/ Language: Hungary / Genre:antique

Darkelf-17-Két kard

Ra Salvatore

Mithrill Csarnok ostrom alatt áll. Nesmét lerohanták, és még a hatalmas Ezüsthold is háborúra készül. Drizzt eddig egyedül küzdött, de ahogy az összecsapás a véres végkifejlet felé tart, meg kell találnia régi szövetségeseit, és újakat szereznie, mert ha nem teszi, együtt pusztul a civilizált Északkal.

FORGOTTEN REALMS

R. A. Salvatore

Két kard

[Vadászpengék Trilógia 3. rész]

(Tartalom)

GYŐZELEM!

De ki győzött? Obould király minden lépésével meglepte ellenségeit, és talán éppen most változtatta meg mindörökre a Világ Hátának arculatát.

Miközben hősök hullnak el, királyságok kapkodnak az utolsó korty levegő után, és a harcra éhes hordák elől nincs többé biztos menedék, a magányos drow ismét azon kapja magát, hogy ezrek életét tartja fekete bőrű markában. És csak egyvalaki kételkedik abban, hogy mindenkit meg tud mentem: de az éppen Drizzt maga.

A fantasy műfaj legkedveltebb alakjai közé tartozó hősöknek végül dönteniük kell élet és halál, győzelem és vereség, remény és csüggedés között.

ELŐHANG

A fáklyafény szinte eltűnt a törpe tárnák kérlelhetetlen sötétjében. A füstös levegő Delly Curtie körül keringett, kaparta a torkát és bántotta a szemét, legalább annyira, mint amennyire zavarta a nagy közös helyiségben tartózkodó többi ember folytonos zsörtölődése és panaszkodása. Regis háznagy kegyet gyakorolt, amikor jó pár termet ezeknek a láthatóan hálátlan népeknek a rendelkezésére bocsátott, azoknak a menekülteknek, akik azokról a településekről jöttek, amelyeket a könyörtelen Obould király és orkjai dúltak fel dél felé tartó útjuk során.

Delly emlékeztette magát, hogy ne ítélje meg túl keményen ezeket az embereket. Mindannyian iszonyatos veszteségeket szenvedtek el, közülük sokan egyedül élték túl családjuk lemészárlását, és az egyik teljesen lerombolt közösségből mindössze hárman maradtak életben! Regis és Bruenor bármennyire is megtett mindent, hogy megfelelő körülményeket teremtsen nekik, ezek a körülmények nem az embereknek lettek kitalálva.

Ez a gondolat szinte főbe kólintotta Dellyt, aki a válla fölött hátrapillantott kisgyerekére, Colsonra, aki – végre! – elaludt apró bölcsőjében. Az alvó baba mellett ült Bodnárfi Cottie, egy vézna karú, vékonyszálú, szalmaszőke hajú, és az őt ért nagy veszteségtől bánatos tekintetű nő, aki karját szorosan összefonta mellén, és közben előre-hátra hintázott, mindig csak előre-hátra...

Delly tudta, hogy saját meggyilkolt gyermekére emlékezik.

Ez a rémítő gondolat azonnal kijózanította Dellyt is. Bár Colson nem az ő lánya volt, legalábbis nem vér szerint, de örökbe fogadta az újszülöttet, éppen úgy, ahogy Wulfgar is örökbe fogadta Colsont, Dellyt pedig maga mellé vette útitársnak és feleségnek. Delly önként és lelkesen követte a férfit Mithrill Csarnokba, és magát jóindulatúnak és nagylelkűnek tartotta, amiért nem kötötte gúzsba férje kalandos természetét, és végig mellette állt, félredobva saját vágyait.

Delly elmosolyodott – inkább szomorúan, mint vidáman. Talán ez volt az első alkalom, hogy a fiatalasszony jónak és nagylelkűnek találta magát.

De a törpe tárnák fala egyre szorosabbra zárult körülötte.

Delly Curtie sosem gondolta volna, hogy vágyakozva gondol majd vissza Luskan utcáira, ahol vad és őrült életet élt, jobbára félrészegen, és ahol minden éjjelt más és más férfi karjában töltött. Eszébe jutott az okos Morik, a csodálatos szerető, és Arumn Gardpeck, a korcsmáros, aki mintha az apja lett volna. Eszébe jutott Pocsolya Josi is, és amikor eszébe jutott a férfi nevetségesen ostoba vigyora, az megnyugtatta valamelyest.

– Ha, kezdesz meghülyülni – dünnyögte a nő alig hallhatóan. Megrázta a fejét, hogy lerázza magáról ezeket az emlékeket. Most már ez volt az élete, Wulfgarral és a többiekkel.

– A Harcpöröly Klán törpéi jóravaló népek – suttogta magában. – Gyakran különcök, de mindig kedvesek, és sokszor egyszerűen és mókásan csak abszurdak, de jellegzetes, mogorva külsejük érző belsőt takar. – Akadtak köztük olyanok, akik furcsa ruhákat vagy vérteket viseltek, de a klán olyan jószívűségről tett tanúbizonyságot, amilyet Delly még sosem látott senkinél, egyedül talán Arumnt leszámítva. Úgy kezelték, mintha ő is egy fajba tartozna velük... vagy legalábbis megpróbálták, bár a különbségek megmaradtak.

És ez tagadhatatlan volt.

Megmaradtak a különbségek, mint ahogy az is, hogy mit részesít előnyben egy ember, és mit egy törpe, és ez éppen úgy megmaradt, akár a barlangok fojtogató levegője, amely egyre állottabb lett, mivel mostanra Mithrill Csarnok minden kapuját lezárták és eltorlaszolták.

– Ó, bárcsak még egyszer érezhetném arcomon a szelet és a napsütést! – kiáltott fel egy asszony a közös helyiség túlsó feléből, és egy kancsó sört emelt a magasba, köszöntés gyanánt: mintha csak Delly gondolataiban olvasott volna.

A teremben mindenfelé korsók emelkedtek a levegőibe, és koccantak egymáshoz. Delly látta, hogy a csoport ismét jó úton halad a teljes lerészegedés felé. Nem volt hova menniük, és az ivás legalább annyira enyhítette tehetetlenségüket és csalódottságukat, mint amennyire segített tompítani a rettenetes emlékeket, amelyeket akkor éltek át, amikor Obould lerohanta a lakóhelyüket.

Delly ismét megnézte Colsont, majd körbejárt az asztalok között. Vállalta, hogy gondoskodik erről a csoportról, felhasználva a Luskanban szolgálónőként szerzett tapasztalatait. Menet közben belehallgatott egy-két beszélgetésbe, és minden gondolat újabb fogást talált rajta, és belemart abba a kevés boldogságba is, ami a szívében maradt.

– Kovácsműhelyt nyitok majd Ezüstholdban – jelentette ki az egyik férfi.

– Ezüsthold, bah! – vitatkozott vele egy másik, aki a törpékhez hasonló durva dialektust beszélte. – Ezüstholdban nincs semmi, csak egy halom táncikáló elf. Eriggy inkább Sundabarba! Biztos jobb megélhetést találsz egy olyan városba', ahol az emberek tudják, mi az igazi üzlet.

– Ezüsthold viszont sokkal befogadóbb – kiáltott oda egy másik asztal mellett ülő asszony. – És úgy mondják, hogy sokkal szebb is.

Ezek szinte ugyanazok a szavak voltak, mint amelyeket Delly is hallott egykor Mithrill Csarnokról. A Csarnok sok tekintetben persze valóban megfelelt hírnevének. Mint ahogy az is bizonyos, hogy Bruenor és népe csodálatosan fogadta őt, a maguk egyedi, törpés módján. És az is igaz, hogy Mithrill Csarnok legalább annyira lenyűgöző volt, mint Luskan. Ám Delly kezdte felismerni, hogy egyben olyan látvány is, ami hamar elveszik az egyformaságban.

Átvágott a termen, majd visszakanyarodott Colson felé, aki még mindig aludt, de álmában reszelősen köhécselt: Delly hallotta már ezt a köhögést a füstös alagutakba szorult többi embertől is.

– Igazán nem vagyok hálátlan Regis háznagynak és Bruenor királynak azért, amit tettek – hallotta meg Delly egy nő szavait, aki mintha szintén a gondolatai között olvasott volna –, de ez nem embernek való hely! – Az asszony felemelte, kancsóját. – Ezüstholdra vagy Sundabarra! – mondott köszöntőt, és sokan ujjongtak. – Vagy bármi másra, ahol láthatád a napot és a csillagokat!

– Everlundra! – kiáltotta egy férfi.

A hideg kőpadlóra állított rideg bölcsőben Colson ismét köhögni kezdett.

A kislány mellett Bodnárfi Cottie tovább himbálta testét, előre-hátra.

ELSŐ RÉSZ

AZ ORKOK BECSVÁGYA

A domboldalt nézem, amely most csendes, leszámítva a madarakat. Mindenütt ott vannak. A madarak, amint kárognak, rikácsolnak és csőrükkel a semmibe révedő szemgolyókba döfnek. A varjak nem köröznek az égen, mielőtt leszállnának a holtakkal teleszórt mezőre. Úgy röppennek oda, mint méh a virágra, nyílegyenesen tartanak céljuk felé, oly hatalmas lakoma vár rájuk. Ők a tisztogatók, akárcsak a csúszómászó rovarok, az eső és a soha nem csituló szél.

És az időmúlása, ami mindig jelen van. A napok, hónapok, évek múlása.

Amikor mindennek vége, csak a csontok és a kövek maradnak majd. Elhallgatnak a sikolyok, eloszlik a bűz. A vért elmossa az eső. A kövérre hízott madarak szárnyra kapnak és elrepülnek, s az elesett harcosokból addigra nem marad semmi egyedi.

Csak a csontok és a kövek maradnak, hogy összeforrjanak és elkeveredjenek. A szél vagy az eső szétmállasztja a csontvázakat, és egymáshoz tapasztja őket, az idő múlása pedig betemeti őket, és minden, ami megmaradt, felismerhetetlenné válik – csak a legélesebb szem látja majd, hogy mi is történt itt. Ki emlékszik majd arra, hogy kik haltak meg itt, és mit nyertek cserébe azért, amit mindkét oldalon elveszítettek?

A csatára készülő törpe arcára vetett pillantás minden bizonnyal arról árulkodna, hogy az erőfeszítés megéri az árát, mert amikor a törpék népét háború fenyegeti, nemes ügyén szállnak harcba. Egy törpe semmit nem tisztel annyira, mint azt, hogy ha barátja megsegítéséért harcolhat: őket a közösség csomózza egybe, a hűség, saját maguk és az ellenség kiöntött vére.

Ezen az egyén életét nézve talán ez a halál jó, értékes lezárása egy becsületesen leélt életnek, vagy annak az életnek, amelyet értékessé változtat ez az utolsó, legvégső áldozat.

Ennek ellenére önkéntelenül is arra gondolok, hogy szélesebb értelemben, mire való ez az egész? Mennyit ér az. ár, mennyit az erőfeszítés, és mennyit a nyereség? Vajon Obould elér mást is, minthogy népéből százak, talán ezrek vesznek oda? Nyer bármi olyasmit, ami tartós lesz? Vajon jelent Bruenor népének bármi fontosat is, hogy ezen a magas bércen diadalt arattak? Nem lett volna egyszerűbb besurranni Mithrill Csarnokba, ahol sokkal könnyebben védhető alagutak vannak?

És száz év múlva, amikor a maradványokból csak por marad, törődni fog ezzel bárki is?

Azon gondolkodom, hogy mi táplálja azt a tüzet, ami a dicsőséges csaták képét égeti oly sok értelmes faj tagjának szívébe – köztük az enyémbe is? A mészárszékké változott lejtőt nézem, és csak a semmitmondó ürességet látom. Hallom a fájdalomsikolyokat. A fejemben visszhangzanak a kiáltások, amikor a haldokló harcosok szeretteiket szólítják, mert tudják, hogy ütött az utolsó órájuk. Látom, ahogy leomlik egy torony, a tetején a legkedvesebb barátommal. Ha csak a megfogható maradványokat nézem, a törmeléket és a csontokat, az aligha ér meg egy csatát, és azon töprengek, hogy vajon akad-e itt más, nem annyira megfogható dolog, valami ennél sokkal fontosabb? Vagy talán csak valamiféle káprázat játszik velünk, és hajt újra meg újra háborúkba? Félek tőle, hogy igen.

Ezt a gondolatmenetet követve, vajon amikor a háborús emlékek elhalványulnak, ott belül mindannyian arra vágyunk, hogy valami nagyszerű dolog részei legyünk, és ezért hajlandóak vagyunk eldobni a nyugalmat, a békét, a hétköznapiságot, az eseménytelenséget? Vajon együttesen gondoljuk azt, hogy a béke egyenlő az unalommal és a megelégedettséggel? Talán a háború parazsát saját keblünkön dédelgetjük, amelyet csak a kín és a veszteség kínzó és friss emlékei tompítanak el, és amikor a gyógyító idő szétoszlatja az üszkös füstöt, azok a tüzek ismét fellobbannak. Kisebb léptékben ezt láttam meg magamban, amikor rájöttem és bevallottam magamnak, hogy nem vagyok sem a kényelem, sem a megelégedettség híve, mert csak akkor vagyok maradéktalanul boldog, ha a szél az arcomba csap, ha lábam ösvényeken tápod, és ha az úton kaland vár rám.

És járni fogok ezeken az ösvényeken, de egészen más érzés, ha egy sereg trappol az oldalamon – mint ahogy trappolt Obould mellett. Ebben az esetben az erkölcsi megfontolás komolyabb szerepet kap, ahogy azt oly ridegen bizonyítják a kövek között heverő csontok is. Rohanunk a fegyverbehívó szóra, a gyülekezőre, a dicsőség hívására, de mi van azokkal, akik a nagyságra való szomjazás közben az utunkba állnak?

Ki emlékszik majd arra, hogy kik haltak meg itt, és mit nyertek cserébe azért, amit mindkét oldalon elveszítettek?

Amikor elveszítjük valamelyik szerettünket, óhatatlanul is megfogadjuk, hogy sosem feledjük el őt, és egész hátralevő életünkben emlékezni fogunk rá. De mi, az élők, tovább küzdünk a jelennel, és a jelen gyakran minden figyelmünket magának követeli. És ahogy az évek múlnak, minden egyes nappal, vagy minden egyes tíznappal egyre kevésbé emlékszünk azokra, akik eltávoztak. Majd eljön a bűntudat, mert ha már én sem emlékszem Zaknafeinre, apámra, és mentoromra, aki feláldozta magát értem, akkor ki emlékezne? És ha senki nincs már, aki emlékezne, akkor talán mindörökre eltávozik. Ahogy pedig az évek telnek-múlnak, úgy enyhül a bűntudat is, mert egyre többet és többet fejlődünk, és öntömjénező gondolataink ingája átbillen: és ilyenkor már azért tapsoljuk meg magunkat, hogy időnként, nagy ritkán még emlékszünk az eltávozottakra!

Hallottam szülőket, akik azt mondták nem sokkal gyermekük születése után, hogy félnek a haláltól. Ez a félelem ott is marad a szülőkkel a gyermek életének első néhány tucat évében. De a szülők nem attól félnek, hogy a gyermek meghal – bár az bizonyos, hogy ez is aggasztja őket –, hanem magukat féltik. Mert melyik apa az, aki el tudja fogadni, hogy azelőtt kell meghalnia, még mielőtt gyermeke elég idős lenne ahhoz, hogy emlékezzen rá?

Kinek jó hát, hogy meg tudja nevezni a kövek között heverő csontok gazdáját? Kinek jó hát, hogy emlékszik a szemben megcsillanó szikrára, még mielőtt megérkezik egy károgó varjú?

Azt kívánom, bárcsak köröznének azok a varjak és vinné el őket a szél, és az arcok mindörökre megmaradnának, hogy emlékeztessenek minket a fájdalomra! Hogy amikor a harsonák diadalittasan felrikoltanak, és új seregek tipornak rá a kövek között heverő csontokra, a halottak arca emlékeztessen minket az árra!

Kijózanító látvány tárul elém, ahogy a vérmocskos köveket nézem.

Rikoltó figyelmeztetés hasít fülembe, ahogy a varjak károgását hallom.

Drizzt Do’Urden

1. fejezet

Énfiam szeretetéért

– Gyorsabban kell mennünk! – közölte az ember már vagy századszor aznap délelőtt: legalábbis a mellette baktató, nagyjából negyven törpének így tűnt. Galen Firth meglehetősen kirítt a fáklyafényes, füstös alagútban. Még az emberekhez képest is magas férfi feje és válla az alacsony és zömök szakállas nép tagjai fölé tornyosult.

– Felderítőket küldettem előre, és azok olyan gyorsan dolgoznak, ahogy csak tudának – felelte Dagna generális, a nagy tiszteletnek örvendő harcos, aki számos csatát látott már.

A vén törpe megtornásztatta még mindig széles vállát, piszkos sárga szakállát pedig vastag bőrövébe gyűrte, hogy azután még ma is éles tekintetével végigmérje Galent, azzal a megrovó pillantással, amelyet látva a Harcpöröly Klán törpéi sok-sok évtizeden át fejüket leszegve somfordáltak el a közeléből. Dagna nagy becsben tartott katonai parancsnok volt szinte az idők kezdete óta, régebb óta, hogy Bruenor királyként uralkodott, és ez már azelőtt is így volt, hogy Shimmergloom, az árnysárkány és duergar szolgái meghódították Mithrill Csarnokot. Sokan arra számítottak, hogy Dagna vezeti majd az Őrző Völgye feletti sziklaszirt védelmét, hiába volt jelen még a nagy tiszteletű Kérgesüllő Banak is. Amikor azonban nem így történt, akkor mindenki arra gondolt, hogy Dagna lesz a Csarnok háznagya, míg Bruenor a halállal viaskodik.

Az igazsághoz tartozik, hogy mindkét lehetőséget felkínálták Dagnának, és akik dönthettek a kérdésben, mindkét helyen szívesen látták volna őt. De a hadvezér mindkétszer nemet mondott.

– Csak nem azt akarád mondani, hogy a felderítőim fussanak gyorsabban, és így egyenesen belerohanjanak a trollokba, meg hasonlókba, ha? – kérdezte Dagna.

Galen Firth a kérdéstől hátrahőkölt egy kicsit, de még csak arcizma sem rezzent, és nem került a földre.

– A helyedben olyan gyorsan haladnék ezzel az oszloppal, ahogy csak tudok – felelte. – A városomat komolyan szorongatják, talán már le is rohanták, és délen, ezeken a pokoli alagutakon kívül sokan óriási veszélyben lehetnek. Reménykednék abban, hogy ez elég nagy hajtóerőt jelent a törpéknek, akik a szomszédainknak mondják magukat.

– Én nem mondok semmit – felelte Dagna gyorsan. – Én csak azt teszem, amit a háznagyom és a királyom monda nékem.

– És egyáltalán nem törődsz az elesettekkel?

Galen nyers kérdését hallva a közelben haladó törpék közül többen felszisszentek, hiszen éppen Dagna, a büszke törpe volt az, aki alig néhány tíznappal ezelőtt elvesztette egyetlen fiát. A hadvezér hosszan és szúrósan meredt az emberre, elfojtva a fájó szúrást, ami dühös válaszra serkentette volna, ehelyett felidézte kötelességét és feladatát.

– Olyan gyorsan megyünk, ahogy megyünk, és ha tenmagad gyorsabban akarsz menni, akkor örömmel látánk elől. Tudatom a felderítőimmel, hogy minden további nélkül engedjenek által. Még az is lehet, hogy megállás nélkül menetelénk el holttetemed mellett, már ha megtaláljuk trollrágta tested valamelyik folyosóban. Még az is lehet, hogy nesméi rokonidat nélküled mentjük meg, feltéve, ha még a környéken vannak. – Dagna szünetet tartott, és még egy darabig meredten nézte az embert, némán hozva Galen Firth tudomására, hogy a legkevésbé sem blöfföl. – De az is lehet, hogy mégsem így lesz.

Ez láthatóan valamelyest lehűtötte Galent, aki hatalmasat harákolt, majd visszafordult az előttük húzódó alagút felé, és határozott léptekkel előredübörgött.

Dagna egy pillanat alatt mellette termett, és keményen karon ragadta.

– Duzzogj, ha duzzogni akarsz – dörmögte a törpe –, de csendben tedd!

Galen kitépte magát a törpe satuszerű szorításából, és szikrázó tekintettel viszonozta Dagna villámló pillantását.

Erre a közelben levő törpék közül többen a szemüket forgatták, és azon töprengtek, hogy vajon Dagna bevert orral, a földön fetrengve hagyja-e majd hátra az embert. Galen egyébként csak az utóbbi napokban lett ennyire elviselhetetlen. Jó néhány nappal ezelőtt ötven törpével indult útnak Mithrill Csarnokból, akik Regis háznagy parancsára siettek a szorongatott nesméiek segítségére. Útjuk zavartalan és háborítatlan maradt, míg az alagutakban rájuk nem rontott egy csapat troll. A harcból futásban kerestek menedéket, és hosszú utat tettek meg dél felé, majd a hatalmas ingovány, a Trollmocsarak szélén feljutottak a felszínre. Galen Firth azonban úgy vélte, hogy nagyon eltértek kelet felé, így hát nyugatnak indultak, ahol újabb alagutakra bukkantak. Galen hiába tiltakozott, Dagna úgy döntött, hogy csapata több hasznot hajt, ha a nyugatra vezető földalatti alagutakban folytatja útját. Az inkább föld-, mint kőalagút egyáltalán nem olyan volt, mint amelyeken át Mithrill Csarnokból délre tartottak: a fejük felett fák és bokrok gyökerei lógtak, és csúszómászók kúszkáltak a fekete televényben. Mindez csak még jobban nyomasztotta Galent. Az alagutak összeszűkültek, alacsonyabbak lettek, aminek a törpék örültek, főleg úgy, hogy hatalmas és csúf trollok üldözték őket. Viszont Galennek az idő nagy részében kétrét görnyedve kellett haladnia.

– Nagyon megszorongatád az öreget – jegyezte meg egy Tömzsipörölyű Fender nevezetű ifjú törpe a következő pihenőnél, amikor haraptak valamit. Ő és Galen a csapat zömétől kicsit távolabb telepedett le, egy szélesebb és magasabb részen, ahol az ember ki tudta nyújtani a lábát, bár ez nem sokat javított keserű hangulatán.

– Az én ügyem...

– Ismert előttünk, és mindannyian átérezzük fontosságát – csitította Fender. – Mindannyian éppen úgy érzünk Mithrill Csarnok iránt, ahogy tenmagad érzel Nesmé irányába... efelől ne legyenek kétségid.

Fender nyugtató szavai azonban nem hatottak Galenre, és az ember hosszú ujját a törpe képébetolta, de olyan közel, hogy Fender csak nagy nehézségek árán álltáig, hogy ne harapja le.

– Mit tudtok ti az érzéseimről – mordult rá Galen. – Mit tudtok ti, amikor a fiam lehet, hogy ott kuporog a hidegben? Talán már megölték, vagy talán trollok hemzsegnek körülötte? Tudjátok ti, hogy mi lett a szomszédaim sorsa? Tudjátok...

– Dagna generális nem régen vesztette el a fiát – szakította félbe Fender, amitől Galen hátrahőkölt.

– Dagnabitnak hívták – folytatta Fender. – Hatalmas harcos és hű barát volt, akárcsak az összes rokona. Lapályosnál esett el az ork horda kezétől, királyát és fajtársait védve a keserű végig. Ő volt Dagna egyetlen fia, és éppen olyan ígéretes pálya állt előtte, mint amit az apja futott be. A törpe bárdok sokáig fogják még zengeni Dagnabit nevét, bár gyanítom, hogy ez aligha fogja lehűteni a vén Dagna fortyogó vérét, és aligha habarcsolja be megrepedt szívét. És akkor jövel te, te rövidéltű, felhőt szagló fajankó, aki így követelőzik, meg úgy követelőzik, mintha csak a te dolgod fontosabb lenne mindennél, amiről mi, törpék, egyáltalán tudhatánk. Bah, én megpróbáltam megértetni ezt véled! Megpróbáltam meglátni a félelmidet. De tudd meg, hogy tolakodó egy fajta vagy, méghozzá olyan, akit hamarabb tipornak bele a sziklába, minthogy valaha is meglátád az otthonod, hacsak nem tanulod meg, miként fogd be azt az ostoba szádat.

A láthatóan megrökönyödött Galen egy darabig csak ült ott, és hebegett.

– Te engem fenyegetsz, engem, egy Nesméi Lovast? – nyögte ki végül.

– Én csak azt mondám neked... és döntsd el tenmagad, hogy barátként vagy ellenségként teszem ezt... hogy nem segítsz sem magadon, sem népiden, ha az alagút minden egyes kanyarulatinál Dagnával harcolsz.

– Az alagút... – vágott vissza a makacs ember. – Ki kellene mennünk a friss levegőre, ahol meghallhatnánk népem segélykiáltásait, vagy megláthatnám tábortüzük fényét!

– Vagy ahol azon vennéd észre magad, hogy egy sereg troll vesz körül, és hát mi lehet ennél csodásabb?

Galen Firth felhorkantott, és elutasítóan intett. Fender vette a jelzést, felállt és magára hagyta az embert.

De megállt, és visszanézett.

– Úgy cselekedel, mintha ellenségek vagy nálad alantasabbak között lennél. Ha Nesmé többi lakója is éppen olyan ostoba, mint tenmagad... ha túl buta ahhoz, hogy felismerjen egy segítőkész barátot... akkor ki kételkedne abban, hogy a trollok igazából szívességet tesznek nekünk?

Galen Firth remegni kezdett, és Fender egy pillanatig azt hitte, hogy az ember felugrik és megpróbálja megfojtani őt.

– Barátsággal jöttem hozzátok Mithrill Csarnokba! – kiáltotta a Nesméi Lovas, elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja az alagútban távolabb, Dagna köré gyűlt törpék figyelmét.

– Te a szükségtől hajtva jövel Mithrill Csarnokba, és nem tettél mást, csak panaszkodtál, és többet kértél, mint amit mi adni tudánk – javította ki Fender. – És Regis háznagy, meg az egész klán mégis elfogadá a barátsággal járó kötelezettséget... nem a terhet, hanem a kötelezettséget, te fajankó! Nem azért vagyunk itt, mintha bármivel is tartozánk Nesmének, és nem is azért, mintha bármit is kérnénk Nesmétől, de végül talán még néked is megjön annyira az eszed, hogy rájöjj, mi mindannyian egy közös dologban reménykedénk. És ez a dolog nem más, minthogy megleljük tenfiad, és városod minden lakóját, méghozzá épen és egészségesen.

A nyers és őszinte kinyilatkoztatástól Galen csak levegő után kapkodott, és ebben a pillanatban, még mielőtt a nesméi eldönthette volna, hogy felordítson vagy lesújtson, Fender egy „Bah!” kíséretében lesajnálóan intett kérges kezével a férfi felé.

– Esetleg gondolhatnátok arra is, hogy valamivel kevesebb zajt üssetek, he? – szólalt meg valaki a másik irányból: Dagna generális volt az.

– Jöjj tisztába tenmagaddal! – szólt oda még Fender Galennek, és ismét legyintett egyet. – Gondolkozz azon, amit mondtam, vagy ne tedd... a döntés terajtad áll.

Galen Firth felállt, és lassú léptekkel otthagyta a törpét: a szélesebb üreg közepe felé tartott, ahol több volt a hely. Nem annyira egyenesen, mint inkább oldalazva haladt, mintha csak védeni akarná magát a nyomába szegődött szavaktól, amelyek láthatóan belemartak.

Fender ennek örült – már csak Galent Firth és Nesmé érdekében is.

A ruganyos és kecses Tos'un Armgo némán osont az alacsony folyosóban, dobónyíllal a foga között és fűrészes élű késsel a kezében. A sötételf örült, hogy a törpék visszamentek a föld alá, mert sebezhetőnek és védtelennek érezte magát a szabad levegőn. Neszt hallott, így megtorpant, és hozzátapadt a sziklafalhoz: hajlékony teste beleolvadt a fal horpadásaiba és mélyedéseibe. Szorosabbra vonta magán piwafwiját, a varázslatos drow köpenyt, amely még a legárgusabb tekintetek elől is elrejtette, és arccal fordult a kőfal felé: egyedül csak a szeme sarkából kémlelte az alagutat.

Egy darabig várt, majd lazított, amikor meghallotta, hogy a törpék visszatérnek megszokott rutintevékenységükhöz, az evéshez és a tereferéléshez. Azt hiszik, hogy az alagutakban ismét biztonságban vannak, mert úgy gondolják, hogy a trollokat messze maguk mögött hagyták. Hiszen miféle troll akadhatott a nyomukra a csetepaté óta eltelt néhány napban?

Tos'un tudta, hogy egyetlen ilyen troll sincs, és ezen elmosolyodott. A törpék persze nem számoltak azzal, hogy durva és vadállatias ellenségeikhez hozzácsapódott két sötételf. A drow-nak egyáltalán nem okozott nehézséget, hogy kövesse a nyomukat, és a Proffitt nevezetű kétfejű trollt, meg bűzös bandáját elvezesse ebbe a járatba.

A drow a másik irányba pillantott, arra, ahol társa, Kaerlic Suun Wett papnő várakozott, egy fal melletti sziklatömb tetején guggolva. Még Tos'un sem tudta kivenni piwafwiba burkolózott alakját, csak annyit, hogy megmoccan, amikor felé fordult, és egyik karját kinyújtja az ő irányába.

– Kapd el az őrszemet! – villantak meg a nő ujjai a drow elfek bonyolult jelrendszerét használva. – Szükségünk van egy fogolyra.

Tos'un nagy levegőt vett, és ösztönösen a foga közé szorított dobónyílért nyúlt. A fegyver hegyét drow méreggel kenték be, az elképesztően erős bénító folyadékkal, aminek csak kevesen tudtak ellenállni. Tos'un ezt a parancsot jó néhányszor hallotta már Kaer'lic-től és két másik drow társától az elmúlt évek során, mivel a csoportból ő volt a legalkalmasabb arra, hogy begyűjtse a vallatáshoz szükséges lényeket, főleg akkor, ha a célpont egy nagyobb csapathoz tartozott.

A sötételf kinyújtotta szabad kezét, hogy Kaer'lic tisztán láthassa, és az ujjaival felelt neki.

– Szükség van erre? Éberek és sokan vannak.

Kaer'lic ujjai azonnal megvillantak.

– Tudni akarom, hogy ez csak egy elszigetelt csapat, vagy Mithrill Csarnok seregének előretolt felderítői!

Tos'un azonnal jobbjába fogta a dobónyilat: ilyen kérdésekben nem mert vitatkozni Kaer'lic-kel. Mindketten drow-k voltak, és a drow-k birodalmában, még egy olyan csoportnál is, ami ilyen messze került a Mélysötét nagyvárosaiban érvényes illemszabályoktól, a nők rangban a férfiak fölött álltak: Lolth, a Pókkirálynő papnői pedig, mint amilyen Kaer'lic is volt, mindenki fölött.

Így hát a felderítő visszafordult, és lekuporodott a padlóra, majd kúszva-mászva megindult célpontja felé. A drow megtorpant, amikor meghallotta, hogy a törpe felemeli a hangját, és vitatkozni kezd a csapat egyetlen embertagjával. A drow közben elfoglalt egy olyan pontot, ahonnan jól látott, de ő rejtve maradt, és türelmesen várt, hogy eljöjjön az ideje.

Hamarosan több törpe is rászólt a két vitatkozóra, hogy maradjanak csendben, mire a Tos'unhoz legközelebbi szakállas alak zsémbesen mondott valamit, és rálegyintett az emberre.

A sötételf még egyszer hátrapillantott, majd addig hallgatózott, amíg éles fülével meg nem hallotta Proffitt közelgő csapata verte dübörgést.

Tos'un lopózva indult meg: jobb karja mozdult először, és a dobó-nyilat a törpe vállába döfte, miközben balja keresztbe villant, és a recés kés hajszálpontos vonalat metszett a törpe torkára. A drow könnyedén végezhetett volna ellenfelével, de úgy fordította a pengét, hogy az ne a fő ütőeret vágja át: ugyanezt a módszert alkalmazta nemrégiben egy másik törpénél a Surbrin melletti toronyban. A seb végül persze halálos lenne, de addig nem lesz az, amíg Kaer'lic közbe tud avatkozni, és a Pókkirálynőtől kapott néhány kisebb varázslattal meg tudja menteni a nyomorult teremtmény életét.

Tos'un arra gondolt, hogy a fogoly ennek dacára azt kívánja majd, bárcsak inkább hagyták volna meghalni.

A törpe fürgén mozdult, és megpróbált kiáltani, de a drow már elmetszette a hangszálait. Az áldozat megpróbált ütni és csapkodni, de a méreg máris kifejtette a hatását. A halálos sebből vér patakzott, a törpe pedig a földre rogyott, Tos'un pedig megkezdte visszavonulását.

– Bah, mindig is nagyszájú voltál! – érkezett egy elfojtott kiáltás a csoport derékhada felől. – Maradj már csendben, Fender, érted?

Tos'un hátrált tovább.

– Fender? – jött a következő, sürgető kiáltás.

Tos'un meglapult a fal és a padló találkozásánál: nagyon kicsire húzta össze magát, és szinte teljesen láthatatlanná vált varázslatos köpönyege alatt.

– Fender! – kiáltott fel valaki, a sötételf pedig elmosolyodott önnön ravaszsága láttán, mert tudta, ezek az ostoba törpék azt gondolják megmérgezett társukról, hogy meghalt.

A táborban mocorgás kelt, ahogy a törpék felugráltak és felkapkodták fegyvereiket. Tos'unnak csak ekkor jutott eszébe, hogy sokba fog kerülni Proffittnak és a trolljainak, hogy Kaer'lic egy foglyot akart. A drow iménti támadása ugyanis elorozta a meglepetés előnyétől.

A sötételf azonban ettől a támadás gondolatát csak még mámorítóbbnak találta.

Törpék kiáltották Fender nevét, de mindegyiküknél hangosabb volt Vassipkás Bonnerbas kiáltása, aki a legközelebb állt elesett társához.

– Trollok! – rikkantotta és alighogy a hangja eljutott a többiekhez, már érezték is az átkozott fenevadak bűzét.

– Vissza a tűzhöz! – harsogta Dagna generális.

Bonnerbas habozott, mivel már csak egy lépésre volt szegény Fendertől. Így hát nem hátra, hanem előre lépett, és gallérjánál fogva ragadta meg barátját. Fender feje hátranyaklott, Bonnerbas pedig hangosan beszívta a levegőt, amikor megpillantotta a fényes vércsíkot a nyakán. A törpe ernyedten hevert, és egyetlen hangot sem adott ki.

Bonnerbas úgy gondolta, hogy Fender halott, vagy hamarosan az lesz.

Ekkor meghallotta, hogy a trollok rohamra lendülnek, felpillantott, és rádöbbent, hogy hamarosan ő is csatlakozik Fenderhez Moradin csarnokaiban.

Bonnerbas hátrált egy lépést és felemelte fejszéjét, majd átlós ívben vadul meglendítette, és mély árkot szántott a legközelebbi, két-rét görnyedt troll karjába. A lény hátrahőkölt, megtántorodott, és elesett, de még mielőtt földet érhetett volna, elrepült, ahogy a mögötte érkező két másik troll felöklelte, miközben megrohanták Bonnerbast.

A törpe ismét meglendítette fejszéjét, majd megfordult, hogy meneküljön, de az egyik troll karmos keze rácsapott a vállára. Bonnerbas azonnal megtapasztalta, hogy a fenevadak milyen rémítő erővel bírnak, mert hirtelen hátrafelé kezdett repülni, hogy pörögve és bukfencezve csapódjon neki a trollok lábának – mintha csak sudár fák törzsének ütközött volna. Egyensúlyát vesztve omlott a földre, a hátán érve talajt. A dühös törpe azonban még itt is fejszéjét lengette, és jó pár találatot bevitt. A trollok azonban most már köré gyűltek, elzárták Dagnától és a többiektől, így szegény Bonnerbasnak nem volt hova futnia.

Az egyik troll felé nyúlt, de a törpe akkora erővel sújtott le, hogy könyökből szelte le a végtagot. A szörnyeteg felbömbölt, és hátratántorodott, Bonnerbas pedig megpróbált oldalra hemperedni és talpra ugrani a legnagyobb és legcsúfabb troll előtt, akit a törpe valaha is látott: a szörnyeteg fölé tornyosult, és az iszonytató kétfejű rémség mindkét torz arcán széles mosollyal pillantott le rá. A troll kinyújtotta karját, Bonnerbas pedig meglendítette fejszéjét.

Amikor a fejsze anélkül szelte át a levegőt, hogy bármibe is becsapódott volna, a törpe ráébredt, hogy rászedték, de még mielőtt ismét suhinthatott volna a fegyverével, egy irdatlan talp jelent meg fölötte, és zúdult rá, szinte belepréselve a kőbe.

Bonnerbas küszködve próbált kiszabadulni, de semmit sem tehetett. Próbált lélegezni, de túl nagy volt a rá nehezedő nyomás.

Ahogy a trollok áttrappoltak az elesett törpéken, Dagna generális nem tehetett mást, csak felmordult, és némán átkozta magát, amiért hagyta, hogy csapatát meglepjék. Kérdések és szitkok kavarogtak az elméjében. Hogy követhették őket az ostoba, bűzlő trollok vissza az alagútba? A fenevadak miként tudtak megbirkózni a felderítés és a megközelítés nehézségeivel, ráadásul pont akkor, amikor Dagna úgy gondolta, hogy nyugodtan tarthatnak ebédszünetet?

A veterán parancsnok gondolatai között támadt felfordulást azonban hamarosan higgadtság váltotta fel, és utasításokat kezdett harsogni, vonalba rendezve erőit. Először arra gondolt, hogy visszahúzódik az alacsonyabb alagutakba, ahol a trolloknak még jobban meg kell görnyedniük, de törpe ösztönei azt súgták, hogy maradjon, ahol van, közel a tűzhöz. Fiainak megparancsolta, hogy rendezkedjenek be védelemre a főzőtűz előtt a másik oldalon, Dagna pedig maga vezette az ellentámadást az öt törpe széles arcvonalon: előrenyomultak, és nem voltak hajlandóak visszahúzódni a támadó trollok elől.

– Szorosan álljatok! – kiáltotta újra meg újra, miközben lecsapott harci kalapácsával. – Döngöld a földbe! – dörögte a mellette álló, fejszét forgató törpének. – Ne hasítsd ketté őket, ha azzal akár egyetlen lépést is nyerhetének!

A törpe, aki láthatóan azonnal felfogta, hogy a tűznek ezt az oldalát mindenáron tartaniuk kell, megpördítette a fejszéjét, és nekiállt ütlegelni a legközelebbi trollt, a fegyver tompa végével csapva le rá újra meg újra, hogy sakkban tartsa a lényt.

Mind az öt törpe hasonlóan cselekedett, Galen Firth pedig Dagna mögé rohant, és vagdalkozni kezdett remek hosszúkardjával. Mindannyian tudták azonban, hogy nem tarthatnak ki sokáig, mivel az első sor mögött újabb trollok jelentek meg, és puszta tömegük elég volt ahhoz, hogy a kis csapatot hátranyomják.

Dagna, aki azt hitte, hogy mindnyájuknak befellegzett, felrikoltott dühében és olyan erővel csapott le, hogy a csúf kalapács könyökből letépte az egyik troll karját.

A troll a jelek szerint észre sem vette a sérülést, csak nyomult előre, Dagna pedig felismerte, hogy hibázott. Túlságosan nagy ívben lendítette meg fegyverét és most sebezhetővé vált.

A troll azonban váratlanul meghátrált, a törpe hadvezér pedig lebukott és felkiáltott meglepetésében, amikor az első fáklya, Galen Firthnek köszönhetően megjelent a küzdők között. Az ember előrenyúlt a lebukó Dagna fölött, és égő fáklyájával a troll felé döfött mire a lény botladozva hátrálni kezdett a tűz elől!

A trollok félelmetes ellenfelek voltak, és az a hír járta, ami igaz is volt, hogy ha egy trollt száz darabra vágsz, akkor abból száz új troll születik, mert minden egyes darabka regenerálódik, és teljesen új lénnyé alakul. Azonban volt egy gyengéjük is, amit jól ismert mindenki a Birodalmakban: a tűz végett vetett a regenerálódásnak.

A trollok ezért nem szerették a tüzet.

Hamarosan újabb fáklyákat döftek előre Dagna és a többiek között, mire a trollok meghátráltak, de csak egy lépést.

– Előre Fenderhez és Bonnerbashoz! – bömbölte Dagna, mire törpék egyként ujjongtak fel.

De ekkor a másik irányból felhangzott a „Trollok az alagútban!” kiáltás, és közvetlenül a törpe hadvezér mögül újabb figyelmeztetni kiáltás harsant.

– Milyen mélyen vagyunk? – ordított vissza a generális.

– Gyökerek függnek a mennyezeten – felelte az egyik harcos. – Nem vagyunk túlzottan mélyen!

– Akkor fúrjuk által! – parancsolta a vén törpe.

Az egyre szűkülő kör közepe táján álló törpék habozás nélkül munkához láttak. Ketten megragadtak egy harmadikat, és a magasba emelték, mire a szakállas alak csákányával nekilátott széthasogatni a földet.

– Hideg van idelenn! – kiáltotta Dagna, és tudta, hogy elég csak ennyit mondania, mert megbízható bajtársai pontosan érteni fogják, miről van szó.

– Rakjatok hát a tűzre! – érkezett a megfelelő válasz, nem is egy törpe szájából.

– Galen Firth, gyerünk a réshez! – bömbölt rá Dagna az emberre.

– Mit csinálsz? – dörögte az ember. – Harcolj tovább, jó törpe, mert nincs hova futnunk!

Dagna előrebökött egy fáklyával, mire a szemközt álló troll hátraugrott. A törpe ekkor gyorsan megpördült és egy erőteljes mozdulattal megtaszította Galent.

– Fordulj meg, te tökfilkó, és jutass ki minket innét!

Galen értetlenül és habozva hátat fordított a harcnak, miközben napfény szűrődött le a főzőtűztől balra eső területen. A két törpe, aki harmadik társukat tartotta, nagy erővel felfelé lendítette a csákányost, aki megkapaszkodott a lyuk peremében és kivergődött a felszínre.

– Tiszta! – kiabált le.

Galen ekkor megértette, hogy mi a terv, a lyukhoz rohant, és habozás nélkül elkezdte kitolni a törpéket a résen. Azonban csak egyesével juttathatta ki őket, mert a fenti törpék azonnal nekiláttak faanyagot leadogatni a tűzhöz.

Dagna bólintott, és előrenyomulásra ösztökélte övéit, mire az öt törpe dühödten és gyönyörűen vagdalkozva tört előre, úgy hangolva össze mozdulataikat, hogy a trollok ne tudjanak előretörni. Viszont a törpék sem tudtak teret nyerni, a hadvezér pedig a szíve mélyén tudta, hogy két társa, Fender és Bonnerbas halott.

A kemény vén törpe kisöpörte a komor gondolatokat a fejéből, és nem engedte, hogy azok visszaterelődjenek elesett fia felett érzett gyászára. Dühére és a kétségbeejtő helyzetre összpontosított, és harciasan tört előre, harci kalapácsát és fáklyáját lengetve. Érezte, hogy mögötte egyre melegebb lesz, ahogy fiai felszították a tüzet. De valóságos máglyára lesz szükségük, ha a csapat utolsó tagjait is ki akarják menekíteni az alagutakból, fel a friss levegőre.

– Le a fejjel elől! – hallatszott egy kiáltás, amelyet Dagnának és társainak szántak.

Az öt törpe egyként ugrott előre, és vadul rohamoztak, egy újabb lépéssel hátraszorítva a trollokat. Majd egyszerre ugrottak hátra, és kuporodtak le.

Lángoló ágak és fahasábok repültek át a fejük felett, és gurultak ide-oda a trollok között, akik őrjöngve ugráltak, hogy kitérjenek az útból.

Dagna szíve azonban összeszorult, ahogy a hatékony össztüzet nézte, mivel a zűrzavaron túl megpillantotta a földön fekvő két fajtársát, és látta, hogy mindketten meghaltak. Ő és négy társa visszavonultak, egyenesen vissza a lyuk alá, nem sokkal Galen mögé, aki folytatta a törpék kijuttatását.

Az alagút kezdett megtelni füsttel, ahogy egyre több és több ágat és fahasábot adogattak le a résen át. Egy csapat törpe kizárólag a tűzifát hordta a tűzre. A meggyújtott ágakkal, amelyek elsősorban fenyőgallyak voltak, a törpék ide-oda rohangásztak, hogy visszakergessék a legközelebbi trollokat, míg a fahasábokat a tűzre halmozták, azok helyett a fatuskók helyett, amelyek már lángra lobbantak: ezeket felkapták és az ellenség közé hajították. A törpék fokozatosan valóságos tűzfalat húztak, elzárva minden megközelítési útvonalat.

Soraik egyre gyérültek, ahogy mind többen kecmeregtek ki a felszínre: Galen fáradhatatlanul emelte fel őket várakozó fajtársaik kezébe.

A Dagna mellett álló törpe sürgette vezérét, hogy induljon, de a mogorva, vén szürkeszakállú félresöpörte a gondolatot, mint ahogy félresöpörte társát is – beletaszította Galen várakozó karjaiba. A törpe felfelé emelkedett, és már kint is volt, Dagna harcosai pedig egyre fogytak, ahogy egymás után jutottak ki társaik.

Az ember ekkor egy hatalmas ágat nyújtott a hadvezér felé, a vén törpe pedig átvette a valóságos tűzcsóvát, cserébe hátraadva pörölyét. Az ágat vízszintesen maga elé tartotta, és bömbölve rohamra lendült, egyenesen berontva a trollok közé: a lángok belemartak a kezébe, de a trollok ennél sokkal rosszabbul jártak. A szörnyetegek egymásba botlottak nagy igyekezetükben, ahogy megpróbáltak kitérni a vad törpe elől. Dagna meglendítette a lángoló tuskót, és rájuk hajította. Ezután megfordult, és visszafutott oda, ahol Galen várakozott. Az ember leguggolt, két kezéből bakot formázott, amibe a törpe futtából beleugrott, mire a nesméi megfordult, közvetlenül a rés alá lépett, és felfelé lódította a szakállas alakot.

Dagna éppen csak eltűnt a lyukban, amikor Galen máris megpördült, hogy fogadja a trollok rohamát, amiről tudta, hogy mindjárt megindul, de közben törpe kezek nyúltak le és kulcsolódtak rá szorosan az alkarjára.

A férfi a levegőbe emelkedett, „Húzzátok!” kiáltások közepette. Feje és válla már kibukkant a felszínre, és Galen egy pillanatra azt hitte, hogy már kint van.

Ekkor azonban megérezte a lábára fonódó karmos mancsokat.

– Húzzátok, tökfilkók! – dörögte Dagna generális, majd ő is odaugrott, megragadta az ember gallérját, megvetette a lábát és nagyot rántott a férfin.

A nesméi felordított fájdalmában. Egy kicsit kiemelkedett a résből, de azonnal vissza is rántották – most ő volt a kötél ebben a kötélhúzásban.

– Ide egy fáklyát! – kiáltotta Dagna, és amikor látta, hogy egy törpe rohan felé egy lángoló ággal, elengedte Galent, aki már-már teljesen eltűnt a lyukban.

– Fogjátok a lábimat! – parancsolta a hadvezér, és lehajolt a nesméihez.

Abban a pillanatban, amint két törpe erősen megragadta a bokáját, a generális fejjel előre belevetette magát a lyukba a vergődő Galen mögött, és előrenyújtotta fáklyáját... az ember felnyüszített, ahogy a tűzcsóva elsöpört mellette.

A nesméi vadul ordibált, ahogy a fáklya megperzselte a lábát, de máris kiszabadult. A törpék mind Galent, mind Dagnát kirántották a lyukból, a generális pedig ott maradt a rés szélén, a felágaskodó és felfelé nyúlkáló trollt nézve. A vén törpe a fáklyával lecsapott a szörnyetegre, sakkban tartva mindaddig, amíg a fiai újabb lángoló ágakat halmoztak fel és zúdítottak le a résbe.

Azután súlyosabb tuskókat cipeltek oda, és löktek le, eltorlaszolva a nyílást, majd amikor végeztek, Dagna és a többiek elhátráltak, hogy kifújják magukat.

Ekkor azonban kiáltás harsant, és újra meg kellett indulniuk, mivel a trollokat nem állította meg a lángokkal eltorlaszolt kijárat. Karmos kezek szaggatták fel a földet, ahogy a szörnyetegek saját maguk is nekiláttak kiásni magukat.

– Szedjétek össze tenmagatok és futás! – bőmből te Dagna, mire a törpék nagy sebességgel lódultak meg a nyílt terepen.

Sokakat támogatni kellett, két törpét pedig cipelni, de egy gyors számlálás végén kiderült, hogy csak két főt vesztettek: Fendert és Bonnerbast. Mégsem nevezte egyikük sem az összecsapást győzelemnek.

2. fejezet

Csontok és kövek

Azon a napon a romlás és a rothadás aratott diadalt, felkúszva a véres hegyoldalon, a csontok és a sziklatömbök között. Felpuffadt hullák gőzölögtek a hűvös reggeli levegőben, ahogy az utolsó, megfoghatatlan hőfoszlányok kipárologtak testükből, ahogy életenergiájuk elenyészett a közönyös szél végtelen és csitító mormolásában.

Drizzt Do'Urden a csatatér lejtőjének alján bóklászott, fekete arcát egy szövetdarabbal kötötte be, védelmül a bűz ellen. Idelent szinte az összes tetem az orkok közül került ki: sokan haltak meg abban az egetrengető robbanásban, ami a csata közepétől kicsit távolabb letarolta a hegygerincet. A robbanás az éjszakát nappallá változtatta, a lángnyelvek ezer láb magasra törtek az égen, és sok-sok tonna törmelék zúdult a rajzó szörnyetegekre, laposra sajtolva őket.

– Egy fegyverrel kevesebb, amit pótolnom kell – szólalt meg Innovindil.

Drizzt megfordult, hogy szemügyre vegye a felszíni elfet. A szép elf nő is elfedte az arcát, de ez szinte alig csökkentette báját. A kendő fölött ragyogó kék szempár nézett vissza a drow-ra, és ugyanaz a szél, ami tovasodorta a holtak bűzét, vadul kapott bele a nő aranyszínű hajfonataiba. Drizzt úgy látta, hogy a ruganyos és kecses Innovindil nem is jár, hanem táncol, és még odaveszett társa és szerelme, Tarathiel felett érzett gyásza sem béklyózta meg a nő lábát.

A sötételf nézte, ahogy a felszíni elf lehajol egy ismerős tetemhez: Urlgen volt az, a rettenetes háborút kirobbantó ork fenevad, Sokvesszős Obould fia. Innovindil ölte meg Urlgent, vagy inkább az ork ölte meg szándékolatlanul saját magát, amikor megpróbálta lefejelni a nőt, de ehelyett annak előrántott tőre mélyedt a homlokába. Innovindil megvetette lábát az ork vezér felpuffadt fején, kezével erősen megragadta a tőr markolatát, és kirántotta. Szinte meg sem rezzent, amikor lehajolt, és megtörölte a pengét a halott ingében, majd megpörgette a kezében, és belecsúsztatta a bokájára szíjazott tokba.

– Nem foglalkoztak azzal, hogy kifosszák a csatatéren heverő törpéket vagy akár a sajátjaikat – állapította meg Innovindil.

Ezt Drizzt és az elf nő már akkor észrevette, még mielőtt pegazusuk, Alkony letette volna őket a sziklás hegyoldalon. A hely teljesen elhagyatottnak tűnt, bár az orkok a közelben voltak. Mindketten hallották, hogy a lejtő gerince mögötti völgyben tanyáznak, az Őrző Völgyének nevezett helyen, Mithrill Csarnok nyugati bejáratánál. Drizzt tudta, hogy a törpék nem győztek, annak dacára, hogy az ork tetemek száma sokszorosan meghaladta szakállas barátaiét. A végén azonban a szörnyetegek csak leszorították őket a szirtfalról, vissza az Őrző Völgyébe, onnan pedig Mithrill Csarnok tárnáiba. Az orkok drágán megfizettek a diadalért, de a csatatér az övék volt. Tekintve a Harcpöröly Klán bezárt kapuihoz gyűlő ellenséges sereg puszta nagyságát, Drizzt elképzelni sem tudta, hogy a törpék miként hódíthatnák vissza a terepet.

– Csak azért nem fosztogattak, mert a csata még nem ért véget – felelte Drizzt. – Egészen mostanáig az orkok nem pihenhettek: először a törpéket űzték vissza Mithrill Csarnokba, majd a nyugati kapu környékét alakították át saját kedvükre. Azonban arra számítok, hogy hamarosan vissza fognak térni.

Innovindilre pillantott, és látta, hogy a nő nem figyel rá, és egy különösen csúf összecsapás maradványait bámulja: egy nagy tetemhalmot. Drizzt még azelőtt felismerte, hogy a másik min lepődött meg, mielőtt lehajolt volna, és meggyőződött volna arról, hogy az elfnő azon a helyen áll, ahol a híres Zsigerontó Brigád harci tombolói küzdöttek bátran. Odalépett Innovindil mellé, és összerezzent a szétszaggatott tetemek rettenetes látványától – Thibbledorf Pwent fiai soha nem a kifinomultságukról voltak ismertek –, majd még hevesebben rezzent össze, amikor meglátta a több mint egy tucat, szorosan összezsúfolódott törpe holttestét. Mindannyian egymást védve haltak meg, egymás után, ami méltó vég volt ezeknek a bátor harcosoknak.

– A páncéljuk... – rázta meg a fejét Innovindil, és arcára a meghökkenés, ámulat és undor keveréke költözött.

Ennél többet nem is kellett mondania, mivel Drizzt tökéletesen tisztában volt vele, hogy a Zsigerontók vértezete gyakran vált ki értetlenkedést. Az élezett peremű, barázdált, egymást átfedő lapok, és a Zsigerontók páncéljából kiálló rengeteg fémtüske elsöprő fegyverré változtatta a törpék testét. Míg fajtársaik magasra emelt csákánnyal, csatabárddal, harci kalapáccsal és karddal rohamoztak, a Zsigerontóknak csak rohamozniuk kellett.

Drizzt arra gondolt, hogy alaposabban is szemügyre veszi a terepet, hogy megnézze, régi barátja, Thibbledorf is a halottak között van-e, de végül meggondolta magát. Jobb, ha inkább folytatja az útját: a halottak számbavétele a háború utánra való.

