/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: A setét torony

Callai farkasok

Stephen King

Gileádi Roland és csapata lankadatlanul keresi a Setét Tornyot, minden világok mozgatóját. az élet működtetőjét. Útjuk során egy kis településre, Calla Bryn Sturgisbe vetődnek. A mezővároska mindennapjai békésen telnek, lakóinak többsége földművelésből és állattartásból él; s közöttük lett otthonra Callahan atya, aki korábbi életében megjárta a földi pokol számos bugyrát. Ám ezt a békét huszonhárom évenként feldúlja az ún. Mennykőcsapásból támadó Farkasok hordája, amely elrabolja az arrafelé oly gyakori ikergyermekek egyikét. Igaz később ezek a gyermekek visszatérnek, ám lényük leglényegét a Farkasok elvették tőlük. Felnőnek ugyan, de csak szellemileg visszamaradott, melák igavonókként tengődnek korai halálukig. A lakók úgy döntenek, elég: ezúttal szembeszállnak a Farkasokkal, s ehhez segítségül hívják Rolandot és harcostársait. Megkezdődik a felkészülés. De vajon kik vagy mik ezek a Farkasok? Farkasbőrbe bújt emberek, netán álcázott robotok? Milyen célra kellenek nekik az ikrek, s miért pont ők? Felvirrad a támadás napja. Kétséges az összecsapás kimenetele; bár a maroknyi harcosnak akad néhány segítője a falusiak között, helyzetüket súlyosbítja, hogy a hasadt személyiségű Susannah-t annak idején megejtették a homárszörnyek, s rövidesen várható a vajúdás... A ciklus ötödik kötetében Roland - és vele ön is, Kedves Olvasó - közelebb kerül a titokzatos Setét toronyhoz

Stephen King

CALLAI FARKASOK

A SETÉT TORONY

5. kötet

(Tartalom)

ROLAND VITÉZ A SETÉT TORONYHOZ ÉRT

(lásd Edgar dalát a Lear királyban)

I

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet

E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,

S míg mohón leste: a hazug beszéd

Rászed-e, száját rosszul leplezett

Öröm fintora reszkettette meg,

Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék!

II

Hisz botjával mi másért állt meg itt,

Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,

Rászedje, aki itt találja őt,

S az utat kérdi?! – Vártam: vicsorít,

Mint egy halálfej, mankója pedig

Sírjeleket kaparva porba bök,

III

Ha tanácsát követem e kopár

És baljós tájon, hol – mint híre van

A Setét Torony áll. S mégis: magam

S békülten indultam meg erre, már

Nem dics s remény, csak az örömsugár

Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

IV

Mert mit világ-vég vándorútjai

S évek szültek: reménységem legott

Köddé mállt s emez új céltól kapott

Szilaj örömet nem olthatta ki.

Nem is próbáltam elcsitítani

Szívem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

V

És mint beteg, ha közel a halál,

S holtnak is vélik, míg csordul s apad

Könnye, elhagyván a barátokat,

S hallja, hogy egy a mást kihívja már

Levegőzni (mert „vége van” s „habár

Sírunk, a halál csak halál marad”),

VI

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely

A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb

Vég-útra vinni a holttetemet,

Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,

S ő mindent ért s csak azért esdekel:

Ne csúfolná meg őket, s halna meg! –

VII

Így én is – megszenvedve utamon,

Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve

Ama „Had” hős-sorába írva be,

Kiket a Setét Torony titka von –

Jobbnak véltem ha mint ők, elbukom,

Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.

VIII

S lemondó-csendesen fordultam át

Az úton álló torzalak előtt

Az ösvényre. Egész nap szürke köd

Úszott a tájon s terjedt mindtovább

Az est, kilőve kancsal sugarát,

Hogy lássa még a pusztába veszőt.

IX

Mégis: nem tett foglyává hamarabb

A sík, csak amikor hátam megett

– Visszafordítván tekintetemet –

Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,

Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.

Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

X

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem –

Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!

Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!

Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem

És szórja magvát, itt, hol senki sem

Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

XI

Nem! – Tunyaság, sorvadás és beteg

Gúny osztozott e tájék térein.

„Nézz vagy ne nézz!” – szólt a Természet – „Ím,

Minden mindegy: én nem segíthetek,

Várom az izzó végítéletet,

Majd az perzsel fel s költi foglyaim!”

XII

S ha egy-egy kóró magasabbra nőlt:

Törten kókkadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki

Az aszott lapukat, nem hagyva zöld

Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

XIII

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,

Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,

A föld meg mintha vért szítt volna be,

S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon

S hőkölt – miért is járt e tájakon? –,

Pokol-ménesből kimustrált gebe.

XIV

Élt még? – Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:

Meredt és ösztövér, sokráncu nyak,

Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –

Ritka ily torzság s bú együttesen,

Dög ennyire nem borzasztott sosem,

Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

XV

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.

S mint a küzdő, ki elébb bort kiván,

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

XVI

Jaj! – Cutberth-et idéztem, a remek

Pirospozsgás és szőke cimborát,

S éreztem is már szinte, mint fon át

Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –

Mint rég. De egy éj, és ő kegyveszett!

Hevem hűlt s szívem vacogott tovább.

XVII

Majd – mint avatásán – a hajdani

Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.

Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!

De vált a szín. Mellére valami

Hóhér papírt tűz. Lovagtársai

Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!

XVIII

Ily múltnál a jelen is többet ér; –

Tovább homályba-fúlt ösvényemen!

Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.

S míg lestem: száll-e bagoly s denevér

Az éjben, emlékeim a fenyér

Elverte, elterelte hirtelen.

XIX

Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,

Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,

S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,

Hisz fürdethetett volna ez a hab

Izzó ördög-patát is, oly harag

Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

XX

Mily csekély víz s mi vad! – A part felett

Pár satnya, guggoló égerbokor

S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor-

Némán a vízre: öngyilkos sereg;

S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:

Érzéketlen futott a vízsodor.

XXI

Míg átkeltem – egek! – mi félelem

Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,

Vagy meder-mérő gerelyem nyelét

Szakállába s hajába tekerem.

Vizipatkányt döftem le? – énnekem

Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

XXII

Öröm volt partot érnem ideát! –

Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.

Miféle harcon milyen küszködők

Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?

Mint a varangyok lúggal-tele kád

Mélyén, hiúzok izzó rács között,

XXIII

Úgy vívhattak meg itt e part alatt.

De mért épp itt a tágas sík helyett?

Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.

Tán beléndek tüzelte agyukat,

Mint a török a gályarabokat,

Küldvén zsidókra keresztényeket.

XXIV

S amott mi az, egy kőhajtásnyira,

Mily szörnyű gépezet? – Vas-ék? Kerék?

Borona, mely selyemként összetép

Még embert is? Tán Tophet holmija

Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a

Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

XXV

Egy rönkmező jött; erdőség helye,

Leendő láp, most inkább tompa sík

Földség (elmezavart bolondozik

Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,

De odahagyja!) – s széjjel, körüle,

Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík.

XXVI

S szederjes foltok, vad és vak szinek

Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt

Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,

S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,

Mely a halálra tátva felreped

S meghal, bár elrettenti a halált.

XXVII

Oly távol volt a cél, mint egykoron...

A messzeségben semmi, csak az éj,

És semmi jel. S ekkor egy ösztövér

Nagy, fekete madár, Apollyon

Barátja szállt el sárkány-szárnyakon

S fejem súrolva: tán a várt vezér?

XXVIII

Mert fölpillantván látnom lehetett

A szürkületben is, hogy mindenütt

Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepüt

Hepehupákból így illethetek.

Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?

S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

XXIX

Mert felrémlett, hogy talán démoni

Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,

S rossz álom az egész. Aztán utam

is megszakadt. S kezdtem lemondani

Megint, s ím, kattant bennem valami

Mint csapda kattan s a vad fogva van...

XXX

S lángjával a felismerés bejárt:

Ez az a hely! – jobbról a két zömök

Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,

Balról magas hegy... Ilyen ostobát! –

Mint alhattam az oly régóta várt

S egy élet óta vágyott kép előtt?!

XXXI

Közbül pedig a Torony állt maga!

Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;

Barna kövének párja nem akad

Sehol. A vihar gonosz démona

Mutatja így meg a hajósnak a

Szirtet, ha már a bárka beszakad...

XXXII

Nem láttam volna? Tán mert este volt?

De hisz a nappal újra visszatért,

A tűnő fény egy résen át elért:

Óriás vadászként meglapult a domb,

Lesve, hogy a vad vackából kiront.

„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!”

XXXIII

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt.

Nevek Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, az félelemtelen,

Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

XXXIV

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért...”

(Robert Browning versét

Tellér Gyula fordította)

Frank Mullernek,

aki hallja a hangokat a fejemben.

A VÉGSŐ ÖSSZEFOGLALÁS

A Callai Farkasok az ötödik kötete egy hosszabb történetnek, amelyet Robert Browning Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért című elbeszélő költeménye ihletett. A hatodik, Susannah dala, 2004-ben jelenik meg. A hetedik, egyben utolsó kötet, A Setét Torony, ugyanennek az évnek a vége felé hagyja el a nyomdát.

Az első kötet, A harcos elmeséli, hogy a gileádi Roland Deschain hogyan üldözi és éri utol a feketébe öltözött embert, Waltert – aki apja barátjának adta ki magát, holott valójában a távoli Vég-Világ urát, a Bíbor Királyt szolgálja. A félig ember Walter utolérése egy lépéssel közelebb viszi Rolandot a Setét Toronyhoz, ahol reményei szerint képes lesz megállítani, sőt akár visszafordítani a Belső-Világ gyorsuló pusztulását és a Sugarak lassú haldoklását. Ennek a regénynek ÚJRAKEZDÉS az alcíme.

A Setét Torony Roland rögeszméje, Grál-kelyhe; amikor találkozunk vele, ez az egyetlen, ami életben tartja. Megtudjuk, hogy kamaszkorában miként próbálta nyugatra száműzetni Marten, hogy lesöpörje a fiút a nagy sakktábláról. Ő azonban keresztülhúzza számításait, főképp azzal, amilyen fegyvert a férfivá avatás vizsgájára választ.

Roland apja, Steven Deschain, a tengerparti Mejis báróságba küldi fiát és annak két barátját (Cuthbert Allgoodot és Alain Johnst), elsősorban azért, hogy Walter ne érhesse el a fiút. Roland itt ismeri és szereti meg Susan Delgadót, aki magára vonta egy boszorkány haragját. A Cöosi Rhea, aki féltékeny a lány szépségére, különösen azért veszélyes, mert megszerezte a Maerlyn Szivárványaként... vagy a Varázsló Üvegeiként ismert nagy gömbök egyikét. Összesen tizenhárom Gömb létezik, a legerősebb, a legveszedelmesebb a Fekete Tizenhármas. Roland és barátai számos kalandot élnek át Mejis báróságban, és noha sikerül elmenekülniük (valamint megszerzik a rózsaszín Gömböt is), Susan Delgadót, a bájos lányt az ablakban, máglyán égetik meg. Ezt meséli el a negyedik kötet, a Varázsló és üveg. Ennek a kötetnek az alcíme ÜDVÖZLET.

A Toronyról szóló mesékből rájövünk, hogy a harcos világa alapvető és félelmetes utakon kapcsolódik a miénkhez. Az első akkor mutatkozik meg, amikor sok évvel Susan Delgado halála után Jake, az 1977-es New Yorkból jött kisfiú, találkozik Rolanddal egy sivatagi pihenőállomáson. Ajtók kötik össze Roland világát a miénkkel, ezek közül az egyik a halál. Jake úgy kerül a sivatagi pihenőállomásra, hogy a Negyvenharmadik utcában egy autó alá lökik, és az elüti. Az autó vezetőjét Enrico Balazarnak hívják. Aki pedig alálöki, egy Jack Mort nevű szociopata bűnöző, Walter képviselője a Setét Torony New York-i szintjén.

Mielőtt Jake és Roland utolérnék Waltert, Jake ismét meghal... ezúttal a harcos miatt, aki, mikor szembekerül a szörnyű választással, hogy jelképes fiát mentse, vagy tovább keresse a Tornyot, ez utóbbit választja. Miközben Jake a mélységbe zuhan, azt mondja neki: „Menjen hát – vannak még más világok is!”

Roland és Walter végső összecsapása a Nyugati Tenger közelében zajlik le. Egy hosszú éjszakai paláver során a feketébe öltözött ember egy furcsa kártyapakliból jövendőt mond Rolandnak. Különösen három lapra hívja föl a figyelmét: a Fogolyra, az Árnyak Hölgyére, és a Halálra („de nem a tiéd, harcos”).

A hármak elhívatásá-nak az alcíme MEGÚJULÁS, és a Nyugati Tenger partján kezdődik, nem sokkal azután, hogy Roland magához tér a Walterral való összecsapásból. A kimerült harcost egy falka ragadozó „homárszörny” támadja meg, és mielőtt elmenekülhetne, elveszíti jobb kezének két ujját, és súlyos fertőzést kap. Tovább vándorol a tengerparton, noha nagyon beteg, talán haldoklik.

Útközben három ajtóba botlik, amelyek magukban állnak a parton. Ezek New York három idősíkjára nyílnak. 1987-ből Eddie Deant, a heroin rabját hívja el Roland. 1964-ből Odetta Susannah Holmest, egy nőt, aki akkor veszítette el a lábát, amikor a szociopata Jack Mort a metró elé lökte. Ő az Árnyak Hölgye, akinek agyában egy agresszív második én rejtőzik. Amikor a harcos áthívja őt a Belső-Világba, ez a rejtett nő, az erőszakos és ravasz Detta Walker elhatározza, hogy megöli Rolandot és Eddie-t.

Roland azt hiszi, hogy Eddie-vel és Odettával megtörtént a hármak elhívatása, hiszen Odetta valójában két személyiség, mégis, amikor Odetta és Detta (nagyrészt Eddie Dean szerelmének és bátorságának köszönhetően) összeolvad az egyetlen Susannah-vá, a harcos rájön, hogy tévedett. Azt is tudomásul kell vennie, hogy örökösen kínozza az emlékezés a kis Jake-re, aki halála pillanatában más világokról beszélt neki.

A Puszta földek, amelynek MEGVÁLTÁS az alcíme, egy paradoxonnal kezdődik: Roland egyszerre véli élőnek és halottnak Jake-et. New Yorkban az 1970-es évek vége felé ugyanez a kérdés nyugtalanítja Jake Chamberst: él-e, vagy halott? Mi az igazság? Miután megölik az óriási medvét, Mirt (így hívták a régi népek, amelyek rettegtek tőle), vagy Shardikot (ezt a nevet építői, a Nagy Öregek adták neki), visszafelé követik a fenevad nyomait, és fölfedezik a Sugár Útját, amely Shardiktól Maturinig, a Medvétől a Teknősig tart. Valamikor hat ilyen Sugár volt, amelyek a Belső-Világ határát jelző kapuktól indultak ki. A sugarak metszéspontján, Roland világának (és az összes más világnak) a közepén áll a Setét Torony, minden mikor-nak és hol-nak a tengelye.

Eddie és Susannah ekkor már nem foglyok Roland világában, hanem szeretők és a kaland teljes jogú résztvevői, a legjobb úton afelé, hogy maguk is harcosokká váljanak. Önként követik Rolandot, az utolsó seppe-sai-t (halálárust), Shardik ösvényén, Maturin útján.

Nem messze a Medve Kapujától egy beszélő körben helyrezökken az idő, véget ér a paradoxon, és elhívatik a valódi harmadik. Jake ismét visszajut a Belső-Világba egy veszedelmes szertartás árán, amelynek során mind a négyen – Jake, Eddie, Susannah és Roland – megemlékeznek apjuk arcáról, és becsülettel megállják a helyüket. Nem sokkal később a négyes fogat ötösre nő, mert Jake összebarátkozik egy szőrmókussal. A szőrmókusok olyan lények, mintha a borzot kereszteznék a mosómedvével és a kutyával, és képesek egy kicsit beszélni is. Jake Csinek nevezi el új barátját.

A zarándokok útja Lud városába vezet, ahol két ősrégi klikk elkorcsosult utódai vívják vég nélküli harcukat. Mielőtt elérnék a várost, egy Folyamút nevű városkában találkoznak néhány vénséges emberrel, a régi idők tanúival, akik felismerik Rolandban annak a kornak a túlélőjét, amikor az idő még nem mozdult el, és nagy tisztelettel fogadják őt meg a társait. Az Öreg Nép mesél nekik egy egysínű vasútról, amely talán még mindig közlekedik Ludból a puszta földeken át a Sugár mentén, a Setét Torony irányába.

Jake-et megrémíti, bár nem lepi meg ez a hír; mielőtt elindult New Yorkból, két könyvre lelt egy könyvesboltban, amelynek tulajdonosa az elgondolkodtató Calvin Tower nevet viseli. Az egyik egy találós kérdésekkel teli könyv, amelyből hiányzik a megfejtéseket tartalmazó rész. A másik a Csu-csu Charlie című mesekönyv, amely sötét visszhangot kelt a Belső-Világban. Ennek egyik oka, hogy a char szó halált jelent a Nemes Nyelven, amelyet Gileádban beszéltek Roland gyermekkorában.

Talitha néne, Folyamút matriarchája egy ezüstkeresztet ad Rolandnak, és az utazók továbbindulnak. Amikor a Send folyón átívelő hídroncson kelnek át, Jake-et elrabolja egy haldokló (és igen veszedelmes) Hasgató nevű bűnöző. Hasgató a föld alá hurcolja kis foglyát a Tik-Tak Emberhez, aki a Szürkék törzsének vezetője.

Miközben Roland és a szőrmókus Jake után indul, Eddie és Susannah megleli Lud Indóházát, ahol fölébred Blaine, a Mono. Blaine az utolsó föld feletti része a Lud alatt elterülő irdatlan számítógépes rendszernek, amit már semmi sem érdekel a találós kérdéseken kívül. Megígéri, hogy utazóinkat elviszi az egysínű vasút végállomásáig... ha olyan találós kérdést tudnak föladni neki, amelyet képtelen megfejteni. Máskülönben, mondja Blaine, utazásuk halállal végződik: sarjúfa.

Roland megmenti Jake-et, és abban a hiszemben távozik, hogy a Tik-Tak Ember meghalt. Ám Andrew Quick nem halott. Félig megvakul, förtelmesen eltorzul az arca, de segít rajta egy ember, aki Richard Fanninként mutatkozik be. Azt is állítja, hogy ő az az Időtlen Idegen nevű démon, akit Roland megidézett.

A zarándokok most tehát egysínű vasúton hagyják el Lud haldokló városát. Bár a vasutat működtető valódi agy egyre jobban elmarad mögöttük, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a rózsaszín lövedék óránként több mint nyolcszáz mérfölddel száguld valahol a Sugár Útja mentén, korhadó vágányokon. Az életben maradásra az egyetlen esélyük, hogy olyan találós kérdést tesznek föl Blaine-nek, amelyre a számítógép nem képes válaszolni.

A Varázsló és üveg elején Eddie-nek sikerül meglelnie ezt a kérdést, és az egyetlen emberi fegyverrel pusztítja el Blaine-t: a logikátlansággal. A vonat megáll a kansasi Topeka egy változatában, amely egy „szuperinfluenza” nevű betegség következtében néptelenedett el. Miközben továbbmennek a Sugár Útján (ez alkalommal a 70-es államközi műút apokaliptikus változatán), zavarba ejtő jelekkel találkoznak. ÉLJEN A BÍBOR KIRÁLY, mondja az egyik felirat. VIGYÁZZ A JÁRKÁLÓ CSÁVÓRA, figyelmeztet a másik. És mint azt a rosszat sejtő utasok megtudják, a Járkáló Csávó neve ugyancsak hajaz Richard Fanninéra.

Miután Roland elmeséli barátainak Susan Delgado történetét, eljutnak az I-70-es műúton keresztben épített zöld üvegpalotához. A palota erősen emlékeztet arra, amelyet Dorothy Gale keresett az Óz, a nagy varázslóban. A büszke kastély tróntermében nem Óz, a Nagy és Félelmetes várja őket, hanem a Tik-Tak Ember, Lud hatalmas városának utolsó menekültje. Amikor Tik-Tak meghal, előlép a valódi Varázsló, Roland régi balvégzete az, Marten Broadcloak, aki némely világokban Randall Flagg, vagy Richard Fannin, másokban John Farson (a Jó Ember) néven ismeretes. Roland és barátai nem tudják megölni ezt a látomást, aki utoljára figyelmezteti őket, hogy hagyjanak föl a Torony keresésével („Csak mellém lőhetsz, Roland, öreg cimbora,” mondta a harcosnak), de el tudják űzni.

Miután egy utolsó útra indulnak a Varázsló üvegében, és megtudnak egy utolsó, iszonyú dolgot – Gileádi Roland a saját anyját ölte meg, mert összetévesztette a Rhea nevű boszorkánnyal –, a vándorok ismét Belső-Világban találják magukat, és újra a Sugár Útján mennek tovább. Folytatódik a keresés, és itt találkozunk velük a Callai Farkasok első lapjain.

Ez az összefoglalás nem helyettesíti A Setét Torony ciklus könyveit; ha e könyv előtt nem olvasták a többit, akkor javaslom, lássanak neki, vagy tegyék félre ezt is. Ezek a könyvek egy hosszú elbeszélés részei, és jobban járnak, ha az elejétől fogva olvassák el idáig, mint ha a közepén kezdenek neki.

„Uram, mi ólmot árulunk.”

STEVE MCQUEEN

A hét mesterlövész-ben

„Először jön a mosoly, azután a hazugság. Az utolsó a lövöldözés.”

GILEÁDI ROLAND DESCHAIN

A benned áramló vér,

ami engem éltet,

ha tükörbe nézek,

a te arcod, ami visszanéz.

Szorítsd meg a kezem,

Támaszkodj rám,

Majdnem szabadok vagyunk,

Bolyongó fiam.

RODNEY CROWELL

ELLENÁLLÁS

19

PROLÓGUS

Megrontott

1

Tian három parcellával volt megáldva (noha ezt a kifejezést kevés paraszt használta volna): a Parti Földdel, amelybe a családja időtlen idők óta rizst ültetett; az Út Menti Földdel, ahol a Jaffords nemzetség ugyanolyan régen termelte a pityókát, tököt és gabonát; és a Kurafival, egy pocsék parcellával, amelyen leginkább szikla, vízhólyag és hiú remények teremtek. Nem Tian volt az első Jaffords, aki elhatározta, hogy kihoz valamit az otthona mögötti húsz hektárból; Ótata, aki minden más tekintetben tökéletesen épelméjű volt, bebeszélte magának, hogy a földben arany van. Tian mamája ugyanilyen bizonyosra vette, hogy meg fog teremni benne a póré, ami értékes fűszer. Tian saját külön bejáratú mániája a madrigal volt. Hát persze hogy ki fog hajtani a Kurafiban a madrigal! Muszáj neki! Ezer magot szerzett (egy teljes pennyjébe került), amit most a hálószoba padlója alatt rejtegetett. Már csak annyi dolga volt, hogy az idei vetés előtt feltörje a Kurafit. De ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani.

A Jaffords klán számos lábasjószággal volt megáldva, többek között három öszvérrel is, de bolond lenne, aki öszvért használna a Kurafin; az a barom meg, amelynek ez a balszerencsés munka jutna, már az első nap delére kitörné a lábát, vagy halálra csípnék. Néhány éve majdnem erre a sorsra jutott Tian egyik nagybátyja. Teli tüdőből ordítva rohant hazáig a mutáns darazsak elől, amiknek akkora fullánkja volt, mint egy-egy szög.

Megtalálták a fészküket (illetve Andy találta meg; őt nem zavarták a darazsak, legyenek akármekkorák), és benzinnel kiégették, de másutt is lehetnek. Aztán ott voltak a lyukak. Teringettét, rengeteg volt belőlük, azokat pedig nem lehet kiégetni, nem igaz? Hát nem. A Kurafi olyan helyen feküdt, amit a régiek „laza talajnak” neveztek. Ennek következtében csaknem annyi lyuk volt benne, mint szikla, nem is említve azt a legalább egy barlangot, amely bomlás bűzével terhes, ocsmány gázokat pöfögött. Ki tudhatja, miféle kísértetek, rémek lappanganak a sötét barlangszájon túl?

A legrosszabb lyukakat nem is láthatta az ember (vagy az öszvér). De nem ám, nehogy azt higgye valaki. Az igazi lábtörőket ártatlan külsejű bokrok, magas fűcsomók rejtették. Az öszvér belelépett, éles reccsenés hallatszott, mintha egy ág tört volna ketté, azután már csak fetrengett a földön a nyavalyás, kivicsorította a fogait, a szeme kifordult, és kínjában az égre ordított, amíg az ember meg nem szabadította szenvedéseitől, márpedig a lábasjószág igen értékes Calla Bryn Sturgisben.

Éppen ezért Tian a nővérével húzatta a barázdákat. Miért ne tette volna? Tia úgyis megrontott, másra nemigen alkalmas. Nagydarab lány volt – a megrontottak gyakran mesés méretűre nőttek –, és szívesen segített, áldja meg a Jézus Ember. Az Öreg Fickó csinált neki egy Jézus-fát, amelyet feszület-nek nevezett, és Tia folyton hordta. Most is ide-oda himbálódzott, neki-neki ütődve izzadt bőrének, miközben az ekét húzta a nyersbőr szíjhámnál fogva.

Mögötte, felváltva irányítva az ócska vasfa ekeszarvval az ekét, a hámistránggal meg a nővérét, Tian morgott, rángatott és taszigált, ha a vas mélyebbre süllyedt, és félni lehetett, hogy elakad. Teleföld a végére járt, idekint a Kurafin olyan meleg volt, mint nyáron; Tia overallja sötéten, nedvesen tapadt hosszú, húsos combjára. Valahányszor Tian hátravetette a fejét, hogy ne lógjon a szemébe a haja, szertespriccelt a verejték.

– Gyí, te kurva! – kiáltotta. – Vak vagy? Ama szikla összetöri az ekét!

Nem vak; nem is süket; csak megrontott. Nehézkesen balra zöttyent. Mögötte Tian megbotlott, kevés híján kitörve a nyakát a rándulástól, és beleverte a sípcsontját egy másik sziklába, amelyet eddig nem vett észre, és valami csoda folytán az eke is kikerült. Miközben az első meleg vércseppek csörgedeztek a bokáján, azon tűnődött (nem először), miféle őrültség az, ami folyton idehozza a Jaffordsokat. A szíve mélyén sejtette, hogy a madrigal semmivel sem fog jobban teremni, mint előtte a póré, itt csupán sátánfüvet érdemes termeszteni; hát egen, ha akarná, húsz hektáron virágozna az a szar. Inkább az a gond, hogy lehet eltüntetni, Újföldkor mindig ez volt az első munka. Ez...

Az eke jobbra billent, majd előreugrott, csaknem kirántva Tian karját a helyéből. – Ááá! – üvöltötte. – Lassíts mán, te jány! Nem tudom mivel visszahúzni, ha te kiszakajtod!

Tia az alacsonyan járó felhőkkel teli ég felé fordította széles, verejtékező, üres arcát, és tutúlva nevetett. Jézus Emberre, éppen úgy bőg, mint egy szamár. De akkor is, ez nevetés volt, emberi nevetés. Tiannak most is arra kellett gondolnia, vajon jelent-e valamit ez a hahota? Tia ért valamit abból, amit ő mond, vagy csupán hangjának árnyalatára válaszol? Vajon a megrontottak...

– Jó napot, gazda! – harsant mögötte egy szinte modulálatlan hang. Tulajdonosa mit sem törődött Tian meglepett kiáltásával. – Soká tartsanak kellemes napjaid ezen a földön. Hosszú vándorútról jöttem vissza, állok szolgálatodra.

Tian megpördült, látta, hogy Andy áll ott, teljes két méter tízcentis magasságában, és csaknem hasra esett, mivel a nővére ismét tett egy hosszú, kacsázó lépést. A hámistráng kirepült a kezéből, és hangos csattanással a torkára szorult. Tia, aki mit sem érzékelt öccse katasztrofális helyzetéből, ismét tett egy lomha lépést, amivel összepréselte Tian gigáját. A férfi fuldokolva kapaszkodott a hámistrángba. Andy meg csak bámult a szokott széles, buta mosolyával.

Tia megint meglódult, és Tian elesett. Egy sziklára érkezett, amely gonoszul belevájt a fara vágásába, de legalább ismét lélegzethez jutott. Legalábbis pillanatnyilag. Átkozott, balszerencsés föld! Mindig az volt! Mindig az lesz!

Elkapta a szíjhámot, mielőtt újból megfeszült volna a torkán, és felordított: – Álljál mán meg, te kurva! Hóó, álljál meg, ha nem akarod, hogy lecsavarjam azt a hatalmas és mihaszna tőgyedet!

Tia elég készségesen állt meg, hátranézett, hogy mi történt, és még szélesebben vigyorgott. Fölemelte izzadságtól ragyogó, izmos karját, és odamutatott. – Andy! – mondta. – Andy gyön!

– Nem vagyok vak – mondta Tian, és a fenekét dörzsölve föltápászkodott. Vajon ott is vérzik? Jóságos Jézus Ember, úgy érzi, hogy igen!

– Jó napot, sai – köszönt Andy a lánynak, és három fémujjával háromszor megütögette fémtorkát. – Hosszú napokat és kellemes éjszakákat.

Noha Tia kétségtelenül ezerszer vagy még többször hallotta már az erre adandó választ – Kétszer annyit kívánok néked –, annyira volt képes, hogy széles, idióta arcát az ég felé fordítsa, és megint azt a szamárordításra emlékeztető röhögést hallatta. Tianba különös módon belehasított a fájdalom, nem a karjába, torkába vagy megkínzott fenekébe, hanem a szívébe. Homályosan emlékezett nővérére, amikor még kislány volt: olyan csinos és fürge, mint egy szitakötő, olyan értelmes, amilyet csak kívánhat az ember. Azután...

De mielőtt befejezhette volna a gondolatot, előérzete támadt. Összeszorult a szíve. A hír akkor fog jönni, amikor idekint vagyok, gondolta. Idekint ezen az istenverte földdarabon, ahol semmi sincs jól, és csak a balszerencse van. Ideje, nem? Talán már késő.

Andy! – szólalt meg.

– Igen! – felelt mosolyogva Andy. – Andy a barátod! Hosszú vándorútról tértem vissza, állok szolgálatodra. Akarod, hogy elmondjam a horoszkópodat, sai Tian? Teleföld van. A hold vörös, ezt hívják a Belső-Világban a Vadász-Istennő Holdjának. Egy barátod meglátogat! Üzleteid jól alakulnak! Két ötleted támad, egy jó és egy rossz...

– A rossz az volt, hogy kijöttem ide, és a földet túrom – mondta Tian. – Ne törődj az istenverte horoszkóppal, Andy. Mér jöttél?

Andy mosolya természetesen nem lehetett aggodalmasabb – végtére is robot volt, az utolsó Calla Bryn Sturgisben és sokmérföldnyi, sokkeréknyi távolságban –, Tian mégis aggodalmasabbnak látta. A robot úgy festett, mint a pálcikaemberke, amit gyerek rajzol felnőttről: képtelenül magas, és képtelenül vékony. Keze-lába ezüstösen ragyogott. A feje rozsdamentes acélhordó, villanyszemekkel, a teste egyetlenegy aranyhenger. A közepére – oda, ahol az embernek a melle van – ezt a táblát erősítették:

ÉSZAKI KÖZPONTI POZITRONIKAI RT.

ÉS A LAMERK MŰVEK

EGYÜTTMŰKÖDÉSÉVEL KÉSZÜLT

ANDY

Típus: ÜZENETVIVŐ (Számos Más Feladattal)

Sorozatszám # DNF-44821-V-63

Hogy ez a bolondos jószág miként maradt életben, amikor az összes többi robot elpusztult – nemzedékekkel ezelőtt –, Tian nem tudta, de nem is érdekelte. Andyt mindenfelé látni lehetett Callában (de nem merészkedett a határokon túl), amint lehetetlenül vékony, ezüstös lábaival lépeget, körbenéz, időnként kattan egyet, mintha valamilyen adatot raktározna el (vagy eltávolította?, ki tudhatná?). Dalocskákat énekelt, pletykákat, rémhíreket terjesztett a városka széltében-hosszában – fáradhatatlan gyalogló volt Andy, az Üzenetvivő Robot –, és feltűnő élvezettel készített horoszkópot mindenről, noha a helységben nem sokra tartották a jóslatait.

Volt azonban még egy funkciója, méghozzá fontos.

– Minek vagy e helyt, te skatula csavar és durung? Felelj nékem! A Farkasok miatt? Jönnek Mennykőcsapásból?

Csak állt, felnézett Andy hülyén vigyorgó fémarcára, az izzadság meghűlt a bőrén, és minden erejével azért fohászkodott, hogy a bolond szerkezet nemet mondjon, azután újból fölajánlja, hogy elmondja a horoszkópját, vagy talán rágyújt a „Zöld a kukoricaszár” nótára, és elkántálja mind a húsz-harminc strófáját.

De Andy még mindig mosolyogva azt felelte: – Igen, sai.

– Krisztus és Jézus Ember! – szólt Tian (az Öreg Fickó mintha azt mondta volna, hogy a két név ugyanazt takarja, de őt sohasem izgatta túlságosan a kérdés). – Mikor?

– Még egy holdnyi idő van az érkezésükig – felelte Andy változatlanul mosolyogva.

– Teleholdtól teleholdig?

– Nagyjából, sai.

Akkor hát körülbelül harminc nap. Harminc nap van a Farkasok érkezéséig. Semmi értelme abban reménykedni, hogy Andy téved. Senki sem sejtette, honnan tudja a robot ennyivel hamarabb, hogy mikor jönnek ki Mennykőcsapásból, de tudta, és sohasem tévedett.

– Baszd meg a rossz híreidet! – kiáltotta Tian, és dühösen hallotta, hogy remeg a hangja. – Mi hasznod van néked?

– Sajnálom, hogy rossz a hír – mondta Andy. Bendője hangosan kattogott, a szeme kékebben villant, és egyet lépett hátrafelé. – Nem akarod, hogy megcsináljam a horoszkópodat? Teleföld vége van, ez a legjobb idő a régi ügyek lezárására, új találkozásokra...

– Baszd meg a hamis jóslataidat is! – Tian lehajolt, fölkapott egy rögöt, és a robothoz vágta. A rögben egy kavics is volt, amely nagyot csendült Andy fémbőrén. Tia lélegzete elakadt, azután bömbölni kezdett. Andy újabb lépést hátrált, árnyéka hosszan nyúlt el a Kurafi ugaron. De gyűlöletes, bárgyú mosolya mit sem változott.

– Mit szólnál egy dalhoz? Egy mulatságos dalt tanultam a várostól északra az egyik mannitától; az a címe: „Hogyha nagy a veszteség, közel van a messze ég”. – Andy mélyén valahol reszketeg hangon megszólalt egy furulya, amelyet zongorafutam követett. – Úgy szól...

Izzadság folyt le Tian arcán, izzadság ragasztotta viszkető heréit a combjához. Ez az ő bárgyú mániájának a bűze. Tia vonított, az égnek fordítva buta arcát. Ez az idióta vészmadár robot meg holmi mannita zsoltárt akar énekelni!

– Hallgass el, Andy. – Elég nyugodtan beszélt, noha összeszorított fogai között szűrte a szót.

– Igen, sai! – bólintott a robot, azután végre csönd lett.

Tian odament bőgő nővéréhez, és átkarolta. Megcsapta Tia erős (noha nem nagyon kellemetlen) szaga. Itt nem volt megszállottság, csak a munka és az engedelmesség szaga. Felsóhajtott, azután simogatni kezdte a lány remegő karját.

– Haggyad mán abba, te nagy, bőgő kurva! – mondta. A szavak lehettek csúnyák, de a hang végtelenül gyengéd volt, és a lány erre válaszolt. Lassan megnyugodott. Csípőjének domborulata éppen bátyja alsó bordáihoz simult (teljes harminc centivel volt magasabb a testvérénél), és bármely arra járó valószínűleg megáll, ha rájuk pillant, annyira megdöbbentette volna az arcok hasonlósága és a termet különbsége. De ez jogos is, mert ikrek voltak.

Tian becéző és trágár szavak keverékével vigasztalgatta – amióta Tia megrontottként jött vissza keletről, ez a két kifejezésmód nagyjából ugyanazt jelentette Tian Jaffordsnak –, és végül a lány abbahagyta a sírást. Mikor pedig arra szállt egy rozsdabegy, és a szokott rút rikoltásokkal kísérte hurkos röptét, Tia rámutatott és nevetett.

Új érzés ébredezett Tianban, amely annyira idegen volt a természetétől, hogy föl sem ismerte. – Ez nem igazság – mondta. – De nem ám. Jézus Emberre és az összes lehetséges istenekre, nem az. – Kelet felé nézett, ahol a dombok hullámvonala beleveszett valami hártyaszerű sötétségbe, amely lehetett volna felhőgomoly is, de nem az volt. Ott kezdődött a Mennykőcsapás.

– Nem helyes, amit tesznek velünk.

– Biztos, hogy nem akarod hallani a horoszkópodat, sai? Ragyogó pénzérméket és egy szépséges sötét hölgyet látok.

– A sötét hölgyek meglesznek nélkülem – mondta Tian, és nekilátott, hogy leszedje nővére széles válláról a szíjhámot. – Házasember vónék, mint nagyon jól tudod.

– Számos házasembernek volt már szeretője – jegyezte meg Andy. Tian már-már önteltnek találta a hangját.

– Azoknak nincs, akik szeretik a feleségüket. – A vállára vetette a hámot (maga készítette, mivel a legtöbb béristállóban igen nagy hiány volt emberi lényekre szabott lószerszámban), és hazafelé fordult. – És a földmíveseknek semmi esetre. Ha mutatsz nékem egy parasztot, akinek telik szeretőre, akkor megapolom azt a ragyogó seggedet. A francba, Tia! Emeld mán föl, és tegyed le magadrul!

– Otthon? – kérdezte a lány.

– Abbiza.

– Otthon ebéd? – Bamba reménykedéssel nézett a férfira. – Kolompér? – Szünet. – Szaft?

Persze – biccentett Tian. – Hogy a fenébe ne?

Tia huhogni kezdett, és elvágtatott a ház irányába. Volt valami csodálatra méltó abban, ahogy futott. Ahogy az apjuk mondta nem sokkal a baleset előtt, amely elvitte: – Okos vagy buta, mindenesetre jókora mozgó húsdarab.

Tian lassan bandukolt utána, lehajtotta a fejét, a lyukakat kémlelve, amelyeket a nővére úgy került el, hogy oda se nézett, mintha valahol nagyon mélyen felrótta volna magában valamennyinek a pontos helyét. Tianban egyre dagadt a furcsa, új érzés. A haragot ismerte – azt ismeri minden paraszt, akinek valaha is elvitte a teheneit a tejláz, vagy végig kellett néznie, amint egy nyári jégeső elveri a gabonáját –, de ez sokkal mélyebb érzés volt. Ez teljesen új, vad düh volt. Lassan, lehorgasztott fejjel ballagott, kezét ökölbe szorítva. Észre sem vette, hogy Andy követi, amíg a robot meg nem szólalt. – Vannak más hírek is, sai. A várostól északnyugatra, a Sugár Útja mentén idegenek közelednek a Külső-Világ felől...

– Fenébe a Sugárral, fenébe az idegenekkel és a fenébe veled is! – felelte Tian. – Haggyál engem békén, Andy!

Andy egy pillanatig állt a Kurafi kövei, dudvái, haszontalan buckái között, a Jaffordsok értéktelen parlagján. Relék kattogtak a belsejében. Felvillant a szeme. Azután úgy döntött, hogy elmegy és beszél az Öreg Fickóval. Ő sose mondja neki, hogy fenébe veled. Az Öreg Fickó mindig meghallgatja a horoszkópját.

És mindig érdeklik az idegenek.

Andy elindul a város és a Nyugodalmas Miasszonyunk felé.

2

Zalia Jaffords nem látta, hogy a férje és sógornője visszatért a Kurafiról; nem hallotta, mikor Tia többször belemártotta a fejét a csűr melletti esővizes hordóba, majd szétfújta a vizet az arcáról, ahogy a lovak szokták. Zalia a ház déli oldala mentén aggatta föl a mosást, fél szemét a gyerekeken tartva. Egészen addig nem tudott Tian visszatéréséről, amíg észre nem vette, hogy őt figyeli a konyhaablakból. Már azon is meglepődött, hogy egyáltalán mit keres ott, de még ennél is jobban meglepte a kinézete. Férje halottsápadt volt, csak két vörös folt virított az arcán, egy harmadik pedig billogként lángolt a homlokán.

A ruháskosárba ejtette a kezében maradt néhány ruhacsipeszt, és a ház felé indult.

– Hova mégy, mama? – kiáltott utána Heddon.

– Hova mégy, mami? – visszhangozta Hedda.

– Nem érdekes – felelte. – Rajta legyen a szemetek a testvéreiteken!

Miiiiiééééér? – nyávogta Hedda. Valóságos tudománnyá fejlesztette a nyávogást. Egy nap majd kicsit túlságba viszi a nyávogást, és az anyja agyoncsapja.

– Mer ti vagytok az idősebbek – felelte.

– De...

– Tartsad a szád, Hedda Jaffords!

– Rajtuk lesz a szemünk, mama – felelte Heddon. Mindig sokkal engedelmesebb volt; meglehet, nem olyan okos, mint a nővére, de az ész nem minden. Távolról sem. – Befejezzük a teregetést?

– Hed-donnnn... – nyávogta a nővére. Megint az az idegesítő hang! De Zaliának most nem volt rá ideje. Csupán egyetlen pillantást vetett a többiekre: az ötéves Lymanra és Liára, és a kétéves Aaronra, aki meztelenül ült a porban, és boldogan csapkodott össze két kavicsot. A ritka egyszülöttek közé tartozott, és hogy irigyelték érte Zaliát a falu asszonyai! Mert Aaron biztonságban van. A többiek viszont, Heddon és Hedda... Lyman és Lia...

Hirtelen rádöbbent, mit jelent, hogy a férje fényes nappal a házban van. Imádkozott az istenekhez, hogy ne legyen igaza, de amikor belépett a konyhába, és meglátta, hogyan néz ki Tian a gyerekekre, akkor már úgyszólván biztosra vette, hogy nem tévedett.

– Mondjad, hogy nem a Farkasok – szólalt meg száraz, lázas hangon. – Mondjad, hogy nem.

– De ők – felelte Tian. – Andy aszongya, harminc nap – teleholdtól teleholdig. És ilyesmiben Andy sosem...

Mielőtt folytathatta volna Zalia Jaffords a halántékához kapta a kezét, és felsikoltott. Hedda talpra ugrott az udvaron. A következő pillanatban már futott is volna a házhoz, de Heddon visszatartotta.

– Olyan kicsinyeket csak nem visznek el, mint Lyman és Lia, ugye? – kérdezte az asszony. – Heddát és Heddont talántán, de a kicsikéimet biztosan nem? Hiszen csak fél év múlva lesznek hatesztendősök!

– A Farkasok háromesztendős kortól viszik el őket. Te is tudod – mondta Tian. Ökle hol ellazult, hol összeszorult, ujjai szétnyíltak, majd összezárultak. Egyre nőtt benne az ismeretlen érzés, amely a puszta haragnál mélyebben fészkelt.

Az asszony ránézett. Könnyek peregtek az arcán.

– Meglehet, ideje nemet mondani. – Még ő is alig ismert a saját hangjára.

– Hogy tehetnénk? – suttogta Zalia. – Az istenek nevére, hogy tehetnénk ilyet?

– Nem tom – felelte a férfi. – De kérlek, asszony, most gyere ide.

A felesége elindult, előbb még egy pillantást vetve a hátsó udvaron játszó öt gyerekre – mintha meg akarna győződni róla, hogy megvannak, a Farkasok még nem vitték el őket –, azután keresztülment a nappalin. Ótata a sarokban, a hideg kandalló mellett ült egy széken, lehajtott fejjel szunyókált, ráncos, fogatlan szájából kicsurrant a nyál.

Ebből a szobából rá lehetett látni a csűrre. Tian odahúzta a feleségét az ablakhoz, és kimutatott. – Tessék – mondta. – Látod őket, asszony? Jól megnézted őket?

Persze hogy látta. Tian kétméteres nővére leeresztette overallja felső részét, hatalmas melle csillogott, ahogy locsolta rá a vizet a hordóból. A csűr ajtajában Zalia bátyja, Zalman állt, csaknem két méter tíz centiméteresen, nagy volt, mint Lord Perth, hórihorgas, mint Andy, és éppen olyan üres az arca, mint a lányé. Ha egy megtermett fiatalember figyel egy fedetlen mellű, nagydarab lányt, a látványtól jókora dudornak kellene dagadoznia az ágyéka táján, de Zallynál nem volt ilyen. Nem is lesz. Mert megrontott volt.

Az asszony Tian felé fordult. Összenézett a férfi és a felesége, akik a vakszerencse folytán nem voltak megrontottak. Mindketten nagyon jól tudták, hogy akár Tia és Zal is állhatnának a helyükön és figyelhetnék a csűr mellett álló, temérdek termetű és üresfejű Tiant és Zaliát.

– Persze hogy látom őket – mondta. – Gondolod, hogy vak vagyok?

– Nem kívánod néha, hogy bárcsak az lennél? – kérdezte a férfi. – Amikor ilyet látsz?

Zalia nem válaszolt.

– Nem helyes ez, asszony. Nem helyes. Soha nem is volt.

– De hát időtlen idők óta...

– Francba az időtlen időkkel! – ordított föl Tian. – Ezek gyerekek! A mi gyerekeink!

– Akkor hát azt akarod, hogy a Farkasok porig égessék Callát? Osztán itt hagyjanak minket elvágott torokkal, kisült szemmel? Mer történt már ilyesmi. Te is tudod.

A férfi is tudta. De hát ki hozhatná rendbe a dolgokat, ha nem Calla Bryn Sturgis lakói? Errefelé biztosan nincsenek hatóságok, se kicsi, se nagy, még egy árva seriff sem. Magukra vannak utalva. Még réges-régen, amikor a Belső Báróságok ragyogtak a fénytől és a rendtől, errefelé akkor is ugyancsak kevés jele mutatkozott a ragyogó életnek. Ez itt határvidék, itt az élet mindig furcsa volt. Azután megjelentek a Farkasok, és az élet még furcsábbá vált. Mikor kezdődött ez? Hány nemzedékkel ezelőtt? Tian nem tudta, de úgy gondolta, az „időtlen idők óta” túl sok. Az biztos, hogy a Farkasok már akkor is portyáztak a határvidéki mezővárosokban, amikor Ótata még fiatal volt – az ő ikertestvérét is elragadták, miközben ültek a porban és játszottak. – „Csak azér vitték el őtet, mer közelébb ült az úthoz – mesélte Ótata (számtalanszor). – Ha én jövök ki hamarébb azonnap, akkor közelebb ülök az úthoz, oszt engem vittek vóna el. Jó az Isten!” – Megcsókolta a fakeresztet, amelyet az Öreg Fickó adott neki, az ég felé tartotta, és kodácsolt.

Mégis Ótatának a saját Ótatája azt mesélte, hogy az ő idejében – ami öt vagy talán hat nemzedékkel ezelőtt volt, ha Tian jól számol –, a Farkasok még nem rontottak ki Mennykőcsapásból szürke lovaikon. Tian egyszer megkérdezte az öreget, Na és akkortájt ritkábban jöttek kettesével a gyerekek? Mondtak erről valamit a régiek? Ótata sokáig gondolkodott, azután megrázta a fejét. Nem, nem emlékezett rá, hogy erről mit meséltek a régiek.

Zalia aggódva nézett rá. – Tudom, nem vagy olyan állapotban, hogy ilyesmin gondolkodj, miután a délelőttöt ama sziklás ugaron töltötted.

– Ugyanezt fogom gondolni, akármikor jönnek, akárkit visznek.

– Ugye, T, nem csinálsz bolondságot? Nem leszel önfejű?

– Nem – felelte a férfi habozás nélkül.

Máris tervezget, gondolta az asszony, és megcsillant benne a remény. Az biztos, hogy Tian semmit sem tehet a Farkasok ellen – egyikük sem tehet semmit –, de távolról sem ostoba. Egy faluban, ahol a férfiak többsége sohasem gondol tovább annál, hogy mit fog ültetni a következő sorba (vagy hova ültesse el szombaton este a répáját), Tian különlegességnek számított. Le tudta írni a nevét; olyan szavakat is leírt, amik azt mondták, hogy SZERETLEK, ZALLIE (és ezzel hódította meg Zaliát, bár ő nem tudta elolvasni a porba írt szavakat); össze tudta adni a számokat, és a kisebbet ki tudta vonni a nagyobból, pedig azt mondta, hogy az már ugyancsak nehéz. Lehetséges, hogy...?

Lényének egy része nem akarta befejezni a gondolatot. Mégis, amikor anyai szíve Hedda és Heddon, Lia és Lyman felé fordult, lényének egy része reménykedni szeretett volna. – Akkor hát?

– Összehívom a Városi Gyűlést. Elküldöm a tollat.

– El fognak jönni?

– Ha ezt a hírt meghallják, Calla minden embere felfigyel. Megbeszéljük a dolgot. Ez alkalommal talántán harcolni is hajlandók lesznek. A gyermekeikért talántán vállalják a küzdelmet.

Mögöttük megszólalt egy recsegős, vén hang: – Te féleszű ökröndi!

Tian és Zalia egymás kezét fogva megfordult, és az öregemberre nézett. Bár az ökröndi kemény szó, Tian úgy látta, hogy az öregember egész jó szívvel tekint rájuk – rá.

Mér mondod ezt, Ótata? – kérdezte.

– Ily disputárul, amit te javasolsz, úgy jönnek el a férfiak, hogy fölperzselnék a fél vidéket, ha zákányosok – mondta az öreg. – De ha kijózanulnak... Sose fog sikerülni.

– Szerintem mostan tévedsz, Ótata – felelte Tian. Hideg rettegés markolta meg Zalia szívét, ám valahol mélyen megmelegítette a remény.

3

Kevesebb lett volna a zsörtölődés, ha Tian legalább egy éjszakát ad nekik a hír megemésztésére, de nem adott. Egyetlen szabad éjszaka fényűzését sem engedhették meg maguknak. És amikor Heddont és Heddát körbeküldte a tollal, eljöttek. Tudta, hogy el fognak jönni.

