/ Language: Hungary / Genre:antique

A 22-es csapdája

Joseph Heller

Joseph Heller: A 22-es csapdája Íme egy kitűnő amerikai regény a második világháborúról. Joseph Heller könyve Norman Mailer, James Jones, Irvin Shaw világhírű műveivel egyenrangú alkotás: a legjobbak egyike. Heller tétele, hogy a háború a legna­gyobb őrültség, amit az ember valaha kitalált. S ezen az abszurd helyzeten - a háborún - belül minden abszurd, ami csak történik. Sorra feltá­rulnak a hadat viselő amerikai társadalom ellentmondásai, amelyek közül a leglényegesebb, hogy Yossariannak és társainak, a Pianosa szigetén állomásozó bombázóegység pilótáinak igazi ellensége nem más, mint a saját parancsnokuk, aki a háborút remek alkalomnak tartja a saját karrierje előmozdítására. Yossarian keresztüllát a parancsnokok számításain, és elhatározza, hogy ezentúl csak egy dologra fog ügyelni: a saját testi épségére. Közben persze állandóan összeütközésbe kerül a felsőbbséggel, és folyton beleesik a 22-es csapdájába… Joseph Heller a XX. század élő klasszikusa. Valamennyi műve - köztük a Valami történt, Gold a mennybe megy. Képzeljétek el- megjelent ma­gyarul az Európa Könyvkiadó gondo­zásában.

NNCL866-414v2.0

Joseph Heller

A 22-es csapdája

Árkádia Budapest 1986

Joseph Heller: Catch – 22

Dell Publishing Co., Inc., New York, 1963

© 1955, 1961 by Joseph Heller

Alapkiadás: Európa Könyvkiadó, 1977

Hungarian translation © Papp Zoltán jogutódja

Árkádia, Budapest

Felelős kiadó: Domokos János

Szedte a Szikra Lapnyomda Nyomta

A nyomdai rendelés törzsszáma: 3427

Készült Budapesten, 1986-ban

Felelős szerkesztő: Barkóczi András

A fedélterv Gottl Egon munkája

Műszaki szerkesztő: Liener Katalin

Műszaki vezető: Miklósi Imre

Készült 30,5 (A/5) ív terjedelemben, Times betűvel

ISBN 963 307 059 7

1. A texasi

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

Yossarian meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott.

Yossarian májpanasszal ragadt a kórházban, de a panaszból sehogy se akart sárgaság lenni. Az orvosok rejtélyesnek találták ezt a tényt, hogy sehogy se akar belőle sárgaság lenni. Mert ha sárgaság lett volna belőle, azt kezelhették volna. Ha nem lett volna belőle sárgaság, hanem csak úgy elmúlik, akkor elbocsáthatták volna Yossariant. De hogy egész idő alatt sehogy se akart belőle sárgaság lenni, ebbe belezavarodtak.

Minden áldott reggel megjelentek, hárman, sietősen, szigorúan eltökélt arccal és tétova tekintettel, sarkukban a szigorú és sietős Ducket nővérrel, aki szintén nem szerette Yossariant. Fölolvasták az ágy lábánál levő kórlapot, és türelmetlenül érdeklődtek a fájásokról. Sértődötten néztek, amikor megmondta nekik, hogy semmi változás.

– Semmi mozgás? – követelőzött az orvos ezredes. – Egymásra néztek, amikor a fejét rázta.

– Még tablettát neki.

Ducket nővér följegyezte, hogy adjanak Yossariannak még tablettát, aztán mind a négyen elvonultak a következő ágyhoz. Yossariant egyik nővér sem szerette. A fájdalmak különben már rég megszűntek, erről azonban Yossarian mélyen hallgatott, az orvosok, meg nem gyanakodtak. Ők csak arra gyanakodtak, hogy hátha hashajtót szedett be, és nem szólt róla senkinek.

Yossarian mindent megkapott a kórházban, amit csak akart. A koszt nem volt éppen rossz, és ágyba hordták neki. Friss húsból is volt repeta, és forró délutánokon, akárcsak a többieknek, neki is jeges gyümölcslevet vagy jeges kakaót szolgáltak fel. Soha senki nem zaklatta, kivéve az orvosokat meg az ápolónőket. Délelőtt kis ideig leveleket kellett cenzúráznia, de azután szabad volt, tiszta lelkiismerettel, boldog tétlenségben dögölhetett az ágyában. Jól megvolt ott a kórházban, és könnyen maradhatott, mert mindig 36,8-a volt. Sokkal jobban megvolt, mint Dunbar, akinek folyton orra kellett buknia, ha azt akarta, hogy ágyba hordják neki a kosztot.

Miután Yossarian úgy döntött, hogy a háború hátralevő idejét kórházban tölti, minden ismerősének levelet küldött, melyben megírta, hogy kórházban van, de egy árva szóval sem említette, hogy mi a baja. Aztán jobb ötlete támadt. Minden ismerősének megírta, hogy nagyon veszélyes bevetésre készül. “Önkénteseket kértek. Nagyon veszélyes, de hát valakinek ezt is csak meg kell csinálnia. Tüstént írok, mihelyt a bevetésről visszatértem.” Attól kezdve nem írt senkinek.

A kórterem tiszti állományú betegeinek a kötelmei közé tartozott a legénységi állomány leveleinek cenzúrázása; a legénységi állománynak külön kórterem állt a rendelkezésére. Egyhangú munka volt, és Yossarian teljesen letört, amikor rájött, hogy a legénységi állomány élete alig érdekesebb, mint a tiszteké. Az első nap minden kíváncsiságát lehervasztotta. Hogy megtörje valamivel az egyhangúságot, játékokat eszelt ki. Halál a bővítményekre, hirdette ki egy napon, és a kezébe került minden egyes levélből egy szálig ugrottak a jelzők és a határozók. Másnap a névelőknek üzent hadat. A rákövetkező napon az alkotás magasabb régióiba emelkedett, amikor is kihúzott mindent a levelekből, csak az egyet, az o-t és az az-t hagyta meg. Úgy érezte, ezzel a sorok közötti feszültség dinamikája hatalmasan megnőtt, s a levél csaknem minden esetben sokkal egyetemesebb mondanivalót sugárzott. Hamarosan feketelistára került a megszólítások és az aláírások némely tagja, ugyanakkor a szöveg érintetlen maradt. Egy alkalommal az egyik levélből mindent kicenzúrázott, csak az üdvözlést, “Drága Máriám” hagyta meg, s a legvégére ezt írta: “Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman, tábori lelkész, Egyesült Államok Hadserege.” A csapattest tábori lelkészének A. T. Tappman volt a neve.

Amikor már a levelekben minden lehetőséget kimerített, a borítékon levő címeket és neveket kezdte ostromolni, utcákat, családi otthonokat rombolt le, csuklójának egyetlen könnyed kis mozdulatával egész metropolisokat semmisített meg, mintha Isten mindenhatóságát birtokolná. A 22-es elrendelte, hogy minden cenzúrázott levélen rajta legyen a cenzortiszt neve. Ő a legtöbb levelet természetesen nem olvasta el. Ezekre saját nevét írta. Azokra, amiket elolvasott, ezt írta: “Washington Irving”. Amikor elunta, akkor ezt írta: “Irving Washington”. A borítékok cenzúrázása kellemetlen utóbántalmakkal járt, ugyanis bizonyos olümposzi harcálláspontokról a gyanú fellegeit vonzotta a kórház fölé, s ebből egy valódi kémelhárító, mint álbeteg, a kórterembe cseppent. Mindenki tudta róla, hogy kémelhárító, mert folyton holmi Irving vagy Washington nevű tiszt után kérdezősködött, és mert ottléte második napjától kezdve nem volt hajlandó leveleket cenzúrázni, túlságosan unalmasnak találta.

Ezúttal pompás kórteremre leltek, a legjobbakkal vetekedett azok közül, amelyekhez neki meg Dunbarnak valaha is szerencséje volt. Velük volt ezúttal a huszonnégy éves vadászpilóta kapitány, gyér arany bajusszal, akit a tél kellős közepén lelőttek az Adriai-tenger fölött, és még csak náthát sem kapott. Most javában dühöngött a nyár, a kapitányt nem lőtték le, mégis influenzára panaszkodott. Yossarian jobbján a porig sújtott kapitány ágya állt, aki a vérében váltólázzal, seggén moszkitócsípéssel, mindig a hasán feküdt szerelmetes pózban.

Yossariannal szemben a terem másik falánál volt Dunbar ágya, és Dunbaré mellett azé a tüzérkapitányé, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást. A kapitány jól sakkozott, és a játszmák mindig izgalmasak voltak. Yossarian abbahagyta vele a sakkozást, mert a játszmák olyan izgalmasak voltak, hogy mindketten teljesen becsavarodtak. Aztán ott volt a művelt texasi Texasból, aki úgy nézett ki, mintha egy színes, szélesvásznú monstrefilmből lépett volna közéjük, és aki, igaz patrióta módjára, úgy érezte, hogy a vagyonosoknak – a rendes embereknek – több szavazat jár, mint a csavargóknak, kurváknak, bűnözőknek, betegeknek, ateistáknak és nem rendes embereknek – azaz a vagyontalanoknak. Yossarian épp a ritmust szerelte ki a levelekből azon a napon, amikor a texasit behozták. Nyugodt, forró, zavartalan nap volt, mint a többi. A hőség rásúlyosult a tetőre, elfojtotta a hangot. Dunbar megint mozdulatlanul feküdt a hátán, kerekre nyitott szeme a mennyezetre bámult, mint egy játék babáé. Vadul dolgozott élete meghosszabbításán. Élete meghosszabbítását az unatkozás kultuszával kívánta elérni. Dunbar olyan vadul dolgozott élete meghosszabbításán, hogy Yossarian már-már azt hitte, beadta a kulcsot. A texasit betették az egyik ágyba a kórterem közepén, s nem sokkal ezután megosztotta velük nézeteit. Mintha rugók lökték volna fel, Dunbar felült.

– Ez az – ordított izgatottan. – Valami hiányzott… egész idő alatt tudtam, hogy hiányzik valami. Most végre megtudtam, mi hiányzik. – Öklével a tenyerébe csapott. – Nincs patriotizmus – nyilvánította ki.

– Úgy van – harsogott vissza Yossarian. – Úgy van, úgy van, úgy van. A virsli, a Brooklyn-híd. Anyuka hamuban sült pogácsája. Ez az, amiért mindenki harcol. De ki harcol a rendes emberekért? Ki harcol azért, hogy a rendes embereknek több szavazat jusson? Nincs patriotizmus, erről van szó. És nincs matriotizmus se.

Yossarian balján a tiszthelyettes nem hatódott meg.

– Ki nem szarik erre? – mondta fáradtan, és befordult a másik oldalára aludni. A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta.

Társaságában kellemetlen rángások futkároztak végig az érzékenyebb gerinceken, tágult is mellőle mindenki – mindenki, kivéve a katonát fehérben, akinek nem volt más választása. A katona Fehérben a lába ujjától a feje búbjáig gipszbe és gézbe volt pólyáivá. Volt két használhatatlan lába, és volt két használhatatlan keze. Éjszaka csempészték a kórterembe, az embereknek fogalmuk sem volt, hogy közöttük van, amíg reggel föl nem ébredtek, és meg nem látták a csípőből fölmeredő két furcsa lábat, a függőlegesen kipányvázott két furcsa kart. Mind a négy végtag furcsán kikötve a levegőben sötéten függő ólomsúlyokhoz, s ő meg se moccant soha. A kötésbe nyílást vágtak mindkét karjának hajlata fölött, ezeken át táplálták valami átlátszó folyadékkal egy átlátszó üvegedényből. Egy béna nikkelcső meredt ki ágyékánál a gipszből, amelyhez egy vékony gumicső csatlakozott, ezen keresztül távozott el a veseürülék, és csepegett szakszerűen egy átlátszó, zárt edénybe a padlón. Mire a padlón álló edény megtelt, a könyökénél a tápláló edény kiürült, úgyhogy a kettőt csak ki kellett gyorsan cserélni, és az a valami csepeghetett beléje vissza. A katona fehérben tulajdonképpen láthatatlan volt, kivéve egy csorba fekete üreget a szája fölött.

A katona fehérben a texasi mellé került, és a texasi oldalvást üldögélve saját ágya szélén, kellemes, behízelgő kurrogással reggeltől estig beszélt neki. A texasit egyáltalán nem zavarta, hogy nem kap választ.

A kórteremben naponta kétszer mértek lázat. Mindennap kora reggel és mindennap késő délután Cramer nővér megjelent egy jókora üvegedénnyel, ami tele volt lázmérővel, elindult a kórterem egyik fala mentén, és visszajött a másik fal mentén, közben kiosztotta a pácienseknek a lázmérőket. A katona fehérben úgy kapta meg a lázmérőjét, hogy Cramer nővér a végét bedugta a szája fölött levő üregbe, oldalát meg nekitámasztotta az üreg alsó karimájának, és otthagyta. Amikor visszatért az első emberhez, elvette tőle a lázmérőt, följegyezte a lázát, aztán továbblépett a következő ágyhoz, így járta végig ismét a kórtermet. Egy délután, amikor befejezte első körútját a kórteremben, és visszatért a katona fehérben ágyához, és leolvasta a lázmérőt, úgy találta, hogy a katona fehérben meghalt.

– Gyilkos – mondta Dunbar nyugodtan. A texasi bizonytalan vigyorral nézett föl rá.

– Hentes – mondta Yossarian.

– Miről van szó, pajtikám? – kérdezte a texasi idegesen.

– Arról, hogy te ölted meg – mondta Dunbar.

– Lemészároltad – mondta Yossarian.

A texasi hanyatt dőlt. – Bolondok vagytok ti, pajtikám. Egy ujjal se nyúltam hozzá.

– Te ölted meg – mondta Dunbar.

– Hallottam, amikor mészároltad – mondta Yossarian.

– Lemészároltad, mert néger volt – mondta Dunbar.

– Bolondok vagytok, pajtikám – visított a texasi. – Négert ide be se engednek. Van nekik külön helyük a négerek számára.

– Az őrmester csempészte be – mondta Dunbar.

– A kommunista őrmester – mondta Yossarian.

– És te tudtad, hogy néger.

A tiszthelyettest Yossarian balján teljesen hidegen hagyta a katona fehérben históriája. A tiszthelyettest minden hidegen hagyta, és egyáltalában nem beszélt, hacsak azért nem, hogy ingerültségét kimutassa.

Egy nappal azelőtt, hogy Yossarian megismerkedett a lelkésszel, az ebédlőben felrobbant a kályha, és tűzbe borította a konyha egyik felét. Perzselő forróság sepert végig a környéken. Még Yossarian kórtermében is, majd háromszáz lábnyira onnét, ahol hallani lehetett a lángok harsogását, az égő gerendák éles recsegését. Füst gomolygott tova a narancsszínű ablakok előtt. Tizenöt percen belül megérkeztek a repülőtéri műszaki mentőszolgálat tűzoltói, hogy felvegyék a harcot a tűzzel. Egy őrjítő félóráig hajszálon függött minden. A tüzesek már kezdtek felülkerekedni. Hirtelen a bevetésről visszatérő bombázók untig ismert egyhangú dörgése hallatszott, és a tüzesek kénytelenek voltak föltekerni csöveiket és rohanni vissza a reptérre, mert hátha lezuhan egy gép és tüzet fog. A gépek baj nélkül földet értek. Mihelyt az utolsó is lenn volt, a tüzesek megfordultak autóikkal, és nyargaltak vissza, föl a dombra, hogy befejezzék művüket a tűzzel a kórháznál. Mire odaértek, minden parázs kihunyt. Saját jószántából múlt ki a tűz, elaludt teljesen, anélkül, hogy csak egyetlen parázskát is meg kellett volna locsolni, a kiábrándult tüzesek meg ihattak a langyos kávét, meg csellenghettek erre-arra, hátha felmarhatnának egy-egy nővérkét.

A lelkész a tűz utáni napon jelent meg. Yossarian épp szorgalmasan purgálta a leveleket, ezúttal csak a fellengzős szavakat hagyta meg, amikor a lelkész leült egy székre az ágyak között, és megkérdezte tőle, hogyan érzi magát. Kicsit féloldalasán helyezkedett el, úgy, hogy Yossarian mindössze a kapitányi rangjelzést láthatta inge gallérján. Yossariannak halvány fogalma sem volt, ki lehet ez, de biztosra vette, hogy vagy egy új orvos, vagy egy új őrült.

– Á, tűrhetően – válaszolta. – Valami csekélyke kis fájdalom bujkál a májamban, gondolom, soha nem is voltam én egészen normális, de száz szónak is egy a vége, be kell vallanom, hogy egészen tűrhetően megvagyok.

– Ez örvendetes – mondta a lelkész.

– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez örvendetes.

– Már hamarabb meg akartam látogatni – mondta a lelkész –, de nem voltam egészen rendben.

– Ez nagyon sajnálatos – mondta Yossarian.

– Csak egy kis nátha – tette hozzá a lelkész sietve.

– Nekem 36,8 lázam van – toldotta meg éppoly sietve Yossarian.

– Ez nagyon sajnálatos – mondta a lelkész.

– Igen – hagyta helyben Yossarian. – Igen, ez nagyon sajnálatos. A lelkész fészkelődött.

– Mivel segíthetnék magának? – kérdezte kis idő múlva.

– Á, köszönöm, semmivel – Yossarian sóhajtott. – Úgy vettem észre, az orvosok megtesznek minden emberileg lehetőt.

– Nem, nem. – A lelkész halványpiros lett. – Semmi ilyesmire nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy cigarettát… vagy könyvet… esetleg… játékot…

– Nem, nem – mondta Yossarian. – Köszönöm szépen. Mindent megkapok, amire szükségem van, azt hiszem, mindent, kivéve a jó egészséget.

– Ez nagyon sajnálatos.

– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez nagyon sajnálatos.

A lelkész megint izegni-mozogni kezdett. Egy ideig jobbra-balra nézegetett, aztán a mennyezetre bámult, aztán a padlóra. Mély lélegzetet vett.

– Nately hadnagy üdvözletét küldi – mondta. Yossarian elszomorodott annak hallatára, hogy közös ismerősük van. Úgy látszik, ezek után van alap a további beszélgetésre.

– Ismeri Nately hadnagyot? – kérdezte szemrehányóan.

– Igen, elég jól ismerem Nately hadnagyot.

– Nately hadnagy nagy seggfej, mi? A lelkész keservesen mosolygott.

– Attól tartok, ez nem rám tartozik. Ennyire nem vagyunk jóban, azt hiszem.

– Becsszavamra, elhiheti – mondta Yossarian. – Akkora nagy pancser, hogy még.

A lelkész nehézkesen fontolgatta a beálló csendet, aztán egy kitérő kérdéssel darabokra zúzta.

– Ön Yossarian kapitány, vagy nem?

– Nately nagy hátránnyal indult az életben. Volt neki gyerekszobája.

– Kérem, bocsásson meg – ragaszkodott jámborán a magáéhoz a lelkész. – Lehet, hogy súlyos tévedés áldozata lettem. Ön Yossarian kapitány?

– Igen – vallotta be Yossarian kapitány. – Én vagyok Yossarian kapitány.

– A 256. századtól?

– A 256. frontszázadtól – válaszolta Yossarian. – Nem tudok róla, hogy létezne még rajtam kívül Yossarian kapitány. Amennyire én tudom, én vagyok az egyetlen Yossarian kapitány, akit ismerek, de csak amennyire én tudom.

– Értem – mondta a lelkész letörten.

– Ez kettőnek a nyolcadik fronthatványa – fejtegette Yossarian –, ha netán az járna a fejében, hogy jelképes költeményt ír századunkról.

– Dehogy – motyogta a lelkész. – Nem az jár a fejemben, hogy jelképes költeményt írjak a századukról.

Yossarian meglepetten fölegyenesedett, amikor a lelkész gallérjának a másik oldalán felfedezte a kicsiny ezüstkeresztet. Tetőtől talpig megrendült, mert tulajdonképpen még soha életében nem beszélt lelkésszel.

– Maga lelkész – kiabálta elragadtatottan. – Nem tudtam, hogy maga lelkész.

– Hát igen – válaszolta a lelkész. – Nem tudta, hogy lelkész vagyok?

– Hát nem. Nem tudtam, hogy maga lelkész. – Yossarian hatalmas, elragadtatott vigyorral bámulta. – Ami azt illeti, soha életemben nem beszéltem még lelkésszel.

A lelkész megint elpirult, és lebámult a kezére. Harminckét év körüli törékeny emberke volt, gesztenyeszín hajú, félénk barna szemű. Arca keskeny és eléggé sápadt volt. Mindkét arcának medencéjében elfonnyadt mitesszerek gödröcskéi fészkeltek ártatlanul. Yossarian mindenáron segíteni akart rajta.

– Tényleg nem tehetek semmit az érdekében? – kérdezte a lelkész. Yossarian még mindig vigyorogva a fejét rázta.

– Igazán sajnálom, de nem. Mindent megkapok, amire szükségem van, és igen jól megvagyok itt. Tulajdonképpen még csak beteg sem vagyok.

– Hát ez örvendetes. – A lelkész alighogy kiejtette a száján a szavakat, máris megbánta, és rémült vihogással gyömöszölte bütykeit a szájába, de Yossarian kiábrándítóan hallgatott. – Vannak még itt emberek az ezredtől, akiket meg kell látogatnom – mentegetőzött végül. – Eljövök még magához, valószínűleg holnap.

– Kérem, jöjjön el – mondta Yossarian.

– Csak akkor jövök, ha akarja, hogy jöjjek – mondta a lelkész, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Észrevettem már, hogy nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, ha én a közelben vagyok.

Yossarian lángolt a rokonszenvtől. – Feltétlenül jöjjön el –mondta. – Én nem érzem magam kényelmetlenül, ha maga a közelben van.

A lelkész hálásan fölragyogott, aztán lenézett egy papírszeletkére, melyet egész idő alatt a markában gyömködött. Mozgó szájjal végigszámolta az ágyakat a kórteremben, aztán figyelmét kétkedve összpontosította Dunbarra.

– Szabad kérdeznem – suttogta halkan –, vajon ő lenne Dunbar hadnagy?

– Igen – válaszolta Yossarian harsogva. – Az ott Dunbar hadnagy.

– Köszönöm szépen – suttogta a lelkész. – Nagyon-nagyon szépen köszönöm. Most nála vizitelek. Meg kell látogatnom mindenkit, aki az ezredtől van itt a kórházban.

– Amazokat is, a másik kórteremben? – kérdezte Yossarian.

– Amazokat is, a másik kórteremben.

– Legyen óvatos abban a másik kórteremben, atya – figyelmeztette Yossarian. – Az az, ahol az idegbetegeket tartják. Tele van őrültekkel.

– Nem okvetlenül kell atyának szólítania – magyarázta a lelkész. – Anabaptista vagyok.

– Halál komoly, amit arról a másik kórteremről mondtam –folytatta Yossarian zordonan. – A tábori csendőrök nem védik meg magát, mert azok a legőrültebbek. Én magam mennék magával, ha nem majréznék olyan marhára tőlük. Az elmebaj ragadós. Ez az egyetlen egészséges kórterem az egész kórházban. Rajtunk kívül itt mindenki őrült. Ami azt illeti, talán ez az egyetlen egészséges kórterem az egész világon.

A lelkész gyorsan felállt, elóvakodott Yossarian ágyától, aztán engesztelő mosollyal bólintott, és megígérte, hogy megfelelő óvatossággal fog eljárni. – És most Dunbar hadnagynál kell vizitelnem – mondta. De maradt még, noha lelkiismeret-furdalással. – Hogy van Dunbar hadnagy? – kérdezte végül.

– Amilyen jól csak lehet – biztosította Yossarian. – Mint a Csekonics báró. Egyike a legnagyszerűbb, legkötelességtudatlanabb embereknek a földön.

– Nem erre gondoltam – válaszolta a lelkész megint suttogva. –Arra gondoltam, hogy súlyos-e az állapota?

– Nem, az állapota egyáltalán nem súlyos. Sőt egyáltalában nem is beteg.

– Ez örvendetes. – A lelkész megkönnyebbülten sóhajtott.

– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez örvendetes.

– Egy lelkész – mondta Dunbar, miután a lelkész meglátogatta őt, és elment. – Érted ezt? Lelkész.

– Nem édes pofa? – mondta Yossarian. – Meglehet, ezek három szavazatot is adnának neki.

– Kik azok az ezek? – kérdezte Dunbar gyanakodva.

A kórterem végében, direkt az ő ágyának elkerített kis sarokban feküdt, szüntelen tevékenységben, a zöld hullámpapír válaszfal mögött, az ünnepélyes, középkorú ezredes, akit minden áldott nap meglátogatott a finom vonású, édes arcú, hamuszőke, göndör hajú hölgy, aki nem volt se ápolónő, sem női segédszolgálatos, sem vöröskeresztes nővér, és mégis hűségesen megjelent a pianosai kórházban, csinos, pasztellszínű nyári ruhákban, nagyon elegánsan, fehér bőrtopánkában, amelynek félmagas sarka a mindig vitathatatlanul egyenes harisnyavarrás folytatásának látszott. Az ezredes elkülönítőben volt, és éjjel-nappal nyálkás üzeneteket küldözött belülről, négyszögletes kis gézdarabkákon, melyeket aggályosán összehajtogatott, és az ágya melletti éjjeliszekrényben álló fehér edénykébe dobált. Az ezredes csodálatos volt. Nagy, sötét üreg volt a szája, két üreg az arca, üreges a szomorú, penésszínű szeme. Arca színe mint a homályos ezüst. Nyugodtan, óvatosan köhögött, a gézdarabkával fölszárogatta ajkát, már-már automatikussá vált undorral.

Az ezredes korúi specialisták örvénylettek, akik még tovább specializálódtak abban az igyekezetükben, hogy rájöjjenek, mi baja az ezredesnek. Fényt villogtattak a szemébe, vajon lát-e, tűkkel szurkálták az idegeit, hogy meghallgassák, vajon érez-e. Urinájának urológusa, limfájának limfológusa, endokrináinak endokrinológusa, pszichéjének pszichológusa, dermájának dermatológusa volt, pátoszának patológusa, cisztájának cisztológusa volt, és ott volt még egy kopasz, pedáns cetológus a Harvard Egyetem Állattani Tanszékéről, akit egy IBM számítógép anódjának meghibásodása következtében kíméletlenül beszipkáztak a Hadsereg Orvosi Karába, s vizitjeit a haldokló ezredesnél azzal töltötte, hogy megpróbálta vele megvitatni a Moby Dick-et.

Az ezredest tényleg kivizsgálták. Testének nem volt olyan tagja, amit nem szúrtak vagy vágtak volna, nem kotortak vagy poroltak volna, nem fagyasztottak vagy fényképeztek volna, amit ki nem vettek, meg nem csonkítottak és vissza nem raktak volna. A csinos, karcsú és egyenes asszony az ágya szélén ülve gyakran megsimogatta, és amikor mosolygott, maga volt az állhatatos, sűrített szomorúság. Az ezredes magas volt, vékony és görnyedt. Amikor fölkelt, hogy járjon egyet, még jobban meggörbedt, egész teste egy nagy üreg lett, lábát nagyon óvatosan rakta, térdtől lefelé centinként mozgatta előre. Szeme alatt sötétlila üregek voltak. Az asszony halkan beszélt, még az ezredes köhögésénél is halkabban, és a kórteremben soha senki nem hallotta a hangját.

Alig tíz napon belül a texasi kisöpörte a kórtermet. Elsőnek a tüzértiszt lépett le, aztán megindult az áradat. Dunbar, Yossarian és a vadászpilóta egy napon pucoltak meg. Dunbarnak megszűntek a szédülési rohamai, a vadászpilóta az orrát fújta. Yossarian megmondta az orvosoknak, hogy májpanasza megszűnt. Hát ilyen egyszerűen ment. Még a tiszthelyettes is elmenekült. Alig tíz napon belül a texasi mindenkit kiűzött a kórházból, vissza a frontszolgálatba – mindenkit, kivéve a kémelhárító tisztet, aki náthát kapott a vadászpilótától, és tüdőgyulladással ott ragadt.

2. Clevinger

Bizonyos szempontból a kémelhárító tisztnek nagy szerencséje volt, mert a kórházon kívül javában folyt a háború. Emberek bolondultak meg, és embereket tüntettek ki medáliákkal. Az egész világon, a front mindkét oldalán életüket áldozták a fiúk azért, amiről azt mesélték nekik, hogy a hazájuk, és mintha ez az égvilágon senkit sem érdekelt volna, legkevésbé azokat a fiúkat, akik fiatal életüket feláldozták. És nem látszott se vége, se hossza. Az egyetlen vég, ami látszott, az Yossarian tulajdon vége volt, pedig ítéletnapig a kórházban maradhatott volna, ha nem jön közbe az a virslifejű, lepcses pofájú texasi patrióta azzal az elpusztíthatatlan vigécmosolyával, amely úgy virít az arcán, mint egy cowboykalap karimája. A texasi mindenkit boldoggá akart tenni a kórházban, kivéve Yossariant és Dunbart. A texasi tényleg nagyon beteg volt.

De Yossarian a texasi akarata ellenére sem tudott boldog lenni, mert ami a kórházon kívül folyt, az nem adott okot a derűre. Az egyetlen valami, ami folyt, az a háború volt, és úgy látszott, senkit sem érdekel, kivéve Yossariant és Dunbart. És amikor Yossarian megpróbálta felhívni rá a figyelmüket, tágultak mellőle, és azt hitték, ő a bolond. Még Clevinger is, aki pedig jobban ismerhette volna a dürgést, de nem ismerte jobban, még ő is azt mondta neki, hogy őrült, amikor utoljára látták egymást, nem sokkal azelőtt, hogy Yossarian bemenekült a kórházba.

Clevinger hűdéses dühvel és méltatlankodással bámult rá, mindkét kezével az asztalt markolászta, úgy kiabált:

– Őrült vagy!

– Clevinger, mi a fenét akarsz te az emberektől? – felelt neki unottan Dunbar a tisztiklub zajában.

– Nem viccelek – állhatatoskodott Clevinger. – Ezek meg akarnak ölni engem – mondta Yossarian nyugodtan.

– Senki sem akar téged megölni – kiáltotta Clevinger.

– Akkor miért lődöznek rám folyton? – kérdezte Yossarian.

– Mindenkire lövöldöznek – válaszolta Clevinger. – Mindenkit meg akarnak ölni.

– Akkor meg mit akarsz?

Clevinger már vágányon volt, érzelmei félig kiemelték a székből, szeme nedves volt, ajka sápadt és remegett. Ahogy mindig is történni szokott, amikor olyan elveken veszekedtek, amikben Clevinger szenvedélyesen hitt, dühöngve kapkodott levegő után, nyeldes-te vissza a meggyőződés keserű könnyeit. Clevinger nagyon sok elvben hitt szenvedélyesen. Őrült volt.

– Kik azok az ezek? – tudakolta. – Ki az pontosan, akiről úgy' gondolod, hogy meg akar gyilkolni?

– Kivétel nélkül mindenki – mondta neki Yossarian.

– Ki az a kivétel nélkül mindenki?

– Mit gondolsz, ki az a kivétel nélkül mindenki?

– Fogalmam sincs.

– Hát akkor honnan tudod, hogy nem akarnak megölni?

– Mert… – hebegte Clevinger, és haldokolva kapkodott a szavak után.

Clevinger tényleg azt gondolta, hogy igaza van, de Yossariannak bizonyítékai voltak, mert idegenek, akiket nem ismert, ágyúval lőttek rá minden egyes alkalommal, amikor fölszállt a levegőbe, hogy bombát szórjon rájuk, és ebben semmi vicces nem volt. És ha ebben semmi vicces nem volt, egész csomó egyéb dolgot tudott volna felsorolni, amiben még ennyi vicces sem volt. Nem volt abban semmi vicces, hogy mint valami csavargó, sátorban lakott Pianosán, háta mögött kövér hegyekkel, előtte a nyájas tengerrel, amely egyetlen kortyintással szempillantás alatt bárkit el tudott nyelni, aztán három nap múlva bérmentve partra küldeni, puffadt, kék, oszló hullaként, amelynek két hideg orrlyukából cseppekben szivárog a víz.

Sátra mindjárt annak a szellemtelen színű, unalmas erdőnek a falával szemben volt felütve, amely elválasztotta az ő századát Dunbarétól. Közvetlen mellette húzódott az elhagyott vasútárok, amelyben az a cső vezetett, amelyben a repülőbenzint vezették a repülőtér töltőkocsijaiba. Hála Orrnak, a szobatársának, ez volt a legfényűzőbb sátor a századnál. Valahányszor Yossarian visszatért egy-egy kórházbeli vakációjáról, vagy bevonult Rómából az eltávozásról, Orr mindig meglepte valami új és kényelmes használati tárggyal, amit távollétében ügyeskedett össze – bevezette a vizet, fafűtéses kandallót épített, lebetonozta a padlót. A helyet Yossarian választotta, aztán ő meg Orr közösen húzták fel a sátrat. Orr – ez a pilótajelvényes, vigyorgó pigmeus, aki sűrű, göndör haját középen választotta el – szolgáltatta a tudást, míg Yossarian, aki magasabb, erősebb, szélesebb és gyorsabb volt, végezte a munka javát. Csak ketten laktak benne, bár a sátor hatnak is nagy lett volna. Amikor megjött a nyár, Orr felcsavarta az oldallapokat, hogy a szellő, ami még csak nem is rezdült, kifújja a benti sütőkemence-levegőt.

Yossarian közvetlen szomszédja Havermeyer volt, aki szerette a mogyorógrillázst, és egymaga lakott a kétszemélyes sátorban, ahol éjszakánként apró mezei egerekre lövöldözött dumdum golyókkal, a 45-ös jogos tulajdonosa egyébként a halott ember volt Yossarian sátrában. Havermeyer túloldalán McWatt sátra állt, amit már nem osztott meg Clevingerrel, mert Clevinger még nem tért vissza, amikor Yossarian kijött a kórházból. McWatt most Natelyvel lakott, Nately pedig Rómában volt, ahol annak az álmos kurvának udvarolt, akibe annyira beleszeretett ott, és aki unta a mesterségét, és unta Natelyt is. McWatt őrült volt. Pilóta volt, és valahányszor alkalom kínálkozott rá, Yossarian sátra fölött olyan mélyre nyomta a gépét, amilyen mélyre csak merte, csupán azért, hogy lássa, meg tudja-e félemlíteni Yossariant, aztán meg imádta megsturcolni vad, fülrepesztő bőgéssel az üres olajtartályokon hintázó fatutajokat, kinn a homokpadon túl, a makulátlan fehér partnál, ahol meztelen úszkálnak az emberek. Őrülttel egy sátorban lakni nem könnyű. De Nately nem törődött vele. Ő is őrült volt, minden szabadnapján dolgozni járt a tisztiklubhoz, amelyet Yossarian nem segített építeni.

Ami azt illeti, sok olyan tisztiklub volt, amelyet Yossarian nem segített építeni, de erre a pianosaira különösen büszke volt. Itt állt, hatalmas eltökéltségének zömök és bonyolult emlékműve gyanánt. Yossarian soha a tájékára se ment, hogy segítsen, míg fel nem építették; aztán gyakran járt oda, annyira beleszerelmesedett a pompás, hodályszerű, összebarmolt, zsindelytetős épületbe. Tényleg remekmű volt, és Yossariant, valahányszor rámeredt, megrendítette a beteljesülés méltóságos érzése, és boldoggá tette az a tudat, hogy a belefektetett munkából egy szikrányit sem tekinthet a magáénak.

Négyen voltak, a tisztiklub egyik asztalánál ültek, amikor ő meg Clevinger kölcsönösen őrültnek nyilvánították egymást. Ott ültek, háttal a “Ne nevess korán”-asztalnak, amelyen Applebynak mindig sikerült győznie. Appleby éppoly jól kockázott, mint amilyen jól minden egyebet csinált. Amit Appleby csinált, azt jól csinálta. Appleby lowa állam szőke hajú gyermeke volt, aki hitt Istenben, az Anyaságban, az Amerikai Életformában, anélkül, hogy bármelyiken is eltűnődött volna, és mindenki, aki csak ismerte, szerette őt.

– Gyűlölöm ezt a kurvapecért – csikorogta Yossarian.

Clevingerrel a vita pár perccel azelőtt kezdődött, hogy Yossarian képtelen volt géppuskát keríteni. Nyüzsgő éjszaka volt. Nyüzsögtek a pultnál, nyüzsögtek a “Ne nevess korán”-asztalnál, nyüzsögtek a pingpongasztalnál. Azok, akiket Yossarian le akart géppuskázni, a pultnál nyüzsögtek, és azokat a régi szép nótákat dalolták elérzékenyülten, melyeket rajta kívül senki más nem unt. A lekaszálás helyett cipője sarkával keményen rátiport a pingponglabdára, amely a két pingpongozó tiszt valamelyikének ütőjéről pattant le; és a lába ügyébe gurult.

– Ez a Yossarian – a két tiszt nevetett, fejét rázta, és új labdát vett ki a polcon a dobozból.

– Ez a Yossarian – válaszolta nekik Yossarian.

– Yossarian – suttogta Nately aggódva.

– Érted, miről van szó? – kérdezte Clevinger. A tisztek megint nevettek azon, hogy Yossarian kifigurázta őket.

– Ez a Yossarian – mondták hangosabban.

– Ez a Yossarian – visszhangozta Yossarian.

– Yossarian, öregem – könyörgött Nately.

– Érted, miről van szó? – kérdezte Clevinger. – Antiszociális agressziói vannak.

– Fogd már be – mondta Dunbar Clevingernek. Dunbar szerette

Clevingert, mert Clevinger idegesítette, és ezzel lassította az idő múlását.

– A tetejében Appleby itt sincs – vágta ki az adut Clevinger Yossarian elé.

– Ki beszélt itt Applebyról? – tudakolta Yossarian.

– És Cathcart ezredes sincs itt.

– Ki beszélt itt Cathcart ezredesről?

– Hát akkor ki a jóistent gyűlölsz?

– Hát ki a jóisten van itt?

– Nem vitázom tovább veled – határozta el magát Clevinger. –Azt se tudod, kit gyűlölsz.

– Mindenkit, aki meg akar mérgezni – mondta neki Yossarian.

– Senki se akar téged megmérgezni.

– Kétszer mérgezték meg a kajámat. Nem tettek-e mérget a kajámba Ferraránál meg a Bolognai Nagy Csata idején?

– Mindenkinek tettek mérget a kajájába – magyarázta Clevinger.

– Akkor meg mit akarsz?

– És az még csak nem is volt méreg! – kiabált Clevinger lázasan; minél jobban zagyvált, annál nyomatékosabban beszélt.

Amennyire Yossarian vissza tudott emlékezni, türelmes mosollyal kifejtette már Clevingernek, hogy mindig vannak, akik merényletet koholnak élete ellen. Vannak emberek, akik törődnek vele, és vannak emberek, akik nem törődnek vele. Azok, akik nem törődnek vele, azok gyűlölik őt, és azon mesterkednek, hogy kinyújtóztassák. Azért gyűlölik őt, mert ő asszír. De még csak egy ujjal se érhetnek hozzá, mondta Clevingernek, mert neki ép testben ép lelke van, és erős, mint a bivaly. Hozzá se érhetnek, mert ő Tarzan, Mandrake, Flash Gordon. Ő Shakespeare Vili. Ő Káin, Odüsszeusz, ő a Bolygó Hollandi; ő Lót Szodomából, ő a Mesebeli Királyfi, ő Csipkerózsika, ő a csodálatos Z-247-es alapelem. Ő a…

– Őrült! – sivalkodott közbe Clevinger. – Az vagy! Őrült!

– …végtelenség. Valódi nagyágyú, jóért jóval fizető, acélöklű aranypofa. Én vagyok a bona fide szupraman.

– Szupraman? – kiáltotta Clevinger. – Szuperman!

– Szupraman – javította ki Yossarian.

– Hé, hülyék, hagyjátok abba – könyörgött Nately zavartan. – Mindenki bennünket bámul.

– Őrült vagy – harsogta Clevinger izzón, szemét elfutotta a könny. – Jehova-komplexusod van.

– Hiszek, hiszek: mindenki Náthán.Clevinger gyanakodva húzódott vissza szónoklata csúcsáról.

– Ki az a Náthán?

– Melyik Náthán? – érdeklődött Yossarian ártatlanul. Clevinger szakértelemmel kerülte ki a csapdát.

– Te abban hiszel, hogy mindenki Jehova. Semmivel sem vagy különb Raszkolnyikovnál…

– Kinél?

– … igen. Raszkolnyikovnál, aki…

– Raszkolnyikov!

– … aki… komolyan mondom… aki úgy érezte, jogosan megölhet egy öregasszonyt…

– Kinél nem vagyok én különb? – …igen, jogosan, ez a helyes szó… és baltával! És ezt be is tudom neked bizonyítani!

Dühében fuldokolva Clevinger felsorolta Yossarian tüneteit: esztelen hiedelmét, hogy körülötte mindenki őrült, kannibáli indulatát, hogy vadidegeneket legéppuskázzon, hogy tényeket utólagosan hamis beállításba helyez, alaptalan gyanúját, hogy gyűlölik, és összeesküvést szőnek élete ellen.

De Yossarian tudta, hogy igaza van. Mert, amint ezt Clevinger-nek elmagyarázta, legjobb tudomása szerint sohasem tévedett. Bárhová néz, csak buggyantakat lát. És mi mást tehetne egy magafajta finom lelkű úrifiú ennyi őrültség közepette: vigyáz a jövőjére. És amit tesz, azt a dolgok sürgősségére való tekintettel teszi, mert tudja, hogy élete végveszélyben forog.

Amióta Yossarian a kórházból bevonult az ezredhez, elővigyázatosan szemmel tartott mindenkit, akit csak látott. Milo elvolt Szmirnában, a fügeszüreten. A konyha zökkenőmentesen üzemelt Milo távollétében. Yossarian már a mentőkocsiban, a zötyögős, macskaköves úton, mely mint egy elszakadt nadrágtartó tekergeti a kórház és a század között, izgatottan fölneszeit a fokhagymás báránysült átható szagára. Mint pokolbéli ördögök sisteregtek a hatalmas, zaftos húskötegek a nyársakon a faszén fölött, miután hetvenhét óráig pácolódtak abban a titkos keverékben, amelyet Milo egy ravasz levantei kufártól tanult; a körítés rizs, spárgafej és parmezán sajt volt, majd cseresznyedesszert következett, mellé gőzölgő friss kávé digestivóval és brandyvel. Az ételt hatalmas adagokban damasztabroszra szolgálták fel ügyes olasz pincérek, akiket **de Coverley őrnagy rabolt el a félszigetről, és adott oda Milónak.

Yossarian addig zabált a konyhán, ameddig úgy érezte, mindjárt megpukkad, aztán elégedett bénaságba süppedt, szájára fényes rétegben zsíros csapadék ült. A század tisztjei soha és sehol nem ettek olyan jókat, mint Milo konyháján. És Yossarian eltűnődött, vajon ez nem éri-e meg. De aztán felböffent, erről eszébe villant, hogy meg akarják gyilkolni, és vadul kiugrott az ebédlőből, rohanvást indult Daneeka Doki felhajszolására, hogy leszereltesse és hazaküldesse magát. Daneeka Dokit a sátra előtt találta, magas hátú széken üldögélt a napban.

– Ötven bevetés – mondta Daneeka Doki a fejét ingatva. – Az ezredes ötven bevetést akar.

– De nekem csak negyvennégy van!

Daneeka Doki nem hatódott meg. Szomorú, madárszerű ember volt, lapátképe egy jól táplált patkány lesikált, megnyúlt vonásait viselte.

– Ötven bevetés – ismételte, még mindig a fejét ingatva. – Az ezredes ötven bevetést akar.

3. Havermeyer

Amikor Yossarian visszatért a kórházból, tulajdonképpen senki sem volt a közelben, csak Orr meg a halott ember Yossarian sátrában. A halott ember Yossarian sátrában tiszta dögvész volt, és Yossarian, bár sohasem látta, egyáltalában nem szerette. Egész nap ott feküdt a közelében, és ez annyira idegesítette Yossariant, hogy jó néhányszor felballagott a századirodába Towser őrmesterhez panaszt tenni, aki viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy a halott ember egyszerűen nem létezik, mint ahogy most már persze hogy nem létezett. Még veszettebb ügy volt azzal próbálkozni, hogy egyenesen Őrnagy őrnagyhoz fellebbezzen, a hosszú, csontos századparancsnokhoz, aki némiképpen egy mélakóros Henry Fondára emlékeztetett, és folyton kiugrott irodájának ablakán, valahányszor Yossarian élénk csatárléptekkel elvonult Towser őrmester mellett, hogy vele beszélje meg a dolgot. A halott emberrel

Yossarian sátrában egyszerűen nem volt könnyű kijönni. Még Orrt is zavarta, akivel szintén nem volt könnyű kijönni, és aki Yossarian visszatértekor egy csapot bütykölt, ez a csap táplálná majd gázolajjal azt a kályhát, amelyet Yossarian kórházi tartózkodása alatt épített.

– Mit csinálsz? – kérdezte Yossarian óvakodva, amikor belépett a sátorba, pedig rögtön látta.

– Valami hézag van itt – mondta Orr. – Megpróbálom rendbe hozni.

– Kérlek, hagyd abba – mondta Yossarian. – Idegesítesz.

– Zsenge gyerek koromban – felelte Orr – vadalmával a pofámban mászkáltam egész nap. Jobbról is egy, balról is egy.

Yossarian félrelökte a kenyérzsákot, amelyből már elkezdte kirakosgatni a tisztálkodási eszközeit, és gyanakodva gyürkőzött. Elmúlt egy perc.

– Miért? – Nem tudta megállni, hogy végül ne kérdezzen. Orr diadalmasan vihogott.

– Azért, mert a vadalma jobb, mint a vadgesztenye – válaszolta.

Orr a sátor padlatán térdelt. Megállás nélkül dolgozott, szétszedte a csapot, az apró alkatrészeket gondosan kirakosgatta, számba vett és megvizsgált minden egyes darabot, oly mérhetetlen érdeklődéssel, mintha most látna először ilyen fura holmit, aztán a kis szerkezetet megint összerakta, aztán megint szétszedte, és kezdődött minden elölről; sem érdeklődését, sem türelmét nem vesztette el, nem látszott rajta sem kimerültség, sem az, hogy valaha is be akarná fejezni. Yossarian nézte, amint ott bütyköl, és teljes bizonyossággal érezte, hogy hidegvérrel meg tudná gyilkolni, ha nem hagyja abba. Szeme a vadászkésre siklott, amelyet a halott ember a moszkitóháló keretére dobott azon a napon, amikor megérkezett. A kés a halott ember üres bőr pisztolytáskája mellett lógott, ebből lopta el Havermeyer a pisztolyt.

– Ha nem tudtam vadalmát szerezni – folytatta Orr –, vadgesztenyét használtam. A vadgesztenye csaknem akkora, mint a vadalma, és ami azt illeti, formásabb, bár a forma egy szikrát se számít.

– Miért mászkáltál vadalmával a pofádban? – kérdezte megint Yossarian. – Ezt kérdeztem.

– Mert formásabb, mint a vadgesztenye – válaszolta Orr. – Épp most mondtam.

– Te – szidalmazta elismerően Yossarian –, te rossz képű fusi zseni, te kurvapecér frontlógós, mi a fenének mászkáltál te, akármivel is a pofádban?

– Nem – válaszolta Orr –, nem akármivel a pofámban mászkáltam. Vadalmával a pofámban mászkáltam. Amikor meg nem sikerült vadalmára szert tennem, vadgesztenyével. A pofámban.

Orr vihogott. Yossarian elhatározta, hogy tartja a száját, és tartotta. Orr várt. Yossarian tovább bírta.

– Jobbról is egy, balról is egy – mondta Orr.

– Miért?

Orr rohamra lendült.

– Mit miért?

Yossarian a fejét csóválta, mosolygott és hallgatott.

– Itt van például ez a muris szelep – mélázott Orr hangosan.

– Mi van? – kérdezte Yossarian.

– Mert azt akartam… Yossarian tudta.

– Jézus Isten! Miért akartad…

– …hogy kalácsképem legyen.

– …hogy kalácsképed legyen? – kérdezte Yossarian.

– Kalácsképet akartam magamnak – ismételte Orr. – Már zsenge gyermek koromban azt akartam, hogy egyszer majd legyen nekem kalácsképem, és elhatároztam, hogy addig munkálkodom ezen, amíg az nem lett, és ezt azzal értem el, hogy egész nap vadalma volt a pofámban. – Megint vihogott. – Jobbról is egy, balról is egy.

– Miért akartad, hogy kalácsképed legyen?

– Nem azt akartam, hogy kalácsképem legyen – mondta Orr. –Azt akartam, hogy nagy képem legyen. A színnel nem sokat törődtem, a méret volt a fontos. Pont úgy csináltam, mint azok a dilis pacákok, akikről olvastál, és akik egész nap gumilabdát markolászva mászkálnak összevissza, hogy megizmosodjon a karjuk. Az igazság az, hogy én is ilyen dilis pacák voltam. Én is egész nap gumilabdát markolászva mászkáltam összevissza.

– Miért?

– Mit miért?

– Miért mászkáltál egész nap gumilabdát markolászva?

– Azért, mert a gumilabda… – kezdte Orr.

– …jobb, mint a vadalma? Orr vihogva rázta a fejét.

– Azért csináltam, hogy megóvjam jó híremet abban az esetben, ha valaki elkapna, amikor vadalmával a pofámban mászkálok összevissza. Gumilabdával a kezemben letagadhattam, hogy vadalma van a pofámban. Mindig, amikor valaki megkérdezte, hogy miért mászkálok vadalmával a pofámban, csak kinyitottam a tenyeremet, és megmutattam neki, hogy gumilabdával mászkálok, és nem vadalmával, és hogy a kezemben van, nem a pofámban. Jó eset volt. Csak soha nem tudtam, hogy leesett-e náluk a tantusz, mert elég rohadt dolog megértetni magát az embernek valakivel, ha úgy beszél vele, hogy közben két vadalma van a pofájában.

Yossarian elég rohadt dolognak találta, hogy megértse Ont, és megint csak azon tűnődött, vajon Orr, amíg beszél, nem tartja-e közben a nyelve hegyét kalácsképe egyik oldalában.

Yossarian elhatározta, hogy többé egy szót sem ejt. Kárba veszett fáradság volna. Ismerte Orrt, tudta, hogy egyetlen fene ette kis eshetősége sincs megtudni, miért akart akkoriban nagy pofát magának. Éppannyira nem volt értelme ezt kérdezni tőle, mint azt kérdezni, hogy akkor reggel Rómában miért verte fejbe az a kurva a cipőjével a Nately kurvája kishúgának a szobája előtt, a nyitott ajtónál, a homályos hallban. A kurva magas volt, öles termetű, hosszú hajú, húsának titkosabb tájain izzó kék erek kanyarogtak sűrűn kakaószín bőre alatt, és csak átkozódott ott, és sikoltozott, és meztelen talpával fölrúgta magát a levegőbe, hogy cipője hegyes sarkával pontosan Orr feje búbjára sújthasson. Mindketten mezítelenek voltak, és akkora zrít csaptak, hogy a lakrész minden szobájának ajtaja kinyílt, és a keretben megjelentek a párok, és mindenki a haliba bámult, és mindenki meztelen volt, kivéve a köténybe és pulóverbe öltözött vénasszonyt, aki szemrehányóan kárált, és a kéjleső, züllött vénembert, aki a mohó ujjongás felsőfokán boldogan kukorékolta végig az eseményt. A lány sivalkodott, Orr vihogott. Ahányszor a lány célba talált a cipője sarkával, Orr mindannyiszor még hangosabban vihogott, s ez még dühödtebbé tette a lányt: egyre magasabbra szökdécselt föl a levegőbe, hogy Orr dióját alaposan telibe találja, míg bámulatosán hatalmas mellei úgy röpködtek szerteszét a szobában, ahogy erős szélben a fellobogózott hajó zászlói lobognak, feneke és erős combjai pedig táncoltak, és csili-csali-csalogattak, mint valami kísérteties aranylelőhely. Sivalkodott, Orr meg vihogott, egész addig, amíg egyszer csak a lány fölvisított, és a halántékára mért pompás és pontos csapással leterítette

Orrt, aki ettől aztán abbahagyta a vihogást. Ez a csapás egyenest a kórházba röpítette hordágyon, lyukkal a fejében, ami nem volt valami mély, és nagyon szelíd agyrázkódással, ami csak tizenkét napra mentesítette a frontszolgálat alól.

Senki sem tudta kideríteni, mi történt, sem a kukorékoló vénember, sem a káráló vénasszony, aki pedig abban a helyzetben volt, hogy mindent kideríthetett, ami a hatalmas, végesincs kupleráj megszámlálhatatlan szobáiban történt, melyek a lefüggönyözött ablakú, egyetlen lámpával megvilágított tágas szalonból a két irányban futó szűk folyosón helyezkedtek el egymással farkasszemet néző ajtók mögött. Valahányszor a lány ezután Orr-ral találkozott, szoknyáját mindannyiszor szűk fehér selyembugyija fölé húzta, és kemény, kerek hasát kifeszítve, rekedt hujjogással, gyalázkodó szidalmakkal esett neki, s feldörgött száraz nevetése, amikor Orr félénken vihogva Yossarian háta mögött keresett menedéket. Bármit csinált is Orr, vagy próbált csinálni, vagy nem sikerült neki csinálnia Nately kurvája kishúgának a szobájában, a zárt ajtó mögött, örök titok maradt. A lány nem beszélt róla sem Nately kurvájának, sem a többi kurvának, sem Natelynek, sem Yossariannak. Orr elmondhatta volna, de Yossarian már elhatározta, hogy többet egy szót sem ejt.

– Tudni akarod, hogy miért akartam magamnak nagy pofát? – kérdezte Orr.

Yossarian hallgatott.

– Emlékszel-e – mondta Orr –, amikor ott, Rómában, az a lány, aki ki nem állhat téged, folyton a fejemet verte a cipője sarkával? Nem érdekel, hogy miért kalapált folyton?

Még mindig képtelenség volt elgondolni, mivel dühíthette fel annyira, hogy tizenöt vagy húsz percen át kalapálja a fejét, és még sem annyira, hogy bokájánál fogva szétverje a fejét a falon. A lány bizony elég magas volt, és Orr bizony elég alacsony. Orrnak nyúlfogai és guvadt szemei voltak, kellemes összhangban nagy pofájával, és még a Hupple gyereknél is kurtább volt, akinek a vasúti síneken túl, a rossz oldalon állt a sátra, a századtörzs körletében, és Éhenkórász Joe-val lakott egy sátorban, aki éjszakánként üvöltözött álmában.

A századtörzs körlete, ahol Éhenkórász Joe tévedésből felütötte a sátrát, a századkörlet közepén volt, az árokban futó rozsdás vasúti sínek és a bogárhátú bitumen országút között. Az úton lányokat csíphettek föl az emberek, ha megígérték nekik, hogy elviszik őket oda, ahová igyekeznek, begyes, fiatal, barátságos, foghíjas vigyorú lányokat, akikkel aztán letérhettek az országúiról, és szeretkezhettek a gubancos füvön, amit Yossarian meg is tett, ahányszor csak lehetett, de nem olyan gyakran, amilyen gyakran Éhenkórász Joe kunyizta, aki tudott dzsipet szerezni, de nem tudott vezetni. A legénységi állomány az út másik oldalán felvert sátrakban tanyázott, a kertmozi-színház mentén, melynek dülöngélő színpadán, a haldoklók örömére, naiv hadseregek ütköztek meg esténként, és ahová már másnap délután újabb Tábori Színház érkezett.

A Tábori Színházat P. P. Peckem tábornok küldözgette, aki Rómába helyezte át főhadiszállását, és akinek, amellett, hogy Dreedle tábornokot fúrta, más dolga sem volt. Peckem tábornok olyan tábornok volt, akinél rend volt a lelke mindennek. Kölniszagú, nyájas és precíz tábornok volt, aki ismerte az Egyenlítő adatait, és aki az “emeltük” helyett mindig “fokoztuk”-ot írt. Nagy barom volt, és ezt Dreedle tábornoknál senki jobban nem tudta, aki teljesen begorombult Peckem tábornok legutóbbi parancsától, mely elrendelte, hogy a földközitengeri hadszíntér minden sátra egymással párhuzamosan állíttassék fel, valamint, hogy a sátornyílások büszkén hátrafelé, a Washington-emlékmű felé tekintsenek. Dreedle tábornok számára, aki harcoló alakulat parancsnoka volt, ez a parancs nem volt egyéb egy nagy határ szarnál. Továbbá, ennek a rohadt Peckem tábornoknak mi köze ahhoz, hogy hogyan állítják föl Dreedle tábornok hadosztályában a sátrakat? Ezen aztán tüdővészes jogi vita kerekedett a két nagykutya között, amelyet Wintergreen exőrv., a Huszonhetedik Légihadtest postafiókjának írnoka Dreedle tábornok javára döntött el. Wintergreen azzal állította be a végeredményt, hogy Peckem tábornok egész levelezését a papírkosárba szórta. Túlságosan terjengősnek találta. Dreedle tábornok kevésbé ékes irodalmi stílusban fejtette ki nézeteit, ami úgy megnyerte Wintergreen exőrv. tetszését, hogy a szóig. szab. lelkes betartásával továbbította őket. Dreedle tábornok fogyatékosságával győzedelmeskedett.

Bármily csorba esett is Peckem tábornok tekintélyén, azzal igyekezett kiköszörülni, hogy egyre több Tábori Színházat küldött szanaszét, többet, mint amennyit valaha is küldött, és Cargill ezredest bízta meg, keltsen irántuk megfelelő lelkesedést.

De Yossarian alakulata nem lelkesedett. Yossarian alakulatában egyre szaporodott azoknak a tiszteknek és közkatonáknak a száma, akik naponta többször ünnepélyes zarándoklatra indultak Towser őrmesterhez, megtudakolni, vajon megjött-e a parancs, ami hazaküldi őket. Voltak, akik már teljesítették az ötven bevetést. Most már többen voltak, mint amikor Yossarian kórházba ment, és még mindig csak arra vártak. Izgultak, és a körmüket rágták. Tragikomikus látvány voltak, mint válság idején a tétlenségre kárhoztatott ifjúság. Lopakodva jártak, mint a besúgók. Várták a parancsot, ami a Huszonhetedik Légihadtest olaszországi főhadiszállásáról hazarendeli őket az Államokba, és amíg vártak, nem volt más dolguk, csak hogy izguljanak, és a körmüket rágják, és naponta többször ünnepélyes zarándoklatra induljanak Towser őrmesterhez megtudakolni, vajon megjött-e a parancs, ami hazarendeli őket a biztonságba.

Nem babra ment a játék, ezt tudták, mint ahogy saját keserű tapasztalatukból tudták azt is, hogy Cathcart ezredes bármikor ismét fölemelheti a bevetések számát. De csak vártak, nem volt egyéb dolguk. Csak Éhenkórász Joe-nak volt egyéb dolga minden egyes alkalommal, amikor teljesítette a bevetéseket. Sikoltozó lidércnyomásai voltak, és ökölharcot vívott Hupple macskájával. Fogta a fényképezőgépét, és minden Tábori Színház előadására beült az első sorba, hogy lefényképezze a sárga hajú, nagy dudájú énekesnők szoknya alatti részét; ezek a nők rendszerint patentos ruhát hordtak, ami úgy nézett ki, mintha mindjárt szétnyílna rajtuk. A képeket nem lehetett előhívni.

Cargill ezredes, Peckem tábornok tótumfaktuma, erőteljes, pirospozsgás férfiú volt, a háború előtt fürge, kíméletlen, rámenős börzeügynök. Nagyon rossz börzeügynök volt. Cargill ezredes olyan félelmetes börzeügynök volt, hogy gyakran keresték fel cégek, ha adóügyi célokból mohón veszíteni akartak. Keresztül-kasul az egész civilizált világban, a Battery Parktól a Pulton Streetig úgy ismerték őt, mint akire adóleírásban bízvást számíthatnak. Árai magasak voltak, mert a bukás gyakran nem jött könnyen. Az alapoknál kellett kezdenie, és onnan szisztematikusan tovább, mert akiknek Washingtonban barátai vannak, azoknak nem könnyű ám veszteségeket szenvedni. Hónapokig tartó kemény munkát és gondosan előkészített hibás tervezést igényelt. Az ember tévedést tévedésre halmoz, zülleszt, rosszul számít, semmit figyelembe nem vesz, minden rést megnyit, és épp amikor már azt gondolná, hogy kész, megcsinálta, kap a kormánytól egy tavat, egy erdőt vagy egy olajmezőt, ami aztán mindent elront. Ám Cargill ezredesre még ilyen hátrányos helyzetben is lehetett számítani, hogy földig tudja rombolni a legvirágzóbb vállalkozást is. önmaga erejéből lett azzá, amivé lett, sikertelenségéért senkinek sem tartozott hálával.

– Katonák – kezdte Cargill ezredes Yossarian századában, gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, amelynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen.

Knight őrmester gondolkodott ezen, aztán udvariasan felvilágosította Cargill ezredest, hogy szavait a legénységi állományhoz intézte, és hogy a tisztek a század másik szárnyán találhatók, ott várják. Cargill ezredes kurtán megköszönté, aztán izzó önelégültséggel vonult át a körleten. Büszkévé tette az az önmegfigyelés, hogy a szolgálat huszonkilenc hónapja sem homályosította el alkalmatlanságának zsenijét.

– Katonák – kezdte a tisztekhez intézett beszédét gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, melynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen. – Egy percig várt, időt adott nekik, hogy gondolkozzanak ezen. – Ezek az emberek az önök vendégei! – ordított fel hirtelen. – Több mint háromezer mérföldet utaztak azért, hogy önöket szórakoztassák. Mit fognak érezni, ha senki se megy el megnézni őket? Mi fog történni az erkölcseikkel? Emberek, ezt nem a seggemből szoptam. De az a lány, aki ma este tangóharmonikán akar játszani önöknek, elég öreg ahhoz, hogy az anyjuk lehetne. Mit éreznének önök, ha a saját édesanyjuk több mint háromezer mérföldet utazna azért, hogy valamelyik alakulatnak tangóharmonikán játsszon, és aztán senki se akarja meghallgatni? Mit erezne az a kölyök, akinek az édesanyja az a tangóharmonikás, amikor felnő és tudomást szerez erről? Erre mindnyájan tudjuk a feleletet, No, emberek, azért ne értsenek félre. A színházlátogatás természetesen önkéntes. Én volnék a legutolsó ezredes a világon, aki parancsba adnám önöknek, hogy menjenek el a Tábori Színház előadására, és mulassanak jól, de megkövetelem, hogy önök közül mindenki, aki nem elég beteg ahhoz, hogy kórházban legyen, azonnal induljon a Tábori Színház előadására, és mulasson jól, ez a parancs, végeztem.

Yossarian majdnem elég betegnek érezte magát ahhoz, hogy kórházba menjen, de három bevetés után még betegebbnek érezte magát, amikor Daneeka Doki, még mindig ingatva azt a búbánatos fejét, megtagadta, hogy leszerelje őt.

– Azt hiszed, hogy csak neked vannak problémáid? – dorgálta Daneeka Doki gyászosan. – Akkor mit szóljak én? Nyolc évig mogyorón éltem, amíg kitanultam az orvosi mesterséget. A mogyoró után csirkeeleségen éltem, és a rendelőmben laktam mindaddig, amíg nem sikerült akkora pacientúrát kiépítenem, hogy legalább a létfenntartásom költségeit meghozza. Akkor aztán, amikor a bolt már valami kis félretennivalót is kezdett hozni, beszipkáztak. Nem is értem, miért panaszkodsz.

Daneeka Doki Yossarian barátja volt, és ami tőle telt, semmit nem tett meg azért, hogy segítsen rajta. Yossarian feszülten hallgatta, amit Daneeka Doki mesélt Cathcart ezredesről az ezrednél, aki tábornok akar lenni, Dreedle tábornokról a hadosztálynál, Dreedle tábornok vöröskeresztes nővérkéjéről meg más tábornokokról a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán, akik mind ahhoz tartották magukat, hogy negyven bevetés elég.

– Mért nem röhögsz rajta? Mért nem nézed a humoros oldalát? – tanácsolta Yossariannak savanyúan. – Végy példát Havermeyerről.

Yossarian megrázkódott a gondolatra. Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki soha nem hajtott végre megtévesztő manőverezést, amikor a cél fölé tartott, és ezzel kockára tette a vele egy kötelékben repülők életét.

– Havermeyer, mi a fenéért nem csinálsz te megtévesztő manőverezést? – kérdezték dühöngve a bevetés után.

– Hé, emberek, hagyják békén Havermeyer kapitányt – adta ki a parancsot Cathcart ezredes. – Ő a legtökösebb első osztályú bombavető tiszt az egész alakulatnál.

Havermeyer vigyorgott, bólintott, és megpróbálta elmagyarázni, hogyan csinálja vadászkésével a dumdum golyókat, mielőtt a mezei egerekre lövöldözné őket esténként a sátrában. Havermeyer tényleg a legtökösebb első osztályú bombavető tiszt volt az alakulatnál, de nyílegyenesen és magasságot tartva repült végig: az indulási vonaltól a célpontig, sőt, a célponton túl is, míg a kioldott bombák célba nem értek és fel nem robbantak, narancsszínű villogó lángdárdákat vetve a gomolygó füstfátyol alatt, vad rom-és porszökőkutat lövellve hatalmas, szürkén és feketén hömpölygő hullámokban. Havermeyer hidegvérrel arra kényszerítette a hat gép halandó személyzetét, hogy mesterséges csalétek gyanánt némán és mozdulatlanul üljön, amíg ő a plexiüveg orrban mély érdeklődéssel figyeli a bombák útját lefelé, s bőven hagy időt a német tüzéreknek odalenn, hogy beállítsák célzókeretüket, célozzanak, megnyomják az elsütőbillentyűt vagy meghúzzák az elsütőzsinórt, vagy mi a fenét használnak, amikor meg akarnak ölni embereket, akiket sohase láttak.

Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki sohasem tévesztett célt. Yossarian első osztályú bombázótiszt volt, akit visszaminősítettek, mert már rég nem érdekelte, hogy eltalálja-e azt a nyavalyás célt, vagy sem. Elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy belehal a próbálkozásba, és számára a bevetésnek egyetlen célja volt csak, éspedig az, hogy élve térjen vissza.

Az emberek imádtak Yossarian parancsnoksága alatt repülni, aki az összes elképzelhető irányból és magasságból bukdácsolt a cél fölé, oly meredeken és élesen fordult, kanyargóit, bukott és húzott föl, hogy a másik öt gép pilótájának másra nemigen maradt ideje, csak hogy a kötelékkel tartson, s csupán arra a két vagy három másodpercre tartotta egyenesben a gépet, amíg a bombákat leszórta, aztán újra fájdalmasan feljajgattak a motorok, amint vad kanyarral fölhúzott a levegőbe, át a légelhárítás alattomos zárótüzén, és a hat gép máris ott függött az égen, mint felszálló ima, a német vadászok könnyű zsákmányaként, de hát nem voltak már német vadászok, Yossarian szerencséjére, aki nem akart a közelében felrobbanó gépet látni, amikor éppen felrobban. Csak amikor az egész Sturm und Drang messze elmaradt, akkor lökte hátra izzadt homlokából fáradtan a szilánkvédő sisakot, és szűnt meg irányváltoztatási parancsokat ugatni a fedélzeti híradórendszerbe McWatt-nak, aki jobb híján azon mélázott egész idő alatt, hogy vajon hová eshettek a bombák.

– Bombaszekrény üres – szokta jelenteni Knight őrmester a farokból.

– Eltaláltuk a hidat? – szokta kérdezni McWatt.

– Nem láttam, mert itt hátul elég kapaszkodni ebben a bukdácsolásban, nemhogy figyelni. Most meg már mindent füst borít, és nem látok.

– Hé, Aarfy, célba értek a bombák?

– Milyen célba? – szokta kérdezni a gép orrában Yossarian mellett Aardvaark kapitány, Yossarian kövér, pipás navigátora a térképek zűrzavarában, amit maga csinált. – Nem hiszem, hogy már a célnál lennénk. Vagy igen?

– Yossarian, célba találtak a bombák?

– Miféle bombák? – válaszolta Yossarian, akinek egyetlen gondja a légelhárítás volt.

– Persze, persze – szokta McWatt énekelni –, ott egye a fene.

Yossariant egy fenét se érdekelte, hogy eltalálja-e a célt vagy sem, éppoly régóta, mint amióta Havermeyert vagy egy másik első osztályú bombázótisztet csakis az érdekelte, és Yossarian kötelékének soha nem is kellett visszamennie. Valaki minduntalan eléggé feldühödött ahhoz, hogy belemásszon Havermeyer pofájába.

– Mondtam már, emberek, hagyják békén Havermeyer kapitányt – figyelmeztette őket mindannyiszor Cathcart ezredes dühösen. – Nem megmondtam már, hogy ő a legtökösebb bombázótiszt az alakulatnál, mondtam vagy nem mondtam?

Havermeyer vigyorogva fogadta az ezredes beavatkozását, és újabb mogyorógrillázst lapátolt a szájába.

Havermeyer nagy szakértelemre tett szert mezeiegér-lövésben éjszakánként, azzal a lopott pisztollyal, aminek a jogos tulajdonosa a halott ember volt Yossarian sátrában. A csalétek egy csomag cukor volt, erre célozva ült a sötétségben, és várt a gyanútlan rágcsálóra, másik kezének egyik ujját annak a zsinórnak a hurokjába akasztva, amelyet, a szúnyogháló keretén át, a mennyezeten levő meztelen villanykörte kapcsolójához vezetett. A zsinór feszes volt, mint a gitárhúr, a legkisebb rántásra bekapcsolt, és villámló fénnyel elvakította a reszkető zsákmányt. Havermeyer diadalittasan vihorászott, és figyelte, hogy a megdermedt pici emlős hogyan forgatja rémült szemét, és keresi ijedten azt, aki megzavarta. Havermeyer mindaddig várt, amíg az apró szemek megtalálják az ő szemét, akkor hangosan felnevetett, meghúzta a ravaszt, és a bundás, büdös testecske szanaszét spriccelt a sátorban, és visszhangzó dörrenés kíséretében visszaadta jámbor lelkét teremtőjének.

Egy késő éjszakán Havermeyer rálőtt egy egérre, s ez hozta nyakára Éhenkórász Joe-t, aki fölkelvén, kirohant az ő vackából, és visító hangját a legélesebbre fenve, nem lopott negyvenötösét Havermeyer sátrára ürítette, miközben rohamra lendült az árok egyik felén, aztán a másik oldalon eltűnt azokban a futóárkokban, amelyek olyan varázslatosán megjelentek minden sátor mellett az után a délelőtt után, amikor Milo Minderbinder megbombázta a századot. Pontosan azon a hajnalon történt, a Bolognai Nagy Csata alatt, amikor szavuk vesztett emberek népesítették be az éjszaka óráit, mint élő kísértetek, és Éhenkórász Joe félig őrült volt az aggodalomtól, mert már megint teljesítette bevetéseit, és nem volt a harcállományba vettek listáján. Éhenkórász Joe összefüggéstelenül motyogott, amikor előhalászták a futóárok agyagos fenekéről, kígyókról, patkányokról és pókokról motyogott. A többiek a biztonság kedvéért levillantották zseblámpájuk fényét, semmi nem volt lenn, csak néhány centi poshadt esővíz.

– Na, ugye – kiáltott Havermeyer. – Megmondtam nektek, megmondtam nektek, hogy őrült, megmondtam, vagy nem mondtam meg?

4. Daneeka Doki

Éhenkórász Joe tényleg őrült volt, és ezt senki sem tudta jobban Yossariannál, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy segítségére legyen. De Éhenkórász Joe csak nem hallgatott Yossarianra. Éhenkórász Joe csak nem hallgatott Yossarianra, mert úgy gondolta, hogy Yossarian őrült.

– Miért is hallgasson rád? – kérdezte Daneeka Doki Yossariant, anélkül, hogy felnézett volna.

– Mert problémái vannak. Daneeka Doki megvetően horkantott.

– Neki vannak problémái? Mit szóljak én? – Daneeka Doki lassú, gyászos szipogással folytatta. – Á, én nem panaszkodom. Tudom, hogy háború van. Tudom, hogy egy csomó embernek szenvedni kell majd értünk, hogy megnyerjék nekünk a háborút. De miért kell nekem ezek között lennem? Miért nem szipkáztak be valakit azok közül a vén orvosok közül, akik nyilvánosan, nagy pofával köpködik, hogy milyen nagyszabású áldozatra áll készenlétben az orvosi kar. De én nem áldozatot akarok. Én dohányt akarok.

Daneeka Doki nagyon tiszta, nagyon rendes ember volt, aki akkor érezte jól magát, ha haragszomrádot játszhatott. Sötét pillantása, aszott, bölcs és mogorva arca volt, szeme alatt két gyászos zsírpárna. Folyton az egészségéért aggódott, és szinte naponta járt a gyengélkedősátorba, hogy megméresse ott a lázát a két közlegénnyel, akik gyakorlatilag teljesen magukra hagyva végezték az ő munkáját, s oly szakértelemmel végezték, hogy számára alig maradt más hátra, mint eldugult orrával a napon üldögélni, és azon tűnődni, mi izgatja annyira az embereket. Gus és Wes volt a nevük, és a gyógyászatot sikerült az elvont tudomány szintjére emelniük. Aki a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkezett, és harminchéten felül volt a láza, azt sietve kórházba dugták. Akik a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkeztek, és lázuk nem ütötte meg a harminchetet, azoknak, Yossarian kivételével, lila fertőtlenítőszerrel bekenték a lábujjait és a fogínyét, és hashajtót adtak, hogy legyen mit a bokorba dobálniok. Azoknak, akik a kihallgatáson harminchéttel jelentkeztek gyengélkedőre, egy órán betűi vissza kellett térniök, hogy újra megmérjék a lázukat. Yossarian az ő harminchat nyolcával akkor mehetett kórházba, amikor akart, mert nem ijedt meg tőlük.

Ez a rendszer mindenki megelégedésére remekül működött, különösen Daneeka Doki megelégedésére, aki minden idejét annak szentelhette, hogy elnézegesse **de Coverley őrnagyot, aki lópatkókat dobált célba saját külön lópatkó-célbadobó pályáján, és még mindig azt az átlátszó szemtapaszt viselte, amit Daneeka Doki szabott neki az Őrnagy őrnagy szolgálati szobájának ablakából lopott műanyag lapból pár hónapja, amikor **de Coverley őrnagy szaruhártyagyulladással tért vissza Rómából, ahol két lakosztályt bérelt tiszteknek és legénységnek, hogy legyen hol eltölteniök a kimaradásukat. Daneeka Doki kizárólag csak akkor ment be a gyengélkedősátorba, amikor naponta rájött, hogy ő nagyon beteg ember, és csak addig maradt, amíg Gus és Wes megvizsgálták. Soha nem tudtak semmi bajt találni nála. Hőmérséklete mindig harminchat hat volt, ami számukra teljesen rendben levőnek látszott, mindaddig, amíg Daneeka Dokinak is megfelelt. De Daneeka Dokinak nem felelt meg. Kezdte elveszíteni bizalmát Gus és Wes iránt. Már-már azon gondolkodott, hogy mindkettőjüket visszairányítja a szerelőműhelybe, és helyükre olyanokat állít, akik tudnak nála valami rendellenest találni.

Daneeka Doki személy szerint egész csomó olyan dologról tudott, amelyek otrombán rendellenesek voltak. Egészségén kívül aggódott még Óceánia és a repülési pótlék miatt. Óceánia hatalmas víztömeg, amit mindenfelől elefantiázis és más efféle irtózatos betegség határol. S ha magára vonja Cathcart ezredes neheztelését azzal, hogy Yossariant alkalmatlannak nyilvánítja, nagyon hamar ott találhatja magát. A repülési pótlékot az után az idő után kapta, amit havonta a levegőben töltött. Daneeka Doki utált a levegőben lenni. A repülőgépen úgy érezte magát, mint aki csapdába esett. A repülőgépen az égvilágon semmi más hely nincs, ahova menni lehetne, csak a repülőgépnek egy másik része. Daneeka Doki úgy tudta, hogy azok az emberek, akik szeretnek repülőgépbe mászni, tulajdonképpen annak a tudat alatti vágyuknak adnak kifejezést, hogy szeretnének visszamászni az anyaölbe. Daneeka Doki ezt Yossariantól tudta, aki lehetővé tette számára a havi repülési pótlék megszerzését, anélkül, hogy vissza kelljen másznia az anyaölbe. Yossarian szokta meggyőzni McWattot, hogy Daneeka Doki nevét fel kell venni a hajózó személyzet listájára, ha gyakorló repülést végeztek vagy Rómába mentek.

– Tudod, hogy van ez – törleszkedett Daneeka Doki szégyenlős, cinkos kacsintással. – Miért kockáztassak, ha nem muszáj?

– Helyes – helyeselt Yossarian.

– Mit számít az bárkinek is, hogy én fönn vagyok-e a repülőgépen, vagy nem vagyok fönn.

– Nem számít.

– Persze, és erről van szó – mondta Daneeka Doki. – Kenni kell a kereket, hogy ne csikorogjon. Kéz kezet mos. Érted, miről van szó? Én vakarom, ahol neked viszket, te vakarod, ahol nekem.

Yossarian tudta, miről van szó.

– Nem erről van szó – mondta Daneeka Doki, amikor Yossarian elkezdte vakargatni ott, ahol neki viszket. – Én az együttműködésről beszéltem. Szívességről. Teszel nekem egy szívességet, aztán én teszek neked egy szívességet. Értve?

– Hát akkor tégy nekem egy szívességet.

– Szó se lehet róla – válaszolta Daneeka Doki.

Volt valami félelmetes és kisszerű Daneeka Dokiban, amint, valahányszor csak módja volt rá, csüggetegen ült sátra előtt a napon, rövid nyári nadrágban, rövid ujjú nyári ingben, mely annyira kifakult, hogy már-már antiszeptikus szürkére vált a mosástól, amelynek nap mint nap alávetette. Olyan volt, mintha egyszer valamikor megfagyott volna a rémülettől, és még mindig nem engedett fel egészen. Teljesen magába roskadva ült ott, felhúzott keskeny vállai közé dugva fejét, napbarnított kezének ujjaival, amelyeken ezüstösen fénylettek a körmök, csupasz, összekulcsolt karjának felső felét masszírozta vigyázva, mintha fázna. Valójában nagyon melegszívű, együttérző ember volt, aki soha nem szűnt meg szánalmat érezni önmaga iránt.

– Miért éppen én? – ez volt állandó panasza, és a kérdés helyes volt.

Yossarian tudta, hogy a kérdés helyes, mert Yossarian gyűjtötte a helyes kérdéseket, s arra használta fel őket, hogy szétugrassza azt az önművelő szemináriumot, amelyet hetente két este Clevinger tartott Black kapitány elhárító sátrában a szemüveges tizedessel, akiről mindenki tudta, hogy feltehetően felforgató elem. Black kapitány tudta, hogy a tizedes felforgató elem, mert szemüveget viselt, és mert ilyen szavakat használt, hogy adekvát meg utópia, és mert nem szerette Hitler Adolfot, aki pedig pompás munkát végzett Németországban az Amerika-ellenes tevékenység felszámolása terén. Yossarian azért látogatta az önművelő szemináriumot, mert tudni akarta, hogy miért fáradozik oly keményen oly sok ember azon, hogy őt meggyilkolja. Volt még egy maroknyi ember, aki szintén érdeklődött, és volt sok és helyes kérdés, amikor Clevinger meg a felforgató tizedes abbahagyták, és elkövették azt a hibát, hogy megkérdezték, van-e valakinek kérdeznivalója.

– Kicsoda Spanyolország?

– Miért Hitler?

– Mikor igazság?

– Hol volt az a töpörödött, melasszínű vénember, akit én Poppának hívtam, amikor a ringlispíl bedöglött?

– Mi volt a tromf Münchenben?

– Ho-ho beriberi.

– És…

– Szart!

Mindez gyors egymásutánban hangzott el, s akkor jött Yossarian azzal a kérdéssel, amelyre nincs válasz:

– Hol van már a tavalyi Hóden?

A kérdés feldúlta őket, mert Hóden Avignon fölött esett el, amikor Dobbs becsavarodott, és kitépte Hupple kezéből a botkormányt. A tizedes megjátszottá a süketet.

– Mi? – kérdezte.

– Hol van már a tavalyi Hóden?

– Attól tartok, nem értem.

– Oú sont les Neigedens d'antan? – mondta Yossarian, hogy megkönnyítse neki a dolgot.

– Parlez en anglais, az isten szerelmére – mondta a tizedes. – Je ne parle pas francais.

– Én se – felelte Yossarian, aki készen állt arra, hogy végigzavarja a tizedest a világ összes szaván, azért, hogy ha egyáltalán van rá mód, megtudja tőle, amire kíváncsi volt, de Clevinger közbelépett, sápadtan, soványán, levegő után kapkodva, s már fátyolos könnypára csillogott vérszegény szemében.

Az ezredparancsnokságot riasztották, mert mit lehet tudni, mit fognak az emberek kitalálni, ha egyszer úgy érzik, hogy mindent, amit csak akarnak, szabadon megkérdezhetnek. Cathcart ezredes Korn ezredest küldte, hogy vessen véget ennek, és Korn ezredes véget is vetett ennek egy utasításai, amely a kérdésfeltevést, mint olyant, szabályozta. Korn ezredes utasítása a zseni keze nyomát viselte magán, magyarázta Korn ezredes Cathcart ezredesnek küldött jelentésében. Korn ezredes utasítása szerint csak azoknak jár kérdésfeltevési engedély, akik sohasem kérdeznek semmit. Hamarosan csak azok jelentek meg, akik sohasem kérdeztek semmit, és a szeminárium teljes egészében megszűnt, miután Clevinger, a tizedes és Korn ezredes egyetértettek abban, hogy nem lehetséges, de nem is szükséges önművelni olyan embereket, akik soha semmit nem kérdeznek.