Ugyanez a megfontolás adta meg Drizztnek az önigazolást is, hogy miért nem tér vissza a Harcpöröly Klánhoz, és miért nem néz szembe azzal, immár minden barátja eltávozott, hiszen mind meghaltak Lapályosban.

– Menjünk fel a gerincre! Jó lenne, ha megtudnánk, mi okozta a robbanást, még mielőtt Obould csatlósai visszatérnének ide, hogy kifosszák a tetemeket.

Innovindil egyetértése jeléül bólintott, és megindultak a felrobbant kőhalom felé.

Ha ő és Drizzt mindössze húsz lépéssel továbbmennek az Őrző Völgye felé, újabb árulkodó ork hullahalmot láthattak volna: akadtak ott hármasával egymás mögött heverő halottak is, akiken mindössze egyetlen perzselt szélű lyuk tátongott.

Drizzt Do'Urden pedig tudta volna, hogy a Taulmaril nevezetű íj ütötte ezeket a sebeket, az az íj, amelyet barátja, Catti-brie használt – Cattie-brie, akiről úgy hitte, hogy meghalt Lapályosnál.

Nikwillig, a törpe a hegység keletre néző oldalában ült, nekidőlve a sziklafalnak, és a csüggedés, meg a kétségbeesés ellen küzdött: tartott tőle, hogy ez megbénítja majd a lábait, és a végén addig marad itt, amíg az éhezés vagy valami erre kóborló ork le nem teríti. Megnyugtatta viszont az a tudat, hogy jó munkát végzett, és hogy a csatatértől keletre húzódó csúcsokra tett útja segített megfordítani a dühöngő csata kimenetelét... legalábbis addig, amíg Kérgesüllő Banak le tudta juttatni a törpék döntő többségét a sziklaszirtről, és biztonságosan vissza tudott vonulni velük Mithrill Csarnokba, megelőzve a rohamozó ork hordát.

A diadal pillanata újra és újra lepergett a törődött törpe fejében, mintegy litániaként zengett szorult helyzetének nyomasztó félelme ellenében. A küzdőknél magasabbra mászott a hegyoldalon, még amikor a csatamező a pirkadat előtti sötétségbe burkolózott, minden figyelmét és a magával hozott tükröt a felkelő nap felé fordítva. A lapról visszatükröződő fénysugarat a szemközti gerinc lejtőjére irányozta, amíg rá nem talált az ott elhelyezett másik tükörre, fényesen megvilágítva a célpontot Catti-brie-nek és varázslatos íjának.

Majd Nikwillig látta, ahogy a sötétség hirtelen világossággá válik, ahogy a több mint ezer láb magas lángnyelv a csatatér fölé emelkedik. Mint a tavon szétterjedő hullámgyűrű, vagy a fűszálakat meghajlító szélroham, úgy tört elő az irdatlan robbanásból a forró hőhullám és repkedtek szanaszét a kő- és földkoloncok, végigsöpörve a csatamező északi részén, ahol az orkok zöme éppen rohamra készülődött. Az orkok sorokban dőltek a földre, és sokan soha nem keltek már fel. Rohamukat majdnem tökéletesen sikerült megállítani, éppen úgy, ahogy azt a törpék remélték.

Nikwillig elvégezte hát a munkáját, de a felbarri törpe már akkor tudta, amikor elindult a veszélyes vállalkozásra – és reménykedett, hogy ez lesz a végkimenetel –, már akkor tudta, hogy visszatérésére nincs sok remény. Banak és a többiek biztos, hogy nem várják be, amíg ő lekecmereg a hegyről – de még ha be is akarták volna várni, hogyan juthatott volna át Nikwillig a közte és a törpék között rajzó orkokon?

Amikor Nikwillig aznap elindult, öngyilkos küldetésre készült, és nem bánt meg semmit, de ettől még nem csökkent a rátelepedő nagyon is valós félelem, hogy halálának perce egyre közeleg.

Ekkor Tredre gondolt, felbarri bajtársára. Több más társukkal együtt indultak útnak egy napfényes reggelen Harckoronás Emerus király fellegvárából, nem is olyan régen – egyszerű kereskedő karaván voltak, semmi több. És bár a megszokottól eltérő úton haladtak, mivel egy új kereskedelmi útvonalat akartak lefektetni Emerus király üdvére és saját zsebük hasznára, nem számítottak komoly bajokra. Arra azonban egyáltalán nem készültek fel, hogy egyenesen belesétálnak a törpe emlékezet óta a térségben látott legnagyobb ork sereg előőrseibe! Nikwillig azon töprengett, mi történhetett Treddel. Vajon elesett az ádáz csatában? Vagy lejutott az Őrző Völgyébe és onnan Mithrill Csarnokba?

A kétségbeesett törpe szánalmasan felkacagott, amikor arra gondolt, hogy Tred korábban el akarta hagyni Mithrill Csarnokot, hogy hazatérjen a hírekkel Felbarr Citadellájába. A kemény, csatákban edzett, harcért rajongó Tred követként akart szolgálni a két erődítmény között, és a sors iróniája, hogy éppen Nikwillig volt az, aki erről lebeszélte.

– Ha, mekkora bolond valál, Nikwillig! – suttogta a törpe a gyászosan tutuló szélbe.

De hiába mondta ezt, nem gondolta komolyan. Maradt ő is, és Tred is, méghozzá azért, mert úgy vélték, tartoznak Bruenor királynak és fajtársainak, maradtak azért, mert úgy gondolták, ez a háború a Delzoun törpék közti összetartásról szól, arról, hogy vállt vállnak vetve állnak egymás mellett, egy közös ügy érdekében.

Nem, egyáltalán nem volt bolond, amiért maradt, és nem volt bolond, amikor önként jelentkezett, sőt erősködött, hogy ő lesz az, aki kimegy a tükörrel, és egybegyűjti a hajnal első sugarait. Végtére is nem volt fegyverforgató. Önként és saját akaratából mászott bele a bajba, de tudta, hogy az előtte álló út valószínűleg gyors és kegyetlen véget ér majd.

A törpe talpra kászálódott. A válla fölött hátrapillantott az Őrző Völgyére, és ismét elvetette a gondolatot, hogy arrafelé induljon. Bizonyos ugyan, hogy ez volt a legközelebbi bejárat Mithrill Csarnokba és a biztonságba, de ehhez előbb át kellene jutnia a hatalmas ork táboron. És ha valahogy sikerülne is ez a hőstett, a törpék odalent voltak a barlangjaikban, a bezárt kapu mögött, és nem valószínű, hogy a közeljövőben ismét kinyitják azt.

Nikwillig döntött: irány kelet! A Surbrin folyó felé, és reményei szerint, dacolva minden eséllyel, azon túlra.

Mintha egy hangot hallott volna a közelben, és elképzelte, hogy egy ork járőr tagjai máris őt figyelik, készen arra, hogy rávessék magukat, és halálra verjék. Nikwillig vett egy nagy levegőt, és lépett egyet előre.

Megkezdődött komor utazása.

Drizzt és Innovindil délnek fordult, és elindultak a szétrobbantott gerinc felé: úgy haladtak, hogy az Őrző Völgyét annak a pontnak a közelében érték el, ahol a törpék lefektették a fémcsöveket. A csövek odalentről haladtak felfelé az egykori hegygerinc alatt kanyargó alagutak bejáratához. Természetesen egyikük sem tudta, hogy mire való a csővezeték. Egyikük sem sejtette, hogy a törpék, Nanfoodle, a gnóm utasításait követve a föld alatti járatokban található sújtóléget vezették fel ide, megtöltve vele a nem kívánatos óriások és katapultjaik alatti alagutakat.

Ha a páros talán többet töpreng a csövek rejtélyén, és leereszkedik a szirtről, hogy alaposabban is szemügyre vegye őket, akkor talán Drizzt és Innovindil megsejthetett volna valamit a gigászi tűzgolyó titkából. Ebben a pillanatban azonban legkevésbé sem a tűzgolyó foglalkoztatta őket. Alattuk a legnagyobb ork sereg kavargott, amit valaha is láttak: az Őrző Völgyét jelző sziklaszálak között sötét formák valóságos tengere zubogott. Ezrek, tízezrek mozogtak odalent, és jellegtelen tömegükből csak itt-ott magasodott ki egy-egy ormótlan déróriás.

Ahogy Drizzt Do'Urden tekintete végigsiklott a vidéken, úgy vett észre egyre többet és többet ezekből a hatalmas szörnyetegekből, és levegő után kapkodott, amikor felmérte a sereg tényleges méretét. Több száz óriás volt odalent: mintha csak a Világ Hátán élő kolosszusok mindegyike előbújt volna, hogy válaszoljon Obould király hívására.

– Láttak már az Ezüst Gyepük ennél sötétebb napot? – kérdezte Innovindil.

Drizzt a nő felé fordult, bár nem volt benne biztos, hogy a kérdés neki szól, vagy csak egy megjegyzést hallott éppen.

Innovindil oldalra billentette fejét, és belenézett a bíborszínű szempárba.

– Emlékszem, amikor Obould királynak sikerült elkergetnie Felbarr Citadellájának törpéit – magyarázta. – Micsoda sötét nap volt az! Akkor azonban mégis csak úgy látszott, hogy az ork király az egyik sötét barlangot felcseréli egy másikra. Habár hódítása rettenetes volt Harckoronás Emerus királyra és a többi felbarri törpére nézve, senki nem tekintette azt a vidékre kiható fenyegetésnek. Az ork király megragadott egy váratlan lehetőséget, és olyan diadalt aratott, amit mindannyian rövidéletűnek gondoltunk, mint ahogy az is lett. De ez... – Hangja elhalt, és az elf tehetetlenül rázta a fejét, amikor lepillantott a völgyre, és az irdatlan ork seregre.

– Úgy sejtem, hogy a Harcpöröly Klán törpéinek zöme sikeresen bejutott az alagutakba – gondolkozott hangosan Drizzt. – Afelől biztosíthatlak, hogy őket nem egyszerű elkergetni. A Harcpöröly Klán barlangjaik mélyén még Menzoberranzan támadását is visszaverte. Kétlem, hogy lenne a világon annyi ork, amennyivel bevehetnék a Csarnokot.

– Lehet, hogy igazad van, de mit számít ez?

Drizzt furcsállóan nézett az elfre. Már majdnem megkérdezte, hogy érti ezt, de ekkor megértette, hogy mitől fél Innovindil, és inkább hallgatott.

– Ezt az erőt, amit Obould egybegyűjtött valóban nem lesz egyszerű visszakergetni hegyi odújába – bólintott. – Szükség lesz Ezüstholdra, Everlundra, de talán még Sundabarra is... Felbarr és Adbar Citadellájára, meg Mithrill Csarnokra. Szükség lesz a holderdei elfekre és a mirabari Elastul őrgróf seregére. Egész Északnak egybe kell gyűlnie Mithrill Csarnok hívására a szükség óráján.

– De az ár még így is hatalmas lesz – felelte Innovindil. – Rémítően hatalmas. – Visszapillantott a véres, tetemektől feketéllő csatmezőre. – A gerincen vívott harc csak egy kisebb csatározásnak fog majd tűnni, és az Ezüst Gyepük varjai kövérre híznak.

Drizzt tekintete folytatta a pásztázást, és odalent nyugat felé mozgást vett észre: gyorsan rájött, hogy egy csapat ork kerekedik fel, és hagyja el az Őrző Völgyét.

– A fosztogatók hamarosan megérkeznek – mondta. – Ideje indulnunk!

Innovindil tekintete elidőzött még az Őrző Völgyén.

– Nyoma sincs Pirkadatnak – jegyezte meg, utalva a másik pegazusra, Alkony párjára, aki egykor társa, Tarathiel hátasa volt.

– Biztos vagyok benne, hogy még mindig Obouldnál van, méghozzá élve – felelte Drizzt. – Még egy ork sem pusztítana el egy ilyen fenséges teremtényt.

Innovindil csak nézett lefelé, és éppen csak megrántotta a vállát, majd ismét szembefordult a drow-val.

– Legalábbis reméljük.

Drizzt megfogta a nő kezét, és együtt indultak észak felé, végig a szétzúzódott és megrepedt kövek között. A robbanás leemelte a gerinc tetejét, egy összeszabdalt szurdokot hagyva hátra. A páros imitt-amott szénné égett óriások maradványaiba botlott. Még egy kiégett katapultot is találtak, ami valahogy megőrizte alakját az irdatlan robbanás dacára is.

Felfedezéseik több kérdést vetettek fel, mint ahányat megválaszoltak, így egyikőjük sem jutott közelebb ahhoz, hogy kitalálja, mi okozta a kataklizmát.

– Amikor végre utat lelünk Mithrill Csarnokba, majd megkérdezed a törpéket – szólalt meg Innovindil, amikor már messze jártak a csatatértől, és a lapos fennsíkon várták Alkony visszatértét.

Drizzt csak némán megbiccentette fejét erre a kendőzetlen indítványra, ami arra ösztökélte, hogy térjen vissza a törpe erődítménybe, ahol nem lenne más választása, mint szembenézni a félelmeivel.

– Talán csak az istenek trükkje volt – szólt az elf nő.

– Vagy a Harpelleké – tette hozzá Drizzt, a sok mérföldre nyugatra, egy Hosszúnyereg nevezetű kis településen élő különc, de hatalmas (általában saját maguk és a közelükben élők javát nézve túlságosan is hatalmas!) varázslókból álló családra utalva. A Harpellek korábban már Mithrill Csarnok segítségére siettek, és tartós barátságot kötöttek Bruenorral és fajtársaival. Drizzt eleget tudott róluk ahhoz, hogy tisztában legyen vele, ha valaki véletlenül idézett elő egy olyan katasztrófát, mint ami a gerincen történt, akkor az csakis a kaotikus emberek furcsa famíliájának műve lehet.

– Harpellek?

– Hidd el, nem akarod tudni – felelte Drizzt halálosan komolyan. – Érd be annyival, hogy Harcpöröly Bruenor szert tett néhány nem mindennapi barátra.

Alig mondta azonban ezt ki, Drizzt rögtön felismerte a szavaiban rejlő iróniát, és sikerült elmosolyodnia, látva Innovindil egyre szélesedő vigyorát.

– Minden számítás szerint hamarosan úgyis megtudjuk – mondta a nő. – De most megvan a saját dolgunk.

– Pirkadat – bólintott Drizzt, és megrázta Innovindil kinyújtott kezét. – És a bosszú. Tarathiel nyugodtabban pihen majd, ha Sok-vesszős Obould halott.

– Egy hegyes kard végez vele? – kérdezte a nő, és kezét fegyvere markolatára tette. – Vagy egy görbe szablya?

– Szerintem a szablya – felelte Drizzt a legcsekélyebb habozás nélkül, és visszanézett dél felé. – Én akarom megölni.

– Akkor hát Tarathielért és Bruenorért! – mondta Innovindil. – Azokért, akik meghaltak és Észak javáért!

– Vagy egyszerűen csak azért, mert végezni akarok vele – jelentette ki Drizzt olyan jeges hangon, hogy még Innovindil is beleborzongott.

És erre még csak szólni sem tudott.

3. fejezet

Szép remények

Tsinka Shinrill felmordult, és ebben több volt a harag, mint a szenvedély, majd rágördült Obouldra.

– Sötét üregükbe szorítottad őket! – kiáltotta a sámánnő, és szeme tágra nyílt... annyira tágra, hogy sötét szembogara körül tisztán látszott szemének sárgásfehérje, amitől leginkább önmaga eszelős torzképének tűnt. – És most leásunk ebbe az üregbe!

Sokvesszős Obould könnyedén megfékezte a sámánt, aki remegő testével megpróbálta magához ölelni a királyt, ő azonban vaskos, izmos karjával felemelte a nőt a szalmával tömött ágyról.

– Mithrill Csarnok elbukik Obould, Gruumsh hatalma előtt – folytatta Tsinka. – És nem sokkal ezután Felbarr Citadellája ismét a tiéd lesz. A miénk lesz minden! Megöljük Bruenor és Emerus minden csatlósát! A vérükben fogunk fürdeni!

Obould erre éppen csak vállat vont, és lelökte a sámánt a priccsről. A nő ruganyosan landolt, és máris talpra szökkent, agyaras szájából nyál csöpögött.

– Van valami, amit Obould aki Gruumsh nem tud meghódítani? – mászott rá ismét a királyra. – Mithrill Csarnok, Felbarr... Adbar! Igen, Adbar! Mind elesnek előttünk. Észak összes törpe erőssége! Megfutamítjuk őket, már azt a néhányat, akit nem falunk fel. Megszabadítjuk Északot az átkozott törpéktől.

Obould kipréselt egy mosolyt, de ez inkább gunyoros mosoly volt, semmint egyetértő. Hallotta már ezt a tirádát korábban is... lényegében újra meg újra. Azóta, hogy Mithrill Csarnok nyugati kapuja döngve bezárult, barlangjaikba zárva a Harcpöröly Klánt, Tsinka és a többi sámán egyfolytában abszurd képzelgéseiknek adtak hangot, arról ábrándozva, hogy meghódítják az Ezüst Gyepüket, és ami azon túl van.

És Obould is osztotta reményeiket. Semmit nem akart annyira, mint visszaszerezni a Sokvesszős Citadellát, amelyet a törpék ismét Felbarr Citadellájának neveztek. Az ork király azonban azt is látta, hogy mennyire ostoba ez a terv. Most már az egész vidék tud róluk. Az biztos, hogy ha átkel a Surbrinon, akkor meg kell ütköznie Ezüsthold és Everlund seregeivel, valamint a Holderdő elfjeivel és a mély, hidegvízű folyótól keletre élő Delzoun törpék egyesített csapataival.

– Te vagy Gruumsh! – kiáltotta Tsinka, és megragadta Obould fejét, majd durván arcon csókolta. – Isten vagy az orkok között! – Újra megcsókolta. – Gerti Orelsdottr fél tőled! – Tsinka felsikoltott, és újfent csókkal illette a királyt.

Obould elvigyorodott, felidézve utolsó találkozását a déróriás hercegnővel. Gerti valóban félt tőle, vagy legalábbis jobban tette volna, ha fél, mert az ork jobbnak bizonyult nála kurta összecsapásukban, amikor a földre küldte őt, majd hagyta, hogy elsomfordáljon. Korábban elképzelhetetlen hőstett volt ez, és csak azt a célt szolgálta, hogy mindenki, aki látta, és mindenki, aki hallott róla, megbizonyosodjon afelől, hogy Obould király több egyszerű orknál. Hogy megtudja, ő Egyszemű Gruumsh, az orkok istenének kegyeltje. Az istenség erővel és gyorsasággal áldotta meg őt, meg elképesztő fürgeséggel és a király hitt benne, hogy a korábbinál nagyobb bölcsességgel is.

Vagy talán ez az újkeletű bölcsesség nem is volt annyira új. Talán Obould új helyzetében, amikor teljesen váratlanul, könnyűszerrel és elsöprő lendülettel bekebelezte a Világ Háta, az Ádáz-hágó, a Surbrin folyó és a Trollmocsarak közti vidéket, egyszerűen csak más, felsőbbrendű nézőpontból szemlélte a világot.

– ...Mithrill Csarnokba... – mondta éppen Tsinka, amikor az uralkodó figyelme ismét a zagyváló sámán felé fordult. A nő, aki láthatóan észrevette a király hirtelen támadt érdeklődését, elhallgatott, és ismét felvette a gondolatfonalat. – Még a tél beállta előtt be kell jutnunk Mithrill Csarnokba. El kell kergetnünk a Harcpöröly Klánt, hogy vereségük és megaláztatásuk híre még azelőtt elterjedjen, hogy a hó eltorlaszolná a hágókat. Egész télen működtetjük a törpe kohókat, hogy megerősítsük vértjeinket és fegyvereinket. Tavasszal pedig megállíthatatlan erőként törünk elő, dübörgünk végig Északon, és elpusztítjuk mindazokat, akik elég bolondak ahhoz, hogy az utunkba álljanak.

– Sok orkot vesztettünk, amikor a törpéket a föld alá kergettük – próbálta fékezni Obould a másik lendületet. – A köveket ork vér festi vörösre.

– Érdemesen kiontott vér! – sikoltotta Tsinka. – És még többen halnak majd meg! Még többnek kell meghalnia! Az első nagy győzelmünk már közel van!

– Az első nagy győzelmünket már learattuk – javította ki Obould.

– Akkor a második áll előttünk! – kiáltotta azonnal a sámán. – Méghozzá Ő, Aki Gruumshhoz méltó győzelem! Most csak sziklákat és kopár földet nyertünk. A jutalmat még meg kell szerezni.

Obould kartávolságra tolta magától a másikat, és úgy fordította a fejét, hogy alaposabban is szemügyre vehesse. A sámán ismét remegni kezdett, de hogy a szenvedélytől vagy a haragtól, azt nem tudta megállapítani. Meztelen teste csillogott az izzadtságtól a fáklyafényben. A nő csomós izmai szinte szétpattantak a remegéstől – olyanok voltak, akár a túlhúzott rugó.

– Mithrill Csarnoknak még a tél beállta előtt el kell esnie – jelentette ki Tsinka, ezúttal higgadtabban. – Gruumsh ezt mutatta meg nekem. Harcpöröly Bruenor volt az, aki azon a sziklán állt, megtörve az orkok áradatát és megtagadta tőlünk a még nagyobb diadalt.

Obould felmordult a név hallatán.

– Mindenfelé terjed annak a híre, hogy életben van. Úgy tűnhet, mintha Mithrill Csarnok királya halottaiból támadt volna fel. Ez Moradin Gruumshhoz intézett kihívása, hát nem látod? Semmi kétség, hogy te vagy Gruumsh bajnoka, míg Harcpöröly Bruenor király Moradiné. El kell rendezd ezt a dolgot, méghozzá gyorsan, még mielőtt a törpék összegyűlnek Moradin hívására, úgy, ahogy az orkok egybegyűltek Obouldéra!

A szavak belemartak a királyba, mert több értelem volt bennük, mint amit szándékában állt beismerni. Nem lelkesedett azért, hogy Mithrill Csarnok ellen vonuljon. Tudta, hogy serege minden egyes lépésnél komoly akadályokba ütközne. El tudna viselni ilyen rettentő veszteségeket, és maradna reménye, hogy biztonságban tudhatja azt a földet, amelyet királyságának szánt?

Viszont a hírek valóban úgy söpörtek végig az orkok sorain, mint a széltől hajtott tűz a száraz fűvön. Senki sem kételkedett abban, hogy ki volt az törpe, aki a Csarnokba való visszavonuláskor a védelem közepén harcolt. Bruenor volt az, akiről azt hitték, odaveszett Lapályosnál. Bruenor volt az, aki visszatért a sírból.

Obould nem volt annyira ostoba, hogy alábecsülje a történtek fontosságát. Tudta, hogy jelenléte mennyire sarkallja saját harcosait... hathat vajon Bruenor másként a törpékre? Obould minden más fajnál jobban gyűlölte a törpéket, még az elfeknél is, de a Felbarr Citadellájánál történtek miatt zsémbes tisztelettel tekintett a zömök szakállasokra. Felbarrnál kedvező pillanat kínálkozott a fellegvár bevételére, ráadásul a meglepetés előnye is az ő oldalán állt, de most, ha hallgat Tsinkára, akkor erőit egy védett és felkészült törpe erősség ellen kellene vezetnie.

Létezett vajon olyan faj Torilon, aki jobb volt otthona védelmében a törpéknél?

A király úgy vélekedett, hogy talán a drow-k jobbak, és ezt a gondolatot továbbfűzve a délen folyó eseményekre terelődött figyelme, ahol feltehetően a két sötételf segít a csúf Proffittnak és trolljainak abban, hogy délről szorongassák Mithrill Csarnokot. Obould felismerte, hogy a diadalhoz ez szolgáltathatja a kulcsot, ha úgy határozna, nekiront a törpe erősségnek. Ha Proffittnak és bűzös bestiáinak sikerül Bruenor harcosai közül elég sokat elvonniuk, és magukra terelniük a király figyelmét, a Mithrill Csarnok lezárt nyugati kapuja ellen intézett vakmerő rohammal az ork uralkodó megvetheti odabent a lábát.

Az ork király Tsinkára nézett, és ráeszmélt, hogy minden, amit gondol, az arcára van írva. A sámánnő vigyorogva kivillantotta rengeteg fogát, és lelkesen forgatta sötét szemét... a hódításra és Obouldra vágyva. A nagy uralkodó leengedte karját, magához vonta Tsinkát és hagyta, hogy gondolatai elterelődjenek a terveiről. Megőrizte azonban a halott törpék és a bedőlő törpe kapu képét, mert Obould tökéletesen mámorítónak találta mindkettőt.

A hideg szélben a rázkódás csak még fájdalmasabb volt, de Obould összeszorította a fogát, és még erősebben préselte lábával az ide-oda ugráló pegazus oldalát. A fehér szőrű, lószerű teremtmény szárnyait szorosan a hátára kötötték. Obould nem engedhette meg, hogy a lény felszálljon a földről, mert a pegazus egyáltalán nem tört meg, bármennyire próbálkoztak is az orkok. A király látta, hogy milyen könnyedén repültek rajta az elfek, de a pegazus eddig az összes orkot ledobta a hátáról, akinek sikerült felkapaszkodnia rá, és jó párat le is tiport, még mielőtt a gondozóinak sikerült megfékezniük.

Eddig mindenkit ledobott, kivéve Obouldot, aki olyan erővel szorította lábával a hátas oldalát, hogy a lény nem tudta lerázni magáról.

A ló felfelé lökte tomporát, amitől a király teste hátrarándult, nyaka fájdalmasan megreccsent, feje pedig annyira hátrafordult, hogy látta, amint a pegazus hátsó patái összecsattannak az állat hátsó része fölött! Az uralkodó keze szorosabban markolta a vastag kötelet, Obould pedig felmordult, és még erősebben szorította lábával hátasát, olyan erővel, hogy már-már attól tartott, elroppantja annak bordáit.

De a pegazus csak hányta-vetette magát: ugrált, tekergőzött, és vadul ki-kirúgott. Obould azonban még ebben a vad hánykolódásban is talált ritmust, és a vergődés, meg a csapkodás ereje fokozatosan enyhült.

A pegazus immár lassabban forgott körbe-körbe, mire az ork elvigyorodott, mert rájött, hogy a fenevad végre kezd fáradni. A pillanatot kihasználva lazított egy kicsit, és még szélesebb lett a vigyora, amikor gondolatban egybevetette a pegazus vad rángatózását azzal, amit előző éjjel Tsinka művelt. Kéjsóváran gondolt arra, hogy mennyire összeillő a párosítás.

Ezután elrepült, méghozzá le a pegazus hátáról, abban a pillanatban, ahogy a teremtény váratlanul és vadul ismét hánykolódni kezdett. Obould nagy csattanással ért földet, arccal előre, kicsavarodott tagokkal, de sikerült összegömbölyödve előrebukfenceznie, amivel meglelt valamennyit elveszített méltóságából, még ha a lábait egyelőre nem is sikerült. Csupán egy pillanatra nézett körül riadtan, tartva attól, hogy fenséges repülése esetleg kisebbítette a róla kialakult képet a közelben levő orkok szemében. És valóban, mind hitetlenkedve meredtek rá – vagy csak ostobán, de ezt Obould nem tudta megállapítani –, ráadásul annyira meglepődtek, hogy a gondozók még csak nem is mozdultak a pegazus felé.

A lószerű teremtmény pedig vágtatva közeledett a földön heverő ork király felé.

Obould szélesen elvigyorodott, talpra szökkent, karját szélesre tárta, és hatalmasat bömbölt, harcba szólítva a pegazust.

A hátas azonnal megtorpant, felhorkant és patájával kapálni kezdte a földet.

Erre Obould felnevetett, megtörve a feszült csendet, és odasétált a pegazus elé, mintha csak csalogatná, hogy sújtson le rá. A lény hátracsapta fülét, és egész teste görcsbe rándult.

– Talán meg kellene, hogy egyelek – közölte Obould higgadtan, és egészen közel lépett a teremtményhez, majd belebámult a szemébe, amitől a szárnyas ló persze csak még idegesebb lett. – Biztosra veszem, hogy zsenge lenne a húsod.

Az ork király még egy darabig farkasszemet nézett a pegazussal, majd megfordult, és öblösen felröhögött, amihez a közelben álló orkok is csatlakoztak.

Amikor Obould megbizonyosodott róla, hogy visszanyerte elvesztett méltóságát, visszafordult a lényhez, és ismét Tsinka jutott az eszébe. Még hangosabban kezdett nevetni, amikor gondolatban felcserélte a ló fejét a vad és szenvedélyes sámánéval: bár az orr és a jelentősebb vonások komoly átalakuláson estek át, úgy látta, hogy az arc többi része nagyjából ugyanolyan maradt, kivéve azt, hogy Tsinka szembogarának széle fehér volt. A perzselő, és heves tekintet nem változott. Mint ahogy a vad és fékezhetetlen érzelmek sem.

Obould azonban ekkor rádöbbent, hogy szó sincs hasonlóságról: mert míg Tsinka hánykolódása és szikrázó szeme a szenvedélyből és az eksztázisból született, addig a szárnyas ló őrjöngését a félelem szülte.

Az ork királyba ekkor hirtelen belevillant, hogy nem, nem a félelem volt az az ok: egyáltalán nem a félelem. A pegazus nem egy vadállat volt, amit be kell fogni és meg kell törni. A hátason évek óta lovagoltak, méghozzá az elfek, akik semmire sem mentek volna vézna lábaikkal, ha a szárnyas ló le akarja rázni őket magáról.

A pegazus hevességét nem a félelem, hanem a hamisítatlan gyűlölet szülte.

– Ó, eszes bestia vagy te – mondta Obould szelíden, mire a pegazus előre-, majd ismét hátracsapta fülét, mintha csak minden szavát értené. – Hűséges maradsz a gazdádhoz, és továbbra is gyűlölsz engem, aki megöltem őt. Örökké küzdeni fogsz velem, valahányszor megpróbálok a hátadra ülni, nem igaz?

Az ork király bólintott, és összehúzta a szemét, hogy alaposabban is szemügyre vehesse a teremtményt.

– Vagy mégsem? – kérdezte, és gondolatai elkalandoztak, mintha csak a pegazus szemszögéből nézné a dolgokat.

A lény szándékosan altatta el gyanakvását, amikor az imént rajta ült. Úgy tett, mintha megnyugodott volna, és amikor Obould lazított egy kicsit, ismét őrülten hányni kezdte magát.

– De nem vagy olyan okos, mint amilyennek hiszed magad – közölte a király az állattal. – Meg kellett volna várnod, amíg felrepülök a hátadon a felhők közé, és akkor kellett volna levetned. El kellett volna hitetned velem, hogy én vagyok a gazdád. – Az ork felhorkantott, és arra gondolt, hogy milyen íze lehet a pegazushúsnak.

A gondozók nemsokára teljesen megfékezték a szárnyas lovat, majd a vezetőjük odafordult Obouldhoz:

– Akarsz ma még lovagolni, isteni uram?

Obould felvihogott az ostoba titulus hallatán – bár nyíltan nem tiltotta annak használatát –, és megrázta a fejét.

– Sok tennivaló vár rám.

Ekkor észrevette, hogy az egyik ork durván összeköti a pegazus hátsó lábát.

– Ebből elég! – dörrent rá, mire az orkok megdermedtek. – Mostantól fogva gyengéden és tisztelettel bánjatok vele! Erre többen hitelkedve meredtek rá.

– Keress új gondozókat! – vakkantott rá Obould a csapat vezetőjére. – Mostantól kesztyűs kézzel bánjatok vele! Ne verjétek!

Alig fejezte be a király a mondandóját, látta, hogy hiba volt elvonni a csapat figyelmét, mert a pegazus váratlanul megrázta magát, felborított két orkot, majd kirúgott, és egyenesen homlokon találta azt a szerencsétlent, aki a hátsó lábait próbálta összehurkolni. Az ork elszállt, majd a földet érés után fetrengeni kezdett, és szánalmasan nyüszített.

A többi ork ösztönösen is mozdult, hogy megbüntessék a teremtményt, de Obould hatalmas „Elég!” üvöltése megfékezte őket.

Az uralkodó a pegazusra nézett, majd ismét a gondozók vezetőjére:

– Ha egyetlen karcolást is látok rajta, a te bőrödre is ugyanaz kerül! – közölte vele.

Amikor az ork elsomfordált, jól láthatóan remegve, Obould tudta, hogy szavai meghallgatásra találnak majd. Undorodva egy oldalpillantást vetett a még mindig a földön fetrengő, súlyosan sebesült bolondra, majd távozott.

A déróriás őrszemek (tizenöt láb magas, jóképű, formás termetű behemótok) arcán megjelenő meglepetés semmivel sem maradt el Obould kísérőinek meghökkenésétől, amikor a király közölte velük – többek között Tsinka Shinrill visító tiltakozása közepette –, hogy egyedül akarja felkeresni Gerti Orelsdottrt. Senki sem kételkedett benne, hogy Gerti és Obould viszonya fagyosra fordult. Utolsó találkozásukkor az ork egy rúgással a földre küldte az óriásnőt, megszégyenítve és felbőszítve őt.

A király felszegte fejét, és előreszegezte tekintetét – még azt a csodálatos védősisakot sem viselte, amelyet a sámánok készítettek neki. Körülötte mindenfelé óriások magasodtak, közülük többen olyan kardot viseltek, ami hosszabb volt, mint maga Obould. Amikor az ork megközelítette a hatalmas barlang bejáratát, ahol Gerti ideiglenes szállását felütötte, messze délen hegyi otthonától, az óriásőrök sorfalat képeztek tőle jobbra és balra. Az acsargó, impozáns méretű alakok két sorba rendeződve meredtek rá. Akiket maga mögött hagyott, azok utána indultak, elzárva minden lehetséges menekülési útvonalat.

Obould hozzá sem ért hátán keresztbe vetett kétkezes kardjához, hanem továbbra is felszegte az állat, sőt megengedett magának egy vigyort is, csakhogy kimutassa, mennyire magabiztos. Tudta, hogy fizikai értelemben lemondott ugyan a kísérete jelentette előnyről, de azzal is tisztában volt, hogy amikor ezt tette, azzal érzelmi síkon tett szert előnyre.

Látta, hogy a barlang bejáratán túl nagy a mozgolódás, hatalmas alakok sietnek jobbra-balra. Amikor belépett, és szeme hozzászokott a ragyogó napfényt hirtelen felváltó derengéshez, amit az odabent elhelyezett néhány fáklya vetett, látta már, hogy nem kell sokáig várna a meghallgatásra. A déróriások között gyönyörűnek és félelmetesnek számító Gerti Orelsdottr a barlang végében állt, és az ork királyra meredt – pillantásában keveredett a gyanakvás és az undor.

– Úgy tűnik, megfeledkeztél a kíséretedről – szólalt meg a nő, és Obould fenyegető élt vélt kihallani szavaiból.

Ennek dacára is bízott benne, hogy Gerti nem támad rá. Tiszta harcban győzte le az óriásnőt, és ezzel megszégyenítette, de még nagyobb lenne szégyene a saját népe között, ha másokat uszítana rá, hogy bosszút álljanak érte. Obould persze nem értette tökéletesen a déróriásokat, mivel elég kevés ismerettel rendelkezett róluk, de azt tudta, hogy igazi harcosok, márpedig a harcosok szinte mindig alávetik magukat valamiféle becsületkódexnek.

Gerti szavai nyomán a teremben levő óriások közül többen suttogni és kuncogni kezdtek.

– Ezrek nevében beszélek – mondta most az ork király. – Mint ahogy Orelsdottr úrhölgy a Világ Háta déróriásainak nevében beszél.

Gerti kihúzta magát és hatalmas kék szeme összeszűkült – szembogara még teltebb kéknek tűnt bőrének kékes árnyalata miatt.

– Beszélj hát, Obould király! Még számos dolog vár ma rám, és kevés a vesztegetni való időm.

Az ork .laza testtartást vett fel: azt akarta, hogy lássák, tökéletesen nyugodt. A körülötte felhangzó mormogásból elégedetten szűrte le, hogy sikerült elérnie a kívánt hatást.

– Nagy győzelmet arattunk itt, Orelsdottr úrhölgy. Északföldét a valaha látott legnagyobb suhintással foglaltuk el.

– Az ellenségeink még éppen hogy csak mozgolódnak – mutatott rá Gerti.

Obould biccentéssel nyugtázta az állítást.

– Könyörögve kérlek, ne cáfold meg mindazt, amit elértünk. Mithrill Csarnok mindkét kapuját lezárattuk. Nesmé valószínűleg elpusztult, a Surbrin pedig a mi kezünkön van. Most nincs idő arra, hogy engedjük szövetségünket... – Obould ekkor szünetet tartott, és úgy forgatta a fejét, hogy egy pillanatra a teremben tartózkodó összes óriás szemébe nézhessen, egymás után.

– Orelsdottr úrhölgy, én az orkok nevében beszélek. Az orkok tízezrei nevében. – Ezt az utolsó, lenyűgöző állítást még jobban kihangsúlyozta. – Te az óriások nevében szólsz. Emeljük ennek nagyságát azzal, hogy négyszemközt folytatjuk a beszélgetést!

Gerti felvette azt a testtartást, amelyet Obould már sokszor látott: egyszerre volt elutasító és eltűnődő. Az óriásnő csípőre tette egyik kezét, és elfordult, de csak annyira, hogy egyik formás lába előbukkanjon fehér öltözéke alól, ajkát pedig összecsücsörítette, ami már inkább volt ajakbiggyesztés, és ami akár lehetett egyfajta utolsó bosszantás is, még mielőtt azok a hatalmas kezek kinyúlnak és megfojtják a szerencsétlen áldozatot.

Obould minderre tisztelettudó meghajlással felelt.

– Jöjj! – intett neki Gerti, és amikor a hozzá legközelebb álló óriás tiltakozni akart, a nő a leghevesebb szemöldökráncolással hallgattatta el, amit az ork király valaha is látott tőle.

– Eddig remekül alakul minden – gondolta Obould.

Az óriásnő invitálásának eleget téve, az ork megindult utána egy rövid folyosón. A király kihasználta az időt, és szemügyre vette az óriások által kibővített falakat: ez tisztán látszott az új csákánynyomokból. A mennyezet sem mindenhol volt természetes képződmény, mivel a legalacsonyabb pontokat úgy faragták meg, hogy Gerti csatlósai közül még a legmagasabbak is kiegyenesedve haladhassanak végig a folyosón. A király igazán impozánsnak találta az itt végzett munkát, különös tekintettel annak hatékonyságára és gyorsaságára. Eddig nem volt vele tisztában, hogy az óriások ilyen jók a kövek fürge megmunkálásában: ez a felfedezés pedig még hasznos lehet, ha valóban be akarja törni Mithrill Csarnok kapuit.

A járat végén nyíló barlangüreg egyértelműen Gerti saját szobája volt, mivel egy nehéz faajtó zárta le, odabent pedig számos vastag és puha medvebőr borította a földet. Gerti odébb rúgott néhányat, majd rámutatott a csupasz kőre, jelezve Obouldnak, hogy üljön le.

Az ork király nem kérdezett semmit, és nem panaszkodott, sőt még akkor is mosolygott, amikor keresztbetett lábakkal letelepedett, és közben előhúzta pallosát. A lenyűgözően hosszú fegyver miatt addig nem tudott volna leülni, amíg az a hátán van. A pengét ráfektette a térdére, karnyújtásnyira, de ő maga hátradőlt, és jó messze tartotta tőle a kezét, hogy testtartása még a legcsekélyebb fenyegetést se sugallja.

Gerti minden mozdulatát árgus szemmel követte, és ezt a király is felismerte, bár megpróbált közönyt erőltetni magára, amikor a nő becsukta az ajtót. Az óriás ezután áthaladt a szobán, és tartózkodó testtartásban letelepedett a legvaskosabb bundahalomra, de még így is a lejjebb ülő és jóval kisebb teremtű ork király fölé magasodott.

– Mit akarsz tőlem, Obould? – kérdezte Gerti nyíltan, kimért és csípős hangon. Tekintete rezzenetlenül tapadt az orkra.

– Mindkettőnket felingerelt Bruenor király visszatérése és egy nagyszerű lehetőség elvesztegetése – felelte Obould.

– A déróriások elvesztegetése.

– És az orkjaimé... több mint ezren vesztek oda a fajtársaim közül, köztük a saját fiam is.

– Számomra ők egyetlen fajtársammal sem érnek fel.

Obould némán fogadta a sértést, emlékeztetve magát a hosszú távú célokra, így nem ugrott fel, hogy leölje a boszorkányt.

– A törpék sem értékelik kevesebbre fajtársaikat, mint mi a mieinket, Orelsdottr úrhölgy – mondta inkább. – Nem mondhatják, hogy győztek.

– Sokan elmenekültek.

– Egy lyukba, ami a börtönük lesz. Az alagutakat talán máris eltömi a trollok bűze.

– Ha Donnia Soldou és Ad'non Kareese nem lennének halottak, több értesüléssel rendelkeznénk Proffitt-ról és nyomorult fajtájáról – felelte Gerti, arra a két drow elfre utalva, akik tanácsadóként és felderítőként szolgáltak neki és Obouldnak, és akiket ettől a barlangtól északra holtan találtak.

– Megsiratod halálukat?

A kérdés Gertibe fojtotta a szót, és elárulta, hogy meglepődött, amikor szépen ívelt szemöldökét felhúzta egy pillanatra.

– Természetesen te is tudod, hogy csak saját szórakozásukra használtak minket, és nem többre – jegyezte meg Obould.

Gerti ismét felvonta szemöldökét, de ezúttal tovább tartotta így.

– Meglepődtél? – tudakolta az ork.

– Ők drow-k. Csak magukat és saját vágyaikat szolgálják. Persze, hogy tudtam: csak egy bolond számított volna másra.

– Viszontmeglepett, hogy én is tudom – gondolta Obould, de nem mondott semmit.

– És ha a másik kettő meghal Proffitt-tal együtt délen, az csak annál jobb – jelentette ki Gerti.

– De csak miután nem lesz rájuk többé szükség. A megmaradt drow-k fontos szerephez jutnak még, ha át akarjuk törni Mithrill Csarnok védelmét.

– Áttörni a védelmet?

Csoda lett volna, ha Obould figyelmét elkerüli a nő hangjából kicsendülő hitetlenkedés vagy az egyértelmű kétkedés.

– Elfoglalom a Csarnokot.

– Ezrével fogják lemészárolni az orkjaidat.

– Bármekkora árat kell is fizessünk érte, meg fogja érni – jelentette ki Obould, és nehezére esett, hogy hangjából ne érződjön ki önnön kétkedése. – Addig kell szorongatnunk ellenségeinket, amíg azok még nem szervezték meg, és hangolják össze támadásaikat. A sarkukban lihegünk, és nem akarom, hogy szilárdan megvessék a lábukat. És akkor végre az enyém lesz Harcpöröly Bruenor feje.

– Akkor orkok tetemén fogsz majd átkúszni, hogy megszerezd... de nem a déróriásokén.

Obould egy biccentéssel nyugtázta a kijelentést, bízva benne, hogy ha sikerül Mithrill Csarnok felső alagútjait bevennie, Gerti is beáll a sorba.

– A fajtársaidra csak a külső héj feltöréséhez van szükségem.

– A leghatalmasabb ajtók is felnyithatóak – közölte Gerti, akit jól láthatóan és váratlanul érdekelni kezdett a dolog.

– Minél hamarabb töritek fel a héjat, annál hamarabb lesz az enyém Bruenor király feje.

Gerti kuncogott, és egyetértése jeléül bólintott. Obould azonban sejtette, hogy a nőt sokkal jobban érdekli, hogy esetleg hamarosan tízezer ork hal meg, mint a törpék esetleges legyőzése.

A király hatalmas lábizmai segítségével könnyedén felemelkedett ültéből, és közben egyetlen mozdulattal helyére csúsztatta pallosát. Viszonozta Gerti bólintását, és elhagyta a szobát, megtartva hetyke testtartását, miközben elballagott az óriás őrök várakozó sorfala között.

Nyugodt és magabiztos viselkedése dacára Obould gyomra felkavarodott. Gerti természetesen gyorsan fog cselekedni, és a királynak nem sok kétsége volt afelől, hogy az óriásnő bejuttatja őt és seregét a Csarnokba, de miközben kérésének megvalósításán töprengett, valami más is rágta belül. Obould ismét maga előtt látta a vidék minden dombjának tetején ott magasodó ork erődöket, amelyeknek jól védhető falai a támadók minden egyes lépésnyi térnyerését vérrel fizettetik meg. Mennyi törpének, elfnek és embernek kell holtan hevernie a dombok lejtőin, még mielőtt ez az átkozott triumvirátus szakít még csak annak gondolatával is, hogy kiverjék őt onnan, és fogadják el győzelmét véglegesnek? Hány törpét, elfet és embert kell Obouldnak megölnie ahhoz, hogy orkjai szert tegyenek saját királyságukra, és kihasítsák maguknak részüket a nagyvilág kincseiből?

Remélte, hogy sokat, mivel élvezettel gyilkolta a törpéket, elfeket és embereket.

Amikor kilépett a barlangból és szeme elé tárult a hatalmas északi táj, tekintete végigvándorolt a sziklás hegyeken és szélsöpörte lejtőkön. Gondolatban várakat épített rájuk, amelyek felett ott lobog majd az Egyszemű Isten és a Sokvesszős király zászlaja. Az általuk vetett árnyékban, a védett völgyekben városkákat képzelt el – Lapályoshoz hasonló erős és biztonságos városokat, amelyeket azonban nem a bűzös emberek, hanem csakis orkok népesítenének be. Máris kapcsolatokat, kereskedelmi útvonalakat és kötelezettségeket vázolt fel lelki szemei előtt, kincseket, hatalmat, tiszteletet és befolyást látott maga előtt.

Obould hitt abban, hogy mindez valóra válik. Kiszakítja saját királyságát, és megvédi azt, méghozzá úgy, hogy sem törpe, sem elf, sem ember még csak nem is remélheti, hogy valaha is képes lesz kiverni onnan az ork uralkodót.

Obould visszapillantott Gerti barlangjára, és egy futó gondolat villant át az agyán: arra gondolt, hogy visszamegy, és mindezt elmondja neki. Sőt, még meg is fordult, és tett egy lépést visszafelé.

Azonban megtorpant, amikor eszébe ötlött, hogy Gerti semmire se tartaná látomását, és nem érdekelné a végkimenetel. De még ha így lenne is, vajon mit tenne Tsinka és a többi sámán? Tsinka hódításról prédikált, nem letelepedésről, és azt bizonygatta, hogy fülébe maga Gruumsh suttog.

Obould felső ajka csalódottan felfelé görbült, és ökölbe szorított kezét maga mellé ejtette. Nem hazudott Gertinek. Semmit nem akart jobban, mint Harcpöröly Bruenor szívét a kezében tartani.

De vajon a jutalom, ahogy azt mondta, tényleg megéri a minden kétséget kizáróan rettenetes árat?

4. fejezet

Királyi nézőpont

A barlangban tartózkodók egyike sem látta túl fényesnek a fáklyafényt, egyikük sem találta vidámnak a táncoló és pislákoló lángokat. Talán az a felismerés okozta ezt, hogy a kapuk bezárultak, és ez a csekélyke fény választja el mindössze a hatalmas törpe építményt, Mithrill Csarnokot a teljes sötétségtől. A törpék és a többiek persze ki tudtak jutni. Voltak alagutak, amelyek délre vezettek, még a Trollmocsarak pereméig is, bár onnan azt jelentették, hogy máris harcok robbantak ki arrafelé. Akadtak alagutak, amelyeken át nyugaton egészen Mirabarig el lehetett jutni, keleten pedig közvetlenül a Surbrin folyó alatt olyan helyekig, mint Felbarr Citadellája. Azonban egyik útvonal sem volt könnyűnek nevezhető, és mindegyik behatolt a Mélysötét néven ismert hatalmas labirintusba, ahol sötét lények és néven nevezhetetlen rémségek lakoztak.

Mithrill Csarnok sötétebb helynek tűnt hát, mint korábban, a fáklyákból kevesebb égett, és lángjuk sem volt oly hívogató. Bruenor király máris elrendelte, hogy takarékoskodni kell, hogy felkészüljenek arra, ami hosszú, nagyon hosszú ostromnak ígérkezett.

Bruenor kőtrónján ült, és súlyos, mélyzöld-bíbor ruháját viselte. A mesterséges fényben torzonborz szakálla inkább tűnt narancsszínűnek, mint vörösnek – talán az volt az oka, hogy hosszú hajába az őt ért nagy megpróbáltatás óta a korábbinál több ősz szál vegyült. Bruenor sok napon át nagyon közel járt a halálhoz. Még Mithrill Csarnok legnagyobb papjai is csak úgy tudták életben tartani, hogy szinte folyamatosan gyógyító varázslatokat mondtak az uralkodó testére, bár úgy hitték, a király szelleme már rég elhagyta azt. A papok úgy vélték, hogy maga Bruenor, vagy legalábbis a törpe esszenciája, maga a lélek már eltávozott, hogy átvegye méltó jutalmát Moradintól. És úgy sejtették, hogy Regis, a félszerzet háznagy volt az, aki megtalálta őt, varázslatos rubin-függőjének mágiáját használva. Regis elcsípte Bruenor tekintetében az élet megmaradt aprócska szikrájának csillanását, és valahogy a mágia segítségével eljuttatta gondolatait a királyhoz, akitől könyörögve kérte, hogy térjen vissza az élők földjére.

Azt mondta, hogy egyetlen király sem heverészne ilyen némán, ha tudja, hogy népe milyen szörnyű nagy bajban van.

Így hát Bruenor visszatért, a törpék pedig meglelték a hazavezető utat, bár ez az út számos elesett társuk testén át vezetett.

Azoknak, akik jól ismerték a királyt, egyedül csak a szürke hajszálak árulták el, hogy milyen próbatételen esett át a törpe. Az uralkodó sötét szeme még mindig elevenen szikrázott, és úgy tűnt, hogy széles vállán akár egész Mithrill Csarnokot el bírja cipelni, ha a szükség úgy hozná. Vagy egy tucat helyen kötések borították testét, mivel a Csarnokba való végső visszavonulás során rettenetes sebeket szenvedett, olyan sebeket, amelyek egy nála gyengébb törpét már rég leterítettek volna, de ha ezek a sérülések okoztak is neki valami kényelmetlenséget, a legkevésbé sem mutatta.

Felöltötte harcoktól megviselt, megtépázott, összekarcolt és felhasogatott vértjét, kedves pajzsát pedig, amelybe klánjának címerét, a habzó söröskupát maratták, a trón oldalának támasztotta, és nekidöntötte csatabárdját, amelyen jól látszottak az időtől, kőszilánkoktól, vértektől és ogrekoponyáktól származó karcolások.

– Mindenki, aki csak látá a robbantásod, mind a fejét rázza, amikor megpróbálja elmesélni – mondta éppen Bruenor Nanfoodle Buswilligannak, a mirabari gnóm alkimistának.

Nanfoodle idegesen egyik lábáról a másikra állt, mire a zömök törpe még közelebb hajolt hozzá.

– Ugyan már, apróság! – hízelgett neki a király. – Most nincs időnk sem a szerénykedésre, sem az idegeskedésre. Akárhogy vesszük is, nagy tettet vivél végbe, és a Csarnokban mindenki tisztelettel hajtja meg üstökét előtted. Nagy becsben állasz miközöttünk, ugye tudád?

Nanfoodle erre mintha kicsit kihúzta volna magát, és hátradöntötte a fejét, hogy felpillantson az emelvényen ülő impozáns törpére. Nanfoodle ismét összerezzent, amikor hosszú, görbe és hegyes orra hozzáért Bruenor hasonlóan tekintélyes szaglószervéhez.

– Mit tevél? – kérdezte Bruenor. – Azt mondják, hogy feljuttatád az Őrző Völgye alatti forró levegőt.

– Én... mi... – helyesbített Nanfoodle, és a többiek felé pillantott, többek között Tömbváll Pikelre, az igencsak furcsa törpére, aki a messzi Impresk-tó partján fekvő Carradoonból érkezett.

A gnóm bólintott, amikor Pikel szélesen elmosolyodott, és egyik öklével a levegőbe csapott, szájával némán formázva a szavakat:

– Óó-oj!

Nanfoodle megköszörülte a torkát, és visszafordult egyenesen Bruenorhoz, aki közben hátradőlt a trónján.

– Igen, fémcsöveket használtunk, hogy lentről feljuttassuk a forró levegőt – erősítette meg a gnóm. – Pörölycsapó Torgar és fiai megtisztították a gerinc alatti alagutakat az orkoktól, és szurokkal kenték be azt. Mi felvezettük a forró levegőt azokba a járatokba, és amikor Catti-brie nyila begyújtotta az egészet...

– Bumm! – bömbölte Tömbváll Pikel, mire minden tekintet meglepetten fordult felé.

– Hi-hi-hi – vihogott a zöldszakállú törpe, és felrántotta a vállát, mire a teremben tartózkodó zord alakok mindegyike csatalakozott a jóleső nevetéshez.

Azonban ez csak röpke felüdülést jelentett, mert helyzetük súlya gyorsan ismét rájuk telepedett.

– Nos, jó munkát végzél, gnóm – jelentette ki Bruenor. – Fajtársim közül sokakat megmentél, és ezt Kérgesüllő Banak maga monda nekem. Márpedig ő nem az a fajta, ki érdemtelenekre szórja dicséretét.

– Mi... Shoudra és én... szükségét éreztük, hogy bizonyítsunk, Bruenor király – felelte Nanfoodle. – Segíteni akartunk, méghozzá úgy, ahogy tudunk. Néped roppant nagylelkűen viseltetett Torgarral, Shinglesszel és a többi mirabarival...

– Többé már nem mirabariak – vágott közbe egy hang, Torgar hangja. – Most már egyszer s mindenkorra Harcpörölyök vagyunk. Elastul őrgrófot nem tekintjük ellenségünknek, hacsak nem tesz azzá minket, de ugyanakkor nem tartozunk hűséggel sem Mirabar trónjának. Nem: a szívünk, a lelkünk, az öklünk és a pörölyünk Bruenor királyé!

Hatalmas ujjongás csapott fel a csarnokban, amelyet a jelenlevő mintegy tucatnyi egykori mirabari törpe kezdeményezett, hogy azután csatlakozzon hozzájuk a többi teremben álló.

Bruenor egy darabig sütkérezett az általános vidámságban, amit üdvös fénysugárnak tekintett ezen a sötét napon. Mert ez a nap valóban sötét volt Mithrill Csarnoknak, éppoly sötét, mint Mélysötét folyosói, sötét, akár egy drow papnő szíve. Hiába volt a törpék, Catti-brie és Wulfgar minden erőfeszítése, áldozata és hősiessége, hiába hozott Regis háznagyként bölcs döntéseket, végül mindnyájukat beszorította a barlangokba egy olyan ellenség, akivel Mithrill Csarnok nem mérkőzhetett a siker reményében nyílt csatatéren. Bruenor fajtársai közül százak haltak meg, és a mirabari menekültek több mint harmada is odaveszett.