Calla Gyűlésterme a főutca végén állt Took szatócsboltja mögött, rézsút szemben a Pavilonnal, amely most, nyár végén poros és sötét volt. A kisváros hölgyei hamarosan földíszítik az Aratásra, de az Aratás Éjszakája nem volt igazán nagy ünnep Callában. A gyermekek persze mindig szívesen bámulták, amint a madárijesztőket a tűzre vetik, a merészebbek szívesen csentek csókot, amikor eljött az éjszaka, de ez volt minden. Középső-Világban és Belső-Világban ilyenkor nagy ünnepségek zajlottak, itt azonban nem. Errefelé komolyabb dolgokkal foglalkoztak, mint az Aratásnapi Vásár.

Olyasmikkel, mint a Farkasok.

Némelyek – a nyugati, jómódú tanyákról és a három déli nagybirtokról – lovon érkeztek. Eisenhart, aki a Rocking B tanyáról jött, még a muskétáját is magával hozta, a mellén pedig fegyverövek keresztezték egymást. (Tian Jaffords nem hitte, hogy akár egy működőképes lőszer is lenne az övekben, de ha mégis, akkor sem sülne el az ócska mordály.) A manniták küldöttsége egy bricskába zsúfolódott, amelyet két mutáns herélt húzott – az egyiknek három szeme volt, a másiknak a hátán rózsaszín, tar púp meredezett. A fehér nadrágot és hosszú, színes inget viselő callai férfiak zöme azonban csacsi- és öszvérháton érkezett. Amikor beléptek a Gyűlésterembe, feszengve sandítottak egymásra, és elszarusodott bőrű hüvelykujjukkal megbökték sombrerójukat, amely az állszíjnál fogva lógott a hátukon. Az egyszerű padok fenyőfából készültek. Asszonynép és megrontottak nem tehették be ide a lábukat, így alig harminc padot töltöttek meg férfiak a kilencvenből. Néhányan beszélgettek, de nevetés nem hallatszott.

Tian elöl állt, kezében tartotta a tollat, és a leszálló napot figyelte, amelynek aranyos fénye egyre vörösödött, míg olyan lett, akár a fertőzött vér. Amikor elérte a föld szélét, a férfi még egyszer végignézett a főutcán. Üres volt, csak három-négy megrontott üldögélt Took lépcsőin. Mindegyikük hatalmas, és másra sem jó, mint hogy sziklákat rángasson ki a földből. Nem látott több férfit, se közeledő szamarat. Mélyet lélegzett, kifújta, ismét beszívta a levegőt, és felnézett a sötétedő égre.

– Jézus Ember, én nem hiszek benned – mondta. – De ha ott vagy, akkor most segíts. Köszöntsed Istent.

Azután bement a terembe, és kicsit erőteljesebben csapta be a Gyűlésterem ajtaját, mint ahogy szükséges lett volna. A beszélgetés abbamaradt. Száznegyven férfi, zömmel parasztok figyelték, amint a terem elejébe megy. Bő, fehér nadrágja suhogott, kurta csizmája kopogott a deszkapadlón. Arra számított, hogy meg fog rémülni, tán még a szava is elakad. Végül is paraszt, nem csepűrágó vagy politikus. A gyermekeire gondolt, és amikor végignézett az embereken, rájött, hogy nem remeg tollat tartó keze. Amikor megszólalt, szavai könnyedén, természetesen, összefüggően követték egymást. Nem voltak olyan lelkesek, ahogy várta – Ótatának ebben igaza volt –, de elég készségesen figyeltek.

– Mindnyájan tudjátok, ki vagyok – mondta az ősöreg, rőtes tollat szorítva. – Tian Jaffords, Luke fia, Zalia Hoonik férje. Öt gyerekünk van, két ikerpár és egy egyke.

Halk suttogás követte szavait, a legtöbben arra gondolhattak, milyen szerencsés Tian és Zalia, mivel ott van nekik Aaron. Tian várt, amíg elhal a suttogás.

– Egész életemet Callában töltöttem. Megosztottam véletek a khef-et, ahogy ti is megosztottátok vélem. Most pedig kérlek benneteket, hallgassatok meg.

– Mondjad csak, Isten nevében – mormogták. Nem volt ez több szabványos válasznál, Tian mégis felbátorodott.

– Jönnek a Farkasok – mondta. – Andytől tudom a hírt. Harminc nap, holdtöltétől holdtöltéig, és mán e helyt is vannak.

Újabb mormolás. Tian kihallotta belőle a félelmet és a dühöt, de meglepetést nem. Hírek terjesztésében Andy ugyancsak hatékony volt.

– Még azok sem tanálnak közülünk papírt, akik netán tudnak írni és olvasni – folytatta –, így hát nem tom egészen biztosan tudom megmondani néktek, mikor jártak utoljára e helyt. Nincsenek följegyzések, csak szájrul szájra járó mesék. Azt tudom, hogy én még hátulgombolós voltam, így legalább húsz esztendeje történhetett...

– Huszonnégy! – szólalt meg egy hang a terem végében.

– Dehogy, huszonhárom! – vitatkozott másvalaki egy előrébb levő sorból. Fölállt Reuben Caverra. Testes férfi volt, kerekded, vidám arccal. De most nem volt az arcán vidámság, csak keserűség. – A húgomat, Rutht vitték el. Hallgassatok meg, könyörgök. – Mormogás valójában a helyeslés hangot kapott sóhaja – szakadt föl a padokban szorongó emberekből. Ritkásabban is ülhettek volna, de inkább összebújtak. Tian elismerte, hogy néha a szorongásban is lehet vigasz.

Reuben folytatta: – Az elülső udvaron játszottunk a nagy fenyő töviben, amikor jöttek. Ettül fogva minden évben tettem egy jelet arra a fára. Még mikor visszajött, akkor sem hagytam abba. Huszonhárom jel van a fán, huszonhárom esztendő telt el azóta. – Leült.

– Huszonhárom vagy huszonnégy, nem számít – mondta Tian. – Azok, akik karon ülők voltak, amikor a Farkasok utoljára eljöttek, azóta felnőttek, és a saját csimotáikat nevelik immáron. Igazán szép termésre érkeznek azok a fattyak. Igazán szép a gyermektermés. – Elhallgatott, hagyott némi időt, hogy megforgassák elméjükben a gondolatot, mielőtt folytatta: – Ha hagyjuk, hogy megtörténjen – mondta végül. – Ha hagyjuk, hogy a Farkasok elvigyék a gyermekcséinket Mennykőcsapásba, hogy aztán megrontottként küldjék vissza.

– Mi az ördögöt tehetnénk? – kiáltott föl egy férfi, aki az egyik középső padban ült. – Ezek nem emberek! – Általános (és siralmas) mormogás helyeselt neki.

Fölállt az egyik mannita, köpenyét megigazgatta csontos vállán. Komoran nézett a többiekre. Nem volt éppen őrült a tekintete, de Tian szerint mérföldekre járhatott az ép észtől. – Kérlek titeket, hallgassatok meg – mondta.

– Köszönettel meghallgatunk – felelték tisztelettudóan, de távolságtartóan. Ritkán lehetett mannitát látni a városban, most pedig nyolcan ültek egy csomóban! Tian örült, hogy eljöttek. Ha van valami, ami hangsúlyozhatja a dolog halálos komolyságát, az a manniták megjelenése.

Kinyílt a Gyűlésterem ajtaja, egy újabb ember lépett be. Hosszú, fekete kabátot viselt, a homlokán heg éktelenkedett. Sem Tian, sem a többiek nem vették észre érkezését. A mannitára figyeltek.

– Hallgassátok, mit mond Manni Könyve: Amikor a Halál Angyala átsuhant Ajdzsip fölött, minden olyan házban megölte az elsőszülöttet, ahol az ajtófélfát nem jelölték meg az áldozati bárány vérével. Ezt mondja a Könyv.

– Tisztelet a Könyvnek! – szólt a többi mannita.

– Talán hasonlóképpen kellene cselekednünk – folytatta a szóvivő. A hangja nyugodt volt, ám egy ér vadul lüktetett a homlokán. – Talán az öröm ünnepévé kellene tennünk az elkövetkezendő harminc napot a kisdedeknek, majd pedig elaltatván őket, ki kellene engednünk vérüket a földre. Hadd vigyék el a Farkasok a tetemüket keletre, ha ez a kívánságuk.

– Te megőrültél! – szólalt meg Benito Cash. Fel volt háborodva, ugyanakkor alig bírta visszafojtani a nevetését. – Te és a fajtád! Nem fogjuk megölni a kicsinyeinket!

– Inkább jöjjenek vissza oly állapotban, ami alig különbözik a haláltól? – kérdezte a mannita. – Nagy, haszontalan húsdarabként! Kikanalazott kagyló módjára!

– Az ám, és mi lesz bátyáikkal és húgaikkal? – kérdezte Vaughn Eisenhart. – Nagyon jól tudjátok, hogy a Farkasok az ikerpárbul mindig csak az egyiket viszik el.

Fölállt egy második mannita, akinek mellét selymes fehér szakáll borította. Az első közben leült. Az öreg Henchick végignézett a többieken, azután Tianra pillantott. – Nálad a toll, ifiú ember – beszélhetek-é?

Tian bólintott, hogy folytassa. Egyáltalán nem volt rossz a kezdet. Hadd kutassák csak át a vermet, amelyben vannak, hadd tárják föl minden sarkát. Bízott benne, hogy végül csak megtalálják a két választást. Vagy tűrik most is, hogy a Farkasok elvigyék a serdületlen ikerpárok egyikét, vagy szembeszállnak velük, és harcolnak. De ehhez meg kell érteniük, hogy minden más ösvény zsákutcába vezet.

Az öregember türelmesen beszélt. Talántán még szomorúan is. – Úgy bizony, ez rettentő gondolat. Ámde fontoljátok csak meg, urak: ha a Farkasok eljővén, gyermekek nélkül lelnek minket, meglehet, utána végleg békén hagynak.

– Úgy is lehet – mordult föl az egyik kisbirtokos, bizonyos Jorge Estrada nevezetű. – Meg úgy is, hogy mégse. Manni-sai, valóban képes lennél lekaszabolni egy egész helység gyermekeit egy lehet kedvéért?

Hangos helyeslés hullámzott végig a sokaságon. Fölállt egy másik kisbirtokos, Garrett Strong nevezetű, mopszliképű, haragos ember. Hüvelykujját beakasztotta az övébe. – Akkor mán jobb, ha valamennyien megöljük magunkat – mondta. – Kisdedeket, felnőtteket egyként.

A mannita nem haragudott meg. Mint ahogy egyik kék köpenyes sem. – Ez is egy lehetőség – mondta az öregember. – Beszélhetünk erről is, ha a többiek akarják. – Leült.

– Nékem nem lehetőség – mondta Garrett Strong. – Könyörgök, hallgassatok meg! Olyan lenne ez, mintha levágnánk a fejünket, hogy ne kelljen többé beretválkoznunk.

Nevetés harsant és néhány kiáltás: Hallottuk, meghallgattunk! Garrett, aki már nem tűnt annyira feszültnek, leült, és összedugta a fejét Vaughn Eisenharttal. Egy másik földbirtokos, Diego Adams is hallgatta őket, fekete szeme élénken villogott.

Megint egy gazdálkodó következett – Bucky Javier, apró fejű, csapott állú. Kecskeszakállas arcában elevenen fénylett a kék szempár. – Mi lenne, ha egy időre elmennénk? – kérdezte. – Mi lenne, ha fognánk a gyermekeket, és elindulnánk nyugatra? Talántán meg sem állnánk a Nagy Folyó nyugati mellékágának forrásáig?

Percnyi csöndben fontolgatták a merész ötletet. A Whye nyugati ága csaknem elérte a Középső-Világot... ahol Andy szerint mostanában megjelent, majd valamivel később eltűnt egy zöld üvegből való palota. Tian éppen válaszolni készült, amikor a boltos, Eben Took megelőzte. Tian megkönnyebbült. Hallgatni akart, amíg lehet. Ha mindent számba vettek, akkor kimondja, mi maradt.

– Maszlagot ettél? – kérdezte Eben. – Megjönnek a Farkasok, látják, hogy elmentünk, porig égetnek mindent – tanyákat, birtokokat, a termést, a raktárakat, gyökeret és ágat. Akkor minek jönnénk vissza?

– Na és mi lészen, ha utánunk jönnek? – vágott közbe Jorge Estrada. – Gondoljátok, hogy oly fajzatoknak, mint a Farkasok, nehezükre esne követni minket? Mindent fölégetnek, ahogy Took mondta, azután végignyargalnak a nyomainkon, és mindenképpen elviszik a gyermekcséket!

Még hangosabb lett a helyeslés. A kurta szárú csizmák dobogtak a fenyődeszkákon. Néhányan felkiáltottak: Halljuk, halljuk!

Mellesleg – szólt Neil Faraday, miközben fölállt, és maga elé tartotta hatalmas, piszkos sombreróját – sohasem rabolják el minden gyermekünket. – Olyan rémült, használjátok-az-eszeteket hangon beszélt, hogy Tian fogai összecsikordultak. Ez volt az a tanács, amelytől a legjobban tartott. Az értelemre intő, gyilkos álokoskodás.

Egy fiatalabb, csupasz képű mannita élesen, gúnyosan elnevette magát. – Ó, kettőből egyet megmenthetünk! Akkor minden rendben, igaz? Az Isten áldjon meg! – Többet is mondott volna, de Henchick megfogta göcsörtös ujjaival a karját. Az ifjú elhallgatott, de nem hajtotta meg a fejét alázattal. A szeme izzott, az ajka fehér vonallá keskenyedett.

– Nem mondtam, hogy így helyes – felelte Neil. Forgatni kezdte maga előtt a sombrerót. Tian attól tartott, hogy mindjárt elszédül. – De szembe kell néznünk a tényekkel, ugye? Hát persze. És nem viszik el mindet. Itt van Georgina jányom, ügyes és okos...

– Ja, George fiad meg egy nagydarab, üresfejű melák – vágott közbe Ben Slightman. Előmunkás volt Eisenhartnál, és nem sok türelem szorult bele a bolondok iránt. Levette a szemüvegét, megtörölte a nyakában lógó kendővel, ismét föltette. – Ahogy végiglovagoltam az utcán, akkor is láttam, ahogy ott ücsörög Tooki előtt a lépcsőn. Nagyon is jól láttam. Őt és még néhány hasonló agyatlant.

– De...

– Tudom – folytatta Slightman. – Nehéz döntés. Némelyik agyatlannak talán jobb is volna, ha mind meghalna. – Egy pillanatra elhallgatott. – Vagy ha mindkettőt elvinnék az egy helyett.

Ben Slightman Halljuk meg Mondja csak kiáltások közepette leült.

– Mindig hagynak annyit, hogy elboldoguljunk, ugye? – kérdezte egy gazda, akinek a földje Tianétól nyugatra terült el, a callai határszélen. Louis Haycox-nak hívták, és tűnődő, keserű hangon beszélt. Bajusza alatt mosolyra húzódott a szája, de ebben a mosolyban nem sok jókedv volt. – Nem fogjuk megölni a gyermekeinket – nézett a mannitákra. – Az Isten áldjon meg titeket, uraim, nem hinném, hogy akár még ti is képesek lennétek mészárszékre vinni őket. Egy sem közületek. De nem is kerekedhetünk föl nyugatnak – vagy bármék más irányba –, mer emitt kéne hagynunk a birtokainkat. Akkor tényleg felégetnének mindent, és úgyis eljönnének a gyerekekért. Kellenek nékik, az Isten tudja, mér.

Mindig ugyanoda lukadok ki: legtöbben közülünk parasztok. A kezünk erős, ha a földről van szó, és gyenge, ha bármi másról. Nékem magamnak két csemetém van, négyévesek, és mindkettőt szeretem. Gyűlölöm a gondolatát, hogy az egyiket el kell veszítenem. De odaadom, hogy megmaradjon a másik. És a tanyám. – Egyetértő mormogás fogadta szavait. – Mi más választásunk marad? Én aszondom: a világ legnagyobb hibája lenne feldühíteni a Farkasokat. Hacsak meg nem állhatunk ellenükbe. Ha lehetne, ezt választanám. Csak nem látom, hogyan lehetséges.

Tian úgy érezte, hogy Haycox minden szavától egyre jobban összetöpörödik a szíve. Mennyit elvett ez az ember az ő mondanivalójának erejéből! Istenek és Jézus Ember!

Wayne Ovelholser állt föl. Calla Bryn Sturgis legsikeresebb gazdája volt, amit hatalmas pocakja is bizonyított. – Kérlek, hallgassatok meg.

– Köszönettel meghallgatunk, sai – mormogták.

– Megmondom, hogy mit fogunk tenni – szólt Overholser, és körülnézett. – Amit mindig is tettünk. Akad köztetek olyan, aki arról beszél, hogy ki kell állni a Farkasok ellen? Van közöttetek ennyire hibbant? Mivel? Lándzsákkal, kövekkel, néhány íjjal és számszeríjjal? Vagy néhány ilyen rozsdás tűzfegyverrel, mint ez itt la? – Hüvelykujjával Eisenhart mordályára bökött.

– Csak ne viccelődj a lövő vasammal, fiam! – vágott vissza Eisenhart, de közben szomorúan mosolygott.

– Eljönnek, elviszik a gyerekeket – mondta Overholser, és körülnézett. – Néhányat. Azután meg békén hagynak egy nemzedéken át, vagy még tovább. Ez így van, így is volt, és azt mondom, nyugodjunk bele.

Helytelenítő mormogás támadt, de Overholser kivárta, amíg elül.

– Huszonhárom vagy huszonnégy év, nem számít – folytatta, amikor újból csönd lett. – Mindenképp hosszú idő. Hosszú, békés idő. Talántán megfeledkeztetek pár dologról, emberek. Az egyik, hogy a gyerekek olyanok; mint bármely más termény. Isten mindig küld újat. Tudom, hogy ez szívtelenségnek hangzik. De hát így éltünk eddig, és eztán is így élünk majd.

Tian nem várta meg, hogy valaki válaszoljon. Ha tovább haladnak ebbe az irányba, akkor minden esélye elvész. Fölemelte az opopanax tollat, és azt mondta: – Hallgassatok meg! Kérlek, hallgassatok meg!

– Meghallgatunk, sai – felelték. Overholser bizalmatlanul sandított rá.

Minden okod megvan rá, gondolta Tian. Mert elegem van már ebből a gyáva közgondolkodásból, de mennyire.

Wayne Overholser okos és sikeres gazda – mondta –, és ezér nagyon nem szívesen szólok ily tekintélyes ember ellen. Még egy okom van: kora felől lehetne a tatám...

– Osztán csak vigyázzál, nehogy a tatád legyen! – kurjantotta Garrett Strong egyetlen bérese, bizonyos Rossiter nevezetű. Nagy hahota támadt. Még Overholser is elmosolyodott a tréfán.

– Fiam, ha tényleg nem szívesen vitatkozol velem, akkor ne tegyed – mondta. Továbbra is mosolygott, de most már csak félszájjal.

– Sajnos muszáj – felelte Tian. Lassan járkálni kezdett a padok előtt. Kezében meglibbent a rozsdaszínű opopanax toll. Kicsit fölemelte a hangját, így mindenki megértette, hogy többé nem a nagybirtokoshoz beszél.

– Azér muszáj, mer sai Overholser elég idős ahhoz, hogy a tatám legyen. Az ő gyerekei mán felnőttek, és amennyire tudom, eleve csak ketten voltak, egy fiú, egy jány. – Szünetet tartott, majd bevitte a gyilkos döfést: – Akik két év különbséggel születtek. – Más szóval, nem ikrek, tehát nem kellett tartaniuk a Farkasoktól, noha ezt ki sem kellett mondani hangosan. A tömeg pusmogni kezdett.

Overholser veszélyesen kivörösödött. – Rohadt mocsok dolog ilyet mondani! Nékem mindegy, hogy iker vagy sem! Adjad ide azt a tollat, Jaffords! Van még mondanivalóm!

De néhány csizmasarok verni kezdte a deszkákat, először lassan, azután egyre gyorsabban, míg a végén úgy kopogtak, mint a jégeső. Overholser dühösen nézett körül, most már nem is vörös volt, hanem valósággal lila.

– Beszélni akarok! – kiáltotta. – Kérlek, hallgassatok meg!

Nem, nem!, meg Nem most, aztán Jaffordsnál a toll, és Üljél le és hallgassál kiáltások válaszoltak neki. Tiannak volt egy olyan sejtelme, hogy sai Overholser most – feltűnően későn – tanulja meg, hogy egy mezővárosban gyakran mélyről fakadó ellenszenv övezi a leggazdagabb és legsikeresebb polgárt. Azok, akik kevésbé szerencsések vagy kevésbé ügyesek (a két halmaz tagjai a legtöbbször azonosak), lekaphatják a kalapjukat, amikor gazdagék arra hajtanak bricskán, homokfutóval, küldhetnek leölt disznót vagy tehenet köszönetképpen, ha a gazdagok kölcsönadják néhány béresüket a ház vagy a csűr építéséhez, éljenezhetnek az Újévi Gyűlésen, ha a módosabbak segítenek megvásárolni azt a zongorát, amely most a músicában áll. Calla polgárai mégis egyfajta vad elégtétellel fojtották bele a szót kurta csizmáik dübörgésével Overholserbe.

Overholser, aki nem szokott hozzá, hogy ilyen módon utasítsák vissza – valósággal tátva maradt a szája –, még egy kísérletet tett. – Nagyon kérlek, add ide a tollat.

Nem – felelte Tian. – Később megkapod, ha akarod, de most nem:

Erre már tényleg kitört az éljenzés, főleg a legkisebb gazdák között, akikhez néhány béresük is csatlakozott. A manniták kimaradtak a zajongásból. Annyira összehúzódtak, hogy sötétkék tintapacának tűntek a terem közepén. Láthatóan zavarba hozta őket ez a fordulat. Közben Vaughn Eisenhart és Diego Adams odamentek Overholserhez, és halkan beszéltek vele.

Kaptál egy esélyt, gondolta Tian. Jó lesz, ha mindent igyekszel kihozni belőle.

Fölemelte a tollat, elhallgattatva a többieket.

– Mindenkinek lesz lehetősége a beszédre – mondta. – Ami engem illet, a következőt mondom: ez nem mehet így tovább, hogy egyszerűen lehajtjuk a fejünket, és csöndesen álldogálunk, miközben a Farkasok jönnek, és elviszik a gyermekeinket. Ők pedig...

– Mindig visszaküldik őket – mondta félénken egy Farren Posella nevű béres.

Üres héjakat küldenek vissza! – kiáltotta Tian, mire újabb Halljuk kiáltások hallatszottak. De Tian szerint ez nem volt elég. Messze nem elég. Még.

Ismét leengedte a hangját. Nem akarta tüzelni őket. Overholser megpróbálta, és sehova sem jutott, ezer hold ide vagy oda.

– Csak a héj az, ami visszatér. És mi? Hogy hat ez ránk? Némelyek azt mondhatnák, sehogyan, a Farkasok mindig hozzátartoztak az életünkhöz emitt Calla Bryn Sturgisben, mint a forgószél és a földindulás. De ez nem igaz. Legföljebb hat nemzedék óta látogatnak minket. Calla viszont több mint ezer éve megvan!

Az öreg, csontos vállú, komor tekintetű mannita félig fölemelkedett a helyéről. – Igazat mond, folken. Éltek e helyt gazdák – és köztük manniták – akkor is, amikor a Mennykőcsapás sötétsége még le sem ereszkedett, a Farkasokról nem is beszélve.

Ámuló tekintetek fordultak az öregember felé. Úgy tűnt, neki elég is volt ennyi, mert biccentett, és visszaült.

– Így hát az idők nagyobb folyásában szinte újdonságnak számítanak a Farkasok – mondta Tian. – Hatszor jöttek talántán százhúsz-száznegyven esztendő alatt. Ki tudná összeszámolni? Ahogy tudjátok, valamiként meglágyult az idő.

Halk mormolás hallatszott. Néhányan bólintottak.

– Mindenesetre nemzedékenként egyszer – folytatta Tian. Érzékelte, hogy Overholser, Eisenhart és Adams körül kicsapódóban van egy ellenséges mag. Azt nem tudta, Ben Slightman velük tart-e – valószínűleg igen. Ezeket az embereket akkor sem tudná megindítani, ha az angyalok nyelvén szólna. Nos, talán meglesz nélkülük is. Ha a többiekre hathat. – Eljönnek minden emberöltőben, s hány gyermeket visznek el? Három tucatot? Négyet?

– Sai Overholsernek ez alkalommal talántán nincsenek gyermekcséi, de nékem vannak – nem is egy ikerpár, de kettő. Heddon és Hedda, Lyman és Lia. Mind a négyet szeretem, de egy hónapon belül kettőt elvisznek. És mikor az a kettő visszatér, megrontottak lesznek. Az a szikra, ami emberré teszi az embert, kialszik mindörökre.

Hallgassátok, hallgassátok, hullámzott végig a termen a suttogás.

– Hányótoknak vannak olyas ikrei, akiken még csak a fejükön nől a szőr? – kérdezte Tian. – Emeljétek föl a kezeteket!

Hat ember jelentkezett. Azután nyolc. Tucatnyi. Valahányszor Tian úgy gondolta, hogy mindenki jelentkezett, újabb kelletlen kéz emelkedett a magasba. Végül huszonkét kezet számolt össze, és természetesen nem mindenki volt itt, akit érintett a kérdés. Látta, hogy Overholsert megdöbbenti a szám. Diego Adams is fölemelte a kezét, és Tian elégedetten látta, hogy kicsit távolabb húzódik Overholsertől, Eisenharttól és Slightmantől. Három mannita is fölemelte a kezét. Jorge Estrada. Louis Haycox. Sokan mások, akiket ismert, de ez nem meglepő; úgyszólván mindőjüket ismerte, nem számítva pár tekergőt, akik éhbérért és meleg ételért dolgoztak a kisbirtokosoknál.

– Valahányszor elrabolják a gyermekeinket, egy kicsit elrabolnak a szívünkből és a lelkünkből is – folytatta.

– Eriggy mán, fiam! – szólt Eisenhart. – Ez egy kicsit túl...

– Pofa be, gazda! – mondta egy hang, a forradásos homlokú, késve érkezett férfi hangja. Elképesztő harag és megvetés csendült benne. – Nála van a toll. Hadd fejezze be a mondandóját!

Eisenhart megpördült, hogy megnézze magának, ki szólt így. Megnézte, és nem válaszolt. Tian nem csodálkozott.

– Köszönöm, atya – folytatta nyugodtan. – Már csaknem a végén járok. Folyton a fákon töprenkedem. Lecsupálhatod egy erős fa leveleit, attól még megél. Televésheted nevekkel a kérgét, körülnövi őket. Még akkor sem pusztul el, ha belevágsz a gesztbe. De ha újra és újra és újra kivágják a gesztjét, eljön az idő, amikor még a legerősebb fának is el kell pusztulnia. Láttam ilyet a saját birtokomon, rút látvány. Bévülről kifelé pusztul el a fa. Látni a levelein, ahogy elsárgulnak, a törzstől az ágak hegyéig. Pontosan ezt csinálják a mi kis városunkkal. Ezt teszik Callával.

– Hallgassátok! – kiáltotta Freddy Rosario, a szomszéd birtokos. – Jól figyeljetek! – Freddyéknél is ikrek voltak, noha még csecsszopók, ezért valószínűleg biztonságban voltak.

Tian folytatta: – Azt mondjátok, hogy ha szembeszállunk, és harcolunk, akkor megölnek bennünket, és felpörzsölik Callát a keleti végétől a nyugatiig.

– Igen – szólt Overholser. – Én ezt mondom. És nem egyedül én. – Mindenfelől helyeslő morgás hallatszott.

– Mégis csak állunk lehajtott fejjel és üres kézzel, míg a Farkasok elragadják, ami drágább nékünk minden termésnél, háznál, csűrnél, mindig csak kicsinyég többet vájva ki annak a fának a legbelső gesztjéből, ami Calla! – Tian fölemelte a hangját és tollat tartó kezét. – Ha nem szállunk szembe velük, és nem harcolunk, akkor is elpusztulunk! Ezt mondom néktek én, Tian Jaffords, Luke fia. Ha hamarosan nem szállunk szembe velük, nem küzdünk ellenük, akkor belőlünk is megrontott lesz!

Harsány Halljátok! kiáltások. Lelkesen dübörögtek a kurta szárú csizmák. Akadt, aki tapsolt.

George Telford, egy másik birtokos odasúgott valamit Eisenhartnak és Overholsernek. Hallgatták, azután bólintottak. Telford fölállt. Ezüstös hajú, cserzett bőrű férfi volt, az a viharverten jóképű fajta, amit az asszonyok szeretnek.

– Befejezted, fiam? – kérdezte szelíden, mintha egy gyermeket kérdezne, hogy kijátszotta-e magát délutánra, és nem akarna-e lefeküdni egy kis szundikálásra.

– Úgy vélem, igen – felelte Tian. Hirtelen elkedvetlenedett. Telfordnak nem volt akkora birtoka, mint Vaughn Eisenhartnak, de sima nyelvű ember hírében állt. Tiannak az a balsejtelme támadt, hogy mégis vesztésre áll.

– Akkor hát ideadnád a tollat?

Tian gondolt rá, hogy megtartja, de minek? A lényeget elmondta. Mindent megpróbált. Talán mégis össze kellene csomagolnia Zaliával és a gyerekekkel, és elindulni nyugatnak, vissza Belső-Világ irányába. Andy szerint a következő teleholdkor jönnek a Farkasok. Jókora előnyt szerezhet az ember harminc nap alatt.

Átadta a tollat.

– Valamennyien átérezzük az ifjú Jaffords indulatát, és bizonyára senki sem kételkedik bátorságában – mondta George Telford. Beszéd közben a tollat a mellkasa bal oldalához szorította, a szíve fölé. Tekintete végigfutott a hallgatóságon, és mintha sorra a szemébe nézett volna mindenkinek, méghozzá barátságosan. – De nékünk ama gyermekcsékre is gondolnunk kell, akik megmaradnak, éppen úgy, mint akiket elvisznek, nem igaz? Valamennyi gyermekcsét meg kell védenünk, legyen az ikerpár, hármas iker, vagy olyan egyke, mint Jaffordsék Aaronja.

Telford most Tianhoz fordult.

– Mit mondasz majd gyermekeidnek, ha a Farkasok lelövik az anyjukat, vagy felgyújtják Ótatát a villámló botjukkal? Mivel indokolod a sikolyokat? Mivel édesíted az égő bőr, az égő gabona szagát? Hogy lelkeket mentenénk? Netán ama kitalált fa gesztjét?

Elhallgatott, lehetőséget adva Tiannak, hogy feleljen, de neki nem volt válasza. Csaknem sikerült meggyőznie őket... de nem vette számításba Telfordot. Ezt a sima hangú kurafi Telfordot, akinek a kora miatt nem kell aggódnia azon, hogy a Farkasok nagy, szürke lovaikon beköszönnek az udvarába.

Telford úgy bólintott, mintha nem is várna Tiantól mást, mint hallgatást, és a padok felé fordult. – Amikor jönnek a Farkasok – mondta –, magukkal hozzák tüzet szóró fegyvereiket – a villámló botokat, tudjátok – meg puskákat és repülő fémszerkezeteket. Nem emlékszem a nevükre ezeknek a...

– Zümmögő golyók – mondta valaki.

– A csikeszek – szólalt meg valaki más.

– A Lopakodók! – kiáltotta egy harmadik.

Telford biccentett, szelíden mosolygott, mint iskolamester a jó tanulókra. – Akármik is, repülnek a levegőben, megkeresik célpontjukat, és mikor rálelnek, akkor borotvaéles pengék ugranak ki belőlük. Öt másodperc alatt tetőtől talpig fölszeletelnek egy embert, úgy, hogy csak egy hajas-véres kör marad belőle. Ne kételkedjetek, a saját szememmel láttam.

– Hallgassátok, figyelmesen hallgassátok meg! – kiáltozták az emberek a padokból. A szemük tágra nyílt a rémülettől.

– Maguk a Farkasok is rettentően ijesztőek – folytatta Telford, könnyedén váltva át egyik tábortűzi rémmeséről a másikra. – Olyasfélék, mint az emberek, de mégsem azok, hisz nagyobbak és sokkal irtóztatóbbak nálunk. Azok pedig, akiket a távoli Mennykőcsapásban szolgálnak, még náluk is borzalmasabbak. Úgy hallottam, vámpírok. Talántán madár- s állatfejű emberek. Törött sisakú, halhatatlan roninok. A Bíbor Szem harcosai.

Az emberek sustorogtak. A Szem említésekor még Tian is úgy érezte, hogy hideg patkánylábak futkosnak a hátán.

– Láttam a Farkasokat: a többit meg hallottam – folytatta Telford. – Noha nem hiszem el az egészet, azért sok mindent el kell fogadnom. De hagyjuk a Mennykőcsapást, és mindazokat, kik ott tanyáznak. Maradjunk csak a Farkasoknál. Ők jelentik a gondunkat, méghozzá jókorát. Különösen, mivel állig fölfegyverkezve jönnek! – Zord mosollyal csóválta meg a fejét. – Mit tehetünk? Talántán letaszajthatjuk őket hatalmas lovaikról a kapáinkkal, sai Jaffords? Így gondoltad?

Gúnyos nevetés jutalmazta kérdését.

– Nincs fegyverünk, amivel szembeszállhatnánk velük – folytatta Telford. Most szárazon, üzletiesen beszélt, az olyan ember hangján, aki végső döntésre jutott. – Még ha lenne is ilyesmink, mi parasztok, gazdák, állattenyésztők vagyunk, nem harcosok. Mi...

– Elég ebből a gyáva beszédből, Telford! Szégyellhetnéd magad!

Hüledező hápogás követte ezt a leforrázó beszédet. Hátak reccsentek, nyakak roppantak, ahogy az emberek megfordultak, hogy lássák, ki beszélt. Ekkor, mintha meg akarná adni nekik, amit kívánnak, a terem leghátsó padjától lassan elindult előre a hosszú fekete kabátot, papi gallért viselő, későn jött férfi. Homlokán a heg – a kereszt alakú forradás – bíbor színben izzott a petróleumlámpák fényében. Az Öreg Fickó volt.

Telford viszonylag gyorsan összeszedte magát, de mikor megszólalt, Tian még mindig érezni vélte benne a felháborodást: – Bocsáss meg, Callahan atya, de nálam a toll...

– Pokolba a pogány tolladdal, és pokolba a gyáva tanácsoddal! – felelte Callahan atya. A csúz komor peckességével baktatott végig. a padok közötti folyosón. Noha nem volt olyan öreg, mint a mannita vének, és meg sem közelítette Tian Ótatájának korát (aki azt állította, hogy Calla Lockwoodtól délre nincs nála idősebb), valahogy mindőjüknél korosabbnak tűnt. Ősöregnek. Semmi kétség, ehhez az űzött pillantás is hozzájárult, amellyel heges homloka (Zalia szerint ő maga vágta a sebet) alól nézett a világba. De még inkább a hangja okozta. Noha elég éve élt már itt ahhoz, hogy fölépítse a Jézus Embernek szentelt furcsa templomát, és fél Callát áttérítse a saját észjárására, még egy idegennel sem tudta volna elhitetni, hogy idevalósi. Idegenségének oka lapos, orrhangú beszéde volt, és a gyakran használt sajátos tolvajnyelv (amit ő „utcai süketelésnek” hívott). Noha sohasem emlegette, kétségtelenül ama másik világok valamelyikéből származott, amelyekről a manniták karattyolnak, de most Calla Bryn Sturgis volt az otthona. Olyasfajta megkérdőjelezhetetlen tekintély áradt belőle, ami úgyszólván kizárta a vitát, hogy joga van-e szólni, tollal vagy toll nélkül.

Lehetett fiatalabb Tian Ótatájánál, akkor is ő volt az Öreg Fickó.

4

Most végignézett Calla Bryn Sturgis lakóin, de rá se pillantott George Telfordra, akinek a kezében lekonyult a toll, és aki még mindig azt szorongatva leült az első padba.

Callahan az egyik argó kifejezésével kezdte, de az itteniek parasztok voltak, senkinek sem kellett magyarázat.

– Ez lószar.

Továbbra is a férfiakat nézte. A legtöbben nem állták a tekintetét. Egy pillanatra még Eisenhart és Adams is lesütötte a szemét. Overholser fölemelte a fejét, de az Öreg Fickó kemény tekintetének sugarától a nagygazda inkább duzzogónak tűnt, mint dacosnak.

– Lószar! – ismételte minden szótagot külön hangsúlyozva a fekete kabátot, papi gallért viselő férfi. Kicsiny aranykereszt ragyogott a papi gallér bevágásában. A homlokán a másik kereszt – amelyről Zalia azt tartotta, hogy a saját hüvelykujjának a körmével hasította a húsába, részleges vezeklésként valami borzalmas bűnért – úgy égett a lámpák fényében, mint egy tetoválás.

– Ez a fiatalember nem tartozik a nyájamhoz, de igaza van, és azt hiszem, ezt mindnyájan tudjátok. A szívetek mélyén belátjátok. Még maga is, Mr. Ovelholser. És te is, George Telford.

– Én nem tudom – felelte Telford, ám a hangja gyenge volt, és elveszítette korábbi meggyőző erejét.

– Minden hazugságtok kereszt lesz a szemetekben, ezt mondaná nektek az anyám. – Callahan fagyosan rámosolygott Telfordra, és Tian örült, hogy ez a mosoly nem neki szól. Ekkor a pap őfelé fordult. – Még sosem hallottam senkit, aki jobban beszélt volna, fiam. Megköszönöm néked.

Tian tétován fölemelte a kezét, és még tétovább mosollyal nézett vissza az atyára. Úgy érezte magát, mint egy bugyuta vásári komédia szereplője, akit az utolsó pillanatban ment meg a valószínűtlen, természetfölötti beavatkozás.

– Úgy áll a dolog, hogy tudok egyet-mást a gyávaságról – mondta Callahan, a padban ülő férfiak felé fordulva. Fölemelte a jobbját, amelyet valami hajdanvolt tűz facsart ki és torzított formátlanná, mereven ránézett, ismét leejtette. – Mondhatjuk, személyes tapasztalataim vannak róla. Tudom, hogyan vezet egyik gyáva döntés a másikhoz... meg a következőhöz... meg a következőhöz... aztán már késő a változtatáshoz. Biztosíthatlak, Telford uram, hogy a fa, amelyről az ifjú Mr. Jaffords beszél, korántsem kitalált. Calla szörnyű veszélyben forog. A lelketek van veszélyben.

– Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes – mondta valaki a terem bal sarkában –, az Úr van veled. Áldott a te méhednek gyümölcse, J...

– Elég! – förmedt rá Callahan. – Ezt tedd el vasárnapra! – Végigjártatta mélyen ülő, kéken szikrázó szemét a hallgatóságon. – Ma este ne foglalkozzatok Istennel, Máriával és a Jézus Emberrel. Ne törődjetek a villámszóró botokkal és a Farkasok zümmögő bogaraival sem. Harcolnotok kell. Ti vagytok Calla férfiai, nem? Akkor hát cselekedjetek férfi módjára! Ne viselkedjetek többé úgy, mint a kutyák, amelyek hason csúszva nyalják a kegyetlen gazda csizmáját!

Overholser elvörösödött, fel akart állni. Diego Adams megragadta a karját, és a fülébe sugdosott. Overholser görnyedten megmerevedett egy pillanatig, azután visszaült. Adams állt föl.

– Jól hangzik, padrone! – mondta erős tájszólással. – Derekasan hangzik. De talántán mégis marad nehány kérdés. Az egyiket Haycox tette föl. Hogy képesek parasztok, birtokosok szembeszállni fegyveres gyilkosokkal?

– Magunk is bérelhetünk gyilkosokat – felelte Callahan.

Egy pillanatra sűrű, meglepett csönd borult rájuk. Csaknem úgy tűnt, mintha az Öreg Fickó egy másik nyelven szólalt volna meg. Végül Diego Adams válaszolt – igen óvatosan: – Nem értelek.

– Hát persze hogy nem értesz – mondta az Öreg Fickó. – Ezért hát figyelj, és okosodjál. Adams gazda, és ti mindnyájan figyeljetek, okosodjatok. Nyugatról, lóval nem egészen hatnapi járásra a Sugár Útja mentén, három harcos és egy tanítvány közeledik dél felé. – Elmosolyodott meghökkenésük láttán. Azután Slightmanhez fordult. – A tanítvány nem sokkal idősebb a te Ben fiadnál, de máris gyors, mint a kígyó, és gyilkos, akár a skorpió. A többiek meg még nála is gyorsabbak és gyilkosabbak. Andytől tudom, aki látta őket. Igazi fegyvert akartok? Ott jön. A szavamat adom rá.

Overholser most már fölállt. Az arca lázasan égett, jókora pocakja remegett. – Miféle dajkamese ez? – kérdezte. – Ha voltak is valaha ily emberek, megszűntek létezni Gileáddal. Márpedig Gileád porát ezer éve szétszórta a szél.

Most nem volt helyeslő vagy vitatkozó suttogás. Semmiféle suttogás nem volt. A sokaság dermedten hallgatott, annak a mitikus szónak az igézetében: harcosok!

– Tévedsz – mondta Callahan –, de fölösleges vitatkoznunk. Odamehetünk, és megnézhetjük magunk. Azt hiszem, egy kisebb csapat is elég lesz. Jaffords... jómagam... hát te, Overholser? Akarsz jönni?

Nincsenek harcosok! – bömbölte Overholser.

Mögötte felállt Jorge Estrada. – Callahan atya, az Isten áldása legyen rajtad...

– Rajtad is, Jorge.

– ...de még ha léteznek is harcosok, hárman hogy harcolhatnak negyven vagy hatvan ellen? És nem negyven vagy hatvan ember, hanem negyven vagy hatvan Farkas ellen?

– Hallgassátok, okos dolgot beszél! – szólalt meg Eben Took, a boltos.

– És mér harcolnának érettünk? – folytatta Estrada. – Megélünk évről évre, de ennél többre nem jutunk. Mit ajánlhatunk föl nekik, némi meleg ételen kívül? És miféle ember állna rá, hogy meghaljon a vacsorájáér?

Hallgassátok, hallgassátok! – kiáltotta egyszerre Telford, Overholser és Eisenhart. Mások ütemesen dobogtak a padlón.

Az Öreg Fickó megvárta, amíg alábbhagy a dobogás, és akkor felelt: – Vannak könyveim a parókián. Fél tucat.

Noha a legtöbben hallottak már erről, a könyvek gondolata – egyáltalán mindené, ami papírból van – mégis áhítatos sóhajt fakasztott belőlük.

– Az egyik szerint a harcosoknak tilos elfogadniuk bármiféle fizetséget. Valószínűleg azért, mert Arthur Eld véréből valók.

– Az Eld! Az Eld! – suttogták a manniták. Többen a levegőbe emelték öklüket, és kinyújtották mutató-és kisujjukat. A gonosz jelét mutatják, gondolta az Öreg Fickó. Sikerült visszafojtani a nevetését, de a mosolyát nem.

– Azokra a kolontosokra célzol, akik országszerte vándorolnak, jókat cselekedve? – kérdezte szelíd gúnnyal Telford. – Atya, te túl öreg vagy az efféle mesékhez.

– Nem kolontosok – felelte türelmesen Callahan. – Harcosok.

Hogy bírhatna el három férfi a Farkasokkal, atya? – kérdezte Tian.

Andy szerint az egyik harcos tulajdonképpen asszony, de Callahan úgy vélte, nincs szükség még nagyobb zűrzavarra (ugyanakkor valahol mélyen egy vásott manó éppen ezt szerette volna). – Ezt döntse el a dinh. Megkérdezzük. És tudod jól, hogy nem a vacsoráért harcolnának. Egyáltalán nem.

– Akkor mér? – kérdezte Bucky Javier.

Callahan arra gondolt, hogy talán megfelel nekik az a valami, ami a temploma padlója alatt rejtőzik. Az pedig jó, mert az a valami felébredt. Az Öreg Fickó,aki valaha egy Jerusalem's Lot nevű városból futott egy másik világba, meg akart szabadulni attól a valamitől. Mert ha nem sikerül hamarosan, az megöli őt.

A ka érkezett meg Calla Bryn Sturgisbe. Ka, mint a szél.

– A maga idejében, Mr. Javier – felelte. – Mindent a maga idejében, sai.

Suttogás hullámzott végig a Gyűléstermen. Szájról szájra suhant a padok mentén a remény és a félelem szellője.

Harcosok.

Harcosok nyugatról, a Belső-Világból jöttek.

És igazuk van, Isten irgalmazzon nekik. Arthur Eld utolsó halandó gyermekei Calla Bryn Sturgishez közelednek a Sugár Útján. Ka, mint a szél.

– Ideje, hogy férfiak legyetek – mondta Callahan atya. A homlokát elcsúfító heg alatt lámpásként izzott a szeme. A hangjából mégsem hiányzott az együttérzés. – Itt az ideje az ellenállásnak, uraim. Ideje, hogy küzdjetek, és igazak legyetek.

ELSŐ RÉSZ

Révülés

1. fejezet

ARC A VÍZEN

1

Az idő arc a vízen: ez a mondás járta valaha a távoli Mejisben. Eddie Dean sosem járt ott.

Bizonyos értelemben mégis. Egy éjjel Roland elvitte négy társát – Eddie-t, Susannah-t, Jake-et, és Csit – Mejisbe, egy hosszú mesével, miközben a kansasi I-70-es országúton táboroztak, egy sosem volt Kansasban. Azon az éjjelen elmesélte első szerelmének, Susan Delgadónak történetét. Aki, meglehet, az utolsó is volt. Azt is elmondta, hogyan veszítette el.

Ez a történet igaz lehetett, amikor Roland alig volt idősebb Jake Chambersnél, de Eddie szerint még igazabb lett most, amikor a világ kezd lejárni, mint ódon órában a rugó. Roland elmondta, hogy Belső-Világban még olyan alapvető dolgok sem megbízhatók, mint az iránytű égtájai; ami ma pontosan nyugatra fekszik, az holnap már délnyugati irányban található, akármilyen őrültségnek tűnjék ez. Az idő hasonlóképp lágyulni kezdett. Eddie megesküdött volna, hogy vannak napok, amelyek negyven óra hosszat tartanak, némelyiket pedig olyan éjszaka követte (mint az is, amelyen Roland elvitte őket Mejisbe), amelyik még ennél is hosszabbnak tűnt. Azután jött egy olyan délután, amikor az ember szinte látta, amint kivirágzik a sötétség, ahogy az éjszaka rohant feléjük a látóhatárról. Eddie már arra gondolt, hogy eltévedt az idő.

Blaine-en, az egysínű vasúton menekültek el egy Lud nevű városból, találós kérdésekkel fizettek érte. Blaine csak bajnak van, mondta Jake többször, de az – vagy ő – sokkal többnek bizonyult egyszerű bajnál; Blaine, a Mono sült bolond volt. Eddie logikátlansággal ölte meg („Ez legalább olyasmi, amihez természet adta képességed van, édesem”, mondta neki Susannah), azután kiszálltak Topekában, amelyik nem tartozott Eddie, Susannah és Jake világához. Még szerencse, mert ezt a világot – ahol Kansas City baseballcsapatát úgy hívták, hogy Monarchs, a Coca-Colának Nozz-A-La volt a neve, a nagy japán autógyárnak pedig nem Honda, hanem Takuro – megrohanta valamilyen járvány, amely csaknem mindenkit elpusztított. Ezt tűzd ki a Takuro Spiritedre, aztán tűz, gondolta Eddie.

Az idő múlása elég tisztának tűnt. Többnyire be volt rezelve tőle – úgy sejtette, a többiek is így lehetnek vele, kivéve Rolandot –, ettől függetlenül tisztának és valóságosnak látszott. Nem volt az az érzése, hogy kifolyik a kezéből, mint mikor pisztolygolyóval a fülükben gyalogoltak az I-70-esen, bámulták a megdermedt forgalmat, és hallgatták annak a nyekergését, amit Roland hasadásnak nevezett.

De miután az üvegpalotában összetűztek Jake régi barátjával, a Tik-Tak Emberrel, továbbá Roland vén cimborájával (Flagg... vagy Marten... vagy – talán – Maerlyn), az idő megváltozott.

Bár nem rögtön. Utaztunk abban az átkozott rózsaszín gömbben... láttuk, amint Roland tévedésből megöli az anyját... és amikor visszatértünk...

Igen, akkor történt. Egy tisztáson tértek magukhoz, úgy harmincmérföldnyire a Zöld Palotától. Még mindig láthatták, de mindnyájan megértették, hogy egy másik világban vannak. Valaki – vagy valamilyen erő – keresztülvitte-őket a hasadáson, vissza a Sugár Útjára. Akárki vagy akármi lett légyen is, volt olyan figyelmes, hogy mindenkinek ebédet csomagoljon, nem feledkezve meg a Nozz-A-La üdítőről és a sokkal ismerősebb Keebler sütiről sem.

Mellettük faágra szúrt üzenet várta őket attól a lénytől, akit Roland kis híján megölt a Kastélyban: „Mondjatok le a Toronyról. Ez az utolsó figyelmeztetés.” Nevetséges! Roland éppen úgy nem mondott volna le a Toronyról, mint ahogy nem ölte volna meg Jake kedvenc szőrmókusát, hogy nyárson megsüsse ebédre. Egyikük sem mondott volna le Roland Setét Tornyáról. Isten bocsássa meg nekik, de valamennyien végig akartak menni az úton.

Maradt még egy kis világosság, mondta Eddie azon a napon, amikor megtalálták Flagg figyelmeztetését. Kihasználjuk, vagy mi legyen?

Igen, felelte Gileádi Roland. Használjuk ki.

Így is tettek, követték a Sugár Útját végtelen mezőkön át, amelyeket kusza, idegesítő bozótos sávok tagoltak. Embernek semmi nyoma. Az ég napról napra, éjszakáról éjszakára borús és felhős maradt. Mivel a Sugár Útját követték, közvetlenül a fejük fölött néha fortyogni kezdtek, szétnyíltak a felhők, kék foltok jelentek meg közöttük, de ez sose tartott sokáig. Egy éjszakán elég ideig maradt felhőtlen az ég, hogy előbukkanjon a telehold, és látni lehessen, hogy arca van: a Házaló ronda, cinkoskodó kacsintása és vigyora. Ez Roland szerint a nyár végét jelentette, de Eddie félig-meddig meg volt győződve róla, hogy egyáltalán nem létezik az idő. A fű csüggedtnek, olykor kifejezetten halottnak látszott, a fák (az a néhány) kopáran meredeztek, a bozót satnya és barna volt. Kevés vaddal találkoztak, és hetek óta először – azóta, hogy elhagyták Shardik, a cyborg medve erdejét – néha úgy hajtották álomra a fejüket, hogy korgott a gyomruk.

