/ Language: Hungary / Genre:antique

Korongvilág-12-Vége a mesének

Terry Pratchett

Könnyű feladatnak tűnt... Elvégre nem lehet oly nehéz elintézni, hogy egy szolgálólány ne menjen hozzá a herceghez. Azonban a három boszorkánynak, Mállotvix Nénének, Ogg Ángyinak és Magrat Beléndeknek, akik elutaznak a messzi Génuába, a dolgok sosem ennyire egyszerűek... A szolgálólányok sorsa az, hogy hozzá kell menniük a herceghez. Erről szól az élet. Nem lehet küzdeni a happy end ellen. Legalábbis... eddig nem lehetett...

Korongvilág - 12

Terry Pratchett

VÉGE A MESÉNEK

(Tartalom)

Ez itt a Korongvilág, ami négy elefánt hátán utazik az űrben, azok pedig Nagy A'Tuin, az égi teknőc páncélján állnak.

Valaha régen egy ilyen világegyetemet szokatlannak és esetleg lehetetlennek ítéltek volna.

De persze... minden olyan egyszerű volt, egykoron.

Mert az univerzum széltében-hosszában teli volt tudatlansággal, és a tudós úgy lötykölgette végig, akár a hegyi patak fölé görnyedő aranymosó, kutatva a tudás aranyszemcséit az ostobaság sódere, a bizonytalanság homokja és a babona kicsiny, szőrős, nyolclábú, úszkáló izéi között.

Nagy néha a kutató fölegyenesedett és ilyesmiket kiáltott: Hurrá, fölfedeztem Boyle Harmadik Törvényét! És mindenki tudta, mi a nagy helyzet. De a gond az, hogy a tudatlanság érdekesebbé vált, különösen a lenyűgöző, feneketlen tudatlanság a nagy és fontos dolgokról, mint amilyen az anyag meg a teremtés, és az emberek abbahagyták kis házaik türelmes építgetését ésszerű gallyacskákból a világegyetem zűrzavarában és érdeklődni kezdtek maga a káosz iránt – egyrészt, mert jóval könnyebb szakértőnek lenni a káoszban, de főleg azért, mert igazán klassz mintákat hoz létre és azokat aztán ráteheted a pólódra.

És ahelyett, hogy szépen haladtak volna előre a tisztes tudománnyal, a tudósok hirtelen mondogatni kezdték, mennyire lehetetlen bármit is tudni és hogy valójában nincs is olyan, ami valóságnak nevezhető és valamiképp megismerhető, és hogy ez az egész milyen szörnyen izgalmas, és mellesleg tudtad azt, hogy meglehet, mindenütt létezik egy csomó kis univerzum, csak senki sem láthatja őket, mert mindegyik önmagába görbül vissza? Egyébként meg, nem gondolod, hogy ez nagyon klassz póló?

Mindezzel összehasonlítva egy nagy teknőc, hátán egy egész világgal, úgyszólván banális. Ő legalább nem tetteti, hogy nem létezik, és a Korongvilágon senki sem próbálta valaha is bebizonyítani, hogy nem létezik, nehogy kiderüljön, igazuk van és azon kapják maguk, hogy váratlanul a szabad világűrben lebegnek. Ez pedig azért van így, mert a Korongvilág pontosan a valóság peremén létezik. A legkisebb apróság is áttörhet a másik oldalra. Ezért aztán a Korongvilágon az emberek komolyan veszik a dolgokat.

Például a meséket.

Mert a mesék fontosak.

Az emberek azt hiszik, hogy ők alakítják a meséket. Az igazat megvallva, pont fordítva történik.

A mesék szereplőiktől függetlenül léteznek. Ha ezzel tisztában vagy, a tudás hatalom.

A mesék, a formába öntött téridő nagy, csapkodó pántlikái, univerzumszerte virágoznak és széttekerednek az idők kezdete óta. És fejlődnek is. A leggyöngébbek elpusztulnak, a legerősebbek fennmaradnak és minden újrameséléskor továbbterebélyesednek... mesék, átkacskaringózva és belengve a sötétséget.

És puszta létük alig kivehető, ám szűnni nem akaró mintával szövi át a káoszt, ami a történelem. A mesék sablonokat vésnek be, elég mélyeket ahhoz, hogy az emberek kövessék őket, ugyanúgy, ahogy a víz bizonyos útvonalakat követ lefelé egy hegyoldalon. És minden alkalommal, amikor új szereplők járnak a mese ösvényén, a megszokás továbbmélyül.

Ezt nevezzük a narratív kauzalitás elméletének és azt jelenti, hogy egy mese, ha egyszer elkezdődött, formát ölt. Átvesz minden rezgést annak a történetnek összes addigi földolgozásából.

Ezért ismétli folyton önmagát a történelem.

Így aztán ezer hős lopta el a tüzet az istenektől. Ezer farkas falta föl a nagymamát, ezer királykisasszonyt csókoltak meg. Milliónyi tudatlan szereplő haladt, tudtán kívül, végig a mese útjain.

Immáron lehetetlen bármely király harmadik s egyben legkisebb fia számára, ha nekivág egy feladatnak, amely addigra már bátyjai életébe került, hogy ne járjon sikerrel.

A meséket nem érdekli, ki vesz részt bennük. Csupán az számít, hogy a mese elmondódjon, hogy a történet megismétlődjön. Vagy ha jobban tetszik, gondolj rájuk ekképpen: a mese élősködő életforma, s elferdíti az életeket csakis magának a történetnek szolgálatában.

Ahhoz, hogy vele szembeszálljon s így a történelem szódabikarbónájává váljon, különleges fajtájú ember kell.

Egyszer volt, hol nem volt...

Szürke kéz markolta s lendítette a kalapácsot, olyan keményen ütve meg a póznát, hogy lábnyira süllyedt a puha talajba.

Még két ütés és a cölöp mozdíthatatlanná rögzült.

A kígyók és madarak némán figyeltek a tisztás körüli fákról. A mocsárban, agresszív vízpacákként, aligátorok lebegtek.

A szürke kéz megfogta a keresztrudat és kúszónövényekkel, amiket olyan szorosra húzott, hogy megreccsentek, fölkötötte a helyére.

A nő eközben figyelte őt. Aztán fölemelt egy tükörcserepet és a pózna tetejéhez kötőzte.

– A kabátot – szólalt meg az asszony.

A férfi fogta a kabátot és a keresztrúdra húzta. A rúd nem volt elég hosszú, ezért a kabátujj utolsó néhány hüvelykje üresen omlott le.

– És a kalapot – mondta a nő.

Az magas volt, és kerek, és fekete. Fénylett is.

A tükördarab a kalap és a kabát sötétje között csillámlott.

– Működni fog? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta az asszony. – Még a tükröknek is van tükörképe. Tükrök ellen tükrökkel kell harcolnunk. – A fákon át fölnézett a távoli, karcsú, fehér toronyra. – Meg kell találnunk annak a perszónának a tükörképét.

– Akkor hát ennek messzire kell elérnie.

– Igen. Minden segítségre szükségünk van, amit csak szerezhetünk.

A nő körbepillantott a tisztáson.

Korábban már folyamodott Mister Inter Sparhoz, Lady Bon Annához, Hotaloga Andrewshoz és Langaléta Spriccer Urasághoz. Ők azonban vélhetőleg nem voltak túl hatékony istenek.

De ők voltak a legjobbak, akiket készíteni tudott.

Ez a mese a mesékről szól.

Vagy hogy valójában mit is jelent tündérkeresztanyának lenni.

Ám főképpen tükörképekről és tükrökről esik majd szó.

Szerte a multiverzumban élnek primitív törzsek, amelyek gyanakvással tekintenek a tükrökre és képmásokra, mert, mint mondják, azok ellopnak egy darabkát az ember lelkéből és ugyebár az ember lelkének mennyisége véges. És azok az emberek, akik több ruhát viselnek, azt állítják, hogy ez csak babona, annak ellenére, hogy az olyanok, akik ilyen vagy olyan képmásokon fölbukkanva töltik el életük, láthatólag fölhígult jelleget szereznek. Ezt inkább túlmunkának és, sokatmondóan, túlexponálásnak szokás tulajdonítani.

Pusztán babona. De egy babonának nem muszáj melléfognia.

A tükrök képesek fölszívni a lélek egy darabkáját. Egy tükör magában foglalhatja az egész világegyetem tükörképét, egy teljes égnyi csillag egy darab ezüsttel bevont üvegen, amely nem vastagabb egy leheletnél.

Ismerd meg a tükröket és szinte mindent megismertél. Nézz a tükörbe...

...távolabbra...

...egy narancsvörös fényre egy hideg hegytetőn, sok ezer mérföldre annak a mocsárnak tespedő melegétől.

A helybéliek Gyopár-hegynek nevezték. Mégpedig azért, mert kopár hegy volt, s nem azért, mert csupa gyopár nőtt volna rajta. Ez azonban bizonyos mennyiségű, jól jövedelmező zavart keltett; gyakran érkeztek emberek a legközelebbi faluba, alaposan megrakva növénypréssel, növénygyűjtő dobozokkal és herbáriumokkal, s gőgösen bennszülött útikalauzt követeltek, hogy vezesse őket a gyopárokhoz. Mivel helyi viszonylatban mindenki igen jól megélt ebből, mármint az útikönyvek, a gyopárlelőhelyek térképei, a díszes kakukkos órák, amikre gyopárt faragtak, gyopáros sétapálcák és gyopár alakúra sütött kalácsok árusításának okán, valahogy senkinek se jutott ideje arra, hogy korrigálja a hegy nevét.[1]

A hegy olyan kopár volt, amennyire csak lehetséges.

A legtöbb fa föladta nagyjából félúton a csúcsig, csak néhány kitartó fenyő keltett ahhoz hasonló hatást, mint amilyen a nyakig érő homlokra mesterkedett két nyomorúságos hajpamat a kopaszon, aki nem ismeri be tarságát.

Ez az a hely, ahol a boszorkányok gyülekeznek.

Ezen az éjjelen tűz fénylett magán a hegygerincen. Sötét alakok mozogtak a pislákoló fényben.

A hold átsiklott a felhők csipkeszövetén.

Végül egy magas, csúcsos kalapot viselő alak megszólalt: – Tényleg mindenki krumplisalátát hozott?

Volt azonban egy kostetői boszorka, aki nem vett részt a boszorkányszombaton. A boszorkányok épp úgy szeretik az esti kiruccanásokat, mint bárki más, de ebben az esetben neki sürgetősebb találkája akadt. És az nem olyasféle randevú volt, amit az ember könnyedén elnapolhat.

Desiderata Homor a végrendeletét írta.

Amikor Desiderata Homor fiatal lány volt, nagyanyja négy fontos tanácsot adott neki, hogy vezessék ifjú lépteit az élet kiszámíthatatlanul kanyargós ösvényein.

Ezek pedig a következők voltak:

Sose bízz narancssárga szemöldökű kutyában!

Mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét!

Sose kerülj két tükör közé!

És mindig viselj teljesen tiszta fehérneműt, minden áldott nap, mert sosem tudhatod, mikor fog egy megvadult ló föllökni és megölni, és ha az emberek rájönnek, hogy elégtelen fehérnemű van rajtad, bele fogsz halni a szégyenbe!

És aztán Desiderata fölnőtt és boszorkány lett. És az egyik kisebb előnye annak, hogy boszorkány vagy, az, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni és olyan fehérneműt vehetsz föl, amilyet akarsz.

Ez nyolcvan évvel korábban történt, amikor a gondolat, hogy pontosan tudod, mikor fogsz meghalni, egész vonzónak tűnt, mert titokban persze biztos voltál benne, hogy örökké fogsz élni.

Ez akkor volt.

És most most van.

Az örökké mostanság valahogy már nem tűnt olyan hosszúnak, mint valaha.

Az utolsó tuskó is hamuvá omlott a kandallóban. Desiderata nem vette a fáradságot, hogy tüzelőt rendeljen a télre. Nem lett volna értelme, ugyebár.

És aztán persze itt van ez a másik dolog...

Gondosan beburkolta, hosszúkás, vékony csomaggá. Most összehajtogatta a levelet, megcímezte és bedugta a zsinór alá. Feladat elvégezve.

Fölnézett. Desiderata már harminc éve vak volt, de ez nem okozott gondot neki. Mindig is meg volt áldva, már ha ez a jó szó erre, harmadik szemmel. Így amikor közönséges látása fölmondta a szolgálatot, csak meg kellett tanítsa magát, hogy a jelenbe nézzen, ami egyébként is könnyebb, mint látni a jövőt. És mivel az okkult szemgolyó nem függ a fénytől, sokat spórolhatsz a gyertyákon. Mindennek van jó oldala is, ha tudod, merre nézz. Vagy legalábbis érzékelj.

Desiderata előtt volt egy tükör a falon.

Az arc benne nem a sajátja volt, ami amúgy kerek és pirospozsgás.

Olyan nő arca tükröződött ott, aki parancsokat szokott adni. Desiderata nem az a fajta volt, aki parancsokat ad. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg.

A nő azt mondta: – Haldokolsz, Desiderata.

– Bizony, azt teszem.

– Megöregedtél. A te fajtád mindig megöregszik. Az erőd már majdnem elfogyott.

– Ez bizony tény, Lilith – felelte Desiderata jóindulatúan.

– Azaz a védelmed megszűnik a lány fölött.

– Attól tartok – értett egyet Desiderata.

– Szóval most csak én meg a gonosz mocsárlakó nőszemély maradtunk. És én fogok győzni.

– Bizony úgy néz ki, sajnos.

– Keresned kellett volna egy utódot.

– Sose volt rá időm. Tudod, én nem vagyok tervezgetős fajta.

Az arc a tükörben közelgett, mintha az alak közelebb mozdult volna a tükörhöz a saját oldalán.

Vesztettél, Desiderata Homor.

– Így van ez. – Desiderata kissé imbolyogva talpra állt és megfogott egy terítőt.

Úgy tűnt, az alak kezd fölbőszülni. Nyilván úgy érezte, hogy az olyanoknak, akik vesztettek, elcsüggedtnek kellene látszania, és nem pedig úgy, mintha az ő kárára elsütött viccen mulatnának.

– Hát nem érted, mit jelent a vesztés?

– Néhányan nagyon világosak ezzel kapcsolatban – válaszolta Desiderata. – Istenek Önnel, méltóságos asszony! – Azzal a terítőt a tükörre borította.

Dühös lélegzetvétel hallatszott, majd csönd támadt. Desiderata gondolataiba mélyedten állt.

Aztán fölemelte a fejét és azt mondta: – Épp fölforrt a víz. Szeretnél egy csésze teát?

NEM, KÖSZÖNÖM – válaszolta egy hang pont mögüle.

– Régóta várakozol?

MINDÖRÖKKÉ.

– Nem tartalak föl, ugye?

NYUGODALMAS A MAI ÉJSZAKA.

– Készítek egy csésze teát. Azt hiszem, maradt még egy keksz.

NEM, KÖSZÖNÖM.

– Ha mégis harapnál valamit, ott a bödönben a kandallópárkányon. Tudod, az valódi klaccsi fajansz. Igazi klaccsi kézműves csinálta. Klaccsban – tette hozzá.

TÉNYLEG?

– Fiatalabb koromban sokat utaztam.

IGEN?

– Nagyszerű idők! Desiderata megböködte a tüzet. – Az állással járt, tudod. Persze, gondolom, pont ugyanilyen neked is.

IGEN.

– Sose tudtam, mikor fognak munkába szólítani. De persze, erről te is tudnál mesélni, nem igaz? Leginkább konyhákba. Mindig úgy rémlett, konyhákba citálnak. Néha bálokba, ám többnyire konyhákba. – Megfogta a vízforraló edényt és forró vizet öntött a tűzhelyen álló teáskannába.

VALÓBAN.

– Annak idején teljesíteni szoktam a kívánságaik.

A Halál meghökkent.

TESSÉK? ÚGY ÉRTED, PÉLDÁUL... BEÉPÍTETT SZEKRÉNYEKET? ÚJ MOSOGATÓKAT? ILYESMIKET?

– Nem, dehogy. Emberekét. – Desiderata sóhajtott. – Nagy felelősség a tündérkeresztanyaság. Úgy értem, tudni, hogy mikor hagyd abba. Az olyanokról, akiknek kívánságai teljesülésbe mennek, gyakran kiderül, hogy nem túl jó emberek. Szóval azt kellene nekik adnod, amit akarnak – vagy azt, amire szükségük van?

A Halál udvariasan bólintott. Az ő szempontjából az emberek azt kapják, ami adatik nekik.

– Mint ez a Génua ügy... – kezdte Desiderata.

A Halál fölkapta a fejét.

G ÉN UA?

– Ismered? Hát persze, hogy ismered.

ÉN... TERMÉSZETESEN MINDEN HELYET ISMEREK.

Desiderata arca ellágyult. Lelki szeme máshová nézett.

– Ketten voltunk. Tudod, a keresztanyák párban járnak. Én meg Lady Lilith. Rengeteg hatalom rejlik a keresztanyaságban. Olyan, mintha a történelem része lennél. Mindenesetre a lány megszületett, házasságon kívül, de ettől még semmi baja, nem arról volt szó, hogy nem tudtak volna összeházasodni, csak sosem szakítottak rá időt... és Lilith azt kívánta neki, hogy legyen szép, hatalmas és menjen hozzá egy királyfihoz. Hah! És azóta is ezen dolgozik. Mit tehettem? Az ilyen kívánságokat nem lehet vitatni. Lilith tisztában van a mese erejével. Megtettem mindazt, ami telt tőlem, de Lilith hatalma nagyobb. Azt hallottam, hogy ő irányítja most a várost. Megváltoztatni egy egész országot, csak hogy egy mese megtörténtét keresztülhajtsa! És most már egyébként is túl késő. Számomra. Szóval továbbadom a felelősséget. Így megy ez a tündérkeresztanyasággal. Soha senki sem akar tündérkeresztanya lenni. Lilithet kivéve, persze. Teljesen bogaras ezzel kapcsolatban. Így aztán küldök oda valaki mást. Lehet, hogy a dolgot túl sokáig halogattam.

Desiderata jó lélek volt. A tündérkeresztanyákban kifejlődik az emberi természet igencsak mély megértése, amitől a jók kedvessé, a gonoszak hatalmassá válnak. Desiderata nem tartozott azok közé, akik eltúlzott kifejezéseket használnak, de az ember biztos lehetett, hogy amikor egy olyan enyhe frázist vetett be, mint a „teljesen bogaras”, akkor olyasvalaki meghatározására tette ezt, aki szerinte már több mérfölddel túlhaladt az elmebaj határán és gyorsul.

Kitöltötte a teát.

– Ez a baj a harmadik szemmel – jelentette ki. – Képes vagy meglátni azt, ami történik, de nem tudod, hogy mit jelent. Már láttam a jövőt. Van benne egy tökből lett hintó. És ez lehetetlen. És szerepelnek benne egérből lett kocsisok, ami valószínűtlen. És lesz egy óra, amint elüti az éjfélt és valami egy üvegcipellővel. És ez az egész meg fog történni. Mert a meséknek muszáj így működnie. És aztán azt gondoltam: ismerek olyanokat, akik a mesék megtörténtét a maguk módján intézik.

Ismét fölsóhajtott. – Bárcsak én mehetnék Génuába! – mondta. – Rám férne az ottani meleg. És közeledik Húsfalókedd. A régi szép időkben mindig elmentem Génuába Húsfalókeddre.

Várakozásteljes csönd támadt.

Végül a Halál megszólalt: CSAK NEM ARRA KÉRSZ ENGEM, HOGY TELJESÍTSEM EGY KÍVÁNSÁGOD?

– Hah! Senki sem teljesíti egy tündérkeresztanya kívánságait! – Desiderata megint a befelé forduló arckifejezést viselte, s a hangja magához beszélt – Érted? Muszáj mindhármukat Génuába juttatnom. Oda kell juttassam őket, mert láttam őket ott. És muszáj mind a hármat. És az nem könnyű az olyanok esetében, mint ők. Kobakológiát kell használni. El kell érni, hogy Ők küldjék oda maguk. Mondd azt Eszme Mállotviksznek, hogy el kell menjen valahova és puszta ellenkezésből nem megy, szóval mondd azt, hogy nem szabad mennie, s üvegcserepeken át is oda fog rohanni. Ez a fődolog a Mállotvikszekkel, tudod. Nem tudják, hogyan kell veszíteni.

Úgy tűnt, valami fölötlött benne, amit mulatságosnak talál.

– De egyikük kénytelen lesz megtanulni.

A Halál nem szólt semmit. Ahonnan ő ítél, tűnődött el Desiderata, a vesztés olyasmi, amit mindenki megtanul.

Kiitta a teáját. Aztán fölállt, bizonyos mennyiségű szertartásossággal föltette csúcsos kalapját, és kibicegett a hátsó ajtón.

A háztól nem messze, a fák alatt kiástak egy mély árkot, amibe valaki előrelátóan rövid létrát támasztott le. A boszorkány lemászott és némi nehézséggel kihajította a létrát az avarra. Utána lefeküdt. Hirtelen fölült.

– Mr. Kvartz-cal, a trollal a fűrészmalomban, remekül meg lehet alkudni koporsókra, ha nincs kifogásod a fenyő ellen.

OKVETLENÜL ÉSZBEN FOGOM TARTANI.

– Hurtakkal, a vadorzóval ásattam ki magamnak a gödröt – csevegett tovább az öregasszony. – És el fog jönni és be is temeti útban hazafelé. Hiszek a tipp-topp elrendezésben. Rajta, maestro!

TESSÉK? Ó! CSAK EGY BESZÉDFORDULAT.

Fölemelte a kaszáját.