Bruenor ezen a napon fontos személyiségeket látott vendégül, a felbarri Bütyökfi Tredtől kezdve, akinek még fájt drága barátjának, Nikwillignek az elvesztése Ivánnal és a rendíthetetlen Pikellel bezárólag, aki mindig vihogott és tele volt vidámsággal, keze elvesztése dacára is. Bruenor maga kereste fel Kérgesüllő Banakot, a hadvezért, aki napokon át csodásan tartotta az Őrző Völgyétől északra elterülő magaslatot, dacolva a lehetetlennel is. Ő kereste fel Banakot, mert Kérgesüllő Banak nem kereshette fel királyát. A végső menekülésben súlyosan megsebesült: a hadvezér ragaszkodott hozzá, hogy ő hagyja el utolsóként a sziklaszirtet, és ekkor bénult meg a lába. A papok azt mondták, hogy egy ork lándzsa beledöfött a gerincébe, és gyógyító varázslataikkal ezen nem tudtak segíteni. Aznap tehát a generális ágyában feküdt, várva a kényelmes kerekesszék elkészültére, ami valamivel nagyobb mozgásszabadságot ad majd neki.

Bruenor mogorva hangulatban találta Banakot, de a törpe harciassága érintetlen maradt, és sokkal jobban foglalkoztatta azok sorsa, akik elestek, mint a saját sérülése – pont úgy, ahogy azt a király várta. Végtére is Banak a Kérgesüllőktől származott, akik éppen olyan szívós vérvonalat tudhattak magukénak, mint a Harcpörölyök: erős karúak, erős lelkűek és páratlanul hűségesek voltak. Bár bizonyos, hogy Banak fizikailag megbénult, de Bruenor tudta azt is, hogy a hadvezér aligha lett harcképtelen, bármilyen harc várjon is rá.

Nanfoodle meghallgatása jelentette az aznapi audienciák sorának végét, mert amikor az uralkodó elbocsátotta a gnómot, kimentette magát. Nem feledkezett meg arról, hogy vár rá még egy találkozó, de azt jobb volt négyszemközt intézni.

Az egyik homályosan megvilágított folyosó végén hátrahagyta kíséretét – Thibbledorf Pwent ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy két Zsigerontója kísérje a törpe királyt, bárhova ment is az –, odalépett az ajtóhoz, halkan bekopogott rajta, majd kitárta.

Odabent az íróasztalánál üldögélő Regist találta, aki egyik kezével az állat támasztotta, a másikban pedig lúdtollat tartott egy kigöngyölt pergamenlap fölé, amely megpróbált összepöndörödni, hiába voltak rajta korsóformájú papírnehezékek. Bruenor biccentett és belépett, majd leült a félszerzet puha ágya mellett álló székre.

– Nem úgy nézel ki, mint aki sokat falatozik, Bendőkorgi! – vigyorodott el a király, majd benyúlt tunikájába, és előszedett egy szép nagy süteményt. Az uralkodó barátja felé dobta azt, aki megfogta, majd letette, anélkül, hogy beleharapott volna. – Ugyan, ha még sokáig ezt csinálád, akkor Zörgőcsontinak foglak hívni! – dörögte Bruenor. – Gyerünk már, kapd be! – bökött rá a süteményre.

– Mindent leírok – nyugtatta meg Regis, és az egyik papírnehezéket levette a lapról, majd felemelte a pergamen szélét, amitől a frissen tintával leírt szavakon aprócska repedések támadtak. Amik ezt Regis észrevette, kisimította a lapot, és vadul fújkálni kezdte.

– Nincs semmi olyas, amit tenmagad nem tudsz megmondani énnekem.

Amikor végzett, a félszerzet rápillantott a törpére.

– Miért búslakodol, Bendőkorgi? – kérdezte a törpe. – Jó munkát végzél... átkozottul jót, abból ítélve, amit a generálisaim mondának nékem.

– Oly sokan meghaltak – suttogta Regis éppen csak hallhatóan.

– Egen, ez a háború kínja.

– De én tartottam őket odakint – magyarázta a félszerzet, és felugrott székéről, miközben kurta, zömök karjával hadonászott. Majd elkezdett fel s alá járkálni a szobában, minden lépésnél dünnyögött valamit, mintha csak a benne lakozó fájdalom egyszerre akart volna előtörni belőle. – Ott fent a szirten. Megparancsolhattam volna Banaknak, hogy jóval a végső menekülés előtt térjen vissza. Mennyien élnének akkor még most is?

– Bah, oly kérdéseket tevéi fel, amikre nincs válasz! – bőmből te Bruenor. – Bárki képes levezényelni egy csatát, miután az már befejeződött. Viszont egy csatát levezényelni úgy, hogy az még tart... nos, ez mutatja az értékidet.

– Lehozhattam volna őket onnan. Lehozhattam volna őket onnan.

– Á, szóval tudád az ork sereg valódi nagyságát, igaz-é? Tudád, hogy még tízezren csatlakozának soraikhoz, és nyugatról törnek be a völgybe, igaz-é?

Regis pislogott, de nem felelt.

– Nem tudál te sem többet, mint bárki más, beleértve Banakot is – folytatta Bruenor. – És Banak nem lelkesedett azért, hogy otthagyja a szirtet. Amikor pedig végül megtudtuk az igazságot ellenségünkről, megmentettünk, amit csak tudtunk, és ez rengeteg, még ha nem is annyi, mint amennyit szerettünk volna. A kezükre juttattuk Északföld egészét, hát nem látád? És ez nem olyasmi, amit bármelyik Harcpöröly büszkén ismerne el.

– Túl sokan voltak... – kezdte Regis, amivel csak egy újabb hangos „Bah!”-ot csalt ki a királyból.

– Elfutottunk, Bendőkorgi! A Harcpöröly Kán visszavonult az orkok elől!

– Túl sokan voltak!

Az uralkodó elmosolyodott, és bólintott, jelezve, hogy Regis éppen úgy táncol, ahogy ő fütyül.

– Persze, hogy sokan voltak, és mi megtettük, amit tehettünk, de nehogy azt hidd, hogy parancsot adni futásra, főleg az orkok elől, olyasvalami, amit megtevék, ha lett volna más választásom. De nem volt más választásom! Én is kint tartottam volna Banakot, Bendőkorgi. És ne legyenek kétségid, én is ott lettem volna véle!

Regis felpillantott Bruenorra, és egyetértően bólintott.

– A kérdés most az, hogy mi a következő lépés? – kérdezte a törpe király. – Ismét kimegyünk, és újra harcolunk? Vagy esetleg tán keletre tartunk, és átvágunk a Surbrinon? Vagy délnek, hogy körbemenjünk?

– Dél – motyogta Regis. – Ötvenet küldtem délre, a nesméi Galen Firth társaságában.

– Cattie-brie beszéle nekem erről, és ezt is jól tevéd, legalábbis én így ítélem meg. Nem rajongék azokért a nesméi fiúkért azok után, amit évekkel ezelőtt velünk tettek, és ahogy semmibe vették Telepeskőt. Kőfejű egy banda, a valaha is látott legkőfejűbb! De a szomszéd az szomszéd, és néked segítened kell, ahogy csak tudsz, és ahogy én látom, te mindent megtevél, amit megtehettél.

– De most még többet tehetünk – jelentette ki Regis. Bruenor megvakarta vörös szakállát, és ezen eltöprengett egy darabig.

– Lehet, hogy igen – bólintott. – Ha még néhány százat délre küldünk, azzal új lehetőségek is nyílhatnak előttünk. Okos gondolat. – Regisre nézett, és boldogan látta, hogy a félszerzet láthatóan valamennyit lerázott a vállára nehezedő teherből, és kedves barna szemébe lelkes csillogás költözik ismét.

– Küldd Torgart és a mirabariakat! – javasolta a félszerzet. – Remek csapat, és tudják, hogy harcoljanak a felszín fölött és alatt.

Bruenor abban már nem volt biztos, hogy egyetért ezzel az ötlettel. Lehet, hogy Torgarnak, Shinglesnek és a többi mirabari törpének elege van már a harcból, és már így is éppen elég különleges és nehéz feladatot kellett végrehajtaniuk. Talán itt az ideje, hogy kifújják magukat Mithrill Csarnokban, és elkeveredjenek azokkal a törpékkel, akik ezekben a folyosókban és barlangokban élnek azóta, hogy az építményt évekkel ezelőtt visszaszerezték Shimmergloom-tól, az árnysárkánytól és duergar csatlósaitól.

Bruenor azonban semmi jelét nem adta, hogy kételkedne a Regis javasolta ötlet bölcsességében. Mindent egybevetve, a félszerzet az elmúlt tíznapok során sokszor bizonyított már, éleslátása és tudása pedig olyan forrás volt, amit a törpe király semmiképpen sem akart elapasztani.

– Gyere velem, Bendőkorgi! – villantott ki rengeteg fogát. – Nézzük meg, hogy boldogul Iván és Pikel! Lehet, hogy ők olyan szövetségeseket is ismernek, akikre mi nem is gondoltunk.

– Cadderlyt?

– Inkább a Holderdő elfjeire gondoltam – magyarázta Bruenor. – Úgy tűnik, hogy ők ketten áthaladtak az erdőn, úton Mithrill Csarnok felé. – Szerintem remek lenne, ha rá tudnák venni az elfeket, hogy nyilaikkal és mágiájukkal a Surbrinon át puhítsák meg ellenségeink állásait.

– De hogyan üzenjünk nekik? – tudakolta Regis. – Már úgy értem, az elfeknek. Vannak messze északkeletre vezető alagútjaink?

– Hogy jutott oda Pikel és Iván legelőször? – kacsintott egy hatalmasat a törpe. – Iván elmondása szerint valahogy a fáknak és gyökereknek volt hozzá köze. Azt hiszem, fáink azok nincsenek, de gyökérből ne állánk rosszul.

Regis tőle telhetően igyekezett utánozni Pikel hangját:

– Hi-hi-hi!

Bütyökfi Tred ujját összecsücsörített ajkához emelte, méghozzá jól láthatóan, emlékeztetve a törpe katapult legénységét, hogy a csend mindennél fontosabb.

Kérgesüllő Bellán egyetértése jeléül hasonló mozdulattal jelzett vissza Trednek, és jelezte az oldalvetős katapultot kezelő csapatának, hogy óvatosabban mozogjanak, miközben a kosárral foglalatoskodnak. A folyosó kapuja mellett felszerelt oldalvetős szerkezet Mithrill Csarnok külső védelmének állandó ostromgépei közé tartozott. Az állítható hosszúságú kar tökéletes ostromgéppé tette minden helyzetben, keleten pedig a katapultok az első vonalba kerültek és alapvető fontosságúak voltak, lévén közel a hatalmas és háborgó folyó, amely hullámaival folytonosan csapkodta a köveket. A barlangrendszer keleti nyúlványában, nem sokkal a csapaton túl, az alagutak lefelé fordultak, a veszedelmes Mélysötét felé. A keleti oldalvetőseket még békeidőben is gyakran használták, visszaűzve az ámbraszín behemótokat vagy a térváltó bestiákat, vagy a fénytelen alagutak bármely más sötét teremtményét.

Tred saját kérésére került erre a helyre, rögtön azután, hogy az Őrző Völgyének kapuját bezárták, mivel ez az őrposzt azokra az alagutakra felügyelt, amelyek Mithrill Csarnokot kötötték össze a Mélysötét felső részén át Felbarr Citadellájával, Tred otthonával. Ugyanerről a pontról, innen, ahol a vasalt kaput gyorsan és biztosan be lehetett csukni, indultak útnak azok a küldöttek, akiket Regis háznagy küldött, hogy kihallgatást kérjenek Felbarr Citadellájában Harckoronás Emerus királytól, és elmondják Tred, Nikwillig és az eltűnt karaván történetét.

Tred órákat töltött itt, dupla váltást vállalt, és akkor is a közelben őgyelgett, ha nem volt őrségben. Egyedül éppen a mai napon járt a Harcpöröly Klán barlangrendszerének nagycsarnokában, de most is csak azért, mert Bruenor király hívatta. Nemrég tért vissza a megbeszélésről, és társait felizgatva találta, mert mozgást jelentettek keletről.

A kapun túl az alagút lefelé lejtett egy kör alakú természetes barlangba, ahonnan több elágazás nyílt. Az oldalvetőnél kuporgó törpék készen álltak arra, hogy a barlangüreget mészárszékké változtassák, és több hordónyi roppant gyúlékony olajat készítettek elő. A baj legelső jelére a törpék legurítják a hordókat a lenti barlangba, majd amikor azok tartalma szétfolyik odalent, az oldalvetőből kilövik a szurokkal bekent és meggyújtott kóccsomót.

Kérgesüllő Bellán jelezte Trednek és a hordógörgetőknek, hogy a katapult készen áll, mire az összes törpe néma csendbe burkolózott, és jó páran a földre vetették magukat, fülüket a kőpadlóhoz nyomva.

A kör alakú kamrába vezető egyik alagútból jött a hang.

A rámpa tetején az egyik hordót néma csöndben a helyére igazították, egy lelkes ifjú törpe pedig máris nekivetette a vállát, készen arra, hogy legurítsa.

Tred a hordó felett idegesen kukucskált lefele, szemét meresztgetve a sötétbe. Fáklyafény pislákolt fel odalent.

A hordó mögötti törpe is felfigyelt rá, majd felvakkantott, és nekiveselkedett az abroncsoknak.

Tred azonban megállította, még mielőtt igazán belelendülhetett volna: nemet intett ujjával és a homlokát ráncolta. Kisvártatva mindannyian megörültek, hogy így tett, mert a következő hallották:

– Ugyan, te nagy disznózsír orrú, már megén körbevezetél minket!

– Én ugyan nem, mondom néked, aki anyád legnagyobb tévedése vagy! Ez nem az a barlang, melyen már átaljövénk.

– Átaljövénk, és kimenénk, immár negyedszer, te tökfilkó!

– De nem!

Tred és körülötte a többi törpe szélesen vigyorgott.

– No, ha már negyedszer jövetek által, akkor ezt megtehetnétek kevesebb zsivajjal is, ti rengőhasú, szakállas céltáblák! – kurjantott oda Tred.

Odalent a barlangjárat elnémult, majd fürgén előbukkant a fény.

– Ó, szóval ti lennétek ezek az osonó lények? – kérdezte Tred. -Lépjetek közelebb, hadd lássuk, Harcpörölyök vagy Harckoronásak vagytok-é?

– Harckoronásak! – kiáltott fel valaki lentről, és ez a hang a felismerés szikráját lobbantotta fel Tredben.

– Harcpöröly! – kiáltott fel valaki más, mire a teremben levő törpék tudták, hogy Sütifejű Sindel az, egyike a Regis által kiküldött követeknek. Az ifjú papnövendék és kiváló pitekészítő ugyanazt a nevet viselte, mint mostanra hírneves bátyja, Cordio.

Fáklyák lobbantak életre odalent, és több alak bukkant fel, majd indult el felfelé futva a meredélyen. Amikor közelebb értek, Tred felismerte egyikükben régi barátját.

– Szélesövű Jackonray! – kiáltotta. – Több, mint egy félszerzet ebédidő telt el azóta, hogy utoljára látálak!

– Tred, barátim! – felelte Jackonray, aki hét társa élén haladt. Köztük volt Sindel is, de a másik követ nem látszott sehol.

Jackonray vastag bőrre illesztett, sötétszürke fémlapokból álló páncélzatot viselt. Fején tál alakú, recézett sisakot hordott, csúcsán borzas szürke hajfonat türemkedett elő, ami lelógott a fémsisak alá. Jackonray szakálla azonban nem volt ilyen fésületlen, ehelyett arany és ezüstszálak csíkozták, és egybe be volt fonva, ami a törpének egyedi és jellegzetes külsőt kölcsönzött. Vezetéknevéhez illő módon széles, és szikrázó ékkövekkel kivert övet hordott. Könyökhajlatába kapta fegyverét, és folytatta mondókáját:

– Sajnálattal hallám, mi történt a fivéreddel. – Keményen vállon veregette Tredet egyik kezével, ami olyan keménynek érződött, mintha kőből lenne.

– Egén, Duggan jó barát volt.

– És hű társ. Tisztesség a családidnak!

Tred vállához emelte kezét és ünnepélyesen megszorította Jackonray vaskos és erős mancsát.

– Gondolom, Emerus királytól jövetek és jó hírekkel – mondta Bütyökfi egy pillanattal később. – Induljunk hát Bruenor királyhoz!

– Egén, egyenesen hozzá!

Ők ketten és Sindel gyors léptekkel nekiiramodtak, a többi felbarri törpe pedig libasorban követte őket. Ahogy áthaladtak Mithrill Csarnok lakottabb részein, jó néhány Harcpöröly csatlakozott a menethez, így mire átjutottak az Alsóvároson, és megmásztak a Bruenor terméhez vezető fő alagutakat, közel ötven törpe vonult már: sokan egymás között csevegtek, hírekkel szolgálva saját erődítményeikről. Mások előrefutottak, hogy bejelentsék őket a királynak, jóval azelőtt, hogy megérkeztek volna.

– Hol van Nikwillig? – tudakolta Jackonray, aki Tred mellett dübörgött.

– Még mindig odakint, Északon – magyarázta Bütyökfi, és nem lehetett nem észrevenni komor hanghordozását. – Nikwillig a keleti hegyekbe indult, hogy onnan küldjön nekünk jelet, és tudta, hogy azután nem lesz könnyű visszajutnia Mithrill Csarnokba. Úgy érezte... éreztük... hogy tartozunk Bruenornak, mivel annyit tett azért, hogy megbosszulhassuk odaveszett fajtársainkat.

– Ez valóban illendőnek tűnik. De ha mostanra nem jutott be, akkor valószínűleg halott.

– Egén, de hősként halt meg, és ennél többet egyetlen törpe sem kívánhat.

– Mi többet kérhetél még ennél?

– Erre, erre! – intett Sindel.

Amikor a menet megérkezett Bruenor fogadótermébe, annak kapuját már nyitva találták, a törpe király pedig a trónján ült, érkezésüket várva.

– Bruenor király, bemutatom néked Szélesövű Jackonray-t – hajolt meg Tred. – A kürtfolyami Szélesövűek közül, magának Harckoronás Emerus királynak az első kuzinjai közül. Jackonray egyben Harckoronás király saját unokaöccse, méghozzá kedvelt unokaöccse. Az utolsó számolás szerint hatodik a trónörökösök között, rögtön Emerus király öt fia után.

– Hogy hatodik vagy huszonhatodik, az csak Harckoronás király hajlandóságától függ – kacsintott egyet Jackonray. – Engedi, hadd találgassunk.

– Egén, ez mindig is okos döntésnek számított – közölte Bruenor.

– A követid elmondák Emerus királynak, hogy összetűzésbe keveredtél Sokvesszős Oboulddal – jelentette ki Jackonray.

– Abból, amit hallottam, róla lehet szó.

– Nos, Bruenor király, tudd meg hát, hogy ez az Obould eszes alak, legalábbis az orkok között. Nagyon óvatosan kell bánnod ezzel a disznóorrúval.

– Engem és fajtársimat beszorított a Csarnokba – magyarázta a törpe uralkodó. – A Surbrin melletti keleti kapu is bezárult.

– Ezt a felbarri felderítők is látták – válaszolta Jackonray. – És a folyó nyugati partján végig óriások és orkok építik ki a védelmet.

– És a fajtársimat elűzték a nyugati kaputól is, az Őrző Völgyéből – ismerte be Bruenor. – Soha nem gondoltam vala, hogy a Harcpöröly Klán törpéit föld alá kényszerítheti egy csapat bűzös ork, de hát miféle csapat ez! Ezren és ezren vannak.

– És olyasvalaki vezeti őket, aki ért a harchoz – mondta Jackonray. – Tudd meg, Bruenor király, hogy ha Obould ide kényszerített téged, akkor Obould arra is gondola, hogy utánad jőve.

– Akkor megfizeti annak árát.

– És biztosra veszem, hogy drága árat fizet érte, jó Bruenor király.

– A déli alagutakban máris harcolnak – jegyezte meg az uralkodó. – Nem orkokkal, hanem bűzös trollokkal, és a harcok még nem súlyosak.

Jackonray megsimogatta ezüst és arany szakállát.

– Ezüsthold uralkodója, Lady Alustriel üzenetet küldött, hogy a Trollmocsarakban nagy a mozgolódás. Oly nagy, hogy az innentől délre fekvő földeket fenyegeti. Ne légyenek kétségid, hogy olyan nagy küzdelem vár ránk, mint amilyet még egyikünk sem látott. De tudd meg, hogy Obould sem fog tétlenül ülni, és nem hagy téged sem tétlenül ülni. Annak alapján, amit ezzel a kutyával harcolva szűrtem le – márpedig több harcot láttam ellene, mint amennyit el tudsz képzelni –, ha délen már folyik a harc, akkor készülj fel arra, hogy valami még nagyobb történik északon, keleten vagy nyugaton. Obould beszorított téged ebbe a barlangba, és nem hagy néked nyugtot, még akkor sem, ha ez minden ork, góbiin vagy óriás életébe kerül, akit csak talál.

– Ostoba orkok – dörmögte Tred.

– Egén, és éppen ezért olyan veszedelmesek – közölte Bruenor. A két törpéről saját tanácsosaira nézett, majd egyenesen ismét Jackonrayre. – És mi érkezik Felbarrból?

– Nagyra tartom a nyíltságidat – hajolt meg ismét mélyen Jackonray. – És én azért vagyok itt, hogy elmondjam, ne kételkedj bennünk. Felbarr tenmögötted áll a végsőkig, Bruenor király. Mint ahogy az aranyunk és a törpéink is. Már most is százak dolgoznak a Surbrin alatti alagutakban, biztosítva a Mithrill Csarnokból Felbarrba vezető utat. Ne légyenek kétségid, hogy megnyitjuk és biztosítjuk az utat.

A király hálája jeléül bólintott, de egyben intett is, jelezve, hogy többet akar hallani.

– Megteremtjük a kereskedelmi és az utánpótlási útvonalat – folytatta Jackonray. – Emerus király elmondá nékem, hogy mondjam el néked, a szükség idején Mithrill Csarnok képviselőiként működünk majd, és ehhez még megbízatás sem kell.

Erre gondterhelt kifejezés redőzte Bruenor arcát, és ez a kifejezés tükröződött a jelenlevő Harcpörölyök képén is.

– El kell juttatnotok áruitokat a piacra, így hát mi leszünk a piacotok – közölte Jackonray.

– Ez úgy hangzik, mintha azt mondanád, engedjünk át mindent Obouldnak, amit megszerzett, és hagyjuk, hadd tartsa meg.

A kihallgatás során első ízben tűnt úgy, hogy Jackonray egy kissé elbizonytalanodik.

– Nem, nem erről van szó, de Emerus király úgy véli, hogy beletelik egy kis időbe, mire visszaszorítjuk az orkokat – magyarázkodott Jackonray.

– És mikor jön el a visszaszorítás ideje?

– Ha eljön a harc ideje, akkor felsorakozunk mellettetek, vállt vállnak vetve – bizonygatta Jackonray. – Tudd meg, Bruenor király, hogy Felbarr véled van, mint törpe a törpével. Amikor kitör a harc, veletek leszünk. És ne légyenek kétségid: nemcsak Felbarr áll melléd, bár Adbar Citadellájának tovább tart majd mozgósítania több ezer fős seregét.

Annyi bizonyos, hogy az együttérzés mélyen meghatotta Bruenort, de figyelmét nem kerülte el Jackonray köntörfalazása sem. A vidék többi vezére értesült tehát az orkok megindulásáról, de a jelek szerint még folyik a megbeszélés arról, hogy mit kellene tenniük, vagy hogy mit tehetnek.

– Addig is megnyitjuk azokat az alagutakat és biztosítjuk, hogy áruitokat el tudjátok juttatni Felbarrba, és onnan a piacra – közölte Jackonray, és Bruenor, akit eddig még csak nem is foglalkoztatott ez a gondolat, és aki még nem nyugodott bele ebbe a komor eshetőségbe, csupán bólintott.

– Ez az ork... valahogy több volt egy orknál – mondta Wulfgar. Az inkább hét, mint hat láb magas barbár, akit a Jeges Szelek Völgyének tundrája edzett meg, erősebb volt a legtöbb embernél, és azt gondolta, hogy erősebb bármely orknál is. De az az állatias lény, aki kettévágta Csillagizzás Shoudrát, megcáfolta ezt, amikor egy vállrándítással odébb taszította a harcost. – Mintha egy lezúduló kőlavinának feszültem volna neki.

Cattie-brie megértette döbbenetét és bánatát. Wulfgar, Beornegar fia nem sokszor maradt alul olyan közdelemben, ahol a nyers erő dominált. Még óriások sem hajították félre látszólag ilyen könnyen.

– Azt mondják, maga Sokvesszős Obould volt az – felelte a lány.

– Ő és én találkozunk még – fogadkozott Wulfgar, és kristálykék szeme felszikrázott a gondolatra.

Catti-brie odasántikált mellé és finoman kisöpörte a férfi hosszú szőke haját az arcából, mire a barbár odafordult hozzá és belenézett a szemébe.

– Ne tégy semmi meggondolatlant! – kérlelte a lány szelíden. – Ne kételkedj benne, hogy elkapjuk Obouldot, de csak a maga idejében kerítünk majd rá sort. Elkapjuk őt, mint ahogy elkapjuk mindnyájukat, de itt és most nincs helye a személyes bosszúnak. Több forog itt kockán a büszkeségnél.

Wulfgar jót kuncogott, és elmosolyodott.

– Való igaz – válaszolta –, de te sem hiszel jobban saját magadnak, mint ahogy tőlem elvárod, hogy higgyek. Újra meg akarod célozni az íjaddal azt a rondaságot, mint ahogy én is meg akarom tudni, hogy mire lehet képes.

Catti-brie mindent megtett, hogy ne mosolyogjon vissza a barbárra, de tudta, hogy mélykék szeme éppen olyan fényesen csillog, mint Wulfgar.

– Valóban akarom őt – ismerte be. – De nem igazán az íjammal.

Tekintete a bal csípőjére szíjazott, tokjában pihenő mesés kardra, Khazid'heára siklott, amelyet „Vágónak” is neveztek, méghozzá nem érdemtelenül. Létezik vajon olyan vért, közte a Sokvesszős Obould által viselt csodálatos darab, amely képes ellenállni csonthasító élének?

Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy mindössze néhány hüvelykre állnak egymástól, elég közel ahhoz, hogy érezzék a másik leheletének melegét.

Catti-brie törte meg a feszült csendet, amikor játékosan összeborzolta Wulfgar már amúgy is bozontos fürtjeit, majd lábujjhegyre állva megcsókolta az arcán... egy barát csókja volt ez, semmi több.

A maga módján meghatározó pillanat volt ez a lánynak.

Wulfgar válaszvigyora nem tűnt már ennyire magabiztosnak.

– Szóval úgy gondoljuk, hogy felderítőket kellene felküldenünk a kürtőkön keresztül – szólalt meg egy hang Catti-brie háta mögött, és amikor a lány megfordult, megpillantotta a szobába lépő, őt örökbefogadó apját, Bruenort, mögötte pedig Regist. – Meg kell tudnunk, hogy mit gondolnak az ellenségeink, és így megfelelően tudjuk őket fogadni.

– Ezek csak orkok – szólt Wulfgar. – Helyesebb lenne azt mondani, hogy nem sokat gondolkodnak.

Nyilván nagyobb sikert aratott volna tréfálkozása, ha az ork sereg utolsó hadmozdulata nem él olyan élénken a fejükben, amikor is a szörnyetegek cselesen előtörtek a nyugati hegynyúlvány mögül, erőik zömét Banak legényei mögé juttatva, ami majdnem végzetes katasztrófával járt a törpékre nézve.

– Semmit nem tudánk az orkokról, amíg nem látjuk őket saját szemünkkel – mondta Bruenor. – Még egyszer nem becsülöm alá őket. Regis mocorgott, láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Én úgy vélem, hogy nagyobb diadalt arattunk, mint ahogy gondoljuk – jegyezte meg gyorsan Catti-brie. – Miénk volt a nap, bár valóban komoly veszteségek értek minket.

– Nékem viszont úgy tűnik, hogy mi vagyunk azok, akik egy barlangba szorultunk – felelte Bruenor.

– Nekem viszont úgy tűnik, hogy ennél többet nem tehettünk volna – érvelt a nő, és egyenesen a félszerzetre nézett, elismerő arckifejezéssel. – Ha rögvest bejöttünk volna, akkor nem tudjuk meg, hogy mi támad ellenünk. Miféle forrásra támaszkodhattunk volna, ha másként cselekedünk, ha egyenesen lemenekülünk a gerincről? Vajon tényleg felfogtuk volna az ellenünk felsorakozott erő nagyságát és vérszomját? Vajon akkor is ilyen hatalmas csapást mértünk volna ellenségünkre? Azért jöttek, hogy harcoljanak ellenünk, így hát mi harcolni fogunk, efelől ne legyenek kétségeid, de jobb, ha tudjuk, mi ellen harcolunk, és jobb, hogy már eddig is oly sokat terítettünk le közülük. Hála érte Nanfoodle-nak és a többieknek, mert olyan rengeteggel végeztünk közülük, amennyiben legfeljebb csak reménykedhettünk, még akkor is, ha a harc saját védett alagútjainkban folyt volna.

– Helyesen látád a dolgokat, te lány – bólintott Bruenor, miután egy ideig emésztette a dolgokat. – Ha arra gondolnak, hogy ellenünk törnek, legalább azt tudjuk, hogy mit vetnek be ellenünk.

– Így hát szegjük fel az állunkat és markoljuk még erősebben a fegyvereinket! – kontrázott rá Wulfgar.

– Óó-oj! – szólt Regis, mire mindenki furcsálkodva nézett rá. A félszerzet megvonta a vállát.

– Helyénvalónak tetszett – magyarázta, és senki sem tiltakozott.

5. fejezet

A túl magas mennyezet alatt

Galen Firth dühösen járt fel s alá, minden lépése egyre növekvő türelmetlenségéről árulkodott. Alig hallhatóan dünnyögött magában, de arra ügyelt, hogy szitkai ne zavarják meg a törpéket, akik egy nagy kört alkottak, átfogva egymás vállát. A szakállas nép tagjai lehajtott fejjel imádkoztak Moradinhoz Fender és Bonnerbas lelkéért. Már hosszú utat megtettek a réstől, ahol kivágták magukat az alagútból, hogy így meneküljenek el a rájuk támadó trolloktól, és még mindig a felszínen voltak: egy fenyőligetben kerestek menedéket a heves zivatar elől.

Amikor a törpék végeztek – végre végeztek, gondolta Galen –, Dagna generális nem vesztegette az időt azzal, hogy odaballagjon az emberhez.

– Ma éjjel átgondoljuk, hogy milyen úton menjünk! – kiáltott oda a törpe. – Jó néhányan úgy vélekednek, hogy már éppen ideje visszamenni az alagutakba.

– Éppen csak az imént kergettek ki minket onnan – emlékeztette Galen.

– Egen, de én nem efféle alagutakról beszélek. Mélyebb alagutakat keresénk, megmunkált kőalagutakat... alagutakat, amelyek adnak a törpéknek valamit, amihez érdemes ragaszkodni. Egyetlen troll sem szorítja ki a Harcpöröly törpéket a kőalagutakból, efelől ne legyenek kétségid!

– Megfeledkeztek úti célunkról, és arról, hogy miért vagyunk itt.

– Azok a trollok a nyomunkban vannak – felelte Dagna. – Hamarosan beérnek minket, és ezt te is tudád.

– Az biztos, főleg, ha továbbra is megállunk és imádkozunk minden... – Galen hangja elhalt, amikor meglátta a hadvezér arckifejezését, és ráébredt, hogy túlment egy bizonyos határon.

– Megbocsátám néked ezt, de csak most az egyszer – figyelmeztette a törpe. – Tudám, hogy fájnak nékid saját veszteségeid. Mindannyian tudjuk ezt. Csakhogy kifutánk az időből. Ha még sokáig itt maradunk, akkor ne gondold azt, hogy nem vesszük hamarosan utunkat hazafelé.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Dagna lassan megfordult, felmérve a vidéket.

– Nyugatnak tartunk majd, arra a magas gerincre – mutatott rá a több mérföldre emelkedő magaslatra. – Onnan nyílik a legjobb kilátás a környékről. Lehet, hogy megpillantjuk a népidet. De lehet, hogy nem.

– És ha nem, akkor azt tervezitek, hogy visszafordultok Mithrill Csarnok felé.

– Nem áll előttünk más lehetőség.

– És hová menjen Galen? – kérdezte az ember.

– Ahova Galen menni akar – válaszolta Dagna. – Bizonyítál a harcban, énelőttem és a fiaim előtt. Elfogadnak tenmaguk mellett, és egyikük sem panaszkodik. De lehet, hogy te erre nem vagy képes. Lehet, hogy Galen inkább maradni akar, hogy körülnézzen, és meghaljon. Lehet, hogy Galen jobbat tesz népének, ha elmegy Ezüstholdba vagy egy másik városba, amelyet nem szorongatnak orkok és van tartalékserege. A döntés a tiéd.

Az ember megdörgölte az arcát, és érezte, hogy borostája mostanra sűrű szakállá terebélyesedett. Rá akart ordítani és üvölteni Dagnára, de bármennyire szerette is volna ezt tenni, tudta, hogy a törpe jelen helyzetben ennél többet nem ajánlhat. A trollok valahogy kiszagolták őket, és újra meg fogják találni őket. Vajon Dagna és csekély létszámú csapata hányszor remélheti, hogy megmenekül előlük?

– Még ma éjjel megindulunk a gerinc felé?

– Nem látom értelmét a várakozásnak – felelte Dagna.

Galen bólintott, és ennyiben hagyta a dolgot. Összeszedte felszerelését, és megigazította csizmáját, miközben a törpék menetre készen felsorakoztak. A nesméi megpróbált a jelenre, a kötelességére összpontosítani, mert tudta, ha belegondol a jövőbe, elszántsága porrá omlik. Mert Galen Firth életének ezen a pontján úgy tetszett, minden kérdés így kezdődik: „Mi lesz, ha...?”

– Nem tűröm, hogy visszavonuljunk az alagutakba, amíg meg nem tudjuk, hova lett a népem! – morogta Galen, amikor feltornászta magát a széljárta gerinc csúcsán az utolsó sziklarézsűre. Az ember leporolta magát, és Dagnára meredt, valamiféle választ várva méltatlankodására, de a törpe furcsamód nem is figyelt rá: ehelyett délnyugat felé bámult.

– Mi..? – kérdezte Galen, de a hang a torkán akadt, amikor követte a törpe pillantását, és a távolban meglátta a tüzek (talán tábortüzek) fényét.

– Lehet, hogy ezen már túl is vagyunk – mondta Dagna. Újabb törpék érkeztek, és mindannyian izgatottan ugrándoztak és mutogattak a távoli fények felé.

– Átokverte bolondok, hogy ilyen lángoló tüzet raknak, amikor mindenfelé trollok ólálkodnak – jegyezte meg az egyik törpe, mire a többiek egyetértően bólogattak, egészen addig, amíg Dagna, aki észrevette, hogy milyen szabálytalan a lángok mozgása, el nem hallgattatta őket.

– A trollok ellen raktak tüzet! – jött rá a hadvezér. – Odalent harc dúl!

– Oda kell mennünk! – kiáltotta Galen.

– Egy mérföld... – számolgatta az egyik törpe.

– Nehéz terepen – tette hozzá egy másik.

– Figyeljétek a csillagokat és futás! – adta ki a parancsot Dagna generális.

A törpék a csillagok állása alapján meghatározták a tüzek irányát, majd gyors léptekkel lefelé sorjáztak a gerinc hátán. Galen Firth rohant legelöl, megelőzve a csapatot, elég ostoba módon, mivel emberi szemével nem látott valami jól a sötét éjszakában. Még egy tucat lépést sem tehetett meg, amikor megbotlott és megtántorodott, majd fejjel nekiesett egy fatörzsnek, amitől hátrazuhant. Elesett volna, ha nem érkezik Dagna, aki karjait széttárva elkapta.

– Maradj közvetlen énmellettem, hosszúlábú!- parancsolt rá a törpe. – Majd mi eljuttatunk téged oda!

A kurta, de izmos lábú törpék nem tartoztak a Birodalmak leggyorsabb futói közé, de egyetlen faj sem vehette fel velük a versenyt eltökéltségben és szívósságban. A csapat nekilódult, és köveken, fatönkökön át rohant, és ha valamelyikük megbotlott, a többiek elkapták, talpra rántották és segítettek neki, hogy ismét felvegye a ritmust.

Kiértek a laposabb területre, majd láthatatlan pocsolyákon csörtettek át, aztán nyírfákon és bokrokon verekedtek keresztül magukat – ez utóbbi olyan gubancos volt, hogy az egyik részen néhány törpe előrántotta fejszéjét és vadul csapkodni kezdett vele. Amikor átjutottak ezen az utolsó akadályon is, és már tisztán látták maguk előtt a tüzek fényét, Galen Firth csatakiáltást hallatott. Bátorító kiáltások, fájdalomsikolyok és dühödt üvöltések hasogatták szét az éjszaka csendjét, a nesméi szíve pedig elcsüggedt, amikor meghallotta, hogy számos kiáltás nem harcosoktól ered, hanem asszonyoktól, gyerekektől és öregektől.

Nem tudta, mire számíthat, amikor ő és Dagna végre áttörtet majd az utolsó bokorcsoporton is, és kiér a csatatérre, de a legrosszabbra készült: egy kaotikus mészárszékre, ahol csapdába esett népe kis csoportokba verődve gyér ellenállást fejt ki. Sürgetni kezdte Dagnát, hogy képezzen törpéiből védőkört, akik megóvják népét, de amikor megpillantotta a küzdőket, szavai a torkán akadtak, és szíve megtelt újjáéledő reménnyel.

Mert népe, Nesmé bátor lakói keményen harcoltak és jól küzdöttek.

– Kettős ellipszis – szólalt meg az egyik mögöttük érkező törpe, megnevezve azt a roppant bonyolult védekező alakzatot, amelyről Galen tudta, hogy Nesmé Lovasai gyakran alkalmazzák a Trollmocsarak átszegdelt, fákkal teleszórt vidékén. A kettős ellipszisben a harcosok két elnyújtott gyűrűt formáztak, amely középen, egyetlen pontban értek össze. Ha megfelelően alkalmazták, ez az alakzat az egyik legkiválóbb védőformáció volt, mivel a harcmező minden pontján több védő tudott egyszerre lecsapni, mint ahány támadó. Egyben kockázatos alakzat is volt, mert ha a formáció bárhol összeroppant, a támadók a védők egész szakaszait szigetelhették el a többiektől, és pusztíthatták el őket.

Eddig azonban úgy tűnt, hogy kitart, bár éppen csak, és kizárólag azért, mert a védők rengeteg égő fáklyát használtak, amelyeket vadul lengettek, hogy elijesszék a trollokat, és még náluk is ostobább szövetségeseiket, a fákra hajazó cserjelényeket.

– A kiszáradt fáknak dőlniük kell! – ordította Galen, amikor észrevette, hogy a támadók között a nyomorúságos trollok megszokott szövetségesei is ott vannak. A cserjelények valóban leginkább apró és csontvázszerű korhadt fákra emlékeztettek, kicsavarodott karjuk zömök ágakat idézett.

Alig kiáltotta ezt el, máris felfigyelt arra, hogy a nesméi vonal egyik szakasza komoly veszedelemben forog, mert két ifjú, akik inkább még csak fiúk voltak, meghátráltak egy különösen nagydarab és csúnyán acsargó troll elsöprő rohama elől. Galen maga mögött hagyta a törpéket, és egyenesen a szörnyeteg háta mögé került, előrenyújtott karddal. Meg sem torpant, futás közben sújtott le a gyanútlan lényre, átdöfve a bestiát, amitől az hatalmasat rándult és előrezuhant. A két ifjú javára legyen mondva, nem törték meg a gyűrűt, és futottak el, csak félreugrottak az elhulló troll elől, majd azonnal odaszökkentek a vadul csalapáló karok mellé, és lecsaptak fáklyáikkal: a tűz bugyborogva terjedt a fenevad zöld és szürke foltos bőrén.

Galen kitépte kardját, és éppen időben perdült meg, hogy hárítsa egy másik troll karmos mancsának ütését, majd a mellé zárkózó társáét is. Galent, akit keményen szorongattak, és aki mögött a felnyársalt bestia még közel sem volt harcképtelen, elöntötte a félelem, hogy sorsa idő előtt beteljesedik. Valamivel könnyebben vette a levegőt, amikor a tőle balra álló troll váratlanul összerándult és megtántorodott. A földre zuhanó lény előrebillenő feje fölött megemelkedett egy súlyos fejsze, és még lejjebb kényszerítette a bestiát. A törpe átcsörtetett a szörnyetegen, és elnyomakodott Galen mellett, hogy leterítse a nesméi mögött a sebesült trollt. Közben egy újabb törpe jelent meg, ráugrott a földre zuhant fenevadra, és ugródeszkának használva, egyenesen rávetette magát a Galen előtt álló másik fenevadra. Lábait a teremtmény dereka köré fonta, és lendületét kihasználva, testét oldalra rántotta, úgy csavarva el azt, hogy egyfajta emelőként szolgáljon a troll altestén. A törpe kurta, izmos karja nagyot rántott a trollon, és lendületének köszönhetően máris a fenevad mögé került. Az apró szakállas harcos ezt a lendületet, és izmos karjának erejét használva rántotta magával a rémséget: a bestia átbukfencezett rajta, amikor ő is a földre esett.

– Ide a fáklyáddal! – hallotta meg Galen az egyik törpe kiáltását, amit a nesméi védővonal egyik tagjához intézett.

A nesméi arra fordította fejét és a válla fölött hátrapillantott, hogy megnézze, mi a helyzet, de fojtott kiáltással hőkölt vissza, amikor egy fáklya süvített el az arca előtt. Követte a balról jobbra repülő lángoló fegyver útját, ami egyenesen az azt kérő törpe kinyújtott kezében landolt, aki ügyesen elkapta és fürgén megpördítette a fahasábot. A törpe alatt vergődő troll éppen a hátára fordult, hogy hárítsa a támadást, de a szakállas alak a szemébe nyomta a fáklyát, majd azonnal a szörnyeteg szájába tömte, amikor a teremtmény fájdalomüvöltésre nyitotta pofáját. A fenevad vadul csapkodni kezdett, amitől a törpe elrepült, de ügyesen talpra ugrott, és egyetlen könnyed mozdulattal maga elé rántotta harci kalapácsát.

Újabb ellenségek érkeztek, hogy bekerítsék Galent, meg a törpét, de Dagna és fiai megelőzték őket, vadul védelmezve bajtársaikat.

Galentől jobbra fürgén szoros gyémántalakzatba rendeződtek, tőle balra pedig a megmaradt törpék szintén hasonló formációba álltak, majd a két csapat gyorsan forogni kezdett, hogy a vonalaik összeérjenek.

– Úgy látám, hogy a népidnek nem idegen a csata! – vetette oda Dagna generális az embernek. – Rajta hát, csatlakozz hozzájuk! Enmagam és enfiaim értetek vagyunk itt, ne légyenek kétségid!

Galent Firth megpördült, és lecsapott a mögötte még mindig küszködő makacs trollra, majd elrohant a földre rogyó bestia mellett, hogy helyet keressen magának az emberek védővonalában. Tudta, hogy a csapatban kell lennie néhány Lovasnak is, mivel túlságosan jól együttműködtek ahhoz, hogy ezt egy képzetlen harcos megszervezhesse.

A védelem központi alakját abban a pillanatban vette észre, amikor az is megpillantotta őt, és ettől Galen tekintete még komorabbá vált. Az ifjú harcos szinte összezsugorodni látszott a pillantásától. Galen elrohant a városlakók között, és a két, összehangoltan mozgó védőalakzat közös ízesülési pontjához száguldott.

– Én vezetem a forgást! – kiáltott oda a feltételezett vezérnek.

– Már elrendeztem, Firth kapitány – felelte az ember, akit Ranneknak hívtak.

– Félre! – dörögte Galen, mire Rannek hátratántorodott.

– Szorosabbra a sort! – kiáltott oda a kapitány a nesméieknek. – Húzódjunk összébb, hogy törpe szövetségeseink segíthessék a visszavonulásunkat!

– Okos döntés – dörmögte Dagna generális, aki követte a két férfi közi furcsa párbeszédet. Az emberek még a frissen érkezett kétszer húsz törpe támogatásával sem remélhették, hogy győzelmet aratnak a rémséges támadókon. A vonal mentén már több helyen kezdtek kialudni a tüzek, és ahol erre sor került, azonnal megjelentek a félelmetes trollok: mancsuk büntetlenül és keményen sújthatott le, mivel ők nem félték a hagyományos fegyvereket. Végtére is egy darabokra szabdalt troll csak a családot növeli.

– Alakzatba, fiaim! – kiáltotta Dagna. – Kettős sorokba! Háromoldalú szabdaló formáció!

A fegyelmezett törpék egyszerre bömböltek fel, megpördültek, ugrottak, vetődtek és szökelltek, hogy megfelelő alakzatba rendeződjenek: egy háromszöget képeztek, amelynek mindegyik csúcsán a legvadabb harcosok tömörültek. A Harcpöröly Klán ezt a sajátos formációt „hasító éknek” nevezte, mivel könnyedén neki lehetett irányozni az ellenséges vonalak gyenge pontjának, megváltoztatva a támadás súlypontját. Dagna az alakzat közepén maradt, onnan irányított, hatalmas gyilkológépként mozgatva törpéit az emberek vonalának peremén, támogatva azt. Szinte teljes kört tettek meg: fáklyákkal űzték el a trollokat, a cserjelényeket pedig szinte tűzifaként vagdalták, súlyos fejszéik csak úgy saraboltak. Dagna váratlan parancsára az egyik csúcs döbbenetes pontossággal levált, elrohant az emberek vonala mentén északnak, vissza a magasabb terep felé, leagyalva a menekülési útvonalat elzáró néhány trollt.

– Északnak! – kiáltott oda Galen Firth alárendeltjeinek, megértve a tervet. A hozzá legközelebb állókat a mondott irányba lökte, mozgásra serkentve őket.

Vele átellenben Rannek hasonlóképpen tett, és kettejük között az emberek zöme hamarosan meglódult észak felé.

Dagna a rendezetlenül özönlőket nézte, és csak nagy nehézségek árán sikerült úgy forgatnia csapatát, hogy azok fedezni tudják a visszavonulók utolját. Látta, hogy a két ember vadul dolgozik: egyikük a másik fiatalabb változatának tűnt, de a képzett és veterán katonák higgadtságával tette a dolgát. Azt is észrevette, hogy Galen Firth szándékosan nem pillant a másikra, és ügyet sem vet annak erőfeszítéseire.

Dagna megcsóválta a fejét, majd újfent feladatára összpontosított.

– Átkozott emberek – dörmögte. – Makacs egy fajta.

– Sikerült a mentési kísérlet – jegyezte meg Tos'un Armgo, miközben ő és Kaer'lic a távolból figyelték a csatát.

– Most talán igen – felelte a papnő.

Tos'un tisztán kihallotta hangjából a közömbösséget, és valóban, miért kellene Kaer'licnek, vagy éppen neki azzal törődnie, hogy egy csapat embernek sikerül-e vagy sem elmenekülnie Proffitt szörnyűséges harcosainak markából?

– A törpék valószínűleg hazafelé veszik az irányt – mondta a drow hím, és a válla fölött hátrapillantott a megkötözött és betömött szájú Fenderre. A drow aljas vigyort villantott fel, és erősen oldalba rúgta a törpét, aki erre összegömbölyödött és felnyögött.

– A jelentések alapján ez csak töredéke Nesmé szétszóródott menekültjeinek – vetette ellene Kaer'lic. – És ezek a megrémült emberek tudják, hogy fajtársaik hasonlóan szorult helyzetben vannak szerte a vidéken. Lehet, hogy a törpék egyesítik erőiket ezzel a csapattal, hogy a mentési kísérletet nagyobb szabásúvá tegyék. Hát nem az lenne a legcsodásabb irónia, ha ellenségeink összegyűlnének, és együtt érné őket a vég?

– Az ellenségeink?

Ez az egyszerű kérdés láthatóan elgondolkodtatta Kaer'licet.

– Ha emberek és trollok, vagy akár törpék és trollok között kell választanom, akkor azt hiszem a trollok ellen küzdenek – vallotta be a drow hím. – Viszont, ha most találnék egy elkóborolt, védtelen embert, attól tartok, nem lennék képes ellenállni a csábításnak.

– És nem is kellene – közölte a papnő. – Töltsd kedvedet ahol, és amikor csak tudod, barátom, mert hamarosan lecsapunk az ellenségre, ami annyit jelent, hogy az éber és harcra kész törpékkel akasztunk majd tengelyt.

– Talán ebbe a kedvtelésbe belefér néhány védtelen ork is. Kaer'lic felnevetett ennek hallatán.

– Mindnyájuknak – az orkoknak, a trolloknak, a törpéknek, az embereknek és az óriásoknak – rettenetes halált kívánok, és azt, hogy végezzék be.

– Ez még jobb is – bólintott Tos'un. – Reménykedem, hogy a törpék úgy döntenek, itt maradnak délen, a nyílt terepen, egyre nagyobb csapattal, mert jelenlétük megkönnyíti, hogy rávegyük Proffittot is a maradásra.

Tos'unt, alighogy kimondta, saját szavai hallgattatták el, és láthatóan hasonló kijózanító hatással jártak Kaer'licre nézve is. Ez volt az egész ügy veleje, a két sötételf közti kimondatlan egyezség: egyikük sem akart visszatérni az északra, a Mithrill Csarnok fő védelmi vonalához vezető alagutakba. Obould azzal küldte őket délre, hogy pontosan ezt az útvonalat kövessék, hogy biztassák fel a trollokat, szorongassák meg a törpéket a barlangrendszer déli felében. Mindent egybevetve azonban nem volt valami vonzó gondolat, hogy az erődített törpe állások ellen induljanak, és a törpe csarnokokba ostoba fenevadak társaságában törjenek be.

– Proffitt észak felé fordítja majd a tekintetét, éppen úgy, ahogy Obould kérte tőle – fűzte hozzá kicsivel később Tos'un.

– Akkor neked és nekem meg kell győznünk arról, hogy az itteni helyzet fontosabb – felelte Kaer'lic habozás nélkül.

– Obould nem fog örülni.

– Akkor talán Obould megöli majd Proffittot, vagy ami még jobb, egymást fogják lemészárolni.

Tos'un elmosolyodott, és ennyiben hagyta a dolgot: tökéletesen elégedett volt azzal a szereppel, amit ő és három társa eddig elért. Már a kezdetektől háborúra biztatták Obouldot és Gerti Orelsdottrt, a drow-kat pedig sosem érdekelte igazán, hogy mi lesz ennek a küzdelemnek a végkimenetele. Az igazat megvallva, az sem foglalkoztatta őket, hogy melyik oldal arat diadalt, a törpék vagy az orkok, legalábbis addig, amíg találnak némi izgalmat, vagy legalább hasznot tudnak húzni a háborúból. És ha a háború során rettenetes kínt és veszteséget tudnak okozni Obould, Gerti és Harcpöröly Bruenor csatlósainak, attól csak még jobb lesz a mulatság!

Persze sem Kaer'lic, sem Tos'un nem tudta, hogy két hiányzó társuk, Donnia Soldou és Ad'non Kareese holtan hever északon, és egy renegát drow végzett velük.

Több mint egy órával később sikerült első ízben megpihenniük egy kisebb barlangban, amely egy apró tavacska mögötti sziklaszirtben rejtezett. Itt végre lehetőségük nyílt arra, hogy bekötözzék sebeiket, és felmérjék, ki van még életben egyre fogyatkozó soraikban. Nesmé több nemzedék óta a térség fontos városa volt, erődített falai mögött erősen és szilárdan állt, mint az Ezüst Gyepük előretolt helyőrsége, védve a vidéket a vad Trollmocsarakból jövő szörnyek betöréseitől. Az állandó küzdelem és szüntelen munka összehozta a nesméi közösséget, így minden veszteség nagy fájdalommal töltötte el őket.

Aznap több mint tucatnyian haltak meg, és jó páran eltűntek, ami komoly érvágásnak számított egy száznál kevesebb főt számláló csapat esetében. És tekintve a kicsiny barlangban heverő emberek súlyos sebeit, biztosra volt vehető, hogy az éjszaka hátralevő órái során a halottak száma még tovább nő majd.

– A napvilág nem barátja a trolloknak, még ha csak nyomokat követének is – közölte Dagna Galen Firth-szel, amikor összeakadt a férfival a barlang bejáratánál. – A fiaim eltüntették a nyomokat, és végezének a túl közel merészkedő trollokkal, meg cserjékkel, de nem üldögélhetünk itt sokáig, mert a bestiák hamarosan ismét ránk törnek.

– Akkor újra és újra felkerekedünk – felelte Galen. Dagna a férfi kijelentését – amelyben eltökéltség és belenyugvás keveredett –, beleegyezésnek tekintette.

– Árnyékból árnyékba kell haladnunk – folytatta az ember. – Kihasználjuk minden gyengeségüket, és keményen csapunk le rájuk.

Megtaláljuk városom többi csapatát, hogy azután egyetlen, mindent elsöprő erővé álljunk össze.

– Megtaláljuk azokat a mély és egyenes alagutakat, amelyek egyenesen Mithrill Csarnok felé futnak – javította ki Dagna, mire Galen Firth szeme felvillant haragjában.

– Népemből még sokan odakint kóborolnak. Nem fogom őket cserbenhagyni a szükség idején.

– Hát, ezt néked kell eldöntened – közölte Dagna. – Azért jöttem ide, hogy lássam, miként segíthetek, és ezt enmagam s fiaim meg is tettük. Újabb hat halottat hagytam hátra, és ez nyolc az ötvenből, ami közel az egyhatoda csapatimnak.

– És erőfeszítéseitek tízszer annyi életet mentettek meg, mint ahányan meghaltak. Vagy talán tíz nesméi élete nem ér fel egyetlen törpe életével?

– Bah, ne így nézd a dolgokat! – horkantott hatalmasat a törpe. – Én úgy vélem, hogy egyetlen összecsapásban lemészárolhatnak mindnyájunkat, ha akár egyetlen hibát is vétünk. Több mint kétszer húszat az én legényimből és közel százat a te népidből.

