent Joanna. — És azért valószínűtlenebb, mert ez itt csak a nőket érinti. Davenek mi a véleménye?

— Még nem említettem neki. Úgy gondoltam, hogy téged kérdezlek meg először.

— Nos, ez is a lehetőségek közé tartozhat — kortyolt bele Joanna a kávéjába. — És nem hiszem azt, hogy meghibbantál. Azt kellene csinálni, gondolom én, hogy valami nagyon tárgyilagos levelet írunk az állami… minek is?… mondjuk az Egészségügyi Hivatalnak… vagy a Környezetvédelmi Bizottságnak… szóval valami hivatalos szervnek, melynek jogában áll utánanézni a dolgoknak. Ezt ki tudjuk deríteni a könyvtárban.

— Mm-m — rázta meg a fejét Bobbie. — Én már dolgoztam állami hivatalban. Felejtkezz el róluk! Szerintem az egyedüli megoldás, ha elköltözünk és csak azután kezdünk el levelekkel foglalkozni.

Joanna feléje fordult s az arcába bámult.

— Komolyan mondom! — bizonygatta Bobbie. Az a valami, ami háziasszonyt tudott faragni Charmaineből, az velem nem fogja ugyanezt megtenni. Gondolom, veled sem?

— Ugyan már! — csitítgatta Joanna.

— Valami itt nincs rendjén, Joanna! Nem viccelek! Ez egy Zombiváros. És Charmaine júliusban, én augusztusban, te pedig szeptemberben költöztél ide!

— Rendben, nyugodj meg, hallom, amit mondasz. Bobbie jókorát harapott a sajtos hamburgerbe, Joanna pedig összevont szemöldökkel a kávéját kortyolgatta.

— Ha mégis tévednék — folytatta tele szájjal Bobbie —, még ha nem is valami vegyszer okozná ezeket a dolgokat — nyelte le a falatot —, akkor is valóban ez lenne az a hely, ahol le akarod élni az életed? Mindkettőnknek van egy barátnője, neked két, nekem három hónap után! Ez lenne az eszményi közösség? Norwoodba mentem a hajamat megcsináltatni, amikor hozzátok készültünk. Egy tucatnyi rohanó, hanyagul öltözött, ideges és élő asszonyt láttam. Szerettem volna mindet átölelni.

— Keress magadnak Norwoodban barátnőket! mosolyodott el Joanna. — Kocsid is van…

— Te pedig olyan átkozottul független vagy! emelte le Bobbie is poharát a műszerfalról. — Megkérem Dave-et, hogy költözzünk el innen. Itt eladjuk a házat és veszünk magunknak egyet Norwoodban, vagy Eastbridge-ben. Ezért csak egy kis fejfájást és zűrzavart, meg a költözködési költségeket kell vállalni… ha ragaszkodik hozzá, akkor még kölcsönt is hajlandó vagyok felvenni…

— Gondolod, hogy bele fog egyezni?

— Jobban jár, ha beleegyezik, különben nagyon megkeserítem az életét. Mindig is Norwoodban akartam venni valamit. De szerinte ott túl sok a protestáns. Nos, engem inkább vegyenek körül protestánsok, mint hogy ezen a helyen megmérgezzen az a valami! Úgyhogy rövidesen egyetlen barátnőd se lesz… hacsak nem beszélsz te is Walterrel.

— A költözésről?

Bobbie biccentett, majd tekintetét változatlanul Joannán tartva, belekortyolt a kávéjába.

— Nem kérhetem meg, hogy újra költözzünk el rázta meg a fejét Joanna.

— Miért ne? Hiszen ő is azt akarja, hogy jól érezd magad, nem így van?

— Biztosan nem fogom megkérni! Éppen most készült el a sötétkamrám.

— Oké! — vonta meg a vállát Bobbie. — Akkor maradsz és marad neked a közvetlen szomszédod.

— Bobbie, ez nem lehet vegyszer. Azaz… éppen lehetséges, de őszintén szólva, én nem hiszek benne. Valóban őszintén mondom!

Még beszélgettek egy ideig, befejezték az evést, majd elindultak az Eastbridge Roadon s rákanyarodtak a Kilences útra. Elhaladtak egy bevásárlóközpont és néhány régiségbolt mellett, majd valami ipari negyedhez értek.

— A méreggyárak! — jegyezte meg Bobbie.

Joanna végignézett az úttól kicsit távolabb eső, ragyogóan rendben tartott, alacsony építésű, modern épületeken, melyek mindegyikét széles, gondosan nyírt pázsitos térség választotta el a másiktól: Ulitz Optics (Herb Sundersen is itt dolgozik), a CompuTech (Vic Stavros munkahelye, bár lehet, hogy ő az Instatronnál van), a Stevenson Biokémiai Művek, a Haig-Darling Computers és a Burnham-Massey-Microtech (Dale Coba… fújj… és Claude Axhelm), aztán az Instatron és a Reed Saunders (Bill McCormick — vajon hogy van Marge), aztán a Vesey Electronics és az AmeriChem-Willis.

— Öt dollárba fogadok veled, hogy ezek ideggázzal kísérleteznek.

— Lakott területen?

— Miért ne? Egy ilyen washingtoni banda mellett?

— Ugyan már, Bobbie!

Walter észrevette, hogy valami nincs rendben a felesége körül, s rá is kérdezett.

— Neked kész kell lenned a Koblenz féle szerződéssel — próbált Joanna kitérni a kérdés elől.

— Az egész hétvége előttünk van — válaszolta Walter, s nem hagyta magát eltéríteni. — Miről van szó? Ki vele!

Amíg a mosatlant összeszedte és berakta a mosogatógépbe, addig Joanna elmesélte Bobbie költözési szándékát és az El Pasóval kapcsolatos elméletét.

— Nos, ez nekem magas egy kicsit — jegyezte meg Walter.

— Nekem is — vallotta be Joanna. — De az is igaz, hogy itt az asszonyok valóban megváltoznak és hátrányukra változnak, unalmasakká válnak. Ha Bobbie elköltözik és Charmaine se tér vissza a régi önmagához, ami legalább…

— És te is el akarsz költözni? — tette fel Walter a kérdést.

Joanna bizonytalan pillantást vetett feléje. Walter kék szemének válaszra váró csillogása nem árulkodott arról, hogy mit gondol.

— Nem — felelte Joanna — nem, mert már teljesen berendezkedtünk. És a ház is jó… És igen, mert biztos vagyok benne, hogy Eastbridge-ben vagy Norwoodban boldogabb lennék. Bárcsak korábban megnéztük volna mindkettőt!

— Ez aztán a határozott válasz — mosolyodott el Walter. — Egyszerre igen és nem.

— Hatvan-negyven százalék — mondta Joanna.

— Rendben van! — egyenesedett fel Walter a pultnál, melyre eddig támaszkodott. — Ha majd száz és nulla százalék lesz, akkor elköltözünk.

— Megtennéd? — kérdezte az asszony.

— Hát persze — felelte Walter. — Ha itt valóban boldogtalan lennél… Csak nem szeretném tanítási idő alatt bonyolítani az ügyet…

— Nem, nem, arról szó se lehet!

— A következő nyáron viszont nyélbe lehet ütni a dolgot. Végtére is az időn és a költözés költségein kívül nem vesztünk semmit.

— Bobbie is ezt mondja.

— Tehát akkor csak az van hátra, hogy eldöntsd a kérdést — mondta Walter, majd az órájára pillantott és kiment a konyhából.

— Walter! — szólt utána Joanna konyharuhával a kezében.

— Igen?

Joanna odalépett az ajtóhoz, ahonnan láthatta a hallban megálló férjét.

— Köszönöm! — mondta mosolyogva. — Most már sokkal jobban érzem magam!

— Te vagy az, aki egész nap itthon van, nem én — mosolygott Walter s bement a dolgozószobába.

Joanna követte pillantásával, aztán megfordult s benézett a nappaliba. Pete és Kim a szőnyegen ülve tv-t nézett… a képernyőn — meglepő módon — Kennedy és Johnson elnök látszott; nem, csak az alakjuk tűnt fel egy pillanatra. Néhány pillanatig még ő is a képernyőt figyelte, majd visszalépett a mosogatóhoz s a maradék néhány edényt is elsúrolta.

A tanítási év végén Dave is késznek mutatkozott arra, hogy elköltözzön.

— Olyan gyorsan beadta a derekát, hogy majd hanyatt estem — mesélte Bobbie másnap reggel telefonon. — Abban bízom, hogy júniusig végzünk is vele.

— Addig is ásványvizet igyál! — figyelmeztette Joanna.

— Gondolod, hogy nem azt iszom? Éppen most küldtem el Dave-et, hogy hozzon néhány üveggel. Joanna hangosan felkacagott.

— Nevess, csak nevess! — folytatta Bobbie. — Napi néhány centért inkább biztonságban érzem magam, mint hogy később bánkódjak miatta. És írok az Egészségügyi Hivatalnak! A probléma csak az, hogy nem szeretném, ha egy begolyósodott öregasszonynak néznének. Nem akarsz segíteni és aláírni?

— Dehogynem — felelte Joanna. — Gyere át kicsit később! Walter éppen egy szerződésen dolgozik; talán neki is lesz néhány ötlete a számunkra.

Joanna Pete-tel és Kimmel őszi levelekből álló képeket ragasztgatott, aztán segített Walternek feltenni a külső ablaktáblákat, később a városban akartak találkozni a cégtulajdonosok és feleségeik számára rendezett vacsorán… ezen a dögunalmas, mesterkélten baráti rendezvényen, ahol mindenki csak a másik ruháját figyeli. Joanna egy csekket is kapott az ügynökségtől: legsikeresebb képe felhasználásáért kétszáz dollárt utaltak ki neki.

A piacon Marge McCormickkal találkozott — igen, tényleg nem érezte jól magát, de kösz, most már minden rendben van; Frank Roddenberryvel is összeakadt a műszaki áruházban. — Helló, Joanna! Hogy érzed magad? — A Fogadóbizottság munkatársába pedig az üzlet ajtajánál botlott bele. — A Gwendolyn Lane-re egy fekete család költözik — újságolta. — Ez jó dolog, ugye?

— Jó — biccentett Joanna.

— Felkészültek már a télre?

— Éppen azt csinálom — mosolyodott el Joanna s a táskájában lévő több zacskónyi madáreleségre mutatott.

— Ugye, szép környék? — érdeklődött tovább a hölgy a Fogadóbizottságtól. — Ugye, maga volt az a megszállott fotós? Egy bemutatót kellene tartania!

Joanna ebédre hívta Charmaine-t.

— Nem tudok menni, Joanna, nagyon sajnálom közölte Charmaine. — Rengeteg teendőm van a ház körül. Tudod, hogy van ez!

Szombaton délután Claude Axhelm kereste fel… őt, Joannát és nem Waltert. Egy táskát is hozott magával.

— Szabad időmben egy feladaton dolgozom — magyarázta fel s alá járkálva a konyhában, míg Joanna egy teát készített neki. — Talán már hallottál is róla? Embereket kérek meg, hogy bizonyos szavakat és szótagokat magnóra mondjanak. A férfiak ezt fent a székházban, a nők pedig saját otthonukban csinálják.

— Óh, igen — figyelte érdeklődéssel Joanna.

— Elmondják, hogy hol születtek s azóta hol és mennyi időt töltöttek — folytatta Claude a járkálást s ujjával megérintgette a konyhaszekrény gombjait.

A végén az egészet — minden szalagot, a rajtuk lévő földrajzi adatokkal együtt — számítógépre viszem. Elegendő mennyiségű minta után már adatok nélküli szalagot és nagyon rövid szöveget is be tudok táplálni, s akkor — magyarázta csillogó szemekkel s ujját végigfuttatta a pult szélén — a gép ennek alapján kidobja az illető személy földrajzi előfordulásának színhelyeit s azt is, hogy hol született és hol élte le eddigi életét. Egyfajta elektronikus Higgins profeszszor. És nem csupán üres bűvészkedésről van szó; szerintem ezt majd a rendőrségi munkában is nagyon jól lehet használni.

— A barátnőm, Bobbie Markowe… — szólalt meg Joanna.

— Dave felesége, hát persze!

— … torokgyulladást kapott a magnózástól.

— Mert elsiette a dolgot — magyarázta Claude. Az egészet két este csinálta meg. Nem kell ennyire elkapkodni! A magnót itthagyom; addig maradhat, amíg csak akarod. Ugye megteszed? Nagy segítség lenne…

Walter jött be a teraszon keresztül; Pete-tel és Kimmel éppen a lehullott levelet égették a kertben. Claude-dal kezet fogott s üdvözölték egymást.

— Ne haragudj — kért Walter elnézést Joannától. Szólnom kellett volna, hogy Claude átjön, mert kérni akar tőled valamit. Gondolod, hogy tudsz neki segíteni?

— Nagyon kevés az időm… — kezdte Joanna.

— Szabad perceidben is csinálhatod — győzködte Claude. — Azt se bánom, ha több hétig eltart.

— Nos, ha ilyen hosszú időre itt tudod hagyni a magnót…

— És cserébe ajándékot is kapsz tőlem — nyitotta ki Claude az asztalon heverő táskáját. — Hagyok még egy plussz szalagot is, amire altatódalt énekelhetsz, vagy mesét mondhatsz a gyerekeknek. Majd átírom neked lemezre és ha este elmentek valahova, akkor a bébiszitter lejátszhatja nekik.

— Oh, ez valóban nagyszerű — lelkesedett Joanna.

— Ráénekelhetnéd az Altatódalt és a Jó reggelt csillagfényt is — javasolta Walter.

— Amit csak akarsz — bátorította Joannát Claude. Minél több, annál kedvesebb.

— Nos, ideje visszamennem a kertbe — indult kifelé Walter. — Még ég a tüzem. Majd találkozunk, Claude!

— Oké! — köszönt el tőle Claude.

Joanna Claude elé tette a teát, Claude pedig megmutatta, hogyan kell az elegáns, fekete bőrtokban lévő magnetofonba betenni a szalagot, és hogyan kell felvételt készíteni. Átadott a nőnek nyolc sárga magnókazettát s egy fekete kötésű, vastag füzetet is.

— Úristen, hiszen ez rengeteg — szörnyülködött Joanna, miután végiglapozta a kicsit gyűrött, kicsit szamárfüles oldalakat, melyekre három külön oszlopba gépelték a szöveget.

— Gyorsan fog menni — vigasztalta Claude. — Csak minden szót tisztán, normális, köznapi hanglejtéssel kell kimondani, s a szavak között tarts rövid szünetet. Látod, most a mutató a vörös mezőben áll. Akarsz egy kicsit gyakorolni?

Hálaadáskor az estét Walter bátyjával Dannel, és családjával töltötték. A vacsorát a fiúk anyja szervezte, hogy gyermekei kibéküljenek. A két testvér már évek óta nem beszélt egymással, mivel apai örökségük miatt vita támadt közöttük. A nézeteltérések viszont ismét fellángoltak és a probléma még jobban kiéleződött, mivel közben a kérdéses birtok értéke is jócskán megnőtt. Walter és Dan kiabálni kezdett egymással, az anyjuk még hangosabban kiabált, amit hazafelé menet a kocsiban, Joanna elég nehezen tudott megmagyarázni a gyerekeknek.

Készített egy felvételt Bobbie legidősebb fiáról, amint mikroszkópjával bíbelődik, meg egy férfiről is, aki éppen a fákat metszette a Norwood Roadon.

Az első hó azon az estén hullott le, amikor Walter éppen a Férfiegyletben volt. Joanna a dolgozószoba ablakából figyelte: az utcai lámpák fényében ritkás pelyhekben szállt, kavargott a csillogó fehérség. Nem esett számottevő mennyiség. Majd lesz még több is! Jó szórakozást, jó fotózást fog jelenteni… no meg vesződséget a csizmákkal és téli ruhákkal.

Szemben az utca túlsó oldalán, Claybrookék nappalijában, Donna gépies, egyenletes mozdulatokkal valami sportversenyen nyert serleget csuszatolt. Joanna egy ideig figyelte, majd fejcsóválva elfordult az ablaktól. Ezek a stepfordi asszonyok, soha nem hagyják abba, gondolta magában.

Úgy hangzott, mintha valami vers első sora lenne. Ezek a stepfordi asszonyok soha nem hagyják abba.

Ezeknek valamit, valamit egész életükben csinálniuk kell. Úgy dolgoznak, mint a robotok. Igen, ez illik rájuk. Egy életen át dolgoznak, mint a robotok.

Elmosolyodott. Próbálná csak ezt elküldeni a Krónikának!

Az asztalhoz lépett s félretolta a tollat, amit könyvjelzőként hagyott a gépelt oldalak között. Néhány pillanatig csendben hallgatózott — fentről nem szűrődött le zaj —, majd bekapcsolta magnót. Ujjával a szöveget követve Ike Mazzard róla készített, bekeretezett képéhez támasztotta a mikrofont és felé hajolt.

— Venni. Vevő. Vétel. Vétek. Vétség. Verés. Verekedés. Vér. Vég. Vége. Végül.

Második rész

Úgy döntött, hogy csak akkor hajlandó elköltözni, ha egy minden szempontból tökéletes házat talál magának; olyat, melyben megfelelő számú és megfelelő méretű szoba van, gyakorlatilag nem kell vele semmit csinálni és egy sötétkamra vagy egy ehhez nagyon hasonló helyiség is van benne. És nem kerülhet többe ötvenkét és félezernél, amennyit ezért a stepfordi házért fizettek és (Walter szerint) bármikor meg is kapnának érte.

Nehéz ügynek ígérkezett, ő pedig nem szeretett volna sok időt fecsérelni a keresgélésre. Egy hideg, december eleji reggelen ennek ellenére elindult Bobbie-val házat nézni.

Bobbie minden délelőttjét kereséssel töltötte… már egész Norwoodot, Eastbridge-t és New Sharont bejárta. Feltett szándéka volt, hogy amint talált valami megfelelőt — igényeit tekintve sokkal rugalmasabb volt Joannánál —, menten ráveszi Dave-et az azonnali költözésre, még akkor is, ha a gyerekeknek év közben kell iskolát váltaniuk. „Jobb most egy kis törés az életükben, mint az, hogy az anyjukból zombi legyen” — mondogatta. Azóta is csak ásványvizet ivott, és nem volt hajlandó megenni a helyben termelt élelmiszereket.

— Akár palackozott oxigént is vehetnél magadnak — javasolta Joanna.