Cathcart ezredes meg Korn ezredes az ezredparancsnokság épületében dolgoztak és laktak, ahogy az ezredparancsnokság egész személyi állománya, kivéve a tábori lelkészt. Az ezredparancsnokság épülete hatalmas, huzatos, elaggott tákolmány volt, amelyet porló vörös kőből és bádogból emeltek. Az épület mögött volt a modern agyaggalamblövő pálya, ezt Cathcart ezredes építette, kizárólag a parancsnokságra beosztott tisztek felüdülésére, és hála Dreedle tábornoknak, a tiszti és legénységi harcállomány kötelezve volt, hogy havonta legkevesebb nyolc órát ott üdüljön.

Yossarian lőtte az agyaggalambokat, de nem találta el őket. Appleby lőtte az agyaggalambokat, és soha nem tévesztette el őket. Yossarian éppoly rossz volt agyaggalamb-lövészetben, mint amilyen rossz volt minden más játékban. Szerencsejátékon sem nyert soha. Még akkor sem tudott nyerni, ha csalt, mert azok, akiknek a rovására csalt, mindig jobban csaltak nála. Ez két oly kiábrándulás volt, melybe bánatosan belenyugodott: soha nem lesz belőle agyaggalamblövész, és soha nem fog sok pénzt keresni.

– Ahhoz kell az ész, nem keresni pénzt! – írta Cargill ezredes

egyik hitszónoklattani memorandumában; ezeket rendszeresen ő készítette elő körözésre, Peckem tábornok kézjegye alatt. – Manapság minden hülye tud pénzt keresni, és legtöbbje keres is. De mit tegyenek a tehetséges és eszes emberek? Nevezzünk meg például egy költőt, aki pénzt keres.

– T. S. Eliot – mondta Wintergreen exőrv. a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán levő levélosztályozó lakókocsijában, és lecsapta a kagylót, anélkül, hogy bemutatkozott volna.

Rómában Cargill ezredes elképedt.

– Ki volt az? – kérdezte Peckem tábornok.

– Nem tudom – válaszolta Cargill ezredes.

– Mit akart?

– Nem tudom.

– Akkor mit mondott?

– T. S. Eliot – közölte Cargill ezredes.

– Hogyan?

– T. S. Eliot – ismételte Cargill ezredes.

– Csak hogy T. S.?

– Igenis, tábornok úr. Mindössze ennyit mondott. Csak hogy T. S. Eliot.

– Ugyan, mi lehet ez? – tűnődött el Peckem tábornok. Cargill ezredes is elmélázott.

– T. S. Eliot – dünnyögte Peckem tábornok.

– T. S. Eliot – visszhangozta Cargill ezredes, ugyancsak gyászos zavarban.

Egy pillanattal utóbb Peckem tábornok kenetteljes és jóakaratú mosollyal feltápászkodott. Arckifejezése fondorkodó és gunyoros lett. Szeme kárörvendően felcsillant. – Valakivel hívassa fel nekem Dreedle tábornokot – utasította Cargill ezredest. – De ne mondják meg neki, ki hívja.

Cargill ezredes átnyújtotta neki a kagylót.

– T. S. Eliot – mondta bele Peckem tábornok, és letette.

– Ki volt az? – kérdezte Moodus ezredes.

Dreedle tábornok Korzika szigetén nem válaszolt. Moodus ezredes Dreedle tábornok veje volt, akit felesége ösztönzésére, de saját jobb meggyőződése ellenére, Dreedle tábornok maga mellé vett a háborús vállalkozásba. Dreedle tábornok egyenletes gyűlölettel nézte Moodus ezredest. Vejének puszta látásától is irtózott, aki segédtisztje volt, következésképp szüntelen a nyakán lógott. Lányának Moodus ezredessel kötendő házasságát annak idején azért ellenezte, mert utált esküvőkre járni. Fenyegető és mordan elmélyedt arckifejezést öltve hivatalában levő embermagasságú tükre elé állt, és szemügyre vette tömzsi tükörképét. Őszülő hajú, széles homlokú fején a szemei fölött vasszürke csimbókok lógtak, álla buta és harcias volt. Magába mélyedten kotlott a talányos üzeneten, amit most kapott. Arca lassan felderült egy gondolatra, szája gonosz gyönyörre görbült.

– Hívd Peckemet – mondta Moodus ezredesnek. – De meg ne tudja az a kurvapecér, hogy ki akar vele beszélni.

– Ki volt az? – kérdezte Cargill ezredes megint Rómában.

– Ugyanaz a személy – válaszolta Peckem tábornok a rémület felismerhető jeleivel. – Most már rám állt.

– Mit akart?

– Nem tudom.

– Mit mondott?

– Ugyanazt.

– T. S. Eliot?

– Igen, T. S. Eliot. Mindössze ennyit mondott. – Peckem tábornoknak reményteljes gondolata támadt. – Lehet, hogy új rejtjelzés vagy mi, olyasmi, mint a jelhang. Miért nem kerít valakit, hogy lépjen érintkezésbe az Ellenőrzőponttal, és tudja meg, új rejtjelzés-e, vagy mi? Vagy jelhang?

Az Ellenőrzőpont azt válaszolta, hogy T. S. Eliot nem új rejtjel.

Cargill ezredesnek újabb ötlete támadt. – Fel kéne hívni a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállását, hátha tudnak ott valamit erről. Van nekik ott egy postaírnokuk, akihez engem meglehetősen szoros szálak fűznek. Ó az, aki rám támadt, mert a stílusunk túlságosan terjengős.

Wintergreen exőrv. azt válaszolta Cargill ezredesnek, hogy a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán nincs nyoma semmiféle T. S. Eliotnak.

– Mi a véleménye mostanság a stílusunkról? – kérdezte Cargill ezredes, amikor Wintergreen exőrv.-vel újra sikerült összeköttetést teremteni. – Javult valamicskét, mi?

– Még mindig nagyon terjengős – válaszolta Wintergreen exőrv.

– Nem volnék meglepve, ha az egész mögött Dreedle tábornok állna

– vallotta be végül Peckem tábornok. – Emlékszik, mit csinált az agyaggalamblövő pályával?

Dreedle tábornok megnyitotta Cathcart ezredes saját agyaggalamblövő pályáját a harcállományban levő csapattestek tisztjei és legénysége előtt. Dreedle tábornok azt akarta, hogy emberei minden idejüket, amit nem foglal le a szolgálat és a bevetés, az agyag-galamblövő pályán töltsék. Havi nyolc óra agyaggalamb-lövészet kitűnő gyakorlat volt a számukra. Gyakorlott agyaggalamblövészekké váltak.

Dunbar szerette az agyaggalamb-lövészetet, mert minden pillanatát gyűlölte, ennélfogva az idő ott lassan haladt. Kiszámította, hogy az agyaggalamblövő pályán egyetlen óra, olyasfélékkel, mint Havermeyer és Appleby, fölér annyi mint 11-szer 17 esztendővel.

– Azt hiszem, őrült vagy – így fogadta Clevinger Dunbar fölfedezését.

– Ki kérdezett? – felelte Dunbar.

– Komolyan gondolom – ragaszkodott a magáéhoz Clevinger.

– Kit érdekel? – felelte Dunbar.

– Engem tényleg érdekel. Sőt, hajlandó vagyok egész odáig elmenni, hogy elismerjem, az élet hosszabbnak látszik, izé…

– Hosszabb, izé…

– …hosszabb… hosszabb? Rendben van, legyen hosszabb, ha időnként kényelmetlenség és unalom tölti be, izé…

– Találd ki, milyen gyorsan? – mondta Dunbar váratlanul.

– He?

– Mennek – magyarázta Dunbar.

– Kik?

– Az évek.

– Az évek?

– Az évek – mondta Dunbar. – Az évek, az évek, az évek.

– Clevinger, miért nem hagyod te békén Dunbart? – robbant bele Yossarian. – Nem látod be, hogy mennyibe kerül ez neked?

– Nincs semmi baj – mondta Dunbar nagylelkűen. – Nekem van még néhány évtizedem tartalékban. Tudod te, hogy mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik?

– És te is tartsd a pofád – mondta Yossarian Orrnak, aki vihogott.

– Csak eszembe jutott az a lány – mondta Orr. – Az a lány Szicíliában. Az a lány Szicíliában, aki kopasz volt.

– Jobb, ha befogod, azt mondtam – figyelmeztette Yossarian.

– Te vagy az oka – mondta Dunbar Yossariannak. – Miért nem hagyod vihogni, ha egyszer vihogni akar. Még mindig jobb, mint ha a szája jár.

– Rendben van. Gyerünk, vihogj, ha úgy tetszik.

– Tudod te, mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik? – ismételte Dunbar Clevingernek. – Ennyit. – Pattintott az ujjával. – Alig egy másodperce, hogy beléptél az egyetem kapuján, a tüdőd tele friss levegővel. Mi vagy most? Vén ember.

– Vén ember? – kérdezte Clevinger meglepetten. – Mit beszélsz?

– Vén ember.

– Nem vagyok vén ember.

– Minden egyes bevetésnél milliméterekre vagy a haláltól. Hát lehetsz ennél vénebb a te korodban? Azelőtt fél perccel léptél be a gimnáziumba. És egy kikapcsolt melltartó annyira volt tőled, mint a Paradicsomba jutás reménye. Csak egy másodperc ötödével azelőtt apró kölyök voltál, tízhetes vakáción, ami százezer évig tartott, és mégis túl hamar ért véget. Zapp! Ilyen gyorsan rakétáznak el. Mi a fenével, ha nem ilyesmivel akarod az időt lassítani? – Dun-bar már-már dühös volt, amikor befejezte.

– Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Clevinger megadó hangon. – Lehet, hogy egy hosszú életet tényleg sok kellemetlen körülménnyel kell megtölteni, ha azt akarjuk, hogy hosszúnak látsszon. De ha így van, kinek kell?

– Nekem – mondta neki Dunbar.

– Miért? – kérdezte Clevinger.

– Tudsz jobbat?

5. Félkupica Fehér Főnök

Daneeka Doki egy mocskos, szürke sátorban lakott Félkupica Fehér Főnökkel, akitől félt, és akit megvetett,

– Mintha látnám a máját –- morgolódott Daneeka Doki.

– Nézd meg az én májamat – tanácsolta neki Yossarian.

– A te májadnak semmi baja.

– Ez is mutatja, milyen nagy tudós vagy – blöffölt Yossarian, és elmesélte Daneeka Dokinak problematikus májpanaszát, ami annyi bajt csinált Duckett nővérnek, Cramer nővérnek, meg minden orvosnak a kórházban, mert se el nem múlt, se sárgaság nem lett belőle.

Daneeka Dokit ez nem érdekelte.

– Te mondod, hogy problémáid vannak? – akarta tudni. – Akkor mit szóljak én? Ott kellett volna lenned a rendelőmben azon a napon, amikor azok az újházasok betoppantak.

– Miféle újházasok?

– Egy napon csak betoppantak a rendelőmbe azok az újházasok. Soha nem beszéltem erről neked? A lány bűbájos volt.

Hát így volt ez Daneeka Doki rendelőjében. A várószobát aranyhalakkal és a legfinomabb olcsó bútorral rendezte be. Amit csak tudott, mindent hitelben vásárolt, még az aranyhalakat is. Ami még kellett, arra a mohó rokonoktól kapott pénzt a várható jövedelem egy része fejében. Rendelője Staten Islandben volt, egy kétlakásos tűzfészekben, csak négy háztömbnyire a révkikötőtől, és csak egy háztömbnyire délnek a szupermarkettól, három kozmetikai műintézettől meg két züllött patikustól. Sarki fekvésű volt, de ez sem segített. Lakosságvándorlás szinte semmi, az emberek megszokásból ragaszkodtak ahhoz az orvoshoz, akihez évek óta jártak. A számlák gyorsan szaporodtak, és szembe kellett néznie azzal, hogy elveszti legértékesebb orvosi műszereit: számológépét már visszavették, aztán az írógép következett. Az aranyhalak megdöglöttek. Szerencsére, amikor a dolgok már nagyon sötéten néztek ki, kitört a háború.

– Isten küldte – vallotta Daneeka Doki ünnepélyesen. – A legtöbb orvos hamarosan bevonult katonának, nekem meg túlórázni kellett. A sarki fekvés csakugyan fizetni kezdett, és nemsokára abban a helyzetben találtam magam, hogy sokkal több a páciensem, mint amennyit megfelelően kezelni tudok. Felemeltem a két patikából kapott fekete dohány összegét. A kozmetikai műintézetek heti két-három abortuszt szállítottak. Nem is állhatták már jobban a dolgok, amikor, látod, ez történt. A sorozóbizottságból odaküldtek a nyakamra ezt a pofát, hogy nézzen meg magának. Semmiféle katonai szolgálatra nem voltam alkalmas. Elég alaposan megvizsgáltam magam, és úgy találtam, hogy katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Most azt hinnéd, mi, hogy a szavam elég volt, mivelhogy orvos vagyok, aki jó viszonyban van a megyei orvosi társasággal és a helyi “Köss Jó Üzletet”-irodával. De nem volt elég, érted, és a nyakamra küldték ezt a pofát, hogy megállapítsa, csakugyan csípőből amputálták-e az egyik lábam, és hogy tényleg magatehetetlen ágyban fekvő vagyok-e, reumás eredetű ízületi gyulladással. Yossarian, hidd el nekem, a bizalmatlanság és a szellemi értékek devalvációjának korában élünk. És ez rettenetes. – Daneeka Doki erős érzelemtől remegő hangon tiltakozott. – Rettenetes dolog, ha még egy engedéllyel rendelkező orvos szavát is gyanakodva fogadják hőn szeretett hazájában.

Daneeka Dokit beszipkázták, Pianosára hajózták mint repülőorvost, noha rettegett a repüléstől.

– Nem kell nekem repülőgépen keresni a bajt – jegyezte meg, és barna, sértődött cipőgombszemével rövidlátón pillogott. – Jön az magától is. Mint az a szűz. Arról beszélek, aki sehogy se tudott terhes maradni.

– Miféle szűz? – kérdezte Yossarian. – Én azt hittem, valami újházasokról mesélsz nekem.

– Épp az az a szűz, akiről mesélek neked. Afféle kölyökházaspár volt, és már együtt éltek, á, több mint egy éve, amikor beugrottak hozzám a rendelőbe, minden előzetes bejelentés nélkül. Látnod kellett volna a lányt. Olyan édes, olyan fiatal, olyan csinos volt. Még el is pirult, amikor a menstruációja felől kérdeztem. Nem hiszem, hogy valaha is elmúlik belőlem a szerelem az iránt a lány iránt. Álomszép alakja volt, nyakláncot viselt, amelyen egy Szent Antal-kép lógott be a két legszebb mell közé, amit valaha is láttam. “Szörnyű kísértés lehet ez Szent Antalnak”, tréfálkoztam, érted, csak hogy kisegítsem. “Szent Antal?” – mondta a férje. “Ki az a Szent Antal?” “Kérdezze csak meg a feleségét” – mondtam neki. “ő meg tudja mondani magának, ki az a Szent Antal.” “Ki az a Szent Antal?” – kérdezte a feleségét. “Szent Antal? – mondta az. –Ki az a Szent Antal?” Amikor a rendelőmben jó alaposan bekukucskáltam ebbe a kislányba, rájöttem, hogy még mindig szűz. Amíg fölvette a harisnyakötőjét, és kapcsolta rá a harisnyáját, négyszemközt beszéltem a férjével. “Minden éjjel” – dicsekedett. Igazi nagyokos srác, hiszen ismered őket. “Egyetlen éjszakát ki nem hagyok” – dicsekedett. És komolyan is gondolta. “Még reggel is dugunk egyet, reggeli előtt, amit ő csinál meg nekem, mielőtt munkába mennénk” – dicsekedett. Csak egy magyarázat kínálkozott. Amikor a lány is csatlakozott hozzánk, bemutattam nekik a közösülést azon a gumimodellen, amelyet a rendelőmben tartok. Ezt a gumimodellt, amely mindkét nem nemzőszervének pontos mása, mindig lakat alatt tartom a rendelőmben, egy külön szekrénykében, nehogy botrány legyen belőle. Már úgy értem, hogy tartottam. Nincs nekem már semmim, még pacientúrám sincs. Az egyetlen dolog, ami még megvan nekem, ez az én alacsony hőmérsékletem, ami miatt már tényleg aggódni kezdek. Ez a két kölyök, aki itt dolgozik nekem a gyengélkedősátorban, fabatkát sem ér mint diagnoszta. Csak panaszkodni tudnak. Azt hiszik, hogy problémáik vannak? Akkor mit szóljak én? Ott kellett volna lenniük a rendelőmben azon a napon, amikor az a két újházas csak bámult rám, mintha olyasmit árulnék el nekik, amiről soha senki azelőtt nem hallott. Te még nem láttál embert, akit annyira érdekelt volna a dolog, mint őket. “Azt mondja, hogy így kell?” – kérdezte a férj, és elkezdte mozgatni magának a modellt. Tudod, én rögtön meglátom, melyik az a bizonyos embertípus, akinek már az is nagy élvezet, ha ezt csinálhatja, “így” – mondtam neki. “Na már most menjenek haza, és próbálkozzanak az én módszeremmel pár hónapig, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Rendicsek?” “Rendicsek” – mondták, és vita nélkül, készpénzben fizettek. “Jó mulatást” – mondtam nekik, ők megköszönték, és együtt kisétáltak. A férj átkarolta a lány csípőjét, mintha nem tudná kivárni, míg hazaérnek, hogy megint dugjanak egyet. Pár nap múlva a férj teljesen egyedül beállít hozzám, s azt mondja az asszisztensnőmnek, hogy velem akar beszélni, de rögtön. Alighogy egyedül maradunk, bemázol nekem az orromba.

– Mit csinált?

– Nagyokosnak nevezett, és bemázolt nekem az orromba. “Na, mi van, nagyokos?” – mondta, és úgy bemázolt, hogy seggre ültem. Csak így egyszerűen. Nem hülyéskedek.

– Tudom, hogy nem hülyéskedsz – mondta Yossarian. – De miért csinálta?

– Honnan tudjam, hogy miért csinálta? – vágott vissza Daneeka Doki ingerülten.

– Lehet, hogy Szent Antal van a dologban? Daneeka Doki üres tekintettel meredt Yossarianra.

– Szent Antal? – kérdezte meglepetten. – Ki az a Szent Antal?

– Honnan tudjam? – válaszolta Félkupica Fehér Főnök, aki éppen akkor tántorgott be a sátorba két palack whiskyt dajkálva a karjában, és harciasán kettejük közé telepedett.

Daneeka Doki egy árva szó nélkül fölállt, kivitte székét a sátor elé, háta meggörnyedt az igazságtalanság teljes menetfelszerelése alatt, melyet mint örökös terhet cipelt. Nem tudta elviselni hálótársa társaságát.

Félkupica Fehér Főnöknek az volt róla a véleménye, hogy őrült.

– Én nem tudom, mi van ezzel a pofával – jegyezte meg szemrehányóan. – Nincs esze, ez vele a baj. Ha volna esze, kerítene egy ásót és ásni kezdene. Itt benn a sátorban, itt kezdene ásni, pont itt, a priccsem alatt. Abban a szempillantásban olajra lelne. Vagy nem tudja, hogyan talált olajat az a közlegény egy ásóval, még odaát az Államokban? Soha még csak nem is hallotta, hogy mi történt azzal a kölyökkel… mi is volt a neve annak a rohadt kurvapecér, patkányképű, szarevő takonypócnak ott, Coloradóban?

– Wintergreen.

– Wintergreen.

– Fél – magyarázta Yossarian.

– Á, dehogy. Az ugyan nem, az a Wintergreen. – Félkupica Fehér Főnök leplezetlen csodálattal ingatta a fejét. – Az a kis büdös görény, akinek a nénikéje sivatagi kurva volt, nem fél az semmitől.

– Daneeka Doki fél. Ez vele a baj.

– Mitől fél?

– Tőled fél – mondta Yossarian. – Attól fél, hogy tüdőgyulladásban fogsz elpatkolni.

– Okosan is teszi, ha fél – mondta Félkupica Fehér Főnök. Mély, dörgő nevetés hömpölygőit elő hatalmas mellkasából. – Én is félni fogok a legelső adandó alkalommal. Csak várd ki a végét.

Félkupica Fehér Főnök jóvágású, cigányképű indián volt Oklahomából, nehéz, csontos arcú, vastag szálú, fekete hajú Creek félvér Enidből, aki valami sajátos okkult meggondolásból elhatározta, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni. Kötözködő, bosszúálló, kiábrándult indián volt, aki gyűlölte az olyan nevű idegeneket, mint Cathcart, Korn, Black meg Havermeyer, és azt kívánta nekik, hogy menjenek oda vissza, ahonnan a kurvapecér őseik jöttek.

– Nem is hinnéd, Yossarian – töprengett, hangját készakarva megemelve, hadd rágja Daneeka Dokit –, egész tisztességes kis ország volt ez, ahol lehetett élni, mielőtt ezek, az istenverte jámborságukkal, el nem kurvították.

Félkupica Fehér Főnök azon volt, hogy bosszút vegyen magáért a fehér emberen. Alig tudott írni, olvasni, ezért kinevezték Black kapitány mellé elhárítóhelyettesnek.

– Hogy tanultam volna meg írni, olvasni? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök, megjátszva a nagy harcost, újra felemelte a hangját, hogy Daneeka Doki hallja. – Akárhová vertük le a sátrainkat, ezek odajöttek olajkutat fúrni. És akárhol fúrtak olajkutat, mindenütt találtak is olajat. És valahányszor ezek olajat találtak, fölszedették velünk a sátrainkat, és elzavartak máshová. Eleven varázsvesszők voltunk nekik. Családunkban ősi vonzódás él a petróleum-lelőhelyek iránt, és hamarosan a világ minden olajtársasága ránk uszította a mérnökeit. Folyton költözködtünk. Pokoli egy dolog volt így gyereket nevelni, azt elmondhatom neked. Nem hiszem, hogy valaha is egy hétnél tovább tartózkodtam egy helyben.. Legkorábbi emlékei egy geológus emlékei voltak.

– Valahányszor egy újabb Félkupica született – folytatta –, a részvénypiac felbolydult. Az olajfúrók hamarosan bandástul követtek bennünket mindenfelé, mindenféle szerkezettel, majd hogy egymást agyon nem taposták. Társaságok kezdtek összeolvadni csak azért, hogy csökkentsék a hozzánk beosztottak létszámát. De mögöttünk a tömeg nőttön-nőtt. Soha egy nyugodt éjszakánk nem volt. Ha megálltunk, megálltak ők is. Ha elindultunk, elindultak ők is a latrinakocsijaikkal, bulldózereikkel, daruikkal, generátoraikkal. Mink voltunk nekik a két lábon járó hossz, és a legjobb hotelek közül jó egypár elkezdett meghívásokat küldözgetni a bombaüzlet reményében, amit a városba hurcoltunk volna magunkkal. Ezek közül a meghívások közül némelyek csuda nagylelkűek voltak, de nem fogadhattuk el, mert indiánok voltunk, és azok az első osztályú szállodák, amelyektől meghívást kaptunk, indián vendéget nem szolgálnak ki. Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal. –Félkupica Fehér Főnök lassan, meggyőződéssel bólogatott.

– Aztán, Yossarian, aztán végül elkövetkezett… elkövetkezett a vég kezdete. Azok ott körülöttünk elkezdtek követni bennünket szemközt is. Megpróbálták kitalálni, hol fogunk megállni legközelebb, és mielőtt még odaértünk volna, már elkezdték a fúrást, úgyhogy már meg se állhattunk. Alig kezdtük el takaróinkat letekerni, már rugdaltak elfelé bennünket. Bíztak bennünk. Nem vártak addig sem, míg elkezdik keresni az olajat, máris továbbrugdaltak bennünket. Olyan fáradtak voltunk már, hogy az sem érdekelt bennünket, hogy esetleg kifuthatunk az időből. Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy teljesen körül vagyunk véve olajásókkal, akik mind azt lesték, ugyan melyikük felé vesszük utunkat, hogy továbbrúghassanak bennünket. Bármerre nézett az ember, minden halmon olajásó állt, és várt, mint valamikor az indiánok, roham előtt. Ez volt a vég. Nem tudtunk ott maradni, ahol voltunk, mert már elrugdaltak bennünket onnan is, ahol voltunk, és nem volt hely már másutt sem, ahová mehettünk volna. Engem azonban megmentett a Hadsereg. Szerencsére, épp időben, kitört a háború, és egy sorozó-bizottság egyből kihúzott a csávából, és biztonságba helyezett Co-loradóban, Lowery Fielden. Egyedül én maradtam életben.

Yossarian tudta, hogy hazudik, de nem szólt közbe, amikor Félkupica Fehér Főnök a továbbiakban azt hangoztatta, hogy azóta se hallott a szüleiről. Ez ugyan nem túlságosan izgatta Félkupica Fehér Főnököt, mert azt, hogy éppen ők a szülei, a puszta szavukra volt kénytelen elhinni, és mivel oly sok más dologban hazudtak neki, miért éppen ebben mondtak volna igazat. Sokkal megbízhatóbbak voltak ismeretei első unokatestvérei egyik törzsének a sorsáról, amely nyomtévesztő vándorlásra indult Észak felé, és gondatlanságból betévedt Kanadába. Amikor vissza akartak jönni, az amerikai bevándorlási hatóságok a határon megállították, és nem engedték be őket az országba. Nem térhettek vissza, mert vörösök.

Rettenetes vicc volt ez, de Daneeka Doki nem nevetett, csak egy bevetéssel utóbb, amikor Yossarian megjelent nála, és megint azért nyaggatta, a siker leghaloványabb reménye nélkül, hogy szerelje le. Daneeka Doki röhentett egyet, és tüstént saját bajait kezdte részletezni, ide sorolta Félkupica Fehér Főnököt is, aki reggelenként indián párbajra hívja, és Yossarian úgy döntött, hogy ott helyben megbolondul.

– Kár a gőzért – mondta neki kényszeredetten Daneeka Doki.

– Aki megőrül, azt se szerelheted le?

– Á, dehogynem. Le is kell szerelnem. Van egy szabály, mely kimondja, hogy bárkit, aki őrült, le kell szerelni.

– Akkor engem miért nem szerelsz le? őrült vagyok. Kérdezd meg Clevingert.

– Clevingert? Hol van már Clevinger? Hozd nekem ide Clevingert, és én meg fogom kérdezni tőle.

– Akkor kérdezz meg akárkit. Majd megmondják ezek neked, milyen őrült vagyok én.

– Ők az őrültek.

– Akkor miért nem szereled le őket?

– Mért nem kérik, hogy szereljem le őket?

– Mert őrültek, azért.

– Persze hogy őrültek – válaszolt Daneeka Doki. – Épp most mondtam, hogy őrültek, nem? És őrültek nem dönthetnek afelől, hogy te őrült vagy-e, vagy sem. így van?

Yossarian kijózanodva pillantott rá, és másfelől próbált közelíteni.

– Orr őrült?

– De még mennyire az – mondta Daneeka Doki.

– Leszerelheted?

– De még mennyire le. De neki először kérnie kell, hogy szereljem le. Ez is benne van a szabályban.

– Akkor miért nem kéri, hogy szereld le?

– Azért, mert őrült – mondta Daneeka Doki. – őrültnek kell lennie, ha még mindig felszáll bevetésre, amikor annyiszor csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt. De mennyire leszerelhetem Ont. Csak neki először kérnie kell, hogy szereljem le.

– Csak ennyit kell tennie azért, hogy leszereljék?

– Csak ennyit. Kérje tőlem.

– És akkor leszereled? – kérdezte Yossarian.

– Dehogy. Akkor már nem szerelhetem le.

– Úgy érted, hogy valami csapda rejlik itt?

– De még milyen csapda – felelte Daneeka Doki. – A 22-es csapdája. Bárki, aki ki akarja magát vonni a harcállományból, az valójában nem őrült.

Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett.

– Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg.

– A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta helyben Daneeka Doki.

Yossarian szinte maga előtt látta önmagába visszatérő logikáját. Két fele elliptikus pontossággal illeszkedett össze, volt benne valami kecses és megrendítő, mint a jó, modern képzőművészetben, és Yossarian néha nem volt benne egészen biztos, látja-e egyáltalán, mint ahogy nem volt egészen biztos a modern képzőművészetben sem vagy azokban a legyekben, amelyeket Orr Appleby szemében látott. Orrnak szavát vette az Appleby szemében levő legyekre.

– Á, persze, hogy benne vannak – biztosította Orr az Appleby szemében levő legyek felől, miután Yossarian a tisztiklubban először verekedett Applebyjal –, bár lehet, hogy ő még csak nem is tudja. Ezért van az, hogy nem úgy látja a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.

– Hogy lehet az, hogy még csak nem is tudja? – érdeklődött Yossarian.

– Úgy, hogy legyek vannak a szemében – magyarázta Orr kényszeredett türelemmel. – Hát hogyan láthatná, hogy legyek vannak a szemében, hogyha legyek vannak a szemében?

Ennek épp annyi értelme volt, mint minden egyébnek, és Yossarian hajlandó volt kétségeit Orr kedvéért föladni, mert Orr New York városának vadonából jött, és sokkal többet tudott a vadon életéről, mint Yossarian, és Orr, ellentétben Yossarian anyjával, apjával, húgával, bátyjával, nénikéjével, bácsikájával, sógorával, tanítójával, lelki tanácsadójával, képviselőjével, szomszédjával és újságjával, soha semmiféle létfontosságú dologban nem hazudott neki eddig. Yossarian egy-két napig magában kérődzött az Applebyról szerzett értesülésen, aztán úgy döntött, hogy jótéteményként, magának Applebynak adja tovább.

– Appleby, neked legyek vannak a szemedben – suttogta készségesen, amint az ejtőernyősátor ajtajában elmentek egymás mellett, azon a napon, amikor kimaradásra Parmába indultak.

– Mi? – felelt élesen Appleby, akit zavarba ejtett az a tény, hogy Yossarian egyáltalán szóba áll vele. – Neked legyek vannak a szemedben – ismételte Yossarian. – Nyilván ezért nem látod őket.

Appleby gyűlölködő zavarral húzódott el Yossariantól, és némaságba süppedt mindaddig, míg be nem ült Havermeyer mellé a dzsipbe, amely a hosszú, egyenes úton az eligazításra vitte őket, ahol Danby őrnagy, az ideges hadműveleti tiszt várt rájuk, hogy az összes vezetőpilótával, bombázótiszttel és navigátorral levezesse az előzetes eligazítást. Appleby halkan beszélt, nehogy a sofőr vagy Black kapitány, aki behunyt szemmel terpeszkedett a dzsip első ülésén, kihallgassa őket.

– Havermeyer – kérdezte habozva. – Vannak nekem legyek a szememben? Havermeyer kötekedőén kacsintott.

– Hegyek?

– Nem, legyek – hangzott a felelet. Havermeyer megint kacsintott.

– Legyek?

– Nekem a szememben.

– Megőrültél, nem vitás – mondta Havermeyer.

– Nem, nem vagyok őrült. Yossarian az őrült. Csak annyit mondj, vannak-e legyek a szememben vagy nincsenek. Gyerünk! Kibírom.

Havermeyer újabb mogyorógrillázst pöckölt a szájába, és egészen közelről belebámult Appleby szemébe.

– Nem látok benne semmit – jelentette ki. Appleby hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Havermeyernek mogyorógrillázsmorzsák lógtak az ajkán, állán és arcán.

– Grillázsmorzsák vannak a képeden – jegyezte meg neki Appleby.

– Még mindig jobb, ha grillázsmorzsák vannak a képemen, mint ha legyek a szememben – vágott vissza Havermeyer.

A raj másik öt gépének a tisztjeit minden egyes fölszálláskor teherautón vitték az általános eligazításra, amely harminc perccel később történt. A hajózószemélyzethez beosztott három-három közkatonát egyáltalában nem igazították el, hanem egyenesen a repülőtérre vitték, külön-külön ahhoz a géphez, ahová az aznapi bevetésre beosztották őket, és ott várták a földi személyzettel együtt a tiszteket, akikhez beosztották őket, míg azok a teherautón odaérnek, lenyitják a recsegő hátsó ajtókat, és elérkezik a behajózás és a start pillanata. Mogorván fordultak át a motorok a holtálláson, először vonakodva, majd egyenletesen pörögtek, aztán nehézkesen megfordultak a gépek, és billegve kacsáztak a kavicsos talajon, alaktalan, buta, elfuserált holmik, amíg kiértek a felszállómező szélére, ott nekifutottak, egymás után üvöltő zúgással megemelkedtek, a tarka fakoronák bokrétái fölött gyülekeztek, s egyenletes sebességgel addig köröztek a reptér fölött, amíg végül hatos rajokba soroltak, aztán elindultak az égkék víz fölött, elejét járva az Észak-Olasz-vagy Franciaországban levő cél megközelítési útvonalának. A gépek állhatatosán emelkedtek, s amikor átlépték az ellenséges terület határát, kilencezer láb magasan voltak. A legmeglepőbb mindig a tökéletes csend és nyugalom érzése volt, melyet csak a géppuskák próbasortüzei törtek meg, vagy egy dallamtalan, reszelős megjegyzés a fedélzeti híradórendszerben, és végül a bombázótiszt száraz jelentése, hogy átlépték a manőverezési zóna határát, és ráfordultak a célra. Mindig napsütés volt, s egy kis éles szúrás a torokban, a ritka levegő miatt.

Gépeik, a B-25-ösök megbízható, szilárd, unalomzöld masinák voltak, ikervezérsíkkal, ikermotorral és széles ikerszárnnyal. Egyetlen hibájuk, legalábbis onnan nézve, ahol Yossarian ült mint bombázótiszt, az a szűk kúszófolyosó volt, amely elválasztotta a plexiüveg orrban levő bombavetőfülkét a legközelebbi fedélzeti vészkijárattól. A kúszófolyosó szűk, négyszögletes, hideg alagút volt, amelyet a kormányszerkezet alá fúrtak, és egy olyan erős ember, mint Yossarian, csak nagy nehezen tudta keresztülpréselni magát rajta. Az olyan dagadt, holdvilágképű, kis, hüllőszemű, pipás navigátor, mint Aarfy, szintén csak üggyel-bajjal tudta használni, és amikor ráfordultak a célra, s már alig néhány perc volt hátra, Yossarian ki szokta űzni az orrból. Most a feszültség ideje volt, a várakozás ideje, amikor semmit sem kell nézni, semmit sem kell hallani, és semmit sem kell csinálni, csak várni, közben lenn a légelhárító ágyúk már megtalálták a célt, és tűzkészen állnak, hogy lecsapják őket az égről, és ha lehet, örök álomra nyújtóztassák őket.

A kúszófolyosó volt Yossarian szalmaszála, amelyen kikapaszkodhat a zuhanó gépből, de Yossarian fortyogó gyűlölettel gyalázta, amiből kiderült, hogy a kúszófolyosót a gondviselés rakta elébe akadálynak, és ez is része annak az összeesküvésnek, amelyet élete ellen szőnek. A B-25-ösök orrában véletlenül volt hely vészkijárat számára, de nem volt vészkijárat. Helyette volt ott a kúszófolyosó, és Yossarian az avignoni bevetés pokoli zűrzavara óta megtanulta gyűlölni minden mamutmilliméterét, mert másodpercről másodpercre valósággal húzta vissza az ejtőernyőjétől, amely túl testes volt ahhoz, hogy előre magára vegye, és ezután még másodpercek következtek másodpercek után, míg elérte a fedélzeti vészkijárat nyílását, mely az emeletes törzs felső felén levő pilótafedélzet hátsó részén, és a magasan fent ülő, arc nélküli tetőtorony-géppuskás lába alatt volt. Yossarian szeretett volna ott lenni, ahol Aarfy lehetett, miután Yossarian kiűzte őt az orrból; Yossarian szeretett volna labdaként összegömbölyödve a padlón feküdni, pontosan a fedélzeti vészkijáraton, egy különleges, gránátbiztos öltönyben, mint valami jégkunyhóban, ezt mindig magán hurcolta volna boldogan, és az ejtőernyője már a hevederre csatolva, ahol a helye, egyik markában a nyitózsinór piros fogantyúját, a másik markában a vészkijárat biztosítókilincsét szorongatva, amely a pusztulás első, irtózatos sikolyára kibillentené a levegőbe, a föld felé. Hát ott szeretett volna lenni, ha egyáltalán már idefönn kellett lennie, ahelyett, hogy lóg itt elöl a levegőben, mint valami nyavalyás, kiakasztott aranyhal, valami nyavalyás, kiakasztott akváriumban, miközben a rohadt szennyedék légelhárító gránátok fekete sortüze repked, robban és repeszt, fölötte, alatta, körös-körül egyetlen bukdácsoló, csattogó, tántorgó, villámló és rémlátomásos, kozmologikus gonoszságban, amely rengett, lüktetett, vacogott, ropogott, harsogott, és azzal fenyegetett, hogy egyetlen hatalmas tűzsugárban a másodperc törtrésze alatt megsemmisíti őket.

Aarfynak Yossarian semmi hasznát se vette, se mint navigátornak, se mint egyébnek, úgyhogy Yossarian minden egyes alkalom-, mai hevesen kiűzte őt az orrból, nehogy egymás útjában legyenek, ha hirtelen az életért kellene tülekedni. Amint Yossarian kiűzte őt az orrból, Aarfy bátran kucoroghatott volna a padlón, ahol Yossarian szeretett volna kucorogni, de ehelyett szálegyenesen ácsorgóit, két rönkszerű karját a pilóta és a segédpilóta ülésének hátán nyugtatva kényelmesen, s pipával a kezében nyájas kis megjegyzéseket intézett McWatthoz vagy bárkihez, aki épp a segédpilóta volt, és mulatságos apróságokat mutogatott az égbolton a két embernek, akik túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy ezek iránt érdeklődhessenek. McWatt túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a botkormánnyal válaszoljon Yossarian csikorgó parancsaira, amikor Yossarian belopta a gépet a bombavetési zónába, s aztán vadul keresztülkorbácsolta őket a robbanó gránátok vérszomjas oszlopain, kurta, éles és mocskos szájú parancsokkal, amik leginkább Éhenkórász Joe fájdalmas, esdeklő éjszakai lidércnyomásos sikoltozásaihoz hasonlítottak. Aarfy az egész pokoli égzengés alatt tűnődve pöfékelt a pipájából, és higgadt kíváncsisággal nézte a háborút McWatt ablakán keresztül, mint valami távoli zűrzavart, amelyhez semmi köze. Aarfy jeles egyesületi ember volt, aki szerette a görbe estéket, az öregdiákok találkozóját, és még annyi esze sem volt, hogy féljen. Yossariannak volt annyi esze, és félt is, és hogy nem hagyta el helyét az ágyútűzben, s nem futott vissza a kúszófolyosón át, mint valami kisgyerek, akinek tele a gatyája, annak egyedüli oka az volt, hogy a célkörzetből való kirepülés megtévesztő manőverezését nem volt hajlandó senki másra bízni. Nem volt lény a világon, akit akkora felelősséggel kitüntetett volna. Nem volt lény a világon, ő legalább nem ismert senkit, akiben akkora adag gyávaság lett volna. Yossarian volt a hadtest legjobb manőverező tisztje, de fogalma sem volt róla, hogy miért.

A megtévesztő manőverezésnek nem voltak lerögzített szabályai. Csak félelem kellett hozzá, s ebből Yossarianban volt elég, több félelem volt benne, mint Orrban vagy Éhenkórász Joe-ban, sőt több félelem, mint Dunbarban, aki bánatosan belenyugodott abba a gondolatba, hogy egy napon meg kell halnia. Yossarian nem nyugodott bele ebbe a gondolatba, és vadul, foggal-körömmel harcolt az életéért minden bevetésen, és abban a pillanatban, mihelyt a bombákat leszórta, már üvöltött is McWattnak, “Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! A kurva anyád, gyerünk!”, és egész idő alatt ádázul gyűlölte McWattot, mintha McWatt lenne az oka, hogy egyáltalán itt fenn kell lenniök, kitéve annak, hogy idegenek leradírozzák őket az égről, és a gépen ilyenkor mindenki más kikapcsolódott a fedélzeti híradórendszerből, kivéve az avignoni bevetés zűrzavarának szánalmas pillanatait, amikor Dobbs megőrült a levegőben, és elkezdett szívszaggatóan segítségért kiabálni.

– Segítsetek neki, segítsetek neki – zokogott Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.

– Kinek kell segíteni? Kinek kell segíteni? – szólt vissza Yossarian, amikor fejhallgatóját újra bekapcsolta a híradórendszerbe, mert kiszakadt, amikor Dobbs kitépte a botkormányt Hupple kezéből, és hirtelen benyomta a gépet abba a süketítő, bénító, irtózatos zuhanórepülésbe, amely Yossariant, a fejénél fogva, reménytelenül a plafonhoz szegezte, s amelyből az utolsó pillanatban Hupple mentette ki őket azzal, hogy visszarántotta Dobbs kezéből a botkormányt, egyenesbe hozta a gépet, aztán csaknem olyan hirtelen, megint ott voltak a légelhárító ütegek kakofonikus tüzének kellős közepén, amelyből csak egy pillanattal előbb menekültek ki szerencsésen. “Istenem! Istenem, Istenem”, imádkozott Yossarian hangtalanul, ahogy fejénél fogva fityegett a repülőgép orrának mennyezetén, és képtelen volt megmozdulni.

– A bombázótisztnek, a bombázótisztnek – felelte Dobbs sírva, amikor Yossarian hangját meghallotta. – Nem felel, nem felel. Segítsetek a bombázótisztnek, segítsetek a bombázótisztnek!

– Én vagyok a bombázótiszt – üvöltött neki vissza Yossarian. –Én vagyok a bombázótiszt, minden rendben, minden rendben. – Akkor segítsetek neki, segítsetek neki – könyörgött Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki! És Hóden haldokolva feküdt a farokban.

6. Éhenkórász Joe

Éhenkórász Joe tényleg teljesítette az ötven bevetést, de hiába. Bepakolta a hátizsákját, és megint várta, hogy hazamehessen. Éjszakánként hátborzongató, fülszaggató lidércnyomásai voltak, amelyek az egész századot ébren tartották, kivéve Hupple-t, a tizenöt esztendős pilótát, aki hozzáhazudott a korához, hogy bekerüljön a Hadseregbe, és házi macskájával Éhenkórász Joe sátrában lakott. Hupple éber alvó volt, de azt állította, soha nem hallotta Éhenkórász Joe visítozásait. Éhenkórász Joe beteg volt.

– Na és – horkantott Daneeka Doki szemrehányóan. – Én megcsináltam, annyit mondhatok. Ötven rongy, ennyit szakítottam le évente, és majd az egészet adómentesen, mert nálam a fogyasztó készpénzben fizetett. A világ legerősebb kereskedelmi kapcsolata állt a hátam mögött. És, látod, ez történt. Amikor már épp ott tartottam, hogy félre is rakhattam volna valamicskét, megcsinálták nekem a fasizmust, és elindítottak egy háborút, ami elég iszonyatos ahhoz, hogy még nekem is kárt okozzon. Röhögnöm kell, amikor azt hallom, hogy ilyen Éhenkórász Joe-félék éjszakánként eszük vesztve üvöltöznek. Tényleg röhögnöm kell. Ő a beteg? Hát én? Mit gondol az ilyen, én mit érzek?

Éhenkórász Joe túl mélyen elmerült saját szerencsétlenségébe ahhoz, hogy törődni tudjon azzal, mit érez Daneeka Doki. Ott voltak például a zajok. Az apró hangok földühítették, és érdesen verte a likacsot Aarfynak a nedves, szortyogó hang miatt, amit a pipájával csap, Orrnak, amiért bütyköl, McWattnak, amiért keverés közben csattogtatja a lapokat, ha leül pókerezni, Dobbsnak, amiért hagyja, hogy csattogjon a foga, amikor álomkóros gyanánt tétován csetlik-botlik a tárgyak között. Éhenkórász Joe a mozgó ingerelhetőség rángó, szerencsétlen tömege volt. Csendes szobában egyenletesen ketyegő óra véresre tudta karmolni védtelen agyát.

– Figyelj ide, kölyök – magyarázta élesen Hupple-nak valamelyik este, nagyon későn –, ha ebben a sátorban akarsz lakni, azt csinálod, amit én. Minden este tekerd be az órádat egy pár gyapjúzokniba, és tartsd a sátor másik felében, a zsákod legalján.

Hupple férfiasán előrelökte állkapcsát, hogy Éhenkórász Joe vegye tudomásul, nem hajlandó megjátszani a paprikajancsit, aztán pontosan végrehajtotta azt, amit mondtak neki.

Éhenkórász Joe ugrabugra, girhes nyomorúságkergetője volt, arca hús nélküli, boré aszott, csontja aszott, a szeme körül feketéllő üregekben duzzadt erek vonaglottak, mint levágott kígyófarkak. Kialudt kráter volt az arca, gond kormozta, mint valami isten háta mögötti bányaváros. Éhenkórász Joe falánk volt, folyton az ujjai hegyét rágicsálta, dadogott, csuklóit, vakarózott, izzadt és nyálzott, és fanatikusán futkározott összevissza egy bonyolult fékeié fényképezőgéppel, amellyel minduntalan meztelen lányokkal akart lefényképezni. A képeket nem lehetett előhívni. Vagy elfelejtett filméi lenni bele, vagy elfelejtett vakut használni, vagy nem vette le a lencsevédőt. Nem volt könnyű a meztelen lányokat különféle pózokra rávenni, de Éhenkórász Joe értette a módját

– Itt jön a nagy ember – ordítozta. – Itt a nagy fotográfus a Life újságtól. Nagy képek nagy borítón. Si, si, si! Hollywoodi filmsztár. Multi Dinero. Multi válás. Mulli tömi-tömés egész nap.

Ilyen körmönfont hízelgésnek vajmi kevés nő lúd ellenállni bárhol is, és a prostituáltak mohón szökkenlek talpra, bármilyen fantasztikus pózokat követelt tőlük, hogy nekigörnyedjenek. Éhenkórász Joe-t kivégezlek a nők. Lényük nemiségére dermedi imádattal és bálványozással feleli. A nők a csoda bájos, kielégítő, tébolyító megvalósulásai voltak, a megmérhetetlen gyönyör hangszerei, de olyan gyönyöré, ami túl éles ahhoz, hogy el lehessen viselni, és túl átszellemült ahhoz, hogy a szennyes, méltatlan férfiak eszköze legyen. Csak kozmikus távolságból tudta felfogni keze ügyébe eső mezítelenségükkel, ami szerinte arra rendeltetett, hogy gyorsan képi áttételi nyerjen, és a hús örömére, amire voltaképp valók, a vad hajszában csak egy-két futó pillanata jutott, mert szentül meg volt róla győződve, ha nem siet, valaki rajtuk csap, és menthetetlenül elragadja előle őket. Soha nem tudott dönteni, vajon megtömje vagy lefényképezze őket, mert egyszerre mindkettői csinálni, ez számára képtelenségnek tűnt. Számára valójában az egyik is majdnem képtelenségnek tűnt, mert cselekvőképességét teljesen felmorzsolta a kényszerítő sietség, amelynek örökös rabságában sínylődött. A fényképeket sohasem lehetett előhívni, és Éhenkórász Joe soha nem jutott el addig. A legkülönösebb a dologban az volt, hogy polgári életében Éhenkórász Joe tényleg a Life fotóriportere volt.

Most hős volt, a Légierő legnagyobb hőse, legalábbis Yossarian szemében, mert többször teljesítette frontszolgálati idejét, mint ahányszor a Légierő többi hőse. Hatszor teljesítette frontszolgálati idejét. Első frontszolgálati idejét akkor teljesítette Éhenkórász Joe, amikor mindössze huszonöt bevetésre volt szükség ahhoz, hogy összepakolja hátizsákját, boldog levelet írjon haza, és játékos kutyaként mindenüvé kövesse Towser őrmestert a parancs miatt, ami visszavezényli az Államokba. Várakozás közben egész nap tánclépésben csoszogott a századiroda sátornyílása előtt körbe-körbe, és aki arra járt, az előtt fél téglával döngette a mellét, Towser őrmestert pedig, valahányszor Towser őrmester kidugta a fejét az ügyeletről, kedélyesen tetves kurvapecérnek titulálta.

Éhenkórász Joe a Salernói Hídfőállás hetében teljesítette első huszonöt bevetését, amikor Yossariant kórházba fektették heveny kankóval, amelyet egy női segédszolgálatoson végrehajtott mélyrepüléses bevetés során szerzett egy bokorban, amikor utánpótlásért voltak Marrakechben. Yossarian minden tőle telhetőt megtett, hogy utolérje Éhenkórász Joe-t, és majdnem utol is érte, hat nap alatt hatszor repült bevetésre, de Arezzo fölött a huszonharmadik bevetésen Nevers ezredes elesett, és akkor olyan közel volt hozzá, hogy nem tér haza, mint még soha. Másnap jött meg Cathcart ezredes, új rangjának vakító ragyogásában, és mennybemenetelét azzal a paranccsal ünnepelte meg, hogy a kötelező bevetések számát huszonötről harmincra emelte. Éhenkórász Joe kipakolta a hátizsákját, és visszacsinálta a boldog leveleket. Megszűnt játékos kutyaként Towser őrmester nyomába szegődni. Gyűlölni kezdte Towser őrmestert, s vicsorgó kutyaként morgott mindenért, noha tudta, hogy Towser őrmester nem tehet róla, hogy Cathcart ezredes megérkezett, a futárszolgálat meg késett, mert ha nem így történik, hét nappal korábban először, azóta pedig még öt ízben, megmenekülhetett volna.

Éhenkórász Joe ettől kezdve nem tudta elviselni a várakozás feszültségét, és valahányszor egy-egy frontszolgálati idejét befejezte, tüstént összeomlott. Amikor kivették a harcállományból, mindig nagy estélyt adott barátai kis körének. Konyakospalackokat bontott, amelyeket a futárgépen tett heti négynapos körútja során szedett össze, és nevetett, énekelt, csoszogott és kiabált részeg elragadtatásának ünnepén, amíg már nem tudott tovább ébren maradni, és békésen álomba szenderült. Alighogy Yossarian, Nately meg Dunbar ágyba dugták, elkezdett álmában üvöltözni. Reggel rettenetes állapotban bukott ki a sátrából, rettegve és bűntudatosan, korhadt váza volt csupán egy hajdan ember formájú építménynek, amint az összeomlás meredélyén reszket.

Éhenkórász Joe lidércnyomásai égi pontossággal jelentek meg minden áldott éjjel, ha a századnál töltötte a szívet tépő megpróbáltatás időszakát, amikor megint nem volt bevetésen, és megint várta a parancsot, hogy hazaküldjék, és az nem jött. Némely befolyásolható embereket a századnál, mint például Dobbst vagy Fiume kapitányt, olyan mélységesen megrázták Éhenkórász Joe sikoltozó lidércnyomásai, hogy hamarosan nekik is támadtak saját külön sikoltozó lidércnyomásaik, és az átható ocsmányságok, amelyek éjszakánként a század különböző pontjairól röppentek föl a levegőbe, ábrándosán felelgettek egymásnak a sötétségben, mint mocskos képzeletű éneklő madarak párcsalogató hívásai. Korn ezredes erélyes kézzel vetett féket arra, amit egészségtelen folyamat kezdetének vélt Őrnagy őrnagy századában. Előrelátó gondoskodással elrendelte, hogy Éhenkórász Joe járjon hetente egyszer a futárgéppel, így négy éjszakára eltávolította őt a századból, és a kúra, mint Korn ezredes minden kúrája, hathatósnak bizonyult.

Valahányszor Cathcart ezredes felemelte a bevetések számát, és Éhenkórász Joe-t visszarendelte a harcállományba, a lidércnyomások nyomban megszűntek, Éhenkórász Joe felszabadult mosollyal visszabillent a rettegés normális állapotába. Yossarian úgy olvasott Éhenkórász Joe meggyötört arcában, mint a nyitott könyvben. Jót olvasott ki belőle, amikor Éhenkórász Joe cudarul nézett ki, és rettenetes dolgokat, amikor Éhenkórász Joe jól nézett ki. Éhenkórász Joe fordított reakciórendszere páratlan jelenségnek tűnt föl mindenki szemében, kivéve Éhenkórász Joe-t, aki az egész dolgot makacsul tagadta.

– Ki álmodik? – válaszolta, amikor Yossarian azt kérdezte tőle, mit álmodott.

– Joe, miért nem mész el Daneeka Dokihoz? – tanácsolta Yossarian.

– Miért menjek én Daneeka Dokihoz? Nem vagyok beteg.

– Hát a lidércnyomásaid?

– Nincsenek lidércnyomásaim – hazudta Éhenkórász Joe.

– Lehet, hogy tudna velük valamit csinálni.

– Semmi rossz sincs a lidércnyomásban – válaszolta Éhenkórász Joe. – Mindenkinek vannak lidércnyomásai. Yossarian úgy gondolta, hogy most megfogta.

– Minden éjjel?

– Miért ne minden éjjel? – kérdezte Éhenkórász Joe.

És hirtelen értelmet kapott minden. Tényleg, miért ne minden éjjel? Van annak értelme, ha az emberek fájdalmukban minden éjjel kiabálnak. Inkább van értelme, mint Applebynak, aki folyton a szabályzatot bújta, és parancsot adott Kraftnak, hogy adjon parancsot Yossariannak, hogy vegye be Atabrine tablettáit, ha tenger felett repülnek, miután Yossarian és Appleby kölcsönösen nem szóltak egymáshoz. Éhenkórász Joe-nak inkább volt értelme, mint Kraftnak, aki halott volt, és minden ünnepélyesség nélkül zuhant a pusztulásba Ferrara fölött egy felrobbant motor miatt, miután Yossarian a raj hat gépét másodszor is a cél fölé vitte. Az ezred megint elhibázta a hidat Ferraránál, mint ahogy hét álló napon át mindig, azzal a célzókészülékkel, amellyel negyvenezer láb magasságból egy rakás szart el lehetett találni, és már egy egész hét múlt el, mióta Cathcart ezredes megparancsolta, hogy emberei önként jelentkezzenek, és huszonnégy órán belül bombázzák le a hidat. Kraft hórihorgas, ártalmatlan kölyök volt Pennsylvaniából, aki nem akart mást, csak hogy szeressék, és akit végzetesen kiábrándítottak még ilyen szerény és megalázó törekvésből is. Halott lett, nem pedig szeretett lény, vérző hamu a barbárság máglyáján, akit senki sem hallott meg azokban az utolsó, értékes pillanatokban, amikor a gép fél szárnnyal zuhant, mint a kő. Csak éldegélt egy kicsikét ártalmatlanul, aztán lángolva eltűnt Ferrara fölött a hetedik napon, amikor az Úr pihent, és McWatt megfordult, mert Yossarian másodízben irányította a cél fölé bombázórohamra, mert Aarfy összekevert mindent, és Yossarian képtelen volt előszörre ledobni a bombáit.

– Gondolom, vissza kell mennünk, ugye? – mondta McWatt komoran a gégemikrofonba.

– Gondolom, vissza – mondta Yossarian.

– Tényleg? – mondta McWatt.

– Egen.

– Persze, persze – énekelte McWatt. – Ott egye a fene. – És visszamentek, míg a többi raj gépei biztonságban tovacirkáltak a messzeségben, és lentről a Hermann Göring Hadosztály minden dübörgő ágyúja ezúttal csak rájuk köpködte bömbölő gránátjait.

Cathcart ezredes bátor ember volt, és soha nem habozott, hogy embereinek parancsot adjon önkéntes jelentkezésre bármely elérhető célpont megsemmisítésére. Az ő ezredének nem volt olyan veszélyes célpont, amelyet ne lehetett volna megtámadni. Mint ahogy nem volt olyan nehéz labda Applebynak, amivel ne bírt volna a pingpongasztalnál. Appleby jó pilóta volt és emberfeletti pingpongjátékos, aki legyekkel a szemében soha egyetlen poént sem vesztett. Huszonegy szerva mindig elég volt Applebynak, hogy újabb ellenfelet fosszon meg a dicsőségtől. Szakértelme a pingpongasztalnál legendás volt, s ha egyszer elkezdte, Appleby minden játékot megnyert, mindaddig, amíg egy este Orr be nem tintázott ginfizzből, és ütőjével szét nem csapta Appleby homlokát, miután Appleby lecsapta Orrnak mind az öt első szerváját. Orr ütőjét csóválva pattant föl az asztalra, és széles futóterpesszel rugaszkodott el a másik végén, mindkét lábát derékszögben Appleby képébe irányítva. Elszabadult a pokol. Csaknem egy teljes percig tartott, míg Appleby kibogozta magát Orr csapoló végtagjai közül, és megvetve lábát, egyik kezével Orrt inge elejénél fogva maga elé nyomta a földre, másik karját pedig jól hátrahúzta, hogy Öklével halálos csapást mérjen rá, de akkor Yossarian előlépett, és elvette előle Orrt. Ez az éjszaka a meglepetések éjszakája volt Appleby számára, aki volt olyan nagy, mint Yossarian, és volt olyan erős is, és minden erejét összeszedve úgy vetette rá magát Yossarianra, hogy Félkupica Fehér Főnök örömteljes izgalommal Moodus ezredeshez fordult, és úgy orrba vágta, és ettől Dreedle tábornok olyan olvadó hálával telt meg iránta, hogy Cathcart ezredessel kidobatta a káplánt a tisztiklubból, és megparancsolta Félkupica Fehér Főnöknek, hogy költözzön Daneeka Dokival egy sátorba, ahol napi huszonnégy órán át lehet orvosi felügyelet alatt, és tartsa a kondícióját, hogy valahányszor Dreedle tábornok úgy kívánja, mindig orrba vághassa Moodus ezredest. Dreedle tábornok időnként orrbeverő kirándulásokra indult a főhadiszállásról Moodus ezredes és vöröskeresztes nővérkéje társaságában, hogy Félkupica Fehér Főnök orrba verhesse vejét.

Félkupica Fehér Főnök szívesebben maradt volna abban a lakókocsiban, amelyet Fiume kapitánnyal, a hallgatag, babonás századreklámtiszttel osztott meg, aki estéit leginkább a napközben készített fényképek előhívásával töltötte, hogy a reklámszabadságoltakkal széthordassa őket. Fiume kapitány minden estéjéből annyit töltött sötétkamrájában, amennyit csak tudott, aztán nyúllábat kötött a nyakába, és imára kulcsolt kézzel lefeküdt a priccsére, és megpróbált egész éjjel ébren maradni. Halálos rettegésben élt Félkupica Fehér Főnöktől. Fiume kapitányt az a gondolat tartotta megszállva, hogy Félkupica Fehér Főnök egy szép éjjelen lábujjhegyen odasurran a priccséhez, és amíg ő az igazak álmát alussza, egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Fiume kapitányban ezt a gondolatot maga Félkupica Fehér Főnök ültette el, aki egy szép éjjelen csakugyan odasurrant lábujjhegyen a priccséhez, amikor épp szunyókált, és vészjóslóan a fülébe suttogta, hogy egy szép éjjelen, amikor ő, Fiume kapitány az igazak álmát alussza, ő, Félkupica Fehér Főnök egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Fiume kapitány jéggé dermedt, s hirtelen éber szeme egyenesen Félkupica Fehér Főnök részegen forgó szemébe mélyedt.

– Miért? – sikerült végre Fiume kapitánynak elkárognia magát.

– Miért ne? – felelte rá Félkupica Fehér Főnök.

Fiume kapitány ettől kezdve éjszakáról éjszakára kényszerítette magát, hogy ameddig csak lehet, ébren tudjon maradni. Mérhetetlen segítséget kapott Éhenkórász Joe lidércnyomásaitól. Oly odaadóan hallgatta éjszakáról éjszakára Éhenkórász Joe mániákus üvöltözését, hogy Fiume kapitány lassan gyűlölni kezdte őt, és azt kezdte kívánni, hogy Félkupica Fehér Főnök egy szép éjjelen bárcsak az ő priccséhez surranna oda lábujjhegyen, és neki metszené el a torkát egyik fülétől a másikig. Fiume kapitány voltaképpen majd minden éjjel úgy aludt, mint a bunda, és csak álmodta, hogy ébren van. Olyan meggyőzőek voltak álmai az ébrenlétről, hogy minden reggel teljesen összetörve ébredt, és tüstént álomba zuhant.

Csodálatos átváltozása óta Félkupica Fehér Főnök csaknem megszerette Fiume kapitányt. Fiume kapitány aznap este, amikor belépett, derűs lelkű extrovertált volt, és másnap reggel, amikor kilépett, borús lelkű introvertált, Félkupica Fehér Főnök pedig, nem kis büszkeséggel, saját alkotásának tekintette ezt az új Fiume kapitányt. Esze ágában sem volt Fiume kapitány torkát egyik fülétől a másik füléig elmetszeni. Fenyegetőzését jó viccnek szánta, akárcsak azt, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni, vagy azt, hogy orrba vágja Moodus ezredest, vagy azt, hogy Daneeka Dokit indián párbajra hívja.

Félkupica Fehér Főnök csupán rögtön aludni akart, amikor minden áldott este részegen hazatámolygott, és ezt Éhenkórász Joe legtöbbször meghiúsította. Éhenkórász Joe lidércnyomásaitól Félkupica Fehér Főnök delírium tremens-be esett, és gyakran azt kívánta, bárcsak valaki lábujjhegyen besurranna Éhenkórász Joe sátrába, leemelné arcáról Hupple macskáját, s egyik fülétől a másik füléig elmetszené neki a torkát. Hogy mindenki az igazak álmát aludhassa a században, Fiume kapitányt kivéve.

Annak ellenére, hogy Félkupica Fehér Főnök Dreedle tábornok örömére mindig orrba vágta Moodus ezredest, nem jutott be a sápadtarcúak közé. Ugyancsak nem jutott be a sápadtarcúak közé Őrnagy őrnagy sem, a századparancsnok, aki abban a pillanatban jött rá erre, amikor századparancsnok lett Cathcart ezredes jóvoltából, aki fickándozó dzsipjén azon a napon csapott le a századra, mint az istennyila, amikor Duluth őrnagy elesett Perugia fölött. Cathcart ezredes visító fékekkel gyökerezett le milliméterekre az ároktól, amely dzsipjének orrát elválasztotta a másik oldalon a lejtős kosárlabdapályától, ahonnan Őrnagy őrnagyot rúgásokkal, lökdöséssel, kövekkel és pofonokkal űzték ki azok az emberek, akik majdnem barátai lettek.

– Maga az új századparancsnok – bömbölte Cathcart ezredes át az árkon. – De nehogy azt higgye, hogy ez valamit is jelent, mert nem jelent semmit. Mindössze annyit jelent, hogy maga az új századparancsnok.

És Cathcart ezredes, ahogy jött, hirtelen eldübörgött, olyan kegyetlenül felpörgetve dzsipjét, hogy a kerekek finom murvasugarat spricceltek Őrnagy őrnagy arcába. Őrnagy őrnagyot letaglózta a hír. Szótlanul állt ott, hórihorgasan és esetlenül, hosszú kezében a nyűtt kosárlabdával, és érezte, hogy a gyűlölet magva, melyet Cathcart ezredes oly váratlanul szórt el, miként ereszt gyökeret a körülötte levő katonákban, akik kosárlabdáztak vele, akik oly közel engedték őt magukhoz, amilyen közel életében soha senki nem engedte őt magához, olyan közel, hogy már-már barátai lettek. Ábrándos szeme fehére kifordult és elfátyolozódott, szája sírásra görbült, és megint elmerült az ismerős, áthatolhatatlan magányban, amely, mint szitáló köd, megint köréje sűrűsödött.

Mint az ezredtörzs többi tisztje, Danby őrnagy kivételével, Cathcart ezredes is demokratikus szellemmel volt átitatva: hitte, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, ennélfogva mindenkit, aki nem tartozott az ezredtörzshöz, egyforma energiával hajszolt. Arról nem is beszélve, hogy hitt embereiben. Miként az eligazításon oly gyakran mondogatta, meg volt győződve arról, hogy legalább tíz bevetéssel jobbak minden más alakulatnál, és aki nem osztja ezt a bizalmat, amelyet ő beléjük helyezett, az mindjárt pakolhat, és mehet a francos nyavalyába. Bár annak egyetlen módja, hogy valaki tényleg pakolhasson, és elmehessen a francos nyavalyába, ahogy Yossarian rájött, amikor látogatóba repült Wintergreen exőrv.-höz, a tíz külön bevetés teljesítése volt.

– Még mindig nem értem – tiltakozott Yossarian. – Igazat mondott Daneeka Doki, vagy nem mondott igazat?

– Hányat mondott?

– Negyvenet.

– Daneeka Doki igazat mondott – állította Wintergreen exőrv. –A Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállása szerint negyven bevetést kell repülnötök.

Yossarian boldog volt. – Akkor mehetek haza, rögtön? Negyvennyolcam van. – Nem, haza nem mehetsz – helyesbítette Wintergreen exőrv. – Megbolondultál te, vagy mi van?

– Miért nem?

– Huszonkettes.

– Huszonkettes? – Mintha fejbe vágták volna Yossariant. – Mi az isten köze van ehhez a huszonkettesnek?

– A huszonkettes – válaszolta Daneeka Doki türelmesen, amikor Éhenkórász Joe visszaröpítette Yossariant Pianosába – kimondja, hogy mindig köteles vagy végrehajtani, amire az elöljáród utasít.

– De a Huszonhetedik Légihadtest azt mondja, hogy negyven bevetés után hazamehetek.

– De azt nem mondja, hogy haza kell menned. A szabályzat viszont kimondja, hogy minden parancsot végre kell hajtanod. Itt a csapda. Még ha az ezredes meg is szegi a Huszonhetedik Légihadtest parancsát azzal, hogy további bevetésekre küld, akkor is teljesítened kell, különben bűnös vagy parancsmegtagadásban. És akkor aztán a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán elkapják a grabancodat.

Yossarian kiábrándultan zuhant le az égből.

– Szóval tényleg teljesítenem kell az ötven bevetést? – mondta gyászosan.

– Az ötvenötöt – helyesbítette Daneeka Doki.

– Miféle ötvenötöt?

– Azt az ötvenöt bevetést, amit az ezredes legújabban akar tőletek.

Éhenkórász Joe hatalmas, megkönnyebbült sóhajt eresztett meg, amikor Daneeka Doki ezt mondta, és elvigyorodott. Yossarian megragadta Éhenkórász Joe grabancát, és kényszerítette, hogy azonnal repüljenek vissza Wintergreen exőrv.-höz.

– Mit csinálnának velem ezek – kérdezte bizalmas hangon –, ha megtagadnám a bevetéseket?

– Nyilván lepuffantanánk téged – válaszolta Wintergreen exőrv.

– Lepuffantanánk? – kiáltotta Yossarian meglepetten. – Hogyhogy lepuffantanánk? Mióta álltái melléjük? – Ha le akarod lövetni magad, mit gondolsz, kik mellé fogok állni? – vágott vissza Wintergreen exőrv.

Yossarian összerezzent. Cathcart ezredes megint kezdett az idegeire menni.

7. McWatt

Rendes körülmények között Yossarian pilótája McWatt volt, aki miközben reggelenként sátra előtt borotválkozott makulátlan, ordítóvörös pizsamájában, egyike volt a Yossariant körülvevő különös, ironikus, felfoghatatlan dolgoknak. McWatt volt közöttük a legőrültebb frontkatona, mert teljesen egészséges volt, és mégsem érdekelte a háború. Rövid lábú, széles vállú, mosolygó ifjú lélek volt, aki szüntelenül pikáns varietédalokat fütyörészett, és éles csattogással keverte a kártyát pókerezés közben, amikor rákerült az osztás, mindaddig, amíg Éhenkórász Joe egyetlen reszkető kétségbeeséssé nem vált, és el nem kezdett üvölteni, hogy hagyja abba a lapok csattogtatását.

– Te kurvapecér, csak azért csinálod, mert tudod, hogy engem bánt

– süvítette dühöngve Éhenkórász Joe, miközben Yossarian csillapítótag tartotta vissza a nyakánál fogva. – Ez az egyetlen oka, azért csinálja, mert szereti hallgatni, amikor üvöltözöm… te rohadt kurvapecér!

McWatt bocsánatkérően dörzsölte pompás szeplős orrát, és megesküdött, hogy soha többé nem csattog a kártyával, de mindig elfelejtette. McWatt vörös pizsamájához bolyhos házipapucsot viselt, és frissen vasalt színes ágyneműben aludt; ilyen volt a lepedő is, aminek az egyik felét Milo szerezte vissza neki az édesszájú, vigyorgó tolvajtól a ragyaverte datolyák ígéretének a fejében, amit Yossariantól kölcsönzött. McWattot mélységesen megrendítette Milo, aki géhás tiszthelyettese, Snark tizedes mulatságára, már akkor öt centért adta annak a tojásnak darabját, amelyet darabonként hét centért vásárolt. De McWattot távolról sem rendítette meg annyira Milo, mint amennyire Milót az a levél, amelyet Yossarian szerzett be a mája révén Daneeka Dokitól.

– Mi ez? – kiáltott fel Milo riadtan, amikor az aszaltgyümölcs-csomagokkal, gyümölcslékonzervekkel megrakott hatalmas hullámpapír dobozzal találkozott, amelyet a két olasz munkás, akiket **de Coverley őrnagy rabolt el a konyha számára, éppen Yossarian sátra felé vitt.

– Ez Yossarian kapitány, hadnagy úr – mondta Snark tizedes felsőbbrendű vigyorral. Snark tizedes intellektuális sznob volt, aki úgy érezte, húsz évvel előzi meg korát, és nem nagyon szerette, hogy nap mint nap a tömegízlés kiszolgálására kényszerül.

– Levele van Daneeka Dokitól, amely felhatalmazza arra, hogy annyi és annyiféle gyümölcsöt és gyümölcslevet kapjon, amilyent és amennyit akar.

– Mi ez? – kiáltott fel Yossarian, amikor Milo elsápadt, és kezdett összecsuktam.

– Ez Milo Minderbinder hadnagy, kapitány úr – válaszolta Snark tizedes gúnyos kacsintással. – Legújabb pilótánk. Ő lett a géhás tiszt, míg ön legutóbb kórházban volt.

– Mi ez? – kiáltott fel McWatt késő délután, amikor Milo átadta neki a fél lepedőt.

– Ez annak a lepedőnek a fele, amelyet ma reggel loptak el a sátrából – magyarázta Milo ideges magabiztossággal, s rozsdás bajusza sebesen mozgott. – Fogadni mernék, azt sem tudja, hogy ellopták.

– Miért akarna bárki is fél lepedőt lopni? – kérdezte Yossarian. Milo tűzbe jött.

– Maguk ezt nem értik – vitatkozott.

Yossarian tényleg nem értette, mi hajtja Milót, hogy olyan kétségbeesetten akar beszállni abba a levélbe, amelyikben Daneeka Doki rögtön a tárgyra tért. “Kiadni Yossariannak annyi aszalt gyümölcsöt és gyümölcslevet, amennyit akar”, írta Daneeka Doki. “Állítása szerint májpanaszai vannak.”

– Egy ilyen levéllel – motyogta Milo csüggedten – tönkre lehet tenni a világ valamennyi géhását. – Milo csak azért jött keresztül a századon Yossarian sátrához, az elveszett ellátmányt kísérve mint valami gyászoló családtag, hogy még egyszer elolvassa a levelet. –Annyit kell adnom magának, amennyit kér. De az ám! A levél még azt se mondja ki, hogy az egészet saját magának kell megennie.

– És jó is, hogy nem mondja ki – mondta neki Yossarian. – Mert én soha egy szikrát se eszem belőle. Nekem májpanaszom van.

– Á, igen, igen, elfelejtettem – mondta Milo tisztelettel lehalkított hangon. – Kellemetlen?

– Annyira, amennyire kell – felelte Yossarian vidáman.

– Értem – mondta Milo. – Ez mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy nem lehet kevésbé kellemetlen…

– Azt hiszem, nem értem.

– …anélkül, hogy kellemetlenebb ne legyen. No, érti már?

– Igen, értem. De még mindig nem hiszem, hogy értem.

– Hát akkor ne okozzon ez magának gondot. Okozzon ez nekem gondot. Tudja, voltaképpen nincs is májpanaszom. Csak a tünetek vannak meg. Garnett-Fleischaker-féle szindrómám van.

– Értem – mondta Milo. – Mi az a Garnett-Fleischaker-féle szindróma?

– Májpanasz.

– Értem – mondta Milo, és valami belső fájdalom kifejezésével, fáradtan kezdte két fekete szemöldökét masszírozni, mintha lassan gyötrő kellemetlenség elmúlására várna. – Ebben az esetben – folytatta végül – feltehetően nagyon gondosan meg kell válogatnia, hogy mit eszik, így van?

– Tényleg nagyon gondosan – mondta neki Yossarian. – Egy jó Garnett-Fleischaker szindrómára nem könnyű szert tenni, és én nem akarom tönkretenni az enyémet. Ezért aztán gyümölcsöt egyáltalán nem eszem.

– Na most már tényleg értem – mondta Milo. – A gyümölcs nem tesz jót a májának, mi?

– Nem, a gyümölcs jót tesz a májamnak. Ezért aztán sohasem eszem gyümölcsöt.

– Akkor mi a szándéka ezzel? – kérdezte Milo, szívósan törve utat növekvő zavarán át a kérdésig, ami már égette a száját. – Eladja?

– Odaadom.

– Kinek? – kiáltotta Milo fájdalomtól megtört hangon.

– Bárkinek, akinek kell – kiáltott vissza Yossarian.

Milo hosszú, mélabús jajkiáltást hallatott, hátratántorodott, s hirtelen egész hamuszínű arcára halálos veríték ült ki nagy cseppekben. Magafeledten ráncigálta szerencsétlen bajuszát, egész teste remegett.

– Nagy részét Dunbarnak adom – folytatta Yossarian.

– Dunbar? – visszhangozta Milo zsibbadtan.

– Igen. Dunbar annyi gyümölcsöt ehet, amennyit akar, és egy szikra jót sem tesz neki. Csak kint hagyom itt ezt a dobozt a szabadban, és bárki, akinek kell, csak jön és vesz magának belőle. Aarfy például rendszeresen rájár az aszalt szilvára, mert azt mondja, a kantinban sohasem kap elég aszalt szilvát. Ennek igazán utánanézhetne, ha ideje lesz egyszer, mert nincs abban semmi öröm, ha Aarfy itt lóg a környéken. Amikor aztán az ellátmányom már megfogyatkozott, csak megtöltetem Snark tizedessel megint. Nately egész rakományt visz magával mindig, valahányszor Rómába megy. Szerelmes ott egy kurvába, aki engem gyűlöl, és akit egyáltalában nem érdekel Nately. Van neki egy kishúga, aki sohasem hagyja magukra őket az ágyban, mert tudja, egy lakásban élnek egy vénemberrel meg egy vénasszonnyal meg egy csomó más lánnyal, akiknek szép kövér combjaik vannak, és ezek is folyton ott ugrálnak körülöttük. Nately mindig visz nekik egy egész dobozzal, ahányszor csak megy.

– Eladja nekik?

– Nem, odaadja nekik. Milo a homlokát ráncolta.

– Nos, azt hiszem, igazán nagylelkű hozzájuk – jegyezte meg lelkesedés nélkül.

– Igen, nagyon nagylelkű – egyezett bele Yossarian.

– És biztos vagyok benne, hogy ez teljesen szabályos – mondta

Milo –, minthogy az élelmiszer a magáé, ha már egyszer megkapta tőlünk. Amilyen nehéz időket élünk, ezek az emberek igazán nagyon boldogok lehetnek, hogy kapnak belőle.

– Igen, nagyon boldogok – biztosította őt Yossarian. – A két lány az egészet eladja a feketepiacon, és ami pénzt kapnak érte, ''azon csillogó gyári mütyürkéket meg olcsó parfümöt vesznek.

Milo fölneszeit.

– Gyári mütyürkék! – kiáltott föl. – Nem is tudtam. Mennyiért veszik az olcsó parfümöt?

– A vénember az ő részét arra használja, hogy vodkát meg disznó képeket vesz érte. A vénember kéjleső.

– Kéjleső?

– Meg fog lepődni.

– Van piaca Rómában a disznó képeknek? – kérdezte Milo.

– Meg fog lepődni. Vegyük példának Aarfyt. Aki ismeri, nem is gyanítaná, mi?

– Azt, hogy kéjleső?

– Nem, azt, hogy navigátor. Ismeri Aardvaark kapitányt, nem? Ő az a csinos gyerek, aki odamegy magához első napján a században, és azt mondja, Aardvaark a nevem, a navigálást kedvelem. Pipát hord a pofájában, és nyilván már magától is megkérdezte, hogy melyik egyetemre járt. Ismeri?

Milo oda sem figyelt.

– Hadd társuljak be magához – bukott ki belőle rimánkodva.

Yossarian visszautasította, noha nem voltak kétségei afelől, hogy a gyümölcs teherautószám ömlik majd hozzájuk, és arra használják, amire jónak látják, mihelyt Daneeka Doki levelére a kantinból átkerül Yossarian birtokába. Milo lehervadt, de attól fogva egy kivételével minden titkát megosztotta Yossariannal, azon éles megfigyelés alapján, hogy aki nem akarja kirabolni szeretett hazáját, nem fog kirabolni senkit. Milo minden titkát megosztotta Yossariannal, kivéve azt a helyet, a hegyekben, ahová pénzét kezdte elásni, miután visszatért Szmirnából egy repülőgép fügével, és megtudta Yossariantól, hogy egy kémelhárító tiszt bukkant föl a kórházban. Milo számára, aki gyanútlanul hagyta magát rábeszélni, hogy önként elvállalja, a géhás tiszti beosztás alapja a szent bizalom volt.

– Nem volt alkalmam még észrevenni, hogy nem szolgálunk fel elég aszalt szilvát – vallotta be az első napon. – Azt hiszem, ez azért van, mert még új ember vagyok. Fel fogom vetni a kérdést az első helyettesemnek.

Yossarian élesen ránézett.

– Milyen első helyettesének? – kérdezte. – Nincs magának első helyettese.

– Snark tizedes – magyarázta Milo, s kis bűntudattal félrenézett. – Ő az egyetlen helyettesem, úgyhogy voltaképpen az első helyettesem, bár remélem, át tudom helyezni adminisztratív vonalra. Úgy érzem, Snark tizedes erősen hajlamos arra, hogy alkotó kedvét a végtelenségig kiélje, ő úgy gondolja, a géhás tiszthelyettes munkája valamiféle művészi tevékenység, és folyton azon panaszkodik, hogy prostituálja tehetségét. Soha senki semmi ilyesmit nem kíván tőle! Mellesleg, nem tudja véletlenül, miért fokozták le közkatonának, és miért csak tizedes mind a mai napig?

– Véletlenül tudom – mondta Yossarian. – Megmérgezte a századot. Milo megint elsápadt.

– Megmérgezte a századot?

– Legénységi szappant kevert százszámra a csicsókába, csak hogy megmutassa az embereknek, milyen kispolgári az ízlésük, és mennyire nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. Az egész század beteg lett. A bevetéseket leállították.

– Nahát! – kiáltott fel Milo, s szája egészen elkeskenyedett a megrovó szigortól.

– Bizonyára rájött, hogy mekkorát tévedett, nem?

– Ellenkezőleg – helyesbítette Yossarian. – Rájött, hogy milyen igaza van. Két pofára zabáltunk, és repetáért ordítoztunk. Mindnyájan tudtuk, hogy betegek vagyunk, de arról fogalmunk sem volt, hogy megmérgeztek bennünket.

Milo két döbbent szippantást hallatott, mint valami borzas barna nyúl.

– Ez esetben nekem tényleg oda kell hatnom, hogy átkerüljön az adminisztratív vonalra. Nem akarom, hogy bármi ilyesmi is történjék, amíg én szolgálatban vagyok. Tudja – közölte komolyan –, minden reményem és igyekezetem arra irányul, hogy ebben a században mindenki a világ legjobb kosztját kapja. Ez tényleg olyan valami, amire érdemes rámenni, mi? Az a géhás tiszt, aki ennél szerényebb célt tűz maga elé, annak a géhás tisztnek, véleményem szerint, nincs joga géhás tisztnek neveznie magát. Egyetértünk?

Yossarian lassan megfordult, hogy kutató bizalmatlansággal szemügyre vegye Milót. Egyszerű, komoly arcot látott, ravaszságra, átejtésre képtelent, becsületes, egyenes arc volt, két nagy, kertbe néző szemmel, rozsdaszín hajjal, fekete szemöldökkel és szerencsétlen, vörösesbarna bajusszal. Milónak hosszú, hegyes orra volt, szipogó, nedves cimpákkal, csúcsa meredeken jobb felé hajolt, mindig más irányt mutatva, mint amerre arcának többi része nézett. Ez az arc viharedzett, kemény jellemű férfi arca volt, aki éppúgy nem képes tudatosan megsérteni azokat az erkölcsi elveket, amiken virtusa nyugszik, mint ahogy nem volna képes hitvány békává változni. Egyik ilyen erkölcsi elve szerint nem vetkezik az, aki olyan magas árat számít, amilyet a forgalom még épp elbír. Képes volt az igazságos méltatlankodás hatalmas kitörésére, és úgy méltatlankodott, ahogy csak bírt, amikor meghallotta, hogy egy kémelhárító tiszt van a körletben, aki őutána szimatol.

– Nem maga után szimatol – magyarázta Yossarian, és megpróbálta megnyugtatni. – Fönn a kórházban szimatol valaki után, aki Washington Irving nevével szignálta az általa cenzúrázott leveleket.

– Én soha nem írtam Washington Irving nevét egyetlen levélre sem

– jelentette ki Milo.

– Persze, hogy nem.

– Ezzel az ócska trükkel akarják kiszedni belőlem, hogy üzérkedem a feketepiacon! – Milo vadul tépdeste fakó bajuszának zilált csomóját.

– Nem szeretem az ilyen pasasokat. Folyton a magunkfajta után vizslatnak. Miért nem vizslat a kormány Wintergreen exőrv. után, ha valami hasznosat akar csinálni? Wintergreen fütyül minden törvényre és szabályra, és folyton az én rovásomra töri le az árakat.