– Akkor majd nem hibázunk – felelte Galen mély és szenvtelen hangon.

Dagna ismét horkantott és otthagyta az embert, tudva, hogy semmit nem fog elérni ma éjszaka. Az igazat megvallva, nem is kellett törnie magát, mivel fogalma sem volt róla, hogy csapata merre találhatna olyan alagutakat, amelyek visszavezetnek Mithrill Csarnokba. A hadvezér tudta, éppen úgy, mint Galen, hogy ez a csoport a következő órákban, de talán napokban is a szükségtől hajtva halad majd tovább, és a választás nem rajtuk áll. Ráadásul valószínűleg olyan útirányokról vitatkoznak majd, amit nem is áll módjukban választani, és ez aztán igazán bődületes ostobaság.

Dagna áttörtetett a nesméiek sorain, meghallgatva kedveskedésüket és hálájukat, amiért cserébe dicsérettel illette őket remek helytállásukért. Rábukkant saját papjaira is, akik buzgón kötözték a sebesülteket, és minden törpét buzdítóan vállon veregetett, akivel csak összeakadt. Dagna azonban főként az embereket vette szemügyre: jóravaló és szívós népségnek tűntek, még ha a kemény generális meglátása szerint kicsit úgy gondolkodtak is, akár az orkok.

Felsejlett benne, hogy valójában akkor nevezhetők ork gondolkodásúnak, ha Galen Firth képviseli őket.

Dagna céltudatosabban haladt tovább, és keresni kezdte azt az embert, akinek tettei kiemelkedtek a csatamezőn a szokványos teljesítmények közül. A férfira a kicsiny barlang végében talált rá, amint egy sima, gömbölyded kövön feküdt. Amikor a hadvezér közelebb ért, látta, hogy a férfi sok sebet kapott: bal kezén három ujja úgy meghajlott, hogy szinte teljesen biztosan eltört, bal fülén pedig egy feltűnő seb éktelenkedett és félő volt, hogy a füle bármelyik percben leszakadhat.

– Esetleg megnézethetnéd a papokkal az ujjadat, meg a fülidet – lépett az ember elé Dagna.

A láthatóan meghökkent harcos gyorsan felült, és megigazgatta megviselt lánc-és bőrvértjét.

– Az én nevem Dagna – nyújtotta kérges kezét a hadvezér. – Dagna generális Mithrill Csarnokból, Harcpöröly Bruenor király hadparancsnoka.

– Üdvözöllek, Dagna generális. Nesméi Rannek vagyok.

– A Lovasok egyike?

A férfi bólintott.

– Legalábbis az voltam.

– Bah, hamarosan visszajuttok a várositokba!

A törpe észrevette, hogy derűlátása láthatóan nem vidította fel a férfit, bár gyanította, hogy az ember mogorvasága elsősorban nem a városához fűződik – tekintve, hogy Galen Firth miként bánt vele a csatamezőn.

– Jó munkát végzél amott – jelentette ki Dagna, amire egy közönyös vállrándítás volt csak a felelet.

– A puszta létünkért harcoltunk, jó törpe. Kevés lehetőségünk van: ha hibázunk, meghalunk.

– Hát nem így van ez mindig? – kérdezte a generális. – Sok évem alatt arra az igazságra jöttem rá, hogy a háború az, ahol igazán megmutatkozik egy törpe jelleme. Vagy akár az emberé.

– Ez így igaz.

Dagna összehúzta szemét bozontos és jellegzetes szemöldöke alatt.

– Közel százan vágynak itt fajtársidból, akikről gondoskodnod kell. Tisztában vagy-é ezzel? Arcodon mégis a vereség tükröződik, pedig minél több embert kellene kijuttatnod innen, amit a trollok utatok végének szánnak.

– Most, hogy Galen Firth visszatért, már őhozzá fordulnak majd – felelte Rannek.

– Bah, ez nem elég jó válasz!

– Ez az egyetlen válaszom.

Ezzel lesiklott a kerek kőről, udvariasan, de közönyösen meghajolt a törpe felé, majd elment.

Dagna generális beletörődően sóhajtott egy hatalmasat. Erre most nem volt ideje. Most nem. Úgy nem, hogy trollok szorongatják őket.

– Emberek... – dünnyögte alig halhatóan, és megrázta bozontos üstökét.

– Magatehetetlenek és szétszóródtak – mondta Kaer'lic Suun Wett a kétfejű, hatalmas termetű Proffittnak, nem sokkal azután, hogy az emberek csapata egyelőre elmenekült az őket üldöző trollok és cserjelények elől. – A vidék teljes uralásának órája karnyújtásnyira van tőled. Ha most keményen és könyörtelenül lesújtasz rájuk, tökéletesen megsemmisíted a nesméiek maradékát, és ezzel minden támaszt, ahol az emberek esetleg megvethetnék lábukat a földeden.

– Obould király az alagutakban akar látni minket – felelte Proffitt egyik feje.

– Méghozzá most! – hangsúlyozta a másik.

– Hogy győzelemre segítsétek Obouldot északon? – tudakolta Kaer'lic. – Azon a vidéken, ami semmit nem jelent Proffittnak és népének?

– Obould segített nekünk.

– Obould megmutatta a kivezető utat Proffittnak, akit követ az összes troll – tette hozzá a másik fej.

Kaer'lic nagyon jól tudta, miről beszél a kétfejű lény. Az igazat megvallva nem más, mint Donnia Soldou volt az, aki cselekvésre bírta Proffittot, az ork király képviselőin keresztül. Mindezt Donnia annak reményében tette, hogy a kétfejű vezér és vadállatias trolljai elég felfordulást tudnak okozni a fontosabb emberi települések közelében, hogy a térség jelentősebb szereplői, főleg Ezüsthold úrnője, Lady Alustriel, tekintetüket Obould felé fordítsák és megindítsák ellene félelmetes seregeiket.

Akkor persze sem Kaer'lic, sem a többi sötételf nem sejthette, hogy milyen gyorsan és milyen magasra emelkedik majd Obould király. A játszma új fordulatot vett.

– Proffitt pedig segített Obouldnak lezárni Mithrill Csarnok hátsó kapuját – emlékeztette a trollt a papnő.

– Szemet... – kezdte az egyik fej.

– Szemért – tette hozzá a másik öblös nevetés kíséretében.

– De még maradtak törpék... – szólt az első.

– Akiket... – folytatta a második.

– Megölhetünk! – bömbölték együtt.

– Igen, vannak még megölnivaló törpék Mithrill Csarnokban -bólintott Kaer'lic. – Törpék, akik beszorultak a barlangjaikba és nincs hova menniük. Törpék, akik még mindig ott várnak majd arra, hogy megöljék őket, amikor Proffitt itt bevégezte a munkáját.

A troll két feje egymásra nézett, és egyszerre bólintott.

– De Nesmé népe még nem esett ekkora csapdába – szólt közbe Tos'un Armgo, felvéve a fonalat, éppen úgy, ahogy azt ő és Kaer'lic korábban megtervezték és elpróbálták. – Messzire fognak majd menekülni, oda, hol Proffitt már nem érheti el őket. Vagy magukkal hoznak sok-sok barátot, és amikor Proffitt kijön az alagutakból, azt veszi észre, hogy egy hatalmas sereg vár rá.

– Még...

– Több...

– Ölnivaló! – közölte a troll, és mindkét feje ostobán vigyorgott.

– Vagy túl sok ölnivaló – vitatkozott vele Tos'un és gyors, aggódó pillantást vetett Kaer'licre.

– Nesmé barátai varázslókat hoznak magukkal, akik hatalmas mágikus tüzeket gyújtanak – figyelmeztette a trollt Kaer'lic baljóslatúan.

Ez letörölte Proffitt ostoba és lelkes vigyorát.

– Mit tegyünk? – tudakolta az egyik fej.

– Küzdj meg velük most! – felelte Kaer'lic. – Segítünk neked megtalálni az összes embert, és segítünk úgy helyezkedned, hogy mindet elpusztíthasd. Nem fog sokáig tartani, és azután úgy mehetsz az alagutakba harcolni a törpékkel, hogy bízhatsz benne, egyetlen sereget sem indítanak ellened, és nem fogják várni visszatérésed.

Proffitt két feje előredőlt, az egyik az ajkát rágcsálta, a másik eltátotta a száját: láthatóan mindkettő megpróbálta megemészteni ezeket a nehéz szavakat és a bonyodalmas tervet.

– Öld meg az embereket, majd öld meg a törpéket! – fogalmazott egyszerűbben Kaer'lic. – Utána tiéd lesz a vidék. Senki sem próbálja majd újjáépítem Nesmét, ha minden lakosa halott.

– Proffittnak ez tetszik.

– Megölni az embereket – mondta a második fej.

– Megölni a törpéket – fűzte hozzá az első.

– Megölni mindet! – ujjongott a második.

– És megenni őket! – rikoltotta az első.

– Megenni mindet! – lelkendezett Kaer'lic, és intett Tos'unnak, aki hozzáfűzte:

– Mert remek az ízük!

Tos'un megvonta a vállát, jelezve Kaer'licnek, hogy nem jutott eszébe jobb, amivel hozzájárulhatott volna a társalgáshoz. Lényegében azonban mit sem számított, mit mondott, mert hamarosan mindkét sötételf rájött, hogy aprócska cselszövényük bevált, méghozzá igencsak könnyen.

– Emlékszem még, amikor Obouldot is ilyen könnyen lehetett manipulálni – mondta Kaer'lic szinte kesernyésen, amikor Tos'un társaságában elhagyta Proffitt táborát.

Tos'un nem vitatkozott a kijelentéssel, hiszen valóban, nem is olyan régen a világ még sokkal egyszerűbb helynek tűnt.

6. fejezet

Az előrelátó ork

– Engedd ki magadból az egész napi bosszúságot – mondta Tsinka Shinrill, és ujjaival végigsimított Obould hatalmas vállán, majd beleharapott a tarkójába, inas kezét és lábát pedig a király köré fonta.

Az uralkodó, megérezve a sámánnő megfeszülő izmait, ismét a vad pegazusra gondolt. Mulatságos képek villantak át elméjén, de éppen olyan könnyedén tessékelte ki őket fejéből, mint amilyen könnyedén tette odább a szerelmes Tsinkát, és lépett a sátor közepére.

– Sokkal több egy ostoba lénynél – jelentette ki, sokkal inkább magának, mint a nőnek. Amikor megfordult, látta, hogy a sámán őt nézi, és meghökkent arca éles ellentétben áll remegő, csupasz alakjával.

– A szárnyas ló – magyarázta Obould. Tsinka lerogyott egy halom szőrmére. – Több egy lónál... többről van szó, mint a szárnyai... – Elfordult, bólintott, és járkálni kezdett fel s alá. – Igen... az én hibám volt.

– Hiba? Te Gruumsh vagy, és így tökéletes.

Obould vigyora hangos röhögéssé fajult, amikor ismét a nő felé fordult.

– Alábecsültem ezt a lényt. Úgy tűnik, hogy a pegazus sokkal több egy szárnyas lónál.

Tsinka álla leesett. Az ork király ismét felnevetett.

– Egy ló lehet okos, de ez a lény több annál – fejtegette Obould. – Bölcs. Igen, bölcs! És ha ezt tudtam volna...

– Gyere ide! – kérlelte őt Tsinka, aki kinyújtotta karját és annyira eltúlzott, annyira nyilvánvalóan csábos pózt vett fel, hogy az uralkodó jót derült rajta magában.

Azonban így is odasétált, de az esze máson járt, és meglátásának jelentőségén kezdett töprengeni. Kiismerte a pegazus jellemét, és rájött, hogy a teremtmény több egy ostoba szárnyas lónál: felismerte, hogy az állat makacssága a hűségéből fakad. Márpedig ha ő rájött erre, akkor nyilván a pegazus korábbi gazdái is tisztában voltak vele; ha pedig tudták, akkor biztos, hogy semmiképpen nem hagyják annyiban a bebörtönzését.

Ez a gondolat visszhangot vert Obouldban, árnyékba borította Tsinka minden mozdulatát, minden harapdálását, minden simogatását, minden dorombolását. Ahelyett, hogy a vágy mámora elfojtotta volna a pegazus megmentésére siető elfek képét, az csak további lendületet kapott, és egyre élesebbé vált. Obould felfogta, hogy milyen értékkel bír a lény, amelyet csatlósai elfogtak.

Az ork király hatalmasat ordított, megrémisztve Tsinkát, aki megdermedt, és vad és zavaros szemekkel meredt rá.

Obould félrelökte a sámánnőt, és felpattant, az egyik bundát dereka köré csavarta, majd felhajtotta a sátorlapot, és kisietett a táborhelyre.

– Hová mész? – sikoltott utána Tsinka. – Nem mehetsz el!

Obould eltűnt a szeme elől, ahogy a sátorponyva visszahullt a helyére.

– Nem mehetsz ki a páncélod nélkül! – kiabálta a sámánnő. – Te Gruumsh vagy! Te isten vagy! Meg kell védened magad!

A király bedugta fejét a résen át, és szélesen elvigyorodott, kivillantva fogait.

– Ha isten vagyok... – kezdett bele, de függve hagyta a kérdést, Tsinkára bízva, hogy találja ki a választ. Hiszen ha tényleg isten, akkor miért lenne szüksége páncélra?

– Pirkadat – kapkodott levegő után Innovindil, amikor végre valahára megpillantotta a csodálatos szárnyas lovat.

Mögötte, túl a sziklaszirten, a hegynyúlvány lejtőjén Alkony kapálta a földet és felhorkantott, láthatóan tudatában annak, hogy fivére és társa odalent van a füves völgyben.

Innovindil alig hallotta maga mögött a pegazust, és szinte észre sem vette a mellette mocorgó sötételfet. Tekintete rátapadt a szárnyas lóra ott lent: a lény összekötözött lábakkal legelte a magas, barna füvet. Az elf nem tudta kitörölni emlékezetéből az utolsó alkalmat, amikor Pirkadatot látta, amint éppen hálót dobnak rá, sem azokat a képeket, amelyek ahhoz a kaotikus jelenethez társultak. Szerelmének, Tarathielnek a halála újra és újra felvillant elméjében. Látta, amint kétségbeesetten járja a kardok táncát Oboulddal szemben, és látta a hirtelen bekövetkező döbbenetes véget.

Rámeredt Pirkadatra, és visszafojtotta könnyeit.

Drizzt Do'Urden a vállára tette a kezét, és amikor Innovindil végre fel bírt nézni rá, megértette, hogy a drow nagyon is tisztában van vele, milyen zűrzavar tombol most benne.

– Értelek – erősítette meg a drow. – Én is őt látom magam előtt. Innovindil némán bólintott.

– Találjunk módot arra, hogy egy hatalmas lépéssel közelebb kerüljünk Tarathiel megbosszulásához – mondta Drizzt. – Mindenek-felett az lenne a kívánsága, hogy szabadítsuk ki Pirkadatot az orkok kezéből. Hadd pihenjen meg a lelke!

Újabb néma bólintás, és Innovindil ismét visszafordult a füves völgy felé. Ezúttal azonban nem a pegazusra összpontosított, hanem azokra a megközelítési útvonalakra, amelyeken eljuthat a szerencsétlen teremtményhez. A szárnyas ló körül őgyelgő őröket is alaposan megnézte: fél tucatot számolt.

– Gyorsan és keményen csaphatunk le Alkony hátán – szólalt meg végül. – Ledoblak egyenesen Pirkadat mögött, és fedezlek, amíg kiszabadítod elfogott barátunkat.

Drizzt már azelőtt a fejét csóválta, hogy az elf befejezte volna mondandóját, mert tudta, hogy a völgy túloldalán, az alacsony gerinc mögött terül el az ellenség hatalmas tábora.

– Nagyon kevés időnk lesz – felelte. – Ha már azelőtt riasztjuk őket, hogy egyáltalán odaérnénk hozzájuk, még kevesebb idő jut Alkony kiszabadítására, és arra, hogy eltűnjünk. A déróriások messze, nagyon messze tudják hajítani szikláikat, és általában pontosan céloznak.

Innovindil nem bocsátkozott vitába. Alig mondta el javaslatát, már ugyanazok az ellenérvek jártak a fejében, mint amelyeket Drizzt felvetett. Amikor ismét a sötételfre pillantott, megnyugodott egy kicsit, mert látta, hogy a drow szemügyre vesz minden megközelítési lehetőséget és mérlegel minden mozdulatot. Innovindilben már eddig is hatalmas tisztelet ébredt a sötételf iránt. Ha van valaki, aki képes a pegazus megmentésére, akkor az Drizzt Do'Urden.

– Mondd meg Alkonynak, hogy készüljön a füttyjeledre – mondta kisvártatva a drow. – Éppen úgy, mint amikor mi... amikor te megölted Obould gyilkos fiát.

Innovindil leosont a gerincről, és odakúszott Alkonyhoz. Amikor nem sokkal később visszatért, egy mosolygós Drizzt üdvözölte, aki intett neki, hogy kövesse. A sötételf úgy siklott a kövek között, akár egy kígyó. Az elf szorosan a nyomában járt.

Közel fél órába került, mire ők ketten átjutottak a hegy keleti lejtőjének jobbára nyílt szakaszán. Árnyékból árnyékba mozogtak, ki-szögellésből hasadékba, onnan meg repedésbe. Drizzt észak felől közelített ahhoz a ponthoz, ahol Pirkadat legelészett, de még mindig ötven yard volt köztük és a pegazus között. Innen jobb volt a kilátás nyílt, és felfedeztek még két ork őrt, így létszámuk már nyolcra nőtt.

Drizzt magára mutatott, majd Innovindilre, azután pedig a magas fűre, és kezével kígyózó, hullámzó mozdulatokat tett. Amikor az elf bólintott, hogy érti, és leguggolt, a drow felemelt keze megállította.

Drizzt mozgatni kezdte ujjait a drow-k csendes jelnyelvén, de hamarosan csalódottan abbahagyta, láthatóan azt kívánva, bárcsak az elf is értené.

Ehelyett Drizzt eltorzította az arcát, és felfelé nyomta az orrát, próbálva orknak tűnni. Majd ismét a magas fűre bökött, és bizonytalanul megvonta a vállát.

Innovindil válaszul kacsintott, jelezve, hogy érti, majd ismét leguggolt, előhúzta tőrét a csizmaszárából, és a szájához emelte. A pengét összeszorított fogai közé fogta, és lehasalt, majd kúszni kezdett, ki a fák közül, megközelítve a fű peremét. Még visszanézett Drizztre, kezével jelezve, hogy jobbra fog menni, nyugat felé attól a ponttól, ahol Pirkadat állt.

A drow balra indult a fűben, szintén kúszva, és ők ketten egyre jobban eltávolodtak egymástól.

Drizzt a könyökén tolta előre magát, lassan és módszeresen kúszva előre, majd minden tizedik könyöklés után megállt, és felemelte a fejét annyira, hogy egy pillantást vethessen a legközelebbi ork őrre. Meg akarta kerülni, hogy azután ráronthasson, és leterítse, de most nem ez volt a feladata. Drizzt leküzdötte ösztöne diktálta dühét, elfojtotta magában a Vadászt, aki állandóan megtorlást követelt Bruenor és a többiek haláláért. Legyűrte ezt a haragos ösztönt, és némán emlékeztette magát, hogy Pirkadat sorsa tőle függ, hogy Tarathiel, egy másik elesett barátjának szelleme mit kíván tőle.

Elkanyarodott az orktól, elég nagy ívet írva le, ezzel elkerülje a felfedeztetést, majd úgy helyezkedett, hogy kelet felől közelíthesse meg Pirkadatot. Hamarosan már az ork őrök vonalán belül járt. Mindenfelől hallotta őket, amint torokhangú nyelvükön beszélgettek, vagy éppen a földet rugdosták. Hallotta, hogy Pirkadat a talajt kapálja, és úgy sejtette, még jó huszonöt lábra lehet a hátastól. Tudta, hogy ezt a távot megtenni valószínűleg tovább tart majd, mint amennyi idő alatt eljutott idáig a százegynéhány lábra levő fáktól, mivel minden mozdulatának hangtalannak kell lennie, és ügyelnie kell arra, hogy ne borzolja fel a füvet.

Hosszú percek teltek el, amíg Drizzt tökéletes csendben hevert, majd rátámaszkodott maga elé nyújtott könyökére, és vagy egy lábnyit előrehúzta magát. Nyugat felé kúszott, és remélte, hogy ezzel egyre közelebb kerül Innovindilhez.

Közvetlenül maga előtt lépés zaját hallotta, amitől megdermedt. Egy pillanattal később megpillantott a fűben egy bőrbe és szőrmébe bugyolált, erős, vastag ork lábat.

Még csak levegőt sem mert venni.

A vadállatias alak odakiáltott a barátainak... olyan gyorsan beszélt anyanyelvén, hogy Drizzt nem értette. A drow azonban egy kicsit megkönnyebbült, amikor meghallotta, hogy a többi ork felröhög válaszul.

Az ork nyugat felé indult, eltávolodva Drizzttől.

A sötételf egy darabig nem mozdult, időt adva a lénynek, hogy jó messzire jusson tőle, és közben figyelt arra is, nem veszi-e észre Innovindilt.

Elégedetten indult tovább, de meglepetten torpant meg, amikor Pirkadat hirtelen felnyerített. A pegazus felhorkantott és felágaskodott, mellső patái súlyosan zúdultak le a földre. A szárnyas ló ismét felnyihogott, hangosan és zabolátlanul, majd hányta-vetette magát: olyan erővel rúgott ki, hogy Drizzt tisztán hallotta a levegőt hasító paták zaját.

A drow kockáztatott, és felemelte a fejét... de gyorsan rájött, hogy hibázott.

Mögötte, a fák közül, ahonnan ő és Innovindil érkezett, egy ork őrszem kiáltását hallotta. Előtte a nyolc őr közelebb húzódott egymáshoz, és egyikük felordított.

Oldalról zajt hallott, mire arra nézett... és látta, hogy a távoli gerincről még több ork rohan lefelé.

– Csapda – suttogta alig hallhatóan, és szinte el sem akarta hinni, hogy ez lehetséges.

A másik oldalán szintén mozgásra lett figyelmes, amikor Innovindil felpattant az egyik ork őr mögött. Az elf becsapósan törékenynek tűnő keze a meglepett lény arcára tapadt, és hátrarántotta a fejét, míg a másik keze felfelé emelkedett, és tőrének éle vörös csíkot rajzolt a teremtmény védtelen nyakára.

A legközelebb álló ork felordított és rohamra lendült, miközben társa összerogyott, tenyerét a halálos sebre szorítva.

Innovindil keze meglendült, és a véres tőrt a közeledő lény felé hajította. A szörnyeteg kezeivel hadonászva és vadul himbálva testét kitért a penge elől, de az okos elf éppen arra várt, hogy ellenfele figyelme elterelődjék. Egyetlen sima mozdulattal rántotta elő kardját, és előrebukfencezett, villámgyorsan átszelve a távolságot, ami elválasztotta a félreugró orktól. A nő kecsesen talpra szökkent, és még mindig előrefelé mozogva, kardjával lecsapott, és erős csapást mért az ork mellére.

De máris három másik rohant rá.

Drizzt veleszületett drow képességeihez nyúlt, és mágikus sötétséggömböt vetett az útjukba, majd felugrott és rohant, hogy útjukat állja. Az egyik orknak sikerült megállnia a varázslat uralta terület előtt, a másik egyszerűen felbömbölt és fejjel előre berontott a gömbbe, míg a harmadik oldalra kanyarodott.

– Átjön! – figyelmeztette a drow a társát, és alig mondta ezt ki, a rohamozó ork máris kibukkant a sötétséggömb túloldalán, alig két lépésre az elftől.

De Drizzt figyelmeztetése elegendő volt Innovindilnek, aki máris maga elé kapta kardját. Mikor pedig az ork előrenyújtott lándzsával rárontott, félreütötte a fegyver hegyét.

Az ork dübörgött tovább, és megpróbálta erősebb termetével lehengerelni a nőt, de Innovindil az utolsó pillanatban négykézlábra ereszkedett, és oldalt fordult a fenevadnak. Az ork bárhogy igyekezett is, már nem tudott lassítani, sem irányt váltani, így elbotlott az elfben, és átbucskázott fölötte.

Azonban Innovindil sem tudott időben talpra pattanni, így fél térden állva kellett hárítania a következőnek rárontó szörnyeteg kardcsapását. Az ork keményen szorongatta, és pengéjével különböző szögekből sújtott le a nőre. Az elfnek vadul kellett forgatnia a fegyverét, hogy hárítani tudja a támadásait.

Innovindil felkiáltott, amikor újabb alak rohant el mellette, és beletelt egy hosszú pillanatba, mire felismerte, hogy Drizzt Do'Urden az, majd egy másikba, hogy megnézze magának az őt szorongató orkot. A lény hirtelen több lépés távolságra került tőle, és remegő kézzel szorongatta kardját. Amíg az elf nézte, vörös vércsíkok jelentek meg arcán és nyakán.

– Ezek vártak ránk! – kiáltott oda neki a drow, és ismét elsuhant mellette, hogy az elf mögé ugorva összecsapjon azzal az orkkal, aki felbukott a nőben.

Az ork új ellenfele felé döfött lándzsájával, de csak a levegőt találta. A tökéletes egyensúlyú, fürgén mozgó drow könnyedén hátrafelé és oldalt siklott. Majd Drizzt máris előtört a döfés mögül, gyorsabban, mint ahogy azt az ork várta. A lény még sosem csatázott Drizzt Do'Urdenhez hasonló ellenféllel, még csak nem is látott drow-kat csatában, olyat meg főleg nem, aki olyan varázslatos bokapereceket viselt, amelyek mágikus úton gyorsították fel lépteit.

Szablyák sújtottak le a védtelenné vált lényre, árkokat szántva arcába és mellébe. Az ork elejtette lándzsáját, és maga elé rántotta karját, hogy így próbálja valahogy hárítani a támadásokat, de a drow csodás pengéi módszeresen folytatták halálos munkájukat.

Drizzt vagy kéttucatszor csapott le a visszavonuló orkra, majd felugrott és a biztonság kedvéért mellbe rúgta a teremtényt, egyben ezt a mozdulatot használva arra, hogy megfordítsa lendületét és mozgásának irányát.

Teljesen megfeledkezett az orkról, amikor megpördülve azt látta, hogy Innovindil hátrál a megmaradt négy őr elől. És még több, még sokkal több ork árasztotta el a mezőt jobbról, balról és szemből érkezve. A fák között harsanó ordítások elárulták Drizztnek, hogy a humanoidok ott vannak jóval mögöttük is, más kiáltások pedig azt, hogy egyesek nem járnak már olyan messze tőlük.

– Pirkadathoz! – kiáltott oda Innovindil Drizztnek, amikor a drow odarohant mellé, és baljával megragadta a nő jobbját, miközben megnyugtató pillantást vetett rá. A sötételf látta már így harcolni Innovindilt és Tarathielt, az elmúlt pár napban pedig közösen is gyakorolták ezt a technikát.

A nő arckifejezése elárulta kétkedését.

– Nincs választásunk – mutatott rá Drizzt.

A drow az elf elé pördült, hogy fogadja a legközelebbi ork rohamát. Dühödten forgatta szablyáját, lecsapott a lény fegyverére, majd a hárítási kísérlet alá vágott, de csak röviden, hogy ne találja el az orkot. Ellenfele azonban ezt nem ismerte fel, és közben a drow megpördült. Az ork valójában még csak meg sem sejtette a drow szándékát, nem ismerte fel, hogy a drow megszokott, rutinszerű, oldalirányú mozgása nem más célt szolgál, minthogy az orkot átengedje a mögötte érkező elfnek.

A fenevad mindössze annyit fogott fel, hogy a bordái között testébe döfő elf kard fájdalmat csiholt.

A már újabb ellenféllel küzdő Drizzt alig figyelt oda az előzőre, aki felnyögött és összerogyott. Tökéletesen megbízott Innovindilben, és ha volt egyáltalán gyenge szem az általa és a nő által létrehozott harci láncban, akkor ő volt az. Így hát Drizzt még vadabbul küzdött, szablyái szinte összefolytak, fegyvereket ütöttek félre és esetlen hárító mozdulatokra késztették az orkokat, védtelenné téve őket Innovindilnek, aki éppen olyan gyorsan és keményen küzdött mögötte, mint amilyen gyorsan ő pördült mögé, hogy teljes sebességgel sújtson le azokra az orkokra, akiket az elf támadásai szolgáltattak ki neki.

A páros táncolva szelte át a mezőt, szűk köröket írva le, egymás után pörögve és feltartóztathatatlanul haladva a megbéklyózott pegazus felé. Drizzt viszont minden egyes fordulásnál, minden egyes szögből tisztán láthatta, hogy ezen a napon nem menthetik meg Pirkadatot. Alábecsülték ellenségüket, nem is gyanították, hogy több rejlik abban, amit látnak: a gondozói mellett legelésző pegazus látványában.

Újabb három ork esett el. A negyediket Drizzt kettős vágása terítette le, az ötödiket a gyorsan perdülő Innovindil, aki fürgén ledöfte a teremtményt, amikor az még mindig az odébb szökkenő Drizztet figyelte.

Amikor a drow legközelebb megperdült, térdre vetette magát, hogy elkerülje az egyik ork ügyetlen kardcsapását. Ahelyett, hogy megragadta volna a lehetőséget, és lesújtott volna az egyensúlyát vesztett lényre, a sötételf a pillanatnyi szünetet kihasználva előrántotta ónix szobrocskáját. Tudta, hogy Guenhwyvart még nem túl régen bocsátotta el, de nem volt más választása, így megidézte a párducot asztrális otthonából.

Rögvest ezután ismét talpra szökkent, és dühödten forgatta pengéit, hogy visszaverje az egyre szervezettebb támadásokat. Mögöttük, éppen amikor fordultak, a szürke füst kezdett alakot ölteni és megszilárdulni.

Az egyik ork észrevette a jellegzetes macskaformát, és rácsapott a ködre, de pengéje átszelte azt, anélkül, hogy ellenállásba ütközött volna. A csalódott ork felmordult, és megfordította a csapás irányát, de a pára már anyagiasuk, és egy hatalmas mancs félreütötte a kardot, még mielőtt az elég lendületet vehetett volna. A párduc könnyedén megfeszítette hátsó lábát, és rávetette magát a fenevad arcára, a földre terítette a lényt, majd gyorsan belemart, amitől a bestia üvölteni és vergődni kezdett a földön, a hatalmas Guenhwyvar pedig máris tovaszökkent, hogy újabb áldozat után nézzen.

Drizzt azonban tudta, hogy még a párduc sem lesz elég, mivel egyre több orkot pillantott meg, aki elözönlőtték a mezőt, méghozzá...

– Minden irányból – szólt oda társának. – Nincs szabad út.

– Minden irányból, egyet kivéve – javította ki Innovindil, és éleset füttyentett.

Drizzt rögtön bólintott, jelezve, hogy megértette, és amikor az elf az övére akasztott keskeny kötélért nyúlt, a drow fokozta a tempót: vadul küzdött a nő oldalán, hátraszorítva az orkokat. Odakiáltott párducának, jelezve, hogy hangolják össze harcukat: míg Guenhwyvar tisztán tartotta az egyik oldalt, addig Drizzt támadott tovább a másik irányba.

Innovindil kisvártatva máris egy hurkot lengetett a kezében, lendületet gyűjtve. Majd felbukkant Alkony, és bukórepülésben zúdult alá, átröppenve azon a sziklás gerincen, ahonnan Innovindil és Drizzt először pillantotta meg Pirkadatot. A pegazus viharsebesen érkezett – egy óriás hajította szikla zúgott át a levegőn, hajszállal hibázva el a lószerű jószágot –, majd a fű fölött tizenöt lábbal vízszintes irányt vett fel, és olyan gyorsan suhant el az orkok fölött, hogy az esetlenül utána dobott lándzsák el nem érhették.

A jól idomított pegazus leszegett fejjel repült Innovindil fölé, aki tökéletesen hajította el a lasszót, majd belekapaszkodott a kötélbe, és lábát beledugta a húsz láb hosszú kötél aljára csomózott hurokba. A pegazus azonnal felfelé röppent, és ahogy repülni kezdett, magával vitte az elfet is.

Innovindilbe szúró fájdalom hasított, ahogy áttört a legközelebbi orkok között: az egyik lándzsával elég jól céloztak ahhoz, hogy felhasítsák a derekát. Az elf szerencséjére ez volt az egyetlen fegyver, amelyet rá tudtak emelni, miközben átzúgott az ide-oda botladozó nagydarab alakok között. Majd máris fölöttük járt, és megpördült, miközben Alkony hatalmas szárnyai vadul csapkodtak, hogy sebességet gyűjtsenek, és feljebb repítsék őket.

Innovindil, aki elkábult az ütközésektől és a csípőjére kapott sebtől, annyira még magánál volt, hogy erősen kapaszkodjon, és mászni kezdjen felfelé.

Drizzt túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy kövesse társa ténykedését, és jó párszor összerezzent, amikor kőtömbök süvítettek el fölötte a levegőben. A dühtől űzött drow hirtelen rohamra lendült, áttört az orkok során, és végre elért Pirkadathoz.

A pegazus mellső lábait erősen kipányvázták: Drizzt semmiképpen nem tudta egykönnyen kiszabadítani. És úgy tűnt, hogy számára sincs kiút, mivel az orkok ekkor már teljesen körülvették, vállt vállnak vetve, rés nélküli falat képezve. A drow hallotta, hogy valahol a sorok mögött Guenhwyvar felvonyít fájdalmában: az üvöltés olyan szívbemarkoló volt, hogy azonnal elbocsátotta a párducot.

A sötételf megkerülte Pirkadatot, és megrohamozta az orkok falát, majd irányt váltva visszarohant a pegazushoz. Ez az egész hátborzongatóan ismerősnek tetszett neki, főleg akkor, amikor az orkok kántálni kezdtek:

– Obould! Obould! Obould!

A drow-nak eszébe jutott Tarathiel utolsó harca, eszébe jutott a vadállati harcos, aki megölte elf barátját. Akkor megesküdött, hogy megbosszulja halálát, de minden kétely nélkül tudta, hogy ez most nem az alkalmas hely, és nem az alkalmas idő. Látta, hogy az orkok sorai egy helyen szétválnak, és megpillantotta ellenfelének csontfehér sisakját.

Drizzt ökle elfehéredett, ahogy mohón megszorította szablyáinak markolatát. Mennyire vágyott arra, hogy csodás pengéivel lesújthasson Sokvesszős Obould király koponyájára!

De azt is észrevette, hogy az orkok soraiban sámánok is akadnak: még ha sikerül is Obould fölé kerekednie, miként remélheti, hogy olyan halálos sebet tud okozni neki, amelyet azok nem gyógyítnak meg? Ha sikerül is meghátrálásra kényszerítenie a királyt, nem fog vajon nekirontani az egész ork horda?

Nem akart felnézni, és kinyújtania kezét egyetlen reménye felé, de bíborszínű szeme mégis jó párszor felfelé villant. Észre is vette Innovindilt, aki mintha egy papírsárkány zsinege lenne, éppen akkor tűnt el a fák mögött, és kétely nélkül tudta, hogy amikor ismét felbukkan az elf, akkor már a pegazus hátán fog ülni.

A csontfehér sisak eddigre már az első soroknál járt, a kántálás üteme és hangereje pedig fokozatosan erősödött.

Drizzt oldalra kapta a fejét, mintha csak ideges lenne, de valójában ezzel álcázta felfelé vetett gyors pillantását.

Meg is látta a mozgást, az árnyékot. Kezei ismét megszorították szablyái markolatát: nem akart mást, mint valamelyik remek pengéjét jó mélyen beledöfni Obould mellébe.

Hirtelen megpördült, ráugrott Pirkadat erős hátára, mire a pegazus megrázta magát, és dobogni, meg forogni próbált.

– Meg fogsz ölni, Obould? – kiáltotta a drow, és kihúzta magát a lény hátán állva. Erről a magaslati pontról tisztán látta az ork király fejét és felsőtestét, a hosszúkás szemvédőjű csontsisakot, amelynek áttetsző lencséin megcsillantak az utolsó napsugarak. Látta az ork csodálatos, mindenhol bordázott fekete páncélját, és a lenyűgöző pallost, amelyről Drizzt tudta, hogy az ork király egyetlen gondolattal képes lángra lobbantani.

Látta hát ellenségét, és a sötételfnek el kellett töprengenie azon, vajon le tudná-e győzni Obouldot más körülmények között, mondjuk, ha mindketten semleges terepen állnának, mindenféle szövetséges nélkül.

– Elég hatalmas vagy ahhoz, hogy legyőzz, Obould? – kiáltotta oda mégis dacosan, mivel tudta, hogy most neki kell a középpontban állnia, hogy minden tekintetet magához kell vonzania, és rá kell vennie az ork királyt, ne parancsolja meg alattvalóinak, hogy rohanják le. – Gyere hát! – hetvenkedett a drow, és feldobta a levegőbe egyik szablyáját, majd ügyesen ismét elkapta a markolatánál. – Régóta vágyom már arra, hogy lássam, amint pengéimet vörösre festi fröcskölő véred!

Ekkor az orkok legelső sora is szétvált, szabaddá téve az utat Obould és Drizzt között. A drow-nak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy nagy levegőt vegyen, és rezzenetlenül álljon a pegazus hátán, mert Obould puszta jelenléte bántotta érzékeit: az, ahogy a lény kiegyensúlyozottan és szilárdan haladt, az, hogy ő maga volt a megtestesült rendíthetetlenség, és belemart az a könnyedség, amivel a király úgy forgatta kezében a súlyos kardot, mintha az csak egy elf sétapálcája lenne.

– Szükségem van rád, Pirkadat – hadarta a drow halkan. – Könyörgöm, lökj a magasba, hogy megtaláljam az utat, ami majd ismét elvezet hozzád!

Drizzt felfelé vetett sebes pillantása elárulta, hogy Innovindil és Alkony visszatért, és megkezdték bukórepülésüket, de még nagyon magasan jártak; a kötél alattuk lengedezett.

– De nem most, Obould! – rikoltotta Drizzt, amivel több orkot megriasztott, majd gyorsan hátraszökkent Pirkadat tomporára, és dobbantott egyet a pegazuson.

A teremtmény elértette a jelet, és felfelé lökte hátsóját, Drizzt pedig elrugaszkodott, és a lendületet felhasználva felrúgta magát a levegőbe. Ugrás közben tokjukba lökte szablyáit, és megpördült a levegőben, hogy szembe kerüljön a közeledő kötéllel.

– Majd máskor, Obould! – kiáltotta, amikor keze ráfogott a kötélre, vagy jó húszlábnyira a földtől. – Csak mi ketten, de majd máskor!

Az ork király felbömbölt, mire csatlósai lándzsákat, köveket és fejszéket hajítottak a levegőbe.

De a gyorsan mozgó célpontot most sem tudták eltalálni, Drizzt pedig erősebben kapaszkodott, miközben szél süvített el a füle mellett.

A magasból jól látta az óriásokat, akárcsak a jelek szerint Innovindil és Alkony is, mivel a pegazus elkanyarodott, amikor záporozni kezdtek a sziklák.

A gyorsan sötétedő égen egyre magasabbra emelkedtek, és sikerült megúszniuk a kövek záporát, elérve a gerincet és a biztonságot. Mindenesetre ezután Drizzt és elf társnője újólag kelt tisztelettel tekintett ravasz ellenfelükre.

Odalent a mezőn Obould nézte, ahogy eltűnnek, és legalább annyira mulattatta a dolog, mint amennyire bosszantotta.

Tudta, hogy máskor tényleg sor kerül majd rá, és a legkevésbé sem félt ettől.

Körülötte az orkok ujjongtak és kurjongattak.

Előtte Pirkadat hányta-vetette magát, és nyihogott, de a pegazus gondozói máris rohantak felé, ostorral a kézben, hogy megszelídítsék a jószágot.

Obould rájuk ordított, hogy csökkentse lelkesedésüket.

– Csak nyugodtan és finoman!

Másnap, nem sokkal azt követően, hogy a nap megjelent a keleti láthatáron, a gondozók felkeresték Obouldot.

– A jószág nem sérült meg, istenkirály – nyugtatta meg a főgondozó. – Az állat készen áll a lovaglásra.

Obould, karjában a fülét harapdáló Tsinka Shinrill-lel, rávigyorgott az orkra.

– És ha a bestia megint ledob, levágom a fejed – ígérte meg, mire Tsinka felvihogott.

A gondozó elsápadt és elhátrált.

Obould hagyta, hogy még egy darabig kényelmetlenül izegjen-mozogjon. Az ork királynak nem állt szándékában sem aznap, sem máskor felkeresni a pegazust. Tudta, hogy soha nem lovagolhatna biztonságosan a jószágon, és azt is tudta, hogy a szárnyas lóval soha többé nem csalogathatja magához ellenségeit. Röviden, a pegazusnak már nem vette semmi hasznát... vagyis majdnem.

Az ork királyban ekkor merült fel, hogy az elfogott pegazus talán mégis tehet neki egy utolsó szívességet.

7. fejezet

Ahogy Gruumsh akarja

– Én mondom néked, nem fognak jönni, amíg a trollok délen rohangásznak – mondta Cordio, aki egyre inkább Mithrill Csarnok vezető papjai közé emelkedett, és hangadóvá vált az élethalálharcban.

– Moradin mondja ezt néked, he? – vágott vissza azonnal Bruenor.

– Bah! Ennek semmi köze hozzá – felelte Cordio. – Most a saját fejimet használom, és ennél többre nincs is szükség. Miért vonnák ki a trollokat az alagutakból, ha az orkok velük akarnak megszorongattatni minket? Még az orkok sem lehetnek ennyire ostobák. És ez az Obould okosabbnak tűnik a legtöbbjénél.

Bruenor a papról Cordio betegére, Kérgesüllő Banakra nézett, aki még mindig nem tudott sem járni, sem állni, miután egy ork lándzsa hátba találta az Őrző Völgyét északról övező gerincről való visszavonulás közben.

– Én nem vagyok ebben oly biztos – felelte a bölcs öreg törpe. – A trollok persze bármikor visszatérhetének, és csak találgathatánk, vajon Obould tudja-é, hogy a trollok elmentek. Nincsenek fürkész szemeink odakint, Bruenor király, márpedig szemek nélkül nem építném Mithrill Csarnok biztonságát egy sejtésre.

Bruenor megvakarta bozontos üstökét és megráncigálta vörös szakállát. Szürke szeme Banakról Cordióra vándorolt, majd vissza öreg hadvezérére.

– Jönni fog – döntötte el végül a király. – Obould nem hagyja ennyiben a dolgot. Egyszer már bevette Felbarrt, és semmit nem akar annyira, mint megtenni még egyszer. És tudja, hogy nem juthata el oda, csak akkor, ha Mithrill Csarnokon át megy. Előbb vagy utóbb, de jönni fog.

– Én úgy sejtem, előbb – mondta Banak, mire ő és Bruenor Cordióra néztek.

A törpe pap feltartotta a kezét a megadás jeleként.

– Egész nap elvitatkoznék veletek arról, miként kell bekötözni egy sebet, de a katonai parancsnokok ti vagytok. Cordio csak arra van, hogy feltakarítson utánatok.

– Hát akkor hagyjuk, hogy Obould sámánjai takarítsanak fel – jelentette ki Bruenor.

– A fiúk már most nekiláttak berendezni a felső csarnokokat a védelemre – nyugtatta meg Banak.

– Van egy ötletem, hogy miként adhatánk többletmunkát Obould sámánjainak – közölte a törpe király, és elindult a folyosó felé. Szélesre tárta Banak szobájának ajtaját, majd vigyorogva visszanézett. – Az egész klán adósid, Kérgesüllő Banak. A Mirabarból jöttek pedig úgy néznek reád, mintha félisten lennél.

Banak sztoikusan meredt a királyra, habár sötét szeme sarkában megcsillant valami nedvesség.

Bruenor továbbra is szúrósan meredt a sebesült hadvezérre. Kicsattintotta széles övét, és egyetlen gyors mozdulattal lerántotta. A bőrszíjat ökle köré tekerte, és összecsukta a csatot, azt a vaskos, faragott mithrill kapcsot, amelyét a klán címere, a habzó söröskupa díszített, méghozzá úgy, hogy a címer kerüljön felülre. Bruenor egy pillanatra sem engedte el Banak tekintetét, majd szabad kezével megragadta és kitámasztotta az ajtót, majd erős balhorgot mért rá. A király még kijjebb tárta az ajtót, így Banak és Cordio láthatta keze munkáját: a Harcpörölyök habzó söröskupája belemélyedt a fába.

– Arannyal és ezüsttel töltjük majd ki – ígérte meg Bruenor: ez volt a legnagyobb tisztesség, amit csak Mithrill Csarnok királya adhatott alattvalójának. Az uralkodó ezután bólintott és távozott, behúzva az ajtót maga mögött.

– Azt gondolám, hogy a királyid kedvel téged, Kérgesüllő Banak – jelentette ki Cordio.

Banak hátradőlt, megtámasztva a hátát.

– Vagy azt gondolja, hogy nekem már annyi.

– Ugyan!

– Akkor gyógyíts meg engem, te átokverte bolond! – dörögte Banak.

Cordio kifújta a levegőt, és sokáig hallgatott, majd azt dünnyögte:

– Moradin áldásával, úgy lesz – lehelte alig hallhatóan.

És a pap valóban remélte, hogy Moradin letekint rá, és megadja a szükséges hatalmat, ha máshoz nem is, de legalább ahhoz, hogy enyhítse a lebénult Banak kínjait. Mert egy olyan nagyra becsült és tiszteletreméltó törpe, mint amilyen Banak is volt, nem szenvedhetett el ilyen méltánytalanságot.

Obould szálegyenesen állt a sziklaszirten, és a munkálatokat figyelte. Orkok sürögtek-forogtak mindenfelé az Őrző Völgyében, fegyvereiket élezték, a gyors és zárt harci alakzatokat gyakorolták, de a fontos munkálatok zömét nem az orkok végezték, hanem Gerti óriásai. A király végignézte, ahogy nyugat felől megjelenik több mint egy tucat kolosszus, olyan vastag kötelekkel vonszolva egy hatalmas farönköt, mint egy ork törzse. Más óriások a lezárt nyugati kapu melletti falnál ügyködtek, a törmeléket hordták el, és szemügyre vették a bejárat felett a hegyet. Megint mások a kapu mindkét oldalán felállított magas tornyoknál farönköket kötöttek össze és kalapáltak egybe, míg egy harmadik torony több mint száz láb magasra emelkedett, és egyenesen szemtől szemben nyújtózott az ég felé a Harcpöröly Klán megvasalt nyugati kapujával.

Obould tekintete végigsiklott a bejárat fölötti hegyen, ahol számos felderítője sietett ide-oda a kövek között. A király a legfontosabbnak a meglepetés sikerét tekintette. Nem akarta, hogy akár egyetlen törpe is kikukucskáljon és megtekintse az előkészületeket. Tsinka és a többi sámán biztosították afelől, hogy a törpék nem számítanak majd a támadásra. Úgy számoltak, hogy a szakállas népet délen lekötik Proffitt trolljai, és éppen úgy, ahogy évekkel ezelőtt Felbarr Citadellájánál, az itteni törpék is túlságosan megbíznak majd megvasalt kapujuk erejében.

Az ork uralkodó lefelé indult a sziklás lejtőn, amikor megpillantotta Gertit néhány fajtársa gyűrűjében, amint egy magas faasztalon kiterített pergamen fölé hajol. Az óriásnő a pergamenről a tornyokon folyó munkálatokra pillantott, majd onnan a völgyben vonszolt hatalmas fatörzsre, és elvigyorodott. A mellette álló óriás rábökött a lapra, és bólintott.

Obould tudta, hogy értenek a dologhoz, így minden lépése egyre magabiztosabb lett.

– Hatalmas kapu – mondta Gertinek, amikor odaért. Az óriásnő vetett rá egy pillantást, ami valahol félúton helyezkedett el a hitetlenkedés és az undor között.

– Amit egy törpe építeni tud, azt egy óriás le tud rontani – felelte.

– Hamarosan meglátjuk – felelte az ork király, majd mélyen és tisztelettudóan meghajolt. Közelebb lépett a nőhöz, mire a Gerti mellett álló óriások kicsit eltávolodtak, hogy többé-kevésbé négyszemközt beszélhessenek.

– Alattvalóid milyen mélyen hatolnak majd be Mithrill Csarnokba? – tudakolta Obould.

– Mithrill Csarnokba? – kaffantotta a nő. – Termetünket nem azokhoz a mocskos, zsúfolt alagutakhoz szabták, Obould.

– Amit hallottam, az alapján az előcsarnok mennyezete jó magasan van.

– Megmondtam, hogy bedöntjük a főkaput, és ez így is lesz. Amint a bejárat bedől, orkjaid beronthatnak Bruenor király gyilkos barlangjaiba.

– Úgy hírlik, Mithrill Csarnoknak rengeteg kincse van.

– Olyan kincsek, amelyeket már megszolgáltam.

Obould ismét meghajolt, de ezúttal nem olyan mélyen, és nem annyira tisztelettudóan.

– Az óriásaid nagy segítséget nyújtanak majd harcosaimnak az előcsarnokban. Gondoskodnak róla, hogy megvethessük a lábunk. És akkor a harcosaim sűrű füstként törhetnek végig az alagutakon, szétkergetve a törpéket.

Gerti alattomos mosolya elárulta, hogy ő ebben egyáltalán nem bízik ennyire.

– Utána pedig te és fajtársaid elindulhatnak a Surbrinhoz, ahogy megegyeztünk – mondta Obould.

– Akkor indulok a Surbrinhoz, amikor majd én úgy döntök – vágott vissza Gerti. – De az is lehet, hogy nem megyek. Vagy éppen visszatérek Hófehérbe, vagy elindulok Ezüstholdba, ha arra érzek kedvet, hogy bevegyem Lady Alustriel városát. Nem köt megegyezés Obouldhoz.

– Nem vagyunk ellenségek, Orelsdottr úrhölgy.

– Ez maradjon is így, a saját érdekedben.

Obould véreres sárga szeme csak egy villanásra szűkült össze, felfedve az óriásnő előtt a benne fortyogó haragot.

– Szeretném, ha az óriásaid az első sorokban küzdenének az előcsarnokban – kérte az ork király.

– Hát persze, hogy szeretnéd. Egyetlen harcosod sem ér fel velük erőben vagy ügyességben.

– Nem ingyen kérném.

– Mithrill Csarnok kincseit kínálod nekem? – kérdezte Gerti. – A Harcpörölyök királyának fejét, akiről már egyszer azt állítottad, hogy meghalt?

– A pegazust – bukott ki Obouldból, és egy pillanatra látta a Gerti kék szemében felvillanó, árulkodó meghökkenést.

– Mi van vele?

– Nem vagyok olyan ostoba, hogy megpróbáljak lovagolni rajta, mivel az a ló nem egy buta teremtmény, hanem annak az elfnek a hű barátja, akivel végeztem – vallotta be a király. – Persze megehetném, de hát nem tehetném meg ezt akármelyik lóval? Szerinted viszont a pegazus gyönyörűséges lény, nem igaz, Orelsdottr úrhölgy? Hófehérhez illő trófea, igaz-e?

– Ha viszont semmi hasznát nem látod...

– Ezt nem mondtam – szakította félbe Obould.

– Veszélyes játékot űzöl.

– Az ajánlatom becsületes. Küldd az óriásaidat az orkjaim mellé, hogy együtt zúzzák szét Mithrill Csarnok első védelmi vonalát. Amint beszorítottuk a törpéket a szűkebb alagutakba, hagyd rám a járatokat, te pedig menj utadra, a Surbrinhoz, vagy ahova tetszik. És magaddal viheted a szárnyas lovat is.

Gerti dacos testtartást vett fel, de a szemében izzó szikra elárulta, hogy érdekli az ajánlat.

– Sóvárogsz arra a lényre – jelentette ki Obould nyíltan.

– Nem annyira, mint ahogy azt te hiszed.

– De az óriásaid az orkjaim oldalán rohamoznak majd.

– De csak azért, mert szívesen öldösnek törpéket.

Obould ismét mélyen meghajolt, és ennyiben hagyta a dolgot. Valójában fikarcnyit sem törődött azzal, hogy Gerti miért küldi be csapatait – amíg így tesz.

– Hi-hi-hi.

Iván önkéntelenül is elmosolyodott, látva fivére törhetetlen vidámságát. Pikel körbeszökdécselte Mithrill Csarnok felső nyugati barlangjait, leginkább Nanfoodle nyomában járva. Bruenor király közvetlenül azután kereste fel a párost, hogy beszélt Cordióval és Banakkal. Az uralkodó, aki meg volt róla győződve, hogy az orkok megpróbálnak betörni a Csarnokba, megbízta a két, szokványostól elütő alakot – a törpe dú-dadot, ahogy Pikel magát hívta, és a gnóm alkimistát –, hogy segítsenek a behatolókra váró szokatlan és kellemetlen meglepetések előkészítésében. Nanfoodle természetesen azonnal munkába állította Mithrill csarnok legjobb sörfőzőit, hogy különféle robbanásveszélyes folyadékokat kotyvasszanak. A valaha látott legritkább és legdrágább összetevőket kádakba és bögrékbe töltötték. Bruenor utasítására Nanfoodle csapatától semmit nem lehetett megtagadni.

Iván a páros mögött haladt, óvatosan és vigyázva cipelve egy rocskányi áttetsző folyadékot. Mindent megtett, hogy a robbanékony anyag ne loccsanjon ki, mivel a sajtárban ugyanaz az anyag hullámzott, mint amit kézi számszeríja vesszőire erősített apró fioláiban tárolt. Általában csak „robbanóolaj”-nak hívták: az egzotikus varázsfőzet a becsapódás hatására robbant fel. Iván számszeríjának vesszőit úgy tervezték meg, hogy becsapódáskor széttörjenek, összepréselve a tárolórekeszt és a fiolát, a robbanás révén pedig a vessző hegye bármilyen akadályt képes volt átütni. Figyelembe véve, hogy ehhez a művelethez mindössze elegendő volt néhány csepp robbanóolaj, a törpe el sem tudta képzelni, hogy az eszes Nanfoodle mihez akar kezdeni ekkora mennyiséggel ebből a hatékony keverékből.

– Pontosan oda – utasított Nanfoodle két másik törpét, akiket a keze alá adtak. A nyugati előcsarnok lapos falára bökött, a kapu mellé, amelyen át a felső szint főfolyóira lehetett kijutni. Intett Ivánnak, hogy vigye oda a rocskát is, amit a törpe meg is tett, fivére, Pikel töretlen „hi-hi-hi”-je közepette.

– Lennél olyan kedves, és megérdeklődnéd Gyertyástól, hogy miként halad a munkával? – kérte meg ezután Nanfoodle Ivánt, utalva a hunyorgó, vézna törpére, akit Viaszujjú Bedhongee-nak hívtak, de csak Gyertyásnak becéztek, utalva családja hagyományos foglalkozására.

Iván óvatosan lehelyezte a sajtárt a fal mellett a padlóra, majd ránézett a két másik segítőre, akik ecsetekkel felszerelkezve érkeztek.

– Rendben, megyek – nézett vissza a gnómra. – De csak azért, mert jó messzire akarok lenni innen, amikor valamelyik tökfilkó felrúgja a rocskát.

– Bumm! – közölte Pikel.

– Egen, bumm, te pediglen a felét sem tudád – mondta Iván, és elindult.

– Mekkora is volt a méret? – kérdezte meg tőle Nanfoodle, mielőtt két lépést tehetett volna.

– Amit Gyertyás mért? Két törpe egymás mellett és kettő egymás nyakában állva – felelte Iván, ami öt láb széleset és nyolc láb magasat jelentett.

Látta, hogy Nanfoodle int az ecsetekkel felszerelt törpéknek.

– Átokverte gnóm – dünnyögte, és elhagyta a barlangot. Éppen csak kiért a folyosóra, amikor meghallotta az alkimista magyarázó hangját.

– Bombácskák, Pikel. Idebent nem lesz nagy robbanás... legalábbis nem olyan, mint kint volt.

– Bumm? – tudakolta a fivére.

Iván behunyta a szenét, és megcsóválta a fejét, majd gyors léptekkel megiramodott, mert előrelátóan úgy vélte, jobb, ha minél messzebb kerül Nanfoodle-tól. Akárcsak a legtöbb törpe, Iván is elismeréssel adózott az okos ostromgépeknek. A Harcpörölyök oldalvetős katapultja és a „prés”, vagyis az a görgős kordé, amely kilapította és szétzúzta az ellenfeleket, különösen lenyűgözték. Ám Nanfoodle ténykedése bántotta Iván gyakorlatias törpe érzékét. Odakint, a gerincért vívott csatában a gnóm a föld alatt összegyűlt sújtóléget vezette fel a déróriások által tartott gerincre, hogy azután az egész hegynyerget cafatokra robbantsa.

Ivánban ekkor ötlött fel, hogy bár az alkimista munkája segíthet biztonságossá tenni Mithrill Csarnokot, egyben elképzelhető az is, hogy menetközben elpusztítja az egész barlangrendszert.

– Ez nem a te dolgod – zsörtölődött magában a törpe. – Te harcos valál, nem pedig hadvezér.

Háta mögött felcsapott fivére nevetése. Iván nagyon jól tudta, hogy ez a nevetés általában nem vezet jóra. Gondolataiba belopakodott az ezer láb magasra szökő lángnyelv és a hegygerinc darabjainak levegőbe repülő képe.

– Nem pedig hadvezér – dünnyögte újfent, és megrázta a fejét.

– Remek munkát végzél, Bendőkorgi – szólalt meg Bruenor.

Regis összerezzent a váratlanul felcsattanó hangra, és kisebbfajta koromlavinát zúdított le a barátjára, aki közvetlen a nyomában kapaszkodott felfelé a szűk kürtőben. Bruenor morgott és köhécselt, de nyíltan nem zúgolódott.

– Biztos vagy benne, hogy ezen kijutunk? – kérdezte Regis két köhögőroham közepette.

– Enmagam használtam, amikor itthagyátok engem a büdös duergarokkal – nyugtatta meg Bruenor. – És nekem sem voltak mászóeszközeim! Ráadásul csatától elgyengült testim tele volt sebekkel! És...

Még jó darabig folytatta a panaszkodást, de Regis elengedte a füle mellett. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy alatta ott van a fecsegő és szószátyár Bruenor, ami világosan emlékeztette arra, hogy otthon van. Ettől azonban még nem lett könnyebb a mászás, főleg, hogy Regis karja még mindig sajgott. A farkas, amely belemart, egészen a csontjába mélyesztette fogait, és bár már több tíznap eltelt azóta, Cordio és Stumpet pedig gyógyító varázslatokat mondott rá, attól Regis még mindig csak egy megviselt félszerzet maradt.

Tudta viszont azt is, micsoda megtiszteltetés, hogy Bruenor őt kérte meg, másszon elől a kürtőben, így nem állt szándékában lassítani. A törpe zsörtölődése verte visszhang alapján tájékozódva felnyúlt, ujjait a nyers kő mélyedésébe dugta, és újabb lábnyit húzta magát felfelé. Újra és újra megismételte a műveletet, hosszú perceken át fel sem pillantva.

Amikor végre hátrahajtotta a fejét, megpillantotta odafent a halványan derengő éjszakai eget, alig húszlábnyira maga fölött.

Regis mosolya azonban szinte elhalt, amikor arra gondolt, hogy akár egy ork őrszem is lehet ott, aki arra készül, hogy a fejébe döfjön a lándzsájával. A félszerzet megdermedt, és jó darabig nem moccant.

Valaki megpöccintette a talpát, Regis pedig kényszerítte magát, hogy lefelé nézzen, bele Bruenor szemébe... ami úgy tűnt, fehérebb lett, főleg a törpe arcát teljesen elfeketítő korom miatt. A király széles mozdulatokkal intett a félszerzetnek, hogy másszon tovább.

Regis kifújta a levegőt, hogy lehiggadjon, és tekintete lassan a csillagfényes ég felé fordult. Majd hirtelen kelt fürgeséggel, egyik kezével a másik fölé kapaszkodva felfelé tört, és addig nem lassított, amíg el nem érte a vasrácsot, ahonnan egy rúd hiányzott – még abból az időből, amikor évekkel ezelőtt Bruenor felmászott itt. A félszerzet elszántan morrant egyet, bátorságot merített abból a hőstettből, ahogy törpe barátja elmenekült a duergarok elől, és gyorsan felfelé nyomakodott, addig meg sem állva, míg a felsőteste ki nem emelkedett a kürtőből. Akkor megtorpant, félig kint, félig bent, és lehunyta a szemét, várva a gyilkos csapást.

Az egyetlen hangot a magas hegyek között süvítő szél nyöszörgése és az időnként lentről felhallatszó, Bruenor keltette zörej adta.

Regis feltornászta magát, kimászott, és térdre ereszkedett, majd körbenézett.

Káprázatos, kilátás tárult elé a Negyedik-csúcsnak nevezett hegytetőről. A szél dermesztően hideg volt, és hó borította a vidéket, leszámítva a kürtő közvetlen környékét, ahol a meleg levegő még mindig felfelé áramlott a hatalmas Alsóváros törpe kohóiból.

Regis felállt, szeme megigézve meredt a körülötte elterülő panorámára. Nyugat felé, az Őrző Völgye irányába nézett, ahol Obould hatalmas seregének ezernyi tábortüze égett. A félszerzet megfordult, és felmérte az alatta elterülő keleti oldalt, a Surbrin nagy folyamának sötéten kígyózó vonalát és a nyugati parton látszódó tüzeket.

– Moradinra, Bendőkorgi! – dörmögte Bruenor, amikor végre sikerült kijutnia a hasadékból, és ő is felállt, hogy szemügyre vegye az elétáruló képet, a tábortüzeket, amelyeket az Ezüst Gyepük jóindulatú népei ellen induló seregek gyújtottak. – Egész éltemben nem láttam még ekkora ellenséges csűrhet.

– Van még remény? – kérdezte Regis.

– Bah! – horkant fel a kemény öreg király. – Mind csak ork! A törpéim tíz az egyhez öldösik majd őket!

– Lehet, hogy ennél is többre lenne szükség – felelte a félszerzet, de bölcsen csak az orra alatt motyogott, nehogy a barátja meghallja.

– Nos, ha jönnek, akkor nyugatról fognak jönni – jelentette ki Bruenor, mivel a környéken egyértelműen itt tömörült össze az ellenség főereje.

Regis odalépett mellé, de nem mondott semmit. Maradt még egy órájuk az indulásig, a pirkadat első fényéig. Nem mehettek túl messzire, mivel szükségük volt a kürtőből felszálló melegre ahhoz, hogy kibírják a dermesztő hideget, hiszen a szűk kürtőben való mászáshoz nem vehettek fel túl sok réteg ruhát.

Így hát vártak, egymás mellett állva, türelmesen. Mindketten tudták, mi forog kockán, és a szél harapása csekély ár volt ezért cserébe.

De nemsokára felhangzott az első vonyítás: először csak egyetlen farkas volt, majd mindenfelől válasz érkezett rá.

– Mennünk kell – szólalt meg később Regis, amikor a kórusban felcsapó vonyítás percről percre hangosabbnak tetszett.

Bruenor mintha kőből lett volna. Csak annyira moccant meg, hogy visszapillantson kelet felé.

– Gyerünk már, gyerünk! – nógatta a törpe az eget, a hajnal fényét csalogatva.

– Bruenor, egyre közelednek!

– Mássz be a lyukba! – parancsolta a törpe.

Regis megrángatta a karját, de a király nem moccant.

– Még a fejszéd sincs nálad.

– Ne légyenek kétségid, rögvest megyek utánad, de látni akarom Obould seregét nappal is.

Vonyítás szabdalta szét a sötétséget, de olyan közel, hogy Regis szinte érezte arcán a farkas forró leheletét. Karja pusztán az emléktől sajogni kezdett, és nem vágyott rá, hogy ismét szembekerüljön az állat csillogó fehér agyaraival. Még erősebben ráncigálta Bruenor karját, és amikor a törpe félig elfordult, mintha a kürtő felé lépne, a félszerzet hasra vetette magát, és becsúszott a lyukba.

– Gyerünk már! – ösztökélte Bruenor a hajnalt, majd megfordult és hunyorogva nyugat felé nézett.

Valamivel világosabb lett, de Bruenor még mindig nagyon keveset látott a sötét völgyből. A szemét meresztgette és Moradinhoz fohászkodott, de végre sikerült kivennie valamit, ami két nagy obeliszkre hasonlított.

A törpe megvakarta a szakállát. Vajon az orkok szobrokat építenek? Vagy őrtornyokat?

Bruenor a közelben meghallotta a kutyaszerű teremtmény puha lépteit, de még mindig a völgyre meredt, előrehajolva, miközben felkapott egy kődarabot, és a zaj irányába hajította.

– Gyere hát, te ostoba kölyök! Még az a szerencséd, hogy a kutyahúst nem igazán kedvelém!

– Bruenor! – kiáltott ki Regis a kürtőből. – Mit csinálsz?

– Annyi szent, hogy nem futok el néhány ványadt farkas elől!

– Bruenor...

– Bah! – horkantotta a törpe. Belerúgott a hóba, majd megfordult, és elindult a kürtő felé, Regis nagy megkönnyebbülésére. A törpe azonban megtorpant, ismét visszafordult, és a magas, sötét formákra szegezte tekintetét.

– Tornyok – dörmögte, és megrázta bozontos üstökét. Beleugrott a lyukba, és megkapaszkodott a rácsban, nehogy leessen. És akkor megértette.

– Tornyok? – Újra felhúzta magát, és oldalról mozgást vett észre: alig tíz lépésre egy farkas szeme csillant meg. – Ó, ti ravaszdi disznópofájúak!

Ezzel Bruenor eltűnt.

Egész úton nógatta Regist, hogy siessen lefelé, mert ráébredt, hogy imádott Mithrill Csarnoka nagyobb veszélyben forog, mint ahogy azt valaha is képzelte. Eddig azon töprengett, hogy vajon Obould az alsó alagutak felől próbál-e majd közelíteni vagy talán maga ásat egyet, netán megpróbálja betörni a nagykaput.

– Tornyok... – dörmögte egész úton lefelé menet, mert már tudta a választ.

Másnap reggel egy fa jelent meg a Negyedik-csúcsnak nevezett hegyen: nem igazi fa volt persze, hanem egy törpe, akit fának álcázott a furcsa Tömbváll Pikel druida mágiája. Hamarosan megjelent egy második fa is, lejjebb, a hegy nyugati lejtőjén, majd még odább egy harmadik is. Az „új hajtások” sora pedig csak nyúlt tovább, törpe törpe után, míg a legutolsó fa el nem érte az a pontot, ahol jól lehetett látni az Őrző Völgyében folyó sürgés-forgást.

Amikor a jelentések kezdtek visszaszivárogni Mithrill Csarnokba arról, hogy az óriási tornyok, és az obeliszkek közé felfüggeszthető és meglendíthető rémséges faltörő kos már majdnem készen van, a Csarnokban a munkálatok őrületes sebességgel folytatódtak.

A törpe barlangrendszer nyugati felében a hatalmas, ovális előcsarnokra két erkély nézett. Mindkettőhöz alagutak vezettek, amelyek a barlangrendszer mélyében fekvő alagutakkal kapcsolódtak össze, és mindkettő kiváló hely volt az íjászoknak és a kalapácsvetőknek. Az egyik erkély nyugati oldalánál a törpék egy titkos kamrát építettek, ahol egyetlen törpe fért el. Ennek a tetejéről ugyanolyan fémcső nyúlt ki, mint amilyeneket Nanfoodle használt, hogy a sújtóléget eljutassa az északi gerincre: az egymásba illeszkedő csöveket szilárdan a mennyezethez rögzítették és a hatalmas barlang közepéig vezették. Ezután egy vaskos kötelet húztak át a csöveken, rákötötték a titkos kamrában egy csörlőre, majd kilógatták a csövek túloldalán, középtájon, közel a padlóhoz, jó harminc-negyven láb hosszan.

A barlangban mindenfelé törpék építették ki a védelmi állásokat: alacsony falakat, amelyek feltartják majd a támadókat, és amelyek lehetővé teszik, hogy visszavonulhassanak a keleti főfolyosóba. Ezeket a kiszögelléseket úgy építették meg, hogy egy síkban legyenek a fent futó párkányokkal. A csapatok folyamatosan gyakoroltak, méghozzá nem más, mint Kérgesüllő Banak figyelő tekintete előtt, és a lenti harcra kijelölt törpék nagyon is jól tudták, hogy nagy valószínűséggel az erkélyeken küzdő társaik jelentik majd az egyetlen esélyt arra, hogy élve kijussanak a barlangból. A szorgalmas Harcpörölyök az ellenség feltartóztatása érdekében sok száz vassulymot szórtak szét közvetlenül a nagykapu előtt: akadtak köztük külön erre a célra készült darabok, de csupán éles fémszilánkok is, az Alsóváros kohóiból kikerült hulladékanyag.

De nem csak a tervezett csatatéren folyt ilyen lázas munka. A kohók izzottak, a sörfőző üstöket folyamatosan hatalmas kanalakkal kevergették, a köszörűkövek sivítottak, a kovácsok kalapácsai szüntelenül duhogtak, és számos fazekaskorong pörgött, pörgött, egyre csak pörgött.

Az erőfeszítéseket megkoronázó pillanat egy délután érkezett el, amikor a törpék egyik csapata egy nagy, többrétegű, kör alakú tálat cipelt be a barlangüregbe. A több mint tizenöt láb átmérőjű szerkezet fémből készült, lemezek osztották fel több szintre, amelyeket középen egy rúddal kapcsoltak össze, ami alig néhány lábnyira emelkedett ki a tálból, és egy vaskos fűzőkarikában végződött. A törpék ezen a lyukon át kötötték rá a fentről himbálózó kötélre.

Nanfoodle idegesen többször is ellenőrizte a központi rúd kioldó mechanizmusát. A feszítőerőnek megfelelőnek kellett lennie: a mechanizmus nem lehetett túl gyenge, mert akkor a tálban levő anyag puszta súlya aktiválja, de nem lehetett túl erős sem, mert akkor nem fogja elengedni a tálat. Ő és Tömbváll Iván több mint tucatszor ellenőrizték a számításokat, és bizakodtak.

Bizakodtak.

Amikor Nanfoodle körülnézett a kíváncsiskodó törpéken, rájött, hogy milyen sok minden forog kockán, és ettől apró térde valósággal megrogyott.

– Működni fog – nyugtatta Iván, majd a törpe odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Ezután finoman vállon ragadta a gnómot, és odébb tessékelte, majd intett a mögöttük álló segédeknek, akik egy porcelángömbökkel megrakott kordét toltak oda nagyon óvatosan.

A törpék pedig nekiláttak, hogy a törékeny gömböket bepakolják a szerkezetbe, a különféle vajatokba, amelyek mindegyike különféle szögekben álló peremben végződött.

Amikor ezzel végeztek, az egyik fenti törpe előretolta a csörlőkart a titkos kamrában, mire a szerkezet elkezdett felemelkedni a földről: a csörlő lassan és egyenletesen tekerte fel a kötelet. Más törpék felmásztak a tál mellett felállított létrákra – a szerkezet emelkedés közben lassan forgott.

– Hozzatok egy létrát és egyengessétek el a szélét! – rendelkezett Iván, amikor a korong elfoglalta helyét, nem messze a mennyezettől: a tál alját úgy festették meg, hogy úgy nézzen ki, mintha a mennyezet része lenne, és amint a helyére került, már lehetett látni, hol van még szükség kisebb-nagyobb javításokra.

– Működni fog – mondta a sárga szakállú Tömbváll fivér Nanfoodle-nak, aki idegesen bámult felfelé.

A gnóm Ivánra nézett, és kipréselt magából egy halvány mosolyt.

A párkányon Bruenor, Regis, Catti-brie és Wulfgar a reménykedés és a hamisítatlan rémület keverékével figyelte a munkálatokat. A két ember már szemtanúja volt Nanfoodle egyik meglepetésének, és mindketten úgy vélték, hogy az az egy alkalom éppen elég volt ahhoz, hogy tápot adjon az egy életre elegendő fantasztikus meséknek.

– Nem tetszik nékem a döntésid – fordult a király a félszerzethez. – De becsülöm a szándékod, és egyre jobban és jobban tisztellek, apróság.

– Nekem sincs ínyemre a saját döntésem – vallotta be Regis. -De nem vagyok harcos, így viszont segíthetek.

– És hogy fogsz kijutni onnan, ha nem tudjuk visszafoglalni a csarnokot? – tudakolta Catti-brie.

– Más lenne a kérdés, ha egy törpe vállalna el a feladatot? – kérdezett vissza a félszerzet.

Cattie-brie elgondolkodott egy pillanatra, majd így szólt:

– Talán elkaphatnánk egy orkot és rávehetnénk, hogy oldja ki a pecket.

– Aha, biztos sikerülne – felelte Bruenor, de a szarkasztikus megjegyzés dacára mindnyájan felfigyeltek arra, hogy megremeg a hangja, és ez világosan jelezte, hogy ő is tisztában van vele, akárcsak a többiek, hogy talán most látja utoljára élve félszerzet barátját.

Viszont ha kudarcot vallanak, valószínűleg mind meghalnak.

– Azt akarom, hogy ti ketten a másik párkányon legyetek – fordult Bruenor két embergyermekéhez. – Közvetlenül a menekülőfolyosó mellett.

– Én inkább arra gondoltam, hogy odalent harcolok – mondta Wulfgar.

– A falak túl alacsonyak néked, és remek célpont lennél ellenséginknek, hiszen kétszer olyan magas vagy, mint egy törpe – felelte a király. – Nem, te a párkányon harcolsz majd. Ott küzdtök mindketten, mivel ott lesztek a leghatékonyabbak. A lövésiteket és dobástokat tartogassátok az óriásokra, ha megérkeznek, és maradjatok a menekülőalagútban.

– Hogy mi legyünk azok, akik elsőnek menekülünk? – tudakolta Catti-brie.

– Egen – ismerte el a törpe. – Elsőként kell indulnotok, hogy ne dugaszoljátok el a járatot fajtársim elől.

– És mi lenne, ha inkább mi lennénk az utolsók? – érdeklődött Wulfgar, és rákacsintott Catti-brie-re.

– Nem, ti mentek először, méghozzá korán, és erről ennyit – közölte Bruenor. – Az alagút közelében kell maradnotok, és mielőbb el kell tűnnötök szem elől a járatban, mert nem tudtok olyan mélyre hajolni, mint a legényim odafent. És most elég legyen a vitából, inkább a taktikátok beszéljétek meg!

A törpe Regishez fordult.

– Van elegendő vized és ennivalód?

– Volt ilyen valamikor? – kérdezte Catti-brie. Regis szélesen elvigyorodott, és felemelte gödröcskés arcát, majd megveregette dudorodó hátizsákját.

– Ma kell meglennie – felelte Bruenor. – De várhatunk véle még egy kicsit.

– Jól vagyok, és készen állok.

– Tudád, mi a jel?

A félszerzet bólintott.

Bruenor vállon veregette, és odébb lépett, de még rávigyorgott barátjára, és tehetetlenül megvonta a vállát, Regis pedig belépett a titkos kamrába, behúzta maga mögött a kőből faragott ajtót, és elreteszelte belülről. Azonnal két törpe lépett a csukott bejárathoz, és nekiláttak, hogy agyaggal és apró kövekkel elegyengessék a széleit, teljesen lezárva azt. Az ajtó annyira tökéletesen beleolvadt környezetébe, hogy még egy képzett elf is csak nehezen vette volna észre: még úgy is, ha megmondják neki, pontosan hol van.

– Te persze odalent leszel? – kérdezte Catti-brie Bruenortól.

– Az én helyem ott van a sűrűjében. – A törpe látta, hogy fogadott lánya a homlokát ráncolja, így még hozzáfűzte. – Ha esetleg van hozzá kedved, időnként az íjaddal megtisztíthatod az utat, ha azt látád, hogy túl sok ork figyelmét vonom enmagamra.

Ettől felragyogott a lány arca, mert arra emlékeztetette, hogy legyenek bár fent a párkányon vagy odalent, mindig együtt vannak.

– Megfizettetünk velük minden egyes hüvelyknyi előrehaladást – tudatta Bruenor alárendeltjeivel, amikor a kürtőkön át híre jött, hogy az Őrző Völgyében felállított tornyok elkészültek, és odakint hosszú köteleket feszítenek ki. Beletelt egy időbe, mire az üzenet a törpe „fasoron” és a kéményeken át lejutott az Alsóvárosba, majd a folyosókon vissza az előcsarnokba, így alig hagyták el Bruenor ajkát ezek a szavak, a nagy vaskapu máris hatalmasat döndült. Az egész barlangüreg megrázkódott az iszonytató erejű ütéstől, és jó néhány törpe megtántorodott.

A kapuhoz legközelebb állók azonnal odarohantak, hogy megnézzék, milyen károk keletkeztek, és mint kiderült, ettől az egyetlen ütésről máris repedések jelentek meg a hatalmas szárnyakat tartó kőben.

– Nem bír ki sokat! – kiáltott hátra a kapuhoz legközelebb levő mérnök.

Ő és csapata gyorsan visszavonult, várva a következő döndülést... ami még jobban megremegtette a termet. Az ajtó megrepedt a hatalmas súly alatt, és jó pár szempár meredt idegesen a mennyezetre, ahol a törékeny, tál alakú szerkezet himbálózott.

– Ki fogja bírni! – kiáltotta Bruenor a törpék első sorának közepéből, a terem túloldalán, a kapuval szemközt. – Ne nézzetek fel! Az ellenségeink egy-két csapás múlva berontanak!

– Te lány! – kiáltott fel Catti-brie-nek. – Célozd meg a kapu középvonalát, és ha az kinyílik, és bedugja rajt' egy ork az ocsmány fejét, terítsd le! Ez mindannyiótoknak szól!

A hatalmas faltörő kos ismét meglendült, nekicsapódott a vasalásnak, a kapu pedig ismét megreccsent, és ezúttal egy akkora rés jelent meg rajta, amelyen ha egy óriás nem is, de egy ork már átfért volna. Ahogy azt Bruenor előre látta, az ellenség kurjongatva, ordibálva rohanta meg a kaput, és vetette neki magát. Egyikük megpróbált átfurakodni a résen, de a nyilak és a számszeríjvesszők zápora azonnal a földre küldte.

A hasadék mögött az orkok nekiláttak benyomni és a földre dönteni a kaput, és harcra éhesen tömörültek össze a repedés körül.

Újabb nyíl- és számszeríjvesszők fogadták őket, köztük egy ezüst csíkot húzó nyíl is, amelyik felnyársalta a legelső lényt, és mögötte még néhányat: ettől a nyomás egy pillanatra enyhült.

Majd a faltörő kos ismét meglendült, a jobb oldali kapuszárny pedig leszakadt óriási felső zsanérjáról, és befelé lendült recsegve-ropogva, ahogy az alsó fémtartópánt elcsavarodott. Kődarabok hulltak a magasból, összelapítva az orkok első sorát, de ez szinte le sem lassította az őket követő áradatot.

Orkok özönlöttek be a terembe, mire a törpék felbömböltek és felkészültek a rohamra. A törött kapuszárny kicsavarodott, és kifelé a földre dőlt, számos balszerencsés orkot összezúzva, és ezzel lassítva a rohamot. A magasból lövedékek záporoztak. Egy súlyos harci kalapács pörögve zúgott végig a levegőn, és csapódott be, széthasítva az egyik ork koponyáját. Amikor a roham elérte a legközelebbi frissen felhúzott falat, törpék ugrottak fel mogulé, célra emelték nyílpuskáikat, és belelőttek a rohamozó sorokba. Ezután félredobták a számszeríjakat, hosszú lándzsákat kaptak elő, és nekiszegezték azokat a támadóknak. A legelöl dübörgő orkok, akiket a mögöttük jövők hullámai toltak előre, még csak kísérletet sem tehettek, hogy lelassítsanak vagy kitérjenek.

Ezután Banak jól képzett katonái egyszerre engedték el a lándzsákat, és rántották elő zúzó-vágó fegyvereiket. Kardok, fejszék és kalapácsok csapkodtak vadul, ahogy az orkok rohama elérte a törpéket. Fentről koncentrált nyílzápor söpörte el az ellenség második sorát, így a törpék visszavonulhattak a második fal mögé.

Ugyanez a jelenetsor ismétlődött meg minden tízlábnyi szakaszon, faltól falig, vissza egészen addig, ahol Bruenor állt.

– Wulfgar! Catti-brie! – kiáltott fel Bruenor, amikor az eddigieknél nagyobb termetű alak jelent meg a törött kapunál. Alig fejezte be a mondatát, fogadott lányának Taulmariljából mágikus nyílvessző suhant elő az óriás behemót alakja felé, közvetlen a nyomában egy pörgő harci kalapáccsal.

Az orkok közben bevették a második falat, ahol még többen estek el.

De a szörnyek megállás nélkül rohamoztak tovább.

Regis összegömbölyödött, és bedugta fülét, hogy ne hallja a köveken visszaverődő sikolyokat és üvöltéseket. Számos csatát látott már – saját meglátása szerint túl sokat is –, és jól ismerte ezeket a rémes zajokat, amelyek mindig egyformák voltak. Legyen szó akár a Calimport utcáin dúló küzdelmekről, akár a Jeges Szelek Völgyében látott vad csatákról – vívják azt akár a tundrái barbárok vagy a goblinfélék ellen – vagy a Mithrill Csarnok irigyelt tárnáinak visszahódításáért és megtartásáért dúló ütközetekről, ezek a zajok újra és újra megrohanták. Mit sem számított, hogy a sikolyok orkoktól, törpéktől vagy óriásoktól származnak-e. Egyformán hasítottak a levegőibe, és az éles hangú rikoltásokban a halálfájdalom lüktetett.

A félszerzet örült, hogy a titkos kamrában lehet, ahol nem kell látnia a patakzó vért és a megtört testeket. Erőt merített abból, hogy fontos szerepet játszik a törpék tervének sikerében, hogy jelentősen hozzájárul ahhoz.

Ahogy telt-múlt az idő, úgy szerette volna ezeket a gondolatokat kiverni a fejéből, úgy szeretett volna minden gondolatot kiverni a fejéből, és nem vágyott másra, csak hogy ott ülhessen a lezárt kamra szinte teljes sötétjében. Lehunyta a szemét, bedugta a fülét, és azt kívánta, bárcsak ez az egész tőle messze, nagyon messze zajlana.

– Óriás! – szólt oda Wulfgar Catti-brie-nek, aki mellette térdelt az erkélyen. Alig mondta ezt ki, a hatalmas alak belépett a kidőlt kapuszárny melletti világosabb helyre, és elindult befelé, maga előtt hajtva az orkokat. Wulfgar a hadistennek címzett bömböléssel a válla mögé lendítette harci kalapácsát, majd másik kezével is ráfogott, pontosan a gerince mögé igazítva a pörölyt.

– Tempus! – kiáltotta ismét. Felsőtestével hátradőlt, majd berogyasztotta térdét, és ebből a dőlt tartásából előrehajolt, és hatalmas válla előrelendült, ahogy mindkét karja előretört a feje fölött, és a pörögve útjára küldte a fenséges Égisz-agyart a terem túlsó végébe.

Catti-brie Wulfgar kiáltása nyomán gyorsan célba vette az óriást, és lőtt: nyila könnyedén megelőzte a harci kalapácsot, és elsőként csapódott a lénybe, annak felkarját találva el. A kolosszus felkiáltott, és kihúzta magát, készen arra, hogy megküzdjön a párkányon álló párossal, de ekkor a harci kalapács becsapódott, hatalmas reccsenéssel találva arcon a teremtényt.

Az óriás megingott. A következő nyílvessző a törzsét találta el, majd a harmadik is, Wulfgar pedig, akinek varázslatos kalapácsa visszatért a kezébe, ismét Tempus nevét harsogta, és ismét útjára bocsátotta a pörölyt.

A kolosszus megfordult, és a kapu felé botorkált.

A kalapács a hátába csapódott, előre és a földre taszítva a lényt, akinek lerogyó tömege összelapított még egy balszerencsés orkot is.

– Még több jő – jegyezte meg Catti-brie, amikor egy újabb, majd még egy hatalmas alak lépett be a kapun.

– Csak szórd meg őket a nyilaiddal! – javasolta Wulfgar, akinek kezében ismét ott termett a varázslatos kalapács. Célba vette az egyik újonnan érkezettet, de ekkor látta, hogy a földre került, sebesült óriás makacsul megpróbál feltápászkodni. Így hát Wulfgar arrafelé fordult, hadistenének nevét harsogta, és elhajította a pörölyt. A kalapács pontosan tarkón találta a talpra kecmergő óriást: olyan reccsenés hallatszott, mint amikor megreped a kő. A kolosszus hatalmas döndüléssel azonnal a földre zuhant, és nem mozdult többet.

Mostanra azonban már két óriás volt az előcsarnokban: az elől haladót eltalálta Catti-brie félelmetes íjának egyik lövése, de a behemót a következő vessző elől fürgén félreugrott, és a mágikus lövedék belefúródott a kőfalba. A kapuban újabb kolosszus bukkant fel, de nem mozdult onnan, és kisvártatva az erkélyről lövöldözők is megértették, hogy miért. Mert az óriás gyorsan megfordult, majd valamit odadobott a teremben beljebb levő társának, aki elkapta, megpördült, és továbbhajította azt a legelől haladó szörnyetegnek. Catti-brie nyila belecsapódott a kolosszusba, de az nem ejtette el, amit a kezében fogott, hanem arccal fordult az erkély felé, magasba emelte mindkét kezét, amelyben egy irdatlan sziklát szorongatott, és eldobta.

– Futás! – kiáltott fel a Wulfgar balján álló törpe, majd az övénél fogva megragadta a barbárt, és félrerántotta.

Wulfgar egyensúlyát vesztve megtántorodott, és a földre zuhant a törpe mögött. Csak amikor hatalmasat esett, majd felnézett, csak akkor jött rá, hogy a törpe megmentette az életét. Az óriás dobta szikla nagy erővel csapódott ugyanis neki az erkély párkányának, ahonnan felfelé pattant, és nekivágódott a menekülőalagút melletti falnak.

Ott gellert kapva visszazuhant az erkélyre, Wulfgar pedig elszörnyedve nézte, ahogy rázuhan drága barátjára.

– Kiüríteni a csarnokot! – harsogta túl egy hang a csata moraját, Harcpöröly Bruenor hangja, aki a törpék vonalának centrumában küzdött, és most éppen fajtársait terelte kifelé. – Adjatok időt nekünk, íjászok!

– A különleges vesszőket! – kiáltottak fel a törpék mindkét erkélyen.

A számszeríj ászok egyszerre nyúltak legjobb lövedékeikért, amelyeknek fejét olyan fémmel vonták be, ami egy csillag fényességével égett, ha tűzbe nyomták. Fáklyavivők rohantak végig az íjászok során, miközben kiáltások harsantak, figyelmeztetve mindenkit, hogy a vesszőket a legveszedelmesebb pontokra lőjék ki.

Egyik lángoló lövedék a másik után suhant lefelé az előcsarnok végébe s annak is a közepébe, közvetlenül oda, ahol a tápodat sem hátráló Harcpöröly Bruenor és elitharcosai, a Zsigerontó Brigád tartották a visszavonulók utolsó védvonalát.

– Indulás! – kiáltott fel a törpe király, amikor az orkok sorai széthullottak a magnéziumhegyű vesszőktől elvakítva, és felfelé szálltak azoknak a hihetetlen kínról árulkodó sikolyai, akiket a lövedékek eltaláltak.

– Torlaszoljátok el! – kiáltotta most Bruenor. A felette húzódó erkélyen az egyik törpe nagyot rántott Wulfgaron, elvonszolva őt attól a sziklatömbtől, amelyik rázuhant Catti-brie-re.

– Szükségünk van reád! – bömbölte a törpe.

A barbár megpördült, kék szemében könnyek csillantak. Ő is tagja volt annak a csapatnak, amelynek az volt a feladata, hogy bevégezzék a visszavonulást; egyike volt annak a négyesnek, amelynek az olvadt fémmel teli kádat fel kellett emelnie, hogy tartalmát lezúdítsák a menekülőfolyosó előtti térre, ezzel időt nyerve a hátráló Bruenornak és a Zsigerontóknak.

Wulfgar, akit elragadott a düh, megváltoztatta a tervet. Félrelökte a törpéket, karjával átfogta a kádat, majd felkapta azt, és odarohant az erkély széléhez – közben folyamatosan ordított.

– Ez lehetetlen – dörmögte az egyik törpe.

De nem volt az.

A barbár a kőperemhez érve megbillentette a kádat, majd felfordította, olvadt fémet zúdítva az orkokra.

Közvetlen alatta egy sziklatömb csapódott az erkélynek, és a becsapódás ereje megtaszította Wulfgart, miközben kődarabok törtek le alóla.

A barbár még vetett egy utolsó pillantást Catti-brie felé, majd a súlyos fémkádat követve, lezuhant az erkélyről.

8. fejezet

Gallen álláspontja

Dagna generális nagyot fújtatott, mint ahogy láthatóan teste is ellazult. Arra gondolt, hogy végre jó hírt is hallott, mivel egyik felderítője azzal tért vissza, hogy alagutakra bukkant, olyan alagutakra, amelyek egyenesen és jó mélyen észak felé vezetnek, minden valószínűség szerint vissza Mithrill Csarnokba.

Dagna, negyven megmaradt törpéje, valamint Galen Firth és a menekülő emberek több mint egy teljes tíznapja rohantak a sáros, hepehupás terepen, összeszedve Nesmé szétszórt lakóinak maradékát. Több mint négyszáz nesméi volt most már velük, de ezeknek kevesebb, mint a fele tudott harcolni, és sok volt a sebesült is.

Az csak rontott a helyzeten, hogy ellenségeik ott ügettek a nyomukban, és szórványos támadásokat intéztek ellenük. A csetepaték az elmúlt néhány napban szinte teljesen megszűntek ugyan, de Dagna képtelen volt kiverni fejéből azt a gondolatot, hogy ezeket a csatározásokat nem a véletlen szülte, hanem valami nagyobb cél összehangolt erőfeszítéseit tükrözték. Még az is felmerült a hadvezérben, bár ezt nem említette meg Galen Firth-nek, hogy az utolsó néhány menekültcsapatot, akik főként asszonyokból, gyerekekből és öregekből álltak, a trollok szándékosa kímélték meg. A jelek szerint agyafúrt szörnyetegek láthatóan rájöttek, hogy Dagna és Galen csapatukba olvasztanak minden menekültet, mint ahogy arra is, hogy a kevésbé épkézláb emberek csak lelassítják a többieket, és csökkentik a készleteket. A törpe hadvezér felismerte, hogy őt és a bajtársait is terelik valamerre. A bölcs vén törpe elég jól ismerte a háborút ahhoz, hogy tudja, az idő ellene és szedett-vedett serege ellen dolgozik. Bármilyen kemények voltak is az emberek, és bár-milyen elszántnak mutatkozott is Galen Firth, Dagna szíve mélyén úgy érezte, hogy soha nem jutnak ki innen, és hamarosan mind meghalnak.

Végül azonban ezen a hideg és esős napon szívmelengető hír érkezett egy lehetséges menekülési útvonalról, ráadásul alagutakról volt szó, és a hadvezér tudta, hogy mind ő, mind fiai odalent sokkal hatékonyabban tudják majd lelassítani a félelmetes trollokat. Kisvártatva rábukkant Galen Firth-re, és meglepve látta, hogy az ember éppen olyan izgatott, mint ő.

– Visszatértének a felderítőim – mondta Dagna üdvözlés gyanánt.

– Akárcsak az enyéim – felelte Galen hasonlóan lelkesen.

A törpe generális nekiállt magyarázni az alagútról, mert azt hitte, az ember hasonló híreket kapott, mint ő, de rá kellett ébrednie, hogy a férfi nem is figyel rá, sőt hamarosan ő fogott bele saját mondókájába.

– Ellenségeink gyengék köztünk és Nesmé között – fejtegette Galen. – Csak egy vékony vonalat alkotnak, mert a város körül sehol sem találnak készleteket.

– Úgy érted, Nesmé romjai körül – javította ki Dagna.

– Nem annyira romos az még. Igaz, hogy a város megviselt, de még védhető.

A törpe hallgatott egy darabig, megemésztve a hallottakat.

– Védhető?

– A falaink mögött félelmetesek vagyunk, jó törpe.

– Nem kételkedem ebben, de megfeledkezel arról, hogy ellenségtek egyszer már kikergetett titeket azok közül a falak közül?

– Nem voltunk megfelelően felkészülve rájuk.

– Erőtök akkor jóval számosabb vala, mint a mostani!

– Meg tudjuk tartani a várost – makacskodott Galen. – Üzenetet küldtünk Everlundba, Mirabarba és Ezüstholdba. Bizonyos, hogy hamarosan megérkezik az erősítés.

– Hogy eltemesse a csontjaitokat? – kérdezte Dagna, mire Galen összeráncolta a homlokát. – Nem gondolhatád komolyan, hogy még közelebb menendsz a Trollmocsarakhoz, miközben egy sereg cserjelény, meg troll üget a sarkadban!

– Sereg? A harcok egyre ritkulnak, amióta elmenekültünk a trollok elől – vágott vissza az ember. – Joggal hihetjük, hogy ellenségeink közül sokan bevették magukat a Mithrill Csarnok felé vezető alagutakba.

– Na egen, a Mithrill Csarnokhoz vezető alagutak. Éppen ezért jövék ma hozzád. Megtaláltuk a kivezető utat: mélyen halad és csendes. Még ma elérhetjük az alagutat, és útnak indulhatunk.

– Hát semmit sem hallottál abból, amit mondtam?

– Tenmagad hallottad, amit mondái? – kérdezett vissza Dagna. -Ki akarsz sétálni a hegyek fedezékéből a nyílt terepre, ahol ellenségid lecsaphat reád. Lemészároltatád önnön népidet.

– Megmentem Nesmét.

– Nesmének vége!

– És te is ilyen gyorsan elhagynád Mithrill Csarnokot, Dagna generális?

– Mithrill Csarnoknak nincs vége.

Most Galen Firth-ön volt a sor, hogy hallgasson, és nagy levegőt vegyen, szembesülve a törpe hadvezér megingathatatlan pragmatizmusával.

– Én Nesmé Lovasa vagyok – magyarázta lassan és nyugodtan, mintha csak egy esküt ismételne, amit már számtalanszor elmondott korábban. – Egész életemet a város védelmének szenteltem. Most módot látunk rá, hogy visszatérjünk otthonunkba. Ha pedig visszajutunk városunk falai mögé...

– Az átkozott trollok ott érének titeket és megölének benneteket.

– Akkor nem, ha közülük olyan sokan figyelnek északra, mint ahogy én azt hiszem.

– És te egész népidet kockára akarád tenni erre a hitre alapozva?

– Jönni fog a segítség – jelentette ki Galen. – Nesmé pedig ismét felemelkedik.

Dagna belenézett az ember szemébe.

– Enmagam és fiaim az alagutaknak tartunk, és azokon át vissza Mithrill Csarnokba. Szívesen vesszük, ha vélünk tartasz... Regis háznagy felajánlotta segítségét. Bölcsen tennéd, ha elfogadnád.

– Ha hazatérünk... a saját otthonunkba, jó törpe... Mithrill Csarnok nem ajánlja fel azt a támogatást, amire szükségünk van?

– Arra kérsz, hogy kövesselek ostoba utadon!

– Csak arra kérlek, hogy álljatok szomszédaitok mellé, amikor azok otthonukat védelmezik a közös ellenségtől!

– Ezt nem mondhatod komolyan! – szólalt meg valaki, mire Dagna és Galen Firth is arra fordult, és megpillantották a feléjük tartó Ranneket. Az ifjú céltudatosan és határozott léptekkel közeledett. – Főleg akkor nem, ha haladhatunk északnak, a föld alatt, ahol szövetségeseink jobban tudnak oltalmazni minket.

– Sorsára hagynád Nesmét?

Rannek határozottan megrázta a fejét.

– Először és legfőképp a sebesültekről és azokról gondoskodnék, akik nem tudnak harcolni. A Lovasok velük törődnek, nem pedig üres épületekkel, és falakkal, amelyeket újjá lehet építeni.

– Most már Rannek az, aki eldönti, merre tartsanak a Lovasok? Rannek, az őrszem?

Dagna figyelmesen hallgatta a párbeszédet, és észrevette, hogy a fiatalabb ember hirtelen veszít kezdeti lendületéből.

– A Lovasok nevében szólok, és Nesmé egész népének nevében szólok – folytatta Galen Firth, és visszafordult a törpéhez. – Lehetőséget látunk, hogy visszatérjünk otthonunkba, és mi élünk ezzel a lehetőséggel.

– Ez ostobaság.

– Biztosan meg tudod mondani, hogy az alagút, amelyet találtatok, nincs tömve ellenségeinkkel? Biztos lehetsz abban, hogy egyáltalán Mithrill Csarnok felé űznek majd minket? Vagy az is lehet, hogy amint lemegyünk a föld alá, és elmenekülünk erről a vidékről, máris megérkeznek Mirabar, Ezüsthold és Everlund seregei? És akkor mi lesz, Dagna generális? Nem találnak majd senkit, akit megmenthetnének, és nem lesz város, amelynek segíthetnének talpra állni. Azt fogják hinni, hogy elkéstek és hazavonulnak.

– Vagy éppen északnak fordulnak, ahol még nagyobb küzdelem dúl a Harcpöröly Klán földjén.

– Ebben reménykedsz, nem igaz?

– Ne beszélj ostobaságokat! – figyelmeztette Dagna. – Egészen idáig eljövénk, tíz fiam kerüle Moradin csarnokába, és mindezt a ti érdeketekben.

Galen Firth ettől visszahőkölt egy kicsit, sőt, még a fejével biccentett egy aprót.

– Nem arról van szó, hogy nem értékeljük eléggé a segítségeteket, de meg kell értened, hogy mi éppen olyan hűségesek vagyunk otthonunkhoz, mint a Harcpöröly Klán Mithrill Csarnokhoz. Minden jelentés arról számol be, hogy tiszta az út. Csekély kockázat árán átverekedhetjük magunkat Nesméig, és valószínűtlen, hogy ellenségeink a közeljövőben képesek lesznek ismét csatarendbe állni, hogy megint megpróbáljanak elűzni minket. És addigra a segítség is megérkezik.

A törpe, akit aligha győztek meg a hallottak, szőrös karját összefonta mellkasán: izmai csak úgy dudorodtak és rángatóztak a csuklóját díszítő nehéz bőr csuklóvédők fölött.

– És mi lesz a többi menekülttel, akik még mindig odakint vannak? – folytatta Galen Firth. – Talán hagyjuk őket a sorsukra? Fussunk és rejtőzzünk el – fordult gyorsan Rannek felé –, miközben rokonaink az árnyékokban remegnek, remélve, hogy valahol menedéket lelhetnek?

– Nem tudjuk, hogy vannak-e még odakint – válaszolta Rannek, bár hangja kevésbé csengett magabiztosan.

– Nem tudjuk, hogy nincsenek-e – vágott vissza Galen Firth. -Az életem megéri-e, hogy kockáztassuk? És a tiéd? – A heveskedő veterán ismét Dagnához fordult.

– Igen, megéri – válaszolta meg a férfi saját kérdését. – Gyertek velünk, ha akartok, vagy fussatok el és rejtőzzetek el Mithrill Csarnokba, ha így döntőtök. Nesmé még nem veszett el, és én nem nézem végig, hogy elveszik!

Ezzel Galen megfordult, és elviharzott.

Dagna megfeszítette mellén összefont karjait, és hosszú ideig követte tekintetével Galent, még mielőtt odafordult volna Rannekhez.

– Ostobaság – mondta végül. – Még azt sem tudjátok, hol rejtőznének a trollok.

Rannek nem felelt, de Dagna megértette, hogy nem neki kell választ adnia. Amikor Galeri Firth azt mondta, hogy Nesmé népének nevében szól, az igazat mondta. Rannek elmondhatta, amit akart, még ha röviden is, de csak ennyit tehetett.

Az ifjú harcos arckifejezése elárulta kételyeit, de csak meghajolt, és követte Galen Firth-öt, a parancsnokát.

Kisvártatva, amikor leszállt az alkony, Dagna és negyven harcosa az egyik dombocska oldalában állva figyelte, mint távozik Galen Firth és a négyszáz nesméi. A vén törpe józan esze azt súgta, hogy engedje őket útjukra, és ezzel legyen vége az ügynek.

– Fordulj meg, és indulj az alagutak felé – ezt mondta magában újra meg újra.

A percek teltek-múltak, de ő mégsem adta ki a parancsot, és a menetelő emberek fekete tömege lassan beleveszett a Nesmét északról övező ködös lápvidék árnyékába.

– Nem tetszik ez énnekem – szólt oda Dagna a körülötte állóknak. – Nem tetszik énnekem ez az egész dolog.

– Lehet, hogy kicsit túlságosan is tiszteléd a trollok ravaszságát – felelte a vén veterán mellett álló egyik törpe, és a generális nem hagyhatta figyelmen kívül ezt az állítást sem.

Vajon túl sokat tulajdonít a trolloknak? Az eddigi futás és a megtalált menekültek elhelyezkedése vezette el arra a gondolatra, hogy esetleg olyan csapdával állnak szemben, amilyet ő is állított volna, ha ő üldözi a menekülő embereket. Csakhogy ő törpe volt, számos hadjárat veteránja, ellenségei pedig csak trollok; nagydarab, ostoba, a taktikához nem sokat konyító trollok.

Talán Galen Firth-nek volt igaza.

De a kételyei mégis megmaradtak.

– Kövessük őket egy darabon, a lelkem megnyugtatása végett – mondta végül Dagna a többieknek. – Egy felderítő balra, egy felderítő jobbra, mi pedig hátul megyünk, de nem olyan közel, hogy az átokverte Galen meglásson minket.

Ennek hallatán több törpe zsörtölődni kezdett, de egyikük sem hangosan.

– Jönnek, kis törpicsek – mondta a fajtársaihoz képest is taszító kinézetű csúf troll az alatta heverő, megviselt törpének. – Éppen úgy, ahogy azt a drow elfek mondták.

Egy másik troll elröhögte magát, ami olyan volt, mintha a nevetés egy csapat részeg törpe tüdejéből szakadt volna fel: Erre a két alak még jobban lelapult a sáros parton, és csak időnként kukucskáltak ki az ágas-bogas bokron át, ami még inkább elrejtette őket.

Alattuk hevert szegény Tömzsipörölyű Fender, akinek mellére egyikük súlyos talpa nehezedett: a szegény törpe alig kapott levegőt, nemhogy segíthetett volna a többieken. Nem tömték be ugyan a száját, de csak rekedtes hörgést tudott kipréselni a torkából, köszönhetően a ravasz drow pengéjének.

De Fender képtelen volt csak úgy ott feküdni. Hallotta, amint a sötételfek azt mondják a trolloknak, hogy hamarosan az összes menekült és a makacs törpék is a kezükbe kerülnek. Fender az elmúlt napokban magatehetetlenül hevert, és nézte, hogy a két sötételf miként vezényli a trollok és a cserjelények hadmozdulatait. A két okos drow biztosította a legnagyobb és legrútabb trollt, a Proffitt nevezetű kétfejű ocsmányságot, hogy az ostoba emberek egyenesen bemasíroznak majd a csapdába.

És most ott voltak, nem messze Nesmé elhagyatott városától, gondosan elrejtőzve a nyugatnak menetelő emberektől északra egy hosszú árokban, míg tőlük jobbra, a trollok szövetségesei, a fákra hajazó cserjelények lapultak.

A Fendert a földhöz szorító troll még hangosabban kezdett nevetni, közben pedig fel-le ugrált, minden alkalommal még lejjebb taposva a törpét a sárba.

Fender, aki pusztán ösztönének engedelmeskedett, mert tartott tőle, hogy halálra tiporják, kinyújtotta a kezét, és megragadott egy kiálló gyökeret, majd odébb gurult, magával rántva a puha fát. Amikor a troll legközelebb leérkezett, lába a törpe helyett a gyökéren landolt, és Fender megkönnyebbülten látta, hogy a troll a jelek szerint nem vette észre a cserét – gyanította, hogy a gyökérdarab is hasonlóan rugalmas lehet, mint a teste.

A törpe nem pihent meg, hogy megünnepelje aprócska győzelmét, inkább úgy igazította a gyökeret, hogy elég ideig álljon ki a földből ahhoz, hogy elszórakoztassa a trollt, majd a másik irányba hemperedett, és négykézlábra állt. Nesztelenül kúszni kezdett a többi, hasonlóan izgatott troll mögött, eltávolodva tőlük, de még mindig fogalma sem volt róla, miként menekülhetne el.

Tömzsipörölyű Fendernek be kellett ismernie önmaga előtt, hogy azért nem tudja, mi menekülés módja, mert nincs rá mód. Nem maradt számára kiút ennyire összetörve, így nem is kapaszkodott a reménybe, hogy valaha is kiszabadul a nyomorult trollok markából.

– Akkor jöjjön a második legjobb megoldás – suttogta maga elé némán, és az árok legkevésbé meredek lejtőjének aljához osont, oda, ahol rengeteg gyökér kapaszkodott fel egészen az árok tetejéig, jó nyolclábnyira a sáros fenéktői. Fender vett egy nagy levegőt, és egy pillanatig sajnálattal gondolt azokra a kedves barátokra és családokra, akiket már soha többé nem fog látni, majd mozgásba lendült, és kezeit használva, négykézláb felrohant a gyökérszövevényen.

A meglepetésre épített, és igaza volt: sikerült kijutnia az árokból, és eltávolodnia a legközelebbi, döbbenten bámuló trolltól. Hallotta, hogy mögötte felrikoltanak az őrei, és hogy egyre hangosabbá válik a felháborodás moraja.

Fender az életéért rohant, de még inkább azoknak az embereknek az életéért, akik mit sem sejtve közeledtek a rajtaütés kijelölt pontja felé. A törpe megpróbált kiáltani, hogy figyelmeztesse őket a trollokra, de persze nem járt sikerrel; csak még vadabbul kezdett el integetni, amikor az elől haladó emberek közül többen rohanni kezdtek felé.

Fendernek hátra sem kellett néznie, hogy tudja, a trollok a nyomában rohannak, mert az emberek elsápadtak, és csúszkálva fékeztek le. Látta, hogy szemük tágra nyílik a döbbenettől és a rettegéstől. Látta, hogy hátrálnak néhány lépést, majd megfordulnak, és rémülten kiabálva elrohannak.

– Fussatok! – fújtatott Fender. – Fussatok messze és megmenekültök!

Ekkor úgy érezte, mintha keményen hátba találta volna valami, és tüdejéből kiszaladt a levegő. Azonban nem repült el, és furcsamód nem érzett fájdalmat. Amikor lenézett a mellére, már értette miért: testéből egy súlyos faág vastag és kihegyezett vége meredt elő.

– Ó! – mondta Fender, és valószínűleg ez volt a leghangosabb kifejezés, amit ki tudott mondani azóta, hogy a torkát átvágták.

Majd elzuhant, és bár nem szabadult ki, elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy megtalálta a második legjobb megoldást.

– Ostoba trollok – villantak Tos'un Armgo ujjai Kaer'lic felé, a sötételfek néma kézjeleit mutatva. – Még egy sebesült fogoly őrzését sem lehet rájuk bízni?

A hasonlóan utálkozó Kaer'lic hallgatott, és inkább a kibontakozó eseményeket figyelte. A emberek máris megkezdték a kapkodó visszavonulást, és kelet felé rohantak. Az északon, egy kisebb magaslaton álló Kaer'lic elégedetten és reménykedve bólintott, mikor látta, hogy az emberek dél felé kanyarodnak, ahogy arra számítani is lehetett, elkanyarodva a rohamozó trollok elől.

– Meghalt? – kérdezte a papnő, a törpére mutatva. Mintha csak felelni akarna, Fender összerándult.

– Fussatok csak a fák fedezékébe! – suttogta a drow papnő. A ligetben minden valódi fára három cserjelény (amelyek nagyon hasonlítottak a halott, kopár fákra) jutott. – Igen, ott majd találtok fát, hogy elégethessétek a trollokat!

Kaer'lic szélesen rámosolygott társára, amit az hasonlóan sokat tudó vigyorral viszonzott, mivel ő is tisztában volt vele, hogy a biztos halál vár a szedett-vedett csapatra.

Tos'un azonban ekkor felmordult, ami elorozta a nő örömét, és amikor követte a másik drow pillantását, aki összehúzott szemmel meredt kelet-északkelet felé, ő is megpillantotta az ott felbukkanó újabb csapatot, amely egy sziklás lejtőn robogott lefelé, csatakiáltásokat kurjantva, fegyverét csörgetve és a törpe isteneket, Moradint, Clangeddint és Dumathoint szólítva.

Majd a törpék csodálatos módon egyetlen dalban egyesítették hangjukat és újra és újra a következő refrént ismételték: „Merről jövénk, meneküljetek! Tartjuk őket, szabadok lesztek!”