— A fenébe veled is! Már most magam előtt látlak, ahogy az Ajaxot hasonlítgatod a jelenleg használt mosószeredhez!

A keresgélés kedvet csinált Joannának a további járkáláshoz; a nők, akikkel találkoztak — az eastbridge-i háztulajdonosok és egy Miss Kirgassa nevű ingatlanközvetítő — az üresfejű stepfordi özvegyekhez képest vidám, élénk és éles eszű teremtések voltak. Eastbridge-ben igen széleskörű társadalmi tevékenységre is mód nyílott mind a nők, mind pedig a nők és férfiak számára. Már a Nőszövetség helyi szervezete is alakulóban volt.

— Miért nem itt néztek házat először? — kérdezte Miss Kirgassa, amikor szédítő sebességgel végigvitte őket a kanyargós utcákon.

— A férjem azt hallotta — kezdte Joanna, de aztán csak tovább kapaszkodott az ajtóba, az utat figyelte s a képzeletbeli féket taposta.

— Ott halott minden. Mi itt sokkal jobban elvagyunk.

— Azért még szeretnénk visszaérni, hogy összepakolhassunk — jegyezte meg Bobbie a hátsó ülésről. Miss Kirgassa harsányan felkacagott.

— Bekötött szemmel is végig tudnék menni ezeken az utakon — mondta. — Szeretnék még több házat is megmutatni.

— Ez a nekem való dolog! — jegyezte meg Bobbie útban visszafelé. — Úgy döntöttem, hogy én is ingatlanos leszek! Az ember eljárogat, emberekkel találkozik és belelát mindenkinek az életébe. Ráadásul magad szabod meg a munkarendedet is! Komolyan mondom! Meg is fogom tudni, hogy milyen követelményeknek kell megfelelni.

Kaptak egy kétoldalas válaszlevelet is az Egészségügyi Hivatalból. Biztosították őket, hogy mind az illetékes állami szervek, mind a megyei hatóságok osztják a környezetvédelem iránti érdeklődésüket. Az ipari létesítmények telepítésekor a következő, ilyen és olyan, igen szigorú környezetvédelmi előírásokat kell betartani az egész állam területén. Ezeknek az előírásoknak nem csupán a berendezések folyamatos ellenőrzésével szereznek érvényt maradéktalanul, hanem a talaj—, a víz- és a levegőmintákat is folyamatosan vizsgálják. Stepford környékén semmiféle káros szennyeződésre utaló jelet nem sikerült felfedezni, a természetben előforduló vegyi anyagok közül pedig egyiknek sincs nyugtató vagy depresszív hatása. Biztosak lehetnek abban, hogy ezzel kapcsolatos aggodalmaik megalapozatlanok, de ezzel együtt levelüket igen nagyra értékelik.

— Lószar! — jelentette ki Bobbie, ásványvizes üveggel a kezében. Joannához is mindig egy termosz tea kíséretében látogatott el.

Walter az oldalán, háttal a feleségének feküdt, amikor a nő kijött a fürdőszobából. Joanna leült az ágya szélére, lekapcsolta a villanyt s bebújt a takaró alá. Hanyatt feküdt s figyelte, ahogy a mennyezet vonalai lassan kezdenek kirajzolódni előtte.

— Walter?

— Hm?

— Neked jó volt? — kérdezte.

— Persze — hangzott a válasz. — Neked nem volt jó?

— De jó volt — mondta Joanna.

Walter nem válaszolt.

— Olyan érzésem volt, hogy az elmúlt néhány alkalommal neked nem volt jó.

— Ugyan már — tiltakozott Walter. — Jó volt, mint mindig.

Joanna továbbra is a mennyezetet bámulta. Charmaine-re gondolt, aki nem hagyja, hogy Ed utolérje (vagy talán már ezen a téren is megváltozott?), s Bobbie-nak Dave furcsa ötleteivel kapcsolatos megjegyzései is eszébe jutottak.

— Jó éjszakát! — köszönt el tőle Walter.

— Van valami olyasmi — érdeklődött a nő —, amit nem csinálok és te szeretnéd, ha csinálnám? Vagy valami olyasmit csinálok, ami nem jó neked?

— Az a jó, amit csinálsz és ahogy csinálod — felelte Walter rövid hallgatás után, majd felesége felé fordult, felkönyökölt és ránézett. — Tényleg így van — mosolygott rá —, így a jó. Az utóbbi időben talán kicsit fáradtabbak voltunk a bejárás miatt — tette még hozzá s megpuszilta Joanna arcát. — Most aludj szépen!

— Van valami közöd ahhoz az Estherhez?

— Ugyan már — tiltakozott Walter. — Egy fekete párduccal jár. És különben sincs közöm senkihez.

— Fekete párduccal?

— Don titkárnője nevezte így. Mi szexről még csak nem is beszéltünk; csak a helyesírási hibáit szoktam kijavítani. Ugyan, aludjunk már! — csókolta meg ismét az asszony arcát, s a másik oldalára fordult.

Joanna hasra feküdt s behunyta a szemét. Mocorgott egy darabig, s megpróbált kényelmesen elhelyezkedni.

Bobbie-val és Dave-vel elmentek egy norwoodi moziba, majd az estét vidám hangulatban, a kandalló mellett töltötték és Monopolyt játszottak.

Szombaton éjszaka nagy hó esett s Walter — nem túl boldogan — lemondott a délutáni meccsnézésről s elvitte a gyerekeket szánkózni a Winter Hillre. Joanna pedig kiautózott New Sharonba, hogy ellőjön másfél tekercs színes filmet az ottani madárrezervátumban.

Az iskolában Pete kapta a főszerepet a karácsonyi színdarabban, Walter pedig egyik este, hazafelé jövet, elvesztette az irattárcáját, vagy zsebtolvajokkal akadhatott össze.

Joanna bevitt tizenhat képet az ügynökséghez. Jól esett neki, hogy Bob Silvering, akivel a kapcsolatot tartotta; elismerően nyilatkozott róluk, de közölte, hogy az ügynökség jelen pillanatban senkivel se ír alá szerződést. A képeket azért magánál tartotta s megígérte, hogy egy-két napon belül majd értesíti Joannát, melyik az a néhány darab, amelyet kelendőnek lát a piacon. Joanna meglehetősen csalódottnak érezte magát, s elment ebédelni régi barátnőjével, Doris Lombardóval, majd megvette a karácsonyi ajándékokat Walternek és szüleinek.

A képek közül tizet visszaküldtek, köztük a Szolgálaton kívült is, amiről azonnal eldöntötte, hogy indítani fogja a Saturday Review pályázatán. Az ügynökség által megtartott hat kép között volt a Diák címet viselő felvétel is, mely Johnny Markowe-t ábrázolja a mikroszkópjával. Azonnal fel is hívta Bobbie-t, hogy elújságolja neki a hírt.

— Amit a kép behoz, annak tíz százaléka Johnnyé — közölte.

— Ezek szerint akkor már ne is folyósítsuk a zsebpénzét?

— Ez azért még korai lenne. Az eddigi legjobb képemért alig kaptam többet ezer dollárnál, de az utóbbi kettőt már csak darabonként kétszázért vették át.

— Nos, az se rossz egy olyan gyereknek, aki annyira hasonlít Peter Lorrére — jegyezte meg Bobbie. Figyelj! Én is hívni akartalak. Adamot be tudnátok fogadni a hétvégére? Megtennéd?

— Persze, hogy meg — felelte Joanna. — Pete és Kim nagyon boldog lesz. Miért? Mi történt?

— Dave-nek ötletrohama támadt, a hétvégét egyedül töltjük. Második nászút.

Joannát valami furcsa várakozás érzése töltötte el, de aztán elhessegette magától; déjá vu.

— De hiszen ez nagyszerű! — mondta.

— Johnny és Kenny a szomszédoknál lesz — magyarázta Bobbie —, de Adamnak jobb helye lenne nálatok. — Hát, persze — helyeselt Joanna —, így legalább az enyémek se fogják egymás haját tépni. Mire készültök, bementek a városba?

— Nem, itthon maradunk. És remélem, hogy a hó is betemet bennünket! Holnap, tanítás után majd átviszem hozzátok, oké? Vasárnap délután érte megyek.

— Nagyszerű! És hogy állsz a házkereséssel?

— Nem valami fényesen. Ma délelőtt, Norwoodban, láttam egy gyönyörűséget, de a tulajdonosok április elseje előtt nem költöznek ki.

— Ki kell várni.

— Nem, kösz! Találkozunk valahol?

— Most nem tudok, még takarítanom kell. De tényleg!

— Látod? Már te is kezdesz változni. A stepfordi varázslat nálad is működésbe lépett.

Egy narancsszínű sálat és csíkos műszőrme kabátot viselő, fekete bőrű nő várakozott a könyvtár pultjánál, s ujjait egy halom könyvön nyugtatta. Joannára pillantott, majd egy halvány mosollyal biccentett felé. Joanna is ugyanazzal a halvány mosollyal biccentett vissza. A fekete bőrű nő tekintete ezután másfelé vetődött, a pult mögötti üres széket és a szék mögötti könyvespolcot nézte. A magas, göndör hajú, inkább sötétbarna, harminc év körüli nő, nagy szemeivel egzotikus és vonzó jelenségnek tűnt.

A pulthoz lépve Joanna lehúzta a kesztyűjét, és kivette zsebéből a levelezőlapot. A pulton lévő táblácskára pillantott, melyen Miss Austrian neve állt, majd tekintete a tőle alig egy méternyire álló fekete nő karcsú, hosszú ujjai alatti könyvcsomagra vetődött. Iris Murdoch Kemény koponya; Miért dalolnak a rabmadarak, alatta pedig A varázsló. Joanna a levelezőlapon álló értesítésre pillantott. Skinner Túl szabadságon és méltóságon című művét december 11-ig tartják a számára. Szeretett volna néhány kedves, üdvözlő szót mondani — a lány vagy feleség minden bizonnyal ahhoz a fekete családhoz tartozik, akiről a Fogadóbizottság tagja említést tett neki —, de nem szerette volna magát valami atyáskodó, fehér liberálisnak feltüntetni. Akkor is mondani akarna neki valamit, ha a nő nem lenne fekete? Igen, ebben a helyzetben…

— Ha akarnánk, felőle akár az egész könyvespolcot elvihetnénk — szólalt meg a fekete nő.

— Meg is érdemelné — válaszolta mosolyogva Joanna. — Legalább megtanulná, hogy ne hagyja ott a munkahelyét — bökött egy fejmozdulattal az üresen álló székre.

— Mindig üresen áll? — érdeklődött mosolyogva a fekete nő.

— Még soha nem fordult elő, igaz csak délután és szombatonként járunk ide — magyarázta Joanna.

— Újak itt Stepfordban?

— Három hónapja jöttünk.

— Én három napja — mondta a fekete nő. — Remélem, tetszik itt maguknak.

— Azt hiszem, megszeretjük majd a helyet. Joanna üdvözlésre nyújtotta a kezét.

— Joanna Eberhart vagyok — mutatkozott be mosolyogva.

— Ruthanne Hendry — válaszolta a fekete nő s kezet rázott Joannával.

— A neve ismerősen cseng — emelte Joanna mutatóujját a homlokához, s a nőre pislogott. — Valahol már találkoztam a nevével!

— Vannak kisgyerekei? — érdeklődött Ruthanne mosolyogva.

Joanna kicsit értetlenül bólogatott.

— Írtam egy gyermekkönyvet, Penny tervezget a címe — magyarázta. — Itt is megvan a könyvtárban. Első dolgom az volt, hogy megnézzem a katalógusban.

— Hát persze! — csapott a homlokára Joanna. — Két héttel ezelőtt Kim is megkapta. Nagyon tetszett neki! És nekem is! Olyan jóleső érzés valami olyasmit találni, ahol egy kislány tesz is valamit azon kívül, hogy teát készít a babájának.

— Bújtatott propaganda — mosolyodott el Ruthanne Hendry.

— Maga készítette az illusztrációkat is — jegyezte meg elismerően Joanna. — Nagyszerűek!

— Köszönöm!

— Készülőben van egy másik is?

— Már össze is állt — bólintott Ruthanne Hendry. — Az igazi munka majd azután kezdődik, ha berendezkedtünk.

— Bocsánat — sántikált elő Miss Austrian a terem túlsó végéből. — Ma akkora itt a csend, hogy bent dolgoztam az irodában — pislogott erőteljesen, hogy szeme hozzászokjon a fényhez. — Kerestem valamit, amit azok a betlehemes gyerekek felvehetnek magnóra. Helló, Mrs Eberhart — mosolygott rá Joannára és Ruthanne Hendryre.

— Helló! — köszönt vissza Joanna. — Hadd mutassam be egyik szerzőjüket! Ő írta a Penny tervezget című könyvet. Ruthanne Hendry.

— Óh — zöttyent le nehézkesen a székébe Miss Austrian és esetlenül duci, rózsaszín kezeit továbbra is a szék karfáján nyugtatta. — Nagyon népszerű könyv magyarázta. — Két példányunk is van belőle, de már mindkettőt pótolni kellett.

— Tetszik nekem ez a könyvtár — jegyezte meg Ruthanne Hendry — Be lehet iratkozni?

— Stepfordi lakos?

— Igen, épp most költöztem ide.

— Akkor örülünk, hogy olvasóink táborában üdvözölhetjük — mondta Miss Austrian, majd kihúzta a pult egyik fiókját, egy fehér kártyát vett elő belőle, és a könyvcsomó mellé tette.

Bent a Központban, az egyik néptelen kis kávézó pultjánál csak két telefonszerelő ült rajtuk kívül a helyiségben —, Ruthanne a kávéját kavargatva Joannára nézett.

— Mondj meg nekem őszintén valamit: volt visszhangja annak, hogy itt vettünk házat?

— Én semmit se hallottam — válaszolta Joanna. — Ez különben se az a város, ahol visszhangja lenne… bárminek is! A Férfiegylet kivételével nincs is olyan hely, ahol az emberek találkoznának egymással.

— Velük nincs is semmi probléma — szúrta közbe Ruthanne —, Royal holnap csatlakozik hozzájuk. De a nők, a környékbeli nők, a szomszédok…

— Figyelj — vágott közbe Joanna —, ennek semmi köze a bőrszínhez, ezt hidd el nekem! Ezek mindenkivel ilyenek. Még egy kávéra sincs idejük, igazam van? Hozzá vannak láncolva a házimunkához.

Ruthanne csak bólogatott.

— Magam miatt nem is bánom — jegyezte meg rövid hallgatás után. — Én egész jól elvagyok egyedül, különben nem is egyeztem volna bele a költözésbe… de valahogy…

Joanna mesélt neki a stepfordi asszonyokról s azt is elmondta, hogy Bobbie el akar költözni, mert nem akar hasonló lenni hozzájuk.

— Olyan dolog nem létezik, ami belőlem egy otthonülő háziasszonyt faragna — jelentette ki Ruthanne mosolyogva. — Ha ők ilyenek, akkor lelkük rajta! A bőrszín csak a lányok miatt okozott egy kis aggodalmat.

Egy négy- és egy hatéves kislánya volt, férje, Royal pedig a városi egyetem szociológiai tanszékét vezette. Joanna mesélt Walterről, Pete-ről, Kimről és saját fotózásáról.

Telefonszámot is cseréltek.

— Amikor a Pennyn dolgozom, akkor teljesen begubózom — magyarázta Ruthanne —, de előbb-utóbb úgyis felhívlak.

— Majd én hívlak — ajánlotta Joanna. — Ha el vagy foglalva, akkor csak mondd meg őszintén. Szeretném, ha Bobbie-val is megismerkednél. Biztosan tetszeni fogtok egymásnak!

Útban a kocsik felé — mindketten a könyvtár előtt parkoltak — Joanna észrevette, hogy Dale Coba a távolból őt figyeli. Egy báránykát tartott a karjaiban, körülötte pedig — a Történelmi Társaság székháza mellett — egy csapat férfi a betlehem felállításán szorgoskodott. Joanna feléje biccentett, Coba pedig — karjaiban az élőnek látszó báránnyal — visszabiccentett és rámosolygott.

Elmondta Ruthanne-nek, hogy ki volt az a férfi s megkérdezte, tudja-e, hogy Ike Mazzard is Stepfordban lakik?

— Kicsoda?

— Ike Mazzard, a grafikus.

Ruthanne hírét se hallotta, amitől Joanna nagyon öregnek érezte magát. Vagy nagyon fehérnek.

Adam hétvégi vendégeskedése elég ellentmondásosra sikerült. Szombaton Pete-tel és Kimmel nagyszerűen eljátszogattak a házban és kint az udvaron, de vasárnap, amikor még hidegebbre fordult az idő s szürke felhők ereszkedtek a környékre, Walter pedig futballmeccs címszó alatt kisajátította a nappalit (az elmúlt vasárnapi szánkózás után jogosan), Adam és Pete először katonának nevezték ki magukat az ebédlőasztal alatti erődítményben, aztán felfedező útra indultak az alagsorba („A sötétkamrába nem bemenni!”), majd véd- és dacszövetséget kötöttek a közös ellenség, a Lüke-Kim ellen. Hangoskodás és lekicsinylő megjegyzések közepette védelmi állásokat építettek ki, és szegény kis Kim valóban elég lükének bizonyult, amikor csatlakozni akart hozzájuk. Nem érdekelte a rajzolás, sőt még az se, amikor Joanna — kétségbeesésében — felajánlotta, hogy süssenek együtt süteményt. Adam és Pete rá se hederített a fenyegetőzésre, Kimet pedig semmiféle kedveskedéssel nem lehetett levenni a lábáról. Waltert az egész ügy hidegen hagyta.

Joanna örült, amikor Bobbie és Dave végre megérkezett Adamért.

Amikor meglátta, hogy mindketten milyen jól néznek ki, már annak is örült, hogy hétvégére magukhoz vette a gyereket. Bobbie megcsináltatta a haját s kifejezetten szép volt, ami vagy a festéknek vagy a szeretkezésnek volt köszönhető… talán mindkettőnek. Dave is derűsnek, felszabadultnak látszott. Nyomukban dermesztő hideg tódult az előszobába.

— Helló, Joanna! Mi újság? — dörzsölgette bőrkesztyűbe bújtatott kezét Dave.

— Remélem, Adam nem okozott túl sok problémát? — kérdezte a mosómedve bundát viselő Bobbie.

— Egy cseppet se — felelte Joanna. — Nagyszerűen néztek ki mindketten!