Desiderata Homor nyugovóra tért.

– Hát – mondta a boszorkány –, ez könnyen ment. És most mi lesz?

És ez itt Génua. A varázslatos királyság. A briliáns város. A szerencsés ország.

A város közepén egy nő állt két tükör között s nézte önnön visszatükröződéseit egészen a végtelenig.

Maguk a tükrök egy, az ég felé nyitott tükörnyolcszög közepén helyezkedtek el a palota legmagasabb tornyán. Az igazat megvallva olyan sok tükörkép mutatkozott, hogy csak szerfölött nehezen lehetett megállapítani, hol végződnek a tükrök s kezdődik a valóságos személy.

A nő neve Lady Lilith de Tempscire, jóllehet számos másikra is hallgatott már hosszú és eseménydús élete folyamán. És ez olyasmi, erre rég rájött, amit hamar megtanulsz. Ha bármit el akarsz érni ezen a világon – és ő rögtön a kezdet kezdetén elhatározta, hogy olyan messzire el akar jutni, amilyen messzire csak lehet –, csak lengén viseled a neveket és erőt merítesz bárhonnan, ahol fölleled. A nő három férjet temetett el, és legalább kettő addigra már halott volt.

És sokfelé megfordulsz. Mert az emberek többsége nem utazik sokat. Válts országot meg nevet és, ha megvan hozzá a föllépésed, a világ a lábaidnál hever! Például mindössze száz mérföldet kellett utazzon, hogy Lady legyen belöle.

Immár semmitől sem riad vissza...

A két fő tükör csaknem, ám nem teljesen egymással szembe lett fölállítva, hogy Lilith átnézhessen a válla fölött és láthassa képmásait a tükörben végigkanyarogni a világegyetemen.

Érezte, ahogy önmaga önmagába árad, megsokszorozva magát a végtelen visszatükröződések által.

Amikor Lilith fölsóhajtott és kilépett a tükrök közti Helyről, a hatás megdöbbentő volt. Lilith-képmások lógtak mögötte a levegőben egy pillanatig, mint háromdimenziós árnyékok, mielőtt elenyésztek.

Szóval... Desiderata haldoklik. Minden lében kanál vén szatyor. Megérdemli a halált. Sose fogta föl, miféle hatalma van. Egyike volt azoknak, akik félnek jót tenni, nehogy rosszat cselekedjenek, akik az egészet olyan komolyan veszik, hogy szorulást okoznak maguknak erkölcsi szorongásaikkal, mielőtt egyetlen-egy hangya kívánságát teljesítenék.

Lilith lenézett, át a város fölött. Hát, most már nincsenek akadályok. Az az ostoba vuduhívő nőszemély a mocsárban csupán szórakozásra jó, nincs benne megértés.

Semmi sem áll az útjában annak, amit Lilith minden másnál jobban szeret.

Egy boldog befejezésnek.

Fönn a hegyen, a boszorkányszombat kissé elcsöndesedett.

A képzőművészeknek és az íróknak mindig is elég túlfűtött elképzelése volt arról, hogy mi történik a boszorkányszombatokon. Ez abból ered, hogy túl sok időt töltenek függönnyel elsötétített, apró szobákban ahelyett, hogy kimennének az egészséges, friss levegőre.

Példának okáért ott a meztelen táncolás körbe-körbe. Az átlagos mérsékelt éghajlaton nagyon kevés olyan éjszaka akad, amikor bárki ruha nélkül táncolna éjfélkor, még ha teljesen el is tekintünk a kövektől, tüskéktől és váratlan sündisznóktól.

Aztán ott az az ügy a kecskefejű istenekkel. A legtöbb boszorka nem hisz az istenekben. Persze, azt tudják, hogy az istenek léteznek. Néha még dolguk is adódik velük. De nem hisznek bennük. Ahhoz túl jól ismerik őket. Az olyan lenne, mintha a postásban hinnél.

Aztán meg ott vannak az ételek és italok – csúszómászók diribdarabjai és így tovább. Valójában a boszorkányok nem kultiválják az ilyesmit. A legrosszabb, amit el lehet mondani a boszorkák idősebb korosztályának étkezési szokásairól, az, hogy hajlamosak a gyömbérkeksz kedvelésére s teába mártogatják, amiben annyi cukor van, hogy a kanál meg sem moccan, és ha úgy vélik, a tea túl forró, a csészealjból isszák ki. S teszik mindezt olyan elismerő szörcsögéseket kiadva, melyeket általában a vízvezeték-hálózat olcsóbbik fajtájával szoktunk összefüggésbe hozni. A varangylábak, satöbbi, ennél csak jobbak lehetnek.

Aztán ott vannak a misztikus kenetek. Puszta véletlenségből, a képzőművészek és írók itt szilárdabb talajon állnak. A legtöbb boszorka hajlott korú, ami az az időszak, amikor a kenetek kezdenek vonzónak tűnni, és a ma éjszaka jelen lévők közül legalább ketten alkalmazták Mállotviksz Néne híres libazsír-és-zsálya mellkasba dörzsölendő kenőcsét. Amitől ugyan nem tudsz repülni és látomásaid sem támadnak, ám valóban útját állja a meghűlésnek, már csak azért is, mert az elcsüggesztő szag, ami a második hétre kialakul, oly távol tart tőled mindenkit, hogy semmit sem kaphatsz el tőlük.

És végül ott vannak maguk a boszorkányszombatok. Az a bizonyos átlagboszorka, természeténél fogva, nem társas lény, legalábbis ami a többi boszorkányt illeti. Adott a domináns egyéniségek közötti konfliktus. Adott a banda nélküli bandavezérek csoportja. Adott a boszorkányság alapvető, íratlan szabálya, ami ez: „Ne azt tedd, amit akarsz, tedd, amit mondok!” A boszorkánygyülekezet természetes taglétszáma egy fő. A boszorkák csak akkor gyűlnek össze, ha ez elkerülhetetlen.

Mint most.

A beszélgetés, Desiderata távollétéből kifolyólag, természetesen a boszorkányok számának gyérülésére fordult.[2]

– Mi, senki se? – tudakolta Mállotviksz Néne.

– Senki se – felelte Brevis Anyó.

– Ezt nevezem szörnyűségnek! – mondta Néne. – Ez undorító!

– He? – kérdezte a vén Hessegi Szüle.

– Néne ezt undorítónak nevezi! – kiabálta Brevis Anyó.

– He?

– Nincs lány, akit jelölni lehetne! Hogy átvegye Desiderata helyét!

– Ó!

Ennek teljes hordereje beivódott.

– Ha valaki nem kéri a kenyérhéjat, én megeszem – jelentkezett Ogg Ángyi.

– Ilyesmi sosem fordult elő fiatalabb koromban – szögezte le Néne. – Csak a hegy innenső oldalán élt egy tucat boszorkány. Na persze, ez még azelőtt volt, mielőtt jött ez az egész – grimaszolt egyet – gondoskodás saját szórakozásodról. Manapság túl sok van ebből a gondoskodj saját szórakozásodról dologból. Mi sose gondoskodtunk a saját szórakozásunkról lánykoromban. Nem volt rá időnk.

– Tempó fuggit – közölte Ogg Ángyi.

– Mi?

– Tempó fuggit. Aztat jelenti, hogy az akkor volt, ez meg most – fordította Ángyi.

– Nincs szükségem arra, hogy ezt valaki megmondja nekem, Gytha Ogg. Tudom, mikor van most.

– Haladni kell a korral.

– Nem látom be, miért. Nem látom be, mi miért...

– Szóval akkor, gondolom, megint át kell igazítsuk a határokat – szakította félbe Brevis Anyó.

– Nem tehetem – vágta rá azonnal Mállotviksz Néne. – Már így is négy falut látok el. A söprűmnek alig van ideje lehűlni.

– Hát, azzal, hogy Homor Mámi meghalt, kifejezetten szűkösen vagyunk – állapította meg Brevis Anyó. – Tudom, hogy nem csinált valami sokat a másik munkája miatt, de ott volt a helyszínen. És ez az, ami számít. Az ottlét. Helybéli boszorkának pedig lennie kell.

A négy boszorkány komoran meredt a tűzre. Hát, legalábbis hárman közülük. Ogg Ángyi, aki hajlamos volt a dolgok derűsebbik oldalát nézni, pirítóst készített.

– A népek szereztek maguknak egy varázslót, odale Zsomborséden – szólalt meg Brevis Anyó. – Nem akadt senki, aki magára vállalta volna, amikor a vén Szokdecs Nagyi meghalt, ezért elküldtek Ankh-Morporkba egy varázslóért. Egy valóságos varázslóért. Pálcával. Most a fickónak van ott egy boltja egy rézcégérrel az ajtó fölött. Az van ráírva „Varázsló”.

A boszorkányok sóhajtottak.

– Mrs. Perzselt meghalt – folytatta Brevis Anyó. – És Kamposnyars Szüle is eltávozott.

– Tényleg? Az öreg Mabel Kamposnyars? – érdeklődött Ogg Ángyi morzsák zápora közepette. – Mennyi idős volt?

– Száztizenkilenc – válaszolta Brevis Anyó. – Mondtam neki „Nem akarhatsz a te korodban elmenni hegyet mászni”, de nem hallgatott rám.

– Egyesek ilyenek – jelentette ki Néne. – Makacsok, mint egy öszvér. Mondd nekik, hogy tilos megtenniük valamit és meg nem állnak, míg ki nem próbálták.

– Én ténylegesen hallottam a legutolsó szavait – mesélte Hessegi Szüle.

– Mit mondott? – firtatta Néne.

– Ha jól emlékszem azt, hogy „ó, a francba” – felelte Szüle.

– Pont így szeretett volna elmenni – állította Ogg Ángyi. A többi boszorkány bólintott.

– Tudjátok... lehetséges, hogy a boszorkányság végét látjuk ezen a tájon – morfondírozott Brevis Anyó.

Megint a tűzbe bámultak.

– Gondolom, senki sem hozott mályvacukrot? – reménykedett Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne boszorkánynővéreire pillantott. Brevis Anyót ki nem állhatta; az öregasszony a hegy túloldalán tanít és megvan az az ocsmány szokása, hogy ésszerűen viselkedik, amikor provokálják. És a vén Hessegi Szüle talán a leghasznavehetetlenebb szibilla az orákulum jellegű kinyilatkoztatások történetében. És Néne végképp nem szenvedhette Ogg Ángyit, aki a legjobb barátnője volt.

– Mit szólnátok az ifjú Magrathoz? – firtatta ártatlanul Hessegi Szüle. – Az ő területe pont Desideratáé mentén húzódik. Esetleg ő magára vállalhatna egy kis többletet?

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi összenéztek.

– Fura dolgokat vett a fejébe – jelentette ki Néne.

– Nahát, miket beszélsz, Eszme – mondta Ogg Ángyi.

– Hát, én furának tartom – szögezte le Néne. – Ne mondd nekem, hogy összebeszélni azt a rengeteg mindent nexusokról nem azt jelenti, hogy fura dolgokat vett a fejébe!

– Nem azt mondta – tiltakozott Ángyi. – Azt mondta, hogy kontaktust szeretne teremteni önmagával.

– Ezt mondtam én is – makacskodott Mállotviksz Néne. – Megmondtam neki: Naivitas Beléndek volt az anyád, Araminta Beléndek volt a nagyanyád, Jolanda Beléndek a nagynénéd és te pedig... te vagy a te éned.

Az olyan ember elégedett arckifejezésével dőlt hátra, aki mindent megoldott, amit bárki valaha is tudni akarhatna az egyén identitásválságáról.

– De meg sem hallgatott – tette hozzá.

Brevis Anyó a homlokát ráncolta.

– Magrat? – hitetlenkedett. Megpróbálta gondolatban fölidézni a Kostető legfiatalabb boszorkányának képét és visszaemlékezett – nos, nem az arcra, csupán a májusfára hasonlító test és szélvihar utáni szénakazalra hajazó frizura közé ékelt reménytelen jóakarat könnyben úszó kifejezésére. Jótettek hajthatatlan elkövetője. Örökös aggályoskodó. Az a fajta ember, aki megmenti az apró, fészekből kiesett madárfiókákat és zokog, amikor azok elpusztulnak, pedig ez az a rendeltetés, amit Természet Anyánk általában az apró, fészekből kiesett madárfiókáknak szán.

– Nem vall rá – nyilvánított véleményt.

– Meg még azt is mondta, hogy öntudatosabb akar lenni – fűzte hozzá Néne.

– Nincs semmi baj az öntudatossággal – szögezte le Ángyi. – Az öntudatosság az egész boszorkánykodás lényege.

– Sose állítottam, hogy bármi rossz lenne benne – protestált Néne. – Meg is mondtam neki, hogy nincs azzal semmi gond. Olyan öntudatos lehetsz, amilyen csak akarsz, mondtam, egész addig, amíg azt teszed, amire utasítanak.

– Dörzsölje ezt be és egy-két héten belül rendbe fog jönni – szólalt meg Hessegi Szüle.

A másik három boszorkány várakozásteljesen ránézett, hátha folytatja. Hamarosan világossá vált, hogy nem.

– És Magrat tart egy... mi is az, amit tart, Gytha? – tudakolta Néne.

– Önvédelmi tanfolyamot – válaszolta Ángyi.

– De hát ő boszorkány! – mutatott rá Brevis Anyó.

– Mondtam neki – felelte Mállotviksz Néne, aki egész életében félelem nélkül járt-kelt a zsiványok látogatta hegyvidéki erdőkben abban a biztos tudatban, hogy a sötétség nem tartogat nála rettentőbbet. – Azt felelte, nem ez a lényeg. Nem ez a lényeg. Szó szerint ezt mondta.

– Amúgy se jár rá senki – vont vállat Ogg Ángyi.

Én azt hittem, hogy hozzá fog menni a királyhoz – közölte Brevis Anyó.

– Mint mindenki – bólogatott Ángyi. – De tudod, milyen Magrat. Hajlamos arra, hogy nyitott legyen Ideákra. Most azt mondja, visszautasítja, hogy szexbálvány váljék belőle.

Ezen mindnyájan eltűnődtek. Végül Brevis Anyó kibökte, habozva, annak a modorában, aki most bukkan fölszínre az érdekfeszítő töprengés mélységeiből: – De hát soha nem is volt szexbálvány.

– Örömmel közölhetem, hogy még csak fogalmam sincs arról, mi az a szexbálvány – nyilatkoztatta ki Mállotviksz Néne.

– Nekem van – mondta Ogg Ángyi.

Mindenki ránézett.

– Semjénünk egyszer hazahozott egyet külországból.

Továbbra is mindenki őt nézte.

– Barna volt meg kövér és voltak rajta gyöngyök meg arc és még két lyuk a madzagnak.

Úgy tűnt, ettől nem fordulnak el a tekintetek.

– Hát, mindenesetre a fiam azt mondta, hogy az – folytatta Ángyi.

– Azt hiszem, egy termékenység idolról beszélsz – indítványozta Brevis Anyó segítőkészen.

Néne a fejét csóválta.

– Szerintem ez nem úgy hangzik, mint ami hasonlít Magrathoz... – kezdte.

– Ne mondja nekem, hogy az megér két garast – hördült föl Hessegi Szüle abból az időpontból, bármikor legyen is az, amiben jelenleg tartózkodott.

Soha senki nem tudta biztosan, melyik pillanat az.

Ez a mesterséggel kapcsolatos rizikó azok számára, akiket a sors harmadik szemmel áldott meg. Az emberi elmét tényleg nem arra tervezték, hogy száguldani küldjék előre-hátra az idő nagy sztrádáján és leválhat, mondjuk úgy, horgonyáról, találomra tekintve múltba és jövőbe s csak nagy ritkán a jelenbe. Hessegi Szüle időfókusza nem volt élesre állítva. Ez azt jelentette, hogy ha augusztusban szóltál hozzá, valószínűleg márciusban hallgatott oda. Az a legjobb, ha mondasz valamit a jelen pillanatban és reméled, hogy legközelebb, amikor az elméje erre jár, fölfogja.

Néne kísérletképp meglengette kezét Hessegi Szüle néző, de nem látó szeme előtt.

– Már megint nincs itt – közölte végül.

– Hát, ha Magrat nem tudja vállalni, még ott van Milli Jokomlo odaát Gerezdneken túl – mondta Brevis Anyó. – Dolgos egy leányzó. Jelzem, ő még jobban kancsít, mint Magrat.

– Nincs abban semmi rossz. A kancsítás jól áll egy boszorkánynak – jelentette ki Mállotviksz Néne.

– De nem árt tudni, hogyan használd! – vetette közbe Ogg Ángyi. – Az idős Gerti Simon épp elég kancsi volt és mindig a saját orra hegyét verte szemmel. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek azt gondolják, ha fölbosszantanak egy boszorkányt és ő motyog meg átkozódik, majd a saját orra fog leesni.

Megint mindnyájan a tűzbe bámultak.

– Gondolom, Desiderata nem választott volna magának utódot csak úgy? – kérdezte Brevis Anyó.

– Ilyesmi nem történhet meg – felelte rá Mállotviksz Néne. – Mi nem így csináljuk a dolgokat errefelé.

– Igen, de Desiderata nem töltött túl sok időt errefelé. A munka miatt. Mindig külországba járt.

– Ki nem állhatom a külrészeket – szögezte le Mállotviksz Néne.

– Már jártál Ankh-Morporkban – vetette ellen Ángyi szelíden. – Az külhon.

– Nem, nem az. Csak messze van innét. Az nem azonos a külfölddel. A külföld az, ahol pogány szlenget fecsegnek hozzád és külföldi moslékot esznek és tudod, bálványokat imádnak – jelentette ki Mállotviksz Néne, jószolgálati diplomata. – A külföld egész közel is lehet, ha nem vigyázol. Huh – tette hozzá megsemmisítően. – Igen, Desiderata képes volt visszahozni bármit a külrészekből.

– Egyszer hozott nekem egy szép kék-fehér tányért – emlékezett Ogg Ángyi.

– Ez szempont – bólogatott Brevis Anyó. – Jobb lesz, ha valaki megy és gondoskodik a kunyhójáról. Egész csomó remek holmija volt ott. Még elgondolni is szörnyű, hogy valami tolvaj bejut és kurkászni kezd.

– El nem tudom képzelni, hogy bármilyen tolvaj betörne egy boszorkány... – kezdte Néne és hirtelen elhallgatott.

– Igen – mondta jámboran. – Jó ötlet. Most azonnal gondom lesz rá.

– Nem, majd én nézek utána – tiltakozott Ogg Ángyi, akinek szintén volt ideje rájönni valamire. – Pont útba esik hazafelé. Semmi gond.

– Nem, te hamar haza akarsz érni – ellenkezett Néne. – Ne fáradj ezzel! Nekem ez semmiség.

– Ó, nem lesz az fáradság – közölte Ángyi.

– Nem akarhatod kifárasztani magad a te korodban – állította Mállotviksz Néne.

Egymásra meredtek.

– Igazán nem értem, mi a jelentősége – értetlenkedett Brevis Anyó. – Inkább menjetek mindketten, mintsem veszekedjetek rajta.

– Holnap kissé sűrű napom lesz – jegyezte meg Néne. – Mit szólsz az ebéd utánhoz?

– Rendben – válaszolta Ogg Ángyi. – Találkozzunk a kunyhójánál. Pontban ebéd után.

– Valaha volt nekünk, de a vacak, amit le kell csavarni, leesett és elveszett – mondta Hessegi Szüle.

Hurtak, a vadorzó belapátolta az utolsó földgöröngyöt is a gödörbe.

Úgy érezte, illenék néhány szót szólnia.

– Hát, akkor annyi – motyogta.

Desiderata kifejezetten a jobbik fajta boszorkányok közé tartozott, gondolta, miközben a kunyhó háta mögé ballagott vissza a hajnal előtti homályban. A másik fajtából némelyik – noha persze csodálatos teremtmények, fűzte hozzá sietve magában, olyan remek asszonynépség, amilyet az ember csak kívánhat elkerülni – egy csöppet nyomasztó. Mistress Homor azonban az odafigyelő fajta volt.

A konyhaasztalon hosszú csomag, egy kis halom aprópénz meg egy boríték hevert.

Hurtak föltépte a borítékot, noha nem neki címezték.

Benne egy kisebb borítékot és egy üzenetet lelt.

Az üzenet így szólt: Szemmel tartalak, Albert Hurtak. Kézbesicsd a csomagot meg a borítékot és ha bele merészesz csak lesni is, valami szörnjűség fog történni veled. Mint hivatásos Jóságos Tündérkeresztanyának, nekem nem szabad megátkosznom senkit, de Megjósolom, hogy valószínűleg egy fölbőszült farkas harapása forog szóba meg hogy a lábad elszöldül, elgenyed és lerohad, ne kérdeszd, honét tudom, különbe se tudod, mer halott vagyok. Minden jót, Desiderata.

A férfi behunyt szemmel vette kézbe a csomagot.

A fény lassan halad a Korongvilág hatalmas varázserőterében, ami azt jelenti, hogy az idő is. Ahogy Ogg Ángyi mondaná, amikor Génuában teaidő van, akkor van itt kedd...

Ami azt illeti, Génuában hajnalodott. Lilith a tornyában ült, s egy tükröt használt arra, hogy saját képmását elküldje a világot kifürkészni. Keresgélt.

Mindenütt, ahol sziporkázott egy hullámtaréj, mindenütt, ahol akadt egy tábla jég, mindenütt lett tükör vagy visszatükröződés, amiből aztán, Lilith tudta, ki tud nézni. Nincs szükséged varázstükörre. Bármilyen tükör megteszi, ha tudod, hogyan használd. És Lilith, sisteregve egymillió képmás erejétől, ezt nagyon jól tudta.