Újra és újra elzengték a verssort, egyre sürgetőbben és sürgetőbben minden egyes ismétlésnél, mert úgy tűnt, hogy a nesméiek nem kanyarodnak északkelet felé.

– A törpék tudnak a cserjelényekről – jelentette ki Kaer'lic.

Tos'un lekicsinylően felnevetett:

– A Torilon vagy alatta élő összes faj közül létezik a bűzös trolloknál alkalmatlanabb faj egy egyszerű csapda kivitelezésére?

– Azok, amelyek kevésbé voltak alkalmasak a trolloknál, már korokkal ezelőtt kihaltak.

– És most mi lesz?

– Nézzük a mókát! – felelte a papnő. – És hozd ide azt a törpét! Talán Lolth Úrnő megadja nekem a hatalmat, ami ahhoz kell, hogy életben tartsam, így esetleg lelhetünk benne még némi örömöt, mielőtt megölnénk.

Dagna felderítői kijelölték a tökéletes útvonalat, hogy elállják az üldözők útját. A törpék alázúdultak a magasból, és kurta, erős lábukat egyre gyorsabban szedték, ahogy lefelé robogtak a lejtőn. Elrohantak a nesméiek mellett, tőlük balra, és egy törpeként üvöltöttek rá arra a néhány ember harcosra, akik láthatóan arra készültek, hogy megforduljanak és csatlakozzanak a törpék rohamához.

Dagna megkerülte fiaival az embereket, és szinte le sem lassítottak, amikor belerobbantak a rohamozó trollokba. Fejszék, kardok és pörölyök csaptak le, felmorzsolva az első sorokat. Az elől haladó, állva maradt trollok megfordultak, hogy megküzdjenek az új és közelebbi ellenséggel.

A törpéket – saját taktikájuknak köszönhetően – szinte azonnal körülvették. A felismerés azonban nem hozott magával kétségbeesést, mivel a törpék pontosan ezt tervezték. Megállították a rohamozó trollokat, így a nesméiek elmenekülhettek.

De tudták, mi lesz ennek az ára.

És elfogadták, miközben harci dalt zengett ajkuk.

Dagna csapatából egyetlen törpe sem hagyta el élve a csatateret.

– Nézd csak, milyen könnyű elterelni Proffitt bolondjait! -mondta Kaer'lic. – A kétszer húsz fős csapat ellen fordulnak, miközben hússzor annyian futnak el!

– Nem fognak elmenekülni – felelte Tos'un, aki felmászott egy fára, Kaer'lic és a hörgő Fender fölé, mert innen jobb kilátása nyílt a vidékre. – A cserjelények dél felől elébük kerülnek. Az emberek máris látják, hogy beérik őket. Számos hím máris a védelmet formálja.

Kaer'lic felpillantott társára, de mosolya furcsálló homlokráncolássa vált, amikor a papnő magasan Tos'un felett észrevett az égen egy tüzes csíkot, amely nyugatról keletre tartott, és egyre lejjebb ereszkedett. Amikor a lángoló szerkezet átsüvített a drow férfi fölött, Kaer'lic már az alakját is ki tudta venni. Valamiféle szekér volt az, talán egy harci szekér, amelyet lángoló lovak húztak.

Tos'un is felpillantott, akárcsak mindenki más a csatamezőn.

A szekér lefelé suhant, alacsonyan bevágott az emberek fölé, akik közül sokan a földre vetették magukat félelmükben, míg a többiek váratlanul éljenzésben törtek ki.

És ekkor, az emberektől délre, hatalmas tűzgolyók robbantak, és lángok szöktek az égre.

– A cserjelények! – kiáltott fel Tos'un.

Tőle keletre az emberek ismét futásnak eredtek.

Azon az éjfekete éjszakán a Harcpöröly Klán iránti csodálata még tovább nőtt, és nemcsak ennek a kiemelkedően bátor csapatnak a tette láttán, hanem azért is, mert a klán még ebben a sötét időben is harcosokat küldött délre. Ezüsthold hírt kapott Nesméből arról, hogy a Trollmocsarak lakói felkeltek ellenük, és további értesülések jutottak el hozzá Felbarr Citadellájából, Harckoronás Emerus királytól arról, hogy Sokvesszős Obould hadba indult. Alustriel azonnal felkerekedett, hogy kiderítse, mi a helyzet.

Most már tudta, hogy Mithrill Csarnokra iszonyatos nyomás nehezedik. Tudta, hogy egész Északot elsöpörte a vérszomjas ork király és csatlósainak hada, és hogy a Surbrin nyugati partján komoly erődítések épültek.

Tudta azt is, hogy nem sokat tehet a helyzet javításáért, de amikor a kétségbeesetten menekülő nesméiekre nézett, megnyugtatta a gondolat, hogy egy keveset mégis segíthetett.

Hosszú ezüst haja a háta mögött lobogott, miközben Ezüsthold úrnője, Lady Alustriel egyik kezével mágikusan teremtett tűzszekerének gyeplőjét fogta, másikkal pedig különféle mozdulatokat tett, amitől újabb apró, izzó lánglabdacs kelt életre a tenyerében. Elkanyarodott a szekérrel, átszáguldott a megmaradt cserjelények legnagyobb csoportosulása fölött és rájuk hajította a labdacsot.

A tűzgolyó a sűrűjükben robbant, és az éhes lángok belemartak a teremtmények kéregszerű bőrébe.

Alustriel bedöntötte a szekeret, hogy jobban lássa az odalent zajló eseményeket, és látta, hogy az emberek ismét futásnak eredtek, míg a megmaradt cserjelényeket láthatóan túlzottan lefoglalta azt, hogy eltávolodjanak égő fajtársaiktól, semmint hogy további üldözésre gondoljanak. Alustriel szívét csüggedés fogta marokra, amikor nyugat felé pillantott, ahol a csata már majdnem véget ért: a trollok lehengerelték a törpéket.

9. fejezet

Vitatott isteni közbeavatkozás

Wulfgar a karjával csapkodott, és megpróbált zuhanása közben megfordulni, remélve, hogy eltávolodhat a zűrzavar magjától, ahol orkok sikoltoztak fájdalmukban és rohangásztak mindenfelé, ahol az olvadt fém izzott haragvóan, és ahova a kád hatalmas csattanással zuhant le. Zuhanása szögén azonban nem sikerült változtatnia, de szerencséjére ösztönösen is továbblökte magát, amikor leesett a magasból. Egy csapat gyanútlan orkra érkezett, maga alá temetve őket.

Ez azonban éppen csak tompította a közel két tucat láb magasból történt zuhanást, és Wulfgar erősen megütötte magát: teste kicsavarodott, és hatalmasat csattant, amikor ő és alatta az orkok a padlónak csapódtak. Égető kín hasított belé – úgy sejtette, hogy jó pár csontja eltörhetett –, de tudta, hogy most nincs ideje megremegni. A barbár artikulálatlanul üvöltve maga alá húzta lábát, és felfelé lökte testét, vadul sújtva le öklével és kalapácsával, megpróbálva visszatartani a legközelebbi orkokat.

A kijárat! folyosó felé botorkált, ahol tudta, hogy Bruenor és a többiek az utolsó védőállást alakították ki a csarnokban, de túl sok ork volt közte és a járat között. Az a reménye gyorsan tovaszállt, hogy a megolvadt fém és a súlyos kád okozta zűrzavar révén kitörhet, mert az orkok máris mozdultak, és mindenfelől nekiugrottak. Wulfgar érezte, hogy valami a vállába döf, mire gyorsan odébb pördűlt, és ettől a silány lándzsahegy azonnal letört. Égisz-agyar nagy erővel lendült körbe, bezúzva az egyik ork oldalát: az ütés olyan erős volt, hogy nekilökte a lényt egy másiknak, majd mindketten elzuhantak, magukkal rántva egy harmadikat.

Lándzsa döfött Wulfgar farába, és a földre került egyik ork erősen beleharapott a barbár bokájába. A harcos rúgott és ütött, meglendítette kalapácsát és vállával tört előre utat, de az ellenállás egyre erősödött körülötte.

Nem tudott áttörni, mint ahogy a törpék sem remélhették, hogy eljutnak hozzá.

Wulfgartól távolabb egy csapat ork indult meg óvatosan az egyetlen ajtó felé, nem tudva, egy újabb folyosóra vagy egy újabb terembe jutnak-e. Félve attól, hogy ellenségeik a zárt ajtó mögött várakoznak, a teremtmények odakiáltottak az egyik déróriásnak, hogy törje be a bejáratot.

Az óriás először összeráncolta a homlokát, mert éppen azon töprengett, hogy nem juthat el időben a fentről leesett emberhez, akiről tudta, hogy ő ölte meg a barátját azzal a rettenetes harci kalapáccsal, és bosszantotta, hogy nem végezhet vele. De amikor észrevette, hogy az orkok izgatottan mutogatnak az ajtóra, a kolosszus ajka mosolyra görbült, és rövid nekifutás után, lehajolva, nekivetette magát. Az óriás a vállával csapódott neki az ajtónak, amely nem volt ajtó, és amelyről a teremtmény azt hitte, hogy azt betörve egy terembe jut.

Csakhogy nem volt terem, és nem volt ajtó.

Főleg viasz volt, ajtó alakúra formázva, és nem egy folyosó vagy terem volt mögötte, hanem tömör kő – egy falrész, amelyet alaposan bekentek a félelmetes robbanóolajjal.

Az óriás irdatlan erővel csapódott az álajtónak, a viasz pedig szétolvadt a hirtelen előtörő és elsöprő robbanásban. A viaszban elrejtett számos éles fémdarab szanaszét repült, egy adott vonalban végigsöpörve a termen.

Az óriás hátratántorodott, és ami megmaradt szétroncsolt arcából, arra a tökéletes hitetlenkedés ült ki. Az óriás széttárta mindkét karját, és lenézett széthasogatott testére, a fejétől a lábujjáig csíkokra hasogatott bőrére, és a mindenfelé folydogáló vérpatakokra.

Tehetetlenül vetett még egy pillantást hátrafelé, majd holtan esett össze.

Köröskörül, ahol a szétspriccelő szilánkok arattak, orkok buktak fel, sikoltoztak és haltak meg.

A nagycsarnok keleti végében a harc véget ért: a törpék és az orkok megfordultak, és tátott szájjal meredtek a halálos aratásra, amit a szétrobbanó ajtó vágott az orkok sorába, és ami még két másik balszerencsés óriást is elért. A tömegben azonban akadt egy harcos, aki még így is folytatta a küzdelmet. A fájdalomtól és a haragtól túlságosan elvakult Wulfgar még csak a robbanást és a sikolyokat sem hallotta, ehelyett új erőre kapva, vadul sújtott le itt és ott, miközben úgy morgott akár egy állat – már annyi józanság sem maradt benne, hogy istene nevét ki tudja ejteni.

Inkább csak botorkált, semmint céltudatosan haladt előre, de még így is áttörte a megzavarodott orkok sorát. A következő hangos dörrenést is alig hallotta, bár a hirtelen rengéstől csaknem kiszaladt lába alól a föld, ahogy egy hatalmas szikla zuhant le mögötte, súrolva egy orkot és agyonlapítva egy másikat. Ha hátrafordult volna, és ha érzékeit nem homályosítja el az érzelmi és fizikai kín, felismerhette volna azt a bizonyos kőtömböt.

De nem nézett hátra, csak törtetett tovább előre. A felrobbanó ajtó okozta zavarodottságot kihasználva, sikerült átverekednie magát Bruenorékhoz. Törpék rohantak oda hozzá, afféle ölelő karként rajzottak mögé, és becipelték az előttük ásító alagútba.

– Vigyétek a papokhoz! – mondta Harcpöröly Bruenor, amikor végre volt egy szabad pillanata, hogy alaposan végigmérje fogadott fiát.

A barbár testéből lándzsahegyek és ork nyílvesszők meredtek elő, és ez csak a megviselt ember látható sebeinek töredékét jelentették. Bruenor nagyon jól tudta, hogy Wulfgarnak feltehetően jóval több olyan sérülése van, ami még csak nem is látszik.

A törpe királynak azonban félre kellett dobnia a fia miatt érzett félelmeit, méghozzá gyorsan, mert a szervezett visszavonulás kritikus pillanathoz érkezett, és ehhez tökéletes együttműködésre volt szükség. Bruenor és harcosai továbbra is makacsul küzdöttek, de közben folyamatosan hátráltak kifelé a tágas csarnokból, összezárva soraikat, ahogy beszorultak az egyetlen menekülőfolyosóba.

Az elől álló néhány sor megtartotta zárt alakzatát, de a harctól távolabb levők megfordultak és elrohantak, megtisztítva az utat a hamarosan megkezdődő menekülésnek.

Távolabb, a rejtett oldalkamrákban a mérnökök nem hagyták el helyüket: tovább várakoztak a karos csődöknél.

Bruenor az egyelőre szórványos menekülés központjában állt, szemtől szemben az üldöző orkokkal. Aznap jó néhány rovátkával gazdagodott a fejszéje, amely ork koponyákat hasított szét. A törpe király minden egyes hátráló lépésnél meg kellett, hogy küzdjön felháborodásával, amit annak láttán érzett, hogy a bűzös bestiák betörtek szent csarnokába, és emlékeztetnie kellett magát, hogy vissza kell vonulnia előlük, mielőtt fordulna a kocka.

Amikor elérték a kijelölt pontot, Bruenor felkiáltott, kiáltásához pedig csatlakoztak a körülötte állók üvöltései.

A mérnökök meghúzták a karokat, amitől a nagy előcsarnokhoz vezető folyosó mennyezete a szó szoros értelmében leszakadt. Két hatalmas kőtömb csusszant le, kitöltve a járatot, összelapítva az alájuk került balszerencsés orkokat és elzárva az előcsarnokba özönlő társaiktól legalább húszat – azokat, akik a legközelebb voltak Bruenor fiaihoz.

A feldühödött törpék rövid úton végeztek a csapdába esett bestiákkal.

Az öröm azonban, amit Bruenor afölött érzett, hogy sikerült a kiürítés, és hogy megtudta, Wulfgar sebei nem súlyosak, rövid életűnek bizonyult. Mert nem sokkal később az uralkodó elérte azt a pontot, ahol a párkányról menekülő törpék csatlakoztak a visszavonuláshoz – törpék, akik gyengéden karjukba fogva hozták Catti-brie-t.

A titkos kamrában összekuporodott Regis pufók kezével megdörgölte arcát, mintha csak egyre erősödő félelmét akarná ezzel a mozdulattal félresöpörni. Gyakran felpillantott a rejtekhelye tömör kőfalába robbant lyukon át beszűrődő fénypászmára. Regis hallotta a robbanást, és tudta, hogy viaszos csapdaajtó volt az. Láthatóan az egyik lövedék lepattant valamiről – remélte, hogy egy ork koponyája volt az –, és kilőtt felfelé, áthasítva a kamra külső kőfalát, alig egy hüvelykkel hibázva el szegény fékszerzet arcát. Regis legalább ilyen gyakran nézett a másik, sokkal erősebb falra, ahol a lövedék, egy fém parittyagolyó, volt látható, beágyazódva a sziklába.

A félszerzetnek minden erejét össze kellett szednie, hogy egyenletesen vegye a levegőt, mert tudta, semmiképpen sem engedheti meg, hogy felfedezzék őt az orkok. Azt is tudta azonban, hogy feljöttek a párkányra, mivel hallotta morgásukat és maga mögött a kövön csattogó nagy talpukat.

– Még öt óra – formálta a szája némán a szavakat, mivel tisztában volt vele, hogy az ellentámadás előtt betervezett pihenő zajlik éppen. Tudta, hogy meg kellene próbálnia aludnia, de érezte az orkok szagát a közelben, és egyszerűen nem tudott annyira ellazulni, hogy akár egy pillanatra is lehunyja a szemét.

A Bruenor köré gyűlt törpék tisztán hallották a király minden szavából kicsengő tétovázást.

– És ez képes lesz görögni? – kérdezte a törpe király a „préselő” (az orkokat és hasonló fajzatokat a falhoz nyomó és őket összezúzó, súlyos, görgős kos) módosított változata mellett álló mérnöktől. Eltérően a Harcpörölyök használta jellegzetes préselőktől, amelyek alig voltak többek egy vaskos tengelyre szerelt kőhengernél, amely mögé rudakat erősítettek, és a törpék ezeknél fogva, futva tolták őket előre, ez az újfajta masinéria sajátos jegyekkel bírt. Az egytonnás faltörő kos törzsének előrészéből harci disznókon ülő törpékre hajazó, fából faragott alkotások (Tömbváll Pikel munkái) ugrottak elő, alattuk pedig egy fémszoknya húzódott, hajóorra emlékeztetően terülve szét. Nanfoodle „orkfogónák” nevezte el a gépezetet, és úgy tervezték meg, hogy lándzsahegy módjára hasítson éket az ellenséges tömegbe, félrelökve azokat az útból.

Az egész szerkezetet alaposan bezsírozott fémkerekekre erősítették, és vékony, kihegyezett perem szegélyezte, amely egész egyszerűen belehasított azoknak a testébe, akiket a fogó elhibázott. Fogantyúkat helyeztek el rajta, ahol húsz törpe tolhatta a masinériát, valamint Nanfoodle kiegészítette még valamivel: a disznólovas szobrokat csatlakoztatta a tengelyből futó rúdhoz, így azt a hatást keltette, mintha a hat fatörpe „lovas” tényleg rohamozna, és egymást előznék meg, ahogy szökkenve törnek előre.

– Végül meg fog állni – vélekedett a gnóm. – Úgy sejtem, hogy leginkább a hullahalom, és nem a szerkezet megállítására irányuló összehangolt erőfeszítés miatt. Ha a törpék mozgásba lendítik a masinériát, csak egy csapat óriás lassíthatja le újra!

Bruenor bólintott, majd minden oldalról megvizsgálta a szerkezetet.

Tudta, hogy nem állhat meg. A jelenlegi válságot kell tanulmányoznia, és annak megoldására kell összpontosítani.

Még ha két gyermeke meg is sebesült.

Wulfgar minden mozdulatra összerándult, de vállára terítette farkasbőr köpenyét, és sikerült jobb karját annyira hátranyújtania hogy megragadja a ruhadarab hátát, és beburkolózzon vele, elfedve az egymásba kapaszkodó mithrillszemekből álló erős láncingét.

– Mit csinálsz? – tudakolta Delly Curtie, aki éppen visszatért a szobába, miután lefektette Colsont.

Wulfgar úgy nézett rá, mintha a válasz magától értetődő lenne.

– Cordio azt mondta, hogy ma már nem mehetel vissza – emlékeztette őt Delly. – Azt is monda, hogy túlságosan megsebesültél.

A barbár megrázta a fejét, és bekapcsolta a farkasbőr köpeny csatját. Még mielőtt befejezhette volna, Delly máris odaugrott, és belecsimpaszkodott az egyik karjába.

– Ne menj! – könyörgött. Wulfgar hitetlenkedve meredt rá.

– Orkok vannak Mithrill Csarnokban. És ez tűrhetetlen!

– Engedd, hogy Bruenor kiűzze őket! Vagy még jobb, ha megvastagítjuk előttük a falakat, ők meg maradjanak csak az üres termekben.

Wulfgar arckifejezése egy jottányit sem változott.

– Elindulhatunk a Felbarrba vezető alagutakban – folytatta Delly. – Az egész klán. Ott szívesen fogadnak majd minket. Hallottam, hogy Szélesövű Jackonray ezt mondta, amikor az északról elűzött emberekkel beszélgetett.

– Talán valóban bölcs lenne, ha közülük sokan útnak indulnának – ismerte el Wulfgar.

– Senki sem akar Felbarrban élni. Mindnyájan Ezüstholdba, Everlundba vagy Sundabarba mennének. Jártál valaha is Ezüstholdba'?

– Egyszer.

– Tényleg olyan szép, mint amilyennek mondják? – kérdezte Delly és a szemében felizzó szikra elárulta leghőbb vágyát, és ezt Wulfgar is tisztán látta, akinek kék szem tágra nyílt a felismeréstől.

– Meg fogjuk látogatni – ígérte meg, bár tudta, Delly nem éppen „látogatást” forgat a fejében, és az korántsem lesz elég neki.

– Te miről beszélsz? – kérdezte aztán váratlanul a barbár. Delly hátrahőkölt a kitörés hallatán.

– Csak látni szeretném, ez minden – felelte, és lesütötte tekintetét.

– Van valami baj ?

– Orkok vannak a Csarnokban. Te magad mondád.

– De ha nem lennének orkok a Csarnokban, te akkor is szívesen elmennél Ezüstholdba vagy Sundabarba?

Delly belerúgott a kőpadlóba, és ez a fajta tétovázás annyira szokatlan volt tőle, hogy Wulfgar tarkóján felmeredtek a szőrszálak.

– Miféle élet vár a gyermekre, ha csak a szüleit és törpéket lát maga körül? – kockáztatta meg végül Delly. Wulfgar szeme felparázslott.

– Catti-brie is így nevelkedett.

Delly felpillantott, és arckifejezése nem volt éppen túl hízelgő.

– Nincs időm ezen vitatkozni – jelentette ki a barbár. – A préselőt most állítják fel, én pedig elfoglalom a helyem mögötte.

– Cordio azt mondta, nem kéne kimenned.

– Cordio pap, és mindig az óvatosság oldalára téved, ha azokról van szó, akiket ápol.

– Cordio törpe, aki azt akarja, hogy minden épkézláb harcos odafent gyilkolja az orkokat – vágott vissza Delly, mire Wulfgar kipréselt magából egy mosolyt. Úgy vélte, ha nem lenne Colson, Delly mellette indulna harcba.

De az is lehet, hogy mégsem, ötlött az eszébe, amikor alaposabban megnézte a nőt, és látta a szinte szenvtelen arckifejezés alatt megbúvó őszinte rosszallást. A barbár alig látta őt a konfliktus kitörése óta, azóta, hogy elváltak a Jeges Szelek Völgyétől a Mithrill Csarnokhoz vezető úton. A férfi csak most ismerte fel, hogy Delly mennyire magányos lehetett idelent a törpékkel, akiket túlságosan lekötöttek a sürgető problémák ahhoz, hogy törődjenek vele és megnyugtassák.

– Felkeressük Ezüstholdat, amikor ez véget ér. És Sundabart is – ígérte meg Wulfgar.

Delly ismét lesütötte a pillantását, de egy aprót azért biccentett.

Wulfgar ismét összerándult, csakhogy most nem a testi kínjai miatt. Hitt abban, amit mondott, és most nem volt ideje kicsinyes vitákra. Odalépett Dellyhez, és a kíntól mereven lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, aki azonban csak puszira nyújtotta arcát.

Mire Wulfgar, a harcos, Beornegar fia, és Bruenor fia, Mithrill Csarnok bajnoka elhagyta a szobát, a fejéből már teljesen kiverte Dellyt, és a nő aggodalmait.

– Betörtünk a csarnokba! – visította Tsinka.

Obould rávigyorgott, és arra gondolt, a sámán valószínűleg elfelejtette, miként kell úgy beszélni, hogy közben ne emelje néhány oktávval feljebb a hangját. Körülöttük mindenfelé orkok ujjongtak és ugrabugráltak, a levegőibe lökve öklüket. A nagy előcsarnok a kezükre került, akárcsak a hatalmas barlangteremtől északra és délre nyíló szobák garmadája. A keleti folyosót súlyos kőtömbök zárták le, de ha sikerült betörniük Mithrill Csarnok fenséges nyugati kapuját, hihette-e bárki, hogy ez a hevenyészett akadály komolyan feltartóztathatja őket?

Az orkok sorokban meneteltek el mellette, kicipelve halott társaikat az Őrző Völgyébe, ahol rádobálták őket a meggyújtott gigantikus máglyára. És a sorok szinte végtelennek tetszettek! A csarnokban vívott néhány perces csata során, amikor is halál záporozott rájuk fentről és a törpék makacsul ellenálltak, több mint háromszáz ork lelte halálát. A csapdák, köztük az az elsöprő robbanás, aminek eredetét Obould még mindig nem tudta kideríteni, több mint hússzal végzett. Az ork király azon töprengett, hogy vajon még milyen trükkök lapulhatnak Harcpöröly Bruenor tarsolyában. Vajon Mithrill Csarnoknak ezt az egész szegletét fel akarják robbantani, mint ahogy tették az Őrző Völgyén túli hegygerinccel, ott az északi sziklaszirten?

Megöltek egyáltalán egyetlen törpét is a harcban? Obould biztosra vette, hogy legalább néhányat leterítettek, de a törpék annyira összehangoltan vonultak vissza, hogy egyetlen testet sem hagytak hátra.

Mellette Tsinka éles hangján folytatta a zagyválást, és hősies köntösbe öltöztetve adta elő újra a történteket. Gruumsh dicsőségéről szónokolt, és arról, hogy a Harcpöröly Klánt kisöprik őseik földjéről, mire a közelben álló orkok hasonló lelkesedéssel és örömmel kezdtek visítozni.

Obould legszívesebben megfojtotta volna a sámánt.

A történtektől láthatóan egyáltalán nem boldog Gerti Orelsdottr hangja volt az, ami elvonta figyelmét az őrjöngő tombolástól. Négy óriás veszett oda a harcban, két másik pedig súlyosan megsebesült és megégett, az óriásnő pedig soha nem viselte jól, ha nagyrabecsült fajtársaiból akár csak egy is elhullott. Habár Obould egyre jobban belefáradt Gerti folyamatos nyavalygásába, tudta, hogy szüksége lesz az óriásnőre és csapataira, ha tovább akar törni előre a Csarnokban, és ha továbbra is meg akarják tartani állásaikat a Surbrin mentén. Az ork király bármennyire utálta is elismerni, királyságáról szőtt látomásába jelenleg Gerti Orelsdottr is beletartozott.

Az uralkodó visszapillantott Tsinkára. Vajon felfogta-e egyáltalán, milyen megpróbáltatások várnak még rájuk? Vajon felfogta-e, hogy nem veszthetnek orkokat százasával minden teremben, ha meg akarják hódítani Mithrill Csarnokot? És hogy ha mégis sikerül kiverni a Harcpörölyöket innen ezen a rettenetes áron, akkor biztos, hogy Felbarr és Adbar Citadellája, meg Ezüsthold és Everlund városa visszavágnak?

– Gruumsh! Gruumsh! Gruumsh! – kezdte kántálni Tsinka, mire a közelükben álló orkok torkuk szakadtából ismételték.

– Gruumsh! Gruumsh! Gruumsh!

A zaj átszűrődött a fülkébe ütött lyukon át, és visszaverődött a kövekről, kitöltve a helyiséget és hasogatva szegény Regis fülét. Úgy tűnt, mintha az orkok egész népe a félszerzet vállán ülne, és diadalittasan rikoltozna, így Regis ösztönösen is összegömbölyödött, és a fülére tapasztotta kezét. A zaj azonban minden erőfeszítése dacára csak még hangosabbnak tűnt, mert az orkok dobogni kezdtek a lábukkal, és a hatalmas csarnok beleremegett közös eufóriájukba.

Regis még jobban összehúzta magát, megpróbálva mindezt kívül rekeszteni. Már-már azt várta, hogy maga Gruumsh sétál be a csarnokba, és a kis lyukon át benyúlva, kirántja őt onnan. A foga annyira vacogott, hogy az már fájt, füle pedig lüktetett a hangzavartól. – Gruumsh! Gruumsh! Gruumsh!

Regis rémülten ébredt rá, hogy maga is kiabál, csakhogy ne hallja a pokoli ricsajt. Rémült reakciója azonban nagyon is szerencsésnek bizonyult Mithrill Csarnok védőinek szempontjából, mert a félszerzet éppen időben kapta le tenyerét füléről és tapasztotta azt a szájára, hogy meghalljon egy másik hangot a kántáláson túl.

Mély és torokhangú törpe kürtök zengtek fel valahonnan a barlangrendszer mélyéről.

Regisnek beletelt egy hosszú pillanatba, mire meghallotta, és még egybe, mire felismerte a hangot.

Mindkét kezével megragadta a csörlőkart, és hátrafelé rántotta, kioldva a csörlőt. Addig tartotta így, amíg elszámolt kettőig, majd előrelökte.

A kerék ezalatt a két szívdobbanás alatt forogni kezdett, a kötél csévélődni kezdett, átfutott a falifülke tetején, majd végig a mennyezeti fémcsöveken. A hatalmas előcsarnokban az ernyőformájú masinéria aláhullt, majd hirtelen rándulással megállt, ahogy a félszerzet ismét megakasztotta a csörlő futását. A rántás eltörte a tál alakú készség fémlapjait helyén tartó zsanérokat, és egymás után átfordította azokat a lapokat, miközben az erős rántásának engedve, az egész masinéria lassan forogni kezdett.

Porcelángömbök gördültek elő a szerkezet közepéből, végig a fémvájatokon, amelyek a különböző szintek felfelé álló szegélyeiben értek véget. A forgómozgás és a különböző kibocsátási szögek miatt a görgő gömbök úgy repültek le a masinériáról, hogy a lehető legnagyobb „robbanási” területet fedjék le – éppen úgy, ahogy azt eltervezték.

Mindegyik porcelángömbben valamiféle folyadék volt. Akadtak olyanok, amelyeket éles fémdarabokkal és ugyanolyan robbanóolajjal töltöttek meg, mint amelyik felrobbantotta a viaszajtót, míg a többiben egy roppant reakcióképes kotyvalék kapott helyet, amelyik már pusztán a levegővel való érintkezéstől felrobbant.

Szilánkdarabok röpködtek és tűzgolyók robbantak fel mindenfelé az orkok tömegében.

A „Gruumsh” kiáltásokból elfojtott nyögések lettek, ahogy a fémdarabok belehasítottak a disznószerű lények tüdejébe, de ezt messze túlharsogta azoknak az orkoknak a halálsikolyaiból kihallatszó kín, akiket a lángok emésztettek el.

„Ezer sebesült és néhány halott.” – így magyarázta el találóan Tömbváll Iván és Nanfoodle, a gnóm az ernyőszerű szerkezet működését Bruenornak és a többieknek.

A törpe király pedig pontosan ezt akarta. A Harcpöröly Klán törpéi elég jól ismerték az orkokat ahhoz, hogy tudják, milyen hatalmas felfordulást és rettegést okoztak ellenségeik között. A barlangrendszer végében a Regis által használt karok nagyobb változatait hátrahúzták, amelyek elengedték azokat az irdatlan ellensúlyokat, amelyek láncokkal össze voltak kötve az előcsarnokból kivezető alagutat lezáró kőtömbökkel.

Először a törpék sorainak vége mozdult meg. A törpék előrenyomták vállukat, és felmordulva megtaszították a masszív préselőt, előregörgetve azt. Erőfeszítésük óriási lendületet kapott, amikor megjelent köztük Wulfgar, és megragadta a felső fogantyúkat, amelyeket úgy helyeztek el, hogy neki kényelmes legyen.

– Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! – kiáltották a hadparancsnokok a törpék első soraiból, amikor a görgős prés megjelent és végigdübörgött a csarnokon. Az élcsapat, a vad harci disznókon ülő lovasság szétterült a préselő előtt és már akkor rohamra indult a csarnok ellen, amikor a kőtömbök még éppen csak elkezdtek felemelkedni. Mellettük Tömbváll Pikel drámaian lengette megmaradt kezét, miközben ujjaival különféle mozdulatokat tett, ködöt idézve, ami mintha magából a köböl szállt volna fel, homályba borítva a folyosó végét, a hatalmas előcsarnok legközelebbi részét.

A kőtömbökön túl a zűrzavar uralkodott a teremben: a tucatnyi tüzecske miatt az orkok még mindig ide-oda rohangáltak. Mások vadul rúgkapáltak félelmükben és fájdalmukban. Akadtak azonban olyanok is, akik észrevették a közelgő rohamot, és ordítozva védőállást vettek fel.

A harci disznókon ülő törpék Moradin nevét harsogták, és gyorsabb futásra ösztökélték hátasaikat, de ahogy elérték a folyosó végét, hirtelen lelassítottak, megrántva a zablákat. Egyszerre kanyarodtak oldalra, berobogva a csarnok falát szegélyező számos falfülkébe.

A járathoz legközelebbi orkok azonban még mindig látták a rohamozó lovasságot, vagy legalábbis azt hitték, hogy látják, mivel a ködben nem igazán tudták megkülönböztetni a valódi disznókat a préselő elején díszelgő faragott figuráktól, így hát előreszegezték lándzsáikat, és szoros alakzatot vettek fel, felkészülve a rohamra... ... hogy azután félresöpörje őket az egy tonnás görgős törpe hadigépezet.

Wulfgar és a törpék berontottak a csarnokba, előrehajtva a szerkezetet, amely gond nélkül hajigálta félre az orkokat. Mögöttük dübörgött a harci disznókon ülő lovasság, amely precízen legyező alakzatot vett fel, hogy hatékonyan lerohanják azokat a kisegítő ork csali. A csapatokat, akik nem rendelkeztek az efféle roham visszaveréshez szükséges hosszú lándzsákkal.

Odafent, ahogy az ellensúlyok felemelték a többi kőtömböt is, Bruenor és társai rontottak ki üvöltve a párkányokra, ahol várakozásaiknak megfelelően több ork bámulta ostobán az előcsarnokban dúló káoszt, mint amennyi kész volt megvédeni magát. A törpe királynak, Pwentnek és a Zsigerontóknak sikerült megvetniük lábukat a nagypárkányon. Elképesztő vadsággal hajigálták lefelé az orkokat, és kisvártatva megtisztították az erkélyt, de Pwent és fiai már jó előre felkészültek erre a kiszámítható végeredményre. A Zsigerontók közül néhányan máris beszíj ázva érkeztek a párkányra – a kötelek súllyal működő csigákhoz kapcsolódtak. Amint a párkány többé-kevésbé megtisztult, a vezérkötelesek, ahogy Pwent hívta őket, egyszerűen leugrottak az erkélyről, de az ellensúlyos csigák lassították zuhanásukat.

De nem túlságosan. Végül is fel akarták hívni magukra a figyelmet.

A többi Zsigerontó is rávetődött a kötelekre, hogy lejussanak oda, ahol az igazi munka várt rájuk, és így tett Bruenor is, miközben az elfoglalt erkélyeken az apró alagutakból előözönlő számszeríj ás törpék sorakoztak fel.

A kezdet kezdetén a zűrzavar volt az úr, és Bruenor meg a legényei eltökélték, hogy ezt a legvégsőkig fokozzák. Egyre több és több törpe dübörgött elő vagy ereszkedett le fentről, kiszélesítve és megvastagítva az öldöklők sorát.

A számszeríj ászok az Őrző Völgyébe kivezető bejáratnál állókat vették gondosan célba, azokat az orkokat keresve, akik parancsokat harsogtak.

– Vezér! – kiáltott fel az egyik törpe, és rámutatott az egyik orkra, aki magasabbnak tűnt a cimboráinál, talán azért, mert felállt egy kőtömbre, hogy onnan jobban irányíthassa a harcot.

Húsz törpe fordította arra nyílpuskáját, és a „Lőj!” parancsra kilőtték nyilaikat.

A balszerencsés ork parancsnok, aki üvöltve osztogatta utasításait a védekezőknek, hirtelen elhallgatott – elhallgattatta és darabokra szedte a nyílvesszők zápora, amelyek között akadt jó néhány robbanóolajos is, amelyek szinte széttépték a testét.

A körülötte levő orkok felbömböltek és elmenekültek. Ahogy Bruenor, Wulfgar és odalent a többi harcos előretört az előcsarnokon át, a folyosókból még csak akkor jöttek elő a legfontosabb törpék. Mérnökök szaladtak kifelé, kezükben súlyos fémlapokkal, amelyeket gyorsan össze lehetett rakni úgynevezett gyilkos katlanná: a tölcsér formájú két falszakaszt a betört kapu közelében lehetett felállítani. A szerkezetek tetején lándzsahegyek meredeztek, és tucatnyi lőrés nyílt rajtuk: a gyilkos katlan komoly vámot szed majd ellenségeiken, ha az orkok ellentámadásra lendülnének. Csakhogy ezt a munkát gyorsan és tökéletes időzítéssel kellett végrehajtani. Az első darabokat, amelyek az Őrző Völgyétől legmesszebb akartak felállítani, közvetlenül a rohamozó törpék mögött helyezték el. Márpedig ha az orkoknak sikerül elég gyorsan visszavágniuk, és esetleg az óriások is segítenek nekik, akkor a hatalmas fémfalak elé szorult törpék igencsak nagy bajba kerülhetnek.

De ez nem történt meg. Az ork visszavonulásból tömény rettegésszülte menekülés lett, és a megmaradt orkok mind kifutottak Mithrill Csarnokból, feladva a megszerzett terepet.

Alig néhány perc leforgása alatt több tucat ork halt meg, és az előcsarnok ismét Bruenorék kezére került.

– Fordítsd vissza őket! Vezesd vissza őket! – könyörgött Tsinka Shinrill Obouldnak. – Gyorsan! Rohamra! Még mielőtt a törpék megerősítik állásaikat!

– Az orkjaidnak kell elől menniük – fűzte hozzá Gerti Orelsdottr, mivel nem állt szándékában rohamra küldeni óriásait, hogy azok oldják ki a mindent kétséget kizáróan ravasz csapdákat, amelyeket a törpék máris felszereltek.

Obould Mithrill Csarnok betört kapuja előtt állt, és nézte, amint legnagyobb félelme valóra válik.

– Törpék az alagutakban – suttogta alig hallhatóan, és minden szónál megcsóválta a fejét.

Tsinka még mindig azt ordibálta, hogy támadjon, és ő majdnem engedett is neki.

Úgy tetszett, hogy az ork királyságról szőtt látomásait elmossa az orkok vérének áradata. A király tudta; hogy ellentámadást indít' hatna, hisz puszta létszámfölényükkel valószínűleg visszaszerezhetnék az előcsarnokot. De gyanította azt is, hogy a törpék még erre az eshetőségre is felkészültek, és megint csak összehangoltan, előre megtervezett módon vonulnának vissza.

Húsz ork halna meg minden egyes elesett törpéért, éppen úgy, mint az első támadásban.

Egy oldalra vetett pillantással láthatta az első betörés hulláiból rakott, még mindig füstölgő halmot.

Tsinka még mindig rikácsolt.

Az ork király megrázta a fejét.

– Itt állítsatok fel védelmi vonalat! – kiáltott oda parancsnokainak és csapatvezéreinek. – Építsetek kőfalat és rejtőzzetek mögé! Ha a törpék megpróbálnak kijönni a Csarnokból, öljétek le őket!

Láthatóan számos parancsnok meglepődött az utasítás hallatán, de egyikükbe sem szorult annyi bátorság, hogy megkérdőjelezze Sokvesszős Obould király utasítását, és csak kevesen akadtak közülük, akik ismét vissza akartak rohanni a törpék járataiba.

– Mit csinálsz? – visította Tsinka. – Öld meg mindet! Rohamozd meg Mithrill Csarnokot és öld meg mindet! Gruumsh azt követeli...

Hangja hirtelen elhalt, ahogy Obould marka szorosan ráfonódott a torkára. Az ork király egy kézzel felemelte a sámánt a földről, és odahúzta összevont szemöldökű arcához.

– Tsinka egyre jobban fáraszt, amint megmondja nekem, hogy mi Gruumsh akarata. Ahogy mondani szoktad, én vagyok Gruumsh. Márpedig nem megyünk vissza Mithrill Csarnokba!

Végighordozta pillantását Gertin és a többieken, akik mind kételkedve néztek rá.

– Zárjátok le a kaput! – parancsolta Obould. – Rekesszétek el a bűzös törpéket bűzös járataikba, hadd maradjanak csak ott! – Visszafordult Tsinkához. – Nem fogok orkokat lándzsahegyre tűzetni, csakhogy tobzódhass! Mithrill Csarnok pusztán apró kényelmetlenség, nem több... feltéve, ha úgy döntünk, hogy annak tekintjük. Bruenor király hamarosan jelentéktelenné válik: csak egy törpe lesz egy betapasztott lyukban, ahonnan nem tud kitörni ellenem.

Tsinka szája megmozdult, ahogy vitatkozni próbált, de Obould még erősebben szorította a torkát, így a sámánnő suttogása hörgéssé változott.

– Vannak jobb módszerek is – nyugtatta meg Obould. Ledobta a nőt, aki tántorogva tett néhány lépést hátrafelé, majd a hátsójára esett.

– Ha meg akarod élni, hogy meglásd ezeket a módszereket, akkor bölcsebben válogasd meg a szavaidat és a hanghordozásod – figyelmeztette Obould.

Ezzel sarkon fordult, és elment.

MÁSODIK RÉSZ

A TÖRPÖK BECSVÁGYA

Az Őrző Völgyétől keletre elnyúló magas gerincről néztem, ahogy az óriások összeállítják az irdatlan faltörő kost. Néztem, ahogy az orkok gyakorolják a taktikát: szoros vonalakat képeztek, és hirtelen rohamokat indítottak. Hallottam az iszonytató ujjongást, a törpék vérét és a törpék fejét követelő vérfagyasztó rikoltásokat, a harci vágy szülte állatias sikolyokat.

Ugyanerről a gerincről néztem , ahogy a hatalmas kost óriások sora húzza hátra, és lendíti meg, hogy az gyorsan és erősen csapódjon be a hegy aljába, amelyen álltam, neki Mithrill Csarnok fémkapuzatának. A föld megremegett a lábam alatt. A döngő hang még sokáig ott reszketett a levegőben.

Majd újra meglendítették, és újra meg újra az útjára bocsátották.

Majd ordítások töltötték meg a levegőt, és megindult a vad roham.

Álltam ott a gerincen, Innovindillel az oldalamon, és tudtam, hogy a barátaim, Bruenor fajtársai a szülőföldjükért és a puszta életükért csatáznak közvetlenül alattam. És én nem tehettem semmit.

Ebben a szörnyű pillanatban jöttem rá, hogy ott kellene lennem a törpékkel, orkokat ölve, amíg végül le nem vágom az utolsót is. Ebben a szörnyű pillanatban jöttem rá, hogy az elmúlt néhány tíznapban hozott döntéseimmel, amelyeket a harag és még inkább a félelem szült, elárultam azt a barátságot, ami köztem és Bruenor között mindig fennállt.

Nem sokkal ezután – túl hamar! – a hegyoldal elcsendesedett. A csata véget ért.

Rémülten ismertem fel, hogy az orkok diadalt arattak, hogy megvetették a lábukat Mithrill Csarnokban. Vagy legalábbis elűzték a törpéket az előcsarnokból Némileg megnyugtatott a tudat, hogy az ork sereg zöme a betört kapun kívül maradt, és folytatta munkáját az Őrző Völgyében. Mint ahogy túl sok óriás sem ment be.

Bruenor fajtársait tehát nem söpörték el: valószínűleg feladták a széles előcsarnokot a jobban védhető szűkebb alagutakért.

A reménykedés azonban nem mosta el bűntudatomat. A szívem mélyén megértettem, vissza kellett volna mennem Mithrill Csarnokba, hogy a törpék mellett álljak, a törpék mellett, akik oly régóta magukkal egyenrangúként kezeltek engem.

Innovindil oda sem figyelne rám. Már korábban emlékeztetett arra, hogy én soha nem menekültem el a Mithrill Csarnokért vívott csata elől Obould fia az én döntésem miatt halt meg, és számos ork tért vissza a Világ Hátán húzódó odújába, köszönhetően az én... vagyis Innovindil, Tarathiel és az én általam. ..ami általunk Északon végzett munkánknak.

Nehéz beismerni, hogy nem nyerhetsz meg minden, a barátodért vívott csatát. Nehéz megérteni és elfogadni saját korlátaidat, és az ezzel járó rádöbbenést, hogy bár megpróbálsz mindent, az gyakran elégtelennek bizonyul.

Akkor és ott, azon a hegyoldalon állva és a csatát figyelve, abban a pillanatban, amikor minden oly sötétnek tűnt, akkor kezdtem csak igazából elfogadni Bruenor és a többiek elvesztését. Persze a szívemen tátongó seb nem forrt bel Tudom, és elfogadom, hogy soha nem is fog. Viszont megszabadultam a bűntudattól, hogy szemtanúja voltam egyik barátom elestének, attól a bűntudattól, hogy nem voltam ott vele, hogy segítsek neki, vagy hogy fogjam a kezét, amikor eljött a vég.

Életünk során a legtöbbünk megismeri a veszteség érzetét. Egy elfnél, legyen az droiw, hold-, vad- vagy avariel elf, aki évszázadokat él, ez elkerülhetetlen – legyen szó akár szülőjéről, barátjáról, fivéréről, szerelméről vagy gyermekéről. A mélységes fájdalom gyakran elkerülhetetlen velejárója a tudatos létezésnek. De mennyivel elviselhetetlenebb lesz a veszteség, ha belülről mardos minket a bűntudat!

A bűntudat.

Ez a legkönnyebben feltámadó érzés, és egyben ez a legalattomosabb is. az egyéni önzésben gyökerezik, bár a jólelkű népeknél a forrása általában mások szenvedéséből fakad.

Amit korábban nem értettem, de most már igen, az az, hogy nem a bűntudat a felelősség mögötti hajtóerő. Ha jót cselekszünk, de csak azért tesszük, mert félünk attól, hogy miként érezzük magunkat, ha nem így teszünk, akkor igazából nem tudjuk még szétválasztani egymástól a jót és a rosszat. Mert létezik egy szint efölött: a közösség, a barátság, és a hűség megértésének szintje. Én nem azért döntök úgy, hogy Bruenor vagy bármely másik barátom mellé állok, hogy így enyhítsem a bűntudatomat.

Azért teszem ezt, mert a kölcsönös barátság mindkettőnket erősebbé és jobbá tesz. Ezáltal életünk sokkal értékesebbé válik.

Ezt tanultam meg azon a szörnyű napon, azon a hideg hegyen állva, és nézve a szörnyeket, amelyek betörték annak a helynek a kapuját, amely oly régóta az otthonom volt.

Hiányzik Bruenor, Wulfgar, Catti-brie és Regis. A szívem vérzik értük, és sóvárog utánuk minden nap minden percében. De elfogadom a veszteséget, és nem veszek magamra más érzelmi terhet saját ürességemen kívül. Nem fordultam el barátaimtól a szükség óráján, bár nem lehettem hozzájuk olyan közel, amennyire szerettem volna lenni. Amikor Withegroo tornya ledőlt, amikor Harcpöröly Bruenor aláhullt a magasból, a szurdok túloldaláról azt nyújtottam neki, amit akkor tudtam: a szeretetemet és a szívemet.

És most megyek tovább, oldalamon Innovindillel, és folytatjuk harcunkat közös ellenségünk ellen. Harcolunk Mithrill Csarnokért, Bruenorért, Wulfgarért, Regisért, Catti-brie-ért, Tarathielért és a jólelkű népekért. Megküzdünk az Obould és gonosz csatlósai jelentette szörnyűséges megpróbáltatással.

Végül felkínáltam hát elesett barátaimnak a szeretetemet és a szívemet. És most átnyújtom nekik el nem múló barátságomat és az elszántságot, hogy úgy élek tovább, amit hallva a törpe király rám meredne, félrebillentené fejét, és arcára az a jellemzően kétkedő kifejezés költözne, amivel fogadni szokta egyik vagy másik tettemet.

– Átokverte elf – mondja majd gyakran, amikor lepillant rám Moradin Csarnokaiból.

És én hallani fogom őt, és a többieket is, mivel ők mindig velem vannak, és nem csekély részét alkotják Drizzt Do'Urdennek.

Amint kezdem elengedni őket, rájövök, hogy ezzel csak még erősebben ölelem őket, és amikor felpillantok majd Moradin elképzelt csarnokaira, és meghallom egy elvesztett barát elsuttogott zsörtölődését, mosolygok.

Drizzt Do’Urden

10. fejezet

Váratlan fordulat

Valahol elméje hátsó zugában hallotta, hogy felrivall egy kürt, a föld pedig remegni kezdett a lába alatt. Az elfek álomszerű, meditatív állapotából, a Merengésből felrezzenő Drizzt bíborszínű szeme felpattant. A drow könnyedén, mintha csak pislogna egyet, máris talpra szökkent, és mindkét keze ösztönösen a csípőjére szíjazott szablyákra fonódott.

A táborhely szélfogójának használt kőtömböt megkerülve, futva érkezett Innovindil.

A lábuk alatt a hegy ismét megremegett. Kicsit távolabb Alkony dobogott a sziklán, és felnyerített.

– A törpék? – kérdezte az elf nő.

– Reméljük, hogy a törpék – felelte Drizzt, és nem akart belegondolni sem, hogy milyen pokoli pusztulást okozhatott a rengés a Harcpöröly Klán soraiban, ha Obould csatlósai voltak az okozói.

Mindketten rohanni kezdtek, teljes sebességgel száguldva lefelé a sziklás lejtőn. Egyetlen faj sem mérkőzhetett a fürge és kecsesen mozgó elfek (legyen az hold- vagy drow elf) lépteivel. Egymás mellett futottak, sziklákat ugráltak át, és suhantak át végtelen mélynek tűnő keskeny hasadékok felett. Egymást segítve lendültek át a természeti akadályokon – Drizzt fellódította Innovindilt egy alacsony kőfalra, míg a nő visszafordulva a kezét nyújtotta neki.

Rohantak lefelé, minden lépésnél segítve a másikat. Elértek egy sima és meredek ívű lejtőhöz, amely szakadékban végződött, de ahelyett, hogy lassítottak volna eddigi gyors futásukon, csak leszegték fejüket, és száguldottak tovább, mert a lejtő aljában, a szirt meredélye fölé magasodva egy apró fa állt, ők pedig erre vették az irányt. Drizzt a levegődbe szökkent, és megpördült, törzse vízszintbe fordult a föld felett. Kinyújtott karjaival elkapta a fát, és annak segítségével oldalra lendült, erejét használva, hogy megváltoztassa futása irányát.

Innovindil közvetlenül mögötte érkezett, és hasonló mozdulatsor után ismét együtt rohantak tovább a meredély szélén. Ugyanahhoz a kilátóhoz igyekeztek, ahonnan Obould Mithrill Csarnokba történő betörését figyelték, egy nyugaton álló magas, lapos sziklára, ahonnan a völgy nagy részét beláthatták, leszámítva a Csarnok hatalmas kapuja előtti közvetlen térséget.

Hamarosan mindketten meghallották a lentről felhangzó sikolyokat, Drizzt szíve pedig nagyot dobbant, amikor felismerte, hogy egyedül csak az orkok kiáltásait hallja.

Mire a drow elf és Innovindil elérték leshelyüket, orkok özönlöttek elő a betört kapun túlról, teljes sebességgel száguldva vissza az Őrző Völgyébe. Egyesek testét lángok égették, narancsszínben izzva a fakuló napfényben, míg mások csak tántorogtak, láthatón megsebesülve.

– A törpék visszavágtak – jegyezte meg Innovindil. Drizzt mindkét keze szablyái markolatára simult, és már el is indult lefelé, amikor az elf nő megragadta a vállát, és visszatartotta.

– Azt teszem, amit te tettél, amikor Tarathielt megölték – magyarázta, amikor a sötételf összehúzott szemöldökkel visszanézett rá. – Semmit nem tehetünk odalent.

Drizzt lepillantott, és tudta, hogy az elfnek igaza van. A kapuhoz legközelebbi területen ordibáló és lökdösődő ork harcosok valóságos tengere hullámzott – egyesek a betört kapu felé rohantak, mások pedig el onnan. Imitt-amott óriások emelkedtek ki a tengerből, akár egy hajóhad roppant árbocai, óvatosan közeledve a kapuhoz. Eltéveszthetetlen volt az előcsarnokból kiszűrődő csatazaj: a sikolyok és üvöltések kakofóniája, acélcsengés, és a leomló kövek moraja.

Egy óriás tántorgott ki onnan, szanaszét szórva az orkokat.

A sziklán álló Drizzt öklével a levegőbe ütött, mert gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a törpék aznap diadalmaskodtak, és hogy Obould csatlósait nyersen és durván kiakolbólították Mithrill Csarnokból.

– Előrenyomulnak! – kiáltott oda neki Innovindil. Amikor a drow megfordult, látta, hogy a nő egészen a szikla széléig merészkedett, sőt még át is mászott a lapos kőeresz peremén, hogy jobban lásson. – A törpék visszafoglalták a kaput! – kiáltotta.

Drizzt ismét a levegődbe öklözött, és magában némán gratulált Harcpöröly Bruenor király rokonainak. Sokszor volt tanúja harciasságuknak a Jeges Szelek Völgyének fagyos és könyörtelen vidékén, vagy a Menzoberranzanból érkezett fajtársai ellen vívott háborúban. Amikor jobban belegondolt a dologba, és felidézte korábbi társait, ráébredt, hogy nem kellene meglepődnie az események váratlan fordulatán. Drizztet azonban mégis meghökkentette, ha arra gondolt, hogy milyen hatékonyan sikerült visszaverniük egy ekkora sereget, mint amit Obould vezetett.

Innovindil nemsokára visszakapaszkodott mellé, amikor a csatazaj némileg elült. A nő megfogta a kezét, és nekidőlt a drow-nak.

– Úgy tűnik, hogy az ork király alábecsülte Bruenor király fajtársainak erejét – jegyezte meg az elf.

– Meglep, hogy így verték vissza az orkokat – vallotta be Drizzt. – Az előcsarnokon túli alagutak ugyanis sokkal keskenyebbek és jobban védhetők.

– Nyilván nem állhatják az orkbűzt a csarnokaikban.

Erre Drizzt csak elmosolyodott.

Ők ketten még jó ideig álltak ott, és amikor végre nyugovóra tértek az éj hátralevő részére, azt ugyanezen a lapos sziklán tették. Mindketten kíváncsian várták, hogy mit tesznek az orkok visszavágásképp.

Amikor a felkelő nap rézsútos pászmái néhány órával később megvilágították őket, és a lenti völgyet, mindkét elf némileg meglepve látta, hogy az orkok eltávolodtak a kaputól, és láthatóan egyáltalán nem volt sürgős nekik, hogy közelebb merészkedjenek. Amennyit Drizzt és Innovindil láthatott, abból úgy tűnt nekik, mintha az orkok és az óriások védőállásokba húzódnának. Az elfek kíváncsian figyelték, amint a csapatokba verődött orkok súlyos köveket, tolnak le kordékon a hegyoldalból, és zúdítják le őket más csapatok mellett, akik sietve falakat emeltek belőlük.

Időről-időre egyik másik óriás felkapott egyet ezekből a sziklákból, és dacos ordítást hallatva a kapu felé hajította azt, de úgy tűnt, ez a legtöbb, amit a szörnyetegek ellentámadás címén indítottak.

– Hallottál valaha is olyanról, hogy az orkok önként feladnák a területet, hacsak nem éppen fejvesztett menekülésről van szó? – kérdezte Drizzt, legalább annyira magától, mint társnőjétől.

