/ Language: Hungary / Genre:antique

A vérfarkas visszatér

Lawrence, L

LESLIE L. LAWRENCE a híres keletkutató és rovartudós ismét veszélyes feladat előtt áll: ki kell derítenie, valóban visszatért-e a Vérfarkas a Spitzhorn tövében fekvő kis svájci falucskába, ahol évekkel ezelőtt már meggyűlt vele a baja. Ezúttal is először kutyák esnek áldozatul a Dög kegyetlenségének, majd átharapott torkú áldozatok jelzik, hogy a démon újra életre kelt. Ráadásul ismét rövidesen megtelik a Hold s a Spitzhorn vidékére köszönt a Vérfarkas éjszakája. Leslie L. Lawrence fogai közé szorítja elmaradhatatlan pipáját, kezébe veszi 38-as Smith and Wessonját s felszáll a panzióba vezető kisvasútra, hogy a gonosz szemébe nézzen.

Leslie L. Lawrence

A VÉRFARKAS VISSZATÉR

(Tartalom)

Farkas az alagútban

1.

Ezen a szokatlanul langyos, koranyárt idéző, áprilisi reggelen még a kisvasút sem úgy járt, ahogy kellett volna. Hiába érkeztem ki pontban hatkor az állomásra, hogy a Spitzhorn alatti penzióba vonatozzam, híre-hamva sem volt a miniatűr szerelvénynek. Sőt néhány álmos, ásítozó vendégen kívül utas is alig akadt. A távoli, égnek meredő csúcsok árnyékában megszeppent, tarka kiskutyaként lapult az élénk színekre festett állomásépület.

Megállítottam a kocsit, kifizettem a taxist, aztán gúlába raktam a bőröndjeimét. Éppen azon morfondíroztam, hogy a várakozás unalmát elűzendő megtömöm a pipám, amikor valaki illemtudóan megköszörülte mellettem a torkát. Nagy bajuszú, vasutas egyenruhás, szelíd tekintetű férfiú volt a torokköszörülő, azok közül a szálfatermetű bennszülöttek közül, akik még a régi svájci gárda emlékét őrzik a génjeikben.

– Grüss Gott!

– Grüss Gott!

– Uraságod is a vonatra vár?

A lábam mellett heverő bőröndökre pillantottam, aztán komoly képpel biccentettem.

– Éppen arra.

– Ez esetben engedje meg uraságod, hogy figyelmeztessem a vonat minden valószínűség szerint késni fog.

Hogy éreztessem a svájci vasutakkal szembeni elégedetlenségemet, komoran összevontam a szemöldököm.

– Mennyit?

Emberem lassú, komótos mozdulattal előhúzta a zsebóráját, felkattintotta a fedelét, megszemlélte a számlapot, bekattantotta a fedelet, visszarakta az órát a zsebébe, aztán felsóhajtott. Mély, elégedetlen sóhajtással.

– Fogalmam sincs róla. Ön hova való, uram?

Tenyerembe szorítottam a pipám fejét, aztán rámosolyogtam.

– Nagy-Britanniába. Londonból jövök.

– Jól beszél németül, uram. Kérdezhetek valamit, uram?

Másutt bizonyára szokatlannak és talán illetlennek éreztem volna, hogy vasúti alkalmazottak barátságosan elcseverésszenek a külföldi turistákkal, sőt kérdéseket tegyenek fel nekik, egy ilyen, mesébe illően kedélyes svájci kisvasúti állomáson azonban egészen természetesnek tűnt. A méltóságteljes hegycsúcsok látványa, a maróan tiszta levegő talán még a leghisztériásabb hollywoodi sztárt is megszelídítette volna.

– Csak kérdezzen nyugodtan.

A vasutas megsimogatta tekintélyes bajuszát, aztán a felénk kéklő sziklacsúcsokra pillantott.

– Szép, igaz?

– Csodaszép.

– Pedig gyakran a szépségnek is megvan a maga hibája. Azt mondják, arrafelé, a csatornán túl is mindenféle dolgok megtörténnek, pedig Anglia is szép ország.

– Hm.

– Vegyük például azt a tavat... izé, na, hogy is hívják? Tudja, amelyikben az a nagy állat él. A szörny.

– Lochness – mondtam mosolyogva. – Ön bizonyára a Loch Ness-i szörnyre gondol.

– Uraságod látta már?

– Még nem – sóhajtottam. – Még nem volt hozzá szerencsém.

– Nem is akarta soha megnézni?

– Nem én! Csak a pénzem pocsékolnám, ha odautaznék és mégsem találkoznék vele.

Úgy gondoltam, ezzel az érvvel minden svájcit képes lennék meggyőzni a Loch Ness-i tó meglátogatásának értelmetlenségéről. Emberem azonban nem hagyta olyan könnyen lerázni magát.

– De kísértetet csak látott?

Szégyenkezve nemet intettem.

A vasutas kidüllesztette a mellét, meghúzogatta a bajuszát, aztán büszkeségtől elakadó hangon a fülembe suttogta:

– Én már lát...tam!

– Kísértetet?

– A Dögöt láttam, uram!

2.

Úgy éreztem, német nyelvtudásommal van baj. Gyorsan megforgattam a fejemben a szavait, mégsem lettem okosabb tőlük. Óvatosan a végtelenbe vesző sínpárra pillantottam, majd reménytelenül megvontam a vállam.

– Dögöt mondott?

– Dögöt.

– Az... mi?

Olyan meghökkenve meredt rám, mintha azt állítottam volna, hogy életemben nem ettem még svájci csokoládét.

– Maga nem tudja... kicsoda a Dög?

– Nem tudom.

A vasutas megfogta a kabátom gombját és gyengéden magához húzott.

– Három évvel ezelőtt odafent, a Spitzhorn alatt... egyszer csak feltűnt a Vérfarkas. Az odavalósiak Dögnek hívják. Történt is akkortájt arrafelé néhány igazán kellemetlen dolog.

– Kellemetlen dolog?

– Gyilkosság, uram. A Vérfarkas kitett magáért, több embert is megölt. Éppen egy angol volt, aki elkapta. Valami Lawrence. Ő is Londonból jött. Nem ismeri véletlenül uraságod?

– London nagy város – mondtam kitérően. – Nemigen ismerik ott egymást az emberek.

– Akárcsak Zürichben. Nos, hát ez az angol állítólag elkapta a Vérfarkast.

Egyetlen szempillantás alatt feltámadt bennem az önérzet. Mi az, hogy állítólag?

– Állítólag?

– Úgy értettem, hogy valóban elkapott valakit, aki, úgymond elkövette a gyilkosságokat. Csakhogy... nem ilyen egyszerű a dolog, uram.

Egyszerre csak kezdtem nagyon odafigyelni arra, amit mond. Mintha megsejtettem volna valamit abból, ami a Spitzhorn tövében várt rám. Mintha szellemkéz simított volna végig az arcomon, figyelmeztetve: jobban tenném, ha fognék egy taxit, visszamennék elhagyott szállodámba, vagy egyenesen kihajtatnék a repülőtérre, hogy meg se álljak Zürichig.

A nap kezdte elveszíteni csalogató fényét. Hideg fuvallat söpört végig a síneken, s mintha a távolból farkasüvöltést hozott volna a szél.

3.

Mivel ősi igazság, hogy jobb felkészülni a fenyegető veszélyre, semmint óvatlanul belesétálni a torkába, most már én is tevékenyen részt vettem a beszélgetésben.

– Azt mondja, elkaptak odafent egy Vérfarkast?

– Cirka három évvel ezelőtt. Csak látta volna azt az angolt?

– Maga látta?

– A sógorom mesélte. Azt mondta, kiköpött Rambo volt a fickó. Csak úgy dagadoztak az izmai. Olyasféle magas lehetett, mint uraságod, csak sokkal izmosabb. És stukkert szorongatott a markában. Talán még aludni is azzal járt.

– Hm.

– A Dög mégis átverte.

– Átverte? Hogyhogy átverte?

– Nem őt kapta el, hanem valaki mást.

– Úgy érti, ártatlan ember bűnhődött a Vérfarkas helyett?

A vasutas meghúzogatta a bajuszát, aztán gondterhelten megrázta a fejét.

– Azt éppen nem mondanám, hiszen volt ott okos ember elég, akik egytől egyig azt fújták, hogy az a fickó a gyilkos, akit megfogtak. Valami Maurer. Willy Maurer. Az újságok szerint harapófogó-félével utánozta a farkasharapást.

– Akkor mégsem volt ártatlan.

– Az éppen nem, de az sem biztos, hogy minden gyilkosságot ő követett el! A Dög ugyanis jól ért a szemfényvesztéshez. Megölt néhány embert, aztán rákente a gyilkosságokat erre a Maurerre. Ő is gyilkolt, nem is vitás, csakhogy nem mindenkit ő ölt meg. A Dög megbújt az árnyékában.

– Magától jött erre rá?

– Ezt beszélik itt is, meg ott is az emberek. Főleg azóta.

– Mióta?

– Hát, amióta megtalálták a fickót, akinek... a Dög elharapta a torkát.

Éreztem, hogy hideg veríték fut le a hátamon.

– Azt mondja, találtak odafent a penziónál egy holttestet?

A hosszú bajuszú nagy szemeket meresztett rám.

– Ezt mondtam volna? Pedig nem a penziónál találták! De nem ám!

– Hát hol?

Emberem tett egy félfordulatot, felemelte a karját, s a távoli fenyves felé mutatott.

– Ott... ahol az erdő alatt elkezdődik az alagút. Ellát odáig? Az alagútban találták meg a fickót... Egy szellőzésszerelőt... Majdnem leharapta a Dög a fejét. Hát ilyesmik történnek újabban mifelénk, uram. Azóta utasunk is alig akad. Azért, remélem, jól fogja érezni magát Frau Zöllner penziójában.

Kényelmes, londoni lakásomra gondoltam, a jólesően hűvös esőre, Pattyre, a nagy bajuszú kandúrra, „akit” kénytelen voltam utazásom idejére jóindulatú emberek irgalmára bízni, s mélyet sóhajtottam. Frau Zöllnernek volt annyi esze, hogy egyetlen szót sem ejtett hozzám intézett levelében a Vérfarkasról. Mintha megsejtette volna, hogy eszem ágában sem lenne elfogadni a nem létező farkas kihívását. Ha gyilkos bukkant fel a hegyek között, csak birkózzanak meg vele a helyi hatóságok!

A nagy bajuszú vasutas odébb rugdosott egy követ a sínek mellől, aztán ismét felém fordult.

– Ha meg nem sértem uraságodat, azt javasolnám, húzódjon be az étterembe. Ha megjön a vonat, majd beszólok uraságodért. Így tavasztájon bizony gyakorta előfordul, hogy nehezen birkóznak meg a nedves sínekkel a kerekek...

Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, mindjárt meg is ragadta az egyik bőröndömet, és cipelni kezdte az étterem felé.

Amíg csak be nem csattant mögöttünk a párnázott ajtó, egyfolytában azon gondolkodtam, vajon mennyi jutalékot akaszt le a vendéglőstől, amiért szelíd erőszakkal söntéshez tereli a halálra rémített utasokat.

4.

Tekintettel a viszonylag korai órára, egyetlen vendég tartózkodott csak az étterem egyik asztalánál. Magas, testes fickó volt, teknőckeretes szemüveggel, keskeny lóarccal, előreálló lapátfogakkal. Amikor beléptem és önkéntelenül is rápillantottam, mintha felém villantott volna egy félénk mosolyt.

Rendeltem az elősiető vendéglőstől egy kávét némi tejszínhabbal, és egy könnyű, foszlós, sajtos kiflit. Elhatároztam, egyelőre nem hagyom elrontani az étvágyam a Vérfarkastól.

Letörtem a sajtos kifli végét, és éppen beleáztattam a kávémba, amikor mély, súlyos horkantás kíséretében a lóábrázatú úriember feltápászkodott a helyéről, s néhány lépéssel az asztalomnál termett.

Meghökkent képpel bámulhattam rá, mert elvörösödött, s olyan mélyre hajolt, hogy hosszú gólyaorra majd beleért a kávémba.

– Megengedi, hogy leüljek?

Mit tehettem volna? Biccentettem: ha kelletlenül is, de megengedem.

A gólyaorrú széles mozdulattal keblére szorította éppen üres kezem.

– Örvendek, uram, hogy megismerhetem. Roy Bloom vagyok. Ha egyáltalán mond önnek valamit a nevem...

Bár nem szeretek elkeseríteni senkit, az önbizalmát összeroppantani még kevésbé, ezúttal mégis kénytelen voltam nemet inteni.

A gólyaorrú nagyvonalúan legyintett, aztán enyhe mennydörgés kíséretében maga alá húzott egy szabad széket.

– Bizonyára meglepődött, hogy csak úgy ismeretlenül idekéredzkedtem önhöz. Kérem, ne vegye tolakodásnak. Egyébként kihez van szerencsém?

Haboztam néhány pillanatig, hogy gólyaorrára kössem-e, ki vagyok, végül úgy gondoltam, miért is ne? Hiszen nincs titkolnivalóm senki előtt.

Gyengéden kihúztam a kezem a kezéből, s mintha csak véletlenül tenném, beletöröltem a szalvétámba. Pedig dehogyis tettem véletlenül. A gólyaorrúnak izzadt volt a tenyere, mint süldő lányé első randevúján.

– Lawrence vagyok – mondtam kényszeredett mosollyal. – Leslie L. Lawrence.

A gólyaorrú keze villámgyorsan előrelendült és örömteli kiáltás kíséretében a vállamra ereszkedett.

– Angol?

– Nagy-Britanniában élek.

– Én meg dél-afrikai vagyok. Csodálom, hogy nem hallotta még a nevem. Pedig bizonyos körökben pokolian jól cseng.

– Hm. És melyek azok a bizonyos körök?

– Hogy melyek azok a körök? – kérdezett vissza lassan, talán szándékosan is vontatottan. – Hát azok, amelyek annak szentelték az életüket, hogy harcoljanak Ellene.

Nyeltem egy nagyot, miközben a számhoz emeltem a kávém.

– Ellene? Ki ellen?

Gyors, gyanakvó tekintetet vetett a terem sarkai felé, aztán átvetette egymáson hosszú gólyalábait.

– A Dög ellen. A Förtelmes ellen. A Vérfarkas ellen. Mindegy, akárhogy is nevezi. „Aki” ott vár ránk a Spitzhorn lábánál.

5.

Megittam a kávém, aztán mély sóhaj kíséretében lekoppantottam a csészét az asztalra.

– Eszerint ön pap?

Mosolygott és megvakarta az orrát.

– Hétköznapi értelemben nem. De Isten szolgája vagyok. Fegyveres szolgája.

Bármennyire is figyeltem a szemét, nem láttam benne az őrület vagy a megszállottság lobogását. Inkább jeges határozottságot, amely nagy néha az enyémben is ott szokott ücsörögni.

– Ez esetben mi a foglalkozása?

Teátrális mozdulattal az asztalra könyökölt és tenyerébe hajtotta a fejét.

– Vadász vagyok.

– Vadász?

vadászok. Csakis rá!

– Értsem úgy, hogy ördögűző?

– Mit számít a név? Annyi nevet aggatnak ránk, hogy mögöttük elvész a lényeg. Már három hónapja a penzióban rostokolok és várom, hogy végre a szeme közé nézhessek. Ha csatlakozni akar hozzám, hát csak rajta! Odafent megtalál!

Szájába kapta maradék kiflivégemet, és kiviharzott az ajtón.

6.

Jó félóra múlva a legutolsó kocsi legutolsó fülkéjébe húzódva, a kisvasúttal együtt az alagút felé zötykölődtem. Bár eleinte megpróbáltam harcolni ellene, gondolataim mindegyre visszatértek a vasutas és a gólyaorrú baljós szavaihoz. A Vérfarkas újra feltűnt a Spitzhorn lábánál...!

Természetesen tisztában voltam vele, hogy Vérfarkas nem létezik, mint ahogy vámpírok vagy kísértetek sem. Valamennyien magunkban őrizzük a démonjainkat, s bizony kellemetlen perceket tudunk szerezni velük embertársainknak, ha hébe-hóba kiszabadulnak belőlünk.

A vonat eközben észrevétlenül befutott az alagútba. A halvány villanylámpák reménytelenül birkóztak a föld alatti világ sötétjével: a sarkok feketén ásítottak, mintha mindegyikben egy-egy Vérfarkas rejtőzött volna. Elmosolyodtam és elégedetten hátradőltem. Nem lenne ostobaság a zürichi gyorsról is elterjeszteni valamit. Azon bizony még ülőhelyet is nehéz találni, nemhogy üres fülkét.

Önkéntelenül is az egyik sötét sarok felé pillantottam. Mintha Patty kandúr szeme csillogott volna belőle felém.

Sóhajtottam és ismét csak gondolataimba merültem. Ha jól emlékszem, legalább húsz-huszonöt percig halad a hegyi vasút az alagútban. Legszívesebben rágyújtottam volna a pipámra a kupé ajtaja felett ékeskedő, piros vonallal ferdén áthúzott égő cigaretta azonban egyértelműen a tudtomra adta: szó sem lehet füstkarika-eregetésről.

Olyan hirtelen torpant meg a szerelvény, hogy majd a szemközti falnak repültem tőle. Pipám koppanva hullott a padlóra, az a fekete sarok pedig, amiben percekkel ezelőtt még Patty kandúrt sejtettem, sebesen megindult felém. Szerencsémre azonban nem a kemény sarokfalba, hanem az ülés puha támlájába ütöttem a fejem.

A mennyezeten pislákoló körte hunyorgott, majd szép csendesen kiszenvedett. Akárcsak a párja odakint a folyosón.

Szempillantás alatt fekete éjszaka vette át az uralmat a hegyi vasutacska felett. Csak valahol messze elöl, az alagút falára szerelt nagyobb teljesítményű körték próbáltak meg fényt hinteni a sötétségbe.

Felálltam, megkerestem a pipám, és a zsebembe dugtam. A mozdony irányából mintha izgatott kiáltások szűrődtek volna felém. Nem is mertem rágondolni, mi lesz, ha a csillogó-villogó kis masina felmondja a szolgálatot. Az alagútban való gyaloglás ugyanis soha nem tartozott kedvenc foglalatosságaim közé.

Hirtelen halk, közeledő léptek surrantak a padlón. Egyetlen másodpercig mintha egy halvány, elmosódott sziluett is feltűnt volna az ajtóm előtt, de mire jobban kimeresztettem a szemem, már nem láttam senkit az üveg mögött.

A csosszanó léptek a szomszédos fülke előtt torpantak meg. Halkan nyikkant az ajtó, mintha óvatosan félrehúzták volna.

Sóhajtottam, s éppen a fogaim közé dugtam a pipám, amikor megerősödtek odaát a furcsa zajok. Csörömpölést hallottam, koppanásokat a falon, valaki horkantott, majd keserves nyikorgással tiltakozni kezdtek az ülések rugói.

Kihúztam a pipám a számból, visszaraktam a zsebembe, s mivel a szerelvény még mindig úgy állt, mintha a sínhez ragasztották volna, arra gondoltam, átnézek a szomszéd fülkébe, hátha valaki segítségre szorul.

Aztán majdhogynem én szorultam rá.

Alig léptem ki ugyanis a fülkémből, a bánatosan sötét folyosón fekvő emberi testbe botlottam.

7.

Nem is emlékszem rá, hogyan került 38-as Smith and Wessonom a markomba.

Mindenesetre, amikor a mozdulatlan test fölé hajoltam, már úgy lapult benne, mintha soha ki sem vettem volna belőle. Kinyújtottam a karom, megkerestem a fekvő ember vállát, és erélyesen rázogatni kezdtem.

– Bloom? Maga az?

Fogalmam sincs róla, miért éppen a démonvadászt szólongattam: talán mert egyedül őt ismertem a különben nem túl nagyszámú utas közül.

A fekvő alak azonban nem válaszolt.

Mivel a pokoli sötétség csak nem akart oszlani, kénytelen voltam kezem használni a szemem helyett. Áttettem a fegyvert a bal kezembe, jobbommal megtapogattam a földön fekvő arcát.

Az előreugró gólyaorr, az összeszorított száj, az enyhén kiálló fogak nem árulkodtak tragédiáról. Meleg, dohányillatú arcbőre sem.

Lehajoltam, megpróbáltam kigombolni a kabátot a mellén, hogy meghallgathassam a szívverését. Kotorászás közben aztán véletlenül a nyakára tévedt a tenyerem.

Sóhajtottam, felemelkedtem s a fenyegető sötétségre fogtam a fegyvert.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy a fekvő embert, akiben végül is Bloomra ismertem, meggyilkolták.

Vagy elvágták, vagy elharapták a torkát.

8.

Visszaültem a helyemre, s elhatároztam, elszámolok százig. Ha ezalatt sem történik semmi biztató, megpróbálok a vagonokon át eljutni a mozdonyig. Bár tudtam, felettébb kockázatos kalandra vállalkozom, azt is tudtam, nincs más megoldás. Aki Bloomot megölte, a sötétség leple alatt másokat is megölhet.

Nyolcvanig jutottam a számolásban, amikor a körte szégyenlősen pislogni kezdett a fejem felett. Ahogy a halvány, sárgásbarna fény elöntötte a fülkét, felpattantam és Bloom testéhez ugrottam. Föléhajoltam, és újra a nyakához értettem a kezem.

Aztán az arcára pillantottam és rémülten felkiáltottam.

Bár neki is gólyaorra volt és előreálló fogai, mégsem Bloom volt az áldozat.

Ismeretlen, nagy orrú, barna bőrű férfi holtteste feküdt előttem átvágott vagy átharapott torokkal.

Visszaültem a helyemre és döbbenten bámultam magam elé. Egészen addig ültem mozdulatlanul, amíg csak el nem indult a vonat. Ahogy az aprócska kerekek kattogni kezdtek a síneken, felpattantam, s nem törődve többé a holttesttel, a szerelvény eleje felé igyekeztem.

Akárhogy is, de meg kell találnom Roy Bloomot.

9.

A kísértetvadász a vonat végétől számított harmadik kocsiban ült, sértődött képpel bámulva maga elé. Csak akkor csillant valamelyes érdeklődés a szemében, amikor félrehúztam az ajtót, s bependerültem a fülkéjébe.

Lassan, le nem véve rólam a szemét feltápászkodott, s óvatos mozdulatokkal horgászbothoz hasonlóan vékony, teleszkópos szerkezetet kotort ki az egyik sarokból.

– Történt... valami? – kérdezte nyugtalanul, miközben hosszú ujjai végigfutottak a „horgászboton”. – Olyan képet vág, mintha az ördög kéredzkedett volna be a kupéjába. Mukkanjon már meg végre, ember!

Megtörölgettem a homlokom és a fülke puha falának dőltem.

– A Vérfarkas! – mondtam rekedten. – Újra gyilkolt a Vérfarkas!

Bloom megremegett és védekezőn maga elé kapta a botját.

10.

A józan ész azt diktálta volna, hogy siessünk előre, és keressünk egy kalauzt vagy egyéb hatósági embert, aki tanúskodik majd, ha szükség lesz rá, mi azonban mégsem ezt tettük. Mintha csak összebeszéltünk volna, megfordultunk, és a holttestet rejtő vagon felé vettük az irányt.

Roy Bloom egyszer csak megállt, hosszú gólyaorrát a levegőbe dugva beleszaglászott a félhomályba.

– Ez az.

– Honnan tudja?

Azt hittem, előad majd valami hókuszpókuszt homályos megérzéseiről, de ehelyett csak komoran legyintett.

– Mielőtt felszálltam volna, megszámoltam a vagonokat. Számításaim szerint ez az utolsó. Hol a pasas?

Mutattam, hogy hol.

Bloom kimeresztette a szemét, aztán gyanakodva rám pislantott.

– Nem látom sehol.

Úgy löktem félre, hogy nekiesett a WC-ajtónak. Hallottam ugyan, hogy dühösen felmordul mögöttem, de nem fordítottam figyelmet a tiltakozására. Ehelyett néhány ugrással elhagyott fülkém előtt termettem. Gyors pillantást vetettem a folyosó padlójára, majd feltéptem az ajtót és beugrottam a szakaszba.

Ha azt hittem, az áldozat megunta a földön fekvést és bemászott a fülkémbe, csalódnom kellett.

Nem volt odabent senki. Sem hulla, sem bűntényre utaló jel.

Csak mintha erjedt sajtra emlékeztető, jellegzetes vadállatbűz terjengett volna a levegőben.

11.

Roy Bloom megállt az ajtó előtt: előbb az üvegre, majd a halványan pislákoló lámpára bámult.

– Nos?

– Itt hagytam a padlón.

Morgott valamit és térdre vetette magát. Megnyálazta a mutatóujját, majd végighúzta a szőnyegen.

– Azt mondja, itt találta?

– Úgy jött ide.

– Idejött?!

– Valahonnét jött a fickó, mert az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban pedig már ott láttam a körvonalait az ajtó négyszögében.

– El tudja képzelni, hogy ha valakinek elharapják a torkát, vándorútra kel és kiválaszt magának egy fülkeajtót, amely előtt összeeshet?

– Mindent el tudok képzelni. Mindazonáltal fogalmam sincs róla, hol a pasas. – Hirtelen mozdulattal megmarkoltam a karját és a szomszédos fülke felé húztam. – Jöjjön csak! Közvetlenül azelőtt, hogy felfedeztem volna a holttestet, zajt hallottam odaátról. Hátha találunk valami nyomot.

Találtunk is. Méghozzá annyit, hogy kevesebbel is beértük volna. A fülke vérben úszott, mint csirkeól, ha beszabadul a görény.

Bloom elfintorította az orrát, az ajtóba kapaszkodott, és egyszerre csak elfehéredett az arca. Kénytelen voltam a hóna alá nyúlni, nehogy összeessen.

– Rosszul van?

– Az ördögbe is – suttogta. – Nem bírom a vért. Várjon egy kicsit, mindjárt jobban leszek... Nincs valami itala?

Természetesen nem volt. Ki visz magával whiskys üvegeket Svájcba egy alig háromnegyed órás kisvasúti kirándulásra?

Bloom néhány pillanat múlva szíverősítő nélkül is magához tért. Megrázkódott, majd eltolta magától segítő kezem.

– Hagyjon. Már... jobban vagyok. Leülök egy pillanatra...

Szerencsére olyan helyet választott magának, amely nem tocsogott a vértől. Bár tudtam, hogy semmihez nem lenne szabad hozzányúlnunk, sőt még itt üldögélnünk sem, nem akartam, hogy ismét rosszul legyen.

A következő pillanatban két dolog is történt egyszerre. Az egyik, hogy a szerelvény ismét megtorpant és a lámpa pislákolni kezdett, a másik, hogy Bloom üvöltve felpattant, mint a rugóra járó vásári ördögfigura.

– Húúúúúú, a szentségit neki!

Egyetlen mozdulattal kaptam elő a 38-ast és jobb híján rászegeztem.

– Mi történt?! Megsebesült?

Roy Bloom megfontolt, lassú mozdulattal a feneke alá nyúlt és a pislákoló, gyenge fényben felém mutatott valamit.

– Vigyázzon... az ördög vigye el... hát nem beleültem?!

Vörösen hosszúkás tárgyat tartott az ujjai között, ami leginkább kitépett, véres emberi nyelvre emlékeztetett.

Óvatosan értenyúltam: készen rá, hogy a legelső gyanús jelre elhajítsam.

A hosszúkás, éles valamit azonban nem kellett elhajítanom. Egyszerű, kissé domború üvegcserép volt, talán egyfajta lombik darabja.

– Beleszúrt a seggembe – panaszkodott Bloom, nadrágja megfelelő helyét vakargatva. – Vigyázzon, mert...

Ekkor azonban már a padlón térdeltem, nem törődve vele, hogy a háromnegyedrészben megalvadt folyadék összekeni a nadrágomat.

Bloom sóhajtozó asszisztálása mellett néhány pillanat alatt három nagyobb, és több kisebb üvegdarabot sikerült a markomba gyűjtenem. Valamennyi egy lombikszerű edényből származhatott viszonylagos vékonyságúk és domborodó hátuk legalábbis erre engedett következtetni.

Bloom kimeredt szemmel a tenyeremre bámult, aztán meglepetten felnyögött.

– Mi ez?

Szó nélkül markába nyomtam az üvegcserepeket és tovább kutattam. Bedugtam a karom az ülések alá s szinte azon nyomban rá is akadtam az edény teljes fenekére. Életében jókora lombik lehetett: legalább öt-hat literes.

Bloom lerakta a zsákmányt az ülésre, aztán réveteg tekintetet vetett rám.

– Hát... ez aligha a Vérfarkasra utaló jel.

Ebben a pillanatban félénk hang csendült az ajtó felől.

– Jézusom, ön az, Herr Lawrence?! Már attól tartottam, az a rohadék.

Villámsebesen fordultam hátra. Roy Bloom felhördült és a padlóra söpörte a lombik fenekét. A diszkrét csörrenésre a magas, aranykeretes csiptetőt viselő fiatalember megrándult, majd idegesen ránk irányított egy hosszúkás tárgyat. Esküdni mertem volna rá, hogy puskát tart a kezében.

Bár ismerősnek tűnt az arca, egyelőre nem tudtam, hova tegyem.

– Herr Lawrence! Hát nem ismer meg? Max Kunz vagyok, a patikus. Akkor... három évvel ezelőtt még gyógyszerészsegéd voltam. Az istenért, vigyázzanak, egészen összekenik magukat!

Most már én sem törődtem az üléseken alvadozó vérrel. Megtöröltem verejtékező homlokom, és leroskadtam Bloom mellé.

12.

Nem mondhatnám, hogy Max Kunz szemernyit is változott volna az elmúlt idő alatt, ezért aztán akár szégyellhettem volna is magam, ha nem lettek volna zűrzavarosak találkozásunk körülményei. Láthatóan Kunz sem játszotta a sértődöttet, amiért nem omlottam első szavára a nyakába. Ehelyett a falhoz támasztotta a fegyverét, és felém nyújtotta a kezét.

– Isten hozta nálunk, Herr Lawrence! Remélem, kellemesen utazott!

Végigpillantottam a vérben fürdő fülkén, a földön heverő üvegcserepeken, a fenekét vakargató Bloomon, aztán elégedetten elvigyorodtam.

– Ragyogóan. Megengedi, hogy bemutassam Mr. Bloomot?

– Ó, mi már látásból ismerjük egymást. Igaz, Mr. Bloom? Azt hiszem, néhány héttel ezelőtt a „Tell Vilmos”-ban találkoztunk.

A két hosszúra nőtt férfi kezet fogott. Kunz a kézfogás után óvatosan a tenyerére pislantott, majd háta mögé rejtette a kezét. Csak a függöny lebegéséből következtethettem rá, hogy bizonyára abba törölgeti.

– Nem is sejti, mekkora örömömre szolgál, hogy láthatom, Herr Lawrence – lelkendezett Kunz, miután végzett a kéztörléssel. – A minap is éppen eszembe jutott, amikor a mérgeimet rakosgattam. Nem emlékszem, hogy valakivel is úgy el tudtam volna beszélgetni róluk, mint önnel. Remélem, ha arra jár, nem kerüli el a patikámat!

A vonat rándult egyet, mire Kunz puskája végigzuhant a padlón.

– Vigyázzon a fegyverére! – figyelmeztettem. – A végén még el talál sülni.

Kunz lekicsinylően legyintett.

– Ez? Aligha. Hacsak Szent Bernát nem csinál csodát.

Lehajolt, felemelte a „fegyvert” és felém nyújtotta.

– Tessék. Legfeljebb arra jó, hogy kinyomjam vele a rohadék szemét. És, istenemre, meg is tettem volna, ha itt találom.

– Hogy mondja? Ez az izé nem fegyver...?

– Seprű – mondta Kunz olyan büszkeséggel a hangjában, mintha a legmodernebb szuper UZI-jával dicsekedne. – A mosdófülkében találtam. Ha még egyszer felbukkan a szemétláda, eltöröm a hátán a nyelét, annyi szent!

Bloom előrehajolt és megmarkolta a fém hulladéktartó szélét.

– Kiről beszél, ember?

– Arról, aki összetörte az üvegemet – dühöngött a patikus. – Valami nagy testű kutya, vagy micsoda. Amikor megállt ez a nyomorult vonat a sötétben, berontott a fülkémbe és kiverte a kezemből a lombikot. Most meg mit néznek ilyen értetlenül? A kisvasúton lehet állatot szállítani, persze csak ha a gazdája is vele van. Igazán kíváncsi lennék, kié ez a neveletlen dög. Még sosem láttam a környéken, pedig én aztán minden kutyát ismerek. Jézusom! Csak nem arra gondolnak, hogy...?

Arra gondoltunk.

13.

Roy Bloom nem is titkolt diadallal az arcán felém villantotta a tekintetét.

– Kutya? Kutyáról beszélt?

– Arról, de...

– Várjon csak egy pillanatig, Herr Kunz – szakítottam félbe. – Ez itt micsoda? – s körbemutattam a fülkében.

Kunz feltette a csíptetőjét, mintha még egyszer szemügyre akarná venni a padlót, aztán megvonta a vállát.

– Vér, természetesen.

– Milyen vér?

– Nullás.

– Azt kérdezem... hm... emberi vér?

– Persze hogy az.

– Hol szerezte?

– Hol szereztem volna? A kórházban. Külön az én kérésemre küldték Bernből.

– Miért van önnek szüksége vérre?

– Minden valamirevaló patikában tárolunk belőle egy-két üveggel. Ki tudja, mikor történik baleset. A múltkor is három hegymászó pottyant le a Spitzhornról.

– Látott engem, amikor felszálltam a vonatra?

– Persze hogy láttam. Kiáltottam is önnek, de nem figyelt rám.

– Eszerint ön volt ebben a fülkében... Hm... Nem akart útközben átjönni hozzám?

– Hogy az ördögbe ne akartam volna? Csak előbb biztonságba óhajtottam helyezni az üveget, nehogy eldőljön. Amikor sötét lett és a vérrel vacakoltam, egyszerre csak kinyílott az ajtó.

– Kinyílott? – kérdezte komoran Bloom.

Kunz gesztikuláló keze megdermedt a levegőben.

– Igenis... kinyi... lott. Az ördögbe is... erre nem gondoltam...

– Lehetett véletlen is – mondtam. – Talán azért nyílt ki, mert megállt a vonat.

Bloom kinyújtotta a karját, meglökdöste az ajtót, egyszer-kétszer ki-be húzta, majd megrázta a fejét.

– Ez aligha.

– Talán a... kutya nyitotta ki – morogta bizonytalanul Kunz. – Vannak ügyes kutyák. Egyik-másik az újságot is beviszi a gazdájának.

– Látta az állatot?

– Hát... őszintén szólva, nemigen. Csak amikor már a nyitott ajtóban morgott.

– A pofáját is látta?

– Inkább csak a hátát.

– Milyen volt?

– Milyen? Milyen egy kutyahát? Szőrös, és... kutyahát...

– Mi történt ezután? – kérdezte idegesen Bloom.

– Morgott. Én meg rákiáltottam, hogy takarodjék. Lehet, persze, hogy nem is kiáltottam, csak rászóltam. Azt gondoltam, talán elvesztette a gazdáját a sötétben... Talán kint kószált a folyosón és nem talál vissza hozzá.

– Ezután?

– Nekem ugrott.

– Önnek ugrott?

– Rám vetette magát, vagy mi a fene. Életemben nem láttam még ekkora kutyát. Akkora volt, mint egy medve. Mindenesetre kiverte a lombikot a kezemből.

– Rákiáltott?

– Mondtam már, hogy igen. Hogy takarodjék!

– Eltakarodott?

– Miután kiverte a kezemből és összetörte a lombikomat. Ja, és összevissza szimatolta a mellkasomat. Még szerencse, hogy ki volt gombolva az ingem, különben alighanem letépte volna rólam.

– Teljesen világos – mondta Bloom. Zsebébe nyúlt, fekete gyöngyökből álló rózsafüzért húzott elő belőle, és a térdére fektette. – Teljesen világos a dolog.

– Amennyiben?

Bloom azonban nem válaszolt. Elmélyülten rózsafüzére pergetésébe fogott, miközben halkan dünnyögött valamit az orra alá.

Megmarkoltam Kunz könyökét, és kihúztam magam után a folyosóra.

14.

Csak akkor vettem észre, mennyire meg van rémülve, amikor eleresztettem. Összerázkódott és a kezem után kapott.

– Herr Lawrence, mit jelentsen mindez? Bár valóban történt egy s más odafent a Spitzhorn lábánál az utóbbi időben, nem akartam komolyan venni... Csak nem ismét a Vérfarkas?

