/ Language: English / Genre:antique

WoT-01-A világ szeme

Robert Jordan

Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, amelyek lassan legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor, amelyből eredt, visszatérne. A Harmadik Korban, a próféciák korában maga a Világ és az Idő sorsa dől el. Minden, ami volt, ami van és ami lesz, az Árnyékba veszhet még. Robert Jordan az Idő kereke sorozatban egy tolkieni igényességgel kidolgozott világot teremtett meg, és ehhez méltó a cselekmény szövése is. A regényfolyam a "high fantasy" stílus nagyszerű darabja, abbahagyhatatlan olvasmány, a műfaj legjobb hagyományait követi. Az Idő kereke sorozat eredeti angol nyelvű kiadása már a nyolcadik könyvnél tart. A Világ szeme a sorozat első könyve, amely magyar nyelven két kötetben lát napvilágot. A sorozat népszerűségére jellemző, hogy az első könyv 1990-es megjelenése óta tizenkét utánnyomást élt meg.

AZ IDŐ KEREKE SOROZAT 1.

ROBERT JORDAN

A VILÁG SZEME

(Tartalom) (Térképek)

Harrietnek,

Egyetlenemnek,

Szemem fényének

Mindörökké.

I. KÖTET

Előszó

A SÁRKÁNYBÉRC

A palota még meg-megrázkódott néha, ahogy a föld újra és újra megrezzent, mintegy emlékezetből. Mintha legszívesebben megtagadná a történteket. A falak repedésein beszűrődő fénysugarakban csillogtak a néhol még most is szállongó por szemcséi. Minden felületet égésnyomok csúfítottak, padlót, plafont, falakat egyaránt. A hajdan ragyogóan színes freskókon most fekete koromsávok kígyóztak, a festék, az aranyozás felhólyagzott. A hamuborította, széttöredezett frízek emberei és állatai mintha maguk is rémülten futni próbáltak volna, mielőtt elült az őrjöngés. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, nők, gyermekek. Ott feküdtek, ahol a folyosókon végigcikázó villámok lesújtottak rájuk menekülés közben, vagy ahol utolérték őket a nyomukat követő tűzoszlopok. Mások egyszerűen elsüllyedtek a palota kőpadlójában. Mielőtt végül eljött a csend, még a kövek is megelevenedtek, folyékonnyá váltak, áldozatokra vadásztak. A szörnyű látvány éles kontrasztjaként itt-ott sértetlen színes faliszőnyegek, festmények díszelegtek – egytől-egyig mesterművek –, legfeljebb kissé elferdültek a meggörbült falakon. Elegáns, faragott, elefántcsont- és aranyberakásos bútorok álltak érintetlenül, esetleg csak felborultak a hullámzó padlón. Az őrület mindig a központban csapott le, ahol a legtöbb kárt okozhatta. A kevésbé lényeges dolgokkal nem törődött.

Lews Therin Telamon össze-vissza kóborolt a palotában. Noha még mindig jött egy-egy földlökés, ügyesen egyensúlyozott, egyszer sem tántorodott meg.

– Iliena! Szerelmem, merre vagy?

Átlépett egy halott nő teste fölött. Halványszürke palástjának széle vértócsán söpört végig. Az aranyhajú szépséget elcsúfította élete utolsó pillanatainak borzalma. Nyitott szemére hitetlenkedő pillantás fagyott.

– Hol van a feleségem? Hol bujkál mindenki?

Megpillantotta magát a felhólyagzott márványfalon ferdén lógó tükörben. Öltözéke valaha fejedelmi volt: szürke, skarlátvörös és arany. A finom szövésű ruhák, amiket a Világtengeren túlról hoztak a kereskedők, most rongyokban lógtak rajta. Vastagon borította őket a piszok, akárcsak az arcát és a haját. A mellén lógó szimbólumot kezdte babrálni. Lapos korong volt, fele fekete, fele fehér, hullámos vonallal elválasztva. Valamit mintha jelentett volna ez a jel. Nem jutott eszébe, micsodát. De a díszes medál nem tudta sokáig lekötni a figyelmét. A saját tükörképét legalább olyan csodálkozva bámulta. Magas férfit látott maga előtt, aki épp csak középkorúvá érett. Valaha jóképű lehetett, de a haja máris inkább fehér volt, mint barna. Arcára mély árkokat vésett a rengeteg megpróbáltatás és aggodalom. Sötét szemei túl sokat láttak már a világból. Kuncogni kezdett, majd hátravetette a fejét, úgy nevetett. Harsogó kacaja visszhangzott a kihalt folyosókon.

– Iliena, szerelmem! Jöjj hát ide, asszony. Ezt látnod kell!

A háta mögött hullámzani kezdett a levegő, majd csillogni. Lassan egy férfi anyagiasult a szivárvány közepén. Körbenézett; undorodó kis fintort vágott. Ő is magas volt, de nem annyira, mint Lews Therin. Tetőtől talpig feketét viselt, fehér gallérját és a combközépig érő csizmájának visszahajtott karimáját díszítő ezüstöt kivéve. Óvatosan lépkedett, kényeskedve emelgette köpenye szegélyét, nehogy a holttestekhez érjen. A padló meg-megingott az utórezgésektől, de ő egyedül a tükör előtt álló, nevető férfira koncentrált.

– Napkelte ura – mondta –, érted jöttem.

Therin nyomban elhallgatott, mintha sohasem nevetett volna. Megfordult, a meglepetés legkisebb jele nélkül.

– Á, egy vendég. Van Hangod, idegen? Hamarosan itt az Éneklés ideje, és mi mindenkit szívesen látunk, aki részt akar venni. Iliena, drágám, vendégünk van. Iliena, hol vagy már? A fekete ruhás férfinak elkerekedtek a szemei. Az aranyhajú nő holttestéhez sietett, majd vissza Lews Therin elé.

– Shai'tan vigyen el, hát ennyire markába kerített már a rontás?

– Ez a név, Shai... – Therin megrázkódott. Védekezően emelte maga elé egyik kezét. – Nem szabad kimondanod ezt a nevet. Veszélyes.

– Szóval legalább ennyire azért még emlékszel. De csak neked veszélyes, bolond, nekem nem. És még mire emlékszel ezen kívül? Erőltesd meg az agyad, Fénybe vakult idióta! Nem engedem, hogy úgy legyen vége, hogy feledésbe gubózol! Emlékezz!

Lews Therin pár pillanatig felemelt kézzel álldogált; elbűvölten bámulta a piszok mintázatát a kézfején. Aztán a kabátjába törölte, ami még a kezénél is piszkosabb volt, és újra a másik férfira nézett.

– Ki vagy te? Mit akarsz?

A feketeruhás öntelten húzta ki magát.

– Valaha Elan Morin Tedronainak hívtak, de most...

– A Remény Árulója – suttogta Therin. Megmoccant az emlékezete, de ijedten hőkölt vissza előle.

– Tehát néhány dolgot még nem felejtettél el. Igen, a Remény Árulója, így neveztek el az emberek, mint ahogy téged meg Sárkánynak. Csakhogy, veled ellentétben, én büszkén elfogadom a nevem. Azért adták, hogy becsméreljenek vele, de én térdre kényszerítem őket, és végül kénytelenek lesznek istenként imádni. Na és te mit kezdesz a tiéddel? Ettől a naptól fogva Rokonirtónak fognak hívni. Hogy viseled majd el?

Lews Therin elhúzott szájjal nézett körbe a romos termen.

– Ilienának igazán illene itt lennie, hogy üdvözölje a vendégünket – mormolta, oda sem figyelve, mit beszél a másik. – Iliena, hol vagy? – kiáltotta. Megrázkódott a föld; az aranyhajú nő teste megmozdult, mintha a hívására akarna válaszolni. A férfi azonban keresztülnézett rajta.

Elan Morin elfintorodott.

– Nézz csak magadra – mondta gúnyosan. – Valaha első voltál a Szolgálók között. Tamyrlin gyűrűjét viselted, és a Magas Trónon ültél. Te alkottad meg az Uralom Kilenc Pálcáját. És most nézz magadra! Szánalmas, összetört roncs lettél. De ennyi nem elég. Megszégyenítettél a Szolgálók Termében! Legyőztél Paaran Disen kapuinál. De most, most már az én hatalmam a nagyobb! Nem hagylak úgy meghalni, hogy nem vagy tisztában ezzel. Amikor végre elpusztulsz, az utolsó gondolatoddal rá fogsz ébredni a vereséged jelentőségére, átérzed, mennyire teljes és végleges. Már ha egyáltalán hagylak meghalni.

– Egyszerűen el nem tudom képzelni, mi tarthatja fel Ilienát ennyi ideig. Aztán még a végén azt hiszi, rejtegetek előle egy vendéget, és majd rajtam köszörüli a nyelvét. Remélem, szeretsz beszélgetni, mert a feleségem nagyon is. Előre figyelmeztetlek, Iliena addig kérdezget majd, míg végül könnyen azon kapod magad, hogy mindent elmondtál neki, amit csak tudsz.

Elan Morin hátravetette fekete köpenye szárnyait, és megtornáztatta a kezét.

– Elég kár – mondta tűnődve –, legalábbis neked, hogy nincs itt a drágalátos Nővéreid közül valamelyik. Sosem volt erős oldalam a gyógyítás, ráadásul most már egy teljesen eltérő hatalmat használok. De még egy Nővér is csak néhány tiszta pillanatot tudna adni neked, már ha nem pusztítod el, még mielőtt belekezdhetne. Amire én képes vagyok, az legalább olyan jól megteszi, az én céljaimnak. – Kegyetlen mosolyt villantott a másikra. – De attól félek, Shai'tan gyógyítása kissé más, mint amit megszoktál. Gyógyulj hát meg, Lews Therin! – Kinyújtotta felé a karjait, és elhalványult a fény, mintha árnyék takarta volna el a napot.

Vakító fájdalom öntötte el Therin testét. Üvöltés tört fel lénye legmélyéből. Képtelen volt erőt venni magán, folyamatosan sikoltozott. Mintha tűz perzselte volna az agyvelejét; mintha maró sav folyt volna az ereiben. Hanyatt zuhant, a márványpadlóra. A feje a kőhöz csapódott; hangos koppanással pattant vissza. Szíve kalapácsként verte a mellkasát, mintha ki akarna szabadulni belőle. Lüktető fájdalomhullámok futottak végig a testén. Magatehetetlenül rángatózott a földön. Dobálta magát. Koponyája a legtöményebb kín gömbjévé változott, a szétrobbanás határán. Harsány, rekedt sikolyai végigvisszhangoztak az egész palotán. Lassan, nagyon lassan enyhült a fájdalom. Az enyhülés ezer évig látszott tartani. Végül elgyengülten, néha még meg-megrándulva feküdt a padlón. Lassan, nehézkesen vette zsibbadt torkán a levegőt. Legalább még ezer év eltelt, mire sikerült nagy nehezen a hasára fordulnia, és kocsonyává erőtlenedett izmait munkára kényszerítve, reszketve négykézlábra emelkednie. Ekkor az aranyhajú nőre esett a pillantása, és olyan fültépő sikolyt hallatott, amelyhez képest minden korábbi üvöltése nyöszörgés volt csupán. Támolyogva, megtörten mászott oda hozzá, egyszer majdnem el is esett. Minden csepp erejére szükség volt, hogy a karjába vegye. Reszkető kézzel simította hátra a nő haját az arcából. A felesége üveges tekintete a semmibe meredt.

– Iliena! Ó, Fény, segíts meg! – Magához szorította, védelmezően körégömbölyödött a földön. Sírása annak a férfinak a torka mélyéről feltörő zokogása volt, akinek nincs miért tovább élnie. – Iliena! Nem! NEEM!

– Még visszakaphatod, Rokonirtó. Az Árnyék Nagyura életre keltheti, ha a szolgálatába állsz. Ha a szolgálatomba állsz.

Lews Therin felemelte a fejét. A fekete ruhás férfi önkéntelenül hátrált egy lépést a pillantásától.

– Tíz év, Áruló – mondta Therin halkan. Hangja olyan volt, mint a hüvelyéből kicsusszanó acélpenge csendes surranása. – Tíz éven át pusztította a világot a te elvetemült urad. És most még ez is. Én...

– Tíz év?! Szánalmas bolond! Ez a háború nem tíz éve tart, hanem az idő kezdete óta. Ahogy a Kerék forgott, mi ketten ezer és ezer csatát vívtunk már. Ezerszer ezret. És ezután is harcolni fogunk, amíg végül meg nem hal az idő is, és az Árnyék győzedelmeskedik! – fejezte be kiáltva a mondatot, és most Lews Therin hőkölt vissza. Az Áruló szemében izzó pillantás láttán még a lélegzete is elakadt.

Lassan, óvatosan visszafektette Ilienát a földre. Még egyszer gyengéden végigsimított a haján. Könnycseppek homályosították el a látását, de a hangja, mint a jeges vas.

– Minden másért, amit tettél, nos azért sincs kegyelem, Áruló, de Iliena haláláért megsemmisítelek, olyan alaposan, oly véglegesen, hogy még az urad sem tud majd többé rendbe hozni. Készülj fel...

– Emlékezz, te ostoba! Emlékezz az értelmetlen támadásodra az Árnyék Nagyura ellen! Emlékezz az ellencsapására! Emlékezz! A Százak Társasága ebben a pillanatban is pusztítja a világot, és minden nap újabb száz férfi csatlakozik hozzájuk! Ugyan kinek a keze végzett Naphajú Ilienával, Rokonirtó? Nem az enyém. Ugyan kinek a keze sújtott le minden életre, ami csak egy cseppet is hordozott magában a véredből, mindenkire, aki szeretett téged, mindenkire, akit te szerettél? Nem az enyém. Emlékezz, és rájössz, mi az ára, ha valaki szembe mer szállni Shai'tannal!

Hirtelen izzadtságcseppek kezdtek gyöngyözni Lews Therin arcán. Csíkokat rajzoltak a bőrét borító vastag koszrétegbe. Emlékezett, bár csak ködösen, mint valami álmon belüli álomra, de tudta, a másik igazat mond.

Üvöltése szinte még a falakat is megremegtette. Annak az embernek az üvöltése volt, aki rájött, elkárhozott a lelke, mégpedig a saját tetteinek köszönhetően. Arcába karmolt, mintha ki akarná kaparni a szeméből rémtetteinek látványát. Akárhová nézett, halottakat látott. Széttépett, összezúzott, megégett, vagy a kőpadló által félig elnyelt testek. Mindenütt élettelen arcok, olyan embereké, akiket ismert, akiket szeretett. Öreg szolgálók, gyermekkori barátok, hűséges társak, akikkel hosszú éveken át harcolt együtt. És a gyermekei. A saját fiai és lányai, törött babákként szerteszórva. Soha többé nem fognak játszani. És ő maga ölte meg őket, a saját kezével. Mind vádlón néztek rá. Miért? – kérdezte üveges pillantásuk, és a zokogása nem volt válasz. Ostorként csapott le rá az Áruló nevetése, lassan elnyomta az üvöltését. Nem bírta elviselni az arcok látványát, a fájdalmat. Képtelen volt tovább ott maradni. Kétségbeesetten nyúlt elméjével az Igazi Forráshoz, a megrontott, beszennyezett saidinhoz, és Utazott.

Sík, kihalt tájon állt. A közelben egy egyenes, széles folyó hömpölygött, de érezte, háromszáz mérföldes körzetben nincs élő ember rajta kívül. Egyedül volt, annyira, amennyire csak egy ember egyedül lehet, amíg még életben van, de az emlékektől nem szabadulhatott. A szemek ide is követték, elméje végtelen barlangjainak mélyéről figyelték. Nem bújhatott el előlük. A gyermekei szemei. Iliena szeme. Könnyektől csillogó arccal fordult az ég felé.

– Ó, Fény, bocsáss meg! – Nem hitt benne, hogy valaha is bocsánatot nyerhetne. Nem, azok után, amit tett, soha. De azért csak kiabált tovább az égbe, könyörgött a bűnbocsánatért, amit maga sem hitt, hogy megkaphatna.

Még mindig érezte a saidin, az univerzumot működtető, az Idő Kerekét forgató erő hímnemű fele érintését. És érezte a felületét borító, olajszerű szennyeződést is, az Árnyék ellencsapásának rontását, amely a végzetbe taszította a világot. Őmiatta. Mert büszkeségében azt hitte, az emberek összemérhetők a Teremtővel, hogy megjavíthatják, amit alkotott, és ők tönkretettek. Büszkeségében elhitte.

Mélyen az Igazi Forrásba nyúlt, aztán még mélyebben; magába ömlesztette, mint szomjhalál szélén álló a vizet. Hamarosan többet szívott magába, mint amennyit segítség nélkül irányítani tudott volna. Úgy érezte, lángokban áll a bőre. Minden erejét megfeszítve rákényszerítette magát, hogy még többet igyon fel belőle. Megpróbálta az egészet magába fogadni.

– Fény, bocsáss meg! Iliena!

A levegő tűzzé változott, a tűz folyékony fénnyé. A mennyekből lecsapó villám megvakított és kiégetett volna bármely halandó szemet, ami csak egy pillanatra is meglátja. A mennyekből jött, végigperzselt Lews Therin Telamonon, és meg sem állt a föld gyomráig. A kő is elpárolgott az érintésére. A föld megrázkódott, és valósággal reszketni, rángatózni kezdett, mint egy haldokló élőlény. A ragyogó fényív csak egy szívverésnyi időre kötötte össze az eget és a földet. De mikor eltűnt, a talaj továbbra is háborgó, viharos tengerként hullámzott. Izzó kő spriccelt kétszáz méteres szökőkútban a magasba. Nyögésszerű robajjal emelkedett, torlódott fölfelé alatta a felszín, még feljebb tolva a tűzeső tetejét. Üvöltve rontott a születő hegy felé a szél északról, délről, keletről és nyugatról, pálcikaként törve ketté a fákat. Sikoltva fújt felfelé a vulkán mellett, mintha segíteni akarná, hogy tovább nőjön, magasabbra, még magasabbra, az ég felé.

Aztán végül elült az orkán, a föld is már csak halk morajlással rezdült meg néha-néha. Lews Therin Telamonnak nyoma sem maradt. Ahol állt, most egy hegy emelkedett több mérföldes magasságba. Törött csúcsából még mindig ömlött a láva. Az eddig széles, egyenes folyó ívet kényszerült leírni körülötte, és ketté is szakadt, hosszú szigetet ölelt körül. A hegy árnyéka majdnem a szigetig ért. Sötéten húzódott végig a tájon, mint a végzet baljós keze. Egy darabig a föld tompa, tiltakozó moraja volt az egyedüli hang.

A szigetén vibrálni kezdett a fény, és a fekete ruhás férfi alakjává állt össze. Az Áruló a síkságból kinőtt tüzes vulkánt figyelte. Düh és megvetés torzította az arcát.

– Nem menekülsz ilyen könnyen, Sárkány. Ezzel még nem végeztünk. Az idők végezetéig nem fogunk végezni.

Azzal eltűnt, és a hegy meg a sziget egyedül maradt. Vártak.

És az Árnyék elborította a Földet, és kő kövön nem maradt az egész világon. Az óceánok elmenekültek régi medrükből, elnyelték a hegyeket. A népek szétszóródtak a világ nyolc sarkába. Vérvörös lett a hold, hamuszínű a nap. Felforrtak a tengerek, míg az élők végül már irigyelték a holtakat. Minden összetört; az emlékek kivételével minden elveszett. És minden emlék közül legerősebben él azé az emberé, aki ránk szabadította az Árnyékot, elindította a Világtörést. Ezt az embert pedig Sárkánynak hívták.

(Aleth nin Taerin alta Camora: A Világtörés, részlet. Negyedik kor, ismeretlen szerző)

És úgy esett azokban az időkben – mint azelőtt oly sokszor már, és a jövőben is számos alkalommal fog – hogy az Árnyék súlyosan nehezedett a világra és az emberek szívére. Még a fű sem zöldült ki többé, maga a remény is meghalt. Az emberek a Teremtőhöz fohászkodtak, mondván: Ó Mennyei fény, a Világ Fénye, engedd, hogy megszülessen a Megjövendölt a hegyen, ahogy a jóslatok ígérik; mint ahogy korokkal ezelőtt is megszületett, és még számos korban meg fog. Hadd énekeljen a Napkelte Hercege a földeknek, hogy újra kizöldülhessen a táj, és bárányokat adjanak a völgyek. Hadd óvjon meg minket az Árnyéktól a Napkelte Urának keze, hadd védelmezzen most már az igazság kardja. Hadd lovagoljon a Sárkány az idők szelein újra.

(A Charal Drianaan te Calamonból, a Sárkány-ciklus

Negyedik kor, ismeretlen szerző)

Első fejezet

A NÉPTELEN ÚT

(Térkép)

Forog az Idő Kereke, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, amelyek lassan legendává válnak. A legenda mítosszá fakul, és még a mítosz is rég feledésbe merül, mire a kor, amelyben született, újra visszatér. Az egyik korban – egyesek Harmadik kornak hívták – a messzi jövőben, a távoli múltban, szél kerekedett a Ködhegységben. Nem a szél volt az igazi kezdet. Az Idő Kereke forog: nincsenek kezdetek, sem végek. De bizonyos szempontból mégiscsak elkezdődött a széllel valami.

Az örökké felhőkkel övezett csúcsok között – ennek köszönhette a hegység a nevét – lassan megindult a légáramlat. Kelet felé fordult, végigrohant a Homokdombokon. Ez a dombság valaha egy hatalmas óceán partja volt, még a Világtörés előtt. Végigkígyózott a szellő a buckák között, mígnem kijutott a Folyóközre, a sűrű, vad Nyugati-erdőbe. Ott elsüvöltött két ember mellett, akik egy egyetlen ló vontatta kocsit kísértek a Kőfejtő út nevű kövekkel beszórt földúton. Noha már egy jó hónapja elkezdődött a tavasz, a szél csontig hatolóan fagyos volt, mintha szívesebben hozna havazást, mint enyhülést.

Rand al'Thor földszínű gyapjúköpenye vadul csapkodni kezdett. Hol a hátához tapadt, a lábaira csavarodott, hol mögötte lobogott. Bánta, hogy nem vastagabb a kabátja, vagy nem vett föl legalább még egy inget. Ráadásul, amikor maga köré tekerte a köpenyt, folyton beleakadt a csípőjén himbálózó tegezbe. Egy kézzel különben is hiába próbálta összetartani: újra és újra belekapott a szél. A másik keze viszont foglalt volt; az íját fogta vele, meg a húrra fektetett, kilövésre kész nyílvesszőt.

Mikor egy különösen erős széllökés megint kitépte a kezéből a köpenye szegélyét, átnézett az apjára a bozontos szőrű sárga kanca háta fölött. Kicsit ostobaságnak tűnt, hogy meg akar bizonyosodni, ott van-e még Tam, de hát ez egy ilyen nap volt. Néha fel-felsüvített a szél, de egyébként mély csend ült a tájon. A tengely halk nyikorgása szinte zajosnak tűnt a rezzenetlen hallgatásban. Egyetlen madár sem énekelt az erdőben, egyetlen mókus sem cirpogott az ágakon. No nem mintha ez meglepte volna. Nem, ez egy ilyen tavasz volt.

Csak azokon a fákon volt valami zöld, amelyek télen is megtartják a leveleiket. A tavalyi földiszeder barna gubancokban borította a talajból a fák alatt kikandikáló köveket. Némi gaz jelentette az egyedüli idei zöldet, főleg csalán, de a többi is mind tüskés vagy horgas fajta volt, esetleg büdösfű, ami orrfacsaró szagot hagy az óvatlanul belelépő csizmáján. Néhol fehér foltokban még mindig hó tarkította a földet, ahol egy-egy sűrűbb facsoport mély árnyékba borította a talajt. De még ha el is ért valahová a napfény, nem volt sem ereje, sem melege. A halovány nap keleten ült a fák csúcsa fölött, de kifejezetten sötét volt a fénye, mintha árnyékkal keveredett volna. Különös egy reggel volt, a legjobb idő a kellemetlen gondolatokra.

Oda sem figyelve megérintette a nyílvessző hegyét. Bármelyik pillanatban egyetlen sima mozdulattal az arcához tudta volna emelni az íjat, ahogy Tamtól tanulta. A tanyák is elég nehezen viselték az idei telet, aminél keményebbre a legöregebbek sem emlékeztek, de a hegyekben még rosszabb lehetett, amennyire a Folyóközbe menekült farkasok számából következtetni lehet. Egyre másra rohanták meg a falkák a juhok karámait. Vagy egyszerűen berágták magukat az istállóba, és megették a lovakat, a teheneket. Még medvék is vadásztak a juhokra, pedig azelőtt évekig nem láttak egyetlenegyet sem a környéken. Nem volt többé biztonságos éjszaka a szabadban maradni. Az emberekre éppúgy vadásztak, mint a birkákra. Még csak a napnak sem kellett feltétlenül lemennie hozzá.

Tam határozott léptekkel haladt Bela másik oldalán, lándzsáját használva sétabotnak. Ügyet sem vetett a köpenyét zászlóként lobogtató szélre. Időnként meg-megérintette a kanca oldalát. Így figyelmeztette az állatot, ne álljon meg. Hordómellkasával, széles arcával a valóság oszlopa volt ezen a reggelen, mint kődarab egy bizonytalan, zavaros álom közepén. Napcserzette arca ráncos volt ugyan, szürke hajában alig maradt néhány fekete tincs, igaz, de akkor is volt benne valami szilárdság, mintha egy szökőár sem tudná ledönteni a lábáról. Most is rezzenéstelen kifejezéssel masírozott az úton. Igen, igen, sugárzott belőle, vannak farkasok és medvék, ezzel mindenkinek számolnia kell, aki birkát tart, de jobb, ha Tam al'Thort inkább nem próbálják megakadályozni, ha Emondmezőre akar menni.

Rand bűntudatosan rezzent össze, és újra a saját oldalán kezdte figyelni az utat. Tam józan nyugalma eszébe juttatta a feladatát. Egy fejjel magasabb volt az apjánál – ő volt a legmagasabb az egész járásban – és általában, nem sok külső hasonlóság volt közöttük, kivéve talán a széles vállukat. Szürke szemét és hajának vöröses árnyalatát az anyjától örökölte, mint Tamtól megtudta. Az anyja nem volt idevalósi. Ő maga nem sokra emlékezett belőle, talán csak egy mosolygó arcra, de azért minden évben virágot vitt a sírjára Bel Tine-kor, tavasszal és a Nap napján, nyáron. A dülöngélő szekéren két kis hordónyi almapálinka és nyolc nagyobb hordó almabor kotyogott, mind saját termés. A bor nem volt túl erős, épp csak a télen át érlelődött. Tam minden évben pontosan ezt a mennyiséget vitte be a faluba a Borforrás fogadónak a Bel Tine-i ünnepségek idejére. Kijelentette, több kell annál, mint farkasok és hideg szél, ami megakadályozhatná, hogy idén is bevigye. Ennek ellenére hetek óta nem jártak már a faluban. Mostanában már Tam sem utazott sokat. De a pálinkát és a bort, szavát adta, hogy elviszi és feltett szándéka volt meg is tartani, még ha egészen a fesztivál előtti napig várt is vele. Mindig nagyon vigyázott, hogy tartsa a szavát, ez nagy jelentőséggel bírt a számára. Rand a maga részéről örült, hogy kiszabadulhatott egy kicsit a tanyáról, legalább annyira, mint magának a Bel Tine-nak.

Ahogy az út felé eső oldalát figyelte, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy valaki nézi. Egy darabig megpróbálta lerázni magáról az érzést. Semmi sem mozdult a fák között, és az egyetlen zaj a szél süvöltése volt. De hiába, a különös érzés nemcsak hogy megmaradt, de még erősödött is. Felállt a karján a szőr, a bőre bizsergett, mintha belülről viszketne.

Idegesen tartotta el magától az íját, hogy meg tudja vakarni a karját. Ideje abbahagyni a képzelődést, mondta magában. Az ő oldalán nincs semmi az erdőben, és a másik oldalon sincs, mert ha lenne, Tam már rég szólt volna. Hátranézett a válla fölött... és döbbenten pislogni kezdett. Egy köpenybe burkolózott lovas követte őket az úton, nem több mint húsz hosszra tőlük. Ló és lovasa tetőtől talpig egyforma tompa fekete színű volt.

Pusztán megszokásból nem torpant meg, tartotta továbbra is a lépést a szekérrel, hátrafelé lépkedve.

A lovas köpenye a csizmája karimájáig ért, csuklyája mélyen az arcába lógott, úgyhogy gyakorlatilag semmi nem látszott a testéből. Volt egy bizonytalan érzése, hogy valami nem stimmel a lovassal kapcsolatban, de minden figyelmét lekötötte a csuklya árnyékos nyílása. Épp csak a körvonalait látta egy arcnak alatta, azt is alig, mégis meg volt győződve róla, hogy egyenesen az illető szemébe néz. És egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a pillantását. Ugrálni kezdett a gyomra. Noha csak árnyak látszottak a kámzsa alatt, mégis olyan élesen érezte a felé áradó gyűlöletet, mintha vadul, jól láthatóan vicsorogna rá az illető. És ez a gyűlölet mintha minden élő teremtmény ellen irányult volna. De elsősorban őrá összpontosult. Igen, őrá mindenek fölött.

Ebben a pillanatban a sarka egy kőbe akadt, és megbotlott. Ettől végre elszakadt a pillantása a fekete lovasról. Elejtette az íját, és majdnem hanyatt is esett, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Bela hámját. A kanca ijedt horkantással állt meg. Hátranézett, mi kapaszkodott belé.

Tam a szemöldökét ráncolva nézett rá a ló háta fölött.

– Jól vagy, kölyök?

– Egy lovas – felelte levegőért kapkodva, tápászkodás közben. – Egy idegen. Követ minket.

– Hol? – Az idősebbik férfi megemelte széles fejű lándzsáját, ugrásra készen pásztázta a tekintetével az út mögöttük húzódó szakaszát.

– Ott, az út... – harapta el a mondatot Rand, mikor hátrafordult, hogy rámutasson. Nem volt ott senki. Hitetlenkedve nézett be az erdőbe, mindkét oldalon. A kopasz, lombtalan fák között nem volt hová rejtőzni, ám a lovasnak nyoma sem volt, sem a lovának. Visszafordult apja felé, aki kérdően nézett rá. – Az előbb még ott volt. Egy fekete köpenyes ember, fekete lovon.

– Eszembe sem jutna kétségbe vonni a szavad, kölyök, de akkor hová lett?

– Nem tudom. De ott volt. – Felkapta az íját és a nyílvesszőt, gyorsan ellenőrizte a nyíl tollazatát, majd megint a húrra fektette azt. Félig fel is húzta, mielőtt lassan visszaengedte alapállásba. Nem volt mire lőni. – Ott volt – ismételte.

Tam megrázta ősz üstökét.

– Ha te mondod, kölyök... Akkor gyere. Ha lova volt, nyomot is kellett hagynia, még ezen a talajon is. – A kocsi hátulja felé indult. A szél vadul lobogtatta a köpenyét. – Ha megtaláljuk a nyomokat, biztosan fogjuk tudni, hogy itt volt. Ha meg nem... Nos, olyan idők járnak, amikor könnyen hiszi azt az ember, hogy látott valamit.

Rand ebben a pillanatban jött rá, mi volt olyan furcsa a lovason, már azon kívül, hogy ott volt egyáltalán. A szél, ami őt és Tamot majd' elfújta, azt a fekete köpenyt még csak meg sem libbentette. Hirtelen kiszáradt a szája. Biztos csak képzelte az egészet. Igaza van az apjának: ez a mai reggel olyan, hogy könnyen lát rémeket az ember. Csak éppen nem hitte el, hogy erről lenne szó. De hát hogyan közölje az apjával, hogy az idegen, aki, úgy tűnik, egyszerűen kámforrá vált, olyan köpenyt viselt, amit még csak meg sem érintett a szél?

Aggodalmas arccal fürkészte a környező erdőt. Most már valahogy egész másképp nézett ki, mint azelőtt. Legalábbis ő más szemmel nézett rá. Egészen apró gyermekkora óta, gyakorlatilag amióta csak járni tudott, szabadon mászkált az erdőben. Emondmező legkeletibb tanyáin túl, a Víz-erdő forrásaiban és tavacskáiban tanult meg úszni is. Még a Homokdombok közé is eljutott kószálásai során – amit egyébként sok folyóközi balszerencsés dolognak tartott – sőt, egyszer egészen a Ködhegység lábáig ment a legjobb barátaival, Mat Cauthonnal és Perrin Aybarával. Márpedig ez nagyobb távolság, mint ameddig a legtöbb emondmezei valaha is eljutott, hiszen még a következő faluba, északra, Őrdombra, vagy délre, Lovasdra átmenni is nagy eseménynek számított nekik. És az összes vándorlása során egyetlen helyet sem talált, amitől félt volna. Most viszont egyszer csak már maga a Nyugati-erdő sem volt az, ami eddig. Ha valaki ilyen hirtelen el tud tűnni, akkor talán épp olyan váratlanul elő is tud bukkanni újra; esetleg rögtön egy karnyújtásnyira tőlük.

– Nem, apa, fölösleges. – Tam meglepetten állt meg. Rand elvörösödött; a csuklyáját igazgatva rejtette el az arcát. – Igazad lehet. Nincs értelme olyasmit keresni, ami nincs ott, főleg, amikor amúgy is minél hamarabb szeretnénk a faluban lenni. És ott végre ettől a széltől is megszabadulnánk.

– Hát igen, jól esne egy kis pipázás – mondta Tam lassan – meg egy korsó sör a melegben, az biztos. – Hirtelen szélesen elvigyorodott: – No és, gondolom, alig várod már, hogy láthasd Egwene-t.

Nagy nehezen sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. A rengeteg dolog közül, ami éppen az eszébe juthatott volna ebben a pillanatban, a polgármester lánya meglehetősen hátul volt a sorban. Nincs szüksége arra, hogy még ennél is jobban összezavarodjon. Az utóbbi egy évben mindén alkalommal egyre idegesebb lett a társaságában. És, ami még rosszabb, úgy tűnt, a lány még csak tudatában sincs ennek. Na nem, most semmi kedve még Egwene-en is rágódni magában.

Éppen arra gondolt, reméli, hogy az apja nem vette észre, hogy megijedt, amikor Tam megszólalt:

– Emlékezz a lángra, kölyök, és az ürességre.

Furcsa dolog volt ez, amit az apjától tanult. Koncentrálj magadban egy lángnyelvre, és ömleszd bele minden érzelmedet: félelmet, gyűlöletet, vágyat – míg végül kiürül az elméd. Olvadj egybe ezzel az ürességgel, legyél maga az űr, mondta Tam, és bármire képes leszel. Senki más nem mondott ilyeneket soha egész Emondmezőn. Márpedig az apja minden Bel Tine-kor megnyerte az íjászversenyt a maga lángjával és űrjével. Idén talán már neki is lesz esélye egy helyezésre, ha meg tudja őrizni az ürességet. Abból, hogy az apja egyáltalán megemlítette a dolgot, éppen most, már biztosan tudta, észrevette az ijedtségét. Mindenesetre legalább nem hozta szóba.

Tam egy nyelvcsettintéssel elindította Belát. Folytatták az útjukat. Az idősebb férfi magabiztosan masírozott előre, mintha semmi különös nem történt volna, és nem is történhetne. Rand azt kívánta, bárcsak utánozni tudná. Próbálta kiüríteni az agyát, de mindig elévillant a feketeköpenyes lovas képe.

Szerette volna elhinni, igaza van Tamnak, és a lovas csak a képzeletében létezik, de nagyon is jól emlékezett még arra a tömény gyűlöletre, ami feléje áradt belőle. Igenis, volt ott valaki. És az a valaki ártani akart neki. Rendszeresen hátra-hátrapillantgatott, egészen, amíg be nem értek Emondmező magas, csúcsos, zsúptetős házai közé.

A falu a Nyugati-erdő közelében terült el. Lassan, fokozatosan ritkult a sűrű; az utolsó fák gyakorlatilag a tömzsi, erős faházak között álltak. A talaj enyhén lejtett keleti irányban. A településen túl is akadt néhány facsoport, de főleg tanyák, sövénykerítéses szántóföldek és legelők tarkították a tájat, egészen a Víz-erdő forrásainak és tavacskáinak labirintusáig. Nyugat felé sem volt kevésbé termékeny a föld, mint a falu körül, általában dúsak voltak a legelők, mégis csak egy maroknyi tanya árválkodott a Nyugati-erdőben. A Homokdombok közelében meg már aztán még az a kevés is elfogyott. Az erdő csupasz ágtengere fölött magasodó Ködhegységről már nem is beszélve. Messze volt, de kitűnően látszott Emondmezőről is. Volt, aki azt mondta, túl köves arrafelé a talaj, mintha nem lett volna az az egész Folyóközben mindenütt. Mások szerint nem hoz szerencsét az a vidék. Egyesek azt dünnyögték, nincs értelme egy lépéssel sem közelebb menni a hegységhez, mint amennyire feltétlenül muszáj. Akármi legyen is az oka, csak a legbátrabbak költöztek a Nyugati-erdőbe.

Amint beértek az első házak közé, kisgyerekek és kutyák ujjongó tömege ugrálta körbe a kocsit. Bela türelmesen cammogott tovább, ügyet sem vetett az orra előtt fogócskázó, birkózó, karikázó ifjoncokra. Az utóbbi hónapokban ritkán lehetett játszani vagy kacagni látni a gyerekeket; még amikor meg is enyhült annyira az idő, hogy kimehessenek a szabadba, a farkasoktól való félelem akkor is benntartotta őket. De Bel Tine közeledte úgy látszik, újra megtanította őket játszani és jól érezni magukat.

A fesztivál a felnőttekre is hatással volt. Mindenfelé kitárták a spalettákat; szinte minden ház ablakában ott állt a háziasszony kötényben, hosszú, copfos haja feltűzve, kendő alá rejtve, és a lepedőket rázta, vagy a matracokat teregette az ablakpárkányra. Akár időben kirügyeznek a fák, akár nem, egyetlen nőnek sem állt szándékában hagyni Bel Tine-t úgy elérkezni, hogy még nincs készen a tavaszi nagytakarítás. Minden udvaron szőnyegek lógtak kifeszített zsinórokon. Azok a gyerekek, akik nem voltak elég gyorsak, és nem tűntek el elég hamar otthonról, hogy az utcán játszadozzanak, most a szőnyegeken töltötték ki dühüket, vesszőből font porolókkal. Szinte minden ház tetején ott ült a gazda; fel-alá mászkálva ellenőrizte a zsúptetőt, tett-e benne komoly kárt a tél, ki kell-e hívni az öreg Cenn Buie-t, a tetőfedőt.

Tam többször is megállt, váltott egy pár szót a családfőkkel. Minthogy hetek óta nem tették ki a lábukat a tanyáról, mindenki tudni akarta, hogy s mint állnak a dolgok arrafelé mostanában. Kevés nyugati-erdei járt a faluban az utóbbi időben. Az apja beszélt a téli viharok okozta károkról – mindegyik rosszabb volt, mint az előző – a halva született bárányokról, a kopár, barna mezőkről, ahol már régen nőnie kéne a gabonának, rég ki kellett volna zöldülnie a fűnek; varjak felhőiről, ahol a korábbi években ilyenkor már rég énekesmadarak repkedtek. Lehangoló témák, folytonos fejcsóválás, miközben körülöttük a Bel Tine-i készülődés folyik. És sehol sem volt jobb a helyzet, az egész falu nehéz időket élt.

A legtöbb gazda végül megvonta a vállát, és így szólt:

– Hát, azért majd csak túléljük valahogy, ha a Fény is úgy akarja. – Néhányan itt elvigyorodtak, és hozzátették: – És ha a Fény nem akarja úgy, hát mi akkor is túléljük.

A legtöbb folyóközi ilyen volt. Azok az emberek, akik annyiszor voltak már kénytelenek végignézni, ahogy a jégeső elveri a termésüket, vagy a farkasok elragadják a bárányaikat, és szinte a semmiből voltak kénytelének újra kezdeni, mint ők, nem adták fel olyan könnyen. Aki mégis, az már rég elment a környékről.

Wit Congar kedvéért viszont nem állt volna meg Tam, ha a férfi ki nem lép eléjük az utcára, egyenesen Bela elé. A Congarok – és a Coplinok, a két család olyan szövevényesen összefonódott, annyi volt közöttük a házasság, hogy már senki nem tudta igazán, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik – Őrdombtól Lovasdig, sőt, talán egyenesen Tarenrévig állandóan panaszkodó, vitatkozó bajkeverőkként voltak közismertek.

– El kell juttatnom az árumat Bran al'Vere-hez, Wit – biccentett Tam a kocsin sorakozó hordók felé, de a vézna kis emberke nem tágított. Savanyú kifejezés ült az arcán. Mielőtt eléjük lépett, a tornáca lépcsőin üldögélt, nem a tetőn; noha a zsúpra jól láthatóan alaposan ráfért volna már Buie mester ténykedése. Wit sosem volt képes erőt venni magán, hogy neki kezdjen egy feladatnak, vagy befejezze, amit mégis elkezdett. A legtöbb Coplin és Congar ilyen volt, már amelyik nem még rosszabb.

– Mihez kezdünk Nynaeve-vel, al'Thor? – kérdezte Congar, választ követelve. – Nem tűrhetjük, hogy ilyen javasasszonya legyen Emondmezőnek.

Tam nagyot sóhajtott.

– Ebbe nincs beleszólásunk, Wit. A javasasszony a nők dolga.

– Hát, pedig jobb, ha teszünk valamit. Azt mondta, enyhe telünk lesz. És jó aratásunk. Most meg, ha megkérdezed tőle, mit mondanak neki a szelek, csak dühösen rádmered, aztán elviharzik.

– Ha úgy kérdezted meg, ahogy általában szoktad – mondta Tam türelmes hangon – szerencséd, hogy nem húzott rád a bottal, amit magával hord. Na de most már, ha megengeded, a pálinka...

– Nynaeve al'Meara egyszerűen túl fiatal javasasszonynak. Ha a Nőkör nem tesz semmit, hát a Falutanácsnak kell lépnie.

– Ugyan mi közöd neked a javasasszonyhoz, Wit Congar? – harsant fel egy női hang. Wit összerezzent. A felesége rontott ki a házból. Daise Congar kétszer olyan széles volt, mint a férje. Kemény, szigorú arcú nő volt, egyetlen csepp háj nélkül. Csípőre rakott kézzel méregette a férfit. – Csak próbáld meg beleütni az orrod a Nőkör dolgába, és majd meglátjuk, hogy bírod a magad főztjét. Amit mellékesen nem az én konyhámban fogsz összekotyvasztani. Na és persze moshatod a ruhádat is, meg kereshetsz magadnak másik ágyat. De valahol máshol, az én házamban ugyan nem.

– Na de Daise – nyüszítette Wit. – Én csak...

– Ha megbocsátasz, Daise – mondta Tam. – A Fény világítson mindkettőtökre – azzal elindította Belát, kikerülte vele a vézna fickót. Az asszony most még a férjére koncentrál, de bármelyik pillanatban rádöbbenhet, kivel beszélt a férfi.

Ezért nem fogadtak el egy meghívást sem, amit útközben kaptak, hogy álljanak meg egy pár falat ételre, egy forró italra. Emondmező asszonyai úgy csaptak le Tamra, mint kopó a nyúlra. Egy sem volt, aki ne lett volna meggyőződve: ő tudja legjobban, ki lenne a tökéletes feleség egy özvegyembernek, akinek ilyen jó tanyája van, még ha a Nyugati-erdőben is.

Rand legalább olyan gyorsan szedte a lábát, mint az apja. Talán még gyorsabban is. Néha ugyanis őt is sarokba szorították, ha Tam nem volt a közelében. És semmi módón nem tudott elszabadulni, ha udvarias akart maradni. Ilyenkor gyorsan leültették a konyhába, a tűzhely mellé, édes tésztával, mézes keksszel, húspástétommal traktálták, miközben a háziasszony úgy méregette, mint valami kereskedő a portékát, és tudomására hozta, hogy az ő főztje még semmi az özvegy húgáéhoz, vagy a második legidősebb unokanővérééhez képest. És hát, jegyezték meg az asszonyok, Tam sem lesz fiatalabb. Szép dolog, hogy ennyire szereti a megboldogult feleségét – ez a leendő asszonyának is jó jel – de már épp eleget gyászolt. Igen, Tamnak egy jó asszonyra van szüksége. Tény, ami tény, mondták, hogy egy férfi nem lehet meg feleség nélkül, aki gondozza, és vigyáz rá, bajba ne keveredjen. De a legrosszabb az volt, hogy némelyikük ennél a pontnál megállt, és tettetett közömbösséggel, mintegy mellékesen, megkérdezte, hogy ő mennyi idős is tulajdonképpen?

A legtöbb folyóközihez hasonlóan Randben is volt egy jó adag makacsság. Szokták is mondani az utazók, ez a folyóköziek legfőbb tulajdonsága. Órákat adhatnának az öszvéreknek, de még a kövek is tanulhatnának tőlük valamit. A gazdasszonyok általában igazán kedves, barátságos nők voltak, de Rand egyszerűen utálta, ha rá akartak erőltetni valamit, márpedig ilyenkor úgy érezte, mintha pálcával terelgetnék. Ezért aztán most szedte a lábát, és morgolódott magában, miért nem sietteti az apja jobban Belát.

Az utca hamarosan a Zöldbe torkollott, a falu közepén lévő nyílt területbe. Általában dús gyep borította, de most csak néhány zöld folt volt rajta a megbarnult tavalyi fűcsomók és a fekete, kopár földdarabok között. Egy kis csapat liba totyogott rajta, fekete gombszemekkel vizslatva a talajt, de semmi csipkednivalót nem találtak. Valaki kikötött egy tejelő tehenet is, hadd legelésszen a ritkás fűben.

A Zöld nyugati széle felé a Borforrás zubogott elő egy alacsony sziklából. Sosem apadt el a vize; olyan erővel zúdult a földre, ami egy felnőtt embert is könnyedén letaszított volna a lábáról, és olyan édes volt, amivel egy tucatszor is kiérdemelte a nevét. A forrás táplálta a gyorsan szélesedő Borforrás-patakot. A sebes folyású patak kelet felé tűnt el a láthatáron. Fűzfák szegélyezték a partját, egészen Thane mester malmáig, de az után is. Végül több tucatnyi apró csermelyre oszlott a Víz-erdő mocsaras talaján. Két alacsony, korlát szegélyezte gyaloghíd ívelt át a tiszta vizű patakon, a Zöld területén, meg egy harmadik, szélesebb, szekerek áthaladásához is elég erős. A Szekér híd volt a határ, ahol az Északi-út, ami Tarenrév és Őrdomb felől érkezett a faluba, a Lovasdba vezető Öregútként folytatódott. Az utazók néha viccesnek találták, hogy egy útnak más neve van délen, mint északon, de hát mindig is így volt – legalábbis amennyire az emondmezeiek emlékeztek – és kész. A folyóközieknek ennyi magyarázat tökéletesen elegendő volt.

A hidak túloldalán már épültek a máglyák a Bel Tine-i tábortüzekhez; három gondosan felépített, ház nagyságú szálfarakás. Természetesen ezeknek csupasz földön kellett állniuk, nem magán a Zöldön, bármennyire ritkás volt is éppen a növényzet. A fesztivál legtöbb programja a tüzek körül zajlik majd; amelyik mégsem, az a Zöldön.

A Borforrás közelében egy csapat idősebb nő a Tavaszpóznát állította fel éppen halkan énekelve. A legallyazott, egyenes, karcsú fenyőfatörzs, noha mélyen a földbe ásták, három méter magasba nyúlt. Egy falkányi lány, mind túl fiatal ahhoz, hogy copfban viselhesse a haját, keresztbe vetett lábakkal ült a közelben, és irigykedve figyelte őket. Néha fel-felkapták a felnőtt nők dalait, és velük énekeltek egy darabig.

Tam Belára csattogott, mintha gyorsabb járásra akarná ösztökélni. A kanca persze rá se hederített. Rand gondosan kerülte a pillantásával a nőket, igyekezett nem észrevenni, mit csinálnak. Holnap reggel a férfiak mind úgy tesznek majd, mintha meglepődnének, hogy ott találják a póznát. Délben aztán a hajadon nők körbetáncolják, és hosszú, színes szalagokkal fonják be, miközben a nőtlen férfiak énekelnek. Senki nem tudta, honnan eredt a szokás, és mit akart pontosan jelképezni – ez is egy volt a számos dolog közül, ami egyszerűen mindig is így volt – de mindenesetre kitűnő alkalom volt egy kis éneklésre, táncra, márpedig ilyesmire minden folyóközi bármikor kapható volt.

Bel Tine egész napja énekléssel, tánccal, evéssel-ivással telik majd, de jut idő versenyfutásra, és egyáltalán, mindenféle versenyre, vetélkedőre is. Nem csak a legjobb íjász, de a legjobb parittyás is díjat kap, akárcsak a legjobb botvívó. Lesz találós kérdés és fejtörőoldó vetélkedő, kötélhúzás, súlyemelés, súlylökés; díjat kap a legjobb táncos, a legjobb énekes, a legjobb hegedűs; aki a leggyorsabban tud lenyírni egy juhot, sőt, a legjobb tekejátékos és dartjátékos is.

A Bel Tine elvileg a tavasz igazi megérkezésének az ünnepe, az első bárány megszületéséé, az első gabona szárba szökkenéséé. De, bár ebben az évben még most is jócskán kitartott a hideg idő, senkinek eszébe sem jutott, hogy ne tartsák meg. Mindenkire ráfért egy kis ének és tánc. Ráadásul, ha hinni lehet a szóbeszédnek, csodálatos tűzijáték lesz az idén a Zöldön, már ha az első házaló időben megérkezik. Mindenki ezt taglalta a faluban – utoljára tíz éve volt ilyen látványosság, és azt még ma is emlegetik.

A Borforrás fogadó a Zöld keleti szélén állt, majdnem rögtön a Szekér híd mellett. A földszintje folyami kőből épült, bár az alapokat öregebb kövek adták, amik egyesek szerint a hegyekből származtak. A fehérre meszelt emelet – ahol Brandelwyn al'Vere, a fogadós, egyben immár húsz éve az emondmezeiek polgármestere lakott feleségével és lányaival, a szint hátsó felén –, minden irányban szélesebb volt a földszintnél. Piros cseréptető – az egyetlen a faluban – csillogott fölötte az erőtlen napfényben. A tizenkét magas kémény közül háromból bodorodott füst az ég felé.

A fogadó déli felén, a patakkal ellentétes oldalon, egy sokkal nagyobb épület alapjai látszottak. Valaha az is a szállóhoz tartozott – legalábbis azt mesélték. Mostanra viszont hatalmas tölgyfa nőtt a közepén. Harminclépésnyi kerületű törzséből másfél méteres átmérőjű ágak ágaztak el. Bran nyaranta asztalokat, padokat állított eme hatalmas ágak alá, amik addigra már levelet is viseltek. A faóriás árnyékában az emberek egy pohár ital mellett élvezhették a kellemesen hűvös szellőt, miközben beszélgettek, vagy esetleg felállítottak egy táblát egy parti kőjátékhoz.

– Na, itt is vagyunk – nyúlt Tam Bela hámjához, de a kanca magától megállt a fogadó előtt, még mielőtt hozzáérhetett volna a szíjhoz. – Jobban tudja az utat, mint én magam – nevetett a férfi.

Amint megszűnt a keréknyikorgás, Bran al'Vere jelent meg az ajtóban. Mint mindig, most is úgy tűnt, túl könnyedén mozog terjedelmes testéhez képest. A legkövérebb falubeli is kétszer belefért volna a nadrágjába. Fülig érő mosoly szakította ketté kerek arcát, amit ritkás ősz haj koronázott. A csípős idő ellenére ingujjban volt; dereka körül makulátlan fehér kötény. Mellén mérleget formázó ezüst medál lógott. A medál, valamint az életnagyságú mérleg és súlykészlet, ami a Baerlonból gyapjúért és dohányért érkező kerekedők érméinek mérésére szolgált, a polgármesteri hivatal szimbóluma volt. Csak olyankor viselte, ha a kereskedőkkel tárgyalt, no meg az ünnepségeken. Most éppenséggel már egy nappal korábban rajta volt, de hát végül is aznap éjszaka lesz Téleste, Bel Tine előestéje, amikor mindenki az egész éjszakát a rokonai, barátai végiglátogatásával tölti. Apró ajándékokat adnak egymásnak; minden házban megkínálják a látogatót pár falat étellel, egy-egy korty itallal. Ez után a tél után, gondolta Rand, érthető, hogy már ti Téleste is elég ürügy neki, hogy ne várjon holnapig.

– Tam – kiáltott a polgármester feléjük sietve. – A Fény ragyogjon rám, de jó, hogy végre látlak. És téged is, Rand. Hogy vagy, kisfiam?

– Jól, al'Vere mester – felelte Rand. – Na és kend, uram? – De Bran már nem figyelt rá, az apja felé fordult.

– Már szinte kezdtem azt hinni, idén nem hozod el a pálinkádat. Azelőtt sosem vártál vele ilyen sokáig.

– Nem szívesen hagyom ott a tanyát mostanság – válaszolta Tam. – Amit a farkasok művelnek... Na és az időjárás!

Bran felhorkant.

– Már kezdem azt kívánni, bárcsak valami másról is beszélnének néha az emberek, ne mindig csak az időjárásról. Mindenki arról panaszkodik, sőt, néhányan, akiknek pedig több eszük is lehetne, erről várják el, hogy rendbe hozzam. Húsz percig kellett magyaráznom al'Donelné asszonynak, hogy semmit nem tudok kezdeni a gólyákkal. El sem tudom képzelni, mit várt tőlem... – rázta meg a fejét.

– Rossz ómen – jelentette ki egy reszelős hang. – Itt van Bel Tine, és egy gólya sem fészkel még a tetőkön. – Cenn Buie vonult Tamhoz és Branhoz. Az egész ember olyan cserzett, sötét és bütykös volt, mint egy öreg gyökér. Megállt a két férfi mellett, és a sétabotjára támaszkodott. A botja olyan magas volt, mint ő maga, és épp olyan göcsörtös. Fekete gombszemével egyszerre próbált mindkettőjükkel farkasszemet nézni.

– Még ennél is rosszabb idők jönnek. Ne felejtsétek el: én megmondtam.

– Mi az, talán jövendőmondó lett belőled? Újabban talán álmokat is magyarázol? – kérdezte Tam gúnyosan. – Vagy esetleg te is hallgatod, mit mond a szél, mint egy javasasszony? Hát, ilyesmiből aztán nincs hiány. Némelyik nem is származik messziről.

– Gúnyolódj csak, ha akarsz – morogta Cenn –, de ha nagyon hamarosan nem melegszik fel az idő annyira, ami már elég, hogy kicsírázzon a vetemény, akkor bizony nem egy magtár fog kiürülni még a következő aratás előtt. A következő télre talán nem is marad más élet a Folyóközben, mint a farkasok és a varjak. Már ha egyáltalán a következő télig kell várni. Lehet, hogy már ezen a télen sem.

– Na ez meg mit akar jelenteni? – csattant fel Bran.

Cenn savanyúan nézett rá.

– Nem sok jót mondhatok Nynaeve al'Mearáról. Hiszen ti is tudjátok. Először is, túl fiatal ahhoz... Na mindegy. A Nőkor, úgy tűnik, már akkor is tiltakozik, ha a Falutanács egyáltalán tárgyalni mer az ügyeikről, miközben ők meg nyugodtan beleszólnak a mi dolgainkba, amikor csak akarnak. Azaz gyakorlatilag mindig, legalábbis úgy tűnik...

– Cenn – vágott közbe Tam. – Mit is akartál ezzel mondani?

– Megmondom én! Kérdezd csak meg a javasasszonyt, mikor lesz vége a télnek, és egyszerűen faképnél hagy. Talán egyszerűen nem is akarja megmondani nekünk, mit súgnak neki a szelek. Talán éppen azt, hogy sosem lesz vége a télnek. Lehet, hogy mostantól mindig tél lesz, amíg végül tovább nem fordul a Kerék, és véget nem ér ez a kor. Na ezt akartam mondani.

– A juhok meg talán megtanulnak repülni – kontrázott Tam.

Bran égnek emelte a kezeit.

– A fény védjen meg a bolondoktól. A falutanács tagja vagy, Cenn, és ilyen Coplin szöveget terjesztesz a faluban. Hát ide figyelj. Van elég bajunk a nélkül is...

Ebben a pillanatban valaki megrántotta Rand kabátujját, és egy halk, csak az ő fülének szánt hang vonta el a figyelmét az idősebb férfiak tanácskozásáról.

– Gyere, Rand, amíg még vitatkoznak. Mielőtt munkára fognának.

Lepillantott. Nem bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Mat Cauthon guggolt a szekér mellett. Úgy helyezkedett, hogy Tam, Bran és Cenn ne láthassa. Vékony, inas testével úgy nézett ki, mint egy kettéhajtott gólya. Mat barna szemei pajkosan csillogtak, mint mindig.

– Fogtunk Davval egy jó nagy, öreg borzot. Tiszta mérges, amiért kirángattuk a fészkéből. Holnap szabadon engedjük a Zöldön. Meglátod, hogy szaladgálnak majd a lányok.

Rand még szélesebben vigyorgott. Igaz, már nem tűnt olyan szórakoztatónak a dolog, mint egy-két évvel korábban tűnt volna, de Mat, úgy látszik, sosem fog felnőni. Gyorsan az apjára pillantott. Az öregek még mindig összedugott fejjel tanácskoztak. Éppen mindhárman egyszerre beszéltek.

– Megígértem, hogy behordom a hordókat – halkította le a hangját. – De később azért találkozhatunk.

Mat az égre meresztette a szemét.

– Hordókat cipelni! Itt egyen meg a fene, ha nem játszok szívesebben követ a legkisebb húgommal. Na jó, tudok jobbat is, mint a borz. Idegenek jöttek a Folyóközbe. Tegnap este...

Randnek egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Egy lovas? – kérdezte izgatottan. – Fekete köpenyes férfi, fekete lovon? És a köpenyét nem mozgatja a szél?

Mat arcáról lehervadt a vigyor. Nagyot nyelt.

– Te is láttad? – suttogta. – Azt hittem, egyedül én. Ne nevess ki, de megrémített.

– Nem nevetek. Engem is megijesztett. Meg mernék esküdni, hogy gyűlölt, hogy meg akart ölni. – Megborzongott. Eddig a napig el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egyszer majd meg akarja ölni, komolyan el akarja venni az életét. Ilyesmi egész egyszerűen sosem történt a Folyóközben. Verekedés igen, esetleg birkózás, de emberölés soha.

– Hát, én nem tudnám megmondani, gyűlölt-e vagy sem – mondta Mat –, de elég ijesztő volt, az biztos. Tulajdonképpen csak annyit csinált, hogy ült a lován, és engem nézett, kinn, a falu szélén. Soha életemben nem rémültem még meg ennyire. Na és lényeg az, hogy akkor egy pillanatra másfelé néztem (megjegyzem, nem volt könnyű) és mire visszafordultam, eltűnt. Vér és hamu! Ennek már három napja, és még mindig nem tudom kiverni a fejemből. Állandóan hátrapillantgatok. – Nevetni próbált, de csak valami rekedtes nyöszörgés lett belőle. – Furcsa hatással van az emberre a rémület. Különös dolgokat gondolsz tőle. Még az is az eszembe jutott (na persze csak egy pillanatra) hogy maga a Sötét Úr az. – Újra nevetni próbált, de ezúttal már egyáltalán nem hagyta el hang a torkát.

Rand mély levegőt vett. Kántálni kezdett, legalább annyira, hogy emlékeztesse magát, mint bármi más okból. – A Sötét Úr és a Kitaszítottak Shayol Ghul foglyai a Nagy Fertőn túl. Maga a Teremtő béklyózta meg őket, a teremtés pillanatában. Az idők végezetéig nem szabadulhatnak. A Teremtő karja óvja a világot, mindannyiunkra ragyog a Fény. – Nagy levegőt vett, és természetes hangon folytatta. – Különben is, ha kiszabadult is volna, mit keresne az Éjszaka Pásztora a Folyóközben? Miért figyelne két tanyasi fiút?

– Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy a lovas... gonosz volt. Ne nevess ki. Ha kell, meg is esküszöm rá. Lehet, hogy a Sárkány volt az.

– Hát te aztán tele vagy vidám gondolatokkal. Csupa jobbnál jobb ötlettel jössz elő – morogta Rand. – Rosszabb vagy, mint Cenn.

– Az anyám azt szokta mondani, ha nem javulok meg, elvisznek a Kitaszítottak. Ha láttam már egyáltalán olyan embert, aki Ishamaelre vagy Aginorra hasonlít, hát a fekete lovas volt az.

– Mindenkit a Kitaszítottakkal ijesztget az anyja – mondta Rand gúnyosan. – De a legtöbben kinövik. Akkor miért nem mindjárt az Árnyékember?

Mat mérgesen nézett rá.

– Nem voltam ilyen rémült már... Nem, soha nem voltam még ilyen rémült. Nem szégyellem bevallani.

– Én sem. Az apám azt gondolja, csak a fák közötti árnyékoktól ijedezem.

A barátja komoran bólintott, majd a kocsi kerekének dőlt.

– Az enyém is. Davnak is elmondtam, meg Elam Dowtrynak. Azóta is sasszemmel figyelnek, de nem láttak semmit. Elam már kezdi azt hinni, csak ugrattam. Dav szerint biztos Tarenrévből jött a fickó, birkát vagy csirkéket lopni. Ha! Pont úgy nézett ki, mint egy tyúktolvaj! – Sértett hallgatásba burkolózott.

– Valószínűleg tényleg képzelgés az egész – szólalt meg végül Rand.

– Talán tényleg csak egy birkatolvaj. – Megpróbálta elképzelni a lovast, mint birkatolvajt, de olyan volt, mintha egy farkast próbált volna gondolatban a macska helyére helyettesíteni, amint lesben áll az egérlyuk előtt.

– Hát, énnekem cseppet sem tetszett, ahogy rám nézett. És nyilván neked sem, különben nem rémültél volna meg annyira, amikor megemlítettem. Muszáj beszélnünk róla valakinek.

– Már beszéltünk, mindketten, és nem hittek nekünk. Szerinted tényleg meg tudnánk győzni al'Vere mestert anélkül, hogy saját szemével látná a fickót? Szerintem inkább hívatná Nynaeve-t, hogy nézze meg, nincs-e valami baj a fejünkkel.

– De hát most már ketten vagyunk. Csak nem hinnék, hogy mindketten ugyanazt képzeltük?

Rand megvakarta a fejét. Nem tudta, mit mondjon. Mat meglehetősen hírhedt volt a falu környékén. Kevesen nem estek még áldozatul a tréfáinak. Most már akárhányszor elszakadt egy szárítókötél, és a földre szóródtak a tiszta ruhák, vagy egy kilazult heveder miatt valamelyik gazda leesett a lováról, rögtön rá gondoltak először. Akkor is, ha még csak arra sem járt. A támogatása a semminél is rosszabb lenne.

– Az apád azt hinné, te beszéltél rá, hogy ezt mondjam, az enyém meg...

A beszélgető Tamra, Branra és Cennre pillantott a kocsi fölött. Az apja éppen őt nézte. Összekapcsolódott a tekintetük. A polgármester még mindig Cenn fejét mosta. Az öregember durcásan, szótlanul hallgatta.

– Jó reggelt, Matrim – mondta Tam vidáman. Megemelte az egyik pálinkáshordócskát, majd visszatette a szekér szélére. – Látom, jöttél segíteni Randnek lerakodni a hordókat. Rendes kölyök.

Amint megszólalt, Mat már talpra is ugrott, és hátrálni kezdett.