Ám Eddie szerint semmi sem volt olyan idegesítő, mint az, hogy nem tudják megragadni az időt: nem voltak órák, napok, hetek, az isten szerelmére, hiszen évszakok sem léteztek! A hold mondhatta Rolandnak, hogy nyár vége van, a világ mégis úgy festett, mint november első hetében, amikor kábult szundikálásban várja a telet.

Az időt, döntötte el Eddie ebben a szakaszban, nagyrészt a külső események gerjesztik. Amikor mindenféle érdekes marhaság történik, az idő repülni látszik. Amikor viszont beszorul a szokvány unalmas szarságok közé, lelassul. És amikor semmi sem történik, az idő mintha teljesen eltűnne. Összecsomagol, kimegy Coney Islandre. Bizarr, de akkor is ez van.

Mindenestül leállt volna a történés? Eddie gondolkozott (nem volt más dolga, mint hogy unalmas mezőről unalmas mezőre tolja Susannah kerekes székét, így ugyancsak ráért gondolkodni). Amióta visszatértek a Varázsló Üvegéből, azon az egyetlen furcsaságon törhette a fejét, amit Jake Rejtelmes Számnak nevezett, de ez valószínűleg semmit nem jelentett. Lud Indóházában egy matematikai feladványt kellett megoldaniuk, hogy felszállhassanak Blaine-re; Susannah úgy vélte, a Rejtelmes Szám abból maradt vissza. Eddie korántsem volt biztos benne, hogy a nőnek Igaza van, de ez is egy elmélet.

Tulajdonképpen mi olyan különleges a tizenkilences számban? Még hogy Rejtelmes Szám! Susannah némi gondolkodás után kijelentette, hogy mindenesetre prímszám, ugyanolyan, amilyenekkel kinyitották a Blaine-hez vezető ajtót. Eddie ezt kiegészítette azzal, hogy akárhányszor számolod, csak ez az egy szám esik a tizennyolc és a húsz közé. Jake jót nevetett, és azt mondta, ne legyen már ilyen seggfej. Eddie, aki a tűz mellett ülve egy nyulat faragott (amikor kész lesz, csatlakozik az iszákban levő kutyához és macskához), azt felelte, hogy ne gúnyolja egyetlen valódi tehetségét.

2

Már öt-hat hete haladtak a Sugár Útján, amikor régi kerékvágásra bukkantak, amely bizonyosan út volt valaha. Nem követte pontosan az Utat, Roland mégis ezen vezette őket tovább. Azt mondta, elég közel halad a Sugárhoz, így megfelel céljaiknak. Eddie arra gondolt, hogy ha úton mennek, talán ismét a helyükre billennek a dolgok, megszabadulhatnak végre attól az őrjítő érzéstől, mintha szélcsendes vízen lebegő hajón lennének, de tévedett. Az út fölfelé vezetett mezők során át, mint egy gigászi lépcsőn. Végül megérkeztek egy észak-déli irányú gerinchez. A túlsó oldalán az út egy sötét erdőbe ereszkedett alá. Mintha egy meseerdőbe értünk volna, gondolta Eddie, ahogy elmerültek a fák árnyékában. Susannah az erdei vándorlás második napján (de lehet, hogy a harmadik napon volt... vagy a negyediken) lőtt egy kis szarvast, a hús remek volt a harcos örökös vegetáriánus fasírtja után, de a sötét homályban nem éltek orkok, vagy trollok, vagy tündék – sem olyanok, amilyenek a süteményes dobozokon pompáznak, se másmilyenek. Szarvassal sem találkoztak többé.

– Folyvást a mézeskalács házikót keresem – jegyezte meg Eddie. Akkor már napok óta kanyarogtak a hatalmas, öreg fák között. Talán egy hét is eltelt. Annyit tudtak, hogy meglehetősen közel járnak a Sugár Útjához. Láthatták az égen... és érezhették is.

– Mi ez a mézeskalács házikó? – kérdezte Roland. – Újabb mese? Mert ha igen, akkor szeretném hallani.

Hát persze hogy szeretné. Rajongott a mesékért, különösen azokat szerette, amelyek úgy kezdődtek, „Egyszer volt, hol nem volt, még abban az időben, amikor mindenki az erdőben lakott.” Bár kicsit furcsán hallgatta őket. Valahogy távolról. Eddie egyszer említette is Susannah-nak, aki szokása szerint egy pillanat alatt megfogalmazta a helyzetet. Megvolt benne a költőknek az a már-már hátborzongató képessége, hogy érzéseket szavakba foglaljon, rögzítse őket.

– Mert nem tátott szájjal figyel, mint az ágyban fekvő gyerek – felelte Susannah. – Nem úgy, ahogy te várnád el tőle, drágám.

– Na és ő hogyan hallgatja?

– Mint egy antropológus – vágta rá a nő. – Ahogy egy antropológus igyekszik megérteni egy idegen kultúrát a mítoszaiból és a legendáiból.

Igazat mondott. És ha Eddie-ben kényelmetlen érzéseket keltett az, ahogy Roland a mesét hallgatja, ez azért volt, mert a szíve mélyén úgy érezte, nekik kellene tudósként figyelniük, neki, Suze-nak és Jake-nek. Mert ők egy sokkal kifinomultabb holból és mikorból érkeztek. Vagy nem?

Akár így, akár úgy, sok olyan történetet fedeztek föl, amely közös volt a két világban. Roland ismert egy „Diána álma” című mesét, ami kísértetiesen hasonlított „A hölgy vagy a tigris”-re, ezt pedig mindhárom New York-i száműzött olvasta az iskolában. Lord Perth története a bibliai Dávid és Góliát meséjére emlékeztetett. Roland ismerte a Jézus Ember mondáját, aki a kereszten halt meg, hogy magára vegye a világ bűneit, és elmondta Eddie-nek, Susannah-nak és Jake-nek, hogy eme Jézusnak számos követője van Belső-Világban. Közös dalai is voltak a két világnak: a „Gondtalan szerelem” volt az egyik. A „Hey Jude” is ilyen volt, noha Roland világában az első sor úgy szólt, hogy „Hey Jude, látlak, komám”.

Eddie legalább egy óráig mesélte Rolandnak Jancsi és Juliska történetét, miközben szinte gépiesen stilizálta át a gyerekevő gonosz boszorkányt Cöosi Rheává. Amikor oda ért, hogyan akarta a boszorkány fölhizlalni a gyerekeket, félbeszakította, és megkérdezte Rolandot: – Ezt a történetet ismered? Valamelyik változatát?

– Nem – felelte Roland –, de szép mese. Fejezd be, kérlek.

Eddie engedelmeskedett, eljutott egészen odáig, hogy Boldogan éltek, míg meg nem haltak, és ekkor a harcos bólintott. – Senki sem él boldogan, amíg meg nem hal, de rábízzuk a gyerekekre, hogy maguk tudják meg, ugye?

– Ja – helyeselt Jake.

Csi, aki a fiú sarkában ügetett, a szokott imádattal nézett föl rá aranygyűrűs szemével. – Igen – mondta, hajszálpontosan utánozva a fiú morcos hangját.

Eddie átkarolta Jake vállát. – Elég baj, hogy itt vagy, és nem New Yorkban – mondta. – Ha visszamehettél volna a Nagy Almába, Jake öcsi, mostanra valószínűleg meglenne a saját gyermekpszichiátered. Feldolgoznád ezeket a kérdéseket a szüleiddel. Kiveséznéd a megoldatlan problémáid lényegét. Talán jófajta gyogyóbogyókat is kapnál. Ritalint meg ilyesmit.

– Mindent összevéve inkább vagyok itt – válaszolta Jake, és lenézett Csire.

– Hát igen – helyeselt Eddie. – Nem is hibáztatlak.

– Az ilyesfajta történeteket nevezik „tündérmesének” – tűnődött Roland.

– Igen – bólintott Eddie.

– Pedig ebben nincsenek is tündérek.

– Nincsenek – helyeselt Eddie. – Sokkal inkább egy kategória neve. A mi világunkban vannak rejtelmes és titokzatos történetek... tudományos-fantasztikus történetek... westernek... tündérmesék. Érted?

– Igen – bólintott a harcos. – A ti világotok emberei egyszerre mindig csak egy ízt akarnak egy történettől? Hogy csak egy íz legyen a szájukban?

– Azt hiszem, ez elég közel jár az igazsághoz – felelte Susannah.

– Senki sem eszik ragut? – kérdezte Roland.

– Hát néha vacsorára – válaszolta Eddie –, de szórakoztatásnál hajlamosak vagyunk ragaszkodni egyszerre egy ízhez, és nem engedjük, hogy a különböző dolgok összeérjenek a tányérunkon. Ami, így megfogalmazva, elég uracsinak tűnik.

– Hány ilyen tündérmese van?

Habozás – és összebeszélés – nélkül ugyanabban a pillanatban, ugyanazt a szót mondta ki Eddie, Susannah és Jake: – Tizenkilenc! – majd egy pillanattal később Csi is megismételte érdes hangján: – Tienkienc!

Egymásra néztek, és elnevették magukat, mert a „tizenkilenc” egyfajta játékos kulcsszó lett közöttük, kiszorítva a „bumhugot”, amit Jake és Eddie minduntalan használt. Nevetésükben azonban volt egy árnyalatnyi kényszeredettség, mert ez a dolog a tizenkilenccel kicsit különösnek tűnt. Eddie azon kapta magát, hogy legfrissebb faállatkájának oldalára azt vési föl: Hé, haver, isten hozott a buliban! Mi csak Tizenkilences Bárnak hívjuk. Susannah és Jake bevallotta, hogy az esti tábortűzhöz mindig tizenkilences nyalábokban hozzák a fát. Egyikük se tudta volna megmondani, miért; csak így érezték helyesnek.

Azután volt egy reggel, amikor épp egy erdőn vágtak át, és Roland megállította őket a szélén. Az égre mutatott, amelynek háttere előtt egy különösen vén fa terjesztette szét ősöreg ágait. Ezeknek az ágaknak a szövevénye a tizenkilences számot rajzolta az égre. Félreérthetetlenül. Valamennyien látták, de Roland pillantotta meg elsőnek.

Ő, aki olyan magától értetődően hitt az előjelekben, ahogy valaha Eddie az izzólámpában és az AA elemekben, mégis hajlott rá, hogy legyintsen ka-tet-jének különös és váratlan lelkesedésére a szám iránt. Nagyon közel kerültek egymáshoz, mondta, olyan közel, amennyire csak egy ka-tet tagjai kerülhetnek, így gondolataikat, szokásaikat, kisded mániáikat úgy átragasztják a másikra, mint a náthát. Véleménye szerint Jake ezt még meg is könnyítette valamennyire.

– Benned megvan az érintés, Jake – mondta. – Nem vagyok biztos benne, hogy olyan erős-e, mint régi barátomban, Alainben, de az istenekre, azt hiszem, könnyen lehetséges.

– Nem tudom, miről beszélsz – felelte Jake, és meglepetten ráncolta a homlokát. Eddie tudta – bizonyos mértékben – és gyanította, hogy idővel Jake is meg fogja érteni. Ha az idő valaha is visszatér a normál kerékvágásba.

Meg is történt, azon a napon, amikor Jake hozta a fánkbogyót.

3

Megálltak, hogy ebédeljenek (újabb érdektelen vegetáriánus fasírtot, mivel a szarvashús elfogyott, a Keebler süti pedig alig volt több édes emléknél), amikor Eddie észrevette, hogy Jake nincs sehol, és megkérdezte a harcost, nem tudja-e, hova ment a gyerek.

– Félkeréknyire lemaradt – felelte Roland; és jobbjának két megmaradt ujjával az útra mutatott. – Nincs semmi baja. Ha nem így lenne, megéreznénk. – A fasírtjára pillantott, azután minden lelkesedés nélkül beleharapott.

Eddie kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Susannah megelőzte. – Na, már jön is. Szia, drágám, mit találtál?

Jake karja tele volt kerek, teniszlabda nagyságú valamikkel. Csak éppen ezekkel a labdákkal aligha lehetett volna adogatni, mert mindegyikből apró tüskék meredeztek. Ahogy a gyerek közelebb ért, Eddie a szagot is érezte, és ez az illat csodálatos volt – a frissen sült kenyérre emlékeztetett.

– Azt hiszem, ezek ehetőek – mondta Jake. – Olyan a szaguk, akár a friss kenyéré, amit az anyám és Mrs. Shaw – a házvezetőnőnk – hozott a Zabarból. – Csendes mosollyal pillantott Susannah-ra és Eddie-re. – Ismeritek a Zabart?

Én biztosan – felelte Susannah. – Nincs is olyan finom, nyammm! És milyen jó az illata! Ugye még nem ettél belőle?

– Kizárt. – A fiú kérdőn nézett Rolandra.

A harcos minden kétségnek véget vetett, amikor elvett egyet, letördelte a tüskéket, azután beleharapott a maradékba. – Fánkbogyók – mondta. – Az istenek tudják, milyen régen nem láttam. Csodálatos étel. – Kék szeme fölragyogott. – Ne egyétek meg a szarvacskákat; nem mérgezők, csak savanyúak. Megsüthetjük, ha maradt egy kis szarvasfaggyú. Akkor majdnem olyan az íze, mint a húsé.

– Jó ötlet! – mondta Eddie. – Kopogjuk le. Részemről kihagyom ezt a gombafánkot vagy micsodát.

– Nem gomba – felelte Roland. – Inkább afféle bogyó.

Susannah elvett egyet, beleharapott, azután még nagyobbat harapott. – Ezt nem szabad kihagynod, szivi – mondta. – Papám barátja, Pop Mose most azt mondaná: „ez príma”. – Újabb fánkbogyót vett el Jake-től, és hüvelykujját végighúzta a bogyó selymes felszínén.

– Talán – felelte Eddie –, de volt egy könyv, még a gimiben olvastam, asszem, az volt a címe, hogy Mindig a kastélyban éltünk, ahol egy hülye csirke valami ilyesmivel mérgezte meg az egész családját. – Jake felé fordult, felvonta szemöldökét, és kísértetiesnek képzelt vigyorra húzta a száját. – Megmérgezte az egész családját, amely hosszas szen-ve-dés után halt meg.

Lefordult a fatuskóról, amin ült, ide-oda gurult az avarral és tűlevéllel borított földön, közben fuldokló hangokat hallatott, és szörnyű pofákat vágott. Csi körülötte rohangált, magas hangon csaholva, és közben Eddie nevét nyifogta.

– Elég! – szólt rá Roland. – Hol találtad ezeket, Jake?

– Amott hátrébb – felelte a fiú. – Egy tisztáson, amit az útról szúrtam ki. Tele van ilyenekkel. Ha pedig húst ennétek... mert én biztos ennék... mindenféle jelek is vannak. Egy csomó friss ürülék. – Pillantása Roland arcát fürkészte. – Nagyon... friss... ürülék. – Lassan formálta a szavakat, mint aki nem beszéli folyékonyan a nyelvet.

Roland halvány mosolyra húzta a száját. – Beszélj halkan, de érthetően – mondta. – Mi aggaszt?

Jake szinte mozdulatlan szájjal formálta a szavakat: – Emberek figyeltek, miközben a fánkbogyót szedtem. – Elhallgatott, azután hozzátette: – Most is figyelnek.

Susannah elvett egy bogyót, megcsodálta, azután az arcához emelte, mintha virágot szagolgatna. – Hátrébb, az út mentén, amelyen jöttünk? Az ösvénytől jobbra?

– Igen – válaszolta Jake.

Eddie a szája elé emelte az öklét, mint aki köhögést fojt el, úgy kérdezte: – Hányan?

– Azt hiszem, négyen.

– Öten – szólt Roland. – Az is lehet, hogy hatan. Egyikük asszony. Egy másik pedig fiú, alig idősebb Jake-nél.

Jake meglepetten nézett rá.

– Mióta követnek? – kérdezte Eddie.

– Tegnap óta – felelte Roland. – Csaknem pontosan keleti irányból jöttek.

– És nem szóltál nekünk? – kérdezte Susannah. Meglehetősen haragosan beszélt, nem bajlódott vele, hogy eltakarja a száját, és érthetetlenné tegye a szavakat.

Roland szeme alig észrevehetően megcsillant. – Kíváncsi voltam, melyikőtök szimatolja meg őket először. Leginkább rád fogadtam volna, Susannah.

A nő hidegen nézett rá, de nem szólt. Eddie szerint ebben a pillantásban nem kevés volt Detta Walkerből, és örült, hogy Susannah nem őrá néz így.

– Mit csináljunk velük? – kérdezte Jake.

– Pillanatnyilag semmit – felelte a harcos.

Jake-nek ez nem tetszett. – Mi van, ha olyasfajta népség, mint a Tik-Tak Ember ka-tet-je? Hasgató, Hoots meg a többiek?

– Nem olyanok.

– Honnan tudod?

– Mert akkor már megtámadtak volna, és mostanra a legyek ebédelnének belőlük.

Erre nem tudnak mit mondani, ezért továbbindultak. Az út mély árnyak között kanyarogva kereste a helyét az évszázados fák között. Húsz perce sem voltak még úton, amikor Eddie felfigyelt üldözőik (vagy árnyékaik) neszére: ág reccsent, megzizzent az aljnövényzet, egyszer halk emberi hang is hallatszott. Bötelábúak, Roland kifejezésével élve. Eddie dühös volt magára, amiért ilyen sokáig nem vette észre őket. Ugyan miből élhetnek ezek a tökfejek? Mert ha vadászatból, csapdaállításból, akkor nem mehet nekik valami jól.

Eddie Dean sok vonatkozásban beleolvadt Belső-Világba, némely kapocs olyan finom volt, hogy nem is tudott róla, de a távolságot még mindig mérföldben mérte, nem kerékben. Számítása szerint onnantól, hogy Jake meghozta a fánkbogyót és a híreket, odáig, amikor Roland elrendelte a táborverést, tizenöt mérföldet tehettek meg. Megálltak az út közepén, ahogy mindig tették, amióta fák között jártak; így kisebb volt az esély arra, hogy tábortüzük zsarátnoka felgyújtsa az erdőt.

Eddie és Susannah jó nagy kupac száraz ágat gyűjtött, miközben Roland és Jake tábort vert, és nekilátott fölszeletelni a fánkbogyókat. Susannah minden erőlködés nélkül el tudta hajtani a székét az ősi fák alatti avarszőnyegen, a fát pedig az ölébe gyűjtötte. Eddie mellette lépdelt, és dúdolgatott.

– Nézz csak balra, édesem – mondta Susannah.

A fiú engedelmeskedett, és narancsszínű, hunyorgó fényt vett észre a távolban. Egy tüzet.

– Hát nem valami jók, mi? – kérdezte.

– Hát nem. Igazság szerint kicsit sajnálom őket.

– Van valami elképzelésed, hogy mit akarnak?

– Hmm-hmm, azt hiszem, Rolandnak igaza van – majd beszélnek velünk, ha felkészültek. Vagy megkeresnek, vagy úgy döntenek, hogy nem mi vagyunk azok, akik kellenek nekik, és elmaradnak. Na gyere, menjünk vissza.

– Egy pillanat. – Eddie újabb ágat vett föl, habozott, fölvett még egyet. Így már rendben volt. – Megvagyok – mondta.

Ahogy elindultak visszafelé, összeszámolta a gallyakat, amelyeket fölszedett, azután azokat is, amelyek Susannah ölében hevertek. Mindkét esetben tizenkilenc volt a végeredmény.

– Suze! – szólalt meg, és amikor a nő felnézett rá, azzal folytatta: – Az idő ismét elkezdődött.

Susannah nem kérdezte, mire gondol, csak bólintott.

4

Eddie tartózkodása a fánkbogyóktól nem tartott sokáig; túlságosan finom volt az illatuk, amint ott sisteregtek a csonknyi szarvasfaggyún, amelyet a szigorúan spórolós Roland tett félre ócska, öreg iszákjában. Eddie vett néhány darabot az egyik vénséges tányérra, amit Shardik erdejében találtak, és fölfalta.

– Legalább olyan finom, mint a homár – jegyezte meg, aztán észbe kapott, hogy a parti szörnyek rágták le Roland ujjait. – Illetve legalább olyan jó, mint Nathan hot dogjai. És ne haragudj, hogy ugrattalak, Jake.

– Egyáltalán nem bosszant – mosolyodott el Jake. – Sosem ugratsz annyira, hogy bántó legyen.

– Egy dologgal jó, ha tisztában vagytok – szólalt meg Roland. Mosolygott – mostanában sokkal többet mosolygott –, de a szeme komoly maradt. – Mindnyájan. A fánkbogyók néha nagyon eleven álmokat hoznak.

– Úgy érted, bekáfolunk tőle? – kérdezte Jake tétován. Az apjára gondolt. Elmer Chambers sok vad dolgot végigélvezett.

– Bekáfolunk? Nem vagyok biztos benne, hogy...

– Mátósak leszünk. Elszállunk. Mindenféléket látunk. Mint amikor megetted a meszkalint, azután bementél a kőkörbe, ahol az a dolog majdnem... tudod, majdnem bántott engem.

Roland egy pillanatra elhallgatott, emlékezett. Az a kőkör valamilyen succubust tartott fogva. Ha rábízzák, kétségtelenül elveszi Jake Chambers szüzességét, azután addig kefél vele, amíg a fiú belehal. A dolog úgy alakult, hogy Roland szóra bírta. Büntetésül a lény ráküldte Susan Delgado látomását.

– Roland! – Jake aggodalmasan kémlelte.

– Ne aggódj, Jake. Vannak gombák, amik azt okozzák, amire te gondolsz – megváltoztatják, fokozzák a tudat szintjét –, de a fánkbogyó nem olyan. Ez csak termés, amit meg lehet enni. Ha az álmaitok furcsán élénkek lesznek, emlékeztessétek rá magatokat, hogy csupán álmodtok.

Eddie nagyon furcsa kis beszédnek tartotta ezt. Egyrészt nem volt jellemző Rolandra, hogy ilyen gyengéden törődjék a lelki egészségükkel. Másrészt nem volt szokása a szófia beszéd.

A dolgok ismét elkezdődtek, és ezt ő is tudja, gondolta Eddie. Volt itt egy kis időn kívüli szakasz, de most ismét elindultak az órák. Ahogy mondani szokták, játék indul.

Őrködünk, Roland? – kérdezte.

– Szó sincs róla – felelte a harcos komótosan, és nekilátott, hogy cigarettát sodorjon magának.

– Ugye tényleg úgy gondolod, hogy azok ott nem veszélyesek? – kérdezte Susannah, és az erdő felé nézett, amelynek fái az esthomályban egy tömeggé olvadtak össze. Mostanra eltűnt a korábban észlelt tábortűz apró szikrája, de az emberek továbbra is ott voltak. Susannah érezte őket. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor lepillantott Csire, és észrevette, hogy ugyanabba az irányba bámul, mint ő.

– Azt hiszem, megvannak a saját gondjaik – felelte Roland.

Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Eddie, de Roland nem szólt többet. Egyszerűen lefeküdt az útra, egy darab összecsavart szarvasbőrrel megtámasztotta a nyakát, fölbámult a sötét égre, és cigarettázott.

Később Roland ka-tet-je elaludt. Nem állítottak őrt, és senki nem zavarta őket.

5

Az álmok, amelyek jöttek, egyáltalán nem álmok voltak. Ezt valamennyien tudták Susannah kivételével, aki a szó szoros értelmében nem volt velük azon az éjjelen.

Istenem, visszakerültem New Yorkba, gondolta Eddie. És közvetlenül utána: Tényleg visszakerültem. Ez valóban megtörténik velem.

Így volt. New Yorkba került. A Második sugárútra.

Jake és Csi ekkor fordultak be az Ötvennegyedik utca sarkán. – Szia, Eddie! – vigyorgott Jake. – Isten hozott idehaza.

Játék indul, gondolta Eddie. Játék indul.

2. fejezet

NEW YORK-I ÜGYEK

1

Jake a vaksötétet bámulva aludt el – a felhős éjszakai égen nem látszottak se csillagok, sem a hold. Miközben elszenderedett, olyan érzése támadt, mintha zuhanna, és riadtan ismerte föl az érzést: korábbi, úgynevezett normális gyerekkorában, különösen vizsgaidőszakban gyakran álmodta, hogy zuhan, de ezek az álmok elmaradtak belső-világi erőszakos újjászületése óta.

Azután abbamaradt a zuhanás. Rövid harangjátékot hallott, amely valahogy túl szép volt: háromszor hallod, és azt szeretnéd, ha abbamaradna, tucatszor hallod, és attól félsz, megöl, ha nem marad abba. Mintha a csontjai rezegtek volna minden kondulástól. Olyan hawaii hangzású, nem? Noha a harangok dallamában semmi sem volt a hasadás kísérteties nyávogásából, valahogy mégis azonosnak tűnt vele.

Azonos volt.

Amikor már komolyan attól félt, hogy nem bírja tovább, a szörnyű és gyönyörű dallam elhallgatott. A fiú behunyt szemhéja mögött hirtelen ragyogó mélyvörösre változott a sötétség.

Óvatosan kinyitotta a szemét a ragyogó napfényre.

És tátva maradt a szája.

New Yorkban volt.

Taxik robogtak mellette, sárgán tündökölve a napfény ragyogásában. Egy fekete fiatalember sietett el Jake mellett, fülében a walkman fülhallgatójával, szandálos lábának lépteit hozzáigazítva a zenéhez, és „Csada-ba, csa-da-bú!”, dúdolta az orra alatt. Légkalapács robaja szaggatta Jake dobhártyáját. Cementdarabok pottyantak le egy törmeléket szállító teherautóról, és döndülésük visszhangja ide-oda pattant a házak szirtjei között. A világ megtelt zajjal. Jake öntudatlanul hozzászokott Belső-Világ csöndjéhez. Nem, ennél többről volt szó. Megszerette. Mégis, ennek a zajnak is megvolt a tagadhatatlan vonzereje. Visszakerült a New York-i hétköznapokba. Érezte, hogy a szája vigyorra húzódik.

– Ake! Ake! – kiáltotta egy fojtott és meglehetősen rémült hang. Jake lenézett, és látta, hogy Csi ül mellette a járdán, farkát csinosan maga köré kanyarítva. A szőrmókus nem viselt kis piros cipőcskéket, és Jake-en sem volt vörös félcipő (hál' istennek), mégis éppen olyan volt az egész, mint amikor meglátogatták Roland Gileád-ját, úgy, hogy tettek egy utazást a Varázsló rózsaszín Üveggömbjében. Ez az üveggömb sok gondot és bajt okozott.

De ez alkalommal nem volt üveg... ő csak elaludt. Ez mégsem álom. Sokkal erőteljesebb és részletesebb minden valaha látott álmánál. Továbbá...

Továbbá az emberek kikerülték őt és Csit, ahogy ott álltak, egy Kansas City Blues nevű belvárosi kocsmától balra. Egy nő a szeme láttára lépte át a szőrmókust, kissé följebb húzva egyszerű fekete szoknyáját, miközben egyfolytában gondterhelt képet vágott (Én csak egy New York-i vagyok, aki a dolga után jár, úgyhogy ne zrikálj, üzente ez az arc Jake-nek).

Nem látnak minket, valahogy mégis érzékelnek. És ha érzékelnek, akkor csakugyan itt kell lennünk.

Az első logikus kérdés: Miért? Egy darabig töprengett rajta, azután úgy döntött, hogy félreteszi a problémát. Volt egy olyan sejtelme, hogy megjön a válasz magától is. Közben pedig miért is ne élvezné New Yorkot, ha már itt van?

– Gyerünk, Csi! – mondta, és befordult a sarkon. A szőrmókus láthatóan nem volt városi srác, loholás közben olyan közel húzódott a gyerekhez, hogy Jake érezte a lélegzetét a bokáján.

Második sugárút, gondolta. Azután: Istenem...

Mielőtt befejezhette volna a gondolatot, megpillantotta Eddie Deant, aki a Barcelona Bőröndbolt előtt állt, bambán bámészkodott, és egy kicsit furán festett kopott farmerjában, szarvasbőr ingében és ugyancsak szarvasbőr mokaszinjában. A haja tiszta volt, de a vállára omlott, és látszott rajta, hogy meglehetősen régen találkozott hivatásos hajszobrásszal. Jake észbe kapott, hogy ő sem fest különbül; ugyancsak szarvasbőr inget viselt, és még mindig az a gátyót, amelyik azon a réges-régi napon volt rajta, amikor elindult a brooklyni Dutch Hillre, és egy másik világba.

Még jó, hogy senki nem lát minket, gondolta, azután úgy döntött, hogy ez nem egészen igaz. Ha látnák őket, estére dagadna a zsebük az aprópénztől. Elvigyorodott a gondolatra. – Szia, Eddie – mondta. – Isten hozott idehaza.

Eddie derűsen biccentett. – Látom, magaddal hoztad a cimborádat is.

Jake lenyúlt, és szeretettel meglapogatta Csit. – Ő az én American Express-kártyám. Nem megyek haza nélküle.

Már éppen folytatta volna – pezsgett benne a jókedv, egy csomó vicces mondat tolakodott volna kifele –, amikor valaki befordult a sarkon, elhaladt mellettük (oda se nézve, ahogy a többiek), és mindent megváltoztatott. A srác farmert viselt, éppen olyat, mint Jake, mivel ő volt az. Nem ugyanazt a nadrágot, de azért az övé volt. A cipő is ismerősnek tűnt. Ezt veszítette el a Dutch Hillen. A vakolatember, aki a világok közötti átjárót vigyázta, egyenesen a lábáról tépte le.

A kisfiú, aki most haladt el mellettük, John Chambers volt, ő maga, csak ez a változat szelídnek, ártatlannak és fájdalmasan fiatalnak tűnt. Hogy tudtál életben maradni?, kérdezte Jake a saját távolodó hátától. Hogy tudtad túlélni annak a lelki terhét, hogy elvesztetted az eszedet, és elrohantál hazulról, be abba a borzalmas brooklyni házba? És mindenekelőtt, hogyan voltál képes túlélni az ajtónállót? Bizonyára keményebb anyagból vagy gyúrva, mint ahogy kinézel.

Eddie olyan mulatságos lassúsággal kapcsolt, hogy Jake minden meghökkenése ellenére elnevette magát. Eszébe jutott egy jelenet egy képregényből, amelyben Archie, vagy Köcsögfej egyszerre igyekszik két irányba nézni. Lepillantott, és ugyanazt látta Csi képén is. Ettől az egész még mulatságosabb lett.

– Mija franc? – hápogta Eddie.

– Instant másolat – felelte Jake, és még hangosabban nevetett. Baromira hülye hangok jöttek ki a torkán, de nem érdekelte. Igen, hülyén érezte magát. – Olyasmi ez, mint mikor Rolandot néztük a gileádi Nagy Csarnokban, csak ez itt New York, és 1977. május 31-e van! Ez az a nap, amikor angolosan távoztam a Piperből! Instant másolat, komám!

– Angolosan...? – szólalt meg Eddie, de Jake nem adott lehetőséget neki, hogy befejezze a mondatot. Újabb gondolata támadt. Illetve a „támad” túl enyhe kifejezés. Elborította, mint a vihardagály azt az embert, aki véletlenül kint áll a parton. Az arca úgy lángolt, hogy Eddie egy lépést hátrált.

– A rózsa! – suttogta. Túlságosan gyengének érezte a rekeszizmát ahhoz, hogy hangosabban beszéljen, a torka pedig olyan száraznak tűnt, mint egy homokvihar. – Eddie, a rózsa!

Mi van vele?

– Ma fogom látni! – Reszkető kézzel megérintette Eddie alkarját. – A könyvesboltba megyek... azután az üres telekre. Azt hiszem, egy csemegebolt volt ott...

Eddie bólintott, és ő is izgatott lett. – Tom és Jerry Művészi Csemegéje, a Második és Negyvenhatodik sarkán...

– A csemegebolt eltűnt, de a rózsa ott van! Végigmegyek az utcán, hogy megnézzem, és mi is láthatjuk!

Erre Eddie szeme is föllángolt. – Akkor hát gyerünk – mondta. – Ne veszítsünk szem elől. Illetve őt. Vagy akárkit.

– Ne aggódj – legyintett Jake. – Tudom, hogy hova tart.

2

Az előttük levő Jake – az 1977 tavaszának, New Yorknak a Jake-je – lassan ballagott, mindent megnézett, nyilván élvezte a napot. A belső-világbeli Jake pontosan emlékezett, mit érzett az a fiú: hirtelen megkönnyebbülést, hogy az elméjében vitatkozó hangok

(Meghaltam!)

(Nem haltam meg!)

végre abbahagyták a kerepelést. Arrébb a deszkakerítés következett, ahol a két üzletember játszott amőbát egy Mark Cross tollal. És természetesen a megkönnyebbülés, hogy lelépett a Piper iskolából és Ms. Avery angol irodalom záródolgozata elől. Ms. Avery világosan megmondta, hogy negyedrészt a záródolgozattól függ az év végi jegy. Jake pedig értelmetlenségeket hordott össze. Az a tény, hogy a tanítónő utólag ötöst adott rá, semmit sem változtatott a tényen, csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy vele együtt az egész világ megkergült, rájött a tizenkilenc.

Ezt leszámítva remekül érezte magát – legalábbis egy kicsit. Hát persze hogy élvezte a napot.

Csak éppen valami nincs rendben ezzel a nappal, gondolta Jake – az a Jake, aki a régi egyénisége mögött ballagott. Valami van vele...

Körülnézett, de nem bírt rájönni, mi a baj. Május végi, ragyogó nap, a Második sugárúton mindenfelé gyalogosok, bámészkodók, az úttest tele taxikkal, alkalmanként hosszú, fekete limuzinok is felbukkannak; nincs itt semmi baj.

De ez nem igaz.

Csak bajok voltak.

3

Eddie érezte, hogy a kisfiú megrángatja az inge ujját. – Mi a baj ezzel a képpel? – kérdezte Jake.

Eddie körülnézett. Alkalmazkodási problémái ellenére (mert nyilvánvaló, hogy az övénél pár évvel korábbi New Yorkba tért vissza) értette, hogy Jake mire gondol. Valami nincs rendjén.

Hirtelen egészen bizonyosra vette, hogy nincs árnyékuk, és lenézett a járdára. Elveszítették az árnyékukat, mint azok a gyerekek a mesében... a tizenkilenc tündérmese egyikében... vagy valamelyik újabb mesében volt, talán Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény-ben vagy a Pán Péter-ben? Vagy a Modern Tizenkilencnek nevezhetőben?

Nem érdekes, mert megvolt az árnyékuk.

Pedig nem kellene lennie!, gondolta Eddie. Ebben a sötétségben nem kéne látnunk az árnyékunkat.

Ostoba gondolat. Nem volt sötét. A szentségit, hiszen reggel van, ragyogó májusi reggel, napfényben villog az elhaladó autók krómozása, és a Második sugárút keleti oldalán úgy szikrázik a kirakatok üvege, hogy pislognia kell. Valamiért mégis úgy rémlett Eddie-nek, hogy ez csak a törékeny felszín, a színpadok vászondíszlete. „Felgördül a függöny, és az ardennes-i erdőben vagyunk.” Vagy egy dániai várban. Vagy Willy Loman konyhájában. A mi esetünkben pedig a Második sugárutat látjuk New York belvárosában.

Igen, ilyesmiről van szó. Csak e díszlet mögött nem találsz műhelyt, és nincs raktár a háttérben, csupán hatalmas, pohos sötétség. Valami titáni, halott világegyetem, amelyben Roland Tornya már összedőlt.

Hadd tévedjek!, imádkozott Eddie. Hadd legyen ez szimpla kulturális sokk vagy sima elszálltság!

De attól tartott, nem erről van szó.

– Hogy kerültünk ide? – kérdezte Jake-et. – Nem volt ajtó... – Elcsuklott a hangja, azután némi reménységgel megkérdezte: – Lehet, hogy ez egy álom?

Nem – csóválta meg a fejét a fiú. – Sokkal inkább arra emlékeztet, amikor a Varázsló Üvegében utaztunk. Csak éppen ez alkalommal nem volt gömb. – Valami eszébe jutott. – Ugye hallottál zenét? Harangjátékot? Mielőtt felbukkantál volna?

Eddie bólintott. – Valahogy nyomasztó volt. Könnyezett tőle a szemem.

– Igen – bólintott Jake. – Pontosan.

Csi megszimatolt egy tűzcsapot. Eddie és Jake megállt, hagyták, hogy a kis fickó fölemelje a hátsó lábát, és elhelyezze névjegyét a hírekkel telezsúfolt faliújságon. Előttük még mindig ott ballagott és bámészkodott a másik Jake, a Hetvenhetes Srác. Úgy viselkedett, mint egy michigani turista. Időnként még fölfelé is sandított, hogy lássa a házak tetejét. Ez mindenesetre megkönnyítette a követését.

Épp itt tartott gondolatban, amikor a Hetvenhetes Kölyök eltűnt.

– Hova ment? A krisztusát, hova tűntél?

– Nyugi! – csitította Jake. (Bokájánál megszólalt Csi halk hangocskája: „Ugi!”) A gyerek elvigyorodott. – Éppen most mentem be a könyvesboltba. Az... öö... Elme Manhattani Vendéglőjébe, így hívják.

– Ahonnan a Csu-csu Charlie-t és a rejtvénykönyvet szerezted?

– Pontosan.

Eddie-nek tetszett Jake rejtelmes, elvarázsolt mosolya. Az egész arca ragyogott tőle.

– Emlékszel, milyen izgatott lett Roland, amikor megmondtam neki a tulajdonos nevét?

Eddie emlékezett. Az Elme Manhattani Vendéglőjének tulajdonosát Calvin Towernek hívták.

– Siessünk! – sürgette Jake. – Látni akarom.

Nem kellett kétszer mondania. Eddie is látni akarta az eseményeket.

4

Jake megállt a bolt ajtajában. Mosolya nem tűnt el, de megváltozott.

– Mi az? – kérdezte Eddie. – Mi a baj?

– Nem tudom. Asszem, valami más lett. Csak hát... olyan sok minden történt, amióta itt jártam...

Megnézte a kirakati táblát, amely Eddie szerint ugyancsak ügyes ötlet volt a könyvek reklámozására. Olyasféle árlap volt, amilyeneket az éttermekben vagy a halpiacokon használnak.

MAI KÜLÖNLEGESSÉGEK

Mississippiből! Serpenyős William Faulkner

Kemény kötésben, piaci áron

A Vintage kiadó papírkötésében 75c

Maine-ből! Fagyasztott Stephen King

Kemény kötésben, piaci áron

Könyvklub-kiadásban

Papírkötésben 75c

Kaliforniából! Keményre főtt Raymond Chandler

Kemény kötésben, piaci áron

Papírkötésben 7 db 5,00$-ért

Eddie a tábla mögé nézve meglátta a másik Jake-et – aki nem volt napcserzette, és nem csillogott kemény tisztaság a szemében – egy kicsiny asztalkánál. Gyerekkönyvek. Valószínűleg meglesz köztük a Tizenkilenc tündérmese és a Modern Tizenkilenc is.

Elég ebből, mondta magának. Neked már az agyadra ment a rögeszme.

Meglehet, de a jó öreg Hetvenhetes Jake éppen most vásárol arról az asztalról olyasmit, ami megváltoztatta – nagy valószínűséggel megmentette – az életüket. A tizenkilencen ráér később aggódni. Vagy ha képes rá, akkor elfelejteni.

– Gyerünk – mondta Jake-nek. – Menjünk be.

A fiú visszatartotta.

– Mi a baj? – kérdezte Eddie. – Tower nem fog meglátni, ha emiatt aggódsz.

Tower nem fog – felelte Jake –, de mi van, ha ő igen? – Alakmására mutatott, arra, aki még nem találkozott Hasgatóval és a Tik-Tak Emberrel, meg Folyamút idős lakóival. Aki még nem találkozott Blainenel, a Monóval és a Cöosi Rheával.

Rémült kíváncsisággal nézett Eddie-re. – Mi lesz, ha meglátom magam?

Eddie úgy vélte, hogy ez valóban megtörténhet. A fenébe is, bármi megeshet. De ez nem változtatott azon, amit a szíve mélyén érzett. – Azt hiszem, be kellene mennünk, Jake.

– Igen... – A fiú nagyot sóhajtott. – Én is azt hiszem.

5

Bementek, és senki nem látta meg őket, Eddie pedig megkönnyebbülten számolt össze huszonegy könyvet a kis asztalon, amely magára vonta a kisfiú figyelmét. Nem számítva persze, hogy amikor Jake elvette az őt érdeklő két könyvet – a Csu-csu Charlie-t és a rejtvényeset –, akkor tizenkilenc maradt.

– Találtál valamit, fiacskám? – kérdezte egy szelíd hang. Kigombolt gallérú, fehér inget viselő testes fickó volt. Mögötte a pultnál, amely úgy festett, mintha egy századfordulós cukrászdából lopták volna, három öregfiú kortyolgatta a kávéját és majszolta süteményét. A pult márványlapján sakktábla állt, a megkezdett játszma bábuival.

– A fickó a pult végénél Aaron Deepneau – suttogta Jake. – Most fogja elmagyarázni nekem a Sámson-féle rejtvényt.

– Pszt! – csitította Eddié. Hallani akarta Calvin Tower és a Hetvenhetes Kölyök párbeszédét. Hirtelen nagyon fontosnak tűnt... csak éppen miért van ilyen kurva sötét idebent?

Persze nem volt sötét. Ebben az órában az utca keleti oldala megtelik napfénnyel, és a sugarak, mivel az ajtó nyitva van, elöntik a boltot is. Hogyan lehet ilyet mondani, hogy sötét van?

Valamiképpen mégis sötét volt. A napfénytől – a napfény kontrasztjától – csak még nyilvánvalóbb lett. Attól, hogy nem lehetett látni, még rosszabb lett a sötétség... és Eddie ijesztő dologra jött rá: ezek az emberek – Tower, Deepneau, a Hetvenhetes Kölyök – veszélyben forognak. Valószínűleg ő maga, belső-világi Jake és Csi is.

Valamennyien.

6

Jake figyelte másik, fiatalabb énjét, amint egy lépést elhátrál a bolt tulajdonosától, a szeme pedig kitágul meglepetésében. Azért, mert a boltos neve Tower, gondolta Jake. Ez lepett meg. Azonban nem Roland Tornya miatt – akkor még nem is tudtam róla, hanem a kép miatt, amit a záródolgozat utolsó lapjára tettem.

Az utolsó lapra beragasztotta a pisai ferde torony képét, azután filctollal befeketítette, olyan sötétre, amennyire tudta.

Tower a nevét kérdezte. A Hetvenhetes Jake megmondta, és Tower tréfálkozott vele egy kicsit. Jóízű tréfák voltak, azok a felnőttek szoktak így évődni, akik valójában nem törődnek a gyerekekkel.

– Jó név, cimbora – mondta Tower. – Úgy hangzik, mint valami szabadúszó hősé egy vadnyugati történetből – azé, aki berobban az arizonai Black Forkba, kipucolja a várost, azután elpályázik. Talán egy Wayne D. Overholser-opus...

Jake lépett egyet régi énje felé (valahol azt gondolta, milyen nagyszerű jelenetet lehetne ebből fabrikálni egy Szombat Éjszakai Show-ba), és a szeme kissé kitágult. – Eddie! – Még mindig suttogott, noha tudta, hogy a boltban tartózkodó emberek nem...

Illetve egy bizonyos szinten mégis! Eszébe jutott az a nő az Ötvennegyedik utcában, aki térdnél felhúzta a szoknyáját, hogy átléphesse Csit. Most pedig Calvin Tower szeme rebbent felé, mielőtt visszatért volna a régi Jake-hez.

– Okosabb lenne, ha nem vonnád magadra szükségtelenül a figyelmet! – motyogta a fülébe Eddie.

– Tudom – felelte Jake –, de nézd csak a Csu-csu Charlie-t, Eddie!

Eddie engedelmeskedett. Egy pillanatig semmi különöset nem látott – kivéve persze Charlie-t: fényszóró szemeit és a terelőrács nem teljesen megbízható vigyorát. Azután fölszaladt a szemöldöke.

– Én azt hittem, hogy a Csu-csu Charlie-t valami Beryl Evans nevű hölgy írta – suttogta.

Jake biccentett. – Én is.

– Akkor ki ez a... – Újabb pillantás a könyvre. – Ki ez a Claudia Inez y Bachman?

– Fogalmam sincs – mondta Jake. – Életemben nem hallottam a nevét.

7

A egyik öreg szivar feléjük indult a pulttól. Eddie és Jake arrébb húzódott. Miközben hátralépett, Eddie hideg kis rándulást érzett a gerincében. Jake nagyon sápadt volt, Csi pedig halkan, rémülten vinnyogni kezdett. Valami csakugyan nem volt itt rendben. Bizonyos értelemben igenis elvesztették az árnyékukat. Csak azt nem tudta, hogyan.

A Hetvenhetes Kölyök elővette a pénztárcáját, és kifizette a két könyvet. Volt még egy kis beszélgetés, derűs nevetgélés, azután az ajtó felé indult. Eddie követte volna, de belső-világbeli Jake megfogta a karját. – Ne, még ne! Visszajövök.

– Az se érdekel, ha kiolvasod az egész mindenséget – mondta Eddie. – Inkább kint, a járdán várakozzunk.

Jake az ajkát harapdálva gondolkodott, majd biccentett. Az ajtó felé indult, azután megállt és félrehúzódott, mert a másik Jake visszafordult. A rejtvénykönyv nyitva volt. Calvin Tower odacammogott a pulton levő sakktáblához. Barátságos mosollyal nézett vissza.

– Megváltoztattad a véleményedet a csésze kávéval kapcsolatban, ó, Hüperboreus Vándor?

– Nem, csak azt szeretném megkérdezni...

– Most jön a Sámson rejtvénye – mondta belső-világbeli Jake. – Nem hinném, hogy számítana. Noha ez a Deepneau egész kellemes dalt énekel, ha meg akarnád hallgatni.

– Kihagyom – felelte Eddie. – Menjünk.

Kimentek. És noha a dolgok még mindig nem jöttek rendbe a Második sugárúton – még mindig érezték a végtelen sötétséget a díszletek, sőt az égbolt mögött is –, valahogy mégis jobb volt, mint az Elme Manhattani Vendéglőjében. Itt legalább friss levegőt szívtak.

– Mondok neked valamit – szólalt meg Jake. – Azonnal menjünk el a Második sugárút és a Negyvenhatodik utca sarkára. – Önmaga felé biccentett, aki éppen Aaron Deepneau dalát hallgatta. – Majd utolérem magunkat.

Eddie mérlegelt, azután megrázta a fejét.

Jake arca kissé megnyúlt. – Nem akarod látni a rózsát?

– De mennyire – válaszolta Eddie. – Alig várom.

– Akkor...

– Úgy érzem, még nem végeztünk itt. Nem tudom, miért, de így van.

Jake – a Hetvenhetes Kölyök változat – nyitva hagyta az ajtót, amikor visszajött, és Eddie bement a boltba. Aaron Deepneau éppen elmondta Jake-nek a rejtvényt, amelyet később kipróbálnak Blaine-en: fut, de sohase megy, torka van, de sohase beszél. Belső-világbeli Jake közben ismét megnézte a könyvesbolt kirakatában levő táblát

(Serpenyős William Faulkner, Keményre főtt Raymond Chandler).

Elkomorodott, és az arcán több volt a kétség meg az aggodalom, mint a rosszkedv.

– Ez a felirat is más – mondta.

– Hogyhogy?

– Nem emlékszem.

– És ez fontos?

Jake megfordult. Összevont szemöldöke alól űzötten meredt Eddie-re. – Nem tudom. Ez is egy rejtvény. Gyűlölöm a rejtvényeket!

Eddie együtt érzett vele. Mikor nem berill a Berill? – Amikor Claudia – felelte.

– He?

– Ne is törődj vele. Jobb, ha hátralépsz, Jake, különben nekimész magadnak.

Jake meghökkenten pillantott saját közeledő John Chambers-változatára, majd megfogadta Eddie tanácsát. Amikor a Hetvenhetes Kölyök elindult a Második sugárúton, bal kezében új könyveivel, belső-világbeli Jake fáradtan rámosolygott Eddie-re. – Egy dologra emlékszem – mondta. – Amikor elhagytam ezt a könyvesboltot, bizonyosra vettem, hogy sohasem jövök ide többé. Mégis eljöttem.

– Tekintve, hogy sokkal inkább kísértetek vagyunk, mint emberek, úgy is fogalmazhatnék, hogy ez legalábbis vitatható. – Eddie barátságosan megszorongatta a gyerek nyakát. – És ha valami fontosat elfelejtenél, Roland majd eszedbe juttatja. Ebben igazán jó.

Jake megkönnyebbülten elvigyorodott. Személyes tapasztalatból tudta, hogy a harcos tényleg nagyon jó, ha valakinek eszébe kell juttatni valamit. Lehet, hogy Alain barátja tudta megérinteni a legjobban a mások elméjét, másik barátjának, Cuthbertnek jutott minden humor a különös ka-tet-ben, Roland viszont pokolian jó hipnotizőrré fejlődött az évek során. Las Vegasban vagyonokat kereshetett volna.

– Most már követhetjük? – kérdezte Jake. – Megnézzük a rózsát? – Némileg zavarodottan, szomorúan nézett végig a Második sugárúton, amely egyszerre volt ragyogó és sötét. – Ott valószínűleg jobban mennek a dolgok. A rózsa mindent jobbá tesz.

Eddie már éppen igent akart mondani, amikor sötétszürke Lincoln Town Car kanyarodott Calvin Tower könyvesboltja elé, és habozás nélkül leparkolt a sárgára festett jelzésre, egy tűzcsap elé. Kinyíltak az első ajtók, és amikor Eddie meglátta, ki száll ki az anyósülésből, megmarkolta Jake vállát.

– Auu! – mondta Jake. – Öreg, ez fáj!

Eddie rá se hederített. Marka megszorult a gyerek vállán.

– Krisztusom! – suttogta. – Édes Jézusom, mi ez? Mi az ördög ez?

8

Jake látta, hogy Eddie hamuszürkére sápad, és a szeme kiguvad. A fiú nagy nehezen lefejtette a válláról az ujjakat. Eddie mintha mutatni akart volna valamit, de nem volt elég erő tehetetlenül lehulló kezében.

A férfi, aki a Town Car anyósüléséről kiszállt, elindult a járdán, miközben a vezető kinyitotta a járda felőli hátsó ajtót. Még Jake-nek is feltűnt, milyen begyakoroltan mozognak, mint akik táncot járnak. A hátsó ülésről kikászálódó ember drága öltönyt viselt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy alacsony, pohos emberke volt, akinek fekete haja – a zakó vállából ítélve korpás fekete haja – már szürkült a halántékán.

Jake váratlanul úgy érezte, hogy sötétebb lett, mint bármikor. Fölnézett, hogy nem a napot takarta-e el egy felhő. Nem takarta, de mintha fekete korona képződött volna a ragyogó gömb körül. Olyan lett, mint egy riadt szem az elkent festék gyűrűjében.

Fél háztömbbel arrébb a belvárosban 1977-es változata éppen egy étterem kirakatát bámulta, Jake még a nevére is emlékezett: Csam-csam Mama. Nem sokkal a mögött van a Torony Ereje lemezbolt, ahol annak idején arra gondolt: ma ugyancsak olcsón adják a tornyokat. Ha a mostani változata hátranézne, látná a szürke autót... de nem néz. Hetvenhetes elméje szilárdan a jövő felé fordult.

– Ez Balazar – suttogta Eddie.

Micsoda?

Eddie a pohos emberkére mutatott, aki megállt, hogy megigazítsa Sulka nyakkendőjét. A másik kettő felsorakozott mellé. Egyszerre látszottak lezsernek és ébernek.

– Enrico Balazar. És sokkal fiatalabbnak tűnik. Istenem, szinte középkorú!

– 1977 van – emlékeztette Jake. Azután hirtelen leesett neki a tantusz: – Ez az a fickó, akit Rolanddal megöltetek? – Eddie elmesélte Jake-nek a Balazar klubjában, 1987-ben lezajlott lövöldözést, véresebb részek nélkül. Azt például kihagyta, amikor Balazar irodájában Kevin Blake elhajította Eddie testvérének – Henry Deannek, a nagy bölcsnek és kiváló kábszeresnek – a fejét, hátha ezzel előcsalja fedezékéből Rolandot és Eddie-t.

– Igen – felelte. – Ez az a fickó, akit Roland és én megöltünk. És az, aki a kocsit vezeti, Jack Andolini. Az Öreg Kétszer-Csúnya, ahogy az emberek hívták, bár sohasem szemtől szemben. Ő jött át velünk az egyik ajtón, amikor a lövöldözés megkezdődött.

– Őt is Roland ölte meg, ugye?

Eddie bólintott. Egyszerűbb volt, mint elmagyarázni, hogyan halt meg Jack Andolini, a parti homárszörnyek marcangoló, tépő ollóitól vakon, arctalanul.

– A másik testőr George Biondi. Nagyorrú. Én magam öltem meg. Fogom megölni. Tíz év múlva. – Már-már az ájulás kerülgette.

– Eddie, jól vagy?

– Igen. Jól kell lennem. – Arrébb léptek a könyvesbolt ajtajából. Csi megint Jake bokája mellé húzódott. A Második sugárút távolabbi szakaszán eltűnt Jake korábbi énje. Most futok, gondolta a fiú. Lehet, hogy most ugrom át az UPS hordár kézikocsiját. Rohanok a csemegebolt felé, mert bizonyosra veszem, hogy ez az út vezet vissza Belső-Világba. Visszavisz hozzá.

Balazar megnézte magát a kirakatban, mindjárt a MAI KÜLÖNLEGESSÉGEK feliratú tábla mellett, ujjai hegyével megigazgatta néhány hajszálát a füle mellett, azután belépett a nyitott ajtón. Andolini és Biondi követte.

– Nehézfiúk – mondta Jake.

– A legnehezebbek – helyeselt Eddie.

– Brooklynból.

– Hát igen.

– Miért látogatnak meg brooklyni nehézfiúk egy manhattani antikváriust?

– Azt hiszem, azért vagyunk itt, hogy megtudjuk. Jake, nagyon megszorítottam a válladat?

– Jól vagyok. De nem szeretnék bemenni.

– Én sem. Úgyhogy gyerünk.

Visszamentek az Elme Manhattani Vendéglőjébe.

9

Csi Jake sarkában loholt, és még mindig nyüszített. Jake nem rajongott ezért a hangért, de megértette. Tapintható volt a könyvesboltban a félelem szaga. Deepneau a sakktábla mellett ült, boldogtalanul bámult Calvin Towerre és az újonnan érkezőkre, akik egyáltalán nem úgy festettek, mint valami utolérhetetlen, dedikált első kiadást kereső könyvrajongók. A másik két öreg szivar nagy kortyokban nyelte kávéja maradékát, mint akiknek most jutott eszükbe, hogy halaszthatatlan találkozójuk van valahol.

Gyávák!, gondolta, Jake olyan megvetéssel, ami viszonylag új volt a számára. Nyulak! Az, hogy valaki öreg, sok mindenre mentség, de azért mindenre mégsem!

Lenne néhány dolog, amit meg kéne beszélnünk, Mr. Toren – mondta Balazar, halk, nyugodt, tárgyilagos hangon, minden akcentus nélkül. – Kérem, ha lenne szíves esetleg hátrafáradni az irodájába...

– Nincs semmi dolgunk egymással – felelte Tower. A szeme folyton Andolinire tévedt. Jake tudni vélte, miért. Jack Andolini pont úgy festett, mint a rémfilmben a fejszével hadonászó pszichopata. – Jöjjön július tizenötödikén, akkor talán lesz dolgunk egymással. Talán. Így beszéltük meg negyedike után. Azt hiszem. Amennyiben még akkor is óhajtja. – Elmosolyodott, hogy mutassa, mennyire nyugodt. – De most? Á, nem látom értelmét. Még június sincs. Mellesleg közlöm, hogy a nevem nem...

– Nem látja az értelmét – tűnődött Balazar. Andolinire nézett; a Nagyorrúra nézett; vállig emelte a kezét, azután ismét leejtette. Hát mi van ezzel a világgal?, mondta a mozdulat. – Jack? George? Ez az ember kapott tőlem egy csekket – mégpedig olyan összegről, amelyikben az egyes után öt nulla következik –, és most nem látja értelmét, hogy beszéljen velem.

– Hihetetlen! – mondta Biondi. Andolini semmit sem szólt. Egyszerűen ránézett Calvin Towerre, pocsolyás barna szeme úgy sandított ki homlokának rút dudora alól, ahogy komisz állatkák leselkednek a barlangjukból. Jake úgy gondolta, hogy ilyen arc mellett nem szükséges a sok beszéd. Már a nézés is elég ijesztő.

Én akarok beszélni magával – folytatta Balazar. Türelmes, nyugodt hangon beszélt, de a szeme dermesztően meredt Towerre. – Hogy miért? Mert az ügyben érdekelt megbízóim azt akarják, hogy beszéljek magával. Ennyi elég nekem. És tudja mit? Azt hiszem, öt percet rászánhat egy kis csevegésre a százezresért. Nem igaz?

– A százezer elfogyott – mondta Tower barátságtalanul. – És ezt biztosan maga is tudja, és azok is, akik felbérelték.

– Ez nem tartozik rám – felelte Balazar. – Miért is tartozna? A maga pénze. Ami számít nekem, hogy visszafizeti-e, vagy sem. Ha nem, akkor folytathatjuk a beszélgetésünket itt, az egész világ előtt is.

Az egész világ pillanatnyilag Aaron Deepneau-ból, egy szőrmókusból és két New York-i száműzöttből állt, de őket egyetlen ember sem láthatta a könyvesboltban. Deepneau cimborái gyáván megfutottak.

Tower még egyszer próbálkozott. – Nem szükséges bemenni a raktárba. Közeledik az ebédidő, és ilyenkor elég sok vevő...

– Ez a hely ötven dollárt sem hoz naponta – mondta Andolini. – Mint ezt mindnyájan tudjuk, Mr. Toren. Ha tényleg aggódik, hogy elszalaszt egy jó üzletet, néhány percre adja át neki a kasszát.

Jake egy borzalmas másodpercig azt gondolta, hogy az az ember, akit Eddie „Öreg Kétszer-Csúnyának” nevezett, éppenséggel John „Jake” Chambersre céloz. Azután rájött, hogy Andolini nem rá, hanem Deepneau-ra mutat.

Tower föladta. Vagy Toren. – Aaron? – kérdezte. – Nem haragszol?

– Nem, ha te sem – felelte Deepneau. Zavartnak tűnt. – Biztos, hogy beszélni akarsz ezekkel?

Biondi ránézett. Jake úgy látta, Deepneau figyelemreméltó szilárdsággal állja a Nagyorrú pillantását. Furcsa módon büszke volt az öregfiúra.

– Igen – felelte Tower. – Igen, minden rendben.

– Ne aggódj, miattunk nem fogja elveszíteni a segge szüzességét – nevette el magát Biondi.

– Vigyázz a szádra egy ilyen tudós helyen – szólt rá Balazar, de Jake úgy látta, hogy kissé elmosolyodott.

– Gyerünk, Toren. Csak egy kis beszélgetés.

– Nem ez a nevem! Törvényesen változtattam meg...

– Mindegy – mondta csitítóan Balazar. Szabályosan megveregette Tower karját. Jake egyre azt próbálta felfogni, hogy ez az egész... ez az egész melodráma... azután történt, hogy ő elhagyta a boltot két új könyvvel (neki legalábbis újak voltak), és folytatta útját. Az ő háta mögött történt.

– Egy kockafejű mindig kockafejű marad, nem igaz, főnök? – kérdezte kedélyesen Biondi. – Csak egy hollandus. Nem számít, minek hívja magát.

Balazar leintette. – Ha azt akarom, hogy beszélj, George, akkor szólok, hogy beszélhetsz. Felfogtad?

– Ja – felelte Biondi. Azután, mintha nem találta volna elég lelkesnek a választ, hozzátette: – Igen! Hát persze.

– Jól van. – Balazar megfogta a kart, amelyet eddig veregetett, és a bolt hátuljába vezette Towert. Könyvek álltak itt kusza kupacokban; a levegő fojtós volt a milliónyi lap dohszagától. Volt ott egy ajtó, CSAK ALKALMAZOTTAKNAK felirattal. Tower elővett egy kulcskarikát. A kulcsok halkan megcsörrentek, míg végignézte őket.

– Remeg a keze – mormogta Jake.

Eddie bólintott. – Az enyém is remegne.

Tower megtalálta a keresett kulcsot, bedugta a zárba, kinyitotta az ajtót. Egy pillantást vetett a három férfira, akik meglátogatták – a brooklyni nehézfiúkra –, azután bevezette őket a hátsó szobába. Az ajtó bezárult mögöttük, és Jake hallotta, ahogy elfordul a kulcs a zárban. Nem hitte, hogy Tower zárta volna be.

Fölnézett a domború tükörre, amit a tolvajok ellen szereltek föl a bolt sarkába, látta, hogy Deepneau fölveszi a pénztárgép melletti telefon kagylóját, tűnődik, azután visszateszi.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Eddie-től.

– Megpróbálok valamit – felelte Eddie. – Egyszer egy filmben láttam. – Megállt a zárt ajtó előtt, rákacsintott Jake-re. – Most jövök én. Ha nem lesz más eredmény, csak egy pukli a fejemen, akkor megengedem, hogy seggfejnek hívjál.

Mielőtt Jake megkérdezhette volna, miről beszél, Eddie bement az ajtón. Jake látta, hogy lehunyja a szemét, és elhúzza a száját. Olyan ember arca volt, aki arra számít, hogy csúnyán beveri a fejét.

De nem verte be. Egyszerűen átment az ajtón. Mokaszinjának sarka látszott még egy pillanatig, azután az is eltűnt. Halk sercegés hallatszott, mint mikor egy tenyér végigfut egy érdes deszkán.

Jake lehajolt, fölvette Csit. – Csukd be a szemed – mondta.

– Emed – helyeselt a szőrmókus, de továbbra is néma imádattal bámulta a fiút. Jake szorosan lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, látta, hogy Csi utánozza. Habozás nélkül odament a CSAK ALKALMAZOTTAKNAK feliratú ajtóhoz. Egy pillanatig nem volt más, mint sötét és deszkaszag. A feje mélyén ismét hallott két nyugtalanító harangütést. Azután átjutott.

10

A raktár sokkal nagyobb volt, mint amire Jake számított: akkora, mint egy áruházé, és mindenfelé könyvtornyok emelkedtek. Úgy saccolta, hogy egyik-másik torony, amiket két-két, inkább pillérnek, mint polcnak való gerenda tartott, négy-öt méter is lehet. Szűk, girbegurba folyosók futottak közöttük. Néhol repülőtéri targoncákra emlékeztető kerekes kocsikat látott. Az öreg könyvek éppúgy szaglottak, mint elöl a boltban, csak itt sokkal erősebben. A mennyezetről lógó ernyős lámpák egyenetlen, sárgás fénnyel világították meg a raktárt. Balra groteszk figurákat rajzolt a falra Tower, Balazar és Balazar embereinek az árnyéka. Tower elfordult, és odavezette vendégeit az egyik sarokba, amely valójában iroda volt: egy íróasztal, mellette három öreg iratszekrény, a falon mindenféle iratok. Mellettük kalendárium lógott, a májusi lapon egy tizenkilencedik századi fószer, akit Jake nem ismert fel... azután mégis. Robert Browning. Őt idézte a záródolgozatban.

Tower leült az íróasztal mögötti székbe, de azonnal meg is bánta. Jake együtt érzett vele. Nem lehetett nagyon kellemes, ahogy a másik három fölébe tornyosult. Árnyékuk székesegyházi torz vízköpők módjára magasodott mögöttük a falon.

Balazar az öltönye zsebébe nyúlt, és elővett egy összehajtott papírlapot. Kinyitotta, lerakta Tower asztalára. – Megismeri?

Eddie előrehajolt. Jake megragadta. – Ne menj közelebb! Megéreznek!

– Nem érdekel – mondta Eddie. – Látnom kell azt a papírt.

Jake követte, nem tudta, mi mást tehetne. Csi megrezzent a karjában, és felnyüszített. Jake kurtán leintette, Csi pislogott. – Sajnálom, haver – mondta a fiú –, de most csöndben kell lenned.

1977-es változata vajon még az üres telken van? Az akkori Jake, amikor bement a telekre, valamin elcsúszott, és akkorát esett, hogy elvesztette az eszméletét. Vajon megtörtént már? Semmi értelme ezen tűnődni. Eddie-nek igaza van. Jake-nek nem tetszett, de tudta, hogy így van: itt kell lenniük, nem ott, és látniuk kell azt a papírt, amit Balazar most mutat meg Calvin Towernek.

11

Eddie éppen elolvasta az első néhány sort, amikor Jack Andolini megszólalt. – Főnök, nem tetszik ez nekem. Valami gáz van.

Balazar bólintott. – Egyetértek. Van itt még valaki, Mr. Toren? – Még mindig nyugodt és udvarias volt a hangja, de a szeme lehetséges rejtekhelyek után kutatva cikázott ide-oda a tágas helyiségben.

– Nincs – felelte Tower. – Jó, hát itt van Sergio, a bolt macskája. Azt hiszem valahol hátu...

– Ez itten nem bolt – szólalt meg Biondi –, ez egy lyuk, amelybe a pénzét önti. Menő belsőépítésznek is meggyűlne vele a baja, amíg rendesen kipofozná ezt a kócerájt, maga meg könyvesboltnak becézi? Ember, kit akar becsapni?

Magamagát akarja becsapni, gondolta Eddie. Magát csapja be.

Mintha a gondolat idézte volna elő, újra kezdődött a borzalmas harangjáték. Tower raktárirodájában a gengszterek nem hallották, Jake és Csi igen; Eddie látta kétségbeesett arcukon. És az amúgy is homályos helyiség hirtelen még jobban elhomályosodott.

Visszamegyünk, gondolta Eddie. Jézusom, visszamenőben vagyunk! De előbb...

Előrehajolt Andolini és Balazar között. Tudta, hogy mindkettő kerekre nyitott szemmel, gyanakodva néz ide-oda, de nem törődött vele. Csak a papírlappal törődött. Valaki felbérelte Balazart, hogy először (valószínűleg) aláírassa, azután pedig (biztosan) Tower/Toren orra alá dugassa. Il Roche a legtöbb esetben beéri azzal, hogy elküldi néhány nehézfiúját – ahogy ő mondja, „úriembereit” – a hasonló komissiókra. Ez a munka azonban elég fontos ahhoz, hogy személyesen intézze. Eddie tudni akarta, miért.

ÜZLETI MEGÁLLAPODÁS

Jelen üzleti megállapodás létrejött egyrészről Mr. Calvin Tower, New York-i illetőségű lakos, az üres teleknek minősülő, 298-as helyrajzi szám, 19-es tömbszám alatt nyilvántartott...

Ismét belecsörömpöltek a fejébe azok a harangok, és Eddie megborzongott. Most hangosabban szóltak. Az árnyak megsűrűsödtek, magasabbra szökkentek a raktár falain. Kezdett áttörni az utcán érzékelt sötétség. Elsöpörheti őket, és az nagy baj lenne. Belefulladhatnak, és ez természetesen még nagyobb baj lenne. Iszonyú módja a távozásnak, ha belefulladnak a sötétségbe.

És ha vannak is valamik ebben a sötétben? Éhes valamik, olyanok, mint az ajtónálló?

Márpedig vannak. Ezt Henry hangja mondta. Majdnem két hónap óta először el tudta képzelni, hogy Henry mögötte áll, és a drogosok fakó vigyorával néz rá: a szeme véreres, a foga sárga, elhanyagolt. Tudod, hogy vannak. De ha meghallod a harangokat, akkor menned kell, öcsi. Úgy vélem, ezt is tudod.

Eddie! – kiáltotta Jake. – Visszajön! Hallod?

– Fogd meg az övemet! – mondta Eddie. A szeme föl-alá rohangált a Tower párnás kezében levő papíron. Balazar, Andolini és Nagyorrú még mindig ide-oda pislogtak. Biondi még a pisztolyát is előhúzta.

– A...?

– Akkor talán nem szakadunk el egymástól – mondta Eddie. A harangok olyan hangosan zúgtak, mint még soha. Eddie felnyögött. Az irat szövege összefolyt. Hunyorgott, mire ismét felbukkantak a nyomtatott betűk.

...298-as helyrajzi szám, 19-es tömbszám alatt nyilvántartott, Manhattan, New York, a 46. utca és a 2. sugárút sarkán található ingatlan tulajdonosa, másrészről a New York állam területén üzleti tevékenységet folytató Sombra Corporation között.

A mai napon, 1976. július 15-én a Sombra vissza nem térítendő 100 000,00 $ összeget folyósít Calvin Towernek, amelynek fedezete az említett ingatlan. Ennek értelmében Calvin Tower beleegyezik...

1976. július 15. Nem egészen egy éve.

Eddie érezte, amint lecsap rájuk a sötétség, be akarta gyömöszölni a hátralevő szöveget a szemén át az agyába, legalább annyit, hogy felfoghassa, mi folyik itt. Ha sikerülne, legalább egy lépéssel közelebb kerülne annak a megértéséhez, hogy miért fontos ez nekik.

Mármint ha a harangok nem őrjítenek meg. Ha a valamik a sötétségből nem esznek meg visszafelé menet.

Eddie! – kiáltotta Jake rémülten. Eddie nem törődött vele.

...Calvin Tower beleegyezik, hogy nem adja el, nem adja kölcsönbérletbe, sem más módon nem terheli meg ingatlanát egy éven keresztül, amely a fenti időpontban kezdődik, és 1977. július 15-én jár le. Tudomásul veszi, hogy a Sombra Corporationnek a továbbiakban meghatározott módon elővételi joga van a fent említett telekre.

Az említett időszakban Calvin Tower megőrzi és megvédi a Sombra Corporationnek a fenti ingatlannal kapcsolatos érdekeit, nem engedi, hogy jelzálog vagy bármilyen teher...

Volt még több is, de a harangozás most már irtóztatóvá, agysorvasztóvá fajult. Eddie egy pillanatra megértette – a fenébe is, szinte látta! –, mennyire elvékonyodott a világ szövete. És ez alighanem minden világra érvényes. Olyan vékony és elnyűtt, mint az ő farmerja. Még sikerült elkapnia az egyik utolsó mondatot:

...ha ezen feltételek teljesülnek, akkor korlátlan rendelkezési jogot nyer az ingatlanra, amelyet eladhat a Sombra Corporationnek vagy bármely más társaságnak.

Azután a szavak eltűntek, minden eltűnt egy fekete örvényben. Jake egyik kezével Eddie övét fogta, a másikkal Csit. A szőrmókus vadul ugatott, és Eddie-ben felködlött a kép, amikor a tornádó elragadja Dorothyt Óz földjére.

Voltak valamik a sötétben, furcsán foszforeszkáló szemű, ormótlan alakok, olyasfélék, mint a filmekben, amelyekben az óceánfenék legmélyebb repedéseit kutatják át a hősök. Csak persze ott a felfedezők mindig egy acél búvárgömbben vannak, míg ő és Jake...

A harangozás fülsiketítővé erősödött. Eddie úgy érezte magát, mint akit fejjel belenyomtak az éjfélt kongató Big Benbe. Sikoltott, de nem hallotta a hangját. Azután elmúlt a zengés, elmúlt minden – Jake, Csi, Belső-Világ –, és ő ott lebegett valahol a csillagok és a csillaghalmazok mögött.

Susannah!, kiáltotta. Hol vagy, Suze?

Semmi válasz. Csak a sötétség.

3. fejezet

MIA

1

Egyszer volt, hol nem volt, még a hatvanas években (mielőtt a világ elmozdult volna) élt egy nő, akit Odetta Holmesnak hívtak, egy kellemes és társadalmilag igen tudatos ifjú hölgy, jómódú és szép, akinek őszintén fájt a mások baja. Ez a nő tudtán kívül megosztotta a testét egy Detta Walker nevű, összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb lénnyel. Detta szart a mások bajára. Cöosi Rhea fölismerte és húgának nevezte volna. Belső-Világ másik oldalán Gileádi Roland, az utolsó harcos, magához hívta ezt a megosztott nőt, és teremtett egy harmadikat, aki sokkal jobb, sokkal erősebb volt a másik kettőnél. Ez lett az a nő, akibe Eddie Dean beleszeretett. A nő a férjének szólította Eddie-t, magát pedig férje apjának nevén nevezte, és ezt boldogan tette, mivel kimaradt a későbbi évtizedek feminista süketeléséből. Ha csak boldogan, de nem büszkén nevezte magát Susannah Deannek, ezt kizárólag azért tette, mert az anyja arra tanította, hogy a büszkeséget bukás követi.

Most pedig megjelent egy negyedik nő. A harmadikból született, a feszültség és változás újabb pillanatában. Nem érdekelte Odetta, Detta vagy Susannah; semmi sem érdekelte, csak a kis fickó, aki útban volt. A kis fickót etetni kellett. A közelben volt a lakoma csarnoka. Ez volt az, ami számított, és csak ez számított.

Ez az új nő, aki a maga módján éppen olyan veszedelmes volt, mint Detta Walker, Miának nevezte magát. Ez nem viselte senki apjának a nevét, csak azzal a szóval azonosította magát, amely a Nemes Nyelven annyit tesz: anya.

2

Lassan ballagott hosszú folyosók kövén a lakomaterem felé. Elhaladt a romos szobák, kongó csarnokok, fülkék, az elfeledett galériák mellett, amelyeknek lakosztályai üresen tátongtak, és senki se lakott bennük. Valahol ebben a kastélyban állt egy régi vértől szennyes, ősi trónus. Valahol aknák vezettek csontokkal kirakott falú kriptákba, hogy milyen mélyre, azt csak az istenek tudhatták. És mégis volt itt élet; élet és jó falatok. Mia ugyanúgy érezte, mint a sokrétű, suhogó szoknyáját, ahogy hozzásúrlódik a lábához. Finom étkek! Élet neked és a sarjadnak, ahogy mondani szokás! Most pedig nagyon éhes volt. Hát persze! Talán nem kettő helyett kell ennie?

Széles lépcsőhöz ért. Távoli, de erőteljes hangot hallott: a legmélyebb kriptákba, a föld alá rejtett slo-trans motorok duhogását. Mia fütyült rá, fütyült az Északi Központi Pozitronika Rt.-re, amely építette, majd több tízezer éve beindította őket. Nem érdekelték a dipoláris számítógépek, az ajtók, a Sugarak vagy a Setét Torony, amely ott áll mindennek a közepén.

Őt csak a szagok érdekelték, amik sűrűn, csodálatosan csiklandozták az orrát. Csirke, mártás, zsírban tocsogó, ropogós disznósült. Vértől gyöngyöző marhasült, mellette könnyes sajtkorongok, hatalmas Calla Fundy rák pufók narancsgerezd-ollói! Feketén bámuló szemű, kettéhasított halak, hasukból kibuggyan a mártás. Hatalmas fazekakban kreol mismás, fanata, a messzi Dél caldo largo ragui! Vegyük hozzá a sok száz gyümölcsöt, a sokezernyi édességet, és ez csak a kezdet! Ez csak az ízelítő! Az első fogás első falatja!

Leszaladt a széles főlépcsőn, tenyere selymesen siklott a korláton, topánkás pici lába dobogott a grádicsokon. Egyszer azt álmodta, hogy egy szörnyű ember egy földalatti vonat elé lökte, és a jármű térdben levágta a lábát. De hát vannak ilyen bolond álmok. Neki megvan a lábfeje, és fölötte a lábikrája, vagy nem? Dehogynem! És a hasában ott a baba. A kis fickó, aki enni akar. Éhes, akárcsak ő.

3

A lépcső aljától fényesre csiszolt, fekete márványlapokkal burkolt széles folyosó vezetett harminc méter hosszan egy magas, kétszárnyú ajtóhoz. Mia arrafelé sietett. Látta suhanó képmását, látta a villamos fáklyákat, amelyek úgy izzottak a márvány mélyén, mint szövétnekek a víz alatt, de nem látta a férfit, aki mögötte most jött lefelé a széles ívben kanyarodó lépcsőn, és nem estélyi topán, hanem nyűtt bakancs volt a lábán, míg udvari díszruha helyett kifakult farmert és kék pamutszövet inget hordott. Bal oldalán kopott szantálfa agyú pisztoly lógott, a tok nyersbőr szíjjal zárult. Barázdált, viharvert arcát nap cserzette barnára. A haja még fekete volt, de már szélesedtek benne a fehér csíkok. A szeme volt a legdöbbenetesebb: hideg, kék és átható. Detta Walker senki emberfiától nem félt, még ettől sem, de tartott a gyilkos szempártól.

A kétszárnyú ajtó egy előtérből nyílt. Az előtér márványpadlója vörös-fekete kockás volt. A fatáblákkal burkolt falakon hajdani urak és hölgyek képei függtek. Középütt rózsaszín márványból és rozsdamentes acélból remekelt szobor magaslott. Egy lovagot ábrázolt, aki fegyvert tartott a feje fölé, amely egyaránt lehetett hatlövetű pisztoly vagy kurta kard. Noha az arc majdnem sima volt – a szobrász éppen csak célzott a vonásokra –, Mia tudta, hogy ki az. Hogy kinek kell lennie.

– Üdvözlöm tekegyelmedet, Arthur Eld – mondta, és mélyen meghajolt. – Kérlek, áldd meg azokat a dolgokat, amelyeket most veszek el a magam használatára. És a-kis fickóéra. Jó estét néked. – Nem kívánt neki hosszú napokat a földön, mert Arthur Eld – és majdnem egész fajtája – napjai immár letűntek, csak megérintette ujjai hegyével mosolygó ajkát, és csókot lehelt a szobor felé. Miután üdvözölte, bement a lakomaterembe.

Negyven méter széles és hatvan méter hosszú volt az a terem.

Kristályburás, ragyogó elektromos fáklyák sorakoztak a két oldalán. Sok száz szék állt egy óriási vasfa asztal körül, amelyet elborítottak a hideg és meleg finomságok. Finom kék mintás porcelánnal, nagyon spéci tányérokkal terítettek. A székek üresek voltak, a nagyon spéci tányérok szintúgy, a borospoharak is, holott a borok egymástól kis távolságra, arany palackban álltak az asztalon, behűtve, fogyasztásra készen. Minden úgy volt, ahogy tudomása szerint lennie kellett, ahogy legmélyebb, legtisztább álmaiban látta, ahogy újra és újra megtalálta, és meg is fogja találni ameddig neki (és a kis fickónak) szüksége van rá. Akárhol járt is, ez a kastély sohasem volt messze. És ha nyirok, ha állott iszap szagát érzi? Ha iszkoló mozgás hallatszik az asztal árnyékából – netántán patkányok, esetleg menyétek –, miért is törődne velük? Az asztal fölött minden fényűző és ragyogó, illatos és érett, csak el kell venni. Az asztal alatti árnyak csak foglalkozzanak magukkal. Neki semmi köze hozzájuk, az égvilágon semmi.

– Itt jön Mia, senki lánya! – kiáltotta vidáman a néma teremnek, amelyet megtöltött az ételek, mártások, krémek és gyümölcsök százainak illata. – Éhes vagyok, enni fogok! És a kis fickót is megetetem! Ha valakinek kifogása van, lépjen elő! Hadd lássam jól, és ő is lásson engem!

Természetesen senki nem lépett elő. Akik valaha itt lakomáztak, már rég eltűntek. Mostanra nem maradt más, csak a slo-trans motorok álmatag lüktetése (és az a halk, kellemetlen ficánkolás az Asztal Alatti Királyságban). Mögötte a harcos némán állt és figyelt. Nem először volt itt. A kastélyt nem látta, de a nőt igen; de még mennyire!

– A csönd beleegyezést jelent! – kiáltotta a nő. Kezét a hasára szorította, amely már kezdett dudorodni. Azután nevetve ismét felkiáltott: – Igen, így van! Itt jön Mia lakomázni! Váljék egészségére neki és a kis fickónak, aki benne nő! Mindkettőjüknek váljék egészségére!

Azzal nekilátott a lakomának, de nem egy helyen evett és sohasem tányérról. Gyűlölte a tányérokat, a kék-fehér nagyon spéciket.

Nem tudta, hogy miért, nem is akarta kideríteni. Csak az étellel törődött. Úgy ment az asztal mellett, mintha a világ legnagyobb büféjében lenne, az ételeket az ujjával vette ki, úgy dobta a szájába, néha a csontról marcangolta le a forró, puha húst, majd visszahajította a maradékot a tálba. Időnként mellé talált, az ételdarabok végiggurultak a fehér abroszon, és a mártás orrvérzésvörös foltjait hagyták maguk után. Az egyik gördülő sült felborított egy szószos csészét. Egy másik összetört egy metszett tálat, amelyben vörös áfonyalekvár volt. Egy harmadik egyenesen legurult az asztal másik oldalán, Mia hallotta, amint valami berántja az asztal alá. Kurta sivítás hallatszott, amit fájdalomüvöltés követett, mintha valami belemélyesztette volna a fogát valamibe. Azután csönd lett, de a csendet hamarosan megtörte Mia nevetése. Komótosan a mellébe törölte zsíros ujjait. Élvezte az érzést, ahogy a szaft és a mártás keveréke szétterjed a drága selymen. Élvezte mellének duzzadó ívét, izgalomtól érdes, kemény mellbimbóinak tapintását.

Ráérősen baktatott az asztal mellett, és többféle hangon eszelős társalgást folytatott magával.

Mizújs, cukorbaba?

Ó, semmi különös, köszönöm kérdésed, Mia.

Tényleg elhiszed, hogy Oswald egyedül volt, amikor lelőtte Kennedyt?

Azt már nem, drágám – a CIA buherálta meg az egészet. Ők voltak, vagy a lisztkukac milliomosok az alabamai acél félholdból.

Az alabamai Bombinghamből, mi, cukorbaba?

Hallottad a legújabb Joan Baez-lemezt?

Istenem, de mennyire, hát nem úgy énekel, mint egy angyal? Úgy hallottam, összeházasodnak Bob Dylannel...

És így folytatódott a fecserészés és csacsorászás. Roland hallotta Odetta pallérozott hangját, Detta érdes, de színes gorombaságait. Hallotta Susannah és sok más ember hangját is. Hány nő lehet a fejében? Hány kialakult és félig kialakult személyiség? Figyelte, amint átnyúl a nem létező üres tányérok fölött, az ugyancsak nem létező üres poharak között, és egyenesen a tálakból eszik, mindent ugyanazzal a lázas étvággyal habzsolva, arca fokozatosan kifényesedik a zsírtól, ruhadereka (amelyet a harcos nem látott, csak érzett) elsötétedik, ahogy újra és újra beletörli az ujjait, összecsippenti a kelmét, hozzádörgöli a melléhez – ezek a mozdulatok túlságosan nyilvánvalóak voltak, nem lehetett félreérteni őket.. És ahányszor megállt, nem ment úgy tovább, hogy bele ne markoljon az üres levegőbe, és a földhöz ne csapjon maga mellett egy tányért, amit Roland nem láthatott, vagy a csak álmaiban létező falhoz ne vágja az asztalon át.

Nesze! – visította kihívó Detta Walker-hangján. – Nesze, te randa vén Kék Hölgy, megint eltöröm üköt! Összetöröm a kibaszott tányérjaidat, hogy teccik? Na, hogy teccik?

Azután továbblépett, kellemes, halk nevetést hallatott, és megkérdezte ezt-és-azt, hogy ennek-és-amannak a fia elment-e Morehouse-ba, hát nem csodálatos. hogy ilyen finom iskolája van a színeseknek, a lehető legcsodálatosabb!... dolog! És hogy van a drága mama? Annyira fájlalom, hogy ezt kell hallanom, mindnyájan imádkozunk a felépüléséért.

Beszéd közben átnyúlt újabb nem létező tányérok fölött. Fölkapott egy nagy tálat, tele fényes fekete kaviárral és citromszeletekkel. Leszegte a fejét, ahogy a disznó hajol bele a vályúba. Zabált. Ismét fölemelte az arcát, finoman, szerényen mosolygott a villamos fáklyák fényében, a halikra fekete verejtékgyöngyökben ült barna bőrén, telepöttyözte az arcát, a homlokát, az orrcimpáira tapadt, mint megannyi alvadt vérrög. – Ó, igen, azt hiszem, nagyszerűen haladunk, az ilyen Bull Connor féle alakoknak lefelé megy a napja, és a legszebb bosszú, hogy ezt ők is tudják... azután a tálat a feje fölött hátradobta, mint egy őrült kosaras, néhány halikra a hajára hullott (Roland szinte látta), és amikor a tál széttört a kövön, udvarias micsodanagyszerű-buli arca kísérteties Detta Walker-vicsorba torzult, és felordított: – Nesze, te vén, rusnya Kék Hölgy, és ez meg hogy teccik? Nem akarod feldugni az aszott luvnyádba? Akkor ugorgyál neki! De rögvest! Az lesz csak a finom, he?!

Továbbment a következő székhez. És a következőhöz. És a következőhöz. Végigette magát a hatalmas lakomaasztalon. Evett, etette a kis fickóját. Egyszer sem fordult meg, hogy Rolandra nézzen. Egyszer sem tűnt föl neki, hogy ez a hely a szó szoros értelmében nem létezik.

4

Eddie és Jake miatt egyáltalán nem aggódott, amikor négyen (öten, ha Csit is számítjuk) lefeküdtek, miután bekebelezték a sült fánkbogyókat. Kizárólag Susannah-val törődött. Úgyszólván biztosra vette, hogy ma éjjel is bolyongani fog, és ha ezt teszi, ő elkíséri. Nem azért, hogy meglesse, mit csinál; azt anélkül is tudta.

Azért akarta elkísérni, hogy megvédje. Kora délután, az idő tájt, amikor Jake megjelent egy nyaláb ennivalóval, Susannah-n ismét kezdtek mutatkozni azok a jelek, amelyeket Roland jól ismert: feszesen pattogtak a szavai, a mozgása kicsit túl darabos lett, hogysem kecses lehessen, és gyakran dörzsölgette szórakozottan a halántékát vagy a homlokát a bal szeme fölött, mintha fájna. Vajon Eddie nem látja ezeket a jeleket?, töprengett Roland. Amikor megismerte, elég gyatra megfigyelő volt, de azóta ugyancsak megváltozott, és...

És szereti a nőt. Szereti. Miféle szerelem ez, ha nem látja azt, amit Roland? A jelek nem olyan nyilvánvalóak, mint a Nyugati Tenger partján voltak, amikor Detta ugrani készült, és az uralomért küzdött Odettával, de azért láthatóak, és nem is nagyon különbözők.

Másrészt viszont Roland anyja azt szokta mondani: A szerelmesek botladoznak. Lehet, hogy Eddie egyszerűen túlságosan közel áll a nőhöz, ezért nem látja. Vagy nem akarja látni, gondolta Roland. Nem akar szembenézni a ténnyel, hogy elölről kell kezdenie az egészet, ha vissza akarja adni a feleségének az arcát, és fel akarja számolni a megosztottságát.

Csak most nem vele van a baj. Roland sejtette – valójában azóta, hogy tanácskoztak Folyamút lakóival –, most pedig biztosan tudta. Nem, most nem a nővel van a baj.

És most itt fekszik, hallgatja elcsendesedő lélegzetüket, amint sorra elalszanak: Csi, azután Jake, majd Susannah. Végül Eddie.

Illetve... nem ő az utolsó. Ama déli domb túloldaláról halkan, nagyon halkan hallotta azoknak az embereknek a suttogását, akik követik és figyelik őket. Igencsak valószínű, hogy azon agyalnak, miként lépjenek elő, és ismerkedjenek meg velük. Roland füle éles volt, de ahhoz nem eléggé, hogy kivegye, mit beszélnek. Talán féltucatnyi suttogót különböztetett meg, mielőtt egy újabb hang erélyesen elcsitította a többieket. Azután csönd lett, csak a szél neszezett időnként a fák lombjában. A harcos csöndesen feküdt, fölnézett a sötétségbe, ahol nem világítottak a csillagok, várta, hogy Susannah fölkeljen. A nő végül csakugyan fölébredt.

De még mielőtt ez megtörtént volna, Jake, Eddie és Csi átment a révülés állapotába.

5

Roland és társai a révülésről (már amit erről meg lehet tanulni) Vannaytól tanultak, ő volt az udvari tanító azokban a réges-régi napokban, a harcos ifjúkorában. Kezdetben öten voltak: Roland, Alain, Cuthbert, Jamie és Wallace, Vannay fia. Wallace rendkívüli elme volt, de örökösen betegeskedett, végül elvitte a király ördögének is nevezett eskór. Ezután négyen maradtak az igazi ka-tet védernyője alatt. Vannay ezt is tudta, és valószínűleg ez is egyik oka volt a szomorúságának. Cort arra oktatta őket, hogyan közlekedjenek a nap és a csillagok segítségével; Vannay megmutatta nekik az iránytűt, a kvadránst és a szextánst, és beléjük csepegtette a használatukhoz szükséges matematikát. Cort megtanította őket harcolni. Vannay a történelem, a logika és az „általános igazság” nevű tantárgy keretén belül megmutatta nekik, hogy időnként miképp lehet elkerülni a harcot. Cort megtanította nekik; hogyan öljenek, ha kell. Vannay a halovány, kedves, de valahogy szórakozott mosolyával azt tanította, hogy az erőszak sokkal gyakrabban nehezíti a problémákat, mint ahányszor megoldja őket. Üres kamrának nevezte az erőszakot, ahol minden igazi hangot eltorzítanak a visszhangok.

Tanított nekik fizikát – amilyet ismert. Tanított kémiát is – amennyi megmaradt belőle. Megtanította nekik, hogyan kell befejezni az olyasféle mondatot, mint „Az a fa olyan, mint egy...” vagy „Amikor futok, olyan boldog vagyok, mint egy...” és „Nem tehetünk arról, hogy nevetünk, mert...” Roland gyűlölte ezeket a gyakorlatokat, de Vannay nem engedte, hogy elszökjön előlük. „Csekély a képzelőerőd, Roland”, mondta egyszer a tanára – a fiú akkor tizenegy éves lehetett. „Nem hagyom, hogy éheztesd, és még kisebbé töpörödjék.”

Megtanította nekik a Varázslatról Szóló Hét Párbeszédet, de nem volt hajlandó elárulni, hisz-e bennük. Rolandnak úgy tűnt, az egyik ilyen órán említette futólag a révülést Vannay. Vagy ha a fontosságát akarjuk hangsúlyozni, talán a Révülést, ezt nem tudta. Vannay beszélt Manni szektájáról, a messzeségek utazóiról. És tán nem ő hozta szóba a Varázsló Szivárványát?

Roland úgy vélte, hogy igen, de ő, bár kétszer tartotta a kezében a szivárvány rózsaszín ívét, egyszer kamaszként, egyszer férfiként, és noha mindkét alkalommal utazott benne – másodszor a barátaival –, sohasem volt része a révülésben.

Honnan tudod?, kérdezte magában. Honnan tudod, ha egyszer bent voltál?

Onnan, hogy Cuthbert és Alain szóvá tette volna.

Biztos vagy benne?

Valami különös érzés mozgolódott a hárcosban, olyan szokatlan, hogy nem is tudta meghatározni – talán sértődöttség?, borzalom?, esetleg úgy rémlett, hogy elárulták? –, amikor rádöbbent, hogy nem biztos benne. Csak annyit tudott, hogy a gömb mélyen magába szippantotta, és szerencsésnek mondhatja magát, mert egyáltalán kikeveredett onnan.

Itt nincs gömb, gondolta, és megint az a másik hang – száraz, kérlelhetetlen hang, öreg, sánta oktatójáé, aki sohasem szűnt meg gyászolni elveszített egyetlen fiát – válaszolt neki, és a szavak mindig ugyanazok voltak:

Biztos vagy benne? Harcos, biztos vagy benne?

6

Halk ropogással kezdődött. Roland először azt hitte, a tábortüzet hallja: valamelyikük egy zöld fenyőágat vetett rá, a parázs végre beleharapott, és most azt hallja, amint a tűlevelek elhamvadnak. De...

A hang erősödött. Elektromos zúgáshoz hasonlatos zaj kísérte. Felült, átnézett a hamvadó tűz fölött. A szeme kitágult, a szíve gyorsabban kezdett verni.

Susannah elfordult Eddie-től, kicsit arrébb is húzódott tőle. Eddie kinyújtotta a kezét, ugyanezt tette Jake is. A kezük összeért, és Roland szeme láttára kezdtek rángásszerű lüktetéssel kifakulni a létezésből. Csivel ugyanez történt. Amint eltűntek, helyüket halványszürke izzás töltötte ki, amely formára és méretre nagyjából egyezett az alakjukkal, mintha valaki fönntartotta volna helyüket a létezésben. Amikor visszajöttek, ugyanaz a pattogó zúgás hallatszott. Roland látta remegő szemhéjuk alatt a szemgolyó mozgását.

Álmodnak. De ez nem csak álom. Ez a révülés, átjáró két világ között. Állítólag a manniták képesek rá. És állítólag a Varázsló Szivárványának némely darabja rá tudja kényszeríteni az embert, ha tetszik, ha nem. Főleg az egyik gömb képes rá.

Elakadhatnak a két világ között, és akkor lezuhannak, gondolta Roland. Vannay ezt is elmondta. Azt mondta, a révülés nagyon veszélyes.

Mi mást mondott még? Nem volt ideje az emlékezésre, mert Susannah felült, felvette a puha bőrkupakokat, amelyeket Roland varrt a lábcsonkjaira, azután fölkapaszkodott a tolószékébe. A következő percben már gurult is az öreg fák között az út északi oldalán.

Roland megkönnyebbülésére éppen az ellenkező irányba, mint amerre követőik táboroztak.

Egy pillanatig nem mozdult, töprengett. Végül azonban rájött, mi a teendője. A többieket nem ébresztheti föl a révülés állapotában; ez borzasztóan kockázatos lenne. Mást nem tehet, mint hogy követi Susannah-t, ahogy más éjszakákon is tette, és reménykedik, hogy a nő nem keveredik bajba.

Néhány gondolatot annak is szentelhetsz, ami ezután történik, hallotta Vannay száraz, oktató hangját. Most, hogy öreg tanára visszatért, láthatólag maradni is akart egy darabig. A gondolkodás sosem volt erős oldalad, mindazonáltal nem mellőzheted. Természetesen várhatsz, amíg látogatóitok megkeresnek benneteket – amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy mit akarnak, de végül cselekedned kell, Roland. Azonban előbb gondolkodj. Minél hamarabb nekilátsz, annál jobb. Igen, minél hamarabb, annál jobb. Megint az a recsegő zúgás. Eddie és Jake visszatért, Jake karjában ott volt az összegömbölyödött Csi, azután újra eltűntek, nem maradt a helyükön semmi, csak valami halvány, ektoplazmatikus szürkeség. Na, mindegy. Neki az a dolga, hogy Susannah-t kövesse. Ami Eddie-t és Jake-et illeti, víz ott támad, ahol Isten akarja.

És ha arra térsz vissza, hogy eltűntek? Vannay megmondta, hogy megeshet. Mit mondasz a nőnek, amikor fölébred, és látja, hogy férje és fogadott fia nincsenek sehol?

Emiatt nem aggódik pillanatnyilag. Most Susannah az, akivel törődnie kell, az ő biztonsága a fontos.

7

Az út északi oldalán a vén fák vaskos törzsei jó messze álltak egymástól. Az ágak mennyezetté fonódtak össze a fejük fölött, de lent elég hely maradt Susannah tolószékének, amely a hatalmas vasfákat és fenyőket kerülgetve szaporán gurult lefelé az avar és fenyőtű párnáján.

Ez nem Susannah. Nem is Detta vagy Odetta. Ez itt Miának nevezi magát.

Rolandot az sem érdekelte volna, ha a Zöld Napok Királynőjének hívja magát, csak ép bőrrel térjen vissza, és akkor, amikor a másik kettő még alszik.

Üdébb, frissebb növények szaga csapta meg az orrát: nád, vízi növények. Iszapszagot érzett, hallotta a békák vartyogását, egy bagoly gúnyos huhogását és egy csobbanást. Ezt vékony halálsikoly követte: valami elpusztult, vagy az ugró, vagy az, amire ugrottak. Aljnövényzet bukkant elő az avarból, először foltokban, azután egyre sűrűbben. A lombmennyezet elvékonyodott. Szúnyogok és más vérszívók dongtak. Zümbogarak cikkantak tova a levegőben. Erősödött a mocsárszag.

A tolókocsi kerekei nem hagytak nyomot az avarban. Mikor a hullott leveleket alacsony aljnövényzet váltotta föl, Roland észrevette, hogy törött ágak, lehullott levelek jelzik a nő haladását. Többé-kevésbé sík terep következett, a kerekek belesüppedtek az egyre puhább földbe. Húsz lépéssel arrébb Roland meglátta, hogy a kerékvágásokba víz szivárog. A nő azonban sokkal okosabb és ravaszabb volt, semhogy elakadjon. Húszlépésnyire az első szivárgástól Roland megtalálta az üres tolókocsit. Az ülésen ott hevert a nő nadrágja és inge. Meztelenül indult el a mocsárba, csak a lábcsonkjaira húzott bőrtokokat viselte.

A poshadt tócsák felett ködpászmák lebegtek. A vízből füves zsombékok emelkedtek ki; az egyikbe élettelen rönköt tűztek, arra pedig rádrótoztak valamit, amit Roland első látásra ódon madárijesztőnek nézett. Amikor közelebb ment, látta, hogy emberi csontváz. A homlokcsontját bezúzták, az üres szemgödrök fölött egy háromszög feketéllett. Semmi kétség, holmi primitív bunkó szakította be a fejét, és a tetemet (vagy kószáló szellemét) itt hagyták, hogy jelezze valamilyen törzs területének határát. A nép vélhetőleg régen kipusztult, vagy elvándorolt, de a figyelmeztetés máig eleven volt. Roland előhúzta a pisztolyát, és a nő után indult, zsombékról zsombékra lépett, időnként megrándulva, amikor a fájdalom a jobb csípőjébe mart. Minden összpontosítására és ügyességére szüksége volt, hogy le ne maradjon. Ennek az volt az egyik oka, hogy vele ellentétben a nő egyáltalán nem akart száraz maradni. Meztelen volt, akár egy hableány, úgy is mozgott, otthon érezte magát a sárban és a mocsári latyakban, mint a puszta földön. A nagyobb buckákon átmászott, vagy átsiklott közöttük a vízben, időnként megállt, leszedett magáról egy-egy piócát. A sötétben a járás és a csúszkálás egyetlen kígyózó mozdulatsorba olvadt össze, ami riasztó és felzaklató volt.

Nagyjából negyed mérföldet tett meg az egyre szortyogósabb mocsárban, a harcos pedig türelmesen követte. Igyekezett minél csöndesebben mozogni, noha nem tudta, szükség van-e rá; a nő látó, érző, gondolkodó része nem tartózkodott itt.

Végül megállt lábcsonkjain, két kezével a bozótosba kapaszkodva, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Fölemelt fejjel, mozdulatlanul kémlelt egy fekete tavacskát. A harcos nem tudta megállapítani, nagy-e a tó vagy kicsi, mert a partja beleveszett a ködbe. Valamilyen fény mégis volt, halovány, szétfolyó derengés, amely mintha közvetlenül a víztükör alól áradt volna, talán elmerült, lassan korhadó rönkök villództak.

A nő úgy tekintett végig az iszapos partú erdei tavacskán, mint egy királynő, aki felméri a... mit? Mit láthatott? Lakomatermet? Roland így vélte. Szinte látta is. A nő elméje felől suttogás áradt, és továbbította a férfi agyába, amit látott és csinált. A lakomaterem volt a zseniális megoldás, amellyel az elme távol tartotta Susannah egyéniségét Miától, ahogy annyi éven át távol tartotta egymástól Odettát és Dettát. Miának számos oka lehetett arra, hogy létezését titkolja, amelyek közül a magában hordozott élet volt a legfontosabb.

A kis fickó, ahogy hívta.

