/ Language: Hungary / Genre:antique

A titánok bukása

Ken Follett

Véres és gyönyörű huszadik század története úgy, ahogy azt csak Ken Follett tudja elmesélni! A titánok bukása a század történelmének első húsz, felkavaró éve, amely nemzetek bukását és felemelkedését hozta. A cselekmény középpontjában egy angol arisztokrata, Fitzherbert gróf áll, akinek Elisaveta orosz hercegnő a felesége. Miközben a gróf a walesi szénbányákban szipolyozza ki a bányászokat, kastélyában uralkodókat és diplomatákat lát vendégül. Ezen diplomaták egyike a rejtélyes Walter von Ulrich gróf, a német követség attaséja, aki beleszeret a gróf szabadgondolkodású húgába. A vendégek közt több különös alak is felbukkan. Egyikük Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének személyi titkára. Amerikában pedig él egy orosz üzletember, Vyalov, akiről mindenki tudja, hogy a szesztilalmat kihasználva tett szert roppant vagyonára. Vyalov szolgálatába szegődik, majd elcsábítja annak lányát Lev Peskov lovász, aki hamis útlevéllel vándorolt ki Petrográdból. Bátyja, Grigorij Peskov öntudatos munkás, a kommunista vitakör tagja, majd az 1917-es oroszországi forradalom egyik vezetője. Lenin és a bolsevikok győzelme után komisszárként a Kreml egyik elegáns lakásába költözhet be családjával. Ezeknek a világ különböző részein élő családoknak a sorsa a nagy történelmi események, elsősorban a világháború során egymásba kapcsolódik. A titánok bukása - Ken Follett többi regényéhez hasonlóan - izgalmas, mesterien felépített cselekményű regény, amely megmutatja, hogyan sodródott bele Európa és Amerika az első világégésbe.Ken Follett legújabb nagyszabású regénytrilógiájának címe: Évszázad. A három kötetben az író arra vállalkozik, hogy elmesélje a 20. század európai és amerikai történetét öt család életén keresztül, akiknek sorsa egymásba kapcsolódik, összefonódik. Az 1. kötet, "A titánok bukása" a 20. század első éveitől az első világháború végéig, a Párizs környéki békekötésekig terjedő időszakban játszódik.

  Véres és gyönyörű huszadik század története úgy, ahogy azt csak Ken Follett tudja elmesélni!

  A titánok bukása a század történelmének első húsz, felkavaró éve, amely nemzetek bukását és felemelkedését hozta. A cselekmény középpontjában egy angol arisztokrata, Fitzherbert gróf áll, akinek Elisaveta orosz hercegnő a felesége. Miközben a gróf a walesi szénbányákban szipolyozza ki a bányászokat, kastélyában uralkodókat és diplomatákat lát vendégül. Ezen diplomaták egyike a rejtélyes Walter von Ulrich gróf, a német követség attaséja, aki beleszeret a gróf szabadgondolkodású húgába. A vendégek közt több különös alak is felbukkan. Egyikük Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének személyi titkára. Amerikában pedig él egy orosz üzletember, Vyalov, akiről mindenki tudja, hogy a szesztilalmat kihasználva tett szert roppant vagyonára. Vyalov szolgálatába szegődik, majd elcsábítja annak lányát Lev Peskov lovász, aki hamis útlevéllel vándorolt ki Petrográdból. Bátyja, Grigorij Peskov öntudatos munkás, a kommunista vitakör tagja, majd az 1917-es oroszországi forradalom egyik vezetője. Lenin és a bolsevikok győzelme után komisszárként a Kreml egyik elegáns lakásába költözhet be családjával. Ezeknek a világ különböző részein élő családoknak a sorsa a nagy történelmi események, elsősorban a világháború során egymásba kapcsolódik.

  A titánok bukása - Ken Follett többi regényéhez hasonlóan - izgalmas, mesterien felépített cselekményű regény, amely megmutatja, hogyan sodródott bele Európa és Amerika az első világégésbe.Ken Follett legújabb nagyszabású regénytrilógiájának címe: Évszázad.

  A három kötetben az író arra vállalkozik, hogy elmesélje a 20. század európai és amerikai történetét öt család életén keresztül, akiknek sorsa egymásba kapcsolódik, összefonódik.

  Az 1. kötet, "A titánok bukása" a 20. század első éveitől az első világháború végéig, a Párizs környéki békekötésekig terjedő időszakban játszódik.

Ken Follett

A TITÁNOK

BUKÁSA

Évszázad-trilógia 1.

A fordítás Ken Follett: Fali of Giants

(First in the Century trilogy) alapján készült

Szerkesztette: Rózsa Judit

Borítóterv: Malum Stúdió, Szabó Vince

A magyar kiadást tervezte és tördelte: Gyergyák Bence

Copyright © Ken Follett, 2010

Hungarian translation Bihari György, Sóvágó Katalin, 2010

Copyright © Gabo Kiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

ISBN 978 963 689 430 6

Szüleim, Martin és Veenie Follett emlékének

Szereplők

Amerikaiak

Dewar család

Cameron Dewar, szenátor

Ursula Dewar, a felesége

Gus Dewar, a fiuk

Vyalov család

Josef Vyalov, üzletember

Lena Vyalov, a felesége

Olga Vyalov, a lányuk

Mások

Rosa FIellman, újságíró

Chuck Dixon, Gus iskolatársa, barátja Marga, egy éjszakai lokál énekesnője Nick Forman, tolvaj

Ilya, gengszter

Theo, gengszter

Norman Niall, csaló könyvelő

Brian Hall, szakszervezeti vezető

Valós történelmi szereplők

Woodrow Wilson, a 28. elnök

William Jennings Bryan, külügyminiszter

Joseph Daniels, tengerészeti miniszter

Angolok és skótok

Fitzherbert család

Fitzherbert gróf, becenevén Fitz

Elizaveta hercegnő, a felesége, becenevén Bea

Lady Maud Fitzherbert, a húga

Lady Hermia, azaz Herm néni, a szegény nagynénjük

Sussex hercegné, a gazdag nagynénjük Gelert, pireneusi hegyi kutya

Grout, Fitz inasa

Sanderson, Maud komornája

Mások

Mildred Perkins, Ethel Williams albérlője

Bernie Leckwith, a Független Munkáspárt aldgate-i tagozatának titkára

Bing Westhampton, Fitz barátja

Lowther márki, „Lowthie", Maud kikosarazott kérője

Albert Solman, Fitz jogtanácsosa

Dr. Greenward, önkéntes a gyermekrendelőben

Lord „Johnny" Remarc, hadügyminiszter-helyettes

Hervey ezredes, Sir John French szárnysegédje

Murray hadnagy, majd százados, Fitz szárnysegédje

Mannie Litov, varrodatulajdonos

Jock Reid, a Független Munkáspárt aldgate-i tagozatának pénztárosa

Jayne McCulley, katonafeleség

Valós történelmi szereplők

V. György király

Mária királyné

Mansfield Smith-Cumming, becenevén

„C", a Titkosszolgálat Külügyi Osztályának (később MI6) főnöke

Sir Edward Grey, képviselő, külügyminiszter

Sir William Tyrrell, Grey magántitkára Frances Stevenson, Lloyd George szeretője

Winston Churchill, képviselő

H. H. Asquith, képviselő, miniszterelnök

Sir John French, a brit expedíciós erők parancsnoka

Franciák

Gini, bártündér

Dupuys ezredes, Gallieni tábornok szárnysegédje

Lourceau, Joffre tábornok szárnysegédje

Valós történelmi szereplők

Joffre tábornok, francia főparancsnok

Gallieni tábornok, a párizsi helyőrség parancsnoka

Németek és osztrákok

Von Ulrich család

Otto von Ulrich, diplomata

Susanne von Ulrich, a felesége

Walter von Ulrich, a fiuk, a londoni német nagykövetség katonai attaséja

Greta von Ulrich, a lányuk

Robert von Ulrich gróf. Walter másod-unokatestvére, a londoni osztrák nagykövetség katonai attaséja

Mások

Gottfried von Kessel, a londoni német nagykövetség kultúrattaséja

Monika von der Helbard, Greta legjobb barátnője

Valós történelmi szereplők

Karl Lichnowsky herceg, a londoni német nagykövet

Paul von Hindenburg, tábornagy Erich Ludendorff, gyalogsági tábornok Theobald von Bethmann-Hollweg, német kancellár

Arthur Zimmermann, német külügyminiszter

Oroszok

Peskov család

Grigorij Peskov, fémmunkás

Lev Peskov, lovász

Putyilov-gépgyár

Konsztantyin, esztergályos, a bolsevik vitakör vezetője

Iszaak, a focicsapat kapitánya

Varja, munkásnő, Konsztantyin anyja

Szergej Kanyin, az öntöde felügyelője

Maklakov gróf, igazgató

Mások

Mihail Pinszkij, rendőrtiszt

Ilja Kozlov, a cimborája

Nyina, Bea hercegnő komornája

Andrej herceg, Bea testvére

Katyerina, parasztlány, aki nemrég érkezett a városba

Miska, kocsmáros

Trolim, bűnöző

Fjodor, korrupt rendőr

Szpirja, a Gábriel Arkangyal utasa

Jakov, a Gábriel Arkangyal utasa

Anton, a londoni orosz követség tisztviselője és német kém

David, zsidó katona

Gavrik, őrmester

Tomcsak, hadnagy

Valós történelmi szereplők

Vlagyimir Iljics Lenin, a Bolsevik Párt vezére

Lev Trockij

Walesiek

Williams család

David Williams, szakszervezeti vezető Cara Williams, a felesége

Ethel Williams, a lányuk

Billy Williams, a fiuk

Otata, Cara apja

Griffiths család

Len Griffiths, ateista és marxista

Mrs. Griffiths

Tommy Griffiths, a fiuk, Billy Williams legjobb barátja

Ponti család

Mrs. Minnie Ponti

Giuseppe „Joey" Ponti

Giovanni „Johnny" Ponti, az öccse

Bányászok

David Crampton, Picsogó Dai Faggyús Harry Hewitt

John Jones, a Boltos

Daraboló Dai, a hentes fia

Pápa Pat, a fővágat aknacsatlósa

Pápa Micky, Pat fia

Pónis Dai, lovász

Bert Morgan

Bányaigazgatóság

Perceval Jones, a Celtic Minerals elnöke Maldwyn Morgan, a szénbánya igazgatója

Rhys Price, a szénbánya igazgatóhelyettese

Ragyás Arthur Llewellyn, a szénbánya tisztviselője

Ty Gwyn személyzete

Peel, főkomornyik

Mrs. Jevons, házvezetőnő Morrison, inas

Mások

Trágyás Dai, pöcegödör-tisztító

Mrs. Pónis Dai

Mrs. Roley Ihighes

Mrs.Hywell Jones

George Barrow közlegény, B század Robin Mortimer közlegény, lefokozott tiszt, B század

Owen Bevin közlegény, B század

„Próféta" Elijah Jones őrmester. B század

James Carlton-Smith hadnagy, B század

Gwyn Evans százados, A század

Roland Morgan hadnagy, A század

Valós történelmi szereplő

David Lloyd George, liberális parlamenti képviselő

Előszó

BEAVATÁS

Első fejezet

1911. június 22.

Azon a napon, amelyen V György királyt megkoronázták a londoni Westminster-apátságban, Dél-Walesben Billy Williams leszállt az aberoweni aknába.

Billy 1911. június 22-én töltötte be a tizenhármat. Az apja keltette. Papa ébresztési módszere inkább hatékony volt, mint gyengéd. Szabályos ütemben pofozgatta Billyt, határozottan és kitartóan. Billy mélyen aludt, és egy másodpercig megpróbált nem figyelni a pofozgatásra, de az makacsul folytatódott. Egy pillanatra méregbe gurult, aztán eszébe jutott, hogy föl kell kelnie, föl is akart kelni, kinyitotta hát a szemét, és hirtelen felült.

– Négy óra – mondta papa, aztán kiment, és ledübörgött bakancsos lábával a falépcsőn.

Billynek ma kellett elkezdenie munkás életét: beáll vájártanulónak, úgy, ahogy a város férfilakosságának többsége csinálta az ő korában. Bántotta, hogy miért érzi magát ilyen kevéssé bányásznak. De elhatározta, hogy nem fog felsülni. David Crampton elsírta magát az első nap lent az aknában, és máig Picsogó Dainak hívták, noha huszonöt éves volt, és a város rögbicsapatának csillaga.

Szent Iván másnapja volt, már hajnalban is ragyogó világos jött be a kicsi ablakon. Billy a mellette fekvő nagyapjára nézett. Ótata szeme már nyitva volt. Mindig ébren volt, amikor Billy fölkelt; azt mondta, az öregemberek nem sokat alszanak.

Billy kikászálódott az ágyból. Egy szál alsót viselt. Hidegben az ingét is magán hagyta, de Angliában most örvendetesen forró volt a nyár, az éjszakák pedig enyhék. Előhúzta az éjjeliedényt az ágy alól, és levette a fedelét.

Cseppet sem lett nagyobb a hímvesszője, amit az ő jancsijának hívott. Még mindig ugyanaz a gyermekes kukacka volt. Abban reménykedett, hogy a születésnapja előtti éjszakán növekedésnek indul, vagy legalább kibukkan valahol a környékén egy fekete szőrszál, de csalódnia kellett. Legjobb barátja, Tommy Griffiths, akivel egy napon született, bezzeg egészen más: mutál a hangja, sötét legénytoll pelyhedzik a felső ajkán, és a jancsija is emberes. Ez megalázó.

Vizelés közben kinézett az ablakon, de csak a salakdombot látta, a meddőhányó palaszürke púpját, a szénbánya hulladékát, nagyobbrészt palát és homokkövet. Így festhetett a világ a Teremtés második napján, gondolta Billy, mielőtt az Úr azt mondta: „Hajtson a föld füvet.” Szelíd szellő sodor-la a finom fekete port a salakdombról a házsorok felé.

A szobában még kevesebb néznivaló volt. Ez volt itt a hátsó háló, egy keskeny odú, amelybe épphogy belefért az egyszemélyes ágy, egy fiókos szekrény és ótata utazóládája. A falon egy kendő lógott, amire ezt hímezték:

HIGGYÉL

JÉZUS KRISZTUSBAN,

ÉS Ő MEGVÁLT

TÉGED

Tükör viszont nem volt.

Az egyik ajtó a lépcsőre nyílt, a másik az elülső hálószobába, amelybe csak a hátsón keresztül lehetett bemenni. Az nagyobb volt, két ágy fért el benne. Ott aludt papa és mama, és Billy nővérei is évekkel ezelőtt. A legidősebb, Ethel, most került el a háztól, a másik három meghalt, az egyik kanyaróban, a másik szamárköhögésben, a harmadik torokgyíkban. Volt egy bátyja is, vele osztozott Billy az ágyon ótata érkezése előtt. Wesley-nek hívták, és a föld alatt ölte meg egy elszabadult csille, egy olyan kerekes kád, amelyben a szenet szállítják.

Belebújt az ingébe. Ezt viselte tegnap az iskolában. Ma csütörtök van, csak vasárnap vált inget. De azért volt egy új nadrágja, az első hosszúnadrág, ami az ördögbőr nevű vastag, víztaszító pamutszövetből készült. Ez jelezte, hogy belépett a férfiak világába. Büszkén húzta föl, élvezte a szövet férfias súlyát. Felcsatolta széles bőrövét, felvette a Wesley-től örökölt bakancsot, és lement.

A földszint nagyobb részét kitöltötte a négy és fél négyzetméter alapterületű nappali. A közepén volt az asztal, egyik oldalon a kandalló, előtte házilag készült szőnyeg. Papa az asztalnál ült, egy régi Daily Mailt olvasott, hosszú, éles metszésű orrán pápaszem ült. Mama teát főzött. Letette a gőzölgő kannát, megcsókolta Billy homlokát, és azt kérdezte:

– Hogy van az én kicsi férfim a születésnapján?

Billy nem válaszolt. A „kicsi" megsebezte, mert valóban az volt, a „férfi” ugyanúgy fájt, mivel még nem volt az. Átment a mosogatófülkébe, a ház hátuljában. Vizet mert egy bádoglavórral a hordóból, arcot és kezet mosott, aztán kiöntötte a vizet a kőből készült, sekély mosogatóba. A mosogatófülkében állt egy réztartály is egy tűzrostélyon, de azt csak a fürdésnapon, szombat este használták.

Ígérték, hogy hamarosan bevezetik a folyó vizet, és néhány bányász házában már volt is. Tommy Griffiths családja a szerencsések közé tartozott. Billynek kész csoda volt, hogy az embernek elég elfordítania a csapot, és máris ihat egy pohár tiszta, hideg vizet, nem kell kicipelni a vödröt az utcai kúthoz. De a folyó víz még nem érkezett meg a Wellington közbe, ahol a Williams család lakott.

Visszatért a nappaliba, és leült az asztalhoz. Mama nagy bögre cukros, tejes teát rakott elé. Két vastag szeletet vágott a házikenyérből, egy kocka zsírt hozott a lépcső alá beépített kamrából. Billy összetette a kezét, lehunyta a szemét, és azt mondta:

– Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott, ámen.

Azután ivott egy kis teát, és megzsírozta a kenyeret.

Papa ránézett halványkék szemével az újság fölött.

– Sózd meg a kenyeret – mondta. – Megizzadsz a föld alatt.

Billy apja vezető volt a Dél-walesi Bányászszakszervezetben, a legerősebb brit szakszervezetben, amit papa mindannyiszor elmondott, valahányszor alkalom adódott rá. Csak úgy ismerték, hogy Union Dai. Sok férfit hívtak Dainak, amit „dáj"-nak ejtettek. Ez pedig a David, walesiül Dafydd név rövidítése. Billy az iskolában azt tanulta, hogy a David név azért népszerű Walesben, mert így hívják az ország védőszentjét, mint ahogy Írországét Patricknek. A sok Dait nem a családi nevükkel különböztették meg – a városka szinte minden lakóját Jones-nak, Williamsnek, Evansnek vagy Morgannek hívták –, hanem a csúfnevükkel. A valódi neveket ritkán használták, ha akadt valami vicces ragadványnév. Billyt William Williamsnek hívták, ezért ő lett a Kettős Billy. Olykor az asszonyokra is átragadt a férjük csúfneve, mama például Mrs. Union Dai volt.

Ótata akkor jött le, amikor Billy a második karéj kenyerét ette. A meleg idő ellenére zakót és mellényt viselt. Miután kezet mosott, leült Billyvel átellenben.

– Ne ijedezz már annyira – mondta. – Én tízévesen szálltam le az aknába. Az én apám pedig öt volt, amikor öregapám levitte, és reggel hattól este hétig dolgozott. Októbertől márciusig sose látta a napvilágot.

– Nem ijedezek – felelte Billy.

Ám ez nem volt igaz. Halálosan félt.

Ótata rendes volt, nem feszegette a kérdést. Billy szerette ótatát. Mama úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, papa szigorú és gunyoros volt, ótata viszont türelmesen szólt hozzá, mintha felnőtt lenne.

– Ezt hallgassátok – mondta papa. Sosem vette meg a Mailt, ezt a jobboldali szemetet, de néha hazahozta valaki másét, és fitymáló hangon felolvasta, csúfot űzve az uralkodó osztály butaságából és becstelenségéből. – Bírálták Lady Diana Mannerst, mert ugyanazt a kreációt viselte két táncmulatságon. Ejtett vállú, halcsontos derekú, abroncsszoknyás ruhájával Rutland herceg fiatalabb lánya nyerte a Savoy bálján a „legszebb estélyi toalettnek” járó díjat, mintegy kétszázötven guinea-t! – Leengedte az Újságot, és közbeszúrta: – Ez legalább ötévi béred, Billy fiam. – Folytatta: – Azonban magára vonta az ínyencek rosszallását, amikor ugyanezt a ruhát viselte Lord Winterton és E E. Smith estélyén a Claridge's Hotelben. És mint tudjuk, jóból is megárt a sok. – Fölnézett az újságból. – Okosabb lesz lecserélned azt a göncöt, mama – mondta. – Hacsak nem akarod magadra vonni az ínyencek rosszallását.

Mama ezt nem találta olyan mulatságosnak. Könyökben foltozott, pecsétes hónaljú, ócska, barna gyapjúruha volt rajta.

– Ha volna kétszázötven guinea-m, különb lennék Lady Mocsadék Dianánál – mondta némileg epésen.

– Igaz – helyeselt. ótata. – Cara mindig szép volt – akárcsak az anyja! – Mamát hívták Carának. Ótata Billyhez fordult. – Öreganyád olasz volt. Maria Ferrone. – Billy tudta, de ótata szerette többször is elmondani a családi históriákat. – Tőle örökölte anyád – és persze a nővéred is – a fényes fekete haját és a szép sötét szemét. Öreganyád volt a leggyönyörűségesebb lány Cardiffban – és én vehettem feleségül! – Váratlanul elszomorodott. – Azok voltak a szép napok – mondta halkan.

Papa rosszalló képet vágott – az ilyen beszédek az érzéki élvezetekről árulkodnak –, de mama felvidult az apja bókjától, és mosolyogva tette elé a reggelijét.

– Ó, igen – bólintott. – Engem is, a nővéreimet is szépségnek tartottak, ha lett volna pénzünk selyemre és csipkére, mi megmutattuk volna azoknak a hercegeknek, milyen egy csinos lány!

Billy meglepődött. Sosem gondolt úgy az anyjára, mint gyönyörű nőre, sem semmilyenre, noha mikor szombat esténként kiöltözött a templomi összejövetelekre, szédületesen festett, különösen kalapban. Úgy gondolta, valaha szép lány lehetett, bár ezt nehéz volt elképzelnie.

– Megjegyzem – folytatta ótata öreganyád családja okos is volt. A sógorom bányász volt, de otthagyta az ipart, és kávéházat nyitott Tenbyben. Az ám az élet! Tengeri szellő, és az ember semmit sem csinál, csak kávét főz, és számolja a pénzét.

Papa folytatta a felolvasást.

– A koronázási előkészületek keretében a Buckingham-palota kiadott egy kétszázhúsz oldalas kézikönyvet. – Felnézett az újságból. – Említsd ezt ma meg az aknában, Billy. Az emberek megkönnyebbülnek, ha tudják, hogy semmit sem bíztak a véletlenre.

Billyt nem nagyon érdekelték a királyék. Jobban szerette azokat a kalandos történeteket, amelyeket gyakran közölt a Mail olyan magániskolában végzett, rögbizésben edzett, kemény férfiakról, akik elkapják az ólálkodó német kémeket. Az újság szerint ezek a kérnek megfertőzték Anglia minden városát, noha Aberowenbe sajnálatos módon egy sem jutott belőlük.

Felállt.

– Kinézek az utcára – közölte, és távozott az első ajtón. „Kinézni az utcára” családi eufemizmus volt: azt jelentette, hogy vécére megy, ami a Wellington köz közepén állt. Hullámbádog tetejű, alacsony téglabódé volt egy mély gödör felett. A bódé két fülkére oszlott, az egyik a férfiaké volt, a másik a nőké. Mindkét fülkében két ülőke volt, így az emberek kettesével mentek szükségre. Senki nem tudta, hogy az építők miért választották ezt a megoldást, de mindenki megpróbált jó képet vágni hozzá. A férfiak mereven bámultak maguk elé, és nem szóltak, az asszonyok viszont – Billy gyakran hallotta – jóízűen fecsegtek. A szag fojtogató volt. Billy, ha bent volt, igyekezett minél kevesebbszer lélegezni, és levegő után kapkodva jött ki a bódéból. A gödröt egy Trágyás Dai nevű ember lapátolta ki rendszeresen.

Amikor Billy visszatért a házhoz, örömmel látta, hogy nővére, Ethel az asztalnál ül.

– Boldog születésnapot, Billy, – kiáltotta. – Megjöttem, és adok neked egy csókot, mielőtt lemennél az aknába.

Ethel tizennyolc éves volt, és őt bezzeg szépnek látta Billy. Mahagónihaja féktelenül göndörödött, sötét szeme pajkosan szikrázott. Talán a mama is ilyen lehetett valamikor. Ethel a szobalányok egyszerű fekete ruháját és fehér vászonbóbitáját viselte, ami jól állt neki.

Billy imádta Ethelt. Nemcsak csinos volt, de mulatságos, okos és bátor is, néha még a papával is szembeszállt. Olyasmikről beszélt Billynek, amiket senki más nem volt hajlandó elmagyarázni, például arról a havi eseményről, amit az asszonyok csak átoknak hívnak, vagy hogy mi volt az a nyilvános szeméremsértés, amely miatt az anglikán vikáriusnak sietve el kellett hagynia a várost. Ethel végig osztályelső volt az iskolában, és ‚Városom" című dolgozatával első díjat nyert azon a versenyen, amelyet a Dél-walesi Visszhang című lap írt ki. Egy Cassel Világatlaszt kapott jutalmul.

Megcsókolta Billy arcát.

– Mondtam Mrs. Jevonsnak, a házvezetőnőnek, hogy kifogytunk a cipőkrémből, és jó lesz hozni egy kicsit a városból. – Ethel Ty Gwynben lakott és dolgozott Fitzherbert gróf hatalmas házában, amely a hegyen állt, távol a várostól. Tiszta vászonba göngyölt valamit adott oda Billynek. – Csórtam neked egy darab sütit.

– Ó, köszi, Eth – mondta Billy. Szerette az édességet.

– Hozzácsomagoljam az uzsonnádhoz? – kérdezte mama.

– Persze, légy szíves.

Mama kivett a pohárszékből egy bádogdobozt, és beletette a süteményt. Szelt még két karéj kenyeret, megzsírozta, megsózta őket, aztán azokat is beletette a dobozba. Minden bányásznak volt egy bádog ételesdoboza. Ha rongyba csomagolták volna az ennivalót, az egerek felfalják még az ebédszünet előtt.

– Ha majd megkapod a béredet, kerül egy szelet főtt angolszalonna is a dobozba! – mondta mama.

Billy jövedelme eleinte nem lesz túl sok, ennek ellenére a család megérzi a különbséget. A fiú azon tűnődött, vajon mennyi zsebpénzt ad majd belőle az anyja, és vajon képes lesz-e valaha is annyit félretenni belőle, hogy vásároljon magának egy biciklit, amire a világon mindennél jobban vágyott.

Ethel visszaült az asztalhoz.

– Hogy állnak a dolgok a nagy házban? – kérdezte papa.

– Csönd van és békesség – felelte a lány. – A gróf és a hercegnő Londonban van a koronázáson. – A kandallón álló órára pillantott. – Hamarosan fölkelnek – korán ott kell lenniük az apátságban. Az asszonynak nem fog tetszeni – nem szokott hozzá a korán keléshez –, de nem késhet, ha a király is ott van. – A gróf felesége Bea orosz hercegnő volt, borzasztó előkelő személyiség.

– Persze előre akarnak majd ülni, hogy láthassák a cirkuszt – mondta papa.

– Dehogyis, ott nem ülhetsz oda, ahova akarsz – válaszolta Ethel. –Hatezer különleges mahagóniszéket rendeltek, amelyeknek a háttámlájára aranybetűkkel írták föl a vendégek nevét.

– Ezt a pocsékolást – mondta ótata. – Mit csinálnak velük az ünnepség után?

– Nem tudom. Talán mindenki hazaviheti szuvenírnek.

– Mondd meg nekik, hogy küldjenek nekünk is egy fölös darabot – jegyezte meg szárazon papa. – Csak öt szék van nálunk, és mamának máris állnia kell.

Amikor papa viccelt, olykor valódi harag rejtőzött a felszín alatt. Ethel fölpattant. – Ó, ne haragudj, mama, figyelmetlen voltam!

– Maradj csak, ahol vagy, nekem túl sok a dolgom ahhoz, hogy üldögéljek.

Az óra ötöt ütött.

– Jobb, ha korán indulunk, Billy fiam – mondta papa. – Ha úgy gondolod, máris mehetünk.

Billy kelletlenül felkelt, és fogta az ételesdobozát.

Ethel még egyszer megpuszilta, ótata kezet rázott vele. Papa adott neki két tizenöt centis, rozsdás, kissé hajlott szöget. – Ezeket tedd a zsebedbe.

– Minek? – kérdezte Billy.

– Majd meglátod – felelte mosolyogva papa.

Mama a kezébe nyomott egy csavaros kupakkal záródó, literes kulacsot, tele hideg, cukros, tejes teával.

– Billy – mondta –, emlékezz rá, hogy Jézus mindig veled van, még odalent az aknában is.

– Igen, mama.

Könnycseppet látott az anyja szemében, és gyorsan elfordult, mert úgy érezte, mindjárt ő is elbőgi magát. Lekapta a sapkáját a szögről.

– Akkor hát szervusztok – mondta, mintha az iskolába menne; aztán kilépett az első ajtón.

A nyár eddig forró és derűs volt, de ma beborult, sőt még esővel is fenyegetett az ég. Tommy a ház falának támaszkodva várt.

– Hát igen, Billy – mondta.

– Hát igen, Tommy.

Egymás mellett indultak el az utcán.

Billy az iskolában tanulta, hogy Aberowen valaha kis vásárváros volt, a környék dombjain gazdálkodó parasztok igényeinek kiszolgálására. A Wellington köz tetejéről látni lehetett a régi kereskedelmi központot a marhavásár nyitott karámjaival, a gyapjútőzsdét és az anglikán templomot: mind ott állt az Owen folyó partján, amely egyébként alig volt nagyobb egy pataknál. Ma a vasút sebhelyet vágott a városon, amely a bányánál ért véget. A bányászházak felkúsztak a völgy oldalán: sok száz szürke kőház, sötétebb szürke walesi palával fedve. Hosszú, kígyózó soraik követték a hegyoldal körvonalait. Ezeket a sorokat rövidebbek keresztezték, amelyek lefelé vezettek a völgybe.

– Mit gondolsz, kivel fogsz dolgozni? – kérdezte Tommy.

Billy vállat vont. Az új fiúkat a bányaigazgató valamelyik helyetteséhez osztották be.

– Azt nem lehet tudni.

– Remélem, hogy engem az istállókba küldenek. – Tommy szerette a lovakat. Ötven-egynéhány póni élt a bányában. Ők húzták a vasúti sínekig a csilléket, amelyeket a bányászok töltöttek tele. – Te milyen munkát akarsz?

Billy reménykedett benne, hogy olyan munkát kap, ami nem túlságosan nehéz egy ilyen alacsony fiúnak, ezt azonban nem akarta kimondani.

– Csillét kenni – felelte.

– Miért?

– Könnyűnek látszik.

Elhaladtak az iskola mellett, ahol tegnap még tanultak. A viktoriánus épületet templomhoz illő, csúcsíves ablakok díszítették. A Fitzherbert család építtette, amire az igazgató fáradhatatlanul emlékeztette is a diákokat. Még mindig a gróf vette föl a tanárokat, és őhatározta meg a tanmenetet. A falakon hősies győzelmekről készült festmények lógtak, és állandó téma volt Britannia nagysága. A hittanórán, amellyel minden nap kezdődött, a szigorú anglikán hitelveket tanulták, noha csaknem minden gyerek nonkonformista családból származott. Létezett egy iskolaszék is, amelynek papa is tagja volt, de ennek nem volt hatalma, csak tanácsokat adhatott. Papa azt mondta, hogy a gróf úgy kezeli az iskolát, mintha az ő személyes tulajdona lenne.

Az utolsó évben Billy és Tommy bányászati alapismereteket tanult, a lányok pedig varrást és főzést. Billy csodálkozva fedezte fel, hogy a föld a talpa alatt különböző rétegekből áll, olyan, mint egy emeletes szendvics. A széntelér – ezt a kifejezést egész életében hallotta, noha a jelentését nem ismerte – szintén ilyen réteg. Azt is hallotta, hogy a szén halott levelekből és más növényi anyagokból keletkezik, amelyek sok ezer éven át halmozódtak fel, és a fölöttük található föld súlya nyomta össze őket. Tommy, akinek ateista volt az apja, azt mondta, ez is bizonyítja, hogy a Biblia nem igaz; de Billy papája azt felelte, hogy ez csak az egyik értelmezés.

Az iskola üres volt ebben az órában, a játszótér kihalt. Billy büszke volt, hogy túl van az iskolán, noha énjének egy része inkább visszament volna oda, ahelyett hogy leereszkedne az aknába.

Ahogy közeledtek az aknafőhöz, az utcák kezdtek megtelni bányászokkal: mindegyiknél ott volt az ételesdohoz és a teáskulacs. Mind ugyanúgy öltözött: ócska ruhába, amelyet levet, amint megérkezik a munkahelyére. Vannak hideg bányák, de Aberowen forró, mint a pokol, az emberek alsóra és bakancsra vetkőzve dolgoztak, vagy a bannicker nevű, durva vászonból készült rövidnadrágot viselték. De egész idő alatt a fejükön hagyták a bélelt sapkát, mert az alagutak alacsonyak voltak, az ember könnyen beverhette a fejét.

A házak fölött Billy megpillantotta a csörlőt. Egy torony tetején két hatalmas kerék forgott ellentétes irányban, ezek mozgatták a kábelt, amely a kalitkát felhúzta és leengedte. Dél-Wales völgyeinek legtöbb városkájában hasonló szerkezetek tornyosultak az aknafőknél, ugyanúgy, ahogy a mezővárosokból a templomtornyok emelkedtek a magasba.

Az aknafő körül összevissza álltak az épületek, mintha valaki csak úgy szétszórta volna őket: a lámpaterem, a bányairoda, a kovácsműhely, a raktárak. Vasúti sínek kígyóztak közöttük. A kopár talajon törött csillék, ócska, meghasadt gerendák, abrakos zsákok, kiselejtezett, rozsdás gépezetek hevertek, és mindent vastagon belepett a kőszénpor. Papa mindig azt mondta, hogy kevesebb baleset lenne, ha a bányászok rendet tartanának.

Billy és Tommy bement a bányaigazgatóságra. Az első szobában ült Ragyás Arthur Llewellyn, egy hivatalnok, aki alig volt idősebb náluk. Fehér ingének piszkos volt a gallérja és a kézelője. A fiúk várakoztak – apáik már elintézték, hogy ma kezdhessék a munkát. Ragyás beírta a nevüket egy könyvbe, azután bevitte őket a bányaigazgató irodájába.

– Az ifjú Tommy Griffiths és az ifjú Billy Williams, Mr. Morgan –mondta.

Maldwyn Morgan magas, fekete öltönyös férfi volt. Az ő kézelőjét nem szennyezte be a kőszén füstje. Rózsaszín orcáján nyoma sem volt borostának, vagyis naponta borotválkozott. Mérnöki diplomája bekeretezve lógott a falon, pincskalapja – státusának másik jelképe – az ajtó melletti fogason büszkélkedett.

Billy meglepetésére nem volt egyedül. Mellette egy még félelmetesebb alak állt: Perceval Jones, a Celtic Nlinerals elnöke, azé a társaságé, amely az aberoweni mellett számos más szénbányát birtokolt és vezetett. A kurta, agresszív embert a bányászok Napóleonnak csúfolták. Utcai ruhát viselt, fekete frakkot, csíkos szürke nadrágot, de még a fekete cilinderét sem vette le.

Jones undorral nézett a fiúkra.

– Griffiths – mondta. – Az apád forradalmár, szocialista.

– Igen, Mr. Jones – felelte Tommy.

– És ateista.

– Igen, Mr. Jones.

Billyre pillantott.

– A te apád pedig a Dél-walesi Bányászszakszervezet aktivistája.

– Igen, Mr. Jones.

– Nem szeretem a szocialistákat. Az ateisták pedig örök kárhozatra vannak ítélve. És a szakszervezetiek a legrosszabbak.

Vészjóslóan meredt rájuk, de nem tett föl kérdéseket, így Billy nem szólt.

– Nem akarok bajkeverőket – folytatta Jones. – A Rhondda-völgyben negyvenhárom hétig tartott a sztrájk, mert az apádhoz hasonló emberek felbujtották őket.

Billy tudta, hogy a Rhondda-völgyben nem a bajkeverők okozták a sztrájkot, hanem a penygraigi Ely-akna tulajdonosai, akik kizárták a bányászaikat. De tartotta a száját.

– Bajkeverők vagytok – Jones csontos ujjával Billy felé bökött, aki megrezzent. – Az apád mondta neked, hogy ha nekem dolgozol, állj ki a jogaidért?

Billy gondolkodni próbált, bár ez nehéz volt, amikor Jones ilyen fenyegetően viselkedett. Papa nem sokat beszélt reggel, de tegnap este adott néhány tanácsot.

– Kérem, uram, ő azt mondta: „Ne szemtelenkedj a főnökökkel, az az én dolgom.”

Ragyás Llewellyn felvihogott mögötte.

Perceval Jones nem találta mulatságosnak.

– Pimasz vadember – mondta. – De ha kidoblak, az egész völgy sztrájkba lép.

Billynek ez eszébe se jutott. Ennyire fontos ember volna? Nem a bányászok azért sztrájkolnának, mert az aktivisták gyermekei nem szenvedhetnek hátrányt. Még öt perce sem állt munkába, de a szakszervezet máris védi.

– Vigye innen őket – mondta Jones.

Morgan biccentett.

– Vigye ki őket, Llewellyn – mondta Ragyásnak. – Rhys Price foglalkozhat velük.

Billy magában felnyögött. Rhys Price volt az egyik legkevésbé népszerű igazgatóhelyettes. Egy évvel korábban Ethel körül legyeskedett, de a lány kikosarazta. Ugyanezt megtette Aberowen legényembereinek a felével, de Price rossz néven vette.

Ragyás intett a fejével.

– Kifelé – mondta, azután utánuk ment. – Várjátok meg odakint Mr. Price-t.

Billy és Tommy kijött az épületből, és az ajtó melletti falnak dőlt.

– De behúznék egyet Napóleon kövér hasába – mondta Tommy. – Kapitalista fattyú.

– Aha – mondta Billy, noha ő nem így gondolta.

Egy perc múlva feltűnt Rhys Price. A többi igazgatóhelyetteshez hasonlóan ő is a bilikalapnak csúfolt alacsony, kerek fejfedőt viselte, amely drágább volt a bányászok sapkájánál, de olcsóbb a pincskalapnál. A kabátja zsebében notesz és ceruza volt, és mérőrudat tartott a kezében. Price arcán kiütött a sötét borosta, a metszőfogai között pedig rés volt. Billy tudta róla, hogy okos, de alattomos.

– Jó reggelt, Mr. Price – mondta.

Price gyanakodva nézett rá.

– Te meg minek köszöngetsz nekem, Kettős Billy?

– Mr. Morgan azt mondta, hogy magával megyünk le az aknába. – Tényleg azt mondta?

Price-nak az volt a szokása, hogy a tekintete ide-oda ugrált, néha még a háta mögé is, mintha ismeretlen helyről várna támadást.

– Majd meglátjuk. – Fölnézett a forgó kerékre, mintha ott keresne magyarázatot. – Nincs időm kölykökkel bajlódni.

Bement az irodába.

– Remélem, valaki más visz le minket – mondta Billy. – Gyűlöli a családomat, mert a nővérem nem volt hajlandó járni vele.

– A nővéred úgy tartja, hogy túl jó az aberoweni férfiakhoz – mondta Tommy, nyilvánvalóan azt ismételte meg, amit valakitől hallott.

– Tényleg túl jó hozzájuk – felelte Billy kevélyen.

Price ismét kijött.

– Jól van, erre – mondta, és gyors léptekkel elindult.

A fiúk követték a lámpaterembe. Billy kapott egy ragyogó réz biztonsági lámpát, és az övére akasztotta, mint a férfiak.

A bányászlámpáról az iskolában tanult. A szénbányászat veszélyei közé tartozott a metán, a gyúlékony gáz, amely a széntelérből szivárog. Az emberek bányalégnek hívták, és ez okozta a föld alatti robbanásokat. A walesi aknák hírhedtek voltak a bányalégről. A lámpát olyan leleményesen tervezték meg, hogy a lángja nem gyújtotta be a bányaléget. Sőt megváltoztatta a formáját, megnyúlt, így figyelmeztetve a veszélyre – mivel a bányalégnek nincs szaga.

Ha a lámpa kialudt, a bányász nem gyújthatta meg. Tilos volt gyufát vinni a föld alá, és a lámpa le volt zárva, nehogy valaki csábítást érezzen a tilalom megszegésére. A kialudt lámpát el kellett vinni a gyújtóállomásra, amely rendszerint a tárna mélyén volt, az akna közelében. Ez több száz méternyi gyaloglást jelentett, de érdemes volt megtenni, hogy az ember elhárítsa a föld alatti robbanás veszélyét.

Az iskolában azt mondták a fiúknak, hogy a bányatulajdonosok többek között a biztonsági lámpával mutatják ki, mennyire fontos nekik a munkavállalóik biztonsága – „mintha bizony, mondta papa, nem a főnököknek lenne hasznára, hogy megelőzzék a robbanást, amitől leáll a munka, és egy csomó kár keletkezik a vágatokban".

Miután fölvették lámpáikat, a bányászok sorba álltak a lift előtt. Valaki ügyesen épp a sor mellé helyezte el a faliújságot, amelyen kézírásos vagy csúnyán nyomtatott cédulák hirdettek krikettmérkőzéseket, dobónyílversenyeket, egy elveszett zsebkést, az Aberoweni Férfikórus fellépését, továbbá az ingyenkönyvtárban tartandó felolvasást, amelynek témája Marx Károly elmélete a történelmi materializmusról. De az igazgatóhelyettesnek nem kellett várnia. Price előretolakodott, a fiúk követték.

A legtöbb bányához hasonlóan Aberowennek is két aknája volt: a ventilátorok lefelé hajtották a friss levegőt az egyiken, és fölfelé a másikon.

A tulajdonosok gyakran mindenféle bolond nevet adtak az aknáknak: ezeknek itt Pyramus és Thisbe volt a nevük. Ebben, a Pyramusban fölfelé áramlott a huzat, és Billy érezte az aknából érkező meleg levegőt.

Tavaly Billy és Tommy elhatározta, hogy lenéz az aknába. Húsvét hétfőjén, amikor az emberek nem dolgoztak, kikerülték az őrt, keresztüllopakodtak a szeméttelepen, azután átmásztak a védőkerítésen. Az akna száját nem teljesen zárta le a liftház, így lehasaltak a peremnél, és lenéztek a mélybe. Iszonyodva bámultak le abba a borzalmas lyukba, és Billy émelygett. A feketeség végtelennek tűnt. Borzongató izgalom fogta el, ami félig öröm volt, amiért nem kell oda lemennie, félig rettegés, mert egy napon mégis lemegy. Bedobott egy követ, és hallhatták, amint lefelé bucskázva nekicsapódik a lift fából készült sínjeinek és az akna téglafalának. Borzasztó hosszúnak tűnt az idő, mire meghallották a halk csobbanást, ahogy eltalálta odalent a tócsát.

Most, egy évvel később követni fogja annak a kőnek az útját.

Azt mondta magának, hogy nem lehet gyáva. Úgy kell viselkednie, mint egy férfinak, még ha nem érzi is magát annak. Mindennél rosszabb lenne, ha szégyent hozna a fejére. Ettől jobban félt, mint a haláltól.

Látta a félrehúzható rostélyt, amely elzárta az akna száját. Mögötte üresség volt, mert a lift éppen fölfelé jött. Az akna túlsó oldalán látta a lift motorját, amelyik a fönti hatalmas kerekeket forgatta. A gépezet gőzcsíkokat lövellt. A kábelek ostorként csapkodták a vezetősínt. Forró olajszag volt.

Túl a kapun csörömpölve megjelent az üres lift. A szolgálatban lévő felszíni aknacsatlós félrehúzta a kaput. Rhys Price belépett, a két fiú követte. Tizenhárom bányász is beszállt – a lift tizenhat személyes volt. Az aknacsatlós becsapta a kaput.

Szünet következett. Billy sebezhetőnek érezte magát. Alatta a padló szilárd volt, de oldalt simán átfért volna a lift ritkásan álló rúdjai között. A ketrec drótkötélen függött, de ez sem jelentett teljes biztonságot: mindenki tudta, hogy 1902-ben Tirpentwysben egy napon elpattant a kábel, és a lift az akna fenekére zuhant, nyolc ember halálát okozva.

Bólintott a mellette álló bányásznak. Faggyús Harry Hewitt volt az, egy holdvilágképű fiú, alig három évvel idősebb, de legalább harminc centivel magasabb nála. Billy emlékezett Harryra az iskolából: lecsúszott a tízévesek közé, és ott is ragadt. Minden évben megbukott, amíg elég idős nem lett, hogy dolgozni kezdjen.

Csengő jelezte, hogy a lenti aknacsatlós bezárta a saját kapuját. A fenti meghúzott egy kart, mire megszólalt egy másik csengő. A gőzmotor sziszegett, azután ismét döndült egyet valami.

A kalitka zuhanni kezdett a semmiben.

Billy tudta, hogy szabadon esnek, de még időben lefékeznek, hogy simán megérkezzenek, ám az elméleti tudás nem készítette föl arra az érzésre, hogy meg sem állnak a föld gyomráig. A lába elvált a padlótól. Rémülten felsikoltott. Nem bírta magába fojtani.

Mindenki nevetett. Ezek szerint tudták, hogy először van itt, és várták, hogyan reagál. Későn vette észre, hogy valamennyien markolják az oldalsó rudakat, nehogy fölszálljanak. De a tudás sem csillapította félelmét. Csak ágy bírt elhallgatni, hogy összeszorította a fogait.

Végül működésbe lépett a fék. A zuhanás lassult, Billy lába visszaereszkedett a padlóra. Megmarkolt egy rudat, és igyekezett nem reszketni. Egy perc múlva sértettség váltotta fel a félelmét, de olyan erős, hogy csaknem kibuggyantak a könnyei. Belenézett Faggyús vigyorgó képébe, és ráordított, túlkiabálva a zajt:

– Hewitt, te húgyagyú, fogd be a lepcses pofád!

Faggyús arca egy szempillantás alatt megváltozott. Dühösnek tűnt, ám a többiek csak még jobban nevettek. Billy bocsánatot kért Jézustól a káromkodásért, de egy kicsivel kevésbé érezte hülyének magát.

Tommyra nézett, akinek fehér volt az arca. Vajon ő is sikoltott? Billy félt megkérdezni, mert hátha azt feleli, hogy nem.

A lift megállt, a kaput félrehúzták, Billy és Tommy reszketve belépett a bányába.

Félhomály fogadta őket, a bányászlámpák kevesebb fényt adtak, mint otthon a fali petróleumlámpák. A bánya olyan sötét volt, mint a holdtalan éjszaka. Talán nem is kell látniuk ahhoz, hogy fejthessék a szenet, gondolta Billy. Keresztültapicskált egy pocsolyán, és mikor lenézett, mindenfelé sarat és vizet látott, ami halványan csillogott a lámpák lángjától. Furcsa ízt érzett a szájában: a levegő sűrű volt a szénportól. Lehetséges, hogy az emberek egész nap ezt szívják be? Talán azért köhögnek és köpködnek állandóan a bányászok.

Négy ember várta, hogy beszállhasson és fölmehessen. Bőrtáska volt náluk, és Billy rájött, hogy tűzoltók. Minden reggel, mielőtt a bányászok dolgozni kezdtek volna, a tűzoltók ellenőrizték a gáz szintjét. Ha a metánszint elfogadhatatlanul magas volt, nem engedték dolgozni az embereket, amíg ki nem szellőzött a gáz.

A közvetlen közelükben meglátta a pónik bokszainak sorát meg egy nyitott ajtót, amely egy ragyogóan kivilágított helyiségbe nyílt. Íróasztal állt benne, az igazgatóhelyettesek irodája lehetett. Az emberek szétszóródtak a négy alagútban, amelyek sugárirányban ágaztak ki az akna mélyéből. Ezeket az alagutakat vágatnak hívták, és azokhoz a frontokhoz vezettek, ahol a szenet fejtették.

Price odavitte őket egy bódéhoz, és kinyitott egy lakatot. A bódé szerszámkamrának bizonyult. Kiválasztott két lapátot, odaadta a fiúknak, majd ismét bezárta az ajtót.

Odamentek az istállóhoz. Rövidnadrágra és bakancsra vetkőzött férfi lapátolta a trágyás szalmát a bokszokból egy csillébe. Verejték csurgott izmos hátán. Price megkérdezte:

– Akarsz egy fiút segítségnek?

A férfi megfordult, és Billy fölismerte Pónis Dait, a Bethesda-imaház egyik elöljáróját. Dai nem mutatta, hogy ő is felismerte volna a fiút.

– A kicsi nem kell – mondta.

– Rendben – biccentett Price. – A másik Tommy Griffiths. A tiéd. Tommy elégedettnek tűnt. Teljesült a kívánsága. Noha csak ganéznia kell, mégis az istállóba került.

– Gyerünk, Kettős Billy – mondta Price, és elindult az egyik vágatban.

Billy a vállára vette a lapátot, és követte. Most jobban szorongott, hogy Tommy már nem volt vele. Bárcsak a barátjával együtt ganézhatna! – Mit fogok csinálni, Mr. Price? – kérdezte.

– Nem is sejted, ugye – mondta Price. – Mit gondolsz, miért kaptad azt a kurva lapátot?

Billy megdöbbent, amikor hallotta, milyen közömbösen ejti ki a tiltott szót. Fogalma sem volt, hogy mit fog csinálni, de nem tett fel több kérdést.

Az alagút keresztmetszete kör alakú volt, a mennyezetét görbe acélpántok tartották. Kéthüvelykes cső húzódott végig a mennyezeten, feltehetően vizet szállított. A vágatokat minden éjjel végiglocsolták, igyekeztek lekötni a szénport. Ez a por nem csupán az emberek tüdejét veszélyeztette – hacsak ez lett volna a gond, a Celtic Minerals valószínűleg nem törődik vele –, de tűzveszélyes is volt. Ám a locsolóberendezés nem volt megfelelő. Papa váltig állította, hogy nagyobb átmérőjű csövekre lenne szükség, de Perceval Jones nem volt hajlandó pénzt költeni erre.

Kétszáz méter után befordultak egy keresztvágatba, amely fölfelé emelkedett. Ez egy régebbi, keskenyebb alagút volt, acélgyűrűk helyett fából ácsolt főték tartották. Price-nak le kellett hajtania a fejét, ahol a mennyezet megroskadt. Huszonöt méterenként elhaladtak a fejtésekhez vezető nyílások előtt, ahol már dolgoztak a bányászok.

Morajló hangot hallott, Price pedig azt mondta:

– A búvónyílásba.

– Micsoda? – Billy a földre nézett. A város kövezetében voltak csatornanyílások, de itt semmit sem látott, csak a síneket, amelyeken a csilléket vontatták. Fölpillantott, és látta, hogy a lejtőn csillesort vontatva gyors ügetésben közeledik egy póni.

– A búvónyílásba – ordította Price.

Billy még mindig nem értette, hogy mit akarnak tőle, de látta, hogy az alagút alig szélesebb a csilléknél, amelyek össze fogják zúzni. Price ekkor úgy eltűnt, mintha belépett volna a falba.

Billy eldobta a lapátját, megfordult, és futva indult el azon az úton, amelyen jött. Igyekezett lehagyni a pónit, de az meglepő sebességgel haladt. Ekkor meglátott egy falba vágott fülkét, amely az alagút tetejéig ért, és rájött, hogy nagyjából húszméterenként eddig is látott ilyeneket, de nem jegyezte meg őket. Price bizonyára ezeket nevezte búványílásnak. Beugrott a lyukba, és a szerelvény eldübörgött mellette.

Miután a csillék elmentek, a ziháló Billy kilépett a lyukból.

Price úgy tett, mintha dühös lenne, de mosolygott.

– Figyelmesebbnek kell lenned – mondta. – Máskülönben meghalhatsz idelent, mint a bátyád.

Billy úgy találta, hogy a legtöbb bányász élvezettel pécézi ki és gúnyolja a fiúk tudatlanságát. Elhatározta, hogy ő nem tesz ilyet, ha felnő. Fölvette a lapátot. Ép volt.

– Szerencséd – jegyezte meg Price. – Ha a csille eltöri, az újért fizetned kellett volna.

Továbbmentek, és hamarosan elértek egy üres szakaszt, ahol senki nem volt. A lábuk alatt kevesebb víz csordogált, a talajt vastag rétegben borította a szénpor. Többször befordultak, és Billy elvesztette az irányérzékét.

Olyan helyre értek, ahol az alagutat egy piszkos, öreg csille torlaszolta el.

– Ezt a szakaszt meg kell tisztítani – mondta Price. Ez volt az első alkalom, hogy vette a fáradságot bármit is elmagyarázni, és Billy úgy érezte, hogy hazudik. – Az a dolgod, hogy a mocskot belelapátold a csillébe.

Billy körülnézett. A por harminc centis volt a lámpája fénykörében, és úgy sejtette, hogy máshol még sokkal vastagabb lehet. Egy hétig is lapátolhatja anélkül, hogy különösebb nyoma maradna a munkájának. És mi értelme? Ez a környék kimerült. De nem tett föl kérdéseket. Ez valószínűleg egyfajta vizsga.

– Nemsokára visszajövök, és megnézem, hogy haladsz – mondta Price, és Billyt magára hagyva elindult visszafelé.

A fiú nem erre számított. Azt hitte, idősebb emberekkel fog dolgozni, hogy tanulhasson tőlük. De azért csinálta, amit mondtak neki.

Leakasztotta az övéről a lámpát, és körülnézett, hova tehetné. Nem volt semmi, amit polcnak használhatott volna. Letette a padlóra, de ott szinte semmi hasznát nem vette. Ekkor eszébe jutottak a szögek, amelyeket papa adott. Tehát ezért volt szükség rájuk. Kivette az egyiket. A lapáttal beverte a főte gerendájába, azután ráakasztotta a lámpát. Így már jobb.

A csille mellig ért egy férfinak, neki azonban vállmagasságban volt, és amikor dolgozni kezdett, rájött, hogy a por fele lecsúszik a lapátról, mielőtt átbillenthetné a peremen. Néhány perc múlva fürdött a verejtékben, és megértette, mire való a második szeg. Beverte egy másik gerendába, fölakasztotta rá az ingét és a nadrágját.

Egy idő múltán úgy érezte, hogy valaki figyeli. A szeme sarkából észrevett egy szobormerev alakot.

– Jaj, istenem – kiáltotta és szembefordult vele.

Price volt az.

– Elfelejtettem ellenőrizni a lámpádat – mondta. Levette a szögről, és valamit csinált vele. – Nem valami jó – mondta. – Itt hagyom az enyémet. – Felakasztotta a másik lámpát, és eltűnt.

Sunyi alak volt, de legalább törődni látszott Billy biztonságával.

Folytatta a munkáját. Nemsokára sajogni kezdett a karja és a lába. Hozzászokott a lapátoláshoz, biztatta magát: papa egy disznót tartott a ház mögötti senki földjén, és az ő dolga volt, hogy hetente egyszer kiganézza. De az negyedóráig tart. Lehet ezt egész nap csinálni?

A por alatt a föld sziklás és agyagos volt. Egy idő után sikerült megtisztítania vagy egy fél négyzetméternyi szakaszt az alagút teljes szélességében. A mocsok éppen csak ellepte a csille fenekét, de ő máris kifulladt.

Igyekezett előbbre tolni a kocsit, hogy ne kelljen messzire gyalogolnia a lapáttal, de a kerekek mintha beszorultak volna, olyan régen nem használták.

Nem volt órája, és nehéz volt kitalálni, mennyi idő múlt el. Lassabban kezdett dolgozni, hogy megőrizze az erejét.

Ekkor kialudt a lámpa.

A láng először pislákolni kezdett. Billy aggodalmasan sandított a szögön lógó lámpára, de tudta, hogy ha sújtólég fenyeget, akkor a láng megnyúlik. Ám nem látott ilyet, így biztonságban érezte magát. Ekkor a láng kihunyt.

Eddig sosem tapasztalt ilyen sötétséget. Semmit sem látott, még egy szürke foltot sem, még a feketeségnek sem voltak árnyalatai. Arcához emelte a lapátot, pár centire az orrától, mégsem látta. Ilyen lehet, amikor megvakul valaki.

Mozdulatlanul állt. Mit csináljon? El kellene vinnie a lámpát a gyújtóállomáshoz, de nem találna vissza az alagutakban, még akkor se, ha látna. Órákig bolyonghatna ebben a feketeségben. Fogalma sem volt, hány kilométerre nyúlnak a felhagyott vágatok, és nem akarta, hogy kutatócsoportot küldjenek a keresésére.

Meg kell várnia Price-t. Az aligazgató azt mondta, „nemsokára” visszajön. Ez jelenthet néhány percet, egy órát vagy még többet. Billy gyanította, hogy inkább később jön, mint előbb. Nyilván Price fundálta ki az egészet. Egy biztonsági lámpa nem tud csak úgy kialudni, és itt gyenge a légmozgás. Price fogta Billy lámpáját, és kicserélte egy olyanra, amiben már kevés volt az olaj.

Elöntötte az önsajnálat, könnyek szöktek a szemébe. Mit tett, hogy ezt érdemelte? Azután összeszedte magát. Ez egy újabb vizsga, olyan, mint a lift. Majd ő megmutatja, hogy elég kemény.

Úgy döntött, tovább dolgozik, még a sötétben is. Megmozdult, most először, amióta kialudt a lámpa. A földre engedte a lapátot, és előre csúsztatta, hogy fölszedje a port. Amikor fölemelte, a súlyából úgy ítélte meg, hogy tele van. Megfordult, tett két lépést, meglendítette a lapátot, igyekezett beborítani a port a csillébe, de elvétette a magasságot. A lapát nekicsapódott a csille oldalának, és hirtelen megkönnyebbült, ahogy a por a földre omlott.

Változtatnia kell. Ismét próbálkozott, magasabbra emelve a lapátot. Amikor kiborította a port, és leengedte a lapátot, érezte, hogy a nyél a csille peremének ütközik. Ez már jobb volt.

A munka távolabb vitte a csillétől. Időnként még tévedett, míg hangosan el nem kezdte számolni a lépéseket. Kialakított egy ritmust, és noha az izmai fájtak, képes volt tovább dolgozni.

Ahogy gépiessé vált a munka, az elméje szabadon csaponghatott, és ez nem volt olyan jó. Azon töprengett, meddig nyúlhat előtte a vágat, és milyen hosszú szakaszon hagyták fel. A feje fölötti több száz méter vastagságú földre gondolt, és a súlyra, amely ezeket az öreg fagerendákat nyomja. Eszébe jutott Wesley bátyja és mások, akik ebben a bányában haltak meg. A szellemük természetesen nincs itt. Wesley Jézussal van. Lehet, hogy a többiek is. Ha ugyan nem egy másik helyre kerültek.

Kezdett félni, és úgy döntött, hiba volt a szellemekre gondolni. Rájött, hogy éhes. Itt van már az ebédidő? Fogalma sem volt róla, de úgy vélte, akár ehet is. Odament, ahol a ruhája lógott, és addig matatott a földön, amíg ki nem tapogatta a kulacsot és a bádogdobozt.

Leült, hátát a falnak vetette, és jól meghúzta a hideg, édes teát. Miközben a zsíros kenyeret ette, halk neszt hallott. Remélte, hogy Rhys Price bakancsa nyikorog, de ez csak ábránd volt. Ismerte ezt a csikorgást: patkányok voltak.

Nem félt. Aberowen minden utcájának minden árka tele volt patkányokkal. De a sötétben merészebbnek tűntek, és a következő percben az egyik keresztülfutott a fiú meztelen lábszárán. Billy áttette az ételt a bal kezébe, fölemelte a lapátot, és lecsapott. Még csak meg sem ijesztette őket, és ismét érezte az apró karmokat a bőrén. Ez alkalommal az egyik a karján próbált felszaladni. Nyilván megérezték az étel szagát. A csikorgás erősödött. Billy azon gondolkozott, hányan lehetnek.

Fölállt, a szájába tömte a maradék kenyeret. Még egy kis teát ivott, azután megette a süteményt. Finom volt, tele aszalt gyümölccsel és mandulával, de aztán egy patkány felrohant a lábán, ő pedig kénytelen volt behabzsolni a süteményt.

Az állatok mintha tudták volna, hogy elfogyott az étel, mert a csikorgás fokozatosan elhalkult, azután végleg abbamaradt.

Az evés egy időre visszaadta az erejét. Visszament dolgozni, de a háta égni kezdett. Lassabban mozgott, gyakrabban állt meg pihenni.

Hogy felvidítsa magát, arra gondolt, biztosan későbbre jár, mint hiszi. Talán már dél van. Valaki érte jön, és elviszi, amikor vége a sihtának. A lámpás ember ellenőrzi a számokat, így mindig tudják, ha valaki nem tért vissza. De Price elvitte Billy lámpáját, kicserélte egy másikra. Talán azt tervezi, hogy idelent hagyja éjszakára?

Ez nem létezik. Papa szétveri a berendezést. A főnökök félnek papától – Perceval Jones többé-kevésbé beismerte. Billy nem kételkedett benne, hogy előbb-utóbb valaki megkeresi.

De amikor ismét megéhezett, már bizonyosra vette, hogy sok óra telt el. Kezdett nagyon félni, és ez alkalommal nem bírta elhessegetni a félelmét. A sötétség volt az, amitől rettegett. Kibírná a várakozást, ha legalább látna. Ám ebben a szurokfeketeségben úgy érezte, elmegy az esze. Nem volt irányérzéke, és valahányszor eltávolodott a csillétől, azon töprengett, nekimegy-e a vágat falának? Korábban azon aggódott, nehogy sírjon, mint egy kisgyerek. Most meg kellett fékeznie magát, hogy ne sikoltson.

Ekkor eszébe jutott, mit mondott mama: „Jézus mindig veled v még odalent az aknában is.” Azt hitte, csak azért mondja, hogy a fia viselkedjen. De rájött, hogy az anyja bölcsebb ennél. Jézus természetesen vele van. Jézus mindenütt ott van. A sötétség nem számít, az múlása sem. Billyre vigyáz valaki.

Hogy ne feledkezzen meg erről, rázendített egy himnuszra. Nem szerette a hangját, amely még mindig éles szoprán volt, de mivel senki sem hallhatta, olyan hangosan énekelt, ahogy csak tudott. Amikor minden versszakot végigénekelt, és kezdett visszatérni a félelem, elképzelte, hogy Jézus a csille másik oldalán áll, és őt figyeli, komoly együttérzéssel szakállas arcán.

Elkezdett egy másik himnuszt. A dallam ütemére lépkedett és lapátolt. A legtöbb himnusz lendületes volt. Időnként ismét elfogta a félelem, hogy megfeledkeztek róla, véget ért a sihta, és ő egyedül lesz idelent; azután eszébe jutott a hosszú köntösű alak, aki ott áll vele a sötétben.

Sok himnuszt tudott. Amióta elég nagy lett ahhoz, hogy képes legyen nyugton ülni, minden vasárnap háromszor járt a Bethesda-imaházban. A zsoltároskönyvek drágák voltak, és a gyülekezet nem minden tagja tudott olvasni, így hát mindenki megtanulta a szavakat.

Amikor már tizenkét himnuszt elénekelt, úgy vélte, hogy eltelt egy óra. Most már biztosan vége a sihtának! De azért elénekelt még tizenkét himnuszt. Utána már belezavarodott. A kedvenceit kétszer is elénekelte. Egyre lassabban dolgozott.

Éppen torkaszakadtából fújta, hogy „Fölkele Ő a sírból”, amik fényt látott. Ekkor már annyira gépiesen dolgozott, hogy nem állt meg ,fellapátolt egy újabb adag port, és még mindig énekelve elvitte a csilléhez, miközben a fény erősödött. A himnusz véget ért, Billy a lapátjára támaszkodott. Rhys Price állt ott, övén a lámpával, árnyékba borul arccal, és valahogy furcsán nézett rá.

Billy nem engedte meg magának, hogy föllélegezzen. Azért sem mutatja meg Price-nak, mit érez. Belebújt az ingébe és a nadrágjába, az után levette a sötét lámpát a szögről, és az övére akasztotta.

– Mi történt a lámpáddal? - kérdezte Price.

– Jól tudja azt maga, hogy mi történt - felelte Billy, és a hangja különösen, felnőttesen csengett.

Price megfordult, és elindult visszafelé a vágatban.

Billy habozott. A másik irányba pillantott. A csille túloldalán egy pillanatra látott egy szakállas arcot és egy világos köntöst, de az alak rögtön úgy elenyészett, akár a gondolat.

– Köszönöm – mondta Billy az üres alagútnak.

Miközben Price nyomában baktatott, a lába annyira fájt, hogy úgy érezte, összeesik, de ez sem izgatta. Ismét látott, és vége volt a műszaknak. Hamarosan otthon lesz, és lefekhet.

Elérték az akna alját, és egy csomó fekete arcú bányásszal beszálltak a liftbe. Tommy Griffiths nem volt köztük, Faggyús Hewitt viszont igen. Miközben a fönti jelzésre vártak, Billy észrevette, hogy sanda vigyorral figyelik.

– Hogy ment az első nap, Kettős Billy? – kérdezte Hewitt. – Köszönöm, jól – felelte Billy.

Hewitt rosszindulatúan bámulta: kétségtelenül nem felejtette el, hogy Billy húgyagyúnak nevezte.

– Semmi probléma? – kérdezte.

Billy habozott. Nyilvánvalóan tudtak valamit. Hát akkor tudják meg, hogy nem adta meg magát a félelemnek.

– Kialudt a lámpám – felelte, és alig bírta leplezni hangjának remegését. Price-ra nézett, de úgy döntött, férfiasabb lesz, ha nem kezd vádaskodni. – Egy kicsit nehéz volt lapátolni egész nap a sötétben – fejezte be. Ezzel szépített a dolgon – még azt gondolhatják, nem is szenvedett olyan nagyon –, de jobb volt, mint elismerni a félelmet.

Most egy öregebb férfi szólalt meg, John Jones, a Boltos, akit azért hívtak így, mert a felesége kis szatócsboltot üzemeltetett a nappalijukban.

