/ Language: Hungary / Genre:antique

Álomcsapda

Stephen King

Különös fényjelenségeket észlelnek Maine vadregényes erdei fölött. Idegen bolygóról?, galaxisból? származó űrhajó landol a környéken, s a szürke kis földönkívüliek nemcsak az ott lakók testét fertőzik meg valami undorító gombás kórsággal, de a tudatukat is megtámadják. Az emberek olvassák egymás gondolatait, és az idegen lények hatására olykor nem uraik cselekedeteiknek. Természetesen közbeavatkozik a hadsereg, s egy paranoiás egykori kommandós vezetésével lezárja a területet. Vadászidény van, s négy jó barát is a karanténban reked; ők kora ifjúságuktól ide járnak vadászni. Rejtélyes okból ők másként reagálnak a fertőzésre. Először értetlenül szemlélik az eseményeket, majd megkezdődik a gyilkos hajsza: egyrészt megpróbálják megakadályozni a szürke lényeket, hogy teljesítsék küldetésüket, másrészt szembeszállnak az őrült katonával, aki számára csak egyetlen megoldás létezik: az öldöklés. A szálak Derrybe vezetnek (ahol sok évvel azelőtt a nyomasztó emlékű Az, a bohócmaszkos szörnyeteg szedte gyermek áldozatait), a négy férfi szellemileg visszamaradt gyermekkori barátjához, aki különös képességekkel rendelkezik... Vajon bezárul-e az álomcsapda. Stephen King feszültséggel teli, lebilincselő regényéből megtudhatja Kedves Olvasó. Az időközben elkészült filmváltozatot Lawrence Kasdan rendezte - a főbb szerepekben Morgan Freeman, Thomas Jane és Tom Sizemore látható.

Stephen King

ÁLOMCSAPDA

(Tartalom)

Susan Moldow-nak és Nan Grahamnek

ELŐSZÖR IS, AZ ÚJSÁGOK

East Oregonian, 1947. június 25.

TŰZOLTÓ „REPŰLŐ CSÉSZEALJAKAT” LÁT

Kenneth Arnold 9 korong alakú tárgyról számol be

„Ragyogók, ezüstösek, hihetetlenül gyorsan mozognak”

A roswelli (Új-Mexikó) Daily Record, 1947. július 8.

A ROSWELLI TÉRSÉG EGYIK TANYÁJÁN A LÉGIERŐ ELFOGOTT EGY „REPÜLŐ CSÉSZEALJAT”

A felderítők begyűjtötték a törött korongot

A roswelli (Új-Mexikó) Daily Record, 1947. július 9.

A LÉGIERŐ KIJELENTI, HOGY A „CSÉSZEALJ” IDŐJÁRÁSI LÉGGÖMB

A chicagói Daily Tribune, 1947. augusztus 1.

AZ USA LÉGIEREJE „NEM TUD MAGYARÁZATOT ADNI” ARNOLD ÉSZLELÉSÉRE

850 további észlelés az eredeti jelentés óta

A roswelli (Új-Mexikó) Daily Record, 1947. október 19.

KACSA AZ ÚGYNEVEZETT ŰRBÚZA, JELENTI KI EGY DÜHÖS GAZDA

Andrew Hoxon tagadja a „Csészealj kapcsolatot”

„Humbug”, állítja makacsul a vörhenyes gabonáról

A kentuckyi Courier Journal, 1948. január 8.

A LÉGIERŐ KAPITÁNYA MEGHALT AZ UFÓ ÜLDŐZÉSE KÖZBEN

Mantell utolsó üzenete:

„Fémes, iszonyú méretű”

A légierő mélyen hallgat

A brazil Nacional, 1957. március 8.

KÜLÖNÖS, GYŰRŰ ALAKÚ ŰRHAJÓ ZUHANT LE A MATO GROSSÓBAN!

2 MEGRÉMÍTETT NŐ PONTO PORAN MELLETT!

„Sikoltozást hallottunk belőle”, mondták.

A brazil Nacional, 1957. március 12.

BORZALOM A MATO GROSSÓBAN!

Beszámolók hatalmas fekete szemű, szürke emberekről!

A tudósok tagadják! A jelentések állítják!

RETTEGŐ FALVAK

Oklahoman, 1965. május 12.

ÁLLAMI RENDŐR UFÓRA LŐ!

Kijelenti, hogy a csészealj 40 lábnyira lebegett a 9-es országút fölött

AFB radar megerősíti az észlelést

Oklahoman, 1965. június 2.

A MEZŐGAZDASÁGI IRODA KÉPVISELŐJE KACSÁNAK BÉLYEGZI AZ „IDEGEN NÖVÉNYT”

A „vörös növényeket” állítólag kamaszok csinálták festékszóróval.

A portlandi (Maine) Press-Herald, 1965. szeptember 14.

NŐ A NEW HAMPSHIRE-BEN LÁTOTT UFÓK SZÁMA

A legtöbbet Exeter környékén látták

Egyes lakosok földönkívüliek inváziójától tartanak

A manchesteri (New Hampshire) Union-Leader, 1965. szeptember 19.

AZ EXETER KŐZELÉBEN LÁTOTT ÓRIÁSI TÁRGY ÉRZÉKCSALÓDÁS VOLT

A légierő nyomozói tagadják az állami rendőr észlelésének valódiságát.

Cleland rendőr sziklaszilárd: „Tudom, mit láttam”

A manchesteri (New Hampshire) Union-Leader, 1965. szeptember 30.

MÉG MINDIG NINCS MAGYARÁZAT A PLAISTOW-I TÖMEGES ÉTELMÉRGEZÉSRE

Több mint 300 mérgezett, a többség már lábadozik

Az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal tisztviselője szerint talán a kutak voltak szennyezettek

A michigani Journal, 1965. október 9.

GERALD FORD NYOMOZÁSRA SZÓLÍT FEL UFÓ-ÜGYBEN

A köztársaságpárti képviselők vezetője szerint a „michigani fények” származhatnak a világűrből

Los Angeles Times, 1978. november 19.

A KALIFORNAI MŰSZAKI EGYETEM TUDÓSAI JELENTIK, HOGY HATALMAS, KORONG ALAKÚ TÁRGYAKAT LÁTTAK A MOJAVE-SIVATAG FÖLÖTT

Tickman: „Apró, ragyogó fények vették körül őket.”

Morales: „Angyalhajhoz hasonló vörös kinövéseket láttunk.”

Los Angeles Times, 1978. november 24.

AZ ÁLLAMI RENDŐRSÉG ÉS A LÉGIERŐ NYOMOZÓI NEM TALÁLTAK „ANGYALHAJAT” A MOJAVE-SIVATAGBAN

Tickman és Morales hazugságvizsgálaton esnek át

Kacsa lehetősége kizárva

New York Times, 1980. augusztus 16.

AZ „IDEGENEK ÁLTAL ELRABOLT” SZEMÉLYEK KITARTANAK ÁLLÍTÁSUK IGAZSÁGA MELLETT

A pszichológusok kérésére lerajzolták az úgynevezett szürke embereket

Wall Street Journal, 1985. február 9.

CARL SAGAN:

„NEM, NEM VAGYUNK EGYEDÜL”

A kiváló tudós megerősíti, hogy hisz az ET-k létezésében

„Óriási esélye van az értelmes életnek”, mondja Sagan.

A phoenixi Sun, 1997. március 14.

HATALMAS UFÓT LÁTTAK PRESCOTT KÖZELÉBEN TUCATNYIAN ÍRTÁK LE A „BUMERÁNG ALAKÚ” TÁRGYAT

A Luke-i telefonközpontot elárasztották a jelentések

A phoenixi Sun, 1997. március 20.

TOVÁBBRA SINCS MAGYARÁZAT A „PHOENIXI FÉNYEKRE”

A fényképek nem hamisítványok, állítja a szakértő

A légierő nyomozói hallgatnak

A pauldeni (Arizona) Weekly, 1997. április 9.

MEGMAGYARÁZHATATLAN ÉTELMÉRGEZÉS

A „VÖRÖS FŰ” ÁLLÍTÓLAG CSALÁS

A derryi (Maine) Daily News, 2000. május 15.

ISMÉT REJTELMES FÉNYEKET JELENTETTEK A JEFFERSON ÖSVÉNYRŐL

Kineo város polgármestere:

„Nem tudom, mik ezek, de folyton visszajönnek.”

MNUSZ

Ez lett a jeligéjük, bár Jonesy, ha agyonütik, se tudta volna, ki mondta ki elsőnek. A Törlesztés, az egy kurva az övé volt. A Bazeg Freddy és még vagy fél tucat színesebb disznóság Beavertől [1] származott. Henry tanította meg őket arra, hogy Ahogy lesz, úgy lesz. Henry már gyerekkorukban is az ilyen zen szarságokat szerette. De MNUSZ; mi van a MNUSZ-szal? Kinek a pihent agyából szökkent elő?

Nem számított. Az számított, hogy amikor négyen voltak, a második felében hittek, amikor öten, az egészben, és mikor ismét négyen lettek, akkor az első felében.

Amikor ismét négyen lettek, a napok elsötétedtek. Sokkal több lett a bazeg-Freddy nap. Ezt tudták, csak azt nem, hogy miért. Tudták, hogy valami baj van velük – legalábbis valami megváltozott –, de azt nem, hogy mi. Tudták, hogy elkapták őket, csak azt nem, hogy pontosan hogyan. És ez jóval előbb volt az égi fényeknél; még McCarthy és Becky Shue előtt.

MNUSZ: néha csak ennyit mond az ember. És néha semmiben sem hisz, csak a sötétségben. Azután pedig hogyan tovább?

1988: Még Beaver is bánatos

Beaver házasságáról azt mondani, hogy nem jött be, annyi lett volna, mint azt állítani, hogy a Challenger űrsikló kilövését egy kicsit elpaccolták. Joe 'Beaver' Clarendon és Laurie Sue Kenopensky nyolc hónapot bírtak ki együtt, azután bumm, ennyi, babám, valaki segítsen már összeszedni a szilánkokat.

Beav alapvetően boldog fickó, ezt bármelyik lófráló haverja megmondhatja, de most rossz idők járnak rá. Egyetlen régi barátjával sem találkozik (mármint azokkal, akiket ténylegesen a barátainak tekint), azt az egy novemberi hetet leszámítva, amelyet együtt töltenek minden évben, és múlt novemberben még bírták Laurie Sue-val. Elismerem, csak cérnaszálon függött a dolog, de mégis együtt voltak. Mostanában sok időt tölt – ő is tudja, hogy túl sokat – a portlandi régi kikötő területén levő bárokban, a Lőrésben, a Tengerészklubban és a Free utcai kocsmában. Túl sokat iszik, túl sokat szív az öreg fűből, ezért a legtöbb reggelen nem szívesen néz bele a fürdőszoba tükrébe; vörös karikás szeme elugrik a saját képétől, és arra gondol: abba kéne hagynom a kocsmázást. Nemsokára ugyanolyan gondjaim lesznek, mint Pete-nek. Jézus banánjára!

Abbahagyni a kocsmázást, a bulizást, kurva jó ötlet, de aztán ismét folytatja, apoljátok meg az aljam, bameg. Ez a csütörtök a Free utcáé, és csapjanak agyon, ha nem lesz egy kori söri a kezemben, egy joint a zsebemben, és a zenegépből valami régimódi hangszeres zene ömlik majd, olyan, mint a Venturesé. Nem emlékszik pontosan ennek a zenekarnak a nevére, még az ő ideje előtt volt népszerű. Ennek ellenére ismeri; válása óta sokat hallgatja a portlandi zenés nosztalgiaadót. A régi zene vigasztal. Ami az újakat illeti... Laurie Sue sokat ismert és szeretett. Beaver annál kevésbé.

A Free utca nagyrészt üres, talán fél tucat hapsi lézeng a kocsmában, egy másik fél tucat biliárdozik hátul, Beaver és három haverja az egyik bokszban üldögél, csapolt Millert isznak, és egy zsíros pakli kártyával döntik el, ki fizeti az aktuális kört. Mi ez a hangszeres zene bugyborékoló gitárjaival? „Túl a határokon”? „Telstar”? Dehogy, a „Telstarban” szintetizátor is van, ebben pedig nincs. De ki nem szarja le? A többiek Jackson Browne-ról beszélnek, aki múlt éjjel a városházán játszott, és a jelen levő George Pelsen szerint igazi fasza műsort adott.

– Mondok én nektek még valami mást, ami ugyancsak fasza volt – közli George, és jelentőségteljesen néz rájuk. Megemeli csapott állát, feltárva a nyaka oldalán levő vörös foltokat. – Tudjátok, mi ez?

– Kiszívás? – kérdezi kicsit félénken Kent Astor.

– Eltaláltad – mondja George. – Egy csomó más hapsival együtt a színpad körül lógtam a műsor után, hátha kapok egy autogramot Jacksontól. Vagy talán, nem is tudom, talán David Lindleytől. Ő is jó.

Kent és Sean Robideau megegyeznek abban, hogy Lindley jó – semmiképp nem egy gitáristen (a gitáristen, az Mark Knopfler, vagy Angus Young az AC/DC-ből, és természetesen Clapton), de azért nagyon frankó. Lindleynek félelmetes improvizációi vannak, és félelmetes tolla. Egész a válláig leér.

Beaver nem csatlakozik a beszélgetéshez. Hirtelen kikívánkozik ebből a zárt kocsmából, friss levegőt szeretne szívni. Tudja, hova akar kilyukadni George, és hogy az egész hazugság.

A neve nem Chantay, nem is tudod, hogy hívják, úgy húzott el melletted, mintha ott sem lettél volna, egyáltalán mi lennél te egy ilyen lánynak, csak egy újabb munkáskülsejű hosszú hajú, egy másik munkáskülsejű New England-i városban, beszállt a banda buszába, és már ki is lépett az életedből. A te tyúkszarosan unalmas életedből. A Chantays annak a bandának a neve, amelyet hallgatunk, nem a Mar-Kets vagy a Bar-Kays, hanem a Chantays, ez a „Csővezeték” a Chantaystól, és ezek a vörös jelek a nyakadon nem kiszívástól, hanem borotvapengétől származnak.

Ezt gondolja, azután sírást hall. Nem a Free utcán, hanem a fejében. Rég múlt sírást. Úgy fúródik a fejébe az a sírás, mint egy üvegszilánk, és ó, a francba, bazeg, Freddy, valaki fojtsa már bele azt a sírást!

Én voltam az, aki belefojtotta, gondolja Beaver. Ez én voltam. Én fojtottam bele. Magamhoz öleltem, és énekeltem neki.

Közben George Pelsen azt meséli, hogyan nyílt meg végül a színészbejáró, de nem Jackson Browne jött ki rajta, nem is David Lindley, hanem a háttérben éneklő csirkék, az egyik Randi, a másik Susi, a harmadik Chantay. Klassz csajok, milyen magasak és gusztusosak!

– Apám! – forgatja a szemét Sean. Pufók kis fickó, akinek szexuális hőstettei az alkalmankénti bostoni kiruccanásokra korlátozódnak, amikor megbámulja a Foxy Lady sztriptíztáncosnőit, meg a Dudák pincérnőit. – Ó, apám, bazeg, Chantay – A kezével olyan mozdulatokat tesz, mintha rejszolna. Legalább ebben az egyben profinak látszik, gondolja Beav.

– Na, aztán, megszólítottam őket... főleg őt, a Chantayt, és kérdeztem, nem érdekli-e Portland éjszakai élete. Így aztán...

Beav előhúz a zsebéből egy fogpiszkálót, a szájába csúsztatja, és leveszi a hangot. Hirtelen megkívánta a fogpiszkálót. Nem az előtte álló sört, nem a zsebében lapuló jointot, és egészen biztosan nem George Pelsen kamu dumáját, hogy ő és a mesés Chantay miként kötöttek ki a kisteher hátsó rakterén, hála legyen a ponyvatetőért, kéretik nem kopogni, ha George Pelsen kefél.

Az egész csak falmelléki duma, gondolja Beaver, és hirtelen kétségbeesetten rosszkedvű lesz, sokkal rosszkedvűbb, mint bármikor azóta, hogy Laurie Sue összecsomagolta a holmiját, és visszaköltözött az anyjához. Ez egyáltalán nem jellemző rá, de nem kíván mást, mint hogy elhúzhasson innen a francba, teleszívhassa a tüdejét hideg, sóillatú tengerparti levegővel, és találjon egy telefont, hogy fölhívhassa Jonesyt, vagy Henryt, nem számít, melyiket, mindkettő megfelel; azt akarja mondani: Hé, haver, mi újság, hogy azt kapja válaszul, Hát tudod, Beav, MNUSZ. Tilos az ugrálás, tilos a játék.

Föláll.

– Hé, ember! – szólal meg George. Együtt jártak a Westbrook Főiskolára, és George akkor elég jó fejnek tűnt, de hát a suli már régen volt. – Hová mégy?

– Csövelni – feleli Beaver, és a fogpiszkálót a szája egyik sarkából a másikba tolja.

– Hát csipkedd a seggedet, most jön a legjobb rész – mondja George, és Beaver azt gondolja, a lépés nélküli bugyi. Apám, ma ugyancsak erős a régi, furcsa képessége, talán ez is úgy jelez, mint a barométer.

George halkra fogja a hangot: – Amikor fölemeltem a szoknyáját...

– Tudom, lépés nélküli bugyi volt rajta – mondja Beaver. Nyugtázza George meglepett – majdnem döbbent – pillantását, de nem törődik vele. – Naná, hogy hallani akarom ezt a részt.

Elsétál a FÉRFIAK feliratú helyiség felé, amelynek sárga-rózsaszín szaga van a vizelettől és a fertőtlenítőtől, elmegy mellette, elmegy a női vécé mellett is, elhagyja az IRODA feliratú ajtót, és kimenekül a sikátorba. Az ég a feje fölött fehér és esős, de a levegő jó. Nagyon jó. Mélyen beszívja, és ismét elgondolkodik. Tilos az ugrálás, tilos a játék. Kicsit elvigyorodik.

Tíz percig sétál, rágcsálja a fogpiszkálót, tisztul a feje. Egyszer csak, maga se emlékszik, mikor, kidobja a zsebéből a jointot. Aztán fölhívja Henryt a Monument térről, Joe Füstárudájának nyilvános telefonjáról. Arra számít, hogy az üzenetrögzítő bekapcsol – Henry még az iskolában van –, ő azonban otthon van, és a második csöngetésre fölveszi.

– Hogy vagy, öreg? – kérdezi BEAVER.

– Hát tudod – mondja Henry. – Más nap, ugyanaz a szar. Na, és veled mi van, Beav?

Beav lehunyja a szemét. Egy pillanatra ismét minden rendben van; olyan rendben, ahogy ezen a nyomorult világon egyáltalán lehetséges.

– Tökugyanaz, haver – feleli. – Tökugyanaz.

1993: Pete segít egy bajba jutott hölgynek

Ül Pete az íróasztalánál a bridgtoni Macdonald Motors bemutatótermében, és a kulcskarikáját forgatja. A dísz négy, kékre zománcozott betűből áll: NASA.

Az évek múlásával fölfedezte a tényt, hogy az álmok gyorsabban öregszenek, mint az álmodók. Gyakran mégis meglepő, milyen nehezen akarnak meghalni az utolsó álmok, amelyek fojtottan, siralmasan sikoltoznak a tudat mélyén. Régen aludt olyan hálószobában, amelyet az Apollo és Saturn rakéták, űrhajósok, űrséták, a visszatérés félelmetes forróságától füstölgő és olvadozó űrkapszulák, holdautók és Voyager-ek fényképeivel tapétáztak ki, egy fotón fénylő korong lebeg a 80-as országút fölött, a szervizúton emberek állnak, és tenyerükkel a szemüket árnyékolva bámulnak fölfelé, míg a fotó alján az olvasható: ERRE A TÁRGYRA, AMELYET 1971-BEN FÉNYKÉPEZTEK LE A COLORADÓI ARVADA KÖZELÉBEN, SOHASEM ADTAK MAGYARÁZATOT. EZ EGY VALÓDI UFÓ.

Ennek már hosszú ideje.

Idei szabadságának két hete közül az egyiket mégis Washingtonban töltötte, ahol mindennap elment a Smithsonian Országos Légi és Űrmúzeumába, és ennek az időnek csaknem minden percében a vitrinek között vándorolt, csodálkozó vigyorral az arcán. És a leghosszabb ideig a holdsziklákat bámulta, miközben azt gondolta: Ezek a sziklák olyan helyről jöttek, ahol az ég mindig fekete, a csönd pedig örökké tart. Neil Armstrong és Buzz Aldrin húsz kilót hozott egy másik világból, és ez most itt van.

És itt van ő, az íróasztalánál ül egy olyan napon, amelyen egyetlen autót sem adott el (az emberek nem szeretnek autót venni, amikor esik az eső, márpedig a világnak abban a zugában, ahol Pete honos, pitymallat óta szemerkél), a kulcskarikáját forgatja, és az órát bámulja. Az idő lassan halad délutánonként, és még jobban lelassul, amikor az öthöz közeledik. Ötkor elkövetkezik az első sör ideje. Öt előtt nem; az kizárt. Ha egész nap nyakalsz, akkor számolnod kell, hogy mennyit iszol, mert az alkoholisták így szokták. De ha tudsz várni... csak forgatod a kulcskarikát és vársz...

Ugyanúgy várta a novembert, mint a napi első sört. Jó volt áprilisban Washingtonba utazni, és a holdkövek megdöbbentették (még mindig megdöbbentik, valahányszor rájuk gondol), de ott egyedül volt. Nem olyan jó dolog egyedül lenni. Novemberben, amikor a másik hetet kiveszi, együtt lesz Henryvel, Jonesyval és Beavvel. Akkor megengedi magának, hogy egész nap igyon. Amikor az ember kint van az erdőben, a barátaival vadászgat, akkor nyugodtan ihat egész nap. Ez valósággal hagyomány. Ez...

Nyílik az ajtó, és egy csinos barna lép be. Százhetven centi lehet (Pete szereti a magas barnákat), és talán harmincéves. Körülnéz a bemutatóterem modelljei között (a legdögösebb a sötétbordó új Thunderbird, noha az Explorer sem rossz), de nem úgy fest, mint aki vásárolni akar. Azután észreveszi őt, és elindul felé.

Pete föláll, ledobja NASA kulcskarikáját a mappájára, és irodájának ajtajában találkozik a nővel. Addigra a legjobb hivatalos mosolyát viseli – kétszáz watt, bébi, nyugodtan elhiheted –, és kezet nyújt. A nő szorítása hűvös és szilárd, ám ő maga zavart, izgatott.

– Ez valószínűleg nem fog működni – mondja.

– Sohasem kezdhet így, ha autókereskedővel tárgyal – feleli Pete. – Szeretjük a kihívásokat. Pete Moore vagyok.

– Helló – szól a nő, de nem mondja meg, hogy Trish a neve. – Éppen most lenne egy találkozóm Fryeburgban – az órára pillant, amelyet Pete olyan behatóan tanulmányoz a lassú délutáni órákban –, alig negyvenöt perc múlva. Egy ügyfelemmel, aki meg akar venni egy házat, és azt hiszem, meg is találtam a megfelelőt, tisztes jutalék is jár vele, és... – a szeme már ragyog a könnyektől, és nyelnie kell, hogy rekedt hangja kitisztuljon. – És elhagytam az istenverte kulcsaimat! A nyomorult kocsikulcsaimat!

Kinyitja a ridiküljét és beletúr.

– De megvan a jogosítványom... meg pár más papír... tele számokkal, és arra gondoltam, hogy talán, csak talán, maga adhat nekem egy új kulcskészletet, és továbbmehetek. Ez az üzlet megalapozná az egész évemet, Mr... – Elfelejtette. Pete nem sértődik meg. A neve csaknem olyan közönséges, mint a Smith vagy a Jones. Mellesleg a nő zaklatott. Zaklatott, mert elhagyta a kulcsait. Most nézi meg századszor.

– Moore. De akkor is felelek, ha csak annyit mond, hogy Pete.

– Segítene rajtam, Mr. Moore? Vagy van valaki a szervizben, aki segíthet?

Az öreg Johnny Damon van ott hátul, és boldogan segítene is a nőnek, de akkor biztosan nem ér oda a találkozójára Fryeburgba.

– Adhatunk önnek új kocsikulcsokat, de az legalább huszonnégy óráig tart, sőt inkább negyvennyolcig – mondja.

A nő ránéz a csordultig telt, bársonyosan barna szemével, és elkeseredetten fölkiált. – A fenébe! A fenébe!

Ekkor különös gondolat merül föl Pete-ben: a nő úgy fest, mint egy lány, akit régen ismert. Nem jól, egyáltalán nem ismerték valami jól, de ahhoz eléggé, hogy megmentsék az életét. Josie Rinkenhauer, úgy hívták.

Tudtam! – mondja Trish, aki többé nem is igyekszik kiköszörülni a rekedtséget a hangjából. – A mindenit, tudtam! – Elfordul és komolyan sírni kezd.

Pete odamegy hozzá, és gyengéden megfogja a vállát. – Várjon, Trish. Várjon már egy percet.

Ez hiba, kicsúszott a száján a neve, holott a nő nem mondta meg, de Trish túlságosan zaklatott, hogy rájöjjön, elmaradt a hivatalos bemutatkozás, így hát minden rendben.

– Honnan jött? – kérdezi a férfi. – Mármint nem bridgtoni, ugye?

– Dehogy – feleli a nő. – Az irodánk Westbrookban van. Dennison Real Estate. Ott vagyunk a világítótoronynál!

Pete bólint, mintha ez bármit is jelentene neki.

– Onnan jövök. Csak azért álltam meg a bridgtoni gyógyszertárnál, hogy vegyek egy kis aszpirint, mert a nagyobb üzletek előtt megfájdul a fejem... a stressz az oka, és a mindenit, olyankor csak úgy lüktet...

Pete együtt érzőn bólint. Ismeri a fejfájást. Természetesen neki a legtöbb esetben inkább a sertől, mint a stressztől fájdul meg a feje, de azért még éppen elég jól ismeri a jelenséget.

– Volt még egy kis agyonütni való időm, így aztán bementem a gyógyszertár melletti kis boltba, hogy megigyak egy kávét... a koffein, tudja, ha az embernek fáj a feje, a koffein segíthet...

Pete ismét bólint. Henry a lélekidomár, mégis Pete mondta neki többször is, hogy ugyancsak ismerned kell az emberi agy működését, ha el akarsz adni valamit. Most elégedetten látja, hogy új barátnője kicsit lecsillapodik. Ez jó. Volt egy olyan érzése, hogy képes segíteni rajta, ha Trish hagyja. Érzi, hogy a kis kattanás közeledik. Szereti ezt a kis kattanást. Nem nagy ügy, sohasem keresett vele vagyonokat, de azért kedveli.

– Azután átmentem az utcán Rennyhez. Vettem egy kendőt... az eső miatt... – Megérinti a haját. – Azután visszamentem a kocsimhoz... és a rohadék kulcsok sehol! Visszamentem, amerről jöttem... vissza Rennyhez, a boltba, a gyógyszertárba, és sehol sem leltem! Most pedig el fogok késni a találkozóról!

A kétségbeesés visszakúszik a hangjába. A szeme ismét az órára tapad, amely Pete-nek csak mászik, de Trishnek száguld. Ez a különbség az emberek között, tűnődik Pete. Közöttük mindenesetre.

– Nyugodjon meg – mondja. – Nyugodjon meg, és hallgasson ide. Visszamegyünk a gyógyszertárba, maga és én, és megkeressük a kocsija kulcsait.

– De nincsenek ott! Minden sort végignéztem, benéztem a polcra is, ahonnan az aszpirint levettem, megkérdeztem a pultos kislányt...

– Nem árt újból megnézni – mondja. Most már az ajtó felé ballagnak, Pete könnyedén ráteszi a kezét a nő hátára, úgy noszogatja, hogy vele menjen. Kedveli a parfümje illatát, a haját még jobban kedveli, de mennyire. Ha ilyen csinos egy esős napon, milyen lehet, amikor kisüt a nap?

– A találkozóm...

– Még van negyven perce – mondja Pete. – Mivel a nyári turisták már eltakarodtak, legföljebb húsz perc alatt beér Fryeburgba. Szánjunk tíz percet a kulcs megtalálására, ha mégsem leljük meg, akkor magam viszem oda.

A nő kétkedve sandít rá.

A férfi elnéz mellette a másik iroda felé. – Dick! – kiáltja. – Hé, Dickie M.!

Dick MacDonald fölnéz egy köteg számlából.

– Mondd meg ennek a hölgynek, hogy ha arra kerül sor, nyugodtan eljöhet velem Fryeburgba.

– Ó, bizony hogy nyugodtan, asszonyom! – mondja Dick. – Nem szexmániás, nem is autóversenyző. Csak megpróbál majd eladni önnek egy autót.

– Én nehéz vevő vagyok – mondja Trish, és halványan elmosolyodik. – De azt hiszem, maga nem adja föl.

– Figyelj a telefonra, jó, Dick? – kéri Pete.

– Ja, kemény munka lesz. Az ilyen időjárásban bottal verem el a vevőket.

Pete és a barna nő – Trish – kimennek, át az utca túloldalára, és vagy negyven lépést sétálnak a főutcán. A Bridgton Gyógyszertár balra a második épület. A szemerkélés sűrűsödik, már szinte eső esik. A nő a hajára teríti új kendőjét, és Pete-re pillant, aki hajadonfőtt lépked mellette. – Teljesen átázik – mondja.

– Az állam északi feléből származom – feleli –, arrafelé megszoktuk a kemény időt.

– Tényleg azt hiszi, hogy megtalálja a kulcsokat? – kérdezi a nő.

Pete vállat von. – Talán. Jó vagyok a dolgok megtalálásában. Mindig előkerülnek.

– Tud valamit, amit én nem? – kérdezi a nő.

Tilos az ugrálás, tilos a játék, gondolja a férfi. Én csak ennyit tudok, asszonyom.

– Nem én – mondja. – Még nem.

Bemennek a gyógyszertárba, a csengő megszólal az ajtó fölött. A pult mögötti lány fölnéz az újságjából. Szeptember végén egy esős délután, három húszkor kihalt a gyógyszertár, leszámítva őket hármukat, és hátul a receptes pultnál Mr. Dillert.

– Szia, Pete – mondja a pult mögötti lány.

– Cső, Cathy, mizújs?

– Tudod, hogy van... megvagyunk, csendeskén. – A barna nőre pillant. – Sajnálom, asszonyom, ismét körülnéztem, de a kulcsok nem kerültek elő.

– Semmi baj – feleli Trish bágyadt mosollyal. – Ez az úriember hajlandó elvinni a találkozóra.

– Hát – feleli Cathy –, Pete rendes srác, de azért merész kijelentésnek tartom vele kapcsolatban az úriember szót.

– Vigyázz a szádra, aranyom – vigyorog Pete. Feltekint az órára. Az idő most már neki is felgyorsult. Ez jó, kellemes változás.

Visszanéz Trishre. – Először ide jött. Aszpirinért.

– Így van. Vettem egy üveg Anacint. Azután volt még egy is időm, így hát...

– Tudom, ivott egy kávét a szomszédban, a Christie'sben, azután átment Rennyhez.

– Igen.

– De ugye az aszpirint nem forró kávéval itta?

– Nem, volt egy üveg Poland vizem a kocsiban. – Kimutat a kirakaton át egy zöld Taurusra. – Azzal vettem be. De az üléseket is megnéztem Mr... Pete. A gyújtást is megnéztem. – Türelmetlen pillantást vet rá, ami azt jelenti, Tudom, hogy mit gondolsz: hülye tyúk.

– Csak még egy kérdést – mondja Pete. – Ha megtalálom az autója kulcsait, eljön velem vacsorázni? Találkozhatnánk a Nyugati Dokknál. Az úton van, innen...

– Ismerem a Nyugati Dokkot – mondja a nő, és kétségbeesése ellenére derűsnek látszik. A pultnál Cathy nem is tetteti, hogy a magazint olvassa. Ez messze érdekesebb, mint a Redbook. – Honnan tudja, hogy nem vagyok férjnél vagy ilyesmi?

– Nincs jegygyűrűje – vágja rá a férfi, holott még nem is nézett a kezére, legalábbis nem közelről. – Egyébként pedig csupán sült kagylóról, káposztasalátáról és epres piskótáról beszéltem, nem pedig egy életre szóló elkötelezettségről.

Trish az órára néz. – Pete... Mr. Moore... attól tartok, pillanatnyilag egyáltalán nem vagyok érdekelt egy flörtben. Ha elvisz, akkor boldog leszek, ha önnel vacsorázhatok. Azonban...

– Ennyi most elég nekem – mondja a férfi. – De azt hiszem, a saját kocsijával mehet, így hát majd találkozunk. Öt harminc megfelel?

– Igen, az jó lesz, de...

– Rendben. – Pete boldognak érzi magát. Ez jó; a boldogság jó dolog. Az utóbbi pár évben sok napig megvolt örömüvöltés nélkül, és nem tudta, miért. Túl sok ázott éjszakán portyázott volna a 302-es kocsmáiban, innentől Észak-Conwayig? Jó, de csak ennyi lenne? Talán nem, de ez az idő nem a legalkalmasabb a végiggondolására. A hölgynek találkozója van. Ha odaér, és eladja a házat, ki tudja, milyen szerencsés lehet Pete Moore? És még ha nem lesz is szerencsés, akkor is segíteni fog neki. Ezt érzi.

– Most egy kicsit furcsa dolgot fogok csinálni – mondja –, de ez ne aggassza, jó? Csak egy apró trükk, mint amikor az ember az ujját az orrára nyomja, hogy megállítson egy tüsszentést, vagy amikor a homlokára csap, mert végre eszébe jut valakinek a neve. Rendben?

– Igen – feleli a nő teljes zavarban.

Pete lehunyja a szemét, egyik lazán összezárt öklét az arca elé emeli, azután kidugja a mutatóujját, és billegetni kezdi maga előtt.

Trish ránéz Cathyre, a pultoslányra. Cathy vállat von, mintha azt mondaná, Ki tudja?

– Mr. Moore? – mondja Trish immár kínos feszélyezettséggel. – Mr. Moore, talán el kéne...

Pete kinyitja a szemét, mélyet lélegzik, és leejti a kezét. A nő mellett elnéz az ajtó irányába.

– Rendben – mondja. – Szóval bejött... – A szeme mozog, mintha figyelné, amint a nő belép. – És odament a pulthoz... – Tekintete a pulthoz vándorol. – Valószínűleg azt kérdezte: „Melyik sorban van az aszpirin?” vagy effélét.

– Igen, én...

– De vásárolt még valami mást is. – Látja a cukorkás gondolán a jelet, rikító sárga, mint egy ujjlenyomat. – Snickers szeletet?

– Moundsot. – Trish barna szeme nagyra tágul. – Honnan tudja?

– Levette az édességet, azután ment az aszpirinért... – Most a kettes sor felé néz. – Ezután fizetett, és távozott... menjünk ki egy percre. Szia, Cathy.

Cathy csak bólint, elkerekedett szemmel bámul rá. Pete kimegy, nem törődik az ajtó csengőjével, nem törődik az esővel, holott az most már igazán eső. A sárga jel ott a járdán, bár fakulóban. Az eső elmossa. Mégis látja, és örül neki, hogy látja. Ez a klikk érzése. Édes. Ez a vonal. Rég nem látott ilyen világosan.

– Visszament a kocsijához – mondja, inkább magának. – Visszament, hogy a vizével bevegyen pár aszpirint.

Átballag a járdán, lassan a Taurushoz ér. Trish követi, a szeme aggodalmasabb, mint bármikor. Már-már rémült.

– Kinyitotta az ajtót. Magánál volt a táskája... a kulcsai... az aszpirin... az édesség... az egész cucc... kézből kézbe rakta... és ekkor...

Lehajol, kotorászni kezd a csatorna körüli vízben, a keze csuklóig eltűnik benne, és valamit fölemel. Meglobogtatja, mint egy bűvész. Kulcsok ezüstje villan a tompa nappali fényben.

– ...elejtette a kulcsait.

Trish először nem veszi el. Tátott szájjal mered rá, mintha boszorkányságot (vagy talán ez esetben inkább varázslatot) műveltek volna a szeme láttára.

– Rajta! – Pete mosolya egy árnyalatnyit fakul. – Vegye el. Nincs ebben semmi ijesztő. Javarészt következtetés. Az ilyesmiben jó vagyok. Hé, aztán csak szóljon, ha eltéved a kocsival. Kiváló vagyok abban, hogy megtaláljam a helyes utat.

A nő ekkor átveszi a kulcsait. Gyorsan elkapja, vigyáz, hogy ne érjen a férfi ujjaihoz, és Pete jól tudja, hogy nem fognak találkozni. Ehhez nincs szüksége különleges adottságokra; elég, ha Trish szemébe néz, amelyben több a rémület, mint a hála.

– Köszönöm... köszönöm szépen – mondja. Rögtön felméri a közöttük levő távolságot, nem akarja, hogy a férfi túlságosan közel jöjjön.

– Nem gond. Ne felejtse el. A Nyugati Dokknál, öt harminckor. Az államnak ebben a részében ott kapni a legjobb sült kagylót. – Fönntartja a látszatot. Néha fönn kell tartani, nem számít, hogyan érzi magát az ember. És noha a délután örömének java része elszáll, azért marad valamennyi; látta a vonalat, és ez mindig jó érzéssel tölti el. Ez csupán egy kisebb trükk, de akkor is jó tudni, hogy még képes rá.

– Öt harminc – visszhangozza Trish, de úgy néz hátra, miközben kinyitja a kocsi ajtaját, mint a kutyára szoktak, amely harapna, ha levennék róla a pórázt. Nagyon boldog, hogy nem a férfival kell Fryeburgba menni. Pete-nek nem kell gondolatolvasónak lennie, hogy tudja.

Áll az esőben, figyeli, ahogy Trish kitolat a ferde parkolósávból, és amikor elhajt mellette, integet, mint egy vidám autókereskedő. A nő zavartan visszaint, és természetesen, amikor a férfi odaér a Nyugati Dokkhoz (negyed hatkor, nehogy véletlenül is elkéssen, mert hátha), a nő nem jelenik meg, és még egy óra múlva sincs ott. Pete marad még egy darabig, a pultnál ül, sört iszik, és figyeli a 302-es forgalmát. Öt negyvenkor látni véli, hogy a nő lassítás nélkül elrobog, egy zöld Taurus száguld a mostanra megsűrűsödő esőben, egy zöld Taurus, amely vagy húz, vagy nem húz maga mögött egy sárga dicsfényt, amely azonnal megfakul a szürke levegőben.

Másnap, ugyanaz a szar, gondolja, de mostanra eltűnt az öröm, visszatért a szomorúság, de úgy érzi, megérdemli, ez az ára valami nem teljesen elfelejtett árulásnak. Cigarettára gyújt – a régi napokban, gyerekként szokása volt úgy tenni, mintha cigarettázna, de többé nincs szüksége a színlelésre –, és rendel egy újabb sört.

Milt hozza, és azt mondja: – Valami kajával meg kéne ágyazni alá, Peter.

Ezért Pete rendel egy tányér sült kagylót, még meg is eszik párat, tartármártásba tunkolva, miközben iszik még két korsó sört, és mielőtt továbbmenne a vonal mentén egy másik csehóba, ahol kevésbé ismerik, megpróbálja felhívni Jonesyt odalent Massachusettsben. De Jonesy és Carla élvezik a ritka alkalmat, hogy kimaradhatnak éjszakára, így csak a gyermekvigyázóval tud beszélni, aki megkérdezi, akar-e üzenetet hagyni.

Pete majdnem azt feleli, hogy nem, azután másképpen dönt. – Csak mondja meg neki, hogy Pete hívta. Mondja meg neki, Pete üzeni, hogy MNUSZ.

– M...N...U...S...Z – írja le a lány. – Na és ő tudni fogja...

– Hát persze – feleli Pete –, tudni fogja.

Éjfélkor egy New Hampshire-i lebujban iszik, a neve Muddy Rudder, de az is lehet, hogy Ruddy Mother, és azt próbálja elmesélni egy tyúknak, aki majdnem olyan piás, mint ő, hogy valamikor tényleg azt hitte, ő lesz az első ember, aki a lábát a Marsra teszi, és noha a nő bólogat, és azt hajtogatja, ja-ja-ja, Pete-nek van egy olyan érzése, hogy a nő csupán még egy konyakos kávét szeretne legurítani zárás előtt. Rendben van. Nem számít. Holnap fejfájással fog ébredni, de azért munkába megy, és talán még egy autót is elad, az is lehet, hogy nem, ahogy a dolgok alakulnak. Talán eladja a bordó Thunderbirdöt, Isten veled, drágám. Valaha a dolgok másképpen álltak, de most minden ugyanaz. Rájött, hogy képes ezzel együtt élni; a magafajta fickónak az alapszabály a MNUSZ. Felnőttél, férfivá váltál, meg kellett szoknod, hogy kevesebbet kapsz, mint amennyiben reménykedtél; fölfedezted, hogy az álommasinán nagy NEM MŰKÖDIK feliratú tábla lóg.

Novemberben vadászni megy a barátaival, és ez elég, hogy legyen mire várni... meg talán arra is, hogy ez a piás csirke nagy rúzsos cuppogással lecidázza kint a kocsijában. Ennél többet várni biztos recept a szívfájdalomra.

Az álmok a gyerekeknek valók.

1998: Henry heverős embert kezel

A szoba homályos. Henry mindig besötétít, amikor pácienst vár. Érdekes, milyen kevesen veszik észre. Henry véleménye szerint azért, mert gyakran az elmeállapotuk is ilyen homályos. Nagyobbrészt neurotikusokkal foglalkozik (tele van velük az erdő, ahogy egyszer Jonesynak mondta, miközben ott voltak, haha, éppen az erdőben), és az volt róluk a véleménye – teljes mértékben tudománytalan módon –, hogy problémáikat egyfajta polarizált pajzsként tartják maguk és a világ többi része közé. Ahogy a neurózis mélyül, ugyanez történik a belső sötétséggel. Leginkább tartózkodó együttérzést táplált a betegeivel szemben: Néha sajnálta őket. Nagyon kevesen voltak, akik türelmetlenné tették. Ezek egyike Barry Newman.

A betegek, akik először lépnek be Henry rendelőjébe, választás elé kerülnek, ámbár ezt legtöbbször nem veszik észre. Ahogy belépnek, egy kellemes (noha meglehetősen sötét) szobát látnak, baloldalt kandalló. Örökké tartó fahasáb van benne, nyírfának álcázott acélból, amely mögé fortélyosan négy gázégőt rejtettek. A kandalló mellett karosszék, Henry mindig ebben ül, egy kitűnő Van Gogh-reprodukció, a Napraforgók alatt.(Henry néha azt mondja a kollégáinak, hogy minden pszichiáternek legalább egy Van Goghot kellene tartania a rendelőjében.) A szoba túlsó felében egy szék és egy dívány. Henry mindig érdeklődéssel figyeli, hogy az új beteg melyiket választja. Elég régóta van a szakmában, hogy tudja, amit a beteg elsőnek választ, amellett csaknem mindvégig kitart. Van is erről egy cikk, Henry tudja, hogy van, csak nem tudja megragadni a tételt. Manapság mindenesetre kevésbé érdeklik az olyan dolgok, mint a cikkek, folyóiratok, kongresszusok vagy tudományos értekezletek. Valamikor számítottak, de most megváltoztak a dolgok. Kevesebbet alszik, kevesebbet eszik, és kevesebbet is nevet. Sötétség ereszkedett az életére, mint egy polarizáló szűrő, és Henrynek nincs is kifogása ellene. Kevésbé vakít.

Barry Newman kezdettől heverős volt, és Henry sohasem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, ennek bármi köze is lehet Barry szellemi állapotához. A heverő egyszerűen csak kényelmesebb, noha Henrynek néha a kezénél fogva kellett felhúznia, amikor letelt az ötven perce, mert Barry Newman százhatvanöt centi, és kétszáztíz kiló. Ez a heverő barátjává teszi az embert.

Barry Newman szeánszai rendszerint hosszú, döngicsélő beszámolók a múlt hét gasztronómiai kirándulásairól. Nem mintha Barry finnyás lenne, ó, dehogy, éppen az ellenkezője. Barry bármit megeszik, ami keresztezi a pályáját. Barry evőgép. Ami pedig az emlékezetét illeti, legalábbis ezzel a témával kapcsolatban, az elképesztően vizuális. Ugyanazt jelenti neki az étel, mint Pete-nek, Henry régi barátjának a tájékozódás és a földrajz.

Henry már csaknem föladta a próbálkozást, hogy elvontassa Barryt a fáktól, és megmutassa neki az erdőt. Részben mert Barry szelíden, de kérlelhetetlenül köti magát, hogy csakis szakterüle-tét, az evést boncolgassák, részben meg mert nem szereti Barryt, és soha nem is szerette. Barry szülei meghaltak. Papi akkor ment el, amikor Barry tizenhat éves volt, mami akkor, amikor huszonkettő. Hatalmas birtokot hagytak rá, de az gondnokság alatt van, amíg Barry el nem éri a harmincat. Akkor átveheti... ha lendít rajta valamit a terápia. Ha nem, akkor a gondnok kezeli tovább a birtokot, amíg Barry ötven nem lesz.

Henry kételkedik benne, hogy Barry betölti az ötvenet.

Barry vérnyomása (ő maga mondta Henrynek, bizonyos büszkeséggel) százkilencven per száznegyven. Barry koleszterinszintje eléri a kétszázkilencvent; valóságos aranybányája a zsírsavaknak.

Két lábon járó agyvérzés vagyok, két lábon járó szívroham, dicsekedett Henrynek az olyan ember vidám ünnepélyességével, aki azért mondja ki a kemény, hideg igazságot, mert lelke mélyén tudja, hogy nem ilyen véget szántak neki, nem ilyen véget, nem ilyen véget.

– Ebédre két Burger King X-trát ettem – meséli most. – Szeretem, mert a sajt tényleg forró benne. – Húsos ajka – furcsa, kicsiny szája van ekkora emberhez képest, olyan, mint a sügéré – megfeszül és remeg, mintha máris a finom, forró sajtot kóstolgatná. – Ittam egy tejkoktélt is, és hazafelé bevágtam két Mallomart. Szunyókáltam, és amikor fölkeltem, becsaptam a mikróba egy egész csomag fagyott palacsintát! Lejatojással! – kiáltja, azután elneveti magát. Olyan ember nevetése ez, aki különösen drága emlékre gondol: egy naplementére, egy nő kemény mellének tapintására a vékony selyemblúz alatt (bár Henry szerint Barryt ez aligha érdekli), vagy a tengerparti tömör homok forróságára.

– A legtöbben a kenyérpirítóval melegítik a palacsintát – folytatja Barry –, de én úgy találtam, hogy attól túl ropogós lesz. A mikrohullámú sütő puhán és forrón tartja. Puhán... és forrón. – Cuppant apró sügérajkaival. – Van egy kis bűntudatom, amiért megettem az egész csomaggal. – Az utóbbi megjegyzést mintegy mellékesen teszi, mintha eszébe jutna, mi is Henry munkája. Minden alkalomra tartogat néhány ilyen nyalánkságot... hogy azután visszatérjen az étkezéshez.

Barry most ért el a kedd estéhez. Mivel mindez pénteken történt, még rengeteg étkezésen és nassoláson kell átkelniük. Henry szabadjára engedi a gondolatait. Barry az utolsó betege ezen a napon. Miután befejezi a kalóriák leltározását, Henry is visszamegy a lakásába csomagolni. Másnap hajnali hatkor kel, és valamikor hét és nyolc között Jonesy bekanyarodik a háza felhajtójára. Berámolják a holmijukat Henry öreg Scoutjába, amelyet most már kizárólag az őszi vadászatok miatt tart, és nyolc harminckor úton vannak észak felé. Útközben Bridgtonban fölveszik Pete-et, azután Beavert, aki még mindig Derry közelében él. Estére fönt lesznek a Lyuknál, a Jefferson ösvény felső végében, kártyáznak a nappaliban, és hallgatják, ahogy a szél az eresz körül huhog. Fegyvereik a konyha sarkában támaszkodnak, vadászengedélyeik a hátsó ajtóba vert kampóról lógnak.

A barátaival lesz, és az mindig olyan érzés, mintha hazaért volna. Egy hétre talán fölemelkedik egy kicsit a polarizált szűrő. Beszélgetni fognak a régi időkről, nevetnek Beaver égbekiáltó trágárságain, és ha valaki vagy többen csakugyan lőnek szarvast, akkor ez már csak hab lesz a tortán. Együtt még mindig jól érzik magukat. Együtt még mindig vereséget mérnek az időre.

Messze a háttérben Barry Newman egyre csak dönög. Disznósült, krumplipüré, vajtól csöpögő kukoricacső, Pepperidge Farm csokoládés sütemény, egy köcsög Pepsi-Cola, benne négy gombóc Ben és Jerry-féle Majomfalat fagylalt úszik, és tojás, tükörtojás, kemény tojás, lágy tojás...

Henry mindig a megfelelő helyen bólint, és mindent hall, anélkül hogy valóban odafigyelne. Régi gyakorlat a pszichiátereknél.

Isten a tudója, Henrynek és barátainak is megvannak a maguk gondjai. Beaver borzalmas a kapcsolataiban, Pete sokat iszik (túlságosan sokat, Henry véleménye szerint), Jonesy és Carla majdnem elváltak, Henry pedig most is küzd mélakórjával, amely legalább olyan csábítónak tűnik, mint amilyen kellemetlen. Hát igen, nekik is megvannak a maguk gondjai. De együtt még mindig jól érzik magukat, képesek földeríteni egymást, és holnap este együtt lesznek. Ebben az évben nyolc napig. Ez jó.

– Tudom, hogy nem kéne, de már kora reggel egyszerűen a hatalmába kerít ez a megszállottság. Talán alacsony a vércukrom, azt hiszem, ez lehet az oka. Mindenesetre megettem a jégszekrényből a maradék egyensúlysüteményt, azután beszálltam a kocsiba és elmentem a Dunkin' Donutsba, és bekaptam egy tucat holland almásat és négy...

Henry még mindig a holnap kezdődő, évi vadászkirándulásra gondol, és csak akkor kap észbe, mit mond, amikor már kibukott a száján.

– Ennek a kényszeres evésnek, Barry, lehet ennek valami köze ahhoz a gondolatához, hogy maga ölte meg az anyját? Nem gondolja, hogy lehetséges?

Barry szavai elapadnak. Henry fölpillant, és látja, hogy Barry Newman olyan meredt szemmel bámul rá, hogy látszik a szaruhártyája. És noha Henry tudja, hogy abba kéne hagynia – semmi köze hozzá, ennek semmi köze a kezeléshez –, nem akarja abbahagyni. Részben talán azért, mert a régi barátaira gondol, de nagyobbrészt azért, mert látja Barry meghökkenését, arcának sápadtságát. Úgy véli, hogy elsősorban Barry önteltsége piszkálja a csőrét, az a magabiztosság, amely nem tartja szükségesnek, hogy változtasson önpusztító viselkedésén, arról nem is beszélve, hogy megkeresse a gyökereit.

– Azt gondolja, hogy maga ölte meg, igaz? – kérdezi Henry. Közömbösen, majdnem derűsen beszél.

– Én... én soha... én nem veszem jó néven...

– Egyre jajgatott, azt mondta, fáj a melle, de természetesen mindig ezt mondta, nem igaz? Minden második héten. Néha úgy tűnt, hogy minden második nap. Lekiabált magának. „Barry, hívd föl dr. Witherst! Barry, hívj mentőt! Barry, tárcsázd a 911-et!”

Sohasem beszéltek Barry szüleiről, mert Barry a maga puha, kövér, kérlelhetetlen módján nem hagyta. Beszélni kezdett róluk – legalábbis úgy látszott –, aztán csönn, máris visszatért a roston sült bárányhoz, vagy a roston sült csirkéhez, vagy a roston sült kacsához narancsmártásban. Vissza a leltárhoz. Ilyen módon Henry semmit sem tud Barry szüleiről, és arról a napról pláne nem, amikor Barry anyja meghalt, kizuhant az ágyból, a szőnyegre vizelt, és közben egyre csak kiabált, százötven kiló, undorítóan kövér, és egyre csak kiabált. Erről sem tudhat, hiszen nem mondták el neki, mégis tudja. És Barry akkor még vékonyabb volt. Szinte karcsú a maga nyolcvanöt kilójával.

Ez Henry változata a vonallal kapcsolatban. Látja a vonalat. Már úgy öt éve nem látta (talán csak néha, álmában), már azt hitte, hogy vége, erre tessék, megint itt van.

– Ott ült a tévé előtt, hallgatta a kiabálást – mondja. – Ott ült, nézte Ricki Lake-et, és evett – mit is? egy Sara Lee-féle sajttortát? Egy bödön jégkrémet? Nem is tudom. De hagyta, hogy kiabáljon.

– Hagyja abba!

– Hagyta, hogy kiabáljon. Miért is ne? Az anyja egész életében csak a vaklármát csinálta. Maga nem ostoba, és tudja, hogy ez az igazság. Megesik az ilyesmi. Nyilván ezt is tudja. Kizárólag azért feledkezik bele a saját kis Tennessee Williams-játékába, mert szeret enni. De tudja mit, Barry? Tényleg meg fogja ölni magát. Szíve titkos mélyén nem hisz benne, pedig ez az igazság. A szíve máris úgy ver, mint egy élve eltemetett áldozat ökle a koporsó fedelén. Mi történik, ha hízik még negyven-ötven kilót?

– Fogja...

– Amikor elzuhan, Barry, az olyan lesz, mint amikor Bábel tornya omlott össze a sivatagban. Az ismerősei még évekig fognak beszélni róla. Öregem, le fognak hullani a tányérok a polcokról...

Hagyja abba! – Barry fölül, ez alkalommal Henrynek nem kell a kezét nyújtania, holtsápadt, nem számítva az arca közepén növekvő vörös rózsákat.

– ...kiönti a kávét a csészéből, és összevizeli magát, éppen úgy, mint ő...

– ELÉG! – üvölti Barry Newman. – HAGYJA ABBA, MAGA SZÖRNYETEG!

De Henry nem tudja abbahagyni. Nem tudja. Látja a vonalat, és amikor az ember azt látja, nem tehet úgy, mintha nem látná.

– ...hacsak valaki föl nem ébreszti abból a mérgezett álomból, amelyben él. Látja, Barry...

De Barry nem akarja látni, a legkisebb mértékben sem akarja látni. Kiront az ajtón, hatalmas feneke szökdécsel, és már ott sincs.

Henry először csak ül ott, ahol eddig, meg sem mozdul, hallgatja Barry Newman, az egyszemélyes emberi bölénycsorda távolodó dübörgését. A külső szoba üres; nincs titkárnője, és mivel Barry távozott, vége a hétnek. Csak így. Szép kis zűrzavar. Odamegy a heverőhöz, és lefekszik.

– Doktor – mondja. – Kipurcantam.

– Mitől, Henry?

– Megmondtam egy betegnek az igazat.

– Nem tesz szabaddá minket, ha tudjuk az igazat?

– Nem – feleli magának, és fölnéz a mennyezetre. – A legkisebb mértékben sem.

– Hunyja le a szemét, Henry.

– Igenis, doktor úr.

Lehunyja a szemét. A szoba helyét sötétség foglalja el, és ez jó. Barátja lett a sötétség. Holnap látni fogja a többi barátját (legalábbis hármat), és a fény megint jónak tetszik majd. De most... most...

– Doki!

– Igen, Henry.

– Ez a más nap, ugyanaz a szar minősített esete. Tudja?

– Mit jelent ez, Henry? Mit jelent ez magának?

– Mindent – mondja, és lehunyt szemmel hozzáteszi: – Semmit.

– De ez hazugság. Nem az első, ami elhangzott itt.

Fekszik a heverőn, a szeme behunyva, a kezét összefonja a mellén, és egy idő után elalszik.

Holnap mind a négyen fölhajtanak a Lyukhoz, nyolc pompás napra. Vége lesz a nagy vadászkirándulásoknak, már csak kevés maradt, noha ők nem tudnak róla. Az igazi sötétség még néhány évig várat magára, de azért eljön.

Közeledik a sötétség.

2001: Jonesy beszél egy diákjával

Nem ismerjük föl azokat a napokat, amelyek megváltoztatják az életünket. Valószínűleg így a jó. Azon a napon, amely az övét megváltoztatta, Jonesy az irodájában van, a John Jay Főiskola második emeletén, ahonnan Boston neki jutó szeletkéjére látni, és arra gondol, mennyire téved T S. Eliot, amikor áprilist nevezi a legkegyetlenebb hónapnak, csupán azért, mert egy názáreti kóbor ácsot akkor feszítettek meg lázításért. Boston összes lakosa tudja, hogy a március a legkegyetlenebb, mert néhány napnyi álságos reményt ad, hogy aztán vígan pofán csapjon a szarral. A mai egyike ama megbízhatatlan napoknak, amikor úgy tűnik, hogy a tavasz tényleg megérkezik, és Jonesy arra gondol, sétál egyet, amint letudta a kis kellemetlenséget. Természetesen ezen a ponton még fogalma sincs róla, hogy ez a nap milyen csúfra válthat; nem is sejti, hogy egy kórteremben fejezi be, összetörve, a nyomorult életéért küzdve.

Más nap, ugyanaz a szar, gondolja, de ez eltérő szar lesz.

Ekkor szólal meg a telefon, amelyet azonnal fölkap, mivel reményteljes előérzet tölti el: a Defuniak srác lesz az, közli, nem tud tizenegyre jönni. Kiszimatolt valamit, gondolja Jonesy, és ez nagyon is lehetséges. A diákok rendszerint így vannak ezzel, amikor a tanárukkal találkoznak. Amikor egy srác üzenetet kap, hogy az egyik tanár őt akarja látni... hát akkor nem kell rakétatudósnak lenni, ahogy a mondás tartja.

– Tessék, itt Jones – mondja.

– Szia, Jonesy, hogy bánik veled az élet?

Ezt a hangot akármikor megismeri. – Henry! Szia! Az élet szép!

Valójában az élet egyáltalán nem látszik olyan szépnek, mivel Defuniaknak negyed órán belül be kell futnia, de minden viszonylagos, nem igaz? Ahhoz képest, hogy tizenkét óra múlva hol lesz, bekötve egy csomó sípoló masinába, egy műtét mögötte, három előtte, Jonesynak tulajdonképpen fasza dolga van, ahogy mondani szokták.

– Örülök, hogy hallom a hangodat.

Jonesy hallhatja is a komolyságot Henry hangjában, de valószínűleg inkább megérzi.

– Henry! Mi a baj?

Csönd. Jonesy már meg akarja ismételni a kérdést, amikor Henry válaszol.

– Tegnap meghalt egy betegem. Most láttam a gyászjelentést az újságban. Barry Newman volt a neve. – Henry szünetet tart. – Heverős ember volt.

Jonesy nem tudja, hogy ez mit jelent, de régi barátja szenved. Ezt tudja.

– Öngyilkosság?

– Szívroham. Huszonkilenc éves korban. Késsel-villával ásta meg a saját sírját.

– Sajnálom.

– Már csaknem három éve nem volt a betegem. Elijesztettem. Akkor történt... az egyik olyan dolog. Tudod, hogy miről beszélek?

Jonesy, úgy véli, hogy tudja. – A vonal?

Henry sóhajt. Jonesynak nem úgy tűnik, mintha ez a sajnálat sóhaja lenne. Inkább a megkönnyebbülésé. – Ja. Ezt tettem a tányérjára. Úgy rohant el, mint akit seggbe lőtt az ármány.

– Ez nem jelenti azt, hogy te felelsz a koszorúértrombózisáért.

– Lehet, hogy igazad van. De én nem így érzem. – Szünet. Árnyalatnyi derűvel folytatja. – Nem úgy hangzik, mint egy Jim Croce-dal? Te jól vagy, Jonesy?

– Én. Naná. Miért kérded?

– Nem is tudom – feleli Henry. – Csak... azóta gondolok rád, hogy kinyitottam az újságot, és megláttam Barry képét a gyászrovatban. Légy óvatos.

Csontjaiban (amelyek közül hamarosan több is eltörik) Jonesy hideget érez. – Pontosan miről beszélsz?

– Nem is tudom – mondja Henry. – Talán semmiről. De...

– Ez most megint a vonal? – kérdezi riadtan Jonesy. Megpördül a székében, és kinéz az ablakon a biztató tavaszi napsütésbe. Keresztülfut az agyán, hogy talán megzavarodott a Defuniak gyerek, esetleg pisztolyt hoz magával (revkót, ahogy azokban a krimikben mondják, amelyeket Jonesy olvasgat szabadidejében), és Henry valahogy ezt érezte meg.

– Nem tudom. A legvalószínűbb, hogy egyszerűen tévreakció, mivel láttam Barry képét a gyászrovatban. De azért az elkövetkező időben kicsit vigyázz magadra, jó?

– Hát... igen. Ennyit megtehetek.

– Jó.

– Na és te jól vagy?

– Remekül.

Jonesy azonban úgy érzi, hogy Henry egyáltalán nincs jól. Már éppen mondani akar neki valamit, amikor valaki megköszörüli a torkát mögötte, és rájön, hogy valószínűleg megérkezett az ifjú Defuniak.

– Na, akkor jól van – mondja, és megpördül a székében. Ja, a tizenegy órás ügyfele áll az ajtóban, és egyáltalán nem fest valami veszedelmesen: ez csak egy gyerek, az időjáráshoz képest túl meleg, nagy, öreg gyapjúkabátba csomagolva, vékonynak és rosszul tápláltnak tűnik, egyik fülében fülbevaló, aggódó szeme fölött punkfrizura ágaskodik. – Henry, megbeszélésem van. Majd visszahívlak...

– Nem szükséges. Igazán.

– Biztos?

– Igen. De van még valami. Lenne harminc másodperced?

– Hát persze. – Fölemeli az egyik ujját Defuniaknak, a fiú bólint, de továbbra is ácsorog, amíg Jonesy rá nem mutat az apró iroda egyetlen másik székére, amelyet nem öntöttek el a könyvek. Defuniak kelletlenül odakullog. A telefonba Jonesy annyit mond: – Lökjed.

– Úgy gondolom, vissza kéne mennünk Derrybe. Csak egy rövid kirándulásra, csak te meg én. Meglátogatnánk öreg barátunkat.

– Úgy érted...? – De nem akarja kimondani azt a nevet, azt a kisgyerekes hangzású nevet, amely különösen hatna ebben a szobában.

Nem is kell; Henry kimondja helyette. Valaha négyest alkottak, aztán kis ideig öten voltak, azután ismét négyen. De az ötödik sohasem hagyta el teljesen őket. Henry kimondja azt a nevet, egy fiú nevét, aki varázslatos módon fiú maradt. Henry aggodalmai sokkal világosabbak, könnyebben kifejezhetők. Nem mintha bármit is tudna, mondja Jonesynak, csak van egy olyan érzése, hogy régi cimborájuknak szüksége van egy látogatásra.

– Beszéltél az anyjával? – kérdezte Jonesy.

– Tudod, azt hiszem – feleli Henry –, talán jobb lenne, ha... szőrmentén közelítenénk. Hogy fest a naptárad a hétvégén? Vagy a jövő héten?

Jonesynak meg se kell néznie. A hétvége holnapután kezdődik. Szombat délután még van valami dolga a tanszéken, de attól könnyedén megszabadulhat.

– Ennek a hétnek a végén mindkét nap megfelel – mondja. – Mi lenne, ha szombaton mennék? Tízre.

– Az jó lenne. – Henry hangja megkönnyebbülten cseng, sokkal inkább, mint az övé. Jonesy egy kicsit megnyugszik. – Biztos vagy benne?

– Hát, ha úgy gondolod, hogy meg kéne látogatnunk... – Jonesy habozik – Douglast, akkor ez a helyzet. Túl régen láttuk.

– Ugye most megbeszélésed van?

– Aha.

– Jó. Akkor szombaton tízkor várlak. Hé, talán mehetnénk a Scouttal. Kicsit megjáratnánk. Mit szólnál hozzá?

– Borzalmas lenne.

Henry elneveti magát. – Még mindig Carla készíti az ebédedet, Jonesy?

– Ő. – Jonesy az aktatáskája felé pillant.

– Mit csinált ma? Tonhalat?

– Tojássalátát.

– Nyam-nyam. Jó, befejezem. MNUSZ, igaz?

– MNUSZ – helyesel Jonesy. Közös barátjukat nem akarta megnevezni egy diákja előtt, de a MNUSZ, az rendben van. – Beszélj a...

– És vigyázz magadra. Komolyan mondom. – Henry hangjában félreérthetetlen a nyomaték, és ez egy kicsit ijesztő. De mielőtt Jonesy válaszolhatna (amúgy sem tudja, mit is mondhatna, amikor Defuniak ül a sarokban, figyel és hallgatózik), Henry leteszi.

Jonesy egy pillanatig elgondolkodva nézi a készüléket, azután a helyére teszi a kagylót. Lapoz egyet az asztali naptáron, szombatnál áthúzza a Pia Jacobson dékánéknál feliratot, a helyébe azt írja Lemondani – Derrybe megyek H.-vel, D.-hez. De erre a találkozóra nem megy el. Szombaton Derry és régi barátai lesznek az utolsók, akik az eszébe jutnak.

Jonesy mély lélegzetet vesz, kienged, és az idegesítő tizenegy órás látogatóra összpontosít. A srác kínosan feszeng. Jonesy sejtelme szerint elég pontos elképzelése lehet arról, hogy miért hívatták.

– Nos, Mr. Defuniak – mondja. – Maga az iratai szerint Maine-ből való.

– Ja, igen, Pittsfieldből. Én...

– Az iratok arról is beszámolnak, hogy ösztöndíjjal van itt, és jól tanul.

Látja, hogy a gyerek jócskán túl van a szokásos aggodalmon. Most mindjárt elsírja magát. Krisztusom, de nehéz ez. Jonesynak eddig egyetlen diákját sem kellett megvádolnia puskázással, de úgy sejti, nem ez az utolsó alkalom. Csak abban reménykedik, hogy nem túl gyakran esik meg. Mert ez kemény dolog, olyasfajta, amire Beaver azt mondja, hogy bazeg.

– Mr. Defuniak... David, tudja, mi történik az ösztöndíjjal, ha az ösztöndíjas diákot puskázáson érik? Mondjuk, egy évközi szigorlaton?

A srác akkorát rándul, mintha a széke alá bújt tréfacsináló most eresztett volna alacsony feszültségű áramot a csontos fenekébe. Megremeg az ajka, és istenem, legördül az első könnycsepp borotválatlan, kisfiús arcán.

– Megmondhatom – szól Jonesy. – Az ilyen ösztöndíj elpárolog. Ez történik vele. Pfff, se híre, se pora.

– Én... én...

Egy dosszié van Jonesy íróasztalán. Kinyitja, elővesz egy évközi szigorlatot, témája az európai történelem, egyike azoknak a borzalmas, feladatlapos teszteknek, amelyekhez a tanszék mérhetetlen tudatlanságában ragaszkodik. Tetejére a DAVID DEFUNIAK nevet írták fekete IBM ceruzával (vigyázzon, hogy írása erőteljes és folyamatos legyen; ha radíroznia kell, akkor mindent radírozzon ki).

– Megnéztem az évfolyammunkáit, David; újra átnéztem a középkori francia feudalizmusról írt dolgozatát, még a jegyzeteit is. Nem valami ragyogó munkák, de azért jók. Annak is tudatában vagyok, hogy csak meg akar felelni az itteni követelményeknek – valódi érdeklődési köre nem érinti az én témámat, igaz?

Defuniak némán rázza a fejét. A könnyek ragyognak az arcán ebben a megbízhatatlan, március közepi napfényben.

Jonesy asztalának sarkán van egy doboz papír zsebkendő, odadobja a fiúnak, aki még feldúltságában is könnyedén elkapja. Jók a reflexei. Amikor az ember tizenkilenc éves, még minden vezeték jó és feszes, minden kapcsolat tartós és szilárd.

Várj csak pár évet, Mr. Defuniak, gondolja Jonesy. Én még csak harminchét vagyok, és némelyik vezetékem máris meglazult.

Talán érdemel még egy lehetőséget – mondja. Lassan, komótosan gombóccá gyűri Defuniak gyanúsan tökéletes, csillagos ötös évközi szigorlati dolgozatát.

– Talán az történt, hogy beteg volt a szigorlat napján, és nem is írta meg.

– Beteg voltam – bólogat buzgón Defuniak. – Azt hiszem, influenza bujkált bennem.

– Akkor talán adnom kéne magának egy otthoni feladatot a teszt helyett, amelyet a többiek írtak. Már ha akarja. Hogy pótoljuk a tesztet, amelyen nem volt jelen. Megfelel?

– Hát persze – mondja a srác, miközben vadul dörgöli a szemét egy nagy csomó zsebkendővel. Legalább nem kellett végigcsinálni azokat a kicsinyes szarakodásokat, hogy Jonesy nem tudja bizonyítani, semmit nem tud bizonyítani, a Diáktanács elé viszi az ügyet, tiltakozik, bla-bla-bla. Ehelyett sír, ami a szemtanúnak kínos, mégis jó jel – tizenkilenc év nem sok, ennek ellenére sokan már nagyjából elveszítik ennyi idős korukra a lelkiismeretüket. Defuniak még a birtokában van, ami azt sugallja, hogy talán férfi lehet belőle, ha kivárja. – Ja, az klassz lenne.

– És megérti, hogy ha még egyszer előfordul...

– Nem fog! – ígéri lázasan a kölyök. – Nem fog, Jones professzor úr.

Noha Jonesy csupán docens, nem javítja ki. Végül is, egy napon Jones professzor lesz. Ami ajánlatos is, mert van egy kocsiderék gyereke, és amennyiben nem lesz legalább néhány fizetésemelés, elég kemény kecssöléssé válhat az élet. Pedig már így is elég kemény.

– Remélem is, hogy nem – mondja. – Adjon le nekem háromezer szónyi dolgozatot a normann hódítás rövid távú következményeiről, rendben, David? Idézze a forrásokat, de lábjegyzetek nem szükségesek. Ne legyen formális, viszont meggyőző elmélettel hozakodjon elő. Jövő hétfőre kérem. Megértett?

– Igen. Igen, uram.

– Akkor miért nem indul, hogy nekilásson? – Rámutat Defuniak megviselt lábtyűjére... – És legközelebb, amikor sört inna, inkább új topogót vegyen helyette. Nem szeretném, ha ismét influenzát kapna.

Defuniak az ajtóhoz megy, ott megfordul. Alig várja, hogy leléphessen, mielőtt Mr. Jones megváltoztatja a véleményét, de tizenkilenc éves. És kíváncsi. Honnan tudta? Még csak bent sem volt azon a napon. Egy felsős ellenőrizte a szigorlókat.

– Tudtam, legyen elég ennyi – feleli Jonesy bizonyos szigorúsággal. – Mozgás, fiam. Írjon jó dolgozatot. Tartsa meg az ösztöndíját. Magam is Maine-ből – Derryből – származom, és ismerem Pittsfieldet. Nem olyan jó hely az, hogy visszamenjen.

Ebben tökéletesen igaza van – helyesel hévvel Defuniak. – Köszönöm. Köszönöm, hogy adott még egy lehetőséget.

– Ha kiment, csukja be az ajtót.

Defuniak – aki a sörpénzt nem tornacipőre fogja költeni, hanem egy csokorra, jobbulást kívánva – kimegy, engedelmesen becsukva maga mögött az ajtót. Jonesy megpördül, és ismét kibámul az ablakon. A napsütés megbízhatatlan, de elbűvölő. Mivel a Defuniak-dolog jobban ment, mint számított rá, ki akar menni a napfénybe, mielőtt újabb márciusi felhők – netán hófelhők – gomolyognak elő. Azt tervezte, hogy az irodájában ebédel, de új ötlet rügyezik benne. Életének abszolút legrosszabb ötlete, de Jonesy természetesen ezt nem tudhatja. Eszerint fogja az aktatáskáját, meg a bostoni Phoenix-et, és átsétál a folyón Cambridge-be. Ott leül egy padra, és a napon megeszi a tojássalátás szendvicsét.

Föláll, hogy elrakja a Defuniak-dossziét az iratszekrény D-F jelzésű fiókjába. Honnan tudta?, kérdezte a fiú, ami Jonesy szerint jó kérdés, sőt kiváló kérdés. A válasz a következő: tudta, mert... néha tudja. Ennyi az igazság. Ha valaki fegyvert nyomna a fejéhez, akkor azt mondaná, hogy az évközi szigorlatot követő első órán bűntudatosan vérvörös, nagy neonbetűkkel villogott David Defuniak fejében: CSALTAM, CSALTAM, CSALTAM!

Ugyan, apám, ez hülyeség – nem tud ő a gondolatokban olvasni. Sohasem tudott. Soha, soha, soha, soha nem tudott. Néha bizonyos dolgok felvillantak a fejében, ez igaz – így tudta meg, hogy a feleségének gondjai vannak a tablettákkal, nyilván ugyanígy értesült a telefonáló Henry depressziójáról (Dehogyis, hülye, a hangján hallatszott), de az ilyesmi mostanában már nemigen történik meg vele. Igazából semmi különös nem történt vele Josie Rinkenhauer óta. Egyszer talán volt valami, és az esetleg követte őket gyermek- és kamaszkoruk során, de mostanra elmúlt. Vagy csaknem elmúlt.

Csaknem. Bekarikázza a Derrybe megyek szavakat az asztali naptáron, azután megmarkolja az aktatáskát. Eközben új gondolat hasít bele, váratlanul, értelmetlenül, de nagy erővel: Vigyázz Mr. Szürkével!

A kilincset markolva megáll. Ez kétségtelenül a saját hangja volt.

– Mi van? – kérdezi az üres szobától.

Semmi válasz.

Jonesy kilép az irodájából, becsukja az ajtót, ellenőrzi a zárat. Az ajtaján levő faliújság sarkában egy üres, fehér lap van. Jonesy kihúzza belőle a rajzszöget, és megfordítja. A másik oldalán nyomtatott betűs üzenet: ÁTMENTEM A KÖZTUDATBA, EGYKOR JÖVÖK. Magabiztosan tűzi vissza a faliújságra, pedig legalább két hónap eltelik, amíg ismét belép ebbe a szobába, hogy lássa a naptárt, amely még mindig Szent Patrik napjánál van nyitva.

Vigyázz magadra, mondta Henry, de Jonesy nem gondol rá, hogy vigyázzon magára. A márciusi napfényre gondol. A szendvicsére gondol. Arra gondol, hogy megbámulja a lányokat a cambridge-i oldalon: a szoknyák rövidek, a márciusi szelek pajkosak... Mindenfélére gondol, azonban gondolatai közül kimarad, hogy vigyázni kell Mr. Szürkével. És magára sem vigyáz.

Ez pedig hiba. Így változnak meg életek örökre.

1. RÉSZ

RÁK

A reszketés tart szilárdan. Tudhattam volna.

Ami elhullik, a mindig. Vár már a bukás.

Álomra ébredek, ébredésem lomha.

Megtanulom, hogy menjek, ahova menni kell.

THEODORE ROETHKE

Első fejezet

McCARTHY

1

Jonesy kis híján lelőtte a fickót, amikor az kilépett az erdőből. Hogy milyen közel járt hozzá? Még félkilónyi nyomás a Garand ravaszán, de lehet, hogy csak negyedkilónyi. Később, amikor belekáprázott a megvilágosodásba, ahogy az néha történik a rémült elmével, azt kívánta, bár lőtt volna, mielőtt meglátta a narancsszínű sapkát és a narancsszínű vadászmellényt. Nem lett volna kár Richard McCarthy halálából, sőt sokat segíthetett volna. McCarthy megölése mindnyájukat megmenthette volna.

2

Pete és Henry elment Gosselin boltjába, a legközelebbi bevásárlóhelyre, hogy beszerezzék a kenyeret, konzervet és a sört, az alapvető élelmiszereket. Még két napra elegendő készletük volt, de a rádió azt mondta, hogy havazás közeledik. Henry már elejtette a maga szarvasát, egy derekas méretű ünőt, és Jonesynak volt egy olyan érzése, hogy Pete-et sokkal jobban érdekli a sörutánpótlás, mint a zsákmány – Pete Moore-nak a vadászat hobbi, a sör vallás. Beaver valahol kint van, de Jonesy nem hallotta puskája dörrenését öt mérföldön belül, így sejtése szerint Beav ugyancsak várakozik.

Magasles volt egy vén juharfán, úgy hetvenméternyire a tábortól, ezen foglalt helyet Jonesy; a kávéját kortyolgatta, és egy Robert Parker-regényt olvasott, amikor hallotta, hogy jön valami, letette hát a termoszt és a könyvet. Más években izgalmában kiöntötte volna a kávéját, de ez alkalommal nem így történt. Ez alkalommal még maradt is néhány másodperce, hogy rácsavarja a termoszra az élénkvörös kupakot.

Csaknem huszonöt éve annak, hogy november első hetében följönnek ide négyen vadászni, ha az ember hozzászámítja azt az időt is, amikor Beav apja hozta a társaságot, de Jonesy mostanáig nem bajlódott ezzel a fára épített magaslessel. Egyikük sem, túlságosan korlátozta volna őket. Az idén azonban Jonesynak megfelelt. A többiek úgy vélték, tudják miért, azonban ez csak félig volt igaz.

2001 márciusának közepén Jonesyt Cambridge-ben elütötte egy autó, miközben keresztülvágott egy úton, nem messze a John Jay Főiskolától, ahol tanított. Betört a koponyája, eltört két bordája, összetört a csípője, amit teflon és fém egzotikus kevercsével hoztak helyre. Egy nyugdíjas történelemprofesszor ütötte el, aki – legalábbis ügyvédje szerint – kezdődő Alzheimer-kórban szenvedett, így sokkal inkább volt szánalomra, mint büntetésre méltó. Milyen gyakran előfordul, gondolta Jonesy, hogy amikor a por leülepszik, nincsen senki, akit vádolni lehetne. Ha mégis lenne, akkor is mi haszna? Úgyis azzal kell együtt élned, ami megmaradt, miközben azzal a ténnyel vigasztalhatod magad, amit az emberek naponta mondogatnak (amíg meg nem feledkeznek az egészről), hogy rosszabbul is járhattál volna.

Ez tényleg igaz. A feje kemény volt, a repedés begyógyult. Semmilyen emléke sem maradt arról az óráról, amely a Harvard Square közelében történt balesetet megelőzte, de szellemi képességeinek többi része nem csorbult. Bordái egy hónap alatt összeforrtak. A legrosszabb a csípője volt, de októberre letette a mankókat, és most már csak estefelé sántikál.

Pete, Henry és Beav úgy gondolta, hogy kizárólag a csípője miatt választotta a magaslest ahelyett, hogy a nyirkos, hideg fák között álldogálna, és csakugyan ez az egyik tényező, de nem az egyetlen. Igazából azért nem csatlakozott hozzájuk, mert egyre kevésbé érdekelte a szarvasok lelövöldözése. A többiek elborzadtak volna a hallatán. A fenébe, hiszen Jonesyt is elborzasztotta. De akkor is ez volt a helyzet, valami újdonság a létezésben, amire akkor döbbent csak rá, mikor november tizenegyedikén feljöttek ide, és ő kivette a Garandot a tokjából. Nem viszolygott a vadászat gondolatától, szó sincs róla, csupán nem vágyott rá. Egy márciusi napos délutánon meglegyintette a halál, és Jonesynak semmi kedve sem volt megidézni, még úgy se, ha ő osztja és nem neki osztják.

3

Meglepő módon még mindig szeretett táborozni, bizonyos értelemben jobban, mint bármikor, szerette az éjszakai beszélgetéseket könyvekről, politikáról, kölyökkori disznólkodásokról, terveikről. A harmincas éveikben jártak, még elég fiatalok voltak, hogy terveik lehessenek, rengeteg tervük, a régi kötelék pedig erős volt.

És a napok is jók voltak – az órák a magaslesen, amikor egyedül lehetett. Magával vitt egy hálózsákot, amelybe derékig belebújt, amikor fázni kezdett, egy könyvet meg egy walkmant. Az első nap után nem hallgatta többé, mivel rájött, hogy jobban tetszik neki az erdő zenéje: a szél susogása a fenyők között, a varjak károgása. Olvasott egy keveset, kávézott, megint olvasott, néha kimászott a hálózsákból (olyan vörös volt, mint egy stoplámpa), és a magasles pereméről vizelt egyet. Jonesynak nagy családja és számos munkatársa volt. Szeretett nyájban élni, élvezte a kapcsolatokat, amelyek a család különböző tagjaihoz és a kollégákhoz (na meg természetesen a diákokhoz, a diákok végtelen áradatához) fűzték. Csak idekint, idefönt jött rá, hogy a csönd iránti vonzalma még mindig létezik és még mindig erős. Mintha hosszú idő után ismét találkozott volna egy régi barátjával.

– Ember, biztos, hogy föl akarsz oda menni? – kérdezte előző nap reggel Henry. – Örülnék, ha velem jönnél. Ígérem, nem strapáljuk le túlságosan a lábadat.

– Hagyd békén – mondta Pete. – Szeret odafönt. Nem igaz, Jonesboy?

– Úgy valahogy – felelte, de nem akaródzott többet mondania – például, hogy mennyire szeret. Úgy érezte, egyes dolgokat nem biztonságos elmondani, még a legjobb barátainak sem. És ezt néha a legjobb barátok is tudják.

– Mondok neked valamit – szólalt meg Beav. Fölvett egy ceruzát és rágcsálni kezdte – ez volt a legrégibb, legkedvesebb trükkje, még az első osztályból. – Szeretek úgy visszajönni, hogy látlak odafönt, mint egy őrszemet a varjúfészekben, az egyik olyan kurva Hornblower-könyvben. Tudod, aki figyel.

– Vitorla, hahó! – felelte Jonesy, és mindnyájan nevettek, de Jonesy tudta, hogy Beav mire gondol. Érezte. Aki figyel. Végiggondolja a gondolatait, közben szemmel tartja a hajókat, vagy a cápákat, vagy miket. A csípője ismét fájt, a vacakjaival megtömött hátizsák nehéz volt, lassan, ügyetlenül kapaszkodott tőle a juharfa törzsére szögezett fokokon, de sebaj. Sőt jó volt így. A dolgok változnak, de csak a bolond hiszi, hogy mindig csak rosszabbra.

Ezt gondolta akkor.

4

Amikor meghallotta a hajladozó bokrok susogását és egy letört ág halk reccsenését – amit egy percig se tulajdonított másnak, mint a közeledő szarvasnak –, Jonesynak eszébe jutott, amit az apja mondott: Nem teheted magadat szerencséssé. Lindsay Jones, az élet egyik vesztese, kevés emlékezetes dolgot mondott, de ez közéjük tartozott, és itt van rá a bizonyíték: napokkal azután, hogy elhatározta, végez a szarvasvadászattal, itt jön egy, méghozzá nagyobbacska – csaknem bizonyosan bika, még akkora is lehet, mint egy ember.

Az, hogy ember is lehet, meg sem fordult Jonesy fejében. Akadt egy jelentéktelen városka Rangelytől ötven mérföldre északra, a legközelebbi vadászok azonban két óra járásnyira voltak innen. A legközelebbi kövezett út, amely Gosselin boltjához vezetett (FINÁNCNEMLÁTTA SÖRELLÁTMÁNY, PIJA, LOTTÓ, VADÁSZJEGYEK), legkevesebb tizenhat mérföldnyire kezdődött.

Hát, gondolta, nem úgy fest, hogy betarthatom a fogadalmamat.

Nem, nem tartotta be a fogadalmát. Lehet, hogy jövő novemberben egy Nikonnal lesz itt a Garand helyett, de ez még nem a következő év, és a puska kéznél van. Nem óhajtotta az ajándék szarvas fogát nézni.

Jonesy visszacsavarta a vörös kupakot a kávés termoszra, és félretette. Azután letolta a hálózsákot az alsótestéről, mint egy nagy, steppelt zoknit (közben elfintorodott csípője merevségétől), és megragadta a fegyverét. Nem kellett lövedéket csúsztatnia a töltényűrbe; a régi szokások nehezen halnak el, és a fegyver azonnal tűzkész volt, amikor a biztosítókart elfordította. A régi, vad izgalom eltűnt, de azért maradt belőle valamennyi. Az érverése felgyorsult, aminek örült. Amióta felébredt a baleset után, minden ehhez hasonló reakciót megbecsült – mintha megkettőződött volna, egy Jonesy azelőttről, hogy kivasalták az utcán, és az az óvatosabb, idősebb fickó, aki a Massachusetts Kórházban tért magához... ha azt a lomha, agyongyógyszerezett tudatot ébrenlétnek lehet nevezni. Néha egy hangot hallott – valakiét, akit nem ismert, semmiképpen nem a saját hangja volt –, amint kiabálja: Kérem, nem bírom, nem bírom tovább, adjanak egy injekciót, hol van Marcy, Marcyt akarom! Úgy gondolt rá, mint a halál hangjára – a halál mellétalált az utcán, és eljött a kórházba, hogy befejezze a munkáját, a halál embernek álcázta magát (de az is lehet, hogy asszonynak, ezt nehéz volt megmondani), akinek valamije fáj, valakinek, aki Marcyt mond, de Jonesyt gondol.

A gondolat elszállt – előbb-utóbb elszállt minden kórházi fura gondolat –, de valami üledék visszamaradt. Ez az üledék az óvatosság. Nem emlékezett Henry hívására, sem a figyelmeztetésre, hogy vigyázzon magára (Henry pedig nem emlékeztette), de Jonesy azóta vigyázott magára. Óvatos volt... Mert a halál kint ólálkodhat, és néha talán a nevedet mondja...

De ami volt, elmúlt. Túlélte a halál érintését, és itt ma délelőtt semmi sem fog meghalni, csupán egy szarvas (remélhetőleg bika), amely a rossz irányba ballag.

A levélzizegés-ágropogás délnyugat felől közeledett, ami azt jelenti, hogy nem a fatörzs mellett kell ellőnie – ami jó –, és a szél ellen van. Ez még jobb. A juharfa lombja nagyrészt lehullott, és Jonesynak jó, ha nem is tökéletes kilátása volt az összefonódó ágak között. Fölemelte a Garandot, a tusát a vállgödrébe szorította, és fölkészült, hogy lőjön magának egy kis témát az esti beszélgetéshez.

McCarthyt csak az mentette meg – legalábbis ideiglenesen –, hogy Jonesy kiábrándult a vadászatból. Hogy kis híján lelőtte McCarthyt, azt az a jelenség okozta, amit apja barátja, George Kilroy „szemláznak” nevezett. A „szemláz”, fejtegette Kilroy, a lámpaláz egyik formája, és valószínűleg a második leggyakoribb oka a vadászbaleseteknek. – De az első a pia – mondta George Kilroy... és Jonesy apjához hasonlóan ő is bennfentes volt a témában. – Az első mindig a pia.

Kilroy azt mondta, hogy a szemláz áldozatai mindig megdöbbennek, amikor fölfedezik, hogy egy kerítésoszlopot, egy elhaladó autót, egy csűr szélesebb oldalát vagy saját vadásztársukat lőtték meg (számos esetben a társ a feleség, egy rokon vagy egy gyerek). – De hát láttam! – tiltakoznak, és Kilroy szerint a többséget nyugodtan alá lehetne vetni hazugságvizsgálatnak. Csakugyan látták a szarvast, a medvét, vagy a farkast, vagy a siketfajdot, amint cikcakkban fut a magas, őszi fűben. Tényleg látták.

Kilroy szerint arról van szó, hogy ezek a vadászok félnek a lövéstől, és mindenképpen szeretnének túlesni rajta. Ez a késztetés olyan erős lehet, hogy az agy rábeszélésére a szem azt látja, amit nem lát, csak legyen már vége a feszültségnek. Ez a szemláz. És noha Jonesy tudta, hogy nem különösebben izgatott – az ujjai meg se rezzentek, amikor fölcsavarta a termoszra a piros kupakot –, később elismerte magában, hogy igen, áldozatul eshetett ennek a betegségnek.

Egy pillanatig tisztán látta a bikát az összefonódó ágak alagútján át, olyan tisztán, mint korábbi tizenhat szarvasa (hat bika és tíz ünő) bármelyikét, amelyeket az évek során itt ejtett el, a Lyuk környékén. Látta barna fejét, egyik szemét, amely csaknem olyan sötét volt, mint az ékszertokok fekete bársonya, még az agancsból is egy darabot.

Lőj!, kiáltotta énjének egy része – a baleset előtti Jonesy, az ép Jonesy. Az utolsó hónapban gyakran beszélt, amióta Jonesy közeledett a „teljes felépülésnek” minősített, mitikus állapothoz – azok a vidám emberek adták neki ezt a nevet, akiket még sose ütött el semmi –, de még sohasem beszélt ilyen hangosan. Ez parancs volt, csaknem kiáltás.

Ujja megfeszült a ravaszon. A nyomás utolsó fél kilóját (de az is lehet, hogy már csak negyedkilónyi hiányzott, esetleg néhány deka) sohasem fejtette ki, de mégiscsak megfeszült. A hang, amely megállította, a második Jonesyé volt, azé, amelyik a kórházban ébredt, kábultan, zavarodottan, fájó testtel, immár semmiben sem volt biztos, kivéve, hogy valaki le akar állítani valamit, nem bírja tovább – legalábbis injekció nélkül –, és Marcyt keresi.

Ne, még ne! Várj, figyelj!, ezt az új, óvatos Jonesy mondta, és erre a hangra hallgatott. Megdermedt, áthelyezte testsúlyát egészséges jobb lábára, fölemelte puskáját, a cső harmincöt fokos szögben mutatott lefelé a fény összefonódott alagútjába.

Az első hópelyhek ekkor kezdtek pilinckázni a fehér égből, és ekkor Jonesy élénknarancs, függőleges sávot vett észre a szarvas feje alatt, mintha ezt a hó idézte volna fel. Egy pillanatra megszűnt az érzékelés, zagyva kavargássá, palettán keveredő festékfoltokká esett szét, amit a puskacső fölött látott. Többé nem volt sem szarvas, sem ember, még fák sem voltak, csak a fekete, barna és narancsszín meglepő, összefüggéstelen egyvelege.

Azután még több narancsszínt látott, és egy formát, aminek volt értelme: egy sapka volt, az a fajta, amelyiknek az oldalát le lehet hajtani fülvédőnek. A más államból valók negyvennégy dollárért vásárolhattak ilyet L. L. Beannél, és mindegyikben volt egy apró címke, amely szerint A UNION LABOR BÜSZKE RÁ, HOGY AZ USA-BAN KÉSZÍTETTE. De megvehette az ember Gosselinnél is, hét dollárért. Ezekben persze MADE IN BANGLADESH volt a címkén.

A sapka mindent megfelelő távlatba helyezett: a szarvas fejének nézett barna folt az ember gyapjúkabátjának eleje, a szarvas szemének fekete ékszertokbársonya egy gomb, az agancsok pedig csupán ágak, méghozzá annak a fának az ágai, amelyen ő áll. Oktalan dolog (Jonesy nem bírta rávenni magát, hogy őrültségnek nevezze) ettől az embertől, hogy barna kabátot hord az erdőben, de Jonesy még így sem értette, hogyan eshetett ilyen borzalmas következménnyel fenyegető tévedésbe. Mert az az ember narancsszín sapkát is viselt, nemde? És rikító narancsszínű vadászmellény is volt az oktalan barna kabáton. Ez az ember...

...negyedkilónyi ujjnyomásra járt a haláltól. Talán még annyira se.

Ez a zsigereibe taposott, és egyszerűen kiütötte a saját testéből. Egy sohasem felejthető, szörnyű, vakító pillanatig nem volt sem az Egyes Számú Jonesy, a baleset előtti magabiztos Jonesy, sem a Kettes Számú Jonesy, a sokkal tétovább túlélő, aki oly sok időt tölt a testi kényelmetlenség és a szellemi zavarodottság fárasztó állapotában. Ebben a pillanatban egy másik Jonesy volt, egy láthatatlan szellem nézett le a fegyveresre, aki egy fára erősített magaslesen állt. A fegyveres rövidre nyírt haja máris szürkül, beesett arcába ráncok vésődnek a száj körül, az álla borostás. Ez a fegyveres kis híján használta a fegyverét. A hó táncolni kezdett a feje körül, megvilágította betűretlenül lógó, barna flanelingét. Csaknem lelőtt egy embert, aki narancsszínű sapkát és mellényt visel, éppolyat, amilyet ő is fölvett volna, ha hallgat Beaverre és vele megy, ahelyett hogy fölkapaszkodik erre a fára.

Egy puffanással visszazöttyent önmagába, úgy, ahogy akkor huppan vissza valaki az ülésbe, amikor hepehupás úton robog az autó. Rémülten döbbent rá, hogy még mindig követi a férfi mozgását a Garanddal, mintha az agyában egy makacs aligátor visszautasította volna a feltételezést, hogy az a barna kabátos ember ott nem zsákmány. Sőt, ami ennél is rosszabb, nem lazította meg ujját a ravaszon. Egy-két rémületes másodpercig azt hitte, tényleg lőni fog, feltartóztathatatlanul elfogyasztja az utolsó néhány grammot, amely elválasztja élete legnagyobb tévedésétől. Később elfogadta, hogy legalább ez érzékcsalódás volt, mint mikor az ember azt hiszi, tolat, holott csak egy lassan gördülő autót pillantott meg a szeme sarkából.

Nem, ő egyszerűen ledermedt, ami már önmagában elég rossz, pokoli rossz. Jonesy, túl sokat gondolkodsz, szerette mondogatni Pete, amikor rajtakapta, hogy a levegőbe bámul, már nem követi a társalgás menetét, és alighanem azt akarta üzenni, Jonesy, túl sokat képzelődsz, és ez nagy valószínűséggel igaz is. Biztos, hogy túl sokat képzelődött, ahogy itt állt a fa derekánál az évad első havazásában, a haja csomókban ágaskodik, az ujja a Garand elsütőbillentyűjére fagyott – még nem feszült meg, ahogy egy pillanatig tartott tőle, de nem is lazult el, pedig az ember már csaknem alatta járt, a Garand célgömbje a narancsszínű sapka tetejét fogta be, annak az embernek az élete egy láthatatlan dróton függött a Garand csöve és a sapka között, az az ember talán éppen azon gondolkodik, hogy eladja az autóját, vagy megcsalja a feleségét, esetleg vesz a legidősebb lányának egy pónit (később minden oka megvolt azt hinni, hogy McCarthy semmi ilyesmire nem gondolt, de ez természetesen nem ekkor volt, nem a fán, amikor a mutatóujja dermedten görbült puskájának ravaszára), nem tudván, mint Jonesy sem tudhatta, ahogy állt egy cambridge-i járdán, hóna alatt az aktatáskájával és a bostoni Phoenix-szel, hogy halál jár a kertek alatt, sőt talán maga A Halál, egy siető alak, amely mintha egy korai Ingmar Bergman-filmből szabadult volna ide, és valamilyen eszközt rejteget a köntöse alatt. Talán ollót. Vagy egy szikét.

A legrosszabb az lett volna, ha az ember nem hal meg, vagy legalábbis nem azonnal. Eldől, és ott fekszik üvöltve, ahogy Jonesy nyöszörgött az utcán. Nem emlékezett, de természetesen nyöszörgött; elmesélték, és semmi oka nem volt rá, hogy ne higgye el. És mi van, ha az az ember a barna kabátjában és a narancsszín kiegészítőivel Marcyért kezd jajveszékelni? Biztosan nem tenné – nem valószínű –, de Jonesy elméjében úgy jelenhet meg, mintha Marcyt kiáltana. Ha ez szemláz – ha a férfi barna kabátjában a szarvas fejét látta –, akkor ennek lehet hallásbeli megfelelője is. Hallani egy ember jajveszékelését, és tudni, hogy mi vagyunk az oka – édes Istenem, csak ezt ne! És az ujja mégsem lazult el a ravaszon.

Bénultságát egyszerű, ugyanakkor váratlan dolog törte meg: tízlépésnyire Jonesy fájától, a barna kabátos ember elesett. Jonesy hallotta a meghökkent jajdulást – aúú!, valahogy így hallatszott –, és az ujja önkéntelenül elengedte a ravaszt.

Az ember négykézláb állt, barna kesztyűs ujjait (barna kesztyű, újabb hiba, gondolta Jonesy, a fickó úgy is jöhetett volna, hogy a hátára egy IDE LŐJ feliratot ragaszt) széttárta a földön, amely máris fehéredett. Ahogy föltápászkodott, rémülten zsémbelni kezdett. Jonesy először nem jött rá, hogy sír is.

– Istenem, Istenem! – mondta tápászkodás közben. Úgy imbolygott, mint aki ivott. Jonesy tudta, hogy a férfiak az erdőkben, egy hétig vagy egy hétvége idejéig távol a családjuktól, változatos vétkecskéket követnek el, amelyek között a délelőtt tíz órakor kezdődő iszogatás a leggyakoribb. De Jonesy szerint ez a fickó nem ivott. Nem volt alapja a gondolatnak: csak sejtette.

– Ó, Istenem, ó, Istenem. – Ismét elindult: – Hó. Most még havazik is. Kérlek, Istenem. Ó, Istenem most még a hó is, ó, Istenem.

Első néhány lépése ingatag és bizonytalan volt: Jonesy éppen el akarta dönteni, hogy helytelen volt a sejtése, a hapsi mégis betintázott, de azután a fickó léptei kissé egyenletesebbé váltak. A jobb arcát vakargatta.

Éppen a magasles alatt járt, egy pillanatra egyáltalán nem ember volt, csupán a narancsszín sapka köre, amely mindkét oldalon barna vállá szélesedett. Fölhallatszott a hangja, a nyálkás-könnyes istenkedés, alkalmilag egy-egy Teremtőm-mel vagy Hát nem eleredt a hó-val tűzdelve.

Jonesy csak állt, figyelte, ahogy a fickó először eltűnik a magasles alatt, azután kibukkan a másik oldalon. Észre se vette, mikor perdült meg a sarkán, hogy szemmel tarthassa a tovabotorkáló férfit, mint ahogy azt sem, hogy a puskát leeresztette az oldala mellé, még meg is állítva a mozdulatot addig, amíg a helyére tolta a biztosítókart.

Nem kiáltott utána, úgy vélte, tudja is, miért: egyszerű bűntudatból. Attól félt, hogy az ember fölnéz rá, és meglátja az igazságot Jonesy szemében – még a könnyeken és az egyre sűrűsödő havazáson át is meglátja, hogy Jonesy föntről puskát szegez rá, hogy Jonesy kis híján lelőtte őt.

Húszlépésnyire a fától az ember megállt, és csak állt, kesztyűs kezét a homlokához emelve, eltakarva szemét a havazás elől. Jonesy rájött, hogy észrevette a Lyukat. Valószínűleg arra is rájött, hogy valódi ösvényre ért. Abbamaradt az óistenemezés, teremtőmözés, a fickó futni kezdett a generátor hangja felé, közben kilengett jobbra-balra, mint aki egy hullámzó hajó fedélzetén egyensúlyoz. Jonesy hallotta, hogy zihál, miközben a jókora faház felé lohol, amelynek kéményéből lusta füstgomolyok emelkedtek ki, és csaknem azonnal el is halványodtak a hóesésben.

Jonesy lefelé indult a juharfa törzsére szögezett léceken, puskáját a vállára akasztva (nem jutott eszébe, hogy az ember veszélyt jelentene, akkor még nem; egyszerűen nem akarta otthagyni a havazásban a finom Garandot). Csípője merev volt, és mire leért a fa tövébe, az ember, akit hajszál híján lelőtt, már majdnem elérte a ház ajtaját... amely természetesen nem volt bezárva. Senki sem zárta, az nem szokás idefönt.

5

Három méterre a gránitsziklától, amely a Lyuk elülső verandájaként szolgált, a barna kabátos, narancsszín sapkás ember ismét felbukott. Leesett a sapkája, feltárva gyérülő, barna hajának izzadt csutakját. Egy pillanatig lehajtott fejjel térdelt. Jonesy hallotta szapora, rekedt lihegését.

A férfi fölvette a sapkáját, és amikor a fejére illesztette, akkor kiáltott rá Jonesy.

Az ember föltápászkodott, és imbolyogva megfordult. Jonesy azt látta meg elsőnek, hogy nagyon hosszú az arca – mondhatni, olyan, akit „lóképűnek” neveznek. Azután ahogy közelebb ért (kicsit húzta a lábát, de korántsem sántikált, és ez jó, mert rohamosan kezdett csúszóssá válni a föld), rájött, hogy a fickó fizimiskája egyáltalán nem különlegesen hosszú, csak nagyon rémült és halottsápadt. Azon az orcáján, amelyet vakargatott, szinte lángolt a vörös folt. A közeledő Jonesy láttán nagy és azonnali megkönnyebbülés öntötte el. Jonesy majdhogynem elnevette magát, ha eszébe jutott, hogy a magaslesen azon aggódott, hátha a pofa olvasni fog a szeméből. Ez az ember nem olvasott mások arcából, és láthatóan nem érdekelte, honnan bukkant elő Jonesy, vagy hogy mit csinált. Úgy festett, mint aki legszívesebben átkarolná, hogy elárassza nyálas csókjaival.

– Hála Istennek! – kiáltotta. Egyik karját kinyújtotta Jonesy felé, és botorkálva megindult az új hó vékony takaróján. – Az áldóját, hála Istennek, eltévedtem, tegnap óta kódorgok az erdőben, már azt gondoltam, hogy itt fogok meghalni. Én... én...

Megcsúszott, Jonesy kapta el a karját. Nagydarab ember volt, magasabb a száznyolcvanöt centis Jonesynál, széltében is meghaladta. Jonesyra mégis valahogy súlytalan benyomást tett, mintha addig vájta volna a félelem, amíg olyan könnyű lett, mint a pitypang bóbitája.

– Nyugi, haver – mondta. – Nyugi, most már rendben vagy, semmi baj. Mit szólnál, ha bemennénk megmelegedni?

Mintha a meleg lenne a kulcs, a férfi vacogni kezdett. – Hát p-p-persze. – Mosolyogni igyekezett, de nem sok sikerrel. Jonesyt ismét megdöbbentette rendkívüli sápadtsága. Ma reggel hideg volt, legjobb esetben mínusz öt fok, de a fickó bőre szürke volt, akár a hamu vagy az ólom. A vörös foltot leszámítva, a szeme alatti barna patkók jelentették az egyetlen színt az arcán.

Jonesy átkarolta a férfi vállát, és hirtelen abszurd, teljesen hülye gyengédség fogta el a vadidegen iránt, amelynek erejéhez csak felső tagozatos imádottja, az ujjatlan fehér blúzt és térdig érő farmerszoknyát viselő Mary Jo Martineau iránti lángolás volt fogható. Most már teljesen biztos volt benne, hogy a férfi nem ivott – a félelem (és talán a kimerültség) okozza az imbolygását. Ennek ellenére volt valami szaga a leheletének, olyan banánszerű. Arra az éterre emlékeztette, amelyet első kocsijának, egy Vietnam-kori Fordnak a karburátorába spriccelt, hogy hideg reggeleken beinduljon.

– Bejössz, rendben?

– Igen. H-hideg van. Hála Istennek, hogy jöttél. Ez itt...

– Az én házam-e? Nem, egy barátomé. – Kinyitotta a fényezett tölgyfa ajtót, és átsegítette az embert a küszöbön. Annak elakadt a lélegzete, ahogy megérezte a meleg levegőt, az arca vörösödni kezdett. Jonesy megkönnyebbülve látta, hogy még van benne vér.

6

A Lyuk erdőmélyi szabvány szerint nagynak számított. A belépő tágas, földszinti szobába jutott – ez volt a konyha, az ebédlő és a nappali –, de mögötte volt még két hálófülke, és fönt, a zsindelyes tető alatt egy harmadik. A nagy szobát betöltötte a fenyőfa illata és érett, puha ragyogása. A padlón navaho szőnyeg, a falon micmac szőttes, amelyen vitéz pálcikaemberkék vettek körül egy hatalmas medvét. Az ebédlőt a sima tölgyasztal jelezte, amely akkora volt, hogy nyolcan is elfértek körülötte. A konyhát egy fafűtéses tűzhely jelentette, míg a nappalit kandallóval fűtötték; amikor mindkettő be volt gyújtva, álmosító hőség keletkezett akkor is, ha kint a hideg meghaladta a mínusz nyolc fokot. Az egész nyugati fal üvegből volt, innen a hosszú, meredek völgyre lehetett látni, amely nyugat felé lejtett. A hetvenes években ezen az oldalon nagy tűzvész tombolt, a halott fák feketén és kicsavarodva álltak a vastagodó hótakaróban. Jonesy, Pete, Henry és Beav ezt a lejtőt Szurdoknak hívták, mert Beav apja és az ő barátai így nevezték el.

– Ó, Istenem, hála Istennek, és neked is köszönöm – hálálkodott a narancsszínű sapkás ember Jonesynak, és amikor ő elvigyorodott a nagy köszönömözésen, az idegen élesen fölnevetett, mintha azt mondaná, igen, ő is tudja, fura dolog, de nem tehet róla. Mélyeket lélegzett, néhány pillanatig egy légzőgyakorlatokat végző gurura emlékeztetett valamelyik kábeltévés műsorban. Minden kilégzésnél beszélt.

– Istenem, éjjel már azt hittem, hogy végem... olyan hideg volt... és emlékszem a nyirkos levegőre... emlékszem, arra gondoltam, öregem, a mindenit, mi lesz ha még a hó is megérkezik... köhögni kezdtem, és nem tudtam abbahagyni... valami jött, és azt gondoltam, abba kéne hagynom a köhögést, hátha medve vagy ilyesmi, én meg... tudod... provokálom, vagy ilyesmi... csak éppen nem tudtam abbahagyni, az meg... tudod... továbbment a maga útján...

– Medvét láttál az éjjel? – kérdezte Jonesy egyszerre megbabonázva és riadtan. Hallotta, hogy vannak medvék idefönt – az Öreg Gosselin és söröshordó haverjai a boltban szerettek medvetörténeteket mesélgetni, különösen a más államokból érkezetteknek –, de akkor is borzasztó gondolat, hogy itt ez az eltévedt, magányos ember, akit medve fenyegetett az éjjel. Mintha csak egy tengerész mesélne a tengeri szörnyről.

– Nem tudom, az volt-e – felelte a férfi, és váratlan, érthetetlenül fondorlatos pillantást vetett Jonesyra, akinek ez nem tetszett. – Nem tudom biztosan, mert akkor már nem villámlott.

– Még villámlott is? Ember! – Ha a másik nem lett volna ilyen nyilvánvalóan összetörve, akkor Janesy elgondolkodik, hogy nem sántít-e a történet. Az igazat megvallva, kicsit így is szöget ütött a fejébe.

– Gondolom, szárazvillám volt – felelte a férfi. Jonesy szinte látta, amint gondolatban elintézi egy vállrándítással. Megvakarta az arcán levő vörös foltot, amely fagyási sérülés lehetett. – Nézd, tél van, ez azt jelenti, hogy viharok jönnek.

– És te láttad ezt? Múlt éjjel?

– Azt hiszem. – Újabb lapos pillantást vetett rá, de Jonesy ez alkalommal nem látott benne ravaszságot, és úgy vélte, az előbb is tévedett. Csak a kimerültség volt az. – Minden összekeveredik a fejemben... a gyomrom azóta fáj, hogy eltévedtem... gyerekkorom óta mindig fáj, ha megijedek...

Hát olyan is, mint egy gyerek, gondolta Jonesy, ahogy tökéletes fesztelenséggel bámészkodik. Jonesy a kandalló előtti díványhoz vezette, a fickó pedig hagyta, hogy vezessék. Megijedek. Azt mondja megijedek, ahelyett, hogy félek. Mint egy gyerek. Egy kisgyerek.

Add ide a kabátod! – mondta. A hapsi először kigombolta a gombokat, azután az alattuk levő cipzárért nyúlt. Jonesy ismét azon rágódott, hogyan nézhette szarvasnak, az isten szerelmére, rögtön szarvasbikának – hogy tévesztette össze az egyik gombot egy szarvas szemével, és milyen átkozottul közel volt hozzá, hogy golyót eresszen bele!

A félig lehúzott cipzár elakadt, a kis aranyszín kocsi bekapta a szövetet. Az ember úgy nézte – inkább bámulta –, mintha még sohasem látott volna ilyet. Amikor Jonesy a cipzár után nyúlt, ő csak lógatta a kezét, ahogy az első osztályos kisdiák hagyja, hogy a tanító néni megigazítsa a fordítva felhúzott kalucsnit vagy a fonákjáról felvett kabátot.

Jonesy elindította a kis arany kocsit, és lehúzta a kabát aljáig. Az üvegfalon túl eltűnt a Szurdok, noha a fák kifacsarodott feketeségét még lehetett látni. Csaknem huszonöt éve jártak ide vadászni, csaknem huszonöt éve egy esztendőt sem hagytak ki, és ennyi idő alatt egyetlenegyszer sem értek meg néhány hózápornál komolyabb csapadékot. Úgy tűnt, minden megváltozik, bár ki tudja? Manapság azok a hapsik a rádióban és a tévében, ha tíz centi friss porhavat látnak, máris jégkorszakról huhognak.

A fickó csak állt egy pillanatig nyitott kabátjában, a hó leolvadt a bakancsáról a vikszelt fapadlóra, tátott szájjal bámulta a gerendákat, igen, úgy festett, mint egy nagydarab hatéves – vagy mint Duddits. Az ember szinte várta, hogy csíptetővel odaerősített egyujjas kesztyűk fityegjenek a kabátujjakról. Félreismerhetetlenül gyerekes mozdulattal rázta le magáról a kabátot, amikor a cipzár már lent volt, egyszerűen begörbítette a vállát, és hagyta, hogy a kabát lehulljon. Ha nincs ott Jonesy, hogy elkapja, akkor a padlóra esik, hogy felszívja a hólé szélesedő tócsáját.

– Mi az? – kérdezte.

Jonesynak egy pillanatig fogalma sem volt róla, hogy miről beszél az idegen, majd a pillantását követve a mestergerendáról lógó szövedékre esett a tekintete. Tarka volt – piros és zöld, itt-ott egy kanárisárga szál –, és úgy nézett ki, mint egy pókháló.

– Alomcsapda – mondta. – Indián varázseszköz. Távol tartja a lidércnyomást.

– A tiéd?

Jonesy nem tudta, hogy a házra gondol-e (talán korábban nem hallotta, amit mondott), vagy csak az álomcsapdára, de mindkét esetben ugyanaz a válasz. – Nem, a barátomé. Minden évben feljövünk ide vadászni.

– Hányan vagytok? – Az ember vacogott, a karjait keresztbe fonta a mellén, tenyerével megmarkolta a könyökét, miközben Jonesyt figyelte, aki fölakasztotta az ajtó melletti fogasra a kabátját.

– Négyen. Beaver – övé a ház – most is vadászik. Nem tudom, hogy a hó visszahozza-e vagy sem. Valószínűleg igen. Pete és Henry lementek a boltba.

– Gosselinhoz? Oda?

– Aha. Gyere ide, és ülj le a díványra.

Odavezette a nevetségesen hosszú, részekből álló díványhoz. Az ilyen bútorok több évtizede kimentek a divatból, de nem volt túl büdös, és nem tenyésztek benne bogarak. A Lyukban nemigen adtak stílusra és divatra.

– Most maradj itt – mondta, és otthagyta a férfit, aki reszketve ücsörgött, és a térdei közé szorította a kezét. A nadrágja olyan szafaládészerű volt, mintha jégeralsót viselne alatta, ennek ellenére remegett és borzongott. Viszont a meleg valóságos színáradatot varázsolt rá; már nem hullára emlékeztetett, hanem inkább súlyos diftériás esetre.

Pete és Henry a két lenti hálószoba közül a nagyobbat osztotta meg. Jonesy bedugta a fejét, kinyitotta az ajtó mellett a bal oldalon álló cédrusszekrényt, és kivette a fiókból a két összehajtogatott, tűzött takaró egyikét. Miközben ismét keresztülment a nappalin a díványon didergő emberhez, rájött, hogy nem tette föl a legalapvetőbb kérdést, amelyet még az a hatéves gyerek is föltenne, aki nem képes lehúzni a cipzárját.

Ráterítette a takarót a túlméretezett tábori díványon vacogó férfira, és megkérdezte: – Hogy hívnak? – Rájött, hogy majdnem tudja a választ. McCoy? McCann?

A férfi, akit Jonesy kis híján lelőtt, fölnézett, és nyaka köré tekerte a takarót. A szeme alatti barna félholdak bíborrá színeződtek.

– McCarthy – mondta. – Richard McCarthy. – Kesztyűtlen keze, amely félénk állatként óvakodott elő a takaró alól, meglepően pufók és fehér volt. – És téged?

– Gary Jones – felelte Jonesy, és parolázott, azzal a kezével, amely kis híján meghúzta a ravaszt. – De inkább Jonesynak szólítanak.

– Köszönöm, Jonesy – McCarthy ünnepélyesen nézett rá. – Azt hiszem, megmentetted az életemet.

– Ó, én nem hinném, hogy olyan komoly lett volna a helyzet – felelte Jonesy. Ismét a vörös foltot nézte. Fagyás, csupán egy apró pötty. Fagyás, annak kell lennie.

Második fejezet

BEAV

1

– Ugye tudod, hogy senkit sem tudok fölhívni? – mondta Jonesy. – A telefonvonalak még a közelbe sem értek. Van egy generátorunk, onnan nyerjük az áramot, de ez minden.

McCarthy, aki csak a fejét dugta ki a takaró alól, bólintott. – Hallottam a generátort, de hát tudod, hogy van az, ha az ember eltéved – furcsák a zajok. Néha úgy hallatszanak, mintha balról jönnének, máskor jobbról érkeznek, ismét máskor megesküdnél, hogy hátulról hallod, és jobb, ha megfordulsz.

Jonesy bólintott, noha igazából nem tudta, hogy van ez. Hacsak nem számítja a balesetet követő hetet, amikor a kábítószerek és a kín ködében kóválygott, még sohasem tévedt el.

– Igyekszem kitalálni, mi lenne a leghelyesebb – mondta. – Azt hiszem, ha Pete és Henry visszajön, akkor leviszünk. Hányan vagytok a csapatodban?

McCarthynak ezen gondolkodnia kellett, ami, hozzászámítva az imbolygó járást, megerősítette Jonesy gyanúját, hogy McCarthy sokkos állapotban van. Elgondolkozott, hogy elég-e ehhez egyetlen, a szabadban töltött éjszaka; elgondolkozott, hogy vele ugyanez történne-e.

– Négy – mondta McCarthy, egyperces gondolkodás után. – Akárcsak ti. Kettesével vadásztunk. Én egy barátommal, Steve Otisszal. Ő is ügyvéd, mint én, odalent Skowheganben. Tudod, mindnyájan odavalósiak vagyunk, és ez a hét... nagy dolog volt számunkra.

Jonesy mosolyogva bólintott. – Igen. Akárcsak nekünk.

– Na szóval, azt hiszem, egyszerűen eltévedtem. – A fejét csóválta. – Nem is tudom, jobbról hallottam Steve-et, néha láttam is a mellényét a fák között, azután... nem is tudom. Azt hiszem, mindenféléről gondolkodtam – az erdő igazán nagyszerű hely, ha az ember gondolkodni akar –, azután egyedül voltam. Azt hiszem, igyekeztem visszatalálni, de azután besötétedett... – Ismét a fejét csóválta. – Minden összekeveredett a fejemben, de igen – négyen voltunk, azt hiszem, ez az egy dolog, amiben biztos vagyok. Én, Steve, Nat Roper, meg Nat húga, Becky.

– Bizonyára borzasztóan aggódnak.

McCarthy először meglepettnek, azután nyugtalannak tűnt. Ez mostanáig láthatóan eszébe sem jutott. – Ja, biztosan. Hát persze. A teremtésit, a mindenit.

Jonesy visszafojtotta a mosolyát. McCarthy éppen úgy beszélt, mint a Fargo című film valamelyik szereplője.