Csupán egyetlen kétely gyötörte. Desiderata alighanem megszabadult attól. Az ő fajtája már csak olyan. Lelkiismeretes. És gyaníthatóan a könnybe lábadt szemű, ostoba lány lesz az, aki néha meglátogatta a kunyhót, az a perszóna azzal a rengeteg olcsó ékszerrel meg rossz ízléssel az öltözködés terén. Pont annak a típusnak látszott.

Ám Lilith biztos akart lenni. Nem azzal jutott el oda, ahol ma áll, hogy bizonytalanságban maradt bármi felől is.

Lancre-szerte, a pocsolyákban és ablakokban Lilith arca megjelent egy szemvillanásra, majd továbbsietett.

És most hajnal hasadt Lancréban is. Őszi köd kavargott át az erdőn.

Mállotviksz Néne belökte a kunyhó ajtaját. Az nem volt bezárva. Az egyetlen látogató, akire Desiderata számított, nem az a fajta volt, akinek útját állják a zárak.

– Oda hátulra temettette el magát – szólalt meg egy hang Néne háta mögött. Ogg Ángyié.

Néne fontolóra vette következő lépését. Rámutatni, hogy Ángyi szándékosan korábban jött, hogy egymaga kutathassa át a kunyhót, Néne saját jelenlétével kapcsolatos kérdéseket vetett volna föl. Kétségkívül meg tudná válaszolni ezeket, ha elég időt kap rá. Mindent összevéve, alkalmasint az a legjobb, ha végzik a dolguk.

– Á! – mondta biccentve. – Mindig nagyon rendszerető volt szokásaiban, az volt Desiderata.

– Hát, a munkája miatt – felelte Ogg Ángyi, miközben eltolakodott mellette és töprengőn szemügyre vette a szoba tartalmát. – Képesnek kell lenned a dolgok nyomon követésére az övéhez hasonló munkakörökben. Az áldóját, ez aztán a piszok nagy macska!

– Oroszlán – világosította föl Mállotviksz Néne, fölpillantva a kandalló fölötti kitömött fejre.

– Akármi volt is, pokoli sebességgel kellett a falba ütközzék! – jelentette ki Ogg Ángyi.

– Valaki megölte – jegyezte meg Mállotviksz Néne s közben a szobát tanulmányozta.

– Még szép! – válaszolta Ángyi. – Ha láttam volna, hogy valami ehhez hasonló eszi át magát a falon, magam is jól odasóztam volna rá a piszkavassal.

Magától értetődően nem létezik olyasmi, hogy tipikus boszorkánykunyhó, de ha létezik olyasmi, hogy nem tipikus boszorkánykunyhó, akkor egész biztos, hogy ez volt az. A különféle üveges tekintetű állatfejeken kívül könyvespolcok és vízfestmények borították a falakat. Az esernyőtartóban egy lándzsa meredezett. A jóval megszokottabb mázas cserép és fajansz helyett a tálalón kecses kék porcelán és külföldies kinézetű rézfazekak álltak. Sehol nem akadt szárított gyógynövény az egész szobában, ám volt helyette számos könyv, melyek többségét Desiderata apróbetűs, takaros kézírása töltötte meg. Egy teljes asztalt leptek el olyasmik, amik valószínűleg a térképek voltak, aprólékos gonddal megrajzolva.

Mállotviksz Néne nem szerette a térképeket. Ösztönösen érezte, hogy azok fedezet nélkül árusítják ki a tájat.

– Ordít, hogy Desiderata megfordult egy-két helyen – jegyezte meg Ogg Ángyi fölvéve egy elefántcsont legyezőt s nekiállva kacéran kokettálni.[3]

– Hát, könnyű volt neki – felelte Néne, kihúzva néhány fiókot. Végigfuttatta az ujjait a kandallópárkány tetején, majd kritikusan pillantott rájuk.

– Igazán szakíthatott volna időt arra, hogy végigfusson egy porolóval a szobán – vetette föl bizonytalanul. – Én ugyan meg nem halnék úgy, hogy ilyen állapotban maradjon utánam a lakás.

– Vajon hol hagyta... tudod... azt? – firtatta Ángyi, kinyitva a nagy állóóra ajtaját s bekukucskálva.

– Szégyelld magad, Gytha Ogg! – förmedt rá Néne. – Nem azért vagyunk itt, hogy azt keressük.

– Persze, hogy nem. Csak eltűnődtem... – Ogg Ángyi megpróbált lopva lábujjhegyre állni, hogy meglássa a tálaló tetejét is.

– Gytha! Szégyen-gyalázat! Eridj és csinálj nekünk egy kanna teát!

– Ó, rendben.

Ogg Ángyi magában motyogva eltűnt a mosogatókonyhában. Néhány pillanattal később fölhangzott a szivattyúkar nyikorgása.

Mállotviksz Néne odasurrant egy székhez és sietve végigkutatta a párna alatt.

A másik helyiségből csörömpölés hallatszott. Fürgén fölegyenesedett.

– Nem hinném, hogy a mosogató alatt lenne, semmi szín alatt – kiáltotta.

Ogg Ángyi válaszát nem lehetett kivenni.

Néne várt egy másodpercig, aztán gyorsan a nagy kéményhez osont. Fölnyúlt és óvatosan körbetapogatott benne.

– Keresel valamit, Eszme? – szólalt meg Ogg Ángyi a háta mögött.

– A korom itt fönn valami szörnyű – válaszolta Néne s gyorsan fölállt. – Rémes korom van itten.

– Akkor az nincs ott fönt? – érdeklődött Ogg Ángyi kedvesen.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Nem kell színlelned. Mindenki tudja, hogy volt neki afféléje – közölte Ogg Ángyi. – A munkával jár. Voltaképpen az a munka maga.

– Nos... talán csak szerettem volna egy pillantást vetni rá – ismerte be Néne. – Csak kézbe venni egy kicsit. Nem használni. Azt várhatod, hogy én olyasmit használjak! Mindössze egyszer-kétszer láttam. Manapság már nincs belőlük sok.

Ogg Ángyi bólintott. – Nem lehet hozzájutni a megfelelő fához – értett egyet. – Nem gondolod, ugye, hogy azzal együtt temették el?

– Nem hinném. Én nem akarnám, hogy azzal temessenek el. Az ilyesmi, az némi felelősséggel jár. Különben is, nem maradna eltemetve. Az ilyesmi megkívánja, hogy használják. Egyfolytában dörömbölne a koporsódban. Tudod, hogy milyen galiba mindegyik ilyen.

Ogg Ángyi ettől kissé megnyugodott. – Én elintézem a teához szükségeseket – javasolta. – Te meg gyújtsd meg a tüzet!

Azzal visszaballagott a mosogatókonyhába.

Mállotviksz Néne fölnyúlt a kandallópárkányra gyufáért, aztán ráébredt, hogy egy se lesz ott. Desiderata mindig azt mondta, túl elfoglalt ahhoz, hogy ne használjon mágiát a ház körül. Még a szennyese is kimosta magát.

Néne nem helyeselte a varázslatok háztartási célokra történő alkalmazását, ám bosszús volt. És teát is szeretett volna inni.

Odavetett két fahasábot a kandallóba s addig meredt rájuk, míg puszta zavarukban lángra nem lobbantak.

Ez volt az a pillanat, amikor tekintete a lepellel takart tükörre esett.

– Lefedni a tükröt? – mormolta. – Nem is tudtam, hogy Desiderata félt az égiháborúktól.

Félrerántotta a leplet.

Nagy szemeket meresztett.

A világon csak igen kevés ember önuralma erősebb Mállotviksz Nénéénél. Az olyan szilárd volt, mint egy öntöttvas-rúd. És nagyjából olyan hajlékony is.

Néne darabokra törte a tükröt.

Lilith nyársat nyelve ült tükrei tornyában.

Ő?

Az arc persze más volt. Öregebb. Sok idő telt el azóta. De a szeme nem változott és a boszorkányok mindig a szemet nézik meg elsőnek.

Ő!

Magrat Beléndek, boszorkány, úgyszintén egy tükör előtt állt. Ami az ő esetében tökéletesen híjával volt minden varázslatnak. Valamint még mindig egészben volt, noha ez egyszer-kétszer hajszálon múlt.

Homlokát ráncolva nézte képmását, aztán útmutatást keresett az előző nap érkezett, kicsiny, olcsó fametszetekkel teli brosúrában.

Néhány szót mormolt a bajsza alatt, kiegyenesedett, kinyújtotta kezét maga előtt, erőteljesen behúzott a levegőnek és azt kiáltotta: – HAAAAiiiiieeeeeeehgh! Ümm.

Magrat elsőként ismerte volna el, hogy elméje nyitott. Olyan nyílt, mint a terep, olyan nyílt, mint az ég. Egyetlen elme se lehetne nyitottabb különleges műtéti beavatkozás nélkül. És mindig arra várt, hogy valami megtöltse az agyát.

Amivel jelenleg épp megtöltődött, az a belső békének, kozmikus harmóniának és a Mivolt igazi lényegének keresése.

Amikor az emberek azt mondják „Eszembe villant egy ötlet”, az nem csupán szókép. Nyers ötletek, az önálló gondolatok apró részecskéi, özönlenek folyton-folyvást szerte a világegyetemben. A Magratéhoz hasonló fejek ugyanúgy magukhoz vonzzák őket, mint ahogy a víz áramlik egy sivatagi gödörbe.

Ez az egész az édesanyja ortográfia iránti figyelmetlenségének tudható be, tűnődött. Egy gondos szülő helyesen betűzte volna a Margaret nevet. És akkor ő lehetett volna Peggy vagy Maggie – komoly, robusztus nevek, teli megbízhatósággal. A Magrattal nem lehet valami sokat kezdeni. Olyasminek hangzik, mint ami egy folyóparti üregben lakik és mindig kiönti a víz.

Fontolgatta, hogy változtat rajta, de szíve mélyén tudta, hogy az sem segítene. Még ha Kloévá vagy Izabellává válna is a felszínen, alatta akkor is Magrat maradna. De azért nem lenne rossz megpróbálni. Szép is lenne nem Magratnak lenni, ha csak néhány órára is.

Az ilyen gondolatok indítják el az embereket az Önmaguk Megtalálása felé vezető úton. És az egyik legelső dolog, amit Magrat megtanult az, hogy dőreség lenne az Önmagát Megtaláló egyéntől ezt elmondani Mállotviksz Nénének, aki azt hitte, hogy a nők emancipációja női nyavalygás, amiről nem szabadna férfiak jelenlétében beszélni.

Ogg Ángyi megértőbbnek bizonyult, ám hajlamos volt előállni olyasmikkel, amiket Magrat kétjelentésűnek állított, bár ezek Ogg Ángyi esetében általában eléggé egyértelműek voltak és ezzel még büszkélkedtek is.

Magyarán, Magrat fölhagyott minden reménnyel, hogy a nála idősebb boszorkányoktól bármit is tanulhatna, s hálóját távolabbra vetette ki. Sokkal távolabbra. Nagyjából olyan távol, amekkora táv csak volt.

Az a furcsaság az eltökélt bölcsességhajhászókkal kapcsolatban, hogy – függetlenül attól, hogy történetesen hol élnek – mindig olyan bölcsességet kajtatnak, ami jó messzire van tőlük. A bölcsesség azon ritka dolgok egyike, amelyek minél messzebb vannak, annál nagyobbnak látszanak.[4]

Jelen pillanatban Magrat A Skorpió Ösvényén át talált magára, amely kozmikus harmóniát kínált, belső egységet és annak lehetőségét, hogy a fülén keresztül verd ki a támadó veséjét. Nemrégiben hozatta meg.

Akadtak gondok. A szerző, Lobsang Himpeller Nagymester lakcíme Ankh-Morporkban volt. Az nem tűnt a kozmikus bölcsesség valószínű székhelyének. Ráadásul, jóllehet rengeteg dolgot beiktatott arról, hogy az Ösvényt nem szabad támadásra használni, csakis a kozmikus bölcsesség elérésére, ez elég apró betűkkel szerepelt a lelkesült rajzok között, amiken az emberek rizscséphadarókkal püfölték egymást és „Hai”-t kiáltottak. A továbbiakban megtanultad, hogyan csapj ketté téglákat a kezeddel és sétálj át vörösen izzó parázson és más kozmikus dolgokat.

Magrat úgy vélte, hogy a Nindzsa szép női név.

Megint támadóállásba helyezkedett tükörbéli önmagával szemben.

Ekkor kopogtak az ajtón. Magrat ment kinyitni.

– Hai? – mondta.

Hurtak, a vadorzó egyet hátralépett. Már eddig is épp elég megrázkódtatás érte. Egy dühödt farkas követte útja egy részén az erdőn keresztül.

– Ümm – motyogta. Előrehajolt, ahogy döbbenete aggodalommá alakult. – Megsérült a feje, kisasszony?

Magrat értetlenül nézett rá. Aztán földerengett benne a megértés. Fölnyúlt és levette a fejpántot, amin krizantém minta volt, s amely nélkül csaknem lehetetlen a kozmikus bölcsesség igazi keresése ellenfelünk könyökének 360 fokos kicsavarásával.

– Nem – felelte. – Mit akarsz?

– Van a kisasszony számára egy csomag – válaszolta Hurtak és átadta.

Úgy két láb hosszú volt és nagyon vékony.

– Van üzenet is – tette hozzá Hurtak segítőkészen. Miközben Magrat kibontotta a borítékot, csoszogva megkerülte s megpróbálta a lány válla fölött elolvasni az üzenetet.

– Magánlevél – mutatott rá Magrat.

– Az lenne? – mondta Hurtak barátságosan.

– Igen!

– Aszonták nekem, kapok egy garast, amikor átadom – jegyezte meg a vadorzó. Magrat talált egyet az erszényében.

– A pénz kovácsolja a láncokat, melyek összekötik a dolgozó népet – figyelmeztette a férfit, miközben odaadta neki a garast. Hurtak, aki soha életében nem tartotta magát dolgozó népnek, de aki egy garasért cserébe szinte bármennyi zagyvaságot kész volt meghallgatni, jámborul bólintott.

– És remélem, hogy rendben jön a feje, kisasszony – udvariaskodott.

Amikor Magrat maga maradt a konyhával-kombinált-dódzsóban, kibontotta a csomagot. Az egy vékony, fehér pálcát tartalmazott.

Ismét belepillantott az üzenetbe. Így szólt: „Sose jutot időm Kiképeszni egy helyetest, szóval neked kel Beválnod. Muszáj elmened Génuába. Én magam tetem volna eszt, csak nem tudok, mer halot vagyok. Pipőke Szombat NEM szabad öszeházasogyék a királyfival. UI Esz fontos.”

Magrat fölnézett képére a tükörben.

Újra lebámult az üzenetre.

„UIUI Mont mek anak a 2 Vén Pletykafézeknek, hogy ők Nem mehetnek Veled, tsak mindent Elrontanának”.

Még volt folytatás.

„UHUI Hajlik ara, hogy tökökre hangolódjon, de semi perc alat rá fokoz jöni a nyittyára”.

Magrat megint a tükörre pillantott. Aztán le a pálcára.

Egyik percben az élet egyszerű, aztán hirtelen tele bonyodalommal tárul eléd.

– No de ilyet! – szólalt meg. – Tündérkeresztanya vagyok!

Mállotviksz Néne még mindig a szilánkok őrült hálózatára meredve állt, amikor Ogg Ángyi bevágtatott.

– Eszme Mállotviksz, mit csináltál? Ez balszerencsét jelent, azt bizony... Eszme?

– Ő? Ő?

– Jól vagy?

Mállotviksz Néne egy pillanatra összehúzta a szemét, aztán megrázta a fejét, mintha megpróbálna elűzni egy elképzelhetetlen elképzelést.

– Mi?

– Tisztára elsápadtál. Eddig még sohasem láttalak így elsápadni.

Néne csigalassúsággal eltávolított egy üvegcserepet a kalapjából.

– Hát... kissé megijesztett, hogy így eltört a tükör... – motyogta.

Ángyi Mállotviksz Néne kezére tekintett. Az vérzett. Aztán Mállotviksz Néne arcára pillantott és úgy döntött, sose fogja beismerni, hogy látta Mállotviksz Néne kezét.

– Lehet, hogy valami jel – mondta, találomra kiválasztva egy biztonságos témát. – Amikor valaki meghal, megesik az ilyesmi. Képek esnek le a falról, megállnak az órák... óriási nagy ruhásszekrények lezuhannak a lépcsőn... ilyesmik.

– Sose hittem az ilyen butaságokban, ez... hogy érted azt, hogy ruhásszekrények zuhannak le a lépcsőn? – firtatta Néne. Mélyeket lélegzett. Ha nem lett volna köztudott, hogy Mállotviksz Néne kemény, bárki azt hihette volna, hogy épp most élte át élete legnagyobb megrázkódtatását és voltaképpen elszántan részt akar venni egy kis közönséges, mindennapi civakodásban.

– Pontosan az történt, miután Sophie dédnagynéném meghalt – jelentette ki Ogg Ángyi. – Hajszálpontosan három nappal, négy órával és hat perccel a halála pillanata után a ruhásszekrénye lezuhant a lépcsőn. Tidorunk és Jászónunk próbálták átkínlódni a lépcsőfordulón, s valahogy kicsúszott a kezükből, csak úgy. Rejtélyes. Hááát, eszem ágában se volt otthagyni Agátának, még mit nem, csak Disznóleséskor látogatta az anyját, és én voltam az, aki Sophie-t ápolta egész végig...

Néne hagyta, hogy Ogg Ángyi családi viszályának ismerős, megnyugtató litániája átcsapjon fölötte, miközben a teáscsésze után tapogatózott.

Az Oggok azok, amit nagycsaládnak szokás nevezni – az igazat megvallva, nem csupán nagy, hanem kiterjedt, végeláthatatlan és töretlen. Egyetlen szokványos papírlap sem lett volna képes családfájuk fölvázolására, ami egyébként is inkább mangrovebozótra hasonlított. És minden egyes ág mértéktartó, ám állandósult vendettában állt az összes többi ággal, olyan jól ismert causes célèbres-re alapozva, mint Amit Kevinjük Mondott Stanunkról Di Kuzin Esküvőjén meg Kinél Van Az Ezüst Étkészlet, Amit Emmi Tánti Dorinánknak Ígért Halála Utánra, Azt Szeretném Tudni, Nagyon Szépen Köszönöm, Amennyiben Nincs Kifogásod Ellene.

Ogg Ángyi, mint vitathatatlan matriarcha, megkülönböztetés nélkül bátorította az összes oldalt. E tevékenységét lehetne leginkább a hobbijának nevezni.

Az Oggok körében, csupán egyetlen családon belül, olyan mennyiségű viszálykodás folyt, amennyivel az átlagos hegylakók teljes Ozarkja el lett volna egy évszázadig.

És ez néha arra serkentett egy balga kívülállót, hogy bekapcsolódjon és esetleg nem túl hízelgő megjegyzést tegyen egyik Oggról egy másik Oggnak. Mire föl minden egyes Ogg nekitámadt, a család mindahány része együttműködött, mint a jól olajozott, kékacél motor alkatrészei, hogy a beavatkozóra azonnali, könyörtelen megsemmisítő csapást mérjen.

A Kostető népe azt tartotta, hogy az Ogg belviszály áldás. A gondolat, hogy kifogyhatatlan energiájuk akár a világra fordíthatnák, borzalmasnak tűnt. Szerencsére, egy Ogg senki mással se szeretett annyira harcolni, mint egy másik Ogg-gal. Az család.

Különös dolog a család, ha jól meggondolod...

– Eszme? Jól vagy?

– Mi?

– Rettentően csörömpölteted a csészéket! És a tálca tele teával!

Néne kifejezéstelenül nézett le a bepiszkított asztalra és, amennyire telt tőle, magához tért.

– Nem az én átkozott hibám, ha a nyavalyás csészék túl kicsik – morogta.

Nyílt az ajtó.

– Reggelt, Magrat – tette hozzá anélkül, hogy megfordult volna. – Mit csinálsz itt?

Volt valami abban, ahogy a zsanérok csikorogtak. Magrat még az ajtót is bocsánatkérően tudta kinyitni.

A fiatalabb boszorkány szó nélkül beoldalgott a szobába, arca céklavörös, karja a háta mögött.

– Mi csak beugrottunk, hogy rendbe tegyük Desiderata holmiját, amint az kötelességünk egy boszorkánynövérünk iránt – magyarázta hangosan Néne.

– És nem keressük a varázspálcáját – egészítette ki Ángyi.

– Gytha Ogg!

Ogg Ángyi egy pillanatra bűntudatosnak látszott, aztán lehorgasztotta a fejét.

– Sajnálom, Eszme.

Marat előhúzta a karját a háta mögül.

– Ööő – nyögte és még jobban elvörösödött.

– Megtaláltad! – kiáltotta Ángyi.

– Uh, nem – felelte Magrat s nem mert Néne szemébe nézni. – Desiderata adta... nekem.

A csönd sercegett és sistergett.

Ő neked adta? – hitetlenkedett Mállotviksz Néne.

– Khm. Igen.

Ángyi és Néne összenéztek.

– Nahát! – hörrent Ángyi.

– Ő egyáltalán ismer téged, mi? – kérdezte Néne visszafordulva Magrathoz.

– Elég gyakran el szoktam jönni hozzá, hogy beleolvassak a könyveibe – vallotta be Magrat. – És... és ő szeretett külországi étkeket főzni és errefelé senki más meg nem ette volna őket, szóval meglátogattam, hogy földerítsem.

– Ah-ha! Behízelegve magad! – rivallt rá Néne.

– De meg sem fordult a fejemben, hogy rám hagyja a pálcát! – mondta Magrat. – Tényleg nem!

