/ Language: România / Genre:antique

Ugrás az űrbe

Szergej Lukjanyenko

A galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut. Pjotr Hrumov rozoga teherűrhajóján árut szállít egyik bolygóról a másikra. Egyik útján, már éppen visszatérőben a Földre fölfedezi, hogy potyautasa van, egy Számlálónak nevezett, hüllőszerű lény. A Számlálók is a Gyengék közé tartoznak, nekik az elvont gondolkodás az erősségük, a magát Karelnak nevező potyautas például képes pusztán szellemi energiáival befolyásolni Pjotr űrhajójának komputerét. Karel fajának képviseletében lopózott a fedélzetre, szövetséget akar ajánlani a földieknek az Erősekkel szemben. Tudomásukra jutott ugyanis, hogy az Erősek a Gyengék elpusztítására készülnek, a Földnek szerintük már csak hónapjai vannak hátra

SZERGEJ LUKJANYENKO

UGRÁS AZ ŰRBE

A fordítás alapját képező kiadás:

Szergej Lukjanyenko

Zvjozdü – holodnüje igruski

Izdatyelsztvo ÁSZT, 2004

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Szerkesztette:

Pilinszky Roberta

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Weisz Györgyi

Borító:

Sallai Peter

ISBN 978 963 9828 22 3

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1997 by Szergej Lukjanyenko

© Hungarian translation 2009, Weisz Györgyi

© Hungarian edition 2009, Metropolis Media Group

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: Radin Print Kft.

Felelős vezető: Antun Basic

PROLÓGUS

A

z óceán nem jegyezte meg a sérelmeket. Az égbolthoz ha-sonlóan hitt a szabadságban, az égbolthoz hasonlóan – nem tűrte a korlátokat. A nedves homokon álltam, hullámok nyaldosták a lábamat, és olyan könnyű volt elhinni, hogy az az idegen csillag az égen – az én Napom, és az a sós víz – az emberiség ősi bölcsője.

Csak éppen a part vonala túlságosan egyenletes. Egyenes, mint a horizont, és ugyanolyan csalóka is. Ha elindulnék a part mentén, nem változna semmi: jobb kézről alacsony, szinte formára nyírt ligetecskék, balról a hullámverés zaja hallatszik majd. Csak a homok színe változik a talpam alatt – sárgából fehér lesz, fehérből rózsaszín, rózsaszínből fekete; majd fordítva.

A part sávja a szem számára érzékelhetetlenül jobbra kanyarodik, hó borítja el, azután újra homok terül szét, hogy valamikor, nagyon hosszú idő után, visszatérjek ugyanerre a pontra, ahol a hullámok éppígy fogják simogatni a partot…

Egyetlen ember – már túlságosan sok ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. Tettem egy lépést, a víz zúgva elöntötte a nyomaimat. A világ már túlságosan kicsi ahhoz, hogy békén lehessen hagyni. De az élők számára nem létezik háborítatlanság. Csak a tenger és az ég ismeri a nyugalmat.

Felemeltem a jobb kezem, és ránéztem – az ujjaim kezdtek megnyúlni. Tekintetemmel alakítottam őket, görbe, hegyes karmokká formálva az emberi húst.

Egyébként jogomban áll-e még embernek nevezni magamat?

ELSŐ RÉSZ

A számláló

I. FEJEZET

N

em vinnéd el ezt a levelet? – kérdezte Elsa. – Úgy néz ki, legalább két hétre itt ragadunk, a férjem még aggódni kezd.

– Az ő helyében én fel sem hagynék ezzel a foglalatos-sággal – élcelődtem esetlenül. Elsa csak elmosolyodott, és az asztal fölött átnyújtott egy borítékot. Útitársai talán ötméternyire ültek tőlünk, barna sört ittak és hátradőlve minket bámultak. Még szép. Elsa mellett úgy festettem, mint egy ázott veréb. A szép német nő szerintem ritkaság. Ám Elsa Schröder nem egyszerűen szép volt: a Lufthansa parádés egyenruhájában úgy festett, mint egy civilizált walkür. Azok a mindenféle cicomák a zubbonyán, az ezüstös csillagok hosszú sora bal mellzsebe fölött, szőke haján isten tudja, miképp fentmaradó sapkája, a zárt tokban rejtőző, jókora pisztoly…

– Nem is hagy fel vele – felelte komolyan Elsa. A humorral ha lehet, még inkább hadilábon állt, mint az orosz nyelvvel. – Na, elviszed?

– Persze. – Átvettem a borítékot, és megpróbáltam zsebre dugni. Ám a boríték nem hagyta magát. Elsa felsóhajtott, átnyúlt az asztal fölött, kigombolta a kabátomat, és bedugta a levelet a belső zsebembe, melyben már ott lapult az útvonalengedély, a kerozinra szóló talonokkal.

Vajon honnan ismeri nálam is jobban a Transzaero egyenruháját?

– Köszönöm, Peter – mondta Elsa mély, lágy hangon. Németesre torzított nevemmel alighanem rokonszenvét óhajtotta kifejezni. – Rendes srác vagy.

A sértettségtől félrenyeltem. Elsa tovább kíváncsiskodott:

– Nem ugranál át Frankfurtba, hogy magad add át? Voltál már Frankfurtban? A férjem nagyon örülne.

Így van ez mindig, nyújtsd a kisujjadat…

– Nagyon szoros a menetrendünk, csak három napig leszek otthon – morogtam.

– Akkor majd legközelebb – egyezett bele könnyedén Elsa. – Viszlát, Peter…

Felállt, én pedig kissé megkésve kérdeztem:

– Hova repültök?

– Dzsamaja – sóhajtott Elsa. – Akadt egy fuvar.

– Madarak?

– Papagájok és verebek. – A Lufthansa másodpilótája elfintorodott. Tökéletesen megértettem. Néhány ezer ricsajozó, piszkító, a szűkös helytől és a szokatlan körülményektől megvadult madarat szállítani nem tartozik a kellemes feladatok közé.

Elsa visszatért a barátaihoz, és én magamra maradtam félig kiürített korsómmal. Tegnap még nem értem volna be egy korsóval. De ma startolok, úgyhogy őszintén szólva ez az egy is tilalmas volt.

Gyanakodva körülnéztem a bárban. Sokan voltak, mindenki összebújva, csoportokban üldögélt. A legnagyobb és leglármásabb csoport az amerikaiaké volt, a Deltától és a United Airlinestól. Valamivel kevesebben voltak a japánok a JAL-tól és az angolok a British Airwaystől. Láttam ausztrálokat is a Qantastól és spanyolokat az Ibériától. A mieink közül senki. Feladtuk állásainkat ebben a szektorban, rendesen feladtuk. Sóhajtva felálltam. Odamentem a pulthoz, és a telefon után nyúltam. A jól megtermett bárpincér boldog mosollyal tolta elém a készüléket.

– Oh, the young russian pilot! – kiáltotta.

Előző nap megjegyzett magának. A bárpincérek mindig szeretik az oroszokat. Bevételt hozunk nekik… még ha egy-magunk vagyunk is.

– Pilot, pilot – mondtam szórakozottan. Felvettem a kagylót, és a diszpécserszolgálat számát hívtam. Nem vették fel rögtön.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet, Transzaero. Megnyílt az ablak?

Őszintén szólva reménykedtem, hogy nem sikerül ma elrepülnöm. Elüldögélhetnék még egy kicsit, ihatnám a jó sört, kialhatnám magam a kényelmes szállodai szobában. Ritkán fordulunk meg itt, sürgősséggel kellett megrendelni a szállást, ezért remek luxushelyet kaptam.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet… – A vonal másik végén a diszpécserlány kattogtatta a komputer billentyűzetét. – Igen, van ablak. Tizenhét-nulla-hatkor. Visszaigazolja a felszállást?

Az órámra néztem. Még három sem volt.

– Igen.

– Egészségügyi vizsgálatra a tizenkettesbe menjen, aztán az ellenőrző központba! – mondta kedvesen a lány.

Letettem a kagylót, és borúsan néztem a bárpincérre.

– Flight? – kérdezte örömmel.

Hát éppen ez az, flight…

Bólintottam, és az ajtóhoz mentem. Egész tömeg özönlött befelé velem szemben – talán kínaiak, talán filippínók –, a falhoz kellett szorulnom. Felhasználva az elakadást, intettem a németeknek, de ők nem vették észre. Zajos lesz a mai nap az Öreg Donald Kacsában…

A bár félhomálya után – sötétített üvegek és vastag függönyök – kint meg lehetett vakulni. Hunyorogtam, előkotortam a napszemüvegemet, felvettem, és csak ezután néztem szét.

A Sirius-A és Sirius-B fehérre fakította az eget. Fejem fölött nincs más, csak a fény. Természetesen sehol egy felhő…

A földi szektor a kozmodrom peremén helyezkedett el. A perem tekintélyes részén ugyan, de azért éppenséggel a peremén. Vagy három kilométerre a településtől húzódtak a leszállópályák: halványlila lemezek, amelyek nem betonból, nem kőből és nem is műanyagból voltak. Már sokszor próbáltam analizálni ezt az orgonaszín anyagot, de eddig nem sikerült. Talán egy éve lehet, hogy leszálláskor felborult egy kisebb angol hajó, amelyik menet közben próbált mintát felkaparni egy titánból készült eszközzel a pálya felületéről.

A távolabbi pályára éppen leszállt egy ingajáratban közlekedő hajó, a színezése alapján ítélve amerikai. Ebben a szektorban főleg ők és a franciák kereskedtek. A Transzaero és az Aeroflot jóval kevésbé vendégszerető körzetekben szerencsétlenkedett.

A leszállópályák és a település között kis hajók vártak a sorukra, hogy felszállhassanak. Tekintetemmel megkerestem a „madárkámat” – már megkezdték a starttoronyhoz vontatását. Antennákkal teletűzdelt, húszméteres cső, az alján egy gömb – csupán ennyiből áll a felszálláshoz szükséges berendezés. Ahogy nálunk, a társaságnál mondják: „A Földről a felszállás nehéz, az idegeneknél meg a leszállás…”

Vagy ötven hajó sorakozott ott. Forgalmas hely a Hyxi–43, a Sirius-A nyolcadik bolygója. Az egyetlen ebben a rendszerben, ahol emberek is megfordulnak.

Hogy le ne égjen a nyakam, a vállam közé húztam a fejem, úgy mentem át a szállodához. Sokan nem értik, miért van az, hogy mi, pilóták, jó keresetünk ellenére sem pihenünk szívesen a Baltikumtól délre.

Napoznának egy keveset csak egyetlenegyszer a Siriusok alatt, egyből elegük lenne Hawaiiból…

A hotel – elvben – az ENSZ hatáskörébe tartozott. Mint az űrrepülőtér földi részlegének központi állomása is. Valójában a Hilton irányította. Belépőmet felmutattam a bejáratnál posztoló tengerészgyalogosoknak. Ezt a máig érvényben levő értelmetlen szabályt még a szektor építésekor vezették be. Ugyan kit akarna fülön csípni ez a két szép szál legény az M–16-ossal a hátán? Az emberek korlátozás nélkül beléphetnek a szállodába, az idegenek megkülönböztetéséhez meg nincs szükség belépőkártyára.

Az egyik tengerészgyalogos rám se hederített, a másik barátságosan mosolygott. Előző este fecsegtünk a bárban. A tengerészgyalogosokat fényvisszaverő plasztikellenző védte a napfénytől, mindkettőjük háta mögött ventilátor forgott. Nem annyira a hőségtől, inkább az unalomtól szenvedtek. A fel− meg leszállásokat bámulni, ránevetni az ismerősökre, eljátszadozni a ritkán felbukkanó lányokkal, ez minden elfoglaltságuk…

A szobámba érve hideg zuhanyt vettem, nem takarékoskodva a kiporciózott vízadaggal. Este már nem lesz rá szükségem. Meg sem törölköztem, a halkan zümmögő légkondicionáló így sem csökkentette a forróságot. Elálldogáltam a tükör előtt, az arcomat tanulmányozva.

Hát igen, viharvert pilótának csak a Földön látszom. Ha egy vidéki város főutcáján megyek… Moszkvában már nem fordítanak különösebb figyelmet az űrhajósokra. „Rendes srác vagy…” Elsára gondolva, dühösen átmentem a nappaliba. Legalább a bajuszom nőne sűrűbbre! Egy jóindulatú, huszonöt éves borjú szalmaszín üstökkel és pufók arccal! Bármelyik pilóta rám néz, már sorolja is az életrajzomat: főiskola, néhány önálló repülés, gyorsított űrutazási tanfolyam és egy öreg bárka, amelyre kár lenne tapasztalt pilótát ültetni.

Így is jó.

Általában véve nincs nagy különbség köztünk.

Felöltöztem, bedobáltam kis bőröndömbe kevéske holmimat. Ahogy a szobát elhagytam becsaptam magam mögött az ajtót, a kulcsot leadtam az emeleti ügyeletesnek. Álldogálva megvártam, míg kitölti kilépőmet a terminálról.

A lány elgyötört volt és fáradt. Az űrkikötőkben örökös a létszámhiány. Mindenki azt hitte, itt nagy pénzt kaszál! Levegőhasználati adó, a talaj amortizációja utáni adó, a bolygó tömegének megváltozása miatti adó – vajon mi mindent ki nem találnak még az idegenek? És akkor egyetlen szó sem esett a közvetlen kiadásokról. Inkább azokat az ingyenélő tengerészgyalogosokat rúgnák ki, ahelyett, hogy a diszpécsereket meg a személyzetet hajszolnák agyon…

– Szerencsés utat! – mondta a lány lehetetlen hangsúlyozással. – Még visszajön az úr?

– Valószínűleg.

– Pihenjen jól, uram! – A lány felsóhajtott. – Az enyém szabadság… ajjaj… fél év múlva!

Együttérzően csóváltam a fejem.

– Nem ismeri Borisz Koszuhát? Aeroflot?

– Nem – ismertem be. Legfőbb konkurenseinkkel ritkán érintkeztünk. Természetesen egyáltalán nem azért, mintha társaságunknak ez lett volna a politikája. Egyszerűen csak ritkán keresztezték egymást az útjaink.

– Vidám ember – mondta a lány. Felsóhajtott. – Azt gondoltam, minden orosz pilóta vidám…

Ostobán vigyorogva a lifthez mentem. Mit akart ezzel mondani? Azt hihetné az ember, hogy én búvalbélelt vagyok!

Ráértem még, beugrottam hát a földszinti bárba, és ittam egy csésze erős „csillagközi” kávét fahéjjal és gyömbérrel. Nagyon hasznos dolog, ha a sör szagát kell elnyomni. Itt sosem jöttek össze a pilóták, valahogy úgy alakult, hogy a Donald lett a mi terepünk, a szálloda bárját az itt élők szállták meg. De a kávéjuk remek volt.

Most pedig az orvoshoz.

Az adminisztráció épülettömbjei nem voltak messze. Itt is, mint a más bolygókon található űrkikötőkben, minden egy helyen van. Mégis megizzadtam, míg a betonutacskán elnyargaltam a takaros kétemeletes épületekig. Bevágtattam a legközelebbibe. Az épületeket tükörhatású üvegfelülettel borított átjárók kötötték össze, nem volt hát értelme a szükségesnél tovább szenvedni. Az őr együtt érzően biccentett:

– Hőség van?

– Hőség – erősítettem meg.

Tartalmas eszmecserénk ezzel magától véget is ért. A folyosókon átvágtam a kórházhoz.

A tizenkettes rendelő ajtaja nyitva volt, hangok, nevetés hallatszott ki. Rögtön megkönnyebbültem, oroszul beszéltek. Az ajtófélfán kopogva benéztem.

– Á! – Az orvos, egy alacsony vasgyúró, zöld sebészruhában kikászálódott az asztal mögül. – Transzaero?

– Úgy van..

– Gyere be, mit állsz ott? Átkarolt és bemutatkozott:

– Kosztya. Egyszerűen Kosztya.

Harminc körüli lehetett, talán valamivel több. Életöröme és pirospozsgás képe miatt nehéz volt pontosan megállapítani.

– Petya – mormoltam.

A két nővér illedelmesen kuncogva üldögélt az ablak előtti díványon.

– Már egy hónapja nem láttam földi embert – lármázott tovább az orvos. – Mikor repülsz?

– Két óra múlva.

– Van valami panaszod? – A doki elszántan igyekezett hivatalos külsőt ölteni. – Mit is akarok… Ülj le.

– Minden rendben. – Előkotortam a felszállási engedélyemet (majdnem kirántottam vele Elsa levelét), és átnyújtottam az orvosnak.

– Hol születtél?

– Moszkvában.

– Hű… messze van. Én Abakanban. Gyónjál, kölyök! Mennyit ittál ma?

Úgy látszik, vallomást kell tennem…

– Csak egyetlen korsó sört.

Az orvos megfenyegetett az ujjával, és felvette az asztalról az alkoholdetektort.

– Ha több volt két korsónál, nem engedlek ma sehova. Fújd meg!

Engedelmesen belefújtam a csőbe.

– Még egyszer! – követelte az orvos a skálára pillantva. Úgy fújtattam, mint rövidtávfutó a verseny végén.

– Figyelj, lehet, hogy kefirt ittál? – érdeklődött az orvos. – Na, ez derék! Remek srác vagy! A mieink mintha csak a közvélekedést akarnák megerősíteni, mindig isznak a start előtt!

– Hát tegnap… adtam neki – ismertem be.

– Mennyit?

– Három korsóval.

A nővérek és az orvos hallgattak. Az orvos végül zsebre vágta a műszert, és elgondolkodva jelentette ki:

– Igen, érdekes eset… Hol vannak a papírjaid? Lebélyegezte a felszállási kártyámat, aláírta, végighúzta a kódoló gyűrű mágneses indikátorának csíkja fölött.

– Régóta repülsz? – kérdezte.

– Két éve.

Az egyik nővér bizonytalanul felvihogott, a másik rám mosolygott. Nagyon kedves lány…

– Nézz be hozzánk gyakrabban – jegyezte meg az orvos. – Disszertációt írok. „Az extrém extraterritoriális körülmények hatása a viselkedési imperatívuszra.” A legszélsőségesebb esetekre van szükségem.

– Ahogy a társaság rendelkezik. Bár nem nagyon tetszik itt nekem – vallottam be. -Túl nagy a hőség. A helyiek meg… olyan mogorvák.

– Mitől lennének jókedvűek? Egy hét múlva jön a kollektív eutanázia szezonja – hümmögött a doktor. – A lárvák már érőre fordultak, biztosítani kell számukra a szabad teret. Rendben… Petya. Szerencsés utat!

– Köszönöm. – Gyorsan az ajtó felé iramodtam.

– Szuveníreket legalább viszel? – kérdezte a doktor.

– Természetesen – mondtam rácsapva zubbonyom zsebére. A nővérek nagyon bizonytalanul elnevették magukat.

– Feltétlenül nézz be hozzánk, Petya – mondta az orvos rövid hallgatás után.

– Jó, Kosztya. – Kimentem.

Rendben, a legfőbb probléma megoldva. Megkaptam az engedélyt.

Átmentem az Ellenőrző Központ tömbjébe. Csak úgy hemzsegtek ott a tengerészgyalogosok, elő kellett vennem a belépőmet, és a kezemben vinnem. Sokáig kerestem egy szabad diszpécsert, végül egy mogorva krapek bevitte az adataimat a számítógépbe, és aláírta engedélyem utolsó pontjait is. A hajómat már feltöltötték és ellenőrizték, átadtam a diszpécsernek talonjaimat, melyek két és fél tonna kerozinra szóltak, és igazoltam, hogy nem élek semmiféle panasszal.

Na most alighanem mindennel elkészültem.

Másfél órám maradt a startig. Kérhettem volna kocsit, de úgy döntöttem, gyalog sétálok el a hajómig. Mikor jutok ide legközelebb?

Egyszerű, kevés hercehurcával járó rakománnyal érkeztem a Hyxire. Képekkel. Tudják, olyan kicsikkel, tizenötször tíz centi, fakeretben, üveg alatt. Mindegyiken tenger, a parton fák, az égen a hold, a víz felszínén pedig ezüstös fénycsík. A művészek becsülettel igyekeztek elérni a lehető legnagyobb változatosságot, ezért a tengeren itt-ott vitorlák tűntek fel, az égen madarak szálltak, vagy a holdat takarták felhők. Egyébként mindezt fölöslegesen csinálták, a hyxoidok látása jóval tökéletesebb a miénknél. Őket kielégíti az az egyediség, amelyet egy szál kihullott ecsetszőr vagy a temperában maradt ujjlenyomat ad a képnek.

Visszafelé még bonyodalommentesebb szállítmányt vittem: kortrizonlemezeket. A jelek szerint a hyxoidok ezt is díszítésre használják. A Földön viszont ezekből a lemezekből készítik a legjobb golyóálló mellényeket és az új űrhajómodellek borítását. A hyxoidok nem tiltakoznak, bár hivatkozhatnának a jogosulatlan felhasználás elleni törvényre. Valószínűleg úgy vélik, az emberek szebbnek akarják látni a hajóikat. Az én „madárkám” a legrégebbiek egyike, kerámiaborítása van. A még jó ötven éve kidolgozott Spirál, húsztonnás, nem túl nagy rakterű űrsikló. Természetesen átdolgozták már, de külsőleg gyakorlatilag semmit sem változott. A Földről a „papucsot” – nincs mit tenni, olyan a formája, hogy a Spirálon örökre rajtaragadt ez a gúnynév – az öregecske, bár korszerűsített Protonnal lövik föl. Nem tartozik a legkellemesebb érzések közé. Ahogy mondani szokták: „Az idegenektől kellemes a felszállás, a Földön kellemes a leszállás.”

A felszállópályára belépve utoljára mutattam fel az engedélyemet, majd zsebre vágtam. Kész. Ideje hazaindulni, nagyon is itt az ideje…

A hajók testét kerülgetve a kilövőtoronyhoz igyekeztem. A Spirált már a megfelelő helyzetbe állították, de a személyzet még nem távozott, ezért szaporázni kezdtem a lépést. Mindig érdekes szemügyre venni az idegeneket.

A csapat vegyes összetételű volt. Két hatalmas, vagy háromméteres hyxoid. Afféle szürke imádkozó sáskák. Látszólag ijesztően festenek, de azt beszélik, hogy valójában pokolian törékeny teremtmények. Magam is láttam egyszer, hogy egy hyxoid megbotlott, elesett, és eltörte az egyik támasztólábát. A hyxoidok most is a hajótól tisztes távolságra álldogáltak. A munkát három fura, teknősbékára emlékeztető lény végezte, csak éppen nem teknő borította őket, hanem ráncos bőr. A ráncok közül időnként előbújt hosszú, vékony csápjuk, és simán két-három méterrel odébb tolta a hajót.

Az egyik hyxoid elém jött. Pofája – nem áll rá a nyelvem, hogy szájnak nevezzem – kinyílt, és rám recsegett:

– A pilóta?

Bólintottam, leküzdve a késztetést, hogy felmutassam az engedélyemet. Nem az ő dolguk ellenőrizni a papírjaimat.

A hyxoid visszavonult. Megvártam, amíg a „teknősbékák” is eltávolodnak, és a hajóhoz indultam. A „teknőcök” a lépcsőt is odakészítették, köszönet nekik. Megragadtam a süllyesztett kilincset, és kinyitottam az ajtót. Az engem figyelő hyxoidokra sandítottam, és beléptem a hajóba.

Minél kevesebbet érintkezel az idegenekkel, annál kevesebb bakot lősz. Csak motyogsz valami látszólag teljesen ártatlan dolgot – és azonnal diplomáciai válságot okozhatsz. Például kolosszális otrombaság lenne most jó egészséget és hosszú életet kívánni a hyxoidoknak.

A hajóban kellemesen hűvös volt, éljen a hőszigetelés! Bőr és műanyag szaga terjengett, és alig-alig felfoghatóan elektromosságé. Még csak nem is ózon, hanem a sok elektromos berendezés valamilyen megfoghatatlan, specifikus illata. Egészen halvány mézeskalácsillat is érezhető volt, két hónappal korábban szállítottam, a leszállásnál néhány csomag kiszakadt, és a sütemények szétszóródtak a raktérben…

A zsilipkamra tenyérnyi volt. Aprócska irányítópult ajtókkal, egy kis szekrény a szkafanderrel, amely már fél éve nem volt rajtam. Egy ajtó a fülkébe és egy a raktérbe. Bezártam a hermetizátort, és amíg a falban zümmögtek a szervomeghajtók, hogy a bejáratot bezárva szorosan leszi-geteljék a hajót, elmentem ellenőrizni a rakományt.

A kortrizon nagyon könnyű holmi. A lemezeket, amelyek pontosan olyan méretűek voltak, mint az általam idehozott képek, átlátszó fóliába csomagolták és a falakhoz erősítették. Minden csomagon akkurátusan feltüntették a tömegét és megjelölték a súlypontját. A szabványtáblázattal összevetve nagyjából kiegyensúlyoztam hajócskámat.

Remek. Nincs semmi gond. A pedáns hyxoidok, akik csak a művészetben értékelik az egyediséget, valószínűleg egy számlálót is bevontak a rakomány bepakolásába.

Lezártam a rakteret, bekapcsoltam a levegő kiszivattyú-zását, és átmentem a fülkébe. A patkó alakú pulton sárgán világítottak a jelzőfények. Aktiválva a főkomputert bekapcsoltam a kommunikációt és az általános tesztelő rendszert. Leültem a karosszékembe, és bekapcsoltam az öveket.

Tőlem jobbra lett volna a másodpilóta helye. Valójában a térbeli ugrásokért felelős jumper állt ott: körülbelül egy méter magas alumíniumhenger. Megpaskoltam hűvös oldalát. Ostobaság úgy tekinteni kétszáz kiló vezetékre és mikrosémára, mint eleven lényre. Akkor már akár a komputernek is köszönhetne az ember. De mindenkinek megvannak a maga bogarai.

– Az Ellenőrző Központ a harminchat-tizennyolcas fedélzetnek, halló, Transzaero! – hangzott fel a hangosbeszélőből. – Készen van?

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet az Ellenőrző Központnak. Csaknem készen vagyok.

– Az indítótorony megkezdi a tízperces visszaszámlálást. A döntésre plusz három perc.

– Értettem. Várom a visszaigazolást.

Néztem, amint a gép befejezi tulajdon kapcsolásainak, programjainak, a tartalék számítógépnek, és a hajó rendszereinek tesztelését. Két perc negyven másodperccel később bekapcsoltam a kommunikátort, és jelentettem:

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet a Hyxi Ellenőrző Központnak. Felszállásra készen állok.

– Sok sikert, pilóta!

Nos, hogyan is mondta Gagarin: „Indulás”…

A képernyőn bizonytalanul felvillant a hajó sziluettje, jelezvén térbeli helyzetét. A hajó elvesztette egyensúlyát. Megremegett, orrát belefúrta a fehér égboltba.

Felbocsátottak.

Túlterhelésnek nyoma sincs. Ugyanaz a „nulla egész nyolc tized g”, mint a Hyxi felszínén. Az izolált gravitációs fluktuációval a belsejében madárkám felröppent a kozmoszba.

Ez nem is emlékeztetett a startra. Inkább a bolygó zuhant a mélybe, kifutott a hajóm alól, lefelé száguldott elveszítve laposságát, gömbbé alakult. Megszólalt a diszpécser hangja:

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet, már repülsz.

– Látom.

– Hosszú ugrást!

– Köszönöm, Hyxi!

A hajó körül könnyű lepel, mégiscsak vannak felhők a Hyxi fölött, de a felszínről egyszerűen nem látszanak. Ismét tiszta az égbolt, de már kékesben játszik, a földit parodizálva. A hajó orra megbillent, előredőlt, a bolygó forgásával ellentétes irányban kivezettek a pályámra. A kilövőtorony addig képes ellenőrizni a hajót, ameddig az közvetlenül látszik. Ez bőségesen elég az első kozmikus sebesség eléréséig.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet! Információ érkezett a folyosódról az űrrepülőtér ellenőrzésétől… – A diszpécser elakadt.

– Mi történt, Hyxi?

– Ereszkedő pályán egy alari cirkáló!

– Mi van, megőrültetek? – ordítottam a radar képernyőjére sandítva.

– Nem mi, Transzaero! Meg kell értened – a diszpécser is magán kívül volt. Csak jobban kordában tartotta az érzelmeit. Ez nyilvánvaló… ő lent volt, a Hyxi felszínén.

– Az útvonalak keresztezik egymást?

Nem volt időm arra, hogy pánikba essem.

– Lehetséges….

– Időpont?

– A pályára állás plusz kétszáz másodperc. Transzaero, már bejelentettük a hivatalos tiltakozást.

A billentyűzetre csapva kikapcsoltam a hangosbeszélőt. A társaság majd eldönti, a fajok közi bíróság elé viszi-e a Hyxi légi irányítását. Nekem a menekülésre kell gondolnom.

A jumper pultját átlátszó műanyag fedél takarta. Félrelöktem, és feszültség alá helyeztem a generátort.

A disznók… disznók, még csak meg sem vádolhatom őket semmivel. Az ugrásra való felkészüléshez két perc kell. Az idegenek szempontjából nézve elegendő időm van arra, hogy elkerüljem a cirkálót.

„Rendkívüli ugrás… Kiindulópont: Hyxi. Célpont: a Föld. A közbeeső pont automatikus meghatározása. Hozzáférés…” Egy pillanatra megakadtam, mérlegelve, a hozzáférés milyen határértékét engedhetem meg magamnak. „Nulla egész három század százalék. Indítás.”

Vagy beleférek a három századba, vagy jó kis kozmikus bakugrás vár rám.

A kilövőtorony még mindig vezetett, megadva a pályasebesség utolsó százalékait. A Hyxi sárgásfehér kupacnak látszott már csupán. Körülöttem csak feketeség és a csillagok.

A szék kicsúszott alólam, a „gravitációindikátor” – a bolyhos műszőrből készült, zsinórral kikötött egérke – a levegőben úszott. A torony lekapcsolt magáról, és a hajót átkarolta a súlytalanság a világ leglágyabb ölelésével. Ennyi. Szabadon repülök. És ami a legfontosabb – az atmoszférán kívül vagyok. Most már bekapcsolhatom a jumpert, nem kell attól tartanom, hogy a hajómmal együtt a bolygó egy része is útra kel. Megint a radarra néztem.

A képernyő legszélén egy aprócska pont. Egy jókora cirkáló. Nagyon nagy. A huncut kis alarik kedvelik a hatalmas hajókat…

– Gyerünk, gyerünk – súgtam a komputernek. A „dolgozom” felirat a képernyőn nem töltött el túlzott magabiztossággal. A számítás néha fél órát is igénybe vett.

A pont közeledett. Az irányát felmérve elfordítottam a fejem, és repülésirányba néztem, és a horizont íve fölött távoli csillogást pillantottam meg.

Nem lehet olyan balszerencsés a hajóm, hogy frontálisan ütközzön a cirkálóval. Bár addig el sem jutok. Nyolc kilométeres távolságon belül a cirkáló energetikai pajzsa elsöpör. Vagy egyszerűen a térgörbület területére kerülök, amely legalább negyed órán át megmarad a cirkáló nyomvonalán. A hajóm szétesik, mint valami korhadt ladik a cunami csapása alatt.

– Gyerünk már, te disznó! – ordítottam rá a jumperra.

Mintha csak meghallotta volna.

„A számítás befejeződött.”

Nem néztem az útvonal diagramjára. Pillantásom le sem véve a már szabad szemmel is látható koronggá változott cirkálóról, kitapogattam az indítás billentyűjét, feloldottam a rögzítőt. A jumper halkan felzümmögött, készenléti állapotba helyezte magát.

Az alari cirkáló gyönyörű volt. Körülbelül nyolcszáz méter átmérőjű korong, ismeretlen rendeltetésű tornyocskákkal telehintve. Talán fegyverállások, talán lakórészlegek. Akad-e ember, aki azzal dicsekedhetne, hogy megfordult egy alari cirkálón? A vastagsága úgy ötven méter lehetett, ha nem csal az emlékezetem, az alján helyezkedett el a gravitációs hajtóművek három rácsa. Most lilás fényben kell csillogniuk. A tér metrikája megszakad, nem bírván elviselni az űrbe kiáramló sok gigawattnyi energiát. Isten őrizzen attól, hogy megpillantsd azt a fényt!

Az alarik nem állnak különösebben harcias faj hírében, de a cirkálóik jók. Emlékszem egy dokumentumfilmre, amelyet még a tanfolyamon vetítettek le nekünk: két alari cirkáló porrá égetett egy bolygót! Kecses táncot lejtettek pályájukon, vékony sugarakkal pásztázták a felszínt, zavaros narancsszín tűzhullámok gördültek végig a kontinenseken. Azután hajtóművükkel fordultak a bolygó felé, és az egész képernyőt betöltötte a lila lángtenger. Por, és aszteroidarajok, ez lett a bolygóból. A cirkálók erőpajzsain sziklák lángoltak. Maga volt a pokol, amelyet néhány perc leforgása alatt hoztak létre.

Még csak azt sem tudjuk, miféle bolygó volt az, lakott vagy lakatlan. Az alarik egyszerűen csak átadták a felvételt, információként.

Tudomásul vettük.

Vajon látnak-e engem az alarik? Valószínűleg. A pult fölött táncoló egérkére pillantottam. Csaknem pontos mása az alariknak, csak kisebb. Milyen komikus a világűr: félni kezdtünk az egerektől. Húszkilós, szőrmók rágcsálók, a cirkálóik meg bolygókat semmisítenek meg.

Mire gondolnak látván az ember folyékony hajtóanyagú, reaktív dióhéját, amint feléjük megy? Tűzijátékra számítanak? Nem készülnek manőverezni, több hónapja haladnak a Hyxi felé legyűrve a teret, és most arról álmodoznak, hogy végre szilárd felületre lépnek.

– Szerencsés itt maradást, egerek – mondtam, és megnyomtam az ugrás billentyűjét.

A jumper finoman felvisított, amikor a kondenzátorok az antennára zúdították a felhalmozott energiát. Azt hiszem, még volt érkezésem megpillantani a semmit.

A tér kinyílt a hajó körül, átengedve azt a túlsó felére.

Ugrás.

Igen, mi vagyunk a legelmaradottabbak ebben a világban. A legvadabbak.

Ám a mi hajóink a leggyorsabbak.

Ugrás. Valamivel több, mint tizenkét fényév, változatlan távolság, mindig egy és ugyanaz, nem függ sem a jumper konstrukciójától, sem a hajó tömegétől. Ez a valami magának a térnek a természetében rejlik, változatlan, akár a gravitációs állandó vagy a ¶ értéke. Ezért nem a Földhöz ugrom, az ugyanis közelebb van a Siriushoz. Hajóm félre ugrott, a kozmosznak abba a szektorába, ahonnan „valamivel több, mint tizenkettő” a távolság a Földig…

Ugrás.

Nincs idő, nincs érzékelés. Csak öröm. A legtisztább eufória. Csillogó, biztonsággal és nyugalommal teli köd.

Szex, narkó, alkohol – mindez nem ér semmit az ugrással összehasonlítva. Semmit…

Milyen kár, hogy nem nyögdécselhetek a boldogságtól.

Az ugrásban nincs idő. A megszokott téren kívül haladunk, és semmiféle időmérő szerkezet nem képes rögzíteni azt az időintervallumot, amely alatt a hajó megteszi azt a bizonyos „valamivel több, mint tizenkettőt”. Szubjektíve az ugrás végtelen.

Édességes örökkévalóság…

Ez az, ami újra és újra kiűz minket a világűrbe. Nem a pénz és nem az érdemrendek, amelyeket bőkezűen osztogatnak a társaságok és a kormányok. Nem az idegen világok egzotikuma, ilyen lényegében nem is létezik; sehol nem engednek ki minket az űrrepülőtér területéről.

Az ugrás édes örökkévalósága. Eufória, amellyel semmiféle földi gyönyörűség nem vetekedhet. A semmit felváltotta a sötétség, a gyönyört a fájdalom. Nem, nem is fájdalom, az ugrásnak nincs semmiféle káros következménye. De az elmúlt eufóriához képest minden állapot fájdalmas.

Elfeküdtem a székben, a szíjak a puha párnákhoz rögzítettek. A súlytalanságot túlterhelésnek éreztem. A ruhám ólomlemezként nyomta a bőrömet. Szemhéjam érdes volt, mint a smirgli, minden mozdulata karcolta a szememet.

Semmi baj, semmi baj, lesz még egy ugrás…

Felnyögve kinyitottam a szemem. A hajóban teljes homály honolt. Csak a homlokzati üvegen át ragyogtak a csillagok. Itt kint vakítóak és szúrnak, mint a tű, de világosabb nem lesz tőlük.

A jumper halkan kattogott, amint lehűlt. A fülemben még egyre csengett valami vékony, sipító zúgás. Semmi más nem hallatszott. A hajó teljesen energia nélkül maradt, mint ugrás után mindig. Reszkető ujjakkal kigomboltam a zsebemet, előkotortam a lámpacsövecskét, letörtem a végét, a benne levő folyadék pezsegni kezdett, és hideg fényt árasztott magából. Felvillantak a pultok kialudt képernyői, a biztonsági üvegek.

– Ez kemény – mondtam magamnak. – Mi, Petya? Kemény?

A fülem még mindig csengett. Kikapcsoltam az öveket, a szék fölött lebegtem a karfába kapaszkodva, le sem véve szemem a pult fölött lebegő lámpácskáról. Eltelt egy perc, majd még egy, és a pulton bizonytalanul kezdtek felvillanni a fények. Az akkumulátorok lassan leváltak a jumperről. Működésbe lépett a biztonsági szellőztető rendszer, amely a legegyszerűbb elektromos sorokra épült. Működéséhez csak feszültségre van szükség. Azután életre kelt a komputer is, felvillant néhány sor, majd zavartan kialudt. A lemezeken nem volt információ. Minden olyan adathordozó, amely az ugrás pillanatában feszültség alatt áll, tisztára törlődik. Kis kellemetlenség a pilóta számára, de hatalmas siker az emberiségnek.

A székem jobb karfája alatti konténerből elővettem az első CD-t, és behelyeztem a pult nyílásába. Kezdjük az alapokkal… A lemez forogni kezdett, és a komputer mohón nyelte az operációs rendszereket, a létfenntartást biztosító és a tesztprogramokat. Ideje életre kelned, barátocskám… Ellöktem magam, átlendültem a szék fölött, mozgás közben felkapva lámpácskámat. Át kell néznem a hajót. Valójában inkább csak az ablakon szerettem volna kinézni. Minél gyorsabban, még mielőtt működni kezd a világítás, míg a komputer üzembe nem helyezi a hajó alapvető rendszereit, és a szellőzés halk bugása el nem keveredik a megszokott zajokkal.

Fülem zúgása még mindig nem múlt el…

Jobboldalt, a fedélzeti ablak előtt lebegve kibámultam a világűrbe. Az ott a Sirius, a hyxoidok egyik otthona. Fényes fehér csillag. És ha elfordítom a fejem amennyire csak tudom, a hajó orrától félig takarásban látszik egy apró, sárga csillag, a Nap.

A komputer befejezve az első lemez beolvasását halkan sípolt. Ellöktem magam a faltól, kicseréltem a CD-t, a kijelzőre néztem. Minden rendben, a legfontosabb láncok már működnek, folyik a rendszerek ellenőrzése. Miért van olyan érzésem, hogy valami nincs rendben? Mitől vagyok nyugtalan? Mi nem stimmel?

Működésbe lépett a világítás, a tenyérnyi kabint elöntötte a fény. Kívülről nézve alighanem furán festhetett a hajó: fénylő homokszem a végtelen ürességben. Kívánság esetén szkafandert lehet húzni, és kimenni – például a rakomány ellenőrzésének ürügyével –, és készíteni néhány fotót. De nem olyan erősek az idegeim, hogy a kabinon kívül hányódjam a csillagokkal és a semmivel kettesben.

E nélkül is nyugtalan vagyok. De vajon mitől?

Körbefordulva végignéztem a megelevenedett pultok képernyőit, a vészjelzőket, igyekezvén fülem zúgásán keresztül meghallani bármiféle nyugtalanító jelet.

Az ördögbe!

Nem a fülem cseng! A zúgás abból a szekrénykéből jön, ahol a műszereket és az élelmiszert tartom!

Hát ezt kikaptam!

Kinyitottam a tokot, elővettem a pisztolyt. Meghúztam a biztosítókart, a kondenzátor a tárból a csőbe csúszott. Mondhatnak bármit, az orosz légitársaságok lézeres „Ostorainak” van egy hatalmas előnyük: az űrhajó kabinjában is lehet velük lőni. Túlságosan gyenge ahhoz a sugaruk, hogy átégesse a burkolatot. Ez a fegyver a Spirállal egyidős, még a holdprogram számára dolgozták ki.

Azután mégsem repültünk el a Holdra.

A csillagok felé kezdtünk repülni. Az égen látható barátságtalan szikrák felé, melyek nem a mieink.

És soha nem is lesznek azok.

Az volt a legfontosabb, hogy ne habozzak. Ha csak egyetlen percig is elgondolkodom, nem lesz merszem kinyitni a szekrényt. Egy őrült hyxoid… nem, egy hyxoid nem fér be ebbe a szekrénybe… de bárki legyen is, akár egy alari-egér páncélöltözet nélkül, egy eszét vesztett lény mindenképpen veszélyes ellenfél.

Elrúgva magam a pulttól a szekrényhez úsztam, felhúztam az elsütő szerkezetet – a pisztolyon zöld fénypont jelent meg –, és feltéptem az ajtót.

Az alsó polcon, a gumival összefogott ruhacsomagok között szürke, pikkelyes gömb reszketett és vinnyogott halkan.

Egy számláló!

Csaknem elvitorláztam a szekrénytől a vinnyogó teremtményt bámulva.

Ajjaj!

Mi a fenének másztál be ide, te hüllőféle?! Neked persze nem okozott gondot a számkódos zárat kinyitni. Mit számít néhány millió kombináció egy olyan lénynek, amelynek gondolkodási sebessége lefőzi bármelyik földi számítógépét, és képes közvetlenül rákapcsolódni az elektronikus rendszerekre… De miért másztál bele ebbe az őrületbe?

Az ugrás csak nekünk, embereknek édes örökkévalóság.

Egyetlen idegen sem képes elviselni a tér túlsó felére tett ugrást és megőrizni ép elméjét. Ez húsz évvel ezelőtt derült ki, amikor a hyxoidok egyik őrjárata elkapott egy amerikai hajót a Sirius közelében, és létrejött a régen várt Kapcsolatfelvétel.

És ez mentette meg az emberiséget.

Elfoglaltuk azt a furcsa alsó lyukat, amely még szabad volt a fajok galaktikus hierarchiájában. A világűr „teaszállító háromárbocosai”… Az idegeneknek egyik csillagtól a másikig hónapokba telik az út. Nekünk csupán órákba vagy percekbe. Nem a legkellemesebb szerep hordárként dolgozni.

Ám ez legalább szabadságot biztosít nekünk.

A reptiloid még mindig nyöszörgött és reszketett embrionális pózában. Elképzelni sem tudtam, mi történik vele. Pszichikuma idegen, és ráadásul még itt van ez a nem emberi őrület is. Az egyetlen jó a dologban, hogy a számlálók a világűr leggyengébb és legvédtelenebb lényei közé tartoznak.

Kezemet kinyújtva megérintettem bársonypuha pikkelyeit. Kezem alatt a reptiloid megremegett, lelapult, kinyújtva apró lábait.

– Őrült vagy, őrült…. – suttogtam.

A számláló remegve kitekeredett. Jókora varánuszra vagy inkább tatura hasonlított. Meleg vérű, azt hiszem tojásrakó… nem sokat tudunk égi szomszédainkról.

– Most mit csináljak, mi? – kérdeztem. Mögöttem felzümmögött a számítógép követelve a következő lemezt. Sebaj, vár egy kicsit. A létfontosságú információkat már betápláltam.

A hűllőféle végre kiegyenesítette rövid nyakát, felemelte hasáról apró, háromszögletű fejét. Szürke, hártyás szemhéját felnyitva pislogott.

A számláló szeme finom kék volt, és bandzsa.

– Neked már mindegy – mondtam igyekezve elfordítani tekintetemet. – De rám bíróság vár, egy idegen elrablásáért. Ki hiszi el, hogy magadtól másztál be a hajómba?

A gyíkféle keskeny szája kinyílt, és láthatóvá váltak egyenletes rágólemezkéi.

– Ne-ne-ne – sipogta a számláló.

Engem kirázott a hideg. Összerándultam, bukfencet vetettem, a mennyezet állított meg, a szekrényke fölött lebegtem a hüllőre meredve.

– Ne-ölj-meg… – A lény, amelynek nem kellett volna értelmesnek lennie, mancsaival a becsomagolt díszegyenruhámba kapaszkodott. A felhasadó polietilén recsegett. – Em-ber-ne-ölj-meg-mind-ket-tőnk-nek-fon-tos.

Mibe kerültek ezek a szavak a hüllőnek az ő morzsányi tüdejével és fejletlen hangképző szerveivel? Ők, a számlálók mindig az elektronikus impulzusok szintjén kommunikáltak. Ők a világűr eleven komputerei. Épp olyan szolgák, mint mi.

Egyszerűen csak régebbi szolgák.

– Kér-lek-em-ber…

Az ő szempontjából ezek a szavak üvöltésként hatottak. Harsány ordításnak egy teljességgel idegen kommunikációs rendszerben. Van-e hallása, hogy meghallja a válaszomat?

És mit tudok válaszolni?

Mit is mondott nekünk az űrhajózási tanfolyam bevezető előadásában James Macnamara, az Explorer kapitánya, az ember, aki az első kapcsolatfelvételt megvalósította… Hogyan is mesélt arról, amit már mindenki tudott, az ugrás után eszüket vesztett hyxoidokról és a kómába esett alarikról… és hogyan tette hozzá azt, amiről sosem esik szó nyilvánosan.

„Azt hittük, ami történt, az emberiség pusztulását jelenti. De kiderült, hogy éppen ez menti meg. Azon a napon, amikor az idegeneknek sikerül elviselniük az ugrást, a Föld függetlenségének vége.”

Hát itt a vég. Egy számláló, aki nem vesztette el az eszét az ugrás után.

– Én… barát – sziszegte a hüllő. – Én… barát, én… barát…

2. FEJEZET

A

világűrben egyáltalán nem a repülés a legbonyolultabb. A legbonyolultabb a tájékozódás. Még Föld körüli pályán is igen felelősségteljes folyamat, mit mondhatnánk akkor a csillagközi térről.

Az én madárkám hat csillag alapján tájékozódik. Először nagyjából a Sirius felé irányítottam az adót, a készülék akadékoskodva összevetette spektrumát az etalonnal, és elismerte igazamat, hogy ez éppenséggel a Sirius. Ezután a tájoló néhány mozdulatával célba vettem a Fomalhautot.[1] Ettől kezdve a számítógép már magától dolgozik. Hat tájékozódási pont, és számítások. Több millió, több milliárd művelet, hogy kiszámítsa az ugrásoknak azt a sorozatát, amely elvezeti a Spirált a Naprendszerbe, sőt egyenesen a Földre.

Ha hajócskám valahol a Mars övezetében jön ki az ugrásból, valószínűleg megmentenek. Ha a Plútó övezetében, másodszor is neki kell futni… ez elég sűrűn megesik. De néha előbb fogy el az energia vagy az oxigén, mint hogy a hajó elérné a Földet. Olykor pedig az ugrások sorozatától a pilóták hipertéri eufóriába esnek, és megkezdődik a végtelen számú ugrás a semmibe: ugrás az ugrás kedvéért, míg tart az energia…

Megfordultam székemben, és a hüllőre néztem. A számláló a jumper hengerén ült. Ijesztő figura, olyasmi, mint egy megelevenedett apró sárkányszobor.

– Hogy szólítsalak? – kérdeztem.

Valószínűleg gondolkodott, de nagyon gyorsan. Úgy tűnt, hogy a válasz azonnal kész.

– Szólíts Karelnak!

– Ez emberi név.

– Igen. Így hívták fajotok első… – szünet, a hüllőnek levegőt kellett vennie, hogy folytassa a mondatot – képviselőjét, akivel kapcsolatba léptünk.

– És úgy véled, ez elégséges alap, hogy kölcsön vedd a nevét?

– Igen. Nincs igazam?

– Mit számít? – vontam vállat.

A meleg vérű, tojásrakó, Karel névre hallgató gyík rám nézett átlátszó kék szemével. Várakozóan figyelt.

– Én Pjotr vagyok.

– Ez a név vallási meggyőződéseddel függ össze?

– Mi? Ja, nem, ez egyszerűen egy név.

– Jó.

A hajó fordultában megint megremegett. Lassan, esetlenül fordult, bárhogy is nézzük, az orientációs rendszer már fél évszázados. Persze javítottak rajta, tökéletesítették, de Zsiguliból a legjobb szándékkal sem lehet Mercedest csinálni.

– Nincs szükséged segítségre? – mondta alig érzékelhető kérdő hangsúllyal a hüllő.

– Mifélére?

– A számításokhoz.

– Köszönöm, boldogulunk.

– Szeretnék hasznos lenni.

Na tessék, micsoda öröm, másodpilótám akadt…

– Nincs rád szükségem. Egyáltalán minek másztál be a hajómba?

A számláló behúzta háromszögletű fejét, épp úgy, mintha zavarban lenne.

– Pjotr, fontos információt hoztam.

– Kinek fontos?

– Az embereknek.

Bólintottam. Nagyon sokatmondó.

– És kitől?

– A számlálóktól.

– Csak ne nézz ostoba fajankónak, rendben? Egyet-mást tudunk rólatok!

– Mit? – zizegte a reptiloid.

– Nincs döntő szavatok a Galaktikus Konklávéban. Bolygótok közös gyámsági terület, túlnyomórészt a Hyxi és a Daenlo befolyása alatt. Mit tudtok tenni az emberiségért?

– Erőt és hatalmat tudunk adni neki.

A gyíkféle hangja egyenletes és színtelen volt, az érzelmek kifejezése érzékelhetően nehezére esett.

– Hazudsz, számláló.

– Karel.

– Jó. Hazudsz, Karel. Az emberiség nem szorul segítségre.

– Bolygótoknak megfigyelői státusa van a Konklávéban. A Hyxi és a Daenlo konzultatív felügyelete alatt álltok. Az Erős fajok kiszámították, hogy ez egyszerűbb, mint protektorátus alá vonni a Földet, és előnyösebb, mint megsemmisíteni. Jogotokban áll kolóniákat létesíteni, de csak ha minden szavazati joggal rendelkező faj lemondott az adott bolygóról. Húsz év alatt egyetlen emberek által felfedezett bolygót sem engedtek át a Földnek.

– Egyelőre van elég helyünk.

– Egyelőre. Sosem fogják nektek megengedni, hogy terjeszkedjetek a galaxisban. Megmaradtok rezervátumnak. Sürgős szállítmányokat fogtok fuvarozni, amíg meg nem találják az ugrás alternatíváját.

A számítógép felcincogott, és lágy női hangon megszólalt:

– Az ugrás kiszámítása befejeződött. Várom az utasításokat.

A számláló éber tekintetétől kísérve a pult felé nyúltam, és a központi klaviatúrán beütöttem a kódot. A pult egyik kis panelje elmozdult, feltárva egy kis mélyedést és benne három billentyűt. A mélyedést piros fény világította meg.

– Mi ez? – kérdezte a reptiloid.

– Ez a halálpult, Karel.

Óvatosan megérintettem a billentyűket. Lenyomni őket nem egyszerű, nagyon feszesen ülnek a helyükön, erről a gyakorlatok során minden növendék meggyőződhetett.

– A fogadalmunkban, Karel, van egy olyan rész… – Szemem sarkából figyeltem, próbáltam elkapni valami mozdulatát. – „A legfőbb érték számomra az emberiség érdeke lesz. Bármilyen áron megvédem a fenyegetéstől, jöjjön az bárkitől.”

– Nagyon ésszerű fogadalom – közölte a reptiloid.

– Ugrássorozatba tudom vezényelni a hajót, felgyújthatom a jumpert, vagy felrobbanthatom az üzemanyagtartályokat. Bármelyik változat a pusztulásunkat jelenti.

– Miért, Pjotr?

– Hogy senki ne tudja meg, hogy képesek vagytok elviselni az ugrást.

Lényegében nem hazudtam, bár őszintén szólva magam sem voltam biztos abban, kész vagyok-e megnyomni akármelyik billentyűt. De a számláló teljesen komolyan vette, amit mondtam.

– Erre nincs szükség, Pjotr. Erre semmi szükség. Abszolút semmi szükség.

– Bizonyítsd be! – És rátettem az ujjam az ugrássorozat billentyűjére.

– Más fajok nem tudják, hogy a számlálók képesek elviselni az ugrást.

– Megtudhatják.

– Ez nem segítene, Pjotr. A mi módszerünket csak mi használhatjuk. Egyedi.

– És mi a lényege?

– A Földön válaszolok.

– Mit akarsz ajánlani az embereknek?

– A Földön válaszolok.

– Miért?

– Keveset tudunk rólad. Nem tudtuk eldönteni, hogy megbízhatunk-e benned. Az információ túlságosan értékes, ha az erős fajok tudomására jut, túlságosan sokat veszítenénk.

Nem fogtam föl rögtön, mire céloz.

– Micsoda? Azt akarod mondani, hogy képes lennék elárulni a Földet, és idegeneknek továbbadni, amit mondtál?

– Igen.

Tulajdonképpen miért csodálkozom? Hiszen még az Exploreren is ott volt Evelyn Raksh, „a feminizmus átka”, az „afro-amerikaiak szégyene”, a fekete bőrű pilótanő, akit a NASA csirkefogói nyomtak be a legénységbe. A kedves, fiatal nő mindenféle kínzás és fenyegetés nélkül tálalt ki mindent a hyxoidoknak. Hogy mi az ugrás, milyen a hajó vezérlése, hol van a Föld… Az idegenek persze az ő segítsége nélkül is megtudták volna mindezt. De a tény tény marad.

Láttam a földi kihallgatásáról készült felvételt. Képtelen volt magyarázatot adni tettére. Mivel ügyvédje arra az ellenőrizhetetlen állításra építette a védelmet, hogy a hyxoidok „pszichikai hatást gyakoroltak” védencére, Evelynt kizárták az űrprogramból. Nevet kellett változtatnia, és áttelepülnie valahova Kanadába… ahol fél év múlva végzett magával. Lehet, hogy valóban levetette magát az erkélyről, lehet, hogy segítettek neki, nem tudom…

– És kiben bíznál meg? A Transzaero igazgatójában? Az ENSZ közgyűlésben? Oroszország elnökében?

– Andrej Hrumovban.

Sokáig hallgattam. A számláló alaposan fejbe vágott.

– Tudod, kicsoda Hrumov?

– Pszichológus, a Föld és a Galaktikus Konklávé első kapcsolatfelvételi tárgyalásainak résztvevője. A Kárhozottak kiáltványának szerzője.

– És még?

– Apai ági felmenőd.

– A nagyapám.

– A nagyapád – hagyta rám a számláló.

– Karel, a nagyapám megöl téged, ha sikerül elkapnia.

– Én lassan mozgok.

– Már ő sem gyors, elmúlt hetven. De nagyon fog igyekezni. Azért másztál be az én hajómba, mert a nagyapámmal akarsz találkozni?

– Ez volt az egyik szempont – ismerte be a számláló.

– Karel, sosem hittem volna, hogy a fajod ennyire esztelen. Attól az embertől várni segítséget és együttműködést, aki gyűlöl minden más bolygóról valót, aki a legelkeseredettebb soviniszta…

– És ki mondta neked, hogy mi nem vagyunk soviniszták?

A reptiloid szemébe néztem. Lassan kinyitotta a száját, mosolyra görbítette. Na szép. Az eleven komputereknek humorérzékük is van.

– Nem tetszik ez nekem – ismertem be. – A francba! Tehát a nagyapám miatt keveredtem bele? Az elején csaknem kivágtak miatta a tanfolyamról, azután nem akartak alkalmazni, most meg belekeveredem ebbe a trutymóba.

– Nincs mit tenni. Ez közös problémája azoknak a fajoknak, amelyek nem tudják megválasztani a szüleiket – mondta a számláló.

Bezártam a halálpult paneljét. Talán csak képzeltem, hogy a számláló megkönnyebbülten felsóhajtott.

Csaknem kárba veszett a navigációs számítás. Túlságosan sokáig beszélgettem a számlálóval, ijesztgettem a halálpulttal, a döntéshozatali idő pedig csak telt. A csillagok csak gördültek a pályájukon, és minden pillanattal csökkent a sikeres ugrás esélye.

– Készülj! – mondtam a számlálónak. Megértett, és a jumper burkolatába kapaszkodva, karmaival a fémen csúszkálva felkészült. A szemei forogtak.

Hogyan viseli el az ugrást?

Négy másodperccel a navigációs számítások törlése előtt megnyomtam az ugrás gombját, és a tér kifordult önmagából.

Ó-ó-ó!

Még, még, még…

Ne érjen véget ez a pillanat, görnyedjen csak össze a borzalomtól a számláló, harcoljon csak hasztalanul egyenjogúságáért a Föld, játsszák felnőttes játékaikat az Erős fajok… Köpni rá, csak tartson még ez a pillanat, váljon örökkévalóvá…

Kinyitottam a szemem.

Sötétség és a számláló vinnyogása.

Milyen nehéz visszatérni a valóságba.

A vegyi lámpácska felvillant a kezemben.

Megláttam tulajdon nyálam vékony fonalát, amint a levegőben lebeg, és lassan gömböcskévé áll össze. Elhessin-tettem, és a reptiloidot kerestem pillantásommal. Milyen nehéz megmozdulni…

A számláló a homlokzati ablaknál lebegett, a játék egér mellett. Úgy látszott, ezt az ugrást nehezebben viselte, pikkelyes teste idegesen, lázasan rángott.

– Számláló! – szólítottam. – Karel!

A reptiloid nagyon lassan emelte fel fejét a hasáról.

– Bocsánatot kérek… – suttogta.

– Hogy csinálod? – kérdeztem élesen. – Hogy viseled el az ugrást?

– Én… – szünet. – Később elmagyarázom…

Kinyújtózva elkaptam a mellső lábánál fogva, és lehúztam a pultra. A számláló sietve felkapaszkodott az ülőkéjére.

Kész mindent elmagyarázni, de csak később. Talán akkor, amikor már túlságosan is késő lesz. Vajon helyeslik-e majd a Földön, amit tettem, vagy eskümre és a halálpultra emlékeztetnek inkább? Nem tudom. Előbb még haza kell érni.

A biztonsági öveket leoldva a bal oldali fedélzeti ablakhoz csúsztam. Semmi különös, csak a csillagok. Mintha teljesen megszokott, torzítatlan lenne a csillagképek rajza.

– Megérkeztünk? – érdeklődött a számláló.

– Igen, de vajon hová? – Ellökve magam átúsztam a kabinon. Kinéztem a másik ablakon, itt sem volt semmi különös. Jól van, várnunk kell. A hajó lassan keringett a tengelye körül, valamit csak meglátok majd.

A komputer felsípolt, a műszerek életre keltek.

– Be kell táplálni az információhordozót? – kérdezte a számláló. Ránéztem. Már átmászott a székembe, praclijával benyúlt a jobb oldali karfa alá. Alaposan felkészült, tudta, mi hol van.

– Boldogulsz?

– Valószínűleg igen.

A számláló vagy fél percig bajlódott a zárral, három hosszú, vékony ujja elég mozgékony volt, de hiányzott a szembefordítható hüvelykujj. Végül két praclival nyitotta ki a reteszt, majd kihúzta a lézerdiszket.

– Nyomás, Karel! – dörmögtem. A számláló szókészlete kiváló volt, ezt is értette.

Néhány percig a kozmosz hideg csillogását lestem, a reptiloid pedig a pultnál tüsténkedett, halkan sziszegve, ha az emberi ujjakra szabott gombok ellenálltak az erőfeszítéseinek.

– Rákapcsolódhatok közvetlenül a rendszerre? – kérdezte a számláló egy különösen viharos összecsapás után a CD-rommal. Nem válaszoltam, mert a hajó következő fordulata különösen szép látvánnyal ajándékozott meg.

– Karel! – hívtam halkan. A reptiloid lassan odaúszott hozzám. – Nézd!

A Szaturnusz úgy nézett ki, mint egy gyerekkönyv fényképes illusztrációja. Gyűrűje kis szögben lapjával fordult felénk, a napfény plasztikusan és gyönyörűen kirajzolta. A bolygó sárgás-barnás gömbje valahogy laposnak és jelentéktelennek tűnt, előtte a gyűrű sokkal súlyosabbnak, anyagszerűbbnek látszott… lüktető kőfolyam a világűrben.

– Szép? – kérdeztem, és magam is meglepődtem a kérdésemen. Mit jelenthez a szépség fogalma egy idegen fajnak?

– Igen. – A számláló szaporán, nehezen vette a levegőt. – Ez… hasonlít a hazámra.

– A bolygódra?

– Igen…

Remek. A kézikönyvben a számlálók szülőbolygójáról egyetlen adat sem volt. Most már bátran bele lehet írni: „gyűrű övezi”…

– Ez a Szaturnusz? – kérdezte a számláló. – Sikerült az ugrás?

– A Szaturnusz. De ez semmi jót nem jelent.

A reptiloid rám meredt.

– Karel, az én hajóm folyékony üzemanyagú rakétahajtóművel működik. Tudod, milyen az?

– Szemét – mondta könyörtelenül a számláló.

– Úgy van. És ahhoz, hogy a hajó visszatérhessen a Földre, ötszázezer kilométernél közelebb kell hozzá lennie az egyenlítő síkjában, és a bolygóhoz viszonyított sebessége nem lehet több másodpercenként negyven kilométernél.