Bár minden porcikám tiltakozott ellene, kénytelen voltam biccenteni.

– Nagyon úgy néz ki a dolog, Herr Kunz. A Vérfarkas visszatért. Vagy el sem távozott a környékről.

De hiszen ön elkapta Willy Maurert! A Vérfarkas megsemmisült.

Mit mondhattam volna neki? Hogy aki nem létezik, azt nem is lehet megsemmisíteni? El lehet űzni ugyan, de időről időre mégis visszatér?

Szerencsére Bloom megmentett tőle, hogy hosszasabban magyarázgatnom kelljen a dolgot. Kijött a fülkéből és zsebre vágta a rózsafüzérét.

– Biztos, hogy hullát látott idekint?

– Holtbiztos.

– Micsodát?! – sipította rémülten Kunz. – Ezt még nem is mondták. Miféle hullát?

– Éppen erre volnánk kíváncsiak, Herr Kunz – mondta sötét képpel Bloom. – Éppen erre.

15.

Mivel a szerelvény még mindig döglött dinoszauruszként hevert az alagútban, elhatároztuk, előrehúzunk a mozdonyhoz.

– Magukkal mehetek? – kérdezte megszeppenve Kunz. – Nem szívesen maradnék egyedül.

Egymás nyomában indultunk előre. Kunz magához szorította a seprűjét és úgy meresztette előre, mint őskőkori fejvadász a lándzsáját.

Egészen addig lopakodtunk a mozdony felé, mint indiánok a hadiösvényen, míg a hátulról számított negyedik kocsi közepe táján hirtelen sötét árnyék magasodott fel előttünk.

– Hé! – hallottunk felénk szállni egy izgatottnak tűnő, remegő női hangot. – John? Te vagy az, John?

Magas, szőke, sárga csíkos szövetruhát viselő lány volt a kérdező, aki éppen abban a pillanatban húzta vissza a fejét az ablakból, amikor felbukkantunk a közelében. Kunz barátságosan elvigyorodott, és üdvözlésre emelte véres kezét. A lány ránézett, aztán akkorát visított, hogy földbe gyökerezett a lábunk.

– Takarodjanak innen! Hallják? Azonnal takarodjanak innen! Istenem,,, én...

Egyetlen ugrással eltűnt az egyik fülkében, s halk csattanás jelezte, hogy magára csukta az ajtót.

Kunz megdöbbenve pillantott ránk, miközben a folyosó falának támaszkodott.

– Ezt meg mi lelte? Jézusom, egyszerre csak úgy elgyengültek a lábaim... Azt hiszem, én kész vagyok!

Bloom a zsebébe nyúlt, kihúzta belőle a rózsafüzérét és a csuklójára tekerte.

16.

A mozdony környékén már jóval világosabb volt az alagút, jelezve, hogy nem lehetünk messze a kijárattól.

– Legközelebb elhozom magammal a vadászpuskámat – háborgott valaki az orrunk előtt. – És ha még egyszer felkapaszkodik a mozdonyra, beledurrantok.

– Nagyon helyes, Franzl – dörmögte egy másik hang. – Amondó vagyok, hogy minden vasúti alkalmazottat fel kéne szerelni egy mordállyal. Mint a vadnyugaton. Ha gyüttek a rézbőrűek, csak úgy durrogott a környék.

Mivel a mozdonyra nem tudtunk átmászni, kénytelenek voltunk elhagyni az első kocsit és belépni az alagút félhomályába. Éppen csak annyi hely maradt számunkra, hogy a koszos falhoz lapulva előreoldalazhassunk.

– Jézusom! – morogta Bloom a hátam mögött. – Én már megint rosszul vagyok.

– Ne izguljon – vigasztalta Kunz, és közben nagyot csuklott. – Nekem is kalimpál a szívem. Azt hiszem, errefelé nincs is oxigén.

Való igaz, hogy a súlyos, vízpárával telített levegő úgy nyomta a tüdőnket, mintha úthenger gurult volna ránk.

– A szellőztetés – morogta Bloom a falhoz támaszkodva. – Alighanem bedöglött a szellőztetés.

Néhány lépés után elértük a miniatűr mozdonyt. Úgy árválkodott a síneken, csillogó kerekekkel, szomorúan, magára hagyatva, mintha súlyos bűnt követett volna el. Vezetőfülkéje üresen állt csak az orra tájékán csillogott valami lámpaféle.

Éppen abban a pillanatban bukkantunk ki mögüle, amikor egy vörös képű, egyenruhás férfi dühösen a zsebébe dugta walkie-talkie-ját.

– Ennek aztán beszélhetek! Vagy kimászunk gyalog, vagy itt várjuk meg, amíg értünk jönnek. Bírod még, Franzl?

– Persze hogy bírom – nyögte valaki, s ekkor vettem csak észre a másik hang gazdáját, aki a földön ült halántékára szorítva mindkét tenyerét. – Bírom, csak egy kis hányingerem van.

– Én kisétálok – mondta a walkie-talkie-s határozottan. Aztán, ahogy megpillantott bennünket, idegesen megdörzsölte az állát. – Hé, mi az ördögöt akarnak itt?

– Levegőt! – nyöszörögte Bloom kigombolva az inge nyakát. – Levegőt!

– Azt kaphat. Van belőle annyi, amennyit csak akar.

– Majdnem megfulladtam a falnál – lihegte Bloom. – Az istenit neki...

– Na ja. Három hete rossz a szellőztetés. Mióta a szerelő meghalt.

– Csakugyan? – kérdeztem ártatlanul, megkönnyebbülve az itt már valóban frissebb áramlatoktól. – Akkor miért nem szereznek egy másikat a helyére? Én azt hallottam, hogy Svájcban...

– Mert nem jelentkezik senki – vágott közbe a vörös képű. – Nem tudom, uraságod kiféle-miféle, de biztos vagyok benne, hogy uraságod sem jelentkezne, ha megtudná...

Bloom összeszorította a száját és a zsebébe nyúlt. Fogadni mertem volna, hogy a rózsafüzérét keresgéli.

– Itt halt meg a szerelőnk a föld alatt. Ráadásul nem a snapsz végzett vele, még csak nem is a mozdony kereke. Hanem tudják, mi? Fogadok, ha reggelig toporognak sem találják ki. Egy farkas, uraim. Egy farkas! És mindez itt, Svájcban, Európa közepén.

17.

Bloom rám nézett, miközben hangtalanul mozgott a szája. Nem tudtam eldönteni, tőlem akar-e valamit, vagy a mennyei hatalmaktól.

– Meglepődtek, mi? – kérdezte a vörös képű vasutas, majd üldögélő társa fölé hajolt. – Minden rendben, Franzl?

– Nincs semmi bajom, csak vérzik egy kicsit.

Előrenyomakodtam, és megálltam az ücsörgő férfi mellett. A vörös képű kalauz mellém állt ő is érdeklődve nézett le a társára.

– A fenébe is – morogta, megtörölgetve a homlokát. – A fenébe is, uram.

– De hát mi történt?

– Megrántották a vészféket. Fogalmam sincs róla, kicsoda. Nem maguk közül valaki?

– Mi ugyan nem. Éppen azért indultunk el előre, hogy megtudjuk, meddig ácsorgunk még itt.

– Azt én is szeretném tudni – mondta a vörös képű. – Franzl nincs abban az állapotban, hogy kivigye a szerelvényt.

– Nem is tudtam, hogy ekkora galibát okozhat egy vészfékezés.

A vörös képű gúnyosan pillantott rám, mint profi a nyeretlen kétévesre.

– Nem a vészfékkel van baj, uram. Bár... az is tud éppen elég grimbuszt csinálni. Sosem hallott még besülő fékpofáról? Franzl, jól vagy?

– Jól.

– Akkor mondd el te, ha akarod.

Itt volt az ideje, hogy Franzl mellé guggoljak. A halvány fényben csak annyit láttam, hogy a rövidre vágott kefehajat viselő, bajuszos, középkorú férfi felemeli a fejét, de egyetlen pillanatra sem veszi el a nyakáról a zsebkendőjét.

– Megsebesült?

– Na ja. Maga orvos?

– Én nem, de Kunz úr patikus. Herr Kunz, megnézné egy pillanatra?

Kunz egyetlen gólyalépéssel mellettünk termett. Lehajolt, intett a kefehajúnak, vegye le a nyakáról a zsebkendőjét. Rápillantott a sebre, aztán rémült képpel felkiáltott.

– Jézus, Úristen, ez... harapás!

– A Vérfarkas! – suttogta mellettem Bloom. – Kétség sem férhet hozzá, hogy a Vérfarkas!

18.

Arra riadtam, hogy a vörös képű vasutas keresztet vet mellettem.

– Minden jótét lélek dicséri az Urat! Bár nem vagyok katolikus, de a keresztvetés sosem árthat. Maguk is azt mondják, hogy a Dög járt erre?

Válasz helyett ismét a sebesült mozdonyvezető fölé hajoltam.

– Herr Franzl... Kérdezhetnék valamit?

– Kérdezzen csak nyugodtan. Van időnk bőven. Különben Daimler a nevem.

– Fáj a nyaka, Herr Daimler?

– Ameddig az az úr be nem kötötte, nem fájt.

Kunz sértődötten elnézett felette, és a bánatosan feketedő falakat vette szemügyre.

– Ha jól sejtem, megtámadta egy... ismeretlen valami.

Nem ismeretlen valami volt az uram, hanem a Dög.

– Dög?

– A Vérfarkas. Hiszen közeledik a holdtölte napja. Bár innen nem látszik.

– Maga hisz benne?

– Hogy hiszek-e? Nézzen a nyakamra, aztán tegye fel még egyszer a kérdést. Pedig ma reggel még lehülyéztem volna, aki azt állítja, hogy létezik... Azt hittem, csak a vénasszonyok meg éjszakai csavargók képzeletében él.

– Elmondaná, hogy történt a dolog?

– Miért? Kicsoda maga?

Egyetlen pillanat alatt számtalan lehetőség futott át az agyamon, hogy kire hivatkozhatnék. Talán Siegmüllerre, a joviális, falusi rendőrre, vagy a méltóságteljes Waldvogel felügyelőre Zürichből? Éltem a gyanúperrel, hogy Daimler egyiküket sem ismeri.

– Farkasvadász – mondtam merész fordulattal. – Vérfarkasvadász.

– Na ugye, hogy létezik! – rikkantotta a mozdonyvezető olyan őszinte örömmel, mintha nem is őt harapta volna meg az állatember. – Hű, ha a fiaim megtudják, hogy a papát megharapta... – aztán hirtelen mozdulattal elkapta a kezem és akkorát rántott rajtam, hogy majd nekizuhantam a falnak. – Jézusom... Uram... uram...

– Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence.

– Jézus Mária, Herr Lawrence, én is... én is... farkasember leszek?

Kénytelen voltam akceptálni a rémületét. Hiszen akinek vámpír szívja ki a vérét, maga is vámpírrá válik.

– Nyugodjék meg – tettem a karjára a kezem. – Vérfarkasnak születni kell. Nem fog önnel történni semmi.

– Biztos ebben?

– Holtbiztos.

– Még szerencse – sóhajtott megkönnyebbülten. – Szóval, mit akar tudni, Herr Lawrence?

– Nem is sejti, miért húzták meg a vészféket?

– Honnan sejteném? Ámbár ez már a harmadik eset a héten.

– Hm. És egyik alkalommal sem jelentkezett senki?

– Nem, uram. Ami, hogy őszinte legyek, eléggé szokatlan errefelé. Nemigen szokták a népek csak úgy megrángatni a kallantyút. Nyolc éve járok az alagúton át, de eddig csak egyszer fordult elő.

– Egyszer?

– Valami nászutasok voltak – mondta zavartan. – Nem érdekes.

– Mi történik, ha meghúzzák a fogantyút?

– Hogy mi történik? Megáll a vonat. Méghozzá azon nyomban. A csomagok meg elindulnak a mozdony felé, az utasokkal együtt.

– Eszerint most is ez történt.

– Ez, uram. A vonat megállt, én pedig öt percig azzal szórakoztam, hogy megindítsam.

– És maga? – fordultam a vörös képűhöz.

– Vártam, hogy Franzl elindítsa a szerelvényt, aztán mentem, hogy megnézzem, nem esett-e valakinek baja. De még az első kocsi közepéig sem jutottam el, amikor ismét megállt. Erre visszafordultam... Franzl ekkor már a földön ült a mozdony mellett és remegett, mint a nyárfalevél. Így volt, Franzl?

– Minek is tagadnám.

– Látta maga is az, izé... Dögöt?

A kalauz megsimogatta a homlokát.

– Hála Istennek, nem!

– Szóval, Herr Daimler, hogy történt?

– Hát... mondtam, hogy megindítottam a mozdonyt. Még csak az első sebességfokozatban voltunk, amikor észrevettem, nem vagyok egyedül a fülkében... Előbb azt hittem, az utasok közül valaki... Hogy valami történt a vészfékezés következtében és azt akarják jelenteni... Különben tilos idegennek a vezetőfülkében tartózkodni. Aztán egyszerre csak büdösséget éreztem. Vadszagot. Megfordultam, és... két vörös szemet láttam alig karnyújtásnyira tőlem. Képzelheti, hogy inamba szállt a bátorságom. Egyszerre visszaemlékeztem az öregasszonyok meséire, meg arra, hogy a szellőzésszerelőt holtan találták az alagútban, vérbe fagyva, és hogy állítólag... úgy harapták el a torkát. Mindenesetre nagyon megrémültem, no.

– Hallott valamiféle hangot?

– Csak morgást. Ott állt mellettem, és esküszöm, a szemembe nézett.

Állt?

Nem is vitás, hogy két lábon állt. Egy magasságban volt az arcunk, már ha egy farkaspofát arcnak lehet nevezni. Aztán... átkarolt.

– Átkarolta?

– Hogy is mondjam csak... Vállamra tette a mancsát, és magához húzott.

– Megpróbált ellenállni neki?

– Csak módjával. Hiszen az ijedségtől azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Az volt az érzésem, hogy... azt csinálhat velem, amit akar. Olyan ereje van, mint egy elefántnak. – Sóhajtott és nagyot nyelt. – Ezután... a mellkasomra fektette az arcát és szimatolni kezdett.

Összehúztam a szemem. Ismét ez a furcsa szimatolás!

– Hogyan csinálta?

– Hogyan? Mint ahogy a kutyák vagy a vadállatok szokták. Nyilván valaminek a szagát kereste rajtam. Talán csak azokat bántja, akiknek a szaga nem tetszik neki, vagy éppen fordítva. Pillanatokkal később már a nyakamon motoztak a fogai, a nyelőcsövem körül. És higgye el, Herr Lawrence, az égvilágon semmi nem jutott az eszembe. Egyszer olvastam, hogy a fuldoklók előtt lefut egész addigi életük. Hát énelőttem nem futott le semmi, kivéve valami egészen mást a nadrágom szárán. Képzelje magát a helyembe! Mintha cirkuszban lettem volna, csakhogy ezúttal az fafejem volt a vadállat szájában.

– Fogalma sincs róla, miért harapta meg?

– Honnan tudjam? Ráadásul észre sem vettem. A kalauz úr figyelmeztetett rá, hogy véres a nyakam. Bár... lehetséges, hogy megzavarták. Mindenestre furcsa... most, ahogy mondja...

– Micsoda? – hajoltam fölé.

– Hát... miután leugrott a mozdonyról. A félhomályban láttam, hogy leugrik. A fülke padlóján ültem, és megpróbáltam feltápászkodni. Fogalmam sincs róla, hogyan sikerült. Mindenesetre, amikor feleszméltem, már az ablaknál álltam és... kihajoltam rajta.

– És?

– Nem láttam a farkast. Csak...

– Csak?

– Valaki mást. Egy... emberi alak állt odalent, közvetlenül az első kocsi mellett és... mintha felém vicsorgott volna. Esküszöm, hogy... véres volt a szája. Jézusom, Mr. Lawrence, holtbiztos, hogy az én vérem volt rajta!

– Csak nyugalom – nyomtam vissza a helyére, amikor megkísérelt felemelkedni. – Szóval, hogy nézett ki a fickó, akinek véres volt a szája?

A masiniszta sóhajtott, aztán megrázta a fejét.

– Nem fickó volt az, Mr. Lawrence, hanem lány. Méghozzá szép, szőke lány. S ahogy ki tudtam venni a félhomályban, sárga csíkos ruha volt rajta. Olyan térdig érő forma. Valami baj van talán?

19.

Hátrafordultam és egyetlen szemhunyorítással figyelmeztettem őket: nehogy eláruljanak bármit is. Bloom és Kunz tátott szájjal bámulták a mozdonyvezetőt alighanem akkor sem tudtak volna megszólalni, ha engedélyt kapnak rá.

– Hm. És mi lett a lánnyal?

– Nem tudom, mert... szóval, nem éreztem jól magam. Az állat bűze még mindig ott volt az orromban. Mire kicsit jobban lettem és ismét kidugtam a fejem, már nem volt sehol.

– A fenébe is! – morogta a vörös képű, miközben elkeseredetten félrerúgott egy cipője körül ólálkodó kavicsot. – Most már csak arra lennék kíváncsi, ki húzta meg azt az elátkozott vészféket. Az a feneség az egészben, hogy nem látta senki.

– Én láttam.

Egyszerre fordultunk hátra mind a négyen. Még Herr Daimler is rémülten felkönyökölt.

Alacsony, vékony, szűkre szabott jeanst viselő férfi állt velünk szemben vágott szemei ázsiai eredetről árulkodtak. Amikor észrevette megrökönyödésünket, barátságosan felemelte a kezét és üdvözletet intett.

– Hello. Én láttam, ki rángatta meg az izé... vészfék.

– Ki? – kérdezte a kalauz komoran.

– Nem fogják hinni – mondta a kis pasas, akinek láthatóan komoly gondjai voltak a német nyelvtant illetően. – Nem fogják hinni. Én se hiszem, ha nem látom. Éppen aludtam egy kicsi, amikor megállt a vonat. Gondoltam kinéz, hogy mi van odakint, amikor egyszerre csak megláttam őt.

Őt?

Nem tudom, hímnem vagy nőnem. Mindegy. A vészfék húzója mellett állt egy óriási nagy farkas... Jól mondom? Farkas, és fogta a fogantyút és húzta. Tisztára mint a cirkuszban.

– Mivel húzta?

– Szájával húzta. Felkapaszkodott a falra és húzta. Én is húzta. Be az ajtót. Ő pedig elrohant az ajtóm előtt, és rám nézett.

– Milyen volt a szeme...? – motyogta Bloom.

– Ronda. Kifejezetten gusztustalan. Nem szeretem az ilyen szemeket. Mifelénk északon van tigris és az nem jó. Emberek félnek tőle. Nem jó.

Közelebb léptem hozzá és megbiccentettem a fejem.

– Ön kínai?

– Kanadai. De születtem odaát. Csak három éve vagyok kanadai.

– Engem Lawrence-nek hívnak.

A kis kínai kezet nyújtott.

– Liu. Van több név is, de nehezen jegyezhető. Mondják nekem Mr. Liu vagy Monsieur Liu: éppen elég. Megyek fel a penzióhoz, Hotel Vérfarkasba. Előbb azt hittem, reklám. Jó külföldi fogás. Nem külföldi fogás?

– Nem – morogta a mozdonyvezető, miközben minden tiltakozásom ellenére feltápászkodott. – Nem külföldi fogás.

– Apropó – mondta a kis kínai mutatóujjával megütögetve a fejét. – Majd elfelejtem. Amikor kimentem, hogy körülnézzek, miután a farkas vészfékhúzás után elment és a vonat elindult, mire visszatértem fülkébe, ott volt egy úr és ült. Nem szólt, csak ült. Én szóltam, ő nem szólt. Rájöttem, az úr halott. Meghalt saját fülkémben. És a nyaka... véres. Talán csak nem a farkas harapta el?

20.

Tíz perc múlva Mr. Liu fülkéjében voltunk. Az ismeretlen útitárs valóban ott ült a sarokban, fejét fáradtan az ülés támlájára hajtva.

– Ugye megmondtam – lelkendezett a kínai gyerekes örömmel. – Itt ül a fülkémben, és tényleg meggyilkolták nekem.

A vörös képű kalauz hátára csapta a táskáját és remegő kézzel megtörölgette a homlokát.

– Ez tényleg... beadta a kulcsot. Lehet, hogy a Dög még mindig itt van a közelben?

Válltáskájához kapott, felkattintotta a zárát és csavaros, kurbliszerű vasdarabot rántott ki belőle.

– Az én torkomat nem harapja el, az tutti... Ha kell, akár...

Beléptem a szakaszba és a békésen aludni látszó áldozat fölé hajoltam. Ő volt az a fickó, akit nem sokkal ezelőtt a fülkém előtt találtam a padlón. Csak úgy megszokásból megfogtam a pulzusát és néhány másodpercig rajta tartottam az ujjam.

Tarthattam volna akármeddig: talán csak a végítélet harsonái vetettek volna véget a nem létező pulzus számlálásának.

A villanykörte fáradtan pislogni kezdett a fejünk felett, majd újra kialudt.

21.

Ismét, ki tudja, immár hányadszor, feneketlen sötétség borult ránk. A vörös képű alighanem a levegőbe csapott a kurblijával, mert valami fémesen csendült az ajtó kilincsén.

– Hé! – hallottam a fülem mellett Bloom felháborodott zsörtölődését. – Tegye el azt a vacakot, mert a végén még hamburgert csinál belőlünk. Be tudja zárni a fülkét?

– Természetesen be, uram.

– Helyes. Akkor zárja be. Legokosabb lesz, ha visszatérünk a mozdonyhoz.

Ebben a szempillantásban dübörögni kezdett alattunk a padló. Bloom kezében megcsörrent a rózsafüzér a kalauz idegességében a falhoz ütötte a kurblivasat a távoli, halk, monoton kattogás alighanem Kunz fogától származott.

– Jézusom! – dörmögte a fülembe Bloom. – Ez ki akar készíteni bennünket!

– Csak nyugalom – morogtam kihúzva a zsebemből a 38-ast. – Ne aggódjék, ennek még egy Vérfarkas sem tud ellenállni!

– Megbolondult?! A Dög elpusztításához ezüstgolyó kell! Méghozzá éjfélkor öntött ezüstgolyó, amelybe a kabala tizenkét szent jelét vésték.

Bár valóban nem ezüstből voltak a 38-as golyói, és a kabala szent jeleit sem karcolták a hátukra, bízvást reménykedhettem, hogy Vérfarkas legyen a talpán, aki megmenekül előlük.

– Lapuljanak a falhoz! – suttogtam, megmarkolva az ablak lehúzóját.

– Muszáj lehúznia? – nyugtalankodott Kunz. – Hiszen bárki lehet odakint.

– Éppen ezért húzom le.

Szempillantás alatt a fülke falához lapultak. Éppen abban a pillanatban, amikor ismét, immár erőteljesebben megdöngették alattunk a padlót.

– Adja a kurblit! – hallottam mögöttem Mr. Liu tettre kész suttogását. – Ha megöli Mr. Lawrencet, és utána bedugja a fejét, ráverek a kurblival!

Óvatosan megfogtam a fogantyút, és lefelé húztam. Ahogy az ablak résnyire lecsúszott, már ki is dugtam rajta revolverem csövét.

– Van itt valaki?

Én lepődtem meg a legjobban, amikor a kerekek között felsírt egy fájdalmas hang.

– Éppen... ideje. A fenébe is... nem mászna le értem, ember?

Majd kiesett a szemem a nagy meregetésben, de a lassan-lassan oszlani kezdő sötétségen kívül nem láttam odakint senkit.

– Hé! Hall engem? Segít... ség!

Bár nem lehettem biztos benne, nem a Vérfarkas akar-e átverni, amennyire csak tudtam, lerántottam az ablakot, és kihajoltam rajta.

– Hol van? Nem látom... sehol.

– Én sem magamat. Olyan... sötét van itt... mint egy alagútban. Nem mászna le... értem?

– Kicsoda maga?

– Segal. John Segal.

Áttettem a lábam a kereten, hogy kicsúszhassak az ablakon, de a másik négy rám rontott és elkapta a nadrágomat.

– Ki ne menjen! – tiltakozott Bloom, miközben a fogantyút markoló kezemre ütött. – Maga nem tudja, mire képes a Dög!

– Hagyjon már, az ördög vigye el! Valaki odalent fekszik a kerekek alatt. Ha a vezető megindítja a mozdonyt...

Bloom gyors mozdulattal markomba nyomta a rózsafüzérét.

– Legalább ezt vigye magával.

Csuklómra csavartam, és kiugrottam az ablakon.

22.

Aki megpróbált már egy szűkös alagútban ácsorgó kisvasúti kocsi ablakán át közlekedni, tudhatja, hogy jóval nagyobb élvezetek is akadnak az életben, és főleg, jóval veszélytelenebbek. Alighogy elhagytam ugyanis a biztonságot jelentő vagont, úgy rákenődtem az alagút falára, mint öngyilkos esőcsepp az ablaküvegre. Néhány pillanat múlva pedig már a kerekek között ébredtem összekarmolva, összeverve, összetépve. Ez utóbbi jelző szerencsére csak az ingemre vonatkozott, amely egyre inkább egy délkelet-ázsiai japán hadifogolytáborba zárt brit őrmester zubbonyára kezdett emlékeztetni. Legalábbis ami a színét és folytonossági hiányait illeti.

Lehuppantam a kerekek közé, pontosan egy árván bűzlő olajtócsa közepébe. Kétségbeesetten kinyújtottam a kezem, s sikerült is mindjárt beletenyerelnem egy jókora adag gépzsírba.

Néhány szalonképesebb szitkot morzsoltam szét a fogaim között, és éppen el akartam dugni a revolveremet, amikor a szomszédos kerék mögül rám nyögött valaki.

– Maga... jött értem?

Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, már az ismeretlen áldozat fejét jelentő fekete gömböt is sikerült felfedeznem a kerék mellett. Úgy feküdt keresztben a síneken, mint széltől letört faág.

– Várjon. Jövök.

Zsebre vágtam a stukkert, és nem törődve a kocsi aljzatáról rám csöpögő vízpárával, odamásztam hozzá.

– Nyugalom. Itt vagyok. Mi történt magával?

A hangja után ítélve fiatalabb korosztályokhoz tartozó férfi megpróbált felemelkedni.

– Kiestem az ajtón. Azaz...

– Eltört valamije?

– Fogalmam sincs róla. A lábam mindenesetre pokolian fáj... és az előbb, amikor éppen csak megmozdult a szerelvény, ráment a kerék a nadrágomra. Hiába... próbálom, nem tudom eltépni. Tud valamit... kezdeni velem?

– Egyelőre maradjon nyugton. Az a fő, hogy ne mocorogjon.

Kivettem a zsebemből a pipám, lecsavartam a fejét, majd a szárába rejtett vékony pengével a kezemben végigtapogattam a lábát.

– Mit akar... csinálni?

– Levágom.

– A... lábam?

– Egyelőre csak a nadrágját. A fenébe is, te dög!

Ez utóbbi a keréknek szólt, amely maga alá gyűrte nadrágszára jó részét. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rádöbbenjek, néhány milliméter mentette csak meg a tragédiától.

Óvatosan a kerékre támaszkodtam és szorgalmasan dolgozni kezdtem. Közben egyfolytában azon imádkoztam, nehogy a mozdonyvezető egészen magához térjen és megpróbálja beindítani a gépet.

A bajba jutott némán figyelt, s csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor halk reccsenések jelezték, hogy a nadrágszár engedni kezd az erőszaknak.

Néhány pillanat múlva fájdalmas nyögések közepette odakuporodott mellém.

– Kösz. Most aztán hova?

– Vissza a vonatba, ha nem tud jobbat. Ki tud mászni egyedül is?

– Úgy érzem, igen.

– Jöjjön utánam.

Ahogy elértem a falat, kinyújtottam a karom, elkaptam a kezét, és magam mellé húztam.

– Kapja el a párkányt. Majd tolom a fenekét. Ha gyanús kinézetű pasasok fogadnák odafent, fogukat vicsorgatva, ne kezdjen sikoltozni. Ők is hajótöröttek, mint mi.

Végül is nem kellett a párkányba kapaszkodnia. Bloom lehajolt, elkapta a csuklóját, és úgy felrántotta, mint Mary Poppinst a nyugati szél. Az ördögűző segítségével pillanatokon belül a folyosó padlóján landoltam én is.

– Jól van, Mr. Lawrence? – vigyorgott rám udvariasan Mr. Liu. – Azt hittem, kitörte a nyaka.

– Hol van Mr. Segal?

– Itt vagyok a fülkében.

Odaléptem hozzá és olyan közel hajoltam az arcához, hogy kivehessem a vonásait. Sokat így sem láttam belőlük, csak egy gondosan nyírt, divatos szakáll körvonalait véltem felfedezni.

– Tényleg nem tört el semmije?

– Úgy tűnik, egészben vagyok. Csak amikor kilökött...

– Hogyhogy kilökte?

– Azt hiszi... olyan hülye vagyok, hogy magamtól estem ki?

– Nem tudom. Nem ismerem.

– Uram, engem kitaszítottak az ajtón!

A vörös képű dühösen felmordult.

– Ez lehetetlen, uram. Ebből a vonatból még soha nem löktek ki senkit.

– Akkor én vagyok az első. Különben kicsoda maga?

– A kalauz.

– Jó, hogy itt van, ember! Legalább a helyszínen tehetek panaszt és követelhetek kártérítést.

– Miért, uram?

– Például a nadrágomért. Amit ez az úr itt volt olyan szíves levágni a lábamról.

– A nadrágszárvagdosás magánügy, uram.

Mielőtt még jogi vitába bonyolódtak volna, elkaptam a karját.

– Majd később beadhatja írásban a kártérítési igényét. Egyelőre arra feleljen, ki lökte ki!

A megmentett férfi felsőhajtott és most ő kapta el az én kezem.

– Hajoljon ide hozzám.

Odahajoltam.

– Engedje meg, hogy magára leheljek.

Döbbenten hőköltem hátra. Lehet, hogy hibát követtem el, amikor csak a végtagjaira figyeltem és közben a fejét érte sérülés?

– Miért akar rám lehelni?

– Hogy meggyőzzem, nem vagyok részeg.

– Készséggel elhiszem anélkül is. Különben miért fél tőle, hogy részegnek nézem?

– Mert olyat fogok mondani, amit józanul nem mondhat az ember. Uraim... ha hiszik, ha nem... engem egy óriási farkas lökött ki a vonatból!

23.

Ha azt hitte a szerencsétlen, hogy bejelentése nagyobb visszhangot vált ki közöttünk, hát tévedett. Ahelyett, hogy kiáltozni vagy kacagni kezdtünk volna, hallgattunk, mint a döglőtt csuka.

– Maguk... még csak nem is... csodálkoznak?

– Mi már semmin sem csodálkozunk – mondta Kunz. – Mióta elfolyt a vérem... a szemem sem rebben.

– Ön azután esett ki, hogy a farkas meghúzta a vészféket? – tudakolta érdeklődve Mr. Liu.

John Segal tántorogva a talpára állt.

– Maguk... őrültek? Úristen, lehet, hogy egy őrülteket szállító szerelvényre tévedtem? – Megfordult, és csak ekkor vette észre a sarokban ücsörgő halottat, akinek az arcáról időközben lecsúszott a ráterített zsebkendő. – Maga is őrült!? A fenébe is, maga is őrült? – Kinyújtotta a karját, és mielőtt megakadályozhattam volna, rángatni kezdte a halott zakóját. – Keljen fel, ember, amíg nem késő! Hallja, ember!? Keljen fel, mert...

Ebben a pillanatban pislogni kezdett, majd kigyulladt felettünk a villany.

Mr. Liu vigyorogva a halott arcára mutatott.

– Azt ugyan szólongathatja. Meghalta nekünk. Egyből. Farkas jött és elharapta a torkát.

Segal száját harsány ordítás hagyta el, aztán mielőtt megakadályozhattuk volna, kivetette magát a folyosóra.

24.

Jó tíz percünkbe került, amíg sikerült megtalálnunk a szomszédos kocsi mosdójában, ártalmatlanná tennünk, és visszacipelnünk a fülkébe. A szemét azonban nem nyitotta ki többé, mintha ezzel is tiltakozna erőszakosságunk ellen.

Beszélni azonban szerencsére hajlandó volt. Persze azt is csak csukott szemmel.

– Azt mondja, farkas lökte ki?

– Farkas.

– Mit csinált közvetlenül azelőtt, hogy kiesett volna?

– A nyitott ajtónál álltam és... kihajoltam. Megpróbáltam megnézni... mitől lett sötét, és mitől áll a vonat. Aztán egyszerre csak éreztem, hogy áll valaki mögöttem.

– Érezte?

– Talán a szagáról. Ragadozószaga volt.

– Hm. Hogyan lökte ki?

– Nekem ugrott. Ahogy a ragadozók szokták. Rám vicsorgott és megtaszított.

– Erre maga?

– Kiestem. És felkészültem a halálra.

– Annyira megütötte magát?

– Nemcsak azért. Hanem mert... utánam ugrott. Láttam, ahogy repült a levegőben. És... nem tudom miért, de... biztos voltam benne, hogy véres a szája.

– Látta?

– Lehet, hogy... láttam is. Mindenesetre leestem a kőre és azon nyomban bemásztam a kerekek közé. Aztán... valószínűleg elveszítettem az eszméletemet és... vízióim támadtak. Bár... odalent azt hittem, hogy a farkas is csak vízió.

– Álljon csak meg egy pillanatra! – emeltem fel az ujjam. – Honnan tudta, hogy az, „aki” megtámadta, farkas. Látott már farkast közelről? Miért nem arra gondolt, hogy kutya?

Segal behunyt szemmel megcsóválta a fejét.

– Meg tudom különböztetni a farkast a kutyától. Ennek farkaspofája volt, csak... valahogy jóval nagyobb volt a teste, mint a farkasé.

– Rendben van, Mr. Segal. Tehát leesett a földre és víziói támadtak. Milyen víziói?

Kunz, aki közben kioldalgott a folyosóra, bedugta a fejét a fülkébe és reszkető hangon megszólalt.

– Mr. Lawrence... Odakint... a fal mellett...

Elkaptam a tekintetem Segalról, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a langaléta patikusnak remeg a szája széle a mély lelki felindulástól.

– Mi van a fal mellett?

– Jöjjön és... nézze meg! De gyorsan... jöjjön!

Gyorsan mentem. Olyannyira, hogy egyetlen ugrással az ablaknál termettem. Az alagút falán pislákoló egyetlen körte fénye mintha megerősödött volna: persze az is lehet, hogy a csak a szemünk kezdte megszokni a fény és éjszaka gyakori változásait. A vasúti kocsik áthatolhatatlan árnyékot vetettek a falra a közöttük lévő vékony csíkokba azonban befurakodtak a villanykörte bágyadt sugarai.

– Hova nézzek?

– Hátra, ha... lehet!

Kidüllesztettem a szemem, mint a víz alól felbukkanó béka. Hiába düllesztgettem azonban, mégsem láttam semmit.

Már éppen fordultam volna vissza, hogy közöljem Kunzcal, jobban tenné, ha saját készletéből bevenne egy nyugtatót, amikor az egyik fénycsíkban hirtelen felbukkant valaki.

– Lát... ja? – hallottam magam mögött Kunz nyöszörgését. – Mondom, hogy hátrafele... nézzen!

A felbukkanó figura vékony, karcsú alak volt: inas teste akár egy farkasé is lehetett volna. Arca azonban nem volt farkaspofa, hanem szép, szabályos női arc, amelyet még a szája körül csillogó vérfolt sem volt képes elcsúfítani. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a sárga csíkos ruhás, ismeretlen lányt látom a vasúti kocsi oldalához támaszkodva.

Vérfoltokkal a szája körül, mintha csak az imént harapta volna el valakinek a torkát.

Nergal, a farkasisten

1.

Frau Zöllner pirospozsgás, barátságos arca mészfehérré fakult, amikor bekukkantottam a bejárati ajtón. Szappanos vízzel teli felmosóvödrének a tartalmát, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, szép lassan kék mintás, saját horgolású térdzokniba bújtatott lábára csorgatta. Ha el nem kapom, talán össze is esett volna rémületében.

Így azonban csak megtántorodott, majd korrigálva előbbi, hibás mozdulatát, immár az én nadrágom szárára öntötte a szappanos víz maradékát.

Aztán akkorát sikoltott, hogy azt hittem, megreped a dobhártyám.

– Eresszen el! Jézusom szűzanyám, azonnal eresszen el!