Milo bajusza azért volt szerencsétlen, mert a két szárnya nem állt elvágólag. Ez a két szárny olyan volt, mint Milo két kertbe néző szeme, amely egy időben mindig több dologra nézett. Milo több mindent látott meg, mint a legtöbb ember, de egyet sem látott túl világosan. Ellentétben a kémelhárító tisztről kapott értesüléssel, azt a hírt bátor nyugalommal vette Yossariantól, hogy Cathcart ezredes ötvenötre emelte a bevetések számát.

– Háborúban vagyunk – mondta. – És nincs értelme azon panaszkodnunk, hogy hány bevetésre kell felszállni. Ha az ezredes azt mondja, hogy ötvenöt bevetésre kell felszállnunk, akkor ötvenöt bevetésre kell felszállnunk.

– Jó, de nem nekem – fogadkozott Yossarian. – őrnagy őrnagynál jelentkezem kihallgatásra.

– Hogyan? Őrnagy őrnagy soha nem hallgat ki senkit.

– Akkor visszamegyek a kórházba.

– Alig tíz napja jött ki a kórházból – emlékeztette Milo szemrehányóan. – Nem futkározhat folyton kórházba, ha olyasmi történik, ami nem tetszik magának. Legjobb, ha teljesíti a bevetéseket. Ez a mi kötelességünk.

Milo szilárd elvei még azt sem tették neki lehetővé, hogy a konyháról kölcsönözzön egy csomag ragyás datolyát McWatt ellopott ágyterítője napján, mert a konyhán tárolt élelmiszer még mind a kormány tulajdonát képezte.

– De magától kölcsönkérhetem – magyarázta Yossariannak –, mert mindez a gyümölcs a magáé, miután megkapta tőlem Danee-ka Doki levelére. Azt tehet vele, amit akar, még magas haszonnal el is adhatja, ahelyett, hogy csak úgy elajándékozná. Nem akarja, hogy együtt csináljuk?

– Nem.

Milo megadta magát.

– Akkor adjon kölcsön nekem egy csomag ragyás datolyát – kérte. – Vissza fogom adni magának. Esküszöm, hogy vissza fogom, és még egy kis valamit is, ráadásnak.

Milo állta a szavát, és átnyújtotta Yossariannak McWatt sárga lepedőjének egynegyedét, amikor visszatért a felbontatlan datolyacsomaggal meg az édesszájú, vigyorgó tolvajjal, aki ellopta a lepedőt McWatt sátrából. A lepedő darabja most már Yossarian tulajdonát képezte. Megdolgozott érte, amíg szundikált, noha nem értette, hogyan. McWatt sem értette.

– Mi ez? – kiáltott fel McWatt, és megbabonázva bámult a kettétépett lepedő felére.

– Ez annak a lepedőnek fele, amelyet ma reggel loptak el a sátrából

– magyarázta Milo. – Fogadni mernék, azt sem tudja, hogy ellopták.

– Miért akarna bárki is fél lepedőt lopni? – kérdezte Yossarian. Milo izgalomba jött.

– Maguk ezt nem értik – tiltakozott. – Ő az egész lepedőt lopta el, én meg visszaszereztem azon a csomag ragyás datolyán, amit maga befektetett. Ezért aztán a lepedő egynegyede a magáé. Befektetése szépen megtérült, különösen, mivel minden darab ragyás datolyát, amit átadott nekem, visszakapott. – Milo a következőkben McWatthoz intézte beszédét. – A lepedő fele a magáé először is azért, mert az egész lepedő a magáé volt, és én igazán fel nem foghatom az aggályait, minthogy még ennyit sem kap vissza, ha Yossarian kapitány meg én közben nem járunk a maga érdekében.

– Ki a fenének vannak aggályai? – kiáltott fel McWatt. – Csak azt próbálom kibütykölni, mit kezdjek egy fél lepedővel?

– Egész csomó dolgot lehet fél lepedővel kezdeni – biztosította Milo.

– A lepedő megmaradt negyedét félretettem magamnak, kockázatom, munkám és kezdeményezésem ellenszolgáltatásaként. Nem magamnak, értsék meg, a szindikátusnak. Hát ez az a valami, amit a fél lepedővel kezdhetne. Bent hagyhatja a szindikátusban, és várja, hogy kamatozzon.

– Miféle szindikátusban?

– Abban a szindikátusban, amelyet majd egy nap létrehozok azért, hogy maguknak olyan jó kosztot adhassak, amilyent megérdemelnek.

– Szindikátust akar létrehozni?

– Igen, azt akarok. Vagyis inkább egy csarnokot. Tudják maguk, mi a csarnok?

– Ahol az ember különféle dolgokat vásárol, nem?

– És különféle dolgokat ad el – helyesbítette Milo.

– És különféle dolgokat ad el.

– Egész életemben csarnokot akartam magamnak. Egész csomó dolgot csinálhat az ember, ha van csarnoka. De a csarnokot meg kell szerezni.

– Maga csarnokot akar?

– És mindenki részesedik a hasznából.

Yossarian még mindig rejtélyesnek találta, mert ez üzleti ügy volt, és üzleti ügyekben mindig sok rejtélyes dolgot talált.

– Próbáljuk még egyszer átvenni az egészet – ajánlotta Milo, fáradtan és elkeseredetten, hüvelykujjával az édesszájú tolvaj felé bökve, aki még mindig vigyorogva állt mellette. – Tudtam, hogy ennek jobban kell a datolya, mint a lepedő. Miután rájöttem, hogy egy szót sem ért angolul, azt vettem kiindulási alapnak, hogy az egész ügyletet angol nyelven bonyolítom le.

– Miért nem vágta egész egyszerűen fejbe, és vette el tőle a lepedőt? – kérdezte Yossarian. Ajkát méltósággal összeszorítva, Milo a fejét ingatta.

– Ez a legnagyobb jogtalanság lett volna – pirongatta őket szigorúan. – Az erőszak rossz, és két rossz szorzata sohasem lehet jó. Az én módszerem sokkal jobb. Amikor feléje nyújtottam a datolyát, és nyúltam a lepedőért, ő nyilván azt gondolta, cserét ajánlok.

– És mit ajánlott?

– Voltaképpen cserét ajánlottam, de minthogy ő nem tud angolul, bármikor letagadhattam.

– És ha feldühödik, és követeli a datolyát?

– Akkor egész egyszerűen fejbe vágjuk, és elvesszük tőle – válaszolta Milo habozás nélkül. Yossarianról McWattra nézett, aztán vissza.

– Igazán nem értem, miért aggályoskodik itt mindenki. Sokkal előrébb vagyunk, mint az előbb. Mindenki jól járt, kivéve ezt a tolvajt, ezen meg semmi értelme szórakozni, mert még a nyelvünket sem beszéli, és rászolgál arra, amit kap. Értik?

De Yossarian még mindig nem értette, mint ahogy azt sem, hogyan vehet Milo Máltában hét centért tojást, és adhatja tovább nekik Pianosában haszonnal öt centért darabját.

8. Scheisskopf hadnagy

Sőt még Clevinger sem értette, hogyan képes erre Milo, pedig Clevinger mindent tudott. Clevinger mindent tudott a háborúról, kivéve azt, hogy miért kell meghalnia Yossariannak, míg Snark tizedes életben maradhat, vagy miért kell meghalnia Snark tizedesnek, míg Yossarian életben maradhat. Alávaló, mocskos háború volt ez, és Yossarian egész jól el tudott volna éldegélni nélküle – örökre talán. Honfitársainak csupán kis töredéke áldozná életét a győzelemért, és egyáltalán nem tartott rá igényt, hogy őt ezek közé számítsák. Halni vagy nem halni, ez volt itt a kérdés, és Clevinger megnyomorodott a próbálkozásban, hogy választ találjon rá. A történelem nem követelte Yossarian korai vesztét, az igazság beteljesülhetett anélkül, a haladás nem azon múlott, nem függött tőle a győzelem. Hogy emberek haljanak meg, azt a szükség kívánta, de hogy ki haljon meg, azt a körülmények diktálták, és Yossarian mindennek inkább lett volna hajlandó áldozatul esni, mint épp a körülményeknek. De ilyen a háború. Mentségére csak azt tudta felhozni, hogy jót hozott, és hogy kiszabadította a gyerekeket a szülők áldatlan befolyása alól.

Clevinger azért tudott olyan sokat, mert Clevinger tört szívű, sápadt arcú zseni volt. Hórihorgas, esetlen, lázas, fénylő szemű szellem volt. A harvardi főiskolán csaknem minden tudományos ösztöndíjat elnyert, és csupán azért nem nyert el minden más tudományos ösztöndíjat is, mert minden idejét felhívások aláírásával, felhívások továbbításával és felhívások kihívásával töltötte, vitaklubokhoz csatlakozott, vitaklubokból szállt ki, ifjúsági kongresszusokra járt, amelyek más ifjúsági kongresszusokat robbantottak szét, és diákbizottságot szervezett az elbocsátott kari személyzet védelmére. Mindenki egyetértett abban, hogy Clevinger bizonyára óriási tudományos pályát fut majd be. Röviden, Clevinger azok közé tartozott, akik rettentő okosak, csak egy csepp eszük sincs. És ezt mindenki rögtön tudta róla, kivéve azokat, akik csak kisvártatva jöttek rá.

Röviden, Clevinger hőbörödött volt. Gyakran olyannak tűnt Yossarian szemében, mint azok a pofák, akik a modern képcsarnokok falán lógnak, és mindkét szemük az arcuk egyik oldalán van. Ez persze csak illúzió volt, amelyet Clevinger ama hajlandósága sugalmazott, hogy szemét a kérdésnek csak egyik oldalára szögezze, és egyáltalán ne lássa a másikat. Politikailag humanitárius volt, aki tényleg tudta a különbséget a jobb és a bal között, és kényelmetlenül a kettő között szorongott. Jobboldali ellenségei előtt folyton kommunista barátait védte, kommunista ellenségei előtt meg a jobboldali barátait, ezért mindkét társaság feneketlenül meggyűlölte, és soha senkitől meg nem védte, mert az volt a véleményük, hogy Clevinger hőbörödött.

Clevinger nagyon komoly, nagyon becsületes és nagyon öntudatos hőbörödött volt. Nem lehetett vele úgy moziba menni, hogy az előadás után az ember megússza a vitát a hangsúlyról, Arisztotelészről, az Egyetemesről, az eszmei mondanivalóról, a filmnek mint művészi kifejezőeszköznek elkötelezettségéről az anyagelvű társadalomban. Azoknak a lányoknak, akiket színházba vitt, ki kellett várniok az első szünetet, hogy megtudják tőle, vajon amit látnak, jó vagy rossz darab, de akkor aztán rögtön megtudták. Harcos idealista volt, aki azzal viselt keresztes háborút a faji előítélet ellen, hogy amikor szemtől szemben állt vele, rögtőn becsinált. Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogyan kell benne gyönyörűséget találni.

Yossarian megpróbált segíteni rajta.

– Ne hőbörögj – tanácsolta Clevingernek, amikor mindketten kadétiskolán voltak Kaliforniában, Santa Anán.

– Megmondom neki – erősködött Clevinger, amint kettesben üldögéltek fönn a tribünön, és Scheisskopf hadnagyot figyelték, aki, mint valami borotvált képű Lear, odalenn őrjöngött a gyakorlótéren.

– Hát mit vétettem én – üvöltötte Scheisskopf hadnagy.

– Tartsd a pofád, hülye – tanácsolta Yossarian Clevingernek atyáskodón.

– Nem tudod, mit beszélsz – akadékoskodott Clevinger.

– Eleget tudok ahhoz, hogy tartsam a pofámat, hülye.

Scheisskopf hadnagy tépte a haját, és a fogát vicsorgatta. Gumiarca dührohamban rángott. Dührohamának oka egy század fegyelmezetlen repülőkadét volt, akik erkölcstelenül meneteltek azon a versenyszemlén, amelyet minden áldott vasárnap délután tartottak. Azért voltak fegyelmezetlenek, mert nem akartak minden áldott vasárnap délután szemlére menni, és mert Scheisskopf hadnagy nevezte ki közülük a parancsnokokat, és nem engedte, hogy maguk válasszák meg őket.

– Kérem, mondja meg nekem valaki – rimánkodott Scheisskopf hadnagy összetett kézzel. – Ha bármi hibát követtem el, kérem, mondják meg.

– Hiszen kéri, hogy mondja meg neki valaki – mondta Clevinger.

– Azt akarja, hogy mindenki tartsa a pofáját, hülye – válaszolt Yossarian.

– Hát nem hallod, mit mond? – érvelt Clevinger.

– Hallom, hogy mit mond. Hallom, hogy nagyon hangosan és nagyon érthetően azt mondja, addig tartsuk a pofánkat, amíg jó dolgunk van.

– Nem fogom önökön megtorolni – esküdözött Scheisskopf hadnagy.

– Azt mondja, hogy nem fogja rajtam megtorolni – mondta Clevinger.

– Ki fog herélni – mondta Yossarian.

– Esküszöm, hogy nem fogom rajta megtorolni – mondta Scheisskopf hadnagy. – Hálás leszek annak az embernek, aki megmondja nekem az igazat.

– Gyűlölni fog – mondta Yossarian. – Élete utolsó pillanatáig gyűlölni fog.

Scheisskopf hadnagy tartalékos tisztképzőt végzett, és rendkívül boldog volt, amikor kitört a háború, mert ez lehetőséget adott neki arra, hogy mindennap tiszti ruhát ölthessen és pattogó, katonás hangon így szólhasson egy csomó kölyöknek, akik útban a vágóhíd felé nyolchetenként a karmai közé kerültek: “Katonák!” Scheisskopf hadnagy törekvő, humortalan Scheisskopf hadnagy volt, aki felelős beosztását szigorúan vette, és csak mosolygott, amikor ellenlábasai közül hosszadalmas betegséggel ágynak dőlt valamelyik tiszt a Santa Ana-i légierő-támaszponton. Nagyon rövidlátó volt, és krónikus szívidegességben szenvedett, e két tény különösen izgalmassá tette számára a háborút, mert nem forgott abban a veszélyben, hogy frontra viszik. Scheisskopf hadnagyban a legjobb a felesége volt, és a feleségében a legjobb Dóri Duz nevű barátnője volt, aki mindig azt csinálta, amikor csak tudta, és segédszolgálatos egyenruhát viselt, amelyet Scheisskopf hadnagy felesége minden hétvégen magára öltött, és minden hétvégen levetett férje századának bármelyik kadétja előtt, aki csak meg akarta őt tömni.

Dóri Duz élénk, filléres és forintos kis kurva volt, aki leginkább szerszámkamrákban, telefonfülkékben, buszmegállókban és elhagyott tanyákon imádta csinálni. Igen kevés volt az, amit nem próbált, még kevesebb, amit nem szeretett volna kipróbálni. Szégyentelén, karcsú, tizenkilenc éves és erőszakos volt. Darabokra zúzta a férfiak öntudatát, akik ádázul gyűlölték magukat reggelente, amiért hagyták, hogy csak úgy felszedje, kizsigerelje és félrelökje őket. Yossarian szerette őt. Dóri Duz csodálatos test volt, és kielégítőnek találta Yossariant. Yossarian szerette érezni a feszülő izmokat a bőre alatt mindenütt, ahogy tapogatta, akkor egyszer, amikor Dóri Duz hagyta neki. Yossarian olyannyira szerette Dóri Duzt, hogy nem tudta megállni, hogy szenvedélyesen rá ne vesse magát Scheisskopf hadnagy feleségére, s hetente bosszút ne vegyen magának Scheisskopf hadnagyon azért, hogy Scheisskopf hadnagy bosszút vett magának Clevingeren.

Scheisskopf hadnagy felesége Scheisskopf hadnagyon bosszulta meg magát valamiféle feledhetetlen bűne miatt, amelyre már

Scheisskopf hadnagy felesége nem emlékezett. Gömbölyded, rózsaszín, lomha nő volt, aki jó könyveket olvasott, és enyhén raccsolva folyton arra ösztökélte Yossariant, hogy ne legyen olyan kispolgár. Jó könyv mindig volt a közelében, még akkor is, amikor ágyban feküdt, és Yossarianon meg Dóri Duz dögcéduláján kívül semmi más nem volt rajta. Unta Yossariant, de Yossarian őt is szerette. Őrült nagy matematikus volt, a Wharton-féle kereskedelmi főiskoláról, és nem tudott havonta huszonnyolcig számolni anélkül, hogy bajba ne került volna.

– Drágám, megint gyermekünk lesz – szokta mondani Yossariannak minden hónapban.

– Elment az a hülye eszed – szokta az felelni.

– Komolyan mondom – ragaszkodott ő a magáéhoz.

– Én is.

– Drágám, megint gyermekünk lesz – szokta mondani a férjének.

– Nincs rá időm – nyűglődött ingerülten Scheisskopf hadnagy. –Nem tudod, hogy megint díszszemlére készülök?

Scheisskopf hadnagy legnagyobb gondja az volt, hogy megnyerje a díszszemleversenyeket, és hogy Clevingert a hadbíróság elé hurcolja azzal a váddal, hogy összeesküvést szőtt a Scheisskopf hadnagy által kinevezett parancsnokok megbuktatására. Clevinger bajkeverő és huligán volt. Scheisskopf hadnagy tudta, hogy Clevinger még nagyobb bajt is keverhet, ha nem ügyelnek rá. Tegnap a kadétparancsnokok, holnap talán a világ. Clevingernek volt esze, és Scheisskopf hadnagy rájött, hogy az eszes emberek hajlamosak időnként fölfordulást csinálni. Az ilyen ember veszélyes. És maguk az új kadétparancsnokok is, akiket Clevinger segített rangjukba, mohón várták, mikor kell terhelő tanúvallomást tenniök ellene. A Clevinger-ügyet megnyitották és lezárták. Egyvalami hiányzott csak, mégpedig a vád, ami alapján vádat lehet emelni ellene.

A szemlékből semmit nem lehetett kihozni, mert Clevinger majdnem olyan komolyan vette a szemléket, mint maga Scheisskopf hadnagy. A katonákat minden vasárnap kora délután díszszemle ürügyén kizavarták a barakkokból, és az álmosan támolygókat huszonkettes oszlopokba verték. Nyöszörögve és lépést tartva sántikáltak helyükre a díszszemle körletében, ahol néhány órát mozdulatlanul álldogáltak a forróságban, hatvan-hetven másik kadétszázad társaságában, amíg elég ember össze nem esett ahhoz, hogy elmondhassák, jó nap volt. A gyakorlótér sarkán egy sor mentőkocsi állt, gyakorlott szanitécekkel és gördülő hordágyakkal. A mentőkocsik tetején felderítők álltak, messzelátóval. A művelet egészének felügyeletét egy matematikai érzékkel megáldott katonaorvos látta el, aki rendben levőnek nyilvánította a szívműködéseket, és kipipálta a napos adatait. Amikor már elég eszméletlen embert gyűjtöttek össze a mentőkocsikba, a katonaorvos jelt adott a zenekarnak, hogy nyissa meg és vezesse el a díszszemlét. A századok egymás után fölvonultak, ormótlan fordulatot hajtottak végre a tribün előtt, aztán elvonultak a barakkokhoz.

Minden századot osztályoztak, amikor elvonult a tribün előtt, ahol egy nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes is ült a tisztek között. Minden ezred legjobb százada egy kis rúdon függő sárga zászlócskát érdemelt ki, ami teljesen értéktelen volt. A támaszpont legjobb százada egy hosszabb póznára kötött zászlócskát nyert, ami a pózna súlyával arányban volt értéktelenebb, és rém kellemetlen volt hurcolászni egész héten át, amíg a következő vasárnap valamelyik másik század el nem nyerte. Yossarian számára a zászlócska mint díj teljes képtelenségnek tűnt. Sem pénz nem járt vele, sem valami előjog. Mint az olimpiai érmék és a tenisztrófeák, csupán azt jelképezték, hogy birtoklója mindenki másnál jobban csinált olyasmit, amiből senkinek sem származott semmi haszna.

Maguk a díszszemlék hasonlóan képtelenek voltak. Yossarian gyűlölte a díszszemléket. A díszszemlék irtó harciasak voltak. Gyűlölte, ha hallott róluk, gyűlölte, ha látta őket, gyűlölte, ha részt kellett rajtuk vennie. Gyűlölte őket, amiért részt kellett rajtuk vennie. Elég rohadt dolog volt repülőkadétnak lenni a vasárnap délutáni katonásdik nélkül is az őrjítő hőségben. Tényleg rohadt dolog volt repülőkadétnak lenni, mert most már tisztán látta, hogy a háború nem ér véget, mielőtt a kiképzés befejeződne. Legelsősorban ez volt az oka, hogy tisztképzőre jelentkezett. A repülőtisztképzőre minősített katona sok-sok hétig várhatott, amíg osztályba sorolták, aztán még több hétig, míg bombázónavigátort csináltak belőle, és még több hétig, amíg harci kiképzést kapott, és csak ezután készítették elő őket a tengerentúli szolgálatra. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy a háború ilyen sokáig elhúzódjon, már csak azért is, mert, ahogy közölték vele: Isten az ő oldalán áll, és Isten, ahogy a továbbiakban közölték vele, mindent megtehet, amit csak akar.

De a háború vége ennek ellenére sem látszott, annál inkább látszott a kiképzési idő vége.

Scheisskopf hadnagy őrjöngve szeretett díszszemlét nyerni, és fél éjszakáit virrasztva töltötte, míg a felesége vágyódva várt rá az ágyban, Krafft-Ebingben lapozgatva, kedvenc passzusait keresgélve. Scheisskopf hadnagy a menetelésről írt könyveket bújta. Miután dobozszám olvadtak el csokoládékatonák a kezében, miközben a módszereket próbálgatta, áttért a műanyag cowboyokra, ezeket rendezgette tizenkettes oszlopokba, miután álnéven megrendelte a háztól házig intézménynél, és napközben mindenki elől elzárva tartotta őket. Leonardo anatómiai gyakorlatai nélkülözhetetlennek bizonyultak. Egy este úgy érezte, élő modellre van szüksége, és utasította feleségét, hogy meneteljen a szobában.

– Meztelenül? – kérdezte az reménykedve.

Scheisskopf hadnagy elkeseredetten csapott a homlokára tenyerével. Scheisskopf hadnagy életét megkeserítette, hogy hozzá van láncolva egy asszonyhoz, aki képtelen túllátni saját piszkos nemi vágyain, s megérteni az elérhetetlenért folytatott titáni harcot, amellyel bizonyos nemes férfilelkek hősiesen eljegyezték magukat.

– Miért nem korbácsolsz meg soha? – duzzogott Scheisskopf hadnagy felesége egyik este.

– Mert nincs rá időm – csapott feléje türelmetlenül Scheisskopf hadnagy. – Nincs rá időm. Hát nem tudod, hogy díszszemlére készülök?

És tényleg nem volt rá ideje. Már megint itt volt a vasárnap, és a hétben csak hét nap van, ennyi idő alatt kell a következő díszszemlére felkészülni. Azt se tudta, hova lettek az órák. Scheisskopf hadnagy három egymás utáni szemlén a vert mezőnyben végzett, s hogy kiköszörülje a csorbát, minden biztonsági intézkedést számításba vett, s már-már arra gondolt, hogy rajának mind a tizenkét emberét rászögezi egy hosszú, kétszer négyes kiérett tölgyfagerendára, hogy az igazodás-takarás tökéletes legyen. A terv nem volt megvalósítható, mert a szükséges kilencven fokos fordulatot csak akkor hajthatták volna végre emberei, ha mindegyikük hátába egy nikkelöntvény forgócsatot is beszereltethetett volna, és Scheisskopf hadnagynak egyáltalán nem volt hozzá mersze, hogy ennyi nikkelöntvény forgócsatot a szolgálatvezetőtől kipréseljen, és hogy a kórházi orvosok közreműködését megszerezze.

Egy hétre rá, hogy Scheisskopf hadnagy Clevinger ajánlatát követve megengedte az embereknek, hogy maguk válasszanak parancsnokot maguk közül, a század elnyerte a sárga zászlót. Scheisskopf hadnagy annyira ellágyult ettől a váratlan eredménytől, hogy hevesen fejbe vágta feleségét a zászlórúddal, amikor az megpróbálta őt ágyba hurcolni, hogy megünnepeljék a győzelmet, és kimutassák megvetésüket a nyugati civilizáció középosztályának nemi erkölcsei iránt. És egy héttel később a század történelmet csinált azzal, hogy egymás után kétszer elnyerte á vörös zászlócskát. Scheisskopf hadnagy most már eléggé bízott magában ahhoz, hogy kirukkoljon a nagy meglepetéssel. Scheisskopf hadnagy ugyanis széles körű kutatásai közben rájött arra, hogy a menetelők kezének, az akkoriban divatos szabad lengés helyett nem szükséges a combközéptől három milliméternél jobban elmozdulni, ami annyit jelent, hogy lényegében alig kell mozognia.

Scheisskopf hadnagy előkészületeit gondosan és titokban végezte. Századában minden kadétot külön-külön megesketett a titoktartásra, s a próbákat a pótgyakorlótéren, rémes éjféli órán tartotta. Töksötétben meneteltek, és vaksin egymás sarkában bukdácsoltak, de mégsem tört ki pánik, és megtanultak lengő karok nélkül menetelni. Ha Scheisskopf hadnagy első ötletét követte volna, akkor titokban összebarátkozik a vasboltossal, és minden ember combcsontjába nikkelöntvény karikát süllyesztet, ehhez köti csuklónál fogva minden ember karját egy rézlánccal, amelynek csak három milliméter játéka van, de hát nem futotta az idejéből, hogy első ötletét kövesse – soha semmire nem futotta idejéből –, és jó rézláncokra háborús időben nem is könnyű szert tennie. Az is eszébe jutott, hogy leláncolt karokkal az emberek nem tudnának mutatósán elájulni a felvonulást megelőző ájulási szertartáson, és a mutatós ájulásra való képtelenség rontaná az egység osztályzatát.

Egész héten visszafojtott gyönyörrel vihogott a tisztiklubban. Legszűkebb baráti körében nőttön-nőtt a találgatás.

– Vajon mit forral ez a seggfej – mondta Engle hadnagy. Scheisskopf hadnagy mindentudó mosollyal válaszolt a kollégák tudakozódására.

– Majd meglátjátok vasárnap – ígérte. – Majd meglátjátok.

Scheisskopf hadnagy azon a vasárnapon egy tapasztalt impresszárió fölényével leplezte le korszakalkotó meglepetését. Egy szót sem szólt, míg a többi század, szánalmasan hagyományos modorban, eltrappolt a tribün előtt. Még akkor sem látszott rajta semmi, amikor saját századának első sorai feltűntek a láthatáron, már karlendítés nélkül, és a meglepetés első béna sóhajai végigsusogtak a földúlt tiszttársak során. Sőt még ekkor is uralkodott magán, s csak amikor a nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes odadugta elébe bíbor-ló arcát, akkor adta meg a magyarázatot, ami halhatatlanná tette.

– Nézze, ezredes úr – mondta. – Nincsenek kezek. – És a bámulattól még mindig néma hallgatóságnak kiosztotta ama homályos szabályzati cikkelynek hitelesített fényképmásolatát, amire felejthetetlen győzelmét felépítette. Persze hogy ő nyerte meg a szemlét, és persze hogy erőfölénnyel, és a vörös zászlócska örökös birtoklásának jogát is, ezzel teljes egészében véget vetett a vasárnapi díszszemléknek, minthogy vörös zászlócskákat éppoly nehéz volt háborús időben beszerezni, mint jó rézláncot. Scheisskopf hadnagyot ott helyben Scheisskopf főhadnagynak nevezték ki, és megkezdte szédületes emelkedését a ranglétrán. Nagyon kevesen voltak azok, akik jelentős felfedezéséért nem katonai lángelmeként ünnepelték.

– Ez a Scheisskopf hadnagy – jegyezte meg Travers hadnagy – valóságos katonai lángelme.

– Igen, tényleg az – ismerte el Engle hadnagy. – Kár, hogy ezzel a tudással nem korbácsolja a feleségét.

– Nem értem, mi köze ennek ehhez? – felelte Travers hadnagy hűvösen. – Bemis hadnagy gyönyörűen megveri Mrs. Bemist, valahányszor nemi életet élnek, és Bemis hadnagy fabatkát sem ér a díszszemléken.

– Én a korbácsolásról beszélek – vágott vissza Engle hadnagy. –Ki a fenét érdekel a díszszemle?

Scheisskopf hadnagyon kívül voltaképpen tényleg fenét se érdekelt a díszszemle, legkevésbé a nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredest, aki a hadbíróság elnöke volt, és elkezdett üvöltözni Clevingerre, abban a pillanatban, amint Clevinger beóvakodott a terembe, hogy ártatlansága nyilvánítását kérje, és felmentését az alól a vád alól, amelyet Scheisskopf hadnagy terjesztett elő ellene. Az ezredes öklével az asztalra vágott, és úgy megütötte az öklét, hogy annyira feldühödött Clevingerre, hogy még egyszer, még erősebben az asztalra vágott az öklével, és még jobban megütötte az öklét. Scheisskopf hadnagy összeszorított szájjal meredt Clevingerre, és teljesen megsemmisült, látván, milyen nyomorúságos benyomást tesz Clevinger.

– Hatvan nap múlva Billy Petrolle-lal fog harcolni – dörögte a nagy, kövér bajszú ezredes. – És maga azt hiszi, hogy ez az egész egy nagy, kövér vicc.

– Nem gondolom, hogy vicc, ezredes úr – válaszolta Clevinger.

– Ne pofázzon közbe.

– Igenis, ezredes úr.

– És ne mondja azt, hogy ezredes úr, amikor közbepofázik – parancsolta Metcalf őrnagy.

– Igenis, őrnagy úr.

– Nem most kapott parancsot, hogy ne pofázzon közbe? – kérdezte Metcalf őrnagy hidegen.

– De én nem szóltam közbe, őrnagy úr – tiltakozott Clevinger.

– Nem bizony. És azt se mondta, hogy őrnagy úr. Jegyezze fel a vádhoz – utasította Metcalf őrnagy a tizedest, aki tudott gyorsírni. – Tiszteletlenül beszélt feljebbvalójával, amikor nem pofázott közbe.

– Metcalf – mondta az ezredes –, maga hülye, kötözni való bolond.

Tudja ezt? Metcalf őrnagy nehezen nyeldekelt.

– Igenis, ezredes úr.

– Akkor fogja be azt a hülye pofáját. Magának elment az esze.

A hadbíróságnak három tagja volt. A nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes, Scheisskopf hadnagy és Metcalf őrnagy, aki megpróbált acélosan nézni. Mint a hadbíróság tagja, Scheisskopf hadnagy volt az egyik bíró, aki majd mérlegeli az ügyész által Clevinger ellen beterjesztett vádat. Scheisskopf hadnagy volt az ügyész is. Clevinger mellé védő tisztet neveztek ki. A védő tiszt Scheisskopf hadnagy volt.

Ez az egész irtózatos zavarba hozta Clevingert, és rettegésében citerázni kezdett a lába, amikor az ezredes talpra hullámzott, mint valami gigászi böffenet, és azzal fenyegette, hogy tagról tagra széttépi azt a büdös, gyáva testét. Egyik nap, amikor oktatásra mentek, megbotlott; másnap hivatalból vádat emeltek ellene: “Zárt rend megbontása, szándékos testi sértés, minősíthetetlen viselkedés, hangulatkeltés, felségárulás, provokálás, hőbörgés, klasszikus zene hallgatása és így tovább.” Röviden lázadással vádolták, és most rettegve állt a pöfeteg ezredes előtt, aki azt dörögte, hogy hatvan nap múlva Billy Petrolle-lal fog harcolni, és azt szerette volna tudni, mit szólna hozzá, ha lehúznák róla a gúnyát, és a Salamon-szigetekre hajóznák hullákat temetni. Clevinger udvariasan azt válaszolta, hogy nem szeretné; annyira hőbörödött volt, hogy inkább lett volna tetem, mint aki temeti. Az őrnagy leült, hátradőlt, s egyszerre nyugodt és ravasz lett, és lekötelezőén udvarias.

– Mit értett ön az alatt – kérdezte lassan –, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát?

– Mikor, ezredes úr?

– Én kérdezek. Maga felel.

– Igenis, ezredes úr. Én…

– Azt gondolja, azért hoztuk önt ide, hogy kérdezzen, és én feleljek?

– Nem, ezredes úr. Én…

– Miért hoztuk önt ide?

– Hogy feleljek a kérdésekre.

– Mint a fene, olyan igaza van – dörögte az ezredes. – Na már most, mi lenne, ha elkezdene felelni rájuk, mielőtt szétverném azt a rohadt fejét. Mi a fenét értett ön az alatt, maga kurva, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát?

– Nem hiszem, hogy ezt valaha is kijelentettem volna, ezredes úr.

– Beszéljen kérem hangosabban. Nem értem, mit mond.

– Igenis, ezredes úr. Én…

– Beszéljen kérem hangosabban. Nem értem, mit mond.

– Igenis, ezredes úr. Én…

– Metcalf.

– Parancs.

– Nem megmondtam magának, hogy tartsa azt a hülye pofáját?

– Igenis, ezredes úr.

– Akkor tartsa azt a hülye pofáját, amikor én azt mondom magának, hogy tartsa azt a hülye pofáját. Megértette? Beszéljen kérem hangosabban, nem értem, mit mond.

– Igenis, ezredes úr. Én…

– Metcalf, ez a maga lába, amin állok?

– Nem, ezredes úr. Valószínűleg Scheisskopf hadnagy lába.

– Nem az én lábam – mondta Scheisskopf hadnagy.

– Akkor lehet, hogy mégis az én lábam – mondta Metcalf őrnagy.

– Vigye innen.

– Igenis, ezredes úr. De először önnek kell elvinnie a lábát, ezredes úr. Rajta van az enyémen.

– Azt mondja, hogy vigyem innen a lábamat?

– Nem, dehogy mondom, ezredes úr.

– Akkor vigye innen a lábát, és tartsa azt a hülye pofáját. Beszéljen hangosan, még mindig nem értem.

– Igenis, ezredes úr. Azt mondtam, hogy nem mondtam, hogy ön nem büntethet meg engem.

– Mi az istennyiláról beszél maga?

– A kérdésére felelek, ezredes úr.

– Milyen kérdésre?

– Mi a fenét értett ön az alatt, maga kurva, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát – olvasta a tizedes, aki tudott gyorsírni, a gyorsírófüzetéből.

– Helyes – mondta az ezredes. – Mi a fenét értett ez alatt?

– Én nem mondtam, hogy ön nem tud megbüntetni engem, ezredes úr.

– Mikor? – kérdezte az ezredes.

– Mit mikor, ezredes úr?

– Már megint kérdezget?

– Elnézést kérek, ezredes úr. Attól tartok, nem értem a kérdését.

– Mikor nem mondta, hogy mi nem tudjuk megbüntetni magát? Nem érti a kérdésemet?

– Nem, ezredes úr, nem értem.

– Ezt már mondta. Mi lenne, ha egyszer már felelne is rá végre.

– De hogyan tudnék felelni rá?

– Már megint kérdezget.

– Sajnálom, ezredes úr, de nem tudok rá felelni. Én sohasem mondtam azt, hogy ön nem tud megbüntetni engem.

– Most meg arról fecseg, hogy mikor mondta. Én azt kérdeztem öntől, azt mondja meg nekünk, mikor nem mondta. Clevinger mély lélegzetet vett.

– Én mindig nem mondtam, hogy ön nem tud megbüntetni engem, ezredes úr.

– Na, most már jobb, Mr. Clevinger, még ha pofátlan hazugság is az, amit mond. Tegnap éjjel a latrinán. Nem azt suttogta-e, hogy mi nem tudjuk magát megbüntetni, annak a másik mocskos kurvapecérnek, akit szintén nem szeretünk? Mi is a neve?

– Yossarian, ezredes úr – válaszolta Scheisskopf hadnagy.

– Igen, Yossarian. Helyes. Yossarian. Yossarian? Ez a neve?

Yossarian? Miféle mocskos, rohadt név az, hogy Yossarian? Scheisskopf hadnagynak kisujjában voltak a tények.

– Yossarian, ezredes úr, az Yossarian neve – magyarázta.

– Igen, felteszem, hogy az. Nem suttogta-e Yossariannak, hogy mi nem büntethetjük meg önt?

– Nem, ezredes úr. Azt suttogtam neki, hogy önök nem találhatnak bűnösnek…

– Lehet, hogy hülye vagyok – szakította félbe az ezredes –, de nem értem a különbséget. Azt hiszem, rettenetesen hülye vagyok, mert nem értem a különbséget.

– M…

– Ön egy szarházi kurvapecér, így van? Senki se kérte magát, hogy megmagyarázzon dolgokat, és most nekiáll itt nekem magyarázgatni. Én megállapítottam valamit, és nem kértem meg magát, hogy magyarázgassa. Maga szarházi kurvapecér. Igen?

– Nem, ezredes úr.

– Nem, ezredes úr? Szóval én mocskos hazug vagyok?

– Nem, ezredes úr.

– Akkor maga egy szarházi kurvapecér, igen?

– Nem, ezredes úr.

– Ki akar kezdeni velem?

– Nem, ezredes úr.

– Beismeri, hogy maga egy szarházi kurvapecér, igen vagy nem?

– Nem, ezredes úr.

– A jóistenit, ki akar kezdeni velem. Egy büdös centért átugrom ezt a nagy, kövér asztalt, és tagról tagra széttépem azt a büdös, gyáva testét.

– Rajta! Rajta! – kiáltotta Metcalf őrnagy.

– Metcalf, maga büdös kurvapecér, nem mondtam magának, hogy fogja be azt a büdös, gyáva, hülye pofáját?

– Igenis, ezredes úr. Elnézést kérek, ezredes úr.

– Akkor mi lenne, ha befogná.

– Csak tanulni próbálok, ezredes úr. Csak úgy tanulhat az ember, ha próbálja.

– Ki mondja ezt?

– Mindenki ezt mondja, ezredes úr. Még Scheisskopf hadnagy is ezt mondja.

– Maga is ezt mondja?

– Igenis, ezredes úr – mondta Scheisskopf hadnagy. – De mindenki ezt mondja.

– Nahát akkor, Metcalf, mi lenne, ha maga megpróbálná megtanulni befogni azt a hülye pofáját. Na. Hol is tartunk? Olvassa vissza az utolsó mondatot.

– Olvassa vissza az utolsó mondatot – olvasta a tizedes, aki tudott gyorsírni.

– Nem az én utolsó mondatomat, maga hülye – süvöltötte az ezredes. – Valaki másét.

– Olvassa vissza az utolsó mondatot – olvasta vissza a tizedes.

– Ez megint az én utolsó mondatom – sikoltotta az ezredes, és bíborszínt váltott dühében.

– Nem, ezredes úr – helyesbített a tizedes. – Ez az én utolsó mondatom. Egy perce olvastam fel önnek. Nem tetszik rá emlékezni, ezredes úr? Hisz csak egy perce volt.

– Ó, istenem! Olvassa vissza nekem az ő utolsó mondatát, maga hülye. Mondja csak, hogy az istenbe hívják magát?

– Papagáj, ezredes úr.

– Nahát, akkor legközelebb maga kerül sorra, Papagáj. Mihelyt az ő tárgyalásával végeztünk, kezdődik a magáé. Értette?

– Igenis, ezredes úr. Mi a vád ellenem?

– Ki a fene törődik azzal. Hallotta, mit merészelt tőlem kérdezni? Majd megtanulja, Papagáj, abban a pillanatban, mihelyt Clevingerrel végeztünk, majd megtanulja Clevinger kadét, mit… ugye, maga Clevinger kadét, és nem Papagáj?

– Igenis, ezredes úr.

– Jó. Mit…

– Én vagyok Papagáj, ezredes úr.

– Papagáj, milliomos a maga apja, vagy tagja a szenátusnak?

– Egyik sem, ezredes úr.

– Akkor maga vért fog pisálni, Papagáj. Nem is tábornok, nem is magas rangú tisztviselő, ugye?

– Nem, ezredes úr.

– Akkor jó. Mi az apja foglalkozása?

– Halott, ezredes úr.

– Nagyon jó. Tényleg vért fog pisálni, Papagáj. Magának tényleg Papagáj a neve? Különben is, milyen mocskos, rohadt név az, hogy Papagáj? Nekem nem tetszik.

– Papagáj, ezredes úr, az Papagáj neve – magyarázta Scheisskopf hadnagy.

– Hát jó, de nekem nem tetszik, Papagáj, és alig várom, hogy tagról tagra széttéphessem azt a büdös, gyáva testét. Clevinger kadét, ismételje el, mi a fenét suttogott vagy nem suttogott Yossariannak tegnap este a latrinán.

– Igenis, ezredes úr, azt mondtam, hogy nem találhatnak bűnösnek…

– Jó, kezdjük innen. Mit ért ön pontosan az alatt, Clevinger kadét, amikor azt mondja, hogy mi nem találhatjuk magát bűnösnek?

– Én nem azt mondtam, ezredes úr, hogy nem találhatnak engem bűnösnek, ezredes úr.

– Mikor?

– Mit mikor, ezredes úr?

– Az istenit neki, már megint föl akar húzni?

– Nem, ezredes úr. Elnézést kérek.

– Akkor feleljen a kérdésre. Mikor nem mondta, hogy mi nem találhatjuk magát bűnösnek?

– Tegnap késő este a latrinán, ezredes úr.

– Ez volt az egyetlen eset, amikor nem mondta?

– Nem, ezredes úr. Én mindig nem mondtam, hogy önök nem találhatnak engem bűnösnek, ezredes úr. Amit én Yossariannak mondtam, az az volt…

– Senki sem kérdezte öntől, hogy mit mondott Yossariannak. Mi azt kérdeztük, hogy mit nem mondott. Minket egyáltalán nem érdekel, hogy ön mit mondott Yossariannak. Világos?

– Igenis, ezredes úr.

– Akkor menjünk tovább. Mit mondott Yossariannak?

– Azt mondtam neki, ezredes úr, hogy nem találhatnak bűnösnek engem a fegyelemsértésben, amivel vádolnak, ha hűségesek maradnak…

– Mihez? Maga motyog.

– Ne motyogjon.

– Igenis, őrnagy úr.

– És motyogja azt is, hogy ezredes úr, ha motyog.

– Metcalf, maga kurvapecér.

– Igenis, ezredes úr – motyogta Clevinger. – Az igazsághoz, ezredes úr. Hogy önök nem találhatnak engem…

– Az igazsághoz? – Az őrnagy elhűlt. – Mi az igazság?

– Az igazság, ezredes úr…

– Ez nem az igazság – gúnyolódott az ezredes, és nagy, kövér kezével megint verni kezdte az asztalt. – Ez Marx Károly. Majd én megmondom magának, mi az igazság. Az igazság a kitaposott vakbél, a földbe nyomott pofa, igazság az, ha éjszaka egy szál rohamkéssel kinyírja egy hadihajó fegyvertornyát, vagy az éjszakában szó nélkül tarkón csap valakit homokzsákkal. Megfojt. Ez az igazság, amikor mindnyájunknak bátornak és keménynek kell lenni, hogy Billy Petrollelal megharcoljunk. Kapáslövés. Érti?

– Nem, ezredes úr.

– Ne ezredesurazzon itt.

– Igenis, ezredes úr.

– És mondja azt, hogy ezredes úr, amikor nem ezredesuraz – parancsolta Metcalf őrnagy.

Clevinger természetesen bűnös volt, különben nem emeltek volna vádat ellene, és minthogy bűnösségének egyedüli bizonyítéka az volt, hogy bűnösnek találták, teljesítették hazafias kötelezettségüket. Ötvenhét büntetőmenetre ítélték. Papagájt lecsukták, hogy leckét kapjon, Metcalf őrnagyot a Salamon-szigetekre hajózták hullát temetni. Clevinger büntetőmenete ötven percig tartott, s abból állt, hogy a fogda előtt föl-alá menetelt egy üres puska mázsás terhével a vállán.

Mindez nagyon zavaros volt Clevinger számára. Sok furcsa dolog történt, de Clevingernek a legfurcsább a hadbíróság tagjainak a gyűlölete volt, az a durva, leplezetlen, kérlelhetetlen gyűlölet, mely kemény, elszánt arcukon csillogott, az a soha meg nem bocsátó kifejezés, mely mint örökégő szén, rosszindulatúan izzott összehúzott szemükben. Clevingert teljesen lesújtotta ez a fölfedezés. Meglincselték volna, ha lehetett volna. Ott volt három felnőtt férfi, és gyűlölték őt, a kölyköt, és a halálát kívánták. Még be sem lépett, már gyűlölték, gyűlölték, amíg ott volt, gyűlölték, miután kiment, s mint valami dédelgetett kincset, magukkal vitték a gyűlöletet, amikor külön-külön elvonultak magányukba.

Yossarian minden tőle telhetőt megtett, hogy előtte való este figyelmeztesse Clevingert.

– Semmi esélyed sincs, kölyök – mondta neki mogorván. – Ezek gyűlölik a zsidókat.

– De én nem vagyok zsidó – válaszolta Clevinger. – Mit számít az – biztatta Yossarian, és Yossariannak igaza volt. – Ezek mindenkire rámennek.

Clevinger hátrahőkölt ettől a gyűlölettől, mint valami vakító fénytől. Ez a három ember, aki gyűlölte őt, egy nyelvet beszélt vele, egy egyenruhát hordott vele, de látta kíméletlen arcukon a gyűlölet görcsös, gyalázatos vonásait, és tüstént megértette, hogy sehol a világon, sem a fasiszta tankokban, repülőgépekben, tengeralattjárókban, sem a bunkerekben a géppuskák, az ágyúk, a süvítő lángszórók mögött, sőt a Hermann Göring Légelhárító Hadosztály ütegeinek gyakorlott lövészei között sem, sem München összes sörözőjében a véres kezű cinkosok között, sem sehol másutt nem talál olyan embereket, akik ennyire gyűlölnék őt, mint ezek hárman.

9. Őrnagy Őrnagy Őrnagy őrnagy

Őrnagy őrnagy őrnagy őrnagynak már kezdet kezdetén nehézségei támadtak.

Mint Miniver Cheevy, ő is túl későn született – pontosan harminchat órával később született, mint ahogy anyja fizikai jóléte megkívánta volna: a gyengéd, szenvedő asszony egy egész és egy fél napig tartó szülési kínok után nem érzett elég erőt ahhoz, hogy tovább folytassa a vitát az új gyermek neve felől. Férje a kórház folyosóján az olyan ember mosolytalan eltökéltségével törtetett előre, mint aki tudja, mit akar. őrnagy őrnagy apja hórihorgas, toronyszerű ember volt, súlyos bakancsot és fekete gyapjúöltönyt hordott. Habozás nélkül töltötte ki a születési bizonyítványt, és semmiféle érzelmet nem árult el, amikor a kitöltött űrlapot átnyújtotta az osztályos ápolónőnek. Az ápolónő kommentár nélkül vette át tőle, és elkocogott a láthatáron. Őrnagy őrnagy apja nézte, ahogy megy, és azon tűnődött, milyen lehet ruha nélkül.

Bent a kórteremben feleségét mélyen a takaróba süppedve találta, úgy feküdt ott, mint valami kiszikkadt vén fehérrépa, ráncosan, szárazán és fehéren, elgyöngült szövetei teljes mozdulatlanságba dermedtek. Ágya a terem legvégében állt, a vastagon bemocskolt, repedt ablak mellett. Eső locsogott a piszkosszürke égből, unalmas, hideg nap volt. A kórház más részein kőkeménnyé meszesedett, öreg, szederjes ajkú emberek haltak meg óraműpontossággal. A férfi egyenesen állt az ágy mellett, és jó ideig bámult le az asszonyra.

– Calebnek neveztem el a fiút – szólalt meg végül halk hangon. – Kívánságodhoz híven. – Az asszony nem felelt, és az ember lassan elmosolyodott. Elgondolása tökéletesen bevált, mert felesége aludt, és nem jutott el a tudatáig, hogy hazudott neki, amint ott feküdt betegágyában, a megyei szegénykórház kórtermében.

Ebből a nem sok jóval kecsegtető kezdetből indult el a jelentéktelen századparancsnok, aki most Pianosán azzal töltötte munkanapjainak jó részét, hogy hivatalos okmányok alá Washington Irving nevét hamisította. Őrnagy őrnagy szorgalmasan hamisított bal kézzel, hogy félrevezesse az írásszakértőket, saját nem vágyott hatalmának minden illetéktelen behatolást kiszigetelő biztos fedezékében, de a leleplezés veszélye elleni pótvédelemként ráadásul álbajusz és sötét szemüveg mögé álcázottan, hogy bárkinek, aki véletlenül bekukucskálna a homályos celluloidablakon, amelyből holmi tolvaj egy darabot kivágott, lehetetlenné tegye az azonosítást. Születésének és sikerének e két mélypontja között az egyedüllét és kallódás harmincegy ködös esztendeje feküdt.

Őrnagy őrnagy túl későn és túl középszerűnek született. Vannak, akik középszerűnek születnek, vannak, akik elérik a középszerűséget, és vannak, akik nyögnek a középszerűség jármában, őrnagy őrnagynak mindhárom kijutott. Még az olyanok közül is, akikből minden jellegzetesség hiányzik, kétségtelenül kitűnt azzal, hogy belőle még több jellegzetesség hiányzott, mint a többiből. Mindig mélyen hatott az emberekre azzal, hogy mennyire nem hat rájuk.

Őrnagy őrnagy már kezdettől fogva három súlyos átkot cipelt magával – anyját, atyját és Henry Fondát, akire csaknem születése pillanatától kezdve betegesen hasonlított. Sokkal hamarabb, mint hogy akár csak gyanította volna, kicsoda is Henry Fonda, már észre kellett vennie, hogy bármerre jár, személye mindenütt valami nem éppen hízelgő összehasonlítás tárgyát képezi. Minden vadidegen illőnek látta, hogy pálcát törjön fölötte, s ez azzal az eredménnyel járt, hogy már korán meg volt verve az emberektől való bűntudatos félelemmel s azzal a szüntelen kényszerrel, hogy folyton a társadalom bocsánatáért esedezzen, amiért ő nem Henry Fonda. Nem könnyű dolog átvágni az élet sűrűjén úgy, hogy valaki majdnem Henry Fonda, de Őrnagy őrnagynak soha eszébe se jutott, hogy abbahagyja földi vándorútját, mert állhatatosságát atyjától örökölte, akinek hórihorgas alakja és jó humora volt.

Őrnagy őrnagy apja józan, istenfélő férfiú volt, aki azt tartotta a világ legjobb viccének, hogy időnként hamisan mondta be az életkorát. Hosszú kezű, hosszú lábú, istenfélő, szabadságszerető, törvénytisztelő farmer volt, zord individualista, aki úgy vélte, hogy minden támogatás, amit a központi kormány nem farmereknek juttat, a szocializmus beszivárgását jelenti. Hirdette a takarékos életet és a kemény munka szükségességét, nem szerette a laza erkölcsű nőket, akik mindig visszautasították. Lucernatermelő volt, és nagyon jól jött ki azzal, hogy nem termelt lucernát. A kormány jól megfizetett minden tonna lucernáért, amit nem termelt. Minél több lucernát nem termelt, annál több pénzt adott neki a kormány, és ő minden pennyt, amiért nem dolgozott meg, földvásárlásba fektetett, hogy növelje azt a lucernamennyiséget, amit nem termel. A hosszú téli estéket a házban töltötte, és nem javította szerszámait, és mindennap már délben kiugrott az ágyból, hogy bizonyosságot szerezzen: nem végeztetett el semmiféle szántóvető munka. Bölcsen nem munkálta földjét, és hamarosan több lucernát nem termelt, mint bárki a megyében. Szomszédok keresték fel őt tanácsért mindenféle ügyben, mert nagy pénzeket keresett, következésképp nagy bölcsnek kellett lennie. “Ki mint vet, úgy arat”, tanácsolta mindnek egyöntetűen, és mindenki így felelt rá: “Ámen.”

Őrnagy őrnagy apja a takarékos kormányzat feltétlen, harcos híve volt, feltéve, hogy a takarékosság nem akadályozza a kormányt ama szent kötelessége teljesítésében, hogy minden lehető összeget megfizessen a farmereknek azért a lucernáért, amit vagy egyáltalán nem termeltek, vagy ha termeltek, akkor a kutyának se kellett. Büszke és független ember volt, aki nem helyeselte a munkanélküli segélyt, és egy pillanatig sem habozott sírni, sivalkodni, sápítozni és könyörögni bárkinek, akitől egy kis pénzt remélt.

– Az Úr azért adott nekünk, farmereknek, két erős kezet, hogy amit csak markolni tudunk, azt mind megragadjuk vele – prédikálta méltósággal a bíróság lépcsőjén vagy a kocsmaajtóban, amikor a rosszkedvű, rágógumit rágó fiatal pénztárosnőre várt, akit üldözött, és akire parázna pillantásokat vetett, amikor kilépett az ajtón. – Ha az Úr nem akarná, hogy annyit ragadjunk el, amennyit markolni tudunk – prédikálta –, ő bizonnyal nem adott volna nekünk, farmereknek, két erős kezet, amivel ragadhatunk. – És a többiek rámorogták: “Ámen.”

Őrnagy őrnagy atyja, mint jó kálvinista, hitt a predesztinációban, és nagyon jól belátta, hogy az Úr akarata fejeződik ki az övén kívül mindenki más balszerencséjében. Cigarettázott és whiskyt ivott, takarékosan bánt az eszével, és nagyra becsülte a tanulságos beszélgetéseket, különösen a sajátját, amikor hamisan mondta be az életkorát, és amikor azt a jót mondta az Úrról meg a felesége bajairól őrnagy őrnagy világrahozatalával kapcsolatban. Az a jó az Úrról meg a neje bajairól azzal a ténymegállapítással volt kapcsolatban, hogy míg az Úrnak csak hat nap kellett az egész világ világrahozatalához, addig az ő felesége csak Őrnagy őrnagy világra hozásával másfél napot kínlódott. Nála kevesebbet érő férfi talán meggondolta volna magát ama napon a kórházfolyosón, gyengébb férfi beérte volna ilyen kitűnő pótmegoldásokkal, mint Őrnagy Szilárd, őrnagy Medárd, Őrnagy Szilveszter vagy Őrnagy Szervác Pongrác Bonifác, de őrnagy őrnagy atyja tizennégy éve csak ezt a lehetőséget várta, és ő nem olyan ember volt, hogy elmulassza. –E világon csak egyszer kopog ajtódon a lehetőség – szokta mondani. Őrnagy őrnagy apja minden lehető alkalommal elmesélte ezt a jó viccet.

Ez a beteges hasonlóság Henry Fondához csak egy volt a gonosz viccek sorozatából, amellyel a végzet Őrnagy őrnagyot egész örömtelen életén át boldogtalan áldozatává tette. Hogy Őrnagy Őrnagy Őrnagynak született, az volt a második. Hogy Őrnagy Őrnagy Őr-nagynak született, titok volt, amit csak az atyja ismert. Mindaddig, amíg őrnagy őrnagy el nem hagyta a kisdedóvót, valódi nevét lepel borította, de amikor ez a lepel lehullt, a hatás végzetes volt. Az újság megölte anyját, akinek elment minden kedve az élettől, csak kallódott egy ideig, aztán meghalt, ami nagyon jól jött Őrnagy őrnagy atyjának, aki elhatározta, hogy feleségül veszi azt a rosszkedvű lányt a kocsmából, ha muszáj, és aki sohasem volt derűlátó ama lehetőségeit illetően, hogy feleségét valaha is kitúrhatja a birtokból, hacsak jó pénzzel ki nem fizeti, vagy ostorral el nem kergeti.

Magára Őrnagy őrnagyra a következmények alig valamivel voltak kevésbé súlyosak. Oly zsenge korban zuhant rá annak éles és letaglózó élménye, hogy ő nem Őrnagy Caleb, ahogy mindeddig hitte, hanem helyette valami teljesen idegen Őrnagy Őrnagy Őrnagy, akiről ő az égvilágon semmit sem tudott, és akiről az égvilágon senki még csak nem is hallott eddig. Akitől a játszótársak elhúzódtak, és soha vissza nem húzódtak, mert arra nevelték őket, hogy óvakodjanak az idegentől, különösen az olyan idegentől, aki becsapta őket azzal, hogy olyan valakinek tettette magát, akit hosszú éveken át ismertek. Senki sem akart vele közösséget vállalni. Kezdte kiejteni kezéből a tárgyakat, és baklövéseket csinált. Szégyenkezve és reménykedve keresett új kapcsolatokat, és mindig kiábrándult. Mert olyan elkeseredetten keresett barátokat, sohasem talált egyet se. Esetlen, hosszú, fura, álmodozó fiú lett belőle, megtört szemű, erélytelen szájú, akinek hívogató, ragaszkodó mosolya tüstént sértett zavarba hullt szét minden új csalódásra.

Az idősebbekkel, akik nem szerették őt, udvarias volt. Bármit mondtak neki az idősebbek, megcsinálta. Azt mondták neki, nézzen a lába elé, mielőtt lép, és ő mindig is a lába elé nézett, mielőtt lépett. Azt mondták neki, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és ő soha nem is halasztotta holnapra. Azt mondták neki, tisztelje atyját és anyját, és ő tisztelte is atyját és anyját. Azt mondták neki, ne öljön, és nem is ölt, amíg a hadseregbe nem került. Akkor azt mondták neki, hogy öljön, és ő ölt is. Mindig odanyújtotta a másik orcáját is, és mindig pontosan azt tette másoknak, amit másoktól magának elvárt. Ha jótékonykodott, soha nem tudta a bal keze, mit csinált a jobb. Soha Urának Istenének nevét hiába nem vette, nem kívánta sem felebarátja feleségét, sem felebarátja szamarát. Voltaképpen szerette felebarátait, és soha nem szólt hamis tanúságot ellenük. Őrnagy őrnagyot nem szerették a feljebbvalói, mert felháborítóan nonkomformista volt.

Mivel sehol máshol nem volt alkalma eredményt felmutatni, az' iskolában eredményt mutatott fel. Az Állami Egyetemen olyan komolyan vette tanulmányait, hogy a homoszexuálisok arra gyanakodtak, hogy kommunista, a kommunisták meg arra gyanakodtak, hogy homoszexuális. Angol történelemből szerezte diplomáját, s ez nagy hiba volt.

– Angol történelem! – bömbölte méltatlankodva az állam ezüst hajú főszenátora. – És mi van az amerikai történelemmel? Az amerikai történelem is van olyan jó történelem, mint a világon bármely más történelem.

Őrnagy őrnagy villámgyorsan átnyergelt az amerikai irodalomra, de nem elég gyorsan, mert az FBI már dossziét nyitott róla. Amaz elhagyott tanyának, melyet Őrnagy őrnagy otthonnak hívott, hat ember és egy skót terrier volt a lakója, és kiderült, hogy ezek közül öten és a skót terrier az FBI ügynökei. Hamarosan annyi terhelő adatot terheltek őrnagy őrnagy nyakába, hogy azt tehettek volna vele, amit csak akartak. De el nem tudták képzelni, mit is tehetnének vele, így végül azt találták ki, hogy közlegényként besorozzák a hadseregbe, és négy napon belül őrnagyot csinálnak belőle, hogy a képviselők, akiknek egyében sem jár az eszük, föl-alá futkározzanak Washington utcáin litániázva: “Ki nevezte ki Őrnagy őrnagyot? Ki nevezte ki Őrnagy őrnagyot?”

Őrnagy őrnagyot történetesen egy IBM számológép nevezte ki, melynek majdnem olyan jó humora volt, mint Őrnagy őrnagy atyjának. Amikor a háború kitört, ő még mindig szorgalmas és készséges volt. Azt mondták neki, menjen sorozásra, és ő el is ment sorozásra. Azt mondták neki, hogy jelentkezzen repülőkadét-kiképzésre, és ő jelentkezett is repülőkadét-kiképzésre, és már azon az éjszakán hajnali háromkor jeges sárban állt mezítláb, egy harcias és keménykötésű délvidéki őrmester előtt, aki bejelentette nekik, hogy majd ő megmutatja az ő alakulatának, hogy hol lakik az úristen, és éppen azon volt, hogy tüstént megmutassa. Századának újoncait csak pillanatokkal előbb rázták fel durván az őrmester tizedesei, és adtak nekik parancsot sorakozóra a századügyelet sátra előtt. Őrnagy őrnagyra hullott az eső. Civil ruhában sorakoztak fel, abban, amelyikben három nappal ezelőtt a hadseregbe hozták őket. Azokat, akik elkéstek, mert zoknit és cipőt húztak, visszazavarták nedves, hideg sátraikba, hogy vessék le, és már ott is álltak mindnyájan mezítláb a sárban, amíg az őrmester kőkemény pillantása sorban végigsiklott az arcokon, és azt mondta nekik, hogy alakulatában nincs olyan ember, akinek meg ne tudná mutatni, hol lakik az úristen. Senki nem érzett hajlandóságot arra, hogy vitába szálljon vele.

Őrnagy őrnagy őrnaggyá való kinevezése feneketlen kétségbeesésbe taszította másnap a harcias őrmestert, mert többé már nem volt módjában azzal dicsekedni, hogy alakulatában nincs olyan ember, akinek meg ne tudná mutatni, hol lakik az úristen. Órákon át magányosan imádkozott Saulként a sátrában, míg tizedeseinek elit csapata zavarodottan őrködött sátra előtt. Hajnali három órakor megtalálta a megoldást, és Őrnagy őrnagyot meg a többi újoncot ismét durván fölrázták, és máris ott álltak mezítláb a századügyelet sátra előtt a nyirkos homályban, ahol az őrmester már várta őket, öklét hetykén csípőjének feszítve, s oly mohón akart beszélni, hogy alig várta érkezésüket.

– Én meg Őrnagy őrnagy – jelentette ki ugyanolyan kemény, katonás hangon, mint a múlt éjjel – mindenkinek meg tudjuk mutatni az alakulatban, hogy hol lakik az úristen.

Pár nap múlva a Támaszpont tisztjei akcióba léptek az Őrnagy őrnagy-probléma megoldására. Hogyan tudnának megbirkózni egy olyan őrnaggyal, mint őrnagy őrnagy. Ha őt szentélyében megsértik, ez annyit jelent, hogy más tiszteket is, egyenlő vagy alacsonyabb rangban, meg lehet sérteni. Hogy udvariasan bánjanak vele, ez másrészről elképzelhetetlen volt. Őrnagy őrnagy szerencsére repülőkadét-kiképzésre jelentkezett. Az elszállítását elrendelő parancs késő délután érkezett a stencilszobába, és hajnali három órakor őrnagy őrnagyot megint durván felrázták, az őrmester rákiáltott, hogy isten hírével, aztán fölrakták egy Nyugat felé induló gépre.

Scheisskopf hadnagy falfehérré vált, amikor Őrnagy őrnagy Kaliforniában jelentkezett nála mezítláb, lábujjai közt sárcsomókkal. Őrnagy őrnagy biztosra vette, hogy megint azért rázták fel durván, hogy mezítláb álldogáljon a sárban, és cipőjét meg zokniját már eleve a sátorban hagyta. A civil ruha, amelyben Scheisskopf hadnagynál szolgálatra jelentkezett, gyűrött és mocskos volt. Scheisskopf hadnagy, aki ekkor még nem szerzett magának nevet mint díszszemlész, hevesen összerezzent arra a gondolatra, hogy Őrnagy őrnagy milyen benyomást fog majd kelteni jövő vasárnap a században, amint mezítláb felvonul.

– Azonnal menjen kórházba – suttogta, amikor eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy beszélni tudjon –, és mondja azt, hogy beteg. Maradjon ott mindaddig, ameddig egyenruha-ellátmánya utoléri, és némi pénze lesz, hogy ruhát vegyen. Meg cipőt. Cipőt feltétlenül vegyen.

– Igenis, hadnagy úr.

– Nem hiszem, hogy önnek így kellene szólítania engem, őrnagy úr

– fejtegette Scheisskopf hadnagy. – Ön az én felettesem.

– Igenis, hadnagy úr. Lehet, hogy én az ön felettese vagyok, hadnagy úr, de ön mégis az én elöljáróm.

– Igenis, őrnagy úr, ez így van – helyeselt Scheisskopf hadnagy. – Lehet, hogy ön felettesem nekem, őrnagy úr, de én mégis az Ön elöljárója vagyok. Úgyhogy legokosabb, ha azt teszi, amit mondok, őrnagy úr, különben baj lesz. Menjen kórházba, és mondja azt, hogy beteg, őrnagy úr. Maradjon ott addig, amíg egyenruha-ellátmánya utoléri önt, és némi pénze lesz, hogy egyenruhát vegyen.

– Igenis, hadnagy úr.

– Meg cipőt, őrnagy úr. Cipőt az első adandó alkalommal feltétlenül vegyen, őrnagy úr.

– Igenis, hadnagy úr, veszek, hadnagy úr.

– Végeztem, őrnagy úr.

A kadétiskolai élet Őrnagy őrnagy számára semmiben sem különbözött eddigi életétől. Aki vele volt, az mindig azt kívánta, bárcsak mással lenne. Az előadók különös gonddal foglalkoztak vele minden fokon, hogy gyorsan haladjon előre, és gyorsan megszabaduljanak tőle. A legrövidebb időn belül megkapta a pilótaszárnyakat, és már a tengeren túl is találta magát, ahol a dolgok hamarosan kezdtek rendbe jönni. Őrnagy őrnagy egész életében másra sem vágyott, csak arra az egyre, hogy elvegyüljön, és ez Pianosán egy darabig végül sikerült is. A harcállományban levőknek vajmi keveset jelentett a rang, a tisztek és a legénységi állományúak között a viszony fesztelen és közvetlen volt. Olyan emberek, akiknek még a nevét se hallotta, rászóltak, hogy “Szia”, és úszni vagy kosárlabdázni hívták. Legfelhőtlenebb óráit az egész napos kosárlabdameccseken töltötte, ahol fenét se érdekelt, hogy ki lesz a győztes. Az eredményt sohase számolták, a játékosok száma mindig egy és harmincöt között ingadozott. Őrnagy őrnagy soha nem kosárlabdázott, és semmiféle más sportot sem űzött azelőtt, de elképesztő magassága és elragadtatott lelkesedése segítette abban, hogy túltegye magát született ügyetlenségén és a gyakorlat hiányán. Őrnagy őrnagy megtalálta az igazi boldogságot, ott, a lejtős kosárlabdapályán a tisztek és a legénységi állomány között, akik már-már barátai lettek. Ha nincs győztes, vesztes sincs, és őrnagy őrnagy minden szökellő pillanatot kiélvezett, egész addig a napig, amikor Cathcart ezredes Duluth őrnagy eleste után megérkezett ficánkoló dzsipjén, és lehetetlenné tette számára, hogy valaha még kosárlabdázhasson.

– Maga az új századparancsnok – bömbölte át Cathcart ezredes az árkon. – De nehogy azt higgye, hogy ez valamit jelent, mert nem jelent semmit. Mindössze annyit jelent, hogy maga az új századparancsnok.

Cathcart ezredes már régóta engesztelhetetlen haragot táplált magában őrnagy őrnagy ellen. Egy fölösleges őrnagy a létszámjelentésben szervezési hiányosságokra mutatott, és fegyvert adott azoknak az embereknek a kezébe a Huszonhetedik Légihadtest Fő-hadiszállásán, akikről Cathcart ezredes biztosan tudta, hogy ellenségei és vetélytársai. Cathcart ezredes a jó szerencsének éppen ilyen csapásáért imádkozott, mint Duluth őrnagy halála. Azon gyötrődött, hogy mit tehetne egy fölösleges őrnaggyal; s most, lám, van helye egy őrnagy számára. Őrnagy őrnagyot kinevezte század-parancsnoknak, és eldübörgött a dzsipjén, éppoly hirtelen, mint amilyen hirtelen jött.

Őrnagy őrnagy számára ez jelentette a játék végét. Zavartan elpirult, és csak állt ott egy helyben: nem akarta elhinni, hogy a vihar-felhők megint gyülekezni kezdenek fölötte. Amikor csapattársai felé fordultak, kíváncsi, tűnődő arcok zátonysorával találta magát szemközt, mely dermedten, mogorván, kifürkészhetetlenül és ellenségesen meredt rá. Szégyenében összerezzent. Amikor újra játszani kezdtek, már nem volt jó. Amikor cselezett, senki sem próbálta megtámadni; amikor kérte a labdát, bárkinél volt, odaadta, és amikor elvétette a kosarat, senki sem futott rá. Egyetlen hang hallatszott, az övé. Másnap ugyanez volt a helyzet, és a következő nap már nem ment ki.

Mintha csak összebeszéltek volna, a században senki sem állt többé szóba vele, és elkezdték a szemüket méregetni rá. Magába mélyedve járt az életben, lesütött szemmel, égő arccal, kitéve a megvetésnek, irigységnek, gyanúnak, szemrehányásnak, rosszindulatú rágalmaknak mindenütt, amerre járt. Emberek, akik azelőtt alig vették észre Henry Fondához való hasonlóságát, most soha nem szűntek meg vitatni azt, és voltak olyanok, akik halálos komolyan arra célozgattak, hogy Őrnagy őrnagyot azért emelték századparancsnoki rangra, mert Henry Fondához hasonlít. Black kapitány, aki igényt tartott a tisztségre, határozottan állította, hogy Őrnagy őrnagy valójában Henry Fonda, de gyáva kukac ahhoz, hogy bevallja.

Őrnagy őrnagy vakon támolygott egyik zavarba ejtő katasztrófából a másikba. Anélkül, hogy előre közölte volna vele, Towser őrmester átszállíttatta motyóját abba a tágas lakókocsiba, amelyet azelőtt Duluth őrnagy egyedül birtokolt, és amikor Őrnagy őrnagy lélekszakadva berohant a századirodába, hogy holmijainak eltulajdonítását bejelentse, az a fiatal tizedes ott halálra rémítette azzal, hogy talpra ugrott, és amint belépett, abban a pillanatban elordította magát, hogy “Vigyázz”. Őrnagy őrnagy vigyázzba vágta magát a századirodán a többiekkel együtt, azon tűnődve, ki lehet az a fontos személyiség, aki mögötte lépett be. Egymás után múltak a percek hideg némaságban, és az egész banda ítéletnapig ott állt volna vigyázzban, ha Danby őrnagy húsz perc múlva véletlenül be nem toppan az ezredből, hogy gratuláljon őrnagy őrnagynak a kinevezéséhez, és pihenjt nem vezényel.

Őrnagy őrnagy még siralmasabban járt a kantinban, ahol Milo, arcán hízelgő mosollyal, már várta, és büszkén egy kisasztalhoz tessékelte, amelyet a másikkal szemben állított föl, s hímzett asztalterítővel és rózsaszín metszett vázában egy csokor tátikával ékesített. Őrnagy őrnagy rémülten hátrahőkölt, de nem volt elég bátorsága, hogy a többiek figyelő szeme előtt tiltakozzon. Még Havermeyer is fölemelte fejét tányérjáról, hogy nehéz, lengő állkapcsával rátátogjon. őrnagy őrnagy birkamód engedett Milo tuszkolásának, és gyalázatába burkolózva ülte végig az étkezést külön asztalánál. Az étel fűrészporrá vált a szájában, de minden falatkáját lenyelte, nehogy megbántsa azokat az embereket, akik elkészítésében közreműködtek. Később, amikor négyszemközt maradt Milóval, Őrnagy őrnagy életében először fellázadt, és azt mondta, jobban szeretné, ha továbbra is a tisztek asztalánál étkezhetne. Milo megmondta neki, hogy ez nem fog menni.

– Nem látom be, miért nem fog menni – vitatkozott Őrnagy őrnagy.

– Azelőtt se lett belőle semmi baj.

– Azelőtt nem volt századparancsnok.

– Duluth őrnagy századparancsnok volt, és ő mindig egy asztalnál evett a többi tiszttel.

– Duluth őrnaggyal más volt a helyzet, őrnagy úr.

– Miért volt más a helyzet Duluth őrnaggyal?

– Szeretném, ha ezt nem kérdezné tőlem, őrnagy úr – válaszolta Milo.

– Azért talán, mert Henry Fondára hasonlítok? – Őrnagy őrnagy minden bátorságára szükség volt, hogy ezt meg merje kérdezni.

– Vannak, akik azt mondják, hogy ön Henry Fonda – válaszolta Milo.

– Nem vagyok Henry Fonda – kiáltott föl elkeseredésében remegő hangon Őrnagy őrnagy. – És egy szikrát sem hasonlítok rá. És ha mégis, hát mit számít az?

– Egyáltalán nem számít. Éppen ezt akartam önnek mondani, őrnagy úr. Pusztán arról van szó, hogy önnel más a helyzet, mint Duluth őrnaggyal.

És tényleg más volt a helyzet, mert amikor a legközelebbi étkezésnél Őrnagy őrnagy ellépett az ételpulttól, hogy a többiekhez üljön a rendes asztalhoz, előrenyomulásában teljesen megbénította az ellenállás áthatolhatatlan fala, mely az arcokról rámeredt, és addig állt ott sóbálvánnyá dermedten, tálcával remegő kezében, amíg Milo szó nélkül odasiklott, és kimentette őt azzal, hogy szelíden a külön asztalhoz tuszkolta. Őrnagy őrnagy ezután megadta magát, és mindig a kisasztalnál evett, háttal a többieknek. Bizonyos volt abban, hogy megvetik ezért, rossz néven veszik tőle, hogy amióta századparancsnok lett, már nem elég jók neki, és nem ül egy asztalhoz velük. Amíg Őrnagy őrnagy ott volt, az ebédlőben szünetelt a beszélgetés. Azt is tudta, a többiek megpróbálják elkerülni, hogy vele egy időben étkezzenek, és mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor egy idő után egyáltalán nem jelent meg ott, hanem a lakókocsijában kezdett étkezni.

Őrnagy őrnagy attól fogva kezdte hivatalos okmányok alá Washington Irving nevét hamisítani, hogy egy napon föltűnt az első kémelhárító, és kihallgatta valaki felől, aki a kórházban ugyanezt csinálta, őrnagy őrnagy jónak találta az ötletet. Unatkozott, és elégedetlen volt az új rangjával. Századparancsnokká tették, de fogalma sem volt arról, mit várnak tőle mint századparancsnoktól, ha csak azt nem, hogy Washington Irving nevét hivatalos okmányok alá hamisítsa, és a századügyeletes sátor hátsó felében levő kis irodájának ablakából azokra a magányos csörrenésekre és puffanásokra figyeljen, amiket **de Coverley őrnagy patkói hallatnak, amikor lehullanak a földre. Szüntelenül az a gondolat kísértette, hogy valamilyen életfontosságú kötelességet mulaszt el, és hiába várta, hogy elfogja a felelősségtudat. Nagyon ritkán ment ki, csak ha égetően szükséges volt, mert nem tudta megszokni, hogy folyton szemeket meresztenek rá. Időről időre Towser törte meg az egyhangúságot, amikor jelentett neki a legénységi vagy a tiszti állomány valamilyen ügyéről, amellyel Őrnagy őrnagy képtelen volt megbirkózni, s ezért tüstént visszajátszotta Towser őrmesterhez, hogy találjon valami épkézláb megoldást. Bármit is vártak tőle mint századparancsnoktól, ahhoz láthatólag semmiféle segítséget nem kaptak tőle. Szórakozottá és nyomottá vált. Néha komolyan arra gondolt, minden bánatát a lelkészhez viszi, de a lelkészen látszott, mennyire túl van terhelve saját bánatával, és Őrnagy őrnagy viszolygott attól, hogy még az ő bajaival is terhelje. Mellesleg abban sem volt egészen biztos, vajon a lelkész századparancsnoknak is rendelkezésére áll-e.

Soha nem volt egészen biztos **de Coverley őrnagy felől sem, aki, ha éppen nem bérelt lakosztályokat vagy nem rabolt idegen munkásokat, nem ismert sürgősebb tennivalót a patkódobálásnál. Őrnagy őrnagy gyakran figyelte feszülten, amint a lópatkók lágyan földre érnek, vagy a földbe vert alacsony vaskarókon pörögnek. Órákig leste **de Coverley őrnagyot, és csodálkozott rajta, hogy valakinek, aki ilyen méltóságteljes személyiség, nincs fontosabb dolga ennél. Gyakran megkísértette az a gondolat, hogy **de Coverley őrnagyhoz csatlakozik, de egész napon át lópatkókat dobálni majdnem olyan unalmasnak tűnt, mint hivatalos okmányok alá ezt írni, “őrnagy Őrnagy Őrnagy”, és **de Coverley ábrázata olyan visszautasító volt, hogy nem mert hozzá közeledni.

Őrnagy őrnagy eltűnődött **de Coverley őrnagyhoz való viszonyán, és **de Coverley őrnagynak hozzá való viszonyán. Annyit tudott, hogy **de Coverley őrnagy az ő szálláscsináló tisztje, de nem tudta, hogy ez mit jelent, és afelől sem tudott dönteni, vajon **de Coverley őrnagy személyében kegyes feljebbvalóval vagy csapnivaló beosztottal van-e megáldva. Nem akarta megkérdezni Towser őrmestertől, akitől titokban félt, más meg nem volt, akitől kérdezze, legkevésbé maga **de Coverley őrnagy. Nagyon kevesen merészeltek **de Coverley őrnagy elé járulni bármivel is, és az egyetlen tiszt, aki elég őrült volt ahhoz, hogy egyik lópatkójával dobjon, már másnap megfoghatatlanul súlyos emésztési zavarokkal küszködött. Sem Gus, sem Wes, sem maga Daneeka Doki nem látott soha ilyent, sem Pianosán, sem másutt, de még csak nem is hallottak ilyenről. Mindenki biztosra vette, hogy **de Coverley őrnagy hozta rá a betegséget, bár senki sem volt benne biztos, mi módon.

A legtöbb hivatalos okmány, ami az asztalára került, egyáltalán nem érdekelte Őrnagy őrnagyot. Legtöbbje tele volt előző levelekre való hivatkozással, amelyeket őrnagy őrnagy soha nem látott, és amelyekről soha nem hallott. Nem érezte szükségét, hogy fellapozza őket, mert az utasítások kivétel nélkül mind csak arra valók voltak, hogy figyelmen kívül hagyják őket. Épp ezért egyetlen termékeny pillanat elég volt húsz különféle okmány ellenjegyzésére, melyeknek mindegyike azt tanácsolta neki, hogy egyáltalán ne vegye figyelembe a másikat. A félszigetről, Peckem tábornok hivatalából vastag brosúrák érkeztek, felzetükön ilyen derűs jelmondatokkal, mint “Huzavona az Idő Tolvaja”, vagy: “A tisztaság fél egészség.”

Peckem tábornok levelezése a tisztaságról és a huzavonáról azt az érzést keltette Őrnagy őrnagyban, hogy ő mocskos húzó-vonó, és ezeket, amilyen gyorsan csak tudta, eltávolította asztaláról. A hivatalos okmányok egyetlen válfaja érdekelte, mégpedig azok a szórványos megjegyzések, amelyek a szerencsétlen alhadnaggyal foglalkoztak, aki az orvietói bevetésen esett el, két órával azután, hogy megérkezett Pianosára, és akinek a részben kicsomagolt holmija még mindig Yossarian sátrában volt. Mivel a szerencsétlen alhadnagy az eligazításon jelentkezett a századügyelet helyett, Towser őrmester úgy döntött, legbiztonságosabb azt jelenteni róla, hogy a századnál egyáltalán nem jelentkezett, és a rá vonatkozó szórványos okmányok azzal a ténnyel foglalkoztak, hogy valószínűleg szőrén-szálán eltűnt, ami bizonyos szempontból pontosan fedte a valóságot. Őrnagy őrnagy hálás volt az asztalára került hivatalos okmányoknak, mert irodájában ülni és egész nap aláírni őket jóval kellemesebb volt, mint egész nap irodájában ülni, és nem aláírni őket. Valami munkát adtak neki.

Minden aláírt okmány két-három, de legfeljebb tíznapos időközökben elkerülhetetlenül visszatért hozzá egy új lappal vastagabban, új aláírásért. Mindig vastagabbak lettek, mert a között a lap között, amely utolsó kézjegyét viselte, és a között az új lap között, amely új kézjegyét fogja viselni, azok a lapok voltak, amelyek a legkülönbféle tisztek legutóbbi kézjegyét viselték, mindazokét, akiknek szintén az volt az elfoglaltságuk, hogy ugyanaz alá a hivatalos okmány alá írják a nevüket, őrnagy őrnagy elcsüggedt, amikor látta, hogy egyszerű levélváltás miként nő vastag kézirattá. Nem számított, hányszor írt alá egyet, mindig visszajött még egy aláírásért, és már kezdett elkeseredni, hogy soha nem fog megszabadulni tőlük. Egy napon, a kémelhárító első látogatása utáni napon, Őrnagy őrnagy az egyik okmány alá Washington Irving nevét írta a sajátja helyett, csak azért, hogy megnézze, hogyan illik oda. Pompásan odaillett. Annyira odaillett, hogy a délután hátralevő részében minden hivatalos okmány alá ugyanazt írta. Ösztönös tiszteletlenség és lázadás volt ez, amiért, tudta, később szigorúan meg fogják büntetni. Másnap reggel égő bűntudattal lépett a hivatalába, és várta, mi fog történni. Semmi sem történt.

Bűnözött, és jó sült ki belőle, mert soha egyetlen okmány sem jött vissza, amelyet Washington Irving nevével jegyzett. Itt végül haladás mutatkozott, és Őrnagy őrnagy lankadatlan szorgalommal vetette magát új hivatásába. Hivatalos okmány alá Washington Ir

ving nevét írni tulajdonképpen nem látszott valami fényes pályának, de legalább nem volt olyan egyhangú, mint “Őrnagy Őrnagy őrnagy”-ot írni. Amikor Washington Irving tényleg egyhangúvá vált, megfordíthatta a sorrendet, és írhatott Irving Washingtont addig, míg ez is egyhangúvá nem vált. Most végre csakugyan csinált valamit, mert az okmányok közül, amelyekre egyik vagy másik nevet írta, egyetlenegy sem jött vissza a századhoz.