– Egész nap? – kérdezte.

– Ja – bólintott a fiú.

John Jones ránézett Price-ra, és azt mondta:

– Te mocsok, egy óráról volt szó!

Billy gyanúja megerősítést nyert. Valamennyien tudták, hogy mi történt, és úgy rémlik, minden új fiúval csinálnak valami hasonlót. Csak Price sokkal keményebb volt Billyvel a szokottnál.

Faggyús Hewitt vigyorgott.

– Nem ijedtél meg, amikor magadban voltál a sötétben, Billy fiú?

Billy töprengett, hogy mit válaszoljon. Valamennyien őt nézték, várták, hogy mit felel. Eltűnt róluk a sunyi vigyor, még mintha szégyenkeztek volna is egy kicsit. Úgy döntött, nem hazudik.

– Féltem, de nem voltam egyedül.

Hewitt bambán nézett rá.

– Nem voltál egyedül?

– Természetesen nem - felelte Billy. - Jézus velem volt.

Hewitt hahotázott, de senki nem követte a példáját. Röhögése visszhangzott a csöndben, aztán hirtelen abbamaradt.

Jó néhány másodpercig tartott a szótlanság, azután fém csörömpölt, a lift megrándult, a ketrec megállt. Harry elfordult.

Ettől kezdve Jézus-velem Billynek hívták.

Első rész

A SÖTÉTEDŐ ÉG

Második fejezet

1914. január

A huszonnyolc éves Fitzherbert gróf, családjának és barátainak Fitz, Nagy-Britannia kilencedik leggazdagabb embere volt.

Semmit sem tett, hogy kiérdemelje ezt a hatalmas vagyont. Egyszerűen csak örökölt pár ezer hektár földet Walesben és Yorkshire-ban. A birtokok nem sokat jövedelmeztek, de szén volt alattuk, és Fitz nagyapja dúsgazdag lett a koncessziókból.

Nyilvánvalóan Isten akarta úgy, hogy a Fitzherbertek uralkodjanak embertársaikon, és ennek megfelelő stílusban éljenek, mindazonáltal Fitz úgy érezte, nem sokat tett azért, hogy igazolja Isten hitét maga iránt.

Bezzeg egészen más volt az apja, a korábbi gróf. Alexandria 1882-es bombázása után a tengerésztisztet admirálissá léptették elő, aztán ő lett a szentpétervári brit nagykövet, aztán Lord Salisbury kormányának minisztere. A konzervatívok elvesztették az 1906-os választásokat, és Fitz apja néhány héttel később meghalt. Halálát Fitz meggyőződése szerint az siettette, hogy olyan felelőtlen liberálisokat kellett látnia őfelsége kormányában, mint David Lloyd George és Winston Churchill.

Fitz, mint konzervatív főrend, átvette apja helyét a Lordok Házában, a brit parlament Felsőházában. Jól beszélt franciául, elboldogult az orosszal, és egy napon szívesen lett volna hazájának külügyminisztere. A liberálisok sajnálatos módon továbbra is megnyerték a választásokat, így hát egyelőre nem volt esélye rá, hogy miniszter legyen.

Katonai pályafutása hasonlóképpen jellegtelen volt. A sandhursti akadémiára járt, három évet töltött a Walesi Lövészeknél, ahonnan kapitányként szerelt le. A házassággal lemondott a hivatásos katonai pályafutásról, de tiszteletbeli ezredes lett a dél-walesi népfelkelőknél. Sajnos egy tiszteletbeli ezredes sosem kap kitüntetést.

Valamit azért mégis tett, amire büszke lehet, gondolta, miközben a vonat végigzakatolt vele Dél-Wales völgyein. A király két héten belül ellátogat Fitz vidéki házába. V. György király és Fitz apja fiatalkorukban egy hajón szolgáltak. A király nemrég kifejezte abbéli óhaját, hogy szeretné megismerni az ifjabb nemzedék gondolkodását, és Fitz szervezett egy diszkrét házi összejövetelt őfelségének, ahol találkozhat némelyükkel. Most Fitz és felesége, Bea hazafelé tartott, hogy mindent elrendezzen.

Fitz szerette a hagyományokat. Az emberiségnek felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye a monarchia, az arisztokrácia, a kereskedők és a parasztok kényelmes rendje. Bár most, a vonatablakon kitekintve úgy látta, az elmúlt száz év legnagyobb fenyegetésével néz szembe a brit életmód. A valaha zöld domboldalakat úgy lepték el a szénbányászok sorházai, mint a szürke-fekete levélrozsda a rododendronbokrot. Ezekben a mocskos putrikban köztársaságról, ateizmusról és forradalomról fecsegnek. Alig száz év telt el azóta, hogy a francia nemességet kordékon szállították a nyaktilóhoz, és ez itt is megtörténhet, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy ezeknek az izmos, fekete képű bányászoknak némelyike akarja.

Boldogan lemondana a szénből szerzett jövedelméről, elmélkedett magában, ha Britannia visszatérhetne egy egyszerűbb korhoz. A királyi család erős vár a lázadás ellen. Ám Fitz mégis legalább annyira ideges volt a látogatástól, mint amennyire büszke. Annyi minden félresikerülhet! Fejedelmi személyek a hanyagság, következésképpen a tiszteletlenség jelének tekinthetnek egy tévedést. A látogatók szolgái a hétvége minden részletét továbbadják más szolgáknak, következésképpen a szolgák gazdáinak, így Londonban minden társasági hölgy egykettőre megtudja, ha a király kemény párnát, rossz burgonyát vagy nem megfelelő márkájú pezsgőt kapott.

Fitz Rolls-Royce Silver Ghostja az aberoweni vasútállomáson várakozott, hogy a grófot és Beát a vidéki házukig, Ty Gwynig vigye. Közben a Walesben gyakori könnyű, de kitartó eső szemerkélt.

Ty Gwyn annyit tesz walesi nyelven, hogy Fehér Ház, de ebből mára gúnynév lett. Ezt is ellepte a szénpor, mint a világnak ezen a részén mindent, a valaha fehér kőtömbök mostanra sötétszürkék lettek, és bemaszatolták a hölgyek szoknyáját, ha elővigyázatlanul hozzáértek a falakhoz.

Mindazonáltal felséges épület volt, Fitzet büszkeséggel töltötte el a látványa, miközben az autó dorombolva gurult fölfelé a feljárón. Gwynnek, Wales legnagyobb magánházának kétszáz szobája volt. Egyszer, kisfiú korában, húgával, Mauddal megszámolták az ablakokat, és ötszázhuszonhárom lett az eredmény. A házat Fitz nagyapja építtette, a kétemeletes épület kellemes rendet sugárzott. A földszinti ablakok magasak voltak, hogy minél több fényt engedjenek be a hatalmas fogadótermekbe. Az emeleten több tucat vendéglakosztály volt, a tetőtérben számtalan cselédszoba, amelyek manzárdablakok hosszú soraival nyíltak a meredek tetőre.

Fitz kedvence az ötvenhektáros kert volt. Személyesen ellenőrizte a kertészeket, ő döntött a palántázásról, a metszésről, az ültetésről.

– Ez a ház alkalmas egy királyi látogatásra – mondta, amikor az autó megállt a fenséges, oszlopos előcsarnok előtt. Bea nem válaszolt. Az utazás elrontotta a kedvét.

Az autóból kiszálló Fitzet a medve méretű Gelert, a pireneusi hegyi kutya üdvözölte. Az állat végignyalta a gazda kezét, aztán ujjongó boldogsággal körbeszáguldott az udvaron.

Fitz az öltözőszobájában átcserélte úti ruháját puha barna tweedöltönyre, majd átment a közös ajtón Bea lakosztályába.

Nyina, az orosz komorna éppen a kalaptűket húzogatta ki a Bea fején ülő műalkotásból, amelyet úrnője az utazáshoz viselt. Fitz megpillantotta Bea arcát az öltözőasztal tükrében, és a szíve ugrott egyet. Eszébe jutott az a négy évvel ezelőtti perc, amikor a szentpétervári bálteremben először látta meg ezt a nehezen fegyelmezhető, szőke hajgyűrűkkel keretezett, hihetetlenül szép arcot. Akkor is olyan sértődött volt az arca, mint most, amit ő különös módon vonzónak talált. Egy szempillantás alatt eldöntötte, hogy Bea az egyetlen nő, akit szeretne feleségül venni.

Nyina középkorú volt, a keze bizonytalan – a cselédek sokszor féltek Beától. Miközben Fitz figyelte őket, egy tű megszúrta Bea fejbőrét, és az asszony felkiáltott.

Nyina elsápadt.

– Ne haragudjon, kegyelmes asszony – mondta oroszul.

Bea fölkapott egy kalaptűt a fésülködőasztalról.

– Próbáld ki, milyen érzés – kiáltotta, és beledöfte a tűt a komorna karjába.

Nyina könnyekre fakadt, és kirohant a szobából.

– Hadd segítsek – csitítgatta Fitz a feleségét.

De Bea nem csitult.

– Majd magam.

Fitz az ablakhoz ment. Tucatnyi kertész nyeste a bokrokat, egyengette a pázsit szegélyét, gereblyézte a kavicsos utakat. Számos bokor virágzott: rózsállott a kányafa, sárgállott a téli jázmin, a varázsmogyoró, illatozott a téli lonc. Tél a kerten puhán ívelt a zöld hegyoldal.

Türelmesnek kell lennie Beával, figyelmeztette magát a gróf. Külföldi, egyedül érzi magát egy idegen országban, távol a családjától és mindentől, ami ismerős számára. Könnyű volt házasságuk első hónapjaiban, amikor még részeg volt a felesége látványától, illatától, bőrének selymétől. Ismét próbálkozott.

– Miért nem pihensz le? – kérdezte. – Majd én hívatom Peelt és Mrs. Jevonst, és ellenőrzöm, hogy állnak.

Peel a főkomornyik volt, Mrs. Jevons a házvezetőnő. Bea dolga volt a személyzet irányítása, ám Fitz annyira izgult a király látogatásától, hogy örült minden ürügynek, aminek kapcsán belefolyhatott a dologba.

– Később majd beszámolok neked, ha kipihented magadat. – Elővette a szivartárcáját.

– Ne itt dohányozz – szólt rá az asszony.

A férfi ezt beleegyezésnek vette, és az ajtóhoz indult. Kifelé menet megállt, és azt mondta:

– Nézd, a király és a királyné jelenlétében azért ne viselkedj így, jó? Úgy értem, ne üsd a személyzetet.

– Nem ütöttem meg, egy tűt szúrtam a karjába, hogy megleckéztessem.

Az oroszok csináltak ilyesmit. Amikor Fitz apja panaszkodott a szentpétervári angol követség személyzetének lustasága miatt, orosz barátai azt mondták neki, hogy nyilván nem veri őket eléggé.

A férfi folytatta:

– Az uralkodót kínosan érintené, ha ilyesmit kellene látnia. Mint már említettem neked, Angliában ez nem szokás.

– Kislány koromban végig kellett néznem, ahogy három parasztot felakasztanak – válaszolta a felesége. – Anyámnak nem tetszett, de nagyapám ragaszkodott hozzá. Azt mondta: „Ez majd megtanít rá, hogy büntetned kell a szolgáidat. Ha nem vered vagy korbácsolod meg őket a legcsekélyebb mulasztásért vagy lustaságért, egyre nagyobb bűnöket követnek el, és akasztófán végzik.” Arra tanított, hogy hosszabb távon kegyetlenség elnézőnek lenni az alsóbb osztályokkal.

Fitz kezdte elveszteni a türelmét. Bea úgy tekint vissza a gyermekkorára, mint a határtalan gazdagság idejére, amikor mindent megtehetett az engedelmes szolgahad és a boldog parasztok ezreinek körében. Ha kegyetlen, tehetséges nagyapja még élne, akkor ugyanígy folytatódott volna az élet; ám a családi vagyont elverte Bea iszákos apja és gyenge bátyja, Andrej, aki mindig úgy adta el az erdőt, hogy nem ültetett a helyébe fákat.

– Megváltoztak az idők - felelte Fitz. - Megkérlek, sőt megparancsolom, hogy ne hozz zavarba a királyom előtt. Remélem, egyértelműen fejeztem ki magamat.

Kiment, becsukta maga mögött az ajtót.

Elindult a széles folyosón, ingerült volt, és egy kicsit szomorú. Új házas korában megdöbbent és bánkódott az efféle csetepatéktól, mostanra megszokta őket. Vajon minden házasság ilyen? Nem tudta.

Egy inas, aki egy kilincset fényesített, háttal a falnak fölegyenesedett és lesütötte a szemel, ahogy Ty Gwyn szolgáinak kellett, ha a gróf arra járt. Egyes úri házakban a személyzetnek a fal felé kell fordulnia, de Fitz ezt túlságosan feudálisnak tartotta. Ismerte ezt az embert, látta játszani az egyik krikettmérkőzésen Ty Gwyn személyzete és az aberoweni bányászok között. Jó balkezes ütő volt.

– Morrison - mondta, mivel az inas neve is az eszébe jutott -, szóljon Peelnek és Mrs. Jevonsnak, hogy jöjjenek a könyvtárba.

– Parancsára, uram.

Fitz lement a főlépcsőn. Azért vette el Beát, mert a lány megigézte, de voltak racionális okai is. Arról álmodott, hogy nagy angol-orosz dinasztiát alapít, amely hatalmas területeken uralkodik, akkora lesz, mint a Habsburgoké, akik évszázadokon át uralták Európát.

Ehhez azonban örökösre volt szüksége. Bea hangulatából ítélve ma éjjel nem fogadja szívesen az ágyban az asszony. A férj persze keresztülvihetné az akaratát, de ebben sose telt sok öröme. Két hete volt az utolsó alkalom. Nem óhajtott olyan feleséget, aki alantas mohósággal vágyik erre a dologra, másrészt viszont két hét hosszú idő.

Húga, Maud huszonhárom éves, de még hajadon. Mellesleg, ha Maudnak bármiféle gyereke születik, azt valószínűleg egy véresszájú szocialista neveli fel, aki forradalmi röpiratok nyomtatására veri el a családi vagyont.

Három éve nősült, és kezdett aggódni. Bea csak egyszer esett teherbe az előző évben, de a harmadik hónapban elvetélt. Közvetlenül egy veszekedés után történt. Fitz elhalasztott egy szentpétervári utat, és ez borzasztóan fölzaklatta Beát: sírt, hogy ő haza akar menni. Fitz nem engedett – végtére is egy férfi nem hagyhatja, hogy a felesége parancsolgasson, de a vetélés után bűntudatosan érezte, hogy ez az ő hibája. Csak még egyszer essen teherbe az asszony, majd akkor gondoskodik róla, hogy semmi se izgathassa föl Beát, amíg meg nem születik a baba.

Aggodalmait magába fojtva belépett a könyvtárba, és leült a bőrintarziás íróasztalhoz, hogy listát készítsen.

Egy-két perccel később belépett Peel és egy szobalány. A főkomornyik, egy gazda fiatalabbik fia, tősgyökeres parasztnak látszott deresedő hajával, szeplős arcával, holott egész életében Ty Gwynben szolgált.

– Mrs. Jevons meg van betegedve, uram – mondta.

Fitz régen felhagyott a próbálkozással, hogy a nyelvhelyességre oktassa a walesi személyzetet.

– A gyomra – tette hozzá Peel gyászosan.

– Kíméljen meg a részletektől. – Fitz a szobalányra, egy nagyon csinos, húsz év körüli lányra pillantott. Az arca valahonnan ismerős volt. – Ez ki?

A lány maga felelt neki:

– Ethel Williams, uram, Mrs. Jevons helyettese. – A dél-walesi völgyek dallamos tájszólásával beszélt.

– Nos, Williams, túl fiatalnak tűnsz a házvezetőnői munkához.

– Lordságod engedelmével Mrs. Jevons azt mondta, hogy kegyelmességed valószínűleg lehozatja Mayfairből a házvezetőnőt, de reméli, hogy átmenetileg én is kielégítően szolgálhatok.

Vajon tényleg megvillant a szeme a „kielégítő” szónál? Noha illendő tisztelettel beszélt, valamiért mégis arcátlannak tűnt.

– Jól van – felelte Fitz.

Williamsnek vaskos notesz volt az egyik kezében és két ceruza a másikban.

– Meglátogattam Mrs. Jevonst a szobájában, és elég jól volt ahhoz, hogy mindent átvegyen velem.

– Miért hoztál két ceruzát?

– Hátha az egyik eltörik – felelte a lány, és elvigyorodott. Szobalányok nem szoktak a grófra vigyorogni, ám Fitznek akaratlanul is vissza kellett mosolyognia.

– Helyes – mondta. – Akkor halljam, mit írtál föl a noteszedbe.

– Három témát – felelte a lány. – A vendégeket, a személyzetet és a beszerzéseket.

– Nagyon helyes!

– Lordságod leveléből úgy értesültünk, hogy húsz vendég lesz. A legtöbben egy-két fős személyzettel jönnek, vegyünk átlagban kettőt, ennélfogva plusz negyven szolgát kell elszállásolnunk. Mindenki szombaton érkezik és hétfőn távozik.

– Így van.

Fitz az örömnek és a félelemnek azt az elegyét érezte, mint a Lordok Házában elmondott szűzbeszéde előtt. Repesett, hogy ezt csinálhatja, ugyanakkor aggódott, hogy jól csinálja-e.

Williams folytatta:

– A felséges pár nyilvánvalóan az egyiptomi lakosztályban száll meg. Fitz bólintott. Ez volt a legnagyobb lakosztály. A tapétát az egyiptomi templomok motívumaival díszítették.

– Mrs. Jevons javasolta, milyen más szobákat kellene még megnyitni. Ezeket is felírtam, itt van, la!

Az „itt, la” tájnyelvi kifejezés volt, ósdibb a bayeux-i faliszőnyegnél. Az „ide” épp elég lett volna.

– Mutasd – mondta Fitz.

A lány megkerülte az íróasztalt, és a gróf elé helyezte a nyitott noteszt. A személyzetnek kötelező volt hetente egyszer fürödni, így Williamsnek nem volt olyan rossz szaga, mint általában a dolgozó osztálynak. Meleg testének inkább virágillata volt. Talán lopja Bea szappanát. Fitz elolvasta a listát.

– Rendben – mondta. – A hercegnő majd elkészíti a szobabeosztást. Lehet, hogy ragaszkodik a saját elképzeléseihez.

Williams lapozott.

– Ez a szükséges kisegítő személyzet listája: hat lány a konyhára zöldségpucoláshoz és mosogatáshoz, két tiszta kezű férfi, aki az asztalnál segít a felszolgálásban, plusz három komorna és három fiú a lábbelikhez és a gyertyákhoz.

– Tudod, honnan szerezzük őket?

– Igen, uram, van egy listám a helyiekről, akik már dolgoztak itt korábban, és ha az nem lenne elegendő, megkérem őket, ajánljanak másokat.

– De ne legyenek szocialisták – aggodalmaskodott Fitz. – Azok megpróbálnának beszélni a királlyal a kapitalizmus gonoszságáról. Az ember sosem tudhatja a walesieknél.

– Természetesen, uram.

– Mi a helyzet a beszerzésekkel?

A lány ismét lapozott.

– A korábbi fogadások tapasztalatai alapján erre van szükségünk.

Fitz megnézte a listát: száz kenyér, húsz tucat tojás, ötven liter tejszín, negyvenöt kilogramm angolszalonna, három mázsa burgonya... Kezdte unni a dolgot.

– Nem hagyhatnánk ezt akkorra, amikor a hercegnő eldönti, mi lesz a menü?

– Ezt Cardiffból kell hozatni – felelte Williams. – Az aberoweni boltok nem képesek szállítani ekkora megrendeléseket. De még a cardiffi szállítókat is értesíteni kell, hogy bizonyosan legyen náluk megfelelő mennyiség a megfelelő napon.

Williamsnek igaza volt. Fitz örült, hogy a lány intézi ezt. Megvan benne a képesség, hogy előre tervezzen. Fitz ezt ritka adottságnak tartotta.

– Tudnék használni egy hozzád hasonlót az ezredemben – jegyezte meg.

– Nem viselhetek khakiruhát, nem illik a bőröm színéhez – felelte a lány hetykén.

A főkomornyik megbotránkozott.

– Nana, Williams, csak semmi szemtelenség!

– Bocsánatot kérek, Mr. Peel.

Fitz érezte, hogy ez az ő hibája. Minek évődött a lánnyal? Egyébként nem zavarta Williams pimaszsága. Sőt inkább tetszett neki, - Uram, a szakácsnak volna egypár javaslata a menüket illetőleg – szólalt meg Peel. Átadott Fitznek egy kissé maszatos papírt, amelyet a szakács teleírt gondosan formált, gyermekes betűivel. – Sajnos, még korán van a tavaszi bárányhoz, de Cardiffból rengeteg friss halat hozathatunk, jegelve.

– Ez nagyon emlékeztet arra, ami a novemberi vadászaton volt –mondta Fitz. – Másrészt ez alkalommal nem akarunk semmiféle kísérletezést – jobb, ha ragaszkodunk a kipróbált ételekhez.

– Pontosan, uram.

– Akkor most a borok jönnek – azzal fölállt. – Gyerünk a pincébe. Peel meghökkent. A gróf nem túl sűrűn ment le a pincébe.

Egy gondolat motoszkált valahol Fitz tudata alatt, amelyről nem akart tudomást venni. Habozott, azután kimondta:

– Williams, te is gyere, és jegyzetelj.

A főkomornyik tartotta az ajtót. Fitz elhagyta a könyvtárat, lement a hátsó lépcsőn. A konyha és a személyzet ebédlője az alagsorban volt. Itt más volt az etikett: a cselédlányok és a cipőpucoló fiúk pukedliztek vagy az üstökükhöz emelték a kezüket, ahogy a gróf elhaladt mellettük.

A borraktár az alsó pincében volt. Peel kinyitotta az ajtót, és megszólalt:

– Engedelmével, előremegyek. – Fitz bólintott. Peel gyufát vett elő, meggyújtotta a gyertyát a fali lámpásban, aztán leereszkedett a lépcsőn. Odalent meggyújtott egy másik lámpát.

Fitznek szerény méretű borraktára volt, úgy tizenkétezer palack, amelynek zömét még az apja és a nagyapja szerezte be. Legtöbb volt a pezsgő, a portói és a rajnai fehér, meg valamivel kevesebb bordói és fehér burgundi. Fitz nem volt borszakértő, de szerette a borraktárt, mert az apjára emlékeztette.

– Egy borraktárban rendre, körültekintésre és jó ízlésre van szükség – szokta volt mondogatni az öregember. – Ezek az erények tették naggyá Britanniát.

Fitz a lehető legjobbat akarta felszolgálni a királynak, de ez jó ítélőképességet igényelt. A pezsgő Perrier-Jout lesz, a legdrágább márka, de melyik évjárat? Az érett húsz-harminc éves pezsgő kevésbé pezseg, viszont zamatosabb, ám a fiatalabb évjáratokban van valami vidám íz. Találomra leemelt az egyik polcról egy porlepte, pókhálós palackot.

A szivarzsebéből előhúzott fehér lenvászon zsebkendővel törölte le a címkét. Még mindig nem látta a dátumot a homályos gyertyafényben. Megmutatta az üveget Peelnek, aki elővette a pápaszemét.

– Ezernyolcszázötvenhét – mondta.

– Jó ég, erre emlékszem – felelte Fitz. – Az első évjárat, amit megkóstoltam, és egyúttal a legjobb. – Váratlanul megérezte, hogy a szobalány közel hajol hozzá, úgy bámulja a palackot, amely sok évvel idősebb nála. Megdöbbenésére kissé elakadt a lélegzete Williams közelségétől.

– Attól tartok, az ötvenhetes talán már túl van a virágkorán – mondta Peel. – Javasolhatom az ezernyolcszázkilencvenkettest?

Fitz megszemlélt egy újabb üveget, aztán döntött.

– Nem tudom elolvasni ebben a fényben – mondta. – Hozna nekem egy nagyítót, Peel?

A főkomornyik felment a kőlépcsőn.

Fitz ránézett Williamsre. Éppen valami őrültséget készült elkövetni, de nem bírta fékezni magát.

– De csinos lány vagy – mondta.

– Köszönöm, uram!

A lány sötét fürtjei kibújtak a bóbita alól. Fitz megérintette ezt a hajat. Tudta, hogy később meg fogja bánni.

– Ismered azt a kifejezést, hogy droit du seigneur?

Hallotta, hogy rekedt a hangja.

– Walesi vagyok, nem francia – felelte a lány, és fölszegte az állát, azzal a pimaszsággal, amely, mint Fitz már megállapította, a jellemző tulajdonsága volt.

Átcsúsztatta a kezét Williams hajáról a tarkójára, és a szemébe nézett. A lány merész önbizalommal viszonozta a pillantását. De azt jelenti vajon az arckifejezése, hogy szeretné, ha a férfi továbbmenne – vagy talán egy megalázó jelenetre készül?

Súlyos lépések hallatszottak a pincelépcső felől. Peel visszajött. Fitz elhúzódott a lánytól.

Meglepő módon Williams vihogni kezdett.

– De bűntudatosnak tűnik – mondta. – Mint egy iskolásfiú.

Peel megjelent a fakó gyertyafényben, és átnyújtott egy ezüsttálcát, amelyen elefántcsont nyelű nagyító hevert.

Fitz megpróbált normálisan lélegezni. Megfogta a nagyító nyelét, és folytatta a borosüvegek vizsgálatát. Vigyázott, hogy a tekintete ne találkozzék Williams pillantásával.

Hűha, gondolta, micsoda lány!

Ethel Williamsben pezsgett az energia. Semmi sem zavarta, képes lesz elintézni minden problémát, megbirkózik minden váratlan fordulattal. Amikor a tükörbe pillantott, látta, hogy a bőre fénylik, a szeme szikrázik. Miután vasárnap kijöttek a templomból, apja meg is jegyezte a szokásos, maró humorával: „De vidám vagy! Talán pénzhez jutottál?”

Azon kapta magát, hogy inkább fut, mint jár Ty Gwyn végtelen folyosóin. Mindennap újabb oldalakat töltöttek meg a noteszében a bevásárlólisták, a személyzet beosztása, az asztalok leszedése és újbóli megterítése és az összesítések: párnahuzatokról, vázákról, szalvétákról, gyertyákról, kanalakról...

Ez volt az ő nagy esélye. Fiatalsága ellenére ő lesz a házvezetőnő a királyi látogatás idején. Mrs. Jevons nem adta jelét, hogy föl akarna kelni betegágyából, így Ethelé volt a teljes felelősség, hogy felkészítse Ty Gwynt a királyi pár látogatására. Mindig érezte, hogy képes kiemelkedni, ha megkapja rá a lehetőséget; de a személyzet merev hierarchiája miatt nemigen mutathatta meg, hogy jobb a többieknél. Ám hirtelen felbukkant egy rés, ő pedig elhatározta, hogy kihasználja. Ezután a betegeskedő Mrs. Jevons talán kevésbé megerőltető munkát kap, és Ethelt léptetik elő házvezetőnővé: megduplázhatja a fizetését, saját hálószobája és nappalija lesz a személyzeti szárnyban!

De most még nem tartott itt. A gróf láthatólag elégedett volt a munkájával, mert úgy döntött, hogy nem hozatja el a londoni házvezetőnőt, amit Ethel komoly bóknak tekintett; mégis aggódott, mert mindig marad idő egy apró botlásra, egy végzetes hibára, ami mindent tönkretehet: egy piszkos tányérra, egy eldugult lefolyóra, egy döglött egérre a fürdőkádban. És akkor a gróf megharagszik.

Szombat reggel, amikorra a király és a királyné érkezését várták, végigjárt minden vendégszobát, ellenőrizte, hogy ég-e a tűz, fölverték-e a párnákat. Minden szobában volt legalább egy váza tele virággal, amelyeket aznap reggel hoztak a melegházból. Minden asztalon kint volt a Ty Gwyn-fejléces levélpapír. Törülköző, szappan, víz készen állt, ha valaki mosdani akarna. Az öreg gróf nem kedvelte a vízvezetéket, Fitz pedig még nem tudta bevezettetni minden szobába a folyó vizet. A száz hálószobás épületben mindössze három vízöblítéses vécé volt, így a legtöbb szobában éjjeliedényt használtak. Bekészítették a Mrs. Jevons saját receptje szerint kevert pot-pourrit is, hogy elnyomják vele a kellemetlen szagokat.

A királyi párt teaidőre várták. A gróf az aberoweni vasútállomáson fogadja őket. Kétségtelenül tömeg is lesz, akik azt remélik, vethetnek egy pillantást a fenséges párra, de a király és a királyné ekkor még nem óhajtott találkozni a néppel. Fitz saját Rolls-Royce-án, egy nagy, zárt automobilon hozza el őket. A király kamarása, Sir Alan Tite és a királlyal együtt utazó személyzet meg a poggyász ló vontatta fogatokon követi őket. Ty Gwyn kocsifelhajtójának két oldalán máris gyülekezett a Walesi Lövészek egy zászlóalja, mert ők szolgáltatják a díszőrséget.

A királyi pár hétfő reggel mutatja meg magát alattvalóinak. Azt tervezték, hogy nyitott hintón végigjárják a környék városkáit, és betérnek az aberoweni városházára, hogy találkozzanak a polgármesterrel és a tanácsnokokkal, mielőtt kihajtatnának a vasútállomásra.

A többi vendég dél körül kezdett szállingózni. Peel a hallban várakozott, kijelölte a szobalányokat, hogy elvezessék őket a szobájukba, és az inasokat, hogy vigyék a bőröndöket. Elsőnek Fitz nagybátyja és nagynénje, Sussex hercege és hercegnéje érkezett. A herceg a király unokatestvére volt, azért hívták meg, hogy az uralkodó otthonosabban érezze magát. A hercegné viszont Fitz nagynénje volt, és a legtöbb rokonához hasonlóan roppantul érdekelte a politika. Londoni szalonját gyakorta látogatták a kormány miniszterei.

A hercegné közölte Ethellel, hogy V. György királynak mániája a pontos idő, és utálja, ha egy házban az órák különböző időt mutatnak. Ethel némán átkozódott. Ty Gwynben több mint száz óra volt. Kölcsönkérte Mrs. Jevons zsebóráját, és elindult a házban, hogy beállítsa az összes órát.

A kis ebédlőben belebotlott a grófba. Az ablaknál állt, láthatólag zaklatottan. Ethel egy pillanatig tanulmányozta. A legmutatósabb férfi volt, akivel valaha is találkozott. Szelíd téli napfénytől megvilágított sápadt arcát mintha fehér márványból faragták volna. Szögletes álla, magas járomcsontja, egyenes orra volt. A haja sötét, ám a szeme zöld, ami szokatlan kombináció. Nem viselt bajuszt, szakállat, de még barkót sem. Miért is takarna el szőrrel egy ilyen arcot, gondolta Ethel.

A férfi észrevette, hogy nézi.

– Éppen most hallottam, hogy a király szereti, ha van egy tál narancs a szobájában – mondta. – Egy szem nyomorult narancs sincs ebben az átkozott házban!

Ethel elkomorodott. Ennyire idény előtt egyetlen aberoweni zöldséges sem tart narancsot – az ő vevőik nem engedhetnek meg maguknak efféle luxuscikket. Ugyanez a helyzet a dél-walesi völgyek többi városában.

– Ha használhatom a telefont, beszélhetek egy-két cardiffi zöldségessel – mondta. – Nekik lehet narancsuk ebben az évszakban.

– De hogyan juttatják el ide?

– Megkérem a boltost, tegyenek föl egy kosárral a vonatra. – Az órára pillantott, amelyet éppen beállított. – Egy kis szerencsével a narancs éppen a királlyal egy időben érkezik.

– Ez az – mondta a férfi. – Ezt fogjuk tenni. – A lány szemébe nézett. – Döbbenetes vagy! – mondta. – Nem hinném, hogy valaha is találkoztam hozzád fogható lánnyal.

Ethel állta a nézését. Az utóbbi két hétben a gróf többször beszélt vele így, túlságosan is meghitten és egy kicsit szenvedélyesen, ami különös érzést keltett a lányban, egyfajta feszengő mámort, mintha valami veszedelmesen izgalmas dolog készülődne. Olyan volt, mint az a pillanat a tündérmesében, amikor a királyfi belép az elvarázsolt kastélyba.

A varázs megtört, mert kerekek csikorogtak a felhajtón, aztán ismerős hang csendült.

– Peel! De örülök, hogy látom!

Fitz kinézett az ablakon. Komikus képet vágott.

– Jaj, ne – nyögte. – A húgom!

– Isten hozta itthon, Lady Maud! – hallatszott Peel hangja. – Noha nem számítottunk önre.

– A gróf elfelejtett meghívni, de mindenképpen eljöttem.

Ethel visszafojtott egy mosolyt. Fitz szerette tűzrőlpattant húgát, de nehezen jött ki vele. Maud riasztóan liberális politikai nézeteket vallott, szüfrazsett volt, a nők szavazati jogáért harcolt. Ethel csodálatosnak tartotta Maudot – épp az a szabad szellemű nő volt, amilyen ő is szeretett volna lenni.

Fitz kisietett a szobából, Ethel pedig követte a hallba, egy impozáns terembe. Abban a gótikus stílusban rendezték be, amelyet annyira szerettek a Fitz apjához hasonló viktoriánusok: sötét faburkolat, dús mintájú tapéta és a középkori trónokra emlékeztető, faragott tölgyfa székek. Maud akkor jött be az ajtón.

– Fitz, drágám, hogy vagy? – kérdezte.

Maud éppen olyan magas volt, mint a testvére, hasonlítottak is, de az éles metszésű vonások, amelyektől a gróf olyan lett, mint egy istenszobor, kevésbé mutattak egy nőn, ezért Maud inkább jóképű volt, semmint szép. A lompos feministáról elterjedt közkeletű képpel ellentétben ő divatosan öltözött, gombos cipőt viselt bukjelszoknyával, hozzá vastag övvel átfogott, széles kézelőjű, tengerészkék kabátot, és kalapjának elején úgy ágaskodott egy hosszú toll, mint egy ezredzászló.

Herm néni jött vele, Lady Hermia, Fitz másik nagynénje. Ellentétben húgával, aki egy gazdag herceghez ment nőül, Herm egy pazarló báró felesége lett, aki fiatalon és tönkremenve hunyt el. Tíz éve, miután Fitz és Maud szülei néhány hónap alatt mindketten meghaltak, Herm néni hozzájuk költözött, hogy pótanyja legyen a tizenhárom éves Maudnak. Máig úgy viselkedett, mintha mérsékelten hatékony gardedám lenne Maud mellett.

– Mit keresel itt? – kérdezte Fitz a húgától.

– Mondtam, drágám, hogy nem fog neki tetszeni – mormolta Herm néni.

– Nem maradhatok távol, amikor a király idejön – mondta Maud. – Tiszteletlenség lenne.

– Nem akarom, hogy a nők jogairól beszélj a királlyal – mondta Fitz gyengéden és bosszankodva.

Ethel szerint fölösleges volt aggódnia. Maud a radikális politikai nézetei ellenére is tudta, hogyan hízelegjen és udvaroljon a hatalomban lévő férfiaknak, és még Fitz konzervatív barátai is kedvelték.

– Morrison, fogja, kérem, a kabátomat – mondta Maud. Kigombolta a felöltőt, és elfordult, hogy a komornyik lesegíthesse róla. – Halló, Williams, hogy van? – kérdezte Etheltől.

– Isten hozta ladységedet – válaszolta Ethel. – Megfelel a Gardénía lakosztály?

– Köszönöm, szeretem az ottani kilátást.

– Kíván ebédelni, miközben elkészítem a szobát?

– Igen, farkaséhes vagyok.

– Ma klub stílusban tálalunk, mert a vendégek különböző időpontokban érkeznek.

A klub stílus azt jelentette, hogy a vendégek nem egyszerre esznek, hanem akkor, amikor belépnek az ebédlőbe, akár egy klubban vagy egy étteremben. Ma szerény ebéd volt: forró mulligatawny leves, hideg húsok, füstölt hal, töltött pisztráng, báránysült, néhányfajta desszert és sajt.

Ethel tartotta az ajtót, aztán követte Maudot és Herm nénit az ebédlőbe. A Von Ulrich unokatestvérek már ebédeltek. Walter von Ulrich, a fiatalabb jóképű és kedves volt, és láthatólag élvezte, hogy Ty Gwynben lehet. Robert kötekedő fajta volt: megigazította a cardiffi várat ábrázoló képet a falon, további párnákat kért, fölfedezte, hogy az íróasztalán a tintatartó üres – ez olyan éberségre vallott, amitől Ethel riadtan igyekezett végiggondolni, hogy még mit felejtett el.

A két férfi fölállt, amikor a hölgyek beléptek. Maud egyenesen Walterhoz ment, és azt mondta neki:

– Semmit nem változott tizennyolc éves kora óta! Emlékszik rám? A férfi arca felderült.

– Emlékszem, noha ön viszont sokat változott tizenhárom éves kora óta.

Kezet ráztak, azután Maud arcon csókolta Waltert, mint egy családtagot.

– Akkoriban egy iskolás lány gyötrelmes szenvedélyével lobogtam önért – mondta meghökkentő őszinteséggel.

Walter elmosolyodott.

– Én is ugyanígy éreztem ön iránt.

– De hát mindig úgy viselkedett, mintha valami ifjú istencsapása lennék!

– El kellett rejtenem érzéseimet Fitz elől, aki úgy védelmezett, mint egy őrkutya.

Herm néni köhécseléssel jelezte, hogy helyteleníti a hirtelen közvetlenséget.

– Néni – mondta Maud ő Walter von Ulrich, Fitz régi iskolatársa, aki nálunk töltötte a szünidőket. Most a londoni német nagykövetségen diplomata.

– Hadd mutassam be unokatestvéremet, Graf Robert von Ulrichot - mondta Walter. Ethel tudta, hogy németül a graf grófot jelent. – Az osztrák nagykövetség katonai attaséja.

Valójában másod-unokatestvérek, magyarázta Peel fontoskodva Ethelnek: a nagyapáik voltak testvérek, a fiatalabb egy német örökösnőt vett el, és otthagyta Bécset Berlinért, ezért van az, hogy Walter német, míg Robert osztrák. Peel szerette tisztázni az ilyen dolgokat.

Mindenki leült. Ethel kihúzta a széket Herm néninek.

– Parancsol egy kis mulligatawny levest, Lady Hermia? – kérdezte. – Igen, Williams, kérek.

Ethel bólintott egy inasnak. Az a tálalóasztalhoz lépett, ahol a levest tartották melegen egy üstben. Ethel, miután látta, hogy az újonnan érkezettek elhelyezkedtek, csöndesen távozott, hogy elrendezze a szobáikat. Míg az ajtó becsukódott mögötte, hallotta, amint Walter von Ulrich azt mondja:

– Emlékszem, mennyire szerette a zenét, Lady Maud. Éppen az orosz balettról beszélgettünk. Mi a véleménye Gyagilevről?

Nem sok férfit érdekel egy nő véleménye. Fog örülni Maud! Miközben lesietett a lépcsőn, hogy keressen két szobalányt, és felküldje őket a szobákba, Ethel arra gondolt, milyen kedves ember ez a német.

Ty Gwynben a Szoborcsarnok volt az ebédlő előszobája. A vendégek itt gyülekeztek vacsora előtt. Fitzet nem nagyon érdekelte a művészet - valamennyi műalkotást a nagyapja szerezte be –, de a szobrok kellő témát jelentettek a vendégek számára, amíg a vacsorájukra vártak. Miközben nagynénjével, a hercegnével csevegett, aggodalmasan nézett végig a frakkos férfiakon és a kivágott estélyit viselő, diadémos fejű nőkön. A protokoll megkövetelte, hogy minden vendégnek a teremben kell tartózkodnia, amikor a király és a királyné belép. De hol van Maud? Csak nem fog botrányt okozni! Nem, ott van, bordó selyemruhában, az anyjuk gyémántjait viseli, és lelkesen beszélget Walter von Ulrichhal.

Fitz és Maud mindig nagyon közel állt egymáshoz. Az apjuk távoli hős volt, az anyjuk a hős boldogtalan oltárszolgája; a két gyerek egymástól kapta meg a szükséges szeretetet. Miután a szüleik meghaltak, egymásba kapaszkodtak a gyászban. Fitz akkor tizennyolc volt, és igyekezett megvédeni kishúgát a kegyetlen világtól. A lány viszont imádta őt. Mire felnőtt, szabadgondolkodó lett, míg a bátyja továbbra is úgy vélte, hogy mint a család feje, ő parancsol neki. Ám kölcsönös szeretetük elég erősnek bizonyult, hogy túlélje nézeteltéréseiket – mostanáig.

A lány fölhívta Walter figyelmét egy bronz Cupidóra. Fitzcel ellentétben Maud értett az ilyesmihez. Fitz azért imádkozott, hogy egész este a művészetről beszéljen, tartózkodjék a nők jogainak emlegetésétől. Mindenki tudta, hogy V. György gyűlöli a liberálisokat. Az uralkodók rendszerint konzervatívok, de az események még fokozták is a király ellenszenvét a szabadelvűséggel szemben. Egy politikai válság közepén került trónra. A liberális miniszterelnök, H. H. Asquith – akit erősen támogatott a közvélemény – arra kényszerítette, hogy korlátozza a Felsőház hatalmát. Ez a megaláztatás még mindig sajgott. Őfelsége tudja, hogy Fitz, a Felsőház konzervatív tagja az utolsó pillanatig harcolt az úgynevezett reform ellen. De ha Maud ma felbosszantja, azt sosem bocsátja meg.

Walter alacsonyabb rangú diplomatának számított, ám az apja egyike volt a német császár legrégibb barátainak. Robert is jó kapcsolatokkal dicsekedhetett: közel állt Ferenc Ferdinánd főherceghez, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököséhez. Egy másik vendég, aki lelkes köröket írt le, a szálas fiatal amerikai volt. Most éppen a hercegnével beszélgetett. Gus Dewarnak hívták, szenátor apja bizalmas tanácsadója volt az Egyesült Államok elnökének, Woodrow Wilsonnak. Fitz úgy érezte, jól tette, hogy ezeket a fiatal férfiakat, a jövő uralkodó elitjét gyűjtötte ide. Remélte, hogy a király elégedett lesz.Gus Dewar barátságosan, bár félszegen viselkedett. Meggörnyesztette a vállát, mintha jobban szeretne alacsonyabb, kevésbé feltűnő lenni. Láthatólag nem bízott önmagában, de azért mindenkivel szemben kedvesen udvarias volt.

Az amerikai népet jobban érdeklik a saját ügyei, mint a külpolitika – mondta a hercegnének. – De Wilson elnök liberális, így természetesen jobban szimpatizál a Franciaországhoz és Nagy-Britanniához hasonló demokráciákkal, mint az olyan önkényuralmi, monarchikus rendszerekkel, amilyen Ausztria és Németország.

Ebben a pillanatban feltárult a kétszárnyú ajtó, és a szoba elcsöndesedett. Belépett a király és a királyné. Bea hercegnő bókolt, Fitz meghajolt, a többiek követték a példájukat. Néhány pillanatnyi zavart csönd következett, senki sem szólalhatott meg, amíg a királyi pár nem mondott valamit. Végül a király odaszólt Beának:

Tudja-e, hogy húsz éve már jártam ebben a házban?

Erre az emberek fölengedtek.

A király igazán elegáns, tűnődött Fitz, miközben négyesben csevegtek. A szakállát és bajuszát gondosan nyírták. A haja ritkult, de még maradt elég, hogy nyílegyenes választékot fésüljenek bele. Testhez álló frakkja illett karcsú termetére: apjától, VII. Edwardtól eltérően ő nem volt ínyenc. Olyan szórakozásokkal töltötte szabadidejét, amelyek pontosságot igényeltek: bélyeget gyűjtött, és gondosan beragasztgatta őket albumaiba. Gúnyolták is miatta Londonban a tiszteletlen értelmiségiek!

A királyné már félelmetesebb alak volt szürkülő fürtjeivel, szigorú vonalú szájával. Fenséges keblét jól érvényre juttatta a rendkívül mély kivágás, amely mostanában de rigueur volt. Egy német herceg lánya volt, eredetileg György bátyjának, Albertnek szánták, de ő az esküvő előtt elhunyt tüdőgyulladásban. Amikor György a trón örököse lett, átvette bátyja menyasszonyát, bár ezt az elrendezést némelyek kissé középkoriasnak vélték.

Bea elemében volt. Igézően festett rózsaszín selyemruhájában, szőke fürtjeit úgy fésültette, hogy kissé ziláltnak tűnjenek, mintha hirtelen szakított volna félbe egy lopott csókot. Lelkesen csevegett a királlyal. Érezve, hogy V. György nem kedveli az üres locsogást, arról mesélt, hogyan teremtette meg Nagy Péter az orosz flottát, és az uralkodó élénken bólogatott.

Peel megjelent az ebédlő ajtajában, szeplős arcán várakozó pillantással. Elkapta Fitz tekintetét, és nyomatékosan bólintott. Fitz megkérdezte a királynétól:

– Felség, méltóztatna befáradni az ebédlőbe?

A királyné a karját nyújtotta. Mögöttük Bea karolt bele a királyba, a társaság többi tagja kettesével felsorakozott mögöttük. Amikor mindenki elkészült, a menet bevonult az ebédlőbe.

– Milyen szép – mormolta a királyné, amikor meglátta az asztalt.

– Köszönöm – mondta Fitz, és némán sóhajtott megkönnyebbülésében. Bea nagyszerű munkát végzett. Három alacsonyra engedett csillár függött a hosszú asztal fölött. Fényük visszaverődött a terítékek mellett sorakozó kristálypoharakról. Aranyból volt minden evőeszköz, akárcsak a só- és borsszórók, de még a dohányosoknak odakészített, apró gyufatartók is. A fehér abroszt telehintették melegházi rózsákkal, és mintegy utolsó ecsetvonásként Bea csipkés páfrányleveleket erősíttetett a csillárokra, amelyek az aranytálakon gúlába rakott szőlőfürtökig értek.

Mindenki leült, a püspök áldást mondott, és Fitz megnyugodott. Ha egy estély jól kezdődik, csaknem mindig sikeresen folytatódik. A bor és az étel elnézőbbé teszi az embereket a hibák iránt.

Hors d'ceuvres russes volt az első fogás, egy tiszteletkör Bea hazája előtt: apró, kaviáros blini tejszínnel, háromszögletű pirítós füstölt hallal, sós keksz és sózott hering. 1892-es Perrier-Jouat-val öblítették le, amely éppen olyan érett és zamatos volt, ahogy Peel ígérte. Fitz szemmel tartotta Peelt, az pedig a királyt. Amint őfelsége letette az evőeszközt, Peel elvette a tányérját. Ez volt a jel a többi szolgának, hogy váltsanak tányért. Ha valamelyik vendég történetesen még evett, kénytelen volt abbahagyni.

A leves következett, pot-au-feu, finom, száraz, illatos Sanlúcar de Barrameda sherryvel. A nyelvhalat Meursault Charmes óbor kísérte, amely olyan volt, akár egy korty arany. A walesi bárányérméhez 1875-ös Cháteau Lafitte járt – az 1870-es még nem volt alkalmas a fogyasztásra. Vörösbort adtak az utána következő libamájpástétomhoz is. Az utolsó fogás leveles pástétomba sütött, szőlővel körített fogoly volt.

Senki sem evett mindenből. A férfiak abból vettek, ami ízlett nekik, a többivel nem törődtek. Az asszonyok csak egy-két fogásból csipegettek. Sok tányér érintetlenül került vissza a konyhába.

Volt még saláta, desszert, gyümölcs, petit fours. Végül Bea hercegné diszkréten felvonta a szemöldökét, és ránézett a királynéra, aki alig észrevehető biccentéssel válaszolt. Mindketten fölkeltek az asztaltól, mire mindenki fölállt, és a hölgyek elhagyták a termet.

A férfiak visszaültek, a szolgák hozták a szivarosdobozokat, Peel egy kancsó 1847-es Ferreira portóit helyezett el a király jobb keze mellett. Fitz hálásan pöfékelt a szivarjából. A dolgok jól haladtak. A király hírhedten barátságtalan, csak a régi, boldog tengerésznapokból megmaradt hajós bajtársakkal érzi jól magát, de ezen az estén elbűvölő volt, és semmi sem sikerült félre. Még a narancs is megérkezett.

Fitz korábban beszélt Sir Alan Tite-tal, a király kamarásával, egy régimódi oldalszakállt viselő, kvietált tiszttel. Megegyeztek, hogy a király holnap egy-egy órát tölt négyszemközt az asztalnál ülő férfiak mindegyikével, akik valamennyien belülről ismerik valamelyik kormány ügyeit. Fitz ezen az estén általános politikai társalgással kívánta megtörni a jeget. Megköszörülte a torkát, és Walter von Ulrichhoz fordult.

– Walter, mi tizenöt éve vagyunk barátok, együtt jártunk Etonba – Robertre nézett. – És azóta ismerem az unokatestvéredet, Hogy diákkorunkban hárman osztoztunk egy bécsi lakáson.

Robert elmosolyodott és biccentett. Fitz mindkettejüket kedvelte; Robert konzervatív, akárcsak ő; Walter annak ellenére is nagyon okos, hogy nem számít a hagyományok hívének.

– Most pedig arról beszélnek a világban, hogy országaink háborúzni fognak – folytatta Fitz. – Tényleg van esély egy ilyen tragédiára?

– Ha abból is lehet háború, hogy beszélnek róla, akkor igen, harcolni fogunk – felelte Walter. – De hogy lesz-e valódi oka? Nem hinném.

Gus Dewar tétován fölemelte a kezét. Fitz kedvelte, noha liberális elveket vallott. Lehet, hogy az amerikaiakat nyersnek tartják, de ez itt jól nevelt és egy kicsit félénk. Ugyanakkor meglepően jól értesült. Most éppen azt mondta:

– Angliának és Németországnak számos oka van a háborúra. Walter feléje fordult.

– Mondana rá egy példát?

Gus kifújta a szivarja füstjét.

– A flották vetélkedése.

Walter bólintott.

– A Kaiser nem tartja isteni elrendelésnek, hogy a német flottának örökké kisebbnek kell lennie a britnél.

Fitz aggodalmasan pillantott a királyra. V. György szereti a tengerészetet, ezt könnyen sértésnek veheti. Másrészt Vilmos császár az unokatestvére. György apja és Willy anyja testvérek, mindketten Viktória királynő gyermekei. Fitz megkönnyebbülten látta, hogy őfelsége jóindulatúan mosolyog.

Walter folytatta:

– Ez súrlódásokhoz vezetett a múltban, de két éve nem hivatalosan megegyeztünk flottáink viszonylagos méretéről.

– Na és mi a helyzet a gazdasági versengéssel? – kérdezte Dewar.

– Igaz, Németország napról napra virágzóbb, és a termelés volumenében hamarosan utoléri Angliát és az Egyesült Államokat. De ez miért jelentene gondot? Németország Anglia egyik legnagyobb fogyasztója. Minél többet költünk, annál többet vásárolunk. Gazdasági erőnk jó a brit üzemeknek.

Dewar újra próbálkozott.

– Azt mondják, Németország több gyarmatot akar.

Fitz újból a királyra pillantott, azon morfondírozva, nem sajátítja-e ki ez a két ember a társalgást; ám őfelsége lenyűgözve figyelt.

– Zajlottak gyarmati háborúk, különösen az ön hazájában, Mr. Dewar. De manapság ágyúdörgés nélkül is képesek vagyunk eldönteni ezt a kérdést. Három éve Németország, Nagy-Britannia és Franciaország vitába keveredett Marokkó miatt, ám a vitát háború nélkül elsimították. Nagy-Britannia és Németország mostanában egyezett meg a bagdadi vasút kényes kérdésében. Ha egyszerűen csak folytatjuk, amit most csinálunk, akkor nem fogunk háborúzni.

– Nem haragszik, ha azt a kifejezést használom, hogy német militarizmus? – kérdezte Dewar.

Ez egy kicsit erős volt, és Fitz megrezzent. Walter elvörösödött, de azért simán válaszolt.

– Megbocsátom az őszinteségét. A német császárságot a poroszok irányítják, akik olyan szerepet játszanak, mint az angolok őfelsége Egyesült Királyságában.

Merész dolog összehasonlítani Nagy-Britanniát Németországgal és Angliát Poroszországgal. Walter a peremén egyensúlyoz annak, ami még megengedhető egy udvarias társalgásban, gondolta feszengve Fitz.

Walter folytatta:

– A poroszoknak erős katonai hagyományaik vannak, de ok nélkül nem háborúznak.

– Akkor hát Németország nem agresszív? – kérdezte Dewar.

– Éppen ellenkezőleg – felelte Walter. – Azt állítom, hogy Németország az egyetlen hatalom a szárazföldi Európában, amely nem agresszív.

Csodálkozó suttogás futott végig az asztal mellett, és Fitz látta, hogy a király fölvonja a szemöldökét. Dewar meghökkenten hátradőlt a székén, és megkérdezte:

– Ezt hogyan gondolja?

Walter tökéletes modora és barátságos hanghordozása elvette provokatív szavainak élét.

– Nézzük először Ausztriát – mondta. – Bécsi unokatestvérem, Robert nem tagadja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szeretné kiterjeszteni határait délkeleti irányban.

– Nem ok nélkül – tiltakozott Robert. – A világnak az a része, amelyet a britek Balkánnak hívnak, évszázadokon át az Oszmán Birodalomhoz tartozott, az azonban összeomlott, a Balkán labilissá vált. Az osztrák császár úgy hiszi, hogy szent kötelessége a rend és a kereszténység megőrzése arrafelé.

– Így igaz – bólintott Walter. – De Oroszország is érdeklődik a Balkán iránt.

Fitz úgy érezte, talán Bea miatt, hogy az ő dolga megvédeni az orosz kormányt.

– Nekik is megvan rá a jó okuk – mondta. – A fél külkereskedelmük a Fekete-tengeren és annak a Földközi-tengerbe torkolló szorosain át zajlik. Oroszország nem engedheti meg egyetlen más nagyhatalomnak sem, hogy a Kelet-Balkán elfoglalásával megszerezze a fennhatóságot a szorosok fölött. Ez hurkot vetne az orosz gazdaság nyakába.

– Pontosan – helyeselt Walter. – Hogy áttérjünk Nyugat-Európára, Franciaország arra törekszik, hogy elszakítsa Németországtól Elzászt és Lotaringiát.

Itt felhorkant Jean-Pierre Charlois, a francia vendég.

– Amelyet Franciaországtól loptak el negyvenhárom éve!

– Nem fogok erről vitázni – felelte simán Walter. – Mondjuk úgy, hogy Elzász-Lotaringia 1871-ben csatlakozott a Német Császársághoz, miután Franciaország vereséget szenvedett a porosz–francia háborúban. Ismerje el, Monsieur le Comte, hogy Franciaország visszaköveteli azokat a területeket, akár lopottak, akár nem.

– Természetesen.

A francia hátradőlt, és ivott a portóiból.

– Még Olaszország is földet akar szerezni Ausztriától, a trentinói területet – folytatta Walter.

– Ahol az emberek többsége olaszul beszél – kiáltotta Signor Falli.

– ...meg a dalmát partvidéket...

– Amely tele van velencei oroszlánokkal, katolikus templomokkal és római oszlopokkal!

– ...és Tirolt, pedig ebben a tartományban hosszú múltra tekint vissza az önkormányzat, és az emberek zöme németül beszél.

– Stratégiai szükségszerűség.

– Természetesen.

Most döbbent rá Fitz, milyen ravaszul viselkedik Walter. Nem goromba, csak diszkréten provokál, minden nemzetbe beleszúr, azoknak képviselői pedig többé-kevésbé harcias fogalmazásban megerősítik területi követeléseiket.

Ismét megszólalt Walter:

– De Németország miféle új területekre tarthatna igényt? – Körülnézett, ám az asztal mellett mindenki hallgatott. – Semmilyenekre – válaszolta diadalmasan. – Az egyetlen másik vezető ország Európában, amely ezt elmondhatja magáról, Nagy-Britannia!

Gus Dewar töltött a portóiból, és annyit mondott, amerikaiasan elnyújtott orrhangon:

– Azt hiszem, igaza van.

– Nos, Fitz, öreg barátom, akkor miért háborúznánk? – kérdezte Walter

Vasárnap a reggeli előtt Lady Maud hívatta Ethelt.

A lány alig bírta magába fojtani az ingerült sóhajtást. Borzasztóan sok volt a munkája. Korán volt, de a személyzet már keményen dolgozott. Mielőtt a vendégek fölkeltek, az összes kandallót ki kellett hamuzni, újra be kellett gyújtani, a szeneskannákat meg kellett tölteni. A fontosabb helyiségeket – az ebédlőt, a reggelizőt, a könyvtárat, a dohányzót és a kisebb közös szobákat – rendbe kellett rakni, ki kellett takarítani. Éppen a virágokat ellenőrizte a biliárdteremben, és kicserélte azokat, amelyek hervadásnak indultak, amikor elhívták. Bármennyire szerette is Fitz radikális húgát, remélte, hogy nem valami bonyolult feladattal bízza meg.

Amikor Ethel tizenhárom éves korában beállt Ty Gwynbe dolgozni, a Fitzherbert család és a vendégeik nem igazán tűntek valóságosnak: inkább olyanok voltak, mint egy mese szereplői vagy egy olyan furcsa törzs a Bibliából, mint például a hettiták. Rettegett tőlük. Attól félt, hogy valamit rosszul csinál, és elveszti a munkáját, ugyanakkor rendkívül kíváncsi is volt, szerette volna közelről látni ezeket a különös teremtményeket.

Egy napon az egyik konyhalány azt mondta neki, hogy menjen föl a biliárdterembe, és hozza le a tantaluszt. Ethel olyan ideges lett, hogy meg se kérdezte, mi az a tantalusz. Bement a szobába, és körülnézett, remélve, hogy valami nyilvánvaló dolog, mint egy tálcára való piszkos edény, de semmi olyasmit nem látott, ami a cselédségre tartozna. Javában pityergett, amikor Maud belépett.

Maud akkor tizenöt éves volt, boldogtalan, lázongó, nyakigláb: egy nő, akit gyerekruhában járattak. Csak később talált rá életének értelmére, amikor keresztes hadjárattá változtatta a lázongását. De már tizenöt évesen is tele volt együttérzéssel, ami érzékennyé tette az igazságtalanságra és az elnyomásra.

Megkérdezte Ethelt, mi a baj. A tantaluszról kiderült, hogy egy ezüsttartály a brandy és a whisky számára. Azért hívják tantalusznak, magyarázta Maud, mert szereltek rá egy zárószerkezetet, nehogy a személyzet lopva beleihasson. Ethel megindultan hálálkodott. Ez volt az első jele Maud jóságának, amiért Ethel az évek során a bálványozásig megszerette.

Fölment Maud szobájához, kopogtatott és belépett. A Gardénia lakosztály papírtapétájának aprólékosan kidolgozott virágai a századfordulón kimentek a divatból. Ám a zárt erkélyek Fitz kertjének legbájosabb részére, a Nyugati sétányra néztek, erre a hosszú, egyenes útra, amely virágágyak között vezetett egy nyári lakhoz.

Ethel bosszúságára Maud éppen a cipőjét húzta.

– Sétálni indulok, és maga lesz a gardedámom -– mondta. – Segítsen már ezzel a kalappal, és közben mesélje el a pletykákat.

Ethelnek nemigen volt erre ideje, csak hát legalább annyira kíváncsi volt, mint amennyire mérgelődött. Kivel sétál Maud, hol van szokásos gardedámja, Herm néni, és miért vesz ilyen elbűvölő kalapot, amikor csak ide megy a kertbe? Csak nem férfi van a dologban?

– Odalent botrány volt ma reggel - mondta, míg feltűzte Maud sötét hajára a kalapot. Maud úgy gyűjtötte a pletykákat, mint a király a bélyeget. – Morrison csak hajnali négykor került ágyba. Ő az egyik inas – magas, szőke bajszú.

– Ismerem Morrisont. És azt is tudom, hol töltötte az éjszakát. Maud habozott.

Ethel várt egy pillanatig, aztán megkérdezte:

– Nem mondja el nekem?

Megbotránkozna.

Ethel elvigyorodott.

– Annál jobb!

– Robert von Ulrichhal töltötte az éjszakát – Ethelre pillantott az öltözőasztal tükrében. – Most elszörnyedt?

Ethel el volt bűvölve.

– Ugyan, dehogy! Tudtam, hogy Morrison nincs nagyon odáig a hölgyekért, de azt azért nem gondoltam volna, hogy olyan, ha érti, mire gondolok.

– Robert viszont bizonyosan olyan, és láttam, hogy többször szemez Morrisonnal a vacsora alatt.

– A király előtt! Honnan tud Robertről?

– Walter mesélte.

– Micsoda úriember az, aki ilyesmiket mesél egy hölgynek! Az emberek mindenfélét összehordanak. Hát Londonban miről pletykálnak?

– Mindenki Mr. Lloyd George-ról pletykál.

David Lloyd George a pénzügyminiszter volt, egyébként walesi és tüzes baloldali szónok. Ethel papája azt mondta, hogy Lloyd George inkább a munkáspártba illene. Az 1912-es bányászsztrájk idején még olyanokat is emlegetett, hogy államosítani kellene a bányákat.

– Mit pletykálnak róla? – kérdezte.

– Szeretője van.

– Nem lehet – Ethel ez alkalommal valóban megbotránkozott. – De hát baptista!

Maud elnevette magát.

– Kevésbé volna felháborító, ha anglikán lenne?

– Igen – azt nem tette hozzá, hogy természetesen. – És ki ő?

– Frances Stevenson. A lánya nevelőnőjeként került hozzájuk, de igazán okos teremtés – okleveles klasszika-filológus –, most pedig a személyi titkárnője.

– Ez borzasztó!

– Cicusomnak hívja.

Ethel csaknem elvörösödött. Nem tudott mit mondani erre. Maud fölállt, Ethel fölsegítette rá a kabátját:

– És mi van a feleségével, Margarettel?

– Itt lakik Walesben a négy gyerekkel.

– Öt volt, csak egy meghalt. Szegény asszony!

Maud készen volt. Végigmentek a folyosón, azután le a főlépcsőn. A sötét, hosszú felöltőbe burkolózott Walter von Ulrich a hallban várakozott. Kicsiny bajusza volt, és ragyogó kék szeme. Szédületesen festett a maga nyakig begombolt, német módján; az a fajta férfi, aki meghajlik, összecsapja a bokáját, és utána aprót kacsint, gondolta Ethel. Ezért nem akarta hát Maud, hogy Lady Hermia kísérje el.

– Williams akkor került hozzánk, amikor még kislány voltam, és azóta barátok vagyunk – mondta Walternak Maud.

Ethel szerette Maudot, bár azt túlzásnak tartotta, hogy barátok lennének. Maud kedves volt, Ethel csodálta őt, de azért ő az úrnő, Ethel pedig a szolgáló. Maud valójában azt akarta közölni ezzel, hogy Ethel megbízható.

Walter olyan körülményes udvariassággal szólt Ethelhez, amit az ilyen emberek akkor használnak, ha az alárendeltjeikhez beszélnek. – Örülök, hogy megismerhetem, Williams. Hogy van?

– Köszönöm, uram. Hozom a kabátom.

Lerohant a lépcsőn. Nem igazán akart sétálni, amíg a király itt időzik – inkább a szobalányokat ellenőrizte volna –, de nem tagadhatta meg a kérést.

Nyina, Bea hercegnő komornája éppen orosz teát főzött úrnőjének a konyhában. Ethel odaszólt egy szobalánynak.

– Herr Walter fölkelt – mondta. – Rendbe rakhatod a Szürke szobát.

Mihelyt a vendégek előjöttek, a lányoknak be kellett menniük a hálószobákba, hogy takarítsanak, bevessék az ágyakat, kiürítsék az éjjeliedényeket és friss vizet töltsenek a mosdótálakba. Ethel látta, hogy Peel főkomornyik a tányérokat számolja.

– Van valami mozgás odafönt? – kérdezte.

– Tizenkilenc, húsz – válaszolta Peel. – Mr. Dewar csöngetett meleg vízért a borotválkozáshoz, Signor Falli kávét kért.

– Lady Maud azt akarja, hogy kísérjem el sétálni.

– Kellemetlen – zsémbelt Peel. – Rád itt van szükség a házban. Ezt Ethel is tudta.

– Mit tegyek, Mr. Peel? – kérdezte gúnyosan. – Mondjam neki, hogy táguljon tőlem?

– Elég a szájalásból. Ahogy tudsz, siess vissza.

Amikor Ethel ismét fölment, Gelert, a gróf kutyája a bejáratnál állt, és lelkesen lihegett. Érezte, hogy séta van kilátásban. Valamennyien kimentek, és keresztülvágtak a Keleti pázsiton az erdő felé.

– Gondolom, Lady Maud szüfrazsettet nevelt magából – mondta Ethelnek Walter.

– Éppen fordítva – felelte Maud. – Williams volt az első, aki megismertetett a liberális eszmékkel.

– Mindent az apámtól tanultam – mondta Ethel.

Tudta, hogy valójában nem vele akarnak beszélgetni. Az etikett nem engedte, hogy kettesben maradjanak, így a következő legjobb megoldást választották. Ethel magához szólította Gelertet, aztán előrefutott, játszott a kutyával, megadta Maudéknak azt a magányt, amire vélhetőleg vágytak. Visszanézve látta, hogy egymás kezét fogják.

Maud aztán nem sokat vacakol, gondolta Ethel. Tegnap megmondta, hogy tíz éve nem látta Waltert. De még akkor sem valami románcról volt szó, csak néma vonzalomról. Valami történhetett múlt éjjel. Talán sokáig beszélgettek. Maud mindenkivel flörtölt – így tudta meg azt, amire kíváncsi volt –, de, ez itt láthatólag komoly.