– Kendnek is jó reggelt, al'Thor mester. És kendteknek al'Vere mester, Buie mester. A fény ragyogjon kendtekre. Az apukám azért küldött...

– Biztos vagyok benne, hogy így van – vágott közbe Tam. – És, minthogy te olyan kölyök vagy, aki mindig rögtön elvégzi, amit rábíznak, kétségtelenül most is kész vagy már. Hát akkor rajta; minél hamarabb hordjátok a bort meg a pálinkát al'Vere mester pincéjébe, annál hamarább láthatjátok a mutatványost.

– Mutatványos?! – torpant meg Mat.

– Mikor ér ide? – kérdezte Rand ugyanabban a pillanatban. Egész életében két mutatványost látott eddig, és ezek közül az egyik érkezésénél olyan kicsi volt még, hogy Tam vállán ülve nézhette az előadást. És most végre újra jön egy, furulyástul, hárfástul, csodálatos történetestül, mégpedig pont Bel Tine-kor... Ezt a fesztivált még tíz év múlva is emlegetni fogják az emondmezeiek, a tűzijáték nélkül is.

– Ostobaság – morogta Cenn, de Bran szúrós, a polgármesteri tisztség teljes súlyát hordozó pillantását látva nyomban újból elhallgatott.

Tam a kocsi oldalának dőlt. Kényelmesen elhelyezkedett; a pálinkás-hordócskára könyökölt.

– Bizony, egy mutatványos, és már meg is jött. Al'Vere mester azt mondta, most éppen a fogadóban van, a szobájában.

– Az éjszaka kellős közepén érkezett. Úgy ám. – A fogadós helytelenítően rázta a fejét. – Addig dörömbölt a főbejáraton, míg végül az egész családot kiugrasztotta az ágyból. Ha nem lenne ilyen közel a fesztivál, azt mondtam volna neki, vigye maga az istállóba a lovát, és aludjon ő maga is ott, mutatványos vagy sem. Képzeljétek el, csak úgy betoppanni a legnagyobb sötétségben.

Rand csodálkozó pillantással nézett rá. Senki nem utazott éjszaka a falun kívül, manapság legalábbis. Főleg nem egyedül. A tetőfedő megint dünnyögni kezdett, de ezúttal túl halkan, semhogy egy-két szónál többet ki tudjon venni: „őrült” és „természetellenes”.

– De ugye nem fekete a köpenye? – kérdezte hirtelen Mat.

Bran hasa rázkódni kezdett a nevetéstől.

– Még hogy fekete! Pont olyan a köpenye, mint minden mutatványosé, akit eddig életemben láttam. Folt hátán folt és annyi szín, hogy a szivárvány ahhoz képest szürke.

Rand a legnagyobb meglepetésére hangosan felnevetett. A színtiszta megkönnyebbülés kacaja volt ez. A félelmetes fekete lovas, mint mutatványos. Vicces gondolat, de azért... Szégyenkezve kapta a szája elé a kezét.

– Látod, Tam – mondta Bran. – Tél eleje óta bizony nem sok nevetés volt a faluban. Most meg már a mutatványos köpenyének az említésére is kitör a kacagás. Már ez önmagában is megéri a költséget, amibe az idehívása került, Baerlonból.

– Mondj, amit akarsz – szólalt meg hirtelen Cenn – szerintem akkor is ostoba pazarlás. Nem is beszélve a tűzijáték-rakétáiról, amihez mind annyira ragaszkodtatok, hogy hozassunk.

– Szóval tényleg lesz tűzijáték – mondta Mat, de a tetőfedő még nem ért a mondandója végére.

– Egy hónapja meg kellett volna érkezniük az év első házalójával, csakhogy egy házaló sem jött még, igaz? Ha holnapra sem érkezik meg, ugyan mihez kezdünk velük? Tartunk még egy fesztivált, csak hogy felhasználhassuk őket? Már ha persze egyáltalán megkapjuk őket valaha.

– Cenn – sóhajtott Tam –, annyi benned a bizalom, mint egy tarenréviben.

– De hát akkor hol késik? Erre válaszolj, al'Thor!

– Nekünk miért nem szóltak? – kérdezte Mat sértett hangon. – Az egész falu előre izgult volna. Legalább annyira várták volna, minta mutatványost. Na jó, annyira azért nem, de majdnem. Már maga a hír is szórakoztató lett volna. Látják, hogy felpezsdítette az életet már a puszta pletyka is, hogy talán, esetleg lesz tűzijáték.

– Igen, vettem észre – felelte Bran, vádló oldalpillantást vetve a tetőfedőre. – És ha biztosan tudnám, honnan ered a pletyka... Ha például azt gondolnám, hogy valaki olyan helyen panaszkodott a költségek miatt, ahol olyanok is meghallhatták, akiknek nem lett volna szabad, annak ellenére, hogy titokban kellett volna tartani a dolgot...

Cenn megköszörülte a torkát.

– Túl öregek már az én csontjaim ehhez a fagyos szélhez. Ha megbocsáttok, megnézem, nem adna-e al'Vere asszony egy kis forralt bort, ami átmelegítsen. Polgármester. Al'Thor – bólintott a megnevezettek felé, azzal indult is a fogadó felé. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Bran felsóhajtott.

– Néha már én is azt hiszem, Nynaeve-nek igaza van... Mindegy, most nem fontos. Gondoljatok csak bele egy percre, fiatalemberek. Tényleg mindenkit fellelkesített a tűzijáték híre, annak ellenére, hogy csak pletykaszintű a dolog. De mit gondoltok, mit éreznek majd, ha a házaló mégsem érkezik meg, pedig annyira várták? Márpedig amilyen az időjárás, ki tudja, mikorra ér ide. A mutatványosnak ötvenszer annyira örülni fognak.

– És ötvenszer annyira csalódottak lettek volna, ha ő nem jön el – mondta lassan Rand. – Talán még Bel Tine sem tudta volna felvidítani őket egy akkora csalódás után.

– No, úgy tűnik, neked még van is valami a koponyádban, még ha ritkán is használod – jelentette ki Bran. – Egy napon ő ül majd a helyeden a falutanácsban, Tam, meglátod. Már most sem szerepelne sokkal rosszabbul, mint egy bizonyos valaki, akit akár néven is nevezhetnék.

– Ha csak beszélünk, attól nem kerül a pincébe a bor, sem a pálinka – mondta gyorsan Tam, azzal az első hordócska pálinkát a polgármester kezébe nyomta. – Én meg egy jó meleg tűzre vágyom, egy pipára és egy korsónyira abból a jó kis sörödből. – A második pálinkáshordót a maga vállára emelte. – Biztos vagyok benne, hogy Rand hálás lesz a segítségedért, Matrim. És ne felejtsétek el, minél hamarabb hordjátok a pincébe a hordókat...

Mikor Tam és Bran bementek a fogadóba, Rand a barátjára nézett.

– Nem muszáj segítened. Rád vár Dav meg a borz.

– Ugyan, miért ne – felelte Mat lemondó hangon. – Ahogy az apád mondta, minél hamarabb végzünk... – Karjába kapta az első hordó almabort, és a bejárat felé kocogott vele. – Talán Egwene is előkerül. Ha láthatlak, ahogy azzal a szíven döfött ökör pillantásoddal nézel rá, már az megéri. Százszor viccesebb, mint a borz.

Rand éppen az íját és a tegezt tette volna a kocsira, de erre megállt a keze. Végre sikerült egy ideig megfeledkeznie Egwene-ről. Ez már önmagában is szokatlan volt. De tényleg, valószínűleg valahol a fogadó környékén lehet. Nem sok esélye van, hogy elkerülje vele a találkozást. Igaz, hetek óta nem látta.

– Na, mi van? – kiáltott vissza neki Mat a fogadó ajtaja elől. – Arról nem volt szó, hogy egyedül csinálom! Egyelőre még azért nem vagy a falutanács tagja.

Rand összerezzent. Gyorsan felkapott egy hordót, és a barátja után indult. Talán nem lesz otthon, gondolta. Furcsa módon ez a lehetőség sem tűnt kellemesebbnek.

Második fejezet

IDEGENEK

Mire Rand és Mat beléptek terhükkel a nagyterembe, al'Vere mester már a második korsót töltötte meg a legjobb, saját főzésű barna sörével a jobb oldali fal mellé feltornyozott hordók egyikéből. Karmoló, a fogadó sárga macskája, épp annak a hordónak a tetején gubbasztott csukott szemmel, lábai köré kanyarított farokkal. Tam a hatalmas, folyami kőből készült kandalló előtt állt. Hosszú szárú pipát tartott a kezében. Jól teletömködte dohánnyal a dobozból, amelyet a fogadós mindig a dísztelen kő kandallópárkányon tartott. A tűzhely a nagy, négyzet alakú szoba egyik falának felét kitöltötte. Vállmagasságig ért. A vidáman ropogó tűz heve könnyedén elűzte a kinti hideget.

Ezen a napon, a fesztivál előtt, mindenkinek rengeteg dolga volt, így Rand biztos volt benne, hogy üresen találja a nagytermet, az apjától, Brantól és a macskától eltekintve, ám a Falutanács négy másik tagja, köztük Cenn, is ott ült magas hátú székeken a tűzzel szemben, korsóval a kézben, kékesszürke pipafüstöt eregetve. Végre egyszer mindegyik kőjátéktábla szabad volt, a fogadós összes könyve a kandallóval szemközti polcon sorakozott. Mindenki hallgatott. A tanácstagok csendesen bámultak a korsójuk mélyére, vagy türelmetlenül kocogtatták a fogukat a pipájuk végével. Várták, mikor csatlakozik hozzájuk Tam és Bran.

Az aggodalom és a rossz hangulat egyáltalán nem volt szokatlan az utóbbi időben a Falutanácsban. De nem csak Emondmezőn volt így, hanem valószínűleg Őrdombon és Lovasdon sem volt más a helyzet. Sőt, Tarenréven sem, bár persze a tarenrévieknél sosem lehet tudni, furcsa népség az.

A tűz előtt ülők közül csak ketten, Haral Luhhan, a kovács, és Jon Thane, a molnár, pillantottak föl egyáltalán, amikor a fiúk beléptek.

Igaz, Luhhan mester pillantása nem pusztán átfutott rajtuk. A kovács karja vastagabb volt, mint sok ember combja, kötélnyi izomkötegek kígyóztak rajta. Hosszú bőrkötényét viselte, mintha egyenesen a műhelyéből sietett volna a gyűlésre. Összehúzott szemöldökkel mérte végig mindkettőjüket. Aztán szándékos lassúsággal visszafordult a székében, és komótosan tovább tömködte pipáját vastag hüvelykujjával.

Rand kíváncsian lassított le, majd kis híján felkiáltott, amikor Mat bokán rúgta. A barátja ellentmondást nem tűrő pillantással biccentett a nagyterem másik oldalán nyíló ajtó felé, és válaszra sem várva továbbsietett. Rand lassabban, kissé sántikálva követte.

– Ezt meg miért csináltad? – támadta le Matet, amint a konyhához vezető folyosóra értek. – Majdnem eltörted a...

– Az öreg Luhhan miatt – lesett vissza Mat Rand válla fölött a nagyterembe. – Azt hiszem, gyanítja, én voltam az aki...

Gyorsan elharapta a mondatot, mert al'Vere asszony viharzott elő a konyhából. Őszülő haját vaskos fonatban viselte, jobboldalt a mellére fektetve. Frissen sült kenyér illata lengte körül.

A kezében tartott tálcán ropogós cipók sorakoztak – a fogadósné Emondmező-szerte híres volt a cipóiról –, no meg sajtdarabok és néhány tányér ecetes savanyúság. Randnek rögtön eszébe jutott, hogy aznap még csak egy serclit evett, mielőtt reggel elindultak a farmról. Olyan hangosat kordult a gyomra, hogy elszégyellte magát. A karcsú asszony anyaian rájuk mosolygott.

– Akad még egy kevés a konyhában, ha éhesek vagytok, és én még nem láttam olyan korotokbeli fiút, aki ne lett volna az. Vagy akármilyen korban lévőt, ha már itt tartunk. De ha azt jobban szeretitek, éppen mézes sütit is sütök.

A fogadósné azon kevés férjes asszony közé tartozott a környéken, aki egyszer sem próbált még házasságközvetítőt játszani Tammal. Randdel viszont mindig anyáskodott, ami meleg mosolyokban és egy-két finom falatban nyilvánult meg, akárhányszor a fogadó közelében járt. Igaz, minden helybéli fiatalemberrel ugyanígy bánt, válogatás nélkül. Ha néha úgy is tűnt a pillantásából, hogy többet is tenne, tettekig vagy szavakig sosem vitte a dolgot, amiért Rand mélységesen hálás volt neki. Al'Vere asszony válaszra sem várva a nagyterem felé suhant. Amint belépett, rögtön hátralökődő székek zaja hallatszott ki a folyosóra, ahogy a bent ülő férfiak felpattantak. Mindenki hangosan dicsérte a kenyér illatát. A fogadósné messze jobb szakács volt, mint bárki más a faluban vagy a környékén; mérföldekre nem volt olyan férfi, aki ne kapott volna az alkalmon, hogy az asztalához ülhessen.

– Mézes süti – nyalta meg a száját Mat.

– Később – jelentette ki Rand megingathatatlanul –, különben sosem végzünk.

A pincébe vezető lépcső lejárata mellett lámpa lógott, közvetlenül a konyhaajtó mellett, egy másik magában a lenti kőfalú szobában vetett ragyogó fénykört a padlóra, csak a legtávolabbi sarkokban hagyva egy kis félhomályt. A falak mentén, fa állványokon több, egymás fölötti sorban kis pálinkás és almaboros hordók sorakoztak. A nagyobb, vállig érő hordók sört és bort rejtettek. Némelyik csapra volt verve. Számos boroshordón Bran al'Vere krétával feltüntette a vásárlás évszámát, a házaló nevét, akitől vette, és hogy melyik városban érlelték őket. A sört és a pálinkát viszont mind folyóközi gazdák vagy maga Bran főzte, saját termésből. A házalók vagy a ritkán felbukkanó kereskedők egyszer-egyszer külföldi, a Folyóközön kívüli pálinkát vagy sört is hoztak, de ezek sosem voltak olyan jók, mint a helyi készítésűek, amellett csillagászati áruk volt. Senki nem ivott belőlük egynél többször.

– Nos – mondta Rand, amint az egyik állványra tették a hordóikat –, mit csináltál már megint, hogy kerülnöd kell Luhhan mestert?

Mat megvonta a vállát.

– Semmi különöset. Épp csak azt mondtam Adan al'Caarnak meg néhány taknyos barátjának – Ewin Finngarnak és Dag Coplinnak – hogy néhány gazda tüzet fújó szellemkutyákat látott az erdőben szaladgálni. Úgy megették, mint a friss tejfölt.

– És Luhhan mester ezért mérges rád? – hitetlenkedett Rand.

– Na nem egészen – a barátja egy pillanatra elhallgatott. Aztán megrázta a fejét és folytatta. – Szóval az a helyzet, hogy két kutyáját liszttel szórtam be. Tiszta fehérek lettek. Aztán Dag házánál szabadon engedtem őket. Honnan tudhattam volna, hogy egyenesen hazaszaladnak? Igazából nem is az én hibám. Ha Luhhan asszony nem felejti nyitva az ajtót, nem tudtak volna bemenni a házba. Egyáltalán nem azért csináltam az egészet, hogy tiszta liszt legyen a lakásuk. – Felnevetett. – Úgy hallottam, seprűvel zavarta ki a házból az öreg Luhhant, kutyástól, mindenestül.

Rand elszörnyedve rázkódott össze, de közben azért nevetett.

– A helyedben én jobban félnék Alsbet Luhhantól, mint a kovácstól. Majdnem ugyanolyan erős, csak sokkal rosszabb a természete. De hát semmi baj. Ha elég gyorsan szeded a lábad, talán nem is ismer fel a kovács. – Mat arckifejezéséből úgy tűnt, ő cseppet sem tartja viccesnek a megjegyzését.

Amikor azonban végül visszaértek a nagyterembe, a barátjának nem volt miért aggódnia. A hat férfi szoros körbe rendezte a székét a kandalló előtt. Éppen a tűznek háttal ülő Tam beszélt, olyan halkan, hogy a többiek mind előrehajoltak, nehogy egy szaváról is lemaradjanak. Olyannyira elmerülten hallgatták, hogy talán azt sem veszik észre, ha egy birkanyájat hajtanak át a nagytermen. Rand szeretett volna egy kicsit közelebb menni, belehallgatni a beszélgetésbe, de Mat szenvedő pillantással rángatta meg a köpenye ujját. Nagy sóhajjal követte hát a kocsihoz.

Mire megint a folyosóra értek, egy tálcát találtak a lépcső mellett. Forró mézes sütemény illata lengte be a levegőt. Két korsó is volt, meg egy kancsó, tele forralt almaborral. Rand bármilyen elszánt is volt korábban, hogy vár az evéssel, amíg végeznek, az utolsó néhány lépést egy tűzforró mézes süteménnyel és a hordóval zsonglőrködve tette meg.

Mikor az utolsó hordót is az állványra tette, megvárta, amíg Mat is megszabadul a terhétől – addig is letörölte a morzsákat a szája széléről –, majd így szólt:

– Na akkor most jöhet a mutat...

Ekkor lépések dübörögtek a lépcsőn, és Ewin Finngar rontott (félig zuhant) a pincébe. Kövérkés arca valósággal ragyogott az izgalomtól, láthatóan alig várta, hogy átadja az újságot, amit hozott.

– Idegenek vannak a faluban. – Egy darabig levegőért kapkodott. Közben Matre fintorgott. – Szellemkutyát egyet sem láttam, de hallom valaki liszttel szórta be Luhhan mester kutyáit. Azt is hallottam, Luhhan asszonyság tudja, kit keressen ez ügyben.

A Randet és Matet Ewintől elválasztó korkülönbség (utóbbi még csak tizennégy volt) általában elég volt, hogy ne sokat törődjenek bármivel is, amit az utóbbi mond, ezúttal azonban döbbenten pillantottak egymásra, és egyszerre kezdtek beszélni.

– A faluban? – kérdezte Rand. – Nem az erdőben?

– Fekete a köpenye? – így Mat. – Láttad az arcát?

Ewin bizonytalanul kapkodta egyik fiúról a másikra a pillantását, aztán, amikor Mat fenyegetően felé indult, gyorsan megszólalt:

– Hát persze, hogy láttam az arcát. A köpenye meg zöld. Vagy talán szürke. Változó. Úgy tűnik, mintha mindig beleolvadna a háttérbe. Néha még akkor sem veszed észre, ha egyenesen ránézel, legalábbis amíg meg nem mozdul. A nőé pedig kék, mint az ég, és tízszer díszesebb, mint a legszebb ünnepi ruha, amit életemben láttam. Ő maga is tízszer csinosabb, mint bárki, akit valaha láttam. Igazi nemes hölgy, mint a mesékben. Csak az lehet.

– Nő? – kérdezte Rand. – Miről beszélsz te? – Matre nézett. Barátja fejére tett kézzel, összeszorított szemmel állt.

– Épp róluk akartam beszélni – morogta –, amikor eltérítettél... – elhallgatott, éles pillantást vetett Ewinre. – Tegnap este érkeztek – folytatta pár pillanat múlva –, és kivettek két szobát a fogadóban. Láttam, amikor belovagoltak. Te, a lovaik! Sosem láttam még ilyen magas, ilyen kecses hátasokat. Úgy néznek ki, mintha a világ végéig tudnának futni, megállás nélkül. Azt hiszem, a férfi a nőnek dolgozik.

– A szolgálatában áll – kottyantotta közbe Ewin. – A történetekben úgy mondják, a szolgálatában áll.

Mat folytatta, mintha Ewin meg sem szólalt volna.

– Mindenesetre hallgat rá, azt csinálja, amit mond. De mégsem olyan, mint egy egyszerű szolga. Talán katona. Ahogy a kardját hordja, mintha a testrésze lenne, mint a lába vagy a keze. A kereskedők testőrei hozzá képest korcs kutyák. Na és a nő! Soha életemben nem láttam még ilyet. Legszebb álmomban sem. Mintha egy mutatványos történetéből pattant volna elő. Egyszerűen olyan... olyan... – szúrós pillantást vetett Ewinre. – Igazi nemes hölgy – fejezte be nagyot sóhajtva.

– Na de kik ezek? – kérdezte Rand. A kereskedőkön, akik évente egyszer érkeztek gyapjúért és dohányért, meg a házalókon kívül soha nem jött idegen Folyóközbe, vagy legalábbis majdnem soha. Tarenrévbe még talán, de ilyen délre nem. A legtöbb kereskedő meg házaló pedig évek óta rendszeresen járt hozzájuk, így már nem is számítottak idegennek, csak külföldinek. Jó öt éve fordult elő utoljára, hogy idegen érkezett Emondmezőre, és ő is csak azért, mert valami bajba keveredett Baerlonban. Senki nem értette igazán, mi is volt tulajdonképpen a dolog lényege. Amúgy sem maradt sokáig. – És mit akarnak?

– Hogy mit akarnak?! Mit érdekel engem, hogy mit akarnak. Idegenek, mégpedig olyanok, amilyenekről nem is álmodtál volna! Gondolj csak bele!

Rand kinyitotta a száját, de aztán mégis becsukta anélkül, hogy mondott volna valamit. A fekete köpenyes lovas miatt úgy érezte magát, mint egy macska, amit kutyák kergetnek. Egyszerűen túl hihetetlen egybeesés volt, hogy három idegen egyszerre érkezzen a faluba. Persze csak akkor három, ha ennek a fickónak a változó színű köpenye sosem változik feketére.

– A nő neve Moiraine – szólalt meg Ewin a pillanatnyi csendben. – A férfi mondta. Moiraine-nek szólította. Moiraine úrhölgynek. Az ő neve meg Lan. A javasasszony talán nem szereti Moiraine-t, de nekem akkor is tetszik.

– Miből gondolod, hogy Nynaeve nem szereti? – kérdezte Rand.

– Reggel a javasasszonytól kért útbaigazítást, és „gyermekem”-nek szólította. – Rand és Mat elhűlten sziszegtek, Ewin hadarva magyarázta a helyzetet: – Az úrhölgy nem tudta, hogy ő a javasasszony. Amikor megtudta, még bocsánatot is kért. Tényleg. És feltett neki néhány kérdést gyógynövényekről, meg hogy ki kicsoda Emondmezőn, legalább olyan tisztelettel, mint bármelyik falusi nő, némelyeknél még tisztelettudóbban is. Egyébként is, folyton kérdezősködik; ki mennyi idős, milyen régen laknak ott, ahol laknak, meg... meg ehhez hasonlókat. Mindenesetre Nynaeve úgy válaszolt, mintha zöld édesbogyóba harapott volna. Amikor aztán Moiraine úrhölgy továbbment, Nynaeve úgy nézett utána... hát, nem túl barátságosan, az egyszer biztos.

– Ennyi az egész? – kérdezte Rand. – Tudod, milyen indulatos a javasasszony. Amikor Cenn Buie tavaly gyermeknek hívta, fejbe vágta a botjával, pedig Cenn a Falutanács tagja, meg még a nagyapja is lehelne. Bármitől haragra lobbanhat, de egy perc múlva már el is felejti.

– Nekem az az egy perc is túl sok – dünnyögte Ewin.

– Engem aztán nem érdekel, kit vág fejbe Nynaeve – kuncogott Mat –, amíg nem engem. A mostani lesz minden idők legjobb Bel Tine-ja. Mutatványos, úrhölgy – kinek kell ennél több? Mit számít ezek után a tűzijáték?

– Mutatványos? – hüledezett Ewin.

– Gyerünk, Rand – folytatta Mat, rá se hederítve a fiatalabb fiúra, hiszen végeztünk. Látnod kell ezt a fickót.

Felfelé indult a lépcsőn, Ewinnel a sarkában.

– Tényleg lesz mutatványos, Mat? – kiabálta. – Ugye ez most nem olyan, mint a szellemkutyák? Vagy a békák?

Rand csak annyi ideig késlekedett, míg letekerte a lámpát, aztán máris utánuk sietett.

A nagyteremben időközben Rowan Hurn és Samel Crawe is csatlakozott a tűz előtt ülőkhöz, tehát most már teljes létszámban jelen volt a Falutanács. Éppen Bran al'Vere beszélt. Egyébként harsány hangját most olyan halkra fogta, hogy a szorosan egymás mellé húzott székek körén túl csak kivehetetlen mormogás hallatszott belőle. Mondanivalójának hangsúlyt adandó a polgármester vaskos mutatóujjával a másik keze tenyerébe csapkodott, és fel-alá jártatta a tekintetét a körégyűlteken. Hol ennek, hol annak nézett mélyen a szemébe. Mind egyetértően bólintottak, bármit is mondott. Igaz, Cenn kissé kelletlenebbül, mint a többiek.

A férfiak ilyetén egybetömörülése festett jelzőtáblánál is világosabban adta mindenki tudtára: akármiről is tárgyalnak, az csak a Falutanácsra tartozik, legalábbis egyelőre. Biztos nem örülnének, ha megpróbálna belehallgatni, gondolta Rand. Nem szívesen bár, de nagy nehezen otthagyta őket. Hiszen ott van a mutatványos is. No meg ezek az idegenek.

Kilépett az utcára. Bela és a kocsi eltűnt. Hu vagy Tadd, a fogadó valamelyik lovásza bevitte az istállóba. Mat és Ewin néhány lépésnyire álltak az ajtótól, szélben csapkodó köpennyel, egymás felé fordulva.

– Utoljára mondom! – csattant fel Mat. – Nem szórakozom. Tényleg van mutatványos. Most pedig szállj le rólam. Rand, megmondanád ennek a gyapjúagyúnak, hogy igazat mondok, hátha akkor végre eltűnik?

Összefogta a köpenyét, azzal megindult feléjük, hogy a barátja védelmére keljen, de a torkán akadt a szó. Végigszaladt a hátán a hideg. Megint figyelte valaki. Messze nem volt olyan rémítő érzés, mint amikor a csuklyás lovas nézte, de attól még kellemesnek sem volt mondható, főleg ilyen hamar az előző affér után.

Gyorsan körbepillantott a Zöldön, de nem látott semmi különöset – játszadozó gyermekek, a fesztiválra készülő felnőttek. Egyikük sem nézett feléjük egy pillanatnál hosszabban. A Tavaszpózna most már elhagyatottan álldogált, várta a másnapot. A mellékutcákról nyüzsgés, gyermekhangok hallatszottak. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, kivéve, hogy valaki még mindig nézte.

Aztán valami megérzéstől vezetve megfordult, és magasabbra emelte a pillantását. A fogadó cseréptetőjének szélén nagy holló üldögélt.

Időnként meg-megbillent a hegyek felől érkező széllökésektől. Oldalra hajtotta a fejét, nagy, fekete gombszemével... Rand úgy érezte, őt figyeli. Nagyot nyelt. Aztán hirtelen vad, tüzes dühre lobbant.

– Mocskos dögevő! – morogta.

– Unom, hogy folyton bámulnak – mérgelődött Mat. Rand csak most vette észre, hogy a barátja időközben mellé lépett, és ugyancsak a hollót figyeli zord tekintettel.

Egymásra pillantottak, majd egy emberként hajoltak le kőért.

Mindketten jól céloztak, de a holló oldalt lépett, a kövek a hűlt helyén süvítettek át. Megrázta a szárnyait, majd újra oldalt döntötte a fejét, és tovább fürkészte őket halálfekete szemével, a félelem legkisebb jele nélkül, mintha mi sem történt volna.

Rand megrökönyödve nézett.

– Láttál már ilyet? Hogy egy holló ilyet csináljon? – kérdezte halkan. Mat megrázta a fejét, egy pillanatra sem véve le a szemét a madárról.

– Soha. Nemcsak hollótól, semmilyen madártól nem.

– Gonosz madár ez – szólalt meg egy dallamos, bár pillanatnyilag némiképp undorral telt női hang a hátuk mögött –, a legjobb esetben sem szabad bízni benne.

A holló éleset vijjogott, és olyan sietősen kapott szárnyra, hogy egy szemvillanásnyi idő múlva már csak két fekete toll libegett utána a föld felé a tető széléről.

Rand és Mat meghökkenten fordultak utána, követték a szemükkel. Villámgyorsan átrepült a Zöldön, majd a felhő övezte ködhegység Nyugati-erdő fölött tornyosuló ormai felé szállt tovább. Hamarosan csak egy pont látszott belőle a nyugati égen, aztán az is eltűnt.

Rand pillantása a nőre esett, aki megszólította őket. Ő is a holló röptét figyelte, de most visszafordult, és találkozott a pillantásuk. Szóhoz sem jutott, csak bámult. Ez csak Moiraine úrhölgy lehet, gondolta. Az utolsó szóig igaz volt minden, amit Mat és Ewin mondott róla, sőt. Nem talált szavakat.

Amikor megtudta, hogy gyermekemnek hívta Nynaeve-t, öregnek képzelte el. De nem volt öreg. Illetve, egyáltalán nem tudta volna megmondani, hány éves lehet. Először azt hitte, éppolyan fiatal, mint Nynaeve, de minél tovább nézte, annál biztosabb volt, hogy annál azért idősebb. Volt valami felnőttes, valami sokat tapasztalt a nagy, sötétbarna szemeiben. Valami azt sugallta, olyasmiket tud, amit senki nem tudhat fiatalon. Egy pillanatra úgy érezte, mély tó ez a szem, amelyben mindjárt elmerül. Afelől sem maradt benne kétség, miért nevezte Mat és Ewin mutatványos meséjéből előlépett úrhölgynek. Olyan kecsesen, olyan parancsoláshoz szokott tartással mozgott, amitől egészen ügyetlennek, idétlennek érezte magát. A nő alig ért a mellkasáig, de olyan erős volt a kisugárzása, hogy az ő magassága tűnt a helyesnek, Rand pedig esetlennek, otrombának, túl nagyra nőttnek érezte magát.

Összességében nem hasonlított senkire, akit eddig életében látott. Széles kapucni keretezte finom fürtökben lógó sötét haját. Soha életében nem látott még felnőtt nőt copfba font haj nélkül. Minden folyóközi lány izgatottan várta a napot, amikor a faluja Nőköre végre bejelenti, hogy elég idős már befonni a haját. A ruházata sem volt kevésbé különös. Köpenye égkék bársonyból készült, a peremén sűrű, leveleket, indákat, virágokat formázó ezüsthímzéssel ékesítve. Sötétebb kék, itt-ott krémszínben díszített ruhája minden mozdulatára tompán csillogott. Vaskos arany láncszemekből álló nehéz lánc lógott a nyakában, míg egy másik, vékonyabb, a hajába erősítve kis, csillogó kék drágakövet tartott a homloka közepén. Derekát széles, aranyszálakból szőtt öv díszítette. Bal keze középső ujján saját farkába harapó kígyót formázó aranygyűrűt viselt. Soha életében nem látott még ilyen gyűrűt, noha a Nagy Kígyót magát felismerte. A végtelenség szimbóluma volt, akárcsak az Idő Kereke, csak még annál is régebbi.

Díszesebb, mint a legszebb ünnepi ruha, mondta Ewin. Igaza volt. A Folyóközben senki nem öltözött így. Soha.

– Jó reggelt, asszony... ööö... Moiraine úrhölgy – mondta. Elvörösödött a nyelvbotlása miatt.

– Jó reggelt, Moiraine úrhölgy – visszhangozta Mat, kissé zökkenőmentesebben. De csak kissé.

A nő elmosolyodott, mire Rand azon kezdte törni a fejét, mit tehetne érte, milyen ürügyet találhatna ki, hogy a közelében maradhasson. Tisztában volt vele, hogy mindannyiójukra mosolyog, mégis úgy érezte, mintha egyedül neki szólna a mosolya. Tényleg olyan volt, mintha egy mutatványos története elevenedett volna meg. Közben észrevette, milyen ostobán vigyorog Mat.

– Szóval tudjátok a nevemet – mondta a nő. Elégedettnek tűnt a hangja. Mintha a látogatása, legyen bármilyen rövid is, nem lenne még legalább egy évig szóbeszéd tárgya a faluban! – De Moiraine-nek szólítsatok, ne úrhölgynek. Na és titeket hogy hívnak?

Ewin nyomban a másik két fiú elé pattant, mielőtt azok megszólalhattak volna.

– Ewin Finngar vagyok, hölgyem. Én mondtam meg nekik a nevét, onnan tudják. Hallottam, amikor Lan így szólítja, de nem hallgatóztam. Emondmezőn még sosem járt senki magához hasonló. És egy mutatványos is jött a faluba Bel Tine-ra. Ráadásul ma este pont Téleste van. Meglátogatna minket? Az anyám almás sutit is süt.

– Még meglátom – tette a nő Ewin vállára a kezét. Csillogó szeméből úgy tűnt, mulat magában, bár más jelét nem mutatta. – Nem tudom, mennyire lennék képes egy mutatványossal versenyezni, Ewin. De tegezz nyugodtan, légy szíves. – Várakozóan nézett Randre és Matre.

– Matrim Cauthon vagyok, úrh... ööö... Moiraine – mondta Mat. Mereven, gyorsan meghajolt. Kiegyenesedés közben fülig pirult.

Rand egy darabig tétovázott, nem kellene neki is valami olyasféle üdvözléssel próbálkoznia, mint a történetek hősei, de Mat példáját látva inkább egyszerűen csak megmondta a nevét. Ezúttal legalább nem akadt össze a nyelve.

Moiraine ránézett, majd Matre, majd megint rá. Elmosolyodott. Épp hogy csak egy picit görbült fölfelé a szája sarka. Egwene szokott így mosolyogni, ha valami titka van, gondolta Rand.

– Lenne néhány apróbb feladat, amiben szükségem lenne egy kis segítségre, amíg Emondmezőn tartózkodom – mondta. – Lenne kedvetek hozzá? – Egymás szavába vágva biztosították beleegyezésükről. Moiraine nevetve fogadta buzgóságukat. – Nesztek – mondta. Rand meglepetten érezte, hogy egy pénzdarabot nyom a markába, majd két kézzel rá is hajlítja az ujjait.

– Nincs rá szükség – kezdte, de a nő egy kézmozdulattal elhárította a tiltakozását, és máris Ewinhez, majd Mathez lépett. Nekik is ugyanúgy a markukba szorított egy érmét.

– Dehogy nincs – mondta. – Nem várhatom el tőletek, hogy ingyen dolgozzatok. Addig is, vegyétek emléknek, és tartsátok magatoknál, hogy mindig emlékeztessen, szavatokat adtátok: eljöttök, ha hívlak benneteket. Szerződést kötöttünk.

– Sosem fogom elfelejteni – mondta Ewin vékony hangon.

– Majd később még beszélünk. Mindent el kell mondjatok magatokról.

– Úrhölgy... Mármint Moiraine! – szólt utána Rand félénken, mikor elfordult. A nő megtorpant. A válla fölött nézett vissza rá. Rand nagyot nyelt, de azért folytatta: – Miért jöttél Emondmezőre? – Moiraine arckifejezése nem változott, Rand mégis megbánta, amiért feltette ezt a kérdést, noha nem tudta volna megmondani, miért. Mindenesetre gyorsan magyarázkodni kezdett. – Nem akartam udvariatlan lenni. Bocsánatot kérek. Csak hát az a helyzet, hogy senki sem jön a Folyóközbe, csak kereskedők, meg házalók, de ők is, csak ha a hó nem túl mély, és le tudnak jutni idáig Baerlonból. Szinte senki nem jön ide. Olyan, mint te, biztos nem. A kereskedők azt mondják, isten háta mögötti hely ez, és gondolom, a kívülállónak tényleg annak is tűnik. Egyszerűen csak kíváncsi voltam.

A nő arcáról erre lassan eltűnt a mosoly, mintha eszébe jutott volna valami. Pár pillanatig szótlanul nézett rá.

– A történelmet tanulmányozom – mondta végül. – Régi történeteket gyűjtök. Ez a hely, amit ti Folyóköznek hívtok, mindig érdekelt. Néha olyan történeteket tanulmányozok, amelyek réges-régen itt zajlottak, itt és még néhány helyen.

– Történeteket? – mondta Rand. – Ugyan mi történhetett a Folyóközben, ami olyan valakit érdekelhetne... – Szóval mi történhetett volna itt?

– És mi másnak hívnánk, mint Folyóköznek? – tette hozzá Mat.

– Mindig is ez volt a neve.

– Ahogy az Idő Kereke forog – mondta Moiraine, félig magának, elgondolkodó pillantással –, minden hely számos nevet visel egymás után. Maguk az emberek is más nevet, más arcot hordanak a korok sorában. A test más, de az ember ugyanaz. Mégsem ismerheti előre senki a Nagy Mintát, amelyet a Kerék sző, de még csak egyetlen kor Mintáját sem. Csak figyelhetünk, tanulmányozhatunk, és reménykedhetünk.

Rand csak bámulta. Szóhoz sem jutott, még azt sem tudta megkérdezni, mit értett ezen. Abban sem volt biztos, az ő fülüknek szánta-e. Úgy vette észre, a másik kettőnek éppúgy csomót kötöttek a nyelvére, mint neki. Ewinnel még az álla is leesett.

Ekkor Moiraine megint észre látszott venni őket, mire mindhárman összerezzentek, mintha most ébrednének föl.

– Később még beszélünk – mondta. Egyikük sem szólt egy szót sem.

– Később. – Azzal továbbment, a Szekér híd felé. Úgy tűnt, mintha nem is járna, hanem a talaj fölött lebegne. Köpenye szárnyként terült szét mögötte.

Mikor eltávolodott, egy magas férfi lépett el a fogadó falától – Rand eddig észre sem vette, hogy ott van –, és kezét hosszú kard markolatán nyugtatva követte. Sötét szürkészöld ruhákat viselt, olyan árnyalatban, amely egyaránt beolvad a növényzetbe és a sötétbe. Köpenye a szürke, a zöld és a barna árnyalataiban játszott, ahogy a szél mozgatta. Néha szinte eltűnni látszott. Folyton beleolvadt a háttérbe, bármi legyen is az. A férfi hosszú haja a halántékánál őszült. Keskeny bőr hajpánt akadályozta még, hogy a szemébe hulljon. Arcát mintha kőből faragták volna, csupa szöglet és sík, viharvert, de ránctalan, az őszülő haj ellenére is. A mozgása kifejezetten egy farkaséra emlékeztette Randet.

Hármuk mellett elhaladva átfutott rajtuk a pillantása. Hideg, kék szeme, mint a téli napkelte. Úgy mérte végig őket, mintha mérlegre tenné őket magában. Mindenesetre az arcáról nem derült ki, mire jutott, mennyit nyomnak. Felgyorsította a lépteit, míg utol nem érte Moiraine-t. Akkor lelassított; odahajolt hozzá, és mondott neki valamit. Rand nagyot fujt. Észre sem vette, hogy egy ideje benn tartotta a levegőt.

– Na, ez volt Lan – mondta Ewin mély torokhangon, mintha ő is visszatartotta volna a lélegzetét. Hát igen, az a pillantás... – Fogadok, hogy Őrző.

– Ugyan már, ne légy bolond – nevetett Mat, bár kissé reszketeg kacaj volt ez. – Őrzők csak a mesékben vannak. Különben is, az őrzők arannyal, drágakövekkel borított páncélt és kardot viselnek; minden idejüket északon töltik, a Nagy Fertőben, és gonosz lények, trallokok meg ilyenek ellen harcolnak.

– Attól még lehet Őrző – kötötte az ebet a karóhoz Ewin.

– Láttál rajta talán aranyat vagy drágaköveket? – horkant föl Mat gúnyosan. – Vannak talán trallokok a Folyóközben? Birkáink vannak, semmi más. El sem tudom képzelni, mi történhetett itt, ami olyasvalakit érdekelhetne, mint Moiraine.

– Végül is történhetett – mondta lassan Rand. – Azt mondják, a fogadó legalább ezer éve itt áll, talán több is.

– Ezerévnyi birka – felelte Mat.

– Ezüstgaras! – tört ki Ewin. – Egy egész ezüstgarast adott! Gondoljatok csak bele, mi mindent tudok majd venni ezért, ha megjön a házaló!

Rand kinyitotta a markát, ránézett az érmére, amelyet a nőtől kapott, és majdnem leejtette megdöbbenésében. Neki nem garast adott. A vastag ezüstpénzen egy női alak lángnyelvet tartott kinyújtott tenyerén. Nem ismerte fel, nem tudta, honnan származhat, de Bran al'Vere-t már tucatnyi országból származó érmét látott lemérni, mikor a kereskedők fizettek: volt fogalma, mennyit érhet. Ennyi ezüstből egy jó lovat is vehet, akárhol a Folyóközben, és még marad is valamennyi.

Matre nézett. Barátja arcán ugyanaz a döbbent kifejezés ült, ami valószínűleg az övén is. Úgy fordította a kezét, hogy Mat láthassa, mi van benne, de Ewin ne, és kérdően húzta fel a szemöldökét. Mat bólintott. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultak egymásra.

– Vajon miféle munkára gondolhatott? – kérdezte végül.

– Nem tudom – jelentette ki Mat –, és nem is érdekel. De én mindenesetre nem költöm el az enyémet. Akkor se, ha megjön a házaló – jelentette ki, azzal kabátzsebébe csúsztatta az érmét.

Rand bólintott, és lassú mozdulattal követte a példáját. Nem tudta volna megmondani, miért, de valahogy úgy tűnt, a barátjának van igaza. Ezt az érmét nem szabad elkölteni. Hiszen Tőle kapta. Igaz, nemigen tudta elképzelni, mi mást kezdhetne egy ezüstpénzzel, de...

– Gondoljátok, nekem is meg kéne tartanom az enyémet? – habozott Ewin gyötrődő arckifejezéssel.

– Ha nem akarod, akkor nem – mondta Mat.

– Szerintem azért adta neked, hogy elköltsd – így Rand.

Ewin az érméjére nézett, aztán megrázta a fejét, és zsebre vágta a garast.

– Megtartom – jelentette ki gyászos hangon.

– Különben is, itt van még a mutatványos is – mondta Rand, mire a fiatalabb fiú mindjárt felvidult.

– Már ha egyáltalán felébred még ma – jegyezte meg Mat.

– Rand – kérdezte Ewin –, tényleg van mutatványos?

– Majd meglátod – nevetett. Ewin szemmel láthatóan úgysem hinne neki, amíg saját szemével meg nem pillantja. – Előbb-utóbb le kell jönnie.

Ekkor kiáltozás hangját sodorta feléjük a szél a Szekér hídon túlról, és amikor Rand arra fordult, a nevetése mindjárt ujjongásba csapott. Falusiak kavargó tömege, fehér hajú vénségektől a még járni is alig tudó csöppségekig, magas szekeret kísért a híd felé. Hatalmas kocsi volt, nyolc ló húzta. Ívelt vászonponyva borításán fürtökben lógott a portéka. Végül mégiscsak megjött a házaló, idegenek, mutatványos, tűzijáték és egy házaló. Ez lesz minden idők legcsodálatosabb Bel Tine-ja.

Harmadik fejezet

A HÁZALÓ

A fürtökben lógó lábosok csörögtek-zörögtek. A házaló kocsija a Szekér híd nehéz gerendáin zötykölődött. A fogadó elé érve, továbbra is falusiak és a fesztiválra érkezett tanyasi gazdák tömegével körülvéve, az árus megrántotta a kantárt. Minden irányból emberek áramlottak a Zöldre; a nagy kocsi körüli csoport egyre nőtt. A hatalmas szekér kerekei magasabbak voltak, mint a tekintetükkel a házalón csüggő falusiak bármelyike.

Az árust Padan Fainnek hívták. Sápadt, sovány, horgas orrú fickó volt. Állandóan nevetett, de ha mégsem, legalább mosolygott, mintha valami jó viccen mulatna magában, amit senkinek nem árul el. Amióta Rand csak az eszét tudta, minden tavasszal megjelent a fogatával Emondmezőn.

Amint a lovak megálltak, a lószerszám, a lábosok csörömpölése elhallgatott, felpattant a fogadó ajtaja, és megjelent a Falutanács, al'Vere mesterrel és Tammal az élen. Megfontoltan, méltóságteljesen vonultak elő, még Cenn Buie is, a hangos kiáltozás ellenére. A falusiak mind tűért, csipkéért, könyvekért, meg még egy tucatnyi más portékáért nyaggatták az árust: hozott-e? Kelletlenül bár, de megnyílt a tanácstagok előtt a tömeg, előre engedte őket a nép. Amint elhaladtak, rögtön újra tolongani kezdtek mögöttük, a kiabálást pedig egy percre sem hagyták abba. A nagy többséget nem is az áruk érdekelték, hanem a hírek.

A falusiak szemében a tűk, a teafű és az ehhez hasonlók a házaló portékájának csak a felét jelentették. Éppolyan fontos volt az információ, amit hozott; hogy mi hír a Folyóközön kívüli világban. Némelyik házaló egyszerűen csak elmondta, amit tudott, minden válogatás nélkül zúdította a hallgatósága nyakába, mint valami szemétrakást, amely a legkevésbé sem érdekli őket. Némelyikből úgy kellett kihúzni minden szót, szűkszavúan, kelletlenül beszéltek. Fain viszont nem tett féket a nyelvére, igaz, néha oda-oda is csípett vele a falusiaknak. Ő megadta a módját, érdekesen, szemléletesen mesélt. Akár egy mutatványossal is versenyre kelhetett volna. Szeretett a figyelem középpontjában sütkérezni. Ilyenkor peckesen sétált fel-alá, mint egy kiskakas, a tekintetek kereszttüzében. Rand gyanította, hogy Fain nem lesz túl boldog, ha megtudja, hogy éppen egy valódi mutatványos is tartózkodik Emondmezőn.

A házaló pont annyit törődött a Falutanáccsal, mint a tömeg többi részével, azaz semennyit. Látszólag minden figyelmét a lószerszám elrendezése kötötte le. Hányavetin bólintott, úgy nagy általánosságban az egybegyűltek felé. Mosolygott, de egy szót sem szólt. Szórakozottan oda-odaintett azoknak, akikkel barátságban volt; bár kissé különös, távolságtartó barátság volt ez mind, kedélyes hátbaveregetésekkel, de igazi közelkerülés nélkül.

Egyre hangosabban követelték, hogy beszéljen már, de Fain nem siette el a dolgot. Inkább a kocsisülés körül matatott, várta, mikor éri el az izgalom azt a szintet, amelyet szeretne. Egyedül a tanácstagok hallgattak. Ők megőrizték a méltóságukat, ahogy az ő pozíciójukban lévő emberektől elvárható; bár a fejük körül egyre sűrűsödő pipafüstből látszott, nem minden erőfeszítés nélkül.

Rand és Mat is a tömegbe vetették magukat. Olyan közel furakodtak a kocsihoz, ahogy csak tudtak. Rand félúton megállt volna, de Mat egyre beljebb kígyózott az egymásnak szoruló testek között, őt is maga után húzva. Hamarosan közvetlenül a tanácstagok mögött álltak.

– Már kezdtem azt hinni, még a fesztivált is a tanyán töltöd – kiabálta túl a hangzavart Perrin Aybara Rand felé fordulva. A göndör hajú kovácslegény fél fejjel alacsonyabb volt nála, de olyan köpcös, hogy legalább másfél ember szélességűnek tűnt. Széles válla, vaskos karja Luhhan mesterével vetekedő erőt sugallt. Könnyedén áttörhetett volna a tömegen, de az ilyesmi nem volt az ő stílusa. Lassan araszolt feléjük, mindenkitől udvariasan bocsánatot kért, noha az emberek alig vették észre, annyira a házalóra koncentráltak. Ő azért mégsem hagyott fel az udvariaskodással, próbált senkit nem meglökni Rand és Mat felé haladtában.

– Gondoljatok csak bele – mondta, mikor végre odaért hozzájuk –, Bel Tine és egy házaló egyszerre. És fogadni mernék, tényleg lesz tűzijáték.

– És akkor te még nem is tudsz semmit – nevetett Mat.

Perrin gyanakodva nézett rá, majd kérdő pillantással fordult Rand felé.

– Így igaz – kiáltotta Rand, majd az egyre növekvő, zajongó tömegre mutatott. – Később. Később elmondom. Mondom, később!

Ekkor Padan Fain felállt a bakra, mire mindenki gyorsan elhallgatott. Rand utolsó szavai teljes csöndbe robbantak, mikor az árus éppen drámaian előrenyújtotta a karját, és már nyitotta volna a száját. Mindenki Rand felé fordult. A kocsin álló alacsony kis csontos ember szúrósan nézett rá. Arra számított, mindenki őt fogja figyelni, mikor belekezd a beszédbe.

Rand elvörösödött. Sajnálta, hogy nem akkora, mint Ewin. Így túlságosan kimagaslott a tömegből. A barátai is kényelmetlenül fészkelődtek mellette. Épp csak az előző évben vett először tudomást róluk Fain, felnőtt férfiaknak ismerve el őket. A házalónak általában nemigen jutott ideje olyanokra, akik túl fiatalok voltak, hogy komolyabb adag holmit vásároljanak a portékájából. Remélte, hogy az árus nem minősítette vissza magában megint gyermekké.

Fain nagyot harákolt, megigazgatta nehéz köpenyét.

– Nem, nem később – jelentette ki, és megint hatásvadász mozdulattal lökte előre a karját. – Most mondom el! – Beszéd közben látványosan gesztikulált, az egész tömeghez intézte a szavait. – Azt hiszitek, nehéz a sorotok itt a Folyóközben, igaz? Nos, az egész világnak nehéz a sora mostanság, északtól, a Nagy Fertőtől, délig, a Viharok tengeréig, nyugattól, az Aryth-óceántól, keletig, az Aiel-pusztáig. És még azokon túl is. Keményebb volt a tél, mint amit valaha láttatok? Olyan hideg, hogy majd' belétek fagyott a vér, majd' megrepedtek a csontjaitok? Ááááá... A tél mindenütt kegyetlen volt idén. A Határvidéken az itteni tél tavasznak számítana. Na de még mindig nincs itt a tavasz, mondhatjátok! Farkasok ölik a bárányaitokat! Sőt, embereket is megtámadnak, igaz? Így van, ugye? Nos, hát a tavasz mindenütt késik. Farkasok mindenütt vannak, mindenütt épp olyan éhesek bármiféle húsra, amit a fogaik közé tudnak kaparintani, legyen bár birkáé, tehéné vagy emberé, mint nálatok. Csakhogy vannak ám rosszabb dolgok is, mint a farkasok vagy a tél. Vannak, akik örülnének, ha csak annyi gondjuk lenne, mint nektek. – Várakozásteljes arckifejezéssel szünetet tartott.

– Na és ugyan mi lehet rosszabb, mint a bárányokat, embereket ölő farkasok? – kérdezte kihívóan Cenn Buie. A tömeg egyetértően mormogott.

– Embereket ölő emberek! – A házaló drámai hangon előadott válasza döbbent, egyre erősödő hangzavart keltett. – És ez alatt háborút értek. Ghealdanban háború dúl, öldöklés és őrület. A Dhallin-erdőség havát emberi vér festi pirosra. Hollók feketítik el az eget, hollókárogás tölti be a levegőt. Hadseregek masíroznak Ghealdan irányába. Nemzetek, nagy házak, nagy uralkodók küldik katonáikat harcba.

– Háború? – al'Vere mester szájából furcsán hangzott a szokatlan szó. A folyóközieknek sosem volt közük semmiféle háborúhoz. – De hát miért háborúznak?

Fain elvigyorodott. Rand úgy érezte, kigúnyolja a falusiak tudatlanságát, tájékozatlanságát a nagyvilág dolgaiban. A házaló előrehajolt, mintha titkot akarna a polgármesterre bízni, de a suttogása azért olyan hangos volt, hogy mindenki jól megértse, amit mond.

– Magasba emelték a Sárkány zászlaját, és áramlanak az emberek szembeszállni vele. Vagy éppen támogatni.

Mindenki levegőért kapkodott. Rand akarata ellenére is megborzongott.

– A Sárkány – nyögte valaki. – A Sötét Úr elszabadult Ghealdanban!

– Nem a Sötét Úr – morogta Haral Luhhan. – A Sárkány nem a Sötét Úr. És ez különben is csak egy hamis Sárkány.

– Hallgassuk meg Fain mestert, még nem mondott el mindent – szólalt meg a polgármester, de a tömeget nem volt ilyen egyszerű elcsendesíteni. Mindenki beszélt, férfiak és nők próbálták túlkiabálni egymást.

– Éppolyan gonosz, mint a Sötét Úr!

– A Sárkány törte szét a világot, vagy nem?

– Ő kezdte! Miatta volt az Őrület Ideje!

– Hisz ismeritek a próféciákat! Mikor a Sárkány újjászületik, a legszörnyűbb rémálmaitok kellemes álmoknak tűnnek majd!

– Ez is csak egy hamis Sárkány! Az kell, hogy legyen!

– Mit számít, hogy igazi-e vagy sem? Emlékeztek a legutóbbi hamis Sárkányra. Az is háborúba kezdett. Ezrek haltak meg, nem igaz, Fain? Még Iliant is megostromolta.

– Gonosz idők ezek! Húsz évig senki nem állította magáról, hogy ő az újjászületett Sárkány, most meg az utóbbi öt évben három is. Sötét idők! Ott van mindjárt az időjárás!

Rand összenézett Mattel és Perrinnel. Mat szeme izgatottan ragyogott, Perrin viszont aggodalmasan ráncolta a homlokát. Rand emlékezett minden mesére, amelyet a magukat újjászületett Sárkánynak nevező férfiakról hallott. Noha mindegyikőjükről kiderült, hogy csalók, ugyanis meghaltak, vagy eltűntek anélkül, hogy egyetlen jövendölést is beteljesítettek volna, amit tettek, így is épp elég rossz volt. Egész nemzeteket tépáztak meg a háborúk; felégetett falvakat, városokat hagytak maguk után. Őszi falevelekként hulltak az emberek, tömegekben lepték el az utakat a menekülők. Legalábbis ezt mesélték a házalók, no meg a kereskedők, és egy folyóközi sem érezte úgy, hogy kételkednie kéne a szavukban. Ha aztán egyszer megszületik az igazi Sárkány, vége lesz a világnak, legalábbis egyesek szerint.

– Elég legyen ebből! – ordította a polgármester. – Csöndet! Semmi szükség, hogy olyasmin izgassátok fel magatokat, ami csak a képzeletetekben létezik! Hadd mondja el nekünk Fain mester, amit erről a hamis Sárkányról tud. – A tömeg kezdett elcsendesedni, de Cenn Buie nem volt hajlandó elhallgatni.

Tényleg hamis ez a Sárkány? – kérdezte mogorván. Al'Vere mester nagyokat pislogott, mintha meglepődött volna.

– Ne légy már ilyen vén bolond, Cenn! – csattant föl. De a tetőfedő tovább tüzelte a népet.

– Nem lehet az újjászületett Sárkány! Fény, segíts, nem lehet az!

– Te vén bolond, Buie! Te már egyszerűen vágysz a balszerencsére, igaz?

– Legközelebb talán majd éppen néven nevezed a Sötét Urat! Még arra is képes vagy! A Sárkány bújt beléd, Cenn Buie! Mindannyiunkra bajt akarsz hozni!

Cenn csökönyösen nézett körbe, próbált egyszerre farkasszemet nézni a mérges pillantásokkal. Megemelte a hangját.

– Én nem hallottam, hogy Fain hamis Sárkánynak nevezte volna! Ti talán igen? Használjátok a szemeteket! Hol a gabona, aminek már térdig kéne érnie? Miért van még mindig tél, noha egy hónapja meg kellett volna már jönnie a tavasznak? – Hangos kiáltások figyelmeztették, hogy tartsa a száját. – Nem hallgatok el! Én sem örülök, hogy ezt kell mondanom, de én nem fogom egy kosár alá dugni a fejem, míg oda nem jön egy tarenrévi, és el nem vágja a torkom. Én nem fogok itt tátott szájjal lebzselni Fain örömére! Mondd meg nyíltan, házaló! Mit hallottál? He? Hamis Sárkány ez a férfi?

Ha Faint aggasztották is az általa hozott hírek vagy a kavarodás, amit okozott velük, kívülről nem látszott rajta. Egyszerűen vállat vont, és egyik vékony, csontos mutatóujját az orra mellé fektette.

– Azt ugyan ki tudná előre megmondani? Csak utólag lehet majd tudni, ha elbukik – egy pillanatra elhallgatott, arcán egyik titkolódzó mosolyával. Végigjártatta a tekintetét a tömegen, mintha előre maga előtt látná, hogy fognak reagálni, és jót mulatna rajta. – Annyit viszont tudok – mondta túljátszott hányavetiséggel –, hogy használni tudja az Egyetlen Hatalmat. A többiek nem tudták. De ő fókuszálni is tud! Az ellenségeit elnyeli a föld; egyetlen kiáltásától falak omlanak össze. Villámokat tud idézni, amelyek oda csapnak, ahová mutat. Ezt hallottam, mégpedig olyan emberektől, akiknek hiszek.

Döbbent csend ült a zöldön egybegyűltekre. Rand a barátaira nézett. Perrin úgy nézett ki, mint aki olyan dolgokat lát, amit nem szeret, Mat viszont még mindig izgatottnak tűnt.

Tam, akinek még most is csaknem teljesen sikerült megőriznie nyugodt arckifejezését, közelebb húzta magához a polgármestert, és a füléhez hajolt, de mielőtt megszólalhatott volna, Ewin Finngar kitört:

– Meg fog őrülni, és meghal! A történetekben minden férfi, aki a Hatalmat használja, megőrül, aztán lassan elsorvad és meghal. Csak nők érinthetik a Forrást. Hát ez a Sárkány nem tud erről? – Lekapta a fejét Buie mester pofonja elől.

– Ebből elég, kölyök – rázta Cenn az öklét Ewin arca előtt. – Mutass több tiszteletet, és ezt az ügyet hagyd az idősebbekre. Most pedig tűnés!

– Fogd vissza magad, Cenn – morogta Tam. – A fiú csak kíváncsi. Semmi szükség, hogy ilyen ostobán viselkedj.

– Igen, próbálj a korodhoz méltóan viselkedni – tette hozzá Bran. – Eszedbe juthatna végre egyszer, hogy a Falutanács tagja vagy.

Cenn ráncos arca Tam és a polgármester minden szavára egyre jobban elsötétült, míg végül már egészen lila lett.

– Tudjátok jól, miféle nőkről beszélt. Hiába nézel rám olyan csúnyán, Luhhan, meg te is, Crawe. Ez itt egy tisztességes falu, tisztességes népek laknak benne. Már az is épp elég baj volt, hogy Fain itt nekiállt hamis Sárkányokról beszélni, akik a Hatalmat használják, semmi szükség nem volt, hogy ebbe a kölyökbe is belebújjon a Sárkány, és még az aes sedai-okat is belekeverje. Vannak dolgok, amelyekről egyszerűen jobb nem beszélni, és nem érdekel, milyen történeteket meséltettek azzal a bolond mutatványossal. Ez egyszerűen nem helyes, nem tisztességes.

– Én még sosem láttam, hallottam, vagy akár szagoltam olyasmit, amiről ne lehetne beszélni – jelentette ki Tam. De Fain még nem ért a mondandója végére.

– Az aes sedai-ok már így is belekeveredtek a dologba – mondta a házaló. – Egy egész csapatnyi lovagolt délre Tar Valonból. Minthogy ez a Sárkány használni tudja a Hatalmat, csak aes sedai-ok győzhetik le, és csak ők bánhatnak el vele, ha a seregeit már megverték. Már ha le tudják győzni egyáltalán.

Valaki hangosan felnyögött a tömegben. Még Tam és Bran is nyugtalanul pillantottak egymásra. A falusiak közelebb húzódtak egymáshoz. Kisebb, tömött csoportok alakultak ki a tömegben. Néhányan a köpenyüket is szorosabban magukra tekerték, noha a szél éppenséggel gyengült az utóbbi percekben.

– Hát persze, hogy legyőzik! – kiabálta valaki.

– Végül mindegyik hamis Sárkányt legyőzték.

– Muszáj kikapnia, nem igaz?

– És ha mégsem kap ki?

Tamnak végül sikerült a polgármester fülébe suttognia. Bran időnként bólogatott. Nem törődött a hangzavarral, végighallgatta a mondandóját.

– Figyelem! – emelte fel végül a hangját. – Maradjatok csendben és figyeljetek! – A kiabálás újra halk morajjá szelídült. – Ez már több, mint egyszerű hír a külvilágból. Ezt már a Falutanácsnak is meg kell tárgyalnia. Fain mester, ha lenne szíves követni minket a fogadóba, feltennénk néhány kérdést.

– Hát, egy jó korsónyi forralt bor éppenséggel nem esne most rosszul – mosolygott a házaló. Leugrott a szekérről, a köpenyébe törölte a kezét, majd vidám nyugalommal megigazgatta a ruházatát. – Akkor gondoskodnának a lovaimról?

– Én is hallani akarom a mondanivalóját! – tiltakoztak többen is hangosan.

– Nem vihetitek el pont most! A feleségem tűért küldött! – Ez Wit Congar volt. A feléje forduló pillantások kereszttüzében egészen a válla közé húzta a nyakát, de nem hátrált meg.

– Nekünk is jogunk van kérdezni! – kiáltotta valaki a hátsó sorokból. – Én...

– Csöndet! – harsogta a polgármester, mire mindenki meglepetten hallgatott el. – Amint a tanács feltette a kérdéseit, Fain mester nyomban újra a rendelkezésetekre fog állni. Minden hírét elmondja nektek is. És a lábosaiból meg a varrókészleteiből is lesz bőven alkalmatok vásárolni. Hu! Tad! Vigyétek Fain mester lovait az istállóba.

Tam és Bran közrefogták a házalót; a tanács többi tagjával a nyomukban bevonultak a Borforrás fogadóba. Amint beértek, ellenkezést nem tűrően becsukták, majd bereteszelték az ajtót az utánuk nyomuló kíváncsiskodók orra előtt. Hiába dörömböltek a kinnrekedtek, csak annyit értek el, hogy a polgármester kiordított:

– Menjetek haza!

A fogadó előtt kavargott a tömeg. Az emberek a házaló hírein rágódtak, azt tárgyalták, milyen jelentőséggel bírhatnak ezek a rémisztő újságok; miket kérdezhet a tanács, és hogy igazán úgy illene, ha ők is hallgathatnák a válaszokat, feltehetnék a kérdéseiket. Néhányan az épület ablakain leskelődtek befelé. Egyesek még Hut és Tadot is kérdezgették, noha nem igazán volt világos, ugyan mi újat mondhatna a két lovász. Nem is mondtak semmit; csak egykedvűen dörmögtek valamit, majd rendíthetetlen nyugalommal folytatták a fogat leszerszámozását. Egymás után vezették el Fain lovait, aztán amikor az utolsót is bevitték, nem jöttek többet elő.

Rand nem törődött a tömeggel. Az öreg kőalap szélére ült, maga köré rendezte a köpenyét, és figyelte a fogadó ajtaját. Ghealdan. Tar Valon. Már maguk a nevek is izgalmasan hangzanak. Különösek, misztikusak. Olyan helyek nevei, amelyeket csak a házalók híreiből, a kereskedők testőreinek elbeszéléseiből ismer. Aes sedai-ok, háborúk, hamis Sárkányok; csupa mesébe illő dolog, olyan régi mesébe, amelyet késő éjszaka mondanak el, a kandalló előtt, mikor egyetlen gyertya lángja vet furcsa árnyékokat a falra, és üvöltve rázza a zsalukat a szél. Egészében véve, valószínűleg szívesebben választaná a hóviharokat és a farkasokat. De akkor is, annyira más lehet minden a nagyvilágban, a Folyóközön kívül. Olyan lehet, mintha egy mutatványos meséjében élne az ember. Kaland. Egy jó hosszú kaland. Egész életre szóló.

A fogadó előtti csoportosulás lassan kezdett szétoszlani. Egymás után szállingóztak haza az emberek. Sokan még most is morogtak, a fejüket csóválták. Wit Congar még egyszer megállt, benézett az elhagyatott szekérbe, mintha arra számítana, egy másik, rejtőzködő házalót találhat benne. Végül csak néhány fiatal maradt. Mat és Perrin lassan odaténferegtek Rand mellé.

– El nem tudom képzelni, hogyan tudná a mutatványos ezt felülmúlni – mondta Mat izgatottan. – Ki tudja, talán egyszer még láthatjuk is ezt az ál-Sárkányt.

Perrin megrázta bozontos üstökét.

– Én nem akarom látni. Valahol máshol talán, de a Folyóközben nem. Ha háborút jelent, akkor nem.

– És ha aes sedai-okat jelent, akkor sem – tette hozzá Rand. – Vagy talán elfelejtetted, kik miatt volt a Világtörés? Lehet, hogy a Sárkány kezdte el, de akkor is az aes sedai-ok voltak, akik igazából véghezvitték.

– Hallottam egyszer egy történetet – mondta lassan Mat. – Egy gyapjúfelvásárló testőrétől. Azt mondta, a Sárkány az emberiség legnagyobb szükségének óráján újjászületik, és mindannyiunkat megment.

– Hát elég nagy bolond lehetett, ha elhitte ezt az ostobaságot – jelentette ki Perrin magabiztosan. – És te is nagy bolond voltál, hogy végighallgattad. – Nem tűnt mérgesnek. Sosem volt könnyű felbosszantani, lassan haragudott meg. Mat folyton változó szeszélyei viszont elkeserítették, és ez egy kissé a hangján is hallatszott. – Gondolom, azt is kijelentette, hogy azután viszont egy új Legendák Korában élünk majd.

– Azt nem mondtam, hogy el is hittem – tiltakozott Mat. – Csak hallottam, hogy ezt mesélte. Egyébként Nynaeve is ott volt. Féltem is, hogy még képes, és szíjat hasít a hátamból meg a testőréből is. Különben meg még azt is mondta a fickó, hogy sokan hisznek ebben a jóslatban, csak nem merik bevallani, félnek az aes sedai-októl és a Fény Gyermekeitől. Miután Nynaeve odajött hozzánk, nem is volt hajlandó többet mondani a dologról. A javasasszony így is szólt a kereskedőnek, aki biztosította, hogy ez volt az utolsó útja vele annak a testőrnek.

– Jól is tette – így Perrin. – Még hogy a Sárkány ment meg minket! Ez nekem Coplin-beszédnek hangzik.

– Ugyan mekkora végveszély lehet az, amikor a Sárkányhoz kell fordulnunk segítségért? – morfondírozott Rand. – Ezzel az erővel akár a Sötét Úr védelmét is kérhetnénk.

– Azt nem mondta, mi lesz a veszély – válaszolt kelletlenül Mat. – És új Legendák Korát sem említett. Azt mondta, a Sárkány érkezése alapjaiban rázza meg majd a világot.

– Na, az aztán jól megment majd minket – mondta gúnyosan Perrin.

– Még egy Világtörés.

– Ne csináld már! – morogta Mat. – Csak azt mondom, amit az őrtől hallottam.

Perrin megrázta a fejét.

– Én mindenesetre remélem, hogy az aes sedai-ok és ez a Sárkány, akár valódi, akár hamis, ott maradnak, ahol vannak. Akkor talán a Folyóközben legalább béke lesz.

– Szerinted tényleg árnybarátok? – ráncolta a homlokát Mat tűnődve.

– Kik? – kérdezte Rand.

– Az aes sedai-ok.

Rand Perrinre nézett, aki megvonta a vállát.

– A történetekben – kezdett bele lassan, de Mat félbeszakította.

– Nem minden történetben állnak a Sötét Úr szolgálatában, Rand.

– A Fény szerelmére, mégiscsak ők zúzták szét a világot a Világtörés alatt. Kell ennél több bizonyíték?

– Hát... – mondta Mat, majd nagyot sóhajtott. De a következő pillanatban már megint vigyorgott. – Az öreg Billi Congar azt mondja, nem is léteznek. Az aes sedai-ok. Meg az árnybarátok. Azt mondja, mese az egész. Azt állítja, ő a Sötét Úrban sem hisz.

Perrin felhorkant.

– Congar szájból Coplin beszéd. Mi másra számíthatnál egy Congar-tól?

– Az öreg Billi néven is nevezte a Sötét Urat. Fogadok, hogy nem is tudtál róla.

– Fény, segíts! – lehelte Rand.

Mat vigyora még szélesebb lett.

– Múlt tavasszal történt, közvetlenül mielőtt vágóférgesek lettek a földjei. Csak az övéi, senki másé. Pont mielőtt mindenki sárgalázat kapott a házában. Én hallottam is, amikor kimondta. Még mindig azt állítja, hogy nem hisz benne, de akárhányszor azt mondom neki, hogy akkor nevezze megint néven, hozzámvág valamit.

– Na igen, te vagy olyan ostoba, hogy ilyeneket csinálj, igaz-e, Matrim Cauthon? – Nynaeve al'Meara lépett közéjük. Szinte még a válla fölött előredobott sötétbarna hajfonatának vége is felborzolódott haragjában. Rand nyomban felpattant. A karcsú javasasszony épp csak Mat válláig ért, ebben a pillanatban mégis mindannyiuknál magasabbnak tűnt, és az sem segített, hogy fiatal volt és csinos. – Magam is gyanítottam valami ilyesmit Billi Congarról akkoriban, de azt hittem, neked azért több eszed van, mintsem megpróbáld csúfolódással újra ilyesmire rávenni. Lehet, hogy elég idős vagy már, hogy megházasodj, Matrim Cauthon, de igazság szerint mégis még mindig az anyád köténye mellett lenne a helyed. Legközelebb képes vagy, és te magad nevezed néven a Sötét Urat.

– Dehogy tennék én olyat! – tiltakozott Mat. Szemmel láthatóan legszívesebben valahol egész máshol tartózkodott volna ebben a pillanatban. – Az öreg Bil, úgy értem, Congar mester volt az, nem én! Vér és hamu, én...

– Vigyázz a nyelvedre, Matrim!

Rand még jobban kihúzta magát, noha a javasasszony nem is őt méregette. Perrin pont olyan idegesnek tűnt, mint ő. Később valamelyikük biztos megemlíti majd, nagy panaszosan, hogy egy náluk nem is olyan sokkal idősebb nő egrecíroztatta így őket – valaki mindig felhozta ezt a témát Nynaeve fejmosásai után, igaz, mindig gondosan a hallótávolságán kívül –, de amikor szemtől szemben voltak vele, akkor valahogy mindig épp elég nagynak tűnt a korkülönbség. Különösen, amikor mérges volt. A kezében lévő bot az egyik végén vastag volt, a másikon csak egy karcsú pálca. Hajlamos volt bárkinek odasózni vele – a fejére, a kezére vagy a lábára –, ha úgy gondolta, hogy az illető neveletlenül viselkedik. Kortól, rangtól függetlenül bárki lehetett az áldozat.

Annyira lekötötte a figyelmét a javasasszony, hogy először észre sem vette, nem egyedül jött oda hozzájuk. Mikor rájött, mi a helyzet, elkezdett az azonnali távozás gondolatával foglalkozni, akármit tegyen, vagy mondjon is Nynaeve később emiatt.

Egwene állt pár lépésnyire a nő háta mögött, és kíváncsian figyelte az eseményeket. Magassága Nynaeve-hez volt hasonlatos, akárcsak sötét hajszíne. Ebben a pillanatban akár a javasasszony tükörképe is lehetett volna, mert még a hangulata is hasonló volt. Keresztbe tett karral, rosszallóan összeszorított szájjal nézett rájuk. Puha szürke köpenyének csuklyája árnyékot vetett az arcára; nagy barna szemeiben most nem bujkált kacagás.

Ha lenne igazság a földön, gondolta Rand, a kettőjük közötti két év korkülönbség, az ő javára, igazán adhatna neki némi fölényt a lánnyal szemben. De sajnos nem így volt. A legjobb pillanataiban sem forgott túl könnyen a nyelve, ha valamelyik falusi lánnyal beszélt, de ha Egwene ránézett azzal a különös, fürkésző pillantásával, tágra nyitott, nagy szemekkel, mintha az utolsó csepp figyelmével is rá koncentrálna, olyankor egyszerűen képtelen volt egyetlen értelmes szót is kinyögni. Talán ha Nynaeve a mondanivalója végére ér, el tud osonni. De már előre érezte, hogy nem fog, még ha nem is tudta volna megmagyarázni, hogy miért.

– Ha kellően kibámultad magad, Rand al'Thor, mint borjú az új kapura – fordult hozzá a javasasszony – talán megmondhatnád, hogy miért beszélgettetek olyasmiről, amiről még nektek is tudnotok kéne, hogy jobb, ha a szátokra sem veszitek, bármilyen nagy borjak vagytok mindhárman. – Rand ijedten kapta el a szemét Egwene-ről. Mikor Nynaeve beszélni kezdett, a lány arcán zavarba ejtő mosoly jelent meg. A javasasszony szavai csípősek voltak, de az ő szája is mindent értő mosolyra görbült – egészen, amíg Mat hangosan föl nem nevetett. Erre rögtön elkomorodott, és olyan fagyos pillantást küldött felé, hogy a fiú kacagása köhögésbe fulladt.

– Nos, Rand? – kérdezte Nynaeve.

A szeme sarkából látta, Egwene még mindig mosolyog. Mégis, mi lehet olyan nagyon vicces?

– Teljesen természetes, hogy erről beszélgettünk – mondta gyorsan. – A házaló, Padan Fain... ööö... Fain mester, hamis Sárkányról hozott híreket Ghealdanból; háborúról, aes sedai-okról. A Falutanács is elég fontosnak tartotta a dolgot, hogy külön is kikérdezze. Mi másról beszélgetnénk ezek után?

– Szóval ezért áll elhagyatottan a házaló kocsija – ingatta a fejét Nynaeve. – Hallottam, amikor mindenki elészaladt, de nem tudtam otthagyni Ayellinné asszonyt, amíg lejjebb nem ment a láza. Ezek szerint a Falutanács kikérdezi az árust, hogy mi történt Ghealdanban? Ahogy én őket ismerem, csupa fölösleges kérdést fognak feltenni, a legfontosabbakat pont nem. Megint a Nőkör kell majd hozzá, hogy valami használhatót is megtudjunk – jelentette ki, azzal megigazította a vállán a köpenyét, és bement a fogadóba.

Egwene nem tartott vele. Amint a bejárati ajtó becsukódott a javasasszony mögött, odalépett Rand elé. Már nem szorította olyan rosszallóan össze a száját, de Rand mégis zavarba jött a pillantásától. Annyira fürkészően nézett rá; pislogás nélkül. Segélykérően pillantott a barátaira, de azok eltávolodtak tőle, arcukon széles vigyorral.

– Nem szabadna hagynod, hogy Mat belekeverjen az ostobaságaiba – jelentette ki Egwene egy cseppet sem kevésbé komoly hangon, mint Nynaeve. Aztán váratlanul kuncogni kezdett. – Azóta nem láttalak ilyen bűntudatos képet vágni, hogy Cenn Buie elkapott titeket Mattel az almafáin, tízéves korotokban.

Rand a másik lábára helyezte a testsúlyát, azzal a barátai felé lesett. Nem túl messze álltak; Mat hevesen gesztikulálva magyarázott éppen valamit.

– Táncolsz velem holnap? – Nem ezt akarta kérdezni. Szívesen táncolt volna a lánnyal, de ugyanakkor semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy megint olyan kényelmetlenül érezze magát a társaságában, ahogy mindig. Mint most is.

Egwene szája apró kis mosolyra görbült.

– Délután – felelte. – Reggel dolgom lesz.

A két fiú felől döbbent kiáltás hallatszott.

– Mutatványos?! – A lány feléjük fordult, de Rand a karjára tette a kezét.

– Dolgod lesz? Micsoda?

Egwene a hideg ellenére hátralökte a csuklyáját, és tettetett nemtörődömséggel előrevetette a vállán a haját. Amikor legutoljára találkoztak, sötét, szabad hullámokban omlott hátra a hajkoronája, csak egy piros szalag akadályozta meg, hogy az arcába hulljon. Most viszont hosszú copfba volt fonva.

Úgy nézett a copfra, mintha mérges kígyó lenne, majd lopva a Tavaszpóznára pillantott, amely most már magányosan álldogált a Zöldön, a holnapi ünnepségekre készen. Holnap reggel körbetáncolják majd az eladósorba érett hajadonok. Nagyot nyelt. Valahogy eddig sosem jutott eszébe, hogy egyszerre fogják elérni a házasságra alkalmas kort.

– Csak, mert valakik elég idősek már, hogy családot alapítsanak – motyogta –, attól még nem muszáj összeházasodniuk. Legalábbis nem rögtön.

– Hát persze, hogy nem. Sőt, ha már itt tartunk, nem csak rögtön, hanem akár soha.

– Soha? – pislogott Rand.

– A javasasszonyok szinte soha nem mennek férjhez. Nynaeve tanítgat mostanában, ha nem tudnád. Azt mondja, van tehetségem, megtanulhatom megérteni, amit a szél üzen. Meg azt is mondja, hogy nem is minden javasasszony képes erre, még ha azt is állítják, hogy igen.

– Javasasszony?! – nevetett Rand. Nem vette észre, milyen bosszúsan csillan fel a lány szeme. – Még legalább ötven évig Nynaeve lesz a falu javasasszonya. Talán még tovább is. A tanítványaként akarod tölteni az egész hátralévő életed?

– Vannak más falvak is – vágott vissza Egwene. – Nynaeve azt, mondja, a Tarentől északra fekvő falvak sosem helybéli nőt választanak javasasszonynak. Azt gondolják, így nem fog senkivel kivételezni.

Rand arcáról rögtön lefagyott a mosoly.

– A Folyóközön kívül? Akkor soha többet nem látlak majd.

– Na és? Annak nem örülnél? Az utóbbi időben nemigen adtad jelét, hogy érdekelne, mi lesz velem.

– Különben is, senki nem hagyja el a Folyóközt. Talán egy tarenrévi, de hát azok amúgy is furcsa népség. Alig hasonlítanak a többi folyóközire.

Egwene elkeseredetten sóhajtott.

– Hát akkor én is furcsa vagyok. Talán szeretnék látni néhányat azok közül a helyek közül, amelyekről csak a történetekből hallunk. Neked még sosem jutott eszedbe ilyesmi?

– De igen, hát persze. Néha álmodozom, csakhogy tudom a különbséget az álom és a valóság között.

– Én meg ezek szerint nem?! – csattant fel a lány dühtől fuldokolva, azzal hátat fordított neki.

– Nem, nem úgy értettem. Én csak magamról beszéltem. Egwene!

A lány maga köré rántotta a köpenyét, mintha be akarná falazni vele magát, hogy még csak ne is tudjon az ő létezéséről. Sőt, néhány lépéssel még távolabb is ment tőle. Rand kétségbeesetten vakarta a fejét. Most hogy magyarázza el neki? Nem ez volt az első alkalom, amikor Egwene olyan jelentést préselt ki a szavaiból, amiről ő nem is tudta, hogy bennük van. Ráadásul, amilyen hangulatban a lány most van, meg volt győződve róla, hogy bármit is mondana, csak rontaná a helyzetet.

Mat és Perrin ezt a pillanatot választották, hogy visszajöjjenek. Egwene őket is levegőnek nézte. Egy pillanatig habozva néztek a lányra, aztán odaléptek Randhez.

– Moiraine Perrinnek is adott egy érmét – mondta Mat. – Ugyanolyat, mint kettőnknek. – Egy kis hatásszünet után hozzátette: – És ő is látta a lovast.

– Hol? – kérdezte izgatottan Rand. – Mikor? Látta más is? Elmondtad valakinek?

Perrin felemelt kézzel jelezte, ne olyan gyorsan.

– Egyszerre csak egy kérdést, légy szíves. A falu szélén láttam. A kovácsműhelyt figyelte. Tegnap, pont alkonyatkor. A nézésétől kivert a hideg veríték. Ki ám. Szóltam Luhhan mesternek, csakhogy mire odanézett, már nem volt ott senki. Azt mondta, biztos csak egy árnyék volt. De azért végig magával cipelte a legnagyobb kalapácsát, miközben eloltottuk a tüzet, meg elpakoltuk a szerszámokat. Azelőtt sosem csinált ilyesmit.

– Szóval mégiscsak hitt neked – mondta Rand.

Perrin megvonta a vállát.

– Nem tudom. Megkérdeztem tőle, miért cipeli magával a kalapácsot, ha csak egy árnyék volt, mire a farkasokról dörmögött valamit, hogy kezdenek elszemtelenedni, és már a faluba is bejönnek. Talán azt gondolta, azt láttam, pedig tudhatná, hogy meg tudok különböztetni egy lóháton ülő embert egy farkastól, még szürkületben is. Én tudom, mit láttam, és senki nem fogja bebeszélni nekem, hogy valami más volt.

– Én hiszek neked – így Rand. – Ne felejtsd el, én is láttam. – Perrin elégedetten morgott egyet, mintha eddig nem lett volna benne olyan biztos.

– Mégis, miről beszéltek ti? – csattant föl váratlanul Egwene.

Rand már bánta, hogy nem beszélt halkabban. Ha tudja, hogy a lány hallgatózik, inkább suttogott volna. Mat és Perrin ostobán vigyorogva, egymás szavába vágva mesélték el neki a találkozásukat a fekete köpenyes lovassal. Ő viszont hallgatott. Előre tudta, mit mond majd a lány, ha a mondókájuk végére értek.

– Igaza volt Nynaeve-nek – jelentette ki Egwene égremeresztett szemmel, mikor végre csönd lett. – Egyikőtök sem elég érett még, hogy szalagot vegyen a kezébe. Tudjátok, előfordul néha, hogy lóhátra ülnek az emberek. De attól még nem lesz belőlük valami mutatványos történetéből szalasztott szörnyeteg. – Rand bólintott magában. Ahogy sejtette. A lány Rand felé pördült. – Te meg még terjeszted is ezt az ostoba mesét. Néha egészen egyszerűen egy csepp józan ész sincs benned, Rand al'Thor. Épp elég félelmetes volt ez a tél önmagában is, semmi szükség, hogy még te is ijesztgesd a gyerekeket.

Rand elhúzta a száját.

– Nem terjesztettem semmit. De láttam, amit láttam, és az nem egy elkóborolt tehenet kereső paraszt volt.

A lány nagy levegőt vett, kinyitotta a száját, de bármit akart is mondani, a torkán akadt a szó, ugyanis kinyílt a fogadó ajtaja, és egy bozontos, fehér hajú férfi ugrott elő rajta, mint akit üldöznek.

Negyedik fejezet

A MUTATVÁNYOS

A fogadó ajtaja hangos csattanással vágódott be a fehér hajú férfi mögött, mire az megpördült, és dühösen meredt rá. Az ösztövér idegent akár magasnak is lehetett volna mondani, ha nem jár kissé görnyedten. Fürge, energikus mozgása viszont ellentmondott előrehaladottnak tűnő korának. Köpenye látszólag apró, sokszínű, a legkülönfélébb méretű és alakú foltok tömegéből állt. Egy részük szabadon lebegett a szélben. Igazából nagyon is vastag, erős köpeny, állapította meg Rand, akármit is mondott al'Vere mester. A foltok valójában csak díszítésnek voltak rávarrva.

– A mutatványos! – suttogta izgatottan Egwene.

A fehér hajú férfi feléjük pördült. Hosszú kabátjának furcsa, öblös ujjai és nagy zsebei voltak. Szája fölött vaskos bajusz remegett, éppolyan hófehér, mint a haja. Ráncos, cserzett arca egy nehéz időket megélt fa kérgére hasonlított. Uralkodói mozdulattal intett Rand és a többiek felé hosszúszárú, díszesen faragott pipájával, amelyből szürke füstpamacsok bodorodtak elő. Bozontos fehér szemöldöke alól kék szemek méregették őket.

Rand legalább olyan döbbenten bámulta a férfi szemét, mint szokatlan megjelenésének bármely más részletét. Minden folyóközinek barna szeme volt, sőt, még a legtöbb feléjük járó kereskedőnek is, a testőreiknek meg egyáltalán, mindenkinek, akit valaha is látott. A Congarok és a Coplinok sokat ugratták a szürke szeme miatt, egészen addig, amíg egyszer orrba nem vágta Ewal Coplint. Még a javasasszonyt is ki kellett hívni hozzá. De többet mindenesetre nem csúfolták. Eltűnődött, nincs-e valahol olyan hely, ahol senkinek nincs barna szeme. Talán Lan is onnan jött.

– Hát miféle hely ez? – kérdezte a mutatványos vádló hangon, amely valahogy túl zengzetes volt ahhoz, hogysem egy hétköznapi halandótól származzon. Még a szabadban is mintha egy hatalmas termet töltött volna meg, a falakon visszhangozva. – A dombon lévő faluban azt mondják a parasztok, ideérek sötétedés előtt, de elfelejtik hozzátenni, hogy csak akkor, ha jóval dél előtt indulok. Mikor aztán végre mégis megérkezem, csontig átfagyva, meleg ágyra vágyva, a fogadósotok a késői óráról morog, mintha valami vándor disznópásztor lennék; mintha nem a Falutanácsotok könyörgött volna, hogy mutassam be a művészetemet a drágalátos fesztiválotokon. És még csak meg sem mondta, hogy ő a polgármester. – Egy kissé lelassított, hogy visszanyerje a lélegzetét. Szúrós pillantással nézett végig rajtuk, aztán máris folytatta. – Most meg, mikor lejövök, hogy elszívjak egy adag pipafüvet a kandalló előtt, és felhajtsak egy korsó sört, mindenki úgy néz rám a nagyteremben, mintha a legkevésbé kedvelt sógora lennék, aki éppen kölcsönkérni jött. Egy öreg nagyapó nekiáll arról zagyválni, milyen történeteket kellene mesélnem és milyeneket nem, aztán egy leánygyermek rámkiabál, hogy tűnjek el, és mikor úgy érzi, nem mozgok kedvére valóan gyorsan, egy nagy bunkóval fenyeget. Ki hallott már róla, hogy így bánjanak egy mutatványossal?

Egwene arcáról tanulmányt lehetett volna festeni, ahogy a hús-vér mutatványos látványa miatti áhítattól elkerekedett szemmel bámul, de ugyanakkor jól láthatóan szeretne Nynaeve védelmére is kelni egyben.

– Megbocsásson, mutatványos mester – mondta Rand. Közben tisztában volt vele, hogy ő maga meg ostobán vigyorog. – Az a javasasszonyunk volt, és...

– Az a csinos kis cukorfalat lányka? A falu javasasszonya? Hát, mit mondjak, az ő korában inkább fiatalemberekkel kéne enyelegnie, mintsem az időjárást jósolgatnia meg a betegeket gyógyítania.

Rand kényelmetlenül fészkelődött. Remélte, Nynaeve nem tudja meg a férfi véleményét. Legalábbis, amíg túl nem lesz a szereplésein. Perrin is összerezzent, Mat pedig hangtalanul fütyült, mintha mindketten arra gondolnának, amire ő.

– A nagyteremben ülő emberek a Falutanács tagjai voltak – folytatta Rand. – Biztos vagyok benne, hogy nem állt szándékukban udvariatlanul bánni önnel. Csak éppen most tudták meg, hogy háború van Ghealdanban, és egy ember azt állítja, ő az Újjászületett Sárkány. Egy hamis Sárkány. Tar Valonból aes sedai-ok indultak ellene. A tanács éppen azt vitatja, mi is veszélyben vagyunk-e.

– Ez már nem nagy újság, még Baerlonban is rég tudja mindenki – legyintett a mutatványos. – Márpedig bármi történik a világban, mindig ott tudják meg utoljára. – Körbepillantott a falun, majd gúnyosan hozzátette: – Majdnem utoljára. – Ekkor észrevette a földre engedett rúddal a fogadó előtt álló szekeret. – Aha. Ezért gondoltam, hogy mintha Padan Faint láttam volna benn. – Továbbra is mély hangon beszélt, de a zengő tónust most megvetés váltotta fel. – Fain mindig gyorsan hordta a rossz híreket. Minél rosszabbak, annál gyorsabban. Nem is ember ez már, inkább holló.

– Fain mester gyakran jár Emondmezőre, mutatványos mester – szólalt meg Egwene. Most már sikerült egy csipetnyi rosszallásnak is áttörnie az ujjongásán. – Folyton nevet, és sokkal több jó hírt hoz, mint rosszat.

A férfi végignézett rajta, majd szélesen elmosolyodott.

– Na, te aztán igazán imádnivaló kis csibe vagy. Rózsát kéne viselned a hajadban. Sajnálatos módon nem tudok a semmiből rózsát elővarázsolni, legalábbis az idén, de mit szólsz, lenne kedved mellettem állni az előadásom egy része alatt? Odaadnád a furulyámat, amikor szükség van rá, meg más kellékeket. Mindig a legcsinosabb lányt választom a segédemnek, akit találok.

Perrin pukkadozni kezdett, Matből pedig, aki már eddig is pukkadozott, kitört a nevetés. Rand meglepetten pislogott. Egwene rámeredt, és ő még csak nem is mosolygott. A lány erre újra előrefordult, és erőltetetten nyugodt hangon így szólt.

– Köszönöm, mutatványos mester. Szívesen leszek a segédje.

– Thom Merrilin – mondta a férfi. Értetlenül néztek rá. – Thom Merrilinnek hívnak, nem mutatványos mesternek. – Megigazgatta a vállán a sokszínű köpenyt, majd megint mintha hatalmas teremben zengett volna a hangja. – Valaha udvari bárd voltam, de mostanra tényleg elnyertem a mutatványos mester kitüntető címét. Ám a nevem mégis pusztán Thom Merrilin, és az egyszerű mutatványosi címben tündöklök – azzal olyan bonyolult és látványos meghajlást mutatott be, köpenye karjára fektetett szárnyával olyan kanyargós íveket írt le, hogy Mat tapsolni kezdett, Egwene pedig elismerően mormogott.

– Mutat..! ööö... Merrilin mester – mondta Mat, aki nem volt egészen biztos benne, hogy végül is milyen megszólítást szűrjön ki a mutatványos által elmondottakból –, akkor mondja meg, mi folyik Ghealdanban? Tud valamit erről a hamis Sárkányról? Vagy az aes sedai-okról?

– Úgy nézek én ki, mint egy házaló, fiam? – morogta a férfi. A tenyere alsó részére verte a pipája tartalmát. Leporolta a kezét, a pipát pedig valahová a köpenyébe tüntette. Vagy a kabátjába. Rand nem volt benne biztos, végül is hová lett, és hogyan. – Mutatványos vagyok, nem hírhozó. És mindig is gondosan vigyáztam, hogy semmit ne tudjak az aes sedai-okról. Így sokkal biztonságosabb.

– Na de a háború – kezdte Mat lelkesen, de Merrilin mester rögtön félbeszakította.

– A háborúban, fiam, bolondok ölnek bolondokat ostoba célokért. Ennél többet nem is érdemes tudni az egészről. Különben is azért jöttem, hogy a művészetemet mutassam be. – Hirtelen Randre szegezte a mutatóujját. – Te, kölyök. Te aztán jó magas vagy. Még mindig növésben lehetsz, és már most sem hiszem, hogy az egész Folyóközben lenne nálad magasabb férfi. Ilyen szemszíne sem sok embernek lehet a faluban. Lényeg a lényeg, jó fejszenyélnyi széles a vállad, és olyan magas vagy, mint egy aieli nomád. Mi a neved, kölyök?

Rand habozva bár, de megmondta. Nem tudta eldönteni, nem járatja-e a bolondját vele a férfi. Ám a mutatványos már nem is foglalkozott vele; Perrinhez fordult.

– Te meg majdnem akkora vagy, mint egy ogier. Igen, nincs is olyan nagy különbség. Hogy hívnak?

– Csak ha még egy lenne belőlem, és a saját vállamra állnék – nevetett Perrin. – Attól félek, Merrilin mester, ki kell ábrándítsuk. Rand is és én is egyszerű, hétköznapi legények vagyunk. Nem valamiféle kitalált lények a meséiből. Egyébként Perrin Aybara a nevem.

A mutatványos megrángatta a bajsza egyik felét.

– Á, értem. Kitalált lények a történeteimből. Tényleg azok lennének? Ezek szerint ti már igen sokat utazhattatok, fiúk.

Rand tartotta a száját, biztos volt benne, hogy a férfi csak ugratja őket, de Perrin megszólalt.

– Egészen Őrdombig eljutottunk, meg Lovasdig is. Mindannyian. Márpedig nem sokan jártak olyan messze az itteniek közül – nem hencegett, nem volt szokása. Egyszerűen csak az igazságot mondta.

– És a Lápot is mind láttuk – tette hozzá Mat, ő viszont már némi hencegéssel a hangjában. – Tudja, a Víz-erdő után fekvő mocsarat. Oda pedig egyáltalán senki nem megy. Kivéve minket. Csupa szívómocsár meg nádas az egész. És a Ködhegységbe sem megy senki, de mi egyszer oda is elmentünk. Legalábbis a tövébe.

– Olyan messzire? – suttogta ámuldozva a mutatványos. Most már folyamatosan a bajszát matatta. Rand szerint csak a mosolyát próbálta elrejteni. Most már Perrin is ráncolta a szemöldökét.

– Magába a hegységbe belépni balszerencsét hoz – mondta Mat, mintegy védekezésképpen, amiért nem mentek tovább. – Ezt mindenki tudja.

– Ugyan, ne beszélj már ostobaságokat, Matrim Cauthon – vágott közbe mérgesen Egwene. – Nynaeve azt mondja... – hirtelen elhallgatott. Elvörösödött, most már sokkal kevésbé barátságosan nézett Thom Merrilinre. – Igazán nem szép... Nem illik... – Még jobban elpirult, és most már végképp képtelen volt folytatni.

– Igazad van, gyermekem – ismerte el bűnbánóan a mutatványos. – Hibáztam. A bocsánatotokért esedezem. Azért jöttem, hogy szórakoztassak. Ó, az a féktelen nyelvem. Hányszor kevert már bajba!

– Talán mi nem utaztunk olyan messzi tájakra, mint maga – mondta Perrin minden különösebb érzelem nélkül –, de hogy jön ide Rand magassága?

– Á, csak annyi az egész, hogy hamarosan megpróbálhatsz felemelni, de egy ujjnyival sem fogod tudni a föld fölé emelni a lábam. Sem te, sem a magas barátod – Rand, ugye? – sem bárki más. Na, ehhez mit szólsz?

Perrin felhorkant.

– Hát én meg azt hiszem, akár most rögtön is meg tudom emelni! – De amikor elindult a férfi felé, az egy intéssel megállította.

– Később, kölyök, később. Mikor majd többen látják. Egy művésznek közönségre van szüksége.

Időközben már újra összeverődött egy kisebb csoport a Zöldön, amióta a mutatványos megjelent. Fiatal férfiak, nők és apró gyermekek álltak körülöttük. Ez utóbbiak a többi nézelődő mögül leskelődtek tágra nyílt szemmel. Mind úgy néztek ki, mintha legalábbis csodákat várnának tőle. A fehér hajú férfi végignézett rajtuk – úgy tűnt, mintha össze akarná számolni őket –, aztán ingatni kezdte a fejét, és nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha mutatok egy kis ízelítőt, hogy szaladhassatok elmesélni a többieknek. He? Egy kis előzetes a holnapi műsorból.

Hátralépett, majd hirtelen a levegőbe szökkent, és látványos, csavart szaltót leírva arccal feléjük ért újra földet az öreg kőalapon. Ráadásul azonnal három labda kezdett táncolni a kezei között – egy piros, egy fehér és egy fekete.

A nézőkön halk moraj futott végig, félig döbbent, félig elégedett nyögések kórusa. Még Rand is megfeledkezett a bosszúságáról. Széles vigyort villantott Egwene felé, válaszul boldog mosolyt kapott, majd mindketten tovább bámulták a mutatványost. Leplezetlen áhítattal csüggtek minden mozdulatán.

– Vagy talán történeteket akartok? – kiáltotta Thom Merrilin. – Azzal is szolgálhatok. A meséim valósággal megelevenednek majd a szemetek előtt. – Egy kék labda csatlakozott valahonnan a többihez, majd egy zöld, aztán egy sárga. – Hatalmas háborúk, nagy hősök legendái a férfiaknak és a fiúknak. A nőknek, és a lányoknak ott az egész Aptarigine-ciklus. Mesék Artur Paendrag Tanreallról, más néven Sasszárny Arturról, a nagy királyról, aki annak idején minden földek ura volt az Aiel-pusztától egészen az Aryth-óceánig, sőt, azon is túl. Csodálatos történetek különös vidékeken lakó különös népekről, a Zöld Emberről, őrzőkről és trallokokról, ogierekről és aieli nomádokról. Az „Anla ezer meséje” és a „Bölcs tanácsadó”. „Óriásölő Jaem”. „Hogyan szelídítette meg Susa Kósza Jaint”. „Mara és a három ostoba király”.

– Mesélj Lennről! – kiáltotta Egwene. – Mondd el, hogyan repült a holdra tűzből készült sasban! Mesélj a lányáról, Salyáról, aki a csillagok között vándorol!

Rand gyors oldalpillantást vetett rá, de a lány minden figyelmét a mutatványosra összpontosította. Egwene sosem rajongott a kalandokról és hosszú utazásokról szóló történetekért. Mindig is a rövid, vicces kis mesék voltak a kedvencei, főleg azok a régi történetek, amelyekben a női főszereplő bolondot csinál valakiből, akiről pedig addig azt hitték, hogy mindenkinél okosabb. Biztos csak azért kért Lennről és Salyáról szóló mesét, hogy a bolondját járassa a mutatványossal. Meg volt győződve arról, hogy a lány tisztában van vele, a kinti világ nem való a Folyóközieknek. A kalandos történeteket hallgatni, sőt, akár álmodni is róluk, az egy dolog; bennük élni, részt venni bennük, az már egész más.

– Régi históriák azok – mondta Thom Merrilin. Egyszer csak mindkét kezével külön kezdett zsonglőrködni három-három labdával. – Néhányan azt mondják, egyenesen a Legendák Kora előtti korból származnak. Mások szerint még annál is régebbről. De megjegyzem, én minden mesét tudok, régmúlt és leendő korok történeteit. Olyan korokból, amikor az ember uralta a mennyeket és a csillagokat, vagy amikor az állatok között élve kószált a Földön. Csodás vagy éppen szörnyű korokról. Némelyiknek tűzeső vetett véget, némelyiknek a földeket és a tengereket elborító jég és hó. Mindet ismerem, és mindet el is mondom, ha kell. Mesélek majd Moskról, az óriásról, és az ő tűzkopjájáról, amely a világ bármely pontjára elért, és az Alsbettel, minden országok királynőjével vívott háborúiról. Aztán Materese-ről, a Gyógyítóról, Csodálatos Ind anyjáról.

A labdák most két egymásba fonódó körben táncoltak Thom kezei fölött. Hangja időközben szinte hipnotikus kántálássá változott. Lassan körbefordult, mintha fel akarná mérni a nézőkre gyakorolt hatását.

– Elmondom majd, hogyan ért véget a Legendák Kora; mesélek a Sárkányról, és arról, hogyan kísérelte meg kiszabadítani a Sötét Urat, beengedni az emberek világába. Beszélek az Őrület Idejéről, mikor az aes sedai-ok széttörték a világot; a Trallok-háborúkról, amikor az ember a trallokokkal csatázott a föld uralmáért; és a Százéves háborúról, amikor az emberek emberek vérét ontották, és amelyből a mai nemzetek születtek. Férfiak és nők, gazdagok és szegények, nagy emberek és hétköznapi halandók, büszke és alázatos hősök kalandjait elevenítem fel. „Az ég oszlopainak ostroma”. „Hogy gyógyította ki Karil asszony a férjét a horkolásból”. „Darith király és a”...

Egyszer csak megszakadt a szóáradat. Ugyanabban a pillanatban a zsonglőrködést is abbahagyta a mutatványos. Egyszerűen váratlanul becsukta a száját, és elkapkodta a labdákat. Rand nem vette észre, de időközben Moiraine is csatlakozott a hallgatósághoz. Lan a nő válla mögött állt. A férfit csak akkor vette észre, mikor másodszor is odanézett. Thom pár pillanatig csak a szeme sarkából figyelte Moiraine-t, mozdulatlan testtel és arcvonásokkal. Épp csak a labdákat tüntette el gyorsan tágas kabátujjában. Aztán felé fordult, és szélesre tárt köpennyel meghajolt előtte.

– Megbocsásson, de ön bizonyára nem erről a környékről való?

– Úrhölgy! – sziszegte vadul Ewin. – Moiraine úrhölgy.

Thom pislogott, majd újfent meghajolt, ezúttal mélyebben.

– Újra csak a bocsánatát kérem... ööö, úrhölgy. Nem állt szándékomban tiszteletlenül viselkedni.

Moiraine nyugtatólag legyintett.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen szándéka lenne, bárd mester. A nevem pedig egyszerűen Moiraine. Valóban idegen vagyok errefelé, éppolyan utazó, mint ön, az otthonától messze, egyedül. A világ veszélyes hely tud lenni, ha valaki idegen.

– Moiraine úrhölgy történeteket gyűjt – kottyantotta közbe Ewin. – Olyasmikről, amik a Folyóközben történtek. Bár igazságszerint fogalmam sincs, mi történhetett itt, amiről érdemes lenne történetet írni.

– Biztos vagyok benne, hogy az én történeteim is tetszeni fognak önnek... Moiraine. – Thom jól láthatóan meglehetősen bizalmatlan volt a nővel. Úgy tűnt, nem nagyon örül, hogy itt találja. Rand hirtelen eltűnődött, vajon miféle szórakozási lehetőségek állnak egy Moiraine-hez hasonló úrhölgy rendelkezésére egy Baerlon vagy Caemlyn méretű városban. Egy mutatványosnál azért biztosan nem jobbak.

– Ez ízlés kérdése, bárd mester – felelte Moiraine. – Bizonyos történeteket szeretek, másokat nem.

Thom minden eddiginél mélyebb meghajlással felelt. Hosszú felsőtestét most egészen vízszintesre döntötte.

– Biztosíthatom, egyetlen történetemben sem fog kivetnivalót találni. Mindegyik kellemes és szórakoztató lesz. Amellett túlságosan megtisztel. Egyszerű mutatványos vagyok csak, semmi több.

Moiraine kegyes bólintással felelt a férfi meghajlására. Egy pillanatra még a szokottnál is jobban úrhölgynek tűnt, ahogy Ewin rögtön nevezte, amint meglátta. Most olyan volt, mint egy uralkodó, aki egyik alattvalója felajánlását fogadja el. Aztán elfordult, és távozott, Lannal a sarkában. Mint egy kecsesen sikló hattyú, nyomában egy farkassal. Thom bozontos szemöldökét összehúzva bámult utánuk, egyik öklével a szakállát simogatva.

Mikor már a Zöld közepénél jártak, Ewin megszólalt:

– Zsonglőrködne még egy kicsit?

– Egyen tüzet! – kiáltotta Mat. – Látni akarom, amikor tüzet nyel!

– A hárfa! – harsant fel egy hang a tömegből. – Hárfázzon! – Valaki más furulyát követelt.

Ebben a pillanatban kinyílt a fogadó ajtaja, és kivonult a Falutanács. Nynaeve is köztük volt. Padan Fain viszont nem jött ki. A házaló bizonyára úgy döntött, a meleg nagyteremben marad még egy ideig forralt bora társaságában, gondolta Rand.

Thom Merrilin azonnal leugrott a régi kőalapról, „erős pálinkáról” dünnyögve valamit a bajsza alatt. Nem törődött eddigi nézői kiáltásaival, átvágott a tanácstagok között, és még mielőtt mind kiértek volna az ajtón, ő már benn is volt.

– Ez most mutatványos vagy király? – kérdezte bosszúsan Cenn Buie. – Ha engem kérdeztek, pénzkidobás volt idehívni.

Bran al'Vere félig Merrilin után fordult.

– Könnyen lehet, hogy több baj lesz ezzel a fickóval, mint amennyit ér – ingatta a fejét.

Nynaeve, miközben szorgosan igazgatta a köpenyét – szorosabbra vonta a kinti hidegben –, gúnyosan felhorkant.

– Aggódj csak a mutatványos miatt, ha akarsz, Brandelwyn al'Vere. Ő legalább Emondmezőn van, ami több, mint ami a ti drágalátos hamis Sárkányotokról elmondható. De ha már aggódsz, vannak itt mások, akik jobban kiérdemelnék az aggodalmad.

– Ha megengedi, javasasszony – mondta Bran mereven –, legyen olyan kedves, és hagyja, hogy én döntsem el, ki aggasszon és ki ne. Moiraine asszony és Lan mester vendégek a fogadómban, és én azt mondom, becsületes, tiszteletreméltó emberek. Egyikük sem hívott például ostoba bolondnak az egész tanács színe előtt. Ők nem mondtak olyat a tanácsnak, hogy nincs egy épeszű ember a tagjai között.

– Úgy tűnik, még túl is becsültelek benneteket – vágott vissza Nynaeve, majd vissza se pillantva elvonult. Bran feszülő állkapoccsal nézett utána; hiába gondolkodott, mit válaszoljon. Mire eszébe jutott volna valami, a javasasszony már elment.

Egwene úgy nézett Randre, mint aki mindjárt mond valamit, aztán inkább a nő után szaladt. Rand meg volt győződve arról, hogy kell lennie valamilyen módszernek, amivel megakadályozhatja, hogy a lány elhagyja a Folyóközt, de csak egy jutott eddig eszébe, és arra még nem érezte késznek magát, még ha Egwene esetleg hajlandó is lenne rá. Márpedig majdhogynem nyíltan kimondta, hogy nem hajlandó. Erre gondolva csak még kutyábbul érezte magát.

– Ennek a fiatal menyecskének férjre lenne szüksége – morogta Cenn Buie. Láthatóan majd' fel robbant. Egészen sötétvörös volt az arca, és egyre sötétedett. – Teljesen hiányzik belőle a tisztelet. Mégiscsak a Falutanács vagyunk, nem valami kölykök, akik a kertjét gereblyézik, és...

A polgármester nagyot fújt, majd hirtelen az öreg tetőfedő elé pördült.

– Maradj csöndben, Cenn! Ne viselkedj folyton úgy, mint egy feketekendős aieli! – Az ösztövér kis ember döbbenten meredt mozdulatlanná. A polgármester hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az indulatok! Bran dühösen meredt rá. – A mindenségit, van jobb dolgunk is, mint ezzel az ostobasággal foglalkozni. Vagy talán be akarod bizonyítani, hogy Nynaeve-nek igaza volt? – Ezzel beviharzott a fogadóba, és bevágta maga mögött az ajtót.

A tanácstagok Cennre pillantottak, majd szétszéledtek. Kivéve Haral Luhhant, aki elkísérte a megkövült arcú tetőfedőt. Halkan magyarázott neki valamit. A kovács volt az egyetlen, aki valaha is jobb belátásra tudta téríteni Cennt.

Rand csatlakozott az apjához. Barátai is vele tartottak.

– Soha nem láttam még így dühbe gurulni al'Vere mestert – ez volt Rand első szava. Mat undorodó pillantással jutalmazta érte.

– A polgármester és a javasasszony ritkán értenek egyet – mondta Tam. – Ma pedig még a szokottnál is kevésbé tudtak bármiben is megegyezni. Ennyi az egész. Így van ez minden faluban.

– Na és a hamis Sárkánnyal mi van? – kérdezte Mat. Perrin egyetértően dörmögött. – És az aes sedai-okkal?

Tam lassan ingatta a fejét.

– Fain mester nemigen tudott többet mondani, mint amit már ti is hallottatok. Legalábbis olyasmit nem, ami minket különösebben érdekelne. Megnyert és elvesztett csaták, elfoglalt és visszafoglalt városok – de mind Ghealdanban, a Fénynek hála. Tovább nem terjedt a dolog, legalábbis Fain mester tudomása szerint.

– Engem érdekelnek a csaták – mondta Mat, Perrin pedig hozzátette:

– Mit mondott róluk?

– Engem viszont nem érdekelnek – így Tam. – De biztos vagyok, hogy örömmel mesél neked majd róluk. Ami viszont engem is érdekel, az az, hogy nekünk, úgy tűnik, nem kell aggódnunk a háború miatt, legalábbis a tanácsnak ez a véleménye. Arra sem látunk okot, miért jönnének erre az aes sedai-ok dél felé haladtukban. Visszafelé menet meg nem valószínű, hogy kedvük lenne átkelni az Árnyak Erdején, aztán átúszni a Fehér-folyón.

Rand és a többiek viccesnek találták az ötletet. Három oka is volt, hogy miért nem jött senki a Folyóközbe, csak északról, Tarenrév felől. Természetesen a Ködhegység volt az első, nyugaton. A láp legalább olyan hatékonyan zárta el az utat kelet felől. Délen a Fehér-folyó volt az akadály. Onnan kapta a nevét, hogy sebes folyású vizét éles sziklák kavarták fehér habbá. Ráadásul a folyón túl terült el az Árnyak Erdeje. Nem sok folyóközi kelt át a Fehér-folyón, és még kevesebben tértek vissza azok közül, akik mégis. Ennek ellenére általában mindenki egyetértett, hogy az Árnyak Erdeje legalább száz mérföldön át húzódik dél felé, egyetlen út vagy település nélkül. Farkasból és medvéből viszont akad benne bőven.

– Szóval akkor minket a továbbiakban már nem is érint a dolog – mondta Mat. Egy kicsit csalódottnak tűnt.

– Azért nem egészen – felelte Tam. – Holnapután küldöttséget indítunk Lovasdra és Őrdombra, még Tarenrévre is, és közös őrséget szervezünk. Már ma neki kéne állni, de ebben csak a polgármester ért egyet velem. A többiek el sem tudják képzelni, hogyan kérhetnének bárkit is arra, töltse a Folyóközben fel-alá lovagolva Bel Tine-t.

– De hát nem azt mondta, nincs miért aggódnunk? – kérdezte Perrin.

Tam megrázta a fejét.

– Azt mondtam, úgy tűnik. Láttam már embereket meghalni amiatt, mert biztosak voltak benne, hogy ami úgy tűnik, nem fog megtörténni, az tényleg nem is történik meg. Különben is, a harcok mindenféle fajta népeket mozgatnak meg. Lesznek menekülők, akik csak biztonságot keresnek, mások viszont hasznot akarnak majd húzni a zűrzavarból. Az első fajtának szívesen nyújtunk segítséget, de arra is készen kell állnunk, hogy a második fajtát ki tudjuk tessékelni a környékről, ha erre tévedne.

– Mi is részt vehetünk benne? – szólalt meg hirtelen Mat. – Én mindenképpen szeretnék. Tudja, hogy lovagolok úgy, mint bárki más a faluban.

– Tényleg arra vágysz, hogy heteken át unatkozz a hidegben és a puszta földön aludj? – nevetett Tam. – Nagy valószínűséggel ennyiből áll majd az egész. Nagyon remélem, hogy így lesz. Nagyon kiesünk az útból, még a menekülteknek is. De ha komolyan gondolod, szólj al'Vere mesternek. Rand, ideje visszaindulnunk a tanyára.

Rand meglepetten pislogott.

– Azt hittem, itt maradunk Télestére.

– El kell intéznünk egy-két dolgot a tanyán, és szükségem van a segítségedre.

– De akkor sem kell most rögtön elindulnunk, még órákig maradhatunk. És én is szeretnék önként jelentkezni az őrjáratba.

– Most megyünk, – jelentette ki az apja ellentmondást nem tűrő hangon. Aztán kissé barátságosabban hozzátette: – Holnap korán visszajövünk, bőven lesz időd beszélni a polgármesterrel. És a fesztiválra is bőven jut majd időd. Kapsz még öt percet, aztán találkozunk az istállóban.

– Jössz velünk te is az őrjáratba? – kérdezte Mat Perrintől, miután Tam távozott. – Fogadni mernék, hogy sosem történt még ilyesmi a Folyóközben. És ki tudja, ha felmegyünk a Tarenig, akár még katonákat is láthatunk, vagy akármi más izgalmas is előfordulhat. Talán még kolompárok is jönnek arra!

– Azt hiszem, megyek – mondta Perrin kissé habozva. – Már ha Luhhan mester elenged.

– A háború Ghealdanban van! – csattant föl Rand. Némi erőfeszítéssel sikerült halkabbra vennie a hangját. – A háború Ghealdanban van, az aes sedai-ok meg a Fény tudja hol, de itt egy sincs, az biztos. A feketeköpenyes férfi viszont itt van, vagy már el is feledkeztetek róla? A másik kettő szégyenkezve nézett össze.

– Bocsánat, Rand – mormogta Mat –, de ritkán adódik ilyen alkalom, hogy végre mást is csináljak, mint az apám teheneit fejjem. – Döbbent tekintetüket látva kihúzta magát. – Képzeljétek el, igenis fejem őket, mégpedig minden nap. Na és?

– A fekete lovas – emlékeztette őket Rand. – Mi lesz, ha bánt valakit?

– Lehet, hogy a háború elől menekült – jegyezte meg Perrin, de a hangján hallatszott: ebben maga sem hisz igazán.

– Akárki is legyen – így Mat –, a járőr majd megtalálja.

– Lehet – mondta Rand –, de a tapasztalataink szerint akkor tűnik el, amikor csak akar. Talán jobb lenne, ha tudnák, kit kell keresniük.

– Majd elmondjuk al'Vere mesternek, amikor jelentkezünk – javasolta Mat. – Ő elmondja a tanácsnak, ők meg az őrjáratnak.

– Még hogy a tanács! – rázta a fejét Perrin. – Már akkor szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha legalább a polgármester nem nevet ki jó hangosan. Luhhan mester és Rand apja már így is azt hiszik, hogy csak képzelgünk.

Rand nagyot sóhajtott.

– Ha tenni akarunk valamit, legjobb, ha most rögtön tesszük. Ma sem fog hangosabban nevetni, mint holnap.

– Esetleg előbb találnunk kéne másokat is, akik látták – mondta Perrin gyors oldalpillantást vetve Matre. – Ma este úgyis szinte mindenkivel találkozunk a faluban. – Mat tekintete egyre jobban elsötétült, de nem szólt egy szót sem. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy Perrin arra gondolt, szavahihetőbb tanúkra van szükség, mint Mat. – Holnap sem nevet majd hangosabban – tette hozzá Perrin, mivel Rand habozni látszott. – És különben is jobban örülnék, ha más is velünk jönne, amikor szólni megyünk neki. Mondjuk, a fél falu már egész jól megtenné.

Rand lassan bólintott. Már szinte előre hallotta al'Vere mester nevetését. Néhánnyal több tanú semmiképpen nem árthat. Márpedig ha ők hárman látták a fickót, másoknak is össze kellett futniuk vele. Kizárt, hogy ne így legyen.

– Hát akkor holnap. Ti ketten szedjetek össze, akit csak tudtok ma este, és holnap együtt megyünk a polgármesterhez. Azután pedig... – Szótlanul néztek rá. Egyikük sem tette fel a kérdést, amely mindannyiukban ott bujkált: hogy mi lesz, ha senki mást nem találnak, aki látta volna a fekete köpenyes lovast. De a szemükből mégis látszott, mire gondolnak, ő pedig nem tudott mit felelni rá. Szomorúan felsóhajtott. – Jobb, ha most megyek. Az apám még azt hiszi, beleestem egy lyukba vagy mi.

Futás közben köszönt el a barátaitól. Körbekocogott az épület mentén az istállóudvarhoz. A hatalmas kerekű szekér most már itt állt, földre engedett rúddal.

Maga az istálló hosszú, vékony épület volt, magas, csúcsos zsúptetővel. A homályos belső téren végigfutó folyosót mindkét oldalt szalmaalmos állások szegélyezték. Az egyedüli fényforrást az épület két végén nyíló egy-egy duplaszárnyú kapu jelentette. A házaló lovai nyolc külön állásban csócsálták a zabjukat. Hat másikat al'Vere mester masszív dhurranjai foglaltak el, ezeket azért tartotta, hogy bérbe adja a parasztoknak, ha olyan munkájuk adódott, amelyet kizárólag a saját lovaikkal nem tudtak volna elvégeztetni. Ezeken kívül viszont csak három állásnak volt lakója. Rand különösebb nehézség nélkül ki tudta találni, melyik ló kié lehet. A magas, mély mellkasú fekete mén, amelyik olyan vadul kapta fel a fejét a közeledtükre, csak Lané lehet. A sima szőrű, ápolt, szépen ívelt nyakú kanca, amelyik olyan gyors, kecses léptekkel szaladgál, szinte táncol a bokszában, biztos, hogy Moiraine-é. És a harmadik ismeretlen ló, a nyurga, szürkésbarna herélt pej pedig kitűnően illett Thom Merrilinhez.

Tam az istálló hátsó végében állt. Kötőféken tartotta Belát; Huval és Taddel beszélgetett. Mielőtt két lépést tehetett volna az istállóba, az apja bólintott a lovászoknak, és kivezette a kancát, szótlanul magához intve Randet, mikor mellé ért.

Csendben szerszámozták föl a bozontos szőrű állatot. Tam annyira mélyen elmerült a gondolataiba, hogy Rand inkább tartotta a száját. Nem túlzottan várta a pillanatot, amikor meg kell majd győznie az apját, hogy a fekete köpenyes lovas létezik. Hát még amikor a polgármesternek kell ugyanezt előadnia! Holnap lesz rá ideje bőven, mikor Mat és a többiek találtak már néhány embert, aki rajtuk kívül látta. Ha találnak.

Mikor a szekér mozgásba lendült, levette a hátuljáról az íjat és a tegezt. Az utóbbit kissé esetlenül az oldalára kötötte, miközben félig kocogva próbált lépést tartani a fogattal. Mikor elérték az utolsó házakat, a húrra helyezett egy nyilat, és félig kihúzva, majdnem vízszintesen tartotta. Semmi nem látszott a falun kívül, csak nagyrészt lombtalan fák, mégis megfeszültek a vállán az izmok. A fekete lovas bármikor rájuk ronthat, mielőtt észrevehetnék. Nem biztos, hogy lenne ideje felhúzni az íját, ha nem eleve félig megfeszítve tartja az oldalánál.

Persze tisztában volt vele, hogy nem sokáig lesz képes ilyen feszesen tartani. Maga készítette az íjat, és csak Tam tudta egészen az arcáig kihúzni, meg még egy-két ember a környéken, de nagyon kevesen. Körbejártatta a pillantását, hátha talál valamit, ami elterelné egy kicsit a gondolatait a fekete lovasról. Így, az erdő közepén, a hideg szélben lobogó köpennyel, nem volt könnyű.

– Apa – mondta végül. – Nem értem, miért kellett a tanácsnak kikérdeznie Padan Faint. – Nem kis erőfeszítéssel elfordította a fejét az erdőről, és Tamra nézett Bela háta fölött. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a döntést, amit végül hoztatok, akár ott helyben, a nép előtt is elérhettétek volna. A polgármester mindenkit félholtra rémített, annyit beszélt a hamis Sárkányról meg az aes sedai-okról, akik esetleg idejöhetnek a Folyóközbe.

– Az emberek néha furcsák tudnak lenni, Rand. A legderekabbak mind azok. Nézd csak például Haral Luhhant. Luhhan mester erős ember, és bátor is, de mégsem bírja látni, ha levágnak egy állatot. Olyan fehér lesz, mint a fal.

– Hogy jön ez most ide? Mindenki tudja, hogy a kovácsmester nem bírja a vér látványát, de senki nem tartja nagy ügynek, legfeljebb a Coplinok és a Congarok.

– Úgy, hogy az emberek nem mindig úgy gondolkodnak és viselkednek, ahogy esetleg számítanál rá. Azok a népek a faluban... verje bár el az összes gabonájukat a jég, vigyen bár le a szél minden tetőt a környéken, öljék meg a farkasok a jószágaik felét: fel sem veszik, csak nekigyürkőznek a munkának, és mindent elölről kezdenek. Persze morognának, de időt nem vesztegetnének vele. De elég, ha csak fölmerül bennük a gondolat, hogy aes sedai-ok és egy hamis Sárkány van Ghealdanban, és hamarosan már azon rágják magukat, hogy Ghealdan nincs is olyan messze, épp csak az Árnyak Erdeje túloldalán, és ha egyenes vonalat húznánk Tar Valon és Ghealdan között, nem sokkal haladna keletre tőlünk. Mintha az aes sedai-ok nem a Caemlynen és Lugardon át vezető utat választanák, hanem toronyiránt haladnának! Holnap reggelre a fél falu meg lenne győződve, hogy mindjárt a nyakunkon a háború. Hetekig tartana megnyugtatni őket. Az lenne ám csak a szép Bel Tine! Ezért hát Bran a fejükbe ültette az ötletet, mielőtt maguk ókumlálhatták volna ki.

– Aztán látták, hogy a tanács megtárgyalja az ügyet, és mostanra már azt is megtudhatták, milyen döntést hozott. Azért választották a Falutanács tagjait, mert megbíznak bennünk, hogy mindig olyan, megoldást találunk, amely mindenki számára a legjobb. Adnak a véleményünkre. Még Cennére is, ami nem sok jót mond rólunk, többiekről sem, azt hiszem. Mindenesetre így megtudták, hogy nincs miért aggódni, és el is fogják hinni. Nem mintha maguktól nem tudnának ugyanerre a következtetésre jutni. Egy idő után maguktól is rájöttek volna, de így nem teszi tönkre a rossz hír a fesztivált. És senki nem tölt heteket fölösleges aggodalmaskodással olyasmi fölött, ami nagyon valószínűtlen, hogy megtörténne. Ha meg mindennek ellenére mégis bekövetkezik... Nos, az őrjárat akkor is időben figyelmeztetne minket, hogy tegyük, amit tehetünk. De igazán nem hiszem, hogy odáig juthatna a dolog.

Rand elgondolkozva fújta fel az ajkait. Úgy tűnik, tanácstagnak lenni bonyolultabb dolog, mint hitte volna. A szekér nyikorogva döcögött a Kőfejtő úton.

– Látta még valaki ezt a különös lovast Perrinen kívül? – kérdezte Tam.

– Igen, Mat is, de... – Rand döbbenten pislogott, majd elkerekedett szemekkel nézett az apjára a ló fölött. – Tehát hiszel nekem? Vissza kell mennem. El kell mondanom nekik. – Megfordult, és már szaladt is volna a faluba, ha Tam kiáltása még nem állítja.

– Nyugalom, kölyök, nyugalom! Nem kell mindent elsietni. Gondolod, nem volt rá jó okom, hogy mostanáig nem beszéltem róla?

Rand vonakodva felzárkózott a szekér mellé. Bela továbbra is türelmesen, egyenletes iramban haladt, ügyet sem vetett az emberek hóbortjaira.

– Miért gondoltad meg magad? Miért nem szólhatok a többieknek?

– Hamarosan úgyis megtudják. Legalábbis Perrin. Matben nem vagyok annyira biztos. A tanyákra el kell juttatni a hírt, amint lehet, de Emondmezőn hamarosan nem lenne egy tizenhat év fölötti sem – legalábbis olyan, akiben valamennyire is meg lehet bízni, hogy felelősségteljesen fog viselkedni –, aki ne tudná, hogy egy idegen settenkedik a környéken, mégpedig valószínűleg nem az a fajta, akit szívesen hívna meg az ember a fesztiválra. Így is elég kemény volt a tél, nem kell fölöslegesen rémisztgetni a fiatalokat.

– A fesztiválra? Ha láttad volna, tíz mérföldes közelségedbe nem kívánnád, nem a fesztiválra. Sőt, inkább száz.

– Talán így van – felelte türelmesen Tam. – De éppenséggel lehet egy egyszerű menekült is Ghealdanból, vagy, ami valószínűbb, tolvaj, aki azt hiszi, itt könnyebb prédát talál, mint Baerlonban vagy Tarenrévnél. Igaz, nem sokan állnak olyan jól errefelé, hogy ne érintené őket érzékenyen, ha bármit is ellopnak tőlük. Ha pedig a háború elől menekül... hát az sem jogosítja föl, hogy összevissza rémisztgesse a népet. Amint megalakult az őrjárat, az kell legyen az első dolguk, hogy megtalálják, vagy legalább elijesszék.

– Remélem, el tudják ijeszteni. De miért hiszel nekem most, amikor reggel még nem hittél?

– Akkor még a saját szememre kellett hagyatkoznom, és hát nem láttam semmit. – Tam megrázta őszülő fejét. – Úgy néz ki, csak fiatalemberek látják ezt a fickót. Mikor Haral Luhhan megemlítette, hogy Perrin mostanában már a saját árnyékától is megijed, előjött a dolog. Jon Thane legidősebb fia is látta, akárcsak Samel Crawe-é, Bandry. Hát, ha négyen mondjátok, hogy láttatok valamit – és mind komoly, megbízható kölykök – akkor kénytelenek vagyunk arra a lehetőségre is gondolni, hogy mégiscsak létezik az illető, akár láttuk a saját szemünkkel, akár nem. Ezzel mindenki egyetértett, na persze Cenn kivételével. Szóval ezért jövünk most haza. Így, hogy egyikünk sincs otthon, ki tudja, mit forgat a fejében ez az idegen. Még kárt tehet a tanyában. Ha nem most lenne a fesztivál, holnap sem jönnék vissza. De hát nem börtönözhetjük be magunkat a saját házunkba, csak, mert ez a fickó errefelé settenkedik.

– Nem is tudtam, hogy Ban és Lem is látták. Holnap akartuk megkeresni a polgármestert ez ügyben, de aggódtunk, hogy ő sem hisz majd nekünk.

– Azért mert ősz a hajunk, attól még nem gyepesedett be az agyunk egészen – mondta Tam gunyorosan. – Szóval csak figyelj. Talán legközelebb én is észreveszem, ha megint előkerül.

Rand rögtön neki is állt. Meglepetten konstatálta, mennyivel könnyebbek lettek a léptei. Már nem feszültek olyan görcsösen az izmai. Még mindig félt, de már nem annyira. Most is éppolyan egyedül voltak Tammal a Kőfejtő úton, mint reggel, de valahogy mégis úgy érezte, mintha az egész falu vele lenne. Hisz végre mások is tudnak a veszélyről, és hisznek is benne. Így már mindjárt más a helyzet. A fekete köpenyes lovas semmit nem tehet, ha Emondmező lakói együttes erővel lépnek fel ellene.

Ötödik fejezet

TÉLESTE

A nap félúton járt a déli, legmagasabb állása és a láthatár között, mire a szekér a tanyaházhoz ért. Nem volt nagy ház, közelébe sem ért a keletebbre fekvő tanyák terjedelmes, többszárnyas épületeinek, amelyeket lassan toldozgattak az évek során, és mostanra már teljes családok laktak bennük. A Folyóközben ez gyakran három-négy generációt jelentett egy fedél alatt. Együtt élt az összes nagybácsi, nagynéni, unokatestvér, unokaöcs. Tam és Rand legalább annyira különcnek számítottak, mert mindössze ketten laktak egy házban, mint azért, mert a Nyugati-erdőben művelték a földet.

A legtöbb szoba a téglalap alakú, oldalszárnyak nélküli földszinten volt. A meredek zsúptető alatt még két hálószoba, és egy padlástér bújt meg. Ha a vakolat nagyrészt el is tűnt már a szívós gerendafalakról a téli viharok után, maga a ház kitűnő állapotban volt. A zsúptetőt szépen rendben tartották, kijavították. Egyik ajtó, ablak sem volt megvetemedve, mind tökéletesen zárt.

A ház, az istálló és a juhok kőfalú karámja háromszöget alkottak a tanyaudvaron. Néhány tyúk sétálgatott az épületek között, kapirgálta a hideg talajt. A karám mellett állt a nyitott birkanyíró épület és a hosszúkás, keskeny, kővel kirakott fürösztőmedence. Közvetlenül a szántóföld mellett, az udvar és a fák között látszott a szűk szárítópajta. Nem sok folyóközi gazda tudott anélkül megélni, hogy mind eladó dohánya, mind gyapjúja legyen, mikor megérkeznek a felvásárló kereskedők.

Rand benézett a karámba. A vaskos szarvú vezérkos visszanézett, de a fekete pofájú juhnyáj nagy része ügyet sem vetett rá, nyugodtan feküdtek tovább, vagy álldogáltak az etetővályúba lógatott fejjel. Tömött, hosszú és hullámos volt már a gyapjuk, de túl hideg volt még a nyíráshoz.

– Nem hinném, hogy itt járt volna a fekete köpenyes férfi – kiáltotta hátra az apjának. Tam lándzsával a kézben, harcra készen járta körül a házat, a talajt fürkészve nyomok után. – Ha a közelbe jött volna, nem lennének ilyen nyugodtak a birkák.

Tam bólintott, de azért nem hagyta abba. Mikor a ház környékének tüzetes átvizsgálásával végzett, az istálló, majd a karám körül folytatta. Még a füstölőházat és a dohányszárítót is megnézte. Aztán húzott egy vödör vizet a kútból, két tenyérrel kimert belőle egy keveset, megszagolta, majd óvatosan beleérintette a nyelve hegyét. Majd hirtelen rövid, ugatásszerű nevetést hallatott, és megitta az egészet.

– Hát, úgy tűnik, tényleg nem – közölte Randdel. Kabátja elejébe törölte a kezét. – Ez az egész história, lóháton ülő emberek, akiket nem látok, nem hallok... meglehetősen gyanakvóvá tett. – Egy másik vödörbe ürítette a kimert vizet, majd a ház felé indult, egyik kezében a vizesvödörrel, másikban a lándzsával. – Összeütök egy kis levest vacsorára. Ha már itt vagyunk, legalább letudhatunk egy-két elintéznivalót a ház körül.

Rand elhúzta a száját. Egyre jobban sajnálta a kárba veszett Télestét, amelyet pedig Emondmezőn is tölthetett volna. De hát Tamnak igaza volt. A tanyán sosem végez igazán az ember minden munkával. Amint egyvalamivel kész van, mindig legalább két másik teendő adódik. Egy darabig habozott, de aztán úgy döntött, kéznél tartja az íjat és a tegezt. Ha mégis megjelenne a fekete lovas, nem állt szándékában egy szem kapával szembeszállni vele.

Először is az istállóba kellett vinni Belát. Amint leszerszámozta és a tehenük melletti állásba kötötte, levette a köpenyét, és száraz szalmával lecsutakolta a kancát, majd mindkét kezébe szőrkefét fogott, és lekefélte. A vékony létrán a szénapadlásra mászott, levillázott némi szénát az etetéshez. Kimert egy tál zabot is, noha alig volt már, és sokáig nem is lesz, ha nem melegszik fel nagyon hamarosan az időjárás. A tehenet már reggel, napkelte előtt megfejte. Negyedannyi tejet adott, mint szokott. Úgy tűnik, kezdi elapasztani emiatt a véget nem érő tél miatt.

A juhok annyi abrakot kaptak, amennyi még két napig elég lesz nekik. Már rég a legelőn kéne lenniük, de egyszerűen nem volt még néven nevezhető növényzet a földeken. Mindenesetre az itatójukat színig töltötte. Aztán össze kellett szedni a tojást. Csak hármat talált. Úgy tűnik, a tyúkok egyre okosabbak, egyre jobb rejtekhelyekre tojják őket.

Magához vett egy kapát, és a ház mögötti zöldségeskert felé indult, mikor Tam kilépett a bejárati ajtón. Az istállóhoz sétált, leült az előtte lévő padra, nekiállt megjavítani a lószerszámot. A lándzsáját maga mellé tűzte a földbe. Rand mindjárt kevésbé érezte ostobán magát, amiért mindenhol a keze ügyébe helyezi az íjat.

Nem sok gaz ütötte fel a fejét a veteményesben, de még mindig több, mint bármi hasznos. A káposzta egészen elsatnyult, a bab és a borsó épp csak kidugta a fejét a föld alól, a cukorrépának meg egyszerűen nyoma sem látszott. Persze nem ültettek el mindent, csak a vetőmag egy részét, abban a reményben, hogy hamarosan megtörik a hideg, és lesz valamennyi termés, mielőtt kiürül a pince. Hamar végzett a kapálással, aminek néhány évvel ezelőtt még örült volna, most viszont eltűnődött: mi lesz, ha semmi nem terem az idén. Nem volt túl megnyugtató gondolat. És még tűzifát is kell aprítania.

Kezdte úgy érezni, mintha legalábbis évek teltek volna el azóta, mikor utoljára nem kellett tűzifát hasogatnia. De nyavalygással nem lehet fűteni, attól nem lesz meleg a házban, így aztán felkapott egy fejszét, a favágó tönk közelébe támasztotta az íjat és a tegezt, aztán munkához látott. Gyújtósnak fenyőt aprított, a tűz táplálásához tölgyet; az lassabban ég. Hamarosan úgy bemelegedett, hogy le kellett vennie a kabátját is. Mikor már elég nagyra nőtt az aprított fa halma, a fal mellé tornyozta, a többihez. Némelyik halom már az ereszig ért. Általában az évnek ebben a részében már csak néhány, kisebb farakás volt, de nem úgy az idén. Vagdosott, pakolt, vagdosott, pakolt. Egészen elmerült az aprítás és a farakásépítés ritmikus mozdulataiban. Arra tért magához, hogy Tam a vállára tette a kezét. Meglepetten pislogott.

Időközben leszállt a szürkület. Gyorsan sötétedett; hamarosan itt az éjszaka. A hold kerek tányérja magasan a fák koronája fölött állt már. Halványan csillogott, és szinte kidagadni látszott az égbolt hátteréből, mintha mindjárt a fejükre akarna esni. A szél is hidegebb lett, anélkül, hogy észrevette volna. Tépett felhők vágtattak a sötétedő égbolton.

– Mosakodjunk meg, kölyök, aztán ideje vacsorázni. Már hordtam be vizet a lefekvés előtti forró fürdőhöz.

– Hát, most bármi jól esne, ami forró – kapta föl és kanyarította a vállai köré a köpenyét. Egészen átáztatta az ingét az izzadság, és a szél, amiről fejszecsapkodás közben megfeledkezett, most, hogy abbahagyta a munkát, mintha nyomban jéggé akarta volna fagyasztani rajta. Visszafojtott egy ásítást. Borzongva szedte össze a többi holmiját. – Meg egy kis alvás is, ha már itt tartunk. Lehet, hogy egyszerűen végigdurmolom a fesztivált.

– Nem fogadunk rá valami kisebb összegben? – mosolygott Tam, és Rand sem állta meg vigyorgás nélkül. Akkor se szalasztaná el Bel Tine-t, ha egy hétig nem alhatna előtte. És nem csak ő, senki sem.

Tam bőkezűen bánt a gyertyákkal. A nagy kő kandallóban is vidáman ropogott a tűz. Ennek köszönhetően a nappaliban kellemes, hangulatos meleg uralkodott. A tűzhelyen kívül egy széles tölgyasztal volt a szoba legfeltűnőbb berendezési tárgya. Akár egy tucatnyian is kényelmesen elfértek volna körülötte. Bár amióta Rand anyja meghalt, ritkán ülték körbe olyan sokan. A falak mentén néhány szekrény és láda sorakozott – Tam maga készítette mindet, csupa remekbe szabott darab –, az asztal mellett magas támlájú székek álltak. A lángok előtt kissé féloldalt fordítva álldogált a párnázott karosszék, amelyet Tam az olvasószékének nevezett. Az ajtó mellett függő könyvespolc közel sem volt olyan hosszú, mint a Borforrás fogadóé, de hát nem könnyű könyvekhez jutni. A legtöbb házaló legfeljebb egy tucatnyit hordott magával, és arra a kevésre is mindig sokan pályáztak.

Ha a szoba nem is tűnt olyan frissen felsikáltnak, szépen rendben tartottnak, mint a legtöbb tanyasi asszony otthona – Tam pipáskészlete és a „Kósza Jain utazásai” az asztalon hevert, egy másik faborítású könyv az olvasószéke párnáján; egy javításra váró lószerszám a tűzhely melletti padon, egy halom megfoltozandó ing az egyik széken –, ha nem is volt olyan makulátlan, azért még eléggé tiszta és rendes volt, csak éppen látszott, hogy laknak benne, ami legalább annyira hozzájárult az otthonosságához, mint a kandallóban pattogó tűz melege és megnyugtató fénye. Itt meg lehetett feledkezni a kinti hidegről. Itt nem létezett a hamis Sárkány. Sem háborúk, aes sedai-ok. Vagy fekete köpenyes lovasok. A tűz fölött lógó leveses lábosból áradó illatok betöltötték az egész helyiséget. Rand gyomra hangos korgással felelt az ígéretes szagokra.

Az apja egy hosszúnyelű fakanállal megkeverte a levest, majd megkóstolta.

– Egy kicsit még várni kell.

Rand sietett kezet és arcot mosni. Az ajtó mellett egy lavór és egy merítőedény állt a mosakodóállványon. Igazából forró fürdőre vágyott, hogy kiáztassa magából az izzadtságot és a kinti fagyos hideget, de erre majd csak akkor kerülhet sor, ha a hátsó szobában lévő nagy katlanban megmelegedett a víz.

Tam az egyik szekrényben kotorászott. Akkora kulcsot szedett elő, mint a keze a csuklójától az ujja végéig. A bejárati ajtó zárjába dugta, és elforgatta.

– Jobb a biztonság – mondta Rand kérdő pillantását látva. – Talán csak túl ideges vagyok, lehet, hogy az időjárás miatt rossz a hangulatom, de azért... – Sóhajtott. A tenyerét csapkodta a kulccsal. – Megyek a hátsó ajtóhoz – mondta, és a ház hátsó része felé indult.

Rand nem emlékezett, hogy valaha is bezárták volna a bejáratokat. A Folyóközben senki sem zárta magára az ajtót. Nem volt rá szükség. Legalábbis mostanáig.

Felülről, Tam hálószobájából, súrlódó zaj hallatszott. Rand a homlokát ráncolta. Hacsak nem döntött hirtelen úgy, hogy átrendezi a berendezést, akkor apja csak a régi ládát húzhatta elő, amit az ágya alatt tart. Még egy dolog, amit soha nem csinált az apja, amióta ő az eszét tudja.

Vizet öntött egy kisebb lábosba teának, majd egy kampóra akasztotta a tűz fölé, aztán megterítette az asztalt. A kanalaikat és a tányérjaikat ő faragta. Az elülső ablakok spalettáit még nem csukták be. Időnként kilesett, de kint időközben teljesen besötétedett, és csak alaktalan árnyakat látott a hold halvány fényében. A fekete lovas nyugodtan köztük lehetett, de erre próbált nem gondolni.

Mikor Tam visszajött, Rand csak döbbenten bámult. Az apja vastag bőrövet viselt, kissé ferdén, mert egyik oldalt egy kard húzta lefelé. A fekete hüvelyen bronz gém díszelgett, akárcsak a hosszú markolaton. Eddig csak a kereskedők testőreit látta kardot viselni. Na és persze Lant. Soha fel sem tételezte volna, hogy az apjának is lehet egy. A gémektől eltekintve nagyon hasonlított Lan kardjához. – Ez meg honnan van? – kérdezte. – Egy házalótól vetted?

Tam lassan elővonta a fegyvert. A lángok fénye végigtáncolt a csillogó pengén. Cseppet sem hasonlított a közönséges, durván megmunkált kardokhoz, amilyeneket a kereskedők testőreinél látott. Nem díszítették drágakövek vagy arany, mégis rendkívül értékesnek tűnt. A nagyon enyhén hajlított és csak az egyik felén éles pengén újabb gém díszelgett az acélba gravírozva. Rövid, fonott mintázatú szuronytüskék védték a markolatot. Szinte törékenynek tűnt a testőrök fegyvereihez képest. Azoknak a többsége kétélű volt, és olyan vastag, hogy akár egy fát is ki lehetett vele vágni.

– Nagyon rég jutottam hozzá – mondta Tam –, nagyon messze innen. És nagyon sokat is fizettem érte; két réz azért túl sok egy ilyesmiért. Az anyád ellenezte, de hát mindig is bölcsebb volt, mint én. Fiatal voltam, akkor még úgy éreztem, megéri az árát. Anyád folyton rá akart beszélni, hogy szabaduljak meg tőle, és nem is egyszer magam is úgy éreztem, igaza van: jobb, ha egész egyszerűen odaadom valakinek.

A tükröződő tűztől szinte lángolni látszott a penge. Rand összerezzent. Sokat álmodozott róla, milyen lenne, ha lenne egy kardja.

– Csak úgy odaadni? Hogy tudnál egy ilyen kardot csak úgy odaadni valakinek?

Tam felhorkant.

– Hát, a pásztorkodásban ugyan nem sok haszna van, vagy igen? De szántani, aratni sem lehet vele. – Egy ideig csak nézegette a fegyvert, mintha azon tűnődne, mit keres a kezében. Végül szomorúan sóhajtott. – De ha mégsem csak túl sötéten látom a dolgokat, ha ellenünk fordul a szerencse a következő napokban, lehet, hogy örülni fogok, amiért mégiscsak megőriztem annak az öreg ládának a mélyén. – Könnyed mozdulattal visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe, aztán fintorogva törölte az ingébe a kezét. – A leves már biztos kész. Amíg én szedek, te készítsd el a teát.

Rand bólintott, felkapta a teáskannát, de alig bírt a kíváncsiságával. Miért vehetett az apja kardot? El nem tudta képzelni. És egyáltalán, honnan jutott hozzá? Milyen messze innen? A folyóköziek sosem hagyták el az otthonukat – vagy legalábbis nagyon kevesen. Mindig is volt egy olyan homályos érzése, hogy az apja annak idején járhatott a kinti világban – hiszen az anyja is más vidékről származott –, na de egy kard...? Bőven lesz mit kérdeznie, ha mindent előkészítettek, és leültek az asztal mellé.

A teavíz már hevesen zubogott. Rongyot kellett a nyele köré csavarnia, hogy le tudja emelni a kampóról. Azonnal megcsapta a forróság. Ahogy felegyenesedett a kandallótól, súlyos puffanás hallatszott az ajtó felől. A zárszerkezet megrázkódott. Azonnal megfeledkezett a kardról, akárcsak a kezében tartott forró vizes lábosról.

– Valamelyik szomszéd lehet – mondta bizonytalanul. – Biztos Dautry mester akar kölcsönkérni valamit... – Csakhogy a Dautry-tanya, a legközelebbi szomszédjuk, nappali fényben is egy órányi járásra volt, és Oren Dautry, bár szégyentelen egy kölcsönkéregető volt, azért mégsem hagyta volna el a házát ilyesmiért sötétedés után.

Tam óvatosan az asztalra tette a levessel teli tányérokat. Lassan ellépett az asztaltól. Mindkét kezét a kard markolatán tartotta.

– Nem hiszem... – kezdte. Ekkor beszakadt az ajtó. A vas zárszerkezet darabjai pörögve szánkáztak végig a padlón.

Árnyékba borult alak töltötte ki az ajtónyílást. Nagyobb volt, mint a legmagasabb ember, akit Rand életében látott. Fekete, térdig lógó páncélt viselt, a csuklójánál, a vállán és a könyökénél fémtüskékkel. Egyik kezében súlyos, görbe kardot tartott, a másikat a szeme elé emelte a tűzből áradó fény ellen.

Randen különös megkönnyebbülés áradt végig. Akárki is volt az illető, nem a fekete lovas, az biztos. Aztán észrevette a jövevény fején a kosszarvakat – súrolták az ajtónyílás tetejét –, és az arca helyén éktelenkedő hosszú, szőrös, állati pofát. Mindezt egyetlen mély lélegzetvétel alatt mérte fel, aztán rémült kiáltást hallatott, és gondolkodás nélkül a félig emberi fejhez vágta a forró vizes edényt.

A lény felüvöltött. Félig fájdalomkiáltás volt ez, félig állati morgás. Miközben a lábos a szörnyeteg felé repült, és szétfröccsent rajta a forró víz, Tam kardja is megvillant. Az üvöltésből hirtelen gurgulázó hörgés lett. A hatalmas test hanyatt zuhant. Még földet sem ért, mikor máris egy másik próbált befurakodni mögüle. Rand eltorzult fejet pillantott meg, a tetején tüskeszerű szarvakkal, mielőtt Tam újra lecsapott, és most már két test zárta el az ajtónyílást. Ekkor jött csak rá, hogy az apja valamit kiabál felé.

– Fuss, gyerek! Bújj el az erdőben! – Az ajtóban heverő holttestek megmozdultak. Valakik kifelé húzták őket. Tam a súlyos asztal alá feszítette a vállát. Nagy nyögéssel megemelte, a hullákra borította. – Túl sokan vannak, nem tudjuk tartani magunkat! Tűnés kifelé, hátul! Gyerünk! Indulj! Én majd utánad megyek!

Alig fordult sarkon, Rand máris szégyellte magát, amiért ilyen gyorsan engedelmeskedett. Szeretett volna maradni, segíteni az apjának, bár azt elképzelni sem tudta, hogyan, de a torka egészen összeszorult a félelemtől, a lábai mintha önálló akarattal bíró lényekké változtak volna. Kirontott a szobából, a ház hátsó fele felé rohant. Életében nem futott még gyorsabban. Hangos robaj és kiáltások zaja követte az elülső ajtó felől.

Már megfogta a hátsó ajtó keresztrúdját, amikor pillantása a zárra tévedt, amit soha nem zártak be. Kivéve pont ma este. Inkább a helyén hagyta a keresztrudat, és gyorsan egy oldalsó ablakhoz szaladt. Felrántotta, majd kilökte a spalettákat. Kint koromsötét éjszaka volt már. A felhők mögött bujkáló hold fényében mintha árnyékfoltok látszottak volna kergetőzni a tanyaudvaron.

Árnyékok, nyugtatgatta magát. Csak árnyékok. A hátsó ajtó megreccsent. Valaki vagy valami, megpróbálta kívülről belökni. Kiszáradt a szája. Aztán hatalmas csattanás rázta meg az ajtót, amitől rögtön elmúlt a habozása. Fürgén kicsusszant az ablakon, négykézlábra huppant, majd a ház oldalfalához lapult.

Nagy nehezen erőt vett magán, görnyedten két lábra emelkedett, és bekukkantott, épp csak fél szemmel, az ablak sarkánál. A sötétben nem sokat tudott kivenni, de így is többet, mint amennyinek örült volna. Az ajtó ferdén lógott, és sötét alakok settenkedtek óvatosan befelé. Mély, öblös hangon beszélgettek. Egy szót sem értett abból, amit mondtak. Durva, nem emberi toroknak szánt nyelv volt ez. Fejszék, lándzsák és tüskék csillantak meg a holdfényben. Nehéz csizmák csoszogtak a padlón, de ritmikus kopogás is hallatszott. Mintha patadobogás lett volna.

Megpróbálta megnedvesíteni a száját. Mély, sípoló lélegzetet vett, és elüvöltötte magát, amilyen hangosan csak tudta.

– Hátul is jönnek! – Meglehetősen károgásszerű volt a hangja, de legalább sikerült megszólalnia. Nem volt benne előre biztos. – Én már kijutottam! Fuss, apa! – Azzal a nyakába szedte a lábát, és elrohant a háztól.

Mély, rekedt hangú, dühös kiáltások hallatszottak a hátsó szobából, ugyanazon a különös nyelven, amit az előbb is hallott. Hangos üvegcsörömpölés hallatszott. Valami nagyot puffant mögötte a földön. Arra tippelt, valamelyikük áttörhetett az ablakon, nem vesztegette azzal az időt, hogy kipréselje magát a nyíláson. Mindenesetre nem állt meg visszanézni, így van-e. Mint egy kopók elől menekülő róka, bevetette magát a legközelebbi árnyékba, mintha az erdő felé tartana, majd hasra vágta magát. Visszakúszott az istálló nagyobb, sötétebb árnyékába. Valami a vállára zuhant, mire vadul kapálózni kezdett. Maga sem tudta, igazából mit akar, menekülni vagy harcolni. Végül aztán rájön, hogy az új kapanyéllel birkózik, amelyet Tam nemrég faragott ki.

Hülye! Egy darabig mozdulatlanul feküdt, próbálta abbahagyni a lihegést. Ostoba, idióta Coplin! Végül lassan továbbmászott az istálló mögött. Magával húzta a kapanyelet is. Nem valami komoly fegyver, de jobb, mint a semmi. A saroknál óvatosan kilesett az udvarra és a házra.

A mögötte kiugrott lénynek nyoma sem volt. Mostanra ki tudja, merre jár. Nyilván rá vadászik. Lehet, hogy mindjárt a nyakába is ugrik.

Balról, a karámból rémült bégetés hallatszott. A nyáj vadul rohangált fel-alá, mintha kiutat keresne. A ház kivilágított elülső ablakai mögött sötét árnyak mozogtak. Fémnek csapódó fém csendült fel újra és újra. Az egyik ablak hirtelen kirobbant. Minden irányban záporoztak az üvegszilánkok, a fadarabok. Tam ugrott keresztül rajta, karddal a kezében. Talpra érkezett, de ahelyett, hogy elfutott volna a háztól, a hátsó oldala felé szaladt, mit sem törődve a mögötte kimászó és az ajtón kiáramló rémálomba illő alakokkal.

Rand nem hitt a szemének. Miért nem menekül már? Aztán rájött. Az apja onnan hallotta utoljára a hangját.

– Apa! – kiáltotta. – Itt vagyok!

Tam megtorpant, megpördült, nem egyenesen őfelé, hanem kissé oldalirányba szaladt tovább.

– Fuss, kölyök! – üvöltötte. Előreintett a karddal, mintha előtte lenne, akinek kiabál. – Rejtőzz el! – Tucatnyi hatalmas, nagyjából emberinek tűnő alak tódult utána. Harsány kiáltások, éles vonyítások tették még fagyosabbá a hideg levegőt.

Rand visszahúzódott az istálló mögötti árnyékba, így nem vehetik észre a házból, ha valamelyik lény még benn lenne. Biztonságban volt, legalábbis pillanatnyilag. Nem úgy Tam. Megpróbálta elcsalni tőle a szörnyetegeket. Összeszorult a keze a kapanyélen. Alig tudta visszafojtani kitörni készülő nevetését. Egy kapanyél! Ha egy ilyén teremtménnyel kéne szembeszállnia vele, az cseppet sem hasonlítana a Perrinnel vívott játékos botcsatákhoz. De mégsem hagyhatta, hogy Tam egyedül szálljon szembe az üldözőivel.

– Úgy megyek majd, mint egy lopakodó nyúl – suttogta. – Nem fognak meghallani, sem meglátni. – Különös üvöltések visszhangzottak a sötétben. Nagyot nyelt. – Mint valami éhező farkasfalka. – Hangtalanul az erdő felé surrant Olyan erővel markolta a kapanyelet, hogy belefájdult a keze.

Amikor beért a fák közé, először megnyugtatta, hogy nincs már nyílt terepen. Itt nehezebben látják meg a házra támadó furcsa teremtmények. De egy idő után, ahogy az erdőben lopakodott, a holdat el-eltakaró felhősávok mögül kiszűrődő fényben hol mélyültek, összefolytak, hol élesedtek az árnyékok, míg végül már mintha maga az erdő is mozogni látszott volna. Rosszindulatúan tornyosultak fölé a fák, kígyózva nyúltak utána az ágak. De vajon tényleg csak fák és ágak? Már-már hallani vélte morgó, visszafojtott nevetésüket, ahogy lesben állnak rá. Tam üldözőinek üvöltözése nem hallatszott már, de a nagy csendben összerezzent, ahányszor csak neszezni kezdett a fák lombja közt a szél. Egyre mélyebbre görnyedt, egyre lassabban haladt. Levegőt venni is alig mert, nehogy meghallják.

Egyszer csak egy kéz tapadt hátulról a szájára. Acélos erővel fogták le a csuklóját. Vadul kapálózott hátrafelé szabadon maradt kezével, hátha sikerül fogást találnia a támadóján.

– Kitöröd a nyakam, kölyök – suttogott rekedten Tam.

Végtelen megkönnyebbülés áradt szét benne. Egészen elgyengültek a tagjai. Mikor apja elengedte, négykézlábra rogyott. Úgy kapkodott levegőért, mintha mérföldeket futott volna. Tam melléheveredett, egyik könyökére támasztotta a fejét.

– Ha jobban belegondolok, mennyit nőttél az utóbbi néhány évben, nem próbálkoztam volna ilyesmivel – mondta halkan. Közben egy pillanatra sem pihent meg a pillantása, folyamatosan a környező sötétséget fürkészte. – De biztos akartam lenni benne, hogy nem kiáltasz fel. Némelyik tralloknak olyan éles a hallása, mint egy kutyáé. Talán még jobb is.

– Na de hát trallokok csak a... – Rand nem fejezte be a mondatát. Nem, nem csak a mesékben vannak. A mai éjszaka után nem. Ezek a valamik, amennyire ő tudja, nyugodtan lehetnek trallokok, sőt, akár maga a Sötét Úr is. – Biztos vagy benne? – suttogta. – Úgy értem... trallokok?!

– Biztos vagyok benne. Bár hogy a Folyóközbe mi hozhatta őket... Sosem láttam még trallokot, de beszéltem olyanokkal, akik igen, úgyhogy tudok róluk egy keveset. Talán elég lesz ahhoz, hogy életben maradjunk. Figyelj jól. A trallokok jobban látnak a sötétben, mint az emberek, de az erős fény megvakítja őket, legalábbis egy időre. Valószínűleg ez az egyetlen oka, hogy ilyen sok elől el tudtunk menekülni. Némelyik szag vagy hang alapján is tud nyomot követni, de állítólag lusták. Ha elég sokáig nem tudnak elkapni minket, akkor valószínűleg feladják.

Rand ettől egy kissé megkönnyebbült.

– A történetek szerint gyűlölik az embereket, és a Sötét Urat szolgálják.

– Ha van valami, ami az Éjszaka Pásztora nyájához tartozik, kölyök, hát azok a trallokok. A gyilkolás öröméért ölnek, legalábbis én úgy hallottam. De itt aztán véget is ér a tudásom. Illetve még annyit tudok, hogy nem lehet bízni bennük, kivéve, ha félnek tőled, de akkor se nagyon.

Rand megborzongott. Nem szívesen találkozott volna olyan valakivel, akitől még a trallokok is félnek.

– Gondolod, hogy még mindig minket keresnek?

– Talán igen, talán nem. Nem tűnnek túl okosnak. Amint az erdőbe értem, különösebb gond nélkül a hegyek felé irányítottam az utánam futókat. – A jobb oldalánál matatott, majd az arca elé emelte a kezét. – De legjobb, ha úgy vesszük, hogy még igen.

– Megsebesültél.

– Halkabban beszélj. Csak egy karcolás, és most amúgy sem sokat kezdhetnénk vele. Legalább az időjárás megenyhült egy kicsit. – Fáradt sóhajjal dőlt hanyatt. – Így talán nem lesz olyan rossz, hogy kint kell töltenünk az éjszakát.

Rand is kezdett már a kabátja és a köpenye után bánkódni. A fák nagyrészt megfogták a szelet, de amennyi mégis bejutott belőle a fák közé, az csontig hatolt. Habozva érintette meg Tam arcát. Összerezzent.

– De hisz csak úgy süt a homlokod! Azonnal Nynaeve-hez kell vigyelek.

– Annak is eljön majd az ideje, kölyök.

– Nincs vesztegetni való időnk. Hosszú utat kell megtennünk a sötétben. – Feltápászkodott, megpróbálta az apját is felhúzni. Tam, összeszorított fogai ellenére, olyan fájdalmas nyögést hallatott, hogy inkább gyorsan leengedte.

– Hadd pihenjek egy kicsit, fiam. Fáradt vagyok.

Rand a combját verte az öklével. A házukban, nyugodt körülmények között, ahol van tűz, takaró, víz és fűzfakéreg bőséggel, talán hajlandó lett volna hajnalig várni, mielőtt befogja Belát és a faluba viszi az apját. Itt viszont nincs tűz, nincs takaró, se kocsi, se Bela. De a házban még mindig mindent megtalál. Ha Tamot nem is tudja odavinni, legalább egy-két dolgot kihozhat. Már ha a trallokok elmentek már. De hát előbb utóbb el kell menniük.

A kapanyélre nézett, aztán eldobta. Inkább kihúzta Tam kardját. A penge halványan csillogott a tompa holdfényben. A hosszú markolat fogása szokatlan volt, nem kevésbé a fegyver súlya és súlyeloszlása. Néhányszor a levegőbe csapott, aztán sóhajtott egyet, és abbahagyta. A levegőt könnyű kaszabolni. Ha viszont egy trallokkal kerülne szembe, biztos, hogy inkább elfutna, vagy megdermedne a rémülettől, és kénytelen lenne végignézni, ahogy az meglendíti azt a furcsa kardját és... Elég! Ezzel nem megyek semmire!

Épp felállni készült, mikor Tam elkapta a karját.

– Hová mész?

– Szükségünk van a kocsira – mondta lágyan – és takarókra. Egészen megdöbbent, milyen könnyen ki tudta szabadítani a kezét apja szorításából. – Te csak pihenj, mindjárt visszajövök.

– Légy óvatos – lehelte Tam.

A halvány holdfényben az arcát nem látta, de érezte, hogy őt nézi.

– Az leszek. – Mint egy egér, ami a héja fészkét akarja felderíteni, gondolta.

Olyan halkan tűnt el a sötétségben, mintha maga is egy árny lenne csupán. Eszébe jutottak a régi idők. Hányszor bújócskáztak az erdőben a barátaival! Óvatosan, észrevétlenül becserkészték egymást, próbáltak teljesen hangtalanul mozogni, míg valamelyiküknek sikerült váratlanul a másik vállára tenni a kezét. Valahogy ez most mégsem volt olyan szórakoztató.

Ahogy fától fáig osont, próbált valamilyen tervet összeütni. Mire az erdő szélére ért, legalább tizet vetett már el. Minden azon múlik, hogy benn vannak-e még a trallokok. Ha már nincsenek, egyszerűen besétálhat, és elvihet, amit csak akar. Ha viszont még bent vannak... Hát akkor nincs mit tenni, vissza kell mennie Tamhoz. Nem szívesen, de hát azzal nem segít az apján, ha megöleti magát.

A tanya felé lesett. Az istálló és a karám voltak az egyedüli sötét alakzatok a holdfényben. A ház ablakaiból és nyitott ajtajából viszont fény áradt. Vajon csak a kandalló és a gyertyák, amelyeket apám gyújtott, vagy trallokok is várnak bent?

Ebben a pillanatban a közelben megszólalt egy kecskefejő. Ijedtében nagyot ugrott, majd egy fa mellé rogyott. Egész testében reszketett. Ezzel semmire sem megy, próbálta meggyőzni magát. Hasra vágódott, és kúszni kezdett. Közben nagy nehezen maga előtt tartotta a kardot. A karám hátsó faláig ki sem emelte a porból az állát.

A kőfal mögé kuporodva hallgatózott. Egyetlen hang sem zavarta meg az éjszaka csendjét. Lassan, óvatosan felemelkedett, átlesett a fal fölött. Semmi sem mozdult az udvaron. A ház kivilágított ablakaiban sem mozogtak árnyak. Sem az ajtóban. Először Bela és a kocsi. Vagy inkább a takaró és a többi holmi? Végül a fény döntött helyette. Az istállóban sötét volt. Ki tudja, mi vár rá benne. Mire észreveszi, hogy van ott valaki, már késő. Azt viszont legalább látja, a házban mi van.

Már éppen kezdett volna visszaereszkedni, amikor megdermedt. Túl nagy volt a csend. Elképzelhető, hogy a legtöbb birka már meg is nyugodott, és visszafeküdt aludni, de ez nem túl valószínű. Ráadásul még az éjszaka közepén is mindig ébren volt néhány, mocorgott, fel-felbégetett. Alig tudta kivenni a juhok sötét foltjait maga alatt. Az egyik közvetlenül alatta volt.

Amilyen zajtalanul csak tudta, felhúzta magát a falra, és lenyúlt az alig kivehető árny felé. Hullámos gyapjút érintett a keze, majd valami nedveset. A birka nem mozdult. Randnek elállt a lélegzete. Gyorsan visszalökte magát, siettében majdnem a kardot is leejtette, ahogy a földre huppant a karámon kívül. Szórakozásból ölnek. Remegve törölte ragacsos kezét a földbe.

Vadul hajtogatta magában, hogy semmi sem változott. A trallokok kedvükre kimészárolták magukat, aztán elmentek. Ezt ismételgetve mászott át a tanyaudvaron. Próbált olyan szorosan tapadni a földhöz, amennyire csak lehetséges, de közben azért minden irányba figyelni egyszerre. Sosem gondolta, hogy egyszer még irigyelni fogja a gilisztákat.

A ház elülső frontjához érve a falhoz lapult a kitört ablak alatt, és hallgatózott. A fülében dörömbölő vér hangja volt a leghangosabb zaj. Lassan fölemelkedett, majd belesett.

A leveses lábos a tűzhely hamujába borulva feküdt. A padlón mindenfelé szilánkokra hasogatott fadarabok hevertek: egyetlen bútor sem maradt sértetlen. Még az asztal is lejtősen állt, két lábát csonkra vágták. Minden fiókot kirángattak és széttörtek, minden szekrény nyitva állt, némelyik ajtaja már csak egyetlen zsanéron lógott. A tartalmukat szétszórták a romok között. Mindent fehér por borított. Liszt és só, a kandalló mellé hajított, felhasított zsákok alapján. Négy eltorzult holttest hevert egy halomban a felfordulás közepén. Trallokok.

Az egyiket fel is ismerte kosszarvairól. A többi nagyjából-egészéből ugyanolyan volt, különbségeik ellenére: állati orral, szarvval, tollazattal, bundával eltorzított emberi arcok visszataszító egyvelege. A kezük csaknem emberi volt, de ez csak rontott az összképen. Kettő csizmát hordott, a többinek patái voltak. Kimeredt szemekkel, pislogás nélkül bámult, míg elviselhetetlenül égni nem kezdett a szeme. Egyik trallok sem mozdult. Biztosan halottak. És Tam vár rá.

Berohant az elülső bejárati ajtón. Öklendezve torpant meg az orrába csapó förtelmes bűztől. Egy hónapok óta kialmozatlan istálló volt az egyetlen, amihez valamelyest is hasonlítani tudta a szagot. Undorító foltok szennyezték be a falat. Megpróbált a száján át lélegezni. Gyorsan nekiállt a padlón szétszórt tárgyak között kutatni. Az egyik konyhaszekrényben volt egy vizestömlő, meg kell találnia.

Ekkor súrlódó zajt hallott maga mögött. Megdermedt az ereiben a vér. Megpördült; majdnem keresztülesett az asztal maradványain. Végül tompa nyögéssel sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Ha nem szorítja össze olyan erővel a fogait, hogy fájjon tőle az állkapcsa, biztosan vacogni kezdett volna.

Az egyik trallok felállt. Mélyen besüppedt szemei alól farkaspofa meredt előre. Rezzenetlen, érzelem nélküli, túlságosan is emberinek tűnő szemek. Szőrös, hegyes füle meg-megrándult. Éles kecskepatájával átlépett halott társai fölött. Ugyanolyan fekete páncélt viselt, mint a társai. Láncinge hangosan súrlódott bőrnadrágjához. Oldalán ugyanaz a hatalmas, kaszapengeszerűen görbített kard lógott, amilyet Rand a többieknél is látott.

Mély torokhangon dünnyögött valamit, majd azt mondta:

– Többiek elmegy. Narg marad. Narg okos. – Alig lehetett érteni, amit mondott, szavai egészen eltorzítva hagyták el a nem emberi beszédre termett torkot. A hangsúlya valószínűleg megnyugtató akart lenni, de Rand képtelen volt levenni a szemét a lény foltos, de hosszú és éles fogairól, amelyek mindig elővillantak, ahányszor csak megszólalt. – Narg tud, néhány visszajön valamikor. Narg vár. Te nem kell kard. Tesz kard le.

Amíg a trallok meg nem említette, Rand észre sem vette, hogy reszketve tartja maga elé Tam kardját, két kézre fogva. A hegyét a nagydarab teremtményre szögezte. A szörnyeteg sokkal magasabb volt nála: Rand a válláig sem ért. Terebélyes mellkasa, vaskos karja mellett Luhhan mesteré is eltörpül volna.

– Narg nem bánt – tett a fiú felé egy lépést hevesen gesztikulálva. – Te tesz kard le. – Kézfején tömött, bundaszerű fekete szőrzet göndörödött.

– Ne gyere közelebb – mondta Rand. Bárcsak egy kicsit magabiztosabb lenne a hangja, gondolta. – Miért csináltátok ezt? Miért?

Vlja daeg roghda! – morogta a lény, aztán gyorsan széles vigyorrá alakította a vicsorgását. – Tesz kard le. Narg nem bánt. Myrddraal akar beszél neked. – Egy pillanatra érzelem villant fel az eltorzult arcon. Félelem. – Többiek jön vissza, te beszél Myrddraal. – Újabb lépést tett felé, és most már ő is a kardja markolatára tette a kezét. – Te tesz kard le.

Rand megnyalta az ajkát. Myrddraal! Minden mesék legrémisztőbbike kel ma életre, úgy látszik. Ha egy Enyész közeledik, a trallokok már szinte nem is félelmetesek. Legalábbis hozzá képest. El kell tűnnie. De ha a trallok előhúzza azt a hatalmas kardot, esélye sem lesz. Nagy nehezen kissé rémült mosolyt erőltetett az arcára.

– Na jó. – Még szorosabbra fogta a kardját, majd mindkét kezét a combja mellé ejtette. – Beszélek vele.

A farkasmosolyból vicsor lett; a trallok rávetette magát. Nem gondolta volna, hogy bármi, ami ilyen nagy, ilyen gyorsan mozoghatna. Kétségbeesetten emelte fel a kardját. Aztán nekicsapódott a hatalmas test, és a falnak lökte. Küszködve kapkodott levegőért, miközben a földre csúsztak: ő alul, a trallok fölül. Vadul kapálózott az iszonyú súly alatt, próbálta ellökni a felé matató kezeket, a csapkodó agyarakat.

A lény egyszer csak összerándult, és mozdulatlanná dermedt. Rand, zúzódásokkal, horzsolásokkal tele, félig megfulladva a ránehezedő tömeg alatt, egy darabig moccanni sem tudott a döbbenettől, csak feküdt magatehetetlenül. De aztán gyorsan összeszedte magát, legalább annyira, hogy kifészkelődjön a test alól. Mert már csak test volt, holttest. Tam kardja állt ki véresen a háta közepéből. Ezek szerint mégiscsak időben emelte fel. A keze is tiszta vér volt, az ingén nagy fekete folt éktelenkedett. Vadul reszketett, legalább annyira, mint az előbb, amikor a legrémültebb volt, de most megkönnyebbülésében, hogy életben maradt.

„Többiek jön vissza”, mondta a trallok. Ezek szerint a többi trallok vissza szándékozik még térni a tanyára. Na meg egy Myrddraal, egy Enyész. A történetekben az Enyészek hat méter magasak voltak, lángolt a szemük, és árnyékokból állt a lovuk. Ha oldalt fordultak, eltűntek, és nem volt fal, amely megállíthatta volna őket. Jobb, ha elintézi, amiért jött, aztán eltűnik, amilyen gyorsan csak lehet.

Nagyokat nyögve a hátára fordította a trallok testét, hogy ki tudja húzni belőle a kardot – és majdnem elszaladt, amikor nyitott szemek bámultak vissza rá a szörny arcából. Eltartott néhány pillanatig, amíg rájött, hogy a halál üveges tekintete ül rajtuk.

Egy szakadt rongyba törölte a kezét – reggel még Tam egyik ingje volt –, aztán kirántotta a pengét.

Letisztította a kardot is, majd kelletlenül a földre dobta a rongyot. Most nincs idő pedánskodni, gondolta mosolyogva. Úgy kellett összeszorítania a fogait, hogy megfékezze kitörni készülő kacagását. El nem tudta képzelni, hogyan takaríthatnák ki valaha is annyira a házat, hogy újra élni lehessen benne. Ez a borzasztó bűz valószínűleg máris mélyen beleivódott a gerendákba. De most nincs idő ezen rágódni. Nincs idő pedánskodni. De az is lehet, hogy semmi másra sem.

Biztos volt benne, hogy egy csomó fontos dologról megfeledkezett, de tudta, Tam várja, a trallokok meg visszajönnek. Futtában szedett össze mindent, ami hirtelen eszébe jutott. Takarókat a fenti hálószobákból, tiszta ruhákat Tam sebére kötésnek. A kabátjukat és a köpenyüket. A vizestömlőt, amit olyankor használt, ha legeltetni vitte a juhokat. Tiszta inget. Fogalma sem volt, mikor lesz alkalma átöltözni, de a rajta lévő vérfoltos ingtől, amint lehetséges, meg akart szabadulni. A kis zacskónyi fűzfaháncs és a többi orvosságaik egy sötét, masszaszerű halom részei voltak, amihez nem volt gyomra hozzáérni.

Az egyik vödör víz, amelyet Tam az este behozott, csodálatos módon érintetlenül állt a kandalló mellett. Megtöltötte belőle a vizestömlőt, majd a maradékban gyorsan kezet mosott. Még egyszer végigszaladt a szobán, hátha kihagyott valamit. Meglátta az íját a romok között. Szép egyenes vonalban törték ketté a legvastagabb pontján. Megborzongott, majd visszaejtette a darabokat oda, ahonnan felvette őket. Kész, döntötte el: amit eddig összegyűjtött, azzal kell beérniük. Gyorsan kihordott mindent egy halomba a bejárati ajtó mellé.

De mielőtt még elindult volna, előásott egy ellenzős lámpát is a romok közül. Még volt benne olaj. Meggyújtotta az egyik gyertyáról, majd teljesen becsukta az ellenzőket – részben a szél miatt, részben, mert nem akarta felhívni magára a figyelmet –, és sietősen távozott, egyik kezében a karddal, másikban a lámpával. Fogalma sem volt, mi vár rá az istállóban. De szüksége volt a szekérre, hogy Emondmezőre juttassa Tamot, a szekérhez pedig szükség volt Belára is. Ezért aztán reménykedett, bár józanul belegondolva nem sok jóra számíthatott.

Az istálló ajtaja tárva-nyitva volt. Az egyik szárny halkan nyikorgott, ahogy a szél meg-megmozdította. Belül első pillantásra minden olyannak tűnt, amilyennek megszokta. Aztán észrevette az üres állásokat, a letépett ajtókat. Belának és a tehénnek nyoma sem volt. Gyorsan az istálló hátuljához sietett. A szekér az oldalára dőlve feküdt, kerekeiből kitört a küllők fele. Az egyik szekérrúdból csak egy rövid csonk maradt.

Elöntötte a kétségbeesés, amelyen eddig nagy nehezen sikerült uralkodnia. Nem volt meggyőződve arról, hogy el tudná-e cipelni az apját a faluig, már ha az egyáltalán bírná az ilyen cseppet sem kényelmes szállítást. A fájdalom gyorsabban megölheti, mint a láz. De hát más esélyük nem maradt. Itt, a háznál, már nincs mit tennie. Ahogy megfordult, és indulni készült, a szalmával borított padlón heverő levágott szekérrúdra esett a pillantása. Halványan elmosolyodott.

Gyorsan letette a kardot és a lámpát. A következő pillanatban már a szekérrel birkózott. Visszadöntötte a kerekeire – újabb küllők törtek el hangos reccsenések kíséretében, majd nekifeszítette a vállát, és újra felborította, most a másik oldalára. A sértetlen szekérrúd a levegőbe meredt. Felkapta a kardot, a szívós kőrisfára csapott vele. Legnagyobb meglepetésére nagy szilánkok röpködtek minden ütésére. Olyan gyorsan átvágta, mint egy jó fejszével.

Mikor a rúd a földre pottyant, hitetlenkedve nézett a kardra. A legélesebb fejsze is kicsorbult volna, mire átvágja ezt a kemény öreg fát, ám a kard pengéje épp olyan élesnek és csillogónak tűnt, mint addig. Megérintette a hüvelykujjával az élét, majd gyorsan a szájába kapta az ujja végét. A fegyver mindig borotvaéles volt.

De nem volt ideje tovább csodálkozni. Elfújta a lámpát (semmi szükség, hogy még az istálló is leégjen mindennek a tetejébe), felkapta a rudakat, azzal visszaszaladt a többi holmiért, amelyet a háznál hagyott.

Mire mindent összeszedett, úgy teli lett a keze, hogy alig tudott járni a sok össze-vissza álló holmitól. A súly nem volt különösebben nagy, de nehéz volt ennyi különböző dolgot egyensúlyban tartani anélkül, hogy bármit is elejtene, ráadásul a rudak folyton forogtak és csúszkáltak a kezében, ahogy az udvaron botladozott. Az erdőbe érve még rosszabb lett a helyzet, mert folyton beleakadtak a fákba. Néha olyan erővel lökte meg valamelyik rúd, hogy majdnem felborult. Egyszerűbb lett volna, ha maga után húzza őket, de akkor jól látható nyomot hagytak volna. Ezzel várni akart, amíg csak lehetséges.

Tam ott volt, ahol hagyta. Úgy nézett ki, alszik. Legalábbis remélte. Hirtelen megrémült, hátha mégsem: minden ledobott, és az apja arcához tette a kezét. Lélegzett, de még jobban felszökött a láza.

Az érintés felébresztette Tamot, de meglehetősen kába maradt.

– Te vagy az, fiam? – lehelte. – Már kezdtem aggódni. Régi időkről álmodtam. Rémálmok. – Halkan mormogva szunyókált el újra.

– Ne aggódj – mondta Rand. Tamra terítette a kabátját és a köpenyét a hideg szél ellen. – Amilyen gyorsan csak tudlak, Nynaeve-hez viszlek – miközben legalább annyira a maga, mint az apja megnyugtatására tovább beszélt, letépte magáról a véres inget. Annyira meg akart tőle szabadulni, hogy most még a jeges szél sem tűnt fel neki. Gyorsan felhúzta a tisztát, így, az undorító vérfolt nélkül, úgy érezte, mintha megfürdött volna. – Egykettőre a faluban leszünk, biztonságban. A javasasszony mindent elintéz majd, meglásd. Minden a legnagyobb rendben lesz.

Ebből a gondolatból merített erőt, ahogy ő is fölvette a kabátját, és lehajolt ellátni Tam sebeit. Amint elérik a falut, biztonságban lesznek, és Nynaeve meggyógyítja Tamot. Épp csak el kell jutnia vele odáig.

Hatodik fejezet

A NYUGATI-ERDŐ

A holdfényben nem igazán látta, amit csinál, de Tam sebe egy sekély kis vágásnak látszott csak a bordái között, nem volt hosszabb, mint a tenyere. Hitetlenkedve ingatta a fejét. Látta már az apját ennél súlyosabban is megsérülni, és még a munkát sem hagyta abba, illetve épp csak annyi ideig, amíg kimosta a sebet. Sietősen végigkutatta Tam testét a feje búbjától a talpáig valami sérülés után, ami elég csúnya, hogy ilyen lázat okozzon, de csak ezt a kis vékony vágást találta.

Bármilyen kicsi is volt, mégis nagyon veszélyesnek tűnt, ugyanis szinte sütött körülötte a bőr. Még melegebb volt, mint az apja testének a többi része, noha a férfiből mindenütt úgy áradt a forróság, hogy Rand összeszorított fogakkal próbálta megőrizni a nyugalmát. Egy ilyen heves láz ölni tud, de ha mégsem, akkor is legtöbbször úgy megnyomorítja az áldozatát, hogy attól kezdve halvány árnyéka lesz már csak régi önmagának. Megnedvesített egy ruhát a vizestömlőből; apja homlokára terítette.

Igyekezett olyan gyengéden megmosni és bekötözni a sebet, amennyire csak lehetséges volt, Tam mégis fel-felnyögött halkan. De ha épp nem nyöszörgött, akkor is folyamatosan motyogott álmában. Úgy tűnt, fenyegetően merednek feléjük az ágak a sötétben. Meg-megmozdultak, talán a szélben, talán valaki mozgatta őket. Nem, a trallokok biztos továbbmennek, ha, miután őket nem sikerült elkapniuk, visszatérnek a tanyaházba, és azt is üresen találják. Próbálta meggyőzni magát, de a szándékos, értelmetlen pusztítás a házban nem sok jót ígért. Veszélyes lenne abba a hitbe ringatnia magát, hogy feladják, mielőtt mindent elpusztítottak, mindenkit megöltek. Csak fölösleges kockázatot vállalna vele.

Trallokok. Szent Fény, trallokok! Szörnyetegek, amelyek csak a mutatványosok történeteiben léteznek, egyszer csak ránk szakítják az ajtót. És egy Enyész. Fény, ragyogj be, egy Enyész!

Ráébredt, hogy egy ideje meg sem mozdul, a kötés két csomózásra váró végét tartja kuporogva. Megdermedtem, mint egy nyúl, amelyik meglátta a héja árnyékát, gondolta gúnyosan. Dühösen megrázta a fejét, azzal meghúzta a kötést, és megcsomózta.

Pusztán attól, hogy tudta, mit kell tennie, nem szűnt meg a félelme. De még az sem segített, hogy elfoglalta magát, tette a dolgát. Mikor visszaérnek a trallokok, bizonyára elkezdik átkutatni a tanya körül az erdőt valamilyen nyom után, amit ők ketten hagyhattak hátra. A házban maradt lény holttestéből tudni fogják, nem lehetnek messze. Ki tudja, mit tesz, mire képes ilyen esetben egy Enyész? Amellett az apja a trallokok hallásával kapcsolatos megjegyzését sem tudta kiverni a fejéből. Alig bírta megállni, az apja szájára ne szorítsa a kezét, annak fojtott nyögéseit és mormogását elfojtandó. Némelyik szagnyomot is követni tud. Az ellen mit tehetek? Semmit. Nincs értelme azzal vesztegetnie az idejét, hogy olyasmi miatt aggódik, amin úgy sem tud segíteni.

– Csendben kell maradnod – suttogta apja fülébe. – A trallokok visszajönnek.

Tam halk, rekedt hangon válaszolt.

– Még mindig gyönyörű vagy, Kari. Olyan szép, mint lánykorodban.

Rand elfintorodott. Az anyja tizenöt évvel ezelőtt meghalt. Ha Tam azt hiszi, hogy még él, akkor a láz súlyosabb, mint gondolta. De hogy vehetné rá, hogy csöndben maradjon? Hiszen ezen most az életük múlhat!

– Anya azt szeretné, ha csendben maradnál – suttogta. Egy pillanatra elhallgatott, mert összeszorult a torka. Az anyjának olyan kedves, gyengéd kezei voltak... ennyire emlékezett belőle. – Kari azt szeretné, ha elhallgatnál. Tessék. Igyál.

Tam szája szomjasan tapadt a vizestömlőre, de néhány korty után félrefordította a fejét, és újra motyogni kezdett, túl halkan, hogy Rand ki tudta volna venni a szavait. Remélte, a rájuk vadászó trallokok sem hallják meg.

Gyorsan folytatta a munkát. Három pokrócot a levágott szekérrudak közé és köré tekert, míg végül hevenyészett hordágy nem lett belőle. Persze csak az egyik felét tudja majd vinni, a másikat maga után kell húznia, de kénytelen beérni ennyivel. Az utolsó pokrócból hosszú csíkot vágott az övén lógó késsel, és mindkét rúdra rácsomózta.

Amilyen gyengéden csak tudta, a hordágyra emelte Tamot. Minden nyögésére összerezzent. Az apja mindig olyan elpusztíthatatlannak tűnt. Semmi nem árthatott neki, semmi nem állíthatta meg, de még csak le sem lassíthatta. Az a kevés kis megmaradt bátorsága is majdnem elillant, amiért ilyen állapotban kellett látnia. De hát muszáj kitartania. Egyedül az tartotta mozgásban, hogy nem tehetett mást.

Mikor Tam végre a hordágyon feküdt, Rand némi habozás után lecsatolta apja derekáról a kardtartó övet. Különös érzés volt, mikor magára szíjazta. De nem is csak a kard jelenléte volt szokatlan, általában véve furcsán érezte tőle magát. Az öv, a hüvely és a kard együttesen is alig néhány kilót nyomott, de amikor a hüvelyébe dugta a pengét, mégis úgy érezte, mintha óriási súllyal húzná lefelé.

Dühösen szidta össze magát. Ez nem épp a legjobb idő mindenféle ostoba képzelgésre. Hiszen ez is csak egy kés, egyszerűen nagyobb. Hányszor álmodozott róla, hogy egyszer kardot viselhessen az oldalán, és kalandos életet élhessen? Ha egy trallokot meg tudott ölni vele, biztos akkor is meg tudja védeni magát, ha másikkal találkozik. Csak hát éppen nagyon is tisztában volt vele, hogy a házban is csak a puszta szerencsének köszönhette a győzelmét. És amikor álmodozott, a kalandjaiban sosem vacogott a foga, egyszer sem futott az életéért az éjszakában, nem állt a halál szélén az apja.

Sietősen Tam köré tűrte az utolsó takarót, aztán a vizestömlőt és a többi ruhát is a hordágyra tette a férfi mellé. Mélyet lélegzett, azzal a rudak közé térdelt, és átemelte a feje fölött a pokróccsíkot. A vállán állapodott meg, a hóna alatt futott hátra. Mikor megmarkolta a szekérrudakat és fölállt, a súly nagy része a vállára nehezedett. Nem tűnt túl veszélyesnek. Elindult Emondmező felé. Igyekezett egyenletes iramban haladni. A hordágy halkan kaparta mögötte a földet.

Már előzőleg eldöntötte, hogy kimegy a Kőfejtő útig, és azt követi a faluig. Az út mentén kétségtelenül veszélyesebb, de ha eltéved az erdőben a sötétben, akkor meg egyáltalán nem kap segítséget az apja.

A vaksötétben majdnem kilépett a Kőfejtőútra, mielőtt észrevette volna, hogy ott van. Mikor ráébredt, hol jár, úgy elszorult a torka, hogy alig kapott levegőt. Gyorsan megfordította a hordágyat, visszahúzta egy darabon az erdőbe. Vadul dobogó szívvel állt meg. Nem ment tovább, amíg vissza nem nyerte a lélegzetét. Még mindig lihegve fordult keletnek, indult meg Emondmező felé.

A fák között haladni kétségtelenül nehezebb volt, mintha az úton vitte volna az apját, és az éjszaka sem javított éppenséggel a helyzeten bent a sűrűben, de magán a nyílt úton menni őrültség lett volna. Hiszen épp az a célja, hogy úgy érjen a faluba, hogy közben nem találkozik trallokokkal. Remélte, hogy nem is lát egyet sem. Abból a feltevésből kell kiindulnia, hogy a szörnyek még mindig rájuk vadásznak, márpedig előbb vagy utóbb biztosan rájönnek, hogy a falu felé indultak. Az a legvalószínűbb hely, ahová mehetnek, és a Kőfejtőút a legvalószínűbb útvonal. Igazság szerint, így is túl közelinek érezte az utat. Az éjszaka sötétje és a fák közötti árnyak iszonyúan gyenge takarásnak tűntek egy, az úton elhaladó szörnyeteg szemei elől.

A csupasz faágak között átszűrődő holdfény épp csak annyi megvilágítást adott, amennyi abba az illúzióba ringatta, hogy látja, mi van a lába alatt. Minden lépésnél gyökerekbe botlott vagy elszáradt földiszeder akadt a lábába. Néha levegőbe lépett, ahol földre számított, ettől elvesztette az egyensúlyát, félig zuhanva támolygott előre. Máskor magasabban volt a talaj, mint gondolta volna, és jól belerúgott. Tam motyogását éles nyögés szakította meg ahányszor csak nagyobbat zöttyent a hordágy egy kiálló gyökéren vagy kődarabon.

Vadul meresztette a szemét, hogy jobban lásson, míg már egészen égett a szemgolyója a megerőltetéstől. Úgy hallgatózott, mint még soha életében. Ahányszor megzörrentek az ágak, vagy surrogni kezdtek a fenyőtűk a szélben, megtorpant, hegyezte a fülét; levegőt is alig mert venni abbéli félelmében, hogy amiatt nem hall meg valamilyen figyelmeztető jelet. Vagy éppen, hogy meghall... Csak amikor biztosan meggyőződött, hogy csak a szél volt, mert továbbindulni.

A fáradtságtól lassan kezdett elnehezedni keze-lába. A köpenyét, kabátját gúnyosan semmibe vevő jeges éjszakai szél sem enyhített izmai sajgásán. A hordágy, bármilyen könnyűnek is tűnt eleinte, most szinte a földbe préselte. Már nem csak a botladozástól tántorgott. A felbukás elleni szinte állandó küzdelem legalább annyit kivett belőle, mint a hordágy húzása. Hajnal előtt már fönn volt és dolgozott, és még az emondmezői kiruccanás ellenére is majdnem teljes napi munkát végzett. Egy szokványos éjszakán most a kandalló előtt pihenne, Tam kis könyvgyűjteményéből olvasna egyet, mielőtt ágyba menne. Az éles hideg a csontjáig hatolt, gyomra pedig felháborodott korgással emlékeztette, hogy al'Vere asszony mézes süteményei óta semmit nem evett.

Halkan dünnyögni kezdett. Mérges volt magára, amiért nem hozott semmi ennivalót a házból. Néhány percen igazán nem múlt volna semmi. Csak egy-két percbe telt volna, hogy keressen egy kis kenyeret és sajtot. Annyi idő alatt nem jöttek volna még vissza a trallokok... Vagy ha mást nem, legalább kenyeret hozhatott volna. Természetesen, ha a fogadóba érnek, al'Vere asszony biztosan meleg ételt tesz elé, és ragaszkodni fog hozzá, hogy meg is egye. Valószínűleg egy gőzölgő tányér sűrű birkahúslevest és egy jó karéjnyit a kenyérből, amit épp sütött, mikor ott voltak. És rengeteg forró teát.

– Csak úgy özönlöttek át a Sárkány-falon – szólalt meg hirtelen Tam erős, dühödt hangon. – Vérrel árasztották el a földet. Hányan haltak meg Laman bűne miatt?

Rand majdnem hasra esett meglepetésében. Fáradtan a földre eresztette a hordágyat, kiszabadította magát a hámból. A pokróccsík égő árkot vágott már a vállába. Kinyújtóztatta görcsös tagjait, majd Tam mellé térdelt. Mialatt a vizestömlővel ügyetlenkedett, pillantásával körbefürkészett a fák között. Reménytelen kísérletet tett minél messzebb belátni az alig húszlépésnyire húzódó utat, előre és hátra is. Sehol nem mozdult semmi, csak a faágak árnyéka. Csak a faágaké, semmi másé.

– Nem özönlenek a trallokok, apa. Legalábbis most nem. Hamarosan biztonságban leszünk, Emondmezőn. Igyál egy kis vizet.

Tam félresöpörte a vizestömlőt. Karjába mintha teljesen visszatért volna a régi erő. Megragadta Rand gallérját, és olyan közel húzta magához, hogy a fiú az arcával érezte az apjáéból sütő lázas hőt.

– Azt mondták, közönséges vademberek – közölte a férfi olyan hangon, mintha valami nagyon sürgős és fontos információt akarna átadni. – A bolondok azt mondták, könnyedén el fogjuk söpörni őket. Hány csatát kellett elvesztenünk, hány város égett porrá, mire hajlandóak voltak szembenézni az igazsággal? Mielőtt összefogtak ellenük a nemzetek? – Lazított a szorításán, szomorú lett a hangja. – Marath mezejét elborították a holtak. Csak a hollók károgását, a legyek zümmögését lehet hallani. Cairhien tornyai csonkán lángolnak az éjszakában. Egészen a Ragyogó Falakig jutottak, gyilkolva, mindent felégetve, mire megállították őket. Egészen a...

Rand apja szájára tapasztotta a kezét. Igen. Újra hallotta a hangot. Ritmikus dübörgés, az irányát nem lehet megállapítani így, a fák között. Hol felerősödött, hol elhalkult, ahogy a szél ereje változott. Homlokát ráncolva forgatta lassan a fejét, próbált rájönni, honnan jön a hang. Szeme sarkából mozgást pillantott meg. Azonnal Tam fölé kuporodott. Meglepetten vette észre, hogy vadul szorítja a kard markolatát, de lénye legnagyobb részével a Kőfejtő útra koncentrált, mintha egyedül az létezne a világon.

A keleten hullámzó árnyak lassan egy lovassá és lovává tisztultak, akit magas, testes alakok követtek ügetve, hogy lépést tartsanak az állattal. A hold halvány fénye lándzsahegyeken és fejszék élén csillogott. Egy pillanatra sem merült fel benne a gondolat, hogy esetleg falusiak lennének, és segíteni jönnek. Nagyon is jól tudta, kicsodák. Érezte. Mintha homok dörzsölte volna végig a csontjait, még mielőtt elég közel érhettek volna, hogy a holdfényben kivehetővé váljon a lovast eltakaró csuklyás köpeny, amelybe sosem kapott bele a szél. Az éjszaka sötétjében minden alak feketének tűnt, a ló patája pedig ugyanúgy dobogott, mint akármelyik másik hátasé, ő mégsem tévesztette volna össze ezt a lovat semmilyen másikkal.

A fekete lovast rémálomba illő figurák követték. Némelyiknek szarvai voltak, másoknak állatpofája vagy madárcsőre. Trallokok, két sorban. Egy ütemre meneteltek, egyszerre csapódtak a földre a csizmák, a paták, mintha egyetlen akaratnak engedelmeskednének. Rand húszat számolt össze, mire elhaladtak. Eltűnődött, miféle ember lehet olyan merész, hogy hátat fordítson ennyi tralloknak. Vagy akár egyetlenegynek is, ha már itt tartunk.

A kocogó hadoszlop lassan eltűnt nyugat felé. Dübörgő lépteiket fokozatosan elnyelte az éjszaka. Rand ennek ellenére továbbra is az apjára borulva kuporgott, egyetlen izmát sem merte megmozdítani, épp csak levegőt vett néha. Valami azt súgta neki, jobb, ha csak akkor áll föl, ha biztos, abszolút biztos benne, hogy mind alaposan eltávolodtak. Hosszas várakozás után aztán végül mélyet lélegzett, és elkezdett felegyenesedni.

A ló ezúttal semmilyen zajt nem csapott. Hátborzongató csendben tért vissza a fekete lovas; egyáltalán nem adott ki hangot. Árnyékövezte lova pár lépésenként megállt, majd lassan továbbindult. A szél felerősödött, süvölteni kezdett a fák között. A lovas köpenye most is mozdulatlan maradt. Amikor a lova megállt, a csuklyás fej előbb az egyik, majd a másik oldalra fordult, és hosszasan fürkészte az erdőt. A ló pontosan Randdel egyvonalban is megállt. A csuklya sötét nyílása egyenesen felé fordult.

Rand görcsös erővel markolta a kardját. Érezte a rászegeződő pillantást, mint reggel is. Most is megborzongott a feléje áradó gyűlölettől, noha az idegen nem is látta. Úgy tűnt, ez a csuklyás férfi mindenkit és mindent gyűlöl, mindent, ami él. A hideg szél ellenére is gyöngyözni kezdett a homloka.

Aztán egyszer csak továbbindult a ló, majd néhány hangtalan lépés után újból megállt. Nemsokára csak egy alig észrevehető homályos foltnak látszott az éjszakában, messze kelet felé. Bármi lehetett volna, ilyen távolságból nem látszott, mi az. Ő mindenesetre egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Attól félt, ha elveszíti szem elől, legközelebb csak akkor veszi észre, mikor az a hangtalan ló már ott áll közvetlenül mellette.

Hirtelen gyorsan közeledni kezdett a távoli árny. Csendes vágtában haladt el mellette. A lovas most csak maga elé nézett. Gyorsan eltűnt nyugat felé, a Ködhegység irányába. Meg a tanyáéba.

Rand elernyedt, levegőért kapkodott. Kabátujjába törölte a homlokát. Már egyáltalán nem érdekelte, mit kerestek a környéken a trallokok. Ha soha nem tudja meg, az sem baj, csak legyen már vége.

Megrázkódott. Fölkelt, gyorsan megnézte, hogy van az apja. Tam még mindig motyogott, de nagyon halkan, nem lehetett kivenni, mit mond. Megpróbálta megitatni, de csak az állán csurgott végig a víz. Ami mégis a torkába jutott, azt is félrenyelte. Mikor befejezte a köhögést, folytatta a motyogást, ahol abbahagyta.

Locsolt még egy kis vizet az apja homlokára terített rongyra, aztán visszatette a vizestömlőt a hordágyra, és a rudak közé mászott.

Olyan frissen indult el, mintha kialudta volna magát, de ez az új erő nem tartott sokáig. A félelem egy ideig eltüntette a fáradtságát, de aztán, bár a félelem maradt, a fáradtság is visszatért. Hamarosan megint támolyogva, botladozva haladt előre. Korgó gyomra, sajgó izmai megint eszébe juttatták magukat. Minden figyelmével arra koncentrált, hogy egyik lábát a másik elé tegye, elesés nélkül.

Szemei előtt Emondmező képe lebegett. Csupa tárva-nyitva álló spaletta, Télestére kivilágított házak. Mindenfelé emberek üdvözlik egymást, ahogy fel-alá járkálnak a faluban, sorra látogatva a rokonaikat és a barátaikat. Hegedűszó hangja hallatszik, a „Jaem nagy hibája” és a „Szárnyra kelt a gém”. Haral Luhhan megint eggyel több pohárkával iszik majd meg a kelleténél, és, mint mindig, rázendít a „Fúj a szél az árpa közt”-re, rekedt kecskebéka hangon, míg a feleségének el nem sikerül hallgattatnia végre. Aztán Cenn Buie biztos úgy dönt, bebizonyítja, most is tud még úgy táncolni, mint hajdan. Mat pedig kitervel valamit, ami nem egészen úgy sül el, ahogy számította, és mindenki tudni fogja, hogy ő volt a tettes, még ha bizonyíték nincs is rá. Annyira beleélte magát, hogy majdnem elmosolyodott. Egy idő múlva Tam újra megszólalt.

Avendesora. Azt mondják, nincs magja, de ők hoztak egy kihajtatott ágat Cairhienbe, egy csemetét. Uralkodóhoz illő ajándék a királynak. – Mérgesnek tűnt a hangja, de nem beszélt túl hangosan, Rand épp csak értette, mit mond. Ha meghallja valaki, az amúgy is meghallaná a hordágy súrlódó zaját. Így hát ment tovább. Csak fél füllel figyelt oda arra, amit apja mondott. – Soha nem kötnek békét. Soha. Mégis hoztak egy csemetét, a béke jeleként. Száz évig nőtt. Száz év béke egy olyan néppel, amely sosem köt fegyverszünetet idegenekkel. Miért kellett kivágnia? Miért? Vérrel fizettük még az Avendoráldera árát. Vérrel fizettünk Laman büszkeségéért – újra elhalkult a hangja, kivehetetlenül motyogott tovább.

Rand fáradtan csodálkozott, ugyan miféle lázálma lehet Tamnak. Avendesora. Az Élet Fája állítólag a legkülönfélébb csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik, de egyik történetben sem esik szó semmiféle csemetéről, vagy a titokzatos „nép”-ről, amelyet apja említett. Csak egy ilyen fa volt, és azt a Zöld Ember őrizte.

Aznap reggel még ostobán érezte volna magát, amiért ilyesmin rágódik, mint a Zöld Ember vagy az Élet Fája. Hisz azok csak a mesében léteznek. Valóban? Reggel még a trallokok is mesebeli lénynek tűntek. Talán minden történet éppolyan valóságos, mint a házalók és a kereskedők hírei. A mutatványosok összes meséje, minden legenda, amit esténként a kandalló előtt szokás elmondani. Ki tudja, legközelebb talán mindjárt a Zöld Emberrel találja szembe magát, vagy egy ogier óriással, esetleg egy vad, kegyetlen, fekete kendős aieli nomáddal.

Ekkor vette észre, hogy Tam újra beszélni kezdett. Néha csak motyogott, máskor felerősödött a hangja, kivehetővé váltak a szavai. Néha megállt levegőt venni, aztán némi kihagyással folytatta, mintha azt hitte volna, a légvétel alatt is ugyanúgy tovább beszélt.

– ...a csaták mindig forrók, még a hóban is. Izzasztóan melegek. Vérforraló a hőség. Csak a halál hideg. A hegyoldal... egyedül ott nem volt halálszag. Meg kellett szabadulnom a szagától... a látványtól... Hallottam, hogy egy csecsemő sír. Az asszonyaik néha a férfiak oldalán küzdenek, de hogy ilyen állapotban miért engedték, hogy velük jöjjön, azt el nem... Ott szült, magában, mielőtt belehalt a sebeibe... Betakartam a gyereket a köpenyével, de a szél... elfújta. A gyerek elkékült a hidegtől. Már rég halottnak kellett volna lennie... ott sírt. Sírt a hóban. Nem hagyhattam csak úgy ott egy gyereket... nem lehet sajátunk... Mindig tudtam, hogy gyerekre vágysz. Biztos voltam benne, hogy a szívedbe fogadod, Kari. Igen, drágám. A Rand jó név lesz. Jó név.

Rand lábából hirtelen az a kis maradék erő is kiszaladt. Megbotlott, térdre zuhant. Tam felnyögött a rándulástól, a pokróccsík Rand vállába vágott. De egyiket sem vette észre. Ha ebben a pillanatban eléugrik egy trallok, keresztülnéz rajta. Hátralesett a válla fölött Tamra, aki közben újra érthetetlen motyogásba kezdett. Csak egy lázálom, gondolta tompán. A magas láz mindig rossz álmokkal jár, márpedig ez az éjszaka láz nélkül is egy rémálom.

– Az apám vagy – mondta hangosan. Hátranyújtotta a kezét, megfogta Tamot. A férfi motyogott valamit, de Rand most már inkább nem próbálta megérteni, mit mond. Felugrott, teljes erejével a hordágy húzásának veselkedett. Próbált minden figyelmével a lépéseire koncentrálni. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, minél hamarabb Emondmező biztonságába érni. Mégsem tudta teljesen kizárni az elméjében visszhangzó szavakat. Az apám, és kész. Csak egy lázálom volt. Az apám. Csak lázálom volt. Fény, segíts, hát ki vagyok én?

Hetedik fejezet

TÚL A VESZÉLYEN

A hajnal első szürke fénysugarai még mindig az erdőben találták Randet. Nehézkesen botladozott előre a hordággyal. Először észre sem vette a változást. Amikor végül mégis, döbbenten nézett a halványuló sötétségbe. Nem hitt a szemének, hogy az egész éjszakát átgyalogolta, és még nem ért Emondmezőre. Na persze a Kőfejtő út nappal, legyen bármennyire köves, össze sem hasonlítható az erdőn át botladozással, éjszaka. Másrészt úgy tűnt, napok teltek el, mióta a fekete lovast látta az úton, hetek, amióta Tammal bementek vacsorázni. Már nem érezte a vállába vágó pokrócdarabot, igaz, egyáltalán semmit nem érzett a vállából, csak tompa zsibbadást. Akárcsak a lábából. De a kettő közt sem volt sokkal jobb a helyzet. Nehezen lélegzett; már nem is tudta, milyen régóta ég a torka, a tüdeje. Gyomra öklömnyivé zsugorodott, émelygett az éhségtől.

Tam egy ideje teljesen csöndben volt. Nem volt benne biztos, mennyi ideje nem hallja a motyogását, de nem mert megállni és hátranézni. Arról sem volt meggyőződve, hogy ha egyszer megáll, képes lesz megint elindulni. Egyébként is, bármilyen Tam állapota, úgysem tehet jobbat, mint amit most csinál. Az egyedüli reménye a faluban van. Fáradt kísérletet tett megszaporázni a lépteit, de érzéketlen lábai ugyanolyan lassan cammogtak előre, mint az előbb. Már a szelet, a hideget is alig érezte.

Aztán egyszer csak mintha égő fa füstjét szagolta volna halványan. Ezek szerint legalább már közel jár, ha érzi a falu kéményeit. Épp kezdett volna fáradt mosolyra húzódni a szája, amikor hirtelen elkomorodott. Betöltötte a levegőt a füstszag. Túlságosan is erősen. Ebben a hidegben könnyen lehet, hogy minden egyes kandallóban tüzelnek a faluban, de akkor is túl tömény ez a füst. Lelki szemei előtt újra megjelentek az úton haladó trallokok. Keletről jöttek, Emondmező irányából. Vadul meredt előre, próbálta kivenni az első házak körvonalait. Amint meglát valakit, segítségért kiált, még ha Cenn Buie is az illető, vagy az egyik Coplin. Elméje hátsó sarkában megszólalt egy kis hang: reménykedjen, hogy lesz egyáltalán valaki, aki segítsen.

Ekkor egy ház vált láthatóvá az utolsó lombtalan fák ágai között. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy mozgásban tudja tartani a lábait. A remény iszonyú kétségbeesésnek adta át a helyét. Nehézkesen betámolygott a faluba.

Emondmező házainak feléből égett romok maradtak csupán. Kormos téglakémények meredeztek piszkos ujjakként a megfeketedett gerendák halmaiból. Vékony csíkokban még mindig szállt a füst az ég felé. Piszkos arcú falusiak kotorásztak a romok között; némelyikük még most is hálóruhában. Itt egy lábost húzott elő az egyik; egy másik csak elkeseredetten szurkálta a romhalmazt egy bottal. Ami keveset ki tudtak menteni a lángok közül, most az utcákon hevert. Magas tükrök, lakkozott pohárszékek, nagy ládák álltak a porban székek, ágyneművel teli asztalok és a konyhafelszerelés, ruházat, személyes holmik szánalmas halmai között.

Úgy tűnt, a pusztítás véletlenszerűen elszórva érte a falu egyes részeit. Néhol öt ház állt egymás mellett teljesen érintetlenül, máshol egyetlen túlélő álldogált egy nagy kiégett terület közepén.

A Borforrás-patak túloldalán mindhárom Bel Tine-i máglya harsogva lángolt. Egy csapatnyi férfi táplálta őket. Vastag, fekete füstoszlopok emelkedtek a magasba, majd hajoltak észak felé a szélben. Bőven repkedtek a szikrák. Al'Vere mester egyik dhurran csődöre a földön húzott maga után valamit, amit Rand innen nem tudott kivenni, a Szekér híd, a máglyák felé. Még mielőtt teljesen kiért volna a fák közül, a hamuborította arcú Haral Luhhan sietett oda hozzá, egyik vastag ujjú kezében favágófejszét szorongatva. A termetes kovács koromfoltos hálóinge a csizmájáig ért; mellkasán haragosvörös égéscsík látszott egy szakadáson át. Fél térdre ereszkedett a hordágy mellett. Tam csukott szemmel, elgyengülten, erőlködve vette a levegőt.

– Trallokok, fiam? – kérdezte Luhhan mester füstmarta hangon. – Itt is. Itt is. Igazság szerint még szerencsésebbek is voltunk, mint bárki hinné. Apádnak a javasasszonyra van szüksége. Na de hol a Fényben lehet az a nő? Egwene!

Egwene, aki éppen karjában egy halom kötésnek felhasogatott lepedővel rohant el mellettük, lassítás nélkül fordult feléjük. Tekintete a távolba révedt, sötét karikák övezte szemei a szokottnál is nagyobbnak tűntek. Aztán észrevette Randet. Megtorpant, reszkető hangon kapott levegőért.

– Ó, ne, Rand, az apád? Csak nem...? Gyere, elviszlek Nynaeve-hez. Rand túl fáradt, kába volt, már válaszolni sem volt ereje. Egész éjszaka biztos menedékként lebegett előtte Emondmező képe, ahol végre biztonságban lesznek Tammal. Most már úgy tűnt, csak arra van energiája, hogy csüggedten bámulja a lány kormos ruháját. Különös, apró részletek kötötték le a figyelmét, mintha valamiért nagyon fontosak lettek volna. Például, hogy Egwene hátán félre van gombolva a ruha. És hogy tiszta a keze. Eltűnődött, hogyan lehet tiszta a keze, amikor az arca csupa hamu. Luhhan mester, úgy látszott, átérzi a lelkiállapotát. Keresztbe fektette a fejszéjét a rudakon, majd megemelte a hordágy végét. Gyengéden megtolta, jelezve, hogy induljon a lány után. Lassan, botladozva ment, mint egy alvajáró. Egy pillanatra eltűnődött, honnan tudta a kovács, hogy a lények trallokok voltak. De épp csak átfutott a fején a gondolat. Ha Tam felismerte őket, Haral Luhhan miért ne?

– Minden történet igaz – dünnyögte.

– Hát, úgy néz ki, kölyök – felelte a kovács. – Úgy néz ki.

De ő csak fél füllel hallotta. Minden erejével arra koncentrált, hogy követni tudja Egwene karcsú alakját. Időközben kissé összeszedte magát; most már jobban örült volna, ha Egwene egy kicsit sietősebben megy, de igazság szerint a lány így is csak annyira lassított le, hogy a két hordágyat cipelő férfi lépést tudjon tartani vele. A Zöldre vezette őket. Félig megkerülték a nyílt térséget. Calderék háza előtt álltak meg. Pernye borította a tetőt, a fehérre meszelt fal elszürkült a szállongó koromtól. A szomszédos házakból csak az alapkövek maradtak, meg egy-egy halom égett fadarabokkal kevert hamu. A jobboldaliban Berin Thane lakott, a molnár egyik fivére. A baloldali Abell Cauthoné volt. Mat apjáé. Még a kéménye is ledőlt.

– Itt várjatok – mondta Egwene, és rájuk nézett, mintha választ várna. Ők csak álltak szótlanul. A lány ezt látva morgott valamit, majd beiramodott az ajtón.

– Mat – mondta Rand. – Ő is...?

– Él – felelte a kovács. Letette a hordágy felé eső végét. Lassan kiegyenesedett. – Nemrég láttam. Csoda, hogy egyáltalán valaki is életben maradt a faluban. Ahogy a házamba rontottak, meg amit a kovácsműhellyel csináltak... Mintha legalábbis aranyat meg drágaköveket rejtegettem volna. Alsbet az egyiknek egy serpenyővel törte be a fejét. Reggel csak ránézett a házunk maradványaira, és fogta magát, meg a legnagyobb kalapácsot, amit elő tudott kaparni a műhely romjai alól, azt' elrohant. Azóta is a falu környékét cserkészi, hátha valamelyik a környéken rejtőzik, nem menekült el a többiekkel. Ha talál egyet... Szinte sajnálom, amelyik a keze közé kerül. – A Calder-ház felé intett a fejével. – Calder asszony meg még néhányan befogadtak egypár sebesültet azok közül, akiknek nem maradt otthonuk. Ha a javasasszony ellátta Tamot, neki is találunk ágyat. Talán a fogadóban lesz. A polgármester már felajánlotta, de Nynaeve azt mondta, a betegek jobban gyógyulnak, ha nincsenek sokan egy helyen.

Rand térdre ereszkedett. Kibújt a pokróccsík-hámból, majd fáradtan nekiállt elrendezni Tam takaróit. A férfi nem mozdult, egyetlen nyögés sem hagyta el a száját, pedig meglehetősen ügyetlenül bánt vele, meg-meglökte elgémberedett kezeivel. De legalább lélegzett. Az apám. Csak félrebeszélt a láztól.

– Na és ha visszajönnek? – kérdezte tompán.

– A Kerék sző, a Minta nő – felelte Luhhan mester, bár szemmel láthatóan őt is meglehetősen kényelmetlenül érintette a gondolat. – Ha visszajönnek... Lényeg az, hogy most elmentek. Úgyhogy szépen összeszedjük magunkat, és mindent újjáépítünk. – Nagyot sóhajtott, megnyúlt arccal masszírozta a derekát. Rand ekkor döbbent csak rá, hogy a nagy, tagbaszakadt ember ugyanolyan fáradt, mint ő, ha nem még inkább. A kovács végignézett a falun. Szomorúan ingatta a fejét. – Hát, azt hiszem, Bel Tine-ból nemigen lesz semmi. De azért majd csak túl leszünk ezen is. Mint minden sorscsapáson. – Egyszer csak felkapta a fejszét, megkeményedtek a vonásai. – Na, rám még sok munka vár. Ne aggódj, gyerek. A javasasszony majd gondoskodik az apádról, a Fény meg mindannyiunkról. De ha mégsem, hát majd gondoskodunk magunkról. Ne felejtsd el, mégis csak folyóköziek vagyunk.

Rand, még mindig térden, ugyancsak körbepillantott a falun. Tulajdonképpen most nézte meg először igazán, amióta megérkezett. Igen, gondolta, Luhhan mesternek igaza van. Meglepte, mennyire nem döbbenti meg, amit lát. Sokan még most is a romok között kutattak, de, noha igazán nem sok idő telt el azóta, hogy a településre ért, jó néhányan máris elszánt, céltudatos tevékenységbe kezdtek. Szinte érezte az egyre erősödő tettre kész hangulatot. De valamire kíváncsi lett volna. Trallokokat láttak, de vajon a fekete köpenyes lovassal találkoztak-e? Érezték-e a belőle áradó gyűlöletet?

A Calder-házból Nynaeve és Egwene lépett elő. Felpattant. Pontosabban megpróbált felpattanni. Inkább nehézkes tántorgás lett belőle, majdnem orra is esett közben.

A javasasszony egyetlen pillantásra sem méltatta; azonnal a hordágy mellé térdelt. Arca, ruházata még Egwene-énél is piszkosabb volt, de a szeme sem volt kevésbé karikás. Ennek ellenére a keze tisztaságára, úgy látszik, ő is éppúgy vigyázott. Megérintette Tam arcát, majd szétfeszítette a férfi szemhéját. Összeráncolt szemöldökkel hajtotta fel a takarókat. Leszedte a kötést, megnézte a sebet. Még mielőtt Rand is vethetett volna rá egy pillantást, már újra be is fedte. Sóhajtott egyet, aztán megigazította Tam ruháit, és gyengéden visszatakargatta, mint aki egy gyermeket dug az ágyba.

– Nem tudok segíteni – mondta. A térdére kellett támaszkodnia, hogy fel tudjon állni. – Sajnálom, Rand.

Rand néhány pillanatig csak állt, fel sem fogta, mit mondott. A nő közben visszaindult a ház felé. Utánarohant, megragadta a karját, és maga felé pördítette.

– De hát haldoklik! – kiáltotta, mire a javasasszony csak ennyit felelt:

– Tudom.

A nő tárgyilagos hangszíne hallatán egészen összeomlott.

– Tennie kell valamit. Bármit. Hiszen maga a javasasszony.

Nynaeve arcát fájdalom torzította el, de csak egy pillanatra. Aztán máris újra maga volt a fáradt határozottság, hangja ismét érzelemmentesen, szilárdan csengett.

– Igen, én vagyok. Ezért tudom, mire vagyok képes a gyógyszereimmel, mint ahogy azt is, mikor túl késő bármit is tennem. Gondolod, nem tennék valamit, ha tudnék? De nem tudok. Nem tudok, Rand. És másoknak is szükségük van rám. Olyanoknak, akiken még tudok segíteni.

– Olyan gyorsan hoztam, ahogy csak tudtam – motyogta. Még ha a falu romokban hevert is, eddig legalább a javasasszonyban reménykedhetett. És most erről is le kellett mondania. Üresnek érezte magát.

– Biztos vagyok benne – mondta gyengéden Nynaeve. Megsimogatta az arcát. – Nem a te hibád. Te mindent megtettél, amit csak lehetett. Igazán sajnálom, de másokkal is foglalkoznom kell. És attól félek, hogy még csak most kezdődnek az igazán nehéz idők.

Kábultan nézett utána, míg be nem csukódott mögötte az ajtó. Semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy a javasasszony nem segített.

Egyszer csak hátratántorodott. Egwene vetette magát a nyakába. Olyan erővel szorította meg a lány, amitől máskor biztos felnyögött volna, most viszont csak szótlanul nézte az ajtót, amely mögött eltűnt a remény.

– Annyira sajnálom – mondta a lány a mellkasához szorított arccal. – Ó, Fény, de szeretném, ha segíthetnék valahogy.

Rand kábán ölelte át.

– Tudom. De... tennem kell valamit. Nem tudom, mit, de nem hagyhatom egyszerűen... – tört meg a hangja. Egwene még jobban magához szorította.

– Egwene! – hallatszott Nynaeve kiáltása a házból. A lány azonnal ugrott. – Egwene, szükségem van rád! És mosd meg újra a kezed!

Kiszabadította magát Rand öleléséből.

– Szüksége van a segítségemre.

– Egwene!

Rand mintha visszafojtott zokogást hallott volna, ahogy a lány sarkon fordult. Aztán már el is tűnt, és ő ott maradt egyedül a hordágy mellett. Pár pillanatig csak nézett lefelé, Tamra. Semmi mást nem érzett, csak magatehetetlen, végtelen kétségbeesést. Aztán egyszer csak elszántság váltotta fel az arcán a reménytelenséget.

– A polgármester tudni fogja, mi a teendő – mondta, azzal újra beállt a két rúd közé. – A polgármester biztos. – Bran al'Vere mindig tudta, mit kell tenni. Fáradtan, de makacs eltökéltséggel indult meg a Borforrás fogadó felé.

Újabb dhurran mén haladt el mellette. Nagy, piszkos pokróccal letakart testet húzott a bokájára kötött kötélnél fogva. A kötél másik végét a ló hámjához erősítették. Durva szőrrel fedett karok lógtak a porba a pokróc mögött. Egy helyütt kecskeszarv kandikált ki a takarás alól. A Folyóköz nem arra való, gondolta, hogy pont itt váljanak rémisztő valósággá a legendák. Ha a trallokoknak van egyáltalán helyük a világban, hát az mindenképpen valahol messze lehet, arrafelé, ahol az aes sedai-ok, hamis Sárkányok, meg még a Fény tudja, mi egyebek is vannak a mutatványosok történetei szerint. De nem a Folyóközben. Főleg nem Emondmezőn.

A Zöldön haladtában meg-megszólították az emberek, néhányan az otthonuk romjai közül, hogy segíthetnek-e valamit. Ő mindezt csak valami halk mormogásnak érzékelte a háttérben. Pedig nem egyszer egy darabig mellette haladtak, úgy beszéltek hozzá. Sőt, még válaszolt is, teljesen automatikusan. Nincs szüksége semmire, mondogatta, minden el lesz intézve. Azt is alig vette észre, mikor hagyták magára, aggódó arccal – némelyikük megjegyezte, szólni fog Nynaeve-nek, vegye őt kezelésbe. Egyetlen dologra volt csak hajlandó figyelni: az elhatározására. Bran al'Vere majd segít valahogy Tamon. Hogy hogyan, azon igyekezett nem sokat morfondírozni. De a polgármester biztosan tud tenni valamit, ki tud találni valamit.

A fogadót alig érintette a pusztítás, amely a fél falut romba döntötte. A falait néhol elcsúfította egy-egy koromfolt, de a piros cseréptető most is épp olyan szépen csillogott a napfényben, mint mindig. A házaló kocsijából viszont csak megfeketedett roncs maradt. A földön hevert, kerekei elégtek, csak a fémabroncs maradt meg belőlük. A ponyvát tartó ívelt rudak össze-vissza dőltek, a legváltozatosabb szögekben meredeztek.

Thom Merrilin törökülésben ült a régi kőalapzaton. Gondosan vagdosta lefelé köpenye színes rajtjainak végét egy apró ollóval. Mikor a közelébe ért, abbahagyta a munkát. Meg sem kérdezte, szüksége van-e segítségre; leugrott, és fölkapta a hordágy másik végét.

– Befelé? Persze, persze. Ne aggódj, fiam. A javasasszonyotok majd gondját viseli. Láttam munka közben, és igazán ügyes keze van, no meg ért is ahhoz, amit csinál. Nem is kicsit. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Néhányan meghaltak az éjszaka. Talán nem annyira sokan, de nekem néhány is túl sok. Az öreg Fainnak meg egyszerűen nyoma veszett. Ez a legrosszabb az egészben. A trallokok bármit megesznek. Hálát adhatsz a Fénynek, amiért az apád viszont itt van, él, és már csak a javasasszony gyógyítására vár.

Rand kizárta elméjéből a mondókáját (Igenis az apám! – gondolta), értelmetlen zajjá változott a számára. Nem vett róla több tudomást, mint egy légy zümmögéséről. Elege volt az együttérzésből, hogy mindenki fel akarja vidítani. Erre most nincs ideje. Egészen addig nem is lesz, amíg Bran al'Vere meg nem mondja, hogyan segíthetnének Tamon.

Egyszer csak egy ábrával találta magát szemközt, amelyet a fogadó ajtajára firkáltak. Egy kormos bot végével kaparhatták oda. Egyetlen ívelt vonalból állt. Fejtetőre állított könnycseppet formázott. Annyi mindenen ment keresztül az utóbbi időben, hogy már meg sem lepődött, amiért sárkányagyart lát a Borforrás fogadó ajtaján. Fogalma sem volt, miért vádolná valaki a fogadóst vagy a családját gonoszsággal, vagy miért akarna balszerencsét hozni rájuk, de az előző éjszaka egyvalamiről meggyőzte. Minden lehetséges. Egyszerűen minden.

A mutatványos kissé meglökte a hordággyal, mire lenyomta a kilincset, és belépett.

A nagyteremben nem volt senki, Bran al'Vere kivételével. Meglehetősen hideg volt, úgy látszik senkinek nem volt ideje a tűzzel foglalkozni. A polgármester az egyik asztalnál ült. Ősz feje egy ív pergamen fölé hajolt. A koncentrálástól összeráncolt szemöldökkel mártotta a tollát a tintásüvegbe. Hanyagul, nyilván sietősen a nadrágjába tűrt hálóinget viselt. Mezítláb volt; éppen szórakozottan vakargatta a nagylábujjával a másik lábát. A lábfejére tapadt piszokból ítélve többször is járhatott már ilyen öltözékben a szabadban, a hideg ellenére.

– Mi a baj? – kérdezte fel sem pillantva. – Halljam gyorsan. Legalább két tucat dolgot kéne elintéznem most rögtön, nagy részükkel már egy órája meg kéne lennem. Úgyhogy nincs sok időm, sem türelmem. Nos? Ki vele!

– Al'Vere mester! – mondta Rand. – Az apám.

A polgármester felkapta a fejét.

– Rand? Tam! – Ledobta a tollat. Olyan erővel pattant fel, hogy felborult mögötte a szék. – Úgy látszik, mégsem hagyott el minket teljesen a Fény. Attól féltem, mindketten meghaltatok. Egy órával azután, hogy elmentek a trallokok, bevágtatott a faluba Bela. Tiszta tajték volt a marja, úgy szuszogott, mintha a tanyától végig vágtában jött volna. Azt hittem... De erre most nincs idő. Felvisszük az emeletre. – Megragadta a hordágy végét. A mutatványost a vállával lökte félre. – Maga menjen a javasasszonyért, Merrilin mester! És mondja meg neki, hogy jobb, ha siet, mert különben tudni fogom, miért késlekedett! Te meg nyugodt lehetsz, Tam. Hamarosan pihe-puha ágyban leszel. Menjen már, mutatványos, menjen már!

Thom Merrilin kilépett az ajtón, és eltűnt, mielőtt Rand megszólalhatott volna.

– Nynaeve nem hajlandó bármit is csinálni. Azt mondta, nem tud segíteni rajta. Tudtam... reméltem, hogy kend majd kitalál valamit.

Al'Vere mester alaposabban megnézte magának Tamot, majd ingatni kezdte a fejét.

– Meglátjuk, fiam. Meglátjuk. – Már nem volt magabiztos a hangja. – Először is tegyük ágyba. Akkor legalább nyugodtan pihenhet.

Rand hagyta magát a nagyterem végében felfelé induló lépcsőhöz lökdösni. Vadul igyekezett megőrizni a bizonyosságot, hogy Tam valahogy rendbe fog jönni, de ráébredt, az már kezdetben sem volt túl erős, a polgármester hangjából kicsendülő kétség pedig alaposan meggyengítette.

A fogadó emeletén, az épület elülső oldalán fél tucat barátságos, jól megtervezett szoba nyílt a folyosóról. Ablakaik a Zöldre néztek. Főleg a házalók vették ki ezeket, vagy az Őrdombról, Lovasdról látogatóba jövők. Még az évente egyszer érkező kereskedők is gyakran meglepődtek, hogy ilyen kényelmes szobákat találnak. Most három egymás melletti szobában is laktak. A polgármester az egyik használaton kívüli felé irányította Randet.

Bran gyorsan felhajtotta a széles ágyra terített takarókat és a paplant, majd a vastag, tollal tömött matracra fektették Tamot. Puha párnát tett a feje alá. Tam még csak nem is nyögött, miközben mozgatták, egyáltalán nem adott hangot, csak a nehézkes, hörgő, gyenge lélegzetét lehetett hallani. A polgármester Randbe fojtotta az ajkára toluló aggodalmas megjegyzést; ráparancsolt, rakjon tüzet, ne legyen olyan hűvös a szoba. Mialatt ő a kandalló melletti tüzelős dobozban kotorászott gyújtósért, Bran felrántotta a függönyöket. Beáradt a reggeli napfény. A testes fogadós gyengéd mozdulatokkal állt neki lemosni Tam arcát. Mire a mutatványos visszaért, a tűz vígan ropogott; kezdte felmelegíteni a szobát.

– Nem jön – jelentette ki Thom Merrilin, miközben beóvakodott. Szúrósan Randre meredt. Összevonta bozontos fehér szemöldökét. – Nem mondtad, hogy már megnézte egyszer. Majdnem leszedte a fejemet.

– Azt gondoltam... nem is tudom... szóval, hogy talán a polgármester majd tudja, mit kell tenni, talán meg tudja értetni Nynaeve-vel... – Idegességében hol ökölbe szorította a kezét, hol kiengedte. Felállt a kandalló elől, Bran felé fordult. – Al'Vere mester, mit tehetnék? – A pocakos, kövér férfi tanácstalanul ingatta a fejét. Frissen nedvesített ruhát terített Tam homlokára. Kerülte Rand tekintetét. – Nem nézhetem tétlenül, ahogy meghal. Valamit tennem kell. – A mutatványos megmozdult, mintha mondani akart volna valamit. Rand nyomban reménykedve fordult felé. – Van valami ötlete? Bármit hajlandó vagyok kipróbálni.

– Csak azon gondolkoztam – mondta Thom, miközben hüvelykujjával hosszú szárú pipáját tömködte –, vajon tudja-e a polgármester, ki rajzolta a sárkányagyart az ajtajára. – Egy ideig a lavórba meredt. Aztán Tamra pillantott, és sóhajtva visszadugta a fogai közé a meggyújtatlan pipát. – Úgy tűnik, valaki nem szereti többé. Vagy talán nem is őt, hanem a vendégeit.

Rand undorodva nézett rá, majd elfordult, a tűzbe bámult. A gondolatai a lángokhoz hasonlóan táncoltak, és ugyanúgy egyetlen dologhoz kötődtek. Nem adja fel. Nem nézheti csak úgy végig, ahogy Tam meghal. Az apám, gondolta dühösen. Az apám. Amint elmúlt a láza, ezt is letisztázzák majd. De az első a láz. De hogyan?

Bran al'Vere Rand hátát nézve késpenge vékonyságúra szorította össze a száját. A pillantástól, amelyet a mutatványos felé küldött, egy medve is megtorpant volna, de Thom csak várakozásteljesen figyelt, mintha észre sem vette volna.

– Valószínűleg valamelyik Congar műve, vagy egy Copliné – mondta végül a polgármester. – A Fény tudja, melyiké a sok közül. Ha valakiről rosszat lehet mondani, mindig ők azok, akik kimondják. De még akkor is, ha nem lehet. Hozzájuk képest Cenn Buie maga a megtestesült udvariasság.

– Az a szekérderéknyi bagázs, amelyik közvetlenül hajnal előtt érkezett? – kérdezte a mutatványos. – Akik még csak nem is szagoltak trallokot, és egyedül az érdekelte őket, mikor kezdődik a fesztivál? Mintha észre sem vették volna, hogy a fél falu romokban áll.

Al'Vere zordan bólintott.

– A családfájuk egyik ága. De egyikük sem sokkal jobb. Az az idióta Darl Coplin a fél éjszakát azzal töltötte, hogy követelte, tegyem ki Moiraine asszonyt és Lan mestert a fogadóból, meg a faluból. Mit számít, hogy nélkülük egyáltalán nem is maradt volna falu.

Rand csak fél füllel figyelt a beszélgetésükre, de ez az utolsó megjegyzés felkeltette a figyelmét.

– Miért, mit csináltak?

– Hogy mit? Ó, hát épp csak annyit, hogy Moiraine gömbvillámot idézett a derült éjszakai égből – felelte al'Vere. – A trallokokra küldte. Ide-oda ugrált közöttük. Amelyik fához hozzáért, az szilánkokra robbant. A trallokok sem bírták sokkal jobban.

– Moiraine? – hitetlenkedett Rand.

A polgármester bólintott.

– Moiraine asszony. Lan mester meg olyan volt a kardjával, mint egy forgószél. A kardjával? Az egész ember egy fegyver. Úgy nézett ki, mintha legalább tíz helyen lenne egyszerre. Itt egyen meg a fene, de még mindig nem hinném el, ha nem tudnék bármikor kilépni, hogy a saját szememmel is lássam... – Végigsimította kopasz fejét. – Épp csak kezdődtek a télesti látogatások, mindenkinek teli volt a keze ajándékokkal, mézes süteménnyel, a feje meg borral, mikor egyszer csak vadul ugatni kezdtek a kutyák. Aztán hirtelen ezek ketten rontottak ki a fogadóból, és trallokokról kezdtek kiáltozni. Azt hittem, fejükbe szállt a bor. Végül is, mégiscsak... trallokok?! Aztán, mielőtt bárki rádöbbenhetett volna, mi történik, azok... azok a dolgok máris közöttünk voltak az utcán. Mindenkit kaszaboltak, akit értek, felgyújtották a házakat, és közben úgy üvöltöttek, hogy megfagyott az ember ereiben tőle a vér. – Felhorkant. – Mi meg csak szaladgáltunk, mint a csirkék, ha róka szabadul a baromfiólba. Mígnem Lan mesternek végül sikerült valami kis lelket vernie belénk.

– Azért nem kell olyan szigorúnak lenni – így Thom. – Maguk is megtették a magukét. Sok trallok fekszik holtan az utcán, és nem minddel azok ketten végeztek.

– Hm... hát, végül is, igaz. – Al'Vere összerázkódott. – De akkor is nehéz elhinni. Egy aes sedai Emondmezőn. Lan mester pedig őrző.

– Aes sedai? – suttogta Rand. – Az nem lehet. Hiszen beszéltem vele. Ő nem... egyszerűen...

– Gondoltad, hogy rájuk van írva? – kérdezte a polgármester savanyú mosollyal. – Mondjuk a hátukon van egy nagy „aes sedai” felirat meg esetleg egy másik: „veszély, ne gyere közel”? – Egyszer csak a homlokára csapott. – Aes sedai. Vén bolond vagyok, kezd begyepesedni az agyam. Van még egy esély, Rand, ha hajlandó vagy kockáztatni. Nincs jogom azt tanácsolni, hogy vállald. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nekem lenne-e hozzá merszem a helyedben.

– Esély? Bármilyen kockázatot vállalok, ha segít valamit.

– Az aes sedai-ok gyógyítani is tudnak, Rand. Fenébe is, hiszen te is hallottad a történeteket. Ott is tudnak segíteni, ahol a gyógyszerek csődöt mondanak. Mutatványos, kendnek jobban kellett volna tudnia, mint nekem. A legendák, mind tele vannak aes sedai-okkal. Miért nem szólt, miért hagyta, hogy magam jöjjek rá nagy nehezen?

– Én idegen vagyok itt – mondta Thom. Vágyódó pillantást vetett meggyújtatlan pipájára –, és nem Coplin gazda az egyetlen, aki nem akar aes sedai-ok ügyeibe keveredni. Jobb, ha inkább magától származik az ötlet.

– Aes sedai – mormolta Rand. Megpróbálta a történetekbe illeszteni a nőt, aki rámosolygott. Az aes sedai-októl kapott segítség néha rosszabb, mintha nem segítettek volna, legalábbis a mesék szerint. Mint a mérgezett sütemény. Ha ajándékba adnak valamit, azzal mindig van valami hátsó szándékuk, mint a csaliban rejtőző horog. Hirtelen valósággal égetni kezdte a combját a zsebében lévő érme, amelyet Moiraine-tól kapott. Alig bírta megállni, hogy ki ne tépje onnan, ki ne hajítsa az ablakon.

– Senki nem akar aes sedai-ok ügyeibe keveredni, fiam – mondta lassan a polgármester. – Ez tűnik az egyetlen esélynek, ennek ellenére nem könnyű döntés. Én nem dönthetek helyetted, de a magam részéről eddig csak jót mondhatok Moiraine asszonyról... illetve Moiraine Sedairól; azt hiszem, ez a helyes megszólítás. Vannak helyzetek – nézett sokat mondóan Tamra –, amikor egyszerűen bármilyen kockázatot vállalni kell, még ha kicsi is az esély, hogy sikerrel jársz.

– Némelyik történet némiképp túloz – tette hozzá Thom, de mintha minden szót úgy kellett volna kipréselnie magából. – Némelyik. Különben is, van más lehetőséged?

– Nincs – sóhajtott Rand. Tam azóta sem mozdult. Még csak meg sem rezzent. Szemei mélyen besüppedtek, mintha legalább egy hete beteg lenne. – Megyek... megyek, megkeresem.

– A patak túloldalán, a hidaknál – mondta a mutatványos. – Ahol... megszabadulnak a halott trallokoktól. De azért légy óvatos, fiú. Az aes sedai-ok bármit tesznek, meg van rá a maguk jó oka, és ez nem mindig az, amit a többi ember gondol.

Az utolsó mondatot már úgy kiáltotta Rand után. A fiú ugyanis kirobogott az ajtón. A kard markolatán kellett tartania a kezét, hogy a hüvely ne akadjon a lábába futás közben, de még arra sem akarta vesztegetni az időt, hogy megálljon és lecsatolja. Ledübörgött a lépcsőn, szökellve vágtatott ki az ajtón. Egészen megfeledkezett a fáradtságáról. A tudat, hogy Tamnak van még esélye, bármily kicsi is, legyőzte a kialvatlanságát, legalábbis egy darabig. Abba, hogy az esélyt egy aes sedai jelenti, és hogy mi lesz az ár, egyszerűen nem volt hajlandó belegondolni. Ami pedig azt illeti, hogy egy varázslónő elé kell állnia... Mélyet lélegzett, megpróbált még gyorsabban futni.

A máglyák messze, a legutolsó házaktól északra lobogtak, az Őrdomb felé vezető út Nyugati-erdő felőli oldalán. A szél továbbra is a falutól elfelé hajtotta az olajfekete füstoszlopot, de még így is gyomorforgatóan édeskés szag ülte meg a levegőt. Olyan, mint amikor több órára a nyárson felejtik a húst. Rand fintorogni kezdett, aztán, mikor rájött, mi okozza, nagyot nyelt. Szép kis felhasználása a Bel Tine-i máglyáknak. A tüzet tápláló férfiak ruhát kötöttek az arcuk elé, de a grimaszaikból látszott, az ecet, amellyel benedvesítették az anyagot, kevés. Még ha a szagot teljesen el is nyomta volna, akkor is tudták volna, hogy ott van, mint ahogy azt is, mit csinálnak.

Két ember éppen az egyik nagy dhurran hámjának szíjait oldozta le egy trallok bokájáról. A test mellett guggoló Lan felhajtotta a takarót; láthatóvá vált a trallok válla és kecskepofájú feje. Mialatt Rand odakocogott, az őrző egy zománcozott, vérvörös, háromágú szigonyt formázó fémjelvényt szedett le a trallok fekete páncélingének tüskés válláról.

– Ko'bal – jelentette ki. Nyitott tenyerén pattogtatni kezdte a jelvényt, majd feldobta. Morogva csapott le rá a levegőben. Elkapta, majd így szólt: – Ezzel együtt már hét.

Moiraine törökülésben ült a földön, a közelben. Fáradtan csóválta a fejét. Faragott indákkal, virágokkal díszített sétabot feküdt keresztben a térdén. Ruhája gyűrött volt, mintha abban aludt volna. Persze nem is aludt egyáltalán.

– Hét banda. Hét! Ennyi a trallok háborúk óta nem működött együtt. Rossz hír rossz hír hátán. Félek, Lan. Azt hittem, némi előnyhöz jutottunk, de úgy tűnik, jobban le vagyunk maradva, mint valaha.

Rand csak bámult rá. Egy aes sedai. Idefelé jövet próbálta meggyőzi magát: attól még, hogy tudja, ki... micsoda a nő, egy cseppet sem fog másképp kinézni. És a legnagyobb meglepetésére tényleg nem. Most nem tűnt annyira mesebeli hölgynek, mint korábban, de hát nem is csoda: össze-vissza állt a haja, halvány koszcsík húzódott keresztbe az orrán. De olyan nagyon azért nem lett más. Pedig biztos lennie kell valaminek, amiből egy aes sedai-on külsőleg is látszik, kicsoda. Másrészt viszont, ha a külső tükrözné a belsőt, és a történetek mind igazak, akkor jobban kéne hasonlítania egy trallokra, mint egy szép nőre, akinek még az sem csorbítja a méltóságát, hogy a porban ül. És ő talán tud segíteni Tamon. Akármi legyen is az ára, ez mindennél fontosabb.

Nagy levegőt vett.

– Moiraine asszony... Úgy értem, Moiraine Sedai. – Mindketten felé fordultak. A nő pillantását látva megdermedt. Cseppet sem az a nyugodt, mosolygós tekintet volt, amelyre a Zöldről emlékezett. Az arca fáradtnak tűnt, de a szemei sasszemek voltak. Aes sedai. A világtörők egyike. Bábmesterek, akik a háttérből rángatják a zsinórokat. Uralkodók, egész nemzetek táncolnak úgy, ahogy ők fütyülnek. Az igazi céljaikat csak maguk a Tar Valon-i nők ismerik.

– Egy kicsit több fény a sötétségben – dünnyögte az aes sedai, majd így szólt, most már hangosan: – Hogy vannak az álmaid, Rand al'Thor?

Ő csak nézett rá.

– Az álmaim?

– Egy ilyen éjszakától könnyen álmodik rosszakat az ember. Ha rémálmaid vannak, feltétlenül szólj nekem. Én segíteni tudok az ilyesmin, néha.

– Semmi gond az... Az apámmal van a probléma. Megsebesült. Alig több, mint egy karcolás, de a láz kiégeti. A javasasszony nem segít. Azt mondja, nem tud. De a történetekben... – A nő felvonta a szemöldökét, mire nagyot nyelt. A Fényre, van egyáltalán olyan történet, amelyben aes sedai szerepel, és nem a rossz oldalon áll? Az őrzőre nézett, de azt látszólag jobban érdekelte a halott trallok, mint bármi, amit ő mondhat. A nő pillantásának súlyától akadozva folytatta. – Úgy... ööö... azt mondják, az aes sedai-ok tudnak gyógyítani. Ha segíteni tudna rajta... ha tudna érte tenni valamit... bármibe is kerüljön... Úgy értem... – mélyet lélegzett, majd gyorsan, egy szuszra, befejezte: – Bármit hajlandó vagyok érte megadni, ami a módomban áll. Bármit.

– Bármit – merengett Moiraine. – Az árról majd később tárgyalunk, Rand, ha egyáltalán. Nem ígérhetek semmit. A javasasszonyotok tudja, mit csinál. Megteszem, amit tudok, de a Kerék forgását nem áll hatalmamban megállítani.

– A halál mindenkiért eljön előbb-utóbb – jegyezte meg zordan az őrző. – Kivéve, ha a Sötét Urat szolgálják, de azt az árat csak a bolondok hajlandóak megfizetni.

Moiraine rosszallóan csettintgetett a nyelvével.

– Ne légy ilyen komor, Lan. Hiszen éppenséggel van némi okunk ünnepelni is. Nem sok, de valami. – A botra támaszkodva felállt. – Vigyél az apádhoz. Segítek rajta, amennyire módomban áll. Így is túl sokan utasították már el a segítségemet. Ők is hallották a történeteket – tette hozzá gúnyosan.

– A fogadóban van. Erre. És köszönöm. Köszönöm!

Követték, de túl gyorsan ment, hamarosan messze maga mögött hagyta őket. Türelmetlenül lassított le, megvárta, míg utolérik. Aztán megint előrevágtatott, és újra várnia kellett.

– Siessen, kérem – sürgette a nőt. Annyira fellelkesítette a tudat, hogy mégiscsak sikerült segítséget hoznia Tamnak, hogy bele sem gondolt, micsoda vakmerőség egy aes sedai-t noszogatni. – Megöli a láz.

Lan gyilkos pillantást küldött felé.

– Hát nem látod, milyen fáradt? Amit tegnap éjszaka csinált, az angreal ellenére is olyan, mintha egész idő alatt körbe-körbe szaladgált volna a falu körül, kövekkel teli hátizsákkal. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy megéred a fáradságot, birkapásztor, akármit is mond.

Rand csak pislogott, nem szólt egy szót se.

– Kedvesebben, drága barátom – mondta Moiraine. Lassítás nélkül felemelte a kezét, megveregette az őrző vállát. A férfi védelmezően magasodott fölé, mintha a puszta közelségével erőt adhatna neki. – Mindig csak rám gondolsz, hogy nekem mi a jó. Miért ne lehetne ő is így az apjával? – Lan összevonta a szemöldökét, de elhallgatott. – Biztosíthatlak, Rand, jövök, amilyen gyorsan csak tudok.

Rand nem tudta minek higgyen, a nő tüzes pillantásának vagy nyugodt hangjának. Igaz, ez utóbbi sem igazán kedves volt, inkább parancsoláshoz szokott, határozott. Talán össze is tartozik a kettő. Aes sedai. És most már elkötelezte magát. Hozzájuk igazította a lépteit, és megpróbált nem gondolni arra, milyen árról beszélnek majd később.

Nyolcadik fejezet

EGY BIZTONSÁGOS HELY

Amint kinyitotta az ajtót, még be sem lépett, már az apját nézte. Igen, az apja, gondolta, akárki akármit mond. Tam egy hüvelyknyit sem mozdult, pontosan ugyanabban a testhelyzetben feküdt, mint amikor otthagyta. Még mindig csukva volt a szeme, továbbra is erőtlenül, érdesen, nehezen lélegzett. A fehér hajú mutatványos éppen a polgármesterrel beszélgetett – az utóbbi megint az ágy fölé hajolt, Tamot pátyolgatta –, de amikor meglátta Moiraine-t, kissé riadtan hallgatott el. Az aes sedai nem törődött vele. Igazság szerint senkivel nem törődött, csak Tammal. Őt viszont összehúzott szemöldökkel, elmerülten nézegette.

Thom a fogai közé lökte meggyújtatlan pipáját. Aztán kirántotta, és dühösen meredt rá.

– Már dohányozni sem hagyják nyugodtan az embert – morogta. – Jobb, ha lemegyek, nehogy valamelyik paraszt ellopja a köpenyemet, hogy melegen tartsa vele a tehenét. Kint legalább nyugodtan rágyújthatok – mondta, azzal sietve távozott.

Lan a szemével követte. Szögletes arca kifejezéstelen volt, mint egy kőszikla.

– Nem tetszik nekem ez az ember. Valami miatt nem bízom benne. Tegnap este például a színét sem láttam.

– Pedig ott volt – mondta Bran. Bizonytalan tekintettel nézte Moiraine-t. – Ott kellett, hogy legyen. Nem hinném, hogy a kandalló előtt pörkölődött így meg a köpenye.

Randet nem igazán érdekelte a dolog. Tőle akár az istállóban elbújva is tölthette a mutatványos az éjszakát.

– Az apám! – könyörgött Moiraine-nek.

Bran kinyitotta a száját, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, az aes sedai felcsattant.

– Hagyjon vele magamra, al'Vere mester. Most már úgysem tudna mit tenni, csak az utamban lenne.

A polgármester pár pillanatig habozott. Nem vette jó néven, hogy utasítgatják a saját fogadójában, de egy aes sedai-nak sem szívesen mondott volna ellent. Végül felállt, és vállon veregette Randet.

– Gyere, fiam. Hagyjuk Moiraine Sedai-t, hadd... ööö... hadd... Bőven van miben segítened lenn. Aztán mire kettőt nézel, Tam már kiabál is a pipájáért meg egy korsó sörért.

– Nem maradhatnék? – mondta Rand Moiraine-nek, bár úgy tűnt, a nő egyáltalán nincs is tudatában a körülötte zajló eseményeknek, annyira Tamra koncentrál. Bran megszorította Rand vállát, de ő nem törődött vele. – Kérem! Vigyázok, hogy ne legyek láb alatt. Észre sem fogja venni, hogy egyáltalán itt vagyok. Ő az apám! – tette hozzá olyan vadul, kihívóan, hogy maga is megijedt. A polgármester szemei döbbenten kerekedtek el. Rand remélte, a többiek a fáradtságának tudják be a dolgot, vagy az idegfeszültségének, amiért egy aes sedai-jal kell tárgyalnia.

– Jól van, jól van – mondta Moiraine türelmetlenül. Köpenyét, botját hanyagul a szoba egyetlen székéré dobta. Feltűrte a karján a ruhát, könyékig. Egy pillanatra sem vette le a szemét Tamról, még beszéd közben sem. – Ülj oda. Te is, Lan. – Nagyjából a fal mellett álló hosszú lóca felé intett. – Lassan végigjártatta tekintetét a mozdulatlanul fekvő férfin, de Randnek az a hátborzongató érzése támadt, valójában valahogy átnéz rajta, mögé néz. – Beszélgethettek, ha akartok – jegyezte meg szórakozottan a nő –, csak halkan. Most már menjen, al'Vere mester. Ez egy betegszoba, nem gyűlésterem. Tegyen róla, hogy senki ne zavarjon.

A polgármester morgott valamit a bajusza alatt, persze nem túl hangosan, nehogy felkeltse vele az aes sedai figyelmét, majd még egyszer megszorította Rand vállát, majd engedelmesen, ha némiképp vonakodva is, becsukta maga mögött az ajtót.

Moiraine magában mormogva az ágy mellé térdelt. Mindkét kezét lágyan Tam mellkasára fektette. Becsukta a szemét. Hosszú ideig így maradt, mozdulatlanul, szótlanul.

A történetekben az aes sedai-ok csodatetteit mindig fényvillanások, mennydörgés kísérte, vagy valami más jól látható jele volt, hogy természetfölötti dolgok történnek, mágikus hatalmak munkálkodnak. A Hatalom. Az Egyetlen Hatalom, amely az Igazi Forrásból táplálkozik, az Idő Kerekét is hajtó erőből. Nem szívesen gondolt erre. Hogy a Hatalmat Tammal kapcsolatban használják, és közben ráadásul ő is ugyanabban a helyiségben tartózkodik. Az is elég baj, ha ugyanabban a faluban. De amennyit látni lehetett a dologból, az alapján Moiraine egyszerűen el is aludhatott. De mintha kissé felszabadultabbá vált volna Tam légzése. Valamit ezek szerint mégiscsak csinálhat. Ezen olyan mélyen elgondolkozott, hogy mikor Lan halkan megszólalt mellette, rémülten ugrott fel.

– Igazán míves fegyvert viselsz. Nincs véletlenül a pengén is egy gém?

Rand egy darabig csak nézett rá, fel sem fogta, miről beszél. A nagy izgalomban, hogy egy aes sedai-jal kell tárgyalnia, teljesen megfeledkezett az apja kardjáról. Már egyáltalán nem érezte olyan különösen nehéznek, mint eleinte.

– De van. Ilyenkor mit csinál? – biccentett a nő felé.

– Nem hittem volna, hogy gémjelű kardot találok egy ilyen helyen.

– Az apámé. – Lan kardjára pillantott. A markolata épp csak kilátszott a köpenye alól. A két fegyver meglehetősen hasonlónak tűnt, kivéve, hogy az őrzőén nem látszottak gémek. Visszafordult az ágy felé. Tam most már hallhatóan könnyebben vette a levegőt, nem volt már olyan reszelős a légzése. Ebben egészen biztos volt. – Régen vette.

– Különös dolog, hogy egy juhász ilyesmit vegyen.

Gyors oldalpillantást vetett a férfira. Ha egy idegen kérdezősködne a kardról, már az is illetlen kíváncsiskodás lenne. De hogy egy őrző... Mégis úgy érezte, válaszolnia kell valamit.

– Sosem használta, legalábbis én nem tudok róla. Mondta is, hogy eddig nem volt semmi haszna. Egészen tegnap estig. Azelőtt még csak azt sem tudtam, hogy létezik.

– Azt mondta, semmi haszna? Bizonyára nem mindig gondolta így. – Lan egy ujjal futólag megérintette a Rand oldalán lógó kardhüvelyt. – Vannak helyek, ahol a gém a kardmester jele. Hosszú, különös utat járhatott be ez a penge, míg egy folyóközi birkapásztornál kötött ki.

Elengedte a füle mellett a ki nem mondott kérdést. Moiraine azóta sem mozdult. Csinál egyáltalán valamit? Megborzongott. Megdörzsölte a karjait. Talán mégsem akarja annyira tudni, mit csinál. Mégiscsak egy aes sedai...

Ekkor benne is megfogalmazódott egy kérdés, amelyet a legkevésbé sem akart feltenni, de tudnia kellett rá a választ.

– A polgármester... – megköszörülte a torkát, majd mély levegőt vett. – A polgármester azt mondta, egyedül kendnek és neki köszönhető, hogy a faluból maradt valami. – Nagy erőfeszítéssel rákényszerítette magát, hogy az őrzőre nézzen. – Ha valaki előzőleg szólt volna egy, a fák között rejtőzködő férfiról... aki pusztán azzal megrémítette az embereket, ha rájuk nézett... akkor is váratlanul érte volna magukat a támadás? Egy olyan férfi, akinek a lova teljesen hangtalanul jár? És a szél nem fújja a köpenyét? Akkor tudták volna, mi következik? Megakadályozhatták volna Moiraine Sedai-jal, ha tudnak erről a férfiról?

– Nem, ahhoz legalább egy fél tucat nővéremre lett volna szükség – mondta Moiraine. Rand összerezzent. A nő még mindig az ágy mellett térdelt, de időközben levette a kezét Tamról, és feléjük fordult. Halkan beszélt, egyszer sem emelte meg a hangját, a pillantása mégis a falhoz szögezte Randet. – Ha tudtam volna, amikor elindultam Tar Valonból, hogy trallokokat és Myrddraalt találok itt, fél tucattal is hoztam volna, talán még egy tucatnyit is, még ha a gallérjuknál fogva kellett volna is idáig vonszolnom őket. Így, egyedül, az se sokat segített volna, ha egy hónappal előre tudom. Sőt, talán semmit sem. Egyetlen embernek azért mégiscsak korlátozottak a lehetőségei, még ha az Egyetlen Hatalmat használja is, márpedig tegnap éjszaka több mint száz trallok mászkált elszórva a környező területeken. Egy teljes ököl.

– De azért mégiscsak jó lett volna, ha tudunk róla – mondta Lan élesen. A hangjából kisütő rosszallás Randnek szólt. – Pontosan mikor láttad, és hol?

– Ennek most már nincs jelentősége – jegyezte meg Moiraine. – Nem engedem, hogy a fiú azt higgye, ő tehet valamiről, amiről nem. Én legalább annyira felelős vagyok. Az az átkozott holló tegnap, amilyen furcsán viselkedett, fel kellett volna, hogy hívja a figyelmemet. És a tiédet is, drága barátom. – Mérgesen csettintett a nyelvével. – Túlzottan magabiztos voltam, az önteltség határáig, hogy a Sötét Úr befolyása idáig nem terjedhet ki. Nem ennyire erősen, nem ilyen hamar. Meg voltam győződve róla.

– A holló? – pislogott Rand. – Nem értem.

– Dögevő – Lan szája undorral rándult meg. – A Sötét Úr szolgái gyakran találnak kémeket maguknak a halálból táplálkozó állatok között. Főleg varjakat, hollókat. Néha patkányokat is, a városokban.

Rand hátán végigszaladt a hideg. A hollók és a varjak, mint a Sötét Úr kémei? Mostanában tele volt a határ hollókkal és varjakkal. A Sötét Úr befolyása, mondta Moiraine. A Sötét Úr mindenütt ott van, ezt ő is tudja, de ha valaki megpróbál a Fényben járni, igyekszik becsületes életet élni, és nem nevezi a nevén, azt nem bánthatja. Mindenki ebben hitt, ezt szívta magába az anyatejjel. De Moiraine mintha arra akart volna utalni...

Tamra tévedt a pillantása. Rögtön megfeledkezett minden másról. Az apja arca észrevehetően kevésbé volt lázrózsás, mint eddig, a légzése pedig most már majdnem teljesen normálisnak hangzott. Ha Lan meg nem fogja a karját, felugrott volna.

– Megcsinálta!

A nő felsóhajtott, majd megrázta a fejét.

– Még nem. Remélem, hogy csak még nem. A trallokok fegyverei a Thakan'dar nevű völgy kovácsműhelyeiben készülnek, magának a Shayol Ghulnak a lejtőin. Némelyikre rontás tapad azon az elátkozott helyen, gonoszság szennyezi be a fémet. Az ilyen átkozott pengék által okozott sebek külső segítség nélkül nem gyógyulnak, vagy halálos lázat okoznak, esetleg különös betegségeket, amelyeken nem segítenek a gyógyszerek. Csökkentettem az apád fájdalmát, de a jel, a rontás, még benne van. Ha nem foglalkoznak vele, újból nőni fog, míg egészen el nem nyeli.

– De maga foglalkozni fog vele. – Rand szavai félig könyörgésnek, félig utasításnak hangzottak. Elhűlten döbbent rá, hogyan beszélt egy aes sedai-jal, de a nőnek, úgy látszik, nem tűnt fel a hangszíne.

– Igen – értett egyet egyszerűen. – Nagyon fáradt vagyok, Rand, és az éjszaka nem volt alkalmam pihenni. Általában ez sem jelentene gondot, de ez a fajta seb... Ez itt – vett elő a zsebéből egy fehér selyembe bugyolált tárgyat – egy angreal. Ezek szerint hallottál már róluk – mondta az arckifejezését látva. – Nagyszerű.

Rand öntudatlanul is hátrébb húzódott, minél messzebb a nőtől és a kezében tartott tárgytól. Néhány történetben szó esett az angrealokról, a Legendák Korának e relikviáiról. Ezek segítségével hajtották végre a legnagyobb csodatetteiket az aes sedai-ok. Meglepetten látta, hogy Moiraine egy sima, fényes, elefántcsont figurát csomagol elő. Egészen sötét barnára cserezte az idő. Az arasznyi szobrocska hullámzó köpenyt viselő nőt ábrázolt, vállára omló hosszú hajjal.

– Rég elvesztettük a készítésükhöz szükséges tudást. Annyi minden elveszett, és talán soha nem is fedezzük fel újra. Olyan kevés maradt belőlük, hogy az Amyrlin Trón alig volt hajlandó engedélyezni, hogy magammal hozzam. Nagy szerencséje Emondmezőnek és az apádnak, hogy végül mégis belement. De azért ne számíts túl sokra. Most már vele együtt is alig vagyok többre képes, mint tegnap még nélküle is lettem volna, a rontás pedig erős. Bőven volt ideje elburjánzani.

– Azért még tud rajta segíteni! – tört ki Rand. – Tudom, hogy tud.

Moiraine elmosolyodott. Épp csak a szája sarka görbült felfelé.

– Meglátjuk – felelte és visszafordult Tam felé. Egyik kezét a homlokára tette, a másikban az elefántcsont figurát tartotta. Lecsukta a szemét, arcán látszott, erősen koncentrál. Úgy tűnt, levegőt is alig vesz.

– Az a lovas, akit említettél – mondta halkan Lan –, akitől annyira megijedtél... egészen biztosan Myrddraal volt.

– Egy Myrddraal! De hát az Enyészek hat méter magasak, és... – az őrző örömtelen vigyora láttán elakadt a szava.

– Néha, birkapásztor, a történetek nagyobbnak mutatják a dolgokat, mint a valóság. Hidd el nekem, egy Félemberrel kapcsolatban az igazság is épp elég nagy. Félember, Lappangó, Enyész, Árnyékember; több nevük is van, attól függ, melyik vidéken jár az ember, de mind Myrddraalt jelent. Az Enyészek trallok szülők olyan porontyai, amelyek egészen visszafajzottak az emberhez, amiből a Rémurak annak idején kialakították őket. De azért nem teljesen emberek. Mert amennyivel az emberi tulajdonságok kifejezettebbek bennük, annyival erősebb rajtuk a rontás is, ami úgy eltorzítja a trallokokat! A Félembereknek van egyfajta különleges hatalmuk, amely a Sötét Úrtól ered. Csak a leggyengébb aes sedai-ok nem bírnak el könnyedén egy Enyésszel egy az egy elleni Hatalompárbajban, mégis sok jó, tisztaszívű ember esett már áldozatul nekik. A Legendák Korának véget vető háborúk, a Kitaszítottak bebörtönzése óta ők az agy, amely megmondja a trallok ökölnek, hová sújtson. A Trallok háborúk idején Félemberek vezették a trallokokat a csatába, a Rémurak irányítása alatt.

– Megrémített – mondta Rand elhaló hangon. – Egyszerűen csak rámnézett, és... – megrázkódott.

– Nincs miért szégyenkezned, birkapásztor. Engem is megrémítenek. Láttam embereket, akik egész életüket katonáskodással töltötték, mégis megdermedtek, amikor Félemberrel kerültek szembe, mint a nyúl a kígyó pillantásától. Északon, a Nagy Fertő mentén húzódó Határvidéken van egy mondás. A Szemnélküli tekintete maga a félelem.

– A Szemnélküli?

– A Myrddraalok jobban látnak, mint a sas, legyen bár nappal vagy éjszaka, de szemük nincsen. Kevés veszélyesebb dolgot tudok kitalálni, mint egy Myrddraallal szembeszállni. Azt, amelyik tegnap éjszaka itt járt, Moiraine Sedai is, én is többször megpróbáltuk megölni, de minden alkalommal kudarcot vallottunk. A Félembereket a Sötét Úr szerencséje védi.

Rand nagyot nyelt.

– Az egyik trallok azt mondta, a Myrddraal beszélni akar velem. Nem tudom, miért.

Lan felkapta a fejét. Szemei, mint kék kövek szegeződtek rá.

– Te beszéltél egy trallokkal?

– Nem egészen – hebegte. Az őrző pillantása fogva tartotta, mint egy medvecsapda. – Csak az beszélt hozzám. Azt mondta, nem bánt, meg hogy a Myrddraal beszélni akar velem. Aztán megpróbált megölni. – Megnedvesítette az ajkát, ujjaival a kardmarkolat elegáns bőrborítását babrálta. Rövid, tömör mondatokkal elmagyarázta, hogyan ment vissza a házba a tanyán. – Ehelyett én öltem meg – mondta végül. – Igazság szerint véletlenül. Rámvetette magát, nekem meg már a kezemben volt a kard.

Lan arca kissé megenyhült, már ha a kőszikla meg tud enyhülni.

– Ettől függetlenül, ez bizony említésre méltó dolog, birkapásztor. A Határvidéktől délre kevesen mondhatják el magukról, hogy egyáltalán láttak trallokot, nemhogy meg is öltek volna egyet.

– És még kevesebben végeztek trallokkal egyedül, segítség nélkül – mondta Moiraine fáradtan. – Készen van, Rand. Lan, segíts felállnom.

Az őrző azonnal odaugrott hozzá, de Randnél nem mozdult gyorsabban. A fiú egy szempillantás alatt az ágynál termett. Tam bőre végre hűvös volt, bár az arca sápadt, fakó lett, mintha nagyon régen ment volna utoljára napra. Továbbra is csukott szemmel feküdt; de most már a normális alvás mély, egyenletes légzésével vette a levegőt.

– Most már rendbe jön? – kérdezte aggodalmasan.

– Némi pihenéssel igen. Pár hetet ágyban tölt, és olyan lesz, mint régen. – Moiraine bizonytalan léptekkel járt annak ellenére, hogy Lan karjába kapaszkodott. A férfi lesöpörte a köpenyét és a pálcáját a székről, hogy legyen hová leülnie. Nagy sóhajjal ereszkedett le. Lassú, gondos mozdulatokkal visszacsomagolta az angrealt, és a zsebébe süllyesztette.

Rand vállai rázkódtak, az ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kacagjon. Közben a szemét törölgette, mert már nem látott a könnyektől.

– Köszönöm.

– A Legendák Korában – folytatta a nő – némelyik aes sedai a legkisebb szikrából is lángra tudta lobbantani az életet, az egészséget. De ezek az idők már elmúltak, talán örökre. Oly sok minden elveszett. Nem csak az angrealok készítésének titka. Annyi minden válna lehetségessé, amiről ma álmodni sem merünk, ha mindenre emlékeznénk. Amellett sokkal kevesebben is vagyunk. Némelyik művészetnek szinte teljesen nyoma veszett, de amelyiknek nem, azok is nagyrészt gyengébbeknek tűnnek ma már. Most már a beteg testben is lennie kell erőnek, akaratnak, amire támaszkodhatunk, különben a legerősebbikünk Gyógyítása is sikertelen lesz. Szerencséd, hogy az apád erős ember, mind testben, mind lélekben. Szinte az utolsó csepp erejét is felhasználta az életéért vívott harcban. De most már csak pihennie kell. Időbe telik, míg teljesen felépül, de a rontásnak nyoma sem maradt.

– Ezt sosem tudom megfizetni – mondta Rand még mindig Tamot nézve. – De ha bármit tehetek önért, megteszem. – Ekkor eszébe jutott, amit korábban a fizetségről mondott Moiraine, és amit ő ígért. Most, Tam mellett térdelve, még komolyabban gondolta, mint akkor, de ennek ellenére nem volt könnyű a nő szemébe néznie. – Bármit. Amennyiben ezzel nem ártok a falunak vagy a barátaimnak.

Moiraine legyintett.

– Ha ez neked fontos. Amúgy is szeretnék beszélni veled. De bizonyára te is akkor indulsz majd útnak, mint mi, úgyhogy bőven lesz rá időnk.

– Útnak indulni?! – kászálódott talpra. – Hová? Ennyire rossz lenne a helyzet? Nekem úgy tűnt, hogy mindenki készen áll újjáépíteni a házát. Mi, folyóköziek, meglehetősen helyhez kötődő népek vagyunk. Senki nem vándorol ki, soha.

– Rand...

– És különben is, hová mennénk? Padan Fain azt mondta, máshol is ugyanilyen rossz az időjárás. Ő... ő volt... a házaló. A trallokok... – nagyot nyelt. Bár ne beszélt volna Thom Merrilin a trallokok étkezési szokásairól. – Szerintem az a legjobb, ha itt maradunk, a Folyóközben, ahová valók vagyunk, és szépen rendbe teszünk mindent. A földünkben már ott a vetés, és hamarosan elég melegnek kell lennie a birkanyíráshoz is. Nem tudom, ki kezdte ezt az útnak indulás dolgot, biztos valamelyik Coplin, de akárki is volt...

– Birkapásztor – vágott a szavába Lan –, csak beszélsz és beszélsz, amikor inkább figyelned kéne.

Csodálkozva nézett rájuk. Most jött csak rá, hogy össze-vissza hebeg-habog, és annak ellenére sem állt be a szája, hogy a nő beszélni akar. Egy aes sedai-ba fojtotta bele a szót. Fogalma sem volt, mit mondjon, hogyan kérjen bocsánatot, de még mielőtt kigondolhatott volna valamit, Moiraine rámosolygott.

– Megértem, mit érzel – mondta. Randnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy tényleg így van. – Semmi baj. – Összeszorította a száját, megrázta a fejét. – Nem voltam elég körültekintő, úgy látom. Először pihennem kellett volna, gondolom. Te vagy az, aki útnak indul, Rand. Neked kell elmenned, a falvad érdekében.

– Nekem? – Megköszörülte a torkát, majd újra próbálkozott. – Nekem? – Ezúttal valamivel jobban hangzott. – Miért kéne nekem elmennem? Egy szót sem értek az egészből. Nem akarok sehova elmenni.

Moiraine Lanra nézett, aki eddig karba tett kézzel állt. Most leengedte a kezét, és Randre meredt bőr hajpántja alól. Rand megint úgy érezte, mintha láthatatlan mérlegre tették volna.

– Tisztában vagy vele – szólalt meg váratlanul Lan –, hogy némelyik házat nem támadták meg?

– A fél falu romokban áll – tiltakozott, de az őrző csak legyintett.

– Sok házat csak azért gyújtottak fel, hogy növeljék a zűrzavart. Azután többet nem is foglalkoztak velük. Aki elmenekült előlük, azokkal sem törődtek, csak ha véletlenül a valódi támadás útjába kerültek. A külső tanyákról a fesztiválra érkezett emberek nagy része még egy szál trallokszőrt sem látott, de azt is csak távolról. Legtöbbjük nem is tudott róla, hogy valami baj volt, míg meg nem látták a falut.

– Darl Coplinról már hallottam – mondta Rand lassan, elgondolkodva. – De, azt hiszem, valahogy nem gondoltam bele jobban a dologba.

– Összesen két tanyát támadtak meg. A tiédet és még egyet. Bel Tine miatt a másikon lakók mind a faluban voltak éppen. Sokan maradtak életben, csak mert a Myrddraal nem ismerte a folyóközi szokásokat. A Fesztivál és a Téleste miatt a küldetése kudarcra volt ítélve, de ő ezt nem tudta.

Rand Moiraine-re nézett. A nő hátradőlve ült a székben. Egy szót sem szólt, csak őt figyelte. Kezét elgondolkodva emelte a szája elé.

– A mi tanyánk, és még kié? – kérdezte végül a fiú.

– Az Aybara családé – felelte Lan. – Itt, Emondmezőn, először a kovácsműhelynél csaptak le, aztán a kovács, majd Cauthon mester házánál.

Rand szája hirtelen kiszáradt.

– Ez őrület – nyögte ki nagy nehezen.

Moiraine kiegyenesedett, mire rémülten ugrott hátra.

– Nem őrület – mondta a nő. – Nagyon is céltudatos dolog. A trallokok nem véletlenül tévedtek Emondmezőre, és amit tettek, nem a gyilkolás és gyújtogatás puszta öröméért tették, bár bizonyára tetszett nekik a dolog. Nagyon is tudták, mit, pontosabban kit akarnak. Azért jöttek, hogy megöljenek vagy elfogjanak minden, egy bizonyos korú fiatalembert, aki Emondmező közelében él.

– Akik annyi idősek, mint én? – mondta Rand reszkető hangon, de már nem is zavartatta magát miatta. – Fény! Mat. Mi van Perrinnel?

– Él és virul – biztosította Moiraine. – Ha kissé kormosan is.

– Ban Crawe és Lem Thane?

– Nem is voltak veszélyben – így Lan. – Legalábbis nagyobban, mint bárki más.

– De hát ők is látták a lovast, az Enyészt is, és ugyanannyi idősek, mint én.

– Crawe mester háza még csak kormos sem lett – mondta a nő. – A molnár pedig a fél támadást átaludta a családjával együtt, mire a zaj felébresztette őket. Ban tíz hónappal idősebb nálad, Lem pedig nyolccal fiatalabb. – A fiú meglepett pillantása láttán fanyarul elmosolyodott. – Mondtam, hogy körbekérdezősködtem. Mint ahogy azt is mondtam, hogy egy bizonyos korú fiatalembereket keresnek. Te és a két barátod között egy hétnél is kevesebb a korkülönbség. Hármótokat akart a Myrddraal, senki mást.

Rand kényelmetlenül feszengett. Nagyon örült volna, ha az aes sedai nem nézne úgy rá, mintha az agyába tudna hatolni a pillantása, és mindent ki tudna olvasni onnan.

– Ugyan mit akarnának tőlünk? Egyszerű földművesek vagyunk, meg juhászok.

– Olyan kérdés ez, amire a Folyóközben nincs válasz. Pedig fontos megtudnunk, mi az. Ha trallokok bukkannak fel, ahol közel kétezer éve nem láttak egyet sem, amellett már bizony nem mehetünk el szó nélkül.

– Rengeteg történet szól trallok portyákról. Annyi az egész, hogy nálunk még egy sem volt. Az őrzők viszont állandóan a trallokokkal harcolnak.

Lan felhorkant.

– Ugyan, fiú, a Nagy Fertő környékén számítanék trallok támadásra, de itt, közel két és félezer mérföldre délre, azért mégiscsak furcsa. Márpedig ez a tegnap esti olyan nagy erejű rajtaütés volt, amilyen csak Shienarban és a Határvidék többi részén fordul elő.

– Egyikőtökben – mondta Moiraine – vagy mindhármatokban, van valami, amitől a Sötét Úr fél.

– Hát ez aztán... ez kizárt. – Rand az ablakhoz botladozott. Kinézett a falura, a romok között dolgozó emberekre. – Nem érdekel, mi történt, ez aztán már végképp lehetetlen. – A Zöldre nézve megakadt valamin a pillantása. Egy darabig csak értetlenül bámult, aztán rájött, mi az. A Tavaszpózna megfeketedett csonkja. Csodálatos Bel Tine, házalóval, mutatványossal, idegenekkel. Megremegett, vadul megrázta a fejét.

– Nem, nem. Én csak egy juhász vagyok. Képtelenség, hogy a Sötét Urat érdekelhetném.

– Komoly erőfeszítésébe kerülhetett ennyi trallokot ilyen messzire juttatni – felelte zordan Lan –, át a Határvidéken és az összes közbeeső területen anélkül, hogy a legkisebb feltűnést is keltették volna. Teljesen észrevétlenül. Kíváncsi lennék, hogy sikerülhetett. Tényleg azt hiszed, hogy mindezt azért csinálták végig, hogy felgyújtsanak néhány házat?

– Vissza fognak jönni – tette hozzá Moiraine. Rand már éppen nyitotta volna a száját, hogy vitába szálljon Lannal, de ettől a megjegyzéstől torkára forrt a szó. A nő felé pördült.

– Visszajönnek? Nem tudja megállítani őket? Hiszen tegnap meg tudta, pedig akkor meglepetésként érte a dolog. Most viszont tudja, hogy itt vannak.

– Talán. Tar Valonba küldhetnék néhány nővéremért, és esetleg ide is érnének időben. A Myrddraal is tudja, hogy itt vagyok, ezért valószínűleg nem támadna – legalábbis nem nyíltan –, utánpótlás, további Enyészek és trallokok hiányában. Elég aes sedai és őrző segítségével el is űzhetjük őket, bár azt nem tudnám megmondani, hány csatára lenne ehhez szükség.

Rand lelki szemei előtt megjelent egy számos csatát megélt Emondmező képe. Minden ház helyén hamukupac. Minden tanya felégetve. És Őrdomb, Lovasd meg még Tarenrév is. Hamu és vér mindenütt.

– Nem! – tört ki. Úgy érezte, mintha eltört volna benne valami, végtelen veszteségérzet töltötte el. – Ezért kell hát elmennem, igaz? Ha nem vagyok itt, a trallokok nem jönnek vissza. – De azért még makacskodott egy kicsit. – Már ha tényleg engem akarnak.

Moiraine megemelte a szemöldökét, mintha csodálkozna, hogy még mindig nem hisz neki.

– Feltennéd erre a falvadat? Az egész Folyóközt? – így Lan.

Erre nyomban elpárolgott a makacssága.

– Nem – mondta ismét. Megint az a veszteségérzés. – Perrinnek és Matnek is jönnie kell, nem? – El kell hagynia a Folyóközt. Az otthonát, az apját. De Tam legalább rendbe jön majd. Legalább hallhatja még, amikor azt mondja: amit a Kőfejtő úton motyogott, értelmetlen zagyvaság volt csupán – Elmehetnénk Baerlonba, gondolom, vagy akár egészen Caemlynbe. Úgy hallottam, Caemlynben több ember van, mint az egész Folyóközben. Ott biztonságban lennénk. – Nevetni próbált, de meglehetősen erőltetettre sikerült. – Úgy is sokat álmodoztam, milyen lenne megnézni Caemlynt. Nem hittem volna, hogy így válik valóra.

Hosszú hallgatás után Lan törte meg a csendet.

– Én Caemlynben sem bíznék annyira. Ha a Myrddraal nagyon el akar kapni, előbb-utóbb ott is megtalálja a módját. A falak nemigen jelentenek akadályt a Félembereknek. Márpedig ostobaság lenne abba a tévhitbe ringatnod magad, hogy talán mégsem akarnak annyira.

Rand biztos volt benne, hogy ennél kutyábbul már nem is érezheti magát, de ezt hallván minden eddiginél sötétebbnek látta a jövőt.

– Van azért egy biztonságos hely – jegyezte meg lágyan Moiraine. Rand rögtön hegyezni kezdte a fülét. – Tar Valonban aes sedai-ok és őrzők között lennél. A Sötét Úr erői még a Trallok háborúk alatt is féltek megtámadni a Ragyogó Falakat. Amikor egyszer mégis megpróbálták, az lett a legnagyobb vereségük egészen a háború legvégéig. Ráadásul Tar Valon őrzi mindazt a tudást, amelyet az aes sedai-ok az Őrület Ideje óta összegyűjtöttek. Egy kis része egyenesen a Legendák Korából származik. Ha valahol, hát ott kiderítheted, miért akarnak a Myrddraalok. Meg a Hazugságok Atyja. Ennyit megígérhetek.

Alig mert belegondolni. Utazás Tar Valonba! Egy olyan helyre, ahol aes sedai-ok veszik majd körül. Igaz, Moiraine meggyógyította Tamot – legalábbis úgy néz ki –, de azért mégiscsak ott az a rengeteg történet. Már az is épp elég kényelmetlen, hogy egy szobában kell tartózkodnia egy aes sedai-jal. De hogy egy egész városnyi közé menjen... És még mindig nem nevezte meg a fizetséget. Márpedig a mesék szerint a varázslók semmit nem adnak ingyen.

– Meddig fog még aludni az apám? – kérdezte végül. – Ezt... ezt el kell mondanom neki. Azt mégsem engedhetem meg, hogy amikor felébred, egyszerűen ne találjon itt. – Úgy hallotta, mintha Lan megkönnyebbült kis sóhajt hallatott volna. Csodálkozva nézett az őrzőre, de annak ugyanolyan kifejezéstelen volt az arca, mint máskor.

– Valószínűtlen, hogy felébredne, mielőtt elmegyünk – jelentette ki Moiraine. – Még ma este, a teljes sötétség beállta után nem sokkal indulni szándékozom. Egyetlen nap késlekedés is végzetes lehet. Legjobb, ha hagysz neki egy levelet.

– Ma éjszaka? – kételkedett Rand.

Lan bólintott.

– A Félember így is hamar észreveszi majd, hogy elmentünk. Semmi értelme megkönnyítenünk a dolgát.

Az apja takaróját kezdte babrálni. Olyan messze van Tar Valon.

– Hát, akkor... akkor jobb, ha megyek, megkeresem Matet és Perrint.

– Azt majd én elintézem – pattant föl Moiraine. Meglepően frissen, energikusan kanyarította maga köré a köpenyét. Rand vállára tette a kezét. A fiúnak minden akaraterejére szükség volt, hogy össze ne rezzenjen a nő érintésétől. Nem szorította túlságosan a vállát, mégis acélos erő volt a fogásában; olyan biztosan fogva tartotta, mint kígyót a villás ág. – Legjobb, ha ez az egész ügy köztünk marad. Ugye megérted? Akik a sárkányagyart a fogadó ajtajára rajzolták, bajt keverhetnének, ha megtudnák.

– Értem. – Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a nő végre elengedte.

– Szólok al'Vere asszonynak, hozzon neked valamit enni – folytatta az aes sedai, mintha észre sem vette volna a reakcióját. – Aztán aludnod is kéne. Fárasztó utazás vár ránk este, még kipihenten sem lesz könnyű.

Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, csak állt és Tamot nézte. De csak nézett, nem látott. Eddig a pillanatig nem is gondolta volna, mennyire a részévé vált Emondmező. Legalább annyira, mint amennyire ő meg a falu része. Most már tudta, ez az, ami elszakadt benne, ez az, amit máris elveszített. Mostantól nem tartozik a faluhoz. Az Éjszaka Pásztora őt akarja. Teljességgel lehetetlen – hisz ő csak egy egyszerű földműves –, de a trallokok mégiscsak idejöttek. Egy dologban igaza volt Lannak. Moiraine talán téved, de nem kockáztathatja a falut, hogy kipróbálja. Még csak nem is szólhat a dologról senkinek. A Coplinok tényleg bajt kevernének, ha megtudnák. Kénytelen lesz egy aes sedai-ban bízni.

– Fel ne keltsd, egyelőre – mondta Al'Vere asszony, aki ebben a pillanatban lépett be a férje oldalán. A kezében ruhával letakart tálcát tartott, ínycsiklandozó illatok terjengtek. A fal mellett álló ládára tette, majd határozott mozdulattal eltolta Randet az ágytól.

– Moiraine asszony tudatta velem, mire van szüksége az apádnak – mondta lágyan –, és az nem volt közte, hogy rá kell zuhannod a fáradtságtól. Hoztam neked pár falat ennivalót. Ne hagyd kihűlni.

– Szeretném, ha nem hívnád így – bosszankodott Bran. – Moiraine Sedai az illő megnevezés. Még a végén felbosszantod.

Al'Vere asszony megpaskolta az arcát.

– Ezt csak bízd ide nyugodtan, majd én aggódok helyetted is, ha kell. Alkalmam adódott hosszasan elbeszélgetni vele. És beszélj halkabban. Ha felébreszted Tamot, nem csak Moiraine Sedai-jal gyűlik meg a bajod, de velem is. – Alaposan kihangsúlyozta a varázslónő címét, amitől Bran erősködése rögtön ostoba szőrszálhasogatásnak tűnt. – Na de most aztán mindketten táguljatok az utamból. – Gyengéden a férjére mosolygott, azzal nekiállt az ággyal és a rajta fekvő Tammal foglalkozni.

A fogadós bosszúsan tárta szét a karját.

– Egy aes sedai – mondta Randnek. – A nők fele úgy tesz, mintha a Nőkörben ülne, a másik fele meg mintha trallok lenne. Úgy látszik, egyikük sincs vele tisztában, hogy egy aes sedai-jal óvatosan kell bánni. A férfiak is ferde szemmel néznek rá, de legalább nem tesznek semmi olyat, amivel provokálhatnák.

Nem árt egy kis óvatosság, gondolta Rand. Sosem késő elkezdeni körültekintőnek lenni.

– Al'Vere mester – mondta lassan. Igyekezett óvatosan fogalmazni. – Hány tanyát támadtak meg?

– Eddig csak kettőről hallottam, beleértve a tiéteket is. – A polgármester elhallgatott, elhúzta a száját, majd megvonta a vállát. – Túl kevésnek tűnik ahhoz képest, ami itt történt. Örülnöm kéne neki, de... Hát, valószínűleg estére már kiderül majd, hogy több is volt azért.

Rand sóhajtott. Fölösleges is rákérdeznie, melyik volt a másik tanya.

– Itt a faluban mit... úgy értem, van valami jele, hogy mit kereshettek itt?

– Hogy mit kerestek? Hát, én nem tudok róla, hogy bármit is kerestek volna, hacsak nem néhány áldozatot, akit legyilkolhatnak. Ha nem éppen mindannyiunkat. Úgy történt, ahogy mondtam. Ugatni kezdtek a kutyák, Moiraine Sedai és Lan kiszaladtak az utcára, aztán valaki kiabálni kezdett, hogy tűz van Luhhan mester házánál és a kovácsműhelynél. Abban a pillanatban lángolt föl Abell Cauthon háza, – elég furcsa, mert az egészen a falu közepén van. Mindenesetre mire kettőt néztünk, már a nyakunkban is voltak a trallokok. Nem, nem hinném, hogy kerestek volna valamit. – Hirtelen rövid, vakkantásszerű nevetést hallatott, de a feleségére pillantva gyorsan magába is fojtotta. Az nem nézett hátra. – Ami azt illeti – folytatta halkabban –, legalább olyan meglepettnek és zavarodottnak tűntek, mint mi magunk. Nem hinném, hogy számítottak volna rá, hogy egy aes sedai-t meg egy őrzőt találnak errefelé.

– Szerintem sem – fintorgott Rand.

Ha Moiraine ebben igazat mondott, akkor valószínűleg minden másban is. Pár pillanatig arra gondolt, kikéri a polgármester tanácsát, de hát al'Vere mester nyilvánvalóan nem sokkal tud többet az aes sedai-okról, mint bárki más a faluban. Amellett még neki sem szívesen mondta volna el, mi a helyzet – illetve Moiraine szerint mi a helyzet. Nem tudta eldönteni, mitől fél jobban, hogy kineveti a fogadós, vagy hogy hisz neki. Hüvelykujjával Tam kardjának markolatát dörzsölgette. Az apja járt a kinti világban, többet kell tudnia az aes sedai-okról, mint a polgármesternek. De ha tényleg volt a Folyóközön kívül, akkor talán amit a Nyugati-erdőben mondott... Mindkét kezével a hajába túrt, elűzte magától a gondolatot.

– Aludnod kéne, kölyök – mondta a fogadós.

– Bizony ám – támogatta a felesége. – Alig állsz már a lábadon.

Rand meglepetten nézett rá. Észre sem vette, mikor hagyta ott az apját. Tényleg alvásra lenne szüksége. Már a gondolattól is nagyot ásított.

– Használhatod a szomszéd szobában lévő ágyat – jelentette ki a fogadós. – Időközben már be is gyújtottunk.

Rand az apjára nézett. Tam még mindig mélyen aludt. A látványtól megint hatalmasat ásított.

– Inkább itt maradnék, ha nem lenne nagy baj. Hogy mellette legyek, ha felébred.

A betegszobai ügyek al'Vere asszony hatáskörébe tartoztak, a polgármester most is ráhagyta a döntést. A felesége épp csak egy pillanatig habozott, mielőtt rábólintott.

– De hagyd, hogy magától ébredjen fel. Ha megzavarod az álmát... – Rand biztosítani akarta róla, hogy úgy tesz, ahogy kívánja, de újabb állkapocsrepesztő ásításba fulladtak a szavai. A nő mosolyogva rázta a fejét. – Pillanatokon belül aludni fogsz te is. Ha mindenáron maradni akarsz, feküdj a kandalló mellé. De igyál egy kicsit abból a marhahúslevesből, mielőtt elszundítanál.

– Jó – felelte Rand. Bármibe beleegyezett volna, csak a szobában maradhasson. – És ígérem, nem keltem föl.

– Jobban is teszed, ha nem – mondta al'Vere asszony határozottan, de nem barátságtalanul. – Mindjárt hozok egy párnát meg néhány pokrócot.

Amint végre becsukódott mögöttük az ajtó, az ágy mellé húzta a szobában álló egyetlen széket, és leült. Úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa Tamot. Igaza van a fogadósnénak, alvásra van szüksége – most is alig tudott elnyomni egy ásítást –, de mégsem alhat egyelőre. Tam bármikor felébredhet, és talán csak rövid ideig marad ébren. Ezért várnia kell.

Elfintorodott, fészkelődni kezdett a széken. Oda sem figyelve igazgatta el a kardot, a markolata ugyanis a bordái közé nyomódott. Nem szívesen mondja el bárkinek is, amit Moiraine mondott, de hát Tam azért mégiscsak más. Ő az... Észre sem vette, de elszántan összeszorította a fogait. Ő az apám. Az apámnak bármit elmondhatok.

Kissé hátrébb csúszott a széken, a háttámlára támasztotta a fejét. Tam az apja, és senkinek semmi beleszólása, hogy mit mond el neki, és mit nem. Csak ébren tudjon maradni, amíg felkel. Csak ébren...

Kilencedik fejezet

TÖRTÉNETEK A KERÉKRŐL

Rand vadul dobogó szívvel futott. Aggodalmas arccal nézte a körülötte elterülő kopár dombokat. Nem olyan hely volt ez, ahol egyszerűen késett a tavasz. Itt sosem volt kikelet, és nem is lesz. Semmi nem nőtt a lába alatt ropogó hideg talajban. Még csak egy szál gaz sem. Sziklák között haladt, némelyik kétszer olyan magas volt, mint ő. Por borította a kövek felületét, mintha errefelé soha nem esne eső. A nap duzzadt, vérvörös gömbként lebegett az égen. Forróbb volt, mint nyáron, a legfüllesztőbb kánikulában, és elég fényes, hogy könnybe lábadjon tőle a szeme. Mégis éles határral rajzolódott ki az ólomszínű égen. A horizonton minden irányban határozott körvonalú fekete és ezüst felhők gomolyogtak. Bármennyire kavarogtak is azonban a felhők, a földön egy szellő sem rezdült. A kegyetlenül tűző nap ellenére csípős hideg volt a levegő, mint a tél közepén.

Futás közben hátrapillantott, de nem látta az üldözőit. Csak kopár dombok és sziklás hegyek. Némelyik tetejéről sötét füstoszlop emelkedett a vágtató felhők felé. Ha nem is látta a rá vadászókat, hallani viszont hallotta. Vadul vonyítottak valahol mögötte. Mély torokhangok kiáltották a világnak az üldözés örömét, előre élvezték a vér ízét. Trallokok. Egyre közelebb érnek hozzá, és már jártányi ereje is alig maradt.

Kétségbeesetten szaporázta meg a lépteit. Végre fölért a késpenge élességű dombhátra. Nyögve esett térdre. Mély szakadék tátongott a lába előtt, meredek kőfal zuhant a mélybe. Háromszáz méter magas sziklafal tetején állt. A mélyben köd gomolygott, tömör szürke felülete tengerként hullámzott. Zord felhőhullámok zúdultak a lába alatt a sziklafalnak, de álomszerű lassúsággal. Néhány ködsáv egy pillanatra vörösen izzott fel, mintha hatalmas tüzek lobbantak volna fel alattuk, de gyorsan elhalványult a fényük. Mennydörgés hallatszott a völgyből, villám cikázott a szürkeségben, néha az égbe is felcsapott.

De nem a szakadék látványa miatt szaladt ki a lábából még a maradék erő is. A dühöngő pára közepéből magányos hegy emelkedett az ég felé, magasabb, mint a Ködhegység legmagasabb csúcsa, és olyan fekete, mint a legsötétebb kétségbeesés. Ez a kopár kőtorony, ez a mennyekbe döfő tőr szívta ki belőle az utolsó csepp reményt. Sosem látta, mégis ismerte. Az emlék higanycseppként tért ki előle, ahányszor csak meg akarta ragadni, de ott volt. Tudta, hogy ott van.

Láthatatlan ujjak érintették meg, húzták kezét-lábát a hegy felé. Megrezzent a teste, engedelmeskedésre készen. Megfeszítette az izmait. Legszívesebben a kőbe vájta volna az ujjait. Szellemzsinórok tekeredtek a szívére, rángatták, hívták az oszlopszerű csúcs felé. Könnyek futottak végig az arcán. Földre rogyott. Érezte, ahogy elhagyja az akaratereje, mintha lyukas vödör lenne a teste, az akarata pedig víz. Ha ez így megy tovább, hamarosan engedelmeskedni fog a hívásnak. Teljesíteni fog minden parancsot. Egyszer csak újabb érzelmet fedezett fel magában: a dühöt. Húzzák, vonják, pedig ő nem valami birka, amelyet csak úgy a karámba lehet terelni. Egyetlen szilárd pontba gyűjtötte a haragját, és teljes erejével belekapaszkodott, mint fuldokló az úszó fatörzsbe.

Szolgálj! – suttogta egy hang az elméje mélyén. Ismerős hang volt. Ha eléggé odafigyel, biztos rájön, kié. Szolgálj. Megrázta a fejét, hátha akkor megszabadul tőle. Szolgálj! A fekete hegy felé rázta az öklét.

– A Fény nyeljen el, Shai'tan!

Egyszer csak a halál szaga lengte körül, sűrűn, orrfacsaróan. Egy alak magasodott fölé, köpenye színe, mint az alvadt vér. Az arca... Nem akarta látni azt az arcot. Ott állt fölötte, és őt nézte... Rágondolni is fájt, izzó parázzsá változott tőle az agya. Egy kéz nyúlt felé. Odébbvetődött, azzal sem törődött, hogy a mélybe zuhanhat.

Muszáj elmenekülnie. Minél messzebb. Lezuhant, pörögve kapálózott a levegőben. Sikoltani akart, de nem kapott levegőt.

Aztán egyszer csak nem volt már a kopár vidéken. Nem is zuhant többé. Télmarta, halottbarna füvön taposott. De most szinte virágos mezőnek tűnt. Mikor meglátta, hogy elszórt facsoportok, bozótosok veszik körül, még ha lombtalanok is, majdnem felkacagott. Lágyan hullámzó síkságon állt. A messzeségben magányos hegy emelkedett, csúcsa törött, kettéhasadt, de ebből nem sugárzott félelem vagy kétségbeesés. Egyszerűen csak egy hegy volt, bár némiképp különösnek, oda nem illőnek látszott a síkságon. Egyetlen domb vagy hegy sem volt rajta kívül, ameddig a szem ellátott.

Széles folyó hömpölygött a tövében. És a folyó közepén, egy szigeten csodálatos város terült el, mutatványos meséjébe illő. Magas falak vették körül, fehéren és ezüstszínben csillogtak a meleg napfényben. Szívében megkönnyebbülés keveredett a gyönyörű látvány puszta örömével. Elindult a falak felé. Valahogy tudta, hogy ott biztonságot, nyugalmat talál. Ahogy közelebb ért, égbenyúló tornyok váltak láthatóvá. Átjárók kötötték össze őket, amelyek látszólag a puszta levegőre támaszkodtak. Mindkét folyópartról magas híd ívelt a szigeten álló város felé. Ilyen messziről is látta a pillérek csipkéhez hasonlatos, bonyolult ívhálózatból álló, karcsú, törékeny oszlopait. Túl gyengének látszottak, hogy kiállják az alattuk futó gyors folyású víz nyomását. A hídon túl biztonság várt rá. Menedék.

Váratlanul megborzongott. Nyirkosan hideg lett a bőre. Párás, bűzös lett körülötte a levegő. Azonnal futásnak eredt, hátra sem pillantott. Menekült üldözője elől, akinek jeges ujjai végigsimítottak a hátán, megrántották a köpenyét; rohant a fényzabáló figura elől, akinek az arca... Nem emlékezett az arcára, csak a rémületre. Nem akart emlékezni rá. Futott. Vágtatott a lába alatt a táj, hullámzó dombok, lapos síkság... legszívesebben vonyított volna, mint egy veszett kutya. A város távolodott. Minél gyorsabban futott, annál jobban zsugorodtak a fehér, csillogó falak, a menedék. Egyre kisebb és kisebb lett, míg végül egy fénylő pont maradt belőle csupán a láthatáron. Üldözője hideg keze megragadta a gallérját. Ha ezek az ujjak megérintik, tudta, megőrül. Vagy még annál is rosszabb sors vár rá. Sokkal rosszabb. És mikor éppen teljes bizonyossággal ráébredt, mennyire így van, elbotlott, és zuhanni kezdett. – Neeeeeeem! – üvöltötte.

...Aztán felnyögött, mikor a kemény utcakőre esett. Egy pillanatra a lélegzete is elállt. Csodálkozva tápászkodott fel. Az egyik mesébe illő híd feljáróján állt, amit a távolból látott. Mindkét oldalt mosolygós emberek haladtak el mellette. Olyan sokszínű ruházatot viseltek, hogy úgy érezte, vadvirágos mező közepére csöppent. Néhányan szóltak is hozzá, de nem értette, mit mondanak, noha a szavak ismerősnek hangzottak: úgy érezte, értenie kéne a nyelvüket. De az arcuk mindenesetre barátságos volt; intettek neki, menjen csak tovább, át a bonyolult ívekből álló hídon, a csillogó, ezüstös falak, a tornyok felé, a biztonságba. Tudta, ott menedékre talál.

Csatlakozott a város felé áramló tömeghez. Áthaladtak az ősrégi, magas falakon nyíló vaskos, erős kapukon. A városban valóságos mesevilág fogadta. A legszerényebb épület is palotának tűnt. Olyan volt, mintha az építőinek azt mondták volna, fogjanak követ, téglát, cserepet, és alkossanak belőle csodát, amelytől a halandó embernek elakad a lélegzete. Nem volt olyan ház, olyan emlékmű, amelytől ne kerekedett volna el a szeme. Muzsika lengte be az utcákat, száz különböző dal egyszerre, de mind egybeolvadt a tömeg zajával, és együttesen nagyszerű, örömteli harmóniát alkottak. Édes illatszerek, fűszerek, csodálatos ételek, miriádnyi virág illata hömpölygött a levegőben, mintha a világ minden jó illata itt tartott volna gyülekezőt.

A széles, sima szürke kőlapokkal borított út, amelyen a városba érkezett, egyenesen vezetett tovább a központba. Egy torony lábánál ért véget. Ez magasabb és egyben szélesebb is volt minden más toronynál amelyet a városban látott. És fehér volt, mint a frissen esett hó. Ott, annak a belsejében várt rá a biztonság és a tudás, amit keres. De a város olyan szép volt, soha nem is álmodott ilyen szépségről. Biztos nem baj, ha egy kicsit még elhalasztja a toronyhoz érkezést. Csak egy egész kicsit... Oldalt fordult, egy keskenyebb utcára, ahol zsonglőrök sétáltak különös gyümölcsökkel megrakott pultok között.

Előtte, az utca végén, hófehér torony magasodott. Ugyanaz a torony. Mindjárt, gondolta, azzal a következő saroknál megint elkanyarodott. Ez az utca is a fehér toronyhoz vezetett. Makacsul befordult a következő mellékutcán, aztán a következőn, a következőn... Minden alkalommal, az alabástrom toronnyal találta magát szembe. Megpördült, futásba kezdett... majd megtorpant. A fehér torony előtt állt. Nem mert hátranézni, félt, hogy ott is az lesz.

Még mindig barátságos arcok vették körül, de most az elveszett remény fájdalma is látszott rajtuk. Csalódtak benne. De továbbra is integettek neki, menjen tovább, előre. Egyre könyörgőbbé váltak a mozdulataik. A torony felé mutogattak. Kétségbeesés csillogott a szemükben, és tudta, egyedül ő segíthet rajtuk. Csak ő mentheti meg őket.

Hát jó, gondolta. Elvégre magától is oda igyekezett.

Amint megtette az első lépést, a körülötte lévők arcáról nyomban eltűnt a szomorúság, mosolyra görbült minden száj. Együtt haladtak vele. Apró gyerekek szórtak virágokat a lába elé. Zavarodottan nézett hátra, kinek szánhatták vajon őket, de csak még több mosolygó embert látott, akik mind mutogattak, menjen tovább. Ezek szerint nekem, gondolta. Maga sem tudta miért, de egyszer csak már nem is tűnt olyan különösnek a dolog. De nem töprengett sokáig. Minden a legnagyobb rendben volt.

Előbb egyvalaki, majd egyre többen fakadtak dalra, míg végül minden hang egyetlen szívgyönyörködtető himnuszba olvadt össze. A szöveget még mindig nem értette, de a tucatnyi egymásba fonódó harmóniából csak úgy áradt az életöröm, a felszabadult boldogság. Zenészek vegyültek szökellő tánclépésben az áramló tömegbe, furulyák, hárfák, tucatnyi különböző méretű dob csatlakozott a kórushoz. Minden ének, amelyet korábban hallott, zökkenőmentesen olvadt bele a közös dallamba. Lányok táncolták körül, virágfüzéreket dobtak a vállára, akasztottak a nyakába. Rámosolyogtak; minden, a torony felé megtett lépéssel nőtt az örömük. Nem bírta megállni, hogy ne nevessen rájuk. Bizsergett a lába, táncra akart perdülni, és miközben ezen gondolkozott, már táncolt is, tökéletesen követte a ritmust, a mozdulatokat, mintha születésétől kezdve ismerte volna a lépéseket. Hátravetett fejjel kacagott fel. Olyan könnyűek voltak a léptei, sokkal könnyebbek, mint azelőtt, amikor... Már nem emlékezett annak a nevére, akivel azelőtt táncolt, de nem is tűnt annyira fontosnak.

Ez az, ami eljövend, suttogta a fejében egy hang, amely valamiképpen maga is a diadalének része volt, ez a végzeted.

Gallyként sodorta magával a tömeg áradata a város közepén nyíló hatalmas térre. Most először vette észre, hogy a fehér torony pompázatos, világos márványpalotából emelkedik a magasba. A palotát mintha nem is építették, hanem inkább szobrászok faragták volna ki egy hatalmas kőből: hullámos, kanyargózó falai, burjánzó kupolái, égbe nyúló karcsú tornyai egyetlen lélegzetelállító egységet alkottak. Ősrégi, patinás kövekből épült széles lépcsők vezettek fel hozzá a térről. A tömeg a lépcső tövében megállt, de a himnuszuk még magasabbra szárnyalt. A hullámzó dallam körbefolyta, lábai alig érintette a kövezetet. Ez a végzeted, suttogta a hang, most már határozottabban, mohón.

Már nem táncolt, de azért nem állt meg. Habozás nélkül indult fölfelé a lépcsőkön. Hiszen is ide tartozott.

A lépcső tetején óriási, masszív, díszes kapuszárnyak zárták el az utat. Az ősöreg fát olyan bonyolult, finom domborművek borították, el sem tudta képzelni, milyen aprónak kellett lennie a késnek, amellyel faragták őket. A kapu kinyílt. Belépett. Mennydörgésszerű, visszhangzó döndüléssel csapódott be mögötte.

– Már vártunk rád – sziszegte a Myrddraal.

Összerezzent, kiegyenesedett ültében. Vadul zihált. Remegve nézett körbe. Tam még mindig az ágyon aludt.

Fokozatosan megnyugodott, lelassult a légzése. Félig elégett farönkök lángoltak a kandallóban, jó adag parázs gyűlt már össze benne. Valaki rendszeresen rakhatta, mialatt aludt. A lábánál egy pokróc hevert; akkor csúszott le, amikor felébredt. A hevenyészve összeeszkábált hordágy eltűnt. A kabátja, akárcsak az apjáé, az ajtó mellett lógott a fogason.

Letörölte a hideg verítéket az arcáról. Remegett a keze. Azon rágódott, vajon ha álmában nevezi néven valaki a Sötét Urat, ugyanúgy felhívja-e vele magára a figyelmét, mintha fennhangon tenné.

Az ablakon tompa, halvány fény áradt a szobába; alkonyodott. A kerek, majdnem telihold jó ideje felkelt, a Ködhegység felé már láthatóak voltak a kora esti csillagok. Végigaludta a napot. A dereka egy helyütt egészen elzsibbadt. Fintorogva masszírozta meg. Ezek szerint úgy aludt, hogy a kardmarkolat végig nyomta az oldalát. A hasa is üres, aztán ott a tegnapi rémes éjszaka: nem csoda, hogy rosszakat álmodott.

Hangosan korgott a gyomra. Nehézkesen, merev tagokkal állt fel. Az asztalhoz sétált, ahol al'Vere asszony a tálcát hagyta. Felhajtotta a fehér konyharuhát. Bármilyen sokáig aludt is, a marhahúsleves még mindig meleg volt, akárcsak a ropogós kenyér. A fogadósné megint előrelátó volt: kicserélte a tálcát. Ha ő egyszer elhatározza, hogy valakibe meleg ételt diktál, addig nem nyugszik, míg tele nincs az illető hasa.

Felhajtott némi levest. Olyan éhes volt, alig bírta kivárni, hogy némi húst és sajtot tegyen a két szelet kenyér közé, mielőtt befalja. Nagyokat harapott a szendvicsbe. Lassan visszasétált az ágyhoz.

Al'Vere asszony szemmel láthatóan Tamot is gondjaiba vette. A férfi ruhái kimosva, szépen összehajtogatva feküdtek az ágy mellett álló asztalkán. Maga Tam gondosan, nyakig be volt takargatva. Mikor megérintette a homlokát, az apja kinyitotta a szemét.

– Hát itt vagy, fiam. Marin mondta, hogy a szobában vagy, de arra sem volt erőm, hogy fölüljek és odanézzek. Kijelentette, túl fáradt vagy, nem fog csak azért fölkelteni, hogy láthassalak. Márpedig ha egyszer valamit a fejébe vett, még Bran sem tudja jobb belátásra bírni.

Tam erőtlen, halk hangon beszélt, de a tekintete tiszta volt és józan. Igaza volt az aes sedai-nak, gondolta Rand. Elegendő pihenéssel olyan lesz, mint régen.

– Hozhatok neked valami ennivalót? Al'Vere asszony hagyott itt egy tálcányit.

– Már megetetett... Már ha evésnek lehet nevezni egy kis üres húslevest. Nem csoda, ha rosszakat álmodik az ember, ha csak leves kotyog a... – Kissé nehézkesen elődugta a kezét a takaró alól, megérintette a fiú derekán lógó kardot. – Ezek szerint nem álom volt. Mikor Marin azt mondta, beteg vagyok, azt hittem... De te jól vagy. Egyedül ez számít. A tanyával mi lett?

Rand nagy levegőt vett.

– A trallokok megölték a juhokat. Azt hiszem, a tehenet is elvitték. A házra pedig ráfér egy alapos takarítás. – Halvány mosolyra húzódott a szája. – De sokaknál még szerencsésebbek is voltunk. A fél falut felégették.

Mindent elmesélt Tamnak, ami történt. Vagy legalábbis a nagy részét. Az apja figyelmesen végighallgatta, néha lényegre törő kérdéseket tett föl. Hamarosan azon kapta magát, hogy kénytelen elmondani, hogyan tért vissza a tanyára az erdőből. Így már muszáj volt megemlítenie a trallokot is, amelyet megölt. El kellett mondania, hogy Nynaeve azt mondta, Tam a halálán van, menthetetlen, különben nem tudta volna megmagyarázni, miért az aes sedai gyógyította meg, miért nem a javasasszony. Az apja szemei ennek hallatán döbbenten kerekedtek el: egy aes sedai Emondmezőn. A tanyától a faluig tartó út részleteibe viszont már nem látta fontosnak belemenni. Nem szívesen beszélt volna a félelméről vagy akár az úton látott Myrddraalról. A rémálmáról még kevésbé. De legfőképpen nem látta értelmét, hogy megemlítse, amit Tam lázálmában hordott össze. Nem, még nem. Amit Moiraine mondott, azt viszont semmiképp nem hallgathatta el.

– Na, erre a mesére aztán még egy mutatványos is büszke lehetne – dünnyögte Tam, mikor elhallgatott. – Ugyan mit akarnának veletek a trallokok? Vagy a Sötét Úr, a Fény szerelmére?

– Gondolod, hogy hazudik? Al'Vere mester azt mondta, tényleg csak két tanyát támadtak meg. És Luhhan mester meg Cauthon mester házával kapcsolatban is igazat mondott.

Tam egy darabig csendben feküdt, majd így szólt:

– Mondd el, mit mondott. Pontosan, szóról szóra, ha lehet.

Vadul törte a fejét. Ugyan ki emlékezik szóról szóra arra, amit hallott. A szája szélét rágcsálta. Megvakarta a fejét. Lassan, meg-megállva felidézte, amit a nő mondott, amennyire emlékezett.

– Más nem jut eszembe – fejezte be végül. – Van, amire nem mernék megesküdni, hogy nem egy kicsit másképp mondta-e, de a lényege ez volt.

– Így is megteszi. Ennél jobbra hiába számítok, nem igaz? Meg kell értened, kölyök, az aes sedai-ok csalafinta népség. Nem hazudnak, illetve nem állítanak olyat, ami egyértelműen nem igaz. De amit mondanak, az nem mindig azt jelenti, amit hinnél. Légy óvatos, ha Moiraine-nek van dolgod.

– Hallottam a történeteket – háborodott fel Rand. – Nem vagyok már gyerek.

– Szóval nem vagy. Nem bizony. – Tam nagyot sóhajtott, majd bosszúsan rázkódott össze. – Attól még veled kellene mennem. A Folyóközön kívüli világ egész más, mint Emondmező.

Most alkalma lett volna rákérdeznie, mikor ment Tam ki a nagyvilágba, és miért, de nem használta ki. Ehelyett leesett az álla.

– Csak így? Ennyi az egész? Azt hittem, megpróbálsz majd lebeszélni róla. Azt hittem, száz okot mondasz majd, miért ne menjek. – Ekkor ráébredt, tulajdonképpen erősen reménykedett benne, hogy száz okot mondjon, éspedig minél jobbakat.

– Százat talán nem – horkant fel az apja –, de néhány azért tényleg eszembe jutott. Csak hát igazából nem sokat számítanak. Ha trallokok törnek az életedre, Tar Valonban sokkal nagyobb biztonságban leszel. Csak sose feledkezz meg az óvatosságról. Az aes sedai-ok bármit tesznek, megvan rá a maguk jó oka, és ez nem mindig az, amit gondolnál.

– A mutatványos is valami ilyesmit mondott...

– Ezek szerint tudja, mit beszél. Tartsd nyitva a szemed, használd az agyad, és fogd vissza a nyelved. Ha ezt betartod, az lényegében mindenütt a hasznodra lesz a Folyóközön kívül, de az aes sedai-okkal kapcsolatban különösen. Meg az őrzőkkel. Mondj valamit Lannak, és akár úgy is veheted, hogy Moiraine-nek is elmondtad. Ha őrző, akkor hozzá van kötve. Ez olyan biztos, mint hogy a nap felkelt ma reggel. Nemigen fog titokban tartani előtte bármit is. Lehet, hogy egyáltalán semmit.

Rand nem sokat tudott az aes sedai-okat az őrzőjükkel összekötő kötelékről, bár annak fontos szerepe volt minden őrzőkről szóló történetben, amit valaha is hallott. Valami a Hatalommal kapcsolatos dolog volt mögötte, valami ajándék, amit az őrző kapott, de az sem kizárt, hogy egyfajta csere. Az őrzőknek mindenesetre a legkülönfélébb előnyük származott a dologból a történetek szerint. Gyorsabban gyógyulnak, mint az átlagos ember, tovább kibírják élelem, víz, alvás nélkül. Állítólag megérzik a trallokok közelségét, bizonyos távolságból. Mint ahogy a Sötét Úr más teremtményeiét is. Ez mindenesetre megmagyarázza, miért tudták még a támadás előtt figyelmeztetni a falut. A történetek arról nem beszéltek, az aes sedai-ok mit nyernek a köteléken, de biztos volt benne, hogy valamit igen.

– Óvatos leszek – ígérte. – Csak azt tudnám, miért. Teljesen hihetetlen az egész. Miért én? Miért mi?

– Én is örülnék, ha tudnám. Vér és hamu, bár tudnám – Tam szomorúan sóhajtott. – Hát, a törött tojásnak hiába próbálnánk visszatenni a héjába a levét, azt hiszem. Mikor kell indulnotok? Én egy-két napon belül talpra állok, és neki is állhatunk új nyájat összeszedni. Oren Dautrynak sok jószága van, jófajták is, és valószínűleg hajlandó megválni egy részüktől így, hogy a legelő még mindig nem zöldült ki. Meg Jon Thane is.

– Moiraine... az aes sedai azt mondta, ágyban kell maradnod. Azt mondta, hetekig. – Tam már nyitotta volna a száját, de ő folytatta. – És beszélt al'Vere asszonnyal.

– Ó. Hát, talán azért jobb belátásra tudom majd téríteni Marint egy idő után. – A hangjából úgy tűnt, ebben maga sem hisz igazán. Élesen Randre pillantott. – Hamarosan indultok, különben nem kerülted volna így ki a választ. Holnap? Vagy talán már ma este?

– Ma este – mondta halkan Rand.

Tam szomorúan bólintott.

– Jó. Ha meg kell lennie, jobb nem halogatni. De azért ehhez a „hetekig” dologhoz még lesz egy-két szavam. – Megrántotta a takaróját, de a mozdulatban több volt a sértett önérzet, mint az erő. – Lehet, hogy néhány nap múlva mégiscsak utánatok megyek. Még útközben utolérlek titeket. Meglátjuk, hogy tart ágyban Marin, ha igazán fel akarok kelni.

Kopogtak. Lan dugta a fejét a szobába.

– Gyorsan búcsúzz el, birkapásztor, aztán gyere. Lehet, hogy baj lesz.

– Baj? – kérdezte Rand, mire az őrző türelmetlenül rámordult.

– Te csak igyekezz!

Gyorsan felkapta a köpenyét. Kezdte volna lekapcsolni a kardövet, de Tam rászólt.

– Tartsd meg. Több szükséged lesz rá, mint nekem. Bár, ha a Fény is úgy akarja, egyikünknek sem kell. Vigyázz magadra, kölyök. Hallod?

Rand Lan folyamatos hangos nemtetszése ellenére lehajolt; szorosan megölelte Tamot.

– Visszajövök. Ígérem.

– Hát persze, hogy visszajössz – nevetett az apja. Viszonozta az ölelést, ha gyengén is. Szeretetteljesen háton paskolta a fiút. – Tudom. És mire visszaérsz, kétszer annyi birka vár majd rád, mint eddig volt. Lesz dolgod bőven. De most már menj, mielőtt ez a jóember kárt tesz magában.

Rand megpróbált maradni még egy kicsit, keresgélte a szavakat a kérdéshez, amelyet nem akart feltenni, de Lan odament hozzá, megfogta a karját, és kihúzta a folyosóra. Az őrző most szürkészöld, zsindelyszerűen egymásra boruló fémpikkelyekből álló páncélzubbonyt viselt. Csak úgy sütött a hangjából a bosszúság.

– Sietnünk kell. Nem ismered azt a szót, hogy baj?

Az ajtó előtt már ott várta Mat, köpenyben, kabátban. Az íja is nála volt, derekán tegez himbálózott. Idegességében előre-hátra hintázott a sarkán. Állandóan a lépcső felé pillantgatott, legalább annyira türelmetlenül, mint aggodalmasan.

– Nem olyan, mint a történetekben, mi, Rand? – kérdezte harsányan.

– Miféle baj van? – kérdezte, de az őrző válasz helyett előresietett. Kettesével vette lefelé a lépcsőket. Mat is utánairamodott, közben integetett neki, hogy kövesse.

A köpenyébe bújt, és utánuk indult. Lent érte őket utol. A nagyteremben most egészen halvány volt a fény; a gyertyák fele kiégett, de a maradék is mind tövig égett már, alig pislákolt. Csak ők hárman tartózkodtak a helyiségben. Mat az egyik elülső ablak mellett állt; úgy kukucskált kifelé, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Lan résnyire nyitotta az ajtót, úgy kémlelte a fogadó előtti térséget.

El nem tudta képzelni, mit nézhetnek, így hát csatlakozott a férfihoz. Az őrző rámordult, hogy legyen óvatos, de azért kissé szélesebbre nyitotta a rést, hogy ő is lásson.

Először nem is volt teljesen biztos benne, mit lát tulajdonképpen. Egy csapat falubeli férfi, olyan három tucat körül, verődött össze a házaló kocsijának kiégett maradványainál. Fáklyák világították meg az arcukat. Moiraine feléjük fordulva állt, háttal a fogadónak. Látszólag nyugodtan, kényelmesen támaszkodott a botjára. Egy lépéssel a csoport előtt Hari Coplin állt a bátyjával, Darllal és Billi Congarral. Cenn Buie is ott volt. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Rand döbbenten vette észre, hogy Hari az öklét rázza Moiraine felé.

– Tűnjenek el Emondmezőről! – kiáltotta a savanyú képű gazda.

A csoportból néhányan egyetértően visszhangozták utána, amit mondott, bár némiképp habozva, és közelebb jönni sem mertek. Tömegesen talán hajlandóak szembeszállni egy aes sedai-jal, de egyikőjük sem akarta magára vonni a figyelmet. Főleg nem egy aes sedai-ét, akinek minden oka megvan rá, hogy megsértődjön.

– Maguk hozták ide azokat a szörnyeket! – harsogta Darl. Meglengette a fáklyáját a feje fölött, mire „Maguk hozták őket” és „A maguk hibája” kiáltások hallatszottak, unokatestvére, Billi vezényletével.

Hari a könyökével oldalba bökte Cenn Buie-t. Az öreg tetőfedő összeszorította a száját, és ferde pillantást vetett rá.

– Azok a dolgok... azok a trallokok soha nem jöttek ide eddig, csak most, amikor maguk – motyogta alig hallhatóan. Savanyú képpel kapkodta ide-oda a fejét, mintha legszívesebben valahol máshol lenne, és éppen azt nézné, hogy juthatna oda. – Maga egy aes sedai. Mi pedig nem kérünk a maga fajtájából itt, a Folyóközben. Az aes sedai-okkal együtt jár a vész. Ha itt marad, csak még több sorscsapás ér minket.

A többi falusi nem reagált a beszédére, mire Hari bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét. Egyszer csak kikapta Darl kezéből a fáklyát, és mérgesen a nő felé rázta.

– Tűnj el! – kiáltotta. – Vagy kifüstölünk!

Halotti csönd támadt. Csak a lépések zaja hallatszott, ahogy a falusiak hátráltak. A folyóköziek megvédték magukat, ha kellett, de az erőszak messze nem volt hétköznapi dolog errefelé, az ilyen fenyegetőzés pedig végképp idegen volt tőlük. Legfeljebb az öklüket rázták néha, ha haragudtak valakire. Cenn Buie, Billi Congar és a két Coplin magára maradt, elkülönülten a többiektől. Billi, az arcáról ítélve, maga is szívesebben elhátrált volna.

Hari megdöbbent a támogatás ilyen fokú hiányától, de gyorsan összeszedte magát.

– Tűnj el! – kiáltotta újra. Darl egyetértően visszhangozta, akárcsak Billi, bár utóbbi kissé halkabban. Hari mérgesen jártatta végig a pillantását a többieken. A legtöbben kerülték a tekintetét.

Ekkor Bran al'Vere és Haral Luhhan lépett elő az árnyékból, közelebb jöttek, majd megálltak, távol mind az aes sedai-tól, mind a tömegtől. A polgármester egyik kezében mintegy mellékesen a nagy fapörölyét tartotta, amellyel a csapot szokta a hordókba verni.

– Jól hallottam? Fel akarja gyújtani valaki a fogadómat? – kérdezte barátságosan.

A két Coplin hátrált egy lépést, Cenn Buie pedig oldalt húzódott tőlük. Billi Congar a tömeg közé iszkolt.

– Nem, azt nem – biztosította gyorsan Darl. – Azt nem mondtuk, Bran... ööö, polgármester.

Bran bólintott.

– Akkor talán azt hallottam, hogy a vendégeket akartátok bántani a fogadómban?

– De hát ez egy aes sedai – kezdte mérgesen Hari, de a torkán akadt a szó, mert Haral Luhhan megmozdult.

A kovács egyszerűen csak nyújtózkodott. Feje fölé nyújtotta vaskos karjait, összeszorította súlyos ökleit. Csak úgy recsegtek-ropogtak az ujjai. Hari azonban úgy nézett rá, mintha azok az öklök épp csak egy hajszálnyival kerülték volna el az orrát. Haral karba tette a kezét.

– Bocsáss meg, Hari. Nem akartalak félbeszakítani. Mit is akartál mondani?

Ám Hari válla megroggyant, mintha legszívesebben fejest ugrana önmagába és eltűnne. Úgy nézett ki, nincs több mondanivalója.

– Meg vagyok döbbenve rajtatok, emberek – harsogta Bran. – Kezdjük például veled, Paet al'Caar. Tegnap este eltört a fiad lába, én meg már ma járni láttam vele, csakis Moiraine Sedai-nak köszönhetően. Eward Canwin, te meg úgy feküdtél a hasadon, a hátadon végig egy vágással, mint a pucolásra váró hal. Egészen, míg meg nem gyógyított. Most meg már mintha egy hónapos lenne a sebhely, és ha jól sejtem, hamarosan alig marad nyoma. Na és te, Cenn. – A tetőfedő már éppen araszolt vissza, a tömeg felé, de most megtorpant, kényelmetlenül feszengett Bran pillantásának súlya alatt. – A Falutanács bármely tagjának jelenléte megdöbbentene, de a tiéd még jobban, mint bárki másé. A karod most is hasznavehetetlenül lógna, alaktalan, égett, összezúzott, élettelen rongydarab lenne, ha ő nem segít. Látom, a hálát nem ismered, de hogy még a szégyent se...?

Cenn megemelte a jobb karját, majd dühösen kapta el róla a pillantását.

– Nem tagadhatom, segített – dünnyögte, és úgy tűnt, igenis szégyelli azért magát. – És másoknak is. – Könyörgő hangon folytatta – De hát akkor is aes sedai, Bran. Ha nem miatta jöttek ide a trallokok, akkor ugyan miért? Minekünk itt a Folyóközben semmi szükségünk az aes sedai-okra. Nem kérünk belőlük. Tartsák meg maguknak a problémáikat, tőlünk minél távolabb.

Néhányan, a leghátul, megnyugtató takarásban állók közül kiáltozni kezdtek.

– Nem kérünk az aes sedai-ok problémáiból!

– Küldjük el innen!

– Zavarjuk el!

– Miért jöttek ide, ha nem miatta?

Bran egyre komorabban nézett, összehúzta a szemöldökét, de mielőtt megszólalhatott volna, Moiraine egyszer csak pörgetni kezdte indafaragású botját a feje fölött. Rand hangosan kapott levegőért, akárcsak a falusiak csoportja, ugyanis a bot mindkét vége fölött fehér lángnyelv jelent meg. Rezzenéstelenül, egyenesen irányultak felfelé, mint két ragyogóan világító lándzsahegy, annak ellenére, hogy a bottal együtt pörögtek. Még Bran és Haral is hátrébb húzódtak. Pár pillanat múlva a nő előre, lefelé lendítette mindkét kezét. Előrenyújtott kezeiben a bot vízszintesen állt. A két fehér láng még mindig égett. Fényesebbek voltak, mint a fáklyák. Mindenki hátrált, a kezével takarta el a szemét a fájdalmas ragyogás elől.

– Idáig jutott hát Aemon vére? – Az aes sedai nem beszélt hangosan, mégis elnyomtak minden más zajt a szavai. – Kisemberek, akik azért vinnyognak, hogy joguk van elrejtőzni, mint a nyulaknak? Elfelejtettétek, kik voltatok, elfelejtettétek, mik voltatok. Én mégis remélem, hogy valami kevés megmaradt bennetek, valami vérben, csontban megbújó emlék. Legalább egy szikra, hogy megacélozzon benneteket a közelgő hosszú éjszakára.

Senki nem szólt. A két Coplin úgy nézett ki, mint aki soha többé nem akarja kinyitni a száját.

– Elfelejtettük, kik voltunk? – kérdezte Bran. – Azok vagyunk, akik mindig is voltunk. Becsületes földművesek, pásztorok, mesteremberek. Folyóköziek.

– Innen délre folyik egy folyó, amit ti Fehér-folyónak hívtok, de messze keletre élnek még olyan népek, amelyek az igazi nevén nevezik. Manetherendrellnek. A Régi nyelven ez annyit tesz, „a hegyi otthon vizei”. Kristálytiszta víz, ami valaha a bátorság és szépség földjén folyt. Kétezer évvel ezelőtt a Manetherendrell olyan csodálatosan szép város falait mosta, hogy rendszeresen látogattak ide ogier kőművesek, csak hogy láthassák, gyönyörködhessenek benne. Tanyákkal, falvakkal volt tele ez az egész vidék, még az is, amit az Árnyak Erdejének hívtok, de még messze azon túl is. És ezeknek a lakói mind úgy gondoltak magukra, mint a Hegyi Otthon népe, Manetheren népe.

– Királyukat Aemon al Caar al Thorinnak hívták, Thorinfia Caarfia Aemonnak. Ledrene ay Ellan ay Carlan volt a királynéja. Aemon nem ismerte a félelmet, olyannyira, hogy a legnagyobb dicséret, amelyet valaki bátorságára mondhattak, az volt, hogy az illetőnek aemonszíve van. Még az ellenségei is használták a kifejezést. Eldrene olyan szép volt, hogy azt mondták, egyedül azért nyílnak a virágok, hogy őt mosolyra fakasszák. Bátorság, szépség, bölcsesség és oly mélységes szerelem, amit még a halál sem tud kioltani. Sírjatok, ha van szívetek, amiért odavesztek, amiért elveszett az emlékük. Sírjatok, amiért elveszett a vérük.

Ekkor elhallgatott. Senki sem szólt. Rand épp olyan lenyűgözve figyelt, mint a többiek, elbűvölte a nő varázslata. Mikor újra megszólalt, valósággal itta magába a szavait, akárcsak a többi jelenlévő.

– Közel két évszázadon át pusztított a Trallok háború szerte a világon, és bárhol dúlt is a csata, Manetheren vörös sasos zászlaja mindig az elsők között vonult a harcba. Manetheren katonái tüske voltak a Sötét Úr lábában. Énekeljetek Manetheren népéről, akik soha nem hajtottak térdet az Árnyéknak. Énekeljetek Manetherenről, a törhetetlen kardról.

– Éppen messze jártak a katonáik, Bekkar mezején, más néven, a Vér mezején, mikor megérkezett a hír, hogy egy trallok hadsereg az otthonuk ellen vonul. Túl messze voltak, csak várhattak az országuk pusztulásának hírére, mert a Sötét Úr erői egyszer és mindenkorra végezni akartak a népükkel. Hisz a legerősebb tölgyfát is elpusztíthatjuk, ha elvágjuk a gyökereit. Túl messze voltak, nem maradt nekik más, csak a gyász. Csakhogy ők a Hegyi Otthon fiai voltak.

– Habozás nélkül, nem is gondolva a távolságra, amelyet meg kell tenniük, hazaindultak, véresen, porosan, egyenesen a csatamezőről, ahol épp csak megnyerték a küzdelmet. Erőltetett menetben haladtak, éjjel-nappal, mert látták, micsoda borzalmakat hagy maga mögött egy trallok hadsereg, és egyikük sem tudott volna aludni, amíg Manetherent is ilyen veszély fenyegeti. Úgy robogtak, mintha szárnya nőtt volna a lábuknak, messzebbre és gyorsabban vonultak, mint barátaik legszebb álmaikban, ellenségeik legsötétebb rémálmaikban gondolták volna. Bármikor máskor önmagában erről a menetelésről is dalokat írtak volna. Amikor végül a Sötét Úr hadserege Manetheren földjéhez érkezett, a Hegyi Otthon fiai ott álltak a határán, háttal a Tarendrell felé.