Természetesen eleresztettem. Már csak azért is, mert a hallra néző szobák egyikének ajtajában ugyancsak pirospozsgás arcú, köpcös férfiú bukkant fel, kétcsövű vadászpuskával a kezében. Mivel évtizedek alatt gyűjtött tapasztalataim azt súgták, hogy ilyen esetben jobb kitérni az erőszak elől, szép nyugodtan a mennyezet felé nyújtottam mindkét karom.

– Grüss Gott! Megadom magam.

A köpcös, puskás férfi gyanakodva véraláfutásokkal teli, kék-zöld zúzódásokkal díszített képembe bámult.

– Maga... kicsoda? És mi a fenét akar itt?

– Friss, alpesi tejet, dupla adag föllel, valamint foszlós kalácsot, és egy tehetségtelen, a bűnügyekbe belesavanyodott, hajdani riporter társaságát. Bizonyos Friedrich Müllerét. Nem ismeri véletlenül?

A pirospozsgás pasas megremegett, aztán megdörzsölte a szemét.

– A hang Ézsaué, de a látvány Jákobé, vagy hogy a fenébe is van. Mondd csak Hilda, téged nem emlékeztet valakire ez a fickó?

Frau Zöllner még egyszer felsikoltott, aztán vödrét a földhöz csapva hozzám rohant és magához ölelt.

– Isten hozta köztünk, Herr Lawrence.

Majd a mellemre bújt, és ott zokogott tovább.

Ekkor értettem meg igazán, hogy baj van.

Méghozzá nem is akármekkora.

2.

Késő délután volt, amikorra úgy-ahogy összeszedtem magam. Még egyszer lezuhanyoztam, felöltöztem és lesétáltam a nyikorgó falépcsőn a hallba. Mivel egyelőre nem tartózkodott odalent senki, volt időm zavartalanul szemrevételezni a fal mellé állított tárlókat, amelyekben Müller régi ígérete szerint a Vérfarkas-történet relikviáinak kellett volna büszkélkedniük.

Meglepetve láttam azonban, hogy a tárlók üresek: nincs bennük semmi. A fadobozok alján virító fehér foltok arról árulkodtak, hogy csak nemrégiben távolították el az üveg alól őket.

Elgondolkodva szemléltem az üres tárlókat, miközben gondolataim visszaszálltak a három évvel korábbi időbe. Lelki szemeim előtt felbukkant Willy Maurer férfias arca, s az az elátkozott óra, amikor lelőtte a Vérfarkasnak tartott Gautschit. Aztán Francesca... A gyönyörű, velejéig romlott Francesca Dodd... Lehet, hogy ő tért vissza a Spitzhorn lábához, hogy bosszút álljon rajtam és a falusiakon?

Arra riadtam, hogy Müller hátulról megveregeti a vállam.

– Nem szokott még le a szimatolásról?

Megfogta a könyököm és beterelt a recepció mögötti szobába. Az ajtót azonban résnyire nyitva hagyta ha vendég érkezne, rendelkezésére állhasson.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a korábban henye, nemtörődöm Müller szeme úgy villog jobbra-balra, mindegyre helyreigazítanivalót keresve, mintha már több évtizede a vendéglős szakmában dolgozna. Pedig alig múlt három éve, hogy betársult Frau Zöllner penziójába.

Ahogy helyet foglaltam vele szemben, Müller az íróasztal fiókjába nyúlt és négyszögletes whiskysüveget rakott az asztalkára.

– Ha jól emlékszem, a 100 Pipers a kedvence?

– Mindig is tudtam, Müller, hogy a maga memóriája nélkül csődbe ment volna a Frankfurter Rundschau.

Müller teletöltött két poharat, aztán a sarokban dörmögő aprócska hűtőszekrényből jégkockákat tördelt beléjük.

– Eszerint megkapta Hilda levelét?

– Ki az a Hilda? – kérdeztem álnokul.

– Ó, hát... Frau Zöllner – mondta némiképpen elvörösödve. – Néha előfordul, hogy a keresztnevén szólítom.

– Megkaptam – biccentettem. – Ön is megkapta a táviratomat?

– Természetesen meg. És... őszintén hálás vagyok, amiért elfogadta a meghívásunkat.

– Valami baj van?

Müller sóhajtott és felemelte az italát.

– Akkor hát a megérkezésére.

– És a régi napokra.

Összeütöttük a poharunkat. A whisky kitűnő volt, olajosan sűrű, kellemes aromájú, igazi 100 Pipers.

Müller lekoppantotta a poharát az asztalra, aztán aggódva rám pillantott.

– Biztos benne, hogy hajlandó meghallgatni?

– Ha nem sajnálja tőlem a 100 Piperst.

Friedrich Müller, a Frankfurter Rundschau hajdani bűnügyi riportere, a Hotel Vérfarkas penzió társtulajdonosa ekkor hátradőlt a székében és beszélni kezdett.

3.

– Azt hiszem, nem kell sokat magyarázgatnom, miért társultam be annak idején a hajdani Havasi Kürtbe. Egész egyszerűen tele lett a hócipőm a stricikkel, a kurvákkal, a nehéz vagányokkal, narkósokkal és a piti nepperekkel: legesleginkább azonban a főnökeimmel lett tele. S mivel Frau Zöllner is úgy gondolta, hogy együtt jobban meglovagolhatnánk a Vérfarkas leleplezése utáni érdeklődéshullámot, kötöttünk egy szerződést. Ő hozta az épületet, a bejáratott klientúrát, én a megtakarított pénzemet, és azokat a kapcsolataimat, amelyek a reklámozáshoz szükségesek.

– Erről tudok. Éppen ön írta meg nekem.

– Kezdetben ment is minden, mint a karikacsapás. Levertük a Havasi Kürt feliratot és egy jónevű fickó, valami Brunnenthaler, vagy ki a fene, tervezett egy Vérfarkas-neoncsodát a bejárat fölé. A művészeti rovattól ajánlották a pasast a volt kollégáim. Meg kell hagyni, megérdemelte a pénzét. Olyan farkas vicsorgott rám az ajtó fölül, hogy nemegyszer, ha éjszaka jöttem haza és váratlanul rápillantottam, majd kitört tőle a frász. Szóval, vonzotta a népeket, mint bogarat a gyertyaláng.

Jót mulattam magamban Müller megváltozott stílusán és a kiejtésén is. Még csak harmadik évét töltötte Svájcban, de máris kitörölhetetlen nyomot hagyott szavain az itteni beszédkörnyezet. Észrevétlenül átvette a vidékies szófordulatokat és az r-hangokat is olyan keményen ropogtatta, mintha itt látta volna meg a napvilágot a Spitzhorn tövében.

– A szobákat is szépen kipofoztuk. Mindegyikbe betettünk valamit, ami a Vérfarkasra emlékeztetett. Csináltattam néhány műtrófeát és felakasztattam őket a falra. Hű, ha látta volna, hogy villogott a szemük!

Visszagondoltam a ház alatti pincerendszerbe rejtett, évszázados szobákban talált farkas-trófeákra és önkéntelenül is összeborzongtam. Mintha a túlvilág hűvös lehelete simogatta volna meg a bőröm.

– Egyszóval, rendben ment minden. Aztán... tudom, hogy magánügy, de ön előtt nem szeretnék titkolózni és nem is lenne semmi értelme: Hilda asszony és én amúgy is rendesen összejöttünk. Frau Hilda akkurátus, kellemes asszony, mindenben megfelelő partner, így aztán a helybeliek is elfogadtak, még a lövészegyletükbe is bevettek, ami errefelé nem kis dolog. Summa summárum: falusi lettem, Herr Lawrence.

– Eszerint jól érzi magát itt a Spitzhorn lábánál?

Müller sóhajtva simogatta meg az állát.

– Egy darabig ezt hittem én is. Higgye el, a frankfurti őrültekháza helyett paradicsomba jutottam. Már a kriptám helyét is kinéztem magamnak a helyi temetőben. Mostanában azonban egyre inkább az az érzésem, kár volt kifizetnem a sírhely árát. A végén még rá kell jönnöm, hogy Frankfurt, a napi, ördög tudja hány gyilkosságával béke szigete ehhez a „paradicsomhoz” képest.

Amíg beszélt, egyfolytában az arcát vizsgálgattam. Bár az elmúlt három év nemigen látszott meg rajta, talán csak a szakáll öregítette valamicskét, az a keserű, fáradt hang, amellyel a helyzetét ecsetelte, egyáltalán nem tetszett nekem.

Nyeltem egy nagyot és a karjára tettem a kezem.

– Fel a fejjel, Müller! Nem olyannak ismerem magát, aki csak úgy bedobja a törülközőt, ha egy kóbor strici megvillogtatja az orra előtt a rugós kését. Ki vele, mi a baj!

Müller megrázta a fejét, és keserűen elmosolyodott.

– Emlékszik még rá, mi mindenbe másztam én bele Frankfurtban? Csakhogy ott élő emberekkel hadakoztam, akiknek, ha nem is száz százalékig, de mégiscsak ki tudtam számítani a reakcióit. Mondom, azok élő emberek voltak! – Hallgatott egy sort, aztán kétségbeesetten a szemembe nézett. – Herr Lawrence, tudnia kell valamit. Én tulajdonképpen nem vagyok istenhívő, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szokás. Megvannak a lelkem mélyének kisebb-nagyobb titkai, amelyekről nem szívesen beszélek nyilvánosság előtt. Ezek közé tartozik a felsőbb hatalmakhoz fűződő viszonyom is. Mindenesetre, mind ez idáig azt hittem, hogy ha léteznek is természetfeletti erők, kisebb dolguk is nagyobb annál, minthogy beleavatkozzanak az emberi világ számukra nyilvánvalóan ostoba és gyerekes dolgaiba. Mára azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.

Mély lélegzetet vett, hogy folytassa, de hirtelen furcsa, döngő hang szakította félbe monológját. Mintha valami nagyobb tárgy pottyant volna a bejárat elé. Nyugtalanul Müllerre pillantottam, ő azonban ahelyett, hogy felugrott volna, keserű mosolyra húzta a száját.

– A Vérfarkas-fejet verik le a kémény mellől. Nem is csodálom, hogy nem látta. Napok óta nem ég benne a neon.

– Nem ég? Szándékosan...?

– Kioltattam, Herr Lawrence.

– Volt valami oka rá?

– Persze hogy volt. Ok nélkül semmi sincs ezen az átkozott világon. Hilda is, és én is..., hogy úgy mondjam, nem szeretünk még csak rágondolni sem. Ezenkívül a falusiak sem jönnek fel egy-egy italra, mint szokták, ha el nem távolítom a tetőről.

– Ők kérték rá?

– Kérték, de ha nem kérik is leszedetem.

– Oké – mondtam átvetve egymáson a lábaimat. – Kezdje az egészet elölről. Onnan, ahol elkezdődtek a bajok.

Müller biccentett és friss jeget tördelt a poharainkba.

4.

– Röviddel azután kezdődött minden, hogy ön elutazott, miután kibogozta a Vérfarkas rejtélyét, és mi, Frau Zöllnerrel, akarom mondani Hildával, nekiláttunk grandiózus terveink megvalósításának. Említettem, hogy kezdetben csoda jól mentek a dolgok: az emberek felfedezték a Vérfarkas reklámhordozó szerepét és éltek is vele. Rövidesen megjelent a Vérfarkas sajt, a Vérfarkas alpesi tej és hozzá hasonlók. Őszintén szólva, mi sem panaszkodhattunk. Ebben az eufóriás hangulatban történt, hogy egyszerre csak, szinte észrevétlenül felbukkantak a környéken a tibetiek.

– Tibetiek? – hökkentem meg. – Itt?

– A fenyvesen túl. Tudja, ahol Nudli, a bolond, annak idején gyakorta lesett ránk. Emlékszik a dombra a fenyves mögött? Gyönyörű onnan a kilátás a Spitzhornra.

– Hogyne emlékeznék!

– Nos, a már említett virágos hangulatban a kormányzat és a kanton vezetősége azzal a kéréssel fordult a polgármesteri hivatalhoz, hogy engedélyezze azon a dombon egy tibeti, lámaista templom felépítését.

Egyszerre csak megkondult a fejemben valami. Mintha a pekingi, buddhista templom legnagyobb gongját ütötték volna meg a közelemben. Istenem, Tibet és a tibetiek! Roppant erejű, szinte fájdalmas vágy fogott el Tibet és Lhásza iránt, ami minden bizonnyal kiülhetett az arcomra is, mert Müller nyugtalanul felkapta a fejét.

– Valami baj van?

– Dehogy – tértem gyorsan magamhoz –, folytassa.

– Szóval, beérkezett a kérelem a polgármesteri hivatalhoz. Ott annak rendje és módja szerint iktatták, majd kikérték a véleményünket. Mi pedig öt perc alatt igent mondtunk.

– Volt valami oka a sietségüknek?

– Semmi. Vagy ha volt is, csak az lehetett, hogy nem értünk rá foglalkozni az üggyel. Mindenki a gazdasági fellendülés lázában égett úgy jöttek a turisták, mint a sáskák sáskajárás idején vásárolták a tejet, a sajtokat és a Vérfarkas-mütyüröket. Ki ért rá a polgármesteri hivatalban ücsörögni, ahelyett hogy a saját üzlete után futott volna?! Majd ha besétál a faluba és felfedezi az udvarokban a legújabb típusú mezőgazdasági kisgépeket, gondoljon arra, hogy ezt mind-mind a Vérfarkasnak köszönhetjük. Csak aztán nehogy visszavegye tőlünk, amit nagy kegyesen kiosztott!

5.

Ismét pár másodpercig tartó csend hullott ránk. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem magamtól a baljós gondolatokat, aztán elővettem a pipám és megforgattam az ujjaim között.

– Szóval idejöttek a tibetiek? Hogyhogy nem láttam a kolostorukat?

– Éppen takarja a fenyveserdő. Talán éppen ez is volt a szándékuk. Egyik napról a másikra elkezdtek nyüzsögni a környéken, mint a hangyák.

– Annyian jöttek?

– Hát... ötvenen biztosan voltak. Lakókocsikkal jöttek, megálltak a domb alján, aztán tüstént elkezdtek építkezni. Ahogy kipakolták a cuccaikat a fűre, másnap már megjelentek a rönkfákat szállító kocsik... Nem akarom húzni az időt, de egyetlen év alatt valóságos kolostorváros alakult ki ezen a dombocskán. A turisták pedig özönleni kezdtek, hogy immár a Vérfarkas-mütyürök mellé eredeti, lámaista relikviákat is begyűjtsenek maguknak. Mert azt meg kell hagyni, ezek a szerzetesek értik a dolgukat. Honnan szerzik a nemesfémet, nem tudom, de gyönyörű dolgokat készítenek belőle. És megfizethetőt. Reggeltől estig cseng a kalapács a műhelyeikben. Nekem is van egy tibeti óraláncom, ha kíváncsi rá, megnézheti.

– Töltse el örömmel, hogy nem kolduló szerzetesek költöztek a szomszédságukba.

– Hát ezek nem koldulnak, az biztos! bár... az is igaz, hogy Svájcban koldulni nem különösebben kifizetődő. Ez nem a koldusok országa, Mr. Lawrence.

– Akkor mi a baj velük? Müller megvakarta a feje búbját.

– Emlékszik a három évvel ezelőtti eseményekre? Akkor azzal kezdődtek a szörnyűségek, hogy megölték Zöllnerék kutyáját, a Gusztit.

– Hogyne emlékeznék.

– Hát... most is megöltek néhány kutyát.

Mintha egyetlen pillanatra megállt volna a szívverésem.

– A penzió kutyáit?

Müller megrázta a fejét.

– Nekünk nincs kutyánk és nem is volt. De lent a faluban akad éppen elég. Közülük ölt meg néhányat a Dög!

Ismét ez a furcsa szó! A Dög.

– Hogy ölte meg őket? – tettem fel a rutinkérdést.

– Elharapta a torkukat.

– Hm. Nem lehetséges, hogy egymás torkának estek?

– Gazdáik váltig állítják: a jámbor ebek este elhevertek az udvarban a vackaikon, reggelre pedig már át volt harapva a torkuk. Küzdelem nyoma is csak itt-ott látszott, többnyire harc nélkül adták meg magukat. Olyan erőnek, amely sokszorosan meghaladta az övékét. Az állatorvos, Herr Böhm megvizsgálta a kutyadögöket és arra a megállapításra jutott, hogy egy hatalmas állat, feltehetően farkas harapta el a torkukat.

– Mondott még valami mást is?

– Hogy... a lábnyomai furcsák ugyan, de mégiscsak farkaséra hasonlítanak.

– Eszerint lábnyomokat is találtak.

– Természetesen. Sőt, szemtanú is akadt.

– Kicsoda?

– Nussbaumer. Ön is ismeri.

– Fiatal legény volt még, amikor együtt vadásztunk a Vérfarkasra.

– Azóta már meg is nősült. Nos, Nussbaumer egy alkalommal a kocsmából hazafelé jövet megpillantotta. Röviddel azután, hogy megölte Steingruberék kutyáját. Nussbaumer egy óriási lényt látott átugrani Steingruberék kerítésén ettől aztán annyira megrémült, hogy bedobta magát az árokba, és jő fél óráig azért imádkozott, hogy jöjjön érte egy őrangyal és vezesse haza.

– Nem volt nagyon berúgva?

– Hát, volt benne egy kisebb hordó sör, nem is vitás, de Nussbaumer másnap is olyan élénken emlékezett vissza a történtekre, hogy a doktor meg volt győződve róla Nussbaumer nem látott rémeket.

– Mekkora volt az állat?

– Nussbaumer szerint akkora, mint egy medve.

– Két lábon járt?

– Amikor megpillantotta, éppen repült.

– Repült?!

– Úgy értem, Steingruberék kerítése felett. Nussbaumer azt állítja, olyanok voltak a fogai, mint a fehér cápáé. Szemei vörös tűzben égtek, s Nussbaumer biztos benne, ha nem keres menedéket az árok fenekén, a Dög kinyírta volna.

– Látta azt is, amikor lehuppant a földre?

– Látta.

– Hány lábra esett?

– Négyre. És így is rohant tovább.

– Más állatot nem ölt meg? Gondolok egyéb négylábúra, macskára, tehénre, libára...

– A liba kétlábú.

– Két libára gondoltam egyszerre.

– Egyelőre csak a kutyákat irtja. Különben mit szól ehhez?

Müller a zsebébe nyúlt és egy fehér selyemanyagból készített batyucskát ejtett a whiskym mellé az asztalra.

Gyanakodva bámultam rá, de nem láttam rajta semmi rendkívülit. A fényes, tiszta selyembugyor, akár egy, az enyémhez hasonló pipát is rejthetett volna.

– Mi ez?

– Bontsa ki.

Engedelmesen a batyucskáért nyúltam, aztán óvatosan bogozni kezdtem a csomóját. Nagyon azért nem kellett óvatoskodnom, hiszen nem tételeztem fel, hogy Müller mérgeskígyót, vagy akár felpattanó ördögfejet rejtett volna a selyembe.

Két húzás, és a selyemkendő szétterült, mint a mesékben a terülj-terülj asztalkám. Ennek a belsejében azonban nem hurka és kolbász rejtőzött fehér kenyérrel, hanem egy buddhista olvasófüzér. Olyan, amilyet ezerszámra készítenek a Himalája égbe nyúló csúcsai közötti kolostorokban, s amilyenből nem is egyet őriztem én is az elmúlt időkre emlékezve londoni és bangkoki lakásomon.

Felemeltem és a tenyeremre helyeztem. Azon nyomban megcsapta az orrom az a jellegzetes, füstből, avas vajból és izzadságszagból összekeveredett illat, amely annyira sajátja az ilyesfajta olvasóknak, s amely hosszú évtizedek használatától és ezernyi, nem egészen tiszta kéz szorongásától ragadt rá.

Az olvasó középső szemét képező megtermett korall pufók, jóllakott rovarra emlékeztetett.

Csuklóm köré tekertem a füzért, aztán Müllerre pislantottam.

– Hogy került magához?

Müller sejtelmesen nézett a szemembe.

– Találták.

– Hol?

– Itt a közelben.

Megforgattam a korallszemet az ujjaim között, aztán levettem a csuklómról és letettem az olvasót az asztalra.

– Oké, Friedrich. Ha arra akar választ kapni tőlem, hogy ez tibeti olvasó-e, igent kell mondanom. Azzal a megszorítással persze, hogy bárki hozzájuthat ilyenhez és bárki el is veszítheti.

Müller megsimogatta a szakállát, és felsóhajtott.

– Figyeljen ide, Leslie. Tudja, hogy nem vagyok túlságosan hiszékeny és napokig küzdöttem ellene, hogy természetfeletti jelenségként értékeljem mindazt, ami történt. De... vannak bizonyos dolgok, amelyek meggondolásra késztetik az embert.

– Mint például micsoda?

– Mint például Schmiedradner.

– Az ki?

– Nussbaumer szomszédja. Majdnem kinyírta a Dög, miután megölte a kutyáját.

– Schmiedradnerét?

– Naná! Schmiedradner villát ragadott, amikor meghallotta a zajt a kutyaház felől, és Toni segítségére sietett.

– Toninak hívták a kutyáját?

– Miből jött rá? Szóval, Schmiedradner rávetette magát a Dögre és megpróbálta kinyírni a villával. Csakhogy az egyetlen ütéssel kiszakította a kezéből. Schmiedradner szerint, akkor kapott utoljára ekkorát, amikor még Dél-Tirolban egy viharban összedőlt a nyaralója és a mestergerenda a vállára esett.

Éreztem, hogy jeges kéz szorongatja meg a torkom. Mint mindig, ha úgy sejtettem, hogy a Gonosz ott ólálkodik a közelemben.

– Schmiedradner nekiesett a kutyaháznak, a Dög pedig ráugrott. Schmiedradner úgy érezte, mintha az egész földgolyó rágördült volna. Moccanni sem tudott a kegyetlen teher alatt: rémülten tűrte, hogy a hatalmas, vödörnyi szájból kivillanó fogak a vállába harapjanak. Még ordítani sem mert, csak hörgött, mint az agyvérzéses vénemberek. A felesége azonban meghallhatott valamit, mert kinyitotta az ajtót és kikiáltott rajta. Schmiedradner szerint a Dög ekkor felkapta a fejét és leugrott róla. Mielőtt azonban átrepülhetett volna a kerítésen, Schmiedradnernek sikerült valamit letépnie a nyakáról. Valamit, amit már akkor észrevett, amikor először pillantotta meg. Azt hitte, azonosítási jel, amilyet a kutyák nyakába szoktak akasztani, hogyha elvesznek, meg lehessen találni a gazdájukat. Schmiedradner belekapaszkodott és letépte...

Kezembe vettem az olvasót és megforgattam az ujjaim között.

– Azt akarja mondani, hogy ezt szakította le az állat nyakáról?

– Pontosan ezt, Herr Lawrence.

Hosszú, kellemetlen csend ereszkedett közénk.

6.

Néhány másodpercnyi néma töprengés után visszatoltam elé az olvasót.

– Tegye csak el. A rendőrséget bizonyára érdekelni fogja.

Müller megvonta a vállát.

– Már van nekik. Siegmüller őriz egyet a fiókjában. A kis Riegler gyereknél találta, akit ugyancsak megtámadott a Dög.

Éreztem, hogy egyre hűvösebb léghullámok kavarognak az asztal alatt, felkúsznak a lábam szárán, s a vesém környékén állapodnak meg.

– Ki az a Riegler gyerek?

– Nem ismeri a Riegler családot?

Bármennyire erőltettem is az agyam, nem ugrott be semmi.

– A falu vége felé laknak. Közel a temetőhöz.

– Temetőhöz? De hiszen a temető a domb alján van!

Müller összehúzta a szemöldökét.

– Most ott is van egy.

– Betelt a régi?

Müller komoran a rózsafüzérre meredt.

– Nem telt be. Mint ahogy nem is telhet. Láthatta, hogy a kis kerítésen túl szabad mező következik. A második világháború összes áldozata elférne benne.

– Hát akkor?

– Az nem a mi temetőnk. Közelebb van a faluhoz, mint a miénk, mégsem a miénk.

– Akkor kié? – kérdeztem meghökkenve.

Müller kinyújtott mutatóujjával meghatározhatatlan irányba mutatott.

– Az övék!

– Úgy érti... a tibetieké?

– Az övék.

Meg voltam döbbenve, csak éppen nem értettem, miért. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ahol nagyobb létszámú emberi közösség él, ott temetőnek is kell lennie a közelben.

– De... miért a falu szélére tették?

Müller lehajtotta a fejét.

– Szerencsétlen lépés volt. Amikor a polgármestert megkérdezték, nemigen mérlegelte a következményeket. Alighanem arra gondolt, talán még pénzt is lehet csinálni a dologból. Képzelje csak el, buddhista temető a Spitzhorn alján! Mindenki, aki kirándulni, vagy sízni megy a Spitzhornra, kötelességének érzi majd megtekinteni a kolostort és temetőjét. Ha pedig már itt van, aligha megy el anélkül, hogy ne enne-inna valamit.

– Beszéljen a kisfiúról, akit megtámadott a Dög.

Müller megrezzent és végigsimított a szakállán.

– Az úgy történt, hogy a kis Riegler gyerek egy este nem ment haza.

– Hogyhogy nem ment?

– Összekapott az anyjával, vagy micsoda. Tudja, hogy van ezeknél a kis kölyköknél. Elhatározta, hogy elbujdosik, beáll a légióba, vagy buddhista szerzetesnek megy Nepálba.

– Mennyi idős a fiú?

– Alighanem kilenc.

– Hm.

– El is jutott egészen a temetőig, ahol bevette magát egy bokorba. Gondolom, éppen feladta magában a légióba lépés tervét, amikor észrevett valamit.

– Mit?

– Először is a teleholdat. Azon a napon éppen telehold volt.

– A Vérfarkas éjszakája, mi?

– Ahogy mondja. A telehold ragyogott, akis Riegler gyerek meg úgy döntött, hogy inkább hazamegy, mivel tudta, mekkora balhé lesz, ha rövidesen nem lesz otthon. Éppen kimászott volna a bokorból, amikor észrevette, hogy nem messze tőle megmozdul egy sírhant. Képzelheti, hogy becsinált. Olyannyira, hogy még kiáltozni sem mert. S alighanem ez volt a szerencséje. A sírhant megmozdult, s egy furcsa, leplet viselő ember jelent meg a tetején. Peter Riegler szerint éppen úgy, ahogy a szellemek szoktak a moziban. Egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban azonban már ott állt a hantokon. A kis Péter szerint ekkor a férfi felnézett a holdra, majd lesunyta a fejét és üvölteni kezdett.

– Üvölteni?

– Mint a farkasok.

– Honnan tudta a kisgyerek, hogyan üvöltenek a farkasok?

– Mondjuk a televízióból. De ha kíváncsi rá, megkérdezheti tőle. A fickó üvöltött, majd... átváltozott.

– Vérfarkassá? – kérdeztem rekedten. Müller bólintott.

– Vérfarkassá. Hatalmas, szőrös Vérfarkassá. A kisfiú azt mondja, előbb csak üvöltött, aztán a levegőbe szimatolt. S alighanem szagot is kaphatott, mert két pillanattal később már a bokorban volt a kis Riegler feje tetején.

– Uramisten!

Müller széttárta a karját.

– Peter csak annyit érzett, hogy az állat elkapja és magával vonszolja. Alighanem el is ájulhatott, mert amikor beszéltem vele, már csak a szagára emlékezett. Azt mondta, büdös volt, mint a vadállatok a zürichi állatkertben. Amikor felébredt... a „Tell Vilmos” korcsma mellett feküdt, kezében egy olvasóval és fel volt tépve az ing a mellén.

– Siegmüller? – kérdeztem sóhajtva.

– Azt mondta, Schmiedradner megsebesülése nem rendőrségi ügy. És a kis Riegler gyerek esete sem. Bár meg van győződve róla, hogy Vérfarkas kószál a környéken, nemigen tehet semmit. Azt mondta, ha sokat okoskodik, kiküldenek hozzá Zürichből egy elmeorvost. A városokban nemigen hisznek a természetfelettiben.

– Hm. És a szellőzésszerelő meggyilkolása az alagútban?

– Az természetesen már más tészta. Csakhogy a zürichi urak szerint semmi köze a Vérfarkashoz. Azt mondják, valaki egy fűrészes késsel le akarta vágni a fejét.

Szótlanul ültem néhány másodpercig, aztán felálltam.

– Maga hívta ide Roy Bloomot?

– Dehogy hívtam! Még a télen érkezett, hogy csendben és magányban tökéletesíthesse kísértetjelző műszerét. Hóbortos fickó, de ártalmatlan. Mintha csak megérezte volna, hogy rövidesen szükség lesz a szerkentyűjére.

Müller visszazöttyent a székébe és mutatta, hogy üljek vissza én is.

– Még nem fejeztem be. Van itt még valami más is, ami miatt kénytelen voltam leszereltetni a farkasfejet a tetőről.

A volt újságíró cigarettára gyújtott. Csak egészen enyhén remegtek az ujjai, ahogy ajkához emelte a Marlborót.

– Emlékszik még a föld alatti labirintusra?

– Persze, hogy emlékszem. Lehet azt elfelejteni?

– Hildával egyetértésben kissé átalakíttattam. Azt hittem, fel lehetne használni turistacsalogatónak... aztán mégiscsak feladtam a tervem.

– Volt valami oka rá?

Müller kifújta a füstöt, majd mély aggodalommal az arcán elnyomta a cigarettáját.

– Néhány hónap óta mozog az épület. Néhol megrepedtek a falak... Képek esnek le és... éjszaka gyakran kopogtatásra ébredek. Kip-kop, kip-kop... Tudja, milyen víziókat képzelek magam elé ilyenkor?

– Milyeneket?

– Hogy a Vérfarkas ébredezik odalent. Üti a mancsával a falat és csak arra vár, hogy kerekedni kezdjen a hold. Azt mondják, holdtölte előtt egy héttel már a mezőkön kószál. Kip-kop, kip-kop... Lassan bele fogok őrülni. Már odakint a szabadban, napfénynél is hallom: kip-kop, kip-kop... Mintha a halántékomon kopogna a mancsa.

Aggódva pillantottam Müllerre. Hova lett a hajdani újságíró világvárosi cinizmusa? Vajon valamennyiünkről így pattog le a modern világ máza, ha megfejthetetlen veszély fenyeget bennünket, hogy kibukkanjon a felvett póz alól a környezettől rettegő ősember páni félelme?

Müller sóhajtott, aztán könyörögve összekulcsolta a kezét.

– Ígérje meg, hogy... számíthatunk önre. Nem megy el addig... amíg... amíg...

Bár a szívem mélyén azt súgta valami, hogy le kellene lépnem, amilyen gyorsan csak lehet, vállára tettem a kezem és megveregettem, mint a régi, szép, Vérfarkasvadász-időkben.

– Ismerhet annyira, Müller, hogy nem szoktam az első viharfelhők láttán megfutamodni.

Pedig néha sokkal bölcsebb dolog, mint megvárni, amíg csőstül szakad ránk az áldás.

7.

Kinyitottam a hallban az ablakot, elé tettem egy széket és kibámultam az áprilisi fénybe. Ebben az évben valóban korán ráköszöntött a tavasz a Spitzhorn vidékére. Bár a hegycsúcsokon fehérlő hó még az elmúlt tél emlékét idézte, a madárfüttytől hangos mezőkön az üde friss, zöld fű már az eljövendő nyár örömeit hirdette. Langyos, virágillatú szellő vágtatott át a réteken s vidám, csintalan gyerekként zörgette a Vérfarkas penzió ablaktáblait. Sóhajtottam és arra gondoltam, hátha nem is a csintalan szél az, hanem az ébredező Gonosz karmos mancsával.

Éppen három éve múlt, hogy utoljára jártam a penzióban. S anélkül, hogy megpróbáltam volna megidézni a Vérfarkasügy főszereplőit, maguktól is sorban felbukkantak az emlékezetemben. Hernandez és a felesége, Andrade kisasszony, Sabu, és természetesen Francesca Dodd... Istenem, vajon mi történhetett vele? Ott porladnak-e a csontjai a szakadék fenekén, amelybe belezuhant, vagy mégiscsak sikerült megmenekülnie?

Sóhajtottam és a kezembe vettem egy vadonatúj helyi újságot. Bár csak igen mérsékelt érdeklődést érzek a svájci kantonok belső problémái iránt, mindaddig elmerülten tanulmányoztam őket, amíg csak egy dióbarna bőrű, fekete szemű szépség el nem terelte róluk a figyelmemet.

A csinibaba sajnos nem volt egyedül. Magas, szikár, vastag talpú túrabakancsot és kockás pulóvert viselő öregurat vezetett a karjánál fogva befelé, aki látható fáradsággal vonszolta magát a legelső karosszékig. Ott aztán hátrahanyatlott és bágyadtan a leányzó felé intett.

– Hajlandó elsősegélyben részesíteni egy haldokló öregembert, Monica? Szerezzen nekem valahonnan egy pohárkával, de gyorsan, mielőtt még aszalt tengeri szivaccsá száradnék. Jutalmul kap tőlem egy cuppanós puszit.

A lány rávillantotta szénfekete szemét. Az újság mögül is jól láttam, hogy vidám szikrák villognak a tekintetében.

– Csak puszit és csak egyet, professzor úr?

Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elpárologjak.

Megköszörültem a torkom, majd nagy zörgések közepette összehajtogattam és leraktam az újságomat a karosszékek közötti asztalkára. Aztán felálltam, és feléjük biccentve igyekeztem eltűnni a balfenéken.

Éppen megkerültem volna a recepciót, hogy kiosonjak a szabadba, amikor a professzor reszelős hangja megállított.

– Hé! Szabadna egy pillanatra, fiatalember?

Bár legszívesebben szó nélkül kisomfordáltam volna az ajtón, jólneveltségem arra késztetett, hogy kínos vigyort erőltessek az arcomra.

– Parancsol, uram?

– Jöjjön csak egy kissé közelebb!

A hosszúra nőtt öregúr bozontos szemöldöke alól szűrős pillantást vetett rám.

– Nem találkoztunk mi már valahol?

A nagy, elálló fülek a mélyen ülő, apró szemek a megnyúlt, ennek ellenére tokás arc kétségkívül ismerősnek tűntek.

– Nem tudom. Nem emlékszem – motyogtam bizonytalanul, miközben pillanatra sem veszítettem szem elől a lányt.

A professzor kinyújtotta hosszú karját és megragadta a kabátom ujját.

– Várjon csak... feltétlenül meg kell tudnom, hol találkoztam önnel, különben egész éjszaka álmatlanul forgolódhatok. Hallhatnám a becses nevét, barátom?

– Lawrence. Leslie L. Lawrence.

A nagy fülű professzor a szívéhez kapott és belezuhant a legközelebbi fotelba.

Monica felsikkantott és olyan rémült szemekkel bámult rám, mintha éppen ezekben a pillanatokban kezdtem volna átváltozni Vérfarkassá.

Villámsebesen a professzorhoz ugrottam, hogy néhány elsősegélypofonnal visszahozzam az életbe, de mielőtt akár csak egyet is lekeverhettem volna neki, kinyitotta a szemét és rám ordított.

– Dick Sheridan vagyok, ember! Nem emlékszik az alaszkai történészkonferenciára?

Hogy az ördögbe ne emlékeztem volna! Mintha hályog hullt volna le a szememről. Hiszen két évvel ezelőtt egy egész éjszakát átbeszélgettünk az ősi Mezopotámia titkairól. Dick Sheridant ugyanis a legkitűnőbb Mezopotámia-kutatóként tartották számon tudományos körökben, akinek a nevéhez nem egy iraki romváros feltárása és tudományos leírása fűződik.

Összecsaptam a tenyerem és zavartan elvigyorodtam.

– Meg tud nekem bocsátani, professzor?

Sheridan Monicára kacsintott, majd melegen megrázta a kezem.

– És még azt mondják egyesek, hogy az öreg emberek a szenilisek... Milyen szél futta errefelé, Mr. Lawrence, ahol a madár sem jár?

– Általában tavasszal szeretek pihenni – mondtam mosolyogva. – Olyan helyeken, ahol kicsi a forgalom.

– Én is valami hasonló miatt vagyok itt, az őrangyalommal együtt. Vagy akár börtönőrt is mondhatnék. – Közelebb hajolt hozzám és a fülembe suttogta. – Miss Monica Shapiro, az asszisztensnőm, a kiadóm ügynöke. Igazi 007-es. Minden lépésemről beszámol nekik. Ezért, ha egy-egy whiskyt be akarunk kapni, legyen nagyon óvatos. Egyébként rám fér egy kis kikapcsolódás. Azok után, amiken az elmúlt években keresztülmentem...