– Így hát legjobb, ha elviszünk. Ha ez...

– Nem szeretném, ha zavartatnátok...

– Elviszünk. Ha tudunk. Ez az idő kicsit gyorsan érkezett.

– Az biztos – mondta keserűen McCarthy. – Az ember azt hinné, hogy javul a helyzet a rohadt műholdaktól, doppler radaroktól és az Isten tudja, még mitől. Ennyit a tiszta és az évszaknak megfelelő időről, mi?

Jonesy bizonyos zavarral figyelte a takaró alatt kuporgó embert, akiből csak kivörösödött arca és gyérülő hajának barna csutakja látszott. Az előrejelzések, amelyeket ő hallott – ő, Pete, Henry és Beav –, az utóbbi két napban tele voltak a havazás ígéretével. Némelyik meteorológus kertelt, mondván, hogy a hó esővé válhat, de a Castle Rock-i rádióállomás bemondója ma reggel (idefönt a WCAS az egyetlen adó, amelyet fogni lehetett, de még azt is csak halkan, tele statikai zavarokkal) gyorsan mozgó albertai áramlatot emlegetett tizenöt-huszonöt centis csapadékkal, amit esetleg északkeleti hidegfront követ, amennyiben a hőmérséklet alacsony marad, és az alacsony nyomású légörvény nem megy ki a tengerre. Jonesy nem tudta, hogy McCarthy hol hallott előrejelzést, de az biztos, hogy nem a WCAS adón. A legvalószínűbb, hogy a fickó kicsit megkeveredett, amire minden oka megvan.

– Csinálok egy levest. Mit szólsz hozzá, McCarthy?

A férfi hálásan elmosolyodott. – Az igazán jó lenne – felelte. – A gyomrom már éjjel is fájt, reggel pedig borzalmas volt, de most jobban érzem magam.

– A stressz miatt – jegyezte meg Jonesy – Én a belem is kihánytam volna. Valószínűleg még a nadrágom is csőre töltöttem volna.

– Én nem hánytam – mondta McCarty. – Ebben biztos vagyok. De... – Ismét megrázta a fejét, mintha ez ideges modorosság lenne nála. – Nem tudom. A dolgok úgy összekeveredtek, mintha egy lidércnyomást éltem volna végig.

– A lidércnyomásnak vége – mondta Jonesy. Némileg hülyének érezte magát, hogy ilyesmit mond – kicsit nagynénisen hangzott –, de az világos, hogy a fickónak szüksége van bátorításra.

– Jó – mondta McCarthy. – Köszönöm. És kérnék egy kis levest.

– Van paradicsom, csirke és talán egy doboz marhahúsleves. Mire lenne gusztusod?

– Csirkére – felelte McCarthy. – Az anyám mindig azt mondta, hogy tyúkleves kell, ha nem vagy a legjobb formában.

Ezt mondván elvigyorodott, és Jonesy igyekezett leplezni a döbbenetét. McCarthy fogai fehérek és egyenletesek voltak, korához képest – negyvenöt körül járhatott –, annyira egyenletesek, hogy korona lehetett rajtuk, de legalább négy hiányzott – fönt a szemfogak (amiket Jonesy apja „vámpírfogaknak” hívott), kettő pedig elöl, lent, amelyekről Jonesy nem tudta, hogy hívják őket, de egy dologban biztos volt: McCarthy nem is sejti, hogy foghíjas. Aki tudja, hogy hiány van a fogsorában, az sohasem mutogatja ilyen fesztelenül, még ilyen körülmények között sem. Legalábbis Jonesynak ez volt a véleménye. Émelyítő kis borzongás futott át a zsigerein, telefon a sehonnanból. A konyha felé fordult, mielőtt McCarthy megláthatta volna az arcát, és azon töprengett, mi lehet a baj. Nem kellene megkérdezni?

– Egy csirkeleves rendel. Mit szólnál még egy grillezett sajthoz is?

– Ha nem jelent gondot. És szólíts Richardnak, jó? Vagy még jobb a Rick. Amikor egy ember megmenti az életemet, akkor szívesebben veszem, ha minél előbb keresztnéven szólítjuk egymást.

– Hát persze, legyen Rick. – Jobban teszed, ha megcsináltatod a fogaidat, mielőtt tárgyalásra mész, Rick.

Nagyon erősen érezte, hogy itt valami nincs rendjén. Csupán úgy bekattant, mint mikor majdnem kitalálta McCarthy nevét. Messze járt attól, hogy azt kívánja, bárcsak lelőtte volna a férfit, amikor módja volt rá, de máris kezdte azt kívánni, bárcsak McCarthy elkerülte volna a fáját, és kimaradt volna az életéből.

2

Odatette a levest a tűzhelyre, és éppen a sajtos szendvicset készítette, amikor megérkezett az első szélroham – egy házat recsegtető, jókora huhogás, amely dühös lepedőként csapkodta a havat. Egy pillanatra még a Szurdok fekete, agyonfacsarodott fái is eltűntek, és semmi sem volt a nagy ablak mögött, csak fehérség, mint egy autósmozi nagy vászna. Jonesyt először fogta el egy kis szorongás nem csupán Peteért és Henryért, akik Henry Scoutján feltételezhetően visszafelé tartanak Gosselintől, de Beaverért is. Persze mondhatná, hogy ha valaki ismeri ezeket az erdőket, akkor Beav az, de ebben a nagy fehérségben senki sem ismerhet semmit – minden fogadás lezárva, ez is egyike volt semmirekellő apja mondásainak, valószínűleg nem olyan jó, mint a senki sem teheti magát szerencséssé, de azért nem rossz. A generátor hangja segíthet Beavnek, hogy meglelje az utat, de mint McCarthy rámutatott, a hangok becsaphatják az embert. Különösen, ha a szél is feltámad, ahogy most épp szándékában áll.

A mamája tanította neki azt a tucat alapvető dolgot, amit a főzésről tudott, és ezek egyike volt a grillezett sajtos szendvics. Először kenj rá egy kis mestert, mondta (a mester a mustár volt Janet Jones változatában), azután azt a nyavalyás kenyeret vajazd meg, ne a serpenyőt! Ha azt kened meg, akkor pirítóst kapsz, amelyen lesz egy kis sajt. Jonesy sohasem értette, mit változtat az eredményen, hogy a vajat a kenyérre vagy a serpenyőre keni-e, mégis mindig az anyja eljárása szerint készítette el, akkor is, ha nagyon kényelmetlen volt a szendvicsek tetejét vajazni, miközben az aljuk már sült. Ahogy nem közlekedett volna a házban gumicsizmásan... mert az anyja mindig azt mondta, hogy a csizma „lehúzza a lábat”. Jonesynak fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de még most, a negyven felé közeledve, felnőttként is mindig levette a csizmáját, ha belépett az ajtón, nehogy „lehúzza” a lábát.

– Gondolom, magam is bekapok egyet – mondta, és a vajazott oldalukkal lefelé a serpenyőbe tette a szendvicseket. A leves felforrt, finom illata ínycsiklandó volt.

– Jó ötlet. Remélem, a barátaidnak nincs semmi bajuk.

– Ja – mondta Jonesy. Megkavarta a levest. – Nektek merre van a területetek?

– Mostanában rendszerint a Mars Hillnél szoktunk vadászni. Nat és Becky nagybátyjának ott volt háza, de valami istenverte hülye tavalyelőtt nyáron felgyújtotta. Bepiált, azután pedig nem törődött a zsarátnokkal, legalábbis a tűzoltóparancsnok ezt mondta.

Jonesy bólintott. – Elég gyakori történet.

– A biztosító kifizette a ház értékét, de nem volt hova mennünk. Arra gondoltam, ezzel valószínűleg vége is, de ekkor Steve talált egy szép helyet Kineo fölött. Szerintem csak egy tanyaközpont, ami a Jefferson ösvényhez tartozik, de a néhány ottani Kineónak hívja. Ismered, miről beszélek?

– Hogyne! – mondta Jonesy furcsán zsibbadt szájjal. Újabb hívást kapott a sehonnanból. A Lyuk vagy húszmérföldnyire keletre volt Gosselintől. Kineo viszont harminc mérföldre nyugatra terült el a bolttól. Ez összesen ötven mérföld. El lehet hinni, hogy ez az ember, aki a díványon ül éppen csak a fejét kidugva a takaróból, ötven mérföldet tett meg, azóta, hogy tegnap délután eltévedt? Abszurdum! Lehetetlen.

– Jó illata van – szólalt meg McCarthy.

Így is volt, de Jonesynak már elment az étvágya.

3

Éppen odavitte a kaját a díványhoz, amikor lábak dobogtak az ajtó előtti kőlapon. A következő pillanatban nyílt az ajtó, és bejött Beaver. Hó kavargott táncoló ködben a lába körül.

– Jézus Krisztus banánja! – mondta Beav. Pete egyszer listát készített a beavizmusokból, és ezen a Jézus Krisztus banánja előkelő helyet foglalt el, holtversenyben a pöcs-csel, meg az apold meg az aljam-mal. Ezeknek a felkiáltásoknak legalább annyi közük volt a zenhez, mint a profánhoz. – Már azt gondoltam, hogy a végén az éjszakát odaki töltöm, azután megláttam a fényt. – A gerendák felé emelte széttárt ujjú kezét. – Látám a fényt, édes Istenem, igenis, uram, magasztaltassék a Jé... – Akkor kezdett föltisztulni a pára a szemüvegéről, és észrevette az idegent a díványon. Lassan leengedte a kezét, és elmosolyodott. Többek között ezért szerette Jonesy az általános iskola óta, annak ellenére, hogy Beav igen fárasztó tud lenni, és semmilyen értelemben nem ő a csillár legragyogóbb izzója: ha váratlannal és szokatlannal találkozik, nem elkomorul, hanem mosolyog.

– Szia – mondta. – Joe Clarendon vagyok. És te ki vagy?

– Rick McCarthy – felelt a férfi, és fölállt. A takaró lehullott róla, és Jonesy látta, hogy elég tekintélyes pocak dagasztja a pulóverét. Hát, gondolta, nincs ebben semmi különös, ez a középkorú emberek betegsége, a következő húsz évben milliókat öl meg közülünk.

McCarthy kezet nyújtott, és amikor lépni akart, belebotlott a lehullott takaróba. Ha Jonesy nem kapja el a vállát, valószínűleg orra esik, és letakarítja az asztalról a frissen tálalt ételt. Jonesyt ismét meghökkentette különös súlytalansága – egy kicsit a saját tavaszi állapotára emlékeztetett, amikor ismét járni tanult. Közelebbről megnézte a McCarthy arcán vöröslő foltot, de rögtön azt kívánta, bár ne tette volna. Egyáltalán nem fagyás volt, inkább úgy festett, mint egy bőrdaganat, vagy talán tűzfolt, amelyből sörték meredeztek.

– Tyűha, csak rázd meg, de ne törd el! – szólalt meg Beaver, és előrelépett. Megragadta McCarthy kezét, és olyan eréllyel pumpálta, hogy Jonesy már attól tartott, a jövevény mégis fejest ugrik a kávézóasztalba. Boldog volt, amikor Beav – teljes százhatvanöt centis magasságában, a hosszú, fekete hippi hajában olvadozó hóval – hátralépett. Még mindig mosolygott, szélesebben, mint valaha. Vállig érő hajával, vastag szemüvegével egyaránt lehetett volna matematikus lángész vagy sorozatgyilkos. Igazából ács volt.

– Rick már itt van egy ideje – mondta Jonesy. – Tegnap tévedt el, és az éjszakát az erdőben töltötte.

Beaver továbbra is mosolygott, de immár aggodalmasan. Jonesynak volt némi fogalma arról, mi következik, és szerette volna, ha elmarad – az volt a benyomása, hogy McCarthy vallásos ember, aki talán nem kedveli a profanitást –, de Beavert kérni, hogy vigyázzon a szájára, annyi lenne, mint a szelet kérni, hogy ne fújjon többé.

– Szűz Mariska! – kiáltotta. – Ez kibaszottul borzasztó! Ülj le! Egyél! Te is, Jonesy!

– Dehogy – szabadkozott Jonesy –, de te csak egyél. Te vagy az, aki most jöttél a hóból.

– Bizti?

– Igen. Majd összecsapok magamnak egy rántottát. Rick közben elmondhatja a történetét. – Talán többet értesz meg belőle, mint én, gondolta.

– Jól van. – Beaver levette a dzsekijét (vörös), a mellényét (narancsszínű, természetesen). Már majdnem rádobta a farakásra, azután mást gondolt. – Várj, várj, van itt valami, ami tetszeni fog neked. – Mélyen belenyúlt a zubbonya zsebébe, tapogatózott, és elővett egy papírkötéses könyvet, amely csúnyán meggörbült, de a megviselt külsőn kívül nem volt semmi baja. Villás farkú ördögöcskék táncoltak a borítón Apró vétkek, írta Robert Parker. Az a könyv volt, amelyet Jonesy a magaslesen olvasott.

Beav mosolyogva nyújtotta át. – Otthagytam a hálózsákodat, de úgy gondoltam, nem fogsz tudni elaludni ma este, ha nem tudod meg, ki a tettes.

– Nem kellett volna fölmásznod – mondta Jonesy, de meghatódott, és ilyen módon csak Beaver tudta meghatni. Beav visszafelé gyalogolt a hófúvásban, azt se látta, hogy Jonesy fönt van-e a magaslesben, legalábbis nem lehetetett biztos benne. Föl is szólhatott volna, de Beavnek a kiabálás nem elég, csak abban hisz, amit lát.

– Nem gond – válaszolta Beaver, és leült McCarthy mellé, aki úgy bámult rá, ahogy valaki egy új és meglehetősen egzotikus állatkára nézhet.

– Hát, kösz – mondta Jonesy. – Essetek neki a szendvicseknek. Én tojást eszem. – Elindult, azután megtorpant. – Mi van Pete-tel és Henryvel? Gondolod, hogy rendben visszaérnek?

Beav kinyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, a szél ismét megragadta a házat, megrecsegtette a falakat, és bőszen visított az eresz alatt.

– Á, ez csak a havazás csücske – mondta Beaver, amikor a szélroham elült. – Visszaérnek. Ha akkor mennek ki, amikor megjön az igazi északi szél, az más káposzta. – Nekilátott a sajtos meleg szendvicsnek. Jonesy a konyhába ment, hogy összeüssön egy kis rántottát, és forraljon magának egy doboz levest. Már McCarthy se idegesítette most, hogy Beaver is itt volt. Mindig megnyugodott Beav közelségétől. Hülyeség, de ez van.

4

Mire kész lett a tojás és megmelegedett a leves, McCarthy már úgy csevegett Beaverrel, mintha tíz éve barátok lennének. Ha McCarthy megbotránkozott is Beav javarészt mulatságos trágárságainak litániáján, ezt bizonyosan legyőzte Beav kedvessége. – Nincs ezen mit magyarázni – mondta egyszer Henry Jonesynak: – Arany pofa, az ember nem tudja nem szeretni. Ezért van az, hogy az ágya sohasem üres, mert biztos nem a külsejére buknak a nők.

Jonesy átvitte a rántottáját és a levesét a nappaliba, nagyon igyekezve, hogy ne bicegjen – megdöbbentő, mennyire tud fájni a csípője rossz időben; mindig azt gondolta, hogy ez afféle vénasszonybeszéd, de úgy látszik, nem az –, és leült az egyik székbe a dívány végénél. Úgy tűnt, McCarthy sokkal inkább beszélt, mint evett. Alig nyúlt a leveséhez, és a grillezett sajtnak is csupán a felét ette meg.

– Hogy vagytok, fiúk? – kérdezte Jonesy. Borsot szórt a tojására, azután nekiesett. Láthatólag, az étvágya teljes mértékben visszatért.

– Mi vagyunk a két boldog kurvapecér – felelte Beaver, de bár vidoran beszélt, mint rendesen, Jonesy mintha aggodalmat, sőt talán riadalmat látott volna rajta. – Rick a kalandjait meséli. Legalább olyan jó, mint egy sztori azokban a férfimagazinokban, amelyeket kölyökkoromban tartottak a borbélynál. – Még mindig mosolyogva fordult McCarthyhoz – Beav, az örök mosolygó –, és beletúrt súlyos, fekete sörényébe. – Derrynek abban a részében, ahol én gyerekeskedtem, az öreg Castonguay volt a borbély, és olyan kurvára megrémített a nullás gépével, hogy azóta se megyek a közelébe!

McCarthy bágyadtan mosolygott, de nem válaszolt. Fölvette a sajtos szendvics másik felét, ránézett, visszatette. A vörös jegy izzott az arcán, mint egy billog. Beaver tovább hadart, mintha félne attól, amit McCarthytól hallana, ha az szóhoz jutna. Még erősebben zuhogott a hó, a szél is fújt, és Jonesy Henryre meg Pete-re gondolt, akik mostanra valószínűleg már a Mélyúton járnak Henry vén Scoutjával.

– Ricket nem csupán majdnem megette valami az éjszaka közepén – úgy gondolja, hogy medve volt –, de elhagyta a puskáját is. Vadonatúj, első osztályú Remington 30-30-as. Azt ugyan nem látja többé, az száz százalék.

– Tudom – bólintott McCarthy. A színek ismét halványultak az arcán, újra hamuszürke lett a bőre. – Még csak arra sem emlékszem, hogy mikor tettem le vagy...

Hirtelen fojtott karistolás hallatszott, mintha sáska zizegne. Jonesy tarkóján fölmeredt a haj, mert arra gondolt, hogy valami beszorult a kandalló kéményébe. Azután rájött, hogy McCarthy volt. Jonesy hallott már néhány hangos szellentést, hosszúkat is, de a mostanihoz hasonlóval még nem találkozott. Úgy rémlett, sose lesz vége, noha nem tarthatott tovább néhány másodpercnél. Azután orrba vágta a szag.

McCarthy fölvette a kanalát, most visszaejtette a levesbe, amelyhez alig nyúlt, és csaknem lányosan zavart mozdulattal emelte jobbját foltos arcához. – Ó, egek, bocsánat – mondta.

– Rá se ránts, több hely van idekint, mint odabent – mondta Beaver, de csupán ösztönszerűen járt a szája, az ösztön és egy élet megszokása mozgatta, mert Jonesy látta, hogy éppen annyira megdöbben a szagtól, mint ő. Nem az a kénes záptojásbűz volt, amelytől az ember elneveti magát, a szemét forgatja, az arca előtt legyez a kezével, és azt kiáltja: Jesszus, ki szegte meg a sajtot? Nem is afféle mocsárgázos fing, hanem ugyanaz a szag, amelyet Jonesy McCarthy leheletén érzett, csak most erősebb: az éter és a túlérett banán keveréke, mint az indítófolyadék, amit az ember a karburátorba önt, ha reggel a hőmérő nulla fok alá süllyed.

– Istenem, ez borzalmas! – mondta McCarthy. – Pokolian sajnálom.

– Semmi baj – felelte Jonesy, de a gyomra gombóccá zsugorodott, mintha tiltakozna a támadás ellen. Nem fogja megenni korai ebédjét, olyan egyszerűen nincs. Rendszerint nem volt kényes a szellentésre, de ez fertelmesen bűzlött.

Beav fölállt a díványról, kinyitott egy ablakot, beengedte a kavargó hópelyheket és az áldott, tiszta levegőt. – Ne izgasd magad, cimbora... de ez ugyancsak érett volt. Mi a nyavalyát ettél? Mormotaszart?

– Leveleket és mohát meg ilyesmit, nem is tudom, mit – felelte McCarthy. – Tudod, olyan éhes voltam, hogy valamit muszáj volt ennem, de nemigen ismerem az ilyesmit, sohasem olvastam Fuell Gibbons könyveit... és természetesen sötét volt. – Ez utóbbit úgy mondta, mintha váratlan ihlet hatására tenné hozzá. Jonesy Beaverre nézett, hogy lássa, felfigyelt-e arra, amire ő: hogy McCarthy hazudik. McCarthy nem tudta, mit evett az erdőben, már ha egyáltalán evett. Csupán meg akarta magyarázni ezt a rémítően váratlan békabrekegést. Meg az azt követő bűzt.

Nagy, ijesztő rohamokban ismét föltámadt a szél, újabb adag havat szórt be a nyitott ablakon, de legalább megforgatta a levegőt, hál' istennek.

McCarthy olyan hirtelen hajolt előre, mintha rugó mozgatná, és amikor a fejét a térdei közé lógatta, Jonesy már tudta, mi következik; isten veled, navaho szőnyeg, örvendek, hogy megismertelek. Beav láthatóan ugyanerre gondolt, és maga alá húzta szétvetett lábát, nehogy lefröcsköljék.

De hányás helyett hosszú, halk berregés jött ki McCarthyból: egy túlhajtott gép hangja. Szeme üveggolyóként dülledt ki üregéből, és az arca annyira megfeszült, hogy apró árnyék félholdak jelentek meg a szeme sarkában. Egyre csak folytatódott a reszelős moraj, és amikor végre abbamaradt, a kinti generátor hangja túl erősnek tűnt.

– Hallottam már néhány félelmetes böfögést, de ez elvitte minden idők Kék Szalag-díját – jegyezte meg Beav halkan, őszinte tisztelettel.

McCarthy ismét hátradőlt a díványon, a szeme zárva volt, a szája lefelé görbült, amit Jonesy a zavar, a fájdalom, vagy mindkettő jelének vélt. Ismét megérezte a banán és az éter szagát, azt az erjedő, aktív szagot, – mintha valami most akarna kiforrni.

– Ó, Istenem, annyira sajnálom! – mondta McCarthy, továbbra sem nyitva ki a szemét. – Ezt csinálom reggel óta! És ismét fáj a gyomrom!

Jonesy és Beav néma, aggodalmas pillantást váltottak.

– Tudod, hogy mit gondolok? – kérdezte Beaver. – Azt gondolom, le kell feküdnöd, hogy aludj egy keveset. Valószínűleg egész éjjel ébren voltál; arra a rusnya medvére és még ki tudja, mire füleltél. Kifáradtál, ideges vagy, és a franc tudja, hogy még mi bajod. Egyszerűen arra van szükséged, hogy lehunyd a szemed pár órára, és erre minden jogod megvan.

McCarthy olyan nyomorultul hálásan bámult Beaverre, hogy Jonesy egy kicsit elszégyellte magát, amiért egyáltalán odanéz. Noha McCarthy bőre még mindig hamuszürke volt, kiütött rajta a verejték – hatalmas gyöngyök képződtek a homlokán és a halántékán, azután legördültek az arcán, mint a tiszta olaj. Holott hideg huzat volt a szobában.

– Tudod – mondta –, lefogadom, hogy igazad van. Fáradt vagyok. Fáj a gyomrom, de ez csak része a stressznek. Mindenfélét ettem, levelet meg... Istenem, a mindenit, nem is tudom... mindenfélét. – Megvakarta az állát. – Nagyon pocsék ez a vacak az arcomon? Vérzik?

– Dehogy – biztosította Jonesy. – Csak vörös.

– Ez csak reakció – bólintott búbánatosan McCarthy. – Ugyanez jön ki rajtam a mogyorótól. Lefekszem. Tényleg az lesz a legjobb.

Fölállt, megtántorodott. Beaver és Jonesy egyszerre kapott utána, de McCarthynak sikerült megállnia a lábán, mielőtt elérték. Jonesy megesküdött volna rá, hogy amit középkorú pocaknak nézett, az szinte eltűnt. Lehetséges ez? Képes egy ember ennyi gázt fejleszteni? Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy félelmetes volt a szellentés, még félelmetesebb a böfögés, az a fajta, amelyet húsz év múlva vagy még később is emlegetnek, úgy kezdve: Minden évben, a vadászidény első hetében felmentünk Beaver Clarendon vadászházába, és egy novemberben – 2001-ben, amikor az a nagy hóvihar volt – ez a fickó odatévedt a házhoz... Igen jó történet lesz belőle, az emberek nevetni fognak a hatalmas fingáson és a gigászi böfögésen, az embereket mindig megnevetteti a fingás és a böfögés. Azt a részt mindazonáltal nem meséli el, amelyben McCarthy élete a Garand elsütőbillentyűjére ható, egy deka nyomáskülönbségen múlott. Nem, ezt a részt nem szívesen mesélné el. De nem ám!

Pete és Henry megosztoztak egy hálószobán, így hát Beaver a másik földszinti hálószobához vezette McCarthyt, ahol Jonesy aludt. Kissé bocsánatkérő pillantást vetett hátra, de Jonesy csak megvonta a vállát. Végül is ez volt a logikus hely. Jonesy ma éjszaka alhat egy szobában Beavvel – Isten a tudója, éppen elégszer megtették gyerekkorukban –, és igazság szerint nem volt meggyőződve róla, hogy McCarthy képes megmászni a lépcsőt. Egyre kevésbé tetszett neki McCarthy verejtékes, ónos külleme.

Jonesy az a fajta ember volt, aki megágyaz, azután betemeti az ágyát könyvekkel, újságokkal, ruhákkal, csomagokkal, mindenfélével. Egy gyors mozdulattal lesöpört mindent, és felhajtotta a takarót.

– Lezuhanyozol, cimbora? – kérdezte Beav. McCarthy megrázta a fejét. Valósággal hipnotizálta a tiszta, kék ágynemű, amelyet Jonesy tárt föl előtte. Jonesyt ismét megdöbbentette üveges tekintete. Mint egy kitömött trófea feje. Hirtelen és hívatlanul megjelent a szeme előtt a nappalija Brookline-ban, Boston elővárosában. Csomózott szőnyegek, korai amerikai bútor... és McCarthy feje a falon, a kandalló fölött. Ezt Maine-ben ejtettem el, mondaná a vendégeinek a koktélpartikon. Nagydarab barom, felöltözve nyolcvanöt kiló.

Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, látta, hogy Beav aggodalmasan figyeli.

– Belenyilallt a csípőmbe – mondta Jonesy. – Sajnálom. Mr. McCarthy – Rick –, le kéne venned a pulóvert és a nadrágot. Meg természetesen a csizmát is.

McCarthy úgy nézett rá, mint aki álomból ébred. – Hát persze – válaszolta. – igazad van.

– Segítsünk? – kérdezte Beaver.

– Dehogy, a mindenit, dehogy! – McCarthy riadtan, vagy derűsen, vagy a kettő keverékével nézett rá. – Annyira nem vagyok rosszul.

– Akkor Jonesyt hagyom itt ellenőrnek.

Beaver kilépett a szobából, és McCarthy vetkőzni kezdett, elsőnek a pulóvert húzta le a fején át. Alatta vörös-fekete kockás vadászinget viselt, az alatt meleg jégeralsót. És igen, Jonesy most már bizonyosra vehette, hogy sokkal kisebb pocak türemlik előre az ing alatt.

No jó, majdnem bizonyosra. Csak egy órája, emlékeztette magát, bizonyosra vette, hogy McCarthy kabátja egy szarvas feje.

McCarthy leült az ablak melletti székbe, hogy levegye a bakancsát, és eközben ismét szellentett – nem olyan hosszút, mint először, de éppen olyan hangosat és berregőt. Egyikük sem tett rá megjegyzést, sem az azt követő szagra, amely olyan erős volt a kis szobában, hogy csípte Jonesy szemét.

McCarthy lerúgta a bakancsát – nagyot koppant a deszkapadlón –, azután fölállt, és kicsatolta az övét. Éppen letolta kék farmerjét a jégeralsójáról, amikor Beav visszajött az emeletről egy cserépfazékkal, amelyet letett az ágy fejéhez. – Csak arra az esetre, tudod, ha taccsolnod kell. Vagy ha rád jönne a sürgős R beszélgetés.

McCarthy olyan tompán nézett rá, hogy Jonesy egészen megriadt. Egy idegen az ő hálószobájában, aki valahogy kísérteties a buggyos, hosszú alsónadrágjában. Egy beteg idegen. A kérdés csak az, hogy mennyire beteg.

– Ha nem érnél át a mellékhelyiségbe – magyarázta Beav. – Amely mellesleg a közelben van. Egyenesen balra a hálószobaajtótól, de ne felejtsd, a második ajtó, rendben? Ha megfeledkezel róla, és az első ajtón nyitsz be, akkor az ágyneműs szekrényt szarod tele.

Jonesy meghökkenésében fölkacagott, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a nevetése kicsit hisztérikus.

– Most már jobban érzem magam – mondta McCarthy, de Jonesy szemernyi őszinteséget sem érzett a hangjában. Úgy állt ott alsóban, mint egy android, amelyben a memória-áramkörök háromnegyede megsemmisült. Korábban az élet jeleit mutatta, ha nem is volt éppen élénk; most ez úgy eltűnt, mint a szín az arcából.

– Rajta, Rick – mondta halkan Beaver. – Feküdj le, és hunyjál egyet. Igyekezz visszanyerni az erődet.

– Igen, jól van. – Leült a frissen vetett ágyra, és kinézett az ablakon. A szeme tágra nyílt és üres volt. Jonesy úgy érezte, hogy a szag gyengül, de az is lehet, hogy csak hozzászokott, ahogy az ember hozzászokik a majomház szagához az állatkertben, ha elég sokáig benn marad. – A mindenit, nézzétek, hogy havazik!

– Ja – bólintott Jonesy. – Hogy van a gyomrod?

– Jobban. – Jonesyra nézett, olyan komolyan, mint egy rémült gyerek. – Elnézést, hogy ennyit gázolgok korábban sose fordult elő velem ilyen, még a seregben sem, ahol jóformán mindennap paszulyt adtak –, de jobban érzem magam.

– Biztos, hogy nem kell kicsavarnod a répát, mielőtt hunysz egyet? – Jonesynak négy gyereke volt, a kérdés szinte automatikusan csúszott ki a száján.

– Nem. Elintéztem az erdőben, mielőtt rám találtál. Köszönöm, hogy befogadtatok. Mindkettőtöknek köszönöm.

– A fenébe! – morogta Beaver, és kényelmetlenül csiszálta a lábát a padlón. – Bárki megtette volna.

– Meglehet – válaszolta McCarthy. – De az is lehet, hogy nem. A Biblia azt mondja, „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek.” – A szél még vadabbul tombolt, rázta a Lyukat. Jonesy várta, hogy McCarthy befejezze – úgy hangzott, mintha még valamit akarna mondani –, de az csak föltette a lábát az ágyra, és magára húzta a takarót.

Valahonnan Jonesy ágyának mélységeiből egy újabb fing recsegett hosszasan, és Jonesy úgy döntött, hogy neki ennyi elég. Egy dolog beengedni egy idegen vándort, aki a küszöbön áll, és mögötte a vihar közeledik; más dolog elviselni a gázbombái sorozatát.

Beaver követte, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

5

Amikor Jonesy meg akart szólalni, Beav megrázta a fejét, ajkához emelte az ujját, és a nagy szobán át a konyhába vezette barátját, itt lehettek a legmesszebb McCarthytól anélkül, hogy elhagynák a házat.

– Öreg, ennek a hapsinak valami nagy baja van – mondta Beaver, és a konyhai neon nyers fényében Jonesy láthatta, mennyire aggódik öreg barátja.

Beav belekotort overalljának széles mellzsebébe, talált egy fogpiszkálót, és rágcsálni kezdte. Három perc múlva – szenvedélyes dohányosnak ennyi kell egy cigarettához – maroknyi cérnavékony szállá rágja szét. Jonesy nem tudta, hogy bírja Beav foga (vagy a gyomra), de ezt csinálta egész életében.

– Remélem, hogy tévedsz, de... – A fejét csóválta. – Éreztél már ilyen fingszagot?

– Soha – felelte Beaver. – De azt hiszem, sokkal nagyobb a baja ennek a fickónak, mint hogy rossz a gyomra.

– Hogy érted?

– Először is, azt hiszi, hogy november tizenegyedike van.

Jonesynak fogalma sem volt róla, hogy Beav miről beszél. November tizenegyedike volt az a nap, amikor kicsiny vadásztársaságuk megérkezett, Henry Scoutjába zsúfolva, mint mindig.

– Beav, szerda van. Tizennegyedike.

Beaver bólintott, és akaratlanul elmosolyodott. A fogpiszkáló, amely máris eléggé elgörbült, a szája egyik sarkából a másikba vándorolt. – Tudom. Te is tudod. De Rick nem tudja. Úgy gondolja, hogy Úrnapja van.

– Beav, pontosan mit mondott neked? – Akármi volt is, nem lehetett sok – nem tart olyan sokáig a rántottasütés meg egy leves fölmelegítése. Ez ismét elindította a gondolatok áradatát, és miközben Beaver beszélt, Jonesy megeresztette a vizet, hogy elmossa a néhány tányért. Nem zavarták a nomád körülmények, de vigye el őt az ördög, ha tűri a mocskot, amit sok ember önként vállal, ha elmegy hazulról az erdőbe.

– Azt mondta, hogy szombaton jöttek, így csak keveset vadászhattak, azután vasárnap a lyukas tetőt javították. Aszongya, „Legalább nem szegtem meg a parancsolatot, hogy a szombatnapot meg kell tartani. Ha az ember eltéved az erdőben, csak azon kell igyekeznie, hogy ne bolonduljon meg.”

– Hú – mondta Jonesy.

– Bíróság előtt nem mernék rá megesküdni, de azt gondolja, hogy ma tizenegyedike van, bár az is lehet, hogy még egy héttel korábban, negyedikén tévedt el, mert bizonyosra veszi, hogy vasárnap van. Én viszont nem tudom elhinni, hogy tíz napig volt az erdőben.

Jonesy sem tudta. De három? Azt igen. Azt el tudta hinni. – Ez megmagyaráz valamit, amit mondott felelte. – Azt...

Megreccsent a padló, ettől mindketten összerezzentek, és a csukott ajtóra sandítottak a nagy szoba túloldalán, de ott nem volt semmi látnivaló. A padló és a falak mindig recsegnek idekint, még akkor is, ha nincs ilyen erős szél. Kissé szégyenkezve néztek egymásra.

– Ja, némileg idegsokkos vagyok – mondta Beaver, aki talán Jonesy arcáról olvasta le vagy az elméjéből csippentette ki a gondolatot. – Öreg, azt azért el kell ismerned, hogy egy kicsit kísérteties, így előbukkanni az erdőből.

– Tényleg így van.

– Az a fing meg úgy hangzott, mintha feldugtak volna a seggébe valamit, ami éppen füstmérgezéstől haldoklik.

Beav ettől kicsit meglepődött, mint mindig, ha vicceset mondott. Egyszerre kezdtek el nevetni, egymásba kapaszkodtak, és tátott szájjal röhögtek, igyekezve fűrészelő sóhajokká halkítani a nevetést, nehogy már az a szegény fickó meghallja, ha még ébren van, és azt gondolja, rajta nevetnek. Jonesy különösen nehezen bírta elfojtani, mert olyan nagy szüksége volt rá, hogy elengedje magát. Hétrét görnyedt a könyörtelen, hisztérikus hahotától, lihegett és hörgött, még a szeme is könnybe lábadt.

Végül Beaver megragadta és kirántotta az ajtón. Álltak kabát nélkül a mélyülő hóban, ahol végre szabadon röhöghettek, mert a zúgó szél elnyomta a hangjukat.

6

Mire visszamentek, Jonesy keze annyira megdermedt, hogy alig érezte a forró vizet, de sikerült kihahotáznia magát, és ez jó volt. Ismét Pete és Henry járt a fejében, hogy mi lehet velük, és épségben hazaérnek-e.

– Azt mondtad, ez megmagyaráz néhány dolgot – mondta Beav. Nekilátott egy újabb fogpiszkálónak. – Miféle dolgot?

– Nem tudta, hogy havazni fog – felelte Jonesy. Lassan beszélt, igyekezett pontosan visszaidézni McCarthy szavait. – „Ennyit a tiszta és az évszaknak megfelelő időről”, azt hiszem, ezt mondta. De ennek van értelme, ha tizenegyedikén vagy tizenkettedikén hallott utoljára előrejelzést. Mert tegnap óta ez érvényes, igaz?

– Igen, és az évszaknak megfelelően kurva hideg van – helyeselt Beaver. A mosogató mellől előhúzott egy katicabogarakkal díszített, megfakult konyharuhát, és törülgetni kezdte a tányérokat. Munka közben a szoba másik végét bámulta. – Mit mondott még?

– Hogy Kineónál táboroznak.

Kineónál? Az negyven-ötven mérföldre van innét. Ez... – Beaver kivette szájából a fogpiszkálót, megvizsgálta a rajta levő fognyomokat, azután megfordítva visszadugta a szájába. – Ó, már értem.

– Igen. Mindez nem történhetett meg egyetlen éjszaka alatt, – de ha kint volt három napon...

– ...és négy éjszakán át, ha vasárnap délután tévedt el, az négy éjszakát jelent...

– Igen, és négy éjszakán át. Mármost, tételezzük föl, hogy egész idő alatt kelet felé tartott... – Jonesy naponta tizenöt mérfölddel számolt. – Azt mondanám, hogy lehetséges.

– De hogyhogy nem fagyott meg? – Beaver önkéntelenül szinte suttogóra fogta a beszédet. – Remek, vastag kabátja van, és meleg alsót is visel, de mindenszentek óta az ország északi részében éjszakánként a hőmérséklet nem emelkedik mínusz nyolc fok fölé. Most mondd meg nekem, hogyan tölthetett négy éjszakát a szabad ég alatt úgy, hogy nem fagyott meg? Még csak nem is úgy fest, mint aki fagyási sérüléseket szenvedett, az arcán levő sebet kivéve.

– Nem tudom. És van még valami más – folytatta Jonesy – Hogyhogy nem serked a szakálla?

– He? – Beaver szája tátva maradt. A fogpiszkáló az alsó ajkáról fityegett. Azután nagyon lassan bólintott. – Ja. Alig van borosta a képén.

– Ami alig látszik egynaposnak.

– Hát nyilván borotválkozott, nem?

– Persze! – helyeselt Jonesy, és maga előtt látta McCarthyt az erdőben, rémülten, fázva, éhesen (ez a másik dolog, nem úgy fest, mint aki napok óta koplal), mégis minden reggel letérdel egy patak mellé, bakancsos lábával betöri a jeget, hogy hozzáférjen a vízhez, azután előveszi hűséges zsilettjét a... honnét? A kabátja zsebéből?

– Azután ma reggel elhagyta a borotváját, ezért borostás – mondta Beav. Ismét mosolygott, de mosolya nem volt valami derűs.

– Igen. Ugyanakkor elhagyta a puskáját is. Láttad a fogait?

Beaver elfintorodott.

– Négy hiányzik. Kettő fönt, kettő lent. Úgy fest, mint az az undok kölyök a Mad Magazin címlapján.

– Nem nagy ügy, haver. Magam is elbúcsúztam már jó néhány agyaramtól. – Beaver hátrahúzta a szája sarkát, féloldalas vigyorban mutatva meg a bal oldali ínyét, ami nélkül Jonesy nagyon jól meglett volna. Áo? Igyá itt háu.

Jonesy megcsóválta a fejét. – Ez nem ugyanaz. A hapsi ügyvéd, Beav: folyton közönség előtt van, a kinézete hozzátartozik a foglalkozásához. És ezek a fogak elöl hiányoznak. Nem is tudta, hogy kihullottak. Megesküdnék rá.

– Ugye nem feltételezed, hogy sugárzásnak vagy effélének volt kitéve? – kérdezte bizonytalanul Beaver. – Az embernek akkor esnek ki a fogai, ha sugárfertőzés éri, egyszer láttam egy filmben. Az egyik olyan mindig-figyelnek-téged típusú moziban, egy rémfilmben. Ugye nem erre gondolsz? Lehet, hogy akkor szerezte azt a vörös foltot is.

– Ja, akkor kapott egy adagot, amikor a Mars Hill-i nukleáris erőmű felrobbant – mondta Jonesy, de Beaver döbbent arcának láttán azonnal meg is bánta a viccet. – Beav, ha az ember sugárfertőzést kap, a haja is kihullik.

Beaver felderült. – Nahát, ez tényleg igaz. Az a pofa a film végére úgy festett, mint az a Telly Miafranc, aki zsarut szokott játszani a tévében. – Elhallgatott. – Azután meghalt. Mármint a filmbeli, nem a Telly, bár ha belegondolok...

– Ennek a pofának sok haja van – szakította félbe Jonesy. Ha Beavert engedi elkalandozni, sose térnek vissza a témához. Megfigyelte, hogy az idegent egyszer se nevezték Ricknek vagy McCarthynak. Csak „a pofa” volt, mintha a tudatalattijuk csökkenteni akarná a fontosságát, mintha nem is lenne ember, csak egy fogalom, mintha így kevesebbet számítana, ha... nos, ha...

– Igen – mondta Beaver. – Pontosan. Sok haja van.

– Biztosan elveszítette az emlékezetét.

– Lehet, de arra emlékszik, hogy kicsoda, kikkel volt, meg a többi. Öreg, hogy micsoda trombitaharsogásra képes! És az a szag! Mint az éter!

– Igen – bólintott Jonesy. – Folyvást az indítófolyadék jut róla az eszembe. A cukorbetegeknek van valami szaguk, amikor rosszul lesznek. Valami rejtelmes történetben olvastam.

– Olyan, mint az indítófolyadék?

– Arra nem emlékszem.

Álltak, egymást nézték, a szelet hallgatták. Jonesynak eszébe jutott, hogy beszél Beavernek a villámlásról, amit a pofa állítólag látott, de minek fáradjon? Ennyi is elég.

– Azt hittem, kidobja a taccsot, amikor úgy előrehajolt – mondta Beav. – Te nem így voltál vele?

Jonesy bólintott.

– És nem festett valami fényesen, egyáltalán nem.

– Hát nem.

Beaver sóhajtott, a szemétbe dobta a fogpiszkálót, és kinézett az ablakon – a hó keményebben és sűrűbben zuhogott, mint korábban. Beletúrt a hajába. – Ember, de szeretném, ha itt lenne Henry és Pete. Különösen Henry.

– Beav, Henry pszichiáter.

– Tudom, de ő áll a legközelebb az orvoshoz közülünk – és azt hiszem, ennek a fickónak orvosra van szüksége.

Henry csakugyan orvos volt – annak kellett lennie, ha megkapta az engedélyt a lélekidomításra –, de Jonesy tudomása szerint sohasem foglalkozott mással a pszichiátrián kívül. Ennek ellenére pontosan értette, hogy Beaver mire céloz.

– Beav, még mindig úgy gondolod, hogy visszaérnek?

Beaver sóhajtott. – Fél órája még biztos lettem volna benne, de most már tényleg állatira esik. Úgy gondolom. – Komoran nézett Jonesyra, ez a nézés egyáltalán nem vallott a vidám Beaver Clarendonra. – Azt remélem – mondta.

Harmadik fejezet

HENRY SCOUTJA

1

Míg a Scout fényszóróit követte, amelyek alagutat fúrtak a sűrűsödő hóesésbe a Lyukhoz vezető Mélyúton, Henry a végrehajtás módjain töprengett.

Ott van természetesen a Hemingway-megoldás annak idején harvardi egyetemista korában írt róla dolgozatot, tehát már akkor gondolhatott rá –, magától írta, nem azért, mert valamelyik gagyi kurzuson ezt rendelték el. Már akkor is. A Hemingway-megoldás a puska, amije Henrynek is volt... nem mintha ilyet csinálna a barátai társaságában. Ők négyen sok szép napot töltöttek el a Lyukban, és nem lett volna tisztességes, ha itt hajtja végre. Beszennyezné a helyet Pete-nek és Jonesynak, és Beavernek is, főleg neki. Nem lenne helyes. De nemsokára megtörténik, érezte a közeledtét, valahogy úgy, mint a tüsszentést. Fura dolog tüsszentéshez hasonlítani az életed végét, de valószínűleg így jön el. Hapci, azután szervusz, sötétség, öreg cimbora.

A Hemingway-megoldáshoz le kell húzni a cipőt és a zoknit. Puskatus a földre. Cső a szájba. A láb nagyujja húzza meg a ravaszt. Följegyzés magamnak, gondolta Henry, miközben a Scout egy kicsit megfarolt a friss hóban, ő pedig helyesbítette az irányt – segítettek a keréknyomok, ennyi út maradt, két keréknyom, amelyet a nyáron martak a földbe a rönkvontató teherautók. Ha így akarod végezni, akkor vegyél be hashajtót, és csak az utolsó rotty után csináld, nem szükséges pluszmunkát adni azoknak, akik megtalálnak.

Talán jobb lenne, ha lassítanál kicsit – mondta Pete. A lábai között egy sört tartott, amely félig már kiürült, de egy nem elég, hogy Pete-et elzsongítsa. További három-négy üveg után Henry akár hatvannal is téphetne ezen az úton, Pete csak ülne, és valamelyik borzalmas, elcseszett Pink Floyd-számot kornyikálná. És mehetne is hatvannal, anélkül, hogy egyszer is behorpadna az elülső lökhárító. Ha az ember beletalált a Mélyút kátyújába, az olyan volt, mintha sínen haladna, még akkor is, ha a kerékvágás tele volt hóval. Ha így havazik tovább, ez megváltozhat; de most még minden rendben van.

– Ne aggódj, Pete, minden rendben.

– Kérsz egy sört?

– Addig nem, amíg vezetek.

– Még itt, a Nyugati Hócipőben sem?

– Később.

Pete megadta magát, hagyta, hogy Henry tovább kövesse a fényszórók által fúrt lyukat, törje magának az utat a fák közötti fehérségben. Magára hagyta a gondolataival, és Henry pontosan ezt akarta. Olyan volt, mint visszatérni a szájüregben egy vérző sebre, újra és újra végigtapogatni a nyelve hegyével, de hát épp ez volt a célja.

Ott vannak a tabletták. Azután az ócska zacsit-a-fejre-a-fürdőkádban trükk. A vízbefúlás. Le lehet ugrani egy magas helyről. A pisztolycső a fülbe túlságosan bizonytalan – túl nagy az esély, hogy az ember bénán tér magához –, akárcsak a csuklón fölvágott erek, ami gyakorlóknak való, viszont a japán módszer nagyon érdekelte Henryt. Köss egy kötelet a nyakadra. A másik végét egy nagy kőre. Tedd a követ egy székre, ülj le merev háttal, hogy ne eshess le, továbbra is ülnöd kelljen. Döntsd meg a széket, mire a kő leesik. Az áldozat három-öt perc alatt fullad meg, miközben egyre mélyebb álomba merül a levegő hiánya miatt. A szürke feketévé sötétedik; üdv, sötétség, öreg barátom. Pont Jonesy egyik kedvenc Kinsey Milhone-krimijében olvasott a módszerről. Krimik és rémfilmek: ezeken élt Jonesy.

Mindent összevéve Henry a Hemingway-megoldás felé hajlott.

Pete végzett az első sörével, és kibontotta a másodikat. Feltűnően elégedettebb volt. – Te értettél valamit? – kérdezte.

Henry úgy érezte, mintha egy másik világegyetemből szólítanák, abból, ahol az élők tényleg élni akarnak, és ettől ingerült lett, mint mostanában mindig. De nem szabad gyanakodniuk, márpedig szerinte Jonesy máris sejt valamit, igaz, nem sokat. Talán Beaver is. Ők néha beleláttak. Pete nem látott bele, de elszólhatja magát a másik kettőnek, hogy mennyire aggódik az öreg Henryért, mert Henry valamit forgat a fejében, valami komolyat, ezt pedig nem akarta. Ez az utolsó kirándulásuk a Lyuknál nekik négyüknek, a Kansas utcai bandának, a harmadik-negyedik osztály Bíbor Kalózainak, és azt akarta, hogy jól érezzék magukat. Azt akarta, hogy megdöbbenjenek, amikor meghallják, még Jonesy is, aki a legtöbbször látott bele. Azt akarta, hogy azt mondják, erről fogalmuk sem volt. Még jobb, ha összeülnek hárman, csak lógatják a fejüket, nem mernek egymásra nézni, csak egy-egy lopott pillantásra, miközben arra gondolnak, hogy tudniuk kellett volna; láthatták volna a jeleket, és valamit tehettek volna. Így hát visszajött valamelyik másik világegyetemből, és simán, meggyőzően tettette az érdeklődést. Ki lenne erre alkalmasabb, mint egy dilidoki?

– Mit értettem?

Pete a szemét forgatta. – Hát a Gosselinnél, süket! Azt a sódert, amit az Öreg Gosselin nyomott.

– Peter, nem véletlenül hívják Öreg Gosselinnek. Biztosan megvan nyolcvanéves, és ha van valami, amiben az öregemberek és -asszonyok nem szűkölködnek, az a hisztéria. – A Scout – szintén túl a zsenge koron, betöltötte a tizennégyet, és a kilométerórája is bőven benne volt a második körben – kiszökkent a kerékvágásból, és azonnal farolni kezdett, négykerék-meghajtás ide vagy oda. Henry egyensúlyba hozta a kocsit, és csaknem fölnevetett, amikor Pete a padlóra ejtette a sört, és azt kiáltotta: – Hű, bazmeg, figyelj már!

Henry levette a lábát a gázpedálról, amíg azt nem érezte, hogy a Scout egyenesbe jött, és akkor ismét belelépett a gázba, szándékosan túl gyorsan és túl keményen. A Scout ismét megfarolt, ezúttal az előbbivel ellenkező irányba, és Pete megint fölkiáltott. Henry levette a lábát a gázpedálról, a Scout visszazökkent a kerékvágásba, és újra simán futott, mintha sínen menne. Úgy látszik, van pozitív oldala az elhatározásnak, hogy véget vet az életének, többé nem izgatja magát apróságok miatt. A fény belehasított a sodródó fehérségbe; milliárd hópehely táncolt a sugarában, és nem akadt közöttük két egyforma, ha hiszünk a hétköznapi tudománynak.

Pete fölvette a sörét (csak egy kevés ömlött ki), és megveregette a mellét. – Nem mész te egy kicsit túl gyorsan?

– Megközelítőleg sem – felelte Henry, majd mintha a farolás sohasem történt volna meg (pedig megtörtént), és nem is szakította volna félbe gondolatainak sorát (félbeszakította), folytatta, amit elkezdett: – A csoportos hisztéria a legközönségesebb dolog a nagyon öregek és a nagyon fiatalok között. Jól dokumentált jelenség az én szakmámban éppen úgy, mint a szomszédos pogány szociológusok között.

Lepillantott és látta, hogy harmincöt mérfölddel mennek, ami, tekintve a körülményeket, csakugyan gyors egy kicsit. Lassított. – Most jobb?

Pete bólintott. – Ne haragudj, apám, nagyszerűen vezetsz, de esik a hó. Azonfelül itt van velünk az utánpótlás. – Hüvelykujjával a hátsó ülésen heverő két zsákra és két dobozra bökött. – A hot dogon kívül elhoztuk az utolsó három doboz Kraft sajtos makarónit. Tudod, hogy Beaver nem élhet nélküle.

– Tudom – bólintott Henry. – Én is szeretem. Emlékszel azokra a sztorikra a sátánimádókról Washington államban, akikkel tele volt a sajtó a kilencvenes évek közepén? A nyomok számos öregemberhez vezettek, akik a gyerekeikkel – egy esetben az unokával – éltek együtt két kisvárosban, Seattle-től délre. Az óvodások szexuális molesztálásáról szóló jelentések is azután sokasodtak meg, amikor Delawareben és Kaliforniában egyszerre kiáltottak farkast a tizenéves lányok, akik részidőben dolgoztak az óvodákban. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de az is lehet, hogy egyszerűen eljött az idő, amikor az efféle történetek hihetővé válnak, és ezek a lányok éppen elkapták a hullámot.

Milyen simán gördültek a szavak a szájából, úgy, mintha számítanának. Henry beszélt, a mellette levő férfi néma csodálattal figyelte, és senki (Pete biztosan) nem sejtette, hogy közben puskára, kötélre, kipufogóra, tablettákra gondol. A feje tele volt végtelenített magnószalagokkal, a nyelve pedig magnó volt.

– Salemben – folytatta – az öregemberek és a fiatal lányok hisztériája összekeveredett, és voilá, készen állt a salemi boszorkányper.

– Láttam azt a filmet Jonesyval – mondta Pete. – Vincent Price szerepelt benne. Belém fagyott a szar, úgy megijedtem.

– Ebben biztos vagyok – mondta Henry, és elnevette magát. Egy eszelős pillanatig arra gondolt, hogy Pete A salemi boszorkányok-ról beszél. – És mikor a legnagyobb a valószínűsége, hogy elhiszik a hisztérikus koholmányokat? Akkor természetesen, amikor már a csűrben a termés, és bekerít a tél – akkor van itt az ideje a mesélésnek és a latorkodásnak. A washingtoni Wenatchee-ben ördögimádás és gyermekáldozat a vadonban. Salemben boszorkányok. A Jefferson ösvényen pedig, az egyetlen és páratlan Gosselin áruda színhelyén, különös fények az égen, eltűnt vadászok, csapatösszevonások... Arról nem is szólva, hogy rémes vörös anyag nő a fákon.

– A helikopterekről és katonákról nem tudok, de éppen elég ember látta azokat a fényeket, úgyhogy gyűlést fognak tartani a városban. Az Öreg Gosselin mesélte, miközben te elvitted a konzerveket. És azok a népek tényleg eltűntek Kineóból. Ez nem hisztéria.

– Négy gyors ellenvetés – mondta Henry. – Először is, nem lehet városi gyűlést tartani a Jefferson ösvényen, mert ott nincs város, Kineo csak egy tanyaközpont, aminek neve van. Másodszor, a gyűlést az Öreg Gosselin Franklin-kályhája körül fogják tartani, és a jelenlevők fele addigra betankol borsmentás gugyiból vagy konyakos kávéból.

Pete fölnyerített.

– Harmadszor, mi más dolguk van? És negyedszer – és ez a vadászokra vonatkozik –, valószínűleg elfáradtak és hazamentek, vagy berúgtak és elhatározták, hogy a carrabasseti üdülőhelyi kaszinóban fognak vagyont keresni.

– Tényleg így gondolod? – Pete csalódottnak látszott, és Henry nagy szeretetet érzett iránta. Kinyújtotta a kezét, és megveregette Pete térdét.

– Sose félj – mondta. – A világ tele van fura dolgokkal. – Henry kételkedett benne, hogy ennyire sietne a távozással, ha a világ csakugyan tele lenne fura dolgokkal, de a legfontosabb, amit egy pszichiáter megtanul (azonkívül, hogy felírja a Prozacot, a Paxilt meg az Ambient), a hazudás.

– Négy vadász tűnt el egyszerre, ami az én szememben elég fura.

– Egy fikarcnyit sem – felelte Henry, és elnevette magát. – Egy különös lenne. Kettő furcsa. De négy? Együtt léptek le, kész.

– Milyen messze vagyunk a Lyuktól, Henry? – Ez annyit jelentett: Van időm még egy sörre?

Gosselin boltjánál Henry nullára állította a távolságmérőt, ami régi szokása volt, azokra az időkre nyúlt vissza, amikor Massachusetts államnak dolgozott, és úgy szólt a megállapodás, hogy mérföldenként tizenkét cent, és minden szenilis trotty, aki belefér. A bolt és a Lyuk távolságát elég könnyű volt megjegyezni: 22,2. A távolságmérő pillanatnyilag 12,7-en állt, ami azt jelenti...

Vigyázz! – üvöltötte Pete, és Henry ismét a szélvédőre pillantott.

A Scout éppen fölért egy fákkal benőtt, meredek szirtvonulat tetejére. A hó itt még a szokottnál is mélyebb volt, de Henry országúti fényszóróval haladt, és világosan látta, hogy harminc méterrel előttük egy személy ül az úton – egy személy, aki gyapjúkabátot, narancsszínű mellényt visel, amelyet Superman köpenyeként lobogtat az erősödő szél, a fején pedig prémes orosz sapkát. Ugyancsak lobogtak a szélben a sapkára erősített, narancsszínű pántlikák, amelyekről Henrynek némely használtautó-kereskedés girlandjaira kellett gondolnia. A pasas az út közepén ült, mint egy indián, aki azt várja, hogy elszívhassa a békepipát, és akkor sem mozdult, amikor a fényszórók sugara rávetődött. Henry egy pillanatig látta az ülő alak tágra meresztett, de nyugodt – nagyon nyugodt, ragyogó és üres szemét. Így bámulnék én is, gondolta, ha nem vigyáznék annyira.

Nem volt idő rá, hogy megálljon, legalábbis ebben a hóban nem. Jobbra tekerte a volánt, érezte a huppanást, ahogy a Scout ismét kiszökkent a kerékvágásból. Még láthatta a mozdulatlan, fehér arcot, és még volt ideje azt gondolni: A mindenit! Ez egy asszony!

A kerékvágásból kizökkent Scout azonnal ismét megfarolt. Ez alkalommal Henry ellenállt, szándékosan elforgatta a kerekeket, hogy fokozza a farolást, mert gondolkodás nélkül is tudta (nem is volt idő gondolkodni), az úton ülőnek ez az egyetlen esélye. Még így sem becsülte túl sokra ezt az esélyt.

Pete felordított, és Henry a szeme sarkából látta, hogy kezét az arca elé kapja, a hárítás kifordított tenyerű gesztusával. A Scout megpróbált oldalra kanyarodni, és Henry most visszafelé forgatta a volánt, igyekezett annyira fékezni a csúszást, hogy a kocsi hátsó fele ne nyomja vissza az úton ülő arcát a koponyájába. A kerék zsíros, szédítő könnyedséggel pörgött kesztyűs keze alatt. A Scout úgy három másodpercig negyvenöt fokos szögben megdőlve sodródott lefelé a Mélyúton, részben Henry Devlinnek, részben a viharnak köszönhetően. A hó finom permetben szitált körülöttük és fölöttük: a fényszórók páros fénykúpja hóborította fenyőket festett két körbe az út bal oldalára. Három másodperc, nem hosszú, de éppen elegendő. Az alak mintha feléjük csúszott volna, holott meg sem mozdult, még akkor sem, amikor a Scout lökhárítójának rozsdás vége talán három centire húzott el a havas levegőben az arca előtt.

Elvétettelek!, ujjongott Henry. Elvétettelek, te kurva! Azután az egyensúly utolsó vékony szála is elszakadt, és a Scout oldalra dőlt. Fogba nyilalló rezgés jelezte, hogy a kerekek ismét beletaláltak a keréknyomba, csak ez alkalommal keresztben. A terepjáró még mindig fordulni próbált – Eleje-hátujja!, kiabálták, ha az általános iskolában fordult a sor –, azután borzalmas döngéssel nekicsapódott egy rejtett sziklának, vagy talán egy kis, kidőlt fának, és felborult, először az utasülés felőli oldalára, ahol az ablakok ragyogó morzsává zúzódtak, majd a tetejére. Henry öve az egyik oldalon elszakadt, és ő a bal vállával belevágódott a tetőbe. Golyói a volán oszlopának csapódtak; azonnali, ólmos fájdalom lett az eredmény. A combja eltörte az indexkart, és a farmerjét máris átáztatta a vér. A szaft, ahogy az öreg, fadobozos rádiókban mondták, Nézzék má, emberek, hát nem folyni kezdett a szaft! Pete sikoltott, vagy ordított, vagy mindkettőt.

A felfordult Scout motorja még járt néhány másodpercig, azután a nehézkedés megtette a magáét, és a jármű leállt. Már csak egy héj volt az úton; a kereke még pörgött, a fény megvilágította az út bal oldalán a hótól roskadozó fákat. Az egyik fényszóró kiment, de a másik tovább világított.

2

Henry sokat beszélgetett Jonesyval a balesetéről (igazából hallgatta; a terápia kreatív hallgatás), és tudta, hogy Jonesynak semmilyen emléke sincs az ütközésről. Amennyire Henry megállapíthatta, ő nem veszítette el az öntudatát, miközben a Scout felborult, és az események lánca érintetlen maradt. Emlékezett rá, hogy a biztonsági övön matat, ki akar szabadulni ebből a szarból, miközben Pete azt bömböli, hogy eltört a lába, az a kibaszott lábszára! Emlékezett az ablaktörlő kitartó sitty-sutty, sitty-sutty-ára és a műszerfal izzó fényeire, amelyek most fölötte világítottak, és nem alatta. Megtalálta a biztonsági öv csatját, elveszítette, ismét megtalálta és meghúzta. Az öv engedett, és ő nehézkesen puffant a tetőn, összetörve a tetőlámpa műanyag burkolatát.

Körbetapogatózott, megtalálta a kilincset, de nem tudta megmozdítani.

– A lábam! Ember, az a kurva lábszáram!

– Fogd már be a pofádat! – mondta Henry – Nincs semmi baja a lábadnak. – Mintha tudná. Ismét megtalálta a kilincset, megrántotta, de semmi sem történt. Ekkor jött rá, hogy miért – fejjel lefelé volt, és a rossz irányba rángatta. Változtatott a fogáson, és az ajtó kattanva kinyílt, miközben a mennyezetlámpa forrón vakított a szemébe. Kezével lökdöste az ajtót, biztosra vette, hogy nem fog sikerülni; a keret valószínűleg meggörbült, és szerencsés lesz, ha tíz centivel arrébb tudja mozdítani.

Az ajtó nyikorgott, és Henry hirtelen érezte, hogy a hó hidegen kavarog az arca és a nyaka körül. Keményebben tolta az ajtót, most már a vállát is igénybe vette, és csak amikor kiszabadította a lábát a volán oszlopa mögül, akkor jött rá, hogy lóg. Csinált egy fél bukfencet, és hirtelen a saját, zsávollyal borított ágyékát bámulta, mintha elhatározta volna, hogy puszit ad lüktető golyóinak, hátha jobban lesznek. A rekeszizma összegyűrődött, alig bírt lélegezni.

– Henry, segíts! Beszorultam! Baszottul beszorultam!

– Egy pillanat. – A hangja feszült volt és éles, alig ismert rá. Most már látta, hogy farmerjának felső része baloldalt sötét a vértől. A szél a fenyők között úgy zúgott, mint Isten Electroluxa.

Megragadta az ajtóoszlopot, örvendezve, hogy a vezetéshez nem húzta le a kesztyűt, és hatalmasat rántott magán. Ki kellett szabadulnia, hogy kiegyenesedhessen a rekeszizma és levegőhöz jusson.

Egy pillanatig semmi sem történt, azután kicuppant, mint a dugó a palackból. Feküdt egy darabig, lihegett, és bámulta a hópelyhek hullámzó hálóját. Semmi különös nem volt az égen; a bíróságon is megesküdött volna, akár egy rakás Bibliára. Csak az alacsonyan járó felhők szürke pocakja és a hó pszichedelikus özöne.

Pete egyre rémültebben kiáltozta a nevét.

Henry az oldalára henteredett, föltérdelt, és mivel ez simán ment, föl is tápászkodott. Egy pillanatig dülöngélt a szélben, várta, hogy vérző lába megroggyanjon, és ő visszazuhanjon a hóra. Nem így történt, tehát sántikálva megkerülte a felborult Scoutot, hogy lássa, mit tehet Peterért. Egy pillantást vetett az asszonyra, aki az egész szarságot okozta. Továbbra is az úton csücsült keresztbe tett lábbal, combjain és anorákjának elején megült a hó. Mellénye hólyagosan csapkodott. Pántlikái lobogtak. Nem fordult meg, hogy rájuk nézzen, visszafelé bámult Gosselin boltjának irányába, éppúgy, mint mikor fölértek a dombtetőre, és megpillantották. Bal lábától nem egészen harminc centiméterre kanyargott a keréknyom, és Henrynek a leghalványabb sejtelme sem volt róla, hogyan sikerült elkerülnie.

– Henry! Henry, segíts!

Odasietett, és az utasülésnél letérdelt a friss hóba. Pete ajtaja beszorult, de mikor a térdelő Henry két kézzel megrántotta, félig kinyílt. Benyúlt, megragadta Pete vállát, megrántotta. Semmi.

– Csatold ki a biztonsági övet, Pete!

Pete matatott, de nem találta, holott az orra előtt volt. Henry óvatosan, zavartalan türelemmel (nyilván sokkban lehetett) kikapcsolta az övet. Pete puffant egyet a tetőn, a fejét a vállához préselte az ütődés. Felordított a meglepetéssel vegyes fájdalomtól, azután kipréselte magát a félig nyitott ajtón. Henry megragadta a hóna alatt és meghúzta. Mindketten a hóba huppantak, és Henrynek olyan hirtelen és erős déjá vu érzése támadt, hogy majdnem elájult tőle. Nem játszottak ilyesmit gyerekkorukban? Természetesen játszottak. Például azon a napon, amikor megtanították Dudditsot hóembert csinálni. Valaki nevetni kezdett, ami csúnyán megijesztette. Azután rájött, hogy ő nevetett.

A havas hátú Pete felült, és öldöklőn nézett rá. – Mi a faszt röhögsz? Az a seggfej kis híján megölt! Megfojtom azt a kurafit!

– Nem kurafi, hanem kurva – mondta Henry. Még jobban nevetett, és arra gondolt, hogy Pete valószínűleg nem értette meg, amit mondott – különösen, hogy közben a szél is fúj –, de nem törődött vele. Ritkán érezte ilyen jól magát.

Pete föltápászkodott, úgy, ahogy ő, és Henry már éppen valami bölcs mondáson törte a fejét, olyasmin, hogy Pete egészen szépen jár törött lábú emberhez képest, amikor barátja a fájdalomtól üvöltve összerogyott. Henry odament, megtapogatta Pete kinyújtott lábát. Épnek látszott, de hát ki tudná ezt megállapítani két réteg ruhán át?

– Végül is nem tört el – mondta Pete, de zihált a fájdalomtól. – Csak megrándult a rohadék, mint amikor fociztam. Hol van a nő? Biztos, hogy az?

– Igen.

Pete fölállt, és térdét fogva sántikálva megkerülte a kocsi elejét. A megmaradt fényszóró hősiesen világított a hóban. – Csak annyit mondok, hogy jobban jár, ha sebesült vagy vak! – mondta Henrynek. – Ha nem, a Gosselinig rugdosom visszafelé a seggét!

Henry ismét elnevette magát. Maga előtt látta a képet, ahogy Pete szökdécsel... azután rúg egyet. Mint egy kánkántáncosnő. – Nehogy komolyan bántsad, Peter! – ordította, bár gyanította, hogy törekvését a szigorra semmissé teszik a hisztérikus röhögőrohamok.

– Nem bántom, hacsak nem dumál vissza! – válaszolta Pete. A szavaknak, amelyeket a szél sodort vissza Henryhez, volt bizonyos sértődött-néni-szerű minősége, amitől Henry még veszettebbül hahotázott. Legyűrte a farmerját és a jégert, alsónadrágosan vizsgálgatta, milyen súlyos a seb, amit az indexkar okozott.

Sekély, legföljebb nyolc centis barázda volt a combja belső oldalán. Derekasan vérzett – még mindig szivárgott belőle a vér –, de Henry szerint nem volt mély.

– Mi a fenét művelsz te itt? – kárpált Pete a felfordult Scout másik oldalán, ablaktörlő-surrogás kíséretében. Noha bőven megtűzdelte beszédét (zömmel Beaver-hatást mutató) ocsmány szavakkal, Henryt még mindig erősen emlékeztette egy vénkisasszony tanítónőre. Ismét kipukkadt belőle a nevetés, miközben felhúzta a nadrágját.

– Mi a francot ülsz itt ennek a kibaszott útnak a közepén, ebben a kibaszott hóviharban? Mólés vagy? Belőtted magad? Miféle tökhülye vagy te? Hé, szólalj már meg! Majdnem megöltél engem meg a havert, a legkevesebb, hogy... aúú, BAZMEGFREDDY.

Henry éppen időben kerülte meg a roncsot, hogy lássa, amint Pete Ms. Buddha mellé zuhan. Úgy tűnik, a lába ismét felmondta a szolgálatot. Az asszony rá se nézett. Sapkáján lobogtak a narancsszínű pertlik. Az arcát a viharba emelte, tágra nyílt szeme még csak nem is pislogott, miközben örvénylő hópelyhek olvadoztak az élő, meleg lencsén. Henryben mindennek ellenére föléledt a szakmai kíváncsiság. Tulajdonképpen mit is találtak itt?

3

Aúú, hogy bassza meg, a francnyavalyába, ez rohadtul FÁJ!

– Jól vagy? – kérdezte Henry, és ettől ismét elnevette magát. Micsoda hülye kérdés.

Úgy hangzik, mintha jól lennék, pisológuskám? – kérdezett vissza gyilkos hangon Pete, de amikor Henry fölé hajolt, felemelte a kezét és elhessentette. – Eh, megvagyok, semmi gáz, inkább Tyúkszar hercegnőt nézd meg. Csak ül itt.

Henry letérdelt az asszony előtt, és közben megrándult a fájdalomtól – igen, a lába, de a válla is fájt, mert beverte a tetőbe, és a nyaka is gyorsan merevedni kezdett, de most még hajlott.

Hát nem egy bajba került hamvas hajadon volt, hanem legalább negyvenéves és nehézsúlyú. Noha Isten tudja, hány réteget viselt a vastag anorák alatt, elöl feltűnően domborodott, jelezve a csodálatos kancsókat, amelyeket a mellcsökkentő sebészet alkotott. Sapkája alatt röpködő haját meghatározhatatlan fazonra nyírták. Hozzájuk hasonlóan farmert viselt, de fél combjából kitelt volna Henry két combja... Vidéki asszony, elsőnek ez jutott Henry eszébe, az a fajta, aki a mosást aggatja a szárítókötélre a játékokkal teleszórt udvaron, a dupla széles lakókocsi mellett, miközben Garth vagy Shania bömböl az ablakba kitett rádióból... vagy talán ezt-azt vásárol Gosselinnél. A narancsszínű szerelésből ítélve vadászni jött, de ha így van, akkor hol a puskája? Máris belepte a hó? Tágra nyitott szeme sötétkék és tökéletesen üres volt. Henry az asszony nyomait kereste, de semmit sem látott. Semmi kétség, a szél törölte el őket, mégis volt benne valami kísérteties; mintha az égből pottyant volna ide.

Henry lehúzta a kesztyűjét, és csettintett a merev szemek előtt. Az asszony egyet pislogott. Ez nem volt valami sok, mégis több, mint amennyit várt, tekintve, hogy egy többtonnás jármű éppen az előbb hibázta el néhány centivel, amitől az asszony meg se rezzent.

– Hé! – kiáltotta az arcába. – Hé, gyere vissza! Gyere vissza!

Ismét csettintett, noha alig érezte a kezét – mikor lett ilyen hideg? Rohadt helyzetbe kerültünk, gondolta. Az asszony böffent egyet, meghökkentő hangerővel, még a fák között zúgó szélhez képest is, és mielőtt elkapta volna a mozgó levegő, Henryt megcsapta a szaga, amely egyszerre volt keserű és átható – a tiszta szeszre emlékeztetett. Az asszony fészkelődött, fintorgott, azután szellentett – a hosszú, büdös fing recsegett, mint a hasadó vászon. Lehet, gondolta Henry, hogy errefelé ez az üdvözlés egy formája. Ettől ismét rázni kezdte a vihogás.

– Mi a szent szar! – mondta majdnem a fülébe Pete. – Úgy hangzott, mintha szét is repesztette volna a nadrágja lépését. Mit ivott hölgyem, Prestone-t? – Ismét Henryhez fordult: – A Krisztusát, valamit biztosan ivott, és majom legyek, ha az nem fagyálló volt.

Henry is érezte a szagot.

Az asszony szeme hirtelen megmozdult, és találkozott Henryével. A férfi megdöbbent, annyi fájdalmat látott abban a tekintetben. – Hol van Rick? – kérdezte az asszony. – Azért indultam el, hogy Ricket megkeressem – egyedül ő maradt meg. – Elfintorodott, és amikor az ajka felhúzódott, Henry látta, hogy a fogainak fele hiányzik. A megmaradtak is úgy festettek, akár egy romos kerítés utolsó cölöpjei. Megint böffentett, olyan csípőset, hogy Henry könnyezni kezdett.

– Aú, szentséges Krisztus! – Pete szinte kiáltott. – Ennek mi a baja?

– Nem tudom – mondta Henry. Annyit tudott, hogy az asszony tekintete ismét kiürült, és hogy rohadt helyzetbe kerültek. Ha egyedül van, talán fontolóra veszi, hogy leül az asszony mellé, átkarolja – sokkal érdekesebb és egyedibb válasz a végső problémára, mint a Hemingway-megoldás. De Pete-re is gondolnia kellett – Pete még az első alkoholelvonáson sem ment át, noha ez kétségtelenül ott volt a talonban.

És mellesleg kíváncsi volt.

4

Pete a hóban ült, a térdét gyúrta, Henryt nézte, várva, csináljon már valamit, és ez tulajdonképpen jogos volt, tekintve, hogy négyesükből ő volt az ötletember. Nem volt vezetőjük, de Henry állt hozzá a legközelebb, hogy az legyen. Ez már az általános iskolában sem volt másképp. Az asszony senkire sem nézett, ismét a havazást bámulta.

Nyugodj meg, gondolta Henry. Végy egy mély lélegzetet, és nyugodj meg.

Beszívta a levegőt, visszatartotta, kifújta. Így már jobb. Kicsivel. Nos, mi is van ezzel a hölggyel? Nem érdekes, hogy honnan jött, mit csinált itt, vagy hogy böfögés közben miért szaglik úgy, mint a hígított fagyálló. A legfontosabb, hogy mi van vele most?

Nyilvánvalóan sokkos állapotban van. Olyan mély sokkban, ami a katatóniára emlékeztet – Henry látta, hogy meg sem rezzent, amikor a Scout érintésnyi közelségben elfarolt mellette. De mégsem vonult vissza önmagába olyan mélyen, hogy valami el ne érné; válaszolt ujjai csettintésére, és meg is szólalt. Valami Rick nevű ember iránt érdeklődött.

– Henry...

– Hallgass egy percig.

Ismét levette a kesztyűjét, az asszony arca elé tartotta a kezét, és tapsolt, a szél zúgásához képest halkan, de az asszony ismét pislantott.

– Talpra!

Megfogta az asszony kesztyűs kezét, amely örömére ösztönszerűen rákulcsolódott az övére. Előrehajolt, az arcába nézett, beszívta az éterszagot. Akinek ilyen szaga van, az nem lehet valami jól.

– Talpra, kelj föl! Velem! Háromra! Egy, kettő, három!

Felállt, fogva az asszony kezét. Az is fölemelkedett, ropogó térdekkel, és ismét böfögött. Azután szellentett. A sapkája félrecsúszott, rá az egyik szemére. Meg se mozdult, hogy feljebb tolja. – Igazítsd meg a sapkáját – mondta Henry.

– He? – Pete is föltápászkodott, bár nem állt valami biztosan a lábán.

– Nem akarom elengedni. Igazítsd meg a sapkáját, húzd hátra a szeméről.

Pete óvatosan odanyúlt, megigazította a sapkát. Az asszony kissé meggörnyedt, fintorgott, fingott.

– Nagyon köszönöm – mondta savanyúan Pete. – Igazán csodás közönség voltál, jó éjszakát.

Henry érezte, hogy az asszony megroskad. Erősebben szorította a kezét.

– Indulás! – kiáltotta, ismét az arcába. – Gyere velem! Háromra! Egy, kettő, három!

Elindult hátrafelé, a Scout orrának irányába. Az asszony most őt bámulta, és Henry nem engedte el a pillantását. Megszólalt, oda se nézve Pete-re, mert nem akarta megkockáztatni, hogy elveszítse a nőt: – Fogd meg az övemet. Vezess.

– Hova?

– A Scout másik oldalára.

– Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom...

– Muszáj, Pete, csináld!

Egy pillanatig semmi sem történt, azután érezte, hogy Pete keze a kabátja alá siklik, tapogatózik, és megragadja az övét. Suta kígyóvonalban csoszogtak a keskeny úton, a Scout megmaradt, sárgán bámuló fényszórójának pászmájában. A felfordult terepjáró másik oldala legalább részben megvédte őket a széltől, és ez jó érzés volt.

Az asszony hirtelen kitépte a kezét Henryéből, és tátott szájjal előrehajolt. Henry hátralépett, nem akarta, hogy az asszony lefröcskölje hányás közben... de az nem hányt, hanem böfögött, még az előzőnél is hangosabbat. Azután, még mindig meggörnyedve, ismét szellentett. Ilyen hangot Henry még életében nem hallott, pedig megesküdött volna, hogy Nyugat-Massachusetts kórtermeiben már mindennel találkozott. Ám az asszony állva maradt, és nagy, lószerű horkantásokkal szívta be a levegőt.

– Henry – mondta Pete. A hangja karcolt a félelemtől, vagy a megilletődéstől, vagy mindkettőtől. – Istenem, nézd.

Tátott szájjal bámulta az eget. Henry követte a pillantását, és alig hitt a szemének. Kilenc vagy tíz ragyogó fénykör vonult lassan az alacsonyan lógó felhőkön át. Henrynek hunyorognia kellett, amikor rájuk nézett. Egy pillanatig a hollywoodi filmbemutatók eget döfködő fényszóróira gondolt, de természetesen itt a vadonban nem voltak ilyen fényszórók, és ha lettek volna, akkor látnia kellett volna a fénysugarakat is, ahogy a magasba emelkednek a havas levegőben. Akármi vetíti is azokat a fényeket, az a felhők fölött van, és nem alattuk. Látszólag összevissza mozogtak, és Henryt megrohanta valami atavisztikus félelem... illetve benne emelkedett föl, valahonnan az énje mélyéből. Jeget érzett a gerince helyén.

– Mi ez? – Pete már-már vinnyogott. – Krisztusom, Henry, mi ez?

– Nem...

Az asszony felnézett, meglátta a táncoló fényeket, és sikítani kezdett. Megdöbbentő hangerejű sikolyai annyira tele voltak rettegéssel, hogy Henry úgy érezte, mindjárt ő is elkezd sikítani.

Visszajöttek! – süvítette. – Visszajöttek! Visszajöttek!

Azután eltakarta a szemét, és fejét a felfordult Scout kerekének döntötte. Abbahagyta a sikoltozást, csak nyöszörgött, mint aki csapdába esett, és nincs több reménye a szabadulásra.

5

Meghatározatlan ideig (valószínűleg nem volt több öt percnél, noha hosszabbnak tűnt) figyelték a ragyogó fények futkosását az égen: köröztek, szökdécseltek, jobbra-balra dülöngéltek, átugrálták egymást. Henry egyszer csak rádöbbent, hogy öt maradt a csaknem tucatnyiból, azután már csak hármat látott. Mellette az asszony, arcát a keréknek döntve, ismét fingott, és Henry felocsúdott, hogy a semmi közepén állnak, tátott szájjal bámulva valamiféle vihar gerjesztette jelenséget, amely, noha érdekes, egy fikarcnyit sem segíti elő, hogy olyan helyre jussanak, ahol száraz és meleg várja őket. Tökéletes tisztasággal emlékezett rá, hogy mennyit mutatott a végén a távolságmérő: 12,7 mérföldet. Csaknem tíz mérföldnyire jártak a Lyuktól, ami jobb körülmények között kellemes kirándulás, de ők itt vannak egy hószakadásban, amely kétlépésnyire van attól, hogy hóvihar legyen belőle. Ezenfelül, gondolta, én vagyok az egyetlen, aki képes járni.

– Pete.

– Ez már valami, igaz? – lehelte Peter. – Ezek a kurva ufók, éppen mint az X akták-ban. Mit gondolsz...

– Pete! – Megfogta Pete állát és elfordította, hogy ne az eget nézze, hanem őt. Fent az utolsó két fény halványult éppen. – Ez valami elektromos jelenség, nem több.

– Gondolod? – Pete lehetetlenül csalódottnak látszott.

– Igen, valamilyen kapcsolatban van a viharral. De még ha a Pillangó Idegenek első hulláma érkezne is az Alnitak bolygóról, nekünk az sem számít, ha addig jégcsappá fagyunk. Most tehát szükségem van a segítségedre. Kérlek, csináld meg a trükködet. Képes vagy rá?

– Nem is tudom – felelte Pete, és egy utolsó pillantást vetett az égre. Már csak egy fény volt ott, és az is annyira elhalványodott, hogy nem is találta volna, ha korábban nem látja. – Asszonyom! Asszonyom, már elmentek. Lazítson, jó?

Az asszony nem válaszolt, csak állt, arcát a kerékhez szorítva. Sapkájának szalagjai röpködtek és csapkodtak. Pete felsóhajtott, és Henry felé fordult.

– Mit akarsz?

– Ugye ismered a favágók menedékeit az út mentén? – Nyolc-tíz van, gondolta Henry, összesen négy oszlop, rozsdás hullámbádog tetővel. A favágók a kivágott rönköket vagy a felszerelésüket tárolták bennük tavaszig.

– Persze – bólintott Pete.

– Hol van a legközelebbi? Meg tudnád mondani? Pete lehunyta a szemét, fölemelte egyik ujját, és ide-oda mozgatta. Ugyanakkor nyelve hegyével aprókat csettintett a szájpadlásán. Ez iskolás kora óta szokása volt, nem olyan régi, mint Beaver fogpiszkálórágcsálása, vagy Jorsesy vonzalma a rémfilmek és a krimik iránt, de azért ez is régi szokás volt. És rendszerint megbízható. Henry várt, remélve, hogy most is beválik.

Az asszony talán meghallotta a szabályos csettintéseket a szél üvöltésén át, mert fölemelte a fejét és körülnézett. A keréktől nagy, sötét folt volt a homlokán.

Pete végül kinyitotta a szemét. – Arra, fölfelé van – mutatott a Lyuk irányába. – Forduljunk be abba a kanyarba, azután egy domb jön. Ahogy a másik oldalán lemegyünk, egyenes szakasz következik. Annak a végén van az egyik menedék. A bal oldalon. A tető egy része leszakadt. Egy Stevenson nevű embernek eleredt ott egyszer az orra vére.

– És?

– Ugyan, öreg, mit tudom én. – Pete elfordította a tekintetét, mintha zavarban lenne.

Henry homályosan emlékezett erre a menedékre... az jó, hogy a tető részben leszakadt, vagy jó lehet; ha a megfelelő irányba dőlt, akkor a fal nélküli menedékből szélvédett szárnyék lesz.

– Milyen messze van?

– Fél mérföld. Talán háromnegyed.

– Ebben biztos vagy?

– Igen.

– Bírja a térded a gyaloglást?

– Azt hiszem – de vajon az asszony kibírja-e?

– Jobban van – mondta Henry. Kezét a meredt szemű asszony vállára tette, aki felé fordult, közelebb hajolt, amíg majdnem összeért az orruk. Lehelete félelmetes volt – fagyálló, ami alatt valami olajos, szerves anyag lappang –, de a férfi mégis így maradt, nem húzódott hátra.

– Mennünk kell! – mondta az asszonynak, nem kiabálva, de hangosan, parancsoló éllel. – Háromra indulj el velem együtt! Egy, kettő, három!

Megfogta a kezét, és a Scoutot megkerülve az útra vezette. Az asszony egy pillanatig ellen-állt, azután tökéletes engedelmességgel követte, úgy tűnt, nem is érzi a szelet, amikor kiléptek a szélvédett helyről. Öt percig meneteltek, Henry a baljában fogta az asszony kesztyűs jobb kezét, ám ekkor Pete sántítani kezdett.

– Várj – mondta. – Ez a kurva térdem ismét ki akar marjulni.

Miközben lehajolt és megmasszírozta, Henry fölnézett az égre. Most nem voltak fények. – Jól vagy? Menni fog?

– Menni fog – jelentette ki Pete. – Rajta, induljunk.

6

Gond nélkül befordultak a kanyarba, félig már fölértek a dombra, amikor Pete nyögve, káromkodva, a térdét szorítva eldőlt. Látva, hogyan nézi Henry, különös hangot adott, valahol a nevetés és a vicsorgás között. – Ne aggódj miattam – mondta. – Petie madár bírni fogja.

– Biztos?

– Ja. – És Henry rémületére (noha derű is keveredett belé, az a fajta baljós derű, ami sohasem hagyta el mostanában), Pete, kesztyűs kezét ökölbe szorítva, püfölni kezdte a térdét.

– Pete...

– Takarodj, te pukli, takarodj! – kiáltotta Pete, mintha a másik ott se lenne. Az asszony ezalatt görnyedten állt a hátszélben, a narancsszín pertlik az arca előtt csattogtak, egyébként olyan néma volt, mint egy készülék, amelyről levették a hangot.

– Pete!

– Már jól vagyok – felelte Pete. Fáradtan nézett föl Henryre... de az ő szeméből se hunyt ki a derű. – Ez aztán a kibaszás, mi?

– De az ám.

– Azt nem hinném, hogy képes lennék visszagyalogolni Derrybe, de addig a menedékig eljutok. – Kezet nyújtott. – Segíts föl, főnök.

Henry megfogta régi barátja kezét, és felhúzta. Pete merev lábbal emelkedett föl, mintha szertartásosan bókolt volna, egy pillanatig állt, majd azt mondta: – Induljunk. Alig várom, hogy kikerüljünk ebből a szélből. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Elhozhattunk volna pár sört.

Elérték a dombtetőt, a másik oldalon gyengült a szél ereje. Lent az egyenes szakaszon Henry már abban kezdett reménykedni, hogy legalább ezt a részt gond nélkül meg tudják tenni. Ekkor, az egyenes szakasz felénél, amikor már feltűnt a favágómenedék, az asszony összeomlott: először térdre esett, azután hasra. Egy pillanatig feküdt, a fejét elfordította, csak a nyitott szájából párálló lélegzet jelezte, hogy még él (mennyivel egyszerűbb lenne, ha már nem élne, gondolta Henry). Azután az oldalára fordult, és megeresztett egy újabb, bőgő böffenést.

– Ó, te nyavalyás picsa – mondta Pete, nem dühösen, csak fáradtan. Henryre nézett. – Most mihez kezdünk?

Henry letérdelt az asszony mellé, a legerősebb hangján mondta neki, hogy keljen föl, csettintett az ujjaival, tapsolt, többször is elszámolt háromig. Semmi nem használt.

– Maradj itt vele. Hátha találok valamit, amivel elhúzhatnánk.

– Sok szerencsét.

– Van jobb ötleted?

Pete fintorogva leült a hóba, rossz lábát maga elé nyújtotta. – Nem, uram – felelte –, nincs. Elfogytak az ötleteim.

7

Henrynek öt percébe telt, hogy elérjen a menedékig. Az ő lába is merevedni kezdett ott, ahol az indexkar belevájt, mégis úgy döntött, hogy semmi baja. Ha el tudja juttatni Pete-et és az asszonyt a menedékig, és ha beindul a Lyuk garázsában a Sarki Macska, akkor még minden rendbe jöhet. De az ördögbe, hogy ez milyen érdekes! Azok a fények az égen...

A menedék rozsdás teteje a legmegfelelőbb irányba dőlt: az út felé eső oldal nyitott volt, a hátulja viszont csaknem teljesen zárt. Amint a besodródott vékony hóban tapogatózott, fűrészpor lepte, piszkos, szürke ponyvát talált, amelyhez régi forgácsok tapadtak.

– Bingó! – ragadta meg a ponyvát. Az először nem akarta elengedni a földet, de amikor Henry meghúzta, nyers roppanással kiszabadult. A hang az asszony fingását juttatta az eszébe.

A ponyvát maga mögött vonszolva visszagyalogolt odáig, ahol Pete ült a hóban, lábát mereven kinyújtva, a hasaló asszony mellett.

8

Sokkal könnyebbnek bizonyult, mint ahogy Henry remélni merte. Amint egyszer elindult a ponyvával, már könnyedén haladt. Az asszony meglehetősen termetes volt, de úgy siklott a havon, mintha be lett volna zsírozva. Henry örült, hogy a levegő nem melegebb öt fokkal; a tapadós hó komolyan megnehezítette volna a dolgát. És természetesen sokat segített az egyenes út.

A hó most már bokáig ért, de a hópelyhek nagyobbak lettek. Abbamarad, mondták egymásnak csalódottan, amikor gyerekkorukban meglátták ezeket a nagy pelyheket.

– Hé, Henry! – Pete kifogyott a szuszból, de nem számít, a menedék ott volt előttük. Merev lábbal bicegett, nehogy ismét kimenjen alóla a térde.

– Mi van?

– Mostanában sokat gondolok Dudditsra. Hát nem különös?

– Tilos az ugrálás – vágta rá Henry gondolkodás nélkül.

– Így van. – Pete valahogy idegesen nevetett. – Tilos az ugrálás, tilos a játék. Ugye ezt is különösnek tartod?

– Ha az – válaszolta Henry –, akkor mindketten különösek vagyunk.

– Hogy érted?

– Magam is Dudditsra gondolok már jó ideje. Legalább március óta. Jonesyval éppen készültünk, hogy meglátogatjuk...

– Tényleg?

– Igen. Azután Jonesy balesetet szenvedett...

– Annak a bolond vén faszszopónak, aki elütötte, sosem lett volna szabad vezetnie – jegyezte meg sötét arccal Pete. – Jonesynak szerencséje van, hogy életben maradt.

– Ebben nagyon igazad van – válaszolta Henry. A szíve megállt a mentőautóban. A mentősöknek kellett újra feltölteni kakaóval.

Pete tágra nyílt szemmel megállt. – Nem szarozol? Ilyen rossz volt a helyzet? Ilyen közel járt a kinyiffanáshoz?

Henrynek eszébe jutott, hogy talán tapintatlan volt. – Igen, de erről hallgass. Nekem Carla mondta el, de nem hinném, hogy Jonesy tudja. Én sohasem... – Bizonytalanul legyintett, mire Pete tökéletes megértéssel bólintott. Sohasem éreztem, hogy tudna róla, ezt akarta mondani Henry.

– Tartani fogom a számat – ígérte.

– Ez a legjobb, amit tehetsz.

– És te sem látogattál el Dudshoz.

Henry megrázta a fejét. – Annyi izgalom volt Jonesy körül, hogy megfeledkeztem róla. Azután eljött a nyár, és tudod, hogy mennek a dolgok...

Pete bólintott.

– De tudod mit? Épp az imént jutott az eszembe. Amikor Gosselinnél voltunk.

– A kölyök miatt, abban a Beavis és Butthead-trikóban? – kérdezte Pete. A szavak kis, fehér párafelhőkben gomolyogtak a szájából.

Henry bólintott. A „kölyök” éppen úgy lehetett tizenkettő, mint huszonöt, Down-kórnál az ilyesmit nem lehet megmondani. Vörös hajú volt, és a sötét kis bolt polcai között kóborolt egy férfi oldalán, aki az apja lehetett, mert egyforma zöld-fekete kockás vadászzubbonyt viseltek, és ami ennél is fontosabb, egyforma répavörös hajuk volt, a férfié már annyira megritkult, hogy kilátszott a fejbőre, és a pillantásával azt üzente: Egy szót se a srácomról, ha nem akartok bajt magatoknak, és természetesen egyikük sem szólt egy szót sem, azért jöttek el a huszon-egynéhány mérföldnyire levő Lyukból, hogy sört, kenyeret és hot dogot vegyenek, nem azért, hogy bajt keressenek maguknak, mellesleg valamikor ismerték Dudditsot, bizonyos értelemben még mindig ismerik – karácsonyi ajándékot küldözgetnek neki, meg születésnapi képeslapokat, hiszen valaha Duddits közéjük tartozott a maga különleges módján. Henry azt nem akarta bevallani Pete-nek, hogy a legsajátosabb pillanatokban jut eszébe Duds, amióta tizenhat hónapja tisztázta magával, hogy véget akar vetni az életének, és amit azóta tett, az csak ezt az esemény odázta el vagy készítette elő. Néha még álmodott is Dudditsról és Beavről, amint azt mondja, Hadd igazítom meg ezt, mire Duddits azt mondja: Miazí?

– Nincs abban semmi rossz, ha Dudditsra gondolsz – mondta, miközben a rögtönzött szánkót behúzta a menedékbe. Már ő is zihált. – Ő volt a mi önmeghatározásunk. A legfényesebb óránk.

– Gondolod?

– Naná. – Henry lezöttyent, hogy kilihegje magát, mielőtt hozzálát a következő feladathoz. Az órájára nézett. Csaknem dél. Mostanra Jonesy és Beaver már túl vannak azon a feltételezésen, hogy csupán a havazás lassította le őket; most már bizonyosak benne, hogy baj van. Talán valamelyikük beindítja a hójárót (már amennyiben működik, emlékeztette ismét magát, ha az a rohadék beindul). Kijönnek, hogy megkeressék őket. Az egy kicsit egyszerűsítené a dolgokat.

Lenézett a ponyván fekvő asszonyra. Egyik szemét eltakarta a haja, a másikkal Henryt – Henry mögött valamit – nézett dermesztő közönnyel.

Henry hitt benne, hogy minden kiskamasznak kijutnak az önmeghatározás pillanatai, és a csoportban élő gyermekek határozottabban válaszolnak, mint a magányosak. Gyakran rosszul viselkednek, a kudarcra kegyetlenséggel válaszolnak. Bármi volt is az oka, Henry és barátai jól viselkedtek. Ha eljön a vég, ennek nincs több jelentősége, mint bármi másnak, de jólesik az emlékezés, különösen, amikor a lélek sötét, hogy valaha az esélyek zavarosak voltak, és mégis tisztességesen viselkedtünk.

Elmondta Pete-nek, mit szándékozik tenni, és hogy neki mi a dolga, azután fölállt, mert el akarta kezdeni – azt akarta, hogy valamennyien biztonságban legyenek a Lyuk ajtaja mögött, még mielőtt elfogyna a fény. Addigra tiszta, megvilágított helyen kell lenniük.

– Jó – bólintott Pete, de a hangja ideges volt. – De remélem, hogy nem hal meg itt nekem. Meg hogy azok a fények nem jönnek vissza. – Görbén nézett föl az égre, ahol most csak a sötét, alacsonyan lógó felhők látszottak. – Szerinted mik voltak? Valamiféle villámok?

– Hé, te vagy az űrszakértő! – Henry feltápászkodott. – Láss neki, szedegesd össze az apró gallyakat, ehhez még föl se kell állnod.

– Gyújtósnak kell, igaz?

– Igaz – bólintott Henry. Átlépte a ponyván heverő asszonyt, és az erdő szélére ment, ahol rengeteg nagyobb ág hevert a havon. Nagyjából kilencmérföldnyi gyaloglás állt előtte. De előbb tüzet kell rakniuk. Jó nagyot.

Negyedik fejezet

McCARTHY KLOTYÓRA MEGY

1

Jonesy és Beaver a konyhában ültek, és cribbage nevű kártyajátékot játszottak, amelyet ők egyszerűen csak „a játék”-nak hívtak. Igazság szerint Lamar, Beaver apja nevezte így, mintha ez lenne az egyetlen játék. Lamar Clarendon számára, akinek élete középmaine-i építkezési vállalata körül forgott, valószínűleg tényleg ez volt az egyetlen játék, amelyet főképpen a favágótáborokban, vasúti raktárakban és természetesen az építkezésen használt vontatók körül játszanak. Egy tábla százhúsz lyukkal, négy szög, egy öreg, zsíros kártyapakli; ha ezek a kellékek megvannak, már neki is lehet látni. Legtöbbször akkor játsszák, amikor az emberek valami másra várnak – arra, hogy elálljon az eső, parancsra, hogy indulhat a teherhajó, vagy amikor az ember barátai visszafelé tartanak a boltból, ő pedig igyekszik kitalálni, hogy mit kezdjen azzal a különös fickóval, aki egy hálószoba zárt ajtaja mögött fekszik.

Pontosabban, gondolta Jonesy, mi igazából csak Henryre várunk. Pete egyszerűen vele van. Beaver igazat mond abban, hogy Henry az, aki tudja, mit kell tennünk. Henry az egyetlen.

De Henry és Pete késett. Még korán volt, nem lehetett megmondani, mi történt velük, lehet, hogy csak a hó lassítja le őket, de Jonesynak szöget ütött a fejébe, vajon tényleg csupán erről van szó, és úgy sejtette, hogy Beav is hasonlóképpen van ezzel. Még egyikük sem szólt egy szót sem – a dél innenső oldalán voltak, még jóra fordulhatott minden –, de a gondolat ott volt, kimondatlanul lebegett kettejük között.

Jonesy egy darabig a táblára, a kártyákra összpontosított, azután a hálószoba zárt ajtajára nézett, amely mögött McCarthy fekszik, valószínűleg alszik, de apám, hogy milyen rossz a színe! Kétszer-háromszor rajtakapta Beavet, hogy az ő szeme is az ajtóra vándorol.

Jonesy kevert, osztott, adott magának is két lapot, azután félretette a táblát, amikor Beaver két lapot csúsztatott neki. Beaver húzott, ezzel az előkészületek lezajlottak, itt az ideje a szegezésnek. Szegezhetsz, és mégis elveszíted a játszmát, mondta Lamar, akinek örökösen a szája sarkában lógott a Chesterfield, és mindig a bal szemébe húzta a Clarendon Építési Vállalat feliratú sapkáját, mint olyan ember, aki ismer egy titkot, de csak akkor mondja el, ha megfelelő árat kap érte. Lamar Clarendon munkabuzi volt, akivel nem lehetett játszadozni, és negyvennyolc éves korában halt meg szívrohamban, de ha szegezel, akkor sohasem vernek meg.

Tilos a játék, gondolta Jonesy. Tilos az ugrálás, tilos a játék. Majd rögtön utána az a kárhozottan reszkető hang a kórházban: Kérem, nem bírom, nem bírom tovább, adjanak egy injekciót, hol van Marcy? Ó, ember, miért olyan kemény a világ? Miért van olyan sok küllő, amely az ujjaidra éhes, olyan sok fogaskerék, amely mohón kapna a beleid után?

– Jonesy!

– He?

– Jól vagy?

– Ja, miért?

– Reszketsz.

– Tényleg? – Hát persze hogy reszketett, ő is tudta.

– Igen.

– Talán huzat van. Érzel valamilyen szagot?

– Úgy érted... olyat, mint az övé?

– Nem, Meg Ryan hónaljáról beszélünk. Igen, olyat.

– Nem – felelte Beaver. – Néhányszor úgy gondoltam... de csak a képzeletem működik. Mert azok a fingok, tudod...

– ...borzasztóan büdösek.

– Igen. Azok. És a böffentések is. Már arra gondoltam, hogy darabokra szakad. Fixen.

Jonesy bólintott. Félek, gondolta. Itt ülünk rémülten egy hóviharban. Henryt szeretném, az istenfáját! Ennyit erről.

Jonesy!

Mi van? Lejátsszuk ezt a partit vagy sem?

– Persze, csak... gondolod, hogy Henry és Pete jól van?

– Honnan a pokolból tudhatnám?

– Neked nincs... valami érzésed? Talán látsz...

– Semmit sem látok a te képeden kívül.

Beav sóhajtott. – De gondolod, hogy jól vannak?

– Igen, azt gondolom! – Szeme mégis az órára lopózott – fél tizenkettő múlt –, azután a hálószobaajtóra, amely mögött McCarthy feküdt. A szoba közepén az álomcsapda táncolt és lassan forgott egy légáramlatban. – Csak lassan jönnek. Az úton lehetnek. Gyere, játsszunk.

– Jó. Nyolc.

– Tizenöt kettőért.

– Bazmeg. – Beaver egy fogpiszkálót dugott a szájába. – Huszonöt.

– Harminc.

– Mehet.

– Egyet, kettőre.

– Hubaszaki. – Beaver halk, izgatott nevetést hallatott, miközben Jonesy befordult a Harmadik utca sarkán. – Minden osztásnál odaszegezed a seggem.

– Én akkor is odaszegezem a segged, ha te osztasz – válaszolta Jonesy. – Az igazság fájdalmas. Játsszunk.

– Kilenc.

– Tizenhat.

– És még egy utolsó lap – mondta Beav, mintha erkölcsi győzelmet aratott volna. Fölállt. – Kimegyek, csövelek egyet.

– Miért? Tökéletes rötyink van, ha esetleg nem tudnád.

– Tudom. Csupán meg akarom nézni, le tudom-e írni a nevemet a hóba.

Jonesy elnevette magát. – Mikor fogsz felnőni?

– Soha, ha rajtam múlik. És legyél csöndesebb. Ne keltsd föl a hapsit.

Jonesy összesöpörte a kártyákat és keverni kezdett, miközben Beaver a hátsó ajtóhoz ment. Azon kapta magát, hogy a játék egyik változatára gondol, amelyet gyerekkorukban játszottak. Duddits Játéknak hívták, és rendszerint Cavellék gyerekszobájában játszották. Ugyanolyan volt, mint a szabályos cribbage, kivéve, hogy a szögezést Dudditsra hagyták. Tízem van, mondta Henry, szögezz nekem tízet, Duddits. És Duddits a szokásos ferde vigyorával, amely mindig boldoggá tette Jonesyt, a szöggel bejelölt négyet, hatot, tízet vagy éppen egy tucatot. Az alapszabály az volt a Duddits Játékban, hogy az ember sose kifogásolt, sose mondta, hogy Duddits, ez túl sok, vagy Duddits, ez nem elég. Apám, hogy mekkorákat hahotáztak! Nevetett Mr. és Mrs. Cavell is, ha történetesen bejöttek, és Jonesy emlékezett, hogy egyszer, talán tizenöt vagy tizenhat évesek voltak, és Duddits természetesen annyi volt, amennyi, Duddits Cavell életkora sohasem változott, ez volt benne olyan szép és ijesztő, és akkor Alfie Cavell elsírta magát, és azt mondta, Fiúk, ha tudnátok, ez mit jelent nekem és az asszonynak, ha tudnátok, mit jelent Douglasnak...

Jonesy – Beaver hangja különös módon színtelen volt. Hideg levegő áradt be a nyitott konyhaajtón, amitől Jonesy karja libabőrös lett.

– Csukd be az ajtót, Beav, istállóban születtél?

– Gyere ide. Ezt látnod kell.

Jonesy fölállt, és az ajtóhoz ment. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, azután becsukta. A hátsó udvar tele volt állatokkal, mint egy házi állatkert. Javarészt szarvasok voltak, pár tucat ünő és bika. De velük együtt érkeztek a mosómedvék, mormoták, hadseregnyi mókus, amelyek könnyedén mozogtak a havon. A szerszámoskamra sarka mögül, amelyben a Sarki Macskát, a különböző szerszámokat és motoralkatrészeket tárolták, három nagy kutya bukkant elő – Jonesy először farkasnak nézte őket. Azután az egyik nyakában megpillantott egy darab ócska, kifakult szárítókötelet, és rájött, hogy kutyák, valószínűleg elvadultak. Minden állat kelet felé tartott, fölfelé a Szurdok lejtőjén. Jonesy két megtermett vadmacskát is látott, amelyek két kis szarvascsapat között osontak, és a szó szoros értelmében meg kellett dörgölnie a szemét, mintha káprázna. A macskák még mindig ott voltak. A szarvasok is, a mormoták is, a mosómedvék és a mókusok is. Kitartóan kapaszkodtak, alig vetettek egy pillantást az ajtóban álló emberekre, viszont nem látszott rajtuk a tűz esetén jellemző pánik. Füstszag sem érződött. Az állatok egyszerűen csak keletnek tartottak, kiürítették a környéket.

– Irgalmas Jézus, Beav! – szólt Jonesy halk, rémült hangon.

Beaver az eget bámulta. Futó pillantást vetett az állatokra, aztán visszatért az éghez. – Ja. Most nézz föl.

Jonesy engedelmeskedett. Tucatnyi vakító fény táncolt a magasban, némelyik vörös, némelyik kékesfehér. Megvilágították a felhőket, és Jonesy hirtelen megértette, hogy ezeket látta McCarthy, amikor eltévedt. Ide-oda rohangáltak, összeütköztek, néha rövid időre egybeolvadtak, és olyan erős fényt árasztottak, hogy csak hunyorogva lehetett nézni őket. – Mik ezek? – kérdezte.

– Nem tudom – mondta Beaver, de a szemét nem vette le róluk. Sápadt arcán már-már kísérteties világossággal ütközött ki a borosta. – De az állatok nem szeretik. Ez elől próbálnak pucolni.

2

Tíz, talán tizenöt percig is figyeltek, és közben Jonesy ráébredt, hogy halk zümmögést hall, olyasfélét, amilyen a transzformátoroké. Megkérdezte Beavert, hogy ő hallja-e, és Beav csak bólintott, közben sem véve le a szemét az égen táncoló fényekről, amelyek Jonesy szerint akkorák voltak, mint egy aknafedlap. Úgy vélte, hogy az állatok inkább a hang, mint a fény elől menekülnek, de nem szólt. Nehéznek tűnt a beszéd. Bágyasztó félelem kerítette a hatalmába, olyan lázas és kitartó, akár egy enyhe influenza.

Végül a fények halványodni kezdtek, és noha Jonesy egyiket sem látta kihunyni, megfogyott a számuk. Ugyanez történt az állatokkal is, és a kínzó zümmögés is elhalkult.

Beaver összerezzent, mint akit mély álmából ébresztettek. – Kamera – mondta. – Csinálni akarok pár képet, mielőtt eltűnnek.

– Nem hinném, hogy tudnál...

– Megpróbálom! – Beaver szinte már kiabált. Azután halkabban folytatta: – Megpróbálom. Legalább néhány szarvast meg ilyesmit, mielőtt... – Megfordult, bement a konyhába, miközben valószínűleg azon törte a fejét, melyik piszkos ruhacsomó mélyén hagyta vedlett, öreg fényképezőgépét. Megtorpant. Azt mondta színtelen és határozottan nem Beaverre valló hangon: – Jonesy. Azt hiszem, baj van.

Jonesy egy-utolsó pillantást vetett a megmaradt fényekre, amelyek tovább halványodtak (zsugorodtak is), azután megfordult. Beaver a mosogató mellett állt, és a konyhai pult fölött nézte a nagy központi helyiséget.

– Mi van? Mi van már megint? – Ez a zsémbes, nyűgös, kicsit reszketeg tónus... ez tényleg az ő hangja?

Beaver mutatta. A szobának, amelyet átengedtek Rick McCarthynak – Jonesy szobájának –, tárva-nyitva állt az ajtaja. A fürdőszobáé pedig, amelyet azért hagytak nyitva, hogy McCarthy semmiképpen ne téveszthesse el, ha hívja a természet, most zárva volt.

Beaver a barátja felé fordította komor, borostás arcát. – Érzed?

Jonesy érezte, noha az ajtón bejött a friss, hideg levegő. Éter vagy etilalkohol, igen, még mindig, de most más árnyalatok is keveredtek bele. Bélsár, ez biztos. Valami, ami lehet vér. És még valami, olyan, mint a millió éves fogság után kiszabadult bányalég. Más szóval, nem az a fajta fingszag, amelyen a kölykök vihognak a táborozásokon. Ez sűrűbb, és messze félelmetesebb volt. Csak azért lehetett a finghoz hasonlítani, mert ez állt hozzá a legközelebb. Lényegében, gondolta Jonesy, valami fertőzöttnek a szaga, ami kínok között haldoklik.

– És nézd azt ott.

Beaver a deszkapadlóra mutatott. Vér volt rajta, ragyogó cseppek futottak a nyitott ajtótól a zárt felé. Mintha McCarthy vérző orral sietett volna a fürdőszobába.

Ám Jonesy szerint nem az orra vérzett.

3

Élete mindama dolgai közül, amelyeket nem akaródzott megtennie – felhívni bátyját, Mike-ot, és közölni, hogy a mama meghalt szívrohamban, figyelmeztetni Carlát, hogy tegyen valamit a piával és a receptekkel, különben elhagyja, megmondani Big Lounak, aki Agawam táborban a szobaparancsnoka volt, hogy bepisilt –, a legkeményebb az volt, amíg keresztülment a Lyuk nagy, központi szobáján a fürdőszoba zárt ajtajához. Olyan volt, mintha egy rossz álomban lépkedne, ahol ugyanazokkal az álomszerű, víz alatti lépésekkel halad az ember, akármilyen gyorsan mozgatja a lábát.

Rossz álmokban az ember sohasem ér oda, ők azonban megérkeztek a szoba másik végébe, ebből Jonesy gondolta, hogy mégse volt álom. Ott álltak, lenéztek a vércsöppekre. Nem voltak túl nagyok, a legnagyobb sem haladta meg egy tízcentes méretét.

– Bizonyára újabb fogát veszítette el – mondta Jonesy még mindig suttogva. – Valószínű.

Beav ránézett, fölvonta a szemöldökét. Azután odament a hálószoba ajtajához és belesett. Egy idő után Jonesyhoz fordult, és mutatóujját begörbítve hívta. Jonesy oldalazva ment oda hozzá, mert nem akarta szem elől téveszteni a fürdőszoba zárt ajtaját.

A hálószobában a takarók a földre voltak szórva, mintha McCarthyt hirtelen vetette volna ki magából az ágy. Fejének lenyomata még mindig látszott a párna közepén, testének lenyomata a lepedőn. Deréktól lefelé azonban még egy nagy, véres folt is látszott. Lilára színezte az átázott kék lepedőt.

– Fura, hogy épp innen essen ki egy fog – suttogta Beaver. Kettéharapta a szájában levő fogpiszkálót, a töredezett első rész a küszöbre hullott. – Talán abban reménykedett, hogy kap egy negyeddollárost a Seggtündértől.

Jonesy nem válaszolt, csak az ajtótól balra mutatott, ahol egy halomban hevert McCarthy jégeralsója és a bokszer, amelyet alatta viselt. Mindkettő lucskos a vértől. A bokszeralsónak jutott a nagyja; ha nincs a korca, az ember azt hihette volna, hogy lendületes, vörös gatya, az a fajta, amelyet a Penthouse Forum lelkes olvasója öltene magára, ha arra számít, hogy a randi során levetheti.

– Eredj, nézz bele a bilibe – suttogta Beaver.

– Miért nem kopogtatunk be egyszerűen a fürdőszoba ajtaján és kérdezzük meg tőle, hogy van?

– Mert tudni akarom, hogy mi a szarra számíthatunk – felelte dühös suttogással Beaver. Megveregette a mellét, azután kiköpte a fogpiszkáló romjait. – Ember, mindjárt megáll a ketyegőm.

Jonesy szíve ugyancsak vadul vert, és verejték futott le az arcán. Mindazonáltal belépett. A hideg, friss levegő, amely a hátsó ajtón át áramlott befelé, elég jól megtisztította a nagyszobát, de itt a bűz ocsmány volt: szar, bányagáz és éter. Jonesy érezte, hogy a gyomrában kínosan fészkelődik a megevett kevés étel, és ráparancsolt, hogy nyughasson. Odament a bilihez, de nem bírta rávenni magát, hogy belenézzen. Horrorfilmbe illő féltucatnyi kép táncolt a fejében, hogy miket fog látni. Vérlevesben úszó szerveket. Fogakat. Levágott fejet.

– Rajta! – suttogta Beaver.

Jonesy összeszorította a szemhéját, lehajtotta a fejét, visszatartotta a lélegzetét, azután kinyitotta a szemét, de csak tisztán fénylő porcelánt látott a mennyezeti lámpa fényében. A bili üres volt. Összeszorított fogakkal, sóhajtva kiengedte a levegőt, azután a földre freccsent vért kikerülve visszament Beavhez.

– Semmi – mondta. – Na gyere, ne vacakoljunk.

Elmentek a csukott ágyneműs faliszekrény előtt, és megálltak a vécé fenyőlambériás ajtajánál. Beaver Jonesyra nézett. Jonesy megrázta a fejét. – Most te jössz – suttogta. – Én belenéztem a serblibe.

– Te találtad – súgta vissza Beaver. Az állkapcsa makacsul megfeszült. – Csináld te.

Jonesy most valami mást is meghallott – pontosabban anélkül hallotta, hogy tényleg hallotta volna, részben, mivel ez a hang ismerősebb volt, de főleg mert olyan erősen összpontosított McCarthyra, arra az emberre, akit kis híján lelőtt: Halk, de egyre erősödő hopp-hopp-hopp. Közeledik.

– Hát bazd meg – szólt Jonesy, és noha normális hangon beszélt, ez elég hangosnak bizonyult ahhoz, hogy mindketten összerezzenjenek. Bekopogtatott. – Mr. McCarthy! Rick! Jól vagy odabent?

Nem fog válaszolni, gondolta. Nem fog válaszolni, mert halott. Halott lesz, és a trónon fog ülni, mint egykor Elvis.

De McCarthy nem volt halott. Nyögött, azután megszólalt: – Kicsit rosszul érzem magam, haverok. Meg kell mozgatnom a beleimet. Ha meg tudom mozgatni őket, akkor... – újabb nyögés, újabb fing. Ez tompa, szinte folyós. Jonesy elfintorodott a hangra. – ...akkor jobban leszek – fejezte be McCarthy. Jonesy a hangból úgy vélte, hogy ez az ember nincs azonos kontinensen a jobbléttel. Szenved, és alig kap levegőt. McCarthy, mintha ezt akarná megerősíteni, ismét nyögött. Újabb nyálkás reccsenés hallatszott, azután McCarthy följajdult.

– McCarthy! – Beaver a kilinccsel próbálkozott, de nem tudta elfordítani. McCarthy, erdőből érkező kis ajándékuk, belülről bezárta. – Rick! – Beav megrázta a kilincset. – Nyisd ki, ember! – Igyekezett derűsen beszélni, mintha az egész dolog vicc lenne, afféle tábori tréfa, de ettől még rémültebb lett a hangja.

– Jól vagyok – mondta McCarthy. Zihált. – Én csak... haverok, csak egy kis helyet kell csinálnom. – Újabb szellentés. Nevetséges elgondolni, hogy amit hallanak, azt „bélgáznak” vagy „szellentésnek” nevezik – ezek légies szavak, könnyűek, akár a habcsók. A zárt ajtó mögül érkező hangok otrombák, zsírosak voltak, mintha hús repedne.

– McCarthy! – mondta Jonesy. Kopogtatott. – Engedj be! – De tényleg be akart menni? Nem akart. Azt kívánta, bár tévelyegne még mindig McCarthy, vagy legalább találta volna meg valaki más. Ami még rosszabb, a corpus amydaliodeum, az agy mélyén lapuló, sohasem mentegetőző hüllő azt kívánta, bár már az elején lelőtte volna McCarthyt. „Egyszerűsítsd, hülye!” – ahogy Carla Névtelen Narkotikus programjában mondják. – McCarthy!

– Menjetek innen! – zsémbelt lanyhán McCarthy. – Nem mennétek innen, hogy az ember... hogy az ember nyugodtan nagydolgozhasson egy kicsit? A szentségit!

Hopp-hopp-hopp-hopp, most már közelebbről és hangosabban.

– Rick! – vette át a szót Beav. Valami kétségbeesésfélével kapaszkodott a derűs hangba, mint bajba jutott hegymászó a kötelébe. – Hol vérzel, haver?

– Vérzek? – kérdezte McCarthy őszinte meglepetéssel. – Nem vérzek.

Jonesy és Beaver rémülten összenézett.

HOPP-HOPP-HOPP-HOPP!

A hang végül magára vonta Jonesy teljes figyelmét.

Hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. – Ez egy helikopter – mondta. – Lefogadom, hogy őt keresik.

– Gondolod? – Beaver olyan arccal nézett rá, mint aki olyasmit hallott, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

– Ja. – Jonesy szerint a helikopterben közeledő emberek az égi fényeket üldözhetik, vagy azt próbálják kitalálni, miben sántikálnak az állatok, de ezt nem akarta végiggondolni, ezzel nem akart törődni, csak azzal, hogy lepasszolja McCarthyt, vigyék innen a helikopterrel a machiasi vagy a derryi kórházba. – Menj ki, és meszeld le őket!

– Mi van, ha...

HOPP! HOPPP! HOPP! Az ajtó mögül további furcsa, tépő hangok jöttek, majd McCarthy ismét feljajdult.

– Kifelé! – üvöltötte Jonesy. – Meszeld le a faszikat! Nem érdekel, ha bukfencezned kell, vagy eljárni a kopogóst, csak csald le őket!

– Jól van – Beaver elfordult, összerázkódott és felordított.