Ami viszont visszajött a századhoz ugyanakkor, az egy második kémelhárító volt, pilótának álcázva. Az emberek tudták, hogy kémelhárító, mert bizalmasan közölte velük, és mindegyiket arra szólította fel, igazi személyiségét tartsa titokban a többiek előtt, akikkel bizalmasan már közölte, hogy ő kémelhárító.

– Ön az egyetlen ember a században, aki tudja, hogy kémelhárító vagyok – közölte bizalmasan Őrnagy őrnaggyal –, és alapvetően lényeges ezt titokban tartanunk, nehogy munkám eredményessége kárt szenvedjen. Érti?

– Towser őrmester tudja?

– Igen, tudja. Meg kellett neki mondanom, hogy bejussak magához. De biztos vagyok abban, hogy semmiféle körülmények között egy árva léleknek el nem mondja.

– Nekem elmondta – mondta Őrnagy őrnagy. – Azt mondta, egy kémelhárító vár kinn, hogy bejöhessen hozzám.

– A kurvapecér. Ráállítok valakit, meg fogom figyeltetni. Ha önnek lennék, nem hagynék itt elöl szigorúan titkos okmányokat. Legalábbis addig nem, amíg jelentésemmel el nem készülök.

– Nincsenek itt szigorúan titkos okmányok – mondta Őrnagy őrnagy.

– Erre a fajtára gondolok. Tegye lakat alá a páncélszekrénybe, ahol Towser őrmester nem férhet hozzá.

– A páncélszekrényhez egyedül Towser őrmesternek van kulcsa.

– Attól tartok, csak az időt vesztegetjük – mondta a második kémelhárító elég mereven. Mozgékony, ideges, kövér emberke volt, gyorsan és biztosan mozgott. Egy csomó fényképet halászott elő egy nagy vörös dossziéból, amelyet gondosan bőr pilótamellénye alatt rejtegetett. A pilótamellény rikított a ráfestett repülőgépektől, amelyek a légelhárítás narancstüzében repültek, és a csinos kis bombasoroktól, amelyek ötvenöt végrehajtott harci bevetést jelképeztek. – Látta már ezeket valaha?

Őrnagy őrnagy üres pillantása magánlevelekre esett, amelyeket a kórházból küldtek, és amelyekre a cenzor tiszt azt írta, Washington Irving vagy Irving Washington.

– Nem.

– S mi a véleménye erről?

Őrnagy őrnagy hivatalos okmányokat látott ezúttal, amelyeket neki címeztek, és amelyekre ő írta ugyanezt a nevet.

– Semmi.

– Az ön századában van az az ember, aki ezeket a neveket irkálja?

– Melyiket? Itt két név van.

– Bármelyiket. Kiszámítottuk, hogy Washington Irving és Irving Washington egy személy, és csak azért használ két nevet, hogy félrevezessen bennünket. Ez elég gyakran megtörténik, tudja.

– Nem hiszem, hogy volna ember a századomban, aki bármelyik

nevet is viselné.

Kiábrándult kifejezés futott végig a második kémelhárító arcán.

– Sokkal ravaszabb fickó, mint ahogy gondoltuk –jegyezte meg. – Harmadik nevet használ, és úgy tesz, mintha nem is ő lenne. És azt hiszem… igen, azt hiszem, én tudom, mi az a harmadik név. – Izgatottan és ihletetten egy másik fotókópiát rántott elő és nyújtott át Őrnagy őrnagynak, hogy vizsgálja meg. – Erről mi a véleménye?

Őrnagy őrnagy kissé előrehajolt, és egy tábori postai levelezőlapot látott, amelyen Yossarian mindent kihúzott a Mária néven kívül, és amelyre ráírta: “Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman, tábori lelkész. Egyesült Államok Hadserege.” Őrnagy őrnagy a fejét rázta.

– Életemben sem láttam.

– Nem tudja, kicsoda A. T. Tappman?

– Ő az ezredlelkész.

– A kör bezárult – mondta a második kémelhárító. – Washington Irving az ezredlelkész.

Őrnagy őrnagyba belenyilallt a riadalom. – A. T. Tappman az ezredlelkész – helyesbítette.

– Biztos ebben?

– Igen.

– Miért kellett az ezredlelkésznek ezt írnia a levélre?

– Talán valaki más írta rá, és csak a nevét vette kölcsön.

– Miért kellett bárkinek is az ezredlelkész nevét idehamisítania?

– Nehogy kinyomozzák.

– Igaza lehet – döntötte el a kérdést a második kémelhárító pillanatnyi habozás után, és sebesen megnyalta szája szélét. – Lehet, hogy egy egész bandával állunk szemben, ez a banda két emberből áll, akik együtt dolgoznak, és neveik véletlenül egymás nevének a fordítottjai. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy így van. Egyikük itt van a századnál, a másikuk fönn a kórházban, a harmadik meg a lelkésznél. Ez hármat tesz ki, nem? Egész biztos ön abban, hogy soha nem látta ezeket a hivatalos okmányokat?

– Ha láttam volna, aláírtam volna őket.

– Melyik nevet írta volna alá? – kérdezte a második kémelhárító ravaszul. – A magáét vagy Washington Irvingét?

– A sajátomat – mondta neki Őrnagy őrnagy. – Washington Irving nevét még csak nem is ismerem.

A második kémelhárító megkönnyebbült mosollyal nyugtázta a választ.

– Örülök, hogy tisztázta magát, őrnagy. Ez annyit jelent, dolgozhatunk együtt, és nekem minden emberre szükségem van, akit csak megkapok. Valahol az európai hadszíntéren van egy ember, aki rajta tartja kezét az ön levelezésén. Van valami elgondolása arra nézve, hogy ki lehet?

– Nincs.

– Nahát, nekem van egy egészen tűrhető elgondolásom – mondta a második kémelhárító, és előrehajolt, hogy bizalmasan fülébe súghassa.

– Az a kurvapecér Towser. Mi másért futkározna összevissza és kiabálná világgá az igazságot rólam? Nos, tehát, ön nyitva tartja a szemét, és abban a pillanatban tudatja velem, ha bárkitől Washington Irving nevét hallja. Megfigyelés alá helyezem a lelkészt és mindenki mást is itt a környéken.

Abban a pillanatban, amikor eltávozott, az első kémelhárító ugrott be Őrnagy őrnagy irodájának az ablakán, és azt akarta tudni, ki volt a második kémelhárító. Őrnagy őrnagy alig ismerte meg.

– Kémelhárító volt – mondta neki Őrnagy őrnagy.

– Az istennyila volt – mondta az első kémelhárító. – Én vagyok az egyetlen kémelhárító itt a környéken.

Őrnagy őrnagy alig ismerte meg, mert az első kémelhárítón elnyűtt kordbársony fürdőköpeny volt, mindkét hónaljában fölfeselve, rongyos flanelpizsama és széttaposott papucs, amelynek az egyik talpa klaffogott. Ahogy Őrnagy őrnagy halványan visszaemlékezett rá, ez volt a kötelező kórházi viselet. Az első kémelhárító hízott vagy húsz fontot, és majd kicsattant az egészségtől.

– Tulajdonképpen rettenetesen beteg vagyok – nyivákolta. – Influenzát kaptam a kórházban egy vadászpilótától, és ebből nagyon súlyos tüdőgyulladás lett.

– Igazán sajnálom – mondta Őrnagy őrnagy.

– Egész csomó jó származott belőle – szipogta a kémelhárító. – Egyáltalán nem érdekel a szimpátiája. Engem csak az érdekel, hogy ön megtudja, mit végeztem. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem, Washington Irving a kórházból az ön századába tette át hadműveleti bázisát. Hallott valakit a környéken, aki Washington Irving nevét emlegette volna? Hallott vagy nem hallott?

– Tény és való, hallottam – válaszolta Őrnagy őrnagy. – Attól az embertől, aki épp most volt itt. Ő beszélt Washington Irvingről.

– Tényleg? – kiáltott fel az első kémelhárító gyönyörrel. – Talán épp csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból. Tartsa megfigyelés alatt a nap huszonnégy órájában, míg én visszafutok a kórházba, és írásban további utasításokat kérek a feletteseimtől. – A kémelhárító kiugrott Őrnagy őrnagy hivatali szobájának ablakán és eltűnt.

A következő pillanatban föllebbent a sátorlap, mely őrnagy őrnagy hivatali helyiségét a századirodától elválasztotta, és a második kémelhárító dühös sietséggel befújtatott. Levegő után kapkodva ordította:

– Épp most láttam, hogy egy vörös pizsamás pofa ugrott ki az ablakán, és rohant végig az úton! Nem látta véletlenül?

– Itt volt nálam, és velem beszélt – válaszolta Őrnagy őrnagy.

– Eszembe jutott, hogy fölöttébb gyanús dolog, ha valaki vörös pizsamában ablakon ugrál ki. – Az emberke sebes körökben keringett a kis helyiségben. – Először az jutott eszembe, hogy talán ön az, és Mexikóba akar meglépni. De most látom, hogy nem maga az. Nem beszélt amaz véletlenül Washington Irvingről? Beszélt vagy nem beszélt?

– Tény és való – mondta Őrnagy őrnagy –, beszélt.

– Igen? – kiáltotta a második kémelhárító. – Hát ez remek. Talán épp csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból. Nem tudja véletlenül, hol lehet most?

– A kórházban. Tulajdonképpen rettenetesen beteg ember.

– Hát ez óriási! – kiáltott fel a második kémelhárító. – Tüstént megyek oda utána. Legjobb lenne, ha álcázva mennék. Úgy, hogy megbeszélem a helyzetet a gyengélkedőn, és elküldetem magam mint beteget.

– Nem akarnak kórházba küldeni mint beteget, ha nem vagyok beteg – jelentkezett újra Őrnagy őrnagynál. – Egyébként beteg vagyok. Már gondoltam is arra, hogy felülvizsgáltatnom kellene magam, úgyhogy ez most épp kapóra jön. Visszamegyek a gyengélkedőre, azt mondom nekik, hogy beteg vagyok, és kórházba küldetem magam.

– Nézze meg, mit csináltak velem – jelentkezett újra Őrnagy őr-nagynál bíborpiros foghússal. Elkeseredése gyógyíthatatlan volt. Cipőjét és zokniját a kezében hozta, a lábujjait is bekenték fertőtlenítővel. – Ki az isten hallott már olyan kémelhárítóról, akinek pirosra van festve a lábujja? – siránkozott.

Lehajtott fővel hagyta el a századirodát, s közben felbukott egy széjjelhagyott gerendában, és összetörte az orrát. Hőmérséklete normális volt ugyan, de Gus és Wes kivételt tett vele, és mentőkocsin a kórházba küldte.

Őrnagy őrnagy hazudott, és jó sült ki belőle. Tulajdonképpen nem is lepődött meg, hogy jó sült ki belőle, mert, ahogy megfigyelte, azok az emberek, akik folyton hazudnak, általában sokkal megbízhatóbbak, törekvőbbek és sikeresebbek, mint azok az emberek, akik nem hazudnak. Mondta volna csak meg az igazat a második kémelhárítónak, megnézhette volna magát. Ehelyett hazudott, következésképp nyugodtan folytathatja munkáját.

A második kémelhárító látogatásának eredményeképpen sokkal körültekintőbben végezte munkáját. Minden aláírást bal kézzel végzett, és csak akkor, ha már feltette a sötét szemüveget és az ál-bajuszt, amiket olyan balsikerrel használt, amikor azt remélte, hogy segítségükkel újra kosárlabdázni kezdhet. Pótelővigyázatosságképpen Washington Irvingről John Miltonra tért át, s ez nagyszerűnek bizonyult. John Milton tömör és kifejező volt. S mint Washington Irvinget, a jó hatás kedvéért meg is lehetett fordítani, ha már unalmassá vált. Továbbá John Milton lehetőséget adott Őrnagy őrnagynak arra, hogy termelését megkétszerezze, lévén, hogy rövidebb volt, mint Washington Irving vagy a saját neve. Sokkal rövidebb idő alatt lehetett leírni. John Milton még más szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult. Könnyen íródott, és Őrnagy őrnagy hamarosan észrevette, hogy képzeletbeli párbeszédek töredékeit képes beleilleszteni, így a hivatalos okmányok jellegzetes hátiratain a következők voltak olvashatók: “Te, John! Milton szadista”, vagy “írta Milton, John bánja.” Az egyik aláírás, amelyre különösen büszke volt, így hangzott: “Ki áll amott a szirttetőn, John? Milton ő!” John Milton egészen új távlatokat nyitott meg, tele vonzó, kimeríthetetlen lehetőségekkel, amelyek örökre biztató védelmet nyújtottak az egyhangúság ellen. Amikor John Milton egyhangúvá vált, Őrnagy őrnagy visszatért Washington Irvinghez.

Őrnagy őrnagy a sötét szemüveget és az álbajuszt Rómában vásárolta utolsó sikertelen kísérletéhez, hogy kimeneküljön a megaláztatás mocsarából, amelyben mind mélyebbre süppedt. Először ott volt a Nagy Hűségeskü Hadjárat szörnyű megaláztatása, amikor abból a harminc vagy negyven emberből, akik egymással versengve esküdtek hűséget, senki még csak a közeibe sem engedte, hogy ő is hűséget esküdhessen, továbbá, épp, amikor ez lejárt, Cle-vinger gépe a teljes hajózó személyzettel együtt csodálatos módon levegővé vált, és az egész különös szerencsétlenség minden ódiuma ádázul őrá összpontosult, amiért nem esküdött hűséget.

A sötét szemüvegnek nagy bíborkerete volt, a fekete álbajuszt pedig egy lánglelkű kintornástól szerezte, és mindkettőt ama bizonyos kosárlabdameccsen viselte, azon a napon, amikor úgy érezte, nem tudja már magányát tovább elviselni. Könnyed, családias modort vett föl, amint a pálya felé őgyelgett, és imádkozott, hogy ne ismerjék fel. Amazok úgy tettek, mintha nem ismerték volna fel, és már elkezdte jól érezni magát. Épp gratulált magának ártatlan cseléért, amikor egyik ellenfele keményen rámászott, és leütötte lábáról. Hamarosan megint keményen rámásztak, és ráébredt, hogy bizony felismerték, és álcáját ürügyül használják arra, hogy könyökkel, lábbal és kézzel rámásszanak. Egyáltalán nem kellett nekik. És épp amikor erre ráébredt, saját csapatának játékosai ösztönösen egyesültek a másik csapat játékosaival egyetlen üvöltő, vérszomjas tömeggé, amely csúnya káromkodással, ökölrázva támadt rá mindenfelől. Földre teperték, rugdosták, amikor lent volt a földön, és újra rátámadtak, amikor vaksin föltápászkodott. Kezével az arcát védte, és nem látott semmit. Egymás hegyen-hátán rontottak rá ádáz vágyukban, hogy leüssék, rugdalják, fojtogassák, megtapossák. Agyba-főbe verve keringett az árok széléig, ott löktek rajta egyet, s ő zuhant, fejjel előre. Lent sikerült talpra állnia, s az árok másik falán fölmásznia, hogy gúnykacaj és kőzápor közepette támolyogjon el, amelyet mindaddig zúdítottak utána, amíg a századügyeleti sátor sarkán menedéket nem talált. Az egész támadás alatt az volt a legfőbb gondja, hogy álbajusza és sötét szemüvege le ne essen, s így megőrizhesse annak látszatát, hogy ő valaki más, mert semmitől sem irtózott annyira, mint a kényszerűségtől, hogy végül a rangját kelljen latba vetnie ellenük.

Bent a hivatalában sírt, és amikor abbahagyta a sírást, lemosta orráról és szájáról a vért, ledörzsölte a piszkot az arcán és homlokán levő horzsolásokról, és berendelte Towser őrmestert.

– Mostantól kezdve – mondta – nem akarom, hogy valaki is bejöjjön ide, amíg én itt vagyok. Világos?

– Igenis, őrnagy úr – mondta Towser őrmester. – Én se?

– Maga se.

– Értettem. Van még valami parancsa?

– Nincs.

– Mit mondjak azoknak, akik idejönnek, amikor ön itt van?

– Mondja meg nekik, hogy benn vagyok, és kérje meg őket, várjanak!

– Igenis, őrnagy úr. Meddig?

– Amíg el nem megyek.

– És akkor mit csináljak velük?

– Nem érdekel.

– Beküldhetem őket önhöz, amikor ön már elment? .

– Igen.

– De akkor ön már nem lesz benn?

– Nem.

– Igenis, őrnagy úr. Van még valami parancsa?

– Nincs.

– Igenis, őrnagy úr.

– Mostantól kezdve – mondta Őrnagy őrnagy a középkorú katonának, aki lakókocsiját tartotta rendben – nem akarom, hogy maga idejöjjön, amikor én itt vagyok, és azt kérdezze tőlem, van-e valami parancsom a maga számára. Világos?

– Igenis, őrnagy úr – válaszolta a küldönc. – Mikor jöjjek ide, hogy kitaláljam, van-e valami parancsa a számomra, őrnagy úr?

– Amikor nem vagyok itt.

– Igenis, őrnagy úr. És mit csináljak?

– Amit mondok magának.

– De ön akkor nem lesz itt, hogy megmondja nekem?

– Nem.

– Akkor mit csináljak?

– Mindent, amit meg kell csinálnia.

– Igenis, őrnagy úr!

– Végeztem – mondta őrnagy őrnagy.

– Igenis, őrnagy úr – mondta a küldönc. – Van még valami parancsa?

– Van – mondta Őrnagy őrnagy. – Takarítani se jöjjön! Ne jöjjön be semmiért, ha csak meg nem győződött róla, hogy nem vagyok bent!

– Igenis, őrnagy úr. De hogyan győződhetek meg róla?

– Ha nincs róla meggyőződve, legegyszerűbb, ha azt gondolja, hogy még bent vagyok, tehát elmegy, és csak akkor jön vissza, amikor már meg van róla győződve, hogy nem vagyok bent.

– Igenis, őrnagy úr.

– Nagyon sajnálom, hogy így kell beszélnem magával, de így kell beszélnem magával. Isten vele.

– Igenis, őrnagy úr.

– És köszönöm. Mindent köszönök.

– Igenis, őrnagy úr.

– Mostantól kezdve – mondta Őrnagy őrnagy Milo Minderbindernek – soha többé be nem teszem a lábam a tisztiklubba. Minden fogást ide, a lakókocsiba hozatok magamnak.

– Pompás ötletnek tartom, őrnagy úr – válaszolta Milo. – Most végre alkalmam lesz különleges ételekkel szolgálni önnek, amelyekről a többiek soha nem fognak tudni semmit. Biztos vagyok benne, nagyon jónak fogja találni őket. Cathcart ezredes mindig nagyon jónak találja őket.

– Semmiféle különleges ételt nem akarok. Pontosan azt akarom, amit a többi tisztnek ad. És azt akarom, hogy bárki hozza is, egyszer kopogjon az ajtómon, és hagyja az ételt a küszöbön. Világos?

– Igenis, őrnagy úr – mondta Milo. – Minden világos. Van egy kis valódi amerikai homárom félretéve, ezt tudom ajánlani ma estére, elsőrangú rokfortsalátával és két fagyasztott képviselőfánkkal.

Őrnagy őrnagy zavarban volt. Ha ugyanis visszaküldené, csak kárba menne, vagy valaki máshoz kerülne, és Őrnagy őrnagynak mindig gyengéje volt a roston sült homár. Bűnös lelkiismerettel megette. Másnap ebédre marylandi teknőc volt egy egész üveg 1937-es Dom Pérignonnal, és őrnagy őrnagy egyetlen gondolat nélkül nyelte le.

Milo után már csak a századiroda szolgálatosai maradtak. Őrnagy őrnagy úgy kerúlte ki őket, hogy mindig irodájának kétes tisztaságú műanyag ablakán ugrált ki-be. Az ablak kinyitva alacsony és széles volt, úgyhogy mindkét oldalról könnyen keresztül lehetett ugrani rajta. A századiroda és lakókocsija közti távolságot úgy intézte el, hogy amikor a levegő tiszta volt, futva megkerülte a sátor sarkát, beugrott a vasúti árokba, és lehajtott fejjel törtetett benne előre, amíg el nem érte az erdő menedékét. Lakókocsijával szemben kilépett az árokból, és sebesen tört utat magának a sűrű aljnövényzetben hazafelé; útjában csupán egyetlen emberrel találkozott egyszer, Fiume kapitánnyal, aki egy félhomályos estén majd halálra ijesztette kísérteties és elkínzott lényével, amikor figyelmeztetés nélkül megjelent egy szederbokorban, hogy panaszt tegyen Félkupica Fehér Főnökre, amiért azzal fenyegette meg, hogy egyik fülétől a másik füléig elmetszi a torkát.

– Ha még egyszer így megijeszt – mondta neki Őrnagy őrnagy –, én fogom elmetszeni magának a torkát egyik fülétől a másikig. Fiume kapitány csuklott, és eltűnt a szederbokorban. Őrnagy őrnagy attól kezdve többé sose látta.

Ha Őrnagy őrnagy visszapillantott arra, amit létrehozott, meg lehetett magával elégedve. Néhány acre idegen föld kellős közepén, amelyet több mint kétszáz ember népesített be, teljesen lehetetlenné tette, hogy a századból bárki is beszélhessen vele, és ez kapóra jött mindenkinek, ahogy észrevette, mert különben sem akart beszélni vele senki. Senki, ahogy kiderült, csak az az őrült Yossarian, aki egy napon, amidőn az őrnagy az árok fenekén a lakókocsija felé cserkészett ebédelni, becsúszó szereléssel földre terítette.

A legeslegutolsó ember a században, akivel Őrnagy őrnagy olyan kapcsolatot kívánt volna teremteni, hogy az becsúszó szereléssel a földre teríthesse őt, Yossarian lett volna. Yossarianban volt valami vele született tiszteletlenség, ahogy oly tapintatlanul hajtogatta a magáét a halott emberről a sátrában, aki még csak nem is volt a sátrában, aztán meg ahogy az avignoni bevetés után minden ruháját leszórta magáról, és úgy mászkált összevissza egészen addig a napig, amikor Dreedle tábornok megjelent, hogy a Ferrara fölötti hősiességéért medáliát tűzzön a keblére, és a zárt rendben anyaszült meztelenül találta. Nem volt olyan hatalom a világon, amely a Yossarian sátrában levő halott ember züllesztő hatását el tudta volna tüntetni, őrnagy őrnagy eljátszotta parancsnoki hatalmát, amikor Towser őrmesternek engedélyt adott arra, hogy azt a hadnagyot, aki Orvieto fölött elesett, nem egészen két órával azután, hogy megérkezett a századhoz, úgy jelentse, mintha soha nem érkezett volna meg a századhoz. Az egyetlen valaki, akinek joga lett volna arra, hogy eltakarítsa a holmiját Yossarian sátrából, Őrnagy őrnagy véleménye szerint, maga Yossarian volt, Yossariannak tehát, Őrnagy őrnagy véleménye szerint, nem volt joga arra, hogy ne takarítsa el.

Őrnagy őrnagy fölhördült, amikor Yossarian becsúszó szereléssel földre terítette, és megpróbált föltápászkodni. Yossarian nem hagyta.

– Yossarian kapitány – mondta Yossarian – életfontosságú ügyben engedélyt kér azonnali kihallgatásra.

– Engedjen felállni, kérem – adta ki a parancsot Őrnagy őrnagy szabálytalanul, kényelmetlen helyzetében. – Nem tudok visszatisztelegni, ha a kezemen fekszem.

Yossarian fölengedte. Lassan föltápászkodtak. Yossarian újra tisztelgett, és megismételte kérését.

– Menjünk a hivatalomba – mondta Őrnagy őrnagy. – Nem hiszem, hogy ez lenne itt a legalkalmasabb hely a beszélgetésre.

– Igenis, őrnagy úr – válaszolta Yossarian. Lecsapkodták az agyagot a ruhájukról, és feszült csendben vonultak az ezredügyelet bejáratához.

– Várjon pár percet, amíg fertőtlenítem ezeket a karcolásokat. Aztán küldesse be magát Towser őrmesterrel.

– Igenis, őrnagy úr.

Őrnagy őrnagy méltóságteljesen vonult végig a századügyeleten, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna az írnokokra vagy gépírókra, akik az asztaloknál és az iratszekrényeknél ténykedtek. Megvárta, míg az irodájának bejáratát elzáró sátorlap összecsapódik mögötte. Mihelyt egyedül volt a hivatalában, átrohant a szobán az ablakhoz, és kiugrott, hogy elmeneküljön. Yossarian állta el az útját. Yossarian vigyázzban állt, és megint tisztelgett.

– Yossarian kapitány életfontosságú ügyben engedélyt kér azonnali kihallgatásra – ismételte eltökélten.

– Az engedélyt nem adom meg – pattogta őrnagy őrnagy.

– Lehetetlen.

Őrnagy őrnagy megadta magát.

– Rendben van – egyezett bele fáradtan. – Beszélek magával. Kérem, ugorjon be a hivatalomba.

– Csak ön után.

Beugrottak a hivatalba, őrnagy őrnagy leült. Yossarian meg az íróasztala előtt föl-alá sétálva kifejtette, hogy többé egyáltalán nem akar bevetésre repülni. Mit tehet ő? Kérdezte Őrnagy őrnagy önmagától. Mindössze azt teheti, amire Korn ezredestől utasítása van, és remélheti a legjobbakat.

– Miért nem? – kérdezte.

– Mert félek.

– Ezen nincs mit szégyenkeznie – vigasztalta Őrnagy őrnagy barátságosan. – Mindnyájan félünk.

– Én nem szégyenkezem – mondta Yossarian –, én félek.

– Nem is lenne normális, ha sohasem félne. Még a legbátrabb emberek is tapasztalják a félelmet. A harcban a legnagyobb feladattal akkor kerülünk szemtől szembe, amikor saját félelmünket kell legyőznünk.

– Ugyan, hagyja ezt, őrnagy. Ezt az egész lószart hagyjuk a fenébe. Őrnagy őrnagy jámboran lesütötte pilláit, s az ujjaival játszadozott.

– Mit akar, mit mondjak magának?

– Azt, hogy elég bevetést repültem, és hogy hazamehetek.

– Mennyit repült?

– Ötvenegyet.

– Akkor már csak négyet kell repülnie.

– Fel fogja emelni. Ahányszor csak megközelítem, mindig fölemeli.

– Hátha most nem fogja fölemelni.

– Különben se küld haza soha senkit. Az emberek itt várják be a hazarendelő parancsot, itt tartja őket kéznél mindaddig, amíg kifogy az emberekből, és nincs akivel feltöltse a hajózó személyzetet, akkor aztán felemeli a bevetések számát, és mindenkit visszarendel harcállományba. Amióta idejött, azóta ezt csinálja.

– Nem szabad hibáztatnia Cathcart ezredest a parancsok késéséért

– tanácsolta Őrnagy őrnagy. – A Huszonhetedik Légihadtest köteles gondoskodni arról, hogy a parancs tüstént megjöjjön, ha mi a jelentést már leadtuk.

– Kérhetne váltást is, akkor aztán haza is küldhetné bennünket, amikor a parancs tényleg megjön. Különben is úgy tudom, hogy a Huszonhetedik Légihadtest negyven bevetést akar, és csak az ő saját külön ötlete az, hogy ötvenötöt facsarjon ki belőlünk.

– Erről tudni sem akarok – válaszolta Őrnagy őrnagy. – Cathcart ezredes a parancsnokunk, neki kell engedelmeskednünk. Miért nem teljesíti azt a négy bevetést, és aztán meglátjuk, mi történik.

– Mert nem akarom.

Mit tehet az ember? Kérdezte Őrnagy őrnagy újra önmagától. Mit tehet az ember valakivel, aki nyíltan a szemébe néz, és azt mondja, inkább meghal, mint hogy elessen, aki legalább olyan érett és intelligens, mint ő maga, és akivel szemben úgy kell viselkednie, mintha nem volna olyan érett és intelligens. Mit mondhat neki az ember?

– Mi lenne, ha harci repülések helyett üresjáratokra menne –mondta őrnagy őrnagy. – Ilyen alapon megrepülné a négy bevetést, és nem kockáztatna semmit.

– Üresjáraton sem akarok repülni. Be akarom fejezni a háborút.

– A vesztesek között szeretné látni a hazáját? – kérdezte őrnagy őrnagy.

– Nem lesz a vesztesek között. Több emberünk van, több pénzünk van, több anyagunk. Tízmillió ember áll egyenruhában, akik

leválthatnak engem. Vannak, akik elesnek, és jóval többen vannak, akik pénzt keresnek belőle, és jól szórakoznak. Essen el valaki más.

– De tegyük fel, hogy a mieink közül mindenki így érez.

– Akkor pedig kötözni való bolond lennék, ha éppen én éreznék másként. Hát nem igaz?

Tényleg, mit mondhat neki az ember? Őrnagy őrnagy magára hagyottan töprengett. Egyetlen dolog van, amit nem mondhat neki az ember, mégpedig az, hogy nem tehetek semmit. Azt mondani, hogy nem tehetek semmit, ez azt jelentené, hogy tenne valamit, ha tudna, és azt sugalmazná, hogy Korn ezredes politikája téves és igazságtalan. Kora ezredes világosan megmondta ezt. Ő, őrnagy őrnagy soha nem mondhatja azt, hogy nem tehetek semmit.

– Sajnálom – mondta Őrnagy őrnagy. – De nem tehetek semmit.

10. Wintergreen

Clevinger meghalt. Ez volt az alapvető hiba a filozófiájában. Egy délután, Parmából hazafelé, a heti üresjáraton tizennyolc gép merült bele egy villogó felhőtengerbe, Elba szigete fölött, de csak tizenhét került elő. A tizennyolcadiknak nyomát se lelték, sem fönt a levegőben, sem alant a türkizkék víz sima felszínén. Roncsok sem voltak. Napnyugtáig helikopterek keringtek a fehér felhők körül. Az éj folyamán a felhő elvitorlázott a széllel, és reggelre kelve nem volt többé Clevinger.

Az eltűnés megdöbbentő volt, legalább olyan megdöbbentő, mint a Lowery Field-i Nagy összeesküvés, amikor zsoldfizetés napján egy barakk mind a hatvannégy embere eltűnt, és azóta még csak nem is hallottak felőlük. Amíg Clevinger ilyen hamarjában és ilyen leleményesen ki nem kapcsolódott a létezésből, Yossarian abban a meggyőződésben élt, hogy azok az emberek egyszerűen és egyöntetűen elhatározták, hogy ugyanazon a napon dezertálnak., Sőt, olyan bátorságra kapott attól, ami titkos felelősségérzettől vezérelt tömeges szökésnek látszott, hogy rohanvást és ujjongva vitte az izgalmas újságot Wintergreen exőrv.-nek.

– Mi van ebben olyan izgalmas? – kérdezte Wintergreen exőrv. undorító gúnnyal, egyik sáros komiszbakancsát az ásón nyugtatva, hátát pedig, mint valami tüskés kedvű naplopó, a mély, szögletes gödör egyik falának vetve, melynek ásása az ő külön harci feladata volt.

Wintergreen exőrv. kis mocskos nyamvadék volt, aki örömét lelte benne, ha egymást keresztező célokért dolgozhatott. Valahányszor dezertált, mindig elfogták, és mindig arra ítélték, hogy meghatározott ideig hat láb mély, hat láb széles és hat láb hosszú négyszegletes gödröket ásson és temessen be. Ha kitöltötte büntetését, újból dezertált. Wintergreen exőrv. az igazi hazafi büszkeségével töltötte be gödörásó és –betemető szerepét.

– Nem is olyan rossz élet ez – szokta megjegyezni bölcselkedőn. – És azt hiszem, valakinek ezt is csak meg kell csinálnia.

Eléggé bölcs volt ahhoz, hogy megértse: Coloradóban gödröket ásni nem is a legrosszabb elfoglaltság háborús időkben. Minthogy gödrökre nem volt valami nagy kereslet, kényelmes tempóban áshatta és temethette be őket, s vajmi ritkán dolgozta agyon magát.

Másfelől azonban valahányszor hadbíróság elé került, mindig lefokozták kopasz kiskatonává. Mélyen fájlalta rangjának elvesztését. – Pompás dolog volt őrv.-nek lenni – emlékezett vissza sóvárogva. – Volt helyem a világban, érted, miről van szó, és a legjobb körökben forgolódtam. – Bús beletörődés sötétítette el arcát. – De ez már mind a hátam mögött van – latolgatta. – Ha most majd megint lelécelek, már mint kopasz kiskatona lécelek le, és pontosan tudom, nem lesz már ugyanaz. – A gödörásásban sem látott perspektívát. – Még csak nem is állandó munka. Valahányszor kitöltőm a büntetést, mindig elvesztem. Ha meg vissza akarom szerezni, mindig le kell lécelnem. És még csak nem is csinálhatom ezt a végtelenségig. Van itt egy csapda, a 22-es csapdája. Ha legközelebb lelécelek, az már az akasztófát jelenti. Nem is tudom, mi lesz velem. Ha nem vigyázok, még megérem, hogy tengerentúlra expediálnak. – Nem akart egész életében folyton gödröt ásni, bár az ellen semmi kifogása sem volt, hogy amíg a háború tart, ezt a munkát végezze, melyet a háborús erőfeszítések közé sorolt. – Kötelesség dolga ez –jegyezte meg –, és mindnyájunknak megvan a magáé, amit teljesítenie kell. Az én kötelességem az, hogy folyton ezeket a gödröket ássam, és én olyan jól csinálom ezt, hogy épp most terjesztettek fel a Jó Szolgálátért Érdeméremre. A ti kötelességetek az, hogy ott csellengjetek a kadétiskolában, és reménykedjetek, hátha abbahagyják a háborút, mire végeztek. A harctéren küzdők kötelessége az, hogy megnyerjék a háborút, és én csak azt kívánom, teljesítsék olyan jól, mint én a magamét. Igazán nem lenne tőlük tisztességes, ha nekem kellene tengerentúlra mennem, hogy az ő dolgukat is én végezzem el, nincs igazam?

Egy napon Wintergreen exőrv. kilyukasztotta a vízvezetéket, amikor valamelyik gödrét ásta, és már majd megfulladt, amikor félig öntudatlan állapotban kihalászták. Híre kelt, hogy voltaképpen olajat talált, és Félkupica Fehér Főnököt kirúgták a támaszpontról. Hamarosan mindenki, aki csak szerét ejthette, ásóra kapott, és tébolyultan kereste az olajat. Piszok szállongott mindenfelé, és a látvány csaknem olyan volt, mint hat hónappal utóbb az után a délelőtt után, amikor Milo az összes géppel, amit csak össze tudott szedni az ő M és M szindikátusában, megbombázta a századkörletet, a repülőteret, a bombaraktárt, sőt a szerelőhangárokat is, és akik életben maradtak, mind odakinn voltak, és óvóhelyeket fúrtak maguknak a kemény talajban, és acélpáncél lemezzel fedték be, amit a reptéri javítófészerekből loptak, majd vízhatlan terepszínű sátorlapokkal borították, melyeket egymás sátráról loptak le. Az olaj első hírére Félkupica Fehér Főnököt kizsuppolták Coloradóból, és végül Pianosán talált nyugalmat, miután elődje, Coombs hadnagy egy napon mint vendég bevetésre repült, csak hogy megnézze magának, milyen is az a légi harc, és elesett Ferrara fölött Krafttal együtt. Yossarian mindig bűnösnek érezte magát, valahányszor eszébe jutott Kraft, mert Kraft Yossarian megismételt bombázórohamában esett el, bűnösnek, mert Kraft ártatlanul keveredett bele a Csodálatos Atabrin Lázadásba is, amely Puerto Ricó-ban, tengerentúlra indulásuk első állomásán kezdődött, és Pianosán végződött tíz nap múlva, amikor Appleby, nyomban megérkezésük után, kötelességtudóan becsörtetett a századügyeletre, hogy jelentse Yossariant, amiért nem hajlandó bevenni az Atabrin tablettákat. Benn az őrmester hellyel kínálta.

– Köszönöm, őrmester, azt hiszem, elfogadom – mondta Appleby. – Körülbelül mennyi ideig kell várakoznom? Van még ma egy csomó tennivalóm annak érdekében, hogy tökéletesen felkészüljek a csodálatos holnapi napra, amikor végre harcba mehetek majd, ha szükség lesz rám.

– Parancs?

– Tessék?

– Mit kérdezett?

– Körülbelül mennyi ideig kell várakoznom, hogy az őrnagynál jelentkezhessen! és jelentsek neki?

– Csak addig, amíg majd elmegy ebédelni – válaszolt Towser őr-mester. – Akkor azonnal bemehet.

– De akkor már nem lesz benn. Így van?

– Így, hadnagy uram. őrnagy őrnagy nem lesz benn a hivatalában, csak majd ebéd után.

– Értem – döntött határozatlanul Appleby. – Akkor, azt hiszem, jobb, ha ebéd után visszajövök…

Appleby titkolt zavarral hagyta el a századügyeletet. Abban a pillanatban, amikor kilépett, úgy rémlett, egy magas, fekete tisztet lát, aki egy cseppet Henry Fondához hasonlít, amint az ablakon át eltávozik a századügyelet sátrából, és a sarkon befordulva elcserkészik a látóhatárról. Appleby megtorpant, és szorosan összezárta szempilláit. Aggasztó kétség ragadta torkon. Azon tűnődött, vajon maláriát kapott-e, vagy ami még rosszabb, Atabrin-mérgezést.

Appleby négyszer annyi Atabrin tablettát szedett, mint amennyi elő volt írva, mert négyszer jobb pilóta akart lenni, mint bárki más. Szeme még mindig csukva volt, amikor Towser őrmester tapintatosan megérintette a vállát, és azt mondta neki, most már bemehet, ha akar, mivel Őrnagy őrnagy az imént eltávozott. Appleby önbizalma újra visszatért.

– Köszönöm, őrmester. Hamarosan visszajön?

– Ebéd után tüstént vissza fog jönni. Akkor ön kénytelen lesz tüstént kijönni tőle, és kinn megvárni, amíg elmegy vacsorázni. Őrnagy őrnagy soha nem fogad senkit a hivatalában, amikor benn van a hivatalában.

Appleby jelentőségteljesen meredt Towser őrmesterre, és erélyes hangon próbálkozott. – Bolondot akar csinálni belőlem, őrmester, csak azért, mert új ember vagyok a századnál, és mert maga már régóta tengeren túl van?

– Egyáltalán nem, hadnagy úr – védekezett az őrmester. – Amit mondtam, azt parancsba kaptam. Kérdezze meg Őrnagy őrnagytól, ha majd beszél vele!

– Pontosan az a szándékom, őrmester. Mikor beszélhetek vele?

– Soha.

Megaláztatásában bíborra válva, Appleby megírta jelentését az Atabrin tablettáról meg Yossarianról egy füzetlapon, amit az őrmester ajánlott föl neki, és gyorsan elvonult, azon töprengve, hátha nem is Yossarian az egyetlen őrült, aki abban a kitüntetésben részesült, hogy egyenruhát viselhet.

Cathcart ezredes az idő tájt emelte fel a bevetések számát ötvenötre, és Towser őrmester gyanakodni kezdett, vajon nem mindenki örült-e, aki egyenruhát visel. Towser őrmester hajlott hátú és szögletes figura volt, finom szőke haja olyan világos színű, hogy már-már teljesen színtelen, arca beesett, fogai fehérek és gömbölyűek, akár a pattogatott kukorica. Ő volt a század szolgálatvezetője, és ez a ténykedés egyáltalában nem tette boldoggá. Az olyan emberek, mint Éhenkórász Joe, vad gyűlölettel fújtak rá, mintha mindennek ő lenne az oka, Appleby meg, amióta nagy menő pilóta lett és olyan pingpongjátékos, aki sohasem veszt poént, lenéző udvariassággal bánt vele. Towser őrmester azért volt a század szolgálatvezetője, mert nem volt a században senki más, aki a szolgálatot vezette volna. Nem érdekelte sem a háború, sem az előléptetés. A Hepplewhite-bútorok és a repeszek érdekelték.

Towser őrmester, szinte anélkül, hogy észrevette volna, rászokott, hogy amikor a Yossarian sátrában levő halott emberre gondol, Yossarian saját kifejezését használja: a halott ember Yossarian sátrában. Valójában nem létezett semmi ilyesmi. A halott ember Yossarian sátrában pusztán egy utánpótlás-pilóta volt, aki elesett, mielőtt még hivatalosan szolgálatra jelentkezett volna. Megállt az eligazítás előtt, hogy a századügyelethez vezető út iránt érdeklődjék, és azonnal bevetették, mert olyan sok ember teljesítette már a harmincöt bevetést, amit akkor követeltek, hogy Plitchard kapitány meg Wren kapitány alig tudta összeszedni az ezred által meghatározott hajózólétszámot. Mivel hivatalosan sohasem vették létszámba a századnál, hivatalosan sohasem lehetett veszteséglistára tenni, és Towser őrmester úgy vélte, a szerencsétlen flótásra vonatkozó levelezés sokasága az idők végtelenjéig fog körbejárni.

Mudd volt a neve. Towser őrmester számára, aki egyforma ellenszenvvel viseltetett a kegyetlenség és a pocsékolás iránt, visszataszító értelmetlenségnek tűnt az, hogy Mudd-dal átrepültették az Óceánt csak azért, hogy megérkezése után alig két órával darabokra hulljon szét Orvieto fölött. Senki nem emlékezhetett rá, hogy volt, vagy hogy milyen volt. Legkevésbé Plitchard kapitány meg Wren kapitány, akik csak arra emlékeztek, hogy új tiszt tűnt föl az eligazítás sátra előtt, és épp időben, hogy meg lehessen öletni, és akik mindig zavartan elpirultak, ha a Yossarian sátrában levő halott ember esete szóba került. Talán csak azok látták igazán Muddot, akik vele egy gépen repültek, de azok vele együtt szét is hulltak mind darabokra.

Yossarian azonban pontosan tudta, ki volt Mudd. Mudd volt az ismeretlen katona, akinek nem volt semmi esélye, mert épp ez az az egyetlen dolog, amit mindenki tud minden ismeretlen katonáról: hogy soha sincs esélyük. Nekik mindig meg kell halniok. És ez a halott valóban ismeretlen volt, bár a holmija még mindig ott hevert egy halomban a priccsen Yossarian sátrában, majdnem ugyanúgy, ahogy három hónappal azelőtt ott hagyta azon a napon, amikor nem érkezett meg, s ahogy rögtön át is itatódott halállal, alig két órával később, mint ahogy minden átitatódott halállal az ezt követő héten, a Bolognai Nagy Csata idején, amikor a múlandóság dohos szaga lógott a nedves levegőben, mint valami kénes ködgomoly, és már megfertőzte az egész harcállományt.

Nem volt menekvés a bolognai bevetés elől, ha már egyszer

Cathcart ezredes önként jelentkeztette őket a hadianyag-raktárak elpusztítására, amiket az olasz félszigetről felszálló nehézbombázók képtelenek voltak eltalálni abból a magasságból, ahol ők repültek. Minden nap késlekedés mélyítette ezt a tudatot, és mélyítette a síri homályt. A halál levegőben lógó, megsemmisítő tudata állhatatosán terjedt a szüntelen esőben, és fájdalmasan ütközött ki minden egyes szenvedő arcon, mint valami lappangó betegség bomlasztó fekélye. Mindenki formaldehidtől bűzlött. Nem volt hova fordulni segélyért, mivel Korn ezredes parancsára még a gyengélkedősátrat is bezárták, úgyhogy senki sem jelenthetett beteget, mint azon az egyetlen felhőtlen napon, amikor valami titokzatos hasmenésjárvány döntött le egyszerre mindenkit a lábáról, s ezzel megint eltolódott a bevetés. A gyengélkedő bejáratát lakatra zárták, a jelentkezést felfüggesztették, s Daneeka Doki a záporok közötti szüneteket egy magas székre kuporodva töltötte, szótlanul, bánatos semlegességgel figyelve a félelem kérlelhetetlen rohamait. Úgy gubbasztott, mint valami mélakóros keselyű a félelmetes, írott betűs felirat alatt, amit Black kapitány függesztett a gyengélkedő-sátor bezárt ajtajára, mert jó tréfának tartotta, és amit Daneeka Doki ott hagyott, mert egyáltalán nem volt tréfa. A felirat fekete keretben volt, és így szólt: “Haláleset miatt zárva.”

A félelem mindenhova befurakodott, még Dunbar századába is, ahol egy félhomályos estén Dunbar kíváncsian bedugta fejét a gyengélkedősátor bejáratán, és tisztelettel megszólította doktor Stubbs szétfolyó körvonalait. A doktor a benti sűrű homályban ült egy üveg whisky és egy nagy korsó dezinficiált ivóvíz mellett.

– Csak nincs valami baja – kérdezte tőle gyöngéden.

– Dehogy nincs – válaszolta doktor Stubbs.

– Mit csinál itt?

– Üldögélek.

– Azt hittem, nincs többé gyengélkedőszolgálat.

– Nincs.

– Akkor miért üldögél itt?

– Hol üldögélhetnék másutt, talán abban a rohadt tisztiklubban Cathcart vagy Korn ezredessel? Tudja, mit csinálok én itt?

– Üldögél.

– Úgy értem, a században. Nem a sátorban. Hagyja ezt a hülye vagánykodást. El tudja maga képzelni, hogy mit csinál egy orvos itt a századnál?

– A többi századnál velük záratták lakatra a gyengélkedősátor bejáratát – jegyezte meg Dunbar.

– Ha bárki, aki beteg, átlépi az én ajtóm küszöbét, azt én le fogom szereltetni – jelentette ki ünnepélyesen doktor Stubbs. – A fene se törődik azzal, mit mondanak majd ezek.

– Nem tud maga senkit se leszerelni – figyelmeztette Dunbar. –Nem ismeri a parancsot?

– A seggébe eresztek egy injekciót, ami úgy leveri a lábáról, hogy akkor aztán tényleg leszerelhetem. – Doktor Stubbs keserű derűvel nevetett a várható következményeken. – Ezek azt hiszik, parancsra megszüntethetik a gyengélkedőt. A kurvapecérek. Hűha, megint rákezdett. – Újra esni kezdett az eső, először a fákra, aztán a sáros pocsolyákba, aztán halkan, mint csitító suttogás, a sátortetőre. – Minden nedves – jegyezte meg doktor Stubbs lázadozva. –Még a latrinák, még a hugyoldák is visszaböfögnek. Az egész rohadt világ bűzlik, mint a kripta.

A csend feneketlennek tűnt, amikor abbahagyta a beszédet. Beesteledett. Irtózatos magány érzése nehezedett rájuk.

– Gyújtsuk föl a villanyt – javasolta Dunbar.

– Nincs villany. És nincs kedvem megindítani a generátort. Azelőtt, tudja, irtóra élveztem, hogy emberek életét mentem meg. Most azon töprengek, mi az isten értelme van ennek, amikor úgyis meg fog halni mindenki.

– Á, nincs azzal az értelemmel semmi baj. Van neki – biztosította Dunbar.

– Van neki? De micsoda?

– Az az értelme, hogy amilyen sokáig csak tudja, távol tartja tőlük a halált.

– Igen, de mi az értelme, mikor úgyis mindenki meg fog halni.

– Nem kell rágondolni, ez benne a vicc.

– Nem érdekel, mi benne a vicc. Mi az isten az értelme? Dunbar pár pillanatig csendben tűnődött.

– Ki az isten tudja?

Dunbar nem tudta. Dunbar ujjongva köszönthette volna Bolognát, mert a percek vánszorogtak, s az órák cammogtak, mint az évszázadok. Bologna ehelyett gyötörte őt, mert tudta, hogy meg fog halni.

– Tényleg akar még egy kodeint? – kérdezte doktor Stubbs.

– Ez a haveromé lesz. Yossarian meg van róla győződve, hogy meg fog halni.

– Yossarian? Ki az isten az a Yossarian? Különben is, miféle istenverte rohadt név az, hogy Yossarian? Nem ő az a pofa, aki múlt éjjel berúgott, és a tisztiklubban kikezdett Korn ezredessel?

– Ez Yossarian. Különben asszír.

– Az hát, őrült kurvapecér.

– Nem olyan őrült – mondta Dunbar. – Megesküdött rá, hogy nem fog Bolognára repülni.

– Nahát, éppen ezt mondom én is – válaszolta doktor Stubbs. – Lehet, hogy ez az őrült kurvapecér itt az egyetlen, akinek maradt még egy cseppnyi esze.

11. Black kapitány

Kolodny tizedes tudta meg először az ezredtől érkező telefonhívásból. A hír úgy megrázta, hogy lábujjhegyen ment át az elhárítósátorba Black kapitányhoz, aki pipaszárlábait az íróasztalon nyugtatva, félálomban szunyókált, és döbbenten, suttogva elimádkozta neki a hírt.

Black kapitány azonnal felvillanyozódott.

– Bologna? – kiáltott fel gyönyörrel. – Az anyám jóistenit. –Hangos nevetésben tört ki. – Bologna? He? – Megint nevetett, s örvendező csodálkozással rázta a fejét. – Aha, báránykáim! Alig tudom kivárni, hogy lássam azoknak a kurvapecéreknek a pofáját, amikor megtudják, hogy tényleg Bolognára mennek. Hahahaha!

Black kapitány, aki igazán jóízűt most nevetett először, amióta Őrnagy őrnagy túljárt az eszén, és ő lemaradt a századparancsnokságról, renyhe lelkesedéssel fölemelkedett, és elhelyezkedett a fő-bejárat előtt, hogy az utolsó cseppig kiélvezze a helyzetet, amikor a bombázók megjönnek a térképtáskájukért.

– De az ám, kurvapecérek. Bologna – szüntelen ezt ismételgette a bombázóknak, akik hitetlenül kérdezgették, hogy vajon tényleg Bolognára mennek-e. – Hahahaha! Rohadjon el a szívetek, kurvapecérek. Most majd megkapjátok.

Black kapitány követte őket, hogy derűsen szemügyre vegye tudósítása hatását a tisztek és a legénységi állomány arcán, akik a századkörlet közepén veszteglő négy teherautó körül gyülekeztek sisakban, ejtőernyővel és hajózóruhában. Black kapitány magas, keskeny vállú gyászhuszár volt, aki mindig mogorván, vontatottan mozgott. Rücskös, sápadt arcát harmad-negyednaponként borotválta, és legtöbbször úgy nézett ki, mintha ráncos felső ajkán vörösesszőke bajuszt kívánna növeszteni. Elégedett lehetett a kinti látvánnyal. Felháborodás sötétített el minden arcot, és Black kapitány kéjesen ásított, szeméből kitörölte a még megmaradt kis letargiát, és kárörvendően röhögött, valahányszor azt mondta egy-egy újabb embernek, hogy rohadjon el a szíve.

Bologna volt Black kapitány életének legígéretesebb eseménye ama nap óta, amikor Duluth őrnagy Perugia fölött elesett, és csaknem ő került a helyére. Amikor Duluth őrnagy halálát rádión jelentették a reptérnek, Black kapitány kitörő örömmel vette a hírt. Noha azelőtt tulajdonképpen nem is gondolt erre a lehetőségre, Black kapitány tüstént megértette, hogy logikusan ő következik Duluth őrnagy után a századparancsnokságban. Először is, ő volt a század elhárító tisztje, ami azt jelentette, hogy őt nem lehet csak úgy egyszerűen elhárítani. Igaz, nem volt harcállományban, mint Duluth őrnagy és mint szokás szerint minden századparancsnok, de hát ez tulajdonképpen még nyomósabb érv az ő személye mellett, minthogy élete nem forog veszélyben, és mindaddig képes ellátni hivatalát, amíg édes hazája kívánja. Minél többet gondolt erre Black kapitány, annál kézenfekvőbbnek tűnt a dolog. Pusztán az kellett, hogy a megfelelő helyen megfelelő szó ejtessék, és gyorsan. Visszarohant hivatalába, hogy döntsön a hadművelet mikéntjéről. Letelepedett forgószékébe, lábát feltette az asztalra, szemét lezárta, és kezdte elképzelni, milyen csodálatos lesz minden, legyen csak ő egyszer a századparancsnok.

Míg Black kapitány képzelődött, Cathcart ezredes cselekedett, és Black kapitányt teljesen elképesztette a gyorsaság, amellyel, ahogy ő hitte, Őrnagy őrnagy túljárt az eszén. Őrnagy őrnagy századparancsnokká való kinevezése miatti rettenetes kétségbeesését keserű harag súlyosbította, és semmi erőfeszítést sem tett arra, hogy ezt eltitkolja. Amikor az adminisztratív tiszttársak megdöbbenésüket fejezték ki, hogy Cathcart ezredes választása Őrnagy őrnagyra esett, Black kapitány arról motyogott, hogy fura dolgok vannak itt készülőben; amikor Őrnagy őrnagy Henry Fondához való hasonlóságának politikai értékéről kezdtek spekulálni, Black kapitány határozottan állította, hogy Őrnagy őrnagy voltaképpen maga Henry Fonda; és amikor megjegyezték, hogy Őrnagy őrnagy kissé fura ember, Black kapitány kijelentette, hogy Őrnagy őrnagy kommunista.

– Mindenhová beszivárognak – kiáltotta ki lázadozva. – Rendben van, ti csirkefogók, ti csak tátsátok a szátok, és hagyjátok, ha akarjátok, de én nem fogom hagyni. Majd teszek én erről. Mostantól kezdve minden kurvapecérrel, aki belép ide az én elhárítósátramba, hűségesküt íratok alá. És nem fogom engedni, hogy az a kurva Őrnagy őrnagy egyet is aláírjon, még ha akarná is.

A Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat szinte egyik napról a másikra szökkent teljes virágjába, és Black kapitány elragadtatottan látta magát a mozgalom élén. Most tényleg fülön csípett valamit. Minden harcállományban levő tisztnek és katonának hűségesküt kellett aláírnia, hogy az elhárítósátorban megkaphassa térképtáskáját, egy másik hűségesküért szilánkvédő öltözéket kaptak, meg az ejtőernyőraktárból ejtőernyőt, egy harmadik hűségesküt Balkington had-nagy, a gépkocsi-előadó tiszt kezébe kellett letenniük, hogy felülhessenek valamelyik teherautóra, ami a századkörletből a reptérre szállította őket. Hűségesküt kellett aláírni a zsoldjukért a pénzügyi tisztnél, hűségesküt, hogy megkapják külön ellátmányukat, hűség-esküt, hogy az olasz borbélynál megnyiratkozhassanak. Black kapitány számára minden tiszt, aki támogatta az ő Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratát, versenytárs volt, és napi huszonnégy órán át tervezett, tárgyalt és intrikált, hogy egy lépéssel előttük járjon. Nem akart senki mögött második lenni hazafiúi odaadásban. Amikor más tisztek az ő példáját követve saját külön hűségesküt vezettek be, ő egy lépéssel ismét elébük vágott, és minden kurvapecérrel, aki belépett az ő hírszerzősátrába, két hűségesküt íratott alá, aztán hármat, aztán négyet. Aztán beindította az engedelmességi fogadalmat, aztán A csillagos lobogó-t egy kórussal, két kórussal, három kórussal, négy kórussal. Valahányszor Black kapitány megszaladt versenytársaitól, gúnyosan rájuk támadt, amiért nem sikerült fölzárkózniok. Valahányszor fölzárkóztak, tűnődve visszavonult, és kiagyalt valami új stratégiát, aminek segítségével gúnyosan megint rájuk támadhatott.

Mielőtt még ráébredtek volna, hogyan is történt, a század harcállománya már azoknak az adminisztrátoroknak a kezében volt, akiket az ő kiszolgálásukra állítottak oda. Egész nap lökdösték, bántották, ingerelték és úton-útfélen becsapták őket. Amikor ellenvetésüknek hangot adtak, Black kapitány azt válaszolta, hogy azok, akik igazán hűségesek, azt se bánják, ha minden hűségesküt el kell énekelniök, aminthogy el is kellett énekelniök. Mindenkinek, aki kétségbe vonta a hűségeskü hathatósságát, azt válaszolta, hogy azok, akik tényleg hűséggel viseltetnek hazájuk iránt, büszkén tesznek fogadalmat annyiszor, ahányszor ő fogadalomtételre kényszeríti őket. És mindenkinek, aki az etikai vonatkozásokat kérte számon, azt felelte, A csillagos lobogó a legremekebb muzsika, amit valaha is létrehoztak. Minél több hűségesküt ír alá valaki, annál hűségesebb; Black kapitány számára kétszerkettő volt ez, és Kolodny tizedessel naponta százszámra íratta alá a saját hűségesküit, úgyhogy mindig bizonyítani tudta, ő bárki másnál hűségesebb.

– Az a fontos, hogy szüntelenül fogadkozzanak – magyarázta osztagának. – Az nem számít, hogy komolyan gondolják-e, vagy sem. Ezért van az, hogy kis kölykökkel engedelmességet fogadtatnak, még mielőtt a kölykök egyáltalán tudnák, hogy mit jelent az, megfogadni, és az, hogy engedelmesség.

Plitchard kapitány meg Wren kapitány számára a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat dicsőséges kelés volt a seggük partján, mert megnehezítette a dolgukat a harci bevetések és a hajózó személyzet megszervezésében. Nem volt olyan hely a században, ahol az embereknek ne kellett volna aláírni, fogadalmat tenni és énekelni, s így órákig tartott, míg egy-egy bevetést gatyába ráztak. Lehetetlenné vált a hatásos riadóztatás, de Plitchard kapitány meg Wren kapitány túl jámbor volt ahhoz, hogy Black kapitány ellen felemelje szavát, aki mindennap könyörtelenül keresztülhajszolta a “Permanens Fogadalom” elméletét, mely arra volt szánva, hogy csapdába csalja azokat, akik hűtlenekké váltak azóta, amióta előző nap a legutolsó hűségesküjüket aláírták. Black kapitány volt az, aki tanáccsal szolgált Plitchard kapitánynak meg Wren kapitánynak, akik a zavaró és kényelmetlen helyzet csapdájában vergődtek. Egy küldöttség élén ment hozzájuk, és nyers őszinteséggel azt tanácsolta nekik, hogy mindenkivel hűségesküt írassanak alá, mielőtt harci bevetésre engednék őket.

– Persze csak ha maguk is akarják – fejtegette Black kapitány. – Kényszerről szó sincs. De mindenki más hűségesküt írat alá velük, és a központi kémelhárítás nyilván nagyon furcsának találná, ha épp maguk lennének azok, akik nem gondolnak édes hazájukra, és nem íratnak alá hűségesküt. Ha rossz hírbe akarnak keveredni, az a maguk dolga, nem másé. Mi csupán segíteni akarunk. Milót nem lehetett teljesen meggyőzni, és kereken visszautasította, hogy őrnagy őrnagyot megfossza élelmétől, még ha Őrnagy őrnagy kommunista lenne is, amit Milo titokban kétségbe vont. Milo természeténél fogva szemben állt minden újítással, amely azzal fenyegetett, hogy a dolgok normális folyását megzavarja. Milo szilárd erkölcsi alapon állt, és kereken visszautasította, hogy részt vegyen a Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratban, amíg Black kapitány rajta nem csapott a küldöttséggel, és el nem kezdett követelőzni.

– A haza védelme mindenkinek kötelessége – válaszolta Black kapitány Milo ellenvetéseire. – És ez az egész mozgalom önkéntes, Milo, ezt sohase felejtse el. Az embereknek nem kell aláírniok Plitchard meg Wren hűségesküjét, ha nem akarják. De azt elvárjuk magától, hogy ha nem írják alá, halálra éheztesse őket. Ez olyan, mint a 22-es csapdája. Érti? Nem érti? Csak nem akar beleesni a 22-es csapdájába?

Daneeka Doki kemény volt, mint az acél.

– Honnan veszi olyan biztosan, hogy Őrnagy őrnagy kommunista?

– Hallotta valaki, hogy tagadta volna, mielőtt mi vádolni nem kezdtük? Nem hallotta. Látta valaki, hogy akár egyetlen hűségesküt is aláírt volna? Nem látta.

– De hiszen maguk nem engedik, hogy aláírja.

– Persze hogy nem engedjük – magyarázta Black kapitány. –Egész hadjáratunk értelmét veszítené, ha engednénk. Nézzen ide, magának nem kötelessége vállvetve együtt haladni velünk, ha nem akar… De mi értelme van akkor a mi kemény munkánknak, ha maga most orvosi ellátásban részesíti Őrnagy őrnagyot, amikor Milo már elkezdte halálra éheztetni. Nézze, én eltűnődtem azon, mit fognak majd gondolni az ezrednél arról az emberről, aki biztonsági óvintézkedéseinket megfúrja. Lehet, hogy át fogják vezényelni Óceániába.

Daneeka Doki villámgyorsan megadta magát.

– Megyek és megmondom Gusnak meg Wesnek, hogy azt tegyék, amit maguk mondanak nekik.

Fönn az ezrednél Cathcart ezredes már elkezdett töprengeni azon, hogy mi van a levegőben.

– Ez az idióta Black kapitány hazafias tivornyát rendez – jelentette Korn ezredes kis mosollyal. – Azt hiszem, ön jobban teszi, ha vállvetve

együtt halad vele egy darabig, minthogy ön nevezte ki Őrnagy őrnagyot századparancsnokká.

– De a maga ötlete alapján – vádolta Cathcart ezredes ingerülten. – Nem kellett volna engednem, hogy beledumálja a hasamba.

– És micsoda remek ötlet volt – vágott vissza Korn ezredes. – Mert eltüntette azt a fölösleges őrnagyot, aki önnek mint adminisztrátornak egy nagy csúnya púp volt a hátán. Ne aggódjék, ez az egész nyilván lefut hamarosan. A legokosabb, amit most tehetünk, hogy ön meleg hangú levelet küld Black kapitánynak, amelyben teljes támogatásáról biztosítja, és abban reménykedünk, hogy mielőtt még túl sok kárt csinálna, holtan összerogy. – Hóbortos gondolat szállta meg Korn ezredes agyát. – Ejha! És ha ez az imbecillis Black megpróbálja kitelepíteni Őrnagy őrnagyot a lakókocsijából, ahhoz mit szól?

– A legközelebbi tennivalónk az, hogy ezt a kurva Őrnagy őrnagyot kitelepítjük a lakókocsijából – döntött Black kapitány.

– Legszívesebben a feleségét és a kölykeit is kihajítanám az erdőbe. De hát ez lehetetlen. Nincs felesége, nincsenek kölykei. Úgyhogy azzal kell beérnünk, amink van, ő van, öt dobjuk ki. Ki rendelkezik a sátrak fölött?

– Ő.

– Mit mondtam! – kiáltott fel Black kapitány. – Már mindenhová beszivárognak! Nem, ezt nem tűröm tovább. Ha kell, ezt az egész ügyet magának **de Coverley őrnagynak a kezébe teszem le. Utasítom Milót, hogy beszéljen vele erről abban a pillanatban, mihelyt Rómából visszaérkezik.

Black kapitány határtalanul hitt **de Coverley őrnagy bölcsességében, hatalmában és igazságosságában, noha mindeddig egyetlen szót sem váltott vele, és most sem érzett magában elég bátorságot arra, hogy szót váltson vele. Milót küldte követségbe, hogy beszéljen a nevében **de Coverley őrnaggyal, és türelmetlenül viharzott erre-arra, amíg a magas termetű szálláscsináló tiszt visszatérésére várt. Mint mindenki más a században, ő is hatalmas tiszteletben és félelemben élt a méltóságteljes, fehér hajú, sziklaarcú és jehovai szakállú őrnagytól, aki végül visszatért Rómából, beteg szemén új műanyag borítóval, hogy egyetlen csapással porrá zúzza Black kapitány egész Dicsőséges Hadjáratát.

Milo elővigyázatosan egy szót sem szólt, amikor visszatérte napján **de Coverley őrnagy vad és zord méltósággal belépett az étkezdébe, és útját elzárta a hűségeskük aláírásához sorban álló tisztek fala. Az ételpult túlsó végén egy csoport katona, aki már korábban odaérkezett, egyik kezében tálcát egyensúlyozva, engedelmességet fogadott a zászlónak, hogy asztalhoz ülhessen. Az asztalnál egy másik csoport, amely még korábban érkezett oda, A csillagos lobogó-t énekelte, hogy a sót, a paprikát és a paradicsomot használhassa. A hangzavar lassan kezdett elülni, amint **de Coverley őrnagy megállt az ajtóban, és homlokát ráncolta zavart, rosszalló tekintettel, mintha valami nem egészen hihető dolgot látna. Elindult, nyílegyenesen előre, és a tisztek fala szétvált előtte, mint a Vöröstenger. Nem nézve se jobbra, se balra, ellenállhatatlanul vonult fel a melegpulthoz, és dörgő hangon, melyet a kor zorddá, a régi dicsőség és a tekintély pedig zengzetessé tett, így szólt.

– Adj enni.

Étel helyett Snark tizedes egy aláírandó hűségesküt nyújtott át **de Coverley őrnagynak, amit **de Coverley őrnagy méltóságteljes nemtetszéssel abban a pillanatban elsöpört maga elől, amikor fölismerte, hogy mi az. Ép szemében vakító tüzű megvetés szikrázott, s hatalmas, vén és vulkanikus arca földet rázó dühtől sötétült el.

– Azt mondtam, adj enni – parancsolta vészjósló hangon, mely mindenhatóan hömpölygött végig a néma sátron, mint távoli ég-zengés döreje.

Snark tizedes elsápadt és remegni kezdett. Milo felé pillantott, útmutatásért könyörögve. Néhány rettenetes másodpercig egyetlen hang sem hallatszott. Akkor Milo bólintott.

– Adj neki enni – mondta.

Snark tizedes elkezdett **de Coverley őrnagynak enni adni. **de Coverley őrnagy a tele tálcával elfordult a pulttól, és megállt. Szeme azoknak a tiszteknek a csoportjára esett, akik néma könyörgéssel bámultak rá, és méltányos haraggal dörögte:

– Adj enni mindenkinek!

– Adj enni mindenkinek! – visszhangozta Milo felszabadult örömmel, és a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat véget ért.

Black kapitány mélyen elkeseredett, amiért áruló módon hátulról döfte le valaki, aki oly magasan állt, és akiben támogatást remélt találni. **de Coverley őrnagy cserbenhagyta őt.

– Á, egy szemet se érdekel – felelte vidáman mindenkinek, aki részvétet nyilvánítani jött hozzá. – Feladatunkat elvégeztük. Célunk az volt, hogy mindenkit, akit mi nem szeretünk, félelemmel töltsünk el, és hogy felhívjuk a nép figyelmét az Őrnagy őrnagy létéből származó veszélyre, és ez, bízvást elmondhatjuk, sikerült. Minthogy különben sem engedtük volna, hogy hűségesküt írjon alá, tulajdonképpen nem számít, hogy végül aláírta-e, vagy sem. Most, amikor ismét alkalma volt látni, hogyan reszket a században mindenki, akit ő nem szeret, a gerincfagyasztó, végtelen hosszúságú Bolognai Nagy Csata idején, Black kapitány nosztalgiát érzett a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat régi szép korszaka iránt, amikor tényleg olyan ember volt, akivel számolni kellett, és amikor olyan nagymenők, mint Milo Minderbinder, Daneeka Doki, Plitchard meg Wren megremegtek a közeledtére, és a lába elé borultak. Hogy az újonnan jöttéknek is bebizonyíthassa, hogy ő valaha tényleg olyan ember volt, akivel számolni kellett, azóta is a szíve fölött őrizte azt a meleg hangú levelet, amit akkor Cathcart ezredestől kapott.

12. Bologna

Tulajdonképpen nem is Black kapitány, hanem Knight őrmester volt az, aki beindította a bolognai ünnepélyes pánikot, azzal, hogy mihelyt megtudta, milyen célra mennek, szó nélkül lelépett a teherautóról két külön szilánkvédő öltözékért, és ezzel visszafordította az ejtőernyőraktárhoz a nyomorultak zarándoklatát, amely végül dühöngő tülekedésbe züllött szét, amikor a külön szilánkvédő öltözékek elfogytak.

– Hé, mi van itt? – kérdezte idegesen Kid Sampson. – Bologna nem lehet ilyen rohadt, vagy mi van? Nately a teherautó padlóján ült, bánatos ifjú arcát két kezébe rejtette, és nem válaszolt.

Igen, Knight őrmester volt, meg a halogatás idegtépő sorozata, mert amint azon az első reggelen bemásztak a gépekbe, jött egy dzsip, azzal az újsággal, hogy Bolognában esik, és hogy a bevetést elhalasztják. Mire visszaértek a századhoz, Pianosában is esett, és a nap hátralevő részét azzal töltötték, hogy bénán bámulták a bombázóvonalat a térképen, a hírszerzősátor ponyvateteje alatt, és megbabonázva azon kérődztek, hogy nincs menekvés. A bizonyosság ott volt, ott rikított a keskeny vörös szalagon, amely átszelte a félszigetet: az olaszországi szárazföldi erők negyvenkét iszonyú mérföldre voltak a célponttól délre, és nyilvánvalóan nem tudják időközben elfoglalni a várost. Semmi sem menthette meg az embereket Kanosán a bolognai bevetéstől. Csapdába kerültek.

Egyetlen reményük az volt, hogy az eső többé soha nem áll el, és egyáltalában nem volt reményük, mert mindannyian tudták, hogy egyszer el fog állni. Ha Pianosán elállt, esett Bolognában. Ha Bolognában elállt, Pianosán újra esni kezdett. Ha egyáltalán nem esett az eső, megmagyarázhatatlan, baljós tünetek jelentkeztek, mint az a hasmenésjárvány is és a bombázóvonal elmozdulása. Az első hat nap alatt négyszer riadóztatták, négyszer igazították el és négyszer küldték vissza őket. Egyszer elindultak, s már kötelékben repültek, amikor az irányítótorony visszaparancsolta őket. Minél inkább esett, annál kegyetlenebbül szenvedtek. Minél kegyetlenebbül szenvedtek, annál hevesebben imádkoztak azért, hogy az eső valahogy el ne álljon. Egész éjszakán át meredtek az égre, és elkeseredtek, ha csillagokat láttak. Egész napon át a bombázóvonalra meredtek Olaszország nagy, ingó térképtábláján, amely lengett és hintáit a szélben a hírszerzősátor eresze alatt, valahányszor esni kezdett az eső. A bombázóvonal keskeny, skarlátszínű selyemszalag volt, amely az olasz félsziget összes szektorában a szövetségesek szárazföldi erőinek legészakibb helyzetét jelölte.

Azon a reggelen, miután Éhenkórász Joe megvívta ökölharcát Hupple macskájával, mindkét helyen megállt az eső. A startpálya száradni kezdett. Huszonnégy teljes óra kell ahhoz, hogy megkeményedjen, de az ég felhőtlen maradt. Az emberekben lappangó elkeseredés gyűlöletbe csapott át. Először is a félszigeten harcoló gyalogságot gyűlölték, amiért nem sikerült elfoglalniuk Bolognát. Aztán elkezdték gyűlölni magát a bombázóvonalat. Órákon át megkeseredett szívvel bámulták a skarlátszínű szalagot a térképen, és gyűlölték, mert nem mozdult följebb, hogy maga mögött hagyja a várost. Amikor leszállt az est, zseblámpákkal gyülekeztek a sötétségben, folytatták síri virrasztásukat a bombázóvonal mellett, tompa könyörgéssel, mintha azt remélnék, szomorú imáik kollektív súlyától a szalag följebb mozdul.

– Tulajdonképpen nem hiszek ebben – magyarázta Clevinger Yossariannak, a tiltakozástól és csodálkozástól felszárnyaló és lehulló hangon. – Semmi más ez, mint teljes és tökéletes visszatérés a kezdetleges babonákhoz. Az emberek összetévesztik az okot az okozattal. Annyi értelme van ennek, mint az asztalon való kopogásnak vagy a köpésnek. Tényleg hisznek abban, hogy nem kell bevetésre repülnünk holnap, ha valaki egyszerűen odasettenkedik a térképhez az éj közepén, és Bologna fölé tolja a bombázóvonalat. Hát el tudod te ezt képzelni? Már csak te meg én maradtunk, akik képesek esszémen gondolkodni.

Az éj közepén Yossarian lekopogta az asztalon, köpött, odasettenkedett a sátorhoz, és Bologna fölé tolta a bombázóvonalat.

Kolodny tizedes másnap kora reggel tolvaj módra besettenkedett Black kapitány sátrába, benyúlt a moszkitóhálóba, és gyengéden megrázta a nyirkos lapockacsontot, amit ott talált, míg végül Black kapitány kinyitotta a szemét.

– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Black kapitány.

– Elfoglalták Bolognát, uram – mondta Kolodny tizedes. – Úgy gondoltam, jobb, ha tud róla. Lefújják a bevetést?

Black kapitány feltápászkodott, és módszeresen dörzsölni kezdte inas, hosszú combjait. Kis idő múlva felöltözött, megjelent a sátorajtóban álmosan, kiábrándultan és borotválatlanul. Az ég tiszta és meleg volt. Érzéketlenül pillantott a térképre. És tényleg, elfoglalták Bolognát. Bent a hírszerzősátorban Kolodny tizedes már levette Bologna térképét a navigációs tábláról. Black kapitány hangos ásítással leült, lábát az asztalra helyezte, és fölhívta Kora ezredest.

– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Kora ezredes.

– Elfoglalták Bolognát, uram. Lefújják a bevetést?

– Mit beszél, Black? – hörögte Kora ezredes. – Miért kellene lefújni a bevetést?

– Mert elfoglalták Bolognát, uram. Nem fújják le a bevetést?

– Persze hogy lefújják a bevetést. Csak nem gondolja, hogy saját csapatainkat fogjuk most bombázni?

– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Cathcart ezredes Kom ezredesnek.

– Elfoglalták Bolognát – mondta neki Kom ezredes. – Úgy gondolom, jobb, ha tud róla.

– Ki foglalta el Bolognát?

– Mi foglaltuk el Bolognát.

Cathcart ezredes odavolt az örömtől, mert megszabadult attól a kínos kötelességtől, hogy Bolognát bombáztassa, és anélkül, hogy vitézi hírneve, amit azzal érdemelt ki, hogy önként jelentkeztette egységét, csorbát szenvedett volna. Dreedle tábornok is örült Bologna elfoglalásának, bár dühös volt Moodus ezredesre, amiért fölébresztette, hogy tudassa vele. A főhadiszállás is örült, és úgy döntött, hogy kitünteti azt a tisztet, aki elfoglalta a várost. Az a tiszt, aki elfoglalta a várost, nem létezett, ehelyett tehát Peckem tábornoknak adták a kitüntetést, mert Peckem tábornok volt az egyetlen tiszt, akiben volt annyi kezdeményezőkészség, hogy kérje a kitüntetést.

Mihelyt Peckem tábornok megkapta a kitüntetést, nagyobb hatáskört kezdett követelni magának. Peckem tábornok véleménye az volt, hogy a hadszíntér harci egységeit a Különleges Szolgálat hatáskörébe kell helyezni, amelynek maga Peckem tábornok volt a parancsnoka. Ha az ellenség bombázása nem különleges szolgálat, tűnődött gyakran fennhangon az emberbaráti belátás mártírmosolyával, mely minden vitában hűséges bajtársa volt, akkor igazán nem tudja, mi az isten lehet a különleges szolgálat. Baráti szemrehányással visszautasított minden frontra szóló kinevezést Dreedle tábornok parancsnoksága alá.

– Az én elgondolásom nem az, hogy Dreedle tábornoknak repüljünk harci bevetésre – magyarázta hajlékonyán, halk nevetéssel. – Én inkább Dreedle tábornok helyének elfoglalására gondoltam, vagy még inkább valami másra, ami Dreedle tábornok fölött van, ahonnan a többi tábornokot is ellenőrizni tudom. Legértékesebb képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek, hiszen tudják, leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.

– Leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom – tudatta bizalmas rosszindulattal Cargill ezredes Wintergreen exőrv.-vel, abban a reményben, hogy Wintergreen exőrv. netalán elhíreszteli a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán a nem éppen hízelgő véleményt. – Ha valaki megszolgálta azt a frontra szóló kinevezést, az én vagyok. Sőt, még az is az én ötletem volt, hogy megkérvényezzük azt a kitüntetést.

– Csakugyan arra gondol, hogy kimegy a frontra? – kérdezte Wintergreen exőrv.

– Frontra? – Cargill ezredes visszahőkölt. – Á, dehogy, maga teljesen félreértett engem. Persze hogy nem gondoltam arra, hogy a tulajdonképpeni frontra kimenjek, mert az én képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek. Jómagam is leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.

– Jómaga is leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom – mondta bizalmasan Wintergreen exőrv. apró vihogással Yossariannak, amikor Pianosába ment, hogy meggyőződjék arról, vajon mi az igazság Milo és az egyiptomi gyapot ügyében. – Ha valaki igazán megszolgálta azt a kinevezést, az én vagyok. – Tulajdonképpen már extizedes volt, mert sebesen emelkedett fölfelé a ranglétrán, nem sokkal azután, hogy a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállására beosztották a tábori postához, és lefokozták kiskatonává, amiért hangos és gyűlölködő megjegyzéseket tett azokra a tisztekre, akiknek dolgozott. A siker mámora a fejébe szállt, és fennköltebb hivatal elérésére tüzelte képzeletét. – Nem akarsz venni Zippo öngyújtókat? – kérdezte Yossariantól. – Egyenesen a szállásmestertől loptuk őket.

– Milo tudja, hogy te öngyújtókat árulsz?

– Ő mit árul? Öngyújtókkal Milo nem foglalkozik most. Vagy igen?

– De mennyire – mondta neki Yossarian. – És ő nem árul lopott holmit.

– Te csak azt hiszed – válaszolt Wintergreen exőrv., és lakonikusan horkantott. – Én egy dolcsiért adom az enyéimet. Ő mit kér érte?

– Egy dollár egy centet.

Wintergreen exőrv. diadalmasan vihogott.

– Mindig letöröm az árait – dicsekedett. – Mondd csak, mi az igazság annak az egyiptomi gyapotnak az ügyében, amellyel most foglalkozik? Mennyit vett belőle?

– Az egészet megvette.

– Mindet, ami csak a világon van? Hű, a fene egye meg! – károgott Wintergreen exőrv. kárörvendve. – Micsoda hülye ez. Te vele voltál Kairóban. Miért hagytad, hogy ezt csinálja?

– Én? – válaszolta Yossarian egy vállrándítással. – Rám se hallgat. A telexgépek miatt történt az egész, amit minden valamirevaló vendéglőben megtalálsz ott. Milo még életében nem látott árfolyamjelző készüléket, és az egyiptomi gyapot tőzsdei árfolyama épp akkor futott be, és megkérte a főpincért, magyarázza el neki a dolgot. “Egyiptomi gyapot?”, kérdezte Milo azzal az ő pillantásával. “Mennyiért kel most az egyiptomi gyapot?” És amire emlékszem, az az, hogy megvette az egész rohadt termést. És most nem tudja piacra dobni.

– Mert nincs képzelőereje. Én piacra tudom dobni feketén, ha velem köt boltot.

– Milo ismeri a feketepiacot. Nincs ott most kereslet gyapotra.

– De van kereslet gyógyszerre. Feltekerem a gyapotot fogpiszkálókra, és mint steril kötszert árulom. Mit gondolsz, eladná nekem jó áron?

– Neked semmi áron el nem adja – válaszolta Yossarian. – Eléggé utálja, hogy épp te konkurálsz vele. Valójában eléggé utál mindenkit, hogy a múlt hét végén hasmenést kaptak, és ezzel rossz hírét keltették a konyhájának. Ide hallgass, te tudsz rajtunk segíteni. – Yossarian hirtelen karon ragadta. – Nem tudnál hamisítani valami hivatalos parancsot azon a te stencilgépeden, és kivonni bennünket a bolognai bevetés alól?

Wintergreen exőrv. megvető pillantással lassan elhúzódott tőle.

– Persze hogy tudnék – magyarázta büszkén. – De álmomban se jutna eszembe ilyesmit csinálni.

– Miért nem?

– Mert az a ti kötelességetek. Mindannyiunknak megvan a maga kötelessége. Az én kötelességem az, hogy piacra dobjam ezt a rakomány Zippo öngyújtót némi haszonnal, és felcsípjek némi gyapotot Milótól. A ti kötelességtek az, hogy lebombázzátok a lőszerraktárt Bolognában.

– De engem meg fognak ölni Bologna fölött – fogta könyörgésre Yossarian. – Mindnyájunkat meg fognak ott ölni.

– Akkor meg fogtok halni – válaszolta Wintergreen exőrv. –Mert nem vagy fatalista, mint én. Ha az a végzetem, hogy piacot találok ezeknek az öngyújtóknak némi haszonnal, és fel tudok csípni Milótól némi gyapotot olcsón, akkor én azt fogom csinálni. És ha nektek az a végzetetek, hogy meghaltok Bologna fölött, akkor úgyis meg fogtok halni, úgyhogy vágjatok csak neki bátran, és haljatok meg férfi módra. Rettenetesen fájlalom, hogy ezt kell neked mondanom, Yossarian, de hovatovább kibírhatatlanul unalmassá válsz a folytonos panaszaiddal.

Clevinger teljesen egyetértett Wintergreen exőrv.-vel abban, hogy Yossarian kötelessége megöletni magát Bologna fölött, és elkékült a megvetéstől, amikor Yossarian bizalmasan megvallotta neki, hogy ő volt az, aki elmozdította a bombázóvonalat, és ezzel a bevetések lefújását előidézte.

– Mi az istennyiláért ne? – hörögte Yossarian, és annál tüzesebben érvelt, minél inkább gyanította, hogy téved. – Azt várják tőlem, hogy szétlövessem a seggem, csak azért, mert az ezredes tábornok akar lenni?

– És mi van az emberekkel a félszigeten? – követelőzött Clevinger ugyanolyan hevesen. – Azt várod tőlük, hogy szétlövessék a seggüket,

csak azért, mert te nem akarsz menni? Azoknak ott szükségük van a légi támogatásra!

– De nem szükségképpen az enyémre. Ide hallgass, azokat ott nem érdekli, ki rúgja szét a fegyvertárakat. Hogy nekünk kell menni, annak egyedüli oka, hogy az a kurva Cathcart önként felajánlott bennünket.