Valamivel később azt hallotta, hogy Walter rázendít egy dalra. Maud csatlakozott hozzá, aztán abbahagyták és nevetni kezdtek. Maud szerette a zenét, és egész jól zongorázott, nem úgy, mint Fitz, aki botfülű volt. Úgy tűnt, Walter is muzikális. Kellemes, magas baritonja volt, amelyet Ethel szerint nagyra értékeltek volna a Bethesda-imaházban.

Gondolatai visszatértek a munkájához. Egyetlen pár kitisztított cipőt sem látott a hálószobák ajtaja előtt. Fel kell hajtania a cipőpucoló fiúkat, és meg kell sürgetnie őket. Idegesen találgatta, mennyi lehet az idő. Ha ez még sokáig tart, kénytelen lesz követelni, hogy visszatérhessen a házba.

Visszanézett, ám ez alkalommal nem látta se Waltert, se Maudot. Megálltak vagy más irányba indultak? Mozdulatlanul állt egy-két percig, de nem várakozhatott idekint egész reggel, így hát elindult visszafelé a fák között.

A következő percben meglátta őket. Egymást átölelve, szenvedélyesen csókolóztak, Walter keze Maud hátsójára tapadt, úgy szorította magához a lányt. A szájuk nyitva volt, és Ethel hallotta, hogy Maud felnyög.

Bámulta őket, és azon morfondírozott, hogy vajon őt fogja-e valaha is így csókolni férfi? Ragyás Llewellyn megcsókolta a tengerparton egy templomi kirándulás alkalmával, de akkor nem volt nyitva a szájuk, a testük nem simult össze, és Ethel biztosan nem nyögött. A kis Daraboló Dai, a hentes fia felcsúsztatta a kezét a szoknyáján a cardiffi Palace moziban, ő azonban néhány másodperc múlva ellökte. Komolyan tetszett neki Llewellyn Davies, egy tanár fia, aki beszélt neki a liberális kormányról, és azt mondta Ethelnek, hogy olyan a melle, mint két meleg madárka a fészkében; de aztán elment a főiskolára, és sosem írt a lánynak. Ők izgalomba hozták, felkeltették a kíváncsiságát, hogy milyen lenne a folytatás, de sose keltettek benne szenvedélyt. Irigyelte Maudot.

Aztán Maud kinyitotta a szemét, észrevette Ethelt, és kibontakozott az ölelésből.

Gelert hirtelen vinnyogni kezdett, a lába közé kapta a farkát, és körbe-körbe kezdett futkosni. Mi ütött bele?

Egy pillanattal később Ethel érezte, hogy megremeg a föld, mintha expresszvonat robogna mellettük, noha a vasút innen több száz méterre ért véget.

Maud elkomorodott, és szóra nyitotta a száját, ekkor azonban mennydörgésszerű reccsenés hallatszott.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezte Maud.

Ethel tudta.

Felsikoltott és futásnak eredt.

Billy Williams és Tommy Griffiths szünetet tartott.

Egy Négylábnyi Szén nevű teléren dolgoztak, alig ötszázötven méter mélyen, jóval magasabban a főszintnél. A telért öt szakaszra osztották, amelyeket a brit lóversenypályák után neveztek el, az övék a szellőzőaknához legközelebbi, az Ascot volt. A két fiú akkordánsként dolgozott az idősebb bányászok mellett. A vájár az egyenes csákánnyal választotta le a szenet a fejtőfrontról, az akkordáns egy csillébe lapátolta. Szokás szerint ma is reggel hatkor kezdtek dolgozni, és most, néhány órával később megpihentek. Leültek a nedves földre, hátukat a vágat falának vetették, hagyták, hogy a szellőztetőrendszer lágy susogással hűtse a bőrüket, és nagyot búztak a kulacsukban lévő langymeleg, édes teából.

1898-ban születtek ugyanazon a napon, még fél év választotta el őket a tizenhatodik születésnapjuktól. Testi fejlettségük különbsége, amely annyira zavarta a tizenhárom éves Billyt, nyomtalanul eltűnt. Mindkettőből széles vállú, izmos karú fiatalember lett, akik hetente egyszer borotválkoztak, noha nem igazán volt rá szükségük. Csak rövidnadrágot és bakancsot viseltek, bőrük fekete volt az izzadtság és a szénpor keverékétől. A halvány lámpafényben úgy ragyogtak, mint a pogány istenek ébenfa szobrai. Egyedül a sapkájuk rontotta le a hatást.

A munka kemény volt, de hozzászoktak. Nem panaszkodtak sajgó hátuk, merev ízületeik miatt, mint az idősebbek. Volt fölös energiájuk, a szabadnapjaikon ugyanilyen fárasztó dolgokkal foglalkoztak, rögbiztek, vagy virágágyat ástak, vagy puszta kézzel bokszoltak a Két Korona nevű kocsma mögötti csűrben.

Billy nem felejtette el a három évvel korábbi beavatását – még mindig izzott benne a felháborodás, ha rágondolt. Akkor megfogadta, hogy sosem bántja az új fiatal fiúkat. Éppen ma figyelmeztette a kis Bert Morgant:

– Ne lepődj meg, ha az emberek szórakoznak veled. Lehet, hogy otthagynak a sötétben egy órára, vagy más hasonló hülyeséget művelnek. A kis elméket a kis dolgok szórakoztatják.

Az idősebbek dühösen meredtek rá a felvonóban, de ő állta a nézésüket. Tudta, hogy neki van igaza, és azok is tudták.

Mama még dühösebb volt, mint Billy.

– Mondd csak meg nekem! – kiáltott rá papára, míg a kezét csípőre téve állt a nappali közepén, és sötét szeme lángolt az igazságos haragtól. – Netán az Úr akarja úgy, hogy a kisfiúkat megkínozzák?

– Te ezt úgyse értenéd, mert asszony vagy – felelte papa, ami rá nem jellemzően lagymatag válasz volt.

Billy hitt benne, hogy a világ általában és az aberoweni akna különösen jobb hely lenne, ha minden ember istenfélő életet élne. Tommy, akinek az apja ateista volt, Marx Károly lelkes híve, abban hitt, hogy a tőkés rendszer a forradalmi munkásosztály némi segítségével hamarosan elpusztítja önmagát. A két fiú ádáz vitákat folytatott, de azért a legjobb barátok maradtak.

– Nem illene vasárnap dolgoznod – mondta Tommy.

Ez igaz volt. A bánya extra műszakokat rendelt el, hogy képes legyen kielégíteni a szén iránti keresletet, de az egyház tiltakozása miatt a Celtic Minerals a vasárnapi sihtát nem tette kötelezővé. Billy, noha megemlékezett az ünnepnapról, ilyenkor mégis dolgozott.

– Azt hiszem, az Úr azt akarja, hogy legyen egy biciklim – válaszolta.

Tommy elnevette magát, pedig Billy nem tréfált. A Bethesda-imaház nyitott egy filiálét egy kis faluban, és Billy egyike volt az aberoweni gyülekezet azon tagjainak, akik önként vállalták, hogy minden második vasárnapon átmennek a hegyen, hogy segítsék az Új templom működését. Ha lenne biciklije, akkor hétköznap esténként is mehetne, és segíthetne hittant vagy imaórát tartani. Megbeszélte ezt az elöljárókkal, ők pedig egyetértettek abban, hogy az Úr néhány hétig megáldja Billy sabbati munkálkodását.

Éppen ezt akarta elmagyarázni, amikor megrázkódott alatta a föld, olyan borzalmas reccsenés hallatszott, mintha elkövetkezett volna az ítélet napja, és a szélroham kiverte a kezéből a kulacsot.

A szíve mintha megállt volna. Hirtelen eszébe jutott, hogy ötszáz méternyire vannak a föld alatt, sok millió tonna föld és szikla van a fejük fölött, és ezt csupán néhány gerenda tartja vissza.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezte rémülten Tommy.

Billy a félelemtől reszketve talpra ugrott. Fölemelte a lámpáját, és mindkét irányban végignézett a vágaton. Nem volt tűz, nem omlottak sziklák, és nem volt több por, mint normális körülmények között. Amikor a visszhang elhalt, nem ismétlődött meg a zaj.

– Robbanás volt – mondta remegő hangon. Ez volt az, amitől minden bányász mindennap rettegett. A bányalég hirtelen felszabadulása leomlaszthatta a sziklát, elég volt, hogy egy vájár rossz helyre üssön a telérben. Ha senki nem veszi észre a figyelmeztető jeleket – vagy ha egyszerűen túl gyorsan nő meg a sújtólég koncentrációja –, a gyúlékony gáz akár egy póni patkójának szikrájától vagy a lift elektromos csengőjétől is belobbanhat, de előfordulhat az is, hogy valamelyik ostoba bányász a tilalom ellenére pipára gyújt.

– De hol történt? kérdezte Tommy.

– Bizonyára lent a főszinten - ezért menekültünk meg.

– Jézus Krisztus segítsen minket!

– Fog – felelte Billy, és a rettegése csillapodni kezdett. – Különösen, ha mi is segítünk magunkon. – Nem látták a két vájárt, akikkel dolgoztak – átmentek a pihenő idejére a Goodwood szakaszba. Billynek és Tommynak egyedül kellett döntenie. – Jobb, ha elmegyünk az aknához.

Belebújtak a ruhájukba, a lámpákat az övükre akasztották, és futva indultak a Pyramus nevű szellőzőakna felé. A felvonónál Daraboló Dai volt a lenti aknacsatlós.

– A lift nem működik – mondta riadtan. – Csak csöngetek és csöngetek!

Daraboló Dai félelme ragályos volt, Billynek le kellett küzdenie a saját rémületét. Egy perc múlva szólalt csak meg:

– Mi a helyzet a telefonnal?

Az aknacsatlós villanycsengővel adott jeleket a fenti társának, de mostanában mindkét szintre beszereltek egy telefont, amely a bányaigazgató, Maldwvn ]Morgan irodájába volt bekötve.

– Semmi válasz – mondta Dai.

– Majd én megpróbálom.

A telefon a falon volt a lift mellett. Billy leemelte a fülhallgatót, és megforgatta a kurblit.

– Gyerünk már, gyerünk már!

– Igen? – kérdezte egy reszkető hang. Arthur Llewellyn volt, az igazgató titkára.

– Ragyás, itt Billy Williams – kiáltotta Billy a telefonba, – Hol van Mr. Morgan?

– Nincs itt. Mi volt ez a dörrenés?

– Föld alatti robbanás, te idióta! Hol a főnök?

– Elment Merthyrbe – felelte Spotty panaszosan.

– Miért ment? Nem érdekes, felejtsd el. A következőt kell tenni. Ragyás, figyelsz?

– Persze.

A hang mintha erősödött volna.

– Mindenekelőtt küldj el valakit a metodista templomba, és üzend meg Picsogó Dainak, hogy szedje össze a mentőcsapatát!

– Rendben.

– Aztán telefonálj a kórházba, hogy küldjék ide a mentőautót az aknához!

– Megsebesült valaki?

– Egy ilyen robbanás után biztosan! Harmadszor a szénmosóból küldj el mindenkit a tűzoltó tömlőkért.

– Tűz?

– A szénpor égni fog. Negyedszer, hívd föl a rendőrséget, és mondd meg Geraintnak, hogy robbanás történt. Majd ő telefonál Cardiffba. – Más nem jutott az eszébe. – Rendben?

– Rendben, Billy.

Billy visszatette a fülhallgatót a helyére. Nem volt biztos abban, hogy mennyire hatékonyak az utasításai, de a tárgyalás Ragyással kitisztította az elméjét.

– Bizonyára sebesültek vannak a főszinten – mondta Daraboló Dainak és Tommynak. – Le kell mennünk.

– Nem tudunk, nincs itt a lift – felelte Dai.

– Van létra az akna falán, nem?

– De hát az majdnem hétszáz méter!

– Hát ha puhapöcsű lennék, akkor nem bányásznak megyek, ugye?

Bátran beszélt, pedig halálosan félt. Az akna létráját ritkán használták, és lehet, hogy nincs jó állapotban. Egy csúszás vagy egy törött fok elég, hogy lezuhanjon és meghaljon,

Dai egy kondulással kinyitotta az ajtót. Az aknát téglával bélelték, ami nyirkos és penészes volt. A burkolat mentén keskeny, vízszintes perem futott körbe. A téglába cementezett ácskapcsok tartották a vaslétrát. Egyáltalán nem volt megnyugtató látvány a vékony rúdjaival és a keskeny fokaival. Billy habozott, már bánta ösztönös virtuskodását. De most már túlságosan megalázó lett volna visszakozni. Mély lélegzetet vett, és némán imádkozva kilépett a párkányra.

Addig araszolt, amíg el nem érte a létrát. A kezét a nadrágjába törölte, megmarkolta a rudakat, rátette a lábát a létra fokára.

Elindult lefelé. A vas durva fogású volt, rozsdapelyhek tapadtak a tenyerére. Egyes helyeken az ácskapcsok meglazultak, és a létra idegesítően csúszkált a talpa alatt. Az övére erősített lámpa elég fényt adott, hogy megvilágítsa az alatta sorjázó fokokat, de nem látta az akna alját. Nem tudta, hogy ez jó-e vagy rossz.

A leereszkedés sajnálatos módon időt adott neki a gondolkodásra. Eszébe jutott, hányféle módon halhatnak meg a bányászok. Csak a legszerencsésebbek halnak irgalmasan gyors halált a robbanástól. Az égő metán fojtogató szén-dioxidot termel, amit a bányászok utógáznak hívnak. Sokan csapdába esnek a lehulló sziklák miatt, és elvéreznek, mielőtt a segítség megérkezne. Mások szomjan halnak, miközben társaik néhány méterrel arrébb kétségbeesetten igyekeznek alagutat ásni a törmelékben.

Hirtelen szeretett volna visszafordulni, felkapaszkodni a biztonságba ahelyett, hogy leereszkedne a pusztulásba és a zűrzavarba – de nem tehette. Fölötte ott volt Tommy, jött utána lefelé.

– Velem vagy, Tommy? – kiáltotta.

Tommy közvetlenül a feje fölül válaszolt:

– Naná!

Ez megnyugtatta Billyt. Gyorsabban ereszkedett, visszatért az önbizalma. Hamarosan fényt látott és hangokat hallott. Ahogy közeledett a főszinthez, megérezte a füstszagot.

Sikoltozásból és döndülésekből keveredő, vérfagyasztó hangzavar ütötte meg a fülét. Vadul törte a fejét, hogy mi okozhatja. Attól tartott, hogy a lárma aláássa a bátorságát. Összeszedte magát: kell lennie valamilyen ésszerű magyarázatnak. Egy perccel később rájött, hogy a rémült pónik nyerítését hallja, akik a bokszuk deszkaoldalát rugdossák, mert kétségbeesetten menekülnének. Most, hogy megértette a helyzetet, a lárma nem lett kevésbé idegtépő: ugyanúgy érezte magát, mint a lovak.

Elérte a főszintet, körbeoldalazott a téglaperemen, belülről kinyitotta az ajtót, és hálásan kilépett a sáros földre. A föld alatti félhomályt még jobban elsötétítették a füstgomolyok, de azért látta a fővágatokat.

A lenti aknacsatlós Patrick O'Connor volt, egy középkorú férfi, aki egy omláskor elvesztette a fél kezét. Miután katolikus volt, természetesen Pápa Patnek hívták. Hitetlenül meredt a fiúra.

– Jézus-velem Billy! – mondta. – Honnan a búbánatos nyavalyából jössz?

– A Négylábnyi Szénből – felelte Billy. – Hallottuk a robbanást. Billy nyomában Tommy is kibújt az aknából, és megkérdezte: – Mi történt, Pat?

– Amennyire kivehetem, a robbanásnak a szint másik végén, a Thisbe közelében kellett történnie – felelte Pat. – Az igazgatóhelyettes és mindenki más elment, hogy megnézze. – Higgadtan beszélt, ám a tekintete kétségbeesett volt.

Billy odament a telefonhoz, és megforgatta a kart. Egy pillanattal később az apja hangját hallotta,

– Williams vagyok, ki beszél?

Billy nem állt le azon töprengeni, hogy miért egy szakszervezeti vezető veszi föl a szénbánya igazgatójának telefonját. Vészhelyzetben bármi megtörténhet.

– Papa, Billy vagyok!

– Hála legyen a kegyelmező Úristennek, hogy megvagy – mondta az apja elcsukló hangon; azután a szokott pattogós modorában folytatta: – Mondd el, mit tudsz, fiam.

– Tommyval együtt a Négylábnyi Szénben voltunk. Lemásztunk a Pyramusban a főszintre. Úgy gondoljuk, hogy a robbanás a Thisbe felé történt. Itt csak füst van, nem sok. De a lift nem működik.

– A robbanástól megsérült a felvonószerkezet – mondta papa nyugodtan. – De már dolgozunk rajta, perceken belül megjavítjuk. Hívjatok oda annyi embert az akna fenekére, amennyit csak tudtok, hogy elkezdhessük felhozni őket, amint a lift rendben van.

– Megmondom nekik.

– A Thisbe akna teljesen tönkrement, így legyen gondotok rá, hogy senki ne meneküljön arrafelé. Csapdába kerülhetnek a tűz miatt.

– Rendben.

– Van egy légzőkészülék az igazgatóhelyettes irodája mellett.

Billy tudta. Ez egy friss újítás volt, amit a szakszervezet harcolt ki, és az 1911-es szénbányászati törvény tett kötelezővé.

– A levegő pillanatnyilag nem olyan rossz – mondta.

– Ott talán nem, ahol te vagy, de arrébb rosszabb lehet.

– Jól van.

Billy letette a fülhallgatót.

Elismételte Tommynak és Patnek, amit az apja mondott. Pat egy új szekrénysorra mutatott.

– A kulcsnak az irodában kell lennie.

Billy berohant az igazgatóhelyettes irodájába, de nem látott kulcsokat. Gyanította, hogy valakinek az övén lógnak. Ismét a szekrénysorra nézett. Mindegyikre azt írták: „Légzőkészülék.” A szekrények bádogból készültek.

– Van feszítővasad, Pat? – kérdezte.

Az aknacsatlósnak volt egy szerszámkészlete a kisebb javításokhoz. Pat odaadott neki egy vaskos csavarhúzót. Billy fürgén feltörte az első szekrényt.

Üres volt.

Hitetlenül bámulta.

– Átvertek minket – mondta Pat.

– Kapitalista fattyak – tódította Tommy.

Billy kinyitott egy másik szekrényt. Az is üres volt. Vad dühvel törte fel a többit is, le akarta leplezni a Celtic Minerals és Perceval Jones becstelenségét.

– Megleszünk nélkülük – mondta Tommy.

Ő már alig várta, hogy indulhasson, de Billy szeretett volna gondolkozni előbb. Tekintete megtalálta a tűzoltócsillét. Ez volt az igazgatóság siralmas kísérlete a tűzoltásra: egy szenescsille vízzel töltve, és egy rászerelt kéziszivattyú. Nem volt teljesen használhatatlan: Billy látta, hogyan működik egy úgynevezett „villanás” után, amikor az alagút tetejének közelében belobbant egy kevés bányalég, és az összes bányász hasra vetette magát. A villanás néha begyújtotta a szénport a vágat falain, ami természetesen szétterjedt.

– Vigyük a tűzoltócsillét! – kiáltotta Tommynak.

A csille már a sínen volt, ketten el tudták tolni. Billy gondolt rá, hogy befogjanak egy lovat, azután úgy döntött, az túl sokáig tartana, különösen, mivel az összes állat pánikba esett.

Micky fiam a Körömvirág szakaszon dolgozik – mondta Pápa Pat –, de nem mehetek oda, hogy megkeressem, itt kell maradnom. – Kétségbeesett volt az arca, de vészhelyzetben az aknacsatlósnak az aknánál kell maradnia – ez megmásíthatatlan törvény.

– Majd utánanézek – ígérte Billy.

– Köszönöm, Billy fiam.

A két fiú végigtolta a csillét a fővágaton. A csilléken nem volt fék: úgy fékezték le őket, hogy egy jókora fadarabot nyomtak a küllők közé. Sok halált és számtalan sebesülést okoztak az elszabadult csillék.

– Ne túl gyorsan – mondta Billy.

Vagy kétszáz métert tettek meg a vágatban, amikor a hőmérséklet emelkedni kezdett, a füst sűrűsödött. Hamarosan hangokat hallottak. Ezeket követve befordultak egy mellékvágatba. A szénrétegnek most éppen ezt a részét termelték ki. Billy az egyik oldalon láthatta az egymástól egyforma távolságra sorakozó nyílásokat, amelyek a bányászok munkahelyére vezettek: ezeket rendszerint kapunak, néha azonban csak lyuknak hívták. Ahogy erősödött a hangzavar, megállították a csillét, és előrenéztek.

Az alagút égett. Lángok nyaldosták a falakat és a földet. Maroknyi ember ácsorgott a tűz szélén, árnyalakjukat úgy rajzolta ki az izzás, mintha kárhozottak lennének a pokolban. Az egyiknél pokróc volt, azzal csapkodta teljesen hatástalanul a parázsló gerendát. Mások ordítoztak: de senki sem hallgatott senkire. A távolban alig látható csillesor sejlett. A füstnek furcsa módon olyan szaga volt, mint a sült húsnak. Billy émelyegve értette meg, hogy a csilléket húzó pónitól származik.

Megszólította az egyik embert.

– Mi van itt?

– Emberek estek csapdába a kapujukban, de nem tudjuk kihozni őket.

Billy látta, hogy Rhys Price az. Nem csoda, hogy semmit nem csinálnak.

– Elhoztuk a tűzoltócsillét – mondta.

Egy másik ember is odafordult. Billy megkönnyebbülten látta, hogy John Jones, a Boltos az, egy értelmesebb pasas.

– Okosan – mondta Jones. – Hát akkor locsoljuk meg ezt a rohadt helyet!

Billy legöngyölte a tömlőt, Tommy a szivattyúhoz állt. Billy a sugarat a mennyezetre irányította, hogy a víz lefusson a falakon. Hamarosan rájött, hogy a bánya szellőztetőrendszere, amely a Thisbében lefelé fújja a levegőt, a Pyramusban pedig föl, egyenesen az ő irányába hajtja a lángot és a füstöt. Amint teheti, szól a fentieknek, hogy fordítsák át a szellőztetőket. A megfordítható ventilátorok most már kötelezőek voltak – ezt az 1911-es törvény írta elő.

Akármennyi fáradságba került is, a tűz lohadni kezdett, és Billy lassan előbbre jutott. Néhány perc múlva a legközelebbi kapuban kialudtak a lángok. Azonnal kirohant két bányász, és lihegve szívták be az akna viszonylag tiszta levegőjét. Billy látta, hogy a két Ponti testvér az, Giuseppe és Giovanni, más néven Joey és Johnny.

Néhány ember berontott a kapuba. John Jones a karjában hozta ki a lovász Pónis Dai ernyedt testét. Billy nem látta, hogy halott-e vagy csak eszméletlen.

– A Pyramusba vigyétek, ne a Thisbébe!

Price ráreccsent.

– Ki a fene vagy te, Jézus-velem Billy, hogy csak úgy parancsolgatsz itt?

Billy nem vesztegette az időt arra, hogy Price-szal vitatkozzék. Jones-nak válaszolt:

– Telefonon beszéltem a felszínnel. A Thisbe súlyosan megsérült, de a Pyramusban hamarosan működni fog a lift. Azt mondták, figyelmeztessek mindenkit, hogy a Pyramushoz menjen.

– Jól van, szólok nekik – mondta Jones, és elment.

Billy és Tommy tovább harcolt a tűzzel, további kapukat tisztított meg, újabb embereket szabadított ki. Voltak, akik véreztek, sokan megégtek, néhányukat a lezuhanó sziklák találták el. Akik képesek voltak járni, komor menetben vitték magukkal a holtakat és a súlyos sérülteket.

A víz hamarosan elfogyott.

– Toljuk vissza a csillét, és töltsük meg az akna fenekén összegyűlt vízből – mondta Billy.

Együtt siettek vissza. A lift még mindig nem működött, de most már körülbelül tucatnyi bányász várta. A földön is többen feküdtek, volt, aki nyöszörgött kínjában, mások baljósan hallgattak. Miközben Tommy megtöltötte a csillét a sáros vízzel, Billy leakasztotta a fülhallgatót. Ismét az apja vette föl a telefont.

– A felvonó öt perc múlva működik – mondta. – Mi a helyzet odalent?

– A kapukból kihoztunk néhány halottat és sebesültet. Küldjetek le vízzel teli csilléket, amint lehet.

– Veled mi van?

– Megvagyok. Figyelj, papa, meg kéne fordítani a szellőztetőket. A Pyramuson hajtsátok lefelé a levegőt és a Thisbén föl. Így elfújja füstöt és a bányaléget a mentőegységektől.

– Az lehetetlen – mondta az apja.

– De hát ez a törvény! Az aknák szellőztetésének megfordíthatónak kell lennie!

– Perceval Jones zokogott egy sort az ellenőröknek, mire kapott még egy évet, hogy változtathasson a szellőztetőrendszeren.

Billy káromkodott volna, ha nem a saját apjával beszél a telefonon.

– Nem lehet beindítani a locsolót?

– Dehogynem, azt megtehetjük – felelte papa. – Hogy miért nem gondoltam erre – szólt oda valaki másnak.

Billy a helyére akasztotta a fülhallgatót. Segített Tommynak megtölteni a csillét, váltották egymást a szivattyúnál. Legalább annyi ideig tartott megtölteni a csillét, mint kiüríteni. Egyre kevesebb ember érkezett a kigyulladt részből, mert a tűz feltartóztathatatlanul tombolt. Végre megtelt a csille, és ők elindultak visszafelé.

A locsolófejek beindultak, de amikor Billy és Tommy a tűzhöz érkezett, látták, hogy a keskeny öntözőcsövekből spriccelő víz túlságosan kevés ahhoz, hogy eloltsa a lángokat. Ám addigra Boltos Jones megszervezte az embereket. A nem sebesült túlélőket ott tartotta a mentéshez, a járóképes sebesülteket elküldte az aknához. Ahogy Billy és Tommy bekötötte a tömlőt, Jones kikapta a kezükből, és a szivattyúhoz parancsolt egy embert.

– Ti ketten hozzatok még egy csille vizet – mondta. – Így folyamatosan olthatunk.

– Rendben – mondta Billy, de mielőtt megfordult volna, észrevett valamit. Egy alak rohant át a lángokon, égő ruhában. – Jóságos ég – mondta Billy elszörnyedve. A futó ember megbotlott és elesett.

Billy ráordított Jonesra.

– Locsolj!

Választ nem várva berontott a vágatba. Érezte, ahogy a víz a hátába csapódik. A hőség borzalmas volt, az arca égett, a ruhája füstölt. Megragadta az elterült bányász vállát, és hátrafelé futva húzni kezdte. Nem láthatta az arcát, de azt azért meg tudta állapítani, hogy korabeli fiú lehet.

Jones egyfolytában Billyt locsolta a tömlővel, átáztatta a haját, a hátát, a lábát, de a fiú elöl száraz volt, és érezte megperzselődött bőrének szagát. Felordított fájdalmában, de sikerült megtartania az ájultat. A következő percben kint volt a tűzből. Megfordult, hogy Jones elölről is lelocsolhassa. Áldott megkönnyebbülést hozott az arcát érő víz: még mindig fájt, de már elviselhető volt a sajgás.

Jones lelocsolta a földön heverő bányászt. Billy megfordította, és látta, hogy Pat fia az, Michael O'Connor, ismertebb nevén Pápa Micky. Pat arra kérte őt, hogy keresse meg a fiát!

– Édes Jézus, irgalmazz Patnek!

Lehajolt, fölnyalábolta Mickyt. A test ernyedt és élettelen volt. – Elviszem az aknához - mondta.

– Helyes – felelte Jones. Valahogy furcsán nézett rá. – Vigyed, Billy fiam.

Tommy vele ment. Billy szédült, de azért elbírta Mickyt. A fővágatban találkoztak egy mentőosztaggal. Póni vontatott mellettük egy vízzel teli, rövid csillesort. Bizonyára fentről jöttek, vagyis a lift működik, és most már szervezetten folyik a mentés, gondolta fáradtan Billy.

Igaza volt. Akkor érkezett az aknához, amikor megjött a lift: újabb, védőruhás mentők zúdultak ki belőle, vízzel töltött csillékkel. Mihelyt az érkezők szétszóródtak és elindultak a tűz felé, a sebesültek beszálltak a liftbe, magukkal cipelve a halottakat és öntudatlanokat.

Amint Pápa Pat felküldte a liftet, Billy odament hozzá, karjában Mickyvel.

Pat iszonyodva nézett rá, és a fejét rázta, mintha bizony tagadhatná a hírt.

– Sajnálom, Pat – mondta Billy.

Pat nem akart ránézni a halottra.

– Nem – mondta. – Ez nem az én Mickym.

– Kihúztam a tűzből, Pat – felelte Billy. – Csak piszkosul elkéstem. – Azután sírva fakadt.

A vacsora minden tekintetben sikeres volt. Beával madarat lehetett volna fogatni; a legszívesebben minden héten rendezett volna egy estélyt a királynak. Fitz átment hozzá, és ahogy számított rá, felesége szívesen fogadta. Reggelig maradt, csak azelőtt osont ki a szobából, hogy Nyina megérkezett a teával.

Attól tartott, hogy a férfiak vitája talán túlságosan heves volt egy királyi vacsorához, de nem kellett aggódnia. A király a reggelinél megköszönte neki:

– Lenyűgöző beszélgetés volt, pontosan olyan tanulságos, amilyet akartam.

Fitz ragyogott a büszkeségtől.

Míg a reggelit követő szivarját szívta, átgondolta a dolgot, és rájött, hogy nem rémíti meg a háború gondolata. Automatikusan úgy emlegette mint tragédiát, mégsem lehet teljesen rossz dolog. A háború egyesíti a nemzetet a közös ellenséggel szemben, és kioltja a zavargás tüzeit. Nem lesz több sztrájk, a köztársaság emlegetése hazafiatlannak számít majd. Talán még a nők is felhagynak vele, hogy szavazati jogot követeljenek. Személy szerint különös módon vonzónak találta a kilátást. A háború esélyt adhat arra, hogy hasznos lehessen, próbára tegye a bátorságát, szolgálja hazáját, viszonozza végre valamivel a vagyont és a kiváltságokat, amelyekkel elhalmozta az élet.

Délelőtt kezdtek jönni a hírek a bánya felől, és elhomályosították az összejövetel csillogását. Csak egyetlen vendég ment le Aberowenbe: Gus Dewar, az amerikai. Ettől függetlenül mindenkinek olyan érzése volt, hogy kikerült a figyelem középpontjából, amihez nem szokott hozzá. Az ebéd nyomott hangulatban zajlott le, a délutáni mulatságokat törölték. Fitz attól tartott, hogy a király elégedetlen lesz vele, noha neki semmi köze sem volt a bánya dolgaihoz. Nem volt sem igazgató, sem részvényes a Celtic Mineralsban. Ő pusztán a bányajogok koncesszióját adta el a cégnek, amely minden tonna szén után részesedést fizetett. Kétség nem fér hozzá, hogy senki ésszerűen gondolkodó személy nem vádolhatja azért, ami történt. Ennek ellenére sem szabad olyan látszatot kelteni, hogy a nemesség a léha élveknek áldoz, miközben emberek estek csapdába a föld alatt, különösen amikor a király és a királyné is itt van látogatóban. Vagyis jóformán semmit sem lehetett csinálni az olvasáson és a dohányzáson kívül. A királyi pár bizonyosan unatkozik.

Fitz dühöngött. Mindig halnak meg emberek, a katonákat megölik az ütközetben, a tengerészek elsüllyednek a hajóikkal, a vonatok összeütköznek, alvó vendégekkel teli szállodák égnek porig. Miért pont akkor történik bányaszerencsétlenség, amikor ő a királyt látja vendégül?

Kevéssel vacsora előtt megérkezett Perceval Jones, Aberowen polgármestere és a Celtic Minerals elnöke, hogy tömören tájékoztassa a grófot az eseményekről. Fitz megérdeklődte Sir Alan Tite-tól, óhajtja-e hallani a király a jelentést. Őfelsége óhajtja, jött a válasz, és Fitz megkönnyebbült: legalább van valami tennivalója az uralkodónak.

A férfi vendégek a kényelmes kis fogadószobában gyülekeztek, ahol egy zongora állt puha székek és cserepes pálmák között. Jones fekete frakkot viselt, amelyet ma reggel kétségtelenül a templomba vett fel. A kurta, fontoskodó emberke úgy festett kétsoros, szürke mellényében, mint egy kevélyen pipiskedő madár.

A király szmokingban volt.

– Örülök, hogy eljött – mondta élénken.

– Volt szerencsém megszorítani Felséged kezét 1911-ben, amikor eljött Cardiffba, a walesi herceg beiktatására – mondta Jones.

– Örülök, hogy felújítjuk ismeretségünket, noha őszintén sajnálom, hogy ez ilyen szerencsétlen körülmények között történik – felelte a király. – Mondja el, mi történt, olyan egyszerű szavakkal, mintha egy igazgatótársának mesélné a klubjában egy ital mellett.

Ez okos, gondolta Fitz, éppen a megfelelő hangnem – noha senki nem kínálta Jonest itallal, és a király sem kínálta hellyel.

– Felséged igazán kegyes – Jones cardiffi kiejtéssel beszélt, amely keményebb a völgybeliek dallamos beszédénél. – Kétszázhúsz ember volt lent a bányában, amikor robbanás történt, a szokásosnál kevesebben dolgoztak, mert ez különleges, vasárnapi műszak.

– Tudja a pontos számot? – kérdezte a király.

– Ó, igen, felség, minden egyes ember nevét följegyezzük, aki lemegy.

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam. Kérem, folytassa.

– Mindkét akna megsérült, de a tűzoltó brigádoknak locsolóberendezésünk segítségével sikerült megfékezniük a tüzet, és kijuttatták az embereket. – Az órájára pillantott. – Két órája kétszáztizenöt embert hoztak föl.

– Ez úgy hangzik, Jones, hogy nagyon hatékonyan kezelte a vészhelyzetet.

– Hálásan köszönöm, felség.

– Mind a kétszáztizenöt ember él?

– Nem, felség. Nyolcan meghaltak. Ötvenen olyan súlyos sérüléséket szenvedtek, hogy orvosra van szükségük.

– Istenem – sóhajtott a király. – Milyen szomorú.

Miközben Jones elmagyarázta, milyen lépéseket tettek a lent rekedt öt ember felkutatására és kimentésére, Peel besiklott a szobába, és odajött Fitzhez. A komornyik frakkot viselt, már felkészült a vacsora tálalására.

– Talán érdekelné, mylord.

– Mi? – kérdezte súgva Fitz.

– Williams szobalány most jött vissza a bányától, ahol az öccse máris afféle hősnek számít. Ha a király talán tőle magától akarná hallani a történetet.

Fitz gondolkodott egy darabig. Williams bizonyára izgatott, és talán nem a megfelelő dolgot mondja. Másrészt a király valószínűleg szeretne beszélni valakivel, aki közvetlenül érdekelt a történtekben. Elhatározta, hogy szerencsét próbál.

– Felség – mondta –, az egyik szolgálóm most tért vissza a bányától, és talán vannak frissebb hírei. Az öccse a föld alatt volt, amikor a gáz felrobbant. Kegyeskedik kikérdezni?

– Igen, természetesen – mondta a király. – Küldje be, kérem. Néhány perccel később belépett Ethel Williams. Formaruhája maszatos volt a szénportól, de az arcát megmosta. Bókolt a király előtt, aki megszólította:

– Mik a legújabb hírek?

– Felséges Úr, a Szegfű szakaszon öt embert temetett be a sziklaomlás. A mentőcsapat most ássa át magát a törmeléken, de a tűz még ég.

Fitz megfigyelte, hogy a király viselkedése egy árnyalatnyit megváltozott, mikor Ethelhez szólt. Perceval Jonesra szinte rá sem pillantott, és türelmetlenül dobolt a szék karján, míg hallgatta; Ethelnek viszont a szemébe nézett, és láthatólag jobban érdekelte a lány, mint az igazgató. Szelídebb volt a hangja is, mikor megkérdezte:

– Mit mond az öccse?

– Bányalégrobbanás gyújtotta meg a szénport, és az ég. A tűz sok embert csapdába ejtett a munkahelyén, néhányan megfulladtak. Az öcsém és a többiek nem tudták megmenteni őket, mert nem voltak légzőkészülékek.

– Ez nem így van – szólalt meg Jones.

– Szerintem pedig igen – vitatkozott Gus Dewar: szokása szerint most is bátortalan volt egy kicsit, de azért igyekezett határozottan fellépni. – Beszéltem néhány emberrel, akik a bányából jöttek föl. Azt mondták, hogy a „Légzőkészülék” feliratú szekrények üresek voltak.

Mintha a haragját próbálta volna magába fojtani.

– És nem tudták eloltani a lángokat, mert nem volt elég víz a föld alatt – mondta Ethel Williams. A szeme dühösen megvillant, amit Fitz olyan vonzónak talált, hogy a szíve ugrott egyet.

– Van tűzoltó készülék – tiltakozott Jones.

Ismét Gus Dewar szólalt meg.

– Egy vízzel töltött csille és egy kéziszivattyú.

Ethel Williams folytatta:

– A légáramlás irányát meg kellett volna fordítani, de Mr. Jones nem alakíttatta át a szellőztetőberendezést úgy, ahogy a törvény előírja! Jones megsértődött.

– Ez nem lehetséges...

Fitz a szavába vágott.

– Jól van, Jones, ez itt nem nyilvános kihallgatás, Őfelsége pusztán az emberek benyomásait akarja megismerni.

– Így van – helyeselt a király. – De volna egy téma, amiben tanácsot adhat nekem, Jones.

– Megtisztel felséged...

– Azt terveztem, hogy holnap délelőtt meglátogatom Aberowent meg néhány közeli falut, és önt is felkeresem a városházán. De ilyen körülmények között nem tűnik helyesnek a parádé.

Sir Alan, aki a király bal válla mögött ült, megcsóválta a fejét, és azt suttogta:

– Abszolúte lehetetlen.

– Másrészt – folytatta a király – nem volna helyes úgy távozni, hogy nem is veszünk tudomást a szerencsétlenségről. Az emberek azt gondolhatnák, hogy érzéketlenek vagyunk.

Fitz sejtette, hogy valami összekoccanás történt a király és a kísérete között. Valószínűleg törölni akarták a látogatást, úgy vélték, az a legkevésbé kockázatos megoldás; a király viszont úgy érezte, hogy tennie kell egy gesztust.

Csönd volt, Perceval a problémán kérődzött. Amikor megszólalt, csak annyit mondott:

– Nehéz ezt eldönteni.

– Javasolhatok valamit? – kérdezte Ethel Williams.

Peel elhűlt.

– Williams – sziszegte. – Csak akkor beszéljen, ha megszólítják! Fitz is meghökkent, hogy a lány ilyen arcátlanul viselkedik a király előtt. Erőltetett nyugalommal mondta:

– Talán majd később, Williams.

De a király elmosolyodott. Fitz megkönnyebbülésére rokonszenvesnek találta Ethelt.

– Akár meg is hallgathatjuk, amit ez az ifjú hölgy javasol – mondta. Ethelnek több se kellett. Teketória nélkül belevágott.

– Felséges uram és a királyné meglátogathatná az elhunytak hozzátartozóit. Semmi parádé, csak egy hintó, fekete lovakkal. Ez sokat jelentene nekik. És mindenki azt gondolná, hogy felségedék csodálatosak.

Az ajkába harapott, és elhallgatott.

Ezzel az utolsó mondattal megsértette az etikettet, aggodalmaskodott Fitz. A királynak nincs szüksége rá, hogy az emberek csodálatosnak tartsák.

Sir Alan elborzadt.

– Ilyesmi még sosem történt – mondta riadtan.

Ám a királyt érdekelte az ötlet.

– Meglátogatni a gyászolókat... – mondta tűnődve. A kamaráshoz fordult. – Jupiterre, Alan, úgy vélem, kapitális gondolat! Együtt érzek népemmel a szenvedés idején. Semmi parádé, csak egyetlen hintó. – A lányhoz fordult. – Nagyon helyes, Williams – mondta. – Köszönöm a tanácsot.

Fitz fellélegzett.

Végül természetesen nem csak egy hintó indult el. A király és a királyné az elsőben ült Sir Alannel és egy udvarhölggyel; Fitz és Bea ült a másodikban a püspökkel; hátul pedig pónifogatban a válogatott személyzet. Perceval Jones is föl akart kéredzkedni valamelyik kocsira, de Fitz elvetette az ötletet. Ahogy Ethel rámutatott, a hátramaradottak esetleg a torkának ugrottak volna.

Szeles nap volt, hideg eső csapkodta a lovakat, ahogy lefelé ügettek a Ty Gwynből kivezető úton. Ethel a harmadik kocsin ült, ismert minden bányászcsaládot Aberowenben. Ő volt az egyetlen Ty Gwynben, aki az összes halott és sebesült nevét tudta. Ő irányította a kocsisokat, ő fogja emlékeztetni a kamarást, hogy ki kicsoda. Szurkolt. Tőle származott az ötlet, ha rosszul sül el, őt fogják vádolni.

Ahogy kihajtottak a pompás vaskapun, Ethelt, mint mindig, most is megdöbbentette a hirtelen változás. Odabent rend volt, báj és szépség, kint a való világ csúfsága fogadta. Az út mentén a béresek házai sorakoztak, apró, kétszobás kunyhók, előttük fahulladék, szemét. Néhány mocskos gyerek játszott az árokban. Kevéssel utánuk kezdődtek a bányászházak, amelyek különbek voltak a béresek kunyhóinál, de csúfak és egyhangúak olyasvalaki szemének, mint Ethel, akit elkényeztettek

Gwyn ablakainak, ajtóinak, tetőinek tökéletes arányai. A kinti emberek olcsó ruhában jártak, amely hamar kiment a formájából, és színük megkopott, úgyhogy minden férfi szürkés öltönyt és minden nő barnás ruhát viselt. Ethel formaruháját, a meleg gyapjúszoknyát és a keményített pamutblúzt még azok a lányok is irigyelték, akik szívesen mondogatták, hogy sosem alacsonyodnának le a cselédsorba. De a legnagyobb különbséget maguk az emberek jelentették. A kintieknek pörsenéses volt a bőre, piszkos a haja, fekete a körme. A férfiak köhögtek, a nők szipogtak, minden gyereknek folyt az orra. A szegények csoszogtak és sántikáltak az út mentén, ahol a gazdagok magabiztosan lépkedtek.

A kocsik lehajtottak a domboldalról a Mafeking sorra. A lakosság zöme az utcákon ácsorgott és várakozott, de nem voltak zászlók, nem éljeneztek, csak meghajoltak és pukedliztek, amíg a hintók meg nem álltak a tizenkilences ház előtt,

Ethel leugrott a kocsiról, és halkan beszélt Sir Alannel.

– Sien Evans, öt gyermeke van, elvesztette a férjét, David Evanst, aki a föld alatt volt lovász – Ethel jól ismerte David Evanst, másik nevén Pónis Dait: a Bethesda-imaház egyik elöljárója volt.

Sir Alan biccentett, és Ethel gyorsan hátralépett, míg a kamarás a király fülébe suttogott. Ethel elkapta Fitz pillantását: a férfi helyeslően bólintott. A lány érezte, hogy elvörösödik. A királynak segít és a gróf elégedett vele.

A király és a királyné odament a bejárathoz. A festés hámlott, de a küszöböt fényesre kefélték. Sosem hittem volna, hogy ilyet látok, gondolta Ethel; a király kopogtat a bányász házának ajtaján. A király frakkot és fekete cilindert viselt: Ethel határozottan közölte Sir Alannel, hogy az aberoweniek nem szeretnék olyasfajta tweedfelöltőben látni az uralkodójukat, amilyet maguk is viselhetnének.

Az ajtót kinyitotta a legjobb ruhájába öltözött özvegy, aki még kalapot is tett. Fitz fölvetette, hogy a király meglephetné az embereket, ám Ethel tiltakozott, és Sir Alan vele értett egyet. Egy meglepetésszerű látogatáson egy feldúlt családnál a királyi pár esetleg részeg férfiakat, félmeztelen nőket és verekedő gyerekeket láthatna. Jobb, ha mindenkit előre figyelmeztetnek.

– Jó napot, én vagyok a király – mondta György, és udvariasan megemelte a kalapját. – Ön Mrs. David Evans?

Az asszony egy pillanatig bután bámult. Ő ahhoz szokott, hogy Mrs. Pónis Dainak szólítják.

– Szeretném elmondani, mennyire sajnáljuk a férjét, Davidet – mondta a király.

Mrs. Pónis Dai túlságosan ideges volt ahhoz, hogy bármit is érezzen.

– Nagyon szépen köszönöm – mondta mereven.

Ethel látta, hogy ez így túlságosan formális. A király éppen olyan kínosan érezte magát, mint az özvegy.

Ekkor a királyné megérintette Mrs. Dai karját.

– Nagyon nehéz lehet ez most magának, kedves – mondta.

– Igen, asszonyom, nagyon nehéz – suttogta az özvegy, aztán könnyekben tört ki.

Ethel letörölt egy könnycseppet a saját arcáról.

A király zavarban volt, de dicséretére legyen mondva, állta a sarat, és azt suttogta:

– Nagyon szomorú, nagyon szomorú.

Mrs. Evans zokogott, de nem futamodott meg, és nem fordította el az arcát. Ethel látta, hogy nincs semmi méltóság a gyászában: Mrs. Dai arcán foltok vöröslöttek, nyitott száján látszott, hogy elvesztette a fogai felét, a zokogása rekedt volt a kétségbeeséstől.

– Ej, ej – mondta a királyné. Mrs. Dai markába nyomta a zsebkendőjét. – Fogja csak!

Mrs. Dai még nem töltötte be a harmincat, de nagy keze göcsörtös és bütykös volt az ízületi gyulladástól, mint egy öregasszonyé. Megtörölte az arcát a királyné zsebkendőjével. A zokogása csillapodott.

– Olyan jó ember volt, asszonyom – mondta. – Sosem emelt kezet rám. A királyné nem tudta, mit mondjon egy emberről, akinek az volt az erénye, hogy nem verte a feleségét.

– Még a pónikhoz is gyengéd volt – tette hozzá Mrs. Dai. – Ebben biztos vagyok – mondta a királyné, aki ezzel visszakerült az ismerős terepre.

Egy apróság totyogott elő a házból, és megmarkolta az anyja szoknyáját. A király ismét próbálkozott.

– Úgy tudom, öt gyermeke van.

– Ó, uram, mi lesz velük a tatájuk nélkül?

– Ez nagyon szomorú ismételte meg a király.

Sir Alan köhögött, mire a király azt mondta.

– Most meglátogatjuk a többieket, akik az önéhez hasonlóan szomorú helyzetbe kerültek.

– Ó, uram, olyan kedves volt, hogy eljöttek hozzánk! Nem tudom elmondani, hogy mennyire sokat jelent ez nekem. Köszönöm, köszönöm! A király elfordult.

A királyné azt mondta:

– Ma este imádkozni fogok önért, Mrs. Evans.

Aztán követte a férjét.

Miközben beszálltak a hintójukba, Fitz átadott Mrs. Dainak egy borítékot. Ethel tudta, hogy öt arany fontsterling és egy cédula rejtőzik benne, Ty Gwyn kék címeres levélpapírja, amelyre azt írták kézzel: „Ezt Fitzherbert gróf küldi önnek, mély részvéte jeléül.”

Ez is Ethel ötlete volt.

Egy héttel a robbanás után Billy templomba ment papával, mamával és Ótatával.

A Bethesda-imaház szögletes, fehérre meszelt épület volt, ahol egyetlen kép sem volt a falon. A székeket sorokba állították egy dísztelen asztal négy oldalán. Az asztalon egy vekni fehér kenyér volt egy Woolworth's porcelántányéron és egy kancsó olcsó sherry állt mellette: a jelképes kenyér és bor. Az istentiszteletet nem hívták misének vagy áldozásnak, egyszerűen a kenyér megtörésének.

Tizenegy órakor a száz-egynéhány fős gyülekezet már elfoglalta a helyét: a férfiak az ünneplőjüket viselték, a nők kalapot, a gyerekek tisztára csutakolva fészkelődtek a hátsó sorokban. Nem volt előírt szertartás: a férfiak azt tették, amire a Szentlélek rávette őket – imát rögtönöztek, himnuszt énekeltek, felolvastak néhány verset a Bibliából, vagy rövid szentbeszédet mondtak. Az asszonyok természetesen csöndben maradtak.

A gyakorlatban azért volt valami kialakult minta. Az első imát mindig az egyik elöljáró mondta, aki aztán megtörte a kenyeret, és a tányért átadta a hozzá legközelebb ülő személynek. A gyerekeket leszámítva a gyülekezet minden tagja tört egy falatot, és megette. Ezután a bor járt körbe, és mindenki ivott a kancsóból, az asszonyok cseppnyit, némelyik férfi egy jó, kiadós kortyot. Ezután valamennyien némán ültek, amíg valaki meg nem mozdult és beszélni nem kezdett.

Amikor Billy megkérdezte az apját, hogy hány éves kortól lehet szentbeszédet mondani az istentiszteleten, papa csak annyit felelt: – Erre nincs szabály. A Szentlélek útmutatását követjük.

Billy szaván fogta az apját. Ha egy himnusz első sora az eszébe jutott, úgy vette, hogy a Szentlélek bökte oldalba, tehát fölállt, és bejelentette, mit fognak énekelni. Nála kicsit korainak számított az ilyesmi, de a gyülekezet elfogadta. A dél-walesi szénmező templomainak legalább a felében hallották már, hogy a föld alatti beavatás során Jézus megjelent a fiúnak, ezért Billy különlegesnek számított.

Ezen a reggelen minden ima vigaszért könyörgött a gyászolóknak, elsősorban Mrs. Pónis Dainak, aki elfátyolozva ült köztük, oldalán rémült arcú, legidősebb fiával. Papa az Istent kérte, hogy nagylelkűen bocsássa meg a bányatulajdonosok gonoszságát, akik megsértették a légzőkészüléket és a megfordítható szellőzést előíró törvényt. Billy úgy érezte, hogy valami hiányzik. Túlságosan egyszerű volt gyógyulásért imádkozni. Ő ahhoz szeretett volna segítséget, hogy megérthessék, miként illeszkedik a robbanás Isten tervébe.

Még sosem rögtönzött imát. Sokan imádkoztak szépen zengő szavakkal, idéztek a Szentírásból, csaknem úgy, mintha prédikálnának. Billy úgy sejtette, hogy Istennek nem lehet ilyen könnyen imponálni. Mindig is úgy gondolta, hogy egy szívből jövő, egyszerű ima sokkal hatásosabb.

Az istentisztelet vége felé kezdtek összeállni a szavak és a mondatok az elméjében, és nagyon szeretett volna hangot adni nekik. Mivel ezt a Szentlélek ösztönzésének tekintette, végül csak fölállt.

Szorosan behunyta a szemét, és elkezdte:

– Ó, Isten, azt kérjük tőled ezen a délelőttön, hogy adj vigasztalást azoknak, akik elvesztették a férjüket, az apjukat, a fiukat, és imádkozunk hozzád, hogy a gyászolók megnyissák szívüket, és befogadják a te áldásodat.

Ezt mondta a többieknek. Szünetet tartott, aztán folytatta:

– És most, Uram, még egy ajándékot kérünk tőled: a megértés áldását. Tudnunk kell, Uram, miért történt ez a robbanás a bányában. Mindennek te parancsolsz, akkor miért engedted meg, hogy a bányalég betöltse a főszintet, és miért engedted meg, hogy belobbanjon? Miként lehetséges, Uram, hogy olyan emberek vannak fölöttünk, a Celtic Minerals igazgatói, akik kapzsiságukban semmibe veszik a te néped életét? Miként szolgálhatja szent céljaidat derék emberek halála és azoknak a testeknek a megnyomorodása, amelyeket te teremtettél?

Ismét elhallgatott. Tudta, hogy helytelen úgy követelőzni az Istennél, mintha az igazgatósággal tárgyalna, így hát hozzátette:

– Tudjuk, hogy Aberowen népének szenvedése bizonyára része a te örökkévaló tervednek. – Úgy gondolta, itt talán abbahagyhatná, de nem állhatta meg, hogy még azt ne mondja: – De, Uram, mi ezt nem látjuk, ezért kérjük, magyarázd ezt meg nekünk.

Végül befejezte az imát:

– Jézus Krisztus Urunk nevében.

– Ámen – felelte a gyülekezet.

Aznap délután meghívták Aberowen népét, hogy tekintse meg Ty Gwyn kertjeit. Ez sok munkát jelentett Ethel számára.

Szombat este kiragasztottak egy értesítőt a kocsmákban, és ugyanezt felolvasták a templomokban és az imaházakban a vasárnap délelőtti istentisztelet után. A kertet a tél ellenére is nagyon kicsinosították a király tiszteletére, és az értesítő szerint Fitzherbert gróf meg akarta osztani ezt a látványt a szomszédjaival. A gróf fekete nyakkendőt kötött, és örömmel látta, hogy látogatói hasonlóképpen cselekedtek az elhunytak iránti tiszteletből. Noha ünnepelni természetesen illetlenség lett volna, azért nem maradt el a frissítő.

Ethel három sátrat veretett föl a Keleti pázsiton. Az egyikben fél tucat százliteres hordó állt tele világos sörrel, amit egyenesen a pontycluni Korona serfőzdéből hozott a vonat. Az antialkoholistákra, akikből sok volt Aberowenben, a következő sátorban kecskelábú asztalokon hatalmas teáskannák várakoztak sok száz csészével és csészealjjal. A harmadik, kisebb sátorban sherryt kínáltak a város parányi középosztályának, köztük az anglikán vikáriusnak, a két orvosnak és a bányaigazgatónak, Maldwyn Morgannek, akit máris mint Merthyrbe-ment Morgant emlegettek.

Szerencsére napos idő volt, hideg, de száraz, csak néhány ártatlan külsejű, fehér felhő lebegett magasan a kék égen. Négyezer ember érkezett – szinte a város teljes lakossága –, és csaknem mindenki fekete nyakkendőt, szalagot vagy karszalagot viselt. Sétálgattak a bokrok között, bekukkantottak a ház ablakain, és letaposták a pázsitot.

Bea hercegnő a szobájában maradt: ez nem az ő ízlése szerint való társadalmi esemény volt. Ethel tapasztalata szerint nem létezett önzetlen arisztokrata, de Bea művészetté fejlesztette az önzést. Minden energiáját arra összpontosította, hogy örömet okozzon magának, vagy keresztülvigye az akaratát. Még ha estélyt adott – mert ahhoz értett –, azt is főleg azért tette, hogy legyen egy vitrin, amelyben a szépségét és vonzerejét csillogtathatja.

Fitz a Nagycsarnok viktoriánus-gótikus ragyogásában fogadta vendégeit, hatalmas kutyája mellette hevert a padlón, mint egy rongyszőnyeg. Barna tweedöltönyt viselt, ami a keménygallér és a fekete nyakkendő ellenére is megközelíthetőbbé tette. Mutatósabb, mint valaha, gondolta Ethel. Hármas-négyes csoportokban vezette oda hozzá az elhunytak és sebesültek rokonait, hogy a gróf kifejezhesse részvétét minden aberoweni szenvedőnek. Fitz a szokásos kedvességével beszélt velük, úgyhogy mindenki elbűvölve távozott.

Most már Ethel volt a házvezetőnő. A király látogatása után Bea hercegnő ragaszkodott hozzá, hogy Mrs. Jevons végleg vonuljon vissza: neki nincs ideje fáradt, öreg cselédekre. Ethelben olyasvalakit látott, aki keményen dolgozik, hogy teljesítse az ő kívánságait, így fiatalsága ellenére előléptette. Ethelnek tehát megvalósult az álma. Megkapta a házvezetőnő kis szobáját, amely kívül esett a szolgafertályon. A falra felakasztotta szülei fényképét, ahogy ünneplősen a frissen megnyílt Bethesda-imaház előtt állnak.

Amikor Fitz a lista végére ért, Ethel engedélyt kért, hogy néhány percet a családjával tölthessen.

– Természetesen – mondta a gróf. – Annyi időt töltesz velük, amennyit akarsz. Egyszerűen csodálatos voltál. Nem tudom, mire mennék nélküled. A király is hálás a segítségedért. Hogy tudsz észben tartani ennyi nevet?

A lány mosolygott. Maga sem tudta, miért hozza lázba Fitz dicsérete.

– A legtöbb ember járt már nálunk valamikor, ha azt akarták, hogy az apám segítsen orvosolni valamilyen méltánytalanságot, vagy ha vitába keveredtek egy munkafelügyelővel, vagy aggasztotta őket, hogy betartják-e a bányában a biztonsági előírásokat.

– Nos, szerintem kiváló vagy – mondta a férfi, és rávillantotta ellenállhatatlan mosolyát, amitől az arca majdnem olyan lett, mint valamelyik szomszéd fiúé. – Tiszteltetem az édesapádat.

Ethel kiment, keresztülfutott a gyepen, és csodálatosan érezte magát. Papát, mamát, Billyt és ótatát a teássátorban találta. Papa nagyon méltóságteljes volt az ünneplő fekete öltönyében és a keménygalléros, fehér ingében. Billynek csúnya égés volt az arcán. Ethel megkérdezte:

– Hogy érzed magad, Billy?

– Jól. Borzalmasan fest, de a doktor azt mondja, jobb, ha nincs bekötve.

– Mindenki arról beszél, hogy milyen bátor voltál.

– Mégsem volt elég, hogy megmentsem Pápa Mickyt.

Erre nem lehetett mit mondani, de azért Ethel együtt érzően megsimította öccse karját.

– Ma délelőtt Billy vezette az imánkat a Bethesdában – büszkélkedett mama.

– Ez igen, Billy! De sajnálom, hogy elmulasztottam. – Ethel nem ment el az imaházba, túl sok dolga volt a kastélyban. – Miről szólt az ima?

– Megkértem az Urat, segítsen megérteni, hogyan engedhette meg a robbanást a bányában. – Billy idegesen sandított az apjára, aki nem mosolygott.

– Billy jobban tette volna, ha arra kéri az Urat, erősítse meg a hitét, hogy képes legyen bízni benne anélkül, hogy megértené – mondta papa szigorúan.

Ezen láthatólag már vitatkoztak. Ethelnek nem volt türelme egy teológiai disputához, ami végső soron semmin sem változtat. Igyekezett felderíteni a hangulatot.

– Papa, Fitzherbert gróf megkért, hogy adjam át üdvözletét – mondta. – Hát nem kedves?

Papa nem olvadozott a hírtől.

– Sajnálom, hogy részt vettél a hétfői komédiában – mondta ridegen.

– Hétfőn? – hitetlenkedett a lány. – Amikor a király meglátogatta a családokat?

– Láttam, hogy súgod a neveket annak az idiótának!

– Az Sir Alan Tite volt.

– Nem érdekel, hogy hívja magát, ha látok egy talpnyalót, megismerem.

Ethel megdöbbent. Hogy tud papa ilyen megvetően beszélni az ő nagy pillanatában? Úgy érezte, mindjárt elsírja magát.

– Azt gondoltam, hogy büszke leszel rám, amiért segítek a királynak!

– Hogy merészel a király kondoleálni a népünknél? Mit tud egy király a nehézségekről és a veszélyről?

Elkel igyekezett visszafojtani a könnyeit.

– De, papa, olyan sokat jelentett az embereknek, hogy elment és meglátogatta őket!

– Elterelte a figyelmüket a Celtic Minerals veszélyes és törvénytelen tevékenységéről.

– De nekik vigaszra van szükségük!

Hogyhogy nem érti, döbbent meg a lány.

– A király ellágyította őket. Múlt vasárnap délután ez a város készen állt a lázadásra. Hétfőn este már csak arról tudtak beszélni, hogy a királyné Mrs. Pónis Dainak adta a zsebkendőjét.

Ethel bánata egy szempillantás alatt csapott át haragba.

– Sajnálom, hogy így érzel – mondta hidegen.

– Nincs mit sajnálni...

– Sajnálom, mert tévedsz – felelte a lány elszántan, meg sem várva, hogy az apja befejezze.

Papa megdöbbent. Ritkán mondták neki, hogy téved, különösen nem egy lány.

– Na de Eth... – kezdte mama.

– Az embereknek érzelmei vannak – folytatta a lány kíméletlenül. Erről mindig elfeledkezel.

Papának elállt a szava.

– Most már elég – kiáltott rá mama.

Ethel Billyre nézett, és könnyeinek fátyolán át megdöbbent csodálatot látott az öccse arcán. Ez felbátorította. Szipogott, kézfejével megtörölte a szemét, és azt mondta:

– Te és a szakszervezeted, a biztonsági előírások és a Szentírásod – tudom, papa, hogy mindez fontos, de nem veheted semmibe az emberek érzéseit. Remélem, hogy egy napon a szocializmus jobbá teszi a világot a munkásembereknek, de közben is vigasztalásra van szükségük.

Papa végre megtalálta a hangját.

– Azt hiszem, eleget hallottam – mondta. – Úgy látszik, rosszat tett neked, hogy egy levegőt szívhattál a királlyal. Te egy csitri vagy, nem az a dolgod, hogy az idősebbeket oktasd.

Ethel túlságosan sírt ahhoz, hogy tovább vitatkozhasson.

– Sajnálom, papa – mondta. Súlyos csönd után hozzátette: – Jobb, ha visszamegyek dolgozni.

A gróf ugyan azt mondta, annyi időt tölthet a családjával, amennyit akar, de ő egyedül akart lenni. Hátat fordított vasvilla tekintetű apjának, és visszatért a nagy házba. Továbbra is lesütötte a szemét, és remélte, hogy senki nem veszi észre a könnyeit.

Nem akart senkivel se találkozni, ezért beosont a Gardénia lakosztályba. Lady Maud visszautazott Londonba, így a szoba üres volt, az ágyneműt is lehúzták. Ethel rávetette magát a matracra, és sírt.

Olyan büszke volt! Hogy vehet ennyire semmibe papa mindent, amit ő tesz? Azt akarja, hogy rossz munkát végezzen? A nemességnek dolgozik. Minden szénbányász ezt teszi Aberowenben. Noha a Celtic Minerals alkalmazza őket, a gróf szenét fejtik, és ő ugyanannyit kap egy tonna szénért, mint a munkás, aki a földből kibányászta – erre a tényre az apja sosem mulasztott el rámutatni. Ha helyes, hogy egy jó bányász hatékonyan és termelékenyen dolgozik, akkor miért baj, ha egy jó házvezetőnő teszi ugyanazt?

Hallotta, hogy kinyílik az ajtó. Gyorsan felugrott. A gróf volt az.

– Mi a baj? – kérdezte gyengéden. – Meghallottam, hogy sírtál, ahogy elmentem az ajtó előtt.

– Ne haragudjon, mylord. Nem lett volna szabad idejönnöm.

– Semmi baj. – Őszinte aggodalom látszott hihetetlenül szép arcán. – Miért sírtál?

– Olyan büszke voltam, hogy segítettem a királynak – mondta Ethel bánatosan. – De az apám azt mondja, az csak egy komédia volt, mindent azért csináltak, mert az emberek dühösek a Celtic Mineralsra.

Ismét sírni kezdett.

– Micsoda ostobaság – felelt a férfi. – Akárki megmondhatja, hogy a király részvéte őszinte volt. És a királynéjé is. – Előhúzta fehér batisztkendőjét zakója mellzsebéből. A lány azt várta, hogy odaadja neki, ehelyett Fitz gyengéden letörölgette a könnyeit. Ha az apád nem is, én büszke voltam rád múlt hétfőn.

– Igazán kedves.

– Ugyan, ugyan – felelte Fitz. Lehajolt, és szájon csókolta Ethelt. A lány elhűlt. Ez volt az utolsó, amire számított. Amikor a férfi fülegyenesedett, értetlenül nézett rá.

Fitz viszonozta a pillantását.

– Abszolút csodálatos vagy – mondta halkan; azután ismét megcsókolta.

Ez alkalommal a lány ellökte.

– De, mylord, mit csinál? – suttogta megbotránkozva.

– Nem tudom.

– De hát mit gondol?

– Egyáltalán nem gondolkodom.

Ethel fölnézett a finom metszésű arcra. A zöld szempár merően bámulta, mintha a gondolataiban akarna olvasni. Ekkor rádöbbent, hogy imádja a férfit. Hirtelen elöntötte az izgalom és a vágy.

– Nem tehetek róla – mondta Fitz.

A lány boldogan felsóhajtott.

– Akkor csókolj meg ismét – mondta.

Harmadik fejezet

1914. február

Fél tizenegykor a hall tükre Fitzherbert gróf mayfairi lakásán egy magas, kifogástalanul elegáns férfit mutatott, az angol arisztokraták nappali öltözékében. Keménygallért viselt, mert nem szerette a puha gallér divatját, ezüstszín nyakkendőjét gyöngyös tűvel rögzítette. Voltak barátai, akik úgy gondolták, hogy egy úrnak nem illendő ennyire jól öltözni. „Fitz, hiszen úgy festesz, mint egy közönséges szabó, aki most nyitja ki a műhelyét!”, közölte egyszer vele az ifjú Lowther márki. De hát Lowthie elhanyagolta magát, a mellényét lemorzsázta, a kézelőjét lehamuzta a szivarjával, és azt akarta, hogy mindenki ugyanolyan lompos legyen, mint ő. Fitz gyűlölte az ápolatlanságot, hozzá az elegancia illett.

Föltette szürke cilinderét. Jobb kezében sétabotjával, bal kezében új, szürke antilopkesztyűjével kilépett a házból, és délnek fordult. A Berkeley Square-en egy tizennégy év körüli szőke lányka rákacsintott, és megkérdezte:

– Leszopjalak egy shillingért?