– Valószínűleg valami tévedés történt – jelentette ki kedvesen Ogg – Bizonyára azt akarta, hogy add oda egyikünknek.

– Az lesz az, minden bizonnyal – értett egyet Néne. – Desiderata tudta, hogy ügyesen intézel megbízásokat, satöbbi. Lássuk csak!

Kinyújtotta a kezét.

Magrat összeszorította ujjait a varázspálca körül.

– ...nekem adta... – szólalt meg elvékonyodó hangon.

– A vége felé már kifejezetten megzavarodott az elméje – szögezte le Néne.

– ...nekem adta...

– A tündérkeresztanyaság szörnyű felelősség – közölte Ángyi. – Ötletesnek kell lenned és simulékonynak és tapintatosnak és képesnek megbirkózni a szív meg minden bonyolult ügyeivel. Desiderata mindezt tudhatta.

– ...igen, de ő nekem adta...

– Magrat Beléndek, mint rangidős boszorkány megparancsolom neked, hogy add ide a varázspálcát! – utasította Néne. – Azok más se okoznak, csak bajt!

– Hé, várj csak! – vágott közbe Ángyi. – Egy kicsit messzire mész...

– ...nem... – motyogta Magrat.

– Egyébként is, nem te vagy a rangidős boszorkány – tiltakozott Ángyi. – Hessegi Szüle öregebb nálad.

– Hallgass! Különben is, ő non komposzt mentis – szögezte le Néne.

– ...nem parancsolhatsz nekem. A boszorkányok nem hierarchikusak... – protestált Magrat.

– Ez léha viselkedés, Magrat Beléndek!

– Nem, nem az – helyesbített Ogg Ángyi, megkísérelve megőrizni a békét. – A léha viselkedés az, amikor anélkül jársz-kelsz, hogy viselnél bármilyen...

Elhallgatott. Mindkét idősebb boszorkány nézte, ahogy egy kis papírdarab kipottyan Magrat ruhaujjából és lecikázik a padlóra.

Néne odapattant és fölmarta.

– Aha! – rikkantotta diadalmasan. – Lássuk csak, mit is mondott Desiderata valójában...

Mozgott az ajka, miközben elolvasta a levélkét. Magrat megpróbált nekigyürkőzni, hogy majd állja a sarat.

Egy pár izom megvonaglott Néne arcán. Aztán, teljes hidegvérrel, összegyűrte a levelet.

– Pont, ahogy gondoltam – közölte. – Desiderata azt mondja, adjunk meg minden segítséget Magratnak, amit csak tudunk, lévén, hogy ő oly fiatal meg minden. Nem igaz, Magrat?

Magrat fölnézett Néne arcába.

Színvallásra késztethetném, gondolta. Az üzenet nagyon is egyértelmű... hát, legalábbis az idősebb boszorkányokról szóló rész... és rákényszeríthetem, hogy olvassa föl. A levél világos, mint a nap. Örökké harmadik boszorka akarsz lenni? S aztán a lázadás lángja, mely nagyon ismeretlen tűzhelyen gyulladt meg, kilobbant.

– Igen – motyogta reménytelenül. – Valami ilyet.

– Azt mondja, roppant fontos, hogy elmenjünk valahova máshova és segítsünk valakinek hozzámenni egy királyfihoz – folytatta Néne.

– Génuába – mutatott rá Magrat. – Kikerestem Desiderata könyveiben. És azt kell elérnünk, hogy a lány ne menjen feleségül a királyfihoz.

– Egy tündérkeresztanya megakadályoz egy lányt abban; hogy összeházasodjon egy királyfival? – lepődött meg Ángyi. – Ez kissé... visszásan hangzik.

– Mindenesetre eléggé könnyen teljesíthető kívánság kell legyen – jegyezte meg Néne. – Lányok milliói nem mennek feleségül királyfihoz.

Magrat próbát tett.

– Génua tényleg nagyon messze van – mondta.

– Remélem is – vágta rá Mállotviksz Néne. – Az utolsó dolog, amit szeretnénk, hogy külrészek közel legyenek!

– Úgy értem, jó sok utazással jár – magyarázta Magrat boldogtalanul. – És ti... már nem vagytok olyan fiatalok, mint valaha.

Elnyúló, súlyos csönd támadt.

– Holnap indulunk – szögezte le Mállotviksz Néne ellentmondást nem tűrően.

– Nézzétek – szólalt meg Magrat kétségbeesve –, miért ne mennék egyedül?

– Mer' semmi tapasztalatod a tündérkeresztanyaságban – válaszolta Mállotviksz Néne.

Ez még Magrat nagyvonalú lelkének is sok volt.

– Hát, nektek se – felelte.

– Ez igaz – látta be Néne. – De az a fő... a fő az... az a lényeg, hogy mi sokkal régebb óta vagyunk tapasztalatlanok, mint te.

– Rengeteg tapasztalatunk van a tapasztalatlanságban – nyilatkozta boldogan Ogg Ángyi.

– S ez az, ami mindig számít – bólogatott Néne.

Néne házában csak egy kicsi, foltos tükör akadt. Amikor hazaért, eltemette a kert végébe.

– Tessék! – mondta. – Most próbálj kémkedni utánam!

Az embereknek mindig úgy tűnt, lehetetlenség, hogy Jászón Ogg, kovács- és vasművesmester Ogg Ángyi fia legyen. Nem úgy nézett ki, mint aki esetleg születhetett, inkább úgy, mint akit megkonstruáltak. Egy hajógyárban. Lényegében lassú és gyöngéd természetéhez a genetika célszerűnek látta, hogy olyan izmokat adjon, amelyek egy pár tuloknak jártak volna, olyan kart, mint a fatörzs és olyan két lábat, mint négy söröshordó, kettő-kettő egymás tetején.

Az ő izzó kovácsműhelyébe vitték a tenyészméneket, a ló-nemzetség vörös szemű és tajtékfoltos királyait, a levesestányér patájú bestiákat, amelyek a nála kisebb férfiakat átrúgják a falon. Ám Jászón Ogg ismerte az eltitkolt Lovas Vezényszó titkát, és egyedül lép a műhelybe, udvariasan beteszi az ajtót, és félóra múlva kivezeti a frissen patkolt és különösmód engedelmes jószágot.[5]

Óriási, mindent eltakaró alakja mögött tolongott Ogg Ángyi végtelen családjának többi része és jó csomóan a városi lakosságból, akik, látva bármiféle érdekes tevékenységet, amibe boszorkányok is keveredtek, nem tudtak ellenállni annak lehetőségének, amit a Kostetőn jó kis szájtátoggatásként ismertek.

– Már megyünk is, Jászónunk – jelentette be Ogg Ángyi. – Beszélik, hogy az utcák a külrészeken arannyal vannak kirakva. Alighanem megcsinálhatom a szerencsémet, mi?

Jászón bozontos szemöldöke összeráncolódott az elmélyült gondolkozástól.

– Tudnánk mit kezdeni egy új üllővel odale a műhelybe – hozakodott elő.

– Ha gazdagon térek vissza, soha többé nem kell lemenj a műhelybe – felelte Ángyi.

Jászón a homlokát ráncolta.

– De én szeretek a műhelybe – mondta vonakodva.

Ángyi egy pillanatra meghökkentnek tűnt. – Hát akkor... akkor kapni fogsz egy tömör ezüstből készült üllőt.

– Nem lenne az jó, mami. Túl puha lenne – válaszolta Jászón.

– Ha én hozok neked egy tömör ezüstből készült üllőt, akkor lesz neked egy tömör ezüstből készült üllőd, fiam, akár tetszik, akár nem!

Jászón lehorgasztotta busa fejét. – Igen, mami – rebegte.

– Gondoskodj róla, hogy valaki jöjjék és rendszeresen, minden nap kiszellőztesse a házat – utasította Ángyi. – Azt akarom, hogy minden reggel gyúljon tűz azon a tűzhelyen.

– Igen, mami.

– És mindenki a hátsó ajtón közlekedjék, hallod? Átkot mondtam az elülső tornácra. Hol tartanak azok a lányok a poggyászommal? – Elsietett; kis, szürke bantam korholva egy csapat tyúkot.

Magrat mindezt érdeklődve hallgatta. Saját előkészülete egy nagy zsákból állt, benne több váltás ruha, hogy alkalmazkodhasson bármiféle időjáráshoz, amiben a külrészek esetleg szenvedhetnek, valamint egy jóval kisebből, amelybe számos hasznosnak látszó könyv került Desiderata Homor kunyhójából. Desiderata nagy jegyzetelő volt és kis könyvek tucatjait töltötte meg takaros kézírással és ilyen fejezetcímekkel, hogy „Keresztül A Nagy Nef Sivatagon Varázspálcával és Söprűvel”.

Aminek megtételével sohasem fáradt – úgy tűnt –, az az útmutató leírása a varázspálca használatához. Magrat legjobb tudomása szerint, csak meglengeted és kívánsz egyet.

A kunyhójához vezető ösvény mentén több, előre nem látott tök tanúsította, hogy ez megbízhatatlan stratégia. Egyikük még mindig azt hitte, hogy hermelin.

Most Magrat egyedül maradt Jászónnal, aki idegesen csoszogott. Az üstökét vakarta. Úgy nevelték föl, hogy tisztelettudó legyen a nőkkel, és Magrat nagyjából ebbe a kategóriába esett.

Gondját viseli majd a maminknak, ugye, Mistress Beléndek? – kérdezte, hangjában némi aggodalommal – Ő szörnyen furán viselked.

Magrat gyöngéden megveregette a férfi vállát.

– Az ilyesmi egyfolytában megesik – nyilatkozta. – Tudod, ha egy nő fölnevelte a gyerekeit, satöbbi, el akarja kezdeni élni a saját életét.

– Akkor eddig kinek az életét élte?

Magrat zavartan nézett rá. Ő nem kérdőjelezte meg a gondolat bölcsességét, amikor az először a fejébe érkezett.

– Értsd meg, arról van szó – mondta, menet közben agyalva ki a magyarázatot –, hogy eljön az idő egy asszony életében, amikor meg akarja találni önmagát.

– Miért nem itt kezd el keresni? – kérdezte Jászón panaszosan. – Úgy értem, nem akarok pimaszkodni, Miss Beléndek, de mink arra számítottunk, hogy majd lebeszéli mamit és Mistress Mállotvikszet az utazásról.

– Próbáltam – válaszolta Magrat. – Igazán megpróbáltam. Mondtam, nem akarhattok menni, mondtam bizony. Anno domini, mondtam nekik. Nem vagytok már olyan fiatalok, mondtam nekik. Butaság sok száz mérföldet megtenni kizárólag ezért, különösen a ti korotokban.

Jászón félrehajtotta a fejét. Jászón Ogg sose jutott volna el az összkorongvilági gyors felfogás verseny döntőjébe, de a saját anyját ismerte.

– Ezt mind mondta a maminknak? – tudakolta.

– Nézd, ne aggódj – felelte Magrat. – Biztos vagyok, hogy semmi baja...

Csattanás hallatszott valahonnan a fejük fölül. Néhány őszi falevél keringőzött lágyan a talaj felé.

– Átkozott fa... ki tette ide ezt az átkozott fát? – érkezett egy hang a magasból.

– Ez Néne lesz – jelentette ki Magrat.

Egyike volt Mállotviksz Néne egyébként jól fejlett egyénisége gyöngéinek, hogy sosem törte magát a dolgok kormányzásának megtanulásával. Az ellenkezett a jellemével. Azt a nézetet vallotta, hogy az ő feladata a közlekedés, a világ többi része pedig rendezze el úgy magát, hogy ő megérkezzen céljához. Ez azt jelentette, hogy időnként le kellett másznia olyan fákról, amelyekre föl se mászott. Ezt tette most is, zuhanva az utolsó néhány lábat és kihívóan várva, merészeljen bárki megjegyzést fűzni érkezéséhez.

– Hát, akkor most mind itt vagyunk – jegyezte meg vidoran Magrat.

Nem jött be. Mállotviksz Néne szeme rögvest valahová Magrat térde környékére szegeződött.

– És mégis mit képzelsz, mit viselsz? – érdeklődött.

– Á. Ümm. Gondoltam... úgy értem, elég hideg van odafönt... a szél meg minden miatt – kezdte Magrat. Előre rettegett ettől és utálta magát, amiért ilyen gyönge. Elvégre, igazán praktikus. Egyik éjjel támadt ez az ötlete. Minden mástól eltekintve is, csaknem lehetetlen megcsinálni Mr. Lobsang Himpeller kozmikus harmónia- és halálhozó rúgásait, amikor a lábad folyton belegabalyodik a szoknyádba.

Nadrág?

– Nem pontosan azonos a közönséges...

– És férfiak szeme láttára! – háborgott Néne. – Szerintem ez szégyenletes!

– Mi szégyenletes? – firtatta Ogg Ángyi, aki a háta mögül érkezett.

– Magrat Beléndek, amint itt áll kettéágazva – jelentette ki Néne beleütve orrát a levegőbe.

– Addig semmi gond, amíg tudja a fiatalember nevét és lakcímét – vágta rá kedélyesen Ogg Ángyi.

– De Ángyi! – fakadt ki Magrat.

– Szerintem egész kényelmesnek néz ki – folytatta Ángyi. – Bár kissé lötyögős.

– Nem helyeslem – szögezte le Néne. – Mindenki láthatja a lábát.

– Nem, dehogy – tiltakozott Ángyi. – Az oka pedig az, hogy az anyag útban van.

– Igen, de azt láthatják, hol van a lába – pontosított Mállotviksz Néne.

– Ez butaság. Olyan, mintha azt mondanád, mindenki meztelen a ruhája alatt – mondta Magrat.

– Magrat Beléndek, bocsáttassanak meg bűneid! – fohászkodott Mállotviksz Néne.

– Hát, pedig igaz!

Én nem jelentette ki Néne kereken. – Három réteg alsónemű van rajtam.

Végigmérte Ángyit. Gytha Ogg is megtette ruházati előkészületeit a külrészekre tekintettel. Mállotviksz Néne kevés olyat lelt, amit helyteleníthetett, noha próbálkozott erősen.

– Csak nézz a kalapodra – motyogta. Ángyi, aki hetven éve ismerte Eszme Mállotvikszet, csak vigyorgott.

– Ez a divat, nem igaz? – jegyezte meg. – Mr. Vernisszázs készítette odaát Gerezdneken. Végig a csúcsig fűzfa megerősítés van benne és belül tizennyolc zseb. Ez a kalap képes megállítani egy pörölycsapást is, biza. És ehhez mit szóltok?

Ángyi fölhúzta a szoknyája alját. Új csizmát viselt. Csizmaként Mállotviksz Néne nem talált rajta semmi kivetnivalót. Tisztes boszorkány fölépítésű volt, azaz egy megrakott szekér áthajthatott volna rajta anélkül, hogy benyomta volna a vastag bőrt. Csizmaként az egyetlen hibája a színe volt.

Vörös? – méltatlankodott Néne. – Az nem szín egy boszorkány csizmájának!

– Nekem tetszik – válaszolta Ángyi.

Néne horkantott. – Tehetsz, ami csak tetszik, semmi kétség – közölte. – Biztos vagyok benne, hogy a külrészeken mindenféle furcsa dologban lelik kedvük a népek. De tudod, hogy mit mondanak azokról a nőkről, akik vörös csizmát hordanak.

– Addig semmi baj, amíg azt is mondják róluk, hogy száraz marad a lábuk – vágta rá Ángyi vidáman. Jászón kezébe nyomta az ajtó kulcsát.

– Fogok neked levelet írni, ha megígéred, hogy keresel valakit, aki fölolvassa neked – mondta.

– Igen, mami. Mi lesz a macskával, mami? – tudakolta Jászón.

– Ó, Csöves velünk jön – legyintett Ogg Ángyi.

– Mi? De hát ő egy macska! – csattant föl Mállotviksz Néne. – Nem vihetsz magaddal macskákat! Nem fogok semmiféle macskával utazni! Épp elég rossz nadrággal és provokatív csizmával együtt járni-kelni!

– Hiányolni fogja az anyuciját, ha itt marad, nem igaz, cicám – gőgicsélte Ogg Ángyi, fölemelve Csövest. A kandúr ernyedten lógott, mint a középen megmarkolt tejeszacskó.

Ogg Ángyi számára Csöves még mindig az az édes kismacska volt, amelyik fonalgombolyagot hajkurászik szerte a szobában.

A világon mindenki más számára óriási kandúr volt, egy nyaláb hihetetlenül elpusztíthatatlan életerő olyan bőrben, amely nem annyira szőrzetnek látszott, mint inkább egy darab kenyérnek, amit előzőleg nedves helyen felejtettek vagy két hétre. Idegenek gyakorta megsajnálták, mert füle már nem volt és a képe úgy nézett ki, mintha egy medve táborozott volna rajta. Nem tudhatták, hogy ez azért van, mert Csöves, a macskaönérzet nevében, megpróbál legyőzni vagy megerőszakolni abszolúte bármit, a négylovas rönkszállító szekérrel bezárólag. Vérszomjas kutyák szűköltek és elbújtak a lépcső alá, valahányszor Csöves végigballagott az utcán. A rókák távol tartották maguk a falutól. A farkasok nagy ívben elkerülték.

– Ő valójában csak egy megvénült puhány – állította Ángyi.

Csöves az önelégült rosszindulat sárga szemű tekintetével meredt Mállotviksz Nénére, azzal, amit a macskák az olyan embereknek tartogatnak, akik nem szeretik őket, és dorombolt. Csöves lehetett az egyetlen macska, aki képes volt gúnyosan vihogni dorombolás közben.

– Különben is – vetette föl Ángyi –, a boszorkányok elvileg szeretik a macskákat.

– Nem, az olyan macskákat, mint ő, azokat nem.

– Csak annyi az egész, hogy te nem vagy macskabarát, Eszme – jelentette ki Ángyi, szorosan magához ölelve Csövest.

Jászón Ogg félrevonta Magratot.

– Jankónk olvasott nekem a kalendáriumból, amibe van az a rengeteg félelmetes vadállat a külországokba – suttogta. – Nagy, szőrős izék, amik ráugranak az utazókra, aszonta. Elborzadok attól a gondolattól, mi fog történni, ha ráugranak a maminkra és Nénére.

Magrat fölnézett a férfi nagy, vörös képébe.

– Tesz róla, ugye, hogy semmi baj se érje őket – kérte Jászón.

– Ne aggódj! – felelte a boszorkány, remélve, hogy Jászónnak tényleg semmi oka rá. – Megteszek minden tőlem telhetőt.

Jászón bólogatott. – Csak mer aszonta a kalendárium, hogy némelyik már amúgy is majdnem kipusztult – mondta.

A nap már magasan járt, amikor a három boszorkány fölkacskaringózott az egekbe. Egy ideig föltartotta őket Mállotviksz Néne söprűjének nehezen kezelhetősége, amelynek elindítása mindig jó hosszas föl-le galoppozást igényelt. Úgy tűnt, a söprű addig nem fogja föl teendőjét, amíg nem lódul őrületes futósebességgel a levegőbe. A törpemérnökök mindenhol megvallották, hogy teljesen értetlenül állnak ezzel szemben. Már vagy tucatszor kicserélték a nyelet is, a cirkot is.

Mikor végül fölemelkedett, éljenzések kórusa üdvözölte.

Lancre pöttöm királysága valamicskével nagyobb, mint egy, a Kostető-hegység oldalába hasított széles kiszögellés. Mögötte késéles bércek és sötét, zegzugos völgyek kúsznak föl a központi hegylánc masszív gerincére.

Előtte a terep átmenet nélkül bukik le a Sto-síkságig, az erdőségek kék ködfátyláig, a széles kiterjedésű óceánig, és, valahol az egész közepén, a barna maszatig, ami Ankh-Morpork néven ismert általánosan.

Egy mezei pacsirta trillázott, vagy legalábbis elkezdte. Ugyanis Mállotviksz Néne kalapjának emelkedő csúcsa pont alatta teljesen kizökkentette a ritmusból.

– Nem vagyok hajlandó magasabbra emelkedni – közölte Néne.

– Ha elég magasra szállunk, esetleg megláthatjuk, hová megyünk – unszolta Magrat.

– Azt mondtad, megnézted Desiderata térképeit – reklamált Néne.

– Viszont innen föntről másként néz ki – jelentette ki Magrat. – Sokkal... zavarba ejtőbb. De azt hiszem, hogy mi... arra kell menjünk.

– Biztos vagy benne?

Ami a legrosszabb kérdés volt, amit egy boszorkánynak föl lehet tenni. Különösen, ha a kérdés föltevője nem más, mint Mállotviksz Néne.

– Tökéletesen – válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi fölnézett a magas hegycsúcsokra.

– Arrafelé rengeteg óriási hegy van – tamáskodott.

Hóval pettyezett szintről hóval pettyezett szintre emelkedtek, jégkristályok végtelen szalagja húzódott magasan a fejük fölött. Senki sem síel a magas Kostetőn, legalábbis nem többet néhány lábnál és egy tovatűnő sikolynál. Senki sem szaladt oda hozzájuk dirndliben és énekelve. Ezek nem szelíd hegyek voltak. Ezek olyanfajta hegyek voltak, ahol nyári szabadságuk töltik a telek.

– Vannak köztük hágók meg izék – szólalt meg tétován Magrat.

– Naná, hogy vannak – felelte Ángyi.

Ekképpen használhatsz két tükröt, ha tudod a módját:

Fölállítod őket úgy, hogy egymást tükrözzék. Mert ha a tükörképek ellophatnak belőled valamicskét, akkor a képmások képmásai megnövelhetnek, visszatáplálva téged önmagadba, erőt adva neked...