– Szemét… – ismételte meg a számláló. – Gyakran belepusztultok?

Nem feleltem, a látómezőmből lassan kiúszó Szaturnuszban gyönyörködtem. Az ablak peremén vakító fény villant fel: a Nap sietett a szemünkbe nézni.

– Segítségre van szükségetek, ember – mondta a számláló. – Nagyon nagy szükségetek van a segítségre…

– Megkezdjük a következő ugrást.

A számláló összerándult.

– Itt nincsenek emberi települések?

– A Szaturnuszon? Viccelsz… Az Ión… ez a bolygó holdja, tudományos kutatóállomást készülnek felállítani. Talán két év múlva sikerül.

– Annyi időnk nincs. – A számláló elfordította fejét az ablaktól.

Nem akartam emlékeztetni arra, hogy a hajón még egy hétre sem elég az oxigén. Segítettem neki visszajutni a pulthoz, és betettem a következő diszket.

– Csináld. Nekem dolgom van.

A reptiloidot ott hagyva odaúsztam az egészségügyi eszközök szekrényéhez. A számlálónak hátat fordítva elővettem a puha gégecsövet, és kigomboltam a nadrágomat.

– Szükségessé vált a salakanyagok eltávolítása? Istenem…

Természetesen nem feleltem. Bekapcsoltam a szivattyút, és igyekeztem megfeledkezni a reptiloid hátamba fúródó, kíváncsi tekintetéről. Utálom ezeket az apró-cseprő mindennapi problémákat. De mit tehetnék, ha nálunk nincs mesterséges gravitáció.

– A továbbiakban ne kommentáld a szükségleteimet, rendben?

– Bocsáss meg! – mondta félénken a számláló. – Foglalkoztam xenobiológiával, és ez nagyon érdekes aspektus…

– Gondolj inkább a következő két ugrásra!

– Pjotr, ha megengeded, hogy a komputerrel együtt dolgozzak…

– Akkor?

– A lehető legnagyobb pontossággal elvezetem a hajót a Földre.

Ez hallatlan volt. Akkora esztelenség, hogy a szabályzat még csak nem is tiltotta. Sőt ellenkezőleg, elő lehetett volna kotorni egy pontot az idegen navigációs számítások felhasználásának engedélyezéséről.

Csak lennének itt az én helyemben a hivatalnok urak…

– Jó – mondtam érezve, hogy átlépek valamilyen láthatatlan küszöböt. – Hogyan csinálod?

– Nagyon egyszerűen. – A reptiloid lemászott a székről, átengedve nekem a pilóta helyét, a pult fölött lebegett. – Gyakran dolgozunk elektronikus gépekkel.

– De nem az emberekével…

– Bináris kód? – A számláló végighúzta mancsát a pult fölött, majd lassan a komputer átlátszó fedéllel borított portjaira szorította.

– Levegyem? – kérdeztem.

A számláló nem válaszolt, a kijelző fénye pedig lassan kialudt.

Ostobaság lett volna beavatkozni. Egyszerűen csak néztem, hogyan kapcsolja ki a reptiloid a számítógépet, hogyan kezdi csökkenteni a gép a terhelését, hogyan áll le anélkül, hogy működésbe hozná az operációs rendszert. A hard disk indikátora sűrűn pislogott, az információ elúszott valahova. A jelek szerint az apró, háromszögletű fejbe.

Érdekes, hogyan lehetséges közvetlenül kommunikálni egy elektronikus berendezéssel. Csakugyan ez lenne a számlálók normális kommunikációs módszere?

Hogyan képesek így megmaradni emocionális lényeknek? Valahol azt olvastam, hogy minden olyan lény, amely képes az egyes bitek szintjén felfogni az információt, érzelmileg kihűl. Legalábbis a mi fogalmaink szerint. Túlságosan eltérő lesz az idő múlása.

– Nagyon érdekes megoldású program… – mondta a reptiloid, levéve mancsát a pultról. A számítógép ettől nem kelt életre, ugyanolyan tompán hunyorogtak a képernyők, a merevlemez ledje ki is aludt.

– Melyik megoldás?

– A navigációs rendszeré. Egy ilyen gyenge géphez képest ez a pontosság és ilyen gyors működés remek. Emberi fejlesztés?

– Igen, természetesen.

– Nagyon tehetségesek vagytok – közölte kegyesen a reptiloid.

– Az ugrás koordinátáit készültél kiszámítani.

– Azt csinálom.

– És közben beszélgetsz velem?

– Ezek a tudat különböző szintjei, Pjotr. A külső és a belső tudat. Az egyik szinten folyik a nagy információtömegek feldolgozása. A másikon pedig az aktív anyagi tevékenység.

– És a két szint párhuzamosan működik?

– Amikor erre van szükség, mint például most, akkor igen. Amikor otthon vagyok, a fészkemben, jobb kikapcsolni a külső tudatot.

– És melyik tudatod a meghatározó?

– Ez értelmetlen kérdés – vágta el a témát a reptiloid.

De nem hagytam annyiban.

– Melyik fejlődött ki nálatok előbb, Karel? A belső vagy a külső tudat?

– Xenobiológus vagy?

– Nem, de ez érdekel.

– A belső. A külsőt mesterségesen fejlesztettük ki. – Úgy tűnt, hogy nagyon nem szívesen válaszol.

Nem csoda. Ismét információt adott ki a hazájáról, azt pedig mindegyik faj rejtegeti. Megpróbáltam elképzelni a világot, amelyben ez az életforma kialakult. A világot, amelyben nem kellett harcolni az ellenséggel, élelmet szerezni, védekezni az időjárás ellen, munkaeszközöket alkotni. Egy olyan világot, amelyben a túlélés az információáradat feldolgozásának pontosságától és gyorsaságától függ.

Ez valami elképzelhetetlen.

A természet nem alkot torz életformákat. Bármelyik élőlény ideális a maga ökológiai környezetében. A törékeny és hatalmas hyxoidok királyok a Sirius forró és szélmentes pusztaságain. Az alari egerek a Fomalhaut dombos térségeinek szülöttei, felszín alatti üregeik labirintusában fejlődtek ki, a mozgékonyság és a kis méret volt számukra fontos.

Miféle bolygó hívhatta életre a nemlétből a számlálókat? Egy a Szaturnuszhoz hasonlóan gyűrűvel övezett világ, amelyben az információt kellett feldolgozni és cserélni, méghozzá éppenséggel elektronikus formában…

– Befejeztem a számítást – mondta a reptiloid. Úgy tűnt, ironikusan néz rám. Mintha értené, mire gondoltam.

– Ellenőrizzük.

A számláló halk recsegést hallatott. Nem fogtam fel rögtön, hogy nevet.

– Pjotr, mindent kivettem a számítógépedből. Meghatároztam az ideális leszállási pályát és a legmegfelelőbb űrrepülőteret. Figyelembe vettem azokat a gravitációs tényezőket és csillagmozgásokat is, amelyekről az emberek egyszerűen nem is tudnak. Ellenőriztem a hajó készleteit.

Pracliját a pultra tette, a merevlemez indikátora felvillant.

– Még sosem volt ilyen ideális röppályád.

A központi képernyő felvillant, és megjelenítette a navigációs táblázatot. A számítógép nagyképűen bejelentette:

– Az ugrás kiszámítása befejeződött. Várom az utasításokat.

A számláló gunyoros pillantásától kísérve a „részletezés” menüpontot választottam.

– Föld-Föld ugrás – közölte a számítógép. – Megengedett hibahatár: egy milliomod százalék.

– Megfelel? – kérdezte a számláló.

Mi az hogy! Egy század jó eredmény lenne, egy ezred: ritka siker és a tökéletes ugrás biztosítéka.

– Készülj! – mondtam elhelyezkedve székemben. És akaratlanul is azt kívántam, bárcsak mégis elvétett volna valamit a számláló.

Ez természetesen nem történt meg.

Jött az ugrás, majd fél óra a hajó életre keltésére. Közben ettem, de a reptiloid kategorikusan elutasította az emberi táplálékot. Másra nem is számíthattam, nincs a világűrben két egyforma anyagcseréjű faj.

A második ugrás elvitt minket a Földhöz.

Még csak meg sem kellett gyújtanom a következő lám-pácskát, a napos oldalon bukkantunk elő a reális térbe, és a bolygó gigantikus fényszóróként úszott a hajó alatt. Nagyon, nagyon közel volt, meg is ijedtem, hogy még mielőtt a számítógép életre kelne, a Föld vonzása nem kívánt pályára lökhet minket.

De fölösleges volt az aggodalmam. A hajó normális, stabil pályára lépett ki az ugrásból. A számlálóra néztem, aki fújtatott és rángatózott az ugrás után magához térve, meg szerettem volna kérdezni tőle, ő akarta-e így. De nem kérdeztem.

Természetesen ő számolta ki így.

– Elégedett vagy a számítással, Pjotr? – kérdezte a hüllő.

– Gyönyörű ugrás volt – ismertem el. – Én… sosem tudtam volna így kiszámolni a pályát.

A számláló cuppogó hangot adott ki.

– Ez nem túl egyszerű, Pjotr. Én már hosszú ideje gyakoroltam az ilyen számításokat. Számításba vettük az események minden lehetséges fordulatát… még azt is, hogy esetleg nekem magamnak kell vezetnem a hajót.

– Vagyis már régóta készültök? – kérdeztem hanyagul.

– Emberi időszámítás szerint három éve. Hallgattam. A számlálók civilizációja több évet fordított arra, hogy eljussanak a Földre. Komoly játék folyhat náluk…

– Pjotr, meg kell értened, hogy csak jót akarunk. A saját civilizációnknak és a tiéteknek. Négy számláló áldozta fel az életét, hogy fedezzen, amíg feljutok a hajódra. Ez… ez nagyon sok. A mi fajunk kicsi!

Már beletanult a súlytalanságba, karmaival a puha borításba kapaszkodva a jumperről ügyesen átmászott a padlóra, és letelepedett a hátsó lábaira. Felém nyújtva a fejét megismételte:

– Mi csak jót akarunk, Pjotr!

– A hyxoidoknak jó a kollektív eutanázia. A kood-deldóknak a kannibalizmus. Hogyan dönthettek helyettünk?

– Tanulmányoztuk a történelmeteket. A társadalmatokat, az álmaitokat, a vallásaitokat, az eszményeiteket. Kiszűrtük az esetleges tényezőket, kiválasztottuk az alapvetőket. És most olyan ajánlatot teszünk nektek, amelyet nem utasíthattok vissza.

Legyintettem. Rendben, tegyetek. Végül is döntenem nem nekem kell. A leszállás után fél órával már az elnökök, az idegenszakértők és az űrbiztonsági tábornokok feje fáj majd…

Bekapcsoltam a központi kommunikátort, és leadtam a hívójelet. Tíz másodpercbe telt, mire válaszoltak – oroszul, finom angol akcentussal. Tehát már leolvasták a kódot, és tudják, kivel van dolguk.

– Itt a pályaellenőrzés, látjuk önt.

– Transzaero, harminchat-tizennyolcas fedélzet. Visszatérőben a Hyxiről, Sirius.

Szünet.

– Jó a röppálya. Hogy repült?

– Remekül. – Türelmesen vártam. A hajót már befogták a radarok, talán nem is csak a radarok, ki tudja, mi igaz az Űrbiztonsági Szolgálatról szóló mesékből, és mi hazugság. Nevetséges gondolat, hogy néhány tucat szputnyikjuk meg néhány orbitális űrállomásuk ellenállhat az idegenek hajóinak. De az űrbiztonsági adót mindenki zokszó nélkül fizeti. Azt beszélik, hogy még a minden adó alól kibújó oroszországi üzletemberek is névtelen adományokkal támogatják.

Mindig féltünk az égtől. Ez már benne van az ember vérében: a rettegés attól a végtelen semmitől, amelyben a Föld úszik. Az emberek készek moslékot enni és omladozó kórházakban gyógyíttatni magukat, csak tudhassák, hogy a végtelen égen vasból való homokszemek keringenek röntgenlézerrel felszerelve…

– Transzaero, minden rendben. Átadunk az oroszoknak.

– Viszlát, Űrbiztonság.

Az ügyeletes tisztnek nem volt érkezése válaszolni, vagy csak nem tartotta szükségesnek. Helyette másik hang szólalt meg:

– Transzaero, köszöntelek visszatérésed alkalmából! Itt a Központi Légi Irányítás.

– Üdvözlet, Föld! – mondtam fölpillantva a fölénk boruló kékesfehér végtelenre. Afrika fölött repültünk, a kapcsolatot egy oroszországi kozmikus kommunikációs űrhajón, vagy az egyik amerikai átjátszóállomáson keresztül tartottuk. Mostanában nagyon szorosan együttműködünk… másképp nem megy.

– Szépen jössz – dicsért meg a láthatatlan operátor. – Na jó. Makszim a nevem, én vezetlek el az űrrepülőtérig. Szvobodnijban szállsz le.

– Nem lehetne Bajkonurban? – A navigációs térképre sandítottam, melyen már forgott a földgömb, rajta pályám hálója. Az irány megengedte volna…

– Bajkonur foglalt. Mind a két pálya. Ha nagyon igyekszünk, átvezethetünk a szaratovi tartalékreptérre, de mi értelme volna?

– Rendben van, Föld. – Nem volt értelme vitatkozni. Fölöslegesen nem szállítanak le minket Kínában, elvégre minek vámot fizetni egy idegen állam kincstárába? A Szaratov melletti tartalék leszállópálya – a leendő Jurij Gagarin űrrepülőtér – pedig még nincs egészen rendben. Még egyszer sem szálltam le ott, de a srácok mesélték.

– Huszonöt perces cigarettaszüneted van. Most kilépsz a kapcsolat zónájából, az apogeumon veszünk át újra, Alaszka fölött, és rögtön megkezdjük a fékezést.

– A hajón minden rendben? – érdeklődtem. A telemetrikus rendszer a fedélzetről automatikusan továbbítja az adatokat, és az operátorok sokkal jobban látják, hogyan viselte el a madárkám az ugrásokat.

– Minden rendben – nyugtatott meg Makszim. – Pihenj! Az adás végéig harminc másodperc.

– Vásárfiával érkezem – morogtam a számlálóra sandítva. Az operátor halkan elnevette magát.

– Hát, remélem is, hogy nem üresen. A céged már kérdésekkel bombáz minket, nyilván a szerződés…

A hang hirtelen szűnt meg, mintha késsel vágták volna el. Az automata az utolsó másodpercig továbbította a gyengülő jelet, azután egyszerűen bontotta a kapcsolatot. Szükség esetén kapcsolatba léphetek az űrbiztonságiakkal, az ő állomásaik az egész horizontot lefedik, de minek…

– Nem olyan vásárfiáról van szó – mondtam a semminek. A számlálóra néztem. – Készülj fel a haddelhaddra, Karel. Rövidesen olyan tánc kezdődik…

– Nem kell – vágta rá gyorsan a reptiloid. – Ez nem kell! Küldetésemhez nem tartozik hozzá az érintkezés hivatalos személyekkel!

– Igazán? – nevettem el magam. Megcsóváltam a fejem. – De hát miben reménykedtél, számláló?

– Karel, és nem „számláló”! – A reptiloid megrázta a fejét. – A „számláló” szó sértő, Pjotr!

– Miért? Nem mi találtuk ki, minden idegen így nevez benneteket.

– Az embereket meg hordároknak nevezik – mutatott rám kinyújtott rövidke mellső lábával. – Pjotr, a szűkre szabott funkció megbélyegzés! Mentőöv a gyenge fajnak, de átok is. Aki nem tud a természet által megszabott határai közül kitörni, örökre szolga marad!

– Bocsáss meg! – Valóban zavarba jöttem. – Rendben van… Karel. Ahogyan akarod. De mindenképpen tájékoztatnom kell rólad a Földet.

A reptiloid a jelek szerint elgondolkodott.

– Kilenc és fél földi napnyi időnk van – közölte végül. – Ez alatt az idő alatt végre kell hajtanunk a hadzsot.

– Mit?

– Hadzsot. Zarándoklatot. Hőstettet. Szolgálatot. Nagyon sokrétű a jelentése, nehéz egyértelműen lefordítani.

Nagyon gyorsan beszélt, mintha idegeskedett volna.

– Pjotr, már elmagyaráztam neked, feltétlenül találkoznom kell Andrej Hrumovval. Jelen lehetsz a beszélgetésen. Meg kell értened. A hivatalos csatornák túlságosan lassúak!

– Természetesen lassúak. De honnan tudhatnám, valójában mit akarsz? Talán azért küldtek, hogy megöld a nagyapámat.

– Nem! Mi nem ölünk! Soha! – A számláló összerándult ettől a feltételezéstől. – Pjotr, megengedted, hogy vezessem a hajódat, és minden rendben volt. Bízz meg bennem még egyszer!

– Ez egyszerűen lehetetlen.

– Miért?

– Például a fekete doboz miatt. A fedélzeten elhangzott minden beszélgetést rögzít. Lehallgatják, és akkor megtudják, hogy nem egyedül repültem haza.

– A felvételt megváltoztatom – mondta hanyagul a számláló.

El akartam magyarázni neki, hogy ez lehetetlen, az acélvezetékes magnetofon hermetikusan zárt konténerben van, kívülről nem lehet hozzáférni… De elakadtam.

Még hogy kívülről? A törékeny pracli a páncélborításon fekszik… és a motor életre kel. Az orsók visszatekerednek. Letörlődik az összes beszélgetésünk, ártatlan hangok és indulatszavak kerülnek a helyükre: az unatkozó pilóta magában beszél.

Valószínűleg meg tudja csinálni.

– Képes vagy láthatatlanná válni? – Még csak nem is ironizáltam. Csak felidéztem magamban a vizsgálat és ellenőrzés procedúráját. Röntgenkapuk, hődetektorok, rece-hártya-szkennelés és a többi, amivel az űrrepülőtér fogadja az idegen világból visszatért járatokat. Még ha nem is nagyobb egy kismacskánál, nem tudom átvinni a számlálót az ellenőrzésen.

– Láthatatlanná? Nem. De az ellenőrzést áthidaljuk.

Megráztam a fejem.

– Pjotr, a fajom három éven át készítette elő ezt a küldetést. Minden rendben lesz!

Valamiért szerettem volna hinni neki…

– Karel, nem…

– Nem okozok kárt!

– Nem. Ez bűncselekmény, érted? Még ha nem hazudsz is, engem bíróság elé állítanak.

– A győzteseket nem ítélik el, Pjotr. – A számláló ellökte magát a jumpertől, puhán odalebegett hozzám, és letelepedett a térdemre. Pofáját közvetlenül az arcomhoz emelte, és rimánkodva ismételgette: – Higgyél… higgy nekem! Te döntesz most a galaxis sorsáról!

Megráztam a fejem.

– Ezek szavak…

– Ez az igazság! Pjotr, ha most nemet mondasz, a Föld egy hónap múlva nem létezik! Nem létezik többé… és az én bolygóm sem!

3. FEJEZET

A

Központi Légi Irányítás Alaszka fölött helyreállította a kapcsolatot.

– Transzaero, kezdünk.

– Jól van, Föld.

– Minden rendben?

Elfordítottam a szemem a reptiloidról, mielőtt válaszoltam volna.

– Igen.

Hát alighanem így válik valaki árulóvá. Ha hisz egy idegennek. Mindegy, hogy egy idegen ország mundérjába bújt embernek vagy egy beszélő gyíknak. Nem félelemből, nem önzésből, a legjobb szándéktól vezérelve.

A számlálónak egyébként úgy sincs semmi esélye. Fogalma sincs az űrkikötő biztonsági rendszeréről… magam is alig ismerem. Éppen csak annyira, hogy tudjam, az őrszemeket nem kerülheted el.

A hajó megremegett, megfordult. A Föld a lábunk alá került. A Spirál most a fúvókáival előre repült, a fékező impulzus megadására készülve.

– Első – mondta a diszpécser. Kiröpültem a székből, amikor a hajtómű bekapcsolt. Hét másodpercig működött, mielőtt beállt volna a szünet.

Mialatt a számítógép kidolgozta az új pályát, a számlálóra néztem. Már nem beszélgethettünk – a fekete doboz felvételét már „átdolgozta”, pontosan úgy, ahogyan elképzeltem. Pracliját a pultra helyezve… Most is ugyanabban a pózban ült, a jumper borításának kapcsaiba kapaszkodva, vékony dróttal odakötözve. A dinamikus műveletek mások, mint az idegenek gravitációs sugarai vagy az ugrások a Világmindenség túlsó felén. Itt elkerülhetetlen a túlterhelés.

– Transzaero, megismételjük – közölte a diszpécser. Csak képzelődöm, vagy valóban megváltozott a hangja?

– Mi van a röppályával, Makszim?

– Egy kicsit eltér a szabványtól… – nyilvánvalóan habozott. Még volt idő visszatérni a stabil pályára. – Korrigáljuk. A második impulzus kilenc másodperc múlva, időtartama három egész tizenöt század…

A számláló rám nézett. És lassan, nehézkesen rám kacsintott szürke szemhéjával. Mit akar ez… A hajótest remeg, a hajtómű bőg. Csönd…

– Makszim – igyekeztem nyugodtan beszélni. – Az én pultom szerint az impulzus három egész négy tized másodperc. A húzónyomaték a tervezett.

A diszpécser vagy öt másodpercig hallgatott.

– Transzaero, nálunk is ugyanezek az adatok. Számolunk.

– A röppályát!

– Ne izgulj. A leszállófolyosón belül vagy.

Már ez is valami… legalábbis nem égek el és nem pattanok vissza az atmoszféráról. Kezemet kinyújtva könnyedén meglöktem a számlálót, legyen készenlétben. Most szükség lehet a képességeire.

– Pjotr – a diszpécser hirtelen a nevemen szólított. – Normálisan lépsz be a légkörbe.

Hangosan felsóhajtottam.

– A lesikló szakaszban lesznek problémáid. Szóval… mellé trafálsz.

A lesikló szakasz…

Firkáljanak csak az újságírók a büszkén sikló, teli raktérrel leszálláshoz készülő hajókról. A hajó egy öntöttvas vasaló kecsességével siklik lefelé. Még az utasszállító gép is zuhanásra van ítélve, ha felmondják a szolgálatot a hajtóművei, pedig annak normális szárnyai vannak. Hát még az enyém a behúzható síkjaival, amelyek alig-alig képesek korrigálni a repülést…

Lezuhanunk. Nem repülünk, hanem ahogyan egy rajzfilmben mondták, „gyönyörűen zuhanunk”. Egyenesen rá az űrrepülőtér ideális, félméteres betonréteggel fedett leszállósávjára. Lezuhanunk, az orbitális sebességek kinetikáját repülésfélévé változtatva.

– Mennyire „trafálok mellé”?

Megkérdeztem, és a számítógép abban a pillanatban kegyeskedett befejezni a számítást. A diszpécser megerősítette:

– Körülbelül száz kilométerrel, Pjotr.

Nagyot nyelve azt mondtam:

– Várom az utasításokat, Föld.

– Stabil pályára már nem tudsz visszatérni. Az a legfontosabb, hogy őrizd meg a nyugalmadat. Mi majd vezetünk.

– Hová? Kínába, szuvenírért?

– Majd… Blagovescsenszk mellett érsz földet…

– Blagovescsenszk mellett zuhanok le! Vagy tán új űrrepülőteret építettek ott ezen a héten?

– Pjotr, őrizze meg a nyugalmát, keressük a megoldást.

– Értettem.

Vártam. Az ereszkedés már megkezdődött. A Föld felé vezető út visszafordíthatatlan, a Spirál üzemanyagkészletei igen korlátozottak. A röppálya igen-igen korlátozott korrekciója az egyetlen, amit tehetek.

– Transzaero, átvesszük az irányítást. Tartsd magad!

A hajtómű röviden felbődült, teljes erőből, az utolsó impulzussal felemésztve az üzemanyag maradékát. Épp csak annyit hagyott, amennyi elég a légköri manőverek végrehajtásához.

– Pjotr?

A képernyőre néztem. A leszállás feltételezett helye máshová került – Blagovescsenszktől Szvobodnijhoz… de nem egészen.

– Korrigáltuk a röppályát…

– És?

Szünet. Majd a kíméletlen felelet:

– A városra mégsem szállhatsz le.

– Köszönöm – suttogtam.

– Pjotr, elindítjuk a helikoptereket…

– Köszönöm – ismételtem meg. A hajó megint megremegett, orrával előre fordult. Még csak nem is figyelmeztettek a manőverre.

– Pjotr, kézi irányítással kell majd lehoznod a gépet. Nagyon figyelj rám – a diszpécser nagy levegőt vett. – Földet érésed helyén autópálya húzódik…

Elnevettem magam – ezen nem lehetett nem nevetni. Egy húsztonnás „papucsot” tegyek le egy rosszul aszfaltozott útra?

– Ez jó autópálya, Pjotr…

Mintha nem ismerném a mi útjainkat.

– Más megoldás nincs, pilóta.

Természetesen nincs. A Spirálnak nincs automatikus mentőrendszere. Minek túlterhelni ilyesmivel a hajót, mikor tömegével vannak jelentkezők, akik pilóták akarnak lenni, és minden kiló idegen bolygóról származó szar hihetetlen pénzt ér?

A hajó könnyedén remegni kezdett – a légkör első, még gyengéd érintésétől.

– Menjetek mindannyian a pokolba!

Tudatosan hajtották végre a pályának ezt az utolsó, értelmetlen korrekcióját, gyakorlatilag megfosztva engem a hajó irányításának lehetőségétől. Hogy elhárítsák a csapást a városról. Hogy ne legyen más lehetőségem, mint egy töredezett útra letenni a „csillagközi” űrhajót.

– Lezárjuk az autópályát, egy fél óra múlva üres lesz. Milyen gondosan ismételgeti ez az ismeretlen fickó a KLI-től, hogy „autópálya”. Rögtön megjelennek az ember szeme előtt a csillogó, nyílegyenes nyugati autósztrádák.

– A kapcsolat megszakad. Tartsd magad, Pjotr!

A hajó körül felfénylett az ionizálódott levegő. A hajó orra lassan emelkedni kezdett, páncélozott törzsével fogva fel a plazma fő csapását. A szuperszilárd hőálló üvegből készült frontális ablakon mégis tűzkígyók táncoltak.

– Megérkeztünk, cimbora – mondtam a számláló felé fordulva.

Ez a sorsunk.

És alighanem így is van rendjén. Kijavítja a hibáimat, jellemgyengeségemet. Nem engedi a Földre az ellenséget, aki képes volt megzavarni egy tapasztalatlan pilóta fejét…

A számláló mosolygott. Mintha nem riasztaná sem a körülöttünk tomboló tűzvihar, sem az elkerülhetetlen zuhanás, sem a földet érés programjának kidolgozásakor elkövetett durva hiba…

A program hibája?

– Mocsok! – ordítottam föl, igyekezve kiugrani a székből. – Te disznó!

Az űrkikötői ellenőrzés elkerülésének legegyszerűbb módja, ha nem ott szállsz le. Ha fel tudnék állni, puszta kézzel tépném darabokra a számlálót! De már hatott a túlterhelés, megpróbált kitépni a biztonsági övek közül, rápréselni a pult törékeny berendezéseire.

Na nem.

Nem.

De miben reménykedhet ez az idegen bolygóról való, pikkelyes Karel? A becsapódás ereje túlságosan nagy lesz…

Egyébként honnan tudhatom, mekkora terhelést képes elviselni a teste?

A Spirál lobogó tűzlepelben száguldott a Föld felé.

A számláló rám sandított. Neki sokkal rosszabb volt, kényelmes anatómiai karosszék, és széles biztonsági övek helyett acéldrót a derekán…

A képernyő figyelemfelkeltő, narancssárga fénnyel felvillant. Odanéztem. A pályaszámítások fölött néhány sor úszott lassan:

„Pjotr, minden rendben. Beszélhetsz, de ne fordulj közvetlenül hozzám. Már nem lesz időnk még egyszer megtisztítani a hangfelvételt.”

Bármily furcsa, engedelmeskedtem.

– A hajó nem képes az űrrepülőtéren kívül leszállni – mondtam.

„Te meg tudod csinálni.”

– Nem, ez lehetetlen!

„Jó pilóta vagy.”

– Húsz tonna! Speciális pályára van szükség!

„Hallgass! Hallgass!”

Elhallgattam. A hajó remegett, nem túl erősen, csak ahogy szokott. Az ablakokon túl tombolt a tűz. Ilyen pillanatokban általában kényelmetlenül érzi magát az ember, a hőszigetelés megbízható ugyan, de már kétszer megtörtént, hogy leszálláskor megsemmisült a hajó. Kiégett valami, vagy levált egy kerámialap, és a plazmaáradat betört a hajóba.

Ám engem most jóval valószínűbb baj fenyegetett.

Az űrhajózás egész története folyamán sosem esett meg, hogy nem arra alkalmas helyen kellett volna leszállni. Csakis speciális leszállópályákon, a legjobb katonai repülőtereken, vészhelyzetben, kényszerleszálláskor pedig kiszáradt sós tavak természet által simára gyalult felületén. De semmiképp sem egy úton.

Eszembe jutott egy régi, még a szovjet időkben készült filmvígjáték, amelyben egy utasszállító repülőgép egy autópályán szállt le. Azt a jelenetet egy repülőtéren vették fel, a szokásos útburkolat nem bírta volna ki. Erről hamarosan a gyakorlatban is meggyőződhetek.

Milyen furcsa mindaz, ami mostanában megy végbe a világban. A csillagközi utazás, az idegen civilizációk valósággá váltak. És semmi, semmi nem változott! Ugyanazok az agyonstrapált autóutak, amelyeken Kamazok és Zsigulik másznak, ugyanazok a szappanoperák, csöpögő csapok és tavasszal csöpögő orrok.

A jövő megérintette a jelent, leereszkedően vállon veregette, majd ledőlt pihenni. A Föld lakosságának húsz százaléka a világűrnek dolgozik. Hajókat épít, hajtóanyagot gyárt, nevetséges orbitális erődöket épít, boldogulni igyekszik a rakétaőrülettől megbomlott ökológiával.

Nekem meg hőségtől felpuhult aszfaltra kell leszállnom.

– Isten veled – mondtam a számlálónak.

Ő hallgatott. Nemcsak hogy hangosan nem szólt, a komputerre sem kegyeskedett rákapcsolódni.

Így is jó.

A hajó körül már elcsitult a tűzvihar, egyszerűen csak száguldottunk a sztratoszférában, húsz-egynéhány kilométer magasan, akár egy közönséges szuperszonikus repülőgép… amelynek nem működnek a motorjai. Kikapcsoltam az automatikát, és a kormány után nyúltam. Óvatosan megbillentettem a hajót, mely egész jól engedelmeskedett: ilyen sebesség mellett a szembe száguldó légnyomás kiegyenlíti azt, hogy itt ritka a levegő.

Lenne csak a tartályokban a megszokott adag hajtóanyag, megpróbálnék manőverezni és az űrrepülőtéren leszállni. De a tartályok csaknem szárazak voltak.

Úgy tíz perccel később leértünk a felhőrétegbe, és ebben a pillanatban helyreállt a kapcsolat.

– Transzaero, válaszoljon… – ismételgette fásultan a diszpécser. – Vonalban vagyok.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet! Látunk!

– Nagyon örülök – mondtam.

– Pjotr, a helikopterek felszálltak, leszállásod helyszínén az utat megtisztítottuk. Egyenesen az autópálya felé tartasz, jók az esélyeid.

Nem kezdtem firtatni, hány százalékos ez az esély. Nem ez a megfelelő idő a káromkodásra.

– Mit tanácsoltok, Föld?

– Pjotr, Alekszandr Danyilov van a vonalban – mondta a diszpécser. És ekkor egy másik hang is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Kissé ismerős volt. Danyilovot, a Transzaero legjobb pilótáját talán háromszor láttam. Most Burant vezetett, de Spirállal kezdte.

– Pjotr, nincs idő együttérzésre – kezdte. – Igyekszünk, hogy ne is legyen rá szükség. Tíz perc múlva repülsz el az űrrepülőtér fölött. Újabb két perc múlva, körülbelül öt kilométeres magasságban leszel az út fölött.

Ő legalább nem azt mondta, az „autópálya fölött”…

– Az út pocsék – közölte könyörtelenül Danyilov. – Utaztam rajta. De az a szakasz, ahol nullára ereszkedsz, viszonylag tűrhető… gyakran járnak arra kínai kereskedők, és egy kicsit rendbe hozták a burkolatot. Az automatikára nem érdemes számítani. Mekkora repülési tapasztalatod van?

– Kétszer repültem instruktorral, hétszer önállóan. Mindig Spirálon. – Nyeltem egy nagyot, és hozzátettem: – Mindannyiszor automatikus leszállással…

– Tudom. Katonai repülés?

– Kilencszer.

– Min repültél?

– „Szuskán”, Szuhoj harminchetesen.

– Az is jó. Jegyezd meg: a Spirál kézi irányítású, leszálláskor nagyon lassan engedelmeskedik a kormánynak, de minden lehetséges vele. Kétszer szálltam le kézi irányítással.

– Széles az út? – kérdeztem.

Danyilov egyenletes, dühös hangjától elmúlt a zsibbadtságom.

– Öt méter. Lehetne rosszabb is. Ha pontosan szállsz le, a kerekek nem csúszhatnak bele az árokba. Gurulj legalább száz métert, hogy csökkenjen a sebességed. Megvan minden esélyed a megmaradásra, ha már az úton gurulsz.

– Emberek vannak az úton?

– Már nincsenek. Valóban megtisztították, ne izgulj.

– Szása – az izgalomtól elveszítettem minden tisztelettudást –, valóban van esélyem?

– Nem túl nagy, de van. Én most egy helikopteren vagyok… igen, látlak is! Nézz lefele… az ördögbe, nincs akkora látótered… Az űrrepülőteret látod?

– Látom. Elöl és nagyon messze lent.

Amikor Szvobodnijban szálltam le, természetesen nem repültem el fölötte ilyen magasságban…

– Egyenletesen haladsz – nyugtatgatott Danyilov. – Repül majd még ez a madárka. Megadták neked az útvonal adatait?

– Igen – feleltem a képernyőre pillantva. – Két korrekció?

– Egy, hogy az út tengelyébe juss, a második közvetlenül földet érés előtt.

– Csak egyre elég az üzemanyagom.

Danyilov egy pillanatig hallgatott, azután döntött:

– Hajtsd végre az elsőt, különben végképp nem jön össze a dolog. Azután siklórepülés.

– Értettem.

– Ennyi, láss munkához! – vetette oda Danyilov. – Szél gyakorlatilag nincs, a látási körülmények ideálisak. Vonalban maradok, de nem zavarlak többet. Mindenki hallgasson!

Tekintetemet a jobb oldalt mögöttünk elmaradó űrrepülőtéren tartottam. Négy fő starthely az űrsiklóknak és három kisebb a szputnyikoknak. Két gyönyörű, széles, remekül felszerelt leszállópálya. Egy helikopter aprócska foltja az égen. Gondolatban integettem Danyilovnak.

A számláló hallgatott, csak mancsa rángott a jumper borításán. A halk kaparászás elvonta a figyelmemet, dühösen néztem a reptiloidra, mire elcsöndesedett. Úgy látszik, megértett.

Az utolsó korrekció számításai már a komputerben voltak. A központi hajómű használata a légkörben általában véve nem ajánlatos. De nekem nem volt vesztenivalóm.

Kiadtam a manővert jóváhagyó utasítást, és néhány másodperc múlva a hajtómű automatikusan bekapcsolt.

A légkörben valahogy erőlködve, fulladozva működött… de lehet, hogy csak képzelődtem… A két másodperces impulzustól a sikló könnyedén megrándult, azt képzelve, hogy megtanult repülni, majd folytatódott a zuhanás.

Mindenesetre valóban az út fölött haladtunk. Istenem, lehet, hogy Oroszországban megtanultak egyenes utakat építeni, nem kerülgetve minden buckát? Vagy ez még a cári időkből maradt? A magasságunk egy kilométerre süllyedt. Elöl, az út mentén autók dobozkái tűntek föl. Na jó, valóban megtisztították a pályát…

A gyorsaság most a legfőbb ellenségem. Óránként több mint háromszáz kilométer kozmikus méretekben semmiség, ám egy közönséges út esetén megengedhetetlenül sok.

Megbillentettem a siklót, felmérve, mennyire engedelmes a kormány. A gép meglepően jól reagált. A komputer képernyőjén egy sárga vonal – röppályám – elkanyarodott a zöldtől. Megint az út tengelye fölé vittem a Spirált. A remény, hogy mégiscsak sikerül földet érnem, egy kicsit kevésbé tűnt már esztelennek. Olyan remekül vezettek el az útra, mintha már réges-régen kidolgozták volna ezt a manővert.

A számláló megint kaparászni kezdte a borítást, de nekem már nem volt időm másra figyelni. Az út vagy százméternyire volt alattunk, és a magasság rohamosan csökkent. Igyekeztem megnézni, egyenletesen haladok-e, de a számítógép itt már hasznavehetetlen volt, a Spirál vezetőfülkéje pedig sosem a jó kilátásról volt híres. Az utolsó másodpercben mégis jobbra irányítottam.

Abban a pillanatban, amikor a gép megdőlt, egyszerre két dolgot vettem észre. Először is, hogy ösztönöm nem csalt meg, e nélkül az utolsó manőver nélkül valóban az árokban köthettem volna ki. A másik újság jóval rosszabb volt, fél kilométernyire előttünk az út éles kanyart vett, megkerülve egy fával benőtt, alacsony dombot. Ráadásul egy kocsi jött velem szembe!

Számomra egyébként semmi jelentősége nem volt annak, mibe is ütközöm bele. Hat másodperc, és… A sikló megremegett, amikor a kerekek az aszfalthoz értek. Rögtön csúszni kezdett, mint az autó a jégen, megpördült, bal szárnyával előre. Eszelős igyekezettel egyenesbe hoztam a kozmoplánt. A jármű bekanyarodott előttem: egy hatalmas, ütött-kopott Ikarus busz volt. A sofőr, meglátva a feléje száguldó űrsiklót, nem vesztette el a fejét, fékezett, és igyekezett megfordulni.

Istenem, ez rémálom! A sikló remegve, ugrándozva száguldott az úton, de eddig még megúsztuk, nem rohant árokba, nem borult fel a számtalan kátyú valamelyikétől. Előttünk, motorja minden erejét kipréselve igyekezett meglépni az autóbusz. De hát mit csinál, mindenképpen gyorsabb vagyok, utolérem! Ugrana ki, terelné ki az embereket… nem, erre már nincs idő… legalább térne le az útról, talán maradnának túlélők…

Még megpróbáltam levinni a Spirált az útról. Akár az árokba, akár a dombra, csak ne az autóbuszba! Fejemben hirtelen felhangzott a félig elfeledett énekesnő átható, tragikus hangja: „A város azt hitte, gyakorlat folyik.”[2]

De a sikló nyilvánvalóan nem osztozott velem önfeláldozó szándékomaban. Nem ugrándozott tovább, rohant az úton, megbékélve a kerekei alatti futó aszfalttal. Az orosz csillaghajók a legmegbízhatóbbak a világon!

Az autóbusz elég tekintélyesen felgyorsult, és a köztünk lévő távolság olyan lassan csökkent, hogy volt időm leolvasni rendszámának egy részét: 06-31, láttam vaskos szürke füstöt okádó kipufogócsövét, a hátulra föllógatott, horpadt vödröt és egy feliratot: „Ha nem vagy biztos a dolgodban, ne előzz!”

Hát mi nem is kezdtünk előzésbe, hanem belevágódtunk az autóbuszba…

A biztonsági övek közt előre zuhantam, a sikló megremegett, felágaskodott. A Spirál kerámiaborítású orra erősebbnek bizonyult, mint az ócskavas. A sikló feléig belefúródott az autóbuszba, míg a szárnyai meg nem akasztották lendületes mozgását. Néhány másodpercig így száguldottunk furcsa tandemet alkotva, majd elsodorva a ritkásan álló kis betonoszlopokat, kezdtünk fölmászni a dombra. Valahol a tizedik fánál az autóbusz is, az űrrepülőgép is megtört az akadályokon és megállt. Ez akkora ütközéssel járt, hogy egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Mikor sikerült kinyitni a szemem, csodálkozva fogtam föl, hogy még élek. A Spirál orra meggyűrődött, a pilótafülke ráncos volt, mint egy harmonika, de valamilyen oknál fogva ép maradt az összes üveg, és a világítás is működött. A számláló a feldőlt jumperen szerencsétlenkedett, az őt rögzítő drótot bogozgatta. Hogy nem szakította ketté a testét…

Megráztam a fejem, igyekeztem elűzni a szemem előtt lebegő véres ködöt.

Azután megdermedt az egész bensőm.

Nem a szemem volt véres. A Spirál minden ablakát bíborvörös massza borította.

Úristen!

Letéptem az öveket, kikászálódtam a székből, és rogyadozva a kijárathoz mentem. A számláló, felágaskodva a jumper borításán, praclijával rácsapott a kezemre, mintha meg akarna állítani, de rá sem hederítettem. A sikló megremegett, a jelek szerint csúszni kezdett lefelé a lejtőn. Csak harmadik próbálkozásra tudtam kinyitni a zsilipkamra ajtaját, majd megrántottam a vészkijárat fogantyúját. Az ajtó nem engedelmeskedett rögtön, de végül boldogultam. A rémület erőt adott.

A levegő hűvös volt és nyirkos, a sikló forró burkolata gőzölgött. Köröskörül letarolt fenyves meredezett, az elöl elakadt Ikarusból égett szag áradt. Leugrottam a kétméteres magasságból, megcsúsztam a nedves füvön, és imbolyogva az autóbuszhoz rohantam. A busz ablakainak egy része is épen maradt, csak repedések pókhálója borította, és ugyanaz a vörös kása látszott rajta keresztül.

Csak ne gyerekek legyenek! A torkomban gombóc keletkezett… Reszkető kézzel kikapcsoltam fegyverem tokját. Agyonlőni magam, ahogyan tiszthez illik…

Csikorogva kinyílt az autóbusz ajtaja, és kizuhant a földre egy sovány, tréningruhás, borostás ember. Megrázta a fejét, végignézett összegyűrt autóbuszán, aztán rajtam… Felállt. Kezében szerelőkulcs.

– Te barom űrhajós! – üvöltötte. – Belém jöttél, az anyádat!

– Mennyi? – csak ennyit tudtam kérdezni. A lábam nem tartott meg, az édes anyaföld feküdni csábított. – Mennyi… ott?

Az összegyűrt utastér felé böktem a fejemmel, igyekezve nem nézni feleslegesen az összekent ablakokra.

– Nyolcvan! – üvöltötte a vezető, és bennem megszakadt valami. Most már biztos, gyerekeket ütöttem el… – Nyolcvan láda, te mocsok! Most nekem kell majd kifizetnem!

Még mielőtt fölfogtam volna szavai értelmét, és megértettem volna, hogy embereket nem szállítanak ládában, a sofőr a szerelőkulcsával már majdnem odaért hozzám.

– Állj! – kiáltottam, és előkaptam a pisztolyomat. – Pjotr Hrumov vagyok, az orosz légierő őrnagya! Jogomban áll fegyvert használni! Ne jöjjön közelebb!

A sofőr eldobta a kulcsot, leült a lejtőre, két kézzel átfogva a fejét ide-oda dülöngélt. Holmi kínai vállalkozókról hallottam valamit, akik paradicsomot termesztenek, Harkov lakóiról, akik élni sem tudnak e nélkül a paradicsom nélkül, a szerencsétlen Ikarusról, amely a sofőr kenyeréről gondoskodott, de most már csak a roncstelepre való. Nem volt erőm az együttérzésre. Paradicsom! Nyolcvan láda! Tőlem akár az egész idei kínai termés is lehet!

– Mi a fenének fuvarozol paradicsomot autóbuszon? – kérdeztem.

– Hát mi a fenén vigyem, nincs nekem Kamazom!

– Nyugodj meg, kapsz kártérítést.

A sofőr abbahagyta a siránkozást, felemelte a fejét. Bizalmatlanul kérdezte:

– Biztos?

– Megkapod – ígértem meg az autóbuszhoz indulva. Lehajoltam, felmarkoltam a fűről egy kevés vörös kását, és az arcomhoz emeltem. Úgy éreztem magam, mint valami kezdő vámpír. Úgy van, ez paradicsom…

– Szóval akkor miattad zárták le az utat? – kérdezte a sofőr a hátam mögött.

Felé sem fordultam, csak bólintottam.

– A francba… azt hittem, megint egy tartálykocsi tört el a vasútnál… – mormolta a sofőr. – Ha balhé van az üzemanyagukkal, örökké lezárják az egész környéket…

– Na és gyakran megtörténik?

– Évente vagy kétszer…

Hát igen, érthető. A hordozórakéták nagyon mérgező hajtóanyaggal röpülnek. Sok a felszállás, a tartálykocsik öregek, szakképzett munkaerőből meg mindig hiány van… Felsóhajtottam.

– Ha nincs a tragacsod, nekem végem…

A sofőr az útra sandított, megvakarta az arcát.

– Igaz, rendesen söpörtél… Kétszázzal?

– A leszálló sebesség háromszázötven.

A sofőr csettintett a nyelvével, hangneme megváltozott. Most már nem egy véletlenül arra tévedt űrhajós voltam, hanem szinte kolléga.

– Hát én itt száznál többet nem merek megkockáztatni… A motorom tiszta ócskavas. Nálatok persze… – A siklót végigmérve elakadt, kiköpött. – Jól bevertem a fejem – motyogta. – Téged hogy hívnak, űrhajós?

– Mondtam már, Pjotr.

– Petya… Én meg Kolja.

Gépiesen megszorítottam felém nyújtott kezét. Most akár le is fotózhattak volna minket a kommunista párt agitációs plakátja számára: a hadsereg és a nép teljes összeforrottsága. Csak az orrával az autóbuszba fúródott űrsiklót kellett volna kiretusálni, helytelen asszociációkat ébreszthetett volna.

– Honnan jöttél? – érdeklődött a sofőr.

– A Sirius A–8-ról. Hyxi bolygó.

– Azt ismerem – élénkült fel Kolja. – A Siriust láttam! A kisfiam mutatta meg, csillagászati szakkörre jár, ő maga épített egy teleszkópot, olyan kicsit… Ő is űrhajós akar lenni.

Egészen közel ment a siklóhoz, óvatosan megérintette a burkolatot, majd káromkodva elkapta a kezét. A kerámia persze még nem hűlt le, legalább száz-kétszáz fokos lehetett.

– Forró, az anyját! – visított fel. – Megsül az összes paradicsomom! Segíts már kirámolni!

Szemrehányóan néztem a sofőrre, Kolja pedig legyintett.

– Eh… jól van. Most már minek… Hé, ez nem sugárzik?

– A hajó? Nem, ne félj! Alig nagyobb a háttérsugárzásnál. Nem veszélyes.

A sofőr bólintott.

– Igaz, mitől félnénk egy ilyen eset után… Petya, vedd úgy, hogy újjászülettél!

– Aha.

– Nem kellene… megünnepelni?

Olyan zavarba jöttem, hogy azt sem tudtam, mit válaszoljak. A sofőr, hallgatásomat beleegyezésnek vélve a vezetőfülkéhez pattant, és egy perc múlva megjelent kezében egy megkezdett üveg vodkával, egy pohárral és egy darab, Lityeraturnaja Gazetába[3] csomagolt szalonnával.

– Csak tanúsítsd majd a közlekedésieknek, hogy józan voltam – kérte Kolja, miközben leterítette az újságot a fűre. – Ez most csak azért kell… a stressz ellen…

Halvány kételyem támadt, valóban józan volt-e Kolja, és miért kell ilyen sürgősen az üveg után nyúlnia. De hallgattam. Végül is az életemet mentette meg az autóbusza.

Letelepedtünk. Kolja kezembe nyomta a poharat, töltött, és ebben a pillanatban felhangzott a helikopter zúgása.

– Az enyéim jönnek – közöltem fölállva.

– Igyál, igyál! – kezdett sürgetni Kolja. – Ha akarod, hozok paradicsomot.

Az autóbuszhoz rohant, és a szétnyomott kásában ép paradicsom után kezdett kutatni a kerekek alatt. Ebben a pillanatban feltűnt az út fölött alacsonyan közelítő helikopter. Bármily furcsa, nem a mentők voltak: a nyitott ajtóból egy tévékamera objektívje kandikált kifelé. A biztonsági övvel kikötött operatőr mohón rögzítette a közlekedési baleset képét.

– Ezek a mieink, a habarovszki tévések… – közölte Kolja felém nyújtva egy paradicsomot. – Na, harapj már valamit!

Gépiesen felhajtottam a vodkát, és beleharaptam a paradicsomba. Jó volt a kínaiak termelte zöldség, ízletes, de a vodka úgy marta a torkomat, mint a kerozin.

Kolja feszültsége egyből eltűnt, elégedetten kacsintott rám:

– Most aztán nem kerülhetünk a közlekedésiek keze közé – közölte bizalmasan. – Úgyhogy jöjjenek csak a tieid, és vigyenek el mind a kettőnket! Stresszes vagyok, pihennem kell.

Hát erről van szó.

– Ne rémüldözz, szó sem lehet itt a Közlekedésrendészetről, itt a Szövetségi Biztonsági Szolgálat vizsgálódik majd – nyugtatgattam.

A helikopter még mindig az út fölött körözött, kísérletet sem tett arra, hogy leszálljon és felajánlja a segítségét. Ittunk még egy keveset, mire megjött a mentőegység. Két könnyű, narancssárga-fehér csíkos helikopter és egy terepszínű katonai KA–72-es. A riporterek sürgősen elhúzták a csíkot, mintha attól tartanának, beléjük eresztenek egy rakétát. A katonai helikopter körözni kezdett a domb fölött, a leereszkedett mentőhelikopterekből pedig emberek rohantak felénk. Néhány orvos, két géppisztolyos és maga Danyilov ezredes. Felálltam, elhessentettem az orvosokat, és jelentettem:

– Jelentem, a kényszerleszállás sikeresen végrehajtva. Áldozatok nincsenek, a rakomány ép. A hajó állapota kielégítő.

Danyilov szó nélkül átölelt. Egészséges, testes szibériai volt, egy fejjel magasabb nálam.

– No, Petya, no, megúsztad… – mormolta. – Te nyavalyás, hát leszálltál! Leszálltál, leszálltál!

– Ott… szerencsére elém került ez a busz… Danyilov az Ikarusra sandított, elfintorodott, és megismételte a kérdésemet:

– Hányan vannak?

– Paradicsom van benne, ezredes úr. Nincs áldozat.

– Na, Petya… – Danyilov bizalmatlanul meredt a busz ablakait borító piros maszatra. – Készítsd a váll-lapjaidat… Még mindig átölelve a vállamat, kezet fogott az elbátortalanodott sofőrrel. Az egyenruhának láthatóan nagyobb hatása volt, mint az én repülős kezeslábasomnak.

– Köszönöm magának.

– Ugyan már… – legyintett két kézzel a sofőr. – Látom ám, hogy repül. Egyenesen neki a dombnak! Na, gondoltam, csudába a paradicsommal, az ember többet ér! És felfogtam… hm… hm… – Zavartan elakadt.

Ejnye, Kolja!

– Személyesen intézkedem, hogy felterjesszék kitüntetésre – ígérte Danyilov. – A veszteségét megtérítjük.

A sofőr kivirult, Danyilov pedig bólintott a türelmesen várakozó orvosok felé:

– Nincs semmi dolguk! Hallották! Semmi!

Nem látszottak elkeseredettnek ettől a hírtől. Az ezredes közben felkapta a földről az üveget, kortyolt egyet, fintorgott, és nekilátott kiadni az utasításokat. Úgy öt perc múlva még három katonát leszállítottak a katonai helikopterről, akik oldalt felállították a tábori kommunikációs egységet.

– Szedd össze a holmidat – intett Danyilov. – Egyébként vigye el az ördög… Semmi értelme itt savanyodni. Repülünk haza.

Bólintottam, végignézve siklómon. Tényleg, miféle holmim van itt nekem? Néhány szuvenír, váltás fehérnemű…

A számláló!

Mintha rekeszizmon bokszoltak volna.

Mintha lepel hullott volna le a tudatomról.

A számláló!

Belevágódunk az autóbuszba, rohanok a kijárathoz – közben a reptiloid a drótot bogozza ki.

Hol van?

– Alekszandr Olegovics… – suttogtam. Danyilov elkomorodott. – Alekszandr Olegovics, ott…

Danyilov kézen fogott, és szó nélkül a siklóhoz húzott. A nyitott ajtó alatt már ott állt egy géppisztolyos, de belülre még nem mászott be senki.

– Miért nem engedted le a lépcsőt? – kérdezte, felnézve az ajtónyílásra.

– Siettem… – suttogtam bűntudatosan.

– Tudod, mikor jó a sietség, Petya… Segíts!

A géppisztolyos kíváncsi pillantásától kísérve felsegítettem Danyilovot, aki felhúzódzkodott, majd eltűnt az ajtónyílásban. Néhány másodperc múlva lassan leereszkedett a lépcső.

– Gyere… – hallatszott le.

Danyilov nem ment sehova a zsilipkamrából. Amikor fölértem, kinyitotta a raktér ajtaját, és elgondolkodva végignézett a felhalmozott kortrizonon.

– Alekszandr Olegovics, meg kell mondanom magának… – kezdtem félig suttogva.

– Semmit nem kell mondanod – közölte meg sem fordulva Danyilov. – Pjotr, legalább egyszer minden pilóta hoz valami csempészárut. Mindent értek. Fogd a holmid, és menjünk.

De hát én egyáltalán nem erről beszélek!

– Gyorsan! – ordította Danyilov. – Én átnézem a rakományt. Te szedd össze a holmidat.

Úgy mentem be a vezérlőfülkébe mint akit hipnotizáltak.

A pult fényeinek villogása. A jumper tönkrement borítása. Paradicsomcsíkok a kabin ablakain. A szekrény nyitva, kiesett belőle a csomag a tiszta fehérneműmmel.

Mindenesetre benéztem a szekrény minden zugába, még a hűtőszekrénybe is.

Miért nem csodálkozom, hogy a számláló eltűnt?

Igen, természetesen sokkot kaptam, mikor belementem az autóbuszba. És nagy megkönnyebbülést jelentettek a sofőr szavai.

De miért feledkeztem meg olyan könnyen – és teljesen! – a számlálóról?

Emlékeztem az utolsó pillanatra, amikor láttam őt. Karmos praclijának gyors érintése… Az a pracli érintett meg, amelyik oly könnyedén törölte a számítógép memóriáját.

Az ember nem gép. De számít-e ez a különbség egy számlálónak? Rákényszerített, hogy ha kis időre is, feledkezzem meg a létezéséről! És azután, mialatt én vodkát ittam a sofőrrel, és kínai paradicsomot faltam, elment.

Természetesen tudtam, mit kell tennem. Mindent elmondani Danyilovnak, hogy zárják le a körzetet. Hajtóvadászat…. katonák, kutyák, helikopterek, mozgósított helyi lakosok. Meg kell találni a pikkelyes Karelt!

Nem, természetesen kissé naiv ember vagyok, magam is tudom. Na de ennyire azért…

Ki hinne nekem? A siklóban semmi nyoma az idegennek. Valószínűleg felfedezik rajtam az agyrázkódás és a stresszes idegállapot összes jelét. A látszat kedvéért felületesen átfésülik a környéket, és nem találnak senkit. A számláló valóban figyelembe vett mindent. Most talán magát a talajba ásva magát fekszik valahol, vagy valami elképesztő metamorfózissal vadkannak, fának vagy kőnek álcázza magát… Az is lehet, hogy háromszáz kilométeres sebességgel száguld az út mentén. Mit tudunk mi az idegenekről, különösen az olyan ritkákról, mint a számlálók? Rám kórház vár, és eltiltás a repüléstől. Szerény nyugdíj, katonai oktatói állás egy iskolában, vagy mérnöki egy gyárban… esetleg sofőri. Furikázni fogok, mint Kolja, finn joghurtot vagy lengyel húskonzervet szállítok, és az új barátaimnak a távoli világokról mesélek…

– Készen vagy, Petya? – Danyilov a vállamra tette kezét. Összerezzentem.

– I-igen… Majdnem.

Jóindulatú pillantásától kísérve fogtam a dzsekimet és a csomagot a szuvenírekkel, ezek teljesen törvényesek voltak, semmi csempészáru. Megszokásból odaléptem a pulthoz, és kikapcsoltam a hajó összes rendszerét. Most majd a baleseti csoport veszi kezelésbe.

– Ez a madárka már aligha repül többet – mondta szárazon Danyilov.

Végignézve a tenyérnyi fülkén nagyot nyeltem. Mondhat bárki bármit, tizenkét utat tett meg… megszoktam…

– Ne búsulj. Eleget repültél már ezen a seprűnyélen. Segítek… ha akarsz, átjöhetsz másodpilótának az én Buranomra.

Úgy meglepődtem, hogy válaszolni sem tudtam. Danyilov felajánlja, hogy legyek az ő legénységének a tagja! A legérdekesebb és legjövedelmezőbb járatokon!

– Menjünk… – Az ezredes könnyedén a kijárat felé lökött. – Vár a helikopter.

Valamit még elfelejtettem…

– Mindjárt. – Elszakítottam a szálat, amin a pult fölött a szőrmeegérke lengedezett. Zsebre vágtam a játékszert, és zavartan néztem Danyilovra.

De nem nevetett.

Mire felszálltunk, az útra megérkezett három ponyvával fedett könnyű teherautó és egy páncélozott szállítójármű. Danyilov helyeslő pillantással mérte őket végig.

– Mik a terveid, pilóta? – ordította, túlharsogva a légcsavar bömbölését. – Tartsunk sajtótájékoztatót?

Megráztam a fejem. Már csak ez hiányzott volna, belehazudni az egész világ képébe!

– Helyes – döntött az ezredes. – Kibírják holnapig… Már régen hallottam, hogy Danyilov nemcsak a Transzaero legjobb pilótája, az orosz kozmikus flotta büszkesége. Arról is hallottam, hogy az elhárítás munkatársa, és arról is, hogy a társaság tekintélyes részvénycsomagja van a birtokában. Valószínűleg így is lehet, nagyon könnyen hoz meg döntéseket.

– Kortyolj egyet! – nyújtott felém Danyilov egy üvegpalackot. – Igazi Armagnac… a sofőr moslékja óta egyfolytában hányingerem van.

Engedelmesen lenyeltem egy korty brandyt.

– Részeg volt a sofőr? – kérdezte hivatalos hangon Danyilov. Félrenyeltem, és megvontam a vállam. – Rendben, nem emelünk vádat ellene. Elvégre megmentett téged! – legyintett az ezredes. – Kifizetjük a tragacsát, jelentéktelen semmiség!

A helikopter az út fölött repült, majd egy kanyarral egyenesen Szvobodnij felé vette az irányt. A pilóta tarkóját, rövidre nyírt haját néztem, és arra gondoltam, milyen boldog is lehetnék most.

Hazatértem az útról, csodával határos módon meg-menekültem, előléptetnek, bekerülök Danyilov legénységébe… Sajtó- és televíziós hírverés, valami érdemrendecske az elnök kezéből… Nagyapa mennyire örülne!

Fejemet két kézzel átfogva néztem az űrrepülőtér közeledő tömbjét. Alattunk raktárépületek, sínek összevisszasága, valamiféle szennyezett vizű tavak. Egy órával ezelőtt repültem el Szvobodnij fölött, és biztos voltam közeli pusztulásomban. Most visszatérek, de a lelkemben nincs öröm…

– Pjotr, minden rendben? – Danyilov odahajolt hozzám. – Nem fáj a fejed? Nem sötétül el a világ a szemed előtt?

Nagyszerű ember, mondhat bárki bármit. Még ha az elhárításnak dolgozik is…

– Minden rendben, Alekszandr Olegovics.

Danyilov bólintott, és megint odanyújtotta nekem a flaskát.

– Na egy utolsó kortyot. Az orvosok úgyis megvizsgálnak, Pjotr, nincs mit tenni… Oda süss, már összeszaladtak…

A helikopter kezdett leereszkedni a pályára. Ott már valóban várakozott két kis fehér furgon.

– Intézkedem, hogy nyissanak neked egy rendes szobát…. – gondolkodott közben hangosan Danyilov.

– Alekszandr Olegovics, nem kell. Inkább hazamennék… – kértem.

Danyilov hallgatott, kíváncsian nézve rám. Bólintott.

– Rendben. Megértelek, pilóta. Most irány az orvosi bizottság. Azután ebéd. És elviszünk Habarovszkba. Az esti járattal elmehetsz Moszkvába.

4. FEJEZET

Az orvosok egy álló óráig gyötörtek. Röntgen, vérvétel, enkefalográfia, azután gasztroszkópia. Azzal az érzéssel szabadultam a markukból, hogy korai volt a megmenekülésem feletti öröm. A Danyilov által ígért ebédből kisebb bankett lett Kiszeljov tábornokkal, az űrrepülőtér parancsnokával, és vagy tucatnyi alacsonyabb rangú tiszttel. A riportereket – a hírek szerint vagy ötvenen összeszaladtak – szerencsére nem engedték be. Volt viszont két amerikai a Deltától, akik előző éjjel tértek vissza a Kerinnari–3-ról. Mosolygósak, fehér fogúak, katonás tartásúak.

– Az orosz pilóták hősiességére! – jelentette ki a szikár, öreg Kiszeljov, felhajtva az első kupicával. Az amerikaiak tapsolni kezdtek. Kénytelen voltam én is inni.

Húsz perccel később a kis teremben már teljes káosz uralkodott. Mindenki felállt, kisebb csoportokra oszlottak, és élénken tárgyaltak mindenféléről. A szolid bankett igazi orosz „fogadássá” változott. Elszörnyedve figyeltem, hogyan haverkodik és iszik pertut a két amerikai és az orosz tábornok. A tisztek vodkát és konyakot vedeltek, falták az aprócska sonkás és kaviáros szendvicseket. Mintha egyre többen lettek volna a teremben. A cigarettafüst a mennyezetig kúszott, a salátástálban, amely felé nyúltam, néhány csikk füstölgött.

A zűrzavarból egy pillanatra fölmerült Danyilov. Rám nézett, elkapott egy éppen arra nyargaló pincért – egy fehér köpenybe bújtatott kiskatonát –, és utasította valamire. A pincér egy perc múlva egy teli tányér borscsot[4] hozott nekem tálcán.

– Egyél – tanácsolta a hátam mögött felbukkant Danyilov. – És ne törődj velük, nagy volt az izgalom délelőtt…

Mintha én nem is izgultam volna!

Még egy fél órát tartott az őrület. Az asztal fölé görnyedtem, tiszta szívemből azt kívánva, hogy minél kisebb legyek, és gyorsan megettem a borscsot. Az egyik amerikai egészen közel jött hozzám, felderült az arca, előkapott egy fényképezőgépet, és néhány felvételt csinált rólam. A képkivágást úgy választotta meg, hogy a felvételen látsszon néhány kiürült vodkásüveg. Kezdtem dühbe gurulni, amikor a tömegből, amelyben ekkor már valóban vagy harminc ember volt – mintha minden ezredes osztódással, a tábornokok pedig sarjadzással szaporodnának –, felbukkant Danyilov. Látszólag ugyanannyit ivott, mint a többiek, mégis teljesen józannak látszott.

– Majd valahol a Playboyban láthatod viszont a portrédat – örvendeztetett meg. – A szovjet hős pihenője… Petya, menj a kijárathoz, én is megyek mindjárt.

– De hogyan…

– Minden rendben, már eljátszottad a násznagy szerepét. – Danyilov széttárta karját. – Ne görcsölj! Irány a kijárat!

Felálltam az asztaltól, és zavartan mosolyogva igyekeztem a kijárat felé törni a tömegen át. Az asztal túlsó végén egy alacsony, félénk őrnagy nejlonzacskóba gyűjtötte a szendvicsekről a sonka- és lazacszeleteket.

– Jó napot, Petya – mondta kissé zavartan, és kezet nyújtott. – Makszim vagyok. Makszim Giller. Én irányítottam magát a KLI-től…

– Köszönöm, Makszim – hálálkodtam tiszta szívemből.

– Macskáim vannak otthon – vallotta be Makszim. – Nagyon ritka fajta, szőrtelenek, ismeri?

Megráztam a fejem.

– Arra gondoltam, megörvendeztetem őket… ez mégiscsak természetes eledel, nem Whiskas!

– Vigyen sajtot is – tanácsoltam neki.

Makszim örömmel bólintott.

– Igen, a sajtot is szeretik…

Elsurrantam a pincérek mellett, kiosontam Kiszeljov fogadó-szobájába. A bejáratot két géppisztolyos tizedes őrizte. Megpillantva engem kihúzták magukat. Leültem az első kínálkozó székre, megtöröltem a homlokom.

Micsoda rémálom!

A tizedesek a feszes tartás csodáját mutatták be.

– Fiúk, gyakran vannak ilyen bankettek? – kérdeztem.

Az egyik tizedes körülnézett, és halkan ezt mondta:

– Nem, hetente talán kétszer, őrnagy úr…

– Maga korábban még sosem volt itt? – érdeklődött a másik őr kissé bátrabban.

– Nem – ismertem be.

…Rendszerint végigcsináltam az összes formalitást, ami fél napba is beletelt. Azután aláírtam a hajó átadási-átvételi jegyzőkönyvét, megkaptam a jegyeket, az útiköltséget, és egy éppen arra menő helikopterrel vagy vonattal eljutottam a repülőtérrel rendelkező legközelebbi városba, hogy Moszkvába repüljek. Hát az is megesik, hogy felhajtunk egy kupica konyakot a KLI ügyeletes parancsnokával vagy néhány sört az egyik pilótával…

Csapódott az ajtó, és Danyilov rontott be a fogadószobába. A tizedesek szoborrá dermedtek.

– Aha, üldögélsz – mondta az ezredes elégedetten. – Remek srác vagy. Gyerünk! Egyébként gondoskodtam róla, hogy Jonathan felvételei letörlődjenek.

– Igazán?

– Fogtam a gépét, hogy megnézzem, és véletlenül letöröltem mindent… – Danyilov fölényesen elmosolyodott.

– Igyekezz, különben nem éred el a repülőgépet.

– Még össze kell szednem a holmimat…

– Gyerünk!

A helikopter légcsavarja már forgott, mikor odarohantunk. Egy fiatal hadnagy állt mellette, egyik kezével elszállni készülő tányérsapkáját fogta, a másikban egy diplomatatáskát lógatott a cókmókommal.

– Tettem bele valamit – vetette oda Danyilov hanyagul. – Ne félj, nem bombát. Ajándék a nagyapádnak. Magam vinném el neki, de még legalább egy napig itt kell vesződnöm… Hadnagy, vigye el Hrumovot a repülőgépig!

– Igenis!

Összeölelkeztünk Danyilovval, és felkapaszkodtam a helikopter kabinjába. Nyomomban bemászott a hadnagy is.

– Néhány nap múlva megkereslek! – kiáltotta Danyilov. – És add át üdvözletemet a nagyapádnak, Petya!

Természetesen meglepődtem, de nem volt időm visszakérdezni, honnan ismeri a nagyapámat. A helikopter már a magasba emelkedett.

Nem értük volna el a gépet, de a Transzaero Habarovszk-Moszkva járata valami miatt fél órával később indult. Alig ugrottunk ki a helikopterből, amikor máris odagördült mellénk egy öregecske reptéri Volga villogó „Follow me” felirattal. Az egész reptéren átvágva száguldottunk egy Boeinghoz. Késve jutott csak eszembe, hogy nem kaptam repülőjegyet.

A lépcsőn két légikísérő állt, és a repülő gondterhelten dohányzó parancsnoka. A hadnagy betű szerint hajtotta végre Danyilov parancsát, a lépcsőig kísért, átadta a diplomatatáskát, és tisztelgett.

– Örülök, hogy megismerkedhetünk – nyújtott kezet a pilóta. – Gennagyij vagyok.

A légikísérők mosolyogtak, leplezetlen lelkesedéssel mérve végig.

– Én is… – mondtam zavartan. – Pjotr. – Úgy áll a helyzet, a jegyem…

A parancsnok hahotázva tuszkolt be a Boeing belsejébe.

– Ha akarja, jöjjön be a pilótafülkébe – ajánlotta. – Vezetett már hetvenhetest? Természetesen nem csillagközi űrhajó, de…

– Köszönöm, nincs értelme – ráztam meg a fejemet. Érdekes lett volna levegőbe emelni egy Boeingot, de nem utasokkal a fedélzetén!

– Hát, ha úgy gondolja…

A félig üres business osztályon ültettek le. Néhány szigorú öltönyös kínai és japán unatkozott ott, pár öregedő, agyonfestett dáma, valamint néhány fiatal, kerrinari „gyapjúpamut” öltönyt viselő fiatal üzletember. Mintha vezényszóra tennék, mindannyian rám meredtek. A japánok halkan csiripelni kezdtek egymás között. Csak úgy záporoztak felém a mosolyok. Kényszeredetten visszamosolyogtam, feltettem a diplomatatáskát a polcra, és letelepedtem a széles ülésre egy alvó férfi mellett, aki külseje szerint államhivatalnok lehetett. Lehunytam a szemem, alvást tettetve.

Fejem fölött kattant valami, és megszólalt Gennagyij hangja:

– Tisztelt utasaink, a Transzaero elnézést kér a műszaki okok miatt késedelmes indulásért…

Fészkelődtem, kényelmesebben elhelyezkedtem. A szalonon végigszaladt a légikísérő, és udvariasan súgott valamit az utasoknak. Egy pillanatra megállt fölöttem, bekapcsolta a biztonsági övemet, majd futott tovább. A Boeing lassan a starthely felé gördült.

– Nagy örömmel köszöntöm gépünk fedélzetén Pjotr Hrumovot, a bátor űrhajóst, akinek hősiessége emberéletek ezreit mentette meg… – folytatta eközben a parancsnok. A business osztály valamennyi utasa készségesen tapsolni kezdett. Ki kellett nyitnom a szemem, és még jó néhány mosolyt szétosztanom.

Ám a dicsőség sosem tart sokáig. A Boeing nekilendült, esetlenül a levegőbe emelkedett, lassú fordulatot véve. Az utasok megdermedtek a helyükön, hősiesen bámultak maguk elé. Kinéztem az ablakon, a repülőtér megdőlt betonjára, és elengedtem magam.

Hamarosan otthon leszek.

És ha valakinek, hát nagyapának el kell mondanom mindent.

Hátamon végigfutott a hideg.

Drága föld, szülőhazámnak földje![5]

Még akkor is hatalmas, ha egy gyors, amerikai gyártmányú repülőgépen szállsz fölötte.

Csaknem hat óra hosszat tartott a repülés. Sikerült kialudnom magam, egyszer a légikísérő gyengéd suttogására ébredve, még ettem is. Minden rendben lett volna… ha nem sétálna most valahol a Földön a számláló. Az idegen. Ravasz és ármányos ellenség, akit én magam szabadítottam rá a hazámra.

Mit tettem…

Szunyókálva valami szörnyűséges rémálmot láttam. A töltényhevedereket viselő reptiloid egy gát tetején kúszott. Apró szemei gonoszul csillogtak. Diverzánsakcióra készült, a távolban a Kozmikus Biztonsági Szolgálat parancsnoki központjának antennái magasodtak. A számláló rögtön felrobbantja az erőművet, az antennák megbénulnak, és a védelmétől megfosztott Föld az idegenek martalékává válik…

Gyerekkoromban alighanem túl sok kémhistóriát olvastam. Nagyapámnál az egyik szoba könyvszekrényekkel van telezsúfolva, amelyekben csak krimik és háborús könyvek állnak. Az öreg egyébként nem csak olvassa ezeket, hanem jegyzeteket készít belőlük, térdén a számítógéppel…

– Gépünk rövidesen leszáll Seremetyevo–1-en. Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket, és készüljenek a leszálláshoz…

Moszkvában még csak most kezdett alkonyodni. A Boeing földet ért, és odagördült a terminál elé. Szomszédaim sietve készülődtek, a testüket burkoló drága ruhákat még drágább köpenyekkel és kiskabátokkal takarták el. Egy éltes hölgy talányos pillantással ajándékozott meg, álmából ébredő szomszédom a fejét forgatta, és olyan pillantással meredt rám, mint aki nem érti, hogyan kerülhettem mellé.

– Pjotr – lépett ki a pilótafülkéből a gép parancsnoka –, közölték velem, hogy riporterek várnak rád. Mi a véleményed?

A jelek szerint a válasz kiült az arcomra.

– Menjünk.

A parancsnokkal és az egyik utaskísérővel együtt szálltam ki a gépből. A betonon át a szolgálati bejárathoz mentünk. A levegő nyirkos volt és súlyos, mint eső előtt.

– Most hova mész? – érdeklődött a parancsnok.

– Haza.

– Csillagvárosba?

– Nem, egyszerűen haza. Nagyapámhoz, Peregyelkinóba[6].

– Vár itt valaki?

– Csak az újságírók.

– Na jó… Gyere máskor is. Nézz be a pilótafülkébe, ha velünk repülsz még valaha. Bólintottam a pilótának, és megszorítottam a kezét.

– Talán valamikor én is… – a parancsnok zavartan mosolygott. – Beadtam a jelentkezési lapomat a kozmikus csoporthoz.

– Oda csak katonai pilótákat vesznek föl – közöltem bizonytalanul.

– Már nem. Két hete hirdettek általános felvételt.

Érdekes dolgok…

– Mi a helyzet ott, a csillagok közt? – kérdezte a pilóta. Teljesen komolyan, minden irónia nélkül.

A repülőtér épületére néztem, az ide-oda cikázó autóbuszokra, a leszállópályák lámpafüzéreire.

– Hát, úgy általában…

Beléptünk az épületbe.

Jó dolog hazatérni. Még az ugrás eufóriája utáni vágy is elcsitul. A szolgálati kijáraton távoztam, körülnéztem, és elindultam a repülőtéri épületen keresztül. Nyüzsögtek az emberek, akik Oroszország volt fővárosából indultak vagy oda érkeztek, kirakatok csillogtak mindenütt. Itt senkit nem érdekelt az űrhajós, aki huszonnégy órával ezelőtt még a csillagközi űrben hányódott.

És ez így volt rendjén.

Taxit akartam fogni, de a kijáratnál kiáltást hallottam:

– Pjotr! Hrumov!

A Boeing parancsnoka ért utol.

– A francba – állt meg fújtatva. – Az ördögbe… Alig értelek utol…

– Mi történt?

– Vár egy kocsi. A fejemet vették volna…

– Miért?

A pilóta csak undorodva legyintett. Kiléptünk a repülőtérről, és elárasztottak minket a hangok:

– Olcsó… Hová menjünk, fiúk?… Elvigyelek a városközpontba?

Gennagyij rávicsorgott a taxisokra, és elmagyarázta:

– Tegnap kiraboltak valakit a mieink közül… Találomra beült egy kocsiba. Leütötték és kizsebelték. A cég utasítást adott ki: a repülőterekről csak szolgálati járművel lehet elmenni.

– Kit ütöttek le?

– Nem tudom. Neked biztosan megmondják…

Odamentünk a szolgálati parkolóhelyre. Gennagyij körülnézett.

– Ott van… Az a szürke Volvo. Az ördögbe, ha nem érlek utol…

Gyakran igénybe veszem a szolgálati járműveket, de korábban nem tiltották, hogy saját erőből jusson haza az ember.

Sehogy sem ment a fejembe, hogyan üthetnek le és rabolhatnak ki egy űrhajóst. Azok egyikét, akik az egész Föld számára biztosítanak helyet a Galaxisban.

– Szerencsés utat, Pjotr… – szorította meg a kezemet a pilóta. – Rendes srác vagy…

– Csak? – kérdeztem.

– Mi? – Gennyagyij zavarba jött.

– Rendes srác vagy, csak…

A pilóta bólintott.

– Igen, alighanem. Rendes, csak túlságosan egyenes. És komoly. Sok szerencsét!

Beültem a hátsó ülésre. A sofőr mellett a Transzaero biztonsági egységének egyik komor őre ült.

– Hrumov? – kérdezte a biztonság kedvéért a sofőr.

– Igen. Engem vár?

– Már második órája. Késett a járat. Hová menjünk?

– Peregyelkinóba.

A vezető bólintott.

– Aha. Egyszer már vittelek. Emlékszel?

Mindenesetre bólintottam.

– Teljesen elkanászodtak a csirkefogók… – mondta a sofőr. A kocsi kikanyarodott a parkolóból, és ráhajtott az autópályára. – Most mindenkit mi szállítunk a mieink közül.

Egy darabig hallgattam véleményét a maszekfuvarról, a bűnözés elburjánzásáról, Poljankin polgármester ígéretéről, hogy véget vet neki, azután észrevétlenül elaludtam.

* * *

Mire megérkeztünk a híres-neves üdülőövezethez, már teljesen besötétedett. A sofőr fölébresztett, én felmutattam a bejáratnál a belépési engedélyemet. Beköszöntött az este, a második este, de mivel aludtam, az az érzésem támadt, hogy a nappali időszak néhány órára csökkent.

– Most jobbra! – vezényeltem. – Paszternak nyaralójánál forduljon…

– Melyik az?

– Ott ni…

A vezető mesterien bevette a kanyart, azután megkérdezte:

– Ez a Paszternak is nálunk dolgozik, a cégnél?

Félrenyeltem, nem tudtam, mit válaszoljak.

– Ja nem, az Paternij – tűnődött. – Á! Ez az az író, igaz?

– Igen – ismertem be gyámoltalanul. – író. Költő. Híres…

Tulajdon műveltségével elégedetten a sofőr halkan fütyörészni kezdett. Az őr kőkemény tarkója megrándult, és a srác váratlanul lágy hangon megszólalt:

– Híresnek lenni nem jó dolog…

Fura dolgok az ilyen véletlen találkozások. A kocsi megállt nagyapa nyaralójánál, ahogy kiszálltam, megpróbáltam belenézni az őr arcába. Nem sikerült, az utastérben sötét volt.

– Köszönöm, fiúk – mondtam.

A Volvo halk zúgással elhúzott.

Magamra maradtam a házzal.

Nem, nem lenne igaz azt állítani, hogy félek a nagyapámtól. Már gyerekként sem féltem tőle. Általában az apától félnek, és ez a fiúk esetében rendben is van. Csakhogy nekem nem sikerült megtudnom, milyen a gyengéd anya és a szigorú apa.

Szüleim szörnyethaltak. Én akkor kétéves voltam. Lezuhantak egy förtelmes TU–154-essel, egy olyan repülőgéppel, amelyet már a múlt század kilencvenes éveiben ki kellett volna vonni a forgalomból. Engem a nagyapám nevelt fel… már ha nevelésnek lehet azt nevezni.

A kertkapuban toporogtam. Nem volt bezárva, Peregyelkino környékét biztonságosan őrizték.

Nem, számot kell adni.

Belöktem a kaput, és beléptem a kertbe. A fák közt átcsillantak a nyaraló ablakai: a földszinten, az előszobában halványan, az emeleten, nagyapa dolgozószobájában erősebben világított a lámpa.

Közvetlenül az épületnél, a fák közül előszáguldott egy hangtalan fekete árnyék, és hozzám rohant. Megálltam, hagytam, hogy Tiran megszaglásszon. Megkérdeztem:

– Na? Nem ismertél meg?

A kaukázusi juhászkutya komoly jószág. Tiran vagy öt másodpercig tanulmányozta a nadrágomat, majd elfeküdt az ösvényen. Törődést követelt a csibész. Nem tudom miért, de kutyaélete teljes négy éve alatt sem tanulta meg, hogy gazdájának fogadjon el. Inkább játszótársnak tekintett, ritkábban a hasát vakaró eszköznek. Mindenesetre ebben a pillanatban éppen ezt lehetett kiolvasni a szeméből.

– Nem, cimbora, nagyon elszemtelenedtél – léptem át a kutyán, előszedtem a kulcsomat, hogy kinyissam az ajtót. Tiran teljes erőből úgy tett, mintha egyáltalán nem lenne csalódott, és csak pihenni dőlt volna le a földre.

Beléptem a házba, és gondosan bezártam az ajtót. Jó dolog az őrség, a kutya sem hiába falja a Pedigrét, de a zár mégiscsak biztonságosabb.

– Petya, fáradt vagy?

Megdermedtem az előszobában, a fa csigalépcső felé pislogtam. A reszelős, öreges hang a dolgozószobából hallatszott. Nagyapa nyilván nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, mikor bejövök.

– Nem, nagyapa!

– Akkor gyere föl!

Kis szomorúsággal pillantottam szobám ajtajára. Jó lenne belezuhanni most puha, kissé rozoga és recsegő, de éppen ettől oly otthonos ágyamba… Bekapcsolni a lejátszót a hullámverés hangjával… vagy nem is, csak kitárni az ablakot, és a kert susogását hallgatni…

– Pjotr Danyilovics! – csattant fel a nagyapám.

– Megyek – indultam neki a lépcsőnek.

A lépcsőfokok alacsonyak, kényelmesek voltak, bizonyára azért, nehogy elessenek rajtuk az idős írók, szegényebbé téve ezzel az orosz irodalmat. Egy teljes fordulót megtettem, mielőtt felértem volna az emeletre. Nagyapa dolgozószobájának ajtaja nyitva állt, a többi szobából, amelyek már régóta szorosan zárva voltak, sötétség és magány áradt. Mégiscsak komor itt minden… és ahogy nagyapa él nélkülem…

Andrej Valentyinovics Hrumov, a volt pszichológus és irodalmár, a Föld és a Galaktikus Konklávé közti tárgyalások egykori résztvevője, az ember, akit „a kozmikus évszázad Himmlerének” neveztek, kövér, hetvenéves öregember, a nagyapám…

Ócska, valaha világosbarna, mostanra ősz hajával harmonizálóan fehérre fakult bőrfoteljában ült. És szótlanul nézett rám. Az asztalon notebookjának képernyője villogott, a szoba sarkában, egy rozzant könyvállványon duruzsolt a bekapcsolt televízió.

– Mi van, nagyapa? – kérdeztem halkan.

Nagyapa lassan felállt, odajött hozzám, és átölelt. Egy fejjel magasabb vagyok nála, de most megint kicsinek éreztem magam.

– Te csirkefogó… – suttogta nagyapa. – Na, Petyka… te csirkefogó… először azt közölték, hogy agyonzúztad magad…

– Tényleg? – rémültem meg. Képzelem, mit élt át nagyapa!

– Azt mondták, hogy elvitted a siklót a város fölül, és a földbe fúródtál…

– És te elhitted?

Nagyapa kinyújtott karral eltávolodott tőlem. A szemembe nézett.

– Én? Természetesen. Mi mást tehettél volna?

Hallgattam.

– Fél órát kellett várnom az újabb hírekre. A telefont kihúztam. Azután bemondták, hogy az űrsikló kényszerleszállást hajtott végre egy országúton.

Nagyapa köhögősen, halkan elnevette magát. – Akkor megnyugodtam. Embereket mentve halálra zúzhattad magad. De kényszerleszálláskor: soha!

– Miért?

– Mert! – ordította nagyapám visszatérve szokásos hangnemére. – Orvos megvizsgált?

– Persze.

– Agyrázkódás, zúzódás, törés?

– De hát itt állok! Semmi.

Nagyapa bólintott, és visszacsoszogott a karosszékéhez. Én a szoba sarkában álló, kemény tonettszékre telepedtem le. Gyerekkorom óta szerettem itt ülni, csöndben figyelve, ahogyan nagyapám dolgozik. Néha megengedte, hogy behozzam a komputeremet, olyankor az asztal sarkára tettem, és ott csináltam meg a leckémet, míg ő dolgozott. Ha jó kedve volt, este felé összekapcsoltuk a két gépet, és valamilyen stratégiai játékot játszottunk…

– Hát mesélj – mondta székében elhelyezkedve nagyapám. – Nem… várj.

Kissé zavartan elfordította a tekintetét, az asztalfiókból elővett egy jókora kristály hamutartót, gyufát, a pipáját és a dohányzacskóját. Már amikor beléptem, megéreztem, hogy ma dohányzott, de nem tettem neki szemrehányást.

De az, hogy előttem mérgezze a szervezetét, már régen nem fordult elő.

– A leszálló röppálya kiszámításánál… – kezdtem reménytelenül meredve a falon függő fényképre. A mama volt rajta, a papa és én, mint egészen kicsi, göndör világos hajú gyerek. Az arcom buta volt, és sértett.

– Állj! – parancsolta nagyapa meggyújtva pipáját. – Nem a leszállásod részletei érdekelnek. Azt akarom tudni, mi történt a Hyxin.

Hát így állunk.

De hát mit is várhattam a nagyapámtól?

– Felvettem a rakományt… kortrizont…

– Petya, kisfiam… elsősorban azt akarom tudni, ki volt az! Alari, számláló vagy kualkua? És beszélj nyugodtan, senki sem hallhat minket.

– Számláló… – suttogtam.

Nagyapa fehér, inkább fűszer-, mint dohányszagot árasztó füstpamacsot fújt a mennyezet felé. Bólintott.

– Inkább az alarikra számítottam… Ők biztosan nincsenek benne a dologban?

– Nem tudom… – ismertem be, immár semmit sem értve. – Mintha nem lettek volna benne.

– Petya, arra tanítottalak, hogy a tagadás sosem hordozhat elég információt…

– Talán igen.

– Nagyszerű. Most mondj el mindent sorban.

– Hyxi. A kortrizon berakodása. Normális start. A pályára állás pillanatában szembejövő pályán felbukkant egy cirkáló… egy alari cirkáló…

Nagyapám elégedetten elmosolyodott.

Feladva minden kísérletet, hogy eligazodjam a történtekben, nekiláttam sorban elmondani az eseményeket. Az előzményeket szűkszavúan, részletesen onnantól, hogy a számláló színre lépett, már ha egyáltalán színnek lehet nevezni a Spirál tenyérnyi kabinját.

– Remek – összegezte a nagyapám. – Több mint jó.

– Semmit nem értek – ismertem be.

– Például?

– Hogy kerül a képbe az Alari?

– Mi gátolt meg abban, hogy elvégezd a sikló előírásos átvizsgálását az ugrás előtt?

– A cirkáló…

– Tessék. A soron kívüli ugrás következtében először is nem vetted észre a számlálót, másodszor pedig rosszul kiszámított röppályával mentél bele az ugrásba. És kénytelen voltál elfogadni az idegen segítségét.

– Vagyis mindent előkészítettek? Hazudott? – Még csak nem is csodálkoztam.

De nagyapám megrázta a fejét.

– Miért hazudott volna? Csak egy részét közölte az igazságnak. A műveletben, hogy eljussanak a Földre, nem csak az eleven számítógépek vesznek részt. Harci egységek is.

– Ők miért?

– Petya, téged nyomaszt a minden űrhajós által nagyon is jól ismert tény, hogy az alari hajók a legerősebbek az egész Konklávéban. Nem találod furcsának, hogy az alarik kénytelenek ilyen iszonyatosan erős és anyagilag megterhelő flottát fenntartani? Ők is csapdában vannak, Petya. Mint mi, és mint a számlálók, ők a Konklávé harci gárdája. Ez a szerep kielégítheti a faj egy részét, de minden alarit semmiképp. Ha természetüktől fogva harciasak lennének, már rég kiirtották volna egymást, vagy összecsaptak volna az összes többi idegennel.

Nagyapám köhögött, kiürítette a pipáját, és nekilátott, hogy újra megtömje.

– Klasszikus helyzet alakult ki – mondta elégedetten. – Legalább három olyan faj van a kozmoszban, amely elégedetlen a dolgok jelenlegi folyásával. Három faj, amely rabnak és sértettnek érzi magát, amely kénytelen eljátszani a rá kiosztott szerepet. Ha tudnád, milyen régen várom ezt a pillanatot!

– Na és a számláló? Hogy találjuk meg?

– Megtalálni? Minek? Remekül megtalál majd ő minket. Pontosabban engem.

Ha van valami, amit sosem tapasztaltam nagyapámnál, az az önteltség.

– Nagyapa, mégsem te vagy az ENSZ főtitkára, és nem is az orosz elnök…

– Kinek kellenek ezek a rangok? – fújtatott megvetően nagyapa. – Gondolod, hogy elcserélném ezt a széket Mba-na Montenebóéra vagy Alekszej Sipunovéra? Haha!

– Azt hiszed, a számláló tényleg hozzád jött?

– Természetesen. Hogy hívja magát? Karel? Karel Gott…[7] – teste remegett a nevetéstől. Hogy miért nevezte a számlálót istennek, végképp nem értem!

– Nagyapa… – mondtam panaszosan. Körülbelül olyan hangon, mint gyerekkoromban, ha nem jött ki a differenciálszámítási feladatom, vagy sehogy sem tudtam bemagolni a Galaktikus Kódex valamelyik paragrafusát a hivatalosan is legalább háromértelmű magyarázatával és a kereszthivatkozásokkal…

– Petya, fáradt vagy. Aludnod kell. Nekem meg gondolkodnom.

Felálltam. Ha nagyapa aludni küld, nincs értelme vitatkozni. Ezt már gyerekkoromban megtanultam. Azért megkérdeztem:

– Szóval…. nem haragszol? Nem tartasz árulónak?

Nagyapa letette a pipáját, és hökkenten nézett rám.

– Petya! Remekül viselkedtél! Azt tetted, amit kellett! Ha nevelésért osztogatnának Nobel-díjat, én biztosan jelölt lennék!

Sürgősen visszavonulót fújtam. Nagyapának nincs sok gyengéje, de ha a Nobel-díj jön szóba, jobb menekülőre fogni. Különben újra végig kell hallgatni a történetet, hogyan nem kapta meg – csupán a hivatalnokok gyávasága miatt –, akik nem merték megkockáztatni, hogy a Kárhozottak kiáltványa és a Bevezetés a nem emberek pszichológiájába szerzőjének ítéljék oda a jól megérdemelt díjat.

Végre kialudtam magam a saját ágyamban. A nyitott ablakon behallatszott az eleredt eső zaja. És ami a legfontosabb volt: nagyapám megnyugtatott. Ha ő úgy véli, nem okoztam bajt azzal, hogy elhoztam a Földre a számlálót, akkor minden rendben.

Későn ébredtem; az eget teljesen eltakarták a felhők. Esett az eső, kintről, valahonnan a tornác alól Tiran tompa morgása hallatszott. Van ott neki saját vacka, de úgy látszik, most az emberi hajlékba vágyott. Felkeltem, szememet dörzsölve az előszobába indultam, beengedtem a kutyát, és visszamentem, hogy folytassam az alvást, de már nem jött álom a szememre.

Akkor bekapcsoltam a tévét, és az ágyban heverve megnéztem a hírek legújabb, egy órával korábban rögzített adását.

Beszámoltak arról, hogy a nem fekete földű övezetben olyan hatalmas a termés, hogy nem tudják betakarítani, valamiféle vámvitáról Nagy-Kínával, Murphy amerikai elnök beszédéről… azután rólam is szót ejtettek. Levetítettek egy számítógépes animációt, bemutatva a Spirál kényszerleszállásának folyamatát, valami előttem ismeretlen szakértő az űrközpontból azt találgatta, mi lehetett a pálya helytelen kiszámításának oka. Azután bemutattak egy leszálló űrsiklót: nem Spirált, hanem Burant, de melyik tévénéző ismeri fel ezt három másodperc alatt? Azután engem mutattak, amint a megnyomorított Ikarus sofőrjével lakomázom. Dicsértek, méghozzá nagyon is. Elvörösödtem, és kitöröltem a híradót a tévé memóriájából.

Ma még valószínűleg hagynak itthon ücsörögni. A bizottság tapintatos az ilyen ügyekben. De holnap megkezdődnek a vizsgálatok a Transzaerónál és az Orosz Űrközpontban, interjúkat kell adnom, és elmagyaráznom a kollégáknak megmenekülésem csodáját…

Jaj…

Felkeltem és megmosakodtam, fölmentem a lépcsőn, nagyapa szobájában még csönd honolt. Készítettem magamnak néhány szendvicset a konyhában, fogtam a teáskannát, és visszamentem a szobámba. Az asztalon ott feküdt nagyapa könyve, a Hely a csillagok alatt. Először nem fordítottam rá figyelmet, aztán észrevettem, hogy a borító egy kicsit más. Több galaktikus faj neve szerepel rajta: fenyegetően vörös feliratok a „kozmikus” fekete alapon. Mint kiderült, új kiadás, „kiegészített és átdolgozott”.

Az ablaknál letelepedve és a szendvicseket rágva belelapoztam a kötetbe. Lényegében mintha semmi különös változás nem lett volna benne. „Hrumov három posztulátuma”, éles hangú, gúnyos kirohanások Molder, az amerikai asztrofizikus és a kapcsolatok lelkes híve ellen, a kozmosz emberek által ismert valamennyi fajának rövid és könyörtelenül kíméletlen jellemzése. Elolvastam a számlálókról és az alarikról szóló fejezetet. Fura ügy, nagyapám ezekről a fajokról egyenesen gyűlölettel írt! Ha hihetek a szövegnek, éppen ezek a fajok a legesküdtebb ellenségeink, vagy legalábbis a legelszántabb konkurenseink…

Fellapoztam az előszót, és elkezdtem olvasni:

„A galaktikus család kifejezés nem egyszerűen közhely. A kozmosz kilenc legerősebb faját, amelyek már körülbelül ezer éve élnek együtt, teljes joggal tekinthetjük családnak. Egyetlen kérdés merül fel csupán, kinek minősülnek ebben a családban a fiatal és gyenge fajok, az alarik, az emberiség, a számlálók, a kualkuák, a csillogók, a dzsensek, a kiejthetetlen nevűek, a porosak… Folytathatnánk még a sort, a fiatal fajok száma csaknem egy nagyságrenddel meghaladja az Erősekét. Az Erősek és Gyengék közti különbség első pillantásra nem szembetűnő. Az Alari flottája jóval erősebb, mint a Daenlóé. A számlálók nyilvánvalóan sokkal intellektuálisabb lények, mint a hyxoidok. De valamennyi faj, amelyet a Gyengékhez sorolunk, lemoshatatlan bélyeget visel: a szűk specializációét.

Vagyis kik vagyunk mi a Galaktikus Családban? Édes vagy mostohagyermekek?

Ha továbbra is az emberi társadalom analógiáját követjük, másik példát is említhetünk. A szülőknek jogukban áll abba az irányban fejleszteni gyermekeik képességeit, amelyik a legperspetivikusabbnak ígérkezik. Az abszolút hallással rendelkező fiúcskának segítünk, hogy zenész válhasson belőle, a kecsesen mozgó kislányra pedig balettkarrier várhat. Jogunk van hozzá: a mi gyermekeink, és rendszerint jobban átlátjuk, melyik út kínál nekik több sikert az életben. De az Erős fajok nem a szüleink. És az emberiség nem a kozmikus hordár három évtizede ránk erőltetett szerepéről álmodott.

Mit mondhatunk az emberi családról, amely tulajdon szükségleteiből kiindulva neveli a kiszolgáltatott gyermekeket? Hogyan vélekedünk azokról az emberekről, akik a fizikailag erős fiúcskát favágónak nevelik, a soványka és hajlékony gyereket kéményseprőnek… megfosztva őket minden lehetőségétől, hogy maguk válasszák meg életútjukat? Az emberi civilizáció alapja mindig is a rugalmasság és univerzalitás volt, mellesleg nemcsak társadalmi méretekben, hanem az egyes személyiségek szintjén is. Most Prokrusztész-ágyba[8] kényszerítettek minket. Még élnek azok, akik nem olyan jövőt álmodtak az emberiségnek, mint a ránk erőszakolt. De elég egy-két nemzedékváltás, és a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Az emberek pszichikumában hosszú időre, ha nem örökre rögzül az Erős fajok által nekünk előírt szerep…”

Becsuktam és félreraktam a könyvet. Hallgatóztam, fentről halk hangok szűrődtek le, nagyapám felébredt.

Szívesen folyamodik asszociációkhoz. Engem mindig arra tanított: „Ne higgy az összehasonlításoknak! Ne higgy a hamis analógiáknak! Azok csak a szerző személyiségéről vallanak, de sosem a téma lényegéről!” Pedig ő maga nem veti meg ezeket. Legalábbis az olyan tömegkiadványokban, mint a Hely a csillagok alatt.

– Petya! – hangzott fentről. – Felkeltél?

Mikor felértem nagyapa szobájába, éppen befejezett egy telefonbeszélgetést:

– Igen, Másenyka… Köszönöm, aranyom… Orbáncfű? Persze, hozzál! Kész tudós vagy, ha gyógyfüvek gyűjtéséről van szó… Szurokfüvet is hozz. És bürök is kell…

Nagyapa enyhén bosszankodva rám sandított, mintha nem várta volna, hogy ilyen gyorsan, még a beszélgetés befejezése előtt fölérek. A szék felé intett, és folytatta:

– Vasvirágot nem szedtél? Jaj de kár… De legalább golgotavirágot? Madárkám… Mit is csinálnék nélküled? A golgotavirág jól jön majd. Felpakoltátok? Jó, várlak. Várlak. Végre összeismertetlek Petyával. Itt ül mellettem. Viszlát!

Furcsa beszélgetés volt. Nagyapám úgy beszélt a számomra ismeretlen Másával, mint szeretett unokájával. Csakhogy nem volt sem húgom, sem nővérem, még unokatestvérem sem.

A gyógyfüvek sosem érdekelték nagyapámat, a virágokra is csaknem közömbösen tekintett. Mintha célzásokkal, kódolva, csak számukra érthetően folyt volna a beszélgetés. Különösen az utolsó mondat tett óvatossá, arról, hogy ott ülök mellette. Mintha nagyapa azt akarta volna érzékeltetni: „nem beszélhetek szabadon”.

A kagylót letéve nagyapa egy percig hallgatott. Azután megszólalt:

– Egy aspiránsom a pityeri[9] központomból. Nagyon tehetséges lány. Nem félek kimondani, zseniális… persze a maga területén.

– A fitoterápiában? – epéskedtem,

– Így is lehet mondani – sóhajtott nagyapám. – Petya, este komoly beszélgetésünk lesz. Nagyon komoly. Délután kijön Mása… már régen meg kellett volna ismerkednetek.

Úr isten, a nagyapám azt vette a fejébe, hogy megnősít?

– Sajnos nem érünk rá házasodási ügyekkel foglalkozni. – Nagyapa, szokása szerint, kitalálta gondolatmenetemet. – Petya, be tudnál most menni a városba?

– Igen, persze.

– Vegyél ennivalót. Valami finomat. Vegyél egy üveg jóféle pezsgőt. Néhány üveg Baile’st és Advocatot. Egy fél font kaviárt. Három zuhra sovány sonkát. Ha kapsz, egy batten borjúhúst…

Megint kezdődik. Nagyapám szereti az ilyen mókákat, egyetlen lendülettel kiadni egy egész sereg feladatot, a legkülönfélébb földi és galaktikus mértékegységben megadva a méretet, súlyt és minőséget… Az emlékezőtehetség tréningje… máig nem felejtem el, hogyan hahotázott az osztály, amikor az iskola után bevásárlandók listájától megkeveredve a dolgozat példáit hyxi számítási rendszerben oldottam meg…

– Ennyi? – kérdeztem, mikor nagyapa befejezte.

– Igen. Van nálad pénz?

Előszedtem a készpénzemet.

– Ez elég lesz. Mit ünneplünk ma este?

– Csodálatos visszatérésedet! – csodálkozott rám nagyapa.

– Bocsáss meg, nagyapa – jöttem zavarba. – Hát persze. Indulok.

Nagyapa felsóhajtott.

– Jó. Ne felejtsd el feltölteni a tankot, bemondták, hogy Moszkvában megint gond van a benzinnel.

Bólintottam, és kimentem a dolgozószobából. Felvettem az esőköpenyt, füttyentettem Tirannak, és kiléptem az esőbe. A garázs nagyon szerencsétlen helyen van, messze a háztól, bizonyára abból a számításból került oda, hogy a kocsihoz tartozik majd egy béketűrő és vízhatlan sofőr is. Mialatt az eresz alá húzódva próbáltam az eső elől elrejtőzve kinyitni a zárat, Tiran izgatottan ugrált körülöttem. Biztosan abban reménykedett, hogy magammal viszem. Na nem. Először is, le kellene takarítani utána az ülést, akkora a sár. Másodszor pedig, még ha elszemtelenedtek is a csirkefogók Moszkvában, legyen csak a háznál megbízható őr.

– Petya bácsi!

Tiran, úgy döntve, hogy veszély fenyeget, felmorgott. Megfogtam a nyakörvet, és intettem a kisfiúnak, aki áthajolt a kerítésen.

– Magát mutatták a tévében!

– Na és?

– Óriási!!

Aljoska annak az üzletembernek a fia volt, aki vagy bérelte, vagy megvette az egyik szomszédos nyaralót. Aljoska remek kis kölyök.

– És hol volt, Petya bácsi?

Mintha nem tudná a kis ravasz. Már egy hónapja mindig megkérdezte, ha találkoztunk, mikor megyek a Siriusra.

– A Hyxi–43-ason.

– Sirius?

– Aha. – Végre boldogultam a zárral.

– Szépek ott a kövek? – érdeklődött eltűnődve Aljoska.

Elnevettem magam.

– Szépek. Hoztam neked néhányat.

– Ó! – ordította ugrándozva Aljoska. – Köszönöm, Petya bácsi! Még egyik srácnak sincs siriusi köve.

Biztosan remek dolog gyerekkorban összeszedni egy ilyen gyűjteményt idegen bolygók apró darabkáiból. Kézbe venni őket, és elképzelni, hogy távoli világok felfedezője vagy. Felsóhajtottam. Na hiszen… felfedező… vajon eljön az a nap, amikor az ember Föld–2-nek nevezhet el valamilyen bolygót?

– Ugorj át később! – kértem. – Most el kell mennem.

Aljoska láthatóan elkeseredett, de igyekezett leplezni.

– Rendben.

– Ülj be, megkocsikáztatlak – ajánlottam.

– Nem lehet, dolgom van. – A fiú jókora hálót emelt a kerítés fölé. – Vadászom.

– És sok verebet fogtál?

– Egyet sem. Nagyon ijedősek. – Aljoska felsóhajtott. Zsebpénzben aligha szenved hiányt, inkább a lelkesedésben. – Petya bácsi, az idegenek tényleg nem eszik meg a madarakat?

– Nem. A más bolygóról származó szerves anyag mérgező.

– Már hogy származna más bolygóról?

– Az idegenek számára igen, te pupák!

Aljoska a homlokára csapott.

– Bármilyen furcsa is, a galaxisban rendkívül ritkák a repülő állatok – magyaráztam. – A szépségükért tartják őket. Nagy ketrecekben, hogy repülhessenek. Valójában az idegeneknél sokkal jobb soruk van a madaraknak, mint a Földön.

– Ez jó – mondta komolyan a fiúcska. – Azért sosem fognám meg őket, hogy megegyem. Este játszik velem? Olyan játékot hoztak nekem…fruk… fruktális…

– Fraktális.

– Igen! Szupernehéz megoldású úszó fraktális grafika. Vau!

– Megnézzük. Ha nagyapa engedi, hogy lefoglaljam a telefont, megküzdünk egymással.

Aljoska megértően bólintott, ismerős problémák, úgymond… Intettem neki, és mentem, hogy beindítsam az autót.

5. FEJEZET

Benzinügyben igaza volt NAGYAPÁNAK. Az mindenesetre feltűnt, hogy kevés az autó a moszkvai utcákon. Először egyenesen a Jeliszejevhez[10] indultam, de eszembe jutott Elsa Schröder kérése. Hál'istennek most is a Transzaero dzsekijét viseltem, és a levél türelmesen várakozott a belső zsebemben. Sóhajtva megfordultam, és visszaindultam az Ogarjov utcán, a Főpostával szemben parkoltam le az öreg Zsigulit, amelyet nagyapám hazafias megfontolásokból nem cserélt le. Nem bízom a mi postánk gyorsaságában, jobb, ha itt dobom be a levelet, hamarabb jut Frankfurtba.

A járdán álló automatába löktem egy zsetont, kifizetve a parkolási díjat, és a postához futottam. Néhány járókelő némi érdeklődéssel nézett rám, de azt hiszem, senki sem ismert fel.

A dicsőség rövid életű dolog. Ha azért vittem volna odébb a Spirált, hogy ne Moszkvára zuhanjon, a volt főváros lakói hosszú ideig felismertek volna. De így…

A levélre még rá is kellett fizetnem. „Űrdollárjaimat” rubelre váltottam, ráragasztottam a borítékra még két harminckopejkás bélyeget, és bedobtam a levelet a postaládába. Üdvözlet Schröder úr, te tisztes német burzsoá. Szépséges feleséged vágyakozik utánad, és üdvözletét küldi.

Ostobaság lett volna kihozni a kocsit a parkolóhelyről. Átmentem az aluljárón, és beléptem a Jeliszejev illatozó világába.

Kellemes látvány az étvágygerjesztő ennivalók bősége. Közömbös vagyok a gasztronómiai finomságok iránt, de valami ősi ösztön adrenalinnal telítette a véremet, és azt súgta: „Mindenből! Mindenből, és sokat!”

Az ösztön ellen védekezve körbejártam a pultokat. Elsőként a sonka tűnt a szemembe: sovány, ahogyan nagyapa rendelte. Bólintottam a mosolygós eladólánynak, és fejben elvégezve az egyszerű számítást, kiböktem:

– Hétszázharminckét gramm csemegesonkát legyen szíves.

Talán nem kellett volna ennyire betű szerint értelmeznem nagyapa kérését a „három zuhráról”…

A lány mosolya feszültté vált, de azért igyekezett teljesíteni a kérést. Virtuóz tudását csak irigyelni lehetett, a rózsaszín szeletek felkerültek a mérlegre, és a lány megérdeklődte:

– Hétszázharminc. Tegyek még rá?

Aljasnak érezve magam megráztam a fejem.

– Nem, köszönöm… Én… csak tréfáltam.

A lány elkínzott mosollyal fóliába csomagolta a sonkát, fizettem, és továbbindultam, a továbbiakban lemondva a túl pontos számokról. Ez itt nem csillagközi kereskedelmi tárgyalás, nem az ugrás kiszámítása… ez csupán egy jó élelmiszerüzlet.

Negyedórán belül mindent megvásároltam. A likőröket is, a batten jó borjúhúst is. Két csomaggal a kezemben siettem ki a csemegeboltból, megindultam a járdán, de megállított egy halk hang.

– Unokám…

Öreganyó állt vagy öt méterre a bejárattól. Nyilvánvalóan nem véletlenül, hogy az üzlet biztonsági őrei ne vegyék rögtön észre a kéregetőt. Klasszikus koldus, tiszta, de toprongyos ruhában, és öreg, vénségesen vén… Nagyapám mindig azt mondta, hogy a csillogó-villogó üzletek előtt kéregetők nem szegényebbek az iskolai tanároknál vagy körzeti orvosoknál… azért továbbra is mindig adakozott. Én is megálltam. Belekotortam a zsebembe.

Az anyóka hol rám, hol az üzlet bejáratára nézett. Korától függetlenül a látása még mindig a „régi” volt.

Egyrubeles bankót adtam neki. Röstelltem volna apró után kutatni a zsebemben, mikor épp most vásároltam be egy százasért.

– Űrhajós vagy, fiacskám? – szólt az anyóka. Inkább állításképp, mint kérdezve. Túlságosan is tipikus volt a dzsekim.

– Igen.

– Mondd csak… – Az anyóka megint körülnézett, és megnyugodva attól, hogy nincsenek a környéken rendőrök, folytatta: – Te voltál ott…

Csak nem hívő?

– Ott, idegen csillagrendszerekben… Hiszen te nem egyszerű pilóta vagy, igaz?

– Én egyszerű pilóta vagyok, nagyanyó. Hordár. Valami meggátolt abban, hogy további egy rubellel megváltva magam ott hagyjam az anyókát, és elmenjek.

– Mindegy… – A ráncos öreg arc mosolyra gyűrődött. – Én még emlékszem Gagarinra is…. az élő Gagarinra… én még a kommunizmusban éltem.

Nagyapám azt mondta nekem, hogy a múlt században mégsem építették fel az igazi kommunizmust, de hát nem állhatok neki erről vitatkozni egy koldusasszonnyal…

– Fiacskám… – a száraz tenyér keményen kapaszkodott a csuklómba. – Te jó vagy. Jó ember vagy. Mondd meg az öregasszonynak… ugye nem hazudsz?

Szemerkélt az eső, minél előbb szerettem volna bemenekülni a Zsiguli meleg belsejébe, de látva ezt a fedetlen, ősz fejű öregasszonyt túlságosan szégyelltem magamat.

– Nem hazudok.

– Mondd, vár ott elöl minket legalább valami? Nekem már mindegy… – elnéző mosolya akár az őszi eső… –, de van dédunokám, unokám, és ebben időnként én magam is kételkedem…

– Miről beszél, nagyanyó?

Az öregasszony megrázta a fejét.

– Talán nem érted? Okos a szemed… Mindig a nagy jövőről beszéltek nekünk. Az emberiség boldogságáról. Hiszen én a kommunizmust építettem… azután a kapitalizmust… igyekeztem… Mindannyian ezért tűrtünk. A jövőért, a boldogságért… Ti most a csillagos jövőt építitek. Fiacskám, hiszel benne, hogy nem hiába?

– Szeretném hinni – suttogtam.

És ekkor a járókelők áradatából kibukkant egy szürke esőköpenyes rendőr. Megállt, az anyókára nézett, nekem tisztelgett.

– Megint? – kérdezte.

Az anyóka hátrahőkölt.

– Az őrszobára kívánkozol? – folytatta a rendőr.

Az öregasszony gyorsan eliszkolt. A rendőr már lépett volna utána, de megragadtam a vállát.

– Hagyja békén!

Hála istennek minden orosz űrhajós „kettős besorolású”. Nemcsak a hordárcéghez tartozik, hanem az Űrhivatalhoz is. És az, őszintén szólva, katonai szervezet. Ráadásul az, hogy Sipunov elnök több mint három évvel ezelőtti rendeletével kinevezett a légierő őrnagyává, a belügyi hierarchiában is jelent valamit.

De a rendőr nem látszott sem dühösnek, sem csalódottnak.

– Maga űrhajós – állapította meg. – Ne higgye, hogy én… olyan….

Még egészen fiatal srác volt ez a moszkvai rendőr. És a jelek szerint nem tartozik azok közé, akik sápot szednek minden kereskedőtől, és elkergetik a koldusokat.

– Egyszerűen bolond ez az öregasszony… Folyton itt lézeng, és az űrhajósokra akaszkodik rá. Olyanokat kérdez, hogy „mi van a csillagokban”… „mi lesz velünk”. Beteg…

A szemébe néztem. Becsületes, egyszerűen nagyon fiatal szemek. Még az enyémnél is fiatalabbak és naivabbak.

– Lehet, hogy egyedül ő normális, szakaszvezető? – kérdeztem.

Azt hiszem, nemigen értett meg… Bedobtam a csomagokat a hátsó ülésre, és egy percig üldögéltem a kormányra könyökölve.

Hiszek-e a jövőnkben?

Fejemet lassan elfordítva végigfuttattam tekintetem a tömegen. Mintha kamerával készítettem volna nagytotált, aztán szememet lehunyva megnéztem a képet.

Hisznek-e ezek az emberek az emberiség kozmikus jövőjében? Kell-e nekik egyáltalán, mikor közlekedési problémák, a lakásuk fűtésének fennakadásai, a villanyáram tervszerű kikapcsolása és az élelmiszerek magas ára kínozza őket? Mit adott nekik a világűr az idegen világoktól való félelmen és a megszenvedett büszkeségen kívül, hogy a Föld bolygó űrhajói a leggyorsabbak a Galaxisban?

Beletapostam a pedálba, és a motor felzúgott. Végighajtottam az Ogarjov utcán azzal a forró kívánsággal, hogy minél előbb kívül legyek a városon.

Legszívesebben soha ki sem lépnék a házból. Peregyelkino-Csillagváros-Szvobodnij-Galaxis… Remek útvonal. Az öreg nyaraló kényelméből az orosz űrhajózás fővárosába, azután az űrrepülőtér zűrzavarába… azután – az ugrás.

Ugrás! A mesés eufória, a felfoghatatlanul, még a képzeletnek is elérhetetlenül távoli világok. Személy szerint nekem sokat adott a világűr.

Talán én tehetek arról, hogy éppen én ülök a pilóta székében, leküzdve a csillagközi végtelent?

A lustán szemerkélő esőben, amely mintha nem tudta volna eldönteni, rákezdjen-e teljes erőből vagy elálljon, futva mentem a garázstól a házig. Az ajtó nem volt bezárva, az előszoba tele volt csomagokkal, kartondobozokkal, terjedelmes táskákkal. Mennyiségükből ítélve vagy népes család érkezett hozzánk egy hónapos tartózkodásra, vagy pedig a Demokrácia-csúcs meghódítására induló alpinistaexpedíció. Minden holmi nedves volt, vagyis a látogatók nemrég érkeztek.

Három óráig sem voltam távol, és a ház mintha idegenné vált volna!

A dobozok közt lavírozva bementem a konyhába.

– Petya?

– Igen, nagyapa… – válaszoltam a megszokott módon.

– Dobd le a holmit, és gyere fel!

Valami megpattant bennem. Vagy belefáradtam az emeletről érkező utasításokba, vagy az a bolt előtti öregasszony jutott eszembe… Ledobtam a csomagokat a padlóra, és megindultam fölfelé. Már csak félúton jutott eszembe, hogy gondolkodás nélkül először a hússal és sonkával teli csomagot dobtam le, és csak azután a másikat, az üvegekkel…

Még csak egy kis üvegtöréssel járó hisztériát sem sikerül produkálnom!

A szobában friss volt a levegő, nagyapa nyilván az imént szellőztetett. Halk zene szólt, valamelyik olasz barokk szerző, talán Corelli, talán Manfredini. Ahogy lenni szokott.

Az első meglepetés az volt, hogy nagyapa az én helyemen ült, a széken. A karosszék foglalt volt, és itt következett a második meglepetés. Férfiasan keresztbe vetett lábbal fiatal, huszonöt év körüli nő ült ott. Nagyon komoly volt, arca durva vonású, csontos, haja csenevész lófarokba összefogva, farmert és kézi kötésű pulóvert viselt.

A nem szép lányok mindig zavarba ejtenek.

Valamiféle bűntudatot kezdek érezni velük szemben. „Csúnya dolog csúnyának lenni” – ha élhetek némi tautológiával. Nem, világos, hogy nem lehet minden nő manöken vagy szépségkirálynő. De ha egy fiatal lány ilyen nyilvánvalóan fütyül a külsejére, abban valaki hibás.

És mindig úgy érzem magam, mintha én lennék az a valaki.

– Petya, ismerkedjetek meg! – állt fel nagyapa. – Ő Mása. A legjobb munkatársam.

– Sokat hallottam magáról. – Mása föl sem állva nyújtotta felém a kezét. Kézfogása erős volt, férfias. A hangja érdes, éles. – Gondolom, jól együtt tudunk majd dolgozni.

– Nagyon örülök… – motyogtam.

Nagyapa fejével az ágya felé intett, máshova nem is lehetett ülni a szobában.

– Pjotr, nem tudom, mennyire ismered a terveket… – kezdte Mása. – Nem baj, ha rögtön tegeződünk?

– Nem baj.

– Helyes. Nem szeretem a formalitásokat. Szóval, Andrej Valentyinovics röviden beavatott a helyzetbe… – kezdte Mása.

– Bocsásson meg…

Mása felvonta a szemöldökét.

– Bocsáss meg, te pszichológus vagy? – kérdeztem. Mása nagyapára sandított.

– Én tehetek róla – mondta nagyapa. – Petya egyáltalán nincs tisztában a helyzettel. Fél évvel, egy évvel későbbre vártam az események beindulását.

– Technikus vagyok – mondta Mása. – Képzettségem szerint fizikus, de inkább technikusként dolgozom. Andrej Valentyinovics három évvel ezelőtt vett fel… – Ismét nagyapára nézett, aki bólintott. – A munkám… eee… az idegenekkel való kommunikáció módszereinek és eszközeinek kidolgozása.

– Kínzás és gyilkosság útján – mondta nagyapa melankolikusan.

A fejemben valami kattant.

– Bürök? Orbáncfű? Szurokfű? Golgotavirág? Na és mindent hoztál, Mása?

Mása bólintott, mintha észre sem vette volna az iróniát.

– Nagyapa! – ordítottam. – Mit művelsz?

Nem, azzal képes voltam meggyanúsítani a nagyapámat, hogy szívesen elintézne egy más bolygóról származó lényt. De nem így…. szinte ipari méretekben!

Már most le lehetne ültetni néhány száz évre, pusztán az előkészületek miatt!

– Följelentesz, unokám? – kérdezte nagyapa. Szememmel szó nélkül a mennyezet, a szobasarkok felé intettem.

– Mindent ellenőriztünk – mondta közömbös hangon Mása. – Már réges-régen felfedeztünk és egy imitációs komputerhez kapcsoltunk minden poloskát. Andrej Valentyinovicsot megfigyelte az orosz biztonsági szolgálat, a belügy, az orosz űrügyi hatóság, az FBI és a Moszad. Nos, véleményük szerint a nagyapád most az idegenek ármánykodásairól mesél nekünk, és az elnököket szidja.

– Nagyapa, te megőrültél – kiáltottam. – Elhatároztad talán, hogy felkutatod és kínvallatásnak veted alá a számlálót?

– Felkutatni nem kell, magától idejön – legyintett nagyapám. – Vallatni meg… az a helyzettől függ. Meglátjuk.

Mása kíváncsian nézett rám, és ettől visszanyertem az önuralmamat.

– Nincs igazad, nagyapa – csak ennyit mondtam. – Egyáltalán nincs igazad. Az érzelmeid beszélnek belőled.

– Belőlem? – Nagyapám elnevette magát. – Ugyan, Petya… Már régóta nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy érzelmeim legyenek. Csak a számítás maradt. De minek vitatkozunk hiába, segíts inkább Másának megteríteni az asztalt. Elvégre kellemesen is eltölthetjük a szabadidőnket.

Rámosolygott mindkettőnkre, és maga elé húzta a notebookját. Mintegy tudtunkra adta ezzel, hogy a beszélgetésnek vége. Mégiscsak maradt bennem engedelmesség, felálltam, és Mása nyomában kimentem. A lány olyan magabiztosan indult el a konyha felé, hogy semmi kételyem nem maradt, gyakran megfordul itt. Azokban a napokban, amikor én a földi vackokat szállítom, idegen bolygók vackaiért cserébe… Na hiszen, nagyapa!

– A főzés nem nőnek való – mondta Mása.

Olyan elkeseredetten verte a fakalapáccsal a leendő natúrszeletet, mintha legalábbis egy kifilézett idegen feküdne előtte.

– Természetesen nem nőknek való – értettem vele egyet. – A legjobb szakácsok mindig férfiak voltak.

Mása rám sandított, de nem szállt vitába. Vagy fél óráig egyetértésben, bár teljes hallgatásba burkolózva foglalatoskodtunk az étel elkészítésével. Majd ismét megszólalt.

– Irigyellek, Pjotr. Nagy szerencse Andrej Valentyinovics unokájának lenni.

– Tudod, valahogy nem volt lehetőségem választani és összehasonlítani…

Mása gyanakodva nézett rám.

– Kinevetsz?

– Nem, dehogy.

– Nincs humorérzékem – ismerte be önkritikusan, meggyújtva a lángot a serpenyő alatt. – Ezt vedd figyelembe, Petya. Együtt fogunk dolgozni, el kell hárítanunk a konfliktusok lehetőségét…

– Nehéz lenne bárkivel együtt dolgoznom. A másodpilóta helye foglalt nálam, azon van a jumper.

Eszembe jutott a jó öreg Spirál, és elszomorodtam.

– Sokszor kipróbáltad már az ugrást?

– Vagy ötvenszer.

– Tényleg hasonlít az orgazmusra?

– N-nem… azt hiszem.

– Nincs mivel összehasonlítanod?

Ez meg miféle agyrém? Humorérzéke nincs, de gátlásosnak sem mondható.

– Van. Csak egyszerűen más. Mintha azt kérnék, hasonlítsd össze a narancs izét Bach orgonamuzsikájával.

– Én a narancsot választom – közölte Mása határozottan. – Így. Menjünk, rámoljuk ki a holmit!

Jó húsz percbe telt, míg kirámoltuk a ládákat és táskákat. Elektronikus készülékek blokkjai, kábelkötegek, óvatosan – mint a karácsonyfadíszek – papírba és vattába csomagolt detektorok kerültek elő.

– Amikor előkerül az utasod – mondta Mása –, meglepetés várja majd. Vannak itt videofelvevők pszeudointelligenciájú felismerő blokkal, mágneses szenzorok, infravörös detektorok, aktív rádiórendszerek, az elektromos mezőt mérő eszközök… Senki nem jöhet át észrevétlenül.

– Kutyánk van – figyelmeztettem.

– Bezárjuk. Nem, nem kell. A kutyát bevisszük az engedélyezett objektumok listájára.

Mása időnként beszaladt a konyhába, én pedig élve a lehetőséggel alaposabban szemügyre vettem alkotásait.

Minden kézi munkával készült. Nyilvánvaló volt, hogy nem szériatermékek, de nagyon akkurátus munka mind.

Képes lehet-e egyetlen ember mindezt elkészíteni még ha kész sémákat és fejlesztéseket alkalmaz is? És ami kétszeresen érdekes kérdés: eltitkolható-e ez a munka az illetékes szervek elől, melyek nagy igyekezettel veszik elejét bárminek, ami az idegenek elégedetlenségét válthatná ki? Nem hiszek a zseniális, de őrült tudósokban!

De nagyapámnak hiszek. Ő pedig hisz Másának.

– Elzártam a gázt – közölte Mása visszatérve a konyhából. – Gyerünk, rakjuk ki a detektorokat!

Kimentünk az esőbe, és elkezdtük szétrakni az érzékelőket a nyaraló területén. Nem volt bonyolult feladat, minden darab rádióadóval volt ellátva, nem kellett drótokat kihúzkodni. Fél óra alatt jutott az aprócska műanyag szerkentyűk százaiból (többnyire kavicsra, száraz gallyacskára hasonlítottak) a kiszáradt fűbe, fatörzsekre, kerítésre, és az utacskákra. Mása néhány detektort meglehetősen undorító külsejű tárgyakba rejtett. Tudják, vannak olyan boltocskák, ahol ötvenes méretű pelenkát, „levágott ujjat”, „igazi vért” meg hasonló tárgyakat árusítanak ötödik osztályosoknak és gyenge intellektusú felnőtteknek… El kell ismernem, a mesterséges kutyapiszok teljesen valódinak látszott.

Mása ezután letelepedett az előszobában a hordozható irányítópulttal, én pedig körbevezettem a területen az értetlenkedő Tirant. Rá sem hederített a provokatív kinézetű adókra, másmilyen volt a szaguk.

Mikor mindketten csuromvizesen visszatértünk a sétából, mely egyikünknek sem szerzett semmiféle örömet, Mása elégedetten bólintott.

– Remek. A kutya jöhet-mehet akadálytalanul.

A félelem legkisebb jele nélkül megcibálta Tiran pofáját, és meggyőződhettem róla, hogy régi ismerősök.

– Használom a fürdőszobádat – közölte Mása felragadva a legkisebb és jelentéktelen küllemű táskát, és elment mosakodni. Nem tehettem mást, várnom kellett, fölmentem. Nagyapám a komputer előtt ült, és úgy verte a billentyűzetet, mint egy költő, akit elkapott az ihlet ritka pillanata.

– Kiraktuk a védelmi rendszert – mondtam.

– Ügyesek vagytok…

– Nagyapa, gondolod, hogy működni fog?

Elgondolkodva nézett rám.

– A számláló még a sikló fekete dobozát is át tudta programozni.

– Abból kell kiindulnunk, hogy az idegenek nem mindenhatóak – válaszolta kissé idegesen nagyapám. – Különben csak beletörődhetünk a status quóba

– És ez olyan rossz?

– Nem értesz egyet velem? – képedt el nagyapa.

– Általában véve egyetértek. – Eszembe jutottak a moszkvai utcák, rajtuk alig néhány autó, a járókelők feszült arca, az őrült koldusasszony… – Természetesen tönkretesszük az ország gazdaságát… nem, nem az országét, az egész bolygóét. Még ha Spanyolország, Portugália, Brazília is építene űrrepülőtereket… a helyzet nem normális.

– És? – biztatott nagyapám.

– Ezek a mindenféle katasztrófák…. azt beszélik, a Tengermelléken teljesen összeomlott az ökológia… Igaz, nem győzzük a diktált iramot. De ha rászánjuk magunkat az aktív ellenállásra, az idegenek megsemmisíthetik az egész Földet, nagyapa!

– Soha. Az aranytojást tojó tyúkot nem vágják le, hogy levest főzzenek belőle. Még ha belecsíp is a gazda kezébe.

– Hamis analógia – mondtam.

– Tegyük fel, hogy az. Ez a lényegen nem változtat. Veszély csak minket fenyeget, Petya. Ha hülyeséget csinálunk, mindannyiunkat látványosan bíróság elé állítanak, és elzavarnak erdőt irtani – nagyapám kuncogott, mintha elképzelte volna saját magát fejszével a kezében, térdig hóban. – De Föld anyácskánknak nem esik semmi baja.

– Nagyapa, remélem, tudod, mit csinálsz.

– Igen.

– Sosem csaptál be, nagyapa. Hiszek neked. De félek.

Nagyapám elfordította a tekintetét.

– Minden rendben lesz, Petya. De a te részvételed nélkül a terv összeomlik. Érted?

Bólintottam. Nincs mit tenni, nagyapám sok évre előre kigondolja és végigjátssza soklépéses kombinációit. Ostobaság azzal kísérletezni, hogy egy nap alatt meggyőzzem.

– Összebarátkoztál Másával?

– Hát… bizonyos mértékig.

– Érdekes lány – mondta nagyapám.

– Igen, okos… – böktem ki az egyetlen lehetséges bókot.

Nagyapám megérezte a feszültséget a hangomban, és felkiáltott:

– Ennyi az egész?

– Tiszta… böktem ki a lenti vízcsobogásra fülelve. – Bármilyen furcsa is, nagyapám hahotázni kezdett.

– Pjotr, időnként elképesztesz…

– Te is engem, nagyapa. Régóta ismeritek egymást?

– Régóta. Sok furcsa ismerősöm van, Petya.

Ekkor összerándultam.

– Nagyapa… Danyilov üdvözöl.

– Alekszandr Olegovics? – Nagyapám összecsapta a kezét. – Igaz is, hiszen ő fogadott téged…

– Nem csak üdvözöl – suttogtam már teljesen fejveszetten. – Küldött neked valamit… én meg még csak ki sem nyitottam a diplomatatáskámat.

– Hozd ide – vezényelt nagyapám. Hirtelen nagyon feszült lett. – Hozd ide, de ne nyisd ki!

Lerohantam. Tiran az ajtónál tipródott, mancsával a zárat bökdösve. Kinyitottam neki az ajtót, kirohant a kertbe. Hadd futkározzon, az eső elcsitult… Hátha működésbe lép tőle valamelyik érzékelő – Mása túlságosan is önelégült.

Míg a táskát kerestem, a fürdőszobából vízcsobogás és éneklés hallatszott. Hallása volt Másának, de már ami a hangját illeti, az gyengébbnek bizonyult.

A diplomatatáskával kezemben fölmentem nagyapához. Majd kővé dermedtem.

Elhagyta karosszékét, és valami furcsa plasztikgöncöt vett magára. Átlátszó volt, kétrétegű, és a rétegek között pókháló vékonyságú fémrácsozat húzódott… Az arcát átlátszó maszk fedte, szintén vékony dróthálóval.

Kezében kisméretű, zöldes-barnás fém aggregátor. Bonyolult formájú antenna, két tumblerkapcsoló és egy kijelző.

– A táskát az asztalra! – vezényelt nagyapám az arcvédője mögül. – És menj odébb.

– Nagyapa, minek ez? – kérdeztem.

– Nem tudom, hiszen nem vagyok én igazi hegesztő, az építkezésen találtam – mondta nagyapám, nyilvánvalóan idézve, de hogy honnan, nem jöttem rá. – Ez szerves-anyagindikátor, fiacskám.

Az ágyon nyitott bőrönd hevert, nyilván Mása hozta. Sok ismeretlen szerkezet volt még benne.

– Nézzük meg – suttogta nagyapám, és elfordította az egyik kapcsolót.

A képernyő pirosan felvillant.

– Az a te számlálód beleférne ebbe a táskába? – kérdezte nagyapám ártatlanul.

Az egész belsőm megdermedt.

– Nem… Nem tudom…

– És senki nem tudja – bólintott nagyapám. Szemét le nem véve a táskáról az ágyhoz hátrált, kivett valamit a bőröndből, ami nagyon hasonlított egy fegyverre. Markolat, elsütő billentyű és kúpos cső. Nem lőfegyvernek látszott, a cső inkább antennára emlékeztetett.

– Ne! – kiáltottam, de ebben a pillanatban nagyapám megnyomta a billentyűt. Abszolút semmi nem történt, csak a fülemben csendült fel könnyű, szinte forrás nélküli hang.

– Ez egy paralizáló sugárfegyver prototípusa – mondta nagyapám félretéve a fegyvert. – Egyszeri töltésű. Valamennyi földi életformára hat.

– És a nem földiekre?

– Mindjárt meglátjuk.

Odament az asztalhoz, és kinyitotta a táskát. Néhány kisebb csomag volt benne: a holmim és a szuvenírek. És egy nagyobb csomag.

Nagyapám nagyon óvatosan és gondosan kibontotta.

Felsóhajtott, és leült a fotelba. Levette az átlátszó arcvédőt.

– Nem felejtette el Szása, mennyire szeretem a lazacot – mondta. – Kérsz, Pjotr? Nagyon finoman van fűszerezve… most még meg is bénítottuk…

Lecsíptem egy darab halhúst, elrágcsáltam. Semmi különös, hal. Ízére az ismeretlen fegyver nem hatott.

– Remek a lazac, nagyapa – mondtam. – Mi van veled? Fejét két kézzel átfogva ült, a diplomatatáskát bámulva.

Bánatosan nézett rám.

– Azt hiszed, én nem félek, Petya? Hogy éjszakánként nem gyötörnek rémálmok? Az idegeim, Petya… Hiszen már azt gondoltam, meg sem érem ezt a napot… nem élek addig…

A lépcsőn léptek hangzottak fel, nagyapa megrázta magát.

– Menj, mosakodj meg! Beszélnem kell Másával. Megkerültem az ajtóban dermedten álló lányt. Fürdőköpenyben volt, haját törülközővel csavarta be.

– Mi közben csatáztunk itt – közöltem vele kedvesen.

Sokáig és nagy élvezettel mosakodtam. Mintha levakarhatnám a testemről az utóbbi napok minden kellemetlenségét, váratlan eseményét, és visszatérhetnék korábbi, nyugodt és könnyű lelkiállapotomba. Mégiscsak hozzászoktam ahhoz, hogy bízhatok önmagamban és a holnapi napban. Kisgyerek korom óta tudtam, hogy van nagypapám, akinek epés megjegyzéseit címlapon közlik az újságok, akihez parlamenti képviselők és üzletemberek látogatnak el, hogy tanácskozzanak vele. Az ő háta mögött olyan biztonságban vagyok, mintha kőfal védene. Nem, ő sosem erőltetett rám semmit. Magam választottam a tantárgyakat az iskolában, a sportköröket, ahol edzeni akartam, magam döntöttem el, hogy katonai repülő akarok lenni, majd átmentem az űrhajózásba… de nagyapa mindig készségesen segített.

Érdekes, vajon vannak-e unokák a Galaktikus Családban?

Elnevettem magam, fütyülni kezdtem, de azután eszembe jutott Mása kevéssé dallamos éneklése, és elhallgattam.

Zenei hangokat kiadni a fürdőszobában szinte már bűn.

Jó analógiát talált a könyvében nagyapa az édes és mostohagyerekekről. Az emberiségre nézve sértő, de ideje megtanulnunk megsértődni.

De minden analógia hamis…

Valami nyomasztott. Valami hidegség lappangott a mellemben, vékony póklábaival az idegeimet izgatta. És a forró zuhany sem űzte el.

Mintha elnéztem volna valami nagyon fontos dolgot. Elfordultam, hogy ne is lássam…

Fúj, ez már valami neuraszténia! Minden rendben van velem. Természetesen már amennyire ez egyáltalán lehetséges.

Az öreg, puha törölközővel megszárítkoztam, levettem a polcról a hajszárítót, és kissé megszárítottam a hajam. Mása talán restellte használni, vagy csak nem vette észre. Valószínűbb, hogy nem vette észre. Fel kell kínálnom majd neki a hajszárítót. Fura lány…

Érdekes, vajon én tetszem neki? Nem mint az istenített Andrej Hrumov unokája, hanem csak mint ember?

Kikukucskáltam, nincs-e valaki a szobámban, és kiléptem a fürdőszobából. Mása olyan lány, aki nem sokat ceremóniázik, képes kopogás nélkül berontani. Ehhez pedig én nem szoktam hozzá. Talán ötéves lehettem, amikor már megtanultam, hogy a saját szobámban én vagyok az úr, ha úgy akarom, a nagyapám sem jöhet be. Azután nagyapa valamelyik könyvében azt olvastam, hogy a „személyes territórium” elvesztése mind az egyes egyénre, mind a nemzetek vagy fajok egészére nézve abnormális fejlődéshez vezet. Nagyapa itt az emberiségre gondolt, amely jelenleg képtelen ellenőrzése alatt tartani a Földet. Felvázolt egy prognózist, mihez vezet majd ez, kockázatos analógiákat sorakoztatva föl különböző népek történelméből. De valószínűleg velem kapcsolatban is alkalmazkodott meggyőződéséhez.

Halkan kopogtak az ajtón.

– Petya – szólított nagyapám –, ha felfrissítetted magad, segíts megteríteni az asztalt!

Nem szeretem én az ilyesféle házi banketteket. Nem látom értelmüket. Más dolog, ha vendégek jönnek, és az alkalmat igazi ünneppé akarja varázsolni számukra az ember. Vékony porcelánedények, kristálypoharak, mandulás mártásban sült borjúborda, vörös beaujolais, amely épp most érkezett Franciaországból… Nagyszerű dolog örömet szerezni az embereknek. Vagy ha saját magadnak csinálsz eseményt, elmész egy kellemes kis étterembe… és egy korsó friss sör mellé bekebelezel egy adag jóféle saslikot…

Megint más, ha magad sürögsz-forogsz, sütsz-főzöl, minél különlegesebb salátákat keversz, megteríted az asztalt, elrendezed az evőeszközöket… hogy néhány óra múlva, mikor mindent megettek, megittak, nekiláss elmosogatni és eltüntetni a lakoma minden nyomát.

Butaság, igaz?

Leülhettünk volna a konyhában, melegíthettünk volna a mikrohullámúban valami ételt, kibontva egy-egy üveg cseh sört. Tőlem akár még gyertyát is gyújthattunk volna az asztal közepére állítva egy üres pohárban…

A konyha és az étkező közt ingázva figyeltem, hogyan ölt Mása igyekezete nyomán ünnepélyes külsőt az asztal. Még gyertyatartót is talált valahol, meg vidám mintás szalvétát, ódon újezüst vödröt a jégnek… nem is tudtam, hogy ennyi fölösleges holmink van. A díszhelyet egy tál foglalta el a megbénított lazaccal. Mása a szignalizációs pultról sem feledkezett meg, a saját tányérja mellé tette. Állandó őrséget tartott.

– Szép? – érdeklődött Mása, mikor egy pillanatra megálltam pihenni. Hosszú bordó ruhában, leeresztett hajjal sokkal rokonszenvesebb lett. Vagy csak hozzászoktam már?

– Aha… – Némi habozás után megkérdeztem: – Várunk még valakit?

– Nem. Miért?

– Csakúgy…

Pedig akár át lehetne menni a szomszédos nyaralókba, elkapni valamelyik öregecske írót vagy a naplopó unokáját, és meghívni őket vacsorára. Csak becsüljék meg.

De hát nem lehet. Komoly megbeszélés van kilátásban.

Csak félóra múltán ültünk asztalhoz. Ebédnek kései volt, vacsorának korai. Lopva oda-oda pislogtam nagyapámra, aki igen furán festett. Ócska nadrágját és pulóverét ódivatú öltönyre cserélte, fehér inget húzott, és keskeny, valaha biztosan nagyon divatos nyakkendőt kötött fel. Ilyen öltözékben járnak a nyugdíjasok nyugdíjuk felemelését követelni vagy lakásuk ingyenes, az önkormányzat által elvégeztetett tatarozását kiharcolni. Már csak egy érdemrend hiányzott a melléről… de ilyesmije nagyapának nem volt. Sosem harcolt. Sem a kaukázusi hadjáratban, sem a krími krízis idején.

Lehet, hogy ezért olyan harcias még ma is?

– Gyerekeim… – Nagyapa köhécselt, előbb rám, majd Mására sandított. – Kisfiúk és kislányok… már régen meg kellett volna ismerkednetek egymással…

Érdekes bevezető.

– Huszonöt éve vártam a napot, amikor az emberiség kap egy esélyt – folytatta. – Egy negyed százada. Ez egy élet egyhar-mada. Készültem. És valószínűleg nagyon sok nem túl etikus dolgot cselekedtem… De így kellett tennem.

Megforgatta kezében a poharat, és az üveg vodkára pislantott: a legjobb moszkvai vodka volt, a Régi Főváros.

– Érzem, hogy most eljött a mi napunk. Az egész emberiség napja. Még ha nem is tud róla… Petya!

Szó nélkül kinyitottam az üveget, nagyapa poharát félig töltöttem, magamnak csak éppen-éppen, és Mására néztem. Figyelmes pillantásától kísérve a pohara csurig telt.

– Ránk… a kalandorokra… – Nagyapa egyetlen hajtásra kiürítette poharát. – Pjotr, ha nem akarsz inni, tölts magadnak ásványvizet!

Megkönnyebbülve áttöltöttem a vodkát nagyapa poharába, a magaméba pedig borzsomit öntöttem. Mása egészségtelen érdeklődéssel bámult rám.

– Petya, te mindig ilyen tisztességes vagy?

– Talán baj? – válaszoltam kérdéssel.

– Kicsit unalmas.

– Nem vettem észre.

Néhány percig szótlanul ettünk. Mása jól készítette el a húst. Még el is engedtem magam, lehet, hogy nagyapám komoly megbeszélése kimerül néhány hazafias pohárköszöntőben?

– Az emberiség egyetlen esélye arra, hogy méltó helyet töltsön be a Galaxisban, az, hogy pótolhatatlanná váljék – mondta váratlanul nagyapám.

– Így is pótolhatatlanok vagyunk – vetettem ellene.

– A leggyorsabb hajók… na hiszen. Hasznosak vagyunk, Petya. A hasznosságot nem szabad összetéveszteni a pótolhatatlansággal. Negyed százada vártam, reménykedtem, és kerestem a helyzetet, amelyben az emberiség képes valami elképzelhetetlennel szolgálni a többi fajnak…

Nagyapa koccintott Másával, kiitták az italukat. Vendégünk arca rezzenéstelen volt, ő nyilvánvalóan tudta, miről van szó. Ez kissé bántott.

– Abban bíztam, hogy a három viszonylag fiatal és ambícióiban hozzánk hasonlóan korlátozott faj ugyanerre vár – folytatta nagyapám. Szeme kissé csillogott. – Az alarik, a számlálók és a kualkuák. A harcosok, a matematikusok és a kaméleonok.

– Kik?

– Azzal tisztában vagy, hogy a kualkuáknak nincs állandó alakjuk ugye?

Vállat vontam. Hát persze, azokon a filmeken, amelyeket láttam, a kualkuák különbözőképpen festettek.

– Protoplazmából felépült szimbiotikus lények, sem külső, sem belső vázzal nem rendelkeznek, tömegük a fél kilótól a mázsáig változik. – Nagyapa tompán elnevette magát. – Szerelésnél, javításnál pótolhatatlanok, képesek a legkisebb résbe is becsurogni, és beférnek a legkisebb szerelőmodulba is… vagy egy rakéta robbanófejébe. Mennyire kellemes számukra ez a szerep, Petya?

– Nem ismerjük a pszichológiájukat, nagyapa. Még te sem ismered.

– Hülyeség! Az életösztön, az önfenntartás ösztöne változatlan, és mindenütt érvényes. Nem létezik olyan faj, amelyik ne törekedne a túlélésre! A kualkuák meg olyanok a kozmoszban, mint a játékzseton váltópénze. Ki mászik bele egy működő reaktor belsejébe? A kualkua. Ki vezeti el egy bolygóra a magától visszatérni képtelen felderítő szondát? Természetesen a kualkua. Ki irányítja célba a torpedót? Egy kicsi, igénytelen, értelmes lény… A kualkua.

Ez természetesen disznóság. Tudtam minderről.

De arról sosem hallottam, hogy a kualkuák elégedetlenek lennének a dolgok ilyen állásával. Egyébként vajon hallott-e egy hyxoid vagy egy poros az emberek elégedetlenségéről?

– A számlálók betörtek a Földre. Azzal az egyetlen céllal, hogy velem találkozzanak. – Nagyapám az üveg után nyúlt, és töltött magának. – Megértették… sikerült kielemezniük a szövegeimet. Tudják, hogy segíthetek nekik.

Na nem, nagyapa öregszik… Mitől van ilyen nagy véleménnyel magáról? Hiszen semmit nem tud felmutatni, legfeljebb néhány tudományos központot, amelyek a földönkívüliek pszichológiájával foglalkoznak, meg egy fanatikus leányzót. Az űrhajókhoz nem fér hozzá, sem…

Mellesleg én hozzájuk férek!

Mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon…

– Nagyapa, és ha hazudott a számláló? – kérdeztem. – Ha nem jön el hozzád?

– Igazat mondott! – ordította nagyapám.

– És ha elpusztul út közben? Az egész országot át kell szelnie. Ő itt idegen, egyáltalán nem ismeri a körülményeket, egyedül van egy ellenséges bolygón!

Nagyapám lesütötte a szemét.

– Fel kellett készülnie – mondta borúsan. – Köteles volt mindenre felkészülni. A bolygónkra vonatokozó adatokat minden faj ismeri. Te is ismered a Konklávé alapelvét az egyoldalú információról. Nincs jogunk információt követelni az idősebb fajoktól, de kötelesek vagyunk információt szolgáltatni…

– Tudom, nagyapa. De mindent akkor sem vehetett figyelembe.

– Csak össze ne verekedjetek – jegyezte meg Mása, salátát szedve magának.

Elhallgattunk. A végén még tényleg…

– Bocsáss meg, nagyapa – mondtam. Hirtelen megkívántam valami italt. Természetesen nem vodkát, de a konyhában lennie kellett bornak.

– Te is bocsáss meg, Petya – törölte meg a homlokát nagyapa. – Engedd be Tirant, hallod, vinnyog.

Kimentem a konyhába, fogtam egy üveg moldáviai „Nigru de Purkal” bort és a dugóhúzót. A tornácról valóban behallatszott a kutya mély morgása. Talán megint eleredt az eső? Vagy úgy érezte, hogy kötelessége részt venni a vacsorán?

Az üveggel a kezemben odamentem az ajtóhoz, felgyújtottam a villanyt az előszobában, és a zárral kezdtem matatni. Tiran lelkesen ugrándozni kezdett.

– Mit lármázol, mintha a farkadra léptek volna… – mondtam kinyitva az ajtót. – Legalább ugatnál!

Nem, ugatni nem tudott volna…

Tiran, a teljesített kötelesség tudatában bevonult az előszobába, a földön vonszolva az eszméletlen reptiloid testét. Hatalmas állkapcsai a számláló torkát szorongatták. A kutya a lábam elé dobta az idegent, és pofájával megbökte a térdem.

Dicsérj meg, kisebbik gazdám!

– Nagyapa – ordítottam. – Nagyapa!

MÁSODIK RÉSZ

Alari

1. FEJEZET

A

súlya olyan volt mint egy kisgyereké. Huszonöt-harminc kiló lehetett. Karelt a díványra fektettem, összesározva a bézs színű bársonyt, majd fölegyenesedtem.

A számláló az utolsó pillanatban valószínűleg megpróbált labdává gömbölyödni. De már nem volt rá ideje. Tiran, ha a kutyavilágban egyáltalán létezik dicsőség, dicső nemzetség leszármazottja. Apja, a nevezetes Temirlan, arról vált ismertté, hogy egymaga elbánt három bullterrier-rel. A reptiloidnak esélye sem volt Tirannal szemben.

– Petya! – Nagyapám reszkető kézzel ragadta meg a vállamat. – Ti tanultatok kozmikus orvostudományt!

Csak megráztam a fejemet. Igen, kaptunk valamiféle ismeretmorzsákat arról, hogyan segíthetünk a túlélésben az idegeneknek, ha véletlenül az a dicsőség jut osztályrészünkül, hogy megmenthetjük az életüket. Melyik hogyan lélegzik, hogyan lehet a vérzésüket elállítani.

De a számlálókról nem tudtam semmit, még azt sem, van-e egyáltalán vérük.

Mására néztem, ő is sokkos állapotban volt.

– Azt kitaláltad, hogyan lehet megölni vagy megkínozni – mondtam. – Na és feléleszteni?

Egész magabiztossága nyomtalanul eltűnt. Az ajka remegett.

– Karel… – szólította gyámoltalanul nagyapám. Letérdelt a dívány elé, kezét az idegen nyakára tette. – Karel, ne halj meg…

Talán már meg is halt. Vér nem látszott, és a reptiloid pikkelyes nyaka sem látszott töröttnek, de talán megfulladt? De hiszen lélegzik… ez az egyetlen, amit biztosan tudok.

Tiran türelmetlenül csaholt, és pracliját nagyapám felé nyújtogatta. Pacsit akart.

– Vidd ki a kutyát! – ordította rekedten nagyapám. -Vidd a szemem elől!

– Miért nem működött a jelzőrendszer? – suttogta hirtelen Mása. – Működnie kellett volna…

Megragadtam Tiran nyakörvet, és kivonszoltam az étkezőből. A kutya vicsorogni kezdett volna, de nyilván megérezte, hogy komoly a helyzet, és elhallgatott. Kilódítottam az előszobába, és becsuktam az ajtót. Tiran panaszosan felvonyított, és ettől elszállt a dühöm.

– Nem te vagy a hibás – mondtam. – Mi vagyunk idióták. A mit sem értő kutyát magára hagyva visszamentem a szobába. Ott semmi sem változott. Második felvonás, szereplők ugyanazok, a reptiloid teste a díványon, nagyapám előtte térden, Mása dermedten… A favágást befejezve a barakk sarkában majd megírom Az idegen halála című színdarabomat.

– Nem lehet mindent előre látni – mondtam. – Nagyapa… Nem volt érkezésem elmagyarázni, hogy egyedül engem terhel a felelősség, és most telefonálni kell a rendőrségre vagy egyenesen a biztonságiaknak.

A reptiloid lázasan összerándult. Kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét.

Nagyapa hátrahőkölt a díványtól, esetlenül a hátára zuhant. Mása odaugrott, sikerült elkapnia, ugyanakkor előrántotta valahonnan a háta mögül – mi a csuda, az estélyi öltözéke alatt hátul ott volt a fegyvertok? – a „paralizáló prototípusát”, amelyhez már volt szerencsém.

– Nincs szükség erő alkalmazására… – szólalt meg reszelős hangon a reptiloid. Rám nézett. – Jó napot, Pjotr Hrumov.

Közülünk senki nem szólalt meg. A számláló Mására nézett.

– Kedves kislány – szólt megszokott kínos suttogásával –, részemről semmilyen veszély nem fenyegeti. Ne használjon fegyvert!

Mása meg sem rezzent.

– Azonkívül semmi garancia, hogy a fegyver hatásosnak bizonyul-e – tette hozzá a számláló.

Nagyapa nyögve feltápászkodott a padlóról.

– És ha behívom a kutyát? – kérdezte.

A reptiloid egyetlen mozdulattal felpattant a dívány háttámlájára.

– Fontos információt hozok, amely képes jobb irányba fordítani az emberiség sorsát – bökte ki hadarva.

Nagyapa elnevette magát. Rám nézett.

– Petya, igazam volt, amikor beszereztem a kutyát.

A reptiloid várt, pofáját úgy fordítva, hogy egyszerre tudjon szemmel tartani mindannyiunkat.

– Tedd el a pisztolyt, Mása! – döntött nagyapám. – Nem hiszem, hogy vendégünk bérgyilkos lenne.

– A gyilkosság nem fér össze fajunk erkölcsi normáival – állította a számláló.

– És mi fér össze velük? – érdeklődött nagyapa.

– A legfontosabbat mondjam?

– Természetesen.

– Az eredendő igazság felismerése. – Ezeket a szavakat kiejtve a számláló még össze is rándult. – De ez a törekvés szabadságot igényel…

– Ki vesz részt az összeesküvésben? – robbant ki hirtelen nagyapámból.

Karel látványosan Mására meredt. A lány nagyot fújt.

– Az emberiség részéről ő is résztvevője a projektnek – jelentette ki határozottan nagyapám.

– A mi fajainkon kívül az alarik és a kualkuák – közölte a számláló.

Miért van a nagyapámnak mindig mindenben igaza?…Letelepedtem az asztalhoz, kibontottam az üveget, és teletöltöttem a poharamat borral.

A számlálónak láthatóan nem állt szándékában lemászni a díványról. Nagyapa egyébként nem is kapacitálta. Úgy láttam, igyekszik nem megérinteni a reptiloidot.

Egyébként ha a számláló valóban képes hatni az emberi tudatra, nagyapa ezt nagyon bölcsen tette. Hirtelen az jutott eszembe, hogy az az ostoba, átlátszó lebernyeg, amit nagyapám a dolgozószobájában vett magára, éppen ennek a hatásnak az elhárítására szolgálhat. Lehet, hogy ennek van is értelme… ha a reptiloid elektromágneses kölcsönhatást alkalmaz. De ha valamiféle mikroleptonosat vagy tachyonosat?

– A házigazda jogán – mosolygott nagyapám a számlálóra, aki nagy igyekezettel vicsorgott rá vissza – felteszek néhány kérdést. A válaszok becsületes és teljes voltától függenek majd további kapcsolataink. Ha háromszor azon kaplak, hogy eltérsz az igazságtól, tárgyalásaink megszakadnak.

– Rendben van – bökte ki egy pillanatnyi szünet után Karel.

– Hogyan jutottál el Szvobodnijtól Moszkváig?

– Ugyanazon a repülőgépen, amelyiken Pjotr. Képes vagyok álcázni magamat. Fontosak a részletek?

– Segített neked valaki?

– Nem.

– Rendben, ezt egyelőre hagyjuk. Az általad végrehajtott akciót, a behatolást a Földre, szankcionálja fajod kormánya?

– Nekünk nincs kormányunk.

Nagyapa megcsóválta a fejét.

– Első figyelmeztetés, Karel. Léteznie kell valamilyen struktúrának, mely koordinálja a legfontosabb döntések meghozatalát. Elvégre képvisel benneteket valaki a Konklávéban.

– Az az egyed, aki a döntéseket eljuttatja a Konklávéba, csupán közvetítő. A legfontosabb kérdéseket az egész faj együtt vitatja meg… azoknak a képviselőinek a révén, akik a központi bolygón találhatók.

– Szavazás? – élénkült fel nagyapa.

– Nem. Kimunkáljuk az egységes közös igazságot. Ez elérhetetlen az emberiség és más fajok számára… de mi különlegesek vagyunk.

– Elhiszem. Megjelenésedet a Földön az egész faj megvitatta?

Karel összecsapta állkapcsát.

– Felfogtam a kiinduló kérdés értelmét. Nem. Az akciót jelentős számú egyed gondolta ki és valósította meg. De nem közös döntéssel. Ha tervünk kudarcot vall, meg kell őriznünk a faj fennmaradásának esélyeit.

– Remek. És az alariknál és kualkuáknál is ez a helyzet?

– Az alariknál valószínűleg igen. A kualkuák… a reptiloid kinyújtotta pracliját, és megvakarta lapos homlokát. Ez afféle demonstratívan emberi gesztus lehetett. – Ez nagy rejtély. Nem tudom. Semmiféle információm nincs.

Nagyapa rám nézett, kissé csodálkozva állt meg pillantása a másodszor is teletöltött poháron.

– Hallod, Petya? Mindannyian a legveszélytelenebb megoldást választottuk!

– Ez meglep – mormoltam. Kissé sértve éreztem magam, hogy ilyen gyorsan kimaradtam a párbeszédből. Betöltöttem feladatomat, a hordárét… elhoztam a számlálók ügynökét nagyapámhoz… és csaknem feleslegessé is váltam.

A következő alkalomig?

– Karel! – nagyapa nagyon komoly volt. – A földiek részéről miért éppen engem választottatok a kapcsolatfelvételre?

– Elemeztük valamennyi űrpolitikai kérdésekkel foglalkozó ember felszólalásait, cikkeit, könyveit – felelte készségesen Karel. – Kezdve az általunk ismert árulókkal, akiket az Erős fajok lepénzeltek…

Nagyapa még össze is rándult ettől a nyílt beismeréstől.

−… egészen a legagresszívabb sovinisztákig.

– Tudnom kell az árulók nevét! – ordította nagyapám.

– Erre nincs felhatalmazásom – vágta rá azonnal a számláló. – Tervünk végrehajtása után a számlálók faja kész az emberiség rendelkezésére bocsátani minden birtokában lévő információt. Többek közt ezt is. De csak azután.

A szobában olyan feszültség támadt, hogy készséggel fogadtam volna az átlátszó lebernyeget, már amennyiben földelve van.

– Azután… – mondta nagyapám elgondolkodva. – Vannak bizonyítékok az árulásra?

– Vannak.

– És nem féltek az Erős fajok haragjától?

– Küldetésünk végrehajtása után a számlálóknak, az alariknak, a kualkuáknak és az emberiségnek semmitől nem kell majd félnie.

Mása, aki egész idő alatt nagyapa széke mögött állt csöndben, ekkor hangosan felsóhajtott. Ragyogó szemmel nézett rám.

Igyekeztem én is lelkesnek látszani.

– Nem fejezted be a választ – mondta nagyapa kissé megváltozott hangon.

– Igen. Szóval, valamennyi adat ellenőrzése után a maga személyét találtuk a legértékesebb jelöltnek. Megértettük, hogy már sok földi éve dolgozik az emberiség felszabadításának tervein. Felismertük, hogy nagy szolgálatot tehet az ügyünknek. Például biztosíthatja a szállítást…

Nagyapa sokáig nem szánta rá magát, hogy rám nézzen. Végül mégis megfordult.

– A szülőknek jogukban áll irányítani gyermekeik fejlődését… – mondtam. – Így van, nagyapa? Szóval te akartad, hogy űrhajós legyek?

– Igen – suttogta nagyapám. – Igen, Petya.

Kortyoltam egyet a fanyar vörösborból. Vállat vontam.

– Rendben, nagyapa. Elvégre tényleg „jogodban állt”… Hagyjuk.

Nem volt értelme most vitába bonyolódni. Nagyapával ritkán veszekedtünk, és vitáink mindig az én bocsánatkérésemmel zárultak. Valószínűleg igaza volt.

Talán elégedetlen vagyok a sorsommal? Az idegen égboltokkal, az ugrások eksztázisával, a teljes földi kényelemmel?

– Bocsáss meg, Petya – mondta mégis nagyapa. A számlálóra nézett, aki érdeklődve figyelte a családi jelenetet, és folytatta: – Az utolsó. És legfontosabb. Hogyan viselted el az ugrást?

A számláló hallgatott.

– Ez a legfontosabb kérdés, kedves pikkelyes vendégem. Teljes választ kell adnod.

– Az ugrás miatti őrület leküzdésének módszere csak a számlálók számára használható.

– Második figyelmeztetés. A válasz nem teljes.

– Ideiglenes elmezavar állapotát idéztem elő. Paralizáltam a tudatomat.

Úgy tűnt, nagyapa mondani akar valamit. Talán a harmadik és végső figyelmeztetést akarta a számláló fejére olvasni. De Karel már folytatta.

– Mint Pjotr Hrumovval már közöltem, tudatunknak két szintje van, külső és belső. A belső a domináns. Ezen a szinten megy végbe a nagy tömegű számszerű információ feldolgozása. Ez a matematikai logika szintje. De megvannak a maga korlátai… például a megoldhatatlan feladatok.

– Fermat[11] teorémája – szólalt meg váratlanul Mása.

– Mi?

– X az n-edik hatványon, plusz Y az n-edik hatványon egyenlő Z az n-edik hatványon. Ha n kettőnél nagyobb, a megoldás nem lehet pozitív egész szám.

– Érdekes – mondta a számláló. – De miért lenne ez megoldhatatlan feladat?

– Be tudod bizonyítani Fermat nagy teorémáját?

– Nem. Bebizonyítani nem tudom. Hibás a teoréma. De tudok mondani olyan megoldásokat, amikor az eredmény pozitív egész szám.

Nagyapa összecsapta a tenyerét. –Állj! Mása, klasszikus teorémák megoldásával majd máskor foglalkozz!

– De hát ez… – emlékezetem szerint először fordult elő, hogy Mása vitatkozni próbált nagyapámmal.

– Nem hiszem, hogy egy teoréma fontosabb lenne az emberiség sorsánál!

A számláló hangosan felsóhajtott.

– Milyen kár, hogy nem rendelkeztek a kollektív gondolkodás képességével – mondta. – Az meggyorsítaná a tárgyalást.

– Tehát milyen feladatot adtál fel magadnak? – kérdezte makacsul nagyapám.

– Osztottam.

– Mit osztottál mivel?

– Hogy mit, annak semmilyen elvi jelentősége nincs… – mosolygott Karel.

– Nullával osztott – mondta váratlanul Mása. – Így volt?

– Így.

– Ilyen osztásnál a legegyszerűbb zsebszámológépen is az „Error” felirat jelenik meg – mondta nagyapám.

– Én bonyolultabb vagyok, mint egy zsebszámológép – válaszolta a legkisebb zavar nélkül Karel. – Sokkot kaptam. Ez fajom klasszikus reakciója, ha az információt lehetetlen feldolgozni.

– A hiperugrás, az is nulla… – magam sem tudom, miért mondtam ezt. – A nagy semmi, amibe belezuhansz… amelyben eltűnsz. Mása, azt kérdezted, hasonlít-e az ugrás az orgazmusra. Nem, nem hasonlít. Inkább a halálra hasonlít.

A számláló hátsó lábaira állva könnyedén összeütögette a mellsőket. Nem kapcsoltam rögtön, hogy tapsol.

– A Konklávé fajai közül senki nem képes alkalmazni a mi módszerünket – jelentette ki ünnepélyesen. – Nem tudom, mi tesz képessé benneteket, hogy élvezzétek az ugrást. Nekem kínszenvedés. De el tudom viselni.

Nagyapa az üveg után nyúlt, és vodkát töltött magának. Kiitta, és megkérdezte:

– Szükséged van valamilyen táplálékra, Karel?

– Nem, jóllakott vagyok – válaszolta zavar nélkül a reptiloid. – A szervesanyag-szükségletem igen kicsi… nincs szükségem kiválasztásra.

– Rendben van, hiszek neked – döntött nagyapám. – Az elégedetlenek nem hivatalos csoportját képviseled. Érdemi javaslattal érkeztél hozzám. Add elő.

– Ez nagyon titkos információ.

– Természetesen. De az emberiség részéről mi hárman vagyunk résztvevői a projektnek.

– Egyetértek. De ahhoz ragaszkodom, hogy a lány kapcsolja ki a hangrögzítő készüléket, és törölje az információt.

Nagyapámmal Mására meredtünk.

– Arra gondoltam… a felvétel még jól jöhet elemzés céljára… – Nagyon bűntudatosnak látszott.

– Legközelebb egyeztess – mondta nagyapám nagyon gyengéden. Én inkább tartanék nagyapa hangjának ettől a lágyságától, de Mása kevésbé ismerte nagyapát, és megnyugodott. Szótlanul levette nyakláncáról a kis medált, és átadta nagyapának.

– Megengeditek? – suttogta a díványról Karel. Leugrott a földre, odakacsázott nagyapámhoz, aki gyorsan a padlóra tette a medált. A reptiloid egy pillanatra megérintette mancsával, majd visszaindult a díványra.

– Nagyon hatásos – mondta szárazon nagyapám.

– Egy mikroszerkezet van a belsejében… elégett, elnézést – mondta a számláló felkapaszkodva a helyére. Nagyapám nagy erővel rátaposott a szerencsétlen medálra, úgy mozgatva lábát, mintha egy mérges rovart taposna el.

– Most már minden tiszta, beszélj! – vetette oda.

– Andrej Valentyinovics Hrumov, ha megengedi, előbb szeretném hallani a maga feltételezéseit.

Nagyapám homlokát ráncolta.

– Szeretném tisztábban látni, hogyan képes elemezni a helyzetet, ha kevés adat áll rendelkezésére – pontosította kérdését szívélyes hangon a számláló.

– Erre meg miért lett hirtelen szükség?

– Emberi mértékkel mérve maga már eléggé hajlott korú – közölte a reptiloid bánatosan. – Tudjuk, hogy az öregedéssel az emberek gondolkodási képessége gyengül. Pontosan fel kell mérnem, mennyire lehet hasznos ön… a projekt szempontjából.

Az ilyesféle őszinteségtől én megsértődtem volna. Nem így a nagyapám. Csak elmosolyodott.

– Ehhez még hozzátehetjük, hogy ebben az esetben nem adsz ki semmilyen információt. Biztos, ami biztos. Igaz?

– Igaz – értett vele egyet a számláló. – De ennél fontosabb tisztázni az elemzőkészségét.

– Rendben van – döntött a nagyapám. – Három változatot tételeztem fel, amelyek segítségével az emberiség javíthatna a Galaxison belüli státusán.

– Bocsásson meg, Andrej Valentyinovics – emelte fel a mancsát a számláló. – Mivel magyarázható a hármas szám fontossága? Három figyelmeztetés, három változat… Az emberi tudat főképpen a tízes és a kettes számrendszerrel operál.

– Nem is tudom – vont vállat nagyapám. – A kettő – szélsőség. A négy vagy több túlságosan sok variáció lenne a mi tudatunk számára. A három éppen megfelel. Arra gondolsz, hogy az emberek esetleg elszalasztják azokat az információkat, amelyek nem férnek bele a „hármasba”?

– Igen.

– Nem hiszem. Egyszerűen három alapcsoportba soroljuk be a helyzet sokféleségét. Ez eléggé hatékony és kényelmes számunkra.

– Köszönöm. Kérem, folytassa!

– Három változatot különítettem el – hümmögött nagyapa. – I-igen. Az első változat: az emberiség váratlanul olyan tudással rukkol elő, amely létfontosságú az egész Galaxis számára. Az ugráshoz hasonló dologgal… Nevezzük ezt a változatot Newton almájának. Ennek a tudásnak a birtoklása jelentősen megjavítaná az emberiség státusát. Elképzelhető olyan helyzet is, hogy az új tudást egy másik faj hozza létre, de a folyamatban aktívan részt vesz az emberiség.

– Úgy… – mondta kíváncsian a számláló.

– Ezt a változatot kevéssé tartom valószínűnek – sóhajtott a nagyapám. – A civilizáció fejlődése meglehetősen komplex úton halad. Egy önmagában vett területen elért fölény nem hoz megfelelő hatást… ahogyan az ugrás sem szolgált javunkra. Még ha létrehozunk is egy olyan fegyvert, amely képes csillagokat kioltani, és elfér egy gyufás-dobozban, az sem tenné az emberiséget a Galaxis urává.

– Néhány faj kísérletezik azzal, hogy mások számára elérhetetlen új tudás létrehozásával javítson a státusán – sóhajtotta a számláló. – Nem fogják fel, hogy a maximum, amit így elérhetnek, az, hogy megváltozzon a funkciójuk a Konklávén belül. Egyébként voltak precedensek. Például a porosak. Valamikor bányászok voltak. Ásványkitermelők. Most azzal foglalkoznak, hogy az Erős fajok igényeinek megfelelően alakítsanak át bolygókat.

Nagyapám bólintott.

– Ismerem ezt a történetet.

– Érdekes kutatásokat folytatnak azok, akiket az emberek kimondhatatlan nevűeknek neveznek – folytatta a számláló. – Megpróbálnak kidolgozni egy közös morált vagy közös filozófiát… erre a fogalomra nincs megfelelő fordítás. Ennek a morálnak valamennyi faj igényeit ki kellene elégítenie.

– Kétséges vállalkozás – csóválta a fejét nagyapa.

– Osztom a véleményét. De próbálkoznak. A közös morál megszüntetné a fajok egymással szembeni igényeit, véget vetne a Gyengék Erősek általi kizsákmányolásának.

– A közös morál inkább csak megszilárdítaná a kialakult helyzetet – mondta komoran nagyapa. – Talán megszüntetné a pszichológiai diszkomfort érzetét, de ez minden. Vagy létrehozná a Galaxisban a kimondhatatlan nevűek egyeduralmát.

– Milyen jó dolog megérteni egymást! – kiáltott fel lelkesen a számláló.

– Nézzük a második változatot. – Nagyapám krákogott. – Petya, tölts nekem egy kis ásványvizet… A második változatot valamivel reálisabbnak tartom. Ez a következő: hozzájutunk ismeretek valamilyen komplexumához… pontosabban nemcsak ismeretekhez, hanem erőhöz is. Például egy idegen, a Konklávé előtt ismeretlen civilizáció tudásához. Ezzel a helyzettel már régóta foglalkozik a földi irodalom… hm. A szórakoztató irodalom. Egy már réges-régen kihalt faj valamiféle könyvtára, hatalmas űrflotta, vagy rendkívüli erejű, de az első útjába akadót készségesen szolgáló szuperlény. Nevezzük ezt a változatot deus ex machinának.

– Mennyire vágyunk a könnyű megoldásokra… – mondta keserűen a reptiloid.

– De még mennyire. Megérkezik a nyomorúságos kis földi űrhajó a kozmosz még feltáratlan térségébe, és ott sodródik hárommillió… – nagyapa hangosan hahotázott –, nem, négy! Négymillió darab bolygó nagyságú csillaghajó! És mindegyik megszólal emberi hangon: „Üdvözöllek, új gazdám! Készen állok a szolgálatodra.”

Kuncogtam, kitöltve magamnak a harmadik pohár bort is. Hogyne nevettem volna, hiszen hányszor álmodoztunk ilyesmiről a pilótaképzőben…

– Ez a változat is kétséges – sóhajtott nagyapa. – Amennyire mi tudjuk, a Galaxis hozzáférhető részein semmi nyomuk az Erőseknél régebbi fajoknak. És ha felfedeznek is ilyen nyomokat, az információ elsősorban az Erősek birtokába kerül. A csillogók, akik az információáramlás minden csatornáját a kezükben tartják, teljes mértékben a Daenlo felügyelete alatt állnak. Sajnos már régen szolgálnak… hozzászoktak a szolgálathoz. És ami a legfontosabb: erő nem marad gazdátlanul. Egy kipusztult faj hagyhat maga után emlékeket… de nem kitárt ajtajú raktárakat. Túlságosan is optimistának kell lenni ahhoz, hogy ebben a változatban reménykedjünk.

– Ha jól értem – szólalt meg a számláló –, a harmadik változat a legvalószínűbb.

– Igen. Ezt a változatot Második Erőnek nevezhetnénk. Tudniillik az a baj, hogy a politikai helyzet jelenleg túlságosan is szilárd. A kilenc Erős faj lehetőségei minden mértéket meghaladnak. Egységesek, és csak ők képviselik a hatalmat. De ha megjelenik a Galaxisban egy a Konklávééhoz mérhető erő… Még ha nem is gazdátlan. Még ha egyáltalán nem is áll szándékában bárkinek szolgálni. Még ha ez az erő agresszív is, ha ocsmány és undorító is! De ha összeütközésre kerül sor, melyből erőegyensúly jön létre, a gyenge fajok esélyhez jutnak! Az Erős fajok rákényszerülnek, hogy ne csupán kihasználjanak minket. Kénytelenek lesznek fejleszteni a Gyenge civilizációkat. Engedményeket kell tenniük, hogy a döntő pillanatban ne kelljen nélkülözniük a számlálók, a kualkuák, a porosok és az emberek szolgálatait.

– Háborús helyzetről beszélsz?

Nagyapa egy pillanatig hallgatott.

– Nem tudom. Ha ismered ezt a fogalmat: hidegháborús helyzetről.

– Ismerem a történelmeteket.

– Egy ilyen helyzetben sokat nyerhetünk. Ha pedig… ha előbb értesülünk a második erőről, mint az Erősek…

A szobára csend borult.

A számláló megdörzsölte a pofáját.

– Feltételezem, hogy ebben… ebben az abszolút hipotetikus helyzetben… felmerülhet a második erővel való kapcsolatfelvétel szükségessége – mondta óvatosan nagyapám. – És ekkor az Alari biztosíthatna bizonyos katonai fedezetet… A számlálók valószínűleg…

– Igen, igen! – élénkült fel Karel. – Mit tehetnénk mi?

– Navigálás, az ugrás pályájának kiszámítása. Te ezt már meg is tetted. Azonkívül káprázatos nyelvi képességeitek is vannak. Magát a kapcsolatot tudnátok biztosítani. Továbbá remekül elemzitek más fajok viselkedését, és képesek vagytok imitálni azt. Így van? Szinte úgy viselkedsz, mint egy ember, Karel. A szóhasználatod, az elakadásaid, a gesztusaid, az elmélkedéseid… De te a földi hüllőkre is csak külsőleg hasonlítasz. Te teljességgel más vagy. A belső tudatod most egyszerűen feldolgozza az információt, összeveti az emberekről rendelkezésedre álló adatokkal, és a leghelyesebb feleletet továbbítja a külső tudatodnak.

– Nem ilyen egyszerű… de egészében véve igazad van. – Karel hirtelen elengedte magát, és végignyúlt a dívány háttámláján. – Igen.

– Miért van szükségünk a kualkuákra? – kérdezte nagyapa. – Nos, mint az alarik partnerei… ennek nincs elvi jelentősége. Fegyverhordozói funkciójukat már így is betöltötték. Úgy gondolom, mint bármilyen külsőt imitálni képes lényekre lesz rájuk szükségünk. Mint olyan teremtményekre, akik tetszésük szerint változtatják az alakjukat. Ez nagyon fontosnak bizonyulhat a kapcsolatfelvétel során.

Karel hallgatott.

– Ami a legjobban érdekel, az az, miért van szükség az emberekre – sóhajtott nagyot nagyapám. – Hordárok, igen… elszállítani a küldöttséget a tárgyalásokra… Hordárok? És ha a második erő nem ismer az ugrásnak megfelelő jelenséget megrémítheti őket, és ettől majd nagyobb tisztelettel néznek ránk? Igen?

A reptiloid nem válaszolt.

– Miben nincs igazam? – kérdezte élesen nagyapám.

– Igazad van – suttogta Karel. – Igazad van, igazad, igazad… ebben a teljességgel feltételezett helyzetben. Igen… De van még egy értéke az emberi fajnak, amelyet nem vettél figyelembe. Ez egyébként csökkenti egy másik faj értékét…

– Stop! – mondta nagyapám. – Állj!

A reptiloid kinyújtotta a nyakát.

– Hallgass! Azt hiszem, megértettelek.

Önkéntelenül is összenéztünk Másával. Valószínűleg mindketten azt szerettük volna tudni, csak mi ketten vagyunk-e tompaagyúak a két zseni társaságában.

– Úgy vélem, a további megbeszéléseket nem itt kellene folytatnunk – Nagyapám lassan feltápászkodott. Odament Karelhez, és mozdulatlanná dermedt – az arca csak néhány centire volt a reptiloid pofájától. – Biztos vagy benne?

– Igen – mondta halkan Karel.

– És mit javasolsz?

– A szervezeted képes elviselni egy űrrepülést?

– Hetvenkét éves vagyok… – suttogta nagyapám. – Sokáig vártam…

– Az időpontot nem mi szabtuk meg. Amikor eljött, megkezdtük az akciót. Nagyon siettünk, Andrej Valentyinovics. Csak huszonöt-negyven földi napnyi időnk van. Ennek lejártával az Erősek megkapnak egy információt… és akkor a maguk faja megsemmisül. Azonnal. Mindentől függetlenül.

– Pjotr – fordult hozzám nagyapa –, elég az ivásból. Mondd meg, képes vagyok elviselni az ugrást?

Félrenyeltem a bort.

– Nagyapa!

– Beszélj!

– Nem tudom… de nem is az ugrás a lényeg. A startnál a túlterhelés eléri a három g-t…

– Beledöglöm?

Nagyon szerettem volna azt mondani, hogy ez őrültség. De megszoktam, hogy nagyapával becsületesnek kell lennem.

– Nem, valószínűleg nem. De téged senki nem enged el a Földről!

– Így is, úgy is el kell lopnunk egy űrsiklót – mondta nagyapám.

Karel bólintott.

És csak széttártam a karom. Ha így áll a helyzet, az egészségi állapot kérdésének nincs jelentősége. De siklót elkötni egyszerűen lehetetlen! Az nem repülőgép! Minden startnál emberek százai dolgoznak! A kilövőállások védelme azon nagyon kevés dolog egyike, amely Gagarin ideje óta csak szigorodott!

– Értem – mondta nagyapa. – Értem. Mégis muszáj ellopnunk egy siklót. És valami jobbat, mint a te Spirálod. Nem azt mondtad, hogy Danyilov meghívott a saját hajójára?

Éjszakára az én szobámba telepedett be a számláló. Nem tudom, nagyapa ennyire meggyőződött-e Karel barátságos voltáról, vagy ez is tervének volt a része.

Az a kilátás, hogy egy idegennel kell egy fedél alatt éjszakáznom, nem rémített meg. Végül is együtt voltunk a sikló tenyérnyi fülkéjében is. Együtt éltük át az ugrást, amely nekem gyönyörűséget jelentett, a reptiloidnak kínszenvedést. Talán nevetséges ez az egész. De az ilyen közös utazás jól hat a fóbiák ellen.

– Aludni fogsz? – érdeklődtem lefekvés közben.

A számláló a karosszékben gömbölyödött össze, mit egy kutya.

– Kikapcsolom a külső tudatomat – közölte a számláló. – Az őrködési minimumra csökkentem a funkcióit.

– Kényelmes – nem álltam meg ironizálás nélkül. – Szívesen vennék én is egy ilyen lehetőséget. Nehogy elfelejtsek valamit álmomban…. véletlenül.

A számláló fészkelődött, kényelmesebben elhelyezkedve.

– Miért törölted az emlékezetemet leszállás után? – szögeztem neki egyenesen a kérdést.

– Nem töröltem. Ideiglenesen blokkoltam – mondta rövid szünet után a számláló.

– Tudnád törölni?

– Igen.

– Tudnának téged alkalmazni itt a Földön – jegyeztem meg. – Például a bűnözők gyógyításában. Törölni a tudatukból az aszociális hajlamokat.

– Ez erőszaktétel a személyiségen.

– És a terrorista, aki bombát helyez el egy áruházban – jutott eszembe az előző évi sztavropoli robbanás –, az nem alkalmaz erőszakot?

– Az emberek aligha egyeznének bele, hogy egy idegen civilizáció képviselője átszabja a pszichikumukat. Az emberek a régi, kipróbált módszereket részesítik előnyben. A börtönt és a halálbüntetést.

Alighanem igaza volt. Felsóhajtottam.

– Majd egyszer, ha sikerrel jár a tervünk – mondta a számláló lágyan –, fajaink képesek lesznek jobban megérteni egymást… és előítélet nélkül elfogadni a segítséget. A külső tevékenység sosem válik számunkra meghatározóvá, Pjotr. De mi is az anyagi világban léteztünk, az idő pedig nem folyhat visszafelé. Valamikor a fészkünkben szunnyadoztunk és a világgal ismerkedtünk. Amikor kimerítettük bolygónk információit, kiléptünk a világűrbe. Meglehet, hogy ez hiba volt… rátaláltunk a Daenlóra, és a Konklávé rákényszerített minket a többi fajjal való együttműködésre.

– Sajnáljátok, hogy nem maradtatok meg a saját bolygótokon? – lepődtem meg.

– Egy kissé.

– De nem lehet új ismeretekre szert tenni, ha nem terjeszkedtek a térben! Ha a világ megismerése az alapvető életcélotok, muszáj volt kilépnetek a világűrbe!

– Nem feltétlenül, Pjotr. Minden atom hordoz magában információt az egész mindenségről. A bolygón áthaladó neutrínó több nyomot hagy, mint a kozmoszt kutató ezer űrhajó. Haladhattunk volna ezen az úton is, de ez hosszú, túlságosan is hosszú. Megvolt annak a kockázata, hogy csillagunk korábban kialszik, mint hogy megértjük a világot. Úgy döntöttünk, bebiztosítjuk magunkat….

A számláló egészen emberi módon felsóhajtott. Furcsa figura. Időnként nagyon emlékeztet egy hüllőbőrbe bújt emberre, ám ez csak illúzió.

– Jól van, Karel. Aludj…. vagy hogy nevezed.

A számláló rám nézett, mikor a falikar felé nyúltam.

– Segítesz nekünk ellopni egy űrhajót?

– Karel, ez lehetetlen.

– A világon semmi sem lehetetlen, Pjotr.

– Akkor nem tudom – mondtam becsületesen. – Ez bűncselekmény. És nem is arról van szó, hogy egy űrsikló dollármilliókat ér. Egy űrhajót nem lehet erőszak nélkül megszerezni.

A számláló hallgatott.

– Hiszen te is hangsúlyozod, hogy békés természetű vagy – mondtam. – Ez nekem nagyon tetszik. Így meg kell értened, hogy nem akarom fegyverrel fenyegetni a barátaimat. Azokat, akik kivezettek a világűrbe, és akik segítettek hazatérni. Ha pedig lőni kell…

A számláló várt.

– Egyszerűen képtelen vagyok rá, Karel.

– A gyilkosság elfogadhatatlan út számodra?

– Az ártatlanok megölése igen.

– Akkor aludj – mondta a számláló. – A reggel bölcsebb az esténél[12], igaz?

– Esküdj meg, hogy nem befolyásolod a pszichikumomat! – követeltem. Lehet, hogy nagyapám éppen ezt akarta? Hosszú és eredménytelen vitánk után, amelyben semmiről sem tudott meggyőzni, úgy döntött, „meggyőzésemet” az idegenre bízza?

Micsoda aljasságok jutnak eszembe!

– Miért gondolod, hogy az ígéret visszatartana? – kérdezte a számláló.

– Nem tudom. De megérzem, ha megváltozik a pszichikumom. Valószínűleg megérzem. Aligha tudsz észrevétlenül hatni rám. Ha csak a gyanúja is felmerül, hogy beleavatkoztál a tudatomba, kiadlak a hatóságoknak. Tájékoztatom az orosz űrügyet és az űrbiztonságiakat.

– Esküszöm, hogy sosem gyakorlok hatást a tudatodra előzetes hozzájárulásod nélkül – mondta a számláló.

Átgondoltam ígéretének megfogalmazását, és bólintottam.

– Jó éjszakát.

Kattant a kapcsoló, és kinyújtóztam az ágyon. A számláló olyan csöndben feküdt a karosszékben, mintha nem is lenne a szobában. De felé pillantva megláttam két tompán fénylő szemét. Fénylett, nem csillogott, mint a macskáé.

– Világít a szemed – közöltem vele.

– Bocsáss meg! – válaszolta a számláló. – Túlságosan feszült vagyok. Így jobb?

Valószínűleg lecsukta szemhéját, a fények kialudtak.

– Igen így jobb – mondtam. – Köszönöm.

Talán a feszültség, talán az este megivott bor miatt, fél négykor felébredtem. Hevertem, próbáltam meghallani a számláló lélegzését. De a szobában teljes csönd volt. Mintha a reptiloid csak imitálná, hogy lélegzik. Fénylettek a számok az óra számlapján, az ablakon túl susogtak a fák. Az eső elállt… már ez is valami. Tíz perc múlva, felfogva, hogy nem tudok újra elaludni, kitapogattam az éjjeliszekrényen a távkapcsolót, és bekapcsoltam a tévét. A képernyő tompa fényénél meggyőződtem róla, hogy a számláló a helyén van, és lapozgatni kezdtem a csatornák között. A Nemzeti Tévén Darja Narjanova vezetett egy műsort az idegenek életéről és kultúrájáról. A laikusok számára valószínűleg érdekes lehetett. Én viszont láttam, hogy az anyagot összeollózták. Turisták és pilóták amatőr felvételei, az idegenek propagandafilmjei, a hyxoidok egyik elcsípett adásának részletei – ők azon kevés faj egyike, amelyek rendelkeznek a földi televíziózás megfelelőjével – futottak a képernyőn. Kattintottam… Az első csatornán felnőtteknek való szappanopera ment. Egy másodpercig néztem a leplezetlen ágyjelenetet, azután továbbkapcsoltam. Az orosz tévé a Könyvbarát című adást ismételte, a készülék processzora beolvasta a kódolt információt, tudomásomra hozva, hogy a műsor végéig még hét perc van hátra, és holnap délben ismétlik meg az adást. Ennél a csatornánál maradtam, és néztem az egyszerű előadást: a csupasz színpadon díszes ruhájú nő kezét mellére téve magyarázta a semminek:

– Hogy gyűlölöm a nevedet! Változtasd meg, és a tiéd leszek! Talán kevesebbet jelentek neked, mint az az üres, gyűlöletes szó?

Valahonnan oldalról megjelent egy kopaszodó férfi szintén régimódi ruhában, oldalán karddal. A nő felé nyújtotta a kezét, és felkiáltott:

– Szavadon foglak! Add nekem a szerelmedet, és én nevet változtatok!

Az az idióta érzésem támadt, hogy ami a képernyőn történik valahogy zavarosan ismerős… Közben a férfi és a nő összeölelkezett, a képernyő elsötétült, és megjelent rajta egy díszes könyvborító. Rajta vérző ifjú feküdt tőrrel a mellében egy koporsó mellett, amelyből sápadt, vámpírra emlékeztető leányzó emelkedett ki éppen.

– A Klasszikus női regények sorozatban – mondta egy lágy hang – kínáljuk William Shakespeare Rómeó és Júlia című regényét. Végre adekvát, korszerű fordításban! Most már ön is elolvashatja ezt az elismert remekművet, elmerülhet a szenvedélyek viharában, az érzelmek tombolásában, a tájak szépségében és az intrikák útvesztőjében! És ne féljenek a szomorú befejezéstől! Viktor Buzdugan, a tehetséges irodalmár külön az önök kedvéért megírta a regény folytatását, a Montague Júliát, méltó…

Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Végül a nevetés mellett döntöttem, a párnába fojtva a hangot. Mikor kivihogtam magam, átkapcsoltam a Pétervári csatornára, ott egy régi fantasztikus film ment, Az idegen. El kell ismerni, eléggé merész volt. A tévéseket is felelősségre lehetne vonni az idegengyűlölet szításáért… Behívtam a képernyőre a film kísérőinformációit, kiderült, hogy cím nélkül, szerényen csak annyit közöltek: „régi film”, és a vetítés után Andrej Nyikolajev, a híres író és kritikus következik. Minden bizonnyal leleplezi majd a rendező szűklátókörűségét. Az éjjel-nappal sugárzó moszkvai csatornán Poljankin új rendeletét vitatták meg, amellyel tekintélyes kedvezményeket vezetett be azoknak, akik Moszkvába jönnek lakni és dolgozni. A résztvevők arra a megállapításra jutottak, hogy ez nem hoz semmilyen eredményt, a polgártársak felveszik a pénzt, és hazautaznak. De hát ki az, aki ép elmével felcserélné Nyizsnyij Novgorodot, Vlagyivosztokot vagy Pityert a mocskos, zajos és őrült egykori fővárosra?

Az utolsó, éjszaka is működő csatorna a Hatos. De ott sem ment semmi jó, a Teleshopot adták. Éppen az elektromos meghajtású Csodálatos Dugóhúzót reklámozták, amely egy perc alatt akár húsz borosüveget is kinyit.

Ekkor már nem álltam meg, hangosan hahotázni kezdtem. A képernyőn csinos lány vesződött egy hagyományos dugóhúzóval, majd megjelent egy kikent-kifent férfi, kidobta az ablakon a hagyományos dugóhúzót, és elővette az elektromosat… Az ágyban ülve röhögtem, mint egy eszement, kezemmel próbáltam meg befogni a számat.

A számláló kinyújtózott a karosszékben. Szeme felfénylett.

– Bo.. bocsáss meg! – nyögtem.

– Percenként akár húsz palackot! – hangzott a televízióból, és én ismét hisztérikusan röhögni kezdtem.

– Én nem befolyásoltalak! – kiáltott fel a reptiloid. Csak bólintanom sikerült, beszélni nem volt erőm. Mi köze ennek az idegen befolyásához? Valamennyiünk otthonában ott van a saját agymosó berendezésünk – a televízió.

– Negyvenkilenc dollár kilencvenkilenc cent, vagy nyolcvankilenc rubel, vagy három űrdollár. Telefonáljon most, és ugyanezért az árért kap egy sorozat dugót, hogy kipróbálhassa a Csodálatos Dugóhúzót!

Mikor végre kinevettem magam, levettem a hangot, és elmagyaráztam a zavart számlálónak:

– Bocsáss meg. Nem tudtam aludni. Bekapcsoltam a televíziót… és jót mulattam.

– Televízió? – Az álomtól a számláló még ostobábbnak látszott, mint egyébként.

– Nem látod?

A reptiloid a képernyő felé fordította fejét, majd bólintott.

– Fény… Nem tudom felfogni a tévétek vizuális sorát.

– Miért?

– Túlságosan lassú a képek egymásutánja, túl nagyok a szegmensek, amelyekből az ábrázolás összeáll… és túlságosan sok a hiba. Rendkívül nehéz az ilyen információt feldolgozni.

Szerintem a televízió hibátlanul működött.

– De a hajón láttad az ábrákat a képernyőn!

– Nem láttam. Még a képernyő előtt vettem le az adatokat. Az sokkal kényelmesebb. – A számláló ismét össze-gömbölyödött. – Folytasd csak a tévézést, én majd kikapcsolom a hang mint külső zavar érzékelését.

Egy pillanattal később ismét aludt. Pontosabban nem aludt, megismeréssel foglalkozott… Nagyon kényelmes a fiziológiájuk. A lábamat lelógattam az ágyról, nekidőltem a falnak, felsóhajtottam. Egyáltalán nem voltam álmos.

El lehet-e lopni egy űrsiklót?

Betű szerinti értelemben véve nem. A startra való felkészítés csak egy órával a felbocsátás előtt fejeződik be. És ezt követően is emberek százainak munkája kell ahhoz, hogy a hajó elinduljon.

És kicserélhető-e a személyzet? A Buranok a szállítmányozási útvonalakon háromfős legénységgel repülnek: a parancsnok, ő egyben az első pilóta is, a másodpilóta és az ugrásnavigátor. Tegyük fel, hogy Danyilov valóban odavesz a hajójára… valószínűleg másodpilótának. Melyik szakaszban minimális a személyzet ellenőrzése? Az autóbuszban, a starthelyre menet, sokan vannak. Talán csak a startplatformon, a liftbe szállás előtt. De hogyan juthat el oda nagyapa és a számláló? És mit csináljak Danyilovval meg az ugrásnavigátorral? Ha ott hagyjuk őket a starthelyen, az gyilkosság. Amikor az Enyergija fellövi a Burant a pályára, a placcot tűztenger borítja el. Ha elengedjük őket, fellármáznak mindenkit…

És vajon nem csodálkoznak-e el a repülésirányítók, hogy minden beszélgetést a másodpilóta bonyolít le? Na és hogyan játsszuk ki a telemetriát? Ha rákapcsoljuk az érzékelőket nagyapára, az orvosok azonnal lefújják a startot. Ott, az idegeneknél, az orvosok már régen csak legyintenek a legénység állapotára… ha józan, mehet…

Problémák százai.

Állj! Mi van velem?

Hiszen azon töröm a fejem, hogyan lehet ellopni egy űrhajót!

Elfojtva az első impulzust, hogy a számlálóhoz rohanjak, inkább megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Lehet, hogy mégiscsak megpróbált hatni rám?

Nem, azt hiszem.

Nézetem a nagyapám és a reptiloid által kiagyalt tervről nem változott. Nem akartam… legalábbis így nem, mivel nem kaptam semmiféle pontos magyarázatot. És erőszakkal áttörni a hajóhoz, nyakamban géppisztollyal, nagyapával a hátamon, ez végképp nem állt szándékomban.

Egyszerűen elöntött a düh. A Rómeó és Júlia zseniális fordítása miatt az ifjúság hadovájára, az elektromos dugóhúzó reklámja miatt, az idegeneket nem a legjobb megvilágításban bemutató, régi mozifilm gyáva, éjszakai vetítése miatt.

Hiszen ez csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Hanyatlunk. Gyorsuló ütemben, visszafordíthatatlanul. Idióták fajává változunk.

Megnyikordult az ajtó.

– Petya?

Nagyapám kukkantott be óvatosan a szobába.

– Minden rendben?

Gyorsan felálltam, lábujjhegyen az ajtóhoz mentem, és kisurrantam az előszobába. Sötét volt, csak az emeletre vezető lépcsőnél pislogott halványan egy lámpa. Úgy rémlik, gyerekkoromban féltem a sötétben… már nem tudom, miért. Nagyapám megígérte, hogy az ajtómnál mindig égni fog egy lámpa, és betartotta az ígéretét. Nem az ágyam fölé tett éjszakai lámpát, sosem volt tekintettel a gyengeségeimre, hanem az ajtón kívülre. De nekem ez elég volt. Hiszen annak a lámpának még kapcsolója sincs. Mindig égett… akkor is, amikor a saját ágyamban aludtam, akkor is, amikor a kollégiumi ágyon vagy egy idegen csillag fénye alatt rendezkedtem be egy szállodában…

– Minden rendben, Petya? – ismételte meg nyugtalanul nagyapám.

Ócska pizsamájában, papucsában nem látszott, hogy ő az emberi sovinizmus ideológusa, ravasz demagóg és a kormányok kíméletlen ellenfele. Petyhüdt öregember, akinek a televízió előtt ülve kellene még hátralevő éveit morzsolgatni, egy pohár kefirrel a kezében…

– Te… te engem féltesz? – kaptam észbe. – Attól tartasz, hogy a számláló megpróbál befolyásolni?

Nagyapám elfordította a tekintetét.

– Csak tévét néztem.

– És mi újság?

Vállat vontam.

– Elektromos dugóhúzót hoztak forgalomba. Egy perc alatt húsz üveget nyit ki.

Nagyapám engedelmesen elmosolyodott. Így mosolyognak a gyerekre, aki elhadarja élete első viccét. De mostanra már én is kifogytam a nevetésből.

– Zuhanunk bele valamiféle szakadékba, nagyapa – mondtam nekidőlve az ajtófélfának. – Elhülyülünk. Méghozzá… valahogy örömmel.

– Örömteli elhülyülés…. ezt jól mondtad – bólintott nagyapa.

– Nem, nem hiszem, hogy a számláló hatott volna rám… biztos egyszerűen csak az éjszaka. Azon kezdtem tűnődni, hogyan lehet elkötni egy hajót.

Nagyapám türelmesen várakozott.

– Éjszaka… feltámad a gonoszság, nagyapa. Megszoktam, hogy éjjel alszom. Nappal pedig jó könyveket olvasok vagy jó filmeket nézek. Nem maradt időm arra, hogy rosszra gondoljak. Lehet, hogy nem kellene éjszakánként aludnom?

– Belenéztél néhány csatornába, láttál néhány ostoba műsort – mondta nagyapám. – És felvetődött benned, érdemes-e betartani azokat a játékszabályokat, amelyeket ez az emberiség állított fel?

– Igen, alighanem. Öt csatornába néztem bele.

– Nincs teljesen igazad Petya. Az örömteli elbutulás az emberiség normális állapota. Csak különböző formákban jelentkezik. Amikor kultúrák csapnak össze, vagy globális értékek pusztulnak el, mint most is, nyilvánvalóbbá, érzékelhetőbbé válik. De az örömteli elbutulás állapota az emberiség többsége számára mindig, minden korban kielégítő volt.

– Vagyis az ok volt hibás. Na és a következtetés?

– Jogunkban áll-e megszegni a törvényeket? Nem azokat, amelyek a büntető törvénykönyvben szerepelnek, hanem az erkölcsi törvényeket, az etika alapszabályait?

– Igen. Csak ne mondd, hogy mi, hiszen te a magad részéről ezt már régen eldöntötted. Nekem jogomban áll-e?

Nagyapám megfogta a kezemet, erősen, belekapaszkodva.

– Petya, én embernek neveltelek. Igazi embernek. Gyakran érzem úgy… most is úgy érzem… hogy sikerült.

– Köszönöm.

Nagyapám sosem mondott nekem ilyesmit. Kapcsolatunk egyszerűen olyan volt, amilyen, és hogy ebből mennyi a nevelés, mennyi a szeretet és mennyi a nagy demagóg ambíciója, nem tudtam. Nem is akartam tudni.

– Te nagyon rendes vagy, Petya. – folytatta halkan nagyapám. – Magad sem tudod, mennyire rendes vagy. Amikor kicsi voltál, ez elbűvölte a felnőtteket, és elriasztotta tőled a kortársaidat… amikor felnőtt lettél, ez kezdte elriasztani tőled a felnőtteket és vonzani a gyerekeket.

Halkan elnevette magát.

– Veled érintkezve az embereknek kisebbrendűségi komplexusuk támad.

– Mi? – Teljesen elképedtem.

– Kisebbrendűségi komplexus – ismételte meg nagyapám. – Te abszolút becsületes és etikus vagy. A közösségi értékeket mindig a személyesek fölé helyezed. Képes vagy bármilyen témáról beszélgetni… kezdve a hellén kultúra hatásától a keleti filozófiákra egészen az ötvözött acél háziipari öntésének technológiájáig.

– Várj, nagyapa, az ötvözött acélt nem lehet háziiparilag…

Nagyapám vékony hangon felvihogott. Megtöröltem a homlokomat, és elhallgattam.

– Spontán ellenszenvet váltasz ki a környezetedből. Ez pedig annyira értelmetlen, hogy a viselkedésük mindennek ellenére hangsúlyozottan barátságossá válik. Ugyanakkor ez okozza, hogy nincsenek barátaid. Az ideális emberrel nem barátkoznak, az ilyen előtt csak fejet hajtanak. És nekem sikerült téged ettől megóvni… bár nem volt könnyű.

Égett az arcom. Ez nem egyszerűen kellemetlen, ez undorító!

– Én csak egyvalamit akartam elérni – mondta nagyapám. – Hogy ha eljön ez a pillanat – mennyire reméltem, hogy eljön! –, jogod legyen dönteni. Nem féltem átlépni az általánosan elfogadott morál határait. A törvényeket arra találják ki, hogy megsértsék őket. Az emberiség minden, jövőbe vezető lépése a jelen törvényeinek megsértése volt. És mindig akadtak olyanok, akik meg merték sérteni a törvényt… Akik átlépték a határokat, rendszerint gazemberek voltak. Én másról álmodoztam. Hogy dönteni tudj… tekintet nélkül az emberiségre. Ugyanakkor az egyik legjobb képviselője legyél. Lehetetlen feladat. De igyekeztem megoldani.

– Nagyapa, te hiszel abban, amit mondasz? – suttogtam.

– Igen.

– Arra próbálsz rábeszélni, hogy tulajdon, személyes etikám szerint cselekedjem? És úgy véled, hogy közben ember maradhatok?

– Igen.

– De hiszen ez nem az én etikám, nagyapa – mondtam halkan. – Mindez a te nézeteidnek a projekciója. A te félelmeid, a te komplexusaid, álmaid. Én a te eszközöd vagyok, nagyapa. Hittél abban, hogy az emberiségnek, ahhoz hogy naggyá legyen, olyan valakire van szüksége, mint én. És megteremtettél. Kifejlesztettél, mint valami lombikban.

Nagyapám bólintott.

– Igazad van. De felteszek neked egyetlen kérdést. Hiszed-e, hogy igazam van? Elhiszed-e, hogy a jelenlegi helyzet a Föld pusztulásához vezet?

– Hiszem – mondtam. – Elhiszem.

– Akkor ne félj dönteni, Petya.

Sokáig hallgattam, nagyapám pedig várta a választ. A falakon kívül susogott a szél. Nyaralóikban aludtak az agg írók, energikus gyerekeik pedig belemerültek a póker-be. A volt főváros erőt gyűjtött az új munkanap előtt. Csillagvárosban az éjszakai műszak diszpécserei a visszatérő hajók leszállását irányították. A hatalmas ország termelte az üzemanyagot és kalapálta a hordozórakétákat, mohón bámulta az idegen tájról érkezett limlomot, és verébre vadászott, mert a verebet nagyon megkedvelték az idegenek. A porszemnyi, Föld nevű bolygó keringett pályáján, fölé borult az ég – és az emberek bátran, reménykedve és félelemmel néztek az égre.

És senki nem törődött azzal, hogy engem arra kértek, mentsem meg az emberiséget, és közben lépjek át saját magamon.

– Nagyapa, nekünk a Buranra lesz szükségünk. Úgy fest, felvesznek oda. De nem tudom, hogyan semlegesíthetném a legénység többi tagját.

– Menjünk – mondta nagyapám.

– Hová?

– A szobámba. Felhívjuk Danyilovot. Tegnap kellett visz-szaérkeznie.

2. FEJEZET

M

ikor nagyapám fölvette a kagylót, még Utoljára kérni próbáltam:

– Kérlek, nem kellene…

– Értem, korán van… – mormolta nagyapám. – Hajnali négy óra… eh… De Danyilov már megszokhatta. Mégiscsak katonai pilóta.

A hallgatóból hosszú bugás hallatszott. Valószínűleg éjszakára kikapcsolták a készüléket. Ennek megörültem, de nagyapám melankolikusan nyomkodni kezdte a készülék gombjait. Hármas, hetes, nulla. Ezek szerint ismerte Danyilov telefonjának sürgősségi kódját.

– Halló! – jelentkezett egy hang a telefonban. Nagyapa bekapcsolva hagyta a kihangosítást, így akaratlanul is hallottam az egész beszélgetést. Danyilov hangja kemény és élénk volt. Talán nem is aludt?

– Köszönöm a halat – mondta nagyapám.

– Örülök, hogy ízlett…

– Ugorj be… valahogy.

Nagyapám letette a kagylót. Rám mosolygott.

– Ezért kellett fölverni az éjszaka közepén Alekszandr Olegovicsot?

– Egy fél óra, óra múlva itt lesz – magyarázta nagyapám. – A kulcsszó az „ugorj be”. A „valahogy” a rizsa.

Letelepedtem az öreg székre, amely gyerekkorom óta emlékszik rám.

– Nagyapa, az elnököt is felhívhatod ugyanígy?

– Az elnököt nem. De a nemzetbiztonsági tanácsadóját igen. Rá azonban nincs szükségünk. A rang megváltoztatja az embereket.

Természetesen tudtam, hogy nagyapám ismeretségi köre hatalmas. De hogy ezek az ismeretségek ennyire szorosak…

– És Danyilovot honnan ismered?

– Kilencben tagja voltam a hadifogolycserét lebonyolító bizottságnak. Alekszandrt agyon akarták lőni, mert mielőtt rakétát kapott volna a hajtóművébe a nyikolajevi dokkban, felgyújtotta a Mazepa Hetman nevű, félkész anyahajót. Hát… sikerült kicserélni a srácot.

Nagyapám váratlanul elnevette magát.

– Kicseréltük… Ukrajnában akkor rendkívül súlyos üzemanyaghiány volt. Két szerelvény kőolajtermék egy háborús bűnösért.

Ez már igen. Akkoriban, a krimi konfliktus őrült napjaiban, amikor még híre sem volt az ugrásnak, amikor az emberek inkább a szomszédaikat gyűlölték, nem az idegeneket, ötéves voltam. Nem sok mindenre emlékszem abból a korból. Az iskolában már olyan térképekből tanultunk, amelyeken a Krím önálló állam volt, nagyapa pedig szűkszavúan csak annyit mondott erről, hogy ez a függetlenség lett az orosz–ukrán háború egyetlen alternatívája.

– Azután találkoztunk még – folytatta melankolikusan nagyapám. – Például amikor papokat küldtünk a hyxoidokhoz. Danyilov akkor nem a Transzaerónál dolgozott, hanem az orosz űrügynél. A különösen fontos fuvarokat bonyolította le. És egyszer csak megjelentek csillagvárosban a reverendás űrhajósok…

Hallottam erről a történetről. Vagy tíz évvel ezelőtt több egyház – a katolikus, a protestáns és a pravoszláv – egyesített erővel kierőszakolt az amerikai és az orosz kormányból egy hallatlan diplomácia lépést: a Föld azt követelte a Hyxitől, hogy engedélyezze bolygóin az emberek hittérítői tevékenységét. Ez megfelelt a galaktikus kódex valamely paragrafusainak, és így kezdetét vette az egyesített „égi keresztes hadjárat”. Igaz, cserébe a Hyxi azt követelte, hogy saját missziót hozhasson létre a Földön. Az emberek csak két év múltán jöttek rá, hogy nem egy idegen vallási kultusz papjait kapták cserébe, hanem profi illuzionisták csoportját… a hyxiknek van valamiféle megfelelője a mi cirkuszművészetünknek. Már nem tudom, miért dühítette ez fel a keresztényeket, de rövidesen megszüntették a missziókat a Hyxin, majd hamarosan az idegenek is hazatértek a Földről.

A módszer egyébként, amellyel borrá változtatták a vizet és gyógyíthatatlan betegeket gyógyítottak meg, rejtély maradt.

– Remek fickó vagy, nagyapa… – mondtam. – Tényleg mindenre képes vagy.

– Danyilov okos ember. Megérti majd.

– Tényleg mindent el akarsz neki mondani?

– Aha – mondta nagyapám láthatóan elégedetten.

– Mondd, nagyapa… ha ilyen jól ismered Danyilovot, valószínűleg a cég többi vezetőjével is kiváló a kapcsolatod.

Nagyapám vállat vont. De nem tágítottam.

– A karrierem, a beosztásom, a besorolásom… kinek a műve? Én értem el, vagy a barátaid toltak előre?

– Te magad, Petya. Nem foglalkoztam az unokám karrierjével, Nekem csak az volt fontos, hogy profi legyen belőled. Olyan, aki bízik az erejében.

Félóra múlva kimentem, hogy fogadjam Danyilovot. A kertkapuban álltam, és a szomszédos nyaralók ritka fényeit néztem. Úgy láttam, kis barátomnál is világos van. Aljoska alighanem csodás fraktális grafikai játékába merült bele. Nem is jött át a köveiért… röstellte.

Végre felhangzott a halk motorbúgás. Danyilovra vagy nem jellemző a túlzott hazafiasság, vagy egyszerűen csak szereti a jó kocsikat: új, fekete Mercedesszel érkezett. Kinyitottam a kaput, behajtott az udvarra, leállította a motort.

– Mi történt, Pjotr? – kérdezte kiszállva a Transzaero legjobb pilótája. A Kozmikus Erők ezredesi egyenruhájában volt, olyan éremkollekcióval a mellén, mintha az elnökhöz készülne fogadásra. Még két Hős csillag is villogott rajta… Danyilov valószínűleg úgy döntött, jobb elkerülni minden problémát az őrszemekkel és őrjáratokkal.

– Idegen van a házunkban, Alekszandr Olegovics – mondtam megszorítva a kezét.

– Az anyját – káromkodta el magát Danyilov. – Ki az?

– Egy számláló.

– Az eszem megáll. Ártalmatlanítottátok?

Együtt indultunk a házhoz. Tiran felénk rohant és csóválta a farkát. Lehet, hogy a kutyákban genetikai alapon kifejlődött az érdemrendek és kitüntetések tisztelete?

– Ajánlattal érkezett. Hivatalosan.

– Világos – csapott a vállamra az ezredes. – Csak kivárta a nagyapád?

– Kivárta… – hagytam rá tehetetlenül. – Alekszandr Olegovics, azt akarja…

– Hagyd abba a körülményeskedést, jó? – dörmögte Danyilov. – Kétéves korod óta ismerlek.

– Tényleg? – lepődtem meg.

– Szólíts Szásának… vagy Szása bácsinak – mosolyodott el fölényesen Danyilov. – Szóval mit akar az öreg?

– A Burant.

Danyilov arca megrándult.

– Világos. Szóval nem csillapodott le…

Megkönnyebbülést éreztem. Danyilov nem fog segíteni nagyapámnak. És nem engedi meg, hogy elkössük a hajót.

– Hogy gondolod, kibírja az öreg a startot? – kérdezte az ezredes, mikor beléptünk a házba.

Bennem megpattant valami. Na nem, ha én „rendes” vagyok, ahogyan nagyapám véli, körülöttem mindenki más őrült.

– Kibírja… Szása.

– Már ez is valami.

Az előszobában még mindig félhomály volt. Míg Danyilov lehúzta a cipőjét, én azt próbáltam eldönteni, hová vezessem először. Ám a lépcsőn papucscsoszogás hallatszott, és megjelent a nagyapám.

– Szervusz, Szása – mondta a lépcsőn lefelé jövet.

– Jó reggelt, Andrej Valentyinovics. – Danyilov kihúzta magát, mint újonc a tábornok előtt. – Megjöttem.

– Ébreszd fel Karelt, Pjotr.

Kinyitottam a szobám ajtaját, és megpillantottam a számláló csillogó szemét. Fáradtan mondtam neki:

– Menjünk!

– Mi történt? – kérdezte a reptiloid leugorva a karosszékből.

– Többen lettünk.

Danyilov a hátam mögül belesett a szobába. Meglátva a reptiloidot, füttyentett.

– Nagyon örülök, hogy megismerkedhetem a világűr híres meghódítójával – szavalta a számláló.

Természetesen Mása is felébredt. Mire megvirradt, mindenki mindenkivel megismerkedett, mindenki minden tényt – bár ezek szerintem inkább spekulációra emlékeztettek – felsorakoztatott. A számláló megint elfújta már ismert nótáját az emberiség elkerülhetetlen pusztulásáról, ha…

Én Danyilov mellett ültem. Mintha abban reménykednék, hogy ő, a harcedzett tiszt és tapasztalt űrhajós megtalálja az érveket a javasolt terv ellenében.

Reményeim bizonyos mértékig igazolást nyertek.

– Miért nem lehet a helyzettel megismertetni a kormányt? – kérdezte Danyilov.

– Először is, ha az akciónkat megtorlás követi, az Erősek dühe az egész Földet sújtja majd… – kezdte nagyapám.

Danyilov vállat vont.

– Az engedély sokféle lehet. Például szóbeli. Vagy kétértelmű.

– Másodszor, nincs időnk. A bürokráciát sosem győzhetjük le.

– Ez igaz.

– Mi a rangod az elhárításnál? – kérdezte nagyapám.

Danyilov a homlokát ráncolta.

– Ugyanaz, mint az űrben. Ezredes vagyok.

Ez már igen! Danyilov nyíltan beismeri, hogy a szerveknek dolgozik!

– Szása, te értelmes ember vagy. Van rá esélyünk, hogy sikerrel járjunk… miért hazudna a számláló?

– Hogy megszerezzen egy űrsiklót.

– Minden információ hozzáférhető az idegeneknek az ugrásról. A lényeg nem a technológiában rejlik.

– Hogy csőbe húzzon minket.

– Karel akkor a saját faját is csőbe húzza.

A számláló közömbös képpel üldögélt, mintha ez a párbeszéd őt egyáltalán nem érintené.

– Te mit szólsz? – fordult Danyilov a reptiloidhoz. – Nem folytatsz kettős játékot?

– Bizonyítana bármit is a tagadó válaszom?

– De mégis, miért nem vagy hajlandó közölni a tényeket?

– Árulástól félek.

Danyilov széttárta a karját.

– Mit lehet erre mondani? Petya, hogy tetszik ez az érvelés? Tehát mi kötelesek vagyunk hinni neki a becsületszavára…

– Azért van egy kis különbség – ismertem be kelletlenül. – Mi csak az életünket kockáztatjuk. A számláló viszont az egész Galaxis sorsát.

Danyilovnak torkán akadt a szó.

– Aha, ez igazán megnyugtató… Mindössze csak az életünket. Semmiség…

A számláló hallgatott.

– Rendben van… – Danyilov nagyapámra sandított, aki bólintott. – Holnaputánra tűzték ki az indulásomat. A Dzsel–17-re.

– Kereskedünk a Dzsellel? – érdeklődött nagyapám.

– Ritkán. Tíz tonna képzőművészeti alkotást akarnak venni.

– De hiszen ők vakok! – kiáltottam fel visszagondolva saját Hyxire vitt fuvarjaimra.

– Szobrokat viszünk. A dzseliek embereket ábrázoló mellszobrokat vásárolnak tőlünk. Oroszország az amerikaiak elől halászta el a megrendelést. Nálunk eszelős mennyiségű… aktualitását vesztett mellszobor akad. Márványból, gipszből, bronzból. A megrendelés sürgős, az útvonal nem ismerős. Felajánlották, hogy menjek én. Bozsenko, a másodpilótám szabadságon van. Vissza akarták hívni, de én téged javasoltalak másodpilótának, Petya.

Tehát nem véletlenül kezdeményezte azt a beszélgetést Alekszandr.

– A navigátorom Rinat Turuszov. Rendes srác… nem akarom belekeverni ebbe a dologba.

– Én bármilyen ugrás számításait el tudom végezni – vágott közbe gyorsan a számláló.

– Ebben nem kételkedem. De hogyan hagyhatom Rinatot a Földön, és hogyan vihetlek fel a siklóra téged meg a nagypapát…

– Nem csak Karelt és Andrej Valentyinovicsot – kapcsolódott bele a beszélgetésbe az addig hallgató Mása. – Engem is.

– Ez a számláló követelése? – nézett Karelra Danyilov.

– Az enyém – mondta nagyapám. – Mására szükség lehet.

– Szökésünk után komoly kellemetlenségek várnak a családodra, kislány. – Danyilov arcán tisztán látható volt, mit gondol erről az ötletről.

– Nincs családom. Árva vagyok – vágott a szavába Mása.

Akaratlanul ránéztem. Na szép. Ő is szülők nélkül nőtt fel… csak nem a nagyapjával, hanem egyedül. Kitörni abból a kerékvágásból, amelyet az árvaház kimondatlanul is megszab, elvégezni az egyetemet, és nem egy farmon vagy rakétagyárban kikötni… derék lány ez a Mása…

És ekkor valami megint megsajdult a mellemben, alig érzékelhetően, de nyugtalanítóan. Mintha megint elfordulnék, mert nem akarom látni a kellemetlen, komisz, undorító igazságot.

– Rendben. Ha maga ragaszkodik hozzá, Andrej Valen-tyinovics…

Nagyapám bólintott.

– Feljuttatom magukat a siklóra – döntött Danyilov. – Petyával ketten feljuttatjuk magukat.

Az órájára nézett.

– Hét óra. Egy óra múlva Petyát felhívják Csillagvárosból. Kocsit küldenek érte. Úgyhogy készülj fel a jelentéstételre, fiú!

Bólintottam.

– Délig fognak nyúzni… azután fogad a Transzaero tanácsának egyik igazgatója, valaki az űrügyben… – spekulált hangosan Danyilov. – Megcirógatják a buksidat, megdicsérnek. Kivetik a horgot, hogy készen állsz-e az újabb repülésre. Felajánlják a másodpilóta helyét a Varázslón.

Szaporábban kezdett verni a szívem. Pilótának lenni Danyilov legendás hajóján maga a megvalósult álom.

– Te elfogadod az ajánlatot… még két óra a bürokratákra… Ma este alighanem Habarovszkba kell repülnöd. Azt hiszem, együtt megyünk majd.

– Mása meg én egy másik járatra foglalunk helyet – kapcsolódott be a beszélgetésbe nagyapám. – Az űrrepülőtérre ugye beengednek minket? A vendégszektorba?

– Beengednek – bólintott Danyilov. – Az űrrepülőtér parancsnoka, Kiszeljov tábornok nagy hódolója a „Hrumov-tételeknek”.

– Sosem tudhatod, mit váltanak ki a szavaid – sóhajtott nagyapám. – Petya, te menj, szedd rendbe magad. Ha már Csillagvárosba mész…

Felálltam az asztal mellől. Felvettem a tányérról egy darabka megszáradt lazacot.

– Legyél ott komoly, és szedd össze magad! – szólt utánam Danyilov. – Ne áruld el, hogy előre tudsz mindent!

– Igenis, hajóparancsnok úr! – válaszoltam.

Na nem, a világ valóban megőrült. És nekem is meg kell hibbannom, követve a divatot.

Vajon mitől olyan biztos nagyapám az én különleges képességeimben? – tűnődtem el este, mikor a társaság kocsija már hazafelé vitt. Ha már az emberiség leendő megmentőjévé akart nevelni, ugyanolyan éles elméjűnek és ravasznak kellene lennem, mint ő. Nem pedig alázatosan engedelmeskednem mások döntéseinek.

Hibázik, ha rám fogad… már persze ha rám fogad. Hibázik.

A kocsi megállt a kerítésnél.

– Három óra múlva visszajövök – mondta a vezető. – Elkészül addig, Pjotr Danyilovics?

– Igen, persze. Köszönöm.

A kocsiból kiszállva rögtön Aljoskát pillantottam meg. A fiúcska nyaralójuk kapujában állt, mogorva, elégedetlen képpel.

– Szevasz! – intettem neki, és Aljoska nyomban nekilódult. Egy pillanatra megállt, elengedte az elhajtó autót. Csak akkor válaszolt kelletlenül, mikor mellém ért:

– Jó napot!

– Rám vártál?

– Na még csak…

– Gyere, várnak a köveid!

Honnan vette nagyapám, hogy a gyerekek vonzódnak hozzám? Inkább a nyakamba akaszkodnak…

– Napközben telefonáltam – kezdett a mondókájába kissé felélénkülve Aljoska. – A nagypapája mondta, hogy elutazott, épp csak egy percre ugrik haza, aztán megint elutazik… hosszú időre.

– Úgy is van – ismertem be. – De azért öt percem akad még.

Tiran szerencsére nem volt a kertben. Mindig az volt az érzésem, hogy a kutya nem támad rá a gyerekekre, de azért semmi kedvem sem volt kipróbálni.

– Mindjárt jövök, addig vedd le a cipőd – mondtam be-bocsátva a házba a fiút.

Gyorsan benéztem a szobámba, a reptiloid nem volt ott.

– Gyere be – mondtam a diplomatatáskában kotorászva. Aljoska kissé félénken belépett. Elismerően pillantott számítógépemre, majd jóval nagyobb érdeklődéssel vette szemügyre az ágyam fölött függő kettős markolatú kardot.

– Idegen bolygóról való? – kérdezte.

– Nem, miért lenne? Vívókard, britanniai.

– Igazi?

– Nem, másolat – ismertem be.

– Á… – Aljoska elvesztette minden érdeklődését a kard irányt. – És igazi fegyvere… Hűha!

A hatás lenyűgöző volt. Az utóbbi időben az űrkikötőkben kitanulták a szuvenírekkel folytatott üzletelést. Az átlátszó műanyag csomag kilenc részre volt osztva, és mindegyikben egy-egy tarka kődarab. A csomagban volt még egy komoly küllemű dokumentum is, amely azt igazolta, hogy ezek a kövek valóban a Sirius–8-ról, más néven Hyxi–43-ról származnak.

– Igaziak? – sóhajtott halkan Aljoska.

– Hát… láthatod, ott van a tanúsítvány – feleltem engedékenyen.

– Á, tanúsítvány – mondta megvetően a fiú. Valami zavaros gyanúm támadt a fiú apjának üzleti tevékenysége kapcsán. – Tanúsítványt csinálni gyerekjáték.

– A Siriuson vettem ezeket a köveket – szögeztem le. Becsületszavam láthatólag teljesen kielégítette. Aljoska bólintott, tenyerén ringatva a csomagot.

– Köszönöm, Petya bácsi. Most már olyan gyűjteményem van…

– Ennek örülök – sóhajtottam, és letelepedtem az ágyra. Füleltem, de föntről senki nem jött le. Nagyapa és a reptiloid nyilván tudja, hogy nem egyedül jöttem be a házba.

– Megyek – döntött nagylelkűen Aljoska. – Hiszen készülődnie kell… Most hova repül?

– Nem tudom.

– És…

– Hozok – ígértem. – Hozok neked új köveket. Ha lesznek ott kövek…

Aljoska bólintott, és értékes csomagját szorongatva az ajtó felé indult. De hirtelen megtorpant.

– Petya bácsi, valami kellemetlensége van?

– Miből gondolod?

– Hát… úgy látom.

Felsóhajtottam.

– Figyelj, Aljoska… előfordult már, hogy olyasmit kellett csinálnod, amit nem akartál? Ami nagyon is rossznak tűnik?

A fiú bólintott.

– Hát… nekem most ilyesmit kell csinálnom – magyaráztam.

– De hát maga felnőtt! – mondta Aljoska csodálkozva.

Akaratlanul elnevettem magam.

– Ez sem segít, hidd el. Gyere, kikísérlek a kertkapuig. Tiran még mindig nem volt sehol a kertben. És a házban sem hallottam… Kissé óvatosabb lettem, de előbb mindenesetre elkísértem a srácot a kerítésig, csak azután jártam körbe a kertet. Senki.

Ám az előszobában már várt Mása és Karel. A reptiloid a korlátra kapaszkodott fel, és mint mindig, most is szenvtelennek látszott. A lány a paralizáló pisztollyal a kezében álldogált. Az a legnevetségesebb az egészben, hogy ezen már meg sem lepődtem.

– Miféle fiú ez? – kérdezte élesen Mása.

– Nem miféle, hanem ki – mondtam megkerülve a lányt. – A szomszédunk. Néha hozok neki valami szuvenírt.

Mása megragadta a karomat, és felvisított:

– Mi van, megvesztél, Pjotr? Jókor jut eszedbe játszadozni! És ha meglátta volna Karelt?

– Rálőttél volna? – fejeztem be. Mása elhallgatott. – Azután meg a számláló kitörölte volna a gyerek emlékezetéből az egészet?

– Nem a te dolgod! – szorongatta még mindig a karomat. És felém irányította a pisztolyt. – Mindent kockára tettél! Andrej Valentyinovics…

Valami megfeszült és elpattant bennem. Elkaptam a csuklóját, kifordítottam, hogy kénytelen legyen elengedni a pisztolyt. Karel hátrálni kezdett a korláton, szótlanul, de szemét le nem véve rólunk. Mása néhány másodpercig megpróbált ellenállni, de azután megadta magát.

– Ez az én dolgom – mondtam a csuklóját szorítva. – Ez az én házam. A fiú az én barátom. Andrej Valentyinovics pedig az én nagyapám.

– Zavart keltesz… – mondta Mása. Fojtottan beszélt, mintha a torkát szorongatnám, nem a kezét. – Mindent elrontasz…

– Azt akarod, hogy végleg elrontsak mindent? – mosolyodtam el. – Követeljem, hogy téged hagyjunk a Földön?

A keze elernyedt.

– Bocsáss meg – mondta Mása túlságosan is gyorsan. – A sikert féltettem…

Elengedtem, és fölmentem az emeletre. Karel csillogó szemmel nézett utánam, Mása lent állt a kezét dörzsölgetve.

Mi történik itt? Az otthonom már nem az otthonom? Összeesküvősdit játszunk? Ezt a lányt pszichoanalitikushoz kellene küldeni, nem a világűrbe!

Nem tudom, hallotta-e nagyapám az összecsapásunkat, az ajtaja félig nyitva állt. Valószínűleg igen. De nem mondott semmit.

A nagy soviniszta a padlón ült, és fotóalbumokat lapozgatott. Vaskos családi albumok voltak, abból a fajtából, amely halálra rémíti a szerencsétlen vendégeket. Nagyapa kiskorában, nagyapa az egyetemen, nagyapa az amerikai ösztöndíj idején, nagyapa a nagymamával… már régen meghalt… Nagyapa az apámmal. Apám a hadseregben. Apám anyámmal… és velem, aki még csak készülőben vagyok… Azután pucéran, pelenkában…

Miért vette elő a régi fényképeket?

Megjelenésemkor hirtelen becsapta az album fedelét.

– Minden rendben volt?

– Igen. A Varázsló személyzetének tagja vagyok, indulás holnapután… Nem láttad a kutyát?

– Láttam. Mása elvitte egy menhelyre.

– Mi? – ordítottam.

– Mása. Elvitte. A kutyát. Egy menhelyre. Nagyapám nyögve föltápászkodott.

– Petya, a ház üresen marad. Egy napon belül lepecsételik, és elkezdenek a papírjaim között kutakodni. Nem szeretném, hogy a kutya golyót kapjon, mert a holminkat védelmezi. Mása két évre kifizette a kutya tartásának költségeit. Ha visszajöttünk, újra magunkhoz vesszük. Remélem.

Nagyapának mint mindig, most is igaza volt. De…

– Miért nem szóltál nekem? Legalább elbúcsúztam volna tőle!

– Petya, az ember nem hagyhatja maga mögött a lelke egy darabját. Nincs szükség fölösleges búcsúzkodásokra.

– Nem fölöslegesek… – Valami szúrta a szememet. Hát igen. Semmit ne hagyj magad mögött… Úgy is ott maradnak. A Föld, Oroszország, az otthon… Aljosa, a furfangos fiúcska, akinek én csak az ajándékok forrása vagyok. Még sosem indultam így útnak, annak tudatában, hogy talán nem térek vissza. Még a legelső gyakorlórepülésem előtt sem rettegtem annyira, mint most…

– Pjotr, a kutyának jó lesz ott. Azt hiszed, én nem sajnálom? Erőfeszítésembe került bólintani.

– A házat át fogják kutatni – folytatta nagyapám. – Már elégettem az összes dokumentumomat, és a számítógépből is kitöröltem mindent. Te is takarítsd le a gépedet… ha van rajta valami személyes. Formázd le a lemezeket, és az lenne a legjobb, ha többször is megtennéd.

A notebookja valóban be volt kapcsolva, de a képernyő sötét maradt, csak a BIOS[13] néhány sora tűnt fel időnként. A kandallóban pedig kupacokban állt a könnyű, szürkésfehér hamu.

– Rendben, nagyapa.

– És fogd ezeket az albumokat! – sóhajtott fel. – Vidd ki a kertbe! Égesd el! Nem akarom itt a szobában, túlságosan büdös lenne.

– Komolyan beszélsz?

– Nem akarom, hogy idegen kezek fogdossák a képeinket, az arcunkat – mondta nagyapám. – Bocsáss meg az öregembernek! Valahol megvannak a filmek, majd csinálunk új másolatokat… ha visszatérünk.

– Nagyapa…

– Petya, kérlek… Haboztam.

– Magam cipeljem ki a kertbe? – kiáltott fel vékony hangon nagyapa. – Én? Egyedül?

Egy halom albummal léptem ki a házból. Mása már nem volt lenn, és a reptiloid sem. A kert távoli sarkába cipeltem őket, oda, ahol gyerekkoromban raktam tüzet, és minden nyáron kunyhót építettem magamnak. Ledobtam mindet az aszott fűre.

Volt ebben az egészben valami szörnyűséges, valami természetellenes. Nem kellett volna kitalálnia az embernek a fényképet, tudván, hogy időnként el kell égetnie azokat. A kinyílt oldalakról arcok néztek rám – nagyapámé, a szüléimé, a sajátom, ismerős és ismeretlen embereké… Itt van nagyapám, még fiatal, valamiféle kongresszuson. Itt meg… na tessék… Danyilovval! Aki még egészen fiatal, de valahogy összehúzza magát, esetlen, tekintetét elfordítja az objektívtől. Nem szerettem régi fényképeket nézegetni, de nem volt igazam. Előhúztam a zsebemből a doboz gyufát, amelyet nagyapám nyújtott át nekem ünnepélyesen, amikor pillantásom szüleim fényképére esett. Engem tartottak a karjukban. Annak a képnek a kisebb változata, amelyik nagyapám dolgozószobájában függ a falon.

Ezt nem!

Előrehajolva feltéptem a műanyag lapot, és kivettem alóla a fényképet. Ez velem jön. A tűznek így is marad elég martaléka. A fénykép alatt négyrét hajtott, az időtől megsárgult papírlapot találtam. Kihúztam, széthajtogattam, és a szívem megdermedt,

Újságkivágás volt. A cikk címe: „Az elnök részvétét nyilvánította… A Boeing fedélzetéről”. A fekete-fehér fényképen töredezett fák övezte tölcsérben valamiféle halom vas látszott.

Jól tette nagyapa, hogy nem mutatta meg nekem ezt az újságot. Elfordítottam a tekintetem. Kiszáradt torkomból lenyeltem a fájdalom és bűntudat csomóját. Összehajtottam az újságlapot, és a fényképpel együtt a zsebembe rejtettem.

Az albumok rosszul égnek. Hát persze, hiszen tiszta műanyagból vannak. Be kellett mennem a garázsba, és benzinnel leöntenem őket. Elüldögéltem e tűznél, dermedt kezemet melengetve, de a füst túlságosan maró volt.

Az emlék mindig nehezen ég el.

Mennyi ideig kell készülődni, ha örökre mész el?

Tiszta fehérnemű, néhány ing… ha repülni készülsz, úgyis egyenruhában kell menned. Kompaktdiszk mindenféle semmiséggel: ifjúkori versek, egy elkezdett, majd végleg félbehagyott regény, valamiféle levelek, kedvenc játékaid leírása. Néhány zenei lemez. Kár lenne, ha a házkutatás során „elveszne” a gyűjteményem. Bár főleg klasszikusok, nem popzene, talán megmarad…

Mint rendszerint, minden belefért a diplomatatáskába. Ha csak egy napra mész el, és ha örökre, a tulajdonod nem bír jelentőséggel. Nem nyaralásra készülök.

Felmentem és elköszöntem nagyapámtól. Ha minden jól megy, holnap találkozunk. Nagyapám folytatta a kotorászást kacatjai között. El akartam mondani neki, hogy megtaláltam az újságkivágást, de aztán meggondoltam magam. Neki is fájdalmas emlék ez.

Lent Mása várt rám, ezúttal pisztoly nélkül.

– Bocsánatot akarok kérni – kezdte.

Ostobán álltam a lépcsőn, fölé magasodva. De megkerülni a lányt nem lett volna jó taktika.

– Semmiség – vontam vállat. – Te bocsáss meg. Elkapott a düh.

– Egyszerűen nagyon aggódom a művelet sikeréért – mondta Mása. – Dühítő lenne, ha valami semmiség miatt hiúsulna meg… bocsáss meg mindent.

– Nagyon jó a kapcsolatod nagyapával. Régóta ismeritek egymást?

Zavarba jött.

– Bizonyos mértékig. A Hrumov Alapítvány taníttatott ki. Úgyhogy nagyapád fizette az iskolázásomat… egyébként mindent ő fizetett. De egyáltalán nem ez a dolog lényege.

– Értem – érintettem meg a vállát. Valamiért azt hittem, hogy ez a baráti gesztus jólesik neki. – Minden rendben. Szvobodnijban találkozunk.

Mása bólintott.

– Vigyázz nagyapára! – kértem, és kiléptem a házból. A kocsi még nem érkezett meg, de nem volt kedvem visszamenni. Már csak azért sem, mert Másával már nem volt mit mondanunk egymásnak. Egyelőre legalábbis. Körbementem a kertben, akaratlanul is Tirant keresve, majd kimentem a kapuhoz.

Miért nincs valamilyen rossz szokásom? Az időt múlatva elszívhatnék egy cigarettát vagy sört ihatnék üvegből, mennyivel vidámabb dolog lenne.

Vagy tíz percig vártam a kocsira. Azután, amikor éppen felhangzott a motorzaj, megláttam egy felém futó apró alakot.

– Petya bácsi!

Aljoska lihegve állt meg mellettem. Úgy látszott, teljes erőből rohant.

– Mi történt? – akaratlanul is nyugtalan lettem.

– Semmi… csak féltem, hogy elkések. Ez magáért jött?

A közeledő kocsira néztem.

– Igen.

– Én… ajándékot hoztam.

A fiú valahogy sután belekotort a zsebébe, és tekintetét félrefordítva átnyújtott nekem egy hosszúkás csomagocskát.

– Tessék… és most futok.

– Várj! – kértem. Feltéptem a papírt. Aljoska zavarban volt.

Egy kés.

Ez már igen!

Nem kínai utánzat. Túlságosan jó az acélja, a markolata túlságosan kopott. Az orosz hadsereg deszantosainak kése. Kereskedelmi forgalomban nem kapható.

– Mi ez, te fiú? – kérdeztem halkan.

– Maga szereti a mindenféle kézi fegyvereket. Nekem meg… nekem nem is tetszik.

– A szüleid megnyúznak – nyújtottam felé a kést. – Vedd vissza.

– Ők nem is tudnak róla. Ez az én késem, a srácokkal cseréltem. Már régen. Tegye el!

Ez aztán az ajándék. Valami megfoghatatlan dolgot árasztott a kés… valami furcsa, kellemetlen aurája volt. Így csak az a fegyver nyomja az ember kezét, amely megismerte az életet és a halált.

Ezt a kést nem szabad a gyereknél hagyni. De magamhoz venni sincs jogom. Le kell adni a rendőrségen. De végül is ajándék…

Szép kis terrorista vagyok én! Arra készülök, hogy ellopok egy űrhajót, és félek magamnál tartani egy regisztrálatlan fegyvert!

– Köszönöm – mondtam, a zsebembe rejtve a kést. – Ha visszajöttem, majd beszélünk még erről a dologról. Rendben? És többé ne cserélj ilyen holmikat.

– Nem is akarok.

– Köszönöm – mondtam megint. Megborzoltam a fiú fejét, és a kocsihoz mentem. Vajon látta-e a sofőr és az őr, mi volt a kezemben?

Egyébként pedig mi közük hozzá? Tiszt vagyok. Pisztollyal is járkálhatok az utcán, nem hogy egy darab kiélesített acéllal. Az igazolványomban benne áll: „Jogában áll bármilyen személyi fegyver birtoklása és alkalmazása.”

– Szerencsés repülést! – kiáltotta utánam Aljoska. Bemásztam a hátsó ülésre, a vezető nyomban indított.

– Danyilov azt kérte, korábban vigyük ki – mondta.

Úgy látszik az a sorsom, hogy késve érkezzek a repülőgéphez. Hátradőlve az ülésen a nyaralóra néztem, a kapuban álló fiúcskára.

Semmit ne hagyj magad mögött!

De akkor honnan tudjam, hová kell mennem?

Seremetyevo, mint mindig, lármás és zűrzavaros volt. A testőr a Transzaero szolgálati bejáratáig kísért, csak ezután érezte úgy, hogy ellátta feladatát.

– Sikeres felszállást! – búcsúzott.

Nem sokban különbözött Aljoska jó kívánságától.

– Majd igyekszem – ígértem. A bejáratnál felmutattam a belépőmet, és akadálytalanul bejutottam. A kis előtér lármás és füstös volt. A társaság középpontjában Danyilov.

Egy kis díványon terpeszkedett, körülötte nyüzsögtek az operátorlányok, már köpenyben és dzsekiben, nyilvánvalóan az előző műszakból maradtak itt, hogy meghallgassák közös kedvencük meséit. Akadt néhány számomra ismeretlen pilóta is. Majdnem mindenki dohányzott, Danyilov és a pilóták söröztek.

– És akkor odacsordogált hozzám egy poros – folytatta történetét Danyilov –, és a lábamnál kezdett tekeregni. Persze érdekelt, minek köszönhetem a megtiszteltetést. Megböktem a cipőm orrával…

Akiknek volt valamiféle többé-kevésbé pontos elképzelésük a porosokról, nevetni kezdtek.

– Körbe-karikába tekergett a lábam körül. Na kész, gondoltam, a lábamtól búcsút vehetek…

Danyilov ekkor észrevett, és félbeszakította a történetet.

– Petya! Gyere, menjünk!

– Még húsz perc van a felszállásig – mondta kérlelve az egyik lány. – Alekszandr Olegovics, hogy volt tovább…

– Sáros volt – jelentette ki ünnepélyesen Danyilov. – Sáros volt a cipőm. Emlékeztek még az árokra? A poros megérezte az ismeretlen összetételű ásványt, és eszét vesztette. Új lelőhelyet talált!

A falak belereszkettek a nevetésbe.

De hiszen Danyilov nem egyszerűen mókamester! Azért szeretik őt, mert a történeteiben az idegenek mindig komplett hülyének néznek ki. Korábban az orosz folklórban a hülyék szerepét az amerikaiak, franciák, németek töltötték be. Most az idegenek. „Egy ember, egy hyxoid és egy daenlói egy lakatlan bolygóra kerül…”

Érdekes, vajon nagyapám hatása ez, vagy Danyilov valóban ilyen?

Egyébként eszünkbe juthat az a régi elmélet is, hogy a kommunista kormányok elaggott vezetőiről, később az újoroszokról[14], még később a Sipunov juntájának tábornok-minisztereiről szóló összes viccet a titkosszolgálatok munkatársai agyalták ki és terjesztették. Ha lehetetlen rávenni a népet, hogy szeresse a társadalom életét titkon irányítókat, inkább nevesse ki őket. Ez csökkenti az emberi gyűlölet izzását, iróniába fordítja. Ostoba, erőtlen önelégült nevetéssé silányítja. Az okos és kis népek ezt egyébként már régen megértették, és eltűrték, hogy nevessenek rajtuk. Mostani vezetőinknek pedig, akik lényegében csak az idegenek helytartói, csökkenteniük kell az idegenekkel szembeni ellenséges indulatot.

– Ismerkedjetek meg, ő Petya. Pjotr Hrumov. A kínai parasztok réme! – kiáltott fel ekkor Danyilov, a vállamat átölelve. Mindenki nevetett, de Danyilov hirtelen komoly lett. – Ez a srác az egyetlen ember a világon, aki képes egy űrhajót országúton letenni. Nem tréfálok. Én erre nem lennék képes.

Mindenki engem nézett.

– Rövidesen mindenki az ő nevét emlegeti majd – folytatta Danyilov. – Az egész bolygó! Már most kérjetek tőle autogramot!

Szavaitól végigfutott a hideg a hátamon. Másának meg, amilyen óvatos, a haja is égnek állt volna. De senki sem gyanított semmi krimibe illőt Danyilov szavaiban. Kezet fogtam a pilótákkal, végighallgattam a lányok bókjait, és Danyilov nyomában megindultam a folyosón. A regisztráción természetesen nem estünk át. A pilótákkal együtt, akik Habarovszkig vezetik a gépet, kocsival mentünk a Boeinghez. Beszálltunk az első szalonba. A légikísérők apró üvegeket hoztak francia borral. Danyilov nem vesztegetve az időt, kinyitotta az egyiket, és kitöltötte a bort.

– Na, Petya, ne húzd be a fékeket!

Én is töltöttem magamnak egy keveset. Danyilov koccintott, és bólintott.

– A sikerre! Hű, nagy szükségünk van rá! Napközben Csillagvárosban csak futólag láttam Danyilovot. De akkor egészen más ember volt. Összeszedett, kemény, hivatalos. Köszöntünk egymásnak, Danyilov mondott valami biztató dicséretet, én meg folytattam utamat a bürokrácia útvesztőjében. Most viszont egy idegeskedő, feszült, és ettől fölöslegesen szószátyár ember ült mellettem. Eszembe jutott az a fiatal pilóta a fényképen a nagyapámmal. Danyilovot valószínűleg még most is nyomasztja az a háború, a hadifogság, az agyonlövetés veszélye. Az a félelem nem merült feledésbe, nem múlt el, az elmúlt két évtized csak háttérbe szorította. Hogyhogy nagyapám ezt nem látja?

Nem lesz könnyű dolga Alekszandr Olegovicsnak, ha valami közbejön.

A szalon lassacskán megtelt utasokkal. Üzletemberek a barátnőjükkel, állami intézmények fiatal joggyakornokai, akik nem szoktak hozzá a takarékoskodáshoz, néhány külföldi. A turistaosztály is zsúfolásig telt.

– Eszembe jutott egy eset – mondta elgondolkodva Danyilov. – Vagy egy éve történt, néhány órával a Velikorossz startja előtt Zsenya Lejkin, a másodpilóta megcsúszott a lépcsőn, és a lábát törte. Rendkívül veszteséges lett volna elhalasztani az indulást. Más pilóta nem volt. Akkor úgy repültek el a fiúk, kettesben. Mondhatsz, amit akarsz, ez precedens.

– Az ugrásnavigátor fontosabb – vetettem ellene némi gondolkodás után.

– De az út nagyon sürgős. Neked ugye univerzális jogosítványod van, Petya? Pilóta és ugrásnavigátor is lehetsz kis teherbírású hajókon, másodpilóta és ugrásnavigátor közepes és nagy teherbírású hajókon?

– Igen.

– Gondolkodjunk – mondta elégedetten Danyilov, és kinyitotta a második üveg bort. Hátradőltem az ülésen. Istenem… Nem, egy törött láb még mindig jóval kisebb rossz, mint ott hagyni egy embert a starthelyen.

Talán csak nem kezdem méricskélni a rosszat? Kisebbre és nagyobbra osztani? A repülőgép megkezdte a felszállást, lehunytam a szemem és elengedtem magam. Jó lenne elaludni.

Sikerült.

A légikísérő nem ébresztett fel, de Danyilov nem teketóriázott. Amikor kiosztották a vacsorát, jobban mondva reggelit, megrázta a vállamat.

– Petya, szedd össze magad… Értetlenkedve néztem rá.

– Termelj egy kis gyomornedvet, vegyél magadhoz fehérjét meg kalóriát… – Alekszandr hangsúlyozott gondoskodással kinyitotta az előttem fekvő dobozt a reggelivel. – Rajta, termeljük be!

Ettünk, semmitmondó frázisokat váltva, kibámultunk az ablakon, amely mögött csak sötétség tátongott, és a szárny jelzőfényei villantak fel. A hajtóművek hangja itt, az első szalonban gyenge volt, és távoli.

– Valahol Novoszibirszk fölött lehetünk – latolgatta Danyilov. – Jártál már itt?

– Egészen kicsi koromban. Nem emlékszem – szorítottam össze az ajkamat.

– Bocsáss meg… – Danyilov rájött, miről van szó, de túl későn. – Bocsáss meg, Pjotr. Teljesen elfelejtettem.

– Nem vagy köteles emlékezni rá, hol haltak szörnyet a szüleim.

– Az ördögbe… – Az ezredesen látszott, hogy valóban zavarban van. – Hülye vagyok…

– Hagyd, Szása. Megesik. – Visszaadtam a légikísérőnek az átlátszó dobozt, amelyet félig sem ürítettem ki. Túlságosan bőséges volt az étel, és engem kimerített a küzdelem a natúrszelettel és a párbaj a salátákkal. – Őszintén szólva nem is emlékszem a szüleimre.

Felálltam, és elindultam a széksorok közötti átjáróban. Biztosan így repültek a szüleim is… nyugodtan, gondtalanul. Talán szűkebb volt a hely a sorok között, és nem volt minden ülésben beépített telefon és televízió. Egyébként nem sok minden változott. Ugyanaz a dúralumínium cső szárnyakkal és turboreaktív hajtóművekkel. Ugyanúgy kétszázötven-háromszáz méter másodpercenként. Milyen nevetséges számok a szökési sebességhez képest. És az ugráshoz viszonyítva maga a tökéletes nyugalom. De éppen elég volt ez a sebesség, amikor tízezer méter magasan leszakadt a gép jobb szárnya…

Mire gondolhattak az én ismeretlen és fiatal szüleim abban az utolsó percben, amikor az irányíthatatlanná vált repülőgép pörögve a föld felé közeledett? Talán rám. Arra, milyen jól tették, hogy nem vittek magukkal.

Megrántottam a vécéajtót, de zárva volt. Nekidőltem a műszálas textillel borított falnak. Benyúltam a zsebembe, elővettem a fényképet és a huszonhárom éves újságkivágást.

Nem volt kedvem a szüleim arcába nézni. Nem lett volna becsületes. Főleg itt és most. Saját magamat néztem, a kicsi és duzzogó gyereket, aki kirántja a kezét az apjáéból. Hiszen ez a gyerek, aki én voltam, nem tehet semmiről…

Széthajtottam a törékeny papírdarabot. „Az elnök részvétét nyilvánította…”

Miért tettem el ezt az újságkivágást? Mit keresek a hivatalos részvétnyilvánítás soraiban? Hiszen soha nem akartam megtudni annak a katasztrófának a részleteit. És valószínűleg jól tettem. „Az orosz légi közlekedési vállalat képviselője kategorikusan cáfolta a kazah vagy krimi szálról szóló találgatásokat, ugyanakkor megjegyezte… Az egyik fekete dobozt már megtalálták, folyik a vizsgálata… Száznál több áldozat, köztük húsz gyermek…”

Bla-bla-bla. Tudom, milyen ez a részvét, a kívülállóké. Sűrűn keveredik bele a kíváncsiság, a megkönnyebbülés és a jogos harag… a bűnbakokkal, adott esetben a karbantartókkal szemben, akik útjára engedték az ócska utasszállítót.

„Novoszibirszkbe utaznak a légi katasztrófa áldozatainak családtagjai. Az elsők között érkezett a helyszínre Andrej Hrumov, a neves politológus és publicista, aki családját vesztette el a szerencsétlenségben – a fiát, a menyét és kétesztendős unokáját. Tudósítónk megpróbált interjút készíteni…”

Bla-bla-bla.

Lehunytam a szemem.

„Tudósítónk”, te tévedsz! Nagyapa engem nem veszíthetett el. Itt vagyok. Itt állok ebben a fémszivarban, amely elszáguld a szibériai tajgán álló elhagyott obeliszk felett. Élek!

„Sajnos nem kockáztathatjuk meg, hogy idézzük Hrumov válaszát. De nem nehéz elképzelni a fájdalomtól lesújtott emberek reakcióit. Fájdalom és kétségbeesés…”

De hiszen élek!

Nem csak azon a régi fényképen maradtam meg! Felnőttem, és pilóta lettem! A szüleimet elpusztító sors ellenére! Mindennek ellenére! Élek!

„A csapás ereje akkora, hogy feldolgozásának folyamata….”

– Nem… – suttogtam összegyűrve a kivágást. A törékeny papír szétszakadt a hajtások mentén. – Nem! Miféle csapás erejéről beszél? Én nem voltam abban a dúralumínium koporsóban!

Megállt mellettem az egyik légikísérő, és megfogta a könyökömet.

– Pjotr Danyilovics? Rosszul érzi magát?

Izgatott arcába nézve nyeltem egy nagyot. Kislány, hát hogyhogy nem érted? Én nem érezhetem magam jól vagy rosszul! Én egyszerűen nem létezem! Ott vagyok valahol lent, a fenyves ágaiban és a sűrű fűben, az iszapban, a vízzel teli tölcsér mélyén! A tízkilónyi törékeny húsból mégsem lett egészséges férfi, nagyapjának megtestesült álma.

– Pjotr Danyilovocs… – a lány megpróbált eltámogatni a legközelebbi ülésig.

– Semmi baj… – suttogtam.

– Hogyhogy semmi?

– Már semmi – fordítottam el tekintetemet. – Elmúlt. Én… megszédültem…

Értetlenkedve nézett rám.

– Elnézést… – rántottam el a kezemet, félrelöktem egy mosolygó japánt, és berontottam a vécébe. A japán sietősen utánam küldött még egy bocsánatkérést. Becsaptam az ajtót, és homlokomat nekitámasztottam a kifogástalanul tiszta tükörnek. A vécé rózsaillatot árasztott. A falon lévő képernyőn rajzfilm ment, ahogyan száz éve is, az ostoba kandúr kergette a furfangos egeret. Minden megbízható és megingathatatlan. Felemelve a fényképet megnéztem a szőke kisfiút.

Bocsáss meg, kicsi. Te nem válhattál azzá, aki én vagyok. Te a Föld részévé lettél. Én pedig – te lettem. Elvettem a nevedet és a sorsodat. Felnőttem Petya Hrumov, „neves politológus és publicista” unokájának tudva magamat.

Mit gondoljunk az Erősekről, akik a nem hozzájuk tartozó emberiségből kozmikus hordárokat nevelnek?

És mit gondoljunk az emberről, aki egyedül azzal a céllal vesz magához egy gyereket, hogy az emberiség megmentőjévé nevelje?

Hiszen nem is igen hasonlítok rá. Csak a hajam színe. Az ő szeme sötét, az enyém kék. Milyen egyszerű volt azt gondolni, hogy felnővén megváltozott a színe.

Ne hagyjak magam mögött semmit?

Nincs mit hátrahagynom, nagyapa… elnézést, Andrej Hrumov. Nincs mit elhagynom. Egyedül vagyok a világban. Nincs semmim. Elkerültem a szerelmet és a barátságot is, mert azok csak gúzsba kötöttek volna. Nagyszerűen nevelt, Andrej Valentyinovics. Méltán megilleti a Nobel-díj.

A kagyló fölé hajoltam – a vörös illatosítóval színezett vízsugár vérnek látszott –, és köhögtem. Hányingerem támadt, valami savanyú és undorító törekedett fölfelé. Megpróbáltam elnyomni a hányingert, de ettől csak rosszabb lett. Kifordult a belsőm, kiszakadt belőlem a meg sem emésztett reggeli és a francia bor. Két kézzel támaszkodtam az ívelt falra, amelyen túl bömbölt az utasszállító által felkavart levegő; így álltam ingadozva egy percig. A lábam gyenge volt, a torkom keserű.

Az újságkivágás éppen elég volt, hogy megtöröljem benne az ujjaimat. A fényképet apró darabokra tépve a kagylóba dobtam.

Semmit ne hagyj magad mögött…

A csap fölé hajolva kiöblítettem a szám a meleg, fertőt-lenítőszer-szagú vízzel. Émelyítően édes volt. Mint a nagyapa szeretete egy gazdátlan árvának, akit a szeretett unoka helyett vett magához.

Sokáig tartott, míg kiválasztott engem, Andrej Valentyinovics? Az egészségeset és okosat? A nevelésre alkalmasat? Akit nem terhel nyomasztó öröklődés? Aki majd megtestesíti az emberiség nagyságáról szőtt álmokat?