– Na persze, mindezt tudom – biztosította őt Clevinger, míg beesett arca elsápadt, és izgatott barna szeme őszinte könnyekben úszott –, de azon a tényen, hogy a lőszerraktárak még állnak, ez sem változtat. Nagyon jól tudod, hogy én éppúgy nem lelkesedem Cathcart ezredesért, ahogy te sem lelkesedsz érte. – Clevinger jelentős szünetet tartott, aztán öklével halkan a hálózsákjára csapott. – Nem a mi dolgunk dönteni afelől, milyen célpontot kell lerombolni, vagy kinek kell lerombolni, vagy…

– Vagy kit ölnek meg közben? És miért?

– Igen, meg ez sem. Nincs jogunk megkérdezni…

– Elmebeteg vagy!

– …nincs jogunk megkérdezni…

– Komolyan gondolod, hogy semmi közöm ahhoz, hogy hogyan és miért kell megöletnem magam, és hogy Cathcart ezredesnek köze van hozzá? Tényleg komolyan gondolod?

– Igen, komolyan gondolom – győzködött Clevinger, láthatóan bizonytalanul. – Vannak emberek, akiket azzal bíztak meg, hogy megnyerjék a háborút, és akik sokkal jobb helyzetben vannak, mint mi, ahhoz, hogy megítéljék, mely célpontokat kell lebombázni.

– Két különböző dologról beszélünk – válaszolta Yossarian halálosan fáradt hangon. – Te a légierő és a gyalogság viszonyáról beszélsz, én meg a magam és Cathcart ezredes viszonyáról beszélek. Te a háború megnyeréséről beszélsz, én meg a háború megnyeréséről és az életbenmaradásról beszélek.

– Na, ez az – Clevinger elégedetten csettintett. – És mit gondolsz, melyik a fontosabb?

– Kinek? – lőtt vissza Yossarian. – Töröld ki a csipát a szemedből, Clevinger. Aki már meghalt, annak édes mindegy, hogy ki nyeri meg a háborút.

Clevinger egy pillanatra fölült, mintha szájon vágták volna.

– Gratulálok! – kiáltott fel keserűen, és hihetetlenül vékony, tejfehér ránc fogta körül szorosan a száját, vértelen, merev gyűrűben. – Nem is tudnék kigondolni jobb magatartást, amire az ellenség építhetne.

– Az ellenség – vágott vissza Yossarian hangsúlyozott pontossággal

– mindenki, aki meg akar téged ölni, és nem számít, melyik oldalon áll, úgyhogy Cathcart ezredes is beletartozik. És ezt el ne felejtsd, mert minél inkább eszedben tartod, annál tovább élsz.

De Clevinger bizony elfelejtette, és most halott. Annak idején Clevinger annyira fel volt háborodva az incidens miatt, hogy Yossarian nem merte elmondani neki, hogy azért a hasmenésjárványért is ő felelős, ami a másik szükségtelen halasztást előidézte. Milo még inkább föl volt háborodva annak a lehetőségén, hogy valaki megint megmérgezte a századát, és mérgesen és lélekszakadva futott Yossarianhoz segítségért.

– Kérem, próbálja kiszedni Snark tizedesből, hogy nem tett-e megint mosószappant a csicsókába – kérte alázatosan. – Snark tizedes bízik magában, és el fogja magának mondani az igazságot, ha maga a szavát adja neki, hogy nem adja tovább senkinek. Mihelyt elmondja, jöjjön azonnal hozzám, és mondja el nekem.

– Persze hogy én tettem mosószappant a csicsókába – vallotta be Snark tizedes Yossariannak. – Hát nem maga kérte tőlem, hogy ezt csináljam? És azért mosószappant, mert az a legjobb.

– Megesküdött az Istenre, hogy semmi köze a dologhoz – jelentette Yossarian Milónak. Milo kétkedve biggyesztette száját. – Dunbar azt mondja, nincs Isten.

Ezután már remény sem maradt. A második hét közepén a századnál mindenki úgy kezdett kinézni, mint Éhenkórász Joe, aki megint nem volt harcállományban, és félelmetesen üvöltözött álmában. Ő volt az egyetlen, aki aludni bírt. Az emberek egész éjen át künn a sátruk előtt mozgolódtak, mint néma, cigarettázó szellemek. Nappal értéktelen, fonnyadt fürtökben bámulták vagy a bombázóvonalat, vagy Daneeka Doki néma alakját, amint a gyengélkedősátor zárt ajtaja előtt ült, a dögletes, kézzel írott mondat alatt. Humortalan, keserű tréfákat eszeltek ki, és gyilkos rémhíreket a veszedelmekről, amelyek Bolognánál várják őket.

Egy éjszakán a tisztiklubban Yossarian részegen Korn ezredes mellé lépett, hogy elcsevegjen vele az új Lepage fegyverről, amelyet a németek bevezettek.

– Miféle Lepage fegyver? – kérdezte Korn ezredes kíváncsian. – Az új 344 milliméteres Lepage csirizágyú – válaszolta Yossarian. – Egy egész köteléket összeragaszt a levegőben.

Korn ezredes felháborodott megrökönyödéssel ráncigálta karját Yossarian markából. – Engedjen el, maga idióta! – kiáltott fel dühöngve, és kárörvendő elismeréssel bámulta, amint Nately fölpattant Yossarian hátára, és elfelé ösztökélte. – Ki ez a kötözni való bolond?

Cathcart ezredes derűsen vihogott. – Ez az az ember, akinek kitüntetést adatott velem Ferrara után. Emlékszik? Kapitánynak is előléptettette velem. Úgyhogy úgy kell magának.

Nately könnyebb súlyú volt, mint Yossarian, és komoly nehézséget okozott neki, hogy Yossarian tántorgó tömegét átkormányozza a termen egy üres asztalhoz. – Megőrültél? – suttogta a fülébe Nately megsemmisülve. – Ez Korn ezredes volt. Megőrültél?

Yossarian még egy italt akart, és megígérte, hogy békén marad, ha Nately hoz neki. Azután még kettőre rávette Natelyt. Amikor Nately végül az ajtó felé irányította, Black kapitány jött be döngő léptekkel kívülről, szortyogó bakancsát keményen csapkodva a fapadlóra, és a szemellenzőjéről vizet szórva szerteszét, mint valami esőcsatorna.

– Drága kis kurvapecér báránykáim, ti aztán most megkapjátok! – jelentette be boldogan, és kilépett a tócsából, amit a padlón csinált. – Most kaptam Korn ezredestől telefonhívást. Tudjátok, mi vár rátok Bolognában? Hahaha! Azok ott rajtatok próbálják majd ki az új Lepage csirizágyút. Egy egész köteléket összeragaszt a levegőben.

– Te jó isten, igaz ez? – sikoltotta Yossarian, és halálos rémületben Nately karjába roskadt.

– Nincs Isten – válaszolta Dunbar nyugodtan, és kissé támolyogva odament.

– Hé, adjátok ide nekem! Halljátok? Hadd vigyem vissza a sátrába.

– Ki pofázik itt?

– Én pofázok. Hőha, odanézz, hogy esik!

– Lopjátok el Black kapitány kocsiját – mondta Yossarian. – Én mindig ellopom.

– Nem tudjuk senki kocsiját ellopni. Mióta te elkezdted lopkodni a kezed ügyébe eső kocsikat, valahányszor szükséged volt rá; senki nem hagyja bennük a slusszkulcsot.

– Ugorjatok be – mondta Félkupica Fehér Főnök, és részegen eléjük hajtott egy kis dzsippel. Várt, amíg ott bent összezsúfolódtak, és olyan vadul indított, hogy mindenki hátragurult. Káromkodásaikra dörgő nevetéssel válaszolt. Nyílegyenesen zúgott előre, amikor a parkolóhelyről kihajtott, és az út másik oldalán nyílegyenesen a töltésnek vezette a kocsit. Ott hátul mindenki előregurult reménytelen csomóba, és megint elkezdtek káromkodni rá. – Elfelejtettem befordulni – magyarázta.

– Nem lennél óvatosabb? – atyáskodott Nately. – Föl kellene gyújtanod a fényszórókat.

Félkupica Fehér Főnök rükvercbe visszahúzott, megfordult, és teljes sebességgel kilőtt az úton. A kerekek sivalkodtak az út gyöngyöző felszínén.

– Ne olyan gyorsan – biztatta Nately.

– Jobb lenne, ha először a te századodba vinnél, hogy segíteni tudjak neked őt lefektetni. És aztán rögtön visszavihetnél engem az én századomba.

– Ki az istennyila vagy?

– Dunbar.

– Hé, kapcsold be a fényszórókat! – ordította Nately. – És előre nézz, az útra!

– Be vannak kapcsolva. Yossarian nincs a kocsiban? Csak ezért az egyért vettelek fel benneteket, kurvák. – Félkupica Fehér Főnök teljesen hátrafordult, hogy jó alaposan szemügyre vegye őket.

– Előre nézz, az útra.

– Yossarian? Itt van Yossarian?

– Itt vagyok, Főnök. Menjünk haza. Honnan tudod? Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Látjátok? Mondtam nektek, hogy itt van.

– Milyen kérdésre?

– Mindegy, hogy milyen kérdésre, amiről beszéltünk.

– Fontos?

– Arra már nem emlékszem, hogy fontos volt, vagy nem volt fontos. Bár az Isten adná, hogy eszembe jutna, mi volt.

– Nincs Isten.

– Pont erről beszéltünk – kiáltott föl Yossarian. – Honnan tudod?

– Hé, biztos vagy benne, hogy égnek a fényszórók? – szólt ki Nately.

– Persze hogy égnek, persze hogy égnek. Mit akar ez tőlem? Ez az eső az oka a szélvédőn, hogy hátul úgy látszik, mintha teljes sötétség lenne.

– Drága, drága, drága eső.

– Remélem, soha nem áll el. Eső többet ne ess…

– …ma. Holnapu…

– …tán jöjj visz…

– …sza. A kis Yo-Yo játsza…

– …na. Kinn a…

– …réten, kinn a…

Félkupica Fehér Főnök megint elfelejtett bekanyarodni az úton, és a kereszteződésnél a dzsip fölrohant a meredek töltésre. Fönn megállt, majd visszahullott görögve, és lenn, az árok fenekén megállt, az egyik oldalára dőlve, a locsogó sárban. Félelmetes csend támadt.

– Lett valakinek valami baja? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök suttogó hangon. Amikor megállapította, hogy nem sérült meg senki, hosszú, felszabadult sóhajt hallatott. – Tudjátok, ez az én bajom – panaszkodott. – Soha nem hallgatok senkire. Valaki itt folyton azt mondogatta nekem, hogy kapcsoljam be a fényszórókat, és én oda se figyeltem.

– Én mondogattam folyton neked, hogy kapcsold be a fényszórókat.

– Tudom, tudom. És én csak nem hallgattam rád, mi? De innék egyet. Sőt, inni fogok egyet. Ide nézz! Nem törött el.

– Beesik az eső – jegyezte meg Nately. – Ázom.

Félkupica Fehér Főnök kinyitotta az üveget, ivott egyet, és továbbadta. Összevissza, egymás hegyen-hátán feküdtek, de azért mindenki ivott az üvegből. Nately kivételével, aki sikertelenül vesződött az ajtókilinccsel. A palack kis csattanással a fejéhez ütődött, a whisky a nyakába ömlött. Kétségbeesetten vonaglani kezdett.

– Hé! Hé! Menjünk ki innen – kiáltotta. – Mindnyájan meg fogunk fulladni.

– Van valaki ott benn? – kérdezte Clevinger figyelmesen, és fölülről rájuk villantotta zseblámpáját.

– Megjött Clevinger – kiáltották, és megpróbálták behúzni őt az ablakon keresztül, ahogy leért hozzájuk, hogy segítsen nekik.

– Ezeket nézd meg! – kiáltotta Clevinger méltatlankodva McWattnak, aki vigyorogva ült a század kocsijának a volánja mellett. – Úgy henteregnek itt, mint egy csürhe részeg állat. Hát te is, Nately? Szégyellhetned magad. Na, gyerünk, segíts fölszedni őket innen, mielőtt egytől egyig elpatkolnak tüdőgyulladásban.

– Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet – tűnődött Félkupica Fehér Főnök. – Azt hiszem, mégiscsak meghalok én tüdőgyulladásban.

– Miért?

– Miért ne? – válaszolta Félkupica Fehér Főnök, és elégedetten elnyúlt a sárban, az üveg whiskyt keblén dajkálva.

– Na, most nézd meg, mit csinál! – kiáltott Clevinger ingerülten. – Nem tápászkodnátok fel és ülnétek be a kocsiba, hogy hazavigyünk benneteket a századhoz.

– Nem mehetünk mindnyájan. Valakinek itt kell maradni, hogy segítsen a Főnöknek visszavinni a kocsit, amit a kocsiparkból vételezett.

Félkupica Fehér Főnök betelepedett a század kocsijába, és büszkén, lelkesen csuklott. – Ez Black kapitány kocsija – tudatta velük boldogan.

– A tisztiklub elől loptam el tőle, azzal a biztonsági kulcscsomóval, amiről azt hitte, hogy tegnap elvesztette.

– Na, a fene egye meg. Erre inni kell.

– Nem ittatok még eleget? – kezdte Clevinger a pirongatást, mihelyt McWatt elindította a kocsit. – Nézzétek meg magatokat. Hát nem jut eszetekbe, hogy halálra ihatjátok magatokat, vagy halálra fulladhattok?

– Mielőtt halálra repüljük magunkat.

– Hé, nyissátok ki, nyissátok ki! – sürgette Félkupica Fehér Főnök McWattot. – És kapcsold ki a fényszórókat. Másképp nem megy ez.

– Daneeka Dokinak igaza van – folytatta Clevinger. – Az embereknek nincs elég eszük arra, hogy vigyázzanak magukra. Irtózatosan utállak benneteket.

– Rendben van, nagyszájú, azonnal szállj ki! – parancsolta Félkupica Fehér Főnök. – Mindenki szálljon ki a kocsiból, kivéve Yossariant. Hol van Yossarian?

– Menj innen a fenébe – nevetett Yossarian, és ellökte magától. – Tetőtől talpig sáros vagy.

Clevinger Natelyre összpontosította tanári hajlamait. – Tulajdonképpen te vagy az egyetlen, akin csodálkozom. Tudod, milyen büdös vagy? Ahelyett, hogy megpróbáltad volna távol tartani őt a bajtól, te éppúgy berúgtál, mint ő. Mi van, ha megint verekedni kezd Applebyjal? – Clevinger szeme tágra nyílt a félelemtől, amikor Yossariant csuklani hallotta. – Csak nem kezdett megint verekedni Applebyjal?

– Nem, most nem – válaszolta Dunbar.

– Nem, most nem. Most sokkal nagyobb jótéttel hajtottam végre.

– Most Korn ezredessel verekedett össze.

– Nem! – kapkodott levegő után Clevinger.

– Igen? – kiáltott fel Félkupica Fehér Főnök gyönyörrel. – Erre inni kell.

– De hát ez rettenetes! –jelentette ki Clevinger borzadállyal. –Mi az istennyiláért kellett pont Korn ezredessel kikezdened? Hé, mi van a fényszórókkal? Miért lett minden ilyen sötét?

– Én oltottam el – válaszolta McWatt. – Tudod, Félkupica Fehér Főnöknek teljesen igaza van. Sokkal jobb, ha nem égnek a fényszórók.

– Te is megőrültél? – sikoltotta Clevinger, és előrehajolt, hogy bekapcsolja a fényszórókat. Teljesen kiborulva rontott Yossarian-ra. – Látod, mit csinálsz? Előbb-utóbb mindenki utánozni kezd. Tegyük fel, hogy holnap eláll az eső, és Bolognára kell repülnünk. Gyönyörű állapotban leszel, mondhatom.

– Ez sohasem fog elállni. Nem, pajtás, egy ilyen eső igazán örökké eltarthat.

– Az eső elállt! – mondta valaki, és az egész kocsi elnémult.

– Ó, ti szegény kurvapecérek – mormogta Félkupica Fehér Főnök együttérzően néhány perc múlva.

– Tényleg elállt? – kérdezte Yossarian megjuhászodva. McWatt bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy megbizonyosodjék róla. Az eső elállt. Az ég kezdett kitisztulni. A hold éles fényt szórt a barna, fátyolos köd mögül.

– Persze, persze – énekelte McWatt józanul. – Egye meg a fene.

– Ne izguljatok, kispofáim – mondta Félkupica Fehér Főnök. –A startpályák még túl nedvesek ahhoz, hogy holnap használni lehessen őket. Lehet, hogy újra rákezdi az eső, mielőtt még felszáradna a reptér.

– Te istentelen, büdös, mocskos kurvapecér – sikoltotta Éhenkórász Joe a sátrából, amikor besüvítettek a századhoz.

– Jézus Isten, hát ez meg itt van? Azt hittem, még mindig Rómában van a futárgéppel.

– Jajajajajajajóóóóóó! – visította Éhenkórász Joe. Félkupica Fehér Főnök megrázkódott.

– Ez a pofa teljesen kikészít engem – vallotta be tüskés, suttogó hangon. – Hé, mi történt Fiume kapitánnyal?

– Ez a pofa teljesen kikészít engem. Múlt héten láttam az erdőben, bogyókat evett. Soha nem alszik a lakókocsijában. Úgy néz ki, mint a halál.

– Éhenkórász Joe attól fél, hogy valakit majd helyettesítenie kell, aki a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkezik, noha tudja, hogy a gyengélkedőt bezárták. Nem láttátok tegnap éjjel, amikor meg akarta gyilkolni Havermeyert, és beleesett Yossarian futóárkába?

– Jajajajajajaj – visította Éhenkórász Joe. – Jajaj ajajaj!

– Tényleg jó dolog, hogy Fiume kapitány nem jár többé a kantinba. Nincs többé ez a “Hol a sóska Jóska”.

– Vagy: “Hol a kanál Pál.”

– Vagy: “Add ide a halat, szétrúgom a valagad.”

– Nem mész innen! Nem mész innen! – visította Éhenkórász Joe. – Azt mondtam, menj innen, menj innen, te istentelen, büdös, mocskos kurvapecér!

– Legalább végre megtudtuk, miről álmodik – jegyezte meg Dunbar szárazon. – Istentelen büdös, mocskos kurvapecérekről álmodik.

Akkor késő éjjel Éhenkórász Joe azt álmodta, hogy Hupple macskája az arcán fekszik, és fojtogatja, és amikor felébredt, Hupple macskája az arcán feküdt. Haláltusája ijesztő volt, az átható, földöntúli üvöltés, amit a holdfényes éjszakába küldött, még másodpercekkel utána is vibrált, mint valami megsemmisítő légnyomás. Néma csend követte, aztán lazító, fültépő lárma kelt a sátrában.

Yossarian az elsők között termett ott. Amikor beviharzott a bejáraton, Éhenkórász Joe már kezében tartotta a pisztolyt, és Hupple-lal birkózott, hogy karját kiszabadítsa, és lepuffantsa a macskát, amely harciasán prüszkölt és köpködött rá, nehogy lepuffantsa Hupple-t. A küzdő felek – a macska kivételével – mind kincstári alsót viseltek. A meztelen villanykörte odafönn tébolyultan lengett elszabadult drótján, a torz fekete árnyékok kaotikusán nőttek és zsugorodtak, és az egész sátor rengeni látszott. Yossarian ösztönszerűen támaszért kapott, aztán vakmerőén előredobta magát, és a három küzdőt maga alá gyűrte a földön. Mikor a zűrzavarból felemelkedett, mindegyik kezében egy-egy grabancot fogott. Éhenkórász Joe-ét az egyikben, a macskáét a másikban. Éhenkórász Joe meg a macska vadul bámulták egymást. A macska harciasán köpködött Éhenkórász Joe-ra, Éhenkórász Joe meg megpróbálta eltalálni egy sarlóval.

– Sportszerű küzdelem – jelentette ki Yossarian, és a többiek, akik rémülten futottak be a riadalomra, mind eksztatikusán éljenezni kezdtek, túlcsorduló, felszabadult örömmel. – Sportszerű küzdelmet kérek – magyarázta bírói hangon Éhenkórász Joe-nak meg a macskának, miután mindkettőt kihozta a sátorból, még mindig egymástól távol tartva őket a grabancuknál fogva. – Ököl, karom, agyar használható. De fegyver nem – figyelmeztette Éhenkórász Joe-t.

– És köpködés sincs – figyelmeztette szigorúan a macskát. – Amikor egyszerre eleresztelek benneteket, akkor rajta. A belharcot kerülni, kifordulni, és újrakezdeni. Rajta!

Hatalmas, kerge tömeg gyűlt össze, mely mohón várta a látványosságot, de abban a pillanatban, mihelyt Yossarian elengedte a küzdőket, a macska berezelt, és tüzes gyorsasággal elmenekült Éhenkórász Joe elől, mint valami gyáva kutya. Éhenkórász Joe-t nyilvánították győztesnek. Boldogan tántorgott el, a győztes bajnok büszke mosolyával, megtört fejét fölemelve, beesett mellét kidüllesztve. Győzelemittasan tért meg ágyába, és megint azt álmodta, hogy Hupple macskája az arcán fekszik, és fojtogatja.

13. **de Coverley őrnagy

A bombázóvonal elmozdítása nem tette bolonddá a németeket, de bizony bolonddá tette **de Coverley őrnagyot, aki bepakolta neszesszerét, előparancsolt egy repülőgépet, és abban a meggyőződésben, hogy Firenzét is elfoglalták a szövetségesek, odaröpíttette magát, hogy a tiszteknek és a legénységi állománynak két lakosztályt béreljen, ahol a kimaradásukat eltölthetik. Akkor még nem tért vissza, amikor Yossarian ismét kiugrott Őrnagy őrnagy hivatalának ablakán, és azon töprengett, ki legyen a következő, akihez segítségért fordulhat.

**de Coverley őrnagy ragyogó, félelemmel vegyes tiszteletet keltő, méltóságteljes öregember volt, súlyos oroszlánfején vad fehér haj lobogott dühödten, mely úgy tombolt szigorú pátriárkaarca körül, mint valami hóvihar. Mint a század szálláscsináló tisztjének, kötelessége valóban teljes egészében abból állt, amint Daneeka Doki és Őrnagy őrnagy is gondolta, hogy lópatkókat dobáljon, olasz munkásokat raboljon, és lakosztályokat béreljen a tiszteknek és a legénységi állománynak, ahol kimaradásukat eltölthetik, s **de Coverley őrnagy mindhárom téren kitűnő munkát végzett. Valahányszor egy olyan város, mint Nápoly, Róma vagy Firenze eleste küszöbön állt, **de Coverley őrnagy összepakolta neszesszerét, előparancsolt egy repülőgépet és pilótát, és elrepíttette magát, s mindezt egyetlen szó nélkül csinálta, pusztán ünnepélyes uralkodói orcájának erejével, bütykös ujjainak királyi intésével. A város eleste után egy-két nappal már vissza is tért, két tágas, fényűző lakosztály használatára szóló bérleti szerződéssel. Egyik a tiszteké, másik a legénységi állományé volt, már mindkettő fölszerelve szakmájukat értő vidám szakácsokkal és szobalányokkal. Néhány nappal ezután a világ minden újságjában megjelent az első amerikai katonák fényképe, amint romon és füstön át élénk csatárléptekkel elfoglalják a szétlőtt várost. **de Coverley őrnagy soha nem hiányzott közülük: úgy ült dzsipjén, amelyet ki tudja, hol szerzett, mintha puskavesszőt nyelt volna, egyenesen, nem nézve se jobbra, se balra, míg a tüzérségi gránátok győzhetetlen feje körül robbantak, és ruganyos, ifjú gyalogosok szökelltek gyorstüzelő puskájukkal az út mentén, égő épületek árnyékában, vagy estek össze holtan kapualjakban. Örök életűnek tűnt, ahogy ült ott a környező veszélyben, megkeményedett arcán azzal a vad, uralkodói, igazságos és visszautasító kifejezéssel, amelyet a századnál mindenki ismert és mélységesen tisztelt.

A német titkosszolgálat számára **de Coverley őrnagy misztikus talány volt; az amerikai hadifoglyok ezreiből egyetlenegy sem tudott pontos információt adni arról az öregedő, fehér hajú, összehúzott szemöldökű és kihívó tekintetű, villámló szemű és hatalmas tisztről, aki láthatóan minden fontosabb előnyomulás dárdahegyeként bátran, sikeresen hatol előre. Az amerikai hatóságok számára éppoly titokzatos volt az őrnagy; egész ezred elsőrendűen képzett kémelhárítót dobtak a frontvonalakba, hogy kiderítsék, ki ő, míg egy hadosztály harcedzett reklámtiszt állt teljes harckészültségben a nap huszonnégy óráján át, hogy amely pillanatban kiderítik, reklámozása elkezdődjön.

Rómában **de Coverley őrnagy kitett magáért a lakosztályokkal. A tisztek számára, akik négyes, ötös csoportokban érkeztek, egy hatalmas kétágyas szoba jutott koponyánként, egy új, fehér kő-épületben, amelyben három tágas, tengerkék csempével borított fürdőszoba volt, s egy ráncos képű szolgálólány, akinek Michaela volt a neve, és aki mindent letörölgetett, és hibátlan rendben tartotta a lakosztályt. Egy emelettel lejjebb lakott az alkalmazkodó tulajdonos ; egy emelettel feljebb lakott a gyönyörű, gazdag, fekete hajú grófnő, a gyönyörű, gazdag, fekete hajú menyével; mindketten csak Natelytől hagyták volna zaklatni magukat, aki túlságosan szégyenlős volt ahhoz, hogy zaklatni merje őket, vagy Aarfytól, aki túlságosan kispolgári volt ahhoz, hogy zaklassa őket, és mindenáron le akarta őket beszélni arról, hogy férjeiken kívül, akik úgy döntöttek, hogy a család üzleti érdekei miatt északon maradnak, mástól zaklatni kívánják magukat.

– Tulajdonképpen rendes kis kölykök így egy párban – avatta be Aarfy őszintén a titokba Yossariant, aki visszatérő álmában ennek a gyönyörű, fekete hajú, gazdag, rendes kis kölyökpárnak a tejfehér meztelen testét rendezgette erotikus pózokba a saját ágyán, a magáé mellett.

A legénységi állomány tizenkettes vagy még számosabb bandákban szállt le Rómában, konzervellátmánnyal súlyosan megrakott ócska leprákon, hogy legyen mit főzni és felszolgálni nekik az ő külön lakosztályuk ebédlőjében, amely egy vörös kőépület hatodik emeletén volt, ahová nyikorgó Kft vezetett. A legénységi állomány tanyáján mindig mozgalmasabb volt az élet. Először is azért, mert a legénységi állomány mindig számosabb, ugyanúgy a főző-, felszolgáló-, súroló-, takarítóasszonyok hada, aztán mindig ott voltak a vidám, buta, érzéki fiatal lányok, akiket Yossarian szedett föl és hurcolt oda, meg azok, akiket a kimerítő hétnapos üdülésük után Pianosába visszafelé tartó álmos legénységi állomány szedett föl, hurcolt oda, és hagyott hátra bárkinek, akinek leghamarabb szüksége volt rájuk. A lányok feje fölött födél volt, és mindaddig enni kaptak, amíg maradni akartak. Ellenszolgáltatásképp mindössze azt kellett tenniök, hogy bárkinek lekuporodjanak, aki erre fölkérte őket, s ezzel láthatólag mindenki teljesen meg volt elégedve.

Úgy négynaponként Éhenkórász Joe zuhant be megkínzottan, rekedtre üvöltött hangon, vadul és magából kikelten, ha pechjére megint teljesítette bevetéseit és a futárgéppel járt. Leginkább a legénységi állomány lakosztályán hált meg. Senki sem tudta biztosan, hány szobát bérelt **de Coverley őrnagy, még az a jól megtermett, fekete melltartós és fűzős nő sem a földszintről, akitől kibérelte őket. A legfölső emelet teljes egészében az övék volt, de Yossarian tudta, hogy még az ötödik emeleten is van szoba, mert Bologna után egy nappal, Hóden ötödik emeleti szobájában talált rá végül is a citromszínű bugyit viselő szobalányra, akinek portörlőruha volt a kezében, amikor ugyanaznap reggel Éhenkórász Joe őrá talált rá a tiszti lakosztály egyik szobájában Lucianával az ágyában, és mániákus sietséggel rohant a fényképezőgépért.

A citromszínű bugyit viselő szobalány a harmincas éveit taposta, vidám volt, kövér és engedékeny, puha combjait és rengő farát citromszínű bugyiban hordta, amit akárkinek letolt, aki erre fölszólította. Nyílt, széles arca volt, és ő volt a legerkölcsösebb élő asszony a föld kerekén: mindenkinek lefeküdt, fajra, vallásra, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül, nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát, nem vesztegetve fölöslegesen még azt a pillanatot sem, ami abban a pillanatban, amikor megragadták, arra kellett volna, hogy félretegye a seprűt, a rongyot vagy a portörlőt. Varázsa megközelíthetőségében gyökerezett, mint a Mount Everest, ott állt, és a férfiak, ha rájuk jött, mindig a tetejébe másztak. Yossarian szerelmes volt a citromszínű bugyit viselő szobalányba, mert úgy tűnt föl neki, ő az egyetlen nő a földön, akivel anélkül is szeretkezhet, hogy szerelmes lenne bele. Még a kopasz fejű lány is, Szicíliában, a szánalom, a gyengédség, a sajnálat erős érzését ébresztette föl benne.

A megsokszorozott életveszedelmek ellenére, amiknek **de Coverley őrnagy a lakosztályok bérelése érdekében minden egyes alkalommal kitette magát, egyetlen sebesülését a sors iróniája következtében akkor szenvedte, amikor a diadalmas menet élén bevonult Róma nyílt városba, és közvetlen közelről szemközt lőtte egy csokor virággal egy kehes, részegen vihogó vénember, aki, mint a Sátán maga, kárörvendő vigyorral rávetette magát **de Coverley őrnagy kocsijára, durván és szemtelenül megragadta az agg fehér kezét, és bor, sajt és fokhagyma kesernyés bűzét árasztó szájával tiszteletlen csókot nyomott mindkét királyi orcájára, aztán üreges, száraz, letaglózó röhejjel belevegyült a vidám, ünneplő tömegbe. **de Coverley őrnagy a rémséges megpróbáltatást spártai nyugalommal viselte el, arcizma sem rándult. S míg Pianosába vissza nem tért, miután Rómában ügyeit rendbe tette, nem keresett sebére gyógyírt.

Úgy döntött, hogy kétszemű marad, és rendelkezése szerint Daneeka Doki átlátszó szemellenzőt készített számára azért, hogy csorbítatlan éleslátással tovább folytathassa a lópatkódobálást, az olasz munkások elrablását és a lakosztályok bérlését. A század emberei szemében **de Coverley őrnagy szörnyeteg volt, noha senkinek sem volt bátorsága ezt megmondani neki. Az egyetlen, aki valaha is meg merte szólítani, Milo Minderbinder volt, aki a századnál töltött második hetében egy főtt tojással a kezében megközelítette a lópatkódobáló pályát, s a tojást **de Coverley őrnagy orra alá nyomta. Milo nyílt támadására **de Coverley őrnagy meglepetten fölmagasodott, s a támadóra összpontosította sziklás homlokának tépett eresze alól viharos pillantásának minden dühét, továbbá fölpúposodó orrának hatalmas szirtjét, mely úgy állt ki dühös támadásra készen arcából, mint egy válogatott tizenegy középhátvédje. Milo állta a sarat a védekezőén maga elé tartott főtt tojás fedezéke mögött, melyet mint valami mindenható varázsszert tartott föl **de Coverley őrnagy arca elé. A vihar egy idő után csitulni kezdett, a veszély szűnőben volt.

– Mi ez? – kérdezte végül **de Coverley őrnagy.

– Tojás – válaszolta Milo.

– Miféle tojás ez? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Ez egy főtt tojás – válaszolta Milo.

– Miféle főtt tojás ez? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Ez egy friss főtt tojás – válaszolta Milo.

– Honnan származik ez a friss tojás? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Tyúktól származik – válaszolta Milo.

– Hol van az a tyúk? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Az a tyúk Máltában van – válaszolta Milo.

– Hány ilyen tyúk van Máltában?

– Elegendő ilyen tyúk van Máltában ahhoz, hogy a század minden tisztjének friss tojást tojjon, darabonként őt centért, az étkezési pénzalapból – válaszolta Milo.

– A friss tojás a gyengém – vallotta be **de Coverley őrnagy.

– Ha valaki rendelkezésemre bocsát egy gépet, hetente egyszer le tudnék oda repülni a század valamelyik gépén, és tudnék hozni annyi friss tojást nekünk, amennyire csak szükségünk van – válaszolta Milo.

– Málta végül is nem nagy távolság.

– Málta végül is nem nagy távolság –jegyezte meg **de Coverley őrnagy. – Hetente egyszer nyilván le tudnál oda repülni a század valamelyik gépén, és tudnál hozni annyi friss tojást nekünk, amennyire csak szükségünk van.

– Igen – helyeselt Milo. – Föltehetően meg tudnám ezt csinálni, ha valaki szükségét erezné, hogy csináljam, és rendelkezésemre bocsátana egy gépet.

– A friss tojást én sütve szeretem – tűnődött **de Coverley őrnagy.

– Friss vajban.

– Szicíliában találok annyi friss vajat, amennyire csak szükségünk van, fontját huszonöt centért – válaszolta Milo. – Huszonöt centjével a friss vaj fontja igencsak jó vásár. A friss vajra is jut elég az étkezési pénzalapból, és nyilván el is adhatunk majd némi haszonnal belőle más századoknak, úgyhogy nagyrészt megtérül nekünk az, amit fizettünk érte.

– Hogy hívnak téged, édes fiam? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Milo Minderbinder a nevem, uram, és huszonhét éves vagyok.

– Kiváló géhástiszt vagy, Milo.

– Nem én vagyok a géhástiszt, uram.

– Kiváló géhástiszt vagy, Milo.

– Köszönöm, uram. Minden igyekezetem oda fog irányulni, hogy kiváló géhástiszt váljon belőlem.

– Áldásomat adom rád, édes fiam. Fogj egy lópatkót.

– Köszönöm, uram. Mit tegyek vele?

– Dobjad.

– Eldobjam?

– Arra a kis vaskaróra dobjad ott, ni. Aztán vedd le róla, és dobjad erre itt. Ez benne a sport, érted? Végül visszakerül hozzád a ló-patkó.

– Igenis, uram, értem, uram. Mennyiért kel a lópatkó?

A friss vaj forró kis tavában sercegő friss tojás illatát messzire hordta a Földközi-tenger szele, és rohanvást hozta vissza Dreedle tábornokot, mohó étvágyával, vöröskeresztes nővérkéjével, aki mindenhová elkísérte, és vejével, Moodus ezredessel egyetemben. Kezdetben Dreedle tábornok Milo konyháján falta be napi élelmiszerszükségletét. Aztán Cathcart ezredes ezredének másik három százada is átadta a konyháját Milónak, és mindegyik adott neki egy gépet is, pilótástul, hogy nekik is szerezzen friss tojást meg friss vajat. Milo gépei a hét minden napján oda-vissza közlekedtek, miután a frisstojásevés orgiáin a négy század minden tisztje kielégíthetetlen étvággyal kezdte falni a friss tojást. Dreedle tábornok friss tojást falt reggelire, ebédre, vacsorára, s az étkezések között még befalt egypár friss tojást

– amíg Milo fel nem derítette a friss marha, borjú, liba, bárányborda, gombafej, broccoli, dél-afrikai rákfarok, tengeri rák, sonka, puding, szőlő, fagylalt, földieper és articsóka még felderítetlen lelőhelyeit. Dreedle tábornok hadosztályában még három bombázóezred volt, ezek egytől egyig féltékenyen elküldték repülőgépeiket friss tojásért Máltába, de aztán rájöttek, hogy ott hét centért kel a tojásnak darabja. Mivel Milótól öt centért vehették darabját, ésszerűbbnek látszott, ha ők is átadják konyhájukat Milo szindikátusának, és megadják neki a szükséges gépeket és pilótákat, hogy helyükbe hozza mindazt a sok jó kaját, amit nekik is megígért.

Az események ilyetén való fordulatát mindenki részeg ujjongással fogadta, főként Cathcart ezredes, aki meg volt győződve arról, hogy most megfogta az isten lábát. Mindig joviálisán köszöntötte Milót, valahányszor találkoztak, és töredelmes nagylelkűség! rohamában ösztönszerűen Őrnagy őrnagyot terjesztette föl előléptetésre. A fölterjesztést a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásáról azonnal visszautasította Wintergreen exőrv., aki kurta, névtelen följegyzésben emlékeztetett arra, hogy a Hadsereg csak egyetlen őrnagy őrnagy őrnagy őrnaggyal rendelkezik, és nincs szándékában előléptetéssel elveszíteni, csak azért, hogy Cathcart ezredesnek jó napja legyen. A megcáfolhatatlan kifogásra Cathcart ezredes fölszisszent, és bűntudatosan lapult szobája rejtekén a szigorú dor-gatórium miatt. A lebőgésért Őrnagy őrnagyot okolta, és elhatározta, hogy még azon a szent napon lefokoztatja hadnaggyá.

– Nem hiszem, hogy ők hagynák – jegyezte meg Korn ezredes vállveregető mosollyal, fenékig kiélvezve a helyzetet. – Mégpedig pontosan azért, amiért nem hagyták, hogy előléptesse. Mellesleg jól nézne ki, ha most próbálná lefokozni hadnaggyá, amikor épp most próbálta előléptetni az én rangomra.

Cathcart ezredes mindenfelől bekerítve érezte magát. Sokkal jobban sikerült az a húzása, amikor elérte, hogy kitüntessék Yossariant a ferrarai sikertelenség után, amikor sértetlenül állt még a Pót átszelő híd, hat nappal azután, hogy lebombázására Cathcart ezredes önként jelentkeztette egységét. Hat nap alatt kilenc bevetést repültek oda az emberei, és a hidat még mindig nem semmisítették meg, csak a tizedik bevetésen, a hetedik napon, amikor Yossarian megölte Kraftot és a gép egész személyzetét, azzal, hogy hat gépből álló alegységét másodszorra is a cél fölé vitte. Yossarian megfontoltan indította meg második bombázórohamát, mert akkor még bátor volt. Fel sem emelte a fejét a célzókészülékről, amíg a bombák lenn nem voltak; és amikor a fejét fölemelte, a gépben földöntúli narancs ragyogásban úszott minden. Először azt hitte, a saját gépe ég. Aztán észrevette közvetlen fölötte a gépet, lángoló motorral, és belevisította McWattnak a híradóba, hogy forduljon élesen balra. Egy másodperccel utóbb Kraft gépének szárnya levált. A lángoló roncs lezuhant: először a törzs, aztán a pörgő szárny, miközben apró fémdarabkák táncoltak Yossarian gépének fedelén, és a légelhárítás szüntelen csapuff! csapuff! csapuff!-ja még mindig körülötte buffogott.

Lenn a földön mord pillantások kereszttüzében csüggedten vonult Black kapitány elé a zöld fagerendából összerótt eligazításhoz, hogy jelentést tegyen, és megtudja, hogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes várja benn néhány szóra. Danby őrnagy állta el a bejáratot, síri némasággal hessegetve el onnan mindenki mást. Yossarian elcsigázottan vonszolta magát, szeretett volna megszabadulni merev gúnyájától. Vegyes érzelmekkel lépett az eligazításra, bizonytalanságban afelől, vajon miként erezzen Kraft meg a többiek iránt, mert ők mind ama néma és magányos tusa pillanatában haltak meg, amikor ő nyakig a szarban döntött a kötelesség és kárhozat keresztre vonó, szart sem érő dilemmájában.

Cathcart ezredest ellenben teljesen megsemmisítette az esemény. – Kétszer? – kérdezte.

– Elsőre elvétettem volna – válaszolta Yossarian halkan, lehajtott fővel. Hangjuk kissé visszhangzott a hosszú, keskeny bungalóban.

– De kétszer? – ismételte Cathcart ezredes élénk hitetlenséggel.

– Elsőre elvétettem volna – ismételte Yossarian.

– De Kraft élne.

– És a híd még mindig állna.

– Képzett bombázótól elvárjuk, hogy elsőre leszórja bombáit – emlékeztette Cathcart ezredes. – A többi öt bombázó elsőre ledobta bombáit.

– És elvétették a célt – mondta Yossarian. – Újra vissza kellett volna mennünk oda.

– És meglehet, hogy akkor maga elsőre eltalálja.

– És meglehet, hogy egyáltalában nem találom el.

– De meglehet, hogy nem lett volna veszteség.

– És meglehet, hogy nagyobb veszteség lett volna, ha megmarad a híd. Én azt hittem, ön azt akarja, semmisítsük meg a hidat.

– Ne feleseljen velem – mondta Cathcart ezredes. – Elég bajunk van éneikül is.

– Én nem feleselek, ezredes uram.

– Dehogynem. Sőt, ez is feleselés volt.

– Igenis, ezredes úr. Elnézést kérek.

Cathcart ezredes vadul ropogtatta ujjait. Korn ezredes, egy köpcös, sötét képű, lottyadt férfiú, alaktalan pocakjával teljes kényelembe helyezkedve ült az első padsorban, kezét pompás nyugalommal összekulcsolva kopasz és lesült feje búbján. Szeme derűsen csillogott keret nélküli szemüvege mögött.

– Teljes elfogulatlansággal próbáljuk fölmérni a helyzetet – súgta Cathcart ezredesnek.

– Teljes elfogulatlansággal próbáljuk fölmérni a helyzetet –mondta Cathcart ezredes Yossariannak a hirtelen fölismerés lelkesültségében. – Nem mintha érzelmeskedni akarnék, vagy mit tudom én. Egy nyavalyát sem érdekel engem se a gép, se a személyzete. Csak olyan kurván fog majd festeni a jelentésben. Hogyan fogok én tudni ilyesmit elmismásolni a jelentésemben, azt mondja meg.

– Miért nem tüntet ki? – indítványozta Yossarian jámborán.

– Azért, mert kétszer ment rá?

– Éhenkórász Joe-t kitüntette, amikor véletlenül összetörte azt a gépet.

Cathcart ezredes siralmasan röhögött. – Maga csak örüljön, ha nem kerül haditörvényszék elé.

– De hát én elkaptam azt a hidat másodszorra – tiltakozott Yossarian. – Én azt hittem, ön azt akarja, semmisítsük meg a hidat.

– Mit tudom én, mit akartam! – kiáltott föl Cathcart ezredes kimerültén. – Ide hallgasson, persze hogy azt akartam, hogy semmisítsék meg azt a hidat. Az a híd az oka minden bajomnak, amióta elhatároztam, hogy kiküldőm oda magukat, hogy kapják el. De mi az istenért nem tudta ezt elsőre megcsinálni?

– Nem volt rá elég időm. A navigátorom nem volt egészen biztos benne, hogy a megfelelő város fölött vagyunk-e.

– A megfelelő város fölött? – Cathcart ezredes teljesen paffá lett. – Csak nem akarja most meg az egészet Aarfy nyakába varrni?

– Nem, ezredes úr. Az én hibám volt, mert hagytam, hogy elvonja a figyelmemet. Mindössze csak azt próbáltam magyarázni, hogy nem vagyok csalhatatlan.

– Senki sem csalhatatlan – mondta élesen Cathcart ezredes, aztán, mintegy lépcsőházi gondolattársítással, ködösen hozzátette: –És senki sem nélkülözhetetlen.

Cáfolat nem volt. Korn ezredes lustán nyújtózkodott. – Döntenünk kell – jegyezte meg mellékesen Cathcart ezredesnek.

– Döntenünk kell – mondta Cathcart ezredes Yossariannak. – És ennek is maga az oka. Miért kellett magának másodszorra visszamennie? Miért nem tudta előszörre ledobni a bombáit, mint a többiek.

– Elsőre elvétettem volna.

– Nekem úgy tűnik most, hogy mi megyünk vissza másodszorra – szólt közbe kuncogva Korn ezredes.

– De hát mit fogunk csinálni? – kiáltott fel Cathcart ezredes kétségbeesetten. – A többiek ott várnak kinn bennünket.

– Miért nem tünteti ki? –javasolta Korn ezredes.

– Azért, mert kétszer ráment? Mivel indokoljam a kitüntetést?

– Azzal, hogy kétszer ráment – válaszolta Korn ezredes tűnődő, önelégült mosollyal. – Különben, gondolom, nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy másodszorra is rámenjen a célra, amikor nem volt ott más gép, ami megossza a légelhárítás tüzet. És tényleg ő találta el a hidat. Tudja, ez lehet a megoldás: dicsekedjünk azzal, amit szégyenlenünk kellene. Ez olyan trükk, ami, úgy látszik, mindig beválik.

– Gondolja, hogy menni fog?

– Biztos vagyok benne. És a biztonság kedvéért léptessük elő kapitánnyá.

– Nem gondolja, hogy ez azért több a soknál?

– Nem, nem gondolom. Legokosabb dolog a biztonsági játék. Aztán meg, mi egy kapitány?

– Igaza van – döntött Cathcart ezredes. – Kitüntetjük valamivel, amiért volt elég bátorsága, hogy még egyszer ráforduljon a célra. És kapitányt is csinálunk belőle.

Korn ezredes a sapkájáért nyúlt.

– Távozzon mosolyogva – tréfálkozott, és karjával átfogta Yossarian vállát, amikor kiléptek az ajtón.

14. Kid Sampson

A bolognai bevetés idején Yossarian már elég bátor volt ahhoz, hogy egyszer se menjen a cél fölé, és amikor egyszer csak a levegőben találta magát Kid Sampson gépének az orrában, egy gombnyomással bekapcsolta a gégemikrofonját, és megkérdezte:

– Tehát? Mi baja van a gépnek? Kid Sampson fölsikoltott. – Valami baja van a gépnek? Mi baj van? Kid Sampson sikolyára Yossarian jéggé dermedt. – Valami baj van?

– üvöltötte rémülten. – Kiugrunk?

– Nem tudom! – Kid Sampson izgatottan nyüszített aggodalmában.

– Valaki azt mondta, hogy kiugrunk! Különben is, ki beszél? Ki beszél?

– Yossarian az orrból! Yossarian az orrból! Úgy hallottam, azt mondtad, hogy van valami. Nem azt mondtad, hogy valami baj van?

– Én meg azt hittem, hogy te mondtad, hogy valami baj van. Úgy néz ki akkor, hogy rendben van minden. Minden rendben van.

Yossarian kedve lehorgadt. Valami rettenetes baj van, ha minden rendben van, és nincs kifogás, amivel visszafordulhatnak.

– Nem hallom a hangod.

– Azt mondtad, minden rendben van.

A nap fehéren vakított lenn a porcelánkék vízen és a többi repülőgép oldalán. Yossarian összemarkolta a fedélzeti híradórendszer csatlakozódobozába vezető színes drótokat, és kitépte őket.

– Még mindig nem hallom a hangod – mondta.

Semmit sem hallott. Lassan összeszedte térképeit, három szilánk-védő öltözékét, és visszakúszott a gép törzsébe. Nately, aki mereven ült a segédpilóta helyén, szeme sarkából kifigyelte, amikor a pilótafedélzetre lépett Kid Sampson mögé. Sápadtan mosolygott Yossarianra; ejtőernyőjével, hajózóruhájában, gégemikrofonjával, sapkájában, fülhallgatójának hatalmas kazamatájában törékenynek, rendkívül fiatalnak és bátortalannak látszott. Yossarian egészen Kid Sampson füléhez hajolt.

– Még mindig nem hallom a hangodat – kiáltotta az egyenletesen dörömbölő motorok zajában.

Kid Sampson csodálkozva pillantott hátra. Kid Sampsonnak muris, szögletes arca volt, íves szemöldöke meg szőke macskabajusza.

– Mit? – kiáltotta a válla fölött.

– Még mindig nem hallom a hangod – ismételte Yossarian.

– Hangosabban kell majd beszélned – nyerített vissza Kid Sampson.

– Még mindig nem hallom a hangodat.

– Nem hallom a híradóban, mit beszélsz – bőgte Yossarian növekvő reménytelenséggel. – Vissza kell majd fordulnod.

– Új híradórendszerért? – kérdezte Kid Sampson.

– Fordulj már meg – mondta Yossarian –, mert szétverem a fejed.

Kid Sampson erkölcsi támaszért Nately felé fordult, aki céltudatosan másfelé nézett. Yossarian volt közöttük a rangidős. Kid Sampson még egy pillanatig kétkedve ellenszegült, aztán diadalmas csatakiáltással mohón megadta magát.

– Nahát, ez se jöhetett volna jobbkor –jelentette ki boldogan, és éles füttysorozatot eresztett meg föl a bajuszába. – Iggenisuram, ez se jöhetett volna jobbkor a jó öreg Kid Sampsonnak.

Megint füttyentett, aztán beleordította a fedélzeti híradóba: – Na, most aztán figyelem, pici madaraim. Itt Kid Sampson admirális beszél. Itt Kid Sampson admirális csicsereg, a Királynő kegyence, a tengerészek gyöngye. Iggenisurraim. Fordulunk vissza, fiúk, drága kis sporttársaim, visszafordulunk!

Nately egyetlen boldog rántással tépte le fejéről a sapkáját meg a fülhallgatóját, s boldogan hintázott a helyén, mint valami bájos kis kölyök egy hatalmas székben. Knight őrmester mint az ólommadár zuhant le a toronygéppuska mellől, és lázas lelkesedéssel püfölte a hátukat. Kid Sampson széles, látványos ívben kifordult a köteléktől, és a repülőtér irányába állt. Amikor Yossarian a pilótasapkáját belevágta az egyik pótcsatlakozó-dobozba, a farban a két lövész a Cucarachá-t énekelte.

Lenn a reptéren a jókedv hirtelen elszállt. Kényelmetlen csend vette át a helyét, és Yossarian józan és fegyelmezett lett, amint lemászott a gépből, és elfoglalta helyét a dzsipben, amely már várt rájuk. Egyetlen szó nem esett végig az egész úton visszafelé, át az igéző nyugalomban elterpeszkedő vidéken, a hegyek, a tenger és az erdők között. Az elhagyatottság érzése még inkább erősödött, ahogy ráfordultak a századhoz vezető útra. Yossarian szállt ki utolsónak a kocsiból. Egyetlen perc múlva csupán Yossarian meg a lágy, meleg szél zavarta meg a kísértő nyugalmat, mely kábán feküdte meg a kiürült sátrakat. A század érzéstelenül terült el, megfosztva minden emberitől Daneeka Doki kivételével, aki fájdalmasan gubbasztott, mint valami fázós kondorkeselyű a gyengélkedősátor bezárt ajtaja mellett, eldugult orrát mohó, hiábavaló szomjúsággal döfködve a körötte áramló fátyolos napsütésbe. Yossarian tudta, hogy Daneeka Doki nem megy vele úszni. Daneeka Doki soha többé nem megy úszni: elájulhat az ember, csendes szívkoszorúér-elzáródást kaphat, és belefúlhat pár centiméteres vízbe is, elragadhatja és kisodorhatja a nyílt tengerre valami felszín alatti áramlás, gyermekbénulásra való hajlamosságot vagy meningococcus-fertőzést szerezhet a fázástól vagy a túlerőltetéstől. A bolognai veszedelem, mely a többieket fenyegette, Daneeka Dokit még fokozottabb elővigyázatra ösztönözte önnön biztonsága érdekében. Mostanában éjszakánként betörőket hallott mozgolódni.

Az eligazítás bejáratát felhozó levendulahomályban Yossarian Félkupica Fehér Főnököt pillantotta meg, amint a whiskyellátmányt kezelte szorgos hűtlenséggel, hamisítván a nem ivók aláírását, sebesen döntögetvén az alkoholt, mellyel önmagát mérgezte, külön üvegekbe, azért, hogy amennyit csak tud, ellopjon addigra, mire Black kapitány is észbe kap, és futva átjön, hogy a maradékot hanyag nemtörődömséggel ellopja magának.

A dzsip halkan újra elindult. Kid Sampson, Nately meg a többiek hangtalan mozgásörvényben széledtek el és oldódtak fel az émelyítő sárga csöndességben. A dzsip egy köhintéssel eltűnt. Yossarian egyedül volt a hatalmas, emberelőtti nyugalomban, melyben minden zöld feketének látszott, és minden más a genny színével itatódott át. Száraz, áttetsző messzeségben leveleket zörgetett a fuvallat. Nyugtalan volt, riadt és álmos. Szemhártyáján tűszúrásként csípett a kimerültség. Fáradtan nyomakodott be az ejtőernyősátorba a hosszúkás, sima faasztalhoz; a kétség nyüszítő szukája kaparászott fájdalom nélkül a lelkiismeretében, amely tökéletesen tisztának érezte magát. Otthagyta hajózóruháját meg az ejtőernyőjét, és átvágott a víztartály mellett a hírszerzősátorhoz, hogy visszaadja térképtáskáját Black kapitánynak, aki szunyókálva ült a székén, két pipaszárlábát az asztalon nyugtatva, s érzéketlen kíváncsisággal tudakolta, miért tért vissza Yossarian gépe. Yossarian tudomást sem vett róla. A térképeket a pultra tette, és kiment.

Benn a sátrában kibújt az ejtőernyő hevederjeiből, aztán a ruháiból. Orr Rómában volt, ugyanezen a délutánon kellett megérkeznie pihenőjéről, melyet azzal érdemelt ki, hogy megmártotta gépét Genova vizeiben. Nately már nyilván pakol, hogy a helyébe menjen, elbűvölve attól, hogy életben találja magát, és kétségtelenül türelmetlenül, hogy tovább folytassa hiábavaló és szívdöglesztő udvarlását prostituáltjának Rómában. Amikor Yossarian levetkőzött, priccsére ült pihenni egyet. Sokkal jobban érezte magát most, hogy meztelen volt. Soha nem érezte jól magát felöltözve. Kis idő múlva tiszta alsónadrágot húzott, és nekivágott mokaszinjában a partnak, khakiszínű törülközőt vetve a nyakába.

A századtól az út egy titokzatos tüzelőállás mellett vezetett el az erdőben; az ott állomásozó háromtagú legénységből kettő a kör alakú homokzsák mellvéden aludt, a harmadik pedig bíbor gránátalmát evett, ülve: habzó állkapoccsal hatalmasakat harapott, és a héját elköpdöste magától, be a bokrok közé. Amikor harapott, vörös lé fröcsögött a szája sarkán. Yossarian továbbklaffogott, újra benn az erdőben, s időnként odaadóan simogatta meztelen, bizsergő hasát, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még a helyén van. Köldökéből kis darab gézt húzott ki. Az ösvény két oldalán, végig a földön hirtelen apró gombák tucatjait pillantotta meg, az eső csalta ki őket, csúcsos süvegüket úgy dugták föl a nyirkos talajon át, mint élettelen, csonkolt ujjakat, mindenfelé, amerre nézett, oly üszkös szorgalommal sarjadtak, mintha ott a szeme előtt szaporodnának. Ameddig csak belátott, ezrével hemzsegtek a bokros aljnövényzet alatt, és ahogy kémlelte őket, úgy látszott, mintha nagyságukat változtatnák, és számban is növekednének. Alvilági félelemben futott előlük, és mindaddig nem csökkentette iramát, míg talpa alatt a föld száraz homokká nem omlott, és a gombák el nem maradtak messze mögötte. Gyanakodva nézett hátra, félig-meddig azt várva, hogy azok a béna fehér valamik vak üldözők gyanánt utána csúsznak-másznak vagy fölkúsznak a fák teteje fölé, vonagló, képlékeny, ellenállhatatlan tömegben.

A part elhagyott volt. Minden hang halk volt: az áramlás kövér kortyogása, a magas fű és cserje sóhajtozó zizegése és a buta, áttetsző hullámok apatikus mormolása. A hullámok mindig alacsonyak voltak, a víz tiszta és hideg. Yossarian kinn hagyta dolgait a homokon, belegázolt a térdig érő hullámokba, amíg csak el nem merült teljesen. A tenger másik felén, szemben, a sötétlő part szaggatott ezüstje ködbe burkolózott, már-már láthatatlanul. Bágyadtan kiúszott a tutajig, pihent egy percet, aztán bágyadtan visszaúszott oda, ahol meg tudta vetni a lábát egy homokpadon. Megbukott néhányszor a zöld vízben, amíg teljesen tisztának és ébernek nem érezte magát, aztán arccal lefelé elnyúlt a homokon, és addig aludt, amíg a Bolognából visszatérő gépek csaknem a feje fölé értek, és a sok motor hatalmas, fölerősödő zúgása földrengető robajjal betört álmába.

Pislogva ébredt, kis fejfájással, s szemét egy olyan világra nyitotta, amely maga volt a fortyogó káosz, azaz minden a megszokott rendben volt. Önfeledt bámulattal kapkodott levegő után a tizenkét raj tökéletes kötelékben való nyugodt érkezése láttán. A látvány túlságosan váratlan volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem volt sebesültekkel előrezúgó gép, sem rongáltan hátul bicegő. Nem kormozta áldozati füst az eget. Nem hiányzott gép, csak az övé. Egy pillanatra megbénította a téboly érzete. Aztán megértette, és majd-hogy sírva nem fakadt a sors iróniáján. A magyarázat egyszerű: a cél fölött nyilván felhős volt az ég, mielőtt elkezdhették volna a bombázást, és így a bolognai bevetés még mindig a levegőben lóg.

Tévedett. Nem voltak felhők. Bolognát megbombázták. Bologna üresjárat volt. Egyáltalában nem volt légelhárítás.

15. Plitchard és Wren

Plitchard kapitány és Wren kapitány, a két ártalmatlan század-hadműveleti tiszt, jámbor, halk beszédű és az átlagosnál alacsonyabb termetű ember volt; élvezték a harci bevetéseket, és semmi egyébért nem imádkoztak istenükhöz meg Cathcart ezredeshez, csak azért, hogy lehetőséget adjon még több harci bevetést repülniök. Több száz harci bevetést repültek, és még több százat akartak repülni. Mindegyikre feliratkoztak. Soha olyan csodálatos dolog nem történt még velük azelőtt, mint a háború, és folyton attól rettegtek, hogy soha többé nem fog velük megtörténni. Szolgálatukat alázattal és hallgatagon tették, minimális fontoskodással, s az égvilágon mindent megtettek, hogy ne kerüljenek szembe senkivel. Élénken rámosolyogtak mindenkire, aki mellett elmentek. Ravasz, derűs, szolgálatkész emberek voltak, akik csak egymással érezték jól magukat, és soha nem néztek senki más szemébe, még Yossarianéba sem azon a szabadtéri gyűlésen, amit azért hívtak össze, hogy nyilvánosan megdorgálják, amiért Kid Sampsont visszatérésre kényszerítette a bolognai bevetésről.

– Bajtársak – mondta Plitchard kapitány, akinek ritkuló sötét haja volt, és folyton zavartan mosolygott. – Ha bevetésről visszafordultok, próbáljatok előbb meggyőződni arról, vajon csakugyan fontos-e az, amiért visszafordultok, igen? És nem valami lényegtelen apróság… egy hibás fedélzeti híradó… vagy valami ilyesmi. Wren kapitánynak van még mondanivalója erről a tárgyról.

– Bajtársak, Plitchard kapitánynak teljesen igaza van – mondta Wren kapitány. – És ez az egész, amit erről a dologról én mondani akarok nektek. Szóval, ma végre eljutottunk Bolognába, és rájöttünk, hogy üresjárat. Egy kicsit mindnyájan idegesek voltunk, azt hiszem, és nem csináltunk valami nagy kárt ott. Szóval, hallgassatok ide. Cathcart ezredes engedélyezte, hogy még egyszer visszamenjünk. És holnap aztán végképp péppé zúzzuk azokat a munícióraktárakat. Szóval, mit szóltok ehhez?

És hogy Yossarian nehogy azt higgye, ellenséges érzéssel viseltetnek iránta, másnap, amikor visszamentek Bolognára, az első kötelékbe osztották be, vezető bombázónak, McWatt gépére. Úgy ment rá a célra, mint Havermeyer, gyanútlanságában egyáltalán nem hajtott végre megtévesztő manőverezést, és váratlanul elkezdték kilőni belőle az eleven szart!

Nagy kaliberű légelhárítás mindenfelé! Gyanúját elaltatták, visszacsalogatták, csapdába ejtették, és most nincs más hátra, csak ülhet, mint a hülye, és nézegetheti a rút, fekete pukkanó pamacsokat maga korúi, amelyek meg fogják gyilkolni. Nincs más hátra, míg le nem dobja a bombákat, mint hogy bámuljon hátrafelé a célzókészülékbe, ahol a finom fonalkereszt metszéspontja a lencsében mintha csak odaragadt volna a cél fölé, pontosan, ahová irányította, a neki kijelölt álcázott raktárblokk udvarának közepére, mindjárt az első épület alapvonala előtt. Szakadatlanul remegett, ahogy kúszott előre a gép. Hallgathatta a légelhárítás egymást fedő négyszeres bum-bum-bum-bumját maga korúi döngeni mindenfelől, és éles, átható esettjét egy-egy magányos gránátnak, hirtelen, nagyon közel. Ezer ellentmondó gondolattöredék feszítette agyát, majd szétszakadt, míg azon imádkozott, hogy dobhassa már a bombáit. Mint valami kövér, lusta légy, egyhangúan zümmögött a gép. A célzókészülék mutatója végre zárt, s ő kioldotta a nyolc, egyenként ötszáz fontos bombát, egyiket a másik után. A terhétől megszabadult gép lendületesen fölfelé billent. Yossarian görnyedten elfordult a célzókészüléktől, és a balján levő indikátorra bámult. Mikor a mutató a nullát érintette, becsukta a bombaszekrény ajtaját, és legélesebb hangján belesivított a híradóba:

– Élesen jobbra!

McWatt azonnal cselekedett. A motorok fájdalmas üvöltése közben bedöntötte a gépet, egyik oldalára szinte, irgalmatlan és sikoltó fordulóval húzott ki a légelhárító üteg célkörzetéből, Yossarian már előbb kifigyelte, hogy a magasba szökő kettős füsttornyok mind veszélyesebben közelednek hozzájuk. Yossarian aztán egyre följebb és följebb kényszerítette McWattot, amíg végül föllélegezhettek a nyugodt, gyémántkék égbolton, melyet a messzeségben mindenfelől összefüggő fehér pihefátyol szegélyezett. A szél csitítóan cincogott ablakának hengeres tábláin, de Yossarian csak addig ujjonghatott nyugalmának, amíg megint rákapcsoltak, és akkor McWattot balra irányította, aztán egyenesen vissza, le a pokolba, mert a diadalujjongás átmeneti rohamában is észrevette a légelhárítás gombafürtjeit magasan maga fölött kibomlani, meg hátul jobbra, a válla fölött, pontosan ott, ahol most lennének, ha nem fordul balra, és nem viszi zuhanórepülésbe a gépet. Újabb éles kiáltással egyenesbe hozta McWattot, aztán föl, és körbekorbácsolta megint, bele egy rongyos szegélyű kék és makulátlan égdarabkába, épp akkor, amikor a bombái lenn becsapódtak. Az első az udvarba esett, pontosan oda, ahová célzott, a többi azután, rajának többi bombájával együtt, már az épületek fölött összecsapó tűzözönbe hullott, s villámló narancs lángszirmokkal nyílt ki a földön, míg az épületek elmerültek a rózsaszín, szürke és szénfekete füst hatalmas, háborgó hullámaiban, a füstben, mely áradat gyanánt gomolygott szerte minden irányban, s amelynek méhe görcsösen rángott a vörös, fehér és arany villámok iszonyú légnyomásaitól.

– Hát ezt meg kell nézned – ámuldozott Aarfy zengzetesen Yossarian mellett, és dundi, kerek arca boldog elragadtatásban lángolt. – Ott lenn nyilván lőszerraktár volt.

Yossarian elfeledkezett Aarfyról. – Ki innen! – ordított rá. – Ki innen az orrból!

Aarfy udvariasan mosolygott, és lemutatott a célra, nagylelkű idegenvezetőként invitálva Yossariant, vessen csak oda egy pillantást, mert megéri. Yossarian állhatatosán csapkodott feléje, és vadul mutogatott a kúszófolyosó bejárata felé.

– Takarodj a törzsbe! – kiáltotta magából kikelve. – Takarodj vissza, hátra a törzsbe! Aarfy szeretetreméltóan vállat vont. – Nem hallom a hangod – magyarázkodott.

Yossarian megragadta ejtőernyőjének vállhevederénél fogva, és éppen lökdöste hátrafelé a kúszófolyosó bejáratához, amikor a gépet fülrepesztő csattanás rendítette meg, s ez végigzongorázott gerincén, megállította benne az ütőt. Találatot kaptak, és rögtön tud-' ta, hogy meghaltak.

– Emelkedj! – sikoltotta a híradóba, amikor rájött, hogy még élnek.

– Húzd, te kurva! Húzd, húzd, húzd, húzd!

A gép megint gyertyában húzott fölfelé, gyorsan és idegesítően, amíg egyenesbe nem hozta egy másik éles, McWattnak ugatott paranccsal, aztán földübörgő, könyörtelen negyvenöt fokos bedöntésű fordulóba hajszolta, amely egyetlen elbágyasztó szippantással kiszívta pejslijét, és ott hagyta testetlenül lebegve a levegőben, amíg McWatttal újra egyenesbe nem hozatta a gépet, csupán annyi időre, hogy bal fordulóval vízszintes köríven hátrairányítsa, aztán meg le, üvöltő zuhanórepülésbe. A kísérteties fekete füst végtelen pacáin keresztül igyekezett előre, s a szállongó korom úgy csapódott a gép orrának sima plexiüvegére, mintha gonosz, üszkös zápor verné az arcát. Megint fájó rémületben kalapált a szíve, amint föl és le és jobbra és balra bukdácsolt a légelhárítás vak banditái közt, melyek gyilkos indulattal rontottak rá, föl az égre, aztán fásultan elpetyhüdtek. Nyakáról patakokban ömlött a veríték, vállán és derekán csordogált lefelé, mint valami langyos iszap. Torka élő sebként lüktetett a fojtott feszültséggel McWattnak kiáltott parancsszavaktól. A motorok süketítően, fájdalmasan, üvöltve bőgtek föl, valahányszor McWatt irányt változtatott. És messze kint előttük még mindig rajzott az égre a légelhárítás tüze az új ütegek torkából, s megfelelő magasságban tapogatóztak, mintha csak szadista módon azt várnák, hogy ő a hatókörükbe röpüljön.

A gépet hirtelen megint hangos, fülsértő robbanás lökte meg, mely csaknem a hátára fordította, és az orr tüstént kék füst édeskés felhőjével telt meg. Valami tüzet fogott! Yossarian megpördült, hogy meneküljön, és Aarfyba ütközött, aki épp dobta el a gyufát, és nyájasan még egyet szívott a pipáján. Yossarian döbbenten és zavartan tátogott vigyorgó, holdvilágképű navigátorára. Felötlött benne, hogy valamelyikük bolond.

– Jézus Isten! – üvöltött Aarfyra meggyötört ámulatban. – Menj innen az istenbe az orrból! Bolond vagy? Kifelé!

– Mi van? – mondta Aarfy.

– Kifelé! – nyerített Yossarian eszelősen, és összekulcsolt két öklével visszakézből agyalni kezdte. – Kifelé!

– Még mindig nem hallom a hangod – szólt vissza Aarfy ártatlanul, tekintetében jámbor és zavart szemrehányással. – Kicsit hangosabban kell majd beszélned.

– Kifelé az orrból! – süvöltött Yossarian kétségbeesetten. – Meg akarnak ölni bennünket! Nem érted? Meg akarnak ölni bennünket!

– Merrefelé menjek, az isten verjen meg! – kiáltotta dühöngve McWatt a fedélzeti híradóba szenvedő, magas fejhangon. – Merre menjek?

– Balra! Balra, te rohadt, mocskos kurvapecér! Éles balforduló!

Aarfy Yossarian háta mögé húzódott, és keményen oldalba bökte a pipája szárával. Yossarian sírva-nyüszítve röppent föl a levegőbe, aztán egy teljes kört ugrándozott a térdén, fehéren, mint a lepedő, és reszketve a dühtől. Aarfy bátorítóan kacsintott, és hüvelykujjával hátrabökött McWatt felé, viccesen.

– Mi rágja ezt? – kérdezte nevetve.

Yossarian háta borsózott, úgy érezte, megőrül. – Nem mennél ki innen? – ugatott rá rimánkodva, és teljes erőből fellökte Aarfyt. – Süket vagy, vagy mi! Takarodj vissza a törzsbe! – És McWattnak: – Zuhanórepülés! Nyomd! Nyomd!

Megint belezuhantak a robbanó légelhárító gránátok csattogó, dübörgő, rémes zárótüzébe, és Aarfy megint Yossarian mögé sompolygott, hogy keményen oldalba bökje a pipája szárával. Yossarian megint a levegőbe pattant, és megint nyüszítve hápogott.

– Még mindig nem hallom a hangodat – mondta Aarfy.

– Azt mondtam, takarodj innen – kiáltotta Yossarian, és kis híján sírva fakadt. Két ököllel püfölte Aarfy gyomrát, olyan erővel, ahogy csak bírta. – Takarodj előlem! Takarodj!

Aarfyt püfölni annyi volt, mintha egy habszivaccsal tömött zsákot dagasztott volna ökleivel. Semmi ellenállása, semmi ruganyossága nem volt a lágy, érzéketlen tömegnek, és kis idő múlva Yossariannak minden kedve elment tőle. Keze kétségbeesetten és kimerültén lehullott. Teljesen elborította a tehetetlenség megalázó érzése, és önsajnálatában majdhogy sírva nem fakadt.

– Mit mondtál? – kérdezte Aarfy.

– Takarodj előlem – fogta könyörgésre Yossarian a dolgot. –Menj vissza a törzsbe.

– Még mindig nem hallom a hangod.

– Nem baj – nyüszítette Yossarian –, nem baj. Csak hagyj békén.

– Mi nem baj?

Yossarian a saját homlokát csapkodta. Föltápászkodott, hogy meg tudja vetni a lábát, aztán megragadta Aarfy mellén a gúnyát, és azt a puffadt, alaktalan zsákot, ami Aarfy volt, az orrfülke hátsó végébe vontatta, s ott begyömöszölte a kúszófolyosó bejáratába. Gránát robbant, rettenetes böffenéssel, közvetlen a fülke mellett, amint mászott vissza az előrészbe, és felfogóképességének valamelyik még ép rekeszében fölmérte, hogy nem ölték meg mindannyiukat. Megint gyertyában húztak föl. A motorok megint üvöltöttek, mintha fájna nekik. A hajóban a levegő csípett a motorok szagától, és bűzlött a gázolajtól. Amire legközelebb emlékezett, az az volt, hogy havazott.

Mint hópihék, apró fehér papírfoszlányok ezrei hullongtak benn a gépben. Olyan sűrűn örvénylettek feje körül, hogy amikor döbbenten pislantott, rátelepedtek pilláira, felkúsztak orrlikába, és szájába röppentek, amikor lélegzetet vett. Amikor teljesen megzavarodva megpördült a tengelye körül, Aarfy vigyorgott rá fülig érő szájjal, mint valami, ami már nem is emberi, és büszkén tartotta Yossarian orra –alá a megtépázott papír térképet, hogy nézze meg. Jól megtermett gránátszilánk tépte fel a padlót, majd Aarfy istentelen térképzűrzavarán áttörve, centiméterekre fütyült el a fejük mellett, hogy feltépje a tetőt, és eltávozzon. Aarfy öröme határtalan volt.

– Ezt nézd csak meg! – morogta, két kolbászujjával játékosan Yossarian arca felé böködve az egyik térképen támadt lyukon át. –Nem nézed meg?

Yossarian teljesen megbénult elragadtatott elégedettsége láttán. Aarfy olyan volt, mint álmában a mesék emberevő óriása, mérhetetlen és elkerülhetetlen, és Yossarian, bonyolult okokból, melyektől képtelen volt megszabadulni, iszonyodott tőle. Szél fütyült fel a tépett szélű léken át, állandó mozgásban tartva a milliárdnyi papír-foszlányt, mintha egy papírnehezék alabástrom részecskéi lennének, s a látvány valami zománcos, vizenyős valószínűtlenség érzését keltetté. Minden furcsa volt, csipkés és groteszk. Feje majd szétpattant egy éles kiáltástól, mely kérlelhetetlenül szúrt mindkét fülébe. McWatt volt; összefüggéstelen rémületben könyörgött parancsért. Yossarian gyötrött bámulatában nem tudta elvonni tekintetét Aarfy földöntúli gyönyörben tündöklő arcáról, mely derűsen és üresen ragyogott feléje a fehér papírfoszlányok kábító örvénylésén keresztül, és épp arra a következtetésre jutott, hogy Aarfy kötözni való bolond, amikor jobbra elöl, szemmagasságban, egymás után nyolc gránát robbant, aztán még nyolc, aztán még nyolc, az utóbbi nyolc már balra esett, úgyhogy benne voltak a tűz kellős közepében.

– Élesen balra! Szűkített bal forduló! – bömbölt rá McWattra, és Aarfy még mindig vigyorgott, és McWatt tényleg balra fordult, de a légelhárító ütegek is élesen velük fordultak balra, s gyorsan befogták őket, és Yossarian bömbölt. – Azt mondtam, élesen, szűkítsd, szűkítsd, szűkítsd, szűkítsd, te kurva, szűkítsd!

McWatt még élesebben bedöntötte a gépet, és hirtelen csodaképp, kinn voltak a tűzből. A légelhárítás megszűnt. Az ágyúk már nem lőttek rájuk. És életben maradtak.

Mögötte emberek haldokoltak. Mérföldekre széthúzódva szélütött, vonagló, cikcakkos rajvonalban a többi kötelék ugyanazt a kockázatos utat járta a cél fölött a légelhárítás régi és új tüzének áradó tömegében. Mint amikor csapdába esett patkányok futkosnak önnön hulladékaikon át. Egyik égett; a többitől elmaradva egymagában fityegett az égen, s közben hatalmasan izzott, mint valami szörnyeteg vérveres csillag. Az égő gép Yossarian tekintetétől kísérve egyik oldalára fordult, és lassan, széles, remegő és szűkülő körökben kezdett lefelé siklani, borzalmas terhének lángoló narancs tüzet maga mögött vontatva, mint valami hosszú, örvénylő füst- és lárigcirádát. Ejtőernyők, egy, kettő, három… és négy, aztán a gép dugóhúzóba billent, s a hátralevő utat a földig pörögve tette meg, ájultan libegve a lobogó halotti máglya belsejében, mint valami színes papírköteg. Egy másik században egy teljes rajt szétrobbantottak.

Yossarian meddőn sóhajtott, napi munkája véget ért. Nyugtalan és kiégett volt. A gép túlzabált méh gyanánt dongott, ahogy McWatt visszavette, amíg a raj többi gépe besorolt a kötelékbe. A hirtelen csend ellenséges, természetellenes és egy kicsit alattomos volt. Yossarian kikapcsolta szilánkvédő öltözékét, levette sisakját. Nyugtalanul sóhajtott megint, becsukta 'szemét, nyugodni próbált.

– Hol van Orr? – kérdezte valaki a híradóban.

Yossarian egy szótagos fölkiáltást hallatott, melyben aggodalom sistergett, s mely egyetlen ésszerű magyarázattal szolgált a légelhárítás egész titokzatos jelenségére Bolognánál: Orr! Hirtelen előredobta magát a célzókészülék fölött, hogy a plexiüvegen át lenn valami megbizonyosító jelét kutassa Orrnak, aki mint a mágnes, úgy vonzotta a légelhárítást, s kétségtelenül ő csábította ide Bolognára az egész Hermann Göring Hadosztály legjobb ütegeit az éj folyamán, bárhol a pokolban is állomásoztak még egy nappal ezelőtt, amikor Orr Rómában volt. Aarfy egy gondolattal később nyomult előre, és rohamsisakjának éles peremét belevágta Yossarian orrnyergébe. Yossarian káromkodni kezdett rá, amint szemét elfutotta a könny.

– Ott van – szónokolt Aarfy gyászba borultan, és drámai mozdulattal egy kétlovas megrakott szénásszekérre mutatott, amely egy szürke kőből épült tanya pajtája mellett állt. – Darabokra ment. Gondolom, a teljes létszámmal együtt.

Yossarian megint káromkodott, és hideglelős aggodalomban folytatta a figyelmes kutatást ocsmány beszédű kis szobatársa után, aki szétcsapta Appleby fejét a pingpongütővel, és akiért megint a rémület hideg verítéke verte ki Yossarian homlokát. Yossarian végre ráakadt a kétmotoros, ikervezérsíkkal rendelkező gépre, amint kiúszott az erdők zöld hátteréből a sárgálló szántók fölé. Az egyik légcsavar állt, és szitává volt lőve, de a gép tartotta a magasságot és a megfelelő sebességet. Yossarian öntudatlan hálaimát mormolt, de aztán a megkönnyebbülés és a szemrehányó harag vad, dagályos keverékével tört ki Orr ellen.

– A kurva! – kezdte. – A jó kurva anyád, te rohadt piros képű, nagy pofájú, gyapjas fejű, patkányfogú, műrepülő, rohadt, kurva patkány!

– Tesé? – mondta Aarfy.

– A jó kurva istenedet, te kipufogóseggű, kalácsképű, guvadt szemű, patkányfogú, vigyorgó, félbefűrészelt óriás, te mocskos kurvapecér – fröcskölte Yossarian.

– Tesé?

– Nem számít.

– Még mindig nem hallom a hangod – felelte Aarfy. Yossarian megpördült, hogy szemtől szemben legyen Aarfyval. –Te büdös – kezdte módszeresen.

– Én?

– Te büdös, nagyképű, kövér, szolgálatkész, üresfejű, beképzelt…

Aarfyt nem lehetett megzavarni. Békésen pipára gyújtott, aztán a jóindulat és a mindenható megbocsátás ékesen szóló kifejezésével lármásán szörtyögtette pipáját. Barátságosan mosolygott, és szóra nyitotta a száját. Yossarian egyik kezét Aarfy szájára tapasztotta, és fáradtan ellökte magától. Lehunyta szemét, és visszafelé egész a reptérig alvást tettetett, nehogy beszélni kelljen Aarfyval, nehogy látnia kelljen őt.

Az eligazításon Yossarian jelentést tett Black kapitánynál, és a többiekkel együtt motyogó izgalommal várt, míg Orr bebillegett a láthatáron a fejük fölé, egyetlen motorjával, mely még mindig játékosan a levegőben tartotta. Lélegzet sem hallatszott. Orr futóműve nem akart kijönni. Yossarian csak addig lógott a környéken, míg Orr egészséges kényszerleszállást hajtott végre, aztán ellopta az első dzsipet, amelyben benn hagyták a slusszkulcsot, elvágtatott a sátrába, és lázasan pakolni kezdett, mert elhatározta, hogy hat nap vészeltávozást vesz ki, amelyet Rómában tölt, ahová még aznap el is röpült, s ahol még ugyanazon éjszakán megtalálta Lucianát a láthatatlan sebhelyével.

16. Luciana

Lucianát a szövetséges tisztiklub egyik asztalánál találta meg, egyedül ült ott, mert a részeg új-zélandi őrnagy, aki odavitte, elég állat volt ahhoz, hogy otthagyja a bárnál danászó bajtársak mocskos kompániája kedvéért.

– Rendben van, táncolok veled – mondta Luciana, mielőtt Yossarian egyáltalán megszólalhatott volna. – De nem hagyom, hogy lefeküdj velem.

– Ki kért rá? – kérdezte Yossarian.

– Nem akarsz lefeküdni velem? – kiáltott fel meglepetten.

– Nem akarok táncolni veled.

Elkapta Yossarian kezét, és kirángatta a táncparkettre. Luciana még nála is rosszabb táncos volt, de oly leplezetlen gyönyörrel rángott a gépies szvingre, amilyent Yossarian még soha nem látott, míg végül úgy érezte, az unalomtól álomba zuhan a lába, és lerántotta Lucianát a táncparkettről a felé az asztal felé, amelynél az a lány üldögélt még mindig részegen, akit megtömhetett volna, egyik karját Aarfy nyaka köré fonva, narancsszínű szaténblúz még mindig rendetlenül nyitva, két teli fehér csipke melltartójánál is lejjebb, és még mindig tüntetőén mocskos nemi beszélgetést folytatott Hupple-lel, Orr-ral, Kid Sampsonnal és Éhenkórász Joe-val. De épp amikor odaértek volna, Luciana egy váratlan, erőteljes lökéssel jóval repítette mindkettőjüket az asztal mögé, úgyhogy megint magukban voltak. Luciana magas volt, evilági és buja, hosszú hajat viselt, és bájos arcot. Begyes, gyönyörteli, kihívó lány volt.

– Rendben van, megengedem, hogy meghívj vacsorára. De nemi hagyom, hogy lefeküdj velem.

– Ki kért rá? – kérdezte Yossarian meglepetten.

– Nem akarsz lefeküdni velem?

– Nem akarlak vacsorára hívni.

Luciana kirángatta a klubból az utcára, és lecibálta egy lépcsőn^ be egy feketepiaci vendéglőbe, amely élénk, csiripelő, vonzó lányokkal volt tele, akik láthatóan mind jól ismerték egymást, meg mindenféle nemzetbeli öntudatos katonatiszttel, akik velük jöttek ide. Az étlap elegáns és drága volt. A bokszokban kivörösödött és boldog tulajdonosok hatalmas áradata kavargóit; mind testes volt, és kopaszodó. Az egész nyüzsgő helyiség az öröm hatalmas, bugyborékoló hullámait sugározta.

Yossariant borzalmas élvezettel töltötte el az a durva gyönyör, amellyel Luciana teljes egészében semmibe vette őt, amíg két kézzel lapátolta magába az ennivalót. Luciana evett, mint egy ló, amíg a legutolsó tányér is kiürült, aztán mint aki dűlőre jutott önmagával, letette az ezüst evőeszközöket, lustán hátradőlt székében, álmosan, és a kielégített falánkság vértolulásos pillantásával. Mosolyogva és elégedetten mélyet lélegzett, kéjesen és olvadó pillantással szemügyre vette Yossariant.