– Probléma volt talán az ásatásoknál? – kérdeztem udvariasan.

– Probléma? – fujtatott Sheridan. – Hallod, Monica? Azt mondja, probléma... Nem probléma volt ott, Mr. Lawrence, hanem igazi, és óriási balhé. Akkora, hogy majd kinyiffantunk tőle.

– Igazán? Ki csinálta a balhét?

Sheridan előrehajolt és most először komorodott el a tekintete.

– Farkasisten – mondta sóhajtva. – Nergal, a mezopotámiai farkasisten!

8.

Megkövült ábrázatomat Sheridan a mezopotámiai ásatások iránti érdeklődésnek tulajdoníthatta, mert anélkül, hogy biztatnom kellett volna rá, beindította a beszélőkéjét.

– Tudja, Mr. Lawrence, mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer csak kiások valahol egy Nergal-szobrot. Tudja egyáltalán ki volt Nergal?

– Ha jól emlékszem, a pestis és a járványok ura.

– Úgy van – dörzsölte össze a tenyerét a nagy fülű professzor. – Nagyon távoli rokona Apolló Szmintheusznak, akit ugyancsak a pestis urának tartottak a régi görögök. Lehetséges, hogy Apolló képében is Nergalt kell tisztelnünk. Szóval, életem nagy vágya volt, hogy egyszer kiáshassak valahonnan egy Nergal-szobrot. Két évvel ezelőtt aztán végre sikerült. Olyannyira, hogy majdnem rá is mentem.

– Ráment? Ezt hogy érti?

– Szó szerint. Amint említettem, megtaláltam a szobrot, amely egyedülálló a maga nemében: Nergalt ábrázolta farkas alakjában. Azt tartotta ugyanis a hagyomány – melyet egyetlen ékírásos himnuszra alapoznak –, hogy Nergal holdas éjszakákon farkassá változott és emberekre vadászott. Akit megharapott, megkapta a pestist. Ennek ellenére a szobor gyönyörű volt: olyan, amilyet egy régész csak álmodhat magának. Örömömet azonban némiképpen elrontotta, hogy amint megtaláltuk, embereink összecsinálták magukat – attól féltükben, hogy Nergal farkasszobra bajt hoz rájuk... Életre kel és...

– Nem hiszem, hogy Mr. Lawrencet érdekelné a történetünk, professzor úr – vágott közbe a lány.

– Ellenkezőleg – tiltakoztam az igazságnak megfelelően –, nagyon is érdekel.

– Sok mondanivalóm már úgy sincs – sóhajtott a beszédre láthatóan kiéhezett Sheridan. – Sajnos, hamarosan megtörtént, amire a gyáva nyulak számítottak.

– Hogyhogy megtörtént?

– Nergal megelevenedett, vagy mi a fene.

– Ezt komolyan mondja?

– Igaz, Monica?

– Ne terheljük Mr. Lawrencet török segédmunkásaink babonáival – mondta a lány rosszkedvűen, amiből arra következtettem: nem tetszik neki, hogy Sheridannak eljár a szája.

– Már be is fejeztem. Képzelje csak... néhány nappal később egy reggelen arra ébredtünk, hogy abból a tíz emberből, aki rettegve bár, de velünk maradt, az éjszaka három meghalt.

– Meghalt? – hökkentem meg. – Hogyan?

Sheridan eltolva magától a tiltakozó lányt, a fülembe suttogta:

– Valaki vagy valami elharapta a torkukat. Borzalmas volt... a vérfürdő. A többiek mielőtt faképnél hagytak volna bennünket... azt bizonygatták, hogy Nergal maga volt a tettes. Farkassá változott és... megbüntette azokat, akik megbolygatták a nyugalmát. Mint a fáraók átka... Hát nem nevetséges?

Hiába várta, hogy elnevessük magunkat, egyikünk sem nevetett.

Még ő maga sem.

9.

Monica lehajolt, felvette az egyik karosszék támlájára helyezett pulóverét, és jelentőségteljesen a professzorra pillantott. Sheridan bűntudattal fordította el a fejét, mint a gyerek, aki megszegett valamilyen megállapodást.

– És a szobor? – kérdeztem tétován. – Hova lett a szobor?

Sheridan válaszolni akart, de Monica ezúttal is kíméletlenül közbevágott.

– A szobor eltűnt, Mr. Lawrence. Ezt már a török hatóságoknak is elmondtuk. Jegyzőkönyvbe vették és...

– Kitiltottak az országból három évre! – robbant ki a csalódottság Sheridanból.

– Kitiltották? Miért?

– Mert nem lett volna szabad... elveszítenem.

– Hogyhogy elveszítette? Hogy lehet elveszíteni egy több mázsás...

– Dehogyis több mázsás! Csak harmincöt centiméteres.

Monica elkapta a professzor karját és egyszerűen felrántotta a karosszékből.

– Itt az ideje, hogy lepihenjen, professzor úr! Köszönjük, Herr Lawrence, hogy elbeszélgetett velünk.

Sheridan kényszeredetten biccentett, majd lehorgasztotta a fejét.

– Talán majd az ebédnél... vacsoránál...

Aztán engedelmesen, mint vadászkutya a gazdáját, követte Monicát fel az emeletre.

10.

Igazából még el sem gondolkodhattam a hallottak felett, amikor újabb árnyék bukkant fel a bejárati ajtó előtt. Méghozzá nem is egy, hanem kettő. Csak a megszokás kedvéért emeltem fel a fejem, aztán úgy is maradtam, merev, előrenyújtott nyakkal, ahogy észrevettem a nádszál karcsú, barna lányt az ajtókeretben. A mögötte felbukkanó, ugyancsak vékony, kreol bőrű, fiatal férfi olyannyira hasonlított rá, hogy kétség sem férhetett hozzá: testvérek. Talán csak az a hófehér kötés különböztette meg őket, amely a férfi mindkét kezét borította.

A lány elnézett mellettem és a portáspult fölé hajolt, mintha a kulcsát keresné. A férfi szeme azonban megakadt rajtam.

– Grüss Gott! – üdvözölt barátságos, mediterrán mosollyal. – Új vendég?

Idegenes, dallamos volt a kiejtése, amiből éles elméjűen azonnal arra következtettem, hogy nem a német az anyanyelve.

– Csak nemrég érkeztem.

– Ó, mi már három hónapja itt vagyunk! Nem fogja megbánni, hogy ezt az évszakot választotta. Még csendes a környék, de már pompás az idő.

– Meglehetősen szokatlan így április elején.

– Frau Zöllner is éppen ezt mondja. Ön gyakran megfordul itt a Vérfarkasban?

– Csak néha – mondtam, miközben a lányt figyeltem. – És akkor is jobbára télen.

A lány hirtelen megperdült és szemügyre vett. Holtbiztos voltam benne: úgy felméri az értékeimet, mint a becsüs az előtte heverő műtárgyét.

Mély lélegzetet vettem, és három lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Leslie L. Lawrence vagyok.

– Juliana di Rosa. Ő meg Gino.

– Testvérek?

– A Fekete Hollók Testvérpár.

– Micsodák?

– Így hívtak bennünket – sóhajtotta a férfi, miközben a kötésből kilógó ujjaival megpróbált cigarettára gyújtani. Elővettem az öngyújtómat és tüzet adtam neki.

Kifújta a füstöt, aztán mélyet sóhajtott.

– Úgy bizony, Signor Lawrence, a Fekete Hollók. Azok voltunk mi ketten.

A lány figyelmeztetőn megköszörülte a torkát és rávillantotta a szemét. Ugyanúgy, mint néhány perccel ezelőtt Monica Sheridan professzorra.

– Azt hiszem, mennünk kell, Gino.

A férfi sóhajtva megmozgatta az ujjait.

– Hát akkor... viszlát. Remélem még találkozunk.

– Én is – bólintottam és a lányra néztem.

Juliana a szemembe mélyesztette a szemét, de nem sugárzott biztatást a tekintete.

Vállat vontam és kisétáltam a szabadba.

11.

Ragyogóan tiszta volt az idő, egyetlen apró felhőcske sem úszott a tengerszínű égen. A Spitzhorn mint csirkéit őrző kotlós magasodott fölénk. Fent a csúcs körül helikopter keringett, s bármennyire is giccsesnek tűnhet, de igazi, hamisítatlan, alpesi kolompszót hozott felém a feltámadó könnyű, áprilisi szellő.

Felkapaszkodtam ahhoz a kőhöz, amely mögött annak idején a Vérfarkas rejtőzködött, s nekitámasztva a hátam a jégkorszakból visszamaradt sziklának, megpróbáltam leltárba venni, mi minden változott a környéken az elmúlt három év során. A fenyveserdő most is kevély ridegséget árasztott: a gőgös, minden barátkozási kísérletet visszautasító vörösfenyők elégedetlenül hajladoztak, mintha felháborította volna őket Szélisten bizalmas játéka. Mögülük, a domb tetejéről, idesejlett a buddhista kolostor jellegzetes tetőszerkezete.

Elővettem a távcsövemet és alaposan szemügyre vettem az épületet. Már első pillantásra is látszott, hogy alapos munkát végeztek az építőmesterek: sem a fát nem sajnálták tőle sem a festéket. A tibeti és mandzsu feliratok aranya vakítóan ragyogott a napfényben, a legszebb nepáli és bhutáni kolostorok képeit vetítve elém.

Élőlényt azonban nem sikerült felfedeznem a környéken. Bár a kolostor kapuja tárva-nyitva állt, senki sem próbált felkapaszkodni a dombra, hogy megszemlélje a szentélyek szobrait, vagy elbeszélgessen a szerzetesekkel. Sóhajtottam, és a falu felé fordítottam a távcsövet.

A Spitzhorn tövében meghúzódó falucska megszokott délutáni életét élte. Tehenek vonultak mélán baktatva a házak előtt, s a legerősebb nagyítással még egy óriásira nőtt kakast is sikerült felfedeznem az egyik udvar mélyén. Harcias kukorékolása azonban már nem ért el a fülemig.

Elvettem a szemem elől a látcsövet és átadtam magam a lemenő nap álmosító sugarainak.

Farkas a temetőben

1.

Amikor másnap kora reggel, hosszú pihentető alvás után lesétáltam az étterembe, még csak a szakállas, szürke szemű Mr. Segal kotorászott a sarokasztalra gúlázott sajtok között. Ahogy megpillantott, barátságosan felém intett. Visszaintettem és magam is rohamra indultam Frau Zöllner lágy és kemény sajtkölteményei ellen. Felpúpoztam egy himalájányit a tányéromra, aztán Segal asztalához csüccsentem.

– Először jár a penzióban?

A szürke szemű férfi bólintott.

– Először. Sőt Svájcban is először járok.

– Amerikai?

– Honnan tudja?

– A kiejtéséről.

– Az ördögbe is, pedig meg voltam győződve róla, hogy a legszebb oxfordi angolt beszélem.

– Sokan meg vannak győződve erről odaát.

Mr. Segal félrehajtotta a fejét és elgondolkozva nézett rám.

– Ön kicsoda? Valami zsaruféle?

– Nem vagyok zsaru. Csak bizonyos esetekben ki szokták kérni a véleményemet.

Az amerikai elmosolyodott.

– Látom, ég a vágytól, hogy megtudjon tőlem ezt-azt. Nos, mire kíváncsi?

– Először is önre.

– Rám? Nocsak. Azonkívül, hogy kihúzott a kerekek alól, mivel vontam magamra a figyelmét?

– Nem az enyémet vonta magára, hanem a Vérfarkasét.

Segal megcsóválta a fejét.

– Maga hisz ebben a marhaságban? Amerikában már a tízéves gyerekek is tudják, hogy a Farkasember nem létezik. Csak legenda, mint a Batman, vagy a Superman.

– Hm. Mikor jött át Európába?

– Három hónappal ezelőtt. Kicsit kiborultam úgy éreztem, levegőváltozásra van szükségem. Kiterítettem magam elé a nagy Európa-térképet, behunytam a szemem, ráböktem, és éppen Svájcon állt meg a mutatóujjam hegye. Most itt vagyok. Tegnapelőtt beutaztam Zürichbe, hogy elintézzek a bankomban valamit.

– A munkájától borult ki?

– Már túl vagyok rajta.

– Vannak ellenségei?

– Arra akar kilyukadni, hogy esetleg valakinek elszámolnivalója lett volna velem az alagútban? Azt hiszem, téved. Bár nem hiszem, hogy mindenki rajong értem odaát, biztos vagyok benne, senki sem venné a fáradságot, hogy utánam jöjjön és éppen Európa közepén próbáljon meg elkapni. Ráadásul nem is ember volt a merénylő, hanem állat.

Folytattam volna a kérdezősködést, de hirtelen kinyílt a konyhába vezető ajtó, s a karikás szemű Frau Zöllner bukkant fel az orrunk előtt, két hatalmas bögre alpesi tejjel a kezében.

– Úgy gondoltam – nyögte könnyes mosollyal –, talán idegnyugtatónak...

Segal elvigyorodott és elvette az egyik bögrét.

– A Vérfarkasra – mondta felvillanó szemmel. – Így stílszerű. Vérfarkasra tejjel koccintani. Ön nem tart velünk, Frau Zöllner?

Hilda asszony kezembe nyomta a másik bögrét és sietősen keresztet vetett.

– Szabadíts meg a Gonosztól!

Mintha valami koppant volna a talpunk alatt. Frau Zöllner abbahagyta a keresztvetést, és rémült szemekkel hátrálni kezdett a konyha felé.

– Hallják? – suttogta. – Hallják?

Segal letette a bögrét és a levegőbe meredt.

– A kopogást? Hiszen gyakran hallani. Főleg éjszakánként. Azt hittem, a pincében szerelnek valamit.

Frau Zöllner az ajtófélfához értette a homlokát és sírva fakadt.

– Az ördög... patáinak a kopogása – nyöszörögte. – Herr Lawrence, én Zürichbe szeretnék menni. Nem akarok itt maradni. Elegem volt farkasból, ördögből, Sátánból, mindenből. Itt akarom hagyni az egészet...

Nyílott az ajtó, jött Müller, gyengéden átkarolta a vállát és elvezette.

Nem tudom, miért, de ezen a reggelen keserű ízét éreztem az alpesi tejnek.

2.

Éppen visszatértem volna a sajtokhoz, hogy a hosszúkás, enyhén illatos Frau Zöllner-féle specialitásból még néhányat a tányéromra tegyek, amikor ismeretlen, furcsa, madárijesztőszerű szerzet lopakodott be az étterembe.

A keskeny, ravasz szemek, a hajlott hát nagyon is ismerősnek tűnt, a vörös, loknis hajtömeggel azonban nemigen tudtam mit kezdeni.

– Maga az, Bloom? – kérdeztem végül is meghökkenve. – Mi az isten csodája az a fején?

Bloom elégedetten simogatta meg a loknis hajcsodát.

– Tetszik?

– Mi az ördög ez?

– Sosem hallott még a vörös haj elrettentő hatásáról?

– Elrettentő micsoda?

– Éppen ideje, hogy démonkövető-alapkiképzésben részesítsem.

Letette az asztal szélére a tányérját, néhány gólyalépéssel az ajtónál termett, kidugta a kezét a nyíláson, s mire felocsúdtam, az a horgászbothoz hasonló, teleszkópszerű szerkezet csillogott benne, amelyet tegnap már volt alkalmam megbámulni a vonaton.

– Saját találmányom. Vérfarkas-követő műszer.

Segal elismerően elvigyorodott.

– Gratulálok. És... hogy működik?

Bloom összerántotta a szemöldökét.

– Egyszerű, mint a pofon. Azt remélem, tudják, hogy egész életünkben mágneses erőterek között bolyongunk. S bár sokan kételkednek benne, de... nem mozog mindenki egyformán ebben a mágneses hálóban. Az élő ember is másként viselkedik benne, és a... nem élő lény is.

– Úgy érti...?

Bloom villámsebesen Segal szájára nyomta a mutatóujját.

– Ki ne mondja! Gyűlöli, ha nevén szólítják... Száz méterről megérzem, ha jön. De ezerről is megérezhetem, ha állítok a hatótávolságon.

– Eredmény?

Bloom összeszorította a száját.

– Kimozdult.

– Mi?

– Hogyhogy mi? Ez a mutató természetesen. Látja a skálát? Három hónapja a nyomában vagyok. Azóta gyakran kimozdul.

Mr. Segal óvatosan kezébe vette a szerkentyűt, még meg is szaglászta. Megnézte elől-hátul, majd elismerő mosollyal visszaadta Bloomnak.

– Mutatós.

– És tökéletesen működik.

– Eszerint ezer méteres körben bujkál, akit keres. Hm. Az irányt is meg tudja határozni?

– Bloom szája lebiggyedt a sértődöttségtől.

– Bahhh! Hát persze, hogy meg tudom!

– Ha nem titok, milyen irányból érzékelte az... izé... nem emberjelenlétét?

Bloom felmordult, aztán óvatos mozdulatokkal összenyomta a teleszkópot. Végül levette a mérőórát a nyeléről és a zsebébe dugta.

– Mindenáron választ vár tőlem?

– Hát... jó lenne, ha tudnánk, honnan fenyeget veszély bennünket.

Bloom kinyújtotta a karját és váratlanul, mintha ragadozómadárrá változott volna, rikácsolni kezdett. Hosszú orra csőrré keskenyedett, horgas ujjai, melyek a teleszkópos nyél köré fonódtak, madárkarmokká.

– A kolostor felől! Onnan! Jézusom!

Hóna alá kapta a teleszkópját és néhány ugrással eltűnt az ajtó mögött.

Félig megrakott sajtostányérja árván bámult utána.

3.

A nap éppen lebukni készült a Spitzhorn mögött, amikor elindultam a falu felé. Néhányszáz lépés után már csak apró lámpácskáknak látszottak a penzió fényei. Félúton letértem a betonútról és beváltottam a fenyőfák közé. A vörösfenyők sejtelmesen susogtak a fejem felett, mintha jelenlétem ellen tiltakoznának. A lágyan fúvó szél enyhe erőszakosságának engedve egymásba fonódtak az apró ágak s olyasféle csikorgó hangokat adtak ki magukból, mintha szenvedő lelkek kérnének irgalmat Sindzsétől, a halottak urától.

Bár annak idején jól kiismertem magam a fenyvesben, ezúttal két alkalommal is eltévedtem. Szerencsére mindkétszer sikerült rövid bolyongás után visszatalálnom a helyes útra. Második úttévesztésem után sárga szemű, nagy fejű bagoly csatlakozott hozzám és addig kísért figyelmeztető, éles kuvikolással, amíg csak el nem értem a falu első házait. Megálltam az út közepén, majd rövid tűnődés után elindultam a gyanított irányba. Ötpercnyi séta után elégedetten nyugtáztam, hogy legalább a gyógyszertárhoz vezető utat nem hibáztam el.

Odaballagtam a csúcsos tetejű, piros zsindelyes épület kapujához s megrángattam a kapufélfa mellett fityegő csengőláncot. Vártam egy kicsit és éppen meg akartam ismételni a műveletet, amikor valaki hátulról a vállamra vert.

Talán az alagútban történtek hatására, olyan villámsebesen fordultam hátra, hogy a mögöttem álló langaléta fickó megtántorodott, s ijedt horkantás kíséretében beleejtette a kerékpárját az árokba.

– Hé! – kiáltotta felháborodott hangon, miközben megmarkolta az oldalára dőlt bicikli kormányát. – A végén még tönkreteszi Mikulást.

– Így hívják?

– A Mikulás hozta. Engem keres?

– Van néhány perce számomra?

– Amennyit csak akar.

Kunz bekalauzolt a házba s egy agancsokkal díszített nappali szoba félében ültetett le.

– Nem én vadászok – felelte ki nem mondott kérdésemre. – A gazdák tudják, hogy kedvelem a csecsebecsét, ezért aztán megesik, hogy hébe-hóba megajándékoznak ezzel-azzal. Megkínálhatom valamivel?

Éppen tiltakozni akartam, amikor egy konyhakredencszerű szekrény felső fiókjából dagadt whiskysüveget varázsolt elő.

100 Pipers. A kedvence. Nos?

– Ne vígy minket kísértésbe – fohászkodtam. – De igazán csak egy gyűszűnyit.

Kunz öntött, aztán elégedetten átnézett a poharán.

– Hallgatom, Mr. Lawrence.

– Tulajdonképpen csak telefonálni szeretnék. Olyan helyről, ahol biztos lehetek benne, nem hallgatja le senki.

– Akkor éppen a legjobb ösvényen jár. A másik szobában a telefon. Ha akarja, addig elmehetek sétálni.

– Felesleges – mondtam. – Úgysem fog érteni belőle egyetlen szót sem.

– Mi a fene? – húzta fel a szemöldökét. – Kivel akar társalogni? Párizzsal, New Yorkkal?

Belekortyoltam a whiskymbe és vidáman rámosolyogtam.

– Egy kis vidéki városkával. Katmanduval.

4.

Kalkuttával azonnal létrejött az összeköttetés, ott azonban mintha minden összeesküdött volna ellenem. Előbb egy megfontolt férfihang hindiül közölte velem a délutáni baseball eredményeket, majd amikor ugyancsak hindiül bemondtam neki a hívott katmandui számot, megismételte.

Már-már feladtam a kilátástalannak tűnő küzdelmet, főleg, miután ki tudja a világ mely tájáról egy kutya is beleugatott a vonalamba, de ekkor hirtelen és kristálytisztán bejött a kért katmandui szám. Mintha a szomszéd szobából hallottam volna Jondon barátságos hangját.

– Blobzang vagyok – mondtam nem is titkolt örömmel. – Csak reméltem, hogy Nepálban talállak.

– Éppen most készülök vissza Bhutánba – recsegte az ugyancsak örömet sugárzó hang. – Valami baj van, Blobzang testvérem?

– Segítségre lenne szükségem.

A vonal ismét kattogni kezdett s a kutya, mintha elszégyellte volna magát, amiért legalább egy percig hallgatott, ismét veszett csaholásba fogott.

Mivel Jondon hangját nem hallottam többé, csak abban reménykedhettem, hátha ő hallja az enyémet. Ezért aztán lassú, tagolt mondatokban felsoroltam, mi mindent szeretnék tőle. Végül arra kértem, ha letette a kagylót, próbáljon meg azonnal összeköttetésben lépni a kolostor főlámájával.

Hallóztam még egy darabig s amikor ismét elkezdték beolvasni a kalkuttai baseballeredményeket, le akartam tenni a kagylót. Isteni csoda, hogy éppen az utolsó másodpercben ismét kitisztult a vonal.

– ...beszélek vele – mondta Jondon. – Bár sokat ne remélj... Nagyon keveset tehetek... mióta a Fehér Láma... A Damaru Társaság... a négy tetovált...

Aztán ismét a kutyaugatás, majd a baseballeredmények.

Gondterhelt sóhajjal tettem le a kagylót.

Mire visszaértem a másik szobába, Kunz már ismét öntött egy gyűszűnyit a poharainkba.

– Hát, tényleg felesleges lett volna sétálnom – dünnyögte. – Hadititok, hogy milyen nyelven beszélt?

– Egy tibeti nyelvjáráson.

A patikus elismerően bólintott.

– Ha én lennék a Vérfarkas, önként feladnám magam, ha tudomásomra jutna, hogy olyan valaki akarja elkapni a farkam végét, aki tibeti nyelvjárásokon beszél. Elkísérhetem egy darabon?

Csak a fenyőerdő túlsó szélénél köszönt el tőlem. Megfordította a kerékpárját és lekerekezett a domboldalon.

Leffegően bő köpenyét gömbölyűre duzzasztotta a langyos esti szellő.

5.

A lámaista kolostor kapuja tárva-nyitva állt: talán ez volt az egyedüli, ami megkülönböztette ázsiai rokonaitól. Úgy tűnt, a hazától ennyire távol nem veszik túl komolyan a fegyelmet a szerzetesek. Bekukkantottam a portásfülkébe is, de odabent nem láttam senkit.

Az egyre erőteljesebben ragyogó holdfényben besétáltam az első udvarba. Egyetlen pillanat erejéig elfogta a szívem az az áhítat, amely még a legprofánabbul gondolkodót is rabul ejti, ha a lágy, esti fuvallatban megszólalnak a kolostorok pagodatetejére szerelt csengettyűk. Messze távolból, talán egy erdőrejtette falucska felől mintha tehénbőgést hozott volna a szél.

Megkerültem a falak mentén parkoló Mercedeseket, aztán, mivel az első udvarban nem láttam senkit, átbújtam a másodikba. Itt végre sikerült felfedeznem egy sárga palástba öltözött, kopasz férfiút, aki éppen a füvön guggolt és hangos nyögdécselés közepette megpróbált összerakni egy darabjaira hullott tibeti könyvet.

Lehajoltam és felemeltem egy lapját. A szerzetes felpillantott, aztán elutasítóan rám mordult.

– Már nem fogadunk turistákat.

Megforgattam a sárgás papírlapot az ujjaim között. Feltehetően egy kanonikus szöveg verses részletét tartottam a kezemben.

– A főlámával szeretnék beszélni – mondtam tibetiül, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, megérti-e a ladakhi nyelvjárást.

Emberem azonban megértette.

– Ó! – kerekedett ki a szeme. – Te beszéled a nyelvünket?

– Csak kétségbeesett kísérleteket teszek rá.

– Hol tanultad? Indiában?

– Ott is. És Nepálban.

– Jó a hangsúlyod. Mit mondtál, kit keresel?

– A főlámát.

A ravasz képű láma megvakarta kopasz fejét.

– Attól tartok, lehetetlen. A hampó ilyenkor már nem fogad.

– Megtennéd, hogy bejelentesz neki?

A kopasz leplezetlen kíváncsisággal nézett a szemembe.

– Megtudhatnám ki vagy?

– Az angol nevemet mondjam, vagy a tibetit?

– Elég a tibeti is.

– Blobzang-rinpócse.

Felnézett a holdra és megvakargatta a fejét.

– Blobzang? Mintha valahol hallottam volna rólad. Nem ismered véletlenül Jondont Bhutánból?

– A barátom.

A szerzetes összerakta a lapokat, aztán tűnődve a szemembe nézett.

– Így már egészen már, A Mama szeretettel vár.

– Honnan tudod? – kérdeztem meghökkenve. – Hiszen nem is beszéltél vele.

A kopasz szerzetes rám mosolygott.

– Én vagyok a főláma.

6.

Néhány pillanatig sóbálványt játszhattam, mert csak arra riadtam fel, hogy a vállamra ver.

– Nem szükséges buddha-szobrot alakítanod. Ülj mellém ide a padra. Látom, meglepődtél. Öregembert vártál?

– Nálad mindenesetre öregebbet – mondtam óvatosan.

– Ha egy évvel korábban jössz, teljesült volna a kívánságod. Az elődömet éppen egy éve temettük el. Én Gyamco vagyok.

Meghajoltam, de nem nyújtottam kezet, mivel ő sem nyújtotta az övét.

– Örvendek. Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel. Nem tudhattam...

– Ne mentegetőzz! Eléd jöttem, mert kíváncsi voltam rád. Negyed órával ezelőtt tettem le a telefonkagylót.

– Eszerint sikerült Jondonnak telefonálnia.

– Hát hogy sikerült, az talán túlzás – mondta mosolyogva. – Mindenesetre azóta tökéletesen tisztában vagyok a kalkuttai baseballeredményekkel. Akarod, hogy bemenjünk az épületbe?

– Nekem itt is megfelelő. A Spitzhorn a Himaláját juttatja az eszembe.

Gyamco alig hallhatóan felsóhajtott.

– Igen... A Himalája. Akkor maradjunk inkább idekint. Szóval, mivel lehetek a szolgálatodra?

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a kopasz, jóképű szerzetes, aki némiképpen Jondon barátomra emlékeztetett, játszik velem. Mintha minden szavából maró gúny áradt volna felém. Annak ellenére, hogy a felszínen maga volt a megtestesült udvariasság és előzékenység.

Engedelmet kértem tőle, hogy elővegyem a pipám. Fogaim közé szorítottam, aztán néhány mondatban vázoltam előtte a három évvel ezelőtt történteket. Hogy miképpen bukkant fel a „Vérfarkas” a Spitzhorn tövében, s hogy majdnem háborúság robbant ki a falu lakosai között. Naturális részletességgel tártam elé azt a jelenetet is, amikor a feldühödött, vérre szomjazó tömeg meglincselte Gautschit.

Amikor befejeztem, rövid csend ereszkedett ránk. Gyamco behunyta a szemét, s ha nem ismertem volna a keleti embereket, akár azt is hihettem volna, hogy elszundikált.

– Most éppen miért vagy itt? – kérdezte aztán olyan hirtelen, hogy bár számítottam valamiféle reakcióra, idegesen megrándult tőle az arcom.

– A Vérfarkas ismét felbukkant a faluban.

Ha azt hittem, megrázza a közlésem, be kellett ismernem, tévedtem. Olyan nyugodtan szemlélte ölében fekvő összekulcsolt kezét, mintha csak az indiai logika néhány nehezen érthető tételén töprengett volna.

– Mi közöm nekem... nekünk mindehhez?

– Talán semmi, talán nagyon is sok – vontam meg a vállam.

– Ezt hogy érted?

– Megmagyarázom. Hallottál a farkasról, amely sorra öli a kutyákat a faluban?

– A farkasnak az a dolga, hogy öljön, a galambnak, hogy turbékoljon.

– Ez igaz. Az azonban aligha lehet a Vérfarkas dolga, hogy tibeti olvasót hordozzon a nyakában.

Felém fordította a fejét. Döbbenten fedeztem fel, hogy immár közel sem az a játékosan gúnyos jóindulat csillog a szemében, hanem valami feneketlen feketeség.

– Ezt honnan veszed?

Kihúztam a zsebemből a Müllertől kapott olvasót és a kezébe nyomtam.

– Innen.

Megfogta, a szeme elé emelte, aztán riadtan hátrahőkölt és lehajította maga elé a fűre.

– Vidd innen! Vidd és soha ne hozd vissza!

Bevallom, erre nem számítottam. Míg az olvasót keresgéltem, megpróbáltam rájönni, mitől riadhatott meg annyira.

Gyamco közben hajlongani kezdett – előre-hátra –, majd behunyta a szemét. Biztos voltam benne, valamelyik szent jelre koncentrál: talán éppen a villám jelére, a dordzsera. Aztán hirtelen szinte úgy robbant ki a száján a szó:

– Az övé! Az övé volt!

– Kié?

A hold, mintha csak megsejtette volna, hogy komoly dolgokról folyik idelent az eszmecsere, kinézte magának a pagodatető egyik kiszögellését és szemérmetlenül rácsüccsent.

A kopasz fiatalember összehúzta magán sárga köpenyét, mintha a himalájai tél jeges hidege érintette volna meg.

– Jondon nem említett előtted egy nevet?

– Mintha valami... Fehér Lámáról próbált volna beszélni.

Gyamco szemmel láthatóan összerázkódott. Nem tudtam a hűvös, éjszakai szellőtől-e, vagy Valami mástól.

– A Fehér Láma... a Fehér Láma – suttogta bólogatva. – Az átkozott! Az övé volt... az olvasó!

Mély lélegzetet vettem a friss, fűszagú estéből, aztán a karjára tettem a kezem.

– Elmondanád a történetét?

Gyamco felsóhajtott.

– Őszintén szólva nem szívesen.

– Miért nem?

– Mert... azt hiszem, nem vetne ránk jó fényt.

– Akkor kénytelen vagyok én elmondani neked valamit – vettem le a kezem a karjáról. – Tudod mit suttognak odalent a faluban?

– Mi nemigen járunk közéjük.

– Az emberek arról beszélnek, hogy közületek valaki a Vérfarkas.

Gyamco ingerülten kapta fel a fejét.

– Ostobaság!

– Mondod te. De a falusi emberek éppen olyan babonásak, mint ti odaát, a Világ Tetején. Ők is hisznek a természetfeletti lényekben, akárcsak a tibetiek. Az ő lényeik is ugyanabból a talajból táplálkoznak, mint a tiéitek, csak a formájuk más. Kevesebb a karjuk és a lábuk.

– Mire célzol, Blobzang-rinpócse?

– Arra, hogy ezek az emberek azt gondolják: ti vagytok a felelősök a megölt kutyákért, a megsebzett férfiakért és egy halálra rémített gyerekért. Hamarosan a rendőrség is itt lesz, hogy kikérdezzen benneteket. S a svájci törvények köztudottan szigorúak.

– Mi tiszták vagyunk. A törvény nem mondhat ítéletet felettünk holmi látomások alapján.

– A törvény nem, de a falusiak igen. Odalent a faluban minden férfinak puska lóg a vállán, és egyre gyakrabban nézegetnek erre, a kolostorotok felé. A kocsmában arról pusmognak, hogy ti vagytok a bűnösök, s hogy addig nem volt semmi baj, amíg ti ide nem költöztetek.

– Hiszen csak az imént mesélted, hogy három évvel ezelőtt már gyilkoltak a Vérfarkas miatt!

– Arról már megfeledkeztek. Azok az idők a múlt ködébe tűntek, ti viszont itt vagytok a domb tetején. Nem lennék meglepve, ha egy éjszaka puskás emberek érkeznének és eldördülnének a fegyverek.

– Ez lehetetlen.

Magam részéről be is fejeztem a fenyegetődzést. Elismerem, nem volt egészen fair a játék, de mindenképpen ki akartam ugratni a nyulat a bokorból.

Gyamco önkéntelenül is a hegycsúcs felé kapta a szemét. Biztos voltam benne, nem is a Spitzhornt látja maga előtt, hanem a Kancsendzönga, vagy a Ceringma istenekhez méltó, fehérkoronás süvegét.

– Rendben van, Blobzang-rinpócse – mondta mélyet sóhajtva. – Elmondok mindent, amire kíváncsi vagy.

És Gyamco főapát beszélni kezdett.

7.

– Ez a történet egyidős velem: arra az időre nyúlnak vissza gyökerei, amikor még odahaza éltem, Lhászában. Anyámmal együtt a Potala palotában laktam, s elbeszélése szerint Őszentsége, a Dalai Láma, többször is arra méltatott, hogy megsimogatta a fejem és kisöccsének nevezett.

Óvatosan oldalra fordította az arcát, mintha attól tartott volna, az emlékezés szele lefújja róla a Dalai Láma simogatását.

– Sokra nem emlékszem, hiszen alig voltam túl a csecsemőkoron, azt azonban már pontosan tudtam, hogy egy Dzsebcundampa nevű szentnek az inkarnációja vagyok. Apró gyermekként éltem meg a nagy menekülést, amikor el kellett hagynunk a hazánkat, hogy idegenbe fussunk a kínai hódítók elől. Egy batyuban ültem előbb anyám... majd egy ismeretlen szerzetes hátán. Mint később megtudtam... anyám életét veszítette, amint átkeltünk az Indiába vezető hágókon. Megfagyott. Lefagyott mindkét lába és nem volt senki, aki magával tudta volna vinni. Másokkal a kínai katonák golyói végeztek, én azonban szerencsésen megérkeztem India földjére.

Arról, hogyan nőttem fel és hogyan tettem le a vizsgáimat, nem akarok beszélni. Ha az vagy, akinek mondod magad, pontosan tisztában kell lenned a rítusokkal. Szerzetes lettem, majd a Dalai Láma közvetlen környezetébe kerültem... Őszentsége bizonyos kényes feladatok ellátásával bízott meg.

Nem fordította felém az arcát, mereven a csizmájára nézett, de még így is azonnal megéreztem, hogy leheletkönnyű változás állt be szavai ritmusában. Mintha olyan ponthoz érkezett volna, ahol már nagyon tudatosan meg kell válogatnia, mit közöl velem.

– Feladatom összefüggött az emigráció belső kérdéseivel. S bár... talán hiba, hogy egy idegen előtt feltárom bizalmas ügyeinket, de végül is az újságok már éppen eleget szellőztették ahhoz a dolgot, hogy ne számítson hadititoknak.

– Miről beszélsz?

– Arról, hogy miután őszentsége a Dalai Láma az indiai kormány kedvessége révén Dharmaszálában alakította ki emigrációs központját... az emigráció mint az emigrációk általában, töredezni kezdett. Olyan csoportosulások jöttek létre, amelyek nem helyeselték Őszentsége politikáját. A türelem politikáját... amely bizonyos értelemben hasonlatos volt a néhai Gandhiéhoz.