De hiszen a kiselejtezett anyag sem vész kárba. Nagyapa szemmel tartotta az okos kislányt, Mását is. És valószínűleg nem csak őt. Hányan lehettek, megvalósulatlan Pjotr Hrumovok, akik a Hrumov Alapítvány gondoskodó felügyelete mellett nőttetek föl, szereztetek végzettséget, munkát és hitet az emberiség dicső jövőjében?

Én csupán a legszerencsésebb vagyok. Megkaptam a család illúzióját.

A szabadság illúziójával valamennyien rendelkeztünk.

3. FEJEZET

H

abarovszkból Szvobodnijba Roszkoszmosz helikopterével repültünk. Danyilov időnként rám pillantott, de hallgatott. Csak mikor már közeledtünk, és a helikopter ereszkedni kezdett, hajolt hozzám az ezredes, mondván:

– Bocsáss meg, Petya! Felkavartam a lelkedet…

Tényleg azt hiszi, hogy szüleim emlékének véletlen felidézése rontotta el a kedvemet? Micsoda ostobaság. Nem az én szüleim zuhantak a hideg tajgába. Nem az én húsom és vérem szóródott szét a dombokon.

Én – senki vagyok.

Zombi, homunkulusz, lelenc. A társadalom hulladéka, aki kihúzta a főnyereményt, hogy majd egyszer szolgálatot tegyen ennek a társadalomnak.

Hittem a szeretetben és a barátságban, az önzetlenségben és az odaadásban. A szeretet helyébe számítás lépett, a barátságot az üzleti kapcsolatok váltották fel, az önzetlenség sikeres tőkebefektetésnek bizonyult, az odaadás egyszerűen árulásnak.

– Elegem van abból, hogy jó kisfiú legyek… – suttogtam.

– Mi? – Danyilov biztosan azt hitte, rosszul hall.

– Elegem van abból, hogy jó kisfiú legyek – kiáltottam. Hangom elveszett a rotor bömbölésében, de az ezredes megértette. Vállat vont, és elfordult.

Nem számít.

Csak hidd, hogy hisztérikus vagyok, te titkosszolgálati munkatárs, a Transzaero társtulajdonosa, volt hadifogoly, a társaság legjobb pilótája! Te nem vagy képes felfogni azt, amit én megértettem egyetlenegyszer rápillantva régi fényképedre, téged megtörtek réges-régen, amikor elkergettek a háborúba, amikor halálra ítéltek, amikor két szerelvény pakuráért kiváltottak a fogságból. Te már nem tudsz magadtól megtörni, minden csapás már csak a régi nyomába hullhat.

Én még képes vagyok megtörni.

Elegem van abból, hogy jó kisfiú legyek!

A nekem kiutalt szállodai szoba jóval különb volt a szokásosnál. Természetesen, hiszen most nem egyszerű halandó vagyok, aki ócska hajóján bóklászik a világűrben. Most Danyilov legénységének vagyok a tagja.

Diplomatatáskámat az ágyra dobva belevetettem magam egy karosszékbe. Még alig kezdett halványan pirkadni, ám a folyosókon, és a szálloda előtti parkban nagy volt az élénkség. Az űrrepülőterek sosem alszanak. Egyik járat a másik után fúrja át az ózonréteget, mérgezi a levegőt és a földet, visszahozhatatlanul pusztítva az érzéketlen fémet és a naiv pilótákat. Egy darab idegen bolygóról való szarért, egy tányér lencséért, egy darabka égért, amelyen nincsenek ott az Erősek hajói. És én miért fogok meghalni?

Önmagamért.

És mi ér fel az élettel – magán az életen kívül? Kitapogattam az asztalon a televízió távirányítóját. Be akartam kapcsolni, de meggondoltam magam. Mit tudnak nekem mutatni: a Spirál leszállását, az elnök zengő basszusát, a csodálatos dugóhúzót? Még a dugóhúzónak van a legtöbb értelme. Teljes húsz üveget ki lehet vele nyitni egyetlen perc alatt.

Kopogtak az ajtón.

– Igen – kiáltottam.

Danyilov lépett be, és a nyomában mosolygós, széles pofacsontú, gyakorlóruhás srác.

– Na, legénység, ismerkedjetek meg! – jelentette ki harsányan Danyilov.

Az ugrásnavigátor kezet nyújtott.

– Rinat.

– Pjotr – mondtam. – Hagyjuk az apai nevet.

Danyilov megdörzsölte orrnyergét.

Turuszov egészen fiatalka volt. Ha pilóta lenne, egy-két évfolyammal járt volna fölöttem. De az ugrásnavigátorok a Bauman Egyetemen tanulnak.

– Hú, lesz majd bajod ezzel a parancsnokkal – mondta Rinat letelepedve mellém. – Egy szörnyeteg! Nem hagyott aludni, az ágyból rángatott ki!

– Én is szívesen aludnék egyet – bólintottam. – Az egészségügyi vizsgálat tizenkettőkor lesz?

– Aha. – Rinat fel sem állva odanyúlt a hűtőszekrényhez, kinyitotta, és felsóhajtott. – Minden sörödet elvitték a disznók!

– Miféle sör? – fortyant fel Danyilov. – Edzőpálya, szauna, medence. És semmi pia!

Rinat elfintorodott.

– Gyerünk, gyerünk – sürgette az ezredes. – Zamek, korábban nem hogy a világűrbe, az atmoszférába sem engedtek volna kirepülni!

Turuszov felsóhajtott.

– Pjotr, jössz?

– Nem, inkább alszom.

– Rendben, engedélyezem – egyezett bele Danyilov. -Nem tudott rendesen aludni az ürge a repülőgépen, Rinat. Elfáradt. Mi futunk egyet.

– Vigye el az ördög… – sóhajtott Rinat feltápászkodva. Alig álltam meg, hogy ne intsem óvatosságra. Bezártam utánuk az ajtót, és le sem vetkőzve végigfeküdtem az ágyon.

Jó formában kell lennem. Ki kell aludnom magam. Hiába mondta Danyilov, bármilyen pózban, akármekkora zajban képes vagyok aludni.

Csak azt kell tudnom, hogy valahol a közelemben világít valami.

Egy óra múlva ébresztett fel a telefoncsöngés. Tudtam, ki hív, tudtam, mit fogok hallani. Ezért nem siettem. Megdörzsöltem a szemem, kitapogattam az éjjelszekrényen a kagylót.

– Igen?

– Petya? – Danyilov hangja nem egyszerűen izgatott volt, hanem megtört. – Petya, szerencsétlenség ért minket.

– Mi történt? – kérdeztem kinézve az ablakon. A szálloda előtti pályán két lány teniszezett. Erős, edzett testükből, rövidre vágott hajukból ítélve valamelyik női személyzet tagjai lehettek. Lehet, hogy a mieink, lehet, hogy franciák, ők is gyakran startolnak innen.

– Rinat… sikerült elesnie a futópályán… eltört a lába. Érdekes, vajon tanítják ezt a biztonságiaknál, vagy Danyilov egyszerűen csak sokoldalú személyiség. Elvégre eltörni egy ember lábát, ráadásul úgy, hogy még csak ne is sejtse, kinek a műve, nem egyszerű feladat.

– Borzasztó – mondtam. – Egyszerűen rémálom. Hogy érzi magát?

– A kórházban vagyunk. Most vizsgálják az orvosok… azt mondják, valamiféle szilánkos törés…

Danyilov elkáromkodta magát. Tompán, a kagylón kívül mondta:

– Mi van, Rinat?

Az egyik lány elvétette az adogatást. Dühösen a levegőbe csapott az ütőjével. Sajnáltam, jól játszott.

– A járatot törlik? – kérdeztem.

– Nem tudom. Nagyon sürgős a szállítmány. – Danyilov felsóhajtott. – És mindenki úton van, nincs szabad ugrásnavigátor… Petya, gyere azonnal a kikötőparancsnokhoz! Döntenünk kell.

A kagyló felbúgott, a helyére tettem.

Szerencséd volt, ugrásnavigátor. Egy törés, még ha szilánkos is, jóval kisebb baj, mint ott maradni a startoló Enyergija hajtóműve alatt.

Kiszeljov irodája előtt most nem volt semmiféle őrség. Titkárnője, egy középkorú asszony vállával füléhez szorítva a telefonkagylót szótlanul az ajtó felé biccentett. Kopogtam, és beléptem. Danyilov fejét lógatva ült a tábornok előtt, aki az asztalra támaszkodva állt, úgy magasodott az ezredes fölé, mint a férfitestet öltött Nemeszisz[15]. Ingerülten pillantott rám, a szék felé intett, és folytatta a számonkérést: – Elment az eszed, mi? Miféle kölykös hülyeségek ezek? Start előtt tizenöt órával valamiféle szlalomosdit játszotok?!

Az ártatlan sportág megnevezése úgy hangzott Kiszeljov szájából, mint valami durva káromkodás. Ez már művészet, mondhat bárki bármit.

– Tisztában vagy az üggyel, Pjotr? – kérdezte a tábornok, másodpercnyi szünetet engedélyezve Danyilovnak.

– Az ugrásnavigátor, tábornok úr?

– Igen. Akadályfutást rendeztek, érted? A maratoni futók… az anyjukat!

Kiszeljov kigombolt zubbonyban volt, kezében tábornoki sapkáját gyűrögette. Szinte hihetetlen volt, hogy a hatalomnak ez a szolgája, katonáinak atyja két nappal ezelőtt a bankett-teremben ugrándozott, bemutatva az amerikaiaknak az igazi orosz táncot, a lezginkát, pertut ivott, és sikamlós vicceket mesélt. Nem, az biztosan egy másik ember volt…

– Honnan vegyek most nektek navigátort? – folytatta a tábornok. – Hívjak Moszkvából? Különjárat, visszahívás szabadságról, jelentés a felső szerveknek? És ha nem találunk ennyi idő alatt? A startablakotok fél óra! Az oxidálót már betöltötték! A belbiztonságiakat tájékoztattuk a felszállása időpontjáról!

– Tábornok úr… a Varázslón a jumper berendezése szabványos?

– A berendezés?

Danyilov!

– Szabványos… – felelte szemét föl sem emelve az ezredes. – Harmadik sorozatú….

– Nekem kettős képzettségem van, tábornok úr – mondtam. – Pilóta vagyok és ugrásnavigátor. Jogomban áll az ugrás számításainak elvégzése közepes és nagy teherbírású hajókon.

A tábornok hallgatott. Danyilov és én vártunk.

– Van szabad pilótánk? – érdeklődött Kiszeljov, és a telefon után nyúlt.

A szívem nagyot ugrott. Arról meggyőződtünk, hogy navigátort nem tudnak mellénk adni. De ami a pilótát illeti…

– Nincs – mondta halkan Danyilov. – Csak Vlagyimirszkij legénysége. De ők három óra múlva indulnak.

– A fenébe… – sóhajtott a tábornok. – Mit csináljak? Danyilov? Te szúrtad el, hát mássz is ki te a dologból!

– Elrepülhetnénk ketten – javasoltam.

Danyilov nyilvánvalóan úgy döntött, átengedi nekem a kezdeményezést.

És jól tette, az űrrepülőtér parancsnoka volt annyira dühös, hogy az ő bármely javaslatát elutasítsa.

– Ketten? Elrepülnétek? – ismételte meg gúnyosan a tábornok. – Hová, őrnagy? Sörért az üzletbe?

– Tábornok úr, a Burán típusú hajókon engedélyezett a start csökkentett létszámmal.

– De te még egyáltalán nem repültél Burannal!

– Repültem. Két gyakorlórepülésen vettem részt. Egyszer orbitálison, egyszer pedig a Proxima Centaurihoz.

– Hősök – mondta keserűen a tábornok. Leült karosszékébe, megtörölte a homlokát. – Előbb felelőtlenkednek, aztán hősködnek. Így nem lehet élni, fiúk…

Hirtelen egy harmadikféle Kiszeljov tábornok lett belőle. Amolyan civil tábornok.

– És ha hirtelen történik valami?

– Ha hirtelen történik valami – kapcsolódott be a párbeszédbe Danyilov –, a személyzet harmadik tagja sem ment meg minket.

A repülőtér-parancsnok hallgatott. Az arcát dörzsölte, mintha valami friss gondolatot akarna előkotorni.

– A teljes felelősséget magamra vállalom – mondta Danyilov.

– Efelől ne is kételkedj! – ordította Kiszeljov. És megértettem, hogy kalandunk első része sikerrel zárult. Legénységünk kétfős lesz. De hogy miképp képzeli Danyilov feljuttatni a hajóra nagya… Hrumovot, Mását és a számlálót, nem tudom.

– Nagyapád ide jön – mondta váratlanul a tábornok.

– Az lehetetlen – csodálkoztam el őszintén.

– De lehet. Felhívott az öreged. – emelte fel a fejét a tábornok. – Valamennyire ismerem.

Cinkos módon még rám is kacsintott. Tábornok, hogy te milyen naiv vagy! Andrej Valentyinovics mindenkit ismer, aki hasznára lehet!

– Meg akarja nézni a startot – folytatta a tábornok. – Túlságosan izgul, igaz?

– Természetesen.

– Nem szeretném elkedvetleníteni. Remek fickó a nagyapád… – hümmögött a tábornok. Megnyomott egy gombot a telefonkészüléken. – Galina, van valami újság?

Nem hallottam a titkárnő szavait, csak a hanglejtését. Örömtelen volt.

– Pjotr nagyszerű ugrásnavigátor. És született pilóta – mondta Danyilov. – Már bebizonyította…

– Bizonyítania ma kell majd – mondta komoran Kiszeljov. – Petya, nem akarsz elrepülni nagyapádért?

A tábornok elhallgatott, legyintett.

– Nem. Elég volt. Isten őrizz, még történik valami. Nem kell több munkát adni a traumatológusoknak. A lábatokat sem tehetitek ki a területről!

Danyilovval együtt mentünk át a kórházba Turuszovhoz. A navigátort éppen akkor hozták ki a röntgenből. Fészkelődött az ágyon, próbálta elrendezni az ágyneműt. Úgy festett, mint bármelyik egészséges, kórházban még sosem volt ember, akit hirtelen ágyhoz kötöttek.

– Hogy vagy, Rinat? – kérdezte Danyilov együtt érzően.

– Megvagyok… – a navigátor hangja valahogy vontatott volt, lelassult. Nyilván narkotikumokat kapott. Nagyon furcsán nézett Danyilovra… valami gyermeki csodálkozással. Még szép. Az eszével felfogta, hogy szerencsétlen esése nem a véletlen műve volt. De a szíve képtelen volt ezt elfogadni.

– Mindent elrendeztem – mondta szívélyesen Danyilov letelepedve az ágy szélére. – Munkahelyi balesetet szenvedtél. Teljes fizetést kapsz az összes prémiummal és pótlékkal együtt, a gyógykezelés és a szabadság költségeit a társaság fizeti. Néhány hónap múlva visszatérhetsz a csatasorba!

Nekem túlságosan optimistának tűnt ez a prognózis, de hallgattam.

– Mi lesz az úttal? – kérdezte Turuszov. Óvatosan megérintette műanyag sínbe helyezett lábát, és elfintorodott.

– Minden rendben. Petyával repülünk. Megvan a navigációs képzettsége.

– Ismeretlen útvonal – csóválta a fejét Turuszov. – Persze előkészítettem egy pár pályatervet…

– Nincs szabad navigátor – sóhajtotta Danyilov. – Mit tehetnénk?

– Boldogulsz? – kérdezte Rinat.

– Gondolom, igen – feleltem óvatosan.

Turuszov elhúzta a száját. Mint minden profi, ő is nehezen tudott elképzelni bárki mást a saját helyén.

– A számításaim az alap pályabokszban vannak – mondta kelletlenül. – Dzsel–17-1 és Dzsel–17-2 jelzéssel. Az első útvonal kényelmesebb, csak hat ugrás van benne. A másodikban nyolc, de belépéssel a porosok, a Hyxi és a kimondhatatlan nevűek rendszerébe. Segítséget lehet kérni… ha történne valami. Menjetek inkább a második útvonalon.

Természetesen nem bízott meg bennem. Nem hitte el, hogy problémák nélkül boldogulok egy új útvonallal. Lehet, hogy Rinatnak igaza volt, de úgysem a Dzsel–17-re megyünk. És a számításokat nem én végzem majd.

– Minden rendben lesz – ígértem.

A kórterembe belépett egy ápolónő teli fecskendővel a kezében. Megállt, szótlanul és helytelenítően nézett Danyilovra.

– Megyünk, megyünk – állt fel sietve az ezredes. – Gyógyulj meg, Rinat!

Már az ajtóban ért utol bennünket a navigátor kérdése:

– Száska… miért?

Danyilov megállt, és láttam, hogy megfeszül a tarkója.

– Miről beszélsz, Rinat?

Turuszov egy másodpercig állta a pillantását, azután legyintett.

– Semmi, Szása… mindenféle hülyeség jár az eszemben.

– Pihenj! – tanácsolta Danyilov. – Most az alvás a legjobb gyógyszer neked.

Kiléptünk a folyosóra. Alekszandr komoran nézett rám.

– Disznó vagy te, ezredes – mondtam.

Danyilov pofacsontján megfeszült a bőr.

– Petya, négy éve repülök Rinattal…

– Erről beszélek.

Danyilov megfordult, és elindult a folyosón.

Este ötkor még a szobámban voltam, kibámulva az ablakon. Épp az imént startolt a Próféta, Vaszilij Vlagyimirszkij ezredesnek a Varázslóval azonos típusú hajója. Ásványokkal megrakodva indultak a porosok valamelyik rendszerébe. Kozmikus fogalmak szerint ércet szállítani általában nem túl kifizetődő. De egy olyan fajnak, amely szervetlen anyagokkal táplálkozik, megvannak a maga furcsaságai.

Lehetséges, hogy a szürke pirit, az öntöttvas és a bauxit a császári asztalra kerül majd. Vagy ki is uralkodik ott náluk, a porosoknál? Valamiféle Nagy Féreg…

Visszafelé, ha jól értettem, szintén ásványokat hoz majd a Próféta. Abból ítélve, hogy már most, három nappal a hajó tervezett visszatérése előtt megérkezett a belügyi csapatok egy egysége két hatalmas, páncélozott furgonnal a rakomány elszállítására, valami nagyon súlyos dolog lesz a rakomány.

Arany, platina vagy plutónium…

Fura dolog a csillagközi kereskedelem. Minket leginkább közönséges cserekereskedelemre emlékeztet. Mi madarakat és képeket szállítunk a hyxoidoknak, ők kortrizont adnak értük, vagy aktív plasztikot, amelynek egyetlen kilogrammjából egy nem túl nagy, de tartós házat lehet kialakítani. A kereseted attól függ, milyen megállapodást tudsz kötni. És az egészet át- meg átszövik a Konklávé által meghatározott, és a kereskedelmet folytató fajok által aláírt törvények, az azokat kiegészítő jegyzőkönyvek, korlátozások, precedensek szövevénye. Technológiát például nekünk gyakorlatilag nem adnak el. Nem arról van szó, hogy lehetetlen lenne… csak kevéssé valószínű. Létezik még olyan aljasság is, mint a méltatlan alkalmazás tilalmának törvénye. Ezt kizárólag a fiatalabb fajokkal, vagyis velünk szemben alkalmazzák. És leginkább finom gúnyra emlékeztet.

Egyszer, még a kereskedés kezdetén, a porosok eladtak a Földnek egy tétel monomolekuláris fonalat. Hét tonna olyan fonalat, amely képes elvágni a gránitot és a titánt, és iszonyatos terhelést kibír. A termelés minden ágában elképzelhetetlen fordulatot hozott volna, ráadásul hét tonna szinte súlytalan, a pókfonálnál vékonyabb szál rengeteg. Hosszú évekre elég lett volna az egész bolygónak. A fémfeldolgozásban, bányászatban, építőiparban… Sajnos még a fegyvergyártásban is. Orbitális liftek építésének eszelős tervei is felmerültek… Azután kiderült, hogy a porosok a monomolekuláris szálat kizárólag abban az életfolyamatban használják, amely leginkább a szülésnek felel meg. És a fonalat mi is csak erre a célra használhatjuk.

Botrányok voltak, lemondások, az Erősekhez intézett kérelmek… Azután a fonalat tartalmazó mágneses konténereket egy őrzött raktárban helyezték el. Jobb időkre. Létrejöttek a Csillagközi Kereskedelmi Akadémiák, ahol az emberek azt kezdték tanulmányozni, hogyan lehet kikerülni a kereskedés csapdáit. Ez néha sikerül, mint például a kortrizonnal, amellyel Danyilov Varázslóját is „ékesítették”. De gyakrabban nem.

A hármas számú starthely, ahonnan a Próféta elindult a világűrbe, csaknem tíz kilométerre van a szállodától. De azért elég rendesen lehetett hallani a dübörgést. Megremegtek az üvegek az alumíniumkeretekben, a lángoszlop, amelyen a hajó egyensúlyozott, az ég felé tört. Sietség nélkül, méltóságteljesen. Hatásos látvány. De szívesebben vettem volna egy halk és nyugodt startolást a gravitációs sugárban.

– Sok sikert, fiúk – szóltam a hajó után.

Szeretném remélni, hogy ezúttal nem húznak be minket a csőbe. A Földre hozott plutóniumot, berilliumot, és platinát nem csak gasztronómiai célokra lehet majd használni. Csapódott az ajtó, megfordultam. Danyilov lépett a szobába.

– Kopogtam – mondta, hozzám lépve. Kinézett az ablakon, hunyorgott az égen eltűnő hajó után bámulva.− Sok sikert, Vaszja…

Hallgattam.

– Ne dühöngj, Pjotr. – Danyilov a vállamra tette kezét. – Elég a duzzogásból. Nem vagyok gonosztevő, te pedig nem vagy szent. Nos?

Amikor bólintottam, Danyilov megenyhült.

– Így jó. Megérkezett a nagyapád valami lánnyal.

Alig érzékelhetően kacsintott.

– Egy halom csomaggal. Nem szeret könnyedén utazni?

– Nem tudom. Sosem utaztunk együtt.

– Andrej Valentyinovics most Kiszeljovnál van. Kávéznak. Nekünk meg ideje elindulnunk a dokikhoz. Mehetünk?

Valóban indulnunk kellett a start előtti utolsó egészségügyi ellenőrzésre.

Harminc évvel korábban nem sétálgathattunk volna ilyen szabadon a start előtt. Karanténban lettünk volna, nehogy indulás előtt összeszedjünk valamilyen fertőzést. Szigorú orvosi ellenőrzés alatt álltunk volna, folyamatos eligazítások és edzések közepette. De minden változik. Most futószalagon megy az űrutazás. Az indulás napján jelenünk meg az űrrepülőtéren, és nincsenek dublőreink. Tizenöt-húsz pilótás indulás naponta, csak az orosz repterekről! Az amerikaiak valamivel többet csinálnak, az európai kozmikus konzorcium valamivel kevesebbet. És ott vannak még a japán, a kínai, a dél-amerikai és afrikai társaságok. Húsz űrrepülőtér, és vagy ugyanennyi épül. Hajók százai. És még több a szerelőállványokon. Nyom nélkül eltüntetik a régi típusokat, a Spirálokat és Hermészeket, már tervezik az új, szupernagy teherbírású hordozórakétákat és hajókat. Űrhajósokból egyszerűen hiány van, pilótákat képeznek át hat-nyolc hónap alatt az űrrepülésre. Mint a vízözön!

Mit tehetnénk, túl nagy a természetes veszteség… Eltűnnek a világűrben, szörnyethalnak leszálláskor, felrobban a hajójuk a startnál. A hajókban a kollégáim. Ismerősök és ismeretlenek. Minden szabadosságunk olyan, mint a halálraítéltnek az utolsó pohárka ital és az utolsó cigaretta…

A vizsgálat gyors, sőt szinte kissé összecsapott volt. Az utóbbi két napban engem annyit vizsgálgattak, hogy az orvosok könnyedén vették az egészet. De Danyilovnak kijutott. Nagyon sokáig volt bent a gasztroenterológus rendelőjében. Dühösen jött ki, de megkapta a zöld pecsétet orvosi kartonjára.

Nem tudom, mit találtak nála, gyomorhurut jeleit vagy aranyeret, de az ajtón kiszólt utána az orvos:

– Tartsa be az összes előírást!

– Feltétlenül – szólt vissza az ezredes a válla fölött.

A startig két óránk maradt.

Mikor felöltöztünk, és kijöttünk az orvosoktól, megkérdeztem Danyilovot: – Mikor akarod… Az ezredes rám nézett, és a kérdés ott maradt a levegőben.

– Gyerünk Kiszeljovhoz..

Vagy öt percbe telt, míg átértünk a hivatali épülethez. Az előszobában már nem ült ott a titkárnő, viszont újból megjelentek az őrök. Mi lehet ez, valami hagyomány, hogy éjszakára szigorítják a rendszert? Danyilovot meglátva a tizedesek szó nélkül elléptek az ajtó elől. Danyilov nagy lendülettel feltépte az első ajtót, és csak a második előtti zsilipben mérsékelte mozdulatai hevességét.

– Altábornagy úr…

– Ó, Szása! – harsant fel az ismerős hang.

Visszafojtottam a lélegzetem, és Danyilov nyomában beléptem Kiszeljov dolgozószobájába.

Andrej Hrumov vasalt öltönyben volt, de ezúttal drága és divatos, „pamutgyapjúból” készült öltönyben. Nyakkendője is félig áttetsző, aromatizált daenlói anyagból készült. Egyszer hoztam egy tétel ilyet, húsz katona és biztonsági szolgálati ügynök felügyelete mellett pakolták ki. Nem tudom, mire kellett neki ez a feltűnő cicoma.

– Na mi van, magad mellé veszed Petyát? – kérdezte Andrej Valenytinovics összeölelkezve Danyilovval. Azután kezet nyújtott nekem.

– Szervusz, kis unokám!

– Szervusz. Hogy utaztatok? – kérdeztem.

Az öreg tekintetében valami megfoghatatlanul megváltozott.

– Rendben, Petya, rendben…

Mása kissé távolabb ült. Fehér nadrágkosztümjében, gondosan fésült hajával szinte csinosnak tűnt. Udvariasan bólintottunk egymásnak.

Kiszeljov éppen mosolyogva kávét töltött a lánynak. A koros, ügyetlenül gáláns hadastyán… Nagyon sajnáltam. Néhány óra múlva Szvobodnij volt parancsnoka lesz.

– Miért nem kíméled a gyomrodat, Szása? – kérdezte szemrehányóan Kiszeljov. – Ha visszajöttél, befekszel egy teljes kivizsgálásra.

– Már tájékoztatták, tábornok úr?

– Ilyen a beosztásom, tudnom kell mindenről – nevetett barátságosan Kiszeljov. Félrenéztem. – Nos, ideje indulnotok…

– Ideje – bólintott Danyilov, és már az ajtó felé mozdult. De megtorpant, és megkérdezte:

– Andrej Valenytinovics, honnan nézik majd a startot?

– Majd innen nézzük – mondta az öreg le nem véve rólam a tekintetét.

– Tábornok úr, nem vihetnénk el Andrej Valentyinovicsot a hármas bunkerhez? Hadd nézze onnan!

– Na? Andrej? Nem félsz, hogy megsüketülsz?

– Mi? – kérdezett vissza Hrumov.

A tábornok elnevette magát.

– Jól van, menjetek… És te, Másenyka?

– Én Andrej Valentyinoviccsal maradok – mondta zavartan a lány. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy a „vén kecske és a só” című kis előadást mutatják be Kiszeljovnak. Egyébként meg… biztos, hogy színjáték?

– Intézkedjek? – kérdezte Danyilov.

Lehet, hogy Kiszeljov is megérzett valamit. Nem felelt rögtön, de végül beleegyezett.

– Jól van, Szása. Kísérd el a vendégeket! Nektek pedig irány az autóbusz!

Nem túl jó hangulatban mentünk a garázsba. Némán. Andrej Valentyinovics rám-rám nézett, mintha próbálná megérteni, mi történt az unokájával nem egészen egy nap alatt. Danyilov nyilvánvalóan megérezve a feszültséget, szintén hallgatott. Csak Mása nem törődött semmivel. Két jókora táskát cipelt, és kategorikusan elzárkózott attól, hogy segítsünk neki. Az egész Galaxis összes űrhajójában mertem volna fogadni, hogy az egyik táska tartalmát nagyon jól ismerem. A másik tartalmát sem volt nehéz kitalálni.

Az űrrepülőtéren belüli szolgálati közlekedés járműveinek garázsa hatalmas, semmivel sem kisebb, mint a központi légi irányítás vagy az adminisztratív irányítás épülettömbjei. Itt állnak a rakétahordozókat a starthelyre vontató traktorok, de akadnak kisebb gépek is. A bejáratnál természetesen őrség állt, és itt vártak minket az első problémák.

A két civil bebocsátásáról Kiszeljov nyilván intézkedett, de Mása táskái egészségtelen érdeklődést keltettek az őrséget vezető őrnagyban.

– Szabad? – nyúlt a csomagok után.

Danyilov, aki már elhaladt a poszt előtt, megállt.

– Valami gond van, őrnagy?

Az volt az érzésem, hogy Alekszandr egy másik emberre számított ezen a helyen. Hát ezt jól kikaptuk!

– Át kell néznünk a holmikat – mondta az őrnagy békítően.

– Nincs rá időnk!

– Ezredes úr… – kezdte bocsánatkérő hangon az őrség parancsnoka. – Hiszen Ön is ismeri a szabályokat…

– Nincs rá időnk – vágta rá közömbös hangon Danyilov.

– Menjünk, Mása…

– Ezredes úr – vált hirtelen fémessé az őrnagy hangja.

– Elnézését, de a szabályzat…

– Jó – egyezett bele váratlanul Danyilov. – Csak rajta, te legény! Kotorássz! Mi van, azt hiszed, az űrrepülőtér vendégei úgy határoztak, felrobbantják? Úgy éberkedtek, mintha amerikai szenátorok szemlecsoportját várnátok…

A hangja ingerült volt, de ez lepergett az őrnagyról. A háta mögötti üvegezett fülkében három géppisztolyos katona ült, és rémülten képzeltem el, mi történhet mindjárt.

– Már megbocsásson – vette el az őrnagy a táskát Másától. – Ohó!

Elismerő pillantással mérte fel a súlyát.

– A szállodában kellett volna hagyniuk a holmijukat – mondta az őrnagy nagy nehezen föltéve a táskát a kopott asztalra. – És nem lenne semmi probléma. Így meg… rendnek kell lennie. Végül is nem cukrászati gyárba jöttek!

Az őrség parancsnoka láthatóan büszke volt elvszerűségére. Aligha számított arra komolyan, hogy valami gyanúsat és törvénytelent talál a táskákban, de nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy megleckéztesse Danyilovot…

– Vagy hagyják itt a táskákat. Nem szokás, de végül is… Válaszra sem várva kezdte elhúzni az egyik táska cipzárját.

Vajon a számláló van benne, vagy fegyver?

A táskában egy kötött kabát és egy dzseki hevert felül. Az őrnagy vállat vonva kezdte félrekotorni a ruhaneműt.

A rongyok ráncai közül előcsúszott egy apró szürke mancs, és gyengéden megérintette az őrnagy kezét. Az megdermedt.

– Tévékamera és kazetták vannak benne. Vendégeink fel akarják venni a startot – mondta Danyilov.

…Volt nagyapám még csak oda sem figyelt arra, mi történik. A folyosót nézte, a plakátokat a falon, a katonákat az üvegfal mögött. A jelek szerint valóban érdekesnek találta az űrrepülőteret.

És mikor beszélték meg, hogy így jutnak be?

– A vendégek fel akarják venni a startot… – ismételte meg az őrnagy. Szeme álmos és ostoba tekintetű lett. Keze tehetetlenül feküdt a ruhák fölött.

– Csukja be a táskát, őrnagy! – vetette oda Danyilov. Az őrségparancsnok engedelmesen bezárta a táskát, és a másik felé nyúlt. Azt hittem, Danyilov egyszerűen megtiltja neki, hogy belenézzen, de tévedtem.

– Nyisd ki, Mása! – kérte az ezredes.

Ennek a táskának számkódos zárja volt. Mása maga nyitotta ki az őrnagy előtt, aki közömbös pillantással nézte a rendkívül gyanús küllemű fémtárgyakkal telizsúfolt táskát, és kérdőn nézett Danyilovra.

– Minden rendben, meggyőződhetett róla – mondta az ezredes.

– Igen – hagyta rá könnyedén az őrnagy. – Csukja be! Szerencsés utat! Jó felvételeket!

Bármit csinált is vele a számláló, az őrnagy láthatóan kezdett lassan magához térni a sokkos állapotból. Talán még emlékszik is majd, mi is volt valójában a táskákban… idővel.

Az őrnagy beütötte a kódot a belső ajtón, miután bejegyzett valamit a naplóba, mi pedig beléptünk a garázsba. A hatalmas, homályosan megvilágított helyiség olyan volt, mint egy fedett vasúti pályaudvar. A benyomást csak erősítette néhány hosszú, sokkerekű vontatójármű, amelyek nagyobbak voltak, mint egy gőzmozdony. Az egyik ilyen monstrum éppen dübörögve hajtott ki az űrrepülőtérre. Kipufogógáztól bűzlött minden és ezen semmiféle szellőztetés nem segített.

Itt is volt őrség, de ezúttal nem volt szükség a számláló képességeire. Danyilov egyszerűen kezet fogott az őrség parancsnokával, váltottak néhány tréfás szót, és átengedtek minket. Rögtön észrevettem a kisbuszt, amely majd a starthelyre szállít minket. De Danyilov csak odaintett a busznál álló embereknek, és odavezetett minket egy öreg Volgához, amelynek ajtaján a Szolgálati felirat virított. A kocsi mellett egy számomra ismeretlen, civil ruhás férfi állt.

– Ahogy megbeszéltük – mondta neki Danyilov az üdvözlés után.

– Írásbeli parancsot kérek, ezredes úr. Nyilvánvalóan a biztonságiakhoz tartozott ez az ember.

Köteles engedelmeskedni Danyilovnak, de ez láthatólag most nem töltötte el túlzott lelkesedéssel.

– Természetesen.

Danyilov előhúzott és átadott neki egy papírlapot. Sikerült megpillantanom a vaskos fejlécet: „Szigorúan titkos”. A sofőr figyelmesen elolvasta a parancsot.

– Hajtsa végre – mondta Danyilov.

– Igenis, ezredes úr – válaszolta a sofőr minden lelkesedés nélkül.

Segítettem Másának berakni a táskákat a hátsó ülésre és beszállni a kocsiba. Volt nagyapám a sofőr mellé ült be, és mielőtt becsukta volna az ajtót, megkérdezte:

– Pjotr, mi van veled?

Hallgattam. Nem ennek van itt az ideje.

A Volga nyomban elhajtott, Andrej Hrumov az üvegen keresztül engem nézett, de még csak nem is intettem utána. A kezem nem mozdult.

– Fiúk, élénkebben! – kiáltották nekünk az autóbusztól. – Öt perce el kellett volna indulnunk!

Már sötétedett, a sofőr bekapcsolta a világítást. Hol reflektorok megvilágította részeken vágtunk át, hol belemerültünk a sötétségbe.

Elég sok kocsi mozgott a területen. Többnyire a hármas starthelyhez igyekeztek, ahonnan a Próféta felszállt. Ott még minden füstölgött és forró volt, de a karbantartóknak mindössze egy napjuk van arra, hogy ellenőrizzenek minden berendezést, és előkészítsék a következő fellövést.

Nagy ívben megkerültük a hármas starthelyet, elhaladtunk a kettes mellett, melyen már ott magasodott az OroszKard, a hajó, amely holnap startol majd. Előttünk volt az egyes starthely és a felszállásra kész Varázsló. A hatalmas Enyergija, az egyetlen hordozórakéta, amely képes egy ekkora hajót pályára állítani, ködfelhőbe burkolózott. A hajtóműveket borító vékony jégkéreg csillogott a fényszórók sugarában.

– Szép? – kérdezte Danyilov.

Választ nem várt, csak bólintottam.

Mégsem volt helyénvaló ez a szépség. Rendjén volt a huszadik században. Ilyen hajóknak kellett volna segíteniük az emberiségnek, hogy meghódítsa a Naprendszert. Bázisokat építsen a Holdon és településeket a Marson, elérje a Vénuszt és a Merkúrt. Azután kellett volna megszületniük az ion- és atomhajtóműveknek, az olyasféle egzotikumoknak, mint a lézeres gyorsítók, a napvitorlák és a fotonos csillaghajók… És csak azt követően lett volna szabad kigondolni az ugrást, hogy az emberiség már berendezkedett a saját rendszerében.

De hát tehetnek erről a Moszkvai Egyetemnek azok a fiatal tudósai, aki a nincstelen államtól kapott kopejkákból felépítették az ugrás modelljét? Mostanában hozzátartozik a jó modorhoz az „orosz prioritásokon” gúnyolódni. De hát a jumpert is Oroszországban találták fel! Igaz, később az egész tudóscsapat emigrált az Egyesült Államokba. Megvásárolták őket, egyszerűen és nyilvánvalóan. Amerika megszokta, hogy amit nem képes maga megcsinálni, azt megveszi. És az amerikai Enterprise lett az első jumperrel ellátott űrhajó. Mégis az én hazám előzte meg a kort – évtizedekkel, ha nem évszázadokkal.

Elképesztő, hihetetlen. A crô-magnoni ősemberek megtanultak Rolls Royce-ot gyártani, és abból vadászni a mamutra.

Hiszen ha volna a világban legalább valamennyi igazságosság! Hiszen ha a Konklávé hasonlítana a Szabad Csillagok Ligájára, a Galaktikus Szövetségre, a Nagy Gyűrűre vagy bármelyikre azok közül a kozmikus közösségek közül, amelyeket oly gazdag fantáziával találnak ki az írók! Odaajándékoznánk az idegeneknek az ugrást, s ez elképesztően bőkezű ajándék… Mi pedig megkaphatnánk a gravitációs hajtóművet, az éghajlat ellenőrzését, az univerzális vakcinát, a biokomputert…

De nem létezik igazságosság. Kőpengéjű kopjánkat markolva kihajolunk a limuzin ablakán, éles szemmel figyeljük a menekülő mamutot, és büszkék vagyunk magunkra.

Mi más marad nekünk?

Az autóbusz a starthelytől ötvenméternyire állt meg. A hajtómű fülsiketítően bömbölt. Felsóhajtottam, feltápászkodva fogtam a diplomatatáskámat. Danyilov rám kacsintott, és az ajtóhoz ment.

– Gyorsabban, fiúk! – A szállítócsapat vezetője láthatóan újonc volt. Idegesítette a füstölgő, folyékony oxigénnel és hidrogénnel feltöltött rakéta közelsége. Hát igen, biztosan félelmetes. Amikor egy éve a starthelyen felrobbant a Győzedelmes Georgij, két kilométeres körzetben elégett minden. A technikától való félelem csak akkor múlik el, amikor sejteni kezded, hogy kell bánni vele. Amikor ott van a kezed alatt az irányítópult, és a fúvókák hőmérsékletének minden egyes foka, a csővezetékek minden egyes atmoszférája tükröződik a képernyőkön. Furcsák vagyunk mi, emberek. Olyan berendezéseket alkotunk, amelyeket képtelenek vagyunk megérteni. Ez egyébként az Erős fajok jellemzője…

A buszon vagy tizenöt ember tartózkodott. Néhányan hivatalosan, például az orvosok, az őrök és a technikusok, de akadt, aki egyszerűen csak kocsikázni akart egy kicsit a repülőtéren. Mégis mindenki kötelességének érezte, hogy hátba veregessen minket Danyilovval. Hogy sikert kívánjon.

Amikor már a kormos, repedezett betonon álltunk, az „indító egység” vezetője átadta Danyilovnak a vezérlőmű kulcsát. Az ezredes szó nélkül átvette a hajlított fémlemezt, aláírta a naplót, átvéve a hajó fölötti parancsnokságot.

– Sok sikert! – mondta a vezető.

– Köszönöm. – Danyilov hátravetette a fejét, végignézett a rakétán. – Na, Petya?

– Menjünk!

Néhányan elkísértek minket a liftig. Beléptünk a tágas, rácsos kabinba, becsuktuk az ajtót. A kísérők rangidőse ünnepélyesen megnyomta a gombot.

A kabin elindult fölfelé.

Valami miatt azt gondoltam, hogy nagyapa és Mása a liftben vár majd minket. De mivel nem voltak itt, alighanem már a hajón tartózkodnak.

– Ideges vagy? – kérdezte Danyilov.

– És te?

– Természetesen.

Gépiesen nekitámaszkodtam a lift acélrácsának, de gyorsan el is kaptam a kezem. Az Enyergija titántestéből áradt a hideg. Csontig hatolt, a bőr odafagyott tőle a fémhez. Ehhez nem voltam hozzászokva, a jó öreg Proton, amely a Spirált viszi az űrbe, máig nitrogén-tetroxiddal és aszimmetrikus dimetil-hidrazinnal működik. Ritka undorító mérgek természetesen…

– Ha Karel hazudik…– mondtam.

– Miért hazudna?

– Honnan ismerhetnénk az idegeneket?

– Az értelmes létezés legfőbb mozgatója a haszon – mondta szárazon Danyilov. Megborzongott, begombolta a dzsekijét. A lift még csak az út felét tette meg, de az űrrepülőtér már így is egészen kicsinek látszott. Csikorgott a fémrács, az Enyergija oldaláról jégdarabok hulltak le, megpendülve. – A számlálónak semmi haszna abból, ha hazudik.

– Én meg azt feltételeztem, hogy az értelmes létezés legfőbb mozgatója a szeretet – válaszoltam. – Az emberek, az otthon, a haza, a tudás szeretete. Vagy bármié.

– Ez egy és ugyanaz, Petya. Szegény fáradt agyunknak hasznára van, ha azt hisszük, szeretünk és szeretve vagyunk. Az anya szereti a fiát, a haza szereti polgárait, a barátnőd szeret téged. Pedig valójában… – Danyilov kiköpött a rácson, és elnevette magát – ez ösztön, vagy számítás. Rendszerint ennek a kettőnek a keveréke. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az értékünket kizárólag munkaképességünk határozza meg. Hogy hasznot hajtunk a környezetünknek, a társadalomnak. És azt is tudjuk, hogy ez nem mehet így örökké. Hát bebiztosítjuk magunkat… a szeretettel. Az öregség, a betegség, a bánat ellen… Ha Karel szerelmet vallana az emberiségnek, magam fognám meg a grabancát, és személyesen vinném be az űrbiztonságiakhoz. De fütyül ő ránk. Egyszerűen csak hasznosnak bizonyulhat, ha a számlálók és az emberek egy időre összefognak.

– Cinikus vagy, Szása.

– Nem hallom a hangodon, hogy nagyon elítélnél.

Danyilov felnézett, azután felsóhajtott, és elkezdte kigombolni a nadrágját.

– Ne hidd, hogy megőrültem – közölte. – Mindenkinek megvan a maga babonája, az előjele…

– És a hordozórakétát levizelni jó előjel?

– Számomra igen.

– Vigyázz, megfázol – mondtam, visszatartva a nevetést.

– Mi olyan mulatságos? – kérdezte komoran Danyilov, begombolkozva.

– Semmi…. bárcsak tudnák a pilóták, miben rejlik sikereid titka!

– Vlagyimirszkij például ötkopejkásokat dobál le a liftből – mondta Danyilov. – Kiszeljov, amíg repült, naftizint csöpögtetett az orrába. Neked talán nincs valami ilyesmid?

Elgondolkodtam egy pillanatig, azután elismertem:

– Van. Egy talizmán. Elvégre az is valami előjelféle. Bocsáss meg, Szása, nem kellett volna kinevesselek.

A lift nagy zajjal megállt. Danyilov elfordította a zárat, és kiléptünk a starthely felső szintjére.

Itt vártak ránk.

Andrej Valentyinovics és Mása a fémpadlón feküdt, nyilván túlzásba vitt óvatosságból, nehogy lentről meglássák őket. Mása kezében természetesen fegyver volt. Ezúttal nem a paralizátor, hanem valami nagyon is hatásos küllemű, vaskos markolatú és kúpos csövű dolog. Mellette ott álltak a táskák.

Már csak ez kellett. Tisztára, mint a partizánok.

– Megfázik, Andrej Valentyinovics – mondta gondterhelten Danyilov. Odament a Varázsló zsilipjébe vezető bejárathoz, sietve elfordította a törzsbe süllyesztett kereket.

– Bemehettek volna, itt már nincsenek zárak!

– Lehetett ott bármi – mondta Mása négykézlábra emelkedve. – Bekapcsolhatott volna valamilyen jelzőberendezés…

Elsőként Danyilov mászott be a zsilipbe, én besegítettem Mását és a meggörnyedt Hrumovot, beadtam a táskákat. Egy utolsó pillantást vetettem az űrrepülőtérre.

Furcsa. Lelkiismeret-furdalásra vagy éppen ellenkezőleg, saját igazamba vetett bizonyosságra számítottam. De a lelkemben nem volt semmi. Csak az üresség.

4. FEJEZET

A

Burant úgy tervezték, hogy a „padló” és a „mennyezet” csak leszálláskor kerül normális helyzetbe. Most, startoláskor, amikor a hajó az Enyergija nyergében orral fölfele állt, nem volt könnyű elhelyezkedni benne. Danyilovval segítettünk Hrumovnak és Másának beülni az ugrásnavigátor és fedélzeti mérnök székébe az alsó „fedélzeten”. Öt percbe telt, amíg sikerült azokat a startnak megfelelő helyzetbe állítanunk. A számláló, előmászva a táskából, alighanem szívesen telepedett volna ismét a jumperre. De a Burán nem olyan, mint az aprócska Spirál. A Varázslón a jumper az aggregátorfülkében volt. A számláló végül a kutató űrhajós székét foglalta el, amely szinte mindig szabadon áll. Hiszen mi nem tanulmányozzuk az világűrt. Mi csak árut szállítunk benne.

Mindez abszolút csöndben zajlott le. Általában nincsenek titkos mikrofonok a kabinban, de anélkül, hogy összebeszéltünk volna, úgy döntöttünk, biztos, ami biztos. Ne adj’ isten a légi irányítás rájön, hogy nem két ember van a hajón…

– Másodpilóta, foglalja el a helyét! – utasított Danyilov elsőként mászva bele saját székébe. Én is beültem, pontosabban elfeküdtem a sajátomban, felerősítettem a sisakmikrofont, kezeslábasom érintkezőjét csatlakoztattam a telemetria kábeléhez, és lenéztem.

Hrumov megnyugtatóan bólintott. Ha volt nagyapámat izgatta is a viselkedésem, a start előtti természetes félelem most elnyomta minden más érzelmét. Mása egy tapasztalt űrhajós nyugalmával feküdt a székében. Még a lábát is szabályosan helyezte el a rögzítőben. Fehér nadrágja felcsúszott, és én akaratlanul is megnéztem a bokáját. Az egyik évfolyamtársam minden nőt elsősorban a lába alapján ítélt meg. Nos, Mása lába tetszett volna neki.

– A másodpilóta kész – közöltem. Lopva benyúltam a zsebembe, elővettem a játék egeret, és gyorsan felakasztottam a pilotázsmonitor fölé.

Talán nevetséges hinni az előjelekben… Danyilov végigfuttatta kezét a pulton. Megelevenedtek a komputerek képernyői, felzúgtak a fülhallgatók.

– A Varázsló a Földnek – szólalt meg Danyilov. – A személyzet indulásra kész. Megkezdjük a hajó tesztelését.

– A Föld a Varázslónak – hangzott fel a fülhallgatóban. – Itt Vasziljev ügyeletes parancsnok. Jól halljuk magukat. A telemetria működik. Szása, izgul?

– Nem.

– Száz fölött van a pulzusa.

Danyilov kényszeredetten elnevette magát.

– Hagyjanak egy szusszanásnyi időt, maguk sátánok! Csaknem egy óránk van még a startig, de egyre csak sürgetnek, gyorsabban, gyorsabban!

– Rendben van, Szása. Átadom magát Giller őrnagynak.

Varázsló, megkezdjük a start előtti ellenőrzést! – kiáltott fel élénken ismerősöm.

– Szevasz, Makszim – felelt Danyilov. – Végezd az ellenőrzést Hrumovval! Nem árt, ha megszokja.

– Szia! – mondtam.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött Giller. – A telemetriád olyan, mintha otthon ülnél a tévé előtt.

– Csataménünk nyerge a vetett ágyunk – feleltem.

– Kezdjük a munkát, Makszim. A komputerhálózat általános tesztje…

Régen ültem utoljára Buranban. Talán fél éve lehetett, a kéthetes kötelező tanfolyamon. Elvégeztem a közepes és nagy teherbírású hajók vezetésére felkészítő teljes átképző tanfolyamot.

– A teszt lefutott, Petya.

– Ugrásteszt…

Jó negyven percig ügyködtünk. Volt egy kis eltérés a gyorsító blokkok visszakapcsolási rendszerében, de második kísérletre a légi irányítás rendbe tette. Mindig így van, akad valami apróság, néhány percig idegeskedhet az ember, amíg a Föld beüzemeli a tartalékláncokat, és engedélyezi a startot.

– Minden rendben – döntött végre Makszim. – Megkezdjük a tízperces visszaszámlálást.

– Indul!

Lenéztem. Hrumov mintha megnyugodott volna. Mása épp ellenkezőleg, fészkelődni kezdett a székében. A számláló szobornak tűnt.

Csak valami fel ne mondja a szolgálatot az utolsó másodpercben! Csak el ne halasszák a startot!

– Háromperces készültség – közölte Giller. – Elvisszük a nyilat.

A hajó egy kicsit megrázkódott: eltávolodott a liftet hordozó állvány.

– Átveszem az irányítást – mondta Danyilov. – Köszönöm, Pjotr.

Pontosan három perccel később a Varázsló megremegett. Zúgás hallatszott, nem is lentről, hanem mindenhonnan.

– Az elszakadás megtörtént – hallatszott Giller hangja. Én csak a kijelzőn felvillanó sorokból vettem észre a startot – a hordozórakétát a startasztalhoz rögzítő acél csapszegek nem bírták el a terhelést, és kiszakadtak. Repültünk.

A nagy hajók simábban indulnak, mint a Proton, ezt már egészen elfelejtettem…

– Tíz másodperc, a repülés normális – közölte a Föld. A túlterhelés fokozatosan, de elháríthatatlanul növekedett. Lefelé sandítottam. Az utasok a jelek szerint rendesen tartották magukat. Végül is, ha extravagáns vén amerikai milliomosok megengedhetik maguknak, hogy „űrturistáskodjanak”, néha még idegen csillagokhoz is, miért ne bírná ki Andrej Valentyinovics…

– Forgásirányba fordulás… – mondta Giller. Ezt már természetesen megéreztük. A hajó oldalára dőlt, beállva a kilövés tetőponti szögébe.

– Kiszámítjuk a tangage-t[16] – mondta Danyilov. A startnál persze semmi sem függ tőlünk. A Föld dönt, a Föld irányítja az egész rendszert. De valahogy kellemesebb, ha pilótának érzi magát az ember, nem pedig rakománynak.

Egy pillanatra, amíg a hajó irányba állt, rázkódni kezdtünk. Ez volt a start legnehezebb szakasza – a hajó a hordozórakétával együtt áttört az atmoszféra sűrűbb rétegein, a gyorsulási nyomás ekkor maximális. Megváltozott a hajtóművek hangja – a húzóerő hatvanhét százalékra esett vissza. Húsz másodperc múlva tértünk vissza a normális üzemmódra – a hajtóművek teljesítményének száznégy százalékára.

Úgy alakult, hogy éppenséggel száznégyre, és nem százra…

A harmadik perc kezdetén leváltak a gyorsító elemek. Gondolatban szerencsés földet érést kívántam nekik – nem mindig sikerült szerencsésen lebocsátani őket, még a tengerbe sem. A Bajkonurról történő startolásoknál a sztyeppén érnek földet, és többnyire megsemmisülnek. Túlságosan is finom konstrukció a folyékony hajtóanyag tartálya. Az amerikaiaknak a maguk szilárd hajtóanyagával egyszerűbb a dolguk.

Öt perc maradt az Enyergija alapelemének leválásáig és az önálló repülésig. Most még visszairányíthatnak minket a földre, leszállíthatnak Szvobodnijon, esetleg az Egyesült Államokban, de alacsony pályára is állíthatnak minket elvonszolva Bajkonurig…

Varázsló! – Képzelődöm, vagy valóban megváltozott Giller hangja? – Varázsló, válaszoljon, itt a Központi Légi Irányítás…

– Központ, itt a Varázsló – jelentkezett Danyilov. -A repülés rendben folyik.

Varázsló, jelentse, mi a helyzet a fedélzeten!

– Központ, a fedélzeten minden rendben.

– Danyilov ezredes… hány ember van a fedélzeten?

Kezdődik!

Vagy a garázs őrségének parancsnoka tért magához, vagy Danyilov beosztottja tett jelentést a különös parancsról, hogy vigye az öreget és a lányt a startra kész hajóhoz.

Még jó, hogy nem öt perccel ezelőtt.

Nagyon nagy kár, hogy nem tíz perccel később.

– Központ, nem értem a kérdést – mondta Danyilov.

– Szása – tért át hirtelen Giller a hivatalos hangról az emberire –, azt az információt kaptuk, hogy két civil személy tartózkodik a hajó fedélzetén.

– Makszim – válaszolt Danyilov hasonló hangnemben –, a legénység két főből áll. A repülés rendben zajlik. Idegenek nincsenek a fedélzeten…

Kicsit megemelkedett székében, és súlyos mozdulattal lefelé intett. Jelet adott valakinek…

– Danyilov ezredes, Kiszeljov tábornok van a vonalban… Halk kattanás, és meghallottam a tábornok hangját.

– Danyilov, mi történik itt?

Le nem vettem a szemem a pultról. A hajtóművek egyelőre a pályára állítás üzemmódjában dolgoztak. De a Föld bármelyik pillanatban megszakíthatja a repülést.

– Tábornok úr, minden rendben.

– Danyilov, azt az információt kaptuk, hogy Hrumovot és Marija Klimenkót a startasztalhoz vitték.

Végre megtudtam Mása családnevét.

– Tábornok úr, a repülés a szolgálati előírásoknak megfelelően zajlik. Hrumov és Klimenko ott vannak, ahol lenniük kell – mondta Danyilov.

Megtalálja a módját, hogy elkerülje az egyenes hazugságot!

– Danyilov, az anyádat! – ordította Kiszeljov. – Nincsenek a hármas bunkerben! Sehol nincsenek!

A dinamikus műveletekből még három és fél perc volt hátra…

Lenéztem. Mása és Hrumov nem volt képes ránk figyelni, a háromszoros túlterhelés minden erejüket kipréselte. De a számláló már nem ült a székben, a kutató űrhajós pultján feküdt, mancsai a panelek fölött siklottak ide-oda…

– Tábornok úr, ez tévedés – mondta szilárd hangon Danyilov. – Tiszti becsületszavamat adom, hogy minden a terv szerint folyik.

Egy másodpercig azt hittem, Kiszeljov hisz neki.

Varázsló, megszakítjuk a repülést – mondta a tábornok. – Tíz másodperc múlva leválik a hordozó, kényszerleszállás a Vandenberg légi bázison.

– Igenis – felelte Danyilov. – De ez hiba!

Mire készülhet?

A pultra meredtem. Ott már villogott a „Rendkívüli helyzet. Kényszerleszállás” felirat. Három, kettő, egy…

A parancs az Enyergija leválasztásáról befutott, de nem éreztem a lökést.

Varázsló, mi történik? – Ez megint Giller volt.

– Föld, folytatjuk a repülést – mondta nyugodtan Danyilov. – A hajó irányíthatatlan.

– Danyilov! – Az éterben kész kakofónia volt. Hangok hallatszottak a Központi Légi Irányítástól, Giller hangját elnyomva ordított Kiszeljov.

– Tábornok úr, a Földről nem jönnek át az utasítások, a programnak megfelelően folytatjuk a repülést.

– Mit műveltél?

– Tábornok úr, de hát maga is tudja, hogy ez lehetetlen! – válaszolt sértődötten Danyilov. – Én nem tudom ellenőrizni a légi irányítás műveleteit!

Ott lenn a Földön nyilván pánik tört ki. Előbb az a hír, hogy a csillaghajó fedélzetén potyautasok vannak. Azután pedig a hajó kicsúszik az ellenőrzés alól.

– Föld, a repülés normálisan folyik. Várjuk az intézkedéseket – tette hozzá Danyilov, mintha gúnyolódna. Fejét elfordítva keserűen rám nevetett.

A számlálóra néztem, aki folytatta a varázslást a pulton.

Tartsd, tartsd az irányt, reptiloid!

Vidd véghez a lehetetlent, bolondítsd meg a komputereket és vevőberendezéseket, vedd át a légi irányítás feladatát, vigyél ki minket a pályára…

Varázsló! – szólalt meg ismét Giller.

– Irányítás, vonalban vagyunk.

– A pályára állást követően maradjanak szabad repülésben! A jumpert használni tilos! Ismétlem: a jumpert használni tilos! Útjukat letiltották. További utasítások a pálya stabilizálása után.

– Értettem, Föld.

Egy percnél kevesebb maradt. Ha a KLI-nél nem akarnak kinyírni minket, fel kell hagyniuk a beavatkozási kísérletekkel. Visszatérni csak úgy tudunk, ha teszünk néhány fordulatot a pályán.

– Danyilov! – harsant fel megint Kiszeljov hangja a fülhallgatókban. – Tájékoztattuk az űrelhárítást a rendkívüli helyzetről. Önöket a Szkíta ellenőrzi.

Szó nélkül összenéztünk Danyilovval. Az orosz hadsereg öreg lézeres szputnyikja nem gyerekjáték. Ha még nem rozsdásodott be végleg, egyetlen szempillantás alatt porrá égeti a hajót.

– A jumper használatának kísérlete azonnali megfelelő reakciót vált ki – fenyegetőzött Kiszeljov.

– Tábornok úr, mit képzel?!

Kiszeljov lenyelte, ami a nyelvén volt, és szárazon rendelkezett:

– Adja Hrumovot!

– Hallgatom, tábornok úr.

A pályára állásig harminc másodperc… Zökkenés; bekapcsoltak a Varázsló hajtóművei, kiegészítve az Enyergija csökkenő erejét.

– Mi folyik ott, Pjotr?

– Minden rendben.

– Nagyapád a fedélzeten van?

– Az én nagyapám nincs a fedélzeten – mondtam teljesen őszintén. Érzékelhetően annyira becsületesen, hogy Kiszeljov megingott.

– Pjotr, hol van Andrej Valentyinovics és Marija Klimenko?

– Valahol lent – mondtam az alsó fedélzetre sandítva.

Kiszeljov felsóhajtott.

– Pjotr, valami különös dolog történik. Letiltom az utatokat. Várakozzatok a pályán. Elképzelhető, hogy össze kell kapcsolódnotok a Gammával, hogy átvizsgáljuk a hajótokat. Ha tisztázódik a helyzet, folytathatjátok a feladat végrehajtását.

Hát igen, folytatjuk…

– Rendben, tábornok úr. Remegés, zökkenés…

Varázsló, ráálltak a pályára – közölte Giller bánatosan. – A rádiókapcsolat a továbbiakban az űrbiztonságiak állomásain keresztül működik. Kötelesek végrehajtani az utasításaikat. Ne kapcsolják be a jumpert!

Hallgatott egy darabig, mielőtt hozzátette volna a szokásos jó kívánságot:

– Szerencsés visszatérést!

Csönd lett. Az űrbiztonság vagy nem sietett átvenni az ellenőrzést, vagy sehogy sem tudta bemérni a hajót.

– Lehet? – kérdezte a számláló. Már nem „lent” volt. Eltűnt a lent és a fent, megszűnt a hajtóművek dübörgése. Az előzetes pályán voltunk.

Kattant a légterelő, és a homlokzati ablakokban megnyílt a kékesfehér kupola. A Föld. Még nem gömbölyű, de már nem is lapos. Kiszabadultunk a földi vonzás fogságából, de a bolygó még ott volt a közelünkben, még vonzott minket magához, nem akart beletörődni a veszteségbe.

– Andrej Valentyinovics, hogy van? – kérdezte Danyilov. A székéhez szíjazott öreg bizonytalanul megmozdult.

– Vége? – kérdezte.

– Még hátra van egy korrekció. – Danyilovot nyilvánvalóan nem aggasztotta a Szkíta. – Száznegyven kilométer magasan vagyunk. Itt még nyomokban érzékelhető a légkör.

– Szép… – mondta halkan Hrumov. Biztosan a Földre gondolt, amelyet most láthatott először kívülről.

Az ugrás nem gyerekjáték. Elvben akár a bolygó felszínéről is végrehajtható, csak az a baj, hogy ebben az esetben a hajóval együtt a bolygó egy darabja is távozik a hipertérbe. Méghozzá jókora: úgy fél kilométer átmérőjű. Kár lenne a bolygóért, csak ez az egy van belőle. De a legnagyobb gond az, hogy az ugrás helyén tökéletes vákuum marad. A robbanás hatása, amikor a semmibe ilyen tömegben árad be a környező levegő, pusztítóbb a hidrogénbombáénál. A jumper egyetlen földi kipróbálása úgy megrázta Nevadát, hogy a Los Angelest porig romboló földrengést ehhez képest apró kellemetlenségnek érezték az amerikaiak. A légkör felső rétegeiben végrehajtott ugrás pedig pokoli erejű orkánokat okoz.

– Gamma állomás hívja a Varázslót, Transzaero. Gamma állomás…

A hang komoly volt. A katonák nem viccelnek. Ott ülnek, pontosabban ott lebegnek katonai állomásaikon, lézerágyúik és atomrakétáik rettenthetetlen urai. Az űrbiztonsági szolgálat egész története során első ízben alkalmuk nyílt arra, hogy szolgálják az emberiséget. Legalábbis ők így vélik.