Valamelyik falusi ekkor halkan felujjongott, de Moiraine folytatta, mintha nem is hallotta volna.

– A Manetheren katonáival szemben felvonult horda oly hatalmas volt, hogy látványuk a legbátrabb szívet is elcsüggesztette volna. Hollók feketítették el az eget, trallokok a földet. Trallokok és emberi szövetségeseik. Trallokok és árnybarátok százezrei, Rémurak parancsnoksága alatt. Éjszaka több tábortüzük lobogott, mint égen a csillag, hajnalban pedig kibontották Ba'alzamon zászlaját. Ba'alzamonét, a Sötétség Szívéét. Ez a Hazugság Atyjának egy ősrégi neve. A Sötét Úr persze akkor is Shayol Ghul-i börtönében raboskodott, hiszen ha szabadon van, az egész emberiség összes hadserege is kevés, hogy megállítsa. De azért jelen volt a hatalma. A Rémurak és valami tömény gonoszság formájában, amitől a fénypusztító lobogó nagyon is odaillőnek tűnt; ami megdermesztette a vele szembenálló emberek lelkét.

– Ennek ellenére nem feledkeztek meg a kötelességükről. Hiszen a folyó túlpartján a szülőföldjük feküdt. Távol kellett tartaniuk az ellenséges hordát és az azt kísérő gonosz hatalmat a Hegyi Otthontól. Aemon hírvivőket küldött ki a szélrózsa minden irányába. Ígéretet kaptak, felmentik őket, ha három napig kitartanak. Három napig egy olyan túlerővel szemben, amely már az első órában könnyedén elsöpörheti őket. Ám valahogyan, véres támadásokkal, kétségbeesett védekezéssel, végigküzdötték az első órát, majd a másodikat, a harmadikat. Három napon át harcoltak, és bár a föld vágóhíddá változott körülöttük, senkit nem engedtek át a Tarendrellen. De a harmadik napon leszállt az éjszaka, és még mindig nem érkezett segítség, de még csak hírnökök sem. Így hát egyedül küzdöttek tovább. Hat napon át. Kilencen. A tizedik napon aztán Aemonban bizonyossággá erősödött az árulás keserű tudata. Senki nem küldött felmentő sereget, ők pedig képtelenek tovább tartani a gázlót.

– Akkor mit csináltak? – kérdezte izgatottan Hari. A fáklyák lángja meg-meglibbent a hideg éjszakai fuvallatban, de senki sem mozdult, senki nem húzta szorosabbra a köpenyét.

– Aemon átkelt a Tarendrellen – mondta Moiraine –, és lerombolta maga mögött a hidakat. Azután mindenhová eljuttatta az országában az üzenetet, hogy meneküljön, ki merre lát, mert tudta, a trallok hordát kísérő erők előbb-utóbb megtalálják a módját, hogyan juttassák át a sereget a folyón. Alig indította útnak a futárokat, a trallokok már meg is kezdték az átkelést. Manetheren katonái folytatták a harcot, hogy az életük feláldozásával néhány órát nyerjenek a népüknek a menekülésre. Manetheren városában Eldrene időközben megszervezte az ország kiürítését, a lakosságnak a legmélyebb erdőkbe, a hegycsúcsok közé rejtését.

– De nem mindenki menekült el. Először apró csermelyként, majd hömpölygő folyamként indultak meg, mígnem valóságos emberáradat vonult, nem a biztonságba, hanem csatlakozni az országukat védő hadsereghez. Juhászok íjakkal, parasztok vasvillával, favágók fejszével. Nők is voltak közöttük, vállukra vetve vitték fegyverüket, ki mit talált. Férjük, jegyesük oldalán mentek a harcba. Mindannyian tudták, hogy soha nem térnek vissza. De a szülőföldjükről volt szó. Az apáiké volt, és egyszer a gyermekeiké lesz; azért mentek, hogy az ellenségnek meg kelljen fizetnie érte. Minden egyes talpalatnyi földet elborított a vér, mielőtt a Sötét Úr seregéé lehetett volna, de végül mégis visszaszorították Manetheren hadseregét, ide, erre a helyre, amelyet ma Emondmezőnek hívtok. Itt zárták körül őket a trallok hordák.

Szomorúan folytatta, szavai a hideg könnyek hangján szóltak.

– Halmokban álltak már a trallok hullák és a renegát emberek holttestei, de mindig újabbak másztak át az iszonyat eme dombjain, újabb és újabb hullámban érkezett a halál, végeérhetetlenül. Itt csak egyféle végkifejlet volt lehetséges. Mire leszállt az éjszaka, egyetlen ember, férfi vagy nő sem élt azok közül, akik napkeltekor a vörös sasos zászló alatt álltak. A törhetetlen kardot szilánkokra zúzták.

– A Ködhegységben Eldrene egyedül maradt Manetheren kiürült városában. Mikor megérezte, hogy Aemon meghalt, a szíve is kedvesével pusztult. Nem maradt más a helyén, mint végtelen bosszúszomj. Bosszút akart a szerelméért, a népéért, a szülőföldjéért. A keserűség, az őrjöngő gyász erejétől hajtva kinyúlt az Igazi Forráshoz; a trallok seregre zúdította az Egyetlen Hatalmat. És a Rémurak mind elpusztultak, ahol éppen voltak. Titkos haditanácson, a csapataik között, bárhol. Egy lélegzetvételnyi idő alatt az összes Rémúr és a Sötét Úr hadseregének összes tábornoka lángra lobbant és elhamvadt. Ahogy a testük a tűz, úgy frissen győzedelmeskedett hadseregük a rettegés martaléka lett.

– Hamarosan mind menekültek, mint vadállatok az erdőtűz elől. Nem gondoltak semmi másra, csak a túlélésre. Ezrek fulladtak a Tarendrellbe, mikor a Rémurak segítsége nélkül akartak átkelni rajta. A Manetherendrell hídjait maguk rombolták le, annyira rettegtek, hogy követheti őket valami megnevezhetetlen iszonyat. Ha embereket találtak, gyilkoltak, ha egy falura bukkantak, felégették, de a menekülés volt az egyetlen igazi céljuk. Míg végül egyetlenegy sem maradt Manetheren földjén. Szétszóródtak, mint homok a forgószélben. A végső bosszú lassabban jött, de nem maradt el. Előbb-utóbb mindannyiukkal végeztek, más népek, más hadseregek, távoli földeken. Vadásztak rájuk, míg végül egy sem maradt életben azok közül, akik Aemon mezején embert öltek.

– De Manetheren népe is nagy árat fizetett. Eldrene többet szívott magába az Egyetlen Hatalomból, mint amit egyetlen ember segítség nélkül valaha is irányíthatna. Ahogy az ellenséges tábornokok meghaltak, vele is végzett a maga idézte erő. A testét elnyelő lángok az üres várost is elborították, még a köveket is elolvasztották. Manetheren helyén csak a hegység csupasz sziklája maradt. A nép viszont megmenekült.

– Tanyáikból, falvaikból, csodálatos városukból semmi sem maradt. Néhányan talán azt mondták volna a helyükben, hogy nincs már itt a számukra semmi, nincs más választásuk, mint más vidékre menekülni, ahol új életet kezdhetnek. Ám ők nem mondtak ilyet. Akkora árat fizettek a szülőföldjükért, vérben és reményben, mint előttük még senki, ezért úgy érezték, most már acélnál is erősebb kötelékek fűzik őket ehhez a földhöz. Ahogy teltek az évek, újabb és újabb háborúk tizedelték meg őket, míg végül teljesen feledésbe merült a világnak ez a sarka, ők maguk pedig a háborút felejtették el. Egy idő után már semmire nem emlékeztek elődjeik haditudásából, harci ismereteiből. Manetherent soha nem építették újra. Égbe nyúló tornyai, csörgedező szökőkútjai álommá váltak, amely lassan elhalványult, eltűnt az emberek tudatából. De a gyermekeik és gyermekeik gyermekei továbbra is megtartották a földjüket. Akkor is, amikor a hosszú évszázadok a miértet rég elmosták már az emlékezetükből. De itt maradtak, és most is itt vannak. Ti vagytok azok. Sirassátok Manetherent! Sirassátok, ami örökre elveszett!

Moiraine botján kialudtak a lángnyelvek. Úgy eresztette maga mellé, mintha legalább ötven kilót nyomna. Egy hosszú pillanatig a szél süvöltése volt az egyetlen zaj. Aztán egyszer csak Paet al'Caar furakodott elő a csoportból, félretolva a két Coplint.

– Én nem ismerem ezt a történetet – mondta a hosszú állú gazda. – Én aztán nem vagyok tüske a Sötét Úr talpában. Valószínűleg soha nem is leszek. De az én Wilem csak maga miatt tud még járni, és emiatt szégyellem magam, hogy itt vagyok. Nem tudom, meg tud-e nekem bocsátani, de akár igen, akár nem, én most megyek. És éntőlem addig maradhat Emondmezőn, ameddig akar.

Gyorsan biccentés, majdnem meghajlás után megfordult, és még egyszer keresztülfurakodott a csoportosuláson. A túloldalra érve elindult haza. Ekkor a többiek is mormogni kezdtek, szégyenkező arccal motyogtak kurta bocsánatkéréseket, aztán szétszéledtek. A Coplinok savanyú képet vágtak, mérgesen forgatták a fejüket, de amikor meglátták a körülöttük állók arcát, szó nélkül eltűntek az éjszakában. Billi Congar még előbb elhúzta a csíkot, az elsők között távozott.

Lan hátrahúzta Randet és becsukta az ajtót.

– Menjünk, fiú. – Az őrző a fogadó hátsó része felé indult. – Gyertek velem, mindketten! Gyorsan!

Rand habozott. Felhúzott szemöldökkel néztek össze Mattel. Moiraine meséje alatt al'Vere mester dhurranjai sem tudták volna elhúzni onnan, de valami még most is fogva tartotta. Valami más. Hiszen ez az igazi kezdet, mikor elhagyja a fogadót, és követi az őrzőt az éjszakába... Megrázkódott. Megpróbálta összeszedni magát. Nincs választása, mennie kell. De még visszajön Emondmezőre, bármilyen messze vezesse is ez az utazás, bármilyen sokáig tartson is.

– Mire vártok? – kérdezte Lan a nagyterem túloldalán nyíló ajtóból.

Mat összerezzent, sietve felé indult.

Rand követte őket a sötét konyhába, majd hátsó ajtón keresztül az istállóudvarra, miközben bőszen igyekezett meggyőzni magát, hogy tulajdonképpen egy csodálatos kaland kezdetén áll éppen.

Tizedik fejezet

INDULÁS

Az istállót egyetlen lámpa világította meg. Az egyik állás ajtajának oszlopán lógott, félig lehúzott ellenzővel. Halvány fénykört festett maga köré. A legtöbb állás mély árnytengerbe merült. Mikor Rand belépett az istállóudvar felőli kapun, Mat és az őrző sarkában, szalmazizegés hallatszott, majd Perrin ugrott fel az egyik állás elől. Eddig a földön ült, hátát a boksz ajtajának vetve. Vastag, nehéz köpenybe bugyolálta magát.

Lan épp csak egy pillanatra állt meg, míg megkérdezte:

– Körbenéztél, kovács? Mégpedig úgy, ahogy mondtam?

– Körbenéztem – felelte Perrin. – Nincs itt senki, csak mi. Miért akarna bárki is elbújni pont...

– A gondosság és a hosszú élet együtt járnak, kovács. – Az őrző gyorsan körbejártatta a pillantását az árnyékba borult istállón és a fölül nyíló szénapadlás még mélyebb sötétségén, aztán megrázta a fejét. – Erre már nincs idő – morogta félig önmagának. – Moiraine azt üzeni, igyekezzetek.

Azzal, mintha példát akart volna mutatni, gyorsan az öt kikötött lóhoz sietett. Ez utóbbiak felnyergelve, felszerszámozva álltak a fénykör mögött. Köztük volt a fekete csődör és a fehér kanca, amit Rand korábban már látott. A többi ugyan nem volt olyan magas és kecses, mint ezek, de folyóközi mércével azért kétségkívül mind jó lovaknak látszottak. Lan sietősen, de gondosan ellenőrizte előbb a hevedereket, a zablákat, majd a bőrszíjakat, amelyek a nyeregzsákokat, a vizestömlőket és a hengerbe csavart pokrócokat tartották a nyereg mögött.

Rand bizonytalan, ideges mosolyt váltott a barátaival. Igyekezett úgy tenni, mintha valóban alig várná, hogy elinduljanak.

Mat most vette észre az oldalán lógó kardot. Rámutatott.

– Na mi az, belőled is őrző lesz? – nevetett, de rögtön torkán akadt a jókedv. Gyors oldalpillantást vetett Lanra. Az, úgy tűnt, nem vette észre. – Vagy legalábbis kereskedőtestőr – folytatta széles vigyorral, ami alig látszott erőltetettnek. Megemelte az íját. – Tisztességes embernek való fegyver már meg sem teszi neki.

Randnek kedve lett volna előhúzni a kardot, és megsuhogtatni egy kicsit, de Lan jelenléte elbátortalanította. Az őrző még csak felé se nézett, de biztos volt benne, hogy minden körülötte zajló eseménynek tökéletesen a tudatában van. Ehelyett azt mondta megjátszott, eltúlzottan hányaveti hangon:

– Még szükség lehet rá – mintha kardot viselni teljesen hétköznapi dolog lett volna.

Perrin megmozdult, valamit a köpenye alá próbált rejteni. Rand széles övet pillantott meg a kovácslegény dereka körül. Oldalt bőrhurok lógott rajta, amin egy fejszenyél volt áttűzve.

– Hát neked meg mid van? – kérdezte.

– Kereskedőtestőr, az ám – csúfolódott Mat.

A borzas hajú fiú szúrós pillantást küldött felé, jelezve, hogy most már kezdi egy kicsit túlzásba vinni a tréfát, aztán nagyot sóhajtott, és hátrébb húzta a köpenye szélét, megmutatta a fejszéjét. Nem közönséges favágószerszám volt. Egyik felén széles félhold alakú penge, a másikon görbe acéltüske tette legalább olyan szokatlan jelenséggé a Folyóközben, mint Rand kardja. Ennek ellenére úgy nyugtatta rajta a kezét, mintha az ő számára egyáltalán nem lenne már annyira ismeretlen.

– Luhhan mester csinálta olyan két éve, egy gyapjúfelvásárló testőrének. De aztán a fickó nem volt hajlandó annyit fizetni érte, amennyiben megegyeztek, a mester meg kevesebbért nem adta. Akkor ajándékozta nekem – megköszörülte a torkát, és most Rand felé küldött ugyanolyan figyelmeztető pillantást, mint az előbb Matnek –, mikor észrevette, hogy gyakorolok vele. Azt mondta, akár az enyém is lehet, mert ő úgysem tudja használni semmire.

– Gyakorolt vele – pukkadozott Mat. Perrin felkapta a fejét, mire nyugtatólag emelte meg a kezét. – Ha te mondod... Legalább valamelyikünk tudja, hogyan kell használni egy igazi fegyvert.

– Az az íj is igazi fegyver – szólalt meg váratlanul Lan. Egyik kezét magas fekete lova hátán nyugtatta. Komoly arckifejezéssel nézett rájuk. – Akárcsak a parittyák, amelyeket többször is láttam nálatok, falusi fiúknál. Csak mert még soha nem használtátok másra, mint nyúlvadászatra vagy a farkasok elűzésére a juhaitok közeléből, az még nem jelenti, hogy nem azok. Bármi lehet fegyver, ha a férfiban vagy nőben, akinek a kezében van, megvan hozzá az akarat és az elszántság, hogy annak használja. A trallokoktól függetlenül sem árt, ha ezzel tisztában vagytok, mielőtt elhagyjuk a Folyóközt vagy akár csak Emondmezőt, ha élve akartok Tar Valonba jutni.

Jéghideg hangja hallatán, sírkőmerev arca láttán lefagyott a szájukról a mosoly, elakadt a szavuk. Perrin összeszorította a száját; újra eltakarta a fejszét a köpenyével. Mat a lábát bámulta, nagylábujjával az istálló padlóján heverő szalmaszálakkal játszadozott. Az őrző mordult egyet, majd tovább folytatta a felszerelés ellenőrzését. Hosszúra nyúlt a csend.

– Nem igazán olyan, mint a történetekben – szólalt meg végül Mat.

– Ó, dehogynem – mondta savanyúan Perrin. – Trallokok, egy őrző, egy aes sedai. Mi kell ennél több?

– Aes sedai – suttogta Mat olyan hangon, mintha hirtelen nagyon fázni kezdett volna.

– Te hiszel neki, Rand? – kérdezte Perrin. – Úgy értem, mit akarhatnának a trallokok pont tőlünk?

Egy emberként néztek az őrzőre. Lant látszólag teljesen lekötötte a fehér kanca nyereghevederének beállítása, de azért, biztos, ami biztos, távolabb sétáltak tőle, az istálló ajtaja irányába. Mikor kellőképpen messze kerültek, még közelebb is húzódtak egymáshoz, és halkan, majdhogynem suttogva beszéltek.

Rand megrázta a fejét.

– Nem tudom, de abban igaza volt, hogy csak a mi tanyánkat támadták meg. Aztán itt a faluban Luhhan mester házát és a kovácsműhelyt rohanták meg először. Megkérdeztem a polgármestertől. Éppenséggel nem nehezebb elhinni, hogy minket keresnek, mint bármi mást, ami eddig az eszembe jutott. – Ekkor észrevette, hogy mindketten döbbenten nézik.

– Te megkérdezted a polgármestert? – hitetlenkedett Mat. – De hát Moiraine azt mondta, ne szóljunk róla senkinek.

– Nem mondtam meg, miért kérdezem – védekezett Rand. – Mert ti biztos nem mondtátok el senkinek, mi? Senkinek nem árultátok el, hová mentek, he?

Perrin megvonta a vállát.

– Moiraine Sedai ragaszkodott hozzá, hogy ne.

– Üzenetet hagytunk – így Mat. – A családunknak. Reggel majd megtalálják. Ne felejtsd el, az anyám szerint Tar Valon alig egy fokkal jobb Shayol Ghulnál. – Apró kis nevetéssel jelezte, ő aztán nem osztja ezt a nézetet. Nem volt túl meggyőző. – Ha csak gyanítani kezdte volna, hogy azt forgatom a fejemben, odamegyek, megpróbált volna a pincébe zárni.

– Luhhan mester makacs, mint a kő – tette hozzá Perrin. – Luhhan asszonyság meg még rosszabb. Ha láttad volna, ahogy a ház maradványai között kotorászott... Azt mondta, reméli, hogy a trallokok igenis visszajönnek, mert akkor legalább lesz alkalma kezelésbe vennie őket...

– Nézd, Rand – így Mat –, tudom, hogy aes sedai, meg minden, de a trallokok tényleg itt voltak. Azt mondta, ne beszéljünk róla senkinek. Ha egy aes sedai sem tudja, mit kell csinálni ilyen helyzetben, akkor ugyan kicsoda?

– Hát... – vakarta Rand a homlokát. Fájt a feje, nem tudta kiverni belőle az álmát. – Az apám hisz neki. Legalábbis egyetértett, hogy mennünk kell.

Ekkor Moiraine jelent meg az istállóajtóban.

– Te beszéltél az apádnak az utazásunkról? – Tetőtől talpig sötétszürkét viselt, nadrágszoknyát a lovagláshoz. Ezúttal egyetlen ékszert hordott csupán, a kígyós gyűrűt.

Rand a sétabotját vizsgálgatta. Nyoma sem volt rajta koromnak, égésnyomnak, noha nem is olyan rég fényes lángnyelv égett mindkét végén.

– Nem indulhattam el a tudta nélkül.

A nő egy darabig összeszorított szájjal méregette. Végül a többiek felé fordult.

– Esetleg ti is úgy döntöttetek, hogy egy levél nem elég? – Mat és Perrin egymás szavába vágva biztosították, ők csak üzenetet hagytak, ahogy kívánta. Bólintott, intett nekik, maradjanak csöndben, majd szúrósan Randre pillantott. – Ami történt, már a Minta része. Lan?

– A lovak útra készek – mondta az őrző. – A készleteink egészen Baerlonig ki fognak tartani, még marad is valamennyi. Bármikor indulhatunk. Javaslom, hogy most rögtön.

– Nélkülem ugyan nem – surrant Egwene az istállóba, karjai közt nagykendőbe bugyolált csomaggal. Rand majdnem orra bukott a saját lábában.

Lan automatikusan félig kihúzta a kardját, de mikor meglátta, ki az, visszalökte a helyére. Perrin és Mat hadarva győzködték Moiraine-t, hogy nem ők szóltak Egwene-nek. Az aes sedai oda sem figyelt rájuk. Egwene-t nézte, szótlanul. Ujjaival elgondolkozva dobolt az ajkain.

Egwene sötétbarna köpenyének csuklyáját a fejére húzva viselte, de így is jól látszott, milyen kihívóan állja Moiraine tekintetét.

– Mindent magammal hoztam, amire szükségem lehet. Beleértve az ennivalót is. És nem hagyom magam itt hagyni. Valószínűleg soha többé nem lesz alkalmam, hogy lássam a Folyóközön kívüli világot.

– Ez nem pikniktúra a Vízi-erdőbe, Egwene – morogta Mat. A lány összehúzott szemel nézett, mire gyorsan hátrébb lépett.

– Köszönöm, Mat. Ha nem mondod, rá se jövök. Azt hiszitek, csak ti hárman akarjátok látni a nagyvilágot? Éppolyan régen álmodom róla, mint ti, és nem áll szándékomban kihagyni ezt a lehetőséget.

– Hogy tudtad meg, hogy elmegyünk? – kérdezte mérgesen Rand. – De mindegy is, mert semmiképpen nem jöhetsz velünk. Nem szórakozásból megyünk el. A trallokok minket keresnek. – Egwene türelmes pillantást vetett rá, mint aki egy ostoba kisgyerek fecsegését hallgatja. Rand elpirult, sértett önérzetében minden izma megfeszült.

– Először is – közölte vele a lány –, Matet láttam föl-alá lopakodni. Annyira látványosan akart észrevétlen maradni, hogy az már feltűnő volt. Aztán megláttam Perrint, amint azt az idétlen nagy fejszét próbálja elrejteni a köpenye alá. Tudtam, hogy Lan vett egy lovat, és egyszer csak elgondolkoztam, miért kellhet neki még egy. És ha egyet vett, többet is vehetett. Ezt már csak össze kellett adnom azzal, hogy Mat és Perrin úgy lopakodik fel-alá, mint két nagy borjú, ami rókának akarja tettetni magát... Szóval csak egy választ tudtam elképzelni. Nem is tudom, meglepődjek-e vagy sem, hogy téged is itt talállak, Rand, miután annyit áradoztál az álmodozásaidról. Ha Mat és Perrin benne van, sejthettem volna, hogy te sem maradhatsz ki.

– Muszáj mennem, Egwene. És nem csak nekem, mindhármunknak. Különben visszajönnek a trallokok.

– A trallokok! – nevetett hitetlenkedve Egwene. – Ha úgy döntöttél, szeretnél egy kicsit világot látni, hát jól van, de légy szíves kímélj meg az értelmetlen meséidtől.

– Pedig igaz – mondta Perrin.

– A trallokok... – szólalt meg ugyanabban a pillanatban Mat.

– Elég – mondta Moiraine halkan. Mégis mindenki rögtön elhallgatott. – Rájött még valaki más is? – kérdezte lágyan.

Egwene ennek ellenére nagyot nyelt és kihúzta magát, mielőtt válaszolt.

– A tegnapi éjszaka után mindenkinek csak az újjáépítésen jár az esze, meg hogy mi a teendő, ha újra megtörténik. Semmi mást nem vesznek észre, ha nem dugják szándékosan az orruk alá. Én pedig nem mondtam el senkinek, amit gyanítottam. Senkinek.

– Nagyszerű – felelte az aes sedai pillanatnyi gondolkodás után. – Velünk jöhetsz.

Lan arcán egy pillanatra megdöbbenés szaladt át. Rögtön erőt vett a vonásain, és újra nyugodtnak, érdektelennek látszott, de dühödten csattant fel.

– Szó sem lehet róla!

– Most már a Minta része, Lan.

– Nevetséges! Semmi értelme, hogy velünk jöjjön, viszont számtalan oka van, hogy ne.

Van valami értelme – jelentette ki Moiraine nyugodtan. – A Minta része, Lan. – Az őrző kőarcán semmi nem látszott, de lassan bólintott.

– De Egwene – szólalt meg Rand –, a trallokok üldözni fognak minket. Nem leszünk biztonságban, amíg Tar Valonba nem érünk.

– Ne is próbálj elijeszteni. Megyek, és kész.

Rand jól ismerte ezt a hanghordozást. Akkor hallotta utoljára, mikor a lány annak idején kijelentette, hogy a legmagasabb fákra mászni gyerekeknek való dolog. De azért nagyon jól emlékezett rá.

– Ha szerinted a trallokok elől való menekülés jó szórakozás – kezdte, de Moiraine közbevágott.

– Erre most nincs időnk. Napkeltére olyan messze kell járnunk, amennyire csak lehetséges. Ha itt hagyjuk, még fellármázza a falut, mielőtt egy mérföldet megtehetnénk, márpedig az biztosan felkeltené a Myrddraal figyelmét is.

– Én nem tennék ilyet – tiltakozott Egwene.

– Lovagolhat a mutatványos lován – mondta az őrző. – Majd itt hagyok neki annyi pénzt, amennyiből újat vehet.

– Az nem fog menni – hangzott föl Thom Merrilin zengő hangja a szénapadlásról. Lan kardja ezúttal teljesen előkerült a hüvelyéből, és nem is tette vissza, úgy nézett fölfelé a mutatványosra.

Thom ledobott egy pokróchengert, majd hátára vetette a hangszertokját, vállára pedig tömött nyeregtáskáit.

– Ennek a falunak úgysincs rám szüksége. Tar Valonban viszont még soha nem léptem fel. És bár általában egyedül utazom, a tegnapi éjszaka után semmi kifogásom egy kis társaság ellen.

Az őrző szigorú pillantást vetett Perrinre, aki kényelmetlenül feszengeni kezdett.

– A szénapadláson elfelejtettem körülnézni – dünnyögte.

Mialatt a hosszú lábú mutatványos lemászott a létrán, Lan beszélt, merev udvariassággal.

– Na, ez is a Minta része, Moiraine Sedai?

– Minden a Minta része, öreg barátom – felelte a nő kedvesen. – Nem választhatunk. De majd meglátjuk.

Thom leérkezett az istálló padlójára, megfordult, majd leporolta foltokkal borított köpenyéről a szénát.

– Sőt – mondta most már hétköznapibb hangon, úgy is mondhatnánk, ragaszkodom hozzá, hogy társaságban utazhassak. Számtalan órát töltöttem el, számos korsó sört ittam meg azon tűnődve, vajon hogy érnek majd véget a napjaim. A trallokok kondérja nem szerepelt az elképzeléseim között. – Kérdően nézett az őrző kardjára. – Arra nincs szükség. Nem vagyok szeletelni való sajt.

– Merrilin mester – mondta Moiraine. – Gyorsan kell haladnunk, és szinte bizonyosan végig nagy veszélyben leszünk. A trallokok még mindig a közelben vannak, mi pedig éjszaka fogunk utazni. Biztos, hogy velünk akar tartani?

Thom arcán különös mosollyal nézett végig rajtuk.

– Ha a lánynak nem túl veszélyes, nekem sem lehet az. Különben is, melyik mutatványos nem vállalna egy kis veszélyt, ha Tar Valonban léphet fel cserébe?

Az aes sedai bólintott, mire Lan eltette a kardját. Rand hirtelen eltűnődött, mi történt volna, ha Thom meggondolja magát, vagy Moiraine nem bólint. A mutatványos nekiállt felnyergelni a lovát, mintha neki ilyen gondolatok eszébe sem jutottak volna, de Randnek feltűnt, hogy többször is odapillant Lan kardjára.

– Akkor most már csak az a kérdés – mondta a nő –, hogy honnan szerzünk lovat Egwene-nek?

– A házaló lovai ugyanolyan rosszak, mint a dhurranok – felelte savanyúan az őrző. – Erősek, de lassúak és nehézkesek.

– Bela – mondta Rand, mire olyan pillantást kapott Lantol, hogy már bánta, amiért nem maradt csöndben. De tisztában volt vele, úgysem tudja már lebeszélni a lányt, akkor viszont legalább segít neki. – Bela talán nem olyan gyors, mint a többi, de erős. Néha lovagolom is. Tartani tudja majd a lépést.

Lan a kanca állásába nézett. Közben valamit morgott a bajsza alatt.

– Egy kicsivel talán jobb, mint a többi – jelentette ki végül. – Nem hinném, hogy lenne más választásunk.

– Akkor be kell érnünk vele – mondta Moiraine. – Rand, keress neki nyerget. Gyorsan, gyorsan! Már így is túl sokat késlekedtünk.

Rand sietősen kiválasztott egy nyerget és egy pokrócot a lószerszámos szobából, majd kivezette Belát az állásból. A kanca álmosan, meglepetten nézett hátra, mikor rátette a nyerget. Mindig szőrén lovagolta, nem szokott hozzá a nyereghez. Nyugtatgatóan sugdosott neki, míg meghúzta a hevedert. Az állat türelmesen elviselte a furcsaságot, épp csak a farkával csapkodott egy kicsit.

Rand elvette Egwene-től a csomagját és a nyereg mögé erősítette. Közben a lány felült a lóra, és megigazgatta a szoknyáját. Nem volt kettéosztva lovagláshoz, így a térdéig kilátszott a gyapjúharisnyája. Ugyanolyan puha bőrcipőt viselt, mint a falu többi lánya. Arra sem volt alkalmas, hogy Őrdombig utazzanak benne, nemhogy Tar Valonba.

– Nekem akkor is az a véleményem, hogy nem kéne jönnöd – mondta. – Nem csak kitaláltam, amit a trallokokról mondtam. De megígérem, hogy gondoskodni fogok rólad.

– Lehet, hogy én fogok gondoskodni rólad – mondta könnyed hangon a lány. Bosszús tekintetét látva aztán lehajolt, megsimogatta a fejét. – Tudom, hogy vigyázni fogsz rám, Rand. Majd egymásra vigyázunk. De most jobb, ha inkább azzal foglalkozol, hogy mielőbb a lovad nyergében legyél.

Csak ekkor vette észre, hogy mindenki más a lován ül már, és őrá vár. Egyedül Felhőnek nem volt még lovasa, a magas, fekete farkú szürkének, Jon Thane lovának. Legalábbis eddig Jon Thane-é volt. Gyorsan a nyeregbe mászott, bár nem minden nehézség nélkül, a szürke ugyanis folyton fölkapta a fejét és oldalt táncolt, amikor a kengyelbe tette a lábát. Ráadásul a kardhüvely is a lába közé akadt. Nem véletlenül nem választották a barátai Felhőt. Thane mester gyakran versenyzett a tüzes szürkével a kereskedők lovai ellen, és nem tudott róla, hogy valaha is veszített volna. Igaz, olyat se hallott még, hogy bárkinek is könnyű dolga lett volna, ha Felhőn kellett lovagolnia. Lan hatalmas összeget ajánlhatott, ha rá tudta venni a molnárt az üzletre. Mialatt elhelyezkedett a nyeregben, az állat még hevesebben kezdett táncolni, nyilván alig várta már, hogy vágtázhasson. Határozottan ragadta meg a kantárt. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem lesz baj. Talán ha eléggé biztos benne, a lóval is el tudja hitetni.

Egy bagoly huhogott kint az éjszakában. A falusiak mind összerezzentek, mielőtt rájöttek, mi az. Akkor idegesen nevetgélni kezdtek, szégyenkezve néztek össze.

– Legközelebb majd még egy mezei egér elől is felszaladunk a fára – mondta Egwene. Kissé erőltetetten nevetett.

Lan megrázta a fejét.

– Jobb lenne, ha farkasüvöltés lett volna.

– Jobb lenne, ha...?! – kiáltott fel Perrin, de az őrző ráemelte rezzenéstelen tekintetét.

– A farkasok nem szeretik a trallokokat, kovács. A trallokok sem szeretik a farkasokat, de még a kutyákat sem. Ha farkasüvöltést hallottam volna, biztos lennék benne, hogy nem várnak kint ránk trallokok – mondta, azzal kiléptetett a holdfényes éjszakába.

Moiraine habozás nélkül utána indult. Egwene épp csak egy lépéssel lemaradva haladt az aes sedai oldalán. Rand és a mutatványos alkották az utóvédet Mat és Perrin mögött.

A fogadó hátulsó felén csend volt és sötét. Az istállóudvart tarka árnyékokkal töltötte meg a holdfény. A paták halk dobogását gyorsan elnyelte az éjszaka. A sötétségben az őrző is csak egy árnyéknak tűnt, a köpenyének köszönhetően. Csak azért nem húzódtak mindannyian köré, mert ő vezette a menetet. Nem lesz könnyű észrevétlenül kijutni a faluból, gondolta Rand, miközben a kapuhoz közelített. Legalábbis anélkül, hogy a falusiak meglátnák őket. Számos ablakból szűrődött ki halványsárga fény, és bár most nagyon erőtlennek tűntek a fényfoltok a sötétben, időnként emberi alakok mozogtak bennük. A falusiak éberen figyelték, mit hoz a számukra ez az éjszaka. Senki nem akarta, hogy megint meglepetésként érje egy esetleges támadás.

A fogadó körüli mély árnyak közt, mikor már csak egy lépésre volt az istállóudvar kapujától, Lan váratlanul megállt, és hátraintve jelezte, maradjanak csöndben.

A Szekér hídon csizmák dobogtak, itt-ott fémen csillant meg a holdfény a Borforrás irányában. A csizmák átdübörögtek a hídon, majd földön surrogtak, és a fogadóhoz közelítettek. Az árnyékba rejtőzködők hangtalanul álltak. Rand gyanította, a barátai bizonyára túlságosan meg vannak ijedve, hogysem bármilyen zajt merjenek csapni. Akárcsak ő maga.

A léptek a fogadó előtti félhomályban álltak meg, még éppen kívül a nagyterem fényéből kiszűrődő tompa fény sávján. Csak akkor jött rá végre, kik azok, amikor Jon Thane előrébb lépett, széles vállán lándzsával. Terebélyes mellkasán öreg, fémkorongokkal megerősített bőrmellény feszült. Egy tucatnyi férfi követte, mind falusiak vagy a környező tanyákról valók. Néhányan sisakot, vagy páncéldarabokat viseltek, amelyek generációkon át porosodtak a padlásokon. Mindannyiuknál fegyver volt: lándzsa, fejsze, egy-egy rozsdás alabárd.

A molnár belesett a nagyterem ablakán, majd megfordult.

– Itt jó lesz – mondta kurtán. A többiek két girbegurba sort alkottak mögötte, azzal az őrjárat elmasírozott. Úgy nézett ki, mintha legalább három különböző dob ritmusára meneteltek volna.

– Két Ohr'deg trallok játszva elintézné őket – dünnyögte Lan, mikor eltávolodott a lépteik zaja. – De van szemük és fülük. – Megfordította fekete csődörét. – Gyerünk.

Lassan, halkan visszavezette őket az istállóudvarba, majd be a part menti fűzfák közé, bele a Borforrás-patakba. Bármilyen közel is voltak magához a Borforráshoz, a lovak lába körül csillogva hömpölygő patak már itt is elég mély volt, hogy időnként meg-megnedvesítse a lovasok csizmáját.

A túlsó parton felkaptattak. Libasorban haladtak tovább az őrző magabiztos irányítása alatt. Gondosan elkerülték a falu házait. Lan időnként megállt, intett nekik, hogy maradjanak csöndben, bár egyszer sem láttak vagy hallottak semmit, ami erre okot adhatott volna. Mégis, mindegyik alkalommal hamarosan egy újabb falusi őrjárat haladt el ilyenkor mellettük. Lassan közeledtek a falu északi határához.

Rand a magas, csúcsos tetős házakat bámulta a sötétben, próbálta jól az emlékezetébe vésni őket. Na, szép kis kalandozó vagyok, gondolta. Még ki sem ért a falujából, és máris honvágya van. De azért csak nézelődött tovább.

Elhagyták az utolsó házakat is, kiértek a szántóföldekre. A Tarenrév felé vezető Északi úttal párhuzamosan haladtak. Kizárt dolog, gondolta, hogy bárhol is szebb legyen az éjszakai ég, mint a Folyóközben. A tiszta feketeség mintha a végtelenbe nyúlt volna, a miriádnyi csillag, mint átlátszó kristályban elszórt fénypontok. A hold, amiből már csak egy vékony karéjnyi hiányzott, hogy teli legyen, szinte karnyújtásnyira lévőnek tűnt. Ha nyújtózkodik, talán még is érintheti...

Ekkor sötét árny repült át a hold ezüst tányérja előtt. Rand önkéntelenül megrántotta a kantárt, mire a szürke megtorpant. Biztos denevér, gondolta elgyengülten, noha maga is tudta, hogy nem az volt. A denevér gyakori látvány estefelé, amint szúnyogokra és csípekre vadászva libben ide-oda a levegőben. A lény szárnyai talán hasonló alakúak voltak, de egy ragadozó madár lassú, erős szárnycsapásaival mozogtak. És éppen vadászott. A repülésének a pályája, ahogy széles ívekben kanyarodva pásztázott fel-alá, kétséget sem hagyott efelől. De a legrosszabb a mérete volt. Egy denevérnek, ahhoz, hogy ilyen nagynak látszódjon a hold előtt, karnyújtásnyi távolságon belül kell lennie. Megpróbálta megbecsülni, milyen távol lehet, és mekkora. A testének ember nagyságúnak kell lennie, a szárnyainak pedig... Megint elhaladt a hold előtt, majd hirtelen lefelé fordult, mielőtt elnyelte az éjszaka.

Észre sem vette, hogy az őrző visszalovagolt érte, míg meg nem ragadta a karját.

– Mit üldögélsz itt, fiú? Mit bámulsz? Haladnunk kell. – A többiek Lan mögött vártak.

Noha félig-meddig arra számított, azzal vádolják majd, a trallokoktól való félelem elvette a józan eszét, elmondta, mit látott. Azt remélte, Lan majd egy legyintéssel elintézi a dolgot, azt mondja, denevér volt, vagy csak képzelődött.

Az őrző azonban morogva valamilyen furcsa szót mondott, olyan hangon, mintha az rossz szájízt hagyna maga után.

– Draghkar.

Egwene és a többi folyóközi csak idegesen kutatta az eget, a mutatványos azonban halkan felnyögött.

– Igen – jelentette ki Moiraine –, kár is lenne másban reménykednünk. Márpedig ha a Myrddraalnak draghkarja is van, akkor hamarosan tudni fogja, hol vagyunk, ha nem tudja már most. Mostantól gyorsabban kell haladnunk, mint a mezőn át tudnánk. Talán sikerül előbb Tarenrévbe érnünk, mint az Enyésznek, márpedig ő és a trallokjai nem kelnek át a folyón olyan könnyen, mint mi.

– Egy draghkar? – kérdezte Egwene. – Az micsoda?

Thom Merrilin válaszolt, meglehetősen rekedten.

– A Legendák Korának véget vető háborúban rosszabbakat is teremtettek, mint a trallokok vagy a Félemberek.

Moiraine a férfi felé kapta a fejét. Még a sötétség sem tudta elrejteni, milyen fürkésző a tekintete.

Mielőtt bárki kérdezgetni kezdhette volna a mutatványost további részletekért, Lan nekiállt utasításokat osztogatni.

– Mostantól az Északi úton megyünk. Ha kedves az életetek, kövessetek, ne maradjatok le, és maradjatok egymás közelében.

Megfordította a lovát, majd megsarkantyúzta. A többiek szótlanul vágtattak utána.

Tizenegyedik fejezet

ÚTBAN TARENRÉV FELÉ

Az Északi út keményre döngölt földjén a lovak jobban széthúzódtak egymás mögött; sörényük, farkuk lobogott a holdfényben, ahogy észak felé vágtattak. Patáik egyenletes ütemben kopogtak. Lan vezette a sort. A fekete ló és az árnyékokba olvadó lovas majdnem láthatatlan volt a hideg éjszakában. Moiraine fehér kancája egy ütemben futott a csődörrel, ugyanakkorákat lépett. Halvány, világos nyílvesszőként suhant a sötétben. A többiek szoros sorban követték őket, mintha kötéllel lettek volna összekötve, aminek az őrző tartja a kezében a végét.

Rand volt az utolsó, közvetlenül Thom Merrilin után. A többieket már alig látta. A mutatványos egyszer sem fordult hátra, csak azt figyelte, merre rohan a lova, az nem érdekelte, merről. Ezért, ha trallokok jelennének meg mögöttük, vagy egy Enyész a hangtalan lován, egyedül rajta múlik, hogy időben megtudják a többiek.

Pár percenként hátrafordult, miközben vadul kapaszkodott Felhő sörényébe és a kantárba. A draghkar... Thom szerint rosszabb, mint a trallokok vagy az Enyészek. De az ég üres maradt; a földön is csak sötétséget és árnyakat látott. Árnyakat, amelyek akár egy hadsereget is rejthettek maguk mögött.

Most, hogy a szürke kedve szerint futhatott, az állat valósággal suhant az éjszakában, mint egy kísértet. Könnyedén lépést tartott Lan csődörével. És még gyorsabban akart menni. Utol akarta érni, minden erejével ezen volt. Randnek újra szorosabbra kellett vennie a gyeplőt. Felhő úgy küzdött ellene, annyira ki akart törni, mintha ez is egy verseny volna. Egyfolytában azon igyekezett, hogy átvegye tőle az irányítást. Rand minden csepp erejével a nyeregbe és a kantárba kapaszkodott. Őszintén remélte, a ló nem tudja, mennyire bizonytalannak érzi a helyzetét. Ha rájönne, elveszítené az egyetlen előnyét vele szemben, pedig, már eddig is épp hogy csak az uralma alatt tudta tartani.

Egy idő után már egészen ráhajolt az állat nyakára. Aggodalmasan figyelte Belát és lovasát. Amikor azt mondta, a bozontos kanca lépést tud tartani a többivel, nem vágtára gondolt. Most is csak úgy nem maradt le, hogy gyorsabban futott, mint gondolta volna, hogy valaha is képes lehet. Lan nem akarta, hogy Egwene velük tartson. Vajon lelassítana-e, ha Bela elkezdene lemaradozni? Vagy megpróbálná hátrahagyni a lányt? Az aes sedai és az őrző úgy gondolták, ő és a barátai valamiért fontosak, de bármennyit beszélt is Moiraine a Mintáról, szerinte Egwene nem számít túl sokat nekik.

Ha Bela lemarad, ő is hátra marad vele, bármit mondjon is a nő vagy Lan. Még ha a nyomukban is vannak a trallokok meg az Enyész. És a draghkar. Teljes szívével, minden kétségbeesésével kiáltott magában Belának, hogy fusson, mint a szél. Megpróbálta a puszta akaraterejével meggyorsítani. Fuss! Bizsergett a bőre, úgy érezte, belülről fagynak meg a csontjai, aztán mindjárt szétrobbannak. A Fény segítsen meg, vágtass! És Bela vágtatott.

Csak suhantak és suhantak észak felé az éjszakában, míg maga az idő is kivehetetlen vibrálássá mosódott össze. Időnként tanyák fényei villantak elő, majd gyorsan eltűntek, mintha csak a képzelet szüleményei lettek volna. Néha éles kutyaugatás halkult el gyorsan mögöttük, vagy hirtelen ért véget, amikor az állat úgy döntött, sikeresen elkergette őket. Vágtattak a sötétségben, amelyet csak a halvány holdfény enyhített kissé. A sűrű feketeségben az út menti fák teljesen váratlanul, fenyegetően magasodtak föléjük, majd rögtön el is tűntek. Egyébként viszont egyenletes, jellegtelen semmi látszott körülvenni őket. Csak néha-néha hallatszott egy magányos bagoly gyászos huhogása az egyenletes patadobogáson keresztül.

Lan egyszer csak lelassított, majd megállította a csapatot. Rand már nem tudta volna megmondani, mennyi ideje indultak el, de a lába iszonyúan sajgott a nyeregszorítástól. Előttük, az éjszakában, fények csillogtak, mintha szentjánosbogarak felhője lebegne egyhelyben a fák között.

Értetlenül meredt a fénypontokra. Aztán döbbenten kapott levegőért. A szentjánosbogarak ablakok voltak, egy domb oldalát és tetejét borító házak ablakai. Őrdomb. Alig tudta elhinni, hogy ilyen messzire jutottak már. Valószínűleg senki nem tette még meg előttük ilyen gyorsan az utat. Rand és Thom Merrilin Lan példáját követve leszálltak a lóról. A szürke nyakát, vállát tajték borította. Alig lehetett megkülönböztetni füstszínű szőrétől. Egy biztos, gondolta Rand, Felhő aznap éjszaka már senkit nem visz tovább.

– Bármennyire is szeretném már ezeket a falvakat magam mögött tudni – jelentette be Thom –, pár órányi pihenés bizony nem jönne most rosszul. Gondolom, van annyi előnyünk, hogy megengedhessük magunknak, igaz?

Rand nyújtózkodott, csípőre tett kézzel hajlítgatta hátra a derekát.

– Ha az éjszaka hátralévő részét amúgy is Őrdomb közelében töltjük, akkor ezzel az erővel akár fel is mehetünk a faluba.

Egy kósza szellő dallam töredéket hozott a dombtetőn álló házak felől, és ínycsiklandó ételszagot, amelytől rögtön összefolyt a szájában a nyál. Őrdombon még mindig ünnepeltek. Náluk nem jártak trallokok, nem zavarták meg Bel Tine-t. Egwene-t kereste a szemével. A lány Belának támaszkodva állt. Egészen magába roskadt a fáradtságtól. A többiek is lefelé kászálódtak a lovukról. Mindannyian sóhajtoztak, nagyokat nyögtek, nyújtózkodtak. Csak az őrzőn és az aes sedai-on nem látszott nyoma a kimerültségnek.

– Hát, el tudnék viselni egy kis éneklést – jegyezte meg fáradtan Mat. – Meg egy kis birkapástétomot is a Fehér Vaddisznóban – egy kis szünet után hozzátette: – Sosem jártam még Őrdombon túl. A Fehér Vaddisznó közelébe sem jön a Borforrás fogadónak.

– Á, a Vaddisznó sem olyan rossz – mondta Perrin. – Én is elfogadnék egy birkapástétomot. Meg rengeteg forró teát, hogy felmelegítsem egy kicsit a csontjaimat. Már egészen átfagytak. – Nem állhatunk meg, amíg át nem keltünk a Tarenen – mondta Lan ellentmondást nem tűrő hangon. – Legfeljebb néhány percre.

– Na de a lovak – tiltakozott Rand. – Ha még ma éjszaka tovább akarunk menni velük, halálra hajszoljuk őket. Moiraine Sedai, maga biztosan...

Már előbb is látta, hogy a nő lótól lóig sétált, de eddig nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Nem is igen figyelt oda, mit csinál. Most viszont éppen mellette haladt el, súrolta is a vállát, és Felhő nyakára tette a kezét. Rand elhallgatott. A ló egyszer csak halkan nyihogva kapta fel a fejét. Majdnem kirántotta a kantárt a kezéből. Egy lépésnyire oldalra táncolt, olyan frissen, mintha egy hetet töltött volna istállóban. Moiraine szó nélkül ment tovább Belához!

– Nem tudtam, hogy ilyesmire is képes – mondta Rand halkan Lannak, vöröslő arccal.

– Pedig neked kellett volna a leginkább gyanítanod – felelte az őrző. – Hiszen láttad, mit tett az apáddal. Mindenkinek el fogja tüntetni a fáradtságát. Előbb a lovakét, aztán a tiéteket.

– A mienket? És maga?

– Nekem nem kell, birkapásztor. Nincs rá szükségem. Egyelőre. És a magáét sem. Amit másokkal meg tud tenni, magával nem. De így legalább csak egyetlen ember utazik fáradtan. Jobb, ha imádkozol, hogy ne fáradjon ki túlságosan, mielőtt Tar Valonba érnénk.

– Mihez ne fáradjon ki túlságosan?

– Igazad volt Belával kapcsolatban, Rand – szólt oda Moiraine a kanca mellől. – Erős szíve van, és legalább olyan makacs, mint ti, folyóköziek mind. Bármilyen különösnek hangozzon is, ő látszik a legkevésbé kimerültnek az összes ló közül.

Sikoly hasított az éjszakába, mintha leszúrtak volna valakit, majd terjedelmes szárnyak húztak el közvetlenül a csapat fölött. Az elsuhanó alak mintha maga a megtestesült éjszaka lett volna, összesűrűsödött árnyak tömegének tűnt. A lovak rémülten nyihogva ágaskodtak.

A draghkar szárnyai kavarta levegőt Rand szinte nyálkásnak érezte, mintha a legsötétebb rémálmának homályos, nyirkos sötétjéből előkúszó férgek érintették volna a testét. De még igazán elborzadni sem volt ideje, mert Felhő, kirobbanó erővel vetette a magasba magát, majdnem olyan hangos sikollyal, mint a draghkaré volt. Vadul dobálta magát, mintha valami láthatatlanul rátapadó dolgot akarna lerázni. Rand a gyeplőbe kapaszkodott, de a szürke egyszerűen felemelte a földről, majd fel-alá vonszolta. Úgy nyihogott, mintha farkasok tépnék a csánkját.

Valahogy sikerült megtartania a gyeplőt. Legalább annyira másik keze, mint a lábai segítségével nagy nehezen talpra kászálódott. Ugrálva, botladozva követte a lovat, nehogy megint elrántsa. Kétségbeesetten, szaggatottan lélegzett. Nem engedheti elszabadulni Felhőt. Vadul utána kapott. Épp hogy csak, de sikerült belekapaszkodnia a kantárba a ló pofájánál. A szürke felágaskodott, őt is a levegőbe emelte. Elszántan kapaszkodott, és reménykedett, hogy majd csak lenyugszik előbb-utóbb az állat.

Olyan erővel csapódott a földre, hogy minden csontja belerázkódott, de Felhő végre lecsillapodott, bár továbbra is szélesre tágult orral, forgó szemekkel remegett. Merev lábakkal állt. Ő maga is reszketett, félig a kantáron lógott. Ez a földre zuhanás ezt az ostoba állatot is elkábíthatta, gondolta. Vett három-négy mély, reszkető lélegzetet. Csak akkor volt végre képes körülnézni, vajon mi történt a többiekkel.

Teljes zűrzavar uralkodott a táborban. Mindannyian táncoló lovak fején szorították a kantárt, próbálták nyugtatgatni az állatokat – nem sok sikerrel –, miközben azok össze-vissza vonszolták őket. Az eredmény: vadul áramló ló- és embertömeg. Csak kettőjüknek nem volt látszólag semmi baja a hátasával. Moiraine egyenes derékkal ült a nyeregben, a fehér kanca kecsesen lépkedett távolabb a zűrzavartól, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Lan a földön állt, az eget kémlelte, egyik kezében karddal, a másikban gyeplővel. A nyurga, fekete csődör csendesen álldogált mellette.

Őrdombról már nem hallatszott a vigadozás zaja. Bizonyára a falubeliek is hallották a sikolyt. Rand mindamellett biztos volt benne, hogy egy darabig figyelnek, talán ki is néznek, mi okozhatta a különös zajt, de hamarosan folytatni fogják a mulatságot. Hamarosan aztán el is felejtik az incidenst. Emlékét elnyomja majd a sok dal, az étel, a tánc és a furulyaszó. Talán ha majd meghallják az Emondmezőn történtek hírét, néhányuknak újra eszébe jut a dolog, és eltűnődnek, mi okozhatta. Ekkor megszólalt egy hegedű. Hamarosan egy furulya is csatlakozott hozzá. A település folytatta az ünneplést.

– Lóra! – parancsolta kurtán Lan. Eltette a kardját, és maga is a csődörére pattant. – A draghkar nem mutatta volna meg magát, ha nem közölte volna már a tartózkodási helyünket a Myrddraallal. – Újabb fülsértő sikoly hallatszott a messzi magasból. Kissé halkabb volt, de semmivel sem kevésbé ijesztő. Őrdombon megint sorra elhallgattak a hangszerek. – Mostantól követ minket, hogy a Félember folyamatosan tudja, merre járunk. Az utóbbi szintén nem lehet már messze.

A lovak újra tele voltak energiával, és ráadásul időközben halálra is rémültek, kirúgtak, eltáncoltak a nyeregbe szállni próbáló lovasaik elől. Először Thom Merrilinnek sikerült sűrű káromkodások közepette a lova hátára tornásznia magát, de a többiek is hamarosan követték a példáját. Egyvalaki kivételével.

– Igyekezz, Rand! – kiáltotta Egwene. A draghkar újra sikoltott, mire Bela vágtatott néhány lépést, mielőtt a lánynak sikerült megállítania. – Siess!

Rand összerezzent. Ráébredt, ahelyett, hogy nyeregbe próbált volna szállni, az éjszakai eget kémlelte, abban a hiú reményben, hogy kiszúrhatja a rémes kiáltások forrását. Ráadásul, teljesen önkéntelenül, a tudtán kívül előhúzta Tam kardját, mintha meg akarna küzdeni a repülő szörnnyel.

Elvörösödött. Ezúttal örült, hogy az éjszaka elrejti. Nehézkesen a helyére dugta a pengét – nem volt könnyű, a másik kezével közben a gyeplőt kellett tartania –, majd gyorsan a többiekre pillantott. Moiraine, Lan és Egwene még mindig őt nézték, bár nem lehetett benne biztos, mennyit láttak a holdfényben. A többieket, úgy látszott, túlságosan lefoglalja a lovaik megfékezése, semhogy vele törődhetnének. A nyeregkápára tette a kezét, majd egyetlen nekirugaszkodással a nyeregben termett, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Ha valamelyik barátja észrevette, amit a karddal csinált, később még biztos hallani fog róla. De ezen elég lesz majd akkor aggódni.

Alig ült a lovára, már el is indultak, megint vágtában, észak felé, át a kupola alakú dombon. A faluban kutyák csaholtak utánuk, gyors átszáguldásuk nem maradt teljesen észrevétlen. De az is lehet, hogy a kutyák már a nyomunkban haladó trallokokat szagolták meg, gondolta. Az ugatás és a falu fényei hamarosan mögöttük maradtak.

Egy csomóban vágtattak, épp csak nem ütköztek egymásba a lovak. Lan megint kiadta az utasítást, hogy oszoljanak szét, de senki nem akart egy kicsit sem egyedül maradni az éjszakában. A magasból üvöltés hallatszott. Az őrző végül föladta, hagyta, hadd lovagoljanak szoros alakzatban.

Rand közvetlenül Moiraine és Lan mögött haladt. Szürke lova minden erejét megfeszítve próbált az őrző feketéje és az aes sedai takaros kancája közé furakodni. Kétoldalt Egwene és a mutatványos kísérte. A barátainak jutott a hátsó sor. Felhő, akit a draghkar kiáltásai is hajtottak, olyan gyorsan vágtatott, hogy Rand már képtelen lett volna bármit is tenni a lelassítására. Igaz, nem is állt szándékában ilyesmi. A szürke mégsem tudott egy lépéssel sem közelebb kerülni a két másik lóhoz.

A draghkar kihívó sikolya betöltötte az éjszakát.

A szívós Bela előrenyújtott nyakkal suhant. Farka, sörénye vadul lobogott a saját menetszelében. Egyetlen lépéssel sem maradt le a nagyobb lovaktól. Az aes sedai bizonyára többet tett annál, mint egyszerűen eltüntette a fáradtságát.

Egwene arcán a holdfényben látszott: izgatottan, boldogan mosolyog. Hajfonata a lovak farkához hasonlóan lengedezett mögötte. Szeme nem csak a holdfénytől csillogott, Rand ebben egész biztos volt. Döbbenten tátotta el a száját, de szinte azonnal félrenyelt egy csípet. Vad köhögésben tört ki.

Lan kérdezhetett valamit, mert Moiraine egyszer csak túlkiabálta a szél süvítését és a patadobogást.

– Az nem megy! Főleg nem egy vágtató lovon ülve! Nem olyan könnyű megölni őket, még akkor sem, ha jó célpontot nyújtanak. Nincs más választásunk, vágtatunk és reménykedünk!

Ködfoszlányon galoppoztak át. Ritkás páracsík volt, alig ért a lovak csánkjáig. Felhő két lépéssel már át is jutott rajta. Rand pislogott. Nem volt benne biztos, nem csak képzelte-e. Hiszen túl hideg az éjszaka, semhogy köd gyűlhetne. Újabb szakadozott szürke folt suhant el, ezúttal mellettük. Ez már nagyobb volt, mint az első. És folyamatosan nőtt, mintha a földből bugyogna elő a pára. Fölöttük a draghkar dühödten üvöltötte el magát. Egy pillanatra az egész csapatot köd burkolta be, aztán már túl is haladtak rajta. Majd megint. A jeges felhő hideg nedvességet hagyott hátra Rand kezén és arcán. Aztán egyszer csak szürkésfehér ködfal bukkant fel előttük, és egy pillanat múlva már el is nyelte őket. Olyan sűrű volt, hogy még a patadobogás is csak egész tompán hallatszott, a fentről érkező kiáltások pedig mintha egy falon hatoltak volna át. Épp csak ki tudta venni kétoldalt Egwene és Thom Merrilin alakját.

Lan nem lassított.

– Ettől függetlenül még mindig nyilvánvaló, hogy csak egyvalami lehet az úti célunk! – kiáltotta. Tompán csengett a hangja, nem lehetett megállapítani, melyik irányból érkezett.

– A Myrddraalok ravaszak – felelte Moiraine. – Majd ellene fordítom a saját ravaszságát.

Szótlanul lovagoltak tovább.

Ég és föld egyaránt palaszürke ködbe veszett, mígnem a lovasok, most már maguk is árnyak csupán, mintha az éjszakai felhőkben lebegtek volna. Még a saját lovaik lábát sem látták.

Rand fészkelődni kezdett a nyeregben, önkéntelenül megpróbált elhúzódni a ködtől. Tudni, hogy Moiraine képes bizonyos dolgokra, sőt, akár látni is, amint éppen ilyesmit csinál, az egy dolog; ha viszont a saját bőrén érzi egy ilyen természetfölötti praktika eredményét, ezt a különös, jeges nedvességet, az már egész más. Azon már közel sem olyan könnyű napirendre térni. Ekkor rájött, egy ideje levegőt sem mert venni, mire mindenféle idiótának lehordta magát. Nem lovagolhat Tarenrévig levegővétel nélkül. A nő az Egyetlen Hatalmat használta Tamon, aki erre rendbe jött. Mégis komoly akaraterőre volt szüksége, hogy kifújja a visszatartott levegőt, és belélegezzen. Sűrű, párás volt a lég, de egyébként teljesen olyan, mint egy ködös éjszakán. Épp csak hidegebb. Ezzel próbálta nyugtatgatni magát, de nem volt benne biztos, igazán elhiszi-e.

Lan most már kifejezetten arra biztatta őket, hogy maradjanak közel egymáshoz, így látták a szomszédjaik halvány körvonalát a nedves, jeges szürkeségben. A vad vágtából azonban még mindig nem engedett az őrző. Továbbra is lóhalálra hajszolta fekete csődörét. Moiraine-nel az oldalán úgy vezették a csapatot a ködben, mintha ők tökéletesen látnák, mi van előttük. A többiek kénytelenek voltak megbízni bennük, követni őket. És reménykedni.

Már nem üldözték őket a fülrepesztő sikolyok, lassan elhalkultak mögöttük, ahogy robogtak; majd eltűntek, de ez sem vigasztalta őket túlzottan. Nem láttak semmit a környező tájból, sem az erdőt, sem a tanyákat, a holdat, de még magát az utat sem. Még mindig hallottak néha kutyaugatást, tompán, távolian a szürke homályban, de ezen kívül csak a lovaik patadobogása hallatszott. A jellegtelen szürkeség teljesen egyforma volt, bármennyi utat tettek is meg. Semmi nem mutatta, mennyi idő telhetett el, legfeljebb a hátukban, combjukban erősödő fájdalom.

Rand meg volt győződve róla, hogy már órák óta lovagolnak így. Görcsösen szorongatta a gyeplőt, míg végül már nem volt benne biztos, el tudja-e még valaha engedni. Afelől is kétségei voltak, képes lesz-e még egyenes derékkal járni. Csak egyszer nézett vissza. Homályos árnyékok suhantak mögötte a ködben, de még a számukban sem lehetett biztos. Sem abban, hogy tényleg a barátai-e azok. A hideg nedvesség átáztatta a köpenyét, a kabátját, még az ingét is, sőt, szerinte már egészen a csontjaiig jutott. Csak az arcába vágódó szélből tudta, hogy nem egyhelyben állnak, meg abból, ahogy a lova ütemesen hol kinyújtózkodott, hol felgörbítette a hátát. Biztosan órák teltek már el.

– Lassíts – kiáltotta hirtelen Lan. – Állj!

Rand úgy meglepődött, hogy Felhő Lan és Moiraine lova közé furakodott, és még vagy egy tucat lépést megtett előre, mire meg tudta állítani.

Mindkét oldalt házak derengtek elő a ködből. Furcsa, szokatlanul magas épületek voltak. Sosem járt még erre, de elbeszéléseket hallott már a helyről. Azért tűntek ilyen nyúlánknak, mert magas, vöröskő alapokon álltak. Ez szükséges elővigyázatosság volt, tavasszal ugyanis a Ködhegységben olvadó hó miatt a Taren mindig kilépett a medréből. Tarenrévbe értek.

Lan elügetett mellette a fekete csatalóval.

– Azért ennyire nem kell túlbuzgónak lenni, birkapásztor.

Rand magyarázkodás nélkül, szégyenkezve állt vissza a helyére. Fülig vörösödött. Ebben a pillanatban cseppet sem bánta, hogy olyan sűrű a köd.

Magányos kutya ugatta meg őket, a sűrű szürkeségben láthatatlanul, majd elszaladt. Itt-ott fény gyulladt az ablakokban, ahogy a korán kelők ébredeztek. A kutyán és a lovaik tompa patadobogásán kívül semmi nem zavarta meg az éjszaka utolsó órájának csendjét.

Nem sok tarenrévivel volt alkalma találkozni. Próbált visszaemlékezni arra a kevéske információra, amit róluk tudott. Ritkán merészkedtek az általuk csak „alsó falvaknak” nevezett három délebbi településre. Ha mégis, állandóan fenn hordták az orrukat, mintha valami rossz szagot éreznének a levegőben. Annak a néhánynak, akivel találkozott, mindnek különös neve volt, mint például Dombtető vagy Kőcsónak. A tarenréviek általában véve ravasz, csalafinta népségként váltak hírhedtté. Ha kezet fogtál egy tarenrévivel, mondta a népi mondás, jobb, ha megszámolod az ujjaidat.

Lan és Moiraine egy magas, sötét színű ház előtt álltak meg. Semmiben sem különbözött az összes többitől. A köd füstként kavargott az őrző körül, amikor az leugrott a nyeregből, és felsietett a bejárati ajtóhoz vezető lépcsősoron. Az ajtó alsó széle pont fejmagasságban volt nekik, így, lovon ülve. A legfelső fokra érve Lan az öklével kezdett dörömbölni.

– Én meg eddig azt hittem, hogy csendet akar – dünnyögte Mat. Lan megállás nélkül zörgött tovább. A szomszéd ház ablakában fény gyulladt, és valaki mérgesen kiáltott feléjük, de az őrző csak folytatta a dörömbölést.

