/ Language: Hungary / Genre:antique

Crown-1-A démon ébredése

Ra Salvatore

Egy eldugott vulkánbarlang mélyén pokoli szörnyeteg ébred fel, hogy visszatérjen Korona bűvös földjére. Többé senki sem lehet biztonságban... A démont követve goblinhordák és félelmetes óriások árasztják el a határvidéket. Dundalis kicsiny falujában, a kegyetlen mészárlás után csak két árva marad életben. Elveszítettek mindent, ami addig fontos volt nekik. Egymást is. Pony és Elbryan megkezdik a küzdelmet az életben maradásért, szinte még gyerekfejjel bolyongva a kétségbeesés és végzet ismeretlen ösvényein. Ezalatt egy távoli szigeten színpompás drágakőeső hull a fekete homokpartra. Kevesen tudják, hogy a kövek elképesztő hatalommal bírnak, s kulcsot jelentenek mindenhez, ami a világban jó... és rossz. Csak reménykedni lehet, hogy nem kerülnek a gonosz kezébe.

CROWN EMPIRE – 1.

R. A. Salvatore

A Démon ébredése

(Tartalom)

ELŐHANG

A démon-daktilusz felébredt. Nem volt ez afféle nagyszabású esemény, csak fokozatosan erősödő mozgolódás egy mély barlangban valahol a távoli, puszta hegyekben. Észrevétlen is maradt. Csak a barlangi férgek érezték meg, valamint néhány álmatlanságban szenvedő denevér a magas mennyezetről alácsüngő csapatból.

A démoni lélek mégis feleszmélt álmából. Visszatért hosszantartó szendergéséből abba a szoborforma testbe, amit utolsó látogatása után itt hagyott ezen a Korona nevű világon. A kézzelfogható, szilárd test jó érzés volt a vándorló léleknek. A daktilusz érezte, ahogy vér, forró vér árad szét szárnyaiban, lábaiban, s érezte rettentő izmai apró rándulásait. Szemei felpattantak, de csak sötétséget látott, hisz a testet, amit mágikus sztázisban hagyott a barlangban, lehajtott fejjel, maga köré font szárnyakkal, most vastag láva borította. A barlangban valaha fortyogó, majd kiömlő magmából elegendő maradt Itt ahhoz, hogy megszilárduljon a daktilusz teste körül. A lélek obszidiánba zárva tért vissza Koronára.

A démonlélek mélyre tekintett önmagába, s összeszedte mind testi, mind mágikus erejét. Puszta akaratával és állati erejével megfeszítette szárnyait. Vékony repedés keletkezett az obszidián szarkofág közepén. A daktilusz újabb erőfeszítésére a hasadék kitágult, aztán a bestia egy utolsó lökéssel szétrobbantotta a követ és kiterjesztette szárnyait. Hátravetette fejét, és széles vigyorra tátotta száját, amikor a visszatérés örömére gondolt, és arra, hogy milyen káoszt fog újra kelteni Korona ember-királyságaiban.

Teste olyan volt, mint egy magas, karcsú férfié, szálkás, feszes izmokkal, csak éppen hatal.-nas szárnyakkal is rendelkezett, melyek széttárt állapotban húsz láb hosszúak lehettek, s a levegőbe tudták emelni a törzset. A feje is valamelyest emberre emlékeztetett, csak éppen szögletesebb volt, keskeny pofacsonttal, hegyes állal. A daktilusznak a fülei is hegyesen meredtek elő az egész testét beborító finom, vékony szőrréteg alól. A szőrzet nem rejthette el a bestia hüvelykujjnyi szarvait sem, amelyek egymás felé kunkorodva álltak ki a homlokából.

Bőre durva és vastag volt, afféle páncél, vöröses és fényes, mintha valami belső fénnyel izzana. Csakúgy, mint a szeme, amely általában mélységes feketében sötétlett, de tűzvörössé lobbant, ahogy haragra gerjedt.

A bestia kinyújtózkodott, teljes szélességükben szétterjesztette szárnyait, s emberszerű karjaival a levegőbe kaszált. Körmeit félelmetes, horgas karmokká nyújtotta, s fogait is megnövesztette – két hegyes kutyaagyar meredt fel alsó állkapcsából. Minden testrésze fegyverként szolgált, pusztító és gyilkos fegyverként. De bármilyen félelmetes is volt a külseje, igazi ereje az elméjében és a szándékaiban rejlett: lelkek megkísértője, szívek kifacsarója, hazugságok forrása. Korona teológusai sokat vitatkoztak azon, hogy a daktilusz vajon a gonosz eredete vagy a terméke. A halálos bűnök forrása, vagy csak a forráspontig erjedt bűnök két lábon járó megtestesülése?

A barlangban nyújtózkodó démoni alaknak mit sem számítottak ezek a kérdések. Mennyi idő is telt el?, tűnődött a daktilusz. Hány évtized vagy talán évszázad múlt el azóta, hogy utoljára a Koronán járt?

Visszagondolt arra a régi időre, s élvezettel idézte fel a patakokban folyó vér látványát, ahogy seregek csaptak össze csodálatos, elkeseredett harcokban. Fennhangon, átokkal ejtette ki Terranen Dinoniel nevét, aki fellázította az embereket, elfeket, s visszaszorította a daktilusz hadseregeit az Aida hegyhez. Dinoniel maga jött be ebbe a barlangba, s ledöfte a daktiluszt...

A fekete szárnyú démon a sima oldalán éktelenkedő sötétvörös sebre pillantott. A feje émelyítő csontropogással teljesen körbefordult és lehajlott, amikor szemügyre vette teste másik tökéletlenségét: egy forradásos duzzanatot a bal lapockája alatt. A két forradás tökéletesen egy vonalban volt a daktilusz szívével, hisz Dinoniel egyetlen elkeseredett szúrással győzte le a démon anyagi testét. A daktilusz azonban még haláltusájában is győzedelmeskedett, mert akaretereje segítségével felfakasztotta a magmát az Aida zsigereiből.Dinoniel és seregének nagy része elpusztult, a daktilusz viszont...

...örök volt. Dinoniel meghalt, távoli emlék maradt csupán, a démonszellem azonban visszatért, és a test sebei begyógyultak. – Miféle ember, milyen elf lép majd Dinoniel helyébe? – tette fel a kérdést fennhangon a démon, s hangja mennydörögve verődött vissza a falakról. Denevérek riadtak fel a váratlan hangra, s kiröppentek az egyik alagúton, amely a láva kiömlésekor képződött. A daktilusz felkacagott. Puszta hangjával elijeszt bárkit! S vajon mivel tudnak most előrukkolni az emberek és az elfek – már ha vannak még elfek, hisz már Dinoniel idejében is erősen fogyatkozóban voltak?

Gondolatai az ellenségekről továbbsiklottak a szolgaként megidézhető lényekre. Ezúttal milyen teremtmények segítségével vívja háborúját? Bizonyosan szükség lesz a goblinokra, akik oly ingerlékenyek s mohók, és akik úgy szeretik a gyilkolást és a harcot. Kellenek a fomori óriások a hegyekből, akik ugyan kevesen vannak, de erejük tucatnyi emberével ér fel, s bőrüket tőr nem tudja átdöfni. Valamint kellenek a powrik, igen, a powrik, ezek a ravasz, harcias törpék a Julianthokról, vagy más néven Viharvert Szigetekről, akik mindenekfelett gyűlölik az emberfajzatokat. Évszázadokkal ezelőtt ők uralták a tengert masszív, zömök hordóhajóikkal, melyek szívósabb anyagból készültek, mint az emberek nagyobb hajói. Magukat a powrikat is keményebb fából faragták, mint az embereket.

A daktilusz szája széléről nyál csöppent, amikor eszébe jutottak hajdani és jövőbeli szövetségesei, bosszúálló seregei. Egyik törzset, fajt a másik után fogja igájába hajtani, s egyre növekszik majd, mint a sötétség, mikor alábukik a nap. Korona alkonya hamarosan elkövetkezik.

A daktilusz felébredt.

1. RÉSZ

Végzet

Mi ez a dal, fák közül szállongna,

Mi a megtört embert talpára állítja?

Mi felmelegíti a szomorú szívet,

S szebbjövendő felé von ragyogó ívet?

Mi dal ez,

Édes ének?

A hajnal suttog szelíden.

Forró vér gőze száll a hideg légbe.

Mi arany éhsége és mi kincs reménye

Csalt elő bestiát barlangok mélyéről,

Hogy majd elpusztuljon Éjmadár kezétől?

Mohóság hozta,

Véreznifog ma.

Elfek szelíd keze marja.

Vágtató ló, fényes penge,

Szörnyetegnek veszedelme,

S a bátor lovas, Éjmadár a Kósza,

Fergeteg vakmerő, hősi hordozója

Vág és döf,

Szúr és bök.

Elűzi a rémet.

Fussatok, goblinok, Kósza íja pendül,

Hogy véretek ontsa mostan mindenestül.

Nyílvesszők zúgnak, vérfolyó támad,

Hullik már a Gonosz, nagy ereje fárad.

Sólyomszárny húrja,

Goblinok sírja.

Férgek hazája lesz.

Minden csúf goblinnak jobb lesz most futnia,

Mert hamar nyomukba ér szélvész Szimfónia.

Patkók szép zenéje zúg már az éjben,

Éjmadárt röpítik célja felé szépen.

Fergeteg haragja,

Ellennek gyásznapja.

Örök sötét.

Elszáll Szimfónia édes muzsikája,

Éjmadár megtér az erdők honába,

Ragyog már a tavasz, nyoma sincs gonosznak,

Virágok s szeretők vígan hajladoznak.

Haljátok hát,

Éjmadár kiált.

Szeretők, békés legyen álmotok!

1. fejezet

A váratlan zsákmány

Elbryan Wyndon már hajnal előtt talpon volt. Összeszedegette ruháit a kandalló pislákoló parazsának vörös derengésénél, s gyorsan felöltözött. Beletúrt egyenes szálú, barna hajába, melyet a feje tetején kifakított már a nyári nap. Felvette övét, tőrét az ágya mellől, s mindjárt sokkal erősebbnek érezte magát, ahogy a fegyvert szertartásosan a derekára csatolta.

Felkapta a legvastagabb köpenyt, amit talált, s kisietett a sötét hidegbe. Olyan izgatott volt, hogy kis híján elfelejtette bezárni maga mögött az ajtót. Dundalis aprócska határfaluja nyugodt és kísértetiesen csendes volt most: jól megérdemelt álmát aludta az egész napi kemény munka után. Elbryan sem tétlenkedett előző nap – még a szokásosnál is többet fáradozott, mert a falu férfijai és asszonyai közül sokan odakint jártak a vadon mélyén, így a kamaszkorhoz közeledő Elbryan és a hozzá hasonló fiúk és lányok tartották rendben a dolgokat. Ez azt jelentette, hogy fát kellett gyűjteniük, vigyázniuk a tűzre, javították a kunyhókat – amelyeken mindig volt valami javítanivaló –,, valamint bejárták a falu védett völgyének egész területét, hogy medvék, nagymacskák vagy vadászó farkasfalkák nyomait figyeljék.

Elbryan volt a legidősebb ezek közül a gyerekek közül, afféle bandavezér, s most nagyon fontos embernek, igazi férfinak érezte magát. Ez volt az utolsó alkalom, amikor itthon hagyták a vadászok az évad utolsó és legfontosabb expedíciójára indulva. Jövő tavasszal betölti tizenharmadik életévét, Wni a gyermekkor végét jelenti az északi vadonban. Az elkövetkező tavasszal már a felnőttekkel együtt vadászik, s ifjúsága játékai örökre véget érnek.

Fáradt volt a sok munkától, de az izgatottság nem hagyta aludni. Az idő téliesre fordult. Bármelyik nap várható volt a férfiak visszatérése, Elbryan pedig méltóképp akarta fogadni őket, hogy aztán bevezesse a menetet a faluba. Lássák csak így a többiek, és adják meg neki a méltó tiszteletet, az idősebbek pedig vegyék észre, hogy az ő figyelő tekintete alatt minden jól ment a távollétükben.

Elindult kifelé a faluból, s kimerültsége ellenére igencsak szaporán szedte a lábát. Elhaladt az apró, földszintes kunyhók árnyai között.

– Jilly! – A kiáltás nem volt hangos, mégis annak tűnt a néma reggelben. Elbryan behúzódott a következő ház sarka mögé, ravaszul elmosolyodott, és körülnézett.

– Lehet, hogy már ma! – tiltakozott a lány, Jilseponie, Elbryan legjobb barátja.

– Nem tudhatod, Jilly – ellenkezett az anyja, aki a kunyhó nyitott ajtajában állt. Elbryan visszafojtotta kuncogását. A lány utálta a Jilly megszólítást, pedig a faluban szinte mindenki így hívta. Jobb szerette az egyszerű Jillt, de Elbryannal volt egy titkos neve, a Pony: ezt kedvelte a legjobban.

A fiú egyre szélesebben mosolygott. Maga sem tudta, miért, de mindig jókedvű lett, ha Ponyt látta, pedig néhány éve még bosszantotta és kergette volna, akárcsak a többi falubeli kislányt. Elbryan azonban egyszer elkövette azt a hibát, hogy fiútársai távollétében kapta el Jilseponie-t, s túl erősen talált belekapaszkodni a lány szőke sörényébe. Nem is vette észre az ütésre lendülő kezet, az égbolt azonban alaposan kiszélesedett a szeme előtt, amikor egyszer csak a hátán fekve találta magát.

Most már képes volt nevetni ezen a szégyenen, akár Ponyval együtt is. Úgy érezte, hogy a lánynak mindent elmondhat, s Pony nem ítélkezik fölötte, nem neveti ki.

Gyertyafény sávja ömlött ki az útra, lágy fénybe borítva a lányt. Elbryannak tetszett a kép. Napról napra szívesebben nézett Ponyra. A lány öt hónappal fiatalabb volt, de magasabb – öt láb és három hüvelyk –, míg Elbryan még az öt lábnyi termetet sem érte el. Az apja azonban megnyugtatta, hogy a Wyndon-fiúk mind későn érőek. Féltékenységét félretéve Elbryan nagyon is kellemes látványnak találta a nyúlánk Ponyt. A lány egyenesen, de nem mereven állt, s futásban, verekedésben még a dundalisi fiúkon is túltett, Elbryant is beleértve. Mégis volt benne valami finomság, valami lágyság, amit Elbryan korábban gyengeségnek látott, most azonban furcsán megtévesztőnek érzett. Jilseponienak aranyszín, selymes haja volt, olyan sűrű, hogy elveszett benne a kéz, s a szőke hajkorona csábító vadsággal röpködött a vállai fölött. A lány szemeinél mélyebb és tisztább kéket Elbryan még sohasem látott: ezek a szemek szivacsként szívták magukba a külvilágot, s tükrözték Jilseponie minden hangulatát. Amikor Pony szemeiben szomorúság ült, Elbryannak is elfacsarodott a szíve, de amikor ragyogtak az örömtől, a fiúnak is táncos kedve támadt.

A lánynak telt és nagy volt a szája is. A fiúk sokszor csúfolták Ponyt emiatt: azt mondogatták, hogy ha rátapasztja az ablakra, örökre ottragad! Elbryannak azonban semmiféle gúnyos gondolata nem támadt ebben a pillanatban. Inkább hívogatónak érezte azoknak az ajkaknak a puhaságát...

– Időben visszaérek reggelihez – mondta Pony az anyjának.

– Éjszaka veszedelmes az erdő! – figyelmeztette az anyja.

– Vigyázni fogok! – felelte a lány.

Elbryan visszafojtott lélegzettel figyelt. Azt hitte, hogy Pony anyja, aki sokszor nagyon szigorú, most alaposan leszidja a lányát. Az asszony azonban csak sóhajtott, s lemondóan magára csukta a kunyhó ajtaját.

Pony is sóhajtott, s megrázta a fejét, mintha elege lenne a felnőttekből. Megfordult, és már indult volna, amikor Elbryan hirtelen előtte termett.

Ösztönszerűleg ütött, de Elbryan bölcsen hátraugrott.

– Késtél – szólt a fiú.

– Inkább korai vagyok – vágott vissza Pony. – Túlságosan is korai. És fáradt.

Elbryan vállat vont, majd észak felé biccentett, aztán gyors léptekkel nekiindultak. Pony minden panaszkodás ellenére nem csak tartotta a lépést, de hamar meg is előzte a fiút. Szemlátomást épp olyan izgatott volt, mint Elbryan. Az izgalom örömbe csapott át, amikor kiértek a faluból, és elkezdtek felmászni a gerincre. Pony visszanézett dél felé, és mosolyogva, áhítattal torpant meg, aztán az égre mutatott. – A Dicsfény – lehelte.

Elbryan követte a tekintetét, s ő is elvigyorodott.

A déli égen, több mint félúton, a láthatár felett tündökölt Korona Dicsfénye, a mennyei öv – finom színkavalkád, vörös, zöld és kék, mélybíbor derengés, mint valami megelevenedett szivárvány. A Dicsfényt néha-néha nyári estéken is lehetett látni, de csak a rövidebb éjszakák mélyén, amikor a gyerekek, de még a felnőttek is mélyen aludtak. Elbryan és Jilseponie már látták néhányszor, de sosem olyan tisztán és ragyogóan, mint most.

Azután távoli, fuvolázó hang ütötte meg a fülüket. Lágy zene, tökéletes melódia szállt a fagyos levegőben, alig érezhetően.

– Az erdei szellem – suttogta Pony, de Elbryan meg sem hallotta. A lány újra elismételte a nevet, lélegzetvisszafojtva. Az erdei szellem közkeletű legenda volt Erdőtájon. A félig ember, félig ló lény volt a fák őre, az állatok barátja, de főleg a vadlovaké, amelyek az északi vízmosásokban nyargalásztak. Ponyt egy pillanatra megriasztotta, hogy egy ilyen teremtmény jár a közelben, de félelmét hamar elmosta a Dicsfény csodája, s a bűbájos muzsika. Hogy is lehetne veszélyes valami, ami ilyen szépen furulyázik?

Sokáig álltak a hegyoldalban némán. Nem néztek, nem is gondoltak egymásra. Elbryan tökéletesen egyedül érezte magát, mégis mintha eggyé vált volna a világegyetemmel, a mindenség kicsiny részeként, az örökkévalóság apró, de végtelen villanásaként. Gondolatai felszálltak a földről, a lét érzéki tapasztalatai közül a szellem ismeretlen, elragadtatott öröme felé. A „Mather” név villant fel benne egy pillanatra, nem tudta, miért. Úgy érezte, mintha nem ismerne semmit, és mégis mindent tudna. A világ, a béke, az örökkévalóság titkai mind ott voltak előtte, tisztán és igazan. Egy dal zendült a szívében, szavak nélkül, s melegséget érzett szétáradni egész testében, pedig éppen nem is volt a része ennek a hústestnek.

Az érzés azonban hamar elmúlt – túlságosan is hamar. Elbryan felsóhajtott és Ponyhoz fordult. Mondani szeretett volna valamit, de nem találta a szavakat. Látta, hogy a lány is valami olyasmit érzett, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Az ifjú hirtelen nagyon közel érezte magát Ponyhoz, mintha valami nagyon különleges és intim dolgot éltek volna át együtt. Vajon hányan látták ugyanígy a Dicsfényt, és értették meg rejtelmes szépségét?, tűnődött. Dundalis felnőttei a maguk kérgességével és zsörtölődésével biztos nem, gondolta, de a gyerekek sem, mert őket lefoglalja a saját szertelenségük.

Nem, ez csakis az ő élményük – az övé és Ponyé. Nézte, ahogy a lány lassan visszasüllyed a környező valóságba, az éjszakai hegyoldalba. Szinte látni vélte, ahogy szelleme visszaereszkedik a nyúlánk testbe – amely napról napra egyre formásabb.

Elbryan legyűrte magában a hirtelen, megmagyarázhatatlan késztetést, hogy odarohanjon és megcsókolja Ponyt.

– Mi az? – kérdezte a lány, aki látta, hogy a fiú arcán zavar, aztán rémület suhan át.

Elbryan elfordította a fejét, s haragudott, hogy ilyen érzéseket enged meg magának. Elvégre Pony lány, s bár Elbryan nyíltan elismerte barátságukat, megijesztették az ilyesfajta mélyebb érzelmek.

– Elbryan! Ez a dal! Az erdei szellem? – kérdezte a lány.

– Én nem hallom – felelte a fiú, pedig ha figyelt, még most is ki tudta venni a távoli melódiát.

– Akkor mi? – faggatózott Pony.

– Semmi – morogta Elbryan. – Gyere már. Mindjárt hajnalodik. Fürgén nekiindult az emelkedőnek, s nemegyszer négykézláb kúszott a sűrű avarban. Pony megállt, és figyelni kezdte. Lassan elmosolyodott, s kissé el is pirult. Gyanította, milyen érzésekkel küszködik Elbryan, mert az év elején maga is átesett ugyanezen.

Akkor úgy nyerte meg a harcot, hogy elfogadta, sőt, keblére ölelte ezeket az érzéseket, a melegséget, ami elöntötte, valahányszor Elbryanra pillantott. Remélte, hogy Elbryan is csatát nyer, az övéhez hasonló eredménnyel.

A gerinc tetején érte utol barátját. Mögöttük sötéten és némán pihent Dundalis. Az egész világ mozdulatlannak tűnt, madár sem kiáltott, szél sem rezdült. Egymás közelében, mégis külön ültek le. Néhány lábnyi távolság s Elbryan zavara választotta el őket. A fiú nem mozdult, pislogni is alig pislogott, csak meredt egyenesen előre, a völgyre, habár ahhoz is sötét volt, hogy egyáltalán felismerje a helyet.

Pony elevenebb volt. Tekintete Elbryant fürkészte, amíg a fiú láthatólag zavarba nem jött. Ekkor a lány udvariasan elfordította az arcát, s a falut kezdte figyelni – mindössze egyetlen házban égett gyertyafény –, aztán megint a Dicsfényt vette szemügyre, amely immár halványulóban volt a déli égbolton. A fényesebb színeket még mindig ki tudta venni, de az a különleges pillanat, a belső ragyogás csodája eltűnt. Már megint Jilseponie volt, egyszerűen Jilseponie, aki a hegytetőn ül a barátjával, s várja apja meg a többi vadász érkezését. S közeledett a pirkadat. Pony észrevette, hogy egyre többet lát a faluból, ki tudja venni az egyes házakat, de még a Crawyer-erőd néhány őrhelyét is.

– Majd ma – szólalt meg váratlanul Elbryan, s a lány újra a fiúra nézett. Az visszanyerte fesztelenségét, a kényelmetlen gondolatok elenyésztek az éjszaka sötétjével. – Ma visszatérnek – bólogatott.

Pony elmosolyodott. Remélte, hogy így lesz.

Némán ültek, s a nap kezdett útjára indulni. A széles völgy sűrű sötétje lassan elkülöníthető foltokra oszlott – ezek örökzöldek voltak, ősi fák, Korona legvénebb katonái. A fatörzsek büszkén meredtek az ég felé, pedig még kétszer akkorák sem voltak, mint Elbryan. A látvány roppant érdekes volt ebből a nézőpontból. A fák közti talaj élénken visszaverte a reggeli napfényt, mert az aljnövényzet nem sötét volt, hanem sűrű és fehér: rénszarvas-zuzmó. Elbryan imádta a zuzmót, akárcsak a többi gyerek. Valahányszor a fehér szőnyegre tekintett, legszívesebben levetette volna a cipőjét, hogy mezítláb gázoljon át a puha, simogató réten. A zuzmó helyenként térdmagasságnál is tovább ért.

Most is legszívesebben ledobta volna magáról a cipőjét, az összes ruháját, ahogy annak idején annyiszor...

De hirtelen rádöbbent, hogy kivel van, eszébe jutottak korábbi érzései. Mélyen elpirult és elfordult Ponytól.

– Ha azelőtt jönnek, hogy a nap túl magasra menne, egy mérföldről észreveszem őket – szólt Pony. Mégsem előre nézett, hanem a hátuk mögé, délre. Jócskán benne jártak már az őszben, s a fák, de főleg a juharok már élénk színekben virítottak, sárga-vörös-narancsba borítva a völgyet:

Elbryan örült, hogy a lány másfelé figyelt, és nem vette észre az ő pirulását. – Ott jönnek, a völgy oldalában! – helyeselt, s a völgy északkeleti lejtőjére mutatott. – Vagy egy mérföldre innen!

Becslésük azonban túlságosan derűlátónak bizonyult, mert a látvány szépsége megzavarta távolságérzéküket. Valóban a visszatérő vadászokat látták meg, legnagyobb örömükre, de csak akkor, amikor a kis csapat a tál alakú völgy alján járt már: apró alakok sora.

Egymás szavába vágva találgatták, ki halad elöl, de a fák minduntalan eltakarták előlük a menetet.

– Egy zsákmányvivő rúd! – kiáltotta a fiú.

– És még egy! – tette hozzá Pony örömmel, s boldogan verte össze két tenyerét. A vadászok bizonyára zsákmánnyal tértek vissza – jávorszarvassal, rénszarvassal, fehérfarkú szarvassal –, lábuknál fogva rudakra kötözött állattetemekkel, s Ponyék úgy látták, hogy a vadászat most csakugyan sikeres volt. Türelmük hamar elfogyott. Felpattantak, s rohantak le a meredekebb lejtőn, hogy a legrövidebb úton érjenek a közeledő csapathoz.

A hegytetőről nézve a völgy beláthatónak és nyitottnak tűnt, de jól tudták, hogy odalent zavarba ejtő és ijesztő is lehet. A zömök, de terjedelmes fenyők közt alig néhány lábnyira lehetett csak látni. Hamar elváltak egymástól, és hosszú percekig vitatkoztak, hogy melyik a legjobb irány apáik felé.

– A nap délkeleten van – emlékeztette Elbryan Ponyt. Kihúzta magát, s kezébe vette az irányítást. A nap még nem kelt fel eléggé ahhoz, hogy kibukkanjon a völgy pereme mögül, de azért sejtették, hol lehet. – A vadászok északkeletről közelednek, tehát csak annyi kell, hogy a nap mindig a jobb vállunk mögött legyen.

Ez elég logikusnak tűnt, így hát Pony egy vállrándítás után hagyta, hogy Elbryan vezessen, s nem hozta szóba, hogy ha egyszerűen kiabálnának egy nagyot, apáik meghallanák és magukhoz vezetnék őket.

Elbryan határozottan nyomult előre az örökzöldek között, s még csak hátra sem nézett, hogy Pony a nyomában van-e. Amikor meghallotta a vadászokat, még gyorsabbra fogta a tempót. Megdobbant a szíve, amikor felismerte apja mélyzengésű hangját, habár a szavakat még nem tudta kivenni.

Pony utolérte, sőt, le is előzte, s elsőnek tört át az utolsó fenyőkön, az érkezők előtt álló tisztásra.A vadászok döbbent, vad reakciója megdermesztette Elbryant. A fiú alig hallótta apja éles hangú szidását. Csak úgy itta magába a látványt: egy rénszarvas, egy őz, egy sor nyúl, egy...

Elbryan és Jilsepone döbbenten, mozdulatlanul bámultak. Apáik, akik előrejöttek, hogy újra megdorgálják gyermekeiket, mégiscsak elálltak a dologtól. Tudták, hogy a negyedik rúd terhének látványa épp elég alapos lecke lesz.

A nap már magasan járt, fényesen sütött, a falu pedig ébren volt, mire Elbryan és Pony visszaért a vadászokkal Dundalisba. Izgatott, rémült és elképedt pillantások kísérték a menetet, de főleg a negyedik rúdon lógó emberforma alakot.

– Goblin? – kérdezte az egyik asszony, s lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a lény emberszerű arcát: a csapott homlokot, hegyes orrot, az apró, de tökéletesen kerek szemeket, melyek most hályogos-sárgán meredtek a semmibe. Az asszony megborzongott, amikor meglátta a goblin száját: a kusza fogsort, a zöldessárga, befelé görbült agyarakat. A halott álla keskeny volt, de állkapcsa izmos. Nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen fájdalmas a harapása, s milyen nehéz lehet kiszakadni belőle.

– Tényleg ilyen színűek? – kérdezte az asszony, és bátran megérintette a goblin bőrét. – Vagy csak halálukban lesznek ilyenek?

– Zöldek és sárgák – felelte egy öreg, pedig ő nem is volt kint vadászni. Elbryan szemügyre vette a ráncos, hajlott hátú apókát, akit Brody Gentle-nek hívtak, de a gyerekek általában Budinak csúfolták, azután gyorsan elszaladtak. Az öreg Brody mogorva alak volt, dühös a világra és saját öregségére. Könnyű célpontja lett így a kölyköknek, mert dühödten eredt utánuk, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy elkapja őket.

– Bizony goblin – folytatta az öreg Brody, szemlátomást élvezve a figyelmet. – Méghozzá nagy. Elve is, holtan is zöldek meg sárgák, habár ez itt már kezd szürkülni. – Olyan megyetően kezdett kuncogni, mintha ezzel is alá akarná támasztani goblintani ismeretinek hitelét. Goblinokat ritkán lehetett látni. Sokan inkább legendának tartották őket, mint valóságnak. Dundalisban és Erdőtáj többi határfalujában, a Vadonvidék itteni szélén sem láttak goblint az élő falusiak emlékezete szerint – Brody Gentle kivételével.

– Te már láttál goblint? – kérdezte Olwan Wyndon, Elbryan apja, és ahogyan a kezét karba fonta, elárulta kétkedését.

– Számtalanszor elmeséltem! – füstölgött az öreg.

Olwan Wyndon bólintott. Nem akarta Brodyt legendás dührohamainak egyikébe kergetni. A falu közös házának kandallója mellett Brody végeérhetetlen történeteket mesélt ifjúkora goblinjairól, óriásairól, akik Dundalis kezdeti napjaiban a jámbor emberek útjába álltak. A legtöbben udvariasan végighallgatták, de akadtak, akik a fejüket rázták és a szemüket forgatták, ha a vénség éppen nem nézett oda.

– Úgy hírlik, Dudvaréten is láttak goblint – szólt egy másik férfi. Az általa említett másik falu nagyjából húsz mérföldre nyugatra feküdt Dundalistól.

– Gyerekbeszéd volt az – vágott közbe gyorsan Olwan Wyndon, elhallgattatva a kezdődő ideges suttogást.

– Sok dolgunk van, neked pedig sok mesélnivalód – szólt közbe Poriy apja. – De majd inkább a közös házban, egy jó kis húsleves után.

Olwan bólintott, és a sokadalom lassan szétszéledt. Az utolsó ember még jól megnézte a goblint, ami valóban egyre szürkébb lett. Elbryan és Pony hosszan ólálkodtak a tetem körül, s alaposan végigtanulmányozták. Pony jól hallotta barátja lekicsinylő szortyintását.

– Kicsi, mint egy nyolcéves gyerek – legyintett a fiú. Ez kissé túlzás volt, de a goblin valóban nem lehetett sokkal magasabb négy lábnál, és súlyban sem nyomhatott Elbryan negyven kilójánál többet.

– Talán még gyerek – vélte Pony.

– Hallhattad az öreg Budit – ellenkezett Elbryan. – Azt mondta, hogy még nagy is.

– Elég vadnak tűnik – hajolt közelebb Pony. – Emlékszel a borzra? – kérdezte halkan. – Harmadekkora sem volt.

Elbryan elsápadt és elfordult. Nyár elején néhány kisebb gyerek hurokba csalt egy borzot. Amikor visszatértek a faluba a hírrel, Elbryan, a rangidős átvette a parancsnokságot, s a csapat élén visszatért a tetthelyre. Merészen odament az állathoz, de ekkor látta, hogy a borz elrágta a bőrszíjakat. Amikor a kis jószág Elbryanra támadott kivicsorított fogakkal, a fiú, a legenda szerint – mert a gyerekek körében ez valódi legenda lett –, „olyan gyorsan elfutott, hogy észre sem vette, csak egyenesen felfutott egy fára, és még csak nem is kapaszkodott közben a kezével.”

A többi gyerek is elszaladt, de nem olyan messzire, hogy ne látták volna Elbryan megszégyenülését. A borz diadalmasan várakozott Elbryan fája alatt, s több mint egy óráig tartotta sakkban a fiút.

Ostoba borz, gondolta Elbryan, és Ponytól sem szép, hogy felhozza ezt a dolgot. Otthagyták a goblint.

A lány arcáról lehervadt a mosoly. Arra gondolt, hogy talán túl messzire ment.

Aznap este mindenki ott volt a közös házban, pedig addigra már szinte senki sem akadt, aki ne hallotta volna a goblinharc történetét. A vadászcsapat egy hattagú goblinbandára bukkant, pontosabban összetalálkoztak: egyszerre értek ki egy nyílt, köves folyópartra, egymástól alig húsz lépésnyire. Az első döbbenet elmúltával az egyik goblin elhajította lándzsáját, s megsebesítette az egyik embert. Az ezt követő harc rövid és kegyetlen volt, sérülésekkel mindkét félnél, sőt, harapott sebekkel az emberek oldalán, de később a számbeli hátrányban lévő goblinok épp oly gyorsan eltűntek az aljnövényzetben, mint ahogy megjelentek. Az egyetlen komoly sebet a halott goblin szenvedte – lándzsaszúrást kapott a tüdejébe. Próbált volna a társaival együtt elmenekülni, de már nem kapott levegőt, s a bozót előtt összeesett.

Olwan Wyndon újra elmondta a teljes történetet mindenkinek, s igyekezett nem szépíteni rajta. – Három további napon keresztül kerestük még a goblinok nyomait – fejezte be.

Azonnal két kupa emelkedett a levegőbe. – Shane McMichaelre! – rikkantotta kórusban a két kupatulajdonos.

– A goblinölőre!

Ujjongás csapott fel, és Shane McMichael, ez a csendes, vékony ifjú – alig néhány évvel idősebb, mint Elbryan – kelletlenül előrelépett, hogy Olwan mellé álljon a kandalló előtt. Sűrű noszogatás közepette előadta a párbajt, a ravasz cselt, a hárítást, majd az egyenes döfést, amit a goblin már nem tudott kikerülni.

Elbryan itta az ifjú minden szavát, s szinte látta maga előtt a harcot. Rettentően irigyelte Shane-t.

Ezek után a beszélgetés sora a nemrégiben történt eseményekre fordult, a dudvaréti goblin-észlelésre, illetve egyes dundalisiak merész állításaira, miszerint ők is láttak óriási lábnyomokat, csak éppen nem szóltak róla eddig. Elbryan eleinte minden egyes szót figyelt, de apja testtartását látva hamar rájött, hogy a fecsegés java része csak a figyelemfelkeltést szolgálja. Elbryant meglepte, hogy felnőttek képesek így viselkedni, különösen a helyzet súlyosságát tekintetbe véve.

Ezután egy előadás következett a goblinokról általában, Brody Gentle főszereplésével. A számtalan kisebbfajta goblintól a veszedelmes, torz fomori óriásokig. Brody szakértő hanghordozással beszélt, mégsem csüggtek a szavain. Még Elbryan is hamar észrevette, hogy az öreg nem sokkal tud többet a goblinokról, mint bárki más, abban pedig kételkedett, hogy Brody valaha is látott volna fomori óriást. A fiú Ponyra pillantott, aki szemlátomást egyre jobban unatkozott, s az ajtó felé intett.

A lány már kint is volt, mielőtt Elbryan felállhatott volna a helyéről.

– Szócséplés – jelentette ki Elbryan, amikor kiért. Hideg volt az este, így hát közelebb húzódott Ponyhoz, hogy ne fázzon.

– De hát itt van a halott goblin – íntett Pony a csűr felé, ahová a tetemet helyezték. – Apád története épp elég valódi.

– Én Brodyra gondoltam...

– Tudom, hogy rá gondoltál – felelte a lány. – Én sem hiszek neki... legalábbis nem teljesen.

Elbryan arcán jól látható volt a megdöbbenés erre a kiegészítő megjegyzésre.

– Léteznek goblinok – magyarázta Pony. – Ezt jól tudjuk. Tehát azok, akik először jöttek el a Vadonvidék peremére, hogy megalapítsák Dundalist, talán tényleg harcoltak...

– Fomoriakkal? – kérdezte hitetlenül Elbryan.

Pony vállat vont. Beszélni sem akart az óriásokról, miután látta a goblint.

Elbryan nem vitatkozott, habár még mindig nem hitt az öreg szavaiban. De mint mindig, most sem maradtak meg benne a rossz gondolatok, amikor Jilseponie feléje fordult és a szemébe nézett. A lány arca csak néhány ujjnyira volt a fiútól, s a kék szemek pillantása Elbryan zöld tekintetébe fúródott.

A fiúnak elállt a lélegzete. Pony közel van, ilyen közel, és nem hátrál el!

Sőt, még közelebb jön, döbbent rá Elbryan, és egyre közelebb tolja az ajkait. A fiú pánikba esett, s hirtelen érthetetlen érzések törtek rá. Az egyik fele menekülni akart, de a nagyobbik fele meglepő módon nem hagyta mozdulni.

Ekkor a közös ház ajtaja recsegve kinyílt, s ők szétrebbentek.

A kisebb gyerekek köréjük sereglettek. – Most mit fogunk csinálni? – kérdezte az egyik.

Elbryan és Pony összenéztek.

– Készen kell állnunk, ha a goblinok visszajönnek – jelentette ki egy fiú.

– Soha nem is voltak itt – szólt Pony.

– De majd lesznek! – vágta rá a fiú. – Kristeena mondta. Minden szem Kristeenára fordult, a tízéves kislányra, aki állandóan Elbryant bámulta. – A goblinok mindig eljönnek a halottaikért – magyarázta buzgón.

– Honnan tudod? – kérdezte kétkedve Elbryan, s hanghordozása mélyen megbántotta a kislányt.

Kristeena a földet kezdte rugdosni. – A nagymamám így tudja – felelte félénken, s Elbryan megbánta, hogy olyan kemény volt vele. A gyerekek elhallgattak, s várták a vezér kinyilatkozását.

Pony sokszor mondta, hogy Kristeena milyen kedves, hisz nem tekintette vetélytársnak a tízéves gyereket.

– Nyilván tudja, amit tud – adott neki igazat Elbryan, s Kristeena arca felragyogott. – És jól is hangzik. – A csűr felé fordult, a kisebbek pedig követték pillantását.

– És ha a goblinok visszatérnek, készen kell állnunk – határozott Elbryan. Ponyra kacsintott, s meglepve látta, hogy a lány komoly homlokráncolással válaszol.

Talán ez több mint játék.

2. fejezet

Az igazhívő

Huszonöten álltak egy sorban vastag, barna, nagyujjú köpönyegekben, mélyen az arcukba húzott csuklyával. Némán és szerényen, fejüket lehajtva álltak, kezüket összekulcsolták maguk előtt, de a bőrük sehol sem villant ki az anyag bő ráncai közül.

– Kegyesség, méltóság, szegénység – szólt az öreg rendfőnök, Dalebert Markwart orrhangon. Az erkélyen állt a St.-Mere-Abelle kolostor főbejárata fölött. Ez a kolostor Medvehonc királyságának legelőkelőbbike volt itt, Korona északi, mérsékelt vidékén. A délkeleti tengerpart szikláival szinte egybefonódva a St.-Mere-Abelle már vagy egy évezrede állt ünnepélyesen és sötéten, s a szerzetesek minden egyes nemzedéke csak tovább gyarapította az amúgyis hatalmas épületet. A szürke kőfalak mintha egyenesen a sziklából nőttek volna ki, hogy meghosszabbításai legyenek a föld erejének. Zömök tornyok szegélyezték a fal minden egyes fordulóját, s a keskeny, lőrésszerű ablakok jelezték, hogy a kolostor a mély elmélkedés és a védekezés célját szolgálja. Az épület látható részei lenyűgöző látványt nyújtottak: csak a tengeri oldalfal több mint egy mérföld hosszú volt. A falak mögött azonban nemigen lehetett látni semmit: az épület fő része a föld alatt terült el, alagutakkal és hatalmas termekkel, ahol fáklyákkal vagy mágiával világítottak. Hétszáz szerzetes és további kétszáz szolga élt itt. Sokuk nem is hagyta el soha a helyet, legfeljebb rövidebb kiruccanások erejéig, jobbára a közeli falu három mérföldnyire lévő piacára.

A huszonöt új tanítvány libasorban állt egymás mögött. Mivel magassági sorrendbe állították őket, Avelyn Desbris a maga szálas, nagycsontú termetével majdnem leghátul várakozott. Huszonketten álltak előtte, s csak ketten mögötte. Alig hallotta az öreg apát szavát az sziklák közt süvítő állandó szélzúgásban, de nem is nagyon törődött vele. Élete eddigi húsz éve alatt szinte mindig erről a napról álmodott, s oly szilárdan szemelte ki magának St.-Mere-Abelle rendjét, ahogy egy tábornok a következő hódítás színhelyét. Nyolc év tanulás, nyolc év nehéz próbatétel után jutott el ide, egyike a megmaradt huszonötnek, abból a kétezer húszévesből, akik nekiindultak az útnak, hogy bebocsáttatást nyerjenek ebbe az új osztályba az úr 816. Évében.

Avelyn merészen kipillantott a csuklya alól a kolostor bejárata előtt, az út mellett álló maroknyi nézőközönségre. Anyja, Annalisa, és apja, Jayson is itt voltak, habár anyja megbetegedett, és nem volt valószínű, hogy valaha is visszajut Youmaneff falujába, amely körülbelül háromszáz mérföldnyire feküdt a parttól. Avelyn bizonyosan tudta, hogy most látja őt utoljára, s talán az apjával is utoljára találkozik. Avelyn tíz gyermek közül a legfiatalabb volt, s szülei már a negyvenes éveikben jártak, mikor ő megszületett. Az előtte következő testvére hét évvel volt idősebb nála, ezért nem is állt túl közel a testvéreihez. Mire elég nagy lett ahhoz, hogy felfogja a család fogalmát, a gyerekek fele már ki is repült onnan.

Mégis boldog volt az élete, s közel állt szüleihez, közelebb, mint bármelyik testvére. Különösen szoros volt a kapcsolata Annalisával, aki alázatos és lelkiekben gazdag asszony lévén mindig is arra biztatta fiát, hogy kövesse Isten útját.

Avelyn lesütötte a szemét. Félt, hogy megbüntetik, ha rajtakapják, hogy kukucskál. A szóbeszéd szerint ennél kevesebbért is küldtek már el diákokat a St.-Mere-Abelle-ből. Felidézte magában az anyját azon a sok évvel ezelőtti napon, amikor bejelentette, hogy a kolostorba készül. Szinte maga előtt látta az asszony könnyeit, a szelíd, már-már isteni mosolyt: Ez a kép, ez a megerősítés olyan élesen égett bele Avelyn gondolataiba, mintha rá lenne festve a szemhéja belsejére. Mennyivel fiatalabbnak és elevenebbnek tűnt akkor Annalisa! Az utóbbi néhány év nagyon megviselte: egyik betegség érte a másik után. Azonban eltökélte, hogy látni fogja ezt a napot, és Avelyn tudta, hogy ezután már nem lesz, ami életben tartsa az anyját.

Ez azonban Avelynnek és Annalisának is megfelelt így. Az anya célja valóra vált, egész életét a nagylelkűség szellemében élte le. Avelyn tudta, hogy sírni fog, ha megkapja a halálhírét, de azt is tudta, hogy könnyeit az önzőség fakasztja majd – saját magát és saját veszteségét siratja majd, nem Annalisát, aki addigra már sokkal jobb helyen lesz.

A hatalmas kapuszárnyak csikorogva kitárultak, s felriasztották az ifjút gondolataiból.

– Kívántok szabad akaratotokból Isten szolgálatába lépni? – tette fel a kérdést Dalebert Markwart apát.

A huszonöt újonc egybehangzó „igen”-nel válaszolt.

– Akkor hát tegyetek bizonyságot kívánságotokról – folytatta az apát. – Járjátok végig az Önként Vállalt Szenvedés útját!

A sor megindult előre. – Én Istenem, Mi Istenünk, Egy Istenünk – kántálták a diákok, s hangjuk még erősebb lett, amikor az elsők beléptek a két sorban álló szerzetesek közé – akik az előző két év osztályaiból maradtak –, és nehéz fa sulykolókat tartottak a kezükben.

Avelyn hallotta a csapásokat, az akaratlan felszakadó nyögéseket, sőt, kiáltásokat az elöl álló diákok felől. Visszahúzódott önmagába, csak a kántálásra koncentrált, s hallgatta saját szavait, belekapaszkodva hitébe, s a tagadás falát építve maga köré. Olyan mélyen merült meditációjába, hogy az első néhány csapást nem is érezte, de a későbbiek is csak apróságnak tűntek, pillanatnyi fájdalomnak a rá váró örök boldogság előtt. Egész életében Isten szolgálatába akart lépni. Egész életében erről,a napról álmodott.

Most elérkezett az ő ideje, az ő napja. Úgy ment végig a sorfal között, hogy az egyenletes kántáláson kívül semmiféle hang nem hagyta el az ajkát.

Ez a tény nem kerülte el sem Markwart apát figyelmét, sem a többi szerzetesét, akik áz új osztály beavatását figyelték. Az Avelyn sorában haladók közül senki más nem mondhatta el magáról ugyanezt. Az Önként Vállalt Szenvedés útját sok éve nem járta meg senki ilyen csendesen.

St.-Mere-Abelle roppant kőkapui visszhangos csattanással zárultak be. Annalisa Desbris megborzongott. A férje átölelte: tudta, milyen testi és lelki fájdalmat érez a felesége.

Akárcsak Avelyn, úgy Annalisa is tudta, hogy többé nem látja a fiát ezen a világon. Átadta őt Isten szolgálatának, ami nagy örömére szolgált. A végleges elválás nagyon is valós emberi fájdalma mégis belemart gyenge szívébe, s kiszívta az erőt apró lábaiból.

Jayson azonban mellette állt, ahogy mindig. Neki is könnyes volt a szeme, de Annalisa örömkönnyeivel ellentétben Jaysonban a szomorúság és düh tusakodott. Nyíltan sosem szólalt fel Avelyn döntése ellen, magában azonban – gyakorlatias ember lévén – mindig úgy gondolta, hogy a fia egyszerűen eldobja az életet.

Persze tudta, hogy ezt nem mondhatja el Annalisának. Egyetlen szó is megölhetné őt. Jayson csak remélhette, hogy valamiképp haza tudja vinni, hogy a saját ágyában halhasson meg.

Avelyn már elfeledkezett a szüleiről, amikor a csoport áthaladt a szélfútta udvaron és besorjázott a St.-Mere-Abelle nagy fogadótermébe. Most már ő is kiadott egy önkéntelen hangot: a hitetlenkedés és az öröm sóhaját.

A terem nem tűnt világosnak. Csupán néhány apró ablak derengett a magas falban. Szabályos távolságra egymástól fáklyák égtek, s a csarnok roppant oszlopai mintha táncoltak volna az imbolygó fényben. Avelyn még sosem volt ekkora helyiségben, s nem tudta megérteni az erőfeszítést, ami ezt a termet létrehozta. A faluja, Youmaneff teljes egészében befért volna ebbe a csarnokba, s még a lóistállónak is maradt volna hely!

A falat díszítő kárpitok sem voltak kevésbé nagyszerűek: minden tenyérnyi területen csak úgy tobzódtak a részletek – látvány a látványban, finom vonalak, apró ábrák. Avelyn nem tudta levenni róla a tekintetét. A szőttesek szinte teljesen beborították a falat, az ablakok és a fegyverállványok kivételével. Kardok, lándzsák, hatalmas fejszék, hosszú tőrök, kampós élű vagy hegyes, hosszú fegyverek csillogtak mindenütt. Változatos páncélzatok álltak a falnál, néma őrszemekként. Volt itt minden, az ősi behreni falapos páncéltól kezdve az Egyszívű Gárda – a király személyes őrsége – erős fémvértezetéig. Az egyik fal előtt hatalmas, körülbelül tizenöt láb magas szobor állt súlyos, szőrmével szegett, szegecses fémlapokkal és nehéz gyűrűkkel kivert bőrköntösben. Egy fomori szobra, gondolta megborzongva Avelyn, harcias fajtája jellegzetes öltözékében. A hatalmas alak mellett, mintegy ellenpontként, két apró figura állt, az egyik alig feleakkora, mint Avelyn, a másik kicsit nagyobb, de karcsú és törékeny. A kisebbik alakon könnyű bőrtunika és kézipajzs volt, hüvelykujján és alkarján fém védőlapokkal. Vörös barettsapkája árulta el valódi kilétét. Powri szobra, gondolta Avelyn. A gonosz, törpeforma powrikat „véressapkásoknak” is nevezték, mert megvolt az a rossz szokásuk, hogy sapkájukat – amely speciálisan kikészített emberi bőrből volt – addig áztatták áldozataik vérében, amíg a sapka el nem nyerte jellegzetes élénkvörös színét.

A powri melletti szobor majdnem áttetsző szárnyaival egy elf, a rejtélyes Touel'alfar képmása lehetett. Keze, lába karcsú, testén ezüstösen csillogó, finom láncszemekből álló páncéling. Avelyn szívesen közelebb ment volna, hogy szemügyre vegye az éles metszésű arcot s a páncél csodálatos szerkezetét. Ez a gondolat, s a lehetséges büntetés rémképe azonban ráébresztette, hol is van, és mióta nincs tudatában a közvetlen környezetének. Mélyen elvörösödött és lehajtotta a fejét, aztán lopva körülnézett. Hamar megnyugodott, mert látta, hogy osztálytársai hasonlóképp el vannak bűvölve, az apát és a többi szerzetes pedig láthatólag nem törődik ezzel.

El is várják az újoncoktól ezt az áhítatot, döbbent rá Avelyn, és most már nyíltabban nézett körül a teremben. St.-Mere-Abelle Rendje nem csak kegyes és alázatos papjairól volt híres, de kiváló harcosairól is. Avelyn előzetes képzésének nyolc éve alatt nem sokat tanult a harcművészetekből, de gyanította, hogy a harcias jelleg a kolostor falai közt jobban előtérbe kerül majd.

Avelyn számára ez egy kissé idegen volt. A szelíd és idealista ifjú csak Istent akarta szolgálni, a békét fenntartani, gyógyítani és segíteni. Avelyn Desbris számára ennél semmi sem érhetett többet a világon, sem a sárkányok kincse, sem a királyok hatalma.

Immár a St.-Mere-Abelle kapuján belül volt. Kitárultak előtte a lehetőségek. Legalábbis így hitte.

3. fejezet

A tétova csók

A dolgok hamar lecsendesedtek Dundalisban. Amint az őrjárat visszatérését követő napok hetekké olvadtak össze, a goblinok kérdése második helyre szorult a tél közeledtének nagyon is kézzelfogható fenyegetése mögött. Sok volt a tennivaló: az utolsó betakarítások, a hús tartósítása, a kunyhók foldozása, a kémények kitisztítása. A goblinok veszedelme egyre távolibb lett, s egyre kevesebben ruccantak ki a faluból őrjáratozni.

Elbryan és barátai – köztük hat-hétéves gyerekek is – úgy érezték, hogy itt az ő idejük. A felnőttek számára a goblinepizód kijózanító óvatosságot, azután bosszantó gondot jelentett. A fiatalok számára azonban, akiknek sokkal élénkebben működött a fantáziájuk, s akiknek kalandvágyát nem csorbította még igazi veszteség, a goblintámadás lehetősége izgalmat, kihívást, hősiességet jelentett. Elbryan és barátai már az első nap felajánlották, hogy járőröznek. Minden reggel odasomfordáltak a falu vezetőihez, s minden reggel udvarias elutasítás volt az osztályrészük, hogy később valami közönséges munkát sózzanak a nyakukba. Még Elbryan is, aki lassan felnőttsorba került, egy koszos kéményben töltötte a hetet.

A fiú azonban megőrizte hitét, és tartotta a lelket a többiekben is. Tudta, hogy a felnőttek kezdenek belefáradni a járőrözésbe, s egyre biztosabbak benne, hogy a goblineset véletlen volt, egyetlen szerencsétlen találkozás, s a megvert banda messzire elmenekül, nemhogy követné a vadászokat a faluig.

Most, hogy már két nyugalmas hét állt mögöttük, s néhány vad pletykán kívül semmi sem történt, Elbryan érezte, hogy apja ellenállása egyre gyengül. Nem is volt meglepve, amikor egy reggelen Olwan ahelyett, hogy a fejét rázta volna, lehajolt, és rajzolni kezdte a földre a környék elnagyolt térképét, miközben elmagyarázta fiának, hogy merre menjenek.

Azon viszont már joggal – és kellemesen – lepődött meg Elbryan, amikor Olwan átadta neki a családi kardot: egy két láb hosszú, rövid, zömök pengét. Nem volt túl figyelemreméltó fegyver – a pengéje karcosnak és kissé rozsdásnak is tűnt –, de egyike volt a faluban található kevés kardnak. – Gondoskodj róla, hogy a csapatod minden tagja jól fel legyen fegyverkezve – figyelmeztette Olwan. – És arról is gondoskodj, hogy mindenki tisztában legyen a fegyvere értékével és veszélyességével.

Olwan pontosan tudta, hogy mit jelent ez a fiúnak. Ha csak mosolygott volna és találomra kiküldi a csapatot, akkor megfosztotta volna Elbryant valamitől: a fontosság tudatától, amire a fiúnak nagy szüksége volt.

– Gondolod, hogy okos dolog fegyverrel kiengedni a gyerekeket? – kérdezte Shane McMichael barátját, miután Elbryan elment. – Vagy egyáltalán kiengedni őket?

Olwan szortyintott és vállat vont. – A férfiakat, asszonyokat nem tudjuk nélkülözni – felelte. – És ott van a másik őrjárat is, ha esetleg ellenség jönne a völgy felől. – Olwan ismét szortyintott, s ebben a hangban volt valami tehetetlenség, ami meglepte McMichaelt. Ő Olwant mindig is a falu leghiggadtabb és legmagabiztosabb fejének ismerte.

– Amellett – folytatta a férfi –, ha a goblinok vagy a fomoriak elég közel merészkednek a faluhoz ahhoz, hogy a fiam és a társai meglássák őket, akkor már mindegy, hogy itt vannak, vagy kint az erdőben.

Shane McMichael ezzel nem szállhatott vitába, de a kimondott szavak eléggé nyomasztották. Mivel Medvehonc évek óta békességben élt – a goblinok és a gonosz óriások már csak legendaként éltek a falusiak emlékezetében –, s nem volt védekezésre berendezkedve. Még fallal sem vették körül, ahogy a Vadonvidék régebbi településeit, s az itteniek nem rendelkeztek sok és jó fegyverrel. A tizenkét tagú vadászcsapat birtokában volt Dundalis száz lakosának fél fegyverkészlete. McMichael tudta, hogy Olwannak igaza van, s beleborzongott a gondolatba: ha a goblinok elég közel jutnak ahhoz, hogy Elbryanék meglássák őket, akkor az egész falu veszélyben van.

Olwan elindult, McMichael pedig kissé lecsillapodott, és követte őt. Valójában nem hitte, hogy jönni fognak a goblinok: a faluban csak a pesszimista vén Brody károgott ilyesmiket.

A gyerekek járőrözése aznap el is kezdődött: huszonöten járták körbe Dundalis tál alakú völgyének peremét. Volt egy másik csapat is, egy maroknyi nagyobb tizenévesé, akik északkelet felé indultak a fenyők és zuzmók között. Tiszteletteljesen biccentettek fiatalabb kollégáiknak, amikor azok elhaladtak mellettük a peremen: egyesek azt is emlegették, hogy Elbryan őrjárata remek összekötőjük lehet a falu felé. A kötelező udvariaskodások után még a végtelennek tetsző, eseménytelen órák sem tudták csillapítani a fiatalok izgalmát. Elbryanékat most nem hagyták ki a fontos dolgokból, nem gyerekként kezelték őket.

Ahogy múltak a napok – az idő hidegebb lett, a szél egyre inkább észak felé fordult –, Elbryan csapata fokozatosan tökéletesítette őrjárati módszereit. Elbryan négy ötfős csapatot hozott létre, és egy három főst, amelyik csapatról csapatra járt, míg ő és Pony afféle bázisként szolgáltak a Dundalis melletti legmagasabb északi gerinctetőn, ahonnan belátták a völgyet. Kezdetben sokan lázadoztak a beosztás ellen, főleg a nagyobb fiúk, akik úgy képzelték, hogy Elbryan mellett a helyük. Némelyek még élcelődni is kezdtek egyre szorosabbra fonódó kapcsolatán Ponyval. „Lovagold meg a Pony-lovat!” és hasonló durva viccek járták.

Elbryan nem törődött a csúfolódással, kivéve, ha Ponyt sértegették: erre az esetre kemény megtorlást helyezett kilátásba a tréfálkozóknak. Magával azonban nem foglalkozott, hisz – legalábbis önmagának – már rég bevallotta, hogy Pony a legjobb és legbizalmasabb barátja.

– Szórakozzanak csak a gyerekek – súgta oda Ponynak, hisz lassan már férfisorba lépett.

Amikor Elbryan éppen nem nézett rá, mert elment, hogy hullott fából szélvédő sáncot építsen, Pony égető pillantást vetett a fiúra, s meleg mosoly terült szét az arcán.

De valami más is figyelte a fiút a gerinc egyik fenyőfájáról. Ügyesen lendült ágról ágra, szinte zaj nélkül. Követte Elbryan minden mozdulatát, s állandóan szemmel tartotta őt.

Pony és Elbryan számára, bármilyen éberek voltak is, a lény láthatatlan és észrevétlen maradt. Még ha egyenesen feléje néztek volna, akkor sem tűnik fel, annyira kecses és folyékony volt a mozgása – s mindig a fenyőágak takarásában.Az ágak rezdülését talán csak a szélnek vagy egy apró mókusnak tulajdonították volna.

Újabb hét telt el eseménytelenül. A faluban teljes erővel folyt a munka, a készülődés a télre. A gerincen és a mögötte fekvő völgyben az unalom vált a legfőbb ellenséggé. Elbryan fél tucat tagot vesztett őrjáratából e második hét elején. A gyerekek arra hivatkoztak, hogy a szüleiknek szükségük van rájuk a ház körül, s nem engedik el őket. Elbryan figyelmét nem kerülte el, hogy mind örültek az unalmas őrjáratozás alóli felmentésnek.

A fiú azonban folytatta szorgalmas munkáját, átszervezte az útvonalakat úgy, hogy nagyobb területet fedjenek le, hisz öt helyett csak három csapata maradt, néhány hírvivővel.

– Holnap Shamust is elveszítjük – mondta Pony, miközben egymás mellett üldögéltek a hegyoldal egyik bemélyedésében, két hatalmas fenyőfa védelmében. Későre járt már, s szürke fellegek gördültek a délutáni nap elé. – Az anyja mondta nekem ma reggel, hogy ez lesz az utolsó napja idekint.

Elbryan a kardja hegyével piszkálta a földet. – Akkor csak négyen maradnak a csapatában – jegyezte meg tárgyilagosan.

Pony kiérezte a csalódottságot a hangjából, pedig a fiú igyekezett elleplezni. Elbryan érezte, hogy élete első parancsnoki szerepe összeomlóban van, s katonáit elviszik tetőt foltozni vagy csűrt javítani. Pony együtt érzett vele, de tudta, hogy így a legjobb.

– Azért hívják haza őket, mert nem jött semmiféle ellenség – emlékeztette szelíden a fiút. – Jobb így, mint ha valóban szükség lett volna az őrjáratodra. Elbryan ránézett, s kicsit felhős lett máskor oly csillogó tekintete.

– De lehet, hogy szükség is volt rá – tette hozzá Pony, hogy egy kicsit ápolja Elbryan büszkeségét. – Honnan tudhatjuk, hogy a goblinok nem merészkedtek-e mégis Dundalis közelébe?

Elbryan félrebillentette fejét, és beletúrt világosbarna hajába.

– Talán a felderítőik a közelünkbe jutottak – folytatta Pony. – Talán meglátták az őrjáratunkat, és rájöttek, hogy nem lesz könnyű dolguk a faluval.

– De hát csak gyerekek vagyunk – fintorgott Elbryan.

Pony megrázta a fejét. – A legkisebbeken kívül mindnyájan nagyobbak vagyunk a goblinoknál – vágta rá habozás nélkül, s ez a tény némi hitelt adott érvelésének. – Hát nem az a legjobb hadsereg, amit az ellenfél meg sem mer támadni?

Elbryan nem felelt, de szemében kigyúlt az ismerős szikra. Megint lenézett a kusza ábrára, amit maga elé rajzolt a földre.

Pony melegen elmosolyodott. Tudta, hogy jó munkát végzett. Nagyon jól esett neki, hogy segíthetett Elbryanon, hogy megkímélhette az érzelmeit. Igazából nem hitte, hogy a goblinok valóban erre jártak, s Elbryan sem gondolta így, de legalább volt valami okuk hinni, hogy első felnőtt vállalkozásuk nem volt hiábavaló. Az az egyszerű tény, hogy semmiben sem lehettek teljesen biztosak, épp elegendő bátorítás volt Elbryannak.

Pony ekkor megkockáztatott egy érintést: nem hagyhatta elmúlni ezt a pillanatot. Egyik tenyerébe fogta Elbryan állát, és gyengéden maga felé fordította a fiú arcát.

– Remek munkát végeztél odakint – suttogta lágyan.

– De nem egyedül – kezdte Elbryan, a lány azonban a szájára tapasztott ujjával elhallgattatta. Elbryan csak ekkor fogta fel, milyen közel vannak egymáshoz, alig két hüvelyknyire. Hirtelen melegséget érzett, szédelegni kezdett, s meg is rémült.

Pony közelebb húzódott, és megcsókolta! A száján! Elbryan meg is ijedt, le is volt nyűgözve. Tudta, hogy el kéne húzódnia, a földre köpnie, és azt mondania „Lányméreg!”, hisz ez volt a szokásos reakció, mindig ezt tette, ha Pony vagy bármelyik más lány meg akarta csókolni.

Valójában azonban a legkevésbé sem akart elhúzódni. Eszébe jutott, hogy milyen rég próbálta Pony utoljára megcsókolni őt – legalább egy éve. Vajon félt tőle? Tudta, hogy kiköpne és lánymérget kiáltana?

Vagy talán csak érezte, hogy eddig nem állt készen a csókra? Ez lehet az oka, vélte a fiú, miközben a gyengéd csók – csukott szájuk alig ért össze – folytatódott. Pony jól ismeri, jobban, mint ő saját magát. Az elmúlt napok, a kettesben töltött hosszú órák még közelebb hozták őket egymáshoz.

Most meg itt van ez. Elbryan nem akarta, hogy véget érjen. Kicsit megmozdult, felemelte a kardját, aztán arra gondolt, hogy ez esetlen és talán veszélyes is lehet, s a földre ejtette a fegyvert. Merészen Pony hátára tette a kezét, közelebb húzta magához a lányt, s testén érezte annak furcsán érdekes domborulatait. A pánik szélén járt – nem tudta, mit kéne tennie, hová kellene raknia a kezét, vagy hogy egyáltalán szabad-e mozgatnia.

Elbryan csak azt tudta: nem akarja, hogy ez a csók véget érjen, s valami többet akar, habár nem tudta biztosan, hogy mit. Szeretett volna még közelebb lenni Ponyhoz, testileg és lelkileg egyaránt. Ez itt a legjobb barátja, az a lány – vagy inkább ifjú nő –, akit megszeretett. Tavasszal ő maga férfi lesz már, Pony pedig felnőtt nő. Akkor hamarosan megkérheti a kezét...

Ez a gondolat félelmet hozott, s Elbryan megpróbált elhúzódni – s el is szakadt a lánytól annyi időre, hogy lélegzethez jusson. A félelmek azonban megint egy csapásra elvesztek a melegség hullámában, amikor belenézett Pony csillogó kék szemébe, s látta a mosolyt, amelynél őszintébbet és boldogabbat még sosem látott. Nemigen kellett neki nógatás, hogy újra megcsókolja a lányt. Szorosan összebújtak.

A csók kíváncsi, majd sürgető lett, aztán újra szelíd. A ruhájuk összegyűrődött, s inkább kényelmetlen akadálynak tűnt, mint szükségesnek. Habár hideg volt, Elbryan úgy érezte, mintha melegebb lenne ruha nélkül. Most már elindult a keze, s már nem félt attól, hogy megérintse Ponyt. Megsimogatta a lány nyakát, végigfuttatta ujjait az oldalán, s izmos lábának külső felén. Elképedt, amikor Pony szája egy kicsit felnyílt, s Elbryan megérezte a lány nyelvét a száján, puhán és hívogatóan.

Ez a pillanat volt Elbryan életének legcsodálatosabbika... Aztán egy csapásra végét ért: rémült, rémisztő sikoly hallatszott. A párocska szétrebbent, talpra ugrottak, s tágra nyílt szemmel meredtek a faluhoz vezető lejtőit szaladgáló alakokra, és az egyik házból – de nem a kéményből – felszálló füstoszlopra.

Mégis eljöttek a goblinok.

Több száz mérfölddel arrébb egy szélfútta, kietlen vidéken, a Barbakánon, egy Aida nevű hegység barlangjában a daktilusz szinte sütkérezett a háború érzésében. A démoni alak érezte a Dundalisban haldoklók sikolyait, habár fogalma sem volt, honnan erednek ezek a sikolyok. Talán a kósza goblin főnökök egyik akciója, vagy az egyik powri fosztogató csapaté.

A daktilusz ezt nem tudhatta pontosan, de nem is volt fontos. Felébredt, s vele együtt eljött a sötétség. Befolyása máris terjedőben volt a Koronán. A goblinok, a powrik s a többi csatlós fajták már megérezték ezt az ébredést, s bátorságra kaptak.

A démon megfeszítette hatalmas szárnyait, s visszatelepedett a trónra, amit a korábban börtönéül szolgáló obszidiánból faragott ki. Igen, a sötét rezgések erőteljesen terjedtek a kőben. A háború, az emberi kín érzése.

Jó volt újra ébren lenni.

4. fejezet

Dundalis pusztulása

Elbryan és Pony hosszú pillanatokig álltak rémült döbbenetükben. Túlságosan valószínűtlen és váratlan volt az, amit átéltek. A látottak összekeveredtek a még szörnyűbb képzelettel, s mindeközben feltámadt bennük az egész tagadása, a remény a nyilvánvaló realitás ellenében: ez egyszerűen nem történhet meg.

Jilseponie mozdult meg elsőnek: egyetlen kis lépést tett előre, s tehetetlenül előrenyújtotta karját. Ez a szinte önkéntelen mozdulat mintha megtörte volna kábulatát. Felkiáltott, és rohanni kezdett hazafelé.

Elbryan utána akart kiabálni, de aztán a határozatlanság megakadályozta abban, hogy kiáltson vagy a lány után fusson. Mit tegyen? Mi a kötelessége?

Egy harcos tudná!

Elbryan hatalmas erőfeszítéssel elszakította tekintetét a rettenetes látványtól, és körülnézett. Össze kell szerveznie a barátait – igen, ez a megoldás, gondolta. Összeszedi járőreit, talán idehívja az idősebbeket is a völgyből, aztán szoros alakzatban lerohannak Dundalisba, és megerősítik a védelmet.

Az idő azonban ellene dolgozott. Ujra körülpillantott, a zuzmós völgy felé fordult, s kiáltozni kezdett volna, hogy előhívja a felnőtt járőröket.

Levegőért kapkodva húzódott vissza a két fenyő közé, s torkán akadt a kiáltás. A gerinc másik oldalán, éppen szemben, egy majdnem teljesen kopasz fejet látott, hegyes füleket és sárga bőrt. Elbryan remegő ujjakkal vette elő rövidkardját, aztán összehúzta magát a mélyedésben, s egyre inkább belesüppedt a rettegésbe.

Pony fegyvertelen volt, husángját a hegyen hagyta, de nem törődött vele, mert nem harcolni akart.

Azért szaladt, hogy megkeresse az anyját, az apját, hogy az anyja megölelje és megnyugtassa, hogy minden rendben lesz. Újra kislány szeretett volna lenni, hogy az anyja karjában ébredjen rémálmából.

De most ébren volt. Valódiak voltak a sikolyok.

Pony elkeseredetten, könnyektől vakon rohant. Megbotlott valami mellett, amit fának vélt, s majdnem elájult, amikor a fa hirtelen megmozdult, s egy fomori óriás lépett el mellőle hatalmas husánggal a kezében.

Ha lett volna szusz benne, sikoltott volna, ha pedig sikolt, az óriás biztosan észreveszi és agyoncsapja.

A szörnyeteg azonban a falut figyelte, nem pedig valami jelentéktelen kis gyereket, s néhány öles lépéssel maga mögött hagyta Ponyt. A lány feltápászkodott, összeszedett néhány dobásra alkalmas követ, s futott tovább, az óriáséval nagyjából párhuzamos, de nem túl közeli útvonalon. Amikor megérkezett a csatatérre, és látta a zűrzavart, a küzdelmet, az úton heverő halottakat, már nem volt kislány. Eszébe jutott mindaz, amit tanult, és erővel kényszerítette magát, hogy tisztán és összefüggően gondolkodjék. Mindenhol goblinok nyüzsögtek, s Pony még két óriást is látott, akik tizenöt láb magasak lehettek, s talán ötszáz kilósak. A falu nem győzhet! Pony gondolkodó, felnőtt fele – az a fele, ami tudta, hogy már rég vége a gyermekkori biztonságnak – minden kétséget kizáróan megsúgta, hogy Dundalis ezt nem élheti túl.

– Kettes számú terv – suttogta félhangon, hogy a szavak észre térítsék. A túlélés szabályai, amelyeket minden vadonvidéki gyerek megtanult, azt diktálták, hogy az első feladat a falu megmentése. Ha ez nem sikerül, akkor annyi embert kell egyenként megmenteni, amennyit csak lehet. Ez a kettes számú terv.

Pony megkerülte a legközelebbi házakat hátulról, az árnyak közt lopózva. Kikukkantott az egyik sarok mögül, s megdermedt álltában.

Dundalis főutcáján, a ház másik oldalán elkeseredett harc dúlt. Pony először Olwan Wyndont pillantotta meg, aki büszkén magasodott az emberek vonalának közepén, parancsokat kiáltozott, s szoros körbe fogta húsz férfiból és nőből álló csapatát a mindenfelől közeledő ellenséggel szemben. Pony első gondolata az volt, hogy csatlakozik hozzájuk, de hamar rájött, hogy nem jutna el odáig. Reménykedve szorította ökölbe a kezét, amikor Olwan Wyndon betörte egy goblin fejét, s a földre terítette a nyomorultat.

Azután elállt a lélegzete, amikor észrevette az Olwan mögött álló férfit, aki két lándzsás goblin ellen védekezett.

Az apja volt az.

Elbryan visszatartotta a lélegzetét, zihált egyet, aztán megint visszatartotta. Nem tudta, mit tegyen, aztán némán átkozta magát azért, amit már megtett.

A két fenyő közti mélyedésből nem látta az ellenséget. Szem elől vesztette a kopasz alakot – s ez végzetes hiba lehet.

Most keményen meg kellett küzdenie a rettegés ellen, s áthágnia a lelki és a tényleges akadályokon egyaránt. Fel kellett idéznie magában mindazt, amit az apja tanított neki. A harcos ismeri az ellenséget, meghatározza a helyét és figyeli minden mozdulatát. Elbryan ezt mormogta magában, miközben a mélyedés széle felé araszolt. Az utolsó pillanatban tétovázni kezdett egy kicsit, mert biztos volt benne, hogy a goblin ugrásra készen áll a másik oldalon.

A harcos ismeri ellenségét...

Az utolsó hirtelen mozdulat után eléje tárult a fenyőkön túli táj, s Elbryan kis híján elalélt a megkönnyebbüléstől, amikor látta, hogy a goblin nem mozdult, s még mindig háttal áll, az északi völgy felé tekintve. A megkönnyebbülés azonban hamarosan rémületté változott, amikor rájött, hogy mit jelent a szörnyeteg figyelmének iránya. Észrevették a völgybeli őrjáratot, talán már meg is támadták őket, s ezt a goblint őrszemnek állították ide, hogy figyelje az esetleges emberi felmentő csapatokat, amíg társai a falut fosztogatják.

Ez a gondolat vad haragot lobbantott fel a fiúban, ami még félelménél is erősebb volt. Megmarkolta a kardját, s lassan előretolta az egyik lábát.

Tétovázás nélkül – mert tudta, hogy ha megáll, akkor elszáll a bátorsága – Elbryan kiszökkent a fa rejtekéből. Félig állva, félig kúszva araszolt a goblin felé, hamar megtéve a távolság első harmadát.

Aztán legszívesebben sarkon fordult volna, hogy visszafusson a mélyedésbe és eltakarja arcát. Megcsapták az otthona felől érkező hangok, az égett fa illata. Elbryan elszánt grimasszal jutott el félútig. Most már nincs visszaút. Körülnézett, s amint biztos volt benne, hogy a goblin egyedül van, felegyenesedett és rohamra indult.

Öt gyors lépéssel a goblinnál termett, aki egészen az utolsó pillanatig nem hallotta meg. Amikor a szörnyeteg fordulni kezdett, Elbryan kardja keményen lecsapott a fejére.

A penge visszapattant. Elbryant meglepte az ütés ereje, és az, hogy kardja nem vágott bele ellensége koponyájába. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy nem találta el elég erősen, s a goblin felnyársalja lándzsájával. Kétségbeesetten félreugrott, s védekező állásba helyezkedett.

A goblin furcsán megingott, elejtette fegyverét és térdre esett. A feje ide-oda billegett. Elbryan ekkor látta meg a vörös vágást, a csont fehérjét, a szürkés színű agyat. A goblin megszűnt mozogni. Álla a mellkasára hanyatlott. Térdelve halt meg.

Meghalt.

Elbryannak felkavarodott a gyomra. Alig kapott levegőt. Az első áldozat súlya nyomasztóan nehezedett rá, megrogyasztotta a vállát, s kis híján térdre roskadt. Az égő falu füstszaga azonban észre térítette. Nem maradt ideje elmélkedésre, s bármiféle sajnálat nevetségesnek tűnt most a goblin iránt.

A fenyves-völgy felé pillantott, s döbbenten látta, hogy ott is harc folyik. Visszatekintett Dundalis felé.

Arra, amerre a szülei harcolnak, amerre Pony futott.

– Pony – suttogta a fiú, s mielőtt tudatára ébredt volna, mit csinál, a fák máris összemosódva suhantak el mellette. Rohant le a lejtőn Dundalis irányába.

Pony megkerülte a házat, s araszolva osont a harcolók felé. Azon gondolkodott, hogyan jut át a goblinokon, hogy az apja mellé kerülhessen. A házból hallatszó sikoly azonban megdermesztette. Kénytelen volt a falnak támaszkodni. Egy kicsit gondolkodott, hogy kinek a háza ez, aztán elfojtott egy szipogást.

– Erre most nincs idő – szidta magát, s igyekezett a harcra koncentrálni. Megint megroggyant a válla, mert bár számos goblin hevert holtan az úton a véres földön, sok falusi is elesett, a goblinok sorai pedig nem látszottak ritkulni.

S mindennek közepén ott állt Olwan, büszkén, erőteljesen és töretlenül. Újabb goblint csapott le, aztán felemelte a karját és rikkantott egyet, hogy biztassa a többieket. Pony furcsálkodva pislogott, mert Olwan karja nem ereszkedett le, sőt, egyre feljebb és feljebb emelkedett. A férfi arcán rémület és fájdalom tükröződött. Pony feljebb pillantott, Olwan karjára...

Az óriás keze betakarta a férfi egész alkarját. A ház miatt Pony nem tudta végig követni a férfi emelkedését. Kiáltani akart, hogy segítsen már valaki a szerencsétlennek, sikoltani akart, csak úgy a sikoltás kedvéért.

Ekkor Olwan megint berepült a képbe, s elterült az úton, épp a harcosok között. Az emberek sorai szétszakadoztak. Mindenfelé szétszaladtak, de legtöbben csak egy-két lépést tehettek meg, mielőtt a támadó goblinok hulláma átcsapott volna rajtuk. Pony szerencsére nem látta sehol az apját. Próbálta végigkutatni a tömeget, s valaki mást pillantott meg – egy asszonyt, aki annak idején írni-olvasni tanította őt. A nő a földre bukott, s egy goblin lándzsája lendült feléje. Pony elfordult, s kavargó gyomorral botorkált vissza a ház mögé.

Megszűntek a védelmi vonalak, nem volt többé szervezett ellenállás. Mindenhol zűrzavar, fájdalom és pánik uralkodott. A lány nem tudta, hova forduljon, hová meneküljön. Újra maga előtt látta a halott Olwant, s apja utolsó képét.

Visszafordult az út felé, remélve, hogy apja eljön érte, valahogy kijut a zűrzavarból, elviszi őt a veszedelemből és mindent helyrehoz, ahogy mindig.

Reménye gúnyos megcsúfolásaként egy goblin jött elő a ház sarka mögül, s lecsapott rá. Pony felkiáltott, megdobálta kövekkel a szörnyeteget, majd futásnak eredt.

A düh azonban megállította a ház másik sarka mögött. Megtorpant, összehúzta magát, s számolta a goblin lépteit. Amikor a bestia befordult a sarkon, a lány visszacsapott a könyökével, teljes erőből, s épp az álla alatt találta el.

Pony megpördült, rávetette magát a goblinra, s vadul csépelni kezdte két öklével, miközben elkeseredetten rugdosta. A goblin – termetéhez képest váratlan erővel – félrelökte őt és felé fordította lándzsáját.

– Elbryan!

A kiáltásra a fiú megtorpant futtában. Elkapta egy fiatal juhar törzsét és körbelendült, a hang irányába fordulva.

Carley dan Aubrey, az egyik fiatalabb őrszem botorkált feléje hamuszín arccal, az oldalára szorított kézzel. Elbryan látta az ujjak közt a sötét foltot.

– Elbryan! – kiáltotta a kisfiú újra, s előrebukott. Elbryan odaszaladt hozzá és elkapta.

Gyorsan megvizsgálta a sebet: lefejtette róla Carley ujjait. Elbryan grimaszolt, Carley pedig felnyögött és majdnem elhányta magát, amikor a másik véletlenül hozzáért a sebből kiálló törött lándzsahegyhez.

Elbryan visszahúzta remegő kezét, s tágra nyílt szemmel meredt az ujjain csillogó vérre. Carley a sebhez kapott, de nem tudta elállítani a vérzést.

Kényszerítette magát, hogy talpon maradjon, hogy tisztán gondolkodjon. Le kell vennie az ingét, hogy bekösse vele a sebet. Méghozzá gyorsan! Levetette felöltőjét, bőrmellényét, s gyorsan kigombolta fehér ingét. Ekkor látta meg a fél lándzsával közeledő goblint. A bestia husángként emelte ütésre a lándzsa nyelét.

Elbryan megragadta rövidkardját, maga elé tartotta, és hátrahúzódott. Keményen csaptak össze, s a fiú hátraesett.

Együtt hemperegtek a földön. Elbryan kardja a goblin oldalának feszült és bele is vágott egy kicsit, de rossz volt a szög, a goblin szorítása pedig meglepően erősnek bizonyult.

Összefonódva gurultak lefelé a lejtőn, vagdalkozva és birkózva. A csupafog, hegyes orrú, csúf goblinábrázat csak néhány ujjnyira volt Elbryan arcától, s még közelebb, amikor a goblin lefejelte a fiút. Elbryan érezte, hogy reccsen az orra, és meleg vér önti el az arcát. Erősebben kezdett vergődni, de a goblin nem hagyta, hogy a kardja célba táláljon.

Elbryan inkább a másik kezével dolgozott erősebben, s gyorsította a gurulásukat. A bokája beleakadt egy fatörzsbe, de elrúgta magát, s a goblin fölé került, de az makacsul kapaszkodott, felrántotta Elbryant, s gurultak tovább megint. Az első gördülésnél Elbryan észrevett egy lehetőséget, s a másodiknál kidugta kardot tartó karjának könyökét, majd kitámasztotta magát.

Amikor a goblin felülre került, saját súlya lendítette rá Elbryan kardjára.

A bestia egészen megvadult, rúgkapált és vergődött, mint egy partra vetett hal. Elbryan először védekezni akart, de később látta, hogy hiába, s inkább támadásba lendült a pengéjével.

Nekigurultak egy újabb fatörzsnek, s a goblin hirtelen abbahagyta a vergődést. Elbryan zihálva szédelgett. Hirtelen azonban magához tért, kirántotta a kardját, s eszeveszetten vagdalkozni kezdett. Kimászott a goblin alól, de tovább döfködte ősi vadsággal, iszonyodva. Végül abbahagyta: látta, hogy a goblin végleg halott, már nem árthat neki. Térdre rogyott, s próbált lélegzethez jutni.

Carley dan Aubrey nyögése térítette magához. Visszabotorkált az emelkedőn.

– Fázom – lehelte halkan Carley. Elbryan letérdelt melléje, és azon gondolkozott, hogy vajon kihúzza-e a lándzsahegyet a sebből. Lélegzetvisszafojtva pillantott a fiúra.

De Carley már halott volt.

Pony rohant tovább, aztán megbotlott, elesett, s négykézláb igyekezett előre. A goblin ott volt mögötte: el tudta képzelni, ahogy a bestia megcélozza védtelen hátát. Felkiáltott és bevetődött egy házsarok mögé. Elterült a földön. Valahogy feltápászkodott és futott tovább.

A ház másik oldalán Thomas Ault, Pony apja kirántotta tőrét áldozatából, és hagyta, hogy a goblin a földre rogyjon. Szomorúan nézett a házsarokra, amely mögött a lánya eltűnt: remélte, hogy a gyerek valahogy megmenekül.

Thomas megtett mindent, ami tőle tellett. Érezte a könynyű lándzsák szúrását – hatot – a hátában, az oldalában, a combjában. Hallotta a közeledő, üldöző goblinok lépteit.

Imádkozott, hogy Pony egérutat nyerjen.

Mielőtt Elbryan visszaindulhatott volna a falu felé, mozgó árnyakat pillantott meg a fák közt abból az irányból, ahonnan Carley jött. Tudta, hogy ezek nem a barátai, s ösztönösen sejtette, hogy mindenki elesett. Lassan, csendesen eltávolodott Carley holttestétől, s fedezékbe húzódott egy nagyobbacska fa mögött.

Hét goblin bukkant elő: könnyű léptekkel baktattak le a lejtőn. Huhogó nevetésben törtek ki, amikor meglátták a halott kisfiút, s még hangosabban kacagtak, észrevéve saját társuk hulláját. Meg sem álltak mellette.

Elbryan legszívesebben rájuk vetette volna magát, hogy egy szálig levágja őket. A bölcsesség azonban úrrá lett haragján, így hát elbújva maradt s hagyta őket elmenni. Lopakodva utánuk eredt, véres kezében véres karddal. Remélte, hogy az egyik goblin talán lemarad cimboráitól.

A füst egyre sűrűbb lett a faluban. A sikolyok alábbhagytak, de amikor Elbryan egy olyan részre ért, ahonnan tisztán rálátott Dundalisra, látta, hogy még mindig nagy a nyüzsgés.

Tudta, hogy minden remény elveszett, a falunak vége, és érezte, hogy a barátai, a szülei és Pony elpusztultak.

Tudta ezt, mégsem állt meg, vagy fordult vissza. Már túl volt a fájdalmon, túl a józanságon, már nem voltak könnyei. Lemegy Dundalisba és megöl minden goblint, aki a keze ügyébe kerül.

A lány látta a halottakat és a haldoklókat. Nem tudta, hogy őt miért nem kapták még el, de ahogy árnyról árnyra lopózott, egyik ház sarkától a másikig, sejtette, hogy szerencséje nem tarthat ki sokáig. Már lemondott arról, hogy bárkit is megmentsen. Most már csak menekülni akart, el innen, minél messzebbre.

De hogyan? Az utakon hemzsegtek a goblinok. Csapatostul rontottak be a házakba, kifosztották őket, aztán felgyújtották a tetőt. Nem kegyelmeztek: Pony látta, ahogy egy asszony az életéért könyörög, felkínálva magát a köréje sereglett goblinoknak.

A goblinok levágták.

Pony tudta, hogy a kör folyamatosan szűkül. Ahogy a falusiak hullottak, egyre több goblin bóklászhatott szabadon. Körülnézett, hogy valami utat keressen a házak közül a fákig, de nem volt menekülés, nem lehetett észrevétlenül kijutni Dundalisból. Ezenkívül az erdőből is goblinok szivárogtak elő.

Nincs menekülés.

Pony bepréselte magát két ház közé, s fejét a falnak vetette. Arra gondolt, hogy talán jobb lenne kiszaladni az útra, és hamar túl lenni az egészen. – Jobb, mint várni – motyogta elszántan, de képtelen volt megtenni. Életösztöne visszatartotta.

Nagy levegőt vett. Meleget érzett a kezén: ez a ház is égett. Most hova fusson?

Félrebillentette a fejét, s hirtelen rádöbbent, hol is van. Ez itt előtte Shane McMichael háza, az pedig mögötte Olwané. És Elbryané.

Elbryan új háza!

Pony emlékezett a ház építésére, két évvel ezelőttről. Az egész falu felbolydult, mert Olwan Wyndon kőből készített alapokat.

Pony letérdelt és kaparni kezdte a földet Olwan házának aljánál. Már vérzett az ujja, érezte hátában a forróságot, de csak ásott tovább.

Aztán egyszer csak a semmibe ért a keze. Mélyebbre nyúlt, talán másfél lábnyira, és hideg, nedves földet érzett. Olwan nagy gerendákat használt lent, és ahogy Pony sejtette, a ház még nem ereszkedett meg teljesen.

A füst egyre sűrűbben gomolygott Pony körül. Olwan háza is lángra lobbant. Ő azonban tovább ásott, tágította a lyukat, s elkeseredetten próbált bepréselődni a gerenda alá.

A feldühödött ifjúnak nem kellett sokáig várnia. A goblin banda – nyilvánvalóan őrszemek s nem harcosok – nem ment tovább egyenesen Dundalis felé, hanem szétszóródott, s balra, illetve jobbra beszivárgott a fák közé.

Elbryan bal felé indult egy facsoport rejtekében. Továbbra is hallotta a dundalisi sikolyokat – most már inkább szánalmas nyögések voltak, mint dacos kiáltások. Látta az égő házakat, s elég közel volt ahhoz, hogy észrevegye: az övék is köztük van.

Ez csak tovább szította haragját. Óvatosan nyomult előre fától fáig, s amikor az egyik goblin megállt, lemaradva a többiektől, máris ott termett.

Az akció gyors volt, egyetlen döfés a goblin bordái közé, de nem csendes, mert a goblin halálában még fel tudott kiáltani.

Elbryan kirántotta a kardját, s futni kezdett, de már későn. Jobbra és balra csapott, hárítva két lándzsa szúrását, ahogy két goblin huhogva és ordítva nekiugrott. A tekintetük – ez az öröm, ez a nemtörődömség elesett bajtársukkal szemben – megijesztette Elbryant. Próbált nem nézni rájuk, hanem a döfködő lándzsákra koncentrálni.

Eközben mindvégig hátrált, mert tudta, hogy el kell tűnnie, mielőtt a másik csoport is visszatér a kiáltásokra. A bal oldali goblin keményen, egyenesen szúrt feléje. Elbryan ráfordította kardját a lándzsára, ellökte jobb felé, majd balra szökkent, fel a lejtőre, hogy magasabbra kerüljön.

De minden előnye elveszett, mert megbotlott, s a laza talaj csúszni kezdett a lába alatt. A másik goblin megkerülte társát és magasabbra mászott, hogy felülről csapjon le Elbryanra.

A fiú kétségbeesetten hátravetette magát, maga alá húzta a lábát és rúgott, elkerülve az első goblin feléje forduló lándzsáját, és távolodva a második hatáskörétől. Menet közben kicsapott a kardjával, s a penge valami keménybe ütközött.

Forogni kezdett vele a világ, zötykölődve bukfencezett lefelé, de aztán úrrá tudott lenni csúszásán, s próbált úgy sodródni, hogy meg tudjon állni és fel tudjon tápászkodni. Arra számított, hogy az egyik goblin – vagy talán mindkettő – a nyomában van.

De nem ez volt a helyzet. Az, akit megsuhintott, mozdulatlanul hevert a földön – szemlátomást jobban sikerült a csapás, mint Elbryan hitte. A másik is a földön tekergett és nyögött.

Elbryan csak arra tudott gondolni, hogy a rohamozó goblin nekiment egy fának, vagy a lendülettől elesett. Nem vitatkozott a szerencséjével: gyorsan felállt.

Valami megérintette a vállát, először nem erősen, de utána már repült is, ezúttal oldalra. Vetődve ért földet, de alaposan nekiütközött egy fatörzsnek. Zavarodottan és szédelegve állt fel.

Minden reménye elenyészett, amikor meglátott egy fomori óriást, ember nagyságú husánggal, feléje tartani. Elbryan huhogásokat is hallott maga mögött, és tudta, hogy a többi goblin is közeledik.

Körülnézett, nem volt hová futni, hová bújni. Összehúzta magát, s egy fának támaszkodott. Amikor az óriás már csak egy hatalmas lépésnyire volt, Elbryan előreszökkent, és puszta vadságával próbálta meglepni a monstrumot. Vágott és szúrt, aztán odaugrott a szörnyeteg térdéhez, beledöfött, és bevetődött az óriás lábai közé.

Az óriás azonban ezerszer látta már ezt a cselt a kis néptől. Elbryan félúton sem járt, amikor az óriás összezárta térdeit, és szoros satuba fogta a fiút. Elbryan próbálta újra megszúrni, de az óriás még keményebben szorongatta. A fiú csak nyögni tudott. Sikerült oldalra fordulnia, s ebből a szögből jól látta, hogy az óriás feje fölé emeli husángját.

Elbryant émelyítő érzés fogta el. A végső makacssággal még egyszer döfött, teljes erőből, majd lehunyta a szemét.

Különös, zümmögésszerű hang hallatszott. Az óriás szorítása meglazult, s Elbryan a földre zuhant. Felpattant és arrébb szaladt. Továbbra is hallatszott a zümmögés, s Elbryan egy pillanatig arra gondolt, hogy méhraj zúg körülöttük. Ösztönösen csapkodni kezdett. Felkiáltott a fájdalmas csípéstől, s visszahúzta a kezét.

Megfordult, és látta, hogy az óriás eszelősen ugrál és a levegőt csépeli. Mögötte két goblin közeledett a négyből, mindketten rángatóztak, s a földre hanyatlottak.

– Ez meg mi? – motyogta Elbryan. Az óriás arcát, karját vörös pontok borították himlőszerűen. A saját kezére pillantva Elbryan rájött, hogy ezek nem méhcsípések, hanem apró lövedékek, nyilak, melyekhez foghatót még sosem látott.

És teli volt velük a levegő!

A behemótot azonban nem állíthatták meg. A fomori ocsmány hördüléssel előrelendült, s magasra emelte husángját. Elbryan tehetetlenül állt alatta, de azért feltartotta kardját, habár nem reménykedhetett abban, hogy útját állhatja egy ilyen nagy erejű csapásnak.

A következő pillanatban hatvan lövedékből álló felhőcske röppent az óriás nyaka és arca felé, mint valami méhraj. A fomori megtántorodott, ahogy a lövedékek egymás után célba értek, egyik a másik tetejébe. A szurkálás azonban végül abbamaradt, s az óriás próbált továbbmenni áldozata felé. Mielőtt azonban a fiú közelébe juthatott volna, saját vérében fulladozva rogyott össze.

Elbryan azonban ezt már nem látta: elvesztette az eszméletét.

5. fejezet

Isten kiválasztottja

Avelyn testvér keményen feszült a fogantyúnak: fa és ember együtt nyögött minden fordulatra. Mikor bukkan márfel az a vödör?, tűnődött az ifjú novícius.

– Gyorsabban – nógatta Quintall, Avelyn munka- és osztálytársa. Az osztályt születési dátum szerint osztották szét. Avelyn és Quintall csupán azért kerültek össze, mert ugyanazon a héten születtek, nem pedig azért, mert bármi közös lett volna bennük akár testileg, akár lelkileg. Sőt, nagyon is különbözőek voltak. Quintall a huszonöt fős osztály legalacsonyabbja, míg Avelyn az egyik legmagasabb volt. Mindketten nagycsontúak, de Avelyn suta és darabos, míg Quintall jó izomzatú, ügyes.

Természetüket tekintve is ellentétesnek bizonyultak: Avelyn higgadt és áhítatos, aki mindig ura önmagának, Quintall pedig valóságos tűzijáték, ahogy Siherton mester, az osztály felügyelője oly sokszor megjegyezte.

– Közel van már? – kérdezte Avelyn néhány további eredménytelen tekerés után.

– Félúton – felelte Quintall hidegen. – Ha ugyan nem lejjebb.

Avelyn mélyet sóhajtott és folytatta a gürcölést.

Quintall undorral szortyintott: ő már rég felhúzta volna a vödröt, és már jó ideje az ebédnél ülhetnének. De most Avelynen volt a vízhúzás sora, és a munkamesterek nagyon szigorúak voltak az ilyesmiben. Ha Quintall megpróbált volna lopva a társa helyére állni, valószínűleg egyikük sem kapott volna ebédet.

– Türelmetlen – jegyezte meg Jojonah mester. Zömök, ötven év körüli ember volt, lágy, barna szemekkel. Barna hajába egyetlen ősz szál sem vegyült. Jojonah bőre napbarnított és sima volt, csak a szemétől sugároztak szét szarkalábak – ő „hitelességi ráncoknak” nevezte őket.

– Tűzijáték – helyeselt Siherton mester, aki magas, szögletes és ösztövér alak volt, meglepően széles vállakkal. Vonásai pontosan illettek osztályfelügyelői feladatához: ő volt az új testvérek megfegyelmezője. Éles karvalyarca volt, s apró, sötét szemei még kisebbek lettek, amikor baljóslatúan tanítványaira meredt. – Quintall tele van szenvedéllyel – tette hozzá nyilvánvaló csodálattal.

Jojonah csodálkozva nézett rá. Az apátság legmagasabb termében voltak, egy hosszú, keskeny szobában, melynek ablakai egyik oldalt a tengerre, a másikon az apátság udvarára néztek. Mind a huszonnégy novícius – egyiküknek betegség miatt távoznia kellett – az udvaron dolgozott, a mesterek azonban csak Avelynt és Quintallt, a két különleges újoncot figyelték.

– Avelyn az osztály legjobbja – szólt Jojonah, leginkább csak azért, hogy feledtesse Siherton előző megjegyzését.

A magasabbik tanár semmitmondóan bólintott.

– Egyesek szerint hosszú évek óta a legjobb – folytatta Jojonah. Ez valóban igaz volt: Avelyn hihetetlen elhivatottsága gyorsan legendássá vált a St.-Mere-Abelle-ben.

Erre megint vállvonogatás volt a válasz. – Nincs benne szenvedély – makacskodott Siherton.

– Azért nincs benne emberi szenvedély, mert közelebb van Istenhez? – kérdezte Jojonah, és azt hitte, hogy most végre megfogta Sihertont.

– Talán azért, mert máris halott – felelte a másik szárazon, s szembefordult társával.

Jojonah mester visszazökkent a sarkára, de állta az osztályfelügyelő átható pillantását. Nyílt titok volt, hogy Siherton Quintallt kedveli a legjobban ebből a felettébb fontos osztályból. Az Avelynre irányuló nyílt, sértő gúny azonban meglepetést okozott Jojonah-nak, hisz minden más mester – állítólag maga Markwart apát is – Avelyn mellett tette le a garast.

– Ma kaptuk a hírt, hogy meghalt az anyja – szólt közönyösen Siherton.

Jojonah lepillantott az udvarra, ahol Avelyn továbbra is dolgozott, mintha minden rendben lenne. – Mondtad már neki?

– Nem vettem a fáradságot.

– Micsoda ördögi játékot űzöl?

Megint az a bosszantó vállrándítás. – Nem is törődne vele – felelte Siherton. – Azt mondaná, hogy az anyja már Istennel van, tehát boldog, és dolgozna tovább.

– Kigúnyolod a hitét? – kérdezte élesen Jojonah.

– Csak megvetem az emberietlenségét – morogta Siherton. – Meghalt az anyja, de azt hiszed, izgatni fogja? Szerintem nem. Avelyn testvér annyira elégedetten él a hite selyemgubójában, hogy semmi sem billentheti ki onnan.

– Ez a hit dicsősége – kiáltotta Jojonah.

– Ez az élet elvesztegetése – vágott vissza Siherton, és kihajolt az ablakon. – Quintall testvér! – kiáltotta.

Mindkét novícius abbahagyta a munkát és felpillantott az ablakra. – Menj ebédelni! Te pedig, Avelyn testvér, jöjj és csatlakozz hozzám az én... Jojonah testvér szobájában. – Siherton visszahúzódott az ablakból, és szemügyre vette társát.

– Most majd meglátjuk, hogy van-e szíve egyáltalán – jegyezte meg hidegen Siherton, és élindult a lépcső felé, amely levezetett a mester szállására.

Jojonah hosszan figyelte, és azon tűnődött, hogy ki szívtelen inkább: Avelyn vagy Siherton.

– Méltatlan dologra használod fel ezt a szomorú eseményt – mondta Jojonah, amikor utolérte Sihertont három szinttel lejjebb.

– Úgyis meg kell tudnia – felelte Siherton. – Akkor már használjuk ki a lehetőséget, hogy mérlegre tegyük ezt az embert, akibe esetleg hamarosan annyi bizalmat fektetünk.

Jojonah megfogta Siherton vállát, és megállította a mestert. – Avelyn nyolc év munkával érdemelte ki ezt – emlékeztette a felügyelőt. – Bár tudtán kívül, de állandó megfigyelés alatt állt az elmúlt négy évben. Mi többet akar még, Siherton?

– Be kell bizonyítania, hogy EMBER – morogta a karvalyarcú mester. – Be kell bizonyítania, hogy vannak érzései. A lelkiség több mint puszta kegyesség, barátom. Vannak érzelmek is: düh, szenvedély.

– Nyolc év – ismételte Jojonah.

– Talán majd a következő osztály...

– Késő – felelte csendesen Jojonah mester. – A Felkészítőket ebből az osztályból kell kiválasztani, vagy a három előzőből, és az elmúlt három évben felvett huszonötök közül senki sem volt olyan ígéretes, mint Avelyn Desbris. – Jojonah elhallgatott, és hosszan fürkészte a másikat. Siherton tudta, hogy Jojonah-nak igaza van, s most mintha megérintette volna ez az igazság: tehetetlen volt a valósággal szemben. Avelyn elleni érveit annak rendje s módja szerint nyugtázzák, de mit sem érnek majd a döntés idején. Ráadásul a hihető érvek mellett Siherton reakciós, dühvel határos viselkedése is oda nem illőnek tűnt.

– De kedves Sihertonom – folytatta egy idő után Jojonah. –, csak nem vagy féltékeny?

Siherton mester felmordult és elfordult, Jojonah szobájának ajtaja felé.

– Szerencsétlenségünkre rossz időben születtünk – jegyezte meg Jojonah, aki őszintén meg tudta érteni Siherton csalódott dühét. – De megvan a magunk kötelessége. Avelyn testvér a legjobb a csoportból.

Ezek a szavak szinte szíven szúrták Sihertont. Megtorpant az ajtónál, lehajtotta a fejét, és felidézte magában az ifjú Avelynt. Mindig dolgozik vagy imádkozik: Siherton semmilyen más képet nem tudott előhozni róla. Erő ez, vagy gyengeség?, tűnődött, és azon is elgondolkodott, milyen veszélyeket rejthet magában, ha egy ilyen végletekig jámbor alakot engednek a drágakövekhez. A mágiának vannak bizonyos gyakorlati oldalai is, amelyek talán megfekszik egy ilyen istenfélő ember gyomrát, aki meg van győződve róla, hogy érti Isten kívánságait.

– Markwart rendfőnök úr meglehetősen elégedett az ifjúval – mondta békülékenyen Jojonah.

Ezt Sihertonnak is el kellett ismernie, s megértette, hogy nem nyerhet vitát, ha esetleg felszólal az ellen, hogy Avelynt Előkészítőnek válasszák. A második Előkészítő kiléte azonban még nem dőlt el, és így a nyurga mester úgy döntött, hogy ide próbál egy ízlésének jobban megfelelő diákot elhelyezni. Valaki olyat, mint Quintall, aki tele van tűzzel, élettel. Akit – épp emiatt a szenvedélyesség, a világi örömök miatt – kézben is lehet tartani.

Nem volt meglepve. Nem remegett meg a szája.

– Kérlek, mondd meg, Siherton mester: békésen érte a vég? – hallotta a saját szavait.

Jojonah mester örült ennek az együttérző kérdésnek. Avelyn kezdeti érzéketlensége már kezdte Siherton igazát támasztani. – A hírhozó azt mondta, hogy álmában halt meg – szólt közbe.

Siherton kemény pillantást vetett társára a hazugság hallatán, hisz a küldönc fiú csak a halál tényét közölte, semmi egyéb részletet. Jojonah még csak nem is beszélt vele személyesen. Siherton ritka nagylelkűségi rohamainak egyikével úgy döntött, hogy annyiban hagyja a dolgot.

Avelyn egy bólintással fogadta a hírt.

– Gondolom, azonnal indulni akarsz – szólt Siherton –, hogy apád mellett lehess a sírnál.

Avelyn hitetlenkedve meredt rá.

– De maradhatsz is – szólt közbe gyorsan Jojonah, mert látta a csapdát. Ha Avelyn bármilyen okból elhagyja St.-Mere-Abelle-t, meg kell várnia a következő évet a visszatéréssel. Mindenképpen visszajöhet, de Előkészítői pozíciója – habár fogalma sincs, hogy titokban kijelölték – elvész.

– Feltételezem, hogy anyámat már úgyis eltemették – felelte Avelyn Sihertonnak –, apám pedig nyilván hazament már a sír mellől. Mivel nem sok idő telt el azóta, hogy elindultak St.-Mere-Abelle-ből, nyilván még hosszú út áll előtte.

Siherton baljósan hunyorgott, s közelebb hajolt Avelynhez. – Az anyád halt meg, te fiú! – kiáltotta, minden egyes szótagot kihangsúlyozva. – Érdekel ez téged egyáltalán?

A szavak Avelyn elévenébe vágtak. Hogyne érdekelné! Legszívesebben megütötte volna a hórihorgas mestert a rosszindulatú feltételezésért. Szét akarta törni az egész szobát, azzal együtt, aki az útjába áll!

De ez méltatlan lenne Annalisa emlékéhez. Avelyn anyja mindig az Isten fényében élt. Avelynnek hinnie kellett ebben, különben az anyja – és az ő – egész élete puszta hazugsággá vált volna. Egy ilyen életnek, egy ilyen jó szívnek csakis egy jobb lét lehet a jutalma, egy jobb helyen. Annalisa már Istennel van.

Ez a gondolat erőt adott a fiúnak. Kihúzta magát, és szembenézett a félelmetes Siherton mesterrel.

– Anyám tudta, hogy nem fog hazajutni – suttogta halkan, szavait Jojonah-nak címezve. – Mindnyájan tudtuk. Csak azért élt még betegen is, hogy lásson engem bekerülni a St.-Mere-Abelle rendjébe, s ez volt a dicsősége. Ha most elmennék, ettől a dicsőségtől fosztanám meg őt. St.-Mere-Abelle Rendje, az Úr 816. éve – folytatta rezzenéstelen hangon. – Ez az én helyem. Ez az a látomás, ami lehetővé tette, hogy Annalisa Desbris békésen távozzon erről a világról.

Jojonah mester bólintott a higgadt és logikús érvelés hallatán. A fiatalember hitének mélysége lenyűgözte, de kissé meg is ijesztette. Nyilvánvaló volt, hogy Avelyn nagyon szerette az anyját, mégis őszintén gondolta, amit mondott. Ebben igaza volt Sihertonnak. Avelynnek vagy közvetlen kapcsolata van Istennel, vagy egyszerűen fogalma sincs arról, milyen is embernek lenni.

– Elmehetek? – kérdezte Avelyn.

Ez a kérdés készületlenül érte Jojonah-t, de amikor jobban belegondolt, arra a következtetésre jutott, hogy Avelyn sztoicizmusa talán nem is gyökerezik olyan mélyen. – A mai napra felmentünk a kötelességeid alól – jelentette ki.

– Ne – felelte habozás nélkül Avelyn, de azonnal le is hajtotta a fejét, ahogy rádöbbent, hogy ellentmondott egy mester utasításának, és ezért ki is csaphatják. – Kérlek, engedd meg, hogy folytassam a munkát.

Jojonah Sihertonra pillantott, aki undorral rázta a fejét, aztán szó nélkül kiment a szobából.

Jojonah gyanította, hogy az ifjú Avelyn testvérnek igencsak vigyáznia kell majd az elkövetkező hetekben. Siherton tenni fog arról, hogy a legkisebb hiba miatt is elbocsássák. A szelíd mester egy kicsit tétovázott. Meg akarta várni, hogy Siherton messzire jusson, mielőtt Avelyn elhagyja a szobát.

– Ahogy kívánod, Avelyn testvér – mondta végül. – Menj hát. Van még pár perced ebédelni.

Avelyn mélyen meghajolt és kiment.

Jojonah összefonta két kezét az íróasztalán, és sokáig bámulta a csukott ajtót. Vajon mi zavarja Sihertont igazán Avelynben? Csakugyan az ifjú látszólagos embertelensége, ahogy Siherton állítja, vagy talán valami mélyebb dolog? Avelyn talán egy magasabb szint, egy homályos tükör, ami a szerzetesek előtt áll, az igaz hit kinyilatkoztatása, ami oly ritka manapság, még a kolostorokban is?

Ez a gondolat mélyen megrázta Jojonah-t, miközben végignézett díszes szobáján, a csodás tapétán, amit Porvon dan Guardino műhelyéből hozatott. Szemügyre vette a szoba támasztógerendáinak faragott keményfáját ékesítő arany leveleket, az egzotikus vidékről származó pazar szőnyeget, a párnás székeket, a hatalmas könyvespolc számtalan csecsebecséjét, melyek mindegyike többe került, mint egy egyszerű munkás egész évi bére.

„Kegyesség, méltóság, szegénység”, ez volt a fogadalom, amikor belépett a rendbe. Ez volt a mérce. Jojonah újra körülnézett, s emlékeztette magát, hogy a többi mester szobája még ennél is díszesebb.

„Kegyesség, méltóság, szegénység”.

A gyakorlatiasságnak azonban szintén szerepelnie kellene a fogadalomban, mondta Markwart apát, s ezt mondták a kolostor korábbi vezetői is, az elmúlt több mint két évszázad folyamán. Medvehoncban a vagyon egyenlő a hatalommal, hatalom nélkül pedig hogy is remélhetné a Rend, hogy befolyással legyen az egyszerű nép életére? Hát nem szolgálja jobban Istent az erő, mint a gyengeség?

Így szólt a széles körben elfogadott érvelés, ami lehetővé tette a szent fogadalom lazább értelmezését.

Jojonah mester most már látta, hogy egy Avelyn-féle diák miért idegesíti Sihertont.

Avelyn aznap este testileg is, lelkileg is teljesen kimerülve tért vissza a szobájába. Egész napját megfeszített munkával töltötte: minden feladatnál a legnehezebb részekre vállalkozott. Számolatlanul húzta fel a vödör vizeket a kútból – talán ötven vödörrel –, innen pedig elment, hogy laza köveket szedjen ki az apátság felső falának északi végéről. Kemény munkával kiszabadította a köveket, és szépen halomba rakta őket másnapra a kőműveseknek.

Csak a vecsernye, az esti szertartás túdta elszakítani az eszelős robotolástól. Csendesen végighallgatta a ceremóniát, aztán vacsora nélkül a szobájába ment, ebbe az öt négyzetméteres fülkébe, ahol mindössze egy – egyben asztalnak is használt – szék volt, s egy faltól-falig priccs, takaróval.

A munka végeztével előtört belőle a fájdalom. Kimerültsége ellenére sem tudott elaludni. Anyja képe bukkant fel a gondolataiban. Azon tűnődött, hogy talán látomás képében még egyszer utoljára eljön hozzá, mielőtt lelke a mennybe száll. Vajon Annalisa eljön elbúcsúzni legkisebb gyermekétől, vagy már elköszönt tőle a beavatáskor, az út mellett?