— Nagyszerűen is érezzük magunkat — tette hozzá Dave.

— Kitűnő hétvégénk volt — mosolyodott el Bobbie. — Kösz, hogy a segítségetekkel össze tudtuk hozni!

— Ugyan már! — legyintett Joanna. — Az egyik hétvégén majd én is átdobom Pete-et hozzátok.

— El is visszük örömmel! — vágta rá Bobbie.

— Bármikor, amikor csak akarjátok — erősítette meg Dave. — Adam! Indulás!

— Fent vannak Pete szobájában.

Dave tölcsért formált kesztyűs kezéből s felkiáltott az emeletre:

— A-dam! Itt vagyunk! Szedd össze a holmidat!

— Vegyétek le a kabátotokat! — ajánlotta Joanna. — Még Jont és Kennyt is össze kell szednünk — felelte Dave.

— És nektek is szükségetek van egy kis nyugalomra — tette hozzá Bobbie. — Elég zűrös lehetett ez a két nap.

— Nos, valóban nem tartozott a legcsendesebb hétvégék közé — mosolygott Joanna. — Tegnap viszont nagyon jók voltak.

— Szevasztok! — köszöntötte Bobbie-ékat a konyhából egy pohárral a kezében előbújó Walter.

— Helló, Walter! — köszönt vissza Bobbie.

— Helló, öreg! — üdvözölte Dave is.

— Nos, hogy sikerült a második nászút? — érdeklődött Walter.

— Jobban, mint az első — felelte Dave. — Rövidebb volt, ennyi az egész — kacsintott rá Walterre.

Joanna Bobbie-ra pillantott s valami tréfás megjegyzést várt tőle, de Bobbie csak elmosolyodott s a lépcső felé nézett: — Helló, tökmag! — szólította Adamot. — Jól érezted magad?

— Nem akarok hazamenni! — hajolt ki a lépcsőkorlátnál a gyerek, s a háta mögé rejtette táskáját. Pete és Kim is ott sorakozott mögötte.

— Nem maradhatna még egy éjszakát? — fogta Kim könyörgőre a dolgot.

— Nem, drágám, holnap iskola van — felelte Bobbie. — Siess, haver, még a maffia többi tagját is össze kell szednünk! — szólt fel neki Dave.

Adam duzzogva leballagott a lépcsőn, Joanna pedig az előszobaszekrényhez lépett a gyerek kabátjáért és cipőjéért.

— Ohó! — szólalt meg hirtelen Dave. — Szereztem néhány információt azokról a részvényekről, melyek után a múltkor érdeklődtél!

— Nagyszerű! — örvendezett Walter s mindketten bementek a nappaliba.

Joanna átadta Adam kabátját Bobbie-nak, Bobbie megköszönte s Adam felé nyújtotta. A gyerek letette a táskáját s széttárt karjait a kabát ujjába dugta.

Joanna Adam csizmáit tartotta a kezében.

— Kértek hozzá egy zacskót?

— Óh, nem, nem szükséges — mondta Bobbie, majd Adamot maga felé fordította és segített neki begombolkozni.

— Jó illatod van — szimatolt a gyerek. — Kösz, tökmag!

A gyerek a mennyezetre, majd az anyjára pillantott.

— Nem szeretem, ha így nevezel! Valamikor szerettem, de most már nem szeretem.

— Ne haragudj — kért elnézést Bobbie. — Többé nem foglak így hívni! — mosolygott fiára és cuppanós csókot nyomott a homlokára.

Walter és Dave is kijött a nappaliból, Adam felvette a táskáját, majd elköszönt Pete-től és Kimtől. Joanna átadta Adam csizmáját Bobbie-nak, és arcához érintette az arcát. Bobbie arca még mindig hűvös volt a kinti hidegtől és valóban kellemes illat érződött rajta.

— Holnap majd beszélünk — búcsúzott el Joanna.

— Persze — válaszolta Bobbie s mindketten egymásra mosolyogtak. Bobbie az ajtónál álló Walterhez lépett s puszira nyújtotta az arcát. Walter tétovázni látszott — Joanna nem is értette, hogy miért — majd megcsippentette az arcát.

Dave egy puszit adott Joannának s megveregette Walter karját.

— Addig is, viszlát, öregem! — köszönt el tőle s Bobbie után Adamot is az ajtó felé terelgette.

— Bemehetünk a nappaliba? — kérdezte Pete.

— Tietek az egész szoba! — válaszolta Walter.

Pete elrohant, Kim azonnal a nyomába eredt. Joanna és Walter az üveg tolóajtó előtt állva figyelte, ahogy Bobbie, Dave és Adam beszáll a kocsiba.

— Fantasztikus! — jegyezte meg Walter.

— Ugye, milyen jól néznek ki? — kérdezte Joanna. — Bobbie még a vacsorán se nézett ki ilyen jól. Miért nem akartál neki puszit adni?

Walter nem szólt semmit, majd kis szünet után megvonta a vállát.

— Nem szeretem ezt a pusziszkodást. Olyan showműsor íze van az egésznek!

— Korábban nem vettem észre, hogy kifogásod lenne ellene.

— Akkor, azt hiszem, változott a véleményem mondta Walter.

Joanna figyelte, ahogy a kocsi ajtaja becsukódik Bobbie-ék mögött, s felgyúlnak a lámpák.

— Mit szólnál, ha mi is kettesben töltenénk egy hétvégét? — kérdezte. — Ők elvinnék Pete-et, fel is ajánlották, Van Santék pedig biztosan szívesen fogadnák Kimet.

— Nagyszerű lenne! — helyeselt Walter. — Közvetlenül az ünnepek után!

— Kimet talán Hendryékhez is el lehetne vinni morfondírozott Joanna. — Nekik egy hatéves kislányuk van és szeretném, ha Kim egy fekete családot is megismerne.

A kocsi kigördült a ház elől s még látni lehetett a stoplámpák fényeit, amikor Walter becsukta az ajtót, s lekapcsolta a kinti lámpákat.

— Kérsz egy italt? — kérdezte.

— De még mennyire kérek! — felelte Joanna. A mai nap után…

Hű, micsoda hétfő volt: Pete szobáját újjáépíteni, a többiben rendet rakni, ágyakat lehúzni, mosni (természetesen hagyta összegyűlni), összeállítani a holnapi bevásárlólistát, Pete három nadrágját leengedni… ez volt mindaz, amit csinált; arról már nem is beszélve, hogy még mit kellett volna megcsinálnia. Mondjuk megírni a karácsonyi üdvözleteket, elkészíteni Pete jelmezét (hála Miss Turnernek). Bobbie ma nem hívta, hála istennek, ez a nap teljességgel alkalmatlan volt a kávé melletti csevegésre. Mégis igaza lenne? fordult meg Joanna fejében a gondolat. Valóban változnék? A fenébe, biztosan nem, végtére néha a házimunkával is egyenesbe kell jönni, különben a ház olyanná válik, mint… nos, mint Bobbie háza. Különben is egy igazi, stepfordi asszony ezt nagyon nyugodtan, módszeresen és alaposan végigmászná, nem rángatná át a porszívót a zsinórjánál fogva, majd nem ütné le az ujját, amikor a kerekéről akarja letekerni azt az átkozott zsinórt.

Pete-et jól leteremtette, amiért használat után nem rakta el a játékait, a gyerek ezért egy órán át duzzogott és nem volt hajlandó szóba állni vele. Ráadásul Kim is köhögött.

Walternek sürgős dolga akadt s rohant, hogy még beleférjen Herb Sundersen már amúgy is tömött kocsijába. A Férfiegyletben mindenki nagyon el volt foglalva; karácsonyi-játék akció! (Ugyan kinek? Hol vannak itt, Stepfordban nélkülöző gyerekek? Még nyomát se látta ilyennek.)

Kettévágott egy lepedőt s hozzálátott Pete hóember jelmezének elkészítéséhez, s közben társasjátékozott is vele és Kimmel (aki ugyan csak egyszer köhögte el magát, de azért nem árt az óvatosság). Ezután üdvözlőlapokat írt s tízkor ágyba zuhant. Könyvvel a kezében aludt el.

A kedd már jobb volt valamivel. A reggelizőasztal leszedése és ágyazás után felhívta Bobbie-t, de ő nem vette fel a kagylót — biztosan újra házakat nézeget. Ezután Joanna bement a központba. Túlesett a heti bevásárláson, készített néhány felvételt a betlehemről, és még a gyerekeket szállító iskolabusz megérkezése előtt sikerült hazaérnie.

Walter elmosogatott, azután elment a Férfiegyletbe. A játékok a városi szegénynegyedben élő és a kórházakban fekvő gyerekeknek kellettek. Ezt nehezményezi, Ms. Eberhart? Vagy inkább Ms. Ingalls? Ms. Ingalls-Eberhart?

Pete és Kim megfürdetése és lefektetése után felhívta Bobbie-t. Furcsa, hogy Bobbie már két napja nem jelentkezett.

— Helló! — szólt bele Bobbie a kagylóba.

— Régen nem beszéltünk.

— Ki beszél?

— Joanna.

—  Óh, helló! — üdvözölte Bobbie. — Hogy vagy?

— Jól, kösz! És te? Olyan unottnak tűnik a hangod.

— Nem, semmi… én is jól vagyok.

— Délelőtt szerencsével jártál?

— Hogy érted?

— A házkereséssel.

— Délelőtt vásároltam — közölte Bobbie.

— És engem miért nem hívtál?

— Korán elmentem itthonról.

— Én is tízkor indultam, biztosan elkerültük egymást.

Bobbie nem válaszolt.

— Bobbie?

— Igen?

— Biztos, hogy nincs semmi bajod?

— Biztos. A vasalás kellős közepén vagyok.

— Ilyenkor?

— Dave-nek holnap vasalt ingre van szüksége.

— Óh! Akkor hívj holnap délelőtt, akár együtt is ebédelhetnénk, hacsak nem mész el házat nézni.

— Nem megyek — mondta Bobbie.

— Akkor hívjál, oké?

— Oké — felelte Bobbie. — Viszlát, Joanna!

— Viszlát!

Letette a kagylót s a telefonon nyugvó kezét bámulta. Nevetséges módon az jutott eszébe, hogy Bobbie is úgy megváltozott, mint Charmaine. Nem, Bobbie nem, ez lehetetlen! Biztosan összevitatkozott Dave-vel… alaposan összeveszhettek és még nem akar róla beszélni. Vagy talán tudtán és akaratán kívül ő sértette volna meg? Valami olyasmit mondhatott neki Adam hétvégi ottlétéről, amit esetleg félreértett. De nem, ez nem lehet, hiszen ugyanolyan barátsággal váltak el, mint máskor; összeérintették arcukat s megállapodtak abban, hogy majd beszélnek egymással. (De talán mégis, most, hogy így utánagondol, Bobbie mintha más lett volna; valahogy nem mondott olyanokat, amiket rendszerint mondani szokott, és lassabban is mozgott a szokásosnál.) Talán mégse sikerült annyira jól a hétvégéjük. Bobbie szerint már többször is próbálkoztak ilyesmivel, de soha nem jött ki belőle semmi. Talán majd most…

Ismét megírt néhány karácsonyi üdvözletet. Felhívta Ruthanne Hendryt, aki barátságos volt és örült a hívásnak. A varázslóról beszélgettek, melyet Ruthanne is annyira élvezett, mint Joanna, majd Ruthanne készülő új könyvéről, a Penny sorozat folytatásáról mesélt. Megállapodtak, hogy valamikor a jövő héten együtt ebédelnek. Joanna majd beszél Bobbie-val és hármasban elmennek abba az eastbridge-i francia étterembe. Ruthanne megígérte, hogy hétfőn délelőtt telefonál.

Joanna folytatta a karácsonyi üdvözletek írását, majd az ágyban olvasott, míg Walter haza nem érkezett.

— Beszéltem ma Bobbie-val — újságolta Joanna. Olyan furcsa… kicsavart volt.

— Biztosan belefáradt már a nagy rohangálásba felelte Walter, miközben a zsebeit kezdte kiüríteni az iratszekrényre.

— Mintha már vasárnap is más lett volna — folytatta Joanna. — Nem mondta…

— Egy kis festéket tett az arcára, ennyi az egész! — vonta meg a vállát Walter. — Ugye nem akarod ezt is összekapcsolni azokkal a vegyszerekkel?

Joanna elkomolyodott s az összecsukott könyvet betakart térdéhez szorította.

— Dave nem mondott semmit az újabb próbálkozásról? — kérdezett tovább.

— Nem — felelte Walter —, de lehet, hogy ez a probléma.

Szeretkeztek, de Joanna feszült volt, nem tudta valóban odaadni magát, és nem is volt igazán jó neki.

Bobbie nem telefonált. Egy óra tájban Joanna átment hozzájuk. Amikor kiszállt a családi kocsiból, a kutyák veszettül ugatni kezdtek. Egy magasban kifeszített dróthoz voltak kikötve a ház mögött; a kis walesi fajta a hátsó két lábára állva első mancsaival a levegőben kalimpált, a nagy pedig csak állt, mintha oda lett volna cövekelve s hangosan ugatott. „Vau, vau, vau, vau, vau.” Bobbie kék Chevyje ott állt a kocsifelhajtón.

A makulátlan tisztaságú nappaliban — a párnák felrázva dagadnak, az ablakok ragyognak, a kanapé mögött fényesen csillogó asztalon katonás rendben sorakoznak az újságok — Bobbie rámosolyodott Joannára.

— Óh ne haragudj — mentegetőzött. — Annyira el voltam foglalva, hogy teljesen kiment a fejemből. Ebédeltél már? Gyere ki a konyhába. Azonnal csinálok neked egy szendvicset. Milyet kérsz?

Ugyanolyan jól nézett ki, mint vasárnap — frizurája rendezett volt s egy kis festéket is tett magára. Zöld pulóvere alatt valami emelőpárnás melltartót, barna rakott szoknyája alatt pedig csípőszorítót viselt.

— Igen, megváltoztam — szólalt meg ugyancsak makulátlan tisztaságú konyhájában. — Rájöttem, hogy rettentően slampos, rendetlen és gondatlan voltam. Egyáltalán nem szégyen az, ha valaki szereti az otthonát és jó háziasszony. Ugy döntöttem, hogy én is olyan lelkiismeretesen végzem a munkámat, ahogy Dave is dolgozik, és jobban vigyázok a külsőmre is. Biztosan nem kérsz egy szendvicset?

— Bobbie! — rázta meg a fejét Joanna. — Én… én nem is tudom, mi történt… Ami itt körülötted van… téged is ugyanúgy elkapott, mint Charmaine-t!

— Semmi nem kapott el — mosolygott Bobbie. Nincs itt semmi a környéken. Egy sor ostobaságot hordtam össze. Stepford nagyon jó és egészséges környék.

— És… és már nem is akarsz elköltözni?

— Óh, nem — válaszolta Bobbie. — Az is butaság volt. Itt tökéletes a boldogságom. Legalább egy csésze kávét igyál!

Az irodájában hívta fel Waltert.

— Óh, jó `stét kívánok! — szólt bele Esther a kagylóba. — Mennyire örülök, hogy hallom a hangját! Csodálatos lehet most maguknál, vagy talán itt van a városban?

— Nem, itthon vagyok — közölte Joanna. — Beszélhetnék Walterrel?

— Sajnálom, de most éppen egy megbeszélés van nála.

— Fontos! Kérem, szóljon be neki!

— Tartsa egy pillanatig, kérem!

Joanna a dolgozószobában lévő íróasztalnál ülve telefonált, közben a szekrényből elővett levélpapírokat és borítékokat nézegette, majd a naptárra Kedd, december 14. — utána pedig Ike Mazzard rajzára vetődött a pillantása.

— Azonnal felveszi, Mrs. Eberhart — hallotta ismét Esther hangját. — Remélem, Peter és Kim jól vannak.

— Igen, nincs semmi bajuk.

— Nagyszerű! Biztosan…

— Helló? — szólt bele Walter a kagylóba.

— Walter?

— Helló! Mi történt?

— Walter, szeretném, ha meghallgatnál és nem vitatkoznál velem — hadarta Joanna. — Bobbie megváltozott! Most voltam nála. Az egész ház olyan, mintha… tökéletes! Walter! Makulátlan tisztaság! És magát is teljesen összekapta… Figyelj, nálad vannak a betétkönyvek? Kerestem őket, de nem találtam… Walter?

— Igen, itt vannak nálam — válaszolta Walter. Dave javaslatára néhány részvényt vásároltam. Mit akarsz velük?

— Megnézni, hogy mennyi van bennük — felelte az asszony — Láttam egy házat Eastbridge-ben, ami…

— Joanna!

— … egy kicsit nagyobb, mint a mostani, de…

— Joanna, figyelj rám!

— Egy percet se maradok itt tovább…

— Figyelj már rám, az ördög vigye el!

— Tessék! — adta meg magát Joanna s továbbra is görcsösen szorította a telefonkagylót.

— Megpróbálok hamarabb hazaérni — nyugtatgatta Walter. — Amíg haza nem érek, ne csinálj semmit! Hallasz engem? Ne kötelezd el magad sehova! Gondolom, hogy félóra múlva már tudok is indulni.

— Egyetlen napot se maradok itt! — jelentette ki az asszony.

— Csak várd meg, amíg hazaérek, rendben? Ezt nem lehet telefonon keresztül megbeszélni.

— Hozd haza a takarékkönyveket!

— Ne csinálj semmit, amíg haza nem érek! — figyelmeztette Walter még egyszer, majd a vonal megszakadt.

Joanna is helyére tette a kagylót.

Visszarakta a levélpapírokat és a borítékokat a középső fiókba s helyére tolta a fiókot. Gyorsan lekapta a telefonkönyvet a polcról s megnézte Miss Kirgassa eastbridge-i számát.

A St. Martin féle ház, amire gondolt, még mindig eladó volt.

— Azt hiszem, hogy már talán engednek is belőle valamit — mondta Miss Kirgassa.

— Megtenne nekem egy szívességet? — kérdezte Joanna. — Talán érdekelni fog bennünket, de ezt csak holnap tudom meg pontosan. Megtudná tőlük az utolsó árat, azonnali eladás esetén? Ha igen, akkor értesítsen, kérem, amilyen gyorsan csak lehet!

— Azonnal jelentkezem, amint megtudok valamit — ígérte Miss Kirgassa. — Nem tudja véletlenül, Mrs. Markowe talált már magának valamit? Úgy volt, hogy ma délelőtt találkozunk, de ő nem jelentkezett.