Bár kissé ködös volt a megfogalmazása, pontosan értettem, miről van szó. Mintegy tízévnyi indiai tartózkodás után a tibeti emigráció valóban töredezni kezdett. A fiatal, radikális lámákból álló szerzetesi csoportok szembefordultak Őszentsége kivárásra berendezkedő politikájával és Tibet fegyveres felszabadítását tűzték zászlajukra. Más kérdés persze, hogy ennek az égvilágon nem volt semmi realitása. Ki emelt volna kezet a hatalmas ázsiai sárkányra, amelynek ráadásul atomfogai vannak, a szerencsétlen tibetiek érdekében?

Ismerem emigrációtok problémáit – mondtam kedvetlenül. – Azt hiszem, Őszentsége képviselte a helyes álláspontot. Meg kell várni, míg a sárkány a saját farkába harap.

Gyamco szomorúan felsóhajtott.

– Ők azonban nem így gondolták! Megfertőzte őket a Fehér Láma!

Immár harmadszor hallottam ezt a furcsa kifejezést. Fehér Láma! Mi az ördögöt jelentsen ez?

– Ki az a Fehér Láma?

Gyamco komoran a holdra nézett.

– Hogy honnan érkezett, senki nem tudja. De békével jött, fehér ruhában, saruban és tarisznyával. Hosszú, szőke szakálla volt és... mindent tudott, amit mi.

Kissé kényszeredetten ejtette ki a száján a szavakat, mint az az ember, aki tudja, ki kell mondania az igazságot, bármennyire is nem akaródzik neki.

Éreztem, hogy furcsa, borzongató izgalom kerít hatalmába. Mintha sötét, ismeretlen csodákat rejtő pince bejárata előtt tétováztam volna.

– Mit értesz azalatt, hogy mindent tudott?

– Többet tudott, mint én.

– Úgy érted, ismerte a nyelvet?

– Ismerte. Tudott szanszkritul és hindiül is. Ha nem lett volna fehér, meg lettem volna győződve róla, hogy valamelyik isten földi megtestesülése. Talán Maitréjáé, az eljövendő buddháé.

– Nem mondta, honnan jön?

– Nem kérdeztük tőle. A múltnak nincs jelentősége. Csak a következő újjászületésben. Őszentsége... nos, Őszentsége magához fogadta... a Fehér Láma pedig elárulta őszentségét!

– Elárulta?

Gyamco keserűen elmosolyodott.

– No, nem hirtelen. Ehhez túlságosan is óvatos volt. Öt évig élt közöttünk, éppen abban az időben, amikor megalakult a Damaru Társaság.

Tudtam, hogy a damaru furcsa formájú kézidob, amelyet nem dobverőkkel, hanem a dob keretének oldalára erősített apró fagömbökkel szólaltatnak meg.

– Mi az a Damaru Társaság?

– Tagjai azt hirdették, hogy ahogy a damaru hangjára hanyatt-homlok menekülnek a démonok a pásztorok házaitól, ugyanúgy rettennek meg a kínai megszállók is az ő fegyvereik dörgésétől.

– Hm.

– Így hümmögtünk mi is. Azt hittük, csak a fiatal szerzetesek szokásos lázadozásáról van szó. Aztán kénytelenek voltunk rájönni, hogy rendkívül veszélyes, amit művelnek. Terveik között szerepelt például a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának a meggyilkolása is. Ezt aztán addig folytatták volna, amíg csak Kína magától le nem mond Tibetről.

– De hisz ez őrültség!

– Mondod te. Csakhogy ők komolyan gondolták.

– Nevetséges. Hogy juthattak volna jövendő áldozataik közelébe?

– Sehogy. Távolból ölték volna meg őket.

– Távolból?! Hogyan?

Gyamco ismét a hegycsúcsra bámult, aztán megvonta a vállát.

– Nagyon egyszerűen. Varázslattal.

8.

Nem is tudtam hirtelenjében, sírjak-e vagy nevessek. Itt ültünk Európa közepén, a XX. század utolsó évtizedében, s egy művelt, nagytudású főláma arról beszélt nekem, hogy valakik egyszerű varázslat segítségével akarták elpusztítani a KKP Központi Bizottságát.

Gyamco rám pillantott és ingerülten felvonta a szemöldökét.

– Ne mulass! A dolog nem nevetni való. Igenis lehetséges, amit elhatároztak. Magam is nem egyszer tanúja voltam már hasonlónak.

– Te is értesz hozzá? – kérdeztem meghökkenve.

– Nekem nem szabad ilyet művelnem. És egyetlen testvérünknek sem. Csak a piros süvegeseknek.

Természetesen tisztában voltam vele, hogy a lámaista egyházon belül valaha két irányzat működött: a puritán sárgasüveges, és a varázslatot és fekete mágiát kedvelő vörössüveges. Ez utóbbi azonban gyakorlatilag már megszűnt létezni. A hajdani vörössüveges szerzetesek sárgasüvegessé álcázva magukat, riválisaik kolostorainak mélyén húzták meg magukat jobb időkben reménykedve.

– Azt akarod mondani, hogy a rejtőzködő és üldözött vörössüvegesek szervezték meg a fiatal, a Dalai Láma politikájával elégedetlen szerzeteseket?

Gyamco bólintott.

– Pontosan. És hozzájuk csatlakozott a Fehér Láma is. Később aztán már uszította őket Őszentsége ellen.

– Nem tudod a nevét?

– Amikor hozzánk érkezett, már tibeti neve volt.

– Micsoda?

– Tangyur Rgyalpo.

Ettől azonban szemernyit sem lettem okosabb.

– Meddig élt köztetek?

– Öt évig.

– Aztán?

– Egy reggelen elpárolgott mint virág kelyhéből a harmat, ha megérintik a kelő nap sugarai. Sajnos... bizonyos pénzösszegek is vele párologtak. Hát ezért rendültem meg, amikor megmutattad az olvasóját. Azt reméltem, hogy ebben az újjászületésben nem látom már viszont. Nem tudom, hogy került ide, és azt sem, mit akar. És a Vérfarkasról sem tudok semmit.

– Lehetségesnek tartod, rinpócse, hogy vörössüveges varázsló szerzetesek rejtőzzenek a kolostorodban, akik, hm... képesek magukat farkassá vagy egyéb vadállattá változtatni?

Váratlanul ingerülten pattant a hangja.

– Nem. Nem tartom lehetségesnek.

Bármennyire illetlen dolog is egy főláma szavaiban kételkedni, én mégsem tehettem mást.

9.

A „Tell Vilmos” sörözőben vágni lehetett a füstöt. Ahogy kinyitottam az ajtót, olyan áthatolhatatlan füsthullámok fogtak körül, mintha repülőn ültem volna, s a gép vigyázatlanul egy kitörni készülő tájfun közepébe fúrta volna magát.

Néhány pillanatig furcsa csend támadt, majd viharrá erősödött a zsibongás. Innen is, onnan is karok nyúltak felém, invitáltak, üljek az asztalukhoz. Barátságos mosollyal próbáltam meg átállítani az agyam a tibeti nyelvjárásokról a svájci németre.

Valaki belém öntött egy pohár jóféle sört, s amikor végre magamhoz tértem, széles asztalnál találtam magam Herr Siegmüller, a helyi seriff, és néhány gazda társaságában.

Miután alaposan megszorongatták a kezem és megveregették a vállam, megvárták, amíg benyakalom az elém rakott újabb krigli sört. Csak amikor ezt is leeresztettem a torkomon, voltak hajlandók komolyabb beszédbe elegyedni velem.

Siegmüller lekoppantotta a korsóját az asztalra, majd megsimogatta tömött, fekete bajuszát.

– Amikor meghallottam, hogy megérkezett, Herr Lawrence, Isten a megmondhatója, mintha kályhát gyújtottak volna a lelkemben. Valami azt súgta, ön ismét megtalálja az átkozottat. Mint ahogy megtalálta Willy Maurert is.

– Úristen, de régen volt! – sóhajtotta a vékony, inas Irmscher. – Úgy érzem, száz év is eltelt már azóta.

– Ráadásul a Dög újra itt van – dünnyögte egy fiatal, szeplős gazda.

– Willy Maurer lelke az. Az ő nyughatatlan lelke.

– Vagy Gautschié.

– Vagy azé a lányé, aki Maurer szeretője volt. Hogy is hívták, no?

– Francescának – morogta egy puskás ember. – Alighanem Francesca Doddnak.

– Lehet, hogy Nudli lelke? – vigyorgott a szeplős gazda az asztal végén, de nem nevetett vele senki.

Ahogy elkezdődött a beszélgetés, csend ülte meg a távolabbi asztalokat. A legények némán a sörükbe meredtek, a csapos a pultnak támaszkodott és engem figyelt.

– Hallottam, megöltek valakit, valami szellőzésszerelőt az alagútban.

Siegmüller bólintott.

– Éppen három héttel ezelőtt.

– Idevalósi volt?

Siegmüller nemet intett, miközben betuszkolta kedélyes, kíváncsian előrefurakodó pocakját az asztal lapja alá.

– Idegen. Máshonnan jött.

– Honnan?

– Állítólag Bernből. A vasútigazgatóság küldte külmunkára.

– Hm. És hogy történt a dolog?

– Az az igazság, hogy én sem tudok sokat. A zürichi urak nem tartanak méltónak rá, hogy mint egyszerű, falusi közrendőrrel megosszák velem a titkaikat.

Némi sértődöttség lapult ugyan a hangjában, de még három évvel ezelőttről tudtam, nem kell olyan komolyan venni Siegmüller neheztelését. Azt is tudtam ugyanakkor, hogy kitűnő rendőr, éles ésszel és minden egyébbel megáldva, amire egy rendőrnek csak szüksége lehet.

– Ki fedezte fel a hm... balesetet?

– Mondhat nyugodtan gyilkosságot is, Herr Lawrence. Azt a pasast, akinek a nevét azóta sem közölték velem, megölték. Elharapták a torkát. Ott voltam röviddel azután, hogy megtalálták. Még akkor is csak úgy tocsogott a vér a környéken. Az alagútban kapta el a fickót, közvetlenül a szerelőszoba előtt.

– Megvizsgálta a holttestet?

Siegmüller megsimogatta a bajuszát.

– Meg én. Természetesen.

– Eredmény?

– Farkasfogak nyoma.

– Nem lehetséges, hogy...

Mielőtt befejezhettem volna a kérdést, Siegmüller hevesen nemet intett.

– Szó sem lehet róla! Ezúttal élő állatról van szó, nem úgy, mint Willy Maurer esetében. Elvittem az áldozatról készült felvételeket a kutyatenyésztőkhöz.

– Kicsodákhoz?

– Nem ismeri őket? Ja, persze, nem is ismerheti. Nem messze a falu mögött kutyatenyésztő farm működik. Németjuhászokat és természetesen bernáthegyiket tenyésztenek. Gondolom, később meg óhajt majd ismerkedni velük, ha ugyan még fel nem kötötték az útilaput.

– Mit állapítottak meg?

– Hogy nem kutya. Vagy legalábbis nem egyértelmű a dolog.

– Az meg mit jelent?

– Hogy bizonyos jelek arra utalnak: nem kutya, de nem is farkas.

– Akkor micsoda?

Siegmüller megsimogatta a bajuszát.

– Attól tartok, ki kell mondanom, Herr Lawrence, pedig nem szívesen mondom ki. A farkasember. A fűtésszerelőt az alagútban a Vérfarkas ölte meg.

10.

Olyan csend támadt az ivóban, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A csapos sóhajtott és nyakába akasztott kendőjével megtörölgette az első, keze ügyébe került söröskorsót. A mellettem ülő zöld kalapos, alig pelyhedző állú fiatalember, szemére húzta a kalapját és megsimogatta két térde közé szorított vadászpuskája csövét.

Siegmüller felemelte a korsóját, lefújta a habot a sör tetejéről, ivott néhány kortyot, majd beletörődő mozdulattal megvonta a vállát.

Hát ez a helyzet, Herr Lawrence, fehéren-feketén. És ön? Hallottam, mi történt az alagútban, idefelé. Saját szemével is látta a Dögöt?

A férfiak előrehajoltak néhányan, akiknek csak a hátulsó asztaloknál jutott hely, felálltak, hogy jobban láthassák az arcom. Egy öreg, hímzett mellényt viselő, bajuszos apó füléhez illesztette a tenyerét.

– Én nem. Herr Kunz viszont igen.

– Vele beszéltem – sóhajtotta Siegmüller. – Sokra nem emlékszik. Inkább a vér miatt siránkozik, amit a Dög kivert a kezéből. Van valami elképzelése, miért verhette ki?

A pult előtt álldogálók közül előrelépett egy férfi, miközben beakasztotta két hüvelykjét széles, zöld nadrágtartójába.

– Szerintem megérezte a vér szagát és ment utána, mint a medve a méznek. Nemhiába Vérfarkas. Imádja a vért és nem tud ellenállni neki. Ezért rontott be Herr Kunz fülkéjébe.

– Lehetséges – mondta Siegmüller. – Annál is inkább, mivel Herr Kunz szerint a farkas feltépte az ingét, és megszaglászta a mellkasát.

– Megszaglászta? – hökkent meg mellettem a puskás kamasz. – A jó istenit neki, de hát miért szaglászta meg?

– Azért, te fafejű – lökte oldalba Siegmüller –, hogy megállapítsa, vérzik-e a patikus úr.

A legény automatikusan megtörölgette puskája csövét, majd értetlenül Siegmüllerre bámult.

– Hogy vérzik-e? Miért?

– Azért, mert a Vérfarkas csak a friss vért kedveli. Világos?

– Na ja – morogta a kamasz. – Eddig az.

– Csakhogy rájött: nem Herr Kunz vérzik, hanem a vérkészítmény szagát érezte. Az pedig nem kellett neki, mert nem szereti a vérkonzervet. Érted már?

– Na ja – mondta a kamasz. – Csakhogy Herr Kunz is ott volt kéznél. Ha nem kellett neki az az izé... miért nem csapolta meg Herr Kunzot?

Hát az valóban fogas kérdés volt. Olyannyira az, hogy meg sem próbáltunk rá válaszolni.

11.

Most is, mint korábban, hosszú másodpercekig tartott a csend. Csak a korsók koppanása és szapora kortyolás zaja hallatszott. Amikor mindenki letette a korsóját, és a csapos újra munkához látott, Siegmüller kettétört egy pogácsát tömpe, rövid körmű ujjai között.

– Ön találta meg a halottat?

– Először én.

– Először?

– A holttest ugyanis vándorútra kelt.

Siegmüller behunyta a szemét.

– Meséljen erről valamit.

Meséltem. Elmondtam mindent, ami a vonaton történt az ismeretlen hulla körül. Siegmüller bekapta a pogácsája felét.

– Ma délelőtt elvitték a fickót Zürichbe. Ott okosabbak, mint mi vagyunk.

– Az igaz – mondta valaki hátul –, Zürichben csupa okosok ülnek. Akkora a fejük, hogy repülőtérnek használják őket a hattyúk.

– De valaki csak itt is megvizsgálta? – kérdeztem.

Siegmüller biccentett.

– Rosenfeld doktor. Szerinte az ismeretlen fickó halálát harapás okozta. Ugyanúgy, mint a szellőzésszerelőét.

– Ugyanazok a fogak?

– Ugyanazok. Minden kétséget kizáróan a Dög harapta át a torkát.

– Talált még valami mást is a doktor? Úgy értem, valamit, amiből a halott személyazonosságára lehetne következtetni.

Siegmüller maga elé bámult, majd a zsebébe nyúlt, ősrégi tintaceruzát húzott elő belőle, megnyálazta a hegyét, elvett egy szalvétát a pogácsák alól, aztán rárajzolt valamit. Nyújtottam a nyakam, de Siegmüller eltakarta előlem.

– Figyeljen ide, Herr Lawrence. Átkutatta ön a fickót?

– Futólag.

– Talált nála valamit?

– Ha papírokra gondol, nem. Még a menetjegyét sem.

– Mi sem. Találtunk viszont egy... tetoválást a mellkasán. Közvetlenül a szíve felett. Ön is látta?

– Hogy láthattam volna? Még a saját kezemet sem mindig láttam abban a pokoli sötétségben.

– Nézzen csak ide!

Elvette a papír elől a tenyerét.

A Siegmüller rajzolta skicc minden kétséget kizáróan egy damarut, tibeti szellemdobot ábrázolt.

12.

– Nos? – bökött meg a seriff. – Ön szerint mi a csoda ez?

Szinte zúgott a fülemben a levegő a hirtelen támadt természetellenes csendtől.

– Egy... dob – mondtam tétovázva. – Tibeti szellemdob.

Még néhány tized másodpercig tartott a csend. Akkor aztán kitört a vihar. Valaki hangosan elkáromkodta magát, mások a korsóikat verték az asztal lapjához, s a csapos dühösen bevágta törlőruháját a sarokba.

– Ki kell füstölni őket! – ordította egy gazda magából kikelve. – Amióta ezek az átkozottak idepofátlankodtak, átok ül rajtunk. Bertliéknek már a tehene sem tejel rendesen.

– Alakítsunk csapatot, emberek! – kiáltotta egy másik harsányat füttyentve hozzá. – Emlékeztek még Gautschira? Rég láttam olyan szép tűzijátékot...

Siegmüller rám pillantott. Meglehetősen sápadt lehetett a képem, mert a rendőr felállt és nagyot ordított.

– Csend, a rohadt életbe! Remélem, tudjátok, hogy mindaz, amit hallottatok, szigorúan bizalmas. Ha eljön az idő, magam állok a fegyveresek élére. Világos?

– Hát akkor álljon oda, mit szarakodik? – bőgte fittyet hányva az illemre a háttérből egy izgatott, fiatal hang.

A közvetlenül ezután felcsattanó pofon azt bizonyította, nem mindenki ért egyet a Siegmüllert ért kritikával.

Siegmüller a pofon irányába fordította a fejét.

– Aki magánakcióval próbálkozik, saját kezemmel lövöm seggbe. Ezt megígérhetem. Tartsátok pórázon a kölykeiteket, mert nem szeretnék beledurrantam senkibe.

– Úgy lesz, Herr Siegmüller – morogta valaki békülékenyen.

– Nahát. Szóval, Herr Lawrence... azt mondja, ez valami tibeti dobféle?

– Szellemdob. Általában az ártó szellemek elűzésére szolgál. Főleg, ha koponyából készült.

Siegmüller tétován bekapta a pogácsa másik felét.

– Ön látta a halottat. Elképzelhető, hogy... az a fickó tibeti volt?

Ismét a furcsa, szinte már hihetetlenül mély csend.

Váratlan gyorsasággal bukkantak fel lelki szemeim előtt Nyugat-Tibet apró falvainak horgas orrú, fekete, kerek szemű, kifejezetten indoeurópai típusú lakói, és lassan, bizonytalanul bólintottam.

– Tulajdonképpen... elképzelhető. Ámbár azt tudniuk kell, hogy... a szerzetesek a világ legbékésebb emberei. Sosem keverednének olyasmibe, mint gyilkosság. Távol áll tőlük...

Ebben a pillanatban megreccsent, majd sarkig tárult mögöttünk az ajtó. Rossz érzéseimre hallgatva villámgyorsan megfordultam, és a többiekkel együtt a holdfényben álló fekete, kontúrtalan alakra bámultam.

A mellettem ülő legény óvatosan kiemelte lábai közül a vadászpuskáját és az ajtóra fogta.

Az árnyék toporgott egy kicsit, aztán átlépte a küszöböt. Kezében hosszúkás, piros kendőt tartott, mint a konyhalány, aki műszak végén leveti mosogatáshoz használt kötényét.

– Jó estét – nyögte az ajtófélfába kapaszkodva.

Mintha rugók lettek volna a térdem helyén, úgy pattantam fel. Az ajtónál támaszkodó öregúrnak vérfoltos volt az arca, a haja, sőt még világos kabarjára is jutott bőven a ráfröccsent vérből.

Siegmüller elképedve nyújtotta felé a karját.

– Blattfelder tiszteletes! Jézusom, mi történt önnel?

A törékeny kis öregúr felénk fordította az arcát, a kendőre meredt, majd ideges mozdulattal a kilincsre akasztotta.

– Velem...? Tulajdonképpen semmi Azzal inkább... aki itt fekszik az ajtó előtt.

– Fekszik? – kérdezte Siegmüller bambán. – Kicsoda?

– Egy Gelu nevű szerzetes. Jól ismerem... a kolostorból. Blattfelder tiszteletes vádlón a piros kendőre bökött az ujjával. – Látják? Vér, vér, vér, mindenütt vér! Megölték a szerencsétlent. A Dög elharapta a torkát!

13.

Pár pillanattal később valamennyien ott tolongtunk a füvön fekvő szerzetes körül. Siegmüller megpróbálta ugyan hátraparancsolni az érdeklődőket, de nem ért el sok sikert a szitkozódásával. Még a fehér kötényes csapos is ott szorongott a többiek háta mögött.

Letérdeltem Siegmüller mellé. Ujjamat a szörnyű seb mellé a láma nyaki ütőerére tettem. Ott tartottam néhány másodpercig, aztán mély sóhaj kíséretében elvettem.

– Kész? – kérdezte Siegmüller rekedten.

Nem válaszoltam.

– Nudlit is... – morogta valaki a fejem felett. – Nudlit is éppen itt ölte meg.

A megölt szerzetes sovány, kopasz férfi volt, s amennyire a vérfoltoktól ki tudtam venni, egészen fiatal. Mellén fel volt tépve a palást, mintha a gyilkosa ruhája öblében keresett volna valamit. Előrehajoltam, hogy jobban láthassam a bőrén sötétlő, szíve fölé tetovált ábrát.

Blattfelder tiszteletes összekulcsolta a kezét.

– Adj neki örök nyugalmat, Uram.

– Hogy talált rá, tiszteletes úr?

– Azt hittem, valami baja van. Rosszul lett, vagy micsoda. Őszintén szólva a Hecker fiúra gyanakodtam.

– Rám? – kérdezte valaki méltatlankodva.

– Te szoktál ülve okádni, nem?

Valaki elröhintette magát, majd elhallgatott.

– Mondja tovább, tiszteletes úr.

– Mit mondjak? Láttam, hogy a földön ül. Odamentem hozzá, hátha testi vigaszt kell nyújtanom neki, ledugni az ujjam a torkán, vagy ilyesmi, amikor eldőlt mint egy krumpliszsák. Az meg elszelelt a temető felé.

Ismét az az érzésem támadt, hogy nem értem igazán a svájci németet.

Az? Kicsoda az az Az?

Blattfelder tiszteletes felém fordította az arcát.

Maga kicsoda?

– Lawrence vagyok – mondtam. – Leslie L. Lawrence.

– Akárki is, elég nehéz a felfogása. Amikor észrevettem a szerzetest a földön, a másik észrevett engem és felpattant... majd eltűnt a Spitzhorn irányában. Most már világos?

– Látta is, tiszteletes úr, hogy ki volt az illető?

– Persze hogy láttam. Miért ne láttam volna? Még ma is olyan a szemem, mint az egerészölyvé. Például a minap is...

– Bocsásson meg, de milyen volt?

– Mi milyen? Ja, ő? Hát milyen lenne? Szép, fiatal, szőke és... sárga csíkos-féle ruha volt rajta. Azonkívül véres volt az arca és a szája. A foga is az lehetett, de azt nem láttam jól. Úgy futott, hogy talán még lóháton sem lehetett volna utolérni. Bizony, bizony, uraim, nem először fordul elő a történelem során, hogy a Kísértő bájos, kívánatos földi testbe költözik...

Mintha csak igazat akartak volna adni neki, megkondultak a templomtoronyban az esti áhítatra figyelmeztető harangok.

14.

Blattfelder tiszteletes kíséretében visszaballagtam a kocsmába, míg Siegmüller megpróbálta elhelyezni valahol a halottat, ami csak hosszasabb telefonálgatás után sikerült neki. Waldvogelt ugyan nem sikerült telefonvégre kapnia, de az ügyeletes megígérte, hogy amint felbukkan a fedélzeten, értesíti a történtekről.

Siegmüller visszajött, lehuppant a helyére, és addig meg sem szólalt, amíg le nem öntött egy egész krigli sört a torkán.

Az asztaloknál üldögélő férfiak a korsójukba bámultak: mindegyikük jobb keze mellett ott csillogott a vadászpuskája.

– Akkor most ki a szentség a Vérfarkas? – kérdezte valaki félénken. – Az a tibeti pasas, aki kimászik éjszakánként a sírjából, vagy ez a mit tudom én kicsoda véres szájú asszony?

– Sem az egyik, sem a másik – csuklott fel egy fáradt, szomorú hang az ajtó felől.

Ismét valamennyien megfordultunk. Mintha rugóra járt volna a nyakunk.

Az ajtóban Sheridan professzor állt, a megszeppent Miss Monica Shapiro kíséretében. Öles, vékony alakja úgy meghajolt lelkének súlya alatt, mint rozsszál a szélben.

Siegmüller feltápászkodott és kidülledt szemmel rájuk meredt.

– Azt... mondja, sem egyik... sem másik? Akkor ki a csoda?

– Nergal – mondta Sheridan professzor, és a csapos felé intett. – Hello, Hansli. Tudna nekem egy diókoktélt kotyvasztani?

A fehér köpenyes olyan képpel nézett vissza rá, mintha az atombomba készítési receptjét kérte volna tőle zsírpapírba csomagolva.

– Nergal? Ki a nyavalya az a Nergal? – tárta szét a karját Siegmüller.

Sheridan tenyerébe támasztotta az állat, és méla undorral a csapos kezében felbukkanó zöld üvegre bámult.

– Csak ez a fajta likőrje van? A múlt hónapban megígérte, hogy körülnéz Zürichben. Tudja, az a hosszú nyakú, sárga címkés...

Siegmüller kinyújtotta a karját, elkapta Sheridan gallérját, és lassan maga felé fordította a professzort.

– Mintha kérdeztem volna valamit. Ki a nyavalya ez a Nergal?

Sheridan végre eltépte a pillantását a zöldes palackról, és riadtan Siegmüllerre nézett.

– Nem tudja? Pedig illene. Nergal a babiloni farkasisten.

15.

Ismét, ki tudja már hányadszor, úgy hullt ránk a csend, mint a kitörni készülő vulkán lábánál kószáló turistára a hamu. Néhány szempillantás után pedig, ahogy a szél elfújja a hamut, ugyanúgy fújta el a csendet az izgatott morajlás.

Aggódva vettem észre, hogy többen felemelkednek a helyükről és körülfogják Sheridant. Siegmüller keze óvatosan revolvertáskája felé kúszott. Biztatást nyerve a mozdulatából, én is megmarkoltam 38-asom nyelét.

Sheridan kezébe vette közben elkészült likőrkoktélját, beleszagolt, aztán kinyújtott nyelvével, mint egy kényes egérke, megbirizgálta a felszínét.

Ami eztán következett, villámsebesen zajlott le. Egy zöld, vadászkalapos gazda kinyújtotta a karját, elvette Sheridantól a koktélospoharat, s szép, laza csuklómozdulattal földre öntötte belőle a zöldellő tavaszi réthez hasonlító italt.

A gazdák arcán elégedett mosoly futott végig. Monica felnyögött és önkéntelenül is közelebb húzódott hozzám.

Lassan, nehogy én legyek a szikra, amely felrobbantja a levegőben lebegő gyúelegyet, Siegmüller felé biccentettem. A pocakos zsaru behunyta a szemét, jelezve, hogy mindent ért, de egyelőre maradjak nyugodtan.

A zöld kalapos a pult oldalához támasztotta a puskáját.

– Nem szeretjük, ha semmirekellő idegenek bajt hoznak ránk. Világos?

Sheridan biccentett.

– Világos. Egyszer, Anatóliában, amikor a koktélomat ittam, odajött hozzám egy fickó, kivette a kezemből és kiöntötte. Pedig sokkal ihatóbb volt, mint ez itt. Azt mondta, hogy arrafelé ki nem állhatják a lópofájú idegeneket. Mert nekem állítólag lópofám van.

Valaki hátul, a székek között harsányan felnyerített.

– Még a lónál is lóbb!

Sheridan elégedetten simított végig a képén.

– Ezt még csak elviseltem volna. Azt azonban, hogy kiöntötte a likőrömet, barátságtalan gesztusnak vettem, Tudja, mi lett a nóta vége?

A zöld kalapos nem válaszolt. Mintha egészen enyhe tanácstalanság ült volna az arcán.

– Előkaptam a stukkeromat és belenyomtam a gyomrába a csövét. És csak az Isten mentette meg tőle, hogy nem húztam meg a ravaszt.

Ekkor vettem csak észre, hogy a zöld kalapos arca változását nem Sheridan monoton szövege, hanem valami más okozta.

Egy jókora pisztoly, amely fogalmam sem volt róla, mikor bukkant fel a professzor kezében.

De felbukkant, nem is vitás.

Olyannyira, hogy a csöve egyenesen a zöld kalapos köldökének nyomódott.

16.

Siegmüller felugrott, hogy Sheridanra vesse magát, de még idejében sikerült elkapnom a zakója szárnyát.

– Várjon egy percet!

A zöld kalapos arcán lassú, de annál nagyobb verejtékcseppek futottak végig.

– Hajlandó párbajozni?

A zöld kalapos ellátottá a száját.

– Pár... baj?

– Lószart! – ordította mellettem Siegmüller. – Itt nem lesz semmiféle lövöldözés. Nem a középkorban vagyunk!

Sheridan megfordult és udvariasan Siegmüllerre mosolygott.

– Ez az ember megsértett. Kiöntötte az italomat Elégtételt követelek!

Siegmüller nagyvonalúan a csapos felé intett.

– Adj neki egy pohárral, Hansli.

A professzor azonban tiltakozva felemelte a kezét.

– Nem, nem. Párbajozni fogunk. A sértést csak párbajjal lehet lemosni. Hansli, elő a fegyverekkel!

Lassan, de biztosan megerősödött bennem a gyanú, hogy Sheridan megbuggyant.

– A... micsodával? – kérdezte zavartan a fehér kötényes, lapos pillantást vetve Siegmüllerre.

– Jól hallotta. Két korsó sört és fejenként két-két snapszot bele.

A csapos elvigyorodott. Monica viszont felsőhajtott, s nagy őzikeszemeit rosszallóan a professzorra függesztette.

– Jézusom, ettől féltem...

Sheridan fél kézzel megemelte a söröskorsóját. A revolvert azonban pillanatra sem vette el a zöld kalapos gyomrától.

– Első lövés. Egyszerre.

Monica újra felsóhajtott, és véletlenül nekem dőlt. A bőréből felszálló illat, s keblének lágy nyomása egyetlen pillanat alatt úgy a fejembe szállt, mintha én is részt vettem volna a párviadalban.

Sheridan meglötykölte a korsóját, majd néhány hatalmas korttyal leküldte a tartalmát a torkán.

A zöld kalapos bámulta egy kicsit, aztán hirtelen mozdulattal ő is végzett a sajátjával.

– Második lövés – vezényelt Sheridan. – Egyszerre!

Siegmüller kigombolta az inge nyakát, és halkan, elismerően büffentett Monica még szorosabban simult hozzám, én pedig, hogy megvédhessem az esetleges atrocitásoktól, válla köré fontam a karom.

A zöld kalapos jól vette a második akadályt is. A nézőközönség felhördült, s meglepetve tapasztaltam, hogy a kezek, amelyek eddig görcsösen markolták a vadászpuskákat, már inkább a söröskriglik füle felé tapogatóznak.

– Harmadik lövés – hallottam Sheridan hangját. – Egyszerre!

Monica megremegett és a fülemhez érintette az ajkát.

– Ennek rossz vége lesz. Meg fog halni.

– Kicsoda? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve. – A főnöke?

– A zöld kalapos – rebegte elhaló hangon, és visszahúzta a kezét, amelyet mintegy véletlenül megfogtam az asztal alatt.

– A zöld ka... lapos.

– Ne mondja.

– Azt mesélik... – rebegte –, hogy Anatóliában egyszer hülyére ivott egy egész... fegyvercsempész bandát.

A zöld kalapost azonban nem akármilyen fából faragták. Csak a hatodik menet közepe táján esett össze.

Sheridan lehajtotta a korsaját, megrázkódott, majd visszadugta a fegyverét az övébe.

– Nagy kár Hansli, hogy... nem igazán jó a koktélja. Pedig most szívesen meginnék egyet.

Siegmüller szerint nem fordult még elő a falu ezeréves történetében, hogy tizenöt perc alatt ennyire a gazdák szívébe férkőzött volna valaki, mint Sheridan professzor.

17.

Monica hirtelen felugrott, s mielőtt még bevetette volna magát a füstbe, végighúzta az ajkát a fülcimpámon.

– Bocsásson meg, de... mennem kell! Jézusom, hiszen kikészült.

Sheridan lassan, bárgyú mosollyal az ajkán lecsúszott az asztal alá. Néhány gazda segítőkészen a hóna alá nyúlt és feltámogatta.

– Jaj istenem, mit csináljak? – sopánkodott a lány. – Egyedül nem bírom...

Hansli leakasztott a háta mögül egy kulcsot a kulcstábláról, és a lépcsőfeljáró felé mutatott vele.

– Vigyék fel. A hármas üres. Akárcsak a többi.

Néhányan az ölükbe vették Sheridant, és felcipelték a lépcsőn.

Éppen akkor jöttek lefelé, amikor felbukkant az ajtóban a Di Rosa testvérpár.

Nyomukban John Segallal és Mr. Liuval.

18.

Ismét elcsendesült a moraj az ivóban. A falusiak, amikor rájöttek, hogy a penzió lakói lassan, de biztosan túlsúlyba kerülnek, szedelőzködni kezdtek.

Hiába kerestem a szememmel Monica úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Az újonnan jöttek, Segallal az élen, odatelepedtek hozzám. Siegmüller leparolázott velük, szeme azonban barátságtalanul hideg maradt. Csak Mr. Liu hóna alá szorított trombitáján állapodott meg barátságosabban a tekintete.

– Ön... zenész?

– Zeneszerző – mondta lelkesen Mr. Liu. – De fújni is tudok.

– Játszana valamit?

Mr. Liu készségesen elvigyorodott.

– Mit parancsol?

– Gyászindulót – mondta Siegmüller szárazon. – Éppen aktuális.

Már az első hangok után észre lehetett venni, hogy Mr. Liu nem világklasszis. Tompán, érzelemmentesen játszott, még akkor is, ha az arca közben átszellemült, mint az igazi művészeké.

Egészen addig fújta, amíg csak Hansli nagy zörgéssel le nem akasztott egy köteg kulcsot a falról.

19.

Arra azért maradt még némi időnk, hogy legördítsünk egy búcsúsört.

– Ismerik egymást? – kérdezte Segal a testvérpárra, majd rám mutatva.

A bekötött kezű férfi barátságosan elmosolyodott.

– Már találkoztunk.

Megpróbálta felemelni a poharát, de némi sziszegés után visszaejtette az asztalra.

A vékony, copfos lány riadtan pillantott a testvérére.

– Segítsek, Gino?

Éreztem a félelmet a hangjában. Láttam, hogy pokolian szeretne segíteni, de fél, hogy a másik durván visszautasítja.

S valóban, a sötétképű férfi szemében ingerült lángok gyúltak. Úgy látszik azonban, nemcsak én vettem észre a kitörni készülő vihart, hanem Segal is. Gyorsan felkapta a pohár sört és Gino szájához emelte.

– Orvos vagyok. Vegye úgy, hogy elsősegély.

A lángok azonnal kialudtak Di Rosa szemében.

– Köszönöm, doktor. Milyen orvos? Sebész?

– Sejtbiológus.

– Kár. Két nap múlva be kell utaznom Zürichbe és megmutatnom a sebészeknek. Gondoltam...

– Ha fájdalomcsillapítóra van szüksége, azzal tudok szolgálni. Különben már hetek óta meg akarom kérdezni, mi történt a kezével?

A lány ismét riadtan a testvérére pillantott. Mintha attól tartott volna, hogy udvariatlanul visszautasítja a kérdést.

Di Rosa azonban nem utasította vissza. Helyette elmélázva félig üres poharába bámult.

– Nem fogja elhinni, doktor. Tudja, hogy artista voltam... a húgommal együtt?

– Nem tudtam. Milyen artista?

– Légtornász.

– Leesett?

– Mi voltunk a Fekete Hollók Testvérpár. Nem emlékszik az esetemre?

– Először vagyok Európában – sajnálkozott Segal.

– Nem tesz semmit. Ön még marad, Mr. Liu?

A kínai a hóna alá csapta a hangszerét.

– Azt hiszem, egy kicsit magukkal tartok. Lassan itt az éjszaka és lassan telihold. Ilyenkor... dolgom szokott akadni.

Juliana Di Rosa összerázkódott, aztán felsegítette Ginót.

– Önök, Mr. Lawrence?

– Nekem lenne még egy kis megbeszélnivalóm Mr. Segallal. Mindig is izgatott a sejtbiológia.