Fitz keresztülvágott a Piccadillyn, majd belépett a Green Parkba. Ritkás hó ült a fák gyökerein. Elhagyta a Buckingham-palotát, és megérkezett a Victoria állomás kevéssé vonzó környékére. Megkérdezte egy rendőrtől, merre van az Ashley Gardens. Kiderült, hogy a római katolikus székesegyház mögött. Ha valaki egy főrendet hív meg látogatóba, gondolta a gróf, igazán valamivel tisztességesebb környéken tarthatna fent irodát!

Apjának egyik régi barátja kérette, akit úgy hívtak, hogy Mansfield Smith-Cummings. A visszavonult tengerésztiszt most a hadügynek végzett valami meghatározhatatlan munkát. Meglehetősen rövid üzenetet küldött: „Hálás lennék, ha szót válthatnék önnel egy országos fontosságú ügyről. Meg tudna látogatni holnap délelőtt, tizenegy óra tájban?” Az üzenetet géppel írták, zöld tintával alákanyarított „C" betű volt az egyetlen aláírás.

Fitz igazából örült, hogy a kormány egyik képviselője beszélni kíván vele. Iszonyodott a gondolattól, hogy ő csak dísz legyen, gazdag arisztokrata, akinek nincs más feladata, mint hogy a társadalmi események fényét emelje a jelenlétével. Reménykedett benne, hogy a tanácsát kérik, talán régi ezrede, a Walesi Lövészek tárgyában. Az is lehet, hogy a dél-walesi népfelkelőknél kap valamilyen feladatot, akiknek a tiszteletbeli ezredese. Mindenesetre attól, hogy a Hadügyminisztériumba hívatták, már nem érezte tökéletesen feleslegesnek magát.

Már ha ez valóban a Hadügyminisztérium. A címről kiderült, hogy modern háztömb. A portás egy lifthez irányította. Smith-Cumming lakása részben otthonnak, részben irodának tűnt. Egy katonás fellépésű, fürge és hatékony fiatalember azt mondta neki, hogy C azonnal látni akarja.

C nem volt katonás. Pufók volt, kopaszodott, az orra vicclapba illett, és monoklit viselt. Irodáját teletömték mindenféle kacattal: volt ott repülőgépmodell, tájoló meg egy festmény, amelyen parasztok néznek szembe egy kivégzőosztaggal. Fitz apja mindig csak „tengeribeteg kapitányként” emlegette Smith-Cummingot, akinek pályafutása a tengerészetnél nem volt valami ragyogó. Mit keres itt?

– Pontosan mi is ez az iroda? – kérdezte, míg leült.

– Ez a Titkosszolgálati Iroda Külügyi Osztálya – felelte C.

– Nem is tudtam, hogy van titkosszolgálati irodánk.

– Ha az emberek tudnának róla, nem lenne titkos.

– Értem. – Fitz megborzongott az izgalomtól. Hízelgett neki, hogy bizalmas értesülésre méltatják.

– Ugye, lesz olyan kedves, hogy nem említi ezt meg másoknak?

Fitz megértette, hogy udvarias szavakba csomagolt parancsot kapott.

– Természetesen – felelte. Örült, hogy egy belső kör tagjának érezheti magát. Ez azt jelentené, hogy C esetleg felkéri, dolgozzon a hadügynek?

– Gratulálok a sikeres fogadáshoz, amelyet a felséges párnak rendezett. Valóban imponáló csoportot válogatott össze jó kapcsolatokkal rendelkező fiatalemberekből, akiket bemutatott őfelségének.

– Köszönöm. Tulajdonképpen csendes összejövetel volt, de hát fájdalom, semmi sem marad titokban.

– Most pedig elviszi a feleségét Oroszországba.

– A hercegnő orosz. Meg akarja látogatni a testvérét. Ezt az utat régóta tervezzük.

– És Gus Dewar is önökkel tart.

Úgy tűnt, C mindent tud.

– Világ körüli úton van – mondta Fitz. – Ő is épp arrafelé tart. C hátradőlt a székében, és hanyagul odavetette:

– Tudja, hogy miért Alekszejev admirális volt az orosz hadsereg főparancsnoka a japán háborúban, holott sejtelme sem volt a szárazföldi hadviselésről?

Fitz, noha fiúkorát Oroszországban töltötte, és annak idején figyelemmel követte az 1904-1905-Os orosz–japán háború eseményeit, ezt a történetet nem ismerte.

– Mondja.

– Nos, úgy tűnik, Alekszej nagyherceg valami verekedésbe keveredett egy marseille-i bordélyban, és a francia rendőrség letartóztatta. Alekszejev sietett a segítségére, és azt mondta a csendőröknek, hogy ő viselkedett illetlenül, nem a nagyherceg. A nevük hasonlósága hihetővé tette a mesét, és a nagyherceget kiengedték a fogdából. Alekszejevet a hadsereg főparancsnokságával jutalmazták.

– Nem csoda, hogy elvesztették a háborút.

– Ugyanakkor az oroszok tartják fönn a legnagyobb hadsereget, amit valaha látott a világ. Némely számítások szerint hatmillió embert, ha az összes tartalékost behívják. Mindegy, milyen tehetségtelen a vezetés, ez akkor is félelmetes erő. De vajon mennyire lenne hatékony, mondjuk, egy európai háborúban?

– Nem jártam ott, mióta megházasodtam – felelte Fitz. – Nem tudom biztosan.

– Mi sem. És itt jön a képbe maga. Szeretném, ha végezne bizonyos kutatásokat, miközben ott tartózkodik.

Fitz meglepődött.

– De hát a követségünk biztosan foglalkozik ilyesmivel.

– Természetesen – vont vállat C. – Ám a diplomatákat mindig jobban érdekli a politika, mint a katonai ügyek.

– Akkor is kell ott lennie katonai attasénak.

– Egy önhöz hasonló kívülálló friss szemmel lát, nagyjából úgy, mint ahogy Ty Gwynben az ön csoportja olyan ötleteket adott a királynak, amelyeket a külügytől nem kaphatott volna meg. De ha úgy érzi, hogy nem képes...

– Nem utasítom vissza – mondta sietve Fitz. Éppen ellenkezőleg: örült, amiért megkérték, hogy tegyen meg valamit a hazájáért. – Csak meglepett, hogy így intézik ezeket a dolgokat.

– Újonc osztály vagyunk, szerény anyagi forrásokkal. A legjobb informátoraim értelmes utazók, akik elegendő katonai tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy megértsék, amit látnak.

– Nagyon helyes.

– Érdekelne, hogy fejlődött-e az orosz tisztikar 1905 óta. Korszerűsítettek-e, vagy még mindig ragaszkodnak a régi elképzelésekhez? Szentpétervárott találkozhat az összes fontos emberrel – a felesége legalább a felükkel rokonságban van.

Fitz a legutóbbi alkalomra gondolt, amikor Oroszország háborúzott. – Japán elsősorban azért verte meg őket, mert az orosz vasutak nem voltak alkalmasak rá, hogy utánpótlást szállítsanak a hadseregnek.

– Azóta azonban igyekeztek javítani a vasúthálózatukat, amihez francia szövetségesüktől kaptak hitelt.

– Gondolom, akkor sokat fejlődhettek.

– Ez a legfőbb kérdés. Vasúton fognak utazni. A vonatok pontosak? Tartsa nyitva a szemét. Egy- vagy kétvágányú a vonalak zöme? A német tábornokok tartalék haditerve azokon a számításokon alapul, hogy mennyi idő alatt lehet mozgósítani az orosz hadsereget. Ha kitör a háború, sok múlik a menetrend pontosságán.

Fitz olyan izgatott lett, mint egy iskolásfiú, de kényszerítette magát, hogy komolyan beszéljen.

– Mindent megteszek, amit tudok.

– Köszönöm - C az órájára nézett.

Fitz fölállt, kezet ráztak.

– Pontosan mikor indul? - kérdezte C.

– Holnap - felelte Fitz. - Isten vele.

Grigorij Peskov figyelte öccsét, Levet, ahogy lehúzza a magas amerikait. Lev csinos arca ragyogott a kisfiús lelkesedéstől, mintha az lenne a fő célja, hogy fitogtassa az ügyességét. Grigorijba beleszúrt az ismerős aggodalom. Attól félt, hogy eljön majd a nap, amikor az öccsét minden kedvessége sem húzhatja ki a csávából.

– Ez egy memóriapróba – mondta Lev angolul. A szavakat kívülről betanulta. – Húzzon egy lapot! – Ordítania kellett, hogy ne vesszen bele a hangja az üzem lármájába: a súlyos gépezetek csörömpölésébe, a gőz sziszegésébe, az utasításokat és kérdéseket üvöltő emberek ricsajába.

A látogatót Gus Dewarnak hívták. Zakója, mellénye és a nadrágja ugyanabból a finom szürke gyapjúszövetből készült. Grigorijt főleg azért érdekelte, mert Buffalóból érkezett.

Dewar barátságos fiatalember volt. Vállat vont, húzott egy lapot Lev paklijából, megnézte.

– Fordítsa meg, és tegye a padra – mondta Lev.

Dewar letette a kártyát a durva deszka munkapadra.

Lev elővett a zsebéből egy egyrubeles bankót, és a kártyára helyezte.

– Most maga letesz egy dollárt. – Ezt csak a gazdag látogatókkal lehetett megcsinálni.

Grigorij tudta, hogy Lev már kicserélte a lapot. A kezében egy másik kártya volt a rubeles bankjegy alatt. A trükk – amelyet Lev órákon át gyakorolt – abban állt, hogy fölvegye az eredeti kártyát, és elrejtse a tenyerében közvetlenül az után, hogy letette a rubelt és az új lapot.

– Biztos, hogy megengedheti magának egy dollár elvesztését, Mr. Dewar? – kérdezte Lev.

Dewar elmosolyodott, ahogy ilyenkor szokták a balekok.

– Úgy vélem – mondta.

– Emlékszik a kártyájára? – Lev igazából nem beszélt angolul. Ugyanezeket a mondatokat tudta angolul, franciául és olaszul is.

– Pikk ötös – mondta Dewar.

– Téved.

– Biztos vagyok benne.

– Fordítsa meg.

Dewar megfordította. Treff dáma volt.

Lev fölmarkolta a dollárt és az eredeti rubelt.

Grigorij visszatartotta a lélegzetét. Ez volt a veszélyes pillanat. Fog-e panaszkodni az amerikai, hogy kirabolták, bevádolja-e az öccsét? Dewar bánatosan elvigyorodott, és annyit mondott:

– Átvert.

– Ismerek egy másik játékot – mondta Lev.

Ebből elég! Lev túlfeszíti a húrt. Noha már húszéves, Grigorijnak még mindig védelmeznie kell.

– Ne játsszon a testvéremmel – mondta Dewarnak oroszul. – Mindig ő nyer.

Dewar elmosolyodott, és azt felelte tétova oroszsággal:

– Ez jó tanács.

Dewar volt az első a látogatók kis csoportjában, amely megtekintette a Putyilov-gépgyárat. Ez volt Szentpétervár legnagyobb üzeme, harmincezer férfi, nő és gyerek dolgozott benne. Grigorij feladata az volt, hogy megmutassa a saját kicsi, de fontos részlegét. Az üzem mozdonyokat és más nagygépeket gyártott. Grigorij annak a műhelynek volt az előmunkása, amelyikben a vonatkerekek készültek.

Grigorij alig várta, hogy beszélgethessen Dewarral Buffalóról. De mielőtt bármilyen kérdést föltehetett volna, megjelent Kanyin, az öntöde ellenőre, a magas, vékony, gyér hajú mérnök.

Egy másik látogató jött vele. Grigorij a ruhájából kitalálta, hogy bizonyára ő az angol lord. Úgy öltözött, mint egy orosz nemes, frakkba, cilinderrel. Talán az urak mindenütt ezt viselik.

Úgy tudta, hogy a lord neve Fitzherbert. Fekete hajával, mélyzöld szemével a legmutatósabb férfi volt, akit Grigorij valaha látott. A kerékgyártó üzem asszonyai úgy bámulták, mint egy istent.

Kanyin oroszul beszélt Fitzherberttel.

– Itt hetente két mozdonyt állítunk össze – mondta büszkén.

– Döbbenetes – felelte az angol lord.

Grigorij tudta, miért érdeklődnek ennyire ezek az idegenek. Olvasott újságot, eljárt az előadásokra és a vitacsoportokba, amelyeket a szentpétervári bolsevik párt szervezett. A mozdonyok alapvető fontosságúak Oroszország védelmi képességéhez. A látogatók játszhatják, hogy csak kíváncsiak, de valójában a katonai hírszerzésnek gyűjtenek adatokat.

Kanyin bemutatta Grigorijt.

– Peskov az üzem sakkbajnoka. – Kanyin a fejesekhez tartozott, de azért rendes ember volt.

Fitzherbert elbűvölő volt. Megszólította Varját, egy ötvenéves asszonyt, aki kendő alá rejtette őszülő haját.

– Nagyon kedves, hogy megmutatja a munkahelyét – mondta derűsen. Folyékonyan, noha erős akcentussal beszélt oroszul.

Varja, aki félelmetes alak volt – izmos, nagy mellű úgy vihogott, mint egy iskolás lány.

Minden készen állt a bemutatóra. Grigorij acélbugákat tett a tartályba, felszította a kemence lángját, a fém már meg is olvadt. Ám vártak még egy látogatót, a gróf feleségét, akiről azt mondták, hogy orosz – ezért tud oroszul a lord, ami szokatlan az idegeneknél.

Grigorij Buffalóról szerette volna faggatni Dewart, de mielőtt megtehette volna, belépett a kerékgyártó műhelybe a gróf felesége. Földig érő szoknyája seprűként tolta maga előtt a piszkot és a fémforgácsot. Ruhája fölött rövid kabátot hordott, a kíséretében volt egy szolga, karján bundával, egy komorna csomaggal és az üzem egyik igazgatója, az ifjú Maklakov gróf, aki ugyanúgy öltözött, mint Fitzherbert. Maklakov láthatólag odáig volt a látogatótól, mosolygott, halkan beszélgetett vele, és szükségtelenül megfogta a karját. Igaz, csodaszép asszony volt, szőke fürtjeivel, kacéran félrehajtott fejével.

Grigorij azonnal ráismert Bea hercegnőre.

Szíve vadul dobogni kezdett, és hányinger kerülgette. Kíméletlenül visszafojtotta magába a távoli múltból fölmerülő, ocsmány emléket, majd pedig, ahogy vészhelyzetekben szokta, ellenőrizte az öccsét. Vajon Lev emlékszik? Akkortájt hatéves volt. Lev kíváncsian nézte a hercegnőt, mintha nem tudná hova tenni. Aztán Grigorij szeme láttára megváltozott az arca. Már ő is emlékezett. Betegesen elsápadt, majd hirtelen elvörösödött a dühtől.

Addigra Grigorij már ott állt mellette.

– Nyughass – suttogta. – Ne szólj egy szót sem! Ne felejtsd el, hogy Amerikába készülünk – azt semminek sem szabad megakadályoznia! Lev megvetően horkantott.

– Menj vissza az istállóba – utasította Grigorij. Lev kocsis volt; az üzemben sok lovat használtak.

Lev még egy pillanatig mereven bámult a mit sem sejtő hercegnőre. Aztán megfordult és elment. A veszély elmúlt.

Grigorij elkezdte a bemutatót. Biccentett a vele egyívású Iszaaknak, az üzemi focicsapat kapitányának. Iszaak megnyitotta az öntőformát. Ezután ő és Varja fölemelte a peremes vasúti kerék simára csiszolt fából készült mintadeszkáját. Ez a munka önmagában is nagy ügyességet követelt, mert az elliptikus keresztmetszetű küllők egy huszaddal elvékonyodtak a kerékagytól a peremig. A kerék egy hatalmas 4-6-4-es mozdonyhoz készült, a mintadeszka majdnem olyan magas volt, mint az emberek, akik fölemelték.

Belenyomták a mintát a nedves homokból készült öntőkeverékkel töltött, mély tálcába. Iszaak lendületből ráemelte a kovácsoltvas hűtőelemet, hogy kialakítsa a keréktalpat, a nyomkarimát, végül az öntvény tetejét.

Szétbontották a mintát, Grigorij ellenőrizte az öntődeszka nyomán maradt mélyedést. Nem látott szabálytalanságot. Lepermetezte fekete, olajos folyadékkal az öntőhomokot, azután visszazárták a formázószekrényt.

– Kérem, most húzódjanak hátrébb – mondta a látogatóknak. Miután Iszaak odakormányozta a kokilla töltőnyílását az öntőforma fölé, Grigorij lassan meghúzta az emelőt, amely megdöntötte a kokillát.

Az olvasztott acél lomhán folyt bele a mintába. A nedves homok gőzölgött, a pára sziszegve távozott a réseken. Grigorij tapasztalatból tudta, mikor kell visszabillenteni a kokillát, hogy abbamaradjon az öntés.

– A következő lépésben tökéletesítjük a kerék formáját – mondta.

– Mivel a forró fém sokáig hűl, előkészítettem egy korábban öntött kereket.

A kerék már fent volt egy esztergapadon, Grigorij biccentett Varja fiának, Konsztantyinnak, a vasesztergályosnak. A bozontos fekete hajú, sovány, nyakigláb Konsztantyin a bolsevik vitakör elnöke és Grigorij legjobb barátja volt. Beindította a villanymotort, aztán reszelővel formálni kezdte a sebesen forgó kereket.

– Kérem, ne menjenek az eszterga közelébe – figyelmeztette Grigorij a látogatókat. Fölemelte a hangját, hogy túlharsogja a masina nyüszítését. – Ha megérintik, elveszíthetik egy ujjukat. – Mutatta a bal kezét. – Ahogy velem történt ebben az üzemben tizenkét éves koromban.

– Csak egy csúnya csonk volt a gyűrűsujja helyén. Észrevette, hogy Maklakov gróf görbén néz rá: nem tetszett neki, hogy emlékeztetik profitjának emberi árára. Bea hercegnő viszont undorral vegyes igézettel bámulta. Grigorij arra gondolt, hogy netán erotikus izgalmat ébreszt benne a szenny és a szenvedés? Szokatlan, hogy egy úrhölgy eljöjjön látogatóba egy gyárba.

Intett Konsztantyinnak, aki leállította az esztergát.

– Most kaliberkörzővel ellenőrizzük a méretet. – Fölemelte a szerszámot. – A vasúti kereket tökéletesen kell méretezni. Ha az átmérő eltérése meghaladja a négy millimétert – ami körülbelül olyan vastag, mint a ceruzában a grafit –, a kereket be kell olvasztani, és újra kell önteni.

– Hány kereket tudnak gyártani naponta? – kérdezte Fitzherbert oroszul.

– Átlagban hatot-hetet, a selejttől függően.

– Hány órát dolgoznak naponta? – kérdezte Dewar, az amerikai.

– Reggel hattól este hétig. Hétfőtől szombatig. Vasárnap mehetünk a templomba.

Nyolcévesforma fiú rontott be a keréköntő műhelybe. Kiáltozó aszszony futott utána, feltehetőleg az anyja. Grigorij a gyerek felé kapott, hogy távol tartsa a kemencétől. A fiú kikerülte, és egyenesen beleszaladt Bea hercegnőbe. Tüskésre nyírott feje hallhatóan puffant az aszszony bordáin. Bea felhördült a fájdalomtól, a gyerek szédelegve megtorpant. A hercegnő bőszülten fölemelte a karját, és olyan erővel vágta pofon a gyereket, hogy az megtántorodott. Grigorij azt hitte, mindjárt összeesik. Az amerikai mondott valamit angolul meglepett és méltatlankodó hangon. A következő pillanatban az anya felkapta erős karjába a kisfiút, és elfutott.

Kanyin, az ellenőr, nagyon megrémült. Tudta, hogy ezért őt hibáztathatják.

– Megsérült, kegyelmes asszonyom? – kérdezte a hercegnőtől.

Bea láthatólag tajtékzott, de vett egy mély lélegzetet, és csak annyit felelt:

– Semmiség.

Férje és a gróf aggodalmasan siettek hozzá. Csak Dewar maradt hátra. Vonásaira kiült az undor és a rosszallás. Talán a pofon döbbentette meg, vélte Grigorij. Vajon minden amerikai ilyen lágyszívű? Mi az, egy pofon? Grigorijt és az öccsét kicsi korukban nádpálcával verték ugyanebben az üzemben.

A látogatók távozni készültek. Grigorij attól félt, elszalasztja a lehetőséget, hogy kikérdezze a Buffalóból érkezett turistát. Vakmerően megérintette Dewar kabátjának ujját. Ettől egy orosz nemes annyira felháborodott volna, hogy ellöki vagy meg is üti a pimaszsága miatt, ám az amerikai csak felé fordult, és udvariasan mosolygott.

– Ugye, uram, maga New York államból és Buffalóból való? – kérdezte Grigorij.

– Így van.

– A testvérem és én pénzt gyűjtünk, hogy Amerikába mehessünk. Buffalóban fogunk élni.

– Miért éppen ott?

– Itt, Szentpétervárott van egy család, amely beszerzi a szükséges iratokat – persze pénzért –, és munkát ígértek nekünk buffalói rokonaiknál.

– Kik ezek az emberek?

– Vjalov a nevük. – Vjalovék egy bűnbanda voltak, bár foglalkoztak törvényes üzlettel is. Nem tartoztak a világ legmegbízhatóbb emberei közé, ezért Grigorij szerette volna egy független forrásból ellenőrizni az állításaikat. – Uram, azok a Vjalovék New York államban és Buffalóban csakugyan fontos és gazdag család?

– Igen – bólintott Dewar. – Josef Vyalov sok száz embert alkalmaz a szállodáiban és a bárjaiban.

– Köszönöm. – Grigorij megkönnyebbült. – Ezt jó tudni.

Grigorij legkorábbi emléke az a nap volt, amikor a cár eljött Bulovnirba. Hatéves volt akkor.

A falusiak napok óta szinte nem is beszéltek másról. Mindenki hajnalban kelt, noha nyilvánvaló volt, hogy mivel a cár reggelizik az indulás előtt, legföljebb délelőtt érkezhet. Grigorij apja kivitte az asztalt egyszobás házukból, és az út mellé állította. Rátett egy kenyeret, egy csokor virágot és egy kis sótartót, közben elmagyarázta idősebb fiának, hogy ez a vendéglátás hagyományos orosz jelképe. A legtöbb falusi ugyanígy tett. Grigorij nagyanyja új, sárga kendőt kötött.

Száraz, kora őszi nap volt a kemény, hideg tél beköszönte előtt. A parasztok leguggolva várakoztak. A falu elöljárói, akik a legjobb ruhájukat vették fel, fontoskodva járkáltak, de ők is ugyanolyan türelmetlenek voltak, mint a többiek. Grigorij hamarosan elunta magát, és játszani kezdett a porban a ház mellett. Öccse, Lev egyéves volt, de az anyja még mindig szoptatta.

Elmúlt dél, de senkinek sem akaródzott bemenni és ebédet főzni, mert féltek, hogy elszalasztják a cárt. Grigorij enni akart az asztalra tett kenyérből, mire kapott egy nyaklevest, de az anyja hozott neki egy szilke hideg kását.

Nem egészen tudta, hogy ki vagy mi az a cár. Sűrűn emlegették a templomban, hogy szereti a parasztokat, vigyáz rájuk, miközben ők alszanak, így csakis egy szinten állhatott Szent Péterrel, Jézussal és Gábor arkangyallal. Grigorij találgatta, hogy lesznek-e szárnyai, töviskoronája, vagy csak a kaftánja hímzett, mint a falusi elöljáróknak. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az embereknek már az is áldás, ha láthatják, mint Jézust a hívek tömege.

Késő délután volt, amikor porfelhő jelent meg a távolban. Grigorij érezte, ahogy remeg a föld a nemezcsizmája alatt, és hamarosan a paták dübörgését is hallotta. A falusiak térdre borultak. Grigorij a nagyanyja mellé térdelt. Az elöljárók lehasaltak, a földhöz nyomták a homlokukat.

Felbukkantak a lovas kísérők, akiket négylovas, zárt hintó követett. A lovak hatalmasak voltak, a legnagyobbak, amiket Grigorij valaha is látott: szélsebesen vágtattak, oldaluk ragyogott a verejtéktől, a szájuk habzott a zabla körül. Az elöljárók észbe kaptak, hogy a hintó nem fog megállni, és sietve félreevickéltek, mielőtt eltaposták volna őket. Grigorij felsikoltott félelmében, de kiáltása nem hallatszott. Ahogy a hintó elhaladt, az apja felüvöltött:

– Sokáig éljen a cáratyuska!

Mire befejezte, a hintó már kint is volt a faluból. Utasait eltakarta Grigorij elől a porfelhő. A kisfiú rádöbbent, hogy nem is látta a cárt, tehát lemaradt az áldásról. Sírva fakadt.

Az anyja levette az asztalról a kenyeret, letörte a végét, és odaadta neki, amitől jobban érezte magát.

Amikor este hétkor véget ért a műszak, Lev általában lelépett, hogy a cimboráival kártyázzon, vagy a könnyűvérű barátnőivel iszogasson. Grigorij sűrűn járt különféle rendezvényekre: előadásra az ateizmusról, szocialista vitaklubba, diavetítésre idegen országokról, vagy szavalóestre. De ma nem volt semmi dolga. Hazamegy, vacsorát főz, hagy valamennyit a fazékban, hogy később Lev is ehessen, aztán korán lefekszik.

Az üzem Szentpétervár déli peremén épült, a kémények és üzemcsarnokok hatalmas területet foglaltak el a Balti-tenger partján. Sok munkás a gyárban lakott, némelyek barakkokban, mások csak úgy a gépeik mellett dőltek le. Ezért szaladgált a Putyilovban olyan sok gyerek.

Grigorij azok közé tartozott, akiknek a gyáron kívül volt lakása. Tudta, hogy a szocialista társadalomban a munkáslakásokat a gyárral egy időben tervezik meg; ám az orosz vadkapitalizmusban ezreknek nincs hol lakniuk. Grigorijt jól megfizették, mégis csak egyetlen szoba jutott neki félóra járásra a gyártói. Azt hallotta, hogy a buffalói munkáslakásokban van villany és folyó víz. Még olyat is mondtak neki, hogy néhányuknak telefonja is van, de ez már olyan nevetséges volt, mintha azt állították volna, hogy az utcákat arannyal kövezik.

Amikor meglátta Bea hercegnőt, visszatért a gyerekkora. Miközben hazafelé igyekezett a jeges utcákon, megtiltotta magának, hogy az elviselhetetlen emlékkel foglalkozzon, amelyet az asszony felidézett. Ennek ellenére eszébe jutott akkori faházuk, látta a sarkot, ahol az ikonok lógtak, szemben a hellyel, ahol éjszakára ledőlt, rendszerint egy kecske vagy egy borjú társaságában. A legtisztábban arra emlékezett, amit akkor alig vett észre: a szagra. A kemence szaga, az állatok kipárolgása, a petróleumlámpa fekete füstje keveredett a mahorka bűzével, amelyet az apja újságpapírba tekerve szívott. A szorosan becsukott ablakok keretét körbetömték rongyokkal, hogy kívül tartsák a hideget, így elég sűrű volt a levegő. Képzeletben most is érezte a szagot, és ettől vágyni kezdett a lidércnyomást megelőző napokra, az utolsó időszakra, amikor biztonságban érezte magát.

A gyártói nem messze olyasmit látott, amitől meg kellett állnia. Az utcalámpa fényfoltjában két fekete köpenyű, zöld parolis rendőr faggatott egy fiatal nőt. Háziszőttes kabátja, tarkón megkötött kendője parasztlányra vallott, aki nemrég érkezett a városba. Grigorij első látásra tizenhatnak nézte – ő is ennyi volt, amikor az öccsével elárvult.

A zömökebbik rendőr mondott valamit, és megpaskolta a lány arcát. Az visszahőkölt, mire a másik rendőr elnevette magát. Grigorijnak eszébe jutott, milyen rosszul bánt vele tizenhat éves korában mindenki, akinek volt egy csepp hatalma, és megsajnálta ezt a kiszolgáltatott lányt. Noha az esze tiltakozott, közelebb ment a kis csoporthoz, és megszólalt, csak hogy mondjon valamit:

– Ha a Putyilov-gyárat keresed, meg tudom mutatni az utat. A zömök rendőr fölnevetett.

Zavard már el, Ilja!

Társának kis feje és gonosz arca volt.

– Tűnés, söpredék!

Grigorij nem félt. Magas volt és erős, az állandó, nehéz munka megkeményítette az izmait. Gyerekkora óta hozzászokott az utcai verekedéshez, és már sok éve nem maradt alul. Lev ugyanilyen volt. Mindazonáltal jobb nem bosszantani a rendőröket.

– A gyár előmunkása vagyok – mondta a lánynak. – Ha munkát keresel, tudok segíteni.

A lány hálás pillantást vetett rá.

– Egy előmunkás, az semmi – mondta a zömök. Miközben beszélt, most nézett először Grigorijra, aki a petróleumlámpa sárga fényében felismerte a bután harcias, kerek arcot. Mihail Pinszkij volt, a körzeti kapitány. Grigorij szíve összeszorult. Őrültség belekötni a körzet kapitányába, de már túl messzire ment ahhoz, hogy meghátráljon.

Megszólalt a lány, és a hangja elárulta Grigorijnak, hogy közelebb jár a húszhoz, mint a tizenhathoz.

– Köszönöm, bátyuska, veled megyek.

Grigorij látta, milyen szép: finom vonásai voltak, és duzzadt, érzéki szája.

Körülnézett. Sajnos, senki sem járt a közelben: pár perccel a hétórás csúcsforgalom előtt hagyta el a gyárat. Tudta, hogy visszakoznia kellene, de nem bírta magára hagyni ezt a lányt.

– Elviszlek a gyár irodájába – mondta, pedig az már bezárt.

– Márpedig ő velem jön. Igaz, Katyerina?

Pinszkij megtapogatta a lányt, megszorongatta a mellét a vékony kabáton át, és az egyik kezét a lába közé dugta.

A lány hátraugrott, és azt mondta:

– Vedd le rólam a mocskos kezedet!

Pinszkij meglepő gyorsasággal és pontossággal szájon vágta. A lány felsikoltott. Szájából kibuggyant a vér.

Grigorij dühbe gurult. Minden óvatosságot sutba vágva előrelépett, megragadta Pinszkij vállát, és keményen meglökte. Pinszkij oldalra tántorodott, és fél térdre esett. Grigorij a síró Katyerina felé fordult, és ráordított:

– Fuss, ahogy bírsz! – Hatalmas ütés zúdult a tarkójára. Ilja, a második rendőr gyorsabban használta gumibotját, mint Grigorij várta. Térdre rogyott az őrjítő fájdalomtól, de nem ájult el.

Katyerina megfordult, és futásnak eredt, ám nem jutott messzire. Pinszkij kinyújtotta a kezét, és megragadta a lábát, mire a lány teljes hosszában elvágódott.

Grigorij megfordult, és látta, hogy újra lesújt a gumibot. Félrehajlott a csapás elől, és feltápászkodott. Ilja meglendítette a gumibotot, de ismét mellé talált. Grigorij halántékon csapta, minden erejét beleadva az ütésbe. Ilja a földre zuhant.

Mire Grigorij megfordult, Pinszkij ott állt Katyerina fölött, és nehéz csizmájával rugdosta.

Autó közeledett a gyár irányából. Ahogy elhaladt mellettük, a vezető hirtelen lefékezett, és csikorogva megállt az utcai lámpa alatt.

Grigorij két hosszú lépéssel Pinszkij mögé került, átnyalábolta a rendőrkapitányt, és fölemelte a földről. Pinszkij hasztalanul rugdosott és csapkodott.

Nyílt az ajtó, és Grigorij meglepetésére a buffalói amerikai szállt ki az automobilból.

– Mi történik itt? – Az utcai lámpa fényében látszott fiatal arcán a felháborodás. – Maga miért rugdos egy védtelen nőt? – kérdezte a kapálózó Pinszkijtól.

Nagy szerencsénk van, gondolta Grigorij. Csak egy külföldi tiltakozhat, ha a rendőr megrugdos egy parasztot.

Dewar mögött előkászálódott az autóból az ellenőr Kanyin hosszú, vékony alakja.

– Engedd el azt a rendőrt, Peskov – mondta Grigorijnak.

Grigorij letette a földre Pinszkijt, és elengedte. A rendőr megpördült, és Grigorij már készült, hogy elhajoljon az ütés elől, ám Pinszkij megfékezte magát. Méregtől csöpögő hangon mondta:

– Emlékezni fogok rád, Peskov. – Grigorij felnyögött. A kapitány most már tudja a nevét.

Katyerina nyöszörögve feltérdelt. Dewar gálánsan talpra segítette, és megkérdezte:

– Nagyon megsérült, kisasszony?

Kanyin feszengett. Egy orosz sose beszélne ilyen udvariasan egy paraszttal.

A kis fejű, gonosz képű Ilja szédelegve feltápászkodott.

Bea hercegnő angolul mondott valamit az autóban. Bosszús és türelmetlen volt a hangja.

– Engedelmével, nagyságos uram, elviszem ezt a nőt a legközelebbi orvoshoz – mondta Grigorij az amerikainak.

Dewar Katyerinára nézett.

– Ezt óhajtja?

– Igenis, nagyságos úr – felelte a véres szájú lány.

– Rendben van – mondta a férfi.

Grigorij megfogta a lány karját, és elvezette, mielőtt valakinek valamilyen más ötlete támadt volna.

A sarokról visszanézett. A két rendőr az utcai lámpa alatt állt, és Dewarral meg Kanyinnal vitatkozott.

Megmarkolta Katyerina karját, siettette a lányt, noha az sántikált. Minél távolabb akart kerülni Pinszkijtől.

Ahogy befordultak a sarkon, a lány megszólalt:

– Nincs pénzem doktorra.

– Adhatok kölcsön – felelte a férfi árnyalatnyi bűntudattal: a pénz az amerikai utazásra kellett, nem arra, hogy egy csinos lány zúzódásait gyógyítgassa.

A lány csalafintán nézett rá.

– Nem is doktor kell nekem – mondta. – Munkára volna szükségem. El tudsz vinni a gyár irodájába?

Van benne bátorság, gondolta elismerően a férfi. Éppen most verte össze egy rendőr, ő pedig máris azon gondolkodik, hogyan szerezzen munkát.

– Az iroda zárva van. Csak azért említettem, hogy megzavarjam a zsarukat. De reggel elvihetlek.

– Nincs hol aludnom. – Óvatosan pillantott a férfira, amit Grigorij nem egészen értett. Talán magát ajánlgatja? Sok parasztlány, ha fölkerül a városba, előbb-utóbb így végzi. De az is lehet, hogy a pillantás az ellenkezőjét jelenti, szeretne lefeküdni, de nem fizetni akar az ágyban.

– A házban, ahol élek, van egy szoba, ahol nők laknak – mondta.

– Hármasával vagy még többen is alszanak egy ágyban, és mindig tudnak szorítani helyet még egy embernek.

– Milyen messze van?

A férfi előremutatott az utcában, amely a vasúti töltéssel párhuzamosan futott.

– Itt ni.

A lány bólintott. Pár perc múlva beléptek a házba.

Grigorij az első emeleten egy hátsó szobát bérelt. A keskeny ágy, amelyet Levvel osztott meg, az egyik falnál állt. Volt még a szobában egy tűzhely, egy asztal és két szék az ablak mellett, amely a vasútra nézett. Egy felfordított láda volt az éjjeliszekrény, rajta egy kancsó és egy mosdótál jelentette a fürdőszobát.

Kalyerina egy hosszas pillantással felmérte a szobát, aztán megkérdezte:

– Ez mind a tiéd?

– Dehogy, nem vagyok én olyan gazdag! Az öcsémmel osztom meg. Ő később jön.

A lány töprengve nézte. Csak nem attól fél, hogy mindkettejükkel le kell feküdnie? Megnyugtatásul megkérdezte tőle:

– Elvigyelek a házban lakó asszonyokhoz?

– Arra még van idő. – A lány leült az egyik székbe. – Hadd pihenjek egy kicsit.

– Persze. – A tűzifa be volt készítve, már csak meg kellett gyújtani: Grigorij minden reggel megrakta, mielőtt munkába ment. Gyufát tartott a gyújtós alá.

Mennydörgés hallatszott, Katyerina megriadt.

– Csak a vonat az – mondta Grigorij. – A vasút mellett vagyunk.

A kancsóból vizet töltött a lavórba, azután rátette a tűzhelyre melegedni. Leült Katyerinával átellenben, és ránézett. Sima szőke haja, fehér bőre volt. Grigorij elsőre egész csinosnak találta, de most látta, hogy valóságos szépség: arccsontjainak keleties jellegéből ítélve szibériai ősei voltak. Jellemerőről is árulkodott ez az arc: széles szája buja volt, ám határozott, zöldeskék szeme vaskemény elszántságot sugallt.

Az ajka földagadt Pinszkij ütésétől.

– Hogy vagy? – kérdezte Grigorij.

A lány végighúzta a kezét a vállán, a bordáin, a csípőjén és a combján. – Tele vagyok zúzódásokkal – mondta. – De te lehúztad rólam azt az állatot, mielőtt komoly sérüléseket okozhatott volna.

Nem sajnálkozott magán. Ez tetszett a férfinak.

– Mihelyt a víz megmelegszik, lemosom a vért – mondta.

Egy bádogdobozban tartotta az ételt. Elővett egy sonkacsontot, a serpenyőbe dobta, azután a kancsóból vizet töltött alá. Megmosott egy répát, és beleszeletelte a serpenyőbe. Észrevette, hogy Katyerina meglepetten nézi.

– Csak nem főzött az apád? – kérdezte.

– Nem – felelte Grigorij, és egy szempillantás alatt visszazökkent tizenegy éves korába. Nem bírt tovább védekezni Bea hercegnő lidérces emléke ellen. Nehézkesen lekoppantotta a serpenyőt az asztalra, azután az ágy szélére ült, és a tenyerébe temette az arcát. Elöntötte a fájdalom.

– Nem – ismételte meg. – Az apám nem főzött.

Hajnalban érkeztek a faluba: a helyi csendőrparancsnok hat lovassal. Ahogy anyácska meghallotta a lódobogást, fölkapta Levet. Hatéves korára jó súlyos lett, ám anya széles vállú, erős karú asszony volt. Megragadta Grigorij kezét, és kirohant a házból. A lovasokat az elöljárók vezették, akik bizonyára a faluszélen várták őket. Mivel a házon csak egy ajtó volt, Grigorij családja nem rejtőzhetett el, ahogy előbukkantak, a csendőrök megsarkantyúzták lovaikat.

Anya végigrohant a ház mellett, szétugrasztotta a tyúkokat, és annyira ráijesztett a kecskére, hogy az elszakította a kötelét, és ugyancsak menekülőre fogta. Az asszony a ház mögötti csupasz részen keresztülvágva igyekezett a fák felé. Elmenekülhettek volna, de Grigorij hirtelen ráeszmélt, hogy a nagyanyja nincs velük. Megállt, kitépte a kezét.

– Elfeledkeztünk öreganyámról! – sipította.

– Ő nem tud futni! – kiáltott vissza anyus.

Ezt Grigorij is tudta. Öreganyja járni is alig tudott. De mindegy, úgy érezte, nem hagyhatják hátra.

– Griska, gyere már! – kiáltotta anya, és rohant tovább Levvel a karjában, aki most már sivalkodott félelmében. Grigorij követte őket, ám a késlekedés végzetesnek bizonyult. A lovasok közeledtek, két oldalról nyargaltak feléjük. Elvágták az erdőhöz vezető ösvényt. Anyácska kétségbeesésében belerohant a tóba, de a lába beleragadt a sárba, lelassított, és végül elesett a vízben.

A csendőrök röhögtek.

Megkötözték anyácska kezét, visszavitték.

– A fiúk is jöjjenek – mondta a kapitány. – A herceg parancsa.

Grigorij apját egy hete vitték el két másik emberrel. Tegnap Andrej herceg ácsai vesztőhelyet építettek az északi mezőn. Most, ahogy Grigorij közelebb ért az anyjával a mezőhöz, látta, hogy három ember áll az akasztófa alatt, kezük-lábuk összekötve, nyakukban kötélhurok. Az emelvény mellett egy pap állt.

Anyácska felsikoltott:

– Ne!

Rángatni kezdte a csuklójára csavart kötelet. Az egyik csendőr puskát húzott elő a nyeregre erősített tokból, megfordította, és a tusával az asszony arcába vágott. Anya nem küzdött tovább, zokogni kezdett.

Grigorij tudta, hogy ez mit jelent: az apja meg fog halni. Látta, mikor az elöljárók felakasztattak lótolvajokat, de az egészen más volt, mert azokat nem ismerte. Olyan rémület rohanta meg, hogy az egész teste megdermedt és elgyengült.

Talán történik valami, ami megakadályozza a kivégzést. A cár közbeavatkozhat, ha tényleg ügyel a népére. Vagy talán egy angyal. Grigorij arca vizes lett, ebből rájött, hogy sír.

Anyját és őt odakényszerítették a vesztőhely elé. A falusiak is összeverődtek. A másik két férfi feleségét is odarángatták, a megkötözött kezű asszonyok jajgattak és sírtak, gyermekeik a szoknyájukba kapaszkodtak, és üvöltöttek a félelemtől.

A legelő kapuja mögött a földúton egy zárt hintó állt, az egyforma pej lovak az Út menti füvet legelték. Amikor mindenki megérkezett, kiszállt a hintóból egy fekete szakállas, hosszú, sötét bundát viselő alak: Andrej herceg. Megfordult, és a kezét nyújtotta kishúgának, Bea hercegnőnek, aki prémet csavart a nyakára, mert hideg volt a reggel.

Grigorij akaratlanul is megállapította, hogy a hercegnő gyönyörű a halvány bőrével és a szőke hajával. Épp ilyennek képzelte az angyalokat, noha ez a lány nyilvánvalóan ördög volt.

A herceg a falusiakhoz fordult.

– Ez a mező itt Bea hercegnő tulajdona – mondta. – Itt senki sem legeltetheti a teheneit engedély nélkül. Aki így tesz, az ellopja a hercegnő füvet.

Haragos zúgás csapott fel a tömegből. Nem hittek az ilyen birtokjogban, noha minden vasárnap erről prédikáltak nekik a templomban. A herceg rámutatott a vesztőhelyen álló három emberre.

– Ezek a bolondok megszegték a törvényt – nem is egyszer, hanem sorozatosan! – A hangja éles volt a haragtól, mint egy gyereké, akitől elvették a játékát. – Mi több, azt mondták másoknak, hogy a hercegnőnek nincs joga ezt megakadályozni, és azokat a földeket, amelyeket a földesúr nem használ, szét kell osztani a szegényparasztok között. – Grigorij gyakran hallott az apjától ilyesmit. – Ennek következtében más falvak lakói is elkezdtek legeltetni azon a földön, amely a nemességé. Ahelyett, hogy megbánták volna bűneiket, ez a három rávette szomszédjait, hogy ők is bűnözzenek! Ezért ítéltettek halálra.

Biccentett a papnak.

A pópa fölkapaszkodott a kezdetleges lépcsőn, és mindegyik emberrel váltott néhány halk szót. Az első kifejezéstelen arccal bólintott. A második sírt, és hangosan imádkozni kezdett. A harmadik, Grigorij apja a pap arcába köpött. Senki sem botránkozott meg: a falunak rossz véleménye volt a papságról, és Grigorij azt hallotta az apjától, hogy a papok besúgnak a rendőrségnek mindent, amit gyónásnál hallanak.

A pap leereszkedett a lépcsőn, és Andrej herceg bólintott az egyik szolgájának, aki pöröllyel a kezében ácsorgott. Grigorij csak ekkor vette észre, hogy az összebarmolt emelvényt, amelyen a három ember áll, mindössze egyetlen gerenda tartja, és borzadva értette meg, hogy a pöröly mindjárt lecsap a gerendára.

Most, gondolta, most kellene felbukkannia az angyalnak.

A falusiak felnyögtek. A feleségek üvölteni kezdtek, és ez alkalommal a csendőrök nem hallgattatták el őket. A kis Lev hisztériás rohamot kapott. Valószínűleg nem érti, hogy mi történik, gondolta Grigorij, de halálra rémült az anyja sikoltozásától.

Apán nem látszott semmilyen érzelem. Kőkemény volt az arca. A távolba nézett, várta a végzetét. Grigorij is ilyen erős akart lenni. Küzdött, hogy megőrizze a nyugalmát, noha úgy szeretett volna bömbölni, mint Lev. A könnyeit nem bírta visszatartani, de az ajkába harapott, és néma maradt, akárcsak az apja.

A szolga fölemelte a pörölyt, odaérintette a gerendához, hogy kimérje a távolságot, aztán lendületet vett és lecsapott. A gerenda a levegőbe repült. A zsanérra járó emelvény egy dörrenéssel összeomlott. A három ember lezuhant, aztán megrándult, amikor a nyakukra hurkolt kötél megállította a zuhanásukat.

Grigorij nem bírt másfelé nézni. Az apját nézte. Nem halt meg azonnal. Kinyitotta a száját, lélegezni próbált, vagy talán ordítani akart, de egyikre sem volt képes. Az arca kivörösödött, rángatta a gúzst, amellyel megkötözték. Ez mintha nagyon sokáig tartott volna. Az arca még jobban kivörösödött.

Azután a bőre elkékült, a mozgása gyengült. Végül nem mozdult többé.

Az anyjuk már nem sikoltozott, hanem zokogott.

A pap hangosan imádkozott, de a falusiak nem törődtek vele. Egyenként hátat fordítottak a három halottnak.

A herceg és a hercegnő visszamentek a hintóhoz, a kocsis pattintott az ostorával, és elhajtottak.

Grigorij lecsillapodott, mire elmesélte a történetet. Inge ujjával letörölte a könnyeket az arcáról, azután visszafordult Katyerinához. A lány együtt érző csöndben hallgatta, de nem látszott meglepettnek. Bizonyára ő is látott már hasonlót.

Grigorij az asztalra tette a meleg vizet, és elővett egy tiszta törülközőt. Katyerina hátrahajtotta a fejét, Grigorij leakasztotta a falba vert kampóról a petróleumlámpát, hogy jobban lásson.

Egy vágás volt a lány homlokán, egy zúzódás az arcán, az ajka felpüffedt. Grigorijnak még így is elakadt a lélegzete, ahogy közelebbről megvizsgálta az arcát. Katyerina ártatlanul, félelem nélkül nézett vissza rá, és őt ez elbűvölte.

Belemártotta a törülköző sarkát a meleg vízbe.

– Óvatosan – kérte a lány.

– Természetesen.

Törölgetni kezdte a homlokát. A seb nem volt több karcolásnál, ezt rögtön látta, mihelyt letörölte a vért.

– Így már jobb – mondta a lány.

Figyelte a férfi arcát munka közben, aki lemosta Katyerina arcát, nyakát, majd azt mondta:

– A fájdalmas részt hagytam a végére.

– Nem lesz semmi baj – felelte a lány. – Könnyű a kezed.

Ennek ellenére megrándult, amikor a törülköző hozzáért dagadt ajkához.

– Ne haragudj – mondta Grigorij.

– Csak folytasd.

Míg lemosta a vért, látta, hogy a zúzódások máris gyógyulófélben vannak. Katyerinának egyenletes, fehér fogai voltak, mint egy igazi fiatal lánynak. Grigorij letörölgette duzzadt szájának sarkát. Ahogy közelebb hajolt, megcsapta arcát a lány meleg lehelete.

Amikor befejezte, csalódást érzett, mintha olyasmit várt volna, ami nem történt meg.

Leült, kiöblítette a törülközőt a vízben, amely sötét volt a lány vérétől.

– Köszönöm – mondta Katyerina. – Igazán könnyű kezed van.

Grigorij ráeszmélt, hogy vadul ver a szíve. Korábban is ápolta már mások sebeit, de sosem szédült így tőle. Úgy érezte, mindjárt valami bolondságot csinál.

Kinyitotta az ablakot, és kiöntötte a lavórt, amitől rózsaszín lett a hó az udvaron.

Az az őrült gondolat futott át az agyán, hogy Katyerina talán csak álom. Megfordult, félig-meddig azt várta, hogy a szék üres lesz. De a lány ott volt, zöldeskék szemével őt nézte, Grigorij pedig rájött, hogy azt szeretné, ha sose menne el.

Eszébe jutott, hogy talán szerelmes lett.

Erre még sosem gondolt. Lev általában túl sok dolgot adott neki, nem volt ideje arra, hogy nők után járhasson. Nem volt szűz: három nővel volt dolga. Ám egyszer sem lelte örömét a dologban, talán mert egyiküket sem kedvelte túlságosan.

De most reszketve gondolt arra, hogy a világon minden másnál jobban szeretne bebújni Katyerinával a fal melletti keskeny ágyba, összecsókolni sebzett arcát, és megmondani neki, hogy szereti.

Ne légy ostoba, korholta magát. Egy órája ismered. Amit ő akar tőled, az nem szerelem, hanem kölcsön, egy állás és egy hely, ahol alhat. Becsapta az ablakot.

Megszólalt a lány:

– Szóval az öcsédnek főzöl, könnyű kezed van, mégis egyetlen csapással leütötted a rendőrt.

Nem tudta, mit feleljen.

– Elmondtad nekem, hogyan halt meg az apád – folytatta Katyerina. – De az anyád is meghalt, amikor fiatal voltál, igaz?

– Honnan tudod?

Katyerina vállat vont.

– Mert neked kellett anyává válnod.

Az anyja a régi naptár szerint 1905. január 9-én halt meg. Vasárnap volt, amelyet az elkövetkező napokban és években Véres Vasárnap néven tartottak számon.

Grigorij tizenhat éves volt, Lev tizenegy. Anyácskához hasonlóan ők is a Putyilov-gyárban dolgoztak. Grigorij inas volt az öntödében. Lev takarított. Januárban több százezer pétervári munkással együtt mindhárman sztrájkoltak a nyolcórás munkanapért és a szakszervezet-alapítás jogáért. Kilencedikén reggel felvették a legjobb ruhájukat, és a frissen hullott hóban egymás kezét fogva elmentek egy templomba a Putyilov-gyár közelében. Istentisztelet után csatlakoztak ahhoz a sok ezer munkáshoz, akik a város minden pontjáról tartottak a Téli Palota felé.

– Miért menetelünk? – nyafogott a kis Lev. Inkább focizott volna egy sikátorban.

– Az apád miatt – mondta anyácska. – Mert a hercegek és hercegnők gyilkos vadállatok. Mert el kell kergetnünk a cárt és az egész pereputtyát. Mert én nem nyugszom, amíg Oroszország nem lesz köztársaság.

Tökéletes szentpétervári nap volt, hideg, de száraz, és Grigorij arcát éppúgy melegítette a nap, ahogy a szívét az igaz ügyért harcolók bajtársiassága.

Vezetőjük, Gapon atya olyan volt, mint egy ótestamentumi próféta a hosszú szakállával, bibliás nyelvezetével és a dicsőség fényével a szemében. Nem volt forradalmár: önsegélyező klubjait a kormány is támogatta, minden találkozó elején az Úrhoz imádkoztak, a végén pedig elénekelték a nemzeti himnuszt.

– Ma már látom, hogy mi volt a cár szándéka Gaponnal – magyarázta Grigorij Katyerinának kilenc évvel később a vasútra néző szobában. – Biztonsági szelep volt, neki kellett levezetnie a reformokat követelő feszültséget, felpuhítani teázgatás és paraszttáncok kíséretében. De nem működött a dolog.

Fehér ruhában, kereszttel a kezében vezette Gapon a körmenetet a narvai úton. Grigorij, Lev és anya éppen mellette mentek: a pópa bátorította a családokat, hogy jöjjenek csak előre, hiszen a katonák sosem lőnének gyerekekre. Mögöttük két szomszéd cipelte a cár hatalmas képét. Gapon azt mondta nekik, hogy a cár a nép atyja. Meghallgatja sirámaikat, félreállítja kőszívű minisztereit, és teljesíti a munkások ésszerű követeléseit.

– Jézus Urunk azt mondta: „Engedjétek hozzám a kisdedeket”, és a cár ugyanezt mondja – kiáltotta Gapon, és Grigorij hitt neki.

Közeledtek a Narvai kapuhoz, a hatalmas diadalívhez. Grigorij emlékezett, hogy felnézett a harci szekér szobrára, amely elé hat óriási lovat fogtak; mert ekkor úgy rontott rá a felvonulókra egy csapat lovas, mintha az emlékmű tetején a bronzlovak keltek volna mennydörögve életre.

Néhány tüntető menekülni kezdett, mások a patkók pörölye alá kerültek. Grigorij, Lev és anyácska megdermedt a rémülettől.

A katonák nem használtak fegyvert, láthatólag csak az volt a szándékuk, hogy elijesszék az embereket; ám túl sok munkás volt ott, így néhány perccel később az egység megfordította a lovait, és elvágtatott.

A menet hangulata megváltozott. Grigorij érezte, hogy a nap nem érhet véget békésen. Azokra az erőkre gondolt, amelyek felsorakoztak velük szemben: a nemességre, a miniszterekre és a hadseregre. Milyen messzire mennének el, ha azt kellene megakadályozni, hogy a nép beszélhessen az ő cárjával?

Úgyszólván azonnal megkapta a választ. Ahogy átnézett az előtte álló emberek feje fölött, vonalban álló gyalogosokat pillantott meg. Megborzongott félelmében, mert azt is látta, hogy tüzelésre készülnek.

A menet lelassult, ahogy az emberek megértették, mivel állnak szemben. Gapon atya, aki olyan közel volt Grigorijhoz, hogy a fiú megérinthette volna, megfordult, és odakiáltotta követőinek:

– A cár sosem engedi meg a hadseregének, hogy rálőjön szeretett népére!

Fülsiketítő ropogás hallatszott, olyan, mint amikor jégeső hullik a bádogtetőre: a katonák tüzet nyitottak. A puskapor csípős szaga marta Grigorij orrát, a rettegés marokra fogta a szívét.

– Ne aggódjatok – kiáltotta a pap. – A levegőbe lőttek!

Újabb sortűz következett, de a lövedékek mintha most sem csapódtak volna be. Ám Grigorij gyomrát így is marcangolta a rémület.

Azután eldördült a harmadik sortűz, és ez alkalommal a lövedékek nem szálltak el ártalmatlanul a magasban. Grigorij sikolyokat hallott, látta, hogy emberek esnek össze. Egy pillanatig értetlenül bámult, ám ekkor anya vadul megrázta, és ráordított:

– Feküdj!

A fiú hasra vetette magát. Közben anya a földre dobta Levet, aztán ráfeküdt.

Meg fogunk halni, gondolta Grigorij, és a szíve hangosabban dübörgött, mint a fegyverek.

A lövöldözés irgalmatlanul folytatódott, kísérteties hangját nem zárhattak ki a fülükből. Az emberek pánikba esve menekültek, Grigorijon nehéz bakancsok tapostak végig, ám anyácska eltakarta a fiai fejét. Reszketve feküdtek, miközben fölöttük folytatódott a lövöldözés és a sikoltozás.

Azután a puskatűz elhallgatott. Anya megmozdult, és Grigorij fölemelte a fejét, hogy körülnézzen. Emberek futkostak mindenfelé, és kiabáltak egymásnak, de a sikoltozás elnémult.

– Keljetek föl – mondta anya. Feltápászkodtak, és lesiettek az útról, átugrálva a mozdulatlan tetemeket, kikerülve a vérző sebesülteket. Egy mellékutcában lelassítottak. Lev odasúgta Grigorijnak:

– Bepisiltem! Ne mondd meg anyuskának!

Anya tajtékzott.

– Beszélni fogunk a cárral – kiáltotta, és az emberek megálltak, belenéztek széles parasztarcába, égő szemébe. Jó erős tüdeje volt, a hangja végigzengett az utcán:

– Nem tudnak megállítani minket! A Téli Palotához kell mennünk! Néhányan éljeneztek, mások bólogattak. Lev sírni kezdett. Katyerina, amikor kilenc évvel később hallgatta a történetet, itt közbeszólt:

– De hát miért tette? Haza kellett volna vinnie a gyerekeit, hogy biztonságban legyenek!

– Azt mondogatta, nem akarja, hogy a fiai úgy éljenek, mint ő – felelte Grigorij. – Azt hiszem, úgy érezte, jobb lesz, ha mind meghalunk, mint ha föladjuk a jobb életbe vetett reményt.

Katyerina tűnődve nézett rá.

– Azt hiszem, ez nagy bátorságra vall.

– Ez több mint bátorság – felelte Grigorij büszkén. – Ez hősiesség. – Mi történt ezután?

Sok ezer emberrel együtt bementek a városközpontba. Ahogy a nap magasabbra emelkedett a behavazott város fölött, Grigorij kigombolta a kabátját, és levette a sálját. Hosszú volt a séta Lev kurta lábainak, de a gyerek túlságosan megrendült és megrémült ahhoz, hogy panaszkodjon.

Végül elérték a Nyevszkij proszpektet, a széles sugárutat, amely keresztülszelte a város szívét. Már tele volt emberekkel. Villamosok és omnibuszok jártak rajta, veszedelmes kocsik robogtak minden irányba – Grigorij emlékezete szerint akkor még nem voltak motoros taxik a városban.

Összefutottak Konsztantyinnal, aki esztergályos volt a Putyilov-gyárban. Komoran mondta anyának, hogy a város más részeiben is öltek meg tüntetőket. Őt azonban ez sem lassította le, és a többi ember is ugyanolyan elszánt volt. Kitartóan vonultak a boltok előtt, ahol német zongorát, párizsi kalapot és melegházi rózsákhoz való, különleges ezüstvázákat árultak. Grigorij azt hallotta, hogy az itteni ékszerboltokban egy nemesember többet elkölthet a szeretőjének szánt csecsebecsére, mint amennyit egy gyári munkás megkeres egy egész élet munkájával. Elmentek a Soleil mozi előtt, ahova Grigorij rég szeretett volna elmenni. Az utcai árusok jó üzletet csináltak: szamovárban főzött teát, a gyerekeknek pedig színes léggömböt árultak.

A sugárút végén Pétervár három nevezetessége fogadta őket, amelyek egymás mellett álltak a befagyott Néva folyó partján: Nagy Péter szobra, a Bronzlovas, az Admiralitás tornyos épülete és a Téli Palota. Amikor a tizenkét éves Grigorij először látta a palotát, nem hitte el, hogy egy ekkora házat tényleg azért építettek, hogy emberek lakjanak benne. Felfoghatatlannak tűnt, mint a mesebeli varázskard vagy a láthatatlanná tevő köpeny.

A palota terét fehérre festette a hó. A túlsó végén a sötétvörös épület előtt lovasok, hosszú köpenyes gyalogosok és egy ágyú várakozott. A sokaság összetömörült a tér szélén, nem ment tovább, mert félt a katonáktól; ám a környező utcákból folyamatosan áramlottak az újonnan érkezők, mint a mellékfolyók, amelyek belezúdítják vizüket a Névába, és Grigorijt egyre előrébb lökdösték. Csodálkozva látta, hogy nem csak munkások vannak köztük: sokan a középosztálybeliek meleg felöltőjét viselték, amiben a templomból jöttek hazafelé, egyesek diáknak tűntek, sőt még gimnazista-egyenruhát is viseltek néhányan.

Anya óvatosan arrébb terelte őket a fegyverek elől a park irányába, az Admiralitás sárga-fehér épülete elé. Mások is ugyanerre a gondolatra jutottak. A tömeg forrongani kezdett. Az ember, aki normális körülmények között rénszarvasfogattal szánkáztatta a középosztálybeli gyerekeket, hazament. Mindenki a vérengzésekről beszélt: városszerte puskatűz kaszálta le a tüntetőket, vagy a kozákok hányták kardélre őket. Grigorij szóba elegyedett egy korabeli fiúval, és elmondta neki, mi történt a Narvai kapunál. Ahogy a tüntetők értesültek társaik sorsáról, még dühösebbek lettek.

Grigorij fölnézett a Téli Palota homlokzatára, a sok száz ablakra. Hol lehet a cár?

– Mint később kiderült, azon a délelőttön nem is volt a Téli Palotában – mesélte Katyerinának, és hallotta a saját hangjában a kiábrándult hívő keserű szemrehányását. – Még csak nem is tartózkodott a városban. A nép atyja kiment Carszkoje Szelóba, az ottani palotájában töltötte a hétvégét, kirándult és dominózott. De mi ezt akkor nem tudtuk, mi hívtuk, könyörögtünk neki, hogy jelenjen meg hű alattvalói előtt!

A tömeg egyre nőtt; egyre kitartóbban szólongatták a cárt, egyes tüntetők a katonákkal kiabáltak. Mindenki egyre feszültebb és dühösebb lett. Hirtelen egy kozák alakulat rontott be a parkba, és mindenkit kiparancsolt onnan. Grigorij félős hitetlenkedéssel nézte, ahogy válogatás nélkül ütnek mindenkit a kancsukával, sőt néhányan kardlapozzák őket. Anyára nézett, hogy mit csináljon, ő pedig azt mondta:

– Most nem adhatjuk fel!

Grigorij nem tudta pontosan, hogy mit nem adhatnak fel, de valamennyien arra vártak, hogy a cár cselekedjen. Ő is ugyanúgy hitt benne, mint mindenki, hogy uralkodójuk orvosolhatja panaszaikat, ha tudomást szerez róluk.

A többi tüntető ugyanolyan elszánt volt, mint anya. Azok ugyan arrébb iszkoltak, akiket a kozákok megtámadtak, ám senki sem hagyta el a környéket.

Ekkor a katonaság tüzelőállást vett föl.

A tömeg élén sokan térdre borultak, levették a sapkájukat, és keresztet vetettek.

– Térdeljetek le – mondta anyácska. Mindhárman így tettek. Körülöttük is térdre ereszkedett a legtöbb ember; végül majdnem az egész sokaság térden állt, mintha imádkozni akarnának.

Olyan csend lett, hogy Grigorij megrémült. Bámulta a rájuk meredő puskacsöveket és a katonákat, akik olyan kifejezéstelen arccal bámultak vissza rá, mintha szobrok lennének.

Grigorij ekkor kürtszót hallott.

Ez volt a jel. A katonák elsütötték a fegyvereiket. Grigorij körül sikoltozva estek össze az emberek. Egy fiú, aki fölkapaszkodott egy szoborra, hogy jobban lásson, feljajdult, és a földre rogyott. Egy gyerek úgy esett le egy fáról, mint a meglőtt madár.

Grigorij látta, hogy anya hasmánt a földre zuhan. Arra gondolt, hogy a puskatüzet akarja elkerülni, így követte a példáját. De amikor mindketten a földön feküdtek, és onnan nézett rá, meglátta anya feje körül a havon a tűzpiros vért.

– Nem – ordította. – Nem!

Lev sikoltott.

Grigorij megragadta anya vállát, és felhúzta a földről. Ernyedt volt a teste. Az arcába nézett, és először nem is értette, mit lát. Ahol az arcnak és a homloknak kellett volna lennie, ott csak valami fölismerhetetlen massza volt.

Lev értette meg előbb az igazságot.

– Meghalt! – jajongta. – Anyuska meghalt, az anyám halott!

A lövöldözés abbamaradt. Grigorij megpróbált gondolkodni. Mit kellene csinálnia? Úgy döntött, hogy anyát el kell vinni innen. Alácsúsztatta a karjait, és fölemelte. Nem volt könnyű, de elbírta.

Megfordult, és arrafelé nézett, amerre az otthonuk volt. A látása furcsán elhomályosodott, és rájött, hogy sír.

– Gyerünk – mondta Levnek. – Ne visíts már! Mennünk kell.

A tér szélén megállította őket egy öregember. Vizenyős szeme körül ráncos volt a bőr, és a gyári munkások kék zubbonyát viselte.

– Fiatal vagy – mondta Grigorijnak keserű haraggal. – Ezt sose felejtsd el. Sose felejtsd el a gyilkosokat, akik ma a cár parancsára cselekedtek.

Grigorij bólintott.

– Nem fogom elfelejteni, bátyuska – mondta.

– Lehet, hogy sokáig élsz – mondta az öregember. – Elég sokáig, hogy bosszút állj a véres cáron mindazért a gonoszságért, amit ma elkövetett.

– Egy kilométer hosszan cipeltem, azután elfáradtam, úgyhogy fölszálltam vele egy villamosra – mesélte Grigorij Katyerinának. A lány rámeredt. Gyönyörű, véraláfutásos arca elsápadt az iszonyattól.

– Te villamoson vitted haza a halott anyádat?

Grigorij vállat vont.

– Akkortájt fogalmam sem volt róla, hogy valami furcsaságot csinálnék. Vagy inkább olyan furcsa volt minden, ami azon a napon történt, hogy semmi sem tűnt különösnek.

– Mit szóltak az utasok a villamoson?

– A vezető nem szólt semmit. Gondolom, túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy lezavarjon, és természetesen nem kért tőlem jegyet, amit természetesen amúgy sem tudtam volna kifizetni.

– És csak ültél ott?

– Ott ültem, karomban az anyámmal, Lev pedig mellettem sírdogált. Az utasok meg bámultak. Nem érdekelt, mit gondolnak. Azzal törődtem, amit tennem kellett, azaz hogy hazaérjek.

– Így lettél családfő tizenhat éves korodban.

Grigorij bólintott. Noha az emlékek fájdalmasak voltak, nagyon örült a lány önfeledt figyelmének. Katyerina le sem vette róla a szemét, nyitott szájjal hallgatta a beszédét, szépséges arca egyszerre volt iszonyodó és megbűvölt.

– Leginkább arra emlékszem abból az időből, hogy senki nem segített rajtunk – mondta a férfi, és újraélte a pánikot, amit akkor érzett, amikor egyedül maradt egy ellenséges világban. Máig haraggal töltötte el az emlék. Most már vége, mondta magának; van otthonom, munkám, az öcsém erős, jóképű ifjúvá serdült. Vége a rossz időknek. Mindazonáltal szívesen megszorítaná valakinek a nyakát – legyen az katona, rendőr, a kormány minisztere vagy maga a cár –, és addig szorítaná, amíg van benne élet. Borzongva behunyta a szemét, és nem nyitotta ki, amíg el nem múlt ez az érzés.