— Meggondolta a dolgot — mondta Joanna. — Nem akar költözni. De én igen!

Buck Raymondot, a stepfordi ingatlanközvetítőt is felhívta.

— Csak elvileg érdekel a dolog — kezdte. — Ha holnap piacra dobnánk a házat, akkor mit gondol, gyorsan el lehetne adni?

— Semmi kétség — válaszolta Buck. — Állandó kereslet van a környéken. Amennyit kifizettek, azt biztosan megkapják érte, de lehet, hogy még többet is. Nem érzik ott jól magukat?

— Nem! — jelentette ki Joanna.

— Óh, mennyire sajnálom! Kezdjem árulni? Éppen itt van nálam egy házaspár…

— Ne, ne, még ne! — mondta Joanna. — Majd holnap megmondom.

— Várj, várj egy kicsit! — mondta Walter, s a felesége felé fordított tenyérrel, nyugtatgató mozdulatot tett.

— Nem! — rázta meg a fejét Joanna. — Nem! Az a valami négy hónap elteltével kezdi kifejteni a hatását, ami azt jelenti, hogy nekem már csak egy hónapom van. Talán már annyi sincs; szeptember negyedikén költöztünk.

— Az isten szerelmére, Joanna…

— Charmaine júliusban költözött be a házába — folytatta Joanna. — Novemberben megváltozott. Bobbie-ék augusztusban költöztek és most december van — mondta s hátat fordított férjének. A mosogató csapja csepegett egy kicsit; egy erőteljes kézmozdulattal hátratolta a kart s a csöpögés megszűnt.

— De már az Egészségügyi Hivatal levele is a kezedben van — próbált érvelni Walter.

— Lószar… hogy Bobbie-t idézzem! — fordult ismét feléje Joanna. — Valami biztosan van itt, valaminek lenni kell! — állította határozottan. — Menj el hozzá és nézd meg magad! A kedvemért tedd meg! A mellei egészen megnőttek, a feneke pedig szinte eltűnt! A ház olyan, mintha valami reklámfilmből bújt volna elő! Olyan, mint Carolé, Donnáé és Kit Sundersené.

— Előbb vagy utóbb ki kellett takarítania, már olyan volt, mint egy disznóól.

— De megváltozott, Walter! Már nem is úgy beszél, nem is úgy gondolkodik, mint azelőtt… én pedig nem akarom megvárni, míg velem is ez történik!

— Nem fogunk…

Közben kipirult arccal, prémes szélű kapucnival a fején Kim lépett be a teraszról.

— Maradj csak kint! — szólt rá Walter.

— Szeretnénk egy kis útravalót! — közölte Kim. Túrázni megyünk.

Joanna a süteményes dobozhoz lépett és néhány süteményt vett ki belőle.

— Itt van, tessék — nyomta a kislány markába. Maradjatok a ház körül! Mindjárt sötétedik…

— Oreost nem kaphatunk?

— Nincs itthon Oreos. Indulás kifelé!

Kim kilépett a konyhából, Walter pedig becsukta mögötte az ajtót.

— És az a ház jobb is, mint ez — söpörte le Joanna a morzsákat a tenyeréről. — Ötvenhárom és félezerért már meg is kapnánk. Buck Raymond szerint annyit ezért is adnának.

— Nem költözünk! — jelentette ki Walter.

— De hisz azt mondtad, hogy igen.

— Jövő nyáron, és nem…

— Nekem nem lesz következő nyaram!

— Joanna…

— Hát nem érted? Velem ez januárban fog megtörténni!

— Semmi se történik veled!

— Én is ezt mondtam Bobbie-nak. Még csúfoltam is az ásványvíz miatt.

— Nincs semmi a vízben — lépett közelebb hozzá Walter —, és a levegőben sincs semmi. Az a változás oka, amit neked is mondtak: rájöttek, hogy lusták és hanyagok. Ha Bobbie a külsejével kezdett törődni, akkor épp ideje. Neked nem bántja a szemed, ha néha a tükörbe nézel?

Joanna ránézett, Walter félrefordította a fejét, elpirult, majd ismét Joannára pillantott.

— Komolyan mondom — bizonygatta Walter. — Csinos nő vagy és egy fikarcnyit se törődsz magaddal csak akkor, ha vendégek jönnek hozzánk, vagy valami nevezetes alkalom van! — magyarázta, majd ellépett a felesége mellől, s a tűzhelynél megállva annak egyik gombját kezdte csavargatni.

Joanna Walterre bámult.

— Megmondom mit csinálunk… — kezdte Walter.

— Azt akarod, hogy megváltozzam? — kérdezte.

— Ne butáskodj, dehogy is akarom — fordult el Walter.

— Ezt akarod? — kérdezte Joanna. — Egy csinos, nett kis háziasszonyt?

— Én csak azt mondtam…

— Ezért volt Stepford az egyetlen hely, ahova költözni lehetett? Valaki megsúgta neked? „Vidd csak el Stepfordba, Wally, öregfiú; ott van valami a levegőben, négy hónap alatt meg fog változni!”

— Nincs semmi a levegőben — közölte Walter. — És csak azt súgták meg, hogy itt jók az iskolák és a helyi adók is alacsonyak! Figyelj! Én megpróbálom a te szemszögedből nézni és józanul mérlegelni a dolgokat. Azért akarsz elköltözni, mert attól félsz, hogy „megváltozol”. Én pedig azt hiszem, hogy ez ostobaság… egy kicsit hisztériázol. Ha most újra költöznénk, akkor az indokolatlan nehézségeket jelentene mindnyájunknak, különösen Pete-nek és Kimnek — fejezte be mondókáját s vett egy mély lélegzetet.

— Rendben van! — szólalt meg újra. — Csináljuk! Majd beszélsz Alan Hollingsworth-szel és ha ő azt mondja, hogy…

— Kivel?

— Alan Hollingsworth-szel — válaszolta Walter s már nem tekintett a nőre. — A pszichiáterrel. Ismered te is — nézett vissza rá. — Ha ő azt mondja, hogy nincs semmi…

— Nekem nincs szükségem semmiféle pszichiáterre! — jelentette ki Joanna. — És ha szükségem lenne, akkor se Alan Hollingsworthre. Láttam a feleségét a szülői értekezleten; ő is közéjük tartozik. Te tudod, hogy ő is ostobaságnak tartaná.

— Akkor keress magadnak egy másikat — mondta Walter. — Bárkit, akit csak akarsz. Ha azt mondja, hogy nincs semmi rögeszméd, nem hallucinálsz, vagy valami ilyesmi, akkor elköltözünk, amint csak tudunk. Holnap délelőtt magam is megnézem azt a házat, sőt még le is foglalózom.

— Nincs szükségem pszichiáterre — hajtogatta Joanna. — Nekem el kell mennem Stepfordból.

— Ugyan már, Joanna! — szólalt meg ismét Walter. — Azt hiszem, nagyon tisztességes ajánlatot tettem. Azt kéred, hogy ismét vállaljunk fel egy hatalmas zűrzavart, én pedig azt hiszem, hogy annyival tartozol mindnyájunknak, magadat is beleértve — különösen magadnak —, hogy legalább annyira világosan lásd a dolgokat, mint amennyire hiszed, hogy világosan látod!

Joanna ránézett.

— Nos? — kérdezte Walter.

Joanna nem szólt egy szót se, csak némán az arcába bámult.

— Nos? — kérdezett rá ismét a férje. — Nem hangzik ésszerűen?

— Bobbie akkor változott meg, amikor együtt volt Dave-vel; Charmaine is akkor változott meg, amikor kettesben maradt Eddel — szólalt meg Joanna.

Walter elfordult s a fejét csóválta.

— Velem is ez fog történni? — kérdezte. — Az együtt, a kettesben töltött hétvégénken?

— A te ötleted volt — válaszolta Walter.

— Ha én nem javasoltam volna, akkor te előállsz egy ilyen javaslattal?

— No, látod? — kérdezte Walter. — Hallod miket beszélsz? Én csak azt szeretném, ha átgondolnád azt, amit mondtam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem forgathatod fel mindnyájunk életét! Józan ésszel ilyet nem is lehet elvárni! — háborgott, majd megfordult és kiment a konyhából.

Joanna csak állt a konyha közepén, tenyerét a homlokára szorította s behunyta szemét. Egy ideig csak álldogált, majd levette kezét a homlokáról s megrázta fejét. A hűtőszekrényhez lépett, kivett belőle egy lezárt dobozt és egy darab — bolti csomagolású — húst.

Walter az íróasztalánál ült s írogatott valamit egy sárga jegyzettömbbe. A hamutartóban lévő cigarettájának füstje vékony csíkot húzva emelkedett a lámpaernyő felé. Joannára pillantott s levette szemüvegét.

— Rendben van — szólalt meg az asszony — Majd… majd beszélek valakivel. De csak egy nővel!

— Nagyszerű! — mondta Walter. — Látod, ez jó ötlet.

— És holnap leteszed a házra a foglalót?

— Igen — felelte Walter. — Hacsak nincs valami alapvető hiányossága.

— Annak nincs — állította Joanna. — Hat éve épült és nagyon jó állapotban van. A rajta lévő jelzálog is kedvező.

— Nagyszerű! — mondta Walter.

Joanna felállt a helyéről és a férjére nézett.

— Te akarod, hogy megváltozzam? — kérdezte.

— Nem — hangzott a válasz. — Csak jó lenne, ha időnként egy kis rúzst tennél a szádra. Ez nem nagy változás. Egy kicsit én is szeretnék megváltozni, szeretnék néhány kilómtól megszabadulni.

— Lemegyek kicsit dolgozni a sötétkamrába — simította hátra a haját Joanna. — Pete még ébren van. Figyelsz rá egy kicsit?

— Persze — mosolygott rá Walter.

Joanna is visszanézett, megfordult s már ott se volt.

Felhívta a jó öreg Egészségügyi Hivatalt, onnan a megyei egészségügyi csoporthoz irányították, ahonnan megkapta négy vagy öt női pszichiáter nevét és telefonszámát. A két legközelebbi — mindketten Eastbridge-ben laktak — már január közepéig be volt táblázva, de a Norwoodtól északra lévő Sheffieldben lévő harmadik, szombaton délután két órakor kész volt fogadni. Dr. Margaret Fancher telefonon keresztül egész kedves volt.

Joanna befejezte a karácsonyi üdvözletek írását és Pete jelmezét, játékokat és könyveket vett Pete-nek és Kimnek s még Bobbie és Dave is kapott tőle egy üveg pezsgőt. A városban Walternek is megvette az arany övcsatot s bár úgy tervezte, hogy régi törvényszéki dokumentumokért még végigjárja a Kilences út mentén az antikváriumokat, de aztán inkább egy barna kardigán mellett döntött.

Az első karácsonyi üdvözletek is megérkeztek… a szüleitől, Walter beosztott ügyvédeitől, McCormickéktól, Chamalianéktól és Van Santéktól is. Mindet kirakta a nappaliban lévő könyvszekrényre.

Az ügynökségtől egy százhuszonöt dolláros csekket is kapott.

Pénteken délután — az öt centis hó és a további havazás ellenére — Pete-et és Kimet berakta a családi kocsiba s átment velük Bobbie-ékhoz.

Bobbie szívélyesen üdvözölte; Adam, Kenny és a kutyák üdvözlete már kicsit hangosabbra sikerült. Bobbie forró csokoládét készített a gyerekeknek, Joanna pedig bevitte a tálcát a nappaliba.

— Vigyázz a lépteidre — figyelmeztette Bobbie. Ma délelőtt viaszoztam át a padlót.

— Észrevettem — mondta Joanna.

Csak ült a konyhában és Bobbie-t nézte — a szép és formás Bobbie-t —, ahogy egy törlőkendővel és valami spray-vel a tűzhelyet tisztítja.

— Mit csináltál te magaddal, az isten szerelmére? kérdezte csodálkozva.

— Nem eszem annyit, mint szoktam — felelte Bobbie. — Többet is tornázom.

— Legalább öt kilót leadtál!

— Ugyan! Csak egyet vagy kettőt. Csípőszorítót viselek.

— Bobbie, kérlek, mondd már el, hogy mi történt az elmúlt hétvégén?

— Semmi se történt. Itthon voltunk.

— Szívtatok valamit, bevettetek valamit? Valami drogot, úgy értem…

— Á, dehogy! Ne bolondozz!

— Bobbie, te már nem vagy a régi! Nem veszed észre? Olyan lettél, mint a többiek!

— Őszintén megmondom, Joanna, ez ostobaság! felelte Bobbie. — Nagyon is a régi vagyok. Csak egyszerűen rájöttem, hogy mennyire lusta és hanyag vagyok, s most Dave-hez hasonlóan én is lelkiismeretesen végzem a munkámat.

— Tudom, tudom — türelmetlenkedett Joanna. — És neki mi erről a véleménye?

— Nagyon örül neki.

— Fogadni mertem volna!

— Ez a tisztítószer valóban nagyon jó. Te is használod?

Nem őrültem meg, gondolta Joanna. Nem őrültem meg!

Johnny és két másik fiú hóembert épített a szomszéd ház előtt. Pete-et és Kimet Joanna a kocsiban hagyta s a fiúhoz lépett, hogy üdvözölje.

— Óh, helló! — örvendezett a gyerek. — Hozott nekem egy kis pénzt?

— Még nem — mondta Joanna s tenyerével igyekezett beárnyékolni a szemét a kövér hópelyhek elől. Johnny, nekem… nekem nem fér a fejembe, hogy anyu mennyire megváltozott.

— Ugye? — bólogatott izzadtan a fiúcska.

— Nem értem a dolgot — csóválta a fejét Joanna.

— Én sem! — mondta a gyerek. — Mostanában már nem ordítozik, meleg reggelit készít… — nézett hunyorogva a ház felé. Hópelyhek ültek az arcára. Remélem, így is marad — tette még hozzá a fiú —, de fogadom, nem tart sokáig.

Az alacsony, vidám arcú Dr. Fancher az ötvenes évei elején járhatott, rövidre vágott, hullámos barna haja már őszülni kezdett, orra élesen kiemelkedett az arcából, szürkéskék szeme vidáman mosolygott. Sötétkék kosztümöt, rajta a kínai jang és jin jeleket ábrázoló arany kitűzőt, ujján pedig karikagyűrűt viselt. Chippendale bútorokkal és Paul Klee grafikákkal berendezett rendelője is kellemes, vidám, hangulatot árasztott; a csíkos, átlátszó függönyökön keresztül a szikrázó napsütésben bevilágított a frissen esett hó. Egy barna bőrdívány is volt a rendelőben, melynek fejrészét gondosan fehér papírtörülközővel takarták le. Joanna a mahagóni íróasztal előtt álló széken foglalt helyet; az asztalon lévő zöld jegyzettömbben számtalan kis fehér zászlócska szolgált könyvjelzőül.

— A férjem javaslatára kerestem fel önt — kezdte Joanna. — Szeptember elején költözünk Stepfordba, és én a lehető leggyorsabban el szeretnék onnan költözni. Foglalót tettünk le egy eastbridge-i házra, de csak azért, mert én ragaszkodtam hozzá. Ő úgy érzi, hogy… hogy nem gondolkodom értelmesen…

Joanna ezután azt is elmondta Dr. Fanchernek, hogy miért akar elköltözni: beszélt a stepfordi aszszonyokról, s arról, hogy először Charmaine, majd Bobbie is, hogyan vált hozzájuk hasonlóvá.

— Járt már Stepfordban? — kérdezte meg a doktornőt.

— Csak egyszer — felelte Dr. Fancher. — Hallottam, hogy érdemes oda kirándulni, ami igaz is. Azt is hallottam, hogy az ottani emberek elég elszigetelt, befelé forduló életet élnek.

— Így is van, higgye el nekem!

Dr. Fancher arról a texasi városról is tudott, ahol olyan alacsony volt a bűnözési arányszám.

— Minden bizonnyal a lítium teszi — magyarázta. — Egy tanulmány is megjelent róla az egyik folyóiratban.

— Bobbie-val még az Egészségügyi Hivatalnak is írtunk — mesélte Joanna. — Közölték, hogy Stepfordban nincs semmi, ami káros hatással lenne bárkire. Azt hiszem, bolondnak tartottak bennünket. Bár egy időben magam is azt hittem, hogy Bobbie… túlzottan aggodalmaskodik. A levelet is csak azért segítettem megírni neki, mert megkért rá… — magyarázta, majd egymásba kulcsolt kezeit kezdte dörzsölgetni.

Dr. Fancher továbbra is hallgatott.

— Arra kezdtem gyanakodni… — folytatta Joanna — óh istenem, „gyanakodni”, milyen furcsán hangzik… — csóválta meg a fejét s ismét a kezeit dörzsölgette.

— Mire kezdett gyanakodni? — kérdezte Dr. Fancher.

Joanna szétnyitotta kezeit s tenyerét a szoknyájába törölte.

— Arra kezdtem gyanakodni, hogy a férfiak vannak a dolog mögött — mondta s Dr. Fancherre pillantott.

— Milyen férfiak? — érdeklődött Dr. Fancher minden mosoly és meglepetés nélkül.

Joanna ismét a kezeit bámulta.

— A férjem — mondta. — Bobbie férje, Charmaine férje; mindegyik… — sorolta és ismét Dr. Fancherre pillantott.

Ezután a Férfiegyletről kezdett beszélni.

— Két hónappal ezelőtt éjszakai felvételeket készítettem a Központban — magyarázta. — Ott, ahol azok az árkádos üzletek vannak, s a székház ablakai is pontosan arrafelé néznek. Az ablakok nyitva voltak és valami… valami szag terjengett a levegőben. Valami orvosságnak vagy vegyszernek a szaga. Ezután gyorsan leengedték a redőnyöket, mert megtudták, hogy ott vagyok; az a rendőr látott engem, még meg is állt beszélgetni velem. Egy egész sor bonyolult ipari üzem van a Kilences út mentén — mondta közelebb hajolva Dr. Fancherhez —, és számos ott dolgozó, magas beosztású vezető Stepforban lakik és tagja a Férfiegyletnek! Ott minden este csinálnak valamit s nem hinném, hogy csak játékokat gyártanak a rászoruló gyerekeknek, vagy biliárdoznak, vagy csak kártyáznak. Ott van az AmeriChem-Willis és a Stevenson Biokémiai Művek is. Valamit akár… akár össze is kutyulhatnak, amiről az Egészségügyi Hivatal se tud… ott fent… a Férfiegyletben… — dőlt hátra székében s tenyerét ismét beletörölte a combját takaró szoknyájába, de még mindig nem nézett Dr. Fancherre.