Avelyn felállt a priccsről és pepecselni kezdett az acéllal és kovával, amíg meg nem gyújtotta a gyertyát. Körülnézett a derengő fényben, mintha azt várná, hogy Annalisa ott áll az egyik sarokban.

Legnagyobb csalódására azonban nem így történt.

Avelyn leült az ágya szélére, lehorgasztotta a fejét, kezét fájó combjain nyugtatta. Érezte, hogy könnyek szivárognak a szeméből, s próbálta visszafojtani őket. A sírás gyengeség lenne, gondolta, a hit hiánya. Ha az, amiben hisz, amit a szívében őriz, nem tudja megvigasztalni a halál idején, akkor mit ér? Az Abellita Egyház, az ősi írások mennyországot ígértek az arra méltóknak, s ugyan ki lehetne méltóbb, mint a szelíd és nagylelkű Annalisa Desbris?

Egy könnycsepp gördült le Avelyn arcán, aztán még egy. Még jobban lehajtotta a fejét, s kezével elfedte könnyes szemeit.

Zokogás rázta meg görnyedt vállát. Próbált küzdeni ellene: elmondta magában a Holtak Imáját, a Hívők Imáját, az Örök ígéret Imáját, sorban egymás után, s kényszerítette magát, hogy ne remegjen a hangja.

A könnyek mégsem apadtak el, s hangját időről időre megtörte a sírás.

Újra és újra végigmondta az imákat. Teljes szívével fohászkodott, s a szavakat anyja képe köré fonta, helyenként Annalisa nevét szőve a szent szavak közé. A padlón találta magát, de nem tudta, hogy került oda. A földön feküdt összegömbölyödve, mint egy újszülött, aki az anyját hívja, az anyjáért imádkozik.

Végül azonban egy jó óra elteltével összeszedte magát és visszaült az ágyára, hogy mély levegővételekkel fojtsa vissza a zokogás utolsó rohamait. Aztán hosszan, keményen gondolkodni kezdett a gyászán, s kutatni a lelkében a gyengeség után, ami belopódzott hitébe.

Hamarosan meg is találta a választ, és felderült. Rájött, hogy nem Annalisáért sírt, mert valóban hisz benne, hogy az anyja átment egy jobb, megérdemelt életbe. Maga miatt sírt, meg a testvéreiért, az apjáért, mindenkiért, aki ismerte Annalisa Desbrist, és aki soha többé nem láthatja őt.

Avelyn ezt már el tudta fogadni. Hite szilárd és érintetlen maradt, ugyanakkor nem is szentségtelenítette meg anyja emlékét. El akarta fújni a gyertyát, de aztán meggondolta magát és visszaült az ágyra. Pillantása még mindig anyja alakját kutatta a szoba homályos sarkaiban.

Talán az álmaiban majd meg is találja.

Két férfi lépett el csendesen Avelyn testvér csukott ajtaja elől. – Most elégedett vagy? – kérdezte Jojonah mester Siherton mestert, amikor már messze jártak.

Siherton valóban örült, hogy sírni hallja Avelynt, és tudja, hogy a túlságosan is elhivatott ifjúnak is vannak emberi érzelmei, a zokogás hangjai azonban mit sem változtattak Avelynhez való viszonyulásán. Alig észrevehetően biccentett, és elindult.

– Markwart apát áldását adta rá, hogy megmutassam Avelyn testvérnek a köveket – kiáltotta utána Jojonah.

Siherton megtorpant, s leküzdötte magában a feltámadó dühös méltatlankodást. Finoman bólintott megint, s folytatta útját.

Akkor hát eldőlt. Avelyn Desbris lesz az egyik Előkészítő.

Avelyn próbálta lehajtva tartani a fejét és lesütni a szemét, ahogy ezt alantas pozíciója megkívánta, de önkéntelenül is észrevette az őt körülvevő csodákat, miközben Jojonah mester nyomában haladt az Apátság útvesztőjében, az egész kolostor legtitokzatosabb és legáhítatosabb részében, ahová egy elsőéves novícius nem is remélhetett eljutni.

Jojonah magyarázata a kirándulásra igen gyengécske volt, valami olyasmi, hogy a hely alapos takarításra szorul. Avelyn azonban már a kolostorban eltöltött néhány hét után is jól tudta, hogy ide még a legalantasabb munkákra is csak nálánál jóval idősebb és tapasztaltabb diákokat szoktak küldeni. Azt is tudta, hogy valami különleges dolog részese, hisz Jojonah mester bárki mást is választhatott volna.

Gondolatainak azonban nem adott hangot, hisz nem faggathatott egy mestert. Csak engedelmeskednie volt szabad, s így is tett. Lehajtott fejjel ment, de azért néha lopva megnézte környezetét: az oldalajtókat díszítő arany leveleket, a fagerendák bonyolult faragását, a padló mozaikmintáját, s a falikárpitot, mely oly részletes mintázatú volt, hogy órákig el tudta volna nézni. Jojonah mester folyamatosan beszélt, de nem mondott semmi különlegeset. Az időről fecsegett, valami húsz évvel ezelőtti viharról, kedvenc pékjéről, s tett egy meglepő megjegyzést is a pék „kikapós” feleségéről. Avelyn figyelmét mindez persze nem terelte el a hely csodáiról, bár valamennyire azért odafigyelt a mesterre, nehogy készületlenül érje egy esetleges kérdés.

Egy súlyos ajtó előtt álltak meg – de micsoda ajtó előtt! Avelyn önkéntelenül is felemelte tekintetét a festett fafaragást követve: csatajeleneteket látott, Szent Abelle elégetését máglyán, Bastibule Anya gyógyító kezét. Démonokat legyőző angyalokat, s a hatalmas daktiluszt, aki kínjában üvöltve vész saját lávájába. A Dicsfény, a menny ajándéka fogta keretbe mindezt, ovális alakban, az ábrázolás speciális szöge miatt. A Dicsfény az ajtó bal alsó sarkában kezdődött – már ha egy ilyen csodálatos dolog egyáltalán kezdődhet valahol –, s fölfelé vezette a néző tekintetét a jobb felső sarokba. A két sarok közt pedig – legalábbis Avelynnek úgy tűnt – ott volt az egész világ, a hit története. A képek úgy fonódtak össze, hogy az egyik átfolyt a másikba, épp annyi eltéréssel, hogy az éreztesse hatását, akárcsak az idő folyása.

Avelyn le akart térdelni, hogy imádkozzon. Szerette volna megkérdezni, ki volt az alkotó – vagy kik voltak az alkotók, hisz egy ember nyilvánvalóan nem hozhatta létre mindezt –, de még mielőtt megszólalt volna, rádöbbent, hogy a név úgysem számít, hisz a fafaragók és festők nyilvánvalóan Isten közvetlen sugallatára dolgoztak. Ezt csakis Ő készíthette, aki a világ minden emberét és asszonyát gyermekeinek nevezi.

– Ismered a Gyűrűköveket? – kérdezte váratlanul Jojonah mester, s Avelyn élesnek, oda nem illőnek érezte szavait. Majdnem ugrott egyet, s meglepve fordult hátra, amiért a mester ostobán megszólal ilyen csodás szépség előtt.

Csak ekkor jutott el a tudatáig a kérdés tartalma.

– Ismered? – kérdezte újra Jojonah.

Avelyn nyelt egyet: próbálta eltalálni a legmegfelelőbb választ. Persze hogy ismerte a Gyűrűköveket, St.-Mere-Abelle mennyei ajándékait, a világ minden mágiájának forrásait. Persze sokat nem tudott róluk, csak a közkeletű pletykákat arról, hogyan hullnak majd le a kövek az égből a szerzetesek várakozó kezeibe, és hogyan áldja meg őket az Apát, hogy különleges erejük működésbe lépjen.

– Mi vagyunk a Kövek Őrzői – folytatta Jojonah mester, miután Avelyn nem válaszolt.

Az ifjú lassan bólintott.

– Ez a mi legszentebb feladatunk – fűzte hozzá Jojonah, majd odalépett az ajtóhoz, és felemelte a súlyos reteszt. Avelyn hunyorgott: a rengeteg minta közt észre sem vette a hatalmas zárat.

– A kövek hitünk bizonyítékai – tárta szélesre az ajtót Jojonah.

Avelyn úgy állt ott, mint aki sóbálvánnyá meredt. – A hitünk bizonyítékai – suttogta, s alig tudta elhinni, hogy a kolostor egyik mestere ejtette ki ezeket a már-már szentségtörő szavakat. A hitnek nincs szüksége bizonyítékra – hisz a hit értéke éppen abban rejlik, hogy bizonyítékok nélkül is hisz!

Avelyn ezt persze nem mondta ki hangosan, s néma tűnődése is megszakadt, amikor az ajtó zajtalanul feltárult jól olajozott sarkain, hogy látni engedje a legnagyszerűbb csodát.

Odabent világos volt, pedig Avelyn nem látott fáklyát s nem érezte a megszokott füstszagot. Mélyen lent voltak a föld alatt, az apátság egyik legbelsőbb termében, ablakok tehát nem lehettek itt. Odabent mégis fényesség uralkodott, mintha felhőtlen nyári égbolt alatt járnának. A világosság minden sarokba elhatolt, s csillogón verődött vissza a körben elhelyezett tárlók üvegén, és persze azokon is, amik a tárlókban voltak: a száz és száz csiszolt ékkövön.

A Gyűrűköveken!

Jojonah belépett a terembe. Avelyn szinte beesett. A fiú most már nem is tett úgy, mintha igyekezne lesütni a tekintetét: jobbra-balra nézegetett, ahogy elhaladtak a tárlók mellett, s csodálta a köveket, a vöröseket, kékeket, borostyánszínűeket és lilákat. Hamar megragadta azonban figyelmét egy vitrin, melyben egy tucatnyi sötétszürke, mégis az éjszakánál is feketébbnek tetsző sima kő foglalt helyet. A fiú megborzongott a látványtól, de nem tudta, miért. Egy másik tárlóban víztiszta kristályokat látott – felismerte, hogy gyémántok. Megállt, és látta, hogy Jojonah sem mozdul: hagyja őt nézelődni.

Avelyn figyelte, hogyan sziporkázik a fény a gyémántok tükörsima, csiszolt lapjain, s hogyan tűnik el kavarogva a kristályos mélységben. Ekkor döbbent rá a valóságra.

– A gyémántok adják a fényt – suttogta, de azonnal össze is harapta ajkait, amikor eszébe jutott, hogy nem is lett volna szabad megszólalnia.

– Helyes – dicsérte Jojonah, s Avelyn kissé megnyugodott. – Mit tudsz a Gyűrűkövekről?

– Ők a világ minden mágiájának forrásai – idézte Avelyn.

Jojonah bólintott, de aztán még hozzáfűzte: – Ez így nem teljesen igaz.

Avelyn rámeredt.

– A gyűrűkövek csak a jó mágia forrásai – magyarázta jojonah mester.

– Az istentől kapott mágiáé – tette hozzá merészen Avelyn.

Jojonah tétovázott – Avelynben ez akkor nem tudatosult, de később már világosan emlékezett rá –, aztán bólintott. – De itt vannak a Földkövek is, a gonosz mágia forrásai, a daktiluszok erői – folytatta. – Ezekből, istennek hála, nincs sok, s csak ezek a démonok használhatják őket, akik, Istennek hála, még kevesebben vannak. – Felkacagott, de Avelyn nemigen tudta humorosan felfogni a démon daktiluszok témáját.

Jojonah feszengve köszörülte a torkát. – És mágia van a Touel'alfarban is – folytatta. – A dalukban, és abban a fémben, amit a kertjeik „növesztenek” a földből.

– Növesztenek? – kérdezte Avelyn.

Jojonah mester vállat vont: ez nem volt lényeges. – Mondj még valamit a Gyűrűkövekről – parancsolta. – Ki szedi öszsze őket?

– St.-Mere-Abelle testvérei – vágta rá Avelyn.

– Honnan?

– Az égből hullnak, a Dicsfényből, várakozó kezeikbe...

Jojonah kacaja beléfojtotta a szót. – Sokkal gyorsabban hullanak, mint a kilőtt nyílvessző – magyarázta a mester. – És forróak, novícius barátom, olyan forróak, hogy szétégetik a húst, de még a csontot is alatta! – Jojonah újra felkacagott, és felvázolta Avelynnek egy fiatal szerzetes képét, aki bambán áll a mezőn, lyukacsosan, mint az alpinadori sajt, mögötte a földön izzó kavicsokkal.

Avelyn beharapta ajkait. Rájött, hogy Jojonah nem csúfolni akarja, de nem értette, hogy a mester miért mondja el ezeket a dolgokat.

– És hol jutunk hozzájuk? – kérdezte hirtelen Jojonah.

Avelyn már majdnem azt mondta, hogy a Dicsfényből, de aztán rájött, hogy erről már volt szó, így csak vállat vont.

– Pimaninicuit – suttogta titokzatosan Jojonah.

Avelyn arckifejezése nem változott.

– Ez egy sziget – magyarázta a mester. – A neve Pimaninicuit Ez az egyetlen hely, ahol a szent köveket össze lehet szedni.

Avelyn még sosem hallott erről.

– Ha valaha is kiejted ezt a nevet bárki előtt, aki nem ismeri, a mindenkori apát engedélye, pontosabban kifejezett utasítása nélkül, az apátság minden erejével azon lesz, hogy előidézze kivégzésedet.

Avelyn most már tudta, hogy miért nem hallotta még soha ezt a nevet.

– És mikor jutunk hozzá a kövekhez? – kérdezte Jojonah témát váltva, s Avelyn elvörösödött. Megint csak a vállát vonogatta: mindent tudni akart, de félt is a tudástól. Volt ebben az egészben valami nagyon szent, mégis rejtélymentes, s így szentségtelen, ezért az elragadtatott izgalom bizsergésébe némi poshadt íz vegyült, amit Avelyn nem tudott figyelmenkívül hagyni.

– A kövek nem érkeznek gyakran – folytatta Jojonah tanárosan. – Ritkán hullanak, de szabályos időközökben. – A terem bal oldala felé indultak, s Avelyn látta, hogy a falak faragása itt térképeket, csillagtérképeket ábrázol. A fiú sokat bámulta éjszakánként a csillagos eget, így felismert egyes alakzatokat. Észrevette a Progos-Behemót, a Harcos négycsillagos füzérét, az északi égboltnak eme uralkodó konstellációját, s az íves alakzatot, amely a Gazda Vödrének fogantyúját jelentette. Ha otthon akarta látni ezt a csillagképet, mindig ki kellett menni a házuk hátsó ajtaján, mert a csillagkép folyton a tető fölött volt. Teljesen nyilvánvalóan látszott középen Korona a Dicsfénnyel, hisz Korona a világegyetem középpontja.

Figyelmesebb vizsgálódással Avelyn barázdákat is észrevett a falon. Először azt hitte, hogy az egymást átfedő, összefonódó égi szférák határai ezek, a láthatatlan buborékok, amelyek a helyükön tartják a csillagokat. Amikor azonban látta, hogy a vájatok legtöbbje Korona közelében van, összekötik a napot, a holdat és az öt bolygót, rájött az igazságra. Azok a vájatok gyakorlati és nem szépészeti célokat szolgálnak, olyan mechanikát kölcsönözve a térképnek, hogy az égitestek mozgásban maradjanak. Avelyn jól megjegyezte Sheila, a hold helyzetét, és ha elég sokáig figyelte, észrevette, hogy a bolygó valóban mozog, még ha nagyon kicsit is, Korona körüli pályáján.

– Hat nemzedék – jegyezte meg Jojonah, miután úgy érezte, hogy elég időt adott Avelynnek a térkép csodálatára. – Vagyis majdnem ennyi – tette hozzá, amikor Avelyn fejéjefordult. – Százhetvenhárom év telik el minden egyes adomány között.

– Adomány?

– A kövek hullása – magyarázta Jojonah. – Tekintsd magad áldottnak, fiatal barátom, mert épp a hullások idejében élsz.

Avelyn újra a térképre meredt, mintha azt várná, hogy hullócsillagok vékony vonalai jelennek meg a Dicsfény és Korona között.

– Láttad már valamelyik követ munkában? – kérdezte Jojonah hirtelen, felriasztva Avelynt tűnődéseiből. A fiú tágra nyílt szemmel meredt a mesterre, mohó reménykedéssel a tekintetében.

Jojonah egy tárlóra mutatott a terem közepe táján, és intett Avelynnek, hogy menjen oda. Amint hátat fordított a mesternek, Avelyn kattanást hallott a fal felől, és sejtette, hogy Jojonah meghúzhatott valami rejtett emelőkart, hogy kinyissa a tárlót. Hamarosan a mester is odament a vitrinhez, és lassan félrecsúsztatta az üvegfedelet.

Számtalan különféle kő pihent a tárlóban, mind sima és fényesre csiszolt. Jojonah felvett egy szürke követ. – Lélekkő – magyarázta. – Név szerint hematit. – Jobb markába szorította a követ, baljával pedig egy másikat, egy áttetsző zöldessárgát szedett fel. – Krizoberil – szólt. – Ebben a tiszta formájábán a védelem köve. Mindig jól jön, ha az embernek a sötét hematittal van dolga!

Avelyn ezt nem igazán értette, de most eszébe sem jutott, hogy kérdésekkel hozakodjék elő.

Jojonah köntösének zsebébe hullajtotta a krizoberilt, és eltávolodott Avelyntől, aztán szembefordult vele. – Számolj tízig – adta ki az utasítást. – Hogy legyen időm végigmondani a varázslatot. Aztán tedd a hátad mögé a kezeidet, és az ujjaiddal mutass egymás után hét számot. Vigyázz, jól jegyezd meg a sorrendjüket!

A mester lehunyta a szemét, és lágyan kántálni kezdett. Avelyn egy pillanatig tétovázott, próbálta megemészteni az új információkat. De hamar összeszedte magát, és az utasításnak megfelelően különféle számokat mutatott ujjaival a háta mögött. Jojonah mester eközben végig kántált. A szeme csukva maradt, és teste mintha a földbe gyökeredzett volna.

Egy pillanat múlva a mester Avelynre nézett. – Hét, három, hat, öt, öt, kettő és nyolc – mondta, és meglehetősen elégedettnek tűnt önmagával.

– Te olvasol a gondolataimban! – hebegte Avelyn.

– Nem – felelte Jojonah. – Elhagytam anyagi testemet, és átmentem mögéd. Csak néznem kellett, mit csinálsz a kezeddel.

Avelyn kérdezni akart, de végül is magában tartotta a gondolatait, habár fojtott légzése és hitetlenkedő arckifejezése önmagáért beszélt.

– Nem túl nehéz feladat – folytatta Jojonah derűsen. – A hematit erős kő, egyike a legerősebbeknek. Ha testelhagyásra használjuk, azzal épp csak belekóstoltunk igazi mágiájába. Bárki meg tudja csinálni ezt, aki ért a kövekhez. Talán még te is... – Jojonah elhallgatott, s ez a csábítás nem volt hatás nélkül Avelynre.

– Avelyn testvér – folytatta aztán a mester roppant komolyan. – Megpróbálod?

A fiú gondolkodás nélkül bólintott. A lábai is nekiindultak, mielőtt a tudatos gondolatok útjukat állhatták volna, mintha valami vonzotta volna a kőhöz.

Jojonah majdnem elnevette magát a látványra, s előrenyújtotta a hematitot. Avelyn érte nyúlt, de a mester visszahúzta.

– Erős kő ez – mormolta sötéten. – Olyan helyre is elvihet, ahol semmi keresnivalód. Vigyázz, ha vele utazol, mert hamar elveszhetsz!

Avelyn egy kicsit visszahúzta a kezét, de a kísértés túl erős volt. Újra előrenyúlt, s Jojonah ezúttal hagyta, hogy elérje a követ.

A hematit elképesztően sima, majdhogynem folyékony érzetet keltett. Mégis nehezebb volt, mint Avelyn várta, szilárd és sűrű. A fiú végigtapogatta, és megérzett valamit a mélyén, valami titokzatosságot, valami mágiát. Jojonah-ra pillantott, és látta, hogy a mester a szívéhez szorítja a krizoberilt.

– Megakadályozom, hogy a lelkeink kicserélődjenek – magyarázta a mester. – Az nem lenne valami jó dolog.

Avelyn bólintott, és hátrébb lépett. Jojonah a háta mögé tette szabad kezét. – Mindent a maga idejében. Tudni fogom, mikor leszel a mágia tartományában, és akkor majd elkezdem.

Avelyn szinte már nem is hallotta őt. Máris kezdett belehullni a kő mélységeibe. Most már tényleg folyékonynak, hívogatónak érezte a hematit felszínét. Avelyn hosszan meredt a kőre, azután lehunyta a szemét, de még mindig maga előtt látta. A kő növekedni kezdett, magába szívta a kezét, majd a karját is. Aztán Avelyn zuhanni kezdett.

Ellenállt, mire a hematit hirtelen összehúzódott, majdnem kizökkentve őt a transzból. Avelyn azonban úrrá lett félelmén, és újra elkezdte az utazást.

Eltűnt a keze, aztán a karja. Minden szürke, majd fekete lett.

Avelyn kilépett a testéből. Visszanézett, és látta saját magát, ahogy áll, kezében a kővel. Visszafordult Jojonah felé, s tisztán látta a krizoberilt, ami fényesen derengett, s vékony, fehér buborékba vonta a mestert, nehogy Avelyn lelke beleszálljon.

Elindult Jojonah felé, széles ívben kikerülve a mestert. Hihetetlenül könnyűnek érezte magát, mintha bármikor fel tudna emelkedni, hogy szálljon a levegőben.

– Menj magasabbra – hallotta Jojonah utasítását.

Avelynt meglepte, hogy egyáltalán hall hangokat jelenlegi állapotában. Megértette a parancsot, és akarta, hogy elemelkedjen a padlótól: könnyedén szállni kezdett a mennyezet felé.

– Nincs anyagi korlát, ami megállíthatna – szólt Jojonah. – Nincs semmiféle korlát. Láttad a tetőt? Van ott valami, amit ismerned kellene.

Avelyn kissé megborzongott, amikor áthatolt a szoba mennyezetén. Magcsodálta a fa laza szerkezetét, a felső szoba kőpadlójának sűrűségét.

Több szerzetes tartózkodott a következő szinten, Avelynnél néhány évvel idősebbek. A fiú érezte, hogy vigyorog, s hogy hátrahagyott teste is mosolyog, miközben elsuhan a Mit sem sejtő emberek között.

Aztán a vigyor elhalt. Valami belemart Avelynbe, valami sötét kísértés, hogy beleszálljon az egyik emberbe, kinyomja annak lelkét, és megszállja a testet!

De mire eljutott tudatáig a veszedelmes gondolat, már felért a következő szintre, egy üres szobába, azután a következő, következő és az azután következő szintre, ahol sokkal vastagabb volt a határvonal. Majd odakint találta magát, habár sem a nap melegét, sem a tengeri szél hidegét nem érezte. Látta, hogy St.-Mere-Abelle egyik legmagasabb pontja fölött jár, a tető felett. Még magasabbra szállt, és már attól félt, hogy sosem hagyja abba az emelkedést, feljut a felhőkbe, ki a Dicsfénybe, a csillagok közé. Talán még ragyog is majd az égben, a Progos-Behemót ötödik csillagaként!

Hamar elvetette a nevetséges ötletet, és visszafordította lelkét a tető felé. Odafentről a kolostor olyan volt, mint egy vastag, kinyújtózó kígyó a szirt tetején. Avelyn mozgást látott az udvaron, az egyik oldalon: fiatal szerzetesek dolgoztak a kútnál az apátság lovaival és öszvéreivel.

– Gyere vissza – szólt egy távoli hang, Jojonah mester hangja, Avelyn testi alakjának közvetítésével. Nem tejes az elszakadás, gondolta Avelyn, és megborzongott a gondolatra, hogy mit jelentene a tökéletes elválás.

Avelyn észre tért, és szemügyre vette maga alatt a tetőt. Már látta ezt korábban is, az apátság egyik magasabb pontjáról, innen nézve azonban bölcs tervezés képe bontakozott ki előtte, amelyet alacsonyabbról nem vehetett volna észre. A tetőbe vésve négy kezet látott, melyek a magasba emelkedtek, nyitott tenyerükön kövekkel.

A visszaút gyorsabb volt, amíg Avelyn el nem ért a kőterem fölötti szintre. Itt újra elővette a csábítás, ha lehet, még erősebben. Érezte a vonzást. Élőlényként képzelte el a hematitot, ami parancsokat osztogat neki, s ígéreteket susog testetlen fülébe.

Érezte, hogy valami hozzáér a kezéhez – nem a testetlen kezéhez, hanem az igazihoz, amiben a követ tartja. Újra érezte a krizoberilt, a mágikus korlátot, és lelke a padló felé rándult, aztán lefelé a padlón át, vissza a testébe.

Avelyn majdnem ugrott egyet, amikor kinyitotta szemét, és meglátta Jojonah mestert maga előtt.

– Egy, három, kettő, egy, öt – mondta gyorsan, igyekezvén eleget tenni a mester kíváncsiságának.

Jojonah azonban legyintett és megrázta a fejét. – Mit láttál? – kérdezte.

Avelyn észrevette, hogy újra Jojonah-nál van mindkét kő, pedig nem emlékezett, hogy visszaadta volna a hematitot a mesternek.

– Mit láttál? – faggatózott Jojonah.

– Kezeket – nyögte ki Avelyn. – Négyet, nyitott tenyérrel... – Mielőtt befejezhette volna, Jojonah ellépett előle, s levegőért kapkodva mintha egyszerre kezdett volná sírni és nevetni. Avelyn nem tudta mire vélni a viselkedését.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Avelyn olyan határozottan, hogy észre tudta téríteni az öreget. – A kövek – folytatta Avelyn –, hogyan csinálják ezt?

Jojonah sietős magyarázatba fogott, de inkább egy előre betanult szöveget idézett, mintsem spontán találta ki, amit mond. Arról beszélt, hogy a test nedvei egyesülnek a kövek idegen nedveivel, s egy látszólag mágikus reakciót hoznak létre. A jelenséget ahhoz hasonlította, amikor valaki szélvagy hashajtó tablettát kap.

Avelyn érezte, ahogy a titokzatosság egyre inkább szertefoszlik. Amióta bejöttek ebbe a szobába, Jojonah hangjában most először nem volt áhítat. Egyszerűen magyarázott, mint egy tanár. Avelyn persze nem igazán hitte el a történetet. Nem tudta megmagyarázni, hogy az imént mit élt át, de ösztönösen tudta, hogy ez az „idegen nedvek” mese csak durva leegyszerűsítése az eseménynek. Itt valóban valami rejtély lapul, amit nem lehet szép szavakkal kibogozni: van itt valami magasabbrendű. Jojonah mester „adománynak” hívta a kőhullásokat, s Avelyn számára ez nem tűnt helyénvalónak. A „kegy” megfelelőbb szó, döntötte el magában. Újra körülnézett a szobában, egyik kőről a másikra, s áhítata Isten eme ajándékaival szemben tízszer akkora volt, mint amikor először belépett ide.

– Te is ott lehetsz a néhány kiválasztott között, akik elmennek a nagy útra – jelentette ki Jojonah mester, s Avelyn közelebb húzódott.

– Pimaninicuitra – magyarázta Jojonah, s elvigyorodott, Avelynnek pedig kerekre nyílt a szeme. – Fiatal vagy, erős, tele Isten hangjával.

Avelyn szemébe könnyek gyűltek, s lecsorogtak az arcán már a puszta gondolatra is, hogy a kiválasztott kevesek között lehet, akik oly közel kerülnek Isten legnagyobb ajándékához.

Jojonah ekkor elbocsátotta, s Avelyn mintegy önkívületben hagyta el a szobát.

Amikor elment, Jojonah visszatette a köveket, lezárta a tárlót, majd a falhoz lépett, és a kar segítségével rögzítette a fedelet. A látottak súlyán elmélkedett. Egy elsőéves novícius nem lehetett volna képes aktiválni a kő mágiáját, annak ellenére, amit ő elmondott neki. De még ha sikerül is belehatolnia a mágiába, az irányítás meghaladta volna a képességeit, s az egész nem lett volna több gyors és véletlenszerű testen kívüli élménynél, ami után az ifjú levegőért kapkodva, zavartan és értetlenül áll.

Avelyn viszont annyira irányítani tudta a mágiát, hogy Jojonah háta mögé kerüljön, és lássa a mutatott számokat. Ez hihetetlen! Az pedig, hogy az ifjú kirepült a szobából, ki az apátságból, és látta az ábrát a tetőn, egyenesen elképesztő. Jojonah sohasem hitte volna, hogy ez lehetséges. A mester belegondolt saját gyengeségébe. Több mint három évtizede van már a rendben, s csak az utolsó három évben tanulta meg ennyire kihasználni a hematitot!

Jojonah sutba dobta saját önsajnálatát, és mosolyogva gondolt Avelynre. Az ifjú szerzetes jó választás volt, igazi isteni sugallat.

6. fejezet

Dögevők

Sosem gondolta volna, hogy valaha is látja még a kék eget. Mikor magához tért, alig nyitotta ki a szemét, s máris hadonászni kezdett, hogy kihajtsa a szűk lyukból az égett fa bűzét.

Rézsútos sugár hatolt át a füstön, egyetlen fénypászma, émely visszahívta az élők világába. A lány, mintegy álomban, követte a sugarat, s megérintette a fadarabot, ami félig elzárta a lyuk nyílását.

A fa meleg volt. Jilseponie rádöbbent, hogy sokáig lehetett eszméletlen. Ha a kezére húzta ruhaujját, rá tudott támaszkodni a gerendára.

Erősen nekifeszült, de a deszka nem engedett. Az örökké makacs Pony azonban dühösen összeszedte minden erejét, megvetette lábát, és újra nekiveselkedett. Felnyögött az erőfeszítéstől.

Megdermesztette saját hangja. Mi van, ha a goblinok még mindig odakint kószálnak? Visszahúzódott és mozdulatlanságba merevedett. Figyelmesen hallgatózott, még levegőt se mert venni.

Madarak károgását hallotta – dögevőkét. Ezen kívül azonban semmilyen más nesz nem hallatszott – sem túlélők nyöszörgése, sem a goblinok csikorgó, vinnyogó hangja, sem a fomoriak gyomorhangú mordulásai.

Csak a madarak voltak ott, a halottakon lakomázva.

Ez a borzalmas gondolat új lendületet adott Ponynak. Ismét felállt, és minden erejével nekifeszült a torlasznak. Megint felnyögött, de dühében mit sem törődött azzal, hogy a goblittok meghallhatják.

A gerenda egy ujjnyival feljebb emelkedett, és kissé oldalra billent, de Pony nem tudta sokáig megtartani, így az visszadöccent. A lány tudta, hogy ebből az új szögből már nem fogja tudni megmozdítani, ezért meg sem kísérelte. Most kúszni próbált. Átment a karja, a feje és a fél válla. Itt megállt egy pillanatra, mert annyira megkönnyebbült, hogy legalább az arca újra szabad levegőre.került.

A megkönnyebbülés azonban csak addig tartott, amíg körül nem nézett. Dundalis volt ez – ezt az eszével tudta –, de felismerhetetlen állapotban. Elbryan házából mindössze néhány gerenda és a kőalap maradt meg, ahogy az egész településből is.

És hullák. Pony innen csak néhányat látott, egy goblint és egy idősebb nőt, a halál bűze azonban máris beleette magát a levegőbe. Pony fejében azt suttogta egy hang, hogy másszon vissza és gömbölyödjön össze sírva a sötétben, vagy haljon meg, mert ennél még a halál is jobb.

Hosszú ideig maradt így, félig kint, félig bent, a reménytelen hisztéria határán ingadozva. Aztán elhatározta magát, hogy visszamászik, de egy hang, valami érthetetlen belső eltökéltség nem engedte.

Újra tekergődzni kezdett. A ruhája felfeslett, a bőre felhorzsolódott, de elszántan préselődve csakhamar sikerült kijutnia. Ott maradt háton fekve a földön, s gondolatai vadul csapongtak, de minden út ugyanoda vezetett: a kétségbeesésbe.

Erőlködve feltápászkodott, és elindult a romhalmazok közt, amelyek valaha Olwan Wyndon és Shane McMichael házai voltak. A főút viszont megmaradt, s egyedül ez árulta el Ponynak, hogy csakugyan Dundalisban van, ami valaha az otthona volt. Egyetlen ház sem maradt épen. Egyetlen ember vagy akár ló nem maradt életben. Viszont élő goblinok sem maradtak, konstatálta megkönnyebbülten. Csak tucatnyi keselyű körözött az égbolton, s még több lakmározott a földön, a tegnap még meleg húsba tépve, az egy napja még eleven szemeket keresve.

Pony az úton dúlt csatára gondolt, ahol utoljára látta az apját. Voltak is itt testek: látta Olwant ugyanazon a helyen, ahová lezuhant. Aztán nem nézelődött tovább, mert félt, hogy megtalálja Thomas Aultot, az apját, a halottak között. Biztos, hogy halott, gondolta Pony, és halott anya is, meg Elbryan, mindenki.

Ebben a pillanatban olyan tehetetlennek és kicsinek érezte magát, hogy majdnem összeroskadt, de az a különös ösztön megint visszatartotta. Észrevette, hogy milyen sok a halott goblin, de még halott óriások is akadnak. Az úton magasodó egyik nagy goblinhalom különösen érthetetlen volt. Úgy estek el, mintha védőgyűrűben álltak volna, mégsem volt körülöttük emberi holttest. Csak a goblinok hevertek ott, meg egy óriás, vérbe fagyva, a testükön lévő számtalan apró sebtől elvérezve. Pony arra gondolt, hogy közelebbről szemügyre kéne vennie, de nem volt hozzá gyomra.

Csak állt és bámult, s egyre fokozódó zsibbadtság vett rajta erőt. Már nem érdekelte a rejtély, mert túl kimerül volt ahhoz, hogy megálljon és elgondolkodjon rajta – túl elkínzott és fáradt ahhoz, hogy bármit is tegyen, azonkívül, hogy kibotorkáljon a faluból, elinduljon dél felé az úton, aztán az első elágazásnál a lenyugvó nap felé forduljon.

Csak a tudat alatti ösztönök vezérelték. Dudvarét volt a legközelebbi falu, de Pony nem hitte, hogy ott mást talál. Az egész világ romba dőlt, biztosan mindenki meghalt, és őket is keselyűk szaggatják.

Hamarosan leszállt az alkony. Pony érezte, hogy nincs egyedül. Jobb oldalt megrezdült egy bokor. Földi mókus, nyugtatta magát, pedig tudta, hogy nem az.

Bal felől apró hang sutyorgott.

Pony ment egyenesen tovább. Átkozta magát, amiért nem volt annyi esze, hogy magához vegyen valami fegyvert Dundalisban. De úgysem számít, gondolta magában, és talán hamarabb is túl lesz az egészen.

Makacsul ment tovább, egyenesen előreszegezett tekintettel, figyelmen kívül hagyva minden arra utaló jelet, hogy nincs egyedül, hogy goblinok lapulhatnak minden fa mögött, akik jó alaposan felmérik őt, s már előre megosztoznak a zsákmányon, meg a gyönyörökön.

Erre a gondolatra Pony kis híján összeesett. Eszébe jutott Elbryan, a katasztrófa előtti utolsó pillanatok, a csók...

Aztán elsírta magát. Ment tovább előre, a válla nem rogyott meg.

De a könnyeket, a bűntudat és fájdalom könnyeit nem fojthatta vissza.

Egy fa tövébe vackolódva aludt, az út mellett, reszketve a hidegtől és a rémálmoktól, amelyek talán örökre kísérteni fogják.

Az álmok azonban elenyésztek, amikor felébredt, s semmit sem tudott felidézni magában a faluról, a családjáról, a barátairól. Csak annyit tudott, hogy valamiképp, valahol kint van az úton.

Tudta, hogy fáj a teste és a lelke, de hogy miért, az eltűnt tudatos emlékezetéből.

Még a saját nevére sem emlékezett.

Az óriás ott volt, arccal a véres földben, ugyanott, ahol Elbryan utoljára látta, csak néhány lábnyira onnan, ahol elájult. Abban a borzalmas pillanatban az óriás épp le akart sújtani Elbryanra, most meg halott.

Csakúgy, mint a tucatnyi goblin, akik szétszórtan hevertek a környéken.

Elbryan felült, megdörzsölte az arcát, és a kezén éktelenkedő, véres vágásra nézett. Gondolatai visszakanyarodtak Ponyra és a csókra a két ikerfenyő között. Aztán újra visszaérkezett a jelenhez, a rémület perceihez – a goblinok a fák közt, szegény Carley, a füst Dundalis felett, Jilseponie, amint fut, rohan a falu felé. Mindez oly valószínűtlennek tűnt. Minden olyan gyorsan történt. Néhány felfoghatatlan perc alatt Elbryan egész világa fenekestül felfordult.

A fiú tudta ezt, ahogy ült a földön, s értetlenül meredt a halott óríásra. Tudta, hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

Feltápászkodott és óvatosan odament az óriáshoz, habár a test vérveszteségéből és mozdulatlanságából biztosra vette, hogy halott. Odament a fomori fejéhez, letérdelt, és szemügyre vette a sebeket.

Szúrt sebek, amilyet a nyíl üt, csak kisebbek. Elbryan felidézte magában a zümmögő hangot, az elképzelt méhrajt. Összeszedte a bátorságát, és közelebbről is megvizsgálta a sebeket, még meg is érintette az egyiket.

– Nem lövedék – jegyezte meg félhangosan, s próbálta értelmezni a helyzetet. Megint csak a méhek jutottak eszébe – talán valami óriásméhek, akik szúrnak, aztán tovaszállnak. Újra odahajolt, és gyors számlálásba kezdett, végül tehetetlenül rázta meg a fejét, amikor látta, hogy az óriásnak csak az arcán legalább húsz ilyen sérülés van, s nyilván többször ennyi a testén.

Egyszerűen nem találta a megoldást. Halottnak kéne lennie, mégis él. Azt hitte, Dundalisnak vége...

Elbryan felállt, és megvizsgálta a környéken heverő goblinokat is. Némileg meg volt lepve, s kissé meghunyászkodott, amikor látta, hogy a goblinok – az is, amelyikről azt hitte, hogy ő ölte meg a kardjával – tele vannak ugyanezekkel a rejtélyes szúrásokkal.

– Méhek, méhek, méhek – mondogatta, mint valami reménykedő litániát, ahogy elindult a lejtőn Dundalis felé. A szavak és a remény azonban benne szakadtak, amikor megpillantotta a valaha falunak nevezett összeégett romokat.

Tudta, hogy halottak, mindenki halott. Még ilyen távolságból is érezte a szíve mélyén, hogy egy ilyen katasztrófát senki sem élhetett túl. Hamuszín arccal, dobogó szívvel állt. Keze, lába mintha hirtelen ólomnehézzé vált volna. A majdnem-férfi most elveszett kisfiúként indult haza.

Felismert minden testet, amit nem emésztettek el a lángok – barátai szüleit, magánál alig néhány évvel idősebb fiatal férfiakat, s a kisebb fiúkat, lányokat, akiket szüleik visszarendeltek az őrjáratozásból. Az egyik házrom küszöbén apró, összeégett testet látott labdába gömbölyödve. Carralee Ault volt az, Pony unokatestvére, az egyetlen csecsemő a faluban. Carralee anyja arcra borulva feküdt az úton, alig néhány lépésre a küszöbtől. Elbryan tudta, hogy a gyerekéhez igyekezett, amikor levágták.

A fiú erővel fogta vissza magát a túl eleven együttérzéstől, mert tudta, hogy könnyen beleveszhet a feneketlen kétségbeesésbe. A feladat azonban egyre nehezebb lett, ahogy közelebb ért egy nagy halom levágott goblinhoz és óriáshoz az úton, elhaladt a legkeményebb harc színtere mellett, s apja, Olwan holttestét pillantotta meg.

Elbryan látta, hogy az apja bátran halt meg, és ismerve Olwan szilárd és erőteljes jellemét, ez nem is lepte meg. Harc közben érte a vég.

Ez azonban semmit sem számított most Elbryannak.

A saját házuk romjai felé támolygott. Visszafojtott egy sírós kuncogást, amikor látta, hogy a ház alapja, amire az apja mindig is oly büszke volt, most is ép, a falak és a tető viszont leszakadt. Elbryan benyomult a még füstölgő romok közé. Az egyik sarok valahogy megmenekült a lángoktól, és amikor a tető beomlott, ez a rész csak félig dőlt le, és védett kuckót képezett.

Félrelökte a szenes fadarabokat, s letérdelve mögéjük pillantott. Két alakot tudott kivenni odabent.

– Jaj – suttogta Elbryan, és óvatosan mászni kezdett befelé.

A közelebbi alak, a goblin, halott volt: beszakadt a feje. Elbryan oktalan reménytől hajtva átmászott rajta a következő testhez, amely a sarokban ült.

Az anyja volt az, szintén holtan – a füst ölte meg. Elbryan hamar rájött erre, mert az asszony testén semmilyen seb nem látszott. A kezében nagy fakanalat szorongatott. Hányszor fenyegette ezzel a kanállal Elbryant meg a többi gyereket, hogy kiporolja a nadrágjukat!

De használni sohasem használta. Legalábbis mostanáig, gondolta Elbryan, amikor a halott goblinra pillantott.

Anyja emlékképei – amint a kanállal hadonászik, ahogy csóválja a fejét, ahogy összekacsint Jilseponie-val, mintha valami titkot tudnának Elbryanról – hirtelen, minden átmenet nélkül rohanták meg a fiút. Továbbkúszott és leült az asszony mellé, hogy még egyszer utoljára magához ölelje az egyre merevebb testet.

És sírt. Sírt az anyjáért, az apjáért, a barátaiért és annak szüleiért, egész Dundalisért. Sírt Ponyért, mert nem tudta, hogy ha magához térve azonnal idesiet, még látta volna a lányt a déli úton.

És sírt önmagáért, üres és bizonytalan jövőjéért.

Ott ült a ház sarkában, múltja egyetlen megmaradt emlékében, halott anyja mellett, s itt is maradt egész éjszaka.

7. fejezet

Mather vére

– Mather vére! – sikkantotta Tuntun, az elf leány, aki oly törékeny volt, hogy könnyen elrejtőzhetett volna akár egy hároméves növendék fa mögött is. Mindig dallamos hangja sipítóvá vált, amikor izgalomba jött, s a többiek összerezzentek vagy betapasztották érzékeny, hegyes fülüket. Tuntun úgy tett, mintha nem venné észre. Uralkodói mozdulattal fonta össze vékonyka karjait apró, hegyes mellei előtt.

– Mather unokaöccse – felelte Belli mar Juraviel, aki le nem vette tekintetét Elbryanról, ahogy a fiú hajdani háza romjai közt járkált. Juravielnek nem kellett Tuntun felé pillantania ahhoz, hogy tudja, milyen testtartásba helyezkedett. Jól ismerte már.

– Az apja jól harcolt – jegyezte meg egy harmadik elf. – Ha nem lett volna az a fomori...

– Mather levágta volna a fomorit is – szólt közbe Tuntun.

– Mathernek Fergeteg volt a kardja – vetette közbe komoran Juraviel. – A fiú apjának meg csak egy bunkója volt.

– Mather a puszta kezével...

– Elég legyen már, Tuntun! – csattant fel Juraviel, de még így is olyan volt a hangja, mint a csilingelés. Sem Juravielt, sem a többieket nem zavarta, hogy egyre hangosabb lesz a diskurzus, mert bár Elbryan alig tizenöt yardnyira volt tőlük, hangpajzsot emeltek maguk köré, s az emberi fül legfeljebb néhány csippantást és zizegést hallhatott belőlük, ezeket a hangokat azonban könnyen lehetett a természet neszeivel magyarázni. – Dasslerond úrnő mellette döntött – fejezte be lecsillapodva Juraviel. – Nincs helye vitának.

Tuntun tudta, hogy ezt a szócsatát nem nyerheti meg, de továbbra is megőrizte dacos testtartását, és toporogni kezdett, miközben a fiatal Elbryant figyelte – és nem tetszett neki, amit látott. Tuntun nem kedvelte a nagy, büszke embereket. Még Mather is, akit több mint négy évtizede ismert és oktatott, sokszor elriasztotta nagyra törő céljaival és sztoikus viselkedésével. Most pedig Elbryanra pillantva Tuntun már a gondolatába is beleborzongott egy újabb hétéves kiképzésnek!

Szüksége van egyáltalán a világnak kószákra?

Belli'mar Juraviel visszafojtott egy kuncogást: szerette ilyen zavarban látni Tuntunt. De jól tudta, hogy ha most rápirítana, akkor a lány jó ideig nem hagyná élni, így hát a levegőbe szökkent, és apró szárnyai szapora verdesésével felemelkedett a földről, hogy felszálljon egy alacsony ágra, ahonnan jobban megfigyelhette a fiút, aki Mather utódja lesz.

Elbryant szerencsére kimerítette a fájdalom, így tudott aludni valamicskét. A házban maradt és az anyja haját simogatta, még akkor is, amikor rátörtek az álmosság első hullámai. Hajnalban ébredt, kemény elszántsággal.

Előjött a házból, a karjában az anyja holttestével, a szemében könnyekkel, de mostanra már megerősítette magát a pusztulás látványával szemben. Erőt merített a kötelességből, hisz kötelessége volt, hogy eltemesse a halottakat. A kardot az övébe dugta, keresett egy ásót, és dolgozni kezdett. Először a szüleit temette el egymás mellé, habár majd belepusztult, hogy hideg földet kell szórnia azokra, akiket a legjobban szeretett.

Ezután Thomas Ault s más férfiak következtek, s a fiú csak most döbbent rá a feladat nagyságára. Dundalisban több mint százan laktak, mennyi időbe fog telni mindenkit elhantolni? És mi lesz a fiatalokkal, akik a hegyekben lelték halálukat? És az őrjárattal, akik a völgyben pusztultak el?

– Egy nap – morogta Elbryan, és még a saját hangja is különösnek tűnt a valószínűtlen helyzetben. Egy egész napot rászán arra, hogy összeszedje a halottakat, s tömegsírba temeti őket. Ez is elegendő lesz.

De mi lesz aztán?, tűnődött Elbryan. Mit fog tenni, ha elvégezte a munkát? Hová megy? Dudvarét jutott eszébe, innen egynapi járóföldre. Arra gondolt, hogy üldözőbe kéne venni a goblinokat, ha talál nyomokat. Ezt a gondolatot azonban hamar elvetette, mert tudta, hogy haragja, bosszúvágya most elhomályosítaná ítélőképességét, és a vesztét okozná. Hirtelen megvilágosodott előtte a következő feladat, és bár a siker gondolata hihetetlen fájdalmat okozott neki, tudta, hogy meg kell keresnie drága Ponyja holttestét.

Keresgélni kezdett, egymás után szedte ki a halottakat a romok közül, és egymás mellé fektette őket a mezőn. Már a nap fele eltelt, de Elbryan nem is gondolt evésre. Egyre izgatottabb lett, s már a helyükön hagyta a holtakat, mert sejtette, hogy nincs sok ideje. Nyilván hamarosan idegyűlnek a környék dögevői, s abban sem lehetett biztos, hogy a goblinok nem jönnek-e vissza. Forgatta a testeket, ásott a romok alatt, halott goblinok halmait túrta szét.

A feladat azonban felülmúlta képességeit: csak remélhette, hogy a felismerhetetlenségig összeégett testek valamelyike nem Ponyé-e.

Késő délutánra Elbryan beismerte vereségét. Tudta, hogy nem lesz képes megfelelően eltemetni minden halottat. Két sor feküdt máris a mezőn, ezeket egyenként temeti el. A többit pedig...

Elbryan elkeseredetten felsóhajtott. Fogta az ásót, kiment a mezőre és ásni kezdett. A szívében újra feléledő fájdalmat dühbe fojtotta, s úgy esett neki a földnek, mintha az, és nem pedig a goblinok mészárolták volna le egész Dundalist, vettek volna el tőle mindent, ami kedves volt neki.

Az izmai sajogtak, de ő észre sem vette. A gyomra korgott, de meg sem hallotta.

Még Tuntunnak is el kellett ismernie, hogy szívós gyerek.

Elbryan aznap éjjel a hegy tövénél tért nyugovóra, Dundalison kívül. – Pony – suttogta fennhangon, hogy halljon valami hangot, legalább a sajátját.

A csendben figyelő elfek megálltak és hegyezni kezdték a fülüket. Tuntun azt hitte, hogy a fiú a lovát hívja, de Juraviel, aki jobban odafigyelt a fiú életére és kapcsolataira, tudta, mi az igazság.

– Kérlek, ne halj meg! – motyogta Elbryan az enyhe szélben. Lehunyta a szemét, s újra kibuggyantak a könnyei az anyjáért, az apjáért és mindenkiért. – Túl fogom élni – jelentette ki Elbryan elszántan. – De csak veled. – Lefeküdt a földre, és arcát a karjára fektette. – Szükségem van rád, Pony. Szükségem van rád!

– Milyen követelőző fiú! – jegyezte meg Tuntun.

– Legyen már benned egy kis együttérzés! – feddte meg Juraviel.

Elbryan zavartan felült.

Juraviel Tuntunra meredt, mert hisz Tuntun érzéketlensége miatt szólalt meg még azelőtt, hogy a hangpajzsot létrehozták volna.

Elbryan kirántotta kardját, s fürkészni kezdte a homályt. – Gyere elő és állj elém! – kiáltotta, s hangjában nem volt félelem.

Tuntun bólogatott. – Milyen bátor – jegyezte meg gúnyosan.

Juraviel is bólintott, de ő őszinte elismeréssel.

A fiatalember, aki hirtelen nem volt többé kisfiú, átélte a gyászt és a félelmet. Tényleg bátor, és az élete féltése nélkül hajlandó szembenézni bármiféle ellenséggel.

Elbryan idegei hamarosan kezdték felmondani a szolgálatot. Odament a legközelebbi fához, körbejárta, aztán átrohant a következőhöz. Néhány perc múlva a fiú kezdett megnyugodni, de bármilyen kimerült volt is, tudta, hogy nem maradhat itt, védtelenül a nyílt terepen. Nem tudott egyetlen jobb, védhető helyet sem a közelben, de talán jobban kiépítheti ezt. Csendesen, módszeresen munkához látott, s az inge madzagjától az övéig mindent felhasznált, amiből – a fiatal fák segítségével – hurokcsapdát készíthetett.

Az elfek minden mozdulatát figyelték: az egyik elismerően, a másik fensőbbségesen. Elbryan csapdái egy mókust sem fognának meg, nemhogy egy elfet!

– Mather vére! – jegyezte meg ismét Tuntun.

Juraviel, aki Elbryan legfőbb pártfogója volt Dasslerond úrnő előtt, nem vette komolyan a megjegyzést. Még emlékezett Matherre a pályafutása elején: darabos fiú volt, nem tűnt ügyesebbnek Elbryannál, s találékonynak még ennyire sem lehetett mondani.

Egy órán belül a fiú elkészült mindennel, amit meg tudott tenni – márpedig ez nem volt sok. Talált egy magas fenyőt mélyen lecsüngő ágakkal, és ebbe a természetes sátorba húzódott. Csak a legélesebb szem vehette észre itt, de persze ő maga sem látott ki túl jól. Hátát a törzsnek vetette, és az ölébe fektette kardját. Bizonytalanul bár, de úgy érezte, hogy nincs egyedül, és sejtette, hogy ha hajnalig kihúzza, akkor biztonságban lesz, így mindent elkövetett, hogy ébren maradjon. A kimerültség azonban hamarosan erőt vett rajta, s lecsukta szemeit.

Az elfek közelebb merészkedtek.

Valami felébresztette Elbryant. Zene? Valami halk, alig kivehető dal? Fogalma sem volt róla, mennyi ideig aludt. Közel már a reggel? Vagy tán átaludt egy egész napot?

Feltérdelt és odakúszott a lecsüngő ágsátor széléhez, aztán óvatosan félrehúzta az egyik ágat.

A hold, a Sheila már fent járt, de még nem egészen fent. Elbryan próbálta kiszámolni alvása hosszát: talán néhány óra. Mozdulatlanná dermedt és hallgatózott: biztos volt benne, hogy van itt valami, csak nem látja.

Lágy melódia remegett a fülében, alig valamivel tudatának szintje fólött. Halk és édes volt a dallam, de ez aligha nyugtatta meg Elbryant.

A zene folytatódott, hol erősödve, mintha ellenségei rá akarnának rontani, hol elhalkulva. Elbryan elfehéredő ujjakkal szorongatta a kardot. Tudta, hogy nem Pony van itt, de még csak nem is ember. Ez a következtetés pedig a goblin rajtaütés után csak egyet jelenthetett.

Rejtekben kellett volna maradnia. Elbryan az eszével tudta, hogy legjobb védekezése az észrevétlenség, s minél messzebb kell húzódnia a visszatérő goblinoktól. A családja, a barátok és Pony emléke azonban hajtotta előre. Nagyon is valós félelmei ellenére bosszúra szomjazott.

– Mondtam, hogy bátor – suttogta Juraviel Tuntunnak, amikor Elbryan kikúszott a fenyő alól.

– Inkább ostoba – vágta rá Tuntun habozás nélkül.

Juraviel megint csak szó nélkül hagyta a sértést. Tuntun Mathert is ostobának tartotta – legalábbis kezdetben. Juraviel intett társának, aztán elindult.

Az ingerlő, alig tudatosuló tündérdal percekig vezette Elbryant, aztán hirtelen abbamaradt, s a váratlanul beálló néma csend olyan volt, mintha a fiú álomból ébredt volna. Egy majdnem szabályosan kerek tisztáson találta magát, magas fák között. A hold keleten járt, és éppen őrá vetette sugarait. Elbryan rádöbbent, milyen ostoba volt – és milyen védtelen. Leguggolt és elindult a tisztás széle felé, de szinte rögtön meg is torpant és tágra nyílt szemmel, tátva maradt szájjal állt fel.

Teljesen körbefordult, és nézte, ahogy amazok belépnek a tisztásra: egy tucatnyi ismeretlen lény. Nem voltak magasabbak nála, súlyban pedig jóval alatta maradtak. Karcsúak, finomak és gyönyörűek, szögletes vonásokkal, hegyes fülekkel, szinte áttetsző bőrrel.

– Elfek? – suttogta Elbryan, mintha ez a gondolat valahonnan emlékei kútjának mélyéről merülne fel, a legendák közül, amelyek oly távoliak voltak, hogy a fiú nem tudott mit kezdeni az ismeretlen alakokkal.

Az elfek megfogták egymás kezét és elkezdtek körbejárni körülötte, s Elbryan csak most döbbent rá, hogy valóban énekelnek. Világosan ki tudta venni az egyes szótagokat, amelyek érthetetlen szavakká álltak össze, a dallamos hangok pedig mintha magának a földnek lettek volna részei. Megnyugtatóak voltak ezek a hangok, ami csak fokozta Elbryan pánikszerű ijedelmét. Körbepillantott, s próbálta kideríteni, ki a vezér.

A kör egyre gyorsult. Néha fogták egymás kezét az elfek, néha elengedték egymást, egy gyors piruett erejéig. Elbryan nem tudta őket igazán megfigyelni: valahányszor kiválasztotta az egyiket, valami hirtelen mozdulat vagy magasabb hang a kórusban elvonta a figyelmét. S mire visszanézett az eredeti helyre, az elf már eltűnt, habár eléggé egyformán is néztek ki.

A tánc, a tempó, a pörgés egyre fokozódott. Most már, ha a piruettező elfek kiváltak a körből, az ott maradók rejtelmes módon elemelkedtek a földtől – Elbryan nem látta a szárnyaikat a holdfényben –, azután kecsesen újra leereszkedtek.

Ez már túl sok volt neki. Próbálta elzárni magát a képek forgataga elől, behunyta a szemét, s többször a kardját is felemelte, hogy egy kétségbeesett rohammal kitörjön a körből. Próbálkozásai azonban hiábavalónak bizonyultak, mert bár ő egyenesen indult el, elkerülhetetlenül elkapta a tánc sodrása, s a képek kavalkádja, a hangok zsongása legyőzte.

Ekkor vette észre, hogy elejtette a kardját, s talán jó lenne felvenni. De az a dal...

A dal! Volt benne valami, ami nem engedte elmenni. Inkább érezte, mint hallotta a gyenge vibrálást az egész testében. A hang simogatta és dédelgette. Egy fiatalabb, egy tisztább és elevenebb világ képeit idézte Elbryan elé. Elmondta neki, hogy ezek a lények nem a gonosz goblinok közül valók, hanem barátok, akikben megbízhat.

Elbryan a sok fájdalom és harag után keményen küzdött ez utóbbi gondolat ellen, így jóval tovább állva maradt, mint a legtöbb ember. Elszántsága azonban így is lassan elenyészett, az erejével együtt. Megadta magát a föld hívogató szavának.

Lefeküdt, és utána már nem emlékezett semmire.

– Mather vére – morogta Tuntun, amikor az elf karaván elindult. Elbryan egy selyemszálakból, tollakból és zenéből szőtt lebegő ágyon haladt velük.

– Állandóan ezt mondogatod – morogta Juraviel. Beszéd közben megérintett egy zöld követ, érezte finom rezgéseit. Ilyen kisszerű mágia általában hatástalan lett volna egy olyan bölcs valaki ellen, mint Tuntun, aki évszázadokat élt már meg, most azonban különleges volt a helyzet.

– És fogom is mondogatni! – erősködött Tuntun, de aztán hangja beleveszett egy hajlékony fatörzs hirtelen, suhogó hangjába. Az ügyes kis elfnek sikerült kirántania a lábát Juraviel csapdájából, s még szárnycsapkodásai ellenére is eléggé dicstelenül ért földet.

Már-már fenyegetően meredt Juravielre, amikor felcsattant körülöttük a nevetés. Akárcsak a többiek, ő is jól tudta, hogy nem botlott volna bele egy ilyen primitív csapdába, ha nincs az a kis mágia.

Tuntunnak nem kellett sokáig találgatnia, ki volt a tréfamester.

8. fejezet

Az Előkészítő

Kimerítő volt a kiképzés, mely azt tűzte ki célul, hogy gyengeséget találjon, és megtörje azokat, akik nem illenek bele St.-Mere-Abelle rendjének napi rutinjába. A négy kiválasztott Előkészítő jelölt: Avelyn és Quintall, valamint két 815-ös évfolyambeli diák, Thagraine és Pellimar számára még nehezebb volt az élet. Amellett, hogy teljesíteniük kellett napi kötelességeiket mint első- és másodévesek, még a pimaninicuiti útra is készülhettek.

Vecsernyék után osztálytársaik egy órát imádkoztak, egy óráig leveleiket olvasgatták, aztán elvonultak meditálni és aludni, hogy kipihenjék magukat a másnapi munka előtt.

A négy Előkészítő ezzel szemben vecsernye után kezdte meg négyórás munkáját egy-egy kijelölt mesterrel. Tanulmányozták a Dicsfényt, a kőhullás idejét előrejelző csillagászati táblázatokat. Tanultak tengerészetet, navigációt az éjszakai égbolt csillagai segítségével, és azt is megtudták, hogyan változnak ezek a csillagok, amikor a hajó áthalad bizonyos szélességi fokokon. Megtanulták a kötél használatát, a csomókötést, a tengeri etikettet, a vadvizek szabályait, s mindenekelőtt a különféle kövek tulajdonságait és azt, hogyan készítsék elő a köveket közvetlenül a hullás után.

Avelyn számára ezek az esti leckék legnagyobb vágyainak beteljesülését ígérték. Jobbára Jojonah mesterrel volt együtt, s méltónak bizonyult arra a megtiszteltetésre, hogy évtizedek óta a legjobb diáknak nevezzék. Mindössze két hét után már tökéletesek voltak előrejelzései a csillagászati változásokban, s az első hónap végeztével már el tudta sorolni az összes ismert mágikus követ, az adamittól a türkizig, tulajdonságaikkal és varázshatásukkal együtt.

Jojonah mester egyre növekvő büszkeséggel figyelte a fiatal testvért, s Avelyn hamar észrevette, hogy az öreg szinte pártfogoltjaként kezeli. Ez biztonságot jelentett, de egyben felelősséget is. Némely másik mester, de főleg Siherton, állandóan szemmel tartotta, hogy a legkisebb ürügyre eltanácsolják. Avelynnek úgy tűnt, mintha a mesterek régebbi keletű vetélkedésének közepébe csöppent volna.

Ez nagyon zavarta őt. A hite alapját érintette az, hogy ilyen emberi gyarlóságokat tapasztal mestereinél. Ezek itt Isten emberei, akik a legközelebb állnak Hozzá, s kicsinyes viaskodásuk az Abellita Egyház lényegét kérdőjelezi meg. Csak azzal szabadna törődniük, hogy a köveket összeszedjék. Előkészítő-társait, akik szintén esélyesek voltak a két lehetséges helyre, Avelyn nem tekintette vetélytársnak. Éppen úgy örült az ő sikereiknek is, mint a sajátjainak. Ha ők bizonyulnak jobbnak, akkor ez Isten akarata. A legjobb kettőnek kell a szigetre mennie: csak a küldetés sikere számít, Isten ajándékának megszerzése az emberiség számára.

A figyelő mesterek számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Avelyn benne lesz a kettőben. Egyik jelölt sem jutott még csak a nyomába sem: ők még a csillagtérképet böngészték, amikor Avelyn már a mágikus reakció különleges nedveivel foglalkozott, s rég ismerte a köveket tapintásukról, erejüket pedig meg tudta ítélni fényükből, színükből, alakjukból. A négyéves kiképzésnek már az első négy hete után biztosnak látszott, hogy Avelyné az egyik hely. Ha nem történik vele valami, akkor a többi három mindössze egy helyért versenyezhet.

A nappali képzés nem volt sem ilyen könnyű, sem ilyen kedves Avelynnek. Unalmasnak találta a számtalan imádkozó szertartást az esti felfedezések fényében. A gyertya-ceremóniák, a vízhúzás, a kőhordás egyszerűen nem érhetett fel Isten köveinek rejtélyével. És ami a legrosszabb, ott volt a testnevelés. Minden nap reggeltől délig, mindössze egy óra szünettel – fél óra ima, fél óra evés – a diákok az udvaron gyülekeztek, hogy harcművészeti leckéket vegyenek, vagy mezítláb futkossanak a kolostor udvarán, esetleg ússzanak a Mindenszentek öblének jeges vizében. Hónapokig tanultak esni és vetődni, s bőrüket azzal edzették, hogy egymást csapkodták, amíg érzéketlenné nem váltak. Támadási és védekezési rutinokat ismételgettek lassan, végeérhetetlenül, hogy a fájó izmokba alaposan bevésődjön minden mozdulat. Az első évben puszta kezes fogásokat tanultak, ütéseket és közelharcot. Ezután léphettek tovább, a fegyveres harcra. Eközben persze, akár szabad kézzel, akár eszközzel, egymást csépelték állandóan. A testi tökéletesség volt a cél: azt beszélték, hogy a St.-Mere-Abelle szerzetesei bárkit legyőznek, a mesterek pedig mindent elkövettek, hogy a kolostor hű maradjon a hírnevéhez.

Avelyn ebben nem volt épp a legrosszabb az osztályában, de meg sem közelítette a legjobbat: Quintallt. Az alacsony, zömök kis ember éppoly mohón vetette bele magát a harci kiképzésbe, mint ahogy Avelyn az éjszakai tanulmányokba. Az év előrehaladtával, ahogy Avelyn egyre inkább elhúzott jelölttársaitól elméleti téren, mindinkább félni kezdett a velük vívott nappali küzdelmektől, de leginkább Quintalltól. Elvileg nem lett volna szabad dühöt érezni az ellenféllel szemben, csak tiszteletet, Quintall mégis mindig felhördült, valahányszor a mesterek Avelynnel tették párba.

Avelyn értette Quintall indítékait: ellensúlyozni akarja éjszakai lemaradását. A kőtudományokban nem győzheti le Avelynt, nappal azonban fölénybe kerülhet. A támadások nagy részénél a szerzeteseknek csak mímelniük kellett volna az ütést, Quintall azonban sokszor kiverte a szuszt Avelynből. A váll fölé sem lett volna szabad ütni, Quintall mégis nemegyszer „kígyókézzel” vágta torkon Avelynt, aki levegőért kapkodva roskadt össze.

– Így akarsz a szigetre menni? – kérdezte csendesen Avelyn az egyik ilyen „baleset” után. Az alantas ütések egyre gyakoribbak lettek, s Avelyn kezdett hinni abban, hogy Quintall így akar megszabadulni a vetélytárstól.

Társa válaszpillantása nem enyhítette Avelyn egyre növekvő gyanúját. Quintall vigyorgása a lehető legtávolabb állt Istentől, s Avelyn beleborzongott a gondolatba, hogy hamarosan fegyverrel gyakorolnak majd, és sokkal súlyosabb sebeket szerezhet.

A fiatalembert azonban még ennél is jobban nyugtalanította, hogy ha ő átlátja, mi folyik itt, akkor átlátják a mesterek is, akik oly figyelmesen szemmel tartják a diákokat. A rend roppant komolyan veszi a testnevelést: talán azt várják, hogy megvédje magát az ilyen taktikától. Talán ez a kiképzés nem is válik el olyan élesen az éjszakai leckéktől, amelyeket Avelyn persze sokkal fontosabbnak tartott. Ha nem marad talpon az udvaron, ugyan milyen esélye lenne a vad tengeren?

Látta, ahogy Quintall magabiztosan, szinte kevélyen otthagyja. Avelyn összefonta a karját és előrehajtotta a fejét. Lehunyt szemmel próbált kitalálni valami védekezést a következő alkalomra, ha Quintallal kerül össze.

A nappal gondjai azonban egy csapásra elpárologtak minden este, amikor Avelyn hozzáfogott igazi munkájához, általában Jojonah mester irányítása alatt. Ez a munka sokszor kimerítő tanulásból állt: egyik szöveg olvasása a másik után, eljárások állandó ismételgetése. Avelyn sokszor még az ágyban is ezeket mormolta. Máskor egyszerűen kiültek a tetőre, összehúzták magukat a hideg szélben, de nem gyújtottak tüzet. Ültek és nézték a csillagokat. Néha elhangzott köztük egy-egy kérdés, de egyébként sötétben és némán virrasztottak. Jojonah mester utasításai a legjobb esetben is homályosak voltak, de Avelyn megtanulta a szívével megérteni őket. Figyelnie kellett az éjszakai eget, hogy megtanuljon minden fénypontot, hogy a látható csillagok szinte személyes ismerősei legyenek.

Avelyn nagyon szerette ezeket az éjszakákat. Ilyenkor közel érezte magát Istenhez, halott anyjához, az egész emberiséghez, élőhöz és holthoz egyaránt. A magasabb és nagyobb igazságok részesének érezte magát, egynek magával a világegyetemmel.

A csillagnézés néma áhítata mégis csak második helyet foglalt el Avelyn kedvenceinek listáján. Igazán azokon az estéken csillogott, amikor Jojonah mester segítségével a kövekkel dolgozott. Majdnem ötven különböző fajta volt belőlük az apátságban, s mindnek megvolt a maga jellege, ereje. Némelyik kő többféle felhasználási területtel rendelkezett – a hematit például egyszerű testenkívüliséghez is alkalmazható volt, de meg lehetett vele szerezni egy másik testet, uralni egy másik lelket, és sebeket is gyógyított.

Avelyn ismerte a kövek minden használati lehetőségét, s az ujjai lassan elég érzékennyé váltak ahhoz, hogy kitapogassa bennük a mágikus nedveket. Ha két hasonló követ adtak a kezébe, gyorsan el tudta dönteni, melyik az erősebb.

Jojonah mindig csak bólogatott, mintha ez minden diáktól elvárható lenne, valójában azonban lenyűgözte a fiú elképesztő rátermettsége. Mindössze négy másik szerzetes volt a kolostorban – hárman közülük mesterek, a negyedik maga az apát – akik érzékelték a mágikus erősség eltéréseit, s ez a képesség döntő volt abban, hogy Dalebert Markwart apát a kolostor vezető helyére emelkedhetett, ugyanis fő vetélytársa nem rendelkezett ezzel a képességgel.

Jojonah előtt pedig most itt volt egy fiatal novícius, egy alig húszéves ifjú, aki könnyedén végrehajtja a legnehezebb feladatokat is.

– Felhős az ég – jegyezte meg Avelyn egy komor, hideg novemberi éjszakán, miközben követte felfelé Jojonah mestert a csigalépcsőn, szokott megfigyelőhelyük felé.

Jojonah azonban nem válaszolt, csak lépegetett tovább, s Avelyn jobbnak látta nem erőltetni a dolgot.

Még inkább meg volt lepve, amikor megérkeztek a torony tetejére, és Siherton mestert meg az apátot találták odafónt. Siherton egy apró gyémántot tartott a kezében, melynek fényénél Avelyn jól látta a mester arcát. A fiú meghajolt, de tekintetét akkor is a padlón tartotta, amikor felegyenesedett, s a gyémánt meztelen fényénél megfigyelhette a kövek közti fekete illesztéseket. Már hónapok óta élt a kolostorban, de csak néhányszor látta az apátot, általában vecsernyén, amikor Markwart néha előjött és felügyelte a szertartást.

A három idősebb szerzetes a torony széléhez húzódott, és halkan beszélgetni kezdtek. Avelyn igyekezett nem hallgatózni, mégis elkapott foszlányokat a beszélgetésből, főleg Siherton azon tiltakozását, hogy ez szabályellenes. – Ez nem követelmény, s nincs is értelme egy elsőéves diák esetében – érvelt a karvalyarcú mester.

– Ez nem próba, hanem bemutató – vetette ellene Jojonah, akaratlanul is fölemelve a hangját.

– Talán inkább dicsekvés – vicsorogta Siherton. – Már biztos a helye. Miért erőlteted tovább?

Jojonah mérgesen toppantott, s vádlón Sihertonra mutatott. Avelyn elfordult a kellemetlen látványtól. Nagyon zavarta a mesterek acsarkodása, főleg, hogy őrajta vitatkoznak!

Avelyn elkezdte mondani esti imáit, hogy ne halljon többet, de még elkapott egy megjegyzést Jojonah részéről, miszerint a délelőtti kiképzés túl veszélyes.

Az apát végül felemelt kézzel véget vetett a beszélgetésnek. Visszavezette a két mestert Avelynhez, és kérte a fiút, hogy nézzen rá. – Szokatlan ez a helyzet – kezdte nyugodtan. – És tudjátok meg, Siherton és Jojonah mesterek, hogy ez se nem próba, se nem bemutató. Semmilyen szerepe nincs a pimaninicuiti utazás szempontjából. Elégedjetek meg annyival, hogy az én örömömre szolgál, az én kíváncsiságom az oka.

Ekkor megnyugtató, komoly tekintettel Avelynre pillantott. – Sokat hallottam már rólad, fiam – mondta csendesen. – Jojonah mester szerint elképesztő a haladásod.

Avelyn túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy örüljön.

– Használtad már a köveket?

Avelynnak eltartott egy darabig, amíg egyáltalán felfogta a kérdést. Zsibbadtan bólintott.

– Jojonah mester azt mondta, hogy magasra jutottál a hematittal – folytatta az apát. – És sok szobában begyújtottad a kandallót a kis celesztit kristállyal.

Avelyn újra bólintott. – A hematit volt a legnagyobb – nyögte ki.

Az apát kedvesen elmosolyodott. – Elégítsd ki a kíváncsiságom – kérte Avelynt. Előrenyújtotta bal kezét, és amikor kinyitotta, Avelyn három követ látott: egy malachitot, a zöld különféle árnyalataival, egy csillogó, csiszolt borostyánt és egy darab ezüstös krizotilt, a legnagyobb követ a három közül, ami mintha egyenes rudacskákból lett volna összerakva.

– Ismered őket? – kérdezte Markwart.

Avelyn magában szétválogatta a köveket. Ismerte ennek a háromnak a tulajdonságait, és különösnek tűnt, hogy az apát együtt mutatja be őket. Bólintott.

Markwart odaadta neki a köveket. – Érzed az erejüket? – kérdezte, és keményen Avelyn szemébe nézett. Avelyn megértette, hogy az apátnak tudnia kell az igazságot. Teljesen biztosnak kell lennie.

Avelyn beleszállt a kövekbe, lehunyta a szemét, s egyenként átrakta a drágaságokat a másik, szabad kezébe, hogy mérlegelje mágikus képességüket. Hamarosan kinyitotta a szemét, az apátra nézett, és bólintott.

– Miért kell épp ezt a kombinációt alkalmazni? – merészelt közbeszólni Jojonah mester.

Markwart apát egy intéssel elhallgattatta. Szeme vadul tüzelt a gyémánt fényében. – Én nem vállalnék ilyen kockázatot a diákom önbizalmának rovására. – Mosolyogva fordult vissza Avelynhez, de ebben a mohó vigyorban már nem volt semmi kedves vagy megnyugtató. – Ha Avelyn testvér nem tudja felhasználni azokat az egyszerű köveket, amiket adtam neki, akkor ahhoz sincs joga, hogy ezt megkapja. – Előhúzta a másik kezét is, és tenyerében a legszebb, legtökéletesebb ékkő feküdt, amit Avelyn valaha is látott.

– Korund – magyarázta az apát. – Rubin. Mielőtt ezt odaadom neked, meg kell értened, hogy igencsak veszedelmes, amit kérek tőled.

Avelyn bólintott és a kő után nyúlt. Túlságosan kába volt ahhoz, hogy teljes súlyában felfogja az apát szavait. Markwart átadta neki a rubint.

– A rejtvény adott – mondta Markwart. – Nincs benne hajó. Oldd meg. – Ezzel kiment a torony szélére, és intett a két mesternek, hogy csatlakozzanak hozzá.

Avelyn figyelmesen tanulmányozni kezdte őket. Markwart gonoszul elevennek tűnt, a szeme csillogása szinte eszelős, de mindenképp ijesztő volt. Siherton nem nézett a diák felé, de Avelyn így is tudta, hogy a kudarcát várja. Jojonah volt a legelevenebb, de kedvesebben. Avelyn szinte érezte mestere félelmének szagát – őt félti –, s csak ekkor döbbent rá a helyzet súlyára és veszedelmességére.

– Oldd meg – ismételte sürgetően az apát.

Avelyn lehajtotta a fejét és szemügyre vette a köveket. A rubin szinte lüktetett a kezében, mágiája erős és tettre kész. Avelyn tudta, mit csinálhat ezzel a kővel, és amikor már nem gondolt arra, hogy milyen hatással lenne a többi szerzetesre, ha a rubint használná először, a feladat már nem is tűnt olyan nehéznek. Markwart apát hangsúlyosan említette, hogy nincsenek benne hajók, s Avelyn tudta, merre kell mennie. Malachit, borostyán, szerpentin, rubin, ebben a sorrendben.

Végiggondolta a sorrendet és ennek következményeit. Már nem egy, de két követ kell használatban tartania, mire előhívja a rubin erejét. Egyszer már használt két követ együtt – egy hematitot és egy krizoberilt, hogy biztonságosan kiléphessen a testéből. De hármat?

Avelyn mély lélegzetet vett, s tudatosan nem pillantott a mohón figyelő nézők felé.

Először a malachit, gondolta magában, és kiment a torony külső peremére. Alatta több száz yardnyi mélységben ott zúgott a fekete tenger. Avelyn erősen megmarkolta a malachitot, érezte, ahogy a kő mágiája bizseregve átáramlik a kezén, majd a karján, végig a testén. Aztán furcsán könnyű lett, majdnem annyira, mint amikor a hematittal dolgozott. Alig némi tétovázás után átlépett a torony peremén, s teste szelíd, irányított esésbe kezdett.

Avelyn igyekezett nem belegondolni helyzete valóságába, miközben a torony fala elsuhant mellette. A torony alatti sziklák azonban már kevésbé voltak simák, s az ifjúnak állandóan el kellett löknie magát, távolodva az apátságtól.

Amikor már közeledett a csapkodó hullámokhoz, a borostyánt vette át abba a kezébe, ahol eddig a malachitot tartotta, és ennek az erejét is előhívta.

Könnyedén ért le a hullám tetejére. Amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát, működésben tartotta a malachitot, aztán egy nagy lélegzettel elengedte.

Most csak a borostyán működött, és a víz felett tartotta. Újabb mély levegővétel után Avelyn, egyre jobban bízva a köveiben, elindult a sötét vízen. Talpa alatt alig mélyedt be a hullámzó felület.

Sokszor pillantott hátra, ahogy távolodott az apátságtól. Messzire ki kellett mennie, hogy a rubin használata ne veszélyeztesse az épületet, ezen felül tekintetbe kellett vennie a torony elhelyezkedését, hogy a mesterek és az apát valóban szemtanúi legyenek a mutatványnak.

Avelyn most előhívta a szerpentin erejét: ezzel a kővel még sosem volt dolga. Természetesen ismerte a tulajdonságait, de próbálni nem próbálta. Jojonah mester egyszer használta a jelenlétében, amikor kiszedett egy követ a forró kandallóból, s a fiúnak most erre kellett koncentrálnia, hogy higgyen a kő védelmében.

A pillanat hamarosan el is érkezett. Messze járt a parttól, szilárdan állt a hullámok hátán, a szerpentin pedig erős pajzsot vont köréje. Avelyn kezébe vette a rubint.

– Lehet, hogy becsúszott a víz alá – szólt Siherton szárazon. – Nehéz lesz visszaszedni a köveket.

Markwart apát kuncogott, Jojonah azonban nem értékelte a megjegyzést. – Avelyn testvér többet ér nekünk a kolostor összes köveinél – jelentette ki, mire a másik kettő hitetlenkedve meredt rá.

– Talán túlságosan közel kerültél a tanítványodhoz – figyelmeztette Markwart apát.

Mielőtt azonban folytathatta volna mondókáját, elállt a lélegzete: hatalmas tűzgolyó támadt a tenger felett, perzselő lánggyűrűk terjedtek szét egy közös középpontból, amely – jól tudták – csak Avelyn lehet.

– Imádkozzunk, hogy a szerpentin pajzsa elég erős legyen! – hápogta Markwart. Elképesztette a robbanás ereje és mérete. A rubin erő, de hát ez akkor is döbbenetes!

– Én megmondtam! – morogta Jojonah. – Én megmondtam!

Sihertonnak is torkán akadt a szó. Társaival egyetemben lenyűgözve figyelte, ahogy a tűzgolyó kitágul és fortyogni kezd. A tenger olyan hangosan sistergett fel, hogy tisztán hallhatták. A felső vízréteg gőzzé vált és sűrű ködöt alkotott. Avelyn testvér csakugyan erős!

És valószínűleg halott, gondolta Siherton, de abban a pillanatban kivételesen nem volt érkezése ezt szóvá tenni. Ha Avelyn energiájának ilyen nagy részét fektette bele a rubinba, akkor valószínűleg elhanyagolta a szerpentinpajzsot, és bizonyára összeégve hever az öböl fenekén.

Sokáig vártak, s Jojonah egyre inkább aggódott. Markwart csak lemondóan sóhajtott, „Kár!”, Siherton pedig majdnem kuncogott.

Aztán nem messze alóluk valami hang hallatszott: mély sóhajtás a nagy erőpróba után. Mindnyájan a peremhez siettek és lenéztek. Siherton lefelé irányította a gyémánt fényét, s egy eléggé viharvert, ám nagyon is eleven Avelyn testvért pillantottak meg, aki egyik markában a malachitot szorongatta, a másikkal pedig felfelé húzta szinte súlytalan testét. Avelyn ruhája szakadt és vizes volt, maga a fiú pedig égett haj szagát árasztotta.

Kibukkant a torony széle fölött, s Jojonah felhúzta.

– Egy kis láng bejött – magyarázta a reszkető Avelyn. Lehajtotta a fejét, és szégyenkezve mutatta égett ruháját. – Egy kis időre le kellett mondanom a borostyán erejéről, és elűztem.

Jojonah csak ekkor látta, milyen kék Avelyn szája. Éles pillantást vetett Sihertonra, s amikor a mester nem reagált, elvette tőle a gyémántot. A fény egy pillanatra kialudt, hogy aztán a korábbinál is fényesebben ragyogjon fel. És sokkal melegebbem. Jojonah Avelyn közelébe tartotta a gyémántot, s a fiatal szerzetes érezte, hogy melegség árad szét elkínzott testében.

– Nagyon sajnálom – motyogta csattogó fogakkal Avelyn az apátnak. – Nem sikerült. – Ernyedten nyújtotta ki vizes tenyerét a négy ékkővel.

Markwart apát olyan szívből jövő nevetésre fakadt, amilyet Avelyn életében nem hallott még. Elvette a fiútól a köveket, zsebre tette őket, aztán ökölbe szorította a kezét, s kicsiny gyémántköves gyűrűjével ő is sugározni kezdte a fényt. Intett Sihertonnak, és a lépcső felé indult.

Jojonah várt, amíg azok ketten eltűnnek, aztán felemelte Avelyn állát, hogy a fiú egyenesen a szemébe nézzen. – Benne leszel a kiválasztott kettőben, akik Pimaninicuit szigetére mennek – mondta teljes bizonyossággal.

Aztán levitte Avelynt a toronyból az alsóbb szintek melegébe. Avelyn levetkőzött, takarót csavart maga köré, és egyedül maradt gondolataival a pattogó tűz mellett. Hiába merítette ki a négy kő próbája, a magas fal, a hideg tenger, aznap éjszaka egy szemhunyást sem aludt.

9. fejezet

Touel'alfar

Meleg volt. Elbryan ezt érezte először. Lágy, nedves valami borította egész testét. A tudata lassan visszatért, mintha távoli helyről úszna vissza hozzá. Sokáig feküdt csak úgy, mozdulatlanul ebben a megnyugtató érzésben, távol tartva a tiszta tudatot. Annak, aki ennyi vérontást és veszteséget élt át, szinte ajándék a félálom.

De aztán Dundalis, halott szülei emléke átszivárgott az öntudatlanság védőburkán, s elűzte a csendes nyugalmat. Elbryan kinyitotta zöld szemeit.

Mohás földön feküdt, szelíd lejtőn, melynek következtében a feje kényelmes módon feljebb volt, mint a lába. Meleg köd vette körül, simogatva testét, eltompítva érzékeit. Csak néhány lépésig lehetett ellátni, s Elbryan felkönyökölve észrevette, hogy a hang sem megy ennél sokkal messzebbre: elhal a szinte tapintható gőzben. Tudta, hogy erdőben van – bokáig merült az avarba. Ösztönei elárulták neki – talán a levegőben volt valami – hogy ez nem a Dundalisból a hegyre vezető emelkedő, nem az, ahol találkozott a...

A kikkel?, tűnődött Elbryan, mert fogalma sem volt, kik ezek az apró, szárnyas lények.

A goblinoktól elszenvedett horzsolások, a kisebb sebek, a ház sarkában kényelmetlenül eltöltött éjszaka ellenére a fiú nem érzett fájdalmat, zsibbadtságot. Felült, aztán maga alá húzta lábait, fokozatosan felguggolt, szemügyre vette a környezetét, s próbálta kideríteni, hol lehet.

Az erdő ősöregnek tűnt a ködön keresztül kivehető közeli fák görcsös, görbe törzséből ítélve. A nap szürke foltba mosódott össze fölötte. – Nyugat – döntött Elbryan, miután egy darabig tanulmányozta, s ösztönei vadul dolgoztak. Úgy vélte, hogy a nap nyugaton jár, félúton dél és napnyugta között.

Nem volt sok ideje az éj beálltáig. Felállt, de meggörnyedt: a sűrű köd ellenére is védtelennek érezte magát. Az esze azt súgta, hogy menjen ki a ködből és kutassa át a környéket, az érzékei azonban nem akarták otthagyni a kellemes, meleg párát.

Győzött az esze, és elindult fölfelé az emelkedőn, hogy a szürke ködréteg fölé jusson. Gyorsan haladt, de sokszor megbotlott, s némán átkozta magát minden egyes ágreccsenésért. Csak néhány percig ment a ködben, aztán olyan hirtelen bukkant ki belőle, hogy kis híján orra bukott a meglepetéstől. A levegő egy csapásra tiszta lett körülötte, és erős szél kapott a ruhájába – nem apró fuvallatok, hanem állandó süvítés. Elbryan kíváncsian nézett vissza a lejtőre, a ködre. Úgy tűnt, mintha az valamiképp útját állná a szélnek. Hogy lehet ez?

Elbryan szeme még jobban elkerekedett, amikor újabb rejtéllyel találta szembe magát. Fölfelé tekintve látta, hogy az emelkedő vég nélkül folytatódik tovább a magasban. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a hatalmas hegyoldalon. Tudta, hogy nem lehet Dundalis környékén: ez a hegy egészen más, mint hazája szelíd dombsága. Egy hatalmas hegység egyik csúcsának nyugati oldalán állt, a ködborította, ovális völgy fölött, amelyet több magas csúcs ölelt körül. Elbryan nem messze maga fölött havat látott a hegyen, s a többi csúcson is: úgy sejtette, hogy ez a hó sosem olvad el.

Tehetetlenül rázta a fejét. Vajon hol lehet? És hogyan jutott ide?

A szeme még tágabbra nyílt, s vadul pillantott körül. – Halott vagyok? – kérdezte a szelet.

Semmiféle válasz nem érkezett, csak a szél mormolása folytatódott szüntelenül.

– Apa! – kiáltotta Elbryan, és három lépést tett jobb felé, mintha ez bármit is számítana. – Pony!

Semmi válasz.

A szíve hevesen verni kezdett, vére vadul száguldott ereiben. Pillanatokon belül pánikba esett, és alig tudott levegőt venni. Rohangálni kezdett föl-le a lejtőn, azután a könnyebbség kedvéért jobbra-balra, miközben apja, anyja vagy bárki segítsége után kiáltozott.

– Nem vagy halott – hallatszott egy édes, dallamos hang a háta mögül.

Elbryan megtorpant, és zihálva próbálta összeszedni magát. Valahogy érezte, hogy a beszélő nem ember. Semmiféle emberi hang nem lehet ilyen édes, ilyen tökéletes.

Lassan, csak a légzésére koncentrálva Elbryan hátrafordult.

Egy olyan lény állt előtte, mint amilyeneket a tisztáson látott, egy kicsit alacsonyabb és jóval könnyebb nála. A lény végtagjai hihetetlenül vékonynak tűntek, mégsem volt csontos, mint Jilseponie egy-két évvel ezelőtt: inkább olyan volt a karja, mint a fűzfaág. Gyengének sem látszott, hiába volt apró. Valami olyan bizonyosság és szilárdság sugárzott belőle, hogy Elbryan sejtette: ez a parány nehezebb ellenfélnek bizonyulna a goblinoknál, de talán még az óriásnál is.

– Gyere le, itt melegebb van – kérte a lény Elbryant. – A ködbe, ahol nem fúj a szél.

Elbryan lepillantott a völgyre – s először tűnt fel neki, hogy egyetlen fa csúcsa sem áll ki a ködből, mintha minden fa megállt volna a növekedésben a páraszint alatt. Elbryannak az a határozott érzése támadt, hogy a köd és a fák csúcsa közt valamiképp kapcsolat van.

– Gyere – hívta a lény. – Nem vagy halott, és nem vagy veszélyben. A veszély már elmúlt.

Elbryan összerezzent a dundalisi katasztrófára utaló célzástól. A lény egyszerű, őszintének tűnő beszédmódja azonban kissé megnyugtatta. Most már más megvilágításban, nem lehetséges ellenfélként vette szemügyre a kicsiny teremtést. Most először vette észre, milyen finom és szép is a kis alak tökéletesen formált vonásaival, aranyszín hajával, aminél még Pony sörénye se ragyoghatott szebben. Ez az aranyhaj mintha belülről csillogott volna. A lény szemei sem voltak kevésbé érdekesek: két arany csillag, telve gyermeki ártatlansággal, de egyszersmind mélységes bölcsességgel.

A kis alak elindult lefelé a lejtőn, de megállt a köd szélén, mert látta, hogy a fiú nem mozdul.

– Ki vagy te? – érkezett a kézenfekvő kérdés.

A lény lefegyverzően elmosolyodott. – Belli'mar Juraviel vagyok – felelte, s a köd felé intett, tett is egy lépést lefelé, majd bokáig eltűnt a ködben.

– Mi vagy? – kérdezte immár magabiztosabban Elbryan. Sejtette, hogy a lény elfnek fogja mondani magát, de aztán arra is rájött, hogy ez a válasz nem sokat árul majd el neki, hisz valójában nem is tudja, mi az az elf.

Az apró alak megállt és visszafordult. – Ilyen keveset tudsz?

Elbryan Juravielre meredt. Nem volt kedve talányos csevegéshez.

– A világ, attól tartok, elveszett – folytatta Juraviel. – Egyetlen évszázad alatt elfelejtett minket!

Elbryan bosszúságát kíváncsiság váltotta fel.

– Hát tényleg nem tudod?

– Mit? – kérdezte dacosan Elbryan.

– Azt, ami a saját fajtádon kívül van – magyarázta Juraviel.

– Ismerem a goblinokat és a fomori óriásokat! – jelentette ki Elbryan ingerülten.

Juravielnek erre is volt válasza, egy megjegyzés arról, hogy Dundalis népe még viszonylag felkészületlen az ilyesféle tudásra. Ha ez a fiú ismer gonosz fajtákat, akkor miért volt a faluja oly kevéssé felszerelkezve egyetlen vacak kis rajtaütéssel szemben? Az elf azonban udvariasan magában tartotta ezeket a dolgokat, mert tudta, hogy még túl frissek a sebek. – És én beleillek abba, amit ezekről a lényekről tudsz? Goblin vagyok, vagy famori? – kérdezte nyugodtan Juraviel, de már csodálatos hangja is lehetetlenné tett mindenféle rokonítást a sipító, csikorgó szörnyetegekkel.

Elbryan beharapta az ajkát, próbált választ találni. Végül megrázta a fejét.

– Gyere – kérte Juraviel, és újra a köd felé fordult.

– Nem feleltél a kérdésemre.

Amikor Juraviel visszafordult, már keményebb volt a tekintete. – Szavakkal elmondható válasz erre nincs – magyarázta. – Mondhatnék neked egy nevet, és talán már hallottad is életedben, de ez számodra inkább mítosz, mint az igazság.

Elbryan tehetetlenül billentette oldalra a fejét.

– A névhez kapcsolódó előítéleteid ellent fognak mondani a tényeknek – folytatta Juraviel. – A nevemet kérdezted, és én örömmel meg is mondtam neked, mert a „Belli'mar Juraviel” szavakhoz semmiféle előzetes ismeret nem társul. Kérdezted, mi vagyok, de ezt nem mondhatom el neked. Ez valami olyan, amit a dundalisi Elbryan Wyndonnak magának kell kiderítenie.

Mielőtt a fiú megkérdezhette volna, hogy a parány honnan tudja a nevét, az elf bemasírozott a ködbe és eltűnt szem elől. Elbryan a sarkán hintázva tusakodott a gondolataival. Rájött, hogy újra egyedül maradt, elveszetten. Nem volt más választása, mint hogy kövesse a lényt, bármi is legyen.

Elbryan lesietett a lejtőn, vissza a szürkeségbe, s a mosolygó Juravielt ott találta, alig néhány lépésnyire a köd szélétől. Elbryan először eltűnődött, hogy miért nem látta meg őt kintről, aztán ráébredt, hogy fákat sem látott, pedig most vastag törzsek vették körül.

Túl sok a kérdés, gondolta, de egyelőre nem is akarta tudni a válaszokat.

Juraviel könnyű léptekkel haladt lefelé, nyomában Elbryannal. Nem messze lent újra kijutottak a ködrétegből, s erdős völgy tárult fel Elbryan előtt. A fiú megint le volt nyűgözve. Melegség, komolyság áradt szét benne, annak ellenére, ami történt, és hogy volt mitől félnie. Most már nem érezte elveszettnek magát, és ha halott – mert megint kezdte hinni, hogy ez a helyzet –, akkor a halál nem is rossz dolog!

Az erdő olyan csodálatos volt, amelyhez foghatót Elbryan sohasem látott. Az aljnövényzet sűrűn burjánzott, mégis mintha szétnyílt volna előttük, keskeny ösvényt mutatva, bármerre ment Juraviel. Elbryan sejtette, hogy a kis alak nem kitaposott utat követ, hanem a saját feje után megy, s olyan könnyeden gázol az aljnövényzetben, mint az ember a sekély tavacskában. Amint magához tért a látványtól, Elbryan újra elámult, ezúttal az ezernyi eleven szín kavalkádján, s az édes illatokon, a madarak csiripelésén, egy távoli patak csobogásán, valami láthatatlan lény bőgésén. Az egész hely egy összetett dallamba olvadt össze, Elbryan minden érzéke kiélesedett, s elevenebbnek érezte magát, mint bármikor.

Elméje harcolt az érzékei ellen. Erővel kényszerítette magát, hogy emlékezzen Dundalisra, újraélje a borzalmat, feléledjen ébersége. Arra gondolt, hogy megszökik, habár fogalma sem volt, hová mehetne, vagy miért akarna elmenni. Egy közeli fa alacsony ágaira pillantott, és elképzelte, milyen fegyvert tudna belőlük készíteni, bár a fegyver mint olyan, nagyon ide nem illőnek tűnt. Makacssága percekig kitartott, erős akaratereje tanúságaként. De még a friss tragédia emlékei sem tartottak ki soká, miközben először ment végig az elfek otthonául szolgáló erdőn. Itt, ahol Juraviel népe énekelt és táncolt, nem maradhattak meg a rossz gondolatok.

– Legalább azt meg tudod mondani, hol vagyok? – kérdezte kicsit később. Juraviel azonban csak ment, mintha transzban lenne, s ügyet sem vetett a fiúra.

Néhány tucat lépés után aztán mégis megállt és hátrafordult. – A ti térképeiteken, ha ugyan rajta van, a Ködök Völgyeként emlegetik.

Elbryan a vállát vonogatta: a név semmit sem mondott neki, de azért örült, hogy legalább rajta van valami térképen. Ha ez igaz, akkor valószínűleg nem halt meg.

– Ez valójában Andur'Blough Inninness, a Felhő Erdeje, habár közületek kevesen ismerik ezt a nevet, és azok a kevesek se szívesen vallják be.

– Te mindig rébuszokban beszélsz?

– Te mindig ilyen ostoba kérdéseket teszel fel?

– Mi ostobaság van abban, hogy tudni szeretném, hol vagyok? – kérdezte mérgesen Elbryan.

– Meg is mondtam – felelte nyugodtan Juraviel. – De változtat ez valamin? Talán most megnyugodtál, hogy tudod: egy olyan helyen vagy, amit nem ismersz?

Elbryan feljajdult, és beletúrt barna hajába.

– Az emberek mindig nevet akarnak adni mindennek – folytatta az elf kissé leereszkedőn. – Feltérképeznek és belegyömöszölnek mindent valamilyen kategóriába, és akkor azt hiszik, hogy irányítani tudják azt, amit nem lehet irányítani. Az isteniség hamis érzése ez, azt hiszem.

– Isteniség?

– Önhittség – magyarázta Juraviel. – Ó, ifjú ember! – tapsikolt gúnyos derűvel. – Itt vagy Andur'Blough Inninnessben!

Elbryan felhúzta az orrát, aztán vállat vont.

– Pontosan erről beszéltem – szólt szárazon Juraviel, és folytatta útját.

Elbryan sóhajtott, majd követte.

Egy fél óra telt el eseménytelenül, s Elbryant minduntalan elkápráztatta Andur'Blough Inninness gazdagsága és szépsége. A tekintete azonban sokat időzött különös útitársán is.

– Ezek tényleg jók valamire? – kérdezte a fiú hirtelen. Szinte gondolkodás nélkül szakadt ki belőle a kérdés.

Juraviel megtorpant és visszanézett Elbryanra, aki az ő háta felé mutatott.

Juraviel mosolya jócskán megnyugtatta a fiút. – Ez legalább értelmes kérdés – szögezte le.

Elbryan savanyú arcot vágott.

– De miért akarod tudni? – kérdezte a ravasz Juraviel. – Hogy előnyben légy a harcban? Nem mintha mi ketten valaha is harcolnánk egymással – tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy Elbryan izmai megfeszülnek.

Ez a kijelentés lecsillapította a fiút, ezért Juraviel azonnal hozzátette: – Kivéve, amikor... – elhallgatott, és a gondolat befejezetlenül lógva maradt a levegőben.

Elbryan tökéletes zavarban volt, és nem találta a helyét. Vett egy nagy levegőt és eltávolodott aggodalmaitól – ilyen egyszerű volt az egész. Egyszerűen maga mögött hagyta a félelmeit, sötét gondolatait, s csak a jelenre figyelt. Lehetett ez lemondás is, az az egyszerű következtetés, hogy úgyse tud semmin változtatni. Juraviel számára azonban ígéretes volt a fiúban lejátszódó nyilvánvaló változás. Egyfajta érzelmi eltávolodás egészségesebb a fiú számára, hisz annyi mindenen ment keresztül, és annyi megpróbáltatás vár még rá.

Juraviel széles mosollyal rebegtetni kezdte a szárnyait, megroggyantotta térdeit, a levegőbe szökkent, s félig ugorva, félig repülve felpattant egy közeli fa alsó ágára.

– Jók valamire – magyarázta Juraviel. – Kisebb ugrásokhoz, vagy az esés tompítására. De nem, úgy nem tudunk repülni, mint a madarak. – Visszaereszkedett a földre, s arca elkomorult, amikor belegondolt saját szavaiba. – Nagy kár.

Elbryan teljes szívvel bólogatott. Milyen csodálatos is lehet repülni! Elképzelte, ahogy a fák zöld koronája elsuhan alatta a szélben...

– Nem fogod itt rosszul érezni magad, hacsak nem úgy akarod – jelentette be váratlan komolysággal Juraviel, mielőtt Elbryan nagyon mosolyogni kezdett volna.

A fiú furcsálkodva meredt az elfre: megdöbbentette a hirtelen témaváltás.

– Tudnod kell, hogy vannak a népemben, akik szerint nem vagy ide való – folytatta komolyan Juraviel. – Vannak olyanok, akik nem látják benned a hasonlatosságot Matherrel.

– Senkit sem ismerek, akit Mathernek hívnának – felelte Elbryan, minden bátorságát összeszedve. Megint érezte azt az eltávolodást, azt a meggyőződést, hogy nincs vesztenivalója, hisz úgyis minden elveszett.

Juraviel vállat vont. – Majd megismered – jelentette ki. – Most pedig jól figyelj, ifjú ember. Nem vagy fogoly itt, de nem is vagy szabad. Amíg Andur'Blough Inninnessben tartózkodsz, ügyelni kell a viselkedésedre, és irányítani kell a kiképzésedet.

– Kiképzés? – tátogta Elbryan, de Juraviel meg sem hallotta.

– A saját felelősséged, ha eltérsz a szabályoktól. Nincs még egy esélyed, ha Touel'alfar kemény igazsága lesújt rád.

Ez nyílt és világos fenyegetés volt. Elbryan a tipikus Wyndon-büszkeséggel kihúzta magát és megfeszítette az állát, de Juraviel mintha észre sem vette volna. A kis lény által említett népnév, a Touel'Alfar mintha homályosan ismerősnek tetszett volna Elbryan számára, s a fiú sejtette, hogy nyilván az elfekkel kapcsolatos mesékben hallhatta.

– Most pihenhetsz – fejezte be Juraviel. – Majd napkeltekor mutatom meg, mi a dolgod.

– És valóban pihenj is – tette hozzá komolyan –, mert a feladataid számosak és kimerítőek lesznek!

Elbryan legszívesebben ordított volna, hogy akkor és azt csinál, amit akar. Szerette volna nagyhangon és nyíltan kifejezésre juttatni függetlenségét, de mielőtt az első hebegő szótag elhagyta volna a száját, Juraviel ismét a levegőbe szökkent. Könnyedén rálépett egy ágra, aztán egy újabb ugrással eltűnt a sűrű növényzetben. Elbryan hitetlenkedve dörzsölte a szemét.

Ott állt Andur'Blough Inninness völgyében, és kételkedett abban, amit az imént látott. Azt sem tudta, mindez megtörtént-e egyáltalán. Az anyját, az apját akarta. És Ponyt, hogy új esélyük legyen a falu figyelmeztetésére, mielőtt a goblinok hordája újra lecsap. Azt akarta, hogy...

Túl sokat akart egyszerre. Leült a földre és keményen küzdött önmagával, mert nem akart sírni.

Juraviel szempontjából az első találkozás egészen jól ment. Tudta, hogy Elbryannal kapcsolatban sok kétely merül majd fel, főleg Tuntun részéről, és jól tudta, milyen nehéz időnként Tuntunnal. De miután beszélt a fiúval, Juraviel még inkább meg volt győződve arról, hogy a Elbryan valóban Mather vére, és megfelelő kósza-jelölt. Elbryanban ott lapult ugyanaz a pajkosság, mint Matherben, az élet szeretete és élvezete. De a fiú kordában tudta tartani ezt, képes volt elszakadni az érzésektől... mégsem tudott ellenállni annak, hogy föltegye a szárnyakkal kapcsolatos kérdést. Tudnia kellett a választ, és amikor megtudta, képtelen volt ellenállni annak, hogy elképzelje, amint ott szárnyal a levegőben. A fiú arcáról Juraviel le tudta olvasni minden csodát ígérő gondolatát, s épp annyira élvezte ezeket, mint maga Elbryan.

Jó, hogy a fiú élete legsötétebb szakaszaiban is tud ilyeneken merengeni, jó, hogy logikusan, sztoikusan tud gondolkodni. Juraviel most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy Tuntun téved: ez a fiú igazi jellem.

Elbryan enni szeretett volna, vagy aludni. Keresett is helyet, hogy lehajtsa a fejét, de ez a gondolat is, akár a többi, beleveszett a képek özönébe. Andur Blough Inninness hívta, ingerelte a hangjaival, színeivel. Juraviel nem mondta, hogy maradjon itt, így Elbryan felállt, leporolta magát, és elindult a fák közt.

A délután további részében a látványban, hangokban gyönyörködött. Talált egy patakot, tele ismeretlen sárga halakkal, s több mint egy órán keresztül figyelte őket. Őzet is látott, de amikor közelebb akart menni, az állat szagot fogott és elsurrant.

A csodás délután minden élménye ellenére, s annak dacára, hogy végre a jelenben létezhet, nem pedig a szörnyű múltban vagy a bizonytalan jövőben, Elbryannak még az este is tartogatott meglepetést.

Rés nyílt az elf völgy felett ülő ködfelhőn, s láthatóvá vált a mélykék ég egy darabja. A nyílás lassan szélesedett, minden irányban egyenletesen, tökéletesen, s Elbryan tudta, hogy valami mágia, valami természetfölötti erő irányítja a jelenséget. Az ég hamarosan tiszta lett fólötte, s felragyogtak az első csillagok.

Elbryan keresett egy nyílt mezőt: minél tisztábban akarta látni az új látványosságot. Talált egy csupasz dombot, és felmászott rá, de közben állandóan megbotlott, mert az égre nézett, nem a lába alá.

A köd visszahúzódott a völgy széleihez, és ott is maradt, elhomályosítva a hatalmas hegyek sötét árnyait, az ég és föld határvonalát. Elbryan felért a domb tetejére, mégis úgy érezte, mintha menne tovább, felfelé, a fényes, hunyorgó csillagok felé. Zene ölelte körül, s mintha ez is a csillagok közé húzta volna, hogy fényükben, titkaikban sütkérezzen. Mélységes mély kérdések villantak fel a tudata peremén.

Nem tudta, hány perc, vagy talán óra telt el, mire magához tért ámulatából. Sötét volt körülötte, a nyaka fájt az állandó felfelé bámulástól.

Visszatért a földre, de a zene továbbra is hallatszott, lágy és csodálatos melódiával, minden fából, magából a földből is.

Semmiféle szörnyű emlék nem férhetett hozzá, miközben az elf dalt hallgatta. Semmilyen félelem nem keríthette hatalmába. Elbryan lassan, eltökélten elindult lefelé a dombról, s vissza-visszanézett az égboltra. Aztán kényszerítette magát, hogy a lehető legsötétebb helyre pillantson, és a szeme szokja a homályt.

Megállt, óvatosan körbefordult, s figyelmesen hallgatódzott, hogy megtalálja a hang forrását. El is indult a helyesnek vélt irányba, hogy megkeresse a titokzatos dalnokot.

Sokszor hitte azt, hogy már közel jár. Többször gondolta, hogy a következő lépésnél megpillantja az éneklő elfet, s egyszer fáklyafényt is vélt látni.

A dal erős volt, de nem hangos, s több hang csatlakozott hozzá, ám Elbryan még csak futó pillantást sem vethetett egyik éneklőre sem. Semmiféle lényt nem látott az éjszakában.

Juraviel hajnalban egy hatalmas tölgy gyökérzetének mélyedésében talált rá.

Ideje volt elkezdeni a munkát.

2. RÉSZ

Az átmenet

Sokszor ülök és bámulom a csillagokat, tűnődne, elkalandozva. Számomra ők az ember megválaszolatlan kérdéseinekjelképei: hol a helyünk, mi a célunk, mi a halál. De nemcsak a megfejthetetlen csoda szikrái, hanem a remény sugarai is.

Az éjszakai égbolt volt az, amit a legjobban szerettem az Andur'Blough Inninnessben töltött éveim alatt. Alkonyatkor, amikor a köd visszahúzódott az erdő szélére, kizárta a világot, útját állta a sötét hegyi árnyékoknak, a csillagok fényesebben bukkantak elő itt, mint bárhol másutt. A mágikus köd felfelé húzott – nem csak a lelkemet, de szinte a testemet is –,fel a mennyekbe, az anyagi világfölé, ahol a csillagok közt járhatok és sütkérezhetek a titkok fényében, az univerzum megfejtetlen rejtélyeiben.

Ott, abban az eif erdőben, az eif égbolt alatt ismertem meg a szabadságot. Megismertem a legtisztább elmélkedést, a testi korlátok megszűnését, a testvériséget az egész világegyetemmel. Ez alatt az ég alatt, amely oly sok kérdést tett fel nekem, nem törődtem a halandósággal, mert eggyé váltam valami örökkévalóval. Felszálltam ebből az ideiglenes létből, az állandó változás világából az időtlenségbe.

Az elfek néhány évszázadig, az emberek néhány évtizedig élnek csupán, de ez csak az örök utazás kezdete – Vagy talán egy olyan útnak a folytatása, amely régen, a mostani tudatos inkarnációjuk előtt kezdődött el. Mert a lélekfolytonos, ahogy a csillagok is örökkévalóak. Ez alatt az égbolt alatt rájöttem, hogy ez igaz.

Ez alatt az ég alatt Istennel beszéltem.

Elbryan Wyndon

10. fejezet

Keményebb fából faragva

Elbryan feltűrte bricseszét a térde fölé – nem mintha az elnyűtt ruhadarab sokáig így maradt volna –, és lábujját a sötét vízbe dugta.

Hideg. Mindig hideg volt. A fiú nem is értette, miért próbálja ki minden reggel, mielőtt beleugrana.

Valahonnan a háta mögül, a sűrűből kiáltás hallatszott: – Siess! – A szó nem Medvehonc közös nyelvén hangzott el, hanem az elfek éneklő, dallamos nyelvén, amit Elbryan már kezdett megérteni.

A fiú hátranézett a hang irányába, habár tudta, hogy úgysem fogja látni a Touel'alfrt. Három hónapja élt már Andur'Blough Inninnessben, és látta, ahogy a tél rátelepszik a völgyön kívüli tájra, de még a völgy egyes részeire is. Elbryan nem tudta pontosan, hol helyezkedik el Andur'Blough Inninness, de úgy sejtette, hogy valahol Korona északi részén, túl a Vadonvidék határain. Tudta, hogy Dundalis, vagy ami belőle maradt, most vastag hótakaró alatt pihen. Emlékezett a dundalisi tél nehézségeire, izgalmaira, a kunyhó falán kopogó jégszemcsékre, a hatalmas hótorlaszokra.