– Ahogy vége lett a temetésnek, a háziúr kidobott minket, mondván, hogy nem tudunk majd fizetni, és elvette a bútorainkat – a hátralék fejében, mondta, noha anyánk sosem maradt el a fizetéssel. A templomba mentem, és elmondtam a papnak, hogy nincs hol aludnunk.

Katyerina érdesen fölnevetett.

– Sejtem, mi történt!

Grigorij meglepődött.

– Tényleg?

– A pap ajánlott neked ágyat – a sajátját. Velem is ezt történt.

– Valami hasonló – bólintott Grigorij. – Adott pár kopeket, és elküldött, hogy vegyek sült krumplit. A bolt nem volt ott, ahol mondta, de ahelyett, hogy nekiálltam volna keresni, visszasiettem a templomba, mert valami nem tetszett a nézésében. Naná, hogy amikor beléptem a sekrestyébe, éppen lehúzta Lev nadrágját!

A lány bólintott.

– A papok ezt tizenkét éves korom óta csinálták velem.

Grigorij megdöbbent. Eddig azt gondolta, hogy az a bizonyos pap volt páratlanul gonosz ember. Katyerina viszont nyilvánvalóan úgy hiszi, hogy a romlottság az általános.

– Mind ilyenek? – kérdezte dühösen.

– Tapasztalatom szerint a többség igen.

A férfi undorodva csóválta a fejét.

– Tudod, hogy mi lepett meg a legjobban? Amikor rajtakaptam, még csak nem is szégyenkezett. Épp csak bosszankodott, mintha akkor zavartam volna meg, amikor a Szentíráson elmélkedik!

– Mit csináltál?

– Szóltam Levnek, hogy húzza föl a nadrágját, és elmentünk. A pap kérte vissza a kopekjeit, de azt mondtam neki, hogy az a szegényeknek szóló alamizsna. Aznap éjjel abból fizettem ki egy ágyat egy menhelyen.

– És azután?

– Végül, miután idősebbnek hazudtam magamat, mint amennyi voltam, találtam tűrhető munkát, egy szobát, és napról napra tanultam meg, hogyan kell függetlenül élni.

– És most boldog vagy?

– Természetesen nem. Az anyám jobb életet szánt nekünk, és én igyekszem megvalósítani az álmát. Elhagyjuk Oroszországot. Már csaknem együtt van a szükséges pénz. Amerikába megyek, és amikor odaérek, küldök haza Levnek pénzt jegyre. Amerikában nincs cár, sem császár, sem semmiféle király. A hadsereg nem lőhet akárkire. Az emberek uralkodnak az országban!

A lány kétkedő arcot vágott.

– Te tényleg elhiszed ezt?

– Ez az igazság!

Kopogtattak az ablakon. Katyerina összerezzent – az emeleten voltak –, de Grigorij tudta, hogy Lev az. Késő este, amikor a ház ajtaját bezárták, Levnek át kellett vágnia a síneken, hogy bejusson a hátsó udvarba; ott felkapaszkodott a mosókonyha tetejére, és az ablakon át jött be a szobába.

Grigorij kinyitotta az ablakot, Lev bemászott. Igen nyalka volt gyöngyház gombos kabátjában, bársonyszalagos sapkájával. Mellényén réz óralánc díszelgett. A haját a divatos „lengyel” fazonra nyíratta, amelynél a választék oldalt van, nem középen, mint a parasztoknál. Katyerina meglepődve nézett rá. Grigorij sejtése szerint nem számított rá, hogy az ő öccse ilyen fess fiatalember.

Normális körülmények között Grigorij örült, ha meglátta Levet, és megkönnyebbült, ha az öccse józan volt, ép és egész. Most viszont annak örült volna, ha tovább maradhat kettesben Katyerinával.

Bemutatta őket egymásnak. Lev szeme felcsillant az érdeklődéstől, miközben kezet rázott a lánnyal. Katyerina letörölte a könnyeit.

– Grigorij most mesélte el, hogy halt meg az anyátok – magyarázta.

– Kilenc éve ő az anyám és az apám – mondta Lev. Félrehajtotta a fejét, szimatolt. – És jó levest főz.

Grigorij tányérokat és kanalakat hozott, egy darab fekete kenyeret tett az asztalra. Katyerina elmesélte Levnek az összetűzésüket Pinszkij rendőrrel. Bátrabbnak festette le Grigorijt, mint amilyen valójában volt.

Lev el volt ragadtatva Katyerinától. Előrehajolva figyelte, mintha még sosem hallott volna ilyen csodálatos történetet, mosolygott és bólogatott, meglepődött vagy utálkozott, attól függően, mit mondott éppen a lány.

Grigorij kimerte a levest a tányérokba, és a ládát az asztalhoz húzta, hogy legyen egy harmadik székük. Az étel jó volt: tett egy hagymát is a levesbe, és a sonkacsont egy kis húslevesízt adott a répának. A hangulat földerült. Lev mindenféle apróságról fecsegett, hogy milyen furcsaságok történtek a gyárban, és milyen bolondságokat mondtak az emberek. Katyerina egyfolytában nevetett.

Amikor végeztek, Lev megkérdezte Katyerinát, hogyan érkezett a városba.

– Az apám meghalt, az anyám újra férjhez ment – mondta. – Sajnos a mostohaapámnak jobban tetszettem az anyámnál. – A fejét csóválta, Grigorij nem tudta volna megmondani, hogy szégyenkezve, vagy dacosan. – Legalábbis anyám így gondolta, és kidobott.

– Szentpétervár lakosságának fele faluról jött ide. Hamarosan senki sem marad, aki a földet művelje – szólt Grigorij.

– És milyen volt az utazás? – kérdezte Lev.

Szokványos mese volt harmadosztályú vonaljegyről, szekerekről, amelyekre úgy kellett felkéredzkedni, ám Grigorij megdelejezve hallgatta.

Lev is úgy figyelt, mint akit megigéztek, mulatságos megjegyzéseket fűzött hozzá, alkalmanként kérdezett.

Grigorij hamarosan észrevette, hogy Katyerina az öccse felé fordul a székén, és kizárólag neki mesél.

Szinte mintha itt se lennék, gondolta Grigorij.

Negyedik fejezet

1914. március

– Tehát – mondta Billy az apjának – a Biblia összes könyvét héberül és görögül írták, aztán fordították angolra.

– Így van – bólintott papa. – És a római katolikus egyház igyekezett betiltani a fordításokat. Nem akarták, hogy a magunkfajták önállóan olvashassák a Bibliát és vitatkozhassanak a papokkal.

Billy apja némileg keresztényietlen modorban beszélt a katolikusokról. Úgy tűnt, a katolicizmust jobban gyűlöli, mint az ateizmust. Viszont vitatkozni szeretett.

– Akkor hát – folytatta Billy – hol vannak az eredetiek?

– Miféle eredetiek?

– A Biblia könyveit eredetileg görög és héber nyelven írták. Hol tartják ezeket?

A konyha szögletes asztalának két oldalán ültek a Wellington közi házban. Késő délutánra járt az idő, Billy most jött haza az aknából, megmosta az arcát és a kezét, de még a munkaruháját viselte. Papa fölakasztotta a zakóját, mellényben és ingujjban ült, gallérral és nyakkendővel, mert vacsora után el akart menni egy szakszervezeti gyűlésre. Mama a tűzhelyen melegítette a levest. Ótata mellettük gubbasztott, és csendes mosollyal figyelte a beszélgetést, mintha nem először hallaná.

– Nohát, az igazi eredetiek nincsenek meg – felelte papa. – Azok már évszázadokkal ezelőtt tönkrementek. Másolataink vannak.

– Akkor hol vannak ezek a másolatok?

– Különböző helyeken. Kolostorokban, múzeumokban...

– Egy helyen kéne tartani őket.

– De minden könyvből több másolat van és némelyek jobbak a többinél.

– Hogy lehet jobb az egyik másolat, mint a másik? Nem lehetnek különbözőek!

– De igen. Az évek során becsúsztak hibák a szövegbe.

Billy meglepődött.

– De hát akkor miből tudjuk, melyik a helyes?

– Van egy tudomány, úgy hívják, hogy szövegkritika. Összehasonlítják a különböző változatokat, és végül megegyeznek valamelyik szövegben.

Billy elhűlt.

– Vagyis nincs olyan könyv, melyhez nem fér kétség, amelyről azt lehet állítani, hogy Isten Igéje? Az emberek vitatkoznak róla, és ítélkeznek is?

– Igen.

– De hát honnan tudhatjuk, hogy igazuk van?

Papa mindentudóan mosolygott, ami cáfolhatatlanul jelezte, hogy sarokba szorult.

– Hiszünk benne, hogy ha jámbor alázattal dolgoznak, Isten vezeti őket munkálkodásukban.

– De mi van, ha nem így történik?

Mama négy tálkát tett az asztalra.

– Ne vitatkozz az apáddal – mondta. Szelt négy vastag karéj kenyeret.

– Hagyd csak, Cara lányom – szólt rá Ótata. – Hadd tegye föl a fiú a kérdéseit.

Papa visszavette a szót.

– Hiszünk Isten hatalmában, amellyel biztosítja, hogy a szavai úgy jussanak el hozzánk, ahogyan ő akarja.

– Teljes mértékben logikátlan vagy!

Mama ismét félbeszakította.

– Ne beszélj így az apáddal! Még gyerek vagy, nem tudsz te semmit! Billy nem törődött vele.

– Isten miért nem vezette a másolók kezét, és miért nem akadályozta meg, hogy hibákat kövessenek el, ha tényleg azt akarta, hogy megismerjük a szavait?

– Vannak dolgok, amelyeket nem érthetünk – felelte papa. Ez a válasz volt a legkevésbé meggyőző. Billy el is engedte a füle mellett.

– Ha a másolók hibázhatnak, akkor ez nyilvánvalóan megtörténhet a szövegkritikusokkal is.

– Hinnünk kell, Billy.

– Isten igéjében igen, de egy csomó görög professzor szavában nem! Mama leült az asztalhoz, félresimította szeméből őszülő haját.

– Akkor, gondolom, igazad van, és mindenki más téved, mint rendesen?

Ez a gyakran bevetett trükk mindig rosszul esett Billynek, mert indokoltnak tűnt. Az nem lehetséges, hogy mindenkinél okosabb legyen.

– Nem én – felelte. – A logika!

– Ó, te és az öreg logikád – legyintett mama. – Inkább vacsorázzál!

Nyílt az ajtó, és bejött Mrs. Pónis Dai. Ez megszokott volt a Wellington közben: csak az idegenek kopogtattak. Mrs. Pónis Dai kötényt viselt, a lábán férfibakancsot: akármit akart is mondani, az olyan sürgős volt, hogy még kalapot sem tett, amikor eljött hazulról. Felindultan lobogtatott egy papírlapot.

– Ki fognak rúgni – harsogta. – Most mit tegyek?

A papa fölállt, átadta neki a székét.

– Üljön le ide, Mrs. Pónis Dai, és fújja ki magát – mondta nyugodtan. – Hadd olvassam el azt a levelet.

Elvette a vörös, göcsörtös kézből a papírt, és lefektette az asztalra. Billy látta, hogy a Celtic Minerals fejléces levélpapírjára gépelték.

– Tisztelt Mrs. Evans – olvasta fennhangon papa. – A fenti cím alatti házra jelenleg egy dolgozó bányásznak van szüksége. – Az aberoweni házak zömét a Celtic Minerals építtette. Az évek során néhányan – köztük a Williams család – megvásárolták az épületet, amelyben laktak, ám a legtöbbet továbbra is bérelték a bányászok. – Éppen ezért az önnel kötött bérleti szerződés értelmében ezennel... – Papa elnémult, Billy látta rajta a megrendülést – ...ezennel két hetet adok arra, hogy távozzék! – fejezte be.

Két hetet kap, hogy távozzék, mikor alig hat hete temették a férjét – kiáltott mama.

Mrs. Dai elsírta magát.

– Hova menjek öt gyerekkel?

Billy is megdöbbent. Hogy tehet ilyet a cég egy asszonnyal, akinek a férje az ő bányájukban halt meg?

– Aláírás: „Perceval Jones, elnök-igazgató”. Itt, a levél alján – mondta végül papa.

– Miféle bérlet? Azt sem tudtam, hogy a bányászok bérleményben laknak.

– Nincs leírva, hogy bérlemény, de a törvény hallgatólagos szerződésnek tekinti – felelte papa. – Már megvívtuk ezt a harcot, és vesztettünk. – Mrs. Daihoz fordult. – A ház elméletben a munkához jár, de az özvegyeknek rendszerint megengedik, hogy maradjanak. Olykor úgyis elmennek, hogy másutt lakjanak, például a szüleiknél. Gyakran újra férjhez mennek egy másik bányászhoz, és az átveszi a bérletet. Rendszerint akad legalább egy fiú, aki bányász lesz, mihelyt eléri a megfelelő kort. A cégnek nem igazán érdeke, hogy kidobjon egy özvegyet.

– Akkor miért akarnak megszabadulni tőlem és a gyerekektől? – jajongott Mrs. Dai.

– Perceval Jones siet – mondta Ótata. – Azt kell gondolnia, hogy fölmegy a szén ára. Ezért vezették be a vasárnapi műszakot.

Papa bólintott.

– Az biztos, hogy növelni akarják a termelést, akármilyen okból is. De ezért nem fognak kilakoltatni özvegyeket. – Fölállt. – Ha rajtam áll.

Nyolc asszonyt lakoltattak ki, csupa olyan bányász özvegyét, akinek a férje a robbanásban halt meg. Egyforma levelet kaptak Perceval Jonestól, ahogy azt papa megállapította azon a délutánon, amikor Billyvel együtt sorra látogatta őket. Mindenki másképp reagált, kezdve az egyfolytában zokogó Mrs. Hywel Jones hisztériájától Mrs. Roley Hughes komor fatalizmusáig, aki azt mondta, olyan nyaktiló kéne ebben az országban, amilyen Párizsban volt, az ilyen embereknek, mint Perceval Jones.

Billyben tombolt a harag. Nem elég, hogy ezek az asszonyok elvesztették a férjüket a bányában? Miután nincs férjük, muszáj elvenni még az otthonukat is?

– Papa, megteheti ezt a vállalat? – kérdezte, míg ballagtak az apjával a csúf, szürke házak között a bánya felé.

– Csak ha hagyjuk nekik, fiam. A munkásosztály sokkal népesebb, mint az uralkodó osztály, és erősebb is nála. Minden rajtunk múlik. Mi termeljük meg az ételüket, mi építjük a házaikat, mi készítjük el a ruháikat, nélkülünk meghalnának. Semmit nem tehetnek, csak ha mi hagyjuk. Ezt sose felejtsd el.

A sapkájukat a zsebükbe gyömöszölve bementek az igazgatói irodába. – Jó napot, Mr. Williams – mondta idegesen Ragyás Llewellyn. – Ha várnak egy percet, megkérdezem Mr. Morgant, hogy fogadja-e önöket.

– Ne légy hülye, fiam, természetesen fogad – felelte a papa, és várakozás nélkül belépett a belső irodába. Billy követte.

Maldwyn Morgan egy főkönyvet vizsgálgatott, de Billynek volt egy olyan érzése, hogy csak mímeli az olvasást. Fölpillantott, rózsaszín arca frissen borotvált volt, mint rendesen.

– Jöjjenek be, Williams – mondta teljesen szükségtelenül. Sok más embertől eltérően Morgan nem félt papától. Aberowenben született, egy iskolamester fia volt, és mérnöknek tanult. Billy rájött, hogy sokban hasonlít papára: értelmes, erényes és makacs.

– Tudja, hogy miért jöttem, Mr. Morgan – szólalt meg papa. – Találgathatok, de inkább mondja meg.

– Azt akarom, hogy vonja vissza a kilakoltatási felszólításokat.

– A cégnek kellenek a házak a bányászok részére.

– Baj lesz.

– Fenyeget?

– Csak ne beszéljen olyan magas lóról – felelte papa hanyagul. –Ezek az asszonyok a férjüket vesztették el a maguk bányájában. Ezért nem érez felelősséget?

Morgan védekezően fölkapta a fejét.

– A hivatalos vizsgálat szerint a robbanást nem a cég hanyagsága okozta.

Billy szerette volna megkérdezni, hogy értelmes ember miként mondhat ilyesmit szégyenkezés nélkül.

– A vizsgálat a mulasztások olyan sorozatát mutatta ki, amely hosszabb, mint a paddingtoni vonat – válaszolta papa. – Az elektromos berendezések nem voltak földelve, nem volt légzőkészülék, sem megfelelő tűzoltó eszközök...

– De nem ezek okozták a robbanást vagy a bányászok halálát.

– Nem lehetett bebizonyítani, hogy a szabálysértések okozták a robbanást vagy a haláleseteket.

Morgan kényelmetlenül fészkelődött.

– Maga nem azért jött, hogy a vizsgálatról vitatkozzunk.

– Azért jöttem, hogy észre térítsem magukat. Miközben mi beszélünk, ezeknek a leveleknek a tartalma bejárja a várost. – Az ablak felé intett, és Billy látta, hogy a téli nap éppen leereszkedik a hegyek mögé. – Az emberek énekkari próbákra járnak, kocsmába mennek, összegyűlnek imádkozni, sakkoznak, és közben az özvegyek kilakoltatásáról beszélnek. Azt pedig lefogadhatja, hogy dühösek.

– Ismét felteszem a kérdést: meg akarja félemlíteni a céget? Billy a legszívesebben megfojtotta volna, de papa csak sóhajtott.

–  Nézze, Maldwyn, iskolás korunk óta ismerjük egymást. Gondolkozzon ésszerűen. Tudja, hogy akadnak a szakszervezetben olyanok, akik agresszívebbek nálam. – Tommy Griffiths apjára célzott. Len Griffiths hitt a forradalomban, és mindig abban reménykedett, hogy a következő összekoccanás lesz a szikra, amely fellobbantja a tűzvészt. De papa pozícióját is meg akarta szerezni. Lehetett bízni benne, hogy drasztikus lépéseket fog javasolni.

– Azt akarja mondani nekem, hogy sztrájkot szervez? – kérdezte Morgan.

– Azt mondom, hogy az emberek dühösek lesznek. Hogy mit tesznek, azt előre nem lehet megmondani. De én nem akarok bajt, és maga sem. Nyolc házról beszélünk, mennyiből is, nyolcszáz-egynéhányból? Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem: megéri?

– A társaság meghozta a döntését – felelte Morgan, és Billy ösztönszerűen érezte, hogy Morgan nem ért egyet a társasággal.

– Kérje meg a cég igazgatóit, hogy fontolják meg újra. Mi baj származhatna ebből?

Billy türelmetlenül hallgatta papa szelíd szavait. Föl kellene emelni a hangját, gesztikulálnia kellene, megvádolni Morgant a cég embertelensége miatt. Len Griffiths okvetlenül ezt tenné.

Morgan nem hatódod meg.

– Azért vagyok itt, hogy végrehajtsam a társaság döntéseit, nem azért, hogy megkérdőjelezzem azokat.

– Akkor hát a kilakoltatásokat már jóváhagyták – mondta papa. Morgan zavarba jött.

– Ezt nem mondtam.

De burkoltan csak kimondta, gondolta Billy, hála papa körmönfont kérdéseinek. 'Falán a szelídség nem is olyan rossz dolog.

Papa taktikát változtatott.

– Mi van, ha találok nyolc olyan házat, ahol a lakók hajlandók nyolc új bányászt befogadni albérlőként?

– Ezek családos emberek.

– Képesek lennénk egyezségre jutni, ha maguk is akarnák – mondta papa lassan, megfontoltan.

– A társaságnak rendelkeznie kell annyi hatalommal, hogy képes legyen intézni a saját ügyeit.

– Függetlenül attól, milyen következményekkel jár ez másokra?

– Ez itt a mi szénbányánk. A társaság végezte itt a kutatásokat, tárgyalt a gróffal, ásatta ki a bányát, hozatott ide gépeket. Ugyancsak a társaság építtette a házakat a bányászoknak. Mindezt mi fizettük, a mi tulajdonunk, és senki más nem mondhatja meg. hogy mit tegyünk velük.

Papa a sapkájáért nyúlt.

– Mindazonáltal a szenet nem maguk teremtették, igaz, Maldwyn? – mondta. – Az Isten műve.

Papa megpróbálta kibérelni a városháza nagytermét a másnap esti, fél nyolcra meghirdetett gyűlésre, de azt már igénybe vette az Aberoweni Amatőr Színjátszó Klub a IV Henrik első részének próbájához, ezért úgy döntött, hogy a bányászok a Bethesda-imaházban találkoznak. Papa, Billy, Len és Tommy Griffiths meg még néhány szakszervezeti aktivista bejárta a várost, hogy szóban és a kocsmákban, templomokban kitűzött, kézzel írt cédulákkal tájékoztassák Aberowent a gyűlésről.

Másnap este negyed nyolcra zsúfolásig megtelt a templom. Az özvegyek az első sorban ültek, mindenki más állt. Billy oldalt, az első sor közelében helyezkedett el, ahonnan láthatta az emberek arcát. Tommy Griffiths mellette állt.

Billy büszke volt az apjára, a merészségére, az eszére és arra, hogy a fejébe csapta a sapkáját, mielőtt elhagyta Morgan irodáját. Ugyanakkor nem bánta volna, ha agresszívebb. Úgy kellett volna beszélnie Morgannel, ahogy a bethesdai gyülekezettel szokott, amikor pokoltüzet és kénesőt jósol mindazoknak, akik nem hajlandók meglátni az igazságot.

Pontosan fél nyolckor papa csöndet kért. Parancsoló prédikátorhangján felolvasta a levelet, amelyet Perceval Jones írt Mrs. Pónis Dainak.

– Ugyanilyen levelet küldtek mind a nyolc özvegynek, akiknek a férjét hat hete a robbanás ölte meg a bányában.

– Gyalázat! – kiáltotta több férfi.

– Szabályaink szerint az emberek akkor beszélnek, amikor a gyűlés elnöke szót ad nekik, nem pedig összevissza, így mindenkit meghallgathatunk, ha rákerül a sor, és én megköszönöm, ha betartjátok ezt a szabályt még olyankor is, ha az érzelmek felfokozódnak.

– Rohadt szemétség – ordította valaki.

– Ej, ej, Griff Pritchard, kérlek, ne káromkodj! Ez egy imaház, és mellesleg hölgyek is vannak itt.

Ketten-hárman közbekiabáltak:

– Helyes, helyes!

Griff Pritchard, aki a délutáni műszak befejezése óta a Két Koronában tartózkodott, azt felelte:

– Elnézést, Mr. Williams.

– Tegnap találkoztam a bányaigazgatóval, és hivatalosan is megkértem, hogy vonja vissza a kilakoltatási végzést, de elutasított. Arra célzott, hogy az igazgatótanács hozta a döntést, és neki nem áll módjában megváltoztatni vagy akár csak megkérdőjelezni. Próbáltam rávenni, hogy tárgyaljunk más lehetőségekről, de azt mondta, a társaságnak joga van a saját ügyeit külső beavatkozás nélkül intézni. Ezt az információt akartam közölni veletek.

Ez bizony soványka cél, gondolta Billy. Ő azt akarta, hogy papa robbantsa ki a forradalmat. Ám apja ehelyett rámutatott egy emberre, aki fölemelte a kezét.

– Boltos John Jones!

– A Gordon soron, a huszonhárom alatt éltem egész életemben – mondta Jones. – Ott születtem, és még most is ott lakom. Apám viszont meghalt, amikor tizenegy voltam. Igazán kemény idők jártak a mamámra, de megengedték neki, hogy maradjon. Amikor tizenhárom lettem, lementem a bányába, és most én fizetem a bért. Ez mindig is így volt. Egy szó se esett róla, hogy tűnjünk onnan.

– Köszönöm, John Jones. Van valami javaslatod, hogy mit tegyünk?

– Nem, csak ezt akartam elmondani.

– Nekem van javaslatom – szólalt meg egy új hang. – Sztrájkoljunk! Kórusban helyeseltek az emberek.

– Picsogó Dai! – mondta Billy apja.

– A következőképpen gondolom – mondta a város rögbicsapatának kapitánya. – Nem hagyhatjuk, hogy a társaság ennyivel megússza. Ha tényleg kilakoltatják az özvegyeket, akkor egyikünk sem érezheti, hogy a családjaink biztonságban vannak. Az ember egész életében dolgozhat a Celtic Mineralsnak, és meghalhat munka közben, hogy aztán két héttel később a családja az utcára kerüljön. Union Dai járt az irodában, és igyekezett értelmesen beszélni Morgannel, de hiába, így nem maradt más lehetőségünk, csak a sztrájk.

– Köszönjük, Dai – szólt papa. – Tekinthetem ezt úgy, mint hivatalos sztrájkfelhívást?

– Ja!

Billy meglepődött, hogy papa ezt ilyen gyorsan elfogadta. Tudta, hogy szeretné elkerülni a sztrájkot.

– Szavazzunk! – kiáltotta valaki hátulról.

– Mielőtt a javaslatot megszavaztatnám – mondta papa –, el kell döntenünk, mikor kezdjük.

Aha, gondolta Billy, mégse fogadta el!

Papa folytatta:

– Dönthetünk úgy, hogy hétfőn kezdjük. Mostantól odáig, amíg dolgozunk, a sztrájkfenyegetés talán észre téríti az igazgatókat – és elérhetjük, amit akarunk, anélkül hogy bárki is veszítene a keresetéből.

Billy megértette, hogy az apja az tartja a legmegfelelőbbnek, ha elhalasztják a sztrájk kezdetét.

Ám Len Griffiths is ugyanerre a következtetésre jutott.

– Szólhatok, elnök úr? – kérdezte. Tommy apjának tar koponyáján egyetlen fekete csíkban maradt meg a haj, és a bajusza is fekete volt. Előrement papa mellé, szembefordult a tömeggel, ezért úgy látszott, mintha egyforma lenne a tekintélyük. Csönd lett. Len, papa és Picsogó Dai ahhoz a maroknyi emberhez tartozott, akiket mindig tiszteletteljes némaságban hallgattak végig. – Azt kérdezném, bölcs dolog-e adni a társaságnak négy nap haladékot? Tegyük föl, nem változtatják meg a véleményüket – ennek elég nagy a valószínűsége, tekintve, milyen makacsok voltak eddig. Akkor hétfőig semmit nem értünk el, és az özvegyeknek sokkal kevesebb idejük marad. – A hatás kedvéért kissé megemelte a hangját. – Azt mondom, elvtársak: egy lépést se hátráljunk!

Éljenzés harsant, Billy is csatlakozott hozzájuk.

– Köszönöm, Len – felelte papa. – Tehát két javaslatunk van: holnap sztrájkoljunk vagy hétfőn. Ki akar még mondani valamit?

Billy feszülten figyelte, hogy vezeti az apja a gyűlést. A következő felszólaló Giuseppe „Joey” Ponti volt, az Aberoweni Férfikórus szólistája, Billy iskolatársának, Johnnynak a bátyja. Olasz neve ellenére Aberowenben született, és ugyanolyan kiejtéssel beszélt, mint bárki más a teremben. Ő is az azonnali sztrájk mellett kardoskodott.

– Csak a méltányosság kedvéért, nincs itt valaki, aki a hétfői kezdés mellett van? – kérdezte papa.

Billy csodálkozott, hogy papa miért nem veti latba a tekintélyét. Ha ő érvelne a hétfői kezdés mellett, talán megváltoztatnák a véleményüket. Ám akkor, ha kudarcot vall, kínos helyzetbe kerülhet: olyan sztrájkot kell vezetnie, amit ellenzett. Billy rádöbbent, hogy az apja nem mond, ki mindent úgy, ahogyan érzi.

A vita tovább burjánzott. A kőszénrészvények ára magas, így igazgatóság kitarthat az álláspontja mellett; ám a kereslet is nagy, addig akarják eladni, amíg tehetik. Jön a tavasz, a bányászcsaládok hamarosan meglesznek az ingyen szénjuttatás nélkül. A bányászok ügyét szilárdan megalapozza a szokásjog, viszont a törvény betűje az igazgatóság oldalán áll.

Papa hagyta hömpölyögni a vitát. Néhány beszéd kezdett unalmassá válni. Billy nem értette, mi oka van erre. Abban reménykedne, hogy lohadnak az indulatok? Ám végül csak föltette szavazásra a kérdést,

– Elsőnek azok emeljék föl a kezüket, akik nem akarnak sztrájkot! Néhány kéz a levegőbe emelkedett.

– Ezután azok szavazzanak, akik szerint kezdjük hétfőn. Elég sokan szavaztak erre, de Billy nem volt biztos benne, hogy elég-e a győzelemhez. Attól függ, hányan tartózkodtak.

– Végül azok, akik a holnapi kezdést tartják megfelelőnek. Kitört az ordítás, karok erdeje imbolygott a magasban. Az eredményhez nem fért kétség.

– A kérdés eldőlt, a sztrájk holnap kezdődik – mondta papa. Senki, nem tiltakozott.

A gyűlés véget ért. Kifelé menet Tommy ragyogó arccal kurjantotta:

– Akkor hát holnap szabadnapunk van!

– Ja – bólintott Billy. – És nincs hozzá pénzünk.

Amikor Fitz először járt prostituáltnál, megpróbálta megcsókolni – nem azért, mert kívánta, de feltételezte, hogy ezt így kell.

– Nem smárolok – mondta a lány érdesen, proli hanglejtéssel, Fitz soha többé nem próbálkozott ilyesmivel. Bing Westhampton a mondta, hogy sok prostituált nem hajlandó csókolózni, ami különös, tekintve, hogy miféle bizalmaskodásokat engednek meg. Talán ezzel a gyatra tilalommal őrzik méltóságuk roncsait.

A Fitz osztályába tartozó lányoknak elvileg senkit sem volt szabad megcsókolniuk az esküvő előtt. Persze megtették, de csak a ritka és röpke, zavartalan pillanatokban: bál közben, egy hirtelen elnéptelenedő szobában vagy egy kerti mulatságon egy rododendronbokor mögött. Sosem volt elég idő ahhoz, hogy fellángolhasson a szenvedély.

Az egyetlen nő, akit Fitz rendesen megcsókolt, a felesége, Bea volt. Úgy adta oda neki a testét, ahogy egy szakács nyújthat át egy különleges, illatozó, cukrozott, gyönyörűségesen kidíszített tortát. Hagyta, hogy bármit tegyen vele, de nem voltak igényei. Nyújtotta a száját a csókra, megnyitotta ajkait a férje nyelve előtt, de Fitz sohasem érezte azt, hogy éhezne az érintésére.

Ethel úgy csókolt, mintha már csak egy perce maradt volna az életből.

Összeölelkezve álltak a Gardénia lakosztályban, a porvédő huzattal letakart ágy mellett. Ethel a férfi nyelvét szívogatta, az ajkát harapdálta, a torkát nyaldosta, megragadta a tarkóját, és bedugta a kezét Fitz mellénye alá, hogy a mellét simogathassa. Amikor zihálva szétváltak, a két tenyerébe fogta Fitz arcát, hogy ne mozdulhasson, rászögezte a szemét, és azt mondta:

– Olyan gyönyörű vagy!

Fitz az ágy szélén ült, és fogta az előtte álló lány kezét. Tudta, hogy egyes férfiak rendszert csinálnak a szolgálóik elcsábításából, de ő nem tartozott közéjük. Tizenöt éves korában belehabarodott a londoni ház egyik komornájába: az anyja néhány nap után megsejtette, és azonnal kidobta a lányt. Az apja csak mosolygott, és annyit mondott:

– Azért jó választás volt! – Azóta nem nyúlt alkalmazotthoz. Ethelnek azonban nem bírt ellenállni.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte a lány. – Arra számítottunk, hogy májusig Londonban maradtok.

– Látni akartalak. – Biztosra vette, hogy a lány ezt nemigen hiszi el. – Folyton rád gondoltam, egész nap, mindennap, és muszáj volt visszajönnöm.

Ethel lehajolt, és ismét megcsókolta. Csók közben a férfi lassan hátradőlt az ágyon, és addig húzta magával a lányt, míg Ethel rajta nem feküdt. Olyan vékony volt, hogy nem nyomhatott többet egy gyermeknél. Haja kiszabadult a hajtűk béklyójából. Fitz belefúrta ujjait a ragyogó fürtökbe.

Egy idő után Ethel lihegve legördült róla. Fitz felkönyökölt, és nézte. Ethel azt mondta neki, hogy gyönyörű, de most a gróf érezte úgy, hogy ennél a lánynál szebbet még nem látott életében. Arca rózsás volt, a haja kócos, piros ajka nedvesen megnyílt. Sötét szeme imádattal csüggött a férfin.

Fitz rátette a tenyerét a lány csípőjére, azután végigsimított a combján. Ethel lefogta a kezét, és megállította, mintha attól félne, hogy túl messzire megy.

– Miért hívnak téged Fitznek? – kérdezte. – Hiszen Edward a neved, vagy nem?

A férfi bizonyosra vette, hogy Ethel azért beszél hozzá, mert le akarja hűteni.

– Az iskolában kezdődött – mondta. – Mindegyik fiúnak volt beceneve. Aztán egyszer Walter von Ulrich nálunk töltötte a szünidőt, és Maud tőle vette át.

– Azelőtt hogy hívtak a szüleid?

– Teddynek.

– Teddy – ízlelgette a szót a lány. – Jobban tetszik a Fitznél.

A férfi újból simogatni kezdte a combját, és ez alkalommal a lány engedte. Csókolózás közben Fitz lassan felhúzta a fekete házvezetőnői ruha hosszú szoknyáját. Megcirógatta Ethel csupasz térdét, amelyet a rövid harisnya szabadon hagyott. Térd fölött hosszú pamutnadrág takarta a bőrét. Fitz megérintette a lábát a pamuton át, azután felcsúsztatta a kezét a combok elágazásáig. Amikor ott is megérintette, a lány felnyögött, és nekilökte a medencéjét a tenyerének.

– Vedd le – suttogta a férfi.

– Nem!

Fitz megtalálta a lány derekán a zsinórt. Masnira volt kötve. Egy rántással kioldotta.

Ethel ismét megfogta a kezét.

– Állj!

– Csak meg akarlak érinteni ott.

– Én még nálad is jobban akarom – mondta a lány. – De nem lehet. Fitz föltérdelt az ágyon.

– Semmit nem csinálunk, amit te nem kívánsz – mondta. – Ígérem. Ezután két kézzel megragadta a nadrág korcát, és kettétépte az anyagot. A lánynak elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől, de nem tiltakozott. Fitz visszadőlt az ágyra, és a keze felfedező útra indult Ethelen, aki azonnal széttette a lábát. Szemét lehunyta, és úgy zihált, mintha futott volna. A férfi úgy sejtette, hogy ezt még senki nem csinálta vele, és egy halk hang azt súgta, hogy nem szabadna visszaélnie a lány ártatlanságával, de már túlságosan elragadta a vágy, hogy hallgasson a figyelmeztetésre.

Kigombolta a nadrágját, és ráfeküdt.

– Ne – mondta a lány.

– Kérlek.

– Mi lesz, ha teherbe esek?

– Kihúzom, mielőtt vége lenne.

– Megígéred?

– Meg – felelte, és belecsusszant.

Akadályba ütközött. Ethel szűz volt. Ismét megszólalt a lelkiismerete, ezúttal nem is olyan halkan. Megállt. De most Ethel volt az, aki már túl messzire ment. Megmarkolta a férfi csípőjét, és magához rántotta, ugyanakkor kissé fölemelte a medencéjét. Fitz érezte, hogy valami elhasad, a lány élesen feljajdult, aztán eltűnt az akadály. Mozogni kezdett, és Ethel mohón átvette az ütemet. Kinyitotta a szemét, felnézett a férfira.

– Ó, Teddy, Teddy – suttogta, és a férfi megértette, hogy Ethel szerelmes belé. A gondolat csaknem könnyekig meghatotta, ugyanakkor annyira fölizgatta, hogy váratlan gyorsasággal érkezett el a csúcshoz. Kétségbeesett kapkodással húzódott vissza, és a lány combjára spriccelte a magját, miközben nyögött a szenvedélytől és a csalódástól. A lány megmarkolta a tarkóját, magához húzta az arcát, és éhesen csókolgatta, aztán lehunyta a szemét, halkan fölkiáltott boldog meglepetéséhen, és ezzel vége is volt mindennek.

Remélem, időben kihúztam, gondolta Fitz.

Ethel végezte tovább a szokott munkáját, de egész idő alatt úgy érezte, mintha titokban egy gyémántot tartana a zsebében, amelyhez időnként hozzányúlhat, megtapinthatja síkos lapjait, metszett éleit.

Józanabb pillanataiban aggódott amiatt, hogy mit jelent és hová tart ez a szerelem. Újra és újra elszörnyedt a gondolattól, hogy mit szólna istenfélő szocialista apja, ha rájönne. Ám többnyire úgy érezte, mintha zuhanna és azt nem lehetne megállítani. Szerette a férfi mozgását, a szagát, a ruháját, a csiszolt, jó modorát, a belőle áradó tekintélyt. Azt is szerette, hogy néha olyan értetlennek tűnik. És ha megsebzett arccal jött ki a felesége szobájából, Ethel sírni tudott volna. Szerelmes volt, és eszeveszett.

A legtöbb napon legalább egyszer beszélt a férfival, és általában sikerült néhány percet lopniuk egy hosszú, szenvedélyes csókra. Már attól benedvesedett, ha Fitz megcsókolta, és néha nap közben is ki kellett lötykölnie a nadrágját. A férfi, amikor csak tehette, mást is megengedett magának, végigmarkolászta Ethelt, amivel még jobban lázba hozta a lányt. Még kétszer tudtak találkozni a Gardénia lakosztályban, hogy ágyba fekhessenek.

Egy dolgot nem értett: Fitz mindkét együttlétük alkalmával elég keményen megharapta, egyszer a combja belsejét, másodszor a mellét. Ethel feljajdult a fájdalomtól, bár sietve magába fojtotta a kiáltást. Fizet valósággal felgyújtotta a sikolya. És akármennyire fájt, Ethelt is felizgatta a harapás, vagy legalábbis a gondolat, hogy Fitz kénytelen így kifejezni azt a mindent elsöprő vágyat, amelyet iránta érez. Fogalma sem volt, hogy ez normális dolog-e, és nem volt senkije, akitől megkérdezze.

Leginkább az nyugtalanította, hogy Fitz egyszer majd nem bír visszahúzódni a döntő pillanatban. Olyan nagy volt köztük a feszültség, hogy szinte megkönnyebbült, amikor a házaspárnak vissza kellett mennie Londonba.

Elutazásuk előtt rábeszélte a férfit, hogy adjon enni a sztrájkoló bányászok gyerekeinek.

– Nem a szülőknek, mert nem állhatsz egyik oldalra sem – magyarázta. Csak a kicsi fiúknak és lányoknak. A sztrájk már két hete tart, és minimális fejadagokon élnek. Neked nem kerül sokba. Azt hiszem, talán ötszázan vannak. Szeretni fognak érte, Teddy.

– Fölverhetünk egy sátrat a gyepen – felelte Fitz. Kigombolt nadrággal, fejét a lány ölébe fúrva hevert a Gardénia lakosztály ágyán.

– És a konyhán elkészíthetjük az ételt – lelkesedett Ethel. – Húsleves sok krumplival, és annyi kenyér, amennyit csak meg bírnak enni.

– Esetleg faggyúpudingot ribizlivel, hm?

Vajon szereti őt ez a férfi? Ethel ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Fitz bármit megtenne, amit kér: elhalmozná ékszerekkel, elvinné Párizsba, venne a szüleinek egy szép házat. Nem akart semmi ilyesmit – de hát mit akar? Nem tudta, és nem volt hajlandó elrontani a boldogságát a jövőre vonatkozó, megválaszolatlan kérdésekkel.

Néhány nappal később, szombat délben ott állt a Keleti pázsiton, és figyelte az aberoweni gyerekeket, akik éppen az első ingyenebédet tömték magukba. Fitznek fogalma sincs, hogy ilyen jót akkor se kaptak, amikor apáik dolgoztak. Faggyúpuding ribizlivel, ez már döfi! A szülőket nem engedték be, de a legtöbb anya a kapuban ácsorogva figyelte szerencsés csemetéjét. Amikor Ethel odanézett, látta, hogy valaki integet. Lement hozzá a kocsifelhajtón.

A kapuban főleg asszonyok álltak, a férfiak nem vigyáztak a gyerekekre még a sztrájk idején sem. A csoport izgatottan rajzott Ethel körül.

– Mi történt? – kérdezte a lány.

– Mindenkit kilakoltatnak – válaszolt Mrs. Pónis Dai.

– Mindenkit? – értetlenkedett Ethel. – Hogyhogy mindenkit?

– Minden bányászt, aki a Celtic Mineralstól bérli a házát.

– Jóságos ég! – Ethel elszörnyedt. – Isten irgalmazzon nekünk! – Értetlenség váltotta fel a megrendülését. – De hát miért? Mit segít ez a társaságnak? Akkor nem marad bányászuk.

– Ezek a férfiak! – dünnyögte Mrs. Dai. – Ha egyszer harcba keverednek, csakis a győzelemmel törődnek. Nem engednek, kerüljön bármibe! Mind egyformák. Nem mintha nem szeretném visszakapni az én férjemet, ha lehetne.

– Ez borzalmas!

Hol talál a társaság elég sztrájktörőt, akikkel képes a bányát működtetni? Ha a bányát bezárják, a városnak vége. Nem maradnak vevők a boltokban, gyerekek az iskolákban, az orvosoknak nem lesz betegük... Az apjának sem lesz munkája. Senki sem számított arra, hogy Perceval Jones ilyen makacs lesz, tűnődött magában Ethel.

– Kíváncsi lennék, hogy mit szólna a király, ha tudna róla – mondta Mrs. Dai.

Ethel is ezen töprengett. Úgy tűnt, a király őszintén együtt érez velük. De valószínűleg nem tudja, hogy az özvegyeket kilakoltatják. Támadt egy ötlete.

– Talán közölhetné vele – mondta.

Mrs. Dai elnevette magát.

– Majd elmondom, ha legközelebb találkozunk.

– Írhatna neki egy levelet.

– Ne beszélj hülyeségeket, Eth!

– Komolyan gondolom. Ezt kellene tenniük. – Végignézett a csoporton. – A levelet aláírhatnák az özvegyek, akiket a király meglátogatott, elmondhatnák neki, hogy ki akarják dobni őket az otthonukból, és a város sztrájkol. Ennek csak utána kellene néznie!

Mrs. Dai megriadt.

– Nem akarok én bajt magamnak!

– Nincs férjed, nincs otthonod, nincs hova menned. Még milyen baj érhet? – kérdezte Mrs. Minnie Ponti, egy vékony, szőke, határozott nő.

– Hát ez igaz. De nem tudom, hogy mit írjak. „Kedves király”, vagy „Kedves Ötödik György”, vagy mi a fenét?

– Írja azt, hogy alázatosan tisztelt felséges uram – válaszolt Ethel. – Azért tudom ezt az összes marhaságot, mert itt dolgozom. Most rögtön csináljuk meg. Jöjjenek be a szolgaszállásra.

– De helyes ez?

– Most én vagyok itt a házvezetőnő, Mrs. Dai. Én mondom meg, hogy mi helyes.

Az asszonyok követték a kocsifelhajtón, ahonnan a házat megkerülve bementek a konyhába. Leültek a személyzet ebédlőasztalához, a szakács készített nekik egy kanna teát. Ethelnek volt egy tömb sima levélpapírja, azon levelezett a kereskedőkkel.

– Alázatosan tisztelt Felséges Uram – mondta írás közben. – Mi jöjjön utána?

– Bocsássa meg Felséged a merészségünket – mondta Mrs. Pónis Dai.

– Nem – tiltakozott Ethel. – Ne kérjünk bocsánatot. A mi királyunk, kérelmet intézünk hozzá. Mondjuk: mi vagyunk azok az özvegyek, akiket Felséged meglátogatott az aberoweni bányarobbanás után.

– Nagyon jó – helyeselt Mrs. Ponti.

Ethel folytatta:

– Megtiszteltetés volt Felséged látogatása, vigasztalásunkra szolgált a részvétnyilvánítása és a felséges királyné együttérzése.

– Éppolyan tálentumos vagy ehhez, mint az apád – állapította meg Mrs. Dai.

Mrs. Ponti hozzátette:

– Bár ez elég hízelgősre sikerült.

– Jól van. Akkor folytassuk. Mivel Felséged a királyunk, a segítségét kérjük. Miután a férjeink meghaltak, minket ki akarnak lakoltatni az otthonunkból.

– A Celtic Minerals – tette hozzá Mrs. Ponti.

– A Celtic Minerals. És mert az egész bánya sztrájkol miattunk, most őket is kilakoltatják.

– Ne legyen túl hosszú – figyelmeztette Mrs. Dai. – Lehet, hogy sok a dolga, nem lesz ideje elolvasni.

– Akkor jó. Fejezzük be ezzel: vajon olyan dolog ez, ami megtörténhet Felséged királyságában?

– Ez egy kicsit bátortalan – vélte Mrs. Ponti.

– Nem, ez jó lesz – mondta Mrs. Dai. – A jóérzésére apellál.

– Felséged legalázatosabb és legengedelmesebb szolgái – mondta Ethel.

– Muszáj ezt? – kérdezte Mrs. Ponti. – Én nem vagyok szolga. Már megbocsáss, Ethel.

– Ez a bevett forma. A gróf is ezzel fejezi be, amikor levelet ír a The Timesnak.

– Akkor jó.

Ethel továbbadta a levelet az asztalon.

– Írják oda a címüket is a nevük mellé.

– Borzasztó csúnyán írok, írd oda te a nevem – kérte Mrs. Ponti. Ethel tiltakozni akart, aztán az jutott az eszébe, hogy Mrs. Ponti talán írástudatlan, így hát nem tiltakozott, csak odakanyarította:

– Mrs. Minnie Ponti, Wellington köz 19.

A borítékot így címezte meg:

Őfelségének, a királynak Buckingham-palota

London

Lezárta a levelet, és bélyeget ragasztott rá.

– Akkor hát megvagyunk – mondta. Az asszonyok megtapsolták. Még aznap postára adta a levelet.

Választ sose kaptak.

Március utolsó szombatja borús nap volt Dél-Walesben. Az alacsonyan járó felhők eltakarták a hegycsúcsokat, szüntelen eső szitált Aberowenre. Ethel és Ty Gwyn személyzetének legtöbb tagja otthagyta munkahelyét – a gróf és a hercegnő Londonban tartózkodott –, és bement a városba.

Londonból rendőröket küldtek, hogy erőszakkal hajtsák végre a kilakoltatást. Ott álltak minden utcán, súlyos esőkabátjukról víz csöpögött. Az özvegyek sztrájkjából országos hír lett, cardiffi és londoni riporterek érkeztek a reggeli vonattal, cigarettáztak és a noteszükbe írtak. Volt még egy nagy filmfelvevő is háromlábú statívon.

Ethel a családjával a házuk előtt állt, és figyelt. Papa a szakszervezet alkalmazottja volt, nem a Celtic Mineralsé, és a saját házában lakott; legtöbb szomszédjukat azonban kidobták. A délelőtt folyamán az összes holmijukat kihordták az utcára: ágyakat, asztalokat, székeket, fazekakat és éjjeliedényeket, 'bekeretezett képeket, egy órát, narancsszín dobozban a cserépedényeket, az étkészletet és néhány újságpapírba csavart, spárgával átkötött ruhát. Minden ajtó előtt úgy magasodott a szinte semmit sem érő tárgyak kis kupaca, mint az áldozati ajándék.

Papa arcára ráfagyott a visszafojtott harag. Billy úgy festett, mint aki össze akar verekedni valakivel. Ótata a fejét csóválta:

– Hetven évet éltem, de még sose láttam ilyet.

Mama csak bámult komoran.

Ethel sírt, és nem bírta abbahagyni.

Egyes bányászok szereztek más állást, de ez nem volt egyszerű: egy bányász nem könnyen áll át arra, hogy eladó vagy buszvezető legyen. Ezt a munkaadók is tudták, és elutasították őket, amikor meglátták a körmük alatt a szénport. Féltucatnyian kereskedelmi tengerésznek álltak, felcsaptak kazánfűtőnek, és előleget vettek föl, amit a feleségüknek adtak a behajózás előtt. Páran elmentek Cardiffba vagy Swanseabe abban a reményben, hátha munkát találnak az acéliparban. Sokan a szomszéd városkákba költöztek a rokonaikhoz. A többiek a sztrájk befejezéséig egyszerűen bezsúfolódtak más aberoweni házakba, ahol nem bányászcsalád lakott.

– A király nem válaszolt az özvegyek levelére – mondta Ethel az apjának.

– Rosszul fogtál hozzá – felelte érdesen papa. – Nézd csak meg azt a ti Mrs. Pankhurstötöket. Nem hiszek benne, hogy a nőknek szavazniuk kéne, de ő legalább tudja, mivel hívja föl magára a figyelmet.

– Mit kellene csinálnom? Hagyjam, hogy letartóztassanak?

– Nem kellene olyan messzire menni. Ha tudtam volna, mire készültök, azt tanácsoltam volna, küldj a levélből egy másolatot a Western Mailnek.

– Ez eszembe se jutott.

Ethel elcsüggedt. Csinálhatott volna valamit, amivel megelőzheti ezeket a kilakoltatásokat, de kudarcot vallott.

– Az Újság megkérdezte volna a palotát, megkapták-e a levelet. Akkor a királynak nehéz lett volna azt felelni, hogy nem vesz tudomást róla.

– A rohadt életbe, bárcsak a tanácsodat kértem volna!

– Ne káromkodj – intette az anyja.

– Bocsánat, mama.

A londoni rendőrök láthatólag hüledeztek. Nem értették azt a bolond büszkeséget és makacsságot, amely ide vezetett. Perceval Jones sehol sem volt. A Daily Mail riporterei interjút kértek a papától, de az az újság ellenséges volt a munkásokhoz, ezért papa megtagadta a kérést.

A városban nem volt elég kézikocsi, így az embereknek többször kellett fordulniuk a holmijukkal. Az eljárás órákat vett igénybe, de délutánra az utolsó tárgyak is eltűntek, csak a kulcsok meredtek ki az ajtózárakból. A rendőrök visszatértek Londonba.

Ethel egy darabig ácsorgott az utca közepén. Az üres házak ablakai vakon bámultak vissza rá, az esővíz céltalanul futott végig az utcán. A lány átnézett a nedves palatetők fölött a bánya szétszórt épületeire a völgy alján. Macska ballagott az egyik sín mellett, máskülönben semmi nem mozdult. Nem füstölt a motor, a felvonók hatalmas, kettős kerekei mozdulatlanul és fölöslegesen kuporogtak tornyaik tetején a végeérhetetlen, csendes esőben.

Ötödik fejezet

1914. április

A német követség fényes palotája a Carlton House Terrace-on, London egyik legelegánsabb utcájában állt. Dús lombú kertből nézett farkasszemet az Athenaeumnak, a tudós úriemberek klubjának az oszlopcsarnokával. Hátul az istállók a Mallra nyíltak, a széles sugárútra, amely a Trafalgar Square-tól vezet a Buckingham-palotáig.

Walter von Ulrich nem itt lakott – egyelőre. Csak a nagykövetnek, Lichnowsky hercegnek járt ez a kiváltság. Walternak, aki csupán katonai attasé volt, legénylakása volt tízpercnyire, a Piccadillyn. Mindazonáltal remélte, hogy egy napon elfoglalhatja a nagykövet hatalmas magánlakását a követségen. Nem volt herceg, ám az apja közeli barátságban állt II. Vilmos császárral. Walter úgy beszélt angolul, ahogy az egy etoni öregdiákhoz illik, mivel ott is tanulta. Két évet szolgált le a hadseregben, három évig a katonai akadémiára járt, mielőtt külügyi szolgálatba lépett. Huszonnyolc éves volt, és csillaga felfelé ívelt.

Nem csak a nagyköveti rang tekintélye és fénye vonzotta. Szenvedélyesen hitt benne, hogy nincs magasztosabb hivatás a haza szolgálatánál. Az apja ugyanígy érzett.

Minden másban különbözött a véleményük.

Álltak a nagykövetség előcsarnokában, és nézték egymást. Egyforma magasak voltak, de Otto testesebb volt és kopasz, azonkívül régimódi harcsabajuszt, míg Walter divatos kefebajuszt viselt. Ma egyformán is öltöztek, fekete bársonykabátba, térdnadrággal, selyemharisnyával, csatos cipővel, amihez kard és tollas kalap járt. Akármilyen meghökkentőnek tűnjék, ez volt a szokott viselet, ha valakit bemutattak a brit királyi udvarnál.

– Úgy festünk, mint akik a színpadra készülnek – dohogott Walter. – Nevetséges hacuka!

– Egyáltalán nem – felelt az apja. – Pompás, régi viselet.

Otto von Ulrich élete nagy részét a német hadseregben töltötte. Fiatal tiszt volt a francia–porosz háború idején, százada élén száguldott át egy pontonhídon a sedani csatában. Akkor lett az ifjú Vilmos császár barátja, amikor az szakított Bismarckkal, a Vaskancellárral. Most az európai fővárosokat járta, ahol, mint a mézelő méh, felszippantotta a diplomáciai hírszerzés nektárját, és hazavitte a kasba. Hitt a monarchiában és a porosz katonai hagyományokban.

Walter hazafi volt, de úgy gondolta, hogy Németországnak az egyenlő emberek modern társadalmává kell válnia. Apjához hasonlóan büszke volt hazájának tudományos-technikai eredményeire és a munkaszerető, gyakorlatias német népre, de úgy vélte, hogy sokat kell még tanulniuk: demokráciát a liberális amerikaiaktól, diplomáciát a ravasz britektől és életművészetet a stílusos franciáktól.

Apa és fia elhagyta a követséget, és egy széles lépcsőn lement a Mallra. Walter ma mutatkozott be V. György királynak: ez a szertartás kiváltságnak számított, noha nem járt különösebb haszonnal. A hozzá hasonlóan alacsony rangú diplomaták általában nem részesültek hasonló megtiszteltetésben, az apja azonban gátlástalanul igénybe vett minden összeköttetést, amellyel segíthette Walter pályafutását.

– A géppuskák mellett elavult lesz az összes kézifegyver – mondta Walter, folytatva egy korábban elkezdett vitát. A fegyverzet volt a szakterülete, és szentül hitte, hogy a német hadseregnek a legmodernebb tűzerővel kell rendelkeznie.

Otto másképpen gondolta.

– Elakadnak, besülnek, mellé találnak. Egy ember a puskával pontosan tud célozni. Adj neki géppuskát, úgy lengeti, mint egy kerti locsolótömlőt.

– Ha ég a házad, nem csészével öntözgeted rá a vizet, tömlőre van szükséged.

Otto megfenyegette az ujjával.

– Sosem voltál ütközetben, fogalmad sincs, hogy milyen az. Hallgass rám, én tudom.

Gyakran végződtek így a vitáik.

Walter dölyfösnek tartotta az apja nemzedékét. Meg is értette, miért ilyenek. Megnyertek egy háborút, Poroszországból és egy maroknyi kisebb, független fejedelemségből megteremtették a Német Császárságot, utána a világ egyik legvirágzóbb államává fejlesztették Németországot. Hát persze hogy csodálatosnak tartják magukat. Csakhogy ez óvatlanná teszi őket.

Néhány száz méterrel arrébb Walter és Otto befordult a Mallról St. James-palotába. A tizenhatodik századi téglaépület régebbi és kevésbé látványos volt, mint a szomszédos Buckingham-palota. Névjegyüket leadták egy portásnak, aki ugyanúgy volt öltözve, mint ők.

Walter izgult egy kicsit. Olyan könnyű baklövést elkövetni az etikettben – és felséges személyek jelenlétében minden hiba főbenjárónak számít.

Otto angolul megkérdezte a portást.

– Senor Diaz itt van?

– Igen, uram, néhány perce érkezett.

Walter elkomorodott. Juan Carlos Diego Diaz a mexikói kormány képviselője volt.

– Miért érdekel Diaz? – kérdezte apját németül, miközben végigmentek a szobákon, amelyeknek falait kardok és puskák díszítették.

– A brit királyi flotta átalakítja hajóit széntüzelésűből olajtüzelésűvé.

Walter bólintott. A legfejlettebb nemzetek mind ezt csinálták. Az olaj olcsóbb, tisztább, és könnyebb bánni vele – csak be kell pumpálni, nem szükséges hozzá a fekete arcú kazánfűtők hada.

– És a brit olaj Mexikóból származik.

– Azért vásároltak olajkutakat Mexikóban, hogy a flottájuk ellátásáról gondoskodjanak.

– De ha mi beavatkozunk Mexikóban, mit fognak gondolni az amerikaiak?

Otto megütögette az orrát.

– Figyelj és tanulj. És akármit csinálsz is, ne mondj semmit.

A bemutatásra váró emberek az előszobában várakoztak. Legtöbben ugyanazt az udvari bársonytoalettet viselték; egy-kettő a tizenkilencedik századi tábornokok vígoperai egyenruhájában feszített, egyvalaki pedig – feltehetőleg skót – kiltet vett a frakkjához. Walter és Otto elindult a teremben. Bólintottak az ismerős diplomatáknak, és addig sétáltak, amíg oda nem értek a tömzsi Diazhoz, aki hegyesre kifent, felpöndörített bajuszt viselt.

A szokásos udvariaskodás után Otto azt mondta:

– Bizonyára örül, hogy Wilson elnök megszüntette a Mexikóba irányuló fegyverek kereskedelmének tilalmát.

– A lázadóknak szánt fegyvereket – felelte Diaz, mintha helyesbítene.

Az amerikai elnök, aki mindig is hajlott a dolgok erkölcsi megítélésére, nem volt hajlandó elismerni Huerta tábornokot, aki elődje meggyilkolásával jutott hatalomra. Wilson gyilkosnak tekintette Huertát, és támogatta a konstitucionalistának nevezett felkelőcsoportokat.

– Ha lehet fegyvert eladni a lázadóknak, akkor bizonyosan lehet a kormánynak is – jegyezte meg Otto.

Diaz meghökkent.

– Azt akarja mondani, hogy Németország hajlandó?

– Mire van szükségük?

– Nyilván tudja már, hogy nagy szükségünk lenne puskára és lőszerre. – Beszélhetünk róla.

Walter éppen annyira meglepődött, mint Diaz. Ebből gondok támadhatnak.

– De apám – szólalt meg –, az Egyesült Államok...

– Egy pillanat! – Az apja fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Mindenképpen folytatnunk kell ezt a beszélgetést – közölte Diaz.

– De mondja csak: milyen kérdések kerülhetnek még szóba? Sejtette, hogy Németország akar valamit cserébe.

Kinyílt a trónterem ajtaja, kijött egy szolga, kezében listával. A bemutatkozás szertartása megkezdődött. Otto azonban zavartalanul folytatta:

– Háború idején egy független államnak joga van visszatartani a stratégiai nyersanyagokat.

– Az olajról beszél – mondta Diaz. Ez volt az egyetlen stratégiai nyersanyag, amivel Mexikó rendelkezett.

Otto bólintott.

– Akkor hát maguk puskákat adnának nekünk – mondta Diaz.

– Eladnánk, nem adnánk – mormolta Otto.

– Puskákat adnának el nekünk, cserébe egy ígéretért, hogy háború esetén nem adunk el olajat a briteknek. – Diaz láthatóan nem volt járatos a szabványos diplomáciai tárgyalások bonyolult tánclépéseiben.

– Talán érdemes erről beszélni.

Ez a diplomácia nyelvén azt jelentette, hogy igen.

– Monsieur Honoré de Picard de la Fontaine – szólította a szolga az első bemutatkozót.

Otto ránézett Diazra.

– Azt szeretném megtudni öntől, hogy egy ilyen javaslatot miként fogadnának Mexikóvárosban.

– Azt hiszem, Huerta elnököt érdekelné.

– Akkor hát, ha a mexikói német követ, Paul von Hintze tengernagy hivatalosan megkeresné az ön elnökét, nem részesülne visszautasításban?

Walter biztosra vette, hogy az apja egyértelmű választ akar kicsikarni erre a kérdésre. Nem akarta, hogy a német kormányt kínos helyzetbe hozzák egy ilyen ajánlat nyílt elutasításával.

Az aggódó Walter szerint nem az lett volna a legnagyobb veszély, hogy Németország kényelmetlen helyzetbe kerülne egy diplomáciai cselszövés folytán, hanem az a kockázat, hogy ellenségévé teszi az Egyesült Államokat. Kétségbeejtően nehéz volt erre rámutatni Diaz jelenlétében.

– Nem utasítanák vissza – felelte Diaz a kérdésre.

– Biztos benne? – firtatta Otto.

– Kezeskedem róla.

– Apám, egy szóra... – kezdte volna Walter, de a szolga azt kiáltotta:

– Herr Walter von Ulrich!

Walter habozott, ám az apja sürgette:

– Te jössz. Indulj!

Walter elfordult, és belépett a trónterembe.

A britek szeretik lenyűgözni vendégeiket. A magas, kazettás mennyezet rombuszmintás, stukkós hajlatban olvadt át a vörös plüssel bevont falakba, amelyeken irdatlan arcképek lógtak. A terem túlsó végében sötét bársonyból készült baldachin borult a trónus fölé. Előtte állt a tengerésztiszti egyenruhát viselő király. Walter örömmel pillantotta meg mellette Sir Alan Tite ismerős arcát: nyilván ő súgja a neveket a királyi fülbe.

Walter közelebb ment, és meghajolt.

– Örülök, hogy ismét találkozunk, Von Ulrich – mondta a király. Walter előre betanulta, amit mondani akart:

– Remélem, Felséged érdekesnek találta a beszélgetést, amely Ty Gwynben elhangzott.

– Nagyon is! Ámbátor az összejövetelre komor árnyék hullott.

– A bányaszerencsétlenség miatt. Igazán tragikus eset.

– Türelmetlenül várom, hogy újra találkozhassunk.

Walter megértette, hogy ez a végszó. Az ajtóig hátrált, közben többször is meghajolt, úgy, ahogyan illik.

Az apja a szomszéd szobában várta.

– Hát ez gyorsan ment! – jegyezte meg Walter.

– Éppen ellenkezőleg, tovább tartott, mint szokott – felelte Otto. – A király rendszerint annyit mond: „Örülök, hogy Londonban láthatom önt”, és ezzel vége is a beszélgetésnek.

Együtt hagyták el a palotát.

– Sok tekintetben csodálatos népek a britek, de puhányok – mondta Otto, míg a St. James's Streeten mentek a Piccadilly felé. – A királyt a miniszterei irányítják, a miniszterek a parlament alattvalói, a képviselőket a közemberek választják. Hogy lehet így működtetni egy országot?

Walter nem vette föl a kesztyűt. Hitt benne, hogy Németország politikai rendszere elavult: a gyenge parlamentet rendre legázolja hol a császár, hol a tábornokai, ám ezt már többször megvitatták az apjával. Mellesleg még mindig nyugtalanította a mexikói követtel folytatott beszélgetés.

– Kockázatos dolgokat mondott Diaznak. Wilson elnöknek nem fog tetszeni, hogy puskákat adunk el Huertának.

– Mit számít, hogy mit gondol Wilson?

– Fennáll a veszély, hogy szerzünk barátnak egy olyan gyenge országot, mint Mexikó, viszont magunkra haragítunk egy olyan erőset, mint az Egyesült Államok.

– Nem Amerikával akarunk háborúzni.

Walter úgy vélte, hogy ez igaz, de azért továbbra is kényelmetlenül érezte magát. Nem tetszett neki a gondolat, hogy hazája ellenséges viszonyba keveredhet az Egyesült Államokkal.

Lakásán átcserélték az ódon jelmezt tweedöltönyre, puha galléros ingre, barna puhakalapra. A Piccadillyn fölszálltak egy motoros omnibuszra, amely kelet felé tartott.

Ottóra mély benyomást tett, hogy Waltert januárban meghívták Ty Gwynbe arra a találkozóra, ahol a király is jelen volt.

– Fitzherbert gróf jó kapcsolatot jelent – mondta. – Ha a konzervatív párt hatalomra kerül, akár miniszter is lehet, egy napon talán a külügyminisztérium élére kerül. Maradj vele jó barátságban!

Walternak támadt egy ötlete.

– Meglátogathatnám a rendelőt, amelyet jótékonyságból tart fent, és egy kisebb adománnyal támogathatnám is.

– Kiváló ötlet!

– Nem jönne velem?

Az apja bekapta a csalit.

– Ez még jobb!

Walternak volt egy titkolt oka is, de az apja semmit sem gyanított.

Az omnibusz elvitte őket a Strand színházai, a Fleet Street szerkesztőségei és az üzleti negyed bankjai mellett. Utána az utcák szűkebbek, piszkosabbak lettek. Micisapkák vették át a cilinderek és keménykalapok helyét. Egyre több lett a lovas kocsi, és kevesebb az automobil. Ez volt az East End.

Aldgate-nél szálltak le. Otto utálkozva nézett körül.

– Nem tudtam, hogy a nyomornegyedbe hozol.

– A szegények rendelőjébe megyünk – felelte Walter. – Mire számított?

– Fitzherbert gróf ide jár?

– Gyanítom, hogy csak a költségeket fizeti. – Nagyon jól tudta, hogy Fitz még életében nem járt itt. – De természetesen hallani fog a látogatásunkról.

Cikcakkban vágtak át a mellékutcákon, mígnem megérkeztek egy nonkonformista imaházhoz, amely a kézzel festett fatábla szerint a „Kálvária Evangéliumi Csarnok” névre hallgatott. A táblára egy papírlapot tűztek, amelyre ezt írták:

INGYENES GYERMEKRENDELŐ

MA ÉS MINDEN SZERDÁN

Walter kinyitotta az ajtót, és belépett.