Azután olyan hirtelenséggel, ami még mindig megdöbbentette a férfit (noha már máskor is látta), vadászni kezdett, kísértetiesen, nesztelenül osont végig a parton, aztán kicsit beljebb, és Roland izgalommal vegyes iszonyattal figyelte, amint ide-oda kanyarog a nád között, a fűcsomókat vagy kikerüli, vagy átmászik rajtuk. Most már nem hajította el a bőréről leszedett piócákat, hanem a szájába dobta, mint a bonbont. Combizmai hullámzottak. Barna bőre nedves selyemként fénylett. Amikor megfordult (Roland behúzódott egy fa mögé, egy lett az árnyékok között), tisztán lehetett látni, mennyivel duzzadtabb a melle.

A probléma természetesen nem csak a „kis fickóból” állt. Eddie-n is gondolkodnia kell. Szinte hallotta, amint azt mondja: Mi bajod, Roland? Lehet a mi srácunk is, nem tudhatod, hogy nem az-e. Igen, igen, tudom, hogy valami elkapta, miközben mi Jake-et cibáltuk át ide, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy...

És így tovább, bla-bla, ahogy Eddie mondaná, és miért? Mert szereti a nőt, és szeretne egy közös gyereket. És mert a vitatkozás olyan természetes_ tulajdonsága Eddie Deannek, mint a lélegzés. Olyan, mint Cuthbert.

A nádasban a meztelen nő keze előrevágódott, és elkapott egy jókora békát. Megszorította, a béka pukkant egyet. Belek és fényes tojások buggyantak a nő kezére. A feje szétdurrant. A nő a szájához emelte, és mohón befalta az állatot, amelynek zöldesfehér hátsó lábai még rángatóztak, majd lenyalta ujjairól a vért és a fénylő zsigereket. Azután úgy tett, mintha elhajítana valamit, és felkiáltott, „Hogy teccik, büdös Kék Hölgy?”

Roland megborzongott fojtott torokhangjától. Detta Walkeré volt, Dettáé, a legkomiszabb, legeszelősebb formájában.

Szinte szünetet se tartva folytatta a vadászatot. Elkapott egy kis halat... azután egy másik békát... ezután jött a fődíj: egy vízi pocok, amely sivított, rángatózott, harapni próbált. A nő kiszorította belőle az életet, azután szőröstül-bőröstül befalta. Egy perccel később lehajtotta a fejét, és kiöklendezte az emészthetetlen részeket, a szőrt és a törött csontokat.

Akkor hát mutasd meg neki ezt – feltéve persze, ha ő és Jake visszatér a kalandból, amelyre elindultak. És mondd neki: „Eddie, tudom, hogy az asszonyok állítólag minden furcsát összeesznek, amikor áldott állapotban vannak, de azért ezt nem találod túlságosan furcsának? Nézd, hogy kutatja át a nádast és az iszapot, mint valami emberi aligátor! Nézz rá, és mondd azt, hogy azért teszi, mert a gyermekedet táplálja. Akármilyen emberi gyermeket.”

Eddie azok után is vitatkozna. Roland tudta. Azt nem tudta, mit tenne Susannah, ha ő közölné vele, olyasmi nő benne, ami éjnek évadján nyers húst zabál. És ha ez nem lenne elég aggasztó, most itt van a révülés is. Meg az idegenek, akik beszélni akarnak velük. De ők a legkisebb gond. Szinte vigasztalónak érezte a jelenlétüket. Nem tudta, mit akarhatnak, valahogy mégis sejtette. Nem egy alkalommal találkozott már ilyenekkel. Végső soron mind ugyanazt akarják.

8

A nő, aki Miának nevezte magát, most beszélni kezdett vadászat közben. Hiába ismerte Roland ezt a részét is a szertartásnak, beleborzongott. A szeme előtt zajlott, mégis nehéz volt elhinnie, hogy ezek a különböző hangok egy torokból jönnek. A nő megkérdezte magát, hogy van. Közölte magával, hogy köszöni, jól, köszöni szépen, naggyon jól! Egy Bill, vagy talán Bull nevű illetőről beszélt. Valakinek az anyja felől érdeklődött. Egy Morehouse nevű helyről kérdezett, azután mély, reszelős hangon – semmi kétség, férfihangon – közölte magával, hogy nem megy Morehouse-ba, sehova sem megy. Ezen érdesen vihogott, így hát bizonyára valami vicc lehetett. Számos alkalommal bemutatkozott (ahogy ezt más éjszakákon is tette) a Mia néven, amit Roland még a gileádi életéből ismert. Majdnem megszentelt névnek számított. Kétszer pukedlizett, fölcsippentve láthatatlan szoknyája szegélyét, amitől elszorult a harcos szíve – ilyesfajta mozdulatot először Mejisben látott, amikor Alaint, Cuthbertet és őt elküldték atyáik abba a báróságba.

A nedvesen csillogó nő elindult a

(csarnok)

tópart felé. Ott megállt mozdulatlanul öt, tíz percig. A bagoly ismét gúnyosan üdvözölte – húú! –, és mintegy válaszul a hold kis időre előbukkant a felhők közül, körülnézett, és hirtelen felfedte valamilyen állatka árnyas rejtekhelyét. Az állat megpróbált eliszkolni a nő mellett, ő azonban tévedhetetlenül elkapta, és beleharapott vonagló hasába. Iszamos roppanás hallatszott, amit cuppogó harapások követtek. Magasra emelte a holdfényben a maradékot, sötét kézfeje és csuklója még sötétebb lett az állatka vérétől. Azután kettétépte, és felhabzsolta. Visszhangosat böffentett, és hanyatt vetette magát a vízben. Ez alkalommal nagy pancsolást csapott, Roland ebből tudta, hogy a ma esti lakomának vége. Lenyelt még néhány zümbogarat, amiket könnyedén elkapott a levegőben. Roland csak reménykedhetett, hogy semmi olyat nem eszik, amitől megbetegedhet. Eddig megúszta.

Miközben a nő a sarat és a vért mosta magáról, Roland elindult visszafelé az úton, minden csalafintaságát bedobva, mit sem törődve a csípőjét mardosó fájdalommal. Már háromszor látta a nő visszatérését, de az első alkalommal is megállapíthatta, milyen félelmetesen élesek az érzékei a Mia-állapotban.

Megállt a tolókocsinál, körülnézett, ellenőrizte, hogy nem hagyott-e nyomokat. Észrevett egy bakancsnyomot, elsimította, azután a biztonság kedvéért néhány levelet is szórt rá. Amikor végzett, elindult a tábor felé, de már nem sietett. A nő megáll egy kicsit rendbe hozni magát, mielőtt folytatná az útját. Roland azon tűnődött, vajon mit láthat Mia, miközben Susannah tolószékét takarítja. Valami apró, motorizált zsúrkocsit? Nem fontos. Csak az a fontos, hogy az asszony milyen ravasz. Ha valamelyik első kirándulásnál Roland nem ébred föl arra, hogy vizelnie kell, akkor valószínűleg sejtelme sem lenne a vadászkirándulásokról, holott neki tudnia kell az ilyesmiről.

Nem vagy fortélyosabb nála, te kukac! Mintha Vannay szelleme nem lenne elég, most még Cort is leckéztette. Már bebizonyította, vagy nem?

De igen. Három nő fortélyossága szorult bele. Most pedig itt a negyedik.

9

Amikor Roland meglátta a rést a fák között – az utat, amelyen jártak, és a helyet, ahol éjszakára letáboroztak –, két mély lélegzetet vett. Igyekezett lecsillapodni, de nem sok sikerrel.

A víz ott támad, ahol Isten akarja, emlékeztette magát. A legfontosabb dolgokba neked nincs beleszólásod.

Nem valami vigasztaló igazság, különösen olyan embernek, aki hozzá hasonló küldetésben jár, de megtanulta, hogy együtt éljen ezzel.

Megint vett egy mély lélegzetet, azután kilépett. Lassú, megkönnyebbült sóhajjal engedte ki a levegőt, amikor meglátta, hogy Eddie és Jake a kialudt tűz mellett fekszik, és mélyen alszik. Jake jobb keze, amely Eddie balját markolta, amikor a harcos Susannah nyomában elhagyta a tábort, most Csi testét karolta át.

A szőrmókus kinyitotta egyik szemét, és végigmérte Rolandot. Azután ismét elszunnyadt.

Roland nem hallotta a nő érkezését, de azonnal megérezte. Gyorsan lefeküdt, az oldalára fordult, arcát a könyökhajlatába rejtette. Ebben a testhelyzetben figyelte, ahogy a tolószék előgurul a fák közül. Kapkodva, de jól letakarította. Roland egyetlen sárfoltot sem látott rajta. A küllők ragyogtak a holdfényben.

Ott állította le a tolókocsit, ahol korábban volt, a szokásos kecsességgel siklott ki belőle, és odakúszott a tisztáson Eddie-hez. Roland némi aggodalommal figyelte, ahogy alvó férje felé közelít. Bárki, gondolta, aki találkozott Detta Walkerrel, ugyanezt az aggodalmat érezné. Mert az a nő, aki egyszerűen anyának nevezi magát, túlságosan közel áll Dettához.

Teljesen mozdulatlanul feküdt, mint aki az álom legmélyebb völgyében jár, de közben ugrani készült.

Ekkor a nő félresöpörte Eddie arcából a haját, és megcsókolta a fiú halántékát. A mozdulat szelídsége mindent elmondott, amit Roland tudni akart. Nyugodtan alhat. Lehunyta a szemét, és elborította a sötétség.

4. fejezet

TANÁCSKOZÁS

1

Amikor Roland reggel fölébredt, Susannah még aludt, de Eddie és Jake már ébren volt. Eddie kis tüzet rakott a tegnapi szürke maradványain. Ültek a lángok mellett, melegedtek, és közben eszegették, amit Eddie „harcosfasírtnak” hívott. Mindkettő izgatottnak és aggodalmasnak tűnt.

– Roland! – szólalt meg Eddie –, azt hiszem, beszélnünk kell. Valami történt velünk az éjjel...

– Tudom – felelte Roland. – Láttam. Révülésbe estetek.

– Révülésbe? – kérdezte Jake. – Mi az?

Roland el akarta mondani, azután megrázta a fejét. – Ha tanácskozást tartunk, Eddie, akkor jobb lesz, ha fölébreszted Susannah-t. Így nem kell kétszer elmondani az elejét. – Dél felé pillantott. – És remélhetőleg új barátaink nem szakítanak félbe minket, amíg be nem fejezzük a beszédet. Bár egyelőre semmi jele. – De ebben máris kételkedett.

A szokásosnál nagyobb érdeklődéssel figyelte, ahogy Eddie fölrázza Susannah-t. Úgyszólván bizonyosra vette, hogy Susannah fogja kinyitni a szemét, de erről semmilyen módon nem győződhetett meg. Ő volt az. Felült, nyújtózott, beletúrt göndör tincseibe. – Mi baj, mézem? Még legalább egy órát tudtam volna aludni.

– Beszélnünk kell, Suze – válaszolta Eddie.

– Ahogy akarod, csak ne most rögtön – felelte a nő. – Istenem, de merev vagyok!

– Attól lehet, hogy a kemény földön alszol – jegyezte meg Eddie.

A nedves, mocsaras terepen való meztelen vadászatról nem is beszélve, gondolta hozzá Roland.

– Önts már nekem egy kis vizet, drágám! – Kinyújtotta a tenyerét, Eddie vizet öntött bele az egyik tömlőből. Susannah az arcába, szemébe loccsantotta, reszketegen sikkantott, és azt mondta: – Hideg!

– Ideg! – sipította Csi.

– Még nem – válaszolt a nő a szőrmókusnak –, de még néhány ilyen hónap, és az leszek. Roland, a te belső-világi embereid hallottak már a kávéról?

Roland bólintott. – A Külső Ív ültetvényein termesztik. Lent délen.

– Ha találunk, újítunk belőle, ugye? Ígérd meg!

– Megígérem – bólintott Roland.

Susannah közben Eddie-t tanulmányozta. – Mi folyik itt? Nem festetek valami jól, fiúk.

– Megint álmodtam – válaszolta Eddie.

– Én is – tette hozzá Jake.

– Ezek nem álmok – szólt a harcos. – Susannah, te hogy aludtál?

A nő ártatlanul nézett rá. Roland a hazugságnak az árnyékát sem érzékelte a reagálásában. – Mint a bunda. Úgy aludtam, ahogy szoktam. Egy jó dolog van ebben az utazgatásban – az ember eldobhatja az altatót.

– Mi ez a révülős dolog, Roland? – kérdezte Eddie.

– Révülés – felelte a harcos, és elmagyarázta nekik, amennyire tudta. Vannay oktatásából emlékezett rá, hogy a manniták hosszan böjtölnek, amíg elérik a megfelelő elmeállapotot, azután sokáig utazgatnak, keresik a legjobb helyet, ahol a révülés állapotába juthatnak. Ezt mágnesekkel és függőónnal határozzák meg.

– Úgy hangzik, mintha ezek a fiúk otthon éreznék magukat a vidámparkban – jegyezte meg Eddie.

– Vagy bárhol a Greenwich Village-ben – tette hozzá Susannah.

– Olyan hawaii hangzása van, nem? – kérdezte Jake komor, mély hangon, mire mindnyájan elnevették. magukat. Még Roland is nevetett.

– A révülés az utazás egy másik fajtája – folytatta Eddie, amikor elült a nevetés. – Olyan, mint az ajtók. Meg az üveggömbök. Igazam van?

Roland helyeselni akart, azután elbizonytalanodott. – Azt hiszem, ezek ugyanannak a dolognak a változatai – mondta. – Vannay szerint az üveggömbök – a Varázsló Szivárványának darabjai – megkönnyítik a révülést. Néha túlságosan is.

– Tényleg ki-be kapcsoltunk, mint... mint a villanykörték? – kérdezte Jake. – Amiket te parázsfénynek nevezel?

– Igen, felbukkantatok és eltűntetek. Amikor eltűntetek, valami tompa izzás maradt helyettetek, mintha valami fönntartotta volna a helyeteket.

– Hála Istennek! – mondta Eddie. – Amikor véget ért... amikor ismét megszólaltak a harangok, és elrepültünk onnan... Bevallom, nem hittem, hogy még egyszer visszatérünk.

– Én sem – szólt halkan Jake. Az ég ismét befelhősödött, és a szürke reggelben a fiú nagyon sápadtnak látszott. – Elveszítettelek.

– Életemben még egyetlen helynek sem örültem annyira, mint amikor kinyitottam a szemem, és megláttam az útnak ezt a szakaszát – mondta Eddie. – Magam mellett meg téged, Jake. Még Blökinek is örültem. – A szőrmókusra, azután Susannah-ra nézett. – Veled nem történt ilyen, szivi?

– Látnunk kellett volna – mutatott rá Jake.

– Akkor nem, ha máshova révül el – vitatkozott Eddie.

Susannah zavartan csóválta a fejét. – Végigaludtam az éjszakát. Ahogy mondtam. És veled mi a helyzet, Roland?

– Semmi említésre méltó – mondta Roland. Mint rendesen, most is elhallgatta a véleményét, addig, amíg az ösztönei azt nem diktálják, hogy előhozakodjon vele. Mellesleg amit felelt, az nem volt egészen hazugság. Merőn figyelte Eddie-t és Jake-et. – Valami baj van, ugye?

Eddie és Jake egymásra, majd Rolandra nézett. Eddie felsóhajtott. – Alighanem.

– Mennyire? Tudjátok?

– Kétlem. Igaz, Jake?

Jake megrázta a fejét.

– De vannak elképzeléseim – folytatta Eddie –, és ha jól tippelek, akkor baj van. Nagy baj. – Nyelt egyet. Nagyot. Jake megérintette a kezét, és a harcos gondterhelten látta, hogy Eddie milyen gyorsan és mohón markolja meg a fiú ujjait.

Kinyújtotta a karját, megfogta Susannah kezét. Egy futó pillanatra látomása támadt a kézről, amely megragad egy békát, és kinyomja belőle a beleket. Elűzte magától a képet. A nő, aki ezt tette, most nincs itt.

– Mondjátok el – szólította fel Eddie-t és Jake-et. – Mondjatok el mindent. Hallani akarjuk.

– Minden szót – helyeselt Susannah. – Atyáitokra kérünk.

2

Beszámoltak mindarról, ami 1977-ben történt velük New Yorkban. Roland és Susannah mohón hallgatták őket, amikor elmesélték, hogyan követték Jake-et a könyvesboltba, hogyan vették észre a megjelenő Balazart és néhány úriemberét.

– Uh! – szisszent föl Susannah. – Már megint ugyanazok a rossz fiúk! Mint egy Dickens-regényben!

– Ki az a Dickens, és mi az a regény? – kérdezte Roland.

– A regény egy hosszú történet, amit egy könyvben írnak meg – felelte a nő. – Dickens tucatnyit írt. Valószínűleg ő a legjobb ebben a műfajban, aki valaha is élt. Történeteiben egy London nevű nagyvárosban élő emberek találkoznak emberekkel, akiket más helyekről és régebbi időkből ismertek. Volt az egyetemen egy tanárom, aki gyűlölte, hogy ezekben a regényekben mindig ez történik. Azt mondta, Dickens könyvei tele vannak túlságosan kézenfekvő véletlenekkel.

– Ez a tanár semmit sem tudott a ka-ról, vagy nem hitt benne – jegyezte meg Roland.

Eddie bólintott. – Igen, ez a ka. Semmi kétség.

– Ennél a történetmondó Dickensnél jobban érdekel az asszony, aki a Csu-csu Charlie-t írta – folytatta Roland. – Jake, szeretném tudni, hogy...

– Már előbb gondoltam rá – mondta Jake, és kicsatolta a hátizsákját. Csaknem tisztelettel húzta elő az ütött-kopott kötetet, amely Charlie mozdony és barátja, Masiniszta Bob történetét meséli el. Mindnyájan a borítót nézték. A kép alatt Beryl Evans neve szerepelt.

– Öregem! – szólt Eddie. – Ez aztán hátborzongató! Mármint nem szeretném mellékvágányra vinni a dolgot, vagy... – elnémult, mert rádöbbent, hogy éppen most sütött el egy vasúti szellemességet – Roland amúgy sem méltányolja a szó- és egyéb vicceket – ...de ez akkor is különös. Azt a könyvet, amelyet Jake megvásárolt – a hetvenhetes Jake – valami Claudia nemtommi Bachman írta.

– Inez – szólt közbe Jake. – Meg volt benne egy y is. Kisbetűvel. Tudja valamelyikőtök, hogy ez mit jelent?

Egyikük sem tudta, de Roland azt mondta, efféle nevek előfordulnak Mejisben is. – Azt hiszem, ez valami kiegészítő megtiszteltetés. És kétlem, hogy ez mellékes. Jake, azt mondtad, a kirakatban is más felirat volt, mint korábban. Mennyiben?

– Nem emlékszem. De tudod mit? Azt gondolom, ha megint hipnotizálnál – tudod, a golyóval –, akkor sikerülne.

– Ha eljön az ideje, lehet, hogy megteszem – bólintott Roland –, de ma reggel kevés az idő.

Na, helyben vagyunk, gondolta Eddie. Tegnap még alig létezett, ma meg kevés. De ez az egész az időről szól. Roland régi napjairól, a mi napjainkról, és ezekről az új napokról. Ezekről a veszélyes új napokról.

Miért? – kérdezte Susannah.

– A barátaink miatt – mondta Roland, és dél felé biccentett. – Van egy olyan sejtelmem, hogy hamarosan megismerkedünk velük.

Tényleg a barátaink? – kérdezte Jake.

– Na ez már inkább mellékes – válaszolta Roland, de megint azon töprengett, vajon igazat mondott-e. – Most fordítsuk khef-ünk gondolatait az Elme Könyvesboltja felé, vagy akárhogy hívják. Ugye láttátok, amikor a Ferde Torony martalócai megdorgálták a tulajdonost? Ezt a Tower vagy Toren nevű embert.

– Úgy érted, hogy megszorongatták? – kérdezte Eddie. – Nyaggatták?

– Igen.

– Bizony, így volt – biccentett Jake.

– Volt – helyeselt Csi. – Biztos volt.

– Akármibe lefogadhatod, hogy Tower és Toren ugyanaz – mondta Susannah. – Ez a toren hollandul „tornyot” jelent. – Látta, hogy Roland mondani akar valamit, és fölemelte a kezét. – Roland, a mi világegyetemünkben gyakran tesznek így az emberek – megváltoztatják idegen hangzású nevüket, hogy... amerikaiasabban hangozzék.

– Igen – erősítette meg Eddie. – Így lesz a Stempowiczból Stamper... a Yaakovból Jacob... vagy...

– Vagy így lesz Beryl Evans Claudia y Inez Bachmanból – fejezte be a mondatot Jake. Nevetett, de nem volt vidám a hangja.

Eddie kikapott egy félig égett fadarabot a tűzből, és irkálni kezdett a porba. Egyenként formálta meg a Nemes Írás betűit: C...L...A...U. – Nagyorrú mondta is, hogy Tower hollandus. „Egy kockafejű mindig kockafejű marad, igaz, főnök?” – Jake-re nézett. A fiú bólintott, azután átvette az ágat, és folytatta az írást: D...I...A.

– Tudjátok, annak van is értelme, hogy holland – szólt Susannah. – Egy időben a hollandoké volt Manhattan nagyobb része.

– Már megint egy Dickens-féle ötlet? – kérdezte Jake. Egy y-t írt a porba a CLAUDIA után, és felnézett Susannah-ra. – Hogy hívták azt a házat, amelyen át ebbe a világba kerültem?

– Udvarház – válaszolta Eddie.

– Udvarház a Dutch Hillen[1] – egészítette ki Jake.

– Dutch Hill. Tényleg. A fenébe!

– Térjünk a lényegre – szólt Roland. – Azt hiszem, az a szerződés a lényeg, amelyet láttatok. Úgy is éreztétek, hogy látnotok kell, igaz?

Eddie bólintott.

– Úgy érezted, hogy ennek a megnézése is hozzátartozik a Sugár követéséhez?

– Roland, azt hiszem, ez maga volt a Sugár.

– Más szóval, a Torony felé vezető út.

– Igen – helyeselt Eddie. Arra gondolt, ahogy a felhők úsznak a Sugár fölött, ahogy az árnyékok meghajolnak az útja mentén, ahogy minden fa minden ága egy irányba fordul. Minden dolog a Sugarat szolgálja, mondta Roland, és Eddie-nek látnia kellett azt a papírt, amelyet Balazar tett le Calvin Tower elé. Parancsoló, ellenállhatatlan szükségszerűség volt.

– Mondd el, mi volt rajta.

Eddie az ajkába harapott. Annyira nem majrézott, mint mikor azt a kulcsot faragta, amellyel megmentették Jake-et, áthúzták erre az oldalra, de azért közel járt hozzá. Ez is olyan fontos, mint a kulcs. Ha valamiről megfeledkezik, világok mehetnek egymásnak.

– Öregem, nem emlékszem szóról szóra...

Roland türelmetlenül intett. – Ha kell, hipnotizállak, és kiszedem belőled szóról szóra.

– Gondolod, hogy fontos? – kérdezte Susannah.

– Azt hiszem, minden fontos – válaszolta a harcos.

– És ha nem működik nálam a hipnózis? – kérdezte Eddie. – Ha nem vagyok olyan jó alany?

– Ezt bízd rám – felelte Roland.

– Tizenkilenc – szólalt meg hirtelen Jake. Valamennyien felé fordultak. A fiú a betűket nézte, amelyeket ő és Eddie róttak a porba a kialudt tábortűz mellett. – Claudia y Inez Bachman. Tizenkilenc betű.

3

Roland töprengett egy pillanatig, azután ejtette a témát. Ha a tizenkilences szám valamilyen módon része ennek a dolognak, akkor az idejében kiviláglik. Most más ügyekkel kell foglalkozniuk.

– A papír – mondta. – Maradjunk most annál. Mondjatok el mindent, amire vissza tudtok emlékezni.

– Nos, egy szerződés volt, az alján pecséttel, meg minden. – Eddie elhallgatott, mert egy alapvető kérdéshez ért. Roland valószínűleg érti, miről van szó – végtére ő is egyfajta bűnüldöző hatóság –, de azért nem árt megbizonyosodni róla. – Ugye tudod, mit jelent az ügyvéd szó?

Roland a lehető legszárazabb hangján válaszolt. – Megfeledkezel róla, Eddie, hogy Gileádból származom. A Belső Báróságok legbelsőbbikéből. Azt hiszem, több volt nálunk a kereskedő, gazda és kézműves, mint az ügyvéd, de azért a különbség elég elenyésző.

Susannah elnevette magát. – Roland, erről eszembe jut egy jelenet Shakespeare-től. Két szereplő – talán Falstaff és Hal herceg, ebben nem vagyok biztos – arról beszélget, mit csinálnának, ha megnyernék a háborút, és hazatérhetnének. És egyikük azt mondja: „Elsőnek is megölném az összes ügyvédet.”

– Elég tisztességes kezdet – felelte Roland, és Eddie meglehetősen dermesztőnek találta tűnődő hangját. Ekkor a harcos ismét hozzá fordult. – Folytasd. Jake, ha ki tudod egészíteni valamivel, kérlek, ne tartóztasd magad. És nyugodjatok meg, atyáitokra kérlek. Most csupán egy vázlatra van szükségem.

Eddie ezt eddig is tudni vélte, de jobban érezte magát attól, hogy Roland kimondta. – Rendben van. Ez egy üzleti megállapodás volt. Ez állt a tetején nagy betűkkel. Az alján meg az, hogy beleegyezem, és fölötte két aláírás. Az egyik Calvin Toweré. A másik valami Richard. Emlékszel, Jake?

– Sayre – mondta Jake. – Richard Patrick Sayre. – Egy pillanatig hallgatott, az ajka mozgott, azután bólintott. – Tizenkilenc betű.

– És mi volt ebben a megállapodásban? – kérdezte Roland.

– Ha tudni akarod, nem valami sok – felelte Eddie. – Vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Alapjában arról volt szó, hogy ennek a Towernek van egy üres telke a Negyvenhatodik utca és a Második sugárút sarkán...

– Az az üres telek – mondta Jake. – Amelyen a rózsa nő.

– Igen, az. Mindenesetre ezt a megállapodást Tower 1976. július 15-én írta alá. A Sombra Corporation száz rongyot adott neki. Ő viszont, amennyire ki tudtam venni, kötelezte magát, miszerint egy évig a Sombrán kívül senki másnak nem adja el a telket, törődik vele – kifizeti az adót, meg ilyesmi –, azután pedig fenntartja az elővásárlási jogot a Sombrának, feltételezve, hogy ebben az időszakban eladja. Amit nem tett meg addig a pillanatig, amikor odaértünk, és még másfél hónapja van hátra.

– Mr. Tower azt mondta, hogy a százezret teljes egészében elköltötte – vetette közbe Jake.

– Volt valami abban a szerződésben, ami konkrétan arra utalt, hogy ennek a Sombra Corporationnek elővételi joga lenne? – kérdezte Susannah.

Eddie és Jake elgondolkodtak, egymásra néztek, azután megrázták a fejüket.

– Ez biztos? – kérdezte Susannah.

– Nem teljesen, de meglehetősen – válaszolta Eddie. – Gondolod, hogy számít?

– Azt nem tudom – felelte Susannah. – Az ilyesfajta szerződés, amiről beszéltek... nos, elővásárlási jog kikötése nélkül egyszerűen értelmetlen. Mert mi a lényeg? „Én, Calvin Tower beleegyezem, hogy elgondolkodom üres telkem eladásáról. Ti fizettek nekem százezer dollárt, én meg egész évben gondolkodni fogok. Amikor éppen nem kávét iszom, és nem sakkozom a barátaimmal. És amikor letelik az év, akkor talán eladom nektek, de lehet, hogy megtartom magamnak, még az is lehet, hogy elárverezem, és a legjobb licitálónak adom el. És ha ez nem tetszik nektek, pofikáim, akkor álljatok a fejetekre.”

– Valamiről megfeledkezel – mondta szelíden Roland.

– Miről? – kérdezte Susannah.

– Ez a Sombra nem rendes, törvénytisztelő cég. Kérdezd csak meg magadtól, hogy egy rendes, törvénytisztelő cég felbérel-e egy ilyen Balazar-féle alakot üzenetvivőnek?

– Mondasz valamit – helyeselt Eddie. – Tower nagyon rémült volt.

– Mindenesetre – szólalt meg Jake – ez néhány dolgot megvilágít. Például azt a feliratot, amit az üres telken láttam. A százezerért ennek a Sombra Corporationnek arra is joga volt, hogy „jövendő terveit reklámozza”. Láttál ilyen részt, Eddie?

– Úgy rémlik. Közvetlenül azután, ahol Tower kijelenti, hogy nem engedi jelzáloggal vagy hasonlókkal megterhelni az ingatlanát, mert a Sombra „érdekelt” benne, így van?

– Így van – felelte Jake. – Az a felirat, amit a telken láttam, azt mondja... – Elhallgatott, töprengett, azután fölemelte a két kezét, és átnézett közöttük, mintha olvasná a táblát, amelyet csak ő lát. MILLS ÉPITKEZÉS ÉS SOMBRA INGATLANÜGYNÖKSÉG FOLYAMATOSAN SZÉPÍTIK MANHATTAN ARCULATÁT! És ezzel folytatódott: EZEN A HELYEN HAMAROSAN FELÉPÜL A TEKNŐS-ÖBÖL LUXUS LAKÓTELEP.

– Szóval erre kell neki – bólintott Eddie. – Lakótelep. De...

– Mi az a lakótelep? – kérdezte Susannah elkomorodva. – Ez úgy hangzik, mint valami újfajta konyhai kütyü.

– Bérházak tömege – mondta Eddie. – Valószínűleg a te idődben is voltak, csak másképpen hívták őket.

– Igen – felelte Susannah némileg csípősen. – Mi társasháznak neveztük. Vagy ha belvárosról volt szó, akkor apartmanháznak.

– Nem érdekes, mert egyáltalán nem erről van szó – mondta Jake. – Mert sosem készülnek el azok a helyek, amelyekről a felirat beszél. Tudjátok, az egész csak olyan... a mindenit, hogy is mondják?

– Álcázás? – próbálkozott Roland.

Jake elvigyorodott. – Igen, álcázás. A rózsáról van itt szó, nem az építkezésről! És csak akkor férhetnek hozzá, ha megszerzik a telket, amelyiken nő. Ebben biztos vagyok.

– Igazad lehet abban, hogy nem az építkezés a fontos – helyeselt Susannah –, de ez a Teknős-öböl valahonnan ismerős, nem gondoljátok? – A harcosra nézett. – Roland, Manhattannak azt a részét Teknős-öbölnek hívták.

A férfi minden meglepődés nélkül bólintott. A Teknős a tizenkét Őr egyike, és úgyszólván bizonyos, hogy annak a Sugárnak a túlsó végében van, amelynek a mentén most utaznak.

– Lehet, hogy a Mills építési vállalatnál mit sem tudnak a rózsáról – töprengett Jake –, de lefogadom, hogy a Sombra Corporationnél igen. – Keze végigfutott Csi bundáján, amely a szőrmókus nyakánál olyan vastag volt, hogy a fiú ujjai eltűntek benne. – Azt hiszem, valahol New Yorkban – valami irodaházban, vélhetőleg a Teknős-öbölben, az East Side-on – van egy ajtó, amelyre azt írták, hogy SOMBRA CORPORATION. És valahol az ajtó mögött egy másik ajtó van. Olyasfajta, amelyik ide vezet.

Egy percig csak ültek és tűnődtek – az egyetlen tengely körül forgó világok haldokló harmóniáján –, és egyikük sem szólt.

4

– Elmondom, mit gondolok a történtekről – törte meg a hallgatást Eddie. – Suze, Jake, nyugodtan szóljatok közbe, ha úgy gondoljátok, hogy tévedek. Ez a Cal Tower valamiféle őre a rózsának. Lehet, hogy ennek nincs tudatában, mégis ez a helyzet. Akkor is őr, és őrző volt minden felmenője. Ez magyarázza a nevet.

– Csakhogy ő az utolsó a családból – jegyezte meg Jake.

– Ebben nem lehetsz biztos, aranyom – figyelmeztette Susannah.

– Nem viselt jegygyűrűt – felelte Jake. Susannah bólintott, elismerve, legalábbis átmenetileg, a gyerek igazát.

– Lehet, hogy valaha a Tower családnak sok ingatlanja volt Manhattanben – folytatta Eddie –, de azok a napok már elmúltak. Most egyetlen dolog áll a Sombra Corporation és a rózsa között, egy nevét megváltoztató testes hapsi, aki már csaknem teljesen lecsúszott. Ez egy... hogy is hívják azt, aki a könyveket szereti?

– Bibliofil – mondta Susannah.

– Igen, ilyesmi. Lehet, hogy George Biondi nem egy Einstein, de legalább egy okos dolgot mondott, miközben ott hallgatóztunk. Azt mondta, Tower üzlete nem igazi bolt, csak egy pénznyelő lyuk. Roland, az, ami Towerrel történik, elég hétköznapi eset ott, ahonnan mi jövünk. A mamám, ha látott valami gazdag hapsit a tévében, például Donald Trumpot...

– Kit? – kérdezte Susannah.

– Nem ismered, '64-ben még kölyök volt. És nem is érdekes. „Suba a subához három nemzedéken át”, mondta a mamám. „Így megy ez Amerikában, fiaim.”

– Szóval itt van ez a Tower, aki olyasféle ember, mint Roland – utolsó sarja a családjának. Eladott egy telket itt, egyet amott, fizette az adókat, a háza részleteit, fönntartotta a hitelkártyáját, fizette az orvosi számlákat, részvényeket vásárolt. Hát igen, az ujjamból szopom... de úgy érzem, egyáltalán nem ez a helyzet.

– Nem! – szólt Jake halk, álmélkodó hangon. – Egyáltalán nem.

– Talán megosztottad vele a khef-jét – mondta Roland. – Igen valószínű, hogy megérintetted. Ahogy öreg barátom, Alain csinálta. Folytasd, Eddie.

– Minden évben biztatja magát, hogy a könyvesbolt beindul. New Yorkban történik néha ilyesmi. Vörös sorozat után jön a fekete, és minden jóra fordul. Végül egy dolog maradt, amit eladhat: a kettő-kilencvennyolcas számú telek a Tizenkilences Tömbben, a Teknős-öbölben.

– Kettő-kilenc-nyolc, az összesen tizenkilenc – szólalt meg Susannah. – Szeretném megtudni, hogy jelent-e ez valamit, vagy csak a Kék Autó Tünetcsoport.

– Mi az a Kék Autó Tünetcsoport? – kérdezte Jake.

– Ha veszel egy kék autót, akkor mindenütt kék autókat látsz.

– Nem, itt nem erről van szó! – tiltakozott Jake.

– Itt nem – erősítette meg Csi. Mindnyájan ránéztek. Napok, néha hetek teltek el úgy, hogy Csi semmi mást nem csinált, csak visszhangozta beszélgetésük néhány szavát. Azután pedig mondott valamit, ami már-már gondolkodó elmére vallott. Persze az ember nem tudhatott biztosat. Még Jake sem.

Ahogy nem tudunk semmi biztosat a tizenkilencről, gondolta Susannah, és megveregette a szőrmókus fejét. Csi barátságos kacsintással válaszolt.

– Ragaszkodik a telekhez a gyászos végig – mondta Eddie. – Hiszen még az a rozoga ház sem az övé, amelyikben a bolt van, azt is csak bérli.

Jake átvette a szót. – A Tom és Jerry Művészi Csemege kiszállt az üzletből, és Tower lebontatja a boltot. Mert énjének egy része szeretné eladni azt az ingatlant. Ez a rész azt mondja neki, hogy őrült, ha nem teszi meg. – A gyerek egy pillanatra elhallgatott, mert azon töprengett, hogyan jönnek éjszaka bizonyos gondolatok. Őrült gondolatok, őrült eszmék és hangok, amelyek nem akarják befogni a pofájukat. – De van az énjének egy másik része is...

– A Teknős hangja – vetette közbe halkan Susannah.

– Igen, a Teknősé, vagy a Sugáré – helyeselt Jake. – Ez valószínűleg ugyanaz. És ez a hang azt mondja neki, hogy tartsa meg, bármibe kerüljön. – Eddie-re nézett. – Gondolod, hogy tud a rózsáról? Gondolod, hogy néha odamegy, és megnézi?

– Az erdőbe szarik a nyúl? – felelte Eddie. – Hát persze hogy odamegy. Az is biztos, hogy tud róla. Valamilyen szinten tudnia kell. Mert egy saroktelek Manhattanban... mennyit érhet egy ilyen, Susannah?

– Az én időmben valószínűleg megért egymillió dollárt – felelte a nő. – 1977-ben, isten tudja, mennyit. Hármat? Ötöt? – Vállat vont. – Eleget ahhoz, hogy sai Tower életének hátralevő részében ráfizetéssel árulhassa a könyveket, feltételezve, hogy elég megfontoltan fekteti be a tőkéjét.

– Minden arra utal, hogy nem szívesen adná el – mondta Eddie. – Suze már rámutatott, milyen keveset kapott a Sombra a százezer dollárjáért.

– Azért kaptak valamit – jegyezte meg Roland. – Valami nagyon fontosat.

– Betették a lábukat az ajtóba – válaszolta Eddie.

– Jól mondod. És most, hogy a szerződés lejárófélben van, elküldték hozzá azokat, akik a ti világotokban a Nagy Koporsóvadászok megfelelői. Nagy kaliberű fiúkat. Ha a mohóság vagy a szükség nem kényszeríti rá Towert, hogy eladja nekik azt a földet, amelyen a rózsa nyílik, akkor majd ráveszik ijesztgetéssel.

– Igen – bólintott Jake. És ki állna Tower mellé? Talán Aaron Deepneau. Talán senki. – Akkor hát mit tegyünk?

– Vegyük meg mi! – vágta rá azonnal Susannah. – Természetesen.

5

Pillanatnyi döbbent csönd után Eddie elgondolkodva bólintott. – Persze, miért is ne? A Sombra Corporation nem kötött ki elővásárlási jogot kis szerződésében – valószínűleg ez volt a szándéka, de Tower nem ment bele. Így hát megvehetjük. Mit gondolsz, hány szarvasbőrt kér érte? Negyvenet? Ötvenet? Igazán keményen alkuszik, lehet, hogy hozzá kell tennünk a Régi Néptől származó néhány leletet is. Csészéket, tányérokat, nyílhegyeket, tudod. Remek témát jelenthetnek a koktélpartikon. Susannah szemrehányóan nézett rá.

– Jó, lehet, hogy nem olyan vicces – mondta Eddie.

– De akkor is szembe kell néznünk a tényekkel, drágám. Mi csak egy rakás koszlott zarándok vagyunk, akik jelenleg egy másik valóságban táborozunk – hiszen már ez se Belső-Világ.

– Meg aztán – tette hozzá bocsánatkérően Jake – nem is voltunk ott igazán, legalábbis nem úgy, mint amikor valamelyik ajtón át megyünk. Érzékeltek minket, de alapjában véve láthatatlanok voltunk.

– Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk – javasolta Susannah. – Ami a pénzt illeti, nekem van elég. Már amennyiben hozzá tudunk férni.

– Mennyi? – kérdezte Jake. – Tudom, udvariatlan kérdés – az anyám elájult volna, ha meghallja, hogy ilyesmit kérdezek valakitől, mégis...

– Kicsit túl messzire jutottunk már ahhoz, hogy az udvariasság miatt aggódjunk – mutatott rá Susannah. – Az az igazság, aranyom, hogy nem tudom pontosan. A papám kitalált pár eljárást, amivel a fogakra koronát lehet tenni, és rengeteget keresett rajta. Alapított egy Holmes Fogászati Vállalat nevű céget, és 1959-ig javarészt maga kezelte a pénzügyeket.

– Ez volt az az év, amikor Mort a metró alá lökött – szólalt meg Eddie.

A nő bólintott. – Ez augusztusban történt. Hat héttel később az apám szívrohamot kapott – az elsőt, amelyet jó néhány követett. Ebben bizonyára szerepet játszott az is, ami velem történt, de azért nem csak magamat hibáztatom érte. Egyszerűen túl keményen hajtott.

Egyáltalán nem kell. magadat hibáztatnod – jegyezte meg Eddie. – Nem magadtól ugrottál a metró alá, Suze.

– Tudom. De hogy mit érzel, és meddig érzed, annak nem mindig van köze az objektív valósághoz. Miután mama elment, nekem kellett volna vigyáznom rá, és nem voltam képes – sohasem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mindez az én hibám.

– Rég volt, elmúlt – szólt Roland, különösebb együttérzés nélkül.

– Kösz, aranyom – felelte szárazon Susannah. – Neked aztán megvan az a képességed, hogy távlatot adj a dolgoknak. Mindenesetre apám az első szívroham után a cég anyagi ügyeit a könyvelőjére bízta, egy Moses Carver nevű régi barátjára. Apa halála után Pop Mose viselte gondomat. Azt hiszem, amikor Roland átrántott New Yorkból a semminek ebbe az elbűvölő zugába, nagyjából nyolc-tízmillió dollárt értem. Ennyi elég, hogy megvegyük Mr. Tower telkét, feltéve, hogy hajlandó eladni nekünk.

– Amennyiben Eddie-nek igaza van a Sugárral kapcsolatban, akkor valószínűleg szarvasbőrért is eladja – szólalt meg Roland. – Azt hiszem, Mr. Tower lelkének és szellemének egy mélyebb rétege – a ka, amely rábírta, hogy ilyen sokáig megtartsa azt a telket – már vár minket.

– Várja a lovasságot – Eddie halványan elvigyorodott. – Mint az Ord-erőd valamelyik John Wayne-film utolsó tíz percében.

Roland mosoly nélkül nézett rá. – A Fehéret várja.

Susannah barna arca elé emelte barna kezét, és megnézte. – Akkor, azt hiszem, nem rám vár – mondta.

– De igen – felelte Roland. – Rád vár. – Rövid ideig azon tűnődött, vajon milyen színe lehet a másiknak. Miának.

– Egy ajtóra van szükségünk – szólt Jake.

– Legalább kettőre – helyesbített Eddie. – Az egyiken átjutva tárgyalunk Towerrel. De mielőtt megtennénk, kell egy másik, amelyen visszamegyünk Susannah jelenébe, a lehető legközelebb ahhoz az időponthoz, amikor Roland elragadta. Ciki lenne, ha visszamennénk 1977-be, megkeresnénk ezt a Carver hapsit, aki közölné velünk, hogy Odetta Holmest 1971-ben törvényesen halottá nyilvánították, és az egész vagyont rokonok örökölték Green Bayben vagy San Berdoóban.

– Vagy visszamegyünk 1968-ba, és fölfedezzük, hogy Mr. Carver eltűnt – tódította Jake. – Az egész vagyont átszipkázta a saját számláira, és visszavonult a Costa del Solra.

Susannah olyan megbotránkozottan meredt rá, ami más körülmények között mulatságos lett volna. – Pop Mose sosem tenne ilyet! Hiszen a keresztapám!

Jake zavartan nézett vissza. – Bocs. Sok krimit olvastam – Agatha Christie-t, Rex Stoutot, Ed McBaint –, és azokban mindig ilyesmi történik.

– Mellesleg – szólt Eddie – a nagy pénz fura dolgokat művelhet az emberekkel.

A nő fagyos, mérlegelő pillantást vetett rá, ez különösnek, szokatlannak tűnt az arcán. Roland, aki olyasmit is tudott, amit Eddie és Jake nem, békafacsaró pillantásnak nevezte magában. – Ezt te honnan tudod? – kérdezte. De csaknem azonnal hozzátette: – Ó, szívem, bocsáss meg. Csak úgy kicsúszott a számon.

– Semmi baj – válaszolta Eddie. Elmosolyodott. A mosoly merevre, kínosra sikerült. – A pillanat heve. – Kinyújtotta a kezét, megszorította Susannah ujjait. A nő viszonozta a szorítást. Eddie mosolya szélesebb, természetesebb lett.

– Csak Moses Carver miatt mondtam. Talpig becsületes ember.

Eddie fölemelte a kezét – nem annyira azt jelezte vele, hogy hisz a feleségének, inkább azt, hogy ejti a témát.

– Lássuk, megértettem-e az ötletedet – szólalt meg Roland. – Először is azon múlik, hogy képesek vagyunk-e visszatérni a ti világotokba, New Yorkba, méghozzá az időnek nemcsak egy, hanem két pontján.

Hallgattak, amíg megemésztették az elhangzottakat, azután Eddie bólintott. – Igen. Kezdetnek 1964-be. Susannah pár hónapja tűnt el, de még senki sem adta föl a reményt, vagy ilyesmi. Megjelenik, mindenki tapsol. A csodálatos lány visszatér. Megszerezzük a lóvét, ami egy kis időbe telik...

– A legnehezebb az lesz, hogy rávegyük Pop Mose-t a pénz kifizetésére – mondta Susannah. – Amikor megérkezik a bankba, ráteszi a kezét. És biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén még mindig nyolcévesnek tart.

– De a törvény szerint az a te pénzed, igaz? – kérdezte Eddie. Roland látta, hogy még mindig óvatos gyanakvással viselkedik. Még mindig nem tette túl magát azon az „Ezt te honnan tudod?” kérdésen. És a nézésen, ami a kérdést kísérte. – Nem akadályozhatja meg, hogy fölvedd.

– Nem, angyalom – felelte a nő. – Papa és Pop Mose alapítványi vagyont csinált belőle, de az megszűnt 1959-ben, amikor betöltöttem a huszonötöt. – Ráemelte sötét szemét – döbbenetesen szép és kifejező szemét – a fiúra. – Tessék. Most már nem kell nyaggatnod a korom miatt. Ha tudsz kivonni, akkor magad is ki tudod számolni.

– Nem érdekes – felelte Eddie. – Az idő egy arc a vízen.

Rolandnak libabőrös lett a karja. Valahol – talán egy innen még mindig távol eső réten, ahol vérszínben harsognak a rózsák – egy rozsdabegy ment át a sírján.

6

– Készpénzre lesz szükségünk – mondta Jake száraz, üzleti hangnemben.

– He? – Eddie-nek nagy nehezen sikerült levenni a szemét Susannah-ról.

– Készpénzre – ismételte meg Jake. – Senki sem fogad el egy csekket, még egy pénztárosi elismervényt sem, ha az tizenhárom éves. Különösen, ha több millió dollárról van szó.

– Hát te honnan tudsz ilyeneket, aranyvirág? – kérdezte Susannah.

Jake vállat vont. Ha tetszett, ha nem (rendszerint nem tetszett), ő Elmer Chambers fia volt. Elmer Chambers nem tartozik a világ legjobb emberei közé.

Roland sosem nevezte volna a Fehér részének –, de mestere volt annak, amit a tévéhálózatoknál „gyilkolásnak” hívnak. Egy Nagy Koporsóvadász tévéföldön, gondolta Jake. És ha nem egészen méltányos ez a megfogalmazás, akkor mondjuk úgy, hogy Elmer Chambers ismerte a dörgést, és az nem lesz méltánytalan. És hát igen, Jake Elmer fia volt. Nem felejtette el apja arcát, noha voltak időszakok, amikor szerette volna elfelejteni.

– Akárhogy is, a készpénz, az készpénz – törte meg a csendet Eddie. – Egy ilyen üzlethez készpénzre van szükségünk. Ha csekkünk lenne, azt 1964-ben kellene beváltanunk, nem 1977-ben. Belerakjuk egy tornazsákba – létezett tornazsák 1964-ben, Suze? Mindegy, nem érdekes. Betesszük egy zsákba, és átvisszük 1977-be. Nem muszáj aznapra érkeznünk, amikor Jake megvásárolta a Csu-csu Charlie-t és a találós kérdéseket, de azért valahol az idő tájt.

– És nem érhetünk oda '77 július tizenötödike után sem – vetette közbe Jake.

– De mennyire hogy nem – mondta Eddie. – Mert nagyon valószínű, hogy addigra Balazar rábeszélte az üzletre Towert, mi meg ott állnánk egy zacsi pénzzel, és a seggünkbe dughatnánk és vigyoroghatnánk, mert azzal is telik a nap.

Pillanatnyi csönd következett – talán a rémes képet járták körül magukban –, azután Roland szólalt meg: – Nagyon könnyen beszéltek, miért is ne tennétek? Nektek hármótoknak az ajtók, ami összekötik ezt a világot a tak-szik, asztinok és fottergrafok világával, körülbelül olyan hétköznapi dolognak számítanak, mint nekem az, hogy öszvéren lovagolok. Vagy fölcsatolok egy hatlövetűt. És meg is van a jó okotok, hogy így érezzetek. Mindegyikőtök efféle ajtókon át érkezett. Eddie ráadásul két irányba is átment. Az egyiken érkezett ide, és egy másikon tért vissza a sajátjába.

– Meg kell mondanom, az a visszaút New Yorkba nem volt valami jó buli – jegyezte meg Eddie. – Túl sok volt a lövöldözés. – Nem említve a testvérem levágott fejét, amely végiggurult Balazar irodájának padlóján.

A Dutch Hill ajtaja se volt az – tette hozzá Jake.

Roland biccentett, elismerte az igazukat anélkül, hogy engedett volna a magáéból. – Jake, egész életemben elfogadtam azt, amit akkor mondtál, mikor megismertelek – amit akkor mondtál, amikor meghaltál.

Jake sápadtan sütötte le a szemét, és nem válaszolt. Nem szerette, ha erre emlékeztetik (szerencsére elhomályosodott az esemény), és tudta, hogy Roland sem szereti. Helyes!, gondolta. Nem is akarhatsz emlékezni! Te hagytad, hogy lezuhanjak! Te hagytad, hogy meghaljak!

– Azt mondtad, hogy vannak más világok is – folytatta a harcos –, és tényleg vannak. New York a különböző időpontjaival együtt is csak egyetlen ilyen világ a sok közül. Hogy újra és újra odamegyünk, az a rózsa miatt van. Efelől semmi kétségem, és abban is biztos vagyok, hogy valamilyen, számomra érthetetlen módon ez a rózsa a Setét Torony. Vagy ez a helyzet, vagy...

– Vagy egy másik ajtó – mormolta Susannah. – Amelyik magára a Setét Toronyra nyílik.