Andur'Blough Inninness egészen más volt. Valamilyen varázslat – nyilván ugyanaz, amely nappal köd alá rejtette a völgyet – melegebbé és szelídebbé tette a telet. A völgy északi végét hó borította, de csak néhány ujjnyi vastag, az ottani kis tavacska pedig teljesen befagyott. Elbryan egyszer látott egy csapat elfet táncolni, játszadozni a jégen. A szívósabb növények azonban megtartották nyári zöldjüket, sok virág virított, a nádas ingovány pedig, az egyetlen hely, amit Elbryan utált a völgyben, nem fagyott meg. A víz hideg lett, de nem sokkal hidegebb, mint az első napon, ősszel, amikor Elbryannak bele kellett mennie.

A fiú nagy levegőt vett és a vízbe dugta a lábát, azután így maradt, amíg a zsibbadás meg nem szüntette a hidegérzetet, aztán a másik lábát is bemártotta. Felkapta a kosarát, átkozódott, amikor az egyik nadrágszára visszacsúszott, majd gázolni kezdett a hínárosban. A lábujjai közt felkavarodó hideg iszap legalább kellemes volt.

– Siess! – hallatszott az újabb kiáltás a bozótból, többször ismétlődve, néha elfül, néha emberi nyelven, különféle tónusokban, különféle helyekről. Az elfek mindig ingerkedtek, mindig panaszkodtak, és mindig rámutattak a fiú számos hiányosságára.

Elbryan dicséretére legyen mondva, hogy hamar megtanult nem odafigyelni rájuk.

Egy nádcsomót széthajtva megtalálta az aznapi első követ. Lenyúlt érte a vízbe, és a kosárba tette. Továbblépett egy tucatnyi kőből álló újabb csoport felé. Látta, mely kövek vannak túl magasan a vízben: ezeket lenyomta, hogy kissé megszívják magukat, mielőtt kiemeli őket. Amikor kicsavarja a szivacsos kövekből a folyadékot, az elfek úgyis méltatlankodni fognak, hogy milyen keveset szedett össze.

De ez is része volt az állandó napi rituálénak.

A kosár hamarosan megtelt, így Elbryan kivitte a partra, és felkapott egy másik kosarat. Így ment ez majdnem egész délelőtt: járkált a hideg vízben, és gyűjtötte a tejköveket.

Ez azonban a nap könnyebbik része volt, mert azután a súlyos kosarakat egyenként el kellett vinni a fél mérföldnyire található gyűjtővályúhoz. Sietnie kellett, mert itt értékes időt veszíthetett, és aztán hallgathatta a láthatatlan elfek állandó szidalmait. – Öt mérföld teherrel, öt mérföld üresen – jellemezte Juraviel a munkának ezt a szakaszát. Különös módon a teherrel megtett út volt a könnyebb Elbryan számára, mert az elfek sokszor csapdákat állítottak neki visszaúton a mocsár felé. Ezek a csapdák nem voltak túl veszélyesek, inkább csak kellemetlenséget okoztak. Egy buktatózsinór itt, egy kenet síkos sár amott. A legrosszabb az volt az egészben, amikor az áldozatnak a csapdából kikászálódva hallgatnia kellett az elfek kacagását. Legtöbbször szúrós bokorban találta magát ilyenkor, vagy elf selyemszálak fogságában, amelyek olyan tapadósak is tudtak lenni, mint a pókháló.

Délelőtti gürcöléséért azonban megkapta jutalmát, amikor visszatért a mocsárhoz, a tizedik tele vödörért. Minden nap itt költötte el az ebédjét – bár kezdetben jócskán délutánra járt már, mire enni kezdett. Az elfek nagy asztalt terítettek számára, gőzölgő gulyással és szarvashússal, néha fácánsülttel s forró teával, ami tetőtől talpig átmelegítette. Mindig meleg ételt adtak, s Elbryan hamar megértette, miért. Az elfek mindennap pontosan ugyanakkor tették ki az ennivalót, de ha nem volt elég gyors, „tolque ne'pesil siq'el palouviel”, azaz „kimegy a gőz a gulyásból”, ahogy az egyik különösen komisz elf, egy csalókán csínos külsejű, Tuntun nevű elf leány oly sokszor mondogatta.

Így hát Elbryan botladozva rohant a kilencedik kosarával. Az a kő, ami a földre esett, hasznavehetetlenné vált. Végül óvatosan lerakta a kosarat a gyűjtővályúnál, és sietett vissza a mocsárhoz. Kezdetben mindennap hidegen ette az ebédjét, de lassan, amint megismerte a terepet, ahogy megerősödtek a lábai, s megtanulta elkerülni az elf csapdákat, kiérdemelte a meleg ennivalót.

Elbryan elhatározta, hogy ma égetni fogja a száját a tea!

Időben rakta le a kilencedik kosarat a vályúhoz, mély lélegzetet vett, és felidézte magában a legutóbbi akadálypályát. Mindössze harmadszor fordult elő most, hogy az asztal még nem volt kitéve, amikor Elbryan elindult a kilencedik vödörrel. Az első két alkalommal azonban áldozatul esett az elf csapdáknak. – Most ugyan nem – jelentette ki elszántan; és futásnak eredt.

Sarat látott az egyik éles kanyarban: futtában felugrott az egyik kőre az út szélén, és amikor visszaszökkent az útra, már túl volt a síkos részen. A levelek közt rézsútosan betűző napfény révén észrevett egy sor áttetsző buktatófonalat, bokától térdmagasságig váltakozva, az út egy hosszabb, egyenes szakaszán. Arra gondolt, hogy letér az ösvényről, és áttör a bozóton, de aztán lelassított, hogy egyszerűen átsétáljon a nyilvánvaló csapdán.

– Ma nem – morogta Elbryan, leszegte a fejét, és teljes erőből futott tovább. A tekintetét mindig egy lépéssel maga elé szegezte, s magasra kapkodta a lábát a zsinórok között.

Nevetés csilingelt mögötte, de Elbryan érezte, hogy ebben a kacagásban már némi elismerés is rejtőzik.

Néhány perc múlva már látta célját – a mocsarat, a kosarat, az ebédet –, egyenesben volt. Itt magas sziklák szegélyezték az út mindkét oldalát. Épp csak el lehetett férni az ösvényen.

Elbryan lelassított. Inkább az óvatosságot választotta, hisz néhány perc úgysem számít az ebéd szempontjából.

Vermet ástak neki – hogy csinálhatták meg ilyen gyorsan? – és ravaszul lefedték földdel, hullott avarral. Az út majdnem pontosan olyannak nézett ki, mint idefelé.

Majdnem.

Elbryan hátrahúzódott, hogy nekifusson és átugorja a vermet, de hirtelen megtorpant. Halk kacagás ütötte meg a fülét.

A fiú elvigyorodott, és mutatóujjával feddőn intett az aljnövényzet felé. – Ügyes – mondta elismerően, aztán a felderített gödör mellé lépett, és félrehúzta az ál-talajt.

Az igazi verem, amit most talált meg, több lépéssel az elsőként felismert ál-gödör mögött volt. Ha átugorja a csaligödröt, épp beleesik az igaziba.

Most Elbryanon volt a nevetés sora, miközben felmérte az igazi csapdát és könnyedén átugrotta. Szabaddá vált előtte az út az ennivalóhoz.

– Most nem! – kiáltotta fennhangon, és senki sem nevetett a bozótosban. – Ne leque towithel! – ismételte meg elfül is.

Elbryan lassan elhaladt az utolsó fa mellett. Szabad a gazda, gondolta.

Valami zizzent mellette, az álla alatt. Dobbanást hallott oldalról, és egy elf nyilacskát látott az egyik fában. A második lövedék is elzizzent mögötte. Hátrafordult, s csak amikor meglátta a nyíl végén lengedező szálat, akkor döbbent rá, hogy mi történik.

Jött a harmadik és negyedik lövedék is, veszedelmesen közel.

– Ez nem igazság! – kiáltotta a fiú, és mozdulni próbált – de a ragacsos szálak máris megfogták. A bozótra meredt, majd a néhány lépésnyire tőle gőzölgő ebédre.

Újabb nyilak suhantak el mellette, egy-egy szállal, melyek Elbryanra tapadtak, s visszatartották.

– Ez nem igazság! – kiáltozta, és tépkedni kezdte a szálakat. Néhányat sikerült is leszakítania, de ez nem sokat segített, mivel az immár szabaddá vált szálak a ruhájára tapadtak, s még jobban begabalyították.

Újabb nyíl érkezett, s megkarcolta Elbryan alkarját. A fiú vicsorogva küszködött, szava elállt a fájdalomtól, de aztán abbahagyta a vergődést és megfogta a karját.

– Gyávák! – kiáltotta elkeseredetten. – Goblinfajzatok! Csak egy gyáva lő a bozótból! Csak egy gyáva goblinfajzat támad meg fegyvertelen ellenfelet!

A következő nyíl a tarkóját karcolta meg, felfakasztva a fiú vérét.

– Elég legyen! – csattant fel egy hang a bokrokból, egy hang, amit Elbryan felismert – és örömmel hallott.

Tiltakozás, nevetgélés, ingerkedés hallatszott különféle helyekről.

– Elég, Tuntun! – kiáltotta még egyszer Belli'mar Juraviel, és előlépett a sűrűből, a fiú mellé. Tuntun, íjjal a kezében követte.

– Csillapodj, barátom – kérte Juraviel a fiút, aki csapkodásával csak még jobban betekerte magát. – A szálak nem engednek el, amíg Tuntun meg nem parancsolja nekik – Juraviel megfordult és a nőre meredt, aki lemondóan felsóhajtott és mormogott valamit.

A szálak egy csapásra lehullottak Elbryanról, Juraviel segítségével kibontakozott kötelékeiből, és veszedelmesen villogó szemekkel Tuntunhoz sietett.

Az elf mosolyogva, nyugodtan nézett vissza rá.

– Kiérdemeltem azt az ebédet! – tombolt a fiú.

– Akkor menj és edd meg – felelte Tuntun, s a bokrokból kacagás hallatszott. – Nem kell félned, hogy megégeti a nyelved.

– Elbryan – mondta Juraviel figyelmeztetően, amikor látta, hogy a fiúnak ökölbe szorul a keze. Tuntun felemelt kézzel, némán kérte társát, hogy hadd intézze el ő ezt a helyzetet. Juraviel tudta, mi következik, és bár nem tetszett neki a dolog – túl korainak érezte a kiképzés igazi kezdetét –, bizonyos mértékig egyetértett abban, hogy kell ez a lecke.

– Meg akarsz ütni, ugye? – ingerkedett Tuntun.

Elbryant majd szétvetette a düh, de képtelen lett volna nyugodt lelkiismerettel megütni egy ilyen kicsi lényt, aki ráadásul még nő is.

Tuntun íja villámgyorsan felemelkedett, s az elf kilőtt egy nyilat az útra. A lövés a gulyásos tálat találta, és az étel az asztalra borult. – Ma már nem kapsz semmi mást – jelentette ki Tuntun szilárdan.

Elbryan ujjain ekkorra már elfehéredtek az ízületek, az állkapcsa megfeszült. El akart fordulni, hogy meg tudja őrizni önuralmát, de mielőtt teljesen megfordulhatott volna, Tuntun hátulról fejbe vágta az íjával.

Elbryan széles balhorgot eresztett meg, ahogy visszafordult az elf felé, de alaposan elhibázta. Tuntun leguggolt a várható ütés elől, és kétszer egymás után megrúgta a fiút, egyszer a jobb térdét, egyszer a balt.

Elbryan megingott és átkozta magát. Tuntun eldobta az íjat, felmutatta puszta kezeit, és intett Elbryannak, hogy jöjjön csak.

A fiú megtorpant. Elcsendesedett körülöttük az erdő, Juraviel viselkedése pedig nem utalt arra, hogy mit kell tenni.

Rájött, hogy most neki kell döntenie. Megroggyantott térdekkel támadóállásba helyezkedett, és méregette az egyensúlyát. Várt, aztán még tovább várt, amíg Tuntun figyelme nem lazult: ekkor előreszökkent, mint a vadászó macska.

De csak a levegőt markolta, s észre sem vette, hogy az elf már nincs előtte, csak akkor, amikor szárnysuhogást hallott, és éles ütéseket érzett a tarkóján.

Megpördült, de Tuntun vele együtt fordult, mögötte maradt, és egyfolytában dobolt a hátán. Elbryan végül oldalra vetődött, némileg eltávolodva tünékeny ellenfelétől.

– Mather vére! – jegyezte meg gúnyosan Tuntun. – Pont úgy harcol, ahogy minden nehézkes emberfajzat!

Juraviel szerette volna megjegyezni, hogy Mather épp ugyanígy harcolt a kiképzés első éveiben, de inkább hallgatott. Legyen ez Tuntun napja, gondolta. Így csak még édesebb lesz majd a győzelem, ha Elbryan végül méltónak bizonyul.

A fiú mintha olvasott volna a gondolataiban, felpattant, és ezúttal már nem vette le a szemét a táncoló elfről. Tuntun visszaereszkedett a földre, lassan ingatta magát, és maga előtt lengette a kezeit.

Elbryan lehetőséget látott és nekilendült – balhorog, lépés, jobb kereszt. Vissza akarta húzni a balját, amivel nem talált, hogy nagyobb lendületet adhasson a jobb kezébe. Sok mindent szeretett volna csinálni, de alighogy a bal karja kiegyenesedett, s az ökle elsuhant Tuntun elhajló feje mellett, a lehetőség elmúlt.

Tuntun az ütéssel összhangban fordult, a feje előrelendült Elbryan jobbja mentén. Jobb kezével elkapta a fiú csuklóját és kilökte, miközben baljával betolta Elbryan könyökét.

Elbryan karja csapdában volt, s mielőtt a fiú beléphetett volna keresztezni, Tuntun megcsavarta a csuklóját.

A fiú kénytelen volt utánamenni a csavarásnak balra, aztán a föld felé tántorodott és a közeli bozótba esett. De nem próbálta fékezni az esést, hanem átfordult, és Tuntun lába után kapott.

Az elf kihúzta magát, és előrehajolt, a fiú feje és válla fölé.

Tuntun ereje meglepte Elbryant. Képtelen volt kimozdítani az elfet a helyéből, s még jobban meglepődött, amikor Tuntun összekulcsolta a két kezét, és lecsapott Elbryan két lapockája közé.

A fiú úgy érezte, hogy minden erő kiszáll belőle. Alig tudatosodott benne, hogy elengedi az elfet. Látta Tuntun szökkenését, hallotta a szárnycsapkodást. Feltérdelt, és látta, hogy védtelen. Kacajt hallott, aztán jött a fájdalom, ahogy Tuntun beröppent a két lába közé, és ágyékon rúgta.

Nyögve görnyedt össze, s hirtelen hányinger vett erőt rajta.

– Tuntun! – hallotta Juraviel rosszalló hangját, de csak nagyon távolról.

– Úgy harcol, ahogy az emberek – morogta Tuntun ingerülten.

– De hiszen ember! – emlékeztette Juraviel.

– Egy okkal több, hogy kemény legyek vele. – Az erdőből felhangzó kacaj majdnem olyan fájdalmas volt Elbryannak, mint az előbbi rúgás. Sokáig ott maradt a földön, lehunyt szemmel, összegömbölyödve, mint egy csecsemő.

Végül kinyitotta a szemét. Már csak Juraviel állt mellette. Az elf a kezét nyújtotta, de Elbryan makacsul visszautasította, és reszketegen lábra állt.

– Tűrd a szurkálást, barátom – vigasztalta Juraviel. – Erősödsz tőle.

– Nyald meg a véres sapkát! – átkozódott Elbryan. A közkeletű emberi szitok a powrikra vonatkozott, de Elbryan nem tudta, miféle véres sapkáról van szó, így hát igazából nem is értette a lényeget.

Juraviel viszont igen, hisz ő már sokszor csatázott a kíméletlen, gonosz powrikkal, de látva a fiú elkeseredést, nagylelkűen elsiklott a sértés felett.

Elbryan odament az asztalhoz és elszántan befalta, amit talált. Ezután felmarkolta az utolsó vödröt, és elindult a gyűjtővályúhoz.

Juraviel némán, kissé távolabbról követte. Szerette volna a legtöbbet kihozni Tuntun fájdalmas leckéjéből, de nem volt biztos benne, hogy Elbryan tanulásra alkalmas lelkiállapotban van-e.

A fiú kuncogást hallott az út menti sűrűből, de nem törődött vele, szinte észre sem vette, annyira lefoglalta a tehetetlen haraggal vegyes önsajnálat. Magányosnak és elszigeteltnek érezte magát, és arra gondolt, hogy talán jobban járt volna, ha ezek a vadóc elfek nem jönnek és nem mentik meg a fomoritól.

A vályúnál várta a munka nehezebb része. Kézbe vette az egyik nedves követ, s teljes erejéből facsarni kezdte a vályú fölött. Amikor a porózus anyag újra könnyű lett, kiengedte magából az ízes mocsárvizet, Elbryan a vödör mellé dobta, és fogta a következőt. Még az első vödörrel sem végzett, már fájt a karja.

Juraviel odament a vályúhoz és belemerítette a kezét. Egy darabig nézte a vizet, a színárnyalatát, aztán megszagolta az illatát. A mocsárvíz és a tejkő közös terméke egész Korona egyik legédesebb italát eredményezte. Ebből az alapanyagból készítették az elfek mámorító borukat, a Questel ni'touel-t, amit más népek csak „mocsi”-nak neveztek. A szó eredete lassan elveszett, s inkább az emberek állapotára utalt, miután fogyasztottak az alattomos italból. Persze az elixírhez nem sok ember juthatott hozzá, mert az elfek nem forgalmazták nyíltan. Csak kevés és titkos kapcsolatot tartottak az emberi világgal, s annyit kereskedtek, amennyi elég volt ahhoz, hogy megszerezzék az általuk kívánt dolgokat – főként ritkaságokat, vagy dalokat attól a néhány ember-dalnoktól, aki szórakoztatta őket.

– Jó a mai fogás – szólt Juraviel, hogy kizökkentse a fiút keserűségéből.

Elbryan felmordult, de nem válaszolt. Egy újabb követ kapott fel, a vályú fólé tartotta és jó erősen megcsavarta, hogy lefröcskölje Juravielt.

Az elf azonban túl gyors és túl óvatos volt ehhez.

Mindazonáltal biccentéssel nyugtázta az akciót: a fiú alaposan megerősödött az elmúlt hetek alatt. Arra gondolt, hogy most már magára hagyja Elbryant, de aztán még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy lecsillapítsa, s pozitív jelentéssel ruházza fel a zavarba ejtő és fájdalmas leckét. – Jó, hogy ilyen harci szellem van benned – kezdte Juraviel. – És még jobb, hogy ennyire ura tudsz maradni.

– Nem túl erős a kötőfék – felelte Elbryan morogva, s a következő követ nem kicsavarta, hanem dacos mozdulattal a bozótba hajította. Hiába is ment volna érte, a kőben lévő folyadék már bepiszkolódott.

Juraviel tűnődve bámulta a helyet, ahová a kő esett. Próbálta a dolgokat Elbryan szemével látni. Igyekezett beleélni magát a csalódottságába, felidézni a szörnyű tragédiát, amit a fiú átélt.

Ez nem jó. Bármi is történík, vagy történt korábban, ez a makacs viselkedés csakis katasztrófához vezethet. Juraviel hirtelen Elbryanra vetette magát. Egy szökkenéssel a levegőben termett, egyik kezével elkapta hátul a grabancát, a másikkal megmarkolta az állát, és a fiú hiába próbált védekezni, nem volt esélye. Az elf elfordította Elbryan fejét, és a vályú fölé kényszerítette. Tudta, hogy most jó sok lé tönkremegy majd, de úgy döntött, hogy a lecke megér ennyit.

A folyadék színe alá nyomta Elbryan fejét, felrántotta, aztán újra lenyomta. Harmadszor már hosszan tartotta lent Elbryant, és amikor végre engedte felbukkani a fiút, az kétségbeesetten hápogva terült el a földön.

– En a barátod vagyok – jelentette ki keményen Juraviel. – De nézzük mindketten a megfelelő szemszögből a dolgokat. Te n'Touel'alfar vagy, nem a Népből való. Azért hoztunk ide Andur'Blough Inninnessbe, hogy kószát neveljünk belőled. Ez tény: már elkezdődött és níncs vísszaút. Ha kudarcot vallasz, ha nem bizonyulsz méltónak az elfek barátságára, akkor nem engedhetünk vissza a világba azzal a tudással, amit rólunk és a szokásainkról szereztél.

Elbryan már tiltakozott volna a rabság gondolata ellen, de Juraviel komoran folytatta: – Viszont itt sem maradhatsz.

Elbryan nem értette. Nem mehet el, de nem is maradhat. Ez hogy lehet?

Leesett az álla, amíkor felfogta a harmadik lehetőséget, és arra gondolt, hogy Tuntun fogja kivégezni.

Meghunyászkodva hallgatott, s folytatta a munkát. Juraviel magára hagyta.

Aznap éjjel Elbryan ott ült a dombján a csillagos ég alatt, és egyedül volt a gondolataival. Tudata peremén régi életének képei köröztek. Próbált a jelenre koncentrálni, a csillagos ég egyszerű szépségére, a végtelenség és örökkévalóság kérdéseire. Ezek a gondolatok azonban a halandóság felé vezettek, és eszébe juttatták a családját, a barátait.

Ezt az érzelmi zűrzavart csak tovább fokozták vegyes érzelmei az elfekkel szemben. Nem értette ezeket a lényeket, akik az egyik pillanatban vidámak és szinte gyerekesek, a másikban pedig kémények és halálosak. Még Juraviel is! Elbryan barátként gondolt rá, és Juraviel talán valóban a barátja is a maga nem-emberi módján, de az a könnyedség és hevesség, ahogy délután a víz alá nyomta őt, elképesztő és ijesztő. Elbryan mindig is egy kicsit harcosnak tartotta magát. Elvégre ölt már goblint, habár teste még messze van az érettségtől. Az elfek fürgeségével, tökéletes egyensúlyérzékével szemben azonban tényleg csak kezdő. Juraviel, aki könnyebb és kísebb nála, hihetetlen könnyedséggel térítette le, egyetlen egyszerűmozdulattal, amit Elbryan nem tudott hárítani.

És most itt van egy elbűvölő és ijesztő világban, megosztja az erdőt ezekkel a lényekkel, akiket nem érthet meg és nem győzhet le. Elbryan úgy érezte, hogy egyedül van az egész világegyetemben, hogy körülötte minden – a világ, az elfek, a goblínok, akik megtámadták Dundalist, és a falu népe – csak álom, az ő álma. Rájött, hogy ez eléggé önhitt gondolat, már-már bűnös büszkeség, de annyira ki volt zökkentve önmagából, annyira jelentéktelennek és sebezhetőnek érezte magát, hogy elviselte a lelkiismeret szúrásait a józan esze érdekében.

Ezen a dombon, ez alatt az ég alatt Elbryan mert Istent játszani, és ez a belső játék végre lehetővé tette, hogy csendes álomba szenderüljön, aztán elszántan ébredjen, és folytassa, fogcsíkorgató önbízalommal, reménykedve abban, hogy ma már forró gulyást eszik ebédre. Összeszedte kosarait és rohant a mocsárhoz.

És amikor visszaért a tizedik, utolsó vödörhöz, látta, hogy a teája még gőzölög.

Nehéz, kimerítő munka volt ez, mely vég nélkül ismétlődött mindennap. De nem eredmény nélkül. Ahogy a hetek hónapokba fordultak, aztán egy évbe, kettőbe, Elbryanban már senki sem ísmerte volna fel az alacsony, vékony fiút, akit Jilseponie egyszer meg is vert. A lábai megerősödtek és megügyesedtek a cipekedésben és a csapdák kerülgetésében. A mellkasa, a válla megszélesedett, a karján, de főleg az alkarján pedig acélos izmok dagadoztak.

Tizenhat éves korára Elbryan Wyndon erősebb volt, mint az apja.

Pedig Olwan Wyndon annak idején a legerősebb volt Dundalísban.

11. fejezet

Macska, a Kóbor

– Sarokasztal, Macska – kiáltotta Graevis Chilichunk, a Cimboraság útjának – Palmaris legjobb fogadójának – csaposa és tulajdonosa. A Cimboraság útja, vagy az út, ahogy röviden nevezték, nem volt nagy intézmény. Mindössze egy tucat apró különszobával és egyetlen közös hálószobával dicsekedhetett emeleti szállásrészében, ivójába pedig alig százan fértek be, jobbára állva. Graevis, ez a kövér, kopaszodó fickó mégís mindig nevetett, vidám volt és jó kedélyű, s fogadóját úgymond az olcsó helyek legjobbikává emelte. Palmaris nemes vendégei inkább az elegánsabb helyeken szálltak meg, a herceg kastélyához közel, a szerényebb kereskedők és vándorok azonban, ha ismerték, keresve sem találtak a Cimboraság útjánál jobbat. Az útban egyetlen ezüstpénzért meleg ételt lehetett kapni, s egy mosoly – akár fizető vendégről volt szó, akár nem – könnyen kícsalt akár Graevisből, akár valamelyik törzsvendégből egy csodálatos mesét. Az útban mindig égett a kandalló tüze, mindig puhák voltak az ágyak, s mindig hangos a dal.

A lány mélyet sóhajtott, és igyekezett kisimítani állandóan ráncolt homlokát, miközben a sarokasztalnál ülő három férfi felé indult. Tudta, hogy figyelik, ahogy megy: a férfiak mindíg így nézték. Tízenöt év körül járt, de teste őt évvel idősebbet mutatott. Nem volt magas, alig öt láb négy hüvelyk, de ettől csak még hosszabbnak és dúsabbnak tűnt szőke sörénye. Megrázta fürtjeit, mert az izzadtságtól és az imént készített étel zsírjától haja kellemetlenül a nyakába tapadt.

– Ó, itt a csinos hölgy! – turbékolta az egyik fickó. – Legyél jó kislány – tette hozzá pajkos kacsintással.

A lány – Macska, a Kóbor, így hívta az út népe – hiába próbálta útját állni egy keserű grimasznak. De gyorsan észbe kapott és felöltött egy vigyort, amiről remélte, hogy legalább némileg emlékeztet egy mosolyra. Nem mintha az ülő férfi az arcát nézte volna: ilyen magasra sosem jutott el a tekintete.

A lány újabb mély lélegzetet vett. Graevisre, a drága Graevísre gondolt, aki kimentette a múltból, amire nem emlékezett. A férfira, aki magához vette a megtört kislányt, s kedves mosolyával, meleg szívével elősegítette a gyógyulást, legalábbis annyira, hogy újra élni tudjon. A szeme sarkából látta Pettibwa Chilichunk, Graevis feleségének táncszerű mozgását. Amikor Macska először meglátta az asszonyt, egyszerűnek gondolta. Pettibwa mindig nevetett, s tánclépésben vitte a tálcákat egyik asztaltól a másikig. Minden lépésnél megcsipkedték, megölelgették a törzsvendégek, de őt nem zavarta. Sőt, szerette. Ha volt szabad keze, akkor visszacsípett, vagy felrántotta a bizalmaskodó férfit a helyéről, és táncot lejtett vele. Mindezt pedig olyan kedélyesen tette, hogy sem Graevis, sem a táncpartner hozzátartozója nem bánták.

A komor Macska lassan ismerte ki Pettibwát. Az asszony távolról sem volt egyszerű teremtés. Egyszerűen mindenekfölött szerette az életet és embertársait.

Macska is szerette őt – épp úgy, mintha saját anyja lett volna, pedig nem emlékezett az igazi anyjára. Mégis úgy gondolta, hogy nem tud elképzelni ennél nagyobb szeretetet senki iránt. Ez a gondolat néha a szokottnál is szomorúbbá tette.

Felvette a rendelést – nem meglepetés: mindössze három korsó a legolcsóbb sörből –, és a pult felé fordult. Megtorpant, amikor a kacsingató csattanósan rávert a farára, és csak állt, ahogy a nevetés felcsattant. Legszívesebben kiterítette volna a földre a fickót, s akik ismerték Macska vérmérsékletét, tudták, hogy könnyen meg is tenné, de ekkor tekintete találkozott Graevis pillantásával. A csapos minden gesztusa, fejmozdulata azt súgta, hogy hagyja ennyiben.

Nem mintha Graevis nem védte volna meg. Teljes szívvel és lélekkel a családba fogadta a lányt, s úgy szerette, mint édesfiát, a savanyú Gradyt. Macskát senki sem használhatta ki, amíg Graevis – vagy Pettibwa – lélegzik, de az útban egy ilyen legyintés nem volt nagy ügy, főleg a háziasszony mindennapos produkcíóí mellett.

A lány nem nézett hátra, ahogy az italokért indult.

– Vedd bóknak, szívecském – súgta neki Pettibwa kedvesen.

– Reggel ki kell mosnom a ruhámat – felelte Macska.

– Jaj, mindig olyan komoly vagy! – csipkedte meg a lány arcát a fogadósné. – Biztosan tudod, milyen hatással vagy a férfinépre.

A lány elvörösödött és elfordult.

– Hisz csinos vagy, vagy mí! – búgta Pettibwa mosolygós gúnnyal, és megsímogatta Macska haját. – Ha még mosolyognál is, az egész világ visszanevetne rád!

A lány lehunyta a szemét, és érezte a szelíd simogatást a fején. Az anyja is ugyanígy csinálta? Érezte, hogy akkoriban sokkal rövidebb lehetett a haja. Még fiatal volt és egyetlen hatalmas kalandnak látta a világot. A gonosz csak mese volt a meleg kandalló mellett, vagy elképzelt démon, ami ellen a gyerekek játékból harcoltak.

A pillanat azonban hamar elmúlt, s a Kóbor Macska újra a nyüzsgő ivóban találta magát. Halványan elmosolyodott és biccentett Pettibwa felé, aki visszakacsíntott. Az asszony felvette tálcáját és elsietett a tömegben.

– Ha háborgat a fickó, csak szólj – mondta Graevís, miközben tálcára tette a három sört. – Nem kell játszanod vele, ha nem akarsz.

Macska bólintott, és egy kicsit megint elmosolyodott. Tudta, hogy Graevis igazat beszél: itt ő irányítja a dolgokat, és nem a vendégek. De ismerte az út szokásait, hangulatát, s igazán nem akarta megnehezíteni a kocsmárosék dolgát.

Felemelte a tálcát és átkígyózott a termen a sarokasztalhoz. A poharakból alig egy-két csepp löttyent ki. A dévaj részeg hangtalanul kacagott, nyilván elnémította a sok ital. – Majd találkozunk, ha a kandalló tüze leégett – jelentette ki. – Van egy felesleges aranyam.

Durva röhögéséhez ezúttal társai is csatlakoztak.

Macska ügyet sem vetett rájuk, csak a poharakat rakosgatta az asztalra.

– Akkor legyen kettő, de megszolgáld! – dörögte a férfi, s amikor Macska továbbra sem figyelt rá, elkapta a lány karját.

Macska másik keze lendült, és olyan hirtelen feszítette vissza a részeg hüvelykujját a csuklója felé, hogy az italtól kába alak szinte fel sem fogta, mi történik. Egyszerre kibillent egyensúlyából és a földön találta magát, a csinos felszolgálólány pedig már messze járt. A cimborák a hasukat fogták nevettükben.

Macska tűrte a részeg sértegetéseit, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Pettibwa ezt valahogy másképp, jobban intézte volna el. Az asszony azt mondta volna, hogy két arany valóságos sértés egy magafajta hölgynek, aztán azt is hozzátette volna, hogy semmi pénzért nem bújna ágyba egy olyan férfival, akí nem Ismeri a „fürdeni” szót.

Pettibwa finoman oldotta volna meg a dolgot, a saját humorát fordította volna a fickó ellen, s hülyét csinált volna belőle, de olyan ügyesen, hogy az rá sem jön.

Most viszont átkozódott a leterített részeg. Macska elkapta a „lotyó” szót, s nem volt meglepve, amikor Graevis, és néhány törzsvendég elkomoruló arccal indult a fickó felé.

A lány végigszenvedte a kényszeredett bocsánatkérést, aztán elfordult. Nem akarta látni, ahogy Graevis nem túl finoman kihajítja a részeget az utcára, majd kituszkolja a két cimborát is.

Macska talán még jobban szenvedett azoktól a mohó fiatalemberektől, akik mindig készen álltak, hogy megvédjék a becsületét, s most is mindent felajánlottak neki, a részeg elagyabugyálásától egészen a megöléséig. Az egyik jólöltözött fiatalember, akinek értelemtől csillogó barna tekintete és higgadt magatartása jó nevelésre utalt, mosolyogva bólintott Macska felé: így kérte a lányt, hogy őt válassza bajnokának. A lány hosszan nézte a fiút – ahogyan ül, ahogy mozog – és semmi kételye sem volt afelől, hogy a vitéz jól ért a derekán lógó kard használatához. Egy szavára összekaszabolná mind a három cimborát.

Macska jól tudta ezt, és azt is, hogy sokan mások is boldogan megvédenék. Ezt bóknak is vehette volna, de Kóbor Macska gyűlölt a figyelem középpontjában lenni, s utálta az atyáskodó hősjelölteket, akik – az egy Graevis kivételével – pontosan ugyanazt akarták, mint a kipenderített részeg. Az ő módszerük finomabb, közvetettebb volt, de becsülettel elérendő céljuk épp ugyanaz, mint amit a részeg próbált pénzzel megszerezni.

A lány még egy órát dolgozott, s mikor mosolya nem tért vissza, Graevis nagylelkűen pihenni küldte. Macska ellenkezett, mert félt, hogy távozásával minden teher Pettibwára hárul, az asszony azonban csak legyintett, s szinte kituszkolta az oldalajtón, a család szállására. Macska hálásan hátranézett, s Pettibwa kerekded vállai fölött újra meglátta a jól öltözött fiatalembert, aki őt figyelte, és még egyszer ráemelte poharát.

A lány hirtelen támadt zavarral sietett kifelé.

Az ivó zsongása egy csapásra megszűnt, ahogy a súlyos ajtó becsukódott mögötte, s ő ott maradt a boldog magányban – azazhogy majdnem, mert hamarosan észrevette, hogy Grady Chilichunk is a házban van, és fel-alá járkál kicsiny szobájában.

Macska felsóhajtott: más se hiányzott most neki, mint a fiú. Grady jóképű, harminc körüli fiatalember volt, majdnem kétszer annyi idős, mint Macska, éles barna tekintettel. Külsőre a fiatal Graevis hű mása volt, természetében azonban nem is lehetett volna ennél különbözőbb az apjától. Grady az első naptól fogva zavarta a lányt. Nem a durvaságával, ahogy a részeg, vagy az incselkedésével, ahogy a jólöltözött fiú. A négy év alatt Grady egyszer sem nézett rá úgy, mint vonzó nőre. Mindig udvariasan viselkedett fogadott húgával, talán túlságosan is udvariasan. Folyton merevnek tűnt, s ahogy a lány egyre jobban kezdte megérteni a világ dolgait, rájött, hogy Grady jogos öröksége veszélyeztetőjét látja benne.

Nem mintha Grady valóban törődött volna a Cimboraság Útjával. Alig tette be a lábát a fogadóba. A bevételt azonban szerette, s a lány tudta, hogy ha Graevisék akár csak az üzlet egy részét is ráhagyják, Grady nem fog örülni.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Grady, aki előjött a szobájából. Művelt beszéde éles ellentétben állt szülei egyszerű kifejezésmódjával. Grady magasabb rendűnek tekintette magát. Fontos embernek tartotta önmagát, s a legdrágább helyekre járt a herceg kastélya környékén, sőt, néhányszor magában a kastélyban is megfordult. Macska arra gondolt, hogy biztosan ismeri azt a jól öltözött fiatalembert az ivóban: a lovag talán éppen az ő meghívására jött az útba.

– Nincs dolgod? – reccsent rá Grady.

Kóbor Macska beharapta a száját. Nem tetszett neki a leereszkedő hang. – Többet dolgoztam ma este, mint te az,elmúlt két évszakban összesen – felelte.

Grady rámeredt. – Egyesek arra születtek, hogy végigdolgozzák az életet – kezdte. – Mások pedig arra, hogy éljék és élvezzék.

Macska úgy döntött, hogy ezen nem érdemes vitatkozni. Megcsóválta a fejét, a székre dobta kötényét, felkapta a köpenyét és kiment a palmarisi éjszakába.

Hideg szellő fújt az öböl felől, süvítve a város házai között. Palmaris a második legnagyobb város volt Medvehonc királyságában Ursal, a királyváros után, amely feljebb feküdt a folyó mentén. De a két város közül egyik sem volt olyan népes, mint Behren déli királyságának zsúfolt települései. Kóbor Macska, aki a Vadonvidék peremén nőtt fel, ahol már tíz ember is tömegnek számított, először elveszettnek érezte magát itt. Még most, négy év után sem érezte otthonának a várost, pedig ismert minden utcát, tudta, hova mehet, mit kerüljön el, s megszokta a nagy Masur Delaval sötét képét, a sós levegő szagát. Még Chilichunkék szeretete sem moshatta el egy régi fakunyhó képét, ami oly kedves volt neki. Szerette Graevist, Pettibwát, sőt, Gradyt is, de ők nem voltak, nem is lehettek a szülei, és sosem tudták pótolni azt a hajdani jó barátot, akire homályosan bár, de emlékezett.

A Macska megborzongott, ahogy gondolatai visszavitték az időben. Sok mindent nem tudott felidézni. Csak futó képeket látott, egy pillantást, egy csókot, ami talán meg sem történt. A nevek mind eltűntek az elméjéből, és ez volt a legrosszabb. Nem emlékezett a barátja nevére, nem tudta a saját nevét sem!

„Macska, a Kóbor”, suttogta undorral a hideg éjszakába, és figyelte saját lehelete elszálló páráját. Szerette volna, ha a neve is vele száll, bár tudta, hogy szeretettel, nyomorult sorsa iránti szánalommal adták neki, azért nem is ellenkezett.

Hátulról ment vissza a fogadóba, egy sötét sikátorban, ahol azonban nem volt oka félelemre, s felmászott egy esőcsatornán, a fogadó tetejének egyik lapos részére. Palmaris fényei ott ragyogtak a lába alatt, feje fölött az éjszakai ég csillagai. Ez volt a titkos rejtekhelye, ahol elmélkedni szokott. Mindig ide jött, valahányszor a munkája engedte, hogy egyedül lehessen emlékeivel, és megpróbálja összerakosgatni, hogy ki volt és honnan jött.

Rémlett neki, hogy sebesülten, kormosan és véresen bemegy egy faluba. Emlékezett rá, milyen gyengéden vitték be és kérdezgették, de ő nem tudott válaszolni. Ezután hosszú út következett egy kereskedőkaravánnal, amely kézműves tárgyakat hozott a kis falvakba, hogy elcserélje szőrmére és faanyagra, amiből árbocokat lehetett készíteni a Palmarisban épített hajókhoz. Graevis Chilichunk is tagja volt annak a karavánnak, hogy a Vadonvidéken beszerezzen egy bizonyos mocsi nevű különleges bort. Magához vette a szegény elveszett kislányt – ő találta kis a Kóbor Macska nevet –, a falusiak pedig boldogan szabadultak meg a kis árvától, hisz minden erejükre szükség volt egy esetleges goblintámadás idejére.

Macska nekidőlt a kormos kéménynek, s a forró téglák jólesően melengették.

Miért nem emlékszik a faluja nevére, vagy arra a helyre, ahol Graevis rátalált? Sokszor meg akarta kérdezni erről Graeviséket, de valami mindig visszatartotta. Mintha nem mert volna emlékezni. Egyik új szülője sem nógatta, hogy emlékezzen. Macska véletlenül meghallotta őket beszélgetni egy este, amikor megfogadták, hogy hagyják a lányt nyugodtan gyógyulni. „Talán egyszer majd visszatér az emlékezete”, mondta akkor Pettibwa. „Úgy jobb lesz.”

„És most már új neve van”, helyeselt Graevis. „Bár ha tudom, hogy rajta ragad, mást találok ki.”

Nevettek, és ez nem sértés volt, csak az öröm, hogy segíteni tudnak valakin, akinek szüksége van rá.

Macska teljes szívével szerette őket. Most azonban kezdett azon gondolkodni, hogy talán ideje kideríteni, ki ő és honnan jött. Feltekintett az égre. Felhősávok kúsztak a csillagok elé, megváltoztatva az égbolt képét. Sokszor lehet az ismerős dolgokat új szemmel nézni, gondolta Macska. Hagyta, hogy a roppant kupola magába szippantsa, a csillagok segítségével szivárgott át a fájdalmas korlátokon. Ezt az eget látta egész életében, és most ezt használta fel, hogy felidézzen egy másik helyet.

Emlékezett arra, hogy egy erdős lejtőn fut, és lenéz a falujára egy védett völgyben, aztán felemeli a tekintetét az északi égre, Dicsfény halovány színeire.

– Dicsfény motyogta, és rádöbbent, hogy amióta Palmarisba jött, sosem látta a tüneményt. Aggodalmasan ráncolta a homlokát. Létezik egyáltalán ez a Dicsfény, vagy csak fantáziált?

Ha létezik, akkor helytállóak az emlékei, és újabb darabját találta meg elveszett életének.

Arra gondolt, hogy visszamegy az útba és kérdezősködik erről a Dicsfényről, de hirtelen éles, fémes hang zavarta meg.

Valaki mászott felfelé az ereszen.

Macska nem ijedt meg túlságosan – amíg meg nem látta a részeg ismerős arcát a tető szélén.

– 0, szépségem – motyogta a piszkos arcú férfi. – Hát mégis kijöttél, hogy találkozzál velem.

– Tűnj el! – kiáltotta a lány, de a részeg felküzdötte magát a tetőre, és fel akart állni.

– Végre megkapom, amit akarok – mondta a fickó, és ekkor Macska egy másik embert hallott felmászni az ereszen. Tudta, hogy bajban van. Követték idáig mind a hárman, s nyilvánvaló, mit akarnak tenni vele.

Nevéhez illő fürgeséggel előreszökkent és térdét a részeg mellkasába vájta, majd mindketten elterültek a lapos tetőn. Félretolta a markolászó kezeket, és kétszer jó alaposan pofon csapta a férfit.

Aztán már talpon is volt megint, hogy szembeszálljon a második jövevénnyel, aki egy rúgással találta szembe magát, amikor arca kibukkant a tető felett. A nyaka hátrabillent, s mondani akart valamit, de Macska ismét állkapcson rúgta.

A fickó nyögve tűnt el a fekete semmiben, rázuhanva másik társára, akivel együtt bucskáztak le a földre. Két rúgás, két találat. Az akció azonban túl sokáig tartott. Amikor Macska vissza akart fordulni, az első részeg már elkapta, és erősen szorította hátulról.

A lány érezte a férfi forró leheletét a nyakán, orrába csapott az olcsó sör bűze. – Szépségem, hát itt vagy – suttogta a részeg. – Minél kevésbé ellenkezel, annál jobban fog tetszeni.

Megnyalta a lány fülét, vagy legalábbis meg akarta nyalni, de Macska hátravetett fejével az arcába vágott.

Az egyetlen emlék, amire Macska tökéletesen emlékezett a múltjából, nem egy kép vagy egy név volt, hanem egy érzés, egyfajta mély, tehetetlen harag. Most, a palmarisi Cimboraság Útja fogadó tetején előjött belőle ez az emlék. Most minden könnyet és sikolyt kiengedett magából, s olyan vadsággá alakította át, amire a részeg álmában sem számított.

Karmolni kezdte a férfit.

– Talán még jobb is, ha harcolsz! – hörögte a részeg, de nem figyelt oda eléggé, s hagyta, hogy keze a lány szája közelébe kerüljön.

A Kóbor Macska belemélyesztette fogait az egyik kézízületébe.

– Ó, te szajha! – ordította a férfi, és ütésre emelte a másik kezét.

Ehhez azonban el kellett engednie a lányt, Macska pedig megpördült és lebukott, a vállával fogva fel a csapást. Szinte meg sem érezte az érzelmek zűrzavarában. Felpattant és nekiesett a férfi arcának, szemének. A részeg széthúzta a kezeit, Macska viszont így könnyen belefejelhetett.

A lány kiszabadította a kezét és elkapta a részeg haját. Lerántotta a fickó fejét, de közben már emelte is a térdét. A férfi hátraesett, de Macska még nem végzett.

A lány áldozata nyakába mélyesztette térdét.

– Elég! – hörögte az áldozat. – Békén hagylak.

Macska azonban nem hagyta békén őt. Ütötte-vágta, rugdosta, harapta, karmolta. A viharvert részegnek végül sikerült feltápászkodnia, s egyenesen leugrott a tetőről.

Macska látta, hogy fény világít odalent a sikátorban. Kiment a tető szélére, és arra számított, hogy az egyik cimbora mászik fel az ereszen. Remélte, hogy így lesz.

Teljesen meglepte, amit látott. A részeg mozdulatlanul feküdt és nyöszörgött, sebeiből, betört fejéből pedig folyt a vér. A második cimbora a fal mellett ült, s a sípcsontját markolászta. A lába tört el az esésben: Macska látta a bőr alól kikandikáló törött csontvéget.

A harmadik ember állt, kezét a feje fólé emelve, szemben a fallal a Macska alatt, hátának szegezve egy kardhegy.

– Sikoltást hallottam – szólt a jól öltözött, barna szemű, vakító mosolyú férfi az útból. – Miután elmentél, én is hamar kijöttem – magyarázta. – Nem volt miért tovább maradni.

Macska érezte, hogy vér önti el az arcát.

– Hősnek mondhatnám magam – tisztelgett kardjával a lánynak. – De úgy látom, hogy inkább megmentettem ezt a hármat itt.

Kóbor Macskának fogalma sem volt, mit válaszoljon a gáláns úrnak. Haragja elpárolgott. Megfordult és visszahúzódott a tetőre.

Néhány kényelmetlen perc után a fiatalember felkiáltott hozzá, de mielőtt a lány válaszolhatott volna, hangok hallatszottak, s emberek – köztük Graevis – zúdultak ki a sikátorba.

Kóbor Macska nem akart szembenézni velük. Zavarban volt, szégyellte magát. Egyedül akart lenni, de tudta, hogy erre nincs lehetőség, miközben egész Palmaris őt keresi. Nagy levegőt vett és az ereszhez lépett, hogy leereszkedjen. Nem nézett senki szemébe, és azonnal Pettibwa keblére bújt, ahogy meglátta az asszonyt. Súgva kérte Pettibwát, hogy vigye őt a szobájába.

12. fejezet

A szélfutó

Végtelenek voltak a napok. Kelés hajnal előtt, fekvés éjfél után. Avelyn, Quintall, Pellimar és Thagraine testvérek megtanulták, hogyan maradjanak életben, sőt, viruljanak, alig négy óra alvással. Megtanulták a meditáció legmélyebb formáit, melyek segítségével húsz perc alatt ki tudták magukat pihenni annyira, hogy még hosszú órákig tovább dolgozzanak. Nappal együtt tanultak osztálytársaikkal, megismerték vallási kötelességeiket, az apátság napi teendőit, s a harci módszereket. Vecsernyék után a képzés áttevődött a kövek tudományára – azok fölszedésére, a felszedést közvetlenül követő előkészítés szertartására, a kövek-mágikus tulajdonságaira. Ezen felül kitanulták a tengeri életet is. Órákat töltöttek egy apró csónakban hánykolódva a Mindenszentek-öböl hullámain.

Avelyn nem tudott lépést tartani társaival a harcművészet vagy a tengerészet terén, s a vallási oktatás is egyre inkább csalódással töltötte el. Úgy érezte, hogy minden egyes megtanult szertartás megöli benne a rejtély egy darabját, s így annak szentségét. Isten tizenöt Szent Parancsa, a jóság szabálya valóban Isten sugallata, vagy csak a civilizált társadalom rendjét segít fenntartani? Az ilyesfajta kérdések megtörték volna Avelynt, ha nincsenek azok az esti leckék, mert a Gyűrűkövekben az ifjú végre megtalálta ideáljai igazolását. A kőmágia rejtelmeit nem lehetett emberi hatalom- vagy rendvággyal megmagyarázni. Avelyn szemében a kő valóban Isten ajándéka volt, a mennyek mágiája, az örök élet és dicsőség ígérete.

Ezért szenvedte végig a nappal kegyetlen óráit, a harcokat, amelyekben Quintall mindig legyőzte őt. A harmadik év elejére észrevehetően fokozódott a négy diák közti féltékenység. Avelynt és Thagraine-t nevezték ki formailag a két Előkészítőnek, akik kimennek Pimaninicuit szigetére, hogy összeszedjék és előkészítsék a köveket, míg Quintall és Pellimar a hajón maradnak, s csak akkor lépnek a szigetre, ha az első pár kudarcot vall. Az úr 821. évében, a kőzápor évében, a tengeri utazás nem számított túl biztonságosnak, így szükség lehetett helyettesekre is.

Quintall könnyedén felülmúlta három társát harcművészetekben. Hihetetlenül erős volt, zömök termete és alacsony súlypontja előnyére szolgáltak a küzdelemben. Vég nélkül kínozta Avelynt. Avelyn nem egy esetben meg volt győződve róla, hogy Quintall meg akarja ölni. Mi is lenne jobb megoldás arra, hogy Pimaninicuitra jusson?

Ez a gondolat több mint nyugtalanító volt a szelíd Avelyn számára, de ironikusnak érezte, hogy éppen Quintall haragja a bizonyíték arra, hogy nem ő a legalkalmasabb az utazásra. Avelyn a szíve mélyén tudta, hogy fordított helyzetben, ha Quintallt választják, és nem őt, ő teljes szívéből támogatta volna társát, vigaszt nyert volna abban, hogy egyáltalán elmehet az útra, s bízott volna benne, hogy a mesterek jól ítélik meg a diákokat. Amellett éjszaka, de főleg akkor, ha ténylegesen dolgozni kellett a kövekkel, könnyedén bebizonyította, hogy ő a megfelelő ember. A negyedik évre már senki, még a mesterek sem tudták a kőmágiát olyan teljesen, könnyedén előidézni, mint Avelyn. Még a szkeptikus Siherton mester is – aki továbbra is élt fenntartásaival Avelyn emberi mivoltát illetően – elismerte, hogy ő a kézenfekvő választás, Isten választása Pimaninicuitra. Siherton szoros kapcsolatot tartott fenn Quintallal és szorgalmazta a fiú kiválasztását – de Thagraine helyére, és nem Avelynéra. A harmadik évre Siherton mester felbecsülhetetlen értékű közvetítő lett a két rivális között, s rávette Quintallt, hogy kicsit fogja vissza féltékenységét.

Az úr 821. évének első három hónapja izgatott várakozással telt St.-Mere-Abelle-ben. Szinte mindennap – amikor az idő elég jó volt ahhoz, hogy a fiatalabb szerzetesek kimenjenek az udvarra –, a Mindenszentek Öble felé tekingettek, s a fejüket csóválták, ha jégtáblákat pillantottak meg a vízen. Amint közeledett Bafway, a harmadik hónap, melynek vége a tavaszi napéjegyenlőséget jelezte, valóságos versengés kezdődött, hogy ki pillantja meg elsőként a bérelt hajó négyszögletes vitorláit.

Bafway hava hosszúnak és eseménytelennek bizonyult. Elmúlt a tavaszi napéjegyenlőség, s valahányszor javulni látszott az idő, újabb hidegfront zúdult le az Alpinadorról, veszedelmesen felborzolva az öböl vizét.

Ahogy a negyedik hónap, Toumanay is elmúlt, a suttogások egyre merészebbek lettek, s az idősebb szerzetesek, de még a mesterek is elismerték, hogy valóban áldott időszak ez, s a hajó valóban útban van St.-Mere-Abelle felé. Az egyetlen titok a hajó következő úti célja maradt, hisz csak a mesterek s a négy kiválasztott ismerte Pimaninicuit nevét.

Avelyn gondolatait teljesen betöltötte a sziget és az előtte álló hosszú utazás. Alig számolt a veszedelmekkel, habár tanulmányai során hallhatta, hogy sok szerzetes sosem tért vissza – viharok, powrik vagy a Miriani-óceán óriási kígyói kapták el őket. De még a sikeres utakról sem jött vissza mindenki, hisz a betegség mindennapos vendég volt a hajók fedélzetén. Avelyn csak a célra koncentrált, csakis magára a szigetre. Az olvasott szövegek alapján buja növényzetet és egzotikus virágokat képzelt el, s önmagát, ahogy köztük áll, s színes kövek záporoznak körülötte, miközben a levegőt isteni muzsika tölti be.

Persze tisztában volt az elképzelése abszurditásával. Amikor a hullás megkezdődik, Előkészítő társával együtt a föld alatt rejtőznek el a meteorzápor elől. A zápor vége után is kell majd várniuk egy darabig, amíg a forró kövek kihűlnek, utána pedig annyi lesz a munka, hogy nem lehet elmélkedni.

De a kemény valóság s a pusztulás lehetősége ellenére Avelyn várta talán leginkább azoknak a fehér vitorláknak a felbukkanását. Ezt tekintette élete csúcspontjának, a legnagyobb örömnek, ami valaha is érheti. Mindennél közelebb juthatott most Istenhez.

Toumanay alig múlt el, amikor a kétárbocos gálya megérkezett. Avelyn az egész délelőttöt áhítatos imába merülve töltötte, az utasítások szerint, s amikor az apát szobájába hívatták, úgy reszketett, hogy Jojonah mesternek kellett őt támogatnia. A három másik kiválasztott már a tágas irodában várakozott, amikor Avelynék megérkeztek. St.-Mere-Abelle minden mestere jelen volt, az apáttal és két idegennel együtt, akiket Avelyn nem ismert. Az egyik magas volt és karcsú, a másik alacsonyabb, idősebb, s olyan ösztövér, mintha egy hónapja nem evett volna. Avelyn úgy sejtette, hogy a magasabbik a bérelt hajó kapitánya. Fensőbbségesen, magabiztosan állt, kezét díszes tőrén nyugtatva. A fülétől az álláig durva sebhely húzódott, s társával ellentétben gondosan borotvált volt az arca, takaros bajusza kivételével, mely a szája mellett kackiásan felfelé kunkorodott. Sötétbarna szeme színe szinte összeolvadt a pupilla feketéjével, hosszú fekete haja göndören borult a vállára, hóna alatt pedig széles, felhajtott karimájú, tollas kalapot tartott. Ruházata kissé elhasznált volt, de elegáns, különösen aranybrokát, ékköves vállpántja. Ez a ruhadarab igencsak felkeltette Avelyn figyelmét, mert érezte, hogy az ékkövek közül legalább egy nem pusztán a díszítést szolgálja.

Avelyn próbált nem udvariatlanul bámulni. Nem tudta, hogy ez a fickó, aki nem tartozik a kolostorhoz, hogyan kerülhetett egy szent kő birtokába. Nyilván az apát és a mesterek is felismerték a kő igazi természetét.

Avelyn azonban hamar megnyugodott: ha mindenki felismerte a követ, és nem zavarja őket, akkor nincs baj. Talán a kő fizetség volt a hajóért, vagy esetleg csak kölcsönbe adták a veszedelmes útra. Avelyn nem törődött többet ezzel.

Inkább a másik férfi keltette fel a figyelmét, aki állandóan hunyorgott. Kidülledő szemei idegesen cikáztak egyik emberről a másikra. Feje zavartan remegett vékony pulykanyakán. Ruházata legalább olyan öregnek tűnt, mint ő maga, s egyes helyeken annyira kikopott, hogy kilátszott a napszítta bőr. A férfi piszkos és szürke volt, rendezetlen rövid hajzattal és gondozatlan szakállal. Avelyn egyszer hallotta a „sós kutya” gúnynevet a tengerészekkel kapcsolatban, s úgy találta, hogy erre az emberre nagyon is ráillik a csúfolódás.

– Quintall testvér, Pellimar testvér, Thagraine testvér és Avelyn testvér – mutatott végig rajtuk Markwart, ők pedig meghajoltak a vendégek felé. – Átadlak benneteket Adjonas kapitánynak, aki a Szélfutár nevű hajó tulajdonosa, és jobb kezének, Bunkus Smealy-nek. – A büszke kapitány meg se mozdult, Bunkus azonban oly vadul hajlongott, hogy majdnem elesett, de az apát hatalmas íróasztala megtartotta.

– Adjonas kapitány ismeri úti célotokat – szólt Markwart. – S biztosak lehettek benne, hogy az ő hajója a legkiválóbb a Mirianon.

– A dagály egy órával hajnal után lesz a legmegfelelőbb – szólalt meg Adjonas tiszta, erőteljes hangon, mely jól illett magas pozíciójához. – Ha lemaradunk a dagályról, elveszítünk egy teljes napot. – Kemény pillantást vetett a fiatal szerzetesekre, mintha máris tudtukra akarná adni, hogy a hajó az ő birodalma. – Ez pedig nem lenne bölcs dolog. Küzdenünk kell az időjárás ellen egészen addig, amíg az öböltől délre nem fordulunk. Minden nap, amit ilyen magasan északon töltünk, a kudarc esélyét hordozza.

A négy fiatal összenézett. Avelyn egyetértett a kapitány véleményével, s megnyugtatta a férfi parancsoló, bár kissé hideg magatartása. Azt is látta, hogy társai nyilvánvalóan nem osztják véleményét. Quintall a homlokát ráncolta, mintha sértené, hogy egy egyszerű kapitány ilyen erőteljes hangot használ vele szemben.

Markwart apát is megérezte a hirtelen feszültséget. Megköszörülte a torkát. – Elmehettek – mondta a négy diáknak. – Egyetek, aztán menjetek a szobáitokba. Mára fel vagytok mentve minden kötelezettség és szertartás alól. Békéljetek meg Istennel, és készüljetek fel az előttetek álló feladatra.

A négy fiatalember kíséret nélkül hagyta el a szobát, s alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, Quintall nyíltan panaszkodni kezdett.

– Adjonas kapitány téved, ha azt képzeli, hogy ő parancsol – jegyezte meg, mire Thagraine és Pellimar is bólogatott.

– Az övé a hajó – felelte Avelyn.

– De mi béreljük – vágta rá Quintall. – Adjonas parancsol a legénységnek, hogy végrehajtsák a feladatot, amiért megfizetik őket, de nekünk nem. Ezt vésd az eszedbe. A hajón te és Thagraine csak Pellimarnak feleltek, Pellimar pedig csak nekem.

Avelynnek erre nem volt mit válaszolnia. Az úti rangsort valóban így határozták meg már korábban. Míg Thagraine és Avelyn voltak felül a küldetés teljesítésénél, addig Quintall és Pellimar lettek a vezetők az út során. Avelyn ezt hajlandó is volt elfogadni, mert ha a tengeren komolyra fordulnak a dolgok, Quintall, a legerősebb és legügyesebb tud a legtöbbet tenni.

Avelyn otthagyta a többieket, s a szobájába indult, ahogy az apát meghagyta. Már messze járt, de még mindig hallotta a panaszkodást az apát ajtaja előtt. Tudta, hogy Quintall és a többiek még akkor is hőzöngenek majd, amikor ő már a szobájában térdepel és imádkozik.

A reggeli szertartás a legnagyszerűbb esemény volt, amit Avelyn a kolostorban töltött négy és fél év alatt átélt. Több mint nyolcszáz szerzetes, a Rend minden tagja – azokkal együtt, akik nem bent éltek, hanem misszionáriusként szolgáltak az öböl menti területen – ott állt a dokkoknál, s hangjuk közös dalba forrt össze. Az apátság harangjai szüntelenül csengtek-bongtak, felkeltve a közeli St.-Mere-Abelle lakóinak kíváncsiságát. A szertartás még hajnal előtt kezdődött, s egyre újabb magaslatokra emelkedett, amikor a nap felbukkant a víz felett. Egyik ima a másikat követte, s minden dal hangosabban zengett, mint az előző.

A Szélfutár legénységének csónakban ülő négy tagja – a csónak a dokkoknál hánykolódott a vízen – vigyorogva ülte végig az egészet. Jól szórakoztak, de nem voltak lenyűgözve. Avelyn látta, hogy a legénység többi tagja a hajó korlátjánál áll. A Szélfutár mintegy ötven yardnyira a parttól vetett horgonyt.

A tengerészek mit sem törődtek a fontos küldetéssel, csak a fizetség érdekelte őket – az arany, meg a csecsebecsék, amiket Markwart még ígért. Avelyn megint a kapitány vállpántjába erősített szent kőre gondolt, s e gondolat kissé zavarta. Ha ez az ember olyan vallástalan, mint a legénysége, akkor semmiféle okból nem rendelkezhet ilyen ékkővel.

Avelyn sejtette, hogy ez csak az első felvonás. A hosszú út – majdnem nyolc hónapig lesznek távol – tartogat még megpróbáltatásokat, s nem csak testi értelemben.

Bunkus Smealy nemsokára félbeszakította a szertartást. – Indulás! – kiáltotta reszelős hangján.

Az apát, aki a legközelebb állt a csónakhoz, a tengerészre nézett, aztán a hirtelen elcsendesedő gyülekezetre. Intett Sihertonnak, mire a mester a dokkhoz vezette a négy kiválasztottat. – Isten kegyelme legyen veled – mondta mindegyikőjüknek, amint beléptek az ingatag csónakba. Avelyn majdnem elesett, és jó alaposan beverte a lábát a dokk oldalába. Elkapta Quintall és Siherton közös pillantását. Riválisa arcán undor tükröződött, Siherton azonban némán jelezte neki, hogy kötelességei előbbre valóbbak személyes érzelmeinél.

Avelyn látta a mester nézését és Quintall válaszpillantását. Tudta, hogy Quintall gyűlöli őt és féltékeny rá, de mindenáron meg fogja védeni az úton, oda-vissza.

Vagy legalábbis oda.

Dalok kísérték őket az öblön keresztül, s Quintall vezetésével felmásztak a Szélfutár fedélzetére, ahol Adjonas kapitány várta őket rezzenetlen arccal.

– Engedélyével, uram... – köszöntötte Quintall, ahogy tanulta. Adjonas kurtán biccentett, s a szerzetesek elmentek mellette.

Avelyn a derékig érő, díszes korlátnál maradt, s egy ideig nézte a kolostor egyre kisebbedő sziluettjét. Az örvendező dalok hangja csakhamar elenyészett. A partvidék csipkés hegycsúcsai szürke folttá mosódtak össze, s a Szélfutár, mely a kikötőben oly nagynak és lenyűgözőnek látszott a védett kikötőben, most apró játékszer lett a Mirian hatalmas ereje mellett.

13. fejezet

Rohanás egy hosszú, hosszú úton

Elbryan megdermedt, amikor a hó megroppant a lába alatt. Lassan, egyenletesen lélegzett, s hagyta, hogy ez az érzés szétterjedjen egész testében, kilazítva az izmokat, hogy harmóniát s tökéletesebb egyensúlyt teremtsen. Látta a szarvas hátát a következő emelkedő mögött. A feje nem emelkedett föl: nem hallotta meg az apró zajt.

Azt az apró zajt, amely oly tisztán visszhangzott Elbryan fülében!

A fiú megállt, hogy elgondolkodjon haladásán. Múlt ősszel – ami a negyedik volt számára Andui Blough Inninnessben –, ötven lábnyira sem tudott megközelíteni egy ilyen óvatos jószágot. Tavaly még észre sem vette volna ezt a mostani hibás lépését. Az elfek keményen, nagyon keményen dolgoztak vele. Továbbra is gyűjtötte a tejköveket, de most már minden nap forró ételt evett, s könnyedén elkerülte a legravaszabb elf csapdákat is. A nap további része azonban már nem volt az övé, mert az elfek a délutánjait és kora estéit az állatok és a növények megismertetésével töltötték ki. Magtanulta felismerni a különféle növényeket és tulajdonságaikat, esetleges orvosi felhasználásukat. Megtanult zajtalanul járni – habár még így is ormótlannak érezte magát a kecses kis elfek mellett. Megtanulta igazán megérteni és felismerni az őt figyelő állatok látásmódját, s azt, hogy bele kell olvadnia az erdő hátterébe. Megtanulta a világot az egyes állatok érzékeivel látni, megértette félelmeiket és szükségleteiket. Egy mókus vagy nyúl előtt már tudott olyan bizalomkeltően viselkedni, hogy az állatok a kezéből egyenek. Egy szarvas előtt pedig, amely oly tünékeny...

Alig hat lépésnyire volt, észrevétlenül, nyílt terepen.

Újra az előtte álló feladatra figyelt, a legnehezebb hat lépésre. Megfigyelte a levegőt, az arcába fújó enyhe szelet. A tél még mindig uralkodott a völgynek ebben a részében, de szorítása gyorsan enyhült. A szarvas gond nélkül talált füvet a hófoltok között, s efeletti öröme talán a szokásosnál kissé vigyázatlanabbá tette.

Elbryan nem tudta elfojtani mosolyát. Mohóság támadt föl benne, az a nagyon is valós remény, hogy ezúttal megérintheti az állatot. Tett egy lépést, aztán még egyet.

De túl gyorsan, s nem maradt ideje megtalálni az egyensúlyi pontját.

A szarvas feje felrebbent, a fülei körbejártak. Elbryan arcáról lehervadt a mosoly. Teljes erejéből előrelendült. Vetődött és elkeseredetten nyújtotta ki a kezét, pedig jól tudta, hogy Juraviel és Tuntun nem épp ezt a fajta megközelítést várja tőle.

Semmit sem fog érni a győzelme?

Ezen azonban nem kellett túl sokat gondolkodnia, mert még csak a közelébe sem került a fürge szarvasnak. Az állat egyetlen szökkenéssel félreugrott, és eltűnt szem elől az ágak közt, mielőtt Elbryan magához térhetett volna az ugrásból.

A fiú felült. Juraviel azonnal ott termett, vigyorogva és bólogatva. – Elu touise! – kiáltotta, s hátba veregette Elbryant. – Közel volt!

– Elvesztettem az uralmat magam felett – mondta letörten Elbryan. – Az utolsó, legkényesebb pillanatban a mohóságom elrontotta a mozgásomat.

– Nem jól látod a dolgot – felelte az elf. – Nagyon is ura voltál önmagadnak, egész végig. Tökéletes volt a közelítés.

– De hát nem érintettem meg a szarvast!

– De megközelítetted a célt! – lelkendezett Juraviel. – Ez csak a kezdet, fiatal barátom. Ne a kudarcra, hanem a diadalra gondolj. Ilyen közel még sosem jutottál, de újra képes leszel rá, és ha így lesz, akkor majd okosabb leszel és uralkodsz a mohóságodon.

Elbryan hosszan nézett az elfre: hálás volt a dicsérő szavakért. Ebből a szemszögből nézve valóban ünnepnap ez a mai. Igaz, hogy nem érintette meg a szarvast, de nagyon sokat haladt az utolsó próbálkozáshoz képest.

Már éppen elmosolyodott volna, amikor Tuntun bukkant elő a bozótosból, arról, amerre a szarvas eltűnt. Odaállt Elbryan elé, és a fiú orra alá dugta a kezét.

Az ujjain érezni lehetett a szarvas szagát.

– Mather vére – szortyintott gúnyosan Tuntun, és arrébb ment. Elbryan már évekkel ezelőtt megunta ezt az állandó szólamot. Segélykérően nézett Juravielre, de az elf alig tudta elfojtani mosolyát.

Elbryan felsóhajtott. Próbált az eredményeire gondolni. Jutott Dundalisból bárki, akár a saját apja is, ilyen közel egy szarvashoz? Most azonban nem az embernép közt élt, s a testi erőt kivéve minden területen újoncnak számított az elfek mellett. Nehéz volt értékelnie mindazt, amit tanult, ha arra gondolt, hogy mi mindent kell még megtanulnia.

Juraviel a kezét nyújtotta, s Elbryan elfogadta, habár az apró elf valójában nem tudta volna felsegíteni. Elbryan teste már rég nem volt gyerekes. Hat láb és három hüvelyk magas lett, csupa izom, s száztíz kilójával majdnem háromszor olyan nehéz volt, mint egy átlagos elf. Nem mintha Juraviel és a többiek nem lettek volna erősek: Elbryant állandóan elképesztette, hogy mennyi erő fér az apró kis elftestekbe, amikor a saját bőrén érezte a gyakorlókard csapásait edzés közben.

Ketten együtt indultak a bűvös völgy déli vége felé a gyönyörű napon, arra, amerre a tél sosem telepedett meg. Tuntun észrevétlenül követte őket – neki is jobb volt így, meg Elbryannak is. Juraviel és a fiú könnyedén csevegett. Juraviel vitte a szót, beszélt az út menti növényekről, a sebkötözés módjairól, aztán elmondta, mit csinált jól és mit rosszul Elbryan a szarvaskalandnál. Ilyen volt Juraviel módszere: elbűvölően és érdekesen beszélt, így Elbryannak szinte fel sem tűnt, hogy kiképzésének talán egyik legfontosabb része ez az anekdotikus, élvezetes társalgás.

Zavarba ejtő, sokszor szerteágazó, látszólag önmagukba visszatérő ösvényeken jártak. Elbryan még mindig nem igazodott el itt, de már kezdett megérteni egy-két dolgot. Juraviel sokszor hagyta őt vezetni, és kijavította, ha valamit elrontott – ami már nem gyakran fordult elő. Hamarosan megérkeztek a Caer'alfar – Elfhon – nevű völgybe. Az elfek házaikat a föld fölé, ágakra építették. A virágok és dalok hazája volt ez, ahol az erdő nem nőtt olyan sűrűn, és sok helyről látni lehetett az eget. Ez volt a völgyet nappal borító ködfelhő közepe, Caer'alfart legtöbbször mégsem takarta borús ég: egy kis nyílás volt itt a szürke rétegen, amely máshonnan észrevehetetlen maradt, az elfek azonban élvezhették a napsütést és a csillagos eget.

Aznap több tucat elf tartózkodott itt. Egyesek gyakorlófegyverekkel küzdöttek, mások táncoltak. Voltak, akik a fák tövében vagy a pázsiton pihentek, s édes Questel ni'touel bort iszogattak. Itt-ott időnként viták robbantak ki az ital értékéről illetve az érte kért csereárukról, mert hamarosan várható volt a tavaszi karaván indulása: egy csapat elf látogatta meg titkos összekötőit a határfalvakban.

A békés látvány arra emlékeztette Elbryant, mennyire nem való ide, mégis egy kicsit otthonának érezte a helyet. Ebben az évben rendszeresen kezdett ide járni, s az elfek már szinte nem is törődtek vele, ha megérkezett. Már nem volt számkivetett – még éjszakai dalaikban, táncaikban is részt vett –, mégis olyan másnak érezte magát. Számára ez az egész élet olyan volt, mint valamikor régen, amikor még Dundalisban az apjáék vendégeket hívtak. Ilyenkor Elbryan néha későig fenn maradhatott, s esetenként a kockajátékban is részt vehetett, mielőtt lefeküdt. Milyen felnőttnek érezte magát akkor! Mégsem volt igazi részese a játéknak, a társaságnak. Szülei és azok felnőtt barátai némileg leereszkedő mosollyal tekintettek rá.

Ugyanez volt a helyzet az elfekkel is. Soha nem fog igazán közéjük tartozni.

Tovább beszélgettek Juraviellel, miközben Tuntun melléjük került, és megpaskolta saját arcát, állát. Elbryan, akárcsak Juraviel, értette a jelet, s az elf intett a fiúnak, hogy menjen a helyére. Az elfek nagyon finnyásak voltak a testápolásra. Elbryannak naponta fürödnie kellett, tisztán tartania a ruháját, s mivel a szakálla már foltokban kiütközött, borotválkozni is elkezdett. Ez a kötelesség azonban sokszor elmaradt – ahogy Tuntun rá is mutatott, pedig a hihetetlenül finom élű elf késekkel a borotválkozás nem volt sem fájdalmas, sem fáradságos.

Elbryan durcásan indult kunyhója – egy alacsony, széles ház – felé egy hárs vastag alsó ágain. Összeszedte tálját, törölközőjét és kését, de mielőtt nekikezdhetett volna, eszébe jutott, hogy nem kérdezte meg Juravielt, mikor fognak megint szarvast cserkészni – pedig ezt nagyon szerette volna tudni.

Lemászott ág-házából és elindult. Juravielt egy másik elffel beszélgetve találta. Ravaszul elmosolyodott és lekuporodott. Az elfeket talán még a szarvasoknál is nehezebb volt meglepni. A fiú minden tudását latba vetve elindult a fák közt. A többi elf nem törődött vele, Juraviel és beszélgetőtársa pedig szemlátomást nem vették észre.

Elbryan egy fának vetette hátát egy tucat lépésnyire a pártól, és elgondolkodott következő lépésén.

– Hat lépésre volt – mondta éppen Juraviel elf nyelven. – Vagy talán ötre. És a szarvas nem vette észre.

– Remek! – gratulált a másik.

Elbryan kis híján elalélt. Felismerte a dallamos, magasabb hangot: Dasselrond úrnő volt az, Caer'alfar és Andur'Blough Inninness Legfelsőbb úrnője.

És róla beszélnek! Elbryan visszafojtotta a lélegzetét, hogy egyetlen szót se mulasszon el. Ha nem figyelt nagyon, sok szót nem értett meg.

– A harcnál is ez a helyzet – folytatta az úrnő. – Már kezd megszabadulni az emberekre jellemző ügyetlenségtől, s micsoda ötvözete lesz majd az erőnek és kecsességnek, ha megtanulja úgy forgatni a kardot, mint egy elf!

Elbryan kikukkantott a fa mögül, és látta, hogy Juraviel bólogat. Már rég elfeledkezett arról, hogy meglepje mesterét, s inkább arra használta ügyességét, hogy észrevétlenül elosonjon, vissza a házába, hogy megborotválkozzon és felkészüljön következő vívóleckéjére, amiben ezek után feltétlenül nyerni akart.

Kora este kiment a mezőre, amelyet magas, vastag törzsű fenyők szegélyeztek. Csak egy sima rúd volt nála: a fegyvere. Az elf már várta, s Elbryan megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor észrevette, hogy ma nem Tuntun a soros.

Tuntunt sosem tudta meglepni: az elf élvezte a vívást, s úgy tűnt, személyes bosszúját éli ki benne. Az első néhány lecke után Elbryan elgondolkodott azon, hogy mi váltja ki Tuntunból ezt az ellenségességet, de aztán hamar rájött, hogy az elf ellenszenve nem személyesen neki, hanem pusztán emberi mivoltának szól.

Ma este Tallareysh Issinshine lett az ellenfele, az elf csapat egyik idősebb és higgadtabb tagja. Nyugodt típus volt, s ritkán beszélgetett Elbryannal, pedig – Juraviel szerint – neki volt a legszebb énekhangja az egész völgyben. Elbryan eddig csak egyszer vívott vele, még a kiképzése kezdetén, s meglehetősen gyors vereséget szenvedett.

– Most nem így lesz – morogta magában a fiú, ahogy elszántan a rét közepére lépett. Öt lépésnyire közelítette meg az elfet, aztán mélyen meghajolt, akárcsak Tallareysh.

Elbryan kinyújtotta maga előtt a hosszú rudat, az elf pedig összekeresztezte a saját két, kisebb rúdját, a karcsú elf kardok másolatait.

– Jó küzdelmet – mondta Tallareysh a szokásoknak megfelelően.

Neked is – felelte Elbryan, s elszántan, vadul nekilendült. Sokat ügyesedett, azt mondta Juraviel, s most meg akarta mutatni, milyen sokat.

Egy ravasz csellel indított: előreszegezett bottal előretört, mintha le akarná rohanni az apró elfet, de aztán hirtelen megtorpant, és oldalra lendítette fegyverét. Persze számíthatott rá, hogy a roppant fürge Tallareysh elpördül, de helyesen gondolta, hogy az elf jobbra fog mozdulni, aztán félreüti a botját.

Tallareysh előrevetette magát, kardjaival nyolcasokat rajzolva a levegőbe, hogy aztán hirtelen, alattomosan előredöfjön. Elbryan nem tehette meg, hogy figyel és reagál: mindent előre kellett kiszámítania, és így is tett: először jobbra, majd balra pördítette botját, aztán újra vissza. Alig látta az elf támadását, de megnyugtató koppanások hallatszottak, ahogy a pörgő bot hárított.

– Ügyes! – jegyezte meg Tallareysh, s újra támadott.

Elbryan szeme felszikrázott a büszkeségtől. A figyelme azonban nem kalandozott el, s tudta, hogy ki kell törnie a védekezésből. Sokat játszotta Juraviellel a pellell nevű elf játékot, ami a sakkra emlékeztetett. Itt már alaposan megtanulta a kezdeményezés fontosságát. Tallareysh rendületlenül támadott, de Elbryan meg akarta fordítani a helyzetet.

Pörgő botja a magasba emelkedett, először jobbra, balra, majd megint jobbra forogva. Elbryan minden pördülésnél egy kicsit jobb felé csúsztatta a lábát. Tallareysh üldözőbe vette és előrelépett a bal lábával. Elbryan megfeszült.

Újabb lépés, jobb lábbal.

Elbryan két kézre fogta s megállította botját. Rézsútosan kiemelte balra, a bal kezével elengedte, aztán a könyökével a csípőjének támasztotta, arra kényszerítve Tallareysht, hogy visszalépjen egy lépést oldalra, s elhúzza fegyverét.

Azonnal lecsapott a lehetőségre. Belépett Tallareysh jobb oldala mellett, aztán megpördült, két kézre markolta botját, és meglendítette.

A bot a semmibe csapott, s Elbryan szeme elkerekedett döbbenetében, amikor rájött, hogy Tallareysh tökéletesen követte minden mozdulatát, és mögéje került. Már nem is volt meglepve, amikor az elf rúdjai koppantak a farán és a térde hajlatában. A lába majdnem összecsuklott, de sikerült széles ívben kicsapnia a rúddal.

Tallareysh lebukott az ütés alá és a fiú gyomra felé bökött, sikertelenül. Hirtelen dühvel előrevetette magát, amikor Elbryan megállította a bot ívét, és szép mozdulattal visszarántotta maga elé.

Egy goblinnal vagy egy emberrel szemben ez elég is lett volna. Tallareysh azonban már lebukott, mielőtt a bot Elbryan elé került volna. Az elf előrevetődött a fiú széttárt lábai közé, aztán az ordító és forduló Elbryan háta mögött bukkant fel, hogy visszafordítva lendületét, hátraszúrjon a válla fölött.

Elbryan már majdnem megfordult, de nem egészen, s az elf szúrása a veséjét érte. Térdei megroggyantak a fájdalomtól. Tovább csapkodott, de fél térdre esett, s úgy elhomályosult körülötte a világ, hogy már nem is látta Tallareysh újabb mozdulatát.

A következő találat – egy jókora csapás a lapockái közé – kiterítette a gyepen.

Elbryan sokáig feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel, kavargó gondolatok közepette. Annyira reménykedett, s most oly csúfosan elbukott.

– Jól csináltad – hallott egy hangot maga fölött, Juraviel hangját. A fiú a hátára hengeredett és kinyitotta a szemét. Meglepve látta, hogy Tallareysh már nincs ott, s Juraviel hozzá beszél, érthetetlen módon dicsérve őt.

– Sokszor szoktál hulláknak gratulálni? – kérdezte keserűen Elbryan.

Juraviel csak nevetett.

– Hallottalak – mordult fel Elbryan vádlón.

Az elf arca komoly kifejezést öltött. Megértette a fiú szavainak súlyát és csalódottságát.

– Téged és Dasslerond úrnőt – magyarázta Elbryan. – Azt mondtad, hogy sokat fejlődtem.

Juraviel arckifejezése szinte semmit sem változott, mintha nem értené, mire akar kilyukadni Elbryan.

– Te magad mondtad!

– Valóban – felelte Juraviel.

– Most meg itt vagyok – Elbryan kiköpött, feltérdelt, és félrelökte a botját – hasznavehetetlen fadarab. Megrezzent, amikor felállt, és a veséjéhez kapott.

– Itt vagyok, és a füvet köpködöm.

Juraviel fennhangon elnevette magát. A fiú nem igazán tudta most értékelni ezt a jókedvet. – Háromból kettő – szólt az elf.

Elbryan értetlenül rázta a fejét.

– Tallareysh manővere – magyarázta Juraviel. – Az a vetődés a lábad közé. Háromból kétszer beválik. A harmadik maga a katasztrófa.

Elbryan lecsillapodott és elgondolkodott. Nem tetszett neki az arány – háromból egy –, de az a tény, hogy ilyen kétségbeesett támadásra késztette Tallareysht – hisz az a támadás, aminél esély van a teljes kudarcra, valóban kétségbeesett –, alaposan meglepte.

– A két sikeresből pedig csak egy fél jelent telitalálatot – folytatta Juraviel. – De ami még rosszabb, az árnyékvetődését is láthattad, és soha többet nem csap be.

– Tallareysh aggódott – mormolta csendesen Elbryan.

– Tallareysh majdnem vereséget szenvedett – szólt Juraviel. – Tökéletesen hajtottad végre a csípőtámaszt, és hibátlan volt a lépéseid időzítése is. Tallareysh még mögéd kerülve is elvesztette az egyensúlyát, ezért nem számítottak sokat a futó találatai. A fordulásod és az azt követő ütések közelharcot kényszerítettek volna ki, s ezt egyetlen elf sem akarhatja a te méreteid és erőd ismeretében.

– Ezért vetődött előre – vonta le a következtetést Elbryan.

– Megbotlott – magyarázta Juraviel. – És csak emiatt ment el az ütésed a feje fölött. – Az elf felkacagott. – Ha nem így történt volna, most Tallareysh heverészne itt a füvön.

Elbryan elmosolyodott. Majdnem győzött! Kibillentett az egyensúlyából egy elfet!

– Amikor elkezdtük a gyakorlást, Caer'alfar bármelyik elfje könnyedén megvert volna – szólt Juraviel. – Nehezen találtunk neked ellenfelet, mert Tuntun kivételével senki sem akarta azzal vesztegetni az idejét, hogy veled játszadozzon.

Elbryan kuncogott: nem lepte meg, hogy Tuntun élvezte a győzelmeket.

– Most már alaposabban válogatjuk meg az ellenfeleidet, hogy különböző olyan harci stílusokat tanulj meg, amelyek szerintünk a legnagyobb kihívást jelentik neked. Sokat fejlődtél.

– És még sokat kell fejlődnöm.

Juraviel nem vitatkozott. – Hallottad, mit beszéltünk – felelte. – Úrnőnk nem túlzott, amikor a benned rejlő lehetőségekre utalt. Az erőddel és az elf vívótudással bármilyen emberrel, elffel, goblinnal vagy fomorival szembeszállhatsz. Csak négy évet és egy évszakot töltöttél el köztünk. Van még időd.

Az utolsó mondat különös érzést keltett Elbryanban. Őszintén hálás volt a kedves és derűlátó szavakért, és sokkal kevésbé bántotta már a vereség. De most valami más kezdte el izgatni. Mi vár rá? Elbryan már kezdte véglegesnek érezni itteni életét az elfekkel: azt hitte, hogy haláláig nem megy el innen. Az a gondolat, hogy el kell hagynia a bűvös birodalmat, s újra saját fajtája között kell élnie, megijesztette.

De kíváncsivá is tette.

A világ egyszeriben szélesebbnek tűnt.

14. fejezet

Jilly

A Kóbor Macska igencsak meg volt lepve, s zavarba is jött, amikor önjelölt megmentője a következő héten beállított az Útba. Javára legyen mondva, hogy nem ment oda a lányhoz, nem bámulta, s nem is tett semmiféle megjegyzést.

Macska a maga részéről tartotta a távolságot, s csak egyszer-kétszer mosolyodott el félénken, aztán elfordult. Örült is, hogy a jóképű férfi visszajött, azonban zavarban is volt az egész helyzet miatt. Most már közelebb járt a tizenhét, mint a tizenhat éves korhoz, s semmiképpen nem lehetett kislánynak mondani. A jóvágású úr jelenléte különös, meleg gondolatokat keltett benne.

A férfi korán elment, távoztában a Macska felé billentve barettjét. Derűsen csillogtak a szemei, s a lány megkönnyebbült, de kissé meg is volt ütődve azon, hogy a második találkozás ilyen hamar véget ért. Mindazonáltal folytatta a munkát, s hamarosan megfeledkezett az idegenről.

A férfi azonban a következő héten újra megjelent az útban.

Ismét felettébb udvariasan viselkedett, tökéletes úriemberként, s még annyi nyomást sem gyakorolt a lányra, hogy személy szerint üdvözli, de nézni jobban megnézte, s valahányszor Macska visszanézett rá, a férfi szeme tágra nyílt.

Kezdett kiviláglani, mi a szándéka.

Aznap éjjel a szobája magányában a Macska már nehezebben tudott megszabadulni a férfi gondolatától. Eltűnődött azon, hogy milyen életet élhetne az elkövetkező években, talán távol Pettibwától és Graevistől. Merészen elképzelte, hogy milyen lehetne az élete a Cimboraság útjában végzett munka nélkül, a saját otthonában, saját gyerekeivel. Ez a gondolat elkerülhetetlenül visszavezette saját gyermekkorába, a saját anyjához...

Kóbor Macska erőteljesen megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni fejéből a zavaró gondolatokat. Képzelgései hirtelen megijesztették, mintha semmi közük sem lenne jelenlegi életéhez. Az ő helye az útban van, Graevis és Pettibwa mellett. Ez az otthona, és bár eddig nem jött rá, ez a védelme is az olyan emlékekkel szemben, amelyek túl borzalmasak ahhoz, hogy szembenézzen velük.

A jóképű úr azonban két nap múlva visszatért, azután az elkövetkező héten újra, s ahogy az előre látható volt, megindultak a pletykák, hogy egy bizonyos felszolgálólány rabul ejtette a szívét. Macska igyekezett nem törődni a suttogásokkal és lopott pillantásokkal, de még Pettibwa is vigyorogva intett fejével a fickó felé, valahányszor a lány ránézett.

– Kiszolgálnád helyettem azt az embert az ablaknál? – kérdezte gyakran, s mindig talált valami kifogást, hogy miért nem ér rá.

Macska aligha tagadhatta volna meg a kérést, de igencsak hidegen viselkedett a férfival. Megkérdezte, mit parancsol, s hangsúlyosan közölte, hogy természetesen csakis ételre vagy italra gondol. Megint csak a férfi javára szólt, hogy nem erőltette a dolgot, és csak bort rendelt.

A következő héten is az ivóban ücsörgött, s Pettibwa ezúttal annyira elunta a lány húzódozását, hogy erősebben parancsolt rá Macskára. És ami még ijesztőbb volt, az asszony egy rövid időre el is ment, hogy aztán Gradyvel térjen vissza.

– Szerintem már épp elég régen megy ez az egész – hallotta a Macska, amint az asszony a fiához beszél, mire Grady elnevette magát, és a lányra nézett. A fiú ellépett az anyja mellől, megfogta Macska kezét, és a férfi asztala felé kezdte húzni.

Macska ellenállt, amíg észre nem vette, hogy a vendégek fele őket nézi mosolyogva: nyilván tudták, miről van szó.

Macska kirántotta a kezét Gradyéből. – Menj csak előre – morogta komoran.

A férfi elmosolyodott, amikor meglátta a közeledőket.

– Üdvözöllek, Bildeborough mester – hajolt meg Grady.

– Én is üdvözöllek téged, Chilichunk mester – felelte Bildeborough, de arra már nem vette a fáradságot, hogy felálljonés ő is meghajoljon.

– Azt hiszem, már ismered a... – Grady kereste a megfelelő szót, Macska pedig legszívesebben kupán vágta volna zavarában.

– ...a húgomat – fejezte be Grady. – Persze csak fogadott húgom.

– Persze – helyeselt Bildeborough. – Túl szép ahhoz, hogy a vértestvéred legyen.

Grady elhúzta a száját, pedig tényleg nem sok családi hasonlóság mutatkozott a Macska és közte. A lány tagadhatatlanul gyönyörű volt, még egyszerű felszolgálóruhájában is. Haja hosszú és aranyszín, szeme meghökkentően mély és kék, bőre sima és kissé napbarnított. Minden tökéletesen illet hozzá – az orra, a szeme, a szája aránya, a karcsú, de nem ösztövér karok, lábak. Teste szépségét csak fokozta a mozgása: mindig szépen és kecses egyensúllyal járt.

– Kóbor Macska a neve – kezdte Grady, és némileg megvető pillantást lövellt a lányra. – Legalábbis apám, Graevis ezt a nevet adta neki, amikor befogadta.

– Árva? – kérdezte Bildeborough együttérzőn.

Macska bólintott, és arckifejezése szinte kérte a férfit, hogy ezt a témát hagyja, amit amaz meg is tett.

– Macska – folytatta Grady –, én pedig bemutatom neked Connor Bildeborough mestert a Chasewind Udvarházból. Bildeborough mester apja annak a Bildeborough bárónak a fivére, aki Palmari~ hercegségének külső részei felett uralkodik, s rangban csak a herceg, na és persze a király áll fölötte.

Macska tudta, hogy nagyobb áhítatot kéne éreznie, a társadalmi dolgok azonban igazából sosem jelentettek sokat neki. Rámosolygott a férfira – ez az ő részéről nem volt kis dolog! –, aki viszonozta azt.

– Köszönöm a bemutatást – mondta Connor Gradynek, mintegy felszólításként arra, hogy távozzon. Grady örömmel engedelmeskedett, s szinte a férfi ölébe lökte a lányt. Kurtán meghajolt és elsietett, vissza a szélesen vigyorgó Pettibwához.

Macska elhátrált, hátrapillantott a válla fólött, és elrendezgette magán a ruhát. Tudta, hogy vörös az arca, és nagyon ostobán érezte magát, de Connor Bildeborough nem volt kezdő az udvarlás művészetében.

– Már hetek óta azért járok az Útba, mert mindig remélem, hogy egyszer újra veszélybe kerülsz – kezdeményezett a férfi, s Macska teljesen el volt képedve.

– Szép kis kívánság – felelte gúnyosan.

– Csak azt szerettem volna bebizonyítani neked, hogy milyen szívesen megmentenélek – magyarázkodott Connor.

Macska visszafojtotta az arcára kiülni készülő grimaszt. Büszkeségét sértette ez a leereszkedő hang – sosem gondolta, hogy bárki védelmére szüksége lenne –, de sikerült önuralmat gyakorolnia, miután tudatosan emlékeztette magát arra, hogy a férfi nem akar neki rosszat.

– Hát nem így kell történnie? – kérdezte könnyeden Connor, s borának felét átöntötte egy üres pohárba, aztán az eredeti poharat, amiből még egy kortyot sem ivott, a lánynak adta. – A fiatal hölgyet gazemberek támadják meg, a lovagias hős pedig megmenti?

Macska nem egészen igazodott ki a férfi beszédén, de abban meglehetősen biztos volt, hogy Connor nem akarja kigúnyolni.

– Ostobaság – folytatta Connor. – Talán inkább reménykedtem, hogy én kerülök bele, úgymond, a levesbe, hogy te megmenthess.

– És miért tettem volna ezt?

Macska alig tudta elhinni, hogy kimondta ezeket a szavakat, de riadalma elmúlt, amikor Connor felnevetett. – Tényleg, miért is? – tette fel a kérdést. – Elvégre alaposan elkéstem, amikor utánamentem annak a háromnak, és ahogy akkor is elmondtam, talán többet segítettem nekik, mint neked.

– Gúnyolódik velem?

– Csodállak, ifjú hölgy – felelte habozás nélkül Connor.

– Most ájuljak el? – bátorodott fel Macska. – Hagyjam itt az Utat és vadásszak le egy pár zsiványt, csak hogy kielégítsem a büszkeségét?

A férfi szívből felkacagott, s Macska akarata ellenére azon kapta magát, hogy vele nevet.

– Benned aztán van szellem – jegyezte meg Connor. – Mint egy zabolátlan pónilovacska!

Macska zavarodottan abbahagyta a nevetést. A hasonlat valami furcsa, megfoghatatlan érzéssel töltötte el.

– Elnézést – visszakozott Connor. – Nem akartalak megsérteni.

Nem erről van szó, gondolta Macska, de mondani nem mondott semmit.

– Szívemre mondom, a megjegyzésem nem az erényedre vonatkozott, amit a világért sem kérdőjeleznék meg – folytatta őszintén Connor.

Macska bólintott, és kipréselt magából egy mosolyt. – Dolgom van... – kezdte.

– Sétálunk egyet, ha végeztél? – kérdezte merészen Connor. – Hetekig vártam csak arra, hogy megtudjam a neved. Sétálunk?

Macska nem tudta, mit válaszoljon. – Meg kell kérdeznem Pettibwát – mondta, hogy időt nyerjen.

– Biztosítani fogom őt becsületes szándékaim felől – állt fel Connor.

Macska megfogta a vállát – ereje mintha meglepte volna a férfit –, és visszatartotta. – Nincs rá szükség. – Igazán.

Újra a férfira mosolygott, felvette a poharat, amiből nem is ivott, és elment az asztaltól.

– Igazán jóképű fiú! – ragyogott Pettibwa, amikor utolérte Macskát a konyhában. Az asszony összecsapta kövér kezeit, s csupafog mosolya majdnem a füléig ért. Újra tapsikolt egyet, aztán csontroppantó ölelésbe fogta Macskát.

– Én nem vettem észre – szólt közbe hidegen a lány. Nem viszonozta az ölelést, s igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, amikor Pettibwa szemügyre vette.

– Tényleg nem?

– Zavarba hozol.

– Én? – kérdezte ártatlanul a nő. – De kislányom, sosem fogsz magadhoz illőt találni, ha hagyom, hogy úgy viselkedj, ahogy szoktál. Úgy csinálsz, mintha egyetlen férfi sem lenne jó! – kacsintott kajánul. – Ne mondd, hogy nem érzel egy kis meleget a hasadban, meg egy kis bizsergést, amikor Bildeborough mesterre nézel!

Macska elvörösödött: Pettíbwának nem is kellett több bizonyíték.

– Nincs okod zavarba jönni – vigasztalta. – Ez nagyon is természetes. – Beleakasztotta ujját Macska ruhakivágásába, és húzkodni kezdte az anyagot, hogy a lány mellei ugrálni kezdjenek. – És ezek mire valók, mit gondolsz? – kérdezte.

Macska halálosan rémült arcot vágott.

– Arra, hogy megfogjuk a férfiakat és tápláljuk a kisbabánkat – kacsintott az asszony. – Márpedig az első nélkül nincs második!

– Pettibwa!

– Ugyan már! Tudom, hogy csinosnak találod, de ugyan ki nem találja annak? Ezenfelül finom ember, és derékig ül az aranyban. Magának a bárónak az unokaöccse! Még az én Gradym is elismerően beszél róla, és tudd meg, hogy ő is jókat mond rólad. Az már biztos, hogy felcsillan a szeme, ha rólad beszél, és szoros lesz a nadrágja, ha...

– Pettibwa!

Az asszony elnevette magát, a lány pedig kihasználta a pillanatnyi haladékot, hogy elgondolkozzon a hallottakon. Grady pártolja az ügyet, ezt mondja Pettibwa, de Macska tudta, hogy ennek kevés köze van jövendő udvarlója finom modorához. Ha ő összekerül egy nemessel, az Gradynek kétszeresen is jó. Először is rokonságba kerül a nemességgel, ami biztos meghívást jelent minden nagyobb társasági eseményre, másodszor pedig, ha Macska pénzes családba kerül, nem fog igényt tartani a Cimboraság útjának jövedelmező részesedésére.

Ennek következtében Grady lelkesedése semmit sem nyomott a latban Macska szemében, Pettibwa lelkesedését azonban már nem hagyhatta ilyen könnyen figyelmen kívül. A bolondos beszédek ellenére az asszony valóban le van nyűgözve a gondolattól, hogy Macskának valaki udvaroljon, főleg egy olyan befolyásos és jóvágású valaki, mint amilyen Connor Bildeborough mester.

De mit gondol Macska? Ez volt az igaz kérdés, az egyetlen, ami számíthatott, ám a lány egyszerűen nem tudta így nézni a dolgokat, miközben Pettibwa szinte röpködött örömében.

– Megkért, hogy sétáljak vele, ha végeztem – vallotta be.

– Csak menj! – biztatta az asszony. – És ha meg akar csókolni, engedd – veregette meg a lány arcát.

– Habár az ilyenek – folytatta Pettibwa, s megcsipkedte Macska állát – az ilyenek várni szoktak.

Macska megint elpirult és elfordította az arcát, de szándékosan nem sütötte le a szemét. A mellei csak későn, a tizenhatodik születésnapja után kezdtek fejlődni, s bár csak hozzátettek szépségéhez, nőiességéhez, a lány sosem tudott igazán megbarátkozni velük. A mellek az ő számára a másik oldalt, az érzéki, erotikus asszonyt képviselték – azt az oldalt, amit szabad és kislányos lelke még nem tudott elfogadni. Graevis régebben birkózott vele, csiszolta harci képességeit, de amióta megnőttek a mellei, az edzések félbeszakadtak. Mintha akadályként tornyosultak volna a lány és fogadott apja közt, annak jeleként, hogy Macska már nem kislány. Bár Macska valójában nem is volt soha Graevis kislánya. Ez egy másik férfinak volt fenntartva, valamikor régen, egy távoli helyen, amire Macska nem emlékezett.

Mégsem tudta figyelmen kívül hagyni azokat az előnyöket, amiket a jóképű Connor Bildeborough jelentett, legalábbis anélkül nem, hogy megtörje Pettibwa szívét.

Elment sétálni, és valójában remekül érezte magát, mert Connor épp olyan jó társalgó volt, mint amilyen csinos külsejű. A férfi hagyta, hogy a lány irányítsa a beszélgetést, arra ment, amerre Macska akart, és ügyelt rá, hogy ne tegyen fel túl személyes kérdéseket. Macska csak annyit mondott neki, hogy valójában nem Chilichunkék lánya, hanem egy messzi faluban szedték fel, amit Graveis szerint Dudvarétnek hívtak. – Hallott már ilyen ostoba nevet? – kérdezte a férfit. Aztán tovább mesélte, hogy nem emlékszik, mit csinált ezelőtt, s nem emlékszik sem a családjára, sem az eredeti nevére.

Connor elkísérte a fogadó ajtajáig. Meg sem próbálta megcsókolni, legalábbis az arcán nem. Szelíden az ajkához emelte a lány kezét.

– Vissza fogok jönni – ígérte. – De csak akkor, ha te is akarod.

Mielőtt Macska gondolkozni kezdhetett volna a válaszon, azon kapta magát, hogy elbűvölik a férfi sűrű szempillái, szép barna szemei. Connor magas volt – majdnem hat láb –, s karcsú, de nagyon is izmos. Különös érzések kavarodtak fel a lányban, amikor a férfi könnyedén megérintette a karját: halványan ismerős érzések, amelyekhez foghatót sok éve nem tapasztalt.

– Jöhetek, Macska? – kérdezte Connor.

– Nem – felelte a lány elboruló arccal. – Nem Macska vagyok – magyarázta gyorsan. – Hanem Jilly.

– Jilly?

– Vagy Jill – felelte a lány zavarodottan. – Jill. Jill vagyok, nem Macska. Valaha Jillynek hívtak.

Izgatottsága minden egyes szóval nőtt, akárcsak Connoré. – A neved! – kiáltott fel a férfi. – Eszedbe jutott!

– Nem Macska. Sosem voltam Macska – jelentette ki a lány szilárdan. – Jilly. Jill. Biztos vagyok benne!

A férfi megcsókolta, a száján, de azonnal el is hátrált, mintegy mentegetőzően. Mintha jelezni akarta volna, hogy az egész akaratán kívül, hirtelen elragadtatásában történt.

Jill szó nélkül hagyta a csókot.

– Menj és mondd el Pettibwának – szólt a férfi. – Habár nincs sok kedvem most elválni tőled. – Az ajtó felé biccentett a fejével.

Jill bólintott és indult volna, de Connor megfogta a vállát és maga felé fordította.

– Visszajöhetek a fogadóba? – kérdezte komolyan.

Jill valami elméset akart mondani arról, hogy a fogadó nyilvános hely, de aztán csak bólintott és elmosolyodott. Feszült pillanat következett – sem Jill, sem Connor nem tudta, hogy jöjjön-e még egy csók, vagy sem.

Connor nem adott csókot, csak melegen megszorította a lány kezét, és elment.

Jill nem is tudta, hogy örül-e ennek vagy sem.

Pettibwa határtalan örömmel fogadta a híreket. Jill félt, hogy megsértődik, ha elveti a nevet, amit Graevistől kapott. Az asszony azonban épp ellenkezőleg, örömkönnyekben tört ki. – Nem hívhatunk többé Macskának, hiszen nem vagy már kislány – ölelte meg Jillt, hogy majdnem mind a ketten eldőltek.

Aznap éjjel a lány meleg érzésekkel tért nyugovóra, melyek részint kellemesek voltak, részint ijesztően, érthetetlenül hevesek. Gondolatai ide-oda cikáztak az igazi neve megtalálása és Connor között. Annyi minden történt egyetlen estén! Annyi érzés és emlék került hirtelen felszínre. Most már tudta a nevét: Jill, habár azt is tudta, hogy inkább Jillynek hívták.

És az az érzés, amikor Connor közel volt hozzá! Hogy izzadhatott meg annyira egy ilyen hideg éjszakán?

Ez az érzés is olyan volt, mintha a múltjából jött volna elő, egyszerre csodálatosan és rémisztően.

Nem tudta hová tenni, de nem is nagyon próbálta. Most már tudta a nevét, és gyanította, hogy csakis ő maga idézhet fel önmagában újabb emlékeket. A lány, aki már nem volt Kóbor Macska, így sodródott lassan édes álmok és rémes lidércnyomások közé, érzelmei zűrzavarában, tizenéves zavarodottsággal, félelemben és melegségben, boldogságban és rettegésben.

15. fejezet

Pippin kisasszony

Túlságosan is hamar hagyták maguk mögött a szárazföldet a hullámok hátán. A tenger szaga olyan erős volt, hogy Avelyn úgy érezte, akár rá is tudna támaszkodni. Minden pillanatban akadt valami dolguk: ellenőrizték a köteleket, állítgatták a csigákat, mert a Szélfutár sok éve nem járt nyílt tengeren, s Adjonas kapítány kétségkívül idegesnek tűnt. Az öreg Bunkus Smealy külön örömét lelte abban, hogy a szerzetesek nyakába akassza a különösen veszélyes feladatokat.

A vén tengeri medve azonban el sem tudta volna képzelni, milyen kiképzésen ment keresztül ez a négy ember. Thagraine-t és Quintallt felküldte az árbocra, s a két szerzetes gyorsabban fent termett bármelyik tengerésznél. Kiküldte őket a keresztrudakra, de olyan könnyedén közlekedtek a kötelek között, mint a legfürgébb hajósinas.

– Most pedig... – kezdte Smealy, de Quintall közbevágott.

– Mondok valamit, Smealy mester – szólt a szerzetes nyugodtan. – Mi a legénység tagjai vagyunk, s mint ilyenek, dolgozunk... – Elhallgatott, s tekintetét a hajósra szegezte. Körülbelül ugyanolyan magasak lehettek, de Quintall huszonöt kilóval nehezebb volt, s csupa izom ahogy a legénység többi tagja – fejezte be baljósan. – Ha olyan gondolatokat forgatsz a fejedben, hogy St.-Mere-Abelle testvéreitől a szabályos legénységnél többet követelsz, akkor forgasd fejedben az úszás gondolatát is.

Smealy szaporán hunyorogni kezdett, s megvakarta a fejét. – Avelyn sejtése szerint elpusztított néhány tetvet is. Az ideges kis ember végignézett a fedélzeten, a bámuló matrózokon, Adjonas kapitány magas, tiszteletet parancsoló alakján.

Quintall sejtette, hogy esetleg hamarosan harcra kerül sor, de akkor legyen így. Most rögtön le kell fektetniük az alapszabályokat, különben csakugyan hosszú és veszedelmes útnak néznek elébe. Ez Adjonas hajója, ezt Quintall nem vitathatta, de az apátság jó pénzt fizetett az útért, és a testvérek nem rabszolgaként jöttek a fedélzetre.

A szerzetesek legnagyobb megkönnyebbülésére – habár Quintall kissé csalódott is lett – Adjonas a pap felé billentette tollas kalapját, és biccentett, a tisztelet félreérthetetlen jeleként.

Quintall Smealyre meredt, az öreg tengerész pedig reszketett csalódott dühében. Smealy végignézett a szerzeteseken, motyogott valami érthetetlent, aztán elsietett, hogy haragját a legközelebbi matrózon töltse ki.

– Nagyot kockáztattál – jegyezte meg Pellimar.

– Jobb lett volna, ha úgy bánnak velünk, mint az igavonó barommal? – kérdezte Quintall. – Mind meghaltunk volna, mielőtt meglátjuk Pimaninicuitot – mordult fel, és elindult.

– Talán nem mind – jegyezte meg Thagraine, mire Quintall megtorpant.

Avelynnek és Pellimarnak elállt a lélegzete a merész szavakra. A szerzetesek között továbbra is maradt némi irigység azzal kapcsolatban, hogy melyik pár megy Pimaninicuitra.

Quintall lassan visszafordult. Két hatalmas lépéssel Thagraine előtt termett. – Leeshettél volna az árbocról – morogta sötéten, mintha fenyegetőzne. – És akkor én mentem volna helyetted a szigetre.

– De nem estem le.

– Én pedig nem löktelek le – mordult rá Quintall. – Neked is megvan a kötelességed, és nekem is. Én eljuttatlak Pimaninicuitra – Avelyn felé pillantott – mindkettőtöket. És ha Adjonas kapitány vagy Bunker Smealy, vagy bárki más az ellenkezőjére törekszik, akkor az Quintallnak felel.

– És Pellimarnak – tette hozzá a negyedik szerzetes.

– És Thagraine-nak – mosolyodott el Thagraine.

– És Avelynnek – volt kénytelen hozzátenni Avelyn is. A kötés azonnali és biztos volt: a szerzetesek félretették személyes vitáikat egy potenciálisan veszedelmesebb ellenség jelenlétében. Avelyn, aki több mint négy évig olyan közelségben dolgozott Quintallal, rádöbbent, hogy teljes mértékben hisz a társának. Thagraine-re pillantott, aki a sors szeszélye folytán partnere lett a feladatban, és elmosolyodott, amikor látta, hogy Thagraine és Pellimar, akik egy évvel hosszabb ideig voltak együtt, mint ő és Quintall, keményen megszorítják egymás csuklóját és összenéznek.

Jó kezdet.

Három napig nem láttak szárazföldet, a Szélfutár egyenesen a Korona Öböl délkeleti vége felé tartott. A harmadik napon, alkonyat után azonban fényt pillantottak meg dél felől, de nyilvánvalóan a tengerszintnél sokkal magasabb helyről.

– Prieth Tulme – magyarázta Adjonas kapitány. – A Parti Strázsa.

– Bármi is, jó újra szárazföldet látni – örvendezett Pellimar.

– Sokszor fogjátok látni az elkövetkező hetekben – felelte Adjonas. – Végighajózunk a Sáskaláb mellett a part mentén, aztán kijjebb megyünk Freeport és Entel felé.

– És aztán? – kérdezte várakozóan Pellimar.

– Aztán jövünk mi – vágta rá Quintall keményen. Ő jobban ismerte az útvonalukat, mint a társai, Siherton néhány különórájának köszönhetően. Számtalan veszély leselkedett egy ilyen úton, de talán a legveszedelmesebb az elmét fenyegető veszedelem. Pellimar túl mohónak tűnt, mintha azt hinné, hogy Pimaninicuit közel van Entelhez, pedig az út valójában négy hónapig tart, ha kedvező a szél. Még ha idő előtt érkeznek Pimaninicuitra, akkor is csak ülhetnek, és várhatják a kőesőt.

– Később délebbre fordulunk – magyarázta a kapitány.

– Földközelben? – kérdezte Pellimar.

Adjonas legyintett az abszurd feltételezésre. – Csak Behren partjai mellett mehetnénk.

– Nem állunk harcban Behrennel – vetette közbe Pellimar.

– De Behren nem tudja kordában tartani a zsiványait – magyarázta Adjonas. – Ha a part közelében lennénk, az azt jelentené, hogy észrevennének a kalózok. – Szortyintott egyet és indulni készült, de aztán visszanézett és intett nekik.

A szerzetesek követték.