És a képed örökkön-örökké folytatódik, a visszatükröződések visszatükröződéseinek visszatükröződéseiben, és minden tükörkép ugyanaz, végig a fénygörbe körül.

Kivéve, hogy mégsem.

A tükrök a végtelenséget tartalmazzák.

A végtelenség több dolgot foglal magában, mint hinnéd.

Először is, mindent.

Beleértve az éhet.

Mert millió miriád tükörkép van és csupán egyetlen lélek jut nekik.

A tükrök bőven adnak, de rengeteget vesznek el.

A kibontakozó hegyek még több hegyet fedtek föl. Fellegek gyülekeztek, nyomasztóak és szürkék.

– Biztos vagyok benne, hogy jó irányba tartunk – közölte Magrat. Jeges sziklák nyúltak el alattuk. A boszorkányok kanyargós, azonosnak tetsző kis szurdokok útvesztőjében repültek.

– Aha – felelte Néne.

– Hát, te nem engedted, hogy elég magasra szálljak – vágott vissza Magrat.

– Egy percen belül úgy fog havazni, mint a fene – jegyezte meg Ogg Ángyi.

Kora este volt. A fény sodóként szivárgott ki a magaslati völgyekből.

– Azt hittem... lesznek falvak meg izék – mondta Magrat. – Ahol vehetünk érdekes bennszülött termékeket és menedéket lelhetünk kezdetleges kunyhókban.

– Még trollokat se tudnál rávenni, hogy ide följöjjenek – állította Néne.

A három söprű lelibegett egy csupasz völgybe, ami pusztán csak rovátka volt a hegyoldalban.

– És átkozott hideg van – nyilatkozta Ogg Ángyi. Vigyorgott. – Különben is, mér' nevezik őket kezdetleges kunyhóknak?

Mállotviksz Néne lemászott söprűjéről és megtekintette a körülötte lévő sziklákat. Fölvett egy követ, és megszagolta. Odaballagott egy kavicshalomhoz, ami Magrat véleménye szerint pont úgy nézett ki, mint az összes többi kavicshalom, és megböködte.

– Hmm – hümmögte.

Néhány hópehely landolt a kalapján.

– Nocsak, nocsak – mondta.

– Mit csinálsz, Néne? – firtatta Magrat.

– Elmélkedem.

Néne odalépdelt a völgy meredek oldalához s a sziklát fürkészve végigsétált annak mentén. Ogg Ángyi csatlakozott hozzá.

– Itt fönn? – kérdezte Ángyi.

– Úgy vélem.

– Egy kissé magasan van nekik, nem?

– A kis sátánfajzatok mindenhová eljutnak. Egyszer az egyik a konyhámban jött föl – emlékezett Néne. – „Egy telért követve”, azt mondta.

– Azér' odavannak – értett egyet Ángyi.

– Lennétek olyan szívesek elmondani nekem – kérte Magrat –, hogy mit csináltok? Mi olyan érdekes a kőrakásokban?

A hó most szaporábban esett.

– Ezek nem pusztán kövek, ez meddőhányó – világosította föl Néne. Odaért a jég borította sziklafal egy lapos részéhez, amely Magrat szemében semmiben sem különbözött a könnyű-rajta-meghalni választékban rendelkezésre álló sziklától szerte a hegységben, és megállt, mintha hallgatózna.

Aztán hátralépett, keményen ráütött a sziklára a söprűjével és imigyen szóla:

– Kinyitni, kis rohadékok!

Ogg Ángyi belerúgott a sziklába. Az üregesen kongott.

– Idekinn emberek hűlnek meg csúnyán! – tette hozzá.

Egy ideig nem történt semmi. Aztán a szikla egy része néhány hüvelykre nyílt. Magrat megpillantotta egy gyanakvó szem csillanását.

– Igen?

– Törpék? – ámult Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt egész addig, míg orra egy vonalba került a szemmel.

– A nevem – közölte – Mállotviksz Néne.

Eztán fölegyenesedett, s arca önelégültségtől ragyogott.

– Az meg kicsoda? – kérdezte egy hang valahonnan a szem alól. Néne arckifejezése megmerevedett.

Ogg Ángyi oldalba bökte társát.

– Már több mint ötven mérföldre kell legyünk otthonról – csillapította. – Lehet, hogy ezen a tájon nem hallottak rólad.

Néne újfent lehajolt. A fölgyülemlett hópelyhek lezuhantak a kalapjáról.

– Nem hibáztatlak – nyugtatta a hangot Néne. – De tudom, hogy van odabent egy Királyotok, szóval menj szépen és mondd meg neki, hogy Mállotviksz Néne van itt, jó?

– Ő pillanatnyilag nagyon elfoglalt – felelte a hang. – Épp most történt egy kis baj.

– Akkor biztos vagyok benne, hogy a Király nem szeretne még többet – mosolygott Néne.

Úgy tűnt, hogy a láthatatlan beszélő ezt valamelyest fontolóra veszi.

– Feliratot tettünk az ajtóra – dörmögte sértődötten. – Láthatatlan rúnákkal. Az tényleg sokba kerül, tisztes láthatatlan rúnákat csináltatni.

– Nem szokásom ajtókat olvasni – szögezte le Néne.

A beszélő habozott.

– Mállotviksz, azt mondta?

– Igen. Emmel. Mint mágia.

Az ajtó becsapódott. Amikor csukva volt, a sziklában épp hogy látszott egy repedés.

A hó most sűrű pelyhekben hullott. Mállotviksz Néne föl-le ugrándozott egy kicsit, hogy ne fagyjon át.

– Nesztek nektek külországiak – mondta úgy általában a megfagyott világnak.

– Nem hiszem, hogy a törpéket külhoninak lehetne nevezni – vetette ellen Ogg Ángyi.

– Nem látom be, miért ne – válaszolta Néne. – Egy törpe, aki jó messzire lakik, külföldi kell legyen. Ezt jelenti a külföldi.

– Igen? Elég fura így gondolni erre – mondta Ángyi.

Nézték az ajtót, lélegzetük három kis felhőt hozott létre a sötétedő levegőben. Magrat a kőajtó felszínét fürkészte.

– Nem látok egyetlen láthatatlan rúnát se – jelentette ki.

– Persze, hogy nem – bólogatott Ángyi. – Azér', mer láthatatlanok.

– Aha – értett egyet Néne. – Ne légy olyan buta!

Az ajtó ismét kivágódott.

– Beszéltem a Királlyal – szólalt meg a hang.

– És ő mit mondott? – kérdezte Néne várakozóan.

– Azt mondta „Jaj, ne! Nehogy még ez is, mindennek tetejébe!”

Néne boldogan mosolygott. – Tudtam, hogy már hallania kellett rólam – büszkélkedett.

Ugyanúgy, ahogy a cigányoknak van vagy ezer királya, ezer királya van a törpéknek is. A szó nagyjából azt jelenti: „rangidős mérnök”. A törpéknek nincsenek királynőik. A törpék roppant tartózkodóak, ha nemük tisztázásáról van szó, amit egyébként többségük nem tart túl fontosnak olyasmikhez képest, mint a fémgyártás és a hidraulika.

A király üvöltöző bányászok sokaságának közepén állt. Azzal az arckifejezéssel tekintett föl a boszorkányokra, ahogy a vízbefúló néz egy pofa vízre.

– Tényleg jók vagytok valamire? – érdeklődött.

Ogg Ángyi és Mállotviksz Néne összenéztek.

– Azt hiszem, hozzád beszél, Magrat – mondta Néne.

– Csak mert most volt nagy csuszamlás a kilences tárnában – közölte a Király. – Rosszul néz ki a dolog. Egy nagyon ígéretesnek tűnő, arany tartalmú kvarctelér helyrehozhatatlanul eltorlaszolódott.

Az egyik törpe mellette motyogott valamit.

– Ja, igen. És néhány legény is – tette hozzá tétován a Király. – És akkor fölbukkantok ti. Szóval, ahogy én látom, ez biztos végzet.

Mállotviksz Néne lerázta kalapjáról a havat és körülnézett.

Akarata ellenére nagy hatással volt rá a hely. Az ember manapság nem túl gyakran lát igazi törpecsarnokot. A legtöbb törpe lelép, hogy sok pénzt keressen az alföldi városokban, ahol sokkal könnyebb törpének lenni – mindenekelőtt azért, mert nem kell az időd nagy részét a föld alatt töltened azzal, hogy kalapáccsal versz a hüvelykujjadra, és a nemzetközi fémpiac ingadozásai miatt nyugtalankodsz. A hagyománytisztelet hiánya, ez a nagy baj manapság. Vegyük a trollokat! Immár több troll él Ankh-Morporkban, mint az egész hegyvidéken. Mállotviksz Nénének nem volt semmi baja a trollokkal, de ösztönösen érezte, hogy ha több troll hagyna föl az öltönyviseléssel és kiegyenesedett járásmóddal s menne vissza a híd alatt lakni, ráugrani az arrajárókra és megenni őket, ahogy a természet előirányozta, akkor a világ boldogabb hely lenne.

– Jobb lesz, ha megmutatod, hol van a gond – javasolta. – Rengeteg kő omlott le, igaz?

– Tessék? – értetlenkedett a Király.

Gyakran mondják, hogy az eszkimóknak ötven szava van a hóra.[6]

Ez nem igaz.

Azt is beszélik, hogy a törpéknek kétszáz szava van a kőre.

Nincs nekik. Egyáltalán nincs szavuk a kőre, ahogy a halnak sincs szava a vízre. Van azonban szavuk a vulkanikus kőzetre, üledékes közetre, metaforikus kőzetre, a kőre a törpe lába alatt, a sisakodra fölülről hulló kőre, és a kőre, ami érdekesnek látszott és amiről megesküdtél volna, hogy pont itt hagytad tegnap. Ám amijük nincs, az olyan szó, ami „követ” jelent. Mutass egy követ egy törpének és ő lát egy, mondjuk, másodosztályú kristályos baritszulfit-darabkát.

Vagy, mint ebben az esetben, kábé kétszáz tonna silány agyagpalát.

Amikor a boszorkányok megérkeztek a szerencsétlenség helyszínére, törpék tucatjai dolgoztak lázasan a meghasadt tető aládúcolásán és a törmelék elszállításán. Néhányan közülük sírtak.

– Ez borzasztó... borzasztó – motyogta egyikük. – Borzasztó dolog!

Magrat kölcsönadta neki a zsebkendőjét. A törpe harsányan kifújta az orrát.

– Jelenthet egy nagy csuszamlást a törésvonal mentén és akkor elvesztettük az egész telért – kesergett a fejét csóválva. Egy másik törpe megveregette a hátát.

– Nézd inkább a dolog jó oldalát – javasolta. – Bármikor fúrhatunk egy vízszintes vágatot a tizenötös tárnából kiindulva. Feltétlen rá fogunk bukkanni újra, ne aggódj!

– Elnézést – szólt Magrat – Emögött az egész hóbelevanc mögött törpék vannak, igaz?

– Ó, igen – válaszolta a Király. Hangvétele azt sugallta, hogy ez pusztán sajnálatos mellékhatása a katasztrófának, mert a hozzájutás friss törpékhez mindössze idő kérdése, míg valamirevaló arany tartalmú kőzetből véges mennyiség áll rendelkezésre.

Mállotviksz Néne kritikusan vizsgálgatta a sziklaomlást.

– Arra van szükségünk, hogy mindenki távozzék innen – jelentette ki. – Ennek nem szabad nyilvános eseménynek lennie.

– Tudom, hogy van ez – felelte a Király. – Gondolom, szakmai titok?

– Olyasmi – hagyta jóvá Néne.

A Király kihessegette a többi törpét az alagútból, s így a boszorkányok magukra maradtak a lámpafényben. Néhány szikladarab potyogott le a mennyezetről.

– Hmm – mondta Néne.

– Na, jól megcsináltad! – közölte vele Ogg Ángyi.

– Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja – állította kissé homályosan Néne.

– Hát akkor jobban teszed, ha hathatósan és keményen akarod, Eszme. Ha a Teremtő arra teremtett volna minket, hogy boszorkánysággal mozgassuk a sziklákat, nem találta volna föl a lapátot. Az a boszorkánylét lényege, hogy fölismerjük, hogy mikor használjunk lapátot. És tedd le azt a talicskát, Magrat! Semmit sem tudsz a munkagépekről!

– Na, jó – törődött bele Magrat. – Miért nem próbálkozunk a varázspálcával?

Mállotviksz Néne fölhorkant. – Hah! Itt? Ki hallott már tündérkeresztanyáról egy bányában?

– Ha én rekedtem volna egy csomó szikla mögött egy hegy mélyén, én bizony szeretnék hallani róla – fortyant föl Magrat.

Ogg Ángyi bólintott. – Ebben igaza van, Eszme. Nincs szabály arról, hol tündérkeresztanyáskodj.

– Nem bízom abban a pálcában – nyilatkozta Néne. – Varázslóknak való, szerintem.

– Ó, ne izélj! – fakadt ki Magrat. – Tündérkeresztanyák nemzedékei használták már!

Néne széttárta karját.

– Jól van, jól van, jól van – füstölögte. – Csináld csak! Csinálj magadból bolondot!

Magrat kivette táskájából a varázspálcát, pedig már előre rettegett ettől a pillanattól.

A pálca valamiféle csontból, esetleg elefántagyarból készült; Magrat élénken remélte, hogy nem az utóbbi. Valaha voltak rovások rajta, ám dundi tündérkeresztanya kezek generációi csaknem simára koptatták. Különféle arany- és ezüstkarikák díszítették. Sehol nem volt rajta használati utasítás. Sehol egész hosszán nem akadt legalább egy rúna vagy szigillum, ami mutatta volna, hogy mit kell csinálnod vele.

– Azt hiszem, intened kell vele – mondta Ogg Ángyi. – Elég biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a teendő.

Mállotviksz Néne összefonta karját. – Ez nem igazi boszorkánykodás – szögezte le.

Magrat próbaképp meglengette a varázspálcát. Nem történt semmi.

– Talán mondanod kell valamit? – indítványozta Ángyi.

Magrat fejvesztettnek látszott.

– És mit mondanak a tündérkeresztanyák? – siránkozott.

– Ööö – felelte Ángyi. – Fogalmam sincs.

– Huh! – morrant Néne.

Ogg Ángyi fölsóhajtott. – Hát semmit se mondott el neked Desiderata?

– Semmit!

Ángyi vállat vont.

– Akkor tedd, ami telik tőled! – tanácsolta.

Magrat a kőhalomra meredt. Behunyta a szemét. Nagy levegőt vett. Megpróbálta a kozmikus harmónia derűs képévé formálni tudatát. Könnyen beszélhetnek a szerzetesek folyton a kozmikus harmóniáról, tűnődött, amikor jól el vannak rejtőzve a havas hegyekben és csak jetik miatt kell aggódniuk. Ők bezzeg sosem próbálnak belső békét keresni, miközben Mállotviksz Néne fixírozza őket.

Tétován meglendítette a pálcát.

Érezte a levegő mozgását. Hallotta, hogy Ángyinak elakad a lélegzete.

Megszólalt: – Történt valami?

Egy idő múlva Ogg Ángyi válaszolt: – Aha. Mondhatni. Csak annyi, hogy remélem, éhesek.

Aztán Mállotviksz Néne nyitotta szóra a száját: – Szóval ez a tündérkeresztanyáskodás, mi?

Magrat kinyitotta a szemét.

Még mindig ott volt a halom, ám immár nem kőből.

– Itten hamarost tolongani fognak, nézzük csak, a tökkelütött tökmagok – szellemeskedett Ángyi.

Magrat szeme elkerekedett.

Tökök?

– Tökkelütött. Tökmagok – ismételte meg Ángyi, arra az esetre, ha valaki nem értette volna el.

A halom teteje megmozdult. Két kis tök gurult le, majdnem egészen Magrat lábáig, és egy apró törpearc jelent meg a lyukban.

Lebámult a boszorkányokra.

Végül Ogg Ángyi szólította meg: – Minden rendben?

A törpe bólintott. Nem tudta levenni szemét az alagutat padlótól mennyezetig megtöltő tökhalomról.

– Őöö, igen – válaszolta. – Apa itt van?

– Apa?

– A Király.

– Ó! – Ogg Ángyi tölcsért csinált a kezéből és szembefordult az alagút bejáratával. – Hé, Király!

Visszajöttek a törpék. Ők is megtekintették a tököket. A Király előrelépett és fölnézett a fia arcába.

– Minden rendben, fiam?

– Rendben, apa. Nincs törés vagy ilyesmi a telérben. A Király megroggyant megkönnyebbülésében. Aztán, mintegy utógondolatként, hozzáfűzte: – Mindenki jól van?

– Remekül, apa.

– Egy ideig komolyan nyugtalankodtam. Azt hittem, esetleg beleütköztünk egy mállékony kőzetrétegbe vagy ilyesmi.

– Csak egy darabka meglazult agyagpala, apa.

– Remek. – A Király megint fölnézett a halomra. Megvakarta a szakállát. – Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá: úgy tűnik, hogy tökre bukkantál.

– Azt hittem, valami fura homokkőféleség, apa.

A Király visszalépdelt a boszorkányokhoz.

– Akármit képesek vagytok akármivé változtatni? – tudakolta reménykedve.

Ogg Ángyi oldalvást Magratra sandított, aki még mindig afféle sokkban bámulta a pálcát.

– Szerintem jelenleg csak tököt állítunk elő – felelte óvatosan.

A Király kissé kiábrándultnak tűnt.

– Nohát akkor – mondta. – Ha van valami, amit tehetnék értetek, hölgyekért... egy csésze tea vagy valami...

Mállotviksz Néne előlépett. – Magam is épp ilyesmire gondoltam – válaszolta.

A Király mosolygott.

– Csak költségesebbre – folytatta Néne.

A Király arcáról lefagyott a mosoly.

Ogg Ángyi odasompolygott Magrathoz, aki rázogatta a pálcát és mereven nézett rá.

– Agyafúrt – suttogta. – Miért pont tökökre gondoltál?

– Nem gondoltam!

– Nem mutatta meg Desiderata, hogyan működik?

– Nem! Azt gondoltam, hogy csak, tudod, óhajtani kell, hogy valami megtörténjen!

– Valószínűleg kívánásnál azért több kell hozzá – vigasztalta Ángyi a lehető legegyüttérzőbben. – Általában úgy szokott lenni.

Valamikor hajnal tájékán, már amennyire van hajnal a bányákban, a boszorkányokat egy folyóhoz vezették valahol a hegy mélyén, ahol két dereglye horgonyzott. Egy kis csónak ringott a kömólónál.

– Ez át fog vinni titeket egyenesen a hegyeken – mutatott rá a Király. – Az igazat megvallva, azt hiszem, elfolyik egész Génuáig. – Átvett egy nagy kosarat az egyik kíséretéhez tartozó törpétől. – És csomagoltunk nektek finom ennivalót – tette hozzá.

– Egész úton végig csónakkal fogunk menni? – kérdezte Magrat. Alattomban meglóbálta párszor a varázspálcát. – Én nem értek a csónakokhoz.

– Ide figyelj! – mondta Néne, bemászva a csónakba. – A folyó tudja az utat ki a hegyekből, ami több, mint amit mi tudunk. Később használhatjuk majd a söprűket, ahol a táj valamivel ésszerűbben viselkedik.

– És pihenhetünk egy kicsit – dőlt hátra Ángyi.

Magrat a két idősebb boszorkányra pillantott, akik kényelembe helyezkedtek a taton, akár egy pár fészkére telepedő tyúk.

– Tudjátok, hogyan kell evezni? – firtatta.

– Nem nekünk kell tudni – válaszolta Néne.

Magrat gyászosan bólintott. Aztán az öntudatosság parányi darabkája megvillantotta uszonyát.

– Azt hiszem, én sem tudom – kockáztatta meg.

– Az nem baj – nyugtatta meg Ángyi. – Ha azt látjuk, hogy valamit rosszul csinálsz, biztos lehetsz benne, hogy szólunk. Pá, uralkodóságod!

Magrat sóhajtott és megfogta az evezőket.

– A lapos vége való a vízbe – jegyezte meg Néne segítőkészen.

A törpék integettek. A csónak kilebegett az áramlás közepére, lassan haladva a lámpafény körében. Magrat rájött, hogy csak annyit kell tennie, hogy folyásirányba fordulva tartja.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: – Rejtély előttem, hogy mér' tesznek mindég láthatatlan rúnákat az ajtóikra. Úgy értem, fizetsz valami varázslónak, hogy tegyen láthatatlan rúnákat az ajtódra és honnét tudod, hogy kapsz valamit a pénzedér'?

Hallotta, hogy Néne azt mondja: – Ez nem probléma. Ha nem látod őket, tudod, hogy valódi láthatatlan rúnákat kaptál.

Hallotta, hogy Ángyi azt mondja: – Á, persze! Jó, akkor lássuk, mink van ebédre. – Zizegés hallatszott.

– Nocsak, nocsak, nocsak.

– Mi az, Gytha?

– Tök.

– Tök micsoda?

– Tök semmi. Csak tök tökkel.

– Hát, gondolom, jó sok tökjük lett – mentegette a törpéket Magrat. – Tudjátok, milyen az a nyár végén, amikor mindig túl sok van belőlük a kertben. Én mindig kifogyok az újabb és újabb mártások és savanyítások kitalálására vonatkozó ötletekből, hogy fölhasználhassam mindet...

A félhomályban ki tudta venni Néne arcát, ami mintha azt sugallta volna, hogy Magratnak nem kell ahhoz sokat lépkedni, hogy végére érjen a tudományának.

Én – szólt Néne – soha életemben nem készítettem savanyúságot.