Otto undorodva felhorkant, aztán zsebkendőt vett elő, és az orrához tartotta. Walter már korábban is járt itt, tehát számított a szagra, de így sem volt kellemes. Az előszobát megtöltötték a rongyos nők és a félmeztelen gyerekek. Mindegyik szutykos, mocskos volt. Az asszonyok padokon ültek, a gyerekek a padlón játszottak. A szoba túlsó végében két ajtó volt, az egyiken „Orvos”, a másikon „Védnöknő" feliratú táblával.

Az ajtó mellett Herm néni ült, Fitz tántija, és egy könyvbe írta a neveket. Walter bemutatta az apját.

– Lady Hermia Fitzherbert, az apám, Herr Otto von Ulrich.

A szoba másik végében nyílt az orvos ajtaja. Kijött egy rongyos asszony egy pici babával és egy gyógyszeres üvegcsével. Egy ápolónő is kinézett, és azt mondta:

– Kérem a következőt!

Lady Hermia belekukkantott a listába, és szólította a következő beteget:

– Mrs. Blatsky és Rosie!

Egy idősebb nő és egy lány ment be a rendelőbe.

Kérem, apám, várjon egy pillanatig – szólt Walter. – Idehozom a főnököt.

A szoba másik végébe sietett, kikerülve a padlón játszó apróságokat. Megkopogtatta a „Védnöknő” feliratú ajtót, és belépett.

A szoba alig volt nagyobb egy takarítószekrénynél, és a sarokban csakugyan állt egy felmosófa és egy vödör. Lady Maud Fitzherbert egy kis asztalnál ült, és egy nagy könyvbe írt. Egyszerű galambszürke ruhát és széles karimájú kalapot viselt. Felnézett, és a férfi láttán olyan mosoly világította meg az arcát, hogy Walter szeme könnybe lábadt. A lány felugrott a székből, és átölelte.

Walter egész nap erre várt. Megcsókolta Maud száját, amely azonnal kinyílt. Sok nőt megcsókolt már, de Maud volt az egyetlen, aki így tapadt hozzá. Zavartan homorított, attól félt, hogy a lány megérzi a merevedését; de a lány még szorosabban simult hozzá, mintha valóban ezt akarná érezni, így hát Walter hagyta, hogy meglegyen a gyönyörűsége.

Maud mindenben szenvedélyes volt, legyen szó szegénységről, a nők jogairól, a zenéről – vagy Walterről. A férfi nem győzött ámulni. Kiváltságnak érezte, hogy egy ilyen lány beleszeretett.

Maud lihegve levált a szájáról.

– Herm néni gyanút fog – mondta.

Walter bólintott.

– Az apám kint van.

Maud lesimította a haját, megigazította a ruháját.

– Helyes.

Walter kinyitotta az ajtót, kimentek a várószobába. Otto barátságosan csevegett Hermiával: kedvelte a tiszteletre méltó, idős hölgyeket.

Lady Maud Fitzherbert, hadd mutassam be az apámat, Herr Otto von Ulrichot.

Otto megfogta Maud kezét, és meghajolt. Már megtanulta, hogy ne csapja össze a bokáját, amit az angolok komikusnak tartottak.

Walter figyelte, ahogy felmérik egymást. Maud úgy mosolygott, mintha jól szórakozna. Walter sejtése szerint azon tűnődött, hogy vajon ő is ilyen lesz idővel? Otto helyeslően nézte Maud drága kasmírruháját és divatos kalapját. Eddig minden rendben.

Otto nem tudta, hogy ők szeretik egymást. Walter azt tervezte, hogy előbb összeismerteti Maudot az apjával. Otto helyeselte, ha a gazdag dámák jótékonykodnak, és ragaszkodott hozzá, hogy Walter anyja és nővére szegény családokat látogasson a kelet-poroszországi Zumwaldban, ahol a vidéki birtokuk volt. A fiú azt akarta, apja győződjön csak meg arról, milyen csodálatos és kivételes teremtés Maud, és mire megtudja, hogy Walter őt akarja feleségül venni, már nem fogja ellenezni.

Ez azért oktondiság, hogy ilyen ideges. Huszonnyolc éves: joga van megválasztani a nőt, akit szeret. De nyolc éve már beleszeretett valakibe. Tilde hasonlított Maudra szenvedélyességben és intelligenciában, viszont tizenhét éves és katolikus volt. A Von Ulrichok pedig protestánsok. A szülők mindkét oldalon dühödten ellenezték a románcot, és Tilde nem tudott dacolni az apjával. Walter most másodszor szeretett bele egy olyan nőbe, aki nem partiképes. Nehéz lesz elfogadtatni az apjával egy feministát, aki ráadásul külföldi. Ám Walter most már idősebb és ravaszabb, Maud pedig erősebb és függetlenebb, mint Tilde volt.

Ugyanakkor félt is. Nő még sosem volt rá ilyen hatással, még Tilde sem. Feleségül akarta venni Maudot, hogy vele élje le az életét, amelyet nem is tudott elképzelni nélküle. És nem akarta, hogy az apja nehézségeket támasszon.

Maud elővette a legédesebb modorát.

– Nagyon kedves, hogy meglátogat minket, Herr von Ulrich – mondta. – Bizonyára borzasztóan sok a dolga. Gondolom, aki olyan bizalmasa egy uralkodónak, mint ön a császárnak, annak a munkája sosem ér véget.

Ottónak hízelgett a megjegyzés, épp ahogy a lány akarta.

– Fájdalom, ez bizony igaz – mondta. – Mindazonáltal az ön bátyja, a gróf, régi barátja Walternak, így nagyon szívesen jöttem.

– Hadd mutassam be az orvosunkat. – Maud keresztülvezette őket a szobán, és bekopogott a rendelőbe. Walter kíváncsi volt: még sosem látta az orvost.

– Bemehetünk? – kérdezte a lány.

Beléptek oda, ahol normális körülmények között a lelkipásztor irodája volt. A bútorzat apró íróasztalból és egy polcból állt, amelyen matrikulák és zsoltároskönyvek sorakoztak. Az orvos, egy jóképű, fekete szemöldökű, érzéki szájú fiatalember, éppen Rosie Blatsky kezét vizsgálta. Walterba beleszúrt a féltékenység. Ezzel a vonzó fickóval tölt együtt Maud egész napokat?

– Jeles látogatót kaptunk, dr. Greenward – mondta Maud. – Bemutathatom Herr von Ulrichot?

– Nagyon örvendek – mondta Otto kimérten.

– A doktor ingyen dolgozik nálunk – közölte Maud. – Mérhetetlenül hálásak vagyunk neki ezért.

Greenward kurtán biccentett. Walter nem értette, mi okozhatja az apja és az orvos között a nyilvánvaló feszültséget.

Greenward visszafordult a betegéhez. Csúnya vágás szelte ketté a kislány tenyerét; a keze és a csuklója megdagadt. Az orvos az anyjára nézett, és megkérdezte:

– Hogy történt a dolog?

A gyerek válaszolt:

– Anyám nem beszél angolul – mondta. – Munka közben vágtam meg a kezem.

– És az apád?

– Az apám meghalt.

– Ezt a rendelőt az apátlan családoknak hoztuk létre – mondta halkan Maud –, noha soha nem küldünk el senkit.

– Mennyi idős vagy? – kérdezte Rosie-tól Greenward.

– Tizenegy.

– Én azt hittem, tizenhárom évesnél fiatalabb gyereket nem dolgoztathatnak – mormolta Walter.

– A törvényben akadnak kiskapuk – felelte Maud.

– Mit dolgozol? – kérdezte Greenward.

– Mennie Litov varrodájában takarítok. Borotvakés volt a szemétben.

– Ha megvágod magad, mosd ki a sebet, és tegyél rá tiszta kötést! Azután naponta kell cserélni a kötést, hogy ne legyen túlságosan piszkos. – Határozottan, de nem ridegen beszélt.

A mama erős akcentussal, oroszul kérdezett valamit a lányától. Walter nem értette, de a gyerek válaszának lényegét felfogta: Rosie lefordította, amit az orvos mondott.

Greenward a nővérhez fordult:

– Kérem, tisztítsa meg a kezét, és kösse be. – Rosie-nak pedig azt mondta: – Adok neked egy kenőcsöt. Ha a karod még jobban megdagad, akkor a jövő héten vissza kell jönnöd, hogy megnézzem. Megértetted?

– Igen, uram.

– Ha hagyod, hogy a fertőzés továbbterjedjen, elveszítheted a kezedet.

Könnyek szöktek Rosie szemébe.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – mondta Greenward –, de meg kell értened, milyen fontos a kezed tisztasága.

Az ápolónő egy lavórt vett elő, amiben feltehetőleg fertőtlenítőoldat volt.

– Szeretném kifejezni csodálatomat és tiszteletemet, amiért itt dolgozik, doktor úr – mondta Walter.

– Köszönöm. Boldogan rászánom az időmet, viszont gyógyszerekre van szükségünk. Nagyon méltányolnánk minden segítséget, amit felajánlhatnak.

– Most már hagynunk kell a doktor urat, hadd dolgozzon – szólalt meg Maud. – Legalább húsz beteg vár még rá.

A látogatók elhagyták a rendelőt. Walter szíve dagadt a büszkeségtől. Maud nem egyszerűen érző lélek. Ha éhbérért dolgoztatott kisgyermekekről hall, sok arisztokrata hölgy képes kitörölni hímzett keszkenőjével a szeme sarkából egy könnycseppet; Maudban viszont megvan az elszántság és a bátorság a valódi segítéshez.

És ez a nő engem szeret, gondolta.

– Megkínálhatom valami frissítővel, Herr von Ulrich? – kérdezte Maud. – Az irodám zsúfolt, de van itt egy üveggel az apám legjobb sherryjéből.

– Igazán kedves, de mennünk kell.

Ez egy kissé nyers volt, gondolta Walter. Maud bűbája már nem hat Ottóra. Az az undok érzése támadt, hogy valami balul ütött ki. Otto elővette a tárcáját, kihúzott belőle egy bankjegyet.

– Kérem, fogadja el szerény hozzájárulásként kiváló munkájához, Lady Maud.

– Igazán nagylelkű – felelte Maud.

Walter követte apja példáját.

Megengedné, hogy én is felajánljak valamit?

– Hálás vagyok mindenért, amit ön ajánlhat – felelte Maud. Walter remélte, hogy egyedül ő vette észre a lány huncut pillantását.

– Kérem, adja át üdvözletemet Fitzherbert grófnak – mondta Otto. Távoztak. Waltert nyugtalanította az apja viselkedése.

– Hát nem csodálatos Lady Maud? – kérdezte könnyedén, miközben visszafelé indultak, Aldgate irányába. – Természetesen Fitz fizet mindent, de Maud végzi a munkát.

– Botrányos – felelte Otto. – Abszolút botrányos!

Walter ismerte az apja harapós természetét, ám ez akkor is megdöbbentette.

– Ezt meg hogy érti? Hiszen helyesli, ha előkelő hölgyek tesznek valamit a szegényekért!

– Egy dolog beteg parasztokat látogatni egy kosár ennivalóval – felelte Otto. – De attól már konsternálva vagyok, hogy egy gróf húga egy ilyen helyen van együtt egy zsidó orvossal!

– Ó, istenem – nyögött fel Walter. Hát persze, dr. Greenward zsidó. A szülei valószínűleg németek voltak, és Grünwaldnak hívták őket. Walter korábban nem találkozott az orvossal, és különben is, valószínűleg nem szúrt volna szemet neki a származása, vagy nem törődik vele. Otto viszont, akárcsak nemzedékének legtöbb tagja, fontosnak tartotta az ilyesmit. – Apám – felelte –, ez az ember ingyen dolgozik. Lady Maud nem utasíthatja vissza egy kiváló orvos segítségét csak azért, mert zsidó.

Otto oda sem figyelt.

– Apátlan családok. Honnan szedte Lady Maud ezt a kifejezést? –kérdezte undorral. – A prostituáltak porontyait érti alatta.

Walter szíve összeszorult. A terve borzalmasan félresikerült. – Hát nem látja, milyen bátor? – kérdezte szerencsétlenül.

– Én ugyan nem – felelte Otto. – Ha az én húgom lenne, jól megraknám.

Válság volt a Fehér Házban.

Április 21-én hajnalban Gus Dewar a Nyugati szárnyban tartózkodott. Ez az új épület végre elég helyet biztosított az égetően szükséges irodáknak, így az eredeti Fehér Házat nyugodtan használhatták kizárólag elnöki rezidenciának. Gus az Ovális Iroda közelében ült az elnök dolgozószobájában, egy jellegtelen kis helyiségben, ahol egyetlen szűrt fényű lámpa világított. Az íróasztalon ütött-kopott, hordozható Underwood írógép állt, Woodrow Wilson ezen írta a beszédeit és a sajtóközleményeit.

Gust jobban érdekelte a telefon. Ha megcsendül, el kell döntenie, fölébressze-e az elnököt.

A telefonközpontos nem hozhat ilyen döntést. Másrészt az elnök rangidős tanácsadóinak is szükségük van az alvásra. Gus volt a legalacsonyabb rangú az elnöki tanácsadók között, vagy a legmagasabb rangú a hivatalnokok között, ez nézőpont kérdése. Akárhogy is, rá maradt a feladat, hogy egész éjjel a telefon mellett üljön, és eldöntse, megzavarja-e az elnök álmát vagy a First Ladyét, Ellen Wilsonét, aki valamilyen rejtélyes betegségben szenvedett. Gus izgult, nehogy rosszat mondjon vagy tegyen. Hirtelen fölöslegesnek tűnt a drága nevelés, amelyet kapott: még a Harvardon sem oktatták soha, hogy mikor kell fölébreszteni az elnököt. Csak remélte, hogy a telefon nem fog csengeni.

Gus egy levél miatt került ide. Leírta az apjának a Ty Gwynben lezajlott eseményeket, és a vacsora utáni beszélgetést az európai háború kockázatáról. Dewar szenátor a levelet olyan érdekesnek és mulatságosnak találta, hogy megmutatta barátjának, Woodrow Wilsonnak, aki azt mondta:

– Szeretném, ha ez a fiú az irodámban dolgozna!

Gus egy éve végzett a Harvardon, ahol nemzetközi jogot tanult, és először egy washingtoni ügyvédi irodában kapott állást. Világ körüli útjának még csak a felénél tartott, de boldogan abbahagyta, és hazasietett, hogy szolgálja az elnököt.

Gus semmit sem talált olyan izgalmasnak, mint a nemzetek kapcsolatait – a barátságokat és a gyűlölségeket, a szövetségeket és a háborúkat. Tizenéves korában eljárt a Külügyi Kapcsolatok Szenátusi Bizottságának üléseire – az apja is a bizottság tagja volt –, amelyek sokkal jobban lenyűgözték, mint a színház.

– Így teremtik meg az országok a békét és a felvirágzást, vagy okoznak háborút, pusztulást és éhínséget – mondta az apja. – Ha meg akarod változtatni a világot, akkor a külkapcsolatokban teheted a legtöbb jót – vagy rosszat.

És Gus most nyakig ült első nemzetközi válságában.

Egy túlbuzgó mexikói kormányhivatalnok letartóztatott nyolc amerikai tengerészt Tampico kikötőjében. Az embereket már elengedték, a hivatalnok bocsánatot kért, és a jelentéktelen ügy le is zárulhatott volna. Ám a hajóraj parancsnoka, Mayo tengernagy azt követelte, hogy adjanak le huszonegy üdvlövést. Huerta elnök ezt megtagadta. A feszültség növekedett, Wilson elnök azzal fenyegetőzött, hogy elfoglalja Veracruzt, Mexikó legnagyobb kikötőjét.

Amerikát egy hajszál választotta el a háborútól. Gus csodálta az emelkedett gondolkodású Woodrow Wilsont. Az elnök nem osztotta azt a cinikus nézetet, hogy egyik mexikói bandita éppen olyan, mint a másik. Huerta reakciós volt, aki meggyilkoltatta elődjét, Wilson pedig kereste az ürügyet, hogy megbuktathassa. Gus lelkesedett, amikor azt hallotta a világ egyik vezetőjétől, hogy elfogadhatatlan dolog gyilkosság árán megszerezni a hatalmat. Vajon eljön az a nap, amikor minden nemzet a magáévá teszi ezt az elvet?

A németek egy fokozattal súlyosbították a válságot. Egy Ypiranga nevű német hajó közeledett Veracruz felé, Huerta kormányának szállított puskákat és lőszert.

Egész nap nem enyhült a feszültség, de Gus mostanra már alig bírt ébren maradni. Előtte az íróasztalon a katonai elhárítás gépelt jelentése feküdt egy zöld ernyős lámpa fényében. A jelentés a mexikói lázadók erejét elemezte. A felderítés az egyik kisebb osztály volt a hadseregben, mindössze két tisztből és két hivatalnokból állt. A jelentés hitvány volt. Gus gondolatai mindegyre visszatértek Caroline Wigmore-hoz.

Mihelyt megérkezett Washingtonba, elment, hogy meglátogassa Wigmore professzort, egyik harvardi tanárát, aki időközben átjött a Georgetown Egyetemre. Wigmore nem volt otthon, csak ifjú második felesége. Gus már többször találkozott Caroline-nal egyetemi eseményeken, és nagyon vonzotta az asszony csöndes, tűnődő természete, fürge elméje.

– Azt mondta, új inget kell rendelnie – szólt Caroline, ám Gus látta az arcán a feszültséget. Aztán az asszony hozzátette: – De tudom, hogy a szeretőjéhez ment.

Gus letörölte a nő könnyeit a zsebkendőjével, az pedig szájon csókolta, és azt mondta:

– Bár egy megbízhatóbb férfihoz mentem volna feleségül!

Caroline meglepően szenvedélyesnek bizonyult. Noha nem volt hajlandó szeretkezni vele, minden mást megengedett. Már attól reszketve elélvezett, ha Gus végigsimogatta.

Kapcsolatuk alig egy hónapja tartott, de Gus máris azt akarta, hogy Caroline váljon el Wigmore-tól, és legyen az ő felesége. Caroline azonban hallani sem akart erről, noha nem voltak gyermekei. Azt mondta, nem akarja romba dönteni Gus pályafutását, és valószínűleg igaza is volt. Ezt nem lehetne diszkréten elintézni, a botrány túlságosan szaftos lenne: a csinos feleség otthagyja a közismert professzort, és rögvest hozzámegy egy gazdag és fiatalabb férfihoz. Gus pontosan tudta, mit szólna az anyja egy ilyen házasságra: „Érthető, hiszen a professzor félrelépett, de a társaságban természetesen senki sem fogadhatná ezt az asszonyt.”

Kellemetlenül feszélyezné az elnököt és mindazokat a személyeket, akiket egy ügyvéd szeretne ügyfélnek. Gus pedig bizonyosan elbúcsúzhatna attól a reményétől, hogy valaha is követheti apját a Szenátusban.

Győzködte magát, hogy őt ez nem érdekli. Szerette Caroline-t, és meg akarta menteni a férjétől. Tele volt pénzzel, és ha az apja meghal, milliomos lesz. Találhat magának másik szakmát. Talán újságíró lesz, aki külföldi fővárosokból tudósít.

Ennek ellenére savként marta a keserűség. Csak most kapott olyan állást a Fehér Házban, amelyről minden fiatalember álmodik. Kínszenvedés lesz föladni mindazzal együtt, ami vele járhat.

Megszólalt a telefon. Gus összerezzent a hirtelen csörömpöléstől a Nyugati szárny éjszakai csöndjében. Rámeredt a készülékre. – Istenem – mondta. – Istenem, ez az!

Néhány másodpercig habozott, végül fölvette a kagylót. William Jennings Bryan külügyminiszter zengő hangját hallotta:

– Gus, itt van velem a vonalban Joseph Daniels. – Daniels a tengerészeti miniszter volt. – Továbbá egy mellékvonalon az elnök titkára is hallgat minket.

– Igenis, miniszter úr – felelte Gus. Vigyázott, hogy a hangja nyugodt maradjon, noha a szíve vadul vert.

– Kérem, ébressze föl az elnököt – mondta Bryan.

– Igen, uram.

Keresztülvágott az Ovális Irodán, kiment a Rózsakert éjszakai hűvösébe, és a régi épülethez futott. Egy őr beengedte. Felszaladt a főlépcsőn és a folyosón a hálószobáig. Mély lélegzetet vett, és olyan erősen kopogtatott, hogy belefájdultak az ujjai.

Egy pillanat múlva meghallotta Wilson hangját.

– Ki az?

– Gus Dewar vagyok, elnök úr – felelte. – Bryan miniszter és Daniels miniszter vannak a telefonnál.

– Egy perc.

Wilson elnök éppen keret nélküli szemüvegét tette föl, amikor kijött a hálószobából. Sebezhetőnek látszott pizsamában és házi köntösben. Magas volt, bár nem annyira, mint Gus. Ötvenhét éves korára sötétszürke lett a haja. Rútnak tartotta magát, és nem járt messze az igazságtól. Kampós orra és elálló füle volt, de nagy álla elszánttá tette az arcát, és pontosan tükrözte azt a jellemerőt, amelyet Gus annyira tisztelt benne. Amikor beszélt, látszott, hogy rossz a foga.

– Jó reggelt, Gus – mondta barátságosan. – Mi a probléma?

– Nem közölték velem.

– Nos, jobb lesz, ha a szomszéd szobában hallgatja meg a mellékvonalon.

Gus átsietett a szomszéd szobába, és fölvette a telefont.

Felzendült Bryan hangja.

– Az Ypirangának ma reggel tízkor kell kikötnie.

Gus megborzongott az izgalomtól. Most már biztosan engedni fog a mexikói elnök? Máskülönben vérfürdő lesz.

Bryan beolvasta a veracruzi amerikai konzul táviratát.

– A Hamburg–Amerika I.ine tulajdonában lévő Ypiranga gőzös holnap fut be Németországból kétszáz géppuskával és tizenötmillió tölténnyel; a négyes mólóhoz érkezik, 10:30-kor kezdik a kirakodást.

– Felfogja, Mr. Bryan, hogy mit jelent ez? – kérdezte Wilson, Gus szerint zsémbes hangon. – Daniels ott van? Maga mit gondol?

– A lőszer nem juthat el Huertához – felelte Daniels. Gus meglepődött, hogy a békeszerető tengerészeti miniszter ilyen kemény hangot használ. – Táviratozhatok Fletcher tengernagynak, hogy foglalja el a vámházat, és akadályozza meg a kirakodást.

Hosszú szünet következett. Gusnak fájt a keze, olyan erősen szorította a kagylót. Végül megszólalt az elnök.

– Daniels, ezt a parancsot küldje Fletcher tengernagynak: azonnal szállja meg Veracruzt.

– Igenis, elnök úr – felelte a tengerészeti miniszter.

Amerika háborúba lépett.

Gus nem aludt azon az éjszakán, sem a következő napon.

Nem sokkal 8:30 után Daniels miniszter azzal a hírrel jelentkezett, hogy egy amerikai hadihajó elállta az Ypiranga útját. A fegyvertelen német szállítóhajó megfordult, és elhagyta a helyszínt. Valamivel később, de még aznap délelőtt az amerikai tengerészgyalogosok partra szállnak Veracruzban, mondta Daniels.

Gus megrémült a gyorsan eszkalálódó válságtól, ugyanakkor fellelkesítette, hogy az események középpontjában van.

Woodrow Wilson nem hátrált meg a háború elől. Az V. Henrik volt a kedvenc Shakespeare-darabja. Szívesen idézte: „De hogyha bűn a dicsőségre vágyni, legbűnösebb élő lélek vagyok!”

A hírek folyamatosan érkeztek rádión és távírón. Gus dolga volt, hogy bevigye az elnöknek a jelentéseket. Délre a tengerészgyalogosok elfoglalták a veracruzi vámházat.

Nem sokkal ezután szóltak neki, hogy keresik. Mrs. Wigmore volt az. Gus aggodalmasan ráncolta a homlokát. Ez indiszkréció. Valami baj lehet.

Kisietett az előcsarnokba. Caroline feldúltnak látszott. Noha elegáns tweedkabátot és egyszerű kalapot viselt, a haja rendetlen volt, a szemét vörösre sírta. Gust megrendítette és elszomorította, hogy ilyen állapotban látja.

– Drágám – mondta halkan. – Mi történt?

– Mindennek vége – felelte az asszony. – Sosem láthatlak többé. Ne haragudj! – Sírni kezdett.

Gus szerette volna átölelni, de itt nem tehette. Nem volt saját irodája. Körülnézett. Az ajtóban álló őr őt bámulta. Sehol nem lehettek négyszemközt. Őrjítő!

– Gyere ki – mondta, és megfogta az asszony karját. – Sétáljunk. Caroline megrázta a fejét.

– Nem. Jól vagyok. Maradjunk itt.

– Mi zaklatott föl?

Az asszony nem nézett rá, a padlót bámulta.

– Hűnek kell maradnom a férjemhez. Kötelességeim vannak.

– Hadd legyek én a férjed!

Caroline ránézett, olyan szomorúan, hogy Gus azt hitte, megszakad a szíve.

– Ó, mennyire szeretném!

– De hát megteheted!

– Már van férjem.

– Nem hű hozzád. Te miért lennél az?

Az asszony ezt elengedte a füle mellett.

– Elfogadott egy állást a Berkeley-n. Kaliforniába költözünk.

– Ne menj!

– Már döntöttem.

– Hát persze mondta színtelen hangon Gus. Úgy érezte magát, mintha fejbe vágták volna. A melle fájt, alig kapott levegőt. – Kalifornia – mondta. – A fenébe!

Az asszony látta rajta, hogy belenyugszik az elkerülhetetlenbe. Kezdte összeszedni magát.

– Most találkozunk utoljára – mondta.

– Nem!

– Kérlek, hallgass meg. Van valami, amit el kell mondanom neked, és ez az utolsó lehetőségem erre.

– Mondd.

– Egy hónappal ezelőtt arra készültem, hogy megölöm magam. Ne nézz így rám, ez az igazság. Arra gondoltam, olyan értéktelen vagyok, hogy senkit sem érdekel, ha meghalok. Azután megjelentél az ajtóm előtt. Olyan szenvedélyes, udvarias, figyelmes voltál, hogy úgy véltem, mégiscsak érdemes vagyok az életre. Imádtál engem. – Könnyek peregtek az arcán, de tartotta magát. – És olyan boldog voltál, amikor megcsókoltalak. Rájöttem, hogy ha valakinek ennyi örömet tudok okozni, nem lehetek teljesen haszontalan; és ez a gondolat megtartott. Megmentetted az életemet, Gus. Isten áldjon meg érte.

– Mi marad nekem? – kérdezte a fiatalember, már-már haragosan.

– Az emlékek – felelte az asszony. – Remélem, úgy fogsz vigyázni rájuk, ahogy én az enyémekre.

Megfordult. Gus az ajtóig követte, de az asszony nem nézett vissza. Kiment, és ő elengedte.

Amikor eltűnt a látóköréből, Gus automatikusan az Ovális Iroda felé indult, aztán irányt változtatott: túlságosan zavart volt ahhoz, hogy az elnökhöz menjen. Bemenekült a mosdóba, hogy egy perc nyugalma legyen. Szerencsére senki más nem tartózkodott ott. Megmosta az arcát, aztán a tükörbe nézett. Nagy fejű, vékony embert látott: olyan, mint egy nyalóka. Világosbarna haja van, barna szeme, és nem túl jóképű, de az asszonyok rendszerint kedvelték, Caroline pedig szerette.

Vagy legalábbis egy ideig szerette.

Nem lett volna szabad elengednie. Miért nézte tehetetlenül, hogy elmegy? Rá kellett volna beszélnie, hogy várjon még a döntéssel, fontolja meg, beszéljenek még róla. Talán kitalálhatnak valamilyen megoldást. De a szíve mélyén tudta, hogy nincs más megoldás. Sejtette, hogy az asszony mindezt végiggondolta. Bizonyára ébren feküdt éjszakánként az alvó férje mellett, és újra meg újra végiggondolta a helyzetét. Már döntött, mielőtt idejött.

Vissza kell mennie a munkájához. Amerika háborúban áll. De hogyan verheti ki a fejéből ezt? Mindig arra várt, hogy aznap mikor láthatja végre az asszonyt. Most is folyamatosan azon töprengett, milyen lesz az élete nélküle. Máris olyan képtelennek tűnt. Mit tehetne?

Egy hivatalnok lépett be a mosdóba, Gus megszárította a kezét egy törülközővel, és visszatért őrhelyére, az Ovális Iroda melletti dolgozószobába.

Pár perccel később egy futár hozott egy táviratot a veracruzi amerikai konzultól. Gus belenézett, és csak annyit mondott: „Ó, nem!” – Ez állt benne: NÉGY EMBERÜNKET MEGÖLTÉK VESSZŐ HÚSZ MEGSEBESÜLT VESSZŐ LÖVÖLDÖZÉS A KONZULÁTUS KÖRÜL PONT.

Négy embert megöltek, gondolta Gus iszonyodva; négy derék amerikai férfit, akiknek anyja, apja, felesége, barátnője volt. Ez a hír más perspektívába helyezte a bánatát. Caroline és én legalább élünk, gondolta.

Kopogtatott az Ovális Iroda ajtaján, és átadta a táviratot Wilsonnak. Az elnök elolvasta, és elsápadt.

Gus merőn figyelte. Hogy érzi magát abban a tudatban, hogy éjszakai döntése miatt emberek haltak meg?

Ennek nem lett volna szabad így történnie! A mexikóiak meg akartak szabadulni zsarnoki kormányuktól, nem? Szabadítóként kellett volna fogadniuk az amerikaiakat. Mi romlott el?

Néhány perc múlva megjelent Bryan és Daniels. Őket a hadügyminiszter, Lindley Garrison követte, aki normális körülmények között harciasabb volt Wilsonnál, majd bejött Robert Lansing külügyi tanácsadó. Az Ovális Irodában várták az újabb híreket.

Az elnök feszültebb volt, mint egy hegedűhúr. Sápadtan, nyugtalanul járkált föl-alá. Milyen kár, hogy nem dohányzik, tűnődött Gus. Az lecsillapítaná.

Mindnyájan tudtuk, hogy erőszakra kerülhet sor, gondolta aztán, de a valóság valamiért mégis megdöbbentőbb, mint ahogy számítottunk rá.

Szórványosan újabb részletek érkeztek, Gus továbbította az üzeneteket Wilsonnak. Csak rossz hírek jöttek. A mexikói csapatok ellenálltak, erődjeikből lőtték a tengerészgyalogosokat. A polgárok támogatták a katonaságot, az emeleti ablakokból orvul lődöztek az amerikaiakra. Bosszúból a part mentén horgonyzó USS Prairie a város felé fordította ágyúit, és bombázni kezdte Veracruzt.

Egyre több lett a sebesült: hat amerikait öltek meg, nyolcat, tizenkettőt – és még többen sebesültek meg. De a harc reménytelenül egyenlőtlen volt. Már több mint száz mexikói esett el.

Az elnök nem értette.

– Nem akarunk harcolni a mexikóiakkal – mondta. – Segíteni akarjuk őket, ha tudjuk. Az emberiséget akarjuk szolgálni.

Gus ezen a napon másodszor érezte úgy, mintha fejbe vágták volna. Az elnök és a tanácsadói tele vannak jó szándékkal. Hogy romolhattak így el a dolgok? Tényleg olyan nehéz jót tenni a nemzetközi ügyekben?

Üzenet érkezett a külügyminisztériumból. A német nagykövet, Johann von Bernstorff gróf utasítást kapott a császártól, hogy hívja föl a külügyminisztert, és kérdezze meg, fogadná-e őt másnap kilenckor. Stábja nem hivatalosan jelezte, hogy a nagykövet hivatalos tiltakozást kíván átnyújtani, amiért feltartóztatták az Ypirangát.

– Tiltakozást – mondta Wilson. – Mi az ördögről beszél?

Gus azonnal látta, hogy a nemzetközi jog a németek oldalán áll.

– Uram, nem történt hadüzenet, nincs blokád, így formálisan a németeknek igazuk van.

– Micsoda? – Wilson Lansinghoz fordult. – Ez igaz?

– Nos, ezt természetesen még ellenőrizzük – mondta a külügyi tanácsadó. – De úgyszólván biztos vagyok benne, hogy Gusnak igaza van. Amit tettünk, az ellenkezik a nemzetközi joggal.

– És ez mit jelent?

– Azt jelenti, hogy bocsánatot kell kérnünk.

– Soha – kiáltotta dühösen Wilson.

Mégis megtették.

Maud Fitzherbert meglepődött, amikor rájött, hogy beleszeretett Walter von Ulrichba. Másrészt akkor is ugyanígy meglepődött volna, ha bárki más férfiba beleszeret. Ritkán találkozott olyannal, akit akár kedvelt volna. Sokan tetszettek neki, főleg elsőbálos korában, de a legtöbbet elijesztette a feminizmusával. Mások azt tervezték, hogy ők majd észre térítik – mint az ápolatlan Lowther márki, aki azt mondta Fitznek, húga akkor fogja belátni tévedéseit, ha találkozik egy igazi, parancsoló férfival. Szegény Lowthie, neki kellett belátnia a tévedését.

Walter úgy tartotta elbűvölőnek, amilyen volt. Akármit csinált Maud, a férfi el volt ragadtatva tőle. Ha szélsőséges nézeteket hangoztatott, Waltert lenyűgözte az érvelése; amikor azzal botránkoztatta meg a társaságot, hogy a lányanyákat és gyermekeiket támogatta, Walter csodálta a bátorságát, szerette vakmerőségét.

Maud unta a gazdag angol arisztokratákat, akik szerint a társadalom a lehető legjobban van berendezve. Walter más. Noha konzervatív német családból származik, meglepően radikális. Onnan, ahol ült, bátyja operai páholyának hátsó sorából jól láthatta Waltert a német követség kis csoportjával a földszinten. Gondosan fésült hajával, nyírott bajuszával, tökéletesen szabott estélyi ruhájában nem emlékeztetett lázadóra. Még ültében is egyenesen tartotta magát és kihúzta a vállát. Csak a színpadot figyelte, ahol Don Giovannit azzal vádolták, hogy erőszakoskodott egy parasztlánnyal, ő pedig pimaszul úgy tett, mintha Leporello, a szolgája lenne a vétkes.

Tulajdonképpen, tűnődött a lány, a lázadó nem jó szó Walterra. Noha szokatlanul nyitott gondolkodású, néha konvencionális. Büszke volt a német nyelvű népek nagyszerű zenei hagyományára, haragudott a blazírt londoni közönségre, amiért késnek, a barátaikkal fecsegnek az előadás alatt, és a befejezés előtt távoznak. Most is haragudna Fitzre, aki megjegyzéseket tesz a szoprán alakjára a cimborájának, Bing Westhamptonnak, vagy Beára, aki Sussex hercegnével diskurál Madame Lucille Hannover Square-i boltjáról, ahol a pongyoláit vásárolja. Még azt is tudta, mit mondana Walter: „Csak akkor hallgatják a zenét, amikor kifogynak a pletykából!”

Maud egyetértett vele, de ő a kisebbséghez tartozott. A londoni előkelő társaság zömének az opera csak egy újabb lehetőség volt, hogy mutogassák a ruháikat és ékszereiket. Mindazonáltal még ők is elcsöndesedtek az első felvonás vége felé, amikor Don Giovanni halállal fenyegeti Leporellót, és a zenekarban felzendül a dobok és a nagybőgők orkánja. Azután Don Giovanni a rá jellemző nemtörődömséggel elengedi Leporellót; senki se meri feltartóztatni, miközben páváskodva elvonul, és végül leereszkedik a függöny.

Walter azonnal fölállt, a páholy felé pillantott, és integetett. Fitz viszszaintett.

– Ez Von Ulrich – jegyezte meg Bingnek. – A németek roppant elégedettek magukkal, mert Mexikóban zavarba hozták az amerikaiakat.

Bing vásott, göndör hajú szoknyavadász volt, a királyi család távoli rokona. Keveset tudott a világ dolgairól, annyi érdekelte, hogy kedvére ihasson és kártyázhasson az európai fővárosokban. Összevonta a szemöldökét, és elcsodálkozott.

– Mit kerestek a németek Mexikóban?

– Jó kérdés – mondta Fitz. – Ha úgy vélték, hogy gyarmatokat szerezhetnek Dél-Amerikában, akkor áltatják magukat, az Egyesült Államok sosem egyezne bele.

Maud elhagyta a páholyt, és lement a főlépcsőn, miközben bólogatva és mosolyogva üdvözölte az ismerősöket. Az itt tartózkodó embereknek legalább felét ismerte: a londoni társaság meglepően kicsi. A vörös szőnyeggel leterített lépcsőfordulóban egy kis csoportba ütközött, amely David Lloyd George-ot, a vékony, fess pénzügyminisztert vette körül.

– Jó estét, Lady Maud – köszöntötte a pénzügyminiszter, és kék szemében felcsillant az a szikra, amely mindig kigyúlt, valahányszor egy mutatós nővel beszélt. – Hallottam, hogy a királyi estély jól sikerült. – Orrhangú észak-walesi kiejtéssel beszélt, amely kevésbé dallamos a dél-walesinél. – Micsoda tragédia történt az aberoweni bányában!

– A gyászoló családoknak nagy vigaszt jelentett a király részvétnyilvánítása – mondta Maud. A csoportban volt egy húsz-egynéhány éves, mutatós nő. Maud odaköszönt neki: – Jó estét, Miss Stevenson, örülök a viszontlátásnak! – Rokonszenvesnek találta Lloyd George személyi titkárnőjét, egyben szeretőjét, mert lázadó volt. Ráadásul egy férfi mindig hálás azoknak, akik udvariasak a szeretőjével.

Lloyd George a csoporthoz fordult:

– Az a német hajó végül is leszállította a fegyvereket Mexikónak. Egyszerűen elment egy másik kikötőbe, és szép csöndben kirakodott. Így hát tizenkilenc amerikai katona halt meg a semmiért. Ez borzasztóan megalázó Woodrow Wilsonnak.

Maud elmosolyodott, és megérintette Lloyd George karját. – Elmagyarázna nekünk valamit, miniszter úr?

– Ha tudom, drágám – felelte a miniszter engedékenyen. Maud úgy találta, hogy a legtöbb férfi örül, ha arra kérik, hogy magyarázzon el valamit, különösen egy csinos, fiatal nőnek.

– Miért érdekel bárkit is, hogy mi történik Mexikóban? – kérdezte Maud.

– Az olaj miatt, édes hölgy – felelte Lloyd George. – Az olaj miatt. Valaki más megszólította, mire elfordult.

Maud meglátta Waltert. A lépcső alján találkoztak. A férfi ráhajolt Maud kesztyűs kezére, és a lány alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne simogassa szőke haját. Walter iránti szerelme felébresztette benne a testi vágy alvó oroszlánját, azt a fenevadat, amelyet egyszerre izgattak és kínoztak a lopott csókok és titkos cirógatások.

– Hogy tetszik az opera, Lady Maud? – kérdezte Walter hivatalos hangon, ám kék szeme azt mondta: Bárcsak kettesben lehetnénk!

– Nagyon. A Donnak csodálatos hangja van.

– Nekem úgy tűnt, a karmester egy kicsit siet.

A lány még senkivel sem találkozott, aki ugyanolyan komolyan vette a zenét, mint ő.

– Nem értek egyet – mondta. – Ez egy komédia, így a dallamoknak pattogniuk kell.

– De nem csak komédia.

– Ez igaz.

– Talán majd lassít, amikor a dolgok rosszra fordulnak a második felvonásban.

– Úgy tűnik, maguk nyertek valamilyen diplomácia kupát Mexikóban – változtatott témát a lány.

– Az apám... – Walter a szavakat kereste, ami szokatlan volt nála. – Ujjong – mondta rövid szünet után.

– És maga nem?

Walter elkomorodott.

– Attól tartok, hogy az amerikai elnök egy napon visszaadja a kölcsönt.

Ebben a pillanatban odajött Fitz.

– Halló, Von Ulrich – mondta. – Gyere, csatlakozz hozzánk, a páholyban van egy üres székünk.

– Örömmel – felelte Walter.

Maud felderült. Fitz csupán előzékeny akart lenni: nem sejtette, hogy a húga szerelmes Walterba. Hamarosan fel kell világosítania. Nem tudta, hogyan fogadja a bátyja a hírt. Országaik viszonya ellenséges, és noha Walter a barátja, ettől még nem biztos, hogy Fitz elfogadja sógorának.

Walter és Maud fölment a lépcsőn, és végigsétált a folyosón. Fitz páholyában csak két szék volt hátul, ahonnan nem lehetett túl jól látni. De azért Maud és Walter szó nélkül elfoglalták ezt a két széket.

Néhány perccel később kialudtak a fények. A félhomályban Maud majdnem úgy érezte, mintha kettesben lenne Walterral. A második felvonás a Don és Leporello duettjével kezdődött. Maud szerette, ahogy Mozartnál a gazda és a szolga együtt énekel, bemutatva a bonyolult és bensőséges kapcsolatot a felsőbb és alsóbb osztályok között. Számos dráma kizárólag a felsőbb osztályokkal foglalkozik; az ilyenek úgy ábrázolják a szolgákat, mint a bútordarabokat. Sokan szeretnék is, ha így lenne.

Bea és a hercegné az Ah! Taci, ingiusto core trió alatt tért vissza. Úgy tűnt, minden társalgási témát kimerítettek, mert kevesebbet beszéltek, és többet hallgattak. Senki se szólt Maudhoz és Walterhoz, még csak meg sem fordultak, hogy rájuk nézzenek. Maud izgatottan töprengett, nem tudna-e valamilyen hasznot húzni a helyzetből. Vakmerően kinyújtotta a kezét, és lopva megfogta Walterét. A férfi elmosolyodott, és hüvelykujja begyével megsimogatta a lány ujjait. Maud szerette volna megcsókolni, de az már meggondolatlanság lett volna.

Amikor Zerlina a Verdrai, carino áriát énekelte érzelmes háromnyolcados ritmusban, Maudot ellenállhatatlan vágy rohanta meg, és úgy, ahogy Zerlina a szívére szorította Masetto kezét, Maud is odahúzta Walterét a saját mellére. A férfi önkéntelenül levegő után kapott, de senki sem vette észre, mert Masetto is hasonló hangokat adott, amikor a Don éppen elverte.

Maud megfordította a férfi kezét, hogy az érezhesse a mellbimbóját a tenyerével. Walter imádta a mellét, meg is érintette, amikor csak tehette, bár ilyesmi csak ritkán fordult elő. Maud nem bánta volna, ha gyakrabban kerülne rá sor, mert ő is szerette. Ez is új fölfedezés volt. Megsimogatták a mellét már mások is – egy orvos, egy anglikán pap, egy idősebb lány a táncórán, egy ember a tömegben –, és Maud ilyenkor zavarba jött, ugyanakkor hízelgett is neki, hogy fölébreszti az emberekben a vágyat, de ő maga mostanáig sosem élvezte. Walter arcára pillantott, látta, hogy a színpadra mered, ám a homloka csillog a verejtéktől. Nem tudta, helyes-e, hogy így felizgatja, amikor nem elégítheti ki, ám a férfi nem húzta vissza a kezét, így arra a következtetésre jutott, hogy élvezi a dolgot. Maud is élvezte. De mint mindig, most is többet akart.

Mi változtatta meg? Ő sosem volt ilyen. Hát persze hogy Walter, és az a kapcsolat, amely összekötötte őket, annyira bensőséges volt, hogy Maud érezte, itt bármit mondhat, mindent megtehet, semmit sem kell magába fojtania. Mi különböztette meg Waltert a többi férfitól, aki udvarolt neki? Az olyanok, mint Lowthie vagy akár Bing, azt várták, hogy a nő úgy viselkedjék, mint egy jól nevelt gyermek: tiszteletteljesen figyel, ha a férfi elmélkedik, elismerően kacarászik a viccein, engedelmeskedik, ha parancsol, és csókot ad, valahányszor a férfi kéri. Walter felnőttként kezelte. Nem flörtölt vele, nem volt leereszkedő, nem kérkedett, és legalább annyiszor hallgatott, mint ahányszor beszélt.

A zene baljóssá vált: a szobor életre kelt, és a Komtur bevonult a Don ebédlőjébe egy disszonáns akkord kíséretében, amelyben Maud felismerte a szűkített szeptimet. Ez volt az opera drámai csúcspontja, és Maud úgyszólván biztosra vette, hogy senki nem néz körül. Talán mégis nyújthat Walternak egy kis kielégülést. A gondolattól elakadt a lélegzete.

Miközben harsonák zengtek kíséretet a Komtur mély basszusához, Maud rátette a kezét Walter combjára. Érezte bőrének melegét a finom gyapjúszövet alatt. Walter még mindig nem nézett rá, de Maud látta, hogy a szája nyitva van, és nehezen lélegzik. Följebb csúsztatta a kezét a férfi a combján, és amikor a Don vakmerően megfogta a Komtur kezét, ő is megmarkolta Walter merev hímvesszőjét.

Izgatott, ugyanakkor kíváncsi volt. Ilyet még sose csinált. Felfedezte a szöveten át. hogy mit fog. Nagyobb és keményebb volt, mint várta, sokkal inkább fadarabnak tűnt, mint testrésznek. De furcsa, gondolta, hogy ilyen jelentős testi változást okoz egy nő egyetlen érintése, holott az ő izgalmának csak apró jelei vannak: az az alig észrevehető duzzadás és belül a nedvesség. A férfiaknál olyan, mintha felvonnának egy zászlót.

Tudta, mit csinálnak a fiúk, mert kileste a tizenöt éves Fitzet, és most utánozta, amit akkor látott, föl-le mozgatta a kezét, miközben a Komtur felszólította a Dont, hogy bánja meg bűneit, de az ismételten visszautasította. Walter már lihegett, de senki sem hallotta, olyan hangos volt a zenekar. Maud boldog volt, hogy ekkora örömet szerezhet neki. Leste a páholyban ülők tarkóját, rettegett, hogy valamelyikük hátrapillant, de túlságosan belefeledkezett abba, amit csinált, hogy abbahagyja. Walter rátette a kezére a sajátját, tanította, hogy csinálja, keményebben markoljon, amikor lefelé húzza, lazítson fölfelé, ő pedig engedelmeskedett. Amikor a pokol lángjai felcsaptak a Don körül, Walter megrándult a székben. Maud érezte, hogy valami rángásféle fut végig a hímvesszőjén – egyszer, kétszer, harmadszor –, azután, miközben a Don szörnyethalt a félelemtől, Walter kimerülten megroskadt a székben.

Maud rádöbbent, micsoda őrültséget művelt. Elvörösödött a szégyentől. Észrevette, hogy piheg, és megpróbált normálisan lélegezni.

A színpadon elkezdődött a finálé. Maud elernyedt. Nem tudta, mi szállta meg, de már vége volt. A feszültség elmúltával nevetni szeretett volna. Magába fojtotta a vihogását.

Elkapta a férfi tekintetét. Walter imádattal nézett rá. Maudban felizzott az öröm. A férfi odahajolt hozzá, és a fülébe lehelte:

– Köszönöm.

Maud sóhajtva felelte:

– Örömömre szolgált.

Hatodik fejezet

1914. június

Június elejére Grigorij Peskovnak végre együtt volt a pénze ahhoz, hogy elutazzon New Yorkba. A szentpétervári Vjalov család adta el neki a jegyet és a papírokat, hogy bevándorolhasson az Egyesült Államokba, köztük egy levelet a buffalói Mr. Josef Vyalovtól, aki megígérte, hogy munkát ad Grigorijnak.

Grigorij megcsókolta a jegyet. Alig várta, hogy mehessen. Olyannak tűnt, mint egy álom, és ő félt, hogy felébred, mielőtt kifut a hajó. Most, hogy a távozás ilyen közel volt, még jobban vágyott a pillanatra, amikor majd a fedélzetről figyeli Oroszországot, hogyan enyészik el a látóhatár mögött, és az életéből is eltűnik örökre.

Az utazása előtti estén a barátai mulatságot csaptak.

A Miskában tartották, egy kocsmában a Putyilov-gyár közelében. Eljött egy tucat szaktárs, a legtöbben a vitakör tagjai, meg a lányok a házból, ahol Grigorij és Lev lakott. Valamennyien sztrájkoltak, a szentpétervári gyárak felében nem dolgoztak, így senkinek sem volt sok pénze, de összedobták, amijük volt, vettek egy hordó sört meg némi heringet. Meleg nyári este volt, padokon ültek a kocsma melletti üres telken.

Grigorij nem volt társasági ember. Esténként inkább sakkozott. Az alkohol elbutítja az embert, mások feleségével vagy szeretőjével kacérkodni pedig olyan értelmetlen. Barátja, Konsztantyin, a vitakör bozontos vezetője összeveszett a sztrájkon az agresszív Iszaakkal, a focistával, és a végén már ordítoztak. A debella Varja, Konsztantyin anyja megivott majdnem egy egész üveg vodkát, orrba vágta a férjét, aztán elájult. Lev elhozta egy csomó barátját – olyan férfiakat, akiket Grigorij nem ismert, és lányokat, akikkel nem is akart megismerkedni. Ők aztán megitták az összes sört, és egy vasat sem fizettek érte.

Grigorij az estét azzal töltötte, hogy gyászosan bámulta Katyerinát. A lány jókedvű volt, mert ő szerette a mulatságokat. Hosszú szoknyája lengett, zöldeskék szeme ragyogott, ahogy ide-oda járkált, csipkelődött a férfiakkal, elbűvölte a nőket, és az a széles, buja szája mindig mosolygott. A ruhája lehetett ócska és foltozott, de csodálatos teste volt, éppen olyan, amilyet az orosz férfiak szeretnek: dús emlők, széles csípő. Grigorij első látásra beleszeretett, és még most is szerette, noha eltelt négy hónap. De a lány jobban szerette az öccsét.

Miért? Nem a külseje miatt. A két testvér annyira hasonlított, hogy néha összetévesztették őket. Egyforma volt a magasságuk, a súlyuk, viselhették egymás ruháját. Csakhogy Lev elbűvölő tudott lenni. Megbízhatatlan és önző volt, fél lábbal kívül állt a törvényen, a nők mégis imádták. A becsületes, megbízható, komoly Grigorij keményen dolgozott, mégis magányos volt.

De majd másképp lesz az Egyesült Államokban! Minden más lesz. Az amerikai földbirtokosoknak nem szabad fölakasztaniuk a parasztokat. Az amerikai rendőrségnek bíróság elé kell állítani az embereket, mielőtt megbüntetne valakit. A kormány még a szocialistákat sem börtönöztetheti be. Ott nincsenek nemesek: mindenki egyenlő, még a zsidók is.

Tényleg lehetséges ez? Amerika néha inkább álomnak tűnt, mint azok a mesék a déltengeri szigetekről, ahol világszép hajadonok adják oda magukat akárkinek, aki kéri. Ám ennek igaznak kell lennie: sok ezer kivándorló írt haza. A gyárban egy forradalmárcsoport előadás-sorozatot indított az amerikai demokráciáról, de a rendőrség betiltotta.

Bűntudatot érzett, amiért itt hagyja a testvérét, de így volt a legjobb.

– Vigyázz magadra – mondta Levnek, mikor már a vége felé járt a mulatság. – Nem leszek itt többé, hogy kihúzzalak a bajból.

– Nem lesz semmi baj – válaszolta Lev hanyagul. – Te vigyázz magadra.

– Küldöm neked a pénzt a jegyedre. Nem tart sokáig az amerikai bérek mellett.

– Várni fogom.

– Ne költözz máshova! Elveszíthetjük a kapcsolatot.

– Nem megyek sehova, bátyám.

Arról nem beszéltek, hogy Katyerina kijön-e Amerikába. Grigorij az öccsére bízta, hogy szóba hozza a témát, de ő nem tette meg. Grigorij nem tudta, kívánja-e, vagy rettegjen attól, hogy Lev magával akarja hozni a lányt.

Lev megfogta Katyerina karját.

– Most megyünk.

Grigorij meglepődött.

– Hova mentek éjnek évadján?

– Trofimmal találkozom.

Trofim a Vjalov család egyik jelentéktelenebb tagja volt.

– Miért találkoztok vele éjszaka?

Lev kacsintott.

– Ne törődj vele. Még hajnal előtt visszajövünk – éppen időben, hogy elkísérjünk a Gutujevszkij-szigetre.

Ott volt a transzatlanti gőzösök kikötője.

– Jól van – bólintott Grigorij. – Ne csinálj semmi őrültséget – tette hozzá, tudva, hogy a levegőbe beszél.

Lev vidáman intett, azzal eltűnt.

Már majdnem éjfél volt. Grigorij elbúcsúzott. Sok barátja sírt, de ő nem tudta, hogy a szomorúságtól vagy az italtól. Néhány lánnyal együtt ment haza. A lányok a folyosón megcsókolták, aztán Grigorij bement a szobájába.

Kéz alatt vett kéregpapír bőröndje az asztalon hevert. Bár nem volt nagy, még így is csak félig telt meg. Ingeket, az alsóneműjét és a sakk-készletét rakta bele. Csak egy pár bakancsa volt. Nem sok mindent szerzett az anyja halála óta eltelt kilenc évben.

Mielőtt lefeküdt volna, benézett a szekrénybe, ahol Lev tartotta a revolverét, egy belga Nagant M1895-öst. Összeszorult a szíve, mikor látta, hogy a pisztoly nincs a helyén.

Kinyitotta az ablakot, hogy ne kelljen fölkelnie és kinyitnia, ha Lev megjön.

Álmatlanul feküdt, hallgatta az elhaladó vonatok szokott mennydörgését, azon tűnődött, milyen lesz az élet hétezer kilométerrel arrébb.

Mindig is Levvel élt, ő pótolta neki az apát és az anyát. Holnaptól nem fogja tudni, kimarad-e Lev egész éjszakára, és a pisztolyt is magával viszi-e. Vajon megkönnyebbül, vagy még inkább aggódni fog?

Ötkor kelt, mint mindig. A hajója nyolckor indult, a kikötő egyórányi járásra volt. Bőven maradt ideje.

Lev nem jött haza.

Grigorij megmosta a kezét és az arcát. Belenézett egy tükörcserépbe, egy konyhai ollóval megnyírta a bajuszát és a szakállát. Azután fölvette a legjobb ruháját. A másikat otthagyta Levnek.

Éppen a kásáját melegítette a tűzön, amikor hallotta, hogy megverik a ház ajtaját.

Tudta, hogy ez rosszat jelent. A barátok megállnak kint, és ordítanak; itt csakis a hatóság kopogtat. Feltette a sapkáját, kilépett a folyosóra, lenézett a lépcsőházba. A háziasszony akkor engedett be két embert, akik a rendőrség zöld-fekete egyenruháját viselték. Jobban megnézve, fölismerte Mihail Pinszkij hájas telihold ábrázatát és patkányképű cimboráját, Ilja Kozlovot.

Gyorsan gondolkozott. Nyilvánvaló, hogy valakit bűncselekménnyel gyanúsítanak a házban. A legvalószínűbb elkövető Lev. De akár Lev az, akár valaki más, mindenkit kihallgatnak, aki a házban tartózkodik. A két rendőr emlékezni fog a februári összetűzésre, amikor Grigorij megmentette tőlük Katyerinát, és kapnak az alkalmon, hogy letartóztassák.

Ő pedig lekési a hajót.

A félelmes lehetőség megbénította. Lekési a hajót! Annyi kuporgatás, várakozás és vágyakozás után jött el ez a nap. Nem, gondolta; nem hagyom, hogy ez történjen!

Visszaugrott a szobájába, miközben a rendőrök fölfelé indultak a lépcsőn. Semmi értelme, hogy könyörögjön nekik; ha Pinszkij megtudja, hogy ő éppen ki akar vándorolni, annál nagyobb örömmel tartóztatja le. Grigorijnak még arra sem lesz lehetősége, hogy eladja a jegyét, és visszakapja a pénzét. Annyi év takarékoskodása mind kárba vész!

Menekülnie kell.

Lázasan járt ide-oda a szeme az apró szobában. Ott kell távoznia, ahol Lev szokott bejönni éjszakánként. Kinézett: a hátsó udvar üres volt. A szentpétervári rendőrség brutális volt, de azzal senki sem vádolhatta őket, hogy sok eszük lenne, Pinszkijnek és Kozlovnak meg sem fordult a fejében, hogy a ház hátsó fertályát is őriztessék. Talán tudták, hogy nincs más kiút az udvarról, csak a vasúti töltés – de az nem akadály egy kétségbeesett embernek.

Grigorij kiáltásokat és sikolyokat hallott a lányok szomszédos szobájából: a rendőrök először oda mentek.

Megtapogatta a zakója mellét. A jegy, a papírok és a pénz a zsebében volt. minden más földi vagyonát berakta a kéregpapír bőröndbe.

Fölkapta, annyira kihajolt az ablakon, amennyire tudott, és elhajította a bőröndöt. Lapjával ért földet, és úgy tűnt, sértetlen maradt.

Kivágódott a szobája ajtaja.

Grigorij átlendítette a lábát az ablakpárkányon, egy töredék másodpercig ült rajta, azután leugrott a mosókonyha tetejére. Lába megcsúszott a cserepeken, és ő fenékre ült. Lesiklott a meredek tetőn az ereszig. Ordítást hallott a háta mögött, de nem nézett hátra. Levetette magát a mosókonyha tetejéről, és sértetlenül ért földet.

Fölkapta a bőröndjét, futni kezdett.

Lövés dörrent. Rémületében még gyorsabban futott. A legtöbb rendőr három méterről sem találná el a Téli Palotát, de becsúszhatnak balesetek. Fölkapaszkodott a vasúti töltésre, bár tisztában volt vele, hogy most egy szintben lesz az ablakkal, tehát jobb célpontot nyújt. Meghallotta a mozdony jellegzetes dohogását, jobbra pillantott, és látta, hogy gyorsan közeledik egy tehervonat. Újabb lövés dörrent, érezte a becsapódást, de nem fájt semmije, úgy sejtette, a golyó a bőröndöt találta. Elérte a töltés tetejét, tudva, hogy alakja most kirajzolódik a világos reggeli égen. A vonat néhány méternyire volt, a masiniszta hosszan és hangosan sípolt. Egy harmadik lövés dörrent. Grigorij átvetette magát a síneken, pontosan a mozdony előtt.

A gőzfelhőt húzó vonat bömbölve száguldott el mellette, acélkerekek csattogtak az acélsíneken, a fütyülés halkult. Grigorij feltápászkodott. A nyitott szenesvagonok most már eltakarták a fegyverek elől. Keresztülfutott a többi sínpáron. Mire az utolsó szeneskocsi elhaladt, leereszkedett a töltés másik oldalán, és kisietett egy kis üzem udvarán keresztül az utcára.

Megnézte a bőröndjét. A golyó a szélébe ütött lyukat. Hát ez közel volt!

Szaporán szedte a lábát. Mostanra kilihegte magát, és azon töprengett, mihez kezdjen. Miután ő már biztonságban volt – legalábbis átmenetileg –, az öccséért kezdett aggódni. Tudnia kell, vajon bajba került-e, és ha igen, mifélébe.

Elhatározta, hogy a keresést ott kezdi, ahol utoljára látta Levet, az pedig a Miska kocsma volt.

Ahogy közeledett a kocsmához, idegeskedni kezdett, mert hátha követik. Balszerencse volna, de nem lehetetlen: Pinszkij az utcákon portyázhat. A homlokába húzta a sapkáját, bár nem hitte, hogy ezzel komolyan álcázhatja magát. Elhaladt néhány munkás mellett, akik a kikötő felé tartottak, és odacsapódott az egyik csoporthoz, bár a bőröndje miatt nem úgy festett, mintha közéjük tartozna.

Ennek ellenére minden baj nélkül elérte a Miska kocsmát, amelyet házilag barkácsolt padokkal és asztalokkal rendeztek be. Még mindig érződött a tegnapi sör és mahorka szaga. Miska, a kocsmáros reggel kenyeret és teát szolgált fel azoknak, akiknek nem volt otthonuk, ahol reggelizhettek volna, de az üzlet pangott a sztrájk miatt, és a hely csaknem üres volt.

Meg akarta kérdezni Miskát, nem tudja-e, hova ment Lev, de mielőtt megtehette volna, észrevette Katyerinát. Olyan volt, mint aki nem aludt az éjjel. Zöldeskék szeme véreres volt, szőke haja kócos, a szoknyája gyűrött és pecsétes. Nagyon fel volt dúlva, a keze reszketett, és könnyek peregtek piszkos arcán. Ettől azonban csak még szebbnek tűnt Grigorij szemében, aki szerette volna átölelni és megvigasztalni. Mivel nem tehette, legalább a segítségére sietett.

– Mi történt? – kérdezte. – Mi a baj?

– Hála istennek, hogy itt vagy – mondta a lány. – A rendőrök Levet keresik.

Grigorij felnyögött. Akkor hát az öccse bajban van – éppen ma!

– Mit csinált? – Fel sem merült benne, hogy Lev ártatlan lehet.

– Nagy kalamajka volt az éjjel. Cigarettát kellett volna kirakodnunk egy bárkáról. – Grigorij feltételezte, hogy lopott cigarettáról van szó. Katyerina folytatta: – Lev kifizette, de a hajós azt mondta, ez nem elég, és vitatkozni kezdtek. Valaki lőtt. Lev viszonozta a tüzet, aztán elfutottunk.

– Hála istennek, hogy nem sebesültetek meg!

– Most aztán se cigarettánk, se pénzünk.

– Micsoda balszerencse! – Grigorij a kocsma órájára pillantott. Negyed hét. Még mindig bőven volt ideje. – Üljünk le. Kérsz teát? – Intett Miskának, és kért két pohár teát.

– Köszönöm – felelte Katyerina. – Lev szerint az egyik sebesült köphetett a rendőröknek. Most aztán őt keresik.

– És te?

– Velem nincs gond, senki nem tudja a nevem.

Grigorij bólintott.

– Akkor csak arra kell vigyáznunk, hogy Levet ne kaphassa el a rendőrség. Egy hétig lapulnia kell, azután meglép Szentpétervárról.

– Nincs pénze.

– Hát persze hogy nincs. – Levnek sosem volt pénze a fontos dolgokra, noha mindig jutott italra, fogadásra és a lányok szórakoztatására. – Adhatok neki valamennyit. – Abból a pénzből kell lecsípnie, amit az utazásra tett félre. – Hol van?

– Azt mondta, a hajónál vár.

Miska hozta a teát. Grigorij rájött, hogy éhes – ott kellett hagynia a kását a tűzön –, és kért egy kis levest.

– Mennyit tudsz adni Levnek? – kérdezte Katyerina.

Komolyan nézett rá, és ettől a férfinak mindig olyan érzése támadt, hogy bármit megtenne, amit Katyerina kér. Elfordította a tekintetét. – Amennyire szüksége van – felelte.

– Jó ember vagy.

Grigorij vállat vont.

– Az öcsém.

– Köszönöm.

Grigorijt boldoggá tette, de zavarba is hozta Katyerina hálája. Megjött a leves, enni kezdett, örült, hogy abbahagyták a beszélgetést. Az ételtől derűlátóbb lett. Lev mindig is belekeveredett valamibe. Ebből is ki fog mászni, ahogy szokott. Ez nem jelenti azt, hogy Grigorijnak le kell késnie az indulást.

Katyerina a teáját iszogatta, és őt figyelte. Már nem volt annyira kétségbeesett. Lev kevert bajba, gondolta Grigorij, és én segítek rajta, mégis őt szereted.

Lev valószínűleg már a kikötőben van, egy daru árnyékában lappang, és idegesen lesi a rendőröket, míg várakozik. Most már indulnia kell. Azonban lehet, hogy többé nem látja Katyerinát, és alig tudta elviselni a gondolatot, hogy örökre búcsút kell mondania neki.

Végzett a levessel, az órára nézett. Csaknem hét óra. Kifut az időből,

– Mennem kell – mondta kelletlenül.

Katyerina elkísérte az ajtóig.

– Ne legyél nagyon goromba Levvel – kérte.

– Mikor voltam goromba vele?

A lány a vállára tette a kezét, lábujjhegyre állt, és csókot lehelt a szájára.

– Sok szerencsét – mondta.

Grigorij elment.

Sietett Szentpétervár délnyugati részének utcáin, amely ipari negyed volt raktárakkal, üzemekkel, telepekkel, zsúfolt nyomornegyedekkel. Néhány perc múlva elhagyta a szégyenletes vágy, hogy sírjon. Az árnyékos oldalon ment, a szemébe húzta a sapkáját, lehajtotta a fejét, kerülte a nyílt tereket. Ha Pinszkij a környéken körözteti Levet, a leírás alapján egy szemfüles rendőr könnyen letartóztathatja Grigorijt.

De elérte a kikötőt anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá. A hajója, a Gábriel arkangyal kicsiny, rozsdás teknő volt, amely egyaránt szállított árut és utasokat. Éppen gondosan leszögelt deszkaládákat rakodtak be, amelyekre a város legnagyobb szőrmekereskedőjének nevét írták. Ahogy az utolsó láda is a raktérbe került, a személyzet lezárta a raktárszád ajtóit.

Zsidó család mutatta be a jegyeit a palló végében. Grigorij tapasztalata szerint minden zsidó Amerikába akar menni. Még több okuk van rá, mint neki. Oroszországban a törvény szerint nem birtokolhatnak földet, nem lehettek közhivatalnokok, katonatisztek, és számtalan más tilalom is sújtotta őket. Nem élhettek ott, ahol akartak, és meghatározott kvóta korlátozta azok számát, akik egyetemre járhattak. Az volt a csoda, hogy egyáltalán megéltek. Ha ennek ellenére vitték valamire, hamarosan megtámadta őket a söpredék – rendszerint a Pinszkijhez hasonló rendőrök uszítására –, és eltángálták őket, a családjukat megfélemlítették, az ablakaikat beverték, a tulajdonukat felgyújtották. Az volt a meglepő, hogy egyáltalán maradt még itt valaki zsidó.