– Hát akkor... jó éjszakát.

Halkan csattant be mögöttük az ajtó.

20.

Ahogy eltávoztak, Siegmüller is nagyot nyújtózott.

– Meddig marad, Herr Lawrence? Úgy értem, a penzióban?

– Talán két hétig.

– Aztán csak vigyázzon a nyakára. Ne engedje közel hozzá a Dögöt.

Tisztelgett és ő is távozott. Egyedül maradtam John Segallal.

Hansli levetette a kötényét ezzel is értésünkre adva, hogy részéről befejezte a napot.

– Nos? – kérdezte Segal. – Mi a helyzet?

– Elkísérne egy röpke kirándulásra?

A biológus megnyalta a szája szélét.

– Hová?

– Csak ide a szomszédba. A tibeti temetőbe.

– Miért ne? Úgyis imádok holdas éjszakákon temetőkben bóklászni.

– Tudja, hogy másfél órával ezelőtt megöltek egy szerzetest itt, a bejáratnál?

Segal meghökkent.

– Komolyan beszél?

– A legkomolyabban.

– Akkor... miért nem mondta nekünk senki?

– Ezt Siegmüllertől kellene megkérdeznie. Ránk parancsolt, hogy tartsuk csukva a szánkat.

– Uramisten! Mit akar csinálni?

– Körülnézek a temetőben. Jön vagy marad?

Segal lemondóan legyintett, aztán széttárta a karját.

– Az öné vagyok.

A majdnem-telehold benézett az ablakon, és mintha figyelmeztetően felénk intett volna.

Ezúttal nem voltam hajlandó hallgatni rá.

21.

A hűvös, de már minden molekulájában tavaszt ígérő éjszaka körülölelt bennünket: a vidám, kergetődző léghullámok lábaink köré fonódtak és pajkos igyekezettel próbáltak meg elgáncsolni bennünket. A közeli fenyves, mintha gigantikus méhraj rejtőzött volna a közepében, altatódalt zúgott-dörmögött a fülünkbe. A Spitzhorn csúcsán holdfényben fürdött egy vékonyka gleccser, s miközben a páncélján megtörő csillogást bámultam, a szél felkapott egy marék port és a szemembe vágta.

Segal nyugtalanul figyelte, ahogy a porral küszködöm, s idegesen megcsörgette zsebében a kulcscsomóját.

A hold, mintha nem akarta volna látni, mi történik idelent, vékony, áttetsző párafelhők mögé húzódott. Mint a frufruját vesztett pulikutya, „aki” fél is a szemérmetlenül rátárulkozó világtól, de kíváncsi is rá, ezért a szobafüggöny rojtjai mögé búvik első rémületében. A temetőt szegélyező tuják izgatottan suttogtak a fejünk felett, s mintha megrendelésre történne, huhogni kezdett valahol egy bagoly.

– Mint a mesében! – suttogta Segal. – Már csak a boszorkány hiányzik a seprőnyélen.

Óvatosan egy ember nagyságú tujabokornak támaszkodtam, hogy lehetőleg minél jobban beleolvadhassak az engedelmesen körülölelő ágak közé. Intettem Segalnak, válasszon magának egy hasonlóan megtermett tuját. Néhány pillanat erejéig lehajoltam, hogy ellenőrizzem a pisztolyomat, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy felszívódjék. Hiába méregettem aztán már a szemem a díszőrségre emlékeztető örökzöldekre, egyikben sem tudtam felfedezni a kísérőmet.

Ha valaki megkérdezte volna tőlem, tulajdonképpen mit is akarok a tibeti holtak nyughelyén, aligha lettem volna képes értelmes választ adni rá. Mint már annyiszor, most is megérzéseimre hallgattam. Azok viszont egész délután azt sugdosták, hogy nézzek körül a temetőben.

Pedig így első látásra nemigen volt mit nézdegélni rajta. A kolostor temetője a keleti és a nyugati temetkezések tipikus keveredését mutatta: talán azzal a megszorítással, hogy a nyugati hatás igen erőteljesen érvényesült rajta. Az egymás mellett emelkedő sírdombok rendje, s a gondozott kert a svájci temetői szabályok maradéktalan betartásáról tanúskodott. A sírokba szúrt botokra aggatott imazászlók és papírlapok viszont Ázsiát idézték. A takarókra kötött szalagok, rajtuk az elmaradhatatlan Om mani padme hum felirattal szemkápráztató villogással lebegtek az éjszakai szellőben. Néhány percnyi leselkedés után kénytelen voltam becsukni a szemem és megnyomkodni a szemgolyóimat.

Amikor újra kinyitottam, az imazászlók még vadabbul lobogtak, egy vállalkozó kedvű papírlap pedig felemelkedett a legközelebbi sírról, s a levegő szárnyára kapva lebegni kezdett négy-öt méter magasságban a tuják felett.

Ha hittem volna a természetfeletti hatalmak svájci jelenlétében, akár azt is gondolhattam volna, hogy a könyvlap tulajdonképpen nem is egyszerű papírfecni, hanem maga a lélekmadár, vagy a szellőlovas, aki figyelmeztetni akar valamire. Talán arra, hogy mint élőnek, semmi keresnivalóm a holtak birodalmában.

Felnéztem a papírra, s döbbenten láttam, hogy egyre kisebb köröket ír le a levegőben, majd mint sólyom a pusztai egérre, lecsap valamire.

Ez a valami ebben az esetben én voltam.

Kinyújtottam érte a karom és bevontam, ahogy a szélcsendben leffegő vitorlát szokás. Aztán oldalra fordítottam, hogy a csalóka holdfényben megpróbáljam kitalálni, mi lehet rajta.

A könyvlap, egy tibeti imádság, a „Róka szútra” néhány részletét tartalmazta. Mivel hiányzott az eleje és a vége, nem tudtam megállapítani, melyik kolostorban másolta az ismeretlen szerzetes.

Majd a füstszagú papírt érintette az orrom, ahogy megkíséreltem kisilabizálni a gombostűfej-betűs szöveget. A szél azonban keresztülhúzta a számításomat. Egyetlen, ravasz rántással kitépte a kezemből, megforgatta a levegőben, és visszafújta a sírhantra.

Esküdni mertem volna rá, pontosan arra a helyre, ahonnan felkapta.

22.

Mivel a tuja valamelyik vendégszerető ágáról mézgaféle folyt az arcomra, felemeltem a karom és megtörölgettem a homlokom. Míg a törölgetéssel voltam elfoglalva, újabb felhők úsztak a hold elé. A Spitzhorn vékonyka gleccserének a villogása is abbamaradt: mintha aludni tértek volna a csúcs közelében éjszakai túráikat végző tündérek.

Amikor elvettem a kezem az arcom elől, azt hittem, rosszul látok. Immár egy sárga palástba, piros általvetőbe öltözött, csizmás férfi állt a sírdomb mellett, görnyedt testtartással, mintha éppen abban a pillanatban mászott volna ki a sírhantok alól.

A bagoly abbahagyta a huhogást és kellemetlen szárnycsattogással körözni kezdett a szerzetes felett. Egyre lejjebb ereszkedett, majd rávijjogott a birodalmába merészkedő vakmerőre.

A szerzetes válla megrázkódott, mintha áramütés érte volna. Amikor aztán a madár már olyan közel járt hozzá, hogy szinte kinyújtott karral is elérhette volna, valóban ki is nyújtotta érte a karját. Úgy állt a holdfénnyel vert temető közepén, mint az utolsó ítéletre figyelmeztető angyal szobra.

A madár megtorpant a levegőben, s immár a láma előremeredő mutatóujja körül kezdett körözni. Ettől kezdve aztán olyan sebesen zajlottak az események, hogy jószerével követni sem tudtam őket. Annyit láttam csak, hogy kék, cikázó villám csap ki a szerzetes ujja hegyéből és telibe találja a madarat.

A bagoly felemelkedett, rikoltott egy egyáltalán nem bagolyhoz méltót, kínkeservesen feljebb vonszolta magát a levegő lépcsőin, majd hangos, jajgató kiáltással bezuhant a tuják közé.

Sóhajtottam és megtörölgettem a szemem környékét, ahol lassan kezdett megdermedni a képembe folydogáló tavaszi gyanta.

Sajnos ezúttal is éppen rossz pillanatot választottam.

Mire kinyitottam a szemem, a szerzetes már felszívódott az éjszakában.

23.

Megragadtam egy vastagabb ágat, hogy segítségével kitornázhassam magam a tujából, amikor újabb árnyék bukkant fel a sírok között. Magas, hajlott, gólyaorrú fickó, vörös, loknis parókában, furcsa, fekete öltönyben, fehér, csipkés gallérral a nyakán. Kezében ott feketedett az a hosszú, teleszkópos szerkezet, amelyet nem is olyan régen alkalmam volt közelről is megcsodálni.

Roy Bloom körülnézett, aztán széles mozdulattal beleszúrta a botját egy sírhalomba. Majd mint aki jól végezte dolgát, maga is mellételepedett.

Őszintén szólva, nagyon is elegem volt már a tujabokorban való szobrozásból, s biztos voltam benne, Segal is hasonlóan érez. Mindazonáltal óvakodtam kimászni rejtekemből: mintha csak megéreztem volna, hogy közel sincs még vége az éjszakai színjátéknak.

Annál is inkább, mivel a felszívódott szerzetes váratlanul újra felbukkant néhány hegyes végű fapálcát cipelve a kezében.

Roy Bloom egyetlen szempillantás alatt vált kámforrá: sem őt, sem a teleszkópját nem láttam többé.

Láttam viszont a szerzetest. A sárga palástú férfi egymásra fektette a botokat, aztán valamiféle zsinórral, mint a gyerekek a sárkány vázát, egymáshoz csomózta őket.

Ekkor végre megértettem mindent. Gyors mosoly futott át az arcomon, s éppen arra gondoltam, talán a másik oldalról kellene kimásznom a bokorból, amikor megállt a tüdőmben a levegő. A szellő mintha elszunnyadt volna a fák között, s a hold fénye is elhomályosodott. Ilyen pillanatokban hallgat el messze, Délkelet-Ázsiában az éjszakai dzsungel fáradhatatlan, harsogó kórusa, hogy rövid időre néma csendnek adja át a helyét. Nága vadászok szerint ilyenkor suhannak át az erdő fái között a gonosz szellemek, a szaopjimcsók, hogy feneketlen zsákjukba gyűjtsék a csordától elkóborolt állatokat, és az egyedül bolyongó, utat tévesztett vadászokat.

Bár a tuják között bizonyára nem lapultak okkerral színezett arcú nágák, mégis ahogy a szél elszunnyadt, azonnal megéreztem a veszélyt. Egyelőre még nem tudtam, honnan fenyeget: abban azonban biztos voltam, hogy itt van, alig karnyújtásnyi távolságra tőlem.

A tar fejű szerzetes felemelte a sárkányforma szerkezetet és elégedetten felkuncogott. A hirtelen beállott csendben rémülten fékező gépkocsi csikorgásának tűnt a kuncogása.

Még egyszer elkuncogta magát, aztán késői Ikaroszként feje fölé emelte a szerkezetet, hogy egészen a túlvilági istenekig szálljon vele.

Gyamco láma azonban nem emelkedett a levegőbe.

Nemcsak azért, mert egy démoncsapdával lehetetlen repülni, hanem azért is, mert az a fekete, hatalmas árnyék, amely olyan hangtalanul suhant át a tuják között, mint garabonciás a vihar közepén, fejvesztett menekülésre kényszerítette.

Fájdalmas ordítást, dühös morgást hallottam, aztán újra elcsendesedett minden.

A sírhantok fenyegetően magasodtak a hold erőszakos, szemkápráztatóan szikrázó fényében.

24.

Előkaptam a revolverem és megpróbáltam kikászálódni a bokorból. Az ágak azonban, mintha csak meg akarták volna akadályozni, hogy végzetes lépésre szánjam el magam, utamba álltak. Belekapaszkodtak a karomba, átölelték a térdem: egyszóval keményen meg kellett küzdenem, hogy megszabadulhassak tőlük.

Bármennyire is ragyogott a holdfény, alig láttam valamit. A sírokba döfött rudakra erősített papírszeletek vad villogása, s a hold előtt átvonuló vékony páracsíkok furcsán vibrálóvá tették a világot. Néhány pillanatig hajlamos voltam azt hinni, csak a káprázat játszik velem. Talán nem is valóság, aminek a közepében ülök, hanem nyomasztó, felzaklató álom. Lehet, hogy otthon fekszem londoni lakásomon, s az ablakon besütő hold csalfa ereje késztet rémlátomásokra?

Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy bármennyire is szeretném, ebből az álomból nincs ébredés.

Egyetlen, hatalmas rántással kitéptem magam a tujakarokból és tettem néhány lépést előre.

– Segal doktor! – kiáltottam félhangosan. – Mr. Segal, itt van?

Nem válaszolt senki, csak a szél. Az időnként elalvó szellő ugyanis lassan felébredt, meghajlásra késztetve a tujákat. Éreztem, hogy hűvös szellemkéz simogatja meg az arcom, s hízelkedve bebújik az ingem alá.

– Segal! Hol a fenében bujkál? Válaszoljon már, az ördögbe is!

Léptem még kettőt előre, aztán tüzelőállást foglaltam a legközelebbi sírdomb mögött. Előretartottam a 38-ast, majd immár minden figyelmemmel arrafelé fordultam, ahonnan a szerzetes kiáltását hallottam.

– Gyamco-rinpócse! – szólongattam. egyre idegesebben. – Történt valami? Gyamco... Én vagyok az, Blobzang!

Ismét végigfutott a hátamon a borzongás. Éppen úgy, mint Délkelet-Ázsia őserdeiben, amikor sejtjeimben éreztem a nagymacskák közeledését. Az agyamat feszítő halk dobolás is mintha azt üzente volna: vadállat leselkedik rám a sírokon túl.

Hirtelen fenyegető, kurrogó morgás csapott a fülembe. Nem messze tőlem hatalmas, izmos test emelkedett a levegőbe, s pár pillanatnyi repülés után közvetlenül a fedezékem melletti sírdomb közelében landolt. Villámsebesen kibiztosítottam a revolverem készen rá, hogy szükség esetén azonnal meghúzzam a ravaszt.

A hatalmas árnyék azonban vízbe ejtett kockacukorként feloldódott a holdfényben, csak erős, émelyítő ragadozószag maradt utána.

Óriási gombóccal a torkomban feltérdeltem, és remegő hangon a tuják felé kiáltottam.

– Mr. Segal?

Most sem válaszolt senki.

Mit tehettem mást, visszafordultam és újra Gyamcót kezdtem szólongatni.

– Gyamco-rinpócse! Blobzang vagyok...

Ő sem válaszolt. Mintha a temető valamennyi élőlénye összeesküdött volna, hogy nem válaszolnak, bármit is kérdezek tőlük.

Mivel nem fekhettem örökkévalóságig a sírhant mögött, felemelkedtem. Tettem egy óriási kört a kezemben tartott revolverrel, hogy élő és holt egyaránt lássa: éber vagyok, mint a nyitott szemmel alvó nyúl, majd egyetlen, hatalmas ugrással Gyamco után eredtem.

Azaz csak eredtem volna.

Már a levegőben voltam, amikor valaki felemelkedett az egyik sírdomb mögül, s akkorát taszított rajtam, hogy nekirepültem egy papírlapokkal gazdagon díszített „fejfának”.

Azt hiszem, néhány pillanatra el is veszítettem az eszméletemet.

25.

Amikor felocsúdtam, nem akartam hinni a szememnek.

Vékony, karcsú árnyék állt felettem, csípőre tett kézzel, enyhén véres szájával, és ugyancsak véres fogaival szelíden vicsorogva.

Megmarkoltam a revolveremet, de mielőtt még felemelhettem volna, a csíkos ruhás hölgy szelíden a kezemre lépett. Furcsa, hegyes-tüskés volt a cipője talpa, ha ugyan cipőtalp volt egyáltalán. Nagyon is el tudtam képzelni, hogy inkább a farkasmancs, amely még nem változott vissza normális, emberi lábbá.

Sóhajtottam és visszahanyatlottam a földre.

A lány, vagy Vérfarkas, vagy kísértet, vagy ki tudja, kicsoda, vigyázva körülpillantott, aztán leguggolt mellém. Hiába is szimatoltam, nem éreztem rajta sem a sír, sem pedig a kénkő szagát.

Mindazonáltal amikor úgy ítéltem meg, hogy túlságosan is közel kerültek véres fogai a nyakamhoz, megpróbáltam feléje rúgni. Kaptam is egy akkorát a bokámra, hogy azt hittem, menten eltörik.

– Nyughasson – mondta szapora pillantásokat vetve jobbra-balra. – Nem fogja fel, mekkora bajban vagyunk?

– Dehogynem – mondtam –, már akkor felfogtam, amikor fellökött... Egyébként kérdezhetek valamit?

– Csak gyorsan.

– Nem harapja el a torkom?

Félrehajtotta a fejét és felvonta a vállát.

– Attól függ, mit kérdez.

– Hogy hívják?

– Fontos ez?

– Szeretném tudni.

– Hát jó – sóhajtotta. – A nevem Isabelle. Hálából én is kérhetek valamit öntől?

– Amit csak akar.

– Menjen vissza a penzióba, szedje össze a cuccát és tűnjön el a környékről. Ha életben akar maradni, ezt kell tennie!

Mivel kezdtem megelégelni, hogy úgy fekszem a földön, mint a sárkány Szent György lovának a patái alatt, kockáztatva, hogy ismét rám tapos, a könyökömre emelkedtem.

– Ne bántson... A fejembe megy a vér...

Aztán azonnal be is csuktam a számat. Nincs nagyobb ostobaság, mint Vérfarkas jelenlétében vért emlegetni.

Rémülten láttam, hogy a vér szó hallatán kitágulnak az orrcimpái, s ragadozófogsora közül kivillan rózsaszín nyelve.

– Megígéri, hogy eltakarodik?

– És ha... nem?

– Meghal.

– Elharapja a... torkom?

– Már a vasúton kinéztem magamnak a nyakát. Csak egyetlen harapás és kész...! Így ni!

Villámgyorsan letérdelt mellém és a nyakamhoz érintette a fogát. Rémült ordítással dobtam fel magam a levegőbe.

Vérfarkas-Isabelle megtörölte véres száját és szánakozva nézett le rám.

26.

Immár másodszor ébredtem arra ezen az elátkozott éjszakán, hogy a csillagos ég úgy forog odafent, mintha planetáriumtetőt forgatnának felettem. Első mozdulatommal a stukkeromat kerestem, s nagy-nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy a kezem ügyében van. Jóízű nyögdécselés kíséretében feltápászkodtam, felültem a legközelebbi sírdomb oldalára, és tenyerembe temettem az arcom. Nem azért, mintha annyira kiborultam volna inkább hogy kifújhassam magam.

Arra riadtam, hogy nagy zörgések közepette Roy Bloom roskad mellém és liheg, mintha csak az imént futotta volna végig a Sao Paoló-i szilveszteri maratonit.

– Maga... aztán... szép kis alak, mondhatom – nyögte nagyot köpve a földre. – A fenébe, telement a szám szúnyoggal! Mi az ördög történt magával? Berúgott?

– Láttam a Vérfarkast – mondtam tompán.

– Igazán? Hogy nézett ki?

– Szőke, szeplős orrú, sárga csíkos ruhát hord, és véres a foga. Azonkívül Isabelle-nek hívják.

Sóhajtott és dühösen a sírdombra ütött.

– Elszúrta a munkámat.

– Mit csináltam? – kérdeztem egyre inkább magamhoz térve.

– Már-már sikerült bemérnem, amikor maga összebarmolt itt mindent. Mi a fészkes fenét keres éjszaka a temetőben? Uramisten, csak amatőrökkel ne hozza össze az embert a végzet! Kell az magának, hogy elharapják a torkát? Ostoba, ostoba, ostoba!

Jelentőségteljes mozdulattal homlokához értette a mutatóujját, és sokat sejtetőn fütyörészni kezdett.

27.

A hűvös, éjszakai levegő néhány perc alatt egészen magamhoz térített. Mivel céltalannak tartottam a további társalgást, megfordultam és a tuják felé indultam.

– Most meg hova megy?

– Csak ide a bokrokhoz. Bújócskázom egyet.

– Bújócskázik?

– Együtt jöttem Mr. Segallal. Egyelőre nem találom sehol.

És később sem találtam. Felforgattam az összes közeli tujabokrot – eredmény nélkül. Közben persze szólongattam is: félhangosan, majd egyre hangosabban. A biológus ezzel együtt sem bukkant holdfényre.

Bloom előkotorta valamelyik félreeső árnyék legsötétebb közepéből teleszkópos szerkentyűjét, és csavargatni kezdte a végét. Olyan hirtelen csúszott egymásba a sok cső, hogy összerezzentem a csattanására.

– Mi a csodát csinál?

– Leszerelek – mondta lakonikusan. – Ma éjszakára elszúrt mindent. Ha itt is kóborolt a Dög a környéken, most már valahol a negyedik dimenzió határain túl a hasát fogja a röhögéstől. Én is ezt tenném, ha volna humorérzékem.

– Nincs?

– Fél órával ezelőtt elveszítettem. Amikor összevissza zavarta a mágneses hullámaimat. Jön vagy marad?

– Meg kell keresnem Segalt. Nem segítene?

Bloom vállára hajította a Dög-bemérőt és igen határozottan nemet intett.

– Csak keresse. Ha megtalálja, szóljon. De legkorábban holnap reggel.

Sértődött fintorral a levegőbe nyomta hatalmas orrát, s helyre rázva vörös loknis parókáját, eltűnt a tuják árnyékában.

Csak a szorongató félelem maradt utána.

28.

Miután Roy Bloomot elnyelte az éjszaka, elindultam a még átkutattatlan tuják felé. Alig tettem azonban néhány lépést, valaki fojtott hangon elkáromkodta magát a közelemben.

Egyetlen ugrással a bokroknál termettem, s belemásztam a legvaskosabbikba. A tuja szeretettel fogadott átölelt, s nehogy egyetlen másodperc is veszendőbe menjen, máris csorgatni kezdte fülembe finom, ragadós gyantáját.

Egész addig csorgatta, amíg egy alacsony árnyék, hóna alatt feltehetően páncélököllel, át nem tornázta magát a tujasoron. Amikor megpillantotta a sírokat, megtorpant és felszisszent.

Nem kellett kimásznom a bokor ágai közül, hogy azonosíthassam. A hóna alatt cipelt, páncélökölnek tűnő tárgyon éppen ebben a pillanatban csillant meg a holdfény, minek következtében sürgősen helyesbítenem kellett: nem harci fegyver csillogott a hóna alatt, hanem trombita.

Mr. Liu morgott, krákogott, aztán óvatosan ráhelyezte hangszerét a legközelebbi sír tetejére. Én viszont úgy előrenyújtottam a nyakam, hogy a nyaknyújtási világbajnokságon egyhangú pontozással nyertem volna az aranyérmet a zsiráfválogatott előtt.

Mr. Liu lehajolt, bánatosan a hold felé fordította az arcát, majd lassú, ugrálós táncba kezdett a sírdombok között. Hol az egyik, hol a másik lábát emelte fel, néha hozzájuk kapott, mintha megpróbálna letépni róluk valamit. Közben egyre hangosabban hadart: a várakozással ellentétben azonban nem rituális vagy varázsszövegeket, hanem valami egészen mást.

Bár nem erős oldalam a sanghaji kínai, főleg ilyen távolságból, gyantától eldugaszolt füllel, annyit mégis megértettem, hogy Mr. Liu az édes jó anyját emlegeti annak a csirkefogónak, aki csapdákat helyez el békés, éjszakai ligetekben.

Ekkor jöttem csak rá, hogy a szelíd és jámbor zenész nem népi táncot gyakorol, hanem megpróbál megszabadulni attól a démoncsapdától, amit Gyamco láma rakott le a sírok közé.

Ha lett volna kedvem, jót derülhettem volna Mr. Liu kétségbeesett, groteszk mozgásán.

De nem volt.

29.

Figyeltem még egy kicsit az ugrándozását, aztán amikor végül erejét veszítve leroskadt egy sírhalomra, kibújtam a tujából és felé csörtettem. Mr. Liu felkiáltott, felmarkolta a trombitáját és rémülten a hóna alá szorította.

– Ön az, Mr. Lawrence?

Mivel nem volt miért letagadnom, könnyedén bólintottam.

A kis muzsikus könyörögve felém nyújtotta a karját.

– Segítene, kérem? Beleléptem ebbe az izébe. Nem akar lejönni a lábamról.

– Ha leül a sír szélére, megszabadítom tőle.

Mr. Liu engedelmesen lecsüccsent.

– Azt mondja... mit is mondja?

– Mivel kapcsolatban?

– Mintha sírt említette volna.

– Azt is említettem. Azt mondtam, üljön ide, a sír szélére.

Mr. Liu arca mintha egy fokkal fehérebbre váltott volna.

– Hol van itt... sir?

– Például ott, ahol ül. Azonkívül van még vagy harminc körös-körül.

Mr. Liu úgy pattant fel, csak úgy zörgött a lábán a démoncsapda.

– Menjen innen, gyorsan! Nekem semmi bajom halottakkal. Minden évben égetek pénzt, áldozati ételt is megtöltőm az edényekkel, nekem hagyjanak békét meghaltak.

Idegességében egyre rosszabbul beszélte az angolt.

– Figyeljen ide – mondtam, hogy megnyugtassam. – Ha békén marad, leszedem a lábáról ezt a vacakot, azonkívül jobb, ha tudja, semmi közöm az elhunytakhoz. Inkább azt magyarázza meg, mi a fészkes fenét keres itt éjszaka?

– Nyugodalmat – mondta még mindig gyanakodva. – Ez egy nyugodalmas helynek látszott.

– Általában az is, bár ezen az éjszakán, azt hiszem, a Piccadilly Circus környékén sem nagyobb a sürgés-forgás.

– Sürgés-forgás? – kérdezte egyre idegesebben. – Az mit jelenti?

– Még nem válaszolt, miért kereste a nyugalmát a temetőben?

– Nem tudtam, hogy temető. És most sem akarom tudni. Azt hittem... ez valami más hely.

Éppen meg akartam tudakolni, mégis, mire gondolt, amikor végre lejött a lábáról a démoncsapda.

– Így ni. Mit akart csinálni egy nyugodalmas helyen?

– Mit lehetne? Gondoltam, leülök egy fa alája és játszom. És szerzek.

– Szerez? Mit?

– Zeneszerzek. Holdas éjszaka. Jó cím, nem?

– Az. De mintha már mások is szereztek volna hasonlót.

– Nem baj. Az enyém jobb lesz. Szóval, gondoltam, jobb a hangulatnak, ha valóban kint vagyok természet lágy lábai között...

– Ölén.

– Így is lehet mondani. Szóval ülök természet lágy ölén és trombitálok. Eszembe jut szép sok dallam, futamok, dúrban, mollban, andante... Végül is, Mr. Lawrence, mi a szar volt itt ez a lábamon?

– Démoncsapda.

– Az meg... mifene?

– Buddhista szerzetesek készítik arrafelé, ahol sok a kóbor démon.

– Svájcban?

– Nem annyira itt, mint inkább a Himalájában. A himalájai települések környéke telis-tele van démoncsapdával. A pásztorok azt hiszik, hogy a szüntelen körülöttük ólálkodó démonok belelépnek a csapdákba, beleragadnak, s így nem lesznek képesek belopódzni a falvakba, hogy elrabolják a kisgyerekek lelkét.

Mr. Liu megcsóválta a fejét.

– Micsoda ostobaság!

– Önök meg Kínában pénzt égetnek a halottak tiszteletére!

– Az egészen más dolog. Az valóság, de démoncsapda babona.

Logikus lett volna, ha megkérdezi, ki rakta ki a démoncsapdát és miért, de nem tette. Ehelyett hóna alá csapta a hangszerét és mélyet sóhajtva megtörölgette az orrát.

– Mr. Lawrence, én jöttem trombitával, hogy csendes, nyugodalmas helyet keressek magamnak. Találtam is egyet, de nem volt jó. Mint később kiderült, sok volt ott tüskés növény. Beleültem és megszúrt. Éppen fel akartam állni, amikor megmozdult a bokorban valami. És képzelődjön: úgy ütött fejbe, hogy fekete lett minden. Amikor magamhoz jöttem, éppen kezemben volt a trombita. Felemeltem és én is fejbe vágtam. Sajnos.

– Miért sajnos?

– Mert szép lányt vágtam fejbe. Utána azonnal bocsánatot is kértem. De ő nem volt jókedvű.

– Mit mondott?

– Hogy miért mászkálok éjszaka trombitával egyedül. Miért nem alszok penzióban? Én csak feküdtem, és amikor fel akartam kelni, nagyon haragos lett és rugdalózott.

– Megrúgta?

– Meg.

– Hol?

– Egészen pontosan másfél tenyérrel a nadrágszíjam alatt. Nem volt jó érzelem.

– Aztán?

– Azt mondta, pakoljam fel a trombitát és menjek el bőröndömmel együtt a penzióból. Mert ha nem... leharapja a fej em. Nem volt tréfa: véres volt minden foga és a nyelve.

– Hogyan szabadult meg tőle?

– Megígértem, hogy ezentúl nem mászkálok éjszaka. Majd jött Mr. Segal.

– Észrevette magukat?

– Csak lányt. Kiabált is neki.

– Mit?

– Csak egyetlen szót, de azt többször is. Isabelle, Isabelle, Isabelle... ezt kiabálta.

– Hm. És mit csinált a véres fogú lány?

– Sírt.

– Mit csinált?

– Mr. Lawrence, ön nem beszél jól az angolt, nem is vitás. Mindig kérdez: mit csinált? mit csinált? Miért?

– Régi rossz szokás. Szóval, sírt a lány?

– Sírt. Felállt és kezét Mr. Segal felé tartotta. És kiáltotta, hogy egyetlen lépést sem tovább. Mert meghal.

– Ki?

– Hát Mr. Segal!

– Ezután?

– A lány, Isabelle, beugrott bokorba és eltűnt. Mr. Segal is beugrott bokorba és eltűnt. Én felálltam és idetűntem. De már nemigen akartam játszani. Kicsit meg voltam zavarva.

Meg tudtam érteni.

Én is meg voltam zavarodva, pedig nem is akartam trombitálni.

30.

Mr. Liu megcirógatta a hangszerét, aztán félénken rám pillantott.

– Ön marad, Mr. Lawrence?

– Azt hiszem, még egy kicsit. Sétálok és gondolkodom.

Mr. Liu is gondolkodó képet vágott.

– Mr. Lawrence, kérdezhetek valamit?

– Csak tessék.

– Minket itt... meg fognak gyilkolni?

Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Engem azonban egyelőre más foglalkoztatott.

– Van fegyvere, Mr. Liu?

– Csak trombitahangszer.

Előhúztam a stukkerom és a markába nyomtam.

– Tudja használni?

– Persze, tudom.

– Akkor figyelje, merre megyek és kövessen tíz lépés távolságból. Ha valaki rám támadna, ne habozzon meghúzni a ravaszt.

Mr. Liu elvette a fegyvert, aztán szomorúan felsóhajtott.

– Hát... csak induljon. Leszek résen.

Elindultam arrafelé, ahol Gyamco szerzetest felszívta az éjszaka.

Egész addig lopakodtam Mr. Liu tartotta fegyveremtől kísérve, amíg csak egy frissen ásott sír megtorpanásra nem késztetett.

31.

Mr. Liura pillantottam, aki – a távolból is jól láthatóan – kérdőn nézett rám. Letérdeltem a sírgödör szélére és belebámultam a fekete kulimászba. Addig-addig bámultam, amíg lassan hozzászokott a szemem a sötétséghez.

Hátrafordultam és intettem Liunak, jöjjön közelebb.

Az apró termetű kínai tett néhány lépést előre, majd nem messze a sírtól megállt.

– Közelebb! – vezényeltem.

Mr. Liu azonban nem jött. Ehelyett gyanakodva rám fogta a stukkert.

– Mit akar csinálni?

– Meg akarom nézni, mi van odalent.

– Hát éppen ez az! Én nem vagyok kíváncsi rá. És azt ajánlom, maga se ne legyen. Régi kínai közmondás: nem jó, ha bepillantasz paraván mögé. Hátha egyszer csak azt veszed észre, már magad is ott vagy.

– Közmondásnak megszívlelendő. Mindazonáltal, mégiscsak meg szeretném nézni a sír fenekét.

– Hát csak nézze. De rám ne számítson.

– Mr. Liu, kérem, nagyon kérem.

A kis zenész fájdalmasan felsóhajtott.

– Mit kell tennem?

Levettem a nadrágszíjam és a markába nyomtam.

– Leereszkedem a sírba. Ha szólok, húzzon fel vele.

Négykézláb huppantam le a sírgödör aljára. Miután felegyenesedtem, felnéztem a fejem felett ragyogó égboltra. Bár csak korlátozott mértékben tárult elém a világegyetem, így is megnyugtatott az ég csúcsán mosolygó hold látványa. Ezúttal még azt is meg tudtam neki bocsátani, hogy már csak néhány nap van hátra a Vérfarkas éjszakájáig...

Lehajoltam és óvatosan végigtapogattam a sírgödör oldalát. Amikor jókora, négyszögletes betonlaphoz ért a kezem, elégedetten felsóhajtottam, majd ismét felnéztem a világegyetem csillagokkal tűzdelt négyszögére.

Mivel Mr. Liu feltehetően megelégelve a sírba bámulást, elbóklászott a sírhalmok között, kénytelen voltam felhívni magamra a figyelmét.

– Hé! – kiáltottam félhangosan. – Dugja le már a nadrágszíjamat!

Mr. Liu feje azonban csak nem akart felbukkanni a világegyetem négyszögében.

– Hé! – sürgettem. – Mintha megfeledkezett volna rólam!

Csak amikor már sokadik felszólításomra sem érkezett válasz, döbbentem rá, hogy nem is fog.

Mr. Liu előre megfontolt szándékkal itthagyott a szépen megásott sír fenekén.

32.

Mivel nem óhajtottam a tibeti temetőben tölteni az éjszaka hátralévő részét, nekitámasztottam a talpam a porhanyós földnek és megpróbáltam felfelé tornászni magam. Már másfél méter magasságban jártam, amikor a homokos talaj egyszerűen megindult a tenyerem alatt. Nemcsak hogy újra a fenéken találtam magam, hanem még az oldalfalból is rám szakadt egy jókora darab.

Sóhajtottam és megállapítottam, eztán sokkal óvatosabban kell próbálkoznom. Ha sokat ficánkolok, beomlik a sírgödör és maga alá temet.

Másodszorra már alaposan és módszeresen láttam a dologhoz. Olyannyira, hogy ezúttal tíz centiméternyivel magasabbra jutottam és a rám hulló áldás is csak alig volt valamivel több, mint az előbb.

Egyre nyugtalanabbul köpködtem a homokot a fogaim közül, s már az is megfordult a fejemben, nem lenne-e bölcsebb nyugodalomban tölteni az éjszakát, ahogy Mr. Liu mondaná.

Ahogy rá gondoltam, ökölbe szorult a kezem. Ha elkapom, a grabancát a képére mászok. Elveszi a nadrágszíjam, aztán cserbenhagy. Gyáva féreg, hacsak...

S ez a hacsak nem töltött el felhőtlen örömmel. Mi van akkor, ha Mr. Liu azért tűnt el hirtelen a balfenéken, mert észrevett valakit, vagy valamit...

A többire gondolni sem mertem. Ehelyett előszedtem a pipám, de ezúttal nem gyújtottam rá. Erőteljes mozdulattal beleszúrtam a sírgödör oldalába, s megfelelő támaszt keresve lábamnak, egyre feljebb dolgoztam magam.

Akkor torpantam csak meg, amikor majdhogynem a földfelszín magasságába ért a fejem. Összehúztam a lábam, felemeltem a karom, hogy utolsó lendülettel közvetlenül a talajszint alá szúrjam a pipám, amikor megdermedt a kezem a levegőben. Mintha a fellegeken túlról hallottam volna felém hullámzani hajdani tanítómesterem, Radzs Kumar Szingh hangját.

„Láttad a monguzokat, Leslie száhib? Csak azért kérdezem, mert a minap is óvatlanul belemásztál a tigriscsapdába. Még szerencse, hogy nem voltak hegyes végű cövekek az alján. Ha lettek volna, most már odafent ülnél a felhők szélén, s az apró, de annál pajkosabb védőszellemek a rajtad lévő lyukakon át kukucskálnának lefelé. Hogy miért említem a monguzokat? Mert a monguz a legóvatosabb állat, akit csak ismerek. Tudod, hogy fogják a monguzt? Nem? Akkor elmesélem.