– Itt a Varázsló teherűrhajó. A Transzaero hatvannulla-négyes járatát teljesítem – felelte Danyilov. – Föld-Dzsel–17. A mikrofonnál Danyilov ezredes, a hajó parancsnoka.

– Jelentse, mi a helyzet a fedélzeten!

– Valamennyi rendszer rendben működik – jelentette Danyilov élénken. – A startfolyamatban a KLI megkísérelte megszakítani a felszállást, de ismeretlen oknál fogva az utasítások nem jöttek át. Az előzetes pályára állás a felszállási előírásoknak megfelelően megtörtént.

Varázsló, azt a parancsot kapták, hogy nem változtathatnak a pályán.

– Gamma, bizonytalan pályán mozgunk. Engedélyt kérek korrekció végrehajtására.

Varázsló, a pályakorrekció-kérelem elutasítva. A hajtóművek bekapcsolása a biztonsági előírások közvetlen megsértésének minősül.

– Gamma, ki akarnak nyírni minket? – Danyilov a számláló felé fordult, és könnyed mozdulattal intett neki.

Varázsló, a pályájuk több mint háromnapi működést tesz lehetővé. Maradjanak rajta, és várják az utasításokat!

– Igenis, Gamma.

A láthatatlan beszélő rövid szünet után megkérdezte:

– Danyilov, vannak a fedélzeten kívülállók?

– Nem értettem, vétel.

– Danyilov, információink szerint két civil személy tartózkodik a fedélzeten. Erősítse meg, vagy cáfolja!

– Biztonsági Szolgálat, megerősítem.

Összerándultam székemben. Mi ez, megőrült?

– Danyilov, itt Igor Usztyinov – mondta a biztonságis.

– Megismertelek, Igusz – válaszolt Danyilov. – Ezért is mondtam.

– Jól tetted. Surka, ne ficánkolj, rendben? Célkeresztben vagy. Ha ugráspályára állsz, elégetlek. Ismersz.

– Ismerlek – bólintott Danyilov.

– Várjatok a kapcsolásra!

Danyilov bontotta a vonalat. Rám nézett.

– Pjotr, ez… a kollégám. Jól ismerem.

– Elégetne minket? – kérdeztem.

– Igen. És ne csodálkozz, hogy bevallottam. Túlságosan nagy a lárma. Ha nem lennének biztosak a dolgukban, nem idegeskednének ennyire. A tagadással csak még jobban rájuk ijesztettem volna.

– Petya… – szólított Hrumov.

Felé fordultam.

– Mi van veled, Petya? – kérdezte halkan.

– Minden rendben.

– Meg sem kérdezted, hogy viseltem el a startot.

– Azt hiszem, alaposan felkészültél – mondtam. – Sőt azt hiszem, rendszeresen edzettél. Biztos, ami biztos.

Mása előhúzott a zsebéből valamilyen kis flakont, közben helytelenítve nézett rám.

– Pjotr, nem az én dolgom, de nincs jogod így beszélni a nagyapáddal… – mondta szárazon.

– A nagyapámmal? – kérdeztem vissza.

Andrej Hrumov összerándult, mintha megütötték volna. Pillantásunk találkozott.

– Mindent tudok – erősítettem meg sejtését.

Mása odanyújtotta a flakont az öregnek, aki gépiesen átvette, le nem véve rólam pillantását.

– Miért csináltad? – kérdeztem – Miért hazudtál?

A számláló lecsusszant a pultról, ügyesen letelepedett a székén.

– A pálya betáplálva – suttogta.

– Huszonöt évig hazudtál nekem! – kiáltottam.

Danyilov értetlenül meredt ránk, mély lélegzetet vett, és ránk ordított:

– Befejezni a marakodást!

Talán diákkorának valamiféle ösztönei léptek működésbe. Elhallgattam. Nagyapa, egyetlen szót sem szólva, reszkető kézzel szájához emelte a flakont. Hüppögve beszívta a levegőt, bevette az orvosságot.

– Mindenki készüljön fel az ugrásra – parancsolta az ezredes. – Utána… befejezhetitek az ordítozást.

– Ez tiltott magasság – figyelmeztettem.

– Nekünk most minden tiltott – felelte dühösen Danyilov. – Húsz másodperces készültség.

Leemelte az ugrásirányító pult fedelét, kezét a startgombra tette.

Az egyensúly a természetben rendkívül törékeny dolog. Ugrással távozunk a légkör felső rétegéből, és valahol a Karib-tenger térségében pusztító orkán keletkezik. Homokszemmé válunk, amely megzavarja a természet órájának működését. Halált okozó porszemmé.

– Tíz másodperces készültség – jelentette be Danyilov.

Hozzászoktam az energiát felvevő jumper egyre erősödő zúgásához, de a fülkében uralkodó teljes csönd elgyengített.

– Hová repülünk? – kérdezte Mása, nem fordulva közvetlenül senkihez.

A számláló felelt:

– A vörös-ibolya alari flotta maradványaihoz…

Az ugrásig maradt két másodperc alatt sikerült az alari színkódot a megszokottabb számokká alakítanom. Tizennegyedik flotta?

És miért a maradványaihoz?

És ekkor működésbe lépett a jumper, kettéhasítva a világot.

Ó-ó-ó…

Túlságosan könnyű…

A teljes sötétségben magamhoz térve, abban a fájdalmas ürességben, amely az ugrás után lép fel, erre gondoltam. Túlságosan könnyű az ugrás. Túlságosan kellemes. Nem lett volna szabad semmi ilyesmit létrehoznunk.

Nem volt hozzá jogunk!

A tér fonákján végrehajtott ugrás a hatalom illúzióját nyújtja nekünk. Reményt ébreszt, kalandokba repít. Holott csöndben és engedelmesen alkalmazkodnunk kellene a Mindenséghez, a csillagokhoz, amelyeknek semmi szükségük ránk… Az emberiség valóban gyermek, és ez nem játék a szavakkal, ez az igazság. A végtelen ég alatt nőttünk fel, a feneketlen feketeség alatt, amely minden este ráborul a kicsi, asztal simaságú Földre. És ragyogtak fölöttünk a csillagok, csábítóan és elérhetetlenül, idegen kincsek, csábító és elérhetetlen játékszerek. De képesek voltunk kinyújtani kezünket a csillagokig. Korán, túlságosan korán. Megérintettük őket, az oly csábítóakat és kívánatosakat.

És a csillagok fagya megégette a tenyerünket.

A csillagok hideg játékszerek. Nem tudjuk megtartani őket a kezünkben.

De lemondani róluk – most, hogy hiszünk tulajdon nagyságunkban, a mi leggyorsabb hajóinkban –, nincs elég erőnk…

– Pjotr… – szólított rekedten a sötétségből Danyilov. Hallgattam, még ott voltam, ahol nincsenek sem hangok, sem szabályzatok, sem a hajó ugrást követő kötelező újraélesztése. Az ablakokon túl lassan feltűntek a csillagok. Szemem recehártyája kezdett feléledni a sokk után, látni kezdtem.

– Másodpilóta!

– A másodpilóta a helyén… – suttogtam.

– Andrej Valentyinovics! – hallottam, hogy Danyilov fészkelődik a helyén, próbálja kinyitni a tartalék eszközök dobozát, de teljesen erőtlen voltam.

– Élek… – felelte enyhe csodálkozással Hrumov. – Ez… ez olyan furcsa…

– Marija!

– A helyemen… – a lány hangja remegett, de érezhetően összeszedte már magát. Derék lány, az első ugrás után némelyeket pofonnal kell magukhoz téríteni.

– Karel?

– Micsoda undokság ez a ti ugrásotok… – zizegte a számláló.

Volt nagyapám köhögéssel próbálta elrejteni nevetését. Melengette a lelkét az idegen szenvedése.

Danyilov végre előkerítette a vegyi lámpát. Reccsenve eltörte a műanyag csövet. Sápadt kék fény öntötte el a kabint. Mindannyiunk arca hullaszínű volt, mint akiket félig megfojtottak. Mása már kiszabadította magát a szíjak közül, odanyúlt Hrumovhoz, és nyugtalanul nézte az arcát. De az öreg elég jól viselte az ugrást.

Ebben én egyébként nem is kételkedtem. Régebben tudtam, hogy a nagyapám mindig eléri, amit akar. Most már tudom, hogy Andrej Hrumov mindig eléri, amit akar.

Nem nagy a különbség.

– Ellenőrzöm a rakományt – mondta Danyilov kibontakozva székéből. Mi van vele? Talán ennyire aggódik az ócska mellszobrok miatt? – Ellenőrizzük… Mása, Karel, utánam!

– De Andrej Valentyinovics… – ellenkezett Mása.

– Pjotr gondoskodik a nagyapjáról – torkolta le Danyilov. – Kapaszkodj!

Átlendült a kabinon, megragadta Mása övét. A lány engedelmesen belekapaszkodott az ezredesbe. Kettesben indultak a zsilipkamra felé. Karel egy másodpercig engem nézett, majd utánuk iramodott.

– Hiába, taktikus ember… – suttogta volt nagyapám, mikor magunkra maradtunk. – Megtaposta, megforgatta az élet, de taktikus maradt.

Szótlanul segítettem neki kioldani az öveket. Az öreg ügyetlenül lebegett a szék fölött, egyik kezével a magas támlába kapaszkodva. Körülnézett, élénk érdeklődéssel szemlélte a csillagokat az ablakokon túl. Igen, a csillagok szépek, ha messziről nézed őket…

– Hogy tudtad meg? – kérdezte Hrumov.

– Az albumban, a szüleim fényképe alatt volt egy újságkivágás. A cikkben az állt, hogy Andrej Hrumov, „az ismert politológus és publicista” a katasztrófában elvesztette az egész családját. A fiát, a menyét és az unokáját.

– Az ördögbe… – Hrumov megtörölte az arcát. – Igen… az emlékezés. Kezdetben szimbólumok kellenek hozzá… papírok és fényképek… azután úgyis megcsal.

– Nem vagyok az unokád.

– De igen! Örökbe fogadtalak! Pontosabban unokámmá. Az összes okirat szerint te az unokám vagy. És akkor?

– Andrej Valentyinovics…

Ettől a hivatalos megszólítástól összerándult, mintha ostorral vágtak volna végig rajta.

– Nem is arról van szó, hogy nem te nemzetted az apámat. És persze nem is arról, hogy felneveltél. Ezért köszönet. Arról van szó, miért kellettem neked. Miért?

Az öreg összehúzta magát, tekintetét elfordította.

– A könyvedben, a bevezetőben. Van ott egy mondat azokról az emberekről, akik magukhoz vennének egy gyereket, hogy felneveljék. Nem szeretetből, hanem mert hasznos lesz a jövőben. Hiszen te mindig arra tanítottál, hogy az asszociációk csak a szerzőt jellemzik. Semmi mást.

– Az orvosnak nem könnyű önmagát meggyógyítania… – suttogta az öreg.

– Miért kellettem neked?

– Azért, hogy abban a pillanatban, amikor szükségem lesz egy harcostársra, egy erős, okos és elkötelezett emberre, mellettem legyen.

Legalább becsületes.

– Nem hazudok neked. Többet nem. Kérdezz!

Nem, Andrej Hrumov nem véletlenül viselte csaknem fél évszázadon át a kormányok veszedelmének babérjait. Összeszedte magát, harcba indult. Csakhogy ezúttal én voltam az ellenfél.

Rajta, próbálkozz, öreg!

– Léteznek olyan tesztek, amelyekkel megállapítható egy kétéves gyerek intellektuális potenciálja?

– Nagyon kevés. Kénytelen voltam én magam kidolgozni valami ilyesmit. – Andrej Hrumov keserűen elmosolyodott. – Igen, igazad van. Nem egyszerűen kivettelek a gyermekotthonból. Kiválasztottalak. Ahogy a kutyakölyköt kiválasztják. Az egészségeset és okosat. Tomográfia, kardiogram, vizsgálatok. Tesztek. Kiválasztottam a legígéretesebb gyereket. Másfél ezerből.

– Aljas vagy, Andrej Valentyinovics.

– Igen. Aljas vagyok, mert emberré neveltelek. Megcsiszoltam a gyémántot. Magadtól nem tudtál volna kitörni, Pjotr. Munkás lettél volna. Vagy földműves. Ahhoz túlságosan kevés romlottság volt benned, hogy legalább bandita legyél. Most pohárszám vedelnéd az olcsó vodkát, vagy drogoznál. Megölted volna az intellektusodat, az emlékező tehetségedet, a jóságodat, cseppenként szorítottad volna ki magadból az embert. A Föld pedig azon az úton haladna, amelyet az idegenek jelöltek ki számára!

– De az én utam a sajátom lett volna, Hrumov! Az meg, amit mondasz… hiszen az idegenek is úgy vélik, jogukban áll helyettünk dönteni! Ők is gyémántot csiszolnak! Nem engedik meg az embereknek, hogy fölösleges dolgokra fecséreljék el magukat.

– Mi mind a ketten emberek vagyunk.

– Na és? Nem kellett volna hazudnod nekem! Nem szerettelek volna kevésbé, ha megmondod az igazat! A nagyapám maradtál volna! Érted? Űrhajós lettem volna, ha megmagyarázod az okát. Hiszen így is, úgy is azzá nevelhettél, amivé akartál! Az idegenek harcosává, terroristává, gyilkossá. Amivé csak akartál.

Hrumov hallgatott.

Elfordultam. Valahonnan könnyek gördültek elő. Kristálygömbökké alakultak, leszakadtak a szempillámról, a szemem előtt függtek, visszatükrözve a kémiai fényt. Kék könnyek…

– Megszerettelek, Petya – mondta Hrumov. – Elhiszed?

– Megszerettél? Mint egy ügyes, kézhez álló szerszámot?

– Nem. Mint az unokámat. A fiamat nem szerettem annyira, mint ahogy téged megszerettelek.

Hallgattam. Bátortalanul felfénylettek a vészvilágítás lámpái.

Nem akarok most világosságot!

– Nagyon egyszerű dolog rászánni magad az aljasságra – mondta halkan Hrumov. – Különösen, ha magad is beismered, hogy aljasság. Elhatározod, hogy kell egy utód. Az eszme folytatója. Rengeteg csúszópénzt szétosztogatni… sosem voltam szegény ember, hiszen tudod. Orvosokat alkalmazni, kiválasztani egyetlen kicsit a másfél ezerből. A hatóságok tudtak róla… de fütyültek rá. A nagyhangú, öreg populista megőrült, és új unokát választ magának… Igen, harcostársat akartam találni. Egyszerűen harcostársat! Fiatalt, aki mindent nekem köszönhet. Azután a fiam lettél, az unokám, a mindenem… Túlságosan szerettelek. És féltem bevallani az igazat. Nagyon nehéz dolog rászánni magad az őszinteségre… különösen, ha szeretsz. Mit számít, végül is mit számít… Minél korábban el kellett volna mondanom neked. Amikor tíz-, tizenkettő, tizenöt éves voltál. Ez semmin nem változtatott volna. Akár most elmondhatom neked, hogyan reagáltál volna egyik vagy másik életkorodban. De nem voltam képes rá. Nem tudtam megtenni.

– Hazudsz – suttogtam.

– Nem, Petya. Sehogyan sem tudom bebizonyítani neked, hogy nem hazudok. Sehogyan. Hiszen számodra valóban idegen ember vagyok. Idegen, a vérünk szerint. De a szeretet… azt nem mérheted meg semmilyen készülékkel. Nem állíthatsz ki róla pecsétes igazolást.

– Azért szerettél, hogy a Föld…

– A fene egye meg a Földet! – kiáltott fel vékony hangon a nagyapám. – Essen szét porrá! Égjen hamuvá! Hiszen ha tudtam volna, ha tudtam volna akkor… ha tudtam volna…

Megrázkódtam, a székbe kapaszkodva átlendültem a nagyapámhoz. Ő összegörnyedt, tenyerével eltakarta arcát, de engedetlen, szánalmas öreges könnyei kicsorogtak az ujjai közt. Leültettem a székbe, segítettem neki beszíjazni magát. Fejemet a melléhez szorítottam, mint gyerekkoromban, amikor minden bajom és sérelmem elől az ő térdén találtam menedéket.

– Nagyapa, bocsáss meg nekem…

– Petya, fiacskám! – rázkódott a zokogástól. – Én vagyok a hibás, én vagyok, tudom…

– Nagyapa, bocsáss meg…

– Igazad van, nem kellett volna, nem lett volna szabad hazudnom. Most már soha nem fogsz hinni nekem. És igazad lesz. Túlságosan sokat beszéltem… a szabadságról, a jogról, hogy önmagad legyél. De nem vagyunk szabadok, kisfiam. Rabok vagyunk. A szeretetünk szolgái.

– Nagyapa, hiszek neked!

– Túlságosan szerettem a Földet. Szerettem ezt a nevetséges világunkat. És ezt a mi szerencsétlen országunkat – mindig jobban szerettem, mint a Földet. És az otthonomat jobban, mint az országot. Mert a szeretet csak ilyen lehet, apróságokból épül fel, részecskékből, valami nevetséges és ostoba dologból, a lépcsőházból, ahol először csókolóztál, az udvarból, ahol először verekedtél, a munkából, amit választottál magadnak… Nem a szabadság a fontos, Petya. Hanem a szeretet…

Elvettem a kezét az arcáról, és a szemébe néztem.

– Szeretlek, nagyapa – mondtam. – És Oroszországot is szeretem. A Földet is. De erről majd máskor. Ne sírj, kérlek! Mindjárt visszajön Danyilov és Mása…

Akaratlanul a zsilipkamra ajtaja felé pillantottam, és megrázkódtam. Összekapaszkodva ott lebegett Mása és Danyilov. Mellettük evickélt a számláló.

Már jó ideje ott lógtak…

– Pjotr, kezdjétek meg a hajó felélesztését! – mondta Danyilov. Majd hozzátette: – Kérlek.

Bólintottam, de egy szót sem szóltam. Fütyülök rá, mit hallottak, és mit nem. A lényeg az, hogy nagyapa még mindig sír, ruhája ujjával mázolva szét könnyeit.

– Beszélhetnék egy ehhez hasonló helyzetről – zizegte a számláló. – És nagyon hitelesen hangzana. De nem mondok semmit, mert valójában nincs semmilyen komoly érzelem bennem.

– Értem – mondtam. – Ezért vagyunk mi erősebbek nálad, gyíkocska. Mert mindig vannak érzelmeink. Akár helyénvalóak éppen, akár nem.

A reptiloid összecsukta állkapcsát.

– Remélem, hogy az emberiség pozitív érzelmeket táplál majd irántunk – mondta, szinte könyörgő hangon.

– Ez attól függ, rászolgáltok-e a szeretetünkre – válaszoltam. – Egyelőre van rá esélyetek.

5. FEJEZET

A

hajó életre kelt. A fűtőelemekbe visszatért az energia, a komputerekbe a repülési programok. Egyetértésben, szótlanul végeztük a hajó újraélesztését. A Föld messze volt, „tizenkét és valamennyi” fényévnyire. És nagyon jól ismerve ezt a távolságot, egyetlen földi hajó sem képes soha megtalálni minket.

A legfontosabb az irány. Úgy van ez, mint az életben is, azt gyorsan képes az ember felmérni, milyen messzire juthat valaki, de azt sosem lehet tudni, melyik utat választja.

Úgy fest, igen egyszerű elkötni egy csillaghajót.

Amikor minden rendszer az előírt módon kezdett működni, mi is visszatértünk székeinkbe – támasz nélkül lebegni az általánosan elterjedt nézettel ellentétben nem a legkellemesebb elfoglaltság. Danyilov hivatalos hangnem mögé rejtve enyhe zavarát, így szólt:

– Marija, tájékoztatnom kell téged a vécé használatának módjáról…

– Köszönöm, igen alaposan áttanulmányoztam a dokumentációt – felelte a lány.

– Jó… A női kiegészítők ott lesznek valahol az egészségügyi blokk fölötti konténerben.

– Megtalálom.

El sem pirult. Mégiscsak derék lány ez a Mása. Ha egy kevés nőiesség is csatlakozna meglévő erényei mellé…

– Áttérhetnénk akkor az ügyre? – kérdezte nagyapa. Végignézett rajtunk, elégedetten bólintott. – Petya és én elnézést kérünk a gyengeségünkért… de régi problémák kerültek elő. Bocsássatok meg! Most foglalkozzunk azzal, ami miatt bűnözőkké váltunk!

– Erről álmodom – mondta Danyilov. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, valamennyien a reptiloidra néztünk.

– Itt az ideje? – érdeklődött a számláló.

– Már régen ideje lett volna – jegyezte meg nagyapa.

– Mielőtt elindulnánk az alarikkal találkozni, szeretnék meghallgatni egy történetet. Azt a hipotetikus történetet, amely elszakított minket a Földtől.

A számláló még most is habozott. Mintha nem fogta volna fel, hogy számunkra a visszaút el van vágva, hogy minket kiátkoztak, és „az emberiség elleni bűncselekmény” vádja nehezedik ránk.

– Karel, mi mindenben engedtünk – mondta nagyapám. – Nem gondolod?

– Jól van…

A reptiloid átúszott székéből az első pilóta pultjára. Nyilván azért választotta, mert ott volt a legnagyobb kijelző. Pikkelyes mancsával megérintette a paneleket, és a képernyő tejfehér fényben felragyogott.

– Elmesélem és meg is mutatom – mondta a számláló. – Ez nem túl bonyolult. De mivel nem tudom ellenőrizni a vizuális információ közlésének végeredményét, figyelmeztessetek, ha az ábrázolás nem kivehető. Előbb ellenőrizzük… Minden vadász szeretné tudni, hol lapul a zsákmány!

A képernyőn sorra felvillant a színskála hét színe.

– Okosabb vagy, mint egy japán videomagnó – engedett el egy kétes bókot Danyilov.

– Nagy kör, kis kör, A betű, hetes szám… – minden rendben – állapította meg nagyapám. Egy olyan lénytől, aki nem képes érzékelni a televíziós ábrázolást, igazán kifogástalan.

– Akkor kezdem – mondta a reptiloid. – Térjünk vissza tizenkét földi nappal korábbra…

A képernyő elsötétült. A kozmosz fekete éjszakája a csillagok szikrácskáival. Vajon a számláló látta-e valaha azt, amit most bemutat nekünk?

Vagy csak rekonstruálta az eseményeket, leereszkedve ahhoz az emberi igényhez, hogy mindent a saját szemével lásson?

– A vörös-ibolya alari flotta független harci egység – közölte Karel. – A Konklávé határozata értelmében a galaxis harmincnál több szektorában járőrözik, de egyetlen Erős faj fennhatósága alá sem tartozik. Ez rendkívül nagy eredmény!

A képernyő sötétjén fehér pontok tűntek fel. Egyre növekedve felénk közeledtek a flotta hajói. Cirkálók – nekem túlságosan is ismerős korongok, vadászgépek szétszóródva – kis gömbök, ismeretlen típusú hajók – mind egyszerű formájú, mind elegáns és funkcionális. A számláló talán fel akarja vonultatni előttünk a flotta összes hajóját? Ez legalább fél óra!

– Jelen pillanatban a vörös-ibolya alari flotta létszáma az eredetinek csupán hatvanhét százalékát teszi ki – közölte szárazon a számláló.

– Teljes volt a flotta? – kérdezte gyorsan Danyilov.

– Igen.

Ez nem semmi!

Az alariknak tizenkét nap alatt sikerült negyvenvalahány hajót elveszíteniük!

Bárki keresztezte is az útjukat, rendesen feladta a leckét a rágcsálóknak!

– Zömmel kis vadászgépek teszik ki a veszteséget, de megsemmisült két cirkáló is – mondta a számláló. – És most nézzétek meg a zászlóshajót!

Füttyentettem, amikor a képernyőn feltűnt a hajó. Ez is korong alakú volt, mint a cirkálók. De ha nem csal az emlékezetem, ennek a korongnak öt kilométer az átmérője. Az űrbiztonsági munkatársak legfeljebb főbe lőhetik magukat, ha egy ilyen hajó megtámadja a Földet.

Csakhogy ez a zászlóshajó jó ideig nem gondolhatott támadásra.

A korong közepén jókora lyuk tátongott. Igen, a legvalódibb lyuk, amelyen keresztül átlátszottak a csillagok. A korong széle, amelynek tökéletesen simának kellett volna lennie, megfolyt, kirojtosodott. Egyszer, még gyerekkoromban véletlenül a napon felejtettem nagyapám gyűjteményének egy régi hanglemezét. Felhevült, és éppen így megfolyt a széle. De a képernyőn látható korong nem vinilből készült!

– Mekkora teljesítmény kell ahhoz, hogy ilyen rombolást okozzon? – kérdezte nagyapám.

– Nem a teljesítmény a lényeg. Az ugrást kitaláló fajnak ezt igazán értenie kellene – rosszmájúskodott a számláló.

– De itt hatalmas volt az energia. Feltételezésem szerint még egy torpp sem lett volna képes elnyelni.

Na szép. Én meg azt hittem, hogy a csillagok fotoszférájában élő Erős faj abszolút sebezhetetlen.

– Tovább! – rendelkezett a nagyapám. A szeme lángolt. Végre meggyőződhetett róla, hogy létezik a kozmoszban olyan erő, amely fenyegetést jelenthet a Konklávéra nézve.

– És ez itt az alarik ellenfele – mondta a számláló. A képernyőn aprócska hajó jelent meg. Szintén korong alakú, és mintha fémből lett volna. De jóval cifrább, a szélén kiszögellések sorai alkottak szeszélyes mintát, a hajótest közepe érzékelhetően vastagabb volt. Inkább lencse, mint korong.

A hajócska nagyon kicsi volt. Mellette megjelent egy sematikus emberfigura – a lencse kisebbnek látszott, mint a mi Varázslónk. Talán akkora lehetett, mint a Spirál.

– Hány ilyen hajó volt? – kérdezte Danyilov.

– Ilyen pontatlanul fogalmaznék? – rémüldözött a számláló. – Ez az egy volt.

Nagyapámra pillantva láttam, hogy állát tenyerére támasztva figyelmesen tanulmányozza az ismeretlen hajót. Velem ellentétben ő nem ijedt meg.

– Karel – mondtam –, tévedtetek. Ez nem a második erő, amelynek segítségével diplomáciai játszadozásba lehet kezdeni. Ez egyszerűen… az Erő. Elsöpri az Erőseket, és eltapossa a Gyengéket. És még csak észre sem veszi.

Danyilov bólintott. Ebben a kérdésben tökéletesen egyetértettünk.

– Van egy aprócska részlet – sandított rám a számláló. – Valami, ami az erőnél is lényegesebb.

Ami most megjelent a képernyőn, nyilvánvalóan videofelvétel volt. Legalábbis olyasmi, ami az alariknál videofelvételnek felel meg, és amit a számláló aprólékosan átalakított a mi ábrázolásmódunkra. Egy hatalmas hangárt láttunk, benne mindenfelé – egerek. Egy rajzfilm macskájának rémálma. Jól megtermett, kutya nagyságú rágcsálók. Némelyek csupaszok, mások szokatlan, fémpikkelyekből készült, visz-szataszító szkafanderben. Rohangálnak, futkosnak az egyenetlen, felpúposodott talajon, amelyet kőlapokra emlékeztető dolog borít. Mellső lábaik hosszabbak a hátsóknál, és erős ujjakban végződnek. Felsőtestük és fejük ettől fölmered, és nagyon agresszív benyomást kelt.

A rohangászó alarik között egyébként itt-ott mozdulatlan, összetöpörödött, szánalmas hullák hevernek. Tele van velük a padló…

Változik a kép, az egerek félrehúzódnak, távolabb feltűnik az a bizonyos hajó, az apró lencse, amely átlyukasztotta a zászlóshajót. Kissé oldalra billenve fekszik, szabályosan ellepik az egerek, de mindez nem fontos…

A legfontosabb ott van. Betölti ez egész képernyőt.

Egy test.

Egy emberi test!

Fiatal, szőke fiú. Torkán keresztben tépett seb. Az alarik talán a fogukat is használják a kézitusában?

Hosszú haját, napbarnított bőrét vér borítja a számos harapástól és karmolástól. A fiú csak valamilyen ezüstös anyagból készült sortot visel, izmos testén jól látszik minden seb… Furcsa, a vér már szinte mindenütt megalvadt, bár a sebek frissnek tűnnek. Sajnálom ezt a fiút, aki teljesen egyenlőtlen küzdelemben pusztult el. És az arca valahogy homályosan ismerősnek tűnik…

Tudatom egyre apró részletekbe kapaszkodik, a könyörtelenül pontos ábrázolás minden egyes pontjába… Végre sikerült leráznom magamról a dermedtséget.

Nem az a lényeg, hogy ennek a fiúnak a hajócskája negyven alari hajót tett tönkre. Nem is az, hogy kézitusában legalább tucatnyi egér kommandóst intézett el.

A lényeg az, hogy – ember.

Legalábbis megkülönböztethetetlenül hasonlít egy emberre.

– Egyedül volt – zizegte a számláló. – Szerencséjük az alariknak.

Danyilov hirtelen felém fordult, csodálkozva meredt rám. Majd újból a képernyőre.

– Az ördögbe, Pjotr, hiszen hasonlítotok egymásra!

Igen, valóban. Nem, az idegen nem pontosan az én másolatom. Kicsit szélesebb az arca, és félig nyitott szeme mintha fekete lenne. A fülcimpája is másmilyen…

És mégis nagyon hasonlítunk egymásra. Mint a testvérek.

– Ez ember? – kérdeztem.

A reptiloid halkan elnevette magát.

– Mi az, hogy ember?

– Ne filozofálj! – kértem. – Meghalt?

– Igen. Sajnos igen.

– Az alarik megvizsgálták a testét?

– Természetesen. Tessék, itt van a szervezetének felépítése. A képernyőn kezdett átalakulni a kép. Olyan volt, mint valami rémfilm vagy oktatófilm orvostanhallgatóknak. Előbb eltűnt a bőr. Azután az izmok. A belső szervek. Néhány másodpercig tompán bámultuk a csontvázat, azután villant a képernyő, és a felbolydult alarik között ismét ott feküdt a holttest.

Mása halkan feljajdult, de én is magamon kívül voltam.

– A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az alariknak nincs vizsgálati módszerük a szervezet feltárására – szögezte le a számláló. – Ez animáció. De pontos adatokon alapul.

– Mutasd újra a csontvázat! – kérte nagyapám, nem hagyva magát zavartatni. – Nem tudtam megszámolni a csigolyákat.

– A szervezete teljesen azonos a földiekével.

– A sejtek?

– Azonosak.

– A gének?

– Az előzetes adatok szerint azonosak.

– De nem lehet ember – suttogta saját magának nagyapa. – Nem, ez lehetetlen… hacsak…

Reszkető kezét a számláló felé nyújtotta.

– Az idő? Az idő?

– Andrej Valentyinovics, azt feltételezi, hogy a jövőből jött? – érdeklődött a számláló.

– Nem zárom ki.

– Szerintem ez több mint kétséges – sóhajtott nagyot a reptiloid. – Nem állíthatom határozottan, hogy lehetetlen. De kételkedem benne.

Kár. Arra gondoltam, milyen szép is lenne. Talán a mesekönyvek világát idézi, mégis szép. Távoli utódaink, akik erősek és szabadok, segítséget küldtek a múltba…

– Nézzétek meg a kabinját! – mondta a számláló.

A képernyőn most a fémlencse tűnt fel. Felnyílt, mint a kipattanó virágbimbó, vékony szirmok emelkedtek föl középen, kiterültek, talán körkörös feljárót, talán leszálláshoz szolgáló támaszokat alkotva.

– Az automatika akkor nyitotta ki a hajót, amikor odavitték hozzá a pilóta testét – közölte a reptiloid.

A lencse közepén, ahogyan feltételeztem is, a kabin volt. Felülről láttuk. Két ülés. M betűt formázó pult vette körül őket. Körülötte nagyon kevés hely.

– Nem jöhetett messziről – mondta nagyapám.

– Attól függ, hogyan repült – suttogta a számláló.

– Nagyszerű fickók az alarik. Vállalták az áldozatot. Testvéreik pusztulását. Nem vetették be alapvető fegyvereiket, sértetlenül szerezték meg az idegen hajóját.

Most a pultot láttuk premier plánban. Öntött fehér panel, lámpácskákkal telihintve… Danyilov csalódottan felsóhajtott. Nagyapám is krákogott, de ő valamiért elégedettnek tűnt.

Nem, ez nem emberi hajó pultja volt.

Tekintetem a klaviatúrákat, kapcsolókat, szenzorokat kereste, bármit, ami a megszokott földi irányítóberendezésekre emlékeztetne. Semmi. Csak valami szokatlan logikának megfelelően csoportosított, villogó indikátorok. Két képernyő; oválisak, emberi szemszögből nézve kényelmetlenek. De ezen a sima, csillogó pulton négy kis mélyedés volt igazán furcsa. Ezekben súlyos, olajos folyadék pezsgett, füstölgött, lélegzett…

– Az alarik próbálták felnyitni a pultot? – feltételezte Danyilov. Igen, elképzelhető volt, hogy ezeken a helyeken próbálták megfúrni a panelt.

– Nem. Ilyen volt.

– Gyerekkoromban szívesen néztem az őrült professzorokról és vérszomjas jövevényekről szóló filmeket – mondta váratlanul nagyapám. – Azokban gyakran mutattak… ilyesmit.

Nem tudom, a számláló mit gondolt, de mi rögtön megértettük, miről beszél.

A hajó túlságosan tökéletes volt. A pult pedig túlságosan szép. Mintha díszlet lenne.

– Karel, ez nagyon is úgy fest, mintha megrendezték volna – magyarázta nagyapám a reptiloidnak. – Ebben a kabinban nagyon is természetesen festene egy ember. És az a történet a negyven elpusztult alari hajóról… Mi van, ha a saját technológiátok és az emberek jumpere alapján megcsináltátok ezt a kis hajót? És most bele akartok ültetni valakit közülünk a pilótaülésbe, és bemutatni az Erőseknek? Hogy legyen mitől pánikba esniük. Egy ilyen, jumperrel és erős támadó és védekező fegyverekkel felszerelt hajóhad képes az egész galaxist felforgatni.

– Mi éppen ezért sosem szántuk volna rá magunkat ilyesmire – vágott vissza a számláló. – Nem áll szándékunkban eben gubát cserélni, a daenlóiakat az emberekkel felváltani.

– Ki tudja, ki tudja… – suttogta nagyapám. – Azt akarod mondani, hogy ez valóban egy idegen hajó? Egy eddig ismeretlen faj hajója? Egy a földihez mindenben, még a genotípusban is hasonló fajé? Ugyanakkor technikailag jóval hatalmasabbé?

– Igen. És a ti pusztulásotokat jelenti. Amikor az Erősek értesülnek a földiekkel azonos, de szinte mindenható faj létezéséről, benneteket megsemmisítenek. Elkerülhetetlen lenne szövetségre lépnetek, ezt pedig az Erősek nem engedhetik meg.

– Csak akkor, ha ez a faj agresszív – biccentett nagyapám a képernyő felé.

– Az is. Kérdezd csak meg az alarikat, majd ők mesélnek.

– Ez a srác védekezett – keltem hirtelen a megölt pilóta pártjára.

– Igen, de az elején igyekezett elfogni az egyik alari vadászgépet.

– Már megbocsáss – mondtam –, de nem érzek jogos haragot. Legalábbis ha a hyxoidokra és az Explorerre gondolok.

– Mindannyian teli vagyunk egymástól elszenvedett sérelmekkel – ismerte el a reptiloid. – És mindannyian hatalomra vágyunk. Lehet, hogy a szabadságunk érdekében, talán a szeretet érdekében. De most nem a bosszú ideje van itt. Most a cselekvés ideje jött el.

– Mit tudtatok kideríteni erről a fajról? – kérdezte nagyapám.

– Biológiailag azonosak az emberrel. A fejlődésnek is hasonló útját választották, főként a technikai fejlődését. Lehetséges, hogy néhány száz év múlva ti is ilyenek lennétek. Kívülről jöttek.

– Másik galaxis? – kíváncsiskodott nagyapám.

– Nem tudom, Kívülről…

Megint változott a látvány a képernyőn. A számláló elképesztő mennyiségű információt őrzött a memóriájában.

…Kozmosz. Valahol nagyon messze, a csillagképet nem is tudtam alaposan megnézni, egyszerűen éreztem, hogy messze van. A kozmosz forgott, mintha a kamerát mozgatták volna minden irányba.

– Ez az egyik felvétel az elfogott hajóban találtak közül – mondta a számláló. – Sikerült párbeszédet folytatnunk a hajó komputerével. Sokkal nehezebb volt, mint a ti elektronikátokkal boldogulni, de sikerült.

A forgás befejeződött. Mintha az, aki a felvételt készítette, ráunt volna a látottakra.

Vagy talán arra, amit nem látott: Az ürességre köröskörül?

Mintha újra megkezdődne a mozgás. Azután a csillagok elhomályosultak.

Hajók tűntek elő a semmiből.

Eleinte szétszóródott lencsék. Különböző irányból bukkantak fel, és egy pillanat múlva már el is tűntek szem elől. Semmi nyomát nem láttam a hajtóművek működésének, sem az elégett hajtóanyag fáklyáit, sem az ionhajtóművek ragyogását, sem a gravitációs rácsok lilás fényét. Valami teljesen ismeretlen dolog volt.

A kép vibrálni kezdett. A tér beleremegett abba, ami készülőben volt.

– Istennek anyja! – nyögött föl Danyilov. Valószínűleg cirkáló lehetett. Jóval inkább hasonlított a hatalmas csatahajókról szőtt földi álmokra, mint az alarik korongjai vagy a daenlóiak sokszögei.

Hosszúkás, hatalmas monstrum. Formája kissé elmosódó, nem arra szolgál, hogy leszálljon egy bolygón, inkább mintha a tengerjáró hajók esztétikus formája ihlette volna… A cirkálót kékes csillogás vette körül.

Szép volt, mint bármely hadi eszköz.

– Erőtér? – kérdezte rekedten Mása.

Kit mi érdekel: őt a taktikai-műszaki jellemzők.

– Lehetséges, de az adott típus számunkra ismeretlen – felelt a számláló. – Az is lehet, hogy egyszerűen másodlagos kisugárzás…

Az utolsó mondatot minden meggyőződés nélkül ejtette ki.

– A méretei? – érdeklődött nagyapám, mikor a cirkáló elúszott.

– Nem sikerült pontosan meghatározni – ismerte be bűntudatosan Karel. – Nincs összehasonlítási alap. Tájékoztatójelleggel azt mondhatjuk, hogy tíz-húsz kilométer.

Szegény, kicsi alarik! Ha ők miniatűr méreteik miatti komplexusaikat leküzdve valóban hatalmas hajókat építettek, hát ez fricska volt nekik. Ilyet nem épített senki.

Elsősorban azért, mert ilyenre senkinek nincs szüksége!

Körülbelül öt percig néztük, amint egyre újabb és újabb cirkálók tűnnek fel a térben. A képméret fokozatosan csökkent, mintha a kis hajó, amely a felvételt készítette, egyre jobban eltávolodott volna.

– Igen, ez invázióra emlékeztet – mondta nagyapa. – Elismerem. Vagy erődemonstrációra. Elvégre nem véletlenül lehetett ez a felvétel a hajón.

– Feltételezem, hogy egyszerűen ő volt az első – felelt a számláló. – Mint felderítő. Felvételt készített. Azt a pontot tanulmányozta, ahová behatolni készültek. Azután jelet adott.

– A tér fonákján?

– Miért is ne?

Több cirkáló nem bukkant fel. Vagy talán a felderítő távolodott el túlságosan ahhoz, hogy rögzítse őket.

– Most valami érdekes jön – mondta összeesküvőhöz illő suttogással a számláló. – Kihagyok egy negyedórát, itt nincs semmi érdekes.

Nem fogtam fel rögtön, mi történt. A kép megremegett, a csillagok táncra perdültek a képernyőn. Azután vakító fény villant fel.

Egy csillag!

Egy nap!

A sárga csillag ragyogott a képernyőn, nem aprócska szikra az égen, hanem olyan méretű korong, amekkorának a Nap látszik a Földről. A kép rángatózott, mintha a hajó kétségbeesetten manőverezne. Egy pillanatra megjelent a képernyőn a bolygó – hasonlított a Földre, kék-fehér volt, de nem a Föld. Hány idegen világot láttam már – de ez a bolygó nem volt normális. Valahogy furcsa volt…

– Ez nem egyszerűen invázió – magyarázta a számláló. – Inkább expanzió. Migráció. Galaxisunkba egy egész bolygórendszer érkezett.

– Hozd vissza a képet! – kérte nagyapám. – Valamit…

– Értem – a számláló maga volt a készségesség. Lehet, hogy valóságos, és nem tettetett érzelmeket él át ismereteit bemutatva?

– Nincs ellenvetésetek, ha korrigálom az ábrázolást? Ha eltávolítom a felhőréteget és kiegészítem a hiányzó részleteket?

Természetesen nem volt ellenvetésünk… A képernyőn újra feltűnt a bolygó, és én összerándultam székemben, akaratlanul is a képernyő felé nyújtózkodva.

Most, hogy a reptiloid „megtisztította” a képet, eltüntette a felhőréteget, a bolygó glóbusznak látszott, felénk fordított oldalán két kontinens.

Egy négyzet alakú.

És egy kerek.

– Engem kissé megriaszt egy olyan faj, amelyiknek ilyen elképzelései vannak a szépségről – suttogta Danyilov. – Karel, nem kevertél össze valamit?

A bolygót ismét eltakarták a felhők. De a szárazföldek körvonalai rajtuk keresztül is tisztán kivehetőek voltak. Négyzet és kör.

– Na nem, ez hülyeség! – kiáltott fel hirtelen éles hangon Mása. – Hiszen ez nem ésszerű! Fölösleges! Ha kevés a szárazföldjük, ha akkora a… a túlnépesedés, létrehozhatnának új szárazföldeket, úszó szigeteket, víz alatti településeket, orbitális városokat! De így, körzővel és vonalzóval! Ez lázálom!

Nagyapa halkan elnevette magát.

– Fura testvéreink akadtak a mindenségben, Karel!

A reptiloid kinyújtotta hajlékony nyakát. Beszélgetés közben nagyon igyekezett partnere szemébe nézni, nyilván így tartotta illendőnek.

– Csak ezért vontunk be benneteket, embereket – mondta. – Biztosak vagyunk benne, hogy a közelebbi ismeretség ezzel a fajjal meggyőz titeket arról, hogy nem a külső hasonlóság a legfontosabb.

– És az nem lehet, hogy egyszerűen csak a geometria alapján állnak? – kérdezte szemrehányóan nagyapa. – Ti számlálók vagytok. Ők geometerek. És megörökítették kedvenc formáikat.

A reptiloid elég sokáig gondolkodott, mielőtt megérdeklődte volna:

– Most tréfálsz?

– Igen.

– Az jó. Ha létezik az istenetek, jobb lenne ha nem engedné meg ezeknek, hogy felmérjék a Földet. Ausztráliából persze egész szimpatikus paralelogramma lehetne, a két Amerikából háromszögek, de tetszene-e ez nektek?

Nagy igyekezettel elnevette magát. Nem is figyeltem idegesítő szócséplésükre. Üres fecsegés. Minden üres. A képernyőt figyeltem, a felhőkkel behintett kontinenseket. De hiszen a felhők is túl szabályosan vonulnak a bolygó felett! Ez nem egyszerűen a szelek játéka, tevékeny elme borított egyes részeket összefüggő felhőtakaróval, másokat kitárt az idegen nap fénye előtt.

Geometerek?

Pusztító erejű űrhajók, az éghajlat és a bolygó kérgének teljes ellenőrzése, teljes csillagrendszerek térbeli mozgatását lehetővé tevő technológiák… az ugrás egyébként erre sosem lenne alkalmas…

Geometerek?

Nagyon találó kis név ennek a fajnak. Világukat elnézve más fel sem merülhet. Az óceán közepén elterülő kerek kontinenst néztem, partjának egyenletes vonalát. Valami miatt biztosan tudtam, az egész part egyetlen végtelen strand. Apró szemű, tiszta, aranyos homokkal borítva…

A jövőbe látás hülyeség. Legalábbis mindig biztos voltam ebben. Ám most, az idegen bolygót nézve, láttam önmagam azon a parton. Amint rohanok a hullámverés vonalát követve, reménytelenül igyekszem szabadulni az üldözőktől – vagy utolérni valakit. Vég nélküli futás a kör mentén, elgyötört testem fájdalma, kétségbeesés és magány.

Ott leszek. Tudom.

– Pjotr!

Nagyapám felé fordulva bűnbánóan rámosolyogtam:

– Bocsáss meg! Valahogy elpilledtem…

– Petya, mekkorára becsülöd a bolygó méreteit?

– A Földéhez hasonlóak – vontam vállat. – A méretek nem fontosak, de magának a légkörnek a típusa, a víz és a felhők jelenléte tanúskodik erről.

– Le tudod tenni ott a hajót?

Danyilovra meredtem, de mintha ő is tőlem várta volna a választ.

– Nagyapa, az a leszállás… az véletlen volt. Űrhajókat nem tesznek le sivatagban vagy országúton.

– És a sós tavak Amerikában?

– Hát… már megbocsáss, de ott is megtisztítják az útvonalat.

– Andrej Valentyinovics – szólt közbe szemrehányóan a számláló –, nem hiszem, hogy szükség lesz partizán módon leszállni a geometerek bolygójára.

Nemcsak nekem tetszett meg nagyapám meghatározása…

– A kozmikus technológiában ennyire fejlett faj bizonyára rendelkezik nagy hatósugarú érzékelő rendszerrel.

– Karel, egy űrsikló, ráadásul vegyi meghajtású a normális csillaghajókhoz viszonyítva porszem.

Nagyapa láthatóan nem szívesen mondott le az ötletéről. – Andrej Valentyinovics, dekódoltuk a nyelvüket – mondta a számláló.

– Igen?

– A geometerek nyelvén az „éberség” szó megegyezik a „gyengeség” szóval.

– Br-rr – rázta meg a fejét nagyapám. – Eszeden vagy?

– Elgyengültem és pihenek… éber vagyok és pihenek. Ez ugyanúgy hangzik.

– Mondd ezt az ő nyelvükön!

– Nem tudom. A fonetikát nem tanulmányoztam.

– És milyen érdekesség van még a geometerek szókincsében?

– Nincs szavuk a békére – közölte a számláló. – Csak egy igéjük van, amely a békéért folytatott harc állapotát, a békére törekvést fejezi ki.

– Talán érdemes lenne az Erősekhez mennünk, és hűségesküt tennünk? – mondta Danyilov elgondolkodva.

– Menjünk inkább az alarikhoz – szólt nagyapám. – Amíg saját szememmel nem látom mindazt, amit a számláló mutatott…

– Nem hazudtam. Meggyőződhettek róla.

Amint az várható is volt, jóval magabiztosabb lett azután, hogy elhagytuk a Földet.

– Milyen messze van az alari flotta? – kérdezte nagyapám.

– Százharminchárom fényévnyire.

– Tizenkét ugrás? – kiáltott fel Danyilov.

– Tizenegy, ha mindent jól számítok ki.

– Pályázhatunk a Guinness-rekordok könyvébe -mondta Danyilov minden lelkesedés nélkül. – Még senki nem távolodott el ilyen messzire a Földtől… A Varázsló újraélesztésére az ugrások után számítsunk egy órát… ha nem alszunk, egy fél nap. Számítsd ki a pályát, Karel!

A reptiloid odaúszott a navigációs pulthoz. Talán helyet kellett volna cserélnie nagyapával…

Végül nem tizenegy, hanem tizenhárom ugrásra volt szükség. Valószínűleg nem a számláló hibájából, inkább a navigációs rendszer tökéletlen volta miatt.

A hatodik ugrás után mégis tartottunk egy étkezési szünetet. Úgy láttam, nagyapának és Másának nagyon tetszett az evés a súlytalanság állapotában. Valamikor én is szerettem vadászni a lebegő falatokra és italcseppekre. Valamikor nagyon régen…

– Az ugrás kiváltotta érzéseket valóban nem lehet szavakkal visszaadni – elmélkedett nagyapám. – Valahogy sápadt minden analógia. Tejszínhabos földieper, meleg tengervíz, csodás zene, az alkotói eksztázis… és igen végül az orgazmus. De egyik sem az!

– A navigátorom, Rinat mindenkinek így magyarázta: „mintha két gyönyörű lány masszírozná a hátadat, miközben szívószálon át hideg koktélt szopogatsz egy keleti fürdő szófáján heverészve.”

– Komolyan gondolta? – hökkent meg a nagyapám.

– Valószínűleg nem. De az emberek zavarba jönnek, és nem firtatják tovább a dolgot.

Mása nem vett részt az eszmecserében. Szótlanul evett nagyapámat nézve, az arca kipirult, sőt megszépült. Az ördögbe is, hiszen tényleg szerelmes belé! Valami ostoba, esztelen féltékenység fogott el. Észreveszi-e a viselkedését a nagyapám? Vagy mint igazi szobatudós képtelen alkalmazni a tudását, ha saját magáról van szó?

A pálya hibás voltát a kilencedik ugrás után ismerte be a számláló. Mégis tettünk még két ugrást, de nem jutottunk el a randevú helyére.

– Huszonhatmilliárd kilométert tévedtünk – mondta a reptiloid többször is ellenőrizve a koordinátákat. – A legprimitívebb szuperszonikus hajtóművel egy nap alatt megtennénk ezt a távolságot.

– Jumperrel pedig két óra alatt – Danyilovot nyilvánvalóan feldühítette a kedvenc hajóját ért támadás.

– Ha nem tévedek…

A számláló első ízben ismerte be, hogy az ő képességeinek is vannak határai. Én éppen az egyik ablak előtt lebegtem, a csillagokban gyönyörködve. Teljesen mások voltak a csillagképek. Mi van, ha a reptiloid nem képes elvezetni minket az alarikhoz? A hajó tartalékai egy hétre elegendőek, hiszen dupla létszámmal repülünk. Irt, ebben a végtelen ürességben nagyon könnyű eltévedni. Túlságosan nagyokat lépünk. A szemünk túlságosan rövidlátó.

– Készüljetek fel az ugrásra! – mondta a számláló.

Az ugrás indítógombját, ahogyan kell, a hajó parancsnoka nyomta meg. De Danyilov hatalma az események fölött már csak illúzió volt. Kénytelenek voltunk átengedni Karelnak az összes navigációs számítást. Sem én, sem Szása, sem Rinat nem lett volna képes elvezetni a hajót egy olyan pontra, amely százharminc fényévnyire van a Földtől…

Amikor a tizenkettedik ugrás után magunkhoz tértünk, sokáig mozdulatlanul maradtunk a székünkben. Mintha egyszerre ért volna el mindannyiunkat valami idegkimerültség. A számláló, aki egész úton derekasan tartotta magát, most megint, akár az első alkalommal, nyöszörögni kezdett. Feküdtünk, a súlytalanságban súlyossá vált testünk ügyetlenségétől elgyengülten, az ablakokon túl a csillagok ragyogtak, a csöndet csak a reptiloid nyöszörgése törte meg, és arra sem volt erőnk, hogy a lámpát meggyújtsuk…

– Majd egyszer okosak és erősek leszünk… – suttogta Danyilov. – És kitalálunk valami lassabbat, de alkalmasabbat a csillagközi utazásra, mint az ugrás. És akkor összegyűjtjük az összes hajót egyetlen hajórajba, és az egészet elküldjük a büdös francba… hogy soha többet… soha…

Megértettem. Ez az élvezet megöl minket, kiprésel belőlünk mindent, ami a lelkünkben van, amit az igazi dolgok számára kellene megőriznünk. Az Erős fajok minden nehézség nélkül hordárokká változtatnak minket, hiszen ez a munka olyan elviselhetetlenül, olyan iszonyatosan kellemes! Jobb lenne, ha mi is összegörnyednénk a fájdalomtól és rettegéstől, mint a számlálók…

– Hagyd abba, Karel… – kérte nagyapám gyenge hangon. – Hallgass el! A viselkedésed… nem méltó egy ilyen fejlett lényhez.

Bármily furcsa, ez segített. A büszkeség érzése univerzális bűn. A számláló elcsöndesedett.

– Gyerünk, számoljuk ki az útvonalat! – mondta Danyilov. – Elfáradtam. Fejezzük be végre ezt az egészet!

Ha ő a hatalmas repülési tapasztalatával nem viseli el a sorozatos ugrásokat, mit mondhatunk nagyapáról és Másáról? Nem véletlen, hogy az első gyakorlóugrások között és a rendszeres repülések megkezdésekor a tanfolyamok hallgatói a Föld legjobb fürdőhelyein eltölthető, fizetett szabadságot kapnak. Hogy legalább valamivel ellensúlyozzák az eufóriát, kapaszkodót, lélektani horgonyt adjanak, a fejükbe verjék, hogy az életnek az ugráson kívül is vannak örömei. Valószínű, hogy azok a lányok, akik annyira ragadtak ránk, elveszett egyetemistákra Görögországban, nem véletlenül akadtak az utunkba. A KOSZKOM, az ENSZ űrügyi bizottsága paradicsomi feltételeket biztosított számunkra. A játék egérke, hűséges talizmánom, amelyet egy lány ajándékozott nekem egy jacht fedélzetén, az Égei-tengeren, az is valami ravasz terv része volt…

Az élettapasztalattól lettem ilyen bölcs, vagy csak az ugrás hatása?

Előszedve a lámpát, megvilágítottam a kabint.

– Ébresztő, gyerekek! – mondtam. – Nem lehet így…

És a tizenharmadik ugrás elvitt minket a célig.

A radar képernyőjén pontok villantak fel: az alarik vörös-ibolya flottájának hajói.

A számuk talán százra volt tehető, az elvesztetteket is beleszámítva egy egész raj. Vagyis a vadászgépek nem ülnek fészkükön a cirkálók törzsében, hanem járőröznek.

A bátor egerekre ráijesztettek.

– Kezdjük a manőverezést? – ajánlotta Danyilov. Már biztosan viszketett a tenyere, hogy végrehajthassa a közeledési manővert.

– A sebességeink közti eltérés több mint száz kilométer másodpercenként – állítottam meg. – Szása, a mi hajtóműveinkkel lehetetlen utolérni őket.

– Majd ők jönnek közelebb – vágott a szavunkba a számláló. – Már kezdenek leállni.

Igen, alighogy megjelentünk a térben, nagyjából negyed órával korábban, az alarik már manőverezésbe kezdtek. Amíg mi rendbehoztuk a hajót, ők kiegyenlítették viszonylagos sebességünket, és megkezdték a közeledést. Elsőként a vadászgépek értek hozzánk.

Talán azért, mert a számrendszerük négyes alapú, az alarik általában négy hajóból álló kötelékekben repülnek. Minket négy ilyen négyes vett körül, talán díszkíséret gyanánt, talán mint őrség.

– Kapcsolatra van szükségem… – a számláló a pultba kapaszkodott. Danyilov gyorsan átállította a készüléket a Konklávé állandó hullámsávjára, amelyet a különféle fajok hajói a közeli kapcsolattartásra használtak. De erre inkább csak nekünk volt szükségünk, nem a reptiloidnak. Ő fütyült a mikrofonra. A hangszórókból felhangzott az alarik zizegő, folyékony beszéde. Csöndes őszi időben a földre hulló levelek zizegnek így. Válasz-zizegés hangzott fel, és a pilóták elhallgattak. Nyilván a reptiloid beszélt.

– Egyszerűbb elektronikus kapcsolatot teremtened? – kérdezte a nagyapám.

– Én nem tudom kiejteni ezeket a hangokat – felelte a számláló anélkül, hogy megszakította volna a „beszélgetést” az alarikkal. – A torkomat úgy modifikálták, hogy az emberekkel tudjak kommunikálni. Az alarikkal való szóbeli kapcsolattartáshoz az ő tolmácsberendezésüket veszem igénybe.

A vadászgépek körülöttünk keringtek. Otthagytam a radar képernyőjét, és az ablakhoz úsztam. Nagyapa és Mása már régen ezt tették.

Az egyik kis hajó úgy húszméternyire siklott tőlünk. Mattszürke borítása valahogy lágynak és elevennek látszott, mintha valamilyen sosem látott űrbéli vadállat bőre lenne. Néhány átlátszó lőrés és a hajtómű lapos lemeze a borításon siklott, folyamatosan változtatva helyzetét. Abban a pillanatban, amikor a vadászgép egészen közel került, úgy tűnt nekem, mintha a gömb kissé összelapulna, és egy pillanatra babszem alakot öltene.

– Karel! A hajóik képesek transzformálódni? – kiáltottam fel.

– Milyen keveset tudtok… – sóhajtott fel a számláló. – Igen, természetesen. Az alari hajókon az „eleven fém” technológiát alkalmazzák, amelyet a daenlóiak adtak át nekik. Harc közben igen előnyös. De rendkívül energiaigényes.

A vadászgépek addig táncoltak a sikló körül, míg a cirkálók oda nem értek. Időnként fehér fénynyalábok csaptak felénk, hunyorgásra késztetve minket. Majd előtűnt a semmiből három korong élükkel felénk fordulva. A zászlóshajó viszont, amely a nyomukban jött, lapjával fordult, mint valami gigászi tál. Igaz, átlyukasztott tál… de már folytak a javítási munkák, és a zászlóshajó már nem festett olyan siralmasan, mint a számláló által mutatott képeken.

Méretei túlságosan lenyűgözőek voltak ahhoz, hogy súlytalanságtól fáradt agyam megbirkózzon velük. Valami megváltozott az érzékelésünkben: már nem a zászlóshajó közeledett hozzánk, hanem mi zuhantunk a tarka fényekkel elárasztott, tornyocskákkal és antennákkal teletűzdelt sima fémfelület felé. Egyre gyorsabban zuhantunk…

A burkolatba kapaszkodtam, kétségbeesetten igyekezve legyűrni a pánikot. Csak nem hajtanak végre az alarik ilyen durva összekapcsolódást!

Nem tették. A korong felülete megingott „alattunk”, kinyílt egy zsilip, a hajó megrázkódott – gravitációs sugarakkal fogtak fel minket.

– A padló! – kiáltottam. – Helyezkedjetek lábbal a padló felé!

De nagyapa és Mása túlságosan elgyengült élete első súlytalanságától. Amikor a hajóba visszatért a gravitáció, ők még az ablaknál lebegtek. Csak zuhanó nagyapámat tudtam elkapni, felfogva az ütközést. A francba, némelyek öregségükre lefogynak, mások épp ellenkezőleg!

A hajó burkolata kissé belerecsegett, amikor egyetlen másodperc alatt átkerültünk a vákuumból a légkörbe. Mása bevert könyökét dörzsölgette a padlón ülve. Nagyapám köhécselve lemászott rólam, négykézláb maradt. Csodálkozva mondta:

– Ejha… Köszönöm, Petyenka! Az én koromban… ez már túl sok.

Bűntudatosan néztem Mására. Ha fürgébb vagyok, mindkettőjüket elkaphattam volna.

– Köszönöm, Petya – mondta a lány minden irónia nélkül. – Elvesztettem a fejemet, én hülye… Andrej Valentyinovics, hogy van?

– Semmi baj – mondta elgondolkodva nagyapám. – Vajon miért álltak föl az őseink kétlábra? Így sokkal kényelmesebb.

Tiltakozása ellenére Mása beültette a karosszékbe. Húsz óra a súlytalanságban nem sok, de az ember lába rogyadozni kezd utána.

Odamentem az ablakhoz, és életemben először néztem meg belülről egy idegen hajót. Ugyanaz a terem volt, amelyben az idegen fajhoz tartozó pilóta összecsapott az alarikkal. Rögtön fölismertem, bár a lencse alakú hajó már nem volt ott. A padló rücskös borítása, az egyenetlen mennyezet, amely olyan, mint egy barlang boltozata. A falakban valamilyen homályos üvegből készült tömbök, amelyek zavaros, narancsszín fényt sugároznak. És mindenfelé alarik. A zsilip nyilván megőrizte hermetikus zártságát, amikor minket bevontattak, az erőtér nem engedte kiszökni a levegőt. Sok ilyen remek darabjuk van az idegeneknek.

Izzadt a tenyerem. Túlságosan is sokan voltak. És túlságosan hasonlítottak a közönséges egerekre. Mintha összementünk volna, mintha én lennék a Diótörő, aki az egérkirály birodalmába került…

De vajon ki lesz Coppelius mester[17]: nagyapám vagy a számláló?

– Melyik lehet az egérkirály? – kérdezte nagyapám, akit Másának kellett odavezetnie az ablakhoz. Nem csodálkoztam azon, hogy hasonló asszociáció jutott eszünkbe. Megszokott dolog.

– A legfiatalabb egyed – sipította a számláló. – Az ott elöl… fekete a szőre, és aranyos ruha van rajta… Ő a flottaparancsnok.

– Hím- vagy nőnemű?

– Ez egyelőre nem dőlt még el. Az alarik azután határozzák meg a nemüket, miután a szőrük sötétszürkére vált. De beszélhet vele úgy, mint egy hímneművel, az alarik tudják, hogy a Földön a férfiak élveznek elsőbbséget.

Mása nagyot fújtatott.

Danyilov odajött hozzánk. Belém nyilallt a lelkiismeret-furdalás, az én kötelességem lett volna lefuttatni a hajó állapotmegőrzésének programját, és nem a parancsnokra hagyni ennek elvégzését. De nem mondott semmit. A vállamra tette a kezét, és halkan megkérdezte:

– Nos, Petya, kiszállunk?

– Nincs más hátra.

Az alarik vártak. Megigazítottam egyenruhámat, megtapogattam a zsebeimet. Valami keményet éreztem. Ja persze, a kés. Kis szomszédom ajándéka…

Magam sem tudom, miért, elővettem, és az övembe tűztem a pisztoly mellé. Danyilov csodálkozva nézett rám, de nem szólt semmit.