– Csak te – mutatott Adjonas Quintallra.

A testvér követte a kapitányt a kabinjába. Három társa kint maradt a nedves, hideg fedélzeten, Prieth Tulme távoli fénye mellett.

Quintall jó idő múlva tért csak vissza hozzájuk az aprócska fedélközi fülkébe. Volt valami furcsa a mosolyában, valami oda nem illő.

Quintall megfogta Thagraine karját, kivonszolta a fülkéből, aztán egyedül tért vissza.

– Hol van? – kérdezte Pellimar.

– Majd megtudod – felelte a fiú. – Kettő elég egy éjszakára. – Pellimar és Avelyn értetlenül néztek össze, Quintall pedig lefeküdt. A két szerzetes csodálkozása csak fokozódott, amikor Quintall nevetgélni kezdett, aztán mély álomba merült.

Thagraine hasonlóképp kuncogott másnap a fedélzeten. Avelyn nem volt biztos benne, hogy Thagraine egyáltalán visszajött-e a kabinba előző este, s valóban kissé kialvatlannak, de elégedettnek tűnt. Avelyn elhárította magától a problémát. Quintall és Thagraine titka szemlátomást nem jelent veszélyt, tehát nem számít. Avelynnek kötelessége volt, s egyre közelebb került céljához.

Pellimar már nem volt ennyire türelmes. Állandóan nyaggatta Quintallt, és amikor semmire sem jutott vele, Thagraine-t kezdte faggatni. Végül, miután a nap elérte pályája csúcsát, Quintall és Thagraine összebólintottak.

– A szükség szertartása – magyarázta vigyorogva Quintall.

– Jó kis darab – szólt Thagraine. – Gondolom, nincs túl rég a szakmában.

Avelyn összehúzta a szemét, de nem tudta kibogozni a talányos társalgást.

– Ne itt – suttogta reménykedve Pellimar, aki szemlátomást rájött a megoldásra. Avelyn kérdőn meredt rá.

– Csak Adjonas kapitánynak van fenntartva – magyarázta Quintall –, meg nekünk négyünknek, akik kiérdemeltük a kapitány elismerését.

– Akkor nem is lesz olyan hosszú az út! – kiáltotta Pellimar. – Vezessetek oda!

– Ó, de hisz neked dolgod van a vitorlával – ingerkedett Thagraine.

– Csak még jobban fogok dolgozni, ha végeztem a...

– A szükség szertartásával – vágta rá kórusban, nevetve Thagraine és Quintall. A fiú helyeslően bólintott, s Thagraine elvezette a lelkes Pellimart.

– Miről beszéltek? – kérdezte Avelyn.

– Szegény jó Avelyn – gúnyolódott Quintall. – Anyuka szoknyája mellett nyilván sosem szereztél tudomást ilyen örömökről.

Quintall nem mondott többet, és Avelyn csalódottan harapdálta a száját egész délután. Makacsul eltökélte, hogy nem kérdez többet, s legyőzi kíváncsiságát, amit gyengeségként könyvelt el.

Fegyelme csak a vacsoráig tartott ki. Csomós, langyos zabkását ettek szűkös fülkéjükben, amikor Quintall megemlítette, hogy övé az első váltás.

– Nem állítunk őrséget – tiltakozott Avelyn. – Ez a legénység feladata. – Nem szeretett volna őrködni, hisz eleredt az eső, és még a bűzös, nedves kabinban is jobb volt, mint a fedélzeten.

– Én vagyok a második – vágta rá Thagraine gyorsan, Pellimar legnagyobb bánatára.

– Ne félj – vigasztalta Quintall. – Biztos vagyok benne, hogy Thagraine nem marad el soká. – Erre mind a ketten jót nevettek, nyilvánvalóan Thagraine rovására.

Avelyn most már kezdett dühös lenni, amiért kimarad a többiek kis titkából. De csak akkor tudott meg többet, amikor Quintall elment.

– Jó kis szuka – jegyezte meg szórakozottan Pellimar. Thagraine csalódott arcot vágott, s Avelynnek ez árulta el, hogy Pellimar elszólta magát.

– Szuka? – kérdezte Avelyn.

– A hajó szajhája – magyarázta Thagraine, és bosszús pillantást lövellt Pellimar felé. – Attól tartok, Pellimar testvér, hogy éppen most csúsztál le a negyedik helyre a sorban.

– Harmadik vagyok – makacskodott Pellimar. – Ha Avelyn ma éjjel ficánkolni akar, akkor várja meg, amíg végzek!

Avelyn testvér elképedve dőlt hátra. A hajó szajhája? A szükség szertartása? Nedves lett a tenyere – inkább a félelemtől, mint a várakozástól. Sosem számított ilyesmire, s nem tudta megérteni, hogy társai ezen a mindennél fontosabb úton ilyen alantas ösztönöknek adják meg magukat.

– Úgy látom, nem sértődtél meg – mordult rá Thagraine. – De miért is. Drága Pellimarom, szerintem a testvér még sosem hágott meg nőt.

Meghágni egy nőt? A durva kép szinte beleégett Avelyn agyába. Megbántotta és meglepte az, hogy szerzetestársai szájából ilyen alantasságot hall a szerelem szentségéről.

De nem szólt semmit: félt, hogy ostobát csinál magából. Avelyn tudta, hogy sokat veszíthet, s bármilyen hibáért, amit most elkövet, drágán fog megfizetni.

– Menj csak Thagraine után – próbálta oldani a feszültséget Pellimarhoz intézve szavait, s igyekezett közönyösnek tűnni. – Én majd megyek máskor. – Megfordult, hogy lefeküdjön a priccsére, de magán érezte Thagraine méricskélő tekintetét. Ez a férfiasság próbája, döbbent rá Avelyn, egy olyan próba, amin nem vallhat kudarcot. Ha elveszti Thagraine és a többiek tiszteletét, akkor mindent veszélybe sodor. Elvégre vannak helyettesek, s Quintall, az erős és eleven Quintall, aki nyilván a szerelem művészetében is járatos, s aki legalább naponta egyszer meg fogja látogatni ezt a nőt, ő következik utána a sorban.

Az a gondolat azonban, hogy ténylegesen meglátogassa a nőt, elriasztotta Avelynt. Thagraine megjegyzése a nemi életével kapcsolatban helytálló volt. Egész felnőtt életét tanulmányainak szentelte, nem volt ideje ilyen szórakozásokra. Próbált mindent kivetni az elméjéből, hogy az alvásban keressen vigaszt, de újabb sokk érte, amikor Thagraine és Pellimar igen intim részletekbe menően beszélgetni kezdett egy bizonyos komornáról és két konyhalányról, még az apátságból.

– Gyakorlottabb bármelyiküknél – mondta Thagraine, a hajó szajhájáról.

– Igen, de ott volt az a fiatal – vitatkozott Pellimar. – Bien deLouisa volt a neve, nem?

Avelynnek felkavarodott a gyomra: ismerte a lányt. A konyhán dolgozott az apátságban; gyönyörű fiatal hölgy, fekete haj, sötét, rejtelmes tekintet.

És ezek ketten itt a szeretkezési technikáját boncolgatják!

Avelyn úgy érezte, menten megfullad. Hát ennyire vak lett volna? Sosem sejtette, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek a kolostorban.

Zaklatott volt az álma aznap éjjel.

Az idő rosszra fordult a következő napokban – de Avelyn még örült is ennek, mert így állandóan el voltak foglalva a vitorlák ellenőrzésével és a szivárgások keresgélésével a fenékben. A végén már vödörrel kellett merni a befolyó vizet.

Az állandó tevékenykedés azonban lehetővé tette, hogy Avelyn félretegye személyes problémáit. Tudta, mit várnak el tőle – a társai a férfiasság próbájának tekintették a nemiséget –, s egy kicsit izgatta is a dolog, de nagyobb volt a félelme. Sosem ismert még asszonyt így, s nem tudta, hogyan viselkedne. Valahányszor elhaladt az előtt a bizonyos kabinajtó előtt, Adjonas szállása mögött, megremegett.

Minden éjjel rosszul, hánykolódva aludt. Valamennyi álma félelembe torkollt. Szörnyet kezdett látni a mögött az ajtó mögött, egy asszony rémes karikatúráját, aki les rá, hogy elpusztítsa finomabb érzéseit, ellopja a lelkét. De még ezek a lázálmok sem voltak ilyen egyszerűek, mert Avelyn egyéb ösztönei, amelyeket eddig sosem engedett a felszínre bukkanni, sokszor épp olyan vad támadásra késztették a démon ellen, mint ahogy az támadott őrá, és vad szenvedéllyel tusakodtak egymással. Ilyenkor hideg verítékben ébredt, s még rosszabbul érezte magát.

Egyszer azonban ennek is meg kellett történnie: az idő kitisztult. A Szélfutár könnyeden siklott a nyugodt tengeren a Sáskaláb déli nyúlványai felé. A négy szerzetes a fedélzeten tartózkodott, amikor Bunkus Smealy közölte velük, hogy aznapra nincs feladatuk, s mehetnek világgá. – Gondolom, van mit behozni az imádkozás terén – kacsintott az öreg ravaszul Quintallra. – Legyetek olyan kedvesek és imádkozzatok egyet értem is.

– Imádkozunk egyet mindenkiért itt a hajón – szólt közbe Thagraine, mire Smealyn ellenállhatatlan nevetési roham vett erőt.

– Tényleg jó lenne egy kis reggeli gyakorlás – tette hozzá Thagraine, amikor magukra maradtak. Összedörzsölte a kezeit, és elindult.

Quintall azonban visszatartotta. – Avelyn – mondta, és Thagraine visszafordult. – Mi már mindnyájan megízleltük Pippin kisasszony édes mézét – folytatta. – Avelyn testvér kivételével.

Három szempár szegeződött az ifjúra, aki kezdte nagyon kicsinek érezni magát. – Menj csak – mondta kínjában Thagraine-nek. – Én most fáradt vagyok a vihar után.

– Megállj! – csattant fel Quintall, mielőtt Thagraine egy lépést is tehetett volna, és Avelynhez fordult. – A hordódöngetőkkel akarsz tartani?

Avelyn szemöldöke felszaladt. Hallotta már ezt a kifejezést, s tudta, hogy a többiek így nevezik az egyszerű tengerészeket, de nem tudta, hogy mit jelent. Most a nyilvánvaló szexuális felhang csak még jobban zavarba ejtette.

– Igen – folytatta halkan Quintall. – Az talán jobban kedvedre való. – Thagraine és Pellimar kuncogtak. Avelyn észrevette, hogy próbálják elfojtani nevetésüket, tehát legalább egy kicsit együtt éreznek vele.

– Nem tudom, miről beszélsz, Quintall testvér – felelte merészen Avelyn. – Talán ha lennél olyan kedves és elmondanád, mi az a hordódöngető.

Pellimar zajosan szortyintott. Thagraine hátba vágta.

Avelyn arcára kiült a hitetlenség és az undor. A rendje tagjai ilyen... gyerekesen viselkednek.

– Látod azt a hordót? – magyarázta örömmel Quintall, s a fedélzet egy távolabbi pontjára mutatott.

Avelyn komoran bólintott. Nem tetszett neki a dolgok ilyen fordulata.

– Az egyik oldalán van egy lyuk – folytatta Quintall. – Azoknak, akik nem használhatják a nőt.

Avelyn mélyet lélegzett, hogy lecsillapítsa növekvő haragját.

– Persze fizetned kell a kijelölt éjszakádért – fejezte beQuintall.

– Amikor benne vagy a hordóban! – vihogott fel Thagraine, s mindhárman röhögni kezdtek.

Avelyn semmi vicceset nem talált a szánalmas tréfában, de azok a tengerészek sem, akik elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a beszélgetést. Avelyn számára ez szent küldetés volt, az Abellita Egyház legfontosabb feladata, s szentségtörésnek érezte, hogy az utat fedélzeti orgiává alacsonyítsák.

– A nőt Markwart apát rendelte ki – szólt hirtelen Quintall keményen, mintha olvasna Avelyn gondolataiban, ami nem volt nehéz, látva Avelyn komor arcát. – Nagy bölcsességében jól tudja, milyen megerőltető lehet a hajós élet, s azt akarta, hogy testi és szellemi egészségben érjük el Pimaninícuitot.

– És mi van a lélekkel? – kérdezte Avelyn, de Quintall csak legyintett.

– Tiéd a választás – zárta le a beszélgetést Quintall.

Avelyn azonban nem így gondolta, egyáltalán nem így. Kenyértörésre került sor, s mostani tetteinek óriási kihatása lesz jövőbeli kapcsolatára társaival. Ha elveszíti megbecsülésüket, nem számíthat a hűségükre, s tekintetbe véve a máris meglévő féltékenységet...

Avelyn egy merész lépéssel Quintall és Thagraine közt termett. Quintall önelégült vigyorral húzódott hátra, de Thagraine megfogta Avelyn vállát, hogy visszatartsa.

– Csak utánam – jelentette ki.

Avelyn már túl dühös volt a vitához: megrántotta Thagraine karját, aztán egy rúgással elkaszálta a lábát, és sietett tovább, mielőtt Thagraine feltápászkodhatott volna.

Quintall nevetése ott csengett a fülében.

Adjonas kapitány éppen kijött a kabinjából, amikor Avelyn odaért. A felhevült szerzetesre nézett, aztán a másik háromra. Sokatmondó mosollyal fordult vissza Avelynhez, aztán megbillentette tollas kalapját, és ment tovább.

Avelyn nem nézett hátra. Odament ahhoz a bizonyos kabinajtóhoz, és már emelte a kezét, hogy bekopogjon, de aztán arra gondolt, hogy ez nevetséges lenne, s egyszerűen besétált.

Érkezése meglepetésszerűen érte a nőt, aki mindössze egy hálóköntöst viselt. Amikor Avelyn berontott, maga elé rántotta a takaróját.

Egyáltalán nem olyan volt, mint Avelyn gondolta: egészen más, mint álmai szörnyetege. Fiatalabb volt Avelynnél, egykét évvel lehetetett több húsznál. Hosszú, fekete haja volt és kék szeme, melyből már rég kiveszett a tűz. Az arca aprónak tűnt a dús hajkorona közepén, de kedves, ha nem is szép. A teste is apró volt és törékeny. Avelyn sejtette, hogy ezt inkább a hiányos táplálkozás, mintsem a tetszeni vágyás teszi.

A lány kíváncsian, immár félelem nélkül nézett Avelynre. – Te is a szerzetesek közül vagy? – kérdezte torokhangon. – Azt mondták, négyen lesznek, de azt hittem, már mindet láttam... – Elhallgatott, és zavartan megrázta a fejét.

Avelyn nyelt egyet: a nő annyira nem törődik a partnereivel, hogy azt sem tudja, hányan jártak nála.

– Te is az vagy?

– Mi?

– Szerzetes.

Avelyn bólintott.

– Akkor jó – felelte a lány. Leeresztette a takarót, és fel akarta húzni a hálóruháját.

– Ne! – kiáltotta Avelyn, a pánik szélén. Zúzódásokat látott a lány lábán, s tekintete akarata ellenére is vándorolni kezdett. A lány piszkossága taszította. Nem mintha ő maga tisztább lett volna. Avelynt elképesztette, hogy milyen nehéz tisztának maradni ennyi víz közepén.

– Még ne – tette hozzá gyorsan Avelyn, látva a nő döbbenetét. – Ööö... mi a neved?

– A nevem? – vonogatta a vállát a lány. – A barátaid Pippin kisasszonynak hívnak.

– De mi az igazi neved? – faggatózott Avelyn.

A lány hosszan, zavartan meredt rá. Meg volt lepve, de kíváncsi is lett. – Hát jó – jelentette ki végül. – Hívj Dansallynek. Dansally Comerwick vagyok.

– Én pedig Avelyn Desbris – felelte a szerzetes.

– Akkor hát készen állsz, Avelyn Desbris? – kérdezte Dansally, és feljebb húzta az ingét.

Avelyn nagyon is eltérő szemszögekből figyelte a látványt. Az egyik fele legszívesebben rávetette volna magát a lányra, hogy maga alá gyűrje, a másik fele azonban, ami egész életében azon dolgozott, hogy őt magát és az emberiséget valamiképp e fölé a szint fólé emelje – a gondolkodás nélküli állati ösztönök szintje fölé –, ezt nem tudta elfogadni.

– Ne – ismételte újra. Odament a lányhoz, és szelíden elhúzta a kezét, hogy az ing magától visszahullott.

– Mit csináljak? – kérdezte a lány zavartan.

– Beszélj – felelte nyugodtan Avelyn.

– Beszéljek? Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte dévajul, felcsillanó szemmel a lány.

– Mondd el, honnan jöttél – kérte Avelyn. – Beszélj az életedről, mielőtt idekerültél.

A lány akkor sem vághatott volna fájdalmasabb arcot, ha pofon ütik. – Hogy merészeled? – csattant fel.

Avelyn nem tudta visszafojtani a mosolyát. A lány megbántottnak tűnt, mintha Avelyn személyeskedett volna, mégis fel akarta ajánlani azt, aminek a legszemélyesebbnek kéne lennie! Avelyn felemelte a kezét, és egy lépést hátrált.

– Kérlek, ülj le, Dansally Comerwick – mutatott az ágyra. – Nem akarlak bántani.

– Okkal vagyok itt – felelte a lány szárazon, de azért leült.

– Azért vagy itt, hogy vigaszt nyújts nekünk. És nekem az a vigasz, ha beszélsz velem. Szeretnélek megismerni.

– Hogy megments, mi? – kérdezte gúnyosan Dansally. – Hogy visszatéríts a helyes útra?

– Soha meg sem fordult a fejemben, hogy elítéljelek – mondta őszintén Avelyn. – De tényleg szeretném megérteni ezt az egészet.

– Sosem érezted még furcsán magad? Olyan bizsergően? – kérdezte a lány felélénkülve.

– Férfi vagyok – felelte magabiztosan Avelyn. – De nem vagyok biztos abban, hogy ez a fogalom ugyanazt jelenti nálam, mint a társaimnál.

Dansally nem volt ostoba teremtés. Hátradőlve gondolkodott. A vihar négy napját egyedül töltötte – kivéve Quintall látogatásait, akinek szemlátomást sosem volt elég. A valóságban azonban Dansally régóta nagyon egyedül érezte magát – egész úton, és azelőtt is.

Kellett neki egy kis nógatás, de Avelyn végül rávette, hogy feleljen a kérdéseire, hogy úgy beszéljen vele, mint egy baráttal. Majd két órát töltöttek el így, beszélgetve.

– Most el kell mennem – mondta végül Avelyn. Megveregette a lány kezét, és az ajtó felé indult.

– Biztos, hogy nem akarsz még egy kicsit maradni? – kérdezte Dansally. Avelyn hátrafordult, és látta, hogy a lány csillogó szemmel, kéjesen nyújtózik el az ágyon.

– Nem – felelte tiszteletteljesen, azután egy pillanatra elgondolkodott. – De kérnék tőled egy szívességet.

– Ne aggódj – kacsintott rá Dansally, mielőtt egy szót is szólhatott volna. – A barátaid tisztelettel fognak rád nézni, ezzel ne legyen gondod!

Avelyn összemosolygott a lánnyal. Hitt neki, és őszinte megkönnyebbüléssel lépett ki újra a napfényre.

Avelyn ezentúl legalább olyan gyakran járt Dansallyhez, mint a többiek. Üldögéltek, beszélgettek, nevetgéltek, Dansally pedig egyik este még el is sírta magát Avelyn vállán. Elmondta, hogy elveszített egy gyermeket, aki halva született, ezért feldühödött férje kidobta őt az utcára.

Miután elmondta a történetet, Dansally elhúzódott Avelyntől, és hitetlenkedve rámeredt. Nem tudta elhinni, hogy ennyire nyílt ezzel az emberrel. A dolog nem kevéssé nyugtalanította, mert Avelyn olyan érzékeny pontjaira tapintott, amit mások sosem érhettek volna el.

– Mocskos kutya volt – vigasztalta Avelyn. – Semmi több. És ostoba, mert nálad jobb társat senki sem kívánhat, Dansally Comerwick.

– Már megint itt van Avelyn Desbris testvér – sóhajtotta Dansally. – Újra megment.

– Szerintem vannak, akik nálad sokkal inkább megmentésre szorulnak – felelte Avelyn. Hangjának őszintesége megdöbbentette a lányt. Lesütötte a szemét, és újra előtörtek a könnyei.

Avelyn odament és átölelte.

A Szélfutár délnyugat felé fordult a Sáskaláb déli végénél, egyenesen Freeport felé. Adjonas először nagy kerülőt tervezett, nehogy túl közel haladjanak el az alattomos Falidi öbölhöz, ahol a víz húsz perc alatt negyven lábnyit is emelkedhet, a roppant áramlat ereje pedig a parthoz csaphatja a hajókat.

Csak rövid időre tértek be Freeportba. A partra néhány tengerész evezett ki. A Szélfutár a következő dagállyal távozott erről a törvény nélküli, veszedelmes helyről, s hamarosan megérkeztek Entel kikötőjébe.

Entel Korona harmadik legnagyobb városa volt Ursal, a királyi székhely és Palmaris mögött. A mólók elég messzire kinyúltak a mélyvízbe ahhoz, hogy a Szélfutár dokkolhasson, s Adjonas mindenkinek szárazföldi kimenőt adott, két váltásban.

Quintall parancsára a négy szerzetes együtt ment ki megnézni a várost. Pellimar azt javasolta, hogy látogassanak el a helyi apátságba. Thagraine és Avelyn rábólintott, de a gyakorlatias Quintall leszavazta a javaslatot. Félt, hogy az esetleges baráti terefere nemkívánatos kérdéseket is felvethet. Pimaninicuit titka csak és egyedül a St.-Mere-Abelle kolostoré volt. Siherton mester szerint még az Abellita Egyház más kolostorai is csak keveset tudtak a mágikus kövek eredetéről.

Avelynnek eszébe jutott az, amit Jojonah mester mondott neki, amikor először szóba került a sziget, s emlékezett a szigorú titoktartási figyelmeztetésre is. Kénytelen volt egyetérteni Quintall döntésével.

Így hát egész nap a hatalmas várost járták és csodálták szépségeit, az egzotikus virágokat, a vakítóan fehér épületeket, a nyüzsgő bazárt, mely talán a legnagyobb volt egész Medvehoncban. Entelben még a helybéliek élénk színű, tarka ruházata is különösnek tűnt. A város állítólag jobban hasonlított az egzotikus Behren településeihez, mint az itteniekhez, s Avelyn egy fél napi csoda után elhatározta, hogy egyszer elmegy Behrenbe.

– Talán majd máskor – suttogta, miközben hátra-hátrapillantva mentek vissza a hajóhoz a lenyugvó nap fényénél. A Szélfutár friss készletekkel felpakolva másnap kifutott, s a kedvező szél és dagály hátán gyorsan suhant dél felé.

Avelyn vágya váratlanul, gyorsan teljesült, mert Adjonas kapitány minden magyarázat nélkül betért a legközelebbi kikötőbe, Jacinthába, ami alig néhány mérföldnyire délre terült el, csak éppen a szárazföldön hatalmas hegység választotta el Enteltől.

A szerzetesek idegesen, kérdőn meredtek Quintallra, de a fejlemények őt is éppúgy meglepték, mint a többieket. Azonnal a kapitányhoz ment, és magyarázatot követelt.

– Senki sem ismeri jobban a déli vizeket Behren tengerészeinél – magyarázta Adjonas. – A szeleket, a veszélyeket. Vannak itt barátaim, akik segíthetnek.

– Ügyelj rá, hogy kérdéseiddel ne fedd fel úti célunk okát – suttogta baljóslatúan Quintall.

Adjonas kihúzta magát, a vér az arcába tolult, amitől forradása csak még kirívóbb lett. Quintall azonban nem hátrált. – Majd én elkísérlek azokhoz a... barátokhoz.

– Akkor végy fel valami mást árulkodó csuhád helyett, Quintall testvér – mordult rá a kapitány. – Nem tudom garantálni a biztonságodat.

– Én sem a tiédet.

Bunkus Smealy kíséretében délután elhagyták a hajót, a szerzetesek és a tengerészek ideges pillantásaitól kísérve. Pellimar azzal enyhített feszültségén, hogy meglátogatta a nőt. – Avelyn örült, hogy a többiek nem tudják a lány igazi nevét –, Avelyn és Thagraine a korlátnál maradt, és figyelték a naplementét, később pedig a kikötő fényeit.

Végül felhangzott az evezők rég várt csobbanása, és a három ember épségben visszatért a fedélzetre. – Reggel az első fénynél indulunk – vetette oda Adjonas élesen Smealynek és a közelben lévő tengerészeknek.

Thagraine és Avelyn összenéztek: a kapitánynak furcsa volt a hangja, Quintall pedig szokatlanul komoly arcot vágott.

– Veszélyes vizek állnak előttünk – mondta Quintall a többieknek.

– Kalózok? – kérdezte Thagraine.

– Igen, meg powrik.

Avelyn sóhajtott és újra szemügyre vette az ismeretlen tájat. A Csatos Öv hegység sötéten magasodott a parton. Úgy érezte, hogy nagyon távol van az otthonától, s most, hogy előtte volt a Mirian végtelen vize és a powrik veszedelme, kezdett rádöbbenni, hogy még hosszabb út vár rá.

Ő is meglátogatta Dansallyt aznap éjszaka. Avelyn testvérnek barátra volt szüksége.

16. fejezet

Végjáték

Elbryan ötödik nyara Andui Blough lnninnessben fiatal élete legszebb időszakai közé tartozott. Már nem kisfiú volt, hanem erős és fiatal férfi, aki kinőtte suhanckorát, bár megmaradt benne némi pajkosság, amitől Tuntun szerint sosem szabadul meg. Továbbra is gyűjtötte a tejköveket, s minden reggel lelkesen látott hozzá a munkához, mert látta, milyen változásokat eredményez az állandó testgyakorlás magas, kecses alakján. Hosszúak, izmosak lettek a lábai, a karja pedig megvastagodott és megszálkásodott. Ha Elbryan megfeszítette karizmát, tenyere – ami szintén nem volt éppen kicsi – félig sem érte át a bicepszét.

De a hatalmas izomtömeg nem tette merevvé vagy ormótlanná. Együtt táncolt, harcolt az elfekkel, s Andur'Blough Inninnes kanyargós ösvényein járt. Barna haja hosszúra nőtt, a vállát verdeste, de mindig tisztán és rendben tartotta, akárcsak az arcát.

Most már minden elf szertartáson szívesen fogadták – minden táncban, ünnepen, vadászaton –, Elbryan mégis egyedül érezte magát, jobban, mint bármikor. Nem mintha emberi kapcsolatokra vágyott volna: ettől még mindig nagyon félt. Egyszerűen csak látta, mennyire különbözik ezektől a lényektől, és nem csak külsőleg. Az elfek tanítgatták arra, hogy úgy lássa a világot, ahogy ők, szabadon, és sokszor inkább a képzeletre, mint a valóságra hagyatkozva. Elbryan azonban nem tudott azonosulni ezzel. Egyszerűen túl erős volt a rend-vágya, s túlságosan kifejlődött benne a jó és rossz közti különbségtétel. Ezt Juravielnek is kifejtette egy délután, amikor sétáltak és a természetről beszélgettek.

Juraviel megtorpant és a fiúra nézett. – Mi mást vártál? – kérdezte egyszerűen.

Nem a megfogalmazás, hanem inkább a hangnem volt az, ami némileg megvigasztalta Elbryant. Most először gondolt arra, hogy az elfek talán nem várják el, hogy olyan legyen, mint ők.

– Mi csak egy más világszemléletet mutatunk meg neked – magyarázta Juraviel. – Ami majd segíteni fog útjaidon és megpróbáltatásaidban. Olyan eszközöket adunk a kezedbe, amelyekkel a fajtád fólé emelkedhetsz.

– De miért? – kérdezte Elbryan. – Miért választottatok ki épp engem erre az ajándékra?

– Mert Mather vére vagy – mondta Juraviel. Ezt a mondatot a fiú már épp elégszer hallotta Tuntuntól, de inkább lekicsinylően. – Mather a nagybátyád volt, apád legidősebb fivére.

Miközben Juraviel beszélt, Elbryan gondolatai visszaszálltak egy bizonyos helyre, egy bizonyos pillanatra, körülbelül öt évvel korábbra, amikor ott állt a hegyen Dundalis mellett, az oldalán Ponyval, és felnézett a ragyogó Dicsfényre. Habár elevenen felidéződött benne az a kép, az az érzés, éber maradt Juraviel minden szavára.

– Apád és a család többi tagja azt hitte, hogy fiatalon meghalt.

– Emlékszem... – Elbryan elhallgatott. Nem tudta, mire emlékszik. Apja mintha említett volna valami Mather nevű fivért, csak így lehetett, mert Elbryan már azelőtt hallotta a nevet, hogy a völgybe érkezett volna.

– Mather majdnem meg is halt, még kisfiúként – folytatta Juraviel. – Az erdőben találtunk rá. Megtépte egy medve. Idehoztuk Caer'alfarba. Némi időbe telt a gyógyulása, de erős volt, és ezt az erőt te is örökölted. Vissza akartuk küldeni a családjához, de sok hónap telt el, és a felderítőink jelentései szerint a Eyndonok elköltöztek.

Az elf elhallgatott, mintha azon tűnődne, hogyan folytassa. – Sok évszázaddal ezelőtt – kezdte ünnepélyesen – a népünk nem zárkózott el ennyire. Az elfek és az emberek egymás mellett éltek, beszéltek egymással, kereskedtek, néha még lakóközösséget is alkottak. Még vegyes házasságok is előfordultak, én kettőről tudok, amiről írásos emlék maradt, habár ritkán születtek utódok az ilyen kapcsolatokból.

– És mi szakította el egymástól a népeinket? – kérdezte Elbryan.

Juraviel kuncogott. – Öt éve élsz itt. Észrevetted valaminek a hiányát?

Elbryan a homlokát ráncolta. Ugyan mi hiányozhatna egy ilyen bűvös helyről?

– Nincsenek gyerekek – mondta végül Juraviel. – Nincsenek gyerekek – ismételte halkan. – Mi nem olyanok vagyunk, mint az emberek. Én akár ezer évet is megérhetek – már félúton járok felé –, de csak egy, vagy talán két gyermeket nemzhetek.

Juraviel újra elhallgatott, s Elbryannak úgy tűnt, mintha az elf szögletes arca kissé elborulna. – Háromszáz évvel ezelőtt felébredt a daktilusz – mondta.

– Daktilusz? – kérdezte Elbryan.

– Démon – magyarázta Juraviel. Elfordult Elbryantól, kiment egy tisztásra, és az ég felé fordította arcát:

Mikor az őrszemek befelé fordulnak,

Mikor az emberek szíve kérget növeszt,

Mikor a szeretet kéjvággyá silányul,

Mikor a kalmárok csalással élnek,

Mikor az asszonyok térde meghajlik,

Mikor a nyereség bűnössé aljasul,

Akkor meglátod majd azt a sötétet,

Akkor meglátod a füstöt az égen,

Érzed, hogy lábad alatt dübörög a föld,

S eljön a halál, amit tudtál régen.

Kardodat fordítsd el saját fajtád felől,

Gyűlöleted ne rájuk zúduljon,

S lásd a törpék, goblinok rohamát,

mely iránt eddig vakká tett a vágy.

Találd meg szívedet s igaz ellenséged,

Hagyd el mind rossz megszokásaid,

S tudd, hogy ideje az igazszívűségnek!

A daktilusz felébredt megint!

Számtalan kép suhant át Elbryan agyán a dal közben: háború, pusztítás képei, a dundalisihoz hasonló szörnyű jelenetek. Mire Juraviel befejezte, a fiú arca nedves volt a könynyektől, csakúgy, mint az elfé.

– Daktilusznak neveztük el – suttogta halkan Juraviel. – Habár a démon ébredése valójában inkább az egész világ eseménye, mint egy egyszerű lényé. A saját ostobaságunk – a régi embereké és elfeké – az, ami lehetővé teszi, hogy a sötét bestia a földön járhasson.

– És ha a démon felébred, háború lesz – vonta le a következtetést Elbryan a dalból. – Mint az a háború, ami elveszejtette a családom.

Juraviel vállat vont és a fejét rázta. – Sokszor vannak ilyen csaták, ha emberek és goblinok élnek egymás közelében – magyarázta. – A nyílt tengeren is sokszor találkoznak a hajók powrikkal, és a végkimenetel eléggé kiszámítható.

Elbryan bólintott: hallott már a powrikról.

– Háromszáz éve volt, hogy a daktilusz legutóbb felébredt – folytatta Juraviel. – Akkoriban még nyíltan kereskedtünk az emberekkel. Akkor még többen voltunk, sokkal többen, bár korántsem annyian, mint az emberek. Co'awille, Végjáték, így hívjuk azt a szörnyű időt, mert öt elfből négy meghalt. – Lemondóan sóhajtott. – És azóta nem volt elegendő szaporulat..

– El kellett menekülnötök – vélte Elbryan. – A fajtátok puszta fennmaradása érdekében el kellett szigetelődnötök a többi fajtól.

Juraviel bólintott, és elégedettnek látszott a logikus érveléstől. – Ezért jöttünk Andur'Blough Inninnessbe – mondta. – És egyéb rejtélyes helyekre. A szent emberek és értékes ajándékaik, a mágikus kövek segítségével elzártuk és eltakartuk ezt a helyet a külvilág elől. A daktiluszt akkor nagy áldozatok árán legyőztük, de egyben leáldozott a mi korunk is ebben a világban. Ezért élünk itt, és még néhány más helyen ködfelhő alatt, a sötétség rejtekében. Kevesen vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy tudjanak rólunk. Még az emberek sem sejthetik az igazat, pedig őket barátainknak tartjuk.

– Legalábbis nagyjából – jegyezte meg Elbryan, és Tuntunra gondolt.

– Tuntun is barátnak tartja őket – nevetett Juraviel, de mosolya tünékeny volt. – Csak irigy rád.

– Rám?

– A szabadságodra – folytatta Juraviel. – Számodra nyitva áll a világ, Tuntunnak viszont nem. De egyáltalán nem gyűlöl téged.

– Elhiszem, egészen a következő párbajunkig – felelte Elbryan, s elf barátja felkacagott.

– Keményen harcol – ismerte el Juraviel. – Veled pedig különösen kemény. Hát nem éppen ez a bizonyítéka annak, hogy a barátod?

Elbryan a foga közé vett égy fűszálat, és elgondolkodott.

– Tuntun tudja, hogy nehézre is fordulhat az életed – fejezte be Juraviel. – Azt akarja, hogy kellőképpen felkészült legyél.

– Mire?

– Éppen ez a kérdés – mutatott az égre Juraviel. – Habár elhagytuk az embereket és szokásaikat, nem hagytuk el a fajtát magát. Mi, Caer'alfar elfjei képezzük ki a kószaként ismert harcosokat, a védelmezőket.

Elbryan megrázta a fejét: sosem hallott még a kószákról, csak néha most, az elfektől.

– Mather kósza volt – magyarázta Juraviel. – A legkiválóbbak közül. Majdnem negyven évig védett egy száz mérföldes vonalat a goblinoktól és fomoriaktól. Győzelmeinek sora túl hosszú ahhoz, hogy elmondjam. Beletelne egy hétbe is.

Elbryanban különös családi büszkeség támadt fel. Újra eszébe jutott az a reggel a hegyen, Dicsfény, s a fejében távolian visszhangzott Mather neve.

– Te is ilyen leszel – mondta Juraviel. – Elbryan, a Kósza.

Az elf bólogatott, aztán elindult. Elbryan tudta, hogy a leckének vége, és azt is tudta, hogy ez a lecke talán a legfontosabb volt itteni életében.

– Érzed?

Belli'mar Juraviel felemelt kézzel kért csendet, aztán érzékeny talpával tovább tapogatta a kőfelszínt. Egy pillanat múlva újra tisztán érezte a remegéseket, s komoran bólintott.

– Messze északnyugaton – szólt Tallareysh, és a jelzett irányba nézett, mintha arra számítana, hogy rögtön lecsap rájuk valami sötét horda.

– Dasslerond úrnő már tudja? – kérdezte Juraviel.

– Természetesen – felelte egy Viellain nevű elf, a völgy egyik rangidőse. – És felderítők is mentek ki. A jelentések arról számolnak be, hogy egy árok, egy nagy földhányás van alig húsz mérföldre a völgytől.

Juraviel észak felé pillantott, a hazáján túli vad vidék felé, túl az emberek településein. – Ismered azt a helyet? – kérdezte Viellaintól.

– Nem lesz nehéz megtalálni – vágta rá Tallareysh, és Viellainra pillantott.

– A felderítők elfognak haladni az árok mellett, ha csakugyan létezik, és aztán mennek tovább északra – magyarázta az öreg elf. – Ezért még napokig nem térnek vissza.

– De Dasslerond úrnőt értesíteni kell – vélte Tallareysh, aki sejtette. hogy Viellain – aki általában mereven ragaszkodott a szabályokhoz – kezdi érteni a csíziót.

– Megjárjuk oda-vissza holnap napszálltáig – bizonygatta Juraviel –, ha megtaláljuk.

– A madarak tudni fogják – nyugtatta meg Viellain. – A madarak mindig tudják.

A völgy furcsamód csendes volt aznap éjszaka. Egy elf sem volt sehol, vagy legalábbis nem mutatkoztak, de Elbryan tudta, hogy hiába ismeri már jól az erdőt, nem veszi észre az elfeket, ha azok nem akarják.

Mégis meglehetősen biztos volt benne, hogy egyedül van – eltekintve ellenfelétől, aki vele szemben állt a homályban.

A fiúnak elállt a lélegzete, amikor az elf kilépett a holdfényre.

Tuntun.

Elbryan megmarkolta botját és a földbe vájta a sarkát. Hetek óta nem került össze Tuntunnal, s most eltökélte, hogy kissé meglepi a gőgös elfet.

– Addig foglak ütni, amíg a nevemet nem kiáltod – ingerelte Tuntun, és megpörgette nagyobbik, kard hosszúságú botját, míg tőr alakú másik pálcáját kisebb körökben forgatta ujjai között. A mutatvány folyvást emlékeztette Elbryant az elf hihetetlen ügyességére. Tuntun négy érmét tudott egyszerre forgatni mind a két kezével, tucatnyi tőrrel vagy éppen fáklyával zsonglőrködött könnyedén.

Ez a gyorsaság és pontosság azonban ezúttal nem lesz elég, gondolta elszántan Elbryan. Ezúttal nem.

Elindult előre, botját vízszintesen tartotta maga előtt, jobb tenyere fölfelé, bal tenyere lefelé nézett. A küzdő felek általában megbeszélték a szabályokat a harc előtt, de kettejük között nemigen volt szükség erre. Ennyi év után Tuntun és Elbryan tökéletesen értették egymást: köztük nem voltak szabályok.

Elbryan megrogyasztotta a térdét, s Tuntun habozás nélkül támadásba lendült, egyenesen előreszegezett karddal. Elbryan bal kezével elengedte a botját, és megfordította a jobb kezét, aztán vissza. A hárítás megfogta az elf döfését, a második kísérlet – az alsó lendítés, amelynek fel kellett volna csapnia az elf kardját – azonban túl lassú volt ahhoz, hogy lépést tartson Tuntun visszahúzódásával.

Elbryan újra elkapta a botot bal kezével, és erősen szorította.

De aztán meglepte Tuntunt. A harci logika szerint a nehezebb fegyverrel, lassúbb mozdulatokkal, át kellett volna engednie Tuntunnak a kezdeti támadást. Bármely támadóhiba veszedelmesen védtelenné tette volna Elbryant az elf táncoló pengéjével szemben.

A fiú mégis előrelendült. Ismét kéz feletti-kéz alatti lendítéssel próbálkozott, de ahelyett, hogy vízszintesben megint elkapta volna a rudat a bal kezével, újra átfordította a jobb kezét. A következő lendítésnél félúton megfeszítette erős alkarját, megállította a rúd lendületét, a hóna alá húzta a bot végét, aztán előredöfótt vele, mint egy lándzsával.

Tuntun azonban számított erre a támadásra, nem lepődött meg. Elhátrált a lendítésektől, aztán lebukott a döfés alá, két botját keresztezve a feje fölött, hogy a fiú rúdját ártalmatlan magasságban tartsa. Támadási lehetőségre számított, de védekezésben kellett maradnia, amikor látta, hogy a fiú még nem végzett meglepően ügyes rutinjával.

Elbryan visszarántotta a rudat, mielőtt Tuntun eltolhatta volna valamelyik oldalra. Aztán újra előredöfött, de megállította a szúrását, amikor az elf kiszámítható módon lebukott. Felrántotta a rúd végét a feje fölé és megpörgette, aztán elkapta bal kezével, és erőteljesen előrelépett. A két kézbe fogott botot ismét megpörgette, aztán rézsútosan lecsapott vele Tuntun felé.

Az elf felvisított, és kitartotta oldalra, vízszintesen a pengéjét. A rúd a fiú teljes testsúlyának és erejének lendületével csapott le, s Tuntun hátratántorodott. Még a szárnyaival is csapkodnia kellett, hogy megőrizze egyensúlyát.

Elbryan komoran elmosolyodott és folytatta a támadást. Pördült, szúrt, lendített, csapott – mindent elkövetett, hogy az elf egyre hátrább szoruljon és kibillenjen egyensúlyából.

Sikerét azonban részint a meglepetés révén szerezte. A ravasz elf most már nagyobb tisztelettel kezelte, és hárításai figyelmesebbek voltak.

Sokáig harcoltak így, egyenlő esélyekkel. A rudak néha olyan sebességgel csapódtak egymásnak, hogy épp csak nem szikráztak. Kisebb találatokat elértek, de egyikük sem tudott döntő előnyre szert tenni, és a percek egyre teltek.

Aztán a csapások kezdtek fájdalmasabbá válni, ahogy a fáradtság eltompította az éberséget. Tuntun is kezdett kimerülni, s Elbryan tudta, hogy ha most jól el tudná találni az elfet, akkor hamar véget érne a harc.

Elbryan meglendítette a rudat maga előtt, és érezte, hogy botja egyszer, kétszer, talán tucatszor is megakad útközben. Csak egy találat kell, de az nem lesz könnyű!

Ez még világosabbá vált, amikor Tuntun egyik hárítása eléggé félrelökte a rúdját ahhoz, hogy az elf előretörjön és megszúrja Elbryan ujjait a tőrével.

Elbryan érezte, hogy valami új kell, valami meglepő, amire Tuntun nem számít. Valami merész, kétségbeesett húzás, mint az, amit Tallareysh alkalmazott. Látta, hogy ellenfele egyre magabiztosabb: nyeregben érzi magát.

Ideje lecsapni.

Néhány szúrás, lendítés, szökkenés a megfelelő pozícióba juttatta Elbryant. A sarkára helyezte testsúlyát, jól számította ki az elf következő támadását, s könnyedén kitért az apró kard elől.

Aztán előretört, széttárt kezeivel a botot markolva, balról jobbra lendítve a fegyvert maga előtt, olyan magasságban, hogy Tuntun nem állíthatta meg: le kellett buknia.

Ezt is tette, de Elbryan nem állította meg a botot, hanem tovább engedte balkézzel, és jobbjával csak egyensúlyozta a lendítést. Középen kapta el a rudat, megint csak a bal kezével a háta mögött, és forgatta tovább ugyanabba az irányba, ezúttal fél kézzel és a csípőjét használva támasztékul. A rúd hátsó fele még mindig mögötte volt, lendületadónak.

Tuntunnak ismét sikerült kitérnie – habár meglepődött, hogy a csapás nem fordult vissza, hanem ugyanabban az irányban folytatódott –, ezúttal jobbra pördülve a rúd elől.

Elbryan azonban még nem végzett. Ahogy a bot vízszintesre lendült előtte, elkapta a jobb kezével, gyorsan a fegyver alá fogott a baljával, majd előrelépett balra, és elindította a harmadik csapást, újra balról jobbra. Behúzta a jobb kezét, és kinyújtotta a balt.

Tuntun egyetlen lehetősége az volt, hogy levetette magát a földre, s dicstelenül így is tett.

Elbryan nem fogta vissza a lendületet, pörgött maga is, teljes hosszában kinyújtva a botot, úgy, ahogyan a husángot fogta régen, amikor köveket ütött el.

Teljesen körbefordult, pedig tudta, hogy veszedelmes akár csak egy pillanatra is hátat fordítania ellenfelének. Körbefordulva fél trédre ereszkedett és teljes erőből lendítette a rudat.

A bot azonban csak az üres levegőt találta. Tuntun nem volt sehol!

A fiú agya végigpásztázta a lehetőségeket, miközben rettegett, hogy hibázott, és mindjárt csúfos vereséget szenved. Azonnal tudta, hogy Tuntun nem léphetett ki jobbra vagy balra anélkül, hogy észrevette volna, a térdelő lendítés alá pedig szintén nem húzódhatott.

Így csak egyetlen lehetőség maradt: a szárnyak.

Elbryan elvetődött, és háton maradt a fűben. Minden erejét összeszedve megállította a rúd lendületét, és megtartotta a talajra merőlegesen.

Tuntun szökkenése leszálló ágba került: lefelé szegezett karddal ereszkedett. Le akart csapni Elbryan védtelen hátára, hogy tarkón döfje kardjával. Hogy elcsodálkozott, amikor látta, hogy a rúd vége egyszer csak felemelkedik elé!

Hiábavalóan csapkodott a kardjával, és próbált lefelé szúrni Elbryan felé. Kiszakadt belőle a lélegzet, amikor ráesett a rúdra, aminek vége benyomódott legalsó bordái közé.

Így is maradt egy hosszú pillanatig, a nyolc láb hosszú rúd végén, kardja pedig a közelébe sem érhetett Elbryannak. Tuntun elejtette a kardot – nem szándékosan, mert nem célzott vele –, így a fiú is volt olyan kegyes, és megbillentette a rudat, hogy Tuntun leessen. Az elf lábra érkezett, és néhány lépést botorkált, de aztán elesett és levegőért kapkodott.

Elbryan eldobta fegyverét, és máris mellette termett. Eszébe jutott, hogy talán hibát követ el, amikor így megközelíti a kiszámíthatatlan Tuntunt, aki még nekiugorhat a tőrrel.

Tuntunban azonban már nem volt ennyi erő. Még beszélni sem tudott, a tőr pedig, akárcsak az imént a kard, hasznavehetetlenül csúszott ki a kezéből. Elbryan letérdelt melléje, karját az elf válla alá csúsztatta, és ringatni kezdte.

– Tuntun – ismételgette, mert félt, hogy az elf komolyan megsérült, s még a végén meghal itt a gyakorlómezőn, és nincs mellette senki, csak egy ember, akit annyira megvet.

Az elf azonban hamarosan újra szabályosan kezdett lélegezni. Őszinte elismeréssel pillantott fel Elbryanra. – Szépen győztél – gratulált. – Azt hittem... hogy... többre vállalkozol... mint amire... képes vagy... de az a visszatérés... figyelemre méltó volt.

Tuntun bizonytalanul felállt, és otthagyta a fűben térdelő Elbryant.

A fiú azt sem tudta, mit csináljon. Annyi év után megszerezte az első győzelmét.

Az alacsony, széles lombú almafák sora szinte tökéletesen egyenesen futott, aztán hirtelen felszaladt egy dombra, s onnan újra egyenesen folytatódott tovább. A domb nemrégen keletkezett, ez világosan látszott, mert a földje laza volt és sötétbarna. Itt-ott gyökerek álltak ki belőle, s nem volt aljnövényzet. Valami belenyúlt az almafák sorába, és egyszerűen visszarántotta a sor egyharmadát.

– Ez Allabarnet testvér egyik ligete – magyarázta Tallareysh. A másik kettő bólogatott. Allabarnet, a palmarisi Szent Precious apátság vándor szerzetese nem volt ismeretlen előttük. A szerzetes majdnem egy évszázaddal ezelőtt járta be ezt a vidéket – a Vadonvidéket, nem pedig civilizált szülőhelyét –, almamagokat ültetett el abban a reményben, hogy a gyümölcs majd arra csábítja az embereket, hogy felfedezzék a vadabb világot. Allabarnet testvér – akinek méltó elismerésén már dolgoztak, szentté avatása pedig egy évtizeden belül volt várható – már nem érte meg, hogy álma valóra váljon: valójában még most sem vált valóra, de sok ligete élt és virult. Az emberek nem tudták, hogy Allabarnet testvér az elfek egyik titkos barátja, és sokszor kap segítséget az elfektől vagy az általuk kiképzett kószáktól... Ezért ismerték őt és munkáját ilyen jól az elfek. Tudták, hogy mindig egyenes vonalban ültette ligeteit.

Mi torzíthatta el ezt itt?

Erre csak egyetlen válasz kínálkozott, hisz semmiféle élőlény, még észak hatalmas sárkányai sem fordíthattak ki enynyi földet ilyen egyenletesen és takarosan.

– Földrengés – morogta Juraviel, de dallamos hangja így sem volt túl vészjósló, hiába nézett sötéten.

– Abból az irányból – helyeselt Tallareysh, és észak felé mutatott, a Barbarkán néven ismert ősöreg, töredezett hegylánc felé.

– Ez nem olyan szokatlan jelenség – szólt Viellain. – Mindig előfordul földrengés.

Juraviel tudta, hogy társa főleg őt akarja megnyugtatni, mert látja, hogy aggódik – hogyisne aggódott volna, amikor épp erről beszélt Elbryannal, alig egy hete?

Juraviel az eszével tudta, hogy Viellainnak igaza van. A földrengések, viharok, tornádók, vulkánkitörések jobbára természetes eredetűek. Talán csak véletlen egybeesésről van szó.

De Juraviel azt is tudta, hogy az ilyen események egy nagyobb, sötétebb jelenség kísérői is lehetnek. Az ilyen földszaggató rengések, az olyan goblin rajtaütések, mint ami Elbryanék faluját is érte, valami sokkal gonoszabbra utalhatnak.

Újra észak felé pillantott, s a láthatárt fürkészte. Ha tisztább az idő, éles szeme megláthatott volna valami rebbenést, valami bizonyítékot. Így azonban csak aggódhatott.

Felébredt volna a daktilusz?

17. fejezet

Fekete szárnyak

Lassan, nagyon lassan haladtak előre. Connor kezdett ráhangolódni Jilly kívánságaira s tétovázására. Érezte, hogy a lány megfeszül, valahányszor közelít hozzá, valahányszor az arca az arcához ér, s ajkukat mágneses vonzerő húzza egymáshoz.

Jill azonban végül elfordult, s belevörösödött a csalódásba. Connor eleinte azt hitte, hogy az elutasítás személyesen neki szól, hiába bizonygatta Jill az ellenkezőjét. Nem tudta túltenni magát azon az érzésen, hogy a lány nem találja őt vonzónak, hogy elriad tőle. Palmaris bárójának unokaöccse, a szerelem mestere meglepődött és megbántódott ezen, de kíváncsi is lett. Jilly olyan kihívást jelentett, amilyennel még sohasem találkozott, és eltökélte, hogy győzni fog.

Lassan észrevette, hogy Jill szemében fény gyúl, amikor ő belép az útba – amit egyre gyakrabban és gyakrabban tett meg –, s kezdte megérteni és elfogadni, hogy a lánynak a múltja rejtélyeivel van baja, és nem vele. Ez a felfedezés azonban mit sem csökkentett a kihíváson, és Connor rájött, hogy bárki másnál jobban vágyik Jillre. Így hát türelmes maradt, éjszakákat sétált és beszélgetett át Jillel. Egyéb irányú igényeit a város bordélyaiban elégítette ki, de erről persze nem beszélt a lánynak.

Jill számára mindig megszépült az este, amikor Connor belépett az útba. Azon kapta magát, hogy állandóan a férfira gondol, sőt, még álmodik is róla. Elvitte Connort a rejtekhelyére, a tetőre is, és együtt nézték a csillagokat, miközben beszélgettek. Itt fönt engedte meg először, hogy Connor ténylegesen megcsókolja, de nem sokáig, és azonnal vissza is húzódott, amikor a múlt sötét szárnyai csapkodni kezdtek körülötte. A csókkal Jill visszakerült egy fájdalmas pillanatba, aminek az emlékét nem tudta volna elviselni.

De elszenvedte a fájdalmat, és hagyta, hogy Connor időnként megcsókolja.

Ezen a tetőn, a felhőcsíkokkal tarkított csillagos ég alatt történt az is, hogy Connor először célzott a házasság lehetőségére.

Jillnek elakadt a lélegzete. Nem volt képes a férfira nézni. A csillagokra meredt, mintha köztük akarna menedéket keresni. Szereti Connort? Tudja egyáltalán, mi a szerelem?

Tudta, hogy szeret Connorral lenni, de ez meg is ijesztette. Nem tagadhatta vágyait, ahogy egyes testrészei néha hirtelen felforrósodnak, s ahogy szinte megremeg, valahányszor Conorra pillant. De félt is a túlságos közelségtől – Connorhoz vagy bármely más férfihoz. Megvolt az édesség, de valahogy sosem érhette el.

Első ösztönei azt súgták, hogy hárítsa el az ajánlatot. Hogy is lehetne jó feleség, ha még azt sem tudja, ki is valójában? És mennyi ideig maradna vele Connor, amikor egyetlen csók is olyan feszültséggel jár?

Jillnek azonban a nevelőszüleire is gondolnia kellett. Mi a kötelessége velük szemben, akik befogadták és otthont adtak neki? Mennyivel könnyebb lenne az életük, ha őt egy jó házasság biztonságában tudnák! Talán az ő felemelkedése az ő helyzetükön is javítana, és ennek Jill mindennél jobban örült volna.

Végül vissza mert nézni Connorra, azokba a barna szemekbe, melyek most sosem látott fénnyel ragyogtak a csillagok alatt.

– Tudod, hogy szeretlek – suttogta Connor. – Csak téged egyedül. Hetek, hónapok óta másra sem vágyom, mint hogy szerethesselek és melletted ébredhessek. Ó, Jilly, mondd, hogy te is szeretsz. Mert ha nem szeretsz, akkor kimegyek a Masur Delavalhoz, és átadom magam a hideg haboknak, mert úgysem lehet soha többé részem melegségben.

Minden csodálatosan hangzott a lány fülének, a „Jilly” megszólítás kivételével. Ez nem tetszett neki: kislánynak érezte magát tőle. Szívből hitt Connornak, és meg is szerette őt, legalábbis úgy hitte. Elvégre mi más is lehetne ez az érzés, amikor könnyen jön a mosoly?

– Hozzám jössz feleségül? – kérdezte halkan Connor, olyan halkan, hogy Jill inkább csak érezte a szavait, mintha az érintésén át jönnének, amikor a férfi könnyedén megsimogatta az arcát.

A lány bólintott, és Connor megcsókolta. Jill hagyta, hogy közel legyenek egymáshoz, s ajkuk összeérjen, de miközben a férfi elégedett hangokat hallatott, Jill fekete szárnyakkal viaskodott, s igyekezett elfeledkezni pillanatnyi helyzetéről. Inkább a munkájára próbált gondolni, meg arra az emberre, akit egy héttel ezelőtt ütött el egy szekér –, bármire, ami nem sodorja vissza az elveszett éveken át ahhoz a valamihez, ahhoz a szörnyűséghez, amivel képtelen lenne szembenézni.

Graevisék reakcióját a házassági ajánlat hírére nem volt nehéz megjósolni. A fogadós mosolyogva bólogatott, és nagylelkű, meleg ölelésbe fogta drága Macskáját – ő még mindig így hívta a lányt. Pettibwa élénkebben viselkedett: fel-alá ugrándozott és tapsikolt, rengő hassal és mellekkel, s arcán örömkönnyek csorogtak. Mindig is azt akarták, hogy a lány boldog legyen. Szeretetük a lehető legönzetlenebb volt. És most végre küszöbön a boldogság! Hozzámenni egy nemesemberhez! Úgy gondolták, hogy ennél többről Jill nem is álmodhat. A legfinomabb ruhákban jár majd, s Palmaris, vagy akár Ursal minden előkelő eseményén jelen lesz.

Ez a reakció megerősítette Jillt abban, hogy helyesen döntött. Minden személyes gondja ellenére őszintén örült, hogy Graevisék ilyen boldogok. Az után, amit érte tettek, hogy is cselekedhetett volna másképp?

Az esküvőt már el is tervezték – persze Connor családjának segítségével, hisz nekik volt annyi pénzük, hogy megfelelően nyélbe üssék a dolgokat –, késő nyárra, s a számtalan előkészület közepette Connor és Jill jószerivel kevesebbet találkozott egymással, mint a házassági ajánlat előtt.

– Már végeztél is? – kiáltotta Grady, miközben elindult lefelé a Battlewbrow Ház – Palmaris leghíresebb bordélya – széles lépcsőjén.

Connor az előcsarnok egyik kényelmes plüssfoteljében ücsörgött, és szórakozott pillantást vetett cimborájára.

– Mi az, ma csak egy volt? – ingerkedett Grady. – Akkor legalább két csalódott lány van ma ebben a házban.

– Elég már, Grady – hűtötte le Connor, s parancsoló hangja nem sok kétséget hagyott afelől, hogy melyikük az úr ebben a barátságban. Grady rangban sehol sem volt Connorhoz képest, s a bárói unokaöcs csak a húga miatt viselte el a felkapaszkodott közrendű szinte állandó társaságát.

Grady túlságosan is sokat tudott Connor éjszakai kicsapongásairól, és bár sosem célzott a zsarolás lehetőségére, Connor okkal tartott tőle.

– Mi a baj, barátom? – kérdezte Grady az övét csatolva, és leült a Connor melletti székre. – Már attól félek, hogy elhagyott a jókedved. Talán a közelgő házasság kötelékei fojtogatnak?

– Aligha – felelte Connor. – Bárcsak már holnap lenne! Milyen régóta várom!

Grady próbált valami rejtett értelmet kibogozni Connor szavaiból.

– És ne kételkedj húgod iránti szerelmemben – folytatta Connor. – Ő a legcsodálatosabb, a legizgatóbb, a legingerlőbb... – sóhajtotta.

Grady a szája elé emelte kezét, hogy elrejtse vigyorát. – Úgy látom, teljesen megőrjített – jegyezte meg. – Bájai öt hónap alatt három nő karjaiba is belekergettek!

Connor rámeredt: nem értékelte a gúnyos humort. – Ha egy szót is szólsz erről neki, kibelezlek – morogta sötéten, és látnivaló volt, hogy halálosan komolyan gondolja.

Grady azonban nyeregben érezte magát, és nem hátrált. – Nem csak a kardoddal szeretsz te szurkálni! – ingerkedett.

– Ahogy bármelyik igazi férfi! – vágott vissza Connor. – Hagynom kéne, hogy Jilly megőrjítsen? Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem. Ezt értsd meg. Remek feleség lesz belőle.

– Háltál már vele?

Connor olyan arcot vágott, hogy Grady inkább elhúzódott, nehogy a másik pofon üsse. – Ez őszinte érdeklődés volt – ellenkezett Grady –, nem pedig a húgom becsületének védelme. Tudd meg, hogy én magam is szívesen hálnék vele, ha nem lennének a szüleim...

– Meg én – mordult fel Connor.

– Persze eszembe sem jutna valóban megtenni – fújt visszavonulót bölcsen Grady Ha csak céloz is arra, hogy szerelmi vágyai vannak Jillel kapcsolatban, az épp olyan lett volna, mintha a lecsapó sas elől orozná el zsákmányát. – Ő a tiéd, csakis a tiéd. Remek lány. Most már csak Connor Bildeborough hálhat vele. És mi a helyzet Connor Bildeboroughval? Neki már sikerült?

– Nem – vallotta be a csalódott nemes. – De közel az idő.

– A nyár vége nincs olyan közel – vélte Grady – Addig vársz?

– Várok vele a nászéjszakáig – felelte Connor. – Olyan félénk, ahogy a szüzek általában. De persze azon az éjszakán már teljes lesz a jogom. Vagy önként adja, vagy erővel veszem el!

Grady bölcsen visszanyelt egy megjegyzést a húga szüzességéről, de a dolog úgysem számított, csak az, hogy Connor mit hisz.

Márpedig Connor hitt Jill szüzességében. Grady ezt minden mozdulatából, szinte állati izgalmából látta. Még a Battlebrow Ház gyakorlott kéjnői is elvesztették vonzerejüket a szemében!

– Drága Jilly – morogta Grady, amikor Connor felpattant és elsietett. – Csábító kis dög. Horogra akasztod a szüzességedet, és elhúzod a csalit a báró unokaöccsének orra előtt. – Grady magában gratulált leleményes húgocskájának, habár az akció már-már megijesztette: sosem gondolta volna, hogy a lány képes ilyen gyönyörűen alattomos játékra. – Mindketten jól járnak – jegyezte meg egy kicsit hangosabban, a lépcső alján ülő nők felé, miután Connor után indult. A nők kíváncsian billentették félre a nyakukat. – Én pedig megszabadulok tőled, húgocskám – folytatta, ismét magában. – Connor Bildeborough meg ráér rájönni, hogy nem volt érdemes annyit várnia.

Egy kéjnő lépett be az utcáról, amikor Grady kifelé ment. A férfi megfogta a nő állát, aki elmosolyodott. – Csábító kis dög – mondta, és odahúzódott a nőhöz, aki az egyik kedvence volt. – Szegény Connor hamar rá fog jönni, hogy sem a bájosságod, sem a tehetséged nincs meg a menyasszonyában.

Megcsókolta a nőt és Connor után sietett. Fiatal volt az éjszaka, de telt az idő, s Connor nemsokára az útba megy, hogy találkozzék Jillel. Előtte azonban talán van még idő egy-két pohárra és néhány parti kockára.

Egész Palmaris erről a szertartásról beszélt. A nők ájuldoztak, a férfiak peckesen, fontosságot színlelve húzták ki magukat, s szerettek volna Connor Bildeborough helyében lenni a kocsin, amely kanyarogva haladt végig a zegzugos utcákon. Connor famíliájának minden fenntartása a jövendő arával szemben egy csapásra elmúlt, amikor megismerkedtek Jillel, aki kívül is, belül is gyönyörű volt. Most, ahogy megjelent csupa szatén és csipke fehér ruhájában, szőke sörényét féloldalt feltűzve, a másik oldalon kiengedve, valóban királynői jelenségnek látszott. Még pletykák is születtek arról, hogy csakugyan királyi vérből származik.

Persze az egész alaptalan kitaláció volt csupán, ám Medvehoncban, az úr 821. évében így mentek a dolgok.

Jill arca csupa festék és hamis mosoly volt. Úgy nézett ki, mint egy hercegnő, de elveszett, gyámoltalan kislánynak érezte magát. Egyfelől nem tagadhatta, hogy tetszik neki a szép ruha és az, hogy a figyelem középpontjában lehet. Másfelől viszont a figyelem meg is rémítette. Már az is elég volt, hogy a kocsi végigmegy az egész városon, s több mint ötszáz ember lesz jelen a templomban, ahol esküsznek majd, de ha arra gondolt, ami később jön, a bál után...

– Már elég sokáig vártam – jegyezte meg Connor reggel, és arcon csókolta. – Ma éjjel...

Aztán otthagyta Jillt a gondolataival. A lány még csak meg sem csókolhatta a vőlegényét úgy, hogy ne jöjjenek elő a szörnyű múlt csapkodó fekete szárnyai, de tudta, mire számíthat – az egyik komorna részletesen elmesélte neki.

Rámosolygott Connorra, s igyekezett megnyugtatóan viselkedni. Rettegett az éjszakától.

A szertartás tökéletesen folyt le – ünnepélyes volt, mégis derűs. Az asszonyok sírdogáltak, a férfiak a mellüket düllesztették. A hosszú kocsiút után a friss házasok megérkeztek a bálterembe, ahol zene és ital várta őket, táncoló urakkal és hölgyekkel. Minden hangos volt, pergő és elragadtatott. Jill ritkán ivott egy pohárka bornál többet, de aznap este Connor egyik poharat töltötte bele a másik után. Próbálta feloldani a gátlásait.

Vagy talán csak a rá váró szörnyűséget akarta elhomályosítani.

Tucatnyi ismeretlen férfi karjaiban találta magát, vérbeli urak karjai között. Nem egy sikamlós szavakat súgott a fülébe, s volt, aki fogdosni próbálta. Jill azonban spiccesen is éber maradt, s tisztaságát megőrizve esett túl a menyasszonytáncon.

A bál azonban túlságosan hamar véget ért, Connor erősködésére, s ez nem egy rosszalló megjegyzést váltott ki.

Jill ettől épp úgy szenvedett, mint minden mástól, de Graevisékre pillantott, akik Bildeborough-ék mellett álltak. A lány állandóan emlékeztette magát, hogy mindez értük van, s igaz ami igaz, sosem látta még őket, de különösen Pettibwát, ilyen boldognak.

Amikor a vendégek távoztak, Connor átvitte Jillt a városon a nagybátyja, Bildeborough báró udvarházába. Feltűnés nélkül mentek be a nyugati szárny egyik oldalsó ajtaján, a vendégszobák felé, amelyek üresen álltak. Csak két szolgálólány várta őket, akiket a báró bocsátott Connor rendelkezésére. A két lány – akik még Jillnél is fiatalabbak voltak – elvezették a menyasszonyt egy különszobába, ahol Jill szinte elveszett. A mennyezet magas volt, a falon monumentális drapériák. Hatalmas ágy és kandalló. Jill számára, aki egész eddig oly egyszerűen élt, mindez már-már erkölcstelennek tűnt: tucatnyi ember alhatna kényelmesen azon az ágyon, ahová csak zsámolyról tud fellépni!

Nem szólt, miközben a komornák lesegítették róla a ruhát, és tanácsokat osztogattak arról, hogy mit csináljon, milyen trükköket alkalmazzon. – Egy hölgynek értenie kell a szerelem művészetéhez az uraknál – jegyezte meg az egyik.

– Hát van olyan lány Palmarisban, akit Connor Bildeborough ne tudna lefektetni? – kérdezett vissza a másik.

Jill majdnem elájult.

Amikor a komornák végre elmentek, Jill ott kuporgott a puha ágy szélén, egy szál túlságosan kivágott, rövid, selyem hálóköntösben. A nyárvég ellenére hűvös volt, s a szoba huzatosnak tűnt, a komornák azonban tüzet gyújtottak a kandallóban. Jill éppen arrafelé indult, amikor kitárult az ajtó, és Connor lépett be abban a fekete nadrágban és fehér ingben, amit az esküvőn viselt, de csizma, kabát és öv nélkül.

Jill a kandalló felé indult, de Connor útját állta és átölelte.

– Én Jillym – suttogta, s ajkával végigsimított a lány nyakán.

De majdnem azonnal el is hátrált, zavart homlokráncolással. Jill tudta, hogy a férfi megérezte feszültségét. Connor oly jól ismeri: érzi a félelmét. Jill hitte, hogy a férfi gyengéd lesz vele, időt ad neki. Elvégre szereti!

Alig futott végig ez a gondolat Jillen, amikor Connor elkapta és durván magához rántotta, ajkát a lány ajkára tapasztva. Jill hirtelen föl sem fogta a lerohanást, annyira meglepődött. Először nem is küzdött, csak állt mozdulatlanul.

Érezte a férfi ajkát, nyelvének érdességét.

A fejében fájdalmas sikoly harsant. Egy haldokló gyermek sikolya, az anyjáé, a falué.

– Ne! – morogta Jill, és eltolta magától Connort.

Connor zihálva állt előtte.

– Ne?

Jill nem tudott magyarázatot adni. Csak állt ott, és rázta a fejét.

– Ne? – kiáltott fel Connor, és arcul csapta a lányt.

Jillnek megroggyant a térde, és össze is esett volna, ha Connor el nem kapja szoros öleléssel, csókjaival. – Nem utasíthatsz vissza!

Jill próbált kibontakozni az ölelésből. Nem akarta megbántani a férfit, még együtt is érzett vele, de egyszerűen képtelen volt teljesíteni az igényeit. Végül sikerült felhúznia a karját, és eltolta magát.

– A férjed vagyok – jelentette ki Connor. – Törvény és jog szerint. Azt teszek veled, amit akarok.

– Könyörgöm – suttogta alig hallhatóan Jill.

Connor az égnek emelte karját, és elfordult. – Hónapokig várattál! – ordította. – Mindig rólad álmodtam, és erről az éjszakáról! A világon semmi más nem számít, csak ez az éjszaka! – Visszafordult a lány felé.

Jill úgy érezte, mintha ő lenne a legszörnyűségesebb nőszemély a világon. Szerette volna megadni magát Connornak, szerette volna nyújtani neki azt, amit a férfi kiérdemelt türelmével. De azok a szárnyak, azok a távoli sikolyok!

Connor viselkedése hirtelen újra megváltozott. – Elég – jelentette ki mély, már-már fenyegető hangon. Jill tehetetlenül nézte, ahogy a férfi feltépi rajta a hálóköntöst, majd kibújik a nadrágjából.

Jill még sosem látott meztelen férfit, ilyen testet pedig bizonyosan nem. De bármilyen érzéseket is keltett benne Connor látványa – hisz valóban szép férfi volt –, ezeket azonnal elmosta a félelem, a fekete szárnyak suhogása.

A férfi arcán most nem volt szerelem és gyengédség, csak forró vágy, dühös szenvedély. – Nézz rám! – parancsolta. Megragadta Jill vállát, és durván maga felé fordította a lányt. – A férjed vagyok. Azt teszek veled, amit akarok, és akkor, amikor akarom! – Mintegy hangsúlyozandó ezt, letépte Jill köntösének oldalát, hogy kibukkant a lány egyik melle. A fehér, kemény és kerek mell mintha hívogatta volna.

– Szóval tetszem neked – vonta le a következtetést.

Jill lepillantott. A mellbimbója keményen meredt elő, de nem a vágytól, nem az izgalomtól, hanem a félelemtől és a testét átjáró hidegtől. Connor megcsípte.

Jill felszisszent és elhúzódott. – Könyörgöm – ismételte.

Tétovázása újra felszította Connor haragját. A férfi elkapta és lerántotta, s mielőtt ellenkezhetett volna, máris rajta volt, s térdével próbálta szétfeszíteni a lábait.

– Ne! – esdekelt Jill, miközben Connor a hálóköntös maradékát szaggatta le róla.

A férfi szenvedélye azonban csak fokozódott, s egyre durvább lett.

Jillnek elállt a lélegzete. Hallotta a szárnysuhogást, a haldoklók sikolyait. Vergődött és forgolódott, elhúzta az arcát a férfi mohó szájától, de Connor lefogta, és teljes súlyával ránehezedett.

Távoli, fájdalmas sikolyok. Az anyja haldoklik!

Jill beverte kezét a kőkandalló éles szélébe. Felpillantott, és látta, hogy útját állja a kandalló, nincs helye forgolódni. A feje egészen közel volt a kőhöz. Connor pedig nem lankadt.

A lány elméje belesüllyedt a múlt forgatagába – a sikolyok, sóhajok, rothadásszagú hullák közé. Megint ott volt azon a szörnyű helyen, ahol nincs menekvés, csak halál és tűz.

Tűz.

Látta, ahogy izzó parázs hull alá egy fahasábról, mint valami éjszakai szörnyeteg sárga szeme. Megfogta a parazsat, de nem érzett fájdalmat. Már túl volt minden fájdalmon.

Aztán megfordult és a pernyét támadója arcába szórta, arra, aki rajta van, aki megölte az anyját, legyilkolta a faluját. A valami felordított és eltávolodott tőle, Jill pedig kigördült alóla és az ágyra mászott.

A környezete teljesen meglepte. Látta a férfit – mert egy férfi volt az, Connor! –, aki felállt, az arcához kapott, és ordítva kirohant a szobából.

Hirtelen fájdalom hasított belé: visszadobta a parazsat a kandallóba.

Mit tett?

Sírva vetette magát az ágyra, s égett kezét maga alá szorította. Percekig zokogott, talán egy fél óráig is. Nem hagyta abba, nem is nézett föl, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó és léptek közelednek.

Akkor sem hagyta abba a sírást, amikor valaki durván elkapta és megfordította.

A komornák erősen lefogták, és Connor – szerencsére nem túl súlyos égési sebekkel az arcán – egy szál ingben odalépett hozzá.

– A feleségem vagy – mondta sötéten.

Jillben már nem maradt semmi erő. Esdekelve nézett föl a két lányra, de azok közönyösek maradtak, sőt, mintha titokban tetszett is volna nekik a jelenet – élvezték volna a kiszolgáltatottságát.

Connor felmászott az ágyra, és rávetette magát.

Jill a fejét rázta. – Kérlek – suttogta.

Connor nekifeszült, aztán fölemelte a fejét, és mintha sértettnek, szomorúnak tűnt volna. Csalódottan elfordult, és felkelt az ágyról.

– Nem vagyok rá képes – vallotta be, és szemében izzó düh csapott fel. – Vigyétek ki, és zárjátok be egy szobába – parancsolta a komornáknak, akik azonnal és nem túl kíméletesen engedelmeskedtek. – Majd reggel a magisztrátus, Dobrinion apát eldönti, mi legyen a sorsa. Vigyétek!

– Aztán gyertek vissza – szólt oda a komornáknak, de szavai Jillnek szóltak. – Mind a ketten.

18. fejezet

A hit próbája

Végtelennek tetsző napok óta siklott lustán a Dél-Miriani tenger csillámlóan sima vizén a Szélfutár. A nap most már ellenség lett: kellemetlenül meleg kezdett lenni. Állandóan.

Avelyn úgy érezte, hogy menten leszárad róla a bőr. Először leégett és felhólyagzott, aztán megbarnult, s kezdett a tengerészek cserzett bőréhez hasonlítani. Próbált mindig gondosan borotválkozni, ahogy szerzetestársai, de a borotvapengék elveszítették élüket, s hamarosan mindenkin rendezetlen borosta sötétlett.

De a legrosszabb az unalom volt. Bármerre néztek, csak a láthatár kékesszürke vonala tárult eléjük. Túl ritkán történt valami – néha cetet, delfint vagy repülőhalat pillantottak meg, és akkor is rövid időre, aztán újra csak a nyílt tenger üressége maradt. Avelynnek a tengeri utazással kapcsolatos romantikus elképzelései hamar szertefoszlottak a lassú, nyikorgó, unalmas valóságban.

Gyakorta meglátogatta Dansallyt, s néhány órát töltött nála. A lány nem mehetett ki a kabinjából, s jobb is volt így, mert ő is, és a kapitány is tartottak attól, ami akkor történne, ha az egyszerű tengerészek, akik oly rég nem láttak nőt, megéreznék az édes illatot. Dansally ezért mindig zárva tartotta a kabinját.

Avelyn észrevette, hogy társai kezdenek ráunni Dansallyra, mert látogatásaik egyre ritkábbá váltak. Ennek örült is, habár nem tudta pontosan, miért. Dansallyt nem aggasztotta foglalkozása, s Avelynnek el kellett fogadnia, hogy a munka hozzátartozik a lány életéhez. Ahogy azt az első látogatásnál is elmondta, esze ágában sem volt elítélni Dansallyt.

Valóban így is gondolta, mégis tagadhatatlanul örült annak, hogy a többiek és Adjonas kapitány kevesebb időt töltenek a lánnyal. Dansallynek olyan oldalait is megismerte, amelyek iránt társai nem érdeklődtek – a humorát, a kedvességét és sajnálatos belenyugvását jelenlegi életmódjába. Avelyn hallhatta a lány álmait és vágyait is, amit soha senki másnak nem mondott még el, Avelyn pedig – az összes férfi közül egyedül – igyekezett bátorítani őt, próbált önbizalmat önteni belé. A testi közelség gondolata fel sem merült köztük ezekben a hetekben, mert mindkettőjüknek jobb volt ez a különleges bensőségesség.

Így múltak a napok, váltakozott a nap a csillagokkal. Az egyetlen kellemes dolog az volt, hogy a Dicsfény itt sokkal tisztábban látszott, mint északon. A lágy kékek és bíborok, az élénk sárgák és néha mély karmazsinok erőt adtak a lelkeknek.

Még a prózai és mogorva Quintall is értékelte ezt a szépséget. Isten jelét látta a Dicsfényben, s új hitre kapott, valahányszor a kápráztató színek megjelentek.

– Jobbra! – hallatszott a kiáltás egy tiszta reggelen, két héttel azután, hogy elhagyták Jacinthát.

Quintall reménykedve meresztgette a szemét, habár Adjonastól tudta, hogy még félúton sincsenek Pimaninicuit felé, s ha földet látnak, az azt jelenti, hogy letértek a helyes útvonalról.

– Cet jobbra! – kiáltotta az őrszem. – Döglött lehet, mert nem mozog.

Avelyn elég közel volt Adjonashoz, hogy hallja a kapitány átkozódását. – A pokolba!

– Olyan szerencsétlen dolog halott cetet látni? – kérdezte a szerzetes.

– Nem cet az – felelte komoran Adjonas. – De nem ám. – Elindult előre, nyomában Avelynnel és Bunkus Smealyvel. Pellimar és Thagraine is hozzájuk csapódtak. Quintall mára korlátnál állt, és a vízre mutatott.

Adjonas elővette messzelátóját, és a jelzett irányba nézett. Megrázta a fejét, és átadta a műszert Quintallnak – ez szemlátomást nem tetszett Smelaynek.

– Nem cet – ismételte Adjonas. – Powri.

– Powri? – kérdezte értetlenül Avelyn. A powrik ösztövér kis törpék, alig négy láb magasak.

– Powri hajó – magyarázta Adjonas. – Hordóhajónak nevezik.

– Hajó lenne? – hüledezett Pellimar.

Quintall leeresztette a messzelátót és bólintott. – És tartja velünk a lépést.

– Nincs is vitorlájuk – ellenkezett Pellimar, mintha pusztán a logika eszközével el tudná tüntetni a powri hajót.

– A powriknak nem kell vitorla – felelte Adjonas. – Pedállal hajtanak egy nagy hajócsavart a hajó végében.

– Pedállal? – csodálkozott Pellimar. Nevetségesnek tűnt számára a gondolat, hisz a tengeren százmérföldekben lehet csak mérni a távolságokat.

Adjonas hangja komor volt. – A powrik nem fáradnak el.

Erről már Avelyn is hallott. Powrikkal nem lehetett gyakran találkozni, kivéve háborúban, de akkor túlságosan is. Legendás volt harciasságuk és szívósságuk. Kicsiny termetük ellenére erősebbnek mondták őket egy átlagos embernél, és hihetetlen állóképességgel rendelkeztek. Súlyos sebekkel is tudtak harcolni, s órákig bírták a küzdelmet, akár hosszú, erőltetett menetelés után is.

– Ilyen messze, kint – jegyezte meg Quintall. – Biztos, hogy tíznapi távolságon belül nincs szárazföld a közelben.

– A powrik kiismerhetetlenek – magyarázta Adjonas. – Mostanában eléggé tevékenyek, legalábbis jacinthai barátaim szerint. Beszivárognak a hajózási útvonalakra, lecsapnak, aztán visszahúzódnak a nyílt tengerre. Kemények és érzéketlenek: állítólag másfél évig is kibírják a vízen egyhuzamban.

– De mit csinálnak a zsákmánnyal? – kérdezte ártatlanul Avelyn. – Hol rakják le?

Adjonas és Smealy komoran összenéztek: a szerezetesek megértették, hogy rossz úton járnak.

– Csak ölnek – felelte Adjonas komoran. – Csak azért állítják meg a hajókat, hogy pusztítsanak. Annyi készletet rabolnak, hogy kitartson a következő áldozatig. A vadászat és a kínzás öröméért csinálják.

Avelyn elsápadt, Thagraine és Pellimar nemkülönben, de Quintall csak felmordult és újra a powri hajó felé pillantott.

– Hogyhogy mi ilyen közel el tudunk menni mellettük? – kérdezte idegesen Pellimar. – Micsoda vakszerencse ez? Ha egy kicsit arrébb lennénk, észre sem vettük volna.

– Ők viszont mindenképp megláttak volna minket – adta meg a választ Adjonas. – A vitorláink mérföldekről látszanak, a powriknak pedig megvan a maguk mágiája. Állítólag vannak barátaik, akik a víz alatt úsznak, és tájékoztatják őket az elhaladó hajókról. Ez nem vakszerencse, Pellimar testvérem.

– Mit tudhatnak rólunk? – kérdezte Quintall, visszafordulva a többiekhez.

– Csak azt, hogy itt egy magányos hajó, távol a hazájától – vágta rá Adjonas.

– És a küldetésünkről? – érdeklődött tovább Quintall.

– Arról semmit – nyugtatta meg Adjonas. – Még az is kétséges, hogy egyáltalán a szerzetesi ruhát felismerik.

Quintall bólintott. – Akkor térjünk ki előlük – mondta.

Avelyn és a többiek lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy a kapitány arca megfeszül. Avelyn tartott tőle, hogy Quintall ezzel a paranccsal túllépte hatáskörét.

– Meredeken balra! – kiáltotta Adjonas, aztán Smelayhez fordult. – Minden vitorlát fel, Smelay mester! Nincs kedvem powrikkal hadakozni.

Smelay elsietett. Adjonas egy darabig szúrósan méregette Quintallt, aztán megfordult, odabiccentett a másik három szerzetesnek, és távozott.

Avelyn a korláthoz lépett, és tenyerével leárnyékolva a szemét, a vizet kezdte fürkészni. Egy pillanatra látni vélte a hordóhajót, de lehet, hogy csak egy hullám árnyéka volt az.

A Szélfutár élesen balra fordult, és hamarosan jókora sebességre tett szert. A powrik azonban követték: az őrszem folyamatosan, csalódottan és félve jelentette, hogy a hordóhajó lépést tart velük, sőt, kissé meg is közelítette őket.

A kapitány és a szerzetesek a hátsó fedélzetről figyelték ellenfeleik mozgását. Avelyn most már tisztán látta őket: a hordóhajót nem lehetett összetéveszteni semmiféle árnyékkal.

Adjonas a vitorlákra pillantott, azután a szorgoskodó tengerészekre.

– Elképesztő ötlet – jegyezte meg Quintall a hordóhajóra pillantva. – Mi, emberek, miért nem utánozzuk?

– Freeportban van egy ember-hordóhajó – felelte Adjonas. – És Ursalban is készítettek ilyeneket a folyóra. Az emberek azonban nem powrik. Szűk a hely az ilyen alkotmányokban – sokkal szűkebb, mint az itteni kabinokban. És az emberek nem olyan szívósak, mint a powrik. A törpék egész nap bírják a pedálozást, az emberek viszont egy-két óra alatt kifáradnak.

Quintall bólintott, s egyre nagyobb elismeréssel gondolt közönyös, fáradhatatlan ellenfeleikre. – Ha a powrik nem fáradnak, akkor nem tudunk egyszerűen elfutni előlük – jegyezte meg.

– Íjászokat fogok kiállítani tüzes nyilakkal, ha közelebb jönnek – mondta Adjonas, korántsem reménykedő hangon. – De a hajó nagy része a víz alatt van, nehéz eltalálni, és még nehezebb kárt tenni benne. Remélhetőleg tudunk tartani akkora sebességet, hogy a powrik első rohama ne okozzon túl nagy bajt. Aztán amikor megpróbálnak átszállni, szembeszállunk velük. Mi mást is tehetnénk?

Quintall már a kapitány mondókája közben csóválni kezdte a fejét. – Nem adhatunk módot arra, hogy nekünk jöjjenek – ellenkezett. – Bármilyen sérülés lelassítana minket, és ezt nem engedhetjük meg magunknak. Alig egy hét időtartalékunk van – már ha a számítások helyesek és a szél kitart.

– Nem sok egyéb lehetőséget látok – jegyezte meg Adjonas. A szerzetesek komoran meredtek a távoli hordóhajó felé, és a fejüket csóválták, de Quintallnak már az Adjonas által mondottakon járt az agya.

– Mondd csak – kérdezte végül. – Milyen gyorsan tud menni a hordóhajó, ha elakad a csavarja?

Adjonas csodálkozva pillantott rá.

– Van néhány felesleges hálónk – folytatta Quintall.

– Az a hajócsavar nem olyan könnyen elérhető – gondolkodott Adjonas. – Még ha sikerülne is a hálót pontosan a hajó útjába helyezni, akkor sem valószínű, hogy beleakadna. Elkapnák a horgok, amik a csavart védik.

– És ha nem csak lerakjuk a vízre, hanem közvetlenül a helyére juttatjuk? – kérdezte ravaszul Quintall, s a többiek értetlenül néztek rá, Thagraine kivételével, aki kezdte érteni a dörgést.

– Ez vakmerőség lenne... – kezdte Adjonas, de elhallgatott, amikor a hordóhajó teteje felpattant, és egy vörössapkás fej kukkantott ki belőle. Egy csontos kar is megjelent, kezében valami csővel.

– Emberek! – kiabálta bele a csőbe. – Adjátok fel! Nem hagyhattok le minket, és nem állhattok ellen. Adjátok meg magatokat, így néhányan talán megmenekültök!

Adjonas végignézett a döbbent legénységen. Látta az arcokon a powri szavai által keltett halvány reményt.

Bunkus Smealy sokak nevében szólt: – Talán hallgatni kéne rá, kapitány. Ha nem állunk ellen...

Adjonas félretolta, és úgy állt, hogy mindenki láthassa. – Mindnyájunkat megölnek! – kiáltotta. – Ezek powrik, véressapkások, akik emberi vérrel festik a fejfedőjüket. Egy hajót sem hagynak futni, és nem ejtenek foglyokat! Ha megállunk vagy akár lassítunk, annál keményebben jönnek nekünk!

Miközben Adjonas beszélt, lángoló nyílvessző röppent a Szélfutár felé, s meggyújtotta az egyik hátsó vitorlát. Három tengerész azonnal odarohant, hogy oltsa a tüzet.

– Meddig bírjátok még, kalmár? – rikkantotta a powri, és eltűnt a hajó belsejében.

– Kik a legjobb úszók közöttetek? – kérdezte Quintall a kapitánytól. Adjonas csodálkozva nézett rá.

– A Szélfutár a hideg északi vizeken jár – felelte. – Nem szoktunk úszni.

A szerzetes komoran bólintott, és három társához fordult. Nem szívesen kockáztatta az életüket, de tudta, hogy küldetésük sikere most csakis rajtuk múlik. Mielőtt bármit is mondott volna, Avelynék már dobálták is le a ruháikat, és kezdték bemelegíteni izmaikat.

– Mi szoktunk úszni – magyarázta Quintall. – Még a hideg északi vizekben is. Hozzatok egy hálót.

Adjonas intett Bunkus Smelaynek: ez most Quintall hadművelete, s a kapitány boldogan engedte át a kockázatot a zömök szerzetesnek.

A négy fiatalember a bal oldali korláthoz lépett, amit a powri hajóból nem lehetett látni. Quintall a vízbe dobta a hálót, Thagraine pedig utánaugrott.

Adjonas megfogta Quintall vállát, kiszedte azt a bizonyos kis vörös rubintot vállpántjából, s a szerzetes kezébe nyomta. – Csak akkor használd, ha valóban szükséges – kérte. – Ez a kő többet ér az egész hajónál.

Quintall furcsálkodva nézegette a rubint. Mágiát érzett benne, gyenge, lüktető energiát. Biccentett Adjonasnak, és váratlan indíttatással átadta a követ Avelynnek. – Senki élő ember nem ismeri nálad jobban a kövek erejét – mondta társának. – Használd jól, ha szükségünk lesz rá.

Avelyn átvette a követ és végigtapogatta. Tisztán érezte benne az energiát, és úgy értette a rubint, mintha az beszélne hozzá. Az ágyékkötőjébe akarta tenni, de aztán arra gondolt, hogy ott nem lesz eléggé biztonságban: inkább a szájába vette, a nyelve alá.

Aztán beugrott a vízbe, és sietve tempózott Thagraine után, aki már elkapta a hálót a távolodó Szélfutár mögött.

Két csoportra oszlottak: Thagraine és Quintall húzták a hálót a hordóhajó felé, Avelyn és Pellimar pedig inkább rejtőzködtek.

Adjonas idegesen figyelte őket. Tudott egyet-mást a powrikról és a tengerről, amit a szerzetesek nem. Ha a hordóhajó elmegy a hálótartók mellett, soha nem érik utol, és Adjonas nem szándékozott visszafordulni értük. Ott rekednek a nyílt tengeren, és végük van. A powriknak pedig vannak vízi, barátaik, köztük bizonyos háromszögletes hátúszójú halfajzatok.

A kapitány bólintott. Gyanította, hogy ha Quintall tisztában van mindezzel, akkor is beugrik a vízbe azzal a hálóval.

– Ússz! – gurgulázta Quintall a társának. Már közel voltak. A hordóhajó sokkal gyorsabban haladt, mint ahogy sejtették, mert nem volt akkora farvize, mint a Szélfutárnak. Thagraine igyekezett, ahogy csak bírt, de sosem ért volna célba, ha Quintall nem húzza maga után.

A két fiatalember kimerülten bukott alá az utolsó szakaszon, hogy a hajó elhaladjon felettük. Szerencsére a víz kristálytiszta volt.

Távolabb Avelyn is Pellimar izgatottan várakozott. Fel kell mászniuk a hordóhajóra, bármi legyen is Quintallék erőfeszítésének eredménye. Ha a háló nem válik be, valahogy mégis meg kell állítani a powrikat. Avelyn megtapogatta nyelvével a rubint. Tudta, hogy a kő közel sem elég erős a kemény burkolat áttöréséhez.

A hordóhajó közeledett – ötven yard, negyven, húsz –, simán hasítva a vizet.

Egyszer csak megrándult, s egyenes futása megtört. Avelyn és Pellimar teljes erőből úszni kezdtek. Pellimar érte el elsőként a hajót, s óvatosan felhúzta magát a síkos, domború felületen. Odakúszott a csapóajtóhoz, és épp akkor ért oda, amikor az kinyílt.

A kipillantó powri őszintén megdöbbent. A törpék azt hitték, hogy a csavar hínárba akadt, vagy valami másba, ami leesett a hajóról: ez nem volt szokatlan esemény. De hogy egy ember áll a fedélzeten!

Pellimar sem hökkent meg kevésbé: még sosem látott powrit közelről. A törpe alig négy láb magas volt, sovány végtagokkal, hordóforma testtel.

A powri tátott szájjal bámulta a betolakodót, aki erős jobbhoroggal üdvözölte.

A szerzetes fájó öklére pillantott, aztán ellenfelére, aki sokkal tömörebbnek bizonyult, mint várta. A keményfejű powri megrázta a fejét. Pellimar újra ütött, aztán a bal lábával állon rúgta a powrit. A törpe feje hátrabillent, és a powri elesett, majd legurult a hajóról.

De máris jött egy másik, és ez már nem volt meglepődve. Pellimar macskafürgeséggel ütni kezdte – bal, jobb, bal kombinációval –, de lendülete alább hagyott, amikor fájó jobb keze újra keménységbe ütközött.

Avelyn látta, hogy társa összerezzen, aztán lehanyatlik, mellkasán vörös csíkkal. Avelyn előtt ott állt a powri, aki rövidkardjával megsebezte Pellimart. A törpe dühösen rikoltott, mert látta, hogy áldozata a vízbe esik, s elvész a drága vér. Avelyn ezt a pillanatnyi figyelem-lankadást használta ki.

Lehajolva nekirohanhatott volna a törpének, de megérezte keménységét, és egy másik powrit is látott feljönni. Személyes biztonságát félretéve Avelynnek a magasabb célra kellett koncentrálnia.

Előreszaladt és lecsusszant a fedélzetre, kiszedve a rubintot a szájából. Dörzsölgetni kezdte kezében a követ, megidézve annak mágiáját. Megtalálta az energiaközpontot és lökést adott neki.

A powri visszakezes csapással érkezett, de Avelynnek sikerült lebuknia előle. Benyúlt a powri lába között, s felfelé, a csapóajtó felé lökte a követ. Aztán túlélési ösztönétől vezérelve maga alá húzta a lábát, és ugrott. Az erőtől izzó rubin lustán röppent a nyitott csapóajtó felé. A következő, felfelé igyekvő powri meglátta csillanását, és lenyűgözve utánakapott. Meg is fogta, de közben elengedte a létrát, ezért amikor Avelyn és a másik törpe hirtelen felbukkantak előtte, meglepetésében visszaesett a hajó belsejébe, kezében a rubinnal.

Avelyn elkeseredetten kapaszkodott a powri kardot tartó karjába. A másik keze a háta mögött volt, és sikerült esés közben lecsuknia a csapóajtót. Ő átgördült rajta, a törpe pedig az ajtó tetejére érkezett. A powri gonosz vigyorral felemelte kardját, s rikoltása megfagyasztotta a vért a fekvő Avelyn ereiben.

De ekkor a törpe a levegőbe emelkedett, s utánarepült a csapóajtó fedele is. A szabaddá vált nyílásból sűrű, fekete füst gomolygott.

Avelynt is ellökte a robbanás ereje. A robbanás azonban még a törpék felét sem ölhette meg – a hordóhajó majdnem akkora volt, mint a Szélfutár –, és a túlélők hamarosan feljönnek a hajó belsejéből.

Avelynnek nem volt kedve találkozni velük.

Quintall és Thagraine elfúló lélegzettel emelkedett a felszínre, miután elhelyezték a hálót. Mire Quintall visszajutott a hordóhajóhoz, egy powri volt a vízben, és hamarosan követte őt Pellimar testvér.

Nehéz testükkel és vékony végtagjaikkal a powrik nem tudtak jól úszni. Quintall hamar elbánt a kába teremtéssel: a víz alá nyomta, és a vállára nehezedett. A powri elkeseredetten vergődött, de Quintall nem eresztette.

A törpe soha többé nem látta meg a felszínt.

A vízben Avelyn megpillantotta a közelben taposó Quintallt, aki félig kiemelkedett a vízből. A látvány először meglepte Avelynt – amíg észre nem vette társa „lábtámaszát”. Thagraine, aki kissé messzebb volt, a hóna alá fogta Pellimart és a forduló Szélfutár felé úszott vele.

Miután végzett a powrival, Quintall megszabadította terhétől Thagraine-t, és majdnem olyan gyorsan úszott vele, mint a többiek egyedül.

Adjonas aggodalmasan figyelte az eseményeket a forduló közben. A hordóhajó időlegesen ártalmatlanná vált, a harc azonban nem ért véget. A kapitány felállította íjászait, és azt az utasítást adta, hogy lőjenek minden powrira, akit meglátnak az oszladozó füstben.

Aztán figyelt tovább, mert mást nem igen tehetett. A Szélfutár közeledett a szerzetesek és a hordóhajó felé. Most már voltak powrik a fedélzeten, s nehéz nyílpuskákkal lődöztek az úszó szerzetesekre.

De még veszedelmesebb volt az a vércsík, amit Pellimar húzott a vízben.

Thagraine érte el elsőnek a hajót, s mohón kapott a fedélzetről ledobott kötélvég után. Alig tudta elkapni, s Avelyn még húsz yardnyira volt, Quintall pedig negyvenre, amikor az őrszem felkiáltott.

– Hátuszonyt látok! Cápa, fehér cápa!

– Gyorsan húzzátok fel őket! – ordította Adjonas, s a kötélhez ugrott, hogy segítsen. – Engedjetek le még köteleket!

Az egyik kötél Avelyn mellett csapódott a vízbe, de látva a közeledő veszélyt, a szerzetes nem törődött vele, és visszafordult Quintallék felé.

– Avelyn testvér! – kiáltotta a fedélzetről Thagraine. – Te meg én vagyunk az Előkészítők! Ők viszont nélkülözhetők!

Ezek a szavak arculcsapásként érték Avelynt. Nélkülözhetők? De hisz a St.-Mere-Abelle szerzetesei! Emberi lények!

Avelyn egy mordulással úszott tovább, és végül elérte a fáradó Quintallt. Legnagyobb meglepetésére Pellimar ott lebegett a vízen Quintall mögött, aki a kötél felé igyekezett. Egyikük sem kérdezett semmit. Avelyn elérte Pellimart, és átkarolta a vállát.

Nyílpuska-lövedék csapódott a vízbe Avelyn arca mellett, ahogy fordult. Aztán megpillantotta a vízből két lábnyira kimeredő hátúszonyt. Még sosem látott cápát, de el tudta képzelni, mi lehet a víz alatt.

A cápa gyorsan közeledett, akárcsak a Szélfutár. Tucatnyi ember – köztük Quintall, Thagraine és Adjonas – fogta a kötelet, és teljes erővel húzni kezdték, amikor Avelyn elkapta a végét.

Nem tudott kiemelkedni a vízből. Csak annyira volt képes, hogy fogja a kötelet és az ernyedt Pellimart.

A többiek azonban behúzták a hajóhoz, Quintall átvette Pellimart, és a fedélzetre húzta. Avelyn veszedelmesen alacsonyan lógott. Hallotta a tengerészek kiáltozását és lenézett. Az egyik lába még a vízbe lógott. Hatalmas, huszonöt láb hosszú, sötét alak siklott Avelyn alá.

Egy pillanat múlva a rémült szerzetes már a fedélzeten volt.

– Jó nagy – jegyezte meg Adjonas.

Bunkus Smealy rávigyorgott Avelynre, és a kezén körülbelül öt ujjnyi távolságot mutatott. – Ekkora fogakkal.

Tucatnyi powri nyüzsgött a hordóhajó fedélzetén, de egyik sem ment bele a vízbe, amíg a cápa ott volt. A powrik és a cápák állítólag gyakran együttműködtek, de szemlátomást ennek a barátságnak megvoltak a maga korlátai.

A kapitány arcára rosszindulatú mosoly ült ki: úgy döntött, hogy próbára teszi a valószínűtlen szövetséget.

– Lökjük meg őket egy kicsit – mondta Bunkusnak, mire az elsőtiszt örömteli ordítással rohant a kormánykerékhez.

A roham nem talált telibe – egyetlen épeszű kapitány sem ment volna neki egyenesen egy hordóhajó erős oldalának –, de elég lökést adott ahhoz, hogy a powrik a vízbe bukfencezzenek. A Szélfutár íjászai munkához láttak, s tovább ritkították a powrik sorait.

Egy második, kisebb hátuszony csatlakozott az egyre szűkebben köröző elsőhöz.

A törpék elkeseredetten csapkodtak a vízben.

– Menjünk innen – mondta a kapitány a legénységnek. Tudta, hogy a cápák felfalják a halottakat, az élők vergődése és a vér pedig újabb ragadozókat csal majd ide. Egy powri sem mer a víz alá menni, hogy kioldozza a hálóból a hajócsavart.

Ezen felül – bár ezt sem Adjonas, sem a tengerészek nem tudták – a sodródó hordóhajó veszedelmesen emlékeztetett egy sebsült cethalra az izgatott cápák szemében.

A hordóhajó csapóajtaján ömlött befelé a víz, s a vízi alkotmány lassan eltűnt a hullámok alatt.

A Szélfutáron nem csillapodott az izgalom, amíg messze maguk mögött nem hagyták a powrikat. A szerzetesekből a harc hősei lettek, de Avelyn éppoly gyakran hallotta az „eszelős”, mint a „bátor” jelzőt is a tengerészek szájából. A hajósok kemény, büszke és cinikus emberek voltak, s ha Quintallék elismerő hátbaveregetésekre számítottak, igencsak csalódniuk kellett.

Avelyn és Thagraine Dansally kabinjába vitték a súlyosan sebesült Pellimart. Kiderült, hogy a lány máshoz is ért, nemcsak a szerelemhez. Hamar ellátta Pellimart, s Avelyn megnyugodva távozott.

Quintallt Adjonas társaságában találta. A kapitány elgyötört arccal támaszkodott az árbocnak.

– Powrik – morogta, amikor megjelent Avelyn. – Több a véressapkás a Mirianon, mint bármikor. Úgy tűnik, elszaporodtak a Julianta-szigeteken, és kirajzottak. Egyre gyakoribbak és céltudatosabbak a támadásaik.

Quintall a vállát vonogatta. – Hogy van Pellimar? – kérdezte Avelyntől.

Avelyn felsóhajtott. – Vagy megmarad, vagy nem.

Quintall bólintott, aztán hirtelen támadásba lendült: ütése állon találta Avelynt, aki azonnal összerogyott. – Hogy merészelted? – üvöltött rá Quintall.

A tengerészek mindenhonnan odanéztek. Adjonas hitetlenkedve meredt Quintallra.

Avelyn feltápászkodott. Nem értette a dolgot.

– Te vagy a kiválasztott Előkészítő – szidta Quintall. – Mégis kockára tetted az életed, hogy megmentsd Pellimart.

– Mindnyájan kockára tettük az életünket, amikor kiúsztunk – vitatkozott Avelyn.

– De akkor nem volt más választásunk – vágott vissza Quintall olyan dühösen, hogy szinte fröcsögött. – De amikor megszűnt a hajót fenyegető veszély, te akkor is visszafordultál a veszedelmes vizekre.

– Felfalták volna Pellimart!

– Kár lenne, de nem számítana.

Avelyn visszanyelte válaszát, mert tudta, hogy hiábavaló lenne a vita. Sosem tudott volna elképzelni ilyen mértékű fanatizmust, főleg nem Quintall részéről. – Nem hagyhattam ott sem őt, sem téged.

Quintall Avelyn lába elé köpött. – Én nem kértem a segítségedet, és nem is fogadtam volna el. Az út megtisztult, a hajót fenyegető veszély elmúlt. Vissza kellett volna jönnöd a fedélzetre. Micsoda pazarlás lett volna, ha még te is ottveszel!

Avelyn nem válaszolt. Cáfolhatatlan volt az érvelés. Bólintott, habár szíve mélyén tudta, hogy hasonló helyzetben megint ugyanezt tenné.

– Nem tudhatjuk, hogy valóban tiszta-e az út Pimaninicuit felé – suttogta Adjonas.

– Pellimarnak így sem vesszük hasznát – felelte Quintall. – Ha életben marad, akkor is napokig az ágyat fogja nyomni.

Avelyn szemügyre vette Quintallt. A küldetés mindenekfelett való – ezzel Avelyn egyetértett, és szívesen feláldozta volna saját életét az út sikeréért. De hogy mást hagyjon meghalni...

Avelyn megcsóválta a fejét, de szerencsére Quintallék nem vették észre. Nem, gondolta a fiatal szerzetes, ezt nem teheti meg, és nem is fogja megtenni.

– Ne felejtsd el, amit mondtam – figyelmeztette sötéten Quintall.

– Megyek Pellimarhoz – felelte Avelyn. – Dansally ellátja a sebeit.

– Ki? – kérdezte Quintall.

Avelyn elmosolyodott. Nem volt meglepve.

Pellimar állapota a múló napokkal nem sokat javult. Az idő forró és napos maradt, de nem láttak újabb hordóhajót.

Talán az unalom, a meleg, az ízetlen étel tette, de a legénység egyre nyugtalanabb, sőt, ingerlékenyebb lett. Avelyn nemegyszer hallotta Bunkust és Adjonast ordítozni egymással, s ha a fedélzetre lépett, gyűlölködő pillantásokat érzett a hátában. A tengerészek a szerzeteseket okolták megpróbáltatásaikért, az egész útért. Quintall figyelmeztette erre a többieket, s Adjonas is szólt Quintallnak. A Szélfutár jobbára part mentén hajózott. Ritkán merészkedett ki a nyílt óceánra, hisz a pletykák szerint nem volt ritka eset, hogy a hajósok, ettől az eszüket vesztették. Találtak teljesen ép és sértetlen hajókat kihaltan, legénység nélkül. Egyesek szellemeket emlegettek, vagy a mély tenger szörnyetegeit, a józanabb, tapasztalt tengerészek azonban a félelemnek és a gyanakvásnak tulajdonították mindezt, a hosszú, üres napoknak, az érzésnek, hogy a tenger sosem ér véget, és hajóznak, egyre. hajóznak majd, amíg elfogy az élelem és a víz.

A dolgok a hatodik hétre annyira elmérgesedtek, hogy Adjonas, Avelyn nagy bánatára, hozzáférhetővé tette Dansally szolgáltatásait a legénység egyszerű tagjai számára is. Valahányszor Avelyn egy újabb szurtos tengerészt látott bemenni Dansally ajtaján, összeszorult a szíve, és beharapta az ajkát.

A lány állta a sarat, elfogadta sorsát, de a sok munka mellett kevesebb ideje maradt arra, hogy Avelynnel beszélgessen, pedig neki is, a szerzetesnek is nagy szüksége lett volna erre.

A legénység egyre komorabb hangulatát azonban ez az intézkedés sem tudta javítani. A helyzet egy különösen forró és párás reggelen jutott ijesztő fordulópontra. Quintall majdnem egy órán keresztül vitatkozott Adjonas kapitánnyal, míg végül a kapitány mintha beadta volna a derekát, és odahívta Bunkust.

További ordítozás következett, főleg Quintall részéről, és amikor Smelay megint csak ellenkezett, a szerzetes elkapta a nyakát, s felemelte a fedélzetről.

Avelyn és Thagraine odasiettek. Thagraine közölte, hogy az egész legénység őket figyeli.

– Ez is csak engem igazol, kapitány – morogta Quintall, és enyhén megrázta Smealyt. – Ő szítja az elégedetlenséget. A cápák elé kell vetni.

Adjonas higgadtan Quintall karjára tette a kezét, és lassan lenyomta. Smelay köhécselve húzódott el, és előre sejthető módon a legénységhez fordult segítségért.

– Bátorítsd csak őket egy szóval is – fenyegetőzött Quintall –, és velem meg a társaimmal gyűlik meg a bajod. Összetörjük a csontjaidat, Bunkus Smelay, és úgy dobunk a tengerbe. Vajon meddig tudnál a víz színén maradni, hogy a hajó visszaforduljon érted?

Smealy elsápadt. – Nagyon messzire jöttünk ki – motyogta szinte vinnyogva. – Túl messzire!

– De a sziget... – kezdte Adjonas.

Smealy vicsorogva fojtotta belé a szót. – Nincs semmiféle sziget! – ordította, s a legénység helyeslően morgott.

Adjonas aggodalmas pillantást vetett Quintallra. Még legalább egy hónapnyi út állt előttük, s a kapitány nem volt biztos benne, hogy a legénység bírni fogja türelemmel. Gondosan válogatott emberek voltak, a zömük majdnem tíz éve hajózott együtt Adjonasszal, de az idegeikre ment a szárazföld hetek óta tartó hiánya.

– Három hónap! – kiáltott fel hirtelen a kapitány. – Mielőtt elindultunk Jacinthából, megmondtam, hogy három hónap kell, amíg elérjük úti célunkat. Még két hónap sem telt el azóta, hogy elindultunk. Gyávák lennétek? Nincs bennetek becsület?

Ez egy kicsit meghátrálásra késztette az embereket, de azért morogtak tovább.

– Ami pedig téged illet – fordult a kapitány a meghátráló Smealyhez –, téged teszlek felelőssé a legénység minden tettéért.

Smelay nem pislogott, és nem is merte levenni a szemét a veszedelmes szerzetesekről, amíg jócskán el nem távolodott tőlük.

– Csak nehezíteni fogja a dolgot, ha nem találjuk meg egyből Pimaninicuitot – figyelmeztette halkan a szerzeteseket Adjonas.

Quintall jeges pillantást vetett rá.

– De jó úton járunk, és tartjuk az ídőt – nyugtatta meg őt a kapitány. – Legalábbis a térképeim szerint.

– Márpedig azok mérföldre pontosak – morogta válaszul Quintall.

És valóban így volt. Négy és fél feszült hét elteltével az őrszem egyszer csak elkiáltotta magát: – Föld előttünk!

Mindenki az elülső korláthoz sietett, s a szürke derengés hamarosan anyagszerűbb lett: egy sziget kétségtelen körvonala. A szürke szín csakhamar zöldes árnyalatú lett, ahogy közelítettek. A földet buja növényzet borította.

– Becsléseim szerint majdnem egy hetünk van tartalékban – mondta Adjonas a négy szerzetesnek –, mert Pellimar, bár még mindig gyenge volt, de már feljött a fedélzetre. – Szálljunk partra és derítsük fel...

– Nem! – csattant fel Quintall, mindenki legnagyobb elképedésére. – Ha bárki más Pimaninicuit földjére lép, lemondhat az életéről.

Különös kijelentés volt ez, mely annyira meglepte Avelynt, hogy szinte észre sem vette: Quintall nyíltan kimondta a sziget nevét.