Azt remélem tudod, miért van szükség monguzra? Nos, ha arra gyanakszol, hogy kígyó rejtőzött el a lakásodban, vagy csak egyszerűen meg akarsz bizonyosodni róla, nem él-e kobra a közeledben, célszerű, ha monguzt tartasz. A monguz messziről kiszúrja a kígyót és meg is öli. Láttad, milyen ügyesen bánik el vele? Bármilyen gyors és ravasz is, a monguz ellen nincs esélye. A monguz még gyorsabb és még ravaszabb. Ugyanakkor félénk és óvatos állat.

De visszatérek arra, amit mondani akarok neked. Ha valakinek monguzra van szüksége, de nincs pénze, hogy piacon vagy állatkereskedőtől vásároljon, meg kell elégednie a vadon élő monguzokkal. Csakhogy ezek befogása nem könnyű feladat. Mint mondottam ugyanis, a monguznál ravaszabb és körültekintőbb állat talán nincs is az egész földkerekségen.

Nos, monguzt úgy lehet fogni, hogy készítesz egy kalitkát. Jó sűrű dróthálóból és beleteszel egy élő kígyót. A monguz, ha kígyót lát, nem tud ellenállni a vonzásának mintha szellem ülne a lelke mélyén, s egyre azt duruzsolná, hogy meg kell ölnie a csúszómászót. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy a monguz lelke mélyén egy másik szellem is ül, amely lehűti az előző lelkesedését és azt sugdossa, hogy legyen nagyon-nagyon óvatos.

A vadon élő monguz ezért, bár majd meghal a vágytól, nem támadja meg a kígyót a kalitkában. Ott kúszik-mászik a kalitka szélén, vágyakozva mereszti a szemét a pápaszemes méregzsákra, de a világ minden csúszómászójáért sem rontana a ketrecbe.

Tudod, Leslie száhib, azért az istenek olyannak teremtették a világot, hogy az ember legyen benne a legravaszabb. Ez a ravaszság aztán a végzete is, bár azt hiszem, ez már messzire vezetne bennünket... Mindenesetre az, aki monguzt akar fogni magának, pontosan ismeri a vadon élő monguz lelkét ezért nem is reménykedik benne, hogy be tudja csalogatni a kalitkába. Úgy értem, egyedül nem. Ehhez segítségre van szüksége. Nem, Leslie száhib, nem ételre és nem édességre, hanem az irigységre. Mert talán elfelejtettem említeni a monguz jó tulajdonságai között az irigységet.

A monguzt fogó férfi már a hadművelet előtt kölcsönkért a barátjától, vagy ismerősétől, vagy egész egyszerűen pénzért bérel egy szelídített monguzt. Ezek után kirakja a kalitkát, beteszi a kígyót és vár. Várja, hogy a közelből a kalitka köré gyűljenek a vadon élő monguzok. Ha aztán jelét veszi, hogy valóban megérkeztek, s vérszomjtól eltelve ott futkosnak a drótháló körül, emberünk elereszti az idomított monguzt. A kis állatka egyetlen, hatalmas ugrással eltűnik a ketrecben, nekiesik a kígyónak, és megpróbálja megölni. S mit gondolsz, mit tesznek a többiek? Egy monguzként törtetnek be a kalitkába az idomított állat után, mert az irigység legyőzte a szívükben az óvatosságot. Azt már mondanom sem kell, mi az eredménye. A vadász egyszerűen csak becsukja a ketrec ajtaját és másnap már nekiállhat a monguzok idomításának, hogy aztán jó pénzért eladhassa őket.

Mi a tanulság ebből, Leslie száhib? Nem, egyáltalán nem az, hogy a piacra kell menni monguzt venni, mert ehhez nem kell sem kígyó, sem türelem, hanem az, hogy semminek, de semminek nem szabad legyőznie a szívedben reszkető óvatosságot! Semmiféle érzelem nem élvezhet elsőbbséget az óvatossággal szemben: sem szerelem, sem gyűlölet, sem hála, sem irigység. Hogy akkor mi az értelme az életnek, és egyáltalán hogyan lehet így élni? Azt hiszem, rosszul fogod fel a dolgot. Ha az érzelmek elnyomják az óvatosságodat, halott vagy”.

Néhány pillanat is elég volt ahhoz, hogy végigfussanak az agyamon Radzs Kumar Szingh szavai. S hogy bebizonyítsam neki, milyen jó tanítványa vagyok, kiemeltem egy gyermekfejnyi, meglazult göröngyöt a sírgödör oldalából és a tenyeremre fektettem. Sóhajtottam, majd felemeltem a talajszint fölé.

A következő másodpercben mély horkantást hallottam s egy pár hatalmas, medvetalpnyi mancs, amelyen úgy villogtak a világos-sárga, éles körmök, mint kondorkeselyű lábán, rácsapott a göröngyre, s mielőtt megmoccanhattam volna, miszlikké kaszabolta.

Halk, de annál rémültebb kiáltás kíséretében visszacsúsztam a sírgödör fenekére.

33.

Amennyire csak lehetett, az oldalfalhoz lapultam, és homlokom fölé ernyőzve a kezem, nehogy a lehulló göröngyök a szemembe potyogjanak, szemügyre vettem a világmindenségre nyíló ablakot. Előbb csak a csillagokat láttam, a jól ismert, lopakodó holdat, aztán egy fekete, állatfejhez hasonlító valamit, közvetlenül a négyszög alján.

A szörnyeteg megmoccant, mintha azt latolgatta volna, hova ugorjon. Remegő kézzel nyúltam a pipám után s ugrattam ki belőle azt az apró pengét, amelyet leginkább csak zárak kinyitására szoktam használni. Tudtam, nagyjából annyi az esélyem, mint az ősembernek, aki kőbaltájával próbálta meg móresre tanítani a kardfogú tigrist.

A hatalmas fejhez ebben a pillanatban a már ismert két szőrös-mancsos láb is csatlakozott. Néhány pillanatig komolyan attól tartottam, hogy leugrik és agyonnyom.

A Vérfarkas azonban nem mert, vagy nem akart leugrani. Többször is vékony, ostorszerű árnyat láttam elhúzni a csillagok előtt, amiből arra következtettem, alighanem a farkát veri a földhöz ingerültségében. Úgy érezhette magát, mint a híres mesében a róka, amikor a gólya hosszú nyakú korsóban szolgálta fel neki az ebédet.

A szörnyeteg ekkor halkan, csalódottan felvonyított.

Hosszú, Északon töltött éveim során számtalanszor hallottam a farkasok üvöltését téli, kegyetlenül fagyos éjszakákon, amikor a karámokat kerülgették a falkák, s Gungga, a burját, kezembe nyomta a vadászpuskát, hogy addig lőjek, amíg csak tart a töltény, s ha már kifogyott minden golyó, puskatussal verjem őket. Aztán tartsam a fegyvert keresztben a torkom előtt, mert így jóval később férhetnek hozzám, s talán addig megjön a szomszédos jurtáktól a segítség.

Hallottam tavaszi éjszakákon is a farkasok énekét, amikor emberi kórushoz hasonlóan az elmúlt, kegyetlen, éhségekkel kínzó telet búcsúztatták, s az új, zsíros zsákmány ígéretével terhes tavaszt ünnepelték.

Hallottam őket párzás idején: a nőstények ugató hívását, s a hímek vonyító vágyát az öregek mindenről lemondó búcsúdalát, amelyben haláluk előtt utoljára visszaemlékeztek a juhok és szarvasmarhák kicsorduló vérére, a frissen tépett hús illatára, a nőstények játékos ugrálására, s a nyári éjszakák gyantacsorgató forróságára.

Ezt a fajta üvöltést azonban, amely a sírgödör szája felől csapott felém, még soha nem hallottam. Ha nem lett volna hihetetlenül ostoba feltételezés, azt is hihettem volna, hogy nem is állati, hanem emberi fájdalom vonaglik a hangjában. Emberé, aki szabadulni akar a benne megbúvó démontól, de képtelen rá. Akit olyan szerep eljátszására kényszerítenek, amilyet nem akar eljátszani – és mégis meg kell tennie. A szabadulni vágyás és az örök fogságba való beletörődés egyvelege bujkált a fájdalmas hangok erdejében.

Felemeltem a kezem és feléje nyújtottam a pipám. Abban bíztam, talán azt hiszi, fegyver van nálam, és eltakarodik.

A szörnyeteg azonban vagy jól tudta, mit tartok a kezemben, vagy nem félt a stukkertól. Éppencsak megmozdította a fejét és üvöltött tovább.

A hold minden eddiginél erősebben ragyogtatta fel a fényét. Úgy, hogy a támadó sugarak éppen a Vérfarkas pofájára estek.

Abban a néhány röpke pillanatban, amíg úgy fordította a fejét, hogy jól meg tudtam figyelni, meggyőződhettem róla, valóban farkas. A fejformája ennek ellenére nem annyira nyújtott, igazi farkasfej volt, mint amilyennek lennie kellett volna, hanem kerekebb, mintha farkas-, és emberfej keveredéséből jött volna létre. Szájában farkasfogak ültek, és mégis, valahogy emberi fogakra emlékeztettek.

A legmegdöbbentőbb, és legfelkavaróbb azonban a szeme volt. Két kerek, világoskék, könnyben ázó emberi szeme.

Éppen olyan, mint a szép, szőke, szeplős orrú Isabelle-é.

Szomorúan rákacsintottam és megpróbáltam szundítani egyet.

34.

Arra riadtam, hogy nagyot koppan a fejemen valami. Néhány pillanatig azt hittem, ismét a nagy, taskenti földrengés közepében vagyok, s a csillár darabjai hullanak éppen a szoba közepére.

Felkiáltottam és a fejem fölé emeltem a kezem.

Néhány másodpercig még a valóság és az álom határán imbolyogtam, aztán jeges tengervízként tört rám az ébrenlét. Hiszen engem éppen temetnek!

Harsány üvöltözés közepette rémülten szemügyre vettem a világegyetemnek ebből a békaperspektívából is jól látható négyszögét. Némi megkönnyebbülésemre ezúttal már nem a Vérfarkast láttam odafent, hanem egy alacsony, köpcös alakot, amint széles mozdulatokkal éppen göröngyöket hajigált a fejem tetejére.

A sírgödör oldalához lapultam, aztán dühösen felkiáltottam az éjszakai magvetőnek:

– Hé! Nem hagyná abba legalább egy kis időre?

A köpcös keze megállt a levegőben.

– Ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a Gonosztól. Ámen.

– Engem meg a göröngyeitől. Mi a fészkes fenét csinál odafent!?

A göröngyhajigáló lassan rájött, hogy vagy élő ember van odalent, vagy egy nagyon is makacs kísértet, mert érdeklődve lekukucskált.

– Beszartál, mi, kísértő?

Mivel ismerősnek tűnt a hang, megkockáztattam egy félénk kérdést.

– Ön az, Blattfelder tiszteletes?

A göröngyök kopogása megritkult a fejemen.

– Honnan ismersz te engem?

– A kocsmából Csak akkor még nem tegeződtünk.

– A kocsmából? – kérdezte bizonytalanul. – Nem emlékszem rád.

– Pedig ott találkoztunk.

– Mi a neved, féreg?

– Lawrence – mondtam. – Leslie L. Lawrence.

– Lawrence? – ismételte a hang elámulva, majd rögvest angolra fordította a szót. – Valóban ön az, Mr. Lawrence?

– Mivel bizonyítsam be?

– Jöjjön fel!

– Nem tudna felhúzni?

– Nem ér odáig a kezem.

– Van nadrágszíja?

Először történt meg velem életemben, hogy egy jámbor lelkész nadrágszíjába kapaszkodva emelkedtem ki a föld alól. Sőt az is először, hogy amint felértem, ugyanez a jámbor tiszteletes villámsebesen a nyakam köré hurkolta már említett nadrágszíját és úgy megszorította rajta, hogy belekékült a keze.

35.

Kiáltani akartam, de csak egészen gyenge kis nyögésre futotta az erőmből. Rúgtam néhányat Blattfelder felé, sajnos csak a sírhalmot találtam telibe.

Blattfelder arcán ördögi vigyor terült szét.

– Most elkaplak! Bárki alakját is vedd fel... engem nem tudsz megtéveszteni! Ha emberi lény vagy, kibírod még néhány percig, de ha a Gonosz követe, porrá fogsz omlani.

Egyik kezével a nadrágszíjat szorította, a másikkal jókora bibliát rántott elő malaclopó köpenye zsebéből, és harsogva szavalni kezdte:

És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, akit megemészt az úr az ő szájának leheletével, és megsemmisíti az ő megjelenésének feltüntetésével.

Még tovább is harsogta volna, én pedig szép csendesen megfulladok a nadrágszíj szorítása alatt, ha a tuják holdárnyékában fel nem bukkan valaki. Először természetesen azt hittem, a Vérfarkas tért vissza, ezért minden eddiginél erőteljesebben rugdalóztam, rángattam a nadrágszíjat és buborékoltam, mint a hal a száraz mocsárban. Blattfelder tiszteletes azonban ügyet sem vetett rám.

Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.

A fekete árnyék átsuhant a tuják között, rövid másodpercekre megbújt egy sírhalom mögött, aztán amikor Blattfelder tiszteletes éppen újabb idézetet keresett volna, amit már feltehetően csak a holttestem felett olvasott volna fel, az érkező felemelkedett, és úgy csapta fejbe, csak úgy csattant.

Blattfelder csodálkozva elmosolyodott, aztán mintha csak a paradicsomi almafa alá roskadt volna le, hogy végre kigyönyörködhesse magát az angyalok és szeráfok énekében, békésen elnyújtózott egy sírdomb oldalán.

Az árnyék, amikor meggyőződött róla, hogy nem ütött túlságosan nagyot, odaballagott hozzám és megszabadított a nadrágszíjtól.

Szólni akartam, de úgy látszik, sétálni ment a hangom. Csak akkor jött vissza, amikor Blattfelder tiszteletes magához tért.

Akkor aztán annál jobban.

36.

Blattfelder tiszteletes arcát a felháborodás pírja öntötte el, amikor megkapta tőlem a magáét. Komor képpel visszacsatolta a derekára a nadrágszíját, majd zsebébe gyömöszölte a bibliát.

– Én csak a kötelességemet teljesítem. Az pedig úgy szól, hogy meg kell védenem a nyájam a kísértéstől. – Aztán a derűs nyugalommal öklét fújdogáló Segal felé fordult. – Mi a fenét keresnek éjszaka a temetőben?

– Ezt mi is kérdezhetnénk öntől.

– Nekem kötelességem óvni a nyájamat a farkasoktól.

Jelentőségteljesen megnyomva ejtette ki a száján a farkas szót. Mivel úgy láttam, Blattfelder már kiverte a fejéből, hogy én vagyok a kísértő, Segalt fogtam vallatóra.

– Maga meg hol az ördögben maradt?

– Nem fogja elhinni, engem is fejbe vágott valaki.

– Fejbevágta? – hökkentem meg. – Hogyan?

– Hogy kell valakit fejbevágni? Kidugtam a fejem a bokorból és éppen azt figyeltem, ön merre tart, amikor puff! Elveszítettem az eszméletem, és csak az imént tértem magamhoz. Látom, éppen jókor.

Néhány pillanatig mereven magam elé bámultam.

Természetesen hálás voltam neki, amiért megmentett Blattfelder tiszteletes inkvizítorhoz méltó kemény kezétől, ugyanakkor fel nem foghattam, miért hazudik.

A hold gondolt egyet és becsúszott a tuják mögé.

37.

Blattfelder összehúzta magán a malaclopóját és elgondolkodva rám pillantott.

– Mr. Lawrence... Megkérdezhetem, hogy hisz-e ön a Vérfarkasban?

– Őszinte választ vár tőlem?

– Egyszóval nem. De a Gonoszban csak hisz?

– Természetesen.

– Nos, remélem, tudja, hogy a Gonosz ebben a sivár árnyékvilágban számtalan alakot ölthet magára. Ezernyi módon próbálhat a Sátán a közelünkbe férkőzni. Kissé biblikusan úgy is mondhatnám, hogy a Gonosz alakja légió.

– Azt hiszem, a Gonosz elsősorban bennünk rejtőzik, tiszteletes.

– Így igaz. Csakhogy... néha kilép belőlünk és materiális formát ölt. Ilyenkor úgy is viselkedik, mint a testtel bíró lények. Eszik, iszik, alszik, szeret, letapossa az Úr vetését. Gyilkol, mint a közönséges, halandó gyilkosok. Egyszer valaha régen, amikor teológiára jártam, közvetlen kapcsolatba is kerültem vele.

– Úgy érti, a Gonosszal?

– A Sátánnal, kedvesem. – Körbejártatta a szemét a sírokon, aztán megvonta a vállat. – Nem is tudnék méltóbb díszletet találni a történetemhez, mint egy temetőt.

Nyugtalanul a holdra pislantottam. Bár, igazság szerint, igyekeznem kellett volna, nem akartam megsérteni az idős tiszteletest.

– Bármennyire is furcsa, Hollandiában jártam teológiára. Ne kérdezze, hogyan kerültem oda, hosszú történet, tele hihetetlen mozzanatokkal. Most, így utólag, életem alkonyán, ahogy visszatekintek tovatűnt éveimre, egyre inkább úgy érzem, az Úr jelölt ki arra a feladatra, melyet végzek. Ő egyengette az utamat, hogy aztán próbák elé állítson...

Hatalmas, fehér zsebkendőt húzott elő malaclopója zsebéből, és megtörölgette vele a homlokát.

– Akkoriban még mit sem tudtam a Vérfarkasról. Abban a falucskában, ahol felnőttem, senki sem ismerte a farkas történetét. Sok mindenben hittek az emberek: manókban, törpékben és erdei árnyakban, sőt lidércben is, de a Vérfarkas nem járt még soha felénk...

Már három éve Hollandiában éltem, amikor megismerkedtem egy csodálatos lánnyal, Marie van Loewennel. Marie egy kis gyógyszertár tulajdonosának a lánya volt, közvetlenül a kollégiumok mellett. Mi, teológusok, fiatal, vidám emberek voltunk, bár valamivel azért visszafogottabban kellett viselkednünk, mint például a jogászoknak, Marie ott dolgozott a kollégium szomszédságában és szinte minden teológus szerelmes volt bele. Természetesen, csak olyan szelíd módon, ahogy a kor és teológusi mivoltunk megengedte.

Blattfelder nyelt egyet és a tuják felett a levegőbe bámult, mintha azt várná, hogy színes szivárvány képében megjelenjék az égen a régmúlt idők szép, holland patikuslánya, Marie van Loewen.

– Akkor még csak jó megjelenésemnek és óriási szerencsének tulajdonítottam, hogy a szép Marie a sok érdeklődő közül éppen engem tüntetett ki a figyelmével. Természetesen ez is diszkrét formában történt, ahogy azt egy jól nevelt, holland polgárlánytól el lehetett várni. A futó, riadt pillantások, a félszeg mosolyok, a pír az arcán, bizonyos idő múltán azért kétségtelenné tették számomra, hogy érzelmeim viszonzásra találtak.

Sóhajtott és újra megtörölgette a homlokát.

– Társaim, amikor megtudták, hogy áll a helyzet, mert hiszen az ő figyelmüket sem kerülte el az a sok apró jel, amely egymás iránti érdeklődésünkre utalt, sorra visszavonultak. Fegyelmezett, jövendő lelkészhez méltón, akik mellesleg a predesztináció, az eleve elrendelés hívei belátták, hogy a magasságos Isten egymásnak szánt bennünket, azt pedig, amit Isten eltervezett, ember meg nem változtathatja.

Csak a Sátán. Ha éppen sikerül neki.

Nos, a sok-sok figyelmesség, a gyakori ott-tartózkodásaim természetesen felkeltették Marie szüleinek a figyelmét is, és egy alkalommal, amikor valami fejfájás elleni tabletta vásárlásának ürügyén belátogattam a gyógyszertárba, ott találtam Johannes van Loewent, a tulajdonost, Marie apját.

Ma már nevetségesnek tűnhet a dolog, de akkor úgy megrémültem tőle, hogy legszívesebben elszeleltem volna. Van Loewen úr azonban kijött a pult mögül, kezet rázott velem, s feltett néhány ártalmatlannak tűnő kérdést: hogy mikor végzek, szándékomban áll-e ezután visszatérni Svájcba, és hasonlókat. Miután sétapálcámat simogatva, izzadó tenyérrel, makogva és ideges csuklások közepette válaszoltam a kérdéseire, megveregette a vállam és meghívott szombat estére vacsorára. Ettől az időtől kezdve, ha még nem is mondtuk ki nyíltan, jegyesemnek érezhettem Marie-t.

Szüléimről nincs sok mondanivalóm. Egyszerű parasztemberek voltak, csordultig teli őrömmel amiatt, hogy egyetlen fiuk Isten szolgálatának szenteli az életét. Amikor megírtam nekik, hogy holland lányt kívánok feleségül venni, apám egyetlen bibliai idézettel válaszolt:

Immár felkelek és eljárom a várost,

a tereket és az utcákat,

keresem azt, a kit szeret az én lelkem

keresem őt, és nem találom.

Megtalálónak engem az őrizők,

a kik a várost kerülik. Mondék nékik:

Láttátok-é azt, a kit az én lelkem szeret?

Alig mentem vala el azoktól,

mikor megtaláltam azt, a kit az én lelkem szeret.

Megragadám őt, el sem bocsátóm,

mígnem bevivém őt anyám házába,

és az én szülőmnek ágyasházába.

Ebből aztán megértettem, hogy szüleimnek nincs kifogásuk mátkám és házasságom ellen. Anyám csupáncsak annyit fűzött az idézethez, hogy gondoljam meg a dolgot: svájci vagyok, talán jobb lenne, ha idehoznám a feleségem, mintsem hogy én maradjak a szélmalmok és gátak hazájában.

Bármennyire is unalmasnak tűnhet önnek, néhány szóval meg kell emlékeznem a van Loewen családról, hiszen még Marie-ről is alig beszéltem. A családfő, Johannes van Loewen paraszti ősöktől származott, csakúgy mint az apám, s valamelyik nagybácsikájától örökölte a patikát. Már meglett férfiú volt, amikor kitanulta a patikusi mesterséget. Marie-ról regényeket írhatnék, vagy inkább írhattam volna, ha lett volna hozzá erőm. De nem volt. Néha az Úr ugyancsak próbák elé állítja szeretteit...

Marie van Loewen maga volt a tökély – legalábbis én akkor úgy láttam. Vékony, karcsú termet, sápadt fehér bőr, amelyen átütöttek a kék erek apró kezek és lábak, ugyancsak vékony ujjacskákkal, amelyek szinte töredezni látszottak a teli lombikok súlya alatt. Elesettnek, oltalomra szorulónak, szinte már-már mesebeli tündérnek látszott a durva keverőfák és őrlőszerkezetek között.

Ha az ember szerelmes, csak keveset lát a szerelméből: ez legalább akkora közhely, mint az, hogy tavasszal tele van a világ madárdallal és virágillattal. Nos, én is csak annyit láttam Marie-ból, hogy nem való neki a patika zárt világa, az orvosságszag, a betérő, ideges és ráköhögő járókelők: inkább illett hozzá egy vidéki, valóban virágillattal és madárfüttyel teli parókia. Szóval, fülig szerelmes voltam belé.

Csak később, amikor már megkezdődött valami furcsa, talán úgy mondanám, hogy erózió, lassú bomlás a lelkemben, akkor figyeltem fel néhány furcsa tulajdonságára, amelyeket korábban észre sem vettem, vagy ha észre is vettem, nem tulajdonítottam jelentőséget nekik.

Nem, ne gondoljon semmi rosszra. Nem voltak ezek olyan rosszféle-tulajdonságok, amelyek miatt komolyabban nyugtalankodnom kellett volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy Marie gyakran süllyedt olyan furcsa, ébren is álomszerű állapotba, amelyről a felületes megfigyelő joggal hihette volna, hogy a törékeny, bimbódzó nő álmodozik. Az a fizikai átalakulás, amely sokáig gyermekként érintetlenül hagyta, most érkezett arra a pontra, ahol kérlelhetetlenül fiatal nővé gyúrja át.

Marie nyitott szemmel is más világokban járt... erről néhányszor volt is alkalmam meggyőződni. Mivel sürget az idő, csak egyetlen mozzanatot említenék. Élt az utcánk végében egy furcsa család, valami tengerészfamília, lecsúszott, részeges emberek, akiktől rettegett az egész környék. Vásott kölykeik ezernyi csínyt találtak ki az utcabeli békés polgárok bosszantására. Történt egy délután, hogy Andreas – ha jól emlékszem, így hívták az egyik haszontalan kölyköt – bedobott egy követ Marie szobájának ablakán. Marie éppen varrogatott valamit: a kő az orra előtt repült el, megérintette a kalapomat, majd telibe találta a lány kedvenc kanáriját, amelyet apja hozott neki évekkel azelőtt egy amszterdami gyógyszerész-összejövetelről hazatértében.

A kismadár azonnal kilehelte a lelkét. Bár gyorsan kinyitottam a kalitkát, kivettem belőle és megpróbáltam életre lehelni, nem sikerült. Félénken Marie-ra pillantottam, készen rá, ha kell, órákig vigasztaljam a síró lányt. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban Marie nem sírt. Fogínye felhúzódott, szeme égett, mint a parázs – őszintén szólva mindeddig az Ördög szemét képzeltem ilyennek – ujjai horgokká görbültek, s ismeretlen, rekedten fátyolos hangon azt kérdezte tőlem, mikor lesz holdtölte.

Én természetesen azt hittem, enyhe idegrohamot kapott a fájdalomtól. Mivel tudtam, hogy ilyen esetben céltalan és nem is veszélytelen dolog az ellenkezés, komoly képet vágva azt feleltem, két nap múlva. Ez egyébként igaz is volt éppen az előző napon néztem meg valamelyik újságban. Tüstént hozzáfűztem, Isten bizonyára megbünteti a csirkefogót, én pedig azonnal vásárolok neki egy új madarat.

Marie mintha nem is hallotta volna a szavam. Csak annyit mondott azon a rekedt, furcsán hörgő hangon, hogy nem kell ide Isten, majd lesz, aki elintézi helyette a dolgot. Azt is hozzáfűzte, hogy Andreas Muller két nap múlva megkapja a magáét.

Ezekre a kijelentésekre természetesen csak később emlékeztem vissza. Hiszen számtalanszor előfordul, hogy fájdalmunkban megalapozatlanul fenyegetődzünk, de hála istennek, idő múltával meg is feledkezünk fenyegetéseinkről.

Két nap múlva valóban holdtölte volt. Csak később tudtam meg, hogy Marie ezt az éjszakát nem töltötte odahaza, hanem egyik barátnőjénél, akinek apjával van Loewen régtől fogva baráti viszonyban állt, ezért gyakran megengedték lányaiknak, hogy egy-egy éjszakát együtt töltsenek valamelyikük házánál.

Három nap múlva kihalászták a csatornából Andreas Muller holttestét. Nyakát hatalmas harapások éktelenítették, szemébe belefagyott a rémület. A hatóságok elképedten és tehetetlenül álltak a jelenség előtt, hiszen nem tudtak róla, hogy a városban valaki is farkast tartana. Mert a harapások egyértelműen farkasra utaltak. A derék nyomozók egy-két hétig még foglalkoztak az üggyel, az újságírók néha-néha megeresztettek egy-egy, rendőrséget fricskázó cikket, majd lassan kialudt az érdeklődés parazsa. Főleg, mivel Andreas Muller senkinek sem hiányzott, legkevésbé a családjának.

Később, amikor egyre gyakrabban gondoltam vissza erre a néhány napra, néhány furcsán meghökkentő apróság jutott tudomásomra. Johannes van Loewen baráti beszélgetés közben egy ízben például megemlítette, milyen figyelmetlenek is a gyerekemberek: például Marie barátnője, aki elfelejtette, hogy Marie arra az éjszakára hivatalos hozzájuk, s egy közös barátnőjüket ment el meglátogatni. Marie nem tehetett egyebet: a hirtelen beköszöntő este miatt egyedül aludt az üresen hagyott lányszobában. Ráadásul a ruháját is baj érte: túlságosan közel hajolt valami nyílt lánghoz – alighanem a barátnő apjának ostyasütő műhelyében –, a láng belekapott a vászonba s csak nagy nehezen sikerült kibújnia belőle. Marie másnap reggel barátnője szoknyájában jött haza anélkül, hogy a lánnyal egyáltalán találkozott volna.

A történet azonban ezzel még nem ért véget. Miután a rendőrség kihalászta Andreas Muller holttestét, nem messze tőle kifogott egy vérfoltokkal szennyezett női ruhát is, amely az újságban közölt kép alapján igencsak Marie állítólag elégett ruhájára emlékeztetett.

Ha azt hiszi, szeget ütött a fejemben a dolog, téved. Fülig szerelmes voltam a lányba, s ha a gyanú dallama meg is pendült lelkem húrjain, azonnal elhallgattattam, s ahogy szokás, ezernyi mentséget ötöltem ki számára.

Hanem azt azért látnom kellett, hogy Marie attól a naptól fogva megváltozott. Ha megkérdezné, miben állt a változás, csak nehezen tudnék pontos választ adni rá. Talán akkor járok el a leghelyesebben, ha összehasonlítom korábbi énjével.

Remélem, nem kételkedik benne, hogy Marie nemcsak vonzó, szemrevaló teremtés volt, hanem rendkívül tartózkodó, mondhatnám félénk. Emlékezzék csak vissza: két évig jártam a patikájukba, majd minden nap, míg végül rám merte villantani első, félénk mosolyát.

Karcsú, légies lány volt, vékony, már-már törékeny végtagokkal, mindemellett volt benne bizonyos gömbölyűség... Ne értsen félre, nem arra gondolok, bár Marie nem volt éppen az asztal lapja. Inkább azt mondanám, hogy lekerekítettek voltak a vonásai, például keskeny és vékony volt az álla, de mégsem éles, mint annyi visszataszító nőszemélyé. Nos, ettől az időtől kezdve Marie külsőleg is megváltozott, mégpedig... azt hiszem, hátrányára. Vonásai kiélesedtek, s a gyermeki ártatlanság helyére, amely eddig ott lakott a szemében, valami erőszakos magabiztosság költözött. Bár továbbra is kedves és szeretetreméltó maradt... mégis, úgy éreztem, ez a Marie mintha már nem egészen az a Marie lenne, akibe beleszerettem. Úgy éreztem, felébredt benne valami, ami eddig ott szunnyadozott a lelke, vagy éppen a teste mélyén s alighanem úgy érezte ő is.

Most pedig, bármennyire is nehezemre esik, beszélnem kell Charlotte van Loewenről, Johannes van Loewen feleségéről. Szándékosan nem mondom, hogy Marie anyjáról, mert nem volt az. Még nem említettem, hogy Marie anyja röviddel Marie születése után, minden bizonnyal a szülés közben támadt komplikációk következtében, elhalálozott, s a kis Marie nevelését egészen iskolás koráig ismerős asszonyok végezték.

Öt évvel Hollandiába érkezésem előtt van Loewen új asszonyt hozott a házba. Charlotte szegény teremtés volt, úgyszólván cselédlány, s asszonya küldte valami porért a gyógyszertárba, amikor van Loewennek megakadt rajta a szeme. A történetet nem ismerem, de nem is tartozik a lényeghez. Elég annyi, hogy rövidesen házasságot kötött a lányánál alig idősebb Charlotte-val és hármasban élték tovább az életüket.

Marie elejtett megjegyzéseiből ítélve a két majd egykorú nő jól megértette egymást. Charlotte már az első év végén kistestvért szült neki: egy kislányt. Marie második anyjaként nevelte a gyermeket, majd ennek kisöccsét is, aki egy évvel a kislány születése után jött a világra.

Amikor első, bemutatkozó látogatásomat tettem a van Loewen házban, természetesen feltűnt a telt, napbarnított, kerek arcú fiatalasszony inkább mediterrán, mint holland szépsége, de akkor testem minden sejtje annyira el volt telve a Marie iránti szerelemmel, hogy jószerével levegőnek néztem. Felőlem akár van Loewen-korú idősebb hölgy is lehetett volna: csak Marie anyját láttam benne, semmi mást.

Ahogy aztán egyre gyakrabban fordultam meg van Loewenéknél, egyre inkább észre kellett vennem, nemcsak egyetlen virág virul az idősödő van Loewen kertjében.

Remélem, eltekintenek tőle, hogy szégyenemet kiteregetve részletesen elemezzem önök előtt azt a folyamatot, amelynek során végül is bűnbe estem. Még akkor is, ha ezt a bűnt, házasság híján nem lehet házasságtörésnek nevezni. Talán inkább hűségtörésnek, ha van ilyen.

Azt persze semmiképpen nem akarom állítani, hogy Charlotte van Loewen kivetette rám a hálóját s én ártatlan aranyhalként beúsztam a zsírral teli, sistergő serpenyőbe, annyi azonban bizonyos, Charlotte minden alkalmat megragadott, hogy egyedül maradhasson velem. Ha megkérdi, miért történt mindez, nem tudok egyebet válaszolni, minthogy aligha szépségem és erőtől duzzadó férfiasságom miatt –, ahogy ma mondanák, nem voltam egy kiköpött Rambo – inkább arról lehet szó, hogy Charlotte asszony élete szürkén és eseménytelenül zajlott az öregedő férj, és sok törődést igénylő két gyermeke között. Azt hiszem, fizikai értelemben is kielégítetlenség gyötörte – én pedig éppen kéznél voltam. El tudom képzelni, hogy ő is harcolt vágyai és a Kísértő ellen – ez a harc azonban az esetek túlnyomó többségében az ember vereségével szokott végződni.

Summa summárum: Charlotte van Loewen szerelmem édesapjának a felesége, Marie mostohaanyja, elcsábított. Úgy hullottam a karjába, mint érett gyümölcs. S meg kell mondanom, őszintén, uraim, öreg ember vagyok, de még mindig beleborzongok, ha az ördög azokat a gyönyöröket vetíti elém, amelyekben Charlotte van Loewen részeltetett. Érett, kielégületlen asszony volt, én pedig tapasztalatlan fiatalember. Kell-e ennél többet mondanom?

Ha kell, talán csak annyit: ne tartson cinikus, az állati vágyaktól legyűrt, mindenbe beletörődő ifjoncnak. Órákig mesélhetnék az ébrenlét és a lelkiismeret kínjairól, amikor éjszakai órákon ezerszer is végiggondoltam mindent. Ezerszer elhatároztam, hogy változtatok a helyzetemen, de tízezerszer sem voltam rá képes.

Marie az első időkben természetesen nem vett észre semmit. Változatlanul a mindene voltam, bár... ekkor kezdődött az, amiről már beszéltem. Néha-néha olyan elmélázva nézett rám, mintha a vesémbe látna, s én csak nehezen tudtam szabadulni a gondolattól, hogy úgy olvas a lelkemben, mint a nyitott könyvben.

Később aztán azt is észrevettem, hogy ugyanilyen elgondolkodó, fürkésző tekintettel méregeti mostohaanyját is. Ilyenkor még élesebbé váltak a vonásai, feje megnyúlt s bármennyire is nevetségesnek hangzik, mintha a fülei is hátrasimultak volna.

Aztán azok az elátkozott teliholdas éjszakák! Most, utólag visszagondolva rá, képtelen vagyok felfogni, miért mentem el süketen és vakon olyan jelenségek mellett, amelyeket pedig észre kellett volna vennem. Például azt, hogy Marie-n már napokkal holdtölte előtt furcsa nyugtalanság vett erőt, bezárkózott a szobájába, s fejfájására hivatkozva ki sem jött addig, amíg csak fogyni nem kezdett a hold. Apja egészen kisméretű vérszegénységének tulajdonította a dolgot, s nekem is többször felhívta rá a figyelmemet, hogy Marie-t, akárcsak a tengert, nyugtalanítja a hold változása. Marie lelkében is lezajlik az árapály jelensége, ezért olyan kiegyensúlyozatlan ezekben a napokban.

Történt egy alkalommal, amikor már Charlotte-tal nyakig benne lubickoltunk édes gyönyörökkel teljes viszonyunk tavirózsákkal díszített tavában, hogy Marie... nos, nem fogja elhinni, egy farkasfejet ajándékozott Charlotte-nak.

– Farkasfejet? – hökkent meg Segal. – Igazi farkasfejet?