Dr. Fancher a családi körülményeiről és fotószenvedélyéről kérdezgette; korábbi munkája, valamint Walter, Pete és Kim felől is érdeklődött.

— Bizonyos fokig minden költözés egy kis traumát jelent — magyarázta Dr. Fancher —, különösen egy olyan nő számára, aki — a városból a zöldövezetbe költözve — nem találja kielégítőnek a háziasszony szerepét. Valóban hasonlíthat ahhoz, mintha valakit elküldenének Szibériába — mosolygott rá Joannára. — Az ünnepi időszak se kedvező — folytatta. — Ilyenkor a gondok nagyobbnak látszanak s ezzel mindenki így van. Gyakran már az is megfordult a fejemben, hogy egy évet talán ki kellene hagyni, hogy igazi ünnepünk legyen, s nem kellene törődni az egész dologgal.

Joanna is elmosolyodott.

Dr. Fancher előredőlt székében s összekulcsolt kezét és könyökét az asztalon nyugtatta.

— Nagyon meg tudom érteni, hogy nem érzi magát jól egy olyan városkában, ahol az asszonyok minden gondolata a háztartás körül forog — magyarázta Joannának. — Én se érezném jól magamat, egyetlen nő se érezné jól magát, akit a külvilág dolgai is érdekelnek. Csak arra lennék kíváncsi — és… gondolom, a férjét is ez érdekli —, hogy jól érezné-e magát az adott körülmények között Eastbridge-ben, vagy bármely más helyen?

— Azt hiszem, hogy igen.

Dr. Fancher a kezét nézte, egyikkel megszorította a másikat, kicsit még gyűrűs ujját is megfeszítette, majd Joannára emelte tekintetét.

— A város kialakítja a maga figuráit — mondta —, s az emberek válogatnak maguknak egymás közül. Régebben néhány író és művész ideköltözött Sheffieldbe; többen is követték őket, majd akik túlzottan bohémnak találták a körülöttük kialakult világot, szépen elköltöztek. Egy írók és művészek lakta várossá változott. Persze, nemcsak ők laknak itt, de éppen elegen vannak ahhoz, hogy a város Norwoodtól és Kimballtól is különbözzön. Biztos vagyok benne, hogy Stepford is így alakította ki a maga lakosságát. Ennek, szerintem, sokkal nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy a férfiak összeálltak és vegyszerek segítségével, agymosásnak vetik alá az asszonyokat. És vajon meg bírnák ezt tenni? Nyugtatókkal le tudnák őket lassítani, de nekem nem úgy tűnik, mintha ezek az asszonyok le lennének lassulva. Keményen és szorgalmasan dolgoznak a saját kis világukban. Ez kemény munka még a legnagyobb vegyész számára is.

— Tudom, hogy furcsán hangzik… — dörzsölte meg ujjaival a halántékát Joanna.

— Úgy hangzik — vágott közbe Dr. Fancher — mint egy olyan asszonynak a gondolata, aki manapság sok más társához hasonlóan és okkal neheztel és gyanakszik a férfiakra. Aki egyszerre két követelménynek akar megfelelni s erre erőteljesebben törekszik, mint azt maga is gondolná; egyrészt meg akar felelni a régebbi hagyományoknak, másrészt meg akar felelni az emancipált nőkkel kapcsolatosan kialakult új elvárásoknak is.

— Bárcsak ön is látná, hogy milyenek azok a stepfordi asszonyok! — rázta meg a fejét Joanna. Mindegyik olyan, mintha valami tv-reklámból lépett volna elő. De nemcsak erről van szó! Olyanok is… pontosan olyanok… — bizonygatta székében előredőlve. — Négy vagy öt héttel ezelőtt volt egy műsor a tv-ben. A gyerekeim is nézték. Különböző arckifejezéssel az amerikai elnökök jelentek meg a képernyőn. Abraham Lincoln felállt és elmondta a Gettysburgi Beszédet; annyira élethű volt, hogy az ember azt hitte volna… — magyarázta, majd elhallgatott.

Dr. Fancher csak némán bólogatott.

— Ahelyett, hogy családjának azonnali költözését erőltetné — mondta —, azt hiszem, hogy inkább…

— Disneyland! — csapott a homlokára Joanna. Disneylandből közvetítették a műsort…

— Tudom — mosolyodott el Dr. Fancher. — A múlt nyáron az unokáim is jártak ott. Mesélték is, hogy „találkoztak” Lincolnnal.

Joanna elfordult tőle s maga elé bámult.

— Azt hiszem, megfontolandó lenne egy terápiát végigcsinálni — folytatta Dr. Fancher. — Tisztázni és pontosan meghatározni az érzéseit. Ezután képes lesz a helyes lépés megtételére… lehet, hogy Eastbridge-be fog költözni, lehet, hogy visszatér a városba, de az is elképzelhető, hogy már nem találja anynyira nyomasztónak Stepfordot.

Joanna feléje fordult.

— Gondolkodjon ezen néhány napig és utána hívjon fel, rendben van? — javasolta a pszichiáter. — Biztosan segíteni tudok magának. Ez igazán megér egy néhány órás felfedezőutat!

Joanna némán ült s csak bólogatott.

Dr. Fancher elővett egy tollat s receptet írt. Joanna csak nézte, majd felállt s táskáját is elvette az asztalról.

— Pillanatnyilag ez segíteni fog — mondta Dr. Fancher írás közben. — Enyhe nyugtató. Naponta hármat is bevehet belőle — tépte ki a tömbből a receptet, s mosolyogva átadta Joannának. — Ez nem fogja megzavarni és nem lesz a házimunka megszállottja.

Joanna elvette a receptet.

— A karácsonyi ünnepek alatt nem leszek itthon állt fel Dr. Fancher a helyéről —, de a harmadikával kezdődő héten már elkezdhetjük. Hétfőn vagy kedden hívjon fel és értesítsen, hogyan döntött! Joanna bólintott.

— Ez egyáltalán nem katasztrófa — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy tudok önnek segíteni — ismételte meg s a kezét nyújtotta.

Kezet fogtak s Joanna kiment a rendelőből.

A könyvtárban nagy volt a forgalom. Miss Austrian közölte, hogy a keresett újságok lent vannak a pincében. Az ajtótól balra, a legalsó polcon. Szépen, a megfelelő rendben rakja őket vissza! Dohányozni tilos, és oltsa le maga után a villanyt!

Joanna egyik kezével a falnak támaszkodva ment le a keskeny lépcsőn. Karfa nem volt.

Ajtó a baloldalon. Belül a villanykapcsolót is megtalálta. Szemkápráztató, vibráló fényű neoncső, régi papírok szaga, s egy élesen zúgó motor zaja.

Az apró helyiségnek még a mennyezete is alacsony volt. A folyóiratokkal megrakott polcoktól körülvett asztal mellett négy piros műanyaggal bevont, krómozott lábú konyhaszék állt.

A polcok alsó sorait barna fedelű, nagyméretű, egymásra rakott kötetek töltötték meg.

Joanna az asztalra tette táskáját, kabátját pedig az egyik szék támlájára hajtotta.

Az öt évvel korábbi évfolyammal kezdte s visszafele lapozott a féléves időszakot felölelő kötetben. A POLGÁRI SZÖVETSÉG ÉS A FÉRFIEGYLET EGYESÜLÉSE. E héten kerül sor a Stepfordi Polgári Szövetség és a Stepfordi Férfiegylet javasolt — és mindkét szervezet tagsága által jóváhagyott — egyesülésére. Thomas C. Miller III. és Dale Coba, az illetékes elnökök…

Joanna továbblapozott és átugrotta a helyi futballcsapat eredményeiről, az erős havazásról, lopásokról, karambolokról és az iskolabuszokat érintő vitákról tudósító híreket.

A NŐK KLUBJA FELFÜGGESZTETTE ÖSZSZEJÖVETELEIT. A Stepfordi Nők Klubja a csökkenő taglétszám miatt felfüggeszti kéthetente tartott összejöveteleit, nyilatkozta a Klub elnöki tisztét — a leköszönő Mrs. Alan Hollingsworth után — ezelőtt mindössze két hónappal elfoglaló Mrs. Richard Ockery. „Csupán ideiglenes intézkedésről van szó — közölte Fox Hollow Lane-i otthonában Mrs. Ockery. — Kora tavasszal széleskörű tagtoborzást tervezünk s a találkozókat is felújítjuk…”

Mondja csak, Mrs. Ockery!

A régi filmekről és csökkentett árú élelmiszerekről, a metodista templomban keletkezett tűzről, valamint a szemétfeldolgozó üzem megnyitásáról szóló híreket szintén átlapozta.

A FÉRFIEGYLET MEGVÁSÁROLJA A TERHUNE HÁZAT. Dale Coba, a Stepfordi Férfiegylet elnöke…

Az övezetekről szóló rendelet módosítása, betörés a CompuTechnél.

Az ezt követő évfolyamot rádobta a másik tetejére és a végénél lapozta fel.

BESZÜNTETHETI MŰKÖDÉSÉTA NŐI SZAVAZÓK SZÖVETSÉGE.

Mi ebben a meglepő?

Amennyiben a taglétszám közelmúltban bekövetkezett csökkenése tovább folytatódik, akkor a Stepfordi Női Szavazók Szövetsége működésének beszüntetésére kényszerülhet. Erre figyelmeztetett a szövetség új elnöke, a Fairview Lane-en lakó Mrs. Theodore Van Sant…

Carol? Vissza, még vissza!

Enyhült a szárazság, fokozódott a szárazság.

A FÉRFIEGYLET ÚJRAVÁLASZOTTA COBÁT. Az Anvil Road-i illetőségű Dale Cobát közfelkiáltással a második kétéves időszakra is újraválasztották a folyamatosan gyarapodó…

Akkor még két évet vissza!

Most már három évfolyamot ugrott vissza a múltba. Lopás, tűz, bazár, havazás.

Egyik kezével emelte, másikkal fordította a lapokat; gyorsan, még gyorsabban!

FÉRFIEGYLET ALAKULT. A Switzer Lane-en lévő használaton kívüli pajtát felújító és ott már egy éve találkozókat rendező tucatnyi stepfordi férfi megalakította a Stepfordi Férfiegyletet, s várja az újonnan csatlakozókat. Az egylet elnökévé az Anvil Roadon lakó Dale Cobát választották, a Switzer Lane-en lakó Duane T. Anderson az alelnöki, a Gwendolyn Lane-en lakó Robert Sumner Jr. pedig a titkár-gazdasági felelős tisztét tölti be. Az egylet — Mr. Coba elmondása szerint — kifejezetten társasági jellegű: kártyajátékoknak ad otthont, lehetőséget teremt a beszélgetésre s a szabadidő eltöltésével kapcsolatos tapasztalatok megosztására. A Coba család különösen alkalmasnak látszik egy ilyen jellegű tevékenység megindítására; Mrs. Coba a Stepfordi Nők Klubjának volt alapító tagja, bár Mrs. Andersonhoz és Mrs. Sumnerhez hasonlóan a közelmúltban ő is abbahagyta ezt a tevékenységet. A Stepfordi Férfiegylet tagjai még Claude Axhelm, Peter J. Duwicki, Frank Ferretti, Steven Margolies, Ike Mazzard, Frank Roddenberry, James J. Scofield, Herbert Sundersen és Martin I. Weiner. További részletekért az érdekelt férfiak…

Ismét visszaugrott vagy két évfolyamot és minden számban az újonnan érkezettekről szóló értesítéseket nézte át.

… Mr. Ferretti rendszerfejlesztő mérnökként dolgozik a CompuTech Társaság laboratóriumában.

… a színezékek és műanyagok területén számos szabadalommal rendelkező Mr. Sumner nemrégiben került az AmeriChem-Willis Társasághoz, ahol vinil-polimerek kutatásával foglalkozik.

ÉRTESÍTÉS AZ ÚJONNAN ÉRKEZETTEKRŐL, ÉRTESÍTÉS AZ ÚJONNAN ÉRKEZETTEKRŐL; már csak az egyes neveknél állt meg, nem is olvasta végig a híradást s egyre csak azt hajtogatta magának, hogy igaza volt, igaza volt.

… a barátai által csak Wicknek rtevezett Mr. Duwicki a mikroáramkörök osztályán dolgozik az Instatron Társaságnál.

… az Instatron Társaság Sono-Trak részlegénél dolgozó Mr. Weiner…

… Mr. Weiner a stabilizáló szerkezeteket gyártó Reed Saunders Társaságnál tevékenykedik, melynek a Kilences út mentén épült új telephelye a jövő héten kezdi meg működését.

Visszatette az eddig átnézett évfolyamokat, az újakat jókora csattanással ejtette az asztalra.

… Mr. Roddenberryt kinevezték a CompuTech Társaság rendszerfejlesztési laboratóriumának helyettes vezetőjévé.

… Mr. Sundersen optikai érzékelőket tervez az Ulitz Optics cég számára.

Aztán végre megtalálta.

Az egész cikket végigolvasta.

Mr. és Mrs. Dale Coba, valamint gyermekeik, a négyéves Dale Jr. és a kétéves Darren személyében új lakók költöztek az Anvil Roadra. A Coba család a kaliforniai Anaheimből érkezett, ahol hat évet töltött el. „Egyelőre kedvezőek a benyomásaink a környékről — mondta Mrs. Coba —, csak még azt nem tudom, hogy a tél milyen lesz. Nem szoktunk hozzá a hideg időjáráshoz.”

Mr. és Mrs. Coba a Kaliforniai Egyetemen végzett. A diploma megszerzése után Mr. Coba a Kaliforniai Műszaki Intézetben helyezkedett el, majd az utolsó hat évben „audioanimetrikus” munkát végzett a Disneyland számára. Jórészt az ő munkája révén sikerült kialakítani az amerikai elnököknek a National Geographic augusztusi számában is bemutatott beszélő figuráit. Szabad idejében a vadászat szenvedélyének hódol és zongorázik. Az idegen nyelveket beszélő Mrs. Coba a klasszikus norvég regényt, A parancsnok lányát fordítja.

Itteni munkájával Mr. Coba minden bizonnyal kevésbé hívja majd fel magára a figyelmet, mint Disneylandben, hiszen a Burnham-Massey-Microtech kutatási és fejlesztési részlegénél helyezkedett el.

Joanna felkuncogott.

Kutatás és fejlesztés! És minden bizonnyal kevésbé hívja majd fel magára a figyelmet!

Joanna kuncogott, megállás nélkül kuncogott. Nem tudta abbahagyni.

Nem is akarta abbahagyni!

Felállt a helyéről és most már állva nevetett, s közben az újonnan érkezettekről szóló értesítéseket nézte. Minden bizonnyal kevésbé hívja majd fel magára a figyelmet! Te magasságos isten!

Becsukta a nagy, barna fedelű kötetet s — még mindig nevetve — az alatta lévő évfolyammal együtt visszarakta helyére, a polcra.

— Mrs. Eberhart? — hallatszott fentről Miss Austrian hangja. — Öt perccel múlt hat óra. Zárunk!

Hagyd már abba a nevetést, az isten szerelmére!

— Már kész is vagyok! — kiáltott vissza. — Éppen most teszem helyre, amit elővettem.

— Kérem, hogy helyes időrendbe rakja vissza!

— Ugy lesz! — nyugtatta meg Joanna.

— És a villanyt is oltsa le!

— Jawohl!

Helyükre tette az előszedett évfolyamokat s többé-kevésbé a megfelelő sorrendre is vigyázott.

— Drága istenem! — mondta nevetve. — Minden bizonnyal!

Magára kapta a kabátját, fogta a táskáját, leoltotta a villanyt s még mindig nevetve elindult a lépcsőn Miss Austrian felé, aki — nem is csoda — megrökönyödve bámult rá.

— Megtalálta, amit keresett? — érdeklődött Miss Austrian.

— Óh, igen — felelte Joanna s alig tudta elfojtani nevetését. — Nagyon szépen köszönöm! Maga és a könyvtára valóban a tudás forrása. Még egyszer köszönöm! Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — búcsúzott el Miss Austrian.

Átment a szemközt lévő gyógyszertárba, mert isten a megmondhatója, hogy most szüksége volt valami nyugtatóra. A gyógyszertár is éppen zárni készült; a félhomályos helyiségben már csak Cornellék voltak. Átadta a receptet Mr. Cornellnek, aki betűzni kezdte az írást.

— Igen, ez most kapható — mondta s hátrament az üzlet belsejébe.

Joanna mosolyogva nézte a polcon sorakozó fésűket. Háta mögött üvegcsörömpölést hallott s megfordult.

Az oldalsó pult mögött a félhomályban, Mrs. Cornell állt a falnál. Ronggyal törölgetett valamit, talán a falipolcot, s rakosgatott is rá valamit, onnan hallatszott az üvegcsörömpölés. A magas, szőke, hosszúcombú, telt keblű nő olyan csinos volt, mint — mondjuk — egy Mazzard figura. Levett valamit a polcról, megtörölte, utána a polcot is letörülte alatta, majd egy kis üvegcsörömpölés közepette visszatette a valamit a helyére. Ezután ismét levett valamit a polcról, megtörülgette…

— Helló! — üdvözölte Joanna.

— Helló, Mrs. Eberhart — fordult felé mosolyogva Mrs. Cornell. — Hogy van?

— Kösz, jól — felelte Joanna. — És maga?

— Köszönöm, nagyon jól — felelte Mrs. Cornell s megtörülgette amit a kezében tartott, letörülte a polcot, s üvegcsörömpölés közepette visszarakta a valamit a helyére; valamit ismét levett a polcról, megtörülgette…

— Ugyesen csinálja — jegyezte meg Joanna.

— Csak egy kicsit letörülgetek — törülgette Mrs. Cornell továbbra is a polcot.

A háttérből egy írógép kopogása hallatszott.

— Ismeri a Gettysburgi Beszédet? — érdeklődött Joanna.

— Tartok tőle, hogy nem — felelte Mrs. Cornell valamit törülgetve.

— Óh, dehogy nem — mondta Joanna. — Azt mindenki ismeri: Nyolcvanhét évvel ezelőtt…

— Azt tudom, de mást se nagyon tudok róla mondta Mrs. Cornell és üvegcsörömpölés kíséretében valamit feltett a polcra, majd levett róla valamit és megtörülgette.