– Várjatok egy pillanatig, kérlek – mondta hirtelen Mása. – Azt hiszem, mielőtt kiszállunk, nem ártana mindany-nyiunknak…. megmosakodni.

Engedelmesen mind kibámultunk az ablakon. Semmi baj, várnak egy kicsit az egerek.

– Lélegezni tudunk majd náluk? – kérdezte Danyilov.

– Igen – örvendeztetett meg minket a számláló. – Az oxigéntartalom még magasabb, mint a Földön. Teljesen komfortos lesz a számotokra.

– És a nehézségi erő is nagyobb náluk – mondta nagyapám elgondolkodva.

– Nem, ez csak úgy tűnik – csóváltam meg a fejemet. – A földi gravitáció nulla egész kilenc tizede vagy nulla egész kilencvenöt százada.

– A földinek nulla egész kilencvennégy század százaléka – erősítette meg készséggel a reptiloid.

– Örömet szerez neked, ha megoszthatod másokkal a tudásodat? – kérdeztem.

– Természetesen. De ezt az Erős fajok mindig tiltották – Karel köhécselve nevetett.

A szelep sivítása megszűnt: a nyomás kiegyenlítődött. Danyilov és én megszüntettük a belső zsilip hermetikus lezárását, és kinyitottuk az ajtót.

Könnyű, savanykás szag csapott meg minket, olyan, mint egy takarítatlan falusi házban. Halk vakarászó hang. Nem fogtam fel rögtön, hogy az egérkarmok kaparásszák a padlót.

Az alarik toporogva minket bámultak.

Danyilov leengedte a vészlejárót, egy könnyű kis létrát. Én ereszkedtem le elsőként, utánam Mása, ketten lesegítettük nagyapámat. A reptiloid egyszerűen leugrott. Utolsóként Danyilov hagyta el a hajót.

Az egerek vártak.

– Üdvözlöm a flotta parancsnokát! – mondta ünnepélyesen a számláló. – Megérkeztem. Hrumov ember és a barátai érkeztek velem. Az emberek mellettünk állnak!

Mintha ez nem lett volna rögtön világos, amint megpillantották a hajónkat!

A parancsnok odajött hozzánk, lassan körbejárt minket. Nagyapám minden fölösleges restelkedés nélkül bámulta az alarikat, én is követtem a példáját. Danyilov, mintha nem is látná a jól megtermett fekete egeret, csak maga elé nézett. Mása kővé dermedt arccal a mennyezetet tanulmányozta. Hiszen fél az egerektől! – jöttem rá hirtelen. És nem álltam meg, elnevettem magam. A csöndben váratlanul hangosan csattant fel a nevetésem. Mint valami kihívás.

A fekete egér megdermedt előttem. És én egyre csak nevetve néztem rá. Mellső lábai hosszabbak a hátsóknál, rövid, bozontos farka a padlót söpri, hegyes fogakkal teli, hosszúkás pofácskája kinyílt… Nem félek én tőled, te arany tunikás rágcsáló! Egyszerűen mulatságos vagy. Valahogy még rokonszenves is, de mulatságos.

– Pjotr. – mondta az alari. – Te vagy Pjotr.

Szép volt a hangja. Erős, mély, egyáltalán nem hasonlított a megszokott zizegésre. Csak éppen nem a torkából jött! Az alari hegyes pofácskája alatt, a fekete szőrben szinte kivehetetlenül, kis, kétökölnyi zacskó remegett.

De hát ez egy kualkua!

A szimbióta tolmács!

– Igen, Pjotr Hrumov vagyok – mondtam.

Vagyis a számláló kezdettől el akart hozni mind a kettőnket.

– A ti jelenlétetek is jó – mondta az alari Danyilovnak és Másának. Hanyagul minden különösebb tisztelet nélkül. – De a tiéd nélkülözhetetlen.

– Miben?

– Nyújtsd a kezed!

Nem haboztam. Odanyújtottam, a jobb kezem az alarinak. Mindenki teljes csendben figyelte, amint a fekete egér megszagolja a tenyeremet. Azután hátrahajtotta a fejét…

A torkán lévő fekete zacskó vibrálni kezdett, majd két részre esett szét. Az egyik ott maradt az alarin, a másik ott függött az ujjaimon, mint valami zselécsomó.

– Pjotr! – kiáltott fel nagyapám. De nem rántottam vissza a kezemet, nem ráztam le róla a kualkuát. Álltam és vártam.

Egyszerűen nem értettem, mi történik!

A ragadós fekete massza felfelé kúszott a kezemen. Nem a ruhám ujján – mintha szétvált volna két rétegre, egy része kívül maradt, egy része a bőrömön.

– Ne félj… ne félj… – suttogta lágyan a szimbióta. – Leendő gazdám…

Lassan változni kezdett a színe. Feketéből rózsaszínre, mint a testem!

Ekkor már megráztam a karom, az idegeim nem bírták tovább. De a kualkuától már nem tudtam megszabadulni. Egy másodperc – és kezdett összezsugorodni. Mintha átszivárgott volna ruhám szövetén. Az alkarom bőre bizseregni kezdett…

Ordítva letéptem magamról a dzsekit, cibálva, szaggatva felgyűrtem az ingem ujját. A kualkua nem volt sehol.

De a karom vastagabb lett. Izmosabb.

– Takarodj, te disznó! – ordítottam. Bal kézzel előkaptam az ajándék kést, és a bőröm fölé lendítettem.

Nem kell… nem kell – zengett fel hangtalanul az agyamban. Pjotr, nem kell…

– Nem kell – szólalt meg mögöttem a nagyapám. – Petya, azt hiszem, értem az elgondolásukat.

– De én nem – kiáltottam készen arra, hogy bármelyik pillanatban belevágjak tulajdon húsomba, amely oly áruló módon engedelmeskedett az idegennek. Hiszen még csak nem is fájt!

– Először is megkapsz minden magyarázatot – mondta szemrehányóan az alari.

Mielőtt bárki is reagálhatott volna, földre döntöttem a flottaparancsnokot. Késem a torkának szegeztem.

– Utasítsd ezt a micsodát, hogy hagyja el a testemet! – ordítottam. Körülnéztem. Az alarik idegesen toporogtak körülöttünk, de nyilván azt az utasítást kapták, hogy ne közelítsenek. – Vagy véged van, te disznó!

– Ne félj! – szólalt meg az alari szimbiótája. – Lehet, hogy megölsz. Vagy én téged. De ez majd egy kicsit később lesz. Most kedves vendégünk vagy. A galaxis reménysége.

– Jöjjön ki belőlem a kualkua!

Valami megrezdült a testemen kissé nyirkos nyomot hagyva maga után. Mint valami hatalmas csiga. Megráztam a lábam – és a nadrágszáramból kiesett egy darab hússzerűség, olyan színű, mit a bőröm.

– Ez csak próba volt – mondta a parancsnok. – Meg kellett győződnünk róla, hogy a kualkuák összeférnek az emberi szervezettel. A tervünk szempontjából ez elengedhetetlenül fontos.

Támogatást keresve körülnéztem, de mindenki szó nélkül állt. Mása megvetően fintorgott a kualkuát nézve, Danyilov elfordította a tekintetét, nagyapám nyugtatgatóan nyújtotta felém a kezét.

– Pjotr, meg kell őket hallgatnunk.

– Nem tűröm, hogy ez a micsoda a testemen mászkáljon! – kiáltottam. – Bármit követel is a tervetek!

– Azt hiszem, igazuk van – mondta a nagyapám. – Nyugodj meg, Petya…

Valami megpattant bennem.

Talán felfogja, mit jelent egy idegen test, amely beleágyazta magát a tiedbe? Egy beszélő, mozgó értelmes lény? Érdekli ez őt egyáltalán?

– Mégiscsak eszköz vagyok a számodra – kiáltottam. – Egy szerszám!

HARMADIK RÉSZ

A geometerek

1. FEJEZET

A

z ott a mennyezet. Fent van, tehát mennyezet.

Egyenetlen, szürkésbarna, szokatlan… idegen.

Elfordítottam a fejem.

Tenyérnyi fülke. Minden egyenetlen, gyűrött, recés. A padló, a falak, a mennyezet. Úgy érzem, még az ágy is, amelyen fekszem, hepehupás.

A világítást zavaros üvegszerű téglafélék biztosították, rendszertelenül elszórva a falakon, narancssárga, kellemetlen fényt árasztva.

Hol vagyok?

És ami a legfontosabb: ki vagyok?

A fejem üres. A testem bágyadt. Fel kell kelnem…

Valami nem engedett. Fejem felemelve széles, sűrű szövésű textilszalagot pillantottam meg, amely a térdem fölött és a mellemen, az ágyhoz rögzítve szorította le a testemet. Az ágy egyébként valóban egyenetlen, inkább a padlóból kiemelkedő alacsony emelvény.

Hogy kerültem ide?

És ki vagyok én?

Semmire sem emlékszem…

Félelem nyilallt belém. Láttam a fülkét, és minden, amire pillantásom esett, nevet kapott. Falak, padló, mennyezet, ágy, fény, szalag… Ez nem túl sok. Néhány fogalom, úgy futottak át üres koponyámon, mint… mint? Valami valamiben… de nem tudom, mi és hol.

Tenyérnyi világocska, ha sikerülne kiszabadulnom, néhány lépéssel felmérhetném. Alighanem hatszor hat lépés. Kitámasztottam magam a lábammal, megpróbáltam kiszabadulni a szalag alól. De az abban a pillanatban megfeszült, még keményebben leszorítva. Némán ellenálltam, sőt sikerült is kissé kicsúsznom, de a szalag akkor olyan erősen leszorított, hogy a lélegzetem is elakadt. Mohón kapkodva levegő után mozdulatlanná dermedtem. A szalag lassan engedett kissé.

Hát így vagyunk. Börtön.

Mi az a börtön? Egy hely, a környező világtól való elszigetelésre szolgál. Tehát van az a világ. Tehát nem korlátozódik ezekre a szürke falakra.

Már ez is siker. Valami előkúszik, kitör emlékezetemből. Bátortalanul, bizonytalanul, de mégis.

A falak, a padló, a mennyezet, az ágy, a narancssárga fény: ez a börtön. És vagyok én. Kezek, lábak, üres fej… És vannak mozgások. Felállni, kimászni, menni. És vannak számok. Egy, kettő, három, négy, öt, hat… És mindezt ki lehet mondani. Fennhangon. Hangosan.

– Ki vagyok én? – kérdeztem a mennyezettől. Kiszáradt ajkaim nehezen mozdultak, a hangom alig hallatszott, de ez a kísérlet új fogalmak tömegével tett gazdagabbá. Ajak, nyelv, torok, lélegzet, levegő, hang.

Csak kijuthatnék innen! Láthatnék még valamit! És akkor eszembe jut, okvetlenül eszembe jut minden. Hogy ki vagyok, és hogy kerültem ide.

Zaj – elfordítottam a fejem. A falon ajtó nyílt. Az ajtó az, amin keresztül járnak. Kicsi, nekem le kellene hajolnom, hogy átférjek rajta.

Az ajtón át egy lény lépett be a fülkébe. Négylábú, keze nincs, hosszú, hegyes a pofája, sűrű fekete szőr borítja, farka van. A torkán egy csomó lóg, olyan, mint egy beteges kinövés. A külseje visszataszító és valami miatt nyugtalanító. Valami nagyon kellemetlen dolog kapcsolatos ezzel a lénnyel… Nem, lényekkel. Sokan voltak, tudom. Nem emlékszem, de tudom…

Talán én is…

Fejem fölemelve megnéztem a saját testemet. Nem, amennyire meg tudom ítélni, egészen másmilyen. És én általában nem négykézláb közlekedem.

– Közérzet? – kérdezte a lény.

Olyan volt a hangja, mint a muzsika. Egyszerűen attól, hogy nem volt csönd.

– Feszültség és zavar – mondtam. – Te ki vagy?

– Alari. Ez nem személynév, ez a fajom neve.

A hangja mintha nem a torkából, hanem a nyakán levő kinövésből jönne. Biztosan valami hangzsák-rezonátor.

– Miért vagyok megfosztva a mozgás lehetőségétől?

– Agresszív vagy – válaszolta az alari. – Nagy pusztítást okoztál.

Pusztítás?

Tűz… igen, a tűzre emlékszem. A sötétben, ahol nem volt és nem is lehet tűz, láng lobban fel. Töredékek, felém száguldanak, repülök…

Tehát tudok repülni?

… sötétségen és hidegen át repülök, de túl sok erő ment el a pusztításra, a fémet felemésztő lángra, valami visszafelé húz…

– Ki vagyok én?

Az alari összeszorítja az állkapcsát.

– Ne alakoskodj! Tudod te, hogy ki vagy! Ezt a kérdést nekünk kell feltennünk!

– Hát ti nem tudjátok, ki vagyok? – kérdezek vissza ostobán.

A lény egy lépést hátrált. Pofáját a mennyezet felé emelte.

– Baj… – suttogta.

– Szabadíts ki! – esengtem. – Kérlek. Nagyon hálás leszek. Nem okozok pusztítást.

– Nem. Veszélyes vagy.

– így fogok feküdni?

– Igen.

– Sokáig?

– Nagyon sokáig.

Megint feltámadt bennem a félelem.

Nem akarom!

Képtelen vagyok bármire is emlékezni, nem tudom önmagamat visszaszerezni, amíg egy tenyérnyi kamrában heverek az ágyhoz kötözve, védtelenül és mozgásképtelenül.

Megint dobálni próbáltam magam, és a szalag megint megfeszült, megakadályozva, hogy mozduljak.

– Inni szeretnék… – mondtam, mikor képes voltam megszólalni.

– Azt engedélyezték.

A lény eltűnt az ajtón át. Vártam, az ajtó nyitva maradt, de semmit nem lehetett látni, csak egy rövid, félhomályos alagutat. Azután visszatért az alari.

Kiderült, hogy két lábon is tud járni. Mellső lábai közt kis fémedényt hozott.

– Ez folyékony táplálék. Csillapítja az éhséget is, és a szomjúságot is.

Mohón kortyoltam a számhoz tartott edényből. Az íze undorító volt. Sós és édes, sűrű és sötét folyadék, benne valamiféle cafatok…

De kell az erő, ha ki akarok innen törni. Kell az erő.

– Köszönöm – mondtam, miután kiittam.

– Mozdulatlanul fogsz feküdni és gondolkodni – mondta az alari. – Ha meg kell szabadulnod az anyagcseréd végtermékétől, szólsz. Ha úgy döntöttél, elmondod ki vagy, szólsz.

– Nem tudom, ki vagyok – vallottam be kétségbeesetten. – Ha így kell feküdnöm, semmire nem tudok visszaemlékezni.

– Várnod kell – mondta az alari. – Megtesszük a kellő intézkedéseket. Szakértőket hívtunk. Ők majd megállapítják, ki vagy.

Szakértők. Ez jó. A szakértők mindig boldogulnak. Ők feddhetetlenek, ez a kötelességük, tudom. De nekem magamra kell hagyatkoznom.

Ez meg az én dolgom!

Milyen kellemetlen, ha lehetetlen elvégezni a dolgodat!

– Ha zavar a fény, szólj! – mondta az alari.

– Narancssárga…

– És milyen fényt részesítesz előnyben?

– Fehéret. Sárgát.

– Jó.

A lény kiment. És a fény hamarosan valóban halványsárgára változott.

Gondolkodni!

Ki vagyok, mit csinálok a börtönben? Kik ezek az alarik? Miért olyan ellenszenvesek nekem? Mit kell tennem? Mi a dolgom?

Üresség. A fejemet mintha kiseperték volna, se gondolatok, se emlékek. Nem tudok gondolkodni, a fogalmakkal kell operálnom, hogy találgatni tudjak. De túl kevés van belőlük. Falak, padló, mennyezet… egy, kettő, három… alarik, szakértők, én…

Ki vagyok én?

Az idő a végtelenbe nyúlt. Egyszer éltem a fekete lény felkínálta lehetőséggel, és segítséget kértem a részvétlen falaktól. Nagyon gyorsan megjelent az alari, de egy másik. Világosabb volt a szőre, a hangja más árnyalatú, kicsit nagyobb termetű. Mellső lábai közt fehér fémből készült edényt hozott. Mint a kórházban.

Kórház – az a hely, ahol gyógyítanak…

Megint egyedül maradtam. A kissé meglazult szalag újra az ágyhoz bilincselt. Valami kapaszkodó kellene. Bármilyen emléktöredék segíthet.

Pusztítás?

Sötétség, tűz, repülés…

Fogság.

Megpróbáltam kitörni és foglyul ejtettek. Furcsa sziszegő beszéd, apró lények falkája… alarik…

Hát ezért a börtön.

Összecsapás: a földön fetrengek, morgó, karmoló lények lepnek el. Karmaik belemélyednek a bőrömbe…

Fejemet felemelve megnézteM a bőrömet, ahol nem takarta el a szalag. Aha. Sebek. Már csaknem begyógyult karmolások és mélyebb sérülések, alig látható fóliával borítva.

Gyógyítottak?

Fogságban vagyok. Körülöttem nem-barátok. Harcoltam ellenük, de vesztettem. Azután csináltak velem valamit, és elvesztettem az emlékezetemet. Ez rossz, nagyon rossz. Tudom, hogy valahol barátaim vannak. Az én világomban.

Az a dolgom, hogy visszatérjek.

Hosszú idő telt el. Kétszer megetettek, egyszer letöröltek nedves szivaccsal, részletekben feloldva a rögzítő szalagot. Kiderült, hogy teljesen meztelen vagyok, és szinte az egész testemet sebek borítják.

Nem baj.

Minden új fogalmat magamba szívtam, minden meghallott szót. Egymáshoz kapcsoltam őket, kerestem a gyökereket és az összefüggéseket. Víz – sok van belőle? Igen.

Az a tenger. Étel – mindig ilyen? Nem, sokféle van, és jó ízű. Az alari lények… Vajon ilyenek azok is, akikhez vissza kell térnem?

Nem… azt hiszem, nem.

Olyanoknak kell lenniük olyanoknak, mint én…

Elszundítottam, és valószínűleg sokáig aludtam. Legalábbis amikor meghallottam a nyíló ajtó hangját, rögtön fölébredtem, és kipihentnek, felfrissültnek éreztem magam.

Bejött az első alari. És nem egyedül.

Mögötte, összegörnyedve valamilyen lények vonultak az alagútban.

Hozzám hasonlók!

Emberek!

Az alari valamit mondott nekik, de egyetlen szót sem értettem. Idegen beszéd. De nekem most az is elég volt, hogy fajtestvéreket látok.

Az első magas férfi volt. Talán huszonöt éves lehetett. Arca szigorú, akaraterőt sugárzó. A következő testes öregember. Utolsóként egy fiatal nő lépett be, haja lófarokba összefogva.

Mennyi újdonság!

Életkor és nem. Élünk és öregszünk. A korral változunk. Vannak férfiak, és vannak nők.

Mint a szakadék mélyére hulló kövek, betöltik a tátongó űrt. De hány kell még, hány ilyen kő?

Nem fontos. Most egyszerűen gyönyörködöm magában a tényben, hogy léteznek hozzám hasonlók. Mennyi új dologra tudok most majd visszaemlékezni!

Férfiak és nők, öregek, felnőttek, gyerekek… Nem merültek fel arcok az emlékezetemben, nem születtek mondatok és érzések. De most már tudtam, hogy voltak.

Az alari tovább beszélt a jövevényekhez. Ők röviden válaszolgattak, engem nézve. Én pedig rájuk mosolyogtam élvezve a találkozást. Mindannyain rokonszenvesek voltak nekem. Az öreg is: akaratlanul is tiszteletet éreztem iránta. A férfi is: láthatóan tapasztalt, sok mindent látott ember, jó barát, a munkában profi. A nő is: gyönyörű, amilyen gyönyörű a világon az egyetlen asszony lehet…

– Érted a beszédüket? – kérdezte tőlem hirtelen az alari.

– Nem. – Lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot. – Ők tudják, ki vagyok?

A szőrös lény nem méltóztatott válaszolni.

De a nő odalépett hozzám, és végigsimította a homlokomat. Egész testemmel utána nyújtóztam volna ennek a megbocsátó gyengédségnek, de az átkozott szalag abban a pillanatban visszanyomott.

Azt hiszem, az emberek ezt észrevették. Mind egyszerre kezdtek beszélni az alarihoz. Tiltakozva, izgatottan. Az alari makacsul vicsorgott. De nyomásuk nyilván túlságosan energikus volt; a kis fekete szőrös lény néhány sípoló hangot adott ki, és a szalag lesiklott a testemről. Eltűnt, behúzódott valahova az ágy talapzatába. Szabad vagyok!

Letettem a lábam a földre, élvezve, hogy támasz van a talpam alatt. Kissé megszédültem, de nem akartam elszalasztani ezt a csodás lehetőséget, hogy tehetek legalább néhány lépést.

– Tilos az ágytól elmenni! – parancsolta az alari. Rendben, engedelmeskedünk…

Végigmentem fekvőhelyem mellett. Valóban hepehupás, egyenetlen volt. Azután leültem az ágyra.

Az emberek valahogy furcsán néztek rám. Különösen a nő. Hirtelen elfordította a tekintetét.

Mit csináltam rosszul?

A férfi levette a dzsekijét, és szótlanul odanyújtotta nekem. És hirtelen ráébredtem, hogy nem illik meztelenül mászkálni. Az ördögbe!

Sietve a térdemre borítottam a dzsekit.

– Ne mozdulj! – parancsolta az alari. Odajött hozzám, elvette a dzsekit, és mellső lábaival gyorsan végigkutatta a zsebeit. Nem talált bennük semmit, de ellenőrizte még a bélést, a varrásokat is, és csak ezután adta vissza. Betakartam meztelenségemet, és azt mondtam:

– Adjátok vissza a holmimat!

– Nem.

– Megtagadom a kommunikációt, nem válaszolok a kérdésekre.

Az alari rövid szünet után kérdezett valamit az emberektől. Ők nyilván azt tanácsolták neki, ne ellenkezzen.

A második alari nagyon gyorsan megjelent. Csillogó, ezüstös anyagból készült sortot hozott nekem. A nő megint elfordult, és én gyorsan felvettem a sortot, a dzsekit vissza akartam adni a férfinak, de ő megrázta a fejét. Ez nyilván azt jelentette, hogy megtarthatom. Felvettem a dzsekit, az összes gombot begomboltam, ugyanúgy, ahogyan korábbi gazdája tette. Megkérdeztem az alarit:

– Hol van a többi ruhám?

– Miféle ruha?

Mintha megvilágosodásom lett volna. Az emberekre néztem, és soroltam:

– Cipő, zokni, nadrág, ing, pulóver, trikó, alsónadrág, szoknya, melltakaró szalag.

Az alari hegyes orrának vége megrándult.

– Ezt mind egyszerre felveszed?

– Nem tudom – gondolkodtam el. – Nem. A melltakaró a női öltözék része.

– Csak ez volt rajtad – nyúlt oda mancsával a sorthoz az alari. – Elégedett vagy? Készen állsz az együttműködésre?

– Igen – határoztam.

– Bűntettel vádolunk. Megsemmisítetted a hajóinkat.

Hajók!

Csillagok és bolygók!

Kozmosz.

Repültem, tényleg repültem. De nem én magam, hanem a hajóm.

– Nem emlékszem – vallottam be. – Nem emlékszem.

– Mi a bolygód neve?

Hunyorogtam, úgy igyekeztem emlékezni rá. Nagyon szerettem volna emlékeim közt megtalálni azt a szót. Nem az alarinak, hanem saját magamnak…

– Nem tudom.

– Ezek a lények – intett a fejével az emberek felé – fajtársaid?

– Talán…

– Az ő bolygójuk neve Föld. Mond ez neked valamit?

– A föld a talaj puha rétege.

– Felelj a kérdésre!

Föld – ismételtem meg gondolatban. Föld.

– Nem.

– Most a pihenőidő következik. De még visszajövünk, és folytatjuk a kommunikációt – mondta az alari. – Távollétemben szabadon mozoghatsz az egész helyiségben.

Micsoda nagylelkűség!

– Mi a neve ennek a bolygónak? Ahol most vagyunk.

– Ez egy hajó – mondta kis hallgatás után az alari. Ennyi volt. Gondolkodnom kell.

Ismeretlen nyelven mondott valamit az embereknek, és ők, láthatóan kelletlenül, együtt érző pillantásokat vetve rám kifelé indultak.

Vagyis nem sok beleszólásuk van itt a dolgokba.

És az alari az ő számukra: nem-barát. Ez nagyon szomorú. A nem-barátoknak barátokká kell válniuk.

Biztos voltam benne, hogy figyelnek. Ezért nagyon hosszú időbe telt, míg átvizsgáltam a kabint, fel-alá mászkálva, meg-megállva, hogy megdörzsöljem a lábamat, időnként leülve. Hadd higgyék, hogy a mozgékonyságomat akarom visszanyerni. Mellesleg az sem haszontalan dolog.

Hajón vagyok, nyilván egy nagy hajón. Az én hajóm kisebb volt. Lehet, hogy valahol itt van a közelemben.

Persze kevés az esély. De ki kell használnom.

Mim van a tulajdon testemen kívül?

Egy sort és egy dzseki. A sort nem segít rajtam, legfeljebb ha csíkokra hasítom, kötelet fonok belőle, és felakasztom rá magam. A dzseki… Sűrű, sötétkék anyag, puha bélés, valamilyen emblémák egy idegen nyelv ismeretlen szimbólumaival és jeleivel. Gombokkal csukódik, de vannak még kis fémdarabok is, a gombok alatt, két részből. Ezzel is be lehet csukni? Nagyon valószínű, de hogyan csukódik… Valószínűleg egyenruha része. Ezzel sem tudok mit kezdeni…állj! Ujjaim közt megforgattam a dzseki aljából kilógó zsinór végét. Mindkét oldalon apró fémkarikából lógott ki a zsinór vége. Aha, ezzel lehet derékban összehúzni. Hiszen ezzel már lehet valamit kezdeni!

Folytattam a mászkálást a kabinban, ujjaimmal meglazítva a zsinór végén lévő csomót. Amikor sikerült kibontanom, óvatosan elkezdtem a másik oldalon kihúzni. Ez vagy tíz percbe beletelt, a dzseki kezdett felpúposodni, helyre kellett rángatnom, a lehetséges megfigyelő miatt mindezt igyekeztem minél észrevétlenebbül csinálni. Erőfeszítéseimet végre siker koronázta. A zsinór kicsúszott, és az öklömben, ahová elrejtettem, egy csaknem egyméteres darab erős zsinór lapult.

Remek hurok.

Nem kételkedtem benne, hogy puszta kézzel elbánok az alarival. A testemen látható sebekből ítélve már volt részem ilyen összecsapásban, jókora veszteséget okoztam a szőrösöknek. Nem véletlenül biztosították be ennyire magukat.

Hátravan az ajtó.

Én nem tudom kinyitni. Tehát erre a szívességre magukat az alarikat kell megkérnem. Az az első, a fekete bundás mondott valamit a „pihenőidőről”. Lehet, hogy emiatt csökkentették az őrség létszámát? Lehet, hogy engem egyetlen lény figyel?

A találgatások ingatag talajára tévedve rögtön elvesztettem magabiztosságomat. Ha valóban annyira veszedelmesnek látnak, több őrömnek is lennie kell. De előzőleg a kozmoszban is történnie kellett egy összecsapásnak. „Pusztítások”. A lények egy része a hajó javításával foglalkozhat… De mennyien lehetnek összesen a hajón? Kettő, hat, tíz, száz?

Eltökéltségem minden másodperccel csökkent. Abbahagytam a tépelődést.

– Ki kell ürítenem a salakanyagot! – mondtam a meny-nyezetnek. – Hozzátok a bilit!

Szükségleteimhez eléggé figyelmesen viszonyultak. Az előző alkalmakkor a szürke alari gyorsan megjelent, legfeljebb húszig kellett számolnom.

Tíz… tizenkettő…tizennyolc… húsz…

Rendkívül pontosnak bizonyultak.

Nyílt az ajtó, és az alari mancsai közt az éjjeliedénnyel belépett a kabinba. A következő pillanatban letepertem a földre, és a nyakába vetettem a hurkot. A bili döngve a földre zuhant.

– Ki figyeli a kabint? – kiáltottam, egy pillanatra enyhítve a hurok szorításán. Egyik lábamat, biztos, ami biztos, az ajtónyílásba dugtam, nehogy eszébe juthasson bezárni.

– Én… – felelt az alari teljesen normális, egyáltalán nem fojtott hangon. Talán nem szorítottam meg eléggé? Egy rántás – és a lény, akit térdemmel a padlóhoz szorítottam, felhördült, de ugyanolyan hangosan mondta: – Ne…

Úgy látszik, az a nyomorult kinövés a torkán, ahonnan a hangok jönnek, nem függ a légzéstől.

Enyhítve kissé a szorításon megkérdeztem:

– És még ki?

Hallgatás. Nem baj, ez is válasz. És tetszik nekem.

– Hol a hajóm?

– Nem mész el – mondta az alari, és megvonaglott. – Engedj el, és menj vissza a helyedre! Hoztam neked az edényt…

Akaratlanul elnevettem magam. Kisebb gondom is nagyobb most, nem-barát.

– Felelj!

– Nem…

Az alari egyenletes hangja kontrasztot alkotott kétségbeesett vonaglásával. Lázasan gondolkodtam. Következő alkalom nem lesz, az már biztos. Ez az alari nem mond semmit. Vagyis találomra kell nekiindulnom… Hirtelen cuppanó hang hallatszott. A kinövés az alari nyakán megrázkódott, kettévált, és a zsinór két oldalán leesett a földre. A belseje halvány rózsaszín volt, mint a kivérzett hús. A két fél rángatózott, egymás felé nyújtózkodtak.

Hiszen ez valamiféle biológiai berendezés! Tolmács, transzlátor! Vagy még rosszabb – szimbióta lény!

Felkaptam a fémedényt, és néhányszor rácsaptam vele a protoplazma csomóira, szétkentem őket a padlón. A lény bizonyította, hogy képes osztódni, de minden életforma lehetőségeinek megvan a határa. Na, próbáld csak meg összeszedni magad a padlón szétmázolt kásából!

A rózsaszín ragacs megremegett, lassan megváltozott a színe, csaknem beleolvadt a padlóba, de már nem próbált újra összeállni.

Visszafordultam az alarihoz – épp időben. Kihasználva, hogy egy kézzel fogom a zsinórt, és gyengült a szorítás, mellső lábával felém csapott. Éles karmai felhasították a dzsekit, a vállamba éles fájdalom nyilallt. Rossz rágondolni, mi lett volna a karommal, ha még meztelen vagyok!

Elkapva a zsinórt, megszorítottam a hurkot. Az alari mondott valamit – úgy hangzott, mint a levélsusogás. Elvesztettük a kommunikáció lehetőségét.

Tehát az alari elvesztette a lehetőséget, hogy a barátom legyen.

Teljes erőből megrántottam a zsinórt.

– Csak húzd azt a madzagot! – suttogtam.

Hát így oldódnak meg a problémák.

Az alari teste elernyedt.

A hurkot kiszabadítva bal kezembe fogtam, testét odébb rúgtam. A lény halottnak vagy haldoklónak látszott, akár undorító szimbiótája. Nem volt bennem sajnálat az alari iránt, ahogyan gyűlölet sem. Azok, akik nem akarják a békére törekvést, időnként elpusztulnak. De még az is lehet, hogy még magához tér ez az én ügyefogyott, hosszú farkú börtönőröm. Jobb kezembe fogtam az éjjeliedényt. A fém, amelyből készült, könnyű, de szilárd volt. Ez is jobb, mint a semmi.

Egyik kezemben a hurokkal, másikban a bilivel kiléptem börtönömből.

Az alagútról kiderült, hogy csak tíz lépés hosszú. Kényelmesebb lett volna négykézláb végigmenni rajta, de akkor egyből elvesztettem volna harcképességemet. Összegörnyedve kellett futnom.

Azután kettéágazott az alagút. Balra indultam, egyszerűen azért, mert azon az oldalon rövidebbnek tűnt az alagút, és kezdett kitágulni. A helyiség valamivel nagyobb volt az én kabinomnál, de annak teljes ellentéte – ez tehát az őrség szobája. Az egyik falát hatalmas, villogó képernyő borította, éles színei bántották a szememet. Látásom valószínűleg eltér az alarikétól, ezen a képernyőn egyszerűen nem láttam a kabinomat és a megfojtott alari holttestét. Egy hermetikusan zárt edény mellett a földön még két éjjeliedény, azok mellett pedig egy tartályban az, amivel engem etettek.

De itt legalább teljesen ki tudtam egyenesedni.

A szoba közepén egy olyan „ágy” magasodott, amilyenhez engem hozzákötöztek. Ezen egy alari feküdt mozdulatlanul, úgy hasonlított a megölthöz, mint egyik tojás a másikhoz. Micsoda óvatlanság ez a részükről! És micsoda szerencse nekem!

Csupasz lábammal nesztelenül lépkedve odamentem az alarihoz, és lendületből a nyakára dobtam a hurkot.

Csak egyszer rándult meg, nem akartam kockáztatni. Amikor a lény elcsendesült, róla is levált egy protoplazma-csomó, és vele is megismételtem az előbbi procedúrát.

Elkerülhetetlen veszteségek. Amikor deszkát faragnak, mindig marad hulladék. Ha nem tudok kiszabadulni, sokkal nagyobb lesz a baj. Mondhatni, az már erdőtűz lesz…

Átkutattam az egész szobát, de semmi hasznosat nem találtam. A második bilire nem volt szükségem, az éjjeliedény melletti tartályból meg nem volt kedvem enni.

Tehát irány vissza. Az alagút jobb oldali ágába.

Ezen elég sokáig kellett mennem. Az idegen hajó valóban óriási volt. Már persze ha nem csaptak be, és valóban a világűrben vagyok, egy hajón…

Másodpercről másodpercre egyre világosabbá vált számomra, hogy szökésem tiszta őrültség. Utam során zárt ajtókra találok, amelyeket én nem tudok kinyitni. Ha pedig alarikba ütközöm, valamennyivel nem egykönnyen boldogulok.

De visszaút már nem volt.

Amikor megpillantottam egy ajtót a falban, már egyetlen ép gondolatom sem volt. Továbbmenni vagy nekimenni a zárt ajtónak – egyre megy. Egy labirintusban nincs biztos útvonal, csak lehetségesek.

Ez az ajtó meg legfeljebb nem nyílik ki. Akkor ezt az utat kizárhatom a lehetségesek közül. Tenyeremet az ajtóra tettem. Húztam, toltam jobbra, balra, föl és le. Semmi hatás.

Akkor egyszerűen bekopogtam.

Megint semmi.

Álltam egy darabig az ajtó előtt, amely talán a szabadságba vezet. Dühösen rávertem a bilivel, visszhangos döndülés hangzott fel. Továbbindultam az alagútban.

Hallottam, hogy mögöttem kinyílik egy ajtó.

Nem, most már nem tudtam volna büntetlenül rátámadni egy alarira. Időt veszítettem.

Csakhogy a nyíló ajtóban nem alari állt, hanem az a férfi, aki nekem adta a dzsekijét.

* * *

Nem értettük egymást.

A szobában, ahova a férfi bevezetett, több ágy volt, székek; elégedetten idéztem fel, hogy az ülés céljára speciális állványokat találtak ki. Maga a helyiség is nagyobb volt, és valamiféle holmik hevertek a padlón…ezek az emberek nem foglyok voltak, hanem vendégek, még ha nem is a legmegbecsültebbek. Itt minden rendesnek, megszokottnak tűnt.

De megérteni engem nem voltak képesek.

Beszélt hozzám a férfi, a nő, az öreg. Azt hiszem, különböző nyelveken. Igyekeztek megérteni… igyekeztem én is. De az idegen hangok sajnos semmilyen visszhangot nem keltettek az agyamban.

Lehet, hogy mi is idegenek vagyunk egymás számára? Minden hasonlóság ellenére?

Az öreg megfogta a kezem, és a hurokra mutatott. Megfeszítettem a zsinórt, és olyan mozdulatot tettem, mintha meghúznám valakinek a torkán.

Megértették, gyorsan tárgyalni kezdtek egymás közt. Vártam. Származzunk akár különböző világokból, túlságosan hasonlóak vagyunk ahhoz, hogy nem-barátok legyünk. Hiszen a férfi nekem adta a dzsekijét, a nő pedig megérintette az arcomat… azzal a bátortalan együttérzéssel, amit az alari jelenlétében egyáltalán kimutathatott…

Segítségre van szükségem. Anélkül elvesztem.

De vállalják-e a kockázatot?

Elhallgattak. A férfi odajött hozzám. Szó nélkül levette a cipőjét, és odaadta nekem. Kezdte lehúzni a nadrágját.

Barátok…

Miközben öltöztem, levett az övéről egy hosszúkás tokot. Átvettem, hosszú kés volt benne.

Barátok.

A nadrág egy kicsit szűk volt, és nem boldogultam a kapcsokkal. A férfi segített felöltözni. Most összetéveszthettek vele. Szerettem volna bízni ebben.

– Köszönöm maguknak – mondtam. Ha a szavakat nem is, a hangsúlyt érteniük kell. – Köszönöm.

Azután a férfi adott nekem egy fegyvert. Furcsa konstrukció volt: vaskos markolat, széles csőfar, rövid cső, a végén rubinszínű félgömb. A férfi meghúzta a zárat, és nagyon óvatosan tette a tenyeremre a fegyvert. Rámutatott az elsütő billentyűre.

– Kellemetlenségeik lesznek – csak ennyit mondtam.

Ezalatt az öreg elővett egy papírlapot egy jókora táskából, és egy mulatságos, primitív írószerszámot. Talán egy darab grafit lehetett, amelyet fába foglaltak. Egy vázlatot kezdett rajzolni: egyszerűt, de teljesen érthetőt.

Egy kör, az én cellám. Az abból kiinduló vonalak az őrség szobájához és az ebbe a helyiségbe vezető alagutak. És egy elágazó vonal, a tovább vivő út.

Ha a méretarányok helyesek, nincs is olyan messze a nagy helyiség. Nyilván oda kell eljutnom.

– Nincs mivel kifejeznem a hálámat – mondtam. – De ha sikerül kijutnom…

Az öreg átadta nekem a vázlatot, és megcsókolta a homlokomat. Mintha megáldana.

– Nem kell a fegyver – mondtam. – Az alarik rájönnek, honnan van.

Erre nyilvánvalóan ők is gondoltak. A férfi megfogta a kezemet, és gyors mozdulattal az arcához vitte. Kérdően nézett rám.

– Nem akarom – mondtam. – Értem, de nem akarom.

Vártak. Akkor lendületet véve teljes erőmből az arcába csaptam. A férfi megtántorodott, tenyerét az arcához szorította.

Elhiszik vajon az alarik, hogy erővel vettem el tőle a fegyvert?

– Hálás vagyok maguknak – suttogtam. – Köszönöm. Barátok leszünk.

Az alagút három kanyarján minden gond nélkül átjutottam. De az egyre táguló cső sötét terembe vezetett. Lelassítottam lépteimet.

Nagy a csönd. Nem jó csönd. Nem emberi.

Felemeltem az ajándékba kapott fegyvert. Jó lett volna ellenőrizni, de nem tudtam, mekkora tartalék rejlik benne. Végszükség esetére ott a kés, a hurok és a bili. Igazán bőséges fegyvertár…

A terem rombusz formájú volt, éppen csak megvilágítva, itt-ott fénylett csupán a falon egy-egy átlátszó téglaféle. És tele volt alarikkal. Feketékkel, mint az éjszaka, csaknem fehérekkel, a földön feküdtek, egy különös formájú emelvény előtt. Ezek a teremtmények mintha nem ismernék az egyenes vonalakat. Az emelvény kissé tribünre emlékeztetett, de nem volt rajta senki.

Mit csinálnak?

Az utolsó percek annyi új fogalommal gazdagítottak, hogy egész sereg hipotézist állíthattam fel. Ima. Pihenés. Munka.

Mit számít, át kell jutnom a termen, bármi történik is benne.

A kapott pisztoly energiatartaléka aligha lehet nagy. És ha használom, az azonnali riadót jelent. Bal kezembe fogtam a fegyvert, jobbommal megragadtam a fémedényt. A zsinórral a csuklómhoz erősítettem. Mély lélegzetet véve kiléptem a terembe.

Minden reményemet abba vetettem, hogy az alarik nem tudják arcról megkülönböztetni az embereket. A szakértő ruháját viseltem, aki nem minősült fogolynak. Talán sikerül átmennem köztük.

Az első tíz lépést teljes nyugalomban tettem meg. Még át is ugrottam az egyik alarit, aki egyenesen az út közepén feküdt.

De azután mozgolódni kezdtek, felém nézve. Három tucat hegyes pofácska meredt rám. Mind megkülönböztethetetlenek egymástól, csak a bundájuk színe változik feketétől fehérig. Számukra én is megkülönböztethetetlen vagyok. Megkülönböztethetetlen! A szakértő ruhája van rajtam. Lassan megyek a dolgom után… Kiviszem az éjjeli edényt…

Az alarik sorain susogás hullámzik végig. Halk, de ettől még ijesztőbb.

Talán a szakértőnek nincs joga átmenni itt. Lehet, hogy valamelyik meglátta a pisztolyt vagy az edényt. De az is lehet, hogy remekül megkülönböztetik az arcunkat.

Az egyik kis fekete alari rám ugrott. Már vártam, és volt időm reagálni. Kinyújtottam felé a karomat a pisztollyal, és megnyomtam az elsütő gombot.

Vékony fehér sugár villant fel. Lézerfegyver… Az alari, akit az ugrás egyenesen a fénytűre repített, felvisított. Mellkasán fellángolt a szőr, összerándult, és kezemet erőtlenül végigkarmolva a földre zuhant.

Az alarik lármázva felugráltak. Újból megnyomtam a ravaszt – a pisztoly megrándult, sután kilökött egy apró kerámia-hengert, valami megmozdult a belsejében.

Hát ez meg mi – kézifegyver, amelynek néhány másodperc kell az újratöltődéshez!

Eldobtam a pisztolyt azzal a reménnyel együtt, hogy könnyen átjuthatok a nem-barátok sorain. Előkaptam a kést, és futásnak eredtem.

Az alarik csapatostól vetették rám magukat.

Nem, a kézitusában jóval gyengébbek voltak nálam. Elkeseredetten vakmerőek, gyorsak, de jóval gyengébbek. Futottam, az éjjeli edénnyel osztogatva a csapásokat, úgyhogy a döndülések egyenletes bugássá olvadtak össze. Ha nehezebb az edény, aligha köszönik meg. Így a félig megsüketült alarik félreugráltak, ostobán rázták a fejüket, és újból rám vetették magukat.

Egy megtermett, világosszürke alari a mellemre ugrott, belekapaszkodott a dzsekibe, hosszú mellső lábaival az arcomat csépelte. Szerencsére a szememet nem érte el, de a sebeimből dőlt a vér. Oldalba szúrtam a késsel, az alari levált rólam, és nyomban elvesztette harci kedvét. De a többit ez csak még jobban feltüzelte. Még háromszor akaszkodtak rám, csak az mentett meg, hogy mindig ugyanazt a módszert alkalmazták: belekapaszkodtak a mellembe, és a torkomat, arcomat csépelték a mancsukkal. A testemet védte a dzseki, de az arcom tiszta seb volt, a szemembe folyt a vér.

– Nesztek! – kiáltottam, az edénnyel verve szőrös pofájukat. Már felismertem a gyenge pontjukat – fekete orrhegyüket. Ha rávertem, az alarik villámgyorsan legurultak, és többet nem kockáztatták meg, hogy a közelembe jöjjenek.

– Takarodjatok!

Nem, nem értettek meg. Ám működött bennük az önfenntartás ösztöne, és meghátráltak. Túlságosan sok alari visított a sarkokban a fájdalomtól, túlságosan sok vergődött a földön sötét vértócsákban. Kirohantam a teremből, magam mögött hagyva a dühödt és sebesült alarik tömegét. Nem kockáztatták meg, hogy utánam rohanjanak, és bár a folyosó inkább az ő méreteiknek felelt meg, nem szánták rá magukat az üldözésemre. A szűk átjáróban csak egyenként szállhattak volna velem szembe, és végképp semmi esélyük sem maradt volna.

De ekkorra már én is elvesztettem legfőbb előnyömet: hogy váratlanul támadok. Tudtak a szökésemről, intézkedhettek. Elég, ha lezárják az ajtókat, és csapdába estem…

Teljes erőmből rohantam, meg-megbotlottam, de akkor sem lassítottam. Ha hihetek a vázlatnak, ez a folyosó egy nagy helyiségben ér véget. Hogy ott mi lehet, arra gondolni sem akartam.

Az alagút ismét kezdett kiszélesedni. Egy hatalmas terembe rohantam be, a falakon itt is ugyanazok a világító tömbök, a mennyezet egyenetlen. Csak a méretek voltak sokkal nagyobbak, mint a többi helyiségben. Ha nem itt van a hajóm, mindennek vége… A hangár csaknem teljesen üres volt, csak az alagút bejáratánál állt két alari, felbukkanásomtól megdermedtek.

– Szevasztok! – kiáltottam, és fejbe vertem őket kifogástalanul működő edényemmel. A lények tagolatlan hangokat adva félreugrottak. Nyilván technikusok lehettek, nem voltak harcra felkészülve.

A pillanatnyi szünetet kihasználva körülnéztem. A falakon mindenfelé más alagutak bejárata látszott, ahonnan bármelyik pillanatban előronthattak a hajó feldühödött lakói. Nem volt kedvem megint bemászni a szűk járatokba.

A távolabbi sarokban egy kis lencse alakú, tompa fényű szürke fémből készült hajó állt. Volt benne valami ismerős, lábaim maguktól megindultak felé.

Igen ám, de hogyan tudom majd irányítani? Még azt sem tudom, hogy juthatok bele.

Mégis rohantam a fémlencse felé. Ez volt az egyetlen esélyem.

…Az alarik váratlan és nagyon hatékony támadást intéztek ellenem. Abban a pillanatban, amikor a terem közepén voltam, a padló eltűnt a lábam alól.

Súlytalanság!

A hajón természetesen mesterséges gravitáció működött. És most kikapcsolták. Esetlenül kalimpálva a lábammal a levegőben lebegtem.

Milyen ostoba helyzet!

A padló fölött egy méterrel kapálóztam, és lassan emelkedtem a mennyezet felé. És a járatokból előrohantak az alarik. Őket nem zavarta a súlytalanság – lassan, de magabiztosan haladtak, karmaikkal a rücskös padlóba kapaszkodva. Mint egy rémálomban – teljesen tehetetlenül lebegtem, és lassan közeledtek felém a szörnyetegek…

– Na nem! – ordítottam fel. Előrehajoltam, csaknem elértem a padlót. De ujjaim tehetetlenül csúsztak el a lapokon.

A kés!

Belevágtam a kést a padlóba. Kétségbeesetten, hisz szinte biztos voltam benne, hogy eltörik vagy félrecsúszik, és én felszállok a mennyezetig. De az acél behatolt a burkolatba, és szilárdan beleállt. Lehúzódzkodtam a padlóra, és a vállam fölött visszanéztem: az alarik közeledtek. Megmozgatva a pengét kirántottam, és magam előtt újból beledöftem a padlóba. Megint belement. Vörös gömböcskéket, szétmarcangolt arcomból kihulló vércsöppeket hagyva magam után, a levegőben araszoltam a hajó felé.

Az alarik felmorajlottak mögöttem, látva, hogy áldozatuk szökik.

Ez az eszelős hajsza nem tartott sokáig, de én végtelennek éreztem. Amikor talán tíz lépés maradt csak a hajócskáig, teste megremegett, elkezdett kinyílni, kibomlott, mint egy virág. Az alarik már a nyomomban voltak, beledöftem a kést a padlóba, de nem előrehúztam magam, hanem elrugaszkodtam róla a hajó irányába. A kés majdnem a padlóban maradt, de az utolsó pillanatban sikerült kirántanom, és bukfencezve repültem a padló fölött. Az alarik utánam ugrottak.

Rosszul számítottam ki a röppályát. Túl magasra lendültem, és rájöttem, hogy átrepülök a hajó fölött, nincs erőm megkapaszkodni, és nekivágódom a falnak. Ez volt a vég.

De abban a pillanatban, amikor a nyitott kabin fölött pörögtem, valami simán lehúzott. Minden a helyére került, ismét megjelent a gravitáció. Nem az egész hangárban, csak a hajó fölött. Kiabálva zuhantam lefelé, egyenesen a pult hajlata előtt álló, széles, puha karosszékbe. A kabin fölötti kupola kezdett becsukódni.

Zökkenés. A mellettem lévő székbe belehuppant egy alari. Rám vetve magát felvisított. Odacsaptam neki az edénnyel, és míg fejét forgatva igyekezett kitérni az ütés elől, kihajítottam a lassan bezáruló kupolán keresztül. Még néhány alari rohant a hajóhoz vadul igyekezve, hogy bejussanak a belsejébe. Közéjük vágtam a bilit, és az én jó szolgálatot tett éjjeli edényem leszakadva zsinórjáról alkotói közé repült. Még sajnáltam is megválni ettől a váratlanul oly hasznosnak bizonyuló tárgytól.

A kupola becsukódott, elzárva engem a hangártól. Belső felületét lassan mattfehér fény árasztotta el. Székemben hátradőlve hangosan kapkodtam levegő után. Bárhogyan volt is, ez nyilvánvalóan az én hajóm. Nem véletlenül engedett be és zárult be az ellenségeim előtt. Egy időre biztonságban voltam.

2. FEJEZET

A

szökés, a találkozás a szakértőkkel, az összecsapás, mindez mesés gazdagságot hozott nekem. Most rengeteg új dolgot tudtam meg: fegyver, súlytalanság, gravitáció, sebek és vér. Tudatom beitta az új fogalmakat, és értelemmel töltötte meg őket.

De a hajó, az én hajóm semmilyen emléket nem ébresztett bennem!

Talán az, hogy két szék van a kabinban, nem véletlen? És ha nem én vagyok a pilóta? És a társam, aki vezetni tudta ezt a hajót, elpusztult?

Rémülten néztem a cikcakkos pultot. Számtalan tarka jelzőfény. Túlságosan szorosan helyezkednek el és túlságosan aprók – nyilván azért, hogy futó pillantással fel lehessen mérni őket, ne egyenként kelljen. Két ovális képernyő. És mindkét szék előtt két-két mélyedés a pultban, két kis medence olajos, ezüstös folyadékkal telve.

Nyugalom… a hajót irányítani kell. A fények és a képernyők az információ kijelzői. De melyik lehet a betáplálás eszköze?

Kezem kinyújtva ujjaim hegyével megérintettem az ezüstös folyadékot. Az érintés alapján inkább valamiféle zselé volt, kolloid massza. Ruganyos, mégis enged a kéz nyomásának…

Beledugtam a kezem a mélyedésbe. Mintha lágy, meleg kesztyű borult volna a tenyeremre.

Üdvözlöm a fedélzeten, kapitány

– Ki vagy? – kiáltottam fel. Hangosan, bár a hang csak az agyamban szólalt meg. Nem volt benne több érzelem, mint egy matematikai képletekkel teli könyvoldalon. És mégis eleven volt.

A fedélzeti partnered. A hajó startra kész. Az energiakészletek feltöltve.

– Nem emlékszem semmire… – suttogtam. – Valami… van valami a memóriámmal…

Az amnézia lehetséges okai: romboló hatású mentoszkópiás beavatkozással végrehajtott kihallgatás, hisztériás sokk, pszichológiai gátlás kialakulása.

– Ki vagy?

A te fedélzeti partnered. A hajó irányításának mesterséges rendszere.

– Ki vagyok én?

Erre a kérdésre már, bármily mulatságos is, a komputer nem rögtön válaszolt.

A hajó kapitánya, Nik Rimer. A Távolsági Felderítő Csoport pilótája. Harmadik osztályú progresszor. Első osztályú regresszor. A Dicsőség Érdemrend harmadik fokozatának lovagja. Szabad kutatási és fontos ügyekben döntési jog.

Nik Rimer? Ez vagyok én?

Te vagy.

Úgy látszik, nem kell hangosan beszélnem, hogy a hajó halljon. Nik Rimer…

Semmi visszhang a tudatomban. Üresség. Homály.

Elvesztetted minden személyes emlékedet. Orvosi segítségre van szükséged.

– Haza akarok menni – suttogtam. – Haza. Ott… ott világos van.

Mintha a semmiből ugrott volna elő, valami hirtelen ébredt bánat szorította össze a szívem. Otthon, ez a fény. Meleg és nyugalom. Biztonság. Ott nincsenek a nem-barát alarik vicsorgó pofái. Ott segítenek.

Készüljek a startra?

– Igen!

Az előkészület befejeződött. Helyzetértékelés: egy ismeretlen, agresszív hajlamú civilizáció hajójának fedélzetén vagyunk. Teljes összeolvadást kérek az aktív cselekvés elkezdéséhez.

– Igen…

Szemem előtt minden elsötétedett. A következő pillanatban az idegen hangárban álltam az alarik gyűrűjében. Nem, ez nem én voltam! Ez a hajó volt. Egyszerűen eggyé váltunk. Egyszerre láttam minden irányba. Éreztem a visszatérő gravitáció lüktetését. Ismertem a hajó belsejében lévő levegő százalékos összetételét. Érzékeltem a falakban az energia áramlását, ezeknek a falaknak a vastagságát…

A nyílt térbe való kilépéshez aktív cselekvésre van szükség. Milyen fegyverünk van? – gondoltam.

Nincs fegyver a fedélzeten. Elképedtem. Hiszen emlékeztem a kozmosz sötétjére, amelyen fénynyalábok törnek át…

Lehetséges a nem rendeltetésszerű használat: alkalmazható a relatív pajzs, a meteorelhárító ágyúk, a szeizmikus szondák, a javítólézerek, a nagy távolságú kapcsolattartás rendszerei… Csináld, csinálj mindent, amit kell! – gondoltam. Az alarik nem egyszerűen álldogáltak körülöttem, hanem mindenféle eszközöket hurcoltak oda, ostromra készültek. Tegyél meg mindent, hogy hazatérjünk!

Cselekszem. Bekapcsolva a védőmező. A nem-barátok gyűrűje hirtelen szétrepült, szétszóródott. Működésbe hozom a meteorok elleni védőpajzsot. Valami érzékelhetetlenül megváltozott. Mintha én, a hajó, fejem fölé emeltem volna erősen összefogott két kezem… a mennyezeti kupola nyomásuktól megrepedt, porrá omlott szét, és egy pillanatig tartó, vakító felvillanásban elégett.

Start.

A résen kiáramló levegővel együtt emelkedünk a magasba. Akadály nem állt az utunkba, az idegen hajónak nyilván nem voltak eszközei a tulajdon hangárjának belsejében megvívandó csatákhoz.

Nekem egyébként egyáltalán nem voltak fegyvereim.

Milyen nevetségesen hangzik: nem rendeltetésszerű használat… Igaz, a pajzzsal a fényéhez közeli sebesség mellett el lehet égetni a kozmikus port. És össze lehet roppantani egy ellenséges hajó testét.

Amikor kisuhantunk a résen, a hangárban bekapcsoltak valamilyen mezőt, még láttam halvány villózását. Nem támadás volt ez, vagy kísérlet, hogy visszatartsanak, az alarik a szökő levegőt fogták meg vele. A megfagyott oxigén ezüstös kristályai közt, párafelhőben távolodtunk el tőlük.

Ohó!

A hajóról, amelyen fogoly voltam, kiderült, hogy egy hatalmas korong, és nem volt egyedül az űrben, mindenfelé idegen hajók cirkáltak. Az aprócska gömbök négyes csoportokban jöttek felénk, volt még néhány óriáskorong is. Elég volt figyelmemet valamelyik hajóra összpontosítanom, rögtön kezdett megnőni, láttam minden mozdulatát, sőt úgy tűnt, belső szerkezetének részleteit is.

Elterelő manőver és szökés. Végrehajtom a szeizmikus szondák kibocsátását. A hajócskán – rajtam – megnyíltak a lőrések, és hat kis kúp indult az idegen hajók felé. Azok nyomban szétszóródtak, mintha már találkoztak volna ilyen manőverrel. Hat tüzes gömb villant fel az űrben. Láttam, hogyan áradnak a térben a sugárnyalábok, hogyan védekeznek az idegen hajók a robbanások ellen védőmezőik vékony lemezeivel… Közepes teljesítményű szubatomtöltetek. Lakatlan bolygók mélyének szondázására szolgálnak, és előre nem látható helyzetek elhárítására.

Tomboló lángtengeren törtünk át. A nem-barátok elmaradtak mögöttünk.

Áttérünk a fénynél nagyobb sebességre…

A kabinban tértem magamhoz. Kezem változatlanul belemerült az ezüstös folyadékba, de már nem éreztem magam hajónak.

Milyen jó, ha nem kell egyszerre minden irányba nézni!

Elvesztetted az eszméletedet. Már jobban érzed magad?

– Igen – suttogtam. – Hol vagyunk?

A külső térben. A Hazafelé tartunk.

– Messze van?

A hajó kis szünet után válaszolt.

Nagyon nagy károsodásokat szenvedtél.

– Valószínűleg. Semmire sem emlékszem. Még a nevekre sem.

Nik Rimer vagy. A Távolsági Felderítés pilótája.

– Rosszul állnak a dolgaim – vallottam be. – Semmire nem emlékszem ezekből.

A jelek azt mutatják, a helyzet kritikus. Köteles vagyok önállóan elvinni téged a Hazába. Ha más utasítást adsz, jogomban áll ellenszegülni.

– Semmi mást nem akarok! – Valamiféle ingerültség ébredt bennem az engedelmes, odaadó, ugyanakkor ostobácska géppel szemben. – Hiszen erre utasítottalak!

A jogok ideiglenes korlátozására vonatkozó figyelmeztetés elhangzott.

– Hát akkor vigyél!

Kirántottam a kezem a cuppogó folyadékból, végignéztem a kabinon. Ez lenne a hazáért-végzett-munkám helyszíne? Hogyan lehetek továbbra is hasznos, ha nem tér vissza az emlékezetem?

Nem, segítenek rajtam. Biztosan segítenek. Hiszen olyan sokat tettem. Emlékezetemet elvesztve, fegyvertelenül kitörtem a rabságból, most hazafelé igyekszem, és nagyon értékes információkat viszek. Ha nem is emlékszem sok mindenre, a hajó valószínűleg megőrzi az összes fontos adatot. És vannak tárgyi trófeáim is. Pontosabban ajándékok. A kés, a dzseki, a nadrág, a cipő… egy idegen kultúra megnyilvánulásai, egy a miénkhez nagyon közeli világé…

Bal tenyeremet beledugtam a terminál üregébe. Csak az egyik kezemet, mintha magamat is arra emlékeztetném, hogy nem akarok teljes kapcsolatba lépni.

– Mennyi ideig tart a repülés?

Körülbelül négy óra.

– Az mennyi?

Elvesztetted az időérzékedet?

– Igen.

Felviszem a képernyőre.

Mind a két képernyő felvillant. Az üres székkel szembenin csak szürke köd látszott. Előttem szögletes számlap, tíz egységre osztva. A számlapon egy mutató kúszott, másik kettő mozdulatlanul állt.

Egy nap az a periódus, amely alatt a Haza megfordul a tengelye körül. Egy nap tíz órából áll. Egy óra száz percből. Egy perc száz másodperc. A zöld mutató száz másodperc alatt tesz meg egy teljes kört. A kék száz perc alatt. A piros tíz óra alatt teszi meg a teljes kört. Mindez nagyon egyszerű és természetes. Másképp nem is lehetne. De hiszen én még ezt is elfelejtettem!

Kirántva kezem a mélyedésből tenyeremmel eltakartam az arcomat. Nem, én most már nem leszek normális. Soha. Beteg vagyok, nem teljes értékű, korcs, társainak csak szánalmára méltó. Még ha hazatérek is, nem ismerem fel az ismerős arcokat. Újra fel kell fedeznem a világomat. Új helyet kell keresnem benne magamnak.

Talán évek múlva… az év az, amely idő alatt a Haza megkerüli az Anyácskát… eszembe jutott, na szép… évek múlva megtanulok normálisan élni. Pontosabban ennek látszatát kelteni. Mert mindig emlékezni fogok erre a pillanatra, amikor a számlapot néztem, és mulatságosnak, butaságnak gondoltam, hogy a napban tíz óra, az órában tíz perc van…

Bedugtam a kezem a terminálba.

– Komoly gondok vannak a memóriámmal és az érzékelésemmel – mondtam. – Helyes, ha nem engedelmeskedsz az utasításaimnak, fedélzeti partner. Szakemberek segítségét kérem majd.

Bátor és bölcs döntés.

– Minél több dologra akarok emlékezni, fedélzeti partner. Mondd el nekem, milyen céllal tartózkodtam a világűrben.

Távolsági felderítés.

– Azokat a lényeket, akiknél fogságban voltam, ismerik a Hazán?

Nincsenek adatok. Feltételezésem szerint nem.

– Hogyan estem fogságba?

A kis hajóikkal találkoztunk. Úgy határoztál, felveszed a kapcsolatot, befogod az egyik hajót, és elviszed a Hazára baráti kapcsolatok kialakítása céljából.

– Ez… helyes döntés volt?

Igen. Az első kapcsolatfelvételének ajánlott formája az idegen faj egyik egyedének elfogása.

– De miért estünk fogságba?

Új hajók jelentek meg. Nagy tűzerejűek. Nem volt menekülési lehetőség. Elfogyott az energiánk. Az idegen kötelék legnagyobb hajója elnyelt minket.

– És mi volt azután?

Megszakítottad az összeolvadást, és kimentél a békés folyamat megkezdésének céljából. Megrohantak. Elvesztetted az eszméletedet. A fedélzeti eszközök nem rendeltetésszerű használata a pusztulásodat okozta volna.