– Oké, Joe – káricálta, ragyogó sötét szeme álmos és hálás volt. – Na, most megengedem, hogy lefeküdj velem.

– Az én nevem Yossarian.

– Oké, Yossarian – válaszolt a lány bűnbánó nevetéssel. – Na, most megengedem, hogy lefeküdj velem.

– Ki kért rá?

Luciana elkábult.

– Nem akarsz lefeküdni velem?

Yossarian lelkesen bólogatott, nevetett, és kezét ruhája alá csúsztatta. A lány rémült lendülettel tért magához. Fenekét meglendítve azonnal elrántotta tőle lábát. Zavarában és félelmében elpirult, szoknyáját zavart és szemérmetes oldalpillantásokkal ráncigálta vissza a helyére.

– Na, most megengedem, hogy lefeküdj velem – magyarázta figyelmeztetően, béketűrő szemrehányással. – De nem most.

– Tudom. Hanem amikor majd visszaérünk a szobámba.

A lány a fejét rázta, bizalmatlanul meresztette rá szemét, térdeit szorosan összezárva tartotta. – Nem, most haza kell mennem a mammá-hoz, mert az én mammá-m nem szereti, ha katonákkal táncolok, vagy engedem, hogy vacsorára hívjanak, és nagyon mérges lesz rám, ha most nem megyek haza. De azt megengedem, hogy leírd nekem, hol laksz, és holnap reggel elmegyek hozzád a szobádba timi-tömésre, mielőtt munkába mennék a francia irodába. Capisci?

– Lószart! – kiáltott fel Yossarian dühös kiábrándultsággal.

– Cosa voul dire lószar? – kérdezte Luciana üres tekintettel.

Yossarian hangos nevetésben tört ki. Végül megértő jó humorral válaszolt neki. – Azt jelenti, hogy én most el akarlak kísérni téged, akárhová a fenébe is kell vigyelek, úgy, hogy vissza tudjak futni a klubba, mielőtt Aarfy lelépne azzal a csodálatos tömőfészekkel, akit felcsípett, anélkül, hogy nekem lehetőséget adott volna, hogy érdeklődjem nála a nagynénikéjéről vagy a barátnőjéről, aki bizonyára van neki, és aki pont olyan, mint ő.

– Come?

– Subito, subito – gúnyolódott vele gyöngéden. – Mamma vár. Emlékszel.

– Si, si. Mamma.

Yossarian hagyta, hogy a lány majd egy mérföldet hurcolja magával a bájos római tavaszéjszakában, míg végül egy kaotikus buszvégállomáshoz értek, kurjongató kürtök, villámló vörös és sárga fények közé. A tér borostás buszsofőrök vicsorgó szidalmaitól visszhangzóit, akik mocskos, hajmeresztő káromlásokat zúdítottak egymásra, az utasaikra, a gyalogosok támolygó, figyelmetlen hordáira, amiért eltorlaszolták útjukat, és semmibe vették őket, amíg meg nem lökték őket a buszokkal, és azok vissza nem kezdtek káromkodni rájuk. Luciana eltűnt az egyik zöld járművecske fedélzetén, és Yossarian, amilyen gyorsan csak tudott, visszasietett a mulatóba a fátyolos szemű, kiszőkített szőkéhez a nyitott, narancsszínű szaténblúzban.

Láthatólag Aarfyba esett bele, de Yossarian, míg futott, buzgó imát küldött az égre, hogy legyen neki egy buja nagynénje vagy egy buja barátnője, nővére, unokahúga vagy anyja, aki ugyanolyan kéjvágyó és romlott. Yossariannak tökéletesen megfelelt volna ez a züllött, durva, közönséges, erkölcstelen és étvágygerjesztő riherongy, már rég ilyenre vágyott, már rég ilyent bálványozott. Igazi nagy fogás volt. Fizette a saját italát, autója volt, lakása, és egy narancssárga kámea gyűrűje, amely tisztára elvette Éhenkórász Joe eszét a finoman metszett, sziklán ülő mezítelen fiú-és lányfigurájával. Éhenkórász Joe nyálzó kéjjel prüszkölt és toporzékolt és kapált a padlón, megalázkodó szükségében, de a lány csak nem akarta eladni neki a gyűrűt, noha felajánlott érte neki minden pénzt, ami a zsebében volt, és még a bonyolult fekete fényképezőgépet is bedobta ráadásnak. A nőt nem érdekelte sem a pénz, sem a fényképezőgép. A nőt a paráználkodás érdekelte.

Mire Yossarian odaért, már elment. Mindenki elment, és azonnal kifordult onnan, és reménytelen mélabúval vonult végig a sötét, elnéptelenedő utcákon. Yossarian ritkán érezte magát egyedül, amikor egyedül volt, de most nagyon egyedül volt Aarfy iránti maró irigységével, aki, ezt tudta, e pillanatban éppen a mellett a lány mellett fekszik, aki Yossariannak tökéletesen megfelelt volna, és akiért éppúgy sóvárgott, ha sóvárgott egyáltalán valakiért, akárcsak azért a két kábító, karcsú arisztokrata hölgyért, akik a lépcső feletti lakosztályban laktak, és akik mindig megtermékenyítették Yossarian erotikus fantáziáját, valahányszor erotikusán fantáziáit, az a gyönyörű, gazdag, fekete hajú grófnő, a vörös, nedves, ideges ajkával, és az ő gyönyörű, gazdag, fekete hajú menye. Yossarian tébolyultan szerelmes volt mindannyiukba, ahogy hazafelé tartott a tiszti lakosztályba; szerelmes volt Lucianába, a fajtalan, részeg lányba a kigombolt szaténblúzzal, és a gyönyörű, gazdag grófnőbe meg a gyönyörű, gazdag menyébe, akik nem hagyták, hogy megérintse őket, vagy egyáltalán kikezdjen velük. Natelyre buknak, Aarfynak passzívan beadták derekukat, de Yossarianról tudták, hogy őrült, és ízléstelen megvetéssel kitértek előle, valahányszor becstelen ajánlatot tett nekik, vagy tapogatni próbálta őket, amikor elment mellettük a lépcsőn. Mindketten felsőbbrendű lények voltak, nyelvük puha, hegyes és villogó, szájuk kerek, meleg szilva, egy kicsit édes, egy kicsit fásult, egy kicsit rothadt. Előkelőek voltak; Yossarian pedig nem tudta egészen biztosan, hogy mi az előkelőség, de azt tudta, hogy ők azok, és ő nem az, és hogy ezt ők is tudják. Maga elé idézte, míg egyedül ballagott, azt a fajta alsóneműt, amit karcsú, nőies tagjaikon viselnek: átlátszó, lágy, tapadó, a legsötétebb fekete vagy opálos pasztellsugárzású ruhadarabok, virágos csipkeszegéllyel, az elkényeztetett hús tantaluszi kínokat okozó párájával, és a kék-fehér melleikről reményteljes felhőkben szálló fürdősó illatával teljesen… Megint azt kívánta, bár ott lenne, ahol Aarfy van, és durván, vidáman és disznómód paráználkodhatna egy csontrészeg kurvával, aki annyit se törődik vele, mint halott a tömjénfüsttel, és aki soha többé nem gondolna rá megint. De Aarfy már otthon volt a lakosztályon, amikor Yossarian megérkezett, és Yossarian ugyanazzal az üldözött megdöbbenéssel tá-togott rá, mint aznap délelőtt Bologna fölött, amikor már majdnem megőrült Aarfy vészjósló, kabalisztikus és elmozdíthatatlan jelenlététől a gép orrában.

– Mit csinálsz itt?

– Ez az, kérdezd csak meg tőle! – kiabált dühöngve Éhenkórász Joe.

– Mondasd el vele, hogy mit csinál itt!

Kid Sampson hosszú, tragikus sóhajt hallatott, majd mutató-és hüvelykujját pisztolyként összefogta, és főbe lőtte vele magát. Hupple labdává fújt rágógumijának nyálkás hínárját szerteköpködve, élénk figyelemmel kísérte a jelenetet, míg tizenöt éves arcán éretlen, üres kifejezés terpeszkedett. Aarfy ráérősen ütögette pipája makkját a tenyerébe, föl s alá lépdelt testes önelégültséggel: nyilvánvalóan felvillanyozta a zűrzavar, amit ő okozott.

– Nem mentél föl azzal a lánnyal? – kérdezte Yossarian.

– Hát persze hogy fölmentem vele – válaszolta Aarfy. – Csak nem hiszed, hogy majd hagyom, hogy egyedül próbáljon hazatalálni. Vagy azt hitted?

– Nem engedte, hogy ott maradj nála?

– Dehogynem. Persze hogy azt akarta, hogy ott maradjak nála – vihogott Aarfy. – Te csak ne féltsd a jó öreg Aarfyt. De nem akartam ennek az édes kis kölyöknek a helyzetével visszaélni csak azért, mert egy kicsit sokat ivott. Hát mit gondoltok, miféle ember vagyok én?

– Ki beszélt itt arról, hogy visszaélj a helyzetével? – támadt rá csodálkozva Yossarian. – Az a lány mindössze azt akarta, hogy valakivel gyorsan ágyba kerüljön. Egyébről se beszélt egész éjszaka.

– Ez azért volt, mert egy kicsit megzavarodott – magyarázta Aarfy.

– De hát egy kicsit beszélgettem vele, és a végén tényleg józan belátásra bírtam.

– Te kurva! – kiáltott Yossarian, és fáradtan lerogyott a díványra Kid Sampson mellé. – Mi az istenért nem adtad át valamelyikünknek, ha neked nem kellett?

– Látod? – kérdezte Éhenkórász Joe. – Ennek valami baja van. Yossarian bólintott, és kíváncsian nézett Aarfyra. – Aarfy, mondj meg nekem valamit. Soha nem tömtél meg egyet sem?

Aarfy megint öntelt derűvel vihogott. – Hát persze hogy fölbököm őket. Ti csak ne féltsetek engem. De úrilányt soha. Én pontosan tudom, kik azok a lányok, akik arra valók, hogy fölbökjék őket, és kik azok a lányok, akik nem arra valók, hogy főibökjék őket, és én úrilányt soha nem bökök föl. Ez pedig egy édes kis kölyök volt. Láthattátok, tehetős a családja. Bizony, még arra is rávettem, hogy azt a gyűrűjét egyszerűen kihajítsa az autóablakon.

Éhenkórász Joe az elviselhetetlen fájdalom sikolyával röppent föl a levegőbe.

– Mit csináltál? – üvöltötte. – Mit csináltál? – Mindkét öklével csépelni kezdte Aarfy vállát és karját, és majdnem könnyezett. –Meg kellene téged gyilkolnom azért, amit csináltál, te szemét kurva. Halálos bűnt követett el, azt. Szennyes lelke van, mi? Hát nem szennyes az az egész rohadt lelke?

– A legszennyesebb – egyezett bele Yossarian.

– Miről beszéltek, pajtikáim? – kérdezte Aarfy valódi zavarban, kerek vallanak párnás rejtekébe dugva védekezőén az arcát. –Ugyan, Joe, hagyd már abba – könyörgött szelíden, zavart mosollyal. – Ne püfölj már, kérlek.

De Éhenkórász Joe nem akarta abbahagyni a püfölését mindaddig, amíg Yossarian fel nem kapta és be nem lökdöste a hálószobájába. Yossarian szórakozottan visszavonult saját szobájába. Levetkőzött és elaludt. Egy másodperc múlva reggel lett, és valaki rázta.

– Miért keltenek fel? – nyöszörgött.

Michaela volt, a barátságos, cserzett képű, derűs kedélyű, ösztövér szolgáló, és azért ébresztette fel, mert látogatója volt, aki ott állt az ajtóban. Luciánál Alig tudta elhinni. És már ott is volt vele a szobában, egyedül, miután Michaela eltávozott; kedvesen, virulón és szoborszerűen, tombolva és gőzölögve elnyomhatatlan, vonzó életerejében, még ha egy helyben állt is, még ha mérgesen nézett is rá. Úgy állt ott, mint ifjú női kolosszus, hatalmas oszlopos lába szétvetve teletalpú, magas sarkú cipőjében, csinos zöld ruhába öltözve, nagy, lapos fehér bőr kézitáskát lóbálva, amellyel visszakézből keményen szemközt vágta Yossariant, amikor az kiugrott az ágyból és megmarkolta őt. Yossarian kábultan támolygott ki a hatósugarából, zavartan tapogatva égő képét.

– Disznó! – köpött feléje Luciana ádázul, s orrcimpái vad megvetéssel remegtek. – Vive com'un animale! – Dühös, kurrogó, megvető és utálkozó szitokkal átment a szobán, kitárta a három nagy ablakot, és beengedte a napsugár tündöklő áradatát meg a csípős, friss levegőt, mely átmosta a sűrű légkörű szobát, mint valami életre keltő pezsdítőszer. Kézitáskáját egy székre tette, s elkezdte rendbe tenni a szobát; fölszedegette Yossarian holmiját a padlóról meg le a bútorok tetejéről, zokniját, zsebkendőjét és alsóruháját az öltözőszekrény üres fiókjába szórta, ingét és nadrágját pedig felakasztotta a benyílóba.

Yossarian kirohant a fürdőszobába, fogat, kezet, arcot mosott és megfésülködött. Amikor visszarohant, a szobában rend volt, és Luciana majdnem mezítelen. Luciana arckifejezése felengedett. Fülbevalóját az öltözőasztalon hagyta, mezítláb tipegett az ágyhoz, és csak egy rózsaszín műselyem ingecske volt rajta, ami a csípőjéig ért. Gondosan körülnézett a szobában, hogy meggyőződjön arról, nem hagyott-e el valamit, ami megbontaná a rendet, aztán lehúzta a takarót, fényűzőén elnyújtózott az ágyon, a macskafélék várakozásteljes kifejezésével. Vágyakozva intett neki, fojtott kis nevetéssel.

– Na, most – jelentette ki suttogva, mindkét karját mohón feléje tárva. – Na, most megengedem, hogy mellém feküdj.

Mondott Yossariannak néhány hazugságot arról az egyetlen hét-végéről, melyet az olasz hadseregben lemészárolt vőlegényével ágyban töltött, és a hazugságok mind igaznak bizonyultak, mert alighogy Yossarian nekikezdett, a lány máris felkiáltott “Finito!”, és sehogyan se értette, miért nem hagyták abba, amíg végül Yossarian is finitózott, és elmagyarázta neki.

Yossarian cigarettát gyújtott mindkettőjüknek. Luciana el volt bűvölve Yossarian napbarnított testétől. Yossarian a rózsaszín ingecskén tűnődött, amelyet Luciana nem volt hajlandó levetni. Olyan szabású volt, mint a férfi atlétaingek, keskeny vállpántokkal, és azt a láthatatlan sebhelyet takarta Luciana hátán, amelyet nem engedett megnézni, miután Yossarian rávette, hogy mondja el, hogy ott van. Egész teste feszes lett, mint a legfinomabb acél, amikor Yossarian ujjbegyével végigtapogatta a forradás szaggatott körvonalait, a lapockáján levő üregtől csaknem a gerince tövéig. Yossarian kínosan megvonaglott a sok gyötrelmes éjszaka gondolatára, amit Luciana a kórházban töltött, gyógyszertől vagy fájdalomtól kábultan, a mindenütt jelenlevő, elűzhetetlen éter-, fekália-és fertőtlenítőszagban, a halódó és pusztuló emberhús szagában, a fehér egyenruhák, a gumitalpú cipők és a kísérteties éjszakai fények között, amelyek hajnalig izzottak homályosan a folyosókon. Luciana légitámadás alatt sebesült meg.

– Dove? – kérdezte Yossarian, és feszülten visszafogta lélegzetét.

– Napoli.

– Németek?

– Americani.

Yossarian szíve meghasadt, és szerelembe esett. Azon tűnődött, vajon Luciana hozzámenne-e?

– Tu sei pazzo – mondta neki Luciana kedves nevetéssel.

– Miért vagyok őrült? – kérdezte.

– Perché non posso sposare.

– Miért nem mehetsz férjhez?

– Mert nem vagyok szűz – válaszolta.

– Mi köze a kettőnek egymáshoz?

– Ki venne engem feleségül? Kinek kell olyan lány, aki nem szűz?

– Nekem. Én elveszlek.

– Ma non posso sposarti.

– Miért nem jöhetsz hozzám?

– Perché sei pazzo.

– Miért vagyok őrült?

– Perché vuoi sposarmi.

Yossarian ingerkedő nevetéssel ráncolta homlokát. – Nem akarsz hozzám jönni, mivel őrült vagyok, és azt mondod, azért vagyok őrült, mivel feleségül akarlak venni, így van?

– Si.

– Tu sei pazzo! – kiáltott rá.

– Perché? – kiáltott vissza Luciana méltatlankodva, s kihívó kerek mellei hetyke haraggal hullámzottak föl-alá a rózsaszín ingecskében, amint méltatlankodva fölült az ágyban. – Miért vagyok én őrült?

– Mert nem akarsz hozzám jönni.

– Stupidot – kiáltott rá, és csattanósan és lendületesen visszakéz-ből mellbe vágta. – Non posso sposarti! Non capisol? Non posso sposarti.

– Persze, persze, ezt értem én. De miért nem jöhetsz hozzám?

– Perché sei pazzo!

– És miért vagyok őrült?

– Perché vuoi sposarmi.

– Mert el akarlak venni. Carina, ti amo – magyarázta, és gyengéden visszahúzta a párnára. – Ti amo molto.

– Tu sei pazzo – mormolta elbűvölve Luciana.

– Perché?

– Amiért azt mondod, hogy szeretsz. Hogy szerethetsz olyan n őt, aki nem szűz?

– Mert nem vehetlek feleségül. Megint felpattant, fenyegető dühvel.

– Miért nem vehetsz feleségül? – követelőzött, készen arra, hogy megint kupán vágja, ha udvariatlanul válaszol. – Csak azért, mert nem vagyok szűz?

– Nem, nem, kedvesem, hanem mert őrült vagy. Luciana egy percig nyílt szemrehányással bámult rá, aztán fejét hátradobva, elismerő, szívből jövő nevetésbe tört ki. Amikor abbahagyta, friss elismeréssel bámult rá, sötét arcának ruganyos, nedvdús szövetei még sötétebbre váltak, delejesen virultak és duzzadtak és szépültek a felszökő vértől. Szeme elhomályosult. Mindkettőjük cigarettáját elnyomta, és szótlanul, elmélyült csókkal egymásba fordultak, épp amikor Éhenkórász Joe kacskaringózott be kopogás nélkül a szobába, hogy afelől érdeklődjék, nem akar-e Yossarian kimenni nőket hajkurászni. Éhenkórász Joe bűvölten megtorpant, amikor meglátta őket, és kirobbant a szobából. Yossarian még gyorsabban robbant ki az ágyból, és elkezdett Lucianára kiabálni, hogy öltözzön fel. A lány elképedt. Yossarian karjánál fogva durván kirángatta az ágyból, és a ruhái felé lódította, aztán épp időben ugrott az ajtóhoz, hogy bevágja, amikor Éhenkórász Joe futva meg érkezett a fényképezőgéppel. Éhenkórász Joe az ajtórésen hagyta a lábát, és nem volt hajlandó kivenni onnan.

– Engedj be – könyörgött sürgetően, s közben mániákusán tekergett és vonaglott. – Engedj be! – Pillanatnyi tűzszünetet tartott, hogy az ajtó hasadékán át, olyan mosollyal, amit csábítónak szánt, belebámuljon Yossarian képébe. – Ez nem Éhenkórász Joe – magyarázta őszintén. – Itt a fő-fő fotográfus a Life újságtól. Nagy kép lesztek nagy borítón. Fő-fő hollywoodi sztár leszel, Yossarian. Multi dinero. Multi válás. Multi timi-tömi egész nap. Sí, si, si!

Yossarian bevágta az ajtót, amikor Éhenkórász Joe egy cseppet hátralépett, hogy megpróbáljon fényképet csinálni az öltözködő Lucianáról. Éhenkórász Joe dühöngve rohamozta meg a vastag fabarikádot, majd visszavonult, hogy erőit újraszervezze, s aztán megint tébolyultan előrerontson. A rohamok között Yossarian magára kapkodta ruháit. Luciana már felvette zöld-fehér nyári ruháját, és szoknyáját épp csípője fölé felfogva tartotta. Yossariant elborította a nyomorúság hulláma, amikor látta, miként tűnik el bugyijában mindörökre. Kinyúlt, hogy elkapja, és felemelt lábikrájánál fogva magához húzza Lucianát. Luciana előreugrált és ráomlott. Yossarian lehunyt szemét és fülét csókolta romantikusán, és combjának hátsó felületét simogatta. Luciana érzékien dudorászott egy pillanatig, de Éhenkórász Joe újabb elkeseredett rohammal dobta törékeny testét az ajtónak, és csaknem mindkettőjüket leütötte a lábukról. Yossarian eltolta magától Lucianát.

– Vitel Vitel – zsörtölődött vele. – Szedd magadra a holmidat.

– Mi a fenét beszélsz? – akarta tudni Luciana.

– Gyorsan! Gyorsan! Nem értesz angolul? Gyorsan szedd magadra a holmidat!

– Stupido! – szitkozódott vissza. – Vite franciául van, nem olaszul. Subito! Subito! Ez az, amit te mondani akartál. Subito!

– Si, si. Ez az, amit én mondani akartam. Subito! Subito!

– Si, si – felelte Luciana készégesen, és cipőjéért meg fülbevalójáért futott.

Éhenkórász Joe rohamai szüneteltek, mert képeket csinált a zárt ajtón keresztül. Yossarian hallotta a fényképezőgép kattogását. Amikor ő meg Luciana mindketten készen voltak, Yossarian Éhenkórász Joe következő rohamát készenlétben várta, és hirtelen felrántotta előtte az ajtót. Éhenkórász Joe bezuhant a szobába, mint valami esetlen béka. Yossarian ötletesen kicselezte, és kézen fogva maga után vonta Lucianát végig a lakosztályon, ki a haliba. Hatalmas, visszhangzó csattogással hanyatt-homlok rohantak le a lépcsőn, hangosan, lélekszakadva nevettek, és valahányszor megálltak pihenni, hangoskodó, jókedvű fejüket mindig egymáshoz ütötték. A lépcső aljában Natelyvel találkoztak, aki felfelé jött, és abbahagyták a nevetést. Nately elnyűtt, piszkos és boldogtalan volt. Nyakkendője félrecsúszott, inge gyűrött volt, zsebre dugott kézzel ballagott. Egy öleb reménytelen pillantásával nézett maga elé.

– Mi a helyzet, kölyök? – kérdezte Yossarian együttérzőn.

– Megint teljesen le vagyok robbanva – válaszolta Nately béna, szórakozott mosollyal. – Most mit csináljak?

Yossarian nem tudta. Nately az utóbbi harminckét órát óránként húsz dollárért tölthette az apatikus kurvával, akit imádott, és egy fillére sem maradt sem a zsoldjából, sem a gazdag és nagylelkű atyjától havonta érkező hasznos járadékból. Ami azt jelentette, hogy tovább már nem töltheti vele az idejét. Nem engedte volna meg neki, hogy mellette legyen, amikor strichelt az utcákon, és leszólított más katonákat, vad dühre gerjedt, ha észrevette, hogy Nately távolról követi. Ha kedve volt hozzá, Nately ott lóghatott a lakásában, de egyáltalán nem volt biztos, hogy ő is ott van. És úgyse adott volna neki semmit fizetés nélkül. A nemi életet teljesen érdektelennek találta. Nately biztosítékot akart, hogy nem fekszik le valami visszataszító alakkal, vagy valakivel, akit ő ismer. Black kapitány mindig ügyet csinált abból, hogy valahányszor Rómába megy, megvegye magának Nately kurváját, csak azért, hogy Natelyt megkínozza az újsággal, hogy szívszerelmét megint megtömte, és figyelje Natelyt, hogy eszi a máját a kín, amikor részletesen elmeséli azokat a felháborító méltatlanságokat, amikre a nőt rávette. Lucianát megillette a Natelyből sugárzó elhagyatottság, de aztán megint hangos, robusztus nevetésben tört ki, abban a pillanatban, amint kiléptek a napsütötte utcára Yossariannal, és meghallotta, Éhenkórász Joe miként csábítja őket az ablakból, hogy menjenek vissza, vessék le ruháikat, mert ő tényleg a Life fotóriportere. Luci-ana örömmámorban úszott végig a járdán magas sarkú, fehér, teletalpú cipőjében, és Yossariant vontatókötélre fogta, azzal a kéjes, utánozhatatlan hevülettel, amelyet a mulató táncparkettjén és azóta is minden együtt töltött pillanatban mutatott. Yossarian utolérte, és karját a derekára fűzve sétált vele egész addig, amíg egy utcasarkon Luciana ellépett mellőle. Kézitáskájából tükröt vett elő, megigazította a haját, s kifestette a száját.

– Miért nem szólsz nekem, hogy írjam le a nevemet és a címemet egy kis darab papírra, hogy meg tudj találni megint, ha Rómába jössz?

– ajánlotta Luciana.

– Miért nem engeded, hogy neved és címed leírjam egy kis darab papírra? – egyezett bele Yossarian.

– Miért? – kérdezte harciasán, míg szája hirtelen megfeszült, szeme dühösen villogott. – Azért, hogy apró darabokra tépd, mihelyt elválunk?

– Ki akarja összetépni? – tiltakozott Yossarian zavartan. – Mi a fenéről beszélsz?

– Te – ragaszkodott Luciana a magáéhoz. – Össze fogod apró darabokra tépni, abban a pillanatban, amikor én elmegyek, és úgy távozol, mint valami nagymenő, mert egy magas, fiatal, szép lány, mint én, Luciana, lefeküdt neked, és nem kért érte pénzt.

– Mennyi pénzt kérsz érte? – kérdezte tőle.

– Stupido! – kiáltotta érzéssel. – Nem kérek tőled pénzt! – Lábával dobbantott, és olyan viharos gesztussal emelte karját, hogy Yossarian attól félt, megint szemközt fogja vágni a nagy kézitáskával. Ehelyett leírta nevét és címét egy papírszeletkére, és odalökte neki. – Itt van – gúnyolódott vele kajánul, és ajkába harapott, hogy csillapítsa remegését. – El ne felejtsd! El ne felejtsd apró darabokra tépni, mihelyt én elmegyek. – Aztán derűs nyugalommal rámosolygott, egy bánatos “Addió”-t susogott, egy pillanatra hozzásimult, kiegyenesedett, aztán öntudatlan méltósággal és bájjal elment.

Abban a pillanatban, amikor elment, Yossarian eltépte a papírszeletkét, eltávozott ellenkező irányba, és tisztára úgy érezte magát, mint valami nagymenő, mert Luciana lefeküdt neki, és nem kért érte pénzt. Derekasan meg volt magával elégedve egész addig, amíg a Vöröskereszt épületének ebédlőjében fel nem nézett és rá nem döbbent, hogy mindenféle fantasztikus egyenruhába öltözött katonák tucatjaival reggelizik, és aztán egész hirtelen Luciana képei vették körül, amint ruháját veti, amint ruhájában van, amint becézi, és amint viharos szónoklatokat intéz hozzá a rózsaszín műselyem ingecskében, amit az ágyban is magán tartott, és nem akart neki levetni. Yossarian a tojást és a pirítóst rágcsálva ráébredt határtalan tévedésére, amikor oly pimaszul apró papírdarabokká tépte Luciana hosszú, ruganyos, mezítlen, ifjú és remegő tagjait, és olyan önelégülten beleszórta a csatornába a járdaszegélyről. Már most is irtózatosnak érezte hiányát. Oly sok harsogó, arc nélküli, egyenruhás ember volt az ebédlőben körülötte. Sürgető vágyat érzett, hogy megint együtt legyen vele, és szilajon felugrott asztala mellől, futva ment ki, és vissza az utcán a lakosztály felé, hátha megtalálja a csatornában az apró papírdarabokat, de már mind elsöpörte őket az utcaseprő.

Nem talált rá a szövetségesek tisztiklubjában sem este, sem a feketepiaci vendéglő nyomasztó, fényes és hedonista bolondokházában, az elegáns ételek fatálcás csalétke és a ragyogó, kedves lányok csicsergő falkája közt. Sőt, a vendéglőt sem találta meg. Amikor magányosan lefeküdt, álmában megint légelhárításba ütközött Bologna fölött, válla fölött meg Aarfy lógott förtelmesen a gépben, és pöfetegen és dögletesen rákacsintott. Réggel Luciana keresésére futott: átkutatott minden francia hivatalt, amit csak talált, de sehol nem tudta senki, miről beszél, és akkor rémülten továbbfutott, oly tébolyultan, összetörtén és kapkodva, hogy folyton futnia kellett félelmében valahová, például a legénységi állomány lakosztályába, a citromszínű bugyit viselő, zömök szobalányhoz, akit az ötödik emeleten Hóden szobájában talált meg, amint éppen porolt szúrós, barna szvetterében és vastag, sötét szoknyájában. Hóden akkor még élt, és Yossarian megállapíthatta, hogy Hóden szobájában van, mert neve fehér betűkkel virított kék katonazsákján, amelyben megbotlott, amint alkotó keserűségének dühében berontott az ajtón, rá a szobalányra. Az asszony derékon kapta a szükségében feléje támolygót, mielőtt még elterült volna, és amint hanyatt ráesett az ágyra, magára húzta, és vendégszeretőén magába zárta Yossariant, ernyedt és vigasztaló öleléssel, míg kezében fönt mint győzelmi zászlót lobogtatta a portörlő rongyot, széles, brutális, szeretetre méltó arca pedig előítélet nélküli barátsággal és kedvtelve bámult föl rá. Éles, rugalmas suttyanás hallatszott, ahogy citromszínű bugyiját – amin mindketten feküdtek – letolta, anélkül, hogy egy pillanatra is megzavarta volna Yossariant.

Amikor végeztek, Yossarian pénzt nyomott a markába. Az hálásan átölelte, ő visszaölelte. Amaz megint átölelte, és megint magára húzta az ágyon. Amikor ezúttal végeztek, még több pénzt nyomott a markába, és kirohant a szobából, nehogy még egyszer hálásan átölelje. Otthon, a saját lakosztályában, amilyen gyorsan csak tudta, összedobta a holmiját, ami pénze megmaradt, hátrahagyta Natelynek, és rohant vissza Pianosára egy ellátmányt szállító repülőgépen, hogy Éhenkórász Joe-tól bocsánatot kérjen, amiért kizárta őt a szobából. A bocsánatkérés szükségtelen volt, mert Éhenkórász Joe derűsen fogadta, amikor Yossarian rátalált. Éhenkórász Joe fülig húzott szájjal vigyorgott, és Yossarian azon pillanatban rosszul lett, mert megértette, mit jelent a jókedv.

– Negyven bevetés – jelentette ki Éhenkórász Joe készségesen, lírai hangon, felszabadultan és ujjongva. – Az ezredes megint felemelte. Yossarian megdermedt. – De hát nekem harminckettőm van, az isten verje meg. Még három kellett volna, és túllennék rajta. Éhenkórász Joe közönyösen vállat vont. – Az ezredes negyven bevetést akar – ismételte. Yossarian félrelökte őt az útból, és egyenesen berohant a kórházba.

17. A katona fehérben

Yossarian egyenesen berohant a kórházba, mégpedig azzal a határozott szándékkal, hogy inkább őrökre ott marad, mintsem egyetlen bevetéssel is többet repüljön annál a harminckét bevetésnél, amije már volt. Tíz nap múlva, amikor megváltoztatta szándékát és kijött, az ezredes negyvenötre emelte a bevetések számát, és Yossarian egyenesen visszarohant, mégpedig azzal a határozott szándékkal, hogy inkább örökre a kórházban marad, mintsem egyetlen bevetéssel is többet repüljön annál a hattal több bevetésnél, amit épp teljesített.

Yossarian bármikor berohanhatott a kórházba, amikor csak akart, a mája miatt meg a szeme miatt; az orvosok ugyanis nem tudták orvosolni májpanaszait, és nem tudtak soha a szemébe nézni, valahányszor azt mondta nekik, hogy májpanasza van. Egészen addig jól megvolt a kórházban, amíg nem volt igazán súlyos beteg ugyanabban a kórteremben. Szervezete elég erős volt, hogy alig valami kis kényelmetlenség árán túlélje bárki más maláriáját vagy influenzáját. Keresztül tudott esni mások mandulaoperációján műtét utáni visszaesés nélkül, el tudta viselni sérvüket és aranyerüket, könnyebb undorral és hányingerrel. De körülbelül ez volt minden, amin keresztül tudott esni, anélkül, hogy bele ne betegedne. Ami ezután következett, az már távozásra késztette. Kitűnően pihent a kórházban, mivel nem kívánták tőle, hogy csináljon is valamit. A kórházban csak azt kívánták tőle, hogy vagy haljon meg, vagy legyen jobban, és minthogy először is kutya baja sem volt, a jobbulás nem okozott nehézséget.

Kórházban lenni jobb volt, mint Bologna fölött lenni, vagy Avignon fölé repülni, Hupple-lal és Dobsszal a botkormánynál, miközben hátul a farokban Hóden haldoklik.

Benn a kórházban rendszerint nem volt annyi beteg ember, mint amennyit Yossarian a kórházon kívül látott, és benn a kórházban általában kevesebb olyan ember volt, akinek komoly baja lett volna. Benn a kórházban sokkal alacsonyabb volt a halálozási arányszám, mint a kórházon kívül, és a halálozási arányszám sokkal egészségesebb volt. Kevés ember halt meg szükségtelenül. Az emberek a kórházon belül sokkal jobban értettek a haldokláshoz, és sokkal tisztábban, sokkal rendesebben csinálták. A halált ugyan nem tudták uralmuk alá hajtani a kórházban sem, de legalább viselkedni megtanították. Udvariasságra nevelték. Nem tudták becsapni a halál előtt az ajtót, de ha már bent volt, úri mód kellett viselkednie. Bent a kórházban ízlésesen, finoman adták ki lelkűket az emberek. Nem volt az a durva, rút kérkedés a haldoklás körül, ami oly általános a kórházon kívül. Nem robbantak szét a levegőben, mint Kraft vagy a halott ember Yossarian sátrában, nem fagytak halálra sugaras nyáridőben, ahogy Hóden halálra fagyott, miután átadta titkát Yossariannak a gép farkában.

– Fázom – nyöszörögte Hóden. – Fázom.

– Ugyan, ugyan – próbálta Yossarian csitítani. – Ugyan, ugyan.

Nem menekültek előle eszeveszetten és rejtélyesen egy felhőbe, ahogy Clevinger csinálta. Nem robbantak szét alvadt vércsomóban. Nem fulladtak meg, nem ütötte őket agyon a villám, nem marcangolta őket szét a gép, nem morzsolta őket össze földcsuszamlás. Nem lőtték agyon őket útonállók, nem fulladtak halálra megerőszakolás közben, nem döfték le őket kocsmában, szüleik vagy gyermekeik nem vágták fejbe baltával őket. Végezetül nem haltak meg Isten valamely más cselekedete által. Nem fulladtak meg levegőhiányban. Úriemberként véreztek el a műtőben, vagy egyetlen megjegyzés nélkül kilehelték lelkűket az oxigénsátor alatt. Semmi sem maradt abból a trükkös most-még-látsz-most-már-nem-látsz buliból, ami oly nagy divat a kórházon kívül, akárcsak a most-még-va-gyok-most-már-nem-vagyok. Nem volt éhínség, nem volt árvíz. Nem fulladtak meg gyerekek bölcsőkben, jégszekrényekben, nem zuhantak teherautók alá. Nem vertek halálra senkit. Az emberek nem hajoltak a gáztűzhely fölé, nem feküdtek a földalatti sínjére, nem zuhantak ki ócska rongyoszsák gyanánt szállodai ablakokon az utcára, szörnyű iiiúú-val és másodpercenként tizenhat láb gyorsulással, nem értek földet iszonyú puff-fal a járdaszélen, és nem folytak szét ott a nyilvánosság előtt utálatosan, mint valami szétfröccsent, szőrös szamócafagylalttal teli alpakkapohár, vérző, fityegő rózsaszín lábujjakkal.

Mindent egybevéve, Yossarian jobban szerette a kórházat, noha megvoltak a hátulütői. A kezelés egy idő után tolakodóvá kezdett válni, a szabályok, ha betartották őket, túlságosan korlátozókká, az igazgatás kellemetlenkedővé. Minthogy általában beteg emberek népesítették be, nem mindig számíthatott élénk ifjú társaságra abban a kórteremben, ahová betették, s így a szórakozás nem mindig volt kellemes. Kénytelen volt azt is bevallani, hogy a kórházak fokozatosan rosszabbodtak. Minél inkább elhúzódott a háború, és minél közelebb estek a harctérhez, a beköltözők megjelenése egyre elfajultabb lett, és ez leghatározottabban magán a harctéren nyilvánult meg, ahol az elhúzódó háborús viszonyok hatása tüstént szemet szúrt. Minél közelebb került Yossarian a fronthoz, annál betegebb emberekkel találkozott, míg végül megérkezett a katona fehérben, aki már nem is lehetett betegebb, anélkül, hogy halott ne lett volna, és hamarosan az is lett.

A katona fehérben teljes egészében gipszből, gézből és lázmérőből volt összeállítva, a lázmérőt pusztán díszítőelemként hagyta ott kibalanszírozva a szája fölött levő sötét lyukban Cramer nővér vagy Ducket nővér kora reggel vagy késő délután, egészen addig a délutánig, amikor Cramer nővér leolvasta a lázmérőről, hogy a katona fehérben meghalt. Most, hogy Yossarian visszagondolt rá, úgy találta, nem is a beszédes texasi, inkább Cramer nővér volt a katona fehérben gyilkosa, ha Cramer nővér néni olvassa le a lázmérőt, és nem jelenti az eredményt, a katona fehérben talán még most is élne, és ott feküdne, pontosan úgy, ahogy azelőtt feküdt ott, feje búbjától a lába ujjáig gipszbe és gézbe pólyálva, két furcsa, merev lába a csípőjéből fölemelve, két furcsa karja derékszögben kifeszítve, mind a négy ormótlan végtag gipszbe öntve, mind a négy furcsa, haszontalan végtag vékony drótkötélen a levegőbe függesztve, képtelenül hosszú ólomsúlyokhoz, melyek sötéten függtek fölötte, így feküdni ottan nem lehetett valami mozgalmas élet, de hát neki csak ilyen jutott, és Yossarian úgy gondolta, Cramer nővérnek aligha van joga ahhoz, hogy egyetlen szóval véget vessen neki. A katona fehérben olyan volt, mint valami összetekert kötszercsomag, amelyben egy lyuk van. Vagy valami kötéltuskó a kikötőben, amelyből egy görbe cinkcső áll ki. A kórterem betegei, a texasi kivételével, gyengéd viszolygással fordultak el tőle attól a pillanattól kezdve, amikor reggel meglátták, miután előző éjszaka becsempészték oda. A kórterem legtávolabbi szegletében gyűltek össze, és józan, gúnyos és sértett hangon pletykáltak róla, lázadoztak a jelenlétében megnyilvánuló kísérteties büntetés ellen, és rosszhiszeműen őt okolták a gyomrot kavaró igazság miatt, amelynek messze világító fáklyája volt. Osztoztak abban a közös irtózatban, hogy hátha jajgatni kezd.

– Nem tudom, mit fogok csinálni, ha csakugyan elkezd itt nekem jajgatni – szomorkodott elhagyatottan a délceg ifjú vadászpilóta az aranyszínű bajusszal. – Ez azt fogja jelenteni, hogy éjszaka is jajgat majd, mert nem hiszem, hogy meg tudná állapítani, milyen napszak van.

A katona fehérben ágya felől, amíg közöttük volt, soha egy hang sem hallatszott. A szája fölött levő rongyos, kerek lyuk mély és éjfekete volt, és ajaknak, fognak, szájpadlásnak vagy nyelvnek nyomát sem mutatta. Az egyetlen, aki olyan közel merészkedett hozzá, hogy jól szemügyre is vehette, a nyájas texasi volt, aki naponta jó párszor elég közel merészkedett hozzá, hogy elcsevegjen vele a rendes embereknek kijáró több szavazatról, s minden társalgást változatlanul ugyanazzal az üdvözléssel kezdett: – Mit mondasz, pajtikám? Hát hogy ityeg a fityeg? – A többiek mindkettőjüket elkerülték, barna kordbársony egyen-fürdőköpenyükben, foszlott flanelpizsamájukban, s komoran tűnődtek, vajon ki lehet a katona-fehérben, miért van ott, és milyen lehet valójában belülről.

– Mondhatom nektek, teljesen rendben van – szokta jelenteni nekik a texasi bátorítóan, minden hivatalos látogatása után. – Mélyen

legbelül igazán rendes fickó. Csak egy kicsit szégyenlős és bizonytalan most, mert nem ismer itt senkit, és nem beszélhet. Miért nem álltok oda eléje most azonnal, és miért nem mutatkoztok be neki? Nem bántana benneteket.

– Mi az istennyiláról beszélsz te itten? – kérdezte Dunbar. –Tudja egyáltalán, hogy te miről beszélsz neki?

– Persze, hogy tudja, miről beszélek neki. Nem olyan buta gyerek ő. Nincs ővele semmi baj.

– Meghallja, ha szólsz hozzá?

– Ami azt illeti, nem tudom, meghallja-e, ha szólok hozzá, vagy nem hallja meg, de abban biztos vagyok, hogy tudja, miről beszélek neki.

– Az a lyuk ott a szája fölött, mozog az egyáltalán?

– Na, most meg miféle buta kérdés ez? – kérdezte a texasi szorongva.

– Honnan tudod, hogy lélegzik, ha az a lyuk meg se moccan?

– Honnan tudod egyáltalán, hogy fiú-e vagy lány?

– Tettek-e párnát a szemére az alá a kötés alá az arcán?

– Tudja-e mozgatni a lába ujját, vagy a kezén az ujja hegyét?

A texasi növekvő zavarral hátrált. – Na, most meg miféle buta kérdések ezek? Ti, pajtikáim, nyilván mind bolondok vagytok, vagy mi. Miért nem mentek oda hozzá egyenesen és ismerkedtek össze? Mondhatom nektek, igazi klassz srác.

A katona fehérben inkább kitömött és sterilizált múmia volt, mint igazi klassz srác. Ducket nővér és Cramer nővér folyton súrolták, tisztogatták. Kötéseit egy helyes kis seprűvel gyakorta sepergették, a karját, lábát, vállát, mellét és medencecsontját borító gipszöntvényt szappanos vízzel súrolták. Kerek dobozban fémtisztítót hoztak, és tükrösre fényezték a néma cinkcsövet, amely ágyéka fölött meredt ki a gipszből. Nedves konyharuhával napjában többször letörölték a port arról a karcsú fekete gumicsőről, amely be és ki vezetett a két nagy lezárt üvegedénybe. Az egyik az ágya melletti polcon állt, és valami nedvet csepegtetett folyton a karjába a kötésen vágott nyíláson át, míg a másik csaknem kívül a láthatáron, a padlón állt, és kiürítette belőle a folyadékot az ágyékából kiálló cinkcsövön át. Mindkét fiatal ápolónő szüntelenül tisztogatta az üvegedényeket is. Házi munkájukra rendkívül büszkék voltak. Kettőjük közül Cramer nővér látszott szorgalmasabbnak, ez a testes, csinos, szex nélküli lány, akinek kerek, egyáltalán nem vonzó arca volt. Cramer nővérnek pisze orra volt, sugárzó és virágzó arcát pedig imádandó szeplőfröccsenések tarkították és tették érdekessé. Yossarian utálta. A katona fehérben mélyen megillette Cramer nővért. Erényes, vizenyőskék, csészeforma szemét krokodilkönnyek futották el egészen váratlanul, ami teljesen kiborította Yossariant.

– Honnan az istenből tudja, hogy egyáltalán van benne valaki? – kérdezte tőle.

– Ne merjen velem így beszélni! – válaszolta méltatlankodva.

– Jó, de honnan tudja? Még azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány.

– Ki?

– Bárki, akiről maguk feltételezik, hogy benne van abban a gipszkötésben. Maga talán egészen másvalakiért sír. Honnan tudja, hogy egyáltalán él-e?

– Hogy beszélhet ilyen szörnyűségeket? – kiáltotta Cramer nővér. – Most aztán azonnal ágyba, és ne merjen többet élcelődni vele.

– Nem élcelődőm vele. Akárki lehet ott belül. Amennyit mi tudunk róla, attól még Mudd is lehet.

– Mit beszél? – rimánkodott Cramer nővér reszketeg hangon.

– Lehet, hogy épp a halott ember van benne.

– Milyen halott ember?

– Van nekem egy halott emberem a sátramban, akit senki sem tud kidobni onnan. Az ő neve Mudd.

Cramer nővér arca elfehéredett, és elkeseredetten Dunbarhoz fordult segítségért. – Mondja meg neki, hogy hagyja abba az ilyen beszédet – könyörgött.

– Lehet, hogy nincs is benne senki – sugalmazta Dunbar készségesen. – Lehet, hogy csak a kötést küldték ide viccből. Cramer nővér riadtan fordult el Dunbartól. – Maga megőrült – kiáltotta, és esdeklően nézett körül. – Maguk mindketten őrültek.

Ducket nővér tűnt fel aztán; és mindkettőjüket visszazavarta az ágyukba, míg Cramer nővér megcserélte a két lezárt üveget a katona fehérben számára. A katona fehérben két üvegedényét megcserélni egyáltalán nem okozott nehézséget, mert ugyanazt az átlátszó folyadékot csepegtették bele vissza újra meg újra, anélkül, hogy közben valamit is elvesztegettek volna belőle. Amikor az az üvegedény, amely a karja hajlatán át táplálta, már csaknem kiürült, a padlón levő üvegedény csaknem megtelt, úgyhogy egyszerűen csak lekapcsolták mindkettőről a csövet, az üvegedényeket gyorsan megcserélték, és a folyadék már csepeghetett is bele vissza. Az üvegedények cseréje senkinek sem okozott gondot, kivéve azoknak az embereknek, akik nézték, amint úgy általában óránként megcserélik őket, és akiket az egész eljárás mélységesen zavarba ejtett.

– Miért nem tudják ezek a két üvegedényt egymás fölé helyezni, és kiküszöbölni közülük az embert? – kérdezte a tüzér kapitány, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást. – Mi az istennek kell nekik ehhez az ember?

– Azon tűnődöm, mit csinálhatott, hogy így járt – mondta a tiszthelyettes, aki maláriát kapott, és moszkitócsípés volt a seggén,

miután Cramer nővér leolvasta a lázmérőt, és rájött, hogy a katona fehérben meghalt.

– Háborúba ment – így vélekedett a vadászpilóta az aranyszínű bajusszal.

– Mindnyájan háborúba mentünk – vetette ellene Dunbar.

– Épp erről van szó – folytatta a maláriás tiszthelyettes. – Miért éppen ő? Úgy látszik, a jutalom és a büntetés jelen rendszerében nincs logika. Vegyük csak azt, ami velem történt. Ha szifiliszt vagy egy jó adag trippert kapok azért az ötperces kéjelgésért a tengerparton, e helyett az istenverte moszkitócsípés helyett, látnék benne némi igazságot. De hogy maláriát? Maláriát? Ki tudja nekem megmagyarázni, hogy a malária a paráználkodás következménye? –A tiszthelyettes kába csodálkozással rázta a fejét.

– Akkor mit szóljak én? – mondta Yossarian. – Egy este csak kilépek szépen a sátramból Marrakechben, hogy egy csomag cukorkát vegyek, és megkapom a te tripperadagodat, amikor az a segédszolgálatos lány, akit életemben sohasem láttam, bepisszegett a bokorba. Mindössze egy csomag cukorkát akartam, de ki tudott volna ellenállni?

– Ez csakugyan úgy hangzik, mintha az én tripperadagom volna – helyeselt a tiszthelyettes. – De én még mindig valaki másnak a

maláriáját cipelem. Csak egyetlenegyszer szeretném látni, hogy ezek a dolgok valahogyan egyenesbe jönnek, úgyhogy mindenki pontosan azt kapja meg, amire rászolgált. Visszaadná a hitemet ebben a világegyetemben.

– Én meg valaki másnak a háromszázezer dollárját kaptam meg – vallotta be a délceg ifjú kapitány, az a vadászpilóta az aranyszínű bajusszal. – Amióta megszülettem, folyton csak lébecolok. Végigcsaltam a középiskolát, az egyetemet, és azóta se csinálok mást, mint csinos lányokkal állok össze, akik úgy gondolják, jó férjet faragnak majd belőlem. Egyáltalán nincsenek ambícióim. Az egyetlen dolog, amit háború után még csinálni akarok, az az, hogy elveszek valakit, akinek több pénze van, mint nekem, és még több csinos lánnyal állok össze. A háromszázezer rongyot még születésem előtt hagyta rám az egyik nagyapám, aki vagyont szerzett abból, hogy nemzetközi méretekben moslékot árult. Tudom, nem szolgáltam meg, de itt rohadjak meg, ha visszaadom. Néha eltűnődöm azon, kit is illet valójában.

– Lehet, hogy valójában az apámat illeti meg – latolgatta Dunbar. – Egész életét kemény munkában töltötte, és nem kapott érte annyi pénzt, hogy a nővéremet vagy engem taníttathasson. Apám már meghalt, úgyhogy akár meg is tarthatod magadnak.

– Na már most, ha megtaláljuk azt, akit az én maláriám megillet, rendbe is tettük a dolgot. Nem mintha valami kifogásom lenne a malária ellen, éppen olyan könnyen lóghatok maláriával, mint akármi mással. Csupán arról van szó, úgy érzem, hogy igazságtalanság

történt. Miért kellett nekem megkapnom valaki másnak a maláriáját, neked pedig az én tripperadagomat?

– Még mást is kaptam, nemcsak a te tripperadagodat – mondta neki Yossarian. – Megkaptam azt, hogy addig kell harci bevetésekre repülnöm, a te adagod miatt, míg meg nem gyilkolnak.

– Még rosszabb. Hol itt az igazság?

– Két és fél hete még volt egy barátom, Clevinger nevű, aki elég sok igazságot szokott ebben találni.

– A világ legmagasabb rendű igazsága ez – mondta kárörvendően Clevinger, gyermeteg örömmel tapsikolva. – Nem tehetek róla, de Euripidész Hippolütosza jut eszembe, ahol Thészeusz ifjúkori feslett élete a felelős a fiú aszketizmusáért, amely a tragédia okozója lesz, és mindannyiukat tönkreteszi. Ha semmi más, de ezzel a segédszolgálatossal történt eseted igazán meggyőzhetne a nemi erkölcstelenség gonosz mivoltáról.

– Engem a cukorka gonosz mivoltáról győzött meg.

– Nem látod be, hogy nem egészen rajtad kívül álló okokból kerültél ebbe a kutyaszorítóba, amiben vagy? – folytatta Clevinger leplezetlen gusztussal. – Ha még ott Afrikában nem fektetnek kórházba nemi bajjal tíz napra, talán időben teljesíted a huszonöt bevetést, és hazakerülsz, mielőtt Nevers ezredes elesik, és Cathcart ezredes jön a helyébe?

– Na és mi van veled? – felelte Yossarian. – Te nem kaptál trippert Marrakechben, és mégis ugyanabban a kutyaszorítóban vagy.

– Nem tudom – vallotta be Clevinger, árnyalatnyi tréfás gondterheltséggel. – Azt hiszem, valamikor valami nagyon rosszat kellett cselekednem.

– Komolyan azt hiszed? Clevinger nevetett. – Nem, persze hogy nem. Csak szeretlek egy kicsit ugratni.

Túl sok veszély leselkedett Yossarianra, és mind szemmel kellett tartania. Ott volt például Hitler, Mussolini és Tojó. Ezek mind meg akarták őt ölni. Aztán ott volt Scheisskopf hadnagy a díszszemlék iránti fanatizmusával, és ott volt a nagy kövér bajuszú pöfeteg ezredes a megtorlás iránti fanatizmusával, ezek ketten is meg akarták ölni. Ott volt Appleby, Havermeyer, Black és Korn. Ott volt Cramer nővér meg Ducket nővér, akik, ebben teljesen bizonyos volt, holtan akarták látni, és aztán ott volt a texasi meg a kémelhárító tiszt, akik felől nem voltak kétségei. Ott voltak a csaposok, a kőművesek, a buszkalauzok szerte a világban, akik holtan szerették volna látni őt, a földbirtokosok, a bérlők, az árulók, a hazafiak, a lincselők, a vérszopók, a lakájok, s ezek mind le akarták teríteni. Ez volt az a titok, amit Hóden megsúgott neki az Avignon fölötti bevetésen. Ezek mind azon vannak, hogy elkapják őt, és ezt mind Hóden súgta meg neki a gép farában.

Ott voltak a nyirokmirigyek, amik kikészíthették. Ott voltak a vesék, az idegpályák, a vírusok. Agytumor, Hodakin-kór, leukémia, érelmeszesedés. Ott voltak a felhám szöveteinek termékeny vörös mezői, mind lehetséges rákbölcső. Ott voltak a bőrbetegségek, a csontbetegségek, a tüdőbetegségek, a szív, a vér, az ér betegségei. Volt betegsége a fejnek, betegsége a nyaknak, betegsége a mellnek, betegsége a belső részeknek, betegsége a farnak. Még a lábnak is volt betegsége. Lelkiismeretes sejtek milliói oxidálódtak el éjjel és nappal, mint néma állatok végezték bonyolult munkájukat, hogy életben és egészségben tartsák őt, de minden egyes sejtecske potenciális áruló és ellenség volt. Olyan sok betegség létezett, hogy igazán beteg agy kellett ahhoz, hogy olyan sokszor gondoljon rájuk, ahányszor ő meg Éhenkórász Joe.

Éhenkórász Joe listát állított össze a halálos betegségekről, ábécérendbe rendezte őket, hogy ujjával habozás nélkül rá tudjon mutatni éppen arra, ami miatt nyugtalankodni akart. Rendkívül feldúlta, ha valamelyiket rossz helyre tette, vagy amikor már nem tudta folytatni listáját, és hideg verítékben úszva futott Daneeka Dokihoz segítségért.

– Add meg neki az Ewing-féle agytumort – tanácsolta Yossarian Daneeka Dokinak, aki Éhenkórász Joe megnyugtatására Yossarianhoz fordult segítségért –, és ráadásul a fekete daganatot. Éhenkórász Joe szereti az elhúzódó betegségeket, de még jobban szereti a heveny lefolyásúakat.

Daneeka Doki még csak nem is hallott egyikről sem. – Hogy vagy képes ilyen sok betegséggel lépést tartani? – kérdezte nagy szakmai tisztelettel.

– A kórházban olvasok róluk, amikor a Readers Digest-et nézegetem.

Yossarian oly sok károsodástól rettegett, hogy néha kísértésbe esett, ne szentelje-e magát a kórháznak, és töltse egész hátralevő életét elnyújtózva egy oxigénsátor alatt, ágyának egyik oldalán egy sereg specialistával és ápolónővel, akik a nap huszonnégy órájában arra várnak, hogy valami rosszra forduljon, a másik oldalon meg legalább egy sebész állna fölemelt késsel, készenlétben, hogy rávesse magát, és vágni kezdjen, amikor szükségessé válik. Körülírt ütő-értágulat esetén például; másként hogy tudnák őt időben megvédeni egy körülírt ütőértágulat ellen? Yossarian nagyobb biztonságban érezte magát a kórházban, mint a kórházon kívül, még akkor is, ha úgy utálta a sebészt a késével együtt, ahogy soha senkit nem utált. A kórházban nekiállhatott kiabálni, és az emberek legalább futva jöttek a segítségére; a kórházon kívül, ha nekiáll kiabálni mindazon dolgok miatt, amik miatt, úgy érezte, mindenkinek neki kellene állnia kiabálni, börtönbe vetnék, vagy kórházba dugnák. Az egyik dolog, amiért neki akart állni kiabálni, épp a sebész kése volt, amiről majdnem biztosan tudta, hogy rá vár, és vár mindenki másra is, aki elég hosszú ideig élt már ahhoz, hogy meghaljon. Gyakran eltűnődött azon, vajon fel fogja-e ismerni az első borzongást, hőhullámot, rángást, fájdalmat, okádást, hörgést, bűzt, levertséget, rekedtséget, egyensúlyzavart, emlékezetkiesést, amely az elkerülhetetlen vég elkerülhetetlen kezdetét jelzi.

Attól is tartott, hogy Daneeka Doki még mindig megtagadná a segítséget, ha megint odamenne hozzá, miután kiugrott Őrnagy őrnagy irodájából, és igaza volt.

– Te hiszed azt, hogy van mitől félned? – kérdezte Daneeka Doki, és felemelte törékeny, makulátlanul barnára sült koponyáját melléről, hogy egy pillanatra epésen Yossarianra meressze könnyben úszó szemét. – Mit szóljak én? Az én vagyont érő orvosi tudásom itt rozsdásodik ezen a kurva szigeten, míg a többiek fölnyalják a nagy dohányt. Hát azt hiszed, élvezet számomra, hogy nap nap után csak ülök itt, és nem segítek rajtad? Nem mondhatnám, hogy túlságosan érdekelne, ha otthon az Államokban nem segítenék rajtad, vagy valami normális helyen, mint Róma, de hogy itt kell nemet mondanom, hát ne hidd, hogy ez könnyű nekem.

– Akkor hagyd abba a nem segítést. Szerelj le.

– Nem szerelhetlek le – suttogta Daneeka Doki. – Hát hányszor kell még elmondanom?

– De igen. Őrnagy őrnagy megmondta, te vagy az egyetlen a században, aki leszerelhetsz. Daneeka Doki megdöbbent. – Őrnagy őrnagy mondta ezt? Mikor?

– Amikor becsúszó szereléssel megtámadtam az árokban.

– őrnagy őrnagy mondta ezt? Árokban?

– Ezt már az irodájában mondta, miután kimásztunk az árokból, és beugrottunk oda. Azt mondta, ne mondjam meg senkinek, hogy megmondta, úgyhogy ne jártasd a pofád.

– Az a mocskos, alattomos hazug! – kiáltott Daneeka Doki. –Mi a fenének kellett megmondania bárkinek is? Azt is megmondta neked, hogyan szerelhetlek le?

– Pusztán azzal, hogy kitöltesz egy papírcetlit, mondván, hogy idegösszeroppanás küszöbén állok, és fölküldöd az Ezredhez. Doktor Stubbs mindig leszerel embereket a századában, úgyhogy nem értem, miért ne tehetned te is?

– És mi történik azokkal az emberekkel, akiket doktor Stubbs tényleg leszerel? – vágott vissza Daneeka Doki vicsorogva. –

Azonnal mennek vissza frontszolgálatra, így van? ő meg egyenesen a szar kellős közepén találja magát. Igaz, leszerelhetlek azzal, hogy kitöltők egy kis papírcetlit, mondván, hogy alkalmatlan vagy a frontszolgálatra. De van itt egy csapda.

– A 22-es csapdája?

– Persze. Ha kiemellek a frontszolgálatból, az Ezrednek kell helybenhagynia a döntésemet, és az Ezrednek esze ágában sincs helybenhagyni a döntésemet. Azonnal visszavezényelnek frontszolgálatra, és akkor hol leszek én, talán éppen útban Óceánia felé. Nem, köszönöm szépen. Semmi kockázatot nem vállalok érted.

– Nem volna érdemes megpróbálni? – érvelt Yossarian. – Mit eszel ezen a Pianosán?

– Pianosa rettenetes. De még mindig jobb, mint Óceánia. Nem érdekelne, ha valamilyen civilizáltabb helyre küldenének, ahol itt-ott felszedhetnék egy-két garast abortuszokból, de Óceániában mijük van az embereknek? Dzsungeljuk meg monszunjuk. Elrothadnék ott.

– Itt is elrothadsz.

Daneeka Doki dühösen felszikrázott. – Igen? Rendben van. De én legalább élve kerülök ki ebből a háborúból. Ami egy kicsivel mégiscsak több, mint amit te elmondhatsz magadról.

– Hát épp ez az, amit mondani akarok neked, az Isten verjen meg. Azt kérem tőled, hogy mentsd meg az életemet.

– Nem az életmentés az én dolgom – vágott vissza Daneeka Doki durcásan.

– Mi a te dolgod?

– Én nem tudom, mi az én dolgom. Ezek mindössze annyit mondtak nekem, hogy tartsam magam az orvosi etikához, és soha ne tegyek tanúbizonyságot orvos felebarátaim ellen. Ide hallgass, azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek az élete veszélyben forog? Mit szóljak én? Az a két sarlatán, akit ideadtak nekem, hogy dolgozzanak helyettem a gyengélkedősátorban, még mindig nem tudta megállapítani, mi bajom van.

– Lehet, hogy Ewing-féle agytumorod van – suttogta Yossarian gúnyosan.

– Csakugyan azt hiszed? – kiáltott fel Daneeka Doki rémülten.

– Mit tudom én – válaszolta Yossarian türelmetlenül. – Csak azt tudom, hogy nem fogok több bevetést repülni. Csak tán nem lőnek le ezek, mit gondolsz? Ötvenegyem már van.

– Miért nem fejezed be legalább az ötvenötöt, mielőtt balhézni kezdenél? – tanácsolta Daneeka Doki. – Amilyen kurva vagy, soha, egyetlenegyszer sem teljesítetted a bevetéseket.

– Hogy az istenbe teljesíthettem volna? Az ezredes folyton felemeli, mihelyt megközelítem.

– Soha nem végzel a bevetéseiddel, mert folyton kórházba szaladgálsz vagy Rómába futsz. Sokkal kedvezőbb helyzetben lennél, ha megvolna az ötvenötöd, és azután tagadnád meg a további bevetéseket. Akkor talán majd megnézném, mit tehetek érted.

– Megígéred?

– Megígérem.

– Mit ígérsz meg?

– Megígérem, hogy talán majd elgondolkodom azon, mit tehetnék érted, ha befejezed az ötvenöt bevetésedet, és ha szólsz McWattnak, és ő megint felvesz a hajózólistára, hogy felszállás nélkül megkapjam a repülési pénzemet. Félek a repülőgéptől. Olvastad azt a repülőgép-szerencsétlenséget, Idahóban, három héttel ezelőtt? Hat ember meghalt. Rettenetes. Nem értem, miért akarnak engem mindenáron repülőgépre meg négyórai repülésre kényszeríteni azért, hogy megkapjam a repülési pénzemet. Nincs nekem elég bajom, ami miatt aggódhatom, anélkül is, hogy azon kellene aggódnom, hogy repülőgép-szerencsétlenség áldozata leszek?

– Én is aggódom a repülőgép-szerencsétlenségek miatt – mondta neki Yossarian. – Nem te vagy az egyetlen.

– Igen, de én a tetejében még a miatt az Ewing-féle agytumor miatt is aggódhatom – dicsekedett Daneeka Doki. – Nem gondolod, hogy ezért olyan duzzadt folyton az orrom, és ezért borzongok mindig? Nézd meg az érverésemet.

Yossarian is aggódott az Ewing-féle agytumor miatt, meg a fekete daganat miatt is. Mindenfelől katasztrófák vették körül, sokkal nagyobb számban, semhogy számon tudta volna tartani valameny-nyit. Amikor eltűnődött a sok fenyegető betegségen és lehetséges baleseten, határozottan megdöbbent, hogy sikerült életben és jó egészségben maradnia addig, ameddig sikerült neki. Kész csoda volt. Nap mint nap új meg új veszélyes bevetéssel nézett farkasszemet az élete érdekében. És huszonnyolc éven át mindeddig sikerült életben maradnia.

18. A katona, aki mindent kettőnek látott

Yossarian jó egészségét a tornának, a friss levegőnek, a futballnak, az egészséges sportoknak köszönhette; ezektől akart elsősorban megszabadulni, amikor fölfedezte a kórházat. Amikor egy délután Lowery Fielden a sporttiszt parancsot adott, hogy mindenki ön ként lépjen ki a csuklógyakorlatokhoz, Yossarian ehelyett a gyengélkedőn jelentkezett jobb oldali derékfájdalmakkal.

– Léptesse le – mondta az ügyeletes orvos, aki keresztrejtvényt fejtett. ,

– Nem mondhatjuk neki, hogy lépjen le – mondta a tizedes. –Új utasításunk van a hastáji fájdalmakat illetően. Ötnapi megfigyelés alá kell venni őket, mert nagyon sokan meghaltak, miután leléptettük őket.

– Rendben van – mormolta az orvos –, tartsa öt napig megfigyelés alatt, és aztán léptesse le.

Yossarian ruháját elvették, behelyezték egy kórterembe, ahol nagyon boldog volt, amikor nem horkolt senki a közelében. Reggel egy készséges, fiatal angol cselédkönyves toppant be, és a mája felől érdeklődött. j

– Azt hiszem, a vakbelem az, ami mozgolódik – mondta neki Yossarian.

– Ez a maga vakbele, ez nem lesz jó – jelentette ki az angol derűs szakértelemmel. – Ha magának a vakbelével van baj, akkor azt ki tudjuk venni, és majdnem mindjárt mehet is vissza szolgálatba. Hanem jöjjön csak hozzánk májpanaszokkal, hetekig vezethet bennünket az orrunknál fogva. A máj, tudja, számunkra a máj egy nagy, rút talány. Ha valaha evett májat, bizonyára tudja, mire gondolok. Ma már meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy a máj létezik. És egészen tűrhető elgondolásunk van arra nézve, hogy mit csinál a máj, amikor azt csinálja, amit mi feltételezünk róla, hogy csinálnia kell. Ezen túl tulajdonképpen sötétben tapogatózunk. Különben is, mi a máj? Atyám például májrákban halt meg, és életében egy percig sem volt beteg egészen addig a pillanatig, amíg a májrák nem végzett vele. Egy pirinyó fájdalmat sem érzett. Ez utóbbi bizonyos szempontból nagy hiba volt, minthogy gyűlöltem atyámat. Tudja, az anya iránti vágy.

– Hogy kerül ide egy angol katonaorvos? – kíváncsiskodott Yossarian.

A tiszt nevetett. – Erről majd holnap fogok magának beszélni, amikor újra meglátogatom. És dobja a fenébe azt a hülye jégzsákot, mielőtt tüdőgyulladást kapna.

Yossarian többé színét se látta. Ez volt az egyik nagyszerű dolog az orvosokkal a kórházban: kétszer egymás után soha nem látta őket senki. Jöttek-mentek, aztán egyszerűen eltűntek. Az angol cselédkönyves helyett másnap egy egész orvoscsoport érkezett, akiket mindeddig soha nem látott, és a vakbeléről kérdezősködtek.

– Nincs semmi baj a vakbelemmel – világosította fel őket Yossarian.

– A tegnapi orvos azt mondta, a májammal van baj.

– Lehet, hogy a májával van baj – felelte az ősz hajú főorvos. –Mit mutat a vérvizsgálat?

– Nem csináltunk vérvizsgálatot.

– Azonnal vegyenek vért. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármit is kockáztassunk egy ilyen állapotban levő betegnél. Fedeznünk kell magunkat arra az esetre, ha meghalna. – Jegyzőfüzetébe írt valamit, majd Yossarianhoz fordult. – Ugyanakkor a jégzsákját tartsa magán. Ez nagyon fontos.

– Nincs nekem jégzsákom.

– Jó, akkor legyen. Valahol kell itt lenni egy jégzsáknak. És tudassa valakivel, ha fájdalmai elviselhetetlenné válnak.

A tizedik nap végén új orvoscsoport érkezett Yossarian ágyához, rossz hírrel: tökéletes egészségnek örvend, el kell takarodnia onnan. Ekkor azonban megmentette a terem túlsó végén levő egyik beteg, aki elkezdett mindent kettőnek látni. A beteg felült az ágyában, és figyelmeztetés nélkül elkiáltotta magát:

– Mindent kettőnek látok!

Egy nővér sikoltott, egy egészségügyi elájult. Mindenfelől orvosok özönlöttek be tűkkel, lámpákkal, csövekkel, gumikalapáccsal és rezgő fényvillákkal. Bonyolult gépezetet görgettek be kerekeken. A beteg túl kicsi volt ahhoz, hogy mindenki hozzáférjen, és a specialisták nyers dühvel, rajvonalban támadtak rá, lökdösték elöl álló kollégáikat, hogy siessenek, és adjanak másnak is lehetőséget. Egy hatalmas homlokú, szarukeretes szemüvegű ezredes hamarosan kimondta a diagnózist.

– Agyhártyagyulladás – hangsúlyozta kiáltva, és hátrasöpörte a többieket. – Bár Isten a tudója, a leghalványabb okunk sincs feltételezni ezt.

– Akkor miért épp az agyhártyagyulladást szúrta ki? – érdeklődött egy őrnagy nyájas vihogással. – Miért nem, mondjuk, akut vesegyulladást?

– Azért, mert az én szakmám az agyhártyagyulladás, és nem szakmám az idült vesegyulladás – vágott vissza az ezredes. – És nem vagyok hajlandó harc nélkül átadni őt mindenféle vesevájónak. Én voltam itt először.

Végül az orvosok megegyeztek. Egyetértettek abban, hogy fogalmuk sincs róla, mi baja a katonának, aki mindent kettőnek lát, kitolták hát a folyosón levő egyik szobába, és elkülönítették a kórterem többi lakójától tizennégy napra.

A hálaadás napja minden hercehurca nélkül telt el, míg Yossarian a kórházban volt. Az egyetlen hátulütője a déli pulyka volt, de még azt is egész jól el lehetett viselni. Ez volt a legésszerűbb hálaadás napja, és Yossarian titokban megesküdött rá, hogy ezentúl minden eljövendő hálaadás napját valamelyik kórház kolostori magányában tölti. Mindjárt a rá következő évben megszegte titokban tett esküjét, amikor az ünnepnapot ehelyett egy hotelszobában töltötte intellektuális társalgásban Scheisskopf hadnagy feleségével, aki ez alkalommal csupán Dori Duz dögcéduláját viselte, és oktatóan zsémbelt Yossariannal, hogy ne beszéljen ridegen és cinikusan a hálaadásról, bár ő, Scheisskopf hadnagy felesége, legalább annyira nem hisz Istenben, amennyire Yossarian.

– Bizonyára vagyok olyan jó ateista, mint te – elmélkedett dicsekedve. – De még én is úgy érzem, jó csomó hálával tartozunk, és nem kell szégyenkeznünk, ha ezt kimutatjuk.

– Mondj egyetlen dolgot, amiért hálával tartozom – fogadta el a kihívást Yossarian, különösebb érdeklődés nélkül.

– Hát… – Scheisskopf hadnagy felesége elmélázott és elhallgatott egy pillanatra, hogy a kétely mérlegére vesse a dolgot. – Énértem.

– Ne mondd – mondta Yossarian gúnyosan. Scheisskopf hadnagy felesége meglepetten felvonta szemöldökét. – Nem vagy hálás értem? – kérdezte. Duzzogva ráncolta a homlokát, mivel büszkesége találatot kapott. – Azt tudod, ugye, hogy nem azért álltam össze veled, mintha olyan nagy szükségben lennék – mondta neki hűvös méltósággal. Az én férjemnek egy egész százada van, és századának minden repülőkadétja nagyon is boldogan összeállna a századparancsnok feleségével azért a kis plusz kéjért, amit ez jelentene nekik.

Yossarian úgy döntött, hogy jobb lesz, ha más vágányra tér. – Más vágányra tértél – fejtegette diplomatikusan. – Fogadok, hogy minden egyes olyan dologra, amiért szerinted hálásnak kell lenni, én két olyat tudok mondani, ami miatt nyomorultnak érezhetjük magunkat.

– Légy hálás azért, hogy megkaptál engem – ragaszkodott az asszony a magáéhoz.

– Persze, persze, édesem. De azért rohadt jó nyomorultan érzem magam, hogy nem kaptam meg még egyszer Dori Duzt. Vagy az asszonyok és lányok ezreit, akiket majd látni és akarni fogok az én rövid kis életemben, és nem lesz alkalmam szeretkezni velük még csak egyszer sem.

– Légy hálás, amiért egészséges vagy.

– Keseredj el, amiért nem leszel mindig az.

– Örülj, hogy élsz.

– Dühöngj, hogy meg kell halnod.

– Rosszabbul is állhatnának a dolgok – kiáltotta Scheisskopf hadnagy felesége.

– Átkozottul jobban is állhatnának – felelte szenvedélyesen Yossarian.

– Mindig csak egy dolgot mondasz – tiltakozott Scheisskopf hadnagy felesége. – Azt mondtad, hogy kettőt mondasz.

– És ne is mondd, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek – folytatta Yossarian, letiporva minden ellenvetést. – Semmi kifürkészhetetlen titok nincs abban. Egyáltalán nincs is neki útja. Játszadozik. Vagy inkább tisztára megfeledkezett rólunk. Hát ez az a híres Isten, akiről ti fecsegtek: málészájú vidéki balfácán, esztelen, beképzelt, bárdolatlan bükkfagatyás. Te jó Isten, hát hogyan tisztelhet az ember olyan Felsőbbrendű Lényt, aki szükségesnek látott beilleszteni a teremtés isteni rendszerébe olyan tüneményeket is, mint a takony meg a fogszuvasodás. Mi az isten futhatott végig elvetemült, gonosz, szarban turkáló képzeletén, amikor megfosztotta az öreg embereket attól a képességtől, amivel a bélmozgásnak parancsolni lehet. Mi az istennek teremtette egyáltalában a fájdalmat?

– A fájdalmat? – Scheisskopf hadnagy felesége diadalmasan vetette magát a szóra. – A fájdalom hasznos tünemény. A fájdalom figyelmeztet bennünket arra, hogy testünk veszélyben forog.

– És azt a veszélyt ki teremtette? – kérdezte Yossarian. Maró gúnnyal nevetett. – Az ám, de milyen kegyes volt hozzánk az öregúr, amikor megajándékozott bennünket a fájdalommal! Miért nem alkalmazott helyette ajtócsengőt, ha már figyelmeztetni akart bennünket, vagy miért nem alkalmazta valamelyik égi kórusát? Vagy kékvörös neonlámparendszert mindenki homlokának kellős közepébe? Akármelyik villanyszerelő, aki megérdemli a kenyerét, meg tudja ezt csinálni. Miért nem tudta megcsinálni ő?

– Csuda hülyén nézne ki az ember vörös neoncsövekkel a homloka kellős közepén.

– Mert csuda szépen néz ki most, amikor kínjában fetreng, vagy elhülyül a morfiumtól, mi? Micsoda szörnyeteg, halhatatlan csaló. Ha megfontolod azt a lehetőséget és hatalmat, ami a kezében volt, hogy tisztességes munkát végezzen, és aztán megnézed ezt a kis buta, csúnya kis trágyadombot, amit ahelyett csinált, égnek áll a hajad – milyen példátlan kontár Őkelme. Nyilván soha nem élt borítékból. Bizony, nincs olyan magára valamit is adó üzletember, aki egy ilyen bükkfagatyást, mint Ó, akár csak raktári segédmunkásnak is alkalmazna.

Scheisskopf hadnagy felesége hamuszínre vált elképedésében, és rémülten kancsalított. – Okosabban tennéd, ha nem beszélnél ilyen hangon Róla, édesem – figyelmeztette vészjóslóan mély és ellenséges hangon. – Még meg fog büntetni!

– Hát nem büntet máris eléggé? – hördült fel Yossarian gyűlölködve. – Tudod, nem engedhetjük, hogy megússza. Nem, nem. Mi bizony nem engedhetjük, hogy megússza szárazon, amiért ennyi kint zúdított a nyakunkba. Eljön még az a nap, amikor majd fizetnie kell. Azt is tudom, melyik nap lesz az. A Végítélet Napja. Igen, az lesz az a nap, amikor majd elég közel kerülök hozzá, hogy oda nyúljak, és elkapjam azt a koszos bükkfagatyáját és…

– Elég! Elég! – sikoltott fel hirtelen Scheisskopf hadnagy felesége, és minden látható eredmény nélkül elkezdte ütni mindkét kezével Yossarian fejét. – Elég!

Yossarian a karja mögött keresett oltalmat, amíg Scheisskopf hadnagy felesége néhány másodpercig asszonyi dühvel csapkodta, aztán Yossarian határozottan megfogta a csuklóját, és gyengéden visszanyomta hanyatt az ágyba. – Mi az isten hozott ki ennyire a sodrodból? – kérdezte zavartan, bűnbánó derűvel. – Azt hittem, nem hiszel Istenben.

– Nem is hiszek – hüppögte, és vad könnyekben tört ki. – De az az isten, akiben én nem hiszek, az az isten jóságos, az az isten igazságos, az az isten kegyelmes. Az az isten nem az az aljas és buta isten, akinek te itt beállítod őt.

Yossarian nevetett, és elengedte a karját. – Egymás közt élvezzünk kissé nagyobb vallásszabadságot – ajánlotta engedékenyen. –Te abban az istenben nem hiszel, akiben akarsz, és én is abban az istenben nem hiszek, akiben én akarok. Áll az alku?

Ez volt a legésszerűtlenebb Hálaadás Napja, amire csak emlékezett, és gondolatban vágyódva visszatért a tizennégy napos elkülönítőre, a kórházban. Az volt ám a gyöngyélet, egy évvel ezelőtt, de még ez az idill is tragikus véget ért: amikor az elkülönítési idő lejárt, még mindig jó egészségnek örvendett, és megint azt mondták neki, szedje a sátorfáját, és menjen a háborúba. Amikor a szörnyű hírt meghallotta, Yossarian felült az ágyában, és felkiáltott:

– Mindent kettőnek látok.

Megint pokoli ricsaj támadt a kórteremben. A specialisták futva jöttek minden irányból, körülfogták, és oly szoros vizsgálat körébe zárták, hogy érezte testének különböző tájain orruknak kényelmetlenül nyálkás legűjét. Apró fénysugarakkal piszkálták az orrát meg a fülét, gumikalapácsokkal és rezgővillákkal támadtak lába szárának és lába fejének, ereiből vért vettek, s minden kéznél levő tárgyat eléje tartottak, hogy megállapítsák látókörének sugarát.

Ennek az orvosbandának a vezére egy méltóságteljes, szorgos úriember volt, aki egyik ujját egyenesen Yossarian orra alá dugta, és megkérdezte: – Hány ujjat lát?

– Kettőt – válaszolta Yossarian.

– Hány ujjat lát most? – kérdezte az orvos, és feltartotta két ujját.

– Kettőt – mondta Yossarian.

– És most mennyit? – kérdezte az orvos, és nem tartott fel egyet sem.

– Kettőt – válaszolta Yossarian. Az orvos arca holdvilágos mosolyra gömbölyödött. – Istenemre, igaza van – jelentette ki diadalittasan. – Tényleg mindent kettőnek lát.

Yossariant a hordágyon kitolták abba a szobába, ahol az a másik katona lakott, aki mindent kettőnek látott, és a kórteremben mindenki mást elkülönítettek tőlük még egyszer tizennégy napra.

– Mindent kettőnek látok! – ordította a katona, aki mindent kettőnek látott, amikor Yossariant betolták.

– Mindent kettőnek látok – ordította vissza neki Yossarian éppolyan hangosan, és titokban cinkosán kacsintott.

– A falak! A falak! – kiáltotta a másik katona. – Tolják helyre a falakat!

– A falak! A falak! – kiáltotta Yossarian. – Tolják helyre a falakat!

Az egyik orvos úgy tett, mintha vállával nyomná a falat. – Elég?

A katona, aki mindent kettőnek látott, elcsigázottan bólintott, és visszasüppedt az ágyába. Yossarian is elcsigázottan bólintott, és nagy alázattal és csodálattal vette szemügyre tehetséges szobatársát. Tudta, hogy nagy mester közelébe került. Világos, hogy tehetséges szobatársa olyan ember, akitől tanulni lehet, és akit követni kell. Tehetséges szobatársa az éj folyamán meghalt, és Yossarian úgy döntött, nem követi tovább.

– Mindent egynek látok – kiáltotta élénken.

A specialisták újabb csoportja rohant eszközeivel az ágyához egymást törve-zúzva, hogy megvizsgálják, valóban úgy van-e, ahogy mondja.

– Hány ujjat lát? – kérdezte a bandavezér föltartva egyik ujját.

– Egyet.

Az orvos föltartotta két ujját. – Hány ujjat lát most?

– Egyet.

Az orvos föltartotta mind a tíz ujját. – És most hányat?

– Egyet.

– Az orvos csodálkozva fordult a többi orvoshoz. – Tényleg mindent egynek lát – kiáltott föl. – Meggyógyítottuk.

– És éppen idejében – jelentette ki az az orvos, akivel Yossarian legközelebb egyedül találta magát a szobában, egy magas, torpedó alakú vidám úriember, aki borotválatlan barna bozontot hordott a képén, ingének zsebében pedig egy csomag cigarettát, amelyet könnyedén a falnak támaszkodva szívott végig, egyiket a másikról gyújtva meg. – Van itt néhány rokon, aki meg akarja látogatni. Na

nem, ne aggódjon – tette hozzá nevetve. – Nem a maga rokonai. Annak a pofának, aki meghalt, annak az anyja, apja meg az öccse. New Yorkból jöttek ide, hogy lássanak egy haldokló katonát, és hát maga az a haldokló katona, aki leginkább a kezem ügyébe esik.

– Mit beszél? – kérdezte Yossarian gyanakodva. – Én nem haldoklom.

– Dehogynem haldoklik. Mindahányan haldoklunk. Mit gondol, maga hogy az istenben végzi?

– Nem azért jöttek, hogy engem lássanak – vetette ellene Yossarian. – Azért jöttek, hogy a fiukat lássák.

– Eszik, nem eszik, nem kapnak mást. Ami pedig minket illet, számunkra az egyik haldokló fiú éppen olyan jó, mint a másik: éppen olyan rossz fiú. A tudós számára minden haldokló fiú egyforma. Van egy ajánlatom a maga számára. Beengedi őket ide, hogy pár percig nézegessék magát, én pedig nem mondom el senkinek, hogy a májtüneteit hazudta.

Yossarian még messzebbre húzódott tőle. – Maga tudja?