Roland bólintott. – Ez a gondolat már többször megjárta az elmémet. Mindenesetre a manniták ismerik ezeket a világokat, és valamiképpen nekik szentelik az egész életüket. Az ő hitük szerint a révülés a legszentebb szertartás, és a lét legmagasabb állapota. Az apám és a barátai régen tudtak az üveggömbökről; ezt mondtam nektek. Azt is sejtettük, hogy a Varázsló Szivárványa, a révülés és ezek a varázsajtók azonosak lehetnek.

– Aranyom, hova akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte Susannah.

– Mindössze emlékeztetlek titeket, hogy milyen régen vándorlok – felelte Roland. – Az idő változása miatt – a felpuhulása miatt, amit mindnyájan megéreztetek – több mint ezer éve keresem a Setét Tornyot, néha egész nemzedékeket ugrom át, ahogy a tengeri madarak röppennek egyik hullámtarajtól a másikig, és legföljebb a lábukat vizezi be a tajték. Miközben áthaladtam ezen az időn, sohasem találkoztam ajtóval, amíg el nem értem a Nyugati Tenger partján az elsőt. Fogalmam sincs, mik ezek, noha a révülésről vagy a szivárvány íveiről mesélhetnék egyet-mást.

Komolyan nézett rájuk.

– Úgy beszéltek, mintha az én világom éppen úgy tele lenne varázsajtókkal, mint a tiétek... – elgondolkodott. – Repülőgépekkel vagy távolsági buszokkal. De ez nem így van.

– Roland, ahol most vagyunk, az egyetlen olyan helyhez sem hasonlít, ahol már jártál – mondta Susannah. Ujjaival gyengéden megérintette a harcos napbarnított kézfejét. – Nem vagyunk többé a te világodban. Te magad mondtad, még akkor, amikor megérkeztünk Topeka egyik változatába, ahol Blaine feldobta a pacskert.

– Egyetértek – felelte Roland. – Csupán szeretném, ha tudatosodna bennetek, hogy az ilyen ajtók sokkal ritkábbak, mint gondoljátok. Most pedig nem is egyről, hanem kettőről beszéltek. Ajtókról, amelyekkel úgy tudtok célozni az időben, ahogy a fegyverrel szoktatok.

Nem a kezemmel célzok, gondolta Eddie és megborzongott. – Így, ahogy most megfogalmaztad, kissé rizikósnak hangzik, Roland.

– Akkor mihez kezdünk? – kérdezte Jake.

– Én talán segíthetek nektek – szólalt meg egy hang.

Valamennyien odafordultak, de Roland nem mutatott meglepetést. Már a tanácskozás közepe táján hallotta, hogy az idegen megérkezett. De ő is kíváncsian nézett rá. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a tisztás szélén, hétméternyire álló férfira, és máris tudta, hogy a jövevény vagy a barátai világából való, vagy közvetlenül a szomszédból érkezett.

– Ki vagy? – kérdezte Eddie.

– Hol vannak a barátaid? – kérdezte Susannah.

– Honnan jöttél? – kérdezte Jake. A szeme mohón felragyogott.

Az idegen hosszú, fekete kabátot viselt, amely nem volt begombolva, így kilátszott papi galléros, sötét inge. Hosszú, fehér haja úgy meredezett a halántékán és a homlokán, mintha megijedt volna valamitől. A homlokán T alakú sebhely éktelenkedett. – A barátaim kis ideig még várnak. – Az erdő felé bökött a hüvelykujjával, szándékosan nem jelezve határozott irányt. – Mostanában Calla Bryn Sturgis az otthonom. Korábban a michigani Detroit volt, egy hajléktalanmenhelyen osztottam a levest, és gyűléseket tartottam a névtelen alkoholistáknál, mert jól ismerem a témát. Azelőtt – folytatta pillanatnyi szünet után – a kansasi Topekában éltem.

Érdeklődő, derűs szeme észrevette, hogy három fiatalabb hallgatója összerezzen a névre.

– Azelőtt pedig New Yorkban.. És még azelőtt Maine államban, egy Jerusalem's Lot nevű városkában.

7

– Te a mi világunkból jöttél – mondta Eddie szinte sóhajtva. – Szentséges ég, te tényleg onnan jöttél!

– Igen – mondta a papi galléros férfi. – A nevem Donald Callahan.

– Pap vagy – mondta Susannah. A férfi nyakában lógó – apró, szerény, de aranyosan csillámló – keresztről a homlokán éktelenkedő sebhelyre pillantott.

Callahan megrázta a fejét. – Többé nem. Valaha az voltam. Talán Isten áldásával egyszer megint az leszek, de nem most. Most csupán Isten embere vagyok. Megkérdezhetem... mikorból jöttetek?

– 1964 – felelte Susannah.

– 1977 – mondta Jake.

– 1987 – válaszolta Eddie.

Callahan szeme fölcsillant. – 1987! Én 1983-ból érkeztem ide. Kérlek, mondj meg nekem valamit, fiatalember, valami nagyon fontosat! Amikor eljöttél, a Red Sox megnyerte a Világkupát?

Eddie hátravetett fejjel fölkacagott, egyszerre boldog és meghökkent hangon. – Sajnálom, öregem, de nem! Előző évben egy ponttal lemaradtak – ez a Shea Stadionban volt, amikor a Met ellen játszottak –, és akkor egy Bill Buckner nevű alak, aki az első alapvonalon játszott, átengedett egy könnyű labdát. Nem is élte túl. Mi lenne, ha idejönnél és leülnél? Nincs kávé, de Roland – ez a viharvert figura itt, tőlem jobbra – egész jó herbateát tud főzni.

Callahan ekkor Rolandra tekintett, és valami megdöbbentő dolgot cselekedett: fél térdre ereszkedett, kissé meghajtotta a fejét, öklét pedig heges homlokához emelte. – Üdv, harcos, áldott legyen a mi találkozásunk az ösvényen.

– Üdv neked – felelte Roland. – Lépj elő, jó idegen, és mondd el, milyen szükség hajt.

Callahan hüledezve bámult rá.

Roland nyugodtan viszonozta a nézését, és bólintott. – Áldás vagy átok legyen bár a találkozásunkon, úgy lehet, azt megtalálod, amit keresel.

– Lehet, hogy te is – válaszolta Callahan.

– Akkor hát jöjj – hívta Roland. – Gyere, csatlakozz tanácskozásunkhoz.

8

– Mielőtt igazán nekilátnánk, kérdezhetek valamit?

Eddie volt a kérdező. Roland megrakta a tüzet, azután turkálni kezdett jókora szeredásában a cserépedény – a Régi Nép alkotása – után, amelyben a teát szokta főzni.

– Természetesen, fiatalember.

– Donald Callahannek hívnak.

– Igen.

– És mi a középső neved?

Callahan kicsit félrehajtotta a fejét, felvonta a szemöldökét, azután elmosolyodott. – Frank. A nagyapám után. Van ennek valami jelentősége?

Eddie, Susannah és Jake összenézett. Ösztönösen ugyanazt gondolták mind: Donald Frank Callahan. A végeredmény tizenkilenc.

Van jelentősége – állapította meg Callahan.

– Lehet – válaszolta Roland. – De az is lehet, hogy nincs. – Ügyesen kitöltötte a vizet a teához.

– Úgy látom, baleset ért – mondta Callahan, elnézve Roland jobbját.

– Elboldogulok – válaszolta a harcos.

– Úgy is mondhatnánk, hogy baráti segítséggel – tette hozzá Jake komolyan.

Callahan bólintott. Nem értette, de tudta, hogy nem is kell értenie. Ez itt egy ka-tet. Talán nem ismerte a kifejezést, de nem is az volt a fontos, hanem ahogy ezek egymásra néztek, amilyen összehangoltan mozogtak.

– Tudjátok a nevemet – szólt Callahan. – Megtiszteltek azzal, hogy megmondjátok a magatokét? Bemutatkoztak: Eddie és Susannah Dean New Yorkból; Jake Chambers New Yorkból; Csi Belső-Világból; Roland Deschain Gileádból, amely elmúlt. Callahan minden név hallatán biccentett, és a homlokához emelte az öklét.

– A Lotból való Callahan jött el hozzátok – mondta, amikor túljutottak a bemutatkozáson. – Vagy legalábbis az voltam. Most, azt hiszem, az Öreg Fickó vagyok. Callában így hívnak.

– A barátaid nem csatlakoznak hozzád? – kérdezte Roland. – Nincs sok ennivalónk, de tea mindig akad.

– Most még talán nem.

– Aha. – Roland bólintott, mint aki mindent ért.

– Egyébként már jóllaktunk – mondta Callahan. – Jó év járt Callára – legalábbis mostanáig –, és boldogok leszünk, ha megoszthatjuk veletek, amink van. – Elhallgatott, vélhetőleg úgy érezte, túl messzire ment túl hamar, majd így folytatta: – Esetleg. Ha minden jól megy.

– Ha – helyeselt Roland. – Egyik öreg tanárom azt szokta mondani, hogy ez az egyetlen szó, amely több ezer betű hosszúságú.

Callahan elnevette magát. – Nem rossz! Mindenesetre mi valószínűleg jobban el vagyunk látva élelemmel, mint ti. Friss fánkbogyónk is van – Zalia találta –, de gyanítom, erről ti is tudtok. Azt mondta, bőséges a termés, de úgy fest, mintha egyszer már learatták volna.

– Jake talált rá – mondta Roland.

– Igazából Csi – helyesbített Jake, és megsimogatta a szőrmókus fejét. – Igazi fánkkereső kutya!

– Mióta tudjátok, hogy itt vagyunk? – kérdezte Callahan.

– Két napja.

Callahan úgy nézett rájuk, mint akit mulattat ez a közlés, de el is szörnyedt tőle. – Más szóval, amióta kereszteztük az utatokat! Mi meg még igyekeztünk óvatosak lenni!

– Ha nem úgy gondoltátok volna, hogy olyanokra van szükségetek, akik ügyesebbek nálatok, akkor nem jöttök ide – mutatott rá Roland.

Callahan felsóhajtott. – Igazat szólsz, Istennek legyen hála.

– Segítségért, gyámolításért jöttetek? – kérdezte Roland. Csupán enyhe kíváncsiság volt a hangjában, Eddie mégis összeborzongott. A szavak megálltak a levegőben, és húrként pengtek. Nem csak ő érezte így. Susannah megfogta a jobbját. A következő pillanatban Jake markolta meg a balját.

– Azt nem nekem kell elmondanom. – Callahan hirtelen mintha elbizonytalanodott volna. Talán megrémült.

– Tudod, hogy az Eld ivadékaival beszélsz? – kérdezte Roland ugyanazon a kíváncsi, szelíd hangon. Kézmozdulata egybefogta Eddie-t, Susannah-t és Jake-et, sőt Csit is. – Mert ők az enyéim. És én az övék vagyok. Kerék vagyunk, és gördülünk. És te tudod, hogy mik vagyunk:

Azok vagytok? – kérdezte Callahan. – Valamennyien?

Roland, mibe viszel bele minket? – szólalt meg Susannah.

– Nem a halálba, és nem a szabadságba – felelte a harcos. – Nem vagytok a tulajdonaim, én se vagyok a tiétek. Legalábbis pillanatnyilag. Még nem döntötték el, hogy megkérnek-e.

De el fogják, gondolta Eddie. A rózsákról és csemegékről szóló álmok, a kis révüléses út ellenére se tartotta különösebb pszichofenoménnek magát, de nem is volt rá szükség, így is tudta, hogy ezek az emberek – azok, akiket Callahan képvisel – meg fogják kérni őket valamire. Valahol gesztenyét ejtettek a tűzbe, és azt várják, hogy Roland kikaparja nekik.

És nem csak Roland.

Hibát követtél el, atyó, gondolta Eddie. Tökéletesen érthető, de akkor is hiba. Mi nem vagyunk lovasság. Nem vagyunk különítmény. Nem vagyunk harcosok. Csak három bolyongó lélek vagyunk a Nagy Almából, akik...

Nem igaz. Nem. Eddie-nek Folyamút óta tudnia kellett, hogy kik ők, hiszen az öregek letérdeltek az utcán Roland elé. A fene egye meg, tudnia kellett már az erdő óta (amelyre még mindig Shardik erdejeként gondolt), ahol Roland megtanította őket, hogy a szemükkel célozzanak, az elméjükkel lőjenek, és a szívükkel öljenek. Nem három, nem négy lövéssel. Eggyel. Szörnyű, hogy Roland így elintézte, így beteljesítette őket. Meg volt töltve méreggel, és ezzel a mérgező ajkával adott nekik csókot. Harcost csinált belőlük, és valóban azt gondolta Eddie, hogy Arthur Eld leszármazottainak nem sok dolga maradt ebben a javarészt kiürült, csontig lekopott világban? Hogy szabad lesz szép komótosan eldöcögniük a Sugár Útján Roland Setét Tornyáig, ahol majd megreparálják azt az akármicsodát, ami elromlott? Mert akkor gondolja meg ismét.

Jake volt az, aki kimondta, ami Eddie fejében járt, és Eddie-nek nem tetszett a gyerek lázas pillantása, mert túl sok gyerek veszett oda túl sok háborúban ugyanezzel a gyerünk-rúgjuk-szét-a-seggüket! pillantással. Szegény kölyök, még csak nem is tudja, hogy megmérgezték, és ettől olyan butának látszott, hiszen neki kellene a legjobban tudnia!

– Meg fognak kérni! – szögezte le a fiú. – Igaz, Mr. Callahan? Meg fognak kérni.

– Nem tudom – felelte Callahan. – Meg kellene győznötök őket...

Elnémult, Rolandra sandított. Ő azonban megrázta a fejét.

– Ez nem így működik – mondta. – Mivel nem a Belső-Világból származol, talán nem tudhatod, de nem így. Mi nem győzködünk senkit. Mi ólmot árulunk.

Callahan nagyot sóhajtott, azután bólintott. – Van egy könyvem. Mesék Arthurról, ez a címe.

Roland szeme megvillant. – Tényleg? Csakugyan? Szeretnék látni egy ilyen könyvet. Nagyon szeretném.

– Talán látni is fogod – mondta Callahan. – A történetei nem nagyon hasonlítanak a Kerek Asztal meséire, amelyeket gyerekkoromban olvastam, mégis...

Megcsóválta a fejét. – Megértem, amit mondtál, de ezt most hagyjuk. Három kérdésed van, igaz? És eddig csak az elsőt tetted föl.

– Igen, három – felelte Roland. – A három a hatalom száma.

Roland, öreg haver, gondolta Eddie, ha a hatalom igazi számát akarod bedobni, akkor próbálkozz a tizenkilenccel.

Igen, és mindháromra választ vársz.

A harcos bólintott. – Ha pedig megkapom, nincs több kérdés. Győződj meg róla, hogy a tieid – dél felé biccentett, az erdő irányába – megértették-e ezt.

– Harcos...

– Szólíts Rolandnak. Közted és köztem nincs háborúság.

– Jól van, Roland. Hallgass hát meg, könyörgöm (így mondjuk ezt mi Callában). Alig féltucatnyian jöttünk hozzád. Mi hatan nem dönthetünk. Azt csupán Calla teheti.

– Demokrácia – mondta Roland. Hátratolta a kalapját, megdörgölte a homlokát, és felsóhajtott.

– De ha mi hatan egyetértünk – különösen, ha sai Overholser is beleegyezik... – elharapta a szót, Jake-re sandított. – Mi az? Rosszat mondtam?

A gyerek megrázta a fejét, és intett, hogy folytassa.

– Ha mi hatan egyetértünk, igen valószínű, hogy a dolog el van boronálva.

Eddie lehunyta a szemét, mintha különös élvezetben lenne része. – Mondd ezt még egyszer, haver.

Callahan meglepetten, gyanakodva nézett rá. – Mit?

– El van boronálva. Vagy bármit a mi korunkból és időnkből. – Egy pillanatra elnémult. – A nagy ka felénk eső oldaláról.

Callahan elgondolkodott, azután vigyorogni kezdett. – Nem tudtam, köpjek-e, nyeljek-e. Ott jártam, ahol nem búsulnak, mindennap rókát nyúztam, úgy néztem ki, mint Mózes a moslékban, elütött a gyászkocsi, földszint voltam, lila egereket fogdostam. Ilyesmikre gondolsz?

Roland csodálkozott (kicsit talán unatkozott is), de Eddie Dean arca maga volt a gyönyörűség. Susannah és Jake valahol a derű és az ámuldozás között ingadozott, mindenesetre látszott rajtuk az emlékezés szomorúsága.

– Folytasd, öregem – mondta rekedten Eddie. Egyszerre két kézzel integetett, mint aki azt mondja: csipkedd már magad, ember! A hangja olyan volt, mintha a könnyeit nyelné. – Abba ne hagyd!

– Talán majd máskor – válaszolta szelíden Callahan. – Egy más alkalommal talán leülünk és megbeszéljük a régi helyeket, a régi szólásokat. A baseballt, ha akarod. Most azonban kevés az időnk.

– Talán több értelemben is, mint gondolnád – szólt Roland. – Miért kerestél föl minket, sai Callahan? Most már el kell mondanod, miről van szó, mivel én már a képességeimtől telhető minden módon elmagyaráztam, hogy mi nem olyasfajta csavargók vagyunk, akiket barátaid kikérdezhetnek, hogy aztán felfogadják őket béresnek vagy marhahajcsárnak.

– Pillanatnyilag csak annyit kérek, hogy maradjatok itt, hadd hozzam ide őket – felelte Callahan. – Köztük van Tian Jaffords, tulajdonképpen az ő érdeme, hogy idejöttünk, és a felesége, Zalia. Azután Overholser, akit a leginkább meg kell győzni, hogy csakugyan szükségünk van rátok.

Mi nem győzzük meg őt, sem senkit – szögezte le Roland.

– Megértettem! – sietett válaszolni Callahan. – Igen, teljesen világos! Itt van még Ben Slightman és a fia, Benny. Ez az ifjabb Ben egymaga is fogós kérdés. A nővére négy éve meghalt, mikor tízévesek voltak. Most aztán senki nem tudja, hogy ifjabb Ben egykének, vagy ikernek számít-e. – Váratlanul elnémult. – Eltértem a témától. Bocsánat.

Roland nyitott tenyérrel intett, hogy semmi baj.

– Ideges leszek tőletek, könyörgöm.

– Angyalom, nem szükséges könyörögnöd – szólt rá Susannah.

Callahan elmosolyodott. – Ez csak amolyan fordulat nálunk. Callában, ha találkozol valakivel, akkor így köszöntöd: „Hogy s mint vagy, könyörgöm?” Ő pedig azt válaszolja: „Jól vagyok, nem rozsdállottam be, hála az isteneknek.” Nem hallottatok még ilyet?

Megrázták a fejüket. Noha külön-külön ismerték a szavakat, összefűzve még hangsúlyosabbá tették azt a tényt, hogy máshova kerültek, valahova, ahol idegen a beszéd, a szokások pedig talán még idegenebbek.

– Ami a lényeg – folytatta Callahan –, a határvidéket rettegésben tartják a Farkasoknak nevezett fajzatok, akik minden emberöltőben egyszer lecsapnak a Mennykőcsapás nevű helyről, és elragadják a gyerekeket. Más is történik, de ez a lényeg. Tian Jaffords, akinek ezúttal nem egy, de két gyerekét kell féltenie, azt mondja, elég, eljött az idő, hogy ellenálljunk és harcoljunk. Mások – olyanok, mint Overholser – azt mondják, ha ezt tesszük, katasztrófa lesz belőle. Véleményem szerint Overholser és a hasonlók felé billent a mérleg, de a ti érkezésetek megváltoztatta a dolgok állását. – Előrehajolt, nyomatékképpen. – Wayne Overholser nem rossz ember, csak ijedt. Ő a legnagyobb gazda Callában, és így több a veszítenivalója, mint a többieknek. De ha meg lehetne győzni, hogy el tudjuk űzni a Farkasokat... hogy valóban diadalmaskodhatunk felettük... azt hiszem, ő is hajlandó lenne szembeszállni és harcolni.

– Már mondtam neked... – kezdte Roland.

– Hogy nem fogod győzködni – szakította félbe Callahan. – Igen, megértettem. Tökéletesen. De ha látnak titeket, hallják, amit beszéltek, és aztán ők győzik meg magukat...?

Roland vállat vont. – Ott támad víz, ahol Isten akarja, ahogy mifelénk mondják.

Callahan bólintott. – Ezt Callában is mondják. Áttérhetek egy másik témára?

Roland kissé fölemelte a kezét – Eddie szerint a mozdulata azt üzente Callahannek, hogy ő tette le a garast, tehát mondja.

A sebhelyes homlokú ember egy pillanatig hallgatott, és mikor megszólalt, jóval halkabban folytatta, mint az előbb: Eddie-nek előre kellett hajolnia, hogy hallja, mit mond. – Van valamim. Valami, amire szükségetek van. Szükségetek lehet. Azt hiszem, már ki is nyúlt felétek.

– Miért mondod ezt így? – kérdezte Roland.

Callahan megnedvesítette az ajkát, azután egyetlen szót mondott. – Révülés.

9

– Na és? – kérdezte Roland. – Mi van a révüléssel?

– Nem esett meg veletek? – Callahan egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna. – Egyikőtökkel se?

– Mondjuk, hogy megesett – felelte Roland – Mi köze ennek hozzád és a Calla nevű hely gondjaihoz?

Callahan felsóhajtott. Noha még fiatal volt az idő, máris fáradtnak tűnt. – Nehezebb, mint gondoltam – mondta –, méghozzá sokkal nehezebb. Azt hiszem, ti sokkal – mi is erre a jó szó? – rendesebbek vagytok, mint gondoltam. Sokkal rendesebbek, mint amire számítottam.

– Lézengő rittereket vártál, akiknek gyorsan jár a keze, és üres a feje? – kérdezte haragosan Susannah. – Mert akkor lebőgtél, arany apám. Lehet, hogy lézengünk, de még lovunk sincsen.

– Hoztunk nektek lovakat! – mondta Callahan, és ennyi elég is volt. Roland nem értett mindent, de ő ennyiből is tisztán látta a helyzetet. Callahan tudta, hogy jönnek, tudta, hányan vannak, tudta, hogy gyalog járnak, és nem lovon. Egyet-mást kinyomozhatott, ha voltak kémei, de mindent mégse. És a révülés – ...tudta, hogy néhányan, vagy mindnyájan, révülésben voltak...

– Ami pedig az üres fejet illeti, lehet, hogy nem mi vagyunk a legokosabb kvartettje a bolygónak, de akkor is... – Susannah váratlanul elhallgatott, összerándult. A gyomrához kapott.

– Suze! – riadt meg Eddie. – Mi van, Suze? Jól vagy?

– Csak a szél – felelte a nő, és mosolygott. Roland nem látta igazinak a mosolyát. És mintha a feszültség apró ráncai gyűrődtek volna Susannah szeme sarkába. – Túl sok volt az este a fánkbogyó. – Mielőtt Eddie folytathatta volna a faggatózást, Susannah visszafordult Callahanhez. – Ha van még valami mondanivalód, akkor mondjad, édesem.

– Jól van – felelte Callahan. – Van egy nagy erejű tárgyam. Noha még jó pár keréknyire vagytok a callai templomomtól, ahol ez a tárgy rejlik, azt hiszem, máris kinyúlt értetek. A révülés állapotának előidézése csupán egy dolog, amire képes. – Mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt. – Ha elvégzitek nekünk – tudjátok, Calla most az én városom is, remélem, itt fejezem be napjaimat, és itt is temetnek el – a szolgálatot, amelyért könyörgök, akkor én nektek adom ezt a... ezt a tárgyat.

– Utoljára kérlek, hogy ne beszélj ilyet! – szólt Roland. A hangja olyan nyers volt, hogy Jake riadtan nézett rá. – Megsértesz engem és az an-tet-emet. Meg kell tennünk, amit kérsz, ha úgy ítéljük meg, hogy a te Callád a Fehérhez tartozik, míg a Farkasok a külső sötétség ügynökei: Sugár-törők, ha ismered ezt a kifejezést. Nem várunk el díjazást a szolgálatainkért, és nem is szabad ilyesmit ajánlanod. Ha valamelyik társad tenne ilyen ajánlatot – az, akit Tiannak, vagy az, akit Overholsternek nevezel – (Eddie helyesbíteni akarta a harcos kiejtését, azután inkább nem szólt – amikor Roland dühös, általában jobb csöndben maradni) –, az egész más lenne. Ők semmit sem tudnak, talántán legföljebb a legendákat ismerik. Neked viszont, sai, legalább egy olyan könyved van, amelyből tudhatnád ezt. Azt mondtam neked, hogy mi ólmot árulunk, és ez így igaz. De ez nem azt jelenti, hogy bérgyilkosok vagyunk.

– Jól van, jól van...

– Ami azt a tárgyat illeti, ami nálad van – folytatta Roland egyre hangosabban, elnyomva Callahan szavait – meg akarsz szabadulni tőle, igaz? Megrémít, igaz? Ha úgy döntenénk, hogy elhaladunk a városotok mellett, akkor is könyörögnél, hogy vigyük magunkkal, igaz? Igaz?

Igen – suttogta nyomorultul Callahan. – Igazat beszélsz, köszönöm. Mégis... hallottam egy keveset a tanácskozásotokból... eleget ahhoz, hogy tudjam, vissza akartok menni... átjutni, ahogy a manniták fogalmaznak... és nemcsak egy helyre, de kettőre... vagy talán még többre... és több időben is... hallottam, hogy úgy céloztok az idővel, mint a puskával...

Iszonyodó csodálat és megértés töltötte be Jake arcát. – Melyik? – kérdezte. – Nem lehet a mejisi rózsaszín, mert Roland utazott benne, mégse került révülésbe. Tehát melyik?

Callahan jobb orcáján végigfutott egy könnycsepp. Aztán egy másik. Szórakozottan letörülte. – Sohasem mertem piszkálni, de megnéztem. Éreztem az erejét. Krisztus, a Jézus Ember irgalmazzon nekem, templomom padlója alatt ott van a Fekete Tizenhármas. És éledezik. Értitek? – Nedves szemmel nézett rájuk. – Éledezik.

Callahan a tenyerébe temette az arcát, hogy ne lássák.

10

A heges homlokú szent ember elment a társaiért. A harcos mozdulatlanul figyelte távozását. Hüvelykujját beakasztotta öreg, foltos farmerja övbújtatóiba, és úgy állt ott, mint aki el se mozdul onnan a következő korokban. De mikor Callahan eltűnt a szemük elől, társai felé fordult, és türelmetlen, szinte medveszerű ölelésre tárta karjait: Gyertek ide! Amikor odamentek hozzá, lekuporodott. Eddie és Jake követték példáját (ami Susannah-t illeti, nála a kuporgás úgyszólván életforma volt).

– Kevés az idő – pattogtatta már-már udvariatlanul a szavakat a harcos –, ezért mondjátok meg nekem minden sallang nélkül: őszinte vagy sem?

– Őszinte – felelte azonnal Susannah, azután ismét összerázkódott, és megdörgölte a bőrét a bal melle alatt.

– Őszinte – mondta Jake.

– Szinte – tódította Csi, holott őt senki se kérdezte.

– Őszinte – helyeselt Eddie –, de figyelj csak! – A tábortűz széléről fölvett egy megmaradt gallyat, félresöpörte a fenyőtű szőnyeget, és leírta a földre:

Calla Callahan

– Ez most véletlen, vagy memorex? – Susannah értetlensége láttán hozzátette: – Egybeesés, vagy jelent is valamit?

– Ki tudja? – tűnődött Jake. Halkan beszéltek, fejüket összedugták a porba írt betűk fölött. – Olyasféle, mint a tizenkilenc.

– Azt hiszem, csak véletlen egybeesés – jegyezte meg Susannah. – Minden nem lehet ka, amivel az úton találkozunk. Még a hangzásuk se hasonlít. – Kiejtette a Callát lágy l-lel, széles magánhangzókkal, a Callahant sokkal keményebben, kurtább magánhangzókkal. – A Calla spanyol szó a mi világunkban... mint sok más szó is, amelyre Mejisből emlékszel, Roland. Úgy rémlik, utat, vagy teret jelent... ne haragudjatok, régen volt, hogy spanyolt tanultam a gimnáziumban. De ha igazam van, egész logikusnak tűnik, hogy előtagként használják egy város nevéhez, vagy akár több városéhoz, mint ahogy vélhetőleg errefelé szokás. Nem tökéletes, de egész jó. Ami viszont a Callahant illeti... – vállat vont. – Mi is ez? Ír? Angol?

– Az biztos, hogy nem spanyol – felelte Jake. – De a tizenkilenc...

– Hagyd a fenébe a tizenkilencet! – szakította félbe nyersen Roland. – Nincs most idő számjátékokra! Hamarosan visszajön a barátaival, és addig még valamit meg kell beszélnem veletek mint an-tet-tel.

Gondolod, hogy igaza lehet a Fekete Tizenhármassal kapcsolatban? – kérdezte Jake.

– Igen – bólintott Roland. – Ha azt vesszük, ami veled és Eddie-vel történt az éjjel, akkor igen a válasz. Ha igazat mondott, akkor veszélyes egy ilyen tárgynak a birtoklása, mégis meg kell szereznünk. Attól félek, ha nem lesz a miénk, akkor Mennykőcsapás Farkasainak a kezére jut. De ezzel egyelőre ne törődjetek, most nem ez a gondunk.

Ennek ellenére ő is gondterheltnek tűnt. Jake felé fordult.

– Összerezzentél, amikor meghallottad a nagygazda nevét. Te is, Eddie, noha jobban palástoltad meglepetésedet.

– Bocsáss meg – mentegetőzött Jake. – Megfeledkeztem a...

– Fikarcnyit se – biztosította Roland. – Vagy ha igen, akkor én is. Mert magam is hallottam már ezt a nevet, méghozzá nemrég. Csak nem emlékszem, hogy hol. – Kelletlenül hozzátette: – Öregszem.

– A könyvesboltban hallottuk – felelte Jake. Elővette hátizsákját, idegesen matatott a csatokon, kioldotta a szíjakat. Beszéd közben szétrántotta a zsák száját, mintha okvetlenül meg kellene győződnie róla, hogy a Csu-csu Charlie és a rébuszos könyv még benne van, még valóban léteznek. – Az Elme Manhattani Vendéglőjében. Nagyon fura volt. Egyszer megtörtént velem, azután figyeltem, amint megtörténik velem. Ez már önmagában is egy rébusz!

Roland gyorsan megforgatta csonka jobbját, jelezve, hogy folytassa, de fürgébben.

– Mr. Tower bemutatkozott – folytatta Jake –, azután én is ezt tettem. Jake Chambers, mondtam. Mire ő...

– Jó név, cimbora – vágott közbe Eddie. – Ezt mondta. Azután azzal folytatta, hogy ez a Jake Chambers úgy hangzik, mint egy szabadúszó hős egy vadnyugati regényből.

– Az a fickó, aki berobban az arizonai Black Forkba, kipucolja a várost, aztán elpályázik – idézte Jake. – Azután azt mondta: „Talán egy Wayne D. Overholser-opus.” – Susannah-ra nézett, és megismételte. – Wayne D. Overholser. És ha erre mondod nekem, Susannah, hogy véletlen egybeesés... – arca hirtelen felragyogott a napfényes vigyortól: – akkor azt válaszolom, hogy csókold meg a fehér seggemet.

Susannah elnevette magát. – Erre semmi szükség, nagyszájú! Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés. És ha találkozunk Callahan nagy paraszt barátjával, meg fogom kérdezni tőle, mi a középső neve. Le merném fogadni, hogy nem csupán D-vel kezdődik, de valami olyasmi lesz, hogy Dean, vagy Dane, vagyis négybetűs... – Ismét a melle alá kapott. – Ez a szél! A mindenit! Mit nem adnék egy Tumsért, esetleg egy üveg... – Ismét félbeszakította magát. – Jake, mi az? Mi a baj?

Jake fogta a Csu-csu Charlie-t, az arca pedig holtsápadt lett. Döbbent szeme hatalmasra tágult. Csi rémülten szűkölt mellette. Roland odahajolt, hogy lássa, mi a baj, és az ő szeme is elkerekedett.

– Jóságos istenek! – suttogta.

Eddie és Susannah odanézett. A cím nem változott. A kép is ugyanaz volt: vidám fényszóró szemű, emberforma gőzmozdony pöfög fölfelé egy dombon.

De a lap aljáról eltűntek a sárga betűk, amelyek azt tudatták, hogy a történet és a képek Beryl Evans munkái. Semmi sem volt ott.

Jake megfordította a könyvet, megnézte a gerincét. Az volt ráírva, hogy Csu-Csu Charlie, MacCauley kiadó. Semmi más.

Dél felől hangok hallatszottak. Callahan közeledett a barátaival. A callai Callahan. Illetve a Lotból való Callahan, ahogy magát nevezte.

– A belső címlap, szivi! – sürgette Susannah. – Gyorsan nézd meg!

Jake engedelmeskedett. Megint csak a mese címe és a kiadó volt ott, ez alkalommal kolofónnal.

– Nézd meg a copyright-oldalt! – javasolta Eddie.

Jake lapozott egyet. A címlap hátoldalán, a történet eleje mellett ott volt a copyright. Illetve kellett volna lennie. De nem volt.

Copyright 1936

ennyi állt ott. A számok összege tizenkilenc. Egyébként semmi.

5. fejezet

OVERHOLSER

1

Susannah sok mindent meg tudott figyelni ezen a hosszú és érdekes napon, mert Roland lehetőséget adott neki, és mert, miután a reggeli rosszulléte elmúlt, ismét jól érezte magát..

Közvetlenül azelőtt, hogy Callahan és barátai hallótávolságba értek, Roland odasúgta: – Maradj a közelemben, és egy szót se szólj, csak ha én mondom! Hadd higgyék, hogy a sh'veen-em vagy.

Más körülmények között mondott volna valami csípőset az ötletre, hogy Roland alázatos kis ágyasát játssza, aki puha fekhely az éjszakában, de ezen a reggelen nem volt ilyesmire idő, és mint Roland komor arcából megállapíthatta, végképp nem volt helye a tréfálkozásnak. Mellesleg tetszett neki a másodhegedűs bensőséges, csöndes szerepe. Igazság szerint bármilyen szerep tetszett volna. Már gyerekként is ritkán volt olyan boldog, mint ha azt játszhatta, hogy valaki más.

Ami valószínűleg mindent megmagyaráz, amit érdemes tudni rólad, gondolta.

– Susannah! – szólt rá a harcos. – Hallottad, amit mondtam?

– Nagyon is jól – felelte. – Miattam ne izgulj.

– Ha minden úgy zajlik le, ahogy akarom, akkor ők keveset látnak belőled, te viszont sokat belőlük.

Lévén, hogy fekete bőrű lányként nőtt fel a huszadik század közepének Amerikájában (Odetta nevetett és tapsolt Ralph Ellison Láthatatlan ember-ének olvasása közben, sőt gyakorta hintázott előre-hátra, mint akinek látomása van), Susannah pontosan tudta, hogy a harcos mit vár tőle. Meg is fogja tenni. Énjének egy része – a gyűlölködő Detta Walker – mindig acsarogni fog, amiért Roland ennyire uralkodik a szíve és az esze fölött, ám a nagyobbik része tudta, ki ez a férfi: fajtájának utolsó képviselője. Talán még hős is.

2

Miközben végigvárta, hogy Roland bemutassa őket (utolsónak őt, mintegy mellesleg, Jake után), volt ideje annak örülni, milyen jól érzi magát most, hogy már nem kínozzák a szélgörcsök. A fenébe is, még a kitartó fejfájás is elpályázott, márpedig az a rohadék ott ólálkodott körülötte – néha a tarkójában, néha egyik vagy másik halántéka mögött, néha a bal szeme fölött, mint egy készülődő migrén – legalább egy hete, de lehet, hogy még régebben. Valahányszor jelentkezett, az ébredés utáni órában hányingere támadt, a lába meg mintha gumiból lett volna. Nem hányt, de ebben az első órában mindig úgy érezte, rögtön fog. Nem volt olyan ostoba, hogy félreértse a tüneteket, de megvolt az oka úgy vélni, hogy semmit nem jelentenek. Remélhetőleg nem bolondítja magát álterhességgel, mint Jessica, a mama barátnője, akivel nem is egyszer, de kétszer fordult elő. Két álterhesség, és az a nő mindkétszer úgy festett, mint aki nemhogy szülni fog, de mindjárt ikreket. Sőt talán hármas ikreket. De hát Jessica Beasley havibaja leállt, és ez könnyen elhiteti egy asszonnyal, hogy terhes. Susannah nagyon egyszerű jelből állapította meg, hogy nem lehet állapotos: még mindig menstruált. Az egyik épp aznap kezdődött, mikor fölébredt a Sugár Útja mentén, a Zöld Palota pedig már huszonöt-harminc mérföldre volt mögöttük. Azóta ismét megjött. Mindkettő kivételesen erős volt, sok rongyot el kellett használni a sötét folyamhoz, holott ő sose vérzett valami erősen, volt, mikor megúszta néhány pöttyel, erre mondta az anyja, hogy a „hölgyek rózsája”. Mégse panaszkodott, mert a másik világban mindig fájdalmas, néha egyenesen gyötrelmes volt a tisztulása. Az a kettő, amely azóta jött meg, hogy visszatértek a Sugár Útjára, egyáltalán nem fájt. Ha nem lettek volna a lucskos rongyok, amelyeket gondosan elásott, szinte észre se vette volna a menzeszt. Talán a tiszta víz az oka.

Természetesen tudta, mi ez; nem kellett rakétamérnöknek lenni hozzá, ahogy Eddie mondja. Az őrült, zavaros álmok, amelyekre nem tudott emlékezni, a reggelenként jelentkező gyengeség és hányinger, a különös, vad szélgörcsök és az alkalmi hascsikarások mind ugyanarra vezethetők vissza: gyereket akar. Semmit se szeretne annyira, mint hogy Eddie Dean kis fickója növekedjen a hasában.

Azt viszont nem akarja, hogy valami megalázó álterhességtől puffadjon föl.

Most ne ezzel foglalkozz, intette magát, miközben Callahan a többiekkel feléjük közeledett. Most csak figyelj. Vedd észre, amit Roland, Eddie és Jake nem vesz észre. Így semmi sem vész kárba. Érezte, hogy nagyon jó fogja végezni a dolgát.

Tulajdonképpen még sohasem érezte magát ilyen jól.

3

Callahan érkezett elsőnek. Mögötte két férfi jött, az egyik olyan harminc körüli, a másik kétszer annyi idősnek tűnt. Az idősebbnek megereszkedett az arca, még öt év, és pofazacskója lesz, orra két oldalán ráncok indultak, amelyek egészen az álláig értek. „Akarom-vonal”, így hívta ezt az apja (Dan Holmes-nak ugyancsak jól fejlett vonalai voltak). A fiatalabb ütött-kopott sombrerót viselt, az idősebb fehér Stetson kalapot, aminek láttán Susannah elmosolyodott, mert úgy festett, mint azok a kalapok, amelyeket a jó fiúk hordanak a régi fekete-fehér westernfilmekben. Sejtette, hogy egy ilyen tökfedő nem lehet valami olcsó, és úgy gondolta, az, aki ilyet visel, nem lehet más, mint Wayne Overholser. „A nagy paraszt”, ahogy Roland hívta. Akit Callahan szerint meg kellene győzni.

De nem nekünk, gondolta Susannah. Szerencsére. Az összeszorított száj, a gyanakvó szem és mindenekelőtt a mély redők (egy éppenséggel a homlokán futott végig, a szeme fölött) azt sejtették, hogy Overholser meggyőzése ugyancsak kemény dió lehet.

A két férfi mögött – pontosabban a fiatalabb után – egy magas, csinos asszony jött, nem éppen néger, de a bőre csaknem olyan sötét, mint Susannah-é. A hátvéd egy komoly arcú, pápaszemes ember volt paraszti viseletben, meg egy kellemes külsejű fiú, aki két-három évvel lehetett idősebb Jake-nél. Szembeszökő hasonlóságukból ítélve ők lehettek Slightmanék, az idősebb és az ifjabb.

Években lehet idősebb Jake-nél, gondolta a nő, de akkor is lágyabb. Ami nem szükségszerűen baj. Jake túl idősnek látszott ahhoz képest, hogy éppen csak átlépte a tízet. Túl sokat is tett már.

Overholser előbb a fegyvereikre nézett (Roland és Eddie a hatalmas, szantálfa agyú pisztolyokat viselte; a New Yorkból való 44-es Ruger Jake hóna alatt lógott egy olyan valamiben, amit Roland dokkmunkástarisznyának hívott), azután Rolandra. Hanyagul köszönt, félig zárt öklét a homlokához emelve. Meghajlásról szó sem volt. Ha Roland ezt rossz néven vette, akkor sem látszott rajta. Vonásain csupán udvarias érdeklődés mutatkozott.

– Üdv, harcos – mondta a férfi, aki Overholser mellett jött. Fél térdre ereszkedett, meghajtotta a fejét, öklét homlokához szorította. – Tian Jaffords vagyok, Luke fia. Ez az asszony itten a feleségem, Zalia.

– Üdv – felelte Roland. – Rolandnak szólíthatsz, amennyiben ez megfelel neked. Sokasodjanak a napjaid ezen a világon, sai Jaffords.

– Kérlek, szólíts Tiannak. Neked és barátaidnak kétszer annyi...

– Overholser vagyok – vágott a szavába nyersen a fehér Stetson kalapot viselő férfi. – Azért jöttünk, hogy tanálkozzunk véled – és a barátaiddal – Callahan és az ifjú Jaffords kérésére. Én kihagynám a formaságokat, és amint lehet, a tárgyra térnék, amit, könyörgöm, ne végy rossz néven.

– Bocsássál meg, de nem egészen így van – szólalt meg Jaffords. – Volt egy gyűlés, és Calla férfijai megszavazták...

Overholser ismét félbeszakította. Susannah szerint egyszerűen ilyen volt a természete. Kételkedett benne, hogy sai Overholser egyáltalán tudná, mit csinál. – Igen, a város. Calla. Nincsen más kívánalmam, mint hogy városom és szomszédaim javára cselekedjem, de drága az időm, nem drágább...

– Sarjúfa – mondta elnézően Roland, és noha Susannah ismerte ennek a kifejezésnek a mélyebb értelmét, amelytől a hideg futkározott a hátán, Overholser szeme mégis felcsillant. A nő most kezdte sejteni, hogyan alakul ez a nap.

– Igen, közeledik az aratás, Istennek hála. – Mellettük Callahan erőltetett türelemmel nézegette az erdőt. Overholser mögött Tian Jaffords és a felesége zavartan pillantottak egymásra. A két Slightman csak várt és figyelt. – Ennyit mindenesetre megérthetsz.

– Gileádot tanyák és kisbirtokok vették körül – mondta Roland. – Magamnak is kijutott az aratásból meg a szénakaszálásból.

Overholser rávigyorgott Rolandra, amit Susannah meglehetősen sértőnek talált. Azt mondta ez a vigyor: Ezt mi jobban tudjuk, igaz, sai? Mi ketten nagyvilági emberek vagyunk. – Honnan való vagy, sai Roland?

– Barátom, neked meg kéne látogatnod egy fülészt – szólalt meg Eddie.

Overholser meglepetten nézett rá. – A fülemre célzol?

Eddie intett, mint aki azt mondja, na látod! És bólintott. – Pontosan arra.

– Nyughass, Eddie! – intette le Roland. Még mindig selymes volt a hangja. – Sai Overholser, néhány percet azért bizonyára áldozhatunk a bemutatkozásra, meg hogy udvarias mondatokat váltsunk. Civilizált, békés népeknél így szokás, igaz? – Elhallgatott – rövid, hangsúlyos hallgatás volt –, azután folytatta: – A martalócoknál bizonyára másképpen van, de itt nincsenek martalócok.

Overholser összeszorította az ajkát, keményen nézett Rolandra, készen rá, hogy megsértődjön. A harcos arcán azonban semmit sem látott, ami erre okot adott volna, ezért hát megenyhült. – Köszönöm – mondta. – Ahogy mondták, ez itten Tian és Zalia Jaffords...

Zalia pukedlizett, széttárta karjait, mintha szoknyában lenne, nem pedig kopott kordnadrágban.

– Ők pedig Ben Slightman, az idősebb, és Benny, az ifjabb.

Az apa a homlokához emelte a kezét és biccentett. A fiú, akinek arcáról lerítt az áhítat (ami Susannah feltételezése szerint főleg a fegyvereknek szólt), előretolta a jobb lábát, és nekinyomta a sarkát a földnek.

– Az Öreg Fickót már ismeritek. – Overholser pontosan azzal a fölényes megvetéssel beszélt, amelyet mélyen sértőnek talált volna, ha nagyra becsült személyével szemben használják. Susannah úgy vélte, hogy ha az ember nagygazda, hozzászokik, hogy úgy beszéljen, ahogy neki tetszik. Vajon meddig mehet el Rolanddal szemben, amíg észbe kap, hogy nincs tovább? Mert vannak emberek, akikkel ezt nem lehet. Egy darabig eltűrik, de aztán...

– Íme, útitársaim! – szólalt meg Roland. – Eddie Dean és Jake Chambers New Yorkból. És ez itt Susannah – intett a nő felé, de nem fordult oda. Overholser képére kiült a kan cinkos kifejezése, amit Susannah jól ismert, és Detta Walker le tudta törülni a férfiak képéről, méghozzá olyan módszerrel, ami sai Overholsernek aligha lenne kedvére.

Ennek ellenére illedelmes mosollyal és láthatatlan szoknyája szegélyének felcsippentésével üdvözölte Overholsert és a többieket. Volt olyan kecses a pukedlije, mint Zalia Jaffordsé, bár persze egész más egy pukedli, ha az embernek térdből hiányzik a lába. A jövevények természetesen észrevették, hogy nincs meg egy darabja, de őt nem nagyon érdekelte, mit érezhetnek ezzel kapcsolatban – az viszont érdekelte, hogy mit gondolhatnak tolószékéről, amelyet Eddie szerzett Topekában, ahol Blaine-nek, a Monónak véget ért az útja. Ezek még sohasem láthattak ilyesmit.

Callahan talán, gondolta. Mert Callahan onnan jött, ahonnan mi. Ő...

Ez egy szőrmókus? – kérdezte a fiú.

– Elhallgass! – sziszegte Slightman. Valósággal felháborodott, hogy a fia megszólalt.

– Semmi baj – mondta Jake. – Igen, ez egy szőrmókus. Csi, eredj oda hozzá. – Benre, az ifjabbra mutatott. Csi ügetve megkerülte a tábortüzet, odakocogott a jövevényekhez, és fölnézett a fiúra aranygyűrűs szemével.

– Még sosem láttam szelídet – mondta Tian. – Persze hallottam, hogy létezik, de a világ elmozdult azóta.

– Talán nem minden mozdult el – jegyezte meg Roland. Overholserre nézett. – Talántán még mindig léteznek a régi módszerek.

– Megsimogathatom? – kérdezte a fiú Jake-től. – Nem harap?

– Igen és nem.

Az ifjabb Slightman leguggolt. Susannah remélte, hogy Jake igazat mondott. Nem lenne jó, ha Csi leharapná a srác orrát.

De Csi elviselte, hogy megsimogassák, még ki is nyújtotta hosszú nyakát, hogy szagmintát vegyen Slightman arcáról. A fiú elnevette magát. – Mit mondtál, mi a neve?

Még mielőtt Jake válaszolhatott volna, maga a szőrmókus mondta meg: – Csi!

Mindnyájan elnevették magukat, és ettől máris együtt voltak, és örültek, mert találkoztak az ösvényen, amely a Sugár Útját követi. A kötés gyenge volt, de még Overholser is érezte. És amikor nevetett, a nagygazda úgy nézett ki, mint aki egész rendes fickó. Lehet, hogy ijedt, és egészen biztosan nagyképű, de van benne valami más is..

Susannah nem tudta, hogy örüljön-e, vagy megrémüljön.

4

– Szeretnék négyszemközt váltani véled pár szót, ha nem haragszol – szólalt meg Overholser. A két fiú kicsit arrébb sétált, Csi közöttük ügetett, az ifjabb Slightman megkérdezte Jake-et, hogy a szőrmókus tud-e számolni, mert ő azt hallotta, hogy némelyik tud.

– Nem gondolnám, Wayne! – vágta rá Jaffords. – Úgy egyeztünk, hogy visszamegyünk a táborunkba, megtörjük a kenyeret, és elmagyarázzuk eme népeknek, mi a gondunk. Osztán, ha beleegyeznek, hogy továbblépjünk...

– Nincs kifogásom az ellen, hogy pár szót váltsak sai Overholserrel – mondta Roland –, és neked sem lehet, sai Jaffords. Ugye, ő nem a te dinh-ed? – Azután, mielőtt Tian további kifogásokkal hozakodhatott volna elő (vagy az állítás igazát tagadhatta volna), azzal folytatta: – Adjál teát eme népeknek, Susannah. Eddie, ha úgy tetszik, jer velünk.

Még sose hallották így beszélni, mégis tökéletes természetességgel jött ki a száján. Susannah csodálta érte. Ha ő próbálkozna ilyesmivel, az úgy hangzana, mintha egy népszínműben játszana.

– Amott délen van élésünk – szólalt meg félénken Zalia. – Étek, almabor és kávé. Andy...

– Szívesen eszünk, és örvendezni fogunk a kávédnak – felelte Roland. – De először teázzunk, könyörgöm. Egy-két minuta alatt végzünk, igaz, sai?

Overholser bólintott. Szeméből távozott a szigorú kelletlenség, tartásából a merevség. Az út másik oldalán (nem messze onnan, ahol egy Mia nevű nő az éjszaka beosont az erdőbe), a gyerekek kacagtak, mert Csi valami okosat mondott – Benny ámulva, Jake leplezetlen büszkeséggel.

Roland megfogta Overholser karját, és egy kicsit odébb vezette az úton. Eddie velük tartott. Az elkomorodott Jaffords utánuk akart menni. Susannah megérintette a vállát. – Ne! – intette halkan. – Tudja, mit csinál.

Jaffords kétkedve sandított rá, azután engedelmeskedett. – Megraknám én kissé azt a tüzet néked, sai – mondta az idősebb Slightman, és szelíd pillantást vetett Susannah csonka lábára. – Mer látok még benne némely szikrákat, az ám.

– Ha lennél olyan kedves – felelte Susannah, és arra gondolt, milyen csodálatos az egész. Milyen csodálatos, milyen idegen. Természetesen halálos is lehet, de már rájött, hogy annak is megvan a maga vonzereje. A sötétség lehetősége teszi olyan ragyogóvá a nappalt.