– De hát szereted a savanyúságot – vetette ellen Magrat. A boszorkányok és a savanyúságok összeillenek, mint a – megakadt, mielőtt hozzátette volna az étvágydermesztő „őszibarack és tejszínhab”-ot és gondolatban a „dolgok, amik nagyon jól illenek egymáshoz”-zal helyettesítette. A látvány, ahogy Ogg Ángyi egyetlen megmaradt foga elbánik egy ecetes hagymával, könnyeket csal az ember szemébe.

– Nagyon is szeretem – válaszolta Néne. – De ajándékba szoktam kapni.

– Tudjátok – szólalt meg Ángyi, miközben a kosár legeldugottabb zugait is átvizsgálta –, valahányszor törpékkel van dolgom, a „hét szűk esztendő” kifejezés úszik át a gondolataimon.

– Szőrösszívű sátánfajzatok. Látnod kéne, miféle árat próbálnak fölszámítani, amikor elviszem javíttatni a söprűm – háborgott Néne.

– Igen, de te sose fizetsz – jegyezte meg Magrat.

– Nem az a lényeg – makacskodott Mállotviksz Néne. – Nem lenne szabad nekik akkora összeget fölszámítani. Az lopás, nem más.

– Nem látom be, hogyan lehetne lopás, ha amúgy se fizetsz nekik – állhatatoskodott Magrat.

– Sose fizetek semmiért – szögezte le Néne. – Az emberek sosem engedik, hogy fizessek. Nem tehetek róla, ha az emberek egyfolytában adnak nekem mindenfélét, nem igaz? Amikor végigmegyek az utcán, az emberek mindig kiszaladnak épp akkor sütött kaláccsal meg friss sörrel meg avítt ruhákkal, amiket alig viseltek. „Ó, Mistress Mállotviksz, könyörgöm, fogadja el ezt a kosár tojást”, azt mondják. Az emberek mindig nagyon kedvesek. Bánj velük jól és ők is jól fognak bánni veled. Ez a tisztelet. Hogy nem kell fizetni – fejezte be szigorúan –, pont ez a boszorkánylét lényege.

– Ni csak, ez meg mi? – szólalt meg Ángyi, és előhúzott egy kis csomagot. Kibontotta papírjából s napvilágra került több, kemény, barna korong.

– Nahát! – lepődött meg Mállotviksz Néne. – Mindent visszaszívok. Ez a híres törpekalács, az bizony. Ilyet nem adnak csak úgy akárkinek.

Ángyi hozzákocogtatta a törpekalácsot a csónak pereméhez. Olyan hangot adott, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit az íróasztal széle fölött tartott favonalzó megpendítésével kapsz; afféle kongó boioioing zöngeményt.

– Azt mondják, sose szárad ki, még ha évekig tárolod is – mondta Néne.

– Ügyködőben tartja az embert napról napra nap nap után – állította Ogg Ángyi.

Magrat odanyúlt, elvette az egyik lapos veknit, megpróbálta megtörni, majd föladta.

– Ezt elvileg meg kellene enni? – firtatta.

– Ó, nem hinném, hogy evésre szolgál – vélekedett Ángyi. – Inkább afféle...

– ...ügyködőben tartásra – egészítette ki Néne. – Azt mondják...

Elnémult.

A folyó lármája és a tetőről hébe-hóba lecsöppenő víz nesze fölött most mindnyájan meghallották a feléjük tartó másik vízi jármű állandó licslocsát.

– Valaki követ minket! – szisszent Magrat.

A lámpafény peremén két, halványan izzó pont jelent meg. Később kiderült, hogy egy kis, szürke, némileg békaszerű lény szeme, amely egy fatörzsön evez feléjük.

Odaért a csónakhoz. Hosszú, nyirkos ujjak markolták meg a ladik szélét és egy panaszos arc emelkedett egy szintbe Ogg Ángyiéval.

– Caó! – mondta a lény. – Ma van a születésznapom.

Egy darabig mindhárman csak bámultak rá. Aztán Mállotviksz Néne fölkapott egy evezőt és alaposan fejbe kólintotta a lényt. Csobbanás és távolodó átkozódás hallatszott.

– Rémes kis vakarcs – jegyezte meg Néne, miközben továbbeveztek. – Bajcsinálónak nézett ki, szerintem.

– Aha – értett egyet Ogg Ángyi. – A csúszó-mászók azok, akiktől az embernek óvakodnia kell.

– Kíváncsi vagyok, vajon mit akart? – vetette föl Magrat.

Félórával később a csónak kilebegett a barlang száján egy keskeny, szirtfalak ölelte torokba. Jég tündöklött a sziklán és némelyik kiemelkedésen hófúvások látszottak.

Ogg Ángyi nyíltan körbenézett, aztán kotorászott számos szoknyája mélyén, és előhúzott egy kis palackot. Bugyogás hallatszott.

– Fogadok, hogy itt remek a visszhang – jelentette ki egy idő múlva.

– Ó, nem, nem fogsz! – állította határozottan Néne.

– Mit nem fogok?

– Nem fogod elénekelni Azt a Nótát.

– Tessék, Eszme?

– Nem megyek sehová – közölte Néne –, ha ragaszkodsz Annak a Nótának elénekléséhez.

– És miféle nóta lenne az? – firtatta ártatlanul Ángyi.

– Tudod, melyik nótára céloztam – válaszolta fagyosan Néne. – Mindég berúgsz és kicselezel és elénekled.

– Nem jutsz eszembe egyetlen ilyen nóta se, Eszme – hangoztatta szelíden Ogg Ángyi.

– Az a bizonyos – világosította föl Néne – a rágcsálóról, amit nem lehet... amit sose lehet rábeszélni, hogy magáévá tegyen akármit.

– Ó! – kiáltott föl Ángyi elmosolyodva, ahogy derengeni kezdett neki. – Te arra gondolsz, A Sün Hátulját Meghág...

– Az az!

– De hát az hagyományos – vélekedett Ángyi. – Különben is, külhonban az emberek nem tudják, mit jelent a szövege.

– Abból, ahogy énekled, tudni fogják – szögezte le Néne. – Abból, ahogy elénekled, a pocsolyák fenekén élő lények is tudnák, hogy mit jelent a szöveg.

Magrat átnézett a csónak oldala fölött. Itt-ott fehér szegélye volt a vízfodroknak. A sodor kissé gyorsabban áramlott és jégdarabok voltak benne.

– Csak egy népdal, Eszme – védelmezte Ogg Ángyi.

– Hah! – mondta Mállotviksz Néne. – Azt meghiszem, hogy népdal! Mindent tudok a népdalokról. Hah! Azt hiszed, egy szép dalt hallasz a... kakukkokról meg nyirettyüsökről meg fülemülékről meg miegymásról, aztán kisül, hogy... hogy valami teljesen másról szól – fűzte hozzá komoran. – Nem bízhatsz a népdalokban. Mind alattomos.

Magrat hárított egy sziklát. Egy örvény lassan megpörgette őket.

– Ismerek egyet két kis kékfülemüléről – említette meg jámboran Ogg Ángyi.

– Ümm – motyogta Magrat.

– Lehet, hogy kezdetben kékfülemülék, de fogadok, hogy valamiféle métafórként végzik – vélekedett Néne.

– Ööö, Néne – szólalt meg Magrat.

– Épp elég rossz volt, hogy Magrat mesélt nekem a májusfákról meg hogy mi van mögöttük – jelentette ki Néne. Aztán vágyakozóan hozzátette: – Azelőtt szerettem ránézni egy májusfára egy szép tavaszi reggelen.

– Azt hiszem, a folyó kezd egy kissé rakoncátlanná válni – jegyezte meg Magrat.

– Nem értem, miért nem képesek az emberek békén hagyni, a dolgokat – morgott Néne.

– Úgy értem, tényleg nagyon szilaj, igazán... – folytatta Magrat s ellökte a csónakot egy fűrészfogas sziklától.

– Tudod, igaza van – állt mellé Ogg Ángyi. – A víz valóban kissé fodrozódik.

Néne átnézett Magrat válla fölött a folyóra ott elöl. Olyan elvágott kinézete volt, amilyet összefüggésbe lehetne hozni, például, egy fenyegető vízeséssel. A csónak most nekilódult. Tompa morajlás hallatszott.

– A törpék semmit sem mondtak vízesésről – ráncolta homlokát Néne.

– Szerintem úgy gondolták, hogy föl fogjuk fedezni magunktól is – jegyezte meg Ogg Ángyi összeszedve holmiját és kihúzva Csövest a csónak fenekéről a tarkójánál fogva. – A tipikus törpe fukarkodik az információval. Hála az égnek, a boszorkányok felszínen maradnak. Egyébként is, tudták, hogy vannak söprűink.

Nektek vannak söprűitek – hangsúlyozta Mállotviksz Néne. – Hogyan lehetne elvárni tőlem, hogy el tudjam indítani az enyim egy csónakban? Nem tudok föl-le rohangálni, igaz? És hagyd abba ezt a ficánkolást, mindnyájunkat bele fogsz...

– Húzd el a lábad az útból, Eszme...

A csónak hevesen megrándult.

Magrat a helyzet magaslatára emelkedett. Előrántotta a varázspálcát, pont amikor egy hullám átcsapott a csónak fölött.

– Ne aggódjatok – szólalt meg –, majd használom a pálcát. Azt hiszem, már rájöttem a nyitjára...

– Ne! – sikította Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi egyszerre.

Erőteljes, nedves nesz hallatszott. A csónak alakot változtatott. Valamint színt is. Vidám narancssárgává vált.

– Tökök! – visította Ogg Ángyi, miközben lágyan belebillent a vízbe. – Mindég csak nyavalyás tökök!

Lilith hátradőlt. A folyó körüli jég nem volt túl jó tükörnek, de a célnak megfelelt.

Nos. Egy hirtelen nőtt, teddide-teddoda lány, aki alkalmasabb egy tündérkeresztanya gondoskodására, minthogy ő maga legyen az, meg egy kis, éltes mosónőtípus, aki berúg és nótákat énekel. Meg egy varázspálca, amiről az ostoba lány nem tudja, miként kell használni.

Bosszantó. Sőt több annál, megalázó. Kétségtelen, hogy Desiderata és Mrs. Gogol ennél jobbat is nyélbe tudtak volna ütni. Az ember státusza ellenségei erejéből ered.

Na persze, ott van még ő. Ennyi idő után...

Na persze. Ezt helyeselte. Mert háromnak kell lennie belőlük. A három fontos szám a mesékben. Három kívánság, három királyfi, három bakkecske, három próbálkozás... három boszorkány. A hajadon, az anya és a... harmadik. Ez a legrégebbi történet mind közül.

Eszme Mállotviksz sosem értette meg a meséket. Sosem fogta föl, mennyire valóságosak a tükröződések. Ha fölfogta volna, valószínűleg mostanra már uralkodna az egész világ fölött.

– Mindig a tükrökbe nézel! – szólalt meg egy zsémbes hang. – Utálom, amikor örökké a tükrökbe bámulsz!

A Duc elterpeszkedett egy széken az egyik sarokban, csupa fekete selyem és formás láb. Rendes körülmények között Lilith senkit sem engedett a tükrök fészkének belsejébe, ám ez, legalábbis névleg, a Duc kastélya. Meg különben is, a férfi túl hiú és ostoba ahhoz, hogy fölfogja, mi történik. Erről gondoskodott. Legalábbis, úgy gondolta, ezt elintézte. Mostanában azonban úgy tűnt, a fickó fölcsipeget dolgokat...

– Nem értem, miért kell neked ezt csinálni – sopánkodott a Duc. – Azt hittem, a varázslás nem más, mint odamutatás és huss.

Lilith fölemelte a kalapját s a tükörbe pillantott, miközben megigazította.

– Így biztonságosabb – felelte. – Így önmagában zárt. Amikor tükörvarázst alkalmazol, magadon kívül senkire se kell támaszkodj. Ezért van az, hogy soha senki nem hódította meg a világot mágiával... eddig. Általában megpróbálják a varázserőt... máshonnan megszerezni. És ennek mindig ára van. De a tükrökkel senkinek se tartozol hálával, csak a saját lelkednek.

Leengedte a fátylat a kalap karimájáról. A tükrök oltalmán kívül jobban szerette a fátyol diszkrécióját.

– Utálom a tükröket – motyogta a Duc.

– Azért, mert megmondják neked az igazat, fiam.

– Akkor ez kegyetlen mágia.

Lilith elbűvölő formájúvá csavarintotta a fátylat.

– Ó, igen. A tükrök esetében az összes erő a sajátod. Nem származhat sehonnan máshonnan – jelentette ki.

– A mocsári nőszemély a mocsárból szerzi – jegyezte meg a Duc.

– Ha! És az majd egyszer jogot formál rá. A perszónának fogalma sincs arról, mit csinál.

– És neked van?

Lilith büszkeséget érzett. A fickó ténylegesen neheztel rá! Akkor valóban jó munkát végzett.

– Én értem a meséket – válaszolta. – Ennél többre nincs szükségem.

– De még nem hoztad el nekem a lányt – panaszkodott a Duc. – Nekem ígérted a lányt. És akkor vége lesz az egésznek és alhatok rendes ágyban és nem lesz szükségem több visszatükröző varázslatra...

De még a jól végzett munka is túl messzire mehet.

– Eleged van a mágiából? – kérdezte nyájasan Lilith. – Szeretnéd, ha abbahagynám? Az lenne a világ legkönnyebb dolga. Egy csatornában találtalak. Szeretnéd, ha visszaküldenélek oda?

A Duc arca páni félelmet tükrözött.

– Nem úgy értettem! Csak úgy gondoltam... hát, akkor minden valóságos lesz. Csak egyetlen csók, azt mondtad. Nem értem, miért olyan nehéz ezt tető alá hozni.

– A megfelelő csók a megfelelő időben – szögezte le Lilith. – A megfelelő időpontban kell megesnie, különben nem fog hatni. – Elmosolyodott. A fickó remegett, részben a vágytól, de főleg félelmében, azonkívül kissé öröklötten.

– Ne aggódj! – biztatta a nő. – Lehetetlen, hogy ne történjen meg.

– És ezek a boszorkányok, akiket mutattál?

– Ők csak... a mese alkotórészei. Miattuk ne nyugtalankodj! A mese majd egyszerűen magába szívja őket. És te megkapod a lányt a mesék miatt. Hát nem lesz pompás? És most... nem kellene menjünk? Úgy vélem, van uralkodnivalód.

A Duc elértette a hanghordozást. Ez parancs volt. Fölállt, karját nyújtotta, hogy a nő rátehesse kezét, s együtt lementek a palota fogadótermébe.

Lilith büszke volt a Ducre. Na persze, ott a fickó kínos kis éjszakai problémája, mert morfikus mezeje meggyöngül, amikor alszik, de az még nem jelent komolyabb nehézséget. Meg ott a gond a tükrökkel, amelyek annak mutatják, ami valójában, de ezen könnyen úrrá lett az összes tükör kitiltásával, a sajátjaitól eltekintve. És aztán ott a szeme. Semmit sem tehetett a szemével. Tulajdonképpen nincs olyan varázslat, ami bármit is tehetne valaki szemével. Az egyetlen, amivel elő tudott állni ennek kivédésére, a sötét napszemüveg.

De még így is, a fickó nagy siker. És olyan hálás. Lilith jót tett neki.

Kezdjük azzal, hogy embert csinált belőle.

Kissé eltávolodva folyásirányban a vízeséstől – amely a második legnagyobb a Korongon és amit a híres világjáró, Guy de Yoyo fedezett föl a Visszatérő Lapostetű Évében –, Mállotviksz Néne egy kis tűz előtt üldögélt törülközővel a vállán és gőzölgött.

– Mindamellett nézd inkább a dolog jó oldalát – javasolta Ogg Ángyi. – Legalább fogtalak téged is, meg a söprűmet is. És Magratnak is megvan az övé. Máskülönben most mindnyájan alulról néznénk a vízesést.

– Ó, nagyszerű! Nagy kő esett le a szívemről – felelte Néne gonoszul csillogó szemmel.

– Egy kis kaland, valójában – vigyorgott bátorítóan Ángyi. – Egy nap majd visszatekintünk rá és kacagunk.

– Ó, remek – mondta Néne.

Ángyi megnyomkodta karján a karmolásnyomokat. Csöves, a macskák igazi önfenntartó ösztönével, karmaival kapaszkodott föl asszonyára és annak feje búbjáról, lendületből ugrott a biztonságba. Most összegömbölyödve álmodott macskaálmokat a tűz mellett.

Árnyék vetült rájuk. Magraté, aki eddig a folyópartot fésülte át.

– Azt hiszem, szinte mindent megtaláltam – közölte, miután landolt. – Itt van Néne söprűje. És... ó, igen... a varázspálca is. – Bátor kis mosoly ült ki az arcára. – Apró tökök lebegtek föl a felszínre. Így bukkantam rá.

– Szavamra, ez aztán a szerencse – biztatta Ogg Ángyi. – Hallod ezt, Eszme? Történjék bármi, nem leszünk híján ennivalónak.

– És megtaláltam a kosarat is, benne a törpekaláccsal – folytatta Magrat. – Bár attól tartok, megromolhatott.

– Az kizárt, nekem elhiheted – válaszolta Ogg Ángyi. – A törpekalács nem tud megromlani. Hát, hát – mondta s újra leült –, egész kis piknikünk van, nem igaz... meg szép, fényes tüzünk meg... egy jó kis hely, hogy leüljünk meg... biztos vagyok benne, hogy rengeteg ember akad olyan helyeken, mint Howondaföld meg effélék, akik mindent megadnának, hogy most itt lehessenek...

– Ha nem hagyod abba azonnal ezt a jókedvűséget, Gytha Ogg, mindjárt csengeni fog a füled a tenyeremtől! – ripakodott rá Mállotviksz Néne.

– Biztos vagy benne, hogy nem fáztál meg? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Kezdek megszáradni – jelentette ki Mállotviksz Néne – belülről.

– Nézd, tényleg sajnálom – mentegetőzött Magrat. – Már mondtam, hogy bocsánat.

Nem mintha teljesen tisztában lennék azzal, miért, mondta magában. A csónak nem az ő ötlete volt. Nem ő tette oda a vízesést sem. Még csak nem is volt abban a helyzetben, hogy lássa közeledtét. Jó, tényleg átváltoztatta a csónakot tökké, de nem szándékosan. Ilyesmi bárkivel megeshet.

– Sikerült megmentenem Desiderata jegyzetfüzeteit is – tette hozzá.

– Hát, nagy mázli – nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. – Most aztán tudjuk, hol vagyunk elveszve.

Körülnézett. Már túljutottak a hegyek legrosszabbján, de még mindig csúcsok és a hóhatárig elnyúló magaslati rétek vették őket körbe. Valahonnan a távolból kecskekolompok kondulása hallatszott.

Magrat kiterítette a térképet. Az gyűrött volt, nedves és a ceruzanyomok elmosódtak. Az ifjú boszorkány óvatosan egy elmaszatolódott részre bökött.

– Azt hiszem, itt vagyunk – állította.

– Nahát! – mondta Ogg Ángyi, aki még Nénénél is kevésbé értette a térképészet alapelveit – Döbbenetes, hogy mi mind ráférünk egy ilyen kis papírfecnire.

– Azt hiszem, momentán jó ötlet lenne, ha a folyót követnénk – jelentette ki Magrat. – Anélkül, hogy bánni módon rajta vinne az utunk – sietett hozzáfűzni.

– Gondolom, az én táskám nem találtad meg? – firtatta Mállotviksz Néne. – Abban a saját holmijaim voltak.

– Valószínűleg elsüllyedt, akár egy kő – jegyezte meg Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne úgy állt föl, miként a generális, aki épp most vette hírét, hogy serege második lett.

– Na, gyerünk! – szólt. – Hát akkor, most merre?

Ami eztán következett, az erdő volt – sötét és ádázul tűlevelű. A boszorkányok némán röpültek fölötte. Szórványosan elszigetelt kunyhók látszottak félig elrejtőzve a fák közt. Itt-ott bércek meredtek az erdei homály fölé, még a délután közepén is ködbe burkolózva. Egyszer-kétszer elszálltak kastélyok fölött, már ha ezeket annak lehet nevezni; nem épületnek néztek ki, hanem föltüremlésnek a tájból.

Ez az a fajta vidék volt, amelyhez egy bizonyos típusú mese kapcsolódik, benne farkasokkal meg fokhagymával meg rémült nőkkel. Baljós és szomjúhozó mese, olyan történet, amelyben szárnyak csapkodnak a hold háttere előtt...

– Der flekkenmajszter – motyogta Ángyi.

– Az mi? – érdeklődött Magrat.

– Denevér külhoniul.

– Én mindig kedveltem a denevéreket – hangoztatta Magrat – Általában.

A boszorkányok azon kapták maguk, hogy hallgatólagos egyetértésben egymáshoz közelebb repülnek.

– Kezdek megéhezni – jelentette be Mállotviksz Néne. – És senki ne merje emlegetni a tököket!

– Van törpekalács is – emlékeztette Ángyi.

– Törpekalács, az mindig van – felelte Néne. – Valami olyanra támadt gusztusom, amit idén sütöttek, ha nincs ellene kifogásotok.

Elszálltak egy újabb kastély fölött, amely egy szirt teljes csúcsát kitöltötte.

– Amire szükségünk van, az egy helyes városka vagy ilyesmi – vélekedett Magrat.

– De az, ami ott lent van, meg kell tegye – szögezte le Néne.

Lenéztek a helységre. Nem is annyira városka volt, mint inkább házak összevisszasága összebújva a fák átellenében. Olyan lehangolónak tűnt, mint egy üres kandalló, ám a hegyek árnyékai már az erdő fölött loholtak és volt valami a vidékben, ami kimondatlanul elvette a boszorkányok kedvét az éjszakai repüléstől.

– Nem látok embereket az utcán – jegyezte meg Néne.

– Talán errefelé korán fekszenek le – válaszolta Ogg Ángyi.

– Jóformán még nincs is naplemente – érvelt Magrat. – Nem kellene esetleg inkább fölmenjünk abba a kastélyba?

Mindnyájan szemügyre vették a kastélyt.

– Ne-e-em – jelentette ki Néne vontatottan mindnyájuk nevében. – Mi tudjuk a helyünk.

Így aztán inkább ott értek földet, ami alkalmasint a város főtere volt. Egy kutya ugatott valahonnan az épületek háta mögül. Egy zsalugáter csattanva bezárult.

Roppant barátságos – fintorgott Néne. Odasétált egy nagyobbacska épülethez, amelynek ajtaja fölött a rárakódott mocsoktól olvashatatlan cégér lógott. Megzörgette párszor az asztalosmunkát.

– Kinyitni! – vezényelte.

– Nem, nem, nem azt kell mondani! – emelt szót Magrat. Eltolakodott Néne mellett s megkoppintotta az ajtót. – Elnézést! Bona fide utazók!

– Bona mi? – tudakolta Ángyi.

– Ezt kell mondani – állította Magrat. – Bármely fogadó köteles beengedni bona fide utazókat és gondjuk viselni.

– Köteles? – hümmentett Ángyi érdeklődéssel. – Ez úgy hangzik, mint amit érdemes megjegyezni.

Ám az ajtó zárva maradt.

– Hadd próbáljam meg én! – indítványozta Ángyi. – Tudok valamicskét külhoniul.

Dörömbölt az ajtón.

– Kinyitnez vous, mosó masa, hipp-hopp, pokoli gyorsan – hadarta.

Mállotviksz Néne figyelmesen hallgatta.

– Ez lenne a külföldiül beszélés?

– Az unokám, Semjén, matróz – magyarázta Ogg Ángyi. – Elképednél, ha tudnád, miféle szavakat szed föl a külrészekről.

– Biztos elképednék – értett egyet Néne. – És remélem, hogy azok hatásosabbak az ő számára.

Megint bezörgetett az ajtón. És ezúttal az kinyílt, ám nagyon lassan. Egy sápadt arc kukucskált ki mögüle.

– Elnézést... – kezdte rá Magrat.

Néne egy lökéssel kitárta az ajtót. Azonban az arc tulajdonosa arra támaszkodott; hallották, ahogy a csizmája nyikorog a padlón, miközben szelíden hátrataszajtódott.

– Szálljék áldás e házra! – köszöntötte Néne félvállról. Ez mindig jó nyitó mondat egy boszorkány szájából. Ettől arra összpontosul az emberek figyelme, hogy mi más szállhatna erre a házra és emlékezteti őket a friss kalácsra, épp megsült kenyérre vagy használható ócska ruhacsomóra, ami egyébként ideiglenesen nem jutott volna eszükbe.

Úgy tűnt, a lehetséges egyéb dolgok közül egy már megesett ezzel a házzal.

Valóban afféle fogadó volt. A három boszorkány még soha életében nem látott ilyen gyászos helyet. Viszont eléggé zsúfolt volt. Húsznál is több vértelen arcú ember nézte őket komoran a falak mentén elhelyezett padokról.

Ogg Ángyi szimatolt.

– Ejha! – kiáltott föl. – Épp most emlegettünk fokhagymát! – És valóban, minden egyes gerendáról fürtökben lógtak. – Fokhagymából sosem elég, én mindig azt mondom. Látom már, hogy itt jól fogom érezni magam.

Odabiccentett a bárpult mögött álló holtsápadt férfinak.

– Guten nap, melák-haver góré! Trois sör pour favorit avec mink, szilvalé.

– Mi köze ehhez a szilvalénak? – kérdezte Néne.

– Külhoniul az a kérek – válaszolta Ángyi.

– Fogadok, hogy valójában nem is – jelentette ki Néne. – Csak menet közben találod ki az egészet!

A vendéglős, aki azon egyszerű vezérelv alapján működött, hogy bárki, aki besétál az ajtón, inni szeretne valamit, csapolt három korsó sört.

– Látod? – diadalmaskodott Ángyi.

– Nem tetszik nekem, ahogy az emberek ránk néznek – jegyezte meg Magrat, miközben Ángyi továbblocsogott a hüledező férfinak a maga külön eszperantóján. – Az a szemközti pasas rám vigyorgott.

Mállotviksz Néne leült egy padra, igyekezve úgy elhelyezkedni, hogy testének a lehető legkisebb része érintkezzék a fával, arra az esetre, ha a külföldiség fertőző.

– Íme – furakodott oda egy tálcával Ángyi. – Nincs benne semmi. Csak addig káromkodtam, míg meg nem értette.

– Szörnyen néz ki – állapította meg Néne.

– Fokhagymás kolbász és fokhagymás pirítós – tájékoztatta Ángyi. – A kedvencem.

– Szerezned kellett volna valami friss zöldséget is – jelentette ki Magrat, a dietetikus.

– Szereztem. Itt a fokhagyma – válaszolta boldogan Ángyi s jókora szeletet vágott a könnyekre fakasztó kolbászból. – És azt hiszem, láttam valami ecetes hagymafélét az egyik polcon.

– Igen? Akkor ma éjjel legalább két szobára lesz szükségünk – szögezte le Néne ellentmondást nem tűrően.

– Háromra – vágta rá kapkodva Magrat.

Megkockáztatott egy újabb körbetekintést a helyiségben. A néma falusiak áthatóan meredtek rájuk, olyan pillantással, amit Magrat magának csak valamiféle reménytelen szomorúságként tudott leírni. Na persze, bárki, aki sok időt tölt Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi társaságában, megszokja a rájuk bámulást; a két öregasszony olyan személyiség, akik minden teret betöltenek, elejétől végig. És valószínűleg az itt élők nem látnak gyakran idegeneket ezekkel a sűrű erdőkkel meg mindennel. És Ogg Ángyi látványa, amint mértéktelen étvággyal kolbászt eszik, fölülmúlja még ecetes hagyma műsorszámát is, remek szórakozás gyanánt bárhol a világon.

De mégis... a mód, ahogy az emberek bámulnak...

Odakinn, az erdő mélyén, egy farkas vonyított.

Az összesereglett falusiak egy emberként borzongtak meg, mintha begyakorolták volna. A kocsmáros odamotyogott valamit nekik. Az emberek vonakodva fölálltak és libasorban kisorakoztak az ajtón, megpróbálva együtt maradni. Egy idős hölgy Magrat vállára tette kezét egy pillanatra, bánatosan megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán tovasietett. Ám Magrat ehhez is hozzá volt szokva. Az emberek gyakran éreztek sajnálatot iránta, amikor Néne társaságában látták.

Végül a fogadós odacammogott hozzájuk egy meggyújtott fáklyával s intett, hogy kövessék.

– Hogyan értetted meg vele az ágydolgot? – firtatta Magrat.

– Azt mondtam „Hé, miszter, pattanj tutyimutyi mind ugyanazon Nummero 3” – felelte Ogg Ángyi.

Mállotviksz Néne elpróbálta ezt a bajsza alatt és bólintott.

– A te Semjén kölyköd bizonnyal sokfelé megfordul – jegyezte meg.

– Azt mondja, ez mindig bejön – közölte Ogg Ángyi.

Ami azt illeti, csak két szoba akadt, miután fölmentek egy hosszú, kanyargós és nyikorgós lépcsőn. És az egyik egyedül Magratnak jutott. Úgy tűnt, még a fogadós is így akarja. Igazán nagyon előzékenynek bizonyult.

Magrat azt kívánta, bár ne lett volna olyan buzgó a kocsmáros a zsalugáterek bezárásában, ugyanis szeretett nyitott ablaknál aludni. Mivel azonban az volt, a szoba túl sötét és levegőtlen lett.

Különben is, gondolta, én vagyok a tündérkeresztanya. A többiek csak elkísérnek engem.

Reménytelenül szemlélte magát a szoba apró, repedezett tükrében, aztán lefeküdt és hallgatta őket a papírvékony fal túloldaláról.

– Minek fordítod a tükröt a fal felé, Eszme?

– Egyszerűen nem szeretem őket, hogy úgy bámulnak.

– Csak akkor bámulnak, ha te beléjük bámulsz, Eszme.

Csönd, majd: – Eh, és mire való ez a gömbölyű izé?

– Szerintem párna akar lenni, Eszme.

– Hah! Én ezt nem nevezem párnának. És még csak rendes takarók sincsenek. Mit mondtál, hogy híjják ezeket?

– Azt hiszem, dunyhának nevezik, Eszme.

– Ahonnan jövök, mink paplannak hívjuk. Hah!

Nyugalom következett. Majd:

– Megmostad a fogad?

Újabb szünet következett. Majd:

– Óó, hogy mennyire elhűlt a vér a lábadban, Eszme.

– Nem, nem is. A lábam jól érzi magát, teljes kényelemben.

Megint szünet következett. Majd:

– Csizma! A csizmád! Rajtad van a csizmád!

– Még szép, hogy rajtam van a csizmám, Gytha Ogg.

– És a ruháid is! Még csak le sem vetkőztél!

– Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos külhonban. Mindenfélék lehetnek odakint, settenkedve körös-körül.

Magrat bebújt a – mi is volt az? – dunyha alá és megfordult. Mállotviksz Néne mindössze egy órányi alvást látszott igényelni éjjelente, míg Ogg Ángyi képes lenne horkolni egy kerítésoszlopon is.

– Gytha? Gytha! GYTHA!

– Mija?

– Ébren vagy?

– St már...

– Folyamatosan hallok egy neszt!

– ...én is...

Magrat egy ideig bóbiskolt.

– Gytha? GYTHA!

– ...mos mivan?...

– Biztos vagyok benne, hogy valaki megrázta a zsalugátereink!

– ...a mi életkorunkban nem... most luggy el mgint...

A levegő a szobában percről percre egyre melegebb és áporodottabb lett. Magrat kikelt az ágyból, kireteszelte a zsalugátereket és színpadiasan kicsapta őket.

Fölmordulás hallatszott, majd valami földbe csapódásának távoli puffanása.

A telihold fénye beözönlött. Magrat ettől sokkal jobban érezte magát és visszabújt az ágyba.

Úgy tűnt, szinte idő sem telt el addig, míg a szomszéd szobából érkező hang újra fölébresztette.

– Gytha Ogg, mit csinálsz?

– Nassolok.

– Nem tudsz aludni?

– Úgy tűnik, nem vagyok képes álomba merülni, Eszme. El sem tudom képzelni, miért.

– Hé, az fokhagymás kolbász, amit eszel! Momentán megosztom az ágyat valakivel, aki fokhagymás kolbászt eszik!

– Hé, az az enyém! Add vissza...

Magrat tudatában volt a csizmás lépéseknek az éjszaka csöndjében és a kihajtott zsalugáter hangjának a szomszéd szobából.

Úgy vélte, hall egy elhaló „az ördögbé”-t meg egy újabb tompa puffanást is.

– Azt hittem, szereted a fokhagymát, Eszme – szólalt meg megbántott hangon Ogg Ángyi.

– A kolbász teljesen rendben van a maga helyén és a maga helye nem az ágyban van. És egy szót se szólj! Most menj arrébb! Folyton elveszed az egész dunyhát.

Egy idő múlva a bársonyos csöndet Néne mély és zengő horkolása törte meg. Nem sokkal később csatlakozott hozzá Ángyi finomkodó hortyogása, aki jóval többször aludt valaki más társaságában, mint Néne, és kifejlesztett egy alkalmazkodóbb nazális zenekart. Néne fűrészelése fatuskókat tudott volna hasogatni.

Magrat a fülére hajtotta a rémes, kemény és gömbölyű párnát és befúrta magát az ágynemű alá.

Valahol a fagyos földön, egy jókora denevér próbált ismét levegőbe emelkedni. Már kétszer fejbe kólintották, egyszer egy elővigyázatlanul kinyitott zsalugáterrel, másodszor egy ballisztikus fokhagymás kolbásszal, és most egyáltalán nem érezte jól magát. Még egy akadály, gondolta, és visszamegyek a kastélyba. Ráadásul, hamarosan fölkel a nap.

Vörös szeme megvillant, amikor fölpillantott Magrat nyitott ablakára. Megfeszítette izmait...

Egy mancs csapott le rá.

A denevér körbenézett.

Csövesnek nem volt valami jó éjszakája. Az egész helyet átkutatta nősténymacskák szempontjából, ám egyet se talált. Préda után lesett a szemétdombokon, de hoppon maradt. Az emberek ebben a városban nem dobták ki a szemetet. Hanem megették.

Csöves kiügetett az erdőbe és ráakadt néhány farkasra, leült és addig vigyorgott rájuk, míg azok kényelmetlenül érezték maguk és odébbálltak.

Igen, ez nagyon eseménytelen éjszaka volt. Mostanáig.

A denevér vergődött a mancsa alatt. Úgy rémlett Csöves apró macskaagyának, hogy a denevér megpróbál alakot változtatni, de persze semmi ilyesmit nem fog eltűrni egy egértől, csak mert szárnya is van.

Különösen most, hogy végre van mivel játszania.

Génua tündérmesébe illő város volt. Az emberek mosolyogtak és örvendeztek egész áldott nap. Különösen, ha meg akartak érni még egy áldott napot.

Erről Lilith kezeskedett. Persze, az emberek alighanem azt gondolták, boldogok voltak azokban a napokban, mielőtt Lilith gondoskodott arról, hogy a Duc lépjen a hajdani Báró helyére, ám az véletlenszerű, rendetlen boldogság volt, s épp ezért keríthette oly könnyen hatalmába a várost.

De az nem volt életstílus. Nem volt benne rendszer.

Egy nap majd hálát fognak rebegni neki.

Persze, mindig akad néhány nehéz eset. Néha az emberek azt se tudják, hogyan játsszák szerepük. Megteszel értük mindent, amire képes vagy, kellően uralkodsz a városuk fölött, biztosítod, hogy az életük megérje a fáradságot s tele legyen boldogsággal a nap minden órájában és akkor, minden ok nélkül, ellened fordulnak.

Testőrök szegélyezték a fogadótermet. És valódi audiencia zajlott. Na persze, formailag az uralkodó fogadja kihallgatáson a népet, de Lilith szerette látni, hogy az emberek figyelnek. Egy garasnyi példa fölér egy font büntetéssel.

Mostanság nem történt sok bűncselekmény Génuában. Legalábbis olyasmi nem, amit máshol bűnténynek tartottak volna. Az olyasmiket, mint a lopás, könnyen elintézte és alig is volt szükség bármiféle bírósági eljárásra. Sokkal jelentősebbek voltak Lilith nézete szerint a narratív elvárás ellen elkövetett bűntettek. Úgy néz ki, az emberek nem tudják, hogyan kellene viselkedniük.

Lilith tükröt tartott az Életnek és levagdosta róla az összes darabkát, ami nem passzolt...

A Duc gerinctelenül terpeszkedett a trónján, fél lábát lelógatva a karfáról. Sose fogta föl, mi értelme a székeknek.

– És ez mit követett el? – kérdezte ásítozva. A szája nagyra tátása legalább valami olyasmi volt, amit jól csinált.

Egy kis öregember reszketett két testőr között.

Mindig akad olyan, aki kész testőrnek állni, még a Génuához hasonló helyeken is. Ráadásul, igazán elegáns egyenruhát kapsz, kék nadrággal és vörös zubbonnyal és sudár fekete kalappal, amin kokárda van.

– De én... én nem tudok fütyülni – rebegte az öregember. – Én... én nem tudtam, hogy kötelező...

– De hiszen játékkészítő vagy – mondta a Duc. – A játékkészítők naphosszat fütyülnek és énekelnek. – Lilith-re pislantott. A nő bólintott.

– Nem ismerek egyetlen... é... éneket se – felelte a játékkészítő. – Nekem sose tanítottak é... nekeket. Csak azt, hogy kell játékszereket csinálni. Én inaskodtam játékkészítőnek. Hét év a kicsiny kalapács mögött gyerekkoromtól fogva...

– Itt az áll – szólt a Duc, hitelesen alakítva olyasvalakit, aki fölolvassa az előtte lévő vádlajstromot –, hogy nem mesélsz a gyerekeknek meséket.

– Soha senki nem mondta nekem, hogy meséket kell... m... mesélni – válaszolta a játékkészítő. – Nézzék, én csupán játékokat készítek. Játékokat. Ez minden, amihez értek. Játékokhoz. Jó játékokat csi... csinálok. Én csak egy já... játékkészítő vagyok.

– Nem lehetsz jó játékkészítő, ha nem mesélsz a gyerekeknek – jelentette ki Lilith előrehajolva.

A játékkészítő fölnézett a fátyollal takart arcba.

– Egyet se ismerek – hebegte.

Egyet se ismersz?

– El tudnám... mondani nekik, hogy kell játékokat csinálni – rebegte az öregember.

Lilith hátradőlt. Lehetetlen volt kivenni arckifejezését a fátyol mögött.

– Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha ezek a Népi Testőrök elvinnének téged – határozott – egy helyre, ahol biztosan megtanulsz énekelni. És esetleg, némi idő elteltével, fütyülni is fogsz. Hát nem lesz az remek?

A hajdani Báró tömlöcei undorítóak voltak. Lilith újrafestette és újrabútoroztatta őket. Rengeteg tükörrel.

Amikor az audiencia véget ért, a tömeg egyik tagja kiosont a palota konyháján keresztül. Az őrök az oldalkapunál nem próbálták megállítani. A nő ugyanis igen fontos személy volt életük szerény keretei közt.

– Helló, Mrs. Kellemes!

Az asszony megállt, benyúlt a kosarába és előhúzott két sült csirkecombot.

– Épp most próbáltam ki egy új földimogyorós panírt – mondta – Értékelném a véleményetek, fiúk.

Az őrök hálásan elvették a csirkecombokat. Mindenki szeretett Mrs. Kellemessel találkozni. Olyasmiket tudott csinálni egy csirkével, amitől az csaknem megörült annak, hogy levágták.

– És most megyek és szerzek valamicske fűszert – jelentette ki az asszony.

Az őrök nézték, miközben távozott, akár egy kövér, eltökélt nyílvessző, a piac irányába, ami pont a folyó szélén terült el. Aztán fölfalták a csirkecombokat.

Mrs. Kellemes sürgött-forgott a piaci standok közt; és nagy gondot fordított e sürgés-forgásra. Még Génuában is mindig akadnak olyanok, akik készek besúgásra. Különösképp Génuában. Szakácsnő volt, hát sürgött-forgott. És ügyelt rá, hogy dundi maradjon és, szerencséjére, természeténél fogva jó kedélyű volt. Arról is gondoskodott, hogy örökké lisztes legyen a karja. Ha úgy érezte, gyanúba került, olyasmiket kiáltott, hogy „Te jó ég!”. Eddig úgy tűnt, hogy ezzel megússza.

A szakácsnő a jelet kereste. És az ott is volt. Egy bódé tetőtartó póznáján gubbasztva, amely egyébként tömve volt tyúkok, ludak, Kerekes-darvak és más szárnyasok ketreceivel, egy fekete kakas látszott. Azaz a vudu vajákos rendel.

Amint a szeme rátalált, a kakas feje felé fordult, hogy ránézzen.

A többi standtól kissé elkülönülve állt egy kis sátor, hasonló számos körülötte lévőhöz a piactéren. Előtte, faszén táplálta tűz fölött, egy üst fortyogott. A katlan mellett tálkák voltak, meg egy merőkanál, oldalukon egy tányér, benne pénzérmék. Meglehetősen sok fémpénz; az emberek annyit fizettek Mrs. Gogol főztjéért, amennyit szerintük megért, és a tányér éppen csak elég nagy volt.

A sűrű folyadék az üstben gusztustalanul barnállott. Mrs. Kellemes vett magának egy tálnyi lét és várt. Mrs. Gogol rendelkezett bizonyos képességekkel.

Kis idő múlva kiszólt egy hang a sátorból: – Mi újság, Mrs. Kellemes?

– A némber elhallgattatta a játékkészítőt – válaszolta Mrs. Kellemes úgy általában a levegőnek. – És tegnap a vén Devereaux, a fogadós volt soron, mert nem kövér és nincs nagy, vörös képe. Ez már négy alkalom ebben a hónapban.

– Bejöhet, Mrs. Kellemes.

A sátorban sötét forróság volt. Egy másik tűz égett odabent, rajta másik fazék. Mrs. Gogol fölötte görbedt és kavargatta. Odaintette a szakácsnőt a fújtatóhoz.

– Fújjon rá a szénre egy szikrányit s meglátjuk, hányadán állunk – utasította.

Mrs. Kellemes szót fogadott. Ő maga nem használt varázslatot, eltekintve a rántás elkészítéséhez vagy a kenyér megkelesztéséhez szükségestől, de megbecsülte másokban. Különösképp a Mrs. Gogolhoz hasonlókban.

A faszén fehéren izzott. A sűrű lé a fazékban elkezdett pezsegni. Mrs. Gogol a párába kukucskált.

– Mit csinál, Mrs. Gogol? – kérdezte aggódva a szakácsnő.

– Próbálom kivenni, hogy mi fog történni – felelte a vudu vajákosasszony. Hangja az okkult tehetségek gördülékeny mormolásává halkult.

Mrs. Kellemes a zavaros masszába kancsalított.

– Valaki garnélát fog enni? – bökte ki segítőkészen.

– Látja azt a darabka okrát? – tudakolta Mrs. Gogol. – Látja, hogyan bukkannak folyton a felszínre pont ott azok a ráklábak?

– Kegyed sosem fukarkodott a rákhússal – ismerte el Mrs. Kellemes.

– Látja, mennyire sűrűek a buborékok az okzat levelek mellett? Látja, hogy miként kanyarog az egész csigavonalban a körül a lilahagyma körül?

– Látom! Látom! – örvendezett Mrs. Kellemes.

– És tudja, hogy mit jelent?

– Azt jelenti, hogy igazán ínycsiklandó lesz az íze!

– Persze – értett egyet Mrs. Gogol kedvesen. – És azt jelenti, hogy néhány ember idejön.

– Klassz! Hány?

Mrs. Gogol kanalat merített a zubogó kotyvalékba és megkóstolta.

– Három – válaszolta. Tűnődve megnyalta az ajkát. – Nő.

Megint belemerítette a kanalat.

– Kóstolja meg! – javasolta. – Lesz egy macska is velük. – Ki lehet olvasni a szasszafrászból.– Megnyalta az ajkát. – Szürke. Fél szeme van. – Nyelvével kutászkodott egy odvas fogban. – A... bal.

Mrs. Kellemesnek leesett az álla.

– Magát hamarabb megtalálják majd, mint engem – folytatta Mrs. Gogol. – Vezesse ide Őket.

Mrs. Kellemes Mrs. Gogol komor mosolyára meredt, aztán vissza, le a mismásra a fazékban.

– Az egész hosszú utat megteszik, csak hogy megkóstolják? – lepődött meg.

– Hogyne. – Mrs. Gogol hátradőlt. – Meglátogatta a lányt a fehér házban?

Mrs. Kellemes bólintott – Az ifjú Hamukát – mondta. – Aha. Amikor tehetem. Amikor a Nővérek elmennek otthonról a palotába. Ők tényleg rettegésben tartják a lányt, Mrs. Gogol.

A szakácsnő újra lepillantott a fazékra, aztán föl Mrs. Gogolra.

– Kegyed tényleg látja...?

– Gondolom, magának most rengeteg marinírozni valója van – jegyezte meg Mrs. Gogol.

– Aha. Aha. – Mrs. Kellemes meghátrált, ám vonakodva. Aztán megtorpant. Mrs. Kellemest nyugalmi állapotban nem lehetett könnyen megmozdítani, hacsak ő maga nem akarta.

– Az a Lilith perszóna azt mondja, képes látni az egész világot a tükrökben – mesélte kissé vádló hangsúllyal.

Mrs. Gogol a fejét csóválta.

– Amihez bárki hozzájut egy tükörben, az csak önmaga – szögezte le. – De amit egy jó gombóban lelsz, az minden.

Mrs. Kellemes bólintott. Ez közismert tény. Nem vitatkozhat vele.

Mrs. Gogol szomorúan csóválta a fejét, amikor a szakácsnő már elment. Egy vudu varázslónő mindenféle cselfogásra kényszerül azért, hogy tájékozottnak lássék, de kissé szégyellte magát, mert hagyta, hogy egy becsületes nő azt higgye, képes látni a jövőt egy fazék gombóban. Mert minden, amit láthatsz egy fazéknyi Mrs. Gogol főzte gombóban, az, hogy a jövőd egész biztosan fantasztikusan finom ételt tartalmaz.

Valójában az egészet egy tál dzsambalajában látta, amit korábban készített.

Magrat az ágyban feküdt, párnája alatt a varázspálcával. Lágyan ringatózott ébrenlét és alvás között.

Határozottan ő a legalkalmasabb személy a varázspálca birtoklására. Nincs semmi kétség efelől. Néha – és alig mert a gondolatnak hangot adni, amikor egy fedél alatt tartózkodott Mállotviksz Nénével – tényleg elmerengett a többiek elkötelezettségén a boszorkányság iránt. Az idő felében úgy tűnt, nem is törődnek vele.

Vegyük például az orvosságokat. Magrat tudta, hogy sokkal jobban ismeri a gyógyfüveket náluk. Kunyhója előző tulajdonosától, Pityergi Komámasszonytól örökölt a témáról szóló számos, vaskos könyvet és néhány bizonytalan följegyzéssel maga is megpróbálkozott. Olyasmiket tud elmondani az embereknek a Rühes Ördögszem fölhasználásairól, ami annyira érdekli őket, hogy nyomban elrohannak, föltehetőleg azért, hogy másoknak is elmesélhessék. Tud szakaszosan és duplán lepárolni és olyasmiket csinálni, amik azzal járnak, hogy egész éjjel fönn kell maradjon a láng színét lesve a lombik alatt. Ő bezzeg gürizik érte.

Míg ellenben Ángyi hajlamos arra, hogy mindenre meleg borogatást tegyen és javasoljon egy nagy pohár italt, méghozzá a páciens kedvencét, abból kiindulva, hogy ha már úgyis beteg leszel, legalább lelj benne némi élvezetet (Magrat megtiltotta betegeinek az alkoholfogyasztást azért, amit az a májjal tesz; ha a betegek nem tudták, mit tesz a májjal, rááldozta az időt, hogy elmondja nekik).

És Néne... ő csak adott egy üveg színezett vizet a népeknek és közölte velük, hogy jobban érzik maguk.

És az volt a legbosszantóbb, hogy gyakran tényleg jobban is érezték maguk.

Hol van ebben a boszorkányság?

Egy varázspálcával azonban a dolgok mások lehetnek. Rengeteget segíthetsz az embereken egy varázspálcával. Azért létezik mágia, hogy jobbá tegye az életet. Magrat ezt bizonyosan tudta szíve rózsaszín, szorongó budoárjában.

Megint az alvás felszíne alá merült.

És jött egy fura álom. Később soha senkinek nem említette, mert, hát, ilyet nem tesz az ember. Ilyesmik esetében nem.

De azt gondolta, hogy fölkelt éjszaka, mert fölébresztette a csönd, hogy levegőzzön egy kicsit. És amikor elment a tükör mellett, mozgást látott benne.

Nem az ő arca volt. Nagyon hasonlított Mállotviksz Nénére. Magratra mosolygott – sokkal kedvesebb és barátságosabb mosollyal, mint amilyet valaha is látott Nénétől, ötlött Magrat eszébe –, aztán eltűnt, a ködös ezüst felszín összezárult mögötte.

Visszasietett az ágyába és rezesbanda hangjára ébredt, amely elszántan umtattázott. Az emberek kiáltoztak és nevettek.

Magrat kapkodva fölöltözött, kiment a folyosóra és bekopogott a másik két boszorkány ajtaján. Nem érkezett válasz. Lenyomta a kilincset.

Miután kétszer megzörgette, dobbanás hallatszott, amikor a szék, amit a másik oldalon beékeltek a kilincs alá, hogy minél jobban akadályozza az erőszaktevőket, betörőket és egyéb éjszakai alkalmatlankodókat, fölborult.

Az ágy egyik végén a takaró alól Mállotviksz Néne csizmája kukucskált ki. Ogg Ángyi csupasz lába, lévén Ángyi afféle éjszakai hempergő, ott volt mellette. Halk horkantások csörömpöltették a kancsót a mosdótálban; ezek immár nem a kapkodó vacsora utáni szundítás teljes orrból harsogó horkolásai voltak, hanem olyasvalaki jó iramú morgásai, akinek szándékában áll jó kiadósat éjszakázni.

Magrat kopogtatott Néne csizmájának talpán.

– Hé, ébredjetek! Valami történik.

Mállotviksz Néne ébredése ugyancsak imponáló látványt nyújtott, olyat, amit nem sokan láttak.

Ébredéskor a legtöbb ember egy gyors, fejvesztett, öntudat-előtti ellenőrzésen száguld át: ki vagyok, hol vagyok, ki ez a pasas/nő, uramisten, mért szorongatok egy rendőrsisakot, mi történt múlt éjjel?

És ez azért van így, mert az embereket ízekre szedi a Kétely. A kétkedés a motor, amely végighajtja őket életükön. Ez a gumiszalag lelkük kis repülőmodelljében, s azzal töltik idejük, hogy addig-addig feszítgetik, amíg összegubancolódik. A kora reggel a legrosszabb időszak – ott a pánik kurtácska pillanata, ha netalán Te Magad elkószáltál éjszaka és valami más költözött a helyedbe.

Ez sosem történt meg Mállotviksz Nénével. Mély alvásból egyenesen azonnali működésbe ment át, mind a hat hengerrel. Sosem kellett megtalálja önmagát, mert mindig tudta, hogy ki az, aki keresgél.

Beleszagolt a levegőbe. – Valami ég – közölte.

– Gyújtottak örömtüzet is – helyeselt Magrat.

Néne megint szimatolt.

Fokhagymát sütnek? – hitetlenkedett.

– Tudom. El sem tudom képzelni, miért. Letépik az összes zsalugátert az ablakokról és elégetik őket a főtéren és a tűz körül táncolnak.

Mállotviksz Néne a könyökével gonoszul megbökte Ogg Ángyit.

– Ébredj föl, te!

– Wstph?

– Egész éjjel le se hunytam a szemem – mondta Néne szemrehányóan – a horkolása miatt.

Ogg Ángyi óvatosan megemelte a takarót.

– Túlságosan kora reggel van ahhoz, hogy kora reggel lehessen – zsörtölődött.

– Gyere! – szólította föl Néne. – Szükségünk van a szakértelmedre a nyelvekben.

A fogadó tulajdonosa a karjával hadonászott és körbe-körbe rohangált. Aztán a kastélyra mutatott, amely az erdő fölé tornyosult. Aztán élénken szopogatta a csuklóját. Aztán elvágódott s hanyatt feküdt. És aztán reménykedőn Ogg Ángyira nézett, miközben mögötte a fokhagymából és fakarókból és tömör ablaktáblákból rakott örömtűz vidáman égett.

– Nem – szólalt meg Ángyi egy kis idő múlva. – Még mindig non capisco, máj herr.

A férfi fölállt és levert némi port bőr térdnadrágjáról.

– Azt hiszem, azt mondja, hogy valaki halott – jelentette ki Magrat. – Valaki a kastélyban.

– Hát, azt kell mondjam, úgy néz ki, hogy mindenki roppant örvend ennek – közölte Mállotviksz Néne komoran.

Az új nap fényében a falu sokkal derüsebbnek látszott. Mindenki folyton boldogan odabiccentett a boszorkányoknak.

– Azért van ez így, mert alighanem a földbirtokos az – sugalmazta Ogg Ángyi. – Valamelyest vérszopó volt, azt hiszem, azt mondja.

– Á! Akkor erről van szó. – Néne kezét dörzsölte és helyeslően pillantott a reggelizőasztalra, amit kihurcoltak a napsütésbe. – Mindenesetre az ennivaló határozottan följavult. Kérem a kenyeret, Magrat!

– Mindenki állandóan mosolyog és integet nekünk – mondta Magrat. – És csak nézzétek ezt a rengeteg ételt!

– Ahogy ez várható is volt – válaszolta Néne tele szájjal. – Csak egyetlen éjszakája vagyunk itt náluk és máris megtanulták, hogy szerencsét hoz, ha kedvesek a boszorkányokhoz. És most segíts levenni ennek a méznek a tetejét!

Az asztal alatt Csöves ült és mosakodott. Hébe-hóba böfögött egyet.

Vámpír támadt már életre halottaiból, a sírjából, a kriptájából, de még soha egyiknek se sikerült macskából.

Kedves Jászón és mindenki a 21-es, 34-es, 15-ös, 87-es és 61-es házszám alatt, de nem a 18-ban, amíg az a perszóna vissza nem adja a tálat, amit igenis kölcsönvett, akármit álícson is.

Hát itten vagyunk, tyű de jó móka, nehogy ENGEM fagasatok tökökről, ámbár nincs semmi baj. Rajzolok egy képet róla, ahol múlt északa megszáltunk tettem egy X-et a szobánkra, ahol a szobánk van. Az idő...

– Mit csinálsz, Gytha? Mi készen állunk az indulásra.

Ogg Ángyi főlnézett, arca még mindig csupa ránc a fogalmazás megerőltetésétől.

– Azt gondoltam, hogy jó lenne küldeni valamit Jászónunknak. Tudod, hogy abbahagyja az aggódást. Szóval csináltam egy rajzot erről a helyről egy darabka kartonra és Máj Herr, ez itt, oda fogja adni valakinek, aki mifelénk megy. Sose lehessen tudni, még akár el is juthat.

...továbbra is szép.

Ogg Ángyi megnyalta a ceruza végét. Nem első ízben a világegyetem története folyamán, olyasvalaki, akinek rendes körülmények között a kommunikáció oly könnyedén megy, mint az álmodás, leblokkolt, ötlet híján, amikor szembekerült az üres vonalakkal egy lap hátoldalán.

Hát ez minden mostanáig, majd hamarosan írok úlyra ujra MAMI. U.I. a Macska nagyon Nyavalásnak lácik asszem hiányzik neki az Othona.

– Jössz már végre, Gytha? Magrat már próbálja beindítani nekem a söprűmet.

U.U.I. Néne Szeretetel üdvözöl.

Ogg Ángyi hátradőlt, elégedetten a jól végzett munka tudatával.[7]

Magrat eljutott a városka főterének széléhez, és megállt pihenni.

Meglehetős tömeg gyűlt össze, hogy megbámuljanak egy nőt lábakkal. Bár nagyon udvariasan tették. De valahogy ettől még rosszabb lett.

– Nem száll föl, hacsak nem rohansz tényleg nagyon gyorsan – magyarázta s tudta, amint kimondta, hogy ez milyen hülyén hangzik, különösen, ha külföldiül hallgatják. – Azt hiszem, ezt nevezik nehézségi erőkifejtésnek.

Nagy levegőt vett, homlokát ráncolta az összpontosítástól s ismét előrelendült.

A söprű ezúttal beindult. Rándult egyet Magrat kezében. A cirokszálak zizegtek. Sikerült üresjáratba csúsztatnia, még mielőtt a söprű végigvonszolhatta volna a földön. Az egyik dolog Mállotviksz Néne söprűjével – amely a nagyon régimódiak közül való, akkoriban készítették, amikor a söprűket még strapabírónak konstruálták s nem úgy, hogy tíz év után szétessenek a szútól – kapcsolatban az, hogy ugyan elindításához kellett némi noszogatás, de amikor elindult, nem lazsált.

Magrat egykoron fontolóra vette a boszorkánysöprű szimbolikájának elmagyarázását Mállotviksz Nénének, aztán úgy döntött, mégsem teszi. Rosszabb lett volna, mint a veszekedés a májusfa jelentéséről.

Az elindulás némi időbe telt. A falusiak ragaszkodtak ahhoz, hogy ételt adjanak ajándékba. Ogg Ángyi beszédet mondott, amit ugyan senki sem értett, ám általánosan megéljenezték. Csöves, aki olykor-olykor csuklott egyet, fölszívódott szokásos helyére Ángyi söprűjének cirokszálai közt.

Amikor az erdő fölé emelkedtek, egy vékony füstcsóva is fölszállt a kastélyból. Aztán jöttek a lángok.

– Embereket látok táncolni előtte – jelentette Magrat.

– Mindig veszedelmes üzlet az ingatlan bérbeadás – nyilatkozta Mállotviksz Néne. – Gondolom, a pasas kissé hanyag volt, amikor tatarozásra és tetőjavításra és effélékre került sor. Az emberek nehezményezik az ilyesmit. Az én háziuram két szalmaszálat sem tett keresztbe a kunyhómon, amióta ott lakom – fűzte hozzá. – Ez gyalázat. Arról nem is beszélve, hogy én öregasszony vagyok!

– Azt hittem, tiéd a kunyhód – mondta Magrat, miközben a söprűk útnak indultak a vadon fölött.

– Csak hatvan éve nem fizet lakbért – helyesbített Ogg Ángyi.

– És az az én hibám? – kérdezte Mállotviksz Néne. – Nem az én hibám. Én igazán kész vagyok fizetni. – Lassú, önelégült mosolyba húzódott az arca. – A háziúrnak csak kérnie kellene – tette hozzá.

Ez a Korongvilág fölülnézetben, felhőalakzatai hosszú, kanyargós mintákban keringenek.

Három pont bukkant elő a felhőrétegből.

– Értem már, hogy miért nem jön divatba az utazás. Ezt nevezem unalomnak! Más sincs, csak erdő órákon és órákon át.

– Igen, de a repülés gyorsan eljuttat téged máshová, Néne.

– Mindegy, mióta repülünk?

– Körülbelül tíz perce, amióta utoljára kérdezted, Eszme.

– Nem megmondtam? Unalmas.

– A nyélen ücsörgés, az, ami nem tetszik nekem. Szerintem lennie kellene egy különleges söprűnek a hosszú utakra, nem igaz? Olyannak, amin ki tudsz nyújtózkodni és szundíthatsz egyet.

Ezen eltöprengtek.

– És amin enni lehet – fűzte hozzá Ángyi. – Úgy értem, igazi étkeket. Mártással. Nem csak szendvicseket meg afféléket. – A légi szakácsművészet kísérletét egy kis olajrezsón kapkodva kellett korlátozni, miután azzal fenyegetett, hogy lángra lobbantja Ángyi söprűjét.

– Szerintem megtehetné az ember, ha lenne egy igazán nagy söprűje – állította Magrat. – Akkora, mint egy fa, mondjuk. Akkor egyikünk csinálná a kormányzást és valaki más meg a főzést.

– Ez sosem fog bekövetkezni – felelte Ogg Ángyi. – Mégpedig azért, mert a törpék egy egész vagyont fizettetnének veled egy olyan óriási nyélért.

– Igen, de megtehetnéd azt – folytatta Magrat belemelegedve a témába –, hogy fizetséget kérsz az emberektől az utaztatásukért. Biztos rengeteg ember akad, aki torkig van az útonállókkal... meg a tengeribetegséggel meg ilyesmikkel.

– Mit szólsz hozzá, Eszme? – tudakolta Ogg Ángyi. – Én csinálom a kormányzást, Magrat meg a főzést.

– És akkor én mit fogok csinálni? – firtatta gyanakodva Mállotviksz Néne.

– Ó... hát... kell legyen valaki, aki, tudod, üdvözli az embereket a söprűn és odaadja nekik az ennivalót – válaszolta Magrat. – És megmondja nekik, mit kell tenni, ha, például, a varázslat fölmondja a szolgálatot.

– Ha a varázslat fölmondja a szolgálatot, mindenki lezuhan a földre és meghal – mutatott rá Néne.

– Igen, de valakinek meg kell mondania nekik, hogyan csinálják ezt – szögezte le Ogg Ángyi Magratra kacsintva. – Nem fogják tudni, hogy kell, mert járatlanok a repülésben.

– És nevezhetnénk magunkat... – Elhallgatott. Mint mindig a Korongvilágon, amely pont az irrealitás legislegszélén helyezkedik el, a valódiság apró darabkái besurrantak valahányszor valaki elméje megfelelően rezonált. Most is ez történt.

– ...mondjuk, Három Boszorkány Repülőben – fejezte be. – Ehhez mit szóltok?

Söprűk Repülőben – helyesbített Magrat. – Vagy Repülő... Csészealj...

– Semmi szükség belekeverni korongonkívülieket – húzta föl az orrát Néne.

Ogg Ángyi álnokul pillantott Nénéről Magratra.

Nevezhetnénk Vir... – kezdte.

Egy széllökés elkapta mindhárom söprűt és megperdítette őket. Kurta pánik után a boszorkányok visszanyerték az irányítást fölöttük.

– Ez mind badarság – motyogta Néne.

– Hát, mindenesetre telik vele az idő – közölte Ogg Ángyi.

Néne morózusan nézett a lenti zöldellésre.

– Sose leszel képes rávenni az embereket erre – jelentette ki. – Nagy szamárság az egész!

Kedves Jászón en famile,

Túloldalon a lap hátsó felén legyetek szívesek megnézni a melékelt vázlatát annak ahol valami király meghalt és eltemeték fogalmam sincs mér. Ez valami faluban van ahol múlt északa megszáltunk. Ettünk valami rágós izét sose találná ki az ember hogy tsiga de nem rosz, és Eszme háromszor is vett, mielőtt rájött és aztán Veszekedett a szakácsal és Magrat egész északa hányt már csak a gondol atyától is és ment a hasa. Gondolok rátok szerető MAMITOK. UI az árnyékszék it kész UNDOR, házon BELÜL vanak, enyit a HIGÉNIÁRÓL.

Eltelt számos nap.

Egy csöpp országban egy csöndes kis fogadóban Mállotviksz Néne ült és mélységes gyanakvással szemlélte az ételt. A tulaj annak kétségbeesett arckifejezésével körözött, aki tudja, még mielőtt belekezdene, hogy ebből a játszmából nem fog győztesként kikerülni.

– Jóízű, egyszerű otthoni koszt – mondta Néne. – Ez minden, amit kérek. Ismertek. Nem vagyok követelőző fajta. Senki sem mondhatja, hogy követelőző fajta vagyok. Csak egyszerű étkeket akarok. Nem csupa zsírt meg hasonlót. Van abban valami természetellenes, hogy amikor panaszkodsz valami miatt a salátádban, kiderül, hogy az nem más, mint amit rendeltél.

Ogg Ángyi begyűrte a szalvétát a ruhája nyakába és nem szólt semmit.

– Mint az hely tegnap este – folytatta Néne. – Azt gondolnád, hogy biztonságban leszel szendvicsekkel, nem? Úgy értem... szendvicsek? A lehető legegyszerűbb étel a világon. Azt hinnéd, még a külországiak sem képesek a szendvicset rosszul csinálni. Hah!

– Nem szendvicsnek nevezték, Néne – igazította ki Magrat, akinek tekintete a tulajdonos serpenyőjén időzött. – Úgy hívták... azt hiszem, végyasztalnak hívták.