– Persze hogy tudom. Na, lássuk csak. – Az orvos szeretetreméltóan vihogott, és újabb cigarettára gyújtott. – Hogy várja el bárkitől is, hogy elhiggyék a maga májpanaszait, ha folyton az ápolónők didije után kapkod, valahányszor erre alkalma kínálkozik? Fel kellene hagynia a nemi élettel, ha arról akarja meggyőzni az embereket, hogy májpanaszai vannak.

– De hát ez mocskos nagy ár azért, hogy épp csak életben maradjon az ember. Miért nem jelentett föl, ha tudta, hogy szimulálok?

– Mi a fenéért jelentettem volna föl? – kérdezte az orvos a meglepetés egy szikrájával. – Mi mindannyian együtt veszünk részt ebben az illúzióban. Mindig hajlandó vagyok segítő kezet nyújtani bármelyik összeesküvő társamnak a létfenntartásért folyó küzdelem útján, ha az is hajlandó a viszonzásra. Ezek az emberek hosszú utat tettek meg, és én inkább nem ábrándítanám ki őket. Mindig is gyengéim voltak az öregek.

– De ők a saját fiukat jöttek meglátogatni.

– Elkéstek. Lehet, hogy észre sem fogják venni a különbséget.

– Tegyük föl, hogy nekiállnak sírni.

– Valószínűleg neki fognak állni sírni. Hiszen jövetelük egyik célja éppen ez. Majd én résen állok az ajtónál, és közbelépek, ha kezd vacak lenni.

– Ez az egész egy kicsit hülyén hangzik – tűnődött Yossarian. – Különben is miért akarják megnézni, hogyan hal meg a fiuk?

– Ezt az egyet magam sem tudtam soha kitalálni – vallotta be az orvos. – De mindig ezt csinálják. No, mit szól hozzá? Mindössze csak azt kell csinálnia, hogy fekszik ott pár percig, és meghal egy kicsit. Hát olyan nagy kérés ez?

– Rendben van – adta meg magát Yossarian. – Ha csak pár percig tart, és ha megígéri, hogy ott kinn vár. – Kezdte megszeretni a szerepét. – Mondja csak, a hatás kedvéért, nem lehetne kötést rakni rám?

– Remek ötletnek hangzik – helyeselt az orvos.

Egy egész vég kötést tekertek Yossarianra. Egy csapat egészségügyi mind a két ablakot elfüggönyözte, hogy a szoba szomorkás félhomályba boruljon. Yossarian virágokat javasolt, s az orvos elküldte az egyik egészségügyit, aki két kis csokor hervadó virágot szerzett. Erős, émelyítő szaguk volt. Mikor minden a helyére került, Yossariant visszaterelték az ágyhoz és lefektették. Azután bebocsátották a látogatókat.

A látogatók bizonytalanul léptek be, mintha úgy éreznék, illetéktelenül hatoltak be; jámbor és bocsánatkérő arckifejezéssel tipegtek lábujjhegyen, elöl a gyászoló anya és atya, azután az öcs, egy fenyegető pillantású, nehézkes, horpadt mellű tengerész. A férfi és a nő mereven egymás mellett vonultak be a szobába, mintha valami ismerős, mégis földöntúli esküvői dagerrotípiából léptek volna le a falról. Mindketten alacsonyak voltak, fonnyadtak és büszkék. Mintha vasból és avítt, sötét ruhákból készítették volna őket. Az asszonynak hosszú, töprengő, égetett umbra színű tojásdad arca volt, vastag szálú, őszülő haját szigorúan középen választotta el, és bodor, hullám vagy bármi cifraság nélkül fésülte hátra. Szája keserű és szomorú volt, egyenes ajka összeszorítva. Az atya nagyon mereven és idegenül állt ott, tömött vállú, kétsoros ruhájában, ami igencsak szűk volt neki. Kis méretben is termetes és izmos ember benyomását tette, méltóságteljesen pörge ezüstszínű bajuszt viselt kicsi, ráncos arcán. Szeme ráncos és csipás volt, halálos betegnek látszott, ahogy zavartan álldogált, két megbámult munkás kezében szorongatva fekete filckalapjának karimáját, kabátjának széles hajtókája előtt. A szegénység és a kemény munka helyrehozhatatlan károkat okozott mindkettőjükön. Az öcs mintha mindenkibe bele akart volna kötni. Kerek fehér sapkája pimaszul feje búbjára volt lökve, keze ökölbe szorítva. A felingerelt vadállat sötét pillantásával vett szemügyre a szobában mindent.

A három látogató jámborán nyikorgóit előre, s szinte egymáshoz tapadva, titkolt gyászmenetben, és csaknem lépést tartva, amíg az ágyhoz nem értek, és megállva el nem kezdtek bámulni le Yossarianra. Rettenetes, kínpadra húzó csend volt, amely azzal fenyegetett, hogy örökké tart. Végül Yossarian képtelen volt tovább elviselni, és megköszörülte a torkát. Az öregember végre megszólalt:

– Borzasztóan néz ki – mondta.

– Hiszen beteg, apa.

– Giuseppe – mondta az anya, aki leült egy székbe. Eres ujjai egymásba kulcsolódtak az ölében.

– Az én nevem Yossarian – mondta Yossarian.

– Yossarian az ő neve, anya. Yossarian, nem ismersz meg? Én vagyok a te öcséd, John. Nem tudod, ki vagyok én?

– Hogyne tudnám. Te vagy az én öcsém, John.

– Lám, megismert! Apa! Tudja, hogy ki vagyok. Yossarian, ez itt apa. Köszönj szépen apának, Yossarian.

– Szervusz, apa – mondta Yossarian.

– Szervusz, Giuseppe.

– Az ő neve Yossarian, apa.

– Nem tudok hová lenni, olyan borzasztóan néz ki – mondta az apa.

– ő nagyon beteg, apa. Az orvos azt mondja, meg fog halni.

– Nem tudom, higgyek-e az orvosnak, vagy ne higgyek – mondta az apa. – Tudod, milyen mocskos gazemberek ezek a pofák.

– Giuseppe – mondta megint az anya az elfojtott aggodalom lágy, megtört, dallamos sóhajával.

– Yossarian az ő neve, anya. Anya már nem emlékszik egészen jól a dolgokra. Hogy bánnak itt veled, fiú? Elég tűrhetően kezelnek itt téged?

– Elég tűrhetően – mondta neki Yossarian.

– Akkor jó. Csak ne hagyd, hogy bárki is kibabráljon veled itten. Érsz te annyit, mint bárki más itt, még ha olasz vagy is. Neked is megvannak a jogaid.

Yossariannak már rángatózott az arca. Becsukta a szemét, hogy ne kelljen öccsére, Johnra néznie. Kezdett rosszul lenni.

– Most nézd meg, milyen borzasztóan néz ki – jegyezte meg az apa.

– Giuseppe – mondta az anya.

– Yossarian az ő neve, anya – szakította félbe türelmetlenül az öcs.

– Hát nem emlékszel?

– Nincs semmi baj – szakította őket félbe Yossarian. – Csak hívjon nyugodtan Giuseppének, ha akar.

– Giuseppe – mondta neki az anya.

– Ne aggódj, Yossarian – mondta az öcs. – Hamarosan minden rendben lesz.

– Ne aggódj, anya – mondta Yossarian. – Hamarosan minden rendben lesz.

– Kaptál papot? – firtatta az öcs.

– Igen – hazudta Yossarian, és megint megrándult az arca.

– Akkor jó – mondta az öcs. – Ha mindent megkapsz, akkor azt is meg kell kapnod, hogy pap jöhessen hozzád. Mi is eljöttünk hozzád New Yorkból. Attól féltünk, nem érünk ide időben.

– Időben, mire?

– Hát időben, hogy még lássunk, mielőtt meghalsz.

– De hát mit számít az?

– Nem akartuk, hogy magadban halj meg.

– De hát mit számít az?

– Biztosan félrebeszél – mondta az öcs. – Folyton ugyanazt ismételgeti.

– Hát ez csakugyan furcsa – válaszolta az öregember. – Én mindig azt hittem, hogy Giuseppe a neve, és most meg kell tudnom, hogy Yossarian. Hát ez csakugyan nagyon furcsa.

– Anya, csinálj vele valamit, hogy jól érezze magát – sürgette az öcs. – Mondj neki valami vidámat.

– Giuseppe.

– De ő nem Giuseppe anya, ő Yossarian.

– De hát mit számít az? – válaszolta az anya ugyanazon a gyászos hangon, és nem nézett fel. – Hiszen haldoklik.

Dagadt szemét könny futotta el, sírni kezdett, lassan előre-hátra imbolyogva a széken, míg keze, mint két hullott lepke, feküdt az ölében. Yossarian attól félt, sikoltozni fog. Az apa és az öcs is sírni kezdett. Yossariannak hirtelen eszébe jutott, miért sírnak ezek itt mind, és ő is sírva fakadt. Egy orvos, akit Yossarian azelőtt soha nem látott, belépett a szobába, és udvariasan azt mondta a látogatóknak, hogy menniök kell. Az apa fölállt, hogy udvariasan búcsút vegyen.

– Giuseppe – kezdte.

– Yossarian – javította ki a fia.

– Yossarian – mondta az apa.

– Giuseppe – javította ki Yossarian.

– Hamarosan meg fogsz halni.

Yossarian megint sírni kezdett. Az orvos a szoba hátterében egy gyalázatos pillantást vetett rá, és Yossarian kényszerítette magát, hogy abbahagyja.

Az apa lehajtott fejjel, ünnepélyesen folytatta: – Hogyha beszélsz azzal az emberrel ott fönn – mondta –, az a kívánságom, hogy mondj el Neki valamit helyettem. Mondd meg Neki, nem igazság, hogy az emberek fiatalon halnak meg. De tényleg így gondolom. Mondd meg Neki, hogy ha egyáltalán meg kell halniok, haljanak meg akkor, amikor megöregszenek. Az a kívánságom, hogy mondd meg ezt Neki. Nem hiszem, hogy ő tud erről az igazságtalanságról, mert állítólag jó ember, és ez az egész már nagyon-nagyon régóta így van. Megmondod Neki?

– És ne engedd, hogy ott fönn bárki is kibabráljon veled – tanácsolta az öcs. – Te is érsz annyit fönn az égben, mint bárki más, még ha olasz vagy is.

– Öltözz melegen – mondta az anya, aki úgy látszik, tudta, amit tudott.

19. Cathcart ezredes

Cathcart ezredes elegáns volt és sikeres, lompos és boldogtalan harminchat éves férfi, aki döngő léptekkel járt, és tábornok akart lenni. Beképzelt és csüggeteg volt, kiegyensúlyozott és sértődékeny. Öntudatos volt és bizonytalan, vakmerő a bürokrácia stratégiájában, amivel feletteseinek figyelmét akarta magára vonni, és gyáva nyúl, ha fontolóra vette, hogy tervei visszafelé sülhetnek el. Jóképű volt és érdektelen, hetvenkedő, tagbaszakadt, beképzelt hólyag, aki már hízásnak indult, és a krónikus méltatlankodás hűdéses rohamai kínozták. Cathcart ezredes beképzelt volt, mert harminchat éves korára már ezredes lett, és egy harci alakulatot vezényelt; Cathcart ezredes csüggeteg volt, mert már harminchat éves volt, és még mindig csak ezredes.

Cathcart ezredes érzéketlen volt az abszolútum iránt. Saját előre-haladását csak másokéhoz viszonyítva tudta felmérni, és a kiválóságról alkotott képzete szerint úgy kellett valamit megcsinálnia, ahogy saját korosztályában bárki, aki ugyanazt a dolgot még nála is jobban csinálja. Az a tény, hogy ezrek és ezrek tartoztak a saját korosztályába, akik még csak az őrnagyi rangig sem emelkedtek, nyegle gyönyörrel töltötte el saját figyelemre méltó értékei iránt; másfelől az a tény, hogy saját korosztályában, sőt a fiatalabbak között, akadtak már tábornokok is, a bukás gyilkos érzését ültette el benne, és arra késztette, hogy falánk aggodalmában még Éhenkórász Joe-nál is intenzívebben rágja körmeit.

Cathcart ezredes nagyon vastag, nagyon rosszkedvű, nagyon széles vállú férfiú volt, rövidre vágott, a halántékoknál már őszülő, bodor, fekete hajat viselt, meg egy díszes cigarettaszipkát, amelyet Pianosára érkezése előtti napon csencselt, amikor egységének parancsnokságát átvette. Ezt a cigarettaszipkát minden egyes alkalommal látványos mozdulattal vette elő, és megtanulta azt is, hogyan kezelje királyian. Lelke legmélyén öntudatlanul rájött ama termékeny tehetségére, mely a cigarettaszipkából való cigarettázásban nyilvánult meg. Amennyire ő tudta, övé volt az egyetlen cigarettaszipka az egész földközi-tengeri hadszíntéren, s ez a gondolat hízelgő s nyugtalanító volt egyben. Egyáltalán nem volt kétsége afelől, hogy valaki, aki olyan nagyvilági és olyan intellektuális, mint Peckem tábornok, elismeréssel adózik neki, amiért cigarettaszipkából dohányzik, még ha ők ketten vajmi ritkán voltak is egy társaságban, ami viszont bizonyos szempontból nagyon is szerencsésnek mondható, jött rá Cathcart ezredes felszabadultan, mert lehet, hogy Peckem tábornok egyáltalán nem is venné jó néven a cigarettaszipkáját. Mikor ilyen gyanakvó gondolatok rohanták meg Cathcart ezredest, zokogását visszafojtva az egész átkozott holmit legszívesebben eldobta volna, ám visszatartotta rendületlen meg-győződése, hogy a cigarettaszipka valahogy mindig felékíti férfias és harcias küllemét, ragyogó fénnyel vonja be világias hősiességét, és nyilvánvalóvá teszi kápráztató előnyeit az amerikai hadsereg többi ezredese között, akikkel versenyben áll. Igen ám, de hogyan szerezzen bizonyosságot?

Cathcart ezredes ily módon elcsigázhatatlan volt, szorgos, feszült, kötelességtudó katonai taktikus, aki éjt nappallá téve fáradozott önmaga érdekében, önnön emlékműve volt, bátor és tévedhetetlen diplomata, aki mindig minden elhalasztott lehetőség és minden elkövetett tévedés miatt utálkozva gyalázta és gyűlölködve rugdosta magát. Feszült, ingerlékeny, keserű és magabiztos volt. Erényes megalkuvó, aki falánkan vetette magát minden lehetőségre, amelyet Korn ezredes eléje tárt, és utána tüstént vak kétségbeesésben fuldoklóit, amint eszébe jutottak az esetleges következmények. Mohón gyűjtötte a rémhíreket, kincsként raktározta el a pletykát.

Minden újságnak azonnal hitelt adott, mihelyt meghallotta őket, de hite semmiben sem volt. Folyton riadókészültségben állt, figyelt minden jelre, élesen felfogott minden vonatkozást és helyzetet, amely nem létezett, ő volt az a jól értesült személyiség, aki mindig kétségbeesetten gyötrődött azon, hogy kitalálja, mi van a levegőben. Tajtékzó, elszánt bika volt, aki vigasztalanul borongott azon a kitörölhetetlen, szörnyű benyomáson, amelyet, tudta, szüntelenül gyakorol a befolyásos emberekre, akik talán még azt sem tudták, hogy ő a világon van. Mindenki üldözte.

Cathcart ezredes egyik napról a másikra tengette életét a rossz pontok és a csillagos ötösök, a képzeletbeli elsöprő diadalok és a képzeletbeli katasztrofális vereségek bizonytalan matematikájának világában. Óránként ingadozott az aggodalom és az ujjongás között, fantasztikus kitevőkre hatványozva győzelmének dicsőségét, tragédiává sötétítve vereségeinek gyászát. Soha senki nem kapta még szunyókáláson. Ha neszét vette, hogy Dreedle tábornokot vagy Peckem tábornokot látták valahol, amint épp mosolygott, mogorván nézett, vagy épp semmit se csinált, Cathcart ezredes nem tudott nyugodni mindaddig, amíg elfogadható magyarázatot nem talált rá, és mindaddig csökönyösen dúlt-fúlt, amíg Korn ezredes rá nem vette, hogy csillapodjon végre, és ne szívja mellre a dolgot.

Korn ezredes hűséges, nélkülözhetetlen szövetséges volt, aki cafatokra tépte Cathcart ezredes idegeit. Cathcart ezredes örök hálát fogadott Korn ezredesnek, amiért zseniális hadmozdulatokat tervezett, és aztán dühöngött rá, amikor eszébe ötlött, hogy hátha nem válnak be. Cathcart ezredes mélységesen adósa volt Korn ezredesnek, és egyáltalában nem kedvelte őt. A kétféle érzés számára tulajdonképpen egyet jelentett. Cathcart ezredes féltékeny volt Korn ezredes eszére, és sűrűn kellett magát arra emlékeztetnie, hogy Korn ezredes csak címzetes ezredes, holott majd tíz esztendővel idősebb nála, és hogy Korn ezredes állami egyetemen végezte tanulmányait. Cathcart ezredes a nyomorúságos végzetet kárhoztatta, amiért nélkülözhetetlen segítőtársként olyan valakivel verte meg, aki annyira közönséges, mint Korn ezredes. Megalázó volt ilyen keresztül-kasul lekötelezettje lenni valakinek, aki állami egyetemen végezte tanulmányait. Ha már valakit nem nélkülözhet, siránkozott Cathcart ezredes, az ezzel az erővel lehetne jól nevelt, jobb családból származó, Korn ezredesnél érettebb valaki, aki nem veszi olyan cinikusan Cathcart ezredes tábornoki ambícióit, mert Cathcart ezredes titokban gyanította, hogy Kora ezredes titokban úgy veszi.

Cathcart ezredes olyan kétségbeesetten akart tábornok lenni, hogy ennek érdekében hajlandó volt bármivel kísérletezni, még a vallással is, és egy késő délelőttön, ama napon, amikor hatvanra emelte a bevetések számát, berendelte hivatalába a lelkészt, és hirtelen mozdulattal rábökött az asztalon heverő Saturday Evening Post példányára. Az ezredes khakiingének gallérja szélesen ki volt gombolva, nyilvánosság elé tárva tejfehér nyakán a gumós, fekete szakálltüszőket. Cathcart ezredesnek nyirkos, lelógó alsó ajka volt, és sohasem napozott, sőt, amennyire lehet, távol tartotta magát a napfénytől, nehogy leégjen. Az ezredes több mint egy fejjel magasabb volt a lelkésznél, és kétszer olyan széles; felfuvalkodott, elviselhetetlen hatalmassága az ellentét folytán az esendő, beteges gyöngeség érzését keltette a lelkészben.

– Nézze csak meg ezt, tiszteletes – utasította Cathcart ezredes, miközben új cigarettát nyomott szipkájába, és világfias eleganciával hátradőlt forgószékében az asztal mögött. – Aztán halljuk a véleményét.

A lelkész a nyitott lapra koncentrált, és meglátott egy terjedelmes vezércikket egy Angliában állomásozó amerikai bombázóalakulatról, amelynek a lelkésze minden bevetés előtt imát mondott az eligazításon. A lelkész majd hogy sírva nem fakadt boldogságában, hogy az ezredes nem kezdett rá üvöltözni, ők ketten jóformán nem is beszéltek egymással az óta a zűrzavaros este óta, amikor Cathcart ezredes Dreedle tábornok utasítására kidobatta őt a tisztiklubból, miután Félkupica Fehér Főnök orrba verte Moodus ezredest. A lelkész elsőrendű félelme az volt, hogy az ezredes le akarja őt teremteni, mert előző este engedély nélkül visszamerészkedett a tisztiklubba. Yossariannal meg Dunbarral ment oda, miután ezek ketten váratlanul megjelentek a sátrában az erdei tisztáson, és arra kérték, tartson velük. Bármennyire reszketett is Cathcart ezredestől, mégis könnyebbnek találta az ő nemtetszését kockáztatni, mint kitérni két új barátjának figyelmes unszolása elől, akikkel alig pár hete egyik kórházlátogatása alkalmával ismerkedett össze, s akik oly hatásosan segítették elszigetelődni a miriádnyi világi hányattatás elől, amellyel ama szolgálati kötelme járt, hogy szoros baráti viszonyt építsen ki kilencszáz barátságtalan tiszttel és legénységi állományú egyénnel, akik dilis verébnek tartották őt.

A lelkész szeme az újságlapokra guvadt. Kétszer is szemügyre vett minden fényképet, figyelmesen elolvasott minden feliratot, miközben elméjében az ezredes kérdésére adandó feleletet rendezte nyelvtanilag helyes mondatba, melyet jó néhányszor elpróbált és újrarendezett, míg összeszedte bátorságát, és megszólalt.

– Érzésem szerint a bevetések előtti ima nagyon erkölcsös és fölöttébb dicséretes ténykedés, ezredes úr – kockáztatta meg félénken, aztán várt.

– No igen – mondta az ezredes. – Én azonban azt akarom tudni, véleménye szerint beválhat-e nálunk is?

– Igenis, ezredes úr – válaszolta pár perc múlva a lelkész. – Nem gondolhatok mást, ezredes úr.

– Akkor szeretném, ha próbának vetnénk alá. – Az ezredes petyhüdt tésztaképén hirtelen a lelkesedés izzó foltjai gyúltak ki. Talpra ugrott, s izgatottan járkálni kezdett föl-alá. – Nézze meg, milyen jól jártak vele ezek ott Angliában. Itt van, ni, a Saturday Evening Post-ban lehozzák egy ezredes képét, akinek a lelkésze minden bevetés előtt imádkozik. Ha neki bevált az ima, nekünk is beválhat. Talán ha mi is imádkozunk, az én képemet is lehozzák a Saturday Evening Post-ban.

Az ezredes újból helyet foglalt, ajkán dús gondolatok révült mosolyával. A lelkésznek halvány segédfogalma sem volt róla, mit várnak tőle, mit mondjon legközelebb. Tégla alakú, meglehetősen sápadt arcán tűnődő kifejezés jelent meg, míg pillantását megpihentette a falak mentén körös-körül sorakozó piros lukulluszparadicsommal csurig rakott szakajtókon. Úgy tett, mintha a válaszon törné a fejét. Kis idő múlva rádöbbent, hogy már csak a piros lukulluszparadicsommal megrakott szakajtók végtelennek tűnő sorait bámulja, s lassanként annyira belebonyolódik jelenlétük rejtélyes kérdésébe – mi keresnivalójuk van holmi piros lukulluszparadicsommal színültig rakott szakajtóknak egy ezredparancsnok hivatalában? –, hogy máris tökéletesen megfeledkezett a közös ima problémájáról, míg végül Cathcart ezredes egy zseniális kitérővel meg nem kérdezte tőle:

– Szeretne vásárolni belőle, tiszteletes? Most jöttek egyenesen a farmról. Tudja, nekem meg Korn ezredesnek van egy kis birtokunk a hegyekben. Ha szakajtószám veszi, nagykereskedelmi áron adom.

– Nem, ezredes úr, dehogy. Azazhogy, úgy gondolom, nem szeretnék.

– Nincs semmi baj – biztosította az ezredes engedékenyen. –Nem kötelező. Milo boldogan átveszi, amennyit csak termelünk. Ezt itt épp tegnap szedték. Nézze csak meg, olyan érettek és kemények, mint a fiatal lányok melle.

A lelkész elpirult, és az ezredes tüstént rájött, hogy hibát követett el. Fejét szégyenlősen lehajtotta, képe elviselhetetlenül égett. Úgy érezte, ujjai ormótlanok és esetlenek. Epésen gyűlölte a lelkészt, amiért lelkész, és durva tapintatlansággá teszi azt, amivel, semmi kétség, más körülmények között szellemes, nagyvilági ember benyomását kelthetné. Kétségbeesetten törte a fejét, hátha eszébe jut valami, amivel kiráncigálhatná mindkettőjüket ebből a megsemmisítő zavarból. Ehelyett azonban az jutott az eszébe, hogy a lelkész csak kapitány, és Cathcart ezredes egy megdöbbent és felháborodott szusszanással nyomban kihúzta magát. Arca gránitkemény lett a dühtől, amint belegondolt, hogy az imént már-már megalázkodásra kényszerítette ez a csalárd fajankó, aki majdnem annyi idős, mint ő, és még mindig csak kapitány. Jogos bosszúvágyában oly gyilkos ellenszenvvel fordult a lelkész felé és pillantott rá, hogy a lelkész reszketni kezdett. Az ezredes szadista módon hosszú, fenyegető, rosszindulatú, gyűlölködő, néma pillantással büntette.

– Valami másról beszélgettünk mi – emlékeztette végül a lelkészt pattogó hangon. – Nem fiatal lányok kemény, érett melléről beszélgettünk, hanem valami egészen másról. A bevetések előtti eligazításon tartandó istentiszteletről beszélgettünk. Mit tud felhozni ez ellen?

– Semmit, ezredes úr – suttogta a káplán.

– Nahát, akkor a ma délutáni bevetésen elkezdjük. – Az ezredes ellenséges magatartása fokról fokra felengedett, ahogy belevetette magát a részletekbe. – Na már most, én azt kívánom magától, vessen fel egy csomó gondolatot arra nézve, milyen imákat mondjunk. Súlyos és szomorú dolgokra, persze, semmi szükség. Valami könnyed, lendületes dolog jár a fejemben, valami, ami jó hangulatban bocsátana útjukra a fiúkat. Érti, mi jár a fejemben? Semmi szükség az ilyen “Isten Országa” meg “Siralom Völgye”-szerű holmikra. Ez teljes egészében negatív. Mire föl vág ilyen savanyú pofát?

– Bocsánatot kérek, ezredes úr – dadogta a lelkész. – Véletlenül, amíg ön beszélt, épp a huszonharmadik zsoltárra gondoltam.

– Hogy is van az?

– Épp ez az, amire célozni méltóztatott, ezredes úr. “Az Úr az én pásztorom; nem szü…”

– Épp ez az, amire céloztam. Ez ki van húzva. Mije van még?

– “Szabadíts meg engemet, oh, Isten, mert a vizek…”

– Víz nem kell – döntött az ezredes, tele pofával trombitálva szipkájába, miután a csikket elnyomta a vert réz hamutálcában. – Miért nem próbálunk belevinni egy kis muzsikát? Mi a véleménye a halfáról meg a fűzfáról?

– Abban is benne van a víz, ezredes úr, tetszik tudni, a Babilon folyóvizei – válaszolta a lelkész. – “… ott ültünk és sírtunk, amikor Sionról megemlékezénk.”

– Sion? Ezt felejtsük is el, de mindjárt. Szeretném tudni, hogyan került ez ide egyáltalán? Nem tud valami derűset, aminek semmi köze a siralomhoz, a vizekhez meg Istenhez? A vallásos témát teljesen dobni szeretném, ha egy mód van rá.

A lelkész mentegetőzött. – Bocsánatot kérek, ezredes úr, de azok az imák, amiket én tudok, hangulatukban meglehetősen sötétek, és ha futólagosan is, de célzás történik bennük Istenre.

– Akkor szerezzünk újakat. Az emberek már úgyis eleget kurválkodnak a bevetések korúi, amikre én küldöm őket, hát még ha most nekiállunk, és elkezdjük beléjük sulykolni az Istent, a Paradicsomot, a halált. Miért nem tudjuk ezt az egészet pozitívabb hozzáállással megközelíteni? Miért nem tudunk valami jó dologért imádkozni, mondjuk, zártabb bombarácsért? Nem lehetne zártabb bombarácsért imádkozni?

– Igenis, ezredes úr, feltehetően lehetne – válaszolta a lelkész habozva. – Ehhez még csak szükség sincs rám, ha ez minden, amit ön csinálni akar. Ezt ön nélkülem is meg tudná csinálni.

– Tudom, hogy meg tudnám – válaszolt az ezredes peckesen. –De mit képzel, miért van maga itt? A kosztomat is meg tudnám magam venni, de ez Milo dolga, ezért csinálja ő a hadosztálykörlet minden ezredében. A maga dolga, hogy előimádkozzon nekünk, és mostantól fogva minden bevetés előtt elő fog imádkozni nekünk azért, hogy zártabb bombarácsot tudjunk kialakítani. Világos? Én azt hiszem, a zártabb bombarács érdemes arra, hogy imádkozzanak érte. Mindnyájan csillagos ötöst kapunk ezért Peckem tábornoktól. Peckem tábornok úgy véli, sokkal mutatósabb légifelvételeket csinálhatnánk, ha a bombák egymáshoz közelebb robbannának föl.

– Peckem tábornok, ezredes úr?

– De még mennyire, tiszteletes – válaszolta az ezredes, és atyafiságosan vihogott a lelkész meglepett arcába. – Nem szeretném, ha ez elterjedne, de úgy néz ki a dolog, hogy Dreedle tábornoknak végre kifelé áll a rúdja, és Peckem tábornok van kiszemelve a helyébe. Magunk közt szólva, eszem ágában sincs keseregni ezen, mert Peckem tábornok nagyon jó ember, és úgy gondolom, sokkal jobb dolgunk lesz az ő parancsnoksága alatt. Persze az is lehet, hogy semmi se lesz a dologból, és továbbra is Dreedle tábornok marad a parancsnokunk. Magunk közt szólva, eszem ágában sincs keseregni ezen, mert Dreedle tábornok szintén nagyon jó ember, és úgy gondolom, sokkal jobb dolgunk lesz az ő parancsnoksága alatt is. Remélem, ezt a dolgot suba alatt tartja majd, tiszteletes. Ne adj isten, hogy valamelyikük arra gondoljon, én talán a másik oldalán állok.

– Igenis, ezredes úr.

– Azért – kiáltott fel az ezredes, és barátságosan fölemelkedett. –De az ilyen pletykák nemigen juttatnak be bennünket a Saturday Evening Post-hoz, mi, tiszteletes? Lássuk tehát, milyen ténykedést kell végrehajtanunk. Mellesleg, egyelőre egy szót se erről Korn ezredesnek. Értve?

– Igenis, ezredes úr.

Cathcart ezredes tűnődve kezdett föl s alá trappolni a szűk folyosóban, mely a lukulluszparadicsomos szakajtók meg a szoba közepén levő asztal és faszékek között maradt. – Mondjuk, magát kívül váratjuk, amíg az eligazítás lemegy, mert az ottani közlések hadititoknak számítanak. Akkor csempésszük majd be magát, amikor Danby őrnagy egyezteti az órákat. Nem hiszem, hogy a pontos idő hadititoknak számítana. Egy és egy fél percet beillesztünk magának az ütemtervbe. Elég lesz másfél perc?

– Igenis, ezredes úr. Ha ebbe nem számít bele az az idő, amíg megkérjük az ateistákat, hogy hagyják el a helyiséget, a legénységi állományúakat pedig bebocsátjuk.

Cathcart ezredes megtorpant a pályáján. – Miféle ateistákat? – Védekező állásba helyezkedett, egész magatartása villámütésszerűen átváltott az erényes és harcos tiltakozásba. – Az én alakulatomban nincsenek ateisták! Az ateizmus büntetendő cselekmény, nem igaz?

– Nem, ezredes úr.

– Nem-e? – Az ezredes meglepődött. – Akkor Amerika-ellenes, nem igaz?

– Igenis, nem vagyok benne biztos, ezredes úr – válaszolta a lelkész.

– De én igen! –jelentette ki az ezredes. – Eszem ágában sincs ájtatoskodásunkat félbeszakítani holmi mocskos ateista banda kedvéért. Nálam ugyan nem fognak külön előjogokat élvezni. Maradjanak csak nyugodtan ott, ahol vannak, és imádkozzanak csak velünk, többiekkel. Aztán meg miféle dolog ez a legénységi állománnyal? Hogy az istenbe kerülnek ők ide?

A lelkész érezte, hogy arca elpirul. – Bocsánatot kérek, ezredes úr. Csupán úgy vélem, ön szükségesnek fogja tartani a legénységi állomány részvételét, mivel ők is ugyanarra a bevetésre mennek.

– Igen, de én nem tartom szükségesnek. Van nekik saját Istenük meg lelkészük, nem igaz?

– Igenis, nem, ezredes úr.

– Mit beszél? Azt akarja mondani, hogy ők ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, akihez mi?

– Igenis, ezredes úr.

– És ő meghallgatja őket?

– Azt hiszem, igen, ezredes úr.

– Nahát, a jóistenit neki – jegyezte meg az ezredes, és gúnyos hümmögéssel, derűsen méltatlankodott magában. Egy pillanattal utóbb kedve lehorgadt, és kezével idegesen beleszántott kurta, őszülő fekete fürtjeibe. – Tényleg jó ötletnek tartja, hogy a legénységi állományt beeresszük? – kérdezte feszülten.

– Ezt kell illendőnek tartanom, ezredes úr.

– Én meg kinn szeretném tartani őket – vallotta be az ezredes, és vadul pattogtatta ujjperceit, amint föl s alá rótta az utat. – De azért nehogy rosszra gondoljon, tiszteletes. Ez nem azért van, mert a legénységi állományt mocskosnak, közönségesnek és alacsonyrendűnek tartom. Csak azért van, mert nincs elég helyünk. Magunk közt maradjon, de nem szeretném, ha a tisztek meg a legénységi állomány bratyizni kezdene az eligazításon is. Az a nézetem, épp eleget vannak együtt a bevetéseken. Értse meg, a legjobb barátaim közül nem egy épp a legénységi állományból kerül ki, de ennél tovább egy tapodtat sem vagyok hajlandó menni. Vallja be, tiszteletes, maga se szeretné látni, ha a húga a legénységi állományból választana férjet magának.

– A húgom maga is legénységi állományú – válaszolta a lelkész.

Az ezredes megint megtorpant a pályáján. Élesen a lelkészre meresztette szemét, hogy megbizonyosodjon, nem őt akarja-e nevetségessé tenni. – Ugyan, mit akar ez jelenteni, tiszteletes? Viccel?

– Isten ments, ezredes úr – sietett kimagyarázkodni a lelkész, kínos zavarban. – Főtörzsőrmester a haditengerészetnél.

Az ezredes sohasem szerette a lelkészt, most azonban gyűlölte és megvetette. A veszély metsző előérzete rohanta meg, miközben azt fontolgatta, vajon a lelkész hallgatag, jelentéktelen külseje nem gonosz álca-e, mely tüzes nagyravágyást leplez, vajon a lelke legmélyén nem kitanult cselszövő-e? Volt valami nevetséges a lelkészben, és az ezredes hamarosan rájött, mi az. A lelkész merev vigyázzban állt, mert az ezredes elfelejtett pihenjt vezényelni. Maradjon csak így, döntött az ezredes bosszúállóan, tudja csak meg, ki az úr a háznál, és így legalább az ő parancsnoki méltósága se szenved csorbát, mely könnyen megtörténhetne, ha a megkésett vezényszóval elismeri a mulasztást.

Cathcart ezredest hipnotikusan vonta magához az ablak kedélytelén, befelé néző, buta és szögletes pillantása. A legénységi állomány mindig is áruló volt, az is marad, döntötte el. Gyászosan borongva bámult le az agyaggalamblövő-pályára, mely az ő parancsára épült az ezredtörzs tisztikara számára, és felidézte amaz öldöklő délutánt, amikor Dreedle tábornok kíméletlenül lepocskondiázta Korn ezredes meg Danby őrnagy füle hallatára, és parancsot adott neki, hogy nyissa meg a pályát a harcállomány tisztjei és közkatonái előtt. Az agyaggalamblövő-pálya ténylegesen rossz pont volt, állapította meg kénytelen-kelletlen Cathcart ezredes. Biztosra vette, hogy Dreedle tábornok ezt örökre megjegyezte magának, annak ellenére, hogy biztosra vette, Dreedle tábornok ezt már réges-rég elfelejtette, ami a legnagyobb igazságtalanság, siránkozott Cathcart ezredes, mivel az agyaggalamblövő-pálya puszta ötletéért még akkor is csillagos ötöst érdemelt volna, ha ténylegesen rossz pontot érdemelt is érte. Cathcart ezredes reménytelenül képtelen volt meghatározni, hogy pontosan mennyit nyert vagy vesztett ezzel a rohadt agyaggalamblövő-pályával, és azt kívánta, bárcsak nyomban ott teremne Korn ezredes, és még egyszer kiértékelné neki az egész helyzetet, és eloszlatná rettegését.

Ez az egész nagyon zavarba ejtő, az egész nagyon csüggesztő volt. Cathcart ezredes kivette szájából a cigarettaszipkát, beletűzte inge zsebébe, és gyászosan rágni kezdte mindkét kezének körmeit. Mindenki ellene van. Lelke legmélyéig feldúlva kívánta, hogy Korn ezredes vele legyen a megpróbáltatás emez órájában, és segítsen dönteni, mi legyen a bevetések előtti imával. Hihet-e egyáltalán ebben a lelkészben, aki még mindig csak kapitány? – Gondolja – kérdezte –, hogy ha a legénységi állományt nem eresztjük be, az rossz irányba befolyásolná az óhajtott eredményt?

A lelkész habozott, mert megint bizonytalan talajt érzett a talpa alatt. – Igenis, ezredes úr – felelte végül. – Azt hiszem, elképzelhető, hogy egy ilyen tett rossz irányban befolyásolhatja az ön esélyeit a zártabb bombarácsért mondandó ima hathatósságát illetően.

– Erre nem is gondoltam! – kiáltott az ezredes, és pislogó szeme zavaros lett, mint a bivalyúsztató. – Azt akarja mondani, Isten, ne adj isten, még úgy határozhat, hogy lazább bombaráccsal büntet?

– Igenis, ezredes úr – válaszolta a lelkész. – Elképzelhető, hogy Isten így határozhat.

– Akkor verje meg az Isten – tört ki az ezredesből a lázadó függetlenségi düh. – Eszem ágában sincs bevezetni ezeket az istenverte istentiszteleteket, csak azért, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, mint ahogyan most állnak. – Gúnyos vihorászással visszatelepedett asztala mögé, visszatette szájába az üres cigarettaszipkát, és vajúdó csöndbe süppedt néhány percre. – Most, hogy átgondolom – vallotta be inkább magának, mint a lelkésznek –, különben sem volt valami fényes ötlet az embereket Istenhez imádkoztatni. Lehet, hogy nem is lett volna foganatja a Saturday Evening Post-nál.

Az ezredes némi lelkiismeret-furdalással vetette el a tervezetet, mert teljes egészében a magáénak érezte, és azt remélte, nyilvánosságra hozatala világos bizonyítékul szolgál bárki előtt, hogy voltaképpen nincs is szüksége Korn ezredesre. Amikor azonban már elvetette, boldog volt, hogy megszabadult tőle, mert a kezdet kezdetétől gyötrődött a veszély miatt, ami abból származhatott volna, ha megvalósítja a tervet, anélkül, hogy Korn ezredessel pontról pontra le nem ellenőrizteti. Hatalmas, elégedett sóhajt eresztett meg. Most, hogy dobta az ötletet, sokkal jobb véleménnyel volt önmagáról, mert úgy érezte, rendkívül bölcs döntést hozott, és ami a legfontosabb, ezt a bölcs döntést Korn ezredessel való előzetes tárgyalás nélkül hozta.

– Van még valami parancsa, ezredes úr? – kérdezte a lelkész.

– Nincs – válaszolta Cathcart ezredes. – Hacsak nincs valami jó elgondolása.

– Nincs, ezredes úr. Csupán…

Az ezredes fölkapta tekintetét, mintha szemközt vágták volna, és mélységes utálattal vette szemügyre a lelkészt. – Mit csupán, tiszte letes?

– Ezredes úr – mondta a lelkész –, az emberek közül sokakat fői-zaklatott, hogy föl tetszett emelni a bevetések számát hatvanra. Ők kértek meg arra, hogy említsem ezt meg önnek.

Az ezredes hallgatott. A lelkész a haja tövéig elvörösödött, míg a válaszra várt. Az ezredes hosszú ideig bűvölte merev, érdektelen, semmi érzelmet el nem áruló pillantásával.

– Mondja nekik azt, hogy háború van – tanácsolta végül szárazon.

– Köszönöm, ezredes úr, ezt fogom tenni – felelte a lelkész hálatelten, amiért az ezredes végül mégiscsak megszólalt. – Nem értik, miért nem kér váltást az Afrikában állomásozó tartalékból, akik átvennék itt a szolgálatot, ők meg hazamehetnének.

– Ez adminisztrációs ügy – mondta az ezredes. – Semmi közük hozzá. – Szórakozottan mutatott a fal tövébe. – Vegyen lukulluszparadicsomot, tiszteletes. Ne kéresse magát, az én kontómra megy.

– Köszönöm, ezredes úr. Ezredes úr, kérem…

– Szót se érdemel. Hogy érzi magát ott kinn az erdőben, tiszteletes? Mint a Csekonics báró, mi?

– Igenis, ezredes úr.

– Na, azért. Ha valamire szüksége van, lépjen csak érintkezésbe velünk.

– Igenis, ezredes úr. Köszönöm, ezredes úr. Ezredes úr, kérem…

– Köszönöm, hogy beugrott ide, tiszteletes. Engem most hív a kötelesség. Tudassa velem, ha valami eszébe jut, amivel bekerülhet nevünk a Saturday Evening Post-ba, jó?

– Igenis, ezredes úr, feltétlenül. – A lelkész csodálatra méltó akaraterővel összeszedte magát, és ércesen kivágta. – Különösképp aggódom az egyik bombázótiszt állapota miatt, ezredes úr. A neve Yossarian.

Az ezredes a homályos felismerés rémületével vadul fölvágta a fejét.

– Micsoda? – kérdezte riadtan.

– Yossarian, ezredes úr.

– Yossarian?

– Igenis, ezredes úr. Yossarian. Nagyon rossz bőrben van, ezredes úr. Attól tartok, nem lesz képes már tovább elviselni a szenvedést és valami kétségbeesett tettre szánja el magát.

– Nem képzelődik, tiszteletes?

– Nem, ezredes úr. Sajnos, nem.

Az ezredes néhány percnyi súlyos szünettel adózott a ténynek. – Mondja neki, bízzék Istenben – tanácsolta végül.

– Köszönöm, ezredes úr – válaszolta a lelkész. – Ezt fogom tenni.

20. Whitcomb tizedes

Az augusztus végi délelőtt forró és párás volt, szél se rezzent a folyosón. A lelkész lassan haladt. Lesújtotta és letörte az önutálat, amikor hangtalanul kilépett az ezredes hivatalából gumitalpú és gumisarkú barna cipőjében. Gyűlölte magát azért, amit magában gyávaságnak nevezett. Eredetileg az volt a szándéka, hogy sokkal keményebben helytáll Cathcart ezredessel szemben a hatvan bevetés ügyében, bátran, logikusan és ékesszólóan kifejti a tárgyat, amely iránt nagyon mély vonzalommal kezdett viseltetni. Ehelyett nyomorúságosán elbukott, megint meghunyászkodott, amikor erősebb egyéniség ellenállásába ütközött. Ismerős, megalázó érzés volt. Önmagáról alkotott véleménye igen picire zsugorodott.

Egy másodperccel utóbb még jobban meghunyászkodott, amikor rémülten megpillantotta Korn ezredes gömbölyded, terepszínű alakját, ahogy a széles, sárga kő csigalépcsőn tébolyult tempóban trappolt föl a fenségesen vedlett fekete márványfalakkal övezett mocskos, töredezett, kőkocka padlójú, ütött-kopott haliból. A lelkész, ha lehet, még jobban félt Korn ezredestől, mint Cathcart ezredestől. A füstös képű, középkorú, beosztott ezredesnek keret nélküli, jeges szemüvege volt, és tükörfényes, kopasz, dómkupolás kobakja, melyet oly érzéssel tapogatott lapos ujjbegyeivel, és nem szerette a lelkészt, akivel rendszerint tüntetőén udvariatlanul bánt. A folytonos rettegés állapotában tartotta a lelkészt, bántó, gúnyos hangjával és mindentudó, cinikus szemével, melybe a lelkész egy önkéntelen másodpercnél tovább soha nem mert belenézni. Ahogy jámborán meghúzta magát színe előtt, a lelkész figyelme elkerülhetetlenül Korn ezredes testének középtájára összpontosult, ahol az ezredes lecsüngő derékszíja mögül kibuggyant az ing dereka, és puffadtan lógott le a csípőjére. Ez a derékszíj úgy nézett ki, mint egy mocskos hasló, és a középtermetű ezredes jó pár centiméterrel alacsonyabbnak látszott miatta. Korn ezredes ápolatlan, fensőbbséges, olajos ború férfiú volt, akinek az arcán mély, éles vonalak futottak majdnem egyenesen le az orra tövétől alkonyszürke orcái és szögletes, félbevágott álla között. Fagyos arccal, idegenül meredt a lelkészre, ahogy közeledett, s már-már elhaladt mellette a lépcsőn.

– Adj' isten, atya – mondta színtelen hangon, és elnézett a lelkész mellett. – Hogy van?

– Jó napot, ezredes úr – válaszolta a lelkész, bölcsen úgy ítélve meg a helyzetet, hogy Korn ezredes nem vár tőle egyebet.

Korn ezredes tempóveszteség nélkül folytatta útját a lépcsőn fölfelé, és a lelkész megint ellenállt a kísértésnek, hogy figyelmeztesse: ő nem katolikus, hanem anabaptista, és éppen ezért sem nem szükséges, sem nem helyénvaló őt atyának szólítania. Most az egyszer majdnem biztos volt abban, hogy Korn ezredes tudja ezt, és hogy ilyen nyájas ártatlansággal atyának szólítja, az nem más, mint Korn ezredes legújabb gúnyolódási módszere, amiért ő csak anabaptista.

Amikor már csaknem elhaladt mellette, Korn ezredes figyelmeztetés nélkül megtorpant, és rajtaütésszerűen visszafordulva, mérges, gyanakvó tekintetet lövellt rá felülről. A káplán sóbálvánnyá dermedt.

– Mit keres magánál a lukulluszparadicsom, tiszteletes? – kérdezte Korn ezredes durván.

A lelkész meghökkenten pillantott le a kezében levő lukulluszparadicsomra, amellyel Cathcart ezredes megkínálta. – Cathcart ezredes irodájából való – sikerült kinyögnie.

– Tud arról az ezredes, hogy maga elvette?

– Igenis, ezredes úr. ő nyomta a markomba.

– Jó, akkor, azt hiszem, nincs semmi baj – mondta Korn ezredes lecsillapodva. Minden jóindulat nélkül mosolygott, míg ingének gyűrött szárnyait hüvelykujjaival tömködte vissza a nadrágjába. Szeme élesen megvillant, önmagáért való, elégedett gonoszsággal. – Miért hívatta magát Cathcart ezredes, atya?

A lelkész nyelvét egy pillanatra szinte megbénította a tanácstalanság. – Nem hiszem, hogy erről…

– Hogy imát mondjunk a Saturday Evening Post szerkesztői számára? A lelkész majdnem elmosolyodott. – Igenis, ezredes úr. Kora ezredes el volt bűvölve saját intuíciójától. Megvetően nevetett.

– Tudja, féltem attól, hogy mihelyt meglátja a heti Saturday Evening Post-ot, kitalál valami efféle baromságot. Remélem, sikerült felvilágosítania, hogy milyen hajmeresztő ötlet volt.

– Nemleges döntést hozott, ezredes úr.

– Helyes. Örülök, amiért meggyőzte, hogy a Saturday Evening Post szerkesztősége nem az a fajta társaság, amelyik még egyszer feltálalja ugyanazt a sztorit csak azért, hogy némi reklámot verjen bizonyos obskúrus ezredesek körül. Hogy érzi magát ott kinn a vadonban, atya? Jól megvan ott kinn?

– Igenis, ezredes úr. Minden rendben van.

– Akkor jó. Örülök, ha azt hallom, hogy nincs, ami miatt panaszkodhatna. Tudassa velünk, ha valamire szüksége van kényelmi szempontból. Mindnyájunk igyekezete arra irányul, hogy maga jól érezze magát odakinn.

– Köszönöm, ezredes úr, tudatni fogom.

Növekvő mozgolódás zaja szűrődött föl a haliból. Közeledett az ebédidő, és a korán jövők már nyomakodtak befelé a főhadiszállás ebédlőibe, a legénységi állomány és a tisztek szétváltak a régimódi rotundában, az egymással szemben nyíló külön ebédlőajtók felé. Korn ezredes abbahagyta a mosolygást.

– Ugye, alig egy-két napja, hogy itt ebédelt velünk, atya? – kérdezte jelentőségteljesen.

– Igenis, ezredes úr. Tegnapelőtt.

– Én is úgy tudom – mondta Korn ezredes. Szünetet tartott, hogy a lelkész felfogja szavai értelmét. – Hát akkor fel a fejjel, atya! Majd küldök magáért, ha úgy látom, itt az ideje megint, hogy körünkben étkezzen.

– Köszönöm, ezredes úr.

A lelkész nem volt biztos benne, hogy az öt tiszti és öt legénységi étkezdéből erre a napra melyikbe van beosztva, mert a váltásrendszer, amelyet Korn ezredes dolgozott ki a számára, szerfölött bonyolult volt, ő meg ma reggel a sátrában felejtette a beosztási táblázatot. A lelkész volt az egyetlen olyan tiszt, aki ugyan az ezredtörzshöz tartozott, de nem lakott sem a málló vörös kőből épült ezredtörzsépületben, sem a közeibe telepített kisebb építményekben, amelyek szétszórva emelkedtek ki a földből. A lelkész a vadon egyik tisztásán tanyázott, négy mérföldre a tisztiklubtól meg az ezredtörzstől legmesszebb fekvő négy századkörlet egyikétől. A lelkész magában lakott egy tágas, négyszögletes sátorban, amely egyúttal hivatalául is szolgált. Éjszakánként mulatozás zaja hatolt el hozzá a tisztiklubból, gyakran nem tudott tőle elaludni, amint ott vergődött, forgolódott a priccsén a passzív, félig-meddig önkéntes száműzetésben. Nem győzte magasztalni ama jámbor tabletták üdvös hatását, amelyeket időnként beszedett, hogy aludni tudjon, és amelyek miatt aztán másnap bűntudat gyötörte.

Az egyetlen ember, aki a lelkésszel a vadon tisztásán élt, az Whitcomb tizedes volt, a helyettese. Whitcomb tizedes ateista volt, és úgy érezte, sokkal különben el tudná látni a lelkész feladatát, mint ahogyan a lelkész ellátja, éppen ezért a társadalmi egyenlőtlenség jogfosztott áldozatának tekintette magát, és alárendeltsége ellen folyton lázadozott. Külön sátorban lakott, amely éppolyan tágas és éppolyan négyszögletes volt, mint a lelkészé. Leplezetlenül durván és megvetően bánt a lelkésszel, miután rájött, hogy büntetlenül megteheti. A két sátor a tisztáson alig négy-öt lábnyira lehetett egymástól.

Aki ezt az életmódot kitervezte a lelkész számára, az Korn ezredes volt. Az egyik jó érv arra, hogy a lelkészt az ezredtörzs épületéből kitelepítse, Korn ezredes amaz elmélete volt, mely szerint, ha sátorban lakik, mint legtöbb híve, sokkal szorosabb kapcsolatot tarthat velük. A másik jó érv az a tény volt, hogy a tisztek számára kínos volna, ha a lelkész folyton az ezredtörzs környékén lógna. Egészen más tészta az Istennel való jó viszony fenntartása, és megint egészen más az, ha ő a nap huszonnégy órájában ott lóg az emberek közelében. Mindent számításba véve, ahogy Kora ezredes Danby őrnagynak, a begyulladt, guvadt szemű ezredhadműveleti tisztnek felvázolta, a lelkésznek lényegében gyöngyélete van; más dolga sincs, mint hogy meghallgassa mások búját-baját, eltemesse a halottakat, meglátogassa az ágyban fekvőket, és istentiszteletet tartson. Különben sincs már oly sok halott, akit el kellene temetnie, fejtegette Korn ezredes, minthogy a német vadászgépek támadása láthatóan megszűnt, és minthogy a halálesetek közel kilencven százaléka az ellenség vonalai mögött vagy felhőkben való eltűnés útján történik, ahol a lelkésznek nincs dolga a földi maradványok eltakarításával. Az istentiszteletek bizonyára nem okoznak nagy gondot, folytatta Korn ezredes, minthogy mindössze hetente egyszer kerülnek lebonyolításra az ezredtörzs épületében, és nagyon kevesen látogatják.

Ami azt illeti, a lelkész megtanulta megszeretni az ő kis tisztását a vadonban. Mind ő, mind Whitcomb tizedes el voltak látva minden szükségessel, úgyhogy egyikük sem tehetett panaszt hiányosságok miatt, amelynek alapján engedélyért folyamodhattak volna a főhadiszállás épületébe való visszatelepítésre. A lelkész reggelijét, ebédjét és vacsoráját a nyolc századebédlőben felváltva fogyasztotta, minden ötödik étkezést az ezredtörzsnél a legénységi étkezdében, minden tizedik étkezést pedig a tiszti étkezdében kapta, ugyancsak ott. Otthon, Wisconsinban a lelkész nagy kedvelője volt a kertészkedésnek, és szíve felbuzdult a termékenység és a gyümölcshozás dicső látványán, valahányszor elnézte a satnya fák alacsony, tüskés ágait, a kötésig érő gazt és bozótot, amely elfalazta őt a világtól. Tavaszidőn mindig vágyat érzett, hogy keskeny ágyasokba begóniát és cinniát ültessen a sátra köré, de Whitcomb tizedes rosszindulatától való félelmében mindig visszariadt ettől. A lelkész élvezte zöldellő környezetének magányát és elszigeteltségét, az álmodozást és a tűnődést, melyre az ottani élet tápot adott. Kevesebb ember jött hozzá a bajával, mint azelőtt, s ezért külön hálával adózott. A lelkész nem könnyen ismerkedett, és társaságban sem találta föl magát. Nagyon hiányolta három gyermekét és feleségét, és a felesége is hiányolta őt.

Ami Whitcomb tizedesnek leginkább nem tetszett a lelkészben, eltekintve attól, hogy a lelkész hitt Istenben, az az volt, hogy a lelkészből hiányzott a kezdeményezőkészség és az agresszivitás. Whitcomb tizedes az istentiszteletek gyér látogatottságát saját helyzete szomorú tükörképének tekintette. Agyában kihívó, új eszmék sarjadtak lázasan, melyekkel kigyújthatná a szellemi újjászületés nagy forradalmát, s ennek alkotójául önmagát álmodta. Piknikek, jótékonysági egyletek, a harcban elesett és megsebesült harcosok hozzátartozóinak szóló levelek megszövegezése, cenzúra, Bingo. De a lelkész útjában állt. Whitcomb tizedes prüszkölve toporzékolt a lelkész szerénységének igájában, mert ő mindenütt csak a nagy kísérlet elszalasztott lehetőségét látta. Arra a következtetésre jutott, hogy a vallás az olyanok miatt vált rossz hírűvé, mint a lelkész, és miattuk lett mindkettőjükből pária. A lelkésszel ellentétben Whitcomb tizedes gyűlölte a vadonbéli tisztás remetei magányát. A lelkész eltávolítása után, úgy tervezte, az lesz az első dolga, hogy azonnal visszaköltözik az ezredtörzs épületébe, ahol az események sűrűjébe vetheti magát.

Mikor a lelkész visszatért a tisztásra, Kora ezredestől jövet, Whitcomb tizedest kinn találta a fülledt párában, amint éppen összeesküvő módjára suttogott egy pufók idegennel, aki barna kordbársony fürdőköpenyt és szürke flanelpizsamát viselt. A lelkész fölismerte a fürdőköpenyt és a pizsamát: ez volt a kőtelező kórházi viselet. Mindkét beszélgető úgy tett, mintha nem is ismerné, sőt észre se venné a lelkészt. Az idegen fogínye vörösre volt festve; kordbársony fürdőköpenyének a hátát egy B-25-ös képe díszítette, amint épp narancsszínű légelhárításon át tör előre, az elejét pedig hat sor csinos apró bombácska, ami tudvalevőleg hatvan teljesített bevetést jelképez. A lelkészt annyira lenyűgözte a látvány, hogy megtorpant, s csak bámulta a másik két embert. Amazok abbahagyták a beszélgetést, és jeges csendben várták, hogy továbbmenjen. A lelkész berohant a sátrába. Hallotta, vagy képzelte, hogy hallja, amint amazok suttogni kezdenek.

Whitcomb tizedes egy pillanat múlva belépett, és megkérdezte: –Mi van?

– Semmi különös – válaszolta a lelkész félrenézve. – Keresett valaki?

– Csak megint az az eszelős Yossarian. Nagy bajkeverő ez a Yossarian, mi?

– Nem vagyok benne biztos, hogy eszelős – vélte a lelkész.

– Jól van, fogja csak a pártját – mondta Whitcomb tizedes sértődött hangon, és eldübörgött.

A lelkész nem tudta elhinni, hogy Whitcomb tizedes megint meg van sértve, és csakugyan kiment. Mihelyt eljutott a tudatáig, hogy tényleg kiment, Whitcomb tizedes már vissza is tért.

– Maga mindig másoknak fogja pártját – vádaskodott Whitcomb tizedes. – Soha nem áll a saját emberei mellé. Ez az egyik nagy baja magának.

– Nem állt szándékomban pártját fogni – mentegetőzött a lelkész. – Csak a véleményemet mondtam meg.

– Mit akart Cathcart ezredes?

– Semmi különöset. Csak meg akarta velem beszélni annak lehetőségét, hogy imát mondjunk az eligazításon minden bevetés előtt.

– Jól van, akkor csak tartsa meg magának, ha mindenáron titkolózni akar – förmedt rá Whitcomb tizedes, és megint kiment.

A lelkész borzasztóan érezte magát. Bármilyen elővigyázatos próbált is lenni, úgy látszott, Whitcomb tizedes érzéseit valahogy mindig megsértette. Bánatosan lesütötte szemét, és pillantása cipőjén akadt meg, melyet megint elfelejtett kipucolni az ordonánc, akit Korn ezredes varrt a nyakába azzal, hogy majd rendben tartja sátrát, és gondozza a holmiját.

Whitcomb tizedes belépett. – Soha nem osztja meg velem az értesüléseit – vicsorogta vadul. – Nem bízik a saját embereiben. Ez megint az egyik nagy baja magának.

– Dehogynem – bizonykodott a lelkész bűntudatosan. – Magában rettenetesen megbízom.

– Akkor mi lesz azokkal a levelekkel?

– Ne, most ne – könyörgött a lelkész alázatosan. – Hagyja a leveleket. Kérem, ne hozza ezt föl újra meg újra. Majd én tudatom magával, ha megváltoztatom a szándékomat.

Whitcomb tizedes dühösen nézett. – Hát így állunk? Jó, rendben van, ha az magának megfelel, hogy csak ül itt, és rázza a fejét, míg én dolgozom maga helyett. Látta azt a pofát odakinn, akinek a fürdőköpenyére azok a gyönyörű képek voltak pingálva?

– Hozzám jött?

– Nem – mondta Whitcomb tizedes, és kiment.

A sátorban forró és fülledt volt a levegő, a lelkész érezte, hogy izzad. Akarva-akaratlan hallgatta a kintről beszűrődő halk hangok tompa, kivehetetlen mormolását. Tehetetlenül ült a bicegő bridzs-asztal mellett, amely íróasztalául szolgált, ajkát összeszorította, pillantása üres volt, arca a sápadtokker árnyalatával és az apró pörsenések gödreinek régi, csipkés szélű krátereivel – vagyis színében és anyagában – a töretlen mandulahéjhoz hasonlított. A lelkész hasztalan gyötörte az emlékezetét, hogy Whitcomb tizedes iránta való keserű érzéseinek eredetét valahogy kinyomozza. Valahogy – s képtelen volt kideríteni, miért – meg volt győződve arról, hogy valaha rég megbocsáthatatlan vétket követett el ellene. Hihetetlennek tűnt. hogy ilyen tartós düh, mint Whitcomb tizedesé, pusztán abban gyökerezne, hogy nem ment bele a jótékony célú lottóba, sem a harcban elesettek családtagjaihoz intézendő levélformulába. A lelkész leverten ismerte be magatehetetlenségét. Néhány héttel ezelőtt szándékában volt nyílt, őszinte beszélgetést folytatni Whitcomb tizedessel azért, hogy rájöjjön, mi bántja, de máris szégyenkezett azon, amire netalán rájöhetett volna.

Odakinn Whitcomb tizedes röhögött. A másik vihogott. Néhány bizonytalan pillanatra a lelkészt az a végzetesen túlvilági érzés borzongatta meg, hogy azelőtt, valami időtlen időben, vagy korábbi létben, már átélte ugyanezt a helyzetet. Szerette volna megragadni és tartósítani ezt az érzést, hogy megjósolja, sőt, talán irányítsa is a majdan bekövetkező eseményeket, de a sugallat haszontalanul elszállt, mint ahogy már előtte tudta, hogy haszontalanul el fog szállni. Déjà vu. A valóság és káprázat visszatérő, megfoghatatlan keveredése, a “már láttam”-élmény, amely a paramnézia jellegzetessége, felvillanyozta a lelkészt. Sok mindent tudott róla. Tudta például, hogy paramnéziának hívják, és érdekelte az ilyen járulékos optikai tünemény is, mint a jamais vu, a “soha nem láttam” és a presque vu, a “majdnem láttam”. Voltak irtózatosan váratlan pillanatok, amikor tárgyak, fogalmak, sőt emberek, akikkel a lelkész majd egy egész életet töltött együtt, váratlanul ismeretlen, szokatlan szemszögből mutatkoztak meg, amelyből azelőtt sohasem látta őket, és ahonnan nézve teljesen ismeretlennek tűntek: jamais vu. És voltak más pillanatok, amikor a már-már felragyogó világosság ragyogó villámfényében csaknem meglátta az abszolút igazságot: presque vu. Az a különös közjáték Hóden temetésén – a fán ülő meztelen ember – tetőtől talpig megzavarta. Nem déjá vu volt, mert akkor nem tapasztalta azt az érzést, mintha valamikor már látott volna meztelen embert a fán Hóden temetésén. Nem jamais vu volt, mert a tünemény nem olyan valaki vagy olyan valami volt, ami számára ismerős, csak épp az ismeretlen álcájában jelenik meg, és bizonyosan nem presque vu volt, mert csakugyan látta.

Odakinn egy dzsip motorja ugrott be, aztán a kocsi eldübörgött. Vajon a meztelen ember a fán merő érzéki csalódás lett volna Hóden temetésén? Vagy igazi kinyilatkoztatás? A lelkész megrendült a puszta gondolattól. Kétségbeesetten erőlködött, hogy bízzék Yossarianban, és valahányszor a jelenségre gondolt, mindig elhatározta, hogy nem gondol rá többé, bár most, hogy csakugyan rágondolt, nem lehetett benne biztos, hogy tulajdonképpen gondolt-e rá valaha is.

Whitcomb tizedes sompolygott be vadonatúj, ragyogó mosolyát csillogtatva, és könyökét pimaszul a sátor tartórúdjának támasztotta.

– Tudja-e, ki volt az a pofa a vörös fürdőköpenyben? – kérdezte hencegve. – Egy betört orrú kémelhárító volt. Hivatalos ügyben jött le ide a kórházból. Nyomozást folytat.

A lelkész, gyászos együttérzéstől indíttatva, hirtelen fölvetette a szemét. – Remélem, nem keveredett bajba, tizedes. Segíthetnék magának valamiben?

– Nem, nem én keveredtem bajba – válaszolta Whitcomb tizedes vigyorogva. – Hanem maga. Magára akarnak lecsapni, amiért Washington Irving nevét írta rá azokra a levelekre, amelyekre Washington Irving nevét írta. Mit szól hozzá?

– Nem írtam Washington Irving nevét egyetlen levélre sem –mondta a lelkész.

– Ne nekem hazudjon – válaszolta Whitcomb tizedes. – Nem én vagyok az egyetlen, akit magának meg kell erről győznie.

– De én nem hazudok.

– Engem nem érdekel, hazudik vagy nem hazudik. El fogják kapni magát azért is, amiért Őrnagy őrnagy levelezésére rátette a kezét. Annak a holminak jó része szigorúan bizalmas.

– Miféle levelezésre? – kérdezte a lelkész siránkozva, növekvő elkeseredésében. – Soha életemben egy betűt sem láttam Őrnagy őrnagy levelezéséből.

– Ne nekem hazudjon – válaszolta Whitcomb tizedes. – Nem én vagyok az egyetlen, akit magának meg kell erről győznie.

– De én nem hazudok! – tiltakozott a lelkész.

– Nem értem, miért kiabál velem – vágott vissza Whitcomb tizedes sértett pillantással. Eljött a sátortartó rúdtól, és a nyomatékosság kedvéért mutatóujjával fenyegette a lelkészt. – Épp most tettem magának akkora szolgálatot, amilyent életében még senkitől sem kapott, és maga még csak észre sem veszi. Valahányszor föl akarja magát jelenteni a feletteseinek, a kórházi cenzúrán valaki mindig kihúzza leveléből a részleteket. Teljesen meghibbant már, mert hetek óta nem tudja magát följelenteni. Én meg éppen most engedtem át levelét a cenzúrán, anélkül, hogy elolvastam volna. Ez nagyon jó benyomást kelt majd magáról a kémelhárító központban. Ebből majd tudni fogják, hogy egy szikrányit sem félünk attól, hogy kiderüljön magáról a teljes igazság.

A lelkész szédelgett zavarában. – De magának nincs joga leveleket cenzúrázni, igaz?

– Persze hogy nincs – válaszolta Whitcomb tizedes. – Mindig is csak a tiszteknek volt hozzá joga. A levelet a maga nevével cenzúráztam.

– De nekem nincs jogom leveleket cenzúrázni. Nem tudta?

– Dehogynem, erre is gondoltam, a maga érdekében – biztosította Whitcomb tizedes. – Más nevet írtam oda a maga nevében.

– De hisz ez csalás?!

– Á, ezért ne izguljon. Az egyetlen, aki esetleg panaszt tehet a csalásért, az az, akinek a nevét maga a levélre hamisította, és a maga érdekében gondosan vigyáztam, hogy halott ember nevét válasz-szám. Washington Irving nevét választottam. – Whitcomb tizedes egészen közelről kémlelte a lelkész arcát, látja-e rajta a lázadásnak valamiféle jelét, s aztán palástolt iróniával, magabiztosan füttyentett. – Azért elég élelmes gondolat volt ez a részemről, mi?

– Nem tudom – siránkozott a lelkész halkan, remegő hangon. Kétségbeesetten kancsalított, s arcát szinte felismerhetetlenné tették az aggodalom és az értetlenség groteszk fintorai. – Nem hiszem, hogy értem ezt az egészet, amit maga mond itt nekem. Hogyan fog az jó benyomást kelteni, ha a sajátomé helyett Washington Irving nevét írta rá?

– Mert ezek meg vannak arról győződve, hogy maga Washington Irving. Nem érti? Most aztán tudni fogják, hogy maga az.

– De hát nem épp ezt a hiedelmet akarjuk eloszlatni? Nem adtunk ezzel bizonyítékot a kezükbe?

– Ha tudtam volna, hogy maga elkezd hőzöngeni miatta, még csak nem is próbáltam volna segíteni magán – jelentette ki Whitcomb tizedes méltatlankodva, és kiment. Egy másodperc múlva visszajött. – Épp most tettem magának akkora szolgálatot, amilyet életében még senkitől sem kapott, és maga még csak fel se tudja fogni, mekkora szerencséje van. Maga egyszerűen nem tudja kimutatni az elismerését. Ez megint az egyik nagy baja magának.

– Ne haragudjon – mentegetőzött a lelkész bocsánatkérően. – Komolyan ne haragudjon. Ez csak azért van, mert teljesen megszédített az a mindenféle, amit itt mondott nekem, és még csak azt sem tudom, mit beszélek. Tényleg nagyon hálás vagyok magának.

– Akkor miért nem engedi, hogy elküldjem azokat a levélformulákat? – kérdezte Whitcomb tizedes azonnal. – Elkezdhetem a munkát az első változatokon?

A lelkész álla leesett meglepetésében. – Ne, ne – hörögte. – Ne most.

Whitcomb tizedes felbőszült. – Én vagyok a maga legjobb barátja, és maga még csak fel se tudja fogni, mekkora szerencséje van – bizonykodott harciasán, és kiment a lelkész sátrából. Aztán bejött. – Pártját fogom magának, és ezt maga még csak észre se veszi. Tud maga arról, mekkora bajban van? A kémelhárító futva ment vissza a kórházba, hogy a legfrissebb jelentést megírja magáról abban a paradicsomügyben.

– Milyen paradicsomügyben? – kérdezte a lelkész pislogva.

– Annak a lukulluszparadicsomnak az ügyében, amelyet a markában rejtegetett, amikor megjelent itt az előbb. Ott van, ni. Az a paradicsom, amit még most, e pillanatban is a markában rejteget.

A lelkész meglepetten kinyitotta a tenyerét, és látta, hogy még mindig a lukulluszparadicsomot szorongatja benne, amire Cathcart ezredes hivatalában tett szert. Gyorsan letette a bridzsasztalkára. – Cathcart ezredestől kaptam ezt a paradicsomot – mondta, és maga is megdöbbent, milyen nevetségesen hangzik a mentegetőzése. – Az ezredes ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam.

– Ne nekem hazudjon – válaszolta Whitcomb tizedes. – Engem nem érdekel, lopta-e tőle vagy nem lopta.

– Loptam? – kiáltott fel a lelkész meglepetten. – Miért kellene nekem lukulluszparadicsomot lopnom?

– Na, épp ez az, ami mindkettőnket zavarba hozott – mondta Whitcomb tizedes. – Aztán a kémelhárító kisütötte, hogy bizonyára fontos iratokat rejteget benne.

A lelkész nyomorúságosán roskadozott-elkeseredésének mérhetetlen súlya alatt. – Nincs nekem ebben semmiféle titkos iratom elrejtve – állapította meg egyszerűen. – Kezdjük azon, hogy még csak szükségem sincs rá. Tessék, itt van. Vegye el, és nézze meg.

– De nekem nem kell.

– Kérem, vegye el – könyörgött a lelkész alig hallható hangon. – Szeretnék megszabadulni tőle.

– De nekem nem kell. – Whitcomb tizedes megint csettintett, és peckesen kivonult, dühös arccal leplezve a diadalittas mosolyt, amiért új, erős szövetséget sikerúlt kovácsolnia a kémelhárítóval, s amiért megint sikerült meggyőznie a lelkészt arról, hogy személye és szereplése egyáltalán nem kívánatos.

– Szegény Whitcomb – sóhajtotta a lelkész, és önmagát hibáztatta helyettesének rosszindulatáért. Némán ült, tűnődő, tompa mélabúban, s reménykedve várta, hogy Whitcomb tizedes majd belép. Kiábrándultan hallgatta Whitcomb tizedes lépteinek ellentmondást nem tűrő csikorgását, amint elhalt a csendben. Most már nem tudott mit csinálni. Elhatározta, hogy ebéd helyett a katonaládából vételez menázsit, és néhány nyeletnyi langyos vizet a kulacsból. Úgy érezte, a lehetőségek sűrű, ellenállhatatlan köde veszi körül, melyben még pislákoló fényt sem lát. Rettegett attól, mit gondol majd Cathcart ezredes, ha értesül az újságról, hogy őt gyanúsítják Washington Irvinggel, aztán meg az mardosta, mit gondolhat róla Cathcart ezredes már most, hogy felhánytorgatta a hatvan bevetés dolgát. Oly sok boldogtalanság van a világon, tűnődött, komoran meghajtva fejét a tragikus gondolat előtt, és ő mit sem tehet senki boldogtalansága ellen, legkevésbé a saját boldogtalansága ellen.

21. Dreedle tábornok

Cathcart ezredesnek egyáltalán nem a lelkészen járt az esze, hanem nyakig merült saját újsütetű, baljós problémájába: Yossarian!

Yossarian! A rút, förtelmes név puszta hangzásától megdermedt ereiben a vér, torkán akadt a lélegzet. Amikor a lelkész először kiejtette ezt a nevet – Yossarian! –, gong kondult meg vészjósló hangon emlékei mélyén. Amikor az ajtókilincs kattanása után egyedül maradt, megsemmisítő, fojtogató áradatban zúdult a nyaka közé, kínos részletességgel, a meztelen ember emlékképe a zárt rendben. Reszketni, izzadni kezdett. Fenyegető és példátlan egyezés került napvilágra, melynek pokoli mélyén nem kisebb dolog lapult, mint az előjelek legszörnyűségesebbike. Annak a katonának a neve, aki ama napon meztelenül állt a zárt rendben, hogy átvegye a Kiváló Repülő-érdemérmet Dreedle tábornok kezéből, annak a katonának a neve is Yossarian volt! És most itt van ez a Yossarian nevű katona, aki azzal fenyegetőzik, hogy botrányt csap a hatvan bevetés miatt, aminek teljesítésére mostanában adta ki a parancsot alakulatának. Cathcart ezredes komoran tépelődött, vajon nem ugyanarról a Yossarianról van-e szó.

Elmondhatatlan fájdalommal tápászkodott föl, és kezdett járkálni az irodájában. Úgy érezte, titkok veszik körül. A meztelen ember a zárt rendben, állapította meg boldogtalanul, tényleg rossz pontot jelentett. Ugyanígy a bombázóvonal elmozdítása a bolognai bevetés előtt meg a hétnapos késlekedés a ferrarai híd megsemmisítésekor, noha végül is a ferrarai híd megsemmisítése, emlékezett ujjongva, valódi csillagos ötöst jelentett, bár az az egy gép veszteség a második rohamban, jutott eszébe mélabúsan, újabb rossz pontot jelentett, viszont újabb csillagos ötöst az a kitüntetés, melyet annak a bombázótisztnek szerzett, akinek a rossz pontot főként és elsősorban köszönhette, amiért kétszer kellett a célra mennie. Annak a bombázónak a neve, vágott emlékezetébe, hirtelen észveszejtő taglócsapásként, szintén Yossarian volt. Immár hárman voltak. Csipás szeme döbbenten kiguvadt, s az ezredes rémülten megpördült tengelye körül, hogy lássa, mi történik a háta mögött. Egy pillanattal ezelőtt még nem voltak életében Yossarianok, s íme, most meg úgy szaporodnak, mint a bolondgomba. Megpróbált lecsillapodni. Yossarian egyáltalában nem hétköznapi név; lehet, hogy tulajdonképpen nincs is három Yossarian, hanem csak két Yossarian van, sőt, az is lehetséges, hogy csupán egyetlen Yossarian létezik – ámde ez mit sem változtat a lényegen! Az ezredes még mindig halálos veszélyben forgott. Ösztönei figyelmeztették, hogy feltartóztathatatlanul sodródik valami mérhetetlen és kifürkészhetetlen kozmikus katasztrófa felé, s Cathcart ezredes széles, húsos, bástyaszerű teste –lábujjától a feje búbjáig – belerendül abba a gondolatba, hogy ez a Yossarian, bárki lapuljon végül is e név mögött, ez rendeltetett végzete beteljesítőjének.

Cathcart ezredes, aki ugyan nem volt babonás, rendületlenül hitt az előjeleknek, így hát azonnal visszaült asztala mögé, és jegyzettömbjére titkosírással felvázolta elképzelését, hogy végre látva lássa Yossarian gyanús üzelmeit. Súlyos, határozott kézzel készítette följegyzését, élesen és hosszan rótta a rejtjelek pontjait és vonalait, majd az egészet kétszer aláhúzta úgy, hogy ilyenformán nézett ki:

YOSSARIAN!!!(?)!

Amikor befejezte, az ezredes hátradőlt, és végtelenül meg volt magával elégedve, hogy a fenyegető válságra azonnali ellencsapással válaszolt. Yossarian – a név puszta látványára összerezzent. Igen, igen, olyan sok benne az esz. Már csak amiatt is veszélyesnek kell lennie. Igen, igen, olyan volt, mintha épp az lenne odaírva: veszélyes vagy viszályos, vagy valami más hasonló szó, mint a besurranó vagy rebellis, olyan volt, mint a szocialista, a szakszervezet vagy a fasiszta és a kommunista.

Gyűlöletes, ellenséges, ízléstelen idegen név volt, olyan név, amelyről csak úgy sugárzott a megbízhatatlanság. Egyáltalán nem olyan tiszta, pattogó, becsületes amerikai név volt, mint, teszem föl, Cathcart, Peckem és Dreedle.

Cathcart ezredes lassan fölállt, és megint elkezdett összevissza támolyogni az irodájában. Csaknem önkéntelenül fölkapott egy lukulluszparadicsomot az egyik szakajtó tetejéről, és mohón belevájta fogait. Arca azonnal összerándult, és a lukulluszparadicsom maradványát a papírkosárba vágta. Az ezredes nem szerette a lukulluszparadicsomot, még ha a sajátja volt is, ez pedig még csak a sajátja sem volt. Ezt Korn ezredes vásárolta különféle álneveken Pianosa másmás piacain, és az éj leple alatt a hegyek közé, az ezredes házába szállíttatta föl, majd másnap reggel le az ezredtörzshöz Milónak, aki felárat fizetett érte Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek. Cathcart ezredes néha eltűnődött rajta, vajon törvényes-e, amit ők ezzel a lukulluszparadicsommal csinálnak, de Korn ezredes azt mondta, hogy törvényes, így aztán igyekezett még néha sem gondolni rá. Arról meg végképp nem volt tudomása, hogy fönn a hegyekben a ház, az törvényes-e, minthogy a szerződéseket egytől egyig Korn ezredes intézte. Cathcart ezredes nem tudta, hogy háztulajdonos-e, vagy csak bérlő, vagy hogy kitől jutott a birtokába a birtok, vagy mennyibe került, ha került egyáltalán valamibe. Korn ezredes volt a jogász, és ha Korn ezredes biztosította őt arról, hogy a csalás, a zsarolás, a valutaüzérkedés, a hűtlen kezelés, a hamis adóbevallás és a feketepiaci spekuláció törvényes, akkor Cathcart ezredes nem lehetett abban a helyzetben, hogy ne értsen vele egyet.

Cathcart ezredes mindössze annyit tudott a házáról, fönn a hegyekben, hogy van neki fönn a hegyekben egy háza, és hogy gyűlöli ezt a házat. Soha úgy nem unatkozott, mint ott, amikor kéthetenként két-három napot ott töltött, ami a látszat fenntartására kellett, hogy fönn a hegyekben az ő nyirkos és huzatos kőtanyája az érzéki gyönyörök kacsalábon forgó kastélya. Szerte a tisztiklubokban zavaros, ám részletes beszámolók hömpölyögtek holmi agyonhallgatott, pazar, mámorban és kéjben tobzódó orgiákról, titkos, bizalmas, eksztatikus éjszakákról a legszebb, a legőrjítőbb, a legkészségesebb és legkönnyebben kielégíthető olasz kurtizánok, filmszínésznők, modellek és grófnők részvételével. Ilyen eksztatikus, bizalmas éjszakák sohasem voltak, sem agyonhallgatott, mámorban és kéjben tobzódó orgiák. Lehettek volna, ha Peckem tábornok vagy Dreedle tábornok csak egyszer is érdeklődést mutatott volna az iránt, hogy Cathcart ezredessel orgiákban vegyenek részt, de egyik sem mutatott soha, és hát az ezredes nem az az ember volt, aki idejét és energiáját azzal vesztegeti, hogy szép nőkkel szeretkezzen, hacsak valami haszon nem származik belőle.

Az ezredes irtózott a nyirkos, magányos éjszakáktól fönn a hegyekben a tanyáján, meg az unalmas, eseménytelen nappaloktól. Sokkal több mulatságot talált otthon az ezredtörzsnél, ahol mindenkivel erőszakoskodhatott, akitől tartott. Ámde, ahogy Korn ezredes szüntelenül felhánytorgatta, nem valami nagy dicsőség, ha valakinek tanyája van fönn a hegyekben, és sohasem használja. Valahányszor elindult a tanyájára, mindig elfogta a szánalom önmaga iránt. Vadászpuskát vitt magával a dzsipjében, amellyel madárra lövöldözött, meg lukulluszparadicsomra, ami csakugyan nőtt ott gondozatlan sorokban, és nem érte volna meg, hogy leszüreteljék.

Azok közé az alacsonyabb rangú tisztek közé, akik iránt Cathcart ezredes jónak látta némi megbecsülést mutatni, **de Coverley őrnagyot is odaszámította, bár nem szívesen tette, és nem is volt benne egészen biztos, hogy jól teszi-e. Számára **de Coverley őrnagy éppoly rémes titok volt, mint őrnagy őrnagy és mindenki más számára, aki egyáltalán tudomást vett róla. Fogalma sem volt, vajon lenézze-e **de Coverley őrnagyot, vagy inkább felnézzen rá.

**de Coverley őrnagy csak őrnagy volt, és tetejében még évtizedekkel idősebb is Cathcart ezredesnél; ugyanakkor sokan mások oly rettegő és oly végtelen tisztelettel övezték **de Coverley őrnagyot, hogy Cathcart ezredes le merte volna fogadni: amazok mindnyájan tudnak valamit. **de Coverley őrnagy vészjósló, felfoghatatlan jelenség volt, aki szüntelen riadókészültségben tartotta Cathcart ezredest, és akivel még Korn ezredes is elővigyázatos volt. Mindenki félt tőle, és senki sem tudta, miért. Azt sem tudta senki, mi lehet

**de Coverley őrnagy keresztneve, mert olyan vakmerő halandó aztán tényleg nem akadt, aki megkérdezze tőle. Cathcart ezredes tudta, hogy **de Coverley őrnagy távol van, és örvendezett a távollétén, amíg eszébe nem jutott, hogy **de Coverley őrnagy talán azért van távol, mert valahol épp összeesküvést sző ellene, és akkor már azt kívánta, bárcsak itt lenne **de Coverley őrnagy, itthon a századnál, a rendes helyén, ahol szemmel lehet tartani.