5

Az út mentén, a többiektől tizenöt méternyire, a három férfi megállt. Látszott, hogy főleg Overholser beszél, időnként heves hadonászással központozva mondanivalóját. Úgy beszélt, mintha Roland nem lenne több afféle fegyveres csavargónál, aki történetesen erre vetődött az úton a jelentéktelen barátaival. Elmagyarázta Rolandnak, hogy Tian Jaffords bolond (noha ezt nem rossz értelemben mondja), aki nem érti meg az élet tényeit. Elmondta Rolandnak, hogy Jaffordsot meg kell fékezni, le kell hűteni, nem csupán a saját, de egész Calla érdekében. Biztosította Rolandot, hogy ha bármit lehetne tenni, ő, Wayne Overholser, Alan fia az elsők között cselekedne; soha életében nem vonta ki magát semmiből, de a Farkasokra támadni őrültség. Azután, tette hozzá fojtottabban, ha már az őrültségnél tartunk, ott az Öreg Fickó. Ha megmarad a templomában és a szertartásainál, nincs vele semmi baj. Az ilyen dolgokban az őrültség kifejezetten előnyös. Ez az ügy azonban némiképp más. Bizony, nem is kis mértékben.

Roland mindezt végighallgatta, alkalmanként bólogatott, és alig szólt. Aztán Overholser végre befejezte, és Calla Bryn Sturgis nagy parasztja egyfajta révült bűvöletben bámulta az előtte álló fegyverest. Különösen a fakókék szemét.

– Az volnál, akinek mondod magadat? – kérdezte végül. – Mondd meg az igazat, sai.

– Gileádi Roland vagyok – felelte a harcos.

– Eld vérvonalából? Azt mondanád?

– Szó szerint – erősítette meg Roland.

– De hát Gileád... – Overholser elhallgatott. – Gileád rég eltűnt.

– Én – válaszolta Roland – nem tűntem el.

– Megölnél minket, vagy halálunkat okoznád? Kérlek, válaszolj!

Te mit mondasz, sai Overholser? Nem később; nem egy nap, egy hét vagy hónap múlva, hanem ebben a percben!

Overholser sokáig csak állt. Rolandról Eddie-re nézett, azután vissza Rolandra. Itt állt egy ember, aki nem szokott hozzá, hogy megváltoztassa a véleményét; ha ilyesmit kellett tennie, akkor az úgy fájt neki, mintha csontja törne. Az útról odahallatszott a fiúk nevetése, mert Csi visszahozta, amit Benny elhajított – egy jókora ágat, majd' akkora volt, mint a szőrmókus.

– Meghallgatnálak – mondta végül Overholser. – Ennyit megteszek, úgy segéljenek az istenek, köszönettel.

– Más szóval, felsorolt minden érvet, amelyek az egésznek az ostobaságát bizonyítják – mesélte később Eddie –, azután pontosan azt tette, amit Roland várt tőle. Olyan volt, mint egy varázslat.

– Roland néha varázsló – felelte a nő.

6

A callai csapat dél felé, egy kies dombtető tisztásán táborozott, nem túl messze az úttól, de elég messze a Sugár Útjától, így hát a felhők csöndesen és mozdulatlanul lebegtek az égen, olyan alacsonyan, hogy szinte elérhették őket. Az utat, ami odavezetett az erdőn át, gondosan megjelölték; némelyik jelzés, amelyet Susannah látott, akkora volt, mint a tenyere. Ezek az emberek lehettek kiváló földmívesek és marhatenyésztők, de az világos, hogy az erdőben kínosan érzik magukat.

– Felválthatnálak kicsinyég a széknél, fiatalember? – kérdezte Overholser Eddie-től az utolsó emelkedőnél. Susannah érezte a sülő hús illatát, és azon tűnődött, vajon ki foglalatoskodik a főzéssel, ha az egész Callahan-Overholser-csapat eljött hozzájuk. Mintha az asszony emlegetett volna valami Andy nevűt. Talán egy szolgát? Igen. Overholser szolgája? Talán. Olyan ember, aki ekkora kalapban jár, bizonyára megengedhet magának egy szolgát.

– Igen – felelte Eddie. Nem merte hozzátenni, hogy „könyörgöm” (még úgy hangzana, mintha gúnyolódna, gondolta Susannah), csak félreállt, és átengedte a tolószék fogóját Overholsernek. A gazda megtermett ember volt, a lejtő elég meredek, és egy majdnem hatvanöt kilós nőt kellett tolnia, mégis ugyanolyan szabályosan szedte a levegőt, csak hangosabban.

– Kérdezhetek valamit, sai Overholser? – tudakolta Eddie.

– Természetesen – felelte Overholser.

– Mi a középső neved?

Váratlanul lelassult a tolószék mozgása, amit Susannah a meglepetésnek tulajdonított. – Fura kérdés, fiatalember. Mér kérded?

– Ó, ez csak afféle hobbi – felelte Eddie. – Tulajdonképpen jósolni szoktam belőle.

Óvatosan, Eddie, óvatosan, gondolta Susannah, bár akarata ellenére jól mulatott.

– Ó, csakugyan?

– Igen – bólintott Eddie. – Na már most. Lefogadom, hogy a középső neved – úgy tett, mint aki morfondírozik – D betűvel kezdődik. – Csak ő „deh”-nek ejtette, ahogy a Nemes Nyelven mondják a Nemes Írás betűjét. – És szerintem rövid. Öt betű? Talán csak négy?

A szék ismét megindult. – A teremburáját! – kiáltott fel Overholser. – Honnan tudod? Mondd meg!

Eddie vállat vont. – Valójában nem több ez, mint számítás és találgatás. Igazság szerint legalább annyiszor tévedek, mint ahányszor nem.

– Sokkal többször – jegyezte meg Susannah.

– A közbülső nevem Dale – mondta Overholser –, bár ha valaki megmondja, mér, megemelem a kalapom. A családomat még ifjúkoromban elvesztettem.

– Őszinte részvétem – mondta Susannah, és örömmel látta, hogy Eddie elhúz. Valószínűleg elújságolja Jake-nek, hogy igaza volt a középső nevet illetőleg: Wayne Dale Overholser. Összesen tizenkilenc betű.

– Épeszű ez a fiatalember, vagy bolondos? – kérdezte Overholser. – Mondd meg, könyörgöm, mert jómagam meg nem mondhatom.

– Egy kicsit ez, ez kicsit az – felelte a nő.

– Hanem e tolószék ugyancsak épeszű tanálmány. Akár az iránytű.

– Köszönet Istennek – mondta Susannah, és magában aprót sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Egész természetesen hangzott, valószínűleg azért, mert nem tervelte ki előre, hogy ezt fogja mondani.

– Honnan valósi?

– Útközben találtuk, jó messzire innen – felelte Susannah. A beszélgetés e fordulata nem nagyon tetszett neki. Úgy vélte, Roland dolga, hogy elmesélje (vagy hogy ne mesélje el) a történetüket. Ő a dinh. És abban legalább nincs ellentmondás, ami csak egy szájból jön. De talán ő is hozzátehet valamicskét. – Van arra lent egy hasadás. A túloldaláról érkeztünk, és ott a dolgok nagyon másfélék. – Oldalra fordította a fejét, hogy lássa a gazdát. Overholser arca és nyaka kivörösödött, Susannah szerint mégis nagyon jól tartotta magát ahhoz képest, hogy az ötvenes éveit taposta. – Tudod, miről beszélek?

– Igen – felelte Overholser. Harákolt, és kiköpött balra. – Nem mintha magam hallottam vagy láttam volna, gondolhatod. Sohasem jártam nagyobb távolságra innet; túl sok a munka a birtokon. Majd magad is meglátod, hogy a callaiak átaljában nem erdőjáró népek.

Igen, én is azt hiszem, gondolta Susannah. Újabb jelzést látott, akkorát, mint egy levesestányér. A nyomorult fát annyira megfaragták, hogy szerencséje lesz, ha túléli a telet.

– Andy ugyancsak sokat mesélt a hasadásról. Hangot ád, mondta, de nem tudta elmesélni, hogy milyet.

– Ki ez az Andy?

– Hamarosan magad is tanákozol vele, sai. Te is Calla Yorkból vagy, mint a barátaid?

– Igen – felelte Susannah újult éberséggel. Overholser megkerült egy rücskös, vén vasfát. A fák most már gyérültek, és erősödött az étel szaga. Hús... és kávé. Megkordult a gyomra.

– És ők nem harcosok – biccentett Overholser Eddie és Jake felé. – Ilyent bizonnyal nem mondasz.

– Magadnak kell eldöntened, ha eljön az ideje – válaszolta Susannah.

A gazda néhány percig nem válaszolt. A tolószék köveken zötyögött. Előttük Csi kocogott Jake és Benny Slightman között, akik a fiatalság elképesztő gyorsaságával kötöttek barátságot. Susannah nem tudta, jól van-e így. A két fiú nagyon különbözik. Az idő majd megmutatja, mennyire, és ez fájni fog nekik.

– Megrémített – mondta Overholser. Olyan halkan beszélt, hogy Susannah alig hallotta. Mintha csak magában morfondírozna. – A szeme, asszem. Legfőképpen a szemével.

– Akkor hát továbbmenjünk? – kérdezte Susannah. A kérdés messze nem hangzott olyan ártatlanul, mint ahogy szerette volna, mégis meglepte a dühös válasz.

– Meggárgyultál, asszony? Dehogyis – addig, amíg nem tanálok kiutat a kutyaszorítóból, amibe kerültünk. Ide figyelj! Az a kölyök – a felesége mellett ballagó Tian Jaffordsra mutatott –, az a kölyök azzal vádolt meg, hogy nyúlszívű vagyok. Jó, persze mind tudják, hogy nekem egyetlen gyerekem sincs abban a korban, hogy a Farkasok törődnének vélük. Nem úgy, mint neki. De gondolod, hogy olyan bolond lennék, aki nem számolja ki, hogy mibe kerülhet ez nekünk?

– Nem én – felelte Susannah nyugodtan.

– Na és ő? Én bizony úgy gondolom. – Overholser úgy beszélt, mint akiben a büszkeség és a félelem harcol. – Tán én azt akarom, hogy a gyermecskéket elvigyék a Farkasok? A gyermecskéket, akiket osztán megrontottként küldenek vissza a városba? Dehogy! De azt sem akarom, hogy valami önfejű fráter olyan bajba vezessen minket, ahonnan nincs visszaút!

A nő fölnézett rá, és varázslatos dolgot látott. A gazda igent akart mondani. Okot keresett, hogy igent mondhasson. Roland juttatta el idáig, holott alig néhány szót szólt. Csupán... nos, csupán azzal, hogy ránézett.

Mozgást látott a szeme sarkából. – Jézus Mária! – kiáltotta Eddie. Susannah keze a fegyverért kapott, amely nem volt a helyén. Visszafordult a tolószékben. Legalább kétméteres fémember igyekezett lefelé a domboldalon pípes léptekkel, ám Susannah egyáltalán nem tartotta mulatságosnak.

Jake keze eltűnt a hóna alatt, ahol a dokkmunkásiszák és a fegyvere volt.

– Nyugi, Jake! – szólt rá a harcos.

A fémember kéken villogó szemmel állt előttük. Talán tíz másodpercig tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Ez idő alatt Susannah-nak sikerült elolvasnia a mellébe sajtolt feliratot. Északi Központi Pozitronika, gondolta, ismerős név. A LaMerk Művekről nem is beszélve.

A robot ekkor fölemelte egyik ezüst karját, ezüst tenyerét rozsdamentes acélhomlokára helyezte. – Üdv, harcos, aki messziről jöttél! – mondta. – Hosszú napokat és kellemes éjszakákat!

Roland a homlokához emelte ujjait. – Kétszer annyit neked, Andy-sai.

– Megköszönöm. – A bendő elérhetetlen mélységéből kattanások hallatszottak. Andy a harcos fölé hajolt, kék szeme fényesebben villogott. Susannah látta, hogy Eddie keze a derekára csatolt, ódon pisztoly szantálfa agyára csúszik. Roland azonban meg sem rezzent.

– Finom ételt készítettem, harcos. Számos jó dolgot a föld zsírjából, az ám.

– Köszönetet mondok érte, Andy.

– Szolgáljon egészségedre. – A robot belseje ismét kattogni kezdett. – Mellesleg nem akarnád meghallgatni a horoszkópodat?

6. fejezet

AZ ELD ÚTJA

1

Ők tízen délután két óra tájban telepedtek le ahhoz, amit Roland parasztebédnek nevezett. – Délelőtti robotolás közben örömmel várod – mondta később barátainak. – A délutáni munka alatt pedig vágyakozva gondolsz vissza rá.

Eddie szerint viccelt, de hát Rolandnál az ember sohasem tudhatta. Az ő humora olyan száraz volt, mint a sivatag.

Nem ez volt a legjobb étel, amit Eddie valaha is evett, a folyamúti öregek bankettje e tekintetben verhetetlen, de miután heteket töltöttek az erdőben harcosfasírton (és kemény nyúlbogyókat potyóztak hetente legföljebb kétszer), igazán nagyon finomnak tűnt. Andy gombamártásban úszó, félig véresre sütött, hatalmas konc húsokat szolgált föl. Volt még bab, tésztába csomagolt taco és sült kukorica. Eddie megkóstolt egy csövet, és noha kemény volt, neki mégis ízlett. Volt káposztasaláta, amiről Tian Jaffords elárulta, hogy a felesége készítette. És volt fantasztikus puding, amelyre azt mondták, hogy eperfelfújt. És természetesen kávét is ittak. Eddie számítása szerint négyen legalább négy litert nyakalhattak be. Még Csi is ivott egy keveset. Jake öntött neki egy csészealjba a sötét, erős nedűből. Csi szimatolgatott: – Káv! – vakkantotta, azután gyorsan és hatékonyan kilefetyelte.

Evés alatt nem folyt komoly beszélgetés („az ételt és a tárgyalást ne keverjük össze”, ez egyike volt Roland számos aranyköpésének), Eddie mégis sok mindent megtudott Jaffordstól és feleségétől, hogy miként folyik az élet a Tian és Zalia által „határvidéknek” nevezett földön. Remélte, hogy az Overholser mellett ülő Susannah és Jake a srác mellett, akire Eddie máris úgy gondolt, mint „Benny, a Kölyök”-re, legalább feleennyit összeszed. Arra számított, hogy Roland Callahan mellé telepszik, de Callahan nem ült közéjük. Fogta az ételét, kicsit távolabb húzódott tőlük, áldást mondott, és egyedül evett. Elég keveset. Haragudott Overholserre, mert átvette a kezdeményezést, vagy természettől magányos volt? Ilyen rövid idő után nehéz megmondani, de ha valaki fegyvert szorít a homlokához, hogy tüstént döntse el, Eddie inkább az utóbbira szavazott volna.

Leginkább azon csodálkozott, hogy a világnak ez a része milyen feltűnően civilizált. Ehhez képest Lud háborúskodó Szürkéi és Pubijai valóságos Kannibálszigetek voltak egy gyerekkori. kalózmeséből. Ezeknek az embereknek voltak útjaik, bűnüldözésük és bizonyosfajta kormányzatuk, amely New England gyűléseire emlékeztette Eddie-t. Volt egy Városi Gyűlésterem meg egy toll, amely, úgy tűnik, a hatalmat jelképezte. Ha valaki gyűlést akart összehívni, ezt a tollat kellett körbeküldenie. Ha elég ember érintette meg, akkor volt gyűlés. Ha nem, akkor nem volt. Két embert küldtek körbe a tollal, beszámolójukat kérdés nélkül elfogadták. Eddie nem hitte, hogy New Yorkban működne a dolog, de ilyesfajta helyen így is jól lehetett intézni az ügyeket.

Legalább hetven másik Calla volt, amelyek Calla Bryn Sturgistől északra és délre, enyhe ív mentén sorakoztak. A szomszéd helységekben, a déli Calla Bryn Lockwoodban és az északi Calla Amityben ugyancsak földet műveltek és állatot tenyésztettek. Nekik is el kellett tűrniük a Farkasok portyáit. Délebbre Calla Bryn Bouse és Calla Staffel környékén hatalmas birtokok terülnek el, és Jaffords szerint ők is megszenvedték a Farkasokat... legalábbis ő úgy vélte. Messzebb északra, Calla Sen Pinder és Calla Sen Chre környékén tanyák vannak, és juhot legeltetnek.

– Derekas tanyák – mondta Tian –, de tudjátok, ahogy északnak haladunk, egyre töpörödnek a birtokok, egészen addig, míg el nem érünk ama vidékre, ahun hó esik – legalábbis nekem azt mondták; magam sose láttam ilyet –, ott viszont kiváló sajtokat csinálnak.

– Azok ottan északon facipőt hordnak, legalábbis ez hírlik – mondta Eddie-nek Zalia, és kissé bánatosan nézett maga elé. Ő maga kopott parasztlábtyűt viselt, amelyet kurta csizmának neveztek.

A Callák lakói nemigen utazgattak, de léteztek utak, ha valakinek mehetnékje támadt, és ezeken élénk kereskedelem zajlott. Ezenfelül ott volt még a Whye, amelyet egyesek Nagy Folyónak neveztek. Ez Calla Bryn Sturgistől délre folyt, és a Déli Tengerbe torkollott, legalábbis így hírlett. Voltak bányásztelepülés Callák és kézműiparos Callák (ahol is létezett gőzprés, sőt igen, még elektromosság is!), egy Calla pedig semmi mással nem szolgált, mint élvezetekkel: van ott szerencsejáték, szilaj és mulatságos komédiák és...

Ám Tian, aki beszélt, megérezvén Zalia pillantását, visszament a fazékhoz, hogy merjen magának még egy kis babot, és békéltetésképpen egy tányérral a felesége káposztasalátájából.

– Tehát! – Eddie ívet rajzolt a földre. – Ez itt a határvidék. A Callák. Egy ív, amely észak-déli irányban húzódik egészen... meddig is, Zalia?

– Ez a férfiak dolga, abbion! – felelte az asszony. Azután, mivel látta, hogy a férje még mindig a lohadó tűznél ácsorog, a fazekakat figyeli, kicsit közelebb hajolt Eddie-hez. – Mérföldben vagy kerékben számoltok?

– Kicsit mindkettőben, de jobb vagyok mérföldben.

Az asszony bólintott. – Erre talántán kétezer mérföldnyire – mutatott észak felé –, erre pedig kétszer annyi. – Egy pillanatig így maradt, egyszerre mutatva a két irányt, azután leejtette a karját, összekulcsolta ujjait az ölében, és visszamerevedett illedelmes testtartásba.

– Na és ezek a városok... ezek a Callák... végig kitöltik az ívet?

– Nékünk így mondták, engedelmeddel, márpenig a kereskedők jönnek-mennek. Innet északnyugatra a Nagy Folyó kettéágazik. A keleti ágat Devar-Tete Whye-nak híjuk – Kis Whye-nak fordíthatnád. Persze többen jönnek észak felől, mer a Whye északról délnek folyik, érted, ugye.

– Értem. Na és mi van keletre?

Az asszony lesütötte a szemét. – A Mennykőcsapás – felelte olyan halkan, hogy Eddie alig hallotta. – Oda senki se megy.

– Miért?

– Ott setét van – felelte Zalia, csökönyösen az ölét bámulva. Azután fölemelte az egyik karját. Ez alkalommal arrafelé mutatott, amerről Roland érkezett barátaival. Vissza Belső-Világ irányába. – Arrafelé – mondta – a világ véget ér. Nékünk legalábbis azt mondják. Arra pedig... – kelet felé mutatott, és most már ránézett Eddie-re: – Arra, Mennykőcsapásban mán véget is ért. A kettő közt vagyunk mink, akik csak azt szeretnénk, ha békén hagynának.

– És gondoljátok, hogy így lesz?

– Nem. – Eddie látta, hogy hullik a könnye.

2

Nem sokkal ezután Eddie elnézést kért, és félrevonult egy facsoport közepébe. Amikor föltápászkodott a guggolásból, és levelek után nyúlt, hogy megtisztálkodjék, egy hang szólalt meg mögötte.

– Kérlek, ne azokkal. Azok mérgesek. Ha azzal törlöd ki, ugyancsak viszketni fog.

Eddie felugrott, megpördült, egyik kezével nadrágja korcát fogta, a másikkal Roland fegyveröve után kapott, amelyik egy közeli fa ágán lógott. Amikor látta, hogy ki – illetve mi – beszél, kicsit megnyugodott.

– Andy, nem igazán kóser dolog, hogy az emberek mögé lopakodsz, amikor éppen kuláznak. – Egy alacsony, zöld bokorra mutatott. – Na és az? Okoz valami gondot, ha azzal törlöm ki?

Csönd és kattogás.

– Mi van? – kérdezte Eddie. – Valami rosszat csináltam?

– Nem – felelte Andy. – Az információk feldolgozása folyik, sai. Kóser: ismeretlen szó. Lopakodik: nem lopakodtam, jártam. Kulázni: valószínűleg szleng szó, amelyet a kiválasztás...

– Ja – biccentett Eddie –, éppen az. De ide figyelj, Andy, ha nem lopakodtál, akkor hogyhogy nem hallottalak? Itt van aljnövényzet. A legtöbb ember zajt csap, amikor átmegy az aljnövényzeten.

– De én nem vagyok ember, sai – felelte Andy, és Eddie meglehetősen önelégültnek vélte a hangját.

– Akkor tag. Hogy tud ekkora tag ilyen csöndesen járni?

– Programozás – felelte Andy. – Azok a levelek megfelelnek.

Eddie a szemét forgatta, azután letépett egy maroknyi levelet. – Hát persze. Programozás. Naná. Tudhattam volna. Megköszönöm tenéked, hosszú napokat, csókold meg a seggem, és eredj a jó mennybe.

– Menny – szólt Andy. – Egy hely, ahova az ember a halál után kerül; egyfajta éden. Az Öreg Fickó szerint azok, akik a mennybe kerülnek, a mindenható Atyaúristen jobbján ülendnek mindörökkön örökké.

– Nemá! És ki a franc ülend a balján? Az összes csotrogánykereskedő?

– Nem tudom, sai. A csotrogány ismeretlen szó számomra. Nem akarod meghallgatni a horoszkópodat?

– Miért ne? – felelte Eddie. Megindult a tábor felé, amerre a fiúk nevetése és a szőrmókus csaholása vezette. Andy ott toronylott mellette, még a felhős ég alatt is ragyogva, és valóban tökéletes nesztelenséggel mozgott. Kísérteties volt.

– Mi a születési éved, sai?

Eddie úgy gondolta, erre a kérdésre talán felkészült. – A Kecske Hold idejében születtem – felelte, azután még valami eszébe jutott. – A Szakállas Kecske jegyében.

– Téli hó jön jajjal-bajjal, gyermekkel megáld erőssel, szilajjal – mondta Andy. Igen, csakugyan öntelt a hangja.

– Valóban szilaj vagyok – helyeselt Eddie. – Több mint egy hónapja nem fürödtem meg tisztességesen, elhiheted, hogy erős és szilaj vagyok. Mire van még szükséged, Andy, öregfiú? Akarod látni a tenyeremet, vagy ilyesmi?

– Arra nincs semmi szükség, sai Eddie. – Félreérthetetlen öröm csengett a robot hangjában, és Eddie azt gondolta: Ez vagyok én, örömöt hozok, amerre járok. Még a robotok is szeretnek. Ez az én ka-m.

– Most Tele Föld van, Istennek hála. A hold vörös, a Belső-Világban ilyenkor azt mondják, hogy ez a Vadászistennő Holdja. Utazni fogsz, Eddie! Messzire utazol! Te és a barátaid! Még ma éjjel elutazol Calla New Yorkba. Találkozol egy sötét hölggyel. Te...

– Többet akarok hallani erről a New York-i kirándulásról – torpant meg Eddie. A tábor ott volt előttük. Elég közel, hogy lássa az emberek mozgását. – Ne szórakozz, Andy!

– Még ma révülésbe kerülsz, sai Eddie! Te és a barátaid. Vigyáznod kell. Ha meghalljátok a kammen-t – a harangjátékot, amelyet jól ismersz –, akkor egymásra összpontosítsatok! Nehogy elveszítsétek egymást!

– Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Eddie.

– Programozás – felelte Andy. – A horoszkóp kész, sai. Ingyen adom. – Azután olyasmivel folytatta, ami Eddie-nek maga volt az őrület netovábbja: – Sai Callahan – tudod, az Öreg Fickó – azt mondja, hogy nincs jogom a jövendölésre, ezért sohasem kérek érte pénzt.

– Sai Callahan igazat mond – válaszolta Eddie, azután, amikor Andy már indult volna, ismét megszólalt: – De várjál csak egy pillanatot, Andy. Tedd meg, könyörgöm. – Rendkívül különös, milyen hamar rááll az ember szája az itteni beszédmódra.

Andy engedelmesen megállt, Eddie felé fordult, kék szeme izzott. Eddie-nek körülbelül ezer kérdése volt a révüléssel kapcsolatban, de még ennél is jobban érdekelte valami más.

– Te tudsz a Farkasokról.

– Igen. Én mondtam sai Tiannak. Dühbe gurult. – Eddie ismét valami önteltséget érzett a hangjában, de bizonyára csak ilyen a beszéde. Egy robot – még akkor is, ha túlélte a régi napokat – csak nem örülhet az ember bajának? Vagy igen?

Sokáig nem felejted el a Monót, igaz, csillagom?, kérdezte a fejében Susannah hangja. Őt Jake követte. Blaine csak bajnak van. Azután a sajátja: Ha úgy kezeled ezt a fickót, mintha nem lenne más, csak egy jövendőmondó gép egy videós árkádban, akkor megérdemled, amit kapsz.

Beszélj nekem a Farkasokról – mondta.

– Mit akarsz tudni, sai Eddie?

– Először is: honnan jöttek. Hol az a hely, ahol úgy érzik, fölemelhetik a lábukat, hogy egy hangosat fingjanak. Kinek dolgoznak. Miért viszik el a srácokat. És miért jönnek vissza nyomorékon. – Ezután egy újabb kérdés jutott az eszébe. Talán a legnyilvánvalóbb. – Na és honnan tudod, hogy mikor jönnek?

Andyből kattogás hallatszott. Ez alkalommal talán egy percig kattogott. Amikor ismét megszólalt, a hangja teljesen megváltozott. Bosconi rendőrt juttatta Eddie eszébe, aki a szomszédságukban lakott. A Brooklyn sugárút környékén Bosco Bob volt a beceneve. Ha az ember csak úgy találkozott vele, amint az utcán sétált a gumibotját pörgetve, akkor úgy beszélt, mint egy normális emberi lény, és az is volt – hogy vagy, Eddie, hogy van mostanában a mamád, hogy van az a semmirekellő bátyád, bejelentkeztél a Middlersbe, akkor jó, viszlát a tornateremben, ne dohányozz, jó napot. Ha azonban úgy vélte, csináltál valamit, akkor Bosco Bob olyan hapsivá változott, akivel nem szívesen találkoznál. Ez a Bosconi nem mosolygott, a tekintete a szemüveg mögött olyan volt, mint egy befagyott tó februárban (ami történetesen a Kecske Ideje a Nagy Akármi innenső oldalán). Bosco Bob sohasem ütötte meg Eddie-t, de jó néhányszor – egyszer közvetlenül azután, hogy pár kölyök felgyújtotta Woo Kim boltját – biztosan érezte, hogy a fakabát megütné, ha elég ostoba lenne ahhoz, hogy okoskodjon. Nem volt ez éppen tudathasadás – legalábbis nem olyan egyértelműen, mint Odetta/Detta esetében –, de közel járt hozzá. Bosconi rendőrnek két változata volt. Az egyik egy kedves fickó. A másik egy zsaru.

Amikor Andy ismét megszólalt, többé nem úgy beszélt, mint az ember jóindulatú, noha meglehetősen ostoba nagybátyja, aki elhiszi, hogy biztos igazak a Kandi Szemben kinyomtatott történetek az aligátor-emberről, meg arról, hogy Elvist élve látták Buenos Airesben. Ez az Andy érzelemmentesen, valahogy halott hangon beszélt.

Azaz úgy, mint egy igazi robot.

– Mi a jelszó, sai Eddie?

– He?

– Jelszó. Tíz másodperced van. Kilenc... nyolc... hét...

Eddie-nek a kémfilmek jutottak az eszébe. – Úgy érted, mondjak valami olyasmit, mint „Nyílnak a rózsák Kairóban”, mire te azt válaszolod, hogy „De csak Mrs. Wilson kertjében”, erre én azt mondom...

– A jelszó nem helyes, sai Eddie... kettő... egy... zéró. – Andyből tompa puffanás hallatszott, amit Eddie különösen kellemetlennek talált. Mintha éles fejsze csapódott volna bele egy húsdarabba, azután pedig az alatta levő tőkébe. Először jutott eszébe a Régi Nép, mivel Andyt biztosan ők építették (vagy a Régi Nép előtti nép, nevezzük őket Igazán Régi Népnek – ki tudhatja ezt biztosan?). Nem olyan emberek, akikkel Eddie szívesen találkozna, ha a ludi lakosság az utolsó, ami maradt belőlük.

– Még egyszer próbálkozhatsz – mondta a jeges hang. Némileg emlékeztetett arra a hangra, amellyel megkérdezte Eddie-től, nem kíváncsi-e a horoszkópjára, de ez volt a legtöbb, amit el lehetett mondani róla – a hasonlóság. – Próbálkozol még egyszer, New York-i Eddie?

Eddie-nek száguldott az agya. – Nem – mondta –, ennyi elég. Az infó zárolva van, igaz?

Újabb kattogások. Majd jött a válasz: – Zárolva: korlátozva, bizonyos határok között hozzáférhető információ dokumentumon vagy q-lemezen; azok korlátozták, akiknek joguk van ezt az információt felhasználni; az engedéllyel rendelkező személyek birtokában vannak a jelszónak. – Újabb szünet, míg gondolkodott, azután folytatta. – Igen, Eddie. Ez az infó zárolva van.

– Miért? – kérdezte Eddie.

Nem várt választ, Andy mégis felelt. – Tizenkilences utasítás.

Eddie rácsapott a robot fémoldalára. – Barátom, ez egyáltalán nem lep meg. Ez bizony a Tizenkilences utasítás.

– Szeretnéd meghallgatni a horoszkópodat, Eddie sai?

– Azt hiszem, most kihagyom.

– Akkor mit szólnál egy dalhoz, aminek az a címe, hogy „Jimmy levét ittam meg az éjjel”? Számos mulatságos strófából áll. – Könyökduda reszketeg hangja jött valahonnan Andy rekeszizma tájékáról.

Eddie, akit valamiért megriasztott a számos mulatságos strófa gondolata, megnyújtotta lépteit, hogy hamarabb odaérjen társaihoz. – Miért ne halasztanánk későbbre? – kérdezte. – Azt hiszem, most inkább iszom még egy csésze kávét.

– Ahogy tetszik, sai – mondta Andy kissé csüggedten, vélte Eddie. Mint Bosco Bob, amikor azt mondta neki az ember, hogy túl sok lesz a dolga a nyáron, nem indulhat az ificsapatban.

3

Roland egy sziklán ült, és a kávéját iszogatta. Szótlanul hallgatta Eddie-t, és csak egészen apró változás zajlott le az arcán: egy pillanatra fölvonta a szemöldökét a Tizenkilences utasítás hallatán.

Velük szemben a tisztás túloldalán az ifjabb Slightman elővarázsolt valamilyen buborékfújó pipát, amelyből rendkívül ellenálló buborékok szálltak. Csi üldözőbe vette őket, többet a foga közé kapott, azután láthatólag rájött, hogy Benny mit akar, és törékeny kis fénykupacba terelte a gömböket. Erről a kis kupacról Eddie-nek a Varázsló Szivárványa jutott az eszébe, azok a veszedelmes üveggömbök. Vajon Callahannak tényleg van egy ilyen gömbje? Méghozzá a legrosszabb?

A fiúk mögött a tisztás szélén Andy állt, karját összefonta mellének rozsdamentes acéldombján. Eddie szerint azt várta, mikor takaríthatja el az általa idehozott és elkészített étel maradékát. Tökéletes szolga. Főz, elmosogat, beszél neked a sötét hölgyről, akivel találkozni fogsz. Csak azt ne várd, hogy megszegje a Tizenkilences utasítást. Legalábbis jelszó nélkül.

– Idejönnétek hozzám, emberek? – kérdezte Roland, és kicsit fölemelte a hangját. – Ideje egy kis tanácskozásnak. Nem tart sokáig, ami jó dolog, legalábbis nekünk, mivel mi már megtartottuk a magunkét, mielőtt sai Callahan csatlakozott volna hozzánk, azután meg a túl sok beszéd elgyengít, úgy ám.

Engedelmes gyermekként gyűltek köréje és telepedtek le mind a callaiak, mind azok, akik messziről érkeztek, és talán még messzebbre mennek majd vele.

– Először is azt akarom hallani, mit tudtok ezekről a Farkasokról. Eddie-től értesültem, hogy Andy nem mondhatja el, honnan tudja, mikor érkeznek.

– Igazságot beszélsz – mordult föl az idősebb Slightman. – Vagy azok hallgattatták el, akik csinálták, vagy azok, akik később jöttek, így nem beszél róla, noha mindég értesít minket az érkezésükről. Ha másról vagyon szó, örökösen jár a szája.

Roland ránézett Calla legnagyobb gazdájára. – Folytatnád, sai Overholser?

Tian Jaffords csalódottnak látszott, hogy nem őt kérdezik. Mintha a felesége is megbántódott volna. Az idősebb Slightman bólintott, mintha Roland pontosan azt a szóvivőt választotta volna, akit ő gondolt. Maga Overholser, Eddie várakozásával ellentétben, nem pöffeszkedett. Vagy fél percig nézte keresztbe vetett lábát, kopott kurta csizmáját, elgondolkodva dörgölte az arcát. A tisztás olyan csöndes volt, hogy Eddie hallotta, ahogy a két-három napos borosta serceg a gazda tenyere alatt. Végül sóhajtott, bólintott, és Rolandra nézett.

– Köszönetet mondok. Meg kell vallanom, nem az vagy, akire számítottam. A tet-ed sem. – Tian felé fordult. – Tian Jaffords, igazságod volt, hogy idehoztál minket. Erre a tanácskozásra szükség van, és én megköszönöm néked.

– Nem én hoztalak ide – tiltakozott Jaffords. – Az Öreg Fickó volt.

Overholser biccentett Callahan felé. Callahan viszonozta a bólintást, azután sebhedt kezével keresztet rajzolt a levegőbe – Eddie szerint ezzel azt akarta mondani, hogy nem az ő érdeme, hanem Istené. Lehet, hogy így van, de ha a gesztenyét kell kikaparni a parázsból, Eddie inkább Gileádi Rolandra fogad két dollárban, szemben Istennel és a Jézus Emberrel, az égi harcosokkal.

Roland várt, az arca nyugodt, rendkívül udvarias volt.

Overholser végül beszélni kezdett. Csaknem tizenöt percen át beszélt, lassan, de céltudatosan. Az ikrek dolgával kezdte. Calla lakói tisztában voltak vele, hogy a kettesével-hármasával születő gyerekek inkább kivételnek, mint szabálynak számítanak a világ más részein, viszont a Nagy Félholdban a Jaffordsék Aaronjához hasonló egykék számítottak ritkaságnak. Nagyon nagy ritkaságnak.

Azután, talán százhúsz évvel ezelőtt (vagy lehet, hogy százötven; ahogy az idő változott, az ilyesmit nehéz volt bizonyossággal megállapítani), elkezdtek portyázni a Farkasok. Nem minden emberöltőben jöttek; akkor minden húsz évben jönniük kellett volna, ám ők tágasabb időközökben érkeztek. De majdnem minden nemzedékre lecsaptak.

Eddie-nek eszébe jutott, hogy megkérdezi Overholsert és Slightmant, miképp zárolhatta Andyben a Régi Nép a Farkasokra vonatkozó információkat, ha azok kevesebb mint két évszázada törtek elő Mennykőcsapásból, aztán inkább annyiban hagyta. Roland szokta mondani, hogy olyasmit kérdezni, amire nincs válasz, puszta időpocsékolás. De azért érdekes, nem? Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ki (vagy mi) programozta be utoljára Andyt, az Üzenetvivőt (Számos Más Feladattal).

És miért.

A három és tizennégy év közötti gyermekeket, mondta Overholser, keletre viszik, Mennykőcsapás földjére. (Eddie észrevette, hogy az idősebb Slightman átkarolja a fiát, amikor az elbeszélés idáig ért.) Viszonylag rövid ideig maradnak ott – talántán négy hétig, talántán nyolcig. A legtöbbjük visszatért. Úgy vélik, hogy az a néhány, aki nem jön vissza, meghal a Sötétség Országában; hogy akármilyen ördögi vajákolást hajtanak végre rajtuk, az nemcsak roncsot csinál belőlük, de meg is öli őket.

Azok, akik visszajönnek, a legjobb esetben csöndes idióták. Az ötéves úgy tér vissza, hogy elfelejti az éppen megtanult beszédet, csak gügyögni tud, és egyszerűen utánanyúl mindennek, ami kell neki. Újra elő kell venni a két-három éve félretett pelenkát, és az így megrontott gyerek azt viseli tíz-, sőt tizenkét éves koráig.

– A teremburáját, hiszen Tia legalább hetente egyszer még mindég bepisil, és számítani lehet rá, hogy hónaponta egyszer be is csinál – szólalt meg Jaffords.

– Csak hallgassátok – mondta rosszkedvűen Overholser. – Az én Welland testvérem ugyanígy élt, míg meg nem hótt: És hát persze folyton ügyelni kell rájuk, mer ha fogukra való ételhez jutnak, addig falnak, amíg szét nem repednek. A tiédre ki vigyáz, Tian?

– Néném – felelte Zalia, mielőtt a férje megszólalhatott volna. – Heddon és Hedda is tud most mán egy kicsit segíteni; belenőttek a korba... – Elnémult, láthatólag most fogta fel, mit mondott. A szája megrándult, és nem szólt többet. Eddie sejtette, miért, és megértette. Igen, Heddon és Hedda most már tud segíteni. Jövőre az egyik még mindig fog tudni, a másik viszont...

A tízévesen elrabolt gyermek visszajövet tud beszélni valamicskét, de ennél tovább sose jut. Ám a legrosszabb sorsa a legidősebbeknek van, mert mikor visszajönnek, homályosan sejtik, mit tettek velük. Mit loptak el tőlük. Az ilyenek sokat sírnak, vagy egyszerűen elhúzódnak magukban, és bámulnak kelet felé, mintha elvesztettek volna valamit. Mintha látnák amott szegény agyukat, amint madárként köröz a setét égen. Az évek során vagy fél tucat ilyen gyerek lett öngyilkos. (Erre Callahan ismét keresztet vetett.)

A megrontottak úgy tizenhat éves korukig nemcsak beszédjükben és viselkedésükben, de testben is kisgyermeki állapotban maradnak. Akkor a legtöbbje hirtelen ifjú óriássá növekszik.

– El sem képzelhetitek, milyen az, ha nem látjátok a saját szemetekkel, ha nem élitek át tenmagatok is – mondta Tian. A hamuba bámult. – Fel nem foghatjátok, mily fájdalom ez nékik. Tudjátok, hogy sír a csecsszopó, mikor fogzik?

– Igen – válaszolta Susannah.

Tian bólintott. – Ez olyan, mintha az egész testük fogzana.

– Csak hallgassátok! – erősítette meg Overholser. – Tizenhat-tizennyolc hónapon át a bátyám mást se csinált, csak aludt, evett, rítt és nőtt. Emlékszem, még álmában is rítt. Kikeltem az ágyamból, odamentem hozzá, és a melléből, lábából, fejéből susogás hallatszott. Csak figyelmezzetek, mer ez annak a hangja volt, ahogy a csontjai növekedtek éjszakánként.

Eddie megpróbálta elképzelni ennek a szörnyűségét. Az ember hallja a meséket az óriásokról – emberszagot érzek meg a többi –, de mostanáig sosem vette fontolóra, milyen lehet óriássá válni. Mintha az egész testük fogzana, gondolta, és megborzongott.

– Másfél év, ennél tovább nem tartott, de kíváncsi lennék, vajon nékik mennyinek tűnt, mivel mikor visszatérnek, annyira tudják felfogni az időt, mint egy madár vagy bogár.

– Végtelenségnek – szólalt meg Susannah nagyon sápadtan, beteg hangon. – Egy örökkévalóságnak kell tűnnie.

– A susogás éjszakánként, ahogy a csontjuk növekedik – mondta Overholser. – A fejfájás, ahogy a koponyájuk nől.

– Zalman egyszer kilenc álló napig ordított – szólalt meg Zalia. A hangja érzelemmentes volt, de Eddie látta a szemében a borzalmat; nagyon jól látta. – Előrecsucsorodott a pofacsontja. Lehetett látni. A homloka egyre jobban kidombosodott, és ha az ember közel tartotta a fülét, hallani lehetett, amint terjeszkedés közben nyikorog a koponyája. Olyan volt, mint mikor a faág csikorog a jég terhe alatt.

– Kilenc álló napig ordított. Reggel, délbe és éjnek évadján. Egyre csak ordított. Folyt a könnye. Az összes istenekhez fohászkodtunk, hogy rekedjen be végre – vagy némuljon meg teljesen –, de semmi se történt. Asszem, ha van egy puskánk, lelőttük vóna, ahogy ott fetrengett a szalmazsákon, csak hogy megszabadítsuk a fájdalomtól. Az én drága öreg tatám mán azon volt, hogy elvágja a torkát, de akkor Zalman elhallgatott. A csontjai még nőltek egy darabig – az egész váza –, de a legrosszabb a feje volt, és annak a nőlése végre abbamaradt, hála legyen az isteneknek és a Jézus Embernek is.

Callahan atya felé biccentett. Ő viszonozta a bólintást, az asszony felé emelte a kezét, és egy pillanatig így maradt. Zalia visszafordult Rolandhoz és barátaihoz.

– Nekem öt gyermekem van – mondta. – Aaron biztonságban van, hála Istennek, de Heddon és Hedda éppen tízévesek; a legjobb korban. Lyman és Lia csak öt, de mán az is elég idős. Öt...

Eltakarta az arcát, és nem szólt többé.

4

Ahogy ez a gyors növekedés befejeződik, folytatta Overholser, némelyik még dolgozni is tud. Mások – a többség – még az olyan elemi dolgokra sem képesek, mint egy tuskó kihúzása, vagy a kerítéscölöpök gödreinek kiásása. Az ember láthatja őket, amint ülnek Took szatócsboltjának lépcsőin, néha csámpás csoportban cammogva járják a vidéket, rendkívüli méretű, súlyú és bárgyúságú ifjak és lányok, néha egymásra vigyorognak, gügyögnek, néha csak nézik az eget.

Szerencsére nem párosodnak. Nem mindegyik növekszik monstrummá, szellemi és egyéb képességeik sem egyformák, de egy dolog közös bennük: amikor visszajönnek, szexuálisan halottak. – Elnézésteket kérem nyerseségemért – mondta Overholser –, de nem hinném, hogy Welland bátyám, mióta visszajött, máskor is felállította volna, mint amikor pisilnie kell. Zalia! Láttad valaha a testvéredet... tudod...

Zalia megrázta a fejét.

– Mennyi idős voltál, amikor eljöttek, sai Overholser? – kérdezte Roland.

– Úgy érted, először? Welland és én kilencesztendősök voltunk. – Overholser most nagyon gyorsan beszélt, és ettől olyan lett, mint aki betanult szöveget mond fel, de Eddie szerint ez csak a látszat volt. Overholser erőnek számított Calla Bryn Sturgisben; Isten segítsen minket, követ a varjaknak, ő volt a nagygazda. Nem lehetett könnyű neki visszamenni gondolatban abba a korba, amikor még gyermek volt, kicsiny, erőtlen és rémült. – A mama és a papa megpróbáltak eldugni a pincében. Legalábbis nékem így mondták. Jómagam semmire sem emlékszem. Asszem, megtanítottam magamat, hogy ne emlékezzek. Igen, így lehet. Vannak páran, Roland, akik jobban emlékeznek másoknál, de száz szónak is egy a vége: az egyiket elviszik, a másik megmarad. Az, aki megrontottként visszajön, talántán képes dolgozni valamit, de meghótt derékon alul. Osztán... amikor elérik a harmincasokat...

Amikor a megrontott ikrek elérik a harmincas éveiket, elképesztő hirtelenséggel öregedni kezdenek. Kifehéredik a hajuk, gyakran teljesen megkopaszodnak. A szemük elhomályosodik. Izmaik, amelyek olyan döbbenetesek voltak (mint most Tia Jaffordsé és Zalman Hooniké), meglöttyednek, elsorvadnak. Néha békésen, álmukban halnak meg. Gyakrabban egyáltalán nem békés a vég. Kelések nőnek rajtuk, néha a bőrükön, gyakrabban a gyomrukban vagy a fejükben. Az agyukban. Sokkal előbb halnak meg, mint ahogy az természetes körülmények között várható lenne, ha nem léteznének a Farkasok, és sokan úgy mennek el, ahogy normális termetű gyerekből óriássá püffedtek: fájdalmukban ordítva.

Eddie azon tűnődött, hogy ezek közül a leginkább a rák végső stádiumára emlékeztető állapotban elhunyt idióták közül ugyan hányat szabadíthattak meg a kínjaitól a fejére nyomott párnával vagy valami erős szerrel. Az ember persze nem kérdez ilyeneket, de vélhetőleg sokan lehettek. Roland használta néha a delah szót, és mikor ezt mondta, hanyagul intett a látóhatár felé.

Sokan.

Callai látogatóik nyelvét megoldotta a kétségbeesés, még sokáig folytatták volna, egyik szomorú történetet mondva a másik után, de Roland megakadályozta. – Kérlek, most beszéljünk a Farkasokról. Hányan jönnek?

– Negyvenen – felelte Tian Jaffords.

– Egész Callára? – kérdezte az idősebb Slightman. – Negyvennél többen vannak azok. – Kicsit bocsánatkérően mondta Tiannak: – Amikor legutóbb jöttek, Tian, te nem voltál több kilencnél. Magam a húszas éveim elején jártam. A városba tán negyvenen jöhettek, de még többen csaptak le a környező tanyákra, birtokokra. Én azt mondanám, Roland-sai, hogy hatvanan lehetnek, sőt akár nyócvanan is.

Roland a szemöldökét felvonva nézett Overholserre.

– Jómagam huszonhárom esztendős voltam – szólt az –, de én a hatvanas számot mondanám.

– Farkasoknak nevezitek őket, de mik valójában? Emberek? Vagy másfajta lények?

Overholser, Slightman, Tian, Zalia: Eddie egy pillanatra érezte, ahogy megosztják a khef-et, csaknem hallotta őket. Ettől magányosnak, fölöslegesnek érezte magát, ahogy akkor történik, ha csókolózó párt látunk az utcasarkon, ahogy átkarolják egymást, vagy egymás szemébe néznek, teljesen beleveszve egymásba. Nos, neki nem kell többé ilyet éreznie. Neki is megvan a saját ka-tet-je, a saját khef-je. Az asszonyáról nem is beszélve.

Közben Roland azzal a türelmetlen, ismerős mozdulattal forgatta az ujjait. Gyerünk, emberek, mondta a mozdulat, telik az idő.

Nem tudjuk biztosan, mik légyenek – felelte Overholser. – Úgy néznek ki, mint az emberek, de álarcot viselnek.

– Farkasálarcot – mondta Susannah.

– Igen, asszonyom, farkasálarcot, amely szürke, mint a lovaik.

– Azt mondod, hogy valamennyien szürke lovon ülnek? – kérdezte Roland.

A csönd ez alkalommal rövidebb ideig tartott, de Eddie megint érezte a khef-et és a ka-tet-et, ahogy az elmék egymással érintkeztek valami olyan elemi módon, amire még a telepátia szó se megfelelő kifejezés; ez sokkal mélyebb dolog a telepátiánál.

– A teremburáját! – mondta Overholser. Ez a kiszólás vélhetőleg olyasmit jelentett, hogy Arra mérget vehetsz, ne szórakozz már azzal, hogy megint megkérdezed! – Valamennyien szürke lovon ülnek. Szürke, bőrszerű nadrágot viselnek. Fekete csizmájukon hatalmas, kegyetlen sarkantyú. Csuklyás zöld köpenyt hordanak. És álarcot. Tudjuk, hogy álarc, mert tanáltunk elhagyott darabot. Olyan, mint az acél, de a napon megrothad a nyavalyás, mint a hús.

– Aha.

Overholser elég sértő módon, félrehajtott fejjel pillantott rá, mintha azt kérdezné, Te most ostoba vagy, vagy csak lassú? Ekkor Slightman szólalt meg: – Lovaik gyorsak, akár a szél. Némelyik maga előtt is, maga megett is visz egy gyermekcsét.

– Csakugyan? – kérdezte Roland.

Slightman hevesen bólogatott. – Az istenekre mondom. – Látta, hogy Callahan ismét keresztet vet, és felsóhajtott. – Bocsáss meg, Öreg Fickó.

Callahan vállat vont. – Te már előttem is itt voltál. Nyugodtan fohászkodhatsz az összes istenhez, noha, mint tudod, én hamisnak vélem őket.

– És a Mennykőcsapásból törnek elő – mondta Roland, mit sem törődve a közjátékkal.

– Igen – bólintott Overholser. – Megláthatod, arrafelé van, úgy százkeréknyire. – Délkeleti irányba mutatott. – Amint kiérünk az erdőből a legutolsó magaslatra, amely a Nagy Félhold előtt emelkedik. Onnan láthatod majd a Keleti Síkságot, és azon túl egy nagy sötétséget, mintha esőfelhő takarná a látóhatárt. Azt mondják, Roland, hogy valamikor láthattad ott a hegyeket.

– Mint a Sziklás-hegység Nebraskából nézve – suttogta Jake.

Overholser rápillantott. – Parancsolsz, Jake-soh?

– Semmi – felelte Jake, és halvány, zavart mosollyal nézett a nagygazdára. Eddie megjegyezte, milyen néven szólította Overholser a fiút. Nem sai, hanem soh. Még egy érdekesség.

– Már hallottunk a Mennykőcsapásról – mondta Roland. A hangja ijesztő volt, annyira hiányzott belőle minden érzelem. Eddie örült, mikor Susannah megfogta a kezét.

– Az a vámpírok, manók, szörnyek földje, legalábbis a mesék szerint – mondta Zalia halkan, szinte remegő hangon. – Persze azok régi mesék...

– A mesék igazak – vágott közbe Callahan nyersen. Eddie mégis megérezte benne a félelmet. Félreismerhetetlen volt. – Vannak vámpírok – valószínűleg más dolgok is –, és a Mennykőcsapás a fészkük. Más alkalommal beszélgethetünk róluk, ha úgy akarod, harcos. De kérlek, hallgass most meg: a vámpírokról sokat tudok. Nem tudom, a Farkasok nekik viszik-e Calla gyermekeit – úgy vélem, nem valószínű –, de vámpírok bizony vannak.

Miért beszélsz úgy, mintha én kételkednék ebben? – kérdezte Roland.

Callahan lesütötte a szemét. – Mert sokan kételkednek. Én is kételkedtem. Sokáig kételkedtem és... – Elfulladt a hangja. Megköszörülte a torkát, és szinte suttogva fejezte be: – ...ez lett a vesztem.

Roland néhány pillanatig nyugodtan ült, maga alá húzva elnyűtt csizmáját, karjával átölelve csontos térdét, és egy kicsit imbolygott előre-hátra. Azután Overholserhez fordult: – Milyen idő tájt jönnek?

– A testvéremet, Wellandot délelőtt vitték el – felelte a gazda. – Még alig voltunk túl a früstökön. Emlékszem, mer Welland kérdezte a mamát, magával hozhatja-e a kávéját a pincébe. De legutóbb... amikor jöttek, és elvitték Tian nővérét és Zalia bátyját meg sok más gyereket...

– Én két unokahúgámat és egy unokaöcsémet vesztettem el – szólalt meg az idősebb Slightman.

– Ez nem sokkal azután volt, hogy megkondult a déli harang a Gyűlésteremben. A napot azér tudjuk előre, mer Andy tudja, és ennyit elmond nékünk. Akkor meghallottuk a lovak patáinak mennydörgését, ahogy berontottak kelet felől, és láttuk a porfelleget, amit fölvertek...

– Akkor hát tudjátok, mikor jönnek – összegezte a harcos. – Tulajdonképpen három forrásból is tudjátok: Andytől, a paták dobogásából és a porfelhőből.

Overholser, aki megértette, mit akar mondani ezzel Roland; a nyaka tövéig sötétvörösre pirult. – Roland, felfegyverkezve jönnek. Tűzfegyverekkel – vannak puskáik, meg olyan revolvereik, amilyeneket a tet-etek hord, azonkívül gránátok –, de más fegyvereik is vannak. A Régi Nép félelmetes fegyverei. Villámló botok, amelyek érintéssel ölnek, repülő fémgolyók, amelyeket zümmögőknek vagy csikeszeknek hívnak. A botok feketére égetik a bőrt, és megállítják a szívet – talán villanyosan, vagy...

Overholser következő szavát Eddie „ant-nomikus”-nak értette. Először azt hitte, a gazda „anatómikust” akar mondani, aztán rájött, hogy amit hallott, az valószínűleg az „atomikus” volt.

– Ha egyszer ezek a zümmögők kiszimatolnak, akkor követnek, kanyaroghatsz vagy futhatsz, ahogy csak bírsz – mondta komolyan Slightman fia. – Ugye, atyus?

– Teringettét! – mondta az idősebb Slightman. – Osztán pedig pengék ugranak ki belőlük, olyan gyorsan forognak, hogy nem is látni őket, és szétvágják az embert.

– Mindnyájan szürke lovakon ülnek – tűnődött Roland. – Mindegyik egyforma színű. Mi van még?

Úgy tűnt, hogy semmi. Elmondtak mindent. Keletről jöttek, ahogy Andy előre megmondta, és egy szörnyű órára – talán még hosszabb időre – Callát betöltötte a szürke lovak patáinak mennydörgése és a vigasztalan szülők sikoltozása. Zöld köpenyek lobogtak. Farkasálarcok vicsorogtak, amelyek fémnek látszottak, de megrothadtak a napon, mint a bőr. Elvitték a gyermekeket. Előfordult, hogy néhány ikerpárt elnéztek, és együtt hagytak, ami azt sejtette, hogy az ő tudásuk sem tökéletes. Mégis fenemód jól értesültek voltak, gondolta Eddie, mert ha a gyerekeket máshova vitték (gyakran előfordult), vagy otthon rejtették el őket (ahogy ez csaknem mindig megtörtént), a Farkasok akkor is megtalálták őket, méghozzá hamar. Még a csicsóka kupaca alatt vagy a szénakazal mélyén is ráleltek a kicsikre. Azokat a callai polgárokat, akik megpróbáltak ellenállni, lelőtték, megsütötték a botjaikkal – talán lézerrel? –, vagy darabokra vágták a repülő zümmögőkkel. Amikor később erre gondolt, Eddie-nek mindig az a nyamvadt film jutott az eszébe, amelyre Henry cipelte el. Fantazma, ez volt a címe. A régi Majesticben látták. A Brooklyn és a Markey sugárút sarkán. Mint régi életének oly sok eleme, a Majestic is szaglott a vizelettől, a pattogatott kukoricától és attól az olcsó bortól, amelyet papírzacskóba rejtenek. Néha tűk voltak elszórva a széksorok között. Lehet, hogy nem volt ez jó, de akkor is – rendszerint éjszaka, ha kerülte az álom – énjének egy mélyrétege még mindig a régi életét siratta, azt, amelyiknek a Majestic is része volt. Úgy sírt, ahogy egy elrabolt gyermek sírhat az anyja után.

A gyermekeket elvitték, a paták dübörgése elhalt, visszamentek arra, amerről jöttek, és azzal véget ért az egész.

– Nem ez nem lehet! – tiltakozott Jake. – Vissza kell hozniuk őket, nem?

– Nem – felelte Overholser. – A megrontottak vonaton jönnek vissza, van egy nagy rozsdatemetőjük, majd meg is mutatom néktek és... mi az? Mi a baj? – Jake szája tátva maradt, az arca teljesen elfehéredett.

– Nemrégiben rossz tapasztalataink voltak egy vonattal – magyarázta Susannah. – A vonatok, amelyek visszahozzák a gyermekeket, egysínűek?

Nem azok voltak. Overholsernek, Jaffordséknak, a két Slightmannek tulajdonképpen fogalma sem volt, mi az az egysínű vasút. (Callahan, aki tizenéves korában megfordult Disneylandban, tudta.) A vonatok, amelyek a gyerekeket visszahozták, közönséges, ócska mozdonyok voltak (remélhetőleg egyiket sem hívják Charlie-nak, gondolta Eddie), nem ült bennük mozdonyvezető, és egy-két pőrekocsit kapcsoltak mögéjük. Ezeken kucorogtak a gyerekek. Érkezéskor rendszerint sírtak a félelemtől (meg a leégéstől, ha Mennykőcsapástól nyugatra éppen derült volt az ég), és mocskosak voltak az ételtől, meg a rájuk száradt ürüléktől. Állomás vagy pályaudvar nem volt, noha Overholser szerint valamikor, évszázadokkal ezelőtt létezhetett. Amint a gyerekeket leszállították, lovakkal húzatták el a kurta vonatot a rozsdás vágányokról. Eddie-nek az jutott az eszébe, hogy ki lehetne számolni, hányszor jártak itt a Farkasok, ha összeadnák a rozsdás mozdonyok számát, ahogy egy fatuskó korát is meg lehet határozni a gyűrűiből.

– Azt nem tudjátok, hogy milyen hosszú az út? – kérdezte Roland. – Az érkezők állapotából nem lehet erre következtetni?

Overholser Slightmanre, azután Tianra és Zaliára nézett. – Két nap? Három?

Vállat vontak, bólogattak.

– Két-három nap – mondta Overholser a harcosnak, a többiek viselkedéséből ítélve nagyobb magabiztossággal, mint amit érezhetett. – Ahhoz elég, hogy leégjenek a napon, és majd' minden ételt megegyenek...

– Vagy magukra kenjék – mordult föl Slightman.

– ...de nem tart annyi ideig, hogy elpusztuljanak a szabad ég alatt – fejezte be Overholser. – Ha ebből ki akarod számítani, milyen messzire viszik őket Callától, akkor annyit mondhatok, jó mulatást a rejtvényhez, mivel senki sem tudja, hogy a vonat milyen gyorsan vág át a síkságon. A folyó túlsó partjára lassan, méltóságteljesen érkezik, de ez nem sokat jelent.

– Nem – helyeselt Roland. – Valóban nem. – Elgondolkozott. – Huszonhét nap maradt?

– Most már csak huszonhat – mondta halkan Callahan.

– Még valami, Roland! – szólalt meg Overholser. Bocsánatkérően beszélt, de állkapcsának izmai megfeszültek. Eddie szerint visszacsúszott a már ránézésre ellenszenves hapsik kategóriájába. Mármint ha a nézőnek problémái vannak a hivatali tekintéllyel, és Eddie-nek mindig problémái voltak.

Roland nem válaszolt, csak kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Még nem mondtunk igent – Overholser az idősebb Slightmanre pillantott, mintha támogatást kérne tőle. Az bólogatott.

– Megértheted, semmi módon nem tudhatjuk meg, hogy azok vagytok-e, akiknek mondjátok magatokat – mentegetőzött Slightman. – A családomban nem szokás az olvasás, és a birtokon sincs egy könyv se – Eisenharték Rocking B birtokán vagyok előmunkás, nem számítva a számosállatok törzskönyveit, de amíg felnevekedtem, éppen olyan sok mesét hallottam Gileádról, a harcosokról és Arthur Eldről, mint a többi legény... hallottam a Jericho-hegyi csatáról meg más ily állítólagos véres és mennydörgős összecsapásokról... de sosem hallottam olyan harcosról, akinek hiányzik három ujja, vagy barna bőrű női harcosról, meg olyanról, aki túl fiatal még a borotválkozáshoz.

A fia döbbenten, feszengve nézett rá. Maga Slightman is elég zavartnak látszott, de folytatta.

– Bocsánatodat kérem, ha rosszallnád, amit mondtam, de tényleg...

– Hallgassátok, csak hallgassátok! – mordult föl Overholser. Eddie attól tartott, hogy ha még jobban előretolja az állkapcáját, elpattan a csontja.

– ...de akármit döntsünk, annak messzire ható következményei vannak. Ha tévedünk, az halál a városunknak és minden lakosának.

– Nem hiszek a fülemnek! – kiáltotta felháborodva Tian Jaffords. – Gondoljátok, hogy mindez csalás? Jó ég, ember, hát nem látod őket? Nem látod, hogy...

Zalia olyan erősen markolta meg a karját, hogy férjének napcserzette bőre elfehéredett az ujjak nyomásától. Tian ránézett, és elhallgatott, de az ajkát szorosan összepréselte.

Valahol a távolban varjú károgott, és egy rozsdabegy válaszolt neki élesebb hangon. Azután csönd lett. Valamennyien Gileádi Roland felé fordultak, válaszát várva.

5

Mindig ugyanaz. Már fárasztotta. Segítséget akarnak, de ugyanakkor biztosítékok is kellenének. Bemutató a tudományodból. Azt szeretnék. Segítséget, kockázat nélkül. Hogy csak behunyják a szemüket, és már meg is vannak mentve.

Roland átkulcsolta a térdét, és lassan hintázott előre-hátra. Azután biccentett, és fölemelte a fejét. – Jake – mondta. – Hozzám.

A fiú ránézett Bennyre, új barátjára, majd fölállt, és odament Rolandhoz. Csi a sarkában kocogott, szokása szerint.

– Andy – szólt Roland.

– Sai?

– Hozz nekem ide négy tányért, azok közül, amelyekből ettünk. – Miközben Andy engedelmeskedett, odaszólt Overholsernek: – El fogsz veszíteni néhány cserepet. Amikor harcosok érkeznek egy városba, sai, törnek a dolgok. Ez az élet rendje.

– Roland, nem hinném, hogy szükség lenne...

– Hallgass! – felelte Roland, és noha a hangja szelíd volt, Overholser azonnal elhallgatott. – Elmondtad, amit akartál. Most mi következünk.

Andy árnyéka esett Rolandra. A harcos felnézett, és átvette a tányérokat, amelyeken még ott csillogott a zsír. Ekkor Jake-hez fordult, aki feltűnő változáson ment át. Mikor Benny, a Kölyök mellett ülve, büszkén vigyorogva nézte Csi ügyes trükkjeit, éppen olyan volt, mint bármelyik tizenkét éves srác – gondtalan, pajkos. Most eltűnt a mosolya, és nehéz lett volna megállapítani a korát. Szeme, amelyet Rolandra szögezett, majdnem olyan kék volt, mint a harcosé. Hóna alatt, a dokkmunkás iszákjában pihent a Ruger, amelyet az apja íróasztalából emelt el egy másik életben. Oda se nézve kioldotta a ravaszt rögzítő nyersbőr szíjat. Egy rántás is elég volt.

– Mondd fel a leckéd, Jake, Elmer fia, és légy igaz.

Roland félig-meddig arra számított, hogy Eddie vagy Susannah közbeavatkozik, de nem történt ilyesmi. Őt nézték. Az arcuk ugyanolyan hideg és komoly volt, mint Jake-é. Jól van.

Jake hangjából hiányzott minden érzelem, a szavai keményen, magabiztosan pattogtak.

– Nem a kezemmel célzok; aki a kezével céloz, megfeledkezik atyja arcáról. A szememmel célzok. Nem a kezemmel lövök...

– Nem értem, mi ez – kezdte Overholser.

– Kuss! – vetette oda Susannah, és pisztolyként szögezte rá az ujját.

Jake mintha nem is hallotta volna. A tekintetét nem vette le Rolandról. Keze szétnyitott ujjakkal pihent a mellén. – ...aki a kezével lő, megfeledkezik atyja arcáról. Az elmémmel lövök. Nem a fegyveremmel ölök; aki a fegyverével öl, megfeledkezik atyja arcáról.

Elhallgatott. Mélyet lélegzett. Majd ismét megszólalt:

– A szívemmel ölök.

– Öld meg ezeket! – szólt Roland, és nem is mondott többet. Egyszerre dobta föl a négy tányért. Pörögve emelkedtek a magasba, eltávolodtak egymástól, fekete alakok voltak az ég fehér háttere előtt.

A fiú keze, amely az előbb még a mellén nyugodott, szemmel követhetetlen gyorsasággal kirántotta a Rugert, fölemelte, és mire Roland leengedte a kezét, Jake-é már többször meghúzta a ravaszt. A tányérok mintha nem egymás után, hanem egyszerre robbantak volna szét. Szilánkok záporoztak a tisztásra. Néhány darab hamut és szikrákat szórva a tűzbe hullott. Más cserepek Andy fémfején kondultak.

Roland keze villámként cikázott a levegőben. Noha nem adott parancsot, Eddie és Susannah követte a példáját. A callai látogatók visszahőköltek a lövések robajától és sebességétől.

– Nézzetek hát ide, és mondjatok köszönetet – szólt a harcos. Kinyújtotta a kezét. Eddie és Susannah ugyanazt tette. Eddie három cserepet kapott el. Susannah ötöt (és az egyik ujjbegyét megvágta), Roland egy tucatot. Egy egész tányér kitelt volna belőlük, ha összeragasztják.

A hat callai úgy bámult, mint aki nem hisz a szemének. Benny, a Kölyök lassan leengedte fülére tapasztott kezét. Úgy nézett Jake-re, mint aki kísértetet vagy az égből aláereszkedő látomást csodál.

Istenem... – szólt Callahan. – Olyan volt, mint valami trükk egy régi vadnyugati cirkuszból.

– Ez nem trükk – felelte Roland –, hová gondolsz. Ez az Eld útja. Mi a szó szoros értelmében egy an-tet, khef és ka vagyunk. Harcosok. És megmondom, mit fogunk tenni. – Tekintetével Overholsert kereste. – Hogy mit fogunk tenni, mondom, mert ember nem parancsol nekünk. Mégis azt hiszem, amit mondok nem fog kényelmetlenül érinteni titeket. Ha talántán mégis – vállat vont. Ha mégis, az a ti bajotok, mondta ez a vállrándítás.

Két csizmája közé dobta a cserepeket, leporolta a kezét.

– Ha ezek itt Farkasok lettek volna – mondta –, akkor a hatvan helyett most ötvenhatra lenne gondunk. Négyen holtan terülnének el a földön, mielőtt egyszer is levegőt vehettetek volna. Egy fiú ölte volna meg őket. – Jake-re pillantott. – Olyasvalaki, akit ti talán pulyának neveznétek. – Elhallgatott. – Hozzászoktunk az ilyen arányokhoz.

– Elismerem, az ifiember lélegzetelállítóan lő – mondta az idősebb Slightman. – De azér van különbség az agyagcserepek és a lovon ülő Farkasok között.

– Neked talán igen, sai. De nekünk nincs. Attól kezdve nincs, hogy a lövöldözés megkezdődik. Mert ha az elkezdődik, akkor lövünk mindenre, ami mozog. Vagy nem ezért kerestetek minket?

– Tegyük föl, nem lehet lelőni őket – vetette fel Overholser. – Még ennél komolyabb kaliberű fegyver sem árthat nékik?

– Miért pocsékolod az időt, amikor olyan kevés van belőle? – kérdezte nyugodtan Roland. – Tudjátok, hogy meg lehet ölni őket, különben már eleve el sem jöttetek volna idáig. Nem is kérdeztem, mert a válasz nyilvánvaló.

Overholser arca ismét sötétvörös lett. – Bocsánatodat kérem – mondta.

Benny közben egyfolytában tágra nyílt szemmel bámulta Jake-et, és Roland szívébe kicsit belesajdult a sajnálat, ahogy a két fiúra nézett. Lehet, hogy össze fognak barátkozni, de ami itt történt, alapvetően megváltoztatta a kapcsolatukat, amely korántsem lesz olyan derűs khef, amelyben fiúk osztozni szoktak. Ami kár, mert amikor elhívta Jake-et, hogy harcos legyen belőle, akkor az még kisfiú volt. Roland is csaknem ilyen korú volt, amikor rászakadt a beavatási próba. De valószínű, hogy attól kezdve nem lehetett fiatal, ami nagy szégyen.

– Most pedig hallgassatok meg – mondta –, és jól figyeljetek. Hamarosan itt hagyunk benneteket, és visszatérünk a táborunkba, hogy tanácskozást tartsunk. Holnap, amikor bemegyünk a városotokba, megszállunk valamelyikőtöknél...

– Gyertek Hét-Mérföldbe! – kérte Overholser. – Ott szállást adunk, megköszönjük, ha odajöttök.

– Mi sokkal kisebb házban lakunk – szólalt meg Tian –, de Zalia és én...

– Nagyon örülnénk, ha hozzánk jönnétek! – vágott közbe Zalia. Olyan mélyvörösre pirult, mint Overholser. – Abbion!

– Házad is van a templomodon kívül, sai Callahan? – kérdezte Roland.

Callahan elmosolyodott – Igen, Istennek hála.

– Akkor a Calla Bryn Sturgisben töltött első éjszakánkon nálad szállunk meg – döntött Roland. – Megfelel neked?

– Hát persze, Isten hozott.

– Megmutathatod nekünk a templomodat. Bevezethetsz minket rejtelmeibe.

Callahan tekintete megkeményedett. – Örülök, hogy megtehetem.

– A következő napokban – mosolyodott el Roland – a város vendégszeretetére bízzuk magunkat.

– Annak nem lesz híja – mondta Tian. – Ezt megígérhetem néktek. – Overholser és Slightman bólintott.

– Ha az étel, amelyet ettünk, ennek a jele, akkor bizonyos vagyok benne, hogy igazat szóltok. Köszönjük, sai Jaffords; köszönjük ezt és mindent. Egy héten át fogjuk járni a városotokat, bedugjuk az orrunkat ide-oda. Meglehet, tovább is eltart, de az egy hét a legvalószínűbb. Megvizsgáljuk a terepet, azt, hogy miként épültek a házak. Nem feledkezünk meg ezeknek a Farkasoknak az érkezéséről sem. Beszélünk az emberekkel, és az emberek beszélnek velünk – majd ti tesztek róla, rendben?

Callahan bólintott. – A manniták nevében nem nyilatkozhatok, de biztos vagyok benne, hogy a többiek boldogan beszélnek veletek a Farkasokról. Isten és Jézus Ember tudja, hogy nincsenek titkaik. A Félhold lakói rettegnek tőlük. Ha úgy látják, van rá esély, hogy segíteni tudtok nekünk, akkor megteszik, amit kértek.

– A manniták is beszélni fognak velem – felelte Roland. – Már máskor is tanácskoztam velük.

– Ne ámítson el az Öreg Fickó lelkesedése, Roland! – figyelmeztette Overholser. Intőn emelte föl vaskos kezét. – Vannak mások is a városban, akiket meg kell győznötök...

– Például Vaughn Eisenhart – jegyezte meg Slightman.

– Igen, és Eben Took is – tette hozzá Overholser. – Tudjátok, a Szatócsbolt az egyetlen ingatlan, ami a nevén van, de az övé a vendégház, meg a fogadó, amely a ház elejében van, és hát a béristálló fele is... meg a környező kisbirtokosok adósleveleinek zöme.

– Ha mán a kisbirtokosokról van szó, nem hagyhatod ki Bucky Javiert – dörmögte Overholser. – Nem a legnagyobb közülük, de csak azér, mer a vagyona felét a húgára íratta, amikor az férjhez ment. – Közelebb hajolt Rolandhoz, arca felragyogott, ahogy a város ügyeire terelődött a szó. – Roberta Javier, Bucky húga ugyancsak szerencsés – mondta. – Amikor a Farkasok legutóbb erre jártak, a bátyja meg ő egyévesek voltak. Így hát megúszták.

– Bucky saját ikertestvére viszont elég idős volt – tette hozzá Slightman. – Csaknem négy éve, hogy Bully meghótt. Betegségben. Azóta Bucky mindent megtesz a két ifjabbért. De azér beszélnetek kell vele. Nincs több földje nyolcvan hektárnál, de az ugyancsak takaros birtok.

Még mindig nem értik, gondolta Roland.

– Köszönöm – mondta. – Nekünk most elsősorban az a dolgunk, hogy nézelődjünk, figyeljünk. Ha ezzel végeztünk, megkérjük azt, akinél a toll van, akárki légyen is, hogy küldje körbe, és gyűlést tartunk. Azon elmondjuk, hogy a város megvédhető-e, és hogy hány emberre van szükségünk, ha elvállaljuk a védelmét.

Látta, hogy Overholser fölfújja magát, és szólni készül. Megrázta a fejét.

– Semmiképpen sincs szükség sok emberre – mondta. – Harcosok vagyunk, nem hadsereg. Másképpen gondolkodunk és cselekszünk, mint egy hadsereg. Meglehet, öt ember kell majd, hogy velünk harcoljon. Valószínűleg elég lesz kevesebb is – kettőhárom. De ennél többre van szükségünk, hogy felkészülhessünk.

– Mér? – kérdezte Benny.

Roland elmosolyodott. – Azt még nem mondhatom meg, fiam, mert még nem láttam, hogy állnak a dolgok Callában. De az ilyen ügyekben a meglepetés a leghatalmasabb fegyver, és rendszerint sok ember kell ahhoz, hogy egy jó meglepetést előkészítsen.

– A Farkasok számára a legnagyobb meglepetés az lesz – mondta Tian –, ha harcolni fogunk.

– Elképzelhető olyan döntés, hogy Callát nem lehet megvédeni? – kérdezte Overholser. – Mondjátok meg, kérlek.

– Akkor én és a barátaim köszönetet mondunk a vendégszeretetekért, és továbbállunk – felelte Roland –, mivel a dolgunk szólít a Sugár Útja mentén. – Egy pillanatig tanulmányozta Tian és Zalia összetört arcát, azután hozzátette: – De tudod, ezt nem tartom valószínűnek. Rendszerint van mód a védekezésre.

– Változtassa meg kedvezően ítéleteteket a tanácskozás – mondta Overholser.

Roland habozott. Ez volt az a pillanat, amikor megértethette volna velük az igazságot, ha akarja. Ha ezek az emberek még mindig azt képzelik, hogy a harcosok tet-jét kötelezi az, amit parasztok és állattenyésztők elhatároznak egy gyűlésen, akkor a világ csakugyan kifordult sarkaiból. De tényleg olyan nagy baj ez? Végső soron kiforoghatja magát ez az ügy, és majd beleolvad az ő hosszú történetébe. Vagy nem. Ha nem, akkor Calla Bryn Sturgisben, egy kő alatt porladva ér véget története és zarándoklata. Vagy talán még az sem; esetleg valahol a várostól keletre végzi egy hullahegyben a barátaival, az oszló hús lakomáját kínálva a varjak és rozsdabegyek csőrének. Majd megmondja a ka. Mint mindig.

Közben mindenki őt nézte.

Fölállt, megrándulva a jobb csípőjébe harapó fájdalomtól. Eljött a végszó ideje, Eddie, Susannah és Jake is föltápászkodott.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Roland. – Ami a ránk váró eseményeket illeti, bárhol támadhat víz, ha Isten akarja.

– Ámen – tette hozzá Callahan.

7. fejezet

RÉVÜLÉS

1

– Szürke lovak – mondta Eddie.

– Igen – helyeselt Roland.

– Ötven-hatvan Farkas, és mind szürke lovon.

– Igen, ezt mondják.

– És ezt egyáltalán nem találják különösnek – töprengett Eddie.

– Nem. Nem úgy tűnik.

– És az?

– Ötven-hatvan egyforma színű ló? Én azt mondanám, igen.

– Ezek a callaiak maguk is nevelnek lovakat.

– Igen.

– Hoztak néhány hátast nekünk is – folytatta Eddie, aki még-életében nem ült ló hátán, és most is szívesen kihagyta volna, de ezt nem mondta.

– Igen, a dombtetőn vannak kipányvázva.

– Ezt biztosan tudod?

– Éreztem a szagukat. Úgy vélem, hogy a robot látja el őket.

– Ez a nép vajon miért tekinti természetesnek az ötven-hatvan egyforma lovat?

– Mert nem igazán gondolkodnak a Farkasokon vagy bármin, ami velük kapcsolatos – mondta Roland. – Azt hiszem, túlságosan lefoglalja őket a félelem.

Eddie elfütyült öt hangot, amik nem igazán álltak össze dallammá. Azután azt mondta: – Szürke lovak.

Roland bólintott. – Szürke lovak.

Egy pillanatig egymásra bámultak, azután elnevették magukat. Eddie örült Roland nevetésének. Csúnya hangja volt, mint azoknak a hatalmas feketerigóféléknek, amelyeket rozsdabegynek hívnak errefelé... de azért örült neki. Talán azért, mert Roland ritkán nevetett.

Késő délután volt. Fönt a felhők eléggé elvékonyodtak ahhoz, hogy a mennybolt halványkékre, már-már azúrkékre színeződjön. Overholser csapata visszatért a saját táborába. Susannah és Jake följebb ment az úton, hogy szedjenek még fánkbogyót. Az imént elköltött hatalmas lakoma után egyikük sem kívánt nehezebb ételt. Eddie egy fatuskón ült és farigcsált. Roland mellé telepedett, szétszedte az összes fegyvert, és a darabjaikat kirakta maga elé egy szarvasbőrre. Egyenként beolajozta valamennyi alkatrészt, az összes závárt, hengert, csövet a fénybe tartva még egyszer alaposan ellenőrizte, mielőtt ismét összerakta volna.

– Azt mondtad nekik, hogy ez a dolog nem tőlük függ – mondta Eddie –, és ez se ütött a fejükbe nagyobb szöget, mint a szürke lovak. Te pedig nem erőltetted.

– Csak rosszkedvük lett volna – felelte Roland. – Van egy mondás Gileádban: Hagyjuk, hogy az ördög kivárja bukásának napját.

– Aha – bólintott Eddie. – Brooklynban is van egy mondás: Antilopbőr jakóról nem lehet lepucoválni a taknyot. – A magasba emelte a tárgyat, amelyet faragott. Csiga, gondolta Roland, gyerekjáték. Ismét azon tűnődött, vajon Eddie mennyit tud arról a nőről, akivel minden éjjel együtt hál. A nőkről. Nem a tudatában, hanem alatta. – Ha eldöntötted, hogy segíthetsz nekik, akkor segítened kell nekik. Röviden összefoglalva ez az Eld útja, nem igaz?

– De igen – helyeselt Roland.

– És ha egyetlenegyet sem tudunk rávenni, hogy velünk harcoljon, akkor magunkban kell kiállnunk.

– Ó, emiatt nem aggódom – felelte Roland. Egy csészealjat megtöltött könnyű, kellemes illatú fegyverolajjal. Belemártotta egy bőrdarab csücskét, fölvette Jake Rugerének závárrugóját, és tisztogatni kezdte. – Tian Jaffords kiáll mellettünk, ha eljön az ideje. Bizonyosan van egy-két barátja, akik ugyanígy cselekszenek, függetlenül attól, hogy a gyűlés mit határoz. Aztán ott van még a felesége is.

– És ha mindkettő meghal, mi lesz a gyerekeikkel? Öten vannak. Úgy rémlik, egy öregfiú is van a képben. Valamelyikük tatája. Valószínűleg rá is nekik van gondjuk.

Roland vállat vont. Néhány hónapja Eddie még félreértette volna ezt a mozdulatot – és a harcos kifejezéstelen arcát –, közömbösségnek vélte volna. De most már jobban ismerte. Roland legalább annyira foglya a saját szabályainak és hagyományainak, mint Eddie volt egykor a heroinnak.

– És mi van, ha magunkat öletjük meg ebben a kisvárosban, miközben a Farkasokkal balhézunk? – kérdezte Eddie. – Nem az lesz az utolsó gondolatod, hogy „Nem tudom elhinni, mekkora fasz vagyok, elcsesztem az esélyt, hogy odaérjek a Setét Toronyhoz, csak azért, hogy megmentsek egy rakás taknyos tahót?” Vagy valami hasonló.

– Ha nem viselkedünk tisztes módon, sosem kerülünk ezer mérföldnél közelebb a Toronyhoz – mondta Roland. – Azt akarod mondani, hogy nem érted?

Ilyesmit Eddie nem mondhatott, mert nem lett volna igaz. De mást is érzett: egyfajta vérszomjas buzgóságot. Megint harcolni vágyott. Azt szerette volna, ha Roland hatalmas pisztolyainak célgömbje elé kerül néhány Farkas, akárkik legyenek is. Nem lett volna értelme eltagadni maga elől az igazságot: skalpokat akart szerezni.

Vagy inkább farkasálarcokat.

– Mi az, ami igazán zavar, Eddie? Most megbeszélheted velem, kettesben vagyunk. – A harcos szája fanyar, ferde mosolyra húzódott. – Tedd meg, kérlek.

– Tanácskozás?

Roland vállat vont, és várt.

Eddie elgondolkozott a kérdésen. Nagy kérdés volt. Kétségbeesettnek és tehetségtelennek érezte magát tőle, csaknem úgy, mint amikor azzal a feladattal kellett megbirkóznia, hogy kifaragja a kulcsot, amelynek a segítségével áthozták ebbe a világba Jake-et. Csak akkor ráfoghatta az egészet bátyjának a kísértetére. Henry suttogta a tudata mélyéről, hogy nem jó, és soha-soha nem is lesz az. Most hatalmas kérdéssel szembesítette Roland. Mert minden zavarta, minden rossz volt. Minden. Vagy talán a rossz nem is megfelelő kifejezés. Mert más szempontból minden jónak látszott, túlságosan tökéletesnek, túl...

– Aáááá! – hörögte. Két kézzel belemarkolt a hajába, és megrántotta. – Nem tudom kitalálni, hogy mondjam el!

– Akkor mondd ki az elsőt, ami az eszedbe jut. Ne habozz.

– Tizenkilenc – mondta Eddie. – Az egész a tizenkilenccel függ össze.

Hanyatt vetette magát az illatos erdei talajon, letakarta a szemét, és úgy rugdosott a lábával, mint egy toporzékoló gyerek. Arra gondolt: Talán rendbe hoz, ha megölhetek néhány Farkast. Talán az jót tesz.

2

Roland egy teljes percet adott neki, azután megszólalt: – Jobban érzed magad?

Eddie felült. – Az a helyzet, hogy igen.

Roland enyhe mosollyal biccentett. – Akkor mondanál kicsit többet is? Ha nem akarsz, hagyjuk, mert tisztelem az érzéseidet, Eddie – sokkal jobban, mint gondolnád –, ha pedig beszélni akarsz, akkor hallgatlak.

Amit mondott, színigaz volt. Érzései Eddie iránt kezdetben az óvatosság és a megvetés között ingadoztak, mivel olyasmit látott a jellemében, amit gyengeségnek tartott. A tisztelet lassan ébredezett. Balazar irodájában kezdődött, amikor Eddie meztelenül harcolt. Roland ismerősei közül nagyon kevesen lettek volna erre képesek. Akkor eszmélt rá, mennyire hasonlít Eddie Cuthbertre. Majd az egysínű vasúton Eddie olyan kétségbeesett leleménnyel cselekedett, amit Roland csodálhatott, de sosem lett volna képes utánacsinálni. Eddie Deanben megvolt Cuthbert Allgood örökké meghökkentő és néha bosszantó érzéke a nevetségességhez; ugyanakkor birtokában volt Alain Johns mélyreható megérző képességének. Végső soron azonban Roland egyik régi barátjára sem hasonlított. Néha gyenge és önző volt, de hatalmas tartalékokkal rendelkezett bátorságból, ezenfelül volt még valamije, a bátorság jó nővére, amit maga Eddie „szívnek” nevezett.

Most azonban Roland a megérző képességét szerette volna igénybe venni.

– Jól van, na! – szólalt meg Eddie. – Ne állíts le. Ne tegyél föl kérdéseket. Csak hallgass.

Roland biccentett. És remélte, hogy Susannah és Jake nem jönnek vissza, legalábbis most még nem.

– Felnézek az égre – oda, ahol a felhők éppen most szakadnak föl –, és látom, ott kéklik a tizenkilences szám.

Roland fölnézett. És tényleg ott volt. Ő is látta. De egy másik felhőt is látott, amely úgy festett, mint egy teknős, és egy további lyuk is akadt az eget borító katyvaszban, ami leginkább ekhós szekérre emlékeztetett.

– A fákra nézek, és tizenkilencet látok. A tűzben is. A nevek betűinek összege tizenkilenc, mint Callahané és Overholseré. De mindez olyasmi, amiről beszélhetek, amit láthatok, amit felfoghatok. – Kétségbeesetten hadart, és farkasszemet nézett Rolanddal. – Van itt még valami más is. Valami, ami a révüléssel kapcsolatos. Tudom, ti néha azt gondoljátok, hogy engem minden a kábszerre emlékeztet, és talán van is benne valami, de Roland, a révülés olyan, mint amikor belövi magát az ember.

Mindig úgy mondta el az ilyesmit, mintha Roland sohasem próbálta volna agyát és testét az almabornál erősebb anyaggal kábítani, ami távol áll az igazságtól. Lehet, hogy erre egyszer emlékeztetni fogja Eddie-t, de az nem most lesz.

– Pusztán az, hogy itt vagyunk a te világodban, olyan, mint a révülés. Mert... öregem, igen nehéz elmagyarázni... Roland, itt minden valódi, de valahogy mégsem.

Roland már emlékeztette volna, hogy ez nem az ő világa többé – számára Lud városa volt a vége Belső-Világnak, és a kezdete a mögötte húzódó rejtelmeknek –, de ismét csak hallgatott.

Eddie fölkapott egy maroknyi illatos tűlevelet. Az öt ujj nyoma ottmaradt az erdő talaján. – Valódi – mondta. – Érzem, és a szaga is érződik. – A szájához emelte a maroknyi tűlevelet, és végignyalta. – Érzem az ízét. Azonban ugyanolyan irreális, mint egy tizenkilences, amit az ember a tűzben lát, vagy az a felhő, amely egy teknősre emlékeztet. Érted, mit akarok mondani?

– Nagyon is értem – dörmögte Roland.

– Az emberek valódiak. Te... Susannah... Jake... az a Hasgató nevű hapsi, aki Jake-et elrabolta... Overholser, Slightmanék. De az a mód nem reális, ahogy a világomból való dolgok felbukkannak itt. Nem értelmezhető, nem is logikus, de nem is erre gondolok. Egyszerűen nem reálisak. Miért éneklik itt azt az emberek, hogy „Hey, Jude”? Nem tudom. Ott van Shardik, a cyborg medve – honnan ismerem én ezt a nevet? Miért emlékeztet nyulakra? Ez az egész szarakodás az Ózzal – semmi kétség, megtörtént velünk, ugyanakkor mégsem reális! Olyan, mint a révülés. Mint a tizenkilenc. És mi történik a Zöld Palota után? Miért mászkálunk az erdőben, mint Jancsi és Juliska? Út van, amelyen továbbmehetünk. Fánkbogyók teremnek, hogy leszedhessük őket. Vége a civilizációnak. Minden felfeslik. Te mondtad. Láttuk is Ludban. De tudod mit? Nem így van! Buuuuuuu, seggfejek, kezdődik elölről!

Kurtán fölnevetett. Éles, egészségtelen hangon. Ahogy félresöpörte haját, keze földszínű foltot hagyott a homlokán.

– A vicc az egészben az, hogy itt, milliárd mérföldnyire a semmiben, belebotlunk egy mesebeli városba. Civilizált. Tisztességes. Úgy érzed, jól ismered a lakóit. Talán nem kedveled valamennyit – ezt az Overholser pasit kicsit nehéz kedvelni –, de úgy érzed, ismerősek.

Ebben is igaza van, gondolta Roland. Még nem is látta Calla Bryn Sturgist, de máris emlékeztette Mejisre. Bizonyos értelemben tökéletesen érthető – a világ minden mezővárosa hasonlít egy kicsit egymásra –, más szempontból zavarba ejtő. Pokolian zavaró. Ott van például a sombrero, amit Slightman hord. Lehetséges az, hogy ezermérföldnyire Mejistől ugyanolyan kalapot viseljenek az emberek? Feltételezte, hogy igen. De indokolt vajon, hogy Slightman sombrerója annyira emlékeztesse Miguel, a sok évvel ezelőtti Mejis partvidékén élő öreg mozo fejfedőjére? Vagy csak a képzelete játszik vele?

Ami Eddie szerint hiányzik belőlem, gondolta.

– A regényből kivágott városnak tündérmesébe illő gondja támad – folytatta Eddie. – Így aztán a regénybeli emberek segítségül hívnak egy kis csapat filmvászonról szalajtott hőst, hogy mentsék meg őket a tündérmese gonosz zsiványaitól. Tudom, hogy mindez valódi – valószínűleg emberek fognak meghalni, a vér is valódi lesz, a sikolyok is, és utána a sírás is igazi lesz –, ugyanakkor van benne valami, amitől úgy érzem magam, mintha színpadon ágálnánk.

– Na és New York? – kérdezte Roland. – Azzal kapcsolatban hogy érzel?

– Ugyanúgy – válaszolta Eddie. – Csak gondolj bele. Tizenkilenc könyv maradt az asztalon, miután Jake elvette a Csu-csu Charlie-t, meg a rejtvényest... azután New York összes csibésze közül éppen Balazar bukkan föl! Beszarás!

Hé, hé! – hallatszott mögöttük Susannah vidám hangja. – Csak semmi mocskos beszéd, fiúk! – Jake tolta az úton, ölében kupacban halmozódott a fánkbogyó. Mindketten vidámnak és boldognak látszottak. Roland feltételezte, hogy a nap korábbi szakaszában elfogyasztott étel is hozzájárult jókedvükhöz.

– Néha azért elmúlik az irrealitásnak ez az érzése, igaz? – kérdezte.

– Ez nem egészen irrealitás. Ez...

– Hagyd abba a szőrszálhasogatást. Néha elmúlik, igaz?

– Igaz – bólintott Eddie. – Amikor vele vagyok.

Susannah elé ment. Lehajolt. Megcsókolta. Roland gondterhelten figyelte őket.

3

Elhalványodott a nappali fény. Körülülték a tüzet, vetettek rá néhány ágat. Ami kevés éhük maradt, azt könnyedén elverték a fánkbogyókkal, amelyeket Susannah és Jake szedett. Roland valamin töprengett, amit Slightman mondott, és mélyebben elmerült az elmélkedésbe, mint ahogy egészséges. Félretolta a félig megevett bogyót, és így szólt: – Lehet, hogy néhányan találkozunk ma éjszaka New York városában.

– Csak abban reménykedem, hogy ez alkalommal én is megyek – mondta Susannah.

– Ahogy a ka akarja – felelte nyugodtan Roland. – A legfontosabb, hogy együtt maradjunk. Ha csak egyikünk megy, akkor a legvalószínűbb, hogy te leszel az, Eddie. Ha csak egyvalaki megy, akkor legjobb, ha ott marad, ahol van, amíg ismét rá nem kezdik a harangok.

– A kammen – mondta Eddie. – Andy így nevezte.

– Megértettetek?

Bólintottak, és mikor Roland végignézett az arcukon, láthatta, mennyire ragaszkodik a jogához mindegyik, hogy a körülményekhez alkalmazkodva maga dönthesse el, mit tegyen, ha eljön az idő. Amire minden joguk megvan. Végtére is vagy harcosok, vagy nem azok.

Kurtán fölnevetett. Ez őt magát is meglepte.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Jake.

– Csak arra gondoltam, hogy a hosszú élet különös társaságot hoz össze – felelte Roland.

– Ha ránk gondolsz – szólalt meg Eddie –, akkor hadd mondjak neked valamit, Roland: te sem vagy egy Normális Norman.

– Gondolom, ez az igazság – felelte Roland. – Ha csoport megy át – duó, trió, esetleg mindnyájan –, akkor meg kell fognunk egymás kezét, mikor elkezdődik a harangjáték.

– Andy szerint egymásra kell összpontosítanunk – mondta Eddie. – Nehogy elveszítsük egymást.

Susannah általános meglepetésre énekelni kezdett. Roland sokkal inkább hajóvontató dalnak hallotta – amit strófánként kiabálni kell – mint valódi éneknek. Susannah hangján melódia nélkül is dalnak hangzott: – Gyermekek, mikor szól a klarinét... Gyermekek, mikor sír a fuvola... Gyermekek, mikor megpördül a dob... Boruljatok le, és imádjátok a báááál-VÁNYT!

Mi ez?

– Mezei dal – felelte a nő. – Ilyet énekelhettek a nagyszüleim és a dédszüleim, amikor az öreg nagyságos gyapotját szedték. De hát változnak az idők. – Elmosolyodott. – Először egy Greenwich Village-i kávéházban hallottam, még 1962-ben. És a férfi, aki énekelte, egy Dave Van Ronk nevű fehér bluesénekes volt.

– Lefogadom, hogy Aaron Deepneau is ott volt – sóhajtott Jake. – A fenébe is, lefogadnám, hogy a szomszédos asztalnál ült.

Susannah meglepetten, kíváncsian fordult felé. – Miért mondod, aranyom?

Eddie válaszolt: – Mert hallottuk, amikor Calvin Tower azt mondta, hogy ez a Deepneau nevű hapsi a Village-ben lógott... mit is mondott Jake, mióta?

– Nem a Village-ben, a Bleecker Streeten – igazította ki Jake, és elnevette magát. – Mr. Tower azt mondta, hogy Mr. Deepneau már akkor a Bleecker Street környékén lógott, amikor Bob Dylan nem tudott egyebet, mint egy nyílt G-t fújni a Hohnerén. Az valami harmonikaféle lehet.

– Az bizony – válaszolta Eddie –, és bár egy tanyába nem fogadnám le, amit Jake mond, azért az aprómnál többet tennék rá. Hát persze hogy ott volt Deepneau. Az sem lepne meg nagyon, ha kiderülne, hogy Jack Andolini abban a kocsmában volt csapos. Mert a dolgok így működnek a Tizenkilences Országában.

– Mindenesetre – szólt Roland – azok, akik közülünk átmennek, maradjanak együtt. És ezt úgy értem, hogy egész idő alatt kéznyújtásnyira legyetek egymástól.

– Nem hiszem, hogy átmegyek – vélte Jake.

– Ezt miért mondod, Jake? – kérdezte meglepetten a harcos.

– Mert nem fogok elaludni – felelte a fiú. – Túlságosan izgatott vagyok.

Végül azonban mindnyájan elaludtak.

4

Tudja, hogy ez álom, amit csak Slightman odavetett megjegyzése hozhatott rá, mégsem menekülhet. Mindig keressétek a hátsó ajtót, szokta volt mondani nekik Cort, de ha ebben az álomban van is hátsó ajtó, Roland nem találja. Hallottam a Jericho-hegyről és más állítólagos véres és mennydörgős csatákról, ezt mondta Eisenhart előmunkása, csak éppen Rolandnak nagyon is valóságos volt a Jericho-hegy. Miért ne lett volna? Hiszen ott volt. Ott lett végük: Ott ért véget egy egész világ.

A nap fojtogatóan forró; a nap eléri a hegycsúcsot, és ott mintha megragadna, mintha órák óta függene ott. Alattuk hosszú, lejtős terep húzódik tele hatalmas, szürkésfekete kőarcokkal, egy régen tovatűnt nép mállófélben levő alkotásaival, és Grissom emberei könyörtelenül közelednek közöttük, miközben Roland és néhány utolsó társa lövöldözve húzódik följebb. Állandó és végeérhetetlen a lövöldözés, a kőarcokról lepattanó puskagolyók vérszomjas moszkitóként sivítanak, éles ellentétben azokkal, amelyek őket találják fejen. Jamie DeCurryt egy mesterlövész ölte meg, talán Grissom sasszemű fia, vagy maga Grissom. Ami Alaint illeti, ő sokkal rosszabb sorsra jutott; a két legjobb barátja lőtte le a végső csata előtti éjszaka sötétjében, ostoba tévedés, szörnyű halál! Nem volt segítség. DeMullet hadoszlopát csapdába csalták és lemészárolták Rimrocksnál, és amikor Alain éjfél felé visszavágtatott, hogy elmondja nekik, Roland és Cuthbert... a puskák ropogása... és ó; amikor Alain a nevüket kiáltotta...

Most pedig fönt vannak a hegytetőn, és nem maradt hely, ahova futhatnának. Mögöttük keletre mállatag palasziklákkal spékelt meredély zuhan a Sósvízbe – amelyet innen ötszáz mérföldnyire délre Tiszta Tengernek hívnak. Nyugatra a kőarcok hegyoldala, rajta Grissom üvöltöző, közeledő emberei. Roland az övéivel együtt sok százat ölt meg közülük, de még így is maradtak vagy kétezren a legszerényebb becslés szerint. Kétezer ember, bömbölő arcuk kékre festve, némelyek puskával, mások számszeríjjal fölfegyverkezve – és velük szemben tucatnyian. Mostanra ennyien maradtak itt, a Jericho-hegy tetején, az izzó ég alatt. Jamie halott, Alaint barátainak fegyvere ölte meg – az egykedvű, megbízható Alaint, aki elnyargalhatott volna a biztonságba, de nem azt választotta, Cuthbertet pedig meglőtték. Hányszor? Ötször? Hatszor? Ázott inge bíborszínű csillogással tapad a bőrére. Arcának egyik oldala vérben ázik, a szemgolyó vakon dudorodik a semmibe. De még mindig nála van Roland kürtje, amelyet annak idején Arthur Eld fújt meg, legalábbis ezt állítják a regék. Nem adja vissza. – Szebben fúvom, mint ahogy te valaha is tudnád – mondja nevetve Rolandnak. – Ismét a tiéd lehet a halálom után. Ne felejtsd el magadhoz venni, hiszen a te tulajdonod.

Cuthbert Allgood, aki valaha egy varjúkoponyával a nyeregkápáján lovagolt be Mejis báróságba. „Őrszem”, így hívta, és úgy beszélt hozzá, mintha élne, mert így tartotta kedve, és néha csaknem az őrületbe kergette Rolandot bolondos viselkedésével, most pedig itt támolyog feléje az égető nap alatt, egyik kezében füstölgő revolverrel, másikban Eld Kürtjével, vértől csatakos, félig vak, haldoklik... de még mindig nevet. Jóságos istenek, csak nevet, és nevet.

– Roland! – kiáltja. – Elárultak minket! Az ellenség fölényben van! Hátunkat a tengernek vetjük! Éppen oda csaltuk őket, ahova akartuk! Támadunk?

És Roland megérti, hogy Cuthbertnek igaza van. Ha a Setét Torony keresése tényleg itt ér véget a Jericho-hegyen – amikor saját emberének árulása folytán lerohanja őket John Farson hadseregének barbár maradványa, akkor legyen fényes a vég.

– Igen! – kiáltja. – Igen, nagyon helyes! Kastély harcosai, hozzám! Harcosok, hozzám! Azt mondom, hozzám!

– Ami a harcosokat illeti, Roland – mondja Cuthbert –, itt vagyok. Mi maradtunk utolsónak.

Roland először csak rábámul, azután átöleli az ocsmány ég alatt. Érzi Cuthbert égő testét, öngyilkosan reszkető vékonyságát. Mégis nevet. Bert még ilyenkor is nevet.

– Jól van – mondja rekedten, és végignéz néhány megmaradt emberén. – Nekik megyünk. És nincs kegyelem.

– Nem bizony, szó se lehet semmiféle kegyelemről – helyesel Cuthbert.

– Nem fogadjuk el a megadásukat sem.

– Semmilyen körülmények. között! – helyesel Cuthbert, és jobban kacag, mint bármikor. – Még akkor se, ha mind a kétezren leteszik a fegyvert.

– Akkor fújd meg azt a kurva kürtöt!

Cuthbert véres ajkához emeli a kürtöt, és hatalmasat fúj bele – a végső jelet, és amikor egy perccel később kihullik ujjai közül (de lehetett öt vagy tíz perc is; az idő semmit sem jelentett abban a végső csatában), Roland ott hagyja a porban. Gyászában, vérszomjában teljesen megfeledkezik Eld Kürtjéről.

– Akkor hát, barátaim... előre!

– Előre! – harsan föl a megmaradt tucatnyi ember kiáltása a lángoló nap alatt. Ez a végük, Gileád vége, mindennek a vége, és ő nem törődik többé ezzel. A régi vörös, száraz, őrjítő düh átveszi az irányítást az elméje fölött, és minden gondolatot elfojt. Akkor hát még egyszer utoljára, gondolja. Úgy legyen.