Innovindil összehúzta kék szemét, és alaposabban szemügyre vette a lenti völgyet, valami olyan nyomot keresve, ami elárulhatná, hogy mi áll az erőszakos és kegyetlen szörnyetegek szokatlannak tűnő viselkedése mögött. De csak annyit tudott megállapítani, hogy az orkok nem gyűlnek össze újabb rohamraj ugyanakkor soraik sem törnek meg, és nem szaladnak szerteszét, ahogy az oly gyakran megtörtént. Ehelyett beásták magukat.

Delly Curtie odaosont a résnyire nyitott ajtóhoz. Csizmáját kezében tartotta, mert nem akarta, hogy azok hangosan kopogjanak a kemény kőpadlón. Leguggolt és bekukucskált: nem lepődött meg, de azért csalódottságot érzett, amikor meglátta az ágy mellett ülő Wulfgart, aki éppen Cattie-brie fölé hajolt.

– Visszavertük őket – mondta éppen a férfi.

– Remélem, többen haltak meg, mint ahányan elmenekültek -felelte a nő még mindig elhaló hangon. Catti-brie többször nagyot nyelt, mire sikerült végigmondania ezt az egyetlen mondatot, de nem sok kétség férhetett hozzá, hogy egyenletesen és fokozatosan javul az állapota. Amikor lehozták Catti-brie-t a párkányról, a papok tartottak tőle, hogy sebei végzetesnek bizonyulnak, ehelyett azonban az kötötte le minden erejüket, hogy a nőt ágyban tartsák, távol a harctól.

– A nevedben is lecsaptam néhányat – nyugtatta meg Wulfgar. Delly nem láthatta férje arcát, de biztosra vette, hogy a nő arcán felvillanó mosoly tükröződik a férfi arcán is.

– Lefogadom, hogy megtevéd – felelte Catti-brie.

Delly Curtie legszívesebben berontott, és pofon vágta volna. Ilyen egyszerű volt ez az egész. Az a bájos arc, a ragyogó mosoly, a szikrázó mélykék szempár valósággal belemart a luskani nőbe, hiába tudta, hogy a másik sebesült.

– Már megint úgy beszélsz, mint egy törpe, aranyom? – suttogta Delly alig hallhatóan, felfigyelve Catti-brie akcentusára, ami sebezhetősége idején láthatóan sokkal jobban illett Mithrill Csarnok járataiba, mint az a köznyelvi beszédstílus, amit mostanában vett fel. Lénygében a nő egyre inkább úgy beszélt, mint Delly.

Delly megrázta fejét saját kicsinyessége hallatán, és megpróbálta lerázni magáról.

Wulfgar mondott valamit, amit nem értett, mire a barbár nevetni kezdett, és példáját követte a sebesült nő is. Mikor nevetett így utoljára Delly és Wulfgar? Nevettek így valaha is?

– Kamatostul visszafizetjük nekik még ezt – szólt a barbár, mire Catti-brie bólintott, és újra elmosolyodott. – Folyik a megbeszélés, hogy kitörjünk-e a keleti kapun, vissza a Surbrin felé. Ellenségeink nyugaton erősebbek, de még ott is ritkulnak a soraik.

– Keletre tartanak? – kérdezte Catti-brie. Delly látta, hogy Wulfgar megvonja a vállát.

– Még ha így is van, ők sem hiszik magukat elég erősnek ahhoz, hogy arról betörjenek, és nem várják, hogy mi kitörhetünk – magyarázta Wulfgar. – A mérnökök azonban erősködnek, hogy meg tudjuk csinálni, méghozzá gyorsan. Valószínűleg Nanfoodle löttyeit használják majd, és felrobbantják a fél hegyet.

Erre mindketten újra felnevettek, de Dellyt ez most nem érdekelte, mert sokkal jobban lekötötte a Wulfgar szavaiban rejlő lehetőség.

– Felbarr Citadellája támogatni fog minket a Surbrin túlpartjáról – folytatta a barbár. – Seregük máris Télperem városa felé menetel, ami a folyó másik oldalán terül el, északra attól. Ha a keleti kapuból indulva meg tudjuk vetni a lábunkat a folyamnál, és új harcosokat, meg készleteket tudunk áthajózni a vízen, Obould nem szorít vissza minket többé a Csarnokba.

– És akkor az északról menekült emberek kívánsága teljesül, és mind eltűnnek Mithrill Csarnokból – tette hozzá halkan Delly.

Nézte, ahogy Catti-brie felkönyököl, éppen csak egy kicsit összerezzenve. Ismét felvillantotta tökéletes mosolyát, amelynek fénye égette a másik nő szívét.

Mert tudta, hogy Wulfgar arcán hasonló mosoly terül szét.

Mert tudta, hogy kettejük között olyan kötelék feszül, amit ő soha nem hozhat létre azzal az emberrel, aki a férjének nevezi magát.

– Csak súlyos árat fizetve törhetnek ki – mondta Obould a köré gyűlteknek, a legfőbb sámánoknak és a csapatparancsnokoknak, meg Gerti Orelsdottrnak és néhány legfontosabb déróriásának. – Odabent vannak az üregük mélyén, és ott is maradnak. Lankadatlan erőfeszítéssel folytatjuk ennek a völgynek a megerősítését. Mint ahogy a törpék úgy építették fel benti menedéküket, hogy a behatolók drágán megfizessenek a betörésért, úgy lesz ez a völgy az ő leölésük első vonala.

– De nem fogsz visszamenni? – kérdezte Gerti. A szemközt álló Tsinka Shinrill és néhány másik sámán is felmordult erre, mire Obould király rájuk sandított.

– Hadd maradjanak csak az üregük mélyén! – felelt meg Gertinek. – Ez mind az enyém... a miénk. – Izmos kezével széles ívet írt le, átfogva az északra elterülő hegyeket és vidéket.

– És mi a helyzet Proffitt-tal? – kockáztatta meg Tsinka. – A déli alagutakba rendeltük, hogy a törpékkel harcoljon. A trollok számítanak a győzelmünkre.

– Arasson csak győzelmet, ha tud – felelte Obould –, de mi nem megyünk be.

– Cserbenhagyod a szövetségesed?

Obould szemöldökráncolása elárulta, hogy Tsinkát mindössze egy szó választja el a haláltól.

– Proffitt már így is többet nyert, mint amit valaha is elérni remélhetett – közölte az ork király. – Méghozzá Obouldnak köszönhetően! Harcolni fog, és meghódít néhány alagutat, vagy visszaszorítják a Trollmocsarakba, ahol még sosem birtokolt nagyobb hatalmat, mint most. – Az uralkodó véreres sárga szeme fenyegetően összeszűkült, és mély morgás hagyta el tépett ajkát, ahogy hozzátetette: – Van még valami mondanivalód ezzel kapcsolatban?

Tsinka elhátrált.

– Akkor itt végeztünk is? – tudakolta Gerti. Obould odafordult hozzá:

– Egyelőre igen. Biztosítanunk kell azt, amit megszereztünk, mielőtt tovább támadjuk ellenségeinket. Leginkább keleten les ránk most veszély.

– Vagy délen – jelentette ki Gerti. – Délen nem védelmeznek minket nagy folyók Everlund és Ezüsthold seregeitől.

– Ha délről jönnek, akkor Proffitt elég időt nyer nekünk – magyarázta Obould. – Az ellenség, akikre fel kell készülnünk, Felbarr-ból és Adbarból jön. Törpe a törpéhez. Ha áttörnek a Surbrinon, azzal kettészakítják vonalainkat.

– Ne feledkezz meg az alagutakról! – szólalt meg Gerti egyik tanácsadója. – A törpék ismerik a Mélysötét felső szintjeit. Lehet, hogy azon kapjuk magunkat, hogy a seregünk közepén másznak elő odúikból!

Minden tekintet a magabiztos Obouldra szegeződött, aki szemmel láthatóan hitelt adott a figyelmeztetésnek, és fontosnak tartotta azt.

– Minden dombra őrtornyot, és minden hágóba falat építek. Nem lesz jobban megerődített és támadásra jobban felkészített királyság, mint ez, mivel nincs még egy királyág, amelyet ennyi ellenség venné körül. Minden eltelt nappal egyre erősebb lesz Obould birodalma, a Sötétvesszős Királyság. – Kihúzta magát és peckesen fel-alá járkált az egybegyűltek előtt. – Éberségünk nem fog hanyatlani. Nem fordítjuk félre a tekintetünket, mint ahogy egymás ellen sem fordítjuk fegyvereinket. Még többen csatlakoznak majd sorainkhoz. A Világ Hátának minden odújából és azon túlról is eljönnek majd, hogy lássák Gruumsh hatalmát és Obould dicsőségét!

Gerti is kihúzta magát, bár csak azért, hogy a fennhéjázó ork fölé tornyosuljon.

– Enyémek a dombok a Trollmocsarakig, a tiéd pedig a Világ Háta – nyugtatta meg az ork király. – Kincsek áradnak majd északra, fizetségként a szövetségedért.

A csúf uralkodó fogait kivillantva vigyorgott és nagyot tapsolt. Kisvártatva egy csapat ork közelítette meg a gyülekezetet, a megbéklyózott pegazust vezetve.

– Nem valami kezes hátas – fordult Obould Gertihez. – Megbízhatatlan és ostoba jószág. Talán egy griff való Obould királynak, vagy inkább egy sárkány... igen, az tetszene. De nem egy efféle puhány és törékeny jószág. – Körülnézett. – Gondoltam arra is, hogy megeszem – tréfálkozott, mire az összes ork vihogni kezdett. – De látom a tekintetedben a megcsillanó érdeklődést, Gerti Orelsdottr. A csúfságot és a szépséget mi nem egyformán ítéljük meg, és én úgy sejtem, hogy te kifejezetten szépnek tartod ezt a teremtményt.

Az óriásnő kételkedve meredt rá, mintha azt várná, hogy mindjárt odalép a pegazushoz, és kettéhasítja.

– Akár csúfnak, akár szépnek tartod, a jószág a tiéd – közölte Obould, meglepve a körülötte álló orkokat. – Tekintsd trófeának vagy ebédnek, aminek csak akarod, és fogadd hálámat mindazért, amit itt tettél.

Az óriásnő kíséretének egyetlen tagja, de még a legközelebbi déróriás barátai sem látták még Gertit ennyire megrendültnek, kivéve azt az esetet, amikor Obould legyőzte őt a harcban. Úgy tetszett, hogy az ork király minden alkalommal ki tudja billenteni egyensúlyából Orelsdottr úrhölgyet.

– Te csúfnak tartod, ezért ajánlod fel nekem? – makacskodott az óriásnő, előgombolyítva egy szövevényes tagadás fonalát, bár láthatóan nem fűlt hozzá különösebben a foga.

Obould még a fáradságot sem vette, hogy feleljen. Csak állt ott, és rendületlenül mosolygott.

– A téli szelek már fújdogálnak fent a hegyekben – buktak ki a szavak esetlenül Gerti száján. – Már nem sokáig maradhatunk, ha még tavasz előtt viszont akarjuk látni Hófehért.

Obould bólintott.

– Megkérnélek arra, hogy néhány fajtársadat bocsásd a rendelkezésemre a Surbrinál az elkövetkező és az azt követő évszakra. Addig folytatjuk az építkezést, amíg a tél hava nem védelmezi oldalunkat. Jövő nyárra a folyón már nem lehet átkelni, és óriásaid hazatérhetnek.

Gerti tekintete ide-oda járt Obould és a pegazus között, mielőtt bólintott volna.

A Mithrill Csarnok visszafoglalt nyugati kapujától délre elterülő hegyoldal jóval szabdaltabb és kevésbé meredek volt, mint a bejárattól északra emelkedő szirtek, vagy azok, amelyek az Őrző Völgyét északról szegélyezték. Éppen ezért választotta Drizzt és Innovindil ezt a megközelítési útvonalat. Az éj leple alatt, olyan csendesen osonva, ahogy csak elfek tudnak, óvatosan haladtak lefelé a becsapós lejtőn, lépésről lépésre közelebb kerülve Mithrill Csarnokhoz. Tudták, hogy a törpék ismét visszavették a kaput, mivel időről-időre katapultlövedékek vagy lángoló szurokgolyók zúgtak elő, és csapódtak be Obould fedezéket építő csapatainak soraiba.

Drizzt bízott benne, hogy be tudnak jutni a Csarnokba, és ekkor döbbent rá, hogy kifogyott a kifogásokból. Ideje volt hazamenni és szembenézni a bánat démonaival. A szíve mélyén tudta, hogy reményeit szétzúzzák majd, és megtudja azt, amiről eddig is tudta, hogy igaz. A barátai odavesztek, és néhány száz yarddal odébb, a sziklák közt tekergő út végén a meztelen igazság várt rá.

Mégis ment tovább, oldalán Innovindillel.

Alkonyt a hegytetőn hagyták, de nem ponyvázták ki, hadd futkározzon és szárnyaljon kedvére. A pegazus várni fog rájuk, vagy elmenekül, ha úgy hozza a szükség, és Innovindil egészen biztos volt benne, hogy újra megtalálja majd, ha szüksége lesz rá.

Vagy százötven lépésre lehettek az Őrző Völgyétől, amikor belefutottak egy kisebbfajta problémába. Az elől haladó Drizzt ráébredt, immár kifogyott a lefelé vezető könnyű ösvényekből, és nem látott semmilyen módot rá, hogy ő és Innovindil a fedezékek takarásában lejusson a völgybe.

– Jó pár őrszemet állítottak fel, és mind éber – suttogta az elf nő, miközben lekuporodott a drow mellé. – Többen vannak az orkok, és éberebbek, mint ahogy vártam.

– Ravasz a parancsnokuk – bólintott Drizzt. – Nem lehet vigyázatlanságon kapni.

– Erre nem tudunk lejutni – jelentette ki Innovindil.

Mindketten tudták, hol tértek rossz felé. Nem sokkal mögöttük, a szurdokszerű meredélyen egy villás elágazás nyílt. Az egyik ösvény szinte nyílegyenesen vezetett le a kapu fölötti gerincre, míg az, amelyiken jöttek, dél felé kanyarodott. A kaput figyelő páros láthatta a másik csapást, és úgy tűnt, azon lejuthatnak annyira, hogy egy utolsó, kétségbeesett iramodással elérjék a bejáratot.

Azonban felismerték azt is, hogy ha bemennek a Csarnokba, akkor nem lesz egyszerű onnan ismét kijutniuk.

– Nem mehetünk vissza erre, és jöhetünk le a másik úton, mert addigra ránk virrad – szólt most Drizzt. – Akkor hát legyen holnap?

Amikor a nő felé fordult, látta, hogy egy nagyon komoly Innovindil néz vissza rá.

– Ha bemegyek, cserbenhagyom a népemet – felelte az elf, és már eddig is suttogó hangja még csendesebb lett.

– Hogyhogy?

– Miként jutunk ki ismét, amikor úgy tűnik, hogy a völgybe nem vezetnek titkos ösvények?

– Ki tudunk jutni, ha Bruenor kohóinak egyik kürtőjén felmászunk – felelte Drizzt, de Innovindil csak a fejét csóválta.

– Holnap be kell menned, mert vissza kell térned hozzájuk.

– Egyedül? – kérdezte Drizzt. – Azt nem.

– Meg kell tenned. Egyhamar nem jutunk el Pirkadathoz. A pegazusnak akkor van a legtöbb esélye, ha Mithrill Csarnok megalkuszik érte Oboulddal. – A nő kezét Drizzt vállára tette, majd felfelé csúsztatva azt, gyengéden megsimogatta az arcát, azután pedig ismét visszahúzta, megérintve a másik nyakát. – Én idekintről folytatom a figyelést. Szavamat adom, hogy a távolból teszem. Tudom, hogy visszatérsz, és akkor talán lesz majd rá valami mód, hogy visszaszerezzük Tarathiel elrabolt hátasát, aki a barátunk. Nem engedhetem, hogy Obould még tovább birtokoljon egy ilyen gyönyörű teremtményt.

Törékeny keze ismét gyengéden megsimogatta Drizzt arcát.

– Meg kell tenned – mondta a nő. – Értem és érted. És Tarathielért.

Drizzt bólintott. Tudta, hogy társának igaza van.

Elindultak vissza a csapáson: úgy tervezték, hogy visszatérnek rejtett táborukba, majd amint a nap ismét lebukik a nyugati láthatáron, a másik útvonalon lejönnek.

Az éjszaka a kalapácsok csengésétől és a kövek görgetésétől volt hangos, mind a Csarnokban, mind az Őrző Völgyében, de kettejük számára eseménytelenül telt az éjszaka: egymás mellett hevertek a csillagok alatt a hűvös őszi szélben. Drizzt meglepte, hogy a következő órákat nem félelemben töltötte: nem félt attól, hogy mit hoz a következő éjszaka.

Legalábbis ami a barátait illeti, mert az ő sorsukat már elfogadta. Féltette viszont Innovindilt, és azon az éjjelen gyakran rápillantott, és ilyenkor magában mindig megfogadta, hogy olyan gyorsan visszatér, ahogy csak tud, hogy ismét csatlakozzon a nő küldetéséhez.

Tervük azonban nem vált valóra, mert amikor másnap ragyogó reggelre virradtak, az Őrző Völgyében támadt nyüzsgés a megfigyelőpontjukra csalogatta a két elfet. Érdeklődve nézték, hogy egy, főleg óriásokból – szinte csak óriásokból – álló nagy karaván kerekedik fel, és indul útnak tőlük nyugatra, az Őrző Völgyének bejárata felé. Több ork is velük tartott, főleg készletekkel megrakott kordékat húzva.

És egy másik teremtmény is a karavánnal utazott. Innovindil éles szeme még ebből a távolságból is ki tudta venni szegény Pirkadat csillogó fehér szőrét.

– Felbomlanak a soraik? – kérdezte a nő. – Visszahúzódnak?

Drizzt a lent zajló eseményeket tanulmányozta, és azoknak az orkoknak a mozdulatait figyelte, akik nem tartottak az óriásokkal. Az Őrző Völgyét elözönlő szörnyűséges sereg derékhada nem mozdult. Sőt, az alacsony és magas védelmi állások kiépítése is töretlen lendülettel folytatódott.

– Obould nem adja át a területet – jelentette ki a drow. – De úgy tűnik, mintha az óriások megelégelték volna a harcot, vagy mintha valahol máshol lenne rájuk sürgősen szükség.

– Bárhogy is, van náluk valami, ami nem az övék – mondta Innovindil.

– És mi visszavesszük tőlük – fogadkozott Drizzt.

Lepillantott az ösvényre, amelyen valószínűleg lejuthatna Mithrill Csarnok kapujához, az ösvényre, amelyen aznap éjjel szándékában állt leereszkedni, hogy elrendezze a múltat, és a jövendőt.

Visszapillantott nyugatra, a menetre, és tudta, hogy aznap éjjel nem fog rálépni a kapuhoz vezető ösvényre.

Mert egyszerűen nem tehette.

Rápillantott társnőjére, és megnyugtatóan rámosolygott, jelezve, hogy minden rendben, és készen áll, hogy vele tartson.

Készen áll, hogy hazavigye Pirkadatot.

11. fejezet

Botorkálás

Az éhségtől kába és gyenge Nikwillig, akinek tagjai elzsibbadtak, ujjai pedig behasadtak és eltorzultak a tucatnyi eséstől a nehéz hegyi terepen, makacsul rakosgatta egyik lábát a másik elé, és botorkált tovább. Többé már abban sem volt biztos, hogy merre tart egyáltalán... csak annyit tudott, hogy előre. Egy része egyszerűen csak le akart heveredni, és elmúlni csendben, megszabadulni a fájdalomtól és az ürességtől, amely ott lakozott a hasában és a gondolatai között.

Az elmúlt néhány nap nem volt kegyes a Felbarr Citadellájából jött szegény törpéhez. Az élelme elfogyott, bár vizet bőségesen talált. Ruhája számos helyen elszakadt, amikor többször elesett – egyszer jó harminc lábat bucskázott alá egy sziklás lejtőn. A zuhanás után közel egy órán át hevert eszméletlenül, és még a fegyverét is elvesztette. Az esés során Nikwillig elejtette rövidkardját, és a penge berepült egy keskeny hasadékba, ami inkább csak egy mély repedés volt két sziklatömb között. Miután a törpe magához tért, elindult visszafelé, és meg is találta a fegyvert, de sajnos túl messze volt, hogy kurta karjával elérje.

Felkapott hát egy kisebb ágat és újra próbálkozott, a bottal próbálva olyan helyzetbe piszkálni a kardot, hogy elérhesse azt. Csakhogy a penge lecsusszant eddig észrevehetetlen kényes pozíciójából, és csattogva hullt alá a hasadék mélyebb bugyraiba.

Nikwillig erre tehetetlenül vállat vont, és mivel amúgy sem volt soha valami nagy harcos, ennyiben hagyta az egészet. Nem nagyon törődött azzal, hogy fegyvertelen maradt az ellenséges területen, ahol mindenfelé rusnya orkok kószáltak, mert tudta, hogy ez ellen semmit nem tehet.

A felbarri Nikwillig ugyanazt tette, mint amikor szemtanúja volt Nanfoodle robbantásának és a törpék visszavonulásának: beletörődően megvonta a vállát. Folytatta útját, alapvetően kelet felé tartva, bár az ösvények jobban eltérítették észak felé, mint azt szerette volna.

Néhány nappal később a törpe már szinte vakon botorkált tovább. Egyfolytában a „Surbrin” szót ismételgette, hogy emlékeztesse magát úticéljára, de az esetek zömében már azt sem tudta, hogy mit jelent ez a szó. Egyedül a törpék makacssága tartotta talpon.

Egyik láb a másik után.

Most már laposabb terepen járt, bár ennek alig volt tudatában, és még mindig egyenletes iramban haladt, ha nem is gyorsan. Útja kezdetén jobbára éjszaka haladt, a nappali órákban sekély barlangokba húzódott, de most már minden mindegynek tűnt.

Már nem számított. Semmi sem számított, csak az, hogy egyik lábát a másik elé rakja, és hogy a „Surbrin” szót ismételgesse.

Hirtelen azonban valami más lett a fontos.

Az a valami a szél szárnyán jutott el Nikwillighez. Nem látta, nem hallotta, de a szagát érezte. Valamit sütöttek.

A törpe gyomra nagyot kordult, és Nikwillig megtorpant, ahogy egy pillanatra kitisztultak a gondolatai. Kisvártatva lába ismét meglódult, de úgy tűnt, mintha saját akarata lenne. A törpe oldalra kanyarodott... bár nem tudta, hogy jobbra vagy balra, vagy hogy milyen irányban. A sülő hús illata megállíthatatlanul húzta előre, ő pedig járás közben előredőlt, és nyalogatni kezdte kicserepesedett, száraz ajkát.

Érzékszervei még jobban kitisztultak, amikor meglátta a főzőtüzet, és a szakácsot: a betegesen narancsszínű bőrt, a bozontos fekete hajkoronát és az előre ugró alsó állkapcsot.

Semmi sem tud annyira kijózanítani egy törpét, mint egy goblin látványa.

A lény szemmel láthatóan nem vette észre. A nyárs fölé hajolt, és egy kőtálból valamiféle szaftot öntött rá.

Nikwillig ismét megnyalta a szája szélét, ahogy a lédús, sötét húson végigömlött a sűrű folyadék.

– Báránycomb – gondolta Nikwillig, és a megviselt törpe önuralmának minden morzsájára szükség volt ahhoz, hogy ne nyögjön fel hangosan, és ne rohanjon oda vakon a tűzhöz.

Maradt egyhelyben, és jobbra, majd balra nézett. Nem látott a közelben más szörnyetegeket, így a törpe összekuporodott, készen a rohamra: leszegte a fejét, és egyenesen nekirohant a gyanútlan góbiin szakácsnak.

A góbiin éppen felegyenesedett, és kíváncsian megfordult, éppen időben ahhoz, hogy a rávetődő törpe vállon találja. Mindketten elrepültek, felborították a nyársat, és mindenfelé parazsak repkedtek. Nagy csattanással értek földet, a forró szaft kifröccsent, és a java a góbiin arcára loccsant. A lény felordított az égető fájdalomtól, és megpróbálta arcára tapasztani a kezét, de Nikwillig mindkét kezével megmarkolta vézna nyakát. Többször felemelte és a földhöz csapta a goblint, majd odébb botorkált, hátrahagyva a földön fetrengő és nyüszítő fenevadat.

A báránycomb is leesett, és végiggördült a porban, de a törpe még arra sem vesztegette az időt, hogy lesöpörje róla a koszt. Mindkét kezével megragadta, és mohón beleharapott, nagy darabokat szaggatva le a lédús húsról, és szinte rágás nélkül nyelte le azokat.

Néhány harapással később Nikwillig szünetet tartott, annyi időre, hogy levegőt vegyen, és hogy élvezze a hús ízét. Ekkor mindenfelől ordibálás csapott fel.

A törpe talpra kecmergett, és futni kezdett. Egy lándzsa súrolta a vállát, de továbbsuhant, anélkül, hogy beleállt volna a testébe. A józan ész azt sugallta volna Nikwillignek, hogy dobja el a húst, és teljes sebességgel fusson, de az éhhalál szélén álló törpe már messzire került a józan észtől. Úgy ölelte melléhez a combot, mintha egyetlen gyermeke lenne, és vadul robogott tovább, ide-oda cikázva a sziklák és a fák között, próbálva minél jobban fedezékben maradni az őt üldöző szörnyetegek elől.

Egy apró liget mellett szaladt el, de csúszva fékezett le, mert egy rövid, de meredek lejtő széléhez érkezett. Alatta, alig ötvenlábnyira a széles, csillogó Surbrin hömpölygött megállíthatatlanul.

– A folyó... – dünnyögte Nikwillig, és ekkor eszébe jutott, hogy mi is volt a célja, amikor elindult a Mithrill Csarnoktól északra emelkedő hegygerincen elfoglalt megfigyelőpontjáról. Bárcsak át tudna kelni a folyón!

A mögötte felcsapó ordítástól ismét futásnak eredt, és lefelé botorkált a lejtőn... egy lépés, két lépés... Ekkor hatalmasat esett, arccal előre, és csak annyira sikerült összegömbölyödnie, hogy bukfencezve bucskázzon lefelé. Egyre gyorsabban görgött lefelé, de nem engedte el értékes terhét: addig hempergett, és görgött lefelé, amíg bele nem csobbant a hideg vízbe.

Talpra kászálódott, és a vízparthoz tántorgott, majd futva indult meg a folyó mentén.

Ekkor valami keményen hátba találta, de erre csak felrikoltott, és rohant tovább.

Bárcsak találna egy farönköt! Be vonszolná a vízbe, és bár legyen átkozott a jeges víz, egyszerűen csak belekapaszkodna, és ellökdösné magát a parttól.

Meglátott maga előtt egy ígéretes facsoportot, de a kiáltások egyre közelebbről hallatszottak, és Nikwillig tartott tőle, hogy odáig már nem jut el.

És valamilyen okból – amit először nem is értett –, a lába lassabban mozgott, és úgy bizsergett, mintha csak elzsibbadt volna.

A törpe megtorpant, és lenézett: vért látott – a saját vérét –, amint az lecsepeg szétterpesztett lábai között. Hátranyúlt, és csak ekkor jött rá, hogy az ütés, amit érzett, nem is ütés volt, mivel a keze egy goblin lándzsa nyelére fonódott.

– Ó, Moradin, te játszasz velem – szólalt meg Nikwillig, és térdre rogyott.

Maga mögött hallotta a rohanó goblinok kurjantásait és ordibálását.

Lepillantott a kezére, és a benne markolt báránycombra, majd megvonta a vállát, a szájához emelte a húst, és egy jóízűt harapott belőle.

Most nem nyelte le gyorsan, hanem alaposan megrágta a falatot, és megforgatta a szájában, élvezve annak frissességét, lédússágát, és melegét. Felötlött benne, hogy ha a másik kezében egy korsó mézsört tartana, az lenne az igazán törpéhez illő halál.

Tudta, hogy a goblinok mindjárt odaérnek, de mégis meglepődött, amikor egy husáng lesújtott a tarkójára, arccal előre a porba taszítva.

Nikwillig, Felbarr Citadellájából, megpróbált a bárányhús ízére összpontosítani, és megpróbálta elfeledni a fájdalmat. Remélte, hogy a halál gyorsan eljön érte. Azután már nem tudott semmiről.

12. fejezet

Az okos más kárán tanul, a bolond...

– Nem gondolhatod komolyan, hogy folytassuk utunkat Nesmé felé – fortyogott Rannek, miután sikerült elrángatnia Galen Firthöt, kicsit messzebb a tábortól.

Órákon át rohantak Dagna generális és törpéinek hősies önfeláldozását követően, vissza az északi dombokhoz, amelynek közelében a törpék azokra az alagutakra bukkantak, amelyek Mithrill Csarnok felé haladtak.

– Az ötven törpe áldozata mellékes, ha a büszkeséged forog kockán? – nyomult tovább Rannek.

– Te vagy az, aki büszkeségről beszélsz – felelte Galen Firth, mire ellenfele meghátrált és hallgatott.

De csak egy pillanatra, mert azután Rannek kihúzta magát, és kidüllesztette széles mellét.

– Soha nem felejtem el a hibámat, Galen Firth – válaszolta. – De nem tetézem azzal tévedésem, hogy egész csapatunkat trollok és cserjelények karmai közé vetem!

– Szétzavarták őket! – rikoltotta Galen, mire mindketten a többiek felé pillantottak, és látták, hogy többen furcsállóan néznek rájuk. – Szétzavarták őket – ismételte a férfi, jóval halkabban. – A törpék bátor helytállása és Alustriel tűzvihara szétzúzta őket. Üldöztek egyáltalán minket? Nem? Akkor hát nem lehet, hogy a szörnyék hazatértek trágyaszagú mocsarukba? Hát ennyire el akarsz futni?

– Te meg annyira ostoba lennél, hogy ismét besétálnál közéjük? Hát mit sem törődsz azokkal, akik nem tudnak harcolni? Haljanak meg a gyerekeink csak azért, mert te hősködsz, Galen Firth?

– Még azt sem tudjuk, hol vannak azok a barlangok – vitatkozott az idősebb férfi. – Nem bolyonghatunk csak úgy találomra a vidéken, és remélhetjük, hogy rábukkanunk a megfelelő lyukra a földben.

– Akkor a te vezetéseddel vonuljunk be Ezüstholdba! – javasolta Rannek.

– Ezüsthold fog ide vonulni – erősködött Galen. – Nem láttad talán Alustrielt?

Rannek beharapta az ajkát, de minden önuralmára szüksége volt, hogy ne köpje le a másikat.

– Hát ekkora bolond lennél? – kérdezte. – Méghozzá hálátlan bolond?

– Nem én vagyok az a bolond, aki ide juttatott minket, messze otthonunktól – felelte Galen habozás nélkül, ugyanolyan higgadtan, mint ahogy Rannek beszélt az imént. – Az az ember éppen előttem áll, és tévesen azt hiszi, hogy joga van kérdőre vonni engem.

Rannek arca rezzenetlen maradt, és nem hőkölt meg, de az igazat megvallva tudta, hogy erre nincs kész válasza. Nem ő volt a parancsnok. Nesmé elgyötört népe nem hallgatná meg őt, ha a kipróbált Galen Firth más parancsot ad nekik.

Még egy darabig rámeredt a másik férfira, majd megcsóválta a fejét, és megfordult. Még az arcára költöző grimasz dacára sem torpant meg, amikor meghallotta a háta mögött Galen Firth lekicsinylő horkantását.

Másnap hajnalra kiderült, hogy Ranneknak nem kell tovább vitatkoznia Galen Firth-szel, mert a menekültek felderítői visszatértek és jelentették, hogy nagy csapat troll közeledik nagy iramban dél felől.

Rannek Galen Firthöt nézte, amint az megemészti a komor értesülést, és már-már azt várta, hogy a férfi elrendeli a harcosoknak, hogy zárják soraikat, és indítsanak támadást: de még a konok és nyakas Galen sem volt ennyire vakmerő.

– Szedelőzködjetek, és készüljetek az indulásra, méghozzá gyorsan! – kiáltott oda a körülötte állóknak, majd visszafordult a felderítőkhöz. – Néhányan kövessétek nyomon közelgő ellenségeink mozgását! Mások fürgén iramodjanak meg északkeletre! Keressétek meg azokat a felderítőinket, akik a Mithrill Csarnokba vezető alagutakat kutatják, és gondoskodjatok menekülési útvonalról!

Amikor végzett, megfordult, és Rannekra meredt, aki egyetértése jeléül bólintott. Galen Firth arca megfeszült, mintha csak valami burkolt sértés érte volna.

– Megfuttatjuk ellenségeinket, azután pedig megkerüljük őket, hogy hazatérhessünk otthonunkba – közölte a makacs Galen a katonáival, mire Ranneknak leesett az álla.

A futáshoz már hozzáedződött nesméiek perceken belül úton voltak, és felvették a legjobb alakzatot: a leggyengébbek haladtak a menet közepén, ahol mindenfelől védelmezhették őket. Kevesen akadtak olyanok, akik beszéltek. Tudták, hogy a trollok szorosan a nyomukban vannak, és hogy aznap mindnyájuk élete véget érhet.

A délelőtt közepére magasabb és kedvezőbb terepre értek, és erről a kilátóhelyről Galen, Rannek és még néhányan végre szemügyre vehették az őket üldözőket. Szinte kizárólag csak trollokat láttak: a közeledő hordában sehol sem lehetett felfedezni a cserjelények fás végtagjait. De a trollok még mindig jó páran voltak, köztük hatalmas teremtű példányok is, és mutatóba akadt egy-két kétfejű szörnyeteg is.

Rannek tudta, hogy jól tették, amikor visszavonultak, ahogy azt néhány órával korábban javasolta is. Azonban minden elégedettsége odalett, mert tartott tőle, hogy ezeket a szörnyetegeket nem tudják majd lehagyni.

– Tartsátok az embereket mozgásban, amennyire ez csak lehetséges! – adta ki a parancsot Galen Firth, és Rannek figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi hangja hasonló félelmekről és komorságról árulkodott, akár beismerte azt, akár nem. – Megvannak már azok az alagutak?

– Rábukkantunk néhány alagútra – magyarázta az egyik ember. – De nem tudjuk, hogy milyen mélyen húzódnak.

Galen Firth nagy- és mutatóujja közé csippentette az ajkát.

– És ha azelőtt menekülünk be, hogy biztosat tudnánk, és kiderül, hogy csak zsákutca... – folytatta a másik.

– Akkor igyekezzetek! Húzzátok szét a felderítők vonalát az alagutakban! Olyan járatot keresünk, amelyik kanyart ír le és visszatér a minket üldöző ellenség mögé. Vagy elfutunk mellettük vagy beléjük futunk... tétovázásra nem lesz időnk!

A férfi bólintott, és elrohant.

Galen végigmérte Ranneket.

– Szóval azt hiszed, hogy igazad volt – szólalt meg.

– Mintha bármit is számítana – felelte Rannek. – Teljesen mindegy. – Hátrapillantott az őket üldözőkre, és Galen tekintete követte az övét. – Soha nem vártuk volna, hogy egy ennyire kaotikus és fegyelmezetlen népség, mint a trollok, ilyen kitartóan követnek majd minket! Egész életemben...

– Az életed nem nyúlt még olyan hosszúra – emlékeztette Galen.

– Ezért tudtak becsapni azon az éjszakán, amikor te voltál az őrség parancsnoka.

– Mint ahogy téged is lóvá tettek most, amikor azt hitted, hogy nem fognak üldözni minket – vágott vissza Rannek, de amit mondott, azt még ő maga is gyatra érvnek találta, Galen önelégült képe pedig nem sok kétséget hagyott afelől, hogy nem sikerült beleszúrnia a másikba.

– Örülök, hogy üldöznek – felelte az idősebb férfi. – Ha meg is lepődtem, ez kellemes meglepetés. Mert így elcsalogatjuk őket, távolabb Nesmétől. Amikor ismét a falaink között leszünk, majd jut elég idő arra, hogy megerősítsük védelmünket.

– Hacsak nem vár ott ránk még több troll.

– Kudarcod nyomán egyre inkább túlbecsülöd ellenségeinket, Rannek. Ezek trollok. Ostobák és vérszomjasak, de semmi több. Várakozáson felüli kitartásról tesznek tanúbizonyságot, de ez nem tart már soká.

Galen felhorkant, és távozni készült, de Rannek megragadta a karját. A Lovas dühödten fordult felé.

– Feltennéd az összes ember életét erre az állításra? – kérdezte a fiatalabb katona.

– Egész életünk kockán forog Nesmében... már századok óta – felelte Galen. – Ez az, amit teszünk, így élünk.

– Vagy így halunk?

– Akár.

Galen kitépte magát Rannek szorításából. Egy darabig még rámeredt a másikra, majd elfordult tőle, és parancsokat kezdett harsogni a körülötte állóknak. De szinte azonnal benne szakadt a szó, mert a menekültek tömegéből valaki felkiáltott:

– A Fejszések! Jönnek a Mirabari Fejszések!

– Dicsőség Mirabarnak! – kiáltott fel valaki más, mire az ujjongás végigsöpört az egész tömegen.

Rannek és Galen Firth áttörtetett a nesméiek között, átnyomkodott az emberek között, hogy megnézzék, merre van a hangzavar okozója.

Törpék közeledtek – tucatnyi és tucatnyi törpe menetelt feléjük, köztük sokak pajzsát Mirabar fekete fejszéje díszítette. Zárt és fegyelmezett alakzatban haladtak, soraik nem bomlottak szét még a dimbes-dombos terepen sem, ahogy elszántan masíroztak.

– Nem mirabariak – közölte az egyik felderítő zihálva Galennel, mivel egészen idáig futott, hogy megelőzze a jövevényeket. – Állításuk szerint inkább a Harcpöröly Klánból valók.

– A híres mirabari Fejszések jelét viselik magukon – mondta Galen.

– Egykor valóban azok voltak – magyarázta a felderítő. Elhallgatott és odébb lépett, a többiekkel együtt figyelve a közeledő szakállas alakokat.

Két, harcoktól megviselt törpe tartott feléjük: egyikük sűrű fekete szakállt viselt, a másik pedig ősöregnek tűnt, és ő volt a legrútabb törpe, akit az emberek eleddig csak láttak. Alacsonyabb és köpcösebb volt társánál, fekete szakállának felét mintha letépték volna, és még az egyik szeme is hiányzott. Az emberek könnyen kitalálhatták, hogy pirospozsgás, viharvert arca századok születését és elmúlását látta. A két alak arrafelé tartott, ahol Galen állt: az egyik nesméi felderítő kalauzolta őket. Odaballagtak a férfihoz, és a fiatalabb törpe maga elé ejtette súlyos harci kalapácsát, fejjel lefelé, majd kényelmesen rátámaszkodott.

– Pörölycsapó Torgar Delzoun, a Harcpöröly Klánból, szolgálatidra! – közölte. – Ő a barátim, Shingles.

– Mirabar címerét viseled, jó Torgar – szólalt meg Galen. – És örömmel állunk szolgálatodra.

– Mirabariak voltunk – közölte Shingles. – Elhagytuk a várost, hogy nagylelkűbb királyt szolgáljunk. És te most mindennek a végét látád, mert azért vagyunk itt, hogy segítsünk néked, és Dagna generálisnak, aki véled együtt indult erre.

A közelben álló emberek közül többen aggódva pillantottak egymásra, és arckifejezésük nem kerülte el a törpék figyelmét.

– Elmondom majd nektek Dagna elestének történetét, amikor az idő engedi, hogy megtudjátok az igazságot – húzta ki magát Galen Firth. – Most azonban ellenségeink szorosan a nyomunkban vannak. Trollok... sok-sok troll.

A legtöbb törpe egymás közt dörmögött valamit „Dagna elestéről”, de Torgar és Shingles arckifejezése szenvtelen maradt.

– Akkor hát irány az alagutak! – határozott Torgar. – Enmagam és fiaim többre menénk a langaléta fenevadak ellen, ha azoknak le kell hajolniuk, hogy ne verjék be csúf fejüket a mennyezetbe.

– Már küzdöttünk velük ott, és visszaszorítottuk őket – bólintott Galen. – Talán meg tudjuk törni őket, és utat nyithatunk a vonalaikon keresztül.

– Keresztül? – tudakolta Torgar. – Azoknak az alagutaknak a túlvégén Mithrill Csarnok áll, és mi arra tartunk.

– Hírt kaptunk arról, hogy Ezüsthold hamarosan csatlakozik a küzdelemhez – fogott bele a magyarázatba Galen, és a közelében állók egyike sem mert rámutatni arra, hogy amit mond, az nem teljesen felel meg a valóságnak. – Felvirradt a győzelmünk napja, meri Nesmé ismét talpra áll és a vidék ismét biztonságos lesz!

Mindkét törpe kíváncsian méregette egy darabig, majd egymásra néztek, és megvonták a vállukat.

– Ez most nem számít – nézett Shingles Torgarra. – Bárhogy döntünk is, ezt a döntést az alagutakban kell meghoznunk. A másik törpe bólintott.

– Előre az alagutak felé!

– Az oldalfolyosó szabad! – szállt a kiáltás törpéről törpére a vonal mentén.

– A fáklyákat! – bömbölte Shingles.

A második sorból húsz törpe rohant elő égő fáklyával a kezében, és a tüzes hasábokat áthajították Shingles és a harcosok első sora fölött, akik kemény küzdelmet folytattak az őket üldöző trollok első vonalával.

Egy hosszú alagúton jutottak le ebbe a széles üregbe, ahol a tölcsér alakú bejáratnál sorakoztak fel: itt húsz törpe is elfért egymás mellett, míg csak néhány troll tudott egyszerre átjönni, hogy megküzdjön velük. A fáklyavivők a lángoló fadarabokat az alagút bejáratának keskenyebb része felé hajították, ahol taktikusan, jó előre lámpaolajjal leöntött kiszáradt fahasábokat helyeztek el.

A tűz bömbölve kelt életre.

A trollok nem sok mindentől féltek, de a rövid lista élén ott állt a tűz, ami legyőzte elképesztő regenerálódási képességüket.

A fáklyák jelentősen fellazították az üldözők sorait, Shingles pedig az első sorral, és a mögötte állókkal váratlan, elsöprő rohamra indult, visszakergetve azt a néhány trollt, akik a lángoló akadály innenső oldalán ragadtak. Sokat sikerült beszorítani a lángok közé, a többieket pedig álltó helyükben feldarabolták vagy ledöfködték.

A törpék ekkor megfordultak, és tökéletesen megtartva az alakzatot, futásnak eredtek. Az oldalfolyosót tisztának találták, és a menekültek már jó ideje úton voltak.

Torgar fiainak aznap délután már harmadszor sikerült visszaverniük makacs üldözőiket, a trollokat.

Azonban mindannyian tudták, hogy a szörnyetegek újra jönni fognak, így a legelöl haladó törpék buzgón megvizsgáltak minden kereszteződést és termet, ami csak útjukba esett, megfelelő helyet keresve a következő védőállás kialakításához.

Az ember harcosok hátvédjében haladó Rannek mindezt csodálattal és hálával figyelte. Tudta, hogy Galen Firth a saját levében fő, mert már maguk mögött hagyták azt az utat, amelyen a trollokat megkerülve esetleg visszajutottak volna a felszínre, valahol Nesmé közelében.

Csakhogy Torgar volt a parancsnok, és nem Galen. Ezt mind Rannek, mind a többi nesméi világosan felfogta. Miután a törpe értesült Dagna elestének részleteiről, ellentmondást nem tűrően közölte, hogy az emberek elszakadhatnak a törpe kísérettől, ha akarnak, de ezt saját felelősségükre teszik.

– Minden dicsőség Dagnának és Mithrill Csarnoknak! – mondta Torgar Galennek, és a többieknek, meghallgatva a szomorú históriát. – Csatlakozik fiához Moradin Csarnokaiban, ahol megbecsült hely vár rá.

– Megpróbált segíteni otthonunk visszaszerzésében – szólt közbe az ember, mire a törpe olyan pillantást vetett rá, amilyet általában csak az orkoknak tartogatott.

– Megmentette azt az ostoba seggidet! – vágott vissza Torgar. – És ha úgy döntesz, hogy ismét megkockáztatád ezt az utat, tudd meg, hogy Dagna hibát követett el. De tudd meg azt is, nesméi Galen Firth, hogy Torgar és fiai nem követek el ugyanazt a hibát. Ne légyenek kétségid, hogy bármerre megyünk is, azokban az alagutakban megyünk, melyek Mithrill Csarnokba vezetének vissza.

És ennyi volt az egész, és még a rátarti Galen sem vitatkozott többet, mint ahogy egyetlen szóval sem fejezte ki tiltakozását a nesméi harcosok között, így hát Torgar átvette a teljes irányítást, és ő vezette a kétségbeesett menekülést. Addig futottak, amíg az üldözők miatt védőállást nem kellett kialakítaniuk, de még ekkor is ügyeltek arra, hogy minden összecsapás csak egy gyors lefolyású csetepaté legyen, és ne torkolljon valódi csatába.

Rannek pedig örült ennek.

13. fejezet

Széttartó utak

– Egy ork parancsait követjük? – kérdezte egy Urutha nevezetű nagydarab, széles vállú déróriás Gertitől, amikor a közel száz kolosszusból álló menet megkerülte a Negyedik-csúcs északi lejtőit, és keletnek indult a Surbrin felé.

– Parancsait? – kérdezett vissza a nő. – Én nem hallottam parancsokat. Csak egy kérést.

– És az nem egy és ugyanaz, ha teljesítjük a kérést?

Gerti felnevetett, méghozzá a déróriásnőhöz képest meglepően lágyan, majd karcsú kezét Urutha irdatlan vállára tette. Tudta, hogy finoman kell bánnia vele, mert Urutha egyike volt atyja legközelebbi tanácsadóinak, és legmegbízhatóbb testőreinek. Márpedig Gerti apja, a nevezetes Szürkekéz Őrei árnyéka még mindig messzire vetült, még akkor is, ha a tekintélyes jarlt már hosszú hónapok óta nem látták a déróriások között, és kevesen gondolták úgy, hogy valaha is elhagyja még szállását. A beszámolók szerint Őrei egyértelműen a halálán volt, egyetlen utóda, Gerti pedig annak a küszöbén állt, hogy megörökölje Hófehért és vele minden kincsét, egyben a félelmetes óriások hűségét is.

Gerti hercegnő már jó ideje tudta, hogy Őrei halálának utolsó gyümölcse lesz a legfontosabb és egyben a legkényesebb ajándék. Ha bármelyik hataloméhes óriás, aki elég magasra kapaszkodott az Őrei által kialakított hierarchia létráján, megpróbálja megdönteni őt, akkor ennek eredménye a legjobb esetben is az eddig közel egységes erő szétforgácsolódása lesz. Ez pedig olyasvalami volt, amit Gerti egyáltalán nem akart.

A hercegnő önmagában is rettenetes erőt képviselt: remekül értett a kardhoz és a misztikus mágiához. Gerti az elemek erejét szabadíthatta arra, aki ki mert állni ellene, szétzúzhatta azt villámmal, tűzzel, és dühöngő jégviharral. De elég volt csak a kezét Urutha vállára tennie, hogy eszébe jusson, időnként a mágia önmagában nem elegendő.

– A mi érdekünk is az, hogy Obould sikerrel járjon... legalábbis jelenleg – fogott bele a magyarázatba. – Ha seregét már most szétverik, ki állítja meg Mithrill Csarnok, Felbarr, Adbar, Ezüsthold, Everlund, Sundabar, esetleg Mirabar és ki tudja még hány nép erőit, és ki gátolja meg őket abban, hogy a háborút kitolják közvetlenül Hófehér kapujáig? Nem, jó Urutha, Obould az az ütköző, amire szükségünk van az idegesítő törpék és emberek ellen. Hadd kavarogjanak csak ezrével és hulljanak el, de csak lassan!

– Belefáradtam már ebbe a hadjáratba – vallotta be Urutha. – Láttam, ahogy több mint húszan hullanak el a fajtársaim közül, és semmit sem tudunk arról, mi a helyzet a Surbrinnál levő rokonainkkal. Lehet, hogy Felbarr törpéi máris átkeltek a folyón? Lehet, hogy újabb húsz fajtársunk hever holtan a szakállasok bűzhödt lábai előtt?

– Semmi ilyesmi nem történt.

– Nem tudhatod.

Gerti bólintással nyugtázta az állítást, és megvonta a vállát.

– Majd odamegyünk, és megnézzük. Legalábbis közülünk néhányan.

Ez a meglepő belenyugvás felkeltette Urutha figyelmét, és az óriás elfordította világoskék bőrű busa fejét, hogy alaposabban is szemügyre vegye Gertit mélykék szemével.

A nő szemérmesen viszonozta a másik furcsálló pillantását, és felfigyelt arra, hogy Urutha meglehetősen jóképű, ahhoz képest, hogy már nem fiatal. Hosszú haját lófarokba fogta, ami jókora darabon szabadon hagyta homlokát, mivel haja elől és oldalt már gyérült. Vonásai azonban még mindig erőt sugároztak: a magasan ülő arccsontok, a nagyon éles és markáns orr. Gertiben felötlött, hogy ha a szóbeli meggyőzés nem lesz elegendő, hogy maga mellett tartsa Uruthát, másfajta csáberőt is bevethet, hogy ugyanazt a hatást érje el – ráadásul az volt benne a legjobb, hogy ez nem is lenne valami kellemetlen dolog.

– Néhányan, barátom – mondta halkan, és ujjai gyengéden végigsimították a hatalmas óriás vastag nyakának tövét, sőt ujjbeggyel meg is érintette a láncing fölötti csupasz bőrét. – Járőrt küldünk a folyóhoz... erőink felét... hogy keressék meg hiányzó barátainkat, és kezdjék összegyűjteni őket. Lassan észak felé fordulunk majd, és hazamegyünk. Mondom, lassan, nehogy Obould felháborodásában szökésnek tartja távozásunkat. Úgy véli, hogy a folyót biztosítania kell, mint saját birtokát, és tekintve seregének nagyságát, nem kerülhet komoly erőfeszítésbe meggyőzni arról, hogy nincs már szüksége arra a néhány óriásra.

– Tudod, fenn akarom tartani a szövetséget – folytatta az óriásnő. – Nem tudom, hogy mit várhatok az ellenséges településektől, de húszezer orkkal nem akarok tengelyt akasztani. Húszezerrel? – vihogott fel. – Vagy mostanra kétszer, netán háromszor ennyien vannak már?

– Az orkok úgy szaporodnak, akár a kártevők: mint a mezei egerek vagy az otthonainkat elözönlő százlábúak – felelte Urutha.

– És az ember azt gondolhatná, éppen olyan okosak, mint azok – mondta Gerti, és tovább babrálta társa nyakát. Örömmel konstatálta, hogy a feszültség kioldódik Urutha merev izmaiból, és hogy a mosoly első jelei feltűnnek az óriás jóképű arcán.

– Még az is elképzelhető, hogy hagyományos ellenségeink felkeresnek minket, hogy egy esetleges szövetségről tárgyaljanak – fűzte hozzá az óriásnő.

Urutha összehúzta szemét a gondolatra.

– A törpék? Azt hiszed, hogy Mithrill Csarnok, Felbarr Citadellája vagy Adbar Citadellája törpéi belemennek abba, hogy együttműködjenek velünk? Azt hiszed, hogy Harcpöröly Bruenor és barátai megfeledkeznek a kőzáporról, ami rájuk omlasztotta azt a tornyot? Tudják, ki lendítette meg a kost, amely betörte a nyugati kaput. Tudják, hogy egyetlen ork sem lett volna képes ilyen erőkifejtésre.

– És tudják azt is, hogy hamarosan kifuthatnak a lehetőségekből – közölte Gerti. – Obould a tél folyamán beássa magát és megerősíti állásait, én pedig kétlem, hogy ellenségeink módot találnak arra, hogy lecsapjanak rá még hóolvadás előtt. Addigra pedig...

– Nem hiszed, hogy Ezüsthold, Everlund és a három törpe királyság képes kiverni az orkokat?

Gerti észrevette a másik hitetlenkedő hangsúlyát.

– Húszezer orkot? – suttogta. – Negyvenezret? Hatvanezret? Magaslatokon álló erődített falak mögül?

– Így hát Gerti felajánlja, hogy segít azoknak a népeknek visszavágni, akik oly régóta az ellenségeink? – tudakolta Urutha.

Az óriásnő gyorsan olyan testtartást vett fel, ami elárulta, hogy távol áll tőle minden efféle gondolat.

– Nyitva hagyom annak lehetőségét, hogy népem gyarapodjon – magyarázta álláspontját. – Obould nem a szövetségesünk. Soha nem is volt az. Azért tűrtük el, mert szórakoztatott minket.

– Talán ő is éppen így érez irántunk.

A fegyelmezett Gertinek ismét sikerült elengednie füle mellett a kellemetlenül igaznak tűnő kijelentést. Tudta, hogy nagyon ingatag kötélen kell táncolnia, vissza egészen Hófehérig. Az óriásai és Obould diadalt arattak a déli előrenyomulás során, de vajon milyen tényleges haszonra tettek szert a déróriások? Úgy tűnt, hogy Obould mindent elért, amire csak vágyott. Sikerült jó erősen megvetnie a lábát az emberek és a törpék földjén. Ennél is fontosabb és lenyűgözőbb volt, hogy hadba hívó kiáltására számos ork törzs felelt, és ezek egyesültek is, ráadásul a király vaskemény irányítása alatt. A sereg viszont, minden hódítása dacára, semmi kézzelfogható, elvihető zsákmányra nem tett szert. Nem foglalták el Mithrill Csarnokot, és nem kaparintották meg a kincseit.

Gerti óriásai nem olyanok voltak, mint Obould csatlósai. A déróriások nem ostoba orkok voltak. Az orkoknak elég volt győzni a csatatéren, még akkor is, ha ötször annyit vesztettek, mint amennyi ellenséget megöltek. Gerti népe kérdőre vonja majd őt, hogy mutassa meg, miért érte meg a délre vonulás több tucatnyi óriás életét?

Gerti a menet elejére pillantott, a pegazus irányába. Igen, ez a zsákmány illik Hófehérhez! Az óriásnő elhatározta, hogy gyakran megsétáltatja majd a lószerű teremtényt a népe előtt. Emlékezteti őket, hogy milyen előnyökkel járt eltörölni a bosszantó Withegroo-t és Lapályos népét. Elmagyarázza majd nekik, hogy mennyivel biztonságosabb az otthonuk, most, hogy a törpéket és az embereket visszaszorították messze délre.

Az óriásnő ráébredt, hogy ez még csak a kezdet.