A hajókürt felbőgött, a jelzés arra figyelmeztetett: „Mindenki a fedélzetre!”

Nem látta az öccsét. Mi a baj? Lev ismét változtatott a tervein? Vagy máris letartóztatták?

Egy kisfiú megrángatta Grigorij kabátjának ujját.

– Egy ember akar beszélni magával – mondta.

– Milyen ember?

– Úgy néz ki, mint maga.

Hála istennek, gondolta Grigorij.

– Hol van?

– A deszkák mögött.

A kikötőben halomban állt a fűrészáru. Grigorij sietve megkerülte a deszkákat, és mögöttük megtalálta a rejtőzködő Levet, aki idegesen szívta a cigarettáját. Izgett-mozgott, sápadt volt – ritka látvány egy olyan embernél, aki rendszerint még a bajban is megőrzi a vidámságát.

– Zűr van – mondta.

– Megint.

– Azok a hajósok hazudtak!

– És valószínűleg tolvajok is.

– Ne gúnyolódj velem! Nincs rá idő.

– Igazad van. Ki kell jutnod a városból, amíg a zűrzavar elül. Lev kifújta a füstöt, és megrázta a fejét.

– Az egyik meghalt. Gyilkosságért köröznek.

– A fenébe! – Grigorij leült egy deszkára, és a tenyerébe hajtotta a homlokát. – Gyilkosság – mondta.

– Trofim súlyosan megsebesült, és a rendőrök kivallatták. Feldobott.

– Honnan tudod te ezt?

– Fél órája találkoztam Fjodorral.

Fjodor az egyik ismerőse volt, egy korrupt rendőr.

– Ez rossz hír.

– Még annál is rosszabb. Pinszkij megesküdött, hogy elkap, így áll bosszút rajtad.

Grigorij bólintott.

– Ettől tartottam.

Mit tegyek?

– Moszkvába kell menned. Szentpétervár hosszú időre, talán soha többé nem lesz biztonságos számodra.

– Nem tudom, Moszkva elég messze van-e most, hogy a rendőrséget felszerelték távíró masinákkal.

Grigorij belátta, hogy igaza van.

Ismét felbőgött a hajókürt. Hamarosan behúzzák a pallókat.

– Csak egy percünk maradt – mondta Grigorij. – Mit fogsz csinálni?

– Elmehetek Amerikába – mondta Lev.

Grigorij rámeredt.

– Ideadhatod nekem a jegyedet – tette hozzá az öccse.

Erre még csak gondolni sem akart.

Lev azonban könyörtelen logikával folytatta.

– Felhasználhatom az útleveledet és az iratokat, amelyekkel bejuthatok az Egyesült Államokba. Senki sem veszi észre a különbséget.

Grigorij látta, miként fakul meg az álma, mint a Nyevszkij proszpekten, a Soleil moziban a film vége, amikor kigyulladnak a lámpák, hogy megmutassák a barnás falakat, és a valóság mocskos padlóját.

– Hogy neked adjam a jegyemet – ismételte, mert kétségbeesetten igyekezett halasztani a döntés pillanatát.

– Megmented az életemet – mondta Lev.

Grigorij tudta, hogy meg kell tennie, és ez a gondolat tőrként hasított a szívébe.

Elővette legjobb öltönye zsebéből az iratokat, odaadta Levnek. Átadta a pénzt is, amelyet az utazásra tett félre. Azután átadta neki a golyótól kilyukasztott, kéregpapír bőröndöt.

– Küldök neked pénzt másik jegyre – mondta buzgón Lev. Grigorij nem válaszolt, de kiülhetett az arcára a kétkedése, mert Lev azzal folytatta:

– Tényleg elküldöm, esküszöm! Összegyűjtöm rá a pénzt.

– Jól van – mondta Grigorij.

Összeölelkeztek.

– Mindig vigyáztál rám - mondta Lev.

– Igen, vigyáztam.

Lev elfordult, és futni kezdett a hajó felé.

A tengerészek már a köteleket oldozták. Kevés híján felhúzták a hajóhidat, de Lev kiáltott nekik, és így vártak rá még néhány másodpercet. Felszaladt a fedélzetre.

Megfordult, kihajolt a korláton, és integetett Grigorijnak.

Bátyja nem bírta rávenni magát, hogy visszaintsen. Megfordult, elment.

A hajókürt felbőgött, de Grigorij nem nézett hátra.

A jobb karját furcsán könnyűnek érezte a bőrönd súlya nélkül. Keresztülvágott a kikötőn, lenézett a mély, fekete vízre, és az a különös gondolata támadt, hogy beleugorhatna. Megrázkódott: ő nem enged ilyen ostoba ötleteknek. Ugyanakkor rosszkedvű és levert volt. Neki az élet sosem oszt nyerő lapokat.

Képtelen volt felvidulni, miközben visszafelé ment az ipari negyeden át. Lesütött szemmel baktatott, még azzal sem foglalkozott, hogy a rendőröket figyelje: mit számít most már, hogy esetleg letartóztatják?

Mihez kezdjen? Semmihez sem érzett erőt magában. A gyárban visszakapja az állását, mihelyt a sztrájk véget ér: tudják róla, milyen jó munkás. Talán most is odamehetne, megérdeklődhetné, jutottak-e valamire a tárgyalások, de nem tudta rávenni magát.

Egy óra múlva rájött, hogy a Miska kocsma közelében jár. Nem akart betérni, de mikor benézett, látta, hogy Katyerina még mindig ott ül, ahol két órája hagyta, a hideg tea mellett. El kell mondania a lánynak, mi történt.

Bement. A kocsmában senki nem volt, az egyetlen Miskát leszámítva, aki a padlót söpörte.

Katyerina rémülten fölállt.

– Te mit keresel itt? – kérdezte. – Lekésted a hajót?

– Nem egészen.

Sehogy sem tudott rájönni, miként kellene közölni a hírt.

– Akkor mi van? – faggatta a lány. – Lev meghalt?

– Nem, jól van. De gyilkosságért körözik.

Katyerina rámeredt.

– Hol van?

– El kellett mennie.

– Hova?

Ezt nem lehetett kíméletesen közölni.

– Megkért, hogy adjam oda neki a jegyemet.

– A jegyedet?

– És az útlevelet. Elment Amerikába.

– Nem! – sikoltotta a lány.

De Grigorij csak bólintott.

– Nem! – üvöltötte Katyerina. – Nem hagyhatott itt! Ne mondd ezt, nem mondhatod ezt!

– Próbálj megnyugodni.

Katyerina arcul ütötte. Csak egy lány volt, Grigorij alig érezte.

– Disznó! – rikácsolta. – Te küldted el!

– Azért tettem, hogy megmentsem az életét.

– Fattyú! Kutya! Gyűlöllek! Gyűlölöm azt az ostoba képed!

– Bármit mondhatsz, ennél már nem érezhetem rosszabbul magamat – mondta Grigorij, de a lány nem hallgatott rá. A férfi elengedte a füle mellett a szitkozódását, és otthagyta. Mire kilépett az ajtón, Katyerina hangja is lehalkult.

A sikoltozás abbamaradt. Grigorij hallotta, hogy futó léptek dobognak mögötte az utcán.

– Állj meg – kiáltott a lány. – Kérlek, Grigorij, állj meg, ne fordíts hátat nekem, bocsánatot kérek.

A férfi megfordult.

– Grigorij, neked kell a gondomat viselned most, hogy Lev elment! Megrázta a fejét.

– Nincs szükséged rám. Ennek a városnak a férfijai sorban állnak majd, hogy vigyázhassanak rád.

– Nem így van – mondta a lány. – Van valami, amit nem tudsz. Grigorij arra gondolt: mi jöhet még?

– Lev nem akarta, hogy elmondjam neked.

– Bökd ki.

– Gyereket várok – mondta Katyerina, és elsírta magát.

Grigorij némán állt, emésztette a hírt. Természetesen Lev gyerekét. És ezt Lev is tudta. Mégis elment Amerikába.

– Gyereket? – kérdezte.

A lány sírva bólintott.

Az öccse gyerekét. Az ő unokaöccsét vagy unokahúgát. Ez a családja. Átölelte a lányt, magához húzta. Katyerinát rázta a zokogás. Arcát a férfi kabátjába fúrta. Grigorij megsimogatta a haját.

– Jól van – mondta. – Ne aggódj. Nem lesz bajod. És a babának sem. – Felsóhajtott. – Vigyázok mindkettőtökre.

A Gábriel arkangyalon utazni rossz volt még egy olyan fiúnak is, aki Szentpétervár nyomornegyedeiben nőtt föl. Csak egy osztály volt, mégpedig a fedélköz, és az utasokat úgy kezelték, mintha ők is a rakományhoz tartoznának. A hajó mocskos és egészségtelen volt, különösen erős hullámzásban, amikor az emberek tengeribetegek lettek. Panaszkodni nem lehetett, mert a legénység tagjai közül senki nem beszélt oroszul. Lev nem tudta, milyen nemzetiségűek lehetnek, de nem érthetett szót velük sem a gyér angoltudásával, sem a még gyérebb német szókincsével. Valaki azt mondta, hogy hollandok. Lev sosem hallott még a holland népről.

Mindazonáltal az utasok roppantul derűlátók voltak. Lev úgy érezte, áttörte a cár börtönének falát, elmenekült, és most szabad. Úton van Amerika felé, ahol nincsenek nemesemberek. Ha a tenger nyugodt volt, az utasok a fedélzeten ültek, és az Amerikáról hallott történeteket mesélgették: a forró víz a csapból jön, még a munkások is jó minőségű bőrbakancsot hordanak, mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, csatlakozhat politikai csoportokhoz, nyilvánosan kifejtheti a véleményét, és nem kell félnie a rendőröktől.

A tízedik nap estéjén Lev kártyázott. Ő volt az osztó, mégis vesztett. Mindenki vesztett, kivéve Szpirját, egy ártatlan arcú fiút, aki annyi idős lehetett, mint Lev, és ugyancsak egyedül utazott. Szpirja egész éjjel nyer, mondta egy másik játékos, Jakov. Az igazság az volt, hogy Szpirja akkor nyert, amikor Lev osztott.

Lassan pöfögtek a ködben. A tenger nyugodt volt, semmilyen hang nem hallatszott a motorok mély zúgásán kívül. Lev nem tudta kideríteni, mikor érkeznek meg. Az emberek eltérő válaszokat adtak. A legértelmesebb felelet az volt, hogy az időjárástól függ. A legénységtől, mint rendesen, most sem tudtak meg semmit.

Ahogy leszállt az éjszaka, abbahagyta a játékot.

– Semmim nem maradt – mondta. Igazából jó sok pénz volt az inge alatt, de látta, hogy a többiek valamennyien rosszul állnak, kivéve Szpirját. – Ennyi – mondta. – Mihelyt megérkezünk Amerikába, keresnem kell egy gazdag öreg özvegyet, és attól fogva úgy élhetek a márványpalotájában, mint egy öleb.

A többiek nevettek.

– De miért kellenél bárkinek is ölebnek? – kérdezte Jakov. – Az öregasszonyok fáznak éjszaka – mondta Lev. – Szükségük lesz a fűtőberendezésemre.

A játék jó hangulatban ért véget, a játékosok szétszéledtek.

Szpirja a tatra ment, kihajolt a korláton, és figyelte, ahogy a sodorvonal eltűnik a ködben. Lev csatlakozott hozzá.

– Hét rubellel jössz – mondta.

Szpirja bankókat húzott elő a zsebéből, és odaadta Levnek. A testével takarta el a tranzakciót, így senki sem nem láthatta, ahogy a pénz gazdát cserél.

Lev a zsebébe gyömöszölte a pénzt, és megtömte a pipáját. Szpirja megszólalt:

– Mondj meg nekem valamit, Grigorij. Lev a bátyja papírjait használta, így az embereknek azt kellett mondania, hogy Grigorij a neve. – Mit csináltál volna, ha azt mondom, hogy nem adom oda a részed?

Az ilyen beszéd veszedelmes. Lev lassan eltette a dohányt, a meggyújtatlan pipát is a zakója zsebébe rakta. Azután megragadta Szpirja gallérját, a korlátnak döntötte, úgy, hogy a fiú kilógott a tenger fölé. Magasabb volt Levnél, de a testi ereje meg sem közelítette az övét.

Kitörtem volna azt az ostoba nyakadat – mondta Lev. – Azután elvettem volna az egész pénzt, amit együtt szereztünk. – Még jobban hátradöntötte Szpirját. – Végül bedobtalak volna a rohadt tengerbe.

Szpirja megrémült.

– Jól van, na – mondta. – Engedj már el!

Lev lazított a szorításán.

– Jézusom – kapkodott levegő után Szpirja –, csak kérdeztem valamit. Lev meggyújtotta a pipáját.

– Én pedig válaszoltam – mondta. – Ne felejtsd el.

Szpirja elsomfordált.

Amikor a köd eloszlott, a föld már látótávolságban volt. Noha már leszállt az éj, Lev egy város fényeit látta a távolban. Hol lehetnek? Némelyek szerint Kanadában, mások szerint Írországban, de senki sem tudott biztosat.

A fények közeledtek, a hajó lassított. Készülni kezdtek a kiszálláshoz. Lev hallotta, amint valaki azt mondja, hogy máris Amerikában vannak! Tíz nap kevésnek tűnt ehhez. De hát mit tudott ő? A korlát mellett állt a bátyja bőröndjével. A szíve gyorsabban vert.

A bőrönd arra emlékeztette, hogy Grigorijnak kellett volna Amerikába érkezni. Nem felejtette el, mit ígért Grigorijnak, hogy elküldi neki egy jegy árát. Ez olyan ígéret, amit be kell tartania. Grigorij valószínűleg az életét mentette meg – már megint. Szerencsém, hogy ilyen bátyám van, gondolta Lev.

A hajón is szerzett pénzt, de nem elég gyorsan. Hét rubel semmire se elég. Neki valami nagy dobás kellett volna. De Amerika a lehetőségek hazája. Vagyont szerezhet itt.

Talált egy golyó ütötte lyukat a bőröndön, a lövedék beleállt a dobozba. A sakkot eladta öt kopekért egy zsidónak. Ugyan hol lőttek rá Grigorijra azon a napon?

Hiányzott neki Katyerina. Szerette úgy mutogatni magát, hogy egy ilyen lány kapaszkodik a karjába. Tudta, hogy minden férfi őt irigyli. De ez itt Amerika, lesz itt elég lány.

Vajon tud-e már a bátyja Katyerina babájáról? Egy pillanatra a szívébe nyilallt, hogy talán sosem fogja látni a fiát vagy lányát. Azért nem kell aggódnia, hogy a lánynak egyedül kell fölnevelnie a gyereket. Talál majd valakit, aki gondoskodik róla. Túlélő típus.

Éjfél után a hajó végre partot ért. A rakpart gyengén volt kivilágítva, és senkit sem lehetett látni. Az utasok partra szálltak a csomagjaikkal, dobozaikkal, bőröndjeikkel. A Gábriel arkangyal egyik tisztje egy raktárhelyiségbe irányította őket, ahol néhány pad állt.

– Itt kell várnotok, amíg a bevándorlási tisztviselők reggel értetek jönnek – mondta, bizonyítva, hogy ő legalább beszél egy keveset oroszul.

Ez lehangolta az embereket, akik éveken át takarékoskodtak, hogy idejöhessenek. Az asszonyok leültek a padokra, a gyermekek elaludtak, a férfiak dohányoztak, várták a reggelt. Egy idő után hallották, hogy a hajó motorjai beindulnak, Lev kiment, és látta, amint a Gábriel lassan elhagyja a kikötőt. Lehet, hogy a prémes ládákat másutt rakják ki.

Igyekezett emlékezni, mit is mondott Grigorij, hogy mit kell tenni elsőnek az új országban. A bevándorlók orvosi vizsgálaton esnek át – ez idegfeszítő pillanat, mert aki nem egészséges, azt visszaküldik, a pénze kárba vész, a reménye füstbe megy. A bevándorlási hivatal tisztviselői megváltoztatják az emberek nevét, hogy az amerikaiak könnyebben kiejthessék. A kikötőn kívül a Vyalov család egy tagja várja majd, hogy vonattal elvigye Buffalóba. Milyen messze lehet Buffalo New Yorktól? Egy óra, amíg odaérnek, vagy egy hét? Bár jobban odafigyelt volna Grigorijra.

Sok kilométerre elnyúló, zsúfolt dokkok fölött kelt föl a nap. Levben feltámadt az izgalom. Régimódi vitorlás hajók szorongtak a gőzösök mellett. Voltak fenséges kikötőépületek és rozzant raktárak, magas daruk, zömök csörlők, létrák, kötelek, kordék. A szárazföld felőli oldalon szénnel megrakott vasúti kocsikat látott: százasával – nem, ezresével – sorjáztak, amíg bele nem olvadtak a szemhatárba. Csalódott volt, mert nem látta a híres Szabadság-szobrot a fáklyájával: úgy sejtette, egy földnyelv takarja el.

Dokkmunkások jöttek, először kis csoportokban, azután tömegesen. Hajók távoztak, mások érkeztek. Tucatnyi asszony krumpliszsákokat rakott ki egy kis hajóból, éppen az ő raktárépületük előtt. Lev törte a fejét, hogy ugyan mikor jönnek a bevándorlási hivatal tisztviselői.

Felbukkant Szpirja. Úgy látszik, elfelejtette, hogyan fenyegette meg Lev.

– Rólunk megfeledkeztek – mondta.

– Úgy tűnik – felelte értetlenül Lev.

– Körül kéne néznünk. Hátha találunk valakit, aki beszél oroszul.

– Jó ötlet.

Szpirja odaszólt az egyik idősebb férfinak:

– Elmegyünk, hogy kiderítsük, mi lesz velünk.

A férfi idegesnek tűnt.

– Talán itt kellene maradni, ahogy mondták.

Nem törődtek vele, odamentek a krumplit rakodó nőkhöz. Lev a legszebb mosolyával megkérdezte:

– Beszél itt valaki oroszul?

Az egyik fiatal nő visszamosolygott, de senki nem felelt a kérdésre. Lev csalódott volt: megnyerő modora mit sem ér olyan emberek között, akik nem értik, mit mond.

Lev és Szpirja arrafelé tartott, ahonnan a legtöbb munkás érkezett. Senki sem törődött velük. Megérkeztek egy hatalmas kapuhoz, átmentek rajta, és egy forgalmas utcán találták magukat, amelyet boltok és irodák szegélyeztek. Az utca tele volt automobilokkal, elektromos meghajtású villamosokkal, lovakkal és kézikocsikkal. Lev néhány méterenként leszólította az embereket, de senki se válaszolt neki.

Nem értette. Miféle helyen engedik meg bárkinek is, hogy leszálljon egy hajóról, és engedély nélkül bemenjen a városba?

Ekkor észrevett egy épületet, amely felkeltette az érdeklődését. Kicsit olyan volt, mint egy szálloda, kivéve, hogy két szegényesen öltözött, matrózsapkás férfi ült a lépcsőn, és dohányzott.

– Nézd csak azt a helyet – mondta.

– Mi van vele?

– Azt hiszem, az egy tengerészotthon, olyan, amilyen Szentpétervárott is van.

– Nem vagyunk tengerészek.

– De talán akad ott valaki, aki beszél idegen nyelveket.

Bementek. A pult mögül egy őszülő hajú nő megszólította őket. Lev az anyanyelvén válaszolt:

– Nem beszélünk amerikaiul.

A nő egyetlen szót mondott az ő nyelvükön:

– Oroszok?

Lev bólintott.

Az asszony intett. Lev reményei feléledtek.

Követte a nőt egy folyosón egy kis irodába, amelynek az ablakából a vizet lehetett látni. Az íróasztal mögött egy férfi ült, akit Lev orosz zsidónak nézett, noha nem tudta volna megmondani, miért gondolja róla ezt. Megszólította:

– Beszél oroszul?

– Orosz vagyok – felelte a férfi. – Miben segíthetek?

Lev szerette volna megölelni. Ehelyett a szemébe nézett, és melegen mosolygott.

– Valakinek várnia kellett volna a hajónál, hogy elvigyen minket Buffalóba, de nem jelentkezett – mondta úgy, hogy barátságos, de aggodalmas legyen a hangja. – Háromszázan vagyunk... – hogy együttérzést keltsen, hozzátette: – ...beleértve a nőket és a gyerekeket. Tudna esetleg segíteni, hogy fölvehessük a kapcsolatot?

– Buffalo – ismételte meg a férfi. – Mit gondol, hol van?

– Természetesen New Yorkban.

– Ez itt Cardiff.

Lev sosem hallott Cardiffról, de legalább most már értette, mi a helyzet.

– Az a hülye kapitány rossz kikötőben tett partra minket – mondta. – Hogy juthatunk innen Buffalóba?

A férfi kimulatott az ablakon át a tengerre, és Levnek az a nagyon rossz érzése támadt, hogy már tudja, mi következik.

– Arra – felelte a férfi. – Úgy ötezer kilométernyire innen.

Lev megérdeklődte, mennyibe kerül a jegy Cardiffból New Yorkba. Amikor átszámolta rubelre, az összeg tízszeresen meghaladta azt, amit az inge alatt őrzött.

Magába fojtotta a dühét. Valamennyiüket becsapta a Vjalov család vagy a hajó kapitánya – vagy, ami a legvalószínűbb, mindkettő, mert közösen könnyebb nyélbe ütni a csalást. Grigorij kemény munkával keresett pénzét ellopták ezek a hazug disznók! Ha elkaphatná a Gábriel arkangyal kapitányának a torkát, kiszorítaná belőle a szuszt, és kacagna, miközben meghal!

De semmi értelme a bosszúról álmodozni. A lényeg, hogy ne hátráljon meg. Munkát keres, megtanul angolul, és nagy tétben fog kártyázni. Ez időbe telik. De türelmes lesz. Meg kell tanulnia, hogy egy kicsit jobban hasonlítson Grigorijra.

Az első éjszakán valamennyien a zsinagóga padlóján aludtak. Lev a többiekkel tartott. A cardiffi zsidók nem tudták, vagy nem érdekelte őket, hogy néhány utas keresztény.

Lev most először látott olyat, hogy valakinek haszna van a zsidóságából. Oroszországban annyira üldözték a zsidókat, hogy Lev mindig csodálkozott rajta, miért nem hagyják ott többen a vallásukat, változtatják meg a viseletüket és keverednek el a többiekkel. Így sok ember menekülhetett volna meg. De most rájött, hogy ha az ember zsidó, akárhova cseppenjen a világban, mindig talál valakit, aki családtagként kezeli.

Kiderült, hogy nem ez az első orosz kivándorlócsoport, amely New Yorkba vett jegyet, és másutt ért partot. Korábban is érkeztek már Cardiffba és más brit kikötőkbe; olyan sok volt közöttük a zsidó, hogy a zsinagóga elöljáróinak igazi gyakorlatuk volt a helyzet kezelésében. Másnap a partra vetett utasoknak meleg reggelit adtak, a pénzüket átváltották angol fontra, shillingre és pennyre, azután elkalauzolták őket olyan bérkaszárnyákhoz, ahol olcsón bérelhettek szobát.

Mint minden városban, Cardiffban is több ezer istálló volt. Lev elég szót tanult meg ahhoz, hogy közölhesse magáról, mennyire ért a lovakhoz, aztán körbejárta a várost, és munkát keresett. Rögtön látszott rajta, hogy ügyesen bánik az állatokkal, de még a legkészségesebb munkaadó is szeretett volna föltenni néhány kérdést, ő pedig nem értette őket, a válaszolgatásról nem is beszélve.

Kétségbeesésében gyorsabban kezdett tanulni, és néhány nap múlva már értette, mennyit kérnek a kenyérért vagy a sörért. Csakhogy a munkaadók bonyolult kérdéseket tettek föl, feltehetőleg arról, hol dolgozott korábban, és nem volt-e összetűzése a rendőrséggel.

Visszatért a tengerészotthonba, és elmagyarázta a problémáját a kis irodában tartózkodó orosznak. Az adott neki egy címet, amely a dokkokhoz legközelebb eső Butetown negyedben volt, és azt mondta, keresse meg Filip Kowalt, akit Lengyel Kowalnak hívnak. Kowalról kiderült, hogy munkaközvetítő, aki olcsó, külföldi munkaerőt toboroz, és beszél egy keveset Európa csaknem minden nyelvén. Azt mondta Levnek, hogy következő hétfőn délelőtt tíz órakor legyen a városi vasútállomás előtt az udvaron a bőröndjével.

Lev olyan boldog volt, hogy meg se kérdezte, mi a munka.

Több száz ember jött oda, legtöbben oroszok, de akadtak németek, lengyelek és egy sötét bőrű afrikai is. Lev örömmel látta, hogy Szpirja és Jakov is ott van.

Egy vonatra terelték őket, amelyre a jegyüket Kowal fizette, és elindultak a szép hegyi tájban észak felé. A zöld csúcsok közötti völgyekben sötét pocsolyaként terültek el az iparvároskák. A településekben az volt a közös, hogy legalább egy hatalmas torony magasodott bennük, a tetején két óriási kerékkel, és Lev megtudta, hogy a környék legfőbb foglalkozása a szénbányászat. Az emberek között számos bányász akadt, de voltak ott más szakmákból is, például kohászok, és sok volt a szakképzetlen segédmunkás.

Egy óra múlva leszálltak a vonatról. Amikor felsorakoztak az állomáson, Lev rádöbbent, hogy ez nem közönséges meló. A munkások ellenzős sapkáját és durva öltözékét viselő, sok száz fős tömeg várt rájuk a téren. Eleinte fenyegetően hallgattak, azután egyikük kiáltott valamit, és a többiek gyorsan csatlakoztak hozzá. Levnek fogalma sem volt, mit mondanak, de afelől nem volt kétsége, hogy ellenségesek. Húsz-harminc rendőr is jelen volt, a tömeg előtt álltak, egy képzeletbeli vonal mögött tartva az embereket.

– Kik ezek? – kérdezte riadtan Szpirja.

Lev válaszolt neki:

– Alacsony, izmos emberek, az arcuk kemény, a kezük tiszta – azt mondanám, hogy sztrájkoló szénbányászok.

– Úgy néznek ránk, mintha meg akarnának ölni. Mi az ördög folyik itt?

– Sztrájktörők vagyunk – felelte komoran Lev.

– Isten irgalmazzon nekünk!

A lengyel Kowal több nyelven elkiáltotta:

– Utánam! – és ők követték a főutcára. A tömeg tovább üvöltött, az emberek az öklüket rázták, de senki sem tört át a vonalon. Lev még sosem volt ilyen hálás rendőröknek.

– Ez félelmetes – mondta.

– –Most már tudod, milyen zsidónak lenni – jegyezte meg Jakov.

Maguk mögött hagyták az ordítozó bányászokat, és elindultak fölfelé a sorházakkal szegélyezett utcán. Lev észrevette, hogy sok ház üresnek tűnik. Az emberek még mindig megbámulták őket menet közben, de a sértegetés abbamaradt. Kowal kezdte szétosztani őket a házakba. Lev és Szpirja egészen elhűlt, amikor egy egész házat kaptak. Mielőtt távozott volna, Kowal megmutatta a bányát – a tornyot a kettős kerékkel –, és azt mondta nekik, hogy holnap reggel hatra ott legyenek. Azok, akik már voltak bányászok, a szenet fejtik, a többiek a vágatokat és a fölszerelést tartják rendben, vagy, mint például Lev, a pónikat gondozzák.

Lev körülnézett új otthonában. Nem volt palota, de tiszta és száraz. Egy nagy szoba lent, kettő fönt – mindegyiküknek jutott egy! Levnek még sosem volt saját szobája. Bútor nem volt, de hozzászoktak ahhoz, hogy a földön hálnak, és júniusban takaróra sem volt szükségük.

Levnek nem akaródzott kitenni a lábát, de végül megéheztek. Étel nem volt a házban így kelletlenül kimentek, hogy megvacsorázzanak. Besiettek az első kocsmába, amelyet megláttak, ám odabent a tucatnyi vendég gyilkosan meredt rájuk, és amikor Lev megszólalt angolul: „Két pint feles sört kérek” – a kocsmáros rá sem nézett.

Lementek a hegyoldalon a városközpontba, és ott találtak egy kávézót. Az itteniek legalább nem festettek úgy, mint akik verekedni akarnak. Viszont fél órán át ültek egy asztalnál, és nézhették, ahogy a pincérnő kiszolgál mindenkit, aki utánuk érkezett. Ezután távoztak.

Lev gyanította, hogy nehéz lesz itt élni. De nem tart sokáig. Amint elég pénzt szed össze, továbbáll Amerikába. Ám addig is ennie kell.

Bementek egy pékségbe. Ez alkalommal Lev elhatározta, hogy megszerzi, amit akar. Rámutatott a polcon sorakozó kenyerekre, és azt mondta angolul:

– Egy kenyeret kérek.

A pék úgy tett, mint aki nem érti.

Lev átnyúlt a pult fölött, és elmarta a kenyeret, amelyet megkívánt. Na, gondolta, azt megnézem, hogy szerzed vissza.

– Hé – kiáltotta a pék, de a pult másik oldalán maradt.

Lev mosolyogva megkérdezte:

– Mennyibe kerül?

– Egy és negyed penny – felelte mérgesen a pék.

Lev leszámolta a pénzt a pultra.

– Nagyon köszönöm – mondta.

Kettétörte a kenyeret, a felét Szpirjának adta. Ballagtak az utcán, és eszegettek. Odaértek a vasútállomáshoz, de a tömeg már szétszóródott. Az állomás előtt egy rikkancs kiáltozott. Gyorsan fogytak a lapok, Lev azon tűnődött, hogy ugyan miféle fontos dolog történhetett?

Nagy automobil közeledett, olyan sebesen, hogy félre kellett ugraniuk az útjából. Lev a hátsó ülésen helyet foglaló utasokra pillantott, és leesett az álla, amikor fölismerte Bea hercegnőt.

– Jóságos isten – bukott ki belőle. Szempillantás alatt visszakerült a bulovniri lidércnyomásba, amelyben az apja haldokolt a bitófán, ez a nő meg ott tátotta a száját. Egész életében sose rettegett úgy, mint akkor. Semmi sem rémítette meg ennyire, sem az utcai verekedések, sem a rendőrök gumibotja, sem a rámeredő pisztolyok.

Az automobil az állomás bejáratához kanyarodott. Gyűlölet, undor és émelygés öntötte el Levet, amikor Bea hercegnő kiszállt. A kenyér mintha sóderré változott volna a szájában. Kiköpte.

– Mi a baj? – kérdezte Szpirja.

Lev összeszedte magát.

– Az ott egy orosz hercegnő – felelte. – Tizennégy éve ő köttette fel az apámat.

– A kurva. Mi a fenét keres ez itt?

– Feleségül ment egy angol lordhoz. Biztos itt laknak a közelben. Talán a férjéé a bánya.

A sofőr és egy komorna a csomagokkal foglalatoskodott. Lev hallotta, ahogy Bea oroszul beszél a komornával, aki ugyanezen a nyelven válaszol. Mindnyájan bementek az állomásépületbe, azután a komorna kijött, hogy vegyen egy újságot.

Lev odament hozzá. Lekapta a sapkáját, mélyen meghajolt, és azt mondta oroszul:

– Kegyed bizonyára Bea hercegnő.

A komorna fölnevetett:

– Ne butáskodj! Én Nyina vagyok, a komornája. Hát te ki vagy?

Lev bemutatkozott, Szpirja pedig elmagyarázta, hogy kerültek ide, és miért nem tudtak vacsorázni.

– Este visszajövök – mondta Nyina. – Csak Cardiffba megyünk. Gyertek Ty Gwyn konyhájának ajtajához, adok nektek hideg húst. Csak jöjjetek az észak felé tartó úton, amíg el nem értek egy palotához.

– Köszönjük, szép hölgy.

– Anyád lehetnék – mondta a komorna, de azért bazsalygott. – De most be kell vinnem a hercegnőnek az újságot.

– Mi történt?

– Á, külföldi hírek – felelte félvállról a komorna. – Valami gyilkosság történt. A hercegnő borzasztóan fel van dúlva. Az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinándot megölték valami Szarajevó nevű helyen.

– Hát ez meg is rémíthet egy hercegnőt.

– Igen – bólintott Nyina. – De nem hinném, hogy a hozzánk hasonlóknak sokat számítana.

– Nem – helyeselt Lev. – Én se hinném.

Hetedik fejezet

1914. július eleje

A Piccadillyn álló Szent Jakab-templomban ájtatoskodott a világ legdrágábban öltözött gyülekezete. Ez volt a londoni elit kedvenc helye isten imádására. Elméletileg a hivalkodás elítélendő; de egy nőnek kell kalapot viselnie, és ezekben a napokban úgyszólván lehetetlen volt olyat vásárolni, amelyen ne lettek volna strucctollak, zsinórok, csokrok és selyemszalagok. Walter von Ulrich úgy vizsgálgatta őket a templomhajó végéből, mint a különleges formák és színek őserdejét. Viszont a férfiak mind egyformák voltak: fekete felöltő, fehér keménygallér, ölükben cilinder.

Ezeknek az embereknek a zöme nem is érti, mi történt egy hete Szarajevóban, gondolta fanyarul; némelyek azt sem tudják, hol van Bosznia. Megdöbbentek a trónörökös halálától, de nem tudták elképzelni, mit jelent ez a világ többi részének. Kicsit zavarban voltak.

Walter nem volt zavarban. Pontosan tudta, hogy a gyilkosság minek az előjele. Ez komoly veszélyt jelent Németország biztonságára, és az olyan embereknek, mint ő, meg kell védeniük és őrizniük hazájukat a veszély pillanatában.

Ma legelőször is azt kellett kiderítenie, mit gondol az orosz cár. Mindenki ezt akarta tudni: a német nagykövet, Walter apja, a berlini külügyminiszter, sőt maga a császár is. Walternak mint jó hírszerző tisztnek megvolt a maga forrása.

Végignézte a gyülekezetet, próbálta azonosítani emberének tarkóját, attól tartott, hogy nincs itt. Anton az orosz követség tisztviselője volt. Anglikán templomokban találkoztak, mert Anton biztos lehetett benne, hogy ilyen helyekre senki nem jár a követségéről: a legtöbb orosz a pravoszláv hitet vallotta, akik pedig nem, azokat sohasem alkalmazták diplomáciai szolgálatban.

Anton az orosz nagykövetség távírdájában dolgozott, így látott minden kimenő és bejövő táviratot. Információi felbecsülhetetlenek voltak, viszont nehéz volt kezelni, és ez sok fejfájást okozott Walternak. Anton félt a kémkedéstől, és ha félt, akkor nem jelent meg – gyakran éppen az olyan nemzetközi feszültségek idején, mint ez is, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Waltert kizökkentette gondolataiból, ahogy észrevette Maudot. Fölismerte hosszú, kecses nyakát a divatos, férfias szabású keménygallér fölött, és a szíve kihagyott egy ütemet. Ha csak tehette, megcsókolta azt a nyakat.

Valahányszor a háború veszélyeire gondolt, elsőnek Maud jutott az eszébe, aztán a hazája. Szégyellte magát önzéséért, de nem tehetett róla. A legnagyobb félelme az volt, hogy Maudot elragadják tőle; a Vaterlandot fenyegető veszély csak a második helyen következett. Németországért hajlandó volt meghalni, de arra már nem, hogy a szeretett nő nélkül éljen.

Hátulról a harmadik sorban megfordult egy fej. Walter tekintete találkozott Antonéval. A férfinak gyérülő barna haja és ritkás szakálla volt. Walter megkönnyebbülten indult a déli oldalhajóhoz, mint aki helyet keres, majd pillanatnyi habozás után leült.

Anton lelke tele volt keserűséggel. Öt évvel korábban szeretett unokaöccsét forradalmi tevékenységgel vádolta meg a cár titkosrendőrsége, és bebörtönözték a Péter-Pál-erődbe, amely Szentpétervár szívében, a Téli Palotával szemben áll, a folyó túlpartján. A fiú teológiát tanult, és teljesen ártatlan volt a felforgatásban; de mielőtt kiszabadíthatták volna, tüdőgyulladást kapott, és belehalt. Anton azóta folytatta csöndes, halálos bosszúhadjáratát a cári kormány ellen.

Kár, hogy a templom olyan világos. Az építész, Christopher Wren hatalmas, köríves ablakokat tervezett hozzá. Az ilyesfajta munkákhoz jobban megfelelt volna a borús, gótikus félhomály. Anton ennek ellenére jól választotta ki a helyet a sor végén, egy gyermek szomszédságában, maga mögött egy vaskos faoszloppal.

– Jó hely – mormolta Walter.

– A galériáról szemmel tarthatnak – nyugtalankodott Anton. Walter a fejét rázta.

– Az első sorokat figyelik.

Anton középkorú agglegény volt. A kis ember aggályos eleganciával öltözködött: a nyakkendőjét szorosan megkötötte, zakójának minden gombja be volt gombolva, a cipője ragyogott. Kopott öltönye kifényesedett a sokévnyi keféléstől és vasalástól. Walter úgy vélte, így védekezik a kémkedés mocska ellen. Végtére is ez az ember azért van itt, hogy elárulja a hazáját. Én pedig még bátorítom is, gondolta rosszkedvűen.

Hallgatott, amíg az istentisztelet alatt csend volt, de amint az első himnuszba belekezdtek, halkan megszólalt:

– Milyen a hangulat Szentpéterváron?

– Oroszország nem akar háborút – felelte Anton.

– Helyes.

– A cár attól tart, hogy ez forradalomhoz vezetne. – A „cár” szót úgy mondta ki, mintha köpni akarna. – Fél Szentpétervár már így is sztrájkol. Az természetesen nem jut eszébe, hogy az ő ostoba brutalitása miatt akarnak az emberek forradalmat.

– Csakugyan. – Walter mindig hozzászámította a tényekhez, hogy Anton véleményét eltorzítja a gyűlölet, de az informátor ebben az esetben nem tévedett túl nagyot. Walter nem gyűlölte a cárt, de tartott tőle. Az övé volt a világ legnagyobb hadserege. Németországnak számolnia kellett ezzel a hadsereggel. Németország olyan, mint az az ember, akinek a szomszédja egy óriásmedvét tart láncon az előkertjében. – Mit fog tenni a cár?

– Az Ausztriától függ.

Walter magába fojtotta a türelmetlen visszavágást. Mindenki arra várt, hogy mit tesz az osztrák császár. Valamit tennie kellett, mert a meggyilkolt főherceg volt a kijelölt örököse. Walter abban reménykedett, hogy Robert unokatestvérétől még aznap megtudhat valamit Ausztria szándékairól. A családnak ez az ága katolikus volt, mint az egész osztrák elit, és Robert pillanatnyilag misén vesz részt a Westminster-székesegyházban, de együtt ebédelnek. Ám Walternak közben meg kell tudnia valamit az oroszokról.

Várnia kellett egy újabb himnuszig. Igyekezett megőrizni a türelmét. A magasba nézett, és Wren dongaboltozatainak zabolátlan aranyozását tanulmányozta.

A gyülekezet belevágott az Örök sziklába.

– Feltehetőleg harcok lesznek a Balkánon – mormolta Walter Antonnak. – Az oroszok kimaradnak belőle?

– Nem. A cár nem állhat félre, ha Szerbiát megtámadják. Walter megborzongott. Pontosan ettől a fajta eszkalációtól tartott.

– Őrültség lenne így háborúba lépni!

– Ez igaz. Viszont az oroszok nem engedhetik meg, hogy Ausztria ellenőrizze a Balkánt. Meg kell védeniük a fekete-tengeri kijáratokat.

Ezen nem lehetett vitatkozni. Oroszország kivitelének zöme – a déli földeken termelt gabona és a bakui kutakból kiemelt kőolaj – a feketetengeri kikötőkből indult el a világba.

Anton folytatta:

– Másrészt a cár mindenkit figyelmeztet, hogy óvatosan járjon el.

– Röviden, még nem tudja, mit határozzon.

– Ahhoz ész kellene.

Walter bólintott. A cár nem volt okos. Arról álmodott, hogy Oroszországot visszatéríti a tizenhetedik századi aranykorba, és ostobaságában el is hitte, hogy ez lehetséges. Mintha V. György király Robin Hood régi jó Angliáját akarná feltámasztani! Mivel pedig a cárt aligha lehetett észlénynek nevezni, őrjítően nehéz volt megjósolni, mit lesz.

Az utolsó himnusz alatt Walter pillantása odavándorolt Maudhoz, aki a túlsó oldalon, két sorral előrébb ült. Vágyakozva nézte arcélét, miközben Maud teli torokból énekelt.

Anton kétértelmű jelentése idegesítő volt. Walter jobban aggódott, mint egy órája.

– Mostantól mindennap látni akarom – mondta.

Anton ettől pánikba esett.

– Nem lehet – tiltakozott. – Túl kockázatos.

– De a kép óráról órára változik. Jövő vasárnap reggel, Smith Square.

Ez a baj az idealista kémekkel, bosszankodott Walter: nem lehet kézben tartani őket. Másrészt viszont, aki pénzért kémkedik, sose megbízható. Némi pluszjövedelem reményében azt mondják, amit az ember hallani akar. Ha Anton azt mondja, hogy a cár habozik, akkor Walter bízhat benne, hogy még nem döntött.

– Akkor találkozzunk a hét közepén – kérte, miközben a himnusz véget ért.

Anton nem válaszolt. Ahelyett, hogy leült volna, fölállt és elhagyta a templomot.

– A fenébe – mondta halkan Walter. A mellette ülő gyerek rosszallóan nézett rá.

Amikor vége lett az istentiszteletnek, megállt a kövezett templomudvaron, és az ismerősöket üdvözölte, amíg Maud meg nem jelent Fitz és Bea társaságában. Maud éterien kecses volt szürke bársony- és kreppruhájában. Lehet, hogy a szürke nem nőies szín, viszont kiemelte Maud szoborszerű szépségét, és a bőre ragyogott tőle. Walter mindenkivel kezet rázott, miközben rettenetesen szeretett volna pár percre kettesben maradni a lánnyal. Tréfálkozott a cukorrózsaszín és krémszín csipkékbe burkolt Beával, és egyetértett a komor Fitzcel abban, hogy a gyilkosság nem volt „tisztességes”. Fitzherberték továbbindultak, Walter már attól tartott, hogy elszalasztja a lehetőséget; ám az utolsó pillanatban Maud odasúgta:

– A hercegnénél teázom.

Walter rámosolygott a lány elegáns hátára. Tegnap látta, holnap is látni fogja, mégis retteg, hogy ma talán nem találkozhatnak. Tényleg nem képes huszonnégy órát kibírni nélküle? Nem tartotta gyenge embernek magát, de a lány bizonyára megigézte. Ő azonban nem is akart menekülni.

Maudnak a szabad szelleme volt a vonzereje. Walter nemzedékének legtöbb asszonya beérte a passzív szereppel, amit a társadalom kiosztott nekik: szépen öltöztek, estélyeket adtak, engedelmeskedtek férjüknek. Walter unta ezt a háziasszonytípust. Maud sokkal inkább hasonlított néhány nőre, akikkel az Egyesült Államokban találkozott, amikor a washingtoni német nagykövetségen dolgozott. Elegánsak és bájosak voltak, de nem alázatosak. Hihetetlenül izgató egy ilyen asszonyt szeretni.

Ruganyos léptekkel haladt a Piccadillyn, és megállt egy újságoskioszknál. Sosem volt kellemes az angol újságokat olvasni: a zöme ádázul németellenes volt, különösen a habzó szájú Daily Mail. Elhitették a britekkel, hogy német kémek veszik körül őket. Bár igazuk lenne! Walternak nagyjából tucatnyi ügynöke volt a tengerparti városokban, akik följegyezték a kikötők forgalmát, akárcsak a brit kémek a német kikötőkben; de szó sem volt sok ezerről, ahogy a lapok hisztérikus szerkesztői állították.

Vett egy példányt a The People-ből. Ennek nem volt fontos a balkáni kérdés: a briteket sokkal jobban aggasztotta Írország. A protestáns kisebbség évszázadok óta dirigált, és vajmi kevés tekintettel volt a katolikus többségre. Ha Írország elnyeri a függetlenségét, akkor fordul a kocka. Mindkét fél állig fel volt fegyverezve, és polgárháború fenyegetett.

Az első oldal legalján egyetlen bekezdés utalt az „osztrák–szerb válságra”. Az újságoknak, mint rendesen, fogalmuk sem volt róla, mi történik valójában.

Walter éppen befordult a Ritz Szállodába, amikor Robert ugrott ki egy taxiból. Gyászt viselt a főhercegért: fekete zsakettet, fekete nyakkendőt. Ferenc Ferdinánd köréhez tartozott, akik a bécsi udvar átlagához képest haladóan gondolkodtak, noha minden más tekintetben konzervatívak volt. Walter tudta, hogy unokatestvére szerette és tisztelte a meggyilkolt embert és családját.

Cilinderüket a ruhatárban hagyták, és együtt mentek be az étterembe. Walterban oltalmazó érzéseket keltett Robert. Gyermekkoruk óta tudta, hogy unokatestvére más. Az ilyet effemináltnak hívják, de ez durvaság: Robert nem nő volt férfitestben. Mindazonáltal sok nőies vonás volt benne, és ez arra késztette Waltert, hogy egyfajta diszkrét lovagiassággal bánjon vele.

Robert hasonlított rá: ugyanolyan szabályos arca, kék szeme volt, de a haját hosszabbra növesztette, és a bajuszát viasszal idomította kacskaringósra.

– Hogy állsz Lady M.-mel? – kérdezte, mihelyt leültek. Walter megbízott benne: Robert mindent tudott a tiltott szerelmekről.

– Ő csodálatos, de az apám nem bírja túltenni magát azon, hogy a nyomornegyedben együtt dolgozik egy zsidó orvossal.

– A mindenit, ez durva – hümmögött Robert. – Apád tiltakozása érthető lenne, ha a lány ugyancsak zsidó volna.

– Reméltem, hogy fokozatosan fölenged iránta, ha itt-ott találkoznak a társaságban, és láthatja, hogy Maud az ország hatalmasságait számíthatja a barátai közé, de ez nem működik.

– Sajnos a balkáni válság miatt nő a feszültség a... – Robert elmosolyodott. – ...bocsánat, a nemzetközi kapcsolatokban.

Walter kényszeredetten nevetett.

– Valamit kitalálunk, akármi történjen is.

Robert nem szólt, de látszott rajta, hogy erről nincs meggyőződve. A walesi bárány és a petrezselyemmártásos burgonya mellett Walter nagyjából összefoglalta Robertnek azt, amit Antontól hallott. Robert is elmondta, amiről ő szerzett tudomást.

– Megállapítottuk, hogy a gyilkosok a fegyvereket és a bombákat Szerbiából kapták.

– A fenébe! – csóválta a fejét Walter.

Roberten látszott a harag.

– A fegyvereket a szerb katonai hírszerzés szállította. A gyilkosok a céllövést egy belgrádi parkban gyakorolták.

– A hírszerző tisztek néha egyoldalúan járnak el jegyezte meg Walter.

– Inkább gyakran. És a munkájukkal járó titoktartás azt jelenti, hogy megúszhatják.

– De ez nem jelenti azt, hogy a szerb kormányzat szervezte a gyilkosságot. És ha logikusan végiggondolod, egy Szerbiához hasonló, kis nemzet, amely kétségbeesetten igyekszik megőrizni függetlenségét, őrült lenne, ha provokálná hatalmas szomszédját.

– Még az is lehet, hogy a szerb hírszerzés szembemegy kormánya óhajával – hagyta rá engedékenyen Robert, ám annál keményebben folytatta: – De ez egyáltalán nem számít. Ausztriának föl kell lépnie Szerbia ellen.

Walter éppen ettől félt. Az ügyet többé nem lehet szimpla bűncselekménynek tekinteni, amely a rendőrségre és az udvarra tartozik. Az ügy eszkalálódott, és most egy birodalom készül megbüntetni egy kis nemzetet. Ferenc József osztrák császár nagy ember volt a maga idejében, konzervatív és bigottan vallásos, viszont erős vezető. De ma már nyolcvannégy éves, és a kor csak rontott a zsarnokságán és a szűklátókörűségén. Az ilyenek azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, csak mert öregek. Walter apja szakasztott ilyen.

A sorsom két uralkodó, a cár és a császár kezében van, gondolta Walter. Az egyik buta, a másik szenilis; ettől függetlenül ők tartják a markukban Maud életét és az enyémet, és még számtalan millió európaiét. Micsoda érv ez a monarchia ellen!

Ezen töprengett, míg a desszertet ették. Amikor kihozták a kávét, derűlátóan megjegyezte:

– Gondolom, kemény leckét akartok adni Szerbiának, anélkül hogy más országok belekeverednének.

Robert azonnal lehervasztotta minden reményét.

– Éppen ellenkezőleg – mondta. – Császárom személyesen írt levelet a Kaisernak.

Walter meghökkent. Erről még nem hallott.

– Mikor?

– Tegnap küldte el.

Mint minden diplomata, Walter is gyűlölte, ha az uralkodók közvetlenül tárgyalnak egymással, és nem minisztereik útján. Ilyenkor bármi megtörténhet.

– És mit írt?

– Hogy Szerbiát mint politikai hatalmat meg kell semmisíteni.

– Nem! – Ez rosszabb volt annál, mint amitől Walter tartott. Döbbenten kérdezte: – És ezt így is gondolja?

– Minden a választól függ.

Walter elkomorodott. Ferenc József császár azt kéri Vilmos császártól, hogy segítsen. Ez a levél lényege. A két ország szövetséges, így a császár köteles támogatói hangnemben válaszolni, ám ez lehet lelkes vagy kelletlen, bátorító vagy óvatos.

– Bízom benne, hogy Németország támogatni fogja Ausztriát, akárhogyan dönt is a császárunk – mondta komoran Robert.

– Nem kívánhatjátok, hogy Németország tényleg megtámadja Szerbiát – tiltakozott Walter.

Robert megsértődött.

– Csak biztosítékot akarunk, hogy Németország teljesíti szövetségesi kötelezettségeit.

Walter megfékezte türelmetlenséget.

– Ezzel a gondolkodással az a probléma, hogy emeli a téteket. Mivel Oroszország nagy hangon támogatja Szerbiát, ezzel agresszióra bátorítja. Talán mindannyiunknak le kellene higgadnunk.

– Nem vagyok biztos benne, hogy egyetérthetek veled – válaszolta mereven Robert. – Ausztria borzasztó ütést kapott. A császár ezt nem nézheti el. Aki szembeszáll az óriással, azt el kell tiporni.

– Próbáljuk megőrizni ebben az arányérzékünket.

Robert fölemelte a hangját.

– A trónörököst ölték meg!

A szomszéd asztalnál fölpillantott egy vendég, és összevonta szemöldökét a haragos német beszéd hallatán. Robert lehalkította a hangját, de arckifejezése nem változott.

– Ne beszélj nekem arányos válaszról!

Walter igyekezett uralkodni az érzésein. Németország részéről veszedelmes ostobaság lenne, ha beszállna ebbe a küzdelembe, de semmi értelme, hogy ezt Robertnek mondja el. Az ő dolga az, hogy információt gyűjtsön, nem az, hogy vitatkozzék.

– Ezt megértem – mondta. – A nézeteidet osztják Bécsben is?

– Bécsben igen – bólintott Robert. – Viszont Tisza tiltakozik. – Tisza István Magyarország miniszterelnöke, de az osztrák császár alattvalója volt. – Az ő változata Szerbia diplomáciai bekerítése.

– Talán kevésbé drámai, de kevésbé kockázatos – jegyezte meg Walter óvatosan.

– Túlságosan gyenge válasz.

Walter a számláját kérte. Mélységesen nyugtalanította, amit hallott. Mindazonáltal nem akarta, hogy ellentét támadjon közte és Robert között. Megbíztak egymásban, segítettek egymáson. Nem akarta, hogy ez megváltozzék. Kint a járdán kezet rázott Roberttel, és bajtársiasan megragadta a könyökét.

– Akármi történjék, nekünk össze kell tartanunk, kuzin – mondta. – Szövetségesek vagyunk, és mindig is azok maradunk. – Otthagyta Robertet, hadd döntse el maga, hogy kettejükről vagy a két országról beszél. Barátsággal váltak el.

Fürgén keresztülvágott a Green Parkon. A londoniak élvezték a napfényt, ám Walter fejében gyászos gondolatok keringtek. Remélte, hogy Németország és Oroszország megfékezi a balkáni válságot, de amit ma megtudott, az baljóslatú módon éppen az ellenkezőjére utalt. A Buckingham-palotánál balra fordult, és végigment a Mallon a német követség hátsó bejáratáig.

Az apjának volt egy irodája a követségen: átlagosan minden harmadik hetet ott töltötte. A falon Vilmos császár képe függött, az íróasztalon a hadnagyi egyenruhát viselő Walter fényképe állt. Otto egy cserepet tartott a kezében. Gyűjtötte az angol kerámiát, szívesen vadászott szokatlan darabokra. Ahogy Walter közelebbről megnézte, látta, hogy krémszínű gyümölcsöstál, amelynek finoman áttört peremét úgy alakították ki, hogy a kosárfonást utánozza. Ismerve apja ízlését, úgy sejtette, hogy a tizennyolcadik századból származik.

Ottónál ott tartózkodott Gottfried von Kessel kultúrattasé, akit Walter nem kedvelt. Gottfried oldalt választotta el sűrű, sötét haját, és vastag lencséjű szemüveget hordott. Egyidős volt Walterral, és az ő apja is a diplomáciai szolgálatban dolgozott, de a sok közös tulajdonság ellenére sem voltak barátok. Walter talpnyalónak tartotta Gottfriedet. Biccentett neki, és leült.

– Az osztrák császár levelet írt a Kaisernak.

– Tudjuk – mondta gyorsan Gottfried.

Walter nem törődött vele. Gottfried mindig megpróbálta felbosszantani.

– Semmi kétség, a Kaiser válasza barátságos lesz – mondta apjának. – De sok múlik az árnyalatokon.

– Őfelsége nem beszélt még velem erről.

– De fog.

Otto bólintott.

– Ez az a fajta dolog, amiről olykor megkérdez.

– És ha óvatosságra int, akkor rábeszélhetjük az osztrákokat, hogy ne legyenek annyira harciasak.

– Miért tennénk ezt? – kérdezte Gottfried.

– Azért, hogy Németországot ne rángassák bele egy háborúba olyan értéktelen terület miatt, mint Szerbia!

– Mitől félsz? – kérdezte lenézően Gottfried. – A szerb hadseregtől?

– Az orosztól, és neked is félned kéne – felelte Walter. – A történelem legnagyobb...

– Ezt is tudom – közölte Gottfried.

Walter elengedte a füle mellett.

– Elméletben a cár hatmillió embert tud hadba állítani néhány héten belül...

– Tudom...

– ...ez pedig több, mint Szerbia teljes lakossága.

– Tudom.

Walter felsóhajtott.

– Úgy tűnik, Kessel, te mindent tudsz. Azt is tudod, hol szerezték a gyilkosok a fegyvereiket és bombáikat?

– Feltételezem, a szláv nacionalistáktól.

– Milyen szláv nacionalistáktól?

– Ki tudja?

– Úgy hallottam, az osztrákok tudják. Szerintük a fegyvereket a szerb hírszerzés feje adta.

Otto meglepetten felhorkant.

– Ez felkeltheti Ausztriában a bosszúvágyat.

– Ausztriát még a császára kormányozza – mondta Gottfried. – Végső soron ő dönt a háborúról.

Walter bólintott.

– Nem mintha az osztrák császárnak sok ürügy kellene a kegyetlenséghez és brutalitáshoz.

– Másképpen is kormányozhat egy uralkodó?

Walter nem kapta be a horgot.

– A magyar miniszterelnökön kívül, akinek nincs nagy súlya, úgy tűnik, senki sem elővigyázatos. Ez a szerep ránk hárul. – Jelentette, amit megtudott, és nem akart tovább egy szobában maradni az idegesítő Gottfrieddel. – Ha megbocsát, apám, teára megyek a sussexi hercegnéhez, és meghallgatom, miről beszélnek még a városban.

– Az angoloknál nem szokás vasárnap látogatni – mondta Gottfried. – Meghívtak – felelte Walter, és kiment, mielőtt elveszítette volna az önuralmát.

Keresztülvágott a Mayfairen a Park Lane felé, ahol Sussex herceg palotája állt. A herceg nem játszott szerepet a brit kormányban, de a hercegnének politikai szalonja volt. Amikor Walter decemberben Londonba érkezett, Fitz bemutatta a hercegnének, aki gondoskodott róla, hogy mindenhova kapjon meghívást.

Belépett a szalonba, meghajolt, megrázta a hercegné dundi kezét, és azt mondta:

– Londonban mindenki azt akarja tudni, mi fog történni Szerbiában, így hát, noha vasárnap van, eljöttem kegyelmes asszonyomhoz, hogy megkérdezzem.

– Nem lesz háború – felelte az asszony, és nem mutatta jelét, hogy érzékelte volna az élcet. – Üljön le, igyon egy csésze teát, Természetesen tragikus, ami történt a szegény főherceggel és a feleségével, és az elkövetőket kétségtelenül meg kell büntetni, de minő ostobaság lenne azt gondolni, hogy olyan nagy nemzetek, mint Németország vagy Nagy-Britannia, harcba keverednek Szerbia miatt!

Walter is szeretett volna ilyen magabiztos lenni. Helyet foglalt a boldogan mosolyogó Maud és Lady Hermia közelében, aki biccentett neki. Tucatnyi ember tartózkodott a szobában, beleértve az Admiralitás Első Lordját, Winston Churchillt. A berendezés viktoriánusan ósdi volt: túl sok, cifrán faragott bútor, tucatnyi eltérő mintájú, pompás drapéria, minden felületen nippek, fényképek, száraz fűvel töltött vázák. Egy inas teát hozott Walternak, és tejet, cukrot kínált.

Walter boldog volt, hogy Maud közelében lehet, de mint mindig, most is többet akart, és rögtön azon kezdett morfondírozni, kimódolhatnák-e, hogy kettesben legyenek, még ha egy-két percre is?

– A problémát természetesen a törökök gyengesége jelenti – mondta a hercegné.

Igaza van a fontoskodó, vén satrafának, gondolta Walter. Az Oszmán Birodalom hanyatlott, a konzervatív mozlim papság megakadályozta a modernizálást. A török szultán évszázadokon át rendet tartott a Balkán-félszigeten, Görögország mediterrán partjaitól egészen az északi Magyarországig, de most már évtizedek óta kifelé hátrál. A legközelebbi nagyhatalmak, Ausztria és Oroszország igyekeztek betölteni az űrt. Ausztria és a Fekete-tenger között terült el egymás mellett Bosznia, Szerbia és Bulgária. Öt éve Ausztria elfoglalta Boszniát. Most Ausztria a középen lévő Szerbiával keveredett összetűzésbe. Ha az oroszok a térképre néztek, láthatták, hogy a következő dominó Bulgária lesz, és az osztrákok a végén elérnek a Fekete-tenger nyugati partvidékére, amivel az orosz nemzetközi kereskedelmet veszélyeztetik.

Közben az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetei kezdték azt gondolni, hogy képesek elkormányozni magukat – a bosnyák nacionalista Gavrilo Princip is ezért lőtte le Ferenc Ferdinánd főherceget Szarajevóban.

– Ez tragédia Szerbia számára – mondta Walter. – Szerintem a miniszterelnökük a legszívesebben a Dunába vetné magát.

– Úgy érti, a Volgába – helyesbített Maud.

Walter ránézett. Boldog volt, mert kapott egy ürügyet, hogy habzsolhassa a látványát. Maud átöltözött, most királykék teázótoalettet viselt, halvány rózsaszín csipkeblúzzal és kék pomponos rózsaszín filckalappal.

– Egyáltalán nem úgy értettem, Lady Maud – mondta.

– A Volga folyik keresztül Belgrádon, amely Szerbia fővárosa – közölte Maud.

Walter már tiltakozni akart, aztán mégsem tette. A lány pontosan tudja, hogy a Volga aligha folyhat ezer kilométernél közelebb Belgrádhoz. Mit akarhat?

– Lady Maud, nem szívesen mondok ellent egy önhöz hasonlóan tájékozott hölgynek – mondta. – Mindazonáltal...

– Megnézhetjük – felelte a lány. – Nagybátyámnak, a hercegnek van a legnagyobb könyvtára Londonban. – Fölállt. – Jöjjön, bebizonyítom, hogy téved.

Ez vakmerő viselkedés volt egy jól nevelt ifjú hölgytől, és a hercegné húzta is a száját.

Walter mímelte, hogy tehetetlenül vállat von, és követte Maudot az ajtóhoz.

Lady Hermia egy pillanatig mintha ugyancsak fel akart volna állni, de olyan kényelmesen besüppedt a mély bársonyfotelbe, kezében a csészével és a csészealjjal, ölében tányérral, hogy túl sok erőfeszítést követelt volna a mozgás.

– Ne maradj sokáig – mondta halkan, és bekapott egy falat süteményt. Walter és Maud kiment.

Maud vezette Waltert a folyosón, ahol úgy állt néhány inas, mint az őrszemek. Megállt egy ajtónál. és megvárta, hogy Walter kinyissa neki. Beléptek.

Csend volt a nagy teremben. Kettesben voltak. Maud a férfi nyakába borult, Walter átölelte, magához szorította. A lány fölnézett rá.

– Szeretlek – mondta, és mohón megcsókolta.

Egy perc múlva zihálva szétváltak. Walter imádattal bámulta.

– Borzalmas vagy – mondta. – Még hogy a Volga folyik Belgrádban!

– Működött, nem?

A férfi csodálattal ingatta a fejét.

– Sose jutott volna eszembe. Olyan okos vagy.

– Szükségünk van egy atlaszra – mondta a lány. – Arra az esetre, ha valaki bejönne.

Walter végigpásztázta a polcokat. Ez inkább egy gyűjtő könyvtára volt, mint egy olvasóé. Minden könyvnek finom kötése volt, de a legtöbbet mintha még sose nyitották volna ki. Néhány szakkönyv lappangott egy sarokban. Walter kihúzott egy atlaszt, és talált benne egy Balkán-térképet.

– Ez a válság – szólalt meg Maud aggodalmasan. – Hosszú távon... ugye, nem fog elszakítani minket?

– Nem, ha rajtam múlik – felelte Walter.

Egy könyvszekrény mögé húzta a lányt, hogy akkor se lehessen őket azonnal észrevenni, ha valaki netán belép, és ismét megcsókolta. Maud ma gyönyörűségesen mohó volt, Walter lapockáját, karját, hátát simogatta, míg csókolóztak. Egyszer csak levált Walter szájáról, és azt súgta:

– Húzd föl a szoknyámat!

A férfi nyelt egyet. Álmodott már erről a pillanatról. Megmarkolta a szövetet, felrántotta.

– Az alsószoknyát is – mondta a lány. – De ne gyűrd össze – figyelmeztette. Walter próbálta úgy fölemelni a ruhát, hogy ne törje meg a selymet, de minden kicsúszott a kezéből. A lány türelmetlenül lehajolt, megragadta a szoknya és az alsószoknya szegélyét, és a derekáig felhúzta. – Fogj meg! – mondta, és Walter szemébe nézett.

A férfi ideges volt, hogy hátha bejön valaki, de túlságosan elöntötte a szerelem és a vágy ahhoz, hogy megfékezze magát. Jobb kezét a lány lába közé dugta – és elállt a lélegzete a megdöbbenéstől: Maudon nem volt alsó. A tudat, hogy a lány ezt előre eltervezte, még jobban felszította a vágyát. Szelíden simogatta, ám Maud a tenyeréhez nyomta a csípőjét, hogy keményebben markolja.

– Így már jó – mondta. A férfi lehunyta a szemét, de Maud tiltakozott: – Nézz rám, drágám, kérlek, nézz, miközben csinálod – így hát ismét kinyitotta. A lány arca kipirult, a szája nyitva volt, és nehezen lélegzett. Megragadta Walter kezét, és úgy irányította, ahogyan a férfi tette a páholyban. – Dugd be az ujjad – súgta. A férfi vállának támaszkodott. Walter a ruháján át is érezte lélegzetének forróságát. A lány újra és újra nekilökte magát. Halk torokhangot hallatott, mint amikor valaki álmában kiált, majd elernyedt.

Walter hallotta, hogy nyílik az ajtó.

– Maud, drágám, mennünk kell – szólt Lady Hermia.

Walter visszahúzta a kezét, Maud sietve lesimította a szoknyáját. Remegő hangon mondta:

– Fájdalom, Herm néni, tévedtem, és Herr von Ulrichnak volt igaza. Belgrádban nem a Volga folyik, hanem a Duna. Éppen most találtuk meg az atlaszban.

Mire Lady Hermia megkerülte a könyvespolc végét, ők már szétnyitották az atlaszt.

– Ebben én sosem kételkedtem – mondta. – A férfiaknak rendszerint igazuk van az ilyen dolgokban, és Herr von Ulrich diplomata, akinek sok olyan tényt kell tudnia, amelyekkel egy nőnek nem szükséges foglalkoznia. Nem kellett volna vitatkoznod, Maud.

– Igazad van – mondta Maud lélegzetelállító őszintétlenséggel.

Elhagyták a könyvtárat, végigmentek a folyosón. Walter kinyitotta a szalon ajtaját. Lady Hermia ment be elsőnek. Miközben Maud követte a nagynénjét, belenézett a férfi szemébe. Walter fölemelte a jobbját, a szájába dugta az ujja hegyét, és lenyalta.

Ez így nem mehet tovább, gondolta Walter, miközben visszafelé tartott a követségre. Mintha egy iskolás fiú lenne! Maud huszonhárom, ő huszonkilenc, mégis abszurd ürügyeket kell kitalálniuk, hogy öt percet együtt tölthessenek. Ideje, hogy összeházasodjanak.