— Óh, igen, nem is szükséges — mondta Joanna. — És azt ismeri, hogy Egy kismalac elment a vásárba…

— Hát persze! — törülgette tovább a polcot Mrs. Cornell.

— Számlázzam? — kérdezte Mr. Cornell.

Joanna megfordult. Mr. Cornell egy fehér kupakos üvegcsét nyújtott át neki.

— Igen — vette át Joanna az üvegcsét. — Van itt egy kis víz? Most szeretnék egyet bevenni — mondta.

A férfi bólintott s elindult a helyiség vége felé. Joanna ott állt az üveggel a kezében és hirtelen remegés fogta el. Üvegcsörömpölést hallott maga mögött. Levette az üvegcse tetejét és egy vattalabdacsot vett ki belőle. Az üvegcsében fehér tablettákat pillantott meg; egyet remegő ujjal a tenyerébe tett, visszatette a labdacsot az üvegbe s rányomta a kupakot. Az üveg újra csörömpölt mögötte.

Mr. Cornell tért vissza egy pohár vízzel.

— Köszönöm! — vette át tőle a poharat, majd a nyelvére tette a tablettát, szájába vett egy korty vizet s lenyelte.

Mr. Cornell a számlatömbbe írogatott valamit. Feje tetején a bőr fehéren világított, a keresztbefésült néhány barna hajszál nem tudta elfedni kopaszságát.

A maradék vizet is megitta, a poharat letette a pultra, az üvegcsét pedig belecsúsztatta a táskájába. Ujra üvegcsörömpölést hallott maga mögül.

Mr. Cornell feléje fordította a számlatömböt s mosolyogva átnyújtotta a tollát is. Ronda, apró szemű, satnya állú ember volt.

Joanna átvette a tollat.

— Helyes felesége van — jegyezte meg a számla aláírása közben. — Csinos, dolgos, és engedelmeskedik urának és parancsolójának — nyújtotta vissza a tollat Mr. Cornellnek.

— Tudom — vette át a férfi a tollat elpirulva, s lesütötte a szemét.

— Ez a város tele van szerencsés férfiakkal — tette még hozzá Joanna. — Jó éjszakát!

— Jó éjszakát! — köszönt Mrs. Cornell. — Legyen újra szerencsénk!

Joanna kilépett a karácsonyi fényekkel megvilágított utcára. Gyér volt a forgalom, az elhaladó kocsik kerekei alól víz spriccelt a járda felé.

A Férfiegylet és távolabb a dombtetőn lévő házak ablakai ki voltak világítva. Néhányon vörös, zöld és narancssárga fények villództak.

Joanna mélyet szippantott az esti levegőből, csizmás lábával átlépett egy hóbuckán és átment a túlsó oldalra.

Odasétált a tompított fénnyel megvilágított betlehemhez, s egy ideig nézegette Máriát, Józsefet, a Gyermeket és az őket körülvevő bárányokat és borjakat. Nagyon élethű volt az egész, bár kissé olyan, mint egy szegényes Disneyland.

— Ti is beszéltek? — kérdezte Máriát és Józsefet. Választ nem kapott, a figurák tovább mosolyogtak.

Egy ideig még álldogált — remegése már megszűnt —, majd elindult vissza a könyvtár irányába.

Beült a kocsijába, beindította a motort s felkapcsolta a világítást. Átvágott az úton, hátratolatott, elhaladt a betlehem mellett, majd a dombok felé vette az irányt.

A feljáróra érve kinyílt az ajtó.

— Merre jártál? — kérdezte Walter.

— A könyvtárban — válaszolta s a lépcsőnél lerugdosta a maradék havat a csizmájáról.

— És miért nem hívtál? Már azt hittem, hogy valami bajod esett ebben a havazásban…

— Tiszták az utak — mondta Joanna s lábát törülgette a lábtörlőn.

— Hívnod kellett volna, az isten szerelmére! Már hat óra is elmúlt!

Joanna belépett a házba, Walter becsukta mögötte az ajtót.

Az asszony letette a székre táskáját, s kezdte a kesztyűt is lehámozni a kezéről.

— Nos, milyen volt? — érdeklődött Walter.

— Nagyon kedves — felelte Joanna. — Szimpatikus.

— És mit mondott?

Joanna zsebre vágta kesztyűit, a kabátját gombolgatta.

— Azt, hogy egy kis kezelésre van szükségem válaszolta. — Rendet kell rakni az érzéseim között, mielőtt elköltöznénk. Ellentétes igényeknek akarok eleget tenni — vette le az asszony a kabátját.

— Nos, ez értelmes javaslatnak tűnik — jegyezte meg Walter. — Én legalábbis annak tartom. Neked mi a véleményed?

Joanna a gallér belsejénél fogva kézben tartott kabátjára pillantott, s ledobta a széken heverő táskájára. Fázott a keze; a tenyerét dörzsölgette és nézegette.

Walterre pillantott. Férje kicsit megdöntött fejjel, éberen figyelte. Enyhén borostás arcbőre az állánál kicsit sötétebb árnyalatot kapott. Arca teltebb volt — kezdett kicsit magára szedni —, csodásan szép kék szemei alatt lassan kis táskák alakultak ki. Hány éves is? A következő lesz a negyvenedik születésnapja. Március harmadikán.

— Nos, én tévedésnek, óriási tévedésnek tartom! szorította leengedett tenyerét az oldalához Joanna. — Elviszem Pete-et és Kimet a városba — mondta. Shephez és…

— Minek?

— … Sylviához, vagy egy szállodába. Néhány nap múlva felhívlak. Vagy más valaki fog hívni. Egy másik ügyvéd.

— Miről beszélsz? — bámult rá elképedve Walter.

— Tudom! — jelentette ki Joanna. — Átnéztem a régi Krónikákat. Tudom, hogy Dale Coba valamikor mivel foglalkozott, és azt is tudom, hogy most mivel foglalkozik, ő és a többi… a többi CompuTech Instatron zseni!

— Fogalmam sincs, miről beszélsz — pislogott rá Walter értetlenül.

— Óh, hagyd ezt abba! — fordult sarkon a nő, majd az előtéren keresztül belépett a konyhába és felkapcsolta a villanyt. A nappali szoba bejárata sötéten ásítozott. Megfordult, Walter az ajtóban állt.

— Halvány gőzöm sincs, miről beszélsz — jelentette ki.

— Hagyd abba a hazudozást! — ment el mellette Joanna. — Azóta hazudsz nekem, mióta az első képemet megcsináltam — mondta s megindult felfelé a lépcsőn.

— Pete! — kiáltotta. — Kim! — hívta a kislányt is.

— Nincsenek itthon.

Joanna a lépcsőkorláton keresztül, az előtérből kilépő Walterre nézett.

— Amikor nem jöttél haza — magyarázta a férfi úgy gondoltam, nem lenne rossz ötlet elvinni őket itthonról. Ha valami baj történt volna…

— Hol vannak? — nézett le Joanna a lépcsőről s Walter felé fordult.

— Barátoknál — hangzott a válasz. — Jól vannak.

— Milyen barátoknál?

— Mindketten jól vannak — lépett Walter a lépcsőfeljáró aljához.

— Hétvége kettesben? — fordult szembe vele Joanna, a lépcsőkorlátba kapaszkodva.

— Talán egy kicsit le kellene feküdnöd — javasolta Walter s egyik kezét a falnak támasztotta, másikat pedig a korláton nyugtatta. — Összevissza beszélsz, Joanna! — mondta. — Diz meg a többiek honnan kerülnek bele ebbe a dologba? És amit a hazudozásról mondtál…

— És ti mit csináltatok mostanában? — kérdezte számonkérőn az asszony — Felgyorsítottátok az eseményeket? Ezért volt a héten mindenki annyira elfoglalt? Karácsonyi játékok, ez csak megtévesztő duma! Méretet vettetek?

— Istenemre mondom, fogalmam sincs, hogy miről…

— A próbababa! — hajolt férje felé Joanna a korlátba kápaszkodva. — A robot! Kitűnő! Az ügyvéd urat meglepi egy újabb feltételezés. A cégekkel és pénzügyekkel csak elaprózod magad; neked a tárgyalóteremben kellene villognod! Mindezt milyen áron? Megmondanád nekem? Én már úgyis haldoklom. Folyó áron mennyibe kerül egy, a konyhában maradó, bamba, igénytelen feleség? Egy vagyonba, gondolom! Vagy a jó öreg Férfiegylet jóvoltából olcsón is hozzá lehet jutni? És mi történik az igaziakkal? A szemétégetőbe, vagy a stepfordi tóba kerülnek?

— Menj fel és feküdj le! — nézett rá Walter, s egyik kezét még mindig a falnak támasztotta, a másikkal pedig a korlátot fogta.

— Elmegyek! — jelentette ki Joanna.

— Nem! — rázta meg a fejét Walter. — Addig nem mész sehova, amíg ilyeneket beszélsz! Menj fel és pihenj le!

— Nem akarok ittmaradni, hogy… — lépett lejjebb egy lépcsőfokkal Joanna.

— Nem mész sehova! — mondta Walter határozottan. — Menj fel és pihenj! Ha megnyugodtál, akkor majd megpróbálunk értelmesen beszélni egymással.

Joanna ránézett, ahogy egyik kezével a falat támasztja, a másikkal a korlátot fogja, aztán a széken heverő kabátjára pillantott, majd sarkon fordult és felsietett a lépcsőn. Belépett a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, a kulcsot is ráfordította és felgyújtotta a villanyt.

Az öltözőszekrényéhez lépett, kivett belőle egy vastag, fehér pulóvert. Kirázta, széthajtogatta, karjait az ujjába dugta, belebújt, majd haját összefogva kiszabadította a pulóver magas nyakrésze alól. Valaki nyitni akarta az ajtót, aztán kopogás hallatszott.

— Joanna?

— Tűnj el innen! — szólt ki az asszony a pulóvert igazgatva magán. — Pihenek! Te mondtad, hogy pihenjek!

— Engedj be egy percre!

Joanna csak állt, az ajtót bámulta és egy szót se szólt.

— Joanna, nyisd ki az ajtót.

— Majd később… Egy kicsit egyedül akarok lenni! — szólt vissza és mozdulatlanul ismét az ajtót kezdte bámulni.

— Rendben van! Akkor majd később!

Joanna csak állt, hallgatózott — hallgatta a csendet —, aztán ismét a szekrényhez lépett s kihúzta a felső fiókot. Egy ideig keresgélt benne, majd előszedett belőle egy pár fehér kesztyűt. Először az egyik, majd a másik kezére rángatta fel, aztán előkapott egy hoszszú, csíkos sálat és a nyaka köré tekerte.

Ismét az ajtóhoz lépett, hallgatózott s lekapcsolta a villanyt.

Az ablakhoz ment és felhúzta a redőnyt. A bejárathoz vezető út ki volt világítva. Claybrookék nappalijában is égett a villany, de a szobában nem volt senki; emeleti ablakaik sötéten ásítoztak.

Csendesen megemelte az alsó ablaktáblát. Mögötte ott volt a télire feltett külső ablaktábla.

Erről az átkozott ablakról teljesen megfeledkezett. Feszegetni kezdte az alját, de az szorosan tartott és nem engedett. Kesztyűs kezének élével rácsapott, majd két kézzel ismét próbálkozott. Ezúttal moccant valamit, sikerült néhány centivel kijjebb tolni, de aztán nem engedett tovább. Az ablaktáblát tartó fémcsuklók teljesen kiegyenesedtek. Az ablaktáblát kívülről, a keretről kellene lekapcsolni.

Az egyik ablakon keresztül fény szűrődött ki a hóra.

Walter a dolgozószobában lehetett.

Joanna csak állt mereven és hallgatózott; maga mögött alig hallható kis pittyegésekre figyelt fel. A hangok az éjjeliszekrényen lévő telefonkészülék felől jöttek; újra hallatszottak, egy hosszú, egy rövid, ismét egy hosszú.

A dolgozószobából telefonál.

Dale Cobát hívja s értesíti, hogy megérkezett. Minden a tervek szerint folytatódhat. A rendszer működésbe lendült.

Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, hallgatózott, elfordította a kulcsot, résnyire kinyitotta az ajtót, de egyik kezével továbbra is támasztotta. Pete szobája előtt az Űrszekerekből való fegyver hevert. Walter hangja csak távolról, elmosódottan jutott el hozzá.

Továbbra is lábujjhegyen a lépcsőig merészkedett, majd óvatosan, szorosan a falhoz lapulva megindult lefelé, s a korlát tartóoszlopánál lepillantott a dolgozószoba bejáratára.

— … nem biztos, hogy egyedül elboldogulok vele…

Átkozottul igaza van, ügyvéd úr, egyáltalán nem biztos!

A bejárati ajtónál lévő szék üres volt, kabátja és táskája (a kocsi kulcsai és tárcája) eltűnt.

Így még akkor is jobb, mint az ablakon keresztül. Leért a hallba. Walter tovább beszélt, különben mindenfelé csend uralkodott. Keresse meg a táskáját?

Mozgást hallott a dolgozószoba felől. Beugrott a nappaliba s hátát szorosan a falnak préselte.

Walter lépései már az előtér felől hallatszottak, az ajtó felé közeledtek, majd egyszerre csend lett. Joanna visszafojtotta a lélegzetét.

Rövid, szisszenésszerű füttyentés… a szokásos hang, mielőtt Walter hozzálátott volna valami nagyobb dologhoz; az ablaktáblák felrakásához vagy egy kerékpár szétszedéséhez. (Meggyilkolni egy feleséget? Vagy Coba, a vadász, ezt a szolgáltatást is biztosítja?) Joanna behunyta a szemét, s megpróbált nem gondolkodni. Attól tartott, hogy még a gondolatai is Walter tudomására juthatnak valahogy.

Walter lassú léptekkel megindult fölfelé.

Joanna kinyitotta a szemét, apránként már levegőt is vett s várta, hogy Walter feljebb menjen a lépcsőn. A fotelek és a lámpatartó asztal mellett csendes léptekkel átsietett a nappalin, kinyitotta a teraszra vezető ajtót és a felgyülemlett havat megtolva, a külső ajtót is megpróbálta szélesebbre nyitni.

Keresztülpréselte magát a résen s rohanni kezdett a hóban. Rohant, rohant, szíve majd kiugrott a helyéről; a Pete és Kim csizmácskáitól és a szánkótalptól szabdalt havon rohant a sötétlő fák felé; rohant, rohant, belekapaszkodott egy fatörzsbe, megpördült körülötte, aztán bukdácsolva, botladozva, kínlódva rohant tovább a fák között. A rohanás, botladozás közben igyekezett mindvégig a Farview-t és Harvestet elválasztó, hosszú fasor közepén maradni.

El kell jutnia Ruthanne-ékhez. Ruthanne majd kölcsönöz neki pénzt és egy kabátot, megengedi, hogy Eastbridge-ből hívjon egy taxit, vagy felhívjon valakit a városból — Shepet, Dorist, Andreast — valakit, akinek kocsija van s érte tud jönni.

Pete-tel és Kimmel nem lesz semmi probléma; ebben hinnie kellett. Nem is lesz velük probléma, amíg eljut a városba és beszél valakivel, beszél egy ügyvéddel és vissza tudja őket Waltertől szerezni. Bobbie, vagy Carol, vagy Mary Ann Stavros biztosan lelkiismeretesen gondoskodik róluk.

És Ruthanne-t is figyelmeztetni kell. Talán együtt is mehetnének…bár lehet, hogy Ruthanne-nek most nincs ideje…

A fasor végéhez érve körülnézett, hogy nem jön e autó valamerről, aztán átfutott a Winter Hill Driveon. Az út túloldalán hóval borított fenyőfák sorakoztak; végigsietett a fák mögött, karjait mellén öszszefonta, vékony kesztyűbe bújtatott kezeit pedig a hóna alá dugta.

A Gwendolyn Lane, ahol Ruthanne lakott, valahol — Bobbie-ékon túl — a Short Ridge Hill környékén volt; egy óra, míg odaér. Így hóban és sötétben talán még több is. Autóstoppal nem mert próbálkozni, mert a közeledő kocsikban akár Walter is ülhet, s ő csak későn fogja felismerni.

De nemcsak Walter, tört rá hirtelen a felismerés. Most mindnyájan az ő nyomában vannak, az utakon cirkálnak, fényszórókkal és kézilámpákkal pásztázzák a környéket. Hogy engedhették, hogy meglépjen előlük és kinyissa a száját? Most minden férfi veszélyt és minden autó fenyegetést jelentett. Mielőtt becsengetne, arról is meg kell győződnie, hogy Ruthanne férje sincs otthon. Körbejárja a házat és benéz az ablakokon.

Óh, istenem! Vajon képes lesz elmenekülni? A többiek közül ez senkinek se sikerült.

De az is lehet, hogy más meg se próbálta. Bobbie nem próbálta és Charmaine se próbálkozott ilyesmivel. Talán ő az egyetlen, aki még idejében rájött. Ha egyáltalán idejében történt…

Maga mögött hagyta a Winter Hillt s végigsietett a Talcott Lane-en. Az utca másik oldalán lámpák villantak fel s egy kocsi kanyarodott ki az útra. Joanna leguggolt egy közelben parkoló autó árnyékába és dermedten várt. A fénykéve a kocsi mellett haladt el, s a kikanyarodó autó továbbhajtott. Joanna állt és figyelt: az autó lassan haladt s a nő biztos volt benne, hogy fényszórójával a házak elejét s a behavazott utcákat pásztázza.

Az asszony végigsietett a Talcott Lane-en; a csendes utcában az ablakokat karácsonyi fények világították meg, a bejárati ajtókat lámpafüzérek keretezték. Fázott a keze és a lába, de különben jól érezte magát. A Talcott Lane végén az Old Norwood Road kezdődött, onnan pedig vagy a Chimney Roadon, vagy a Hunnicutton kell majd folytatni az utat.

A közelben dühösen ugatott egy kutya, de ahogy Joanna tovasietett, az ugatás is elcsendesedett.

A letaposott havon egy letört ág feketéllett. Csizmás lábával a közepére taposott, kettétörte, egyik darabját felemelte, s vékonyka kesztyűbe bújtatott kezében tartva a nedves gallyat, már tovább is sietett.

A Pine Tree Lane-en egy zseblámpa fénye villant. Berohant két ház közé, s futott tovább a behavazott bokrok felé; lihegve lekucorodott mögéjük s elgémberedett kezében görcsösen szorította a faágat.