– Hát... éppenséggel nem volt igazi, de farkasfejnek azért farkasfej volt. Azt mondta, egy áruházban vette kiárusításon. Én is megnéztem, és valóban, a hátoldaláról kiderült, tajvani készítmény. Charlotte nemigen értette a dolgot, hiszen mindeddig sem ő, sem pedig Marie semmiféle vonzalmat nem érzett a farkasok iránt, de udvariasan elvette Marie ajándékát és felakasztotta szobája falára. Ezzel aztán meg is kezdődtek a bajok...

Bár a szégyen még mindig itt ül ősz fejemen, azt feltétlenül el kell mondanom, hogy Charlotte-tól óriási erőfeszítést követelt együttléteink biztosítása. Ahhoz, hogy néhány óráig zavartalanul élvezhessük a lopott szerelem gyümölcseit, el kellett távolítani a környékről Johannes van Loewent, Marie-t és a gyerekeket is. Így is minden egyes alkalommal torkomban dobogott a szívem, hiszen bármikor pórul járhattunk volna. A sétálni indult gyerekek visszafuthattak volna, mert egy kutya rájuk ugatott, vagy mert egy részeg tengerész tréfából megfenyegette őket. Talán éppen ez az állandó veszélyérzet ajándékozott meg bennünket soha nem képzelt gyönyörökkel.

A falon függő farkasfej azonban attól a pillanattól kezdve, ahogy a helyére került, megmérgezte együttléteinket. Egy szerelmes ölelkezés kellős közepén vettem csak észre, hogy a torzó két, jéghidegkék szeme egyenesen ránk irányul.

Természetesen nem említettem Charlotte-nek a dolgot, hanem valami ürügyre hivatkozva elsiettem a házból. A következő napon végigjártam a város valamennyi üzletét, de hiába. Sehol nem emlékeztek rá, hogy az elmúlt években tajvani farkasfejet árultak volna.

Következő együttlétünkre egy héttel később került sor, ismét csak Charlotte szobájában. Mielőtt átöleltem volna, felpillantottam a farkasfejre. Az üvegszemű jószág a levegőbe meredt, talán a szállongó porszemeket bámulta a szoba közepén.

Már másodszor öleltem meg Charlotte-t, amikor az az érzésem támadt, hogy figyelnek bennünket. Gyorsan a bejárat felé fordítottam a fejem, de az ajtó zárva volt, sőt az ablak is, ráadásul súlyos brokátfüggöny zárta ki a kíváncsiskodó napsugarakat. Még a különben ugyancsak szerelmes természetű galambok sem kukkanthattak be a szomszédos épület tetejéről.

S, ha hiszi, ha nem, Charlotte is ugyanazt érezte amit én. Mintha jeges, bosszúszomjas pillantások pásztáztak volna bennünket. Olyannyira, hogy félelmében maga elé rántotta a selyempaplant, amely ölelésünk múltával szokott eltakarni bennünket.

Mintegy véletlenül pillantottam fel a farkastrófeára. Szinte felsikoltottam a rémülettől és a meglepetéstől. A torzul vigyorgó farkaspofából Marie kék, fagyos szemei néztek ránk!

Charlotte sosem fogalmazta meg, mit érez az érthetetlen jelenséggel kapcsolatban, talán meg sem fordult a fejében, hogy a farkastorzónak valamilyen köze lehet Marie-hoz. Inkább Isten büntetését gyanította a háttérben. Azt hitte, angyalok suhogtatják lángpallosukat a fejünk felett: hogyha nem hagyjuk abba a paráználkodást, móresre tanítanak bennünket.

Most persze megkérdezhetik, hogy szerettem-e még Marie-t. Hogyne szerettem volna. Talán soha nem kívántam még annyira, hogy feleségül vehessem: s az Isten pecsétjével ellátott immár törvényes viszony feledtesse végre azt a másikat, az Ördög által lepecsételtet.

Képzelhetik, mit éreztem, amikor megbizonyosodtam róla, hogy a Kísértő csapdájába estem. Mindent megtettem, hogy megszabadulhassak tőle, de képtelen voltam elszakadni Charlotte-től. Már csak abban bíztam: ha befejezem tanulmányaimat, feleségül veszem Marie-t, elutazunk Svájcba, ahol feledésbe merül minden dolgunk: nem marad más a lelkemben, csak Marie iránt érzett szerelmem. Közben kértem Istent: adjon erőt, hogy kiszabadulhassak a Sátán ketrecéből.

Őszintén meg kell mondanom, a farkasfej hátrányosan érintette szerelmünk érzéki oldalát is. Nem könnyű úgy szeretni, hogy meg vagyunk győződve róla, valaki figyel bennünket.

Egy alkalommal aztán nem bírtam tovább. Leakasztottam Charlotte faláról a farkasfejet, köpönyegem alá rejtettem, és egy sötét délutánon a csatornába hajítottam.

Kérem, ne nevessenek, de amikor a farkasfej elmerült a csatorna háborgó vizében, mintha Marie felháborodott sikoltását hallottam volna.

Hogy mennyire használt a farkasfejtől való megszabadulás, új erőre kapó szenvedélyünk bizonyította. Ismét azokat az örömöket és gyönyöröket éltük át, mint az első napokban.

Csakhogy nem minden jónak jó a vége. Néhány nappal azután, hogy a farkasfej elmerült a csatorna vizében, Marie, aki soha még csak kétértelmű szóval sem illette Charlotte-t, dühtől tajtékozva rátámadt s kérdőre vonta, hova tette az ajándékát, Én szerencsére nem voltam jelen a veszekedésnél, csak Charlotte későbbi töredékes elbeszéléséből tudtam rekonstruálni az eseményeket.

A szerencsétlen Charlotte természetesen védekezett és rám kent mindent. Marie dühe erre, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott. Meglegyintette Charlotte arcát és közölte vele, ha el is vittem a farkasát, hoz helyette másikat. S valóban, néhány nap múlva a falon függött az új trófea.

Azon nyomban nyakamba vettem a várost. A bevásárlóközpontban fél órai elkeseredett küzdelem után tudtomra adták: ebben a városban soha és senkinél nem volt kapható tajvani farkasfej.

Ekkor elhatároztam, újra megpróbálom a lehetetlent. Ezt a farkasfejet is belehajítottam a csatornába. És képzelje: ismét hallottam Marie felháborodott sikolyát!

Rövid idő múlva elérkezett a májusi holdtölte napja. Marie ezen a napon, ellentétben más holdtöltékkel, nem óhajtott a szobájában maradni, inkább engedélyt kért Charlotte-tól, hogy sétálni vihesse a gyerekeket. Charlotte, akit ugyancsak gyötört a lelkifurdalás, azonnal beleegyezett. Amit később elmondta nekem, az ő lelkében is bizonyossággá érett a kívánság: véget kell vetnünk bűnös viszonyunknak.

Marie uzsonna után vitte sétálni a kicsiket. Azt mondta, kilátogatna a csatorna partjára, s lehet, hogy a szélmalmokhoz is kinéznek, ha nem lesz erős a szél. A kicsik, akik imádták a malmokat, ujjongva fogadták az ajánlatot.

Ekkor látta őket Charlotte utoljára élve.

38.

Blattfelder tiszteletes megtörölgette az arcát, majd mélyet sóhajtott.

– Ami eztán jön, logikus következménye annak, ami eddig történt. A gyerekeket csak harmadnap emelték ki a vízből: mindkettő halott volt mindkettőnek elvágták a torkát. Én, aki megnéztem őket a hullaházban, esküdni mertem volna rá, nem vágás, hanem harapás nyoma éktelenkedik a nyakukon. És képzelje, még halálukban is mosolyogtak! Mint akik nem félnek attól, aki szörnyű szándékkal közeledik feléjük...

Charlotte összeomlott. Közös bűnünk és a gyermekek halála feletti elkeseredésében vízbe ölte magát. Az ő holttestét is láttam: rajta nem volt harapás.

Hamarosan van Loewen is követte feleségét a sírba. Nem tett szemrehányást, meg se átkozott, pedig megérdemeltem volna. Társaimnak és iskolai elöljáróimnak természetesen fogalmuk sem volt róla, mi is történt valójában olyannyira vigasztaltak és kedveztek minden dolgomban, hogy végül már terhesnek éreztem együttérzésüket.

Mielőtt van Loewen meghalt volna, magához hívatott. Félve kerestem fel, hiszen közös emberi gyarlóságunk, hogy nemigen tudunk annak a szemébe nézni, aki ellen súlyosan vetkeztünk. Végül mégiscsak rá kellett nyitnom az ajtót a felebaráti szereteten kívül a majdnem-rokonság is erre kényszerített.

Azt hittem, Johannes van Lowen most pótolja majd az elmulasztottakat, kellemes meglepetésemre azonban az ágyban fekvő öregember még a hangját sem emelte fel. Ahelyett, hogy kérdőre vont volna bűneim miatt, s Isten haragját kérte volna a fejemre, még ő igyekezett oltalmazni. Hogy ki ellen? Természetesen saját, gyötrő lelkiismeretem ellen...

Még most is magam előtt látom a szakállas, fizikailag-lelkileg egyaránt összeroppant öreget, amint könyökére támaszkodva beszél hozzám. Én pedig előbb csak nyugtalan szívvel, majd egyre nagyobb rémülettel hallgatom a szavait.

Azt hiszem, uraim, keresve sem találhatnék megfelelőbb helyet Johannes van Loewen vallomásának interpretálására, mint ez a holdfényes temető. Vagy azt már mondtam? Sebaj. Az ismétlés a valóság megismerésének az anyja.

Nos, uraim, Johannes van Loewen azzal kezdte, hogy megnyugtatott. Kérte, ne érezzék lelkifurdalást, amiatt, ami történt valamennyien Isten kezében vagyunk, az ő akaratának vagyunk alárendelve egyetlen levél nem hullhat le a fáról, egyetlen csillag nem futhat le az égről anélkül, hogy az Úr ne tudna róla, ne tartaná számon. Ennek ellenére a Kísértő mindenütt ott van, és ha Isten és ember között meglazul a kapocs, igyekszik kihasználni az alkalmat. Isten természetesen erősebb a Sátánnál, ujja egyetlen mozdításával meghiúsíthatná a pokol fejedelmének terveit, csakhogy a Teremtő kedvét leli benne, hogy megpróbálja: milyenek az ő katonái a hitükben. Ezért van, hogy néha engedi a szellemfejedelmet: hadd lehelje kénköves leheletét – persze rózsasziromba csomagolva – a világra.

Bevallom, nemigen értettem, mit akar kihozni az eleve-elrendelés tanából van Loewen. Protestáns teológusként természetesen ugyanezeket az elveket vallottam, azzal a kis különbséggel, hogy mint fiatal ember, kissé eltértem az évszázados dogmáktól. Úgy véltem, Isten azért több szabadságot engedélyez az embernek, mint a pályáján gördülő tekegolyónak.

Ne nyugtalankodjanak, ezzel be is fejeztem hittudományi fejtegetéseimet. Ennyi azonban feltétlenül szükséges ahhoz, hogy tisztában legyenek akkori lelkiállapotommal.

Mint mondottam, Johannes van Loewen arra kért, ne érezzék lelkifurdalást, hiszen ami történt, Isten akaratából történt. Különben, hogy lenne lehetséges, csak úgy szövetséget kötni a Sátánnal? Megvallotta, hogy családjukban időről időre felbukkan a Vérfarkas-betegség, ő maga természetesen mindig is tudott erről a szörnyű titokról, de abban reménykedett, hogy Isten előbb-utóbb elvágja a bűn köldökzsinórját. Azt természetesen nem sejtette, hogy saját lánya holdtöltekor Vérfarkassá változik át; ha sejtette volna, saját kezével ölte volna meg, s égette volna hamuvá a sátán katonáját. Arra kért, bocsássak meg neki, mert bocsánatom nélkül nehezen tudna meghalni.

Ekkor a lábához omlottam és együtt zokogtunk balsorsunk felett. Az öreg elsírta: egyáltalán ne higgyem, hogy Marie halott. Él, és valahonnan, talán egy rejtekhelyről figyeli minden cselekedetünket, ő már túl van a veszélyen, mert hamarosan átlépi annak a világnak a határát, ahol a Sátánnak nincs többé hatalma a lelkek felett, én azonban itt maradok, ezért járjak el körültekintő óvatossággal. Ha valaha meg akarnék nősülni, jól nézzem meg jövendőbelimet, nem Marie rejtőzik-e a hajadon álorcája mögött.

A hold eközben további ujjnyit süllyedt az égen.

– Jól van, a vége felé járok már – morogta Blattfelder, észrevéve nyugtalan pillantásomat. – Azt már nem mesélem el, hányszor, de hányszor éreztem magamon a későbbi évtizedek során Marie figyelő, vagy fenyegető tekintetét. Csak egyetlen egy alkalomról hadd emlékezzek meg... Amikor egyszer megkértem valakinek a kezét, és ő igent mondott, örömömben elrohantam az első virágárushoz, hogy nagy csokor virággal örvendeztessem meg jövendőbelimet. Kicsinyke virágbolt állt a sarkon, fiatal, szemrevaló leányka árulta benne a virágot, kötötte a csokrokat szép ízléssel. Éppen nyújtottam volna felé a pénzt: kellő borravalóval kiegészítve a csokor árát, amikor pillantásom a sarokban álló sámlira esett. A sámlin rongyos, torz kezű némber kuporgott, szakadt kendőkbe burkolózva, s ahogy kinyújtottam a csokorért a kezem, hangosan felnevetett.

Azt hittem, megfagy az ereimben a vér.

A nevetés Marie nevetése volt!

Olyannyira megrémültem, hogy hollandul szóltam hozzá, ő azonban csak tovább vihogott és németül makogott valamit. Nem láthattam az arcát, mert mélyen ráhúzta a kendőjét. Minden bátorságomat összeszedve odaugrottam hozzá és hátrarántottam a kendőt. Aztán meginogtam és majdhogynem elvágódtam a kövön. Az öregasszony szurtos arcából Marie szemei néztek rám, s annyi fenyegetés áradt belőlük, hogy biztos voltam benne: Marie az életemet akarja!

Ráadásul ez idő tájt kaptam meg a holland rendőrség több évig tartó nyomozásának az eredményét, amelyben közölték velem, a gyermekek nyakát feltehetően fűrészes késsel vágták el, Marie, akit pszichopatának írt le a jelentés – végleg eltűnt: minden bizonnyal a tengerbe ölte magát. Holttestét soha nem találták meg.

Jó, rendben van, látom türelmetlenek, ezért le is zárom a történetet. Mióta itt élek, szüntelenül érzem, hogy könyörtelen, gonosz erő áramlik körülöttem. Biztos vagyok benne, Marie itt él a közelemben és megpróbál megölni!

Persze azért én is tettem bizonyos óvintézkedéseket. Kitanultam az ördögűzést. Most már méltó ellenfele vagyok a Sátánnak. De erről később majd meg is győződhetnek. Hát... ennyit akartam elmondani, uraim.

Megnyomkodtam a szemem és a lassan leszálló holdra néztem.

– Biztos benne, hogy Marie a Vérfarkas?

– Abban vagyok biztos, hogy a Vérfarkas gonosz lélek, amely időről időre felbukkan közöttünk. Most éppen azon munkálkodik, hogy jéggel verje el a vetést, amely több évtizedes munkálkodásom során végre kinőtt az emberi lelkekből.

Blattfelder tiszteletes még egyszer végigpillantott a temetőn, aztán fejét lehajtva elindult a falu felé.

Intettem Segalnak, hogy mi is mehetünk.

39.

Jó darabig némán szaporáztuk a lépteinket, mintha mindhárman ráuntunk volna a beszédre.

Meg kell vallanom, olyan sötétben tapogatóztam, mintha barlangba zártak volna, s azt a feladatot rótták volna rám a föld istenei, hogy keressek meg egy fekete macskát, amely ráadásul nem is olyan régen hordó szurokba esett. Egyelőre csak egyben lehettem biztos: a Vérfarkas valóban itt jár a környéken.

Blattfelder tiszteletes rám pislantott, aztán megszólalt. Olyan fáradt, törődött hangon, mint aki már jó ideje feladta, hogy szavaival bárkit is meggyőzzön az igazáról.

– Nem hisz nekem, mi?

– Miért ne hinnék?

Erre még Segal is felkapta a fejét.

– Hisz?

– Nem tudom, és nem is akarom feltételezni, lelkész úr, hogy ön... hogyis mondjam csak...

– Hazudok?

– Valahogy úgy. Ez esetben viszont olyan jelenséggel állunk szemben, amely megkülönböztetett figyelmet igényel.

Blattfelder megtorpant, mutatóujját a mellkasomnak szegezte.

– Herr Lawrence... áruljon el nekem valamit. Állt már ön szemtől szemben a természetfelettivel?

– Azt hiszem, igen.

– Hol?

– Ázsiában. Tibetben.

– Látja, ez érdekes. Ezért is szeretek a lámákkal beszélgetni. Sokat lehet tanulni tőlük. Különösképpen démonűzést.

A hold megremegett, és pár centiméternyire megközelítette a horizontot. John Segal összerázkódott és a karórájára pillantott.

– Azt hiszem, ideje lenne lefeküdnünk. Kissé kimerítő volt a mai nap. Uraim?

Blattfelder tiszteletes megropogtatta a derekát, aztán az ezüstös harmatban csillogó házak felé intett.

– Ha fáradtak, térjenek be hozzám. Mindig készen állnak a vetett ágyak a vendégszobában. Megspórolhatnak maguknak félórányi kutyagolást.

Segal szinte gondolkodás nélkül igent intett.

– Herr Lawrence?

– Köszönöm a szívességét, én inkább még levegőznék egy kicsit.

– Nincs rám szüksége? – kérdezte a biológus, elnyomva egy jókora ásítást.

– Aludja ki magát. Majd holnap beszélgetünk.

Megvártam, míg eltűnnek a házak holdárnyékában, akkor befordultam a legközelebbi mellékutcába és elindultam a kocsma felé.

40.

Mivel nem akartam felverni Hubert, hátulsó frontjáról közelítettem meg az épületet. Jól emlékeztem rá, hogy közvetlenül a magasra nőtt fagyalbokrok mellett húzódnak a pinceablakok, amelyek általában tárva-nyitva szoktak állni. Kibújtam a bokrok mögül, majd elégedetten nyugtáztam nem tévedtem. Még a Vérfarkas közelsége sem tudta rábírni Hansli Hubert, hogy változtasson évtizedes szokásain.

Bedugtam a fejem az egyik ablakon, s amikor észrevettem az éppen alá rendezett fahasábokat, megkönnyebbültem. Legalább nem kell felesleges tornamutatványokkal szórakoztatnom a kíváncsian szimatoló kóbor egereket.

Nem is lett volna semmi baj, ha a farönkök nem indulnak meg a lábam alatt. De megindultak. Ennek következtében végiggurultam a szobán és egy különösen ellenséges rönk kíséretében nekivágódtam a falnak.

Hallgatóztam egy sort, aztán kinyitottam a pinceajtót.

Sötét volt a felvezető lépcsőn, mint a pokol mélységes fenekén. Csak egészen enyhén recsegtek a talpam alatt a falapok, amíg a csigalépcső felé igyekeztem. Már a bárpult környékén jártam, amikor megtorpantam, és a levegőbe meredtem.

Az jutott eszembe, vajon a nyitva hagyott pinceablakokon át be tudna-e lopakodni a Vérfarkas az épületbe.

41.

Elhúztam a sötétbe burkolódzott bárpult előtt, megkerültem néhány egymásra rakott széket, majd a kulcstáblához léptem. Csak két szoba kulcsa hiányzott. Eszerint Monica sem tért vissza a penzióba: hűséges vadászkutyaként őrzi Sheridan feltehetően részeg álmát.

Biztonság kedvéért kezembe kaptam egy facér kulcsot s a recsegő-ropogó falépcsőn fellopakodtam az emeletre. Mivel nem egy alkalommal töltöttem már az éjszakát Herr Huber kocsmájának biztonságot nyújtó fedele alatt, nem volt nehéz megtalálnom Sheridan és Monica szobáját.

Sheridan professzor ajtaja előtt megtorpantam, óvatos pillantásokat vetve jobbra-balra, előhúztam a zsebemből a pipaszurkálómat, s a másik kezemmel lenyomtam a kilincset.

Az ajtó zárva volt.

Sóhajtottam és a deszkalapra fektettem a fülem. Bár meglehetősen éles hallással ajándékoztak meg az istenek, mégsem hallottam odabentről semmit, amit pedig egy részeg professzornak produkálnia illett volna: sem horkolást, sem nyöszörgést, sem ágyrecsegést.

Belesüllyesztettem a pipaszurkálót a kulcslyukba. Elégedetten nyugtáztam, hogy nincs a kulcs a zárban. Beljebb taszítottam, megkerestem a zár nyelvét, majd gyengéd mozdulattal megpróbáltam elfordítani.

Olyan engedelmesen csúszott félre, mintha éppen a megfelelő kulcsot használtam volna. Zsebrevágtam a szurkálót és hálaimát rebegtem a minden bizonnyal békés, éjszakai álmát alvó Hansli Huber felé, amiért rendszeresen olajozza az ajtózárait.

Amikor átléptem a küszöböt, visszadugtam a zsebembe a pipaszurkálót. Pillantásom végigfutott a szobán: előbb az ágyon, aztán az éjjeliszekrényen, a fogason, sőt még a szőnyegen is. Végül a félig nyitott ablakon állapodott meg.

Innen már nem futott sehova.

De hova is futott volna, amikor nem volt semmi értelme.

Sheridan professzor ugyanis a késő éjszakai óra ellenére sem tartózkodott a szobájában.

42.

Néhány másodpercig megkövülten álltam. Meghökkentett, hogy Sheridan, úgy látszik, csak megjátszotta a részeget.

Az ablakhoz sétáltam és kibámultam rajta. A hold éppen lenyugodni készült. A kert bokrai haragos, óriás sündisznókként gömbölyítették a hátukat, a kerítés fehér betonoszlopai megfagyott tenger tajtékos hullámaira emlékeztettek.

Kihajoltam és lenéztem a kertre. Sehol sem láttam lopakodó árnyat, vagy gyanúsan mozgolódó sötét foltokat. Mintha a béke szigete lett volna a Spitzhorn vidéke.

Ennek ugyan némiképpen ellentmondani látszott az a tény, hogy amikor végleg belefeledkeztem a svájci éjszaka varázsába, kemény, hideg fémcső nyomódott a derekamhoz.

Terjedelméből ítélve egy nagy kaliberű vadászpuska csöve.

Fájdalmas pillantást vetettem a holdra és engedelmesen égnek emeltem a karom.

43.

Az ismeretlen keze gyorsan végigfutott rajtam. Laza rutinos mozdulatokkal egyetlen helyet sem hagyott ki, amely számbajöhetett volna, egyetlen helyen sem időzött egyetlen pillanattal sem tovább, mint amennyire feltétlenül szükséges volt.

– Hátrafordulhat.

Hátrafordultam. Természetesen Monica állt mögöttem, ennivalóan pöttyös, térdig érő hálóingben, nyuszifejet formázó gyerekpapucsban.

A kezében tartott lefűrészelt csövű vadászpuska azonban nagyon is felnőtthöz illő fegyver volt.

Keményen és ridegen villogott a szeme, mint szép, de barátságtalan féldrágakő.

– Meg szabad kérdeznem, mit keres itt?

– Nincsenek titkaim – mondtam, és még egyszer alaposan megnéztem magamnak a nyuszi-papucsot. – Sheridan professzort.

– Ilyenkor?

– Természetesen tisztában vagyok vele, hogy látogatásom ideje a felületes szemlélő számára kissé szokatlannak tűnhet...

– Hol van Sheridan?

– Honnan tudjam? – tártam szét a karom. – Amíg be nem jött, azt hittem, a maga szobájában.

Néhány szótöredéket morzsolt szét a fogai között, amiket, ha nem tartottam volna lehetetlennek, akár szitoknak is vélhettem volna. Ráadásul az volt a legszebb a dologban, hogy nem is angolul mondta őket.

A lefűrészelt puskacső végigfutott az ágyon, az éjjeli szekrény, majd a fürdőszoba ajtaján állapodott meg.

– Odabent?

– Nem néztem, de meg lennék lepve, ha ott találná.

Monica, mint az egerésző macska, néhány lopakodó lépéssel megközelítette az ajtót, aztán olyan sebesen tépte fel, hogy alig tudtam követni a szememmel. Mire felfogtam, mi is történt, már visszafelé tartott a fürdőszobából rövid csövű fegyverével a kezében.

– Bravó! – kiáltottam elismerően, s annak ellenére, hogy nem adott engedélyt a lazításra, összeütöttem a tenyerem. – Ez már valami. Mindeddig azt hittem, csak idősebb urak testi-lelki bajaihoz ért.

– Fogja be a száját! Üljön az ágy szélére!

Leültem.

– Honnan ismeri Sheridant?

– Honnan ismerem? – kérdeztem meghökkenve. – Hiszen ott volt, amikor bemutatkoztunk egymásnak.

– Azt kérdeztem, korábban hol ismerkedett meg vele?

– Mondom, hogy egyáltalán nem ismertem. Azaz... egyszer beszélgettünk egy konferencián.

– Ne hazudjon!

– Dehogy hazudok. Egyáltalán nem ismertem Sheridant! Ha akarja, meg is esküszöm rá.

– Felesleges. A magafajta esküje annyit ér, mint elhullajtott teveszar a sivatag szélén.

– Nana! – emeltem fel az ujjam, – Maga nincs tisztában a nomád értékrenddel. Amit az előbb említett, az ott, mint fűtőanyag, igenis fontos produktum.

– Fütyülök a nomád pásztorok értékrendjére. Különben is, azt hiszem, jobban ismerem őket, mint maga. De ne térjünk el a tárgytól!

– Mit tegyek, hogy elhiggye: nem ismerem Sheridant. Illetve, mielőtt idejöttem volna, nem ismertem.

– Jól van – biccentett –, akkor ezt a kérdést egyelőre ejtsük. Tudni akarom, kinek dolgozik!

– Senkinek.

Sóhajtott, és megcsóválta a fejét.

– Nagyon rossz iskolái lehettek. Mr. Lawrence. Meg kellett volna hogy tanítsák önnek: bizonyos ponton túl már nincs értelme a gyerekes tagadásnak. Bizonyos ponton túl a profik túlteszik magukat a csacskaságokon. Ön most lebukott. Miért játssza az ostobát?

Úgy döntöttem, nem játszom. Komoly képet vágtam és bólintottam.

– Helyes. Igaza van. Feladom.

Megkönnyebbülten simogatta meg a fegyvere csövét.

– Csakhogy végre megjött az esze. Tehát: nem hajlandó elárulni, kinek dolgozik?

– Eszem ágában sincs.

– Kíváncsi lennék rá, mennyire bírja a fájdalmakat.

– Állítólag elég jól.

– Ismertem valakit, akinél nem bírná három percnél tovább. Piszok szerencséje, hogy nincs a közelben. Én sajnos... nem értek a kínzásokhoz. Éppen ezért üzletet ajánlok.

– Ezt már sokkal jobban szeretem hallani.

– Az a helyzet, hogy meglehetősen széles körű felhatalmazással rendelkezem.

– Ennek örülök. Ilyen körülmények között szívesen tárgyalok.

– Csak körvonalaiban áruljon el valamit. Amerikai?

– Brit alattvaló vagyok.

– Gondolom, a saját feje után megy?

– Többnyire.

– Van valami elképzelése a dologról?

– Ahogy vesszük.

Tudja, hol van?

Azt hiszem, igen.

– Csak azt hiszi, vagy tudja is?

– Tudom.

– Mi a bizonyítéka rá?

– Megfelelő időben majd bemutatom.

– Mi a biztosíték arra nézve, hogy nem blöfföl?

– Az, hogy itt vagyok.

Ezen elgondolkozott, majd bólintott.

– Eszerint azért jött, hogy ajánlatot tegyen Sheridannak. Igaz?

– Igaz.

– És?

Tanácstalan képpel mutattam körbe a szobában.

– Ezt találtam. Különben én is kérdezhetek valamit?

– Rajta.

– Hogy lett az izé... asszisztense?

– Ez nem a maga dolga. Mi lett volna az ajánlata, ha itt találja Sheridant?

Bár tudtam, hogy vakon és süketen lövöldözök ismeretlen célpontra, nem tehettem mást meg kellett húznom a ravaszt.

– Negyven százalék.

– Mintha az iskolában lennék. Maga aztán piszokul bemagolta a tananyagot. Lehet, hogy egy könyvből tanultunk? Még idézni is tudom: legjobb ha negyven százalékot kérsz ez elég magas ahhoz, hogy alkudni tudjanak belőle, ahhoz viszont elég alacsony, hogy komolyan vegyék az ajánlatodat. Nos?

– Rendben van – sóhajtottam. – Húsz százalék.

– Helyes. Hogy ne húzzuk az időt feleslegesen, azonnal elfogadom. Milyen pénznemben kéri?

– Fontban.

– Gondolom, százas címletekben. Ha szemügyre vehetem, húsz órán belül a magáé az összeg.

– Honnan tudja megállapítani, hogy valódi-e?

– Profi vagyok, darling.

– Ennek örülök. Mi legyen Sheridannal?

– Kiröhögjük. De csak módjával. Azt hiszem, jóval veszélyesebb annál, mint amilyennek mutatja magát.

– És ha a professzor... véletlenül megtalálja?

– Azt mondta, biztonságos helyen van!

– Jól van, jól – vonultam vissza. – Csak éppen megkérdeztem. Pontosan tudom, hol van. Hiába is keresi Sheridan, még véletlenül sem bukkanhat rá.

– Hol kapom meg?

– A penzióban.

– Mikor?

– Várjon néhány napig. Odafent most óriási rumli van a Vérfarkas miatt.

– Én is így gondoltam. Különben ki az ördög ez a farkas? Csak nem valami konkurencia?

– Aligha – sóhajtottam. – Egyébként fogalmam sincs róla, kicsoda és mit akar.

– Hát csak vigyázzon. Nem lehetséges, hogy a tibetiek szagolták meg a dolgot? Egy kis pénz mindenkinek jól jön...

– Nem hiszem.

– Eszerint megállapodtunk. Mindenesetre, nem szeretném, ha megpróbálna átverni.

– Nem verem át. Húsz százaléknál másutt sem kapnék többet.

– Még annyit sem, darling. És vállalnia kellene a kockázatot.

Szótlanul bólintottam.

Monica letette a puskáját és kinyújtózott, mint egy macska. Rövidke pizsamafelsője egészen a melle közepéig csúszott fel.

Nem voltam biztos benne, szándékos-e a nyújtózkodása vagy csak véletlen, ezért nem is reagáltam rá.

Monica sóhajtva felvette a puskáját. Aztán az ablakra nézett és oldalba bökött a könyökével.

– Tüntessük el a nyomokat. Hadd higgye a balfácán, hogy megetetett. Mit szólna egy üveg hideg pezsgőhöz?

– Óriási ötlet – mondtam. – Milyen előrelátó, hogy felhalmozott némi tartalékot.

– Ördögöt vagyok az – mondta, miközben visszahúzogatta az elcsúszott szőnyeget. – Arra gondoltam, lemegy a földszintre és feltöri a bárszekrényt.

– Egy szép hölgyért mindent – mondtam gálánsan meghajolva. – Azonnal indulok.

– Az én szobámba jöjjön vissza. Azt már meg sem kérdezem, tudja-e melyik.

– Odatalálok.

– Menjen már!

Mintha türelmetlenség vibrált volna a hangjában. Csak remélhettem, hogy amiatt, amit elképzeltem magamnak.

44.

Nem volt óriási teljesítmény betörni Hansli Huber bárszekrényébe. A pezsgő ugyan német volt, nem francia, de jegesen hideg Felvettem két poharat a pultról és visszasiettem az emeletre. Kopogtam, majd kinyitottam az ajtót. Azon természetesen már nem is lepődtem meg, hogy a lefűrészelt csövű fegyver nézett velem farkasszemet.

– Remélem, nem akarja kilőni a kezemből az üvegeket?

– Nem talált francia pezsgőt?

– Nem vagyok gyakorlott betörő – mondtam. – De ha kívánja, még egyszer körülnézek odalent.

Megvonta a vállát, majd megenyhülten leeresztette a lefűrészelt csövű rondaságot az ágya mellé.

– Hagyja, mert a végén még felébrednek a háziak. Nem szeretném hírbe hozni magam. Kibontja őket vagy kilőjem belőlük a dugót?

Besétáltam a fürdőszobába, kerestem egy törülközőt, s már éppen igyekeztem volna kifelé, amikor megakadt a szemem a szárítóra akasztott fehérneműkön. Sóhajtottam és lapos oldalpillantást vetettem a tükörre. Az, aki visszanézett rám, minden volt, csak vonzó, férfias jelenség nem.

Kezemben a törülközővel visszasétáltam a szobába, lecsüccsentem az asztalka mellé és kihúztam az első dugót. Halk pukkanás, s a gyöngyöző folyadék belecsurrant a poharakba.

Monica elégedetten megnyalta a szája szélét:

– Csirió! A megállapodásunkra!

– Csirió.

Nem volt rossz pezsgő, bár leheletnyivel szárazabb is lehetett volna. Számba vettem néhány kortyot, megforgattam a nyelvemen, elégedetten nyugtázva, hogy ennek ellenére fogyasztható. Akár nagyobb mennyiségben is.

Monica beleszürcsölt a poharába, aztán a karima felett nyugtalan pillantásokat vetett rám.

– Hogy van?

– Köszönöm, a körülményekhez képest megvagyok – mondtam. – Miért jutott eszébe épp most megkérdezni?

– Mert csak az imént vettem igazán szemügyre. Ne haragudjék meg az őszinteségemért, de borzalmasan néz ki. Mi a fene kenődött a ruhájára?

Eredetileg halványkék, az Oxford Streeten vásárolt, királyi koronával díszített pulóveremre pillantottam, melynek oldalát vastag páncélként fedte a tibeti temető nyúlós földje.

– Sár – mondtam az igazságnak megfelelően.

– Hogy került rá?

– Egy sírgödörben töltöttem a fél éjszakát. Onnan.

– És a fülében?

Határozatlan mozdulattal a fülemhez nyúltam. Legnagyobb megdöbbenésemre kemény, sőt, csontkemény gömböcöket tapintott a kezem, mintha a növekvő hold hatására magam is kezdtem volna átváltozni, méghozzá kecskegidává. Simogattam egy kicsit a szarvacskáimat, aztán lemondóan legyintettem.

– Gyanta.

Kénytelen voltam azt is elmagyarázni neki, hogy az éjszaka maradék részét viszont egy gyantázó tujaféle közepén töltöttem, s a bokor rámöntötte minden bánatát a gyantájával együtt.

Monica együttérző pillantást vetett rám.

– Nem kellemetlen?

– Kezdem megszokni.

– Csak éppen veszélyes. Olyan zajjal jár odakint, hogy már attól tartottam, felveri az egész házat.

– Érdekes – mondtam tűnődve. – Én pedig azt hittem, zajtalanul járok mint a párducok.

Ittunk egy pohárral, aztán Monica ismét rám pillantott.

– Mi a szándéka a továbbiakat illetően?

– Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Azt hiszem, visszatérek a penzióba.

– Nem akar... előtte megfürödni? Csoda kényelmetlen lehet így.

– Hát az.

Ittunk még egy pohárkával. Mintha simábbnak és szárazabbnak éreztem volna mint az ezt megelőzőt.

– Arra gondoltam – mondta a lány –, hogy mivel... lényegében véve... üzlettársak vagyunk, igazán meghívhatom egy fürdésre. Mi ketten pontosan tudjuk miről van szó... Értem alatta, tisztán üzlettársi viszonyról, így aztán nem is értjük félre a dolgot. Nem igaz?

– Teljesen igaza van – helyeseltem. – Üzlettársak között nincs helye félreértésnek.

– Éppen azért... ha úgy gondolja, nyugodtan fürödjön csak meg. Legalább nem kell... ilyen koszosan visszamennie a penzióba. Magamról tudom, ha úgy érzi az ember, hogy piszkos, még az az öt perc is örökkévalóságnak tűnik, amit a szobája küszöbétől a zuhanyozóig megtesz.

– Érdekes – kiáltottam fel meglepve, de azért a körülményeknek megfelelően halkan. – Magam is így érzek. Mintha a lelkemből beszélne.

– Akkor viszont... még egyszer mondom... szívesen kölcsönadom a fürdőszobámat. Bár... igazából Sheridan kádjában is megfürödhetne.

– Ez igaz – bólintottam szomorúan.

– Csakhogy ebben az esetben a lebukást kockáztatná. Sheridan visszatérhet és máris kész a baj. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Mióta megkötöttük az üzletet, egy csónakban evezünk.