Számos dolog, amire Jonesynak eddig sikerült nem gondolnia, hirtelen előugrott a ruhásszekrényből, és futva, szökdécselve, vigyorogva igyekezett a fényre. De amikor megfordult, csak annyit látott, hogy egy szarvasünő áll a konyhában, a fejét a pult fölé nyújtja, és őket vizsgálja szelíd, barna szemével. Jonesy hörgő lélegzetet vett, és a falnak dőlt.

– A franc essen beléd! – lihegte Beaver. Azután az ünő felé közeledve összecsapta a kezét. – Tűnés, Mabel! Nem tudod, milyen évszak van? Mozgás! Nézd meg, hogy nem vagyok-e a sarkon! Ásd ki a startgödröt!

A szarvas egy pillanatig állt, és már-már emberi riadalommal nézett rájuk. Azután megperdült, a feje súrolta a tűzhely fölé akasztott serpenyőket, tepsiket és fogókat. Az edények összecsapódtak, némelyik leesett, ezzel is fokozva a ricsajt. Aztán az ünő már kint is volt az ajtón, csak a kurta, fehér farka integetett.

Beaver követte, csak addig állt meg, amíg vasvillaszemmel fölmérte a linóleumon halmozódó bogyókat.

4

A vegyes összetételű állatvándorlás néhány lemaradozóra csökkent. Az ünő, amelyet Beav elhessegetett a konyhából, átszökkent egy sántikáló rókán, amely csapdában hagyhatta az egyik mancsát, majd eltűnt az erdőben. Ekkor az alacsonyan lógó felhők fölül, közvetlenül a hójárót rejtő sufni fölött előbukkant egy helikopter, akkora, mint egy városi busz. Barna volt, az oldalára az NGL feliratot mázolták fehér betűkkel.

NGL?, tűnődött Beaver. Mi az ördög ez az NGL? Azután rájött, hogy ez a Nemzeti Gárda Légierejét jelenti, valószínűleg Bangorból.

A gép orral előre süllyedni kezdett. Beaver a hátsó udvarra futott, és fölemelt karral integetett. – Segítség! – üvöltötte. – Hé, egy kis segítségre van szükségem! Egy kis segítséget kérek, srácok!

A helikopter addig ereszkedett, amíg alig huszonkét méterre volt a föld fölött, olyan közel, hogy ciklont kavart a friss hóból. Azután elindult felé, magával hozva a forgószelet.

– Hé! Sebesültünk van! Sebesültünk! – Beaver ugrált. Mint azok a seggfejek a Nashville Hálózatban. Hülyének érezte magát, de nem hagyta abba. A daráló közeledett, alacsonyan, de nem ereszkedett lejjebb, semmi jelét sem adta, hogy csakugyan le akarna szállni, és ettől Beavnek borzalmas gondolata támadt, nem tudta, hogy a gépben ülők miatt, vagy csupán üldözési mániája van. Csak az a biztos, hogy hirtelen úgy érezte magát, mint akit egy céltábla közepére tűztek: találd el Beavert, és nyersz egy rádiós órát.

A helikopter ajtaja félresiklott. Hangosanbeszélőt markoló, és a Beaver által valaha látott legvastagabb anorákot viselő ember hajolt ki a gépből. Az anorák és a hangosanbeszélő nem zavarta. Annál inkább az oxigénmaszk, amelyet a fickó viselt, a szájára és az orrára erősítve. Még sohasem hallott olyan repülősökről, akiknek huszonkét méteren is oxigénmaszkra van szükségük. Mármint ha a levegő oké, be lehet lélegezni.

Az anorákos beleszólt a megafonba, szavai erőteljesen, tisztán hallatszottak a rotor hopp-hopp-hopp-ozása közepette, mégis furcsává tette őket részben az erősítés, de Beaver szerint főleg az oxigénmaszk. Mintha egy különös robotisten szólna.

– HÁNYAN VANNAK? – szólt le az isten. – MUTASSA AZ UJJAIN!

Beaver annyira összezavarodott és megrémült, hogy először csak magára és Jonesyra gondolt; végtére is Henry és Pete még nem ért vissza a boltból. Fölemelte két ujját, mint aki a béke jelét mutatja.

– MARADJANAK OTT, AHOL VANNAK! – bömbölte robotisten hangján a helikopterből kihajló fémalak. – EZ A KÖRNYÉK IDEIGLENESEN KARANTÉN ALÁ KERÜLT! ISMÉTLEM, EZ A KÖRNYÉK IDEIGLENESEN KARANTÉN ALÁ KERÜLT! NEM HAGYHATJÁK EL!

A havazás ritkult, de most a szél kavarta föl, és hófelhőt fújt belőle, amelyet a helikopter rotorjai Beaver arcába szórtak. Hunyorított és tovább integetett. Beszívta a dermesztő hópelyheket, kiköpte a fogpiszkálót, mert nem szerette volna, ha az is lecsúszik a torkán (így fog meghalni, jósolgatta folyvást az anyja, leszalad a fogpiszkáló a légcsövébe, és megfullad tőle?, azután rikácsolni kezdett: – Hogyhogy karantén? Itt egy beteg hapsi van, vigyétek el!

Tudta, hogy nem hallják meg a rotorlapátok hopp-hopp-hopp-jától, és neki nem volt egy ilyen rohadt hangosanbeszélője, hogy fölerősítse a hangját, de akkor is kiabált. És amikor kiejtette a száján, hogy beteg hapsi, rájött, hogy nem a megfelelő számot mutatta a helikopteresnek, mert hárman vannak, nem ketten. Már éppen emelni készült a kezét, amikor eszébe jutott Henry és Pete. Még nincsenek itt, de, hacsak nem történt velük valami, akkor itt lesznek tehát hányan is vannak? A kettő rossz válasz, de vajon a három a jó? Vagy az öt? Beaver, ahogy ilyen helyzetekben szokott, – kutyaszorítóba került. Amikor az iskolában történt ilyesmi, akkor ott volt Henry, aki mellette, és Jonesy, aki mögötte ült, hogy megadják a helyes választ. Itt azonban senki nem segített, csak a hopp-hopp-hopp zúgott a fülében, és a kavargó hó szaladt le a torkán a tüdejébe, amitől köhögnie kellett.

– MARADJON OTT, AHOL VAN! A HELYZETET HUSZONNÉGY, MAXIMUM NEGYVENNYOLC ÓRA ALATT MEGOLDJUK! HA ÉTELRE VAN SZÜKSÉGE, RAKJA KERESZTBE A KARJÁT A FEJE FÖLÖTT.

Többen vagyunk! – sivította Beaver a helikopterből kihajló embernek. Annyira erőltette a torkát, hogy vörös pontok táncoltak a szeme előtt. – Egy beteg hapsi van itt! van... egy... BETEGÜNK!

A helikopterben az idióta hátradobta a kabinba a hangosbemondót, azután a hüvelyk- és mutatóujjából kört formált, azt mutatta Beaver felé, mintha azt mondaná: Rendben! Értem! Beaver már-már toporzékolt kétségbeesésében, de inkább a feje fölé emelte a kezét: egy-egy ujj magának, a barátainak, a hüvelyk McCarthynak. A helikopteres megértette, elvigyorodott. Egy csodálatos pillanatig Beaver azt gondolta, sikerült áttörnie a maszkos baromhoz. Azután a barom viszonozta azt, amit Beaver integetésének hitt, hátraszólt a pilótának, és az NGL-helikopter emelkedni kezdett. Beaver Clarendon pedig csak állt, porhótól cukrosan, és ordított: – Öten vagyunk, és segítségre van szükségünk! Öten vagyunk, és valami kibaszott SEGÍTSÉG-re van szükségünk!

A daráló eltűnt a felhők mögött.

5

Ebből Jonesy is hallott valamit – a hangosanbeszélőt bizonyosan a Thunderbolt helikopterből –, de nem sokat törődött vele. Túlságosan idegesítette McCarthy, aki több halk, fuldokló sikoly után elnémult. Az ajtó mögül egyre töményebb bűz áradt.

– McCarthy! – üvöltötte, amikor Beaver visszament. – Nyisd ki az ajtót, különben betörjük!

– Menjetek a közelemből! – kiáltotta vissza McCarthy vékony, rémült hangon. – Csak szarnom kell, MUSZÁJ SZARNOM! Ha sikerül, akkor minden rendben lesz!

Ez az egyenes beszéd, attól az embertől, aki a mindenit és a szentségit kifejezéseket tekintette trágárságnak, jobban megrémítette Jonesyt, mint a véres lepedő és alsónemű. Beaverhez fordult, szinte észre se vette, hogy barátja úgy fest, mint Frosty, a hóember. – Gyere, segíts betörni. Meg kell próbálnunk segíteni!

Beaver szorongónak és rémültnek tűnt. A hó olvadozott az arcán. – Nem tom. A helikopteres hapsi valami karanténről hablatyolt – mi van, ha fertőzött? Mi van, ha az a vörös dolog az arcán...

Noha neki sem voltak túlságosan nagylelkű gondolatai McCarthyval kapcsolatban, Jonesy attól félt, mindjárt megüti öreg barátját. Márciusban ő hevert véresen egy cambridge-i utcán. És ha az emberek nem lettek volna hajlandók hozzáérni, mert mi van, ha AIDS-es? Ha nem lettek volna hajlandók segíteni? Csak hagyták volna vérezni, mert nincs kéznél gumikesztyű?

– Beav, ott voltunk a közelében – ha tényleg fertőz, akkor valószínűleg máris elkaptuk. Na, erre mit mondasz?

Beaver egy darabig semmit sem mondott. Azután Jonesynak kattant valami a fejében. Egy pillanatig azt a Beavert látta, akivel együtt nőtt föl, a srácot ütött-kopott motorosdzsekijében, amint azt kiáltja: Hé, hapsikák, hagyjátok abba! Rögtön HAGYJÁTOK abba, az istenit! És tudta, hogy minden rendben lesz.

Beaver előrelépett. – Hé, Rick, mit szólnál, ha kinyitnánk? Csak segíteni akarunk.

Az ajtó mögül nem érkezett válasz. Sem kiáltás, sem lélegzetvétel, még vászon sem suhogott. Csupán a generátor zúgása és a helikopter halkuló huppogása törte meg a csendet.

– Jól van – mondta Beaver, azután keresztet vetett. – Törjük be a nyavalyást.

Egyszerre léptek hátra és fordították a vállukat az ajtó felé, félig tudatosan utánozva a zsarukat, akiket vagy félszáz filmben láttak.

– Háromra – mondta Jonesy.

– A lábad rendben, haver?

Igazából Jonesy lába és csípője kutyául fájt, noha nem volt tudatában, amíg Beaver meg nem kérdezte. – Jól vagyok – mondta.

– Ja, a seggem meg a világ királya.

– Akkor háromra. Készen állsz? – És amikor Beaver bólintott: – Egy... kettő... három.

Együtt rontottak előre, egyszerre csapódtak az ajtónak körülbelül kétszáz kilónyi élősúllyal. Lábuk megcsúszott a véres csempén.

– Ó, bassza meg! – mondta Beaver. Jobb keze a szájához kúszott, amelyben most az egyszer nem volt fogpiszkáló, és eltakarta. A szeme nagy és nedves volt a keze fölött. – Ó, bassza meg, ember – bassza meg.

Jonesy viszont egy szót sem tudott kinyögni.

Ötödik fejezet

DUDDITS, ELSŐ RÉSZ

1

– Asszonyom! – szólalt meg Pete.

A gyapjúkabátos asszony nem válaszolt. Feküdt a fűrészporos ponyván, és semmit sem mondott. Pete látta az egyik szemét, őt nézte mereven, vagy keresztülnézett rajta, esetleg a kibaszott világegyetem tengelyét bámulta, ami egy lekváros piskótatekercs, vagy ki tudja. Ijesztő. A tűz ropogott közöttük, most már összeszedte magát, és kezdett némi meleget árasztani. Henry úgy tizenöt perce ment el. Pete úgy számolt, hogy beletelik vagy három órába, míg visszaér, legkevesebb három óra, és ez túl hosszú idő arra, hogy az embert egyfolytában ez a nő bámulja kísérteties halszemével.

– Asszonyom! – próbálkozott ismét. – Hall engem?

Semmi. De az asszony egyszer ásított, és Pete akkor látta, hogy a fogainak legalább a fele hiányzik. Hát ezzel meg mi a nyavalya van? Tényleg tudni akarja? Rájött, hogy a válasz igen és nem. Kíváncsi volt – az ember kíváncsi lény –, de ugyanakkor nem akarta tudni sem azt, hogy ki ez a nő, sem azt, hogy kicsoda Rick, mi történt vele, és azt sem, hogy kik azok az „azok”. Visszajönnek!, sikoltotta a nő, amikor meglátta a fényeket az égen: Visszajönnek!

– Asszonyom! – próbálkozott harmadszor is. Semmi.

Azt mondta, hogy Rick az egyetlen, aki megmaradt, azután azt mondta, hogy Visszajönnek, feltételezhetően a fényekre értette az égen, és azóta nincs más, csak ez az undok böfögés és fingás... az ásítás, amely feltárta a hiányzó fogakat... és a szem. A kísérteties halszem. Henry csak tizenöt perce ment el – tizenkettő után öt perccel, és most tizenkettő húsz volt Pete órája szerint –, de úgy érezte, mintha legalább másfél óra telt volna el. Rohadt hosszú nap lesz, és ahhoz, hogy képes legyen végigcsinálni begolyózás nélkül (folyton az a sztori járt az eszében, ami nyolcadikban volt kötelező olvasmány, nem emlékezett rá, ki írta, csak arra, hogy a történetben szereplő fickó megölte azt az öregembert, mert nem tudta elviselni a szemét, és akkortájt Pete képtelen volt megérteni, hogy tehetett ilyet, de most már kapiskálta, abbion), szüksége lenne valamire.

– Asszonyom, hall engem?

Nada. Csak a kísérteties halszem.

– Vissza kell mennem a kocsihoz, mert elfelejtettem valamit. De magával nem lesz semmi baj. Ugye?

Semmi válasz. Azután kieresztett egy újabb hosszú, zümmögő fingot, az arca eltorzult közben, mintha fájna neki... és valószínűleg így is volt, úgy hangzott, hogy annak fájnia kellett. Noha Pete vigyázott rá, hogy a szél felőli oldalon legyen, azért csak jutott neki egy kevés szag: forró, áporodott, és valahogy nem emberi. De még a tehénfingra sem emlékeztetett. Lionel Sylvesternél dolgozott gyerekként, kijutott neki a fejésből, és néha, amikor az ember a fejőszéken ül, rászellent a tehén, súlyos, zöld szagú gázt, mocsárszagút. Ez fikarcnyit sem emlékeztetett rá. Olyan volt, mint... nos, mint amikor az ember gyerekkorában megkapja az első kis vegyész-készletét, és egy idő múlva torkig lesz a füzetben leírt kísérletecskékkel, begurul, és az összes szart egybekutyulja, csak hogy lássa, felrobban-e. Rájött, hogy többek között ez is zavarja, ezért is ideges. Bár ez hülyeség. Az emberek nem robbannak föl csak úgy! Mégis szüksége volt egy kis segítségre. Mert az asszony ugyancsak ráhozta a frászt.

Elvett két faágat a Henry gyűjtötte halomról, a tűzre tette, majd némi habozás után egy harmadikat is a lángok közé vetett. Szikrák keringtek fölfelé, és kialudtak, ahogy a ferde óntetőnek ütköztek. – Visszajövök, mielőtt ezek az ágak leégnek, de ha akar, rádobhat egy újabbat. Jól van?

Semmi. Hirtelen szerette volna megrázni, de hát másfél mérföldet kellett megtennie a Scoutig, azután vissza, és minden erejét erre kell tartalékolnia. Mellesleg az asszony valószínűleg újra fingani fog. Esetleg egyenesen az arcába böfög.

– Rendben – mondta. – A hallgatás beleegyezést jelent, mint Mrs. White mondta negyedikben.

A térdét szorongatva fölegyenesedett, fintorgott, megcsúszott, kis híján elesett, de végül csak sikerült fölállnia, mert a fenébe is, szüksége volt arra a sörre, kellett neki az a sör, és rajta kívül nincs senki, aki elhozza. Valószínűleg alkoholista. Illetve nem is valószínűleg, előbb-utóbb tennie kell valamit a témában, de egyelőre magára van utalva, nem igaz? De igen, mert az asszony elment, semmi sem maradt utána, csak ez az ocsmány gáz és a kísérteties halszem. Ha újabb ágakat akar rakni a tűzre, majd rárakja, de ha nem rak rá, akkor is Pete sokkal előbb itt lesz, semhogy a mostani fa leégjen. Alig másfél mérföld. A lába bizonyosan kibír ennyit.

– Visszajövök – mondta. Lehajolt, megmasszírozta a térdét. Merev volt, de nem túl veszélyes. Igazán nem annyira rossz. Szatyorba teszi a sört – talán hoz egy doboz Hi Ho kekszet a nőnek, ha már ott van –, és máris indul visszafelé. – Biztos, hogy jól van?

Semmi. Csak az a szem.

– A hallgatás beleegyezést jelent – ismételte Pete, és elindult fölfelé a Mélyúton, a ponyvavonszolás széles lenyomatát és csaknem feltöltődött lábnyomaikat követve. Apró szakaszokban haladt, minden tíz-tizenkét lépésnél megállva... hogy megmasszírozza a térdét.

Egyszer visszanézett a tűzre. Máris kicsinek és jelentéktelennek tűnt a szürke, kora délutáni fényben. Elbaszott hülyeség – mondta egyszer, de azért nem állt meg.

2

Simán végigment az egyenes útszakaszon, majd a domb feléig. Már éppen gyorsított volna kissé, már éppen kezdett egy kicsit bízni a térdében, amikor haha, seggfej, jól átvertelek! – az ismét összecsuklott, mintha izzó vasat döftek volna belé, Pete pedig eldőlt, összeszorított fogai között eregetve az ordító átkokat.

Ahogy átkozódva ült a hóban, észrevette, hogy valami különös történik. Nagy szarvasbika ügetett el a balján, alig egy pillantást vetve az emberre, aki elől máskor hosszú, ruganyos szökkenésekkel menekült volna. Úgyszólván a bika lábai között vörös mókus iszkolt.

Pete csak ült a gyérülő hóesésben – hatalmas pelyhek hullottak, csipkés, sodródó hullámokban –, a lábát kinyújtotta maga elé, és eltátotta a száját. Újabb szarvasok közeledtek az úton, más állatok követték őket, ügetve-szökdécselve, mint a túlélők, akik valami szerencsétlenség elől menekülnek. Az erdőben még többen voltak, hullámban áradtak kelet felé.

– Hova mentek, srácok? – kérdezte Pete egy sarki nyúltól, amely hátracsapott fülekkel, nehézkesen szökdécselt el mellette: – Nagy sorsjáték lesz az üdülőhelyen? Szereplőket keresnek az új Disney-filmbe? Van egy...

Elhallgatott, a szája is kiszáradt. Úgy érezte, elektromos ködben ül. Tőle balra téli álom előtt jól kigömbölyödött baribál csörtetett keresztül a vékony facsemeték falán. Lehajtott fejjel döcögött, fara jobbra-balra billegett, és noha egy pillantást sem pocsékolt Pete-re, a férfinak mégis elszálltak az illúziói most először – a nagy Északi Vadonban betöltött szerepével kapcsolatban. Nem más ő, mint egy konc zamatos fehér husika, amelyik történetesen még lélegzik. Puska nélkül sokkal védtelenebb volt, mint a szarvasbika lábai között inaló mókus – ha az észreveszi a medvét, akkor legalább fölugorhat a legközelebbi fára, felrohanhat a legfelső, legvékonyabb ágakra, ahova valószínűleg egyetlen medve sem követheti. Hogy ez a medve pillantásra se méltatta, nem javította Pete hangulatát. Ahol egy van, ott több is van, és a következő esetleg nincs ennyire elfoglalva.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy a medve elment, Pete ismét föltápászkodott. A szíve vadul vert. Egyedül hagyta azt a bolond, szellentő asszonyt, bár ugyan mivel védhetné meg, ha egy medve támadásra szánja el magát? Meg kell keresnie a puskáját. Henryét is, ha el tudja hozni. A következő öt percben – amíg el nem érte a domb tetejét – elsősorban a tűzfegyverre gondolt, és csak azután a sörre. Ám amikor megkezdte óvatos ereszkedését a másik oldalón, ismét visszatért a sörhöz. Egy szatyorba teszi, azt pedig a vállára veti. Nem áll meg visszafelé, hogy igyon. Akkor issza meg az elsőt, amikor ismét leül a tábortűz mellé. Az lesz a jutalomsör, és nincs, ami jobban esne a jutalomsörnél.

Alkoholista vagy. Ugye te is tudod? Kibaszott alkoholista.

Na és ez mit jelent? Azt, hogy nem baszhatod el. Mondjuk, nem hagyhatsz ott egy félig bekómált asszonyt, miközben pia után koslatsz. És ha egyszer visszamegy a menedékhelyhez, nem szabad elfelejtenie, hogy az üres üvegeket jó mélyre kell hajítania az erdőben. Henry persze így is tudni fogja. Ugyanúgy, ahogy máskor is sok mindent tudtak egymásról, amikor együtt voltak. Mentális kötelék ide vagy oda, ugyancsak korán kell kelnie annak, aki át akarja verni Henry Devlint.

Ezzel együtt úgy vélte, Henry nemigen zrikálja majd a sör miatt. Hacsak Pete úgy nem dönt, hogy ideje beszélni róla. Talán megkéri Henryt, segítsen neki. Amit idővel meg is tehet. Az biztos, hogy most nem nagyon szerette magát; egyedül hagyni azt az asszonyt, ez nem volt valami szép Peter Moore-tól. De Henry... valami baj Henryvel is van az idén novemberben. Pete nem tudta, hogy vajon Beaver érzi-e ezt, de abban biztos volt, hogy Jonesy érzi. Henry eléggé gajra ment. Talán még...

A háta mögül nedves röffenés hallatszott. Pete fölsikoltott és megperdült. A térde ismét összenyaklott, rettenetesen összenyaklott, de ő annyira megrémült, hogy alig vette észre. A medve az, a medve, amelyik a háta mögé került, az a medve vagy egy másik...

Nem medve volt. Jávorszarvas, amelyik már el is ment mellette, mindössze egy pillantást vetve az emberre, aki ismét az útra zuhant, fojtottan, torokhangon káromkodott, miközben a lábát markolászta, a pilinckázó pelyheket nézte, és bolondnak szidta magát. Alkoholista bolondnak.

Néhány ijesztő pillanatig úgy tűnt, hogy a térde bemondta az unalmast – valami elszakadt benne, úgyhogy Pete itt fog feküdni az állatok kivonulásának kellős közepén, amíg Henry visszatér a hójáróval, és azt mondja neki: Mi a francot csinálsz itt? Miért hagytad egyedül az asszonyt? Előre tudtam!

De végül képes volt ismét fölállni. Legföljebb nyomorék, oldalazó sántikálás telt tőle, de még ez is jobb, mint a hóban heverni, néhány méterre egy friss halom, gőzölgő jávorszarvasbogyótól. Már látta a felborult Scoutot: kerekeit és alvázát belepte a friss hó. Azt mondta magának, hogy ha utolsó esése a domb másik oldalán történik, akkor visszatér az asszonyhoz és a tűzhöz, de mivel a Scout itt van a szeme előtt, jobb, ha továbbmegy. Tulajdonképpen a fegyverekért jött, az a fő célja, a budweiseres üvegek csak a prémium. Majdnem hitt is magának. Ami a visszautat illeti... majdcsak megcsinálja valahogy. Idáig is eljutott, nem igaz?

Úgy ötvenméternyire volt a Scouttól, amikor gyorsan közeledő hopp-hopp-hopp-ot hallott – a helikopter semmivel össze nem téveszthető zaját. Mohón bámulta az eget, készítve magát, hogy elég ideig állva maradjon az integetéshez – Istenem, ha valakinek szüksége van égi segítségre, hát az ő –, de a helikopter nem ereszkedett lejjebb. Pete egy percig látta a sötét alakot, amely csaknem a feje fölött fúrta át magát a havon, látta a lámpák vizenyős hunyorgását, azután a zaj kelet felé fordult, abba az irányba, amerre az állatok menekültek. Undok és ijesztő megkönnyebbülés terjengett a csalódottság alatt: ha a helikopter leszáll, akkor Pete sohasem jut hozzá a söréhez, pedig ekkora utat tett meg érte, ilyen rohadt nagy utat!

3

Öt perccel később letérdelt, és óvatosan bemászott a felborult Scoutba. Gyorsan rájött, hogy a rossz térde nem tartja meg sokáig (mostanra fájó vekniként dagasztotta a farmerjét), és inkább olyan úszásszerűen mozgott a terepjáró behavazott belsejében. Nem tetszett neki, túlságosan szaglott, minden irányban túl szűk volt. Olyan volt, mintha egy sírba mászna befelé, amely Henry kölnijétől bűzlik.

Az élelmiszer beterítette a hátsó részt, de Pete alig vetett egy pillantást a kenyérre, a konzervekre, a mustárra és a vörös hot dogos csomagokra (a vörös hot dog volt az egyetlen húsféle az Öreg Gosselinnél). Őt a sör érdekelte, és úgy tűnt, mindössze egy üveg tört össze, amikor a Scout felborult. A piások szerencséje. A szag erős volt – hát persze, az is kiömlött, amiből éppen ivott –, de a sör olyan szagot árasztott, amit szeretett. Másrészt Henry kölnijének szaga... fúj, Jézusom. Bizonyos értelemben volt olyan rossz, mint a bolond asszonyból süvítő gáz. Nem tudta, miért kell a kölniről koporsóra, temetésre, sírcsokrokra gondolnia, de akkor is ez volt a helyzet.

– Egyáltalán mi a nyavalyának használsz kölnit az erdőben, öreg haver? – kérdezte. A szavak kis, fehér felhőkben kavarogtak a szájából. És a válasz természetesen az volt, hogy Henry nem kölnizkedik – igazából nem is lehetett érezni kölniillatot, csupán sörszagot. Hosszú idő óta először jutott eszébe a csinos ingatlanügynök, aki elvesztette a kulcsát a Bridgton Gyógyszertár előtt, és hogy ő előre tudta, miszerint nem fognak együtt vacsorázni, mert a nő nem kíván tíz mérföldnél közelebb kerülni hozzá. Az lehetett olyan, mint nem létező kölni szagát érezni? Nem tudta, csak azt, hogy az illat nemszeretem módon keveredik a fejében a halál gondolatával.

Felejtsd el, hülye. Csak magadat ijesztgeted. Nagyon más dolog a vonalat látni, és megint más magadat hülyíteni. Felejtsd el, és azzal foglalkozz, amiért idejöttél.

Kurva jó ötlet! – mondta.

A bevásárlószatyrok műanyagból voltak, nem papírból, fülekkel, az Öreg Gosselin legalább eddig eljutott a jövőbe. Pete fölkapott egyet, és közben belehasított a fájdalom a jobb tenyerébe. Csupán egyetlen átkozott üveg törött el, és ő természetesen megvágja magát, méghozzá a kínból ítélve jó mélyen. Talán ez a büntetés, amiért egyedül hagyta az asszonyt. Ha így van, akkor férfiként fogadja, és úgy veszi, hogy olcsón megúszta.

Összeszedett nyolc üveget, és hátrált kifelé a Scoutból, azután meggondolta magát. Ezért a nyolc nyavalyás sörért vánszorgott idáig? – Asszem, nem – motyogta, és magához vette a maradék hetet, szakított rá időt, hogy mindet begyűjtse, akármennyire majrézott is a Scoutban. Végül kihátrált, legyűrve a rémítő gondolatot, hogy mindjárt ráveti magát valami kicsi, de nagy fogú lény, és jókorát harap magának a golyóiból. Pete Penitenciája, Második Rész.

Nem esett ugyan pánikba, de azért sokkal gyorsabban kúszott kifelé, mint befelé, és a térde azonnal összecsuklott, ahogy kiért. Vinnyogva a hátára hemperedett, fölnézett a havazásra – az utolsó, hatalmas pelyhek hullottak, olyan csipkések, mint egy nő legjobb fehérneműje –, a térdét masszírozta, és biztatta, gyerünk, drágám, most már tényleg mozogjunk, édesem, gyerünk, te rohadt kurva! És éppen amikor már kezdett arra gondolni, hogy ezúttal nem jön rendbe, a térde rendbe jött. A fogai között sziszegve felült, és ránézett a reklámszatyorra, amelyre nagy, vörös betűkkel a KÖSZÖNJÜK, HOGY NÁLUNKVÁSÁROLT? szavakat írták.

Hol a francba vásárolhatnék másutt, te vén marha? – kérdezte. Elhatározta, hogy megenged magának egy sört, mielőtt visszaindulna az asszonyhoz. A fenébe, legalább kevesebbet kell cipelnie.

Előhalászott egy sört, lepattintotta a kupakot, és a felét négy hatalmas kortyban leküldte a gyomrába. Hideg volt, a hó, amelyen ült, még hidegebb, mégis jobban érezte magát. Ez volt a sör varázslata. Ugyanígy működött a skót whisky, a vodka és a gin is, de ha alkoholról volt szó, akkor Tom T Hall-lal tartott: a sört szerette.

Ahogy a szatyorra nézett, ismét a gyufafejűre gondolt, akit a boltban látott: az értetlenkedő vigyorra, a kínai vágású szempárra, amitől eredetileg mongoloidnak, mongol idiótának hívták ezeket. Erről ismét Duddits jutott az eszébe, vagy ha jobban tetszik a formális bemutatás, hát Douglas Cavell. Pete nem tudta, hogy mostanában miért gondol olyan sokat Dudsra, de megfogadta, hogy ha ennek itt vége, akkor megáll Derryben, és meglátogatja az öreg Dudditsot. Magával viszi a többieket is, valahogy az az érzése, hogy nem nagyon kell győzködnie őket. Valószínűleg Duddits az oka, hogy még mindig barátok, ennyi év után. A fenébe is, a legtöbb srácnak eszébe se jutnak az egyetemista vagy gimnazista haverjai, azok pláne nem, akikkel felső tagozatban bratyizott... vagy ahogy most hívják, a középiskolában, bár Pete szerint ez is pont olyan szomorú őserdeje a bizonytalanságoknak, a zűrzavarnak, a büdös hónaljaknak, a bolondságoknak és a félig sült eszméknek. Dudditsot természetesen nem az iskolából ismerték, hiszen ő nem járt a Derry Gimnáziumba. Duds a Mary M. Snowe Kisegítő Iskolába járt, amelyet Csökiakadémiának, néha pedig Gyagyasulinak neveztek a környékbeli klambók. Az események normális menete esetén útjaik sohasem keresztezték volna egymást, de volt egy grund a Kansas utcában, amelyen elhagyatott téglaépület állt. Az utca túloldaláról még mindig el lehetett olvasni a feliratot, amelyet megfakult, fehér festékkel mázoltak az ócska, vörös téglára: TRACKER TESTVÉREK SZÁLI.ÍTÁS FUVAROZÁS RAKTÁROZÁS. Viszont a másik oldalra, a nagy falmélyedésbe, ahova egykor betolattak a teherautók, hogy lerakodják őket... oda valami mást festettek.

Ült a havon, nem érezte, hogy hideg lucsokká olvad a feneke alatt, a második sörét itta, észre sem véve, amikor kinyitotta (az első, kiürült üveget behajította az erdőbe, ahol egyre csak vonultak kelet felé a vadállatok), és visszaemlékezett arra a napra, amikor találkoztak Dudsszal. Eszébe jutott Beaver hülye dzsekije, amelyet Beav annyira szeretett, vékony, valahogy mégis hatalmas hangja, amellyel bejelentette valaminek a végét és másvalaminek a kezdetét, hogy az életük valamilyen megfoghatatlan, de tökéletesen valós és megismerhető módon megváltozott egy kedd délutánon, amikor azt tervezték, hogy egyérintőznek Jonesyék felhajtóján, esetleg pacsézit, játszanak a tévé előtt; miközben ült a felfordult Scout mellett, még mindig érezve a kölni szagát, amelyet Henry sohasem használ, itta életének vidám mérgét, és véres volt a kesztyűje, az autókereskedő emlékezett a fiúra, aki még nem egészen adta föl álmát, hogy űrhajós legyen, annak ellenére sem, hogy egyre nagyobb gondot jelentett a matematika (Jonesy segített neki, azután Henry segített, de a tizedik osztályban már nem lehetett segíteni rajta), és emlékezett más fiúkra is, főleg Beavre, aki fejére állította a világot magas, éppen mutálni kezdő hangjával: Hé, hapsikák, hagyjátok abba! Rögtön HAGYJÁTOK abba, az istenit!

Beaver – mondta Pete, és ivott egyet a sötét délutánban, miközben ült, hátát a felfordult Scout motorházának döntve. – Csodálatos voltál, ember. – De hát nem voltak azok mindannyian?

Nem voltak mindannyian csodálatosak?

4

Mivel nyolcadikba jár, és az utolsó óra ének a földszinti teremben, Pete mindig előbb kiér, mint három legjobb barátja, akik az emeleten végeznek, Jonesy és Henry az amerikai irodalommal, ami irodalomóra az okosabb diákoknak, Beaver pedig a szomszédos osztályteremben a kezdő matematikával, ami valójában Matek Buta Fiúknak és Lányoknak. Pete keményen küzd, hogy neki ne kelljen fölvennie ezt a tárgyat a következő évben, de úgy véli, ez a harc végső soron vesztésre áll. Tud összeadni, kivonni, szorozni és osztani, törteket is tud csinálni, noha ez túl sok időbe telik. De most valami újat tanulnak, az x-et. Pete nem érti az x-et, és fél tőle.

Áll a kapu előtt a drótkerítésnél, miközben hömpölyög mellette a többi nyolcadikos meg a csecsemő hetedikesek, áll, rugdossa a földet, és úgy tesz, mintha cigarettázna, egyik kezét a szája elé teszi, eltakarva a másik kezét is, amely a feltételezett csikket rejti.

Most jönnek le a kilencedikesek az emeletről, és közöttük uralkodóként lépdelnek – úgyszólván koronázatlan királyok módjára, noha Pete sohasem ejtene ki hangosan a száján ilyen giccses kifejezést – a barátai, Jonesy, Beaver meg Henry. És ha van király a királyok között, Henry az, akit minden lány szeret, noha szemüveges. Pete szerencsés, hogy ilyen barátai vannak, és ezzel ő is tisztában van; valószínűleg a legszerencsésebb nyolcadikos Derryben, x ide vagy oda. Az a legkevesebb, hogy kilencedikes barátai megvédik a verésektől, bármelyik nyolcadikos csibész szeretne is belekötni.

– Hé, Pete! – szól oda Henry, amikor hárman kilépnek a kapun. Henry, mint mindig, meglepettnek tűnik, hogy ott látja, de roppantul örül. – Mi van, öreg?

– Semmi különös – feleli Pete, mint mindig. – És veletek?

– MNUSZ – mondja Henry, lekapja a szemüvegét, és tisztogatni kezdi a lencséket. Ha lett volna klubjuk, ez lett volna a jeligéje; Dudditsnak is megtanítják majd – belőle úgy jön ki, hogy Májap uaaza szaj, Duddits-módra, és ez egyike a kevés dolgoknak, amit a szülei nem értenek meg. Aminek Pete és a haverjai persze nagyon örülnek.

Mindazonáltal Duddits most még félórányira van a jövőjükben, így Pete csak visszhangozza Henryt: – Ja, öreg, MNUSZ.

Más nap, ugyanaz a szar. Bár a fiúk csak a második felét fogadják el igazán, mert szívből hiszik, hogy mindig ugyanaz a nap van, minden nap ugyanaz. Derry, 1978, és mindig is 1978 marad. Azt mondják, lesz jövő, hogy életben lesznek, meglátják a huszonegyedik századot – Henry ügyvéd lesz, Jonesy író, Beaver távolsági kamionos, Pete űrhajós, vállán a NASA feliratú folttal –, legalábbis ez mondják, mint ahogy elkántálják a hiszekegyet a templomban, miközben halvány fogalmuk sincs arról, mit beszélnek; igazából Maureen Chessman szoknyája érdekli őket, amely eleve kurta, de jókora utat tett meg fölfelé a combjain a fészkelődéstől. Szívük mélyén meg voltak győződve róla, hogy egy napon Maureen szoknyája eléggé felsiklik ahhoz, hogy megláthatják a bugyijának a színét, és ugyanígy abban is hisznek, hogy Derry örökre olyan marad, amilyen, és ez rájuk is érvényes. Mindig lesz gimnázium, háromnegyed három, mindig együtt ballagnak végig a Kansas utcán, hogy kosarazzanak. Jonesyék kocsifelhajtóján (Petenek ugyancsak van egy kosara a felhajtójukon, de jobban szerették a Jonesyékét, mert az apja elég alacsonyra helyezte el, így könnyedén beletalálhattak), és ugyanazokról a régi dolgokról beszélgetnek: osztályokról, tanárokról, hogy melyik srác melyikkel balhézik, ki kivel fog összekapni, hogy ez meg az mire lesz képes, ha összebalhézik amazzal (de nem fognak, mert ez meg az jóban van amazzal), ki csinált mostanában valami gusztustalanságot (a kedvencük ez idő tájt egy Norm Parmeleau nevű hetedikes, akit Makaróni Parmeleau-nak neveznek, és ez a becenév éveken át üldözni fogja, még az új században is, amelyről ezek a srácok beszélgetnek, de a szívük mélyén nem hisznek benne; Norm Parmeleau, hogy megnyerjen egy ötvencentes fogadást, a menzán mindkét orrlyukába feltolt egy szál sajtos makarónit, azután felszippantotta, mint a fikát, és lenyelte; Makaróni Parmeleau sok más gimnazistához hasonlóan összetévesztette a hírességet a hírhedtséggel), ki kivel jár (ha egy lány iskola után együtt megy haza egy fiúval, akkor valószínűleg együtt járnak; ha észrevették, hogy egymás kezét fogják, netán smaciznak, akkor ebből bizonyosság lett), ki nyeri meg a szuperkupát (a baszott Patriots, a kurva Boston Patriots, csakhogy sohasem nyerték meg, tiszta hülyeség a Patriotsnak szurkolni). Mindig ugyanazok a témák, mégis mindig elbűvölik őket, miközben elindulnak ugyanabból az iskolából (Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyában) ugyanazon az utcán (mennynek és földnek teremtőjében), ugyanazon örökké tartó, fehér októberi ég alatt (és az örök életet) ugyanazokkal a barátokkal (ámen). Ugyanaz a szar, ugyanaz a nap, ez az igazság él a szívükben, rajongnak K. C és a Sunshine Bandért, még ha valamennyien azt mondják is, hogy RÉ-DSZ (a rock él, a diszkó szar): ők így szeretik. A változás hirtelen, bejelentés nélkül érkezik, ahogy az ilyen korú gyerekek esetében szokott; ha a változásnak engedélyt kellene kérnie a gimis srácoktól, akkor megszűnne létezni.

Ma a vadászat a téma, mert Mr. Clarendon a jövő hónapban először viszi el őket a Lyuk nevű vadászházba. Három napig lesznek távol, ebből kettő tanítási napra esik (simán engedélyt lehet kapni az iskolából; egyáltalán nem szükséges hazudni a kirándulás céljáról sem; Dél-Maine lehet városias, de itt fönt, Isten országában a vadászat még mindig része az ifjú személyek nevelésének, főleg, ha ez az ifjú személy fiú). A gondolat, hogy kezükben töltött puskával az erdőben lopakodnak, miközben a haverjaik otthon poshadnak a drága öreg DG-ben, olyan hihetetlenül boldogító, hogy észre se veszik a Csökiakadémiát, amikor elmennek előtte az utca másik oldalán. A csökik ugyanakkor jönnek ki, mint a Derry Gimnázium diákjai, de legtöbbjüket az anyjuk viszi haza a különleges csökibuszon, mely nem sárga, hanem kék, és a lökhárítóján állítólag arra szólít föl egy matrica, hogy TÁMOGASD A SZELLEMILEG VISSZAMARADOTTAKAT, KÜLÖNBEN MEGÖLLEK! Miközben Henry, Beaver, Jonesy meg Pete elmegy a túlsó oldalon, a Mary M. Snowe-ból éppen kijön néhány működőképesebb csöki, akiknek szabad önállóan hazamenni, és azzal az örökös, hátborzongató álmélkodással skubizzák maguk körül a világot. Pete és a barátai most is látják őket, anélkül hogy igazán látnák. Ők is csak egy újabb minta a világ tapétáján.

Henry, Jonesy és Pete elmerülten figyel Beavre, aki azt meséli, hogy fent a Lyukban majd le kell menniük a Szurdokba, mert az igazán nagy példányok ott élnek, odalent nő a sűrű bozótos, azt szeretik. – Én és a papám egymilliárd szarvast láttunk odalent – mondja. Öreg motorosdzsekijén egyetértően csilingelnek a cipzárak.

Azon vitatkoznak, vajon ki lövi a legnagyobb szarvast, meg hogy hol van a legjobb hely, ahonnan lőni érdemes, mert akkor egyetlen lövéssel el lehet intézni, nem szenved az állat. („Illetve a fater azt mondja, hogy a sebesült állatok nem úgy szenvednek, mint az emberek – világosítja fel őket Jonesy. – Azt mondja, Isten másmilyennek teremtette őket, hogy nyugodtan vadászhassunk rájuk”) nevetnek, fecsegnek, vitatkoznak azon, ki fogja visszaadni az ebédjét, amikor ki kell belezni a zsákmányt; és a Csökiakadémia egyre messzebbre elmarad mögöttük. Azon az oldalon, ahol mennek, fölmagasodik a szögletes, vörös téglaépület, ahol valaha a Tracker Testvérek raktára volt.

– Ha valaki taccsol, az nem én leszek – dicsekszik Beaver. – Ezerszer láttam már szarvasok zsigereit, és egyáltalán nem zavartak. Emlékszem, egyszer...

– Hé, srácok! – szakítja félbe izgatottan Jonesy. – Akarjátok látni Tina Jean Schlossinger punciját?

– Ki az a Jean Sloppinger? – kérdezi Pete, de máris érdekli a dolog. Ő óriási ötletnek véli bármiféle punci megtekintését; mindig megnézi az örege Penthouse és Playboy magazinjait, pedig azokat az öreg a műhelyében tartja a nagy Craftsman szerszámosláda mögött. A punci nagyon érdekes. Nem volt olyan izgató, és nem is érezte olyan szexisnek, mint a pucér melleket, de sejtelme szerint ennek az az oka, hogy még gyerek.

És a punci érdekes.

Schlossinger – nevet Jonesy. – Schlossinger, Petesky. A Schlossingerék két háztömbnyire laknak tőlem és... – Hirtelen elhallgat, beléfojtja a szót egy fontos kérdés, amelyre azonnali választ vár. Henryhez fordul. – Ezek a Schlossingerek zsidók vagy köztársaságpártiak?

Most Henry neveti ki Jonesyt, de ebben nincs semmi rosszindulat. – Azt hiszem, technikailag lehetséges, hogy az ember egyszerre legyen mindkettő... vagy egyik se.

Henry eccerre helyett azt mondja, hogy egyszerre, ami mély benyomást tesz Pete-re. Kurvára elegánsan hangzott, és Pete figyelmezteti magát, hogy mostantól neki is így kell majd mondania – egyszerre, egyszerre, egyszerre – mondogatja magában... de valamiért tudja, hogy el fogja felejteni, hogy ő is egyike azoknak az embereknek, akik arra vannak ítélve, hogy egész életükben azt mondják: eccerre.

– Ne törődj a vallással és a politikával – mondja Henry még mindig nevetve. – Ha van egy képed, amelyiken Tina Jean Schossinger a punciját mutogatja, akkor azt látni akarom.

Beav közben nagy izgalomba jött – az arca kivörösödik, a szeme ragyog, és új fogpiszkálót nyom a fogai közé, pedig még félig sem végzett az előzővel. Gyorsabban csilingelnek a cipzárak a dzsekijén, amelyet a bátyjától örökölt, aki négy-öt évig Fronzie-rajongó volt.

– Szőke? – kérdezi Beav – Szőke és gimnazista? Szuper külsejű? Van – kezét a melle elé húzza, és amikor Jonesy vigyorogva bólint, Beaver ráreccsen Pete-re: – Ebben az évben ez a csaj volt a suliban a Hazafutás Szépségkirálynője, te pöcs! Az újságban is benne volt a képe! Fönt állt a platón Richie Grenadeau-val!

– Ja, de azok a kurva Tigrisek elvesztették a Hazafutás játékot, és Grenadeau-nak betörték az orrát – mondja Henry. – Derry első gimis csapata, amelyik valaha is játszott A-csoportos dél-maine-i csapattal, és azok a hülyék...

– Baszd meg a Tigriseket! – szól közbe Pete. Jobban érdekli a foci, mint a rettegett x, de nem sokkal. Mindenesetre most már tudja, hogy hova tegye a lányt, emlékszik az újságban megjelent képre, amint áll egy teherautó virágokkal díszített rakterében, mellette a Tigris csapat hátvédje, mindketten sztaniolkoronát viselnek, mosolyognak, és integetnek a tömegnek. A lány haja nagy, laza Farrah Fawcett-fürtökben hullott az arcába, ruhájának nem volt pántja, látszott a melle felső íve.

Pete életében először érez igazi vágyat – húsos érzés, vörös és súlyos, megmerevíti a hímvesszőjét, kiszárítja a száját, megnehezíti a gondolkodást. A punci érdekes; az a gondolat, hogy láthat egy helyi puncit, a Hazafutás Királynőjének punciját... hát ez több, mint izgató. Ahogy a derryi News filmkritikusa szokta írni olyan filmekről, amelyek különösen tetszettek neki: „ezt látni kell”.

– Hol? – kérdezi elfulladó hangon Jonesytól. Elképzeli, hogy látja ezt a lányt, ezt a Tina Jean Schlossingert, a sarkon várja az iskolabuszt, ott álldogál a barátnőivel vihogva, és a leghalványabb fogalma sincs róla, hogy a srác, aki elmegy mellette, látta, hogy mi van a szoknyája vagy a farmerja alatt, tudja, hogy a punciján ugyanolyan színű a szőr, mint a haja. Pete valósággal lángol. – Hol van?

– Amott – mondja Jonesy, és a vörös tégladobozra mutat, amely valaha a Tracker Testvérek fuvarozóvállalata és raktára volt. Az oldalain borostyán kapaszkodik fölfelé, de az idén hideg az ősz, és a legtöbb levél már elhalt, megfeketedett. Némelyik ablak be van törve, a többi pedig poros. Ahogy ránéz erre a helyre, Pete megborzong egy kicsit. Részben azért, mert a nagyfiúk, a gimnázium felsősei, sőt az érettségizettek is gyakran baseballoznak az épület mögötti üres grundon, és a nagyfiúk, ki tudja, miért, szeretik megverni a kisebbeket, talán enyhíti az egyhangúságot vagy ilyesmi. De ezzel nincs gáz, mert a baseballszezonnak már vége, a nagyfiúk valószínűleg átköltöztek a Strawford parkba, ahol lábteniszezhetnek, amíg le nem hull a hó. (Ha egyszer lehullik a hó, akkor szigszalaggal betekert, ócska botokkal pufálják egymás fejét, hoki címén.) Azzal van a gáz, hogy Derryben időnként eltűnnek srácok, Derry furcsa város ebből a szempontból, és amikor a gyerekek eltűnnek, gyakran ilyen elhagyatott helyeken látták őket utoljára, mint a Tracker Testvérek kihalt raktára. Senki sem emlegeti ezt a kellemetlen tényt, de mindenki tud róla.

Mégis egy punci... nem valami kitalált Penthouse-punci, hanem egy, a városban élő lány valódi muffja... ez olyasmi, amit valóban látni kell. Ez aztán a valami.

– A Tracker Testvérek? – kérdezi őszinte hitetlenséggel Henry. Most megállnak kis csoportba verődve az épület közelében, miközben az utolsó csökik motyogva, bámészkodva mennek el az utca másik oldalán. – Már a világért se haragudj meg rám, Jonesy az egész világért se –, de miért lenne ott egy kép Tina Jean puncijáról?

– Azt nem tudom – feleli Jonesy –, de Davey Trask látta, és azt mondta, hogy ő az.

– Nem hinném, hogy ott lenne, öregem – feleli Beaver. – Szeretném látni Tina Jean Slophanger punciját...

Schlossinger...

– ...de az a hely legalább ötödikes korunk óta üres...

– Beav...

– …és lefogadom, hogy tele van patkányokkal.

Beav...

De Beavnek az a szándéka, hogy befejezi a mondandóját. – A patkányok veszettek lehetnek – mondja. – Piszok sok közöttük a veszett.

– Nem kell bemennünk – szól Jonesy, mire mindhárman megújult érdeklődéssel néznek rá. Mert ez egy más színű norvég, mondta az egyszeri ember, amikor látott egy fekete hajú svédet.

Jonesy látja, hogy figyelnek. Bólint, folytatja. – Davey azt mondja, hogy csupán a járdán kell oldalról megkerülni az épületet, és be kell lesni a harmadik vagy negyedik ablakon. Ott volt Phil és Tony Tracker irodája. A falon még mindig ott lóg a faliújság. Davey azt mondta, hogy azon a faliújságon csak két dolog van, az egyik egy térkép New England összes autóútjáról, és egy fénykép Tina Jean Schlossingerről, amelyen látszik a puncija.

Lélegzet-visszafojtva figyelik, és Pete fölteszi a kérdést, amely mindnyájuknak ott jár a fejében. – Pucér?

– Nem – ismeri el Jonesy – Davey azt mondja, hogy még a didije sem látszik, viszont fölemeli a szoknyáját, és alatta nem visel bugyit, és jól láthatod, olyan világosan, mint a nap.

Pete csalódott, hogy az idei Hazafutás Királynője nem puci fenékkel pózol, de már maga a tény, hogy ilyen magasra emeli a szoknyáját, valamennyiüket lángra lobbantja, felébreszt valami ősi, félig titkos fogalmat a szex igazi működéséről. Végtére is egy lány fölemelheti a szoknyáját; bármelyik lány megteheti.

Még Henry sem kérdez többet. Az egyetlen kérdést Beav teszi föl Jonesynak, hogy egész biztosan nem kell-e bemenniük a kép kedvéért. És már mennek is a járdán az épület tövében a grund felé, csaknem öntudatlanul, mint a tavaszi zöldár.

5

Pete végzett a második sörrel, az üveget az erdő mélyébe hajította. Most már jobban érezte magát, óvatosan lábra állt, és leverte a havat a fenekéről. Nem mozog egy kicsit könnyebben a térde? Talán. Természetesen borzalmasan festett – mint az istenverte minnesotai Metrodome makettje –, de némileg jobban érezte magát. Mégis óvatosan lépkedett, a sörrel teli szatyrot kis ívben lóbálta maga mellett. Most, hogy elhallgattatta azt a vékony, de erős hangocskát, amely azt hajtogatta, muszáj innia egy sört, mindenképpen muszáj, újból segítőkészen gondolt az asszonyra, remélte, hogy nem vette észre, amikor magára hagyta. Lassan megy majd, minden öt percben megmasszírozza a térdét (talán még beszél is hozzá, bátorítja, bolondság, de hát egymagában van, és ez semmiképpen sem árthat), így megy vissza az asszonyhoz. Azután ismét megiszik egy üveg sört. Nem nézett vissza a felborult Scoutra, nem látta, hogy a hóba újra és újra leírta a DUDDITS szót, miközben 1978 napjaira emlékezett.

Egyedül Henry kérdezte meg, hogy mit keres a Schlossinger lány képe egy üres raktár üres irodájában, és Pete most úgy vélte, azt is azért tette, mert meg akart felelni a szerepének, a Csapat Kétkedőjének. Az biztos, hogy csak egyszer kérdezte; a többiek egyszerűen elhitték – miért is ne? Tizenhárom éves korában Pete még mindig elhitte, hogy létezik a Télapó. Mellesleg...

Megállt a jókora domb tetején, nem azért, mert kifogyott a szuszból vagy a lába görcsöt kapott, hanem mert hirtelen halk zümmögést hallott a saját fejében, olyasfajtát, amilyent a transzformátor ad, csak ennek volt valami visszatérő jellege, halk zumm-zumm-zumm. Valójában nem is volt olyan „hirtelen”, mint amikor „hirtelen elindul” valami; Pete szerint már egy ideje hallatszott, csak ő most ébredt a tudatára. És mindenféle furcsákat is kezdett gondolni. Például Henry kölnijéről... és Marcyról. Valakit Marcynak hívnak. Nem ismert Marcyt, a név mégis beugrott az agyába, ilyenformán: Marcy, szükségem van rád, vagy Marcy, szeretlek, vagy talán Teringettét, hozd már az autoszifont.

Megállt, megnyalta száraz ajkát, a szatyor mozdulatlanul lógott a kezéből, abbamaradt az ingamozgás. Fölnézett az égre, abban a hirtelen támadt meggyőződésben, hogy ott lesznek a fények... és tényleg ott voltak, noha csak kettő, és azok is nagyon halványan.

– Szólj Marcynak, adasson velük egy injekciót – mondta Pete, minden szót gondosan formálva a csöndben, és tudta, hogy pontosan ezek a megfelelő szavak. A miértre és a hogyanra nem ismerte a választ, de ezeket a szavakat hallotta a fejéből. A kattanás okozta, vagy a fények? Pete nem tudta biztosan.

– Tán egyik se – mondta.

Rájött, hogy lehullott az utolsó hópehely. A világban körülötte összesen három szín maradt: az ég mély szürkéje, a lucfenyők sötétzöldje és az új hó tökéletes, folttalan fehérsége. És a fojtott csend.

Először az egyik, majd a másik oldalra hajtotta a fejét, úgy hallgatózott. Igen, fojtott. Semmi. A világban semmilyen hang sem hallatszott, és a zúgás is abbamaradt, akár a havazás. Amikor fölnézett, látta, hogy a fények halvány, molylepkeszerű csillogása is eltűnt.

– Marcy! – mondta, mintha hívna valakit. Eszébe jutott, hogy a Marcy annak az asszonynak lehet a neve, aki miatt a kocsijuk összetört, de azután elvetette a gondolatot. Azt Beckynek hívják, ezt éppen olyan bizonyosan tudta, mint az ingatlanügynökét annak idején. A Marcy most csak egy szó, semmit sem idéz föl. Valószínűleg csak egy agyérgörcs. Nem ez lenne az első alkalom.

A domb tetejére ért. Lefelé indult a másik oldalon, és a gondolatai visszatértek arra a napra 1978 őszén, amikor megismerték Dudditsot.

Már majdnem ott tartott, ahol az út kiegyenesedik, amikor a térde hirtelen kiment, ez alkalommal nem kifordult, hanem valósággal felrobbant, mint egy fenyőgöcs a lángok közt.

Arcra zuhant a hóban. Nem hallotta, hogy a sörösüvegek kettő híján összetörnek a szatyorban. Ahhoz túl hangosan üvöltött.

Hatodik fejezet

DUDDITS, MÁSODIK RÉSZ

1

Henry gyors sétalépésekkel indult el a vadászház felé, de ahogy a hó elszigetelt pászmákká ritkult, és a szél is kezdett alábbhagyni, kitartó, egyenletes kocogásra váltott. Évek óta kocogott, és a haladásnak ezt a módját elég természetesnek érezte. Lehet, hogy egy darabig lazítania kell, lépésben fog haladni, vagy esetleg megpihen, de kételkedett benne. Ennél a kilenc mérföldnél hosszabb utakat is megtett, ám azóta évek teltek el, és akkor nem volt tíz centi hó a lába alatt. Mégis mitől kellene tartania? Hogy elesik és beveri a csípőjét? Netán szívrohamot kap? Harminchét éves korában elég valószínűtlennek tűnt a szívroham, de még ha nagy lenne is rá az esélye, igazán nevetséges emiatt aggódnia, nem igaz? Tekintve, hogy mik a tervei. Akkor hát mi miatt izgulna?

Jonesy és Beaver miatt. Ha belegondol, ez éppen annyira nevetséges aggodalom, mint végzetes szívrohamtól rettegni a semmi közepén – a baj, méghozzá nagy baj mögötte van Pete-tel és azzal a különös, félig bekómált asszonnyal, nem előtte a Lyukban... csakhogy mégis a Lyukban van a baj, méghozzá nagy baj. Fogalma sem volt róla, honnan tudja, de tudta, és elfogadta ezt a tudást. Már azelőtt tudta, hogy találkozott volna az állatokkal, amelyek úgy rohantak el mellette, hogy csak egy futó pillantást vetettek rá.

Egyszer-kétszer fölnézett az égre, újabb fényeket keresett, de semmit sem látott, így inkább előrenézett, néha jobbra vagy balra kanyarodott, nehogy az állatok útjába kerüljön. Nem száguldottak éppen, de a szemükben különös, rémült pillantás ült, amilyet Henry még sohasem látott. Egyszer nagyot kellett ugrania, nehogy átessen két szaladó rókán.

Még nyolc mérföld, mondogatta magának. Most ez lett a kocogómantrája, más, mint amikre általában gondolt futás közben (legtöbbször gyerekversekre), de annyira nem különbözött, mert az elv ugyanaz volt. Még nyolc mérföld, még nyolc mérföld Banbury Crossig. Nem Banbury, csak Mr. Clarendon régi vadászháza – most Beaver háza –, és nincs lópaci, ami odavigye. Egyáltalán mi az a lópaci? Ki tudja? És mi az isten történik itt – a fények, a lassított ütemű menekülés (édes istenem, mi volt az balra az erdőben, csak nem egy kurva medve?), az asszony az úton, aki csak ül ott, akinek a foga és az agya nagyja hiányzik? És az a fingás, édes Istenem. Az egyetlen szag, amely távolról is emlékeztetett rá, egy betegnek a lélegzete volt, egy skizofréné, aki bélrákban szenvedett. Mindig az a szag, mondta egy belgyógyász barátja, amikor Henry megpróbálta leírni, mit érzett. Naponta tucatszor mossák a fogukat, óránként öblítik ki a szájukat, de az a szag ezen is áttör. Ez az önmagát felfaló test szaga, mert ha a rákról lehántjuk a. diagnosztikus leplet, akkor nem más, mint autokannibalizmus.

Még hét mérföld, hét további mérföld, és minden állat menekül, minden állat Disneylandbe tart. Amikor elérik, libasorba állnak, és eléneklik: „De kicsi a világ!”

Lába kitartóan, tompán dobogott. Orrnyergén szökdécselt a szemüveg. Lélegzete hideg páragömbökben távozott, de melege volt, kellemes melege, bekattantak az endorfinok. Akármi is a baja, endorfinokban nem szűkölködik; lehet szuicid, de semmi esetre sem disztímiás.

Abban nem kételkedett, hogy a problémájának legalább egy része – a testi-lelki üresség hóvaksága – testi, hormonális természetű. Afelől sem volt kétsége, hogy problémáját, ha nem is teljes egészében, de enyhíthetné, ha maga is bevenne néhány tablettát azokból, amelyeket kilószám ír föl másoknak. De Pete-hez hasonlóan, aki biztosan tudja, hogy legvalószínűbb jövőképe az elvonó és sok-sok év az Anonim Alkoholisták között, Henry sem akarta, hogy rendbe hozzák, meg volt győződve róla, hogy ez hazugság, amivel csak ő lesz kevesebb.

Vajon Pete visszament a sörért? Alighanem igen. Ha lett volna esze, Henry eleve magukkal hozza, amitől fölöslegessé válik ez a Pete és az asszony szempontjából egyformán kockázatos visszafutás, de rendesen kiborult, és kiesett az agyából a sör.

Lefogadta volna, hogy Pete fejéből bezzeg nem esett ki. Képes megjárni az utat azzal a kripli térddel? Lehetséges, de azért Henry nem vett volna rá mérget.

Visszajöttek!, sikoltotta az asszony, ahogy fölnézett az égre. Visszajöttek! Visszajöttek!

Henry lehajtotta a fejét, és kicsit gyorsabban kocogott.

2

Hat mérföld, még hat mérföld Banbury Crossig. Tényleg csak hat, vagy túl derűlátó? Nem vetette túlságosan oda a gyeplőt a jó öreg endorfinoknak? Na és ha igen, akkor mi van? Eddig nem ártott a derűlátás. A hó már majdnem elállt, az állatsereglet megritkult, és ez is jó. A fejében tolongó gondolatok már kevésbé jók, főleg, mert egyre kevésbé tűnnek a sajátjainak, ott van például Becky, ki ez a Becky? A név rezonálni kezdett a fejében, beolvadt a mantrájába. Nyilván a nő, akit kis híján elgázoltak. Kinek a kislánya vagy? Becky, az vagyok, Becky, én vagyok a csinos Becky Shue.

Dehogy csinos, ugyan már. Nehézsúlyú, büdös trampli, jelenleg Pete Moore legkevésbé sem megbízható őrizetére bízva.

Hat. Hat. Még hat mérföld Banbury Crossig.

Kitartóan kocogott – olyan kitartóan, ahogy az adott helyzetben lehetett –, és idegen hangokat hallott a fejében. Illetve csak egy volt igazán idegen, és ez sem annyira hang volt, inkább egyfajta ütemesen lüktető zümmögés,

(...kinek a kislánya, kinek a kislánya a csinos Becky Shue)

amelytől nem szabadult. A többi hangot ismerte, vagy a barátai ismerték őket. Az egyikről Jonesy beszélt a balesete után, és a fájdalomhoz társította: Kérem, hagyják abba. Nem bírom tovább, adjanak egy injekciót, hol van Marcy.

Beaver hangját hallotta: Eredj, nézz bele a bilibe.

Jonesy válaszolt: Miért nem kopogtattunk be a fürdőszobába és kérdezzük meg tőle, hogy van?

Egy idegen hang mondja, hogy mihelyt tud nagydolgozni, nem lesz semmi baj...

...csak ez nem idegen, ez Rick, a csinos Becky barátja, Rick. Rick kicsoda? McCarthy? McKinley? McKeen? Henry nem tudta, de hajlott a McCarthyra, mint Kevin McCarthy abban a régi rémfilmben, amelyben az űrből tartályok érkeznek, és az érkezők olyanná változnak, mint az emberek. Ez volt Jonesy egyik kedvence. Ha benne volt néhány ital, és az ember megemlítette ezt a filmet, Jonesy azonnal lelkesen mondta is a kulcsszöveget: Ott vannak! Ott vannak!

Az asszony fölnézett az égre és azt sikoltotta: Visszajöttek! Visszajöttek!

Édes Jézusom, nem volt része hasonlóban, amióta kinőttek a gyermekkorból, és ez rosszabb volt, mintha megmarkolt volna egy kábelt, amely elektromosság helyett hangokkal van teli.

Az évek során minden betege a fejében levő hangokra panaszkodott. És Henry, a nagy lélekgyógyász (az ifjú Mr. Isten, ahogy az állami kórház egyik betege hívta a korai napokban), bólogatott, mintha tudná, hogy a másik miről beszél. Hitte is, hogy tudja. De igazából csak most tudta meg – talán.

Hangok. Olyan erősen figyelt rájuk, hogy nem is hallotta a huppogást, ahogy a helikopter elhaladt a feje fölött, a homályos, rohanó cápaszerű árnyék, alig sötétebb a felhőknél, amelyek alatt elhúzott. Azután a hangok gyengülni kezdtek, ahogy a rádiójelek teszik távoli helyeken, amikor eljön a nappal, és a légkör ismét sűrűsödni kezd. Végül már csak a saját hangja maradt, amely egyre erősködött, hogy valami szörnyű történt, vagy éppen most történik a Lyukban; ugyanolyan szörnyűség, ami meg fog történni, vagy már meg is történt a Scoutnál, vagy a favágók menedékénél.

Még öt mérföld. Még öt mérföld.

Mivel nem akart gondolni sem az otthagyott barátjára, sem az előtte levő barátaira, sem arra, hogy mi történik velük, visszaengedte kósza gondolatait oda, ahová tudomása szerint Pete már visszatért: 1978-ba a Traeker Testvérekhez és Dudditshoz. Hogy Duddits Cavellnek mi köze lehet ehhez a kakához, azt Henry nem értette, de mindnyájan rá gondoltak, és Henrynek még a régi mentális kapcsolatra sem volt szüksége, hogy tudja. Pete említette Dudsot, miközben a ponyván húzták az asszonyt a favágók menedékéhez, Beaver említette az egyik nap, amikor együtt voltak az erdőben – azon a napon, amikor Henry elejtette a szarvasát, akkor. Beavnek az jutott eszébe, hogyan vitték el Dudditsot az egyik évben karácsonyi bevásárlásra Bangorba. Jonesy éppen akkor kapta meg a jogosítványát; azon a télen bárkit, bárhová elvitt. Beav azon nevetett, mennyire aggódott Duddits, hogy a Télapó nem igazi, és ők négyen – akkor már nagy, felsős gimnazista laklik, akik a farkukon át szemlélték a világot – nagy erőfeszítéssel győzködték, hogy a Mikulás valódi, a Télapó nem csalás. Természetesen sikerült nekik. És Jonesy éppen a múlt hónapban hívta föl részegen Brookline-ból (a részegség, különösen a balesete óta, sokkal ritkább dolog volt Jonesynál, mint Pete-nél, és ez volt az egyetlen nyafogó telefon, amelyet Henry valaha kapott tőle), és közölte, hogy soha életében nem tett semmit, ami olyan jó, világosan és egyértelműen príma lett volna, mint amit ők tettek szegény öreg Duddits Cavellért 1978-ban. Az volt a legfényesebb óránk, mondta Jonesy a telefonba, és Henry undokul összerándult, amikor eszébe jutott, hogy Pete pontosan ugyanezt mondta. Duddits, öregem. Az a kurva Duds.

Még öt mérföld... vagy talán négy. Még öt mérföld... vagy talán négy.

Elmentek, hogy megnézzék egy lány punciját, akinek a képét állítólag egy kihalt iroda faliújságjára rajzszögezték. Henry ennyi év után nem emlékezett a lány nevére, csak arra, hogy annak a fasz Grenadeaunak a barátnője volt, és ő lett 1978-ban a Derry Gimnázium szépségkirálynője. Ettől különösen érdekessé vált a lehetőség, hogy láthatják a punciját. És akkor, ahogy a felhajtóhoz értek, megláttak egy piros-fehér Derry Tigrisek-pólót. És kicsit arrébb még valami volt a felhajtón.

Gyűlölöm ezt a kurva bulit, sohase váltják a ruhájukat, mondta Pete, és Henry éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de mielőtt megtehette volna...

– A kölyök sikoltott – mondta Henry. Megcsúszott a hóban, egy pillanatig tántorgott, azután futott tovább, emlékezve arra az októberi napra a fehér ég alatt. Futott, és Dudditsra emlékezett. Hogyan sikoltott Duddits, hogyan változtatta meg az életüket. Jobbá tette, mindig ez volt a véleményük, de Henry most eltűnődött, hogy tényleg így van-e.

Most nagyon kételkedett benne.

3

Amikor a felhajtóra érnek – nemigen nevezhető felhajtónak, a gaz már a kavicsos keréknyomokat is benőtte –, Beaver vezeti őket. Beavernek valósággal tajtékot túr a szája. Henry sejti, hogy Pete legalább olyan izgatott, de jobban tartja magát, még akkor is, ha egy évvel fiatalabb náluk. Beaver... mi erre a legjobb szó? Felajzott. Henry majdnem elneveti magát, annyira találó. Azután Beav olyan hirtelen áll meg, hogy Pete kis híján fellöki.

– Hé! – szól Beaver. – Bazmeg, Freddy! Valami srác inge!

Tényleg az. Piros-fehér, nem ócska és piszkos, mintha ezer éve heverne itt. Újnak látszik.

– Ing, bing, ki nem fingja le? – kérdezi Jonesy. – Gyerünk...

– Zabolázd a lovakat – feleli Beav – Ez egy jó ing.

Csak amikor fölveszi, akkor látják, hogy ez nem igaz. Újnak új – vadiúj Derry Tigrisek-póló, a hátán egy 19-es. Pete szarik a focira, de a többiek tudják, hogy ez Richie Grenadeau száma. De már nem jó. Hátul a nyaknál el van szakítva, mintha a viselője menekülni akart volna, de megragadták és visszarántották.

– Azt hiszem, tévedtem – mondja szomorúan Beav, és ismét eldobja. – Gyerünk.

De mielőtt túl messzire jutnának, valami mást találnak – ez alkalommal sárgát, nem pirosat, olyan rikító sárga műanyagot, amit csak egy gyerek szerethet. Henry a többiek elé kocog, és fölveszi. Egy uzsonnatáska, amelyiken Scooby-Doo kutya és barátai menekülnek valamiből, ami leginkább kísértetházra emlékeztet. A pólóhoz hasonlóan ez is újnak tűnik, nem olyasmi, ami isten tudja, mióta hever itt, és Henrynek hirtelen rossz érzése támad, kezdi azt kívánni, bárcsak ne fordultak volna be erre a kihalt felhajtóra, a kihalt épület mellett... vagy legalább egy másik napon jártak volna itt. Ami még tizennégy éves korban is hülyeségnek tűnik. Amikor punciról van szó, gondolja, akkor vagy jön az ember, vagy nem, olyan nincs, hogy eltesszük egy másik napra.

– Gyűlölöm ezt a kurva bulit! – mondja Pete, és Henry válla fölött az uzsitáskát bámulja. – Észrevettétek, hogy ezek sohase váltanak ruhát? Mindig ugyanazt a kurva cuccot viselik, buli előtt és buli után.

Jonesy elveszi Henrytől a Scooby-Doo-táskát, és megfordítja, hogy megnézzen valamit, ami az aljára van ragasztva. Szemében kialszik a láz, kissé elkomorodik, és Henry szerint ő is arra gondol, bárcsak elmentek volna egyérintőzni.

Az öntapadóra ezt írták: ÉN DOUGLAS CAVELLÉ VAGYOK, MAINE, DERRY, JUHARFA UTCA 19. HA A FIÚ, AKIHEZ TARTOZOM, ELTÉVEDT, KÉREM, HÍVJA A 949-1864-ET. KÖSZÖNÖM!

Henry kinyitja a száját, hogy elmondja, miszerint a táska és a póló nyilván egy olyan srácé, aki a Csökiakadémiára jár – ezt úgyszólván bizonyosra veheti a matrica láttán, amely olyasmi, mint amit a kutyájuk visel –, de mielőtt megtehetné, visítanak az épület túloldalán, ott, ahol nyaranta a nagyfiúk baseballoznak. Tele van fájdalommal az a sikoly, ám Henry attól ered futásnak gondolkodás nélkül, hogy van benne meglepetés is, annak az iszonyú meglepetése, akit életében először bántanak vagy ijesztenek meg (esetleg mindkettő).

A többiek követik. Libasorban futnak az épület mellett húzódó gazos keréknyomon: Henry, Jonesy, Beav és Pete.

Zsíros nevetés. – Na rajta, edd meg – mondja valaki. – Edd meg, és mehetsz. Duncan tán még a gatyádat is visszaadja.

– Ja, ha te – kezdi egy másik srác, valószínűleg Duncan, azután elhallgat, Henryre és barátaira mered.

– Hé, ti, hagyjátok ezt abba! – kiáltja Beaver. – Azonnal hagyjátok abba!

Duncan barátai – ketten vannak, mindkettő a Derry Gimnázium egyenzubbonyát viseli – rájönnek, hogy megzavarták délutáni mulatságukat, és feléjük fordulnak. Közöttük a kavicson, egy szál alsónadrágra és fél tornacipőre vetkőzve, vértől-portól-takonytól-könnytől mocskos arccal térdel egy gyerek, akinek a korát Henry nem tudja meghatározni. A mellén ütköző pihéből ítélve nem kissrác, mégis úgy néz ki. Könnyek patakzanak kínaiasan ferde vágású, ragyogó zöld szeméből.

A kis csoport mögött a téglafalon fakó, de azért olvasható, nagy, fehér betűkkel ez az üzenet állt: TILOS AZ UGRÁLÁS, TILOS A JÁTÉK. Az elkövetkező években gyakran mondják ezt; fiatalságuk egyik különbejáratú kulcsmondata lesz, és nincs pontos jelentése. Ki tudja?, talán ez áll hozzá legközelebb. Vagy Mit lehet itt tenni? Leginkább mosolyogva, egy vállrándítás kíséretében mondják, égnek emelt kézzel.

– Ki a fasz vagy te? – kérdezi az egyik nagyfiú Beavet. A bal kezén valami olyasmit visel, ami bokszkesztyűnek vagy baseballkesztyűnek tűnik... mindenesetre valami sportos. Azzal tartja a száraz kutyaszart, amit meg akarnak etetni a majdnem meztelen fiúval.

Mit csináltok? – kérdezi Jonesy döbbenten. – Ezt akarjátok megetetni vele? Mi a franc ütött belétek?

Az a srác, aki a kutyaszart szorongatja, széles fehér ragtapaszcsíkot viselt az orrnyergén, és Henry a felismerés hatására vakkant egyet, félig meglepetésében, félig nevettében. Ez túlságosan is tökéletes, nem igaz? Azért jöttek, hogy lássák a Hazafutás Királynőjének a punciját, erre, Isten a tanúm, maga a Hazafutás Királya van itt, akinek a fociévad törött orral ért véget, és aki ilyesmikkel tölti az idejét, miközben a csapat többi tagja a hétvégi meccsre készül.

Richie Grenadeau nem veszi észre Henry szemében a felismerést; Jonesyt bámulja. Mivel meglepték, és mert Jonesy undora teljesen őszinte, Richie először hátrál egy lépést. Azután rájön, hogy a gyerek, aki ilyen megrovó hangon mert beszélni vele, legalább három évvel fiatalabb és ötven kilóval könnyebb. Lekonyuló keze ismét kiegyenesedik.

– Megetetem vele ezt a darab szart – mondja. – Azután mehet. Most pedig húzz innen, takonypóc, hacsak nem kéred a felét.

– Ja, húzzatok a sunyiba – szólal meg a harmadik. Richie Grenadeau nagydarab srác, de ez a fiú még nála is nagyobb, termetre van vagy százkilencven centi, arca csak úgy lángol a pattanásoktól. – Különben megkapjátok...

– Tudom, ki vagy – mondja Henry.

Richie szeme a fiúra villan. Hirtelen gyanakvónak tűnik... de dühösnek is. – Húzz a francba, öcsi. Nem viccelek.

– Richie Grenadeau vagy. A képed benne volt az újságban. Mit gondolsz, mit fognak gondolni az emberek, ha elmondjuk nekik, hogy rajtakaptunk, miközben ezzel szórakozol?

– Nem mondasz te senkinek semmit, mer halott vagy – mondja a Duncan nevű. Piszkosszőke haja az arcába és a vállára hullik. – Tűnjé má innet. Vedd föl a nyúlcipőt.

Henry oda sem figyel. Richie Grenadeau-t nézi: Nem érez félelmet, bár ez a három fiú kétségtelenül laposra verheti őket; olyan düh izzik benne, amilyet még sohasem érzett. A földön térdelő gyerek nyilvánvalóan retardált, annyira azonban nem, hogy ne fogja fel, ez a három nagyfiú bántani akarta, letépték a pólóját, és azután...

Henry soha életében nem állt közelebb egy irgalmatlan ruhához, és sohasem érdekelte kevésbé. Egyet lép, összeszorítja az öklét. A térdelő fiú lehajtott fejjel zokog, zokogása összefolyik Henry fejében, szítja a dühét.

– Úgyis megmondalak – közli, és noha ez kiskrapekhoz illő fenyegetés, neki nem úgy hangzik. Richie is így találhatja, mert hátrál egy lépést, kesztyűs keze, amely a kutyaszart tartja, ismét lekonyul. Először látszik riadtnak. – Hárman egy kis csöki srác ellen, hát baszd meg, ezt el fogom mondani. Elmondom, és tudom, hogy ki vagy!

Duncan és a nagy lakli – az egyetlen, aki nem visel gimnáziumi zubbonyt – közrefogja Richie-t. Az alsónadrágos fiú most mögöttük van, Henry azonban még mindig hallja összefolyó hüppögését, benne van a fejében, agyát püföli, dühét valóságos őrjöngésig fokozza.

– Jól van, rendben, ennyi – mondja a legnagyobb kölyök. Vigyorog, számos lyukat mutatva meg hajdani fogak helyén. – Most meghalsz.

– Pete, fuss el, ha jönnek – mondja Henry, miközben le nem venné a szemét Richie Grenadeau-ról. – Fuss haza, mondd el az anyádnak. – Azután Richie-hez fordulva folytatja: – Őt sosem kapjátok el. Kibaszottul fut, mint a szél.

Pete hangja vékony, de nem ijedt. – Rendben, Henry.

– Minél jobban megversz, annál rosszabb lesz neked – mondja Jonesy. Henry már látta ezt, de Jonesynak fölér egy kinyilatkoztatással, csaknem elneveti magát. – Még ha csakugyan megöltök is, mi hasznotok belőle? Pete gyorsan fut, és el fogja mondani.

– Én is tudok gyorsan futni – mondja hidegen Richie. – Elkapom.

Henry először Jonesy, azután Beav felé fordul. Mindketten szilárdan állnak. Ami Beavert illeti, valamivel többet is tesz ennél. Gyorsan lehajol, fölkap néhány követ – tojás nagyságúak, csak éles a szélük –, és csörgetni kezdi őket. Beav elkeskenyedő szeme ide-oda jár Richie Grenadeau és a legnagyobb srác, a fenyegetőző között. A fogpiszkáló agresszívan táncol a szájában.

– Ha jönnek, akkor menjetek neki Grenadeau-nak – mondja Henry – A másik kettő nyomába se ér Petenek. – Pete-re pillant, aki sápadt, de nem fél – a szeme ragyog, és szinte táncol a sarkán, alig várja, hogy rohanhasson. – Mondd el a mamádnak. Mondd meg, hol vagyunk, küldje a zsarukat. És akármi lesz, ne felejtsd el ennek a nagy marha anyaszomorítónak a nevét. – Egy kerületi ügyész vádló ujjával mutat Grenadeau-ra, aki ismét elbizonytalanodott. Nem, ez több mint bizonytalanság. Ijedtség.

– Richie Grenadeau – mondja Pete. Most már tényleg táncol. – Nem fogom elfelejteni.

– Na rajta, faszkalap! – biztatja Beaver. Meg kell hagyni, Beavnek van érzéke a sorrend iránt. – Még egyszer betöröm az orrodat. Egyáltalán micsoda beszari alak az, aki otthagyja a focicsapatot egy törött orr miatt?

Grenadeau nem válaszol – talán nem tudja többé, hogy melyiküknek válaszoljon –, és akkor valami csodálatos dolog történik: a másik srác, aki gimisdzsekit visel, a Duncan ugyancsak elbizonytalanodik. Pírba borul az arca és a homloka. Megnyalja az ajkát, és tétován néz Richie-re. Csak a nagy marha kész a harcra, és Henry már-már reméli, hogy verekedni fognak, Henry, Jonesy és Beav rettentőn meggyepálják, adnak a pofájának, a miatt a sírás miatt, a borzalmas, ijesztő, fejbe fúródó sírás miatt.

– Hé, Rich, talán... – kezdi Duncan.

– Öljük meg őket! – rotyog a böhöm. – Bassza meg, csapjuk le őket.

Tesz egy lépést, és egy pillanatra majdnem fordít a helyzeten. Henry tudja, hogy ha a böhöm még egyet lép, akkor kikerül Richie Grenadeau irányítása alól, mint egy gonosz, öreg pitbull, amely elszakította a pórázt és lecsap a zsákmányra, mint egy húsból való nyílvessző.

De Richie nem engedi megtenni azt a lépést, amely a cammogó rohamhoz vezetne. Megragadja a böhöm alkarját, amely vastagabb, mint Henry karizma, és aranyvörös szőr meredezik rajta. – Ne, Scotty – mondja –, várj egy percet.

– Ja, várj – visszhangozza csaknem pánikszerűen Duncan. Olyan pillantást vet Henryre, amit ő már tizennégy éves korában is groteszknek talál. Majdhogynem szemrehányó az a pillantás. Mintha Henry és a barátai lennének azok, akik valami rosszat csinálnak.

– Mit akarsz? – kérdezi Richie Henryt. – Azt akarod, hogy húzzunk innen, ugye?

Henry bólint.

– Ha elhúzunk, mit csináltok? Kinek mondjátok el?

Henry meglepő dologra jön rá: mint Scotty, a böhöm, ő is közel áll hozzá, hogy nekiszabaduljon. Énjének egy része valósággal ki akarja provokálni a verekedést, azt kiáltja: MINDENKINEK! BASSZA MEG, MINDENKINEK! Tudja, hogy a barátai vele tartanának, és egy szavuk sem lenne akkor sem, ha úgy megagyalnák őket, hogy kórházban kötnének ki.

De a kölyök. Az a szegény, sírdogáló, visszamaradt kis kölyök. Ha a nagyfiúk végeztek Henryvel, Beaverrel és Jonesyval (na meg Pete-tel is, ha el tudják kapni), akkor végeznének a csökivel is, és sokkal messzebb mennének, mint hogy megetessenek vele egy darab kutyapiszkot.

– Senkinek – feleli. – Nem mondjuk el senkinek.

– Hazug görény – mondja Scotty. – Ez egy hazug görény, Richie, csak nézz má rá...

Ismét megindul, de Richie megszorítja a nagy böhöm alkarját.

– Ha senki nem bánt senkit – mondja Jonesy áldott, ésszerű hangon –, senki sem hall semmit erről a történetről.

Grenadeau rásandít, azután ismét Henryre. – Esküszöl Istenre?

– Istenre esküszöm – egyezik bele Henry.

– Mindnyájan esküsztök Istenre? – kérdezi Grenadeau.

Jonesy, Beav és Pete kötelességtudóan megesküsznek Istenre.

Grenadeau gondolkodik egy pillanatig, amely nagyon hosszúnak tűnik, azután bólint. – Jól van, baszd meg. Elmegyünk.

– Ha erre jönnek, akkor a másik irányban kerüld meg az épületet – mondja Henry Pete-nek, nagyon gyorsan beszél, mert a nagyfiúk máris elindultak. De Grenadeau még mindig keményen fogta Scotty alkarját, és Henry szerint ez jó jel.

– Nem pocsékolom az időmet – mondja Richie Grenadeau olyan fensőbbséges hangon, hogy Henry majdnem elneveti magát... de nagy erőfeszítéssel komoly marad. Rossz ötlet lenne most nevetni. A dolgok már csaknem rendbe jöttek. Énjének egy része utálja ezt, de a többi szinte remeg a megkönnyebbüléstől.

– Egyáltalán mi ütött belétek? – kérdezi Richie Grenadeau. – Mi ez a nagy elszántság?

Henrynek is megvannak a saját kérdései – szeretné megkérdezni Richie Greanadeau-t, hogy képes ilyet tenni, és ez nem lenne költői kérdés. Az a sírás! Istenem! De hallgat, tudja, bármit is mondana, azzal provokálná ezt a seggfejet, és kezdődne minden elölről.

Egyfajta táncot lejtenek itt, olyat, amilyeneket elsőben és másodikban tanulunk. Ahogy Richie, Duncan és Scott a behajtóhoz közelednek (peckesen, megpróbálva úgy tenni, mintha önszántukból távoznának, és nem egy maroknyi felsős buzi ijesztette volna el őket), Henry és a barátai először szembefordulnak velük, azután vonalban hátrálnak, hogy eltakarják a nagyok elől az alsónadrágban térdelő, síró gyereket.

Az épület sarkánál Richie megáll, és még egyszer visszanéz. – Még találkozunk, srácok – mondja. – Egyenként és együtt.

– Ja – helyesel Duncan.

– Oxigénsátorból fogjátok látni a világot! – teszi hozzá Scott, és Henry veszedelmesen közel jár ahhoz, hogy ismét elnevesse magát. Imádkozik, hogy egyik barátja se szóljon semmit – maradjon így, ahogy van –, és nem is szólalnak meg. Ez majdnem csoda.

Még egy utolsó, fenyegető pillantás Richie-től, azután a nagyok eltűnnek a sarok mögött. Henry, Jonesy, Beaver és Pete egyedül marad a gyerekkel, aki előre-hátra hintázik piszkos térdén, mocskos, véres, könnyáztatta, semmit sem értő arcát a fehér ég felé tartva, mint törött számlapot, és azon törik a fejüket, hogyan tovább. Beszéljenek hozzá? Mondják meg, hogy minden rendben, a csúnya fiúk elmentek, elmúlt a veszély? Sohasem értené meg. És olyan rémes az a sírás. Hogy tudták elviselni ezek a kölykök, akármilyen komiszak és buták? Henry később megérti – némileg –, de abban a pillanatban teljes mértékben rejtély a számára.

– Megpróbálok valamit – mondja hirtelen Beaver.

– Ja, persze, bármit – feleli Jonesy. A hangja reszket. Beav előrelép, aztán a barátaira néz. Különös a pillantása, részben restelkedő, részben kihívó és – igen, Henry akár meg is esküdne rá – részben reménykedő.

– Ha bárkinek eláruljátok – mondja –, soha többé nem állok szóba veletek.

– Szűnj meg – feleli Pete, és neki is reszket a hangja. – Ha el tudod hallgattatni, akkor rajta!

Beaver egy pillanatig áll ott, ahol Richie állt, amikor meg akarta etetni a kölyökkel a kutyapiszkot, azután letérdel. Henry látja, hogy a srác alsónadrágja valójában bugyi, és ugyanúgy Scooby-Doo és barátai szerepelnek rajta, mint az uzsistáskán.

Ekkor Beaver átkarolja a jajongó, félmeztelen fiút, és énekelni kezd.

4

Még négy mérföld Banbury Crossig... vagy talán csak három. Még négy mérföld Banbury Crossig... vagy talán csak...

Henry megint megcsúszott, és ez alkalommal nem tudta visszanyerni az egyensúlyát. Annyira elmerült az emlékekben, hogy mielőtt összeszedhette volna magát, már a levegőben repült.

Nagyot nyekkent a hátán, annyira megütötte magát, hogy hangos, fájdalmas sóhajban – Uh! – szakadt ki belőle a levegő. A hó álomszerű porcukorfelhőt pöffentett. Henry alaposan beverte a tarkóját, csillagokat látott.

Egy pillanatig csak feküdt, bőséges időt adva, hogy jelentkezhessék az, ami eltörött. Mivel semmi sem jelentkezett, maga alá nyúlt, és megnyomkodta a keresztcsontját. Fájdalom, de nem kínszenvedés. Amikor tíz-tizenegy évesek voltak, és egész teleket átszánkáztak a Strawford parkban, ennél nagyobbakat esett, azután nevetve kelt föl. Egyszer, amikor a hülye Pete Moore vezette Flexible Flyerjét, Henry pedig mögötte ült, egyenesen nekimentek a domb lábánál álló hatalmas fenyőnek, annak, amelyet a gyerekek a Halál Fájának hívtak, és túlélték néhány plezúrral meg pár kilazult foggal. Csak az a baj, hogy sok idő telt el tíz-tizenegy éves kora óta.

– Kelj már föl, te csecsemő, semmi bajod – mondta, és óvatosan felült. Belenyilallt a hátába, de semmi több. Csak megütötte magát. Semmi sem fájt, csak a büszkesége, ahogy mondani szokták. De azért ült még egy-két percig. Sok mindenen túl volt, megérdemelt egy kis pihenést. Mellesleg az emlékek is megrázták. Richie Grenadeau, az a rohadék Richie Grenadeau, akit, mint kiderült, kirúgtak a focicsapatból egyáltalán nem a törött orra miatt. Még találkozunk, srácok, mondta, és Henry sejtette, hogy komolyan is gondolta, de a fenyegető találkozás sohasem jött létre. Valami más történt.

Mindez régen volt. Most várta Banbury Cross vagy legalábbis a Lyuk –, és neki nem volt lópacija, hogy odavágtathasson, csak a szegény ember járműve, az apostolok lova. Lábra állt, és éppen a havat veregette le a fenekéről, amikor valaki sikoltozni kezdett a fejében.

Aú, aú, aú! – kiáltott Henry. Mintha egy teljes hangerőre csavart magnó bődült volna el, mintha elsütött puska dördült volna a szeme mögött. Hátratántorodott, kezével csapkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és ha nem szalad bele az út bal oldalán nőtt fenyő mereven kiszögellő ágaiba, biztosan megint elesik.

Kiszabadította magát a fa öleléséből. A füle még mindig csengett – egy fenét, az egész feje zúgott; hátralépett, és alig hitte el, hogy még él. Kezét az orrához emelte, és a tenyere nedves lett a vértől. Valami meglazult a szájában is. Odatartotta a kezét, kiköpte egy fogát, csodálkozva nézte, azután eldobta, noha először ösztönösen zsebre akarta vágni. Amennyire tudta, még senki sem készített beültethető fogat, és erősen kételkedett benne, hogy a Fogtündér hatásköre idáig terjedne.

Nem tudta volna biztosan megmondani, kinek a sikoltását hallotta, de volt egy olyan sejtése, hogy Pete Moore most rohant bele valami igen komoly bajba.

Más hangokra, más gondolatokra fülelt, de hiába. Remek. Bár el kell ismernie, hogy még hangok nélkül is kétségtelenül ez lesz életének legemlékezetesebb vadászkirándulása.

– Rajta, nagyfiú, csapj a lovak közé! – mondta, és újra futásnak eredt a Lyuk felé. Egyre erősebben hitte, hogy valami baj történt, de nem tehetett mást, mint hogy fürgébben kocogott.

Eredj, nézz bele a bilibe.

Miért nem kopogtatunk be a fürdőszoba ajtaján és kérdezzük meg tőle, hogy van?

Tényleg hallotta ezeket a szavakat? Igen, most már elnémultak ugyan, de hallotta őket, ahogy azt a szörnyű, elkínzott jajgatást is. Pete? Vagy az asszony volt az? A csinos Becky Shue?

– Pete – mondta párafelhőt fújva. – Pete volt az. Még most sem egészen biztos, csak halálbiztos.

Először attól tartott, nem fog visszatalálni a ritmushoz, de még javában aggódott, mikor visszajött a szapora zihálás és a dobbanó lábak szinkronjának egyszerű szépsége.

Még három mérföld Banbury Crossig, gondolta. Hazafelé. Mint akkor, amikor aznap hazavittük Dudditsot.

(...ha bárkinek eláruljátok, soha többé nem állok szóba veletek).

Henry visszasüllyedt abba az októberi délutánba, mint egy mély álomba. Olyan mélyre és olyan gyorsan hullott alá az emlékek kútjába, hogy nem érzékelte a felé rohanó felhőt, a felhőt, amelynek nem voltak szavai, vagy gondolatai, vagy sikolya, csak a saját vörösfekete énje, egy dolog, amelyeknek különböző helyekre kellett mennie, és meg kellett tennie különböző dolgokat.

5

Beaver előrelép, egy pillanatig habozik, azután letérdel. A csöki nem látja, még mindig behunyt szemmel jajveszékel, keskeny melle zihál. Bugyija nevetségesen fest Beaver agyoncipzárazott bőrdzsekije mellett, de egyik srác sem nevet. Henry csak azt szeretné, ha a csöki abbahagyná a sírást. Megöli az a sírás.

Beaver kicsit előrébb csoszog a térdén, azután átöleli a síró fiút.

„Baba csónakja ezüst álom, átsuhan ezer határon...”

Henry még sohasem hallotta Beavert énekelni, legföljebb ha a rádiót kísérte – a Clarendon család nem templomjáró –, és megdöbbenti barátja tenorjának tiszta csengése. Még egy-két év, és Beav hangja teljesen megváltozik, jellegtelenné kopik, de most a gazos grundon az üres épület mögött valamennyiüknek a szívéig hatol, megdöbbenti őket. A retardált fiút sem hagyja hidegen; abbahagyja a sírást, és csodálattal néz Beaverre.

„Szobácskádba röppen; csillagra száll; szállj, baba, szállj, baba, szállj haza hozzám, szállj a tengereken, csillagokon át, szállj haza hozzám...”

Szertefoszlik az utolsó dallam a légben, a világ egy pillanatra nem vesz lélegzetet ennyi szépség után. Henry legszívesebben sírva fakadna. A retardált fiú Beaverre néz, aki a dal ritmusára ringatja. Könnyes arcán üdvözült meglepetés: Elfelejtette fölrepedt ajkát, zúzódásos arcát, hiányzó ruháit, elveszett uzsonnatáskáját. Éé oá, mondja Beavernek, a magánhangzós szótagok akármit jelenthetnek, de Henry tökéletesen megérti, és látja, hogy Beaver is így van vele.

Nem tudom tovább – mondja Beav. Észbe kap, hogy még mindig fogja a fiú meztelen vállát. Elveszi a kezét.

A kölyök arca azonnal elfelhősödik, ezúttal nem a félelemtől, nem is azért, mert nyűgös, hogy nem teljesült a kívánsága, hanem a tiszta szomorúságtól. Döbbenetes zöld szemét elönti a könny, és ösvényeket húz piszkos arcán. Megfogja Beaver kezét, és visszateszi a saját vállára. – Eéé! Ééé! – esdekel.

Beaver pánikba esve néz rájuk. – Az anyám mindig csak eddig énekelte – mondja. – Amikor ideért, mindig elaludtam.

Henry és Jonesy összenéznek, és kirobban belőlük a nevetés. Nem valami jó ötlet, valószínűleg meg fogja ijeszteni a kölyköt, és ismét rákezd arra a borzalmas bőgésre, de egyikük sem tudja megállni. És a kölyök nem sír. Ehelyett rájuk mosolyog, napos mosolyában kimutatja szorosan álló fehér fogait, azután ismét Beaverre néz. Továbbra is a vállához szorítja Beaver kezét.

Ééé! – parancsolja.

– Ej, bazdmeg, énekeld el még egyszer – mondja Pete. – Azt a részt, amit ismersz.

Beaver még háromszor elénekli, mire a kölyök betelik a dallal, és hagyja, hogy a fiúk belebújtassák a nadrágjába, szakadt pólójába, amelyen Richie Grenadeau száma van. Henry sohasem felejti el ezt a kísérteties részletet, és olykor a legkülönösebb időpontokban jut az eszébe: miután elvesztette a szüzességét egy egyetemi bulin, miközben a lenti hangszórókból a „Füst a vízen” bőg; miután kinyitotta az újságot a gyászjelentéseknél, és Barry Newman mosolygott rá kedvesen sokszoros tokája fölött; amikor az apját etette, akit őrjítő igazságtalansággal ötvenhárom évesen bunkózott le az Alzheimer, és nem engedett belőle, hogy az ő Henry fia valami Sam. „Igaz ember megfizeti az adósságát, Sammy”, mondta az apja, és amikor elfogadta a következő falat gabonapelyhet, a tej lecsorgott az állán. Ezekben a pillanatokban visszatért hozzá Beaver altatódala, és egy pillanatra megvigasztalta. Tilos az ugrálás, tilos a játék.

Végül teljesen felöltöztetik, az egyik piros tornacipő kivételével. Ő maga próbálja fölvenni, de az orra folyton hátrafelé mutat. Ilyen egy elcseszett ifjú amerikai, és Henry képtelen megérteni, hogy a három nagyfiú hogyan tudta bántani. Még ha nem sírt volna, bár Henry még senkit sem hallott így sírni, akkor is, hogyan akarhat valaki ilyen gonosz lenni?

– Hadd igazítom meg ezt, öreg – mondja Beaver.

– Miazi? – kérdezi a kölyök, olyan mulatságos meghökkenéssel, hogy Henryből, Jonesyból és Peteből egyszerre pukkad ki a nevetés. Henry tudja, hogy nem illik kinevetni a csökiket, de nem bírja megállni. A kölyöknek olyan természettől mulatságos arca van, mint egy rajzfilmfigurának.

Beaver csak mosolyog. – A tornacipődet öregem.

– Tojnaipő?

– Ja, így nem tudod felhúzni, ez totálisszimó lehetetlen, senor. – Beaver elveszi tőle a surcit, és a kölyök érdeklődve figyeli, ahogy Beav a lábára húzza a cipőt, a nyelvet a fűző alá igazítja; azután masnit köt a pertlire. Amikor végzett, a kölyök csak bámulja egy pillanatig a masnit, azután Beavert. Majd átkarolja a nyakát, és hatalmas, nyálas puszit nyalint az arcára.

– Ha eláruljátok valakinek – kezdi Beaver, de mosolyog, látszik rajta, hogy nincs ellenére a dolog.

– Ja, ja, sohasem állsz szóba velünk, buzikám – vigyorog Jonesy. Nála van az uzsonnatáska, most leguggol a kölyök elé, és odanyújtja neki. – Ez a tied, öcsi?

A kölyök olyan boldogan mosolyog, mint aki régi barátjával futott össze, és elkapja a táskát. – OobyOoby-Doo oo-aaa? – dalolja. – dóóna ekkis uhha!

– Egyetértek – helyesel Jonesy. – Van egy kis munkánk. Az a dolgunk, hogy téged hazavigyünk. Douglas Cavell, ez a neved, ugye?

A fiú két piszkos kezével melléhez szorítja az uzsonnatáskát, és olyan cuppanós puszit ad a doboznak, mint az előbb Beavernek. – É Duddits! – rikoltja.

– Jól van – mondja Henry. Megfogja a fiú egyik kezét, Jonesy a másikat, és fölsegítik. A Juharfa utca alig háromsaroknyira van, és tíz perc alatt oda is érnek, amennyiben Richie és a barátai nem lógnak a környéken, hogy lecsapjanak rájuk. – Hadd vigyünk haza, Duddits. Lefogadom, hogy a mamád már aggódik.

De Henry először előreküldi Pete-et a sarokig, hogy nézzen végig a felhajtón. Amikor Pete visszajön és jelenti, hogy tiszta a levegő, akkor indulhatnak. Ha egyszer kiérnek az utcára, ahol már látják őket, biztonságban vannak. Addig viszont nem akar kockáztatni. Másodszor is kiküldi Pete-et, hogy derítse föl az utat az utcáig, azután füttyentsen, ha minden oké.

– Eememmek – mondja Duddits.

– Lehet – feleli Henry –, de jobban érzem magam, ha Pete körülnéz.

Duddits derűsen áll közöttük, uzsistasija képeit bámulja, miközben Pete kimegy körülnézni. Henry helyesnek érzi, hogy őt küldte. Nem túlozta el Pete gyorsaságát; ha Richie és a haverjai megpróbálnak ráugrani, Pete begyújtja a rakétákat és állva hagyja őket.

– Tetszik a műsor, öcsi? – kérdezi Beaver, és elveszi a táskát. Csöndesen beszél. Henry némi érdeklődéssel figyeli, arra kíváncsi, hogy a csöki srác bömbölni fog-e a táskája után. Hát nem bömböl.

– Ooby-Dook! – magyarázza a retardált kölyök. A haja göndör, aranyszín. Henry még mindig nem tudja, mennyi idős lehet.

Tudom, hogy azok – feleli türelmesen Beav –, de sohasem öltöznek át. Ebben igaza van Pete-nek. Bazeg, Freddy, igaz?

– Ija! – Nyújtja a két kezét a táskáért, és Beaver visszaadja neki. A retardált fiú magához öleli a táskát, azután rájuk mosolyog. Milyen szép a mosolya, gondolja Henry, és maga is elmosolyodik. Arra kell gondolni ettől a mosolytól, mennyire fázik, aki sokat úszkál az óceánban, de amikor kijön, törülközőt borít csontos vállára, libabőrös hátára, és ismét átmelegszik.

Jonesy is elmosolyodik. – Duddits – mondja –, melyik a kutya?

A visszamaradt fiú ránéz, még mindig mosolyog, de zavart is az arca.

– A kutya – mondja Henry. – Melyik a kutya?

Most Henryre néz, ha lehet, még értetlenebbül.

– Melyik Scooby, Duddits? – kérdezi Beaver, és Duddits arca kivirul. Mutatja.

– Ooby! Ooby-Ooby-Doo! Ee a ugya!

Mindnyájan nevetésben törnek ki, beleértve Dudditsot is, azután Pete füttyent. Elindulnak, és már a felhajtóhoz vezető ösvény negyedénél járnak, amikor Jonesy megszólal: – Várjatok! Várjatok!

Odafut az egyik piszkos irodaablakhoz, és bekukkant, kezét az arca mellé szorítja, hogy elzárja a fény útját, Henrynek pedig hirtelen eszébe jut, miért is jöttek. Hogy lássák Tina Jean Hogy-is-néz-ki punciját. Úgy tűnik, mintha ezer éve lett volna.

Úgy tíz másodperc múlva Jonesy kiált: – Henry! Beav! Gyertek ide! Hagyjátok ott a srácot!

Beaver fut Jonesyhoz. Henry a retardálthoz fordul, és azt mondja: – Maradj itt, Duddits. Maradj itt az uzsitasiddal, jó?

Duddits ránéz, zöld szeme ragyog, a táskát a melléhez szorítja. Egy pillanat múlva bólint, és Henry rohan, hogy csatlakozzék a barátaihoz az ablaknál. Össze kell bújniuk, és Beaver morog, hogy valaki rálépett arra a kurva lábára, de valahogy boldogulnak. Úgy egy perc múlva csatlakozik hozzájuk Pete is, aki csodálkozik, miért nem bukkantak föl a járdán, és bedugja arcát Henry és Jonesy válla közé. Négy fiú bámul be a piszkos irodaablakon, hárman a kezükkel takarják el az arcukat a fény elől, egy ötödik fiú pedig mögöttük áll a gazos ösvényen, táskáját keskeny melléhez szorítja, és a fehér égre bámul, ahol a nap igyekszik áttörni a felhők között. A piszkos üveg mögött (amelyen tiszta félholdak fogják jelezni azokat a helyeket, ahol a homlokuk megpihent) üres szoba.

A poros padlón számos lelappadt, fehér ebihal hever szétszórtan, Henry jön rá, hogy kotonok. Az egyik falon, éppen szemben az ablakkal, egy faliújság, azon Észak-New England térképe meg egy polaroid fénykép, amelyen egy nő emeli föl a szoknyáját. De nem is lehet látni a punciját, csak egy fehér bugyit. És nem is gimnazista lány. Öreg. Talán harminc is lehet.

– Szent Isten! – mondja végül Pete, és utálattal néz Jonesyra. – Ezért jöttünk idáig?

Jonesy egy pillanatig védekezőn néz, azután elvigyorodik, és a háta mögé bök a hüvelykujjával. – Nem – mondja. – Érte jöttünk.

6

Henryt az emlékekből egy döbbenetes és teljesen váratlan tény térítette magához: rettegett, már egy ideje rettegett. Valami új dolog lebegett öntudatának küszöbén, ahonnan Duddits eleven emléke tartotta vissza. Most rémítő üvöltéssel előretört, elismerést követelve.

Henry megcsúszott az út közepén, salapálnia kellett, nehogy megint beleessen a hóba, azután egyszerűen csak állt, zihálva, meredt szemmel. Most mi van? Már csak két és fél mérföld volt hátra a Lyukig, csaknem odaért, a Krisztusát, mi van most?

Egy felhő, gondolta, valamiféle felhő, az van. Nem tudom megmondani, hogy mi az, csak érzem – életemben nem éreztem semmit ilyen tisztán. Legalábbis felnőtt életemben. Le kell térnem az útról. Pucolnom kell innen. Elmenekülni a filmből. A felhőben egy film megy. Az a fajta, amit Jonesy szeret. Egy rémfilm.

Hülyeség! – motyogta, de tudta, hogy nem az. Közeledő motor döngicsélt. A Lyuk irányából jött, méghozzá gyorsan, egy hójáró motorja, biztosan a Sarki Macska az, amelyet a sufniban tartanak... de vele együtt közeledett a vörös-fekete felhő, benne a film, valami szörnyű fekete energia robogott Henry felé.

Henryt egy percre megdermesztették a gyermekes rémek, dolgok az ágy alól, koporsókban, felfordított sziklák alatt nyüzsgő bogarak, meg az a szőrös kocsonya, egy rég elpusztult, megfőtt patkány maradványa, amikor a papa elmozdította a sparheltet a faltól, hogy ellenőrizze a dugót. És voltak egyáltalán nem gyermekes borzalmak: az apja, aki eltéved a saját hálószobájában és bőg a félelemtől; Barry Newman, amint fut Henry irodájából, arcán borzalmas félelemmel, mert azt kérték, nézzen rá valamire, amire nem akar, vagy talán nem bír; ül hajnali négykor egy pohár skót whiskyvel, az egész világ egy halott szemgödör, a lelke is halott szemgödör, és haj, babám, még ezer év van hajnalig, az altatódalokat pedig betiltották. Ilyesmik voltak a vörös-fekete felhőben, amely lefelé robogott, Henry felé, mint a bibliai sárga ló és más effélék. Minden rossz, amit még csak nem is sejtett, most közeledett, méghozzá nem sárga lovon, hanem egy ócska, rozsdás hójárón. Nem a halál, annál is rosszabb. Mr. Szürke volt az.

Le az útról!, sikoltotta az elméje. Le az útról most rögtön! Rejtőzz el!

Egy pillanatig nem tudott mozdulni, mert a lába elnehezedett. A seb, amelyet az indexkar hasított a combjába, úgy égett, mint a tüzes billog. Most megértette, hogyan érezheti magát a szarvas, amikor elkapja a reflektor fénye, vagy a mókus, amely ostobán szökdécsel a közeledő fűnyíró előtt. A felhő elrabolta tőle azt a készségét, hogy segítsen magán. Megdermedt futás közben.

Furcsamód épp az öngyilkossági gondolatok tartották meg a lábán. Azért gyötörte ki magából a megoldást ötszáz álomtalan éjszaka után, hogy elrabolja tőle a lehetőséget holmi lámpaláz? Nem, Istenemre, ez nem lehet! Éppen elég baj a szenvedés; ha megengedi rémült testének, hogy ennek a szenvedésnek a csúfjára csak álljon bénán, miközben legázolja a démon... nem, ezt nem engedi.

Így hát ment tovább, de mintha rémálomban mozgott volna, meg kellett küzdenie a levegővel, amely olyan sűrűnek tűnt, mint a karamella. A lába a víz alatti balett lassúságával emelkedett és ereszkedett. Ezen az úton futott? Tényleg futott? Már maga a gondolat is lehetetlennek tűnt, akármilyen erős az emlékezet.

Mégis ment tovább, miközben a motor egyre közelebbről vinnyogott, hangja köhögő bömböléssé mélyült. És végre képes volt behúzódni a fák közé, az út déli oldalán. Talán tizenöt lépést tett meg, olyan messzire jutott, ahol már nem borította hó a földet, csak fehér por ült az illatos barnásnarancs tűleveleken. Henry itt a rettegéstől zokogva térdre esett, és kesztyűs kezét a szájába tömte, hogy elfojtsa a hangot, mert mi van, ha meghallja? Mr. Szürke volt az, a felhő volt Mr. Szürke, és mi van, ha meghallja?

Egy lucfenyő mohos törzse mögé mászott, átkarolta, azután kibámult izzadt hajának kócos ellenzőjén. Egy fényszikrát pillantott meg a sötét délutánban. Ugrált, remegett és kanyargott. Egy fényszóró volt az.

Henry tehetetlenül nyöszörgött. A feketeség közeledett. Úgy lebegett elméje fölött, mint egy napfogyatkozás, amely eltörli a gondolatot, és szörnyű képeket ültet a helyére: a tejet az apja állán, a pánikot Barry Newman szemében, girhes testeket és szögesdrót mögül kibámuló szemeket, megnyúzott asszonyokat és felakasztott férfiakat. Világképe egy pillanatra kifordult, mint egy zseb, és ő rádöbbent, hogy minden meg van fertőzve... vagy meg lehet. Minden. Tervezgetett öngyilkosságának minden érve megsemmisült a közeledő dolog színe előtt.

Száját a fatönkhöz szorította, hogy fel ne sikoltson, szája csókosan fúródott a rugalmas mohába, odáig, ahol nedves és fakéregízű. Ebben a pillanatban a Sarki Macska elvillant mellette, és Henry fölismerte az alakot, aki meglovagolta, azt a személyt, aki a Henry agyát lázzal égető, vörös-fekete felhőt gerjesztette.

Beleharapott a mohába, belesikoltott a fába, mohafoszlányokat szippantott be, úgy, hogy észre se vette, és ismét sikoltott. Azután csak térdelt, fogta a fát, és reszketett, miközben a Sarki Macska berregése halkulni kezdett nyugat felé. Még akkor sem mozdult, amikor ismét zavaró vinnyogássá vékonyodott; még akkor sem, amikor elhalt.

Ott van valahol Pete, gondolta. Oda fog érni Pete-hez és az asszonyhoz.

Visszatámolygott az útra, és nem érdekelte, hogy ismét eleredt az orra vére, azt sem, hogy sír. Megint nekiindult a Lyukhoz, noha most már csupán bicegve tudott lépkedni. De lehet, hogy ez nem is baj, mert visszaért a táborba.

Akármilyen borzalmat érzett is, az már megtörtént. Az egyik barátja halott, a másik haldoklik, és egyből, Isten irgalmazzon neki, filmsztár lett.

Hetedik fejezet

JONESY ÉS BEAV

1

Beaver megismételte, most azonban nem beaverizmust mondott; csak azokat az egyszerű szavakat, amelyek akkor szakadnak ki az emberből, ha sarokba szorult, és nincs más módja kimondani a látott iszonyatot: – Ó, bassza meg, ember... bassza meg!

Akármennyire szenvedett McCarthy, szakított időt, hogy mindkét kapcsolót felcsapja az ajtó mellett, így most égtek a neoncsövek a gyógyszerszekrény két oldalán, és a plafonon is a neongyűrű. Ragyogó, egyenletes izzásuktól olyan lett a fürdőszoba, mint egy bűncselekmény helyszínén készült fénykép... mégis volt benne egyfajta alattomos szürrealizmus, mert a fény nem volt egészen egyenletes; éppen csak annyit hunyorgott, hogy az ember tudja, az áram generátorról érkezik, nem azon a kábelen, amelyet a derryi és bangori vízi erőművek táplálnak.

A padlócsempe babakék volt. Az ajtó közelében csak vércseppek és kis foltok voltak, de ahogy közeledtek a kád mellett álló vécéhez, a foltok vörös kígyóvá álltak össze. A kígyó skarlát hajszálereket növesztett. Az összejárkált csempén ott maradt a lábnyomuk, mert sem Jonesy, sem Beaver nem vette le a bakancsát. A kék műanyag zuhanyfüggönyön négy elmosódott ujjlenyomat volt, és Jonesy arra gondolt: Bizonyára kinyújtotta a kezét és a függönybe kapaszkodott, hogy el ne essen, amikor megfordult, hogy leüljön.

Igen, de nem is ez volt benne az irtózatos. Az irtózatosat a lelki szemével látta Jonesy: McCarthy üget a babakék csempén, egyik keze hátul van, markolja magát, valamit bent akar tartani.

Ó, bassza meg! – ismételte Beaver. Már-már zokogott. – Nem akarom látni, Jonesy! Apám, én ezt nem bírom látni!

Muszáj. – Mintha nagy távolságból hallaná a saját hangját. – Meg bírjuk tenni, Beav. Ha akkor szembe tudtunk nézni Richie Grenadeau-val és a barátaival, akkor ezzel is szembenézhetünk.

– Nem tudom, öreg, nem tudom...

Jonesy sem tudta – nem igazán –, de kinyújtotta a karját, és megfogta Beaver kezét. Beav ujjai páni félelemmel szorították az övét, és együtt léptek be a fürdőszobába. Jonesy igyekezett kikerülni a vért, de nem volt könnyű, mert minden teli volt vérrel. És nem csak vérrel.

– Jonesy – mondta Beaver szikkadt hangon, majdnem suttogva. – Látod azt a szmötyit a függönyön?

– Igen. – Az elmosódó ujjlenyomatokból ótvarra emlékeztető vörös-arany penészcsomók sarjadtak. A padlón is volt, nem a dagadt vérkígyóban, hanem a csempék fugáiban.

– Mi ez?

– Nem tudom – felelte Jonesy – Azt hiszem, ugyanez a szar volt az arcán is. Hallgass egy percre. – Azután: – Mr. McCarthy?... Rick?

McCarthy a vécén ült, és nem válaszolt. Valamilyen okból föltette narancsszínű sapkáját – az ellenző ferde, kicsit részeg szögben meredt előre. Máskülönben csupasz volt. Az álla a mellére csuklott, az elmélyült gondolkozás paródiájaként (az is lehet, hogy nem paródia volt, ki tudhatná?). Szemét félig lehunyta. Kezét pedánsan összekulcsolta a szeméremszőrzetén. A vér nagy, nedves ecsetvonásokban csurgott le a vécé oldalán, de magán McCarthyn nem volt vér, legalábbis amennyire Jonesy meg tudta állapítani.

Egy dolgot azonban láthatott: McCarthy hasán két laza lebernyegben lógott a bőr. Ez a látvány valamire emlékeztette Jonesyt, és egy-két pillanat múlva eszébe is jutott, hogy mire. Így nézett ki Carla hasa a négy gyerekük születése után. Ahol McCarthy csípője fölött kis zsírpárna (meg némi hús) dagadozott, a bőr csak vörös volt. A hasán azonban apró hurkákká szakadt szét. Ha McCarthy várandós volt, akkor bizonyára valami élősködővel, laposféreggel, bányaféreggel vagy ilyesmivel. Csak éppen valami ragya nőtt a kiömlött véréből, és mit is mondott, ahogy feküdt Jonesy ágyában, állig húzva a takarót? Ímé, az ajtó előtt áldok és zörgetek. Jonesy azt kívánta, bár sose nyitott volna ajtót erre a zörgetésre. Bár lőtte volna le! Igen! Most már tisztábban látta. Megszállta az a tisztánlátás, amely néha az iszonyattal jár, és ebben az állapotban azt kívánta, bár lelőtte volna McCarthyt, még mielőtt meglátta volna narancsszínű sapkáját és ugyanilyen színű mellényét. Nem ártott volna, és segített volna rajtuk.

– Az ajtónál áll, és a seggemen zörget – motyogta.

– Jonesy! Él még?

– Nem tudom.

Újabb lépést tett, és érezte, hogy Beaver ujjai kicsúsznak az övéi közül; Beav láthatólag nem képes ennél közelebb merészkedni McCarthyhoz.

– Rick! – szólt rekedten Jonesy. Olyan föl-ne-keltsük-a-babát hangon. Olyan tetemnéző hangon. – Rick, te...

Hangos, nedves fing hallatszott a vécén ülő ember alól, a szobát azonnal megtöltötte az ürülék és a repülőgép-ragasztó könnyfacsaró elegye. Jonesy csodálkozott, hogy a függöny nem olvadt meg.

A vécécsészében csobbant valami. Nem olyan plotty, mint amikor az ürülék leesik, legalábbis Jonesynak nem ez volt a véleménye. Sokkal inkább úgy hangzott, mint amikor egy hal ficánkol a halastóban.

– Szentséges Krisztus, micsoda bűz! – kiáltott Beaver. Szájához és orrához kapta a tenyerét, így a szavai tompán csengtek. – De ha képes fingani, akkor biztosan él. He, Jonesy? Muszáj, hogy...

– Csönd – intette le Jonesy. Megdöbbentette, hogy nem remeg a hangja.

– Te hallgass, jó? – És Beav elhallgatott.

Jonesy közelebb hajolt. Mindent látott: a kis vércsöppeket McCarthy jobb szemöldökén, a vörös kinövést az arcán, a vért a kék műanyag függönyön, a tréfás feliratot – LAMAR ELMÉI.KEDŐHELYE –, amelyet akkor akasztottak ide, amikor a vécének még a vegyi változatát használták, és előbb vizet kellett pumpálni a zuhanyozáshoz. Látta a kocsonyás csillogást McCarthy szemhéja alatt, látta ajkán a repedéseket, amelyek bíbornak, májbarnának tűntek a fényben. Érezte a távozó gáz maró szagát, szinte látta is, amint ocsmány, sötétsárga csíkokban emelkedik föl, mint az yperit.

– McCarthy! Rick! Hallasz?

Csettintett az ujjaival a félig behunyt szem előtt. Semmi. Megnyalta a csuklója belső oldalát, és előbb McCarthy orrlyuka, majd a szája elé tartotta. Semmi.

– Meghalt, Beav – mondta hátrálás közben.

– Egy francot! – válaszolta Beaver. Reszketeg hangon beszélt, képtelen sértődöttséggel, mintha McCarthy megszegte volna a vendéglátás összes szabályát. – Öregem, hát éppen az előbb pottyantott egyet, hallottam.

– Nem hinném, hogy az...

Beav megkerülte, és közben olyan erősen lökte neki Jonesy rossz csípőjét a mosdónak, hogy fájt. – Na, elég, öregem! – kiáltotta Beaver. Megragadta McCarthy kerek, szeplős, petyhüdt vállát, és megrázta. – Na, ugrás innét! Húzzál...

McCarthy lassan a kád felé dőlt, és Jonesy egy pillanatig azt hitte, végül is Beavernek lesz igaza, a fickó még él, és igyekszik fölkelni. Azután McCarthy lezuhant trónjáról, bele a kádba, vékony kék felhőben hajtva maga előtt a függönyt. Fejéről leesett a narancsszínű sapka. Csontos reccsenés hallatszott, ahogy a koponyája nekicsapódott a porcelánnak, azután Jonesy és Beaver ordítva kapaszkodtak egymásba, iszonyatuk hangja fülsiketítően harsogott a kis, csempézett helyiségben. McCarthy alfele torz telihold volt, közepén óriási, véres kráterrel, valami szörnyű becsapódás nyomával. Jonesy csak egy másodpercig látta, mielőtt McCarthy arccal belezuhant a kádba, és a helyére libbenő függöny elrejtette, de abban a másodpercben úgy tűnt neki, hogy a lyuk átmérője legalább harminc centi. Lehetséges ez? Harminc centi? Bizonyosan nem.

Valami megint csapott egyet a vécécsészében, olyan erősen, hogy véres víz fröccsent az ugyancsak kék deszkára. Beaver már nyújtotta a nyakát, hogy belenézzen a csészébe, de Jonesy gondolkodás nélkül rácsapta a fedelet az ülőkére. – Ne – mondta.

– Ne?

– Ne.

Beaver ki akart venni az overallja mellzsebéből egy fogpiszkálót, elő is vett vagy fél tucatot, és az összeset elejtette. Gurultak a véres, kék csempén, mint a marokkó. Beav lenézett a fogvájókra, azután Jonesyra pillantott. Könnyek csillantak a szemében. – Mint Duddits, öreg – szólalt meg.

– Isten szent nevére, miről beszélsz?

– Hát nem emlékszel? Ő is majdnem pucér volt. Azok a szemetek letépték róla a pólót, a nadrágot, semmit sem hagytak rajta, csak az alsót. De mi megmentettük. – Nyomatékosan bólogatott, mintha Jonesy – vagy lényének egy mélyen rejlő, kételkedő része – gúnyosan legyintett volna az ötletre.

Jonesy semmire sem legyintett, noha McCarthy a legkisebb mértékben sem emlékeztette Dudditsra. Egyre azt látta, ahogy McCarthy oldalvást beledől a kádba, narancsszínű sapkája leesik, mellének zsírraktára (a könnyű élet cicije, így hívta Henry, valahányszor megpillantotta egy-egy trikó alatt) rezeg. Azután a feneke a fény felé fordul, az erős fluoreszkálás felé, amely semmit sem hagy titokban, hanem egyhangú zúgással kifecseg mindent. Tökéletes fehérembersegg, szőrtelen, éppen csak elkezdett löttyedni és megereszkedni a combokra; ezerszer látott ilyet a különböző öltözőkben, ahol vetkőzött és zuhanyozott, ő is ilyet növesztett magának (legalábbis ez volt a helyzet, amíg az a pofa át nem hajtott rajta, talán örökre megváltoztatva hátsójának alakját). Csakhogy olyat még sose látott, amilyen McCarthyé most, mert ez úgy fest, mintha petárdát lőttek volna ki vagy vadászpuskát sütöttek volna el a belsejében, hogy – miért is?

A vécécsészéből újabb üres loccsanás hallatszott. A fedél ugrott egyet. Ez is megfelelt válasznak. Természetesen azért, hogy kiszabaduljon.

Hogy kijusson.

– Ülj rá – mondta Beavernek.

Mi?

Ülj rá! – Ez alkalommal ordított, és a meghökkent Beaver riadtan lehuppant a vécéfedélre. A neon mindent leleplező, színtelen fényében majdnem olyan fakónak látszott a bőre, mint a frissen felásott agyag, amelyen vakondtúrás minden egyes fekete borosta. Az ajka lila volt. Feje fölött lógott a régi, vicces tábla: LAMAR ELMÉLKEDŐHELYE. Beav kék szeme tágra nyílt a rémülettől.

– Ülök már, Jonesy – látod?

– Persze. Ne haragudj, Beav Csak ücsörögj itt, jó? Akármi van is odabent, csapdába került. Innen sehova sem mehet, csak az emésztőgödörbe. Visszajövök...

– De hova mész? Mert nem akarom, hogy itt hagyjál a budiban ülve, egy halott ember mellett, Jonesy! Ha elfutnánk...

– Nem futunk – felelte komoran Jonesy – Ez itt a mi helyünk, és nem futunk. – Ez nemesen hangzott, de a helyzetnek legalább egy vetületét figyelmen kívül hagyta: leginkább attól tartott, hogy az a dolog, ami most a vécécsészében van, esetleg gyorsabban fut, mint ők. Vagy gyorsabban kígyózik. Vagy ilyesmi. Száz rémfilm részletei – A parazita, A nyolcadik utas, a halál, a Belülről jöttek – futottak át a fején szupersebességgel. Carla nem volt hajlandó elkísérni ilyen filmekre a moziba, ezért a földszinti dolgozószobájában levő tévét kellett használnia, amikor hazavitt egy-egy horrorkazettát. De egy ilyen film – valami, amit az egyikben látott – még megmentheti az életüket. Jonesy rápillantott a vörös-arany penészfélére, amely McCarthy véres ujjlenyomatain nőtt. Legalábbis a vécécsészében levő valamitől megmentheti őket. Ami a penészt illeti... ki a halál tudja?

A lény a vécécsészében ismét szökkent egyet, megütötte alulról a fedelet, ám Beaver simán le tudta nyomni. Ez jó. Talán megfullad az az izé, bár Jonesy nem tudta elképzelni ennek lehetőségét, elvégre McCarthyban élt, igaz? Egy darabig benne élt az öreg Mr. Ímé-az-ajtó-előtt-állok-és-zörgetek-ben, talán azon a teljes négy napon át, amit McCarthy az erdőben töltött. Úgy látszik, lelassította McCarthy szakállának növekedését, és kihullott miatta néhány foga; ugyanez lehetett az oka annak, hogy olyan gázokat eregetett, amit még az udvarias társaságok legudvariasabbika sem hagyhatott volna figyelmen kívül – mondjuk meg őszintén, olyan fingokat, mint a mérges gáz –, de maga a lény láthatólag jól van... él... növekszik...

Hirtelen plasztikus képben jelent meg előtte egy vonagló, fehér laposféreg, amint kiemelkedik egy halom nyers húsból. Nyálkás cuppantással nyújtotta ki a nyakát.

– Jonesy! – Beaver föl akart állni. Még riadtabbnak tűnt, mint az előbb.

– Beaver, ülj vissza!

Épp idejében engedelmeskedett. A vécécsészében levő lény feldobta magát, és kemény, üres koppanással csapódott a fedélnek: Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek.

– Emlékszel a Halálos fegyver-re, amikor Mel Gibson társa nem mert felállni a kulázóról? – szólalt meg Beaver. Mosolygott, de a hangja száraz volt, a szeme pedig rémült. – Ez is olyan, mint az, mi?

– Nem – felelte Jonesy –, mert itt semmi sem fog felrobbanni. Mellesleg én nem Mel Gibson vagyok, és te is túl fehér vagy Danny Glovernek. Ide figyelj, Beav Kimegyek a sufniba...

– Hohó, az nem megy, ne hagyj itt engem magamra...

– Pofa be, figyelj. Van kint ragasztószalag, igaz?

– Igen, egy szögön lóg, legalábbis azt hiszem...

– Pontosan, egy szögön lóg. Talán a festékesdobozok mellett. Egy nagy, kövér tekercs. Felkapom, azután visszajövök, és leragasztjuk ezt a fedelet. Azután...

A lény ismét ugrott egyet dühösen, mintha hallaná és értené az elhangzottakat. Honnan tudhatnánk, hogy nem tudja?, gondolta Jonesy. Keményen odavágtak a fedél aljára. Beav összerándult.

– Azután elmegyünk – fejezte be Jonesy.

– A Macskán?

Jonesy bólintott, noha igazság szerint megfeledkezett a hójáróról. – Igen, a Macskán. Fölszedjük Henryt és Pete-et...

Beav megrázta a fejét. – Karantén van, legalábbis az a helikopteres hapsi azt mondta. Biztosan ezért nem jöttek még vissza, nem gondolod? Biztosan feltartóztatták őket a...

Bumm!

Beaver megrándult. Jonesy ugyancsak.

– ...karantén miatt.

– Meglehet – bólintott Jonesy. – De ide figyelj, Beav... inkább vagyok karanténban Pete-tel és Henryvel, mint itt... ezzel, nem igaz?

– Húzzuk le – mondta Beaver. – Ehhez mit szólsz?

Jonesy megcsóválta a fejét.

– Miért ne?

– Mert láttam a lyukat, amelyen kijött – felelte Jonesy –, és te is láttad. Nem tudom, mi ez, de nem szabadulhatunk meg tőle olyan egyszerűen, hogy lehúzzuk. Túl nagy.

– Bazmeg. – Beaver a tenyerével a homlokára csapott.

Jonesy bólintott.

– Jól van, Jonesy. Eredj a szalagért.

Az ajtóban Jonesy megállt és visszanézett. – Beaver...?

Beav felvonta a szemöldökét:

– Maradj a fenekeden, cimbora.

Beaver vihogni kezdett. Jonesy ugyancsak. Egymásra néztek, Jonesy az ajtóból, Beav a lecsukott vécéfedélről, és horkantva nevettek. Azután Jonesy keresztülsietett a nagy, központi szobán (még mindig vihogva – maradj a fenekeden, minél többször gondolt rá, annál furábbnak rémlett) a konyhaajtó felé. Lázasan fölhevült, egyszerre rettegett és lelkesedett. Maradj a fenekeden. Jézus Krisztus banánja!

2

Beav hallotta, ahogy Jonesy végigkuncog a szobán, még akkor is mulat, amikor kimegy az ajtón. Mindennek ellenére Beav örült a hangnak. Jonesynak már eddig is pocsék volt az év, hogy így elgázolják – egy darabig azt hitték, feldobja a pacskert, és ez borzasztó volt, szegény öreg Jonesy még a harmincnyolcat se töltötte be. Rossz éve volt Pete-nek is, aki túl sokat ivott, rossz éve volt Henrynek, aki körül néha ijesztő üresség támadt, amelyet Beav nem értett, és nem szeretett... és úgy sejtette, most ő is elmondhatja, hogy Beaver Clarendonnak rossz éve lesz. Természetesen ez csupán egy nap a háromszázhatvanöt közül, de reggel nem abban a tudatban kelünk föl, hogy délután egy halott fekszik meztelenül a fürdőkádunkban, mi pedig egy lecsapott vécéfedélen ücsörgünk, hogy visszatartsunk valamit, amit még csak nem is láttunk...

– Kizárt – mondta Beaver. – Nem mész oda, rendben? Egyszerűen nem mész oda.

És nem is kellett. Jonesy egy-két, maximum három perc múlva itt van a ragasztószalaggal. Csak az a kérdés, hova menjen ő, amíg Jonesy visszatér? Hova mehet, hogy jól érezze magát?

Dudditshoz. Elég volt Dudditsra gondolnia, hogy jól érezze magát. És Roberta, rá is szívesen gondol. Vitán felül.

Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a sárga ruhás, kicsi asszony azon a napon, a Juharfa utcai ház feljárójának végében. Még szélesebben mosolygott, amikor arra emlékezett, hogy az asszony meglátta őket. Ugyanúgy hívta a fiát. Úgy hívta:

3

Duddits! – kiáltja a nyomott virágmintás kartonruhát viselő, deresedő kismadár asszony, azután futásnak ered feléjük a felhajtón.

Duddits elégedetten ballag új barátaival, teljes gőzzel karattyolva, bal kezében a Scooby-Doo uzsistasit szorongatja, a jobbjában Jonesy kezét, amelyet barátian lenget előre-hátra. Hablatyolása szinte nem is áll másból, mint magánhangzókból. Beavernek az a döbbenetes, hogy milyen sokat megért belőle.

Duddits észreveszi a deresedő madárasszonyt, elengedi Jonesy kezét, és futni kezd az anyja felé, mindketten rohannak, és ez Beavert egy musicalre emlékezteti, ami egy csomó zengerről szólt, valami Von Crippsről vagy Von Crappsról, vagy miről. – A-mí, A-mí! – ordítja lelkesen. Mami! Mami!

Hol voltál? Hol voltál, te rossz fiú, te csúnya öreg Duddits!

Összetalálkoznak, és Duddits annyival nagyobb – öt-nyolc centivel magasabb talán –, hogy Beaver felszisszen, mert arra számít, hogy Duddits laposra vasalja a madárasszonyt, ahogy a Prérifarkast is mindig kivasalják a Gyalogkakukk rajzfilmsorozatban. Ehelyett az asszony fölkapja a fiát, és megpörgeti, a fiú tornacipős lába kört ír le a levegőben, a szája fülig ér a boldogságtól.

– Már ott tartottam, hogy fölhívom a rendőrséget, te csúnya öreg későn jövő, te csúnya öreg D...

Meglátja Beavert meg a barátait, és leteszi a fiát.

A megkönnyebbülés mosolya eltűnt; ünnepélyesen közeledik, végigmegy egy ugróiskolán, amit talán egy kislány rajzolt... Dudditsnak, gondolja Beaver, még ez a kezdetleges dolog is örökre magas lesz. A nap, amely végre áttört a felhőkön, megragyogtatja az asszony arcán a könnyeket.

– Ohó – mondja Pete. – Most kapunk.

– Nyugi – mondja Henry halkan és gyorsan. – Hadd dumáljon, azután majd elmagyarázom.

De félreismerték Roberta Cavellt – sok más felnőtt mércéjével mérték, akik minden korukbéli fiút bűnösnek tekintenek, amíg be nem bizonyosodik az ártatlanságuk. Roberta Cavell nem ilyen, és a férje, Alfie sem. Cavellék mások. Duddits tette őket mássá.

– Fiúk – mondja az asszony. – Elcsámborgott? Eltévedt? Annyira félek elengedni, de úgy szeretne igazi fiú lenni...

Egyik kezével erősen megszorítja Beaver kezét, a másikkal Pete-ét. Azután elengedi őket, és ugyanígy kezel Jonesyval és Henryvel.

– Asszonyom... – kezdi Henry.

Mrs. Cavell olyan szúrósan néz Henryre, mintha az agyában próbálna olvasni. – Nem csak eltévedt – mondja. – Nem csak elcsámborgott.

– Asszonyom... – próbálkozik ismét Henry, azután fölhagy a színleléssel. Duddits zöld pillantása néz föl rá az asszony arcából, csak értelmesen, öntudattal, élesen és kérdőn. – Nem, asszonyom. – Henry sóhajt. – Nem csak elcsámborgott.

– Mert általában egyenesen hazajön. Azt mondja, nem tévedhet el, mert látja a vonalat. Hányan voltak?

– Ó, csak páran – feleli Jonesy, azután gyors pillantást vet Henryre. Duddits a szomszéd gyepén talált néhány kései pitypangot, hason fekszik, fújkálja a pihét, és nézi, hogyan száll a szélben. – Pár fiú zrikálta, asszonyom.

– Nagyfiúk – mondja Pete.

Az asszony szeme szúrósan fürkészi őket: Jonesyról Pete-re, Pete-ről Beaverre, azután ismét Henryre siklik. – Gyertek be – mondja. – Mindent hallani szeretnék. Duddits minden délután iszik egy nagy pohár ZaRexet – ez az ő különleges itala –, de lefogadom, hogy ti, srácok, inkább jeges teát szeretnétek, igaz?

Mindhárman Henryre néznek, aki töpreng, azután bólint. – Igen, asszonyom, a jeges tea jó lenne.

Így hát fölvezeti őket a házhoz, ahol olyan sok időt töltenek az elkövetkező években – a Juharfa utca 19-ben –, igazából azonban Duddits vezet, táncolva, szökellve, néha a feje fölé emelve a sárga uzsonnatáskát, de, mint Beaver megjegyzi, végig csaknem egyenes vonalban, harminc centiméterre a füves szegélytől, amely elválasztja a járdát az úttesttől. Évekkel később, a Rinkenhauer lány eseténél eszébe jut, amit Mrs. Cavell mondott. Mindnyájuknak eszébe jut.

Látja a vonalat.

4

– Jonesy! – kurjantott Beaver.

Semmi válasz. A Jézusát, úgy rémlett, hogy Jonesy már nagyon régen elment. Valószínűleg nem így van, de ezt Beaver semmiképpen sem tudta megállapítani; reggel elfelejtette fölcsatolni az óráját. Butaság, de hát ő mindig buta volt, mostanára megszokhatta volna. Jonesy és Henry mellett ő és Pete mindig buták voltak. Nem mintha Jonesy vagy Henry akként kezelte volna őket. Többek között ez volt bennük a klassz.

Jonesy!

Még mindig semmi. Valószínűleg csak nehezen találja a ragasztószalagot.

Messze hátul Beaver fejében egy gonosz hangocska azt hajtogatta, hogy ennek semmi köze a szalaghoz, mert Jonesy egyszerűen lelépett, itt hagyta őt, hogy üljön a vécén, mint Danny Glover abban a filmben, de ő nem hallgatott erre a hangra, mert Jonesy sohasem tenne ilyesmit. Barátok voltak, azok is lesznek a végsőkig.

Pontosan!, örömködött a hangocska. Barátok voltatok. És ez itt a vég.

– Jonesy! Ott vagy kint, öreg?

Még mindig semmi. Lehet, hogy a tekercs leesett a szögről, amelyen lógott.

Alóla sem hallatszott semmi. De az talán mégse lehetséges, hogy McCarthy egy szörnyet szart a slóziba? Hogy életet adott – hhhhh! – a Rötyi Rémének? Úgy hangzott, mint egy horror reklámja a Szombat Esti Élő-ben. De még ha csakugyan ez történt is, a Rötyi Réme mostanra valószínűleg megfulladt vagy lemerült. Belévillant egy sor egy meséből, amelyet Dudditsnak olvastak felváltva, és még jó, hogy négyen voltak, mert amikor Dudditsnak tetszett valami, akkor sohasem fáradt bele.

– Óa eee! – bömbölte, miközben futott valamelyikükhöz, úgy tartva a feje fölé a könyvet, mint azon az első napon az uzsistasit. – Óa eee, óa eee! – ami ebben az esetben azt jelentette, hogy Olvasd a medencét! Olvasd a medencét! A könyv a McElligot medencéje volt, Dr. Seusstól, amelynek így hangzott az első emlékezetes versikéje: „Fiatalember, nevetett a farmer / Baj lehet az esze kerekével / Ha itt akar halat fogni / Ez McElligot medencéje.” Pedig voltak halak, legalábbis a mesebeli kisfiú képzeletében. Rengeteg hal. Nagy halak.

De nem hallatszott alóla csapkodás. A vécédeszka alját sem csapkodta semmi. Legalábbis egy ideje. Talán megkockáztathatna egy pillantást, éppen csak egy kicsit megemeli a fedelet, és azonnal lecsapja, ha bármi...

De hát maradj a fenekeden, cimbora, ez volt az utolsó, amit Jonesy mondott, és legjobb, ha engedelmeskedik.

Jonesy mostanra már egymérföldnyire lehet az úton, legalábbis így becsülte a gonosz hang. Egy mérföld az úton, és még gyorsít is.

Nem, ő nem – mondta Beaver. – Jonesy nem.

Kicsit arrébb csúszott a deszkán, várva, hogy a lény ugorjon, de az nem moccant. Lehet, hogy már hatvanméternyire van, és ott úszkál a pöcegödörben a kakával. Jonesy azt mondta, hogy túl nagy, nem fér át a csövön, de mivel egyikük sem látta, ezt nem lehet biztosra mondani. De akármi legyen is a helyzet, Monsieur Beaver Clarendon marad a fenekén. Mert megígérte. Mert az idő mindig lassúbbnak rémlik, amikor az ember szorong vagy fél. És mert bízik Jonesyban. Jonesy és Henry sohasem bántották, nem csúfolták ki, sem őt, sem Pete-et. És egyikük sem bántotta vagy csúfolta Dudditsot.

Horkantva fölnevetett. Duddits és a Scooby-Doo táskája! Duddits, ahogy hasal, és a pitypangot fújja! Duddits, amint futkos a hátsó udvaron, boldogan, mint a madár a fán, igen, és azoknak, akik különlegesnek nevezik az ilyen gyerekeket, fogalmuk sincs a dolgok állásáról. Csakugyan különleges volt, ők kapták ajándékba ettől az elcseszett világtól, amely rendszerint le se szarja az embert. Duddits az ő különlegességük volt, és ők szerették.

5

A napfényes kis konyhában ülnek – a felhők mintegy varázsütésre eltűntek –, jeges teát isznak, és Dudditsot figyelik, aki három-négy hatalmas, fröcskölő korttyal eltüntette a maga ZaRexét (borzalmas külsejű narancsos lötty), azután rohant kifelé játszani.

Leginkább Henry beszél, elmeséli Mrs. Cavellnek, hogy a nagyfiúk csak egy kicsit „löködték” a fiát. Azt mondja, kicsit nekivadultak, és eltépték a pólóját, ettől Duddits megijedt, és elsírta magát. Azt elmulasztja említeni, hogy Richie Grenadeau és barátai lehúzták Duddits nadrágját, s hogy miféle ocsmány suli utáni rágicsát akartak megetetni vele, és amikor Mrs. Cavell megkérdezi, tudják-e, kik ezek a nagyfiúk, Henry kis ideig habozik, azután azt feleli, hogy nem, néhány diák a gimnáziumból, egyiküket sem ismeri, legalábbis név szerint nem. Az asszony Beaverre, Jonesyra és Pete-re néz; mindnyájan a fejüket rázták. Lehet, hogy ez hiba – hosszabb távon Dudditsra nézve akár veszélyes is lehet –, mégsem hághatják át ennyire azokat a szabályokat, amelyek az életüket kormányozzák. Beaver már most sem érti, honnan vették a bátorságot a beavatkozásra, és később a többiek is ugyanezt fogják mondani. Csodálják a saját bátorságukat; meg azt is, hogy nincsenek a kórházban.

Az asszony egy darabig szomorúan néz rájuk, és Beaver rádöbben, hogy sok mindent tud abból, amit nem mondtak el neki, valószínűleg eleget ahhoz, hogy éjszaka ne tudjon aludni. Azután elmosolyodik. Úgy mosolyog Beaverre, hogy a fiú a sarkáig bizseregni kezd. – Milyen sok cipzár van a dzsekiden! – mondja.

Beaver mosolyog. – Igen, asszonyom. Ez az én Fonzie-jákóm. Előtte a bátyámé volt. Ezek a srácok csak csúfolnak, de nekem tetszik.

Boldog napok – mondja az asszony. – Nekünk is tetszik. Duddits szereti. Nem lenne kedved átjönni valamelyik este, hogy velünk nézd? Vele? – Fájdalmas a mosolya, sóvár, mint aki tudja, hogy ilyesmi sohasem történhet meg.

– Ja, klassz lenne – mondja Beav.

– Tényleg klassz – helyesel Pete.

Egy ideig szótlanul ülnek, és csak figyelik, ahogy a fiú a hátsó udvarban játszik. Van ott egy állvány, azon két hinta. Duddits mögöttük rohangál, mindkettőt lökdösi, hadd lengjenek. Néha megáll, keresztbe fonja a karját, arca mutató nélküli számlapját az ég felé fordítja, és nevet.

– Úgy tűnik, most minden rendben – mondja Jonesy, és megissza az utolsó korty teáját. – Asszem, már elfelejtette az egészet.

Mrs. Cavell éppen fölállni készült, de visszaül, és majdhogynem döbbenten néz Jonesyra. – Ó, nem, egyáltalán nem – mondja. – Emlékszik. Talán nem úgy, mint te vagy én, de azért emlékszik a dolgokra. Éjszaka valószínűleg rosszat fog álmodni, és ha majd bemegyünk a szobájába, az apja meg én, akkor nem fogja tudni megmagyarázni. Ez a legrosszabb a számára; nem tudja elmondani, hogy mit gondol, lát és érez. Nincs hozzá elég szava.

Sóhajt.

– Mindenesetre azok a fiúk nem fogják elfelejteni. Mi lesz, ha mostantól lesnek rá? Vagy ha rátok?

– Mi tudunk vigyázni magunkra – feleli Jonesy, de csak a hangja flegma. A tekintete szorongó.

– Lehet – bólint az asszony. – De Duddits, vele mi lesz? El tudom kísérni az iskolába, ahogy eddig csináltam, és gondolom, ezentúl is ezt kell tennem, legalábbis egy ideig – de annyira szeret önállóan hazasétálni.

– Ettől nagyfiúnak érzi magát – mondja Pete.

Mrs. Cavell megérinti Pete kezét, amitől ő elvörösödik. – Így van, ettől nagyfiúnak érzi magát.

– Tessék nézni – szólal meg Henry –, mi elkísérhetjük. Együtt járunk felsőbe, nem lenne nagy kitérő erre kerülni a Kansas utcáról.

Roberta Cavell, a kis madárasszony a nyomott kartonruhájában, csak ül szótlanul, és olyan figyelmesen néz Henryre, mint aki egy vicc poénját várja.

– Jó lesz így, Cavell néni? – kérdezi Beaver. – Mert mi simán megtehetjük. Vagy esetleg nem tetszene szeretni?

Valami bonyolult történik Mrs. Cavell arcával – apró rángások indulnak el benne, főleg a bőr alatt. Az egyik szemével szinte kacsint, azután a másikkal ténylegesen kacsint. Előveszi a zsebkendőjét, és kifújja az orrát. Beaver azt hiszi, hogy rajtuk nevet. Amikor ezt hazafelé elmondja Henrynek, miután Jonesy és Pete már elvált tőlük, barátja mélységes megdöbbenéssel néz rá. Sírt, bár igyekezett visszafojtani, fogja majd mondani... majd némi szünet után szeretettel hozzáteszi: tökfej.

– Megtennétek? – kérdezi az asszony, és amikor Henry mindnyájuk helyett bólint, kicsit módosítja a kérdést. – Miért tennétek meg?

Henry körülnéz, mintha azt mondaná: Ezt vállalja valaki más.

Pete azt mondja: – Bírjuk őt, asszonyom.

Jonesy bólint. – Bírom, ahogy a feje fölé tartja a táskáját.

– Ja, az már fasza – helyesel Pete. Henry az asztal alatt bokán rúgja. Pete visszajátssza, amit mondott látszik is rajta –, azután lángvörös lesz.

Mrs. Cavell mintha nem vette volna észre. Mereven nézi Henryt. – Háromnegyed nyolckor kell elindulnia – mondja.

– Addigra errefelé járunk – feleli Henry. – Nem igaz, srácok?

Noha hét negyvenöt kicsit korai nekik, mindnyájan bólintanak, és azt mondják, ja, persze.

– Megtennétek? – ismételi Roberta, és ez alkalommal Beaver simán értelmezi a hanghordozását; szephogyishíjjáktikus, ami azt jelenti, hogy kurvára nem hisz a fülének.

– Naná – mondja Henry. – Hacsak nem tetszik gondolni, hogy Duddits nem szeretne... tetszik tudni... – Nem akarja, hogy csináljuk – fejezi be Jonesy.

– Megbolondultál? – kérdezi az asszony. Beaver azt hiszi, magának beszél, igyekszik meggyőzni magát, hogy ezek a fiúk tényleg a konyhájában ülnek, és ez az egész megtörténik. – Nagyfiúkkal iskolába menni? Olyanokkal, akik oda járnak, amit ő „igazi iskolának” hív? A mennyekben érezné magát.

– Rendben – mondja Henry. – Akkor háromnegyed nyolcra itt leszünk, és elvisszük az iskolába. Azután haza is jövünk vele.

– Akkor végez...

– Ó, tudjuk mi, mikor van vége a tanításnak a Csökiakadémián – mondja derűsen Beaver, de mire látja a többiek döbbent arcát, már egy másodperce rájött, hogy amit most mondott, az sokkal rosszabb, mint a fasza. Szájára csap, a tenyere fölött kerekre tágul a szeme. Jonesy olyan keményen sípcsonton rúgja az asztal alatt, hogy Beaver majdnem hanyatt esik.

– Ne tessék haragudni rá – mondja Henry. – Hadar, és ez csak akkor fordul elő, amikor zavarban van. Ő csak...

– Nem haragszom – feleli Roberta. – Tudom, hogyan nevezik. Néha Alfie és én is így hívjuk. – Hihetetlen módon ez a téma nem érdekli. – Miért? – kérdezi ismét.

Noha Henryt nézi, az égő arcú Beaver válaszol. – Mert jó fej – mondja.

A többiek bólintanak.

Vagy öt évig kísérgetik Dudditsot oda-vissza az iskolába, kivéve, amikor beteg, vagy ha fent vannak a Lyukban; végül Duddits nem jár többé a Mary M. Snowe-ba, más néven Csökiakadémiára, hanem a Derry Szakiskolába, ahol megtanul süteményt sütni (tüpetént ütni, dudditsul), autóban akkumulátort cserélni, pénzt váltani, megkötni a nyakkendőjét (a csomó mindig tökéletes, bár néha az ingmell közepén lóg). Addigra megesik és elmúlik a Josie Rinkenhauer dolga, a kis háromnapos csoda, amelyet mindenki elfelejt, kivéve Josie szüleit, akik sohasem fogják elfelejteni. Ezekben az években, amikor hozzák-viszik az iskolába, Duddits addig nyúlik, míg ő lesz a legmagasabb közöttük, nyakigláb kamasz, furcsán szép gyermekarccal. Addigra megtanítják pacsézire meg a Monopoly egyszerűsített változatára; addigra föltalálják a Duddits Játékot, és szüntelenül játsszák is, néha annyira nevetnek, hogy Alfie Cavell (ő a házaspár magasabbik tagja, de benne is van valami madárszerű) kijön a konyhából a gyerekszobához vezető lépcsőre, és lekiált, tudni akarja, mi folyik ott, mi olyan mulatságos, és talán meg is próbálják elmagyarázni, hogy Duddits tizennégy pontot jelölt a szöggel Henrynek, vagy hogy Pete-nek tizenötöt szögelt visszafelé, de Alfie sohasem látszik érteni; csak áll a lépcső tetején, kezében újsággal, zavartan mosolyog, végül mindig ugyanazt mondja: Tompítsátok a bömbölést, srácok, és becsukja az ajtót, otthagyva őket a játékok között... és mindezek közül a Duddits Játék volt a legjobb, baromira fasza, ahogy Pete szokta volt mondani. Voltak idők, amikor Beaver komolyan attól tartott, hogy megszakad a nevetéstől, Duddits pedig csak ült a szőnyegen, a régi nagy Parkmunn cribbage-tábla mellett, törökülésben kuporgott, és mosolygott, mint Buddha. Micsoda buli! Mindez előttük van, de most még csak a konyhában ülnek, a meglepő napfényben, Duddits kint van, és a hintákat lengeti, Duddits, aki megtette nekik azt a szívességet, hogy belépett az életükbe, Duddits, aki – ezt az elejétől fogva tudták – senkihez sem fogható.

– Nem értem, hogy voltak képesek – szólalt meg Pete hirtelen. – Ahogy sírt. Nem is értem, hogy bírták hergelni.

Roberta Cavell szomorúan néz rá. – Az idősebb fiúk nem így hallják őt – mondja. – Remélem, sohasem fogjátok megérteni.

6

Jonesy! – ordította Beaver. – Hé, Jonesy!

Ez alkalommal halk, de félreérthetetlen válasz érkezett. A hójáró sufnija egyfajta földszinti padlás, és egyebek között található benne egy régimódi nyomós duda, az a fajta, amit a biciklikereskedők árultak a húszas-harmincas években, és föl lehetett őket szerelni a kormányra. Beaver most meghallotta a hangját: Úga! Ú úúga! Ez a lárma bizonyosan a könnyekig megnevettette volna Dudditsot – az öreg Duds imádta az ilyen erőteljes hangokat.

Megzizzent a vékony kék zuhanyfüggöny, és Beav karján vastagon kiütött a libabőr. Kis híján felugrott, mert azt hitte, McCarthy okozza a zajt, azután rájött, hogy ő húzta végig a könyökét a függönyön – semmi kétség, meglehetősen szűkös itt a hely –, és visszaült. Alatta még mindig semmi; az az izé, akármi volt is, vagy elpusztult, vagy lelépett. Ez biztos.

Illetve... szinte biztos.

Beav maga mögé nyúlt, egy pillanatig a vécélehúzót babrálta, azután elengedte. Maradj a fenekeden, mondta Jonesy, és Beaver engedelmeskedett, de mi a francért nem jött még vissza Jonesy? Ha nem találja a szalagot, akkor miért nem jön vissza nélküle? Most már biztosan eltelt legalább tíz perc, nem igaz? Legalább egy rohadt órának tűnik. Ennyi időt ült a brűgöldén, a kád mellett, amelyben egy halott, aki úgy fest, mintha a fenekét dinamittal nyitották volna ki, öregem, hát így szarjon az ember...

– Legalább nyomd meg még egyszer a dudát – motyogta Beaver. – Bőgesd azt a nyavalyást, hogy tudjam, még itt vagy. – De Jonesy nem nyomta meg a dudát.

7

Jonesy nem találta a szalagot.

Mindenütt kereste, és sehol sem találta. Tudta, hogy itt kell lennie, de egyik szögről sem lóg, és nincs a szerszámokkal teleszórt munkaasztalon sem. Nem volt a festékesdobozok mögött, se a kampón az öreg, megsárgult gumiszalagjain lógó festőmaszk alatt. Megnézte az asztal alatt, benézett a túlsó fal mentén fölhalmozott dobozokba, azután a Sarki Macska utasülése alatti üregben. Volt ott egy tartalék fényszóró, még az eredeti kartondobozban, meg egy fél doboz ódon Lucky Strike, de sehol az átkozott szalag. Szinte érezte a percek ketyegését. Egyszer majdnem biztos volt benne, hogy Beav hívását hallja, de nem akart visszamenni a szalag nélkül, így hát megnyomta az öreg dudát, amely a földön hevert, megnyomta a repedezett fekete gumidudát, amelynek uga-uga hangja biztosan nagyon tetszett volna Dudditsnak.

Minél tovább kereste hiába a szalagot, annál fontosabbnak érezte, hogy megtalálja. Volt a sufniban egy gombolyag zsineg, de az isten szerelmére, hogyan tudna lekötni egy vécécsészét zsineggel? Az egyik konyhai fiókban biztos van cellux, de az a lény a vécécsészében elég erősnek tűnt, mint egy jókora hal vagy efféle. Ehhez nem elég a cellux.

Jonesy a Sarki Macska mellett állt, meredt szemmel nézegetett, a hajában turkált (nem húzott kesztyűt, és elég sokáig volt kint, hogy az ujjai megdermedjenek), és nagy, fehér párafelhőket fújt.

Hol a francban van? – kérdezte hangosan, és öklével az asztalra csapott. Ettől felborult egy szögekkel és csavarokkal töltött kis doboz, és mögötte volt a ragasztószalag, egy nagy, vastag tekercs. Legalább tucatszor járt a közelében a pillantása.

Megragadta, a kabátja zsebébe dugta – legalább azt nem felejtette el, noha nem bajlódott azzal, hogy felhúzza a cipzárt –, és megfordult, hogy távozzon. Ekkor kezdett el Beaver sikoltozni. A kiáltásai alig értek idáig, de a sikoltásokat simán meg lehetett hallani, mert nagy, velőtrázó sikolyok voltak, csorgott belőlük a kín.

Jonesy rohant az ajtó felé.

8

Mama mindig azt mondta Beavernek, hogy a fogpiszkáló fogja megölni, de sohasem képzelte volna, hogy így.

Ült a vécédeszkán, és az overallja mellzsebében kotorászott rágni való fogvájó után, de egy sem akadt – szétszóródtak a földön. Két-három nem a vérbe esett, de ahhoz, hogy elérje őket, föl kellett volna állnia a vécédeszkáról – föl kellett volna állnia, és előre kellett volna hajolnia.

Beaver habozott. Maradj a fenekeden!, mondta Jonesy, de ez a lény a vécéből már biztosan elment; merülés, merülés, merülés, ahogy a háborús filmek tengeralattjáróiban mondják. De ha nem, akkor is csak egy-két másodpercre emeli föl a fenekét. Ha a dolog ugrik, Beaver ismét vissza tudja engedni a súlyát, talán még ki is töri a pikkelyes kis nyakát (feltéve, hogy van neki).

Vágyakozva nézett a fogpiszkálókra. Három vagy négy elég közel volt, hogy lenyúlva fölkapja őket, de nem szeretett volna véres fogpiszkálót dugni a szájába, különösen ha azt vesszük, honnan jött a vér. Volt más gond is. Az a furcsa bolyhos anyag a véren burjánzott, és a csempék fugáiban szétfolyt vérereken is – most tisztábban látta, mint korábban. A fogvájókra is jutott belőle egy kevés... kivéve azokat, amelyek a vér mellé estek. Ezek tiszták és fehérek maradtak, és ha valaha életében szüksége volt arra a vigaszra, amit a szájában levő, rágcsálni való kis darab fa jelent, hát akkor az most van.

– Bazmeg! – dörmögte Beav, és kinyújtott kézzel előrehajolt. Szétterpesztett ujjai majdnem elérték a közelebbi tiszta fogpiszkálót. Megfeszítette a combizmait, és a feneke fölemelkedett a vécéről. Ujjai összezárultak a fogpiszkáló körül – aha, megvan –, és valami ugyanebben a pillanatban a vécédeszkának csapódott, méghozzá iszonyú erővel, nekicsapta a fedelet Beaver védtelen golyóinak, és előrelökte. Beaver, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, végső kétségbeesésében belekapaszkodott a zuhanyfüggönybe, az azonban nagy, fémes zörgéssel leszakadt a rúdra fűzött vasgyűrűkről. Beaver bakancsa megcsúszott a vérfolton, és ő úgy zuhant hasra a padlón, mint aki katapultált. Mögötte olyan erővel vágódott föl a deszka, hogy megrepesztette a porcelán víztartályt.

Valami nedves és súlyos csattant Beaver hátán. Farokra vagy féregre vagy izmos, ízelt tapogatóra emlékeztető valami tekeredett a lába közé, és egy óriáskígyó fullasztó szorításával ragadta meg Beaver máris sajgó tökeit. Ő sikoltott, állát fölemelte a véres csempéről (amely vörös, cikcakkosan elmosódó mintát tetovált az állára), a szeme kidülledt. A nedves, nehéz, hideg lény a tarkójától a keresztcsontjáig ért, olyan volt, mint egy összetekert, lélegző szőnyeg, és most lázas, fejhangú csicsergésbe kezdett, akár egy veszett majom.

Beaver ismét sikoltott, hasmánt az ajtó felé kúszott, azután négykézlábra vergődött, és igyekezett lerázni a lényt. Az izmos kötél ismét megszorult a lába között. Halk pukkanás hallatszott valahonnan a fájdalom folyékony ködéből, amivé a lágyéka változott.

Krisztusom!, gondolta Beav. Mindenható Úrjézus banánja! Azt hiszem, ez az egyik golyóm volt.

A sikoltozó, izzadó Beaver, akinek a nyelve úgy táncolt ki-be, mint egy megveszekedett bulizó, az egyetlen dologgal próbálkozott, ami az eszébe jutott: hanyatt fordult, hogy összezúzza azt az akármit, ami a gerince és a csempék közé szorult. Megmarkolta a lába közé tekeredett farkat, amely a végén sima, szőrtelen volt, alatta pedig tüskék borították, amelyeket mintha csapzott szőrből sodortak volna. És nedves volt. Víz? Vér? Mindkettő?

Aúú!Aúú!Az istenit, engedj el! Kurva dög, engedj el! Jézusom! Az a kurva zacskóm! Jéézus!

Mielőtt a farok alá nyúlhatott volna, egy marék tű fúródott a nyakába. Üvöltve feldobta magát a levegőbe, és ekkor a lény eltűnt. Beaver megpróbált fölállni. A kezével segített magán, mert a lábában nem maradt erő, a keze azonban folyvást megcsúszott. McCarthy vérét most a megrepedt vécétartályból csurgó víz is gyarapította, és a csempézett felület olyan lett, mint egy korcsolyapálya.

Amikor végre föltápászkodott, látta, hogy valami félúton van fölfelé az ajtón. Úgy festett, mint egy torzszülött menyét – lába nem volt, csak vastag, vörös-arany farka. Igazi feje sem volt, csak valami síkos külsejű görcs, amelyből két lázas, fekete szem meredt rá.

A görcs alsó fele szétnyílt, kimutatta rengeteg fogát. A lény úgy támadt Beaverre, mint a kígyó, a görcs előrevágódott, a kopasz farok az ajtófélfára tapadt. Beaver felüvöltött, az arca elé kapta a kezét. Öt ujjából három – a kisujj és a hüvelyk kivételével – eltűnt. Nem fájt, vagy csak mindent elnyelt feltépett heréjének kínja. Megpróbált hátrálni, de a lábszára nekiütközött a vécécsészének. Nem volt hova menni.

Ez a lény volt benne?, gondolta Beaver; csak ennyire volt ideje. Ez volt benne?

Akkor a lény kigöngyölte a farkát, vagy tapogatóját, vagy micsodáját, és rávetette magát Beaverre, kezdetleges fejének felső részét kitöltötte ostobán dühös fekete szeme, az alsó része tele volt csonttűkkel. Messziről, egy másik világegyetemből, ahol még lehetséges volt az épeszű élet, Jonesy szólította, de Jonesy elkésett, nagyon elkésett.

A lény, amely McCarthyban volt, cuppanva hullott Beav mellére. Olyan szaga volt, mint McCarthy szellentésének: az olaj, az éter és a metángáz orrfacsaró kevercse. Az izmos ostor, amely a lény alteste volt, Beaver derekára csavarodott. A feje előrelendült, fogai összezárultak Beaver orrán.

Beaver sikoltva csépelte az öklével, és hanyatt esett, rá a vécére. A tető és az ülőke a tartálynak csapódott, amikor a teremtmény kijött. A tető ott is maradt, de az ülőke visszahullott. Beav most erre zuhant, eltörte, és fenékkel belecsusszant a csészébe, miközben a derekára csavarodott menyétlény az arcát rágta.

– Beaver! Beav, mi a...

Beaver érezte, hogy a teremtmény megmerevedik szó szerint megmerevedett, mint egy hímvessző. A tapogató erősebben szorította a derekát, azután ellazult. A fekete szemű, idióta arc villámgyorsan fordult meg a hangra, és az elhomályosodó szemű Beav a vér ködén át megpillantotta öreg barátját: Jonesy tátott szájjal állt az ajtóban, ernyedten lógó kezében egy tekercs ragasztószalaggal (arra most már nincs szükség, gondolta Beav). Jonesy tökéletesen védtelenül, döbbent rémülettel állt. Ő lesz a következő falat.

– Jonesy, eredj onnét! – ordította Beaver. A hangja nyálkásan szólt, mert a szája tele volt vérrel. Érezte, hogy a lény ugrásra készül, átkarolta lüktető testét, mintha a szeretőjét ölelné. – Tűnjél onnét! Csukd be az ajtót! Gy... – Gyújtsd föl, ezt akarta mondani. Zárd be, zárj be ide mindkettőnket, gyújtsd föl, égesd el elevenen, én itt fogok ülni seggel ebben a kibaszott vécécsészében, átkarolom, és ha úgy halok meg, hogy közben érzem égő húsának a szagát, akkor boldogan halok meg. De a lény túlságosan keményen küzdött, és az a nyavalyás Jonesy csak állt ott azzal a tekercs ragasztószalaggal, leesett állal, és átkozott legyen, ha nem Dudditsra hasonlít, buta, mint a sötét éjszaka, és sohasem lesz okosabb. Azután a lény visszafordult Beaverhez, hátrahúzta orratlan, fületlen görcs fejét, és mielőtt az a fej lecsapott volna, és a világ utoljára felrobbant volna, Beavernek még eszébe jutott egy utolsó, mellékes gondolat: Azok a fogpiszkálók, a fenébe, a mama mindig mondta...

Ezután felrobbant a vörös, kivirágzott a fekete, és valahonnan a távolból meghallotta a saját ordítását, a végsőt.

9

Jonesy látta, hogy Beaver a vécében ül, és rátapadt valami, olyan, mint egy óriási vörös-arany féreg. Kiáltott, és a lény feléje fordult, nem volt igazi feje, csak fekete cápaszeme és rengeteg foga. Valami volt a fogak között, valami, ami nem lehetett Beaver Clarendon orrának összemarcangolt csonkja, valószínűleg mégis az volt.

Tűnés innen!, ordította magának, azután: Mentsd meg! Mentsd meg Beavert!

Mindkét parancsnak egyforma volt az ereje, ennek eredményeképpen dermedten állt az ajtóban, és úgy érezte, ötszáz kilót nyom. A lény Beaver karjaiban hangot adott, őrült csicsergése belehasított Jonesy fejébe, és eszébe juttatott valamit réges-régről, de nem tudta, hogy pontosan mi az.

Ekkor a vécécsészén idétlenül elterült Beaver ráordított, hogy menjen ki, csukja be az ajtót, és a lény visszafordult a hangja hallatán, mintha eszébe jutott volna egy ideiglenesen elfelejtett dolog, és ez alkalommal Beaver szemének ugrott, a szemének, Beaver vonaglott és sikoltott és igyekezett védekezni, miközben a lény csicsergett és csivogott és harapott, a farka vagy akármicsodája egyre jobban feszült Beaver derekán, kihúzta ingét az overallból, azután a meztelen bőrén csúszkált, Beaver lába rángatózott a csempén, bakancsának sarka vékony pászmákban fröcskölte a véres vizet, árnyéka csapkodott a falon, az a mohaszerű anyag most már mindenütt ott volt, kurvára gyorsan terjedt...

Jonesy látta, hogy Beaver egy végső erőfeszítéssel hátrazuhan; látta, hogy a lény lazít a szorításán, és leugrik róla, éppen akkor, amikor Beav legurult a vécécsészéről, felsőteste belezuhant a kádba, az öreg Ímeaz-ajtó-előtt-állok-és-zörgetek McCarthyra. A lény a padlóra csapódott, megpördült – Úristen, de gyors volt –, és elindult felé. Jonesy hátrált egy lépést, és bevágta az ajtót, éppen azelőtt, hogy a lény koppant volna rajta, pont olyan hangot adva, mint amikor alulról csapódott a vécédeszkának. Akkorát sújtott az ajtóra, hogy az megremegett keretében. Az ajtó alatti résben fény villant, amint a dolog nyughatatlanul csúszkált a csempén, azután ismét az ajtónak vetette magát. Jonesy első gondolata az volt, hogy hoz egy széket, és beékeli a kilincs alá, de micsoda állatság volt ez, ahogy a kisgyerekek mondanák, milyen elgyakott állatság, az ajtó befelé nyílik, nem kifelé. A valódi kérdés, hogy vajon a lény megérti-e a kilincs szerepét, és eléri-e.

Mintha olvasott volna az elméjében – és ki mondhatná, hogy ez lehetetlen? –, surrogás hallatszott az ajtó másik oldalán, és Jonesy érezte, hogy a kilincs el akar fordulni. Akármi volt is ez a lény, hihetetlenül erősnek bizonyult. Jonesy eddig a jobb kezével markolta a kilincset, most megfogta a baljával is. Volt egy rossz pillanat, amikor a nyomás erősödött a kilincsen, ekkor bizonyosan érezte, hogy a lény képes lesz elfordítani, annak ellenére, hogy ő két kézzel szorítja. Akkor pánikba esett, már-már megfordult, hogy elrohanjon.

Az az emlék állította meg, hogy a lény milyen gyors. Lerohan, mielőtt a szoba feléig érnék, gondolta, és tudat alatt azon csodálkozott, hogy miért ilyen átkozottul nagy ez a helyiség. Lerohan, fölkapaszkodik a lábamon, azután egyenesen a...

Kétszeres erővel szorította a kilincset, az inak kidagadtak az alkarján és a nyakán, vicsorgott. A csípője is fájt. Az átkozott csípője, ha csakugyan futni próbálna, a csípője még jobban lelassítaná, hála annak a nyugdíjas professzornak, egyáltalán minek vezet még az ilyen hülye vén kibaszott pöcs, köszi, prof, marhára kösz, és mi lesz akkor, ha nem bírja tartani a kilincset, és nem bír majd futni sem?

Természetesen ugyanaz történik majd, mint Beaverrel. Úgy állt ki a fogai közül a Beav orra, mint a siskebab.

Jonesy nyöszörögve szorította a kilincset. Egy pillanatig erősödött a nyomás, azután abbamaradt. Az ajtó vékony fája mögött dühösen csiripelt a lény. Jonesy érezte az indítófolyadék éteres szagát.

Mivel kapaszkodik odaát? Nincsen lába, nem mintha Jonesy megnézhette volna, csupán az a vöröses farokszerűség, akkor hogyan...

Ebben a percben az ajtó túloldaláról meghallotta a fa ropogását-recsegését-csikorgását, a hangból ítélve pontosan a feje magasságában, és már tudta. A gondolat esztelen iszonyattal töltötte el. Ez az izé volt McCarthyban, efelől fikarcnyi kétsége sincs. Benne volt McCarthyban, és ott nőtt meg, mint egy óriás laposféreg egy rémfilmben. Mint a rák, aminek foga van. És amikor elég nagyra nőtt, amikor, hogy úgy mondjuk, készen állt nagyobb és jobb dolgokra, akkor egyszerűen kirágta magát.

– Nem, öregem, ezt ne – dadogta reszketeg, csaknem sírós hangon.

A fürdőszoba kilincse a másik irányba próbált fordulni. Jonesy látta az ajtó másik oldalán, amint fogaival piócaként tapad a fára, farkából vagy egyetlen tapogatójából hurkot vet a kilincsre, mint a hóhér, és húzza...

– Nem, nem, nem! – lihegte Jonesy, és minden erejével a kilincsbe kapaszkodott. Már-már kicsúszott a kezéből. Verejtékezett az arca, a tenyere is izzadt.

A fán dudorok csillagzata tűnt föl Jonesy rémülten kidülledő szeme előtt. A fogak, amelyek egyre mélyebben fúródnak az ajtóba. Hamarosan kibukkan a hegyük (már ha ő előbb el nem ereszti a kilincset), és neki látnia kell majd azokat az agyarakat, amelyek letépték a barátja orrát.

Ez eszébe juttatta, hogy Beaver halott. Régi barátja. – Te ölted meg! – ordította Jonesy az ajtó másik oldalába kapaszkodó lénynek. Hangja reszketett a gyásztól és rettegéstől. – Te ölted meg Beavet!

Arca még jobban felforrósodott a kibuggyanó könnyektől. Beaver a fekete bőrdzsekijében (Mennyi cipzár!, mondta Duddits mamája azon a napon, amikor megismerték), Beaver a szomszédból, amint bekáfol az érettségizők bálján, és úgy ropja, mint egy kozák, karját keresztbe fonva, a lábaival rugdosva, Beaver Jonesy és Carla esküvőjén, átöleli Jonesyt, és fenyegetően a fülébe súgja, „Boldognak kell lenned, haver! Mindnyájunk helyett boldognak kell lenned!” Akkor jött rá, hogy Beaver nem boldog – az természetes, hogy Henry és Peter nem az, no de Beav? És most Beaver halott, félig a kádban hever, félig kilóg, orr nélkül fekszik Mr. Richard Ímé-az-ajtó-előtt-állok-és-zörgetek-baszd-meg McCarthyn.

Te ölted meg, te mocsok! – ordította az ajtó dudorainak – hat volt, azután kilenc, egy fenét, tucatnyi! A kilincsre nehezedő nyomás, mintha meghökkent volna a haragtól, ismét enyhült. Jonesy eszeveszetten körülnézett, valamit keresett, ami a hasznára lehetne, de semmit sem talált, azután lepillantott. Még mindig itt a ragasztószalag. Talán sikerülne lehajolni és fölvenni, de mi van akkor? Mindkét kezére szüksége van, hogy lehúzzon egy csíkot, ugyancsak a két kezét és a fogait kell használnia, hogy leszakítson egy darabot, és ha feltételezzük, hogy a lény elég időt hagy neki, akkor is mi haszna, amikor alig tudja tartani a kilincset a nyomása ellenében?

A kilincs megint fordulni kezdett. Jonesy tartotta a maga oldalán, de most már fáradt, izmaiban bomlani kezdett és ólommá változott az adrenalin, a tenyere egyre jobban csúszott, és az a szag – az éterszerű szag most élesebb, tisztább volt, nem szennyezték McCarthy testének salakjai és gázai, de hogy lehetett ilyen erős az ajtó innenső oldalán? Hogy lehetséges ez, hacsak...

Úgy fél másodperccel azelőtt, hogy a belső és külső kilincset összekötő rúd elpattant volna, Jonesy rájött, hogy sötétebb lett. Egy kicsivel. Mintha valaki mögé osont volna, mögötte és a fény, mögötte és a hátsó ajtó között áll...

A rúd elpattant. Jonesynak a markában maradt a kilincsgomb, az ajtó rögtön befelé lendült egy kicsit a rajta tapadó, angolnaszerű lény súlyától: Jonesy sikoltott, elejtette a kilincset. Az ráesett a ragasztószalagra, azután lepattant róla.

Megfordult, hogy elszaladjon, és ott állt egy szürke ember.

Ő – az – idegen volt, de valahogy egyáltalán nem volt idegen. Jonesy már száz és száz képét látta A rejtély titka tévéműsorban, ezer bulvárlap címoldalán (képregénysorozatban ordítja rémségeit a nagyáruház pénztári sorában foglyul esett emberre), az olyan filmekben, mint az ET, és a Harmadik típusú találkozások, meg az Égi tűz. Mr. Szürke, az X-akták témája.

Az összes kép eltalálta a szemét, a hatalmas, fekete szemét, pont olyan volt, mint a lényé, amely az imént rágta ki magát McCarthy seggéből, egész jól visszaadták a száját is, azt a csökevényes nyílást – szürke bőre azonban laza lebernyegekben és ráncokban lógott, mint egy végelgyengülésben haldokló elefánté. A ráncokból közömbös erecskékben csörgedezett valami gennyszerű, sárgásfehér anyag; ugyanez pergett könnyként a kifejezéstelen szemek sarkából. Ugyanennek az anyagnak a csomói és foltjai gyűltek tócsákba a nagyszoba padlóján, a navaho szőnyegen az álomcsapda alatt, és vezettek a konyhaajtóig, amelyen át bejött. Vajon mióta van itt? Kintről figyelte, amint Jonesy előrohan a sufniból a hátsó ajtóhoz, kezében a hasznavehetetlen tekercs ragasztószalaggal?

Nem tudta. Csak azt tudta, hogy Mr. Szürke haldoklik, és Jonesynak el kell mennie mellette, mert a lény a fürdőszobában éppen most zuhant nagy dübbenéssel a fürdőszoba padlójára. Érte fog jönni.

Marcy, mondta Mr. Szürke.

Tökéletesen érthetően mondta, noha szájnyílása meg se moccant. Jonesy a koponyája közepén hallotta a szót, pontosan ott, ahol Duddits sírását szokta hallani.

– Mit akarsz?

A fürdőszobai lény átsiklott a lába között, de Jonesy alig vette észre. Arra is alig figyelt, hogy összetekeredik a szürke ember ujjak nélküli, csupasz lábai között.

Kérem, hagyják abba!, mondta Mr. Szürke Jonesy fejében. Ez volt a kattanás. Mi több; ez volt a vonal. Az ember néha látja a vonalat, néha hallja, ahogy annak idején meghallotta Defuniak bűntudatos gondolatait. Nem bírom tovább, adjanak egy injekciót, hol van Marcy?

A halál lesett rám azon a napon, gondolta Jonesy. Elvétett az utcán, elvétett a kórházban – ha csak egykét szobával is –, de azóta is keres. Végül megtalált.

Akkor a lény feje szétrobbant, meghasadt, éterszagú, vörös-narancs felhőt okádott.

Jonesy belélegezte a felhőt.

Nyolcadik fejezet

ROBERTA

Nyugat-Derry Acres nevű kerületében Duddits anyja, az immár teljesen deres hajú, ötvennyolc éves özvegy (de még mindig madárszerű, még mindig kedveli a nyomott mintás kartonruhákat, ez mit sem változott) a televízió előtt ült a földszinti lakásban, amelyben most lakott a fiával. A Juharfa utcai házat Alfie halála után eladta. Megengedhette volna magának, hogy megtartsa – Alfie egy kalap pénzt hagyott rá, az életbiztosítás még többet fizetett, és ott volt még Roberta része az import autóalkatrészeket árusító kereskedésből, amelyet a férje 1975-ben alapított –, de túl nagy volt, és túl sok emlék fűződött a szobákhoz a nappali alatt és fölött, ahol ő és Duddits idejük nagy részét töltötték. A nappali fölött volt a hálószoba, ahol ő és Alfie aludtak és beszélgettek, tervezgettek és szeretkeztek. Alatta volt a játékszoba, ahol Duddits és a barátai olyan sok délutánt és estét töltöttek. Roberta égi küldötteknek látta ezeket a barátokat, jószívű, mocskos szájú angyaloknak, akik, amikor Duddits mondogatni kezdte, hogy fat, tényleg azt várták, hogy Roberta el is higgye, miszerint a fia a Fudd szót próbálja kiejteni, mert mint lelkesen magyarázták, így hívják Pete új kölyökkutyáját: Elmer Fudd, röviden Fudd. És ő természetesen úgy tett, mint aki elhiszi.

Túl sok emlék, túl sok kísértet a boldogabb időkből. Azután természetesen Duddits megbetegedett. Már két éve beteg, és egyetlen régi barátja sem tudja, mert nem látogatják, neki pedig nincs szíve fölvenni a kagylót és telefonálni Beavernek, aki tudja a többiek számát.

Most itt ült a tévé előtt, ahol a helyi híradósok végre fölhagytak azzal, hogy folyton félbeszakítsák délutáni meséit, és áttértek a folyamatos híradásra. Roberta figyelt, félt attól, ami fönt északon történhet, ugyanakkor meg is igézték az események. Az volt a legrémesebb, hogy láthatólag senki nem tudta pontosan, mi ez, vagy mekkora a hordereje. Derrytől százötven kilométerre északra, Maine-nek egy félreeső zugában vadászok tűntek el, talán tucatnyian is. Idáig világos. Roberta majdnem biztosra vette, hogy a riporterek a Jefferson ösvényről beszélnek, ahova a fiúk jártak vadászni, azután véres történetekkel tértek vissza, amelyek elbűvölték és megijesztették Dudditsot.

Vajon csak egy albertai hideghullám vágta el a vadászokat a világtól, amely átzúgott a vidéken, és húsz-huszonöt centiméteres havat hagyott maga után? Meglehet. Senki sem tudott bizonyosat, de egy négyfős csapatnak, amely a Kineo körzetben vadászott, csakugyan nyoma veszett. Sorra fölvillantották a képüket, és ünnepélyesen bemondták a nevüket: Otis, Roper, McCarthy, Shue. Ez utóbbi nő volt.

Vadászok eltűnése nem akkora szenzáció, hogy miatta félbeszakítsák a délutáni szappanoperákat, de volt még más is. Az emberek különös, színes fényeket láttak az égen. Két millinocketi vadász, akik két nappal előbb jártak a Kineo körzetben, állítólag láttak egy szivar alakú tárgyat, amely egy magasfeszültségű vezeték fölött lebegett az erdőben. Azt mondták, hogy a járművön nem volt rotor, és a torlósugár-hajtásnak sem észlelték semmi jelét. Egyszerűen csak lebegett hat méterrel a kábel fölött, és olyan mély zümmögést bocsátott ki magából, hogy még a csontjuk is belerázkódott. És úgy tűnt, a fogaik is. Mindkét vadász azt mondta, hogy kiesett néhány foguk, bár amikor kinyitották a szájukat, hogy megmutassák a foghíjaikat, Roberta úgy vélte, hogy a maradék fogak is a legjobb úton vannak a kiesés felé. A vadászok egy ócska Chevy kisteherben ültek, és amikor megpróbáltak közelebb hajtani, hogy jobban lássanak, leállt a motor. Az egyiknek volt egy elemes órája, amely három órával az esemény után is visszafelé járt, majd végképp bedöglött (a másiknak az órája, egy régimódi, felhúzós darab, rendesen működött tovább). A riporter szerint az elmúlt héten több vadász és környékbeli észlelt azonosítatlan repülő tárgyakat, részben szivar alakúakat, részben hagyományos csészealjakat. A katonai argóban, közölte a riporter, az észleléseknek ezt az ugrásszerű elszaporodását „balhénak” nevezik.

Hiányzó vadászok. Ufók. Szaftos és bizonyára elég jó sztori, hogy ez legyen a vezető hír a Hatórai Élőben („Helyi! Friss! Városunk és államunk!”), de most többről volt szó. Rosszabbról. Persze egyelőre csak pletykaszinten, és Roberta imádkozott, hogy az se legyen igaz, de azért volt annyira hátborzongató, hogy immár legalább két órája a képernyő elé szegezze, és közben túl sok kávét igyon és egyre idegesebb legyen.

A legrémesebb pletykák azok körül a jelentések körül tenyésztek, amelyek szerint valami lezuhant az erdőben, nem messze attól a helytől, ahol a vadászok a szivar alakú járművet látták a magasfeszültségű vezeték fölött. Hasonlóképp nyugtalanítóak voltak a jelentések arról, hogy Aroostook megye elég nagy részét, talán kétszáz négyzetmérföldet, amely zömmel a papírgyárak és a kormány tulajdonában van, karantén alá helyezték.

A Nemzeti Gárda Légierejének bangori központja előtt egy mélyen ülő szemű, magas, sápadt ember adott rövid tájékoztatást a riportereknek (egy DILINYÓSOK OTTHONA felirat előtt állt), azt mondta, hogy egyetlen pletyka sem igaz, viszont „számos ellentmondó jelentésnek” utánanéztek. A mellén levő tábla mindössze annyit közölt, hogy ABRAHAM KURTZ-nak hívják. Roberta nem tudta megállapítani, mi a rangja, és hogy egyáltalán katona-e. Közönséges, zöld overallt viselt, amin semmi sem volt cipzáron kívül. Ha fázott is – az embernek erre kellett gondolnia, mivel semmi sem volt rajta az overall felett –, nem mutatta. Fehér pillájú, nagy szemében volt valami, ami nagyon nem tetszett Robertának. Olyan volt, mint egy hazug ember szeme.

– Legalább azt meg tudja erősíteni, hogy a lezuhant légi jármű nem külföldi... és nem is földön kívüli eredetű? – kérdezte az egyik riporter, a hangjából ítélve fiatal.

– ET hazatelefonált – felelte Kurtz, és nevetett. A legtöbb riporter vele nevetett, és Roberta kivételével, aki innen, a nyugat-derryi Acresből figyelte az eseményeket, senkinek sem látszott feltűnni, hogy Kurtz nem válaszolt a kérdésre.

– Meg tudja erősíteni, hogy nincs karantén a Jefferson ösvény mentén? – kérdezte egy másik riporter.

– Ez idő szerint sem meg nem erősíthetem, de nem is cáfolhatom – felelte Kurtz. – Meglehetősen komolyan vesszük ezt a kérdést. Az önök adója, hölgyeim és uraim, ma nagyon keményen dolgozik. – Ezután elindult egy helikopter felé, amelynek lassan forgott a rotorja, és az oldalára a NGL rövidítést írták nagy, fehér betűkkel.

A bemondó szerint a felvétel reggel 9.45-kor készült. A következőt – kézi kamerával fölvett, reszketeg darabot – egy Cessna fedélzetéről forgatták, amelyet a Channel 9 News bérelt, hogy repüljön át a Jefferson ösvény fölött. A gép összevissza hánykolódott, és sűrűn esett a hó, de nem annyira, hogy ne lehessen látni a két helikoptert, amely feltűnt és közrefogta a Cessnát, mint két barna szitakötő. Volt rádióadás, de olyan rosszul hallatszott, hogy Roberta kénytelen volt olvasni a képernyő alján sárgálló feliratot: Ez a körzet le van zárva. Utasítjuk, hogy forduljon vissza a felszállási hely irányába. Ismétlem, ez a körzet le van zárva. Forduljon vissza.

Vajon a „le van zárva” ugyanazt jelenti, mint a karantén? Roberta Cavell úgy gondolta, valószínűleg igen, noha az ilyen Kurtz-szerű alakok szeretnek köntörfalazni. A kísérő helikoptereken tisztán látszott az NGL rövidítés. Az egyik akár az is lehetett, amely Abraham Kurtzot vitte északra.

A Cessna pilótája: – Kinek a parancsára hajtják végre ezt a műveletet?

Rádió: – Forduljon vissza, Cessna, különben kényszerítjük!

A Cessna megfordult. Úgyis kevés volt az üzemanyaga, jelentette a riporter, mintha ez mindent megmagyarázna. Azóta csak a régi anyagokat ismételgetik, és azt állítják, hogy ezek az új hírek. A nagyobb hálózatok tudósítói nyilván úton vannak.

Épp ki akarta kapcsolni a tévét – ideges lett tőle –, amikor Duddits sikoltott. Roberta szíve megállt, azután kétszeres tempóra kapcsolt. Megpördült, nekiment az asztalnak, amely valaha Alfie-é volt, most pedig az övé, felborította a kávéscsészét. A kávé átáztatta a tévéműsort, a Szopránok szereposztása barna tócsába fulladt.

A sikolyt fejhangú, hisztérikus zokogás követte, egy gyermek zokogása. Duddits az volt – bár a harmincas éveiben jár, gyerekként fog meghalni, jóval azelőtt, hogy betöltené a negyvenet.

Roberta egy darabig csak állt. Végül megmozdult, és azt kívánta, bár itt lenne Alfie... vagy még jobb lenne valamelyik fiú. Nem mintha bármelyikük fiú maradt volna. Csak Duddits nem nőtt föl, mert a Down-kór Pán Péterré változtatta, és hamarosan meg fog halni Seholszigeten.

– Megyek, Duddie! – kiáltotta, és csakugyan ment, de öregnek érezte magát, miközben a hátsó hálószobához vezető folyosón sietett, a szíve nehézkesen dörömbölt a bordái között, és ízületi gyulladás döfködte a csípőjét. Számára nem volt Seholsziget.

– Jövök már, jön a mami!

Zokogott és zokogott, mintha a szíve szakadt volna meg. Feljajdult, amikor először látta fogmosás után, hogy vérzik az ínye, de sohasem sikoltott, és évek óta nem sírt így, ezzel az eszeveszett zokogással, ami behatol a fejbe, és az agyat tépi. Dübb és hüpp, dübb és hüpp, dübb és hüpp.

– Mi a baj, Duddie?

Berontott a szobájába, meredt szemmel nézett rá, annyira meg volt győződve a vérömlésről, hogy egy pillanatig csakugyan látta a vért. De csak Duddits volt az, aki könnytől nedves arccal imbolygott előre-hátra feltámasztható kórházi ágyán. A szeme még mindig ragyogó zöld volt, de a többi színe kifakult. A haja sem volt meg, az a gyönyörű szőke haja, ami miatt a fiatal Art Garfunkelre emlékeztette Robertát. Csillogott a koponyája az ablakon beszüremlő bágyadt, téli világosságban, csillogtak az éjjeliszekrényen sorjázó üvegcsék (tabletták a fertőzések ellen, fájdalomcsillapítók, de olyan nem volt, amelyik megállította, vagy legalább lelassította volna, ami történik), csillogott az infúziós állvány az asztalka mellett.

De amennyire Roberta láthatta, nem volt semmi baj. Semmi, aminek köze lehetett volna a fájdalomhoz, amely már-már groteszk fintorba rántotta a vonásokat.

Leült a fia mellé, megfogta a lázasan csapkodó fejet, és a mellére szorította. Még ilyen izgalomban is hűvös maradt a bőre; a kimerült, haldokló vér nem melegíthette át az arcot. Roberta emlékezett rá, hogy valamikor, gimnazista korában olvasta a Drakulá-t, emlékezett a kéjes borzongásra, amely valamivel kevésbé lett kéjes, amikor ágyba került, lekapcsolta a villanyt, és a szobát megtöltötték az árnyak. Emlékezett rá, mennyire örült, hogy nincsenek is vámpírok, de most már másképpen tudta. Legalább egy van, és az sokkal rémítőbb, mint bármilyen erdélyi gróf; a neve nem Drakula, hanem fehérvérűség, és nincs karó, amit át lehetne szúrni a szívén.

– Duddits, Duddie, drágám, mi a baj?

És a mellére boruló Duddits elsikította, elfeledtetve Robertával, mi történhetett vagy mi nem történhetett a Jefferson ösvényen; az asszony fejbőre ráfagyott a koponyacsontra, a teste libabőrös lett: – Iü-ee ea! Iüee ea! O ammi, Iü-ee ea! – Nem kellett kérnie, hogy ismételje meg vagy beszéljen tisztábban; egész életében őt hallgatta, értette, mit mond:

Beaver meghalt! Beaver meghalt! Ó, mami, Beaver meghalt!

Kilencedik fejezet

PETE ES BECKY

1

Pete addig ordított a behavazott kátyúban, amelybe belehasalt, amíg ordítani tudott, és nem tovább, azután csak hevert még egy darabig, igyekezett megbirkózni a fájdalommal, próbált valamilyen kompromisszumot kötni vele. De nem ment a dolog. Ez kompromisszumot nem ismerő fájdalom volt, villámháborús kínszenvedés. Pete-nek fogalma sem volt, hogy létezik ilyen fájdalom – ha tudja, biztosan az asszonnyal marad. Marcyval, bár nem is Marcy a neve. Majdnem tudta a nevét, de mit számít ez? Itt ő került bajba, a fájdalom tüzes görcsökben lüktetett a térdében, forrón és borzalmasan.

Reszketve feküdt az úton a műanyag zacskó mellett: KÖSZÖNJÜK, HOGY NÁLUNK VÁSÁROLT! Ez állt az oldalán. Pete érte nyúlt, látni akarta, maradt-e egy-két ép palack, és amikor megmozdította a lábát, a kín villáma csapott a térdébe. Emellett minden csak futó sajgás volt. Pete ismét felordított, majd elájult.

2

Amikor magához tért, nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen – a fény azt sugallta, hogy nem sokáig, de a lába megdermedt, a keze a kesztyűben is zsibbadt.

Félig az oldalán hevert; mellette jegesedő borostyánszínű latyakban a sörös szatyor. A fájdalom kicsit enyhült a térdében – valószínűleg az is megdermedt –, és ő ismét képes volt gondolkodni. Ez jó, mert istentelenül belemászott a szarba. Vissza kell jutnia a szárnyékhoz és a tűzhöz, méghozzá a maga erejéből. Ha csak fekszik egy helyben, várva Henryt és a hójárót, akkor előfordulhat, hogy csak egy Pete-jégcsap marad belőle – egy Pete-jégcsap meg egy zacskónyi összetört sörösüveg, köszönjük, hogy nálunk vásároltál, elbaszott alkoholista, nagyon kösz. És az asszonyra is gondolnia kell. Ő is meghalhat, csak azért, mert Pete Moore nem bírta ki a söröcskéje nélkül.

Undorodva nézett a szatyorra. Nem dobhatta be az erdőbe, nem kockáztatta meg, hogy ismét fölébressze a térdét. Így hát letakarta hóval, mint a kutya, amelyik elássa az ürülékét, azután mászni kezdett.

Úgy tűnt, a térde mégsem zsibbadt el. Pete a könyökén kúszott, a jó lábával tolta magát előre, összecsikordította a fogait, haja a szemébe lógott. Most nem voltak állatok, a pánikszerű menekülés befejeződött, nem volt itt más, csak Pete, aki hörgött és zihált, és fojtottan felnyögött a kíntól, ahányszor beverte a térdét. Verejték csorgott a karján és a hátán, de a lába és a keze érzéketlen maradt.

Feladta volna, de az egyenes szakasz közepén tartott, és megpillantotta a tüzet, amelyet ő és Henry raktak. Jócskán leégett, de még megvolt. Pete a tűz felé kezdett kúszni, és valahányszor belenyilallt bevert térdébe a fájdalom, igyekezett kivetíteni a tűz narancsszínű szikráiba. Oda akart érni. Pokolian fájt a mozgás, de nagyon oda akart érni. Nem akart halálra fagyni a hóban.

– Megcsinálom, Becky – motyogta. – Megcsinálom, Becky. – Tucatszor is kimondta a nevét, mire föleszmélt, hogy mit beszél.

Ahogy közeledett a tűzhöz, megállt, hogy az órájára nézzen. Összevonta a szemöldökét. Tizenegy ötvenet mutatott, vagy valahol ilyen tájt, és ez hülyeség – akkor is megnézte, mielőtt elindult vissza a Scouthoz, és akkor tizenkettő múlt húsz perccel. Egy kicsit hosszabb pillantás megmutatta, honnan van a kavarás. Az órája visszafelé járt, a nagymutató szabálytalan rángásokkal szökdelt ellentétes irányba. Pete különösebb meglepetés nélkül figyelte. Már nem tudott lázba jönni az ilyen árnyalatnyi furcsaságoktól. Már nem is a lába volt a legfőbb aggodalma. Rettentően fázott, egyre nagyobb reszketések borzongatták végig, miközben könyökével húzta, gyorsan fáradó jó lábával tolta magát, így téve meg az utolsó ötven métert a kialudni készülő tűzhöz.

Az asszony már nem volt a ponyván. A tűz átellenes oldalán hevert, mintha a maradék fa felé akart volna kúszni, csak közben összeesett.

– Helló, drágám, hazajöttem – zihálta Pete. – Volt egy kis probléma a térdemmel, de most már itt vagyok. Mindenesetre miattad lett ilyen rohadt a térdem, Becky, úgyhogy ne is panaszkodj, rendben? Becky a neved, ugye?

Lehet, de a nő nem válaszolt, csak feküdt és bámult. Pete még mindig csak az egyik szemét látta, ámbár azt nem tudta, hogy ez ugyanaz-e vagy a másik. Most nem tűnt kísértetiesnek, de az is lehet, hogy csupán azért, mert Pete-et más dolgok izgatták. Például a tűz. Fuldoklott, de jó parázságy volt alatta, és Pete úgy gondolta, még időben érkezett. Dob néhány ágat a drágára, valósággal újraépíti; azután itt hever majd ezzel a Becky csajjal (de édes Istenem, csakis a szél felőli oldalon, mert borzalmasak azok a szellentések). Várja, hogy Henry felbukkanjon. Nem ez lesz az első eset, amikor Henry húzza ki a pácból.

Az asszony és a mögötte púposodó kis rőzsehalom felé vette az útját, és ahogy közelebb ért – elég közel, hogy ismét megcsapja az az éteres, vegyi szag –, megértette, hogy miért nem zavarja többé az asszony pillantása. Eltűnt belőle az a halszerű merevség. Minden eltűnt. Félig megkerülte – mászva – a tüzet, azután meghalt. A jéghártyás hó sötétvörössé vált a csípője és a dereka körül.

Pete pihegett egy percet, sajgó karjaira támaszkodott, és rámeredt, ám az asszony, legyen élő vagy halott, alig valamivel érdekelte jobban, mint a visszafelé járó óra. Nem kívánt mást, mint némi fát vetni a tűzre és megmelegedni. Az asszony gondját eltette későbbre. Talán a jövő hónapra, amikor majd otthon ül a nappalijában, begipszelt térddel, forró kávéval a kezében.

Végre odaért a fához. Mindössze négy ág maradt, de azok jókora darabok voltak. Henry visszaérhet, mielőtt leégnek, és hozhat újabbakat, amíg megérkezik a segítség. A jó öreg Henry. Még mindig azt az ostoba szarukeretes szemüveget viseli, a lágy kontaktlencsék és lézersebészet korában is, de az ember számíthat rá.

Elméje megpróbált visszatérni a Scouthoz, bemászni a kocsiba, és érezni a kölnit, amit Henry valójában nem használt, de nem tudott. Ne menjünk oda, ahogy a gyerekek mondják. Mintha az emlékezet egy hely lenne. Nincs többé kísértetkölni, nincsenek Dudditsemlékek. Nincs több tilos az ugrálás, nincs több tilos a játék. Máris elege volt.

A tűzre dobta a fát, egyszerre mindig csak egyet, ügyetlenül, fél karral; megrándult, valahányszor a térdébe nyilallt a fájdalom, de élvezte a szikrafelhőket, ahogy őrült szentjánosbogárrajként kavarognak a menedék ferde bádogteteje alatt, mielőtt kihunynának.

Henry hamarosan visszaér. Ebbe kell kapaszkodnia. Csak figyeld, ahogy a tűz izzik, és kapaszkodj ebbe a gondolatba.

Nem jön vissza. Mert a dolgok rosszra fordultak a Lyukban. Valami történt – Rickkel – mondta, és figyelte, ahogy a lángok az új ágakat kóstolgatják. Hamarosan elkezdik emészteni őket, és nagyobbra nőnek.

Fogai segítségével lehúzta a kesztyűjét, és kezét a tűz melegébe tartotta. A törött üveg hosszú, mély sebet hasított a jobb kezén. Majd jókora heg marad utána, na és? Mit számít egy-két heg jó barátok között? Ők pedig jó barátok, nem igaz? Ja. A régi Kansas utcai banda, a Bíbor Kalózok, műanyag kardjaikkal és elemmel működő, csillagháborús sugárfegyvereikkel. Egyszer csináltak valami hősieset – kétszer, ha az ember a Rinkenhauer lányt is számítja. Akkortájt az újságba is bekerültek; és mi ehhez képest, hogy lesz a kezén néhány heg? És mi van, ha egyszer esetleg – csak esetleg – megöltek egy embert? Mert ha volt valaha, aki megérdemelte, hogy megöljék...

De akkor sem fog odamenni. Az kizárt.

Mert látta a vonalat. Tetszik vagy sem, látta a vonalat, sokkal világosabban, mint évek óta bármikor. Elsősorban is látta Beavert... és hallotta is. Pontosan az agya közepén.

Jonesy? Ott vagy kint, öreg?

Ne állj föl, Beav! – mondta Pete, és figyelte a ropogó lángok ágaskodását. A tűz most már forró volt, valósággal égette az arcát, elálmosította. – Maradj ott, ahol vagy Te csak... tudod... maradj a fenekeden.

Mi ez? Mi ez a kokova?, ahogy maga Beav mondta néha gyerekkorukban, és ennek a mondatnak nem volt semmi értelme, mégis eldobták magukat tőle. Pete érezte, hogy ha akarná, megtudhatná, olyan fényes a vonal. Felvillant a kék csempe, egy vékony kék zuhanyfüggöny, egy rikító narancsszínű sapka – Rick sapkája, McCarthy sapkája, az öreg Mr. Írrié-az-ajtóelőtt-állok sapkája –, és érezte, hogy megkaphatná a hátralevőt is, ha akarná. Nem tudta, hogy ez a jövő vagy a múlt, vagy hogy mi történik ebben a percben, de ha akarta volna, megtudhatta volna, ha...

– Nem akarom – mondta, és az egész gondolatsort elvetette.

Csupán néhány gally és ágacska maradt a földön. Pete a tűzre dobta mindet, azután az asszonyra nézett. Nyitott szeme most már nem jelentett fenyegetést. Megtört a fénye, ahogy megtörik a szarvas szeme is, miután meglövi az ember. Minden véres volt körülötte... nyilván elvérzett. Valami elszakadt benne. Jó kis szakadás lehetett. Talán tudta, hogy ez lesz, azért ült az útra, mert biztos akart lenni abban, hogy megtalálják, ha valaki arra jár. Valaki arra járt, de lám, hogy fordultak a dolgok. Szegény spiné. Szegény peches tyúk.

Lassan balra húzódott, amíg el nem kapta a ponyvát, azután ismét előrekúszott. Ez volt az asszony ideiglenes szánkója, most ez lesz az ideiglenes halotti leple. – Sajnálom – mondta. – Becky vagy akármi is a neved, igazán sajnálom. Csak tudod, akkor sem segíthettem volna, ha maradok; nem vagyok orvos, csak egy rohadt autókereskedő. Neked...

...eleve lőttek, így akarta befejezni, de a szavak bennrekedtek a torkában, ahogy megpillantotta az asszony hátsóját. Amíg a közelébe nem ért, addig nem volt rálátása, mert az asszony arccal a tűznek feküdt. Farmerjának feneke szétrobbant, mintha befejezte volna a szélfújást, és áttért volna a dinamitra. Zsávolyrongyokat fújdogált a szellő. Fújta az alsó foszlányait is, minimum két hosszú alsóét, egy vastag fehér pamutét és egy rózsaszín selyemét. Valami növekedett a farmer szárán és az anorák hátán. Valami penész vagy gombaféle. Vörös-arany színű, de az is lehet, hogy csak a tűz fényét verte vissza.

Valami kijött belőle. Valami...

Igen. valami. És most engem figyel.

Bebámult az erdőbe. Semmi. Az állatok áradata elapadt. Egyedül volt.

Illetve mégsem.

Csakugyan. Valami volt itt kint, valami, ami nem bírja a hideget, valami, ami jobban szereti a meleg, nedves helyeket. Csak éppen...

Csak éppen túl nagyra nőtt. És elfogyott az élelme.

Odakint vagy?

Azt hitte, hogy ettől a kiabálástól nevetségesnek érzi majd magát, de nem így volt. Emiatt még jobban félt, mint addig.

Szeme rátapadt egy elmosódó, penészes csapára. Beckytől indult – ja, Beckynek hívták, annyira Becky volt, amennyire csak Becky lehet valaki –, és megkerülte a menedéket. Egy perccel később pikkelyes karistolást hallott, mintha valami mászna a bádogtetőn. Felkönyökölt, tekintete a hang forrását kutatta.

– Eredj innen – suttogta. – Eredj, hagyj engem békén. Én... nekem annyi.

Megint rövid kaparászás hallatszott, mintha a lény följebb araszolt volna a tetőn. Igen, neki annyi. Sajnos, ő is élelemnek számít. Fönt a lény tovább araszolt. Pete úgy vélte, nem fog sokáig várni, talán nem is várhat; olyan lehet ez neki, mint gekkónak a jégszekrényben. Nincs más dolga, mint hogy rávesse magát Pete-re. Szörnyű dologra jött rá: annyira csak a sörrel törődött, hogy megfeledkezett azokról a kurva puskákról.

Első gondolata az volt, hogy mélyebben bemászik a tető alá, de ez ugyanolyan hiba lett volna, mint befutni egy zsákutcába. Ehelyett megragadta az egyik kiálló ágat, amelyet éppen most tett a tűzre. Nem vette ki, még nem, csak lazán fogta. Az ág másik vége ropogva lángolt. – Gyere csak! – mondta a bádogtetőnek. – Forrón szereted? Van valami forróm a számodra. Gyere, vedd el. Nyam-bazmeg-nyam.

Semmi hang. Legalábbis a tetőről. Csak a hó kövér flump-ja, ahogy mögötte a fenyők alsó ágai megszabadultak terhüktől. Pete keze megfeszült a rögtönzött fáklyán, félig fölemelte a tűzről, azután kis szikrazápor közepette visszatette. – Csak gyere, rohadék. Forró vagyok, fincsi vagyok, és várok rád.

Semmi. Pedig ott van fönt. Nem várhat sokáig, az biztos. Hamarosan jönni fog.

3

Telt az idő. Pete nem volt biztos benne, hogy mennyi: az órája totál becsődölt. Néha mintha erősödtek volna a gondolatai, ahogy akkor történt, amikor Duddits társaságában lógtak (bár ahogy öregedtek, miközben Duddits semmit sem változott, az ilyen alkalmak megritkultak – mintha változó agyuk és testük elveszítette volna a képességét, hogy vegye Duddits különös jeleit). Ez is olyasmi volt, de nem egészen. Talán valami új. Talán köze van az égi fényekhez. Tisztában volt vele, hogy Beaver meghalt, és valami borzalom történhetett Jonesyval, de nem tudta, micsoda.

Akármi történt, Pete szerint Henry is tud róla, noha nem látja tisztán; Henry mélyen elmerül a saját tudatában, és azt gondolja, Banbury Crossba, Banbury Crossba, vágtass, lópaci, Banbury Crossba.

Az ág tovább égett, rövidebb lett, és Pete azon tűnődött, mit tehet majd, ha annyira leég, hogy használhatatlan lesz, ha a lény ott fent mégis kiböjtöli? És ekkor új gondolat szökkent az agyába, fényesen, mint a nap, vörösen, mint a pánik. Megtöltötte a fejét, és Pete hangosan kezdte kiabálni, elfedve a hangot, amit a lény keltett, miközben fürgén araszolt lefelé a bádogtető lejtőjén.

– Kérlek, ne bántsatok! Ne nous blessez pas!

Pedig bántani fogják, bántani fogják, mert... miért?

Mert nem védtelen kis ET-k, fiúk, akik várják, hogy valaki majdcsak ad nekik egy New England-i telefonkártyát, hogy hazatelefonálhassanak, ők egy betegség. Rák, magasztaltassék Jézus Krisztus, és mi, fiúk, mi leszünk a nagy, tüzes, kemoterápiás lövés. Hallotok, srácok?

Pete nem tudta, hogy vajon ők hallják-e, a fiúk, akikhez a hang beszélt, de ő hallotta. Jönnek, a fiúk jönnek, a Bíbor Kalózok jönnek, és a világ minden könyörgése sem állítja meg őket. És mégis könyörögtek, és Pete velük könyörgött.

– Kérlek, ne bántsatok! Kérlek! S'il vous plait! Ne nous blessez pas! Ne nous faites pas mal, nous sommes sans défense! – Most már sírt. – Kérlek! Az isten szerelmére, védtelenek vagyunk!

Gondolatban látta a kezet, a kutyaszart, a síró, csaknem meztelen fiút. És közben a tetőn araszoló lény, amely haldokolt, de nem volt gyámoltalan, buta volt, de nem annyira, a sikoltozó Pete mögé került, aki az oldalán feküdt a halott asszony mellett, és fülelt valami kezdődő, apokaliptikus mészárlásra.

Rák, mondta a fehér szempillás ember.

Kérlek! – sikoltott Pete. – Kérlek, védtelenek vagyunk!

Akár igaz ez, akár nem, már késő volt.

4

A hójáró lassítás nélkül haladt el Henry rejtekhelye mellett, és a hang nyugat felé távolodott. Nyugodtan előjöhetett volna, de nem jött. Nem bírt előjönni. Az értelem, amely elfoglalta Jonesy helyét, nem érzékelte őt, akár mert másra figyelt, akár mert Jonesy valamiképpen – lehet, hogy még mindig...

De nem. Csak álom, hogy Jonesyból akármilyen kevés maradhatott abban a szörnyű felhőben.

Most, hogy a lény elment – legalábbis távolodott –, visszatértek a hangok. Megtöltötték Henry fejét, szinte megőrjítették karattyolásukkal, ahogy Duddits sírása is mindig majd' megőrjítette, legalábbis amíg a kamaszodás nagyrészt ki nem törölte belőle azt a marhaságot. Az egyik hang egy olyan emberhez tartozott, aki egy gombáról mondott valamit,

(...könnyen elpusztul, hacsak nem talál eleven gazdalényt)

azután a New England-i telefonkártyáról hallott valamit és... kemoterápiáról? Igen, egy nagy, forró, radioaktív injekció. Ez a hang, Henry szerint, egy eszelősé volt. Isten a tanúja, éppen elég eszelőst kezelt, hogy meg tudja ítélni.

A többi hang meg olyanoké volt, akik miatt meg kellett kérdőjeleznie a saját épelméjűségét. Nem ismerte valamennyiüket, de néhányat igen: Walter Cronkite, Tapsi Hapsi, Jack Webb, Jimmy Carter, egy nő, talán Margaret Thatcher. A hangok néha angolul beszéltek, néha franciául.

Il n'y a pas d'infection ici – mondta Henry, és elsírta magát. Meghökkent és föllelkesedett, hogy még mindig vannak könnyek a szívében, pedig azt gondolta, hogy onnan már minden könny és nevetés – valódi nevetés – elmenekült. A borzalom, a sajnálat könnyei, azok a könnyek, amelyek megnyitják a mániás önimádat köves terepét, és összetörik a sziklát a mélyben. – Nincs itt fertőzés, kérem, az istenért, hagyják abba, ne tegyék, ne tegyék, nous sommes sans défense, NOUS SOMMES SANS...

Ekkor nyugaton elkezdődött az emberi mennydörgés, és Henry a fejéhez kapott, mert azt hitte, széthasítja a sikoltozás és a fájdalom. A szemetek...

5

A szemetek lemészárolták őket.

Pete a tűz mellett ült, nem is érezte a széthasadt térdéből ordító fájdalmat, annak sem volt tudatában, hogy az égő ágat a halántékához emeli. A fejében harsogó sikoltozás sem fojthatta el teljesen ott nyugaton a géppuskák hangját, nagy géppuskák voltak, 50-esek. A kiáltozás – kérlek, ne bántsatok, védtelenek vagyunk, nincs fertőzés – kezdett pánikká fakulni; nem használt, semmi sem használhatott, a dolog elvégeztetett.

Mozgást látott a szeme sarkából, és éppen akkor fordult oda, amikor a lény a tetőről rávetette magát. Homályosan látta a karcsú menyéttestet, amelyet inkább az izmos farok hajtott, semmint lábak, azután fogak mélyedtek a bokájába. Pete felüvöltött, és olyan erősen rántotta maga felé a jó lábát, hogy majdnem állon vágta magát a térdével. A lény is vele jött, piócaként csüngött a lábáról. Ezek a lények könyörögtek kegyelemért? Basszák meg őket, ha igen. Basszák meg!

Jobb kezével, amelyet a sörösüveg megvágott, gondolkodás nélkül kapott a lény felé; a fáklya, amelyet még mindig a feje mellett tartott, a sértetlen bal kezében volt. Megmarkolt valamit, aminek olyan tapintása volt, mint a szőrrel borított, hideg kocsonyának. A lény azonnal elengedte a bokáját, és Pete éppen csak egy pillantásra láthatta kifejezéstelen, fekete szemét – cápaszem, sasszem –, mielőtt fogainak tűpárnáját belevájta a férfi markolászó kezébe, még szélesebbre hasítva a korábbi vágást.

A kín olyan volt, mintha eljött volna a világvége. A lény belefúrta a fejét – ha ugyan volt neki – a kézbe, tépett, szaggatott, egyre mélyebbre ásta magát. Pete vére legyezőként fröccsent a magasba, miközben a lényt próbálta lerázni, beterítette a havat, a fűrészporos ponyvát és a halott asszony anorákját. Vércseppek röppentek a tűzbe, sziszegtek, akár a zsír a forró serpenyőben. A lény ádázul csicsergett. Farkát, amely olyan vastag volt, mint egy muréna teste, rácsavarta Pete csapkodó karjára, és megpróbálta mozdulatlanná bénítani.

Pete nem használta tudatosan a fáklyát, mivel teljesen megfeledkezett róla; ő csak a marcangoló iszonyatot akarta letépni a jobb kezéről a ballal. Amikor a lény tüzet fogott, és akkorát lobbant, mint egy összegöngyölt újságpapír, nem is értette, mi történik. Azután felordított, részben a friss fájdalomtól, részben a diadaltól. Felpattant – most, legalábbis egy ideig, nem fájt felpüffedt térde –, és béklyós jobbját nagy lendülettel nekicsapta a tető egyik tartóoszlopának. Roppanás hallatszott, fojtott sivalkodás váltotta föl a csicsergést. Egy végtelen pillanatig a fogak sokasága még mélyebbre fúródott a húsba, azután engedett, és a lángoló teremtmény a fagyott földre repült. Pete rátiport, érezte, ahogy vonaglik a sarka alatt, egy pillanatra eltelt tiszta és barbár diadallal, majd agyonkínzott térde elengedett, az inak elszakadtak, és Pete lábszára kifordult.

Nehézkesen az oldalára zuhant, épp szembe Becky öldöklő stoposával, észre sem vette, hogy az oszlop, amelyre rácsapott, lassan kifelé hajlik. A menyétszerű lény primitív pofája nyolc centire volt Pete arcától. Égő teste a férfi zubbonyát csapkodta. Fekete szeme fortyogott. Nem rendelkezett szájhoz foghatóan bonyolult képződménnyel, de amikor a törzse végén dudorodó görcs alsó fele kiakadt, és megmutatta a fogakat, Pete felsikoltott – Ne! Ne! Ne! –, és a tűzbe vetette, ahol őrjöngő, majomszerű sivalkodással tovább vonaglott.

Pete rövid ívben meglendítette a bal lábát, hogy mélyebbre rúgja a tűzbe. Bakancsának orra a csálé oszlopba ütközött, pedig az éppen akkor döntött úgy, hogy még egy kis ideig kitart. Ez a rúgás azonban sok volt neki. Eltört. A bádogtető félig leszakadt. Egy-két másodperc múlva a másik oszlop is eltört. A tető többi része a tűzbe zuhant, szikraözönt kavarva.

Egy pillanatig semmi más nem történt. Azután a rozsdás bádogtető hullámzani kezdett, mintha lélegezne. Egy percre rá Pete mászott ki alóla. A szeme üveges volt, a bőre tésztás lett a sokktól. Zubbonyának bal ujja meggyulladt. Egy pillanatig ezt bámulta, térdtől még mindig a lezuhant tető alatt, azután az arca elé emelte a karját, mély lélegzetet vett, és elfújta a zubbonyából kicsapó lángokat, mint egy óriási születésnapi gyertyát.

Kelet felől a hójáró motorja zümmögött. Jonesy... illetve ami megmaradt belőle. A felhő. Pete nem várt tőle irgalmat. Ez a nap nem az irgalomé a Jefferson ösvényen. El kellene bújnia. De a hang, amely ezt javasolta, távoli, érdektelen volt. Csak egy volt benne a jó: gyanította, hogy most végleg abba fogja hagyni az ivást.

Arca elé emelte szétroncsolt kezét. Az egyik ujja eltűnt, feltételezhetően a lény bendőjében végezte. Kettő a szakadtan lekonyuló inak végén fityegett. A vörös-arany anyag máris kezdte benőni a legmélyebb vágásokat – azokat, amelyeket a szörnyeteg hasított, meg azt is, amit akkor szerzett, amikor bemászott a Scoutba a sörért. Pezsgésfélét érzett, ahogy az anyag falta a húsát és vérét.

Hirtelen úgy érezte, hogy nem tud elég hamar meghalni.

Nyugaton abbamaradt a géppuskakerepelés, de még nem volt vége, távolról sem. Mintha csak a gondolat idézte volna meg, egy hatalmas robbanás pörölye csapott le a napra, elfojtva a közeledő hójáró darázsdöngicsélését és mindent. Mindent, kivéve a virgonc pezsgést Pete kezében. A kezén a szmötyi belőle ebédelt, éppen úgy, ahogy az apját meggyilkoló rák megebédelte az öregember gyomrát, azután a tüdejét.

Nyelvét végighúzta az ínyén, érezte a lyukakat, ahonnan kiestek a fogak.

Lehunyta a szemét, és várt.

2. RÉSZ

SZÜRKE FIÚK

Egy kísértet jön elő a tudatalattiból

Küszöbömért kapkodva nyöszörgi: újjászületés!

Az alak a hátamon nem a barátom;

Vállamon a karja szarvvá görbül.

THEODORE ROETHKE

Tizedik fejezet

KURTZ ÉS UNDERHILL

1

A hadműveleti területen az a szarvasvadászoknak való holmikat és sört áruló kóceráj volt az egyetlen létesítmény, amelyet úgy hívtak, hogy Gosselin Vidéki Boltja. Kurtz tisztogatói röviddel azután érkeztek, hogy eleredt a hó. Mire tíz harmincra maga Kurtz is befutott, a technikai biztosítás is jött. Most már jobban kézben tartották a helyzetet.

A bolt lett a Kék-Támaszpont, a csűr, a szomszédos istálló (romos, de még áll) és a félszer a Kék Tároló. Az első őrizeteseket már el is helyezték bennük.

Archie Perlmutternél, Kurtz új szárnysegédjénél (Calvert, az elődje, szívrohamban halt meg alig két hete – marha rosszul időzített!), volt egy csíptetős dosszié, azon tucatnyi név – Perlmutter egy laptoppal és egy Palm Pilottal érkezett, de be kellett látnia, hogy az elektromosság totál tropa a Jefferson ösvényen. A névsorban Gosselinék voltak az elsők: a bolttulajdonos öregember meg a felesége.

– Még többen vannak útban – mondta Perlmutter. Kurtz futó pillantást vetett Pearly dossziéjába, azután visszaadta. Nagy lakókocsik parkoltak mögöttük, a nyerges vontatókat leállították és aládúcolták, a világítás oszlopait is felállították. Amikor eljön az éjszaka, ez a hely olyan jól be lesz világítva, mint a Yankee Stadion bajnokság idején.

– Ennyivel maradtunk le két fickóról – mutatta Perlmutter, centiméternyi hézagot hagyva fölemelt jobbjának hüvelyk- és mutatóujja között. – Utánpótlásért jöttek le. Főleg sörért és hot dogért. – Perlmutter sápadt volt, és két harsogó rózsaszín folt virult a pofacsontján. Föl kellett emelnie a hangját, mert egyre nőtt a zajszint. Kettesével érkeztek a helikopterek, sorra szálltak le a 95-ös államközi sztrádára vezető aszfaltúton. A sztrádán el lehet jutni északra, egy Presque Isle nevű, unalmas kisvárosba, vagy délre, további unalmas kisvárosokba (elsőnek Bangorba és Derrybe). A helikopterek frankók voltak, amíg pilótáiknak nem kellett a bonyolult navigációs berendezésekre hagyatkozniuk, amelyek ugyancsak tropára mentek.

– Kifelé vagy befelé tartottak ezek a hapsik? – kérdezte Kurtz.

– Befelé – felelte Perlmutter. Nem bírta rávenni magát, hogy Kurtz szemébe nézzen; mindenhová nézett, csak oda nem. – Gosselin azt mondja, van egy favágóút, Mélyút a neve. Nincs rajta a szabványos térképeken, de van egy Diamond International Paper katonai térképem, azon jelölik...

– Rendben van. Vagy visszajönnek, vagy maradnak. Nekünk így is, úgy is megfelel.

Újabb helikopterek érkeztek. Némelyikből, most, hogy nem zavarták őket kandi szemek, nyugodtan kirakodhatták az 50-eseket. És még akkora buli lehet, mint a Sivatagi Vihar. Talán még nagyobb.

– Ugye megértetted a feladatodat, Pearly?

Perlmutter a leghatározottabban megértette. Új volt, jó benyomást akart kelteni, majdhogynem szökdécselt a buzgalomtól. Akár egy spániel, amelyik megszimmantotta az ebédet, gondolta Kurtz. És mindezt anélkül, hogy egyszer is a szemébe nézett volna. – Uram, a munkám természete háromirányú.

Háromirányú, gondolta Kurtz. Mi a fene háromirányú?

– A) el kell fognom, majd b) orvoshoz kell szállítanom az elfogott személyeket, és c) további parancsig elkülönítve kell tartanom őket.

– Pontosan. Ez a...

– De uram, bocsásson meg, uram, de egyetlen orvosunk sincs itt, csupán néhány felcser és...

– Pofa be! – mondta Kurtz. Nem beszélt hangosan, de fél tucat futkosó, rangjelzés nélküli zöld kezeslábast viselő ember (mindenki rangjelzés nélküli egyenruhát viselt, Kurtz is) torpant meg menet közben, mielőtt sietve elkotródtak volna változatos dolgaikra. Rásandítottak Kurtzra és Perlmutterre, azután ismét elindultak. Még nagyobb sietséggel. Perlmutter arcáról tüstént lehervadtak a rózsák. Hátralépett, hogy még távolabb kerüljön Kurtztól.

– Ha még egyszer félbeszakítasz, Pearly, akkor leütlek. Ha azután is megteszed, akkor kórházba kerülsz. Megértetted?

Perlmutter láthatóan hatalmas erőfeszítéssel emelte föl a pillantását Kurtz arcáig. Kurtz szeméig. Olyan csattogva tisztelgett, hogy valósággal szikrázott a statikus elektromosságtól. – Igenis, uram!

– Jobban teszed, ha ezt is elhagyod. – És amikor Perlmutter pillantása kezdett lefelé csúszni: – Rám nézz, ha hozzád beszélek, cimbikém!

Perlmutter roppant kelletlenül engedelmeskedett. A bőre most ólomszínű volt. Noha a felsorakozó helikopterek iszonyú lármát csaptak, ez a hely itt valahogy csöndesnek tűnt, mintha Kurtz a saját kísérteties légzsákjában utazna. Perlmutter meg volt győződve róla, hogy mindenki őket nézi, és valamennyien látják, mennyire fél. Ezt részben új főnökének szeme okozta, ennek a szemnek a kozmikus üressége, mintha nem lenne mögötte agyvelő. Perlmutter hallott már az ezerméteres bámulásról, de úgy rémlett, Kurtzé még hosszabb, millió méterre, talán fényévekre is terjed.

Valahogy mégis képes volt belenézni a szemébe. Belenézett az ürességbe. Nem volt valami jó indulás. Fontos – életbe vágó –, hogy megállítsa a csúszást, mielőtt lavinává dagadna.

– Rendben, jól van. Legalábbis jobb. – Kurtz hangja halk volt, de Perlmutter a helikopterek robaja ellenére simán meghallotta, mit mond. – Elismételem még egyszer, és nem többször, mert új vagy a szolgálatomban, és láthatóan nem vagy képes megkülönböztetni a szarlyukadat a lepénylesődtől. Felkértek, hogy hajtsak végre egy phooka hadműveletet. Tudod, mi az a phooka?

– Nem – felelte Perlmutter. Már-már fizikai fájdalmat érzett, mivel nem mondhatta, hogy Nem, uram.

Az írek szerint, ez a népség sose mászott ki teljesen a babonák fürdőjéből, amelyet anyáik készítettek neki, a phooka egy kísértetló, amelyik elrabolja, és messzire viszi a hátán az utazókat. Ezt a kifejezést olyan hadműveletre használom, amely titkos és átfogó. Ez paradoxon, Perlmutter! A jó hír, hogy az ilyen tömeges balhékra már 1947 óta készítünk előzetes terveket, amikor a légierő begyűjtötte a manapság fényszóró néven ismert, földön kívüli berendezést. A rossz hír az, hogy a jövő elkezdődött, és nekem úgy kell szembenéznem vele, hogy magadfajtákkal vagyok körülvéve. Megértettél, haver?

– Igenis, u... igenis.

– Remélem is. Amit itt tennünk kell, Perlmutter, azt gyorsan, keményen és a legnagyobb mértékben phooka módon kell tennünk. Annyi mocskos munkát fogunk itt elvégezni, amennyit muszáj, és olyan tisztán jövünk ki belőle, amennyire... tisztán csak lehet... igenis, Uram, és még mosolygunk is...

Olyan brutálisan gúnyos mosolyra vicsorította a fogát, hogy Perlmutter egy kicsit úgy érezte, mindjárt visítani kezd. A magas, görnyedt Kurtz olyan alkatú volt, mint egy hivatalnok, mégis volt benne valami borzalmas. Látszott a szemében, abban a nyugodt, pedáns mozdulatban, ahogy a kezét maga előtt tartotta... de nem ettől lett ijesztő, nem ezért hívták Vén Vérfagyasztó Kurtznak. Perlmutter nem tudta pontosan, hogy mi az, ami igazán ijesztő benne, és nem is akarta tudni. Annyit akart – kizárólag annyit akart –, hogy épp bőrrel kerüljön ki ebből a társalgásból. Kinek kell húsz-harminc mérföldet nyugatabbra menni, hogy kapcsolatba kerüljön az idegen fajokkal? Perlmutter előtt most is ott állt egy.

Kurtz összecsattintotta a száját. – Ugyanazon a lapon vagyunk?

– Igen.

– Ugyanannak a zászlónak tisztelgünk? Ugyanabba a latrinába hugyozunk?

– Igen.

– Hogyan kerülünk ki ebből, Pearly?

– Tisztán?

– Puff neki! És még hogyan?

Egy borzalmas pillanatig nem tudta. Azután beugrott. – Mosolyogva, uram.

– Ha még egyszer uramozol, leütlek.

– Sajnálom – suttogta Perlmutter. Sajnálta is. Iskolabusz közeledett lassan az úton, a külső kerekei az árokba lógtak, és annyira megdőlt, hogy majdnem felborult, de csak így tudta kikerülni a helikoptereket. MILLINOCKET TAN. KER., ezt írták sárga oldalára nagy, fekete betűkkel. Rekvirált busz. Owen Underhill és emberei ültek benne. Az A csapat. Perlmutter meglátta, és jobban érezte magát. Eltérő időpontokban mindketten dolgoztak már Underhill-lel.

– Éjszakára lesznek orvosaid – mondta Kurtz. – Mindenféle orvos, amilyen csak kell. Megértetted?

– Megértettem.

Miközben a busz felé ment, amely Gosselin benzinkútja előtt állt meg, Kurtz a zsebórájára nézett. Majdnem tizenegy. A mindenit, hogy szalad az idő, ha az ember jól mulat. Perlmutter mellette haladt, ám lépéseiből teljes mértékben hiányzott a spániel ruganyossága.

– Mostantól, Archie, kukkolod őket, szimatolod őket, meghallgatod a hantáikat, és dokumentálsz minden Ripleyt, amit látsz. Feltételezem, hallottál már a Ripleyről?

– Igenis.

– Jól van. Ne érj hozzá.

– Az istenért, dehogy! – kiáltotta Perlmutter, azután elvörösödött.

Kurtz halványan elmosolyodott. Ez sem volt valódibb, mint a cápaszerű vigyora. – Kiváló ötlet, Perlmutter! Van szájmaszkod?

– Éppen most jött. Tizenkét karton, és még több a...

– Jól van. Polaroid felvételekre van szükségünk a Ripleyről. Rengeteg dokumentumra. A irat, B irat és így tovább. Megértetted?

– Igen.

– És egy sem léphet le a... vendégeink közül, világos?

– Egy szál se. – Perlmuttert megrendítette az ötlet, és ez látszott is rajta.

Kurtz ajka megfeszült. A halvány mosoly megnőtt, és újra cápavigyor lett belőle. Az az üres szem keresztülnézett Perlmutteren – a segédtiszt szerint egészen a föld közepéig belátott. Perlmutter egyszer csak arra gondolt, vajon elhagyja-e valaki a Kék Támaszpontot, ha ennek vége. Már persze Kurtzot kivéve.

– Folytassa, Perlmutter polgártárs. A kormány nevében megparancsolom, hogy folytassa.

Archie Perlmutter nézte, ahogy megy tovább a busz felé, amelyről akkor kászálódott le a tömzsi Underhill. Soha életében nem örült még ennyire egy másik ember hátának.

2

– Halló, főnök! – mondta Underhill. A többiekhez hasonlóan egyszerű zöld kezeslábast viselt, de akárcsak Kurtznak, neki is oldalfegyvere volt. A buszban úgy két tucat ember ült, legtöbbjük éppen most fejezte be korai ebédjét.

– Mit kaptatok, haver? – kérdezte Kurtz. Százkilencvenöt centisen tornyosult Underhill fölött, aki viszont vagy harmincöt kilóval nehezebb volt nála.

– Burger Kinget. Áthajtottunk. Nem hittem, hogy a busz bírni fogja, de Yoder azt mondta, hogy igen, és igaza volt. Akarsz egy Whoppert? Valószínűleg kissé kihűlt már, de biztosan van itt valahol egy mikrohullámú sütő. – Underhill a bolt felé biccentett.

– Kihagyom. A koleszterinem nem túl jó manapság.

– A tököd rendben? – Hat évvel korábban Kurtz súlyos heresérülést szenvedett rakettjáték közben. Közvetett módon ez vezetett egyetlen összetűzésükhöz. Az sem volt komoly, legalábbis Owen Underhill szerint, de Kurtznál ezt nehéz volt megítélni. Pókerarca mögött fénysebességgel jöttek-mentek a gondolatok, a napirendeket folyvást átírta, az érzelmei borotvaélen táncoltak. Voltak emberek – méghozzá elég sokan –, akik őrültnek tartották Kurtzot. Owen Underhill nem tudta, az-e vagy sem, azt azonban igen, hogy óvatosnak kell lennie. Nagyon.

– Ahogy az írek mondanák – felelte Kurtz –, a golyójim fájintosak. – A lába közé nyúlt, bohózatba illő mozdulattal megrángatta, ami ott lógott, és kitüntette Owent egy vicsorgó vigyorral.

– Akkor jó.

– És te? Minden rendben?

– A golyójim fájintosak – felelte Owen, és Kurtz elnevette magát.

Ekkor egy vadonatúj Lincoln Navigator gördült fölfelé az úton lassan és óvatosan, mégis könnyebben, mint a busz. Három narancsszín vadász ült benne, három drabális pacák, és tátott szájjal bámulták a helikoptereket, a zöld ruhás, futkosó katonákat. Legfőképpen a fegyverek láttán tátották el a szájukat. Hála istennek, Vietnam eljött Észak-Maine-be! Hamarosan csatlakoznak a többiekhez az Elkülönítőben.

Fél tucat ember indult el, amikor A KÉK ÖRDÖG BÜSZKESÉGE meg EZ A JÁRMŰ MINDEN VASÚTI KERESZTEZŐDÉSBEN MEGÁLL-stílusú öntapadókkal díszített Navigator bekanyarodott a busz mögé. Három ügyvéd, vagy bankár, akiknek koleszterinproblémáik és kövér portfólióik vannak, ügyvédek és bankárok, akik játsszák a jó öreg tősgyökeret, és azt hiszik (amiből hamarosan kiábrándítják őket), hogy még mindig egy békés Amerikában vannak. Hamarosan a csűrben lesznek (vagy a félszerben, amennyiben előnyben részesítik a friss levegőt), ahol a Visa-kártyájuk szart sem ér. Náluk hagyják a mobiltelefonjaikat. Amúgy sem működnek ilyen magasan a hegyek között, de amíg a REDIAL gombot nyomogatják, addig is elvannak valahogy.

– Képben vagy? – kérdezte Kurtz.

– Igen.

– Azért egy gyors áttekintés nem árt?

Owen vállat vont.

– Összesen hány ember van a Kék Övezetben, Owen?

– Számításaink szerint nyolcszáz. Az Elsődleges A és Elsődleges B övezetben nincsenek többen száznál. Ez jó, feltéve, ha senki sem tudott kereket oldani.

A lehetséges fertőzést illetően nem számít néhány szökés – a sajtó, legalábbis mostanáig, normálisan viselkedik. Ám az információk adagolása szempontjából egyáltalán nem lenne jó. Nehéz lovagolni egy phooka lovon mostanában. Túl sok embernek van videokamerája. Túl sok a tévés helikopter. Túl sok a figyelő szem.

– Gyere be a boltba – invitálta Underhillt. – Szereztek nekem egy Bagót, de még nincs itt.

Un momento – mondta Underhill, és fölrohant a busz lépcsőjén. Amikor visszajött, zsírfoltos Burger King-es zacskó volt a kezében, és a vállán magnó lógott.

Kurtz a zacskó felé biccentett. – Ez a vacak megöl.

– Most leszünk főszereplők a Világok harcá-ban, és te a magas koleszterinszint miatt aggódsz?

Mögöttük az egyik újonnan érkezett termetes vadász azt mondta, hogy felhívja az ügyvédjét, ami azt jelentette, hogy ő valószínűleg bankár. Kurtz bevezette Underhillt a boltba. Fölöttük visszatértek a fényszórók, sugaruk átvilágította a felhőket. Ugráltak és táncoltak, mint egy Disney-rajzfilm figurái.

3

Az Öreg Gosselin irodája szalámi-, szivar-, sör-, Musterol- és kénszagú volt. Kurtz szerint az utóbbit főtt tojás vagy fing keltette. Esetleg mindkettő. Ezenkívül halványan, de kivehetően, etilalkohol-szagot lehetett érezni. Az ő szagukat. Most már mindenütt érződött. Másvalaki talán az idegek és a túl élénk fantázia számlájára írta volna a szagot, de Kurtzra egyik sem volt jellemző. Mindenesetre nem hitte, hogy a Gosselin Vidéki Boltját övező száz-egynéhány négyzetmérföld erdő mint környezeti rendszer túl nagy jövő elé nézne. Egy bútort néha le kell csiszolni egészen a nyers fáig, és onnan kell újrakezdeni.

Kurtz leült az asztalhoz, és kihúzta az egyik fiókot. CHEM/US/10 EGYSÉG pecsétet viselő kartondoboz volt benne. Szerencséje Perlmutternek. Kurtz kivette és kinyitotta. Egy csomó műanyag maszk volt benne, az az áttetsző fajta, amelyik eltakarja a szájat és az orrot. Az egyiket odadobta Underhillnek, azután maga is fölvett egyet, gyorsan eligazgatva a gumiszalagokat.

– Tényleg kellenek ezek? – kérdezte Owen.

– Nem tudjuk. És ne hidd, hogy kiváltságos vagy; egy óra múlva mindenki viselni fogja. Kivéve azokat, akik az Elkülönítőben vannak.

Underhill minden további megjegyzés nélkül fölrakta a maszkot, és megigazította a tartószíjakat. Kurtz az íróasztal mögött ült, fejét nekidöntötte a falra ragasztott naptárnak.

– Használnak valamit? – Underhill hangját alig fojtotta el a maszk. A tiszta műanyag nem párásodott be a lélegzettől. Úgy tűnt, nincsenek rajta pórusok vagy szűrők, mégis egész könnyen lehetett lélegezni benne.

– Használt az Ebolánál, a lépfenénél és az új szuperkoleránál. Használ a Ripleyvel szemben? Valószínűleg. Ha nem, akkor nekünk annyi, katona. Ami azt illeti, lehet, hogy máris végünk. De az óra jár, és zajlik a móka. Meghallgathatom azt a szalagot, amely kétségtelenül benne van a válladon lógó vacakban?

– Semmi szükség rá, hogy az egészet meghallgasd, de azt hiszem, azért belefülelhetsz.

Kurtz bólintott, megpörgette a mutatóujját (ahogy a bíró jelzi a hazafutást, gondolta Owen), és még jobban hátradőlt Gosselin székében.

Underhill leakasztotta a válláról a magnót, az asztalra tette Kurtz elé, és megnyomta a LEJÁTSZÁS gombot. Robot bádoghangja hallatszott. – NSA rádiólehallgatás. Többsávos. 62914A44. Az anyag szigorúan titkos. A lehallgatás ideje 0627, november tizennegyedike. Kettő nulla nulla egy. A lehallgatott adás a sípszó után kezdődik. Amennyiben nem rendelkezik Egyes Számú Biztonsági Engedéllyel, kérjük, most nyomja le az ÁLLJ gombot.

– Kérem – bólintott Kurtz. – Ez jó. Nem gondolod, hogy ez biztosan megállítja az illetéktelenek zömét?

Szünet, két másodperces sípolás, majd egy fiatal nő hangja: – Egy. Kettő. Három. Kérem, ne bántsanak. Ne nous blessez pas. – Két másodpercnyi szünet, majd egy fiatalember szólalt meg: – Öt. Hét. Tizenegy. Védtelenek vagyunk. Nous sommes sans défense. Kérjük, ne bántsanak minket, védtelenek vagyunk. Ne nous faites...

– A mindenit, olyan, mint egy Berlitz-nyelvlecke a Nagy Bummon túlról! – jegyezte