Kikukucskált… a házak mögé keveredett; az ablakok ki voltak világítva. Az egyik tetején mintha vörös szikrák táncoltak s hunytak volna ki, a csillagok között.

A zseblámpa fénykévéje a két ház közötti térséget kezdte pásztázni, ő pedig visszahúzódott a bokrok mögé. Megdörzsölte egyik, harisnyába bújtatott térdét, a másikat pedig könyöke hajlatában melengette.

Sápadt fénysugár tartott feléje a havon, s szoknyáján, kesztyűjén fényfoltok futottak keresztül.

Várt, még tovább várt, majd kinézett a bokrok mögül. A havon haladó fényfoltot követve, egy férfi sötét alakja tartott a ház felé.

Megvárta, míg a férfi eltűnik, majd felemelkedett és sietős léptekkel elindult a következő utca irányába. A Hickory Lane? A Switzer? Nem volt benne biztos, de tudta, hogy mindkettő a Short Ridge Road felé vezet.

Csizmájának vastag filcbélése ellenére a lábai teljesen elgémberedtek.

Vakító fény villant fel előtte, ő pedig megfordult s futásnak eredt. A fény feléje fordult, ő pedig futás közben oldalra húzódott, felrohant egy — a hótól letakarított — kocsifelhajtón, elhaladt a garázs oldala mellett, majd egy hóval borított lejtőn rohant tovább. Megcsúszott és elesett; amikor feltápászkodott és újra futásnak eredt, kezében még mindig a faágat szorongatta. A fények egyre közeledtek, majd az egyik fénykéve egyenesen rávetődött. Joanna megfordult, a hóval borított sík terület sehol nem kínált rejtekhelyet, ezért csak állt s erősen lihegett.

— El innen! — kiáltotta az egyik oldalról feléje tartó két zseblámpa, s a másik oldalról közeledő magányos lámpafény felé. — El innen! — emelte magasba a gallyat.

A zseblámpák fényei tovább bukdácsoltak feléje, aztán lelassultak, végül megtorpantak s teljesen elvakították.

— El innen! — kiáltotta s tenyerével beárnyékolta a szemét.

A fények eltompultak.

— Kapcsoljátok le! Nem akarjuk bántani, Mrs. Eberhart!

— Ne féljen! Walter barátai vagyunk!

A fények kihunytak, Joanna leengedte a kezét.

— És a te barátaid is. Frank Roddenberry vagyok. Jól ismerjük egymást!

— Nyugodjon meg, senki se akarja bántani!

A sötétnél is sötétebb árnyak megálltak előtte.

— Ne jöjjenek közelebb! — emelte még magasabbra a gallyat.

— Arra semmi szükség!

— Nem akarunk bántani…

— Akkor el innen! — hajtogatta Joanna.

— Mindenki téged keres — hallatszott Frank Roddenberry hangja. — Walter nagyon nyugtalankodik miattad.

— Azt elhiszem! — mondta Joanna.

Négy-öt méterre állhattak tőle; három férfi.

— Nem kellene így kabát nélkül szaladgálnia — szólalt meg az egyik.

— El innen! — ismételte Joanna.

— Tedd le azt a vackot! — szólt rá Frank. — Senki se akar bántani!

— Mrs. Eberhart — szólalt meg a középen álló férfi —, öt perccel ezelőtt beszéltem Walterrel. Tudjuk, hogy milyen gondolatai támadtak. Téved, Mrs Eberhart! Higgye el, ez egyszerűen képtelenség!

— Senki se készít robotokat — bizonygatta Frank. — Maga túlságosan is okosnak képzel bennünket mondta a középső. — Tudnak a robotok kocsit vezetni? Ebédet főzni? Le tudják vágni a gyerekek haját?

— És annyira valósnak látszanak, hogy még a gyerekeik se veszik észre? — kérdezte a harmadik férfi. Alacsony volt és köpcös.

— Biztosan az gondolja, hogy egy városra való zseni van köztünk — mondta a középső. — Higgye el, nem így van.

— Maguk röpítettek fel bennünket a Holdra is felelte Joanna.

— Ki volt az? — kérdezte a férfi. — Én biztosan nem! Frank! Felröpítettél te valakit is a Holdra? És te, Bernie?

— Én nem — felelte Frank.

— Én sem, Wynn — nevetett a kis tömzsi.

— Azt hiszem, hogy összekever bennünket másokkal — jegyezte meg a középső. — Leonardo da Vincivel, talán Albert Einsteinnel…

— Istenemre — szólalt meg a tömzsi —, valóban nem akarunk a feleségeinkből robotokat csinálni. Igazi nőket szeretnénk.

— El innen és hagyjanak elmenni! — szólt rájuk Joanna.

Azok továbbra is ott álltak mozdulatlanul és sötétebben a sötétségnél.

— Joanna! — szólalt meg Frank. — Ha igazad lenne és valóban olyan fantasztikusan élethű robotokat tudnánk készíteni, akkor — mit gondolsz — nem váltanánk azt valahogy készpénzre?

— Így igaz — tódította a középen álló. — Ilyen tudás birtokában mindnyájan dúsgazdagok lennénk!

— Lehet, hogy igazuk van — mondta az asszony —, de az is lehet, hogy ez csak a kezdet.

— Óh, istenem — mondta a férfi —, magának mindenre van valami válasza. Magának és nem Walternek kellene jogásznak lenni!

Frank és a tömzsi kis ember hangosan felnevetett. — Ugyan már, Joanna — szólalt meg ismét Frank. Te-tedd már le azt a bo-botot, vagy micsodát és…

— El innen és hagyjatok elmenni! — szólt rájuk ismét Joanna.

— Nem tehetjük — mondta a középső. — Tüdőgyulladást fog kapni. Vagy elüti egy autó.

— Egyik barátomhoz megyek — jelentette ki Joanna. — Néhány percen belül már bent leszek a házban. Már ott lennék, ha maguk… óh, jézusom…

Gallyat tartó kezét leengedte s dörzsölgetni kezdte a karját; aztán reszketve a szemét és a homlokát is megdörzsölte.

— Engedje meg, hadd bizonyítsuk be, hogy mennyire nincs igaza — mondta a középső férfi. — Utána hazavisszük és ha szüksége van rá, akkor segítséget is kaphat.

— Nekem bebizonyítani? — nézett rá Joanna az előtte sötétlő alakra.

— Elvisszük a házba, a Férfiegylet székházába…

— Óh, ne!

— Várjon egy pillanatra! Hallgasson végig! Elviszszük a házba, s a pincétől a padlásig mindent végignézhet. A körülményeket figyelembe véve, gondolom, senkinek se lesz ellene kifogása. És meg fogja látni…

— Be nem teszem a lábamat…

— …meg fogja látni, hogy nincs ott semmiféle robotgyár — bizonygatta a férfi. — Van egy bár, egy kártyaszoba, néhány másik szoba és ennyi az egész. Van egy vetítőgép és néhány meglehetősen durva pornófilm; ez az összes titok az egészben.

— És a játékgépek — tette hozzá a tömzsi.

— Igen, és van még néhány játékgépünk is.

— Fegyveres kíséret nélkül be nem teszem oda a lábam! — makacskodott Joanna. — Női fegyveresek nélkül.

— Teljesen kiürítjük az épületet — ígérgette Frank. — Csak te leszel ott egyedül.

— Nem megyek! — kötötte meg magát Joanna.

— Mrs. Eberhart — szólalt meg újra a középső —, legjobb képességeink szerint próbálunk a lehető legudvariasabbak lenni, de azért annak is vannak határai, hogy így folytassuk ezt a beszélgetést.

— Várjunk egy pillanatot — szólalt meg a köpcös. Támadt egy ötletem! Tegyük fel, hogy a maga által robotnak tartott asszonyok közül valaki megvágná a kezét és az vérezne. Ez meggyőzné arról, hogy valós emberrel áll szemben? Vagy akkor talán azt mondaná, hogy olyan robotokat készítünk, amiknek vér folyik az ereiben?

— Az isten szerelmére, Bernie! — szólalt meg a középső.

— Nem kérhetsz meg valakit, hogy vágja meg magát csak azért, hogy… — próbált tiltakozni Frank is.

— Hagyjátok, hadd válaszoljon a kérdésre! Mrs. Eberhart? Ez meggyőzné magát? Ha valamelyik aszszony elvágná a kezét és vérezne?…

— Bernie…

— Hadd válaszoljon már, az ördög vigye el! Joanna csak bámult maga elé és bólogatott.

— Akkor… akkor azt hinném… azt hinném, hogy igazi — mondta.

— Akkor… megkérünk valakit, hogy vágja el a kezét. Elmegyünk… elmegyünk…

— Bobbie megtenné! — szólt közbe Joanna. — Az igazi Bobbie. A barátnőm. Bobbie Markowe.

— A Fox Hollow Lane-en? — kérdezte a tömzsi. — Igen — felelte az asszony.

— No, látja! — mondta a férfi. — Két percre sincs ide. Gondoljátok csak végig! Nem kellene Mrs. Eberhartot bevinni a központba, neki se kellene olyan helyre menni, ahova nem akar…

Mindenki hallgatott.

— Talán… talán nem is olyan rossz ötlet — szólalt meg Frank. — Beszélhetnénk Mrs. Markowe-val…

— Nem fog vérezni! — jelentette ki Joanna.

— De vérezni fog! — mondta határozottan a középső férfi. — És ha vérzik, akkor belátja, hogy tévedett, s minden vita nélkül hagyja, hogy hazavigyük Walterhez.

— Ha vérzik, akkor igen — mondta Joanna.

— Rendben van — bólintott a férfi. — Frank! Siess előre, nézd meg, hogy otthon van-e Mrs. Markowe, és magyarázd meg neki a helyzetet. A zseblámpámat itt hagyom a földön, Mrs. Eberhart. Bernie-vel egy kicsit mi is előremegyünk, maga felveszi a lámpát és olyan távolságból követ bennünket, amennyit kényelmesnek érez. A lámpát viszont tartsa felénk, s mutassa vele, hogy követ bennünket. A kabátomat is itt hagyom magának; terítse magára! Ide hallom, hogy vacognak a fogai.

Tudta, hogy nincs igaza. Nincs igaza és össze van fagyva, ömlik róla a víz, fáradt, éhes és tizennyolcfele szakad a tizennyolcféle ellentétes érzéstől. Beleértve a pisilést is.

Ha gyilkosok lennének, akkor már megölték volna. A kezében tartott gallyal úgyse tudott volna három férfit megállítani.

Feljebb emelte a gallyat, megnézte, majd fájós lábbal, lassan ballagott tovább. Hagyta, hogy a gally a földre hulljon a kezéből. Kesztyűje is átázott és piszkos lett, ujjai is összefagytak. Megmozgatta őket s egyik kezét a hóna alá dugta. A nehéz zseblámpát megpróbálta olyan szilárdan tartani, ahogy csak tudta.

A férfiak apró léptekkel mentek előtte. A tömzsi barna kabátot és vörös bőrsapkát viselt; a magasabb férfin zöld inget és barna csizmába gyűrt, világosbarna nadrágot látott. Haja vörösesszőke volt.

Báránybőr kabátja melegen simult Joanna vállára. Szaga erőteljes és kellemes volt… egy állat szaga, az élet szaga.

Bobbie vérezni fog. Az csak merő véletlen, hogy Dale Coba Disneylandben robotokon dolgozott, hogy Claude Axhelm Henry Higginsnek képzeli magát és Ike Mazzard azokat a helyes, hízelgő kis rajzokat készíti. Véletlenek, melyek őt belekergették… belekergették az őrületbe. Igen, az őrületbe. („Nem katasztrófa, mondta Dr. Fancher mosolyogva. Biztosan tudok segíteni.”)

Bobbie vérezni fog, ő pedig hazamegy és felmelegszik.

Haza Walterhez?

Mikor kezdődött, mióta nem bízik benne, mióta érzi az ürességet kettőjük között? Kinek a hibája volt? Az arca is teltebbé vált; miért csak ma vette ezt észre először? Talán túlzottan is lefoglalta a fotózás és a sötétkamra?

Hétfőn felhívja Dr. Fanchert, el fog menni hozzá, le fog feküdni arra a barna bőrdíványra; lehet, hogy sírdogál is egy kicsit és megpróbál boldog lenni.

A férfiak rá vártak a Fox Hollow Lane sarkán. Felgyorsította lépteit.

A két férfi Bobbie-ék kivilágított ajtajában ácsorgott. Frank néhány szót váltott vele, majd mindnyájan Joanna felé fordultak, amikor lassan megindult a ház felé.

— Azt mondta, hogy kész megtenni — újságolta Frank mosolyogva. — Ha ettől jo-jobban fogod érezni magad, akkor örömmel megteszi.

Joanna visszaadta a zseblámpát a zöld inges férfinek. Széles, erős vonásai voltak.

— Mi kint várunk — mondta miközben leemelte a kabátot a nő válláról.

— Azért nem kellene… — kezdte Joanna.

— Nem, nem, menjen csak! — ellenkezett a férfi. Különben később újra eszébe jut valami.

— Bent van a konyhában — intett Frank, az ajtónál állva.

Joanna belépett a házba. Azonnal finom meleg vette körül. Fönt az emeleten harsány rockzene szólt. Sajgó kezét dörzsölgetve végigment a folyosón. Bobbie a konyhában várta. Piros nadrágot viselt és egy nagy margarétával díszített kötény volt a derekán. — Helló, Joanna! — üdvözölte mosolyogva. A szép, dúskeblű Bobbie. És nem a robot.

— Helló — üdvözölte Joanna is, majd az ajtófélfának támaszkodott s a homlokát is rászorította.

— Nagyon sajnáltalak, amikor meghallottam, hogy milyen állapotba kerültél — mondta Bobbie.

— Én is sajnálom — mondta Joanna.

— Nem bánom, ha egy kicsit meg kell vágni az ujjamat, ha az könnyít a helyzeteden — lépett oda Bobbie a pulthoz. Járása könnyednek, magabiztosnak és kecsesnek tűnt. Kihúzta a fiókot.

— Bobbie… — szólalt meg Joanna. Behunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. — Valóban Bobbie vagy? — kérdezte.

— Persze, hogy az vagyok — felelte Bobbie késsel a kezében és a mosogatótálhoz lépett. — Gyere közelebb! — mondta. — Onnan nem látod.

A rockzene még jobban felerősödött.

— Mi van odafönt? — érdeklődött Joanna.

— Nem tudom — vonta meg a vállát Bobbie. — Dave van fent a gyerekekkel. Gyere ide. Az ajtóból nem látod!

Nagy, hegyes kést tartott a kezében.

— Ezzel az egész ujjadat amputálod — jegyezte meg Joanna.

— Arra azért vigyázok — mosolyodott el Bobbie. Gyere! — intett feléje és továbbra is kezében tartotta a kést.

Joanna elvette homlokát és kezét az ajtófélfáról. Bement a konyhába… minden csillogott, ragyogott, makulátlan tisztaság uralkodott mindenütt… anynyira nem illett Bobbie-hoz.

Hirtelen megtorpant. A zene azért szól ilyen hangosan, hogy ne hallatsszon, ha sikoltozni kezdek, gondolta. Nem is akarja elvágni az ujját, mást akar…

— Gyere már! — sürgette a mosogatónál álló Bobbie. Egyik kezével hívogatóan intett feléje, másikban a hegyes kést tartotta.

Nem katasztrófa, Dr. Fancher? Azt gondolni, hogy ezek nem nők, hanem robotok? Arra gondolni, hogy Bobbie meg akar ölni? Biztos abban, hogy tud nekem segíteni?

— Mégse kellene megtenni… — szólt oda Bobbie-nak.

— Ettől könnyebb lesz, majd meglátod — mondta Bobbie.

— Újév után elmegyek egy agyzsugorítóhoz — jelentette be Joanna. — Attól lesz majd könnyebb.

— Gyere, gyere! — sürgette Bobbie. — Az emberek várnak odakint.

Joanna előrelépett. Bobbie ott állt a mosogatónál, késsel a kezében, s olyan valószerűnek látszott — a bőre, a szeme, a haja, a keze, a kötény alatt hullámzó melle —, hogy nem lehetetett robot, egyszerűen nem lehetett, és ennyi az egész.

A férfiak zsebre dugott kézzel topogtak az ajtóban, s a hidegben párafelhővé vált a leheletük. Frank ide-oda himbálózott a zene ritmusára.

— Mi tart olyan sokáig? — türelmetlenkedett Bernie.

Wynn és Frank csak megvonta a vállát.

A rockzene hangosabbá vált.

— Felhívom Waltert s megmondom neki, hogy megtaláltuk — mondta Wynn, s elindult befelé a házba.

— Kérd el Dave-től a kocsikulcsot! — szólt utána Frank.

Harmadik rész

A piac parkolója eléggé tele volt, de közel a bejárathoz mégis sikerült jó helyet szereznie, ráadásul ahogy a napfény melege és a levegő nedves édeskés illata megérintette az arcát, már nem is érezte akkora nyűgnek a bevásárlást. Mindenesetre kevésbé zavarta.

A bejárat felől, bottal a kezében, sántikálva, Miss Austrian tartott feléje. Egy kisebb papírzacskót fogott a kezében és — szinte nem is akarta elhinni — a könyvtárosnő mészfehér arcára barátságos mosoly ült ki. Ez vajon neki szól?

— Jó reggelt, Mrs. Hendry — köszöntötte Miss Austrian.

Nocsak! A fekete is elviselhető.

— Jó reggelt — köszönt vissza az asszonynak.

— A március olyan félénken bújik elő, mint egy kisbárány. Nem igaz?

— Igen — felelte. — Már azt hittem, hogy egy kétfejű oroszlán jön elő helyette.

Miss Austrian megállt vele szemben és alaposan szemügyre vette.

— Hónapok óta nem láttuk a könyvtárban mondta. — Talán csak nem rabolta el magát is tőlünk a tv?

— Oh, nem, engem nem — válaszolta mosolyogva. — Dolgoztam.

— Egy újabb könyvön?

— Igen.

— Nagyszerű! Szóljon majd, ha megjelenik! Rendelünk belőle egy példányt.

— Majd szólok — ígérte. — Hamarosan sor kerül rá. Már majdnem kész vagyok vele.

— További kellemes napot! — köszönt el Miss Austrian s botjával kopogva eltipegett.

— Köszönöm! Magának is!

Talán túl érzékeny volt. Miss Austrian talán a fehéreket is hűvösen kezelte addig, amíg néhány hónappal ezelőtt ők is ide nem költöztek.