Ehhez Fitz engedélyét kell kérnie. Maud apja halott, így a báty a család feje. Fitz kétségtelenül jobban örült volna, ha a húga egy angolhoz megy feleségül, de valószínűleg beadja a derekát: nyilván aggódhat már, hogy talán sose tudja férjhez adni keményfejű húgát.

Nem, a nagyobb gond itt Otto. Azt akarja, hogy Walter valamilyen illedelmes porosz hajadont vegyen el, aki boldog lesz, ha élete hátralévő részét az örökösök kihordásának szentelheti. És ha Otto valamit akar, akkor azt el is éri, könyörtelenül letiporja az ellenállást. Ettől lett olyan jó katonatiszt. Sosem jutna eszébe, hogy a fiának joga van atyai kényszer vagy beavatkozás nélkül kiválasztani a menyasszonyát. Walter jobban szerette volna, ha az apja bátorítja és támogatja: cseppet sem örült az elkerülhetetlen összecsapásnak. A szerelme azonban hatalmasabb erő volt, mint a fiúi engedelmesség.

Vasárnap este volt, de London nem csitult el. Bár a parlament nem ülésezett, és a Whitehall mandarinjai hazatértek elővárosi otthonaikba, a politika folytatódott a Mayfair palotáiban, a St. James férfiklubjaiban és a követségeken. Az utcákon Walter fölismert több képviselőt, két miniszterhelyettest a külügyből, és néhány európai diplomatát. Vajon a városban maradt-e Sir Edward Grey, Nagy-Britannia ornitológus külügyminisztere, vagy elutazott hampshire-i vidéki házába, amelyet úgy szeret?

Apját az íróasztalánál találta, éppen megfejtett táviratokat olvasott.

– Lehet, hogy nem ez a legjobb pillanat a híreimhez – kezdte Walter. Otto csak morgott valamit, és tovább olvasott.

Walter folytatta.

– Szeretem Lady Maudot.

Otto felpillantott.

– Fitzherbert húgát? Gyanítottam. Őszinte részvétem.

– Kérem, apám, vegye ezt komolyan!

– Nem, te vedd komolyan. – Otto ledobta a papírokat, amelyeket olvasott. – Maud Fitzherbert feminista, szüfrazsett és társadalmi kalandor. Nem alkalmas feleségnek, különösen nem egy jó családból való német diplomata számára! Ne halljak erről többet!

Walterból már kitörni készültek az indulatos szavak, de összeszorította a fogát, és nyugalmat kényszerített magára.

– Csodálatos nő, és én szeretem, ezért jobban tenné, ha udvariasan beszélne róla, akármi is a véleménye.

– Azt fogom mondani, amit gondolok – felelte Otto közömbösen. – Borzalmas nő. – Ismét elmélyedt a táviratokban.

Walter észrevette a törtfehér gyümölcsöstálat, amelyet az apja vásárolt.

– Nem – mondta. Fölvette a tálat. – Nem fogja azt mondani, amit gondol.

– Vigyázz azzal!

Most már sikerült magára vonni az apai figyelmet.

– Nekem éppen olyan drága Lady Maud, mint magának ez a limlom.

– Limlom? Szeretném közölni, hogy az értéke...

– Kivéve persze, hogy a szerelem hatalmasabb a gyűjtő mohóságánál.

A levegőbe dobta a törékeny tálat, és fél kézzel elkapta. Az apja tiltakozó, tagolatlan kiáltást hallatott. Walter zavartalanul folytatta: – Így hát, amikor őt sértegeti, úgy érzem magam, mint maga, amikor attól tart, hogy le fogom ejteni ezt, vagy még úgyabbul.

– Arcátlan kölyök...

Walter fölemelte a hangját.

– És ha továbbra is lábbal tiporja az érzelmeimet, akkor én is a lábammal tiprom szét ezt az ostoba cserepet!

– Jól van, kifejtetted a véleményedet, most már tedd le, az ég áldjon meg!

Walter ezt. beleegyezésnek vette, és visszatette a dísztárgyat egy asztalkára.

Otto epésen folytatta:

– De van valami más is, amit számításba kell venned... ha szóba hozhatom anélkül, hogy lábbal tipornám az érzelmeidet.

– Rendben.

– Ő angol.

– Az isten szerelmére – kiáltott Walter. – Előkelő németek hosszú évek óta házasodnak össze angol arisztokratákkal! Albert szász–coburg–gothai herceg Viktória királynőt vette feleségül: unokájuk jelenleg Anglia királya. És Anglia királynője württembergi hercegnőnek született!

Most Otto emelte föl a hangját.

– A dolgok megváltoztak! Az angolok úgy döntöttek, hogy mi továbbra is csak másodosztályú hatalom lehetünk. Barátkoznak ellenfeleinkkel, Oroszországgal és Franciaországgal. A Vaterland ellenségét vennéd feleségül!

Walter tudta, hogy a régi gárda így gondolkodik, de ez akkor is esztelenség.

– Nem kell ellenségeknek lennünk – mondta kétségbeesetten. – Erre semmi ok!

– Sosem fogják megengedni, hogy egyenlő feltételek szerint versenyezzünk.

– De hát ez nem igaz! – Walter hallotta, hogy ordít. Igyekezett lecsillapodni. – Az angolok hisznek a szabad kereskedelemben. Az egész Brit Birodalom területén eladhatjuk a termékeinket!

– Akkor nézd meg ezt! – Otto odalökte neki azt a táviratot, amelyet az imént olvasott. – Őfelsége, a császár megkért, hogy fűzzek hozzá megjegyzéseket.

Walter fölvette. Az osztrák császár személyes levelére adandó válasz tervezete volt. Walter egyre növekvő ijedelemmel olvasta. Így ért véget:

– Ferenc József császárt mindazonáltal biztosíthatjuk, hogy Őfelsége határozottan kiáll Ausztria–Magyarország mellett, ahogy ezt megköveteli a szövetséges és a régi barát iránti hűség.

Walter elborzadt.

– De hát ez biankó csekket ad Ausztriának – mondta. – Bármit tesznek, mi támogatjuk őket!

– Vannak bizonyos feltételek.

– Nem sok. Ezt elküldték már?

– Nem, de egyetértek. Holnap küldik.

– Nem áll módunkban megakadályozni?

– Nem, és nem is áll szándékomban.

– De ez arra kötelez minket, hogy támogassuk Ausztriát egy Szerbia elleni háborúban.

– Az nem rossz dolog.

– De hát nem akarunk háborút – tiltakozott Walter. – Tudományra, iparosodásra, kereskedelemre van szükségünk. Németországnak modernné, liberálissá kell válnia és meg kell erősödnie. Békét és felvirágzást akarunk! – Némán hozzátette, hogy olyan világot akarunk, amelyben egy férfi feleségül veheti a szeretett nőt, és ezért nem vádolhatják árulással.

– Ide hallgass – mondta Otto –, kétfelől is hatalmas ellenségeink vannak, Franciaország nyugaton, Oroszország keleten, ezek pedig egy húron pendülnek. Nem harcolhatunk két fronton.

Ezt Walter is tudta.

– Ezért született a Schlieffen-terv – mondta. – Ha háborúra kényszerülünk, először túlerővel lerohanjuk Franciaországot, néhány hét alatt legyőzzük, azután, amikor a Nyugatot már biztosítottuk, Keletnek fordulunk, szembeszállunk Oroszországgal.

– Ez az egyetlen reményünk – mondta Otto. – De amikor ezt a tervet kilenc éve elfogadta a német hadvezetés, a hírszerzés azt mondta, hogy az orosz hadsereg mozgósítása negyven napot igényel. Ez csaknem hat hetet ad nekünk Franciaország meghódítására. Azóta Oroszország feljavította vasúthálózatát a Franciaországtól kapott pénzen!

– Otto az asztalra csapott, mintha öklével szétzúzhatná Franciaországot. – Ahogy az orosz mozgósításra szánt idő rövidül, úgy válik egyre kockázatosabbá a Schlieffen-terv. Ami azt jelenti ujját drámaian Walterra szögezte –, hogy Németországnak annál jobb, minél hamarabb elkezdődik ez a háború!

– Nem! – Miért nem tudja megérteni az öregember, hogy milyen veszedelmesen gondolkodik? – Ez azt jelenti, hogy békés megoldásokat kell keresnünk a jelentéktelen vitákban!

– Békés megoldásokat? – Otto mindentudóan csóválta a fejét. –Fiatal vagy és idealista. Azt gondolod, hogy egy válasz minden kérdésre jó,

– Háborút akar – hitetlenkedett Walter. – Apám csakugyan háborút akar.

– Senki sem akar háborút, felelte Otto. –De a háború néha jobb, mint a másik megoldás.

Maud csak koldusfilléreket örökölt az apjától, évi háromszáz fontot, ami arra alig volt elég, hogy az aktuális évadra összeállítsa a ruhatárát. Fitz örökölte a címet, a földeket, a házat és csaknem az összes pénzt. Ez volt az angol rendszer. De nem is ez bőszítette Maudot. A pénz keveset jelentett számára: nem igazán volt szüksége erre a háromszázra sem. Fitz mindent kifizetett kérdés nélkül, mert nem tartotta úriemberhez illőnek, hogy a fogához verje a garast.

A lány azt tekintette a legnagyobb sérelemnek, hogy nem kapott tisztességes oktatást. Tizenhét éves korában bejelentette, hogy egyetemre megy – mire mindenki kinevette. Mint kiderült, jó iskolákat kell végezni, vizsgákat kell letenni ahhoz, hogy valaki egyetemre mehessen. Maud sosem járt iskolába, és noha képes volt politikáról csevegni az ország nagyjaival, az egymást váltó nevelőnők és házitanítók egyáltalán nem készítették föl arra, hogy bármiféle vizsgát letehessen. Napokon át sírt és dühöngött, és még most is rosszkedvű lett, ha erre gondolt. Ez tette szüfrazsetté: tudta, hogy a lányok addig nem kapnak megfelelő oktatást, amíg a nők nem szavazhatnak.

Gyakran nem is értette, hogy egyáltalán miért mennek férjhez a lányok. Élethossziglan tartó rabszolgaságra ítélik magukat, és mit kapnak cserébe? Persze ma már tudta a választ. Még sosem élt át ilyen erős szenvedélyt, amely a Walter iránti szerelemhez lett volna fogható. Amit pedig azért tettek, hogy kifejezésre juttassák szerelmüket, az a legkéjesebb gyönyörűséggel töltötte el. Maga a mennyország, ha az ember így képes megérinteni valakit, akit szeret! Háromszorosan vállalná a rabszolgaságot, ha ezt kapja érte!

Ám itt nem volt szó rabszolgaságról, legalábbis Walternál nem. Maud megkérdezte tőle, mit gondol, a feleség mindenben köteles-e engedelmeskedni a férjének, és így válaszolt:

– Természetesen nem. Miért következne a házasságból az engedelmesség? Két felnőtt embernek, akik szeretik egymást, közösen kell dönteniük a dolgokban, anélkül hogy az egyik engedelmeskedne a másiknak.

Maud sok időt töltött azzal, hogy elképzelte közös életüket. Néhány évig bizonyára követségről követségre utaznának, és bejárnák a világot: eljutnának Párizsba, Rómába, Budapestre, talán még messzebb is: Addisz-Abebába, Tokióba, Buenos Airesbe. Eszébe jutott a bibliai Rút története: „Ahova te mész, oda megyek én is.” A fiaik megtanulják, hogy a nőkkel egyenlőként bánjanak, a lányaikat független, erős egyéniségekké nevelik. Végül talán Berlinben telepednek le, hogy a gyermekeik jó német iskolákba járhassanak. Walter egyszer bizonnyal megörökli Zumwaldot, apja vidéki udvarházát Kelet-Poroszországban. Ha megöregszenek, és a gyermekeik is felnőttek, több időt töltenek majd vidéken, kéz a kézben sétálgatnak, esténként egymás mellett olvasgatnak, és azon méláznak, mennyire megváltozott a világ az ő fiatalkoruk óta.

Alig tudott másra gondolni. Ült az irodájában a Kálvária Evangéliumi Csarnokban, bámulta a gyógyszerek árlistáját, és arra emlékezett, hogyan nyalta le Walter az ujja hegyét a hercegné szalonjának ajtajában. Az emberek kezdtek felfigyelni szórakozottságára: Greenward doktor megkérdezte, jól érzi-e magát, Herm néni pedig nógatta, hogy ébredjen már föl.

Igyekezett a megrendelőlapra összpontosítani, ám ezúttal kopogtatás zavarta meg. Herm néni bekukkantott, és azt mondta:

– Téged keresnek.

Kissé ijedtnek tűnt, miközben egy névjegyet adott át Maudnak.

Otto von Ulrich tábornok

Katonai attasé

Német Birodalmi Nagykövetség

Carlton House Terrace, London

– Walter apja – mondta Maud. – Mi az ördög...?

– Mit mondjak neki? – suttogta Herm néni.

– Kérdezd meg, óhajt-e teát vagy sherryt, aztán vezesd be.

Von Ulrich szertartásosan öltözött: szaténhajtókás császárkabátot, fehér pikémellényt, csíkos nadrágot viselt. Vörös arca verejtékezett a nyári hőségben. Testesebb volt Walternál, nem is olyan jóképű, de ugyanolyan katonás tartású: mintha nyársat nyelt volna, és az állát is fölszegte.

Maud elővette a szokott fesztelen modorát:

– Drága Herr von Ulrich, ez hivatalos látogatás?

– A fiamról akarok beszélni önnel – mondta Otto. Csaknem olyan jól beszélt angolul, mint Walter, noha a fiától eltérően némi akcentussal.

– Igazán kedves öntől, hogy nem köntörfalaz – felelte Maud árnyalatnyi gúnnyal, ami lepergett a látogatóról. – Kérem, foglaljon helyet. Lady Hermia mindjárt hozat frissítőt.

– Walter régi, arisztokrata családból származik.

– Akárcsak én – jegyezte meg Maud.

– Mi hagyománytisztelő, konzervatív, buzgón vallásos... talán kicsit régimódi család vagyunk.

– Akárcsak az én családom – bólintott Maud.

A beszélgetés másfelé tartott, mint ahova Otto szeretett volna eljutni. – Mi poroszok vagyunk – közölte árnyalatnyi ingerültséggel.

– Ah – mondta Maud olyan hangot, mint akit most lefőztek. – Mi pedig természetesen angolszászok.

Úgy vívott Walter apjával, mintha ez csak szellemi pengeváltás lenne, holott nagyon megrémült. Miért jött ide? Mi a célja? Sejtette, hogy semmi jó. Ez az ember az ellensége. Gyászos bizonyossággal érezte, hogy el akarja választani tőle a fiát.

Von Ulrichot nem lehetett eltéríteni holmi léhaságokkal.

– Németország és Nagy-Britannia rossz viszonyban van. Nagy-Britannia barátkozik ellenségeinkkel, Oroszországgal és Franciaországgal. Ettől pedig ellenfelek leszünk.

– Sajnálattal hallom, hogy így gondolkodik. Sokan nem így tesznek.

– Az igazságról nem a többségi szavazás dönt. – Maud ismét hallotta azt a kemény élt a hangjában. Von Ulrich nem szokott hozzá, hogy kritizálják, főleg nem a nők.

Dr. Greenward ápolónője tálcán teát hozott. Otto hallgatott, amíg az asszony ki nem ment, azután folytatta:

– Pár hét múlva háborúban állhatunk. Ha nem Szerbia ürügyén csapunk össze, akkor lesz más casus belli. Nagy-Britanniának és Németországnak előbb-utóbb meg kell vívnia Európa uralmáért.

– Sajnálom, hogy ilyen pesszimista.

– Sokan ezt másképpen gondolják.

– De az igazságról nem a többségi szavazás dönt.

Otto bosszúsnak látszott. Nyilvánvalóan arra számított, hogy a lány csak ül és némán hallgatja az ő nagyképű szónoklatát. Nem tetszett neki, hogy kigúnyolják.

– Jó lenne, ha figyelne rám. Mondok valamit, ami önt érinti. A legtöbb német ellenségének tekinti a briteket. Ha Walter egy angol nőt vesz feleségül, akkor gondolnia kell a következményekre.

– Természetesen gondolok. Walter és én sokat beszéltünk erről.

– Először is az én rosszallásommal kell szembenéznie. Nem örülnék, ha egy angol meny kerülne a családomba.

– Walter úgy érzi, hogy apai szeretete végül segít önnek legyőznie az irántam táplált ellenszenvét. Valóban nincs erre lehetőség?

– Másodszor – folytatta Von Ulrich, elengedve a füle mellett a kérdést – ezt illojalitásnak tekintenék a Kaiser iránt. Walternak nem lennének barátai többé a saját köreiben. Sem őt, sem a feleségét nem fogadnák a legjobb házaknál.

Maud mérges lett.

– Ezt nehéz elhinnem. Nem lehet ilyen korlátolt minden német! Otto mintha észre sem vette volna a gorombaságát.

– Harmadszor és utoljára, ott van Walter külügyi pályafutása. Nagy jövőre hivatott. Különböző országokban járattam iskolába és egyetemre. Perfekt angol, és jól beszél oroszul. Feletteseinek jó véleménye van róla, noha idealistának tartják, maga a Kaiser is számít rá. Egy napon külügyminiszter is lehet.

– Kiváló ember – helyeselt Maud.

– De ha megnősül, vége a pályájának.

– Ez nevetséges – döbbent meg a lány.

– De, drága ifjú hölgyem, nem nyilvánvaló? Olyan emberben, aki az ellenséges táborból házasodik, nem lehet bízni.

– Erről is beszéltünk. Ő természetesen és elsősorban német hazafi. Eléggé szeretem ahhoz, hogy ezt elfogadjam.

– Túl fontos lehet neki a felesége családja ahhoz, hogy feltétlenül hűséges legyen a hazájához. De még ha könyörtelenül elvágja is ezeket a szálakat, az emberek akkor is fel fogják tenni ezt a kérdést.

– Ön túloz – mondta Maud, de kezdte elveszteni a magabiztosságát.

– Bizonyosan nem dolgozhat olyan területen, ahol szükséges a titoktartás. Az emberek nem mondanak bizalmas dolgokat a jelenlétében. Leírják.

– Nem muszáj a katonai hírszerzésnél dolgoznia. Átválthat a diplomácia más területeire.

– Minden diplomáciai tevékenységnél szükség van titoktartásra. Azután ott van még az én pozícióm.

Maud meghökkent. Otto pályafutása nem került szóba közöttük.

– Közeli barátja vagyok a Kaisernak. Vajon továbbra is teljesen megbízik bennem, ha a fiam egy ellenséges idegent vesz feleségül?

– Ezt kéne tennie.

– Talán igen, ha egyértelmű elszántsággal viselkedek, és kitagadom a fiam.

Maud lélegzete elakadt.

– Ezt nem tenné meg.

Otto fölemelte a hangját.

– Meg kellene tennem!

A lány a fejét rázta.

– Van választása – mondta kétségbeesetten. – Az embernek mindig van választása!

– Nem fogok mindent feláldozni, amit eddig elértem – a pozíciómar, a pályafutásomat, honfitársaim megbecsülését – egy lány miatt – mondta Von Ulrich megvetően.

Maud úgy érezte magát, mintha arcul ütötték volna.

Otto folytatta:

– Walter viszont természetesen meg fogja tenni.

– Miről beszél?

– Ha Walter feleségül veszi önt, elveszti a családját, a hazáját és a karrierjét. De meg fogja tenni. Közölte, hogy szereti magát, de közben nem gondolta végig a következményeket; ám előbb-utóbb felfogja, milyen végzetes hibát követ el. Ő kétségtelenül a nem hivatalos menyasszonyának tekinti önt, és nem fog kihátrálni ebből a kapcsolatból. Ahhoz túlságosan úriember. „Tessék, tagadjon ki!” Ezt fogja mondani nekem. Máskülönben gyávának tartaná önmagát.

– Ez igaz – mondta Maud. Összevissza kavargott a feje. Ez a rettenetes öregember világosabban látta az igazságot, mint ő.

Otto folytatta:

– Így hát magának kell felbontania ezt az eljegyzést.

Maudba mintha beledöftek volna.

– Nem!

– Ez az egyetlen mód, hogy megmentse. Le kell mondania róla. Maud kinyitotta a száját, hogy ismét tiltakozzon, de rájött, hogy Ottónak igaza van. Nem tudott mit válaszolni.

Otto előrehajolt, és nyomasztó erővel kérdezte:

– Szakít vele?

Könnyek peregtek Maud arcán. Tudta, mit kell tennie. Nem döntheti romba Walter életét, még szerelemből sem.

– Igen – zokogta. A méltósága odalett, de mit törődött vele! Ahhoz ez túlságosan fájt. – Igen, szakítok!

– Megígéri?

– Igen, megígérem.

Otto fölállt.

– Köszönöm, hogy volt kegyes végighallgatni. – Meghajolt. – Jó napot kívánok. Kiment.

Maud a tenyerébe temette az arcát.

Nyolcadik fejezet

1914. július közepe

Ty Gwynben, Ethel új hálószobájában volt egy állótükör. Ócska volt, a fakeret megrepedezett, az üveg homályos volt, de tetőtől talpig láthatta magát benne. Neki ez nagy fényűzés volt.

Alsóneműre vetkőzve bámulta magát. Valahogy bujábbnak tűnt, mióta szerelmes lett. Fölszedett valamit derékban és csípőben, mintha a melle is duzzadtabb lenne, talán mert Fitz olyan sokszor simogatta és szorongatta. Amikor erre gondolt, megfájdult a mellbimbója.

Fitz, aki reggel érkezett meg Bea hercegnővel és Lady Mauddal, odasúgta neki, hogy ebéd után legyen a Gardénia lakosztályban. Ethel a Rózsaszín szobában helyezte el Maudot azzal az ürüggyel, hogy a szokott lakosztályában javítják a padlót.

Bement a szobájába, hogy megmosakodjon, és tiszta fehérneműt vegyen. Szerette magát így felkészíteni a férfi számára, már előre élvezte, hogyan érinti meg Fitz a testét, csókolja majd a száját; elképzelte, hogyan nyög majd a vágytól és az örömtől, szinte érezte a bőre illatát, ruhája szövetének érzéki tapintását.

Kihúzott egy fiókot, hogy harisnyát váltson, és a tekintete megakadt egy kupac tiszta, fehér pamutcsíkon, a „rongyokon”, amelyeket havi tisztuláskor használt. Eszébe jutott, hogy azóta nem mosta ki őket, hogy ide költözött, és agyában azonnal megérezte a tömény rettegés parányi magját. Lezöttyent a keskeny ágyra. Július közepe volt. Mrs. Jevons május elején távozott. Az tíz hét. Ennyi idő alatt Ethelnek nem egyszer, de kétszer kellett volna használnia a rongyokat.

– Jaj, ne – mondta hangosan. – Jaj, kérlek, ne!

Kényszerítette magát, hogy higgadtan gondolkodjon, és ismét áttekintse az eseményeket. A király januárban látogatott el hozzájuk. Ethelt rögtön utána előléptették házvezetőnővé, de Mrs. Jevons túl beteg volt ahhoz, hogy költözködjék. Fitz februárban utazott Oroszországba, márciusban tért vissza, akkor szeretkeztek először rendesen. Áprilisban Mrs. Jevons felépült, Londonból lejött Fitz jogtanácsosa, Albert Solman, és elmagyarázta az öregasszonynak a nyugdíjazása feltételeit. Mrs. Jevons május elején távozott, Ethel ekkor költözött át ebbe a szobába, és akkor került be a fiókba a fehér pamutcsíkoknak az a rémítő kis kupaca. Az tíz hete volt, akárhogy számolja.

Hányszor találkoztak a Gardénia lakosztályban? Legalább nyolcszor. Fitz mindig visszahúzódott az utolsó pillanatban, de néha egy kicsit késett, és az első rándulást még magában érezhette Ethel. Eszeveszetten boldog volt, hogy így lehet együtt a férfival, és eksztázisában nem volt hajlandó meglátni a kockázatot. Hát most benne van a pácban.

– Ó, istenem, bocsáss meg nekem – mondta fennhangon.

A barátnője, a vele egyidős Dilys Pugh, szintén teherbe esett. Perceval Jones feleségének volt a szobalánya, és Johnny Bevannel járt. Ethel emlékezett rá, hogyan duzzadt meg Dilys melle akkortájt, amikor tudomásul kellett vennie, hogy abból is lesz gyerek, ha állva csinálják. Mostanra már házasok.

Mi lesz vele? Ő nem mehet hozzá a gyermeke apjához. Minden egyebet leszámítva már van felesége.

Ideje is, hogy találkozzanak. Ma nem fognak az ágyban hemperegni. Meg kell beszélniük a jövőt. Belebújt a házvezetőnő fekete selyemruhájába.

Mit mond majd Fitz? Nincsen gyermeke: örülni fog vagy megrémül? Szereti majd a szerelemgyerekét, vagy zavarónak találja? Még jobban szeretni fogja Ethelt, amiért megfogant, vagy meggyűlöli?

Kijött padlásszobájából a keskeny folyosóra, és lement a hátsó lépcsőn a nyugati szárnyba. Az ismerős, gardéniás tapéta ugyanúgy felszította a vágyát, ahogy az ő bugyogója hatott F'itzre.

A férfi már ott volt, az ablaknál szivarozott, és nézte a napsütötte kertet. Ethel, ahogy meglátta, ismét beleborzongott, hogy milyen gyönyörű ez az ember. Átkarolta a nyakát. A barna tweedöltöny selymesen simogatta, mert mint Ethel rájött, kasmírgyapjúból készült.

– Ó, Teddy, szerelmem, olyan boldog vagyok, hogy látlak – mondta. Tetszett neki, hogy egyedül ő szólítja Teddynek.

– Én is örülök, hogy látlak – felelte a férfi, de nem simogatta meg azonnal a mellét.

A lány megcsókolta a fülét.

– Valamit mondani akarok neked – szólt ünnepélyesen.

– Nekem is mondanom kell valamit. Lehetek én az első?

Ethel már épp nemmel akart válaszolni, de a férfi kibontakozott az öleléséből, és egy lépést hátrált. Váratlanul rossz előérzet töltötte el a lányt. – Mi az? – kérdezte. – Mit akarsz mondani?

– Bea gyermeket vár.

Megszívta a szivarját, és úgy fújta ki a füstöt, mintha sóhajtana. Ethel először nem is értette, mit hallott.

– Tessék? – kérdezte ámulva.

– Bea hercegnő, a feleségem állapotos. Gyermeket vár.

– Szóval te egész idő alatt ugyanúgy együtt voltál vele, mint velem? – kérdezte dühösen Ethel.

Fitz meglepődött. Mintha nem számított volna rá, hogy a lány neheztelhet ezért.

– Kénytelen vagyok – tiltakozott. – Örökösre van szükségem!

– De hát azt mondtad, hogy szeretsz!

– Szeretlek, és bizonyos értelemben mindig is szeretni foglak.

– Nem, Teddy – kiáltotta a lány. – Nem mondj ilyet, kérlek, ne!

– Halkabban beszélj!

– Halkabban? De hiszen épp most rúgsz ki! Mit számít már nekem, ha az emberek megtudják?

– Nekem viszont mindennél többet számít.

Ethel össze volt törve.

– Teddy, én szeretlek!

– De már vége. Jó férjnek és jó apának kell lennem. Meg kell értened.

– Meg, a francba – dühöngött a lány. – Hogy mondhatod ezt ilyen félvállról? Több érzelmet láttam rajtad, amikor egy kutyát kellett lelőni!

– Ez nem igaz – felelte a férfi elcsukló hangon.

– Ebben a szobában, azon az ágyon adtam oda magam neked.

– És én nem... – Elakadt. Arcán a fájdalom hirtelen áttörte a fagyos önuralom kérgét. Lesütötte a szemét. – Én ezt sose fogom elfelejteni – suttogta.

A lány közelebb lépett, és ahogy megpillantotta a könnyeket a férfi arcán, rögtön elpárolgott a haragja.

– Ó, Teddy, ne haragudj! – mondta.

Fitz próbálta összeszedni magát.

– Nagyon kedvellek, de muszáj teljesítenem a kötelességemet – mondta. A szavak hidegek voltak, a hangja elgyötört.

– Ó, istenem – Ethel igyekezett abbahagyni a sírást. Még el sem mondta neki a saját hírét. A ruhaujjába törölte az arcát, szipogott, nyelt egyet.

– Kötelességedet? – kérdezte. – Még a felét sem ismered.

– Miről beszélsz?

– Én is állapotos vagyok.

– Jóságos isten! – Fitz automatikusan a szájához emelte a szivart, aztán ismét leengedte, anélkül hogy megszívta volna. – De hát én mindig kihúztam!

– Akkor nem voltál elég gyors.

– Mióta tudod?

– Most jöttem rá. Benéztem a fiókomba, és megláttam a tiszta rongyokat. – Fitz megrándult. Persze nem szereti, ha a menstruációról beszélnek. Hát pedig ki kell bírnia. – Kiszámoltam, hogy azóta nem jött meg, amióta beköltöztem Mrs. Jevons régi szobájába, és az tíz hete történt.

– Két ciklus. Akkor már biztos. Bea is ezt mondta. Ó, a pokolba! A szájához emelte a szivart, de rájött, hogy kialudt. Ingerült morgással eldobta.

Ethetnek cinikus ötlete támadt.

– Lehet, hogy két örökösöd is lesz.

– Ne légy nevetséges – mondta élesen Fitz. – Egy fattyú nem örökölhet.

– Ó! – Nem is gondolta komolyan, hogy követelőzzön a gyermeke érdekében. Másrészt mostanáig eszébe sem jutott, hogy fattyú. – Szegény kis bogaram – mondta. – Az én babácskám, a fattyú.

Fitz bűnbánó arcot vágott.

– Sajnálom – mondta. – Nem úgy értettem. Bocsáss meg.

Ethel látta, hogyan harcol a férfi jobbik énje az önző ösztöneivel. Megérintette a karját.

– Szegény Fitz.

– Isten mentsen attól, hogy Bea megtudja – szólt a férfi.

Ez halálos sértés volt Ethelnek. Miért a másik nőt félti? Beának kutyabaja: gazdag, férjezett és a Fitzherbert-klán imádott és nagyra becsült örökösét hordozza.

Fitz folytatta:

– Túl nagy sokk lenne.

A lány hallott szóbeszédeket, hogy Bea tavaly elvetélt. Az összes szolgáló ezt taglalta. Nyina, az orosz komorna azt állította, hogy a hercegnő Fitzet hibáztatja a vetélés miatt, mert felzaklatta azzal, hogy elhalasztotta a tervezett oroszországi utazást.

Ethel úgy érezte, őt leselejtezték.

– Szóval az a legfőbb aggodalmad, hogy a gyermekünk létezése felizgathatja a feleségedet.

A férfi rámeredt.

– Nem akarom, hogy elvetéljen! Ez nagyon fontos!

– Az isten verjen meg! – fakadt ki Ethel.

– Mit akarsz? Bea azzal a gyermekkel terhes, akit vártam, akiért imádkoztam. A tiedet nem várta senki, sem te, sem én.

– Én nem így látom – felelte halkan a lány, és ismét elsírta magát.

– Ezen gondolkodnom kell – mondta a férfi. – Egyedül kell maradnom. – Megfogta a lány vállát. – Holnap ismét beszélünk. Erről ne szólj senkinek! Megértetted?

Ethel bólintott.

– Ígérd meg!

– Megígérem.

– Jó kislány vagy – bólintott a férfi, és elhagyta a szobát.

Ethel lehajolt, felszedte a földről a kialudt szivart.

Senkinek nem szólt, de képtelen volt úgy tenni, mintha minden rendben lenne, ezért betegséget színlelt, és ágyba bújt. Feküdt magányosan, és ahogy teltek az órák, a bánatot fokozatosan felváltotta az aggodalom. Hogy fognak megélni a babával?

Elveszíti a munkáját Ty Gwynben – ez automatikusan megtörténne még akkor is, ha nem a gróf volna a gyermek apja. Már ez is fájt. Olyan büszke volt magára, hogy házvezetőnő lett! Ótata szívesen mondogatta, hogy a bukás párnája a büszkeség. Ebben az esetben igaza volt.

Nem hitte, hogy visszatérhet a szülői házba: az apja bele is halna a gyalázatba. Ez csaknem annyira feldúlta Ethelt, mint a saját szégyene. Bizonyos szempontból mélyebben megsebezné az apját, mint őt; az ilyen dolgokban nagyon merev.

Különben sem akart lányanya lenni Aberowenben. Már volt két ilyen: Maisie Owen és Gladys Pritchard, két szánalmas figura, akiknek nem volt tisztességes helye a város társadalmi rendjében. Hajadonok voltak, mégsem érdekeltek senki férfit; anyák voltak, de a szüleikkel éltek, mintha gyerekek volnának; nem látták őket szívesen semmiféle templomban, bárban, boltban vagy klubban. Ő, Ethel Williams, aki mindig különbnek érezte magát egy hajszállal a többieknél, miként süllyedhetne le a társadalom legaljára?

Akkor hát el kell hagynia Aberowent. Nem is bánta. Boldog lesz, ha megszabadulhat a komor sorházaktól, a prűd kis imaházaktól, a bányászok és a tulajdonosok örökös csatározásától. De hova mehetne? És vajon akkor láthatná Fitzet?

Már leszállt az éj, ám Ethel nem aludt: nézte a csillagokat az ablakból, és végre megszületett benne a terv. Új helyen kezd új életet. Karikagyűrűt húz, és kitalál egy mesét egy halott férjről. Talál valakit, aki törődik a gyerekkel, valamilyen munkát vállal, pénzt keres. Iskoláztatni fogja a gyereket. Érezte, hogy lány lesz, méghozzá okos, író lesz vagy orvos, vagy talán afféle harcos, mint Mrs. Pankhurst. Küzdeni fog a nők jogaiért, és majd letartóztatják a Buckingham-palota előtt.

Azt hitte, nem bír elaludni, ám a felindulás kifárasztotta. Éjféltájt merült mély, álomtalan álomba.

A kelő nap ébresztette. Szokása szerint azonnal felült, és örült az új napnak, aztán eszébe jutott, hogy a régi életének vége, romba dőlt, és ő nyakig ül a tragédiában. Kis híján visszazuhant a keserűségbe, de nem hagyta magát. Nem engedheti meg magának a könnyek fényűzését. Új életet kell kezdenie.

Felöltözött, lement a cselédfertályra, közölte, hogy kiheverte a tegnapi gyengeséget, és visszatér a munkájához.

Lady Maud reggeli előtt hívatta. Ethel összeállította a kávéstálcát, és bevitte a Rózsaszín szobába. Maud az öltözőasztalnál ült bordó selyem-pongyolában. Látszott rajta, hogy sírt. Ethelnek megvolt a maga baja, mégis megesett rajta a szíve.

– Mi a baj, mylady?

– Jaj, Williams. Le kellett mondanom róla!

Ethel feltételezte, hogy Walter von Ulrichról van szó.

– De hát miért?

– Meglátogatott az apja. Nem igazán néztem szembe azzal a lénnyel, hogy Nagy-Britannia és Németország ellenségek, és egy házasság tönkretenné Walter pályafutását, sőt lehet, hogy az apjáét is.

– De hát mindenki azt mondja, hogy nem lesz háború! Szerbia nem olyan fontos.

– Ha nem most, akkor lesz később, de ha nem lesz háború, akkor is elég a fenyegetés. – Idegesen tépdeste a fésülködőasztalon körbefutó, rózsaszín csipkefodros, el is szakította. Órákba telik majd rendbe hozni, gondolta Ethel. Maud folytatta: – A német külügyminisztériumban senki sem bízna meg többé Walterban, ha angol nőt venne feleségül.

Ethel kitöltötte a kávét, és Maud kezébe nyomta a csészét.

– Herr von Ulrich föladja a munkáját, ha igazán szereti önt.

– De én nem akarom! – Felhagyott a csipke tépkedésével, és ivott egy kis kávét. – Én nem törhetem derékba a pályafutását. Miféle alap lenne ez egy házassághoz?

Választhatna más pályát, gondolta Ethel; és ha igazán szeretne téged, akkor megtenné. Azután eszébe jutott az a férfi, akit ő szeretett; milyen gyorsan kihűlt a szenvedélye, mihelyt kényelmetlenségek akadtak. Megtartom magamnak a véleményemet, gondolta, nem tudok én az égvilágon semmit.

– És Walter mit mondott? – kérdezte.

– Nem is láttam. Levelet írtam neki. Elmaradtam az összes helyről, ahol korábban találkoztunk. Akkor ő kezdett hozzánk járni, és már kínos volt folyton azt mondani a személyzetnek, hogy nem vagyok otthon, így hát lejöttem Fitzcel.

– Miért nem beszél vele?

– Mert tudom, hogy mi fog történni. Átkarol, megcsókol, és én engedek neki.

Ezt az érzést én is ismerem, gondolta Ethel.

Maud felsóhajtott.

– De csöndes ma reggel, Williams. Bizonyára magának is megvannak a gondjai. Nagyon rosszul áll a sztrájk?

– Igen, mylady. Az egész város csökkentett fejadagokon él.

– Még mindig itt esznek a bányászok gyerekei?

– Naponta.

– Helyes. A bátyám igazán nagylelkű.

– Igen, mylady. - Amikor olyan kedve van, gondolta Ethel.

– Na, jó, hagyom dolgozni. Köszönöm a kávét. Gyanítom, unja a problémáimat.

Ethel ösztönösen megfogta a karját.

– Kérem, ne mondjon ilyet! Ön mindig jó volt hozzám. Nagyon sajnálom, hogy ez történt Walterral, és remélem, hogy mindig is el fogja mondani nekem a gondjait.

– Ez igazán kedves magától. – Maud szeme ismét könnybe lábadt. – Nagyon köszönöm, Williams. – Megszorította Ethel kezét, azután elengedte.

Ethel fölvette a tálcát, és távozott. Amikor belépett a konyhába, Peel, a főkomornyik megkérdezte:

– Valamit rosszul csinált?

Mit tudsz te arról, gondolta a lány.

– Miért kérdezi?

– Őlordsága fél tizenegyre kéreti a könyvtárba.

Akkor ez hivatalos tárgyalás lesz, gondolta Ethel. Talán jobb is így. Egy íróasztal választja el őket egymástól, és nem jön majd kísértésbe, hogy Fitz karjaiba rohanjon. Segít abban is, hogy a könnyeit visszafojtsa. Hidegnek, tárgyilagosnak kell lennie. További élete ezen a beszélgetésen múlik.

Folytatta a munkáját a házban. Hiányozni fog Ty Gwyn. A sok év alatt, míg itt dolgozott, megkedvelte a kecses, régi bútorokat. Fülelt, hogy mit minek hívnak, megtanulta felismerni a kandelábert, az almáriumot, a sifont, a trumeau-t. Portörlés, fényesítés közben megfigyelte az intarziát, a girlandokat, a volutát, a bútorlábakat, amelyek olyanok voltak, mint a golyót markoló oroszlánmancs. Peel néha ilyeneket mondott: „Ez francia, Louis Quinze.” Ethel megértette, hogy minden szobát következetesen egységes barokk, empire vagy gótikus stílusban bútoroztak be és díszítettek fel. Soha többé nem fog ilyen bútorok között élni.

Egy óra múlva elindult a könyvtárba. A könyveket Fitz ősei gyűjtötték. Manapság nem nagyon használták: Bea kizárólag francia regényeket olvasott, Fitz pedig egyáltalán nem olvas. A ház vendégei jöttek ide néha, ha békére és nyugalomra vágytak, vagy az elefántcsont figurákat akarták tologatni a középső asztalba beépített sakktáblán. Ezen a délelőttön Ethel utasítására a rolókat félig leengedték, hogy kívül tartsák a júliusi forróságot. A hűvös könyvtárban félhomály honolt.

Fitz egy zöld bőrrel kárpitozott karosszékben ült. Ethel megdöbbenésére ott volt Albert Solman is fekete öltönyben, keménygallérosan. Solman jogász volt, az a típus, akit az Edward-kor úriemberei fiskálisnak hívtak. Ő kezelte Fitz pénzét, nyilvántartotta a bányakoncessziókból és bérletekből befolyó összegeket, fizette a számlákat, átutalta a személyzet bérét. Ugyancsak ő intézte a haszonbérleti és egyéb szerződéseket, és alkalmanként pert indított olyanok ellen, akik megpróbálták becsapni Fitzet. Ethel nem most látta először, és nem kedvelte. Olyan tudálékos volt. Talán minden ügyvéd ilyen, bár ezt Ethel nem tudhatta. Solman volt az egyetlen jogász, akivel valaha is találkozott.

Fitz fölállt.

– Mr. Solmant beavattam – mondta feszengve.

– Miért? – kérdezte Ethel. Neki meg kellett ígérnie, hogy senkinek nem árulja el. Ez árulás, hogy Fitz elmondta az ügyvédjének. Fitz mintha szégyenkezett volna. Ritka látvány volt.

– Solman majd elmondja, mit javaslok.

– Miért? – kérdezte ismét Ethel.

Fitz könyörögve nézett rá, mintha azt kérné, ne nehezítse meg a helyzetét még jobban.

Ám a lányban nem volt szánalom. Neki sem könnyű, akkor miért könnyítene a férfi helyzetén?

– Mi az, amit nem mersz közölni velem? – kérdezte kihívóan. Fitzről lehámlott a pökhendi magabiztosság.

– Majd ő elmagyarázza – mondta, és a lány elképedésére kiment a könyvtárból.

Amikor az ajtó becsukódott, Ethel rámeredt Solmanre, és azt gondolta: miként beszélhetném meg a kisbabám jövőjét ezzel az idegennel? Solman rámosolygott. Szóval csintalankodtunk, hm?

Ez fájt.

– Ezt mondta a grófnak is?

– Természetesen nem!

– Mert ő ugyanazt csinálta. A gyerekhez két ember kell, tudja.

– Jól van, azért nem szükséges felháborodni.

– Akkor ne beszéljen úgy, mintha rajtam múlt volna az egész.

– Jól van.

Ethel leült, azután ismét ránézett Solmanre.

– Leülhet, ha óhajt – közölte vele, mintha ő lenne a ház asszonya, aki leereszkedik az inashoz.

A jogász elvörösödött. Nem tudta, hogy leüljön-e, mert az olyan benyomást keltene, mintha eddig engedélyre várt volna, vagy állva maradjon, mint egy szolga. Végül járkálni kezdett.

– Őlordsága utasított, hogy tegyek magának egy ajánlatot – mondta. A járkálás sem jött be igazán, így megállt a lány előtt. – Nagylelkű ajánlat, azt javaslom, fogadja el.

Ethel egy szót sem szólt. Fitz ridegségének volt egy hasznos oldala: egyértelművé tette, hogy most tárgyalás következik. Ez ismerős terület volt Ethelnek. Az apja örökké tárgyalt, vitatkozott, alkudozott a bánya vezetésével, mindig igyekezett magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és biztonságosabb munkakörülményeket kicsikarni. Neki volt az egyik mondása: „Sose beszélj, csak ha muszáj!” Így hát hallgatott.

Solman várakozóan nézte. Amikor megértette, hogy Ethel nem fog válaszolni, mintha zavarba jött volna. Összefoglalta az ajánlatot:

– Őlordsága hajlandó adni magának évi huszonnégy font járadékot, amelyet folyamatosan, havonta fizetnének ki. Azt hiszem, ez igazán nagylelkű tőle, nem?

A nyomorult, rohadt zsugori, gondolta Ethel. Hogy bánhat velem ilyen hitványul? Huszonnégy font egy szobalány bére! A fele annak, amit most házvezetőnőként kap, ráadásul elveszíti a szobáját és az ellátást.

Miért képzelik a férfiak, hogy megúszhatják az ilyet? Valószínűleg azért, mert rendszerint így van. Egy nőnek nincsenek jogai. Két ember csinálja a gyereket, de csak az egyik köteles gondoskodni róla. Hogy engedhették az asszonyok, hogy ilyen gyenge pozícióba szorítsák őket? Nagyon dühös lett tőle.

De még mindig nem szólt.

Solman odahúzott egy széket, és mellé ült.

– Ejnye, nézze a dolog kellemes oldalát! Hetente tíz shillinget kap...

– Kevesebbet – vágta rá Ethel.

– Jó, akkor legyen huszonhat font egy évre - ez tíz shilling hetente. Mit szól?

Ethel nem szólt semmit.

– Cardiffban két-három shillingért kaphat egy kedves kis szobát, a többit magára költheti. – Megpaskolta Ethel térdét. – És ki tudja, találhat egy másik nagylelkű férfit, aki könnyít az életén, hm? Maga igazán vonzó lány.

Ethel úgy tett, mintha nem értené. Undorította az a gondolat, hogy egy Solmanhoz hasonló, csúszómászó ügyvéd szeretője legyen. Tényleg azt képzeli, hogy elfoglalhatja Fitz helyét? Nem is válaszolt a célzásra.

– Mik a feltételek? – kérdezte hidegen.

– Feltételek?

– A gróf ajánlatának feltételei.

Solman krákogott.

– Természetesen a szokásos.

– A szokásos? Szóval csinálta már korábban is.

– Fitzherbert gróf nem - felelte az ügyvéd gyorsan.

– Hanem valaki más.

– Maradjunk a témánál, kérem.

– Folytassa.

– Nem írathatja be a gróf nevét az anyakönyvbe, semmilyen módon sem fedheti föl az apa személyét.

– Na és mi a maga tapasztalata, Mr. Solman? Elfogadják az asszonyok ezeket a maga feltételeit?

– Igen.

Természetesen, gondolta epésen a lány. Mi más választásuk lehet? Semmire nincs joguk, így elfogadják, amit kapnak. Magától értetődően a feltételeket is.

– Van még valami?

– Miután elhagyta Ty Gwynt, nem próbál kapcsolatba lépni őlordságával.

Egyszóval nem akar látni sem engem, sem a gyermekét. A csalódás úgy öntötte el a belsejét, mint a szökőár: ha nem ült volna, talán összeesik. Összeszorította a fogait, hogy ne kezdjen el sírni. Amikor ismét sikerült fegyelmeznie magát, megkérdezte:

– Még valami?

– Ez minden.

Ethel fölállt.

– Velem kell fölvennie a kapcsolatot, hogy tudjam, hova utaljam a havi apanázst. – Solman elővett egy kis ezüstszelencét, és kiemelt belőle egy névjegykártyát. Nyújtotta volna Ethelnek.

– Nem – mondta ő.

– De hát kapcsolatba kell lépnie velem...

– Nem fogok – felelte a lány.

– Ezt hogy érti?

– Az ajánlat elfogadhatatlan.

– Nézze, Miss Williams, ne bolondozzon...

– Megismétlem, Mr. Solman, hogy ne maradjanak kétségei. Az ajánlat nem elfogadható. A válaszom: nem. Nincs több mondanivalóm. Jó napot.

Kiment, bevágta az ajtót.

Visszatért a szobájába, magára zárta az ajtót, és úgy zokogott, hogy majd megszakadt a szíve.

Hogy lehet ilyen kegyetlen Fitz? Tényleg nem akarja látni többé? Sem a gyermekét? Azt képzeli, hogy minden, ami történt köztük, eltörölhető évi huszonnégy fonttal?

Tényleg nem szereti már? Szerette valaha is? Vagy csak Ethel áltatta magát?

Úgy gondolta, hogy szerette. Az biztos, hogy valamit jelentett neki. Vagy talán egész idő alatt szerepet játszott, és félrevezette volna? Ethel úgy gondolta, hogy ez nem igaz. Egy nő meg tudja állapítani, mikor hazudik egy férfi.

Akkor most mit csinál? Mert el kell fojtania az érzéseit. Talán sekélyes érzelmileg. Talán szerette Ethelt, ám olyan szerelemmel, amelyet gyorsan el lehet felejteni, mihelyt kényelmetlenné válik. Az ilyen jellemgyengeség könnyen elkerülhette Ethel figyelmét a szenvedély útvesztőjében.

Szívtelensége legalább megkönnyíti az alkudozást. Ethelnek nem kell tekintettel lennie Fitz érzékenységére. Arra összpontosíthat, hogy a lehető legtöbbet csikarja ki magának és a babának. Mindig arra kell gondolnia, hogy papa miként intézné ezt az ügyet. Egy nő a törvény ellenére sem teljesen védtelen.

Úgy sejtette, hogy Fitz most izgul. Arra számíthatott, hogy ő elfogadja az ajánlatot, vagy legrosszabb esetben magasabb árat kér; akkor úgy érezhette volna, hogy titka biztonságban van. Most bizonyára nem érti a helyzetet, és szorong.

Ethel nem adott lehetőséget Solmannek arra, hogy megkérdezze, ő mit kíván. Tapogatózzanak csak a sötétben egy darabig! Fitz előbb-utóbb elkezd attól félni, hogy Ethel bosszúból beszámol Bea hercegnőnek a gyerekről.

Kinézett az ablakon az istálló tetején álló órára. Pár perc múlva tizenkettő. Az első pázsiton a személyzet most készül feltálalni az ebédet a bányászok gyerekeinek. Bea hercegnő rendszerint tizenkettő tájban fogadja a házvezetőnőt. Gyakran panaszkodik: nem tetszenek a virágok a hallban, az inasok egyenruhája nincs kivasalva, a lépcsőfordulóban hámlik a festék. A házvezetőnő pedig megkérdezi, mely szobákban helyezze el a vendégeket, vásároljon-e új porcelánt és üveget, fölvegyen vagy elbocsásson-e szoba- és konyhalányokat. Fitz rendszerint fél egykor lép be a nappaliba, hogy megigya az ebéd előtti sherryjét.

Ethel akkor majd szépen megcsavarja a hüvelykszorítót.

Fitz figyelte, ahogy a bányászok gyerekei felsorakoznak az ebédhez, a „dinéhez”, ahogy hívták. Az arcuk piszkos volt, a hajuk kócos, a ruhájuk rongyos, de boldognak látszottak. Elképesztőek a gyerekek. Ezek itt az ország legszegényebbjei közé tartoznak, apáik ádáz harcra kényszerülnek, de a gyerekeken ennek semmi nyoma.

Amióta feleségül vette Beát, gyermekre vágyott. Egyszer már elvetélt a felesége, és Fitz attól rettegett, hogy ez ismét bekövetkezhet. Legutóbb attól kapott hisztériás rohamot, mert nem utaztak el Oroszországba. Ha megtudja, hogy a házvezetőnő állapotos, őrjöngeni fog.

És ez a félelmes titok egy cseléd kezében van!

Kínpadra vonta az aggodalom. Szörnyű büntetés volt ez a bűnéért. Más körülmények között talán még örült is volna, hogy Etheltől lesz gyermeke. Beköltöztethette volna őt és az anyját egy kis házba Chelseaben, ahol hetente meglátogathatta volna őket. Olyan szívszorító volt ez az ábránd, hogy ismét érezte a vágy és a sajnálat tőrét. Nem akart durván bánni Ethellel. Olyan édes volt az ő szerelme: lázas csókjai, mohó simogatása, ifjú szenvedélyének heve. Mikor tudtára adta a rossz hírt, még akkor is arra vágyott, hogy végigfuttathassa a kezét a lány rugalmas testén, és érezhesse a nyakán vérforralóan éhes csókjait. De meg kellett keményítenie a szívét.

És nemcsak a legizgalmasabb nő volt, akit valaha csókolt, de ugyanakkor értelmes, tájékozott és mulatságos. Elmesélte Fitznek, hogy az apja mindig beszámol nekik a legújabb hírekről. Ty Gwyn házvezetőnőjeként joga volt elolvasni a gróf újságjait, miután a főkomornyik végzett velük – ez olyan törvény volt a cselédfertályon, amelyről Fitz nem is hallott. Ethel föltett olyan váratlan kérdéseket is, amelyekre nem tudott válaszolni, mint például: „Ki uralkodott Magyarországon az osztrákok előtt?” Ez hiányozni fog, mélázott Fitz bánatosan.

Azonban a lány nem volt hajlandó úgy viselkedni, ahogy egy elbocsátott szeretőhöz illik. Solman csak hápogott a tárgyalás után, amelyet Ethellel folytatott. Fitz megkérdezte:

– De hát mit akar?

Solman sem tudta. Fitzben gyökeret vert a szörnyű gyanú, hogy Ethel kitálalhat Beának, talán valami torz erkölcsi indíttatásból, hogy legyen igazság, még ha belevész is a világ! „Istenem, segíts, hogy távol tarthassam a feleségemtől”, imádkozott Fitz.

Váratlanul feltűnt a gömbölyded kis Perceval Jones, zöld golfnadrágban, túrabakancsban ügetett feléje a pázsiton.

– Jó reggelt, mylord! – köszöntötte a polgármester, és megemelte barna posztókalapját.

– Reggelt, Jones.

Fitz gazdagságának tetemes része a Celtic Mineralsból származott, amelynek az elnöke Jones volt, ennek ellenére sem kedvelte ezt az egyént.

– Rossz hírt hozok – mondta Jones.

– Bécsre gondol? Úgy tudom, hogy az osztrák császár még mindig dolgozik a Szerbiának szóló ultimátum megfogalmazásán.

– Nem, én Írországra gondolok. Tudja, hogy az ulsteriek nem fogadják el az önkormányzati törvényt? Kisebbségben lennének a római katolikus kormány alatt. A hadsereg máris lázong.

Fitz elkomorodott. Nem szerette, ha ilyeneket emlegetnek, hogy a brit hadsereg lázong. Mereven annyit mondott:

– Írjanak az újságok, amit akarnak, én nem hiszem, hogy brit tisztek ne engedelmeskednének saját kormányuk parancsainak.

– Már megtették – közölte Jones. – Mi volt a curragh-i lázadásnál?

– Senki nem tagadta meg a parancsot.

– Ötvenhét tiszt adta be a lemondását, amikor parancsot kaptak, hogy induljanak az ulsteri önkéntesek ellen. Lordságod megteheti, hogy ezt nem nevezi lázadásnak, de mindenki más annak hívja.

Fitz morgott. Jonesnak sajnos igaza van. Az angol tisztek nem akarták megtámadni embereiket, akik az ír katolikus csőcselék ellen védekeztek.

– Sohasem lett volna szabad függetlenséget ígérni Írországnak!

– Egyetértünk – bólintott Jones. – De valójában azért jöttem, hogy erről beszéljek. – A gyerekekre mutatott, akik padokon ültek a kecskelábú asztalok mellett, és főtt tőkehalat ettek káposztával. – Szeretném, ha ennek véget vetne.

Fitz nem szerette, ha társadalmilag alatta álló személyek mondják meg neki, hogy mit tegyen.

– Nincs ínyemre, hogy az aberoweni gyerekek éhezzenek, még akkor se, ha ennek a szüleik az okai.

– Ön ezzel csak meghosszabbítja a sztrájkot.

Fitz minden tonna kitermelt szén után részesedést kapott, de szerinte ez nem azt jelentette, hogy neki a bányatulajdonosok mellé kellene állnia a bányászokkal szemben. Ingerülten annyit mondott:

– A sztrájk a maguk baja, nem az enyém.

– De azért rögtön leveszi a pénzét.

Fitz felháborodott.

– Nincs több mondanivalóm. – Ezzel elfordult.

Jones azonnal visszakozott.

– Alázatosan kérem lordságod bocsánatát! Meggondolatlan, helytelen megjegyzés volt, ám ez az ügy rendkívül kényelmetlen.

Fitz nehezen utasíthatta volna vissza a bocsánatkérést. Nem enyhült meg tőle, de visszafordult, és udvariasabban szólt Joneshoz:

– Helyes, de én továbbra is etetni fogom a gyerekeket.

– Nézze, mylord, egy szénbányász lehet makacs a saját kontójára, és rengeteg szenvedést képes elviselni ostoba büszkeségből, de végső soron az töri meg, ha látja, hogy a gyermekei éheznek.

– A bánya most is működik.

– Harmadosztályú külföldi munkaerővel. Zömük nem képzett bányász, a kitermelés szerény. Leginkább arra használjuk őket, hogy karbantartsák az aknákat és ellássák a lovakat. Nem valami sok szenet bányászunk.

– Képtelen vagyok megérteni, miért lakoltatta ki azokat a szerencsétlen özvegyeket a házaikból. Mindössze nyolcan voltak, és a férjeik végtére is abban az átkozott bányában haltak meg.

– Veszedelmes alapelv. A ház a munkához jár. Ha ebből engedünk, a végén csak háziurak leszünk egy nyomortelepen.

Talán nem kellett volna eleve nyomortelepeket építeni, gondolta Fitz, de hallgatott. Nem óhajtotta elnyújtani a beszélgetést ezzel a fontoskodó kis despotával. Az órájára nézett. Fél egy: itt az ideje egy pohár sherrynek.

– Nem megy, Jones – mondta. – Nem fogom megvívni ezt a harcot maguk helyett. Jó napot.

Besietett a házba.

Jones a legkevésbé sem érdekelte. Mit tegyen Ethellel? Meg kell akadályoznia, hogy Beát felzaklassák. A meg nem született gyermeket fenyegető veszélytől függetlenül is érezte, hogy a terhesség újrakezdést jelenthet a házasságukban. A gyermek összehozhatja őket, és helyreállíthatja azt a bensőséges melegséget, amelyet eleinte élvezhettek. Ám ez a remény semmivé válhat, ha Bea megtudja, hogy ő a házvezetőnővel enyelgett. Őrjöngene.

Hálás volt a kőkockákkal kirakott, fagerendás mennyezetű folyosó hűvöséért. Az apja választotta ezt a feudális díszletet. Gibbon írása volt az egyetlen könyv, amit apa valaha is elolvasott a Biblián kívül. A Római Birodalom hanyatlása és bukása. Hitt benne, hogy a még Rómánál is hatalmasabb Brit Birodalom is ugyanerre a sorsra jut, hacsak a nemesek nem küzdenek azért, hogy megőrizzék intézményeit, mindenekelőtt a királyi tengerészetet, az anglikán egyházat és a konzervatív pártot. Fitz nem kételkedett benne, hogy az apjának igaza volt.

Egy pohár sherry, ez kell ebéd előtt. Felüdít, javítja az étvágyat. Kellemes várakozással lépett be a nappaliba, és iszonyodva látta, hogy Ethel Beával beszélget. Megállt az ajtóban, és döbbenten meredt rájuk. Mit mond a lány? Máris elkésett volna?

– Mi folyik itt? – kérdezte élesen.

Bea csodálkozva tekintett rá, és hidegen válaszolt:

– A párnahuzatokról beszélek a házvezetőnőmmel. Valami drámaibbra számítottál?

Oroszos kiejtéssel ropogtatta az „r" hangot a „drámai”-ban.

Fitz egy pillanatig nem tudta, mit feleljen. Kínosan tudatosodott benne, hogy a feleségét és a szeretőjét bámulja. Felkavarta a gondolat, hogy milyen bensőséges viszonyban áll mindkettővel.

– Nem is tudom – motyogta, és háttal nekik leült az íróasztalához.

A nők folytatták a beszélgetést. Csakugyan a ciháról volt szó: hogy meddig tart, hogy az elnyűtteket meg lehet foltozni, és azokat használhatja a személyzet, és hogy jobb-e hímzetten vásárolni őket vagy simán, hogy aztán a szolgálólányok hímezzék ki. Fitz ettől sem csillapodott le. A kis életkép, az úrnő és a szolgáló csendes diskurálása eszébe juttatta, milyen borzasztóan könnyű lenne Ethel számára kitálalni Beának az igazságot. Ez nem mehet így tovább. Cselekednie kell.

A fiókból elővett egy címeres, kék levélpapírt, megmártotta a tollat a tintatartóban, és ráírta a papírra: „Ebéd után találkozzunk.” Felitatta a tintát, és egy ugyanolyan borítékba csúsztatta a levelet.

Néhány perc, múlva Bea elbocsátotta Ethelt. Mielőtt távozott volna, Fitz oda se nézve megszólalt:

– Kérem, Williams, jöjjön ide!

A lány odajött. A gróf érezte rajta az illatos szappan finom szagát; Ethel még be is vallotta, hogy Beától lopja! Fitzben a dühe ellenére is gyötrően tudatosodott azoknak a karcsú, erős comboknak a közelsége a házvezetőnői fekete selyemszoknya alatt. Rá se nézett, úgy adta oda neki a borítékot.

– Küldje el ezt valakivel a városi állatorvosi rendelőbe, hogy hozzon egy üveg kutyapirulát. Köhögnek.

– Igenis, mylord.

A lány kiment.

Néhány órán belül megoldja ezt a problémát.

Töltött a sherryből. Kínálta Beát, de ő elutasította. A bor átmelegítette Fitz gyomrát, enyhítette a feszültséget. Leült a felesége mellé, és barátságosan rámosolygott.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Reggelente förtelmesen – felelte az asszony. – De az elmúlik. Most jól vagyok.

Fitz gondolatai gyorsan visszatértek Ethelhez. A markában tartja őt. Semmit sem mondott, burkoltan mégis azzal fenyegeti, hogy mindent elmond Beának. Elképesztően agyafúrt húzás. Fitz tehetetlenül dühöngött. Most azonnal szerette volna elintézni ezt a problémát.

A kis ebédlőben ettek egy szögletes lábú tölgyfa asztalnál, amely egy középkori kolostorból származhatott. Bea elmesélte a férjének, hogy oroszokat fedezett föl Aberowenben.

– Nyina azt mondja, száznál is többen vannak.

Fitz nagy erőfeszítéssel kiverte a fejéből Ethelt.

– Bizonyára a sztrájktörők között, akiket Perceval Jones hozott.

– Ki vannak közösítve. Nem szolgálják ki őket a boltokban és a kávézókban.

– Majd meg kell kérnem Jenkins tiszteletest, hogy prédikáljon a felebaráti szeretetről. Az embernek szeretnie kell a felebarátját, még akkor is, ha sztrájktörő.

– Nem parancsolhatnád meg egyszerűen a boltosoknak, hogy szolgálják ki őket?

Fitz elmosolyodott.

– Nem drágám, az nem megy ebben az országban.

– Nos, én pedig sajnálom őket, és szeretnék tenni valamit értük. A férfi örült.

– Emberséges gondolat. Mit forgatsz a fejedben?

– Azt hiszem, van egy pravoszláv templom Cardiffban. Hozatok ide egy papot, hogy valamelyik vasárnapon tartson nekik istentiszteletet.

Fitz elkomorodott. Amikor összeházasodtak, Bea áttért az anglikán vallásra, de a férje tudta, hogy sóvárog gyermekkorának hite után. Ebben is annak a jelét látta, hogy Bea boldogtalan új hazájában. De nem akart vitatkozni.

– Jól van – mondta.

– Azután megebédeltethetjük őket a szolgák ebédlőjében.

– Ez kedves gondolat, drágám, de meglehetősen bárdolatlan társaság lehet.

– Csak azok kapnak enni, akik eljönnek a szertartásra. Így kizárhatjuk a zsidókat és a legrosszabb bajkeverőket.

– Ravasz. A városiak természetesen nem fognak szeretni érte.

– De ez nem érdekel sem engem, sem téged.

A férfi bólintott.

– Jól van. Jones úgyis panaszkodott, hogy a sztrájkolókat támogatom, mivel etetem a gyerekeiket. Ha te meg a sztrájktörőket látod vendégül, legalább senki sem állíthatja, hogy részrehajlók vagyunk.

– Köszönöm – felelte az asszony.

A terhesség máris javított a kapcsolatukon, gondolta Fitz.

Két pohár rajnait ivott meg az ebédhez, de a szorongása visszatért, amikor elhagyta az ebédlőt, és elindult a Gardénia lakosztály felé. Ethel tartja a kezében a sorsát. Megvan benne az asszonyok puha érzelmessége, mégsem lehet közölni vele, hogy mit tegyen. Fitz nem parancsolhatott neki, és ez megrémítette.

De a lány nem volt ott. Az órájára nézett. Negyed három. Azt írta neki: „ebéd után”. Ethelnek tudnia kell, mikor szolgálják föl a kávét. Itt kellene várakoznia. Fitz nem mondta meg a helyet, de a lány magától is biztosan kitalálja.

Félni kezdett.

Öt perc múlva távozni szeretett volna. Őt senki sem várakoztathatja meg így. De nem szerette volna még egy nappal vagy akár még egy órával elhalasztani a megoldást, így maradt.

Ethel fél háromkor jött.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte dühösen Fitz.

A lány elengedte a füle mellett a kérdést.

– Mi a fenét képzelsz, hogy egy londoni ügyvéddel intézteted ezt az ügyet?

– Azt gondoltam, így kevésbé lesz érzelmes.

– Ne légy már ilyen istentelenül hülye! – Fitz elhűlt. Vele senki nem beszélt így iskoláskora óta. A lány folytatta: – A gyerekeddel vagyok viselős. Hogy lehetne érzelemmentesen tárgyalni erről?

Igaza volt, Fitz ostobaságot csinált, és fájtak neki Ethel szavai, ugyanakkor akaratlanul élvezte a kiejtését. Az „érzelemmentes” szó minden szótagjának más volt a hanglejtése, úgy hullámzott, mint egy dallam.

– Sajnálom – felelte. – Kétszer annyit fizetek...

– Ne rontsd el még jobban, Teddy – mondta Ethel, valamivel lágyabb hangon. – Ne alkudozz velem, mintha itt csak a megfelelő árról lenne szó.

Fitz harciasan rászögezte az ujját.

– Ne beszélj a feleségemmel, megértetted? Nem engedem!

– Ne parancsolgass nekem, Teddy. Semmi okom, hogy engedelmeskedjek neked.

– Hogy mersz így beszélni velem?

– Maradj csöndben és figyelj! Majd én megmondom.

A férfit felbőszítette ez a hangnem, de emlékeztette magát, hogy nem vitatkozhat.

– Akkor hát beszélj – mondta.

– Nagyon szívtelenül viselkedtél velem.

Fitz tudta, hogy ez igaz. Belenyilallt a bűntudat. Borzasztóan sajnálta, hogy fájdalmat okozott a lánynak. De azért igyekezett nem mutatni. Ethel folytatta:

– Még mindig túlságosan szeretlek ahhoz, hogy tönkretegyem a boldogságodat.