Egyszer csak felpattant az ajtó (befelé nyílt), és egy hosszú, bokáig érő bő hálóruhát viselő, mezítlábas férfi jelent meg az ajtónyílásban. Az egyik kezében olajlámpát tartott, amely hosszúkás arcot, hegyes állat és orrot világított meg. Mérgesen nyitotta ki a száját, de benne rekedt a szó. Döbbenten kapkodta jobbra-balra a fejét. Kimeredt szemmel bámulta a ködöt.

– Ez meg mi? – csattant fel. – Ez meg mi? – Fagyos szürke páracsápok kúsztak be az ajtón. Gyorsan hátrébb lépett előlük.

– Magastorony mester – mondta Lan. – Pont magára van szükségem. Át akarunk kelni a kompján.

– Szerintem még csak nem is látott még magas tornyot – kuncogott Mat. Rand intett, maradjon csendben. A hegyes képű fickó magasabbra emelte a lámpáját, gyanakodva bámult le rájuk.

Néhány pillanat múlva megszólalt.

– A komp csak nappal közlekedik. Nem éjszaka. Éjszaka soha. Főleg nem ebben a ködben. Jöjjenek vissza, mikor felkelt a nap és felszállt a köd.

Már éppen fordult volna meg, amikor Lan elkapta a csuklóját. A révész dühösen nyitotta a száját, de ekkor arany csillant meg a lámpafényben. Az őrző egyesével számolta le egyik érmét a másik után a markába. Magastorony a pénz csilingelését hallva megnedvesítette az ajkát, lassan egyre közelebb hajolt a tenyeréhez, mintha nem hinne a szemének.

– És még egyszer ennyi – mondta Lan –, mikor biztonságban a túlpartra értünk. De most rögtön indulunk.

– Most? – A menyétképű ember az alsó ajkát kezdte rágcsálni. Zavartan toporgott, a kinti ködös éjszakát nézte. Aztán bólintott. – Hát jó. Akkor most rögtön. Jól van, elengedheti a csuklóm. Fel kell keltenem a húzólegényeimet. Remélem, nem gondolta, hogy egyedül fogom áthúzni a kompot?

– A kompnál várok – mondta Lan színtelen hangon. – Egy darabig. – Azzal eleresztette a révészt.

Magastorony mester azonnal a mellkasához kapta maroknyi aranyát, majd, beleegyező bólintás kíséretében, gyorsan bevágta az ajtót a csípőjével.

Tizenkettedik fejezet

ÁTKELÉS A TARENEN

Lan lejött a lépcsőn, majd kiadta a csapatnak az utasítást, hogy szálljanak le a lóról, és vezessék utána az állatokat a ködben. Megint kénytelenek voltak abban bízni, hogy az őrző tudja, merre megy. Rand lábai körül gomolygott a köd. A lábfeje egyáltalán nem is látszott, hiszen egy méter volt a látótávolság. Alig tudta kivenni a társait, pedig itt nem is volt olyan sűrű a pára, mint a városon kívül.

Még mindig nem járkált rajtuk kívül senki az éjszakában. Időközben valamivel több ablakból szűrődött ki fény, de a sűrű ködben legtöbbjükből csak elmosódó, fényes folt látszott, de nem egyszer még annyi sem, hanem csupán valamivel világosabb volt a szürkeség abban az irányban. Más házak, amelyekhez közelebb haladtak el, ezért jobban látták őket, mintha felhőtengeren lebegtek volna, vagy a semmi közepéből nőttek volna ki. A szomszédjaikból ugyanis semmi sem látszott, akár azt is lehetett volna hinni, mérföldekre nincs más épület.

Rand mereven, nehézkesen lépkedett. A hosszú lovaglástól elgémberedett, kegyetlenül sajgott a lába. Azon morfondírozott, nem mehetne-e innen inkább gyalog Tar Valonig. Nem mintha ebben a pillanatban a járás bármivel is kellemesebb lenne, mint a lovaglás, de pillanatnyilag a lábfeje volt az egyetlen testrésze, ami nem fájt. És a gyaloglást mégiscsak megszokta.

Csak egyszer szólalt meg bárki is elég hangosan, hogy ő is tisztán hallja.

– Neked kell megoldanod – felelte Moiraine Lan egy kérdésére, amelyből egy szót sem értett. – Így is túl sokra fog emlékezni, és ezen nem segíthetünk. Ha engem is megjegyez magának...

Rand morcosan igazgatta meg most már teljesen átázott köpenyét a vállán. Vigyázott, hogy mindig a többiek közelében maradjon. Mat és Perrin magukban dörmögtek. Időnként elharaptak egy-egy kiáltást, amikor valami láthatatlan akadályba rúgtak. Thom Merrilin is mogorván dünnyögött, egy-egy szó érthető is volt belőle, ilyesmik, mint „meleg étel”, „tűz” és „forralt bor”. Sem az őrző, sem az aes sedai nem látszott tudomást venni róla. Egwene szótlanul masírozott előre, kihúzott háttal, felemelt fejjel. Persze meglehetősen nehézkes menetelés volt ez is, ugyanis ő sem szokott a lovagláshoz.

Na, most aztán megkapja a kalandot, amelyre vágyott, gondolta Rand házsártosan. Márpedig amíg izgalmas dolgok történnek vele, egyszerűen észre sem fogja venni az ilyen mellékes apróságokat, mint a köd, az átázott ruhája vagy a hideg. Úgy látszik, egész másképp látja a dolgokat az ember, ha maga kereste a kalandot, mint ha úgy kényszerült bele. A történetekben a ködön át lovaglás, a főhős nyomában egy draghkarral és még a Fény tudja, mi egyébbel, talán még borzongatóan izgalmas is lehet. Nos, Egwene talán kellemesen izgul, ő azonban csak a nyirkos hideget érezte, és kifejezetten örült, hogy végre egy falu van körülötte, még ha csak Tarenrév is az.

Egyszer csak valami magasnak és melegnek ütközött a félhomályban: Lan ménjének. Az őrző és Moiraine megállt. A társaság többi része követte a példájukat. Megveregették lovaik nyakát, legalább annyira a saját, mint az állatok megnyugtatására. Itt valamivel ritkább volt a köd, tisztábban látták egymást, mint jó ideje bármikor. De a távolabbi tárgyakból már nem igen tudtak kivenni semmit. A lábfejüket még mindig alacsonyan hömpölygő sűrű pára takarta el. A házakat mind elnyelte a szürkeség.

Óvatosan előrébb vezette Felhőt néhány lépéssel. Meglepve hallotta, hogy deszkákon dobog a lába. A komp mólója. Sietősen visszább hátrált, a szürkével együtt. Hallott már róla, milyen egy tarenrévi móló. Egy híd, amely sehová sem vezet, csak néha a komphoz. A Taren pedig a tudomása szerint széles és mély, tele veszélyes áramlatokkal, amelyek a legerősebb úszót is lehúzhatják. Valószínűleg sokkal szélesebb, mint a Borforrás-patak, gondolta. Ez meg a köd együtt... Igazi megkönnyebbülés volt, amikor végre újra földet érzett a csizmája talpa alatt.

– Pszt! – intette őket csendre élesen az őrző. Perrin mellette termett, hátrébb igazította a köpenyét, hogy jól látsszon a harci fejszéje. Rand engedelmesen, bár értetlenül dobta a vállára a köpenyét, láthatóvá téve a kardját. Mire Lan visszaért a lovához, táncoló fénypontok jelentek meg a ködben. Hamarosan a közeledő léptek tompa zaja is hallhatóvá vált.

Hat durva szövetruhát viselő férfi követte egykedvűen Magastorony mestert. A kezükben fáklyát tartottak; a láng körül egy darabon kitisztult a köd. Mikor megálltak, az emondmezei csapat minden tagja jól látható volt, körülöttük viszont szürke ködfal húzódott, amely még a szokottnál is sűrűbbnek tűnt, ugyanis a fáklyák fénye visszaverődött róla. A révész végigmustrálta őket. Keskeny fejét félredöntötte. Az orrcimpái ki-kitágultak. Úgy nézett ki, mint egy szaglászó, csapdát sejtő menyét.

Lan látszólag kényelmesen a lovának támaszkodva állt, de kezét tüntetően a kardja hosszú markolatán tartotta. Rand úgy érezte, az őrző olyan most, mint egy ívbe hajlított acélpenge vagy a lecsapni készülő kígyó.

Gyorsan ő is hasonló pózt vett fel – legalábbis szintén a kardjára tette a kezét. Lan halálosan veszélyesnek tűnő ernyedtségét meg sem próbálta utánozni. Ha megpróbálnám, valószínűleg egyszerűen kinevetnének.

Perrin meglazította a fejszéje nyelét a bőrhurokban, és látványosan megvetette a lábát. Mat a tegezén nyugtatta a kezét, bár Rand nem tartotta valószínűnek, hogy miután órákat töltöttek ebben a párában, túl feszes maradt volna a húr. Thom Merrilin színpadias mozdulattal előrelépett, feltartotta üres kezét, sőt, még lassan körbe is forgatta. Aztán hirtelen látványos, tekervényes mozdulatot tett, amelynek végén egy tőr jelent meg pörögve az ujjai között. Egy darabig még táncoltatta a kezében. Végül csattanva a tenyerébe csapódott a nyele, és, mintha mi sem történt volna, egykedvűen nekiállt a körmét tisztogatni vele.

Moiraine felől mély, elismerő nevetés hallatszott. Egwene tapsolni kezdett, mintha a Fesztiválon lettek volna. Aztán láthatóan maga is rádöbbent, hogy ez most nem éppen a helyes reakció volt, és gyorsan, szégyenkezve abbahagyta. De azért a szája sarka egyszer-egyszer mosolyra rándult még.

Magastorony viszont egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki jól szórakozik. Thomra meredt, majd hangosan megköszörülte a torkát.

– Említés történt további aranyról az átkelésért. – Megint végignézett rajtuk, barátságtalan, ravasz arckifejezéssel. – Amit előre adtak, az viszont már biztos helyen van, hallják? Sosem találják meg.

– A többi aranyat is rögtön kézhez kapja – mondta Lan –, amint a túloldalra értünk. – Megrázta az övéről lógó bőrerszényt. Hallani lehetett az érmék csörgését.

A révész tekintete pár pillanatig ide-oda cikázott, de végül bólintott. – Akkor vágjunk bele – dünnyögte, azzal peckesen kisétált a mólóra, hat segédjével a nyomában. A köd eloszlott körülöttük, ahogy mozogtak, majd mögöttük újra összezárult. Rand gyorsan a többiek után indult, akiknek hűlt helyét máris kígyózó ködcsápok kezdték betölteni.

Maga a komp magas oldalfalú bárka volt. Széles rámpán keresztül lehetett rá felszállni, amely felhajtva a hajó hátsó korlátjává alakult. Kétoldalt, fejmagasságban, egy-egy karvastagságú kötél feszült. Ezeknek egyik vége a móló végén álló masszív cölöpökhöz volt rögzítve, a másik ködbe veszett a folyó fölött. A révész segédjei a komp pereméhez erősített vasállványokba tűzték a fáklyáikat; megvárták, amíg mindenki a fedélzetre vezeti a lovát, majd felhúzták a rámpát. A lábuk alatt minden lépésre hangosan nyikorogtak a deszkák, a hajó ide-oda dülöngélt, ahogy elhelyezkedtek rajta.

Magastorony félhangon dünnyögött, hogy nyugtassák meg a lovaikat és maradjanak középen, ne állják el a vontatók útját. Majd a segédjeivel kezdett kiabálni, folyamatosan rajtuk élesítette a nyelvét, amíg felkészítették a kompot az átkeléshez. Azok azonban, mintha meg sem hallották volna, mondhatott bármit, ugyanazzal a kelletlen lassúsággal dolgoztak végig. Különben sem teljes szívvel pörlekedett velük. Gyakran mondat közepén is elhallgatott, magasra tartotta a fáklyáját, és a köd mélyét fürkészte. Egy idő után végképp abbahagyta a kiabálást, inkább előrement az orrba, és most már le sem vette a szemét a folyót borító kavargó páráról. Sokáig mozdulatlanul állt, amíg az egyik vontató meg nem érintette a karját, mire rémülten rezzent össze.

– Mi az? Á, te vagy az. Készen vagytok? Ideje. Na, akkor meg mire vártok? – Széles ívben meglendítette a karját, mit sem törődve vele, hogy egy fáklya van a kezében, és a lovak ijedten hőkölnek hátra. – Köteleket eloldozni! Vonókötélhez! Mozgás! – A segéd lomhán elindult teljesíteni a parancsait. Magastorony visszafordult, tovább meresztgette a szemét a ködbe, előrefelé. Szabad kezét idegesen dörgölte a kabátja elejébe.

Mikor a rögzítőköteleket kioldozták, a komp megrándult, majd még egyszer, amikor a vonókötelek nem engedték tovább sodródni. A vontatók, mindkét oldalt hárman, a hajó elejébe mentek, megragadták a vonókötelet, majd egész testükben megfeszülve, nehézkesen megindultak a tat felé. Valahányszor a folyó fölött gomolygó ködre tévedt a pillantásuk, aggodalmasan dünnyögtek.

A móló hamarosan láthatatlanná vált. Közelebb húzódott hozzájuk a köd, szürke páracsápok kígyóztak be a fáklyák közötti térbe. A bárkát meg-megbillentette az áramlat. Ezen kívül semmi nem mozdult körülöttük, csak a vontatók lépkedtek lassan végig a tatig. Mikor odaértek, visszamentek az orrba, és kezdték elölről. Mindenki hallgatott. A falusiak olyan közel csoportosultak a hajó közepéhez, ahogy csak tudtak. Hallomásból tudták ugyan, hogy a Taren sokkal szélesebb, mint a patakok, amelyeket ismertek, ebben a ködben viszont egyenesen végtelennek tűnt.

Rand egy idő után közelebb húzódott Lanhoz. Ez a folyó, amin nem lehet átgázolni, sem átúszni, sőt, még csak nem is látszik a túlpartja, meglehetősen idegessé tette az embert, mikor sosem látott még szélesebb vagy mélyebb vizet, mint a Vízi-erdő apró kis tavacskái.

– Tényleg megpróbáltak volna kirabolni minket? – kérdezte halkan.

– Úgy viselkedett, mintha inkább ő tartana attól, hogy mi raboljuk ki.

Az őrző a révészre nézett, majd a segédeire – úgy tűnt, egyikük sem figyel –, csak azután válaszolt.

– A sűrű ködben nem lettek volna tanúk... Nézd, ha várhatóan nem derül fény a tettükre, sok ember hajlamos úgy bánni az idegenekkel, ahogy máskor, tanúk előtt nem tennék. Márpedig minél könnyebben forral valaki rosszat az idegennel szemben, annál hamarabb feltételezi róla, hogy az is tervez valamit ellene. Ráadásul ez a fickó... Azt hiszem, még az anyját is eladná leveshúsnak a trallokoknak, ha megfelelő összeget kapna érte. Kissé meglep, hogy ezt kérdezed. Hallottam, mit mondanak az emondmezeiek a tarenréviekről.

– Igen, de... Hát, mindenki azt mondja, hogy... De azért nem gondoltam volna, hogy tényleg... Rand úgy döntött, jobb, ha ezentúl fel sem tételezi, hogy megértheti a faluján kívüli emberek gondolkodásmódját.

– Mi van, ha elmondja az Enyésznek, hogy átkeltünk a komppal? – szólalt meg végül. – Talán még a trallokokat is áthozza utánunk.

Lan gunyorosan nevetett.

– Idegent kirabolni egy dolog, Félemberekkel összeszűrni a levet viszont már egész más tészta. Tényleg el tudod képzelni, hogy trallokokat vegyen a hajójára, különösen ebben a ködben? Vagy hogy akár szóba álljon egy Myrddraallal, ha nem kényszerítik rá? Erre még ő sem kapható. Amint meglátná őket, úgy elszaladna, egy hónapig nem állna meg. Nem hinném, hogy Tarenrévben különösebben aggódnunk kéne az árnybarátok miatt. Nem, errefelé nincsenek. Biztonságban vagyunk... legalábbis egy ideig. Ezektől biztosan. Vigyázz.

Magastorony abbahagyta a köd fürkészését; hátrafordult. Hegyes arcát előretolta, a fáklyáját a magasba emelte. Úgy nézett kettejükre, mint ha most látná őket először tisztán. A vontatók lába alatt nyikorgott a fedélzet. A révész hirtelen összerezzent, ráébredt, hogy ők is nézik, látják: ő meg őket figyeli. Gyorsan visszaugrott a korláthoz, és tovább fürkészte a túlsó partot. Már ha azt kereste annyira a ködben.

– Hallgass – mondta Lan, olyan halkan, hogy Rand is alig értette. – Rossz idők járnak, most különösen óvatosnak kell lenned, ha trallokokról, árnybarátokról vagy a Hazugság Uráról akarsz beszélni, főleg, ha idegen fülek is hallhatják. Az ilyesminek rosszabb következménye is lehet, mint hogy sárkányagyart mázolnak az ajtódra.

Randnek amúgy sem volt már kedve tovább kérdezősködni. Most még az eddiginél is sötétebben látta a világot. Árnybarátok! Mintha az Enyészekkel, a trallokokkal és a draghkarral nem lenne elég bajuk. A trallokokat legalább látásból fel lehet ismerni.

Egyszer csak elmosódott, sötétebb foltok derengtek fel előttük a ködben. A komp a túlsó parti mólónak ütközött. A vontatók rögtön az orrba siettek, gyorsan kikötötték a hajót, majd leengedték az elülső rámpát. Mat és Perrin hangosan kijelentették, hogy a Taren fele olyan széles sincs, mint hallották. Lan partra vezette a lovát, nyomában Moiraine-nel. A többiek követték őket. Mikor utolsóként Rand is lelépett a fedélzetről, oldalán Felhővel, Bela mögött, Magastorony mester hangosan kiáltott utánuk.

– Hé, álljanak csak meg! Hé! Hol az aranyam?

– Mindjárt megkapja – hallatszott Moiraine hangja valahonnan a ködből. Rand csizmája most már a mólón dobogott. – És még egy ezüstmárkát minden emberének, a gyors átkelésért.

A révész habozott, úgy dugta előre a képét, mintha veszélyt szimatolna, de az ezüst említésére a vontatók is felélénkültek. Néhányan előbb felkaptak egy fáklyát, de mind gyorsan ledübörgött a rámpán, mielőtt Magastorony szóhoz jutott volna. Ezt látván végül mogorva képpel, de ő is követte a legénységét.

Felhő patái tompán dobogtak a ködben, ahogy Rand lassan a part felé haladt. A szürke köd itt is éppolyan sűrű volt, mint a túlparton. A móló szárazföld felőli végén az őrző érméket osztott Magastorony és a segédei fáklyájának fénykörében. Mögöttük idegesen összetömörülve ácsorgott az egész csapat, Moiraine kivételével. Az aes sedai a víz szélén állt, és kifelé, a folyó felé nézett, bár hogy ugyan mit láthatott, arról Randnek elképzelése sem volt. Hirtelen megborzongott. Szorosabbra vonta maga körül a köpenyét, bármennyire át is volt ázva. Hiszen most már a Folyóközön kívülre értek. Sokkal messzebb érezte magát a hazájától, mint a folyó szélessége.

– Tessék – mondta Lan, azzal átadta az utolsó érmét is Magastoronynak. – Ahogy megállapodtunk. – Nem kötötte vissza az erszényt a derekára. A menyétképű férfi kapzsi tekintettel meredt a tömött bőrzacskóra.

Hangos reccsenés hallatszott. A móló megrázkódott. Magastorony felkapta a fejét, a komp felé. A bárkát eltakarta előlük a köd. Csak a fedélzeten maradt fáklyák látszottak: két elmosódott fénypont. A móló felnyögött, aztán mennydörgésszerű reccsenés után a két fényfolt megrándult, majd forogni kezdett. Egwene felsikoltott. Thom káromkodott.

– Elszabadult! – üvöltötte Magastorony. Megragadta a vontatóit, és a móló másik vége felé kezdte lökdösni őket. – Elszabadult a komp, idióták! Kapjátok el! Kapjátok el!

A segédek pár lépésnyit előretántorodtak mesterük lökdösésétől, aztán megvetették a lábukat. A bárkán maradt fáklyák halvány fénypontjai gyorsabban kezdtek forogni egymás körül, majd még gyorsabban. Örvényleni kezdett fölöttük a köd, mintha egy forgószél szívta volna magába a párát. A móló megrázkódott, fülsiketítő recsegés, durrogás kezdődött, ahogy a komp lassan darabokra tört.

– Tölcsérörvény! – tátotta a száját az egyik vontató.

– A Tarenen nincsenek tölcsérörvények – mondta Magastorony tompa hangon. – Soha nem volt tölcsérörvény...

– Szerencsétlen esemény – mondta Moiraine síri hangon. Most csak egy árnyék látszott belőle a ködben. Időközben visszafordult a folyó felől.

– Igen, szerencsétlen dolog – értett egyet Lan érzelemmentes hangon. – Úgy tűnik, egy ideig senkit nem tud átvinni a folyón. Igazán kellemetlen, hogy éppen a mi szolgálatunkban vesztette el a kenyerét. – Újra az erszényébe nyúlt; amit mindvégig a kezében tartott. – Tessék, ez talán kárpótolja.

Magastorony egy darabig döbbenten meredt a Lan kinyújtott tenyerén fekvő aranyakra – fényesen csillogtak a fáklyafényben –, majd megroskadt a válla, miközben a szeme a többiek között cikázott, akiket áthozott a folyón. Az emondmezőiek csendben álltak, alakjuk elmosódott a ködben. Végül egy rémült, artikulálatlan üvöltéssel kikapta a pénzt Lan kezéből, megpördült, és elszaladt. Rögtön elnyelte a szürkeség. A húzólegényei csak egy lépésnyivel maradtak le tőle. Hamarosan az ő fáklyáik fénye is eltűnt a ködben, a folyásiránnyal ellenkező irányban.

– Nincs miért tovább maradnunk – mondta az aes sedai, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Megfordította fehér kancáját, majd elindult vele felfelé a partszéli lejtőn.

Rand a folyó felé bámult, noha a sűrű párában semmi sem látszott belőle. Éppenséggel lehetett véletlen. Igaz, azt mondta, itt nincsenek tölcsérörvények, de... Ekkor ráébredt, hogy egyedül maradt. Gyorsan ő is felkapaszkodott az enyhén lejtő parton.

Alig tett meg három lépést, a sűrű köd hirtelen eloszlott. Megtorpant. Visszanézett. Közvetlenül alatta, egy a parttal párhuzamosan futó vonal egyik felén tömött szürke köd gomolygott, a másikon viszont semmi sem takarta a tiszta éjszakai égboltot. Még mindig teljes volt a sötétség, bár a hold éles körvonala azt mutatta, nincs már messze a hajnal.

Az őrző és az aes sedai a határvonaltól nem messze beszélgettek a lovaik között állva. A többiek külön csoportot alkotva álldogáltak. Még a holdfényes sötétségben is jól látható volt, mennyire idegesek. Minden szem Lanra és Moiraine-re szegeződött, és mintha Egwene kivételével mindannyian két félelem között őrlődtek volna: aggódtak, hogy szem elől veszthetik a férfit és a nőt, de közelebb menni sem mertek. Rand a lány felé indult. Az utolsó pár lépést kocogva tette meg. Egwene rávigyorgott. A szeme mintha megint nem csak a holdfénytől csillogott volna.

– Úgy követi a folyót, mintha ceruzával húzták volna meg a határát – mondta éppen Moiraine elégedett hangon. Jó, ha tíz nő van egész Tar Valonban, aki segítség nélkül képes lenne erre. Főleg egy vágtató lovon ülve.

– Nem mintha elégedetlenkedni akarnék, Moiraine Sedai – szólalt meg Thom Merrilin szokatlanul bátortalanul –, de nem lett volna jobb, ha kicsit tovább takar el minket? Mondjuk Baerlonig? Ha a draghkar tesz egy kört a folyó innenső oldalán, mindent elveszítünk, amit a köddel nyertünk.

– A draghkarok nem túl okosak, Merrilin mester – mondta az aes sedai szárazon. – Félelmetesek, halálosan veszélyesek, éles a szemük, de intelligenciából nem sok jutott nekik. Egyszerűen közli majd a Myrddraallal, hogy a folyó innenső partja tiszta, de magát a folyót mindkét irányban mérföldeken át köd borítja. A Myrddraal tudni fogja, mekkora extra erőfeszítésembe kerülhetett ez. Fel kell tételeznie, hogy esetleg a folyón lefelé menekülünk, és ez lelassítja. Meg kell osztania az erőit. A köd elég sokáig ki fog tartani ahhoz, hogy ne lehessen biztos benne, nem tettünk-e meg legalább néhány mérföldet csónakon. A folyó helyett Baerlon irányába is meghosszabbíthattam volna a ködöt, de akkor a draghkar pár óra alatt át tudná kutatni a folyót, és a Myrddraal biztosan tudhatná, merre megyünk.

Thom elgondolkodva pukkantott egyet a szájával, majd megrázta a fejét.

– Elnézést kérek, aes sedai. Remélem nem sértettem meg.

– Ööö, Moi... ööö aes sedai – kezdte Mat, majd elhallgatott, jól hallhatóan nagyot nyelt. – A komp... ööö... maga... szóval... Nem értem, miért... – végül feladta, elhallgatott. Olyan csend lett, hogy a leghangosabb zaj, amit Rand hallott, a saját légzése volt.

Moiraine csípős szavai vetettek véget a hallgatásnak.

– Mind folyton magyarázatot akartok, de ha minden lépésemet elmagyaráznám, nem maradna időm semmi másra. – A holdfényben az aes sedai valahogy magasabbnak látszott. Valósággal föléjük tornyosult.

– Egyet mondok. Feltett szándékom, hogy biztonságban Tar Valonba juttassalak benneteket. Ennyit épp elég tudnotok.

– Ha tovább álldogálunk itt – jegyezte meg Lan –, a draghkarnak nem kell végigkutatnia a folyó környékét. Ha jól emlékszem... – nem fejezte be a mondatot, inkább elindult felfelé az emelkedőn. Kantárszáron vezette a lovát.

Mintha az őrző elindulása felszabadított volna valamit a mellkasában, Rand mély lélegzetet vett. Úgy hallotta, a többiek is megkönnyebbülten sóhajtanak, még Thom is. Eszébe jutott egy régi mondás. Előbb köpd szemen a farkast, mint hogy egy aes sedai-jal húzz ujjat. Ám a feszültség mégis csökkent. Moiraine már nem tornyosult senki fölé – sőt, a mellkasáig is alig ért.

– Gondolom, nem pihenhetünk egy keveset – mondta reménykedő hangon Perrin. Utolsó szava ásításba fulladt. A Belának rogyva álló Egwene fáradtan sóhajtott.

Ez volt az első hang a lány szájából, amely a legkisebb mértékben is panaszra utalhatott, mióta elindultak. Talán kezd már rájönni, hogy ez mégsem egy izgalmas kaland. Aztán eszébe jutott, hogy vele ellentétben ő nem aludta át a napot.

– Igazán szükségünk van a pihenésre, Moiraine Sedai – mondta. – Végül is átlovagoltuk az éjszakát.

– Akkor javaslom, nézzük, mit tartogat számunkra Lan – felelte a nő.

– Gyertek.

Felvezette őket a parton, a folyó mentén húzódó erdőbe. Lombtalan ágak sűrűje fogta el a holdfény nagy részét, még mélyebbé téve az árnyakat. A Tarentől jó százhossznyira sötét halmot találtak egy tisztás szélén. Egy sok évvel korábbi áradás alámosott egy egész sor csarabfát, majd a kidőlt fákat nagy, össze-vissza halomba hordta össze. A végeredmény: látszólag szilárd, faágakból, törzsekből, gyökerekből álló tömeg. Moiraine megállt. Egyszer csak fény szűrődött ki a halomból, közvetlenül a föld fölött.

Aztán, egy fáklyacsonkot tartva maga elé, Lan mászott elő az ágtömegből. Kiérve kiegyenesedett.

– Nem volt váratlan vendég – mondta Moiraine-nek. – A fa, amit hagytam, még mindig száraz, úgyhogy raktam egy kis tüzet. Melegben alszunk.

– Előre tudta, hogy megállunk itt? – kérdezte meglepetten Egwene.

– Valószínű helynek tűnt. Szeretek előre gondolkodni. Néha hasznos.

Moiraine elvette tőle a fáklyát.

– Gondoskodnátok a lovakról? Ha készen vagytok, mindenki fáradtságával kapcsolatban megteszem, amit tudok. De most először Egwene-nel akarok beszélni. Egwene?

Rand nézte, ahogy a két nő leguggol, és eltűnik a nagy fahalom alatt. Volt ott egy alacsony nyílás, bemászni sem volt könnyű rajta. Hamarosan már a fáklya fénye sem látszott.

Lan zabostarisznyákat és némi zabot is csomagolt mindannyiuknak, de amikor le akartak nyergelni, megállította őket. Béklyókat szedett elő, amelyeket ugyancsak mindenki csomagjába bekészített.

– Jobban kipihennék magukat nyereg nélkül, de ha gyorsan kell távoznunk, nem biztos, hogy lesz időnk felszerszámozni őket.

– Nekem egyáltalán nem is tűnnek fáradtnak – mondta Perrin, aki éppen azon próbálkozott, hogy a lova pofájára húzza a zabostarisznyát. Nem sok sikerrel. Az állat mindig felkapta a fejét, mielőtt becsatolhatta volna a szíjakat. Randnek is gondjai voltak Felhővel, három sikertelen kísérlet után tudta csak a szürke orrára húzni a vászonzsákot.

– Pedig azok – mondta Lan. Eddig a csődöre megbéklyózásával foglalkozott, most felegyenesedett. – Ó, persze tudnának még vágtatni. Ha akarnánk, teljes sebességgel rohannának, míg holtan nem esnének össze a kimerültségtől, amelyet addig még csak nem is éreznének. Jobban örültem volna, ha Moiraine Sedai nem teszi velük, amit tett, de szükség volt rá. – Megpaskolta a csődör nyakát, mire az bólintott egyet, mintha nyugtázni akarná az őrző érintését. – A következő napokban lassan kell majd mennünk velük, amíg erőt gyűjtenek. Lassabban, mint szeretném. De ha szerencsénk van, nem túl lassan.

– Ezt...? – Mat megint nagyot nyelt. – Hát erre gondolt? Amikor a fáradtságunkról beszélt?

Rand megpaskolta Felhő nyakát. Maga elé meredt. Bármennyire is segített Tamon, ő nem vágyott rá, hogy az aes sedai a Hatalmat használja rajta. Fény segíts, hiszen lényegében beismerte, hogy ő süllyesztette el a kompot.

– Valami hasonlóra – nevetett kissé kényszeredetten Lan. – De nektek nem kell félnetek, hogy halálra futjátok magatokat. Hacsak nem fordulnak sokkal rosszabbra a dolgok. Gondoljatok rá úgy, mint egy plusz éjszakányi alvásra.

Ekkor a draghkar éles sikolya visszhangzott fel a ködborította folyó felett. Még a lovak is megdermedtek. Még egyszer felhangzott a rémítő hang, most már közelebbről, majd megint. Rand úgy érezte, mintha tűket szurkálnának a koponyájába. Aztán halkulni kezdtek az üvöltések, majd teljesen elhallgattak.

– Szerencsénk van – suttogta Lan. – A folyón keres minket – rövid vállrándítás után újra normális hangon szólalt meg. – Menjünk be. Jól esne már egy kis forró tea, és valami étel, amivel megtölthetem a hasamat.

Rand mászott be elsőnek a nyíláson, négykézláb. Rövid folyosószerűség vezetett a halom mélyére. Mikor a végére ért, megállt, még mindig négykézláb. Szabálytalan alakú tér nyílt előtte, fatörzsekkel határolt barlang, elég nagy, hogy mindannyian kényelmesen elférjenek benne. A mennyezet túl alacsony volt, hogy a nők kivételével bármelyikük fel tudjon egyenesedni. A középre összehordott nagy kavicsokra rakott tűz füstje egyenesen felfelé szállt, át a fatörzsek között. Az ágak között bőven elég levegő jutott be, hogy meglegyen a szellőzése, de ahhoz túl sűrű volt a szövevény, hogy a lángok fényéből bármi is kijusson. Moiraine és Egwene törökülésben ültek, egymással szemben, a tűz mellett. A kabátjuk oldalt hevert, ledobva.

– Az Egyetlen Hatalom – mondta éppen az aes sedai – az Igazi Forrásból ered, a Teremtésben is felhasznált erőből, amit a Teremtő az idő kerekének forgatására alkotott. – Összetette maga előtt a kezét, egymásnak nyomta a két tenyerét. – A saidin, az Igazi Forrás hímnemű fele, és a saidar, a nőnemű fél egymás ellen dolgoznak, de ugyanakkor együtt is, így hozzák létre ezt az erőt. A saidint – emelte oldalt, majd ejtette maga mellé egyik kezét – beszennyezte a Sötét Úr érintése. Olyan ez a szennyezés, mint vékony réteg avas olaj, amely szétterül a víz felszínén. Maga a víz most is tiszta, de nem lehet érinteni anélkül, hogy a rontást is meg ne érintenék. Csak a saidart lehet biztonságosan használni.

Egwene háttal ült Randnek. Az arcát nem látta, de a lány mindenesetre izgatottan hajolt előre.

Ekkor Mat bökte meg hátulról, és morgott valamit. Gyorsan bement a terembe, hogy utat adjon a többieknek. A két nő nem törődött vele. A többiek is megérkeztek, ledobálták nedves köpenyüket, majd leültek a tűzhöz a kezüket melengetni. Az utolsónak bemászó Lan vizestömlőket és bőrzsákokat vett elő egy, a „barlang” falából nyíló, kisebb zugból, majd egy lábost a csomagjából, és nekiállt teát főzni. Ő nem figyelt a nők társalgására, de Rand barátai nem forgatták már a tűz fölött a kezüket; nyíltan lesték Moiraine minden szavát. Thom úgy tett, mintha egyedül díszesen faragott pipája megtömése érdekelné, de ő is elárulta magát, ugyanis kissé a nők felé hajolt. Moiraine és Egwene mintha észre sem vették volna, hogy nincsenek már egyedül.

– Nem – felelte az aes sedai valamilyen kérdésre, amelyről Rand lemaradt –, az Igazi Forrás sohasem fogy el, mint ahogy a malom sem használja el a folyót. A Forrás a folyó, az aes sedai-ok a malom.

– És tényleg azt gondolja, hogy meg tudnám tanulni? – kérdezte Egwene. Csak úgy ragyogott az arca izgatottságában. Rand még sosem látta ilyen gyönyörűnek, egyben ilyen elérhetetlennek. – Lehetne belőlem aes sedai?

Rand fölugrott. Rögtön jól beverte a fejét egy fatörzsbe. Thom Merrilin elkapta a karját, visszahúzta.

– Ne légy ostoba – mormogta a mutatványos. A nőkre nézett – egyikükön sem látszott, hogy bármit is észrevettek volna –, majd együttérzően a fiúra pillantott. – Ezen már nem változtathatsz, fiam.

– Gyermekem – mondta lágy hangon Moiraine –, nagyon kevesen képesek megtanulni az Igazi Forrás érintésének módját, az Egyetlen Hatalom használatát. Egy részük magasabb szintre képes eljutni ily módon, mások már alacsonyabbon megrekednek. Te azon maroknyi nő közé tartozol, akiknek tanulniuk sem kell. Akkor is meg fogod érinteni az Igazi Forrást, ha nem akarod. De a Tar Valonban szerezhető tudás nélkül sosem leszel képes igazán irányítani. Talán túl sem éled a próbálkozást. Azok a férfiak, akikben meg van a képesség a saidin érintésére, természetesen mind meghalnak, ha a Piros ajah meg nem találja és meg nem szelídíti őket...

Thom felmordult, Rand pedig kényelmetlenül feszengeni kezdett. Azok a férfiak, akikről a nő beszélt, ritkán fordultak elő – egész eddigi életében háromról hallott összesen, és, a Fénynek hála, egyik sem volt folyóközi –, de a károk, amelyeket okoztak, mielőtt az aes sedai-ok rájuk találtak, mindig elég jelentősek voltak, hogy messze terjedjen a hírük. Mint a háborúké, vagy az olyan földrengéseké, amelyek egy egész várost leromboltak. Sosem értette igazából, mi az ajahok szerepe. A történetek szerint aes sedai társaságok voltak, amelyek, úgy tűnt, leginkább egyfolytában egymás ellen szervezkednek, egymással civakodnak. De egy dologban minden történet egyetértett. A Piros ajah legfontosabb feladatának egy újabb Világtörés elkerülését tekintette, és ezt úgy akarták elérni, hogy vadásztak minden férfira, aki csak álmodni is mert az Egyetlen Hatalom használatáról. Mat és Perrin úgy néztek ki, mint akik hirtelen mégiscsak szívesebben lennének otthon, az ágyukban.

– ...de némelyik nő is meghal. Nehéz útmutatás nélkül megtanulni a Hatalom használatát. Azok a nők, akiket nem találunk meg, gyakran... Szóval, a világnak ezen a részén, néha javasasszonyok lesznek a falujukban. – Az aes sedai szünetet tartott, majd némi gondolkodás után így folytatta: – Az ősi vér erős Emondmezőn, és az ősi vér dalol. Abban a pillanatban tudtam, ki vagy, amint megláttalak. Nincs az az aes sedai, aki egy fókuszálni tudó, vagy az átváltozása közelében álló nő jelenlétében azonnal ne érezné meg azt. – Némi kotorászás után az öve mellett nyíló zsebéből előhúzta az aranyláncon függő kék követ, amelyet korábban a hajában viselt. – Te nagyon közel állsz már az átváltozásodhoz, az első érintéshez. Jobb, ha az én irányításom alatt történik meg. Ilyen módon elkerülheted... a kellemetlen mellékhatásokat, amelyeken a segítség nélkül átváltozók keresztülmennek.

Egwene elkerekedett szemmel bámult a kőre, újra és újra megnedvesítette az ajkát idegességében.

– Ez... Ebben van a Hatalomból?

– Természetesen nincs – vágta rá Moiraine. – Dolgoknak nincs hatalmuk, gyermekem. Még az angreal is csak egy eszköz. Ez csak egy szép kék kő. De világítani is tud. Tessék.

Egwene kinyújtotta remegő kezét. A nő az ujjai hegyére fektette a követ. Vissza akart húzódni előle, de az aes sedai Egwene mindkét kezét az egyik sajátjába fogta, a másikat pedig gyengéden a lány halántékához érintette.

– Nézz a kőre – mondta halkan. – Jobb így, mint egyedül ügyetlenkedni. Tisztítsd meg az elméd, ne maradjon benne más, csak ez a kő. Ürítsd ki az agyad, hagyd magad sodródni. Csak a kő létezik, és az üresség. Elkezdem. Sodródj, hagyd, hogy én irányítsalak. Ne gondolj semmire. Lebegj.

Rand a térdébe vájta az ujjait, olyan erővel szorította össze a száját, hogy belefájdult az állkapcsa. Nem sikerülhet neki. Nem szabad.

A kő felvillant, pillanatnyi kék ragyogás, amely alig jelent meg, rögtön el is tűnt. Nem volt fényesebb, mint egy szentjánosbogár, a fiú mégis úgy rándult össze, mintha fájdalmasan vakító lett volna. Egwene és Moiraine a kő mélyére szegezték a tekintetüket, kifejezéstelen arccal. Újabb villanás, majd még egy, míg végül az azúr fény folyamatosan pulzált, szívként lüktetett.

Az aes sedai az, gondolta kétségbeesetten. Moiraine csinálja. Nem Egwene.

Egy utolsó, halvány villanás után a kő újra egyszerű ékszerré változott. Rand visszafojtotta a lélegzetét.

A lány még egy ideig a kő belsejébe bámult, majd felnézett az aes sedai-ra.

– Azt hiszem... éreztem... valamit, de... Talán tévedett velem kapcsolatban. Sajnálom, hogy rám pazarolta az idejét.

– Semmit nem pazaroltam el, gyermekem – mondta a nő apró, elégedett mosollyal. – Az utolsó fény egyedül a tiéd volt.

– Tényleg? – kiáltott fel Egwene, aztán rögtön újra elkomorodott. – De hát az alig látszott.

– Most úgy viselkedsz, mint egy ostoba falusi lány. A legtöbben, akik Tar Valonba jönnek, sok hónapi tanulás után képesek csak arra, amit most csináltál. Te messzire eljuthatsz. Talán egészen az Amyrlin trónig is egy napon, ha elég szorgalmasan tanulsz, és keményen dolgozol.

– Úgy érti...? – Egwene ujjongó örömkiáltást hallatva vetette magát Moiraine nyakába. – Ó, köszönöm! Rand, hallottad? Aes sedai leszek!

Tizenharmadik fejezet

VÁLASZUTAK

(Térkép)

Mielőtt aludni tértek volna, Moiraine sorban mindegyikőjükhöz odatérdelt, a fejükre tette a kezét. Lan morgott egy kicsit, hogy neki nincs rá szüksége, nem kéne rá vesztegetnie az erejét, de azért nem próbálta megállítani. Egwene kíváncsian várta, milyen érzés lesz, Mat és Perrin viszont láthatóan féltek tőle, de nem mertek nemet mondani sem. Thom elhúzódott az aes sedai keze elől, de az ellentmondást nem tűrő tekintettel ragadta meg a férfi ősz fejét. A mutatványos összehúzott szemöldökkel, feszülten feküdte végig az egészet. Mikor végzett, a nő gúnyos mosollyal vette le róla a kezét. Thom még mérgesebben nézett, de láthatóan felfrissült. Mint mindannyian.

Rand visszahúzódott az egyenetlen fal egy beugrójába. Remélte, ott nem veszik észre. Abban a pillanatban, amint az ágtömegnek támasztotta a fejét, le akartak csukódni a szemei, de erőt vett magán. Mindenképpen látni akarta, mit csinál Moiraine. Szájához szorított ököllel nyomott el egy ásítást. Nincs neki másra szüksége, csak egy-két óra alvásra, gondolta, és olyan friss lesz, mint indulás előtt. Az aes sedai azonban nem feledkezett meg róla.

A nő ujjainak hűvös érintésétől összerezzent.

– Nekem nem... – kezdte, majd döbbenten kerekedtek el a szemei. Úgy ömlött ki belőle a kimerültség, mint lyukas hordóból a bor. A sajgás, a fájdalom tompa emlékké halványult az izmaiban, majd eltűnt. Leesett állal bámult az aes sedai-ra. Az elmosolyodott, és levette róla a kezét.

– Kész – mondta. Fáradt sóhajjal egyenesedett fel. Randnek rögtön eszébe jutott, hogy magával nem tudja ugyanezt megtenni a nő. És tényleg, épp csak ivott egy kis teát, elutasította a sajtot és a kenyeret, amelyet Lan próbált ráerőltetni, majd összegömbölyödött a tűz mellett. Amint maga köré igazgatta a köpenyét, láthatóan rögtön mély álomba zuhant.

A többiek is, Lan kivételével, mind ledőltek, ahol éppen találtak annyi helyet, hogy kinyújtóztathassák a tagjaikat, és nyomban elaludtak, bár Rand elképzelni sem tudta, miért. Ő a maga részéről úgy érezte, mintha épp most töltött volna puha ágyban egy egész éjszakát. Mégis, amint az ágfalhoz támasztotta a fejét, elnyomta az álom. Mikor Lan egy óra múlva fölrázta, olyan friss volt, mintha három napig pihent volna egyfolytában.

Az őrző mindannyiukat felkeltette, Moiraine kivételével. Ha bármelyikük túl nagy zajt csapott, ami megzavarhatta volna az álmát, mérgesen csittegett. Ennek ellenére nem hagyta, hogy túl sokáig a kényelmes fabarlangban maradjanak. Mielőtt a napkorong saját átmérőjének kétszeresével járt a láthatár fölött, nyoma sem volt, hogy valaha is ott jártak volna; mindannyian lovon ültek, és északnak, Baerlon felé indultak. Lassan haladtak, hogy ne erőltessék túl a lovakat. Az aes sedai-nak meglehetősen karikásak voltak a szemei, de azért egyenes derékkal, biztosan ült a lovon.

A hátuk mögött a folyót még mindig sűrű köd takarta. A szürke párafal fel sem vette az erőtlen nap gyenge próbálkozását, hogy fölmelegítse és eloszlassa. A Folyóköz sem látszott tőle. Pedig Rand folyton hátra-hátranézett lovaglás közben, reménykedett, hogy még egyszer megpillanthatja a szülőföldjét, legalább egy kis darabját, még ha csak Tarenrévet is. Végül aztán a fák eltakarták a folyót, ködfalastul.

– Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen messzire kerülök otthonról – szólalt meg ekkor. – Emlékeztek, amikor Őrdomb még nagy távolság volt? – Egész pontosan két napja. Most már egy egész örökkévalóságnak tűnik.

– Egy-két hónapon belül visszajövünk – mondta Perrin elszoruló torokkal. – Gondoljatok csak bele, mennyi mindent mesélhetünk.

– Még a trallokok sem üldözhetnek örökké – így Mat. – A fene egye meg, csak nem. – Nagy sóhajjal fordult újra előre. Kissé megroskadt a nyeregben, mintha egy szót sem hinne el abból, amit mondott.

– Férfiak! – horkant fel Egwene. – Végre megkaptátok a kalandot, amelyről annyit locsogtatok, erre máris a hazatérésről álmodoztok.

Büszkén magasra emelte a fejét, de Randnek feltűnt, hogy egy kissé mintha reszketett volna a hangja, most, hogy a Folyóköz eltűnt szem elől.

Sem Moiraine, sem Lan nem próbálta vigasztalni őket, semmi olyat nem mondtak, hogy persze, természetesen vissza fognak jönni. Megpróbált nem gondolni arra, mit jelenthet ez. Még így, kipihenten is épp eléggé tele van már kétségekkel, semmi szüksége újabbakra. Kényelmesen elhelyezkedett, görnyedt derékkal ült a nyeregben, és árról álmodozott, hogy Tammal együtt terelgetik a nyájat egy dús, tömött pázsittal borított legelőn, miközben pacsirták dalolnak a tavaszi reggel szépségéről. Aztán egy emondmezei kiruccanásról, Bel Tine-ról, amilyen azelőtt volt: tánc a Zöldön, gondtalanul. Legfeljebb arra kellett vigyáznia, nehogy elvétsen egy tánclépést.

Majdnem egy hétbe került, mire Baerlonba értek. Lan folyton a lassúságuk miatt morgolódott, pedig ő diktálta az ütemet, és gondosan vigyázott, hogy a többiek tartsák is magukat hozzá. Magával és csődörével, Mandarbbal – azt mondta, ez Pengét jelent az Ősi Nyelven – már nem volt olyan kíméletes. Legalább kétszer akkora távolságot tett meg egy nap, mint ők. Hol előrevágtatott – ilyenkor változó színű köpenye vadul lobogott mögötte a szélben –, hogy felderítse előttük a terepet, hol hátramaradt ellenőrizni, követi-e őket valaki. Ha bárki más próbált lépésnél gyorsabb haladásra váltani, azonnal fejmosást kapott, amiért nem bánik jól a hátasával. Rögtön az illető orra alá dörgölte, hogy vajon mire mennének gyalog, ha mégis megjelennének a trallokok. Még Moiraine sem volt biztonságban a nyelvétől, ha hagyta, hogy fehér kancája ügetni kezdjen. A kancát Aldiebnek hívták, ami az Ősi Nyelvben Nyugati Szelet jelent. Ezzel érkeznek a tavaszi esők.

Az őrző felderítőútjai során egyszer sem talált arra mutató jelet, hogy üldöznék őket, vagy csapdát állítottak volna nekik. Kizárólag Moiraine-nek mondta el, mit látott, és neki is nagyon halkan, nehogy másvalaki is meghallja. Az aes sedai aztán közölte a többiekkel mindazt, amiről úgy ítélte, nekik is tudniuk kell. Rand eleinte legalább annyit nézett hátra, mint előre. Nem ő volt az egyetlen. Perrin gyakran fogdosta a fejszéjét, Mat pedig jó ideig húrra fektetett nyílvesszővel lovagolt. De egyszer sem tűntek föl mögöttük trallokok, sem fekete köpenyes alakok. Az ég is draghkarmentes maradt. Lassan, fokozatosan kezdtek hinni abban, hogy sikerült végleg lerázni az üldözőiket.

Pedig nem sok fedezék akadt, amerre mentek, még az erdők legsűrűbb részein sem. A Tarentől északra éppúgy nem akart vége szakadni a télnek, mint a Folyóközben. Erdei- és ezüstfenyő-csoportok, itt-ott egy-egy illatos lázcserje és babér tarkította az egyébként kopár, szürke, lombtalan erdőt. Még a bodza sem kezdett rügyezni. A barna mezőkön a tavalyi füvet egészen laposra préselte télen a hó; csak itt-ott látszott egy-egy zöld hajtás. És az is nagyrészt csalán volt, bogáncs vagy büdösfű, akárcsak Emondmezőn. Az erdő kopár talaján még mindig maradt némi hó az árnyékosabb részeken és az örökzöldek alsó ágai alatt. Mindenki szorosan magára tekerve viselte a köpenyét, a gyenge napfénynek ugyanis nem volt melege, az éjszakai hideg viszont csontig hatolt. Itt sem volt több madár, mint a Folyóközben. Még hollók sem.

Bár lassan haladtak, cseppet sem komótosan. Az Északi út – továbbra is így hívta magában, bár gyanította, könnyen lehet, hogy errefelé, a Tarentől északra már valami egész más neve van – most is szinte egyenesen északnak haladt, de Lan ragaszkodott hozzá, hogy ők folyton változtassák az útirányukat. Kígyózva haladtak, hol erre, hol arra fordultak. Legalább annyi időt töltöttek az erdőben, mint a keményre döngölt földúton. Egy falu, tanya vagy az emberi civilizáció bármely egyéb jelére mérföldeket kerültek. Igaz, meglehetősen ritkán kényszerültek ilyesmire, a vidék ugyanis jóformán lakatlan volt. Az egész első nap nem látta semmi nyomát – persze az úttól eltekintve – hogy valaha is járt ember errefelé. Rádöbbent, hogy amikor a Ködhegység lábáig utazott, talán akkor sem volt olyan messze a legközelebbi emberi településtől, mint most.

A első tanya, amit megpillantott – nagy faház, magas istálló; mindkettőn csúcsos, nyurga zsúptető, füstölgő kőkémény –, egészen megdöbbentette.

– Teljesen olyan, mint otthon – mondta Perrin. Összehúzott szemmel figyelte a távoli épületeket. Alig látszottak még a fák között. Emberek mozogtak a tanyaudvaron. Egyelőre nem vették észre az idegeneket.

– Dehogyis – így Mat. – Egyszerűen csak túl messze vagyunk, hogy észrevegyük a különbségeket.

– Mondom, hogy ugyanolyan.

– Pedig nem lehet. Végül is most már a Tarentől északra járunk.

– Csönd legyen, ti ketten! – morogta Lan. – Nem szeretnénk, ha meglátnának minket, ugye nem felejtettétek el? Erre. – Nyugatnak fordult, hogy az erdőben kerüljék meg a tanyát.

Rand még visszanézett egyszer. Perrinnek igaza van, gondolta. A tanya teljesen ugyanolyannak tűnt, mint az Emondmező környékiek. Egy kisfiú éppen vizet húzott a kútból, néhány nagyobb gyerek a juhokat gondozta a karámban. Még szárítópajta is volt a dohánynak. De Matnek is igaza volt. A Tarentől északra vagyunk már. Nem lehet teljesen ugyanolyan. Minden nap megálltak, mielőtt teljesen besötétedett volna, hogy legyen idejük megfelelő táborhelyet találni. Olyat, ami lejtős, hogy ne álljon meg rajta a víz, és szélvédett helyen van. A szél ugyanis ritkán ült el teljesen, legfeljebb irányt változtatott. A tábortüzük mindig apró volt, és úgy elrejtették, hogy már pár lépésről sem látszott. Amint felforrt a tea, már ki is oltották, a parazsat eltemették.

Az első táborhelyükön, napnyugta előtt, Lan nekiállt tanítani a fiúkat a fegyvereik használatára. Az íjjal kezdte. Miután végignézte, ahogy Mat három nyilat küld egy emberfejnyi görcsbe, egy százlépésnyire álló halott csarabfa odvas törzsén, kijelentette, hogy most a többiek jönnek. Perrin megismételte Mat teljesítményét, Rand pedig felidézte a lángot és az űrt, elérte a tökéletes nyugalmat és koncentrációt, amikor az íj a teste részévé válik (vagy ő lesz az íj része), azzal pontosan középre lőtte mindhárom vesszőt, olyan közel egymáshoz, hogy összeért a hegyük.

– Hát, ha mindannyiótoknak lenne íjatok – mondta az őrző gúnyosan, amikor mindhárman vigyorogni kezdtek –, és a trallokok hajlandóak lennének nem menni túl közel hozzátok, hogy használhassátok is őket... – Rögtön lefagyott az arcukról a vigyor. – Lássuk, mit taníthatok nektek arra az esetre, ha mégis közel mennének.

Először Perrint oktatta egy kicsit széles fejű fejszéje használatára. Olyan valakire emelni a fejszét, akinek, vagy aminek fegyvere van, egészen más, mint fát vágni vagy képzelt ellenfelek felé suhogtatni. Egy sor gyakorlatot végeztetett a nagydarab kovácslegénnyel – védés, hárítás, ütés –, majd, amíg az gyakorolt, ugyanazt elmagyarázta Randnek is a karddal kapcsolatban. Szó sem volt arról a vad ugrálásról és vagdosásról, ahogy a kardpárbajt mindig elképzelte. Ehelyett sima, gördülékeny, egymásba kapcsolódó mozdulatok sorára tanította. Majdnem olyan volt az egész, mint valami tánc.

– Nem elég mozgatni a pengét – mondta Lan –, bár néhányan azt hiszik. Az elmének is nagy szerepe van. Sőt, az a legfontosabb. Ürítsd ki az elméd, juhász. Tüntesd el belőle a gyűlöletet, a félelmet, mindent. Égesd hamuvá az érzelmeid. Ti is figyelhettek, rátok is vonatkozik. Ez mindig igaz, fejszénél, íjnál, lándzsánál, botnál, de még a pusztakezes harcnál is.

Rand döbbenten meredt rá.

– A láng és az űr – mondta meglepett hangon. – Erre gondol, ugye? Az apám már megtanított rá.

Az őrző kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá.

– Tartsd úgy a kardot, ahogy mutattam, birkapásztor. Még én sem tudok egy földtúró parasztból egyetlen óra alatt kardmestert csinálni, de annyit talán elérünk, hogy ne vágd le a saját lábad.

Rand sóhajtott, majd két kézzel függőlegesen állította maga előtt a kardot. Moiraine közönyösen nézett, de a következő este szólt Lannak, hogy folytassa a leckéket.

A vacsora mindig ugyanaz volt, akárcsak a reggeli és az ebéd: kovásztalan kenyér, sajt és szárított hús. Csak annyi volt a különbség, hogy este forró tea is volt, amellyel leöblíthették, nem kellett sima vízzel beérniük. Alkonyat után Thom szórakoztatta őket. Lan nem hagyta, hogy hárfázzon vagy furulyázzon – semmi szükség, hogy fellármázza az egész környéket, mondta az őrző –, így hát csak zsonglőrködött és történeteket mesélt. Olyanokat, mint a „Mara és a három ostoba király” vagy a több száz, Anláról, a bölcs tanácsadóról szóló meséből egyet-egyet, máskor valami dicsőséggel és kalanddal telit, mint a „Nagy Hajtóvadászat a Kürtért”, de csupa olyat, amelyben a végén minden jóra fordul, és a hősök boldogan hazatérnek.

Ám hiába volt békés körülöttük a táj, hiába nem jelentek meg soha trallokok az erdőben, nem keringtek draghkarok a felhők között, Rand úgy érezte, valahogy mégis mindig sikerült növelniük a mindannyiójukban felgyülemlett feszültséget, ahányszor csak fennállt a veszélye, hogy az esetleg megszűnik.

Például ott volt az a reggel, amikor Egwene felébredt, és nekiállt kibontani a haját. Rand a szeme sarkából figyelte, miközben éppen feltekerte a pokrócát. Minden este mindenki a pokrócaiba burkolózott, amint kioltották a tábortüzet, kivéve Egwene-t és az aes sedai-t. A két nő ilyenkor mindig félrevonult egy-két órára beszélgetni. Akkor tértek csak vissza, amikor a többiek már elaludtak. Mialatt Felhőt nyergelte, majd felkötötte a nyeregtáskáit és a pokrócokat, Egwene kifésülte a haját. Pontosan százszor húzta végig rajta a fésűt. Számolta. Akkor elrakta, szabadon lógó haját szétterítette a hátán, majd felhúzta a csuklyáját.

– Mit csinálsz?! – kérdezte tőle döbbenten. A lány rásandított, de nem válaszolt. Ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen két napja most szólt hozzá először. A fabarlangban töltött éjszaka óta nem is beszéltek. De ez most nem tarthatta vissza. – Egész életedben arra vártál, hogy befonva viselhesd a hajad, most meg lemondasz róla? Miért? Csak mert ő sem fonja be a magáét?

– Az aes sedai-ok nem fonják a hajukat – felelte egyszerűen. – Illetve csak akkor, ha olyan kedvük van.

– De te nem vagy aes sedai. Te Egwene al'Vere vagy Emondmezőről, és a Nőkör görcsöt kapna, ha most látna.

– A Nőkor dolgaihoz neked semmi közöd, Rand al'Thor. Különben is, aes sedai leszek. Amint Tar Valonba érünk.

Felhorkant.

– „Amint Tar Valonba érünk”. De miért? A Fény szerelmére, ezt áruld el! Te nem vagy árnybarát.

– Miért, szerinted talán Moiraine Sedai árnybarát? Igen? – pördült felé dühödten a lány, ökölbe szorított kezekkel. Már azt hitte, mindjárt megüti. – Azok után, hogy megmentette a falut? Miután megmentette az apádat?

– Én nem tudom, micsoda, de akármi is legyen, az a többiről még nem mond semmit. A történetek...

– Nőj már föl, Rand! Felejtsd el a történeteket! Használd végre inkább a szemed meg a fejed!

– A szemem nagyon jól látta, ahogy elsüllyesztette a kompot! Na ezt tagadd le! Ha egyszer te a fejedbe veszel valamit, képtelenség jobb belátásra téríteni, még ha valaki egyértelműen be is bizonyítja, hogy a vízen próbálsz járni. Ha nem lennél ilyen Fényvakította bolond, te is belátnád...

– Szóval bolond vagyok?! Hadd mondjak neked egy-két dolgot, Rand al'Thor! Te vagy a legcsökönyösebb, legfafejűbb...

– Mi az, mindenkit fel akartok ébreszteni tíz mérföldes körzetben? – kérdezte az őrző.

Rand tátott szájjal, döbbenten állt. Egy szót sem volt képes kinyögni. Csak most jött rá, hogy egy ideje torkaszakadtából kiabált. Nem csak ő, mindketten.

Egwene fülig vörösödött, majd sarkon fordult.

– Férfiak! – morogta, úgy tűnt, legalább annyira az őrzőnek, mint neki, azzal elviharzott.

Rosszat sejtve fordult a tábor felé. Mindenki őt nézte, ahogy sejtette, nem csak az őrző. Mat és Perrin sápadtan, Thom feszülten, mint aki készen áll bármelyik pillanatban harcolni vagy menekülni. Moiraine. Az aes sedai arca kifejezéstelen maradt, de a tekintete mintha egyenesen a lelke mélyébe fúródott volna. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, pontosan mit is mondott az aes sedai-okról és az árnybarátokról.

– Ideje indulnunk – mondta Moiraine. Aldieb felé fordult. Rand úgy remegett, mintha épp most szabadult volna ki egy halálos csapdából. Talán így is volt, gondolta.

Két éjszakával később, a parázsló tűz mellett Mat lenyalta az utolsó sajtmorzsákat is a kezéről, majd így szólt:

– Tudjátok, szerintem végképp leráztuk őket.

Lan éppen valahol az éjszakai sötétségben mászkált, körbenézett a környéken. Moiraine és Egwene félrevonultak a szokott beszélgetéseik egyikére. Thom pipával a szájában bóbiskolt. A tábortűz egyedül a három fiatalemberé volt.

Perrin elgondolkozva kotorászott a parázsban egy bottal.

– Ha leráztuk őket, miért jár Lan annyit felderíteni?

Rand már majdnem elaludt. Most oldalt fordult, háttal a tűznek.

– Még Tarenrévnél leráztuk őket. – Mat hanyatt dőlt, összekulcsolta a feje mögött a kezét, és a csillagos eget bámulta. – Már ha tényleg minket üldöztek egyáltalán.

– Szerinted talán a draghkar csak azért jött utánunk, mert kedvelt minket?

– Én azt mondom, kár tovább aggódnunk a trallokok meg ehhez hasonlók miatt – folytatta Mat, mintha Perrin meg sem szólalt volna. – Jobb, ha inkább elkezdünk egy kicsit azzal törődni, hogy világot lássunk. Elvégre kint vagyunk a nagyvilágban, ahonnan a történetek származnak. Szerintetek például milyen lehet egy igazi város?

– Pont Baerlonba megyünk – mondta álmosan Rand, de Mat felhorkant.

– Persze, persze, Baerlon. De én láttam al'Vere mester régi térképét. Ha Caemlynbe érve délnek fordulunk, az út egyenesen Illianba visz, meg még azon is túl.

– Mi olyan különleges Illianon? – ásított Perrin.

– Hát például, először is, nincs tele aes sed...

Torkán akadt a szó. Rand szeméből hirtelen kiment az álom. Moiraine ma korábban jött vissza a táborba. Egwene is vele volt, de nem őt nézték, hanem a tűz fénykörének szélén álló aes sedai-t. Mat még mindig a hátán feküdt, tátott szájjal, döbbenten meredt rá. A nő szemében úgy csillogott a lángok vöröse, mintha egy pár tükörsima, fekete kőgolyó lett volna a szemgödreiben. Rand azon tűnődött, mennyi ideje állhat ott.

– A fiúk csak... – kezdte Thom, de Moiraine a szavába vágott.

– Néhány nap pihenés, és máris hajlandóak vagytok feladni – nyugodt, érzelemmentes hangja éles ellentétben állt a szemével. – Egy-két nap nyugalom, és máris elfelejtettétek Télestét.

– Nem felejtettük el – mondta Perrin. – Csak... – Az aes sedai továbbra sem emelte fel a hangját, de ugyanúgy félbeszakította, mint a mutatványost.

– Tényleg mindannyian, így éreztek? Készek vagytok Illianba szaladni, és megfeledkezni trallokokról, Félemberekről, draghkarokról egyaránt? – Körbejártatta rajtuk a tekintetét – ez a különös csillogás a hétköznapi hanggal párosulva nagyon nyugtalanította Randet –, de senkinek nem hagyott alkalmat, hogy megszólaljon. – A Sötét Úr üldöz titeket, és ha hagyom, hogy elkóboroljatok, ahová csak akartok, el is kap. Amit a Sötét Úr el akar érni, azt én, ha csak lehet, megakadályozom. Úgyhogy jól figyeljetek, és tudjátok, hogy igazat beszélek. Előbb pusztítalak el titeket magam, mint hogy hagynálak a Sötét Úr kezébe kerülni.

Randet a hangja győzte meg. Annyira nyugodt volt, gyakorlatias. Tudta, az aes sedai tényleg megteszi, amit mondott, ha szükségesnek találja. Nehezen aludt el azon az éjszakán. És nem csak ő. Még a mutatványos is csak jóval azután kezdett el horkolni, hogy az utolsó szem parázs is kialudt. Moiraine ezú