Cathcart ezredes talpa sajogni kezdett, annyit mászkált fel s alá. Megint beült az asztala mögé, és úgy döntött, nekilát a teljes harci helyzet komoly és módszeres kiértékelésének. Az olyan ember céltudatos arckifejezésével, aki érti a módját, hogyan kell rendbe tenni a dolgokat, jókora tiszta papírt kerített, és a közepén egy lefelé húzott egyenes vonallal két egyenlő szélességű sávra osztotta, majd fönn a tetején keresztben is húzott egy vonalat. Megállt, kritikusan szemügyre vette a művét, s egy pillanatig eltöprengett rajta. Aztán asztalára görnyedt, és alig olvasható, kacskaringós betűkkel a bal oldali oszlop fölé ezt írta: “Rossz pontjaim!!!” A jobb oldali oszlop fölé meg ezt írta: “Csillagos ötöseim!!!” Még egyszer hátradőlt, hogy tárgyilagos szemszögből csodálattal szemügyre vegye aktáját. Néhány pillanatnyi ünnepélyes fontolgatás után gondosan megnyalta ceruzája hegyét, és kiszámított sorközökkel ezt írta a “Rossz pontjaim!!!”

Ferrara

Bologna (a bombázóvonal elmozdítása a térképen eközben)

Meztelen ember a zárt rendben (Avignon után)

Aztán hozzátette:

Ételmérgezés (Bologna idején)

Továbbá:

Nyögdécselés (járványszerűen az avignoni eligazítás alatt)

Aztán hozzátette:

Lelkész (minden este ott lóg a tisztiklub körül)

Úgy döntött, hogy kegyes lesz a lelkészhez, még ha nem is szereti, és a “Csillagos ötöseim!!!” alá ezt írta:

Lelkész (minden este ott lóg a tisztiklub körül)

A kettős lelkészi bejegyzés tehát semlegesítette egymást. A “Ferrara” és a “Meztelen ember a zárt rendben (Avignon után)” címzetű bejegyzések mellé meg ezt írta:

Yossarian!

A “Bologna (a bombázóvonal elmozdítása a térképen eközben)”, az “Ételmérgezés (Bologna idején)”, továbbá a “Nyögdécselés (járvány-szerűen az avignoni eligazítás alatt)” mellé végezetül bátor, határozott vonással ezt írta:

Ezt a beiktatott “.'”jelet tüstént vizsgálatnak kívánta alávetni, hogy eldöntse, vajon van-e benne Yossariannak szerepe.

Keze hirtelen reszketni kezdett, képtelen volt egy szót is leírni. Rémülten talpra állt, de most meg merevnek és kövérnek érezte magát, így hát a nyitott ablakhoz rohant, és mohón kapkodott friss levegő után. Pillantása az agyaggalamblövő-pályára esett, és ekkor az ezredes szívet tépő, vigasztalan jajkiáltásba tört ki, majd elfordult, és vad, lázas szeme tébolyultan és esedezve futott körbe irodája falán, mintha a falakon csupa Yossarianok nyüzsögtek volna.

Nem szereti őt senki. Dreedle tábornok gyűlöli, bár Peckem tábornok szereti, noha ebben sem lehet biztos, mivel Peckem tábornok szárnysegédét, Cargill ezredest ugyanaz a becsvágy hevíti, mint őt, s nyilván minden lehető alkalommal elvágja Peckem tábornoknál. Saját magát leszámítva, csak a halott ezredesek a jó ezredesek a földön. Az egyetlen ezredes, akiben bízott, az Moodus ezredes volt, és még ő is acsarkodik az apósára. Milo ugyan óriási csillagos ötösnek számít, bár amikor Milo gépei megbombázták az ezredet, az nyilván irtózatosan rossz pontnak számított, bár Milo egyszer s mindenkorra elvágott minden vitát azzal, hogy kimutatta a tetemes tiszta hasznot, amit a szindikátus az ellenséggel kötött üzletből realizált, ez tehát mindenkit meggyőzött arról, hogy saját gépeink és embereink megsemmisítése voltaképpen üdvös és rendkívül jövedelmező húzás volt a magánkereskedelem részéről. Az ezredes nem volt biztos Milóban, mert a többi ezredes megpróbálta elcsábítani tőle, és Cathcart ezredes ezredében különben is ott volt az a tetves Félkupica Fehér Főnök, akiről az a tetves, lusta Black kapitány azt állította, hogy voltaképpen ő a felelős a bombázóvonal elmozdításáért a Bolognai Nagy Csata idején. Cathcart ezredes szerette Félkupica Fehér Főnököt, mert Félkupica Fehér Főnök mindig orrba vágta Moodus ezredest, valahányszor berúgott és Moodus ezredes a keze ügyébe esett. Azt kívánta, bárcsak Korn ezredes kövér pofáját is elkezdené beveregetni Félkupica Fehér Főnök. Micsoda tetves okostóbiás ez a Korn ezredes. A Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán viszont feni rá valaki a fogát, és goromba megjegyzések kíséretében küldi vissza minden jelentését. Mire Korn ezredes megvesztegetett egy ottani ügyes postaírnokot, bizonyos Wintergreent, hogy próbálja meg kideríteni, ki van a dolog mögött. Hogy azt a gépet Ferrara fölött másodszorra elvesztette, ebből bizony semmi jó nem származott, azt el kell ismerni, sem abból a másik gépből, amely egyszerűen csak eltűnt a felhőben – és ezt még csak föl sem írta. Sóvárogva gyötörte az emlékezetét, hátha Yossarian eltűnt azzal a géppel a felhőben, de aztán rájött, hogy Yossarian nem tűnhetett el azzal a géppel a felhőben, ha most itt van, és ekkora botrányt csap amiatt, hogy meg kell repülnie azt a tetves plusz öt bevetést.

Lehet, hogy hatvan bevetés tényleg sok az embereknek, elmélkedett Cathcart ezredes, ha Yossarian nem hajlandó teljesíteni, de aztán eszébe jutott, hogy ami őt illeti, eddig elért legkézzelfoghatóbb eredménye éppen az volt, hogy mindenki másnál több bevetésre kényszerítette embereit. Mint ahogy Korn ezredes gyakran megjegyezte, a háború olyan ezredparancsnokok miatt húzódik el, akik pusztán a kötelességüket teljesítik. Valami drámai gesztusra van szükség tehát, hogy egyedülálló vezetői képessége reflektorfénybe kerüljön, például arra, hogy minden más bombázó alakulatnál több bevetés teljesítésére kényszeríti embereit. Annyi bizonyos, láthatólag nem volt olyan tábornok, aki ellenezte volna azt, amit az embereivel csinál, bár, amennyire módjában állt kinyomozni, egyik sem volt különösképpen meghatva, amiből azt gyanította, hogy hatvan bevetés még mindig nem elég, és hogy rögtön fel kellett volna emelnie hetvenre, nyolcvanra, százra, sőt kétszázra, háromszázra, hatezerre!

Annyi bizonyos, sokkal előbbre tartana olyan parancsnok parancsnoksága alatt, aki nyájas, mint Peckem tábornok, mint olyan parancsnok parancsnoksága alatt, aki faragatlan és érzéketlen, mint Dreedle tábornok, mert Peckem tábornoknak megvan hozzá a szakértelme, az intelligenciája és a Borostyán Egylet-i múltja, hogy az ő igazi értékeit elismerje, és benne kedvét lelje, bár Peckem tábornok egyetlen olyan célzást sem tett, amiből arra lehetett következtetni, hogy az ő igazi értékeit felismerte, vagy benne kedvét leli. Cathcart ezredes úgy érezte, őbenne megvan a fogékonyság annak belátására, hogy soha nem szükséges látható jelét adni az elismerésnek olyan finom és jól nevelt emberek között, mint ő meg Peckem tábornok, akik velük született kölcsönös érzékenységük segítségével fel tudnak melegedni egymás iránt némi távolságból is. Egy szó mint száz: ugyanabból a társaságból valók, és Cathcart ezredes tudta, előléptetése azon múlik, milyen tapintatosan várja ki a kellő időt, bár önbecsülését teljesen aláásta az a megfigyelés, hogy Peckem tábornok soha nem tüntette ki őt különleges figyelmével, és hogy epigrammáival, szónoklattani dolgozataival soha nem kívánta hevesebben elkápráztatni Cathcart ezredest, mint bárki mást a hallótávolságon belül, a legénységi állományt is beleértve. Cathcart ezredes vagy nem kapott csatlakozást Peckem tábornokhoz, vagy Peckem tábornok nem is az a szikrázó, okos, intelligens és előrelátó egyéniség, akinek tetteti magát, és voltaképpen Dreedle tábornok az az érzékeny, elbűvölő, ragyogó és kifinomult elme, akinek a parancsnoksága alatt nyilván már sokkal előbbre tartana, és Cathcart ezredes hamarjában már azt sem tudta, melyikkel hogyan áll, és elkezdte öklével csapkodni a villanycsengőt Korn ezredesért: jöjjön rohanvást az irodájába, és nyugtassa meg, hogy őt mindenki szereti, hogy Yossarian pusztán az ő képzeletének szüleménye, hogy csodás előrehaladást tett a dicső és önzetlen hadjáratban, melyet a tábornoki csíkokért folytatott.

Igen ám, csakhogy Cathcart ezredesnek egy nyavalyás kis esélye sem volt arra, hogy valaha is tábornok legyen. Elsősorban ott volt Wintergreen exőrv., aki szintén tábornok akart lenni, és aki tönkretett, megsemmisített, visszautasított és elirányított minden levelet, ami tőle, hozzá vagy róla érkezett, és ami érdemeit magasztalhatta volna. Aztán meg volt ott már tábornok. A tábornok Dreedle tábornok volt, aki tudta, hogy Peckem tábornok ki akarja ütni a nyeregből, csak azt nem tudta, hogyan lehetne ezt megakadályozni.

Dreedle tábornok, a hadosztályparancsnok, buta, tagbaszakadt, hordómellű ötven-egynéhány éves férfiú volt. Vörös krumpliorra volt, apró szürke szemét duzzadt, fehér csimbókos szemhéj keretezte, mint valami félhold alakú szalonnaszelet. Volt egy ápolónője meg egy veje, és ha nem ivott sokat, hosszú, töprengő hallgatásba süppedt. Dreedle tábornok túl sok időt vesztegetett el életéből arra, hogy a hadseregnél jól csinálja a dolgokat, és most már késő volt. Új erőcsoportok alakultak ki nélküle, és képtelen volt velük szemben tartani magát. Óvatlan pillanatokban kemény, mogorva arcára kiült a vereség és a tehetetlenség komor, szorongató tudata. Dreedle tábornok iszonyú mennyiséget ivott. Hangulatai önkényesek és kiszámíthatatlanok voltak.

– Pokoli dolog a háború – jelentette ki gyakran, józanon vagy részegen, és komolyan gondolta, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy hasznot ne húzzon belőle, vagy hogy vejét be ne vegye az üzletbe, holott folyton acsarogtak egymásra.

– Az a kurva – Így szokott panaszkodni a vejére Dreedle tábornok megvető torokhangon bárkinek, aki történetesen mellette állt a tisztiklub bárpultjának sarkában. – Amije van, mind nekem köszönheti. Én csináltam belőle embert, a tetves kurvapecérjéből. Annyi esze sincs, hogy eresz alá álljon, ha esik az eső.

– Azt hiszi, ő mindent tud – így szokott dacosan visszavágni Moodus ezredes a saját hallgatósága előtt a bárpult másik végén. Nem állja a bírálatot, tanácsot meg pláne nem fogad el senkitől.

– Egyebet sem tud, csak tanácsokat osztogatni – szokta megállapítani Dreedle tábornok reszelős horkantással. – Ha ott nem állok mellette, holta napjáig koszos tizedes maradt volna.

Dreedle tábornokot mindenüvé követte Moodus ezredes meg az ápolónője, aki olyan pompás test volt, hogy különbet se látott, aki látta. Dreedle tábornok ápolónője alacsony, párnás és szőke volt. Arca dundi és gödrös, boldog, kék szeme mindig elégedetten csillogott; finom szálú, göndör haját kontyba fésülte. Mindenkire rámosolygott, és senkihez egy szót sem szólt, hacsak meg nem szólították. Buja keble volt és ártatlan tekintete. Ellenállhatatlan volt, és az emberek nagy ívben elkerülték. Életnedvektől duzzadó, édes, tanulékony és hallgatag teremtés volt, és Dreedle tábornokon kívül mindenkinek csörgött utána a nyála.

– Meztelenül kellene látnotok – vihogott asztmás gyönyörrel Dreedle tábornok, míg ápolónője büszkén mosolygott az oldalán. Otthon a hadosztályon a szobámban tartom az extra ruháját, bíborselyemből készült, és olyan szűk, hogy a mellbimbói duzzadnak alatta, mint a ropogós cseresznye. Milo szállította az anyagot. Alatta még a bugyinak, egy melltartónak sincs hely. Esténként szoktam fölvétetni vele, amikor Moodus is ott van a közelben, hadd csorogjon a nyála utána. – Dreedle tábornok rekedten fölnevetett. – Látnotok kellene, mi izeg-mozog ott az ő blúzában, valahányszor egy mozdulatot tesz. Moodusnak meg csak csuroghat a nyála. Ha rajtakapom, hogy nyúlkál utána, vagy akármelyik más nő után, közlegénnyé fokozom le a tulokfejű kurváját, és egy évre körletrnunkára vezénylem.

– Csak azért tart mindig a közelében, hogy hadd csurogjon a nyálam utána – vádaskodott Moodus ezredes elszontyolodva a bárpult másik végén. – Otthon a hadosztályon van egy extra ruhája bíborselyemből, ami olyan szűk, hogy a mellbimbói duzzadnak alatta, mint a ropogós cseresznye. Még egy bugyinak, egy melltartónak sincs hely alatta. Hallanotok kellene, hogy sutyorog az a selyem, valahányszor egy mozdulatot tesz. Ha rajtakap, hogy kikezdek vele vagy akármelyik más lánnyal, azonnal közlegénnyé fokoz le, és egy esztendőre körletmunkára vezényel. Nekem meg csak csuroghat a nyálam.

– Mióta átjöttünk a tengeren, nem hált nővel – vallotta meg bizalmasan Dreedle tábornok, és az irgalmatlan ötletre szadista nevetés rázta meg szögletes, deresedő fejét. –Ez az oka annak, hogy egy pillanatra sem engedem el magam mellől, csak azért, hogy ne foghasson nőt magának. Képzelhetitek, mit áll ki ez a nyomorult kurvapecér.

– Mióta áthajóztunk a tengeren, nem háltam nővel – pityergett Moodus ezredes könnyes szemmel. – El tudjátok képzelni, mit állok én ki?

Dreedle tábornok éppoly hajthatatlan tudott lenni bárkivel, aki neki nem tetszett, mint Moodus ezredessel. Nem volt érzéke színleléshez, a taktikázáshoz, a képmutatáshoz, s mint hivatásos katona, egységes és tömör hiszekegyet vallott: vallotta, hogy azoknak a fiatalembereknek, akik az ő parancsnoksága alatt állnak, habozás nélkül fel kell áldozniok életüket azoknak az öregembereknek az eszményeiért, becsvágyaiért és hóbortjaiért, akik őnekik parancsolnak. Számára csak emberanyag létezett, csak ennyiben vette számításba a parancsnoksága alatt álló tiszteket és katonákat. Nem kívánt tőlük mást, csak hogy tegyék kötelességüket; azon túl szabadok voltak, tehettek, amit akartak. Szabadok voltak, ahogy Cathcart ezredes is szabad volt, és ha épp úgy tetszett neki, kényszerítette embereit a hatvan bevetés teljesítésére, ahogy Yossarian is szabad volt, és ha épp erre támadt kedve, meztelenül állhatott a zárt rendben, bár Dreedle tábornok gránitkemény állkapcsa koppanva esett le, amikor meglátta, és diktátori lépteit megnyújtva, nyílegyenesen húzott el a rajtvonal előtt, hogy meggyőződjék róla, tényleg ott van-e az az ember, akin egy pár mokaszinon kívül semmi más nincs, és vigyázzállásban várja a sorban a Kiváló Repülő-érdemrendet. Dreedle tábornok megnémult. Cathcart ezredest ájulás környékezte, amikor felfedezte Yossariant, de Korn ezredes rögtön mögéje lépett, és kemény marokkal megszorította a karját. A csend groteszk volt. A part felől egyenletes, meleg szél fújt, a főúton egy ócska szekér zötyögött be a látókörükbe, piszkos szalmával rakottan. Egy fekete szamár húzta, és egy tasla kalapú, fakóbarna munkaruhás paraszt hajtotta, aki ügyet se vetett a szabályszerű katonai ceremóniára, mely jobbja felől, a kis réten zajlott.

Dreedle tábornok végül is megszólalt. – Menj vissza a kocsiba – hessentette el a válla fölött ápolónőjét, aki mögötte haladt a rajvonal előtt. Az ápolónő mosolyogva eltipegett a tábornok barna katonai kocsijához, amely mintegy húsz yardnyira parkolt a négyszögletes tisztás sarkában. Dreedle tábornok rideg csendben várta, míg a kocsi ajtaja becsapódik, aztán megkérdezte:

– Melyik ez itt?

Moodus ezredes végigfutott a kitüntetettek jegyzékén. – Ez itt Yossarian, papa. Kiváló Repülő-érdemrendet kap.

– Az anyja úristenit – motyogta Dreedle tábornok, és vörhenyes kőarca derűsen fölengedett. – Miért nem öltözött fel, Yossarian?

– Mert nem akarok.

– Mit ért maga az alatt, hogy nem akar? Mi az istennyiláért nem akar?

– Csak, tábornok úr.

– Miért nem öltözik ez fel? – kérdezte Dreedle tábornok a válla fölött Cathcart ezredestől.

– Magához szóltak – suttogta Korn ezredes Cathcart ezredes válla fölött, és könyökét keményen Cathcart ezredes hátába bökte.

– Miért nem öltözik ez fel? – kérdezte Cathcart ezredes Korn ezredestől a heveny fájdalom kifejezésével, gyengéden dédelgetve azt a helyet, ahol Korn ezredes megbökte.

– Miért nem öltözik ez fel? – kérdezte Korn ezredes Plitchard kapitányt meg Wren kapitányt.

– Egyik embere halálos sebet kapott Avignon fölött a gépen, és összevérezte – válaszolta Wren kapitány. – Megesküdött, hogy soha többé nem vesz föl egyenruhát.

– Egyik embere halálos sebet kapott a gépen Avignon fölött, és összevérezte – jelentett Korn ezredes egyenesen Dreedle tábornoknak. – Egyenruhája még nem jött vissza a mosodából.

– Hol van a többi egyenruhája?

– Az is mind a mosodában van.

– És mi van az alsóneműjével? – kérdezte Dreedle tábornok.

– Alsóneműi is mind a mosodában vannak – válaszolta Korn ez redes.

– Valami bűzlik nekem ebben a dologban – jelentette ki Dreedle tábornok.

– Szar az, tábornok úr – válaszolta Yossarian.

– Ne aggódjon, tábornok úr – ígérte Cathcart ezredes Dreedle tábornoknak, fenyegető pillantást vetve Yossarian felé. – Becsületszavamat adom, hogy ez a katona szigorúan meg lesz büntetve.

– Ki a jóisten törődik vele, hogy meg lesz-e büntetve, vagy se – válaszolta Dreedle tábornok meglepetten és ingerülten. – Épp most kapott kitüntetést. Ha úgy akarja megkapni, hogy egy szál ruha se legyen rajta, ki az istennek van köze hozzá?

– Pontosan így érzem én is, tábornok úr! – visszhangozta harsány lelkesedéssel Cathcart ezredes, és a homlokát törölgette egy nyirkos fehér zsebkendővel. – De méltóztassék megmondani, tábornok úr, megáll-e ez Peckem tábornok úr legutóbbi memorandumának fényében is, melyet a harckörletben való szabályszerű egyenruha viselése tárgyában bocsátott ki.

– Peckem? – Dreedle tábornok arca elsötétült.

– Igenis, tábornok úr, tábornok úr, kérem… – mondta Cathcart ezredes megszállottan. – Peckem tábornok még azt is ajánlatosnak tartja, hogy katonáinkat extra ruhájukban indítsuk bevetésre, hogy ha lelövik őket, jó benyomást gyakoroljanak az ellenségre.

– Peckem? – ismételte Dreedle tábornok még mindig zavartan. –De hát mi a jóisten köze van ehhez Peckemnek?

Korn ezredes megint keményen hátba taszította Cathcart ezredest a könyökével.

– Az égvilágon semmi, tábornok úr! – halandzsázott Cathcart ezredes kíntól eltorzult arccal, és lopva simogatta a sajgó pontot, ahol Korn ezredes megint megbökte. – És éppen ezért úgy döntöttem, mindaddig semmiféle intézkedést nem teszek, amíg alkalmam nem nyílik megvitatni önnel a helyzetet. Hagyjuk tehát teljes egészében figyelmen kívül a dolgot, tábornok úr?

Dreedle tábornok teljes egészében figyelmen kívül hagyta Cathcart ezredest, és vészjósló horkantással átadta Yossariannak a medáliát dobozostul.

– Hozzátok vissza a nőmet a kocsiból – adta ki a parancsot Moodus ezredesnek savanyú képpel, és mogorván lehajtott fejjel egy helyben várt, amíg az ápolónője hozzá nem csatlakozott.

– Azonnal futtasson valakit az irodára, és nyírják ki azt az utasítást, amit épp most adtam ki a harci bevetésen viselendő nyakkendők dolgában – suttogta Cathcart ezredes a szája sarkából Korn ezredesnek sürgetően.

– Mondtam magának, hogy ne csinálja – vihogott Korn ezredes.

– De magának beszélhet az ember.

– Sssss! – intette le Cathcart ezredes. – Az istenit magának, Korn, mit csinált a hátammal?

Korn ezredes megint vihogott.

Dreedle tábornok ápolónője mindenhová követte Dreedle tábornokot, még az avignoni bevetés előtti eligazításra is, ahol csacska mosollyal állt a pódium mellett, és rózsaszín-zöld egyenruhájában úgy virított Dreedle tábornok oldalán, mint valami termékeny oázis. Yossarian ránézett, és halálosan beleszeretett. De kedve nyomban lehorgadt, és lelkében béna űr támadt. Ült, és szorongó vággyal bámulta nedves vörös ajkait, arcán a gödröcskéket, amíg Danby őrnagy monoton, oktató hangú, férfias dörmögését hallgatta az összevont légelhárításról, ami Avignonnál várja őket, és Yossarian feneketlen bánatában tompa nyöszörgést hallatott, mert eszébe jutott, talán soha életében nem látja többé ezt a szeretetre méltó nőt, akivel még egy szót sem beszélt, s akit oly magasztos szerelemmel megszeretett. Szíve fájdalmasan dübörgött; bánatosan, félve és vágyva falta szemével a nőt, aki tébolyítóan szép volt. A puszta földet imádta, ahol állt. Kiszikkadt nyelvét végighúzta cserepes, szomjas szája szélén, és nyomorúságában megint felnyögött, ezúttal elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja a gyalulatlan fa padsorokban körülötte ülő, csokoládészínű egyenruhát és szíjjal varrott fehér ejtőernyő-hevedert viselő tisztek meghökkent, kutató pillantását.

Nately fölrezzent, és riadtan feléje fordult. – Mi van? – suttogta.

– Mi bajod?

Yossarian nem is hallotta. Betege volt a vágynak, megbabonázta a szánalom. Dreedle tábornok ápolónője nem is volt olyan nagyon dundi, és Yossarian érzékeire vértolulásos, döbbenetes hatást gyakorolt hajának sárga sugárzása, kurta, puha ujjainak soha nem érzett szorítása, anyányi, feszülő melleinek soha nem ízlelt kincse a rózsaszín, nyakban szélesre nyitott ing alatt, valamint hasának és combjainak találkozásánál a domborodó érett háromszög a szűk, feszes, erdőzöld tiszti nadrágban. Kielégíthetetlenül itta magába a látványt, a csábos alakot, a feje búbjától a festett körmű lábujja hegyéig. Soha nem akart megválni tőle. Óóóóóóóóóóó, nyögött fel megint, s reszkető, elfojtott jajszava ezúttal végigfodrozott az egész helyiségen. A pódiumon ülő tisztek fölött összecsapott a kínos elképedés hulláma, mely átmenetileg még Danby őrnagyot is kizökkentette az órák egyeztetésének fontos műveletéből, amint a másodperceket számlálta, és majdnem újra kellett kezdenie. Nately, Yossarian megbabonázott pillantását követve, végig a favázas teremben, eljutott Dreedle tábornok ápolónőjéig. Felindultságában elfehéredett, amikor rájött, mi bántja Yossariant.

– Hagyd abba, hallod? – figyelmeztette vadul suttogva Nately.

– Őóóóóóóóóóóó – nyögött Yossarian negyedszerre is, ezúttal elég hangosan ahhoz, hogy mindenki tisztán hallja.

– Megbolondultál? – csitította Nately hevesen. – Ráfázol, meglátod.

– Óóóóóóóóóóóóóóó – válaszolt Yossariannak Dunbar a helyiség másik végéből.

Nately felismerte Dunbar hangját. A lavina megindult, most már nem állhat útjába senki, és Nately kis nyögéssel elfordult. – Óóó.

– Óóóóóóóóóóóóóóó – nyögött vissza Dunbar.

– Óóóóóóóóóóóóóóó – nyögött fel Nately elkeseredetten, amikor rájött, hogy az előbb felnyögött.

– Óóóóóóóóóóóóóóó – nyöszörgött vissza megint Dunbar.

– Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó – kondult meg egy teljesen új hang a helyiség egészen más részéből, és Nately haja égnek meredt.

Dunbar meg Yossarian válaszolt a hangnak, míg Nately hiába keresett nyüszítve valamiféle lyukat, ahová elbújhat, és ahová Yossariant is magával viheti. Itt is, ott is fojtott nevetés hallatszott. Gonoszkodó kisördög szállta meg Natelyt, és szándékosan felnyögött, amikor pillanatnyi csend támadt. Megint új hang felelt rá. Az engedetlenség zamata ínycsiklandó volt; Nately egy óvatlan pillanatban, amikor ismét féloldalt fordulhatott, megint erélyesen felnyögött. Megint új visszhang felelt rá. A helyiség tébolyultan és ellenállhatatlanul forrongott. Kísérteties hangzavar támadt. Lábak csoszogtak, a tárgyak kezdtek kihullani az emberek kezéből: ceruzák, számítóeszközök, térképtáskák, csörömpölő acélsisakok. Egy csomóan, akik nem nyögdécseltek, szemérmetlenül vihogni kezdtek, s ki tudja, hová fajult volna a nyöszörgés ösztönös lázadása, ha maga Dreedle tábornok nem nyomul előre, hogy véget vessen neki. Határozottan előrelépett a pódium közepére, közvetlenül Danby őrnagy elé, aki becsületes, állhatatos fejét lehajtva, még mindig karórájára összpontosította a figyelmét, és számolt: – …huszonöt másodperc… húsz… tizenöt. – Dreedle tábornok nagy, vörös, erőszakos képe ingerülten eltorzult, majd kegyetlen elhatározás fagyott rá.

– Fejezzék be, emberek – adta ki a parancsot szabatosan, míg szeme helytelenítően villogott, szögletes állkapcsa pedig fenyegetően előreugrott, és mindjárt be is fejeződött az egész. – Harcoló alakulat parancsnoka vagyok – közölte velük szigorúan, amikor a helyiségben halotti csend támadt, és az emberek a padokon jámborán behúzták a nyakukat –, és amíg én vagyok a parancsnok, nem lesz több nyöszörgés ebben az ezredben. Meg vagyok értve?

Mindenki megértette ezt, Danby őrnagy kivételével, aki még mindig a karórájára összpontosította a figyelmét, és a másodperceket számolta fennhangon. – …négy… három… kettő… egy… idő! – kiáltott fel Danby őrnagy, és diadalmasan felnézett, és látta, hogy az égvilágon senki sem figyelt rá, úgyhogy kezdheti az egészet elölről. – Óóóóóó – nyögött fel kimerültén.

– Ez mi volt? – ordított fel Dreedle tábornok hitetlenül, és gyilkos dühe egyetlen villámgyors fordulattal csapott le Danby őrnagyra, aki iszonyú zavarában hátratántorodott, izzadni és nyüszíteni kezdett. – Ki ez az ember?

– Da-Da-Danby őrnagy, tábornok úr – hebegte Cathcart ezredes. – Az ezred-hadműveleti tisztem.

– Vigye ki, és lője főbe – adta ki a parancsot Dreedle tábornok.

– Pa-pa-parancs?

– Azt mondtam, vigye ki, és lője főbe! Nem hallja?

– Parancsára! – válaszolt Cathcart ezredes kackiásan, bár ádámcsutkája nehezen mozgott. Szigorú hangon mindjárt ki is adta a parancsot a sofőrje meg a meteorológusa felé fordulva. – Vigyék ki Danby őrnagyot, és lőjék főbe.

– Pa-pa-parancs? – hebegte a sofőrje meg a meteorológusa.

– Azt mondtam, vigyék ki Danby őrnagyot, és lőjék főbe – pattintott az ujjával Cathcart ezredes. – Nem hallják?

A két fiatal hadnagy főbe sújtottan bólintott, aztán elképedve és lagymatag viszolygással hápogott egymásra; mert mindegyik a másiktól várta, hogy a kezdőlépéseket megtegye Danby őrnagy kivitele és főbelövése ügyében. Egyik sem vitte ki és lőtte főbe még Danby őrnagyot. Kétfelől óvakodva kezdték megközelíteni Danby őrnagyot. Danby őrnagy halottfehérre vált ijedtében. Lába hirtelen összecsuklott alatta, és már-már összeesett, amikor a két hadnagy előreugrott, megragadta kétoldalt a hónalját, és megakadályozta, hogy összeütközésbe kerüljön a padlóval. Most, hogy elkapták Danby őrnagyot, a többi már gyerekjátéknak rémlett, de nem volt fegyverük. Danby őrnagy sírni kezdett. Cathcart ezredes szeretett volna odarohanni hozzá, hogy megvigasztalja, de nem szerette volna, ha Dreedle tábornok anyámasszony katonájának nézi. Eszébe jutott, hogy Appleby meg Havermeyer magukkal viszik a bevetésekre 45-ös automata pisztolyukat, és elkezdte keresni őket a padsorokban.

Mihelyt Danby őrnagy sírni kezdett, Moodus ezredes, aki mindeddig nyomorúságosán vacillált a fal mellett, nem állhatta tovább, és bátortalanul, arcán az önfeláldozás beteges, szenvedő kifejezésével Dreedle tábornok elé lépett. – Gondolom, jobb lenne várni egy kicsit, papa – ajánlotta habozva. – Nem hiszem, hogy tényleg főbe lövethetnéd.

Dreedle tábornok felbőszült a beavatkozáson. – Ki az isten meri azt mondani, hogy nem? – mennydörögte oly hatalmas, harcias hangon, hogy megrendült belé az egész épület. Moodus ezredes zavart, piros arccal közelebb hajolt, hogy a fülébe súghassa. – Mi a jóistenért nem? – harsogott Dreedle tábornok. Moodus ezredes még súgott valamit. – Komolyan azt mondod, hogy nem lövethetek főbe akárkit, akit akarok?

– kérdezte Dreedle tábornok hajthatatlan felháborodással. Érdeklődve hegyezte fülét, míg Moodus ezredes tovább suttogott – Ez tény? – kérdezte, és dühét már csillapította a kíváncsiság.

– Igen, papa. Sajnos, ez a helyzet.

– Gondolom, most azt hiszed, istentelenül okos vagy, mi? – vágta oda hirtelen Dreedle tábornok Moodus ezredesnek. Moodus ezredes megint elvörösödött. – Dehogy, papa, dehogy. Ez csak…

– Rendben van, futni hagyom ezt a fegyelmezetlen kurvapecért – hörögte Dreedle tábornok. Keserűen elfordult vejétől, és zsémbesen rámordult Cathcart ezredes sofőrjére meg meteorológusára: –Dobják ki innen a helyiségből, és be ne engedjék többet. És folytassuk ezt a rohadt eligazítást, mielőtt vége lesz a háborúnak. Életemben sem láttam ennyi szabálytalanságot.

Cathcart ezredes süketen bólogatott Dreedle tábornok irányába, és sietve jelt adott embereinek, hogy lökjék ki Danby őrnagyot az épületből. Ámde miután Danby őrnagyot kilökték, nem volt, aki az eligazítást vezesse. Mindenki a másikra bámult bambán, bénán, tehetetlenül. Dreedle tábornok bíborra vált dühében, hogy nem történik semmi. Cathcart ezredesnek halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mit kell csinálni. Már-már hangosan nyöszörögni kezdett, amikor Kora ezredes, vállalva a kockázatot, előrelépett, és átvette a parancsnokságot. Cathcart ezredes kimondhatatlan, könnyes megkönnyebbüléssel felsóhajtott, s majdhogy hálát nem érzett.

– Figyelem, egyeztetni fogjuk óráinkat – kezdte tüstént Korn ezredes éles, parancsoló hangon, szemét kacéran forgatva Dreedle tábornok felé. – Egyeztetni fogjuk óráinkat, mégpedig egyetlenegyszer, és ha egyszerre nem fog menni, Dreedle tábornok meg én majd meg fogjuk kérdezni, miért nem ment egyszerre. Meg vagyok értve? – A biztonság kedvéért újból Dreedle tábornok felé kacsintott, nehogy a reklám észrevétlen maradjon. – Állítsák az órájukat kilenc tizennyolcra.

Korn ezredes egyetlen baki nélkül egyeztette az órákat, és magabiztosan ügyeskedett tovább. Megadta az embereknek az aznapi jelszót és jelhangot, majd egy szakavatott hordószónok svádájával ismertette a légköri viszonyokat, közbe-közbe negédes pillantásokat vetve Dreedle tábornokra, hogy növekvő bátorságra kapjon az egészen nagyszerű benyomástól, amit Dreedle tábornokra láthatólag gyakorolt. Peckesen pipiskedett, kevélyen páváskodott föl s alá a pódiumon, és úgy belejött, hogy újra megadta az embereknek az aznapi jelszót és jelhangot, majd hajlékonyán váltott át a buzdító szónoklat vágányára, nem mulasztva el felhívni rá az emberek figyelmét, hogy mekkora fontossággal bír az avignoni híd a háborús erőfeszítésen belül, és hogy a bevetésen ki-ki hazájának szeretetét helyezze előtérbe, és ne életének szeretetét. Mikor gondolatébresztő értekezését befejezte, még egyszer megadta az embereknek az aznapi jelszót és jelhangot, majd hangsúlyozta a megközelítés szögét, és újra ismertette a légköri viszonyokat. Korn ezredes képességének csúcsán érezte magát. Benne volt a reflektorfényben.

Cathcart ezredesben lassan ébredezni kezdett az irigység, s amikor felébredt benne, teljesen paffá lett. Egyre lógóbb orral figyelte Korn ezredes árulásának kibontakozását, és már-már azt kívánta, bárcsak süketnéma lenne, amikor Dreedle tábornok odalépett melléje, és olyan dörgő suttogással, hogy szerte a szobában hallani lehetett, megkérdezte:

– Ki ez az ember?

Cathcart ezredes hamuszürke balsejtelemmel válaszolt, és erre Dreedle tábornok, kezével ellenzőt formálva szája mellé, fülébe súgott valamit, amitől Cathcart ezredes arca földöntúli boldogsággal kivirult. Korn ezredes mindent látott, és túlcsorduló elragadtatásban reszketett. Csak nem nevezte ki Dreedle tábornok itt helyben tényleges ezredessé? A feszültséget alig bírta elviselni. Mesteri szóvirággal véget vetett az eligazításnak, és várakozóan megfordult, hogy Dreedle tábornok forró gratulációját fogadja, aki anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra, már kifelé masírozott az épületből, uszályában az ápolónőjével meg Moodus ezredessel. Kora ezredes elkábult a kiábrándító látványtól, de csak egyetlen pillanatra. Szeme megtalálta Cathcart ezredest, aki még mindig merev vigyázzban állt, vigyori transzban, és lelkendezve odarohant hozzá, és húzkodni kezdte a zubbonya ujját.

– Mit mondott rólam? – kérdezte izgatottan, büszke, boldog és odaadó várakozásban. – Mit mondott Dreedle tábornok?

– Azt akarta tudni, hogy maga kicsoda.

– Ezt tudom. Ezt tudom. De mit mondott rólam? Mit mondott?

– Azt, hogy hányingert kapott magától.

22. Milo, a polgármester

Az volt az a bevetés, ahol Yossariannak kiborultak az idegei. Yossariannak azért borultak ki az idegei az avignoni bevetésen, mert Hódennak kiborultak a belei, Hódennak pedig azért borultak ki a belei, mert aznap Hupple volt a pilótájuk, aki csak tizenöt éves volt, a segédpilótájuk meg Dobbs, aki még annyit sem ért, és aki fölszólította Yossariant, csatlakozzon hozzá, és öljék meg Cathcart ezredest. Hupple jó pilóta volt, és Yossarian tudta ezt, de még kölyök volt, és Dobbs sem bízott benne, ezért miután ledobták bombáikat, és miután teljesen becsavarodott, figyelmeztetés nélkül kicsavarta kezéből a botkormányt, és visszalökte a gépet abba a szívbénító, fülrepesztő, leírhatatlanul dermesztő és végzetes zuhanásba, amely kiszakította Yossarian fülhallgatójának dugóját az összeköttetésből, őt magát pedig az orr mennyezetére ragasztotta a fejénél fogva.

Istenem! Yossarian hangtalanul sikoltott, amikor érezte, hogy mindannyian zuhannak. Istenem! Istenem! Istenem! Istenem! sikoltottá rimánkodva, mozdulatlan szájjal, mert a zuhanás megbénította ajkait, és súlytalanul fityegett a fejénél fogva, amíg Hupple-nak végre sikerült visszakaparintania a botkormányt és egyenesbe hoznia a gépet, de csak odalent a csattogó légelhárítás tébolyult, sziklás, ezerszínű szakadékában, ahonnan egyszer kimásztak, és ahonnan most újra ki kell menekülniök. Szinte ugyanabban a pillanatban valami dongott, és ököl nagyságú lyuk támadt a plexiüvegen. Yossarian képét csillámló szilánkok csipkedték. De nem vérzett.

– Mi történt? Mi történt? – kiabálta, és vadul megremegett, amikor nem hallotta a saját hangját. Megfélemlítette a híradórendszer üres csendje, míg térden, kézen kúszott, mint a csapdába került patkány, és elszörnyedésében szinte megbénult, s csak várt, lélegzetét visszafojtva, amíg föl nem fedezte a fejhallgató csillogó, hengeres csatlakozódugóját, ahogy ott hintázott jobbra-balra a szeme előtt, és csak be kellett dugnia kocogó ujjakkal a csatlakozóba. Istenem! sikoltozott egyre, mert rettegése egyáltalán nem csillapult, hiszen még mindig benne voltak a légelhárítás buffogó gránátjainak és füstpamacsainak gyilkos körében. Istenem!

Dobbs sírt, amikor Yossarian bekapcsolta a csatlakozódugót a híradórendszerbe, és megint hallani kezdett.

– Segítsetek neki, segítsetek neki – zokogta Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.

– Kinek segítsek? Kinek segítsek? – szólt vissza Yossarian. – Kinek segítsek?

– A bombázótisztnek, a bombázótisztnek – sírta Dobbs. – Nem felel. Segítsetek a bombázótisztnek, segítsetek a bombázótisztnek.

– Én vagyok a bombázótiszt – kiabált vissza Yossarian. – Én vagyok a bombázótiszt. Nincs semmi bajom. Nincs semmi bajom.

– Akkor segítsetek neki, segítsetek neki – zokogta Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.

– Kinek segítsek? Kinek segítsek?

– A faroklövésznek – könyörgött Dobbs. –.Segítsetek a faroklövésznek.

– Fázom – nyöszörgőit Hóden szégyenlősen a híradóba, aztán elhaló panasszal bégetett. – Gyertek, segítsetek. Fázom.

És Yossarian neki is vágott a kúszófolyosónak, fölmászott a bombaszekrényen át a gép hátsó részébe, ahol Hóden a padlón feküdt a napfény sárga tócsájában, sebesülten és halálra fagyva, alig egy karnyújtásnyira az új faroklövésztől, aki mellette feküdt a padlón, halálos ájulásban.

Dobbs volt a világ legrosszabb pilótája, és tudta is ezt; a valaha életerős fiatalember széthulló roncs volt csupán, aki szakadatlanul azon veszkődött, hogy feletteseit meggyőzze, nem alkalmas többé repülőgépet vezetni. Egyik felettese sem hallgatta meg, és azon a napon, amikor a bevetések számát hatvanra emelték, Dobbs Orr távollétében, aki valami tömítést hajszolt, belopakodott Yossarian sátrába, hogy eléje tárja a Cathcart ezredes meggyilkolására tervezett összeesküvést. Yossarian közreműködését akarta megnyerni.

– Csak nem azt akarod ajánlani, hogy előre megfontolt szándékkal megöljük? – vetette ellene Yossarian.

– Pontosan – helyeselt Dobbs derűlátó mosollyal, felbátorodva, hogy Yossarian tüstént megértette a helyzetet. – Lepuffantjuk azzal a Lugerral, amit Szicíliából hoztam magammal, és nem tud róla senki.

– Nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni – összegezte Yossarian, miután egy ideig némán mérlegelte az ötletet. Dobbs meglepődött. – Miért nem?

– Ide hallgass! Nagyobb gyönyörűséget el sem tudnék képzelni, mint ha ez a kurvapecér kitörné a nyakát, vagy halálos baleset érné, vagy valaki lepuffantaná. De nem hiszem, hogy meg tudnám ölni.

– Majd meg tud ő téged – érvelt Dobbs. – Voltaképpen pont te mondogatod folyton, hogy ő máris ezen mesterkedik, amikor ennyi ideig harcállományban tart bennünket.

– Mégsem hiszem, hogy meg tudnám csinálni. Gondolom, neki is joga van az élethez.

– Nincs, egész addig nincs, amíg azon mesterkedik, hogy elvegye tőlünk a mi jogunkat az élethez. Mi van veled? – hüledezett Dobbs. –

Oda szoktam figyelni, amikor te meg Clevinger ezeken a dolgokon vitatkoztok. És látod, mi lett vele. Annak a felhőnek a kellős közepében.

– Ne ordítozz, jó? – csitította Yossarian.

– Nem ordítozok! – ordított Dobbs még hangosabban, s arca forradalmi tűzben égett. Szeme és orrcimpája reszketett, rángatózó, vörös alsó ajkára tajtékos nyál csapódott. – Legalább száz olyan ember volt az ezredben, aki teljesítette az ötvenöt bevetést, amikor hatvanra emelte. Volt legalább még másik száz veled együtt, akinek már csak párat kellett volna megrepülni. Mindnyájunkat meg fog ölni, ha eltűrjük, hogy a végtelenségig ezt csinálja velünk. Ezért kell nekünk előbb végezni vele.

Yossarian semmitmondóan bólintott, nem akarta elkötelezni magát.

– Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni?

– Itt van nekem a fejemben, mindent kidolgoztam. Itt van…

– Az isten szerelmére, ne üvöltözz!

– Nem üvöltözök. Itt van nekem…

– De most aztán hagyd abba az üvöltözést!

– Itt van nekem a fejemben az egész kidolgozva – suttogta Dobbs, és elfehéredett ujjaival megmarkolta Orr tábori ágyát, hogy kezének remegését levezesse. – Csütörtök reggel, amikor jön lefelé a hegyekből, onnan a rohadt tanyájáról, föllopózkodok az erdőn keresztül a hajtűkanyarhoz, és elrejtőzöm a bokrokban. Ott le kell lassítania, én meg mindkét irányból szemmel tarthatom az utat, nehogy valaki más is legyen a közelben. Mikor jönni látom, kigurítok az úttestre egy jókora rönköt, hogy meg kelljen állnia a dzsipjével. Akkor kilépek a bokrok közül a Lugerommal, és annyi lyukat csinálok vele a fejébe, hogy soha többé föl ne támadhasson. Elásom a pisztolyt, visszajövök az erdőn át a századhoz, és csinálom a dolgom, mint a többiek. Hol csúszhat ebbe hiba?

Yossarian minden lépést figyelmesen megfontolt. – És hol jövök én?

– kérdezte meglepetten. – Nélküled nem tudom megcsinálni – magyarázta Dobbs. – Szükségem van arra, hogy azt mondd nekem: “gyerünk, csináld”.

Yossarian nem akart hinni a fülének. – Csak ennyit akarsz tőlem? Csak hogy mondjam azt, hogy “gyerünk, csináld”?

– Ennyi az egész, amit kívánok tőled – felelte Dobbs. – Csak mondd azt, hogy “gyerünk, csináld”, és én holnapután teljesen egyedül szétloccsantom az agyát. – Beszéde szaporább és ismét hangosabb lett, ahogy az érzelem erőt vett rajta. – Legszívesebben egy füst alatt Korn ezredest is fejbe lőném, bár Danby őrnagyot legszívesebben megkímélném, ha nincs ellenedre. Aztán legszívesebben Applebyjal meg Havermeyerrel is végeznék, és miután Applebyt meg Havermeyert meggyilkoltam, legszívesebben megölném McWattot is.

– McWattot? – Yossarian majdnem felugrott rémületében. – McWatt a barátom. Mit vétett neked McWatt?

– Nem tudom – vallotta be Dobbs vergődő zavarban. – Csak úgy gondolom, ha már megöljük Applebyt meg Havermeyert, miért ne öljük meg McWattot is. Nem akarod megölni McWattot?

Yossarian keményen megvetette a lábát. – Ide hallgass, lehet, hogy érdekelne a dolog, ha nem üvöltöznéd vele tele a szigetet, és ha megelégednél Cathcart ezredes meggyilkolásával. De hogyha te ezt az egészet arra akarod felhasználni, hogy vérfürdőt rendezz, engemet hagyj ki belőle.

– Jól van na, jól van – sietett megbékíteni Dobbs. – Csak Cathcart ezredes, és kész. Megcsináljam? Mondd, hogy “gyerünk, csináld”. Yossarian megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azt tudnám neked mondani, hogy “gyerünk, csináld”.

Dobbs őrjöngött. – Hajlandó vagyok engedményekre – könyörgött hevesen. – Nem kell azt mondanod, hogy “gyerünk, csináld”. Csak azt mondd, hogy “nem rossz ötlet”. Rendicsek? Nem is olyan rossz ötlet, mi?

Yossarian még mindig a fejét rázta. – Nagy ötlet lett volna, ha fogod magad és megcsinálod, és még csak említést sem teszel nekem róla. Most már késő. Nem hiszem, hogy bármit is tudnék neked mondani. Adj még gondolkodási időt. Talán megváltozik a szándékom.

– Akkor már tényleg késő lesz.

Yossarian csak a fejét rázta. Dobbs el volt keseredve. Még ült egy pillanatig bánatos kóbor kutya képpel, aztán hirtelen talpra szökkent és eltántorgott, hogy indulatos szóváltásba bocsátkozzon Daneeka Dokival a leszerelését illetően. Míg kidülöngélt a sátorból, csípőjével feldöntötte Yossarian mosdóállványát, és fölbukott a kályha üzemanyagvezetékében, amit Orr készített. Daneeka Doki egy sorozat türelmetlen fejrázással visszaverte Dobbs lármás gesztikuláló rohamát, és a gyengélkedősátorba küldte, hogy ott mondja el tüneteit Gusnak és Wesnek, akik fertőtlenítőszerrel bíborvörösre festették a fogínyét abban a pillanatban, amint beszélni kezdett. A lábujjait is bíborvörösre festették, és amikor panaszra nyitotta a száját, csillapítót nyomtak a torkába, aztán elzavarták.

Dobbs még Éhenkórász Joe-nál is rosszabb bőrben volt, mert Éhenkórász Joe legalább meg tudta repülni a bevetéseket, ha nem voltak lidércnyomásai. Dobbs majdnem olyan rémes volt, mint Orr, aki boldognak látszott törpe, vigyori veréb mivoltában, a tébolyító, torz vihogásával meg a vacogó műnyúlfogaival, és akit pihenő eltávozásra küldtek Milóval meg Yossariannal, hogy tojást vegyenek Kairóban, ahol Milo gyapotot vásárolt tojás helyett, és hajnalban Isztambulba repült a bombaszekrénytől a géppuskatornyokig egzotikus pókokkal meg éretlen, vörös banánnal dugig rakott gépén. Orr volt a legmeghittebb szörnyszülött, akivel Yossarian életében találkozott, és a legvonzóbb is. Nyers hörcsögképe volt és fátyolos szeme, mely úgy guvadt ki üregéből, mint egy barna márványgolyó egy-egy fele, sűrű, hullámos, színjátszó haja pedig meredek csúcsba szökkent föl a feje búbján, mint valami kipomádézott kutyaól. Orr, akinek majd minden alkalommal, ahányszor csak felszállt, kényszerleszállást kellett végrehajtania vagy a tengerben, vagy fél motorral a földön, most mintha megvadult volna, úgy kezdte ráncigálni Yossarian karját, amikor eredeti úti céljuk, Nápoly helyett Szicíliában földet értek, és találkoztak a fondorlatos, szivarozó, tízesztendős stricivel, aki két tizenkét esztendős szűz nő-vérét ajánlotta fel nekik a városi szálloda előtt, amelyben csak Mi-lónak jutott szoba. Yossarian gyémántkeményen húzódott el Orrtól, s némi gonddal és zavarral bámulta az Etnát a Vezúv helyett, folyvást azon tűnődve, mit keresnek Szicíliában Nápoly helyett, miközben Orr reszkető, vihogó, kéjsóvár izgalomban esedezett neki, hogy menjenek a fondorlatos tízesztendős stricivel a tizenkét éves szűz nővéreihez, akik igazában nem is voltak testvérek, igazában nem is voltak szüzek, és akik igazság szerint legalább huszonnyolc évesek voltak.

– Tartson vele – ajánlotta Milo Yossariannak lakonikusan. – Ne feledje a küldetését.

– Jól van – adta be a derekát sóhajtva Yossarian, és nem felejtette a küldetését. – De először legalább hadd próbáljak szállodaszobát keríteni, hogy utána jól kialhassam magam.

– Jól kialhatja magát a lányoknál – válaszolta Milo ugyanazon az áskálódó hangon. – Ne feledje a küldetését.

De egyáltalán nem alhattak, mert Yossarian meg Orr ugyanabban a kettős ágyban találták magukat bepréselődve a két tizenkét esztendős huszonnyolc éves prostituálttal, akikről kiderült, hogy elhízottak és olajosak, és akik egész éjszakán át ébren tartották mindkettőjüket azzal, hogy szüntelenül partnert akartak cserélni. Yossarian felfogóképessége hamarosan annyira elhomályosult, hogy fel sem tűnt neki a piszkosszürke turbán, amit a kövérebbik, aki mindenáron magába akarta temetni, egész éjjel a fején tartott; csak másnap reggel tűnt fel neki, amikor a kubai szivart szívó tízesztendős, fondorlatos strici valami bestiális ötlettől indíttatva, a nagy nyilvánosság előtt letépte róla, és a ragyogó szicíliai napfény megvillant a kövér lány megdöbbentő szerencsétlenül lemeztelenített koponyáján. Bosszúszomjas szomszédok borotválták le a haját egészen a villogó csontig, mert németekkel hált. A nő sikított, és a tízesztendős, fondorlatos strici után hömpölygőit, míg zsíros, tar, megbecstelenített skalpja komikus szögben villogott arcának furcsa, megbámult gumója fölött, fehéren és szemérmetlenül. Yossarian életében sem látott ilyen szőrtelenséget. A strici magasra tartott ujja hegyén pörgette a turbánt, mint valami vadászzsákmányt, és az utolsó pillanatban mindig csak kisiklott ügyesen a lány körme közül, ahogy bűvös körben keringtek egymás nyomában az emberekkel zsúfolásig tömött téren. A népség üvöltve röhögött, és mindenki Yossarianra mutogatott, amikor Milo odatoppant szigorúan sietős képpel, és rosszallóan harapott az ajkába ennyi nyilvánvaló bűn és fajtalanság láttán. Milo ragaszkodott hozzá, hogy tüstént induljanak Máltába.

– Álmosak vagyunk – nyafogta Orr.

– Ezért saját magukat hibáztassák – dorgálta őket Milo szemforgatva. – Ha a szállodai szobájukban töltötték volna az éjszakát, ahelyett, hogy ezekkel az erkölcstelen lányokkal paráználkodnak, ma éppoly jól éreznék magukat, mint én.

– Maga mondta, hogy menjünk velük – vágott vissza Yossarian vádlón. – Meg szállodaszobánk sem volt. Egyedül magának sikerült szállodaszobát szerezni.

– Ez szintén nem az én hibám – magyarázta Milo gőgösen. –Honnan tudhattam volna, hogy a vásárlók mind a városba özönlöttek a csicseriborsó-szüretre?

– Maga ezt pontosan tudta – szögezte le a vádat Yossarian. –Ezért vagyunk itt Szicíliában, ahelyett, hogy Nápolyban volnánk. Fogadni mernék, hogy az egész rohadt gépet máris telerakta csicseriborsóval.

– Ssssss – figyelmeztette Milo szigorúan, jelentőségteljes pillantást vetve Orr felé. – Ne feledje a küldetését.

Mire a repülőtérre értek, hogy Málta felé vegyék útjukat, a gép hátsó és farokrészében, a bombaszekrényben és a tetőtorony-géppuskafészekben már százával álltak a csicseriborsós szakajtók.

Yossarian küldetése a kiránduláson Orr szórakoztatása volt, nehogy Orr megfigyelhesse, hol szerzi be Milo a tojást, noha Orr is tagja volt Milo szindikátusának, és mint Milo szindikátusának minden tagja, ő is résztulajdonos volt. Hülye egy küldetés volt, Yossarian úgy érezte, mivel már a verebek is azt csiripelték, hogy Milo Máltában veszi a tojást, darabját hét centért, aztán a szindikátus kantinjaiban öt centért adja el darabját.

– Egyszerűen nem bízom benne – borongott Milo a gépen, hátát mutatva Orrnak, aki úgy hevert ott az alacsony csicseriborsós szakajtókon, mint egy összegubancolt kötéldarab, és elcsigázottan aludni próbált. – És csak akkor veszem majd meg a tojást, amikor nincs a közelben, nehogy kilesse üzleti titkaimat. Mit nem ért meg?

Yossarian mellette ült a segédpilóta helyén. – Nem értem, hogy van az, hogy Máltában hét centért veszi a tojás darabját, és ötért adja el.

– Azért csinálom, hogy hasznom legyen belőle.

– De hogyan lehet így haszna belőle? Tojásonként két centet ráfizet.

– Három egész egynegyed cent hasznom van tojásonként azáltal, hogy négy és egynegyed centért adom el a tojást azoknak az embereknek Máltában, akiktől hét centért vásárolom a tojást. Persze a haszon nem az enyém. A haszon a szindikátusé. És mindenki részesedik belőle.

Yossarian úgy érezte, kezdi érteni. – Azoknak az embereknek meg, akiknek maga négy és egynegyed centért adja a tojásnak darabját, két és háromnegyed cent haszon jut darabonként, amikor újra eladják magának darabját hét centért, így van? Miért nem adja el a tojást közvetlenül saját magának, és hagyja ki azokat, akiktől megveszi?

– Mert én vagyok azok, akiktől megveszem – magyarázta Milo. Három egész egynegyed cent hasznom van darabján, amikor eladom a tojást magamnak, és kettő egész háromnegyed cent hasznom darabján, amikor visszavásárolom magamtól. A teljes nyereség tojásonként hat cent. Tojásonként csupán két centet vesztek, amikor darabonként öt centért adom a kantinnak, így lehetséges az, hogy hasznom van a darabonként hét centért vásárolt és a darabonként öt centért eladott tojásból. Amikor Szicíliában megveszem a tojást, csupán egy centet fizetek darabjáért.

– Máltában – javította ki Yossarian. – Máltában vásárolja maga a tojásait, nem Szicíliában.

Milo büszkén kacarászott. – Nem Máltában vásárolom a tojást – vallotta be Milo finom, palástolt derűvel, s ez egyszer hűtlenné vált ahhoz a szorgos józansághoz, melyet Yossarian megszokott nála. – Szicíliában vásárolom a tojást, egy centért darabját, aztán titokban Máltába szállítom, és négy és fél centért árulom darabját, hogy amikor az emberek Máltába jönnek tojásért, hét centre verhessem fel az árát.

– Miért jönnek Máltába az emberek tojásért, amikor ott olyan drága?

– Mert így szokták meg.

– Miért nem keresnek tojást Szicíliában?

– Mert azt nem szokták meg.

– Most már végképp nem értem. Miért nem hét centért adja a tojás darabját a kantinjainak, és miért adja őt centért darabját?

– Mert akkor az én kantinjaimnak nem lenne rám szükségük. Hétcentes tojást mindenki tud hét centért vásárolni.

– Miért nem hagyják ki magát, és veszik meg Máltában a tojást közvetlenül magától darabját négy egész egynegyed centért?

– Mert nem adnám el nekik.

– Miért nem adná el nekik?

– Mert akkor nem volna lehetőség annyi haszonra, így legalább szert tehetek magamnak egy kicsikére mint közvetítő.

– Akkor hát magának mégiscsak van haszna belőle – jelentette ki Yossarian.

– Persze hogy van. De mind az egész megy a szindikátusnak. És mindenki részesedik belőle. Nem érti? Ez pontosan ugyanaz, mint ami azzal a lukulluszparadicsommal történik, amit Cathcart ezredesnek adok el.

– Veszi tőle – javította ki Yossarian. – Maga nem elad lukulluszparadicsomot Cathcart ezredesnek meg Korn ezredesnek. Maga vesz tőlük lukulluszparadicsomot.

– Dehogy, eladok nekik – javította ki Milo Yossariant. – Álnéven szétosztom a lukulluszparadicsomot Pianosa piacain, hogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes a maguk álnevein megvehessek tőlem négy centért darabját, és másnap ismét eladhassák nekem a szindikátus számára őt centért darabját. Nekik egy cent hasznuk van darabján, nekem van három és fél cent hasznom darabján, és mindenki emelt fővel távozik.

– Mindenki, kivéve a szindikátust – horkant fel Yossarian. – A szindikátus öt centet fizet annak a lukulluszparadicsomnak darabjáért, amelynek darabja magának csak fél centbe kerül. Jól járt a szindikátus?

– A szindikátus akkor jár jól, ha én jól járok – magyarázta Milo –, mert mindenki részesedik belőle. A szindikátus pedig megkapja Cathcart ezredes meg Korn ezredes támogatását, és elengednek ilyen kirándulásokra, mint ez is. Egy fél órán belül meg fogja látni, mennyi tiszta hasznot hoz ez, csak érjünk földet Palermóban.

– Máltában – javította ki Yossarian. – Most Máltába megyünk, nem Palermóba.

– Nem, hanem Palermóba – válaszolta Milo. – Egy cikóriaexportőr van Palermóban, akihez pár percre be kell ugranom egy Bernbe irányított hajórakomány gomba ügyében, amit megtámadott a penész.

– Milo, mondja meg, hogyan csinálja ezt? – érdeklődött Yossarian csodálkozó és őszinte csodálatról tanúskodó nevetéssel. – Kiállítja az útlevelet az egyik helyre, és egy egészen más helyre repül. Nem csapnak lármát az irányítótorony emberei?

– Egytől egyig a szindikátus tagjai – mondta Milo. – És azt is tudják, hogy ami jó a szindikátusnak, az jó a hazának is, mert ez hajtja a verklit. Az irányítótorony emberei is részesednek, és ezért megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy segítsék a szindikátust.

– Én is részesedek belőle?

– Mindenki részesedik belőle.

– Orr részesedik belőle?

– Mindenki részesedik belőle.

– És Éhenkórász Joe? Ő is részesedik belőle?

– Mindenki részesedik belőle.

– Hát akkor egye meg a fene – mélázott Yossarian, mert mélyen meg volt hatva attól a gondolattól, hogy életében először részesedik valamiből.

Milo feléje fordult, s halvány, gonoszkodó fény csillant meg a szemében. – Van egy halálbiztos tervem arra, hogyan lehet a központi kormányzattól hatezer dollárt kicsalni. Koponyánként háromezer dollár üti a markunkat, a legcsekélyebb kockázat nélkül. Érdekli a dolog?

– Nem.

Milo mérhetetlen csodálattal nézett Yossarianra. – Látja, ez az, amit én úgy szeretek magában – jelentette ki. – Maga becsületes ember! Maga az egyetlen az ismerőseim között, akiben tényleg megbízhatok. Éppen ezért azt szeretném, ha megpróbálna jobban a segítségemre lenni. Tulajdonképpen nagyon kiábrándító volt, ahogy tegnap elrohant azzal a két cataniai tramplival.

Yossarian csúfondáros hitetlenkedéssel bámult Milóra. – Milo, hiszen maga mondta nekem, hogy menjek velük. Nem emlékszik?

– Ez nem az én hibám – válaszolta Milo méltósággal. – Mihelyt a városba értünk, valahogyan meg kellett szabadulnom Orrtól. Palermóban egészen más lesz a helyzet. Amikor Palermóban földet érünk, azt szeretném, ha maga meg Orr mindjárt a repülőtérről eltűnne a lányokkal.

– Miféle lányokkal?

– Rádióüzenetet küldtem előre, és megegyeztem egy négyesztendős stricivel, hogy lássa el magát meg Ont két nyolcesztendős szűzzel, akik félvér spanyolok. Egy limuzinnal várja magukat a repülőtéren, azonnal szálljanak be, mihelyt kiléptek a repülőgépből.

– Szó sincs róla – mondta Yossarian, és a fejét ingatta. – Egyetlen helyre megyek csak, ahol aludni lehet.

Milo egészen elkékült a méltatlankodástól, s hosszú, keskeny orra imbolyogni kezdett fekete szemöldöke és narancsbarna, kiegyensúlyozatlan bajusza között, mint valami magányos gyertya sápadt, kicsi lángja. – Yossarian, ne feledje a küldetését.

– Egye meg a fene a küldetésemet – felelte Yossarian közömbösen.

– És egye meg a fene a szindikátust is, még ha részesedek is belőle. Nekem nem kellenek nyolcesztendős szüzek, még ha félvér spanyolok is.

– Nem hibáztatom magát. De ezek a nyolcesztendős szüzek igazában harminckét évesek. És igazában nem is félvér spanyolok, hanem harmadvér észtek.

– Nem érdekelnek semmiféle szüzek.

– De még csak nem is szüzek – folytatta Milo meggyőzően. – Az, amelyiket magának szemeltem ki, rövid ideig egy éltes iskolamester felesége volt, aki csak vasárnaponként hált vele, úgyhogy majdnem olyan jó, mintha új lenne.

De Orr szintén álmos volt, úgyhogy Yossarian is, Orr is Milo oldalán ültek, amikor behajtottak Palermo városába a repülőtérről, és megtudták, hogy nekik kettejüknek ebben a szállodában sincs szoba, de főként azt, hogy Milo polgármester. Milo valószínűtlen, bizarr fogadtatása a repülőtéren kezdődött, ahol a civil munkások, akik fölismerték őt, tisztelettel letették szerszámaikat, és szemükben fegyelmezett ujjongással és imádattal bámulták Milót. Érkezésének híre megelőzte őt a városban, és a külkerületek már zsúfolva voltak éljenző polgárokkal, amikor kis, nyitott teherautójukon behajtattak. Yossarian meg Orr némán és megbabonázva húzódtak Milo védőszárnyai alá.

Benn a városban Milo fogadtatása zajosabbá vált, úgyhogy a teherautó egyre lassabban és lassabban haladhatott a központ felé. Az iskolákból kivonultak a gyerekek, az út két oldalán felsorakoztak, és zászlóikat lengették. Yossarian meg Orr mostanra már teljesen elnémultak. Az utcák zsúfolásig megteltek vidám tömegekkel, a magasban hatalmas lobogókat feszített a szél, rajtuk Milo képe. A képeken Milo egyszerű, magas, kerek nyakú parasztzubbonyban volt ábrázolva, aggódó, atyai arca türelmes, bölcs, bíráló és kemény volt, amint mindentudóan lenézett a tömegre fegyelmezetlen bajuszával, kertbe néző szemével. Roskatag invalidusok az ablakokból cuppogtak csókot feléje. Kötényes szatócsok magukból kikelve éljenezték boltjaik keskeny ajtajából. Bombardonok brummogtak. Itt-ott valaki összeesett, a többiét* halálra gázolták. Zokogó vénasszonyok tülekedtek tébolyultan egymás hegyen-hátán a lépésben haladó teherautó körül, hogy megérintsék Milo vállát, megszorítsák a kezét. Milo kegyes jóindulattal viselte el a tomboló ünneplést. Elegánsan viszonozta az integetéseket, s kesztyűs kézzel nagylelkűen záporozta a sokaságra csókjait. Izmos ifjak és lányok fegyelmezett sorokban, kart karba öltve táncoltak mögötte végig az úton, és rekedt hangú, üveges szemű imádattal kántálták: – Mi-lo! Mi-lo! Mi-lo!

Most, hogy a titok napvilágra került, Milo fölengedett Yossarian meg Orr iránt, és mérhetetlen, szégyenlős büszkeséggel pöffeszkedett. Arca eleven színt öltött. Milót azért választották meg polgármesternek Palermóban – meg a közeli Cariniban, Monrealéban, Bagheriában, Termini Immersében, Cefaliban, Mistrettában meg Nicosiában is –, mert skót whiskyt hozott Szicíliába.

Yossarian csodálkozott. – Hát ennyire szeretik itt az emberek a skót whiskyt?

– Azt nem tudom, mert nem isznak ezek egy csöpp skót whiskyt sem – magyarázta Milo. – A skót whisky nagyon drága, ezek az emberek meg nagyon szegények.

– Akkor meg miért Szicíliába importálja, ha itt egyáltalán nem isszák?

– Hogy árat csináljak neki. A skót whiskyt innen Máltába viszem, hogy nagyobb haszonkulcsot érjek el vele, amikor ismét eladom magamnak valaki más helyett. Itt én egy egészen új foglalkozási ágat honosítottam meg. Ma már Szicília a harmadik legnagyobb skótwhisky-exportőr a világon, és ezért választottak meg polgármesterüknek.

– Ha ilyen nagymenő, akkor hogy állunk a mi szállodai szobánkkal, ezt mondja meg – vicsorogta Orr tiszteletlenül, fáradtságtól kásás hangon.

Milo bűnbánóan válaszolt. – Hát ezt a dolgot meg fogom vizsgálni – ígérte. – Igazán sajnálom, hogy elfelejtettem rádión hotelszobát foglalni maguknak is. Jöjjenek velem a hivatalomba, és ott tüstént megbeszélem a dolgot az alpolgármesteremmel.

Milo hivatala egy borbélyműhely volt, az alpolgármester pedig egy köpcös borbély, akinek hízelkedő ajkáról oly bőségben tajtékoztak a szívélyes üdvözlések, akár a hab, melyet épp kezdett fölverni Milo borotvaszappanján.

– Hát, Vittorio – mondta Milo, és lustán elterpeszkedett Vittorio egyik borbélyszékén –, hogy mentek a dolgok mostanában, a távollétemben?

– Nagyon rosszul, Signor Milo, nagyon rosszul. De most, hogy megint itthon van, az emberek boldogok.

– A tömeg méretein gondolkodtam. Hogy lehet az, hogy a szállodák tömve vannak?

– Mert nagyon sok ember jött át a szomszédos városokból, hogy Signor Milót láthassa: Aztán meg itt vannak a felvásárlók mind, akik az articsókavásárra a városba jöttek.

Milo keze, mint a sas, meredeken fölröppent, és megállította Vittorio borotvapamacsát. – Mi az az articsóka? – tudakolta.

– Az articsóka, Signor Milo? Az articsóka nagyon ízletes zöldségféle, mely a világ minden táján nagyon népszerű. Meg kell kóstolnia az articsókát, míg itthon tetszik lenni, Signor Milo. Mi termeljük a világ legjobb articsókáját.

– Tényleg? – kérdezte Milo. – Idén hogy kel az articsóka?

– Úgy néz ki, hogy articsókaviszonylatban nagyon jó évünk lesz. Nagyon rossz volt az articsókatermés.

– Tényleg? – merengett Milo, és eltűnt. Oly gyorsan siklott le a székről, hogy a csíkos borbélylepedő még egy darabig tartotta alakját, miután kibújt alóla, s csak később hullott össze. Milo már eltűnt a láthatárról, mire Yossarian meg Orr utánavetette magát az utcán.

– Kérem a következőt – ugatott Milo helyettese hivatásszerűen. – Ki következik?

Yossarian meg Orr búskomoran távozott a borbélyműhelyből. Miután Milo elhagyta őket, otthontalanul gázoltak a rivalgó tömegben, és hiába szimatoltak alvóhely után. Yossarian ki volt merülve. Fejében egyhangú, őrjítő fájás lüktetett, Orr meg az idegeire ment, mert talált valahol két vadgesztenyét, a pofájába rakta őket, és úgy ballagott, míg Yossarian rá nem jött, és ki nem köpette vele. Orr aztán talált valahol két vadalmát, becsúsztatta őket, míg Yossarian rá nem jött, és mellbe nem vágta, hogy köpje ki őket a szájából. Orr vigyorgott, és azt mondta, nem is vadalma volt, hanem vadgesztenye, és nem is a szájában volt, hanem a markában, de Yossarian nem értett belőle egy árva szót sem a szájában levő vadgesztenye miatt, de ettől függetlenül kivetette vele. Ravasz fény villant meg Orr szemében. Keményen megdörzsölte homlokát a keze fejével, mintha alkoholos emlékezetkihagyásban szenvedne, és fajtalanul vihogott.

– Emlékszel arra a lányra… – Abbahagyta, hogy megint fajtalanul vihogjon egyet. – Emlékszel arra a lányra, aki azzal a cipővel kalapálta a fejem, ott abban a római lakásban, mikor mindketten meztelenek voltunk? – kérdezte, aztán ravaszul várt és nézett. Megvárta, míg Yossarian óvatosan bólint. – Ha engeded, hogy visszategyem a vadgesztenyét a pofámba, elmondom neked, miért kalapált. Áll az alku?

Yossarian bólintott, és Orr elmondta neki az egész képtelen históriát arról, hogy a meztelen lány miért kalapálta cipője sarkával a fejét Nately kurvájának a lakásán, de Yossarian képtelen volt egy szót is megérteni belőle, mert a vadgesztenye megint benne volt Orr szájában. Yossarian kétségbeesetten röhögött a trükkön, de végül beesteledett, és ők jobb híján nekivágtak, hogy rossz hangulatban megvacsorázzanak egy mocskos kocsmában, utána autóstoppal visszamentek a repülőtérre, befeküdtek a gépbe, és zsibbasztó kínban addig forgolódtak a hideg fémpadlón, amíg alig két óra múlva teherautó-sofőrök verték föl és zavarták ki őket a puszta földre, hogy megrakják a repülőgépet articsókás ládákkal. Az eső vadul zuhogni kezdett. Yossarian meg Orr bőrig ázott, mire a teherautók eltakarodtak, de nem volt más választásuk, mint hogy bepréseljék magukat vissza a gépbe, és egymáshoz lapuljanak, mint holmi reszkető heringek az articsókás ládák éles sarkai között, melyeket Milo kora hajnalban Nápolyba fuvarozott, és elcserélt fahéjra, szegfűszegre, vaníliára és magyar borsra, amit még aznap nagy sietve visszafuvarozott délre, Máltába, ahol, mint kiderült, nagymester-helyettes. Yossariannak meg Orrnak Máltában sem jutott szoba. Milo Máltában Sir Milo Minderbinder őrnagy volt, és hatalmas iroda várta a Nagymesteri Palotában. Mahagóni íróasztala szinte végtelen volt. A tölgyfa burkolatú fal egyik mezőjén, keresztbe tett brit zászlók között függött az őfelsége Walesi Muskétásainak egyenruhájába öltözött Sir Milo Minderbinder őrnagy megragadó és drámai fotográfiája. A fotográfia keskeny, vágott bajuszt, márványba vésett arcot mutatott, szeme éles volt, mint a tüske. Milót lovaggá ütötték, kinevezték őrnaggyá őfelsége Walesi Muskétásaihoz, és tiszteletbeli nagymester-helyettes lett, mert meghonosította Máltában a tojáskereskedelmet. Milo nagylelkűen engedélyezte Yossariannak meg Orrnak, hogy az éjszakát irodájának vastag szőnyegén tölthessék, de alighogy ő eltűnt, megjelent egy állig felfegyverzett strázsa, és bajonettje hegyével kipiszkálta őket az épületből, mire egy goromba sofőrrel, aki jól megvágta őket, kihajtattak a repülőtérre, és megint befeküdtek a gépbe, amely most kakaóval meg frissen szüretelt kávéval csurig rakott katonazsákokkal volt megpakolva, és oly dús illatoktól bűzlött, hogy mindketten vadul hánytak kinn a futóműnek dőlve, amikor másnap reggel Milót, aki friss volt és üde, mint a nyíló virág, kihozta a sofőrje, és elindultak Oranba, ahol szintén nem jutott szállodai szoba Yossariannak meg Orrnak, és ahol Milo aisah volt. Milónak fényűző lakosztály állt rendelkezésére a narancsvörös kastélyban, de Yossarian meg Orr nem mehetett oda vele, mert Yossarian meg Orr hitetlen gyaurok voltak. A kapunál gargantuai méretű berber testőrök állták útjukat, és handzsárjukkal elzavarták őket. Orr rekedt és taknyos volt, nyomorékká tette a nátha. Yossarian széles háta meggörnyedt, és szaggató kínnal sajgott. Szemrebbenés nélkül kicsavarta volna Milo nyakát, de Milo Órán aisahja volt, ennélfogva szent és sérthetetlen. Milo nemcsak Órán aisahja volt, mint később kiderült, hanem ő volt a bagdadi kalifa is, továbbá a damaszkuszi imám és Arábia sejkje is ő volt. Milo volt a gabonaisten, az esőisten, a rizsisten az olyan elmaradt országokban, ahol a tudatlan, babonás nép még mindig efféle kegyetlen isteneket imád, továbbá mélyen benn Afrika dzsungeljeiben, vallotta be példamutató szerénységgel, bajuszos orcájának nagy, faragott képe található, amint az emberi vértől vöröslő primitív kőoltárok fölött a messzeségbe bámul. Útjukban, ahol leszálltak, Milót mindenütt hódolattal pajzsra emelték, egyik diadalmas ováció a másikat követte, ahogy az egyik városból a másikba jutottak, míg végül hátraarcot csináltak, és KisÁzsián át Kairóba érkeztek, ahol Milo felvásárolta a piacról a gyapotot, ami a világon senkinek sem kellett, és ami azon nyomban a tönk szélére taszította Milót. Kairóban végre jutott szállodai szoba Yossariannak meg Orrnak. Puha ágy várta őket, meg kövér, fölvert párna, tiszta, ropogós lepedő. Ruháiknak gardróbszekrény, akasztókkal. Volt fürdővíz is. Faggyúszagú, elhanyagolt testüket rózsaszínűre áztatták gőzölgő forró vízben, aztán Milo társaságában elhagyták a szállót, hogy ráksalátát meg csirkemellet egyenek egy nagyon jó vendéglőben, ahol az előcsarnokban levő tőzsdei árfölyamjelző telex véletlenül épp akkor kopogta le az egyiptomi gyapot utolsó ajánlatait, amikor Milo megkérdezte a pincérek fővezérét, hogy vajon miféle masina volna is az. Milo el sem tudott szebbet képzelni, mint a tőzsdei árfolyamjelző telex.

– Tényleg? – kiáltott fel, amikor a pincérek fővezére befejezte magyarázó előadását. – És mennyiért kel most az egyiptomi gyapot? – A pincérek fővezére megmondta neki, és Milo megvette az egész termést.

De Yossarian közel sem félt annyira az egyiptomi gyapottól, amit Milo megvett, mint attól az éretlen vörös banánhalomtól, amit a bennszülött negyed piacán figyelt ki Milo, amikor befelé hajtattak a városba, és félelme tüstént beigazolódott, mert Milo alig éjfél után felrázta mély álmából, és az orra alá dugott egy félig hámozott banánt. Yossarian visszanyelte zokogását.

– Kóstolja meg – sürgette, és állhatatosán tartotta a banánt Yossarian meggyötört képe elé.

– Milo, maga kurva –-nyöszörgött Yossarian –-, csak egy kicsikét hagyjon aludni.

– Egye meg, és mondja meg, jó-e? – hajtogatta a magáét Milo. –De meg ne mondja Orrnak, hogy magának adtam. Tőle két piasztert vasaltam be érte.

Yossarian megadóan megette a banánt, és miután közölte Milóval, hogy jó, becsukta a szemét, de Milo megint fölrázta, és utasította, hogy kapkodja magára a ruháit, amilyen gyorsan csak tudja, mert azonnal indulnak Kanosára.

– Magának meg Orrnak be kell szépen rakni a banánt a gépbe – magyarázta. – Az ember azt mondta, ügyeljenek a pókokra, mikor a csomókat a kezükbe veszik.

– Nem várhatnánk reggelig, Milo? – esedezett Yossarian. – Csak egy kicsit hagyjon aludni.

– A banán nagyon gyorsan érik – válaszolta Milo –, és egy perc veszteni való időnk sincs. Gondolja csak el, hogy megörülnek az emberek otthon a századnál, ha megkapják ezt a banánt.

De az emberek otthon a századnál még csak nem is láttak egy fia banánt sem, mert Isztambulban kereslet volt banánra, Bejrútban meg kínálat köménymagra, amivel Milo, miután a banánt eladta, Bengáziba sietett. Amikor pedig Orr szabadságának lejártával, hat nap múlva, lélekszakadva megérkeztek Pianosára egy géprakomány hófehér szicíliai tojással, amiről Milo azt mondta, hogy Egyiptomból való, és potom négy centért adta el a kantinjainak, a szindikátushoz tartozó parancsnokok egyöntetűen követelték, vágtasson azonnal vissza Kairóba még több éretlen banánért,, és adja el Törökországban köménymagért, amire Bengáziában kereslet van. És mindenki részesedett belőle.

23. Nately örege

Az egyetlen valaki, aki otthon a századnál tényleg látott valamit Milo vörös banánjából, az Aarfy volt, aki szólt egy befolyásos diák-egyleti ismerősének a hadbiztosságnál, s az ő révén szerzett két darabot belőle, amikor a banán beért, és a rendes feketepiaci csatornákon Itáliába kezdett áramlani, és aki Yossanannal együtt ott ült a tiszti szálláson azon az estén, amikor Nately végül mégis megtalálta a kurváját a gyászos keresgélés annyi kárba veszett hete után, és két társnőjével együtt visszacsalogatta a szállásra azzal, hogy koponyánként harminc dollárt ígért nekik.

– Koponyánként harminc dollár? – jegyezte meg Aarfy lassan, és mint valami finnyás szakértő, kétkedve böködte és tapogatta a három öles termetű lányt. – Harminc dollár sok pénz az ilyenért. Mellesleg, én soha életemben nem fizettem érte.

– Nem kértelek rá, hogy fizess érte – biztosította Nately gyorsan. – Én fizetek mindnyájukért. Csak annyit kérek tőletek, gyerekek, hogy vigyétek el a másik kettőt. Kisegítenétek?

Aarfy öntelten vigyorgott, és megrázta puha, kerek fejét. – A jó öreg Aarfy helyett senki se fizessen. Mindent meg tudok én szerezni, amit akarok, és akkor, amikor akarom. Csak most éppen nem vagyok abban a hangulatban.

– Miért nem fizeted ki mind a hármat, és küldöd el a másik kettőt? – ajánlotta Yossarian.

– Azért, mert az enyém földühödne, ha csak őt dolgoztatnám meg a-pénzéért – válaszolta Nately, és aggodalmas pillantást vetett a nőjére, aki nyugtalanul meresztgette rá a szemét, és már-már morogni kezdett.

– Azt mondta nekem, ha csakugyan szeretném, őt küldeném el, és a másik kettő közül feküdnék le valamelyikkel.

– Jobb ötletem van – dicsekedett Aarfy. – Miért nem fogjuk itt mind a hármat addig, amíg aztán itt lesz a kijárási tilalom ideje, és akkor megfenyegetjük őket, hogy kilökjük őket az utcára, és ott le fogják őket tartóztatni, ha csak ide nem adják, ami pénzük van? Még azzal is megfenyegethetjük őket, hogy kilökjük őket az ablakon.

– Aarfy! – rémüldözött Nately.

– Én csak segíteni próbáltam – mondta Aarfy bárányszelíden. Aarfy mindig igyekezett Natelyn segíteni, mert Nately apja gazdag és befolyásos ember volt, aki kitűnő állása révén segíthetett volna Aarfyn a háború után. – Ajjaj – védekezett nyafogva. – Otthon a koleszban mindig csináltunk ilyen dolgokat. Emlékszem, amikor egyszer lecsaltuk a városból azt a két süket főiskolás lányt az egyletbe, és kényszerítettük őket, hogy mindenkivel tömjenek, aki ott volt és kedve szottyant rá, mert különben fölhívjuk a szüleiket, és megmondjuk nekik, hogy tömtek velünk. Több mint tíz órán át voltak ágyban tartva. Még egy kicsikét meg is pofoztuk őket, amikor panaszkodni kezdtek. Aztán elvettük a kis pénzecskéjüket, a rágógumijukat, és kidobtuk őket. Bizony, fiúk, micsoda pompás murikat csaptunk mi ott az egyletben – merült a múltba békésen, míg testes képe nyájasan és pirospozsgás hévvel ragyogott föl a nosztalgikus emlékre. – Ki szoktunk közösíteni mindenkit, még egymást is.

De Aarfy most már nem segíthetett Natelyn, mert a lány, akibe Nately oly mélységesen beleszeretett, növekvő, komor szemrehányással, fenyegetően szidni kezdte Natelyt. Szerencsére épp akkor beviharzott Éhenkórász Joe, és megint rendben lett minden, csakhogy egy másodperc múlva Dunbar támolygott be részegen, és rögtön ölelgetni kezdte a vihogó lányokat, egyiket a másik után. Most már négy férfi esett három lányra, és erre mind a heten fölkerekedtek, otthagyták Aarfyt a szálláson, és fölkapaszkodtak egy fiákerre, amely egy tapodtat se mozdult a járdaszegély mellől, mert a lányok előre követelték a