Meglepte a puhaság, miközben tudata kikászálódott a sötétségből: a törpe mindig is azt gondolta, hogy Moradin Csarnokai melegek az ott égő tüzektől, de a hely kemény, akár a kő. Nikwillig összerezzent, és mocorogni kezdett, majd megérezte, hogy a válla vastag takaróba fúródik. Levelek és gallyak zörrentek meg alatta.

A törpe szeme felpattant, majd azonnal össze is húzta is azt, mert a napfény vakítóan beleszúrt.

Nikwillig abban a pillanatban, amikor nyitva volt a szeme, és belevillant környezete képe, látta, hogy egy sűrű, lombhullató erdőben van, és ahogy jobban belegondolt a dologba, a szegény törpe még jobban összezavarodott. Mert ahol elesett, ott nem voltak a közelben erdők, és legutoljára Moradin Csarnokaiban számított volna fákra és szabad égre.

– En tu il bi-inway – hallott meg egy dallamos hangot, amelyről tudta, hogy egy elfé.

Nikwillig behunyva tartotta a szemét, miközben zavaros gondolatai között a szavak újra és újra leperegtek a fejében. Nikwillig, felbarri kereskedő révén gyakran üzletelt más fajok képviselőivel, köztük elfekkel is.

– Bi-inway... – formálta szája a szavakat. – Ébredt... en tu il bi-inway... felébredt.

Most már tudta, hogy egy elf beszél hozzá, így lassan felnyitotta a szemét, hogy az fokozatosan szokjon hozzá az erős fényhez. Megfeszítette a testét, és nyögés szakadt fel belőle, ahogy megpróbált a hang irányába fordulni.

A törpe ismét becsukta a szemét, és visszahanyatlott, majd vett egy nagy levegőt, hogy a fájdalom kiáramoljon belőle, majd ismét kinyitotta a szemét... és meglepetten látta, hogy sápadt bőrű, zord arcú elfek veszik körül.

– Ébren vagy? – kérdezte egyikük, a kereskedők közös nyelvét használva.

– Kicsit meg vagyok lepve, ha mondhatom ezt – felelte Nikwillig reszelős hangon, ahogy a szavak előtörtek pergamenszáraz torkából. – A goblinok jól ellátták szegény Nikwillig baját.

– A goblinok halottak – közölte a jobb oldali elf, aki láthatóan a vezér lehetett, mert egyik társát leszámítva a többieket odébb hessegette, majd lehajolt, így a törpe alaposabban is szemügyre vehette. Egyenes szálú fekete haja volt, és sötétkék szemei, amelyekről a törpe úgy látta, hogy nagyon közel ülnek egymáshoz. Az elf szögletes szemöldöke szinte összeért középen, majdhogynem sötét színű V betűt formázva a keskeny orr fölött.

– Mi pedig elláttuk a sebeidet – folytatta azon a hangon, ami furcsán nyugodtnak és megnyugtatónak hatott, legalábbis az arcához viszonyítva. – Fel fogsz épülni, jó törpe.

– Kivonszolátok onnan? – kérdezte Nikwillig. – Azok a goblinok a folyónál kaptak el engem, és...

– Az utolsó szálig lelövöldöztük őket – biztosította őt az elf.

– És te ki valál? – tudakolta Nikwillig. – És kik valának azok a „mi?”

– Én Holderdei Hralien vagyok, ő pedig Althelennia. Két társunkat keresve keltünk át a folyón. Talán te, aki Mithrill Csarnokból jössz, láttad őket?

– Én nem Mithrill Csarnokból jövék, hanem Felbarr Citadellájából – tudatta Nikwillig, és megfogta Hralien kinyújtott kezét, majd engedte, hogy az elf óvatosan ülő helyzetbe támogassa. – Az az Obould nevezetű fenevad jól elbánt velem, és Bruenor volt az, aki megmentett engem, és barátimat, Tredet. Sajnálom, hogy ezt mondom, de nem láttam a barátitokat.

A két elf egymásra nézett.

– Nagy repülő lovakon utaznak – szólalt meg Althelennia. – Talán messziről láttad őket, magasan fenn az égen.

– Á, azok ketten! – mondta Nikwillig, mire mindkét elf mohón előrehajolt. – Sajna, látni nem látám őket, de hallottam felőlük a Tömbváll fivérektől, akik az erdőtökön jövének át, útban Mithrill Csarnok felé.

A letört elfek visszahúzódtak.

– És a Csarnok még Bruenor kezén van? – kérdezte Hralien egyidőben azzal, amikor Althelennia azt tudakolta, hogy mit tud „a nagy tűzről, amelyet a nyugati égre szökkenni láttunk”.

– Egen, egen – felelte a törpe. – Gnóm tűz volt az, méghozzá olyan, hogy még egy sárkány is büszke lehetne rá.

– Sokat kell mesélned nekünk, jó törpe – mondta Hralien.

– Úgy látom, hogy legalább ennyivel tartozom nektek – bólintott Nikwillig.

Nyújtózkodott egyet, néhányszor megrecsegtette bütykeit, nyakát, vállát, majd hátradőlt, hátát az egyik fának vetve. Ezután elmesélte a történetét, kezdve a több tíznappal ezelőtt Felbarr Citadellájából indult karavánnal, folytatva a katasztrofális kimenetelű ork rajtaütéssel, és azt követő céltalan bolyongással, sebesülten, éhesen, oldalán Treddel. Elbeszélte az elfeknek az emberek nagylelkűségét és Harcpöröly Bruenor kedvességét, aki rábukkant kettejükre, amint éppen hazafelé tartott Mithrill Csarnokba, hogy ott ismét megkoronázzák.

Beszámolt nekik Lapályosról, és a vakmerő felmentésről, a mirabari törpék váratlan segítségéről, akik éppen úton voltak, hogy csatlakozzanak a Harcpörölyökhöz. Elmesélte az Őrző Völgye feletti összecsapást, nagy részletességgel ecsetelve, miként gyűltek halomba az ork tetemek.

Az elfek mindvégig töretlen figyelemmel hallgatták, szenvtelen arccal, megemésztve minden szavát. Semmilyen érzelmet nem mutattak, még akkor sem, amikor Nikwillig hirtelen felugrott, és elmesélte azt a robbanást, amelyet Nanfoodle idézett elő, és ami olyan tökéletes volt, hogy leborotválta az egész hegynyúlványt.

– Így álltak a dolgok akkor – fejezte be Nikwillig. – Obould beszorította Bruenort a barlangjába nyugaton, a trollok, orkok és óriások pedig ugyanezt tették keleten. Mithrill Csarnok ma magányos ékkő a mindenfelől rajzó csúszómászók halma között.

A két elf egymásra pillantott.

Arckifejezésük nem nyugtatta meg túlzottan a viharvert törpét.

Több mint egy tíznappal később Drizzt és Innovindil már a Világ Hátának legmagasabb dombjait járta. Gerti és közel háromszor húsz óriása egy tekergőző ösvényen haladt a hegyek felé, de még ezen a kacskaringós úton is gyorsan mozogtak. Az út során a két elf alaposan szemügyre vehette a Surbrin mentén folyó munkát, és a látvány nem töltötte el Őket bizakodással. A part mentén végig – főként a gázlóknál, és olyan helyeken, ahol az átkelés lehetségesnek tűnt –, erődítéseket emeltek és ezeket folyamatosan bővítették.

Ők ketten igyekeztek az előttük álló feladatra, Pirkadat megmentésére összpontosítani, de ez nem bizonyult könnyűnek, főleg Innovindilnek nem, aki gyakran és hangosan töprengett azon, hogy esetleg irányt kellene váltania, és a folyó felső szakaszán átkelve, figyelmeztetnie kellene fajtársait.

De a holderdei elfek természetesen gondosan szemmel tartották a Surbrint, és már tudták, hogy mi folyik ott – legalábbis Innovindil erősen hitt ebben.

Így hát folytatta útját Drizzttel: ők ketten közelről figyelték Gertiéket, és lehetőséget kerestek, hogy visszaszerezhessék Pirkadatot. Eleddig azonban nem kínálkozott esély.

Amint elérték a hegyeket, a sziklásabb terepet, egyre nehezebb lett lépést tartani az óriásokkal. Drizzt többször előhívta Guenhwyvart, és előreküldte, hogy rohanva felderítse, merre jár a csapat, és megbizonyosodjon róla, ő és Innovindil jó irányban haladnak.

– Attól tartok, ostobaság, amit teszünk – mondta az elf nő Drizztnek, amikor egyik éjszaka letáboroztak egy kiugró szikla árnyékéban, ami adott annyi fedezéket, hogy a drow legalább egy kis tüzet rakhasson. Szokványos esetben nem tett volna ilyet, és bár az ősz még éppen csak beköszöntött Mithrill Csarnoktól délre, de idefent a magasban a szél már a telet idézte. – És miközben mi hiábavalóan loholunk itt, népem és a törpéid ostrom alatt állnak.

– Addig nem hagyod cserben Pirkadatot, amíg van remény – felelte a drow savanyú mosollyal, és arckifejezése, meg szavai nem éppen hízelgő tükröt tartottak az elf nő elé.

– Csalódott vagy, ennyi az egész – fűzte hozzá még Drizzt.

– Te nem?

– Dehogyisnem. Én is csalódott vagyok, mérges és szomorú, és semmit nem akarok jobban, mint leszedni Obould fejét a nyakáról.

– És hogyan küzdőd le ezeket az érzéseket, Drizzt Do'Urden?

A drow hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna, mert látta, hogy Innovindil tekintete megváltozik, ahogy feltette a kérdést, mint ahogy a hangja is. A sötételf ráébredt, hogy a nő legalább annyira kérdezi ezt Drizzt érdekében, mint a sajátjában. Együtt töltött tíznapjaik során Innovindil sokszor fordult oda a drow-hoz, és mondott valami olyasmit, hogy „Tudod, mit jelent elfnek lenni, Drizzt Do'Urden?” Világos volt, hogy a nő úgy véli, a drow mentorának kell lennie az elfeket illetően, a sötételf pedig örömmel vette ezeket a leckéket. Az is eszébe jutott, most első ízben rögtön a kérdés elhangzása után, hogy amióta Innovindil megkezdte finom okítását, ezeket a kérdéseket mindig úgy fejezte be, hogy a teljes nevét használta.

– Visszaemlékszem – felelte. – Főként pirkadatkor beszélek magamhoz hangosan. Kétségtelen, hogy ha valaki kihallgatna, azt gondolná, megőrültem, de van valami abban, hogy kimondom a szavakat, hogy hangosan beszélek a félelmeimről, a fájdalmamról és bűntudatomról, és ez segít feldolgozni ezeket a gyakran irracionális érzelmeket.

– Irracionális?

– Például irracionális a saját fajtámhoz fűződő fajgyűlölő hozzáállásom – felelte Drizzt. – Irracionális az elkötelezettségem ahhoz, amiről tudom, hogy helyes. Irracionálisak a kínjaim, amelyeket egy barát, vagy akár egy ellenség elvesztése miatt érzek.

– Ellifain miatt.

– Igen.

– Nem vagy hibás benne.

– Tudom. Hát persze, hogy tudom. Ha tudtam volna, hogy Ellifain az, megpróbáltam volna lebeszélni, vagy ártalmatlanná tenni úgy, hogy ne haljon meg. Tudom, hogy maga idézte elő a saját halálát. De ettől ez még szomorú, és kínt okoz nekem.

– És bűntudat gyötör?

– Egy kicsit – vallotta be Drizzt.

A szemközt ülő Innovindil most felállt, megkerülte a tábortüzet, és letérdelt Drizzt elé, majd finoman megsimogatta az arcát.

– Azért érzel bűntudatot, mert gyengéd a természeted, Drizzt Do'Urden. Akárcsak az enyém, vagy amilyen Tarathielé volt, vagy a legtöbb elfé, bár ezt gondosan titkoljuk mások elől. A lelkiismeret a mi megváltásunk. Az, hogy mindent megvizsgálunk, jót és rosszat, cselekvést és következményt: ez határozza meg céljainkat. És ne csapd be magad, az évszázadokon át tartó életben gyakran csak a céltudatosság az egyedüli, amid van.

Mennyire jól ismerte Drizzt ezt az igazságot!

– Kimondod, hogy mit gondolsz valamiről, ami megtörtént? – tudakolta Innovindil. – Fogod az élményeidet, és újra lepörgeted őket magad előtt, hogy eltöprengj saját tetteiden és érzéseiden, immár az utólagos bölcsesség ragyogásában és mindent felfedő fényében?

– Előfordul.

– És eközben Drizzt magáévá teszi a leckét, amit megtanult? Cselekedeteid megerősítésével szert teszel némi magabiztosságra, ha hasonló helyzetbe kerülsz?

A kérdésen Drizzt jó percig töprengett, hátradőlve. Az volt az érzése, hogy Innovindil ki akar hozni valamit ebből a beszélgetésből. A drow számos belső konfliktust oldott már meg az önmagával folytatott beszélgetésekkel, és úgy hitte, hogy a kör már közel teljes... egészen a lapályosi katasztrófáig.

Tekintetét ismét Innovindilre emelte, és észrevette, hogy a nő még közelebb jött hozzá. Már érezte leheletének melegét. Az elf aranyhaja nagyon-nagyon puhának tűnt abban a pillanatban, és úgy tűnt, mintha a háttérben égő tűz lángra lobbantotta volna. Szeme sötétnek és talányosnak tetszett, de szinte izzott.

Innovindil ismét gyengéden megsimogatta a drow arcát, Drizzt pedig érezte, hogy vér szökik az arcába. Megpróbálta megállítani a kézremegését.

– Gyengéd és gyönyörű léleknek tartalak, Drizzt Do'Urden – mondta a nő. – Jobban értem már azt a nehéz utat, amelyre léptél, és csodálom elszántságodat.

– Szóval úgy véled, hogy most már tudom, milyen elfnek lenni? – kérdezte a drow, inkább csak azért, hogy enyhítsen a hirtelen rátörő feszültségen, és hogy feloldja a hangulatot.

De Innovindil nem engedte el ilyen könnyen.

– Nem – érkezett a felelet. – Az egyensúly felé vezető út felénél jársz, annak a felénél, ami foglalkozik a hosszú távú célokkal. Visszaemlékszel, és aggódsz, önmagád kérdezgeted, hogy őszintén tudd megítélni tetteid, és őszinte válaszokat követelsz magadtól, és ez nem csekélység. Az ifjú elfek cselekszenek és vizsgálódnak, és az önértékelés őszinte útján haladva egy napon úgy cselekszel majd, bármi kerüljön is utadba, hogy tökéletesen biztos leszel abban, hogy amit teszel, az helyes.

Drizzt még jobban hátradőlt, ahogy Innovindil egyre közelebb hajolt hozzá, de arcukat már így is csak néhány hüvelyk választotta el egymástól.

– És mi van azzal a féllel, amit nem tanultam meg? – kérdezte, bár attól tartott, hogy minden szava recsegőnek hat.

Innovindil válaszul egészen hozzáhajolt és megcsókolta.

Drizzt nem tudta, miként viselkedjen. Hosszú ideig ült ott, és nem tett semmit, csak érezte a nő ajkának és nyelvének puhaságát, a nyakán végigsimító kezét, és a testéhez simuló Innovindil ruganyos testét. Szinte egész valója lángra gyúlt, és mintha a világ forogni kezdett volna, így Drizzt még csak meg sem próbált gondolkozni, hanem egyszerűen csak... érzett.

Azután visszacsókolta Innovindilt, és keze megérintette a másikat. Hallotta, hogy halk nyögés szakad fel saját ajkáról, de még szinte ennek sem volt tudatában.

Az elf nő hirtelen elhúzódott tőle, és kezét maga elé nyújtotta, hogy visszatartsa Drizztet. Egy pillanatig furcsállóan nézett a drow-ra, majd megkérdezte:

– Mi van, ha a lány életben van?

Drizzt éppen meg akarta kérdezni, hogy mi a hirtelen váltás oka, de a nő kérdésére csak habogni tudott.

– Ha tudnád, hogy Catti-brie életben van, akkor is folytatnád ezt? – tudakolta Innovindil olyan hangsúllyal, mintha a kérdés végén ott lett volna az a bizonyos „Drizzt Do'Urden”.

A drow gondolatai szédülten kavarogtak, és csak annyit sikerült kinyögnie:

– D-de...

– Ó, Drizzt Do'Urden! – fordult el a nő, és közben kecsesen talpra szökkent. – Túlságosan sok időt szentelsz a tökéletes önuralomnak. Minden lépésnél a jövőt mérlegeled.

– Hát ilyen elfnek lenni? – kérdezte Drizzt, és hangja csöpögött a gúnytól.

– Ilyen is lehet – felelte Innovindil, majd ismét közelebb lépett a másikhoz, és lehajolt hozzá, egyenesen és huncutul belenézve Drizzt szemébe. – Tapasztalataid szerint a közömbösség adja meg az elf mibenlétét. De időnként megfeledkezni erről: ez adja meg azt, hogy mit jelent élni, barátom.

Ezzel a nő kuncogva megfordult, és otthagyta a drow-t.

– Te húzódtál el, nem én – emlékeztette őt a sötételf, mire Innovindil azonnal visszaperdült felé.

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

Igaza volt, és ezt Drizzt is tudta, de még csak ekkor kezdte felidézni magában az előbbi tettével együtt járó, szaggató érzelmeket.

– Láttalak felelőtlennek csatában – folytatta a nő. – De a szerelemben? Az életben? Szablyáiddal a kezedben szembeszállsz egy, de még tíz óriással is! De ha a szívedről van szó, vagy-e feleennyire bátor? Haragosan kiáltasz fel, ha goblinfélékkel csatázol, de felkiáltasz-e a szenvedélytől?

Drizzt nem felelt, mert nem tudott mit mondani. Lesütötte szemét, és önironikusan felkacagott, de meglepődött, amikor Innovindil ismét leült mellé, és megnyugtatóan átölelte a vállát.

– Egyedül vagyok – mondta az elf nő. – A szerelmem eltávozott, és a szívem üres. Most egy barátra van szükségem. Te vagy az a barát?

Drizzt hozzáhajolt, és megcsókolta, de csak az arcán.

– Örömmel vagyok az – felelte. – De vajon a barátod, vagy inkább a tanítványod vagyok, ha ilyen szabadon játszadozol az érzéseimmel?

Innovindil tűnődő testtartást vett fel, és némi hallgatás után felelt csak:

– Remélem, tanulni fogsz a tapasztalataimból, mint ahogy remélem, én is fogok a tieidből. Tudom, hogy életem gazdagodott azáltal, hogy az elmúlt tíznapokat a te társaságodban töltöttem. Remélem, ezt te is elmondhatod.

Drizzt tudta, hogy erre a kérdésre nem kell felelnie. Átölelte hát Innovindilt, és magához húzta. Azután csak ültek a csillagok alatt, és engedték, hogy a Merengés nyugalma elárassza őket.

14. fejezet

Átcsoportosítás

Hatalmas szemfödél függött Mithrill Csarnok fogadóterme fölött. Az orkokat kiszorították, a nyugati bejáratot a jelek szerint sikerült biztosítani. És Nanfoodle ravaszságának, valamint robbanó kotyvalékainak köszönhetően csak kevés törpe esett el mind az előcsarnok elleni első ork rohamban, mind az ellentámadásban, aminek során kiverték őket.

Délről pedig hírek érkeztek – egyszerre reménykeltők és tragikusak.

Harcpöröly Bruenor szálegyenesen állt trónja előtt, mindenkinek a figyelmét magára vonva, kezdve a terem falai mentén álló őröktől, azokkal a városlakókkal és menekültekkel bezárólag, akik a kapunál várakoztak a királyi kihallgatásra.

Az uralkodó mellett Cordio és Stumpet állt, a klán két főpapja. Bruenor intett nekik, mire Cordio belemerített egy nagy korsót a törpék szenteltvízével, a nagyon édes mézsörrel megtöltött hordóba. A csarnokban segédek rebbentek széjjel, hogy szétosszák az innivalót, így az összes megjelent, még a három nem törpe – Regis, Wulfgar és Nanfoodle – is korsót tartott a kezében, amikor a király a sajátját köszöntésre emelte.

– Így csatlakozik hát az adbari és Mithrill Csarnokbéli Kószaszakállú Dagna generális a fiához Moradin Csarnokaiban – harsogta Bruenor. – Dagnára, és mindenkire, aki vele szolgált! Szomszédaik védelme érdekében és a bűzhödt trollokkal csatázva adák életüket!

– Itt szünetet tartott, majd hangja mennydörgővé erősödött: – Így jó meghalni!

– Így jó meghalni! – érkezett a csarnokot rázó felelet. A király egyetlen hajtásra kiürítette korsóját, majd visszalökte azt Cordiónak, és lerogyott a trónjára.

– Nemcsak rossz híreket kaptunk – szólalt meg Kérgesüllő Banak, aki az uralkodó mellett ült különleges székében, amellyel közlekedni tudott, mivel lábai többé nem engedelmeskedtek akaratának.

– Egen? – kérdezte Bruenor.

– Látták Alustrielt a csatában – felelte Banak. – És ez nem csekélység.

A király az ifjú futárra nézett, aki a híreket hozta délről. Amikor Bruenor kiküldte a mirabari törpéket, azzal kitolta Mithrill Csarnok hírszerző vonalait, továbbá felállított egy futárrendszert is, amin keresztül a hírek gyorsan tudtak áramlani. Most, hogy az orkokat kiverték, a törpe király elvárta, hogy a dolgok simán menjenek, és szentül elhatározta, hogy nem éri újabb meglepetés egyetlen irányból sem.

– Alustriel ott volt? – kezdte faggatni a futárt. – Vagy csak azt gondoljuk, hogy ott volt?

– Ó, látták őt magát, királyim – közölte a törpe –, amint egy lángoló szekéren érkezett az égen egy tűzgolyóban!

– És a lángok fátylán át honnan tudták megállapítani, hogy ő az? – kockáztatta meg Nanfoodle, majd elsápadt, és elhátrált, mire mindenki megértette, hogy csak hangosan gondolkodott.

– Egen, Alustriel volt az – nyugtatta meg Bruenor a gnómot, és vele mindenki mást. – Tudok egy-két dolgot Ezüsthold úrnőjének tüzes szekeréről.

Erre a király közelében állók kuncogni kezdtek, főleg az általában hallgatag Wulfgar, aki első kézből tapasztalta meg, milyen az, amikor Bruenor irányítja Alustriel mágikus szekerét. Egyszer messze délen, kint a tengeren a törpe király végigszáguldott a lángoló szerkezettel egy kalózhajó fedélzetén, hatalmas katasztrófát okozva... persze a kalózoknak.

– Szóval tud róla, hogy folyik a harc – jelentette ki Bruenor, és egy másik királyság küldöttjére nézett.

– Felbarr Citadellája biztosan beszámola néki – bólintott Szélesövű Jackonray. – Rendszeresen járnak futárok Ezüstholdba és Sundabarba. Annyi bizonyos, hogy Alustriel tudja, mi folyik itt, ha csatlakozott a délen vívott harchoz.

– De el fog jönni északra a seregével, mint ahogy akkor tette, amikor a drow-k megindultak Mithrill Csarnok ellen? – tudakolta Wulfgar.

– Lehet, hogy el kellene küldenünk hozzá Bendőkorgit, hogy derítse ki – felelte Bruenor, és rákacsintott a barbárra, miközben mindketten a félszerzetre néztek.

Regis azonban láthatóan nem értette el a dolgot, mert nagyon csendben és hallgatagon ült, lehajtott fejjel.

A király csak egy pillanatig tanulmányozta, és máris tudta, hogy mi az oka barátja jól látható döbbenetének.

– Mit gondolsz vala, Bendőkorgi? – bömbölte. – Szerinted használhatád a rubinodat Alustrielen, és segítségül tudád hozni egész Ezüstholdat?

Regis felnézett, és megvonta a vállát, de azután szeme tágra nyílt, ahogy láthatóan felismerte a kérdés abszurditását.

– Bah, nyugodj csak meg! – kacagott fel Bruenor. – Nem kell használnod a mágikus függődet olyasvalakin, mint Alustriel!

A törpe király körül állók mindegyike felnevetett erre, de miután elült a vidámság, az uralkodó arcára komolyság telepedett.

– Viszont beszélnünk kell Ezüstholdról, és tenmagad, meg a lányom ismerétek legjobban azt a helyet. Most pedig menj és ülj az ágya mellé, Bendőkorgi! Beszélni fogok mindkettőtökkel, amint itt végzem dolgomat.

A terembe gyűlt tömegből mindenki láthatta – már aki vette a fáradtságot, hogy rápillantson –, hogy Regis mennyire megkönnyebbült, amikor elbocsátották. Bólintott és gyors léptekkel elindult kifelé a teremből, de mire elérte a kaput, szinte már futott.

Regis Catti-brie-t az ágyban ülve találta, előtte egy tálcán jókora adag étellel. Amikor belépett az ajtón, és a lány rámosolygott, az volt a legédesebb látvány, amit csak életében látott, mert az a mosoly telve volt lelkesedéssel és elfogadással. Ez a mosoly jobb napokat és újabb küzdelmeket ígért – Regis korábban tartott tőle, hogy efféle dolgokat Catti-brie soha többé nem remélhet.

– Látom, Stumpet és Cordio alapos munkát végzett – jegyezte meg, amikor beljebb lépett a szobába, és egy kis széket húzott oda az ágyhoz.

– És Moradin elég jó volt, hogy meghallgassa könyörgésük, és meggyógyítson egy hozzám hasonlót. Szerinted... szerinted lehet, hogy több van bennem a törpékből, mint ahogy azt bármelyikünk is gondolná?

A félszerzet felfedezett egy kevés iróniát ebben a kérdésben, különös tekintettel arra, hogy a lány a mondat közepén javította ki törpe akcentusát.

– Mit gondolsz, mikor kelhetsz fel?

– Kevesebb, mint egy tíznapon belül – felelte Catti-brie. – És újra harcolni fogok, még mielőtt kettő eltelne... vagy még hamarabb, ha a szükség úgy hozza, efelől ne legyenek kétségeid.

Regis kétkedve nézett rá.

– Ezt te gondolod így vagy Cordio is?

Catti-brie elengedte a kérdést a füle mellett, inkább visszatért az evéshez, amiből Regis megértette, hogy a papok valószínűleg legalább egy hónapra taksálják a felépülését.

Amikor a lány végzett az egyik gyümölccsel, áthajolt az ágy túloldalára, amelynek lábához egy csöbröt raktak a hulladéknak. Eközben azonban a takaró felemelkedett a Regis felöli oldalon, így a félszerzet vethetett egy pillantást Catti-brie összezúzódott csípőjére és combjára.

A nő még azelőtt visszahajolt, hogy barátja elrejthette volna fájdalmas arckifejezését.

– Az a szikla alaposan eltalált – mondta Regis, tudva, hogy nem kerülheti meg a dolgot.

Catti-brie betömködte a takarót maga alá.

– Szerencsém volt, hogy előbb megpattant a párkányon és a falon – vallotta be.

– Mennyire komoly a sérülésed?

A lány arca kifejezéstelenné vált.

Regis belenézett a szemébe, és tovább faggatózott.

– Mit mondanak, mennyi idő alatt gyógyulsz meg? A csípőd összezúzódott, az izmok szétszakadtak. Fogsz tudni járni?

– Igen.

– Fogsz tudni futni?

A nő hallgatott egy sort, arcán megfeszültek az izmok.

– Igen.

Regis tudta, hogy ezt a választ inkább az elszántság, semmint a várakozás szülte. Ezzel azonban ennyiben is hagyta a dolgot, és megacélozta magát; nem engedte, hogy a szánalom hullámai elárasszák. Nagyon jól tudta, hogy Catti-brie hallani sem akar semmi ilyesmiről.

– Üzenet érkezett délről – váltott témát Regis. – Lady Alustriel csatlakozott a küzdelemhez, még ha csak rövid időre is.

– De Dagna elesett – mondta Catti-brie, meglepve Regist.

– Az efféle hírek gyorsan terjednek a törpék közösségeiben – magyarázta a lány.

Regis egy darabig hallgatott, hogy mindketten elmondhassanak egy néma fohászt az elesett törpe lelkéért.

– Szerinted lesz valaha is ugyanolyan? – kérdezte végül a félszerzet.

– Nem lesz – felelte Catti-brie, mire a félszerzet felkapta a fejét, mert nem pontosan ezt a választ várta, és nem ezt akarta hallani az általában derűlátó nőtől. – Mint ahogy nem volt ugyanolyan azután sem, amikor visszavertük a sötételfeket a föld alatt. Ez a harc biztos, hogy sebeket ejt majd, barátom.

Regis ezen töprengett egy darabig, majd egyetértése jeléül bólintott.

– Obould jó mélyen és jó durván belemászott a dolgokba. Bruenor örülni fog, amikor majd kitűzeti a fejét a nyugati kapun túl.

– Nem minden változás rossz... – mondta Catti-brie.

– Itt van például Torgar a legényeivel – vágott közbe gyorsan Regis. – És úgy tárgyalunk Felbarr-ral, mit azelőtt soha!

– Aha – bólintott a nő. – És időnként a tragédia mozdítja meg azokat, akiket hátrahagytak: Ez a tragédia változtatja meg őket, méghozzá úgy, hogy tudják, ez a helyes út, de korábban soha nem volt meg a bátorságuk hozzá, hogy rálépjenek.

Volt valami a lány hanghordozásában és távolba révedő tekintetében, ami arról árulkodott a félszerzetnek, hogy sok minden kavarog Catti-brie-ben, és nem minden úgy, ahogy arra ő és a többiek számítanának.

– Megpróbálunk kiküldeni fentre néhány felderítőt a kürtőkön át, hogy nézzenek körül – szólalt meg Regis. – Reméljük, kapunk hírt Drizztről.

A lány arca megrezzent a drow említésére. Nem volt ez grimasz, csak éppen annyira rándultak össze a vonásai, hogy a félszerzet tudja, érzékeny pontra tapintott.

Így hát gyorsan témát váltott. Végtére is mi értelme találgatni, hogy mi lehet Drizzttel, amikor senki nem tud semmi biztosat, még ha mindannyian ugyanabban reménykednek is? Így hát Regis inkább az eljövendő jobb napokról beszélt, Obould és az ostoba orkok elkerülhetetlen vereségéről, és a szép időkről, amit együtt élveznek majd Mirabar bátor törpéivel, a klán legújabb tagjaival. Beszélt Tredről és Felbarr Citadellájáról, meg a Mélysötét alagútjainak végén található közösségek erős elkötelezettségéről. Beszélt Ivánról, Pikelről és a Szárnyaló Szellemről, a törpék otthonáról, az Impresk-tó partján álló Carradoon városa fölötti Hópihe-hegységben található katedrálisról. Többször megismételte, hogy ő bizony felkeresi és meglátogatja azt a csodálatos helyet, mire Catti-brie végre elmosolyodott, és Regisnek sikerült rávennie, hogy beszéljen róla, mert a lány és Drizzt már egyszer jártak Cadderlynél és Danicánál.

Vagy egy óra telhetett el, amikor hangosan kopogtattak az ajtón, és Bruenor zúdult be rajta.

– Üzenet jőve Felbarrból – közölte, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy köszönjön. – Jackonray futárai azzal a hírrel tértek vissza, hogy Harckoronás Emerus megindult!

– A keleti alagutakon át közelednek? – tudakolta Regis. – Megfelelő lakomával kell várnunk a király látogatását.

– Ezúttal nincs idő evésre, Bendőkorgi – felelte Bruenor. – És nem az alagutakon jönnek. Emerus király a fiait a föld fölött indította útnak. Nagy sereg menetel a Surbrin folyóhoz. Előőrseik már tábort is vertek Télperemnél, a folyó túlpartján. Az ottani városlakók még soha nem látának olyan társaságot, mint amilyet ma láthatnak!

– A keleti kapun fogsz kitörni – jegyezte meg Catti-brie.

– Átkelünk Garumn Szurdokán, mindennel, amink csak van – válaszolta a király, arra a barlangra és vízmosásra utalva, amely Mithrill Csarnok keleti végét elválasztotta a barlangrendszer többi részétől. – Kirobbantjuk a hegyoldalt magunk előtt, és olyan gyorsan rontunk ki, hogy az ostoba orkok a folyóba ugrálnak majd, csak hogy minél messzebb kerüljenek tőlünk!

– És azután majd integetünk egymásnak a folyó két partján állva? – érdeklődött Regis.

Bruenor bosszúsan meredt rá.

– Megvetjük lábunkat ezen az oldalon, és északabbra szorítánk az orkokat. Emerus átkel a folyón... már útközben csónakokat épít. A keleti kaputól a folyóig terjedő terület Mithrill Csarnok kezén lesz, fallal körülvéve és megerődítve, és lesz ott még egy híd is, amelyen át egyre gyarapodó szövetségeseink kényelmesen átkelhetnek, hogy csatlakozzanak a küzdelemhez.

A vakmerő terv Regisbe fojtott minden csipkelődést, és ő is, meg Catti-brie is némán figyeltek.

– Mikor? – nyögte ki végül a félszerzet.

– Három nap múlva – közölte Bruenor, mire Regisnek leesett az álla.

– Addigra készen állok az indulásra – szólalt meg a lány, mire a törpe és a félszerzet is meglepetten fordult felé.

– Nem, nem fogsz – mondta az apja. – Már beszéltem volt Cordióval és Stumpettel. Ebből kimaradál, lányom. Szépen meggyógyulsz, és felkészülsz a harcra. Ne légyenek kétségid, hogy szükségünk van reád, miután megvetettük a lábunkat, és megpróbálánk megépíteni azt az átkozott hidat. Az íjad a toronyban számomra felére egy légiónyi talpassal.

– Nem tarthatol távol a harctól! – vitatkozott Catti-brie. Regis majdnem felkuncogott, hogy a lány hirtelen mennyire törpének hatott ismét, amikor az ingerültség a hatalmába kerítette.

– Nem, én nem is – bólintott Bruenor. – A sebed viszont igen. Még csak állani sem tudsz, te szakálltalan gnómlány!

– Addigra már tudok!

– És akkor majd sántikálasz – közölte a király. – És akkor majd ott leszel nékem, meg fiamnak, Wulfgarnak, meg Bendőrkorginak, és nekünk éppen olyan gyakran kell majd hátrafelé pislognunk, mint ahányszor előre kell néznünk, azokra az átkozott orkokra!

Catti-brie, aki eddigre már szálegyenesen ült az ágyban, és éppen közelebb akart hajolni Bruenorhoz, hogy folytassa a vitát, ekkor visszahanyatlott a párnájára, és ezzel együtt a szava is elakadt. A szemében a szikra nem hunyt ki – annyira vágyódott a harcra –, de világosan látszott, hogy Bruenor trükkje bevált: a vén király, aki mindenképpen ágyban akarta tartani lányát, arra játszott rá, hogy Catti-brie makacskodása milyen hatással lenne szeretteire.

– Meggyógyulsz majd – mondta az uralkodó halkan. – Megígérem néked, te lány, hogy még bőségesen lesz ork, aki a te nyiladra vár, amint készen állasz, hogy ismét visszatérj.

– És mit akarsz tőlem? – tudakolta Regis.

– Tapadj rá Jackonrayre! – adta ki az utasítást a törpe király. – Te leszel az én szemem és fülem Felbarr aggályaira. És szükségem vagyon reád, hogy figyelj Nanfoodle-ra, meg azokra a Tömbvállékra, hogy nyíltan, a gnóm csűrés-csavarása, meg Pikel „bumm!”-jai nélkül elmond nékem, hogy miként halad annak az átokverte kapunak a megnyitása. Azok az óriások több tonnányi sziklát halmozának a kapura, amikor bezártuk azt, márpedig nekünk gyorsan és erősen kell kitörnünk, hogy beleszorítsuk őket a Surbrinba.

Regis bólintott, és felpattant: máris indult az ajtó felé. Azonban alig indult el, máris megtorpant, és visszafordult Catti-brie felé.

– Jobb napok jönnek – mondta a lánynak, aki rámosolygott.

Regis tudta, hogy egy barát mosolya ez, de olyan baráté, aki másként kezdi látni a világot.

15. fejezet

A törpék szívóssága

A trollok hordája leereszkedett a dombon, visszaoldalgott a lápba, és bele veszett a ködbe, hogy a sebeit nyalogassa, mire hatalmas ujjongás csapott fel a felsorakozott törpék és emberek vonalából. Ismét sikerült megtartaniuk az állást, aznap már harmadszor, makacsul ellenállva annak, hogy visszaszorítsák őket az alagutakba, amelyek fekete üregekként tátongtak a mögöttük lévő domboldalban.

Pörölycsapó Torgar kevésbé izgatottan figyelte a visszavonulást, mint társai, és egyértelműen nem olyan lelkesen, mint a szinte teljesen megkergült Galen Firth, aki végigvágtatott az emberek vonala mentén, és azt kiabálta, hogy Nesmé újabb győzelmet aratott.

Torgar úgy vélte, hogy ez végül is igaz, de vajon a győzelmet lehet-e mérni átmeneti előrenyomulásokkal és visszavonulásokkal? Mindhárom összecsapásban kitartottak, mivel a legelöl haladó trollokat égő fahasábok záporával árasztották el. Amikor Torgar tűzifakészletükre pillantott, csak remélhette, hogy a faanyag kitart még negyedszer is. Győzelem? Körülvették őket, és egyedül csak az alagutakba vonulhattak vissza. Több fát nem tudnak szerezni a tüzekhez, és nem is remélhetik, hogy áttörhetnek az erős trollok újabb és újabb sorain.

– Minden okot megragadnak, hogy rikácsoljanak, és a levegőbe öklözzenek – szólalt meg Zsindelyfi. Shingles, aki felkaptatott barátja mellé. – Mondjuk, nem hibáztatom őket, de nem tudom, hogy még mennyi győztes öklözésünk maradt.

– A tüzek nélkül nem tudunk kitartani – helyeselt Torgar halkan, hogy csak Shingles hallja.

– Makacs trollcsapattal akadtunk itt össze – folytatta a vén törpe. – Nem kapkodják el a dolgot. Tudják, hogy sehova nem futhatunk, csak a járatokba.

– Jött vissza olyan felderítő, aki fát hozott magával? – kérdezte Torgar, mert több törpét kiküldött azzal a feladattal, hogy vizsgálják meg az oldalsó alagutakat, abban a reményben, hogy találnak kiutat egy olyan területre, amelyet nem ellenőriznek ellenségeik, és esetleg onnan be tudnak csempészni valamennyi fát.

– A legtöbb visszajött, de egyik sem hozott hírt begyűjthető fáról. Annyink van, amennyit itt látsz, és semmi több.

– Feltartjuk őket, ameddig csak tudjuk, de ha a következő összecsapásban nem törjük meg őket, akkor az lesz az utolsó csatánk itt a szabad ég alatt.

– A fiúk máris gyakorolják a hátráló alakzatokat – nyugtatta meg Shingles.

Torgar végigpillantott a védővonalon, majd harcostársaikra vándorolt tekintete. Nézte, hogy Galen Firthnek ismét sikerül fellelkesítenie az embereit: a magas férfiből csak úgy ömlött végtelennek tetsző energiája, egyik ujjongást a másik után csiholva ki.

– Nem hiszem, hogy a mi legényeinkkel lenne a baj – közölte a törpe.

– Ez a Galen legalább annyira konok, mint a trollok – bólintott Shingles. – Bár őt valamivel nehezebb meggyőzni.

– Ezt Dagna is megtanulta.

Még nézték egy darabig az ide-oda rohangászó Galent, majd Torgar így szólt:

– Amikor az utolsó lángoló ágat is rászórtuk a trollokra, és azok még mindig nem törtek meg, mi bontjuk fel az alakzatot, és visszamegyünk az alagutakba. Galen és fiai jönnek, ha akarnak, vagy idekint maradnak, ahol felfalják őket. Erről nem lesz vita. Nem küldöm Bruenor még egy csapatát Moradinhoz, csak azért, hogy megvédjek egy embert, aki túl nyakas vagy túl ostoba ahhoz, belássa a nyilvánvalót. Vagy fut velünk együtt, vagy küzd tovább egymaga.

Megfontolt parancs volt ez, és Torgar mindezt jó hangosan is megismételte. A körülötte álló törpék mind tudták, hogy ellentmondást nem tűrő utasításról van szó. Nem fognak lovagiasan és hiábavalóan a végsőkig küzdeni Galen Firthért és a nesméiekért.

– Mindezt elmondád Galennek is, ugyebár?

– Háromszor – közölte Torgar.

– Hallgat reád?

– Dumathoin tudja csak – felelte Pörölycsapó, utalva a törpe istenre, akit a Hegyek Alatti Titkok Őrzőjeként is ismertek. – És Dumathoin nem fogja megmondani nékem. De a legkevésbé sem szeretném, ha félreértnéd, mi a szerepünk itt. Mi alkotjuk Bruenor déli védvonalát, és mi Mithrill Csarnokhoz tartozunk, nem Nesméhez. Ha azok a népek jönni akarnak, eljuttatjuk őket haza, a csarnokokba, vagy meghalunk eközben. Ha azok a népek úgy döntenek, hogy maradnak, akkor egyedül halnak meg.

Ennél világosabban nem is fejezhette volna ki magát, de se Torgar, se Shingles nem hitte egy pillanatra sem, hogy akár ez az egyértelmű állásfoglalás is képes lenne áthatolni Galen Firth tömör koponyáján.

A trollok nem sok időt fecséreltek el az átcsoportosításra, mert azonnal megindultak, amint az előző összecsapás tüzei elhamvadtak. Mohóságuk csak megerősítette Torgar korábbi gyanúját, hogy nem valami ostoba csürhéről van szó. Tudták, hogy a törpék a vereség peremére sodródtak, és azt is tudták, hogy a tüzesen záporozó ágak sem tartanak ki a végtelenségig.

A trollok rohamra lendültek, felfelé a dombon, hosszú lábaik gyorsan hajtották őket előre a meredélyen. Soraik lazák és szellősek voltak – láthatóan megpróbálták minél kisebb veszteséggel megúszni a lángoló lövedékeket.

– Dobásra készülj! – harsogta Shingles, és a harcosok fáklyákat dugtak a törpék vonala mentén felhalmozott faanyagba.

– Még nem – suttogta oda Torgar a barátjának. – Éppen erre számítanak.

– És ez minden, amink van. De Torgar megrázta a fejét.

– Ezúttal nem. Még nem.

A trollok egyre közeledtek. A védővonalnak azon a végén, ahol az emberek álltak, lángoló fahasábok repültek.

De Torgar még mindig visszatartotta a dobást. A trollok egyre közeledtek.

– Rohamozó ék! – kiáltotta Pörölycsapó, meglepve a körülötte állókat, még Shinglest is, aki pedig már sokszor küzdött cimborája oldalán Mirabarban.

– Rohamozó ék? – kérdezte.

– Űzzük el őket! Mindet! – bömbölte Torgar, aki magasra emelte harci kalapácsát, és felrikoltott: – Utánam, fiúk!

Torgar átugrotta a mellvédet, Shinglesszel az oldalán. Anélkül, hogy vetett volna egy pillantást jobbra vagy balra, a törpe lerohant a dombon, bízva benne, hogy legényei nem hagyják cserben.

És azok nem is bizonyultak méltatlannak erre a bizalomra. A törpék áradatként törtek elő, átvetődtek a barikádon, hogy a túloldalon talpra szökkenjenek, és néhány kurta lépés megtétele után máris rohamozó ékbe fejlődtek, így mire összecsaptak az első trollokkal, alakzatuk már zárt volt és szoros.

Torgar sújtott le először, ahogy az illett is. Hatalmasat lendített kalapácsával, az előtte álló troll pedig hátraszökkent, kikerülve a fegyver távjából, majd rögtön előre is ugrott. Láthatóan azt gondolta, hogy az erőszakos kis teremtmény védtelenné vált, így a szörnyeteg kitátotta száját, és rávetette magát a törpére.

Éppen úgy, ahogy azt Torgar remélte, mert ahogy pörölye átszelte a levegőt a fenevad előtt, a törpe, aki nem adta bele minden erejét a suhintásba, hiába tűnt úgy, megfékezte a fegyver lendületét, és megfordítva a kalapács irányát, visszarántotta maga elé. Egyik keze feljebb csúszott a pöröly nyelén, miközben egyik lába előrecsusszant, és szinte oldalt fordult a trollnak, majd a gyilok fejét egyenesen a rémség eltátott szájába döfte. Fogak törtek, és Torgar hallotta, ahogy megreccsen a troll állkapcsa.

A törpe nem üldögélt a babérjain, hanem visszarántotta a kalapácsot, és hátrafelé átlendítette a jobb válla fölött, miközben baljával elengedte a nyelét, majd amikor a fegyver elérte ívének mélypontját, ismét ráfogott a baljával, és visszafelé pörgette, át a feje fölött. Ekkor már teljes erejével csapott le, testének minden izmát megfeszítve, és a pöröly fejével beleszántott a troll agyába.

A lény azonnal a földre zuhant, és vadul vergődött, de Torgar csak az arcába taposott, miközben zúdult tovább, lefelé.

– Okos törpék – jegyezte meg Kaer'lic Suun Wett. A drow papnő, oldalán Tos'unnal egy magas, fákkal borított szírten állt, távolabb az események színterétől.

– Észrevették, hogy a trollok szétszórtan és hullámokban támadnak, és így próbálják hatástalanítani a lángoló ágakat – bólintott a másik sötételf.

– És most ezeket a csalinak előreküldött fenevadakat a törpék megfutamítják, vagy leterítik, anélkül, hogy egyetlen ágat is elhajítanának – mondta Kaer'lic.

A törpék és a mellettük álló emberek taktikája közti kontraszt mostanra kristálytisztává vált. Míg a törpék vad rohamra lendültek, az emberek tartották állásaikat, és ők valóban sokat ráhajigáltak az égő fahasábokból a trollok első sorára.

– Proffitt kifárasztja az embereket, és áttör rajtuk, hogy oldalba támadja a törpéket – mutatott a mondott irányba Kaer'lic.

A csatatér alsó szakaszán a fegyelmezett törpék máris fordultak, szanaszét szórva a trollok első sorait. Az ék anélkül kezdte meg visszavonulását, hogy megfordult volna, így az alakzat jobban szétterülő, lazább végénél álló törpék érték el elsőként a falat, Ők pedig nem vesztegették az időt, hanem rögtön felszították a tüzeket, és előkészítették a fahasábokat.

Kaer'lic felmordult, öklével a tenyerébe csapott, mikor észrevette, hogy Proffitt csapatai üldözőbe veszik a visszavonuló törpéket. A trollokat láthatóan felbőszítette a szakállasok vakmerő rohama, és most felfelé robogtak a domboldalon, a hátráló ék nyomában.

Mielőtt a rohanó törpék elérték volna a falat, máris megkezdődött a zárótűz: tucatnyi és tucatnyi lángoló fahasáb repült át a barikád és a törpék fölött. A trollok annyira zárt tömegben nyomultak előre, hogy egyik találat a másik után érte őket, így amikor a lángok belemartak egyikükbe, és felcsapott a tűz, a közelben rohanó társai is megérezték a lángok fájdalmas harapását.

– Bolondok – nyögött fel Kaer'lic, és a papnő egy varázslat szavait kezdte el dünnyögni.

Egy pillanattal később kis vízgejzír csapott fel a trollok között, eloltva a tüzeket, és némi könnyebbséget hozva a törpék lángoló lövedékeitől. Kaer'lic alig hallhatóan mormogva befejezte a varázslatot, majd nekiállt újabb vízmennyiséget idézni. Közben arra gondolt, mennyivel könnyebb lett volna az egész, ha Proffitt nem engedi az üldözést, hanem ehelyett csatlósainak zömét a védővonal nyugati végébe, az emberek állásához küldi.

Még a váratlanul felcsapó mágikus víz jelentette enyhülés ellenére is elsöprőnek és roppant hatékonynak bizonyult a tűzzápor, ami egymás után gyújtotta meg a trollokat. Torgar azonban látta, hogy milyen helyzet állt elő. Ismét beledöftek az ellenségbe, de most már elfogyott az előnyük. A fa elfogyott.

Torgar a lángokon és az égő trollokon túlra pillantott, a mögöttük várakozó szörnyetegek hordájára, akik a domb aljában lapultak, türelmesen várva, hogy lelohadjon a tűz.

– Tartsd fel őket, addig, ameddig csak tudád, de egy pillanattal sem tovább – utasította a törpe Shinglest.

– És te hová menendsz? – kérdezte a vén törpe.

– Galen Firthnek még egyszer hallania keli, amit már elmondtam, hogy ne legyen félreértés. Amikor elindulunk, akkor tényleg elindulunk, és ha ők nem jönnek, akkor magukra maradnak.

– Mondd el néki, és engedd, hogy lássa ezt a szemedben, amikor elmondád – tanácsolta Shingles. – Nyakas fajta.

– Akkor meghal, és ennyi.

Torgar vállon veregette régi barátját, és elügetett nyugat felé: a legényei mögött haladt, és minden lépésnél bátorító szavakat kiáltott neki. Hamarosan elérte az ember harcosokat, akik mind előszedték már a fegyverüket, mert előttük, lejjebb a dombon a tűz lassan leégett. A törpének nem okozott nehézséget megtalálnia Galen Firthöt, mivel a férfi egy sziklán állt, lelkesítő szavakat kiabált és az öklével hadonászott.

– Jól harcoltatok! – mondta Torgarnak, amikor meglátta a közeledő törpét. – Brilliáns manőver volt a kitörés és a támadás.

– Egen, és hamarosan még ennél is okosabb hadmozdulatra kerül sor – felelte Pörölycsapó. – Ennek során visszamegyünk az alagutakba, és nem is jövünk ki onnan ismét.

Galen megtartotta mosolyát, amíg megemésztette ezeket a szavakat, és lemászott a kőtömbről. Mire azonban Torgar elé állt, a mosolyt már homlokráncolás váltotta fel.

– Nem törték át vonalainkat, és nem is fogják!

– Komoly szavak, ügyesen megfogalmazva – felelte a törpe. – Az első fele igaz, és remélem, a második is. De ha megvárjuk, hogy igazad vagyon-é vagy sem, mindannyian meghalunk, ha tévédéi.

– Én már réges-régen felajánlottam az életemet Nesmé védelmében.

– Akkor maradj az állásidban, ha úgy döntél. Én azért vagyok itt, hogy elmondjam néked, enmagam és az enfiaim elindulunk az alagutakba, és ott is maradunk. – Torgar tisztában volt vele, hogy mindenfelől rémülten pillantanak rá, hallva bejelentését.

– Akkor hát zárd összébb majd a soraidat, ha ennyire konok valál – folytatta Torgar. – Én azt gondolám, hogy néked az alagútba kellene jönnöd velünk... néped öregjei és a fiataljai mielőttünk ménének, harcosid pedig mellettünk. Ezt gondolám én, Galen Firth. De tégy úgy, ahogy néked tetszik.

A törpe ezzel meghajolt, és megfordult, hogy távozzon.

– Könyörgöm, maradjatok! – lepte meg őt Galen a fogalmazással.

– Mint ahogy Dagna generális is úgy döntött, hogy harcol Nesméért.

A törpe az ember felé pördült, vaskos szemöldöke összefutott és árnyékba borította sötét szemét.

– Dagna azért adá az életét és fiai életét a tiétekért, mert te túl nyakas voltál, hogy tudd, mikor fuss el – javította ki. – Ez nem olyan hiba, amit ma szándékomban állna elkövetni. Elmondám néked, hogy mi elmegyünk. Meghívtunk, hogy tarts vélünk. A döntés a tiéd, és nem az enyém.

A törpe fürgén elindult, és amikor Galen ismét utána kiáltott, nem torpant meg, csak minden lépésnél annyit dünnyögött maga elé:

– Átokverte bolond!

– Várj! Várj! – hallott meg egy újabb kiáltást maga mögül, mire Torgar megfordult. Látta, hogy egy másik nesméi harcos, a Rannek nevezetű fut végig a vonal mentén Galen Firth felé, és az égre mutogat. – Várj, jó törpe! Alustriel az! Ismét jön Alustriel!

A törpe pillantásával követte a felfelé mutató ujjat, és megpillantotta a sötét égen a gyorsan és vadul száguldó, csíkot húzó tüzes szekeret.

És ugyanekkor dobszó dörrent, délkelet felől, és kürtök rivalltak.

– Az Ezüst Gárda! – kiáltott fel egy ember. – Az ezüstholdi Ezüst Gárda érkezik!

Torgar Galen Firthre nézett, aki láthatóan éppen annyira meglepődött, mint mindenki más, bár már a kezdetektől azt mondogatta, hogy meg fog érkezni a segítség.

– Megmenekülésünk közel, jó törpe – szólt oda neki Galen. – Maradjatok hát, és csatlakozzatok a ma éjszakai nagy diadalhoz!

– Lolth Úrnőre, visszajött! – nyögött fel Tos'un, amikor meglátta az éjszakai égen végigsüvítő árulkodó lángvillanást.

– Obould legrosszabb rémálma – mondta Kaer'lic. – Ezüstholdi Alustriel. Roppant félelmetes ellenfél, nekem legalábbis úgy mondták.

Tos'un Kaer'licre pillantott, és a nő hanghordozása elárulta, hogy ezt a titulust kihívásnak tekinti. Szikrázó szemmel bámult fel a szekérre, és szája egy varázslat szavait formálta hangtalanul, ujjai pedig rúnákat írtak a levegőbe.

Tökéletesen időzítette varázslatát, amelyet akkor bocsátott útjára, amikor Alustriel elrobogott nem sokkal fölöttük. Úgy tűnt, mintha maga a levegő torzulna el és szikrázna fel a szekér körül, és visszhangzó mennydörgés hallatszott, amitől megremegett a föld Tos'un lába alatt. Alustriel figyelme láthatóan elterelődött, mert a drow felfigyelt a szekér különös mozgására, amint jobbra-balra, és előre-hátra dőlt, sőt még egy éles kanyart is leírt: mindez arról árulkodott, hogy hajtója elvesztette felette az irányítást.

Kaer'lic gyorsan újabb varázslatot mondott, ezúttal vizet robbantott Alustriel rázkódó járművének útjában.

A szekér megbillent, repülése megtört. Egy pillanatra a mágikus lovakat ölelő lángok pislákolni kezdtek, majd teljesen kihunytak.

– Lolth dicsőségére! – vigyorodott el Tos'un, ahogy a szekér zuhanni kezdett lefelé.

Mindkét drow felkészült a fenséges becsapódásra, a lovak és a hajtó szívmelengető sikolyaira, és amikor a repülő szekér földet ért, rá kellett ébredniük, hogy nagyobb katasztrófát okoztak, mint amit el tudtak képzelni.

Csak éppen nem úgy, ahogy tervezték.

A lángok ugyanis ism