Belépett a piac önműködő ajtaján, s talált is magának egy üres bevásárlókocsit. A polcok közt a szokásos, szombat délelőtti felvonulás.

Kocsijával ügyesen manőverezve, erre-arra kerülgetve — „Bocsánat!”, „Kérem, bocsánat!” —, gyorsan leszedte a polcokról a szükséges dolgokat. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy a többiek milyen ráérősen, lagymatagon vásárolnak, mintha még soha nem izzadtak volna meg igazán. Meg lehet érteni ezeket a fehéreket? Még a kocsijukat is úgy rakják tele! Ő az egész üzletet meg tudná venni, amíg ezek egy soron végigmennek!

Joanna Eberhart jött vele szembe. Övvel szorosan összefogott, pasztellkék kabátjában ragyogóan nézett ki. Nagyszerű alakja volt s csinosabbnak tűnt, mint ahogy Ruthanne emlékezett rá. Csillogó sötét haját elegánsan két oldalra fésülte. Lassan közeledett feléje, s közben a polcokat nézegette.

— Helló, Joanna! — köszönt rá Ruthanne.

Joanna megállt s ízlésesen festett szempillája alól, barna szemeit rávetette barátnőjére.

— Ruthanne! — mondta meglepetten s elmosolyodott. — Helló! Hogy vagy? — érdeklődött kedvesen. Ívelt, pirosan csillogó ajkához nagyon illett tökéletesen kikészített, halványrózsaszín arcbőre.

— Jó vagyok — válaszolta Ruthanne mosolyogva. Azt már meg se kérdezem, hogy te hogy vagy … nagyszerűen nézel ki!

— Kösz! — mondta Joanna. — Mostanában egy kicsit többet törődöm magammal.

— Ez meg is látszik — bólintott Ruthanne.

— Ne haragudj, hogy nem hívtalak — mentegetőzött Joanna.

— Semmi baj — mondta Ruthanne s Joannáé elé tolta a kocsiját, hogy mások is el tudjanak menni mellettük.

— Pedig fel akartalak hívni — bizonygatta Joanna —, de annyi tennivaló van a ház körül.

— Minden rendben van — intett Ruthanne. — Én is nagyon elfoglalt voltam. Majdnem elkészültem a könyvemmel. Még egy nagy rajz és néhány apróság hiányzik.

— Gratulálok! — mondta Joanna.

— Köszönöm! — felelte Ruthanne. — És te mivel foglalkoztál? Sikerült érdekes képeket csinálni?

— Óh, nem — rázta meg a fejét Joanna. — Már nem nagyon fotózom.

— Nem? — csodálkozott rá Ruthanne.

— Nem — erősítette meg Joanna —, nem voltam túlzottan tehetséges és rengeteg időt elpazaroltam rá, holott hasznosabban is eltölthettem volna.

Ruthanne csodálkozva nézett rá.

— A napokban majd felhívlak, ha egy kicsit utolérem magamat — ígérte Joanna mosolyogva.

— És a házimunka mellett még mivel foglalkozol? — érdeklődött Ruthanne.

— Valójában semmivel — felelte Joanna. — A házimunka éppen elég nekem. Valamikor úgy éreztem, hogy más dolgok is érdekelnek, de most már kicsit lazábban veszem a dolgokat. Így én is boldogabb vagyok, a családom is boldogabb. És ez számít, nem igaz?

— Igen, azt hiszem — felelte Ruthanne, s Joanna szépen, takarosan megtöltött bevásárlókocsijára nézett, majd a saját kocsijában lévő összevisszaságra pillantott. — Lehet, hogy majd együtt ebédelünk — tolta el Joanna útjából a kocsiját. — Majd, ha befejeztem a könyvemet…

— Talán majd sikerül — mondta Joanna. — Örültem, hogy láttuk egymást!

— Én is! — búcsúzott el tőle Ruthanne.

Joanna mosolyogva elindult… levett egy dobozt a polcról, megnézte s gondosan belerakta a kocsijába, majd továbbhaladt a sorok között.

Ruthanne csak nézett utána, aztán megfordult s elindult az ellenkező irányba.

Nem tudta rávenni magát a munkára. Járkált, forgolódott a szűk dolgozószobában; az ablakon keresztül ránézett a Cohane lányokkal játszó Chickiere és Sarára; átnézett egy rakás elkészült rajzot s már nem is találta őket annyira sikerültnek és elbűvölőnek, mint korábban.

Mire Pennyvel valóban foglalkozni kezdett, már majdnem öt óra volt.

Lement a nappaliba.

Royal a Férfiak egymás közt című könyvet olvasgatta; kék zokniba bújtatott lábát egy puffon nyugtatta.

— Kész vagy? — nézett fel a feleségére. Szemüvegét valami átlátszó ragasztószalaggal erősítette meg.

— A fenét! Dehogy vagyok kész! — mondta Ruthanne. — Még csak most kezdtem.

— Hogyhogy?

— Nem is tudom — mondta az asszony — Valami nem hagy békén. Figyelj, megtennél nekem valamit? Most, hogy belelendültem, nem szeretném abbahagyni.

— A vacsora? — kérdezett rá Royal.

Ruthanne csak bólogatott.

— Elvinnéd őket egy pizzériába? — kérdezte. — Vagy a McDonald's-ba?

— Rendben! — vette fel pipáját Royal az asztalról.

— Szeretnék már elkészülni vele — magyarázta Ruthanne. — Különben nem fogom élvezni a következő hétvégét.

Royal a nyitott könyvet a térdére fektette, s a pipatisztító készletet is elvette az asztalról.

— Tényleg nem haragszol? — fordult vissza Ruthanne.

— Tényleg nem — kapargatta Royal a pipa belsejét. — Csináld csak nyugodtan! — nézett fel mosolyogva. — Tényleg nem haragszom!

Vége

Utószó

A Stepfordi feleségek, a csodálatos Ira Levin szinte minden művéhez hasonlóan — a csillogás és magamutogatás helyett —, a legkényesebb irodalmi ízlést is szinte észrevétlenül elégíti ki. Ugyanezt a velejéig kimunkált, csiszolt és szabályos stílust élvezhetjük James Joyce Dubliniak című művében, a nagyszerű Compton-Burnett regényeiben, a Richard Mathesonhoz és William R Nolanhoz hasonló kaliforniai krimiírók munkáiban és Brian Moore durván alábecsült utolsó hat könyvében. Írásmódját és tartalmát tekintve a stílusjegyek széles skáláját vonultatja fel, s tömörségével, felkészültségével, megfigyeléseinek pontosságával, hatásos megoldásaival és gyorsaságával még az egyszerűség illúzióját is kelti. Az ilyen jellegű művek — a cselekmény bonyolítása során és annak minden szakaszában — mereven elutasítják a megfellebbezhetetlen véleményalkotást és gondolatokat. A tömörségre törekvés néha együtt jár bizonyos — ha nem is túlzottan hangsúlyozott — elkerülhetetlen mesterkéltséggel. Emögött mindig valami szellemes gondolat húzódik meg, holott a műveknek ennél talán nincs is több köze a humorhoz. Az ilyen regény — természeténél fogva — rendkívül olvasmányos, hiszen az olvasónak csupán az a feladata, hogy hagyja magát sodortatni az egyik kifejezően és részletesen megformált párbeszédtől a következő, szintén sokatmondó részletig, melyet aztán egy újabb, rövid párbeszéd követ. És így tovább, egészen a végéig.

A Stepfordi feleségek című mű tulajdonképpen annyira könnyen olvasható, hogy emiatt — a több mint harminc évvel ezelőtti megszületése óta — folytonosan félremagyarázzák és félreértik. A szinte egyetlen hörpintéssel elfogyasztható regény rendkívül sikeresen tereli el a figyelmet az írás gondos megszerkesztéséről és ékszerdoboz finomságú szerkezetéről. (A népszerű regények olvasói hajlamosak is figyelmen kívül hagyni az őket lebilincselő könyvek szerkezetét, s ami még észrevehetőbb, elsiklanak a briliáns stiláris megoldások fölött. Megragadja őket egy érdekfeszítő vagy izgalmas részlet, ezért többnyire észre se veszik azokat a lényeges erényeket, melyek a ragyogó, vagy akár csapnivaló történetet közvetítik feléjük.) Levin tiszta, pontos, tudatosan rendezett prózája a lehető legnagyobb átláthatóságra törekszik: kerüli azt a fajta olcsó feszültségkeltést, melyet az események minél körmönfontabb leírásával lehet elérni. A jó írások (melyeknél az olvasó átsiklik efölött) és a rossz írások (melyeknél nem veszi észre) közötti egyik jelentős különbség titka a részletek többszöri átírásában és átszerkesztésében rejlik. Egyáltalán nem könnyű dolog tiszta, világos, kifejező prózai művet írni. Az átláthatóság könyörtelen vágásokat, igazításokat követel, s ez bizony, kemény munka. A pongyola, sántikáló írások csupán a múzsa kénye-kedve szerint folynak ki a szerzők tollából.

A Stepfordi feleségek olvasása közben fokozatosan rájövünk, hogy a cselekmény valami kérlelhetetlen, belső időrend szerint bonyolódik. A műben szereplő minden utalás, fordulópont és apró beteljesülés az állomások, melyeket elhagyva a hősnő a végső felismerés felé halad — kizárólag a háttérben meghúzódó, szigorú időrendnek van alárendelve. Olyan, mint egy hatalmas, szeptember 4-től egészen karácsony előestéjéig ketyegő óramű. A zöldövezeti kisvárosba, Stepfordba költözve Joanna Eberhart hamarosan összebarátkozik két, helyi férfiakhoz feleségül ment, az otthonülő, udvarias, látszólag begyepesedett feleségektől üdítően különböző asszonnyal. A „rövidlábú, nagyfenekű, aprókezű és piszkos körmű” Bobbie Markowe azonnal azt javasolja, hogy a többi asszony segítségével alakítsák meg a helyi Nőszövetséget. A városkában az ügy iránt csupán a szenvedélyesen teniszező s állandóan az asztrológiáról, valamint férje kificamodott szexuális ízléséről fecsegő Charmaine Wimperis mutat némi érdeklődést. A nő férje szexuális eltévelyedését azzal is illusztrálja, hogy elmeséli: a férfi legutóbb egy mindenhol zipzáras, egész testét beborító gumiruhával ajándékozta meg. Charmaine júliusban, Bobbie augusztusban költözött Stepfordba. A feleségek itt igazi stepfordi asszonyokká váltak azután, hogy — négy hónappal megérkezésük után — a férjeik ehhez előkészítették a talajt. Charmaine így már novemberben abbahagyta a teniszezést, hogy pázsitot telepítsen férjének, akiről hirtelen kiderült, hogy milyen „nagyszerű fickó”. Az eseményeknek ebben a szakaszában még nem vagyunk tisztában azzal, hogy Bobbie-nak egy, Joannának pedig két hónapra van szüksége a teljes átalakuláshoz. Főszereplőnkhöz hasonlóan erről csupán azok után győződhetünk meg, hogy Bobbie Markowe egy rövid házastársi együttlét után erőteljesebb keblekkel, kisebb fenékkel és a vasalás iránt feltámadt vonzalmával jelenik meg ismét a színen.

Bár az idő kérdése a hosszabb műveknél általában visszatérő és nagyon fontos probléma, ezt a kérdést egy négy hónapos időszakra felépített mű esetében, talán még gondosabban kell kezelni. Valóban nagyszerű időbeosztással Levin olyan események segítségével röpít tovább bennünket a hurok szeptembertől novemberig tartó, egyre szorosabbra húzása során, mint „Pete leesett az iskolabuszról, elöl kitört két metszőfoga… Joanna szülei, egy utolsó pillanatban küldött értesítés után, útban karib-tengeri nyaralásukra, háromnapos látogatásra érkeztek… a mosogatógép szivattyúja tönkrement… közeledett Pete nyolcadik születésnapja… október vége tájékán Walter már ismét hazajárt vacsorázni… Mindenszentek napján egy hatalmas sütőtökből halálfejet faragtak ki s Pete fogatlan Denevéremberként járta a várost… november első szombatján vacsorát adtak…”

És már újra helyben is vagyunk: a vacsora feszült légköre után alig 900 szóval el is érkezik az események csúcspontja, amikor Charmaine nagy kedvvel hozzálát a takarításhoz, a munkások pedig kezdik levagdosni a tönkretett teniszpályát körülvevő vaskerítést.

A fanyar, harapós humor áll a csoportkép középpontjában, ahol Bobbie és Joanna vegyes érzésekkel, hitetlenkedve és elborzadva figyelik nem is olyan rég még szintén lázadó társukat, miközben a munkások odakint lerombolják mindazt, ami valaha a kiváltság jelképe volt a szemükben. („De hiszen ez agyagos pálya!” — siránkozik Joanna.) Ha a Stepfordi feleségek a kisvárosi feleségek megszokott, banális dolgairól szóló, könnyed szatíra lenne, aminek gyakran tekintik is — egy téveszme, mellyel kifigurázzák a kínos precizitásra törekvő háziasszonyokat —, akkor ez a humor messze nem lenne ennyire helyénvaló. Ennek ellenére annyira illik a helyzetre, hogy szinte észrevétlenül siklunk el fölötte, mivel ugyanarról a bomlasztó humorról van szó, melyre az egész könyv felépül. Az önmagát krimiként is kifigurázó könyv az elnyomókból és törekvéseikből űz gúnyt, és nem az áldozatokból.

A technika vívmányainak rabságába esett, öntelt kisvárosi férfiak közössége összeesküvést sző azzal a céllal, hogy a feleségeket olyan szex-robotokká züllessze, akik csak a csillogó parketta és a fürdőszobacsempe fugáinak tisztasága iránt éreznek elkötelezettséget… és ez nem is annyira a fantázia terméke. Levin szándékosan ugyanezt a zsánerparódiát írja meg a Brazíliai fiúk (The Boys from Brazil) című művében is, melyben a náci tudósok apró kis Hitler-klónokat állítanak elő, akiket a Hitler híveinek számító családok fogadnak örökbe. Számos — a szatíra természetéről azonnal megfeledkező — kétbalkezes krimi író ilyenkor azonnal pontosan azt kezdi utánozni, amit maga is nevetség tárgyává kíván tenni. Hasonló a helyzet Levin legfrissebb művével, a Rosemary gyermekével (Son of Rosemary) is, melyet számos kritikus a saját feltételezett műfajának bírálataként értékel.

Levin Olümposzi humorának elsődleges megnyilvánulása, a stepfordi férjekről adott jellemrajzában fejeződik ki. Vidám dolognak tűnik mindaz, amit ezek a férjek csinálnak… egészen az utolsó tizenöt oldalig. Az összejöveteleken a stepfordi férjek — gátlásos kisfiúkként — csak egymással beszélgetnek. Szexuális fantáziaképeiket a tizenéves kamaszokhoz hasonlóan szeretnék valósággá változtatni, ezért szinte minden estéjüket a Férfiegylet fülledt, áporodott légkörében töltik, ahol agyukat és ágyékukat egyesítve, a legújabb sétáló és beszélő szexuális játékszerekkel foglalkoznak. (Ha éppen nem a munkájuk fölé hajolnak, akkor pornófilmeket bámulnak.) Ezek a férfiak olyan megszállottan és komikusan csak ezzel a kérdéssel foglalkoznak, hogy már szándékaikat is alig igyekeznek titkolni, és — az új lehetőségek boncolgatása közben — alliteráció formájában magnóra is mondják elképzeléseiket. A valós, hús-vér nők bosszantják és untatják őket, a melles robotokat csak matracnak és cselédlánynak tekintik.

A férfiak legmulatságosabb disznóságára már a könyv elején fény derül, amikor az Eberhart család még csak néhány hete van a városkában. Hajnali két órakor, — miután Walter Eberhart a Férfiegyletben tett első látogatásáról visszatér, felesége az ágy remegésére és a matrac rugóinak nyikorgására ébred. Joannának nem kell sok idő, hogy rájöjjön… a férje maszturbál! „Nos, legközelebb nem ártana, ha engem is felébresztenél”, jegyzi meg s hamarosan olyan kitűnő szexben van részük, amilyet már évek óta nem élveztek. Valami nagyon feldobta Waltert, s csak jóval később jövünk rá — Joanna pedig soha —, hogy azokról a szenzációs fantáziaképekről van szó, melyeken a vigyorgó haverokkal együtt csámcsogtak az egyletben.

A dolog elítélése nélkül, Levin a férfiak mesterkedésének eredetére is rámutat akkor, amikor Joanna végiglapozza a helyi újság régebbi számait. Ekkor tudja meg, hogy a Férfiegylet nem sokkal azután alakult meg, hogy Betty Friedan, A titokzatos nő (The Feminine Mystique) című könyv szerzője, nagyszámú hallgatóság előtt előadást tartott a stepfordi Nőszövetségben. Ugyanez a szervezet — kétségkívül a gyér látogatottság miatt — hamarosan fel is függesztette működését.

1972-ben, a Stepfordi feleségek megjelenésének évében, Betty Friedan közreműködött a Nők Nemzeti Politikai Egyesületének megalakításában, A titokzatos nő pedig már kilenc évvel korábban megjelent. A Törvényhozás még ugyanebben az évben elfogadta (a végül is eleve halálraítélt), egyenlő jogokról szóló alkotmány-kiegészítést. A konzervatív gondolkodású férfiak számára a feminista mozgalom most már nem csupán zavaró apróság, hanem komoly gond. Nem tudom, hogy a Stepfordi feleségeket jogosan nevezhetjük-e feminista szatírának, de a dolog szépsége már önmagában véve is az, hogy Levin időzítése tökéletesnek bizonyult. A többi művéhez hasonlóan, ez a könyv is a repülő madárra, a haikura, erre a kalligrafikus kínai írásjelre emlékeztet. Egyetlen felesleges, elvesztegetett mozdulat nélkül jut el oda, ahova el akar jutni.

Peter Straub

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: THE STEPFORD WIVES by Ira Levin

Perennial edition

Copyright © 1972 by Ira Levin

Copyright renewed 2000.

All rights reserved.

Fordította: FAZEKAS ISTVÁN

Borító: JANTNER JÁNOS

ISBN 963 497 041 9

ISSN 1589-0694

Hungarian translation © Fazekas István, 2004

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2004

Lektor: Barna Ildikó

Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Felelős szerkesztő: Szolga Emese

Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János