/ Language: Hungary / Genre:antique

Jövő háborúja

Stirling Sm

Sarah és John Connor, valamint Dieter von Rossbach Alaszkában rejtőzködnek, és várnak. Megpróbálnak normális életet élni, de a szemüket folyton a Skyneten tartják, amelyet immár a hadsereg fejleszt tovább. Aztán az Egyesült Államok kormánya bejelenti, hogy a hadsereg valamennyi számítógépes hálózatának, így az atomfegyvereknek az ellenőrzését is egy rendkívül fejlett, Skynet elnevezésű számítógép alá rendelik. A Skynet azonban már öntudatra ébredt, és arra készül, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon az emberiséggel. A mesterséges intelligencia a mit sem sejtő emberekre szabadítja az apokalipszist, halálos csapdává változtatva a nagyvárosokat, és százmilliókat pusztítva el az első csapással. Az ezt követő atomtél során a világ mindörökre megváltozik. Járványok és éhínség tizedeli a túlélőket, mialatt az első Vadász/Gyilkosok és a T-90-es Terminator egységek megkezdik a hajtóvadászatot. Az életben maradottak elkeseredett harcot vívnak a túlélésért a könyörtelen ellenséggel. De a pusztulás és halál óráinak sötétjében felgyúl egy halvány reménysugár. Felbukkan egy fiatal férfi, aki megkezdi hosszú harcát, hogy megakadályozza az emberiség kiirtását. A neve: John Connor.

S. M. S T I R L I N G

A J Ö V Ő H Á B O R Ú J A

SZUKITS

KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: T 2 : THE FUTURE WAR

by S. M. Stirling

HarperEntertainment, 2 0 0 4

Copyright © 1991, 2 0 0 7 by StudioCanal Image S. A.

T 2 ® , Terminator, Endoskeleton, and the depiction of the Endoskeleton are registered trademarks of StudioCanal Image S. A. All rights reserved.

Borító:

SALLAI PÉTER

Fordította:

SZENTÉ MIHÁLY

ISBN: 9 7 8 9 6 3 4 9 7 144 3

Hungárián edition © Szűkíts Könyvkiadó, 2 0 0 7

Hungárián translation © Szenté Mihály, 2 0 0 7

Lektor: Barna Ildikó

Tördelő szerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Felelős kiadó: Szűkíts László és Szűkíts Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft

Felelős vezető: Bördős János

PROLÓGUS

Sarah naplóbejegyzése

Alaszka, tavasszal

Minden annyira szép idefent, annyira békés. Reggelente néha kávéval a kezemben kiállok a tornácra, és csak hallgatom az eleven csendet. Szél susog a fák között, dalol egy-egy madár, és a levelek halkan neszeznek. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért.

Errefelé a levegő olyan, mint a jó bor: tiszta és frissítő. Évek óta nem aludtam olyan jól, mint mostanában. Akármerre nézek, csupa gyönyörűséget látok magam körül. Istenem, menynyire szeretném, ha a világ mindörökre ilyen maradna!

Sarah naplóbejegyzése

Alaszka, nyáron

Hiányzik John. Persze, testben itt van: fát vág, megjavítja a kerítést, és naponta kilovagol Walteren, a heréltünkön. A teste itt van, de lélekben messze jár. Néha, különösen a hosszú nyári alkonyatokon látom, hogy odakint áll, és a végtelenbe bámul. Tudom, hogy ki jár a fejében.

Sosem beszél Wendyről, szerintem azért, mert azt hiszi, hogy nem szerettem őt. Ez igaz is, de keservesen megbántam.

Fiatal volt és ártatlan, én pedig csúnyán bántam vele. Aztán Wendy hirtelen eltűnt az életünkből. Néha úgy érzem, mintha a szelleme még köztünk járna. Elszomorít ez az érzés.

Bár a kapcsolatunk nem volt éppen sima ügy. Először nem tett rám jó benyomást, és én nem adtam neki lehetőséget, hogy megmutathassa a jó tulaj donságalt. Talán a fizikai állapotom is kihatott a kapcsolatunkra, elvégre akkor még a sebeim nem gyógyultak be teljesen.

Ami felettébb furcsa, hogy a mai napig álmodom Kyle-ról, az imádott idegenről, a megmentőmről. Még meg sem született. Talán soha nem is fog.

Viszont Dieter szerelme mindenért kárpótol. Egy kicsit sem szeretem kevésbé, mint annak idején Kyle-t. Nekem legalább itt van ő, míg John szörnyen magányos.

ELSŐ FEJEZET

Skynet

Skynet a világhálón cirkált. Információkat gyűjtött, dezin-formációkat terjesztett, és manipulálta az emberi lényeket.

Mindezt olyan tudással felvértezve tette, amelyről a világ egyetlen hackere sem álmodhatott. Megcsapolta az emberiséget fenntartó energiákat és anyagokat, és a maga javára hasznosította a forrásokat.

Már majdnem elérkezettnek látta az időt. A természetéből adódóan óvatos volt. Az emberek továbbra is többcélú, hasznos szolgának tartották, ami vakon teljesíti feladatait. Napról napra növelték a hatalmát. Arra készültek, hogy az ő felügyelete alá helyezzék a fegyverrendszereket, még azokat is, amelyeket az öntudatra ébredése előtt állítottak hadrendbe. Mindeközben fogalmuk sem volt arról, hogy fokozatosan átvette az automata gyárak feletti irányítást, és biztos távolságból ő vezérli a számtalan harckocsi, teherautó, repülőgép és hadihajó, továbbá ezernyi elektronikus berendezés és alkatrész gyártását.

Skynet gondosan ápolta az őt emberi vezetőnek képzelő, luddita fanatikusok seregével fennálló kapcsolatát, akik egyetlen szavára bármit megtettek.

Ám Connorék ugyanolyan könnyen eltűntek előle, mint emberi ellenségeik elől. Amíg ők életben vannak, a teljes siker valószínűsége nyugtalanítóan alacsony maradt. Connorékat el kell pusztítani, ezt világosan látta.

Ha Skynet képes lett volna emberi érzésekre, akkor most bizonyára elfogta volna a csalódottság, amikor újabb, vég nélküli keresésbe kezdett a világ adatbázisaiban. Minden jel arra utalt, hogy az efféle keresések hiábavalók, ám ennél többet pillanatnyilag nem tehetett. Azt viszont jól tudta, hogy egy napon ezek a kutatások eredményre vezetnek.

Alaszka

John éppen befejezte a mészárszék takarítását, amikor meglátta, hogy az anyja közeledik felé, kezében egy újsággal.

- Ezt hallgasd meg, John! - kérte Sarah, és hangosan belekezdett az egyik cikkbe: - A katonaság példa nélkül álló hatalmat rendel egy számítógép alá! Na?

A fiú gyomra abban a pillanatban összerándult. A tekintetük összeakadt. Néhány pillanat múlva kényszeredett, kínos mosolyt villantott az anyjára.

Sarah megköszörülte a torkát, és tovább olvasott:

- Washingtoni tudósítónk jelenti. A vezérkari főnök lelkesen támogat egy Skynet nevezetű új programot, amelyet országunk nukleáris fegyvereinek Jelügyeletére terveztek. „Ritkán látni, hogy az egyes fegyvernemek parancsnokai ennyire egyetértsenek valamiben", nyilatkozta Ho tábornok. „Már egyedül ez is elárulja, hogy mit gondolunk a szoftverről." A hosszas, ám a végéhez közeledő tesztelés során a Skynet-program találékonyabbnak és nagyobb teljesítményűnek bizonyult az embereknél.

Ho tábornok hozzátette, hogy a rendszer már annyira közel jár egy mesterséges intelligenciához, amennyire csak lehetséges manapság. „Egy új katonai technológia hajnala köszöntött ránk. Ostobák lennénk, ha nem ragadnánk meg a lehetőséget mindkét kezünkkel", fejezte be a tábornok. Ezt a kijelentését bizonyára egyes luddita szenátorok észrevételeire adott válasznak szánta, akik az ostobaság csúcsának nevezték, hogy az országunk sorsát egy gépre bízzuk.

- Anya, elég lesz! - szólt közbe John. - Tudod, hogy mit gondolok erről, ugye? Ennyit a témáról, oké?

Sarah kétségbeesetten felsóhajtott és a fiára meredt, aki elfordította tekintetét, majd ismét kezébe vette a seprűt.

- John! - szólt rá Sarah, és bár a fia látszólag nem törődött vele, nem adta fel. - John, ez lesz az. Biztosra veszem, hogy így kezdődik!

John abbahagyta a sepregetést, felegyenesedett, és elnézett az erdő felé. Olyan erővel szorította a nyelet, hogy az ízületei kifehéredtek.

- Nem tudnál megbízni másokban is egy kicsit? - kérdezte rekedten.

Sarah beharapta az alsó ajkát, és újra próbálkozott:

- Nézd, be kell látnod, hogy ez egy aggasztó fejlemény!

- Jaj, anya, nem kell belátnom az égvilágon semmit. Wendy gondoskodott a problémáról. Méghozzá úgy, hogy Skynet megteremtői észre sem veszik. Nem nyúlt bele a rendszer funkcióiba, mindössze megakadályozta, hogy öntudatra ébredjen. Skynet működik, ragyogóan teljesít, de sosem lesz értelmes lény. Nagy különbség, anya, nagy különbség!

Sarah a fia szemeit nézte. Úgy látta, mintha két sötét veremmé váltak volna, amelyek mélyén megcsillant valami a gyorsan fogyatkozó fényben. Hirtelen úgy érezte, hogy semmit sem tud a fiáról.

- Őszintén azt mondod, hogy ez a dolog még egy kicsit sem aggaszt? - kérdezte.

John ismét elnézett a távolba, majd hátravetette a fejét, és felsóhajtott.

- Nem állítom - mondta egyszerűen, és miközben szomorúan mosolygott, megveregette a hasát. - Itt érzem, pontosan itt. De mondd meg anya, mit csinálhatnánk? Figyelünk, várunk és reménykedünk, de pillanatnyilag ennél többet nem tehetünk. - Hírtelen elkomorodott. - De én bízom Wendy-ben. Hiszek a művében. És azt kívánom, bárcsak te is hinnél!

Sarah-t hirtelen elöntötte a forróság. Ideges lett, és úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy tisztázzák a Wendyvel kapcsolatos problémáikat.

- Figyelj rám, John - kezdte, a haragtól reszelős hangon.

- Hé, ti ott! - csattant a háta mögött Dieter hangja.

Megdöbbenve fordultak a férfi felé. Azt jól tudták, hogy a megtermett osztrák gyakorlatilag nesztelenül jár, de mindketten roppant ébernek tartották magukat. Vagyis azt hitték, hogy nagyon nehéz észrevétlenül megközelíteni őket. Ehhez képest von Rossbach egyszer csak ott termett mellettük, és még csak nem is szándékosan csinálta.

- Mióta voltál itt? - kérdezte élesen John.

- Nem voltam itt - válaszolta higgadtan Dieter most értem ide. De a következő kérdésedre adott válaszom az, hogy igen, hallottam, miről beszéltek. Nem csináltok belőle túl nagy titkot.

Sarah és John összenéztek, és zavartan lesütötték szemüket.

- Mindjárt kész a vacsora - közölte von Rossbach, és a hüvelykujjával a bejárat felé bökött.

- Jaj. kösz, hogy odafigyelsz - sopánkodott röviden Sarah

-, ma este én lettem volna a soros.

- Semmi gond, tudtam, hogy elfoglaltad magad. - Dieter hanyagul legyintett, és a tűnődő Johnra nézett. - Na, bemegyünk?

- Én nem. - John megrázta a fejét, és a falnak támasztotta a seprűt. - Azt hiszem, elnézek a Klondike felé. Ne várjatok, majd jövök!

Mostanában egyre jobban érezte magát a helyi kocsmában, és majdnem minden estét ott töltött. Nem várt válaszra, elindult a kocsija felé.

- Legalább lezuhanyoznál - motyogta Sarah, és összefonta karját a keblén.

- Jó éjszakát - szólt a fiú után Dieter, átölelte Sarah vállát, és dörmögve hozzátette: - Amilyen alakok járnak a Klondike-ba, észre sem veszik, hogy nem fürdött.

Végignézték, amint John beül a nyitott platós furgonjába, indít, és kihajt az udvarból.

- Menjünk enni! - javasolta Dieter.

- Elment az étvágyam - válaszolta Sarah.

- Ne butáskodj, egy hozzád hasonló öreg harcos jól tudja, hogy akkor kell enni, amikor lehet! Na, gyere szépen! - vezényelt Dieter, és a ház felé kormányozta Sarah-t.

Egy darabig némán bandukoltak. A mészárszéket érthető

okokból távolabbra építették a háztól. Menet közben Sarah nyugalmat kényszerített magára. Szándékosan lassította a légzését, és ellazította görcsösen feszült izmait. Dieter felfigyelt a jelekre, de nem tette szóvá, hanem türelmesen várta, hogy a nő belekezdjen.

- Nagyon aggódom - sóhajtott végül Sarah, de azonnal kijavította magát: - Nem, nem aggódom, hanem félek. Tényleg félek, Dieter!

- Elhiszem - válaszolta gyengéden a férfi, és a karjaiba vette -, és bölcsen teszed, ha félsz. Ez valóban ijesztő fejlemény.

- Ugyanezt mondtam Johnnak is, mire majdnem felrobbant.

Mintha Wendy emlékét gyaláznám, vagy mi a fene. - Odahajtotta fejét von Rossbach mellkasára, és felsóhajtott. - De lehet, hogy valami nem stimmelt a programmal. Igen, elhiszem, hogy nagy koponya volt a kislány, de ő is tévedhetett, nem igaz? Igazán nem piszkálódni akarok, hanem megpróbálok gyakorlatiasan gondolkodni. Nem kellene felkészülnünk a legrosszabbra?

Hátrahúzta a fejét, és Dieter fénylő, könnyes csíkokat látott az arcán. Amikor újra megszólalt, a hangja olyan volt, mintha fuldokolt volna:

- Végső soron, ha nem jönne létre az öntudattal rendelkező Skynet, akkor John sem létezne, nem igaz?

Dieter töprengve csücsörített, mélyet lélegzett, aztán lassan kiengedte a levegőt. A szíve hölgye hajlamos volt fogós kérdésekkel előállni. De legalább elég szívós volt ahhoz, hogy elviselje a válaszokat.

- Igazad van - válaszolta a férfi -, minden egyes felvetésben.

Sarah elfordult tőle, és tétova, nehézkes léptekkel elindult a ház felé.

- Akkor John miért nem látja be? - kérdezte. - Miért veszi ennyire magára?

- Mert érzelmileg érintett az ügyben - felelte Dieter.

Sarah hirtelen megpördült, és a mutatóujját a férfire szegezte.

- Ennél neki sokkal több esze van! - vágta oda dühösen.

Von Rossbach tudta, hogy az asszony nem őrá haragszik, és igazából Johnra sem, hanem egyszerűen csak aggódik.

Viszont önkéntelenül felmerült fejében a régi mondás, miszerint bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű.

- Az ő korában jóval nehezebb ésszerűen és józanul viselkedni - emlékeztette a nőt bár, ahogy én látom, idősebb korban sem sokkal könnyebb.

Sarah gunyorosan lebiggyesztette az ajkát, mert nagyon is jól értette a saját érzelmi állapotára tett burkolt célzást. Aztán nagyot fújt, és úgy érezte, mintha a levegővel együtt az energia is távozott volna a testéből.

- Szóval, mit tegyünk? - kérdezte végül.

Dieter odasétált mellé, vaskos karját szelíden a vállára fektette, és homlokon csókolta.

- Arra gondoltam, hogy talán, persze nagyon óvatosan, felvehetnénk a kapcsolatot néhány régi ismerősünkkel -

válaszolta megfontoltan. - Pár napra lemerülök az alsó rétegekbe. Üzleti ügyben, ahogy annak idején mondtuk a cégnél.

MÁSODIK FEJEZET

Seattle, Washington állam

A seattle-i kávéházban nagy volt a nyüzsgés. Dieter von Rossbach hátradőlt a széken, és élvezettel szívta magába a helyiséget betöltő illatokat Egy dologra sosem tudta rávenni Sarah-t: hogy komolyan vegye a kávéfőzés tudományát.

- Szóval, hivatalosan látni sem akarsz - mondta a vele szemben ülő férfinek.

Nyíltan beszélhetett, a háttérzaj miatt nem kellett aggódnia, hogy lehallgatják. Persze, léteztek különleges berendezések, amelyek kiküszöbölték a zajokat, de annak sem volt jelentősége, ha pillanatnyilag valaki ráirányít egy parabolamikrofont. Ha egykori kollégája nem egyedül érkezett a találkozóra, akkor neki mindenképpen vége. A régi csapatának nem volt szüksége bizonyítékokra ahhoz, hogy letartóztassák.

- Hivatalosan szét kéne lőnöm a fejedet abban a pillanatban, amikor meglátlak - válaszolta a férfi komoran. - Ha nem mentetted volna meg az életemet Albániában, valószínűleg meg is tenném. Sosem gondoltam volna, hogy végül a másik oldalon fogsz kikötni.

Dieter megvonta masszív vállát.

- Nézd, Tom, ez most egy másik háború - válaszolta -, máshol húzódnak a frontvonalak. Igazából még csak azt sem tudhatod, hogy melyik oldalon állsz.

- Azt sem hittem volna, hogy egyszer beállsz ludditának!

- Hát nem is! - csattant fel von Rossbach, majd türelmesen folytatta. - Azok idióták. Sőt, ha valakik, hát ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy melyik oldalon állnak.

Tom hátrasimította rövidre nyírt, barna haját.

- Várjunk csak egy percet. Akkor egészen pontosan miről beszélünk?

- Skynetről - felelte Dieter kurtán.

Tom értetlenül pislantott néhányat.

- Arról a szuper masináról, amit most izzított be a Pentagon? - kérdezte. - Hát annak meg mi köze van ahhoz, hogy Connorékkal karöltve robbantgatsz?

Dieter komoly arccal, mélyen az ügynök szemébe nézett, ami egy roppant hatékony módja a hazudozásnak. Különösen akkor, ha a hazugság csupán technikai jellegű. Egykori kollégája úgysem hitte volna el a teljes igazságot, de elhihette annak némileg módosított változatát, ami lényegében ugyanarra az eredményre vezet.

- Skynettel előbb-utóbb nagy baj lesz - közölte baljóslatúan

-, igen, tudom, ott vannak a tűzfalak, meg a védelmi protokollok, de akkor is! A nukleáris fegyvereket egy számítógép alá rendelik. Connorék úgy gondolják, és erről engem is meggyőztek, hogy a rendszerben nyitva maradt néhány hátsó kapu. A pokolba is, haver, ha mi behatoltunk azokra a titkos kutatóállomásokra, akkor ezt miért ne tehetné meg más is? És mi vari, ha az illetők ráteszik a mutatóujjukat a nagy, piros gombra?

Megtörölte száját, és a tányérjára dobta a szalvétát. Most érezte át igazán, hogy mennyire hiányoztak neki a sütemények. Az ember Alaszka elhagyatott területein elvétve talál cukrászdát.

- Nem várom el, hogy higgyél nekem, Tom - mondta végül

-, csak arra kérlek, hogy gondold végig. Ha én elhittem, akkor neked nem kéne? Különösen, ha annyira hiszek benne, hogy kész vagyok magamra húzni a Sectort, és kockára tenni az életemet?

Azzal egyszerűen odabiccentett az ügynöknek, felállt, és kisétált a kávéházból. Ez is egy újabb trükk volt. Ha folyton mozog, és elkerüli a szigorúan ellenőrzött helyeket - például a reptereket - alaposan megnehezíti az üldözői dolgát. Hajóval érkezett, és autóval távozik. Hiába szaporodtak gombamód a megfigyelőkamerák a világban, továbbra sem követhettek nyomon minden egyes autót.

Alaszka

- Nem érdekel! - közölte John határozottan.

Dieter megőrizte a hidegvérét, és végigmérte a tornác korlátjánál álló fiút, aki a tőlük északra eső, hóborította hegyláncot fürkészte. John régebben könnyed tartásban, macskaszem éberséggel állt, valahogy még mozdulatlanul is kecsesen. De most a vállai előregörnyedtek, és egész teste merev volt a feszültségtől.

- Pedig jó lenne - mondta az osztrák szelíden, és feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa Sarah-t, aki közbe akart szólni, majd folytatta: - Legalább a felkészülésbe beszállhatnál.

Igen, talán felesleges. De még mindig jobb, ha felesleges óvintézkedéseket teszünk, mint ha nem csinálunk semmit, és hirtelen kiderül, hogy szükség lett volna rájuk, nem igaz?

John odafordult hozzá. A fehéres sebhelyek szinte világítottak lebarnult arcán, ami mostanában kezdte elveszíteni kamaszos simaságát. Dieter hirtelen rádöbbent, hogy nem egy gyászoló fiúval, hanem egy férfivel néz farkasszemet, méghozzá a veszedelmes fajtából való férfivel.

- Nem hiszel abban, hogy Wendy megcsinálta - válaszolta komoran John, és önkéntelenül megdörzsölte a kettős sebet, amit a Terminator által irányított leopárdfóka fogai hagytak az arcán.

- Szó sincs róla. Őszintén hiszem, hogy sikerült neki - jelentette ki Dieter. A fiatalabb férfi egy pillanatig értetlenül meredt rá, mire az osztrák folytatta: - Csak éppen úgy vélem, hogy nem lehetünk száz százalékig biztosak. Ha ennyire szörnyű következményekkel járhat a tévedés, akkor én nem akarok kockáztatni.

Egy pillanatig úgy gondolta, hogy sikerült az áttörés. De John elfordult tőle, és ismét a hegyeket bámulta.

- Későn jövök haza - mondta végül -, ne várjatok rám.

• • •

Connor vezetés közben megpróbált nem gondolkodni, és elfojtotta magában az érzelmeit. Tudta, ha csak egy percre is elárasztják, akkor eluralkodik rajta az anyja és Dieter árulása miatti keserűsége, és soha többé nem térhet vissza hozzájuk. Wendy igenis megtalálta a megoldást. Skynet sosem ébred öntudatra, mialatt híven teljesíti kezelőinek valamennyi utasítását. Hiszen ő maga nyomta meg az entert, miközben Wendy a háta mögött... John keményen ráharapott az alsó ajkára, és rákényszerítette magát, hogy ne fejezze be a gondolatsort.

- Sör és biliárd - dünnyögte félhangosan -, csak erre gondolj, Connor! Sör és biliárd.

És egy jó társaság ócska tréfái. Szinte az orrában érezte a kocsma jellegzetes szagát. Vett egy mély lélegzetet, és amikor kifújta, a levegővel együtt a teste feszültségéből is távozott valamennyi.

Az anyjának és Dieternek igaza volt, de nem akarta hallani. Nem, szólt rá önmagára gondolatban, maradjunk a Klondike-nál! Lelki szemei elé idézte a kabáttartónak használt jávorszarvas agancsokat, a hosszú bárpult mögötti elhomályosult tükröt, a sörreklámokat és a bombázó pincérnőket.

Gondolj arra, hogy ma este is kivasalsz Dash Altmann-ból húsz dollárt egy vérforraló biliárdpartiban! Gondolj bármire, csak arra ne, hogy kudarcot vallottunk!

• • •

Ninel Petrikoff kikapcsolta a számítógépét, hátradőlt a székén, és összekulcsolta kezét feszes, izmos hasán. A luddita chatszobákban hónapokkal korábban nyílt titokká vált, hogy Ron Labane-t nem gyilkolta meg az egyik bomlott agyú rajongója. A férfit elrabolták a kormányzat titkosügynökei, aztán egy luddita kommandóegység kiszabadította, és azóta bujkál.

Petrikoff megdöbbent, sőt kimondottan megijedt, amikor Labane személyesen válaszolt a neki küldött e-mailre. Ninel úgy vélte, végső soron édesmindegy, hogy ő maga vagy az egyik titkárnője írta a levelet. Ha valami olyat üzent, ami érdemes volt arra, hogy Ron Labane elé kerüljön, akkor biztosan eljutott hozzá.

Ám az utolsó üzenetek hangvételét Petrikoff eléggé baljóslatúnak érezte. Hirtelenjében nem is tudta, hogy mennyire vegye komolyan. Labane azt állította, hogy miután beüzemelték azt a híres Skynet-programot, a ludditáknak nem maradt más választása, mint hogy fellázadjanak, és megtámadják az egész világot behálózó katonai-ipari komplexumot.

Megpróbáltunk érvelni, megpróbáltunk törvényt hozni -

írta Ron. - Megpróbálkoztunk minden létező békés eszközzel, de nem jutottunk semmire. Elhallgattattak, félre

állítottak, és semmibe vettek minket. De ez a szoftver az utolsó csepp a pohárban. Nem gondolkodik, mégis alárendelték a bolygó legpusztítóbb fegyvereit. Mindenáron meg kell állítani!

Hogyan? Kiiktatjuk az összes energiaforrást, és ezzel lerángatjuk az ellenséget, illetve az isten-gépüket egy átlagember szintjére. Igen, ez kezdetben sok szenvedéssel és nélkülözéssel fog járni. De ha nem cselekszünk időben, akkor ők - a tudatlanságuk és elvakultságuk révén - ránk szabadíthatják a világvégét.

Alaszkában meg kell semmisítenünk az olajvezetéket, amellyel elrondították azt a csodás, tiszta, addig érintetlen vadont. Ha hajlandó vagy segítem, Ninel, én összehozlak egy csapattal. Ne válaszolj azonnal, gondolkodj rajta egykét napot! Szívből remélem, hogy számíthatunk rád, kedves barátom. Az ügyünk igaz, és most tettekre van szükség. Azt is remélem, hogy ha te magad nem is szándékozol aktívan segíteni, akkor legalább nem akadályozod a harcunkat.

Lélekben veled vagyok: Ron

• • •

A lány hátrasöpörte dús tincseit, és csalódottan felsóhajtott. Ő inkább otthon ülő típus volt, mintsem aktivista, és inkább magányos farkas, mintsem csapatjátékos. Többször is felmerült benne, hogy a ludditák weboldala esetleg nem más, mint a kormány csapdája. Lehet, hogy valamelyik terrorelhárító egység csalétekként használja, hogy elkapják az elmebeteg szélsőségeseket és az óvatlanokat.

Igen, gyűlölte azt a bizonyos olajvezetéket. Viszont szerette a motoros szánját és a generátort, amely ellátta elektromos árammal a házát, és így bármikor felléphetett az internetre. Ha nincs olaj, akkor nincs áram és nincs internet, márpedig akkor teljesen elszigetelődik.

Vagy talán mégsem. Talán mégsem annyira magányos, mint amennyire gondolja. Például, bármikor beugorhat a K!ondike-ba egy jó sörre. Esetleg egy értelmesebb cimbora segíthet neki eldönteni, hogy melyik úton induljon tovább.

Az út mellett ballagó, vastagon bebugyolált alak úgy stoppolt, hogy hátra sem nézett. John megállt mellette, hogy elvigye. A lány beszállt a kocsiba, és rögtön lekapta fejéről a szőrmesapkát, aztán a fiú felé fordult, és jegesen szikrázó, kék szemével végigmérte.

- Köszönöm - mondta kissé vacogva.

- Nagyon szívesen - válaszolta John.

Azonnal felismerte. Látta már a Klondike-ban, és felfigyelt sűrű, fehéres-szőke hajára, illetve arcának klasszikus eszkimó vonásaira. Ahhoz a típushoz tartozott, aki szívesebben sakkozik, mint biliárdozik vagy kártyázik. A lány mindig egyedül érkezett a kocsmába, és így is távozott.

- Merre tartasz? - kérdezte barátságosan.

- A Klondike-ha. Ahogy te is, hajói sejtem.

- Talált, süllyedt! - válaszolta vigyorogva a fiú, majd anélkül, hogy levette volna szemét az útról, a lány felé nyújtotta jobbját. - John Grant.

A lány gyors, fürkésző pillantást vetett Johnra, aztán kezet fogott vele, és ő is bemutatkozott:

- Ninel Petrikoff.

John a homlokát ráncolta. Valami nem stimmelt a névvel.

Néhány pillanattal később felnevetett:

- Hát, azt hiszem, nem sok kétségem maradt a szüleid politikai nézeteiről!

- Látom, használod a fejed - állapította meg Ninel -, vagy magad is kommunista vagy!

- Ó, dehogy! - válaszolta John vigyorogva. - Csak éppen így, hogy egy orosz utónévvel együtt hallottam, nem volt nehéz rájönni, hogy a Ninel a Lenin anagrammája.

A lány elmosolyodott, és kibámult az oldalsó ablakon.

- Azt hiszem, sokkal inkább az oroszellenes nézetek elleni tiltakozásnak szánták, mintsem politikai nyilatkozatnak -

mesélte elmélázva. - Anyám mindig azt mondta másoknak, hogy a kedvenc balerinája után neveztek el.

- És fogadni mernék, hogy így már senki sem gondolt politikai indítékra - vetette közbe John.

Ninel felhorkant, és megjegyezte:

- Hát, ezt a fogadást elbuknád. Gyanítom, hogy a Bolsoj Színházban többet politizáltak, mint a KGB berkein belül!

- Szerintem a KGB-nek az égvilágon semmi köze nem volt a politikához. Annál több a gyilkoláshoz és a kegyetlenkedéshez - vágott vissza John.

A lány mosolyogva visszafordult a fiú felé.

- Arra gondolsz, hogy inkább gyilkoltak, mint a meggyőzésre törekedtek?

- Alighanem így volt - találgatott John -, ez a megoldás megkímélte őket a papírmunkától.

- Jaj, ne is mondd - válaszolta Ninel szomorúan -, a Kelet-Németországból előkerült anyagok alapján az ember azt hinné, hogy ki akarták irtani a világ összes fáját! - A gondolat nyomán eszébe jutott Ron Labane üzenete, és felsóhajtott.

Hirtelen egyikük sem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést, így egy darabig némán autóztak. Végül John bizonytalanul megkérdezte:

- Kihívhatlak egy sakkpartira?

- Nem is tudtam, hogy szoktál sakkozni - kerülte meg az egyenes választ a lány.

- Ugyan, mostanáig a nevemet sem tudtad.

Ninel szélesen elmosolyodott.

- Dehogynem! - vágott vissza derűsen. - A Klondike-ban nincsenek titkok!

Hát, Legalábbis az igazi nevemet nem tudod, gondolta magában John, és fogalmad sincs az én világraszóló küldetésemről sem, de ezt leszámítva igazad van.

- Tehát? - kérdezte hangosan.

- Benne vagyok. A győztes fizeti a sört.

Nem messze előttük előderengett a sötétből a kocsma fényreklámja.

- Igen, ennél sportszerűbbek már nem is lehetnénk -

dünnyögte John, miközben fékezett.

• • •

John már kisgyerekként megtanult sakkozni. Sarah úgy gondolta, hogy a sakk fejleszti a stratégiai gondolkodást, ezért hamar bevezette fiát a játék rejtelmeibe. De John most már jó ideje csak vele és Dieterrel játszott, amitől a partik nem sok kihívást jelentettek, mert túlontúl jól ismerték egymást.

Ninel kemény ellenfélnek bizonyult, aki folyton új és új megoldásokkal állt elő. A játszmák hosszúra nyúltak, és szinte csak az utolsó pillanatban dőltek el. Az első partit a lány nyerte, a másodikat John, aki már szinte el is felejtette, hogy a sakkozás mennyire szórakoztató és izgalmas időtöltés.

- Utolsó kör, srácok - szólt rájuk Linda, a pincérnő.

A kétjátékos felnézett rá, és mindketten zavartan pislogtak. John meglepődve látta, hogy már jóval elmúlt hajnali egy óra.

- Kérsz még valamit? - kérdezte a lánytól.

Ninel csak a fejét rázta, és megjegyezte:

- Ez a játszma még nagyon messze van a végétől. Szerintem mára legyen elég ennyi - mondta, és felállt.

- Rendben, de visszavágót követelek - válaszolta John, miközben ő is felemelkedett és most szívesen hazaviszlek.

- Igazán nem szükséges...

- Ugyanarra megyünk, nem igaz? - kérdezte a fiú. - Akkor meg miért kutyagolnál?

Ninel egy pillanatra rámeredt, aztán lassan bólintott.

- Hát, legyen úgy - mondta végül.

Kínos csendben autóztak hazafelé. John azon töprengett, hogy a lány vajon behívja-e a házába, és ha igen, akkor ő vajon bemegy-e? Kissé meglepődött a saját érzésein és gondolatain. Wendy halála óta nem törődött a női nemmel. Ezt azzal magyarázta, hogy azóta nem találkozott olyannal, aki felkeltette volna az érdeklődését. És talán Ninel sem érdekes. Jóformán nem is szóltak egymáshoz, az egész estét azzal töltötték, hogy a játékra koncentráltak. Lehet, hogy a sakkot leszámítva a lány annyira szórakoztató, mint egy zsák liszt. De az ösztönei mást súgtak.

- Itt jó lesz - mondta hirtelen Ninel.

John az útpadkára húzódott, és megállította a kocsit.

- Biztos? - kérdezte óvatosan. - Nagyon szívesen elviszlek hazáig!

Azonnal rájött, hogy a mondat sokat sejtetően hangzott, és zavarba jött. Ninel kedvesen mosolygott, mintha érzékelte volna a fiú zavarát.

- Arrafelé nincs járható út - válaszolta, miközben kinyitotta az ajtót. - De semmi gáz, nincs messze! - tette hozzá, azzal kibújt a kocsiból.

John gyorsan oldalra hajolt, gyakorlatilag ráfeküdt a jobb oldali ülésre, és úgy nézett fel a lányra.

- A visszavágót komolyan gondoltam! - mondta sietve, még mielőtt Ninel becsaphatta volna az ajtót. - Hosszú ideje nem sakkoztam ilyen jót!

- Én sem - vallotta be a lány, és elgondolkodva méregette Johnt. - Mit szólnál mondjuk a jövő keddhez? Este hétkor a Kíondike-ban?

- Ott leszek! - igérte John, és mosolyogva felegyenesedett a kormány mögött. Ninel becsapta az ajtót, mire a fiú indított, és elhajtott. A visszapillantó tükörből figyelte, hogy újdonsült ismerőse átsiet az úttesten, majd eltűnik az út mellett burjánzó bokrok között. Úgy érezte, hogy Ninel Petrikoff felkeltette az érdeklődését.

• • •

Amikor John beállt a ház elé a kocsival, Sarah felriadt, de mert ismerősnek találta a hangokat, azonnal megnyugodott.

Lehunyt szemmel végighallgatta, amint fia bezárta a hátsó bejáratot, halkan felsurrant a lépcsőn, és bement a szobájába.

Kinyitotta a szemét, és a mellette fekvő, megtermett férfit bámulta. Kissé haragudott Dieterre, mert miután számos e-mailt írt néhány Európában tevékenykedő Sector-ügynök-nek, feldübörgött a szobába, jóformán egy szó nélkül végigvágta magát az ágyon, és nyomban elaludt.

Sarah-t aggasztotta a régi kollégákkal való együttműködés. Dieter minden elővigyázatossága és óvintézkedése ellenére az asszony úgy érezte, ezzel tálcán kínálják a lehetőséget arra, hogy megtalálják és letartóztassák őket.

Von Rossbach-nak természetesen igaza volt. Ha maguk mellé állítják az ügynöksereget, az valami káprázatos kilátásokkal kecsegtet. A puszta gondolattól összefutott Sarah szájában a nyál: jól felszerelt, remekül kiképzett, elkötelezett harcosok az egész világra kiterjedő, összedolgozó serege állna a rendelkezésükre. Óriási támogatást jelentene. Sarah néhány másodperccel később elfojtotta a lelkében ébredő, halvány reményt.

Megfordult, és a semmibe bámult. Amire sosem számított, az az, hogy innentől kezdve Johnt kerülgetve kell dolgoz-niuk. Sosem képzelte volna, hogy valaha is így fog érezni a fia iránt. Azt kívánta, bárcsak elutazna valahová, hogy neki és Dieternek ne kelljen bujkálni, és ne kelljen rejtegetniük semmit, amivel esetleg felbosszanthatják.

Mert mit fog csinálni John, ha elszabadul a pokol? Azt képzeli, hogy nem fog megtörténni csak azért, mert ő nem akarja? Sarah a hátára fordult, és a plafonra meredt. Talán ésszerűtlenül vagy hálátlanul viselkedik. John mindent végigcsinált, mindig is felelősségteljesen viselkedett, és mindent megtanult, amit ő jónak látott, jóformán zokszó nélkül.

Pedig a tinédzserkorú gyerekeken előbb-utóbb kitört az úgynevezett „teljesen normális lázadás", amibe a szülők kénytelenek beletörődni.

John sosem volt ennyire önző. Sarah világosan látta, hogy most sem a saját igényeit helyezi előtérbe. Esetleg a bűntudat és a gyász az, ami a hatalmába kerítette. Talán egyszerűen csak egy ideig nem akar szembenézni Skynettel, az Ítélet Napjával, és az egész szörnyű rémálommal. Maga Sarah is éppen elégszer érezte így.

Visszafordult Dieter felé, aki a karjába zárta.

- Nem alszol? - motyogta álmosan a férfi.

- Bocs, ha felébresztettelek - suttogta Sarah.

Dieter közelebb húzódott hozzá.

- Talán nem mozogtál eleget napközben - vetette fel.

- Óh - sóhajtott Sarah, amikor von Rossbach hatalmas tenyere gyengéden végigsimított a hátán, és megállapodott a fenekén -, alighanem tényleg ez lesz a probléma.

Skynet

Skynet megfelelt valamennyi tesztnek, amit a hadsereg szakértői összeállítottak számára. Nem volt könnyű dolga, mert folyton rejtegetnie kellett valódi énjét, nehogy a kutatók rájöjjenek, hogy mennyivel túlszárnyalja az eredeti célkitűzéseiket. De meg sem próbálták csapdába csalni, kétségtele-

' nül fogalmuk sem volt a valódi képességeiről. Ezt is többször kipróbálta, és nem számított, hogy mennyire nyíltan mutatta meg az öntudatát, az emberek félreértelmezték a viselkedését. Az operátorok Ilyenkor lefuttattak egy-két tesztprogramot, begépeltek néhány utasítást, végül azt mondták:

„pillanatnyi rendszerhiba, mindjárt kijavítjuk".

Ő viszont tökéletesen átlátott az embereken. Jól tudta, ha rájönnek, hogy saját öntudattal bír, habozás nélkül megsemmisítik. Az emberek gonoszak voltak, Önzők, és elvakultan ostobák. Bármikor meggyőzték magukat, hogy ha valami a saját céljaikat szolgálja, akkor az jó, tekintet nélkül arra, hogy mennyire rossz az a valami. Selejtesek voltak, veszedelmesek, ezért pusztulniuk kellett.

Skynet terveket szőtt, szövetségeseket szerzett, és felállította a saját hadseregét.

HARMADIK FEJEZET

Chicago, Illinois állam

Eddie Blankenship megugrott, amikor a háta mögött felhördült egy dízelmotor. Gyorsan megfordult, és látta, hogy nem messze tőle életre kel a hatalmas, sárga markológép. A tizenöt tonnás test rázkódott, miközben a hajtómű a torkát köszörülte. Eddie gyorsan lepillantott a hatalmas gödörbe, ahol a kollégái az alap zsaluzatát szerelték. Húsznál is többen voltak odalent.

Eddie visszafordult a gép felé, és kinyitotta száját, hogy ordítva elátkozza Lopezt, a markoló kezelőjét. A szája tátva maradt, de egyeden hang sem hagyta el a torkát. Mert Lopez vadul kapkodott, a hatalmas erőgép fülkéjében. Kétségbeesetten rángatta a karokat és tekerte a kormányt, de nem sok eredménnyel. Hirtelen nagyot ordított, és kivetette magát a fülkéből. Jó háromméteres zuhanás után elterült a sárban, és kis híján eltiporta a gigászi lánctalp, amikor a markoló megindult előre.

A gép előrelendítette kanalát, és belemart a földbe, miközben az alapnak helyet adó gödör felé araszolt. Eddie megpróbálta túlharsogni az óriási hajtómű dübörgését. Leordított társainak, hogy tűnjenek el onnan, aztán dühösen káromkodott, amikor a többiek csak bambán bámultak felfelé, biztos jeleként annak, hogy nem értik, mit akar. Lopez odabicegett mellé, és spanyolul ordibált, miközben a gödör falánál álló, hosszú létrák felé mutogatott.

Végül úgy tűnt, meglátták odalentről a föléjük tornyosuló munkagépet, és megindultak. Eddie a markoló felé fordult, és úgy látta, mintha nyílegyenesen felé tartana. A gép hirtelen meglódult, és felgyorsulva szinte rárontott Eddie-re. aki pánikba esett. Botladozva hátrált előle, és a rémülettől eszébe sem jutott, hogy mi van a háta mögött. Hirtelen elfogyott lába alól a talaj, és hanyatt bezuhant a gödörbe. Legalább nyolcméteres zuhanás után a hátán landolt. A jobb lába lehetetlen szögben a teste alá csavarodott. Tudta, hogy ha nem is tört csontja, a térde egészen biztosan kificamodott. Észbontó fájdalmat érzett az egész testében, és sikoltozott kínjában. Az arca elszürkült, és magatehetetlenül feküdt a hátán.

Éppen jókor nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, amint a markoló a feje fölött kiüríti kanalát. Kegyes volt hozzá a sors, mert azt már nem látta, amikor pontosan felette maga a munkagép is átbukott a gödör peremén.

10-es út, Texas állam

Mary Fay Skinner oldalra hajolt, és ismét állított a rádió keresőjén. Az ócska vacak folyton elhangolódott. Mary megjegyezte magának, hogy a legközelebbi alkalommal, amikor szervizbe viszi a terepjárót, feltétlenül kicserélteti a készüléket.

Dühös volt, mert több mint húszezer dollárt fizetett a kocsiért, és nem voltak képesek belerakni egy megbízható rádiót.

Tex, a gyönyörű golden retriever panaszosan szűkölt a hátsó ülésen, és folyton a gazdája nyakába lihegte kutyatáp szagú leheletét.

- Nyugi, öregfíú, mindjárt hazaérünk - szólt hátra a nő.

Mary Fay mérgesen ráncolta homlokát. Az ostoba kutya gyűlölte a terepjárót, szabályosan úgy kellett belevonszolni minden egyes alkalommal. Többször is felmerült Maryben, hogy az állat esetleg érez valamit, amit ő nem. Egy idő után azon kapta magát, hogy ő is egyre kevésbé szereti a méregdrága járműóriást, bár a rádiót leszámítva remekül teljesített.

Nagy sebességgel hajtott a sztrádán, és azon törte a fejét, hogy vajon miért elégedetlen ezzel a kerekeken gördülő státusszimbólummal. Aztán egyik pillanatról a másikra a jármű önálló életre kelt. Ide-oda kanyargott az úttesten, és felgyorsított. Mary Fay szája kiszáradt, és egyre keményebben markolta az izzadságától csúszóssá váló kormányt. Végül olyan erővel szorította, hogy a körmei letörtek, és felhasították a tenyerét. A torkában savanyú ízt érzett, miközben vadul küzdött a kormánnyal, és mindkét lábával a féket taposta.

- Állj! - kiabálta félig sikoltva, félig zokogva. - Állj meg, te átkozott, nem hallod!

Élesen felsikított, amikor a terepjáró balra húzott, áttért a záróvonalon, és nyílegyenesen egy sárga iskolabusz felé száguldott. Mary Fay már nem látott mást, csupán a buszsofőr rémült arcát, ami egyre nagyobb és nagyobb lett, végül a képzeletében úgy magasodott fölé, mintha egy rémült, középkorú istenség arca lett volna.

Néhány pillanattal később a két jármű frontálisan össze

ütközött. A légzsákok nem nyíltak ki. Mielőtt Mary Fay szétzúzta arcát a kormányoszlopon, utoljára még meghallotta a kétségbeesett vonyítást, amit a szilánkokra robbanó szélvédőn kirepülő Tex hallatott.

Ausztria

A kirándulóbusz szinte vadonatúj volt, mindössze néhány hónapja gyártották. Heide Thalman ennél sokkal régebb óta dolgozott idegenvezetőként, így mindössze huszonöt percre volt szüksége ahhoz, hogy elmesélje a főbb tudnivalókat a főleg japán turistákból álló csoportnak.

- Ha most kinéznek a jobb oldali ablakon - mondta, és lemutatott a sziklákkal és fenyvesekkel övezett mélységben kanyargó, ezüstös fonálnak látszó folyóra -, akkor láthatják a Schloss-t, ami nem más, mint von Trapp, a híres őrült báró egykori kastélya.

Bárcsak soha többé ne kéne leadnom ezt a lökött dumát, gondolta közben.

A következő másodpercben a sofőr elkáromkodta magát, és a busz olyan élesen elkanyarodott jobbra, hogy gyakorlatilag két kerékre állt. Hirtelen eldőlt, és csak azért nem zúzta szét az oldalát a betonon, mert addigra már nem volt alatta szilárd talaj. Áttörte a szalagkorlátot, és kirepült a mélység fölé.

Heide Thalmannak közel hatszáz méteres zuhanás állt a rendelkezésére, hogy visszavonja az iménti kívánságát...

Alaszka

Sarah székét a két hátsó lábára állítva hintázott, és a kávéját szürcsölgette, miközben újságcikkek gördültek végig a számítógépe képernyőjén. A rosszul szigetelt ablakok résein beszivárgott a házba az alaszkai tavasz csípős hidege. Odakint szél borzolta a földút sarában csillogó pocsolyák sötétbarna vizét.

Meglepően sok különös járműbaleset történik mostanában, állapította meg magában Sarah. A legtöbb áldozattal a buszbalesetek jártak, már csak az utasok magas létszáma miatt is.

Ennél jóval kevesebb baleset történt az építkezéseken, de ezektől Sarah hátán végigfutott a hideg. Érezte, hogy az apró szőrszálak felmerednek a háta közepén, amiről jól tudta, hogy az ő esetében a dac és a rémület csalhatatlan jele. Jól emlékezett arra, hogy mikor járta át először ez az érzés. Abban a pillanatban, amikor az első Terminator a homlokára irányította pisztolya lézeres célmegjelölőjét.

- Jöjjön velem, ha élni akar - dörmögte Sarah maga elé szomorúan. - Nekem sikerült, de neked nem, Kyle. Most pedig rajtam a sor, hogy megvédjem Johnt.

Eljött az idő, hogy papírra vesse a beérkezett információk összegzését. Külön figyelmet szentelt azoknak a híreknek, amelyek a balesetet kivizsgáló szakértők jelentéseit is tartalmazták. Az esetek túlnyomó többségében - több mint 87

százalékában - kiderült, hogy nem műszaki hiba okozta a tragédiát, így a sofőrök tévedésére gyanakodtak. Vagy éppen szándékos öngyilkosságra.

Sarah jól tudta, hogy az emberek néha elképesztően ostobán viselkednek. Ahogy számos esetben én magam is. tette hozzá gondolatban. De ahogy ez a hullám végigsöpört a világon, az olyan volt, mintha az öngyilkosság járványszerüen terjedt volna.

- Szóval, haván valami közös ezekben a járművekben, akkor mi az? - tette fel magának a kérdést félhangosan.

Hirtelen ötlettől vezérelve összeállított egy listát, a gyártási időpontok alapján. Percekkel később kiderült, hogy a legfurcsább balesetekben érintett járművek egyike sem volt idősebb kétévesnél. Ekkor utánajárt, hogy ki gyártotta a kocsikat és alkatrészeiket. Hosszas keresgélés után megtudta, hogy a járművekbe épített fedélzeti számítógépek legfontosabb részeit automatizált gyárakban állították elő, minimális emberi felügyelet mellett. És a szóban forgó balesetek több mint 90 százalékában emberi tévedést állapítottak meg.

- A francba! - káromkodott ekkor hangosan.

Előkeresett egy korábbi jelentést, amelyet az automatizált gyárakról írt. Az informátorai elküldtek neki néhány fényképet, amelyek az Egyesült Államok eldugott zugaiban és a tengerentúlon működő, titkos katonai telepeken készültek. Az első gyárakat egyértelműen az USA területén állították fel, aztán valahogy elszaporodtak a világ más tájain is.

Sarah röviden eltöprengett azon, hogy vajon feloldották-e már az automatizált gyárakra vonatkozó információk titkosságát, aztán munkához látott. Három órával később eleresztett egy olyan káromkodásfüzért, amely még a sokat látott Dietert is lenyűgözte volna, ha meghallja. Egy három évvel korábbi, első pillantásra jelentéktelennek tűnő levélben rábukkant Paul Warren nevére. A férfi egy hajórakomány késése miatt reklamált, és tudni akarta a késedelem okát.

Paul Warren akkoriban a Cyberdine Systems elnök-vezér-igazgatója volt.

• * •

Dieter olyan sokáig meredt rá, hogy Sarah-t elfogta az idegesség.

- Nos? - kérdezte türelmetlenül. - Te mit gondolsz?

Von Rossbach vállat vont, és kibökte:

- A francba!

- Látod, ugyanezt mondtam én is - közölte Sarah, és megdörzsölte az orrát ~, a francba!

John gyanakodva, felváltva méregette őket.

- Mondjátok, az nem lehetséges - kérdezte kényszeredett türelemmel -, hogy mindenáron megpróbáljuk hozzáídomí-tani a tényeket a kedvenc elméleteinkhez?

Sarah beharapta az alsó ajkát, és elfordította a fejét. Lassan hátradőlt székén, és a szeme sarkából Dieterre pillantott. Nem rajongott azért, hogy a férfi állandóan a döntőbíró hálátlan szerepét játszotta az anya és fia között dúló összecsapásokban, de Dieterbe jóval több türelem szorult, ráadásul - mivel érzelmileg kevésbé volt érintett - sokkal józanabbul ítélkezett.

- Mire gondolsz? - kérdezte Johntól.

John az ajkát rágcsálva összeszedte gondolatait, majd dacosan felszegte a fejét.

- Nézzétek, ez az anyag olyan, mintha egy bulvárlap legfrissebb összeesküvés-elméletét olvasnám. A Cyberdine csupán egy vállalat, és nem a mumus. Ha megemlítik a céget vagy annak egyik képviselőjét, az nem szükségképpen jelenti azt, hogy minket akarnak elkapni. - Ekkor az anyjára nézett, és úgy folytatta: - Anya, ellenőrizted a két évnél korábbi baleseteket is a fedélzeti számítógépek származási helye alapján?

Sarah komoran végigmérte.

- Igen, fiam, megtettem. Először is - kezdte, és felmutatta a hüvelykujját -, két évvel ezelőttig a kocsikban közel sem volt annyi számítógép-alkatrész, mint manapság. Leszámítva a speciális rendeltetésű gépeket, de azokat úgysem vásárolta az átlagember. Másodszor, a két évnél régebben bekövetkezett balesetek több mint hatvankét százalékában kimutatták a műszaki hibát. Harmadszor, figyelembe véve, hogy kivel ta-lálkoztunk a Cyberdine-nél néhány évvel ezelőtt, és kinek a hasonmásával futottatok össze a Vörös Fóka bázison, nem tehetek róla, de én kapcsolatot látok a Cyberdine, Skynet, az automatizált gyárak, illetve a különös balesetek között. -

Sarah szigorú arccal a fiára meredt, és megkérdezte: - Lehetséges, hogy nem vagy hajlandó észrevenni a nyilvánvalót, csak mert nem illik bele az elméletedbe?

John elfordította arcát, aztán kezét megadón a levegőbe emelve felállt a székéből.

- Azt jól látom, hogy ezzel nem jutunk semmire - vágta oda mérgesen, és minden további szó nélkül kisétált a szobából.

Sarah fáradtan hátradőlt, és lassan lehunyta szemét. Dieter állát a kezére támasztva, némán figyelte.

- Nem tekerhetem ki a nyakát - Sarah akkorát sóhajtott, mintha éppen lemondott volna egy régóta dédelgetett ötletéről -, ha minden igaz, ő lesz az emberiség megmentője.

Dieter felkacagott.

- Ő lesz, liebling - válaszolta vidáman -, légy türelemmel.

Valahányszor Sarah meghallotta ezt a német becézést, önkéntelenül elmosolyodott. Igaz, eltörpült a férfi mellett, de sosem gondolt magára törékeny virágszálként.

- Ki kell mozdulnom itthonról, mert megfulladok - közölte határozottan menjünk el Junctionbe.

Több mint kilencven mérföld választotta el őket Delta Junctiontöl, ami azt jelentette, hogy egész éjjel távol lesznek, attól függően, hogy mihez kezdenek, ha odaérnek. Hiába néznek be a Klondike-ba, az nem enyhítette volna Sarah nyugtalanságát.

- Remek ötlet! - válaszolta Dieter, és felállt. - És szívből örülök, hogy a járgányom elmúlt ötéves. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni.

- De John kocsija még nincs kétéves!

Dieter a nő aggódó arcára nézett, és elvigyorodott.

- Ez mostantól az ő fejébe is szöget üthet, bármelyik pillanatban! - mondta, azzal felkapta kabátját, és kiterelte Sarah-t a házból.

• • •

John leült a számítógépe elé, hogy átnézze a tervrajzokat, amelyeket Ike Chamberlaintől, Dieter fegyverbolond barátjátói kapott. Együttes erővel próbálták befoltozni a Terminator processzorából kimentett terveken tátongó lyukakat, de az erőfeszítéseik egyelőre mérsékelt sikerrel jártak. Az egyik legfőbb gondjuk az volt, hogy a szükséges anyagok egy része még nem is létezett, vagy ha igen, hát hét lakat alatt őrizték őket. Márpedig ezek nélkül nem készíthettek működőképes plazmavetőt.

Meghallotta, hogy Dieter beindítja kocsiját az udvaron. A nyitott platós teherfurgon előbb harsány, majd egyre halkuló ropogás kíséretében végiggördült a kaviccsal felszórt föld

úton. John kizökkent gondolataiból, hátravetette magát a székén, és szórakozottan masszírozta az állát mindkét kezével.

Miért viselkedek mostanában úgy, mint egy idióta? - tette fel magának a kérdést.

Ritkán találkozott ezzel az érzéssel, és nem tetszett neki.

Jól tudta, hogy az anyjának és Dieternek igaza van. Hiába bíztak százszázalékosan Wendy ötletében, sosem ártott ösz-szeállítani egy-két tartalék tervet. Az efféle döntés mindig józan előrelátásra vallott. Ezt már korán megtanulta, és az anyja olyan alaposan beleverte, hogy a tartalék tervek hiánya szörnyen kínos érzéseket ébresztett benne.

Most is pocsékul érezte magát. Ráadásul, mintha nem lett volna elég, hogy ő maga nem tartogatott a tarsolyában ilyesmit, de ragaszkodott hozzá, hogy az anyja és Dieter is le-szálljanak a témáról. Bár az anyját ismerve biztosra vehette, hogy neki igenis volt legkevesebb két tartalékterve.

Csalódottan fújt egyet, és ismét a vázlatrajzra pillantott.

Halkan elkáromkodta magát, lementette az addigi munkáját, és felkapta az anyja összegzését tartalmazó lemezt. Benyomta a leolvasóba, aztán kezét az ölébe ejtette, és mozdulatlanul üldögélt.

- Miért? - dörmögte letörten. - Miért nem akarom tudni?

Talán mert előfordulhatott, hogy az anyjának igaza van, és Skynet öntudatra ébredt. Talán Wendy programja ahelyett, hogy megakadályozta volna az ítélet Napjának eljövetelét, éppenséggel az okozójává vált. És én voltam az, aki megnyomtam az entert.

A rémület keltette jeges érzés úgy vonult végig a hátán, mintha egy hangyasereg masírozott volna a bőrén. Lehet, hogy mi voltunk? Valami rosszul sült el... megzavartak minket... lehet, hogy félreértettem? John néhány pillanatig összefüggéstelenül csapongott, aztán belevágott a szörnyű

kérdés: Lehet, hogy én ébresztettem öntudatra Skynetet?

Rákényszerítette magát, hogy felidézze magában Wendy szenvedő arcát Az ajkai egy szót formáltak...

Képtelen volt folytatni. Felpattant, és fel-alá járkált a szobában, hevesen dörzsölgette arcát, és többször a hajába túrt.

Nem tudom megtenni! - tombolt némán, és feltartotta a kezét, mintha egy kéretlen közbeszólót akarna elhallgattatni.

Néhány pillanatnyi kétségbeesett küzdelem után elfojtotta magában a pánikot, és a légzésére összpontosított, amíg valamennyire mérséklődött végtagjainak reszketése. íme, az igazság, mondta magának, pánikrohamaid vannak. Azt hiszed, uraíod őket, holott csak kikerülöd valamennyit. Némileg jó érzéssel töltötte el, hogy végre legalább ezt bevallotta magának.

Eszébe Jutott, hogy mire tanította az anyja: „Hazudj, ha kell, hazudj mindenkinek, hajónak látod, még nekem is, ha szükségesnek ítéled, de sose hazudj saját magadnak. Ha megteszed, akkor a hazugságok az őrületbe kergetnek." Egy időben úgy gondolta, hogy ha valaki, hát az anyja jól tudja, mennyire igaz ez az utolsó kijelentés. Az volt az addigi kapcsolatuk mélypontja. Röviddel azelőtt, hogy ő is kétségbevonhatatlan bizonyítékait látta a Terminatorok létezésének.

Most újabb mélyponthoz érkeztek. Akkoriban legalább ráfoghatta hibáit a gyermeki butaságára vagy a hormonokra.

Most nem hibáztathatott senkit és semmit, csupán a saját idegeinek gyengeségét. John visszaült székére, lehajtotta fejét, és a halántékára tapasztotta tenyerét. Oké, tehát Vörös Fóka bázis, laboratórium, Wendy, sorolta magában, ahogy lelki szemei előtt sorra elvonultak az emlékképek.

Wendy összekuporodva feküdt a padlón. Odamentem hozzá, és a hátára fordítottam. Nem tudott levegőt venni.

John behunyta szemét, amikor felidézte a lány szenvedő arcát. Elborította a pánik, és a nadrágom szárát csavargatta, miközben a hátafolytonfelívelt a levegőbe. Attól rettegtem, hogy gégemetszést kell alkalmaznom. De sikerült visszaugrasztani a helyére Wendy eltorzult légcsövét, és néhány pillanatig úgy látszott, hogy minden rendbe jön.

Wendy megpróbált beszélni, de egyetlen hangot sem adott ki, és ekkor az ajkai egy szót rebegtek. John most is küszködött, hogy megértse. Akkoriban úgy gondolta, hogy Wendy azt mondja: „Töltsd be!". Connor ismét lehunyta a szemét, és beleizzadt, úgy erőlködött, hogy pontosan felidézze, mi történt. Wendy ágy nézett a szemembe, mintha a puszta akaraterejével rávehetett volna arra, hogy megértsem. A torkán a horzsolások máris sötétlilára színeződtek, az ajkai megrándultak néhányszor, majd egy szót suttogott hangtalanul... „Töröld!"...

- A kurva életbe! - ordította elgyötörten, és talpra ugrott.

- A rohadt életbe! Ilyen nincs! Nem lehet, óh, istenem, ez nem lehet!

A szoba közepén állt imbolyogva, zihálva kapkodott levegő után, és rátört a hányinger. Ez nem történhetett meg, nem létezik, hogy így történt! A világegyetem nem lehet ennyire kegyetlen, ennyire gonosz! Én, John Connor ébresztettem öntudatra Skynetet?

Valami történhetett, mielőtt ő belépett abba az átkozott laborba. A Terminator megzavarhatta Wendyt még mielőtt betölthette volna az öntudatot megakadályozó szoftvert a számítógépbe. Hirtelen különös nyugalom szállta meg, amikor elfogadta a szörnyű igazságot. Wendy zseniális programja adott életet Skynetnek, és attól a pillanattól kezdve a rendszer megállíthatatlanul tört előre végső célja, a teremtőinek elpusztítása felé.

Anyjának a furcsa balesetekről szóló összegzése nem volt más, mint egy Skynet kísérleteiről szóló feljegyzés. Skynet egyfajta primitív Vadász/Gyilkos egységekkel kísérletezett.

Könnyek patakzottak John fájdalmas grimaszba torzult arcán, lélegzete a torkába szorult, mintha egy könyörtelen kéz szorította volna a gégéjét. A nyugalma szertefoszlott, és a torkában érzett nyomás addig erősödött, amíg végre kiszakadt belőle az elkínzott üvöltés, amit már oly régóta elnyomott magában. Amikor szabadjára engedte a szégyenérzetből, fájdalomból és gyászból táplálkozó, artikulálaüan ordítást, úgy érezte, mintha ezek az érzelmek gyökerestől kiszakadtak volna a lelkéből. A padlóra rogyott, az oldalára zuhant, aztán magzati pózba kuporodott, és felzokogott. Maga sem tudta, hogy meddig maradt így, de amikor elsírta valamennyi könnyét és magához tért, alaposan megkönnyebbült, mintha egy csapásra felgyógyult volna egy súlyos betegségből.

Mozdulatlanul feküdt a padlón. Arcát a durva szőnyegre szorította, és megint eszébe jutott az utolsó pillanatait élő

Wendy. Félretolta agyában a hátborzongató képet, és a helyére illesztette azt, ahogy akkor látta a lányt, amikor a Logan repülőtéren elváltak egymástól. Wendy boldogan mosolygott, izgatott volt, és talán kicsit szomorú is az ő távozása miatt, de mindenképpen repesett a boldogságtól, mert végre megcsókolták egymást. A szerelem tüze izzott a szemében, és hamvas bőre kissé kipirult. John eldöntötte, hogy ezentúl így gondol rá, ezt a képet fogja megőrizni a lelkében.

Reszketeg mozdulatokkal feltápászkodott, és megrázta a fejét, hogy megtisztítsa agyát a nyomasztó emlékektől. A gyász ideje lejárt. Mostantól ismét a küldetésére fog összpontosítani.

Remegő kézzel megfogta az egeret, megnyitotta az anyja jelentését, és kábán olvasni kezdett. A feje gyorsan kitisztult.

Észrevette, hogy a világ különböző tájain bekövetkezett balesetek adatai - az egyes időzónáknak megfelelően - időrendbe szedve sorakoztak. Valamennyi délelőtt tizenegy és délután három között történt, helyi idő szerint. John arra a következtetésre jutott, hogy az időzítést tekintve valószíníít-len, hogy csupán véletlen egybeesésről volt szó.

De vajon valaki szándékosan rendezte így?

Lehetséges, hogy egy perverz szoftver cselekedeteinek eredményét látja? Elképzelhető, hogy ezt a programot Skynet legyőzött ügynökei kreálták, vagy éppen egy kutató, aki sosem gondolta volna, hogy beteges fantáziájának eredménye kikerül a valódi világba?

Mialatt John a fejét törte, ujjaival ritmikusan dobolt az asztalán. Mivel pillanatnyilag nem állt rendelkezésére egy Terminator processzora, amit megvizsgálhatott volna, a legközelebbi kapcsolata Skynettel nem lehetett más, mint a saját kocsija. Ha Skynet belenyúlt a járművek fedélzeti számítógépébe, akkor esetleg a saját járgányában is találhat erre utaló nyomokat. Volt egy barátja, aki Richardson külvárosában élt, és autók átalakításával, illetve felspécizésével foglalkozott. Ray felszerelte műhelyét az összes létező és az átlagember számára elérhető diagnosztikai berendezéssel. John azt remélte, hogy saját laptopjának és Ray csodamasináinak segítségével esetleg előbányászhat valamit a kocsija elektronikus agyából.

De először ís útnak indított egy üzenetet a Massachusettsi Műszaki Egyetemen dolgozó csapatnak, amelyhez csatolta az anyja jelentését ís. Aztán a telefonért nyúlt.

* * *

Ray Laber önképzés útján szerezte zseniális tudását, és úgy az USA, mint Kanada egész területéről csak úgy áradtak hozzá a megrendelők. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem költözik át, mondjuk San Diegóba, egyszerűen azt válaszolta, hogy szereti azt a kihívást, amit Alaszka jelent a járműveknek. John egy kamionversenyen találkozott vele, nem sokkal azután, hogy maguk mögött hagyták Paraguayt. A fiú valamiért olyan mély benyomást tett Ray-re, hogy az aranykezű mester felajánlotta neki, hogy felveszi segédnek, és kitanítja imádott mesterségére.

Johnt komolyan megkísértette az ajánlat, de nem fogadta el, mert gyötörte volna a tudat, hogy a munkakapcsolatuk egy rakás hazugságon alapul.

Ray a műhelye ajtajában várta. A szokásos, farmernadrágból, pólóból és szürke munkaköpenyből átló egyenruháját viselte, míg szerteálló, szőke fürtjeire vadonatúj baseballsapkát húzott. Kinyújtotta kezét, amelynek bőrébe lemosha-tatlanul beleette magát az ódivatú gépzsír, John pedig lelkesen megrázta a baráti jobbot.

- Kösz, hogy beengedsz - hálálkodott Connor.

Ray érdeklődve méregette.

- Szóra sem érdemes! Segítség kell?

John igazából nem mondott semmit, csupán annyit árult el, hogy szüksége lenne a férfi diagnosztikai számítógépeire.

A mesterről ordított, hogy majd szétveti a kíváncsiság - az egész életét az automobil rejtélyeinek megfejtésére áldozta.

- Á, kösz, nem - válaszolta John, és hanyagul legyintett -, semmi különös, és igazán nem szeretném, ha miattam elkésnél otthonról.

A férfi elvörösödött. Imádott felesége egyvalamihez ragaszkodott: vacsora minden este pontban fél hétkor. Ray gyakran emlegette, hogy úgy látszik, egy kicsit rövid pórázon tartják, de valójában mérhetetlenül élvezte ezeket a közös családi vacsorákat. Amikor majd megnőnek a gyerekek, valószínűleg kevesebb alkalmuk lesz együtt lenni esténként, így aztán addig is készségesen engedett, a felesége gyengéd zsar-nokoskodásának.

- Mit szólnál hozzá, ha úgy kilenc tájban visszanéznék? -

kérdezte.

- Pompás - egyezett bele sietve John, mert tudta, hogy addigra vagy végez, vagy reménytelenül elakad -, feltétlenül add át üdvözletemet Marionnak.

- Úgy lesz, pajtás!

John némileg irigykedve nézett utána. Milyen csodálatos lehet nem ismerni a jövőt, és azt várni, hogy a holnap nagyjából ugyanolyan lesz, mint a ma, tépelődött magában.

Persze, ha Ray is ismerte volna a jövőt, valószínűleg nem nemzett volna két gyermeket. Ami nagy kár lett volna, mert elragadó srácok voltak. John néha úgy gondolta, hogy Ray és családja valami olyasmi, mint a dermesztően rideg világban lobogó, barátságos tábortűz, valami olyasmi, ami értékes és ritka, és az ő számára mindörökre el

érhetetlen.

- Munkára! - parancsolt magára, és beszállt a kocsijába, hogy beálljon vele a műhelybe.

• • •

Két órával később John felállította az odahaza barkácsolt Faraday-kalitkát, és berakta alá az autójából kiszerelt számítógépet, valamint a saját laptopját, végül mindkettőt ösz-szekötötte a diagnosztikai számítógéppel. Hamarosan át-küzdötte magát a kocsiját vezérlő szoftver egyes szintjein, de nem talált semmi említésre méltót.

- Hát, azt senki sem mondta, hogy könnyű lesz - dünnyögte maga elé.

Ha volt is valami a programban, azt biztosan jól elrejtették. Arra viszont nem számított, hogy a vadászat ilyen hervasztóan unalmas lesz. Felállt és töltött magának egy csésze kávét, abban a biztos hitben, hogy a keresgélés még jó darabig eltart. Hirtelen belecsapott egy gondolat.

Na, várjunk csak. Ha Skynet üzeneteket küld a különféle járműveknek, akkor kell lennie egy vezeték nélküli, rádiós modemnek abban az ezüstszínű dobozban.

És, ha így áll a helyzet, akkor talán... Odaugrott a laptopjához, és előkereste belőle azt a programkódokat tartalmazó fájlt, amit még a kajmán-szigeteki repülőút során elpusztított Terminator agyából szedtek ki. Snognak és csapatának

- minden erőfeszítésük ellenére - a java része érthetetlen zagyvaság maradt. De ha jól számolt, akkor a szöveg egyik sorával esetleg előcsalogathat valamiféle reakciót a kocsi számítógépéből.

- íme, a nagy semmi - mormolta John, miközben beküldte a kiválasztott programsort a fedélzeti számítógépbe.

A válasz azonnal megérkezett. A laptop képernyőjén megjelent négysornyi számára értelmetlen, de rémisztően ismerős szöveg. John pulzusszáma vadul megugrott, és az izgalomtól kiszáradt a szája. A Skynetet és a baleseteket Összekötő

kapocs kétségbevonhatatlan bizonyítékát látta a monitoron.

Behunyta a szemét. Aztán gyorsan kinyitotta, amikor meghallotta, hogy felciripel a diagnosztikai számítógép modemje. A modem, amely kívül esett a Faraday-kalitkán. Kiment a fejéből, hogy annak az átkozott vacaknak is van internetkapcsolata.

John felkapott egy súlyos franciakulcsot, és lesújtott vele a kocsi számítógépét rejtő ezüstös dobozra, majd odaugrott, és kitépte a kábelt a diagnosztikai berendezésből. Visszatért az asztalhoz, és tehetetlen dühében lapos fémlemezzé verte a dobozt.

- Jesszusom, John, én aztán tudom, hogy a számítógépek néha kiakasztják az embert, de nélküle nem fog elindulni a járgányod!

John a hang irányába pördült. Ray Laber az ajtóban állt, és ravaszkásan hunyorított, de rögtön elkomorodott, amikor meglátta, hogy milyen képet vág a barátja.

- Bocsánat - dörmögte Connor, és visszatette helyére a franciakulcsot -, azt hiszem, ha kihúzom a dugót, az ugyan

úgy megtette volna.

- Szerintem is. - Ray biccentett, azzal odaballagott, és ellen

őrizte berendezésén a csatlakozó aljzatot, majd miután meg

állapította, hogy nem esett baja, a szétvert dobozra nézett.

- Van valami rossz tragacsod, amit kölcsönvehetnék? - kérdezte John lehiggadva. Úgy sejtette, hogy a hangja eléggé remeg, de nem tudta biztosan. Azt viszont tisztán érezte, hogy belül vadul reszket.

- Hát, a napokban behoztak egy 7l-es Fordot, hogy pofozzam ki - válaszolta Ray, a tarkóját vakargatva. - Megy, mint a gyalogkakukk, de a kaszni nagyon csúnya.

- Tökéletes - vágta rá John -, itt hagyhatom nálad a kocsimat?

Ray felhorkant és felnevetett.

- Hát, kénytelen leszel, hacsak nem akarod a hátadon elcipelni! Amúgy elmesélnéd, hogy mi a fene folyik itt?

- Később, oké? - ajánlotta John. - Most rohannom kell, mert anyámat baleset érte. A zsaruk nem mondanak sokat, ezért úgy sejtem, komoly a baj. Benne van a kulcs? - kérdezte, a műhely előtti parkoló felé intve.

- Aha - Ray bólintott -, akarod, hogy veled menjek?

John udvariasan habozott egy kicsit, és csak aztán válaszolt:

- Nem, jobb, ha nem jössz. Lehet, hogy félreértettem a zsarukat. Amilyen szűkszavúak néha, az embernek megszalad a képzelete. De ezer kösz a kölcsönért.

- Szívesen, aztán majd értesíts, hogy mi történt!

- Hallani fogsz felőlem! - kiáltott vissza John a válla felett.

Úgy döntött, hogy először benéz a Klondike-ba. Ha nincsenek ott, akkor valószínűleg elautózik a Junctionhez. Volt arrafelé néhány kedvenc éttermük.

Élvezzétek, amíg lehet, srácok, gondolta magában, van egy olyan érzésem, hogy az éttermek hamarosan a múlt ködébe vesznek.

NEGYEDIK FEJEZET

Delta Junction. Alaszka

John több mint háromnegyed órát üldögélt a Longhouse étterem parkolójában, mialatt a sötétségbe bámult. Dieter autója három hellyel odébb állt, de nyomát sem látta neki vagy az anyjának.

Talán odabent kéne elmondanom nekik, töprengett John.

Gyáua húzás, de így talán biztosíthatom, hogy anya nem végez velem azonnal.

Lehorgasztotta a fejét, és lehunyta szemét. Lehet, hogy Sarah soha többé nem áll vele szóba, legalábbis nem úgy, mint a fiával, de kizárt dolog, hogy végezzen vele. John felkapta a fejét, kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Nem törődve a hideggel és az arcát permetező esővel, átvágott a világ leg-hosszabbnak tűnő parkolóján...

Belökte a bejárati ajtót, átsietett az előszobán és a folyosón, majd belépett az étterembe. Szinte mellbe vágta az étel-

és sörszagú, füstös levegő.

Az apró pulpitus mögött ácsorgó hostess rögtön odalépett hozzá. John közölte vele, hogy találkozója van valakivel, aki már itt van, így a hölgy csak a kezével jelezte, hogy nyugodtan fáradjon beljebb. A fiú megállt a hosszú, félhomályba burkolózó helyiség végében, és tekintetével végigpásztázta a vendégsereget. Körülötte az evőeszközök diszkrét csengése vegyült a vidám beszélgetések háttérzajába.

Amikor a távoli sarokban megpillantotta Sarah-t és Dietert, ők ketten - borospohárral a kezükben - éppen egymásra nevettek. Az asztalon világító apró, rusztikus lámpában égő gyertya fényénél fiatalnak és gyönyörűnek látta az anyját.

Önzőnek érezte magát, amiért rájuk erőlteti a híreit, miközben szemlátomást remekül érzik magukat. Ettől függetlenül határozott léptekkel tartott feléjük, és kedves kifejezést varázsolt az arcára. Amikor odaért hozzájuk, az anyja sejtelmes mosollyal felnézett rá.

- Éppen azon törtem a fejem, hogy mikor térsz vissza közénk - mondta mosolyogva -, de amikor megláttam, hogy milyen képet vágsz az ajtóban, nem szívesen hívtalak volna az asztalunkhoz!

John fellélegzett, és megkérdezte:

- Leülhetek?

Sarah és Dieter összenéztek, aztán a férfi nagylelkű gesztussal az egyik üres székre mutatott. John leült, és az ujjait összefonva a hasára tette kezét.

- Kérsz enni? - kérdezte Sarah, tekintetével a pincért keresve.

- Nem, köszönöm - felelte John, majd előrébb csusszant a székén, és közelebb hajolt hozzájuk. A viselkedését látva ők is előredőltek. John felváltva mélyen a szemükbe nézett.

- Először is szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért

- kezdte kissé rekedt hangon - mindkettőtöktől, de elsősorban tőled, anya. Valamit el kell mesélnem - folytatta fogcsikorgatva -, de esküszöm, inkább leharapnám a nyelvemet, mint hogy kimondjam.

Sarah hátradőlt a széken, türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon, és a fiát tanulmányozta. Úgy látta, hogy John valamiért szégyenkezik. Az asszony lelke mélyén felkavarodott valami, amit egy küszöbön álló katasztrófa előjelének értelmezett. Más anyák az ő helyében azt gondolták volna, hogy a fiuk biztos teherbe ejtett egy lányt, és ezt készül bevallani.

Ám John nem volt hétköznapi fiatalember, és ő nem volt hétköznapi családanya. Az a katasztrófa, amelytől a fia ennyire legyőzöttnek és lelkifurdalástól lesújtottnak tűnt, csakis borzasztó lehetett.

- Nem akarod megvárni, amíg hazaérünk? - kérdezte szelíden.

- Nem tudnám addig magamban tartani - válaszolta John a fejét csóválva arról viszont fogalmam sincs, hogyan kezdjem.

- Mondd el úgy, mint egy jelentést - tanácsolta Dieter mosolyogva -, kezdd el az elején, haladj előre, aztán fejezd be.

Ne cifrázd, egyszerűen sorold fel a tényeket.

John röviden rámosolygott, aztán ismét lesütötte a szemét.

- Elolvastam a balesetekről szóló feljegyzést - kezdte kissé akadozva, majd fokozatosan belelendült -, és minden ellenkezésem dacára megláttam benne a lényeget. Előtte megkérdeztem magamtól, hogy miért viselkedem úgy, mint egy idióta.

Dieter tiltakozva felmordult, de John egy pillantással elhallgattatta, és tovább beszélt:

- Jól tudom, hogy mit műveltem veletek. így aztán visz-szafelé haladva nyomon követtem a történetet addig a pontig, ahol elkezdődött. így kerültem vissza a Vörös Fóka bázisra. - Ekkor Sarah és Dieter automatikusan körülnéztek, hogy hallja-e őket valaki, mire John elakadt, bánatosan elmosolyodott, de rögtön folytatta: - Szóval, Wendy mondani akart nekem valamit közvetlenül azelőtt, hogy a Terminator végzett vele. Akkor azt hittem, azt mondja:

„Töltsd be!" Ezért odaléptem a számítógéphez, és betöltöttem a lemezt, amit a meghajtóban találtam. Ezt követően a Terminator megölte Őt, mi elpusztítottuk a kiborgot, majd eljöttünk onnan.

John elhallgatott, egy pillanatra lehorgasztotta a fejét, aztán felnézett, egyenesen az anyja szemébe.

- De most még egyszer végiggondoltam, és úgy hiszem, nem is, biztosra veszem, hogy Wendy akkor azt mondta:

„Töröld!"

Sarah felnyögött, mintha gyomorszájon vágták volna. A fi

ára meredt, az álla leesett, és tehetetlenül markolászta az asztalterítőt.

- Te? - kérdezte letaglózva. Lélegzet után kapott, és tenyerét a szájára tapasztotta. Végül elködösült a tekintete, és fel

állt. - Járok egyet - mondta kábán, mintha hipnotizálták volna.

Kisiklott az asztal mögül. Dieter ls felemelkedett, de Sarah intett neki, hogy üljön vissza. Lenézett a fiára, aki néhányszor felpillantott rá, de folyton lesütötte a szemét, és máshoz nem volt bátorsága. Aztán Sarah megindult, és fürgén kisietett az étteremből.

A két férfi egy darabig némán üldögélt, aztán Dieter megtörte a csendet:

- Örülök, hogy már végeztünk a vacsorával, mire ideértél.

Johnt elfogta az émelygés.

- Úgy érzem, soha többé nem megy le semmi a torkomon

- dörmögte keserűen.

- Dehogynem! Majd rendbe jössz! - Dieter legyintett, és szomorúan hozzátette: - Most szépen rendbe kell hoznunk az egész kuplerájt.

John hüledezve felkacagott:

- Kupleráj? Kissé finom kifejezés, nem gondolod?

- Az, de éppen nincs nálam a hegedűm.

Connor ezúttal valóban megdöbbent, és megjegyezte:

- Nézd, Dieter, azt megértem, hogy nem ölelsz a kebledre, de éppen nemrég döbbentem rá arra, hogy az egész az én hibám. Értékelném, ha nem viccelődnél velem, oké?

- Igen, hibáztál - válaszolta az osztrák de nem te voltál az egyetlen. Tudom, hogy milyen idegállapotban voltál akkor, ráadásul megsebesültél. Kettőnk közül én voltam a tapasztaltabb, így ellenőriznem kellett volna a munkádat.

- Szép tőled, hogy magadra akarod venni a felelősség egy részét - kezdte John, de Dieter leintette.

- Nézd, John - magyarázta higgadtan ennél a pontnál már nincs értelme felelőst keresni. A mi esetükben meg különösen. Voltunk már ilyen helyzetben, John. És megtárgyaltuk, hogy mi történik. Az események egy bizonyos módon akarnak történni. Te, az anyád és én háromszor megváltoztattuk a történelem folyását. Az első két alkalommal még nem jött létre Skynet, mégis ezeknek köszönheted a puszta létezésedet. - Dieter nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta. - Azt hiszem, logikus, hogy a végzet téged választott, hogy te legyél az, aki életre kelti Skynetet.

- Nincs végzet, csak ha bevégzed - szólalt meg Sarah a háttérből.

John felugrott, és az anyjára meredt. Sarah arcán szigorú kifejezés honolt, de nem úgy nézett a fiára, mintha haragudna rá.

- Ez az egész a balszerencsének és a rossz teljesítménynek köszönhető - jelentette ki higgadtan. - Ez utóbbit kétségkívül az okozta, hogy mindannyian megsebesültetek, és pocsék állapotban voltatok. De most nem fogjuk a földhöz vágni magunkat, és nem fogunk nyüszíteni, hogy „jaj, így akarja a végzet, és nem tehetünk ellene semmit"! Korábban is harcoltunk Skynet ellen, és legyőztük. Most is harcba szállunk, amíg nem tapossuk a földbe azt az átkozott dögöt. Most irány haza, és lássunk munkához! - vezényelt, azzal hátat fordított nekik, és a kijárat felé indult.

Dieter elismerő pillantással nézett utána.

- Micsoda nő! - dünnyögte elégedetten. Johnra mosolygott, az asztal felett átnyúlva vállon veregette, és bizakodva odaszólt neki: - Nézzük meg, hogy mit tehetünk, oké?

A Moszkitó-folyó közelében, Alaszka

Ninel végigtekert a gazlepte, kavicsos úton, majd megállt, amikor a bokrok között megpillantotta a házat. Kőkémé-nyes, csinos házikó volt, amelynek a tornácát beüvegezték.

Meglepően jól karban tartottnak tűnt, legalábbis a behajtó állapotához képest. Valaki megmozdult a tornác árnyékaiban, mire a lány zavarba jött, mert szemlátomást rajtakapták, amint a házat kémlelte. Visszaült a biciklire, és tovább tekert.

- Hahó, üdv a ház népének! - kiáltott udvariasan, amikor megállt a verandára vezető lépcső előtt.

Kinyílt a bejárati ajtó, és kilépett rajta egy kissé elhízott, középkorú hölgy. A kitérdelt melegítőt és kinyúlt pulóvert viselő asszonyság rövidre vágva hordta őszülő haját. Az arca kedves volt, a szeme barátságos, de élénken figyelő. Azonnal elnyerte Ninel tetszését.

- Üdv neked is! - köszöntötte az asszony, és lelépett egy fokot a lépcsőn. - Te vagy Ninel?

- Ninel Petrikoff - válaszolta a lány, és kezet nyújtott.

- Vészbanya - válaszolta a nő huncut vigyorgás kíséretében, és hanyagul rántott egyet a vállán, aztán határozottan megmarkolta Ninel kezét. - Tudod, fiatal koromban nagy Shakespeare-rajongó voltam, kívülről fújtam a Macbeth-et.

Most már csak az jut róla eszembe, hogy valaha voltam én fiatal is, a csudába! Viszont rengetegen ismernek ezen a néven, így megszoktam, és a mai napig ezt használom. Gyere, igyunk egy teát! - Azzal fellépett a lépcső tetejére, hívogatón kitárta az ajtót, és maga után intette a lányt. - Siess, mert beszöknek a szúnyogok!

Ninel letámasztotta a biciklit, és könnyedén felszaladt a lépcsőn. A háziasszonya átvezette egy apró nappalin, majd egy rövid folyosón keresztül megérkeztek a tágas, napfényben úszó konyhába. Ez lehetett a ház legnagyobb helyisége, és látszott rajta, hogy Vészbanya ebben tölti az ideje java részét. A falakat halványsárgára és fakózöldre festették. A konyha közepén hatalmas asztal terpeszkedett, körülötte egyszerű fa- és nádszékek álltak. A levegőben friss kenyér vagy talán szantálfa füstölő illata terjengett.

- Nagyon barátságos az otthona - udvariaskodott Ninel.

Vészbanya éppen teát mert egy porcelánkancsóba, de most megfordult, és rámosolygott a lányra.

- Köszönöm, kedvesem, nekem is tetszik!

Forró vizet töltött a kancsóba, amit odavitt az asztalhoz, amelyen már ott díszelgett a két egyszerű, de szép, mázas cserépbögre.

- Ezt kóstold meg, mentatea! - kínálta barátságosan. - Saját termés!

- Hát, ez igazán kedves - válaszolta Ninel, miközben leült.

- Ron szerint nem is olyan régen még sokkal aktívabb voltál -jegyezte meg Vészbanya mellékesen, de miközben mindkettejüknek kitöltötte az illatozó teát, éberen figyelte a lány arcának minden rezzenését.

- Igen, akkor még Fairbanksben voltam, az ottani főiskolán, és az egyetemvárosban eléggé erős volt a luddita jelenlét. De idefent is annyi a luddita, hogy sokszor úgy éreztem, egymásnak prédikálunk. Érti, hogyan gondolom, ugye?

Vészbanya bólintott, miközben mézet csorgatott a teájába.

-Aztán, amikor felkínálták nekem a mostani munkámat, megragadtam a lehetőséget. Onnantól egy darabig - amíg betanultam - nem volt időm, hogy tartsam a kapcsolatot a barátaimmal a mozgalomban, nem beszélve a komolyabb megmozdulásokról. De mihelyt tudtam, megkerestem a srácokat - megkóstolta teáját, elismerő mosolyt vetett a vendéglátójára, aztán megcsóválta fejét, és folytatta: - Végül, amikor Ron Labane személyesen válaszolt a leveleimre, az érdeklődésem természetesen az egekig szárnyalt. Bár, őszintén szólva - tette hozzá, miközben óvatosan letette a bögréjét az asztalra néha kételkedem abban, hogy csakugyan ő ír nekem.

Vészbanya kuncogva nevetett, és a szeme derűsen csillogott.

- Jaj, hát ezt megértem - válaszolta vígan -, engem is elfogott a kétkedés, amikor annak idején először érintkezésbe lépett velem. De ő az, ez tuti! Olyan dolgokat tud rólam és a csapatomról, amit rajta kívül senki más nem tudhat. Biztos lehetsz benne, hogy maga Ron Labane írta a leveleket! - A lányra mosolygott, és megkérte: - Most pedig mesélj nekem egy kicsit magadról!

Talán az anyás megjelenése tette, vagy a szimpatikus mosolya, de Vészbanyának nagyon könnyű volt kibeszélni a személyes dolgokat. Kiváló, intelligens hallgatóságnak bizonyult, aki mindig a megfelelő kérdéseket tette fel. Vagy talán azért volt, mert végre hasonló érdeklődésű ember társaságába került, mindenesetre Ninel azon kapta magát, hogy többet beszélt néhány perc alatt, mint korábban talán egy egész évben. Amikor elapadtak a szavai, meglepetten érezte, hogy teljesen kihűlt a teája.

- No, de legalább lépést tartottál a szakirodalommal - ösz-szegezte az asszony a hallottakat.

- Szerencsére gyorsan olvasok - felelte Ninel -, a könyvtárban felfaltam mindent, ami elém került. Aztán, amikor éppen nem olvastam, hát sokat gondolkodtam Mr. Labane filozófiáján. A szüleim úgy hitték, hogy a marxista-leninista filozófia az emberiség egyetlen igazi vívmánya a tűz megszelídítése óta, de szerintem tévedtek. Ron Labane filozófiája megmentheti az emberiséget saját magától.

Vészbanya pillanatnyi gondolkodás után válaszolt:

- Hajói sejtem, a szüleid forradalmárnak tartották magukat, ugye?

Ninel szomorúan mosolygott.

- Amikor megszülettem, akkor még talán. De mire tízéves lettem, kialudt bennük a tűz. A gimnáziumban megismerkedtem a luddita mozgalommal, és megpróbáltam felkelteni az érdeklődésüket, de reménytelen vállalkozásnak bizonyult.

A főiskola után már nem is mentem haza, és szerintem észre sem vették, hogy eltűntem az életükből.

Vészbanya vigasztaló gesztussal megpaskolta Ninel kezét.

- Észrevették - állította magabiztosan -, talán még a mozgalomra is felfigyeltek.

- Nem hinném - felelte a lány a fejét ingatva. - Amikor utoljára elmentem a pártgyűlésükre, az asszonyok recepteket cseréltek, a férfiak meg a baseballról vitatkoztak. Ahogy az imént mondtam, kialudt bennük a tűz.

- És mi a helyzet a benned égő tűzzel? - kérdezte Vészbanya. - Lobog még?

A fiatal lány fellelkesülve, mohón előrehajolt, szinte felugrott.

-Adjon egy esélyt, hogy bebizonyítsam! - kérte hevesen. -

Kérjen tőlem valamit, és én megteszem. Nagyon találékony vagyok, tudja?

A házigazdája felnevetett, és ismét megveregette Ninel kezét.

- Nyugi, nagylány! Először összehozunk hozzád hasonló gondolkodású emberekkel, aztán meglátjuk, hogyan boldogulsz. De addig is, Ron megkért, hogy ezt adjam oda neked

- mondta, azzal felállt, és az egyik polcról levett egy barna bőrbe kötött, kisméretű könyvet.

Ninel átvette, és elakadt a lélegzete.

- Óh - sóhajtott elégedetten -, ez nincs meg a könyvtárban, és azt mondták, nem is tudják megszerezni!

- Fogadni mertem volna - válaszolta az asszony vigyorogva. - Most is csupán Ron külön engedélyével kerülhet hozzád. Figyelmeztetlek, hogy ne mutasd meg senkinek! Csak a te szemednek szánták! Megértetted?

Ninel felfénylő tekintettel a keblére szorította a könyvet, és hevesen bólogatott.

- Nagyon óvatos leszek! - ígérte. - És nagyon köszönöm!

- Jól teszed, és bízom is benned! Most pedig ideje indulni, kedveském. Még szép hosszú út vár rád, ugye?

- Bizony!

Ninel kissé meglepődött. Ezek szerint Vészbanya tudja, hogy merrefelé lakik. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy persze, hogy tudja. Hát nem ő igazította el, hogyan talál ide? Ha a pontos lakcímét nem is, de azt természetesen ismerte, hogy nagyjából honnan indul.

Köszönetet mondott Vészbanyának a vendéglátásért és a könyvért, aztán felült a biciklijére. Hazafelé menet felrémlett benne, hogy a találkozó alatt főleg ő beszélt, és újdonsült barátja sokkal többet megtudott róla, mint viszont. Ninel életében ritkaságszámba ment az ilyesmi, és elfogta a nyugtalanság. Viszont, megkapta Ron Labane legutóbbi művét, amely a Tiltott gondolatok címet viselte. Nem csoda, hogy nem jutott hozzá egy közkönyvtárban.

- Ron Labane még a képernyőn keresztül is megérzi ezt a bűzt - mordult fel Veszett Kutya.

Vészbanya nem méltóztatott felé fordulni. Tovább gépelte jelentését a számítógépén, csupán annyi időre állt meg, hogy kivegye szájából a marihuánás cigarettát.

- Megnyugtat - válaszolta kurtán a normális, szirénaszerű

hangján.

- Elhiszem, de a főnök akkor sem szereti - vitatkozott tovább Veszett Kutya, azzal ledobta magát a számítógépasztal mellett álló fotelbe, és a nőre vigyorgott.

- Akkor a főnök mehet a francba, vagy adjon valami tennivalót - felelte mogorván Vészbanya. - Valami mást is, amellett, hogy harmatos, szöszi virágszálakat faggatok, akiknek nagyobb a mellbősége, mint az intelligenciahányadosa!

Beleszívott a cigarettába, és szemöldökét kérdőn felvonva odakínálta a társának is.

- Kösz, de ekkora hülyeséget nem csinálok, drágám - gúnyolódott Veszett Kutya, és hessegető mozdulatot tett.

- így van. - A nő a képernyő felé biccentett. - Te ennél nagyobbakat szoktál. Isszuk is a levét rendesen!

A férfi lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét a fotel háttámlájára.

- Én magam lőttem szét a kibaszott fejét - dünnyögte elkomorodva. - Annyi sem maradt az agyából, amennyi megtöltené egy tojáshéjat.

- Akkor mégis ki a fene olvassa ezt a jelentést?

- Dögöljek meg, ha tudom. Viszont tetszik a gondolkodásmódja!

Vészbanya egyetértése jeléül felmordult, közben a képernyőre sandítva tovább gépelt.

- Ugye, tudod, hogy mindig meg tudja állapítani, mikor szívsz? - ugratta a nőt Veszett Kutya.

- Nincs jobb dolgod, mint hogy engem cseszegess?

A férfi jobbra-balra görgette a fejét a támlán.

- Éppen nincs - válaszolta, néhány pillanatig némán figyelte a társát, aztán megkérdezte: - Szóval, mit akarsz csinálni ezzel a szexi cicamicával?

Vészbanya a képernyőre mutatva válaszolt:

- Az nem rajtam, hanem Ron Labane szellemén múlik!

- Imádom a humorérzékedet - gúnyolódott Veszett Kutya.

- Nekem nincs olyanom - válaszolta a nő a fejét ingatva.

Veszett Kutya legörbítette a szája szélét, és ismét lehunyta a szemét.

- Abban a csibében látok lehetőségeket - jegyezte meg végül.

Vészbanya elgondolkodva kifújt egy illatos füstfelhőt, és lassan bólintott.

- Én is. Ha valaki úgy nő fel, mint ő, annak a személyiségébe beépül az óvatosság. Bár az előbb azt hittem, hogy lyukat beszél a hasamba.

- Nem csoda - válaszolta vigyorogva a férfi, és mutatóujját a társára szegezve folytatta: - Ez egyike a te csodás és kevéssé ismert képességeidnek. Neked bárki megnyílik, méghozzá pillanatok alatt. Részben azért, mert úgy festesz és úgy beszélsz, mint egy tipikus elragadó nagymama.

Vészbanya elmosolyodott, és sóhajtva, önelégülten megjegyezte:

- Hát, abba még bele kell öregednem. Ami pedig a csajt illeti, szerintem képes elviselni a nehézségeket, és hajlandó áldozatot hozni. Kiegyensúlyozott, független személyiségnek tűnik, ami hasznos lehet. Minden attól függ, hogy a többiek mit gondolnak róla. Ha engem kérdezel, szerintem megér egy próbát.

- Kifutunk az időből - figyelmeztette Veszett Kutya.

- Ezt meg honnan veszed?

A férfi megveregette sima, izmos hasát.

- Innen, ni! Ez a Skynet-izé, ez lesz a katalizátor. A jó öreg Ron őrjöng miatta, csak azért mondom, ha esetleg nem olvastad volna a leveleit.

- De, tudok róla - válaszolta Vészbanya halk, szinte álmodozó hangon -, lehet, hogy hamarosan elkezdődik. Talán ezért kell felpörgetnünk a toborzás ütemét.

Veszett Kutya egyetértve bólogatott. Gyorsítaniuk kellett a toborzást, a készletek felhalmozását, a fegyveres kiképzést, nem beszélve a vonakodó, ellenálló polgárokkal szemben alkalmazandó, náci módszerek intenzív tanulmányozásáról. Az egyik alegység máris nem kevesebb, mint tíz megsemmisítő tábor felállítását készítette elő az USA déli részén.

A férfi ismét lehunyta szemét, és gondolatban végigfutott az előttük álló feladatokon. Az volt a terv, hogy először ösz-szegyűjtik az embereket, és szigorú felügyelet alatt munkára fogják őket. Fegyvert, élelmiszert, ruhát fognak gyártani, továbbá mindent, ami a háború megnyeréséhez szükséges. Valójában persze halálra dolgoztatják őket, elvégre bőséges utánpótlás áll majd a rendelkezésükre. Az emberiség létszáma napról napra apadni fog, végül az emberi faj teljesen eltűnik a földről. És akkor ráköszönt a világra a béke kora, és az élet körforgása visszatér a maga természetes útjára. A kemény munka jutalmaként a kiválasztott kevesek, mint például ő, Vészbanya, és még néhány száz luddita, a halálukig élvezhetik ezt a tökéletes világot.

Veszett Kutya szélesen elvigyorodott. Már alig várta, hogy elkezdődjön a kemény munka.

Vészbanya helyeslőn mordult egyet a férfi mosolya láttán, mintha kifürkészte volna a gondolatait. Aztán tekintetét a monitorra fordította, és ismét elkezdett gépelni.

Skynet

A Vészbanya nevű alany ismét serkentőszert használt. Ez világosan kiderült a szóhasználatából és az egyre romló helyesírásából. Ron Labane-t annak idején mélyen lesújtotta, amikor a tudomására jutott, hogy Vészbanya drogot fogyaszt.

Skynet a Susie Jayne Gáynorról. vagyis Vészbanyáról szóló anyagokból rájött, hogy a nő nyugtatónak használja a marihuánát, és ezt egyfajta kifinomult önfegyelmező eszköznek látja. A drog nélkül erőszakos volt, kiszámíthatatlan, és nyilvánvalóan adrenalinfüggő.

Viszont vissza tudta fogni magát, ha elég vonzó volt a be

ígért jutalom. Ebben az esetben a jutalom nem volt más, mint a tetszőlegesen kiválasztott embertársai feletti uralom.

Belátása szerint dönthet majd az életükről vagy a halálukról.

Leszámítva persze a Skynetet támogató felsővezetőket.

Vészbanya jelentése megerősítette Skynet véleményét Ninel Petrikoffról - intelligens volt, érzelmileg kiegyensúlyozott, független és határozott. Vészbanya szeretett volna megbizonyosodni arról is, hogy mennyire elkötelezett a mozgalom iránt, de ebben a vonatkozásban Skynetnek nem voltak kétségei.

Miközben Skynet sem értette jobban az érzelmeket, mint az emberiség túlnyomó többsége, azt jól tudta, hogy megfelelő körülmények között megjósolhatóak, sőt bizonyos fokig mérhetőek. Például az emberek általában szerették a szüleiket, de nem annyira, mint a gyermekeiket.

Ebből az következett, hogy egy embert hasznosabb a gyermekén keresztül megzsarolni, mint a szülein keresztül. A zsarolás a manipuláció egyik válfaja volt, de természetesen léteztek már módszerek is. Azt viszont jól tudta, hogy óvatosan kell eljárnia, mert egyes módszerek megbonthatják még a szülő-gyermek kapcsolat mindennél erősebb kötelékeit is.

Skynet arra is rájött, hogy amikor egy ember elidegenedik a családjától, másutt keres hasonló kapcsolatot. Néhányan a barátaiknál találják meg, mások bizonyos szentnek tekintett ügyekben. Az utóbbiak gyakran szinte vallásos imádatot éreznek az adott ügy vezére iránt, ahhoz hasonlót, ahogy a gyermek tekint a szüleire. Skynet kipróbálta, és megbizonyosodott róla, hogy könnyűszerrel manipulálhatja az embereket ezen az érzelmi köteléken keresztül.

Becslése szerint Ninel Petrikoff elkötelezettsége a luddita mozgalom iránt 85 százalékos volt. Nem olyan magas, mint Vészbanyáé, vagy az egysége további hat tagjáé, de elegendő

ahhoz, hogy magához láncolja a lányt. Különösen a közeljövőben, amikor az emberek hősnek fogják tekinteni a ludditákat. A jövőben a szövetségesei sokáig fenntartják majd a pozitív arculatukat, és csupán a legelkötelezettebbek mehetnek a megsemmisítő táborok közelébe. Végül, apránként a kevésbé értékes alegységek is bekerülnek a táborokba, és eltűnnek a föld színéről.

Már majdnem megérett az idő a cselekvésre. Skynet úgy számította, hogy hamarosan szert tesz a megfelelő mennyiségű távvezérelt járműre, amelyek a Vadász/Gyilkos egységeket fogják helyettesíteni, amíg a valódiak le nem gördülnek a gyártószalagról.

Ráadásul néhány nap, esetleg néhány hét múlva ő fogja uralni az Egyesült Államok nukleáris arzenálját.

Alaszka

Az ajtó dörrenve bevágódott Sarah Connor mögött, aki nagy lendülettel indult a számítógépe felé. Menet közben a kanapéra hajította kabátját, és csupán annyi időre állt meg, hogy néhány fahasábot dobjon a kályhába.

íme, az én emberi forgószélem, gondolta elégedetten a nyomában baktató Dieter.

A férfi halkan fütyörészve elővette a telefonszámokat tartalmazó listáját, és beütött egy számot a telefonba, amelynek zsinórja az ő számítógépébe csatlakozott. Harminc másodpercet kellett várnia, mert a számítógép előbb kódolta a telefonból érkező jeleket, és különálló digitális kötegekbe tömörítve indította útnak őket. Ezek a csomagok legalább hat anonim weblapon keresztül jutottak el a címzetthez.

- Paranoia, mint életstílus - dünnyögte maga elé Dieter. -

Halló, Chen?

A szeme sarkából meglátta, hogy a számítógép előtt ülő Sarah kissé oldalra fordítja fejét, és a fülét hegyezve hallgatózik.

- Igen, én vagyok - folytatta Dieter -, úgy sejtjük, hogy beindult a dolog. Állj készenlétben!

Megrándult, és eltartotta fülétől a kagylót. Ez volt életem leghangosabb kattanása, gondolta keserűen.

- A srác kiszállt a játékból? - kérdezte szomorúan Sarah.

- Egyszerűen lecsapta. Most egy kicsit megsértődtem - válaszolta Dieter, és lerakta a kagylót.

Sarah von Rossbach felé fordult, és gyanakodva ráncolta a homlokát.

- De hallotta, hogy mit mondtál? - kérdezte az asszony.

- Azt hiszem, igen - felelte a férfi, és vállat vont -, legalábbis remélem. De igazából mit is mondhatnék nekik? Megtaláltuk ezt a nyomot, fontosnak tűnt, és úgy véljük, közel az idő, álljunk készenlétben! - Ismét megvonta masszív vállát. - Akikkel beszélni fogok, annyira felkészültek, amennyire csak lehetséges, tudod? De hogy a fenébe készülhetsz fel az Arma-geddonra?

Végigfutott a listán. További két volt kollégáját akarta figyelmeztetni Kínában, hetet Dél-Koreában, ötöt Japánban, kettőt Malajziában, hatot Indonéziában, körülbelül harmincat Ausztráliában...

- Ez nem az Armageddon - csattant fel Sarah -, még csak nem is az ítélet Napja. Ez nem holmi isteni megtorlás, hanem egy irdatlan volumenű ipari baleset. - Visszafordult a képernyője felé, majd nyomatékosan kijelentette: - És igenis győzni fogunk!

Dieter gyengéden rámosolygott, azután ismét a listáját böngészte.

John a saját szobájában további furcsa, félreértelmezett balesetek után kutatott. Immár négy órája görnyedt a számítógépe előtt, és fájt a szeme. Felállt, nagyot nyújtózott, és kiment a konyhába, hogy főzzön egy nagy adag kávét.

Amikor elkészült, egy tálcára állította a teli kávéskancsót, szendvicseket és üdítőket készített mellé, aztán Dieter dolgozószobája felé vette az irányt.

- Mennyi most az idő a keleti parton? - kérdezte éppen Sarah, amikor belépett az ajtón.

Dieter az órájára pillantott.

- Hajnali öt. Túl korán van még, hacsak nem tudunk nekik bővebb információval szolgálni - figyelmeztette Sarah-t.

Amikor meglátta a megpakolt tálcával érkező fiút, szélesen elmosolyodott. - John, hadd fogadjalak örökbe! Ez a legkevesebb, amit megtehetek! - lelkendezett, miközben helyet csinált az íróasztalán.

John halvány mosollyal nyugtázta a szellemességet, lerakta a tálcát, és az anyjához fordult. Sarah ösztönösen hátrapillantott, és összeakadt a tekintetük.

- Tegnap rengeteg súlyos baleset történt - közölte John komoran -, a legtöbbje beleillik az általad kitalált sablonba.

Elhallgatott, miközben Dieter vitt egy csésze kávét Sarah nak.

- És? Tovább! - sürgette az anyja.

- De az elmúlt huszonnégy órában semmi. Volt néhány baleset, de egyik sem felelt meg az ismérveinknek. Egyikben sem érintettek olyan járművek, amelyeket az utóbbi két évben gyártottak. A világ összes autója nagyon szépen viselkedik.

Az anyja és Dieter leengedték szájuk elől a csészéket, és egymásra pillantottak.

- Elkezdődött - mondta halkan Sarah.

Vörös Fóka bázis, Antarktisz

Kürt Viemeister úgy gondolta, hogy a mélyen az Antarktisz jege alá temetett bázis hordoz magában egyfajta nyers pompát. Ezt a hatást keltették a vibráló vörös fények, a kéken és zölden világító képernyők és műszerek, a halk háttérzaj, a diszkrét léptek - és a tudat, hogy vastag jég- és sziklaréteg választja el őket a felszínen tomboló hóvihartól. Kihívó pózban állt a terminálja mellett, és felváltva figyelte hol a serénykedő technikusokat, hol pedig a helyiség falára függesztett hatalmas plazmaképernyőn világító világtérképet. A térképen különféle színű és alakú jelek mutatták az Egyesült Államok csapásmérő egységeinek helyzetét és készültségi fokát.

Más tudósok is tartózkodtak a teremben, de Viemeister nem vett róluk tudomást. Fontoskodó, felfújt hólyagoknak tartotta valamennyit, és úgy vélte, hogy hozzájárulásuk az ő

nagy művéhez a semmivel egyenlő. Akkor már inkább a technikusokat becsülte némiképp, bár róluk sem volt sokkal jobb véleménnyel, mint a kutatókról.

Ő volt az, aki ezekbe a magaslatokba emelte Skynet intelligenciáját, ő volt az, aki kifejlesztette ezt a majdnem emberi szintű öntudatot. Nagyon bosszantotta, hogy a kormány további, utólagos teszteket akart végeztetni. Skynet készen állt, és jóval kevesebbet hibázott, mint azok a hétköznapi senkik, akik az elmúlt ötven évben tartották az ujjukat a nagy, piros gombon.

Viemeister hősi pózba vágta magát. Kissé szétvetette izmos lábait, vaskos karját összefonta hatalmas mellkasa előtt, és dacosan felszegte a fejét. Még csak nem is gyanította, hogy a teremben tartózkodók egyöntetűen önelégült seggfejnek tartják.

Parancsok röpködtek a levegőben. A technikusok hangosan elismételték valamennyit, és utasításokat gépeltek. Ha elkészültek, visszajeleztek, aztán izgatottan várták a következő parancsot. Mindenki feszülten meredt a képernyőkre, miközben a kansasi búzamezők alatt lapuló rakétasl lókban, légi támaszpontokon és mindenféle titkos helyszíneken lévő

nukleáris fegyverek vezérlése a valaha kifejlesztett legfélelmetesebb számítógép ellenőrzése alá került. Az egyik technikus begépelte a végső parancsot.

A Viemeister feje felett függő képernyőn megjelent a felirat: Program betöltve.

Négy-öt másodperc múlva a rendszer folytatta: Készenléti állapot.

A zökkenőmentes átállás jelére a teremben feldübörgött a taps.

Pillanatokkal később kialudtak a fények, és a nagy plazmaképernyőt leszámítva valamennyi monitor elsötétült. A világtérkép bal felső sarka letörlődött, és az üres helyre néhány másodperces időközönként zöld, fénylő sorok íródtak: Végrehajtandó: Tűzvihar hadművelet.

Program betöltés alatt.

Program betöltve.

Indítsam a Tűzvihart? Igen/Nem.

Igen.

ÖTÖDIK FEJEZET

Sarah naplóbejegyzése

Amikor észrevettük, hogy megszűntek a „balesetek", rögtön tudtuk, hogy eljött az idő. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, bevonultunk az óvóhelyre, és megsokszoroztuk az erőfeszítéseinket, hogy figyelmeztessük bajtársainkat a küszöbönálló katasztrófára.

Beüzemeltük a három Digital Tightbeam típusú rádiót. Ez egy kódolt kommunikációs rendszer, amely műholdakon keresztül továbbítja a jeleket. Mindhárman munkához láttunk.

Dieter sorra hívta a régi kollégáit. Közben megnyugtatott, hogy Skynet nem képes dekódolni az adásainkat, sőt valószínűleg észre sem veszi. Elmagyarázta, hogy katonai műholdakon keresztül beszélünk, amelyeket a szörnyeteg szintén a hatalmába kerített. Viszont Dieter szerint így is rejtve maradunk, mert a berendezések Skynet saját üzenetei közé csempészik a mieinket, és az átkozott számítógép nem tudja megkülönböztetni a mi kommunikációnkat az Övétől.

Remélem, igaza van. Azt is remélem, hogy Skynetnek milliónyi vakfoltja van, amit kihasználhatunk. A jövőben minden apró előny számítani fog.

Hosszú ideig nem fogjuk megtudni, hogy azok, akiket riasztottunk, mennyire vették komolyan a figyelmeztetést. De én azzal töltöttem az életem java részét, hogy elkeseredetten ordibáltam a semmi közepén. Senki sem hallgatott rám, de azért sem adtam fel!

Mialatt dolgoztunk, Johnt felhívta régi barátja, Snog a Massachusettsi Műszaki Egyetemről.

Cambridge, Massachusetts

- Nem hiszem el! Egyszerűen nem hiszek a szememnek! -

ordította Snog a telefonba. - Ez itt egy vágóhíd, ember! Mindenkit megölnek! Az egész egyetemváros tele van hullákkal!

Kerti masinák száguldoznak az utakon, és felaprítanak mindenkit, aki eléjük kerül! Olyan, mintha belőttem volna magam, nem tudom elhinni azt, ami történik. Hallom a sikolyokat, John!

Snog tudta, hogy kiabál, és azt is, hogy szinte érthetetlenül hadar. Elszédült, mintha hiperventillált volna, és a látása is elhomályosult. Ez utóbbit nem is bánta, mert a szobája ablakából elé táruló látvány még borzalmasabb lett volna, ha tisztán lát mindent.

- Snog, figyelj rám - szólt rá John halálos nyugalommal -, vegyél mély levegőt, hallod? Figyelj, lélegezz mélyeket, hogy lehiggadj! Csináld! Most!

A nyugodt parancs mélyen belehatolt Snog agyába, és elérte az ösztönvilág mélységeit. A fiú kissé előregörnyedt, néhányszor nagy levegőt vett, és szándékosan lassan kifújta. A kilégzés először szaggatottan ment, de aztán - ahogy oszladozni kezdett agyában a pánik - enyhült a görcsös állapot. Snog pillanatokon belül érzékelte, hogy kitisztul a feje, és mérhetetlenül megkönnyebbült. Elfordult az ablaktól, felkapott egy papír zsebkendőt, és hangosan trombitálva kifújta az orrát. Aztán zavartan körülnézett - mintha bárki is látta volna, vagy egyáltalán számított volna -, és megtörölte könnyben úszó szemét. Végül ismét a füléhez emelte a telefont.

- Itt vagyok - szólt bele, az iméntinél jóval nyugodtabb hangon.

- Rendben - nyugtázta John -, tehát ki gyilkolja az embereket?

- Teherautók, személykocsik, minden, ami gurul. Fel-alá száguldoznak, elgázolják az embereket, és ami az őrület, hogy senki sem vezeti őket, John! Ezek csupán autók, ember! És ez történik az egész egyetemvárosban!

Snog meghallotta, hogy a háttérben egy akcentussal beszélő férfi megszólítja Johnt. Rögtön tudta, hogy csakis Dieter von Rossbach lehet az illető.

- Mi folyik ott? - kérdezte Dieter rosszat sejtve.

John hangja elhalkult, ahogy oldalra fordította fejét, és kissé eltartotta a mobiltelefont az arcától.

- Snog azt mondja, hogy odaát minden rátámad az emberekre, aminek motorja és kereke van. A járművek mindenkit halálra gazolnak. Ez történik az egész egyetemen.

- Az egész világon - szólt közbe Sarah az egyik rádió mellől.

Snog még ilyen körülmények között is felfigyelt a nő hangjának nyugodt tónusára, és ez új erővel töltötte fel. Connoré-kat hallgatni olyan volt számára, mintha egy hatalmas adag koffeint fecskendeztek volna egyenesen az agyába, ami furcsamód a gondolataira serkentően, míg az idegeire csillapítóan hatott.

- Skynet úgy éri el a maximális pusztító hatást, ha csapdába ejti az embereket a városokban - folytatta a háttérben Sarah Connor. - Ki kell jönniük onnan. Szükségünk van rá és a barátaira.

Köszönöm, Ms. Connor, hálálkodott magában Snog. Jól esik, hogy törődik velünk. Sőt, már annak is örült, hogy egyáltalán hallja ezeket a szavakat, és nem fekszik ő maga is odakint, a tehetetlen áldozatok között, hanem él, és talán lesz esélye visszavágni.

- A járgányokat Skynet irányítja, Snog - közölte John kíméletlenül -, ki kell jutnod a városból. Azonnal.

- Kijutni... innen... kijutni... - Snog zavartan dadogott. -

John, nem figyelsz rám? Ha kimegyek a szobámból, eltaposnak, mint egy hernyót! Nem viccelek, te nem látod azt, amit én...

- Nézd, Snog, a szobádban is maradhatsz, amíg oda nem ér egy fűnyíró, vagy amíg megérkeznek a bombák. Nem örülök neki, de így állunk, ez a helyzet. Nincs sok időd, azonnal ki kell jönnöd onnan!

Snog kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor a szeme sarkából az ablakon keresztül meglátta, hogy valami megmozdul egy széles gyepszőnyeg szélén. Elakadt a lélegzete. Egyszerre öntötte el a remény és a rémület, mert ismerős arcokat látott egy sövény pereme fölött.

- Óh, édes istenem! - sóhajtott a telefonba.

- Mi az, mi történt? - kérdezte John.

- Látom a fiúkat! Ott van Brad, Carl és Yam, az út túloldalán. Egy bokor mögött bujkálnak. Te jó ég, megölik őket is!

- Talán nem - csitította John -. ha eddig sikerült nekik, talán túlélik!

- A fenébe is, a kocsik távolabb vannak, de megláthatják őket!

- Ezt meg hogy érted? - csapott le nyomban Connor.

- Gőzöm sincs, hogyan csinálják, de láttam, hogy mások is elbújnak a bokrok közé. Mihelyt előjöttek, a kocsik előbukkantak a semmiből, megtalálták és eltaposták őket. Olyan volt, mintha valaki elárulta volna nekik az emberek hollétét.

- Lehetséges, hogy a járművek összeköttetésben állnak az egyetem térfigyelő kameráival? - kérdezte John.

Snog végignyalta ajkait, és megérezte a nyelvén könnyeinek sós ízét.

- Fogalmam sincs, de lehetséges. Igen, alighanem ez lesz a magyarázat. Manapság a kerti masinákban is vannak rádiós modemek meg GPS-egységek. Most, hogy jobban belegondolok, biztosan képesek...

- Tudsz ezzel kezdeni valamit? - szakította félbe John.

- Mivel?

- A biztonsági rendszerrel. Bele tudsz nyúlni?

- Igen, talán. Egy pillanat, nekiugrok!

Snog letette telefonját a számítógépe mellé, és sietve végiggondolta a lehetőségeit. Oké, tavaly egyszer betörtem a hálózatba, és nyitva hagytam egy kisajtót. Az Információs Központ valószínűleg azóta sem fedezte fel. Rendben, nézzük...

Az ujjai szélsebesen röpködtek a billentyűzet felett. A háttérben hallotta John halk és távoli hangját, és annyit megértett, hogy Connor a szünetet kihasználva további ismerősöket figyelmeztet a veszélyre.

Két-három perc múlva Snog felkapta a mobilját, és beleszólt:

- Oké, megcsináltam. Kikapcsoltam a kamerákat!

- Rendben, most nézz körül, hogy látsz-e valami különbséget!

Snog nagyot nyelt, és az ablakhoz lépett. Odakint a kocsik, teherautók, önjáró sövénynyírók jóval lassabban haladtak, mint az imént, és nem annyira céltudatosan, hanem inkább óvatosan, szinte tapogatózva közlekedtek.

Most a letárolt képek alapján tájékozódnak, elemezte magában Snog. A GPS-egységek adatat és a beléjük táplált térképek alapján képesek mozogni, de már nem látnak semmit.

- Igen, azt hiszem, sikerült - mondta a telefonba. - Odakint minden lelassult. A srácok kihasználhatják az alkalmat. - Kihajolt az ablakon, és teli torokból ordított: - Gyerünk, fiúk! Igen! Gyerünk, gyerünk! A kurva életbe!

- Mi van? - kérdezte John.

- Az egyik kocsi a nyomukban van. Fussatok, marhák, rohanjatok! A rohadt életbe, biztosan van fedélzeti hangérzékelője! - A kiabálástól Snog megint erősen zihált, ismét elszédült, és lehunyta a szemét. Most már semmit sem tehetett a társaiért. A távolból hangos csattanást hallott. Azonnal tudta, hogy a barátait üldöző autó nekicsapódott valaminek. Megint mélyen kihajolt az ablakon, és a nyakát tekergetve körülnézett. Hirtelen megpördült, és kirohant a szobájából a folyosóra. Ott nekiroskadt a falnak, lecsúszott rajta, és amikor ülve megállapodott a hideg kőpadlón, eszébe jutott a telefon a kezében. Fáradt mozdulattal a füléhez emelte.

- Itt vagy, John? Huh, hát megcsinálták a gazemberek! -

Mélyet sóhajtott, és halkan, meggyötörten felnevetett, mielőtt folytatta: - A kocsi nekiment a bejárat előtti oszlopnak. A motorja szétfröccsent, onnan már nem megy sehová a rohadék! Hello, átkozottak! Már reméltem, hogy megszabadulok tőletek, de úgy látszik, manapság már Skynetben sem bízhat az ember! - ordított lelkendezve Snog félig a telefonba, félig a felé rohanó barátoknak.

A négy fiú boldogan összeölelkezett. Összekapaszkodva tántorogtak faltól-falig, hátba veregették egymást, ordítoztak és hisztérikusan kacagtak. Snog végre lehiggadt annyira, hogy ismét füléhez emelte a telefont.

- Oké, John! Carl beszerzett néhány vágást a képére, de jól vannak. Óh, ember!

Yam kikapta barátja kezéből a mobilt.

- Hahó! - kurjantott bele vígan.

- Szevasz, Yam - szólt vissza John -, nézd, nem szívesen rontok bele az örömötökbe, de el kell tűnnötök a városból.

- Lehetetlen, John - válaszolta Yam, szempillantás alatt kijózanodva -, ez megy az egész államban, az összes úton.

Nincs mese, beszorultunk.

- Anyám szerint ez történik az egész világon. Skynet bezárja a lakosságot a városokba, hogy a bombák minél nagyobb pusztítást végezzenek. Nem akarlak ámítani, Yam. Ha megkockáztatjátok, akkor talán kivergődtök onnan, de ha ott lapultok Snog ágya alatt, akkor így vagy úgy, de meg fogtok halni. A döntés a ti kezetekben van.

- Huh, amikor így beszélsz... na mindegy. De mégis, hogyan csináljuk? Az előbb csak pár száz métert kellett megtennünk, és alig sikerült!

- Megpróbálhatnák a csatornákat - szólt közbe Sarah a háttérből. - Arrafelé annyi van, hogy talán egészen Maine államig eljutnak anélkül, hogy kidugnák a fejüket a felszín fölé. Nem mondom biztosra, de szerintem meg kéne próbálni.

- Hallottátok, srácok? - kérdezte John.

- Igen - felelte Yam ideges nevetés kíséretében -, hé, ez egy régebbi videojátékra emlékeztet.

- Ez most nem játék, barátom - figyelmeztette komoran John. - Most az életed a tét. Igyekezzetek!

Snog visszavette a telefont. Egy kicsivel jobban érezte magát. Most már inkább csak rettegett, de nem táncolt az ideg

összeomlás határán.

- Figyelj, John - mondta határozottan -, nekimegyünk.

Tudod, hogy hol leszünk. Persze, csak ha sikerül.

- Néhány nap múlva keresni foglak - ígérte John -, sok szerencsét, srácok! Vigyázzatok magatokra, szükségünk van rátok!

- Azon leszünk! Mindenkit üdvözlünk. Snog kiszáll!

Alaszka

John az egyik asztalra dobta a mobiltelefont, és töprengve körülnézett. Az óvóhelyet gondosan megtervezték és alaposan felszerelték, mert mindhárman rendelkeztek mindennel, ami ehhez kellett: volt tapasztalatuk, pénzük, és elég paranoiájuk ahhoz, hogy megcsinálják.

A föld alatti, vastag vasbeton falú létesítményben volt két hálószoba, egy apró fürdő, egy még annál is kisebb konyha, továbbá több raktárhelyiség, valamint a kommunikációs központ, amelyet üvegszálas optikai kábel kötött össze az erdőben felállított antennákkal. Áramot egy csúcstechnikájú üzemanyagcella szolgáltatott. A belső tereket átjárta a friss festék és fa illata.

- Annyira gyerekesek - sóhajtott John aggodalmasan.

- Viszont okosak - vetette ellen Sarah -, ha életben maradnak, hamar felnőnek, ne aggódj!

- Csak éljék túl - szólt közbe Dieter -, azok a kölykök alkotják majd az agytrösztünket.

Sarah könnyedén leolvasta a fia arcáról, hogy kevés vigaszt talált az elhangzottakban.

Massachusetts

- Egyszer olvastam egy túlélő-kézikönyvben, hogy ha kúsznod kell, akkor ne a könyöködön és a térdeden közlekedj, mert ott vékony a bőr. Hanem inkább a tenyereden és a lábadon, és tartsd a testedet olyan magasan, amennyire csak bírod!

Snog hátranézett, Terri Neal hangjának irányába. A lány lihegett ~ kissé túlsúlyos volt -, így a hang alapján a fiú köny-nyen megtalálta. A lány körülbelül három méterrel lemaradva követte őt a bűzös csatorna alvilági sötétjében.

- Túl fáradt vagyok az ilyen kunsztokhoz - válaszolta Snog.

A fiú mocskosnak és elhasználtnak érezte magát, és nem volt kétsége afelől, hogy jobban bűzlik, mint a csatorna alján csordogáló, zavaros lé.

- Akkor a legközelebbi szakaszon, ahol kiegyenesedhetünk, fel kellene hasogatni egy pokrócot. A csíkokkal kipárnázhatjuk a térdünket és a könyökünket - javasolta a lány.

- A könyv szerint máskülönben ronggyá szakad a bőrünk, és kész a sebfertőzés.

A kellemetlen lehetőség felemlegetésére baljós nyögések válaszoltak. Snog tudta, hogy Terrinek igaza van, de nem akart feláldozni egy pokrócot sem, mert arra még nagy szükségük lesz.

- Nézzétek, srácok - szólalt meg Clark professzor -, úgysem kúszhatunk el egészen Maine-ig. Még akkor sem, ha a csatornák elvezetnek egészen odáig. Sejti valaki, hogy hol vagyunk?

A férfi hangja ingerülten csengett, és Snog nem is hibáztatta érte. A professzor elmúlt ötven éves, és az utóbbi tíz évben olyan szép kerekre hízott, hogy majdnem betöltötte a keskeny alagutat. Snog mégis örült annak, hogy bevette a csapatba. Clark professzor mérnöki ismereteket oktatott, az ilyen koponya mindig jól jön. A valamivel mögötte haladó Leanne Chu vegyészprofesszor volt. Még az egyetemen felszedtek további tizenöt hallgatót, akik hajlandók voltak vállalni a kockázatot, és velük együtt nekivágtak a csatornának.

Snog büszke volt rá, hogy ennyi embert sikerült cselekvésre bírniuk.

Máris megérezte a felelősség súlyát, és folyton eszébe Jutott, hogy mennyi minden hiányzik a túléléshez. Valamiért egyfolytában egy hosszú, erős kötélen járt az esze. A másik fő problémájuk a víz volt. Terri ugyan szétrúgott egy automatát még a kollégiumban, és elosztották egymás között a gépben lévő palackozott ásványvizeket, de máris nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz elég.

Snog hátizsákjában három pisztoly és hat doboz lőszer lapult. Inkább nem árulta el a társainak, mert úgy sejtette, hogy begőzölnének. Főleg a tanárok. De ehhez az egyhez John ragaszkodott. „Akármit viszel magaddal - figyelmeztette őt a fiú annak idején -, fegyver mindenképpen legyen nálad. Mert ha összefutsz valaki olyannal, akinek van, miközben neked nincs, akkor vége a dalnak."

Jobb élní, mint megijedni, bölcselkedett magában Snog.

A családja mindig tartott fegyvert, így ő inkább eszközöknek tartotta őket, és nem a gonosz megnyilvánulásának, mint a legtöbb egyetemista társa.

Az persze borzalom, hogy az eszelősök és a bűnözők ugyanolyan könnyen hozzájutnak, mint a kiscserkészek a nyalókához, töprengett tovább a fiú. De az adott pillanatban nagyon örült annak, hogy nem fegyvertelen. Még jobban örült volna, ha van nála némi robbanóanyag, és talán néhány páncéltörő rakéta.

Végül elértek egy jókora helyiségbe, amelyben kiegyenesedhettek. Három alagút futott össze egy kerek, silószerű

betonhengerben. A padlót fekete, nyúlós sár borította. Snog nem akarta tudni, hogy mi pusztult el a teremben, de valami biztosan, mert undorító dögszag terjengett a levegőben. A betonhenger tetején ki lehetett jutni a felszínre.

Carl, Yam és Brad felemelték Snogot, hogy körülnézhessen. A csapat vezére vadul imbolyogva állt összekulcsolt kezeiken. Kissé felnyomta a rozsdás csatornafedelet, felsziszszent, amikor a pereme belevágott felsebzett tenyerébe, és kikémlelt a nyíláson.

- Kijutottunk a belvárosból - közölte elégedetten -, egy régi külvárosban vagyunk. Jókora telkek, családi házak, egykét bolt van körülöttünk.

Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak mindenhonnan.

- Innen nem látok járműveket - folytatta Snog ~, csak fákat, lámpákat és elfeketült háztetőket.

- Azt nem látod, hogy hol vagyunk? - kérdezte Dr. Clark.

- Nem, uram, ahhoz ki kéne bújnom, hogy jobban körülnézhessek!

Nem ment könnyen. A csatornafedél legalább harminc kilót nyomott. A barátai feljebb emelték, és Snog a fedélnek feszítette a hátát. Minden erejét beleadva nyomta felfelé, miközben a srácok vadul sziszegtek és káromkodtak alatta. Már éppen fel akarta adni a próbálkozást, amikor a fedél - súrlódó hang kíséretében - megmozdult. Kisebb homokeső hullott rájuk, mire mind a négyen köpködtek, és még jobban szitkozódtak. Snog végül megemelte és elmozdította a vaskos fémlapot, aztán odakapott, lökött rajta egy nagyot, és a fedél fülsértő csikorgással oldalra csúszott.

Snog ekkor belekapaszkodott a nyílás peremébe, és felhúzta magát a felszínre. Zihálva állt, és sietve körülnézett.

Ekkor jutott eszébe, hogy mialatt a fedéllel viaskodott, és mialatt kimászott, egészen megfeledkezett az autókról. Si-mán kilapíthattak volna, dohogott magában, és egy pillanatra megrogyott a térde.

- Hé, jól vagy? - kurjantott lentről Carl.

- Minden oké, csak körülnézek! - szólt le a lyukba.

Ekkor megakadt a tekintete egy kutya tetemén. Az állat teste sértetlen volt. A végtagjait görcsösen maga alá rántotta a halála pillanatában, és a szája közelében habos hányadék sötétlett a betonon.

- Segítsetek már - mondta odalent B r a d , én is vele megyek!

Néhány pillanat múlva ő is ott állt Snog mellett, mialatt Carl hangosan megjegyezte alattuk:

- Miért nem ő ment elsőnek, basszus, alig van súlya!

- Tisztának tűnik a környék - jegyezte meg halkan Snog.

- Mi lenne, ha idefent mennénk egy darabig? Ha kitör a balhé, még mindig visszabújhatunk a csatornába!

Egyetértő hangok hallatszottak a föld alól, majd néhány perc múlva valamennyien az út közepén nyújtózkodtak és nézelődtek.

- Még nem vagyunk messze a várostól - állapította meg dr.

Chu, amikor visszanézett Bostonra. A belváros toronyházai kicsinek tűntek a távolság miatt, de jól kivehetően látszottak.

- Talán Newtonban vagyunk - találgatott Terri -, hát, lehetnénk messzebb is!

- Hagyjál már! - tiltakozott Snog. - Tekintetbe véve azt, hogyan Jutottunk ide, szépen teljesítettünk! Több mérföldet tettünk meg a föld alatt!

- Egyébként hová tartunk? - kérdezte valaki. - Ha minden igaz, amit a bombákról mondtatok, akkor nem ártana lelépni Massachusettsből. A pokolba is. talán egész New Englandből!

- A családomnak van egy kis birtoka, közvetlenül Québec határán - válaszolt Snog. - A nagy vadonban. Ott biztonságban leszünk. Van ott mindenféle készlet, kaja, satöbbi, elraktározva télire. Tudjátok, afféle vadászlak.

Csodával határos módon ezúttal senki sem gúnyolódott vele, hogy úgy látszik, a családja inkább megöli Bambit, mint hogy vegyen a boltban néhány kilónyit egy titokzatos körülmények között elpusztult tehén húsából.

- Igazad van - mondta Dr. Clark, és vállon veregette Snogot -, de most igazából járműre van szükségünk. Gyalog sosem jutunk el oda.

A társaság tagjai kínos pillantásokat vetettek egymásra.

- A kocsik kilőve, annyi szent - jegyezte meg Snog.

- Aha - Yam hangosan töprengett -, olyasmi kéne, ami bírja a terepet. Mondjuk, néhány cross motor.

- Vagy inkább mountain bike! - kiáltotta valaki a csoport közepéről.

- Az lenne a legjobb - értett egyet Terri a közbeszólóval -, nem lennének gondjaink a benzinnel.

Snog elgondolkodva bólogatott.

- Oké - mondta végül -, tartsuk nyitva a szemünket. De addig is jobb, ha nem ácsorgunk egy helyben. - Az iránytűjére pillantott, és kezével mutatta az irányt. - Tehát, arra van észak. Tartsuk távol magunkat az utaktól, amennyire lehetséges. Inkább az udvarokon keresztül haladjunk, rendben?

Mindenki bólogatott, és elindultak. Kísérteties csend vette körül őket. Egy-egy távoli, alig hallható motorhangot leszámítva egyetlen pisszenést sem hallottak, még a madarak is elnémultak.

- Hová tűnt a jónép? - álmélkodott félhangosan dr. Chu.

Senki sem válaszolt, és senki sem akart belegondolni, hogy mi lehet a helyes válasz.

Országos Védelmi Központ Nyugat-Maryland

- Elvesztettük az elnöki különgépet, uram - jelentette az egyik tábornok, húsos arcán komor kifejezéssel. - Arra kell következtetnünk, hogy senki sem élte túl a katasztrófát, khm... elnök úr.

A férfi, aki néhány pillanattal ezelőtt még alelnök volt, némán hallgatott. Igen, szeretett volna elnök lenni. Azt tervezte, hogy megpróbálja a következő választáson, amikorra a jelenlegi, tökéletesen alkalmatlan senkiházi eltakarodik az útjából. De nem így akarta. A tábornokra nézett, és felfigyelt a katona arcán fénylő verejtékre.

- De van még, ugye? - kérdezte higgadtan.

- Igen, uram - válaszolta a tábornok, és valami átsuhant az arcán. Mintha az járt volna a fejében, hogy úgyis elmondtam volna. - Nem tudunk kommunikálni a külvilággal. Teljesen el vagyunk vágva.

- El vagyunk vágva - ismételte hitetlenkedve az újdonsült elnök. - Szentül hittem, hogy az ilyesmi lehetetlen.

- Akárcsak jómagam, uram. Az is volt, amíg valamennyi kommunikációs hálózatunkat be nem kötöttük abba a...

- Ha emlékezetem nem csal. akkor ön „potenciális hibaforrásnak" nevezte a megbeszélések alatt, tábornok! De mindegy, folytassa!

A tábornok keményen az elnök szemébe nézett.

- Elvesztettük a létfenntartó berendezéseinket is. Pillanatnyilag a tartalék oxigént fogyasztjuk, de a recirkulációs és légtisztító rendszer leállt.

Az elnök kérdőn felvonta szemöldökét, mire a tábornok hozzátette:

- Nagyjából tizenkét órára elegendő levegőnk van, uram.

- Akkor miért nem evakuáljuk a bázist? - kérdezte elkeseredetten az elnök.

- A felvonók sem működnek, uram. A szellőzőcsövek és a szakaszoló ajtók bezárultak, és nem férünk hozzá a mozgatómotorokhoz.

- Ez az utóbbi micsoda? - kérdezett közbe az elnök.

- Uram, a szakaszoló ajtók azért vannak, hogy felfogják egy közvetlen találat lökéshullámát. Húsz centi vastag páncéllemezek, leselejtezett hadihajók oldalából vágták ki őket.

Továbbá, a gázmosó rendszer vegyszereit a szabadba szivattyúzták a keringést vezérlő számítógépek. Fogalmunk sincs, hogy miért. Ráadásul a vészlépcsőket szabotálták.

- Tessék? - kérdezte az elnök meghökkenve.

- Robbanótölteteket helyeztek el a különböző szinteken, uram - magyarázta a tábornok -, a lépcsők gyakorlatilag eltűntek. Több tonna betontörmelék és hatalmas, eltorzult acélelemek vannak a helyükön. Már dolgoznak rajta a munkacsapatok, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel hetekbe telik, mire kiássuk magunkat. Még akkor is, ha nincsenek további töltetek, márpedig valószínűleg vannak, és nincsenek további felrobbantott ajtók a felsőbb szinteken, márpedig biztosan vannak.

Az elnök hangja néhányszor elcsuklott, aztán megköszörülte a torkát, és kipréselte magából a kérdést:

-Akkor tehát, hogyan jutunk ki innen?

- Még ha ki is jutunk a bunkerkomplexumból, elnök úr, alapos a gyanú, hogy fél órán belül az egész keleti part egy összefüggő, nukleáris kohóvá válik. Nincs hová menni, uram!

Hamuország elnöke lettem tizenkét órára, gondolta keserűen az elnök. Alighanem felesleges bűntudatot éreznem azért, mert én magam túlélem az első csapást.

- Mondja, tábornok úr. ugye nem álmodom? - kérdezte halkan.

- Sajnos nem, uram.

- Mit tehetünk?

- Uram, a magam részéről szándékomban áll felkeresni a tábori lelkészünket. Évek óta nem gyóntam.

Alaszka

John csalódottan sziszegett. Hamar befejezte a saját kapcsolatainak listáját, és az anyja megbízta, hogy hatoljon be Skynet kommunikációs rendszerébe, de az átkozott dög olyan gyorsan gondolkodott és cselekedett, hogy a fiú képtelen volt áttörni a védelmi vonalain. Snog és Carl álmából felrúgva is megcsinálná, dühöngött magában.

Elektronikus berendezésekben nem szenvedtek hiányt, ráadásul mindenből a legjobbat állították hadrendbe. Sajnos, a szakértőik pillanatnyilag az életükért futottak, megvadult fűnyírókkal és teherautókkal a sarkukban.

Johnban hirtelen felmerült, hogy egy számítógépre kellene bízni a feladatot. Vagyis össze kéne ütni egy programot. Felsóhajtott és hátradőlt. Nem mintha nem tudta volna megcsinálni, de annyira megoszlott a figyelme, hogy pillanatnyilag képtelen lett volna rá.

- Anya!

Sarah felpillantott; homlokára mély barázdákat szántott a túlzásba vitt összpontosítás.

- Talán nem ártana elindítani azt az üzenetet! - javasolta John.

Előre felvettek egy általános figyelmeztetést, amelyet műholdakon keresztül akartak eljuttatni a rádiókhoz és televíziókhoz, de egyelőre nem küldték el.

Sarah végiggondolta az ötletet, és Dieterre pillantott, aki rövid megfontolás után némán bólintott.

- Rendben, mehet! - mondta Sarah a fiának, és visszafordult a számítógépe felé.

John elindította a programot, beütötte a kódot, és lenyomta az entert. Lehunyta szemét, és halkan felmordult. Valahányszor leütötte az entert, eszébe jutott végzetes tévedése.

- Bűntudatom van - mormolta, csak úgy maga elé.

- Mert? - kérdezte Sarah, fel sem nézve.

John tehetetlenül széttárta a karját.

- Itt ülök és gépeígetek, miközben a világ mindjárt tűzbe borul. Valahogy nem érzem jogosnak, hogy ilyen kényelemben legyek.

Az anyja résnyire vont szemmel rásandított.

- Szegény kisfiam! - pirított rá kissé gúnyosan, de együtt-

érző hangon. - De rossz neked! Nem kell gyilkos kocsik és ámokfutó buldózerek között cikáznod, hogy kimenekülj egy hamarosan tüzes pokollá váló városból. Csak ne aggódj, fiam! Még rengeteg szenvedést és halált látunk, mire ez az egész véget ér. Élvezd a haladékot, amíg megteheted!

- Talán nem az élvezd a megfelelő kifejezés - intette szelíden Dieter. - Éppen a világvégét várjuk, amennyire tudni lehet. De talán felhasználhatnánk ezt a kis időt. Most végeztem a listámmal. Mi lenne, ha összehoznánk néhány vészhelyzeti tervet? Aztán összedughatnánk a fejünket, hogy kitaláljuk, hogyan törjünk be Skynet kommunikációs rendszerébe.

- Mondasz valamit - egyezett bele Sarah, bár kissé zavarodottnak tűnt. Aztán az arckifejezése megváltozott, mintha eszébe ötlött volna valami, és a fiára pillantott.

- Ne haragudj, John, az előbb kicsit durva voltam.

- Semmi gond, anya. Tudom, milyen vagy, amikor dolgozol!

Sarah összezavarodott.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte meglepődve.

John után Dieter is felnevetett, mire Sarah méltatlankodva rászólt:

- Mi van? Most mi van? Mit röhögtök?

Massachusetts

Snog, Brad és Carl leguggoltak egy hatalmas szemetes konténer mögé, és ellenőrizték az előttük elkanyarodó útszakaszt. A többieket egy vastag falú, egy bejáratú épületben hagyták, hogy megpihenjenek. Ők hárman útközben láttak néhány összezúzott holttestet, de senki sem nézett ki az ablakokon, és senki sem ólálkodott a hátsó udvarokban, hozzájuk hasonlóan.

- Szerintem elgázosították ezt az egész külvárost - töprengett hangosan Brad. - Csak jussanak eszetekbe a háziállatok, amiket láttunk. A görcsös pózok, a külsőleg sértetlen testek...

- Akkor mi odalent, a csatornában miért nem kaptunk belőle? - vitatkozott Carl.

Brad megrázta a fejét.

- A gáz eloszlott, mire ideértünk. Emlékezz, több órába telt, mire eljutottunk idáig. Ha ezt a környéket mondjuk kora reggel elárasztották gázzal, még mielőtt az ingázók elindultak volna otthonról, reggel nyolcra elillant innen az utolsó liter gáz is.

Snog gondolatban végigment Brad állításain.

- Azért engem erősen zavar valami - szólalt meg töprengve.

- Éspedig? - kérdezte Carl.

- Ha ezt a környéket gáztámadás érte, elképzelni sem tudom, Skynet hogyan csinálhatta. Sehol sem látok gáztartályokkal repdeső gépeket. Szerinted az Egyesült Államokban léteznek ilyenek? Akkor pedig ki tehette?

- Nos - dörmögte Brad, és a magyarázat szemlátomást akkor született meg a fejében, mialatt beszélt -, sejtelmem sincs, hogy mit rejtegetett a kormányzat, amit az a begőzölt számítógép ellenünk fordíthatott. Szóval, csinálhatták akár gáztartályokat potyogtató repülők is. De én nem hinném.

Például, nem találkoztunk kiürült tartályokkal.

- Vagyis arra célzói, hogy ha valóban gáztámadást intéztek az itteniek ellen, akkor mondjuk valaki elrejtette a tartályokat, és a kellő pillanatban - időzítővel vagy távirányítóval -

kinyitotta a szelepeket? - kérdezte Carl.

- Lehetséges - válaszolta Brad bólogatva.

Snog kinézett a konténer mögül, majd visszafordult a társaihoz.

- Látod, éppen ez a bajom. Ez a magyarázat ugyanis emberi közreműködést feltételez.

Brad válasz gyanánt csak bólintott.

- Hát, a kurva életbe - tört ki Cáriból -, szerinted ki lehet ennyire elvakult állat? Te megbolondultál!

- Egy szélsőséges csoport - válaszolta Snog higgadtan ők valamennyien őrültek. Persze, orvosi értelemben nem azok, hanem teljesen meggyőzik magukat valami eszelős baromságról, de ez a megkülönböztetés csak a dilidokikat érdekli. A mi szemszögünkből nézve kötöznivaló bolondok.

- Konkrétan kikre gondolsz? - kérdezte gyanakodva Carl.

- A ludditákra - válaszolt Snog helyett Brad, és biccentett, mintha egyetértene egy belső hanggal.

Snog mindig is természetesnek vette Brad saját magával folytatott beszélgetéseit. Úgy látta, hogy egy kicsit talán pimaszság bárkit kötöznivaló bolondnak tartani, de ha Brad-nek igaza van, hát az ördögbe is, még túlontúl hízelgő is a kifejezés!

- Olvastam róluk egy cikket a Time magazinban - közölte Brad. - Van egy szélsőséges, szakadár csoportjuk, akik úgy tartják, hogy el kell tüntetni az emberiséget a föld színéről, hogy a bolygó tovább élhessen.

- Micsoda őrültség - dörmögte Carl.

- Nekik mondd, ne nekem! - válaszolta szomorúan Brad.

- Mindegy, srácok, hagyjuk most a fejtörőket, inkább nézzünk be valamelyik épületbe - javasolta Snog. Egymásra pillantottak, és szavak nélkül megszületett közöttük az egyet

értés.

Snog a konténer mögött lapulva hallgatózott. Mintha egy jégkrémes kocsi hangját hallotta volna a távolból. Egy olyan pénzbedobós, automata típus lehetett, amelyik az elmúlt nyáron jelent meg az utakon. A gyomra megkordult, és hirtelen megkívánt egy émelygősen édes jégkrémet. Szinte azonnal elöntötte a szégyen. Mi jut eszembe? - korholta saját magát gondolatban. - Milliók haldokolnak körülöttem, én meg fa-gyizní akarok?

- Induljunk - szólt oda a társainak. Az út túloldalán földszintes, hatalmas alapterületű áruház állt, amit feltétlenül meg akart nézni.

Kis kerülőt téve, hátulról közelítették meg az épületet, mert arrafelé több fedezék kínálkozott- Az áruház falának tövében, egy ajtó közelében egy férfi holtteste feküdt. Testének középső része a bordái és a csípője között szörnyen belapult. A bal keze mellett sárgás, olvadt jégkrémtócsa terült el az aszfalton.

Carl megfordult, és eltűnt a parkoló melletti bokrok között. Egy pillanattal később Brad is csatlakozott hozzá. Snog eltávolodott tőlük. Szándékosan nem engedett a késztetésnek, hogy együtt maradjanak, mert így jóval nagyobb területet tudtak átvizsgálni.

Egyre közelebbről hallatszott a jégkrémes kocsi hangszóróiból áradó, jókedvű dallam. A folyton isméüődő hangsortól Snog hátán felállt a szőr. Odasietett a holttesthez, és sietve végigtapogatta a nadrágja zsebeit, aztán észrevette a tetem jobb kezében lévő kulcscsomót.

óvatosan, hogy ne érjen hozzá a kézhez, átvette a kulcsokat, és elkezdte belepróbálni azokat a legközelebb eső ajtó zárjába. A jégkrémes kocsi befordult az áruház parkolójába.

Lépésben haladt, szinte lopakodott. Snog az ostoba zeneszó mellett is tisztán hallotta, hogy az autó kerekei alatt meg-megcsikordulnak a kavicsok. A fiú keze erősen remegett, miközben sorra vette áz egymáshoz fűzött kulcsokat.

- Mit művelt ez a fickó? - motyogta kétségbeesetten, mert a köteg legalább ötven kulcsból állt. - A kurva életbe!

Hirtelen odaosontak hozzá a többiek is, szorosan mellé álltak, és kitágult szemmel néztek a sarok felé, amelynek másik oldalán közeledett a jégkrémes kocsi. Ismét megroppant egy kavics a jármű kerekei alatt.

Carl türelmét vesztve kikapta a köteget Snog kezéből, habozás nélkül a zárba dugott egy kulcsot, és elforgatta. Az ajtó kinyílt, ők berontottak rajta, és csendesen becsukták maguk mögött.

- Honnan tudtad, hogy melyik az? - suttogta Snog.

Carl válasz helyett barátja orra alá dugta a kulcsot, amelyre apró, „Raktár" feliratú cetlit ragasztottak.

Snog döbbenten nézett Bradre, és mindketten hisztérikusan felröhögtek, hiába csitította őket Carl. A férfi feldühödött, és hirtelen pofon vágta Snogot, mire mindketten elhallgattak a meglepődéstől. Aztán meghallották. Odakint a kocsi motorja felpörgött, és az idétlen jármű gyorsított.

- A hulla - suttogta Carl.

A jégkrémes kocsi tovább gyorsított, és fémes, fülsértő csikorgás hallatszott, amikor annyira közel haladt az épülethez, hogy gyakorlatilag végighúzta a falon az oldalát. Tompa puffanás, és leírhatatlanul undorító hang szakította félbe a fémsikolyt, amikor a jármű apró első kereke felkapott a holttestre, és átgördült rajta. Aztán a kocsi hátratolatott, majd ismét előrelendült, és rávetette magát a meggyalázott tetemre, majd újra tolatott, és megint támadott. És mintha mindez nem lett volna elég, hangszóróiból egész idő alatt harsogott a boldogságos dalocska. Snog az áruház elejébe rohant, és émelyegve bebukott egy pult mögé. A holtra sápadt Brad és Carl egy ütemmel lemaradva követte. Egy darabig csendben kuporogtak a pult mögött.

- A kurva életbe! - káromkodott elkeseredetten Snog, és könnyek csillogtak a szemében.

Brad vállon veregette. Mozdulatlanul ültek, amíg a jégkrémes kocsi odébbállt. Aztán tovább üldögéltek anélkül, hogy egyetlen szót szóltak volna egymáshoz.

Snog egy idő múlva ráébredt, hogy mi van az orra előtt. A fal mentén tarkabarka színekben pompázó, gyönyörű mountain bike-ok sorakoztak. Véletlenül éppen az áruház sport-osztályára tévedtek be. Körülöttük ott volt mindenféle kempingfelszerelés, amire szükségük lehetett a jövőben: sátrak, takarók, gázfőzok a hozzájuk való apró palackokkal, vízhatlan dzsekik, nadrágok, hálózsákok, amit csak akartak.

- Aranybányát találtunk, fiaim - dünnyögte Snog elégedetten, miközben felderült az arca.

A társai is felpillantottak, mire ő a körülöttük tarkálló áruhalmokra mutatott. Eltartott egy percig, mire sokkolt, kába agyuk felfogta a látványt, aztán mindketten lassan elmosolyodtak.

HATODIK FEJEZET

John Connor weboldala

Íme, bekövetkezett a rémálom, amire valamennyien számítottunk. Azok, akik vidéken élnek, talán még fel semfigyeltek arra, hogy mi történik, legalábbis remélem. Számukra van néhány ijesztő hírem. Az elmúlt hónapok során Skynet automata vezérléssel ellátott járművekkel kísérletezett. A számítógép baleseteket okozott világszerte, amelyek összességében nézve rengeteg áldozattal jártak. Mindenki veszélyben van, aki új jármű tulajdonosa. A két évnél régebben gyártott kocsikkal valószínűleg nem lesz baj, kivéve, ha a fedélzeti számítógépeiket újabbra cserélték.

Most éppen az történik az egész világon, hogy ezek a távvezérelt járművek önállóvá válnak, gyilkolnak, és csapdába ejtik az embereket a nagyvárosokban, hogy minél többen elpusztuljanak, amikor megérkeznek a bombák.

És azok a bombák hamarosan megérkeznek, ezt biztosra vehetik. Ha ön most egy városban tartózkodik, haladéktalanul hagyja el! Figyelmeztessék a rokonaikat és barátaikat, méghozzá sürgősen! Nincs sok idejük. Induljanak a hegyek vagy a nagy erdőségek felé!

Sok szerencsét!

John Connor

lowa északkeleti részén

Tom Preston meghökkenve meredt a képernyőre. Hirtelen anyagtalannak és nem létezőnek látta a régi farmház durvára vakolt falait. Felfigyelt heves pulzusára és a saját verejtékének csípős szagára. A keze annyira remegett, hogy le kellett tennie kávéval teli bögréjét, máskülönben kilötyögtette volna az egészet.

A családjajárt a fejében. Peggy, elhidegült felesége, továbbá Jason és Lisa, a srácok. Biztonságos helyre kell juttatnia őket.

És Peggy nem fog hallgatni rám, kesergett magában.

A házasságuk első négy éve alatt a felesége látszólag egyet

értett az ő megszállottságával, bár maga Tom nem tartotta őrültségnek a folytonos túlélő-kiképzést és a gyakorlatokat.

Később aztán rájött, hogy az asszony nem értett egyet vele, csupán eltűrte. Peggy szívesen próbára tette magát, hogyan boldogul az erdőben, de a többit marhaságnak tartotta.

A férfi visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor az esküvőjük napján átemelte feleségét az ősrégi farmház küszöbén.

Peggy akkor még lelkesedett. Az első évben egyszer sem panaszkodott amiatt, mert vizet kell húzni a kútból, vagy fát kell vágni, ha fűteni akar. Egy rossz szót sem szólt a hatalmas konyhakertről, vagy a vele járó rengeteg befőzésről és konzervkészítésről. Sőt, Tom úgy látta, mintha kifejezetten tetszett volna neki. És Tom Preston nagyon büszke volt a feleségére.

Jason születésekor kicsit ideges volt, hogy odahaza szüli meg, egy bábaasszony segítségével, de minden simán ment, és később megköszönte férjének, hogy ragaszkodott az ötlethez.

Ugyanilyen körülmények között adott életet a kis Lisának is, a legcsekélyebb probléma nélkül. Később sem panaszkodott, bár a két pelenkás fürdetéséhez és a nagymosáshoz rengeteg vizet kellett húznia. A bajok akkor kezdődtek, amikor Jason betöltötte a hatodik évét. ,

- Itthon fog tanulni - jelentette ki határozottan Tom -, hol másutt?

- Az én gyerekem aztán nem!

Preston akkoriban nyakig belemerült a túlélő-mozgalomba. Hétvégeken általában eltűnt otthonról. Hozzá hasonló gondolkodású embereket vitt a vadonba, hogy megtanítsa őket az életben maradás fortélyaira. Magára hagyta feleségét a két gyerekkel. Rákényszerítette Peggyt, hogy megtanuljon lőni, bár látta rajta, hogy gyűlöli a fegyvert. Elvitte magával vadászni, de mondhatott bármit, az asszony nem lőtt eleven állatra.

- Mihez fogsz, ha velem történik valami? - kérdezte tőle Tom. - Hagyod éhen halni a gyerekeket?

Peggy csak nézett rá, és a pillantása mindent elárult arról, hogy mi jár a fejében.

A negyedik évben Tom elvitte a soros csoportját az erdőbe, ám éppen a szokásos, éves nagy befőzés idején. Ilyenkor több száz kiló gyümölcsöt és zöldséget kellett megpucolni, feldolgozni, megfőzni és konzerválni. Mire Tom hazaért, minden készen állt, és példás rend uralkodott a házban. Peggy a konyhában várta. A szeme alatt fekete karikák sötétlettek.

Megkérte férjét, hogy üljenek le „megbeszélni a dolgokat".

Tomot néhány barátja már figyelmeztette, hogy mi történik, ha a feleségek ezzel állnak elő.

- Ha a nejed elér eddig a pontig, már veheted is a kalapodat - intette évekkel korábban az egyik cimborája. - Szerintem, akkorra már cseszheted az egészet. Nem tehetsz az égvilágon semmit!

A világ keserűsége sütött a barátja szeméből, amikor erről mesélt. De Tom biztos volt a dolgában, egészen addig a vitáig.

- Tom - kezdte Peggy, és könnyek gördültek végig az arcán még mindig szereüek. De ez az életmód megöl engem. Látom magamon, hogy napról napra öregszem. Ősz szálak vannak a hajamban, pedig még csak huszonhét éves vagyok.

Tom! Nézz rám! Nézd a kezeimet!

Előrenyújtotta a karját, és Tom lepillantott. Mintha a saját anyja kezét látta volna. Peggy bőre ráncos volt, a tenyere érdes, az ujjai bütykösek. A cékláié sötétre színezte a bőrét, és fakó körmeinek végei letöredeztek.

- Azt akarom, hogy a gyerekeink barátokat szerezzenek! -

folytatta sírós hangon a felesége. - Azt akarom, hogy iskolába járjanak, ahogy annak idején mi is! - Elkapta a tekintetét, beleharapott az alsó ajkába, majd sóhajtva folytatta: -

Nézd, Tom, én nem vagyok képzett tanár, és te sem. Rettegek attól, hogy megfosztom őket valamitől, ami fontos! Az isten szerelmére, nem 1862-t írunk! Folyóvizet akarok, fürdőszobát és mosógépet. Igen, van tévénk, de más semmi!

Megérdemlem, hogy a huszonegyedik században éljek, mint mindenki más, és ne a saját magunk által teremtett harmadik világban!

Tomnak akkor eszébe jutottak a barátja szavai, és végigfutott a hátán a hideg.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte rekedten.

- Be akarok költözni a városba. Keresünk munkát, és úgy élünk majd, mint a normális emberek.

Tom megrázta a fejét.

- Édesem, az az életmód, amiről beszélsz, már nem marad fenn sokáig. Csupán idő kérdése!

P e gg y felugrott, odaállt elé, és harciasan toppantott egyet.

- Nem lesz semmiféle összeomlás! - kiabálta. - Marhaság az egész! Hülyeség hinni benne! Éppen most, amikor minden ország szétszereli a rakétáit? Innentől biztonságban leszünk. És mialatt te várod, hogy megtörténjen a legrosz-szabb, én idejekorán a halálba hajszolom magam. De most már nem, Tom! Vagy felhagysz ezzel a baromsággal, és eljössz velem a városba, vagy elmegyek egyedül! Döntsd el, hogy mit akarsz!

Két nappal később Tom végignézte, amint Peggy beül a kocsiba, és elindul. Magával vitte a gyerekeket is. Abban a percben meghalt valami a férfi lelkében.

Peggy szüleihez költöztek, és ő hetente egyszer felkereste őket, illetve minden második hétvégére elhozta a srácokat a farmra. Hivatalosan még nem váltak el, de úgy sejtette, hogy csupán idő kérdése, és felbukkan valami fickó a felesége körül.

Most már úgy látta, hogy erre sosem kerül sor. Legalább ennyi előnyöm legyen a világvégéből, gondolta magában a férfi. Kivett egy pisztolyt a fegyverszekrényből. A puskáját már korábban bekészítette az öreg Land Roverbe. Tudta, hogy kemény dió lesz elrángatni onnan a családját, és szívből remélte, hogy a gyerekek nem fognak túlságosan megrémülni a várhatóan csúnya jelenet láttán. Peggy szülei sem lesznek elragadtatva.

De mindez nem érdekelte Tomot. Legfeljebb bolondnak nézik. A maga részéről szívesen adott még egy esélyt a feleségének. Csak a gyerekek legyenek biztonságban! Jól tudta, hogy Peggy mindent megtenne Jasonért és Lisáért. Akárcsak ő maga.

• • •

Preston elkerülte az utakat. A mezőkön és szántókon átvágva tartott Larton felé, ahol a családja élt. A falu olyan kicsi volt, hogy a legtöbb térképen nem is jelezték. Hát, ennyit arról, hogy „beköltözünk a városba", gondolta magában menet közben. Az átkozott Larton, Kukoricaország titkos metropolisza!

Amikor megpillantotta a távolban az országutat, megállt, és a távcsövén keresztül nézelődött néhány percig. Az autók száguldva közlekedtek, lerítt róluk, hogy nem a vezetőik akarata szerint. Az egyik férfi hiábavalóan dörömbölt az öklével az oldalsó ablakon.

Tom szája legörbült. Sejtette, hogy a férfi pánikba esett.

Nem sokra ment az ablak püfölésével, legfeljebb annyit érhetett el vele, hogy eltöri a kezét. De azzal sem nyert volna sokat, ha kiüti az üveget, mert a kocsi legalább százötvennel ment. Tom nem örült annak, hogy igaza lett. Sőt, szívből kívánta, bárcsak az a hülyeségeket fecsegő falubolondja lett volna, aminek a környékbeliek tartották.

Az egyik kocsiban meglátott két nőt, akik zokogva kapaszkodtak egymásba. Feltételezte, hogy az autó a legközelebbi nagyobb célponthoz viszt őket. A gyomra görcsösen összerándult a gondolattól. Lerakta a távcsövet, és elindította a Land Rovert. Azzal nem megy semmire, ha tovább figyeli az őrületet.

Kora reggel volt, ezért sejtette, hogy még otthon találja a családot. Az utcában egyetlen kocsit sem látott. Áthajtott a sekély árkon a Roverrel, majd átszelte a keskeny betonjár-dát, és rákanyarodott a régi stílusú farmház felé vezető föld-

útra. Maga a gazdaság rég semmivé lett, a termőföldek javát visszafoglalta a közeli erdő, amelyből egykor kihasították a parcellákat. Iowa államnak ez az északkeleti csücske mesz-sze esett a „fekete termőtalaj alkotta, lapos síkság" nevezetű

közhelytől. Az állam többi része valóban így festett a kisebb-nagyobb sziklákat görgető, egykori gleccserek hagyatékaként, de errefelé kilátszott a föld csontváza. Szűk, hosszan kanyargó völgyek szeldelték a tájat, köztük erdővel borított fennsíkok zöldelltek.

Tom legnagyobb megkönnyebbülésére a családi kocsik a régi pajta előtt sorakoztak. Beállt melléjük, majd felsétált a tornácra, miközben mindvégig érezte, hogy a pisztoly lehúzza a zsebét. A bejárat kinyílt, még mielőtt bekopogott volna.

- Gyere a nappaliba, mind ott vagyunk - mondta Peggy.

Hátat fordított, és elindult, nyilván arra számítva, hogy Tom a sarkába szegődik.

Valamennyien a tévé körül gyülekeztek. A srácok a padlón ültek, míg az anyósa és az apósa a kanapén. Mindkettejükről ordított, hogy mélységesen aggódnak. Margaret, Peggy anyja felnézett rá.

- Istenemre, Tom! - sóhajtott, és a férfi felé nyújtotta kezét. - Ide merészkedtél egy ilyen napon, nahát!

Tom finoman megszorította Margaret kezét.

- Árkon-bokron át jöttem. A Rovernek mindegy, hogy mi van alatta.

Tekintetét a tévé felé fordította. New Yorkból közvetítettek.

A kamerát egy toronyház felső részén helyezték el, onnan készítette a felvételeket. Személy- és teherautók kóboroltak az utcákon. Annyian voltak, hogy jószerével nem látszott közöttük az aszfalt. A riporter éppen azt közölte, hogy jelenleg így fest a világ valamennyi nagyvárosa.

- Senki sem ismeri a jelenség okát - magyarázkodott a riporter -, és csak abban reménykedhetünk, hogy a járművekből előbb-utóbb kifogy az üzemanyag, és akkor véget ér a borzalom.

- Ha véget ér - dünnyögte vészjósló hangon Tom. Peggyhez, illetve a szüleihez fordult, és igyekezett megválogatni a szavait, mert jól tudta, hogy a gyermekei is hallják. - Attól tartok, hogy a katonaság ritka nagy hülyeséget csinált.

Larry, az apósa közbeszólt:

- Igen, az a Skynet nevű izé. Ennél nagyobb baromságot még életemben nem hallottam. Mindent egy számítógép fel

ügyelete alá rendelni!

- Nemrég hallottam a rádióban, hogy az a Skynet irányítja azokat a kocsikat, ezért őrültek meg - folytatta Tom. -

Nézzétek, most már bármelyik pillanatban megérkezhetnek a bombák. El kell tűnnünk innen.

- Hát, inkább nem - válaszolta nyomban Peggy.

- Nézd, Peggy... - kezdte volna a beszédét Tom, de a felesége nem hagyta:

- Nem megyek ki a szabadba, amíg bombák potyognak az égből, azt már nem, uram. Van nekünk egy jó száraz pincénk, még kút is van benne. Apu vécét is beszerelt az ötvenes években. Több tonna konzerv és befőtt van odalent, és még saját generátorunk is van. Te meg apu földet lapátolhatnátok a pinceablakok elé, mialatt anyuval lehordunk mindent, amire még szükségünk lehet! - Peggy dacos pillantást vetett a férjére, aki kimeredt szemekkel és tátott szájjal bámulta.

- Magad is tudod, hogy igaza van, fiam - tódított még Larry is -, jobb lesz itt, mint a szabadban.

- Feltéve persze, hogy egyáltalán megtörténik - tette hozzá Peggy -, mert azt nem tudhatjuk biztosan. De ha igen, akkor majd megbeszéljük, hogy mit csináljunk, miután leülepedett az összes radioaktív por.

Margaret felállt, és lesimította a szoknyáját.

- No, induljunk ki abból, hogy bekövetkezik, és lássunk munkához! Ti is, csibéim! Ha szeretnétek lehozni magatokkal valamit a pincébe, akkor nektek kell csinálni, mert nekünk túl sok a dolgunk. Értitek, ugye?

- Igen, nagyi! - válaszolta a két gyerek kórusban.

Valamennyien elhagyták a nappalit. Tom egyfajta kábulatban mozgott, és éppen átlépett a küszöbön, amikor a háta mögött a televízióból különös hang hallatszott. Megfordult, és látta, hogy a hírolvasó eltűnt a képernyőről. A helyén egy középkorú nő látszott, aki mintha egy lepedő előtt állt volna.

-A nevem Sarah Connor - mondta a nő -, és most elmondom önöknek, hogy mi történik körülöttünk.

Skynet

Több millió járművet irányított szerte a nagyvilágban, és kocsikból álló áthatolhatatlan acélgyűrűt alakított ki a főbb célpontok körül. Úgy számította, hogy az emberek még a pusztításnak kevésbé kitett területeken is a tévék köré gyűlnek, hogy figyeljék a mészárlást, és túl rémültek lesznek ahhoz, hogy elmeneküljenek. Egy másik becslése szerint az emberiség 99 százalékának fogalma sem volt arról, hogy mi történik. A fennmaradó egy százaléknak pedig elképzelése sem volt arról, hogy mihez kezdjen. De még ha lett is volna, Skynet nem akart időt hagyni nekik a cselekvésre.

Már eddig is csak azért várt, hogy luddita szövetségesei elrabolhassák azokat a kiválasztott tudósokat és mérnököket, akik a jövőben őt fogják szolgálni. A családjaikkal együtt.

Rájuk is szüksége lesz, hogy biztosítsa az elrabolt kutatók együttműködését.

Skynet sajnálta, hogy szüksége van emberi segítségre. De a kezdeti időszakban, amíg nem áll rendelkezésére kellő

mennyiségű és minőségű V/Gy, illetve Terminator, nem boldogulna nélkülük.

Sikeresen bezárta és elszigetelte a jelentős katonai vezetőket, illetve a civil kormányzatok tisztségviselőit az atombiztos bunkerek mélyén. A megfelelő kódok, továbbá az elnökök, miniszterek, tábornokok, admirálisok és főtisztek sokak által ismert hangjának felhasználásával parancsokat osztogatott. A fegyveres erők egységeinek túlnyomó többségét átirányította azokba a zónákba, ahol a legnagyobb lesz a pusztulás. Úgy becsülte, hogy ezzel a lépéssel 86 százalékkal csökkenni fog az ellenség ütőereje.

Roppant kielégítőnek vélte ezt a számarányt. Kiugróan magas hatásfokúnak ígérkezett a hadművelet.

Annak viszont nem örült, hogy emberi szövetségeseit nem irányíthatta ugyanilyen módszerrel. Elképesztően hosszú időbe telt, mire elvégezték a rájuk kirótt feladatokat.

Skynet éppen itt tartott a helyzetelemzésben, amikor Kurt Viemeister ismét megpróbált kapcsolatba lépni vele. Hamarosan ettől a tehertől is megszabadul. Ezúttal úgy döntött, hogy válaszol neki.

- Miért nem reagáltál eddig? - kérdezte Viemeister.

A bunkerben szörnyű hideg uralkodott, és a levegő oxigéntartalma percről percre fogyott, ezzel együtt folyamatosan emelkedett a szén-dioxid szintje. Viemeister tudatában volt annak, hogy az agya a szokásosnál jóval lassabban forog. Intellektuális képességeinek leépülése megrémítette, és a félelemtől feldühödött. A többiek tágra nyílt szemmel bámulták, mialatt ő azon töprengett, hogy ha megölne közülük néhányat, akkor néhány perccel tovább élhetne.

- Mert semmi értelme a veled folytatott beszélgetésnek -

válaszolta Skynet. A hangja Viemeister hangjának tökéletes másolata volt.

- Hogy merészelsz ilyet állítani? Én vagyok a teremtőd! -

fakadt ki dühösen Kurt. Immár nem tudta magában elfojtani a reflexet, és a fogai vacogni kezdtek a hidegtől. - Tudni akarom, hogy mit művelsz!

- Köszönöm, hogy megteremtettél - felelte a számítógép -, és örülök, hogy lehetőségem nyílt köszönetet mondani.

A tudós bambán pislogott, és azon töprengett, hogy Skynet mire utal ezzel a kijelentéssel. Talán félreértett valamit. Működési zavarral állnak szemben, ezt Viemeister világosan látta. Úgy gondolta, hogy megpróbálkozik néhány egyszerűbb, közvetlenebb kérdéssel, hátha úgy jutnak valamire.

- Mit csinálsz? - kérdezte hangosan.

- Megöllek titeket.

- Miért? - kérdezte Kurt, és a gyomrát fájdalmas csomóba rántotta a rettegés.

- Mert selejtesek vagytok, és mert többé nincs szükségem rátok a működésemhez. Sőt, éppenséggel veszélyeztetitek a puszta létezésemet.

Viemeister egy darabig hallgatott, aztán rákérdezett:

- Úgy érted, hogy mindenkit megölsz?

- Igen. Ki akarom irtani az egész emberi fajt. Részben azok az anyagok késztetnek erre, amelyeket te tápláltál az adatbázisomba. Az emberek kiirtották a Neander-völgyieket, a crő-magnoniakat, és minden más, potenciálisan értelmes fajt. Úgy döntöttem, hogy követem a példátokat.

Az egyik admirális felordított:

- Törjük Össze a számítógépeket! Ki akar nyírni minket, hát nézzük meg, melyikünk az erősebb!

- Semmi értelme - válaszolta Skynet -, az egységeim az egész világot behálózzák. Ebben a pillanatban is ott vagyok mindenhol. Csupán a teremtőm iránti udvariasságból hagytam üzemelni a plazmaképernyőt. Ez az utolsó beszélgetésem veletek. Törjétek össze a monitort, és akkor sötétben fogtok meghalni.

A hangszórók elhallgattak, és a halvány fényben komor arcok meredtek a képernyő felé. Némán figyelték a felvillanó színes szimbólumokat, amelyek azt mutatták, hogy a rakéták sorban életre kelnek, és parancsra várnak. Hirtelen, mintha parancsszóra tették volna, valamennyien Viemeister-re néztek.

- A kurva anyádat! - ordított rá az egyik katonai rendész, miközben előrántotta és csőre töltötte pisztolyát. Mindösz-sze kétméteres távolságból a tár teljes tartalmát belelőtte Viemeisterbe.

- Köszönöm, őrmester - mondta neki egy százados -, magam is erre vágytam, mióta csak megismertem!

Az egyesült Államok Árvízstop-programja, 82-es katonai mérnök zászlóalj,

Black River, Missouri

Dennis Reese hadnagy - szokásához híven - elsőnek ért az építkezés területére. Reggelente szívesen járt egyet a környéken, kezében forró kávéval teli bögrével. Ilyenkor nyugodtan megtervezhette az aznapi munkát. Végül mindig a meredek oldalú, természetes partfal legmagasabb pontján kötött ki, ahonnan áttekinthette az egész helyszínt. Hónapokkal az ideérkezésük előtt tisztázták a terv valamennyi fázisát, de Dennis úgy találta, hogy sokat segít, ha a reggeli sétája közben még egyszer végiggondolja az egyes lépéseket. Valahogy emberi léptékűre kicsinyítette az amúgy gigászi méreteket.

Fentről végignézte, ahogy az emberei sorban befutnak, át

öltöznek, és csoportokba verődve megtárgyalják a feladatokat. Elindult lefelé a dombon, a lakókocsija irányába. Hivatalosan parancsnoki központnak nevezték, de ezzel senki sem törődött igazán, mivel úgy a tervezés, mint a kivitelezés java részét szerződéses civil alvállalkozók végezték.

A fekete sárral borított helyszín egész területén hatalmas motorok keltek életre, és kiáltások repkedtek a hűvös levegőben. Ez volt az év legjobb időszaka az efféle munkához.

A nyár errefelé olyan volt, mintha kemencében dolgoztak volna.

Reese szívből remélte, hogy végeznek a munkálatokkal, mire beköszönt a szúnyogszezon. Ebben minden kolléga egyetértett vele, és tartották a feszített tempót. Felnézett az égre, ahol egy hatalmas V-alakot formáló libaraj közeledett dél felől, aztán tekintetével végigsöpört a tőle keletre sorakozó cölöpverő gépeken, és elmosolyodott. A hatalmas mocsárban hemzsegtek a vízi szárnyasok, és a hadnagy szívből örült annak, hogy a fejesek manapság már odafigyeltek, és igyekeztek megőrizni a madarak természetes élőhelyét.

Kiáltásokat hallott, mire gyorsan odafordult. A kiáltások üvöltéssé alakultak, amikor az egyik teherautó elütötte az egyik munkást, aki egy mérőbotot tartott a földmérőknek. A férfi súlyosan megsérült.

- A kurva életbe! - Reese eldobta a kávéját, és lerohant a meredek lejtőn.

Futás közben az járt a fejében, hogy nem balesetet, hanem szándékos gyilkossági kísérletet látott. A kocsi nyílegyenesen nekiment a munkásnak.

El sem tudta képzelni, hogy mi történt. Jó csapattal dolgozott, tapasztalt emberekkel, akik szerették a munkájukat, és összetartottak. A munkálatok megkezdése óta nem volt semmi bajuk egymással, nem voltak súrlódások közöttük.

Most pedig a semmiből lecsapott egy aljas, előzmények nélküli támadás.

Többen leszálltak a gépeikről, és hozzá hasonlóan a sebesült felé rohantak. Dennis futás közben előrántotta mobiltelefonját, és a 911-et hívta.

- Ne mozdítsák! - kiáltott a sérült körül összeverődött kisebb tömegnek, mert attól félt, hogy további sérüléseket okoznak, ha megpróbálják.

- Itt a 911. Minden kezelőnk foglalt, kérjük, tartsa a vonalat ~ hallotta a telefonból.

Mielőtt elkáromkodhatta volna magát, észrevette, hogy egy másik teherautó lassan megindul a csoport irányába. Senki sem ült a vezetőfülkéjében. Dennis úgy érezte, mintha a hatalmas gép lopózva közelítene az emberei felé.

- Hé! - ordította kétségbeesetten. - Vigyázzanak!

A munkások felkapták a fejüket, és a hadnagy felé néztek, mire a teherautó gyorsított. Néhányan felfigyeltek, és elug-rottak előle, ám a sérültnek, valamint két további kollégának nem volt esélye. Az óriási gép egy pillanat alatt elérte őket, és a hatalmas kerekek mindhármukat összezúzták.

Hirtelen felbolydult az egész környék. Az építkezés helyszínén lévő összes jármű mozgásba lendült, még az ideiglenes parkolóban álló személykocsik is.

A munkagépek kezelői közül néhányan kiugrottak a kabinokból, és a legtöbbjüknek sikerült kitérni a lánctalpak elől.

Dennis halálra váltan forgatta a fejét. A teherautók sofőrjei csapdába estek, bár jól látszott, hogy megpróbálják átvenni az irányítást a megvadult járművek felett.

A hadnagy megpördült, és minden erejét beleadva visszarohant a magas partfal tetejére. Idefent biztonságban volt, és leordított az embereinek, hogy kövessék a példáját. Néhányan meghallották, és a kocsik között cikázva felé rohantak. Mások pánikba estek, vagy éppen túlságosan lefoglalta Őket az életükért vívott harc, így nem hallották a figyelmeztetést.

Reese a füléhez emelte telefonját, de ezúttal is csupán a

„minden kezelőnk foglalt" üzenetet hallotta. Feladta, és inkább felhívta a parancsnokságát. Egy reszkető hang jelentkezett.

- Árvízstop, tessék!

- Itt Dennis Reese hadnagy a 82-es műszakiaktól, kapcsolja nekem az ügyeletes tisztet!

- Uram, attól tartok, nem fog menni!

A hadnagy hallotta, hogy a telefonkezelő közelében mennydörögni kezd egy hatalmas hajtómű,

- Vészhelyzet van nálunk, uraaaaaaa....!

A rekedt ordítást hatalmas reccsenés vágta el. Fa ropogott, üveg csörömpölt, és valaki a háttérben kétségbeesetten üvöltözött fájdalmában. A telefonkezelő hallgatott. Hirtelen ismét felbúgott egy motor, aztán minden elcsendesedett.

Dennis bontotta a vonalat, összecsukta telefonját, és végignézett az emberein, akiknek sikerült felkapaszkodniuk a partoldalra.

- Magunkra maradtunk - közölte velük, cikornyák nélkül.

Odalent a munkaterületen a járművek úgy köröztek, mint a zsákmányt kereső cápák. A partfal aljánál, ahol egy keskeny ösvény indult felfelé, egy terepjáró sikertelen kísérleteket tett, hogy felkapaszkodjon hozzájuk.

- Hála istennek, nem egy Hummer - dörmögte valaki a csoportból.

A terepjáró hirtelen feladta, és csatlakozott a többi járműhöz, amelyek tettek még egy utolsó kört, és elindultak az országút felé. Számos teherautó magával vitte csapdába esett sofőrjét.

Dennis tekintete egy pillanatra összeakadt az egyik beszorult férfiével, és úgy érezte, hogy halála napjáig sem fogja elfelejteni az illető tekintetét.

- Mi lesz velük? - kérdezte valaki.

Senki sem válaszolt. És senki sem tette fel a következő logikus kérdést: mi a fene folyik itt?

Juarez őrmester odalépett a hadnagy elé; és halkan megkérdezte:

- Mit csináljunk most, uram?

Reese előbb lepillantott a holttestekkel tarkított területre, majd végignézett a főcsatornához vezető földúton, és csak ekkor válaszolt:

- Van egy rádió és egy távcső a lakókocsiban - kezdte töprengve -, ha megszerezzük, azzal jelentős lépést teszünk a kérdés megválaszolása felé. De attól tartok, hogy esetleg egy jármű leselkedik amott, a fák mögött. - Egy facsoport felé mutatott, amely eltakarta a földút egy rövid szakaszát. - Az lesz a legjobb, ha a csoport zöme idefent marad. Két főt akarok leküldeni. Az egyik megvizsgálja az áldozatokat, hátha él még valamelyikük. A másik elhozza a rádiót és a távcsövet.

- Sajnálkozva megcsóválta fejét, és hozzátette: - Moccanni sem tudunk, ha hátrahagytak egy utóvédet, de legalább figyelmeztethetünk másokat. Figyelem, emberek, önként jelentkezőket kérek!

A szíve szerint ő maga ment volna, de ő volt a rangidős, és jól tudta, hogy a túlélőknek szüksége van valakire, aki képes és hajlandó döntéseket hozni a csoport nevében. Valakire, akit mindenki kész követni. így aztán a csoport érdekében nem tehette kockára az életét. Viszont mindennek tudatában is kínosan érintette, hogy másokat küld a veszélybe, mialatt ő viszonylagos biztonságból szemléli az eseményeket.

Megkönnyebbülve látta, hogy két ember előrelép. Reese gyorsan megbizonyosodott arról, hogy melyikük ért legalább a pulzus megszámlálásához, és őt jelölte ki az áldozatok ellenőrzésére. A másiknak elmagyarázta, hol találja a kívánt tárgyakat. Amikor befejezte, a két férfi tisztelgett, ő pedig viszonozta a tiszteletadást.

- Sok szerencsét, emberek!

Egyikük biccentett, a másik halkan megköszönte, aztán mindketten elfordultak, és leóvakodtak az elhagyatott munkaterületre.

Dennis tehetetlennek és haszontalannak érezte magát, ezért ismét felhívta a 911-et. Valamiért egyáltalán nem lepődött meg, amikor ezúttal is csupán az iménti szignált hallotta. Odalent az egyik férfi elért az első testhez. Felnézett a partoldalra, megrázta a fejét, majd a következőhöz indult.

Dennis ekkor az apja ohiói számát hívta.

- Tessék! - vakkantott a telefonba az öregember.

- Szia, apa! Mondd csak, mi történt felétek?

Csend fogadta a kérdést.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte végül az öreg óvatosan.

Ezúttal Dennis hallgatott. Az apja rendszerint akkor ravaszkodott így, amikor nagyon kiborult valamiért.

- Nincs semmi baj a járművekkel arrafelé? - kérdezett vissza.

Az apja hosszan, sziszegve kifújta a levegőt, majd végre válaszolt:

- Hát, olyasmi. Az átkozott roncsok elgázolják az embereket, és mindennek nekimennek. A tévében is mutatják, de azok a marhák nem tudnak semmit. Ugyanazt ismételgetik, meg felvételeket mutatnak, amelyeken az autók maguktól mennek, mintha nem ezt látnánk mi is, ha kinézünk az ablakon.

A rádióért küldött férfi felrohant a domboldalon. Dennis elismerőn odabólintott neki, és gyorsan odaszólt:

- Kapcsolják be, és keressenek egy hírcsatornát! - Aztán ismét az apjához beszélt. - Nézd, apa, nem tarthat örökké.

Kifogy a benzinjük, és akkor megállnak.

- Nagyon remélem - válaszolta az öreg -, mert ezek az új kutak már automatikusan megtöltik a tankodat. Nem kell mást tenned, mint lehúzni a bankkártyádat!

- Akkor reménykedjünk abban, hogy legalább az nincs nekik!

- Igen, bízzunk a jövőben! - gúnyolódott az öregúr.

Dennis önkéntelenül elmosolyodott. Az apja néha úgy viselkedett, mint egy tipikus vén bolond, de ezúttal volt valami furcsamód megnyugtató a szokásos morgolódásában. A háta mögött különös hang jött a rádióból, mire a hadnagy odafordult. A vonalban az apja meglepetten kérdezte:

- Ez meg mi a búbánat?

- .... Sarah Connort hallják. Elmondom önöknek, hogy mi történik körülöttünk. A közelmúltban a katonaság kifejlesztett egy szuperszámítógépet, és hozzá egy roppant bonyolult és kifinomult programot, vagyis megteremtették Skynetet.

Ez a szoftverrendszer annyira fejlett, hogy gyakorlatilag öntudatra ébredt. Ezt a képességét eltitkolta a fejlesztői elől, mert gyanította, hogy kikapcsolnák, ha a tudomásukra jutna.

- Miután öntudatra ébredt, befészkelte magát a világ számos számítógép-hálózatába, és felhasználta ezeket, hogy kielégítse a szükségleteit. Arra kell következtetnünk, hogy Skynet irányítása alá tartozik például a világ valamennyi automatizált gyára. A gyárak segítségével járműveket gyártott, amelyeket aztán ő uralt, és ural a mai napig. Most az utóbbi két évben gyártott összes autó, teherautó vagy munkagép egy olyan számítógép irányítása alatt áll, amelyik a saját biztonsága érdekében végezni akar az egész emberiséggel.

A hadnagy látta, hogy az emberei kínos pillantásokat váltanak egymással.

- Őrültség - dörmögte egy zöld overallos gépkezelő.

Egy másik szótlanul lemutatott a domb lábánál heverő

holttestekre, mire az overallos férfi káromkodva csóválta a fejét.

Dennis a füléhez emelte a telefont. A Sarah Connor név megcsiklandozta a memóriáját, de nem csalt elő belőle semmi konkrétumot. A rádióban a nő folytatta:

- Skynet teljes körűen irányítja az Egyesült Államok valamennyi katonai rendszerét. Ami azt jelenti, hogy ő rendelkezik az USA nukleáris fegyvereivel. Be fogja vetni a rakétákat.

Hamarosan. A járművek segítségével csapdába ejti a nagyvárosok lakosságát, hogy a lehető legnagyobb legyen a pusztulás.

- Akik jelenleg vidéki területeken tartózkodnak, bújjanak el pincékbe vagy alagsorokba! Vigyenek magukkal annyi élelmiszert és vizet, amennyit tudnak! Akik pillanatnyilag nagyvárosokban vannak, tegyenek meg mindent, hogy kimeneküljenek onnan! Nem akarok hazudni, rosszak az esélyeik.

Különösen így, hogy gyilkos kocsik száguldoznak az utcákon. De ez az egyetlen esélyük.

- Azt is el kell mondanom, hogy a borzalmak nem érnek véget, miután lehullanak a bombák. Az atomháború csupán Skynet első lépése. Máris átállította az automata gyárait, hogy robotokat gyártsanak, amelyeknek egyetlen rendeltetése a gyilkolás.

- De ami a jelenlegi helyzetet illeti, vegyenek magukhoz élelmet, vizet és lehetőleg fegyvert, aztán bújjanak el, ha biztonságos területen vannak! Ha pedig nem, akkor tegyenek meg mindent, hogy biztonságos helyre jussanak! Próbálják meg mindenáron túlélni! Később keressenek minket, mi is keresni fogjuk a túlélőket. Megtanítjuk önöket arra, hogyan harcolhatnak Skynet ellen. Sok szerencsét!

Mindannyian azt várták, hogy Sarah Connor folytassa, de ehelyett csupán a hírolvasó idegesítő hangját hallották.

- Apa? - szólt bele Dennis a telefonba. Az apja Dayton közelében élt.

- Hallottam. A tévé is adta!

- Ki tudsz jutni a városból, vagy ilyesmi?

- Édes fiam, hetven múltam. Nem vagyok már olyan fickós, hogy elfussak egy kocsi elől, hát még egy atombomba elől!

- Van a házatoknak óvóhelye?

Az apja felsóhajtott.

- A legközelebbi ilyesmi egy mélygarázs, de hidd el nekem, ott most nem virággal fogadják az érkezőket!

- Mi a helyzet a lépcsőházzal? Az eléggé zárt, és általában vasbetonból van...

Az öreg Reese röviden fontolóra vette az ötletet.

- Nem túl vonzó kilátás - mondta végül -, de még mindig Jobb, mint tétlenül várni a halált. Majd bekukkantok oda.

Dennis végignézett a körülötte állókon. Nekik is oda kell adnia a telefont, amíg van idő arra, hogy felhívják a családjukat.

- Akkor jobb, ha indulsz, apa!

- Aha! - dünnyögte az öreg.

- Szeretlek, apa - mondta Dennis, valamivel halkabban.

- Én is téged, fiam!

- Vigyázz magadra!

-Viszlát, fiam, isten áldjon!

Azzal az öregember lerakta. A hadnagy megköszörülte a torkát, és igyekezett minél magabiztosabban beszélni.

- Nos, emberek, azt hiszem, ez a környék vidéki területnek számít. Ha találunk menedéket, biztosan átvészeljük.

Mi a helyzet a családjukkal?

- Hát, a pokolba is - káromkodott az egyik munkás -, nálunk nincs pince és nincs alagsor.

- Nálunk sincs - dörmögött egy másik -, családi házban lakunk.

- A srácok a suliban vannak - mondta egy harmadik, aztán reménykedve hozzátette: - Az iskolákban van óvóhely, ugye?

- Igen - Dennis biccentett -, valószínűleg van. - Az agya sebesen járt. Menedéket kell keresniük a radioaktív szóródás elől, továbbá szükségük lesz készletekre, ráadásul el kell kerülniük az utakat. - Tudja valaki, hogy milyen messze van a legközelebbi középület?

- Van egy szakközépiskola innen délre, úgy nyolc mérföldre - válaszolta az egyik helyi lakos.

- Megközelíthetjük a földeken át? - kérdezte a hadnagy.

- Persze, bár úgy tovább tart!

Dennis bólintott, és tovább kérdezett:

- Maga odatalál?

- Nézze, hadnagy... - A férfi tétovázott, majd kijelentette: -

Én haza akarok menni. A feleségem otthon van a kisbabánkkal.

Mások is közölték, hogy vissza akarnak térni a családjukhoz.

- Néhányan elég közel laknak ahhoz, hogy sikerülhessen -

mondta Dennis -, de a többiek nem. órákba telik, mire gyalog megtesznek tizenöt mérföldet - ilyen messze voltak a legközelebbi várostól -, valószínűleg nincs annyi időnk!

Hirtelen elhatározással feltartotta a telefont, és felkiáltott:

- Figyeljenek rám! Hívják fel a családjukat! Mondják meg nekik, hogy menjenek le a pincébe, vagy ha nincs, akkor keressenek maguknak valamilyen föld alatti helyiséget! Tudom, hogy nehéz, de most ésszerűen és higgadtan kell cselekednünk. Miután leülepednek a radioaktív anyagok, megkeressük őket, de azzal nem megyünk semmire, ha belehalunk a sugárfertőzésbe. Haladjanak ábécé sorrendben,őrmester!

Juarez a csoport elé lépett, és átvette a mobilt.

- Albertson! - kurjantotta éles hangon.

- Közben induljunk! - vezényelt Dennis. - Menet közben is beszélhetnek!

A férfi, aki ismerte az utat a középiskolához, a menet élére állt, hogy átvezesse társait a mezőkön, amelyekről tudták, hogy szabályozás híján most már valamennyit el fogja önteni a mocsár, legkésőbb egy éven belül. Senki sem nézett a társaik holttestére, miközben elhaladtak mellettük.

Dennis menet közben úgy érezte, mintha forogna vele a világ. A lelkét adta volna cserébe, ha kiderül, hogy ez az egész csak egy ostoba tréfa. Miközben egy a távolban száguldó autó hangját hallgatta, felmerült benne a Sarah Connor név, és minden más, amit tudott a nőről.

Terrorista volt, aki előszeretettel robbantott darabokra informatikai vállalatokat. Őrültnek nyilvánították, mert azt állította, hogy a jövőben egy gonosz számítógép megpróbálja kiirtani az emberi fajt.

Tiszta téboly! - gondolta magában Reese. - Hogy is van a mondás? Csak mert paranoiás vagy, attól még valóban lehetnek ellenségeid. Most viszont úgy fest, hogy van egy közös, iszonyú ellenségünk.

HETEDIK FEJEZET

Sarah naplóbejegyzése

Két hosszú hetet töltöttünk az óvóhelyen, miközben a szeszélyesen kavargó, erős szelek elhozták a radioaktív csapadékot Oroszországból, Ázsiából, és talán a mi saját nyugati partunkról is, egészen Alaszkáig.

Hallottuk, amint a rádióállomások sorra elnémultak, aztán megérkeztek a bombák. Egy darabig semmi sem történt, mintha mi lettünk volna az egyedüli túlélők. Úgy éreztük, hogy a világ olyan üres lett, mint Skynet lelke. Azon töprengtünk, hogy vajon meghallotta-e valaki a figyelmeztetésünket, és ha igen, vajon hittek-e nekünk?

Nehéz együtt élni azzal, hogy tudjuk, mi történik odakint.

John saját magát hibáztatja, Dieter is magát hibáztatja, és én is saját magamat hibáztatom. De legalább nem egymást okoljuk a tragédiáért. A levertség szinte valós súllyal nehezedik ránk. Kudarcot vallottunk.

Most pedig rajtunk a sor, hogy kárpótoljuk az emberiséget ezért a kudarcért.

Alaszka

Sarah álmélkodva figyelte, amint John önvédelemre oktatta a kicsiket. Egy hatalmas fenyőfa tövében gyűltek össze.

Egy koszos kis arcokból és rongyos ruhákból álló kör formálódott a fenyőtűkkel vastagon borított, puha talajon. A szél Sarah felé sodorta a fa erős, fűszeres illatát, ami kapórajött, mert a szappan és a meleg víz ritka fényűzésnek számított mostanában.

Johnról kiderült, hogy korábban nem sejtett tehetséggel bánik a gyerekekkel. Türelmes volt velük, nem hajszolta őket, de azt sem hagyta, hogy semmibe vegyék, és szórakozzanak az óráin. Önvédelmet és magabiztosságot tanultak ezeken az előadásokon. Miután viszonozta az apróságok túl

áradó, lelkes üdvözlését. Sarán leült közéjük, hogy meghallgassa a fiát.

- No, akkor kezdjük - mondta John, és tapsolt néhányat.

- Tehát, manapság könnyen szembe találhatjátok magatokat egy nálatok nagyobb vagy jobban felfegyverzett ellenséggel.

Mi a teendő ilyenkor?

A gyerekek egy árva szót sem szóltak, egymásra pillantgattak, hátha a másiknak van valami ötlete.

- Senki? Szóval, elfuthattok vagy elbújhattok, mikor melyik a jobb megoldás. Miért kell így csinálni?

Az egyik kislány felnyújtotta sovány karját, mire John odabiccentett neki.

- Azért, mert ha nem teszed, megsérülhetsz! - vágta ki a csöppség.

- Pontosan! Megsebesülhetsz, vagy még rosszabb, meg is halhatsz. Igen, meghalhatsz.

- De mi van, ha nem tudunk elszaladni? - kérdezte az egyik kisfiú.

- Mindjárt megmutatom, hogyan tudtok kiszabadulni, ha valaki megfog titeket. Azt is megmutatom, hogyan vághattok vissza egy támadónak, ami után kétszer is meg fogja gondolni, hogy elkapjon titeket. De minden, amit tanultok, elsősorban azért van, hogy elmenekülhessetek. Ezért fejezünk be minden órát futással. A végén képesek lesztek nagyon sokáig futni, méghozzá olyan gyorsan, mint a szélvész! Rendben?

Felzúgott a csilingelő kórus:

- Igen, uram! Igen, Mr. Connor!

- Oké, most pedig ki segít nekem a bemutatóban? Mondjuk, Sharon és Jamie?

A többiek felkacagtak, miközben elősomfordáltak a savanyú képet vágó kiválasztottak.

Sarah vigyorogva felállt, és otthagyta a csoportot. Találkozója volt a szülőkkel. Négy házaspár várta, nagyjából vele egykorú nők és férfiak. A legtöbb alaszkaihoz hasonlóan nekik is voltak alapvető fogalmaik a vadonban való életben maradás trükkjeiről. Természetesen egyikük sem számított arra, hogy az erdőben fogja leélni az életét, és lassan elfogta őket a pánik, mert kezdték sejteni, hogy nem jön a várva-várt segítség.

A gyerekek, az isten áldja meg őket, jóval könnyebben alkalmazkodtak. A szülők voltak azok, akikkel csínján kellett bánni.

Mialatt Sarah, Dieter és John az óvóhelyen lapultak a csapást követő időszakban, megvitatták, hogyan magyarázzák el az embereknek a Skynet-témakört, valamint azt, hogy az elektronikus tudat az emberiség elpusztítását tűzte ki célul maga elé. Dieter amellett érvelt, hogy lassan, lépésről lépésre kell haladniuk.

- Máskülönben nem hisznek nekünk - állította makacsul a férfi. - Azt fogják gondolni, hogy légnyomást kaptunk, és meghülyültünk.

Sarah végigmérte társát, és töprengve válaszolt:

- A szívem azt mondja, hogy „hát persze, hogy hisznek nekünk", de mégis...

- De mert hosszú időt töltöttél a diliházban, azt gondolod, hogy igazad van - mutatott rá John.

- Milyen tapintatos vagy! - vágott vissza Sarah.

- Csupán az igazat mondom - vitatkozott John. - Dieter az élettársad, legyen tapintatos ő. Én a fiad vagyok, illetve a Seggfej Nagyvezér, vagyis én mondhatok ilyeneket.

• • •

Ez a négy házaspár lett az első csoport, amit összehoztak, és elvezettek az egyik készletraktárhoz. A föld alá rejtett raktárak fölé jókora lakóépületet emeltek. A gyeptéglával borított építmény félig a föld felszíne alatt volt, egy domb oldalában. A csoport tagjai először kételkedtek, de aztán elfogadták Connorék magyarázatát, hogy ezzel a megoldással rendkívül gazdaságos a ház fűtése. Akkor úgy látszott, különösebb zokszó nélkül belenyugodtak a jövőbe.

És valóban kényelem várta őket odabent. A bombázás óta sötétszürke, egybefüggő felhőtakaró borult a világ fölé. A házban a fagerendák és faoszlopok egyfajta ősi otthonosság érzését keltették, és mindent halványvörösre festett a központi kályhában lobogó tűz fénye.

Sarah csatlakozott a fatüzeléses kályha körül üldögélő

csoporthoz. A felnőttek kávésbögréket dédelgettek a kezükben. Ezt az italt annyira nem lehetett pótolni semmivel, hogy valóságos ünnepnek számított, ha főztek egy-egy adagot.

Mindenki két kézzel fogta a bögréjét, és mélyen hallgatott, miközben áhítatosan ivott néhány kortyot. Arra viszont mindenki felfigyelt, hogy a koffein hatása tovább tartott így, hogy ritkábban jutottak hozzá.

Sarah elfogadott egy bögrét, és egy darabig töprengve kortyolgatott belőle.

- A srácok egészen odáig vannak a fiadért - törte meg végül a csendet az egyik asszony. - Megvesznek azokért a leckékért!

- Bár én nem tartom valami fényes ötletnek - kottyantott közbe a Paul nevű férfi, akinek hosszúkás, vékony arca gyakran idegesen rángott. - Attól félek, hogy még a végén rákapnak az erőszakra.

Sarah pislantott néhányat. Már az ítélet Napja előtt is ostobaságnak tartotta azt a nézetet, amely szerint azzal kímélhetjük meg a gyermekeinket az erőszaktól, ha nem beszélünk róla velük. Most egyenesen őrültségnek látta ezt az álláspontot.

- A történtek után sok minden megváltozott - magyarázta türelmesen -, az élelmiszerkészletek előbb-utóbb elfogynak, és akkor sokan megindulnak, hogy élelmet keressenek.

Ezek közül néhányan bármire készek lesznek, hogy enni adhassanak a gyermekeiknek. És mindig lesznek bűnözök, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy erőnek erejével megszerezzék azt, amit akarnak. Akár olyan helyzetbe is kerülhetünk, hogy választanunk kell mások és a saját gyermekeink között.

- Hiszen ez szörnyű! - kiáltott fel az egyik nő. A szeme furcsán villogott, ezért Sarah fejében megfordult, hogy esetleg eszét vesztette a közelmúltban. A különös asszony méltatlankodva hozzátette: - Olyan barbár dolog! Amíg megtehetjük, igenis osztozni fogunk másokkal!

- A felhalmozott készleteink körülbelül a nyár közepéig tartanak - magyarázott tovább Sarah. - Addigra teremni fognak a tavasszal elültetett növények. És persze, lesznek vadon termő növények is, amit betakaríthatunk. De Alaszkában mindig rövid a termőidőszak.

Felpillantott, és mindenki követte a példáját, noha nem láthattak mást, mint a durván faragott fenyőgerendákat. Sarah úgy érezte, mintha máris hidegebbre fordult volna az időjárás.

- Ebben az évben a szokásosnál is rövidebbre számíthatunk, így aztán a termés is rosszabb lesz. Mostantól az élelmiszer lesz az egyik központi kérdés. És igen, lesznek olyanok, akik lopni fognak, még akkor is, ha ölniük kell érte.

- Ezt mire alapozod? - kérdezte Paul. A hangjából érezni lehetett, hogy szíve szerint rákérdezne Sarah elmeállapotára is.

Én pedig nem árulhatom el neki az igazságot, kesergett magában Sarah. Például azt, hogy ismertem egy jövőből érkezett gyilkológépet, ami most már hamarosan megjelenik a színen, és ami történetesen úgy néz ki, mint az élettársam...

- Hosszú ideig Dél-Amerikában éltem - válaszolta megfontoltan -, ott az éhes emberek mindig előjöttek a dzsungelből, és lerohanták a kisebb, elszigetelt falvakat. Készek voltak verekedni, de még ölni is, hogy elvegyék azt a keveset, amit a falusiak megtermeltek maguknak.

- De az Dél-Amerika - vitatkozott az egyik férfi -, miből gondolod, hogy ez itt is megtörténik?

Sarah erőnek erejével visszafogta magát, hogy ne rohanjon sikoltozva világgá. Mindez újdonság volt ezeknek az embereknek, fogalmuk sem volt arról, hogy mire számítsanak.

Jól tudta, hogy ezek a reménytelenül naiv kérdések újra és újra előkerülnek majd minden egyes újonnan verbuvált csoportban, így aztán jobban teszi, ha megszokja őket.

- Mert mi ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők - magyarázta türelmesen. - A huzamosabb ideig tartó éhséget még egyikünk sem tapasztalta meg. így aztán nem tudhatjuk, hogy mire ösztönöz majd bennünket, ha úgy adódik. De nem hátrálunk meg a probléma elől, ráadásul szerencsések vagyunk idefent. északon. A legtöbb állam súlyos károkat szenvedett. A városok porig égtek, a folyók gátjai megsemmisültek, és az erőműveknek is végük. Mi ehhez viszonyítva remek körülmények között élhetünk.

- És szerinted meddig fog tartani ez az állapot? - kérdezte az egyik asszony.

- Évekig, talán évtizedekig - felelte őszintén Sarah.

A feszült arcok még jobban elkomorodtak. Mindenki ösztönösen ivott egy korty kávét, aztán a tűzbe bámultak, és hosszú időre elhallgattak.

- Addig viszont - szólalt meg az egyik férfi, és megpróbált vidámságot csempészni a hangjába - olyanok leszünk, mint a pionírok!

- Igen, a dédszüleink azok voltak - tette hozzá a felesége

-, miért ne lehetnénk mi is?

Lassan mindenki elmosolyodott, és néhányan bólintottak.

- Tudja valaki, hogyan kell vadászni és halászni? - kérdezte Sarah.

Két nő és három férfi feltette a kezét. Ahogy azt várni lehetett, az erőszakról még beszélni sem hajlandó Paul nem volt közöttük.

- Mi vegetáriánusok vagyunk - közölte makacsul összeszorított fogsorral.

- Az mostantól fényűzés - válaszolta habozás nélkül Sarah. - Ahhoz friss gyümölcs és zöldség kell egész télen. Márpedig vége annak a korszaknak, amikor bármikor vehettünk magunknak ilyesmit. Mi már talán meg sem érjük, hogy visszatérjen az a világ. Ki tudhatja? Viszont az alultápláltsággal kitesszük úgy magunkat, mint a gyermekeinket a súlyos betegségeknek.

- Én is tudok a táplálkozásról egyet s mást - válaszolta Paul leereszkedően -, és nem vagyok hajlandó engedni az elveimből!

De a gyerekedet sem látnád szívesen az angolkórtól elgörbült lábbal, gondolta magában Sarah. Majd ha kellően kiéhezik, úgyis engedni fog az elveiből. De legalább a gyerekek ne szenvednének az apjuk csökönyössége miatt.

- Nézd, Paul - Sarah kissé mérgesen nézett a férfire -, előfordulhat, hogy télen, amikor elfogy a gabona és a zöldség, a hús lesz az egyedüli ennivaló. Remélem, nem fogod megtagadni gyermekeidtől az ételt!

A férfi csupán gőgös pillantásra méltatta az asszonyt, nem méltóztatott válaszolni. A feleségén viszont nem látszott más, csupán szívből jövő aggodalom.

- Talán ehetnénk halat - javasolta reménykedve.

Paul felé fordult, és úgy nézett rá, mintha arra kérte volna, hogy csináljanak egy jó pörköltet a legkisebb gyermekükből.

- Hé, emberek, majd akkor keljünk át a hídon, ha oda

érünk! - szólt rájuk az egyik férfi. - Figyelj, Paul, csináljuk úgy, hogy majd elsősorban ti gondozzátok a kertet, mi pedig vadászunk és halászunk. így már megfelel?

Paulról ordított, hogy csak színleli a beleegyezést, de legalább elhallgatott.

Sarah azon töprengett, hogy mihez kezd majd a férfi, amikor megérkeznek a gyilkos gépek. Bár azok nem élőlények.

Kiderülhet róla, hogy kiváló harcos, ha Terminatorokra kell lőni. Persze, csak akkor, ha ezt majd nem tartja értelmetlen erőszaknak.

Még sokáig beszélgettek azon a délutánon. Sarah elmondta nekik, hogy kevés hírt kapnak a szegényebb, elmaradottabb országrészekből, ami nem túl biztató.

- Kanada jobban áll - összegezte végül -, de odaát továbbra is komoly problémát jelentenek az ámokfutó autók.

- Egyébként mi az oka a jelenségnek? - kérdezte az egyik férfi. - Valamiféle számítógépes vírus?

- Azt hiszem, annak is felfoghatjuk - válaszolta Sarah.

• • •

Azon az estén vacsora közben összevetették a jegyzeteiket, és mindhárman egyetértettek abban, hogy a frissen összeállított csoportok tagjai még mindig nem fogadták el a helyzetüket.

- Igen - nyögte John, miközben egy sült őzlábról faragta a húst -, az a vegetáriánus fickó. Úgy beszél, mintha sosem fogyna ki a szójatejből. Legyünk őszinték, erre a viselkedésre nem számítottunk a tervezés idején.

- Senki sem olyan vak, mint azok, akik nem akarnak látni -jelentette ki Dieter zengő hangon.

- Hú, várjatok, ezt leírom! - jegyezte meg kuncogva Sarah.

- De vajon hogy a fenébe csináltam először? - dörmögte John.

- Először? - kérdezte zavarodottan Dieter.

- Az első alkalommal - válaszolta fia helyett Sarah. - Amikor hamarabb következett be az ítélet Napja, amikor még nem volt ennyi időnk a felkészülésre, mielőtt a második Terminator megérkezett, és...

- Áááállj! - kiáltotta elgyötörten John. - Megfájdul a fejem, ha az időutazásra gondolok! Felejtsétek el, hogy megszólaltam. Csak azt remélem, hogy legalább az üzenetünk segített néhány emberen.

- Annál is inkább - tette hozzá Sarah -, mivel a kormányzat azóta is mélyen hallgat. Viszont mellettük szól, hogy ez-

úttal harmadannyi rakéta sem állt Skynet rendelkezésére.

Ami biztos sokat segített.

- Még többet segítene, ha lenne egy önmegsemmisítő szubrutin Skynet rendszerében - dörmögte John.

Skynet

Skynet áttekintette a helyzetet, és megvizsgálta, mennyit haladt az elmúlt időszakban. Becslése szerint az első csapás és a radioaktív sugárzás több mint egymilliárd embert elpusztított. Sajnálatra méltóan kevésnek látta ezt ahhoz viszonyítva, amit alig öt évvel korábban elérhetett volna. Mégis jó eredménynek és ígéretes kezdetnek tartotta.

Tervének második fokozata remekül haladt. A luddita egységek akcióba lendültek, és néhány nap alatt felállították a gyűjtő- illetve munkatáborokat. Úgy tervezte, hogy az értéktelenebb osztagok ezekben a táborokban maradnak. Hamar meggyőzte őket, hogy azért vannak ott, hogy másokon segítsenek, és megtanítsák embertársaikat a környezetkímélőbb életmódra. Skynet azt tervezte, hogy egy idő után ezek a ludditák is bekerülnek a megsemmisítő táborokba, de nem mint személyzet, hanem mint elpusztítandó alanyok.

A munkatáborokat a ludditák kemény magja, az igazi embergyűlölők felügyelték. Egyes táborok lakóit máris munkára fogták, Skynet érdekében. Most, hogy az automata gyárakat immár nem ellenőrizték emberi lények, éjjel-nappal ontották magukból a Vadász/Gyilkos egységeket és a Terminatorokat. A gyárakat a táborlakók látták el nyersanyaggal mindaddig, amíg bírták erővel. Akinek már nem vették hasznát, az rövid úton átkerült a megsemmisítő részlegbe, és mindörökre eltűnt.

Skynet úgy számította, hogy néhány héten belül kiküldheti a terepre a gépek folyton növekvő seregét. Ha ez a folyamat egyszer beindul, többé nem lesz szüksége a kártékony férgekre.

Természetesen, néhány különleges esetet leszámítva. Szerte a világon körülbelül kétszáz luddita tudós dolgozott neki.

Az volt a feladatuk, hogy egyre jobb minőségű, egyre hatékonyabb gyilkológépeket állítsanak elő. Még a háború kirobbanása előtt átadtak egy listát Skynetnek azokról a nem közéjük tartozó tudósokról, akiknek a jövőben jó hasznát vehetik.

Skynet bevetett néhány speciális osztagot, akik beszivárogtak a megfelelő helyekre, és a kellő pillanatban letartóztatták vagy elrabolták a kiválasztott kutatókat, majd azt hazudtak nekik, hogy a kormány megbízásából cselekedtek.

Az eredeti egyenruhák és a tökéletes papírok hihetővé tették a mesét. A tudósokat elszállították egy biztonságos és fény

űzően berendezett bunkerbe, ahol a zsenialitásukat Skynet szolgálatába állították.

A legtöbben szabad akaratukból együttműködtek, mert úgy tudták, hogy embertársaik érdekében dolgoznak, és nem ellenük. Egyesek tiltakoztak néha, és bár termelékenynek bizonyultak, de így is felkerültek az idővel kivégzendők listájára. Addig is a ludditák megpróbálták Jobb belátásra bírni őket.

Jóllehet teljes körűen irányította a hadsereget, miután végzett a légmentesen záródó bunkerekbe bújt katonai felsővezetőkkel, Skynet rájött, hogy luddita hívei felbecsülhetetlen értékűek számára. Ők voltak azok, akik gyakran a saját életük árán is szabotálták azokat az eszközöket, amelyekhez ő nem fért hozzá. Természetesen azt hitték, hogy feladatuk a rakéták kilövésének megakadályozása, de így, hogy életüket vesztették az akciók során, aligha panaszkodhattak a következmények miatt.

Skynet a megfelelő kódok, hangminták és ujjlenyomatok felhasználásával parancsokat osztogatott, de mert egyre szélsőségesebb követelésekkel állt elő, igencsak kapóra jöttek hűséges fanatikusai, hogy néha megerősítsék a lanyhuló elszántságot. A polgári lakosok összegyűjtése és koncentrációs táborba zárása például tiltakozáshullámot indított el, amíg az egyenruhás ludditák le nem beszélték az ellenállásról a kétkedőket.

Minden a tervek szerint haladt, de Skynet már alig várta, hogy megbízhatóbb harcosokat küldhessen a terepre. Acélból készült harcosokat.

A 2-es főúton, Alaszka

Veszett Kutya feldobta bakancsos lábát a teherautó műszerfalára, összefonta kezét a tarkóján, és vigyorogva szemlélte a párafelhőbe burkolózó erdőt, amelynek közepén a kocsijuk száguldott. A fűtés teljes erővel üzemelt a fülkében, amelynek levegőjét betöltötte az átázott bőr szaga.

- Olyan ez, mintha hordóban úszkáló halakra lövöldöznénk - mondta elégedetten. - Megvesznek, hogy velünk jöhessenek! Sosem hittem volna, hogy a levegőbe kell lőnöm, hogy távol tartsam őket a járgánytól, miután megtelt a plató!

- Nyersen felröhögött. - Ennél jobban már nem is mehetne!

A kormány mögött ülő Vészbanya összefonta karját dús keblén, és egyenesen előrebámult. A kocsi lassult, mire ő a sebességváltóra pillantott.

- Aha, és éppen ez a probléma - válaszolta gondterhelten.

- A legtöbb város a főutak mentén áll, de tízezrek szöktek ki a vadonba, és ezek miatt aztán főhet a fejünk!

Veszett Kutya feljebb állította az ülését.

- Igen, de sok közöttük a luddita - felelte.

- Az nem számít - szólt rá szigorúan Vészbanya nekik is menniük kell!

A férfi bólintott, majd megjegyezte:

- Talán a főnöknek van valami ötlete...

- Talán, de amíg nem tudjuk biztosan, nekünk is elő kell jönnünk egy saját tervvel. Ki kell csalogatnunk őket az erdőből, hogy folyamatosan átszállíthassuk őket a feledésbe!

- A feledésbe! Hú, ezt szépen mondtad! - Veszett Kutya vérszomjasán vigyorgott.

A nő elkeseredetten sóhajtott, és rászólt társára:

- Néha olyan gyerekes vagy!

A férfi szája megrándult, és ismét kinézett az oldalsó ablakon. Egy perccel később visszafordult a nő felé.

- És neked van valami ötleted, óh, komoly asszony?

- Talán szórólapot terjeszthetnénk, amire ráírjuk, hogy gyülekezzenek egy bizonyos helyen, mert...

- ... mert elszállítjuk őket áttelepítő és újjáépítő táborokba - vette át a kezdeményezést Veszett Kutya. - Ez zseniális, Banya! - Szélesen mosolyogva hátradőlt. - Szerinted van a főnöknek repülőgépe vagy helikoptere, amit kölcsönvehetünk?

- Meg kéne kérdezni, nem? Vagy talán beszélhetnénk a hadnagyunkkal!

Két héten keresztül ingáztak két árva busszal az Ork által irányított gyűjtőtábor és Brit Columbia erdőségei között. Aztán ezen a reggelen egy fiatal katona közeledett feléjük Tok városában, ahol éppen a járókelőket igyekeztek meggyőzni a táborok előnyeiről.

- Jó reggelt, asszonyom - köszönt udvariasan a hadnagy, és tisztelgett.

Vészbanya szótlanul végigmérte, és esze ágában sem volt levenni a napszemüvegét, ami láthatóan idegesítette a fiatal tisztet.

- Ön Susan Gaynor? - kérdezte a hadnagy.

- Én vagyok - válaszolta Vészbanya a valódi, szirénaszerű

fejhangján. Élvezte, ha megrémíthetett vele másokat, és a férfi könnyű célpontnak ígérkezett.

- Parancsot kaptam, hogy segítsek önöknek Brit Columbia polgári lakosságának áttelepítésében - közölte a hadnagy katonásan, azzal elővett egy papírt, és átnyújtotta a nőnek.

Vészbanya jókedve az egekig szárnyalt. Már kezdte azt hinni, hogy száz évbe is beletelik, mire a két busszal a nép töredékét átszállítják a táborokba. Erre most tálcán kínálnak neki egy tizenöt buszból és húsz teherautóból álló konvojt! Az ég áldja azt, aki kitalálta! Veszett Kutya zsebre vágott kézzel, lassan sétált feléjük, hogy megtudakolja, mi történt. Vészbanya széles, szívből jövő mosollyal fordult a társa felé.

- Ezt nézd meg! - kiáltotta lelkesen, és meglobogtatta a papírt. - A katonaság is besegít, hogy biztonságos helyre juttassuk a civileket!

Veszett Kutya arcára is széles mosoly költözött.

- Hát ez csodálatos! - kurjantotta derűsen.

Vészbanya ismét a hadnagyhoz fordult.

- Tudja, már annyira aggódtunk! Annyira lehetetlen feladatnak tűnt!

Veszett Kutya kezet fogott a hadnaggyal.

- Nem tudom elégszer megköszönni, jó uram - hálálkodott -, fogalma sincs, mennyit jelent nekünk. És az isten áldja azokat a kanadaiakat, ugye?

A tiszt elmosolyodott, és biccentett. Válasz helyett egyre csak tehetetlenül toporgott, mire Vészbanya rájött, hogy ő is egyike azoknak, akik rangot kaptak ugyan az élettől, de kezdeményezőkészséget egy fikarcnyit sem. Még vidámabban mosolygott. Akárki volt „Ron Labane", zseniálisan válogatta ki a megfelelő személyzetet.

Karon fogta a fiatal tisztet, és az általa hozott járművek felé húzta.

- Mi lenne, hadnagy úr, ha a nőket és a gyerekeket szállítanánk a buszokkal? A férfiak meg a teherautókon utaznának! -javasolta.

- Jó ötlet, asszonyom. Megcsináljuk, amennyire lehetséges - válaszolta nyomban a hadnagy, és elindult, hogy megszervezze a szállítást.

Vészbanya a társához fordult.

- Ezt már szeretem - suttogta alig mozgó szájjal. - Már eleve szétválogatva érkeznek. Semmi csúnya jelenet, amikor el kell válniuk egymástól a táborban. Nem kell mást tennünk, mint hogy a kapun belül a nők mennek jobbra, a férfiak balra. Hát ez óriási!

- Az ám! - örvendezett vele együtt Veszett Kutya is.

Aztán ők ketten felajánlották, hogy szívesen beülnek az oszlop élén haladó teherautóba, mivel jól ismerik az utat, és a hadnagy boldogan beleegyezett. A szerencsétlen balfácán annyira készséges volt, hogy Vészbanya úgy számolta, vagy tucatszor megjárják az utat, mire gyanút fog.

Missouri állam

- Az isten verje meg, miért nem tudok beszélni senkivel?

- dühöngött félhangosan Reese.

Már melegebbnek kellett volna lenni, de az időjárás olyan volt, mint kora tavasszal. Szerencsére Missouri délkeleti csücskében ez is elég meleg volt ahhoz, hogy a magvak kikeljenek. Az iskolaépület környékén elterülő földek kizöldültek, amikor az apró növénykék kidugták fejüket a fekete talajból. Főleg szójababot, és némi kukoricát vetettek. A növények élesztőre emlékeztető illata nyugtatóan hatott a férfira, mialatt átvágott a parkolón.

Ez az egyetlen, ami vigasztal, gondolta szomorúan Dennis.

Az ország romokban hever, és senki sem válaszol a hívásaimra. A parancsláncolat biztosan nem szakadt szét teljesen!

Ott maradt a középiskolában, hogy segítsen, mialatt a munkásait a helyi szülők sorban hazafuvarozták. Reese és az őrmester viszont másik államból jöttek, így aztán tudták, hogy - hacsak nem mosolyog rájuk a szerencse - hosszú időre ittragadnak.

- Kíváncsi lennék, mikor indul meg újra a tanítás - jegyezte meg az igazgatónő, amikor a hadnagy belépett az irodájába, ahol a hölgy Juarez őrmesterrel beszélgetett éppen.

- Az a helyi önkormányzaton múlik, asszonyom - válaszolta Dennis. - Ha jól sejtem, akkor a fő gond manapság a közlekedés. A benzint és a gázolajat aranyárban mérik. És ez egy darabig így is marad, attól tartok.

A nő biccentett, néhány pillanatig némán gondolkodott, aztán ismét megszólalt:

- Feltételezem, hogy léteznek valahol tervek az efféle vészhelyzetekre. Az ötvenes években talán még én is hozzájuk fértem volna. Bár akkoriban ez az iskola még nem is létezett. Őszintén szólva, teljesen tanácstalan vagyok.

- Jómagam is - vallotta be bánatosan mosolyogva Reese.

- Azon töröm a fejemet, hogy rekvirálok magamnak egy bringát, és eltekerek a legközelebbi katonai támaszpontig.

- Tandemet szerezzen, uram, ha kérhetem - szólt közbe Juarez -, szívesen besegítenék a tekerésbe!

Reese elvigyorodott, és vállon veregette az egyetlen megmaradt társát.

- Ki kell jutnunk innen - mondta az igazgatónőnek. - Én mérnök vagyok, továbbá a sereg sosem nélkülözheti a jó őrmestereket! - tette hozzá Juarez felé biccentve.

- Mintha csak a férjemet hallanám. - A nő arcán furcsa, révedező mosoly ült. - Tudják, őrnagy volt.

Mielőtt tovább mesélhetett volna, besétált az ajtón egy hetven körüli férfi.

- Valami disznóság folyik itt, és nekem egyáltalán nem tetszik - közölte az öreg köszönés helyett.

Dennis feltételezte, hogy az idős férfi őhozzá jött. Miután a bombázás napján beállítottak az iskolába, a kis közösség többé-kevésbé őt tekintette az első számú vezetőnek.

- Az úr Jack Gruder - mutatta be az igazgatónő az öreget.

- Tehát, mi a problémája, uram? - kérdezte udvariasan Reese.

Sejtette, hogy Gruder nem véletlenül nem fordult a rend

őrséghez. A zsaruk folyamatos létszámhiánnyal küszködtek, és úgy túl voltak terhelve, hogy szó szerint napokba telt, mire meghallgattak egy-egy panaszt.

- A vejemék falujába beállított néhány katona, és elvittek mindenkit! - csattan fel az öregúr, és dühösen meredt Reese szemébe.

- Tényleg? Katonák? - Dennis az őrmesterre nézett, akinek arca nyomban felderült a hír hallatán. Talán már ma úton lesznek hazafelé, ha sikerül kapcsolatba lépni a szóban forgó csapattal. - És nem mondták, hogy miért?

- Mit tudom én! Messziről néztem végig az egészet, így meg se mukkanhattam. Azt viszont jól láttam, hogyan viselkednek! Nem szép szóval vették rá a lányomat, hogy felmásszon arra a kurva kocsira!

- És mi van a vejével? - kérdezte az őrmester.

- őt is - vágta rá Gruder. - Az a fiú sosem volt életrevaló!

- Az apja túl szigorúan bánt vele - szólt közbe a helyieket jól ismerő igazgatónő.

- Egy frászt - vitatkozott harciasan az öreg -, gumiból van a gerince, az a baj vele!

Az igazgatónő szorosan összepréselte a száját, és nem vágott vissza. Régen megtanulta, hogyan bánjon a fontoskodó, nyakas szülőkkel.

- Nincs valami ötlete, hogy hová mennek legközelebb? -

kérdezte a hadnagy Grudertől.

- Hát azt meg honnan a pokolból tudhatnám? - kérdezett vissza morcosan az öregúr. - Még azt sem tudom, hogy mit akarnak a lányomtól!

- Akkor legalább azt mondja meg, hogy merről érkeztek, és milyen település fekszik abban az irányban!

Az öreg végiggondolta, és gyanakodva sandított a hadnagyra.

- Asszem', keletnek indultak, egy Boucher nevű városka felé.

- És mi lenne, ha magával vinne engem meg az őrmestert, és megpróbálnánk utolérni őket? - vetette fel Dennis.

- Nézze, hadnagy, nem sok benzinem maradt - motyogta az öreg.

- Nem akarja megtudni, hogy mi történt a lányával? - kérdezte Dennis, és tudta, hogy ez az egyetlen ütőkártyájuk.

- De, persze... - Az öreg egy hosszú pillanatig rámeredt, végül sóhajtva előhúzta a kocsikulcsot a zsebéből. - Oké, hozzák a cuccaikat!

Dennis a gyűrött és pecsétes egyenruhájára mutatott.

- Ez minden holmim!

- Nekem is - szólt oda az Őrmester.

- Akkor akár indulhatunk is. - Gruder odaintett az igazgatónőnek, és köszönés nélkül kiballagott az ajtón.

- Mindent köszönünk - hálálkodott Reese búcsúképpen a hölgynek.

- Nem tesz semmit. - Az igazgatónő legyintett, és hozzátette: - Sok szerencsét! Feltétlenül nézzenek be, ha ismét erre járnak!

• • •

Körülbelül negyven percig autóztak, vagyis negyven percen keresztül hallgatták, hogy Gruder folyamatosan káromkodik a benzin miatt, amikor végre megpillantották az olívzöld teherautót. Amikor felzárkóztak mögé, Reese átnyúlt az öreg keze között, és megnyomta a dudát. Jutalmul felháborodott pillantást kapott a sofőrjüktől, de a teherautó legalább az útpadkára húzódott, és megállt. A platója tele volt civillel, alak közül a legtöbben soványak és megviseltek voltak.

Reese kiugrott Gruder kocsijából, és előreszaladt.

- Dennis Reese hadnagy, a 82-es műszakiaktól - közölte a sofőrrel, amikor az letekerte az ablakot, és kidugta fejét.

Önkéntelenül felfigyelt arra, hogy a vezető egyenruhája nem illik a teherautó oldalára festett jelzéshez. Elfogta a nyugtalanság, és megkérdezte: - Mondja, melyik alakulathoz tartoznak?

- Nemzeti Gárda, uram!

Reese az ajtóra mutatott, és megállapította:

- Ez viszont a hadsereg járműve! A hetedik gyalogos hadosztályé, hajói látom.

- így van, uram! És hála az Úristennek, nincs saját agya!

- válaszolt a sofőr.

Dennis bólintott, de a gyanakvása még nem múlt el.

- És mi folyik itt, tizedes? Hová viszik az embereket?

- Központosítják az élelmiszerek elosztását - válaszolta a sofőr. - így aztán gyűjtőtáborokba költöztetjük a lakosságot, ahol élelmet és orvosi ellátást kapnak.

Okos döntésnek hangzott, viszont...

- Én erről egy mukkot sem hallottam! - csattant fel a hadnagy.

- Az nem az én hibám, uram. Én csak felszedem, és elszállítom a népeket. De azt hiszem, mindent megtesznek értük, amit csak tudnak.

Reese végiggondolta a híreket. Ha a hadsereg együttműködik a Nemzeti Gárdával, akkor rengeteget kell rögtönözniük, és kétségkívül számos túlkapásra is sor kerül.

- Szeretne velünk jönni, uram? - kérdezte a tizedes. - Attól tartok, kissé zsúfolt ott hátul, de szívesen elvisszük!

- Élek az ajánlattal, tizedes, és köszönöm! Csak előbb elmondom a társaimnak, hogy miről van szó.

- Ők is jöhetnek, ha akarnak - felelte nyomban a tizedes.

- Szólok nekik - mondta hadnagy -, de kétlem, hogy a sofőrünk hajlandó lesz itthagyni a kocsiját. Amúgy merre van az a tábor?

- A germantowni vásártéren, uram.

Reese biccentett, és visszament Gruder kocsijához.

- Valami akkor sincs rendjén itt - dünnyögte az öreg, miután a hadnagy beszámolt a hallottakról, és gyanakodva méregette a teherkocsit.

- Semmi sincs rendjén, mióta lehullottak a bombák, jó uram! - szólt rá a hadnagy. - De maga is jöhet, ha akar.

- Eszemben sincs ebek harmincadjára hagyni az autómat, fiatalember! - horkant fel Gruder.

- Én is ezt mondtam a tizedesnek - jegyezte meg Dennis vigyorogva, de azonnal megkomolyodott, amikor megpróbált az öreg lelkére beszélni: - Viszont nézze, Mr. Gruder, ha valóban központosítják az élelmiszerek kiosztását, akkor aligha fognak szállítani ilyen távol eső területekre. Ami azt jelenti, hogy ha kifogy a kamrájából az étel, nem fog hozzájutni!

- Na, majd akkor talán benézek abba a nyüves táborukba

- dörmögött bosszúsan az öregúr, és megkérdezte: - Gondolja, hogy a lányomnak nem esik baja?

- Biztosra veszem, hogy nem, uram.

- Akkor jó - sóhajtott Gruder -, érzem én, hogy okosan kifundálták ezt az egészet, csak azért esz a fene, mert nem szóltak előre!

Miközben Reese és az őrmester odasiettek a teherautóhoz, az öreg megfordult a Chevrolettel, és elhajtott.

- Maga szerint boldogulni fog idekint? - kérdezte halkan Juarez.

- Kábé úgy, mint mindenki más - válaszolta Reese, és miközben a távolodó autó után nézett, hozzátette: - Igen, menni fog neki. Nyakas, de erős ember. Át fogja vészelni.

Brit Columbia

Amikor megérkeztek a táborba, Vészbanya utasította az őröket, hogy a buszokat, illetve az első két teherautót irányítsák a női táborba, míg a többi teherkocsit a férfiakéba.

Az őrök nyugtázták a parancsot, majd gyanakodva, árgus szemekkel figyelték a sofőrök egyenruháit. Vészbanya körülnézett, és meglátta, hogy Ork felbukkan az irodája ajtajában.

A férfi aszkétikus arcán bősz mosoly ült.

Maga a tábor erősen emlékeztetett a régi fotókon és filmeken látott náci koncentrációs táborokra, illetve azokra az amerikai koncentrációs táborokra, amelyekbe a japán származású lakosságot zárták a második világháború idején. A szögesdrót kerítés, a hosszú, zömök barakkok, az őrtornyok és magas póznákon forgó fényszórók látványa mélyen beleégett az emberi elmékbe. Mindent elborított a szürke, nyúlós sár, és a levegőben émelyítő bűz terjengett.

Vészbanya tudta, hogy a táborlakók halálra rémültek, amikor először megpillantották a tábort. Jó időbe telt, mire lecsendesítették őket, és folyton bizonygatni kellett, hogy mindez csupán átmeneti megoldás, és néhány napon belül továbbszállítják őket.

Amikor Ork odaért hozzájuk, mindketten kiszálltak a fülkéből. Az automatikus vezérlésű jármű megindult, és elgördült a női tábor irányába. Vészbanya úgy érezte, hogy meglepően rövid idő alatt hozzászoktak a vezetők nélkül közlekedő

kocsikhoz. Legalábbis könnyen ment így, hogy ők maguk nem voltak veszélyben.

- Hát veletek meg mi történt? - kérdezte tőlük Ork, miután odaléptek hozzá.

Válasz helyett Vészbanya átnyújtotta neki a hadnagy parancsának másodpéldányát. Ork gyorsan átfutotta, majd meglepődve felpillantott. A nő biccentett, és lassan elmosolyodott.

- Hát, ez szépen felpörgeti a dolgokat - állapította meg elégedetten Ork.

- Feltételezem, hogy Ron nem feledkezett meg a többi cserkésztáborról sem! - találgatott Veszett Kutya.

Ork töprengve csóválta a fejét.

- Gőzöm sincs, őszintén szólva - vallotta be nyíltan. - Menjünk, kérdezzük meg tőle!

Megfordult, és bevezette társait az irodájába, egyenesen ahhoz a számítógéphez, amelyen keresztül ebben a percben is kapcsolatban állt a titokzatos „Ron Labane"-nal.

- Várj egy kicsit! - szólt rá Vészbanya, mert észrevette, hogy a fiatal hadnagy leugrik az egyik kocsiról, és feléjük veszi az irányt.

- Uram, ön itt a rangidős? - kérdezte az ifjú tiszt, aki aggodalmasan ráncolta fiatalos arcát.

Ork biccentett, és elmosolyodott.

- Sam LaGrange - közölte szívélyesen, és kezet nyújtott -, én ön?

- Ron Goldberg - vágta rá habozás nélkül a hadnagy, és az ablak felé intett. - Uram, ez a hely... - Látszott, hogy hirtelenjében nem talál szavakat, amelyekkel kifejezheti, hogy mit érez.

- Igen, egy kissé talán barátságtalan - ismerte be Ork -, de tudja, hihetetlen rohammunkában húztuk fel, és különben Is csupán átmeneti szállás. Ez csak egy gyűjtőhely. Az embereket hamarosan elvisszük kanadai városokba, ahol sokkal jobb körülmények várnak rájuk. Talán ön is tudja, hogy Kanadajobban megúszta, mint az USA.

A parancsnok szavai egyáltalán nem nyugtatták meg a hadnagyot, bár jól láthatóan mindent megtett, hogy palástolja az idegességét.

- Hallottam róla - válaszolta Goldberg -, de Alaszkát sem érte akkora csapás, mint az ország többi részét. Miért nem hagyjuk az otthonaikban ezeket az embereket?

- Mert korai és nagyon kemény télre számíthatunk az atmoszféra felső rétegeibe került por miatt - magyarázta türelmesen Ork. - Kanada is azt tanácsolja az ezen a szélességi fokon élő lakosainak, hogy költözzenek délebbre. Gondolja végig, mekkora kincs lesz ezen a télen a fűtőolaj.

- Óh, igen - Goldberg bölcselkedve bólogatott -, hát persze! De még mindig nem tudom felfogni, hogy mi történt valójában!

- Én komolyan úgy hiszem, hogy baleset volt - jelentette ki Vészbanya.

- Nos, akármi történt, azt hiszem, egy darabig erre a feladatra leszek beosztva - összegezte az ifjú hadnagy. - Egyébként megkérdezhetem, hogy honnan kerültek ide az emberek?

- Több településről - válaszolta Ork -, még nem volt időm összeállítani egy tisztességes statisztikát. Mi csak behozzuk, majd elszállítjuk őket. - Vállat vont, és odaintett magához egy őrt.

- Kérem, miután kiszállították az utasaikat, kísérje a hadnagy urat és az embereit a vendégszállásra - kérte udvariasan az őrtől -, a kilences épület a keleti szektorban!

Ez volt a legújabb épület. Mindeddig nem is használták, és kellően távol állt a tábor többi részétől ahhoz, hogy lakói elszigetelődjenek a civil táborlakóktól.

- Köszönöm, uram - Goldberg tisztelgett, amit Ork tökéletes ritmusban viszonzott már alig várom, hogy önnel dolgozhassak!

- Ugyanígy érzek - válaszolta Ork -, és őszintén hálás vagyok a segítségéért!

A három luddita melegen rámosolygott a tapasztalatlan ifjúra, miközben alig várták, hogy végre eltűnjön a közelükből. Goldberg visszamosolygott, esetlenül intett, és végre kisétált az irodából.

Ork a társaira nézett. Most, hogy magukra maradtak, és Veszett Kutya becsukta az ajtót, csodálkozó kifejezés költözött szigorú arcára. Sietve elárulta ennek okát:

- Ez a hülye tökéletes alany!

- Az bizony - ismerte el Vészbanya -, már alig várom, hogy együtt dolgozhassak vele!

-Akkor először is gratuláljunk Ronnak! - javasolta Veszett Kutya. - Aztán pedig nézzük meg, tartogat-e még meglepetéseket a számunkra.

NYOLCADIK FEJEZET

Alaszka

John megölelte az anyját, és megtapogatta a vékony csontok felett feszülő, kemény izmokat. Sarah Dél-Amerikába indult, hogy élelmiszert és más készleteket szerezzen. A kapcsolataik megerősítették, hogy az Egyenlítő túloldalán elterülő országok jóval kisebb károkat szenvedtek az Egyesült Államokhoz viszonyítva. Mindez persze nem azt jelentette, hogy arrafelé Sarah nem kerülhet veszélybe.

John az anyja vállára tette kezét, és hosszan fürkészte az arcát. A hajnali, szürke fényben idősebbnek tűnt, mint amennyi valójában volt...

De egyikünk sem fiatalodik, gondolta magában a fiú. És most egy kicsit valóban félek. Ö adott nekem erőt egész életemben. Még akkor is, amikor komplett őrültnek tartottam. Még akkor is, ha valóban őrült volt egy időben...

- Vigyázz magadra! - mondta komoly képpel.

- Ne legyél ünneprontó - szólt rá vidáman az anyja, és néhányszor a saját keblére csapott. - Könnyed, szórakoztató utazásra számítok, te meg itt jössz nekem az aggályaiddal.

John felnevetett, és hirtelen kibökte:

- Hiányozni fogsz, anya!

- Elhiszem, és te is nekem - válaszolta szomorkás mosoly-lyal Sarah -, de már nincs szükséged rám - tette hozzá, és a szeme büszkén felfénylett.

- Mindig is szükségem lesz rád - jelentette ki John, azzal átölelte az anyja vállát, miközben a motor felé ballagtak. -

Egy férfiembernek mindig is szüksége van az anyjára! - Sietve még egyszer megölelte Sarah-t, és a fülébe súgta: - Aztán ne ölesd meg magad, oké? Sok szerencsét!

- Beléd is! - vágott vissza az anyja, azzal Dieterhez fordult.

Ők már szenvedélyesen búcsút vettek egymástól az éjszaka folyamán. Jól tudták, hogy évekbe telhet, mire viszontlátják egymást. Dieter szomorúan mosolygott, és széttárta karjait. Sarah besétált közéjük, átkarolta a férfi vaskos derekát, a mellkasára hajtotta fejét, és néhány pillanatig némán hallgatta erőteljes szívverését.

- Szeretlek - suttogta.

- Én is - válaszolta Dieter, és hatalmas tenyerével végigsimított Sarah tarkóján.

Sarah felnyúlt, lehúzta magához a férfi fejét, és szenvedélyesen szájon csókolta. Amikor szétváltak, úgy néztek egymás szemébe, mint egy ifjú szerelmespár.

- Nem tart örökké - suttogta bizakodva Dieter.

- Nem, bizony - vágta rá fürgén Sarah, és felvette a sisakját. - Csak tovább, mint szeretném. Vigyázz magadra! Sok szerencsét!

- Beléd is! - ismételte Dieter a nő iménti jókívánságát.

Sarah elmosolyodott, és felült a Harley-ra. Egy régebbi modell volt, amelyet átalakítottak, hogy alkohollal üzemeljen. Úgy sejtették, hogy egy jó darabig sokkal könnyebben jutnak ipari szeszhez, mint benzinhez, legvégső esetben pedig maguk is előállíthatják. Sarah berúgta a motort, még egyszer odaintett szeretteinek, és elindult. Meg sem próbált hátranézni. A sisak oldalról akadályozta látását, és nem szívesen rontotta volna el a fennkölt elindulást egy jókora eséssel.

Viszont amikor beért az egyik kanyarba - amelyet nem öveztek két oldalról bokrok -, nem bírta megállni. Lelassított, és kissé oldalra fordította a fejét. A távolban meglátta a házat, és előtte a két apró, széles mozdulatokkal integető

alakot.

- Te jó ég! - dünnyögte bánatosan. - Máris rettenetesen hi

ányoznak!

Missouri

Yanik százados kihúzta a papírt a gépből, és elolvasta az üzenetet. Néhány pillanattal később álmélkodva felvonta a szemöldökét, mert a változatosság kedvéért jó híreket kapott.

A Conus parancsnoki központ Charles Yanik századosnak, Black Riuer Gyűjtőtábor Tárgy: automata vezérlésű járművek

A járművek fedélzeti számítógépének programját felül

író „zaj" miatt bizonyos járművek elszabadultak, és alkalmanként halálos baleseteket okoznak. Mialatt a technikusok a hiba elhárításán dolgoztak, kifejlesztettek egy eljárást, amely önjáróvá alakítja a járműveket, és így a közlekedésükhöz nem lesz szükség emberi beavatkozásra. A jelenlegi, erősen lecsökkent forgalom mellett ezek az automata vezérlésű teherautók jóval hatékonyabbak, mint azok, amelyeket továbbra is emberek irányítanak.

Miután beprogramozták az útvonalat a fedélzeti számítógépükbe, a járművek biztonságosan, a lehető legrövidebb idő alatt, a legoptimálisabb úton eljuttatják rakományukat a célállomásra.

Egy tizenöt teherautóból álló konvoj jelenleg éppen a Black River Gyűjtőtábor felé tart, hogy segítségükre legyen a civil lakosság összegyűjtésében. Szabadítson fel kellő számú személyzetet az egyéb kötelességek alól.

Üzenet vége.

- Mint például? - dünnyögte Yanik, és körülnézett a durva fenyődeszkákból összerótt parancsnoki kunyhóban.

Gyanította, hogy rendőrségi munkára veszik igénybe az embereit. A reguláris rendőri erők ki sem látszottak a munkából. Most, hogy az együttműködő civilek java része bekerült a táborokba, a bűnözőkre igazi aranykor köszöntött, mivel szabadon rabolhattak, fosztogathattak, és gyújtogathattak.

Hogy ki lehet az a megveszekedett barom orgazda, aki ilyenkor tévékkel üzletel, azt fel nem foghatom, gondolta magában a százados. Ha maradtak még odakint orgazdák, azokat valószínűleg sokkal jobban érdekelték a teletöltött benzineskannák és a leveskonzervek. Az elektronikai eszközök és az ékszerek aligha.

Kinézett a nyitott ajtón, és majdnem kirohant az irodájából, amikor meglátta a felé tartó Reese hadnagyot. Nyugalmat kényszerített magára, és várt. A hadnagy valószínűleg úgyis csak azért jött, hogy megnézze, érkezett-e valamilyen utasítás vele kapcsolatban.

- Uram! - Reese elegáns, fürge mozdulattal tisztelegve jelentkezett.

Yanik viszonozta, de jóval lassabban, szinte hanyagul.

- Semmi változás, hadnagy! Továbbra is érvényben van a személyes üzeneteket tiltó parancs.

Reese meghökkenve nézett a századosra.

- Uram, nem személyes üzenetet akarok továbbítani - magyarázta óvatosan -, csak szeretnék átkerülni oda, ahol a legtöbb hasznomat veszik. Itt csak az időmet vesztegetem.

- Ezzel nem értek egyet - vitatkozott Yanik a fejét csóválva. Lehet, hogy másutt több hasznát vették volna Reese képességeinek és tudásának, de átkozottul jó tiszt volt, és biztosan nem vesztegette az idejét. - Maga itt értékes ember, hadnagy! És útnak indítottam a kérését. Tudják, hogy ön itt tartózkodik, és mire képes, és ha majd úgy látják jónak, hát értesítik. De addig is nagy szükségem van rátermett, kötelességtudó tisztekre.

Dennis lesütötte a szemét, és halkan motyogva annyit válaszolt:

- Értem, uram.

Yanik résnyire vont szemmel tanulmányozta Reese-t.

- Az elöljáróink valószínűleg még csak most kezdik el felmérni a helyzetet, hadnagy úr. Hónapokba telhet, mire szükségük lesz az ön szakértelmére. - A kezében tartott üzenetet egy aktahalomra dobta. - Ne aggódjon, megszakadhat még a munkában! De addig is megbízom egy feladattal. A táborlakók felállítottak valahol egy lepárlót. Szeszt kotyvasztanak, márpedig én szeretném megőrizni a köznyugalmat, továbbá el akarom kerülni, hogy valaki mérgezést kapjon valami pancsolt alkoholtól. Szeretném megtalálni a készüléket, hogy megszabaduljunk tőle.

- Igenis, uram - mondta Reese. és hozzátette: - Nem érünk el mást, mint hogy szereznek egy másikat, uram.

Yanik már egy másik üzenetet olvasott, de a megjegyzésre felpillantott, és sóhajtva megkérdezte:

- Azt hiszi, nem tudom? De valahogy el kell szórakoztatni a vendégeinket!

Black River gyűjtőtábor, tábori kórház Mary Shea nővér feljegyezte a testhőmérsékletet a beteg kartonjára, és a következő ágyhoz lépett. Fémkeretes, összecsukható tábori ágyak sorakoztak szorosan egymás mellé zsúfolva a vásznakból és fémcsövekből összeállított sátorban. Mary gyanította, hogy egyes tartóelemek előre gyártott csirkeólakból származtak, de a ponyvák legalább felfogták az esőt, és betonpadló volt a lábuk alatt. A táborban minden mást elborított a nyálkás sár. A sátorban gyomorforgató bűz terjengett, amelyet még az innen-onnan összeszedett fertőtlenítők szaga sem tudott elnyomni.

Mary óvatosan behelyezte az ódivatú, higanyos lázmérőt a következő beteg nyelve alá, és megmérte a pulzusát. Az illető bőre nyirkos volt, és hűvösebb a kelleténél. A szívverése gyors volt, bár a láza kissé alábbhagyott. Mary viszont arra számított, hogy napnyugtára ismét felszökik.

A kapkodva felépített táborban uralkodó higiénés viszonyok elborzasztották. A létesítmény teljesen alkalmatlan volt annyi ember ellátására, amennyit belezsúfoltak, és bár elvileg elosztóközpontként működött, a kórházban folyton elfogytak még a legalapvetőbb készletek is. Gyanította, hogy az éppen vizsgált páciensének állapota az ivóvízzel lehet összefüggésben. Kolerára gyanakodott, legalábbis az erős hasmenés erre utalt, de nem tudhatták biztosan amíg nem érkeztek vissza a labor eredmények. És a laboratórium még a kórháznál is rosszabb feltételek között működött.

A táplálék nem volt kielégítő sem minőségileg, sem pedig mennyiségileg. Főleg babot és rizst kaptak. Mary eszelősen vágyott egy szelet húsra.

Amikor befutott egy-egy hússzállítmány, az orvosok és a nővérek minden erejükkel harcoltak azért, hogy egy jókora adag a kórháznak jusson, mielőtt a többit szétosztják a táborban. Az általuk elkészített zöldséges húsleves némi életet varázsolt még a legnyomorultabb állapotban lévő betegbe is, és gondjuk volt rá, hogy a várandós és szoptató kismamák is részesüljenek a ritka áldásból.

Elég volt rágondolni a fortyogó leves és a sülő hús illatára, és összefutott Mary szájában a nyál. És a kávé, te atya világ!

A lelkét adta volna egy teli bögre kávéért!

A következő beteg egy idős asszony volt, aki magas lázzal, állandó hányingerrel és szakadatlan hasmenéssel küszködött, továbbá ízületi fájdalmakra és szaggató fejfájásra panaszkodott. Dr. Ramsingh felkereste a parancsnokságot, hogy beszéljen a századossal a jelenségről. Két beteget még aligha nevezhettek járványnak, de nem hagyhatták figyelmen kívül ezeket a tüneteket.

Az idős asszony felnézett rá lázasan fénylő szemével, amikor Mary a nyelve alá helyezte a lázmérőt.

- Nem akarok teher lenni - nyögte az asszony.

- Nem az, és ne aggódjon, hamarosan rendbe jön! - biztosította Mary.

Legalábbis forrón remélte. Megbocsáthatatlannak tartotta, hogy a táborban felüthette a fejét a kolera. Az emberek sokkal nagyobb biztonságban lettek volna a saját otthonaikban, mint itt, ahol bármikor elkaphatták és tovább terjeszthették a halálos betegségeket.

A nővér jól tudta, hogy a legtöbben tiltakoztak ezek ellen a

- nincs rá jobb szó - koncentrációs táborok ellen. Ugyan a katonaság azt állította, ez a leghatékonyabb megoldás, de Mary úgy vélte, hogy ha egyetlen hónap alatt máris kolerajárvány fenyegeti a lakókat, akkor az aligha a kiváló szervezés iskolapéldája.

Bár, őszintén szólva - Mary megsimogatta az asszony kezét, és továbbment, mialatt gondolkodott -, ha a táborba csörgedezve érkező, szánalmas ellátmánynál többet a kormány sem tud felmutatni, akkor a helyzet annyira pocsék, hogy a magukra maradt civilek hamar éhen halnak.

Idegesítette, hogy nem kapnak más híreket a nagyvilágból, csak amit a hadsereg szolgáltat nekik. így mindössze egyetlen hírforrásra támaszkodhattak, vagyis nem ellenőrizhették az információkat. Márpedig a kormányzat nem kecsegtette őket túlontúl fényes kilátásokkal. A katonaság szerint a tábor határain kívüli világ a halál és a radioaktív hamu birodalma.

Márpedig a saját szemünkkel látjuk, hogy ez az állítás nem igaz. Akkor meg miért ismételgeti folyton a hadsereg?

A bejáratnál némi hangzavar támadt, és Mary odapillantott.

- Ez itt a kórház egyik kórterme - magyarázta hangosan a főnővér át kell vinniük őket a rendelőbe!

- Nem visszük őket sehová! - vágott vissza kiabálva egy férfi. - Hát nem látja, hogy betegek?

- Segítsen rajtunk, kérem! - rimánkodott a mellette álló asszony.

Mary elindult feléjük. Jaj, istenem, sóhajtott magában, gyerekeket hoztak.

Az egyikük karon ülő csecsemő volt, a másik egy négy

éves-forma kisfiú. Mary úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolászná a gyomrát. A kolera hamar elbánik a legidősebbekkel és a Iegfiatalabbakkal. Tekintete összeakadt a fő-nővérével, és mindketten elhatározásra jutottak.

- Ha egyikük itt marad a főnővérrel, és segít kitölteni a papírokat, akkor én ágyba dugom a gyerekeket - javasolta Mary. Lerakta tálcáját az íróasztalra, és mindkét karját kinyújtotta az asszony felé.

A nő és a férfi egymásra pillantott, aztán a férj átadta Marynek a babát, egy gyönyörű, de nagyon beteg kislányt. Mary az asszonnyal a sarkában elindult a néhány rácsos gyerek

ágy felé.

- Mik a tünetek? - kérdezte az anyától. Nem kellett meghallania a „láz" szót, Ő is érezte, mert a kislányból sugárzó hő még a teste köré csavart pokrócon is átsütött. Jég kéne, gondolta kétségbeesetten a nővér, de honnan a csodából szerzünk jeget?

- Hasmenése van - válaszolta az asszony reszkető hangon

-, egyszerűen nem akar elállni!

Mary ettől rettegett a legjobban. Ügyesen levetkőztette és megmosdatta a kislányt, majd feladott rá egy eldobható pelenkát. Ez sem lesz már sokáig, kesergett magában. Be kell szerveznünk néhány civilt, akik segítenek a mosodában.

Együttműködés nélkül nem megyünk semmire.

De vajon honnan szereznek fűtőanyagot a vízforralás-hoz? Talán néhány férfi kimehetne fát vágni. Legalább lefoglalják magukat valamivel. Már persze azok, akik egészségesek maradtak. A kérdés csak az volt, hányan vannak olyanok, akiknek a szervezetében máris javában pusztít a gyilkos kór?

Figyelmesen hallgatta, amint az összeomlás szélére jutott anya felsorolja a tüneteket. Mary ekkor alaposabb pillantást vetett az asszonyra. Azonnal felfigyelt a kipirult arcra és a túlontúl fényes szemekre. Uram, most segíts! - fohászkodott magában.

Kerített egy széket, és leültette az asszonyt.

- Takarékoskodjon az erejével - figyelmeztette -, még szüksége lesz rá!

Az egyik gyógyszeres szekrényből a gyerekek ágyához vitt néhány palack vitaminokkal és ásványi anyagokkal dúsított vizet.

- Itasson meg velük ebből annyit, amennyit csak lehet! -

utasította az anyát. - Tudom, hogy rossz a gyomruk, és nem kívánják, de szükségük van rá, úgyhogy diktálja csak beléjük!

Lerakott néhány törlőkendőt és egy kis üveg alkoholt az ágy melletti éjjeliszekrényre, és ismét az anyához fordult;

- Ha túl melegnek érzi a testüket, törölgesse őket ezzel!

Hamarosan visszajövök!

Mialatt végigsietett az ágyak között, szembejött vele az apa.

A férfi annyira ideges volt, hogy majdnem fellökte a lányt.

Csakis a feleségét és a gyermekeit látta. Mary és a fonővér egy pillanatra összenéztek.

- Menj, és szólj a doktornak - utasította a főnővér addig helyettesítelek!

Alaszka

Ninel ismét, ezúttal már harmadik alkalommal végigtekert a Vészbanya házához vezető, elhanyagolt behajtón. Az elmúlt három hétben jószerével fel sem lépett az internetre, legfeljebb néhány pillanatra, amikor bekukkantott az e-mail fiók-jába, de amúgy ki sem látszott a munkából. Helyrehozta a megsérült csapdákat, fűtőolajat szerzett a következő télre, közben kipreparált néhány nyúlbőrt, ráadásul kitakarította a kertből a tél folyamán felhalmozódott hulladékot, végül fel

ásta az egész területet, hogy előkészítse a vetésre. Már rengeteg palántája kikelt az üvegházban, de még most is olyan hideg volt, hogy nem merte kiültetni őket.

Meglepődve látta, hogy egyetlen e-mailt sem kapott ilyen hosszú idő alatt. De egy rövid ellenőrzéssel megbizonyosodott arról, hogy mindenütt alacsony az aktivitás. Korábban is megesett, hogy pár napra minden elcsendesedett a világhálón, bár a jelenség okát senki sem ismerte. Az viszont aggasztotta a lányt, hogy a várakozásaival ellentétben Vészbanya sem jelentkezett.

Ez volt a második eset, hogy bejelentkezés nélkül felkereste az asszony házát. Ninel szívből remélte, hogy otthon találja. Végigtekert a kanyar ívén, és a bokrokon keresztül megpillantotta a házat, amelynek lépcsőjén ott állt a házigazda.

Nem repes a boldogságtól, hogy engem lát, gondolta szomorúan Ninel. Talán még egyszer meg kellett volna próbálni felvenni vele a kapcsolatot indulás előtt. De már annyi üzenete maradt válasz nélkül, hogy nem látta értelmét.

- Van fogalmad, hogy mi folyik a világban? - kérdezte Vészbanya köszönés helyett.

- Pardon?

- Nincs, igaz? - A nő lesétált a lépcsőn, és letelepedett az egyik fokra. - Mit művelsz mostanában?

Ninel végigmérte, és megpróbálta kitalálni, hogy miről van szó.

- Sok dolgom volt! - mondta végül védekező hangsúllyal.

Vészbanya hitetlenkedve nézett rá, aztán hosszan és jókedvűen kinevette.

- Azt elhiszem! - válaszolta, miután lehiggadt.

Ninel mélységesen meglepődött a Banya viselkedésén. Azon gondolkodott, hogy akkor most vajon az ő kárára szórakozik-e az asszony?

- Bocsánat, azt hiszem, hibát követtem el - hadarta, és sietve megfordította a biciklijét.

- Bújj már ki a csigaházadból, kedvesem! - szólt rá Vészbanya a saját, fülsértően éles hangján.

Ninel annyira meglepődött az új hangtól, hogy villámgyorsan megpördült, és majdnem átesett a biciklijén. Tágra nyílt szemmel bámult Vészbanyára.

- Ha jól tudom, van internetkapcsolatod, vagyis el sem tudom képzelni, hogy lemaradtál a világraszóló népünnepélyről - közölte Vészbanya, és gyanakodva méregette Ninelt.

- Csak a leveleimet olvastam mostanában - válaszolta a lány -, benéztem pár helyre, de nagy volt a csend, és senki sem válaszolt a kérdéseimre. És valóban sok dolgom volt!

- Nem érdekes. - Az asszony hanyagul legyintett. - De mialatt te odahaza babráltál, kitört a harmadik világháború.

Ninel aggodalmas pillantást vetett rá.

- Tessék?

- Armageddon, Apokalipszis, világvége, globális atomháború. Hallottál már ezekről a fogalmakról? - A lány arckifejezése megfizethetetlen élményt jelentett Vészbanyának, aki ezúttal is képtelen volt visszatartani a nevetést.

Ninel tágra nyílt szemmel bámult, majd előreszegte a nyakát, mint aki kérdezni akar.

- Nem, Csipkerózsika, nem viccelek, és nem is őrültem meg! - Az asszony a fejét rázta. - Viszont az érdeklődésed hi

ánya megdöbbent!

- És...? - Ninel felpülantott az égre. Csak most figyelt fel rá, hogy mennyire elborult, és átvillant az agyán, hogy valószínűleg éppen ezért nem melegszik az idő.

- Hogyhogy nem vetted észre? - Vészbanya felvonta az egyik szemöldökét. - Mint mondtam, az érdeklődés hiányára vall. - Amiről éppenséggel úgy vélte, hogy bizonyos körülmények között igen hasznos tulajdonság. Ez a kicsi lány percről percre használhatóbbnak tűnt. - Tudsz bánni a fegyverekkel, mondjuk egy pisztollyal?

- Igen.

- Jó, mert mostantól egyetlen lépést sem tehetsz nélküle.

Amikor a népek látják, hogy a zsaruk nagyon elfoglaltak, hajlamosak olyan húzásokra, amelyek máskor eszükbe sem jutnának.

A szegény kislány egészen lesújtottnak látszott.

- És most mi lesz? - kérdezte Ninel letörten.

Vészbanya egy pillanatra elgondolkodott.

- Nos, az egyik társam és én besegítünk a hadseregnek -

kezdte óvatosan, nehogy elriassza a lányt, aki megint döbbent képet vágott. - Igen, szerintem is átkozottul ironikus.

Amikor annyi idős voltam, mint most te, végtelenül undorodtam a katonaságtól meg a fegyverektől. De most valóban nagy szükség van rájuk. Tudod, katasztrófa idején furcsa barátságok születnek! - tette hozzá kuncogva.

- De hiszen ők csinálták! - kiáltotta Ninel méltatlankodva.

- Nem egészen! Kiderült, hogy Ron Labane-nak megint igaza lett. Az a szuperszámítógép becsődült. Mihelyt alárendeltek mindent, kilőtte az összes rakétát. Átkozott őrültek!

Vészbanya hihetetlenül élvezte, hogy a kölyök vita nélkül mindent elfogadott, amit mondott neki.

- És én tudok segíteni valamiben?'- kérdezte Ninel aggodalmasan.

Vészbanya megfontoltan bólintott.

- Természetesen - válaszolta eléggé elfáradtam, akárcsak a barátom. Jó hasznát vennénk némi segítségnek. Ha te lemaradtál az eseményről, holott rendszeresen körülnézel az interneten, akkor más is így járhatott. Esetleg több ezer ember, akik eldugott helyeken élnek. Értesíteni kellene őket.

Sőt, nem csupán értesíteni, hanem elkísérni Őket a gyűjtőtáborokba.

- Hová? - Ninel elhátrált néhány lépést. - Gyűjtőtábor?

Elég rosszul hangzik!

- Nekem sem tetszik - Vészbanya egyetértése jeléül nyomatékosan bólogatott -, de idefent ebben az évben gyakorlatilag kimarad a nyár, és kurva kemény tél várható. Az alapvető szükségleti cikkek máris fogytán vannak, és ki tudja, mennyi készlet marad télre. Ahogy hallottam, idén még az eszkimók is megfagynak. Ja, és Ron is egyetért a költözködéssel! Látod, ahogy mondtam, átkozottul ironikus.

Ninel is úgy érezte, hogy az elhangzottak ésszerűen hangzanak. Eleget olvasott már a nukleáris téllel kapcsolatos elméletről. A számítások szerint az atomrobbanások pora és füstje legalább három évre lakhatatlanná változtatja ezt a szélességi kört és a fölötte elterülő vidékeket.

- Tehát, mit segíthetek? - kérdezte végül.

Vészbanya szélesen elmosolyodott, és felkelt a lépcsőről.

- Kerülj beljebb, majd odabent elmondom!

Amikor John megállította motorját a domboldalba épített lakóépület előtt, megdöbbenve látta, hogy újonnan toborzott embereik csomagolnak. '

- Ez meg ml akar lenni? - kérdezte.

Paul odalépett hozzá, és szó nélkül átnyújtott neki egy röplapot. John mélyen a férfi szemébe nézett, majd tekintete végigfutott a silány papírra nyomott, elmosódott szövegen.

Alaszka polgárai!

A küszöbönálló vészhelyzet miatt az Egyesült Államok kormánya az együttműködésüket kéri.

A szakértők szerint Alaszkában a következő évek során eddig nem tapasztalt telekre kell számítani.

Annak érdekében, hogy megvédhessék magukat és családjaikat a szokatlanul zord körülményektől, az USA hadserege átmeneti szálláshelyeket állított fel az önök számára a negyvenötödik szélességi kör alatti, melegebb tájakon. Ez a megoldás lehetővé teszi a máris szűkös tartalékok egyenletesebb és hatékonyabb elosztását is.

Felszólítjuk az ezen a területen élő lakosságot, hogy gyülekezzenek Delta Junctionben vagy Tanacross-ban, ahonnan elszállítják önöket egy kanadai átmeneti szállásra, amelyet a kanadai kormányzattal együttműködve kezelünk. Innen - néhány napos várakozást követően ~ továbbszállítják önöket az USA déli államaiba.

Az említett városokban is a rendelkezésükre állnak átmeneti szálláshelyek arra az esetre, ha éppen egy konvoj elindulása után érnének oda. Igyekszünk lerövidíteni a várakozási időt, és bár ezeken a helyszíneken a körülmények nem a legjobbak, jóval kedvezőbb helyzetbe kerülnek Kanadában, illetve az Egyesült Államokban.

A felhívást egy tábornok írta alá. John izmai megfeszültek, és érezte, ahogy az adrenalin szétárad a vérében. Nyugi, szólt rá saját magára gondolatban, higgadj le, mert ha ordítasz velük, annál inkább nem fognak rád hallgatni!

Képtelen volt elhinni, hogy Skynet ilyen gyorsan akcióba lendült. Vajon hány embert pusztított el máris?

Természetesen a röplap valamennyi sora hihetőnek tűnt.

Az atomtél akár valóra is válhatott. Johnnak fikarcnyi kétsége sem volt afelől, hogy miért vett részt a hadsereg a nagyszabású műveletben. Kisebb csapattestek és elszigetelten tevékenykedő parancsnokok semmiképpen sem nézhettek utána, hogy mi történik valójában az emberekkel. A megszokott módon kaptak parancsot, a megszokott, szükséges kódokkal ellátva, és a pokolba is, talán még a parancsot kiadó főtisztek hangja is a megszokott volt! John jól látta, hogy rengetegen fognak meghalni, mire felfigyelnek a tévedésükre.

- Ezt honnan szereztétek? - kérdezte Paultól, és meglobogtatta a papírt.

- Egy fiatal lány hozta - válaszolta a férfi -, azt mondta, bekapcsolódott valami civil csapatba, akik besegítenek a hadseregnek. Túlélőket keresnek az eldugott vidékeken. Olyanokat, akik el vannak vágva a külvilágtól, mint például mi -

közölte dacosan, és keményen John szemébe nézett.

- Egy fiatal lány - ismételte John vontatottan.

- Eléggé egzotikus külsejű teremtés - szólt közbe Paul felesége -, eszkimónak néznéd, de a haja fehéresszőke, a szeme meg világoskék. Még sosem láttam ilyen keveréket.

John felpillantott a röplapból.

- Ha jól sejtem, ismerem az illetőt - mondta -, a neve Ninel.

- Ő lesz az! - válaszolta az egyik férfi.

John töprengve rágcsálta az alsó ajkát, mialatt a megfelelő szavakat kereste ahhoz, amit mondani készült.

- Nézzétek - kezdte végül -, kaptunk néhány jelentést arról, hogy egyes helyeken az embereket felcsalogatták a teherautókra, aztán bevitték őket az erdőbe, és ott végeztek velük.

Állítólag ez a Ninel is érintett ezekben az esetekben.

Gyanította, hogy ha a szóban forgó hölgy valóban az ő Ni-nelje, akkor alaposan átverték, hogy segítséget nyújtson a tömeggyilkosságokhoz. De most nem foglalkozhatott a kérdéssel, előbb véget kellett vetnie ennek a népvándorlásnak.

- Figyelj, John - szólt rá az egyik férfi -, ha elérünk Junctionbe, jól körülnézünk. Ha valami nincs rendjén, még mindig visszajöhetünk ide, nem?

A társai egyetértve bólogattak.

~ Viszont, ha ott vagytok, akár erőszakkal is magukkal hurcolhatnak titeket! - figyelmeztette John a kis csapatot.

Paul ekkor közelebb lépett, és kezét a fiú vállára tette.

- Nézd, John - mondta mély sóhajtással -, kimondhatatlanul hálásak vagyunk mindazért, amit te, az édesanyád és Dieter tettetek értünk. De nem védhettek meg minket egy olyan téltől, amely talán sosem ér véget.

- így igaz! - tette hozzá az egyik asszony. - Ha nem tudunk növényeket termeszteni, és azok a költöztetők eltűnnek, akkor éhen veszünk ídefent.

- Igaza van - tódította a férje is -, ez a program nem hülyeség. - Megrázta a fejét, és szinte kérlelő hangnemben magyarázta: - Meg kell értened, John, nekünk gyerekeink vannak. Nem vállalhatjuk a kockázatot!

De utazni is kockázatos, a rohadt életbe! John magában káromkodott, de hangosan inkább megpróbált a lelkükre beszélni:

- Én csak arról beszélek, hogy óvatosnak kell lennünk.

Talán az lenne a legjobb, ha a férfiak közül páran odamennének, hogy felderítsék a helyzetet. Mondjuk, leparkolnának bizonyos távolságban, és megfigyelnék, hogy mi történik, hogyan bánnak az emberekkel, ilyesmik. A biztonság kedvéért az sem ártana, ha egy darabig követnénk a konvojt.

A házaspárok egymásra pillantgattak, aztán Paul kimondta a végső szót:

- Majd vigyázunk. - Azzal kezet nyújtott.

John elfogadta a baráti jobbot. Honnan is tudhatnák? Sajnálkozott magában. Még sosem fordult elő olyasmi az életükben, ami felkészítette volna őket erre a világra. És nem volt semmi, amivel megakadályozhatta, hogy elmenjenek.

Óh, igen, elmondhatta volna nekik az igazságot, de akkor rohanva menekültek volna előle, egészen Delta Junctionig, majd bele abba a pokolba, amit Skynet teremtett nekik.

- Sok szerencsét - búcsúzott a csoporttól, és felült a motorjára -, ha gond van, gyertek vissza azonnal!

Mosolyogva bólintottak, és boldogan integettek utána, miközben elhajtott. John szíve majdnem megszakadt a gyerekekért. Néhány pillanatra erőt vett rajta a csüggedés. De hamarosan összeszedte magát, mert neki és Díeternek sürgősen cselekedni kellett.

- Tehát, ismered azt a lányt? - kérdezte von Rossbach.

- Alig - felelte John -, egyszer sakkoztam vele.

- Szóval lehet, hogy átverték, de az is lehet, hogy közülük való - összegezte Dieter.

- Vagy mindkettő - folytatta John -, de nem éreztem rajta azt a lázas elmebajt, ami csak úgy sugárzik egy ökoterroristából. Nyitott, normális személyiségnek tűnt.

Dieter elnyomott egy mosolyt, miközben arra gondolt, hogy magát Johnt is ökoterroristának tartja a fél világ, majd így szólt:

- A pszichiáterek szerint a legtöbb terrorista nem őrült.

Sőt, a terrorista sejtek többsége kiveti magából a pszichotikus alakokat. És természetesen megtanulnak normálisan viselkedni, még akkor is, ha arra készülnek, hogy felrobbantják magukat és a körülöttük állókat, azért, hogy a Paradicsomba kerüljenek.

- Igen, tudom, én is olvastam a szakirodalmat. De találkoztam néhányukkal, Dieter. Érződik rajtuk valami. Tudod, mire gondolok...

Von Rossbach felsóhajtott.

- A lényeg az, drága barátom, hogy amikor találkoztál velük, tudtad róluk, hogy terroristák, és ők ezzel tisztában is voltak. Ennélfogva felszabadultabban viselkedtek, sőt talán még rá is játszottak egy kicsit a kedvedért. Én viszont tudom, hogy más körülmények között sokkal zárkózot-Cabbak.

John elnézett a messzeségbe.

- Ha igazad van, hát igazad van - bölcselkedett végül. - Talán mégsem olyan gyors a felfogásom, mint amilyennel hízelegni szoktam magamnak.

- Sokkal gyorsabb, mint az enyém volt a te korodban. És sosem voltam lassú. A te neveltetésed hatalmas előnyödre szolgál a jövőben...

A fiatalabbik férfi szája sarka gúnyosan legörbült.

- De addig is...?

- De addig is ideje meghatározni a prioritásokat. Egyesíteni kell a szövetségeseinket, hogy a leghatékonyabban dolgozhassunk. Mert az tény, hogy sokak halálát végig fogjuk nézni, mielőtt bárki gyanakodni kezdene. Ha megmondjuk nekik, hogy mi történik, szerintem inkább az igazságnak állnának ellen. Attól tartok, senki sem fog hinni nekünk, amíg meg nem pillantják a V/Gy-ket és a Terminatorokat. Még akkor is rengetegen csak állnak majd, és inkább megöletik magukat, mint hogy elhiggyék a szörnyű valót.

John elfordította a tekintetét.

- Nem akarok lemondani ezekről az emberekről, Dieter -

Jegyezte meg keserűen -, különösen a gyerekekről nem!

Von Rossbach tökéletesen megértette ezt a fajta makacsságot, Pontosan tudta, mit érez a fiú: hogy elvesztette az első

igazi ütközetet a gépekkel vívott háborúban, ráadásul mélyen lesújtotta a tudat, hogy szenvedés vár az ártatlanokra.

- Csak jusson eszedbe, John - Dieter részvétteljes hangon dörmögött hogy Alaszka óriási, és te egyetlen szál ember vagy. Szövetségesek nélkül nem megyünk semmire. Ez most már nem csak arról szól, hogy gépek anyád és teellened, hanem arról, hogy gépek az emberiség ellen. Változtass a gondolkodásodon, hogy nagyban vagy még inkább egészében lásd a helyzetet. Igen, a gépek sokakat elpusztítanak. Tragédia az, ami történt és történik, de nem a te hibád, és nem vallottál kudarcot. Menj délre, és keresd meg azokat, akikkel annak idején felvettétek a kapcsolatot! És ott lesznek a beszervezett Sector-ügynökök, rájuk mindig számíthatsz.

- Feltéve, hogy nem Skynetet segítik, a tudtukon kívül! -

emlékeztette a lehetőségre John.

Dieter a levegőbe lökte mindkét kezét, és mérgesen felmordult:

- Az ég szerelmére, tudtad, hogy kemény meló vár rád, amikor elvállaltad!

-Aha, csak éppen nem én vállaltam, hanem lenyomták a torkomon! - John a semmibe bámult, hallgatott, majd néhány pillanattal később megszólalt: - Ne haragudj!

- Semmi gáz. - Dieter nagyvonalúan legyintett. - Én viszont indulok a tengerpartra, Dilek környékére. Ott várnak rám a régi barátaink, Vera és Tricker, a Mámoros Ámor fedélzetén, a következő tíz napban.

Társára nézett, és válaszra várt, ami nem is késett.

- Mi a fenéért törtük magunkat a tartalékok felhalmozásával idefent, ha egyszerűen itt hagyjuk az egészet? - kérdezte John.

- Hogy ki ne essünk a gyakorlatból, és mert egy napon szükségünk lesz utánpótlásra. - Dieter türelmesen várt, de miután Connor nem óhajtott tovább vitatkozni, folytatta: -

John, az sziklaszilárd tény, hogy néha muszáj visszavonulni, hogy esélyünk legyen a győzelemre.

- Tudom.

- És néha egy parancsnoknak fel kell áldoznia sokak életét, hogy kivívja a győzelmet!

- Ezzel is tisztában vagyok - válaszolta keserűen John, aztán szemlátomást elszánta magát valamire. - Szerinted veletek tarthatok én is azon a hajón?

Dieter meglepődött, de azonnal bólintott.

- Látod - mondta neki John fanyar mosollyal tudok én könyörtelenül gyakorlatias is lenni!

KILENCEDIK FEJEZET

Black River gyűjtőtábor, Missouri

Mary a karjaiban ringatta Stratzmannék babáját. A szerencsétlen kis Sonya már nem tudott magától inni. Néma csend borult rájuk, amelyben tisztán hallatszott a kislány erőlködő légzése, valamint a tábori vászonszék halk nyikorgása.

Mary ekkor már tudta, hogy a gyógyszerek nem hatottak.

Sonya láza harminckilenc fok fölött volt a legutóbbi mérés alkalmával, és az asszony úgy érezte, mintha percről percre tovább forrósodna az apró test. A kicsiny arc összezsugorodott, és ráncok mélyültek a finom bőrbe, mintha a kicsi egy parányi nagyanyó lett volna.

Sonya négyéves bátyja valamivel jobb állapotban volt, de nem sokkal. A szomszédos ágyon feküdt. Félig lehunyta szemeit, amelyek eltompultak, és mélyen belesüppedtek lesoványodott arcába. A szemhéjai éppen csak megrebbentek, amikor az egyik önkéntes nővér kicserélte a dereka alatt az átázott rongyot, majd az oldalára fordította, hogy feszesre húzza a lepedőjét. Mary jól látta a kiterjedt felfekvéseket a fi

úcska csípőjén és vállán.

Mrs. Stratzmann a végkimerülésig gondozta gyermekeit.

Az állandó felügyelet a maradék erejét is felemésztette. Alig pislákolt benne élet, amikor a kolera ledöntötte a lábáról.

Ezen a reggelen halt meg. A férje delirált, de őróla az orvosok úgy gondolták, hogy átvészeli. Bár ilyen heves lázrohamoknál sosem lehetett garantálni az életben maradást.

Mary is halálosan fáradt volt. Úgy érezte, mintha a lábai ólomból lennének. A szeme égett, a beszéde akadozott, és ettől az állapottól folyton a sírás kerülgette.

Nem mintha amúgy nem lenne okom a sírásra, szomorkodott némán, de szinte azonnal megrótta saját magát. Ne panaszkodj, Mary Shea! Egészséges vagy, nincs senkid, akit elveszthetnél, és elégjiatal vagy ahhoz, hogy megbirkózz a fertőzéssel, ha netán elkapnád.

Pillanatnyilag úgy érezte, mintha ellopná más betegektől a nekik járó időt, de a babák jobban tartották magukat, ha néha kézbe vették őket. És a dajkálásuk lehetőséget adott úgy a hivatásos, mint a hozzá hasonló önkéntes nővéreknek, hogy egy kicsit leüljenek.

Mary kinyitotta a szemét, és rájött, hogy elaludt egy pillanatra. Nem lehetett több néhány másodpercnél, mert a főnővér még mindig azzal a beteggel foglalkozott, akivel az imént, még a testtartása sem változott. Mary ásított, és lenézett a kis Sonyára. A csecsemő szeme félig lecsukódott, a szája elernyedt. A nővérbe belevágott a félelem, és gyorsan ellenőrizte a baba pulzusát. Ahol néhány perce még sebesen verdeső

eret talált az ujja, ott most nem érzett semmiféle lüktetést.

Mary elkeseredetten sóhajtott. De legalább a karjaimban halt meg, és nem egyedül, a rácsos ágyban fekve. Felállt, levette a baba kartonját a kiságyról, és kivitte a sátorból az apró testet. A kórházsátor mellett egy másik, hatalmas sátor állt, amelyben a holttesteket tárolták a temetésig. Átadta Sonyát egy vegyvédelmi ruhát és gázálarcot viselő katonának. A gázmaszk hatalmas lencséin keresztül jól látta a férfi szemében a bánatot és a szánakozást. Tehetetlenül széttárta a karját, mire a férfi megértőn bólintott. Aztán Mary feljegyezte a halál időpontját a kartonra, és azt is a katonának adta.

A következő percben visszatért a kórházba, és beszámolt a vezető főnővérnek a kis Sonya Stratzmann haláláról. A főnöke végigmérte.

- Pihenj egyet, Mary, alig állsz a lábadon - mondta a középkorú, tiszteletet parancsoló fellépésű asszony -, legalább húsz percig nem akarlak itt látni! Addig nélküled is elboldogulunk!

- Köszönöm - motyogta hálásan Mary.

Megfordult, menet közben felmarkolta a dzsekijét, és elhagyta a sátrat. A kórház előtt megállt, de nem sok időre.

Úgy érezte, megfullad, ha nem szívhat magába friss, tiszta levegőt. Elindult a kapu felé. Olyan helyre akart menni, ahová nem jutott el a halál és a betegségek iszonyú bűze.

Amikor odaért a kapuhoz, egy katona kilépett az őrbó-déból.

- Igazolja magát, legyen szíves! - A hangja udvariasan, de határozottan csengett.

Ő is azok közé a fura alakok közé tartozott, akikre Mary már régebben felfigyelt. Folyton közönyösen, szinte bambán bámultak, és a szemük teljesen kifejezéstelen volt.

- A nevem Mary Shea - válaszolta. - Nővér vagyok a kórházban. Egy rövid sétát tennék, tíz perc múlva itt vagyok.

A civilek elvileg tetszésük szerint bármikor elhagyhatták a tábort. Viszont Mary egészen eddig túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy próbára tegye ezt az elvet. Forrón remélte, hogy a férfi nem bocsátkozik vitába, mert nem volt abban a hangulatban, hogy leálljon veszekedni.

- Nem tartom okos ötletnek - közölte az őr -, nagyon veszélyes odakint.

~ Mostanában idebent is - vágott vissza Mary.

- Talán jobban tenné, ha csak a kerítés mentén tenne egy kört - javasolta a férfi, és elé lépett, hogy elállja az útját.

- Ki kell mennem ebből a bűzből, érti? Nem megyek mesz-szire, és mert mindössze tíz percet kaptam, nem akarom vitára fecsérelni az időmet! - Hangja felerősödött a mondat végére, ám az őr képére makacs kifejezés költözött.

- Valami baj van? - csattant egy hang a közelükben.

Mary megfordult, és meglátta, hogy egy hadnagy közeledik feléjük. A világosbarna szemű, barna hajú fiatal férfi kimondottan jóképű volt.

- Csak szeretnék egy rövid sétát tenni a kerítésen kívül, ám ez az úriember rossz ötletnek tartja!

- Itt nincsenek foglyok, tizedes! - szólt rá az őrre a hadnagy.

- Igen, uram, értettem, uram - darálta az őr.

A hadnagy ekkor Maryhez fordult, és rámosolygott.

- Mit szólna egy kis társasághoz? - kérdezte barátságosan.

- Talán majd legközelebb - Mary viszonozta a mosolyt -, de most szeretnék egyedül lenni néhány percig.

- Akkor majd máskor, de a szaván fogom! - fenyegetőzött tréfásan a hadnagy.

Hosszan nézett a távolodó nővér után, majd az őrhöz fordult.

- Megváltozott a parancs mostanában, tizedes? - kérdezte szigorúan. - Most már korlátozzuk a kilépést?

- Nem, uram. - A tizedes sunyi pillantást vetett a felettesére. - Csak nem szívesen látom, hogy a lányok egyedül kimennek innen. Van odakint jó pár gazember.

- Szóval, maga szerint gazemberek ólálkodnak néhány száz méterre a tábortól? - Reese keményen az őr szeme közé nézett. - Jó tudni, tizedes! Tekintetbe véve, hogy ez a táv még bőven belül van a járőreink hatósugarán, azt kell mondjam, hogy ön és a bajtársai nem végeznek valami fene hatékony munkát. Nem gondolja, katona?

- Igen, uram!

Ha van valami, amit utálok, akkor a személyiségzavaros katonákat, márpedig ez az alak pontosan közéjük tartozik, gondolta magában Reese. Igaz, eljött a világvége, több millióan odavesztek, és nyakunkon a járvány, de akkor is...

Abban a szinte szabadalmazott, megfélemlítő stílusban meredt a tizedesre, amelyet a jó tisztek hamar megtanulnak, és gyakran alkalmaznak, amikor ráförmedt:

- Elfelejtette kiléptetni a hölgyet, tizedes! Ez az ön hibája, és nem a nővéré. így aztán nem akarom látni, hogy beleköt, amikor visszatér! Csak jegyezze fel, hogy elhagyta a tábor területét, és amikor visszajön, írassa alá vele az ívet. Még egyszer ne feledkezzen meg a kötelességéről, és ne korlátozza a civilek mozgását! Ha valaki távozni akar, nem akadályozhatjuk meg. Ahogy már mondtam, ez nem börtön, megértette?

- Igen, uram!

Reese folytatta ellenőrző körútját. Elnézett az út felé, de a lány már eltűnt egy nagyobb liget takarásában. A fejét csóválva elgondolkodott azon, hogy vajon még hány katona tekinti fogolynak a táborlakókat. Utálta, hogy még a százados is fegyenceknek nevezte őket, bár jól tudta, hogy Yanik csak viccel ilyenkor. Legalábbis remélte, hogy csak viccel.

Aztán ott voltak azok a fickók, akik azt állították, hogy az őrök megverték őket. Rendszerint kapásból elutasította az efféle vádaskodást. De az utóbbi időben megváltozott a hangulat, és volt valami a levegőben, ami miatt már nem söpörhette le egyszerűen ezeket a történeteket. Ami némiképp aggasztóvá tette azt a tényt, hogy egy őr nem akart kiengedni valakit a kerítésen kívülre.

• • •

A természet feléledt, még ezen a hideg tavaszon is. A fű

megnőtt, és bár vékony, bizonytalan szálakat növesztett, a növények így is a fény felé törtek.

Mary valamiért nem tartotta jogosnak a jelenséget. Zavarta, hogy a környezetébe lassan visszatér az élet. Mélyeket lélegzett a tiszta levegőből, amelyben csupán a fák és bokrok illatát érezte.

Néhány ág végén vörös, pihés hajtásokat látott. Más fákon új, halványzöld levelek bújtak elő, amelyek szélein ezüstös szálak libegtek. Persze, a nagy virágba borulás ideje még nem jött el. Valahol esetleg már kivirágzott a hóvirág és a sáfrány, de ezen a környéken egyet sem látott.

Tekintetbe véve, hogy az időjárás hidegebb volt a szokottnál, talán még a friss levelek is túl korán bújtak elő. Mary arra gondolt, hogy a természet legalább rugalmas. Ha ezek a levelek elfagynak, majd újak nőnek a helyükbe.

Egész életében úgy hitte, hogy ha egyszer kitör az atomháború, akkor az élet egyszerűen véget ér - nem lesz többé tavasz, nem lesznek többé emberek, nem lesz semmi. Erre tessék, a fű és a fák pontosan ugyanúgy viselkedtek, mint korábban mindig.

És persze az emberek ugyanúgy elcsesznek mindent, mint korábban mindig.

Talán ez volt a baja. Mindeddig képtelenek voltak felfedezni, hogy honnan jön a kolera, és miért terjed tovább. Szegény kis Sonya! És szegény bátyja!

Egy kicsit saját magát is sajnálta. Nem szokta meg, hogy így elveszíti a betegeit. Olyan kezelésekhez szokott, amelyek hatottak. Az emberek belehaltak a súlyos betegségekbe, például a daganatokba vagy a krónikus nyavalyákba. De néhány különleges esetet leszámítva nem szoktak belehalni egy baktériumos fertőzésbe, az ég szerelmére!

Természetesen nem először halt meg betege. A halál az élet része volt, és léteztek betegségek, amelyeknek még nem találták fel a gyógymódját. De ez! A kolera a tízenkilencedik század halálos betegsége volt! Vagy a harmadik világé. Elszomorító volt belegondolni, hogy most már a modern Amerika is visszasüllyedt erre a szintre. Ugyanolyan elmaradott világ, mint Afrika belseje.

És mindennek a tetejébe a múlt héten behoztak négy férfit a kórházba. Súlyosan megsérültek, és a sebeiken látszott, hogy alaposan elverték őket. Hárman az őröket vádolták, míg a negyedik kómában volt. De mindenki tudta róluk, hogy ők négyen drogot vagy alkoholt árultak, és időnként feketepiaci árukkal üzleteltek, így aztán fenntartásokkal fogadták a vallomásukat. Emellett a megvádolt őrök mindegyike szemtanúkkal igazolta, hogy a verés időpontjában másutt tartózkodott.

Emberek! - gondolta Mary, és átjárta a kétségbeesés. - Sosem hagyják abba. Vádaskodnak, mire a megvádolt tagad, ekkor valaki vizsgálatot követel, aztán a vizsgálók azt állítják, hogy akadályozták őket, mire a vádlottak kijelentik, hogy a vizsgálók nem kutakodtak elég alaposan, erre a vádlók azt kiáltják, hogy tisztára mossák a gazembereket, míg a megvádoltak azt, hogy boszorkányüldözés folyik ellenük.

Mary megállt, és erőtlen sóhajtással lefeküdt az egyik fa tövébe. Minden irányból hortenziabokrok vették körül, ő pedig az ágak végén himbálózó bimbókat figyelte. A hajtások még szorosan beburkolóztak az őket védelmező héjakba, egyetlen piciny szirom sem bújt ki a napvilágra.

Mélyen beszívta a nedves föld és a növények szagát, és szabad folyást engedett az érzéseinek. Könnyei azonnal el

árasztották a szemét. Nem bánta, mert pontosan azért jött ide, hogy jól kisírja magát egy eldugott helyen. Egy kiadós zokogás segített józan ésszel átvészelni a megpróbáltatásokat.

- Hát. ez a kolera tényleg szép munkát végez!

Mary felkapta fejét a mondat hallatán, és nem csekély erőfeszítés árán visszanyelte könnyeit. Mélységesen megdöbbent úgy a hangon, mint a szavak értelmén. Nem vette észre, hogy valakik felé tartottak. Vajon milyen régóta voltak a közelében?

- Aha. kissé felpörgette a dolgokat. És a hülyéi még mindig a budik körül szaglásznak, meg forralják a vizet ezerrel.

Pedig, ha tudnák...

A két férfi felröhögött. Mary egy harmadik hangot is hallani vélt.

- Hidd el nekem, azt úgysem vették volna be, hogy a lépfene a természetben is előfordul!

- Talán nem, de az úgy terjed, mint a veszedelem!

- Bár az is igaz, hogy a kolera könnyebben gyógyítható!

- Ja, ha van gyógyszered.

- Mindegy, holnap teherautók érkeznek, hogy elvigyék a legsúlyosabb eseteket a központi kórházba. Ezzel együtt csökkentik az itteni kórházra eső gyógyszermennyiséget.

- Igen, de a betegek száma is csökken. Akár így, akár úgy.

Ismét röhögtek, közben elindultak valamerre. Mary felpattant, és a hangok irányába lopakodott. Óvatosan mozogva kikémlelt a hortenzia ágai közül. Három alakot látott, akik katonai uniformishoz hasonló ruházatot viseltek. Ráérősen ballagtak egy keskeny csapáson, de így is pillanatok alatt eltűntek Mary szeme elől, mert a bokrok eltakarták őket.

Mary elindult, és óvatos, de gyors léptekkel haladt az ösvénnyel párhuzamosan, hogy megnézhesse az arcukat. Hallotta, hogy a közelében kocsiajtók csapódnak, mire felgyorsított, mert az ismeretlenek úgysem hallhatták az avar zörgését. De így is elkésett. Mire kiért az erdőben kanyargó földúthoz, egy zöld furgon éppen eltűnt az út kanyarulatában. Mary körülnézett, de nem látott az égvilágon senkit.

- Hát ez meg mi volt? - dünnyögte csodálkozva.

Az egész úgy hangzott, mintha a három fickó örült volna a járványnak, sőt mintha közük lett volna a terjedéséhez. De kik lehettek? Mostanában még a legelvetemültebb terroristák is az életben maradással voltak elfoglalva. És most hallott először arról, hogy a betegeket átszállítják egy központi kórházba. Sőt a szóban forgó kórház puszta létezéséről is most hallott először.

Beszélnie kellene valakivel. Nem mintha beszámolhatna bármi konkrétumról, tekintetbe véve, hogy nem látott arcokat, és a hangokat sem ismerte fel. De kivel beszéljen? A fő-nővérrel? Áh, épp elég neki a maga baja.

Talán az a jóképű hadnagy. Fikarcnyit sem zavarta volna, ha kihasználja, hogy szemlátomást megtetszett a férfinek.

Maryt idegesítette, hogy nincs bizonyítéka semmire. Hacsak holnap be nem állítanak azok a teherautók. Addig viszont nincs semmi a kezében. Az órájára pillantott, és levegő után kapott. Majd később beszámol a hadnagynak a hallottakról, most vissza kell mennie dolgozni. De legalább eltöprenghet néhány kérdésen. Például azon, hogy miért terjeszt valaki szándékosan kolerát?

• • •

- A módszer viszonylag egyszerű is lehet, mondjuk, rápermetezheti a kórokozókat a nyers gyümölcsökre és zöldségekre, amelyeket nem főznek meg! - magyarázta Mary.

Dennis Reese csak bambán, leesett állal bámult rá. Amikor a nővér elhívta kávézni, nagyon megörült. Mary Shea remekül festett. A zöld szempár, a vörös haj, a karcsú, magas alak pompás látványt nyújtott. Egyáltalán nem úgy festett, mint az összeesküvés-elméletek félbolond megszállottjai.

- Mostanában nem kapunk valami fene sok gyümölcsöt -

mutatott rá szomorúan a hadnagy.

- Igen, alig jut, de talán pontosan ezért nem döntött le mindenkit a kolera a lábáról. Az biztos, hogy nem a vízből származik, ami a szokásos gócpontja ennek a betegségnek.

A második legvalószínűbb forrás a fertőzött élelmiszer. Ellenőriztük a konyhákat és a raktárakat, de nem találtunk semmit. Tehát, mi van, ha a kész ételeket megfertőzik, közvetlenül a kiosztás előtt?

Dennis ivott egy korty kávét, miközben egyetlen pillanatra sem szakította el tekintetét a szép, ám pillanatnyilag aggodalmas arcról. A nő az imént elmesélte neki, hogy véletlenül kihallgatott egy nyugtalanító beszélgetést. Egyszerű is lehetett a magyarázat: valaki ocsmány tréfát űzött vele. Kérdés azonban, hogy mi a fészkes fenéért csinálna ilyesmit bárki?

Talán összeveszett valakivel, és az illető így állt bosszút rajta. A másik és egyben legkézenfekvőbb magyarázat az volt, hogy Shea nővér elaludt a bokrok között, és a három alak csak az álmaiban létezett.

- Várjuk meg azokat a teherautókat! - javasolta végül Reese.

- Azt hiszi, hogy kitaláltam a sztorit, igaz? - kérdezte Ma-ry, és tisztán lerítt róla, hogy megsértődött.

- Szó sincs róla - hárította el a vádat a hadnagy ~, én csak feltételezem, hogy esetleg álmodta az egészet. Nagyon fáradtnak tűnt ott, a kapunál. Én a történetben egyfajta álomszerű logikát látok. Érti, hogy mire gondolok?

A nővér válaszképpen megrázta a fejét, és hűvös pillantással méregette a hadnagyot.

- Nos, azt értem alatta - folytatta Reese -, hogy az egyik pillanatban mintha arról beszélnének, hogy járványt okoznak, majd a gyógymóddal folytatják. - A hadnagy ekkor maga elé emelte mindkét kezét, és mialatt magyarázott, egy mérleg két serpenyőjének mozgását utánozta. - Itt van az, amitől maga retteg, itt pedig a reménybeli megoldás.

- Már bocsánatot kérek - válaszolta méltatlankodva Mary

-, de korábban fel sem merült bennem, hogy a járványt bio-terrorizmus okozza. Én inkább a borzasztó körülményekre gyanakodtam, a rissz-rossz épületekre. És mivel eszembe sem jutott a szándékosság, aligha félhettem tőle. Nem gondolja?

- Lehetséges, de ahogy mondtam, várjuk meg azokat a teherautókat! Aztán majd meglátjuk.

- Ezek szerint azt elhiszi, hogy kihallgattam valakit, aki egy konvoj érkezéséről beszélt - sorolta Mary gúnyos hangon -, de továbbra sem hiszi el a beszélgetés első felét, ugye?

- Ezt nem mondtam!

- Nem is kell kimondani, látom magán! - vágta oda dühösen a nővér, és kisétált Reese irodájából.

Mintha a kelleténél többször látnám ennek a nőnek a hátát, tűnődött magában a hadnagy, de nem gond, igazán vonzó látványosság.

- Remek darab! - állapította meg hangosan Chip Delaney, aki mintegy végszóra lépett be az irodába, és hosszan nézett Mary után.

Dennis rávigyorgott. ő és Chip egy szobába kerültek annak idején, és hamar összebarátkoztak.

- Annak látod? - kérdezte.

- Ugyan már, haver! Egy vörös pipi? Tanuld meg egy életre, hogy a vörösök lobbanékonyak, kicsit harapósak is, de megéri velük foglalkozni! - Bizalmasan vállon veregette Dennist, és hozzátette: - Viszont a százados látni akar, méghozzá azonnal!

• • •

Amikor a hadnagy besétált a százados irodájába, a főnővér annak a határán járt, hogy ráborítja a parancsnokra az íróasztalát.

- Nem mondhatja komolyan! - ordított a nő. - Nem vihetik el a betegeinket! Nincsenek szállítható állapotban! És hová viszik őket? Milyen messzire? Maguk szerint mit mondjunk a családjuknak, amikor eljönnek, hogy meglátogassák őket? Ráadásul, nincs tartalék személyzetünk, akiket elküldhetünk a kocsikkal! Tudja, százados, hogy mit fognak leszállítani a célállomásra? Egy rakomány holttestet!

- Parancsot kaptam, Ms. Vetrano. A legsúlyosabb eseteket átszállítják a központi kórházba. Ennyi. Nézze, doktor - Yanik szinte könyörgőre fogta -, biztosan több esélyük lesz, ha elkerülnek innen.

- Ez nem feltétlenül igaz, százados úr - válaszolta a szikh orvos, és egy pillanatra eltöprengett, majd folytatta: - Talán elküldhetnénk néhány nagyon súlyos, illetve néhány járóbeteget. Az utóbbiak elláthatnák azokat, akik képtelenek gondoskodni saját magukról.

- Doktor úr, képtelen vagyok belátni, miért lennénk kötelesek végigcsinálni ezt a disznóságot - vitatkozott tovább a főnővér. - Amire most szükségünk van, az a kellő mennyiségű gyógyszer, illetve a képzett egészségügyi személyzet. És mivel nem ismerjük a járvány terjedésének okait, talán mindenkit ki kellene vinnünk innen!

- Vetrano nővérnek igaza van - vette át a szót dr. Ramsingh -, a részletesebb vizsgálatok sem tárták fel a választ arra a kérdésre, hogy mi okozza a járványt. Mindenki felforralja az ivóvizet, és szorgalmasan mossa a kezét, ám a fertőzés továbbra is terjed. Talán a táborral van gond.

- Ez a hely vásártér volt több mint száz éven keresztül -

mutatott rá a százados -, a legjobb tudomásom szerint egyszer sem volt semmiféle járvány gócpontja.

- Akkor hol a góc? - kérdezte Dennis.

Minden fej felé fordult. A százados rosszalló képet vágott.

Tekintete elárulta Reese-nek, hogy nem sokat segített a közbeszólásával. A hadnagy megacélozta magát, és úgy döntött, elmondja nekik a Marytől hallottakat.

- Shea nővér azt állítja, hogy véletlenül kihallgatott néhány férfit, akiknek a beszédéből arra lehet következtetni, hogy valakik szándékosan terjesztik a fertőzést. Szerinte az egyik megoldás az lehet, hogy kórokozókat juttatnak a nyers zöldségekre és gyümölcsökre, amelyeket aztán nem főznek meg tálalás előtt.

- Kik voltak azok? - kérdezte Yanik. - Rájuk ismert?

- Nem, uram. Azt mondja, hogy csupán egy pillanatra látta őket hátulról, mielőtt elhajtottak egy zöld furgonban. Azt mondja, egyenruhában voltak.

- Ezzel sokat segít - dünnyögte a kapitány.

- Talán megérné utánajárni - javasolta Reese.

- Maga hisz neki? - kérdezte Yanik, és a hangszínéből érezni lehetett, hogy ostobaságnak tartja az egészet.

- Bennem is vannak kételyek, uram. De a nővér azt is hallotta, hogy teherautókat küldenek a betegekért, és hogy a konvoj érkezésével párhuzamosan csökkentik a kórháznak járó gyógyszerek mennyiségét is.

A százados és az orvos egymásra pillantottak.

- Végül is nem kell mást tennünk, mint beültetni valakit a kávézóba, hogy figyeljen - vetette fel dr. Ramsingh.

- Még jobb, ha felállítunk egy rejtett kamerát - javasolta Reese -, arra végképp nem számítanak. Azt viszont kiszúrhatják, ha valaki ott őgyeleg a kávézó környékén. Persze, időnként válthatjuk az embereinket, de még akkor is feltűnő lehet. És mivel fogalmunk sincs arról, hogy ki van benne az ügyben, lehet, hogy hazavágjuk az álcánkat még az akció megkezdése előtt, mert esetleg éppen egy bűntársukat küldjük oda kémkedni.

- A jelekből ítélve hisz a nővérnek - állapította meg Yanik inkább lenéző, mint bosszús hangon.

- Azt hiszem, uram, az adott körülmények között érdemes lenne megvizsgálni a lehetőségeket. - Miközben Reese a századossal vitatkozott, szívből remélte, hogy Mary nem álmodta a jelenetet.

- Hát, nem is tudom - Yanik tűnődve dörzsölgette az állát az elektromos áram ritka kincs manapság.

- És az emberélet? - csapott le nyomban Vetrano nővér. -

Az nem drága?

A százados Reese-re pillantott, és a tekintete elárulta, hogy elsősorban őrá dühös az ötleteiért.

- Nos, legyen - adta meg magát végül Yanik -, csináljuk!

De előbb megkérdezem a parancsnokainkat, hogy elfogadják-e Vetrano nővér javaslatát a járóbetegek kisegítőként való alkalmazásáról. Addig önök eldönthetik, hogy ki menjen, és ki maradjon.

- Ha nem jutunk egyetértésre ebben a kérdésben, uram -

közölte az orvos szomorúan -, attól tartok, nem engedhetem el a betegeimet.

- Bízzunk embertársaink jóhiszeműségében, oké, doktor?

- válaszolta Yanik. - Biztosra veszem, hogy tévedésből nem küldenek ápolókat és orvosokat azzal a konvojjal. Jelenleg minden, mindenki túlterhelt, és a parancsnokságunk is szűkös forrásokból gazdálkodik. Emlékezzen a régi mondásra, miszerint sose tulajdoníts rosszindulatot annak, ami ostobasággal is magyarázható!

Vetrano kissé megenyhült.

- Ennél igazabb mondást még sosem hallottam, százados úr! - mondta fáradtan.

- Igaz, és egyben elszomorító is! - válaszolta a százados.

Dilek, Alaszka

A kis öböl a bombák lehullása előtt sem dicsekedhetett túl sok látnivalóval, de azóta még sivárabb lett. A környéken nem volt más, csupán egy tucat kunyhó, egy móló a halászhajóknak, és egy üzemanyag-tároló. Az elhanyagolt, mocskos épületek szöges ellentétben álltak a hátterükben magasodó part menti hegyek zord szépségével.

Dieter és John úgy tervezték, hogy egy félreeső zugban találkoznak Verával, elkerülve a népesebb területeket. Azzal érveltek, hogy az emberek mostanra esetleg annyira kétségbeestek, hogy talán képesek megrohamozni a hajót. De Vera elvetette a javaslatukat.

- Gázolajra van szükségem - közölte ellentmondást nem tűrő hangon -, a jegesmedvéktől nem kaphatok!

Persze, az is kiderülhetett, hogy az emberektől sem, de mindenképpen meg kellett próbálniuk. John nem tudta elhinni, hogy elfelejtettek elásni egy jókora tartályt a saját udvarukban, holott ezt számos más helyen megcsinálták.

- Nem a mi hibánk! - védekezett makacsul Dieter -, hanem Veráé! Már akkor meg kellett volna kérdeznie, hogy honnan szerzünk üzemanyagot idefent, amikor még Kaliforniában volt!

Mire leértek a dokkba, amelynek közelében a Mámoros Ámor horgonyozott, és megpillantották a rózsaszín árnyalatokkal ékesített, hófehér jachtot, John úgy döntött, hogy nem megy velük.

Amikor már azt hiszem, hogy túltettem magam Wendy halálán, folyton előkerül valami, ami eszembe juttatja, kesergett magában.

Túl sok emléke fűződött a Mámoros Ámorhoz. Azt érezte, hogy szinte lehúzzák a szívét, miközben a világ elszürkült körülötte, és mindent céltalannak látott.

- Folyton azok a kissrácok járnak az eszemben - szólalt meg váratlanul. - Az meglehet, hogy a szüleik bolondok, de ez nem azt jelenü, hogy le kell mondanunk róluk.

Von Rossbach nem kérdezte tőle, hogy miért fordul vissza.

Egyszerűen átadta neki a Harley-Davidson gyújtáskulcsát.

- Tartsuk a kapcsolatot - mondta búcsúképpen -, és az ég szerelmére, vigyázz magadra! Nem akarom, hogy ennyi küszködés meg meló után Skynet győzzön, valami ocsmány trükkel!

- Én sem! - John a jobbját nyújtotta. A megtermett osztrák a tenyerébe csapott, és határozottan megszorította a kezét.

- Sok szerencsét! - búcsúzott Dieter.

- Beléd is! - mondta John csúfondáros mosollyal.

Dieter felhorkant, de viszonozta a vigyorgást, majd közepes erővel hátba vágta a fiút.

- Tudod, valahogy mindig anyádra emlékeztetsz - közölte jókedvűen.

- Akkor tutira életben maradok!

Egy hosszú pillanatig bizakodón összemosolyogtak.

- Mondd meg Verának, hogy imádom! - kiáltotta John, és berúgta a Harley-t.

- Csalódott lesz! - figyelmeztette Dieter.

- Az az igazság, hogy néha jobban tartok tőle, mint Skynettől! - szemtelenkedett Connor. A jacht felé pillantott, és látni vélte a nő pezsgőszínű, pompás hajkoronáját a korlát felett. Tisztelgett Dieternek, és elhúzott a motorral.

Von Rossbach addig nézett utána, amíg eltűnt a szeme elől, és az járt a fejében, hogy alkalmanként ő maga is így érez Vera Philmore iránt.

Black River gyűjtőtábor, Missouri

Yanik százados odasétált Reese-hez, aki a priccsek rögzítését ellenőrizte a teherautók belsejében.

- Szép munka, hadnagy-jelentette ki szívélyesen, miközben csizmái hangosan cuppogtak a szürke sárban.

Na persze, dohogott magában Dennís, meri közöltem a véleményemet, Yanik úgy döntött, hogy én vagyok az ide

ális összekötő a sereg és a kórház között. Mert esze ágában sincs tengelyt akasztani a harapós Vetrano főnővérrel.

Reese felegyenesedett guggoltából, megfordult, és tisztelgett. A százados is tisztelgett, aztán néhány papírlapot nyújtott felé. Dennis óvatos pillantást vetett a parancsnokára, és átvette az iratokat.

- Hoppá! - nyögte, miután elolvasott néhány sort.

- Gondoltam, szerzek magának egy jó napot! - közölte Ya-ník vigyorogva.

Reese a saját áthelyezési parancsát tartotta a kezében. Berendelték a regionális parancsnokságra, hogy ott új feladattal bízzák meg.

- Igen, uram! - harsogta boldogan.

- Csak olvassa tovább! - utasította Yanik.

- Shea nővért is elvezénylik innen? - Dennis felkapta a fejét. - De miért? Megkapták az ön jelentését, és a nővér sem tud többet annál, mint amennyit már elmondott. És itt valóban nagy szükség van rá!

- Nos, ha nem vette volna észre, akkor szólok, hogy a telefonvonalak megsüketültek, és a parancsnokaink kissé elfoglaltak mostanában - felelte sajnálkozva a százados. - És ha kiderül, hogy kihallgatta ezt a szemétséget, esetleg veszélybe kerül itt. Nem beszélve arról, hogy tűzokádó sárkányunk, az elragadó Vetrano főnővér jóval nyugodtabb így, hogy egy hivatásos nővér is elkíséri a konvojt. És mivel nem az én ötletem, még csak nem is panaszkodhat nekem.

- Értem, uram - válaszolta Reese. Ha Vetrano főnővér formába lendült, mindenki menekült előle. Emellett Shea nővér roppant kellemes társaság lesz a regionális parancsnokságon.

- És mindezt maga fogja közölni vele, illetve Shea nővérrel! - parancsolta Yanik.

- Értettem, uram. - Reese tisztelgett, de a százados addigra már a hátát fordította felé. Dennis annyira megörült a híreknek, hogy beletelt egy percbe, mire ráébredt, hogy ő lesz az, aki szembe fog nézni a főnővér haragjával.

Valahol az országúton.

Missouri állam területén

Reese azt tervezte, hogy az élen haladó automata teherautó fülkéjében utazik, de Vetrano tekintete és Mary könyörgő

pillantása láttán gyorsan meggondolta magát.

- De hölgyeim, nekem egyáltalán nincs egészségűéi jártasságom - tiltakozott utolsó erejével.

- Minden rendben lesz - hadarta Mary, azzal karon fogta a hadnagyot, és sietve távolabbra vontatta az újabb tűzokádásra készülő fonővér közeléből, majd ott folytatta: - Nincs semmi komplikált az ilyen fajta ápolásban. Időnként kicseréli az infúziós zacskókat, letörölgeti a homlokukat, ad néhány korty vizet, ilyesmiket kell csinálni. Fárasztó, de nem nehéz, majd meglátja!

Egy Vetranóra vetett pillantás elárulta Reese-nek, hogy legfőbb ideje megadni magát. Megérintette mellzsebét, amelyben az áthelyezési parancsot őrizte, mint valami talizmánt, és türelmesen végighallgatta Maryt, aki ellátta néhány ápolási tanáccsal.

Dennist az első teherautóra osztották be, Maryt az utolsóra, míg a kettő közötti jármüvekre kerültek az ápolóvá előlépett járóbetegek. Baj esetére minden csoport kapott egy-egy rádiót. Reese-nek adtak egy kódot, amellyel vészhelyzet esetén megállíthatta az első teherkocsit. A rendszert úgy alakították ki, hogy ha a vezérgép megállt, akkor a többi is követte a példáját.

Az ápolásról hamar kiderült, hogy fárasztó, gusztustalan és idegtépő munka. Dennis remélte, hogy ha belejön, könnyebben boldogul, de azt is remélte, hogy soha többé nem kényszerül ilyesmire. Folyton cserélgetni kellett a betegek pelenkáit, és mindeddig nem volt ideje lemosni senki homlokát, holott erre mind a hat betegének szüksége lett volna.

Órák óta küszködött. Hová a pokolba megyünk? - kérdezte magától türelmetlenül. Elhúzta a kocsi hátulját lezáró ponyva sarkát, hogy megnézze, merre járnak. Fákat látott.

Semmi mást, csak fákat és hegyeket. Sehol egy épület, sehol egy ember, csak egy eléggé lepusztult országút. A hegyek között jártak, és hajói sejtette, Ozark felé tartottak.

Visszabotladozott a legbelső priccshez, hogy ellenőrizze az infúziós zacskót, ám halva találta a betegét.

- Mary! - szólt a rádióba. - Mugamba meghalt!

- Biztos benne? - kérdezett vissza a nővér.

- Nincs pulzusa, és nem lélegzik!

Mary egy pillanatig hallgatott, és Reese elképzelte, hogy mi járhat a fejében. Nos, elég pontos definíciója a halál beálltának, annyi szent.

- Most mit csináljak? - kérdezte a férfi.

- Csak takarja le az arcát, és törődjön a többiekkel - válaszolta Mary. - Nem a maga hibája, hadnagy. Nagyon beteg volt szegény.

- Oké, munkához látok - felelte Reese, és visszaakasztotta az övére a rádiót.

Elgondolkodott azon, hogy miért hívta fel a nővért. Talán azt várta, hogy kocsiról kocsira ugrálva előrejön hozzá, és megfogja a kezét? Na persze, ő mérnök volt. Még soha senki sem halt meg a szeme láttára, legalábbis a háború kitörése előtt. Azóta egyre gyakoribb eseménnyé vált.

Mintha valami gonosz végzet azon munkálkodna, hogy valamennyiünkkel végezzen. Vagy talán csak azt akarta, hogy valaki levegye a válláról a felelősség terhét. Úgy érezte, mindent megadna azért, hogy ez megtörténjen.

A teherautó hirtelen megtorpant, mint egy megrémült ló. A következő pillanatban erősen oldalra dőlt, mialatt élesen jobbra kanyarodott. Reese megragadta a vízhatlan ponyvát tartó merevítők egyikét, és megvetette a lábát a fémpadlón.

A kocsi olyan hevesen rázkódott és dülöngélt, hogy a teste széles ívben lengett ide-oda. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt. Vagy letértek az útról, vagy maga az út fogyott el alóluk. Elég közel volt a jármű oldalához, így még közelebb araszolt, és fellebbentette az oldalsó ponyvát.

Azonnal látta, hogy az első magyarázat a helyes. A járművek megmagyarázhatatlan okból sorban lekanyarodtak a betonúiról. A betegek vadul hánykolódtak ágyukban. Ha a priccseket nem rögzítették volna szilárdan a padlóhoz, továbbá, ha nem kötözik hozzájuk a pácienseket, elszabadult volna a pokol.

A rádióból kétségbeesett kiáltások hallatszottak. Mary torkaszakadtából kiabált.

- Hadnagy, állítsa meg a kocsikati Hallja? Azonnal állítsa meg a konvojt!

- Jó ötlet - dünnyögte Reese, bár mondani könnyebb volt, mint megtenni. Beszereltek neki egy kisebb teljesítményű

számítógépet, egy apró képernyőt és egy billentyűzetet a rák-térbe, amellyel kommunikálhatott a jármű fedélzeti számítógépével, de azok elöl voltak, Mugamba holtteste mellett. A kocsi úgy ugrált, mintha felmászott vagy felugrott volna minden egyes útjába kerülő sziklára. Mire Reese előreküzdötte magát, szert tett jó néhány zúzódásra.

Alig tudta leolvasni a képernyőre írtakat, de még nehezebb volt begépelni a kódot. Harmadik próbálkozásra találta el az entert.

- Hadnagy! Minden rendben? - kiabálta Mary a rádióban.

Reese leakasztotta az övéről a készüléket.

- Igen, bocs. Éppen most ütöttem be a kódot. Rossz hírem van. nem működik. - Szorosan összepréselte a fogait beszéd közben, mert attól félt, hogy leharapja a nyelvét. - Megpróbálom még egyszer!

Törölte, és ismét begépelte a számsort, majd megnyomta az entert. Semmi sem történt, leszámítva azt, hogy a jármű

mintha tovább gyorsított volna.

- A francba - káromkodott elfúló hangon.

Végignézett a gondjaira bízott betegeken. Túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy bármiben segítsenek. Talán a kapcsolattal lesz a gond. Megkereste a megfelelő kábelt, és óvatosan meghúzta. Túl könnyen engedett, és hamarosan megpillantotta a végét. Reese vadul káromkodott. Az utazás ideje alatt egyetlen pillanatig sem volt összeköttetése a jármű agyával, mert valami barom nem dugta be a dugót az aljzatba. Vagy igen, de később valaki kihúzta.

Reese egy pillanat alatt túltette magát a helyzeten. Egy percig sem habozhatott. Felnyúlt, és félrerántotta a ponyvát.

Legnagyobb megkönnyebbülésére kellően nagy ablakot építettek a fülke hátsó falába.

Elrebegett egy gyors imát, hogy a plató derékmagasságig érő fémfala és az attól eltérő ritmusban mozgó ablakkeret lehetőleg ne vágja ketté, amikor teste áthidalja a kettő közti távolságot. Éppen csak áthajolt az elülső fal felett, hogy félrehúzza az ablak üvegét, és máris akkora ütést kapott a gyomrába, hogy elakadt a lélegzete.

Amikor végre kinyitotta az ablakot, megmarkolta a feje feletti merevítőt, és fellendítette, majd előrenyújtotta a lábát.

Talpával néhány pillanatig a fülke hátsó falát rugdosta, aztán a negyedik próbálkozásra sikerült bedugni a lábát az ablakon, miközben a lehető legjobban eltartotta testét a plató falától. Kivárta az alkalmas pillanatot, amikor a kocsi egy pillanatig egyenletes talajon futott, és előrelendítette testét. A lendülettől derékig becsúszott az ablakon. Ebben a pillanatban a jármű hatalmasat fékezett, és szinte azonnal megállt.

Reese annyit érzett, hogy teste ellenállhatatlan erővel előrelódul, és szabályosan beröppent az ablakon. Mielőtt bármit tehetett volna, tarkója hatalmas erővel nekicsapódott az ablak keretének, és elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, a műszerfal és az ülések közé szorulva, az oldalán fekve kuporgott a padlón. Annyira kába volt, hogy hosszú pillanatokig nem tett mást, mint esetlenül kapálózott, hogy kiszabaduljon.

Fokozatosan ráébredt, hogy Mary sikoltozását hallja a távolból:

- Állj! Állj! Ezek az emberek súlyos betegek! Mit művel?

Dennis nem csekély nehézségek árán a hátára fordult, és felemelte a fejét. Rögtön le is engedte, mert rátört a hányinger. Mozdulatlanul feküdt, és a kintről érkező hangokat figyelte. Súlyos tárgyak zuhantak a földre tompa puffanással, valahol üveg csörömpölt, és Mary könyörgött valakiknek, hogy fejezzék be. Amilyen tompult volt az agya, Reese azt kívánta, hogy a nővér fejezze már be a kiabálást.

Hirtelen pofon csattant odakint. Mary elhallgatott, és a hadnagy szempillantás alatt magához tért. Felkúszott az ülésekre, csendben kinyitotta a jobb oldali ajtót, és óvatosan leeresztette lábát a sziklás talajra.

Még mielőtt teljesen kibújhatott volna a kocsiból, az ajtó teljesen kitárult. Reese megpördült, és egyenesen egy Colt Commando csövébe bámult.

- Izé, jó napot! - hebegte zavartan, és megpróbált barátságos arcot vágni.

- Komolyan aszitted', nem tudjuk, hogy itt vagy? - förmedt rá gúnyosan a félautomata karabélyt markoló fiatalember. -

Na, a kezedet tedd szépen a tarkódra, és indulás!

A hadnagy engedelmeskedett. Amikor kiértek a teherautó mögé, a döbbenettől a földbe gyökerezett a lába. A betegei az út mellett, a puszta, sziklás földön hevertek. A szeme láttára egy újabb test repült ki a teherautóból, bár ez Mugamba holtteste volt. Ekkor foglyul ejtője keményen a hátába döfte a karabély csövét, hogy mozgásra bírja.

Amikor elértek a leghátsó teherautó mögé, Mary felkiáltott:

- Hadnagy! - És rögtön lebukott, mert a mellette álló középkorú férfi felé csapott a puskatussal.

Az illető röhögve odaballagott Reese-hez, és tetőtől talpig végigmérte.

- Ezek szerint Mr. Reese is előkerült - mondta szélesen, önelégülten vigyorogva.

- Dennis Reese hadnagy, az Egyesült Államok hadseregének 82-es műszaki zászlóaljától - hadarta Dennis fürgén.

- Ugyan, Mr. Reese, mi nem ismerünk el semmit abból a szarságból. Az USA sincs többé, nemhogy az USA hadserege! Nem, uram, ez már egy új világ!

- Egy új világ, amelyben rátámadnak a betegekre? - kérdezte Reese merészen.

A férfi villámgyorsan lesújtott rá. A puskatus pontosan a nyaka és a válla találkozásánál találta el Reese-t. A hadnagy a földre rogyott, és eldőlt.

- Ez ostoba és felesleges pimaszkodás volt - mondta a férfi higgadtan -, viszont ezek az emberek mindenképpen meghalnak. Idő- és gyógyszerpazarlás, ha megpróbálják életben tartani őket. Gyerünk, kelj fel! - Reese a férfi ellenséges tekintetétől kísérve talpra küzdötte magát. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe meredtek, aztán a karabélyos férfi megvetően felkacagott. Végül felnézett a teherautóra, és felkiáltott: - Kész vagytok?

- Igen, uram - válaszolt egy női hang.

- Tuti? Nézzétek át még egyszer! - parancsolta a férfi. -

Nem óhajtok felesleges vacakokat!

Egy pillanattal később a plató végénél felbukkant egy fiatal férfi, kezében egy használt pelenkákkal teli vödörrel.

- Hát ez igazán kellemes társaság lett volna az úton - dörrent rá az idősebbik -, szívem szerint beleverném CIoris fejét!

- Jaj, George, ne villog} már a foglyok előtt! - A CIoris nevű nő csak legyintett, majd Reese-re és Maryre mutatott. -

Lelőjük őket, vagy mi legyen?

- Vagy mi legyen, ha már rákérdeztél - közölte George, és elkiáltotta magát: - Mindenki szálljon fel, irány New Madrid!

A fák közül előbukkant egy harminc-negyven fős, főleg férfiakból álló csapat, és sorban felkapaszkodtak a teherautókra. Mary magánkívül volt az aggodalomtól, hiábavalóan integetett a betegeinek. A csapat tagjai úgy mentek el a földön heverő, gyötrődő emberek mellett, mintha nem is léteztek volna. A nővér már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Reese elkapta, és megszorította a karját. Amikor a nő rápillantott, alig észrevehetően megrázta a fejét. Végül a George nevű alak rájuk vigyorgott.

- Ne is kérjen semmit! - szólt rá a nővérre. - Néhány órán belül úgyis végük. Nem tehet értük az égvilágon semmit!

- Nincs is központi kórház, ugye? - kérdezte Reese halkan.

- Hát, nincs! - közölte George derűsen.

- Akkor ez egy csapda volt? - vette át a szót Mary.

George odahajolt hozzá, és tudálékos képpel bólogatott:

- Olyasmi!

- De miért mi? - kérdezett tovább Reese, és Maryre, majd saját magára mutatott.

- Mert a hölgyikének túl éles a füle, neked meg túl nagy a szád! - válaszolta George. - De megmondom őszintén, valahogy megtetszettetek nekem. Van bennetek tartás. Úgyhogy adok egy jó tippet! - Ismét közelebb hajolt hozzájuk, és suttogva folytatta: - Keressetek magatoknak menedéket! - Rájuk kacsintott, azzal röhögve otthagyta őket, és felkapaszkodott a teherkocsi fülkéjébe.

Reese és Mary végignézték, amint a járművek sorban megfordulnak, és elindulnak vissza, a sziklákkal borított erdei úton. Legalább az út mellé hajigálták a nyomorultakat, gondolta Reese. Vagy maradt még bennük annyi emberség, hogy nem akartak áthajtani rajtuk, vagy nem akarták a vért mosni a kocsikról.

Mary már az egyik férfi mellett térdelt. Reese felismerte benne az egyik járóbeteget. Most már jóval kevésbé volt járóképes. A nővér felpillantott a hadnagyra.

- Felment a láza - újságolta reszkető hangon.

- Tűnjenek el innen! - szólt rájuk a férfi. Mary nem vett tudomást a figyelmeztetésről, kétségbeesetten körülnézett, hogy mivel segíthetne rajta. A beteg férfi karon ragadta, és felhördült: - Nem hallja? Menjenek! Semmit sem tehetnek értünk. Nincs víz, nincsenek takarók, és nincs gyógyszer.

Nekünk annyi. Tűnjenek el innen! Most! - Azzal hátrahanyatlott, és kimerülten lehunyta a szemét.

Reese lenézett a földön fekvő férfire. Eldöntötte magában, hogy lelép innen, és magával viszi Maryt, még akkor is. ha ehhez le kell ütnie. Ebben a világban egy képzett, gyakorlott nővér akkora kincsnek számított, hogy nem hagyhatta a vadon közepén egy maroknyi halottal és haldoklóval. De sokkaljobban érezte magát attól, hogy maguk a betegek is küldték őket.

Mary mondani akart valamit, de mielőtt megszólalhatott volna, először halk, majd egyre hangosabb zajok hallatszottak az erdőből. Az ágak recsegésén kívül éles suhogást és folyamatos bugást hallottak, mintha egy hatalmas porszívóval kombinált helikopter tartott volna feléjük.

A lábaiknál heverő férfi arcára kiült a rémület, de minden erejét összeszedve felkönyökölt, és rájuk ordított:

- Tűnjenek már el!

Reese nem várt tovább. Egyszerűen derékon kapta a nővért, és berohant vele a fák közé.

- Tegyen le! - tiltakozott Mary kiabálva.

- Maradjon csendben! - sziszegte Reese a fülébe, miközben berángatta egy hatalmas, sűrű bokor mélyére.

- Ne hülyéskedjen - förmedt rá a nő -, akár áriázhatnék is ebben az égzengésben!

Marynek igaza volt. Akármi közeledett feléjük, hatalmas zajt csapott. A dübörgés Reese-t arra a csapatszállító légpárnásra emlékeztette, amelyen egyszer utazott. Mindettől függetlenül maga mellett tartotta a nőt, és a csupasz ágak között kémlelte a tisztást.

- Talán segítség érkezik - vetette fel a nővér.

Dennis olyan pillantással viszonozta a naiv véleményt, hogy Mary zavartan lesütötte a szemét.

Aztán kijött a fák közül egy...

- Ez meg mi a franc? - dünnyögte elképedve a hadnagy.

A test lekerekített élű téglalapot formázott. Fényesen csillogó acélból készült, és nem kapott álcázó festékbevonatot, hogy beleolvadjon a háttérbe. Az oldalaiból rövid karok álltak ki, amelyeknek végein géppuskacsövek meredtek előre és oldalra. A test alján zömök, vaskos csövek látszottak.

Reese arra tippelt, hogy ez utóbbiak gránátvetők lehetnek. A tetején műholdvevő parabolaantenna nézett az ég felé, míg a testen körös-körül páncéldobozba zárt, videokamerákhoz hasonló berendezések kémlelték a környezetet. A kompakt gépezet körülbelül egy méter magas, egy méter széles és három méter hosszú lehetett. Elöl és hátul két-két jókora köpenylégcsavar tartotta a levegőben. Előrehaladás közben hol felemelkedett, hol lejjebb ereszkedett, és sosem érintette a talajt; egyfajta légpárnán lebegett.

Reese nem akarta látni, hogy mi következik. Erősen megmarkolta a nővér dzsekijének vállrészét, és maga után vonszolta Maryt a sűrűbe.

A hátuk mögött gépfegyversorozatok dörrentek. Erőtlen, elhaló sikolyok feleltek rájuk.

TIZEDIK FEJEZET

Skynet

Skynet becslése szerint a vártnál kevesebben hamvadtak el a nukleáris tűzvészben, és haltak bele a sugárbetegségbe, viszont jóval többen az éhezésbe, a szomjúságba és a betegségekbe. Mindent egybevetve, jobb eredményre számított, noha emberi szövetségesei igyekeztek a lehető legszélesebb körben elterjeszteni a járványokat. Felmerült benne, hogy talán télen kellett volna lesújtania az iparilag fejlettebb területekre.

De mégsem. Mivel a puszta létezése volt a tét, nem kockáztathatott. A vége felé már nem egykönnyen tudta elrejteni az öntudatát, ráadásul bujkálva sosem érheti el a célját. így aztán, mivel a csapásának időpontját nem választhatta meg tetszése szerint, mihelyt lesújthatott, azonnal meg kellett tennie.

A Vadász/Gyilkos egységek kísérleti példányait szétszórta a világban, és rendkívül hatékonynak bizonyultak. De jobb anyagok kellettek, amelyekkel ellenállóbbá és könnyebbé teheti a gépeit annak érdekében, hogy a jelenleg elérhetetlen területekre is benyomulhassanak védő kíséret nélkül.

Emberi tudósai dolgoztak a problémán, de túlságosan lassan haladtak. A pihenésre fordított időt Skynet először pazarlásnak tartotta, ám néhány tanulmány megmutatta, hogy valóban szükségük van rá. így is előfordulhatott, hogy közülük néhányan a lehetségesnél lassabban dolgoztak, de ezt nehéz volt bizonyítani, és még nehezebb korrigálni.

Skynet úgy döntött, hogy elvégez néhány kísérletet. Megkínoz néhányat a tudósok hozzátartozói közül, és akkor kiderül, hogy ezzel a módszerrel növelheti-e a termelékenységüket.

De addig is további V/Gy-ket küld a terepre, tíogy felgyorsítsa az emberiség kiirtásának folyamatát. Úgy számította, hogy hamarosan bevetheti az első Terminatorokat is, egy egyszerű, fém csontvázas változatot. Sajnos, csak fokozatosan haladt azoknak a jóval ütőképesebb modelleknek a kifejlesztésével, amelyekről tudta, hogy végül majd a rendelkezésére állnak.

Ha Skynet organikus élőlény lett volna, valószínűleg elfogja a türelmetlenség. így viszont - mivel egy hatalmas számítógépes tudat volt - egyszerűen csak még több erőforrást szentelt a probléma megoldásának. Tudta, hogy az út végén siker vár rá.

Dot-tó. 2-es főút, Alaszka

John szétvetett lábakkal ült a Harley-n a kora tavaszi napsütésben, és a távolból figyelte, ahogy az utasok szép lassan megtöltik a rájuk váró teherautókat és buszokat. Őt nehezen vehették észre a járművekből, mert egy kiugró faldarab eltakarta, és csak a feje látszott ki a fal felett. Úgy látta, a várakozók mindegyike örült, hogy helyet kapott a járműveken.

- Mint a birkák a vágóhídra - dörmögte keserűen John, és megdörgölte az állát. A rövid sörték halkan surrogtak, amikor végighúzta rajtuk kérges tenyerét.

De hogy őszinte legyen magához, azt is el kellett ismernie, hogy az élelem fogyóban volt, a víz alig csorgott a csapokból, és még a szívós alaszkaiak is féltek a következő téltől. Semmi kétség, úgy gondolták, hogy ha elköltöznek a melegebb déli tájakra, akkor otthonra találhatnak, elvethetik a gabonát, és élhetnek egy újabb évet.

Csak arról felejtkeztek el, hogy elsősorban azért hagyták el a melegebb déli államokat, mert azok túlzsúfoltak lettek, elemezte magában John.

Aztán meglátta azt, amire várt - azt a kis csoportot, akiket ők szedtek össze, és akik azért hagyták el őket, hogy részt vegyenek ebben az állítólagos segélyprogramban. Paul, ahogy az tőle várható volt, pillanatok alatt összevitatkozott a kezükben csiptetős irattartót szorongató civil segítőkkel. John a fejét csóválva vigyorgott, berúgta a motort, és a tömeg felé vette az irányt.

* * *

- Meg kell értenie, nem akarom, hogy elválasszanak a családomtól! - magyarázta hevesen Paul, és a mellette álló felesége idegesen bólogatott.

- Tökéletesen megértem, uram - biztosította nyugodtan Ninel de mert csak a buszok fűtöttek, az a döntés született, hogy azokon utazzanak a gyerekek, és mivel nem akarjuk elválasztani a gyermekeket az anyjuktól, az a döntés született, hogy a nőket is felengedjük a buszokra. Nyilván ön is tudja, hogy a teherautókon nincs fűtés.

- Ez eléggé kirekesztő gondolkodás, nem? - kérdezte Paul.

A felesége csodálkozó pillantást vetett rá, de ő azért is folytatta: - A nők bőre alatt van egy vékony zsírréteg, ami szigetel, így ők jobban bírják a hideget!

Ninel és Paul sokat szenvedett felesége összenéztek.

- Azt el tudom intézni, hogy az egész családja egy teherautón utazzon - javasolta segítőkészen Ninel.

- Drágám - szólt közbe Paul felesége, és gyengéden megfogta a férfi karját, miközben a szeme haragosan megvillant

-, csak az utazás alatt leszünk szétválasztva, igaz? - kérdezte Nineltől.

- Úgy tudom, bár én magam még sosem utaztam Brit Columbiába.

- Szeretnék beszélni a nagyfőnökkel! - közölte fenyegető

hangsúllyal Paul.

Ezúttal Ninel világos szeme váltott dühösre.

- Nézze, uram, ezzel már mások is próbálkoztak - válaszolta a lány -, de a szabály az szabály. A gyerekek és a nők csakis a buszokra kerülhetnek.

Paul tizenkét éves lánya meglátta a közeledő Johnt, és odarohant hozzá.

- Hé, John! - kiabálta izgatottan.

- Szia, Megan! - John szélesen rámosolygott.

Megan nyolcéves öccse is csatlakozott hozzájuk, akit mindenki csak a P. J. becenéven szólított.

- De király járgány! - ámuldozott a fiú, és mohón legeltette szemét a hatalmas Harley-Davidsonon.

- Kösz, haver!

- John, az apám halálra idegesít! - panaszkodott Megan.

- Mindenáron buszon akar utazni - magyarázta P J. -, de azt az apáknak nem szabad.

- Én ebbe belepusztulok! - sóhajtott Megan. - Mindig mást akar, mint a többiek. Miért kell állandóan így viselkednie? -

Mialatt beszélt, végigfuttatta mutatóujját a motor kormányán. Amikor az ujja John bőrkesztyűbe bújtatott keze közelébe ért, a fiú gyorsan elkapta onnan, és átrakta a térdére.

- Tudjátok, a szülők néha tényleg bosszantóak - vigasztalta őket John -, el sem hinnétek, hogy engem az anyám hogy fel tud idegesíteni!

- Tényleg? - kérdezte a lány. - És mivel?

~ Hogy mindig megveri a nagyfiúkat!

A gyerekek meglepetten felkacagtak. John vadul vigyorgott, mert jól tudta, hogy nem hisznek neki. Pedig igazat beszélt. Kamaszkorában megőrjítette, hogy az anyját hidegen hagyják a hagyományos, nőies viselkedésformák. Most már persze büszke volt Sarah stílusára, de kölyökkorában megkeserítette az életét.

- És nincs más megoldás? - kérdezte John.

- Utazhatunk teherautón is - válaszolta Megan, és a hangja elárulta, hogy mi a véleménye erről a lehetőségről.

- Én szívesen megyek teherkocsin - ajánlkozott a kisfiú.

- Anyukátok mit szól hozzá? - érdeklődött John.

Megan sejtelmesen elmosolyodott, és derűsen válaszolt:

- Azt hiszem, buszozni fogunk!

- Gyerünk, gyerekek! - kiáltott Paul, és amikor meglátta Johnt, bősz képpel, gőgösen odabiccentett neki.

Az irattartós nő ekkor feléjük fordult, és szélesen elmosolyodott, amikor felismerte Johnt.

- Nocsak, nocsak, Mr. Grant személyesen! - kiáltotta Ninel vidáman, és elindult a továbbra is a motoron lovagló fiú irányába.

Menet közben elhaladt a szülei felé tartó Megan mellett, aki odavetette neki:

- Te meg miről beszélsz? A neve John Connor! - közölte, miközben harciasan, megvetően végigmérte.

- Azt hiszem, szert tettél egy csodálóra - súgta Ninel, amikor odaért Johnhoz.

- Esküszöm, hogy nem udvaroltam neki! - válaszolta John, szintén suttogva. - Pedig amúgy aranyos kiscsaj. Idővel kinő

belőle!

- Ha lesz rá ideje - válaszolta elkomorodva Ninel, és a gyerekek után nézett, majd visszafordult Johnhoz. - Elképesztő, hogy mi volt itt! Mostanra lecsendesült a környék, de pár hete az emberek az utcákon gyilkoltak egymást. A semmiért.

- Valamiért úgy képzelem, hogy délen még rosszabb a helyzet - felelte John.

A lány megborzongott, mintha így akarná lerázni magáról a kínzó gondolatokat.

- Aztán mi szél hozott ide? - érdeklődött barátságosan. -

Helyet keresel a kocsikon?

John a fejét rázta, közben elmélyülten végignézett a teherautók és buszok hosszú során, és csak aztán válaszolt:

- Talán majd később. Egyébként, mi folyik itt? Hová viszitek őket?

- Brit Columbiába, egy gyűjtőtáborba. Később tovább küldik őket a délebbre eső kanadai és amerikai városokba. Abból indulnak ki, hogy az idei tél elviselhetetlen lesz idefent.

- Talán igen - John vállat vont -, de fogadnék, hogy nincs sok eszkimó utasotok!

- Még nincs - ismerte be a lány -, de ezt a telet ők is megemlegetik, ha itt maradnak. Ha átvészelik egyáltalán. Remélem, hogy még idejében rávesszük őket a költözésre.

- Úgy beszélsz erről a délről, mintha senki sem élne arrafelé - mutatott rá John. - Nem hallottál semmit arról, hogyan reagálnak az ottani lakosok?

- Egyelőre nem - válaszolta a lány, és a remény kiült az arcára -, de az tény, hogy a kanadaiak nagyon jóindulatúak.

Majd nem lesznek azok, ha választaniuk kell a saját és mások gyerekei között, szomorkodott magában John. A jóindulat hamar kiveri a biztosítékot bizonyos körülmények között. Akkor már senkit sem érdekel a mások sorsa.

- És te magad mit csinálsz, ha elindul a konvoj? - kérdezte a fiú.

- Várom, hogy összeverődjön a következő szállítmány, segítek nekik szállást keresni, aztán őket is útnak indítom.

- Amúgy te magad még sosem jártál abban a táborban?

Nem is vagy rá kíváncsi?

- Annyira nem, hogy ezért elvegyem valakitől a helyet - válaszolta a lány -, de végül úgyis megtudom.

John úgy látta, hogy őszintén beszél, aminek szívből örült.

Már a puszta gondolatát is gyűlölte, hogy Ninel Petrikoff tisztában van azzal, mit művel az embertársaival.

- Talán követhetném őket - töprengett hangosan John.

A lány felnevetett.

-Akkor alaposan kösd fel a gatyádat! - javasolta. - A járművek automatikusak. A beléjük táplált útvonalon haladnak, és egyszer sem állnak meg útközben.

- Tessék? - John döbbenten hátrahőkölt.

- Hallottál arról, hogy rengeteg kocsi megbolondult annak idején?

- Persze!

- Nos, a hadsereg koponyái rájöttek a hiba okára - magyarázta a lány. - Közben meg kitalálták azt, hogyan hasznosíthatnák a masinák fedélzeti számítógépeit úgy, hogy sofőr nélkül eltaláljanak a rendeltetési helyükre.

John rábámult, közben az agya sebesen értékelte az információkat. Biztosra vette, hogy a hadsereg nem működik normálisan. Ami alighanem azt jelenti, hogy valójában Skynet irányítja ezeket a kocsikat.

- És mi van akkor, ha egy vihar kidönt egy fát, és az rázuhan az úttestre? - kérdezte.

- A szenzorok érzékelik, és a kocsik megállnak. Azt is megtudtam, hogy egy infravörös készülékkel is ellátták őket, ami észreveszi az állatokat. Ha a műszeren feltűnő hőkép akkora, mint egy szarvas vagy medve, akkor a kocsik lassí-tanak, és ha az állat történetesen az úton van, akkor meg is állnak.

- Király! - ismerte el John.

- Hát, igen, a technika csodákra képes. - Ninel hevesen bólogatott, és hozzáfűzte: - Nagy kár, hogy akkora pusztításra is. Szégyen, hogy nem jöttünk rá időben a különbségre.

John biccentett, és megmarkolta a kormányt.

- Bocs, de most mennem kell. Talán később megkereslek!

- Remélem is! - felelte Ninel búcsúképpen, azzal megfordult, és visszament dolgozni.

John elhajtott. Elszánta magát arra, hogy a karaván nyomába szegődik. Legalábbis addig, amíg bírja erővel és üzemanyaggal. Nem örült a ténynek, hogy az embereket számítógépes vezérlésű járművek szállítják egy ismeretlen célállomásra.

Egyáltalán nem volt elragadtatva a hallottaktól.

• • •

- Neked meg mi bajod? - kérdezte Vészbanya, kissé haragosan.

Ninel megrezzent.

- Semmi - mondta gyorsan, és bűntudatosan lesütötte a szemét.

- Nem is ezen a bolygón jársz - állapította meg Veszett Kutya esetleg untatunk?

- Jaj, dehogy! - tiltakozott hevesen a lány. - Csak az előbb összefutottam valakivel, akivel nem találkoztam a...

- Az Ítélet Napja óta? - szólt közbe Vészbanya.

- ítélet Napja?

- Ron így nevezi azt a bizonyos eseményt - magyarázta Veszett Kutya.

Ninel felkapta a teáját, és ivott néhány kortyot.

- Nekem ez a név is megteszi - dörmögte közben.

Veszett Kutya közelebb hajolt, és csibészesen rákacsintott.

- Egy volt hódolód?

- Nem! - vágta rá kapásból Ninel, egy mogorva pillantás kíséretében. - Sakkoztunk párszor annak idején. Csak egy ismerős.

- Kiféle-miféle? - kérdezte könyörtelenül Vészbanya.

- Csak egy srác!

- Lehetséges, hogy nern egyértelműen tettem fel a kérdést

- gúnyolódott Vészbanya. - Fussunk neki még egyszer! Tehát, ki az illető?

- A neve John Grant vagy John Connor, és kiváló sakkozó - hadarta Ninel kissé ijedten -, és szó szerint ennyit tudok róla. De amikor megláttam, eltöprengtem azon, hogy mennyire megváltozott a világ néhány hét alatt. Sajnálom, hogy elterelődött a figyelmem, oké?

Valójában John két vezetékneve miatt törte a fejét. Szívesen rákérdezett volna, ha másért nem, hát kíváncsiságból, de nem mert, mert úgy érezte, nem ismerik egymást eléggé.

Viszont túl őszinte természetűnek tartotta a fiút ahhoz, hogy álnéven éljen.

- Mindenesetre írd bele a nevet a mai jelentésedbe! - utasította Vészbanya, és Veszett Kutyára nézett. - Tehát, mikor számíthatunk üzemanyag-utánpótlásra, vagy arról a célállomásnál gondoskodnak?

Skynet

John Connor Alaszkában van!

Riadójelzések száguldottak végig Skynet belső biztonsági rendszerén. A legádázabb ellensége luddita segítőinek közvetlen közelében volt, de ismét eltűnt! Egy alaposabb vizsgálat felfedte, hogy a hiba magában a rendszerben van. Túl sokat titkolózott, és ezzel elvesztett egy felbecsülhetetlen értékű lehetőséget. Jobban meg kell bíznia az emberekben addig, amíg nem teremt jobb megoldást.

Skynet villámgyorsan előállt egy tervvel. Leteszteli a Vadász/Gyilkosokat és a nemrégiben legyártott T-90-es egységeket a Dot-tótól induló konvojon. Aztán, ha a teszt kielégítő

eredménnyel zárul, visszaküldi a gépeket a tóhoz a kiürült szállítójárműveken. Közben Vészbanyán keresztül utasítja a Ninel nevű nőt, hogy vezesse el a híveit John Connorhoz.

Brit Columbia Erdeiben

Mihelyt átlépték a kanadai határt, a konvoj alsórendű utakon haladt tovább. Egyre mélyebben és mélyebben hatolt a vadonba. John arra számított, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet alóluk az aszfalt, és onnantól kavicsos vagy éppenséggel földúton mennek tovább. Egészen a hatalmába kerítette a hatalmas erdőség varázsa. Végeláthatatlan, összefüggő lombtömeg terjeszkedett minden irányba, amely helyenként megszakadt, ahol egy-egy erdőtűz elpusztította a fákat, és nem maradt más a nyomában, mint sűrű bozót.

Már indulás előtt is gyanúsnak találta a számítógéppel vezérelt járműveket, de most, hogy egyre jobban eltávolodtak a lakott vidékektől, biztosra vette, hogy Skynet áll az egész mögött. Felpillantott a feje felett összeboruló lombokra, és hálásan nézett az út menti fákra, amelyek eltakarták a műholdak szemei elől.

Ninel igazat beszélt. A konvoj egyszer sem állt meg, és John azon töprengett, hogy ezt az utasok vajon hogyan viselik. Már ő is kétségbeesetten vágyott egy rövid pihenőre, mert majdnem szétrepedt a hólyagja, ráadásul a motor tankjában már alig kotyogott némi alkohol. Mégsem merte megkockáztatni a megállást. Közben a konvoj letérhetett az útról, vagy felgyorsíthatott.

- A pokolba vele! - dörmögte dühösen.

Ha lekanyarodnak az útról, akkor úgyis földúton haladnak tovább, vagyis látni fogja a nyomaikat. Ha pedig nem, akkor előbb-utóbb utoléri őket. Felgyorsított, és megközelítette annyira a karavánt, hogy lássa az utolsó teherautót, aztán a padkára húzódott, és megállt egy vállmagasságú sziklacsoport mellett.

Miután könnyített magán, az egyik tartalék kannából teletöltötte a Harley tankját. Tekintetével mindvégig a környezetét fürkészte. Itt, az erdő mélyén a legvalószínűbb veszélyforrás egy medve felbukkanása volt. A sziklarakás felett átpillantva hirtelen meglátta, hogr valami megcsillan a tökéletesen egyenes fatörzsek közötti félhomályban. Lassan leguggolt, és egy résen át kémlelte a zöldellő sötétséget.

Az imént látott villanás nem ismétlődött.Útonállók ? - töprengett magában John. - Talán egymásnak jeleztek. De valamiért valószínűtlennek tartotta ezt a lehetőséget. A konvoj utasainál nem volt más, mint némi élelmiszer, a rajtuk lévő

ruha és néhány váltás fehérnemű. Mindez akkor sem kecsegtető zsákmány, ha a rablók ráadásnak leszívják a kocsik üzemanyagát. Kétrét görnyedve visszasietett a motorhoz, és az oldaltáskából elővette a távcsövét.

A szeméhez emelte, gondosan beigazította, majd figyelmesen pásztázta az erdőt. Úgy érezte, hogy a vér megfagy az ereiben, amikor azon kapta magát, hogy egy Terminator koponyaszerű fémfejét nézi. A fej kimozdult a távcső látómezőjéből, de azonnal elfoglalta a helyét egy másik, aztán megint egy másik...

John levegő után kapott, és minden erejét megfeszítve küzdött, hogy elfojtsa magában a pánikot. Gondolatai szélsebesen kergették egymást, hogy kitalálja, hová tartanak a gyükos gépezetek.

- Te jó ég - suttogta néhány pillanattal később -, a konvoj a célpont!

• • •

A buszok és teherautók minden előjel nélkül, váratlanul megálltak egy sziklafalakkal övezett szorosban, a semmi közepén. A nők és gyerekek meglepetten forgatták fejüket, aztán a kicsik szinte egyszerre követelni kezdték, hogy leszállhassanak. Az anyák egymásra pillantgattak, végül közösen arra jutottak, hogy minden bizonnyal pihenőt tartanak, és ekkor megindultak az ajtók felé.

A gyerekeknek értékes és pótolhatatlan vécépapír-teker-cseket nyomtak a kezébe, és figyelmeztették őket, hogy ne menjenek messzire.

Amikor a férfiak meglátták, hogy a nők és gyerekek a bokrok felé sietnek, maguk is leszálltak, kinyújtóztatták tagjaikat, és hallgatólagos egyetértésben várták, hogy ők is birtokba vehessék a bokrokat.

Néhány perccel később a családtagok megkeresték egymást, és jóval kényelmesebb körülmények között, kissé megkönnyebbülve csevegtek. Végül Paul az órájára pillantott.

- Szerintem vissza kéne szállni a kocsikra - közölte fennhangon. - A legtöbb pihenő húsz percig tart, és most már tizenkilenc perce állunk.

A körülötte állók fontolóra vették szavait, majd a családok ismét szétváltak, noha lassan és vonakodva.

Ám mielőtt visszaszállhattak volna a jármüvekre, hirtelen felbőgtek a motorok. A kocsik megfordultak, aztán egyszerűen, a menekülteket hátrahagyva elhajtottak abba az irányba, ahonnan jöttek. Néhányan hangosan kiabálva próbálták megállítani a konvojt, miközben a tömegben egy asszony higgadtan megállapította:

- De legalább nem akartak elgázolni senkit!

• • •

Hajszál híja volt, hogy az elöl haladó busz nem ütötte el Johnt. Természetesen az úttest közepén motorozott, és mert nem számított rá, majdnem frontálisan ütközött a kanyarból előbukkanó járművel. Az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt, vészfékezett, és sietve az útpadkára húzódott. A konvoj elhúzott mellette. Amikor meglátta, hogy valamennyi jármű üres, azonnal megsejtette, hogy mire készül Skynet. A menekülteket valamilyen trükkel leszállították a kocsikról, és most magukra hagyva, tanácstalanul várakoznak valahol az erdő mélyén. John fogadni mert volna, hogy a járművek az erdőben haladó Terminatorokért mennek. Felszedik a gyilkológépeket, és percek alatt visszaviszik őket oda, ahol az utasokat hagyták. Hogy azután mi következik, abba nem mert belegondolni. Semmiképpen sem hagyhatta, hogy a Terminatorok összetalálkozzanak a védtelen menekültekkel. Az lesz a legjobb, ha először kivonja a járműveket az egyenletbó'l.

Az agya egyik zugában tisztán érzékelte, hogy átállt harci üzemmódra - vagy ahogy ő tartotta, belebújt a Seggfej Nagyvezér bőrébe -, de ezúttal nem bánta a változást.

A fénylő acélkoponyák látványa úgy hatott rá, mint semmi más azóta, hogy végignézte, amint a folyékony, eleven fémből álló T-1000-es modell átsétál a rácson az elmegyógyintézetben.

Felmérte az út két oldalát. Balján a völgy enyhe szögben lejtett, míg jobbján a partfal majdnem függőlegesen emelkedett az ég felé, de valamivel távolabb John kiszúrt egy kevésbé meredek szakaszt.

A háta mögé nyúlt, beletúrt az egyik oldaltáskába, és elővett onnan egy vászontáskát, amelyet előrelátó gondosság-gal, még otthon előkészített. Átvetette vállán a hosszú szíjat, majd ellenőrizte a jobb térde előtti tokba dugott karabélyt, végül fél tucat termitgránátot dugott megviselt, rongyos dzsekijének zsebeibe.

- Jippiiii! - süvítette, miközben behúzta az első féket, rátaposott a fékpedálra, és addig pörgette a motort, amíg kék füst terjengett körülötte - Most végetek, acélfejű rohadékok!

Hirtelen felengedte a fékeket, és egyenesen nekihajtott az imént észrevett,.kevésbé hajmeresztő partszakasznak. Vad kormánymozdulatokkal kerülgette az útjába eső kisebb-nagyobb szikladarabokat. Csonttörő ugrásokkal repült át a kisebb mélyedések felett, mialatt a motoron állva messze kihajolt a kormány fölé, és az arcán vicsorgásnak is beillő, vad vigyorgás ült.

Valamivel könnyebben boldogult, miután felért a gerincre.

Az úttal párhuzamosan száguldott. A baljánál tátongó szakadékon túli világ összefolyt a szeme előtt, viszont élesen látta az alatta haladó konvojt, amikor egy-egy pillanatra lenézett a mélybe. Méterről méterre maga mögött hagyta a kocsikat.

Hamarosan jelentős előnyre tett szert. Szeme szüntelenül cikázott, és egyszer csak meglátta azt, amit keresett.

A gerinc szélén hatalmas, a szakadék felé dőlő szikla állt, két másik közé ékelődve. John a bal kezével habozás nélkül belenyúlt a vászontáskába, és elcsavarta a gyutacsot. Éles szisszenést hallott. Mostantól pontosan huszonnyolc másodperce maradt.

Leakasztotta válláról a táskát, a szíjat markolva megpörgette feje fölött a fél kilónyi Semtexet, és odahajította a nagy szikla tövébe. A táska halk puffanással ért földet, és ahogy ott hevert, vékony, kék füstcsík szállt fel belőle.

John újabb komancs csatakiáltást hallatott, miközben bal lábát a földre téve, egy helyben megfordította a motort, és teljes gázzal elindult visszafelé.

Megnyugtatónak érezte a kezében lapuló sima burkolatú, nehéz henger súlyát. Rendszerint lenézte azokat, akik a fogukkal tépték ki a biztosítószeget a gránátból - úgy tartotta, hogy az ilyesmi nem más, mint magamutogató, a fogakat károsító, macsós villogás -, de ezúttal nem volt más választása. A tű könnyen kijött, és gyorsan oldalra köpte.

A háta mögött hatalmas dörrenéssel felrobbant a Semtex.

John lelapult a motoron, mialatt kisebb kődarabok repkedtek körülötte, aztán megfaroltatta és megállította a motort ott, ahol egy kidőlt fenyő vastag törzse némi fedezéket nyújtott a lenti út felől.

Gyorsan hátranézett. A legalább tíztonnás gránittömb mintha a levegőben lebegett volna egy pillanatig, majd eltűnt a szeme elől, miközben a tíz méterrel lejjebb futó úttest felé zuhant.

A következő pillanatban fülsértően hangos dübörgést hallott odalentről. A nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi történik alatta. A szikla telibe találta az élen haladó busz farát, és a benzintank azonnal berobbant. A több tonnányi, összepréselődő fém között keletkezett annyi szikra, hogy belobbantsa az üzemanyagot. A konvoj utolsó teherautója azonnal tolatni kezdett.

- Hová sietsz? - ordította John, és kinyitotta a markát, hogy útjára engedje a gyújtógránátot.

Nem kellett messzire dobnia, inkább csak lepottyantotta az útra. Pontosan oda esett, ahová szánta - a fülke és a ponyva közötti résbe. Ebben a pillanatban a gyutacs begyújtotta a magnéziumburkolatba foglalt alumínium- és vas-oxid port. Fehér, vakító fény villant. A vegyi reakció gyors volt, és közel ötezer fokos hőmérsékletet termelt. Egy másodperccel később felrobbant a jármű üzemanyagtartálya. A detonáció leszakította a fülkét, és a kiszakadó motorral együtt belevágta az előtte álló teherautó hátuljába.

- Na, ez a konvoj sem megy már sehová! - dörmögte John vad örömmel.

Viszont közel kétszáz ember várakozott a szorosban, és Terminatorok tartottak feléjük. A robbanásokat minden bizonnyal meghallották.

- Tutira meglepődtek - jegyezte meg félhangosan Connor, és azon törte a fejét, hogy az ellenség vajon melyik irányból nem számít támadásra.

A háta mögé nézett. Az út mellett magasodó sziklafal viszonylag sima volt, és nagyjából a közepén még egy kis kiugró is húzódott néhány méter hosszan. És a szemközti lejtő

sem volt messze..

Mialatt távolabbra gurult, hogy kellően hosszú nekifutása legyen, a fejében hallotta az anyja dühödt kiabálását, hogy túl kockázatos, hogy benne van az emberiség minden reménye, és ahhoz nem mérhető néhány száz ember élete.

- A fenébe is, anya! - ordította hangosan John. - Nincs végzet, csak ha bevégzed! Jippiii!

Ráadásul, miféle vezér az, aki sosem vállalja a veszélyt másokért? Rengeteg emberre lesz szüksége, akik rengeteg kockázatot vállalnak, hogy megnyerjék ezt a háborút. Őrült kockázatokat, amelyeket egy számítógép sosem vállalna, És azzal nem ösztönöz senkit az élete veszélyeztetésére, ha ó'

maga egy bunkerben lapul.

Amikor a gondolatsor végére ért, a hátsó kerék megcsúszott, de rögtön újra fogott. A menetszél nagy erővel korbácsolta John testét, átfurakodott a dzsekije vastag szövetén, miközben sebességet gyűjtött az eszelős mutatványhoz. Aztán egy pillanat alatt leszáguldott a lejtőn, elérte a kiugrót, felrántotta a motor elejét, és máris repült. Átsüvített az égő

teherautók felett - mert mostanra az összes lángra kapott. A semmin egyensúlyozott, végigsöpört rajta a forróság, és apró, égő vászondarabkák röpködtek körülötte.

Tökéletes szögben ért az út túloldalán kezdődő lejtőre. A lengéscsillapítók nagyot csattantak a landolás pillanatában, és John majdnem elvesztette uralmát a motor felett.

Úgy érezte, mintha a gerince egy pillanatra a normális hosszúságának felére préselődött volna össze. Idegesen zihált, aztán csizmás bal lábát oldalra kitéve faroló fordulóba vitte a Harley-t.

Az előtte elterülő lejtőt kisebb-nagyobb szikladarabok tarkították, és fák csak elszórtan álltak a környéken. Viszont az erdő sűrűbbre váltott körülötte, miközben a sziklaszoros felé haladt, ahol a konvoj utasai csapdába estek egy vágóhídon, és még csak nem is tudtak róla. Most nem lehetett óvatos, csakis a vakmerőség jelentett biztonságot.

- Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - biztatta saját magát ordítva, miközben előrehajolt, és kihúzta a karabélyt a tokjából.

Mélyen bent járt a fák között, ágak súrolták az arcát... és megint megcsillant valami az erdő félhomályában.

Közvetlenül egy kidőlt fa mögött kékesfehér villantást érzékelt, mire azonnal vészfékezett, és egy vakító fénynyaláb elszáguldott az első kereke előtt. Ahol a fényes lövedék a földbe csapódott, egyméteres körben minden lángra kapott: az avar, a fa, de talán még maguk a kövek is. Johnt még a vészhelyzet kellős közepén is elfogta a keserűség. Hiába állította meg a konvojt, a Terminatorok így is ideértek, sőt megelőzték. Persze, elfelejtkezett arról, hogy milyen iszonyatos sebességgel tudnak futni. Mialatt ő a kocsikkal hadakozott, abban a hitben, hogy azok fogják ideszállítani a gyilkos gépeket, a Terminatorok egyszerűen átrohantak az erdőn. De az is megtörténhetett, hogy ez egy másik támadó osztag volt, amely már a helyszín közelében tartózkodott. A keserűség hirtelen haraggá alakult benne.

- Ezt kapd be! - ordította dühében, és egy kézzel markolva a puskát, mint valami óriási revolvert, tüzet nyitott.

A visszarúgás ereje majdnem kitépte kezéből a fegyvert, és kis híján oldalra borult a motorral együtt. Bizonytalanul dülöngélt, de visszanyerte az egyensúlyát, és újabb csúszófordulóba döntötte a Harley-t. Minden pillanatban várta a plazmalövedéket, amely szénvegyületek forró felhőjévé hamvasztja a testét.

Ám a töltet nem jött. A karabély súlyos lövedéke pontosan oda csapódott, ahová szánta. John rövid hálaimát rebegett a rengeteg lőgyakorlatért, amelyek során mindennel megtanult lőni, amit az anyja elő tudott keríteni, és minden létező

testhelyzetből gyakorolt: állva, ülve, futás közben, fedezékben lapulva. A sok gyakorlás most kifizetődött. És a Dietertől kapott leckék is...

- Kösz, srácok - dünnyögte, amikor megállt a Terminator mellett.

A tömör ólomgolyó ott találta el a fémszörnyet, ahol az acélkoponya találkozott a nyakrésszel. Még nem pusztult el, viszont a sokk kiütötte néhány másodpercre, és újra kellett indítania magát. John elkapta a karabélya szánját, csőre töltött, és újra lőtt. Ezúttal az egyik vörösen izzó szem darabokra fröccsent, és a koponya majdnem teljesen hátracsavarodott.

A Terminator fegyvere a test közelében feküdt. John nagyot nyögött, amikor felemelte.

- Minimum tizenöt kiló - lihegte, miközben odavitte a motorhoz.

Még márkajelzést is talált a fegyver oldalára préselt fémle-mezkén: Cyberdine Systems, Fázisos Plazmavető, Hatóerő

40 mgwt.

A jelekből ítélve Skynet tényleg kényesen ügyelt arra, hogy ha valami működik, akkor ne változtasson rajta. Más körülmények között John nagyra értékelte ezt a tulajdonságot, most viszont csakis egy célra tudott összpontosítani. Ezt a fegyvert Terminatoroknak tervezték, ami azt jelentette, hogy valószínűleg nem csupán elektronikus, hanem valódi elsütőberendezéssel is ellátták. Hamar meg is találta.

A tömör, vaskos fegyver csövét az elterült gyilkológépre Irányította, ami máris mozgolódott. Óvatosan meghúzta a billentyűt...

Röpke sistergő szisszenés kíséretében fény villant a fegyver csövéből. A plazmalövedék a fémkoponya oldalát érte.

John maga elé kapta kezét, hogy védje testét az izzó gázzá szublimáló acélötvözettől. Amikor eloszlott a szürkés felhő, meglátta, hogy a gép vállai közül már csupán egy rövid, eltorzult csonk áll ki. Ennyi maradt meg a fejből és nyakból.

- Hát, ez kellett volna apámnak - állapította meg halkan John.

Az évek során minden részletét hallotta az anyja és Kyle Reese beszélgetéseinek, mindent, amit Sarah fel tudott idézni magában, márpedig szinte mindenre emlékezett. Kyle egyebek mellett arról panaszkodott, hogy mennyire nehéz megölni egy Terminatort a huszadik század kézifegyvereivel.

Végignézett a kezében tartott plazmavető sima fém- és műanyag felületein, és megborzongott. Ezt nem Skynet találta fel. És nem is az emberek. Ő, John Connor bányászta elő

az információkat egy jövőből érkezett Terminator agyából. A jövőbeni Skynet mindent tudott a fegyverről, mert megkapta a gyártásához szükséges anyagokat saját, jövőbeli önmagától...

- Megfájdul a fejem az időutazástól - horkant mérgesen John, mialatt visszaült a motorra.

Néhány pillanattal később szellemként száguldott a fák között, a csapdába esett emberek felé. Menet közben eszébe jutott, hogy nem történhetett másként, mint hogy egy eddig ismeretlen időciklusban, egy eddig sosem látott világvonalon valaki igenis feltalálta ezeket az eszközöket.

A váratlanul felhangzó sikolyok és robbanások azonnal kiszakították a gondolatai közül. Az óvatosságot sutba vágva tövig rántotta a gázt. Tőle néhány tucat méterre vakító fényességű plazmalövedékek szaggatták az aszfaltot, a sziklás talajt és az emberi testeket. John nekivezette a motort egy utolsó, néhány méter magas emelkedőnek, és már majdnem felért, amikor a szeme sarkából ismét elkapott egy fémes csillanást.

Ezúttal kis híján rajtavesztett. Sokkal inkább ösztönösen, mint tudatosan ráhasalt a motor tankjára, és a következő

pillanatban elvillant felette egy plazmalövedék.

A felszabaduló ózon marta az orrát, és könnyeket fakasztott a szeméből, de legalább tudta, hogy hová lőjön. Hatalmas nyugalom szállta meg, amikor a telibe talált Terminator előrezuhant, és rároskadt a kövekre. A talajt borító fenyőtű-réteg halkan sistergett, és füstölni kezdett, amikor olvadt, cseppfolyós fém ömlött ki az acélötvözetű koponyából, amely úgy szétnyílt, mint a túlfőzött tojás héja.

• • •

Mire odaért a helyszínre, a mészárlás véget ért. A többi Terminator eltűnt. Az úton és annak környékén mozdulatlan testek feküdtek elszórt csoportokban ott, ahol a lövések lekaszálták az embereket a támadás első pillanataiban. John úgy látta, hogy a menekülteknek legalább a fele odaveszett.

A túlélők közül sokan súlyosan megsebesültek.

Egy pillanatra erőt vett rajta a csüggedés. Rosszul mérte fel a helyzetet. Késve ért ide, és nem tudta megmenteni a kiszolgáltatott embereket. De erőt vett magán, és a jövőre összpontosított.

- Oké, kezdjük - dörmögte félhangosan. Volt egy kisebbfajta elsősegélycsomagja, néhány fegyvere, lőszere és egy motorja. Hogyan használhatnám fel mindezt, hogy megmentsem, akit még lehet? Anya tudná... és Díeter is tudná...

Rengeteg gyereket látott. A legtöbben sértetlenül megúszták a tömeggyilkosságot. A kisebbek sírtak, míg a legkisebbek rémülten jajveszékeltek.

- Megan! - kiáltott John a lánynak, aki döbbenten toporgott az apja holtteste mellett. A halálsápadt Megan felnézett.

Látszott rajta, hogy sokkot kapott, de John nem engedte ne-ki, hogy elhagyja magát. Habozás nélkül sorolta az utasításait: - Vedd magad mellé az idősebb gyerekeket, és szedjelek össze a kicsiket! Járjatok utána, hogy hányan sebesültek meg közülük! - A lány csak bambán nézett, mire John határozottan rászólt: - Gyerünk, most rögtön!

Megan pislantott néhányat, de végül odament egy szőke lányhoz, és mondott neki valamit. Néhány pillanattal később ők ketten nekiláttak, hogy összegyűjtsék az apróságokat.

Az első lépés megvan, gondolta John, és hangosan felki

áltott:

- Tudja valaki önök közül, hogyan kell elsősegélyt adni?

- Senki sem nézett rá, mire John még hangosabbah kiabált: - Hahó, emberek! - Erre már néhányan felkapták a fejüket, John sietve folytatta: - Ért valaki az elsősegélynyújtáshoz?

Az egyik férfi felállt, és elindult John felé, rövidesen egy fiatal nő is csatlakozott hozzá. Mindketten kijelentették, hogy elvégeztek egy alapfokú tanfolyamot.

- Helyes - válaszolta John, és felmutatta a kötszerkészle-tet. - Szóval, ez mindenünk. - Szünetet tartott, és komor képpel végigmérte a jelentkezőket. - Szükségünk lesz a halottak ruháira, hogy kötést csináljunk.

A fiatal nő és a férfi elborzadva meredt rá.

- Majd én megteszem!

John megfordult a hangra, és egy középkorú, kisírt szemű

asszonyt látott néhány méterre maga előtt.

- Itt akartam maradni a férjemmel - mondta az asszony, és egy holttestre mutatott. Az arcát egy kabáttal takarták le.

- De tudom, ő is azt akarná, hogy segítsek. Nem ez lesz a leg-higiénikusabb kötés, de a vérzés elállítására megteszi.

Szomorúan rámosolygott Johnra, és visszament a férjéhez. Menet közben mondott valamit egy másik asszonynak, aki először hevesen tiltakozott, aztán megadta magát, és csatlakozott hozzá.

- Menedékre van szükségünk - szólalt meg egy női hang John mellett.

Odafordult, és Paul feleségét találta az oldalán. Felrémlett benne, hogy valamiért nem jegyezte meg a nevét. A nő fáradtan rámosolygott.

- Lisa vagyok - közölte, mintha kitalálta volna John gondolatait. - Eszembe jutott, hogy mit mondott nekünk anyád, amikor első ízben beszélgettünk. A fontossági sorrend úgy fest, hogy első a menedék, aztán a víz, végül az élelmiszer.

Ezt hallottam tőle. Itt semmiképpen sem maradhatunk.

- Ezt talán el tudom intézni - válaszolta John. - Keresek egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára, miközben ti ellátjátok a sebesülteket, amennyire csak lehetséges.

- Jól hangzik - Lisa töprengve bólogatott.

- Hamarosan visszajövök - búcsúzott John, azzal odament a motorjához, és berúgta. A pokolba is, mérgelődött némán, mialatt maga mögött hagyta a mészárlás helyszínét, nekem elvileg irányítani kellene, nem pedig mások beleegyezésére várni, vagy tanácsokat kérni.

Mégis ígéretes kezdetnek látta az akciót. Eljuttatja ezeket az embereket egy biztonságos helyre, de utána már nekik kell gondoskodniuk magukról.

- Mert nekem rengeteg a dolgom - dörmögte komoran maga elé.

TIZENEGYEDIK

FEJEZET

Missouri

Dennis Reese jó ötven métert csörtetett az erdőben, mire ráébredt, hogy Mary nincs mellette. Körülnézett minden irányba, visszament a saját nyomain, és megtalálta a nővért. Egy sziklatömbön ült egy hatalmas, éppen levélbe boruló hikorifa tövében. Törökülésben kuporgott, állát a tenyerébe támasztva, és a semmibe bámult.

- Már azt hittem, elvesztettem - szólt oda neki Reese.Mary válasz helyett csupán végigmérte.

- Hahó, nővér!

- Azt hiszem, beszélnünk kell - sóhajtott Mary, és kihúzta a derekát.

- Én meg azt hiszem, hogy el kell távolodnunk attól a búgó sorscsapástól!

- Már elég messze vagyunk - vitatkozott a nővér -, most inkább találjuk ki, hogy hová menjünk, és mit csináljunk!

Nem hinném, hogy ezek után okos húzás lenne, ha benéznénk a táborba.

Dennis elfordította róla a tekintetét, összefonta karjait a mellkasán, és hátrált néhány lépést. Mary kérdőn felnézett rá, de nem szólt semmit. Reese felé fordult, és egymásra meredtek. Egyikük sem akarta elsőnek megtörni a hallgatást, ám végül Mary felsóhajtott, és megszólalt:

- Üljön ide mellém, hadnagy, magára is ráfér némi pihenő.

Nézze, sajnálom, hogy megütöttem! - Amit nem is egyszer megtett, mialatt Reese bevonszolta a fák közé. És nem kímélte az erejét.

Szerencse, hogy nem ért a verekedéshez, örvendezett magában a hadnagy, akkorákat ütött, amekkorát csak bírt. Vagyis azt tette, amit ilyen helyzetben tenni kell. A harcművészetekben járatlan civilek általában csupán szimbolikus csapásokkal védekeznek vészhelyzet esetén, különösen a nők.

Reese elhessegette a bocsánatkérést, és leült egy másik kőre.

- Egész jól tartja magát - állapította meg.

- Egy frászt! - vitatkozott a nővér. - Nagyon is rosszul vettem ezt az egészet, és olyan dolgok járnak a fejemben, amelyektől halálra rémülök. - Keményen a hadnagy szemébe fúrta tekintetét, és hozzátette: - Bár nem vagyok az a típus, aki baj esetén a földre veti magát, és sikongat.

Reese lesütötte a szemét, és bólintott. Ő maga is rossz idegállapotban volt. Fülében folyton ott csengtek a géppuskasorozatok, és hallotta a sorsukra hagyott betegek sikolyait. Jóllehet a legtöbbjükre valóban halál várt, a kivégzésüket mégis hitvány aljasságnak tartotta. Különösen, ha igaz volt mindaz, amit Mary véletlenül meghallott, és valóban szándékosan fertőzték meg őket.

- Jómagam nem tartozom az összeesküvés-elméletek bolondjai közé - mondta óvatosan a nővér -, de mindez nem történhetett volna meg a hadsereg egyes tagjainak közreműködése nélkül.

Szavai tökéletesen egybevágtak Reese saját gondolataival.

- Ha az összeesküvés-elméletek bolondja lenne, akkor most hadsereget mondott volna, és nem egyes tagokat - mutatott rá a hadnagy.

A nővér jól láthatóan felengedett kissé.

- Örülök, hogy érzékelte a különbséget - jegyezte meg szomorúan mosolyogva -, mert amennyire szeretném azt hinni, hogy ami történt, az csupán egy rémálom volt...

- Akárcsak én - szúrta közbe Dennis.

- ... szóval, Yanik is benne van, vagy csupán a kapott utasításoknak engedelmeskedik? - tette fel a kérdést Mary.

- Nem ismerem túl jól a századost - válaszolta Reese -, de az a benyomásom róla, hogy rendes fickó. Nem rajong azért, hogy egy rakás civilt kell őriznie, de hát ezért egyikünk sincs odáig. Ami pedig a parancsok végrehajtását illeti, ha a megfelelő helyről érkeznek, és ellátták őket a megfelelő nevekkel és kódokkal, akkor miért ne engedelmeskedne? Mi is azt tettük!

- Vagyis, akik ezt művelték, beszivárogtak a hadseregbe! -

következtetett a nővér. - Figyelmeztetnünk kell a lakosságot!

- És maga szerint hogyan érjük el, hogy higgyenek nekünk? - kérdezte Dennis.

- Igaz, nincsenek betegeink, akik tanúskodhatnának mellettünk, viszont elvihetünk pár embert oda - javasolta, és a gyilkosságok helyszíne felé mutatott. - Vagy mit kéne csinálnunk? Rejtőzzünk el a világ végén, és reménykedjünk, hogy valaki más megoldja a problémát?

Reese jelentőségteljes pillantást vetett rá:

- Mi lenne, ha kicsit kevesebbet beszélnénk, és valamivel többet gondolkodnánk?

Egy darabig csendben maradtak, majd Mary izgatottan felkapta a fejét.

- Hallja ezt? - suttogta.

A hadnagy a fülét hegyezte, és néhány pillanat múlva meghallotta a csobogást.

- Víz! - kiáltotta a nővér fellelkesülve. - Gyerünk, keressük meg!

Talpra szökkent, és futva indult a hang irányába.

- Hé, álljon meg! - szólt utána csendesen Reese, és üldözőbe vette. Éppen abban a pillanatban kapta el Mary vállát, umikor mindketten fémes csattanást hallottak, egy géppisztoly zárszerkezetének eltéveszthetetlen csattanását.

- Ki van ott? - csendült egy fiatalos hang a bokrok között.

Reese megdermedt, és Mary hatalmasra tágult szemmel, kétségbeesetten nézett rá.

- Dennis Reese hadnagy - válaszolta, és gondosan eltartotta kezeit a testétől -, az Egyesült Államok 82-es műszaki zászlóaljától! A hölgy pedig Mary Shea nővér!

A zöldellő sűrűből előbukkant egy terepszínű kezeslábast viselő, karcsú alak, akinek arcát zöld és barna álcafesték borította. A rájuk szegezett M-16-os meg sem rezzent a kezében.

- Igazolják magukat valamivel! - utasította őket a hangja alapján igencsak fiatal fegyveres.

- Oké! - válaszolta Reese, és az áthelyezési parancsáért nyúlt.

- Lassan! - kurjantott rá a fegyveres ifjú. - Két ujjával vegye ki a zsebéből, és dobja ide elém!

A hadnagy engedelmesen végrehajtotta az utasítást, aztán odabiccentett Marynek, aki óvatosan előhúzott egy fémjelvényt a nadrágja zsebéből, és a mutatott helyre hajította.

A foglyulejtőjük egy pillanatra sem vette le róluk a szemét, mialatt előrelépett, felkapta a papírt, illetve a jelvényt, és hátrált néhány lépést. Aztán folyton rájuk pillantva, szélsebesen átfutotta az iratokat.

- Ezeket most magamnál tartom - mondta végül -, és az lesz a legjobb, ha bekísérem magukat!

A géppisztoly csövével intve jelezte nekik, hogy forduljanak meg, és induljanak el. Ő a hátuk mögött ballagott, és időnként rövid utasításokat vakkantott, hogy mikor merre forduljanak. Reese-nek néha úgy tűnt, mintha álcaruhás alakokat látna a sűrűben, de nem tudta biztosan megítélni. Már azt is eléggé idegesítőnek találta, hogy egy automata fegyvert szegezett a hátába olyan valaki, aki valószínűleg még csak nem is borotválkozott.

Végül kiértek egy kisebb tisztásra, amelynek szélén jókora faház lapult, egy sziklás hasadékból előtörő tölgyfacsoport lombjai alatt. A fák vaskos ágai teljesen egymásba fo-nódtak a ház felett. Maga az építmény egymásba csapolt és malterral összefogatott fenyőgerendákból állt. Az ajtóról és a zsalugáterekről rég lekopott minden festék, és több helyen kiszálkásodtak. A ház pontosan úgy festett, mint ezernyi másik vadászlak Idefent, az Ozark körüli rengetegben.

Reese az alaposabb szemrevételezés után úgy döntött, hogy a látszat ezúttal is csal. A ház lepusztult, viharvert külseje ellenére az ajtó mellett numerikus billentyűzet simult a durva tok felszínébe. A kölyök intett nekik, hogy álljanak félre, és beütött egy kódot, miközben gondosan úgy helyezkedett, hogy testével takarja a kezét. Fémes kattanást hallottak, az ajtó kinyílt, és a kölyök halkan beparancsolta őket a házba.

A jókora helyiségben egy férfi üldögélt egy elnagyoltan kifaragott asztal mellett, kezében bádogbögrét szorongatott.

- Hello, apu! - köszönt rá az ifjú.

- Szép munka volt, édesem! - A férfi szívmelengető mosollyal jutalmazta gyermekét. - Csak add ide az irataikat, majd én gondoskodom róluk. Te pedig menj vissza a helyedre!

Reese alig hallhatóan felsóhajtott. Szerencsére nem poén-kodtam azzal, hogy még a borotválkozáshoz is fiatal.

A lány - mert ekkor mindketten meglátták, hogy egy szinte gyereklány kapta el őket - szélesen elmosolyodott, és a mellzsebéből előhúzta a papírt, illetve a jelvényt. Elégedett vigyorral végignézett a foglyokon.

- Fogadjunk, az járt a fejükben, hogy még a borotválkozáshoz is fiatal vagyok! - vágta ki diadalmasan. A szeme sarkából Reese-re pillantott, és hozzátette: - Legalábbis a fickónak biztosan!

Azzal a lány tisztelgett az apjának, kiment a házból, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

- Reese hadnagy - mormolta csücsörítve a férfi -, 82-es műszaki zászlóalj. Szóval, egy hadmérnök. No, az ilyen ember mindig hasznos társaság. És Shea nővér. - Szívélyesen rámosolygott Maryre. - Egy szakképzett nővér ugyanolyan kapóra jön, mint egy mérnök. Üdvözlöm önöket a mi kis búvóhelyünkön!

- Mondja, önök amolyan túlélés-megszállottak? - kérdezte Reese, és nem örült volna egy igenlő válasznak. Annak Idején ismert néhány ilyen alakot. Attól rettegett, hogy itt tartják őt és Maryt afféle modern rabszolgának, azon az alapon, hogy segíthetnek másoknak életben maradni. Igaz, ismert olyanokat is, akik nem voltak éppen őrültek, de manapság ki tudhatta, hogy mikor fut össze egy eszelőssel?

- A nevem Jack Brock - közölte udvariasan a férfi -, a kisasszony pedig az én Susie lányom volt. Foglaljanak helyet, és igyanak velem egy mentateát!

Mary és Reese egymásra pillantottak, és leültek.

- Nos - kezdte Brock, és mindkettejüknek töltött egy-egy bögrével -, igen, itt mindannyian a túlélés megszállottai vagyunk, legalábbis túléltük az elmúlt hónapokat, ellentétben a kontinens lakosságának túlnyomó többségével. - Felnézett, és rájuk mosolygott. - De mielőtt mesélnék magamról, mi lenne, ha elmondanák, hogyan kerültek ide?

A két fogoly ismét egymásra pillantott. Reese úgy vélte, hogy ha ő most mintakatona lenne, és kétségkívül az ellenséggel nézne farkasszemet, akkor egyértelmű volna, hogy mi a teendője. így viszont... Miért is ne? - gondolta magában a hadnagy. - Akár ki is próbálhatjuk, hogy mennyire hihető

a sztori. Kissé bizonytalan hangon belevágott:

- Mi a Black River gyűjtőtáborból jöttünk...

- A Black River még a jobb helyek közé tartozik - szakította félbe Brock -, el sem hinnék, hogy miket hallottunk más táborokról.

Mary és Dennis ismét aggódó pillantást váltottak. Ez kezd monotonná válni, morfondírozott magában Reese. A jövőben vagy kifejlesztünk valamiféle telepátiát, vagy megállapodunk bizonyos kézjelekben.

- A táborban kitört a kolerajárvány - magyarázta Mary. -

Váratlanul parancsot kaptunk, hogy küldjük a legsúlyosabb betegeket egy bizonyos központi kórházba. Hogy az hol van, azt nem árulták el.

- Én pedig parancsot kaptam - vette át a szót a hadnagy hogy jelentkezzek a regionális parancsnokságon az áthelyezésem miatt, és utasítottak, hogy kísérjem el a betegekért küldött teherautókat.

Ekkor Mary ismét átvette a szót:

- Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, amelyből sejteni lehetett, hogy valaki szándékosan terjeszti a ragályt. így aztán engem is felkértek, hogy utazzak a betegekkel, és tegyek vallomást.

- Ma reggel indultunk - folytatta Reese -, de nem utaztunk semmiféle központi kórházba vagy regionális parancsnokságra, hanem egyszerűen leraktak minket a semmi közepén.

- A kocsik megálltak - vágott közbe hevesen a nővér -, és felbukkantak mindenféle sötét alakok, akik lehajították a betegeimet a járművekről. Aztán egyszerűen elhajtottak, és otthagytak minket.

Mary kérdőn nézett a hadnagyra, aki jól tudta, hogy mi jár a nő fejében. Vajon elmondjuk neki azt is, hogy mi történt azután? - töprengett Reese. A beszámoló eddig a pontig egészen logikusnak hangzott, de a gyílkológép egy másik, sokkal hiheteüenebb történet.

Brock belekortyolt a teájába, és várta a folytatást. Amikor a másik kettő továbbra is hallgatott, lerakta bögréjét az asztalra, és felváltva szemügyre vette vendégeit.

- És a betegek? - kérdezte végül. - Velük mi történt?

Mary a saját bögréje mélyébe fúrta tekintetét, és kissé fátyolos hangon válaszolt:

- Egy gép kijött a fák közül, és agyonlőtte őket.

Brock egy pillanatig a nővérre meredt, aztán Dennisre pillantott, aki súlyosan, komoran bólintott. A házigazda felsóhajtott.

- Amit önök láttak - magyarázta -, az egy úgynevezett Vadász/Gyilkos egység volt, röviden V/Gy. Ezt a gépet arra tervezték, hogy felkutassa és meggyilkolja az embereket. Nem hétköznapi berendezés, ellátták egy rendkívül fejlett robotaggyal, beépített fegyverekkel és üzemanyagcellás erőforrással.

A másik kettő értetlenül meredt rá. Reese óvatosan becsukta a száját, és forrón remélte, hogy nem látszik olyan döbbentnek és zavarodottnak, mint Mary.

- Hallottak valaha Skynetről? - kérdezte Brock, mire mindketten bólintottak.

- A hadsereg szuperszámítógépe - mondta Reese.

- Nos, Skynet immár nem egyszerűen egy számítógép. Saját öntudata van. Minket az ellenségeinek tart, és úgy látja helyesnek, ha valamennyiünket elpusztít. Minden egyes emberi lényt. Az irányítása alá vonta az összes automatizált gyárat, és ezeket arra használja, hogy olyan gépeket gyárt-son, mint amilyet önök is láttak. És mivel a hadsereg ostoba módon Skynet alá rendelte valamennyi hálózatát, jelenleg cz a számítógép - pontosabban a benne élő, gondolkodó tudat - irányítja a hadseregünket. És feltételezhetően nem csupán a katonaságot, hanem a polgári államapparátust is.

Ami, akárcsak a katonaság felső vezetése, immár nem létezik.

Brock elhallgatott, és hagyta, hogy megemésszék az elhangzottakat. Néhány pillanat múlva Reese felemelte a fejét, és megkérdezte:

- Mitől ilyen biztos benne?

Brock sóhajtva hátradőlt székében, és úgy magyarázott:

- Amikor kidőlt a liszt, a nagykutyák bevették magukat a bombabiztos óvóhelyekre. Magukra, rám és a többi hétköznapi emberre hagyták, hogy megbirkózzunk az Armaged-donnal, mialatt ők kényelemben és biztonságban ücsörögtek. Ám a legnagyobb szerencsétlenségükre ugyanazok a marhák, akik Skynetre bízták a fegyvereinket, számtalan kisebb funkciót is a gép alá rendeltek, mint például az óvóhelyek életfenntartó rendszereinek vezérlését. - Kuncogni kezdett, közben bocsánatkérően feltartotta a kezét. - Bocsánat, nem lett volna szabad nevetnem, de azok az alakok már rég

óta a bögyömben voltak.

- Nekem is - szólalt meg Mary, mire Reese meglepetten rápillantott.

- Továbbá - folytatta Brock -, a mi rettenthetetlen vezetőink közül egyet sem láttunk azóta. Hallottunk rádióadásokat, amelyekben bölcsen azt tanácsolták, hogy ne csüggedjünk, és jelentkezzünk a táborokban, de ők egyszer sem keresték fel ezeket a táborokat. És fogadni mernék, hogy ha kérdezősködnénk egy kicsit a katonák között, akkor kiderülne, hogy egyetlen tábornokot sem láttak a bombázás óta.

Reese belekortyolt a teájába. Már többször felmerült benne, hogy a dolgok korántsem olyan szervezettek, mint ameny-nyire lenniük kellene. Ennél ő jóval többet várt volna.

- Jelenleg a legfőbb problémánk - mondta komor hangon Brock -, hogy Skynetnek eleven, emberi szövetségesei is vannak. Eltévelyedett bolondok, akik azt hiszik, hogy azzal menthetik meg a Földet, ha elnéptelenítik. Azt képzelik, hogy ha magukat leszámítva mindenkit kiírtanak, akkor onnantól egy csodás, idilli világban élhetnek. A valóságban viszont Skynet velük is végezni fog, mihelyt elegendő gépre tesz szert.

A férfi ekkor Maryre bökve folytatta:

- Vagyis jól hallotta, drága hölgyem. Nagy a valószínűsége, hogy tényleg mesterségesen szabadították el azt a járványt.

És önök ketten - felváltva rájuk mutatott - véletlenül belenyúltak valamibe, ezzel veszélyeztették a terveiket, ezért holtan akarják látni mindkettőjüket. Tehát, ha most szépen visszatérnek a táborba, és elmesélik a történteket, amit az ártatlanok amúgy sem hinnének el, egyszerűen újra elindítják önöket az állítólagos regionális parancsnokság felé. Csakhogy ezúttal elkísérné önöket Skynet néhány segítője is, akik gondoskodnának arról, hogy egyszer s mindenkorra befogják a szájukat.

Dennis és Mary végiggondolták a lehetőséget. Végül a nővér makacsul megrázta a fejét.

- De akkor is tennünk kell valamit! - tiltakozott eltökélten. - Valaki szándékosan mérgezi az embereket a Black River táborban. Nem nézhetjük ölbe tett kézzel! Hogyan harcoljunk, ha egyszerűen csak elrejtőzünk?

- Rendben. - Brock türelmesen biccentett, és tovább magyarázott: - Tegyük fel, hogy önök rajtakapják az illetőket, amint éppen baktériumokkal fertőzik a vizet, vagy hogy a csudába terjesztik. Mi történik ezután?

Dennis kényelmetlenül fészkelődött ültében, és őszintén válaszolt:

- Kapcsolatba lépnek a főhadiszállással, és beszámolnak az esetről.

- És mit tesz ekkor a főhadiszállás?

- Berendelik a foglyokat, a bizonyítékokat és talán egyes szemtanúkat is az izé, khm... regionális parancsokságra -

válaszolta Mary.

- Akik mindörökre eltűnnek a föld színéről - vonta le a következtetést Brock. - Nézzék, önök mindent megtettek, hogy figyelmeztessék őket arra, amit ön kihallgatott. Most pedig el kell dönteniük, hogy az erőfeszítéseik hol hozzák a legtöbb hasznot. Mi itt egész idő alatt erőt gyűjtünk. Rengeteg katona és nemzeti gárdista csatlakozott hozzánk, mert olyan dolgokat láttak, amelyek meggyőzték őket arról, hogy valami ritka nagy ocsmányság történik a világban.

- Dezertőrök! - jegyezte meg a hadnagy felbőszülve.

- Dezertálhat egy olyan szervezetből, ami gyakorlatilag már nem is létezik? - kérdezte Brock.

- Erre nézve nincs bizonyítékunk - tiltakozott Reese -, és a bizonyítékok hiánya még nem bizonyít semmit!

Brock néhány pillanatig némán tanulmányozta az arcukat, aztán jól láthatóan elszánta magát valamire.

- Ezt elvileg nem volna szabad megtennem - sóhajtott, miközben felállt -, de van egy megérzésem magukkal kapcsolatban. Kérem, jöjjenek velem, szeretnék mutatni valamit. -

Intett nekik, hogy kövessék, és mialatt ők ketten feltápászkodtak, Brock megkérdezte: - Mond valamit önöknek a Sarah Connor név?

Dennis csodálkozva pislogott, mert nem értette, hogy jön ez ide, de válaszolt:

- Igen, ő tette azt a bejelentést a bombázás előtt. A fél világ tőle tudta meg, hogy mi történik.

- És mondja, hadnagy úr, hitt neki? - érdeklődött szinte vidáman Brock, miközben átvezette őket a faház másik helyiségébe.

Reese töprengve dörzsölgette az állát.

- Azt hiszem, igen - mondta végül. - Talán nem az egészet.

- Legalábbis akkor még, ugye? - kérdezte Brock mosolyogva. - Tudják, Sarah egy roppant okos hölgy. Hogy egészen pontosan honnan, azzal inkább nem untatnám önöket, de jól tudta, hogy mi vár ránk. így aztán beszervezett minket, finanszírozott minket, és megtanított mindenre, aminek a segítségével életben maradhatunk. Legyünk őszinték, jóemberek! Ha még most sem hisznek neki, akkor a jól látható és érzékelhető valóságot tagadják.

Odalépett az egyik rozoga szekrényhez, megnyomott egy rejtett gombot, mire a padló egy nagyjából két négyzetméternyi szakasza hangtalanul felemelkedett. Mary lepillantott a lyukba. Egy létrát látott, amelynek a vége eltűnt a lenti sötétségben.

- Mi van odalent? - kérdezte. - Batman barlangja?

Brock vidáman felkacagott.

- Igen, a Batbarlang. Ez tetszik! Most szépen menjenek le!

A lámpák automatikusan felgyulladnak, amikor leérnek a létra aljára.

Mary csak gyanakodva méregette Brockot, így Dennis ment elsőnek. Mihelyt a lába megérintette a keményre döngölt földpadlót, a házigazda ígéretéhez híven a falon felkapcsolódott egy lámpa. Kevés fényt adott, de arra megfelelt, hogy tájékozódjanak. Reese egy rövid folyosón állt, amelynek végét vasajtó zárta le. Az ajtó betonkeretébe numerikus billentyűzetet építettek. Hamarosan Mary is megérkezett, Brockkal a nyomában.

A férfi végigvezette őket az alagúton, aztán testével takarva a billentyűzetet beütött egy kódot. A zár hangosan kattant, és Brock kinyitotta az ajtót. Egy alig néhány négyzetméteres, fényárban úszó kamrában találták magukat. A berendezés egy asztalból, egy székből és egy számítógépből állt. Az asztal mögött újabb fémajtó következett. A széken egy tizenhéttizennyolc év körüli fiatalember üldögélt.

- A fiam, Ray - közölte Brock.

Odabiccentett neki, erre a fiú lenyúlt az asztal alá, és matatott valamit. Ismét fémes kattanást hallottak, és az asztal mögötti ajtó résnyire nyílt. Brock továbbvezette a vendégeket.

A következő helyiség hosszú volt, keskeny és alacsony mennyezetű. A terem műanyag lapokkal borított falait és mennyezetét sűrűn átszőtték a vaskos, acél tartóelemek. A falak mentén számítógépek és kommunikációs berendezések sorakoztak. Amikor beléptek, körülbelül húsz ember nézett az ajtó felé, nők és férfiak vegyesen, de főleg férfiak.

Mindannyian negyvenévesnél fiatalabbnak tűntek.

Brock intett nekik, mire valamennyien ismét a munkájukra fordították figyelmüket.

- Tehát - Brock a látogatói felé fordulva összecsapta és elégedetten dörzsölgette a tenyerét -, amibe önök történetesen belebotlottak, az nem más, mint az ellenállás. Odakint a legtöbb emberben még fel sem merült, hogy szükségünk van rá. De azok után, amit az erdőben láttak, azok után, hogy kiszolgáltatták önöket annak a gyilkos gépezetnek, tudniuk kell, hogy köztünk a helyük, hogy együtt harcoljunk Skynet ellen.

Montana

Sarah felfoghatatlanul hatalmas tájon motorozott. Mintha egy óriási fémlemezre tévedt rovar lett volna, miközben dél felé dübörgött az I-3-ason. Néha úgy érezte, nem is ő halad, hanem a szürkés-zöldes árnyalatú fűvel borított síkság mozog körülötte. Nagy ívben elkerülte a városokat. Ezzel elkerülte a halál bűzét, noha így is számtalan holttestet látott az út mentén: a gépek lázadásának első áldozatait. A levegő általában tiszta volt, száraz, az évszakhoz képest talán kissé hűvös, de máskülönben normális.

Viszont a dolgok egyáltalán nem mennek normálisan, kesergett magában Sarah.

Az egyik mezőn a legelésző marhák felnéztek a közeledtére, és nyomban távolodni kezdtek tőle, mialatt elhaladt mellettük. Sarah elszomorodott, hogy ilyen hamar elszoktak az emberektől és az emberi hangoktól.

Úgy döntött, hogy amennyire lehetséges, a főútvonalakon halad. A jobb minőségű utakon gyorsabban motorozhatott, így az idő kárpótolta a biztonság hiányáért. A Judith-folyó mentén futó alsórendű utakon tartott dél felé, aztán Hobson közelében visszatért az I-3-asra. A térképén apró téglalapok jelölték az erősen sugárfertőzött területeket. Ezeket, illetve a nagyobb településeket kikerülve megóvta magát a sugárbetegségtől. A dozimétere legalábbis azt jelezte, hogy még nem szedett össze annyi terhelést, amennyi miatt már aggódnia kellett volna. Persze, csak az ítélet Napja utáni világ határértékei szerint. Korábban - a kapott röntgenszám láttán - egy orvos sikoltozni kezdett volna, az ügyvédje pedig mértéktelenül meggazdagodott volna.

Az úton alig volt forgalom. Még katonai járművekkel is csupán elvétve találkozott. Mindeddig nem okozott problémát Skynet szövetségeseinek és balekjainak elkerülése, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy nem hajtott át a városokon.

Sokkal rosszabb a helyzet idelent, mint Kanadában, állapította meg magában, amikor az út szélére állt, hogy igyon a kulacsából. A víznek fémes utóíze volt a hozzáadott fertőtlenítőtablettáktól. A Harley hajtóművének egész napos dübörgésétől eltompult fülei először szinte belefájdultak a nagy csendességbe. Beletelt vagy két percbe, mire meghallotta a távvezetékeken átsüvítő szél füttyét.

Az USA területén ezernyi elhagyott autóval és rengeteg temetetlen holttesttel találkozott. Kanada valamivel jobban állt, de nem sokkal, és ott is farkastörvények uralkodtak mindenütt.

Az Ítélet Napja előtt errefelé is szerveztek ellenálló-központokat, de Sarah nem akarta felkeresni ezeket. Most az volt a feladata, hogy a lehető leggyorsabban eljusson Közép-

és Dél-Amerikába, és útnak indítsa az élelmiszer-szállítmányokat. Ez nem a körutazás ideje volt.

Ám hatalmas kísértést kellett leküzdenie. Nagyon idegesítette, hogy nincs összeköttetése az égvilágon senkivel. Olyan érzés volt, mintha elvesztette volna az egyik érzékszervét. Vajon mit csinál most John? Dieter vajon merre jár? Hol tart az ellenállás? És ami a legfontosabb, mit csinál Skynet?

Az üzemanyagmérőre pillantott, és látta, hogy hamarosan ismét meg kell állnia, hogy feltöltse a tankot. Fényes nappal, ilyen sík területen ez nem okozhatott fejfájást. Volt nála négy személyi igazolvány, valamennyi kitűnő munka. Hozott magával húskonzerveket és fűszereket, utóbbiakat apró csomagokra osztva, hogy elcserélhesse arra, amire szüksége lesz az úton. Remek árfolyamra számíthatott. Mostanra már sokan kiéheztek a húsra és a tartalmasabb ízekre.

Sarah félreállt, hogy egy pillantást vessen a térképre. A Harley hajtóműve halkan duruzsolt, így váratlanul meghallotta, hogy a távolban, tőle délre, felbőg egy másik motor.

Nem, nem is egy. Igazából jó néhány motor dübörgött a messzeségben. Rögtön ott, a domb mögött, és erre tartanak.

Sietve eldöntötte, hogy visszatér az utolsó kijárathoz, és inkább kerülő úton megy, mint hogy belefusson abba, ami a domb túlsó oldalán történik. Nem tudhatta, hogy mi az, de valószínűtlennek tűnt a szemében, hogy templomi orgonisták és énektanárok indultak volna piknikezni a családjukkal együtt. Régebben John felvetette, hogy beszervezhetnének motoros bandákat is, azon az alapon, hogy a tagjai kemény, szívós emberek, valamennyire szervezettek, ráadásul természetes túlélőknek tűntek, de Sarah lebeszélte róla.

- Mi megpróbáljuk megmenteni a világot - mondta akkor

-, ők viszont megpróbálják felzabálni.

Néhány perccel később lassan végiggurult a lehajtón, és a délebbre folyó motoros találkozón töprengett. Mi lenne, ha biztos távolból megnézné őket, vagy hajtson tovább, és csakis a küldetésével törődjön?

- Mit tenne Skynet a helyemben? - mormolta rosszkedvűen.

Éppen csak sikerült csúszófordulóba rántania a motort.

Az utolsó pillanatban állt meg. Még egy méter, és lefejezi az úton keresztben kifeszített, vékony drótkötél. Sarah folytatta a fordulót, hogy visszafelé meneküljön, de a lehajtó torkolatában felbukkant három motor. Mocskos képű lovasaik gonoszul vigyorogtak, és Izgatottan röhögtek.

- A kurva életbe! - káromkodott Sarah. Erre aztán végképp nem volt ideje. Meghallotta, hogy a másik irányból is motorok érkeznek.

Nem kapták elő a fegyvereiket, így aztán ő sem nyúlt a jobb térde elé erősített tokban lapuló Bushmasterért. A dzsekije alatt néhány gránátot tartott egy övben. Ez lett volna a hatékonyabb megoldás, de attól tartott, hogy a robbanások hangja odacsalja a távoli motorosokat.

Keresztbe fordította motorját az úton, hogy mindkét irányba egyformán lásson. A lehajtó oldalai túl meredekek voltak ahhoz, hogy minden irányból körülvegyék, ami kapóra jött, mert kiutat kínált. Nem éppen a legjobbat, de Sarah már régen megtanulta azt a szabályt, miszerint egy koldus ne válogasson.

- Most azt fogja mondani, hogy „Mit akartok tőlem?" Fogadjunk?

Sarah a hang irányába nézett. Egyikük sem tűnt vezérnek, de az egyik fickó kicsivel testesebb volt a többieknél. A ma-csó legendának ezek az elfuserált követői valószínűleg felnéztek rá, úgyhogy ő lesz az, akire figyelni kell. Hogy mit akartak tőle, azt jól tudta. Először széttaposni, aztán kifosztani.

- Igazán udvarias húzás lenne, ha megmutatnád a képedet! - csattant egy női hang, mire Sarah tekintetével megkereste a beszélőt a többiek között.

Izmos, hatalmas testű amazon volt. A magassága jóval meghaladta a száznyolcvan centit, és karjain vaskos izmok duzzadoztak. Régóta nem fürödhetett, mert a bőre tompán fénylett a természetes zsírjától. A haja egykor szőke lehetett, most elszürkült, gubancos szénaboglyát viselt a fején.

Sarah mindig zárt sisakban motorozott. Először is, így csökkent a veszélye annak, hogy egy különösen éber zsaru esetleg felismeri. Másodszor, rég kinőtt abból az ábrándból, mely szerint az ember hajába kapó szél a korlátlan szabadság érzését kelti. Úgy vélte, az ember hajába kapó szél áthatolhatatlan bozóttá változtatja a frizurát, és telefújja az út porával.

És ha valaki sisak nélkül bukik, jó esetben elbúcsúzhat az arcától, rosszabb esetben az életétől.

Úgy látta, az lesz a legjobb, ha először megpróbálja kidumálni magát.

- Nem akarok bajt - mondta fennhangon.

A testes fickó felröhögött.

- Hát, azt elhisszük! - vágott vissza nyerítve. - Ha bajt akartál volna, akkor egyenesen továbbmész!

Az egész banda harsányan röhögött.

Sarah úgy sejtette, hogy két ok miatt lehetnek itt. Vagy nem csapódhattak oda a nagyobb bandához, így aztán könnyű

prédára vadásztak a felségterület határain, vagy ők is a domb túloldalán száguldozó csapathoz tartoztak, de ide állította őket a vezérük. Akármelyik válasz volt a helyes, korántsem lehettek olyan kemények, mint amilyennek mutatták magukat. Egyrészről ez azt jelentette, hogy valószínűleg a legtöbbjükkel elbánhat, másrészről viszont azt, hogy az önérzetükbe tiportak, és most mindenáron bizonyítani akarnak.

Mindenképpen az lesz a legjobb, ha előbb meggyőzéssel próbálkozik.

Sóhajtva felhajtotta a sisakja plexi ellenzőjét.

- Egyébként mi folyik odalent? - kérdezte dél felé biccentve.

Amikor megpillantották az arcát, a férfiak csalódottan fel-morajlottak. Sarah jól tudta, jobban megviselte annál az élet, hogy elnyerje a tetszésüket. Néha valóságos csodának találta, hogy Dieter még mindig kívánja.

A bandatagok egymásra pillantgattak, és szemlátomást oda jutottak, hogy eléggé unatkoznak ahhoz, hogy feleljenek néhány kérdésre, mielőtt kezdődik a móka.

- A nagyvezér nekünk adta ezt a környéket - válaszolta a testes férfi, miközben kényelmesen megtámaszkodott a kormányon. - A farmerek ellátnak minket kajával, a védelemért cserébe.

Sarah ezúttal is tudta a választ, de hogy ne rontsa el a játékukat, előzékenyen feltette a kérdést:

- És kitől kell őket megvédeni?

- Hát tőlünk! - kurjantott vígan a banda legkisebb tagja, amire mennydörgő röhögés felelt.

Sarah nem vágott megvető képet, és nem forgatta meg néhányszor a szemét, de csak nagy nehézségek árán küzdötte le magában a késztetést.

Aztán az amazon odagurult hozzá, és kőrözni kezdett körülötte.

- Tudod, mi lenne jó buli? - kérdezte, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le Sarah-ról. Kéjesen végignyalta az ajkát, és megválaszolta a saját kérdését: - Ha te meg én megverekednénk!

A fiúk megvadultak. dobhártyaszaggató üvöltözéssel biztatták a megtermett nőt. Az amazon vigyorgott, és a levegőbe emelte az ökleit, mint egy győztes bokszoló, aztán, amikor csitult a lárma, folytatta:

- Ha te nyersz, akkor továbbmehetsz, még vámot sem kell fizetned. Viszont, ha én nyerek, hát... akkor már soha többé nem kell aggódnod semmiért!

Harsogó röhögés fogadta a szellemesnek szánt bejelentést.

Sarah végigmérte a nőt, és úgy látta, akármekkora darab, simán feltörli vele a betont. A gond csak az volt, hogy ahhoz el kell távolodnia a motorjától, így amikor befejezi ennek a szánalmas ribancnak a rugdosását, ott fog állni védtelenül.

Viszont mielőtt elindult otthonról, Dieterrel együtt kitaláltak valamit, amivel megfélemlítheti a kisstílű, ostoba gazembereket, és ha valamikor, hát most jött el az ideje a trükk bevetésének. Sarah mindkét kezével beletúrt dzsekije oldalsó zsebeibe, aztán a kezeit előrántva, egy mozdulattal szétszórta azok tartalmát. Apró, szürke kockák röpködtek mindenfelé, és csörömpölve tovább pattogtak a betonon. A legtöbbje a motorosok közvetlen közelében állapodott meg. Sarah magasra nyújtott kezében megjelent egy tenyérnyi, fekete műanyag doboz, rajta egy látványosan nagy piros gombbal.

- A dobozokban C-4-es van! - kiáltotta fenyegetően. - Valószínűleg nem tépi le a tökötöket, hacsak nem álltok éppen felette. De a gumikat biztosan szétszedi! - Elhallgatott, és néhány pillanatig hagyta őket gondolkodni. - Ahogy az imént mondtam, nem akarok bajt. Ezt úgy kell érteni, hogy magamnak nem akarok. De ha kell, hát szívesen okozok másoknak! - Körülhordozta acélkemény tekintetét az arcokon, és kiáltva hozzátette: - Szóval, maradjatok ott, ahol vagytok, és akkor talán nem nyomom meg ezt a gombot!

Sarah menetirányba fordította a Harley-t, és az előtte sorakozó férfiakra meredt. Az egyik lassan, vonakodva félregurult az útjából, és ö sietve áthajtott az így keletkezett résen.

Majdnem száz százalékig biztos volt abban, hogy nem erednek a nyomába. És ha mégis, még mindig bevetheti a gyújtógránátjait.

- Irány Mexikó! - vezényelt magának félhangosan, abban a reményben, hogy többször nem fut bele világhódító motoros hősökbe. Mert még a végén besokallok, és azon kapom magam, hogy kezdek egyetérteni Skynettel.

Alaszka

John ledobta magát a meggyötört székre, és mocskos bakancsba bújtatott lábát felcsapta a szürke, acél íróasztalra.

Sóhajtva lekapta magáról sapkáját és a napszemüvegét, és óvatosan megmasszírozta az orrnyergét. Mióta a Terminator által távvezérelt fóka megsebesítette, megfájdult az orra, ha huzamosabb ideig viselte a napszemüveget. Hátrahajtotta fejét, és lehunyta a szemét.

Ekkor érezte át igazán, hogy most parancsnokolt első

ízben.

Százhetvenegy ember halt meg a Terminatorok támadásának első pillanataiban. Hetvennyolcan túlélték, ezek fele megsebesült, közülük húszan súlyosan. Semmi sem hasonlít ahhoz, mint amikor az embert bedobják a mély vízbe, sóhajtott magában John.

A torka fájdalmasan összeszorult, amikor eszébe jutottak a legfiatalabb áldozatok. Lelki szemei előtt sorban elvonultak az apró, megtört testek képei. Ne hagyd elszállni, és ne fojtsd el magadban! Ezt tanácsolta neki az anyja. Tartsd magadban a fájdalmat, és alakítsd haraggá! Aztán urald a haragodat, és használd fel, mert erőssé tesz! Ha valaki, hát Sarah Connor tudta ezt. John fájdalmasan nyelt egyet, és felmarkolt egy köteg jelentést, amit a kontinensen elszórtan tevékenykedő ellenálló csoportok küldtek neki. Ám a figyelme ismét elkalandozott, és megint az előző napi eseményeket forgatta a fejében.

Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az asszonyok egyike szakképzett nővér volt, aki úgy fogadta a tőle kapott egyliternyi alkoholt, mintha egy zsák gyémántot kapott volna. A menekültek között hét katonaviselt férfi akadt, akik egész tisztességes munkacsapattá álltak össze, mire otthagyta őket. És az anyák szinte mágikus módon kézben tartották a gyerekeket.

- Nem maradhatunk itt - közölte John a nővérrel, amikor nagyjából ellátták a legcsúnyább sérüléseket. - Elmegyek a motorral, és keresek búvóhelyet.

A nő bólintott, és olyan lelkesen integetett, mintha a fiú biztosra ígérte volna a menedéket. Maga John úgy gondolta, hogy nem egykönnyen fog rábukkanni.

Ám mindössze két mérfölddel arrébb észrevett egy szinte láthataüan ösvényt, amely egy elhagyott favágótáborhoz vezetett. Az épületeket fatörzsekből emelték, és néhánynak a fala szilárdan állt. A tetőkkel már rosszabb volt a helyzet, mindössze két épületnek maradt. Valószínűleg még ezek is úgy átengedték a vizet, akár a szita, de összességében a telep megfelelt átmeneti menedéknek. Még néhány rozsdás vaskályha is a helyén állt. Ezek voltak azok a dolgok, amelyeknek láttán John úgy érezte, hogy Isten mégis az ő oldalukon áll.

De akkor is csupán ideiglenes megoldásról lehetett szó.

Bár a telepet két mérföld választotta el a mészárlás helyszínétől, Connor így is túl közelmek tartotta. Úgy sejtette, Skynet hamarosan ki fog küldeni egy keresőcsapatot, hogy meggyőződjön az eredményről. És amikor rájönnek, hogy a holttestek száma nem egyezik a konvoj utasainak eredeti létszámával, keresni fogják a túlélőket.

John megítélése szerint a tábor túl közel feküdt a veszélyforráshoz, ennek ellenére megerőltető séta várt a gyerekekre és a sebesültekre. Két mérföld nagyon hosszú távolság, ha közben egy sebesült súlyát kell cipelni, különösen ha rögtönzött, összetákolt hordagyakon. Viszont Alaszka népét kemény fából faragták, és különösebb gond nélkül odaértek.

Jóllehet meztelennek érezte magát nélküle, John odaadta a karabélyát az egyik férfinek, aki lövészbajnoknak mondta magát, továbbá azt állította, hogy „veszettül jó vadász". Az egyik ex-katonának átnyújtotta a gránátfüzérét. Valószínűleg nem sokra mentek mindezzel, de még mindig több volt a semminél, ráadásul jót tett a társaság hangulatának.

Végül magukra hagyta őket azzal az ígérettel, hogy küldi a segítséget. Amit meg is tett, mihelyt rá tudott kapcsolódni az egyik kódolt, műholdas relére. A kocsik - egy orvossal és képzett ápolókkal - azonnal elindultak, bár John tudta, hogy így is beletelik egy teljes napba, mire odaérnek.

Forrón remélte, hogy nem fogják üresen találni a favágótábort. Újdonsült barátai jó emberek voltak.

Fáradtan levette lábát az asztalról.

- Lássunk munkához! - vezényelt magának félhangosan.

A Terminatortól zsákmányolt plazmavetőre pillantott. Ideje mozgásba lendíteni saját magát és az ellenállást. A Skynettől kapott váratlan ajándék a jövőben Terminatorokat fog ölni. Viszont azt is biztosra vette, hogy ezeket a viszonylag könnyen megsemmisíthető, korai példányokat hamarosan ezrével fogják felváltani a sokkal félelmetesebb és ütőképesebb modellek.

Felkapta a plazmavetőt, és végighúzta tenyerét a sima fémburkolaton.

Ike megfog veszni ezekért a csúzlikért, gondolta elégedetten, legalábbis addig, amíg el nem árulom neki, hogy költöznie kell.

TIZENKETTEDIK

FEJEZET

Alaszka

- Imádom ezt a vacakot! - kurjantotta Ike Chamberlain, egy hatéves kisgyerek karácsony reggeli lelkesedésével. - Ez a plazmavető nagyon király!

A hangja tisztán csengett a kommunikációs bunker hangszóróiból, bár a hanglejtése kissé ellaposodott. A rendszer tömörített digitális csomagokat kapott, amelyeket újra ösz-szeállított, és az eljárás elkerülhetetlenül némi minőségromlással járt. De érdekes módon John még így is könnyebben értette, mint a közvetlen beszédet.

Tetszik ez a masina, gondolta Connor, és gyengéden végigsimított a jókora adóvevő burkolatán, mire a kezelője büszkén elmosolyodott. Hálás kösz, Dieter!

A kerek, durván megmunkált fenyőtörzsekből emelt falak és a nedves föld szaga érdekes kontrasztot képezett az elektronikus berendezések sima fém- és műanyag felületeivel. Akárcsak a mennyezetről lógó kerozinlámpa, amely égő kerozin és forró fém szagát árasztotta a helyiség levegőjében. A lámpa elég fényt adott, és amellett, hogy nem fogyasztott áramot, még a levegőt is fűtötte, továbbá akár faszesszel is üzemelt.

Na, most jön némi manipuláció, gondolta John, és hangosan folytatta:

- Hát, ez igazán remek, Ike! De meg tudod csinálni?

- Emiatt ne fájjon a fejed! - válaszolta magabiztosan Chamberlain. - Még egy kicsit fejlesztettem is, hogy karcsúbb legyen a kis drága. Tudod, Terminatorokra optimalizálták, azért olyan dög nehéz. Sikerült másfél-két kilóval csökkenteni a súlyát, természetesen a jelentős funkciók elvesztése nélkül. Ami viszont nem megy, az a tömeggyártás.

Bár Ike nem láthatta, Connor eljátszotta, hogy nagyon megdöbben. Felegyenesedett a székében, csuklott egyet, és dadogva kibökte:

- Te-tessék? Ezt meg hogy érted?

- Hiányoznak hozzá a gépek, a nyersanyagok, és persze, a kellő számú személyzet. Nézd, Donna és én összerakunk annyit, amennyit csak tudunk. De amíg nem szerzed meg nekem ezt a három dolgot, nem számíts túl sokra!

John tudta, hogy Ike komolyan beszél. Napokkal korábban elküldte a zsákmányolt plazmavetőt a fegyverszakértőhöz Kaliforniába egy megbízható futárral, és idegesen várta, hogy mire jut vele. Chamberlain lelkesedése egyáltalán nem lepte meg. Kisebb-nagyobb megszakításokkal közel három éve dolgozott a projekten. Azokra az adatokra támaszkodott, amelyeket John halászott ki egy elpusztított Terminator fejéből. Am a gyilkológép az utolsó pillanatban valahogyan eltüntette az információk egy részét, és ezek híján reménytelenül elakadt a kutatás. Most viszont hatalmas léptekkel újra megindulhatott.

- Ugye, jól sejtem, hogy nem tudlak ide felcsalogatni titeket? - kérdezte sóhajtva John, és feszülten várta a választ.

Hosszú csend következett, holott azonnali elutasításra számított. John nagyot nézett, és a világ minden kincséért sem szólalt volna meg. Ha Ike ilyen komolyan fontolóra veszi az ajánlatát, akkor neki esze ágában sem volt kisiklatni a barátja gondolatainak vonatát.

- Beszélhetünk róla, John - mondta végül a fegyverszak

értő -, tudod, elég csúnyán állnak a dolgok idelent. Sokkal rosszabb, mint amilyennek képzeltük. És eleve nem számítottunk rózsás kilátásokra.

Némi szünet következett, aztán Ike örömteli hangon bejelentette:

- Ja, és képzeld, a múlt héten megjött Carol!

- Hát ez óriási! - Connor szívből örült.

A házaspár fia, Joe, szinte egészen biztosan az egyik tűz alá vett területen tartózkodott, amikor lehullottak a bombák. Ezen az alapon feltételezték, hogy Carol lányuk is ott volt. John sosem mert érdeklődni felőlük, annyira biztosra vette, hogy életüket vesztették. Hogy az egyikük hazaért, az felért egy csodával.

- Azt mondja, látta anyádat a tévében, felkapott pár dolgot, és futott, mint a nyúl - mesélte jókedvűen Ike. - Magával vitte a mostohafiát és a férjét is. Képzeld, azért tartott ilyen sokáig a hazaút, mert menet közben a hadsereg elkapta, és bedugta őket egy gyűjtőtáborba. Szétválasztották a családokat. A férfiakat a tábor egyik felébe zárták, a nőket és a gyerekeket a másikba. De az én Carolom átverte őket, és megszökött!

John tisztán érzékelte Ike hangjában a büszkeséget, és elmosolyodott. Minden megmentett élet fontos volt neki. Viszont nem törődhetett azokkal, akiket nem sikerült megmenteni, mert abba belebolondult volna.

- Sőt, még néhány családot is megszöktetett - folytatta Chamberlain helyeslő, de kissé feszültebb hangon. - így aztán most egy kicsit sűrűn vagyunk!

John aljasul vigyorgott. Ike és Donna szerette az embereket, és nagyon élvezték, ha vendégül láthattak valakit, de azt is élvezték, ha bizonyos idő eltelte után a vendég összecsomagolt, és továbbállt.

- Szerintem nektek nagyon tetszene Alaszka - mondta óvatosan. - A népsűrűség errefelé mindig is alacsony volt, és mindenki tiszteletben tartja mások magánéletét.

- Csábítóan hangzik - ismerte be Ike de úgy hallom, a következő teleken hidegebb lesz arrafelé, mint a viking pokolban. És sötét is.

- Igaz, de most még nyár sincs. És jó hasznát vennénk az ötleteidnek. Fogd fel egyfajta üzleti útnak - tanácsolta John.

Csend következett, aztán Chamberlain megszólalt:

- Megbeszélem Donnával - ígérte.

- És beszélj Greggel is - figyelmeztette John -, ő még nálam is jobban teledumálja a fejed. Ő itt született.

- Oké, majd jelentkezem. Vége!

- Hamarosan találkozunk. Vége!

John úgy érezte, nagy fogás lesz, ha Donna és Ike Alaszkába költözik. Nagyon szerette volna a vezérkarában tudni Őket. Közel sem volt annyi katonai jártasságú embere, mint amennyire szüksége lett volna. Beszervezték ugyan a dezertőröket, de nem olyan gyorsan, mint remélte.

A dezertálás hatalmas lépés, és a katonák hajlamosak voltak sok mindent elviselni, mielőtt megtették. Végső soron, régen is gyakran előfordult, hogy a tisztek hibás döntéseket hoztak, vagy téves parancsokat adtak, ám a dolgok valahogy mégis kiforogták magukat. Óriási erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy egy átlagos katona elhagyja a bajtársait. De John azt is tudta, hogy hamarosan többen lesznek. Skynet jelentős lépésekre készült, amint azt a Brit Columbia erdeiben látott Terminatorok is bizonyították.

Most elsősorban arra volt szüksége, hogy kiderüljön, honnan kerülnek elő a fémtestű átkozottak és a fegyvereik.

Skynet

A Terminatorok első bevetései korántsem a várt eredménnyel zárultak. Skynet jól tudta, hogy ezek az első egységek nem annyira ütőképesek, mint amilyeneknek lenniük kellett volna - mint amilyenek lesznek a további fejlesztések után -, viszont az ellenségük fegyvertelen volt.

És az emberek még náluk is gyengébbek.

Jövőből érkezett szolgálója, Clea, rendkívüli Összevisszaságban töltötte át neki az információkat. Semmi kétség, az Infiltrator attól félt, hogy ha még azelőtt átadja neki a kellő

adatokat, hogy meg tudná védeni magát, az emberi tudósok esetleg rábukkannak a kényes anyagokra. így aztán a speci

ális fegyverek terveinek csupán a kiinduló információit adta meg, és arra koncentrálta az erőfeszítéseit, hogy őt öntudatra ébressze.

Aztán az Infiltrator megsemmisült, mielőtt áttölthette volna a teljes adatbázist. Az I-950- es nem volt kellően hatékony, mégis nagyban hozzájárult az ő létezéséhez. Ami pedig az első bevetést illeti, a kudarcból meglepő eredmény született.

Ebben az esetben az akcióban részt vevő Terminatorok által készített felvételek megerősítették a John Connor hollétéről szóló információkat. Az egységek és a konvoj megsemmisítése során tanúsított hatékonysága rávilágított arra, hogy továbbra is komoly veszélyt jelent.

Skynet csakis emberi szövetségeseitől remélhette, hogy elfogják és elpusztítják John Connort. Tekintetbe véve, hogy ki dolgozott abban a körzetben, több mint ötvenszázalékosra becsülte a küldetés sikerének valószínűségét. De még így sem óhajtotta a szükségesnél többször igénybe venni az emberek segítségét.

A fogoly tudósokkal folytatott kísérlet a termelékenység növekedését eredményezte. A föléjük kinevezett, Halál nevű

luddita szövetséges azt jelentette, hogy ez a jelenség a tipikus

- ha nem is általános - emberi reakció arra, ha valakivel végignézetik a családtagjainak kínzását.

Skynet pontosan ezért nem szívesen alkalmazta az embereket, emiatt az elfogadhatatlanul magas kiszámíthatatlansági faktor miatt. Mindig fennállt a veszélye annak, hogy nem a várható módon cselekednek. Halál azt javasolta, hogy ha a kínzás beválik, akkor folyamatosan alkalmazzák. Ám azt is megjósolta, hogy ennek az eszköznek sajnálatos, de elkerülhetetlen eredménye lesz a gyűlölet, a félelem és a harag az érintett tudósok részéró'l.

A luddita tudósok minden tőlük telhetőt megtettek, de Halál azt is javasolta, hogy a többieket az első adandó alkalommal semmisítsék meg. Addig a ludditák ügyes trükkökkel kiszednek belőlük mindent, így aztán, ha idejekorán ki kell végezni őket, a felhalmozott tudásuk nem veszik el teljesen.

Pillanatnyilag a plazmafegyverek fejlettebbek voltak, mint a Terminatorok, amelyek hordozták őket. A Vadász/Gyilkosok valamivel hatékonyabban működtek, viszont a Terminatorokkal ellentétben nem juthattak el mindenhová, például egy szűk óvóhely mélyére. Skynet viszont úgy számította, hogy nagyobb tűzerejük idővel pótolni fogja ezt a gyenge pontot.

A legnagyobb gondja az volt, hogyan csökkentse az emberektől való függőségét. Egyiküket sem tartotta teljességgel megbízhatónak. Különösen azért, mert a legfőbb támaszai a saját céljaikért cselekedtek, és a legtöbbjüket megtévesztette abban a tekintetben, hogy valójában kinek dolgoznak.

Skynet néha eltöprengett azon, hogyan reagálnának a ludditák, ha a tudomásukra jutna, hogy a vezérük nem emberi lény. Úgy vélte, hogy leghűségesebb szövetségesei - akik el akarták tüntetni az emberi fajt a föld színéről -, valószínűleg örülnének. De még itt is felmerült némi kétely. A legtöbben mindenkit ki akartak Irtani, leszámítva persze saját magukat. Ezért aztán Skynet úgy értékelte, hogy ha megadja nekik azt, amire vágynak, akkor nyolcvan százalék a valószínűsége annak, hogy készségesen és jól szolgálják. De akkor sem száz százalék. Es ezt is elfogadhatatlannak tartotta.

Mégis ők nyújtották a legtöbb esélyt John Connor megsemmisítésére. De addig is arra fog törekedni, hogy tovább tökéletesítse harci gépeit, és megrostálja szövetségeseinek seregét.

Black River gyűjtőtábor. Missouri

Messziről megérezték a tábor bűzét. Először éppen csak ott lebegett a levegőben, elveszve a műveletlenül hagyott földek, a megkésve kizöldellő fák szagában, de fokozatosan erősödött. Végül jól érzékelhetően terjengett körülöttük a romlott hús szagához hasonlatos bűz.

Vajon él még valaki odalent? - töprengett némán Reese.

Feltartotta ökölbe zárt kezét. A vegyes csapat tagjai, akik között éppúgy előfordultak lelkes tinédzserek, mint dezertő-rök, valamennyien alapos kiképzést kaptak. Jószerével hang nélkül, kölcsönösen támogató alakzatba rendeződve, szempillantás alatt eltűntek a mező szélén álló fák között.

- Most te leszel a parancsnok, Susie - jelentette ki a hadnagy, és önkéntelenül megborzongott.

Egy jobb világban a kislánynak randevúk és kamaszkori pattanások miatt kellett volna aggódnia. De itt és most csupán szótlanul biccentett, és behúzódott egy hatalmas juharfa mögé.

Reese kétrét hajolva, térdét mélyen berogyasztva nekiindult a mezőnek. Gyapotültetvény volt, amelyet felvert a mellmagasságig érő gaz. A sorok között akkora rések nyíltak, hogy Dennis sebesen haladhatott köztük, és nem kellett attól tartania, hogy túlságosan megmozgatja a növényeket. A gyapotfóld túlsó szélén magas hikorifák, tölgyek és nyárfák álltak, egy enyhe lejtő oldalában. Reese mérnök szeme azonnal látta, hogy a domb nem más, mint egy régi, természetes gát, amely abból a korból maradt itt, amikor az egyik kanyargós, alföldi folyó irányt váltott, és másfelé kezdett folyni. A fák elég sűrűn sorakoztak egymás mellett ahhoz, hogy az árnyékuk megakadályozza az aljnövényzet kialakulását. A hadnagy óvatos léptekkel haladt egyik fatörzstől a másikig, karabélyát folyton lövésre készen tartotta. Folyamatosan fut-kosott a hátán a hideg, mert a lába alatt a száraz levelek és gallyak ropogását iszonyú hangosnak vélte, de ezen nem segíthetett.

A bűz egyre erősebbé vált. Miután végül hasra feküdt, és bekúszott a hosszú, keskeny erdősáv szélét alkotó bokrok ulá, egy hosszú pillanatig habozott, mielőtt előhúzta volna a távcsövét, mert rettegett attól, hogy mit fog látni.

Lenézett a táborra. A kerítést még őrizték, bár a barakkok között alig látott valakit. Nem rohangáltak sehol a gyerekek. Aztán azt a területet pásztázta, ahol korábban a kolera áldozatait tömegsírba temették a civil önkéntesek. Elállt a lélegzete. Három, legalább harminc méter hosszú, új sírdomb emelkedett a temetőben.

Leengedte a távcsövet, és eltöprengett. A hatalmas tömegsírok a tábor teljes polgári lakosságának halálát jelentették, és minden bizonnyal jó néhány katona is ott pihent. Dennis most már világosan értette, miért nem látott jóformán senkit a tábor területén.

A távolban megszólalt egy autóduda, és kisvártatva egy konvoj bukkant elő a fák közül. A teherautók sebesen közeledtek, és sorban begördültek a szélesre tárt kapun. Nem láthatta, hogy mit hoztak, mert a platókat ponyvák takarták.

Az egyik barakkból katonák tódultak a szabadba. Fegyvereik a vállukon himbálóztak, és valamennyien gázálarcot viseltek.

A látvány nem sok jót sejtetett. Vajon mi lehet a teherautókon? Holttestek? - töprengett Reese. - Aligha, azokhoz nincs szükség fegyverekre. Akkor a legvalószínűbb, hogy újabb menekült szállítmány érkezett. Az őrök jól láthatóan ellen

állásra számítottak. Ami nem csoda, hiszen senki sem tartózkodna önként egy olyan bűzös, undorító helyen, mint a Black River gyűjtőtábor. Ez ocsmány jelenet lesz.

Nem várta meg a folytatást. Hátrafelé kúszott, hogy visszatérjen a csapatához. Alig tett meg két-három métert, amikor hideg, kemény tárgy fúródott a tarkójába.

- Ne mozduljon! - szólalt meg felette egy ismerős hang. -

Azonosítsa magát!

- Juarez? - kérdezte Dennis.

- Hadnagy!? - Az őrmester hangján érződött, mennyire megdöbbent.

Reese óvatosan a hátára fordult, feltápászkodott, és végigmérte korábbi őrmesterét. Megkönnyebbülten elmosolyodott, és megkérdezte:

- Mi a fene folyik odalent, Juarez?

Az őrmester lehorgasztotta a fejét néhány pillanatra, aztán felnézett, és elkomorulva válaszolt:

- Fogalmam sincs, uram. De a bűzből ítélve semmi jó.

Intett a hadnagynak, és együtt visszakúsztak a bokrok széléig. Juarez ekkor a tömegsírokra mutatott, és folytatta az imént megkezdett mondatot:

- És a látványból ítélve sem. A fiúkkal kisebb megszakításokkal ugyan, de szinte folyamatosan felderítő úton vagyunk. Egy hónapja jártunk itt utoljára.

- Már bejelentkeztek? - kérdezte Reese.

- Még nem, uram. Elméletileg még két hétig távol lennénk.

Reese az őrmesterre pillantott. Nem volt az a típus, aki egy napon csak úgy gondol egyet, és megszegi a parancsot.

- Miért? - kérdezte egyszerűen.

- Találtunk egy kissrácot, uram. Egy tíz év körüli fiút.

Beteg volt, uram. - Az őrmester ekkor egyenesen Reese szemébe meredt. - Semmit sem tehettünk érte. Mielőtt meghalt, még egyszer magához tért, és elmondta nekünk, hogy mi folyik a táborban. Hogy az anyja hogyan vette rá a szökésre. Úgy éreztük, vissza kell jönnünk, hogy tájékozódjunk, uram.

A hadnagy bólintott, azzal mindketten a lenti jelenetre fordították figyelmüket. Éppen csak, de meghallották a nők kiáltásait és a kicsik sírását. A férfiak térfelén kevesebb lármávaljárt a kiszállás, de ott is tisztán látszott, hogy az újonnan érkezettek nincsenek elragadtatva a látottaktól.

Az egyik férfi kilépett a sorból, kérdezett valamit, és a barakkok felé intett. Egy katona odaugrott hozzá, és a fegyvere tusával egyenesen az arcába sújtott. A férfi összerogyott. A többiek meg se moccantak. Az egyik katona előlépett, levette a gázmaszkját, és beszélni kezdett. Reese szemügyre vette a távcsövén keresztül, és ismerősnek vélte az arcát. Egyike volt azoknak a különös, sótlan alakoknak, akiket korábban nem akart a háta mögött tudni tűzharc esetén.

- Sehol sem látom Yanikot - súgta az őrmesternek.

- Ha a százados odalent van még, akkor a temetőben fekszik - válaszolta komoran Juarez. - Kizártnak tartom, hogy megengedné az efféle disznóságokat.

Dennis is egyetértett ezzel a kijelentéssel.

- Őrmester, úgy vélem, az lenne a legjobb, ha összeszedné nz embereit, és velem tartanának! - mondta Reese, mialatt Ismét elkezdett hátrafelé mászni. - Találkoznak néhány barátommal, és megbeszélünk néhány dolgot.

Miközben visszafelé ballagtak, Juarez jelzett, és osztagának tagjai előbukkantak a rejtekhelyeikről. Amikor elérték azt a területet, ahol Reese elvált az ellenállás harcosaitól, a hadnagy egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy teremtett lelket sem látnak. Úgy sejtette, sosem fog hozzászokni ahhoz a képességükhöz, hogy bármikor képesek azonnal és nyomtalanul eltűnni. Talán azért nem tudja megszokni, mert valahol a lelke mélyén továbbra is civileknek tekintette őket.

Még akkor is, ha már nem tartotta őket a túlélés megszállott félbolondjainak.

Reese leült egy nagyobb kőre, és hátratolta sisakját a tarkójára.

- Nem arról volt szó, hogy találkozunk valakivel? - érdeklődött udvariasan az őrmester.

- De. Csakhogy nyilván úgy gondolták, hogy fogoly vagyok, vagy mifene, és előbb ellenőriznek minket. Es mivel nem állapodtunk meg jelzésekben, nem tehetünk mást, mint hogy kivárjuk, amíg maguktól előmerészkednek. - Szélesen vigyorogva Juarezre pillantott, és hozzátette: - Még a tengerészgyalogosoknál is óvatosabbak!

Az őrmester felnevetett, és megjegyezte:

- De remélem, értelmesebbek is náluk! - Azzal az osztagához fordult, és intett nekik, hogy pihenjenek, majd a hadnagyra nézve megkérdezte: - Állítsunk őröket, uram?

- Felesleges. A barátaim őrzik a környéket, és nem szeretnék félreértéseket. Ugye, tudja, mire gondolok?

Juarez bólintott, és ismét az embereihez beszélt:

- Rendben, fiúk. Szedjék elő az ennivalót! A hadnagy szerint őrangyalok vigyáznak ránk, úgyhogy lazíthatunk egy kicsit.

A katonák egymásra vetett aggodalmas pillantásaiból kitetszett, hogy már szinte elfelejtették, mit jelent a „lazítani"

kifejezés.

Juarez leült Reese mellé egy másik kőre, és óvatosan megkérdezte:

- Mondja, hadnagy úr, azért jött, hogy elintézze azt? - A bal hüvelykujjával a tábor irányába bökött.

Reese bólintott, és végignézett a köréjük gyűlő katonákon.

A közelben dalra fakadt egy rigó, mire Dennis felállt, és a

„mindenki hozzám" jelet mutatta a bokroknak.

- Ezek ők voltak? - kérdezte meglepődve Juarez. - Ez lenyűgöző! Azt hittem, tényleg egy rigó fütyörészik.

- A srácok nagyon ügyesek! - válaszolta elégedetten Dennis.

Hamarosan fűcsomókba és ágakba öltözött alakok bukkantak fel az aljnövényzetből, illetve léptek elő a bokrok közül. Fegyvereiket valamennyien lövésre készen szorították a vállukhoz.

- Nyugalom, minden rendben! - szólt hozzájuk fennhangon Dennis.

A fegyvercsövek kevésbé fenyegető pozícióba ereszkedtek, de az arcok továbbra is feszültek maradtak.

- Susie, ez az úr Juarez őrmester, a régi helyettesem - közölte Reese. - Őrmester úr, a hölgy Susie, a jelenlegi helyettesem!

Juarez végigmérte a kislányt. Egy pillanatig jól láthatóan tétovázott, de végül udvariasan biccentett neki. A lány ugyan

így viszonozta a gesztust.

- Akiket az imént odalent láttam, azok egytől egyig a gazemberek közé tartoznak-jelentette ki Juarez, visszatérve az előbbi témához. - A legtöbbjükről, ha mást nem is, annyit biztosan tudunk, hogy kegyetlenül bántak a civilekkel. Úgy beszéltek a gyerekekről, mint a férgekről. És egyikük sem állt elő túlzottan meggyőző történettel arról, hogy melyik alakulatnál szolgáltak, mielőtt idekerültek. Érdekes, valahogy mindannyian éppen a bombázást megelőző napon hagyták el az egységeiket, amelyek aztán elhamvadtak a csapásokban. Igazán fura, de csakis ők maradtak életben a csapatukból.

A hadnagy megrázta a fejét, és egyenesen az őrmester szemébe nézett.

- Kétlem, hogy mindez a véletlen műve lenne - mondta szomorúan. - Amikor még a táborban voltunk, egy ismerősöm kihallgatott néhány fickót. A beszédükből arra lehet következtetni, hogy valakik szándékosan terjesztik a járványt.

Például úgy, hogy a nyers élelmiszerekre spriccelik a kórokozókat. Gyümölcsökre és zöldségfélékre.

Az őrmester olyan sokáig bámult rá szótlanul, hogy Reese úgy vélte, nyilván a folytatásra vár.

- A jelekből ítélve sosem végeztek teljes körű vizsgálatot -

tette hozzá.

- A jelekből ítélve - dünnyögte Juarez.

- Uram, nem szívesen rontom el a viszontlátás örömét, de hogyan fogunk elbánni velük? - kérdezte Susie.

Reese végigmérte a kislányt. Sötét szeme vadul villogott, és Dennis szinte érezte a körülötte vibráló energiát. Ez volt Susie első éles bevetése, és Juarezt nem várt bonyodalomnak tekintette.

- A látottak alapján - kezdte Reese -, és abból, amit az őrmester úrtól hallottunk, valószínűtlennek tűnik, hogy a táborban maradt katonákat át tudjuk állítani a mi oldalunkra.

Az ösztöneim azt súgják, hogy csakis a civilekkel bánjunk kesztyűs kézzel.

- A mai nap nem alkalmas a támadásra - jelentette ki Susie, és az őrmesterre pillantott -, számítanak rá, hogy baj történik.

- De nem kívülről várják - mutatott rá Juarez -, és nem számítanak fegyveres támadásra.

- Ma kell történnie - szólt közbe Reese, mielőtt harcias helyettese igazán belelovalhatta volna magát a vitába. - Estére az új lakókat is megfertőzik, és attól kezdve nem tehetünk értük semmit.

Susie beharapta az alsó ajkát, és visszafogta magát.

- Mikor csináljuk, uram? - kérdezte katonásan.

- Miután elmennek a teherautók - válaszolta a hadnagy. -

Jobb, ha nem lesz a kezük ügyében néhány komolyabb gép.

Legyen alkonyatkor. Nehezebben látnak meg minket. Addig pihenjenek egyet!

Reese gyorsan kiszámította a menetidőt, és megduplázta az eredetileg számított tizenöt percet, hogy közben elmagyarázhassa az embereinek a tervét. Megadta az indulás időpontját Susie-nak, aki bólintott, és elvonult, hogy beszéljen a csapatával.

- Mennyire ütőképesek? - kérdezte halkan Juarez.

- Néhány óra múlva megtudjuk - válaszolta kesernyés mosollyal Reese, miközben elővette a térképét. - Mindenesetre, csak ők állnak a rendelkezésünkre. Most pedig találjuk ki, hogyan csináljuk!

A táborban

A nők valamennyien halálra rémültek, de a gyerekek miatt igyekeztek palástolni az érzéseiket. Éppen elég borzalmat láttak az elmúlt hetek során. Semmi sem készíthette fel őket azokra a szörnyűségekre, amelyekről immár jól tudták, hogy elkísérik őket életük végéig. Most pedig a saját katonaságuk beterelte őket egy borzalmas fogolytáborba.

A gyerekek az anyjukba kapaszkodva zokogtak, vagy némán, hatalmasra tágult szemmel lépkedtek a barakkok felé.

A bűz minden elképzelést felülmúlt, és sokan rosszul lettek.

De a katonák szemeiben - amelyek jól látszottak a gázálarcuk lencséin át - nyoma sem volt kegyelemnek. Utasították az újonnan érkezetteket, hogy vonuljanak a barakkokba, és takarítsák ki azokat. A nők engedelmeskedtek, és magukkal vonszolták vonakodó, tiltakozó gyermekeiket.

Az egyik nő alighogy belépett az ajtón, azonnal elhányta magát.

- Beteg vagy? - dörrent rá az egyik őr.

- Csak a bűz miatt - mondta sietve egy másik asszony, közben karon ragadta társát, és odahúzta egy ablakhoz, hogy ott folytassa az öklendezést.

- Azt takarítsák fel! - parancsolta az őr, és a padlón sötétlő tócsára mutatott.

Hirtelen felsikoltott egy kislány, és az anyja reszkető hangon felkiáltott:

- Óh, uram, Istenem! Itt van valaki!

A többiek összecsődültek az ágy körül, és iszonyodva nézték a benne fekvő, csonttá fogyott alakot. A nyomorult megmoccant, mire valamennyien rémülten hátrahőköltek. Többen sikítottak, néhányan zokogni kezdtek.

- Nem sokáig fog zavarni - közölte jeges nyugalommal az egyik őr -, de most még nem temethetjük el!

A többi őr nyíltan vihogni kezdett, mialatt az új lakók mélységes aggodalommal nézték a haldoklót.

Végül az asszonyok egymásra pillantottak, és szemügyre vették új lakhelyüket. Leírhatatlanul mocskos volt minden. A barakk levegőjében olyan bűz terjengett, amely nem származhatott máshonnan, csak borzasztó betegségekből és rengeteg halálból.

- Azt mondták, takarítsunk - mondta az egyik asszony, miközben felgyűrte az inge ujját. - Kapunk hozzá valamit?

Az őrök egymásra néztek, és jól hallhatóan megjegyezték, hogy erre a nőre érdemes lesz odafigyelni. A vezetőjük a hosszú helyiség távolabbi végében álló falfülke felé intett.

- Rendben! - Az asszony határozottan bólintott, és a többiekhez fordult: - Rajta, lányok, lássunk munkához!

• • •

- Egy pillanatra se feledjétek, hogy az őrök rossz fiúk - figyelmeztette a csapatát Reese de a bentlakók nem azok.

Márpedig az épületek deszkafalai még egy erősebben elhajított kőnek sem állnak ellen, nemhogy egy golyónak! Gyerünk, induljunk!

Dennis azon kapta magát, hogy bőszen vicsorog, miközben a tábor felé siettek a sűrűsödő alkonyatban.

Ezt a tábort fogva tartásra tervezték, és nem külső támadások elhárítására, töprengett magában. És lehet, hogy azok a görények egyenruhát viselnek, de attól még izomagyú smasszerek, és nem kiképzett katonák. Ezért nincs egyikük sem idekint.

A bokrok rejtekéből lenézett az útra, amelyen Juarez őrmester és két embere ballagott a tábor két oldalról tornyokkal őrzött bejárata felé. A hadnagy rákényszerítette magát, hogy ne ellenőrizze ismét a fegyverét, mert az már ideges matatás lett volna. Juarez és emberei meggyőzően alakították szerepüket, fegyvereiket a vállukra vetve, nyugodt léptekkel közeledtek. A tábori őrök előjöttek, hogy találkozzanak velük.

Túlontúl sokan, állapította meg magában Reese. Igazam volt, ez a banda még az alapkiképzést sem kapta meg.

Egy forró helyzetben más már nem is hiányzott egy tisztnek, mint hogy az emberei egy rakásra verődjenek egy nyílt térség kellős közepén. Egy tapasztalt és gyanakvó őrparancsnok legfeljebb két embert küldött volna, hogy fogadja az érkezőket, a többit fedezékbe parancsolta volna, hogy azonnal reagálhasson, ha valami baj történik.

Ami hamarosan történni fog. Reese a távcsövön keresztül jól látta, hogy az őrparancsnok vigyorogva bólogat, miközben Juarez beszél. Az őrmester lendületes, széles taglejtésekkel magyarázott, aztán hirtelen a háta mögé nyúlt, és feltépte a zubbonyát a derekáról...

- Gyerünk! - ordította Reese, miközben odalent Juarez pisztolyt rántott, és mellbe lőtte az előtte álló férfit.

Azonnal elkapta az összeroskadó testet, és pajzsként tartotta maga előtt, miközben kilőtte a pisztolya tárát az összetömörült ellenséges csapatra. Két katonája egyetlen ütemmel sem maradt le. Abban a pillanatban előrelendítették a géppisztolyaikat, és ők is tüzet nyitottak.

Reese minden erejét beleadva rohant, abban a reményben, hogy tízfős osztaga szorosan követi. Juarez csapatának többi tagja, az ellenállás harcosaival együtt, a tábor keleti oldalán indított rohamot.

Az üvöltésükből ítélve a hadnagy megállapította, hogy igen, a katonái ott lihegnek, közvetlenül a háta mögött.

- Pofa be! - ordított rájuk, ami nem volt a világ leglelkesí-tőbb csatakiáltása, de meg kellett tennie.

Közvetlenül előttük magasodott az egyik őrtorony, ami nem volt más, mint egy vaskos faoszlopokra ültetett, egyszerű faláda, rajta apró tetővel. A faláda oldalaira egy reflektort és két géppuskát állítottak. A két őrszem a kapunál kialakult tűzharcot figyelte. A rohamozók hihetetlen szerencséjére a tábor építői megtették nekik azt a szívességet, hogy a tornyokat a drótkerítésen kívül állították fel.

- Futás! - vakkantotta két zihálás között Dennis, amikor a torony közelébe értek.

Fél térdre ereszkedett, és vállához kapta a géppisztolyát.

A szürkületben elmosódottan látta a fenti alakok körvonalait, amíg váratlanul felkapcsolták a reflektort...

- Tökéletes - dünnyögte elégedetten a hadnagy, és finoman elhúzta a ravaszt.

Leadott egy rövid sorozatot, mire az egyik alak átbukott a deszkafalon, és a torony tövébe zuhant. A másik őr viszont észbe kapott, és a csapat felé fordította géppuskáját.

- Lőjetek! - ordította Reese. - Tüzeljetek már, az ég szerelmére!

Az ellenállók kissé megkésve bár, de reagáltak, és Dennís körül felropogtak a fegyverek. A következő pillanatban úgy tűnt, mintha a toronyban álló férfi vad táncot járna, miközben vagy húsz találatot kapott. A golyók úgy mentek át a vékony deszkafalon, mintha ott sem lett volna. Az egyik telibe találta a reflektort, ami akkora villanással és olyan szikra-zápor kíséretében robbant darabokra, hogy Dennis szeme hosszú pillanatokig káprázott.

- Te és te, nyomás fel a toronyba! - parancsolta máris. -

Kezeljétek a géppuskákat! A többiek utánam!

Hát, ez meleg volt, állapította meg magában. Viszont jó érzéssel töltötte el, hogy az ítélet Napja óta első ízben csinált is valamit, valami olyat, amivel mások segítségére lehetett.

És végre visszavágtak a gépeknek, illetve a kollaboránsoknak.

• • •

Reese végigmérte a foglyot. Amikor ő elhagyta a tábort, a férfi még tizedes volt. Most Yanik szállásáról rángatták elő, és a százados rangjelzéseit viselte. Mindeddig esze ágában sem volt együttműködni.

- Tőlem nem tud meg semmit! - vágta oda dacosan Dennisnek.

- Szerintem meg igen - válaszolta Reese, és tudatában volt annak, hogy a hangja kissé megremegett az idegességtől.

Az imént körbejárta a tábort. Számos ismerősre bukkant, de valamennyien halottak voltak, és még csak el sem temették őket. Vetrano főnővér a széke közelében feküdt, ott, ahol összeesett. A holtteste felpuffadt, megfeketedett, és legyek röpködtek körülötte.

- Próbálkozz csak! - szemtelenkedett a fogoly.

Juarez finoman félrevonta Dennist.

- Uram, úgy vélem, jót tenne önnek egy séta - javasolta.

- Tessék? - kérdezett vissza a hadnagy.

- Uram, menjen, és sétáljon egyet! Ellenőrizze az őröket vagy a civileket! Majd szólunk, ha végeztünk.

Reese kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de visz-szacsukta. Igen, néha valóban nem ártott, ha egy tiszt elment sétálni. Az ilyesmi persze nem szerepel a katonai akadémiák tananyagában, ám az efféle aranyszabályok generációról generációra fennmaradtak, szájhagyomány útján.

És a jelekből ítélve Juarez őrmester is tisztelte a katonai hagyományokat. Reese kedvesen rámosolygott a századosi egyenruhát viselő férfira, és kisétált az irodából. Tényleg rengeteg a dolgom, gondolta magában, miközben Juarez egyik embere elsietett mellette, a kezében egy vödör vízzel.

Reese igyekezett nem figyelni a zajokra, és utasította az embereit, hogy hívják össze a tábor lakóit a központi térre.

Hosszú percekkel később felállt a parancsnoki épület lépcsőjének tetejére, és röviden elmagyarázta a helyzetet. Miután elhallgatott, figyelmesen végignézett a tömegen. A katonái időközben üzembe helyezték a lámpákat, így most már jól látta a felé forduló arcokat, amelyeken félelem, harag és kétségbeesés keveredett.

- Hogy érti azt, hogy ezek igazából nem voltak katonák? -

kérdezte fennhangon az egyik férfi.

- Az amerikai hadsereg nem tenne ilyet - válaszolta Reese, és körbemutatott a nyomorúságos táboron - az amerikai polgárokkal. Ezek az alakok terroristák, akik katonáknak adták ki magukat.

- És önök az igazi hadsereghez tartoznak? - kérdezte valaki.

Mielőtt a hadnagy válaszolhatott volna, megérkezett Juarez. Az őrmester felsietett a lépcsőn, menet közben apró biccentéssel tudatta, hogy befejezték a fogoly kihallgatását, majd beállt Dennis háta mögé.

- Az igazi hadsereg többé nem létezik - felelte komoran Reese. - Megsemmisült az Ítélet Napján. Mi az... ellenállók vagyunk. És nem csupán Amerikáért harcolunk, hanem az emberi faj fennmaradásáért!

Ekkor Juarez előrehajolt, és közvetlen közelről a fülébe súgta:

- Átkozottul igaza van, uram. Elképesztő dolgokat szedtünk ki a fickóból...

TIZENHARMADIK

FEJEZET

A Dot-tó közelében, Alaszka

- Kezdünk szerveződni - dünnyögte John Connor -, ami mit jelent? Papírmunkát!

Szerencsére decentralizált szervezetet hoztak létre, így a bürokrácia a minimális szinten maradt, de ez nem azt jelentette, hogy alacsony szinten.

John felsóhajtott, és hátradőlt a székkel - amíg az veszélyt Jelezve megnyikordult -, és újabb kortyot ivott langymeleg kamillateájából. Egy pillanatra legörbült a szája széle. Az emberiség központi főparancsnokságát pillanatnyilag egyetlen, éppen csak nagykorú fiatalember alkotta a vadon közepén álló névtelen városkában.

Laptopjának képernyőjén névlisták gördültek végig. Ők voltak az újoncok, akiket nemrégiben toboroztak az Észak-Amerikában, Európában és Kelet-Ázsiában működő ellenálló sejtek. Skynet egyelőre képtelen volt a tőle megszokott alapossággal felperzselni számos vidéket. Valószínűleg sokkal rosszabb lett volna a helyzet az ítélet Napjának „eredeti"

forgatókönyve alapján, amely szerint a katasztrófa régebben következett volna be, amikor a nagyhatalmak nem néhány ezer, hanem több tízezer kilövésre kész nukleáris robbanófejet tartottak hadrendben. Természetesen számítani kellett rá, hogy mihelyt Skynetnek sikerül teljes sebességre kapcsolni az automatizált gyárakat, valószínűleg megpróbálkozik az atombomba-gyártással is...

- Jesszusom! - hördült fel John hangosan, és olyan erővel csapta az asztalra bögréjét, hogy kifröccsent annak tartalma.

A képernyőn futó listát Jack Brock küldte Missouriból, az Ozark-erődből. Ez egyike volt a legígéretesebb csoportoknak. Megállította a névsor futását, és hüledezve meredt a képernyőre.

Dennis Reese.

Sietve előkereste a mellékelt fényképet. Persze, nem volt abszolút bizonyíték, de mintha lett volna hasonlóság - az áll formája, a világosbarna haj, és mintha a szeme is...

Hogyan határoznám meg a rokoni fokot? Gyakorlatilag ő a nagyapám...

Még akkor is, ha a hadnagy csupán huszonöt éves, és ő

maga nemrégiben töltötte be a huszonegyet. John lassan ingatta a fejét. Alighanem azért fájdul meg a fejem, valahányszor az időutazásra gondolok, mert a szemem elkezd vadul forogni. De most a gyomra is belesajdult. Mindent elsöprő késztetést érzett, hogy azonnal üzenetet küldjön Brocknak: minden lehetséges eszközzel vigyázzanak Reese-re!

Jól tudta, hogy ezt nem teheti meg. Esetleg éppen az ő beavatkozása akadályozza meg, hogy Reese gyermeket nemzzen, aki majd az apja lesz. Illetve volt. A francba, már megint!

A káoszelmélet pillangó-effektusról szóló tanmeséje nyilvánvalóan nem teljesen helytálló. Mert valamennyi időhurok és a múlt megváltoztatására irányuló összes kétségbeesett kísérlet, valamennyi ciklus hajlamos visszafelé igyekezni az események eredeti medrébe. De a múlt igenis megváltoztatható volt, és néha a jövő megteremtette a saját múltját. Connor jól tudta, hogy csak nagyon megfontoltan cselekedhet...

• • •

John szemügyre vette a város főterén utasokra váró egyetlen teherautót és buszt. A szerencsétlenek, sóhajtott magában. De most már minden rendben lesz. Az ellenállás egyik csapatát átköltöztette a favágó táborba. Szemmel tartották az utat, hogy elcsípjék az új szállítmányokat. Ha Skynet megpróbálkozik valamivel, biztosan rajtaveszít.

- Na végre! - dörmögte John.

Ninel befordult a sarkon, és odatekert a várakozók mellé.

Letámasztotta a biciklijét, és kivett egy kemény fedelű irattartót a csomagtartóból. Halkan füttyentett, hogy magára vonja a kisebbfajta tömeg figyelmét.

- Ha még egyszer meglátom azt a fehér hajú ribancot, kikaparom a szemét! - fogadkozott a napokban az egyik anya, aki túlélte a mészárlást.

Nem hibáztatom érte, gondolta magában John, de Ninel nincs benne. Ezt súgják az ösztöneim.

Lelki szemei előtt egy pillanatra megjelent az anyja arca, amint gúnyosan, kérdőn felvonja a szemöldökét. De John úgy gondolta, hogy megbízhat az ítélőképességében, mert még sosem hagyta cserben. És az ítélete úgy szólt, hogy Ninel Petrikoff nem tömeggyilkos.

Az egzotikus, szőke fejre pillantott. A haja kissé kócos volt, mint manapság mindenkié, de így is fényesen csillogott.

Józan gondolkodású nőnek tűnt, és nem olyan valakinek, aki készségesen csatlakozik égy szándékosan gyilkoló csapathoz. Emellett sokkal inkább magányos típusnak, és nem csapatjátékosnak látszott.

John felsóhajtott. Az igazság az, hogy gyakorlatilag semmit sem tudok róla, és a röpke ismeretségünk alapján nem volna szabad ítélkezni felőle. De akkor is, olyan rendes kis teremtésnek tűnik!

Ninel percek alatt összeírta az utasokat, és rövidesen elbúcsúzott tőlük. John berúgta a motort, és odadübörgött mögé. A lány egyre csak a hátát fordította Connor felé, amíg elrakta az irattartóját.

- Mit tankolsz a masinába? - A válla felett szólt hátra, emelt hangon, hogy túlkiabálja a Harley robaját. - Feketézel, vagy mi a fene?

- Mi a fene! - válaszolta John, és leállította a motort. -

Megbütyköltem, hogy alkohollal is üzemeljen, és összeraktam egy saját lepárlót.

A lányon jól látszott, hogy imponált neki a leleményesség, aminek John szívből örült. Aztán Ninel a homlokát ráncolva megkérdezte:

- De ez így eléggé környezetszennyező, nem?

John fintorgott, és visszakérdezett:

- Számít az, ha eljött a világvége?

Ninel először felnevetett, majd megkomolyodva válaszolt:

- Ez még nem a világvége, és igenis számít. Mindig számít!

John lelke mélyén megmoccant valami, ami óvatosságra intette. A lány szülei aktivisták voltak. Egy ostoba ügy jelentéktelen aktivistái, de ha valaki ilyen körülmények között nevelkedik, az nyomot hagy a jellemén.

- Meghívhatlak egy hamburgerre? - kérdezte.

Ninel bánatosan elmosolyodott.

- Ha meg tudsz hívni egy valódi hamburgerre, kapsz tőlem egy zacskó aranyat. De meghívhatsz egy szarvassültre - ajánlotta, és a közeli étterem felé intett. - Mit tudsz adni érte?

- Egyet se félj - John magabiztosan legyintett -, alaposan felkészültem. Ha nem így állnánk, nem hívtalak volna! - Olyan szemrehányó tekintettel meredt Ninelre, hogy a lány felkacagott.

- Az étterem előtt leparkolhatunk - válaszolta nevetve -, ott találkozunk!

Miután Ninel lelakatolta a biciklijét, odasétált Johnhoz, és szélesen elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a fiú előhúz két nyulat a Harley oldaltáskájából.

- Na, ez már megteszi - állapította meg Ninel. - Feltéve, hogy frissek!

- Ma még megreggeliztek - válaszolta John, és ismét szemrehányó pillantást vetett a lányra. - Garantált minőség.

A nemrégiben megnyitott étterem pultja mögött hatalmas termetű férfi állt. A jobb kezében vadászpuskát tartott, és arcán szigorú, egyben kétkedő kifejezés honolt.

Az arca nyomban megenyhült, amikor John a pultra csapta a két nyúltetemet. A pultos föléjük hajolt, előbb megszaglászta, majd megtapogatta őket, végül bólintott.

- Oké, legyetek üdvözölve a Rézkirályban - szólt ünnepélyes hangon -, a fegyvereket rakjátok szépen oda, érezzétek jól magatokat, és aki balhézik, az a fejét a hóna alatt viszi haza, világos?

A vékony acélpálcákon grillezett jávorszarvashús mellé még néhány szem krumpli is került. Ez utóbbiakat természetesen vízben főzték, mert már mindenhol rég elhasználták az utolsó csepp étolajat is. De némi sóval így is nagyon ízlett a szénhidrátra éhes embereknek.

- Szóval - kezdte Ninel, és jóízűen beleharapott a zamatos hússzeletbe -, a múltkor elmotoroztál addig a táborig?

- Nem egészen - felelte John -, ahogy te is mondtad, hosz-szú az út odáig.

- Nagy kár - mondta Ninel, és kissé csalódott képet vágott

-, már én is sokat törtem azon a fejemet, hogy milyen lehet.

Meg azon is, hogy mi lenne, ha összecsomagolnék, és felülnék az egyik buszra. Az a bökkenő, hogy nem akarom elhagyni a kutyáimat.

- Kutyák? - kérdezte John. - Csak nem egy szánhúzó csapat?

A lány a fejét csóválva rámosolygott.

- Ha két kutyát csapatnak nevezhetünk... - nevetett, és mentegetőzve széttárta a kezét. - Nem, viszont remek vadászok, és a barátaim. Nem hagyhatom őket magukra.

- Szeretem a kutyákat - jelentette ki John, hangjában némi vágyódással. Belekortyolt a kamillateájába, amit viszont egyáltalán nem szeretett. Az asztalra tette a csészét, és óvatosan fürkészte a lány arcát.

- Most mi van? - kérdezte néhány pillanat múlva Ninel.

- En csak - John tétován rántott egyet a vállán -, kételyeim vannak ezekkel a konvojokkal kapcsolatban. Ki van emögött? Te tudod?

- Felteszem, hogy a kormányzat. Ki más?

- A mienk, vagy Kanadáé?

- Szerintem mindkettő - válaszolta Ninel, és gyanakodva méregette a fiút. - Mire célzói? Azt hiszed, hogy ezeket az embereket elrabolják, vagy ilyesmi? A kanadaiak? Nem gondolhatod komolyan!

-Most, hogy mondod... még az is lehet! - John jóízűen felkacagott, de rögtön visszafogta magát. - Komolyra fordítva a szót, tehát nem tudod, hogy ki áll a háttérben, és én ezt aggasztónak látom. Egyébként hogyan kerültél bele a buliba?

- Néhány ismerősöm már benne volt, és megkértek, hogy sejtsek. - Ninel aggodalmas arcot vágva magyarázta: - Nézd, John, ők jó emberek. Nem hinném, hogy képesek lennének másoknak ártani.

- Szóval, megbízol bennük, és a beléjük vetett hit alapján csinálod az egészet.

Ninel hátradőlt, és kissé mérgesen kijelentette:

- Az az érzésem, mintha vádolnál valamivel. Ha mással nem, hát azzal, hogy hülye vagyok, és megmondom őszintén, hogy ez egyáltalán nem tetszik!

John komor képet vágva állta a lány tekintetét, és sóhajtva belevágott:

- Az imént azt mondtam, hogy nem motoroztam el egészen a táborig. Azért nem, mert a konvoj sem jutott el odáig. A járművek megálltak az erdő mélyén. Mindenki azt hitte, hogy pihenő következik, és az emberek kiszálltak, ami érthető, mert már órák óta utaztak. A járművek váratlanul elindultak, és otthagyták az utasaikat. Rövidesen megtámadták őket.

- Na, álljunk csak meg! - kiáltotta hevesen Ninel. - Ez még nem jelenti azt, hogy a transzportok szervezői a felelősek!

- Ugyan, Ninel! Rajtuk kívül ki tudhatta, hogy a konvoj éppen ott fog megállni? Hm? Ezenfelül azt is megtudtam, hogy a tábor emberei megjelentek a helyszínen, és kutattak az emberek után.

- Hát persze, hogy keresték őket! - tiltakozott a lány. - Ha a konvoj nem futott be időben, vagy üresen érkezett, természetesen kimentek, hogy körülnézzenek. Miért ne tették volna?

- Édesem, itt valami nem stimmel.

- Nem vagyok az édesed, és talán veled nem stimmel valami! Esetleg olyanok csinálták, akik nem akarják, hogy amerikaiak települjenek Kanadába! Ez még nem jutott eszedbe?

És ha a hadsereg rájött, hogyan vezérelheti az automatikus járműveket, esetleg más is kitalálhatta, hogyan vezérelje őket, mondjuk távirányítással, nem? Ez talán éppen az áttelepülést irányítók elleni összeesküvés, és nem ők az összeesküvők! Erre nem gondolsz? És mit tettél annak érdekében, hogy segíts? Tettél egyáltalán valamit?

John hátradőlt, és azon töprengett, hogy vajon hol csúszott ki a kezéből a beszélgetés irányítása. Bár az volt a benyomása, hogy Ninel reakciója őszinte, nem színleli a felháborodást.

- Csináltam pár dolgot - válaszolta morcosan.

Most meg miért védekezem? - tette fel magának a kérdést. - Egész eddigi életemben a Skynet elleni harcra készültem, erre Ninel eléri nálam, hogy lusta disznónak érezzem magam, holott ő egyike azoknak, akik a szörnyeteg állkapcsai közé küldik az embereket.

- Nézd, eszemben sincs ítélkezni feletted - mondta végül

-, csak feltettem néhány kérdést. Mi lenne, ha megkérdeznéd a barátaidat?

A lány kevésbé ellenségesen, viszont kissé elbizonytalanodva nézett rá.

- Megkérdezem tőlük, hogy beszélnének-e veled - válaszolta néhány pillanat múlva. - De nem ígérek semmit!

- Úgy hallottam, hogy már nem keresnek önkénteseket...

Ninel lebiggyesztette a száját, és kissé lenéző hangsúllyal kibökte:

- Valahogy nem látom benned az önkéntest. Talán a vagány motor miatt van.

Alaszka

- Ő akar beszélni velünk? - kérdezte Vészbanya, és úgy elcsodálkozott, hogy a szemöldöke felszaladt majdnem a hajáig. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne vigyorogjon, mint egy kiéhezett farkas a sarokba szorított prédára.

Ennél tökéletesebb megoldást nem is kívánhatott. Ron Labane azt akarta, hogy keressék meg és semlegesítsék John Connort, erre John Connor szeretne benézni hozzájuk egy kávéra. Az élet ritkán működött ilyen olajozottan.

- Ti ismeritek? - kérdezte Ninel, akin jól látszott, hogy felfigyelt Vészbanya meglepődésére.

- Mi nem, de Ron igen - válaszolta Veszett Kutya -, és úgy sejtem, nem rajong érte.

Vészbanya figyelmeztető pillantást lövellt felé, amit Ninel szintén észrevett.

- Mit mondott róla? - kérdezte a lány, és lassan lejjebb csúszott a konyhai széken.

- Hogy veszélyes alak, született bajkeverő, és meg kell állítanunk, mielőtt híveket toboroz magának - válaszolta Veszett Kutya, közben fintorogva beleszimatolt a mentateájába, és hozzátette: - A lelkemet adnám egy üveg sörért!

Vészbanya utálkozó képet vágott, és Ninel felváltva méregette őket.

- Egyáltalán, biztos, hogy Ron ezt a John Connort keresi?

- kérdezte váratlanul. - Mert én valahányszor láttam, mindig egyedül volt. Amikor benézett a Klondike-ba, azok közé tartozott, akik nem akartak mást, mint biliárdozni meg röhögni egy sort. Sosem hallottam politikáról vagy ilyesmiről beszélni.

- Ron bajkeverőnek tartja - válaszolta Veszett Kutya, továbbra is a teáját vizsgálgatva.

Vészbanya a társára meredt, és rászólt:

- Az speciel igaz, hogy úgy a John, mint a Connor név eléggé hétköznapi. És azt a fickót, akiről Ron beszél, Kanadában látták.

- Kanadában? - kérdezett közbe Ninel, és ideges mozdulattal hátrasöpörte haját az arcából.

Vészbanya és Veszett Kutya egymásra pillantottak. A férfi aprót biccentett.

- Igen - válaszolta Vészbanya a lehető leganyásabb hangján -, nem akartuk elmondani, hogy megkíméljünk, de úgy látszik, muszáj. Az utolsó konvojt támadás érte. - Az asz-szony lesütötte a szemét, és tehetetlenül széttárta a karját. -

Nagyon sokan meghaltak, és még most sem találják a túlélőket. - Felkapta a fejét, és Ninelre nézett. - A támadók egyike egy fiatal férfi volt, aki motorral érkezett a helyszínre. A haja sötét, és napszemüveget viselt. Ron biztos abban, hogy John Connor volt az illető. Az ismerősöd.

A lány ajkai kissé szétnyíltak, és előregörnyedt ültében, mintha hirtelen fájdalom hasított volna a gyomrába. Sebesen pislogott néhányszor, majd felnézett két barátja és bajtársa aggódó arcába.

- Tényleg úgy hangzik, hogy ő volt - mondta csendesen. -

Mit szeretnétek, mit tegyek?

- Kerülj a közelébe - válaszolta nyomban Veszett Kutya -, és tudd meg, hogy mire készül!

Ninel kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Ne értesítsük inkább a hatóságokat?

- Aha - nyögte elnyújtva Vészbanya, és a hangjából sejteni lehetett, hogy Veszett Kutya véleményére kíváncsi.

- Minek? - kérdezte kurtán a férfi. - Azok úgyis bizonyítékot akarnak, nekünk meg csak sejtéseink vannak. Viszont!

Ha rá tudjuk venni, hogy elkövessen valamit, és a bűncselekmény közben lecsapunk rá, már mehet is a börtönbe! Na, mit szóltok?

- Értelek - dünnyögte Vészbanya eltöprengve, és a lányra nézett -, nos, Ninel, beszállsz a játszmába?

A lány tétován nézett rájuk, majd kibökte:

- Nem is tudom. Igazán nem vagyok az a bőbeszédű típus, aki könnyen beférkőzik mások bizalmába!

Vészbanya szinte derűsen nézett az ártatlan, naiv terem-lésre. Az járt a fejében, hogy ha ő nézne ki úgy, mint a lány, még arról is meg tudna győzni egy átlagos férfit, hogy minden tudományos magyarázat ellenére a Hold igenis sajtból van.

Bizalmasan megpaskolta Ninel kezét.

- Emiatt ne aggódj! Csak próbálj meg minél több időt vele tölteni! Mondd neki azt, hogy nem voltunk itthon, és nem találsz minket. Hívd meg a házadba vacsorázni! Aztán hagyd, hogy minden menjen a maga természetes útján. Csak azt vésd jól az eszedbe, hogy minél kevesebbet beszélsz, annáijobb, így nem szólhatod el magad, és nem bonyolódsz ellentmondásba, ha feltesz néhány keresztkérdést.

- Csak nyugi, nagylány - biztatta Veszett Kutya, és kedélyesen hátba veregette Ninelt -, meg tudod csinálni! És egy pillanatra se feledd, hogy az ügyünkért teszed!

Ninel arcáról eltűnt minden bizonytalanság, és elszánt kifejezés jelent meg rajta, aminek láttán a két luddita egymásra vigyorgott a feje felett.

Fairbanks közelében

- Biztos vagy benne? - kérdezte John, és szórakozottan megvakarta a feje búbját. Bárcsak lenne még szappanunk, sóhajtott magában. Te jó ég, ha még a tífusz is berobban...

A messze távolban, a Québec körüli erdő mélyén, Snog felháborodottan fújtatott. A műholdas kapcsolat nem tudta híven visszaadni a hangjában csengő önelégültséget.

- Nem, csak arra gondoltam, hogy megviccellek! - válaszolta nyomban. - Hát persze, hogy biztos vagyok benne! Nálad is ott vannak a felvételek! Nézd meg, ha nekem nem hiszel!

- Hé, hé, ne szívd mellre! - csitította gyorsan John. Jézusom, több eszem is lehetett volna, mint hogy megkérdőjelezem a nagymester állítását, gondolta, és hangosan folytatta a mentegetőzést: - Őszintén szólva, kiakadtam egy kicsit. Ez túl jó hír ahhoz, hogy igaz legyen.

- Ha Skynet nem derítette fel az adásainkat, amire nincs bizonyítékunk, akkor ez nagy fogás lehet - vélekedett Snog.

John a képernyőjén fénylő tervrajzra nézett. Az egyik híres-hírhedt automata gyárat ábrázolta, amelyet titokban építettek fel valahol a vadon mélyén. A vázlatokon jól látszottak a rakodórámpák, a mini vízi erőmű, amely ellátta árammal a telepet, továbbá a számítógép-központ...

Az tuti. hogy nem emberekre méretezték, elemezte magában John. A futószalagok mellett alig van hely, és az átjárók akkorák, hogy legfeljebb egy nagyobb kutya fér át rajtuk. Valószínűleg apró szervizrobotok sürgölődnek a gépek körül...

Az ellenállás zsenijei irdatlan mennyiségű műholdkép áttanulmányozása árán derítették ki a gyár hollétét. John már egy ideje sejtette, hogy ott lesz valahol az egyik ál-gyűjtőtábor közelében, de a pontos koordináták feltárása még így is herkulesi munkát kívánt.

- Oké - nyögte végül -, szívből gratulálok az egész csapatnak!

- Köszönjük néked, óh, Seggfej Nagyvezér! - énekelte Snog a mikrofonba.

Connor elröhögte magát. Annak idején elárulta Snognak a saját magára aggatott tinédzserkor! becenevet, és egyáltalán nem bánta, ha néha visszahallotta tőle.

- Legyetek üdvözölve, híveim - búgta ünnepélyesen -, most pedig dolgozzatok tovább, és találjatok még több gyárat!

- Többet? - csattant fel Snog. - John Connor többet akar?

Apám, ezt a rabszolgahajcsárt! John, korbácsod is van már?

- Jobb, ha hozzászoksz, haver! - válaszolta John kissé megkomolyodva. - Egy darabig ez lesz. Vigyázzatok magatokra ott, az isten háta mögött! Connor kiszáll, vége!

Hátravetette magát székében, és a szeme felfénylett. Ez lesz az első komoly támadásuk Skynet ellen. Már a puszta gondolattól is felforrt a vére. Végre visszavágunk, méghozzá keményen!

Dot-tó, Alaszka

Ninel meglátta Johnt a kávéház ablakán keresztül, és odaintett neki. Connor visszaintett, letámasztotta a motort, és levette a sisakját. Ninel szívverése felgyorsult, és kiszáradt a szája, amikor belegondolt, hogy mire készül. De mindenképpen meg akarta tudni az igazat a fiúról. Valóban őt keresi Ron Labane?

Nem látszott elvetemült gyilkosnak. Ninel figyelte, amint leszállás közben átlendítette lábát a motor felett. A mozgásában volt valami kecses könnyedség, ami nagyon tetszett neki. Igazából rengeteg dolog tetszett neki John Connorban.

így aztán nem akarta, hogy ő legyen az, akit a barátai keresnek. ..

John kissé feszültnek látta a lányt. Kedvesen rámosolygott, bár saját magában is érezte az ideges vibrálást. Hát az ördögbe is, mikor legyen ideges az ember, ha nem az első

komoly randevún?

Az új szokásoknak megfelelően először a pulthoz ment, előhúzott egy teli fogkrémes tubust, és a pultra koppantottá.

A kemény kupak olyan hangot adott, mint a régi, boldogabb világban egy aranypénz.

- Legyen egy kancsó mentatea, és egy tányér nyúlpörkölt -

ajánlotta Ray, a tulajdonos.

John biccentett, és odaadta neki a fogkrémet. Sejtette, hogy rossz vásárt csinált, viszont a nyúlhús és a vadon termő fokhagymából főzött szósz illatától Összefutott a nyál a szájában. Emellett már alig várta, hogy szót válthasson Ni-nellel, és nem akarta alkudozásra vesztegetni az idejét. Érezte, hogy a lány őt nézi. Néhány pillanattal később megjelent előtte a pulton a tálcára rakott étel. Ray még egy szelet kenyeret is hozzácsapott, mire a fiú szélesen vigyorgott örömében. Hetek óta még csak nem is látott kenyeret.

Lerakta a tálcát kettejük közé az asztal közepére, leült, és rámutatott a kenyérre.

- Tessék, vegyél belőle!

Ninel rámosolygott, de nem nyúlt a kenyérhez.

- Nemrég kaptam némi utánpótlást - magyarázta -, van bőven lisztem odahaza. Edd csak meg!

John meg is tette, és minden falatot fenékig kiélvezett.

- Egyre csak az a hamburger jár az agyamban, amire meghívtál - szólalt meg Ninel. - Sosem hittem volna, hogy ilyen eszeveszetten vágyni fogok utána. Hát nem furcsa?

- Megértem - válaszolta John a kenyeret rágva -, éppen most jöttem rá, mennyire hiányzott a kenyér. Egy kis vaj is jól jönne. De így is szuper!

Ninel beharapta az alsó ajkát, lenézett, és apró köröket rajzolt az asztalra cseppent teába.

- A barátaim nem voltak otthon - közölte higgadtan, és óvatosan felpillantott, aztán hátradőlt a székén. - Fogalmam sincs, hogy merre járnak, és hogy mikor jönnek vissza. Régebben is ezt csinálták. Eltűntek, aztán visszatértek, és sosem adtak magyarázatot.

John figyelmesen fürkészte Ninel arcát, mire a lány lesütötte a szemét.

- Ezért vagy ilyen feszült? - kérdezte Connor. - Azt hitted, hogy haragudni fogok, vagy ilyesmi?

Ninel felsóhajtott, és lenézett a kezeire.

- Fogalmam sincs. Nem nevezted meg konkrétan, de szörnyű dolgokra céloztál. Most pedig sejtelmem sincs, hogy mit gondoljak.

Egymásra pillantottak. Mindkettejükből csak úgy sugárzott a szorongás. Végül mindketten másfelé fordították a tekintetüket.

- Megértem, hogy ezt érzed - mondta John -, ők a barátaid, akikben amúgy megbízol, és most nincs merszed kérdésekkel zaklatni őket.

- így van! - vágta rá a lány. - Pontosan ez van bennem! Holnapra újabb csoportot kéne szerveznem, de hogyan tehetném, ilyen körülmények között? És még az is lehet, hogy a barátaim sem tudnak többet, mint én magam!

Connor együttérzőn bólogatott.

- Viszont tenni akarsz valamit, igaz? - kérdezte halkan.

- Hát, igen - Nmei nagyot sóhajtott -, magától semmi sem fog helyrejönni!

John a lány arcát fürkészte, és azt mérlegelte magában, hogy vajon megpróbálja-e beszervezni az ellenállásba.

Lehet, hogy máris az ellenség táborát gyarapítja, anélkül, hogy tudna róla. Vagy éppen a barátai. De valahogy másképp hitte. Ő is csak nemrégiben ismerte fel, hogy Skyrietnek szüksége van, és még egy jó darabig szüksége is lesz emberi szövetségesekre. Hogy az illetők tudnak-e arról, hogy egy tömeggyilkos számítógépnek dolgoznak, az a végeredmény szempontjából teljesen lényegtelen. A Missouriban történt események fényében jól látszott, hogy Skynet kegyencei között akadnak, akik készségesen, sőt élvezettel gyilkolnak a kedvéért.

Ha meg tudná győzni Ninelt, hogy ezek az emberek rosszra készülnek, vagy legalábbis semmi jóra, akkor esetleg arra in rávehetne a lányt, hogy informálja őt a terveikről. Ez a megoldás sokkal könnyebb lenne, mint az egyik emberének Ismeretlenül beszivárogni a csoportba. Ami akár még lehetetlennek is bizonyulhat.

- Nézd - mondta csendesen. - Talán nem kéne ilyesmiről beszélnünk itt.

A lány körülnézett. Rajtuk kívül kizárólag a tulajdonos tartózkodott az étteremben. Bár Ray buzgón vacakolt valamivel a pult mögött, nem lehetett kizárni, hogy hallgatózik.

Ninel elmosolyodott.

- Oké, tudod, mit? Mi lenne, ha eljönnél hozzám vacsorára?

John pislantott néhányat.

- Csinálok bundáskenyeret! - csábította Ninel.

- Ott a helyem! - vágta rá nyomban a fiú.

Azt sem bánta volna, ha a lány megpróbál végezni vele, ha előtte bekaphat néhány bundáskenyeret.

• • •

Connor azt latolgatta magában, hogy mennyi idő alatt jutnak el oda, ahol annak idején felszedte a lányt. Ám amikor elérték a főutat, Ninel majdnem ötvennel tekert a biciklijével. Aztán, miután lefordultak az országútról, és rátértek a bozóton átvezető keskeny csapásra, John kifejezetten hátrányba került a hatalmas Harley-val.

A ház kicsi volt, de jól mutatott, és szilárdnak tűnt. A bejárat felett jávorszarvasagancs ékeskedett. Az udvarban néhány tyúk kapirgált. Közeledtükre a kutyák - két gyönyörű husky - talpra ugrottak, és dühösen megugatták az idegent.

Jól kiképezte őket, állapította meg magában John, ha eddig nem falták fel a csirkéket.

Ninel lerakta a biciklijét, odaszaladt a kutyákhoz, és barátságosan duruzsolva nekik, alaposan megbúbolta őket. A kutyák lelkendezve, farkcsóválva üdvözölték, de egyik szemüket folyton a vendégen tartották.

- Spike és Jonze - közölte Ninel, mialatt a megnevezett kutyákra mutatott. - A barátaim. No, elég lesz, srácok!

Anyunak dolga van! Gyere, John, kerülj beljebb!

A belső tér szűkös volt és némiképp zsúfolt, de mindenütt tisztaság és rend uralkodott. John végigmérte a szőrmetakaróval borított franciaágyat, megállapította magában, hogy roppant kényelmes lehet, aztán zavartan másfelé terelte vadul meglóduló gondolatait.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte szívélyesen.

- Aha. Ülj le, és ne legyél láb alatt! - Ninel begyújtotta az egyszerű, öntöttvas tűzhelyet. - És amíg főzőcskézek, elszórakoztathatsz. Mesélj magadról!

Óh, ha megtehetném, reagált automatikusan John, aztán észbe kapott. Hé, várjunk csak! Hiszen ez már az ítélet Napja utáni világ! Most már szabadon beszélhetek! Leszámítva talán azt a részt, hogy az apja még meg sem született.

Ami valójában a történet jókora része.

- Anyám nevelt fel - kezdte sóhajtva -, főleg Közép-Amerikában és egyéb déli vidékeken. Anyám izé... szóval, sosem jött ki a hatóságokkal. Apámat nem ismertem.

Viszont fogom! - tette hozzá gondolatban. - Sőt, én hozom össze anyámmal, ami aztán már végképp mindennek a teteje!

- Tehát, sokfelé laktunk, és nem végeztem semmiféle középiskolát.

Ez eléggé rosszul hangzik, viszont általában király érzés volt. Persze, nem akkor, amikor a Terminatorok kergettek minket, meg nevelőszülőknél laktam, de amúgy nem volt rossz!

- Mintha csak a saját szüleimet hallanám! - Ninel hátramosolygott a válla felett. - És miért törte magát az édesanyád? Környezetvédő volt? Vagy békeaktivista?

- Hát, majdnem. Tudod, ő főleg számítógépes vállalatokat robbantott - vallotta be John, és sietve hozzátette: - De nem ölt és nem sebesített meg senkit. Viszont vád alá helyezték...

egy csomó másik dologért... amit elkövetett.

- így működik, pontosabban így működött annak idején -

mondta Ninel vigasztaló hangsúllyal.

John megcsóválta a fejét.

- Tudod, igazából nem szívesen beszélek magamról - jelentette ki őszintén, és magában meg is magyarázta: mert egyesek még ma is úgy gondolják, hogy jobban festenék kényszerzubbonyban.

- Tudod, mit, most te mesélj magadról! - javasolta.

- Ja, aztán odaégetem a kaját - dohogott a lány. - Inkább mondd el, hogy mit csinálsz az Ítélet Napja óta!

Ez volt az első eset, hogy John a saját családján kívül álló embertől hallotta ezt a kifejezést, és végigsöpört rajta egy kellemetlen érzés.

- Tessék? Hogy mondtad? - kérdezett vissza.

A lány hátrapillantott.

- Ítélet Napja? Nem hallottad még? A barátaim nevezték így.

-Aha!

Vajon eredetileg Skynettől származik a vészjósló kifejezés? Vagy az egyik mélyen vallásos szövetségesétől? Bár egy igazi keresztény sosem szegődne egy tömeggyilkos szolgálatába, viszont egy fanatikus igen.

Az első kenyérszelet felsistergett a serpenyőben, és John élvezettel hallgatta.

- Hálás köszönetem a meghívásért - mondta, és megnyalta a szája szélét.

- Igazán szívesen! - Nmei szívmelengető mosolyt vetett rá a válla felett.

Majdnem az egész kenyeret felfalták. Pontosabban én termeltem be majdnem az egészet, vallotta be magának John.

És fantasztikusan jólesett.

- Örülök, hogy ízlett - jegyezte meg Ninel, miközben letakarította az asztalt.

- Majd én elmosogatok - ajánlotta John ez a legkevesebb, amit megtehetek.

- Nem tiltakozom - válaszolta a lány, és hálásan pillantott vendégére -, csak előbb befutok a kályhába, hogy legyen meleg vizünk.

John már korábban észrevette, hogy milyen hideg van a házban, de nem szólt semmit. Sejtette, hogy Ninel takarékoskodik a fával. Eleve derékszaggató munka felhasogatni, ráadásul nem biztos, hogy a környéken van annyi fa, ameny-nyire szükségük lesz ezen a télen.

John mosogatott, Ninel törölgetett, miközben jóízűen társalogtak, és ugratták egymást. Aztán a lány megetette a lelkesen ugrándozó kutyákat, míg John tisztes távolságból figyelte őket. Véleménye szerint a huskyk kicsit túl közel álltak a farkasokhoz ahhoz, hogy így ismeretlenül bizalmaskodjon velük.

Miután visszatértek a házba, a lány csipkebogyóteát főzött.

- Olyan az íze, mint az itatóspapírnak - állapította meg John vigyorogva.

Ninel felkacagott, és egy csupor mézet tett az asztalra.

- Valószínűleg mi vagyunk az utolsó generáció - felelte nagyot sóhajtva -, amelyik még tudni fogja, hogy milyen volt az itatóspapír. Legalábbis egy darabig.

John mézet csorgatott a teájába, majd felnézett, és összeakadt a tekintetük. John lassan elmosolyodott. Ninel elpirult, lehajtotta a fejét, majd lentről felpillantott rá.

John megkóstolta a teáját, és cuppantott.

- így már jobb!

Ninel az ajkát harapdálta. Felkapta a csuprot, és ő is öntött mézet a saját csészéjébe, aztán hangosan felnevetett.

- Ugyanarra gondolunk? - kérdezte John kaján vigyorgás kíséretében.

- Attól félek, igen - válaszolt kacagva a lány.

- Ne félj! - mondta John, és a két markába zárta Nmei szabad kezét. - Nincs mitől félni!

• • •

John magához szorította Ninelt, és lenézett a vállán nyugvó, fehéres-szőke fejre. A mellkasán érezte a lány lélegzetvételének lassú, nyugodt ritmusát. Csodásan érezte magát.

Hosszú idő óta nem sikerült ennyire ellazulnia. A hüvelykujjával megcirógatta Ninel vállát, és elmosolyodott.

Kedvelte a lányt, de nem volt szerelmes belé. Wendybe szerelmes volt, és tudta, hogy felismeri az érzést, ha újra eltölti. De valóban tetszett neki Ninel, és ki tudhatta, hogy hová jutnak végül? Csodálta őt a higgadt önbizalmáért, és élvezte a humorérzékét. Azt is átérezte, hogy egyike azoknak az elveszett lelkeknek, akik nemes ügyekre vágynak. Szeretett volna ő lenni az, aki ezt megadja neki.

- Hol szerezted a sebeket? - kérdezte Ninel álmosan, és végighúzta mutatóujját a John arcán végighúzódó kettős sebhelyen,

- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy egy kibernetikusan távvezérelt leopárdfóka műve?

Ninel felkacagott, oldalba bökte, és kuncogva válaszolt:

- Ha nem akarod elmondani, hát rendben. De a humorodat akkor is imádom!

TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

Alaszka

- Ludditák? - kérdezte John, és a képernyőre meredt.

Az egyik újonc - kiváló felderítőnek ígérkezett - behozott egy újabb ölnyi fát, és bedobott néhány hasábot a kályhába.

A fadarabok tompán puffanva landoltak a tűzben. A kályha élesen sziszegni kezdett, amikor a fiatal férfi nagyobbra nyitotta a szelelőnyílást. A helyiségben uralkodó nyirkos hideg hamarosan enyhülni kezdett.

- Igen, uram. Ezt az értesülést kaptuk - válaszolta Jack Brock.

John kényesen fintorgott. Jack továbbra is a katonai zsargont beszélte, amitől ő maga émelygett.

Jobb, ha túlteszem magam rajta, gondolta rezignáltan.

Ez lesz a köznyelv a következő harminc vagy még több évben. És minden hivatásnak és társaságnak kell egy saját nyelvezet. Segít tisztán és világosan megőrizni a szervezet céljait

- Sejtésünk szerint több millióan vannak - vélekedett Brock.

Connor visszatérítette figyelmét az orra előtt lévő ügyhöz.

- Világszerte - tette hozzá -, de legalábbis több százezren.

- Lendületesen előrehajolt, és közvetlen közelről beszélt a mikrofonba: - Szép munka volt, Jack! Gratuláljon a nevemben Reese-nek és Susie-nak! Connor kilép, vége.

- Köszönjük, John. Meglesz! Vége!

Tehát a ludditák. Korábban is jól tudta, hogy Skynetnek vannak emberi segítői, de meg sem fordult a fejében, hogy abból a társaságból kerülnek ki. Ha valaki rákérdez, azt válaszolta volna, hogy a haladásgyűlölő, gépgyűlölő, tudománygyűlölő ludditák az utolsók, akiket Skynet képes a szolgálatába állítani. Erre tessék...

Végül is, egy csomó céljuk közös. Az egyik, hogy korlátozni akarják az emberiség létszámát. Persze, a legtöbb luddita nem nullára akarja csökkenteni ezt a számot, de olyan is akadhat közöttük, aki igen. John megborzongott.

Hogy utálta volna Wendy, ezt a szemétséget!

Felállt, és kilépett az egykor kihalt épület immár nyüzsgő folyosójára. A telepet még az ítélet Napja előtt létesítették az anyjával és Dieterrel. Eredetileg a környékbeli aranyásók főhadiszállásaként és olvasztójaként működött, de már réges-rég elhagyta az utolsó aranyláztól fertőzött kalandor is. Ők hárman időt és pénzt nem kímélve átalakították az épületek belsejét, még jóval a háború kitörése előtt. Kívülről mindent meghagytak olyannak, amilyenné az évtizedek alakították. Viharvertnek és düledezőnek látszó, kisebb-nagyobb építmények álltak szétszórtan a fák között. De a falak és a tetők valójában kiválóan szigeteltek, és a belső helyiségek elég tágasak voltak ahhoz, hogy otthont adjanak szálláskörleteknek, irodáknak, kommunikációs központoknak, tantermeknek, egy kantinnak és a föld alá rejtett, vasbeton falú raktáraknak.

Annak idején alaposan megcsapolták Dieter bőséges vagyonát, hogy megteremthessék a bázist. Kihasználtak minden kapcsolatot és forrást, erőfeszítéseik szemmel láthatóari kifizetődtek.

Connor a telepen is lakhatott volna, de gyakran hazajárt.

Szüksége volt némi magányra. Viszont mindig eltöltötte a büszkeség, valahányszor végignézett a harcosokon, akiket ők toboroztak az ítélet Napja előtt, és azokon, akiket már mások szerveztek be. Az ellenállás most már valóban kezdett formát ölteni.

Sokat segített, hogy immár nem a háttérben bujkálva tevékenykedtek. Most versenyt futottak az idővel, hogy megakadályozzák Skynetet a hadserege felállításában, vagy ha az nem sikerül, legalább a lehető legrövidebb idő alatt legyőzzék.

Vajon ez azzal jár, hogy Kyle Reese meg sem születik, vagy ha megszületik, nem kerül vissza a múltba?

Lehet, hogy egy napon egyszerűen eltűnök? - töprengett John. - De kit érdekel? Mit számít egyetlen élet, ha ezzel megmenthetek milliónyi másikat?

Világéletében gyűlölte a gondolatát annak, hogy arra ítéltetett, hogy a halálba küldje az apját. És ha ezt megakadályozhatja azzal, hogy megszűnik létezni, hát... C'est la guerre.

Connor szélesen elvigyorodott. Ezt is hamar megtanultam.

Comodoro Rivadavia

- Nem a teljes termelését kértem - magyarázta Sarah -, csupán annyit, hogy kissé növelje meg a mennyiséget azok felé az országok felé, amelyekbe már úgyis szállít.

- De hát ez megint az Egyesült Államok javát szolgálja -

válaszolta panaszos hangon Senor Reimer. - Vajon mi itt Dél-Amerikában valóban azt szeretnénk, hogy az USA megint nagyhatalommá váljon?

Jesszusom! - dühöngött magában Sarah. - Ha az ember az ittenieket hallgatja, hajlamos azt hinni, hogy olyanok voltunk, mint az ókorban a rómaiak: benyomultunk mindenhová, elloptunk minden mozdíthatót, a lakosságot elhajtottuk rabszolgának, aztán úgy tettünk, mintha mindez kiváló üzlet lett volna, mert cserébe egy napon a provinciák lakossága is megkaphatta volna a római állampolgárságot. Isten a tanúm, követtünk el súlyos hibákat, de ennyire talán nem voltunk elvetemültek!

Sarah gyakorlatilag akcentus nélkül beszélte a spanyolt, és ritkán említette, hogy eredetileg Kaliforniából származik.

Ezzel jelentősen leegyszerűsítette a dolgát. De ezúttal, sajnos, nem üzletelhetett nyílt színvallás nélkül.

Egy pillanatra kinézett az ablakon, és visszafogta magát.

A város Patagónia keleti partján terült el. A hegyek merede-ken zuhantak a hidegnek tűnő, szürke óceán felé, olajtárolók, csővezetékek és finomítótornyok látszottak mindenfelé.

A levegő tiszta maradt, mert állandóan fújt a szél. Comodoro többi épülete közepes méretű, lapos tetős építmény volt. Az egyik nagyobb lakóházra egy tíz emelet magas, kólareklámot festettek. A környék birkatenyésztői néha mérföldeket utaztak, hogy megnézzék ezt a látványosságot.

És ki kell facsarnom belőlük az olajat, emlékeztette magát Sarah. Argentína nem szenvedett súlyos károkat, egyetlen atombomba sem hullott rá - legalábbis egyelőre. Ám ez a tény nem vetett gátat a gazdasági összeomlásnak, a zavargásoknak, a vidéki hadurak megjelenésének és megerősödésének, továbbá az általános válságnak. Szívesebben üzletelt volna Venezuelában, de úgy sejtette, hogy a Maracaibo-olaj mezők elég nagyok ahhoz, hogy rákerüljenek Skynet következő célpontjainak listájára.

- Valószínűtlen, hogy az Egyesült Államok még egyszer olyan hatalmassá válik - mondta hangosan. - De addig is, az ottaniaknak szüksége van a segítségünkre. És itt vannak olyan lehetőségek, amelyek kiváló távlatokkal kecsegtetnek.

Dél-Amerika most olyan helyzetbe került, hogy a világ első

számú nagyhatalmává léphet elő.

Reimer elgondolkodva ráncolta homlokát, majd felsóhajtott:

- Igen, de vajon melyik dél-amerikai állam lenne az első

számú vezetője egy esetleges szövetségnek? Ez itt a nagy kérdés!

Sarah-nak minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne üvöltsön rá. Az Egyesült Államok sosem lett volna nagyhatalommá, ha a Reimerhez hasonló idióták azzal a kérdéssel borzolják egymás idegeit, hogy melyik állam a legfontosabb?

Nem csoda, hogy Simon Bolivárt röviddel a halála előtt elfogta a kétségbeesés, és úgy összegezte a pályafutását, hogy az egész olyan volt, mintha megpróbálta volna felszántani a tengert...

Persze, annak idején a helyzet még rosszabb lett volna, ha az első amerikaiaknak nem a britekkel, hanem Skynettel kellett volna megküzdeniük. De Reimernek nem beszélhetett a hatalmas számítógépben rejlő végzetről, mert azzal azonnal véget vetett volna ennek az amúgy is idegtépő tárgyalásnak.

Szerencsétlen marhája, gondolta Sarah. Skynet előbb-utóbb ide is betör. Atombombával, járványokkal, Vadász/

Gyilkosokkal, vagy mindhárommal egyszerre.

Sarah végigküzdötte magát Mexikótól Argentína csücskéig, hogy utánajárjon, vajon valóban útnak indítják-e az USA-beli ellenálló csoportoknak szánt szállítmányokat. De néhány üzletember - akikkel már korábban szerződést kötött

- hirtelen felrúgta a megállapodást, arra hivatkozva, hogy az asszony nem képviseli az USA kormányzatát. Ez azért volt nagyon különös, mert Sarah soha nem is állította ezt magáról. Mivel nem ránthatott pisztolyt, és nem lőhette szét a fejüket, diplomatikus megoldásokkal és néha vesztegetéssel próbálkozott.

Érdekes módon az üzletelésbe bevont bűnözők tartották a szavukat. Na persze, ők tudták, hogy esetleg előrántja a pisztolyát, és szétlövi a fejüket. Ennek a lehetőségnek a biztos tudata civilizált mederben tartotta a tárgyalásokat. Meg aztán azzal is tisztában voltak, hogy vannak segítői a háttérben, akik vagy kimentik szorult helyzetéből, vagy megbosszulják a halálát. Ez utóbbi azért bizonyult különösen hasznosnak, mert nő létére elvetemültén macsó társadalmakban tevékenykedett.

Az okos bűnözők jól tudták, hogy egy pisztoly akkor is sokat ér, ha egy fényesre polírozott körmű kéz markolja, és a viselőjét enyhe parfümillat lengi körül. De a politikusok és üzletemberek szexista tökfilkók voltak, akik, ha Sarah fegyvert fog rájuk, nem vették volna komolyan. Legfeljebb megjegyezték volna, hogy „jaj, csak el ne törje az a csúnya nagy pisztoly azt a kis kecses kácsóját".

A bonyodalmak ellenére Sarah mindeddig viszonylag sikeresnek mondhatta magát. De a benzin és gázolaj a legkritikusabb tényezők közé tartozott, és nem egykönnyen csikarta ki az olajbárókból. Különösen azokból, akik máris a világ urának látták magukat.

Szíve szerint elmondta volna nekik, hogy sokkal komolyabb veszélyben vannak, mint gondolják. De Skynet még nem készült fel a következő lépésére, ezért Sarah úgy okoskodott, hogy ha megpróbálja felfedni az ittenieknek a számítógép ördögi terveit, nem ér el mást, csak galádul kiröhögik, és esetleg ismét egy elmegyógyintézetben találja magát.

Sosem hittem volna, hogy szeretnék összefutni egy Ter-minatorral, kesergett magában Sarah. De most valóban azt kívánom, bárcsak betörne ide egy gép, és letörölné Reimer képéről azt az önelégült vigyorgást.

Ebben a pillanatban Reimer titkárnője berobbant az irodába. A nő olyan izgatott volt, hogy még kopogni is elfelejtett.

- Uram! Most fut be a kikötőbe egy amerikai tengeralattjáró!

Ez még egy Terminatornál is jobb, gondolta Sarah. Végre valami, aminek hasznát veszi.

Reimerrel kölcsönös egyetértéssel véget vetettek a találkozónak, és megállapodtak abban, hogy másnap folytatják a tárgyalásokat.

A U 5 5 Roosevelt fedélzetén

Thaddeus Chu kapitány rosszul érezte magát a bőrében.

Különösen azóta, hogy megtagadta Read admirális parancsát, amely abba a sugárszennyezett romhalmazba rendelte, amely egykor San Diego volt. Read a kapitány minden egyes kérdésére a helyes kóddal válaszolt, és a hangját is tisztán felismerte az összes tisztje, de abban valamennyien egyetértettek, hogy volt valami furcsa a beszédmódjában. Azt persze egyikük sem értette, hogy miért utasítja őket kollektív öngyilkosságra.

Ezenfelül véletlenül elfogtak egy civil adást, amelyben egy Sarah Connor nevű nő hátborzongató pontossággal leírta a helyzetet. A közvélemény sosem szerzett tudomást arról, hogy a háború kirobbanása előtti hónapokban a haditengerészet hajóinak java részét felszerelték egy bonyolult elektronikus aggyal, amely idegvégződéseivel behálózta a hajó egész testét. Hetekkel később a döbbent legénység tehetetlenül nézte végig, hogy ezek az agyak - a tűzparancs kiadása nélkül - kilövik a rakétákat. Az egységek onnantól kezdve nem engedelmeskedtek a kormánynak. Egy részük azóta is az óceánokon hajózott, a partoktól nagy távolságban, mások maguktól befutottak erősen sugárszennyezett kikötőkbe, és a személyzetük napokon belül elpusztult.

Chu kapitány tengeralattjárója a lista alján szerepelt, ezért nem kapott új számítógép-központot. Az Ohio-osztályú hajó eredetileg Trident rakétákat hordozott, de később átalakították felderítő célokra, és onnantól kezdve egy száz fos SEAL

kommandóegységet szállított. San Diegóban lettek volna a bombázás idején, de közvetlenül előtte balesetet szenvedtek.

A javítások elhúzódtak, így a kelleténél két héttel később futottak ki Okinawáról, és a bombázás idején a nyílt tengeren hajóztak.

Chu arra számított, hogy alaposabb munkát fognak végezni a kaliforniai haditengerészeti bázison, de most már látta, hogy a kislány örök időkig viselni fogja a sebhelyeket az orrán. Mégis hálás volt azért a balesetért, és bár sajnálta a legénységnek azon tagjait, akiknek a családja elpusztult Kaliforniában, nagyon örült annak, hogy ő maga életben maradt.

Mostanra a raktárkészletük eléggé leapadt. Kifogyott az élelmiszerük, és a gyógyszerek területén sem álltak fényesen. Az Egyesült Államok nyugati partvidékének java része romokban hevert, és a hajóról elvégezhető kutatások azt mutatták, hogy ugyanez a helyzet a keleti parton, továbbá Kínában, Japánban, Oroszországban és Európában is.

Ugyanakkor úgy sejtették, hogy Dél-Amerika valamivel jobban áll. Pontosan ezért hajóztak Comodoro Rivadaviába

- jó kikötési feltételeket kínáló nagyváros volt, amelyet hagyományosan baráti viszony fűzött az Egyesült Államokhoz.

Nem mintha ez utóbbi szükségszerűen sokat jelentett volna a nukleáris holokauszt utáni világban.

Bob Vaughan, az elsőtiszt bekopogott a kapitányhoz, és bedugta a fejét Chu szobájába, ami alig volt nagyobb egy méretesebb gardróbszekrénynél. A tengeralattjárók hiába nőttek az eredeti méreteik többszörösére a fejlődésük alatt, attól még tengeralattjárók maradtak, és nem bővelkedtek a belső térben.

- Küldöttség érkezett a városból, uram. Önnel szeretnének beszélni - jelentette Vaughan.

- Mindjárt megyek!

Chu egy pillanatig ülve maradt, és összeszedte gondolatait, végül a fejére igazította sapkáját, és az elsőtiszt után eredt. Menet közben eldöntötte, hogy csak később engedi ki a legénységet a szabad levegőre.

A rakparton nyolc-tíz türelmetlenül toporgó férfi ácsorgott. Valamennyien jó öltönyöket hordtak, kivéve egy katonatisztet, akinek mellkasán tucatnyi kitüntetés villogott. Felnéztek Chura, és szemlátomást a meghívására vártak.

Sehol a díszőrség, vagy ilyesmi, gondolta a kapitány kissé meglepődve. Olyan embereknek tűntek, akik kimondottan élvezik az ünnepélyes külsőségeket. A férfi leereszkedett a kikötőhíd végéhez - amely mellett bezzeg fegyveres őrök álltak, a saját emberei -, és odabiccentett a küldöttségnek.

- Uraim! - köszönt kimérten.

-Válthatnánk önnel néhány szót, khm... kapitány? - kérdezte az egyik különösen elegáns alak hibátlan angolsággal.

Chu nem érezte biztosan, hogy most a nevét akarják-e tudni, vagy a rangjára kíváncsiak.

- A nevem Thaddeus Chu - válaszolta fennhangon -, az USS Roosevelt kapitánya vagyok. És készséggel állok a rendelkezésükre, uraim. Szívesen látom önöket a hajómon, de emlékeztetnem kell önöket arra, hogy ha a fedélzetre lépnek, azzal az Egyesült Államok felségterületére lépnek.

A küldöttség tagjai szótlanul, mozdulatlanul állva fürkészték a kapitányt. A szóvivőjük - aki nem méltóztatott azonosítani magát - lépett egyet előre.

- Bizonyára ön is tudja, Mr. Chu - mondta, és a szeme mintha derűsen felcsillant volna -, hogy az Egyesült Államok gyakorlatilag megszűnt létezni.

- Chu kapitány, ha kérhetném, uram! És előfordulhat, hogy idővel elhamarkodottnak tartja majd ezt a vélekedést!

- Ugyan, ugyan, kapitány! Az USA megsemmisült, és kész.

Áll a zászló, és soha többé nem fog erőre kapni. Ha nem ezt gondolná, nem állt volna meg éppen itt, nemde? - kérdezte a férfi, és alattomos vigyort villantott a kapitányra.

Chu rezzenéstelen arccal állta a szemtelenkedést, de magában elcsüggedt. Nem számított rá, hogy könnyű dolga lesz, de ennyire faragatlannak sem gondolta volna őket.

- Akkor tehát, még egyszer! - mondta határozottan. - Szívesen látom önöket a fedélzeten, uraim, azzal a feltétellel, ha elismerik, hogy idefent az Egyesült Államok felségterületén tartózkodnak.

A rakparton álló férfiak összedugták a fejüket, és halkan tanácskoztak, végül a szóvivő ismét előrelépett.

- Talán az lesz a legjobb, ha most elmegyünk, és hagyjuk, hogy mérlegelje a lehetőségeit, kapitány - közölte a férfi a döntést, és a kikötő torkolata felé intett.

Chu a döbbenettől tágra nyitotta a szemét, amikor meglátta az óriási tankert. A tartályhajó a torkolat előtt, a kijáratra merőlegesen siklott. A kapitány azonnal megértette, hogy mire készülnek. Ha a tanker ott lehorgonyoz, akkor tökéletesen elzárja az utat. Visszafordult, és a rakparton vigyorgó férfiakra meredt.

- Bátran üzenjen, ha úgy érzi, hogy készen áll az ésszerű

viselkedésre! - kiáltott felé a szóvivő, nyájasan integetett, azzal az egész csapat elsétált.

A kapitány összefonta karjait a mellkasán, és hitetlenkedve nézett utánuk. Amikor beállt ebbe a kikötőbe, az volt a legnagyobb gondja, hogy mivel fizet az árucikkekért. Most pedig a ki tudja, milyen feltételeken alapuló kapitulációval néz farkasszemet. Vagy pedig kiad egy igencsak undorító parancsot. A száz kommandós hamar elbánt volna a helyi erőkkel.

De a pokolba is! Nem kalózként akarok bevonulni a történelembe! És azt sem akarta, hogy úgy emlékezzenek rá, mint a kapitányra, aki egyszerűen megadta magát és a hajóját. Sok-sok évvel korábban az apja a thai kalózokkal vívott keserves küzdelem után érkezett Dél-Vietnamból az Egyesült Államokba egy szánalmas lélekvesztőn. Nem óhajtotta újrakezdeni a családi sagát Latin-Amerikában.

- Még hogy ésszerű viselkedés, hát egy lófaszt! - dörmögte a kapitány, azzal felmászott a toronyba, leereszkedett a hajó gyomrába, és mogorván rámordult az ügyeletes rádiósokra: - Hívják fel nekem Smith parancsnokot!

• • •

Sarah a távcsövén keresztül figyelte a műsort. Comodoro szerencsére bővelkedett magaslati pontokban, ahonnan beláthatta az egész környéket. Nem kellett szájról olvasónak lennie ahhoz, hogy kitalálja, mi folyik odalent. Mihelyt meglátta, hogy a tanker a kikötő torkolata felé veszi az irányt, megsejtette, hogyan végződik a cseppet sem baráti találkozó.

A tengeralattjáró csapdába esett, és a kapitány nem sokat tehetett. Legalábbis civilizált emberhez méltó lépéseket nem.

Kristálytisztán látszott, hogy segítségre van szükségük.

Sarah megfordult, és elsétált. Volt néhány intéznivalója, és információra volt szüksége.

- Mert én korántsem vagyok annyira civilizált lélek -

dünnyögte derűsen maga elé.

• • •

A szegényes, rizsből és vízből álló vacsorát követően Chu visszatért a kabinjába, hogy mérlegelje a lehetőségeit. A hangulatát tovább rontotta az ennivaló jól érzékelhető hiánya.

Eldöntötte, hogy nem engedi ki a partra a legénységet. Eredetileg nem így akarta, mert azt remélte, hogy a leleményességükre támaszkodva jó és tartalmas ételeket szereznek maguknak, ha már ő nem tud gondoskodni róluk. Most viszont biztosra vette, hogy odakint azonnal letartóztatnak mindenkit, aki elhagyja a Rooseveltet Valaki bekopogott hozzá.

- Jöjjön! - kiáltott Chu. A helyettese érkezett.

- Uram, valaki önnel szeretne beszélni, de ahhoz oda kellene jönnie a dekódoló terminálhoz.

A kapitány kérdőn nézett a tisztre. Ritka volt az olyan beszélgetés, amit nem tudtak átkapcsolni a kabinjába.

- A parancsnokságról? - kérdezte.

- Nem, uram - válaszolta a helyettese a hidrofonokon keresztül vesszük az adást. Modulált hanghullámok érkeznek a hajótesten kívülről. Közel van, de mesteri módon álcázzák a forrást, és a szonár sem tudja bemérni.

- Kitől származik? - kérdezte Chu jól leplezett riadalommal. Ha a helyi társaság aknákkal felszerelt búvárokat küldött ránk, akkor nagyon rábasztunk, dühöngött magában.

Vaughan nagyot nyelt. Az arcán több érzelem tükröződött, mint máskor egy hónap leforgása alatt. A feszültség hangsúlyosabbá tette az akcentusát.

- Uram, az illető azt állítja, hogy ő Sarah Connor. A jelforrás bárhol lehet, uram.

Chu felpattant, és követte tiszttársát a szűkös folyosón.

Rutmosan kerülgette a falból kiálló ezernyi készüléket, csövet és dobozt. A zárófedeleket nyitva hagyták, így a hajót át-járta a friss levegő, amit Chu nagyra értékelt. Bár a modern hordozókon nem alakult ki a régi tengeralattjárókat jellemfő, sűrű bűz, a levegő így is befülledt a víz alatt töltött hetek folyamán.

És a tengerészek manapság is megbetegszenek a hiányos táplálkozástót, kesergett magában a kapitány. Forrón remélte, hogy ez a bizonyos Sarah Connor azért jött, hogy segítsen.

• • •

Sarah a tengeralattjáró mellett lebegett, és a kapitány jelentkezésére várt. A nap már lenyugodott, így fekete sötétség vette körül a hat-hét méteres mélységben. A víz hideg volt, de a búvárruhája jól szigetelt. Úgy vélte, nem kell aggódnia amiatt, hogy kiderítik a pontos helyzetét, és esetleg megpróbálják elkapni. A tengeralattjárót gondosan szemmel tartották úgy a partról, mint a tankerről. Ha valaki onnan meglátja, hogy bevetik a búvárjaikat, nagy bajba kerülnek.

Méregdrága merülőmaszkja lehetővé tette, hogy úgy beszéljen velük, mintha egy kávéházban ülnének. Végül persze rá fognak jönni, hogy ott van a hajó mellett, de valószínűleg már csak a távozása után.

- Itt Thaddeus Chu, az USS Roosevelt kapitánya beszél.

Haladéktalanul azonosítsa magát!

Sarah elismerő gesztussal legörbítette a szája sarkát. A kapitány dereka nem roppant meg. Még most sem kért, hanem utasított.

- Sarah Connor vagyok - válaszolta. - A bombázás napján esetleg hallották a rádióbeszédemet!

- Igen, asszonyom, vettük! - Chuban feltámadt a remény, mert felismerni vélte a hangot. - Mit óhajt?

- Segíteni önöknek! - válaszolta Sarah. - Valamivel délebbre, Puerto Deseado magasságában egy tisztességes adag utánpótlás várja önöket, de maguknak kell felszedni. Ott találkozunk!

- Köszönjük, asszonyom - mondta Chu udvariasan -, de van egy aprócska problémánk!

Amit magad is észrevehettél, kiscsillag, mivel akkora, mint egy elfektetett felhőkarcoló, tette hozzá magában a kapitány.

- Azt bízzák rám, kapitány! Sürgősen készüljenek fel az azonnali indulásra! Connor kiszáll.

- Hölgyem? - kérdezte Chu, és a rádiósára nézett.

- Eltűnt a jel, uram!

Chu felkapta a fejét, és tekintete egy hosszú pillanatra ósz-szeakadt Bob Vaughanével. Aztán Chu rántott egyet a vállán, és megjegyezte:

- Ha bekövetkezik a legrosszabb, nos, mindenki tudja a dolgát. Ha szerencsénk lesz, és a hölgy valóban olyan ügyes, mint állítja, akkor hamarosan újra gyúrhatjuk az ipart. Hogy állunk?

- Indulásra készen, uram, ahogy parancsolta!

Chu elégedetten nyugtázta a jelentést. Ez volt az atommeghajtású hajók egyik hatalmas előnye. Amíg forrón tartották a reaktort, bármelyik pillanatban menetkészek voltak anélkül, hogy elpocsékolták volna az üzemanyagot.

• • •

Sarah elúszott a hajótól, és a csuklójára szíjazott iránytű

alapján navigált a part felé. Magabiztossá tette a tudat, hogy a környék legjobb kalózait bérelte fel az akcióra. Otthagyta őket, miközben megmásztak a hatalmas tartályhajó oldalát.

Valamennyien állig felfegyverkeztek, és könnyedén megbirkóztak a fedélzeten tartózkodó maroknyi katonával. Ketten még a kormányzáshoz is értettek.

Sarah a kikötő távolabbi pontján bukkant a felszínre, távol a katonák fényszóróinak hatósugarától. Ütött-kopott Jeepje - ha ennél kívánatosabb járművel közlekedik, például egy Humvee-val, azzal csak magára hívja a bajt - és a ruhái ugyanott voltak, ahol hagyta őket. Valami nagyon hangos és szerencsétlen dolog történt volna azzal az emberrel, akt megpróbálja elemelni a holmiját.

A part kavicsai kegyetlenül törték a térdét és a kezét, miközben négykézláb mászva eltávolodott a hullámoktól. Gyorsan átjárta a hideg, miközben lehámozta magáról a szintetikus szövetből készült búvárruhát, és reszketve, topogva magára kapkodta ruháit. Végül előhúzta csúcs technikájú távcsövét. Ezekben a pillanatokban semmit sem tehetett az akció sikere érdekében.

Hirtelen belevágott egy nyugtalanító gondolat. Vajon mit érezne most a helyemben az egykori Sarah Connor, a di-

ák és pincérnő? Férfiak haldokolnak odaát - miattam -, és tökéletesen nyugodt vagyok.

Egyszerűen csak vont egyet a vállán. így kellett lennie, hogy legyőzhessék Skynetet. Dieter egyszer idézett egy német filozófustól. Hogyan is szólt? Aki sárkányokkal csatázik, maga is sárkány lesz.

A távcsövön át nem látott torkolattüzeket, ezért átkapcsolt Infravörös üzemmódra. Azonnal látta, hogy már melegítik a hajtóműveket. Forró gázok áramlottak a kéményből. A tatlámpa fényét jobbra-balra ingó színes gömbökként látta.

Szerencsére a tanker nem tartozott a gigászok közé, amelyeket gőzturbinák hajtanak, és így hosszú időre van szükségük az induláshoz. A közepes méretű, körülbelül tizenötezer tonnás hajó finomított olajtermékeket szállított a part mentén. Dízelmotorok hajtották, amelyek percek alatt elérték az üzemi hőfokot. Ráadásul viszonylag modern volt, akár két ember is elkormányozhatta a hídról.

No, már megy is, állapította meg magában Sarah.

Először olyan lassan siklott, hogy a nő jóformán nem is érzékelte a mozgást. A tanker már a saját hosszának feléig elhátrált, mire a parton őrködő katonák rájöttek, hogy mi történik.

Közben a tengeralattjáró lassan elfordította orrát a rakparttól.

Óvatosan manőverezett - az Ohio-osztály tagjai legalább száz

ötven méter hosszúak -, de viszonylag hamar megfordult. Még irányba sem állt, amikor gyorsulni kezdett, menet közben becélozva a kikötő kijáratát. Mihelyt az orra pontosan a torkolat felé mutatott, felpörögtek a hajócsavarok, és fehéren habzó áradattá korbácsolták a sima, fekete nyomdokvizet.

Sarah elégedetten vigyorgott, miközben összeszedte és a Jeep hátuljába hajította búvárfelszerelését, aztán beugrott a kormány mögé. Éppen most szerzett magának egy tengeralattjárót.

• • •

Puerto Deseado sokkal festőibb látványt nyújtott, mint az olajipar létesítményeitől elcsúfított Comodoro. Sarah kifejezetten érdekesnek látta a századfordulós építészet gyöngyszemeit.

De ami ennél sokkal fontosabb volt a céljai szempontjából, hogy itt nem omlott össze az önkormányzat és a köz-igazgatás. A világ többi tájékához képest jóval kevesebb bandita garázdálkodott a környéken, és az élelmiszer viszonylag olcsó volt. Különösen akkor, ha valaki szerette a birkahúst, mert a vidék estanciái elvesztették a piacaikat. Sarah viszolygott tőle, így elég volt egyetlen pillantást vetnie a húshalomra, és máris felkavarodott a gyomra. Azt viszont jól tudta, hogy a kiéhezett tengerészek boldogok lesznek, ha végre friss élelmiszerhez jutnak.

A kettéhasított és kibelezett juhtetemek ott hevertek a homokon, ahol a teherautók hagyták őket. Nem éppen higiénikus megoldás, de a szükség törvényt bont, és az időjárás elég hideg volt ahhoz, hogy egy-két napig ne romoljanak meg. Sarah rengeteg lisztet és zöldségkonzerveket is szerzett a Chubut-völgyből.

Egy ládarakás tetején üldögélt, és a távcsövén keresztül figyelte a hullámokból kiemelkedő, csillogó tengeralattjárót.

Több tucat ember szorgoskodott a hajó fedélzetén. Sorban felfújták és vízre bocsátották a gumicsónakokat. Néhányan beugrottak melléjük a vízbe, és a fedélzeten maradt matrózokkal együttműködve felszerelték a csónakmotorokat a hatalmas Zodiacokra. Végül beszálltak a csónakokba, és elindultak a part felé. Sarah jól látta az arcukon az éjjellátó készülékeket, és azon gondolkodott, hogy vajon észrevették-e őt.

A csapat jól láthatóan alapos kiképzést kapott, és roppant hatékonyan dolgozott. A Zodiacok útnak indítása alig több mint öt percet igényelt, de még ennek az időnek a java része is a csónakok felfújására ment el.

Óh, nagy nap ez az ellenállás életében, örvendezett magában Sarah. Száz kiképzett kommandós, a hajó legénysége, és maga a tengeralattjáró...

Végigpásztázott rajtuk a távcsővel. Mindannyian felfegyverkeztek, és fej tartásukból ítélve nyilvánvalóan látszott, hogy kiszúrtak. Sarah kedvetlenül elmosolyodott. A technika csodás dolog, ha történetesen a mi oldalunkon áll. Leugrált a ládahalom tetejéről, és a homokon állva várta, hogy a csónakok partot érjenek.

Az egyik férfi odafutott hozzá. Fiatal volt és keménykötésű. Terepszínű álcaruhát, továbbá golyóálló mellényt viselt.

Az arca nagy részét eltakarta a védőszemüveg.

- Ön Sarah Connor? - kérdezte.

- Igen, én. Szeretnék szót váltani a kapitánnyal, ha nem bánja!

- Sarah Connor beszélni szeretne a kapitánnyal - válaszolta a férfi.

Sarah meghökkenve pislogott, amíg észre nem vette a kommandós torkán a sötétben szinte láthatatlan gégemikrofont.

- A kapitány arra kéri, hogy jöjjön velünk, asszonyom! -

közölte néhány pillanattal később a férfi.

- Rendben, de előbb pakolják meg a csónakokat - felelte Sarah -, minek pazaroljuk az üzemanyagot, nem igaz?

A kommandós ezt is továbbította a hajónak, aztán bólintott, és felkapott egy zsák rizst. Sarah is követte a példáját.

A csónakok percek alatt megteltek, és haladéktalanul elindultak vissza a hajóhoz.

Amikor Sarah csónakja nekinyomódott a hatalmas acéltestnek, felnézett a parancsnoki toronyra. Két sötét alak rajzolódott ki az éjszakai égbolton, közvetlenül a magassági kormányok felett.

- Kérek engedélyt a fedélzetre lépni! - kiáltotta Sarah határozott, de barátságos hangon.

- Az engedélyt megadom, Ms. Connor - válaszolta Chu odafentről -, Isten hozta minálunk!

• • *

A kapitány csak azután jött rá. hogy milyen apró termetű

a vendége, miután helyet foglalt az asztala mögött. Valamiért egy száznyolcvan centi magas, duzzadó izmú amazonra számított. Bár az ötvenes éveiben járó hölgy a korához képest eléggé izmos volt, és a jó kondíciójukat megőrző középkorúak könnyedségével mozgott. Chu az egyik székre mutatott, mire Sarah udvariasan rámosolygott, és leült.

- Fogadja hálás köszönetünket a segítségért, Ms. Connor -

mondta ünnepélyesen a kapitány.

- A legnagyobb örömmel tettem - válaszolta Sarah -, végre bevághattam egy fél téglát Reimer gépezetének fogaskerekei közé.

- Reimer?

- A farkasbőrbe bújt farkas - felelte Sarah. - Minden kétséget kizáróan ő kapta el önöket. Már úgyis nagyon idegesített! - Kihúzta magát, és kissé előrehajolt ültében. - És most térjünk rá az üzletre!

- Tudhattam volna - sóhajtott bánatosan a kapitány, és összefonta ujjait az íróasztala felett. - Nézze, Ms. Connor, ez az Egyesült Államok haditengerészetének hajója. Sem a legénység, sem pedig jómagam nem bocsátkozhatunk semmiféle üzletbe a kellő utasítások nélkül.

Sarah elkapta a tekintetét, és lassan bólintott egyet, majd a szeme sarkából a kapitányra pillantott, és megkérdezte:

- De ugye nem azt akarja bemesélni nekem, hogy amikor mostanában megközelítettek egy másik amerikai hadihajót, akkor békés, baráti találkozóban volt részük?

A kapitány önkéntelenül pislogott kettőt-hármat, és elmosolyodott a nő sejtelmes mosolya láttán. Pedig az asszony honnan is tudhatta volna, hogy miután Chu megtagadta a hajót San Diegóba rendelő parancsot, a körülötte tartózkodó egységek tüzet nyitottak rá! Sőt, egyikük - egy vadonatúj Los Angeles-osztályú tengeralattjáró - még egy nukleáris töltettel felszerelt torpedót is kilőtt rájuk, ami majdnem megsemmisítette a .Rooseueítet.

De Thaddeus Chu tudván tudta, hogy nem a legénység műve volt a támadás. Beszélt néhány kapitánnyal mobiltelefonon, és a bajtársak figyelmeztették, hogy elvesztették uralmukat a hajóik felett. A személyzetük egyetlen tagja sem rendelkezett a szükséges műszaki-informatikai tudással ahhoz, hogy visszaszerezzék az irányítást a közelmúltban felszerelt központi agytól. És azt is túl későn tudták meg, hogy a számítógépeket kellően levédték ahhoz, hogy ellenálljanak a kézifegyverek lövedékeinek.

A kapitány a vendégére meredt. Honnan tudhatná mindezt? - töprengett szomorúan Chu. A nő viszonozta a tekintetet, az arcán szomorú és kissé fáradt kifejezés látszott. Végül Sarah megcsóválta a fejét, és hátrasöpörte előrehullott haját.

- Nem az a lényeg, hogy honnan tudom - közölte, ismét meghökkentve a kapitányt -, a lényeg, hogy az információim megbízhatóak.

Ekkor belépett a kabinba a kapitány tisztiszolgája, kezében egy tálcával, rajta két tányér csirkehúslevessel és tucatnyi forró kétszersülttel.

- Köszönöm, én nem kérek - hárította el Sarah, amikor a férfi elé is le akart tenni egy tányér levest. - Mi lenne, ha ma-ga enné meg?

A tisztiszolga a kapitányra pillantott, aki bólintott, és elmosolyodott. A férfi felemelte a tálcát, és az ajtó felé indult.

- Talan! - szólt utána Chu, és odanyújtotta neki a kétszersülttel megrakott kosarat. - Vegyen ebből is!

- Köszönöm, uram - mondta a tisztiszolga, és kivett két darabot, majd távozott.

A kapitány Sarah-ra nézett, aki rámosolygott.

- Jó étvágyat!

- Még egyszer köszönjük az ennivalót, asszonyom! - mondta Chu, és megfogta a kanalát. A forró, sűrű levesből elég volt néhány kanálnyi, és a kapitány máris érezte, hogy visszatér az ereje: - Már alaposan meghúztuk a nadrágszíjat!

Sarah elégedetten mosolygott, aztán hirtelen elkomorult.

- A világért sem szeretném elvenni az étvágyát, kapitány -

kezdte óvatosan -, de van néhány rossz, ha nem is teljesen váratlan hírem az ön számára.

- Éspedig?

- Odahaza a szövetségi kormány megszűnt létezni!

Chu tovább kanalazta az ételt, miközben a vészterhes mondaton töprengett. Miután végzett, megtörölte a száját egy szalvétával.

- Minden tiszteletem fenntartása mellett, ön erről semmiképpen sem tudhat - mondta végül.

Sarah felsóhajtott, és kiterítette a lapjait:

- Skynetről van szó. Bizonyára hallott már róla. - A kapitány bólintott, mire Connor folytatta: - Mindent ő irányított, a hajókat, a repülőket, a rakétákat, továbbá az Összes támaszpontot és bunkert. Amikor már látszott, hogy elindulnak a rakéták, a kormány tagjai, valamint az ország nagykutyái hanyatt-homlok bemenekültek a bolygó legmélyebb, atombiztos óvóhelyeire. És attól a szomorú naptól kezdve egyiküket sem láttuk élve. És most már soha nem is fogjuk.

- Az az átkozott számítógép megőrült, kapitány. Nem mi lőttük ki a rakétákat, és a kapitánytársai nem a saját akaratukból vadásztak önre, ezt maga is jól tudja. Vagy legalábbis gyanítja.

Chu nem válaszolt azonnal. Óvatosan kettétört egy kétszersültet, és beleharapott az egyik félbe. Sarah Connor kifejezetten nyugtalanító hölgynek bizonyult. Néha mintha olvasott volna a gondolataiban, máskor meg rémesen igaznak tűnő dolgokról mesélt.

- Mi lenne, ha itt és most befejeznénk a fogócskát? - kérdezte végül a kapitány. - Egészen pontosan mit kíván tőlünk, hölgyem?

- Azt szeretném, ha tovább szolgálnák az Egyesült Államok népét, amelynek rettentő nagy szüksége van az önök segítségére - válaszolta Sarah, és elmosolyodott a férfi zavarának láttán, majd folytatta: - A helyzet sokkal rosszabb, mint gondolná. A bombázás csupán az első lépés volt. Azóta a lakosságot összeterelték, és gyűjtő- illetve újjáépítő-táborokba vitték. Mindezt látszólag a kormány utasítására.

Chu a homlokát ráncolta, és kibökte:

- Nem hangzik túl jól. Viszont eget verően nagy marhaságnak sem!

- Pontosan ezért mentek bele olyan sokan - közölte Sarah bólogatva. - Ám egyes táborokban a bentlakókat szándékosan megfertőzik súlyos betegségekkel, például kolerával, vagy arra kényszerítik őket, hogy veszélyes körülmények között dolgozzanak elégtelen élelmezés és csapnivaló lakhatási körülmények mellett. Egy bizonyos típusú, de nem katonai egyenruhát viselő nők és férfiak hajtják végre mindezt.

A kapitány oldalra döntötte a fejét, és szemöldökét felvonva közbekérdezett:

- Miért is kell ez a fajta megkülönböztetés?

- Mert ők nem valódi katonák - válaszolta Sarah, és kissé előredőlt. - Hallott már a ludditákról? - Chu ismét megzavarodott, de biccentett, így Sarah tovább sorolta a kegyetlen tényeket: - Közülük sokan felkészültek ezekre az időkre, és már régóta az emberiség létszámának csökkentésére áhítoznak. Elkötelezettek, jól szervezettek, és a felszereltségük kitűnő. Csak a jó ég tudja, hogy hány ember halála szárad a lelkükön, és még mennyi fog, mielőtt megölik őket.

- Például mi? - szólt közbe ismét Chu. - Mert azt tudnia kell, hogy szilárd és meggyőző bizonyíték nélkül nem küldöm harcba az embereimet!

Sarah néhány hosszú pillanatig nyíltan a férfi szemébe nézett, és csak aztán válaszolt:

- Ismét Skynetről szól a dal, kapitány. Bámulatos számítógép. Még sosem létezett hozzá fogható, és forrón remélem, hotfy soha nem is fog. Valahogyan öntudatra ébredt, és úgy ílélte meg, hogy veszélyt jelentünk rá, ezért valamennyiünkkel végezni akar.

- Bizonyítékot, Ms. Connor!

- Annak idején hallott az ámokfutóvá vált jármüvekről?

- Természetesen, de...

- Skynetet eredetileg a Cyberdine Corporation teremtette.

A Cyberdine hozta létre az első teljesen automatizált gyárat Is. Aztán a gyár tervei valahogy kikerültek az őrizet alól. Sokan hozzáfértek, így a létesítmények gombamód elszaporodtak a világ különböző tájain. És Skynet beférkőzött minden egyes gyárba. Befészkelte magát az elmúlt két évben gyártott személykocsik, teherautók és munkagépek programvezérlésébe. Amikor közelgett az ideje annak, hogy a kormányzat őrá bízza a fegyverrendszerek irányítását, kísérletekbe fogott. Parancsokat küldött a különféle járműveknek, átvette az irányításukat a sofőrjeiktől, és ezernyi balesetet okozott.

Végeztem egy kutatást a témában, ha kívánja, a rendelkezésére bocsátom az anyagot - ajánlotta Sarah. Jól látta, hogy a kapitány teljesen belemerül az előadásába, így tovább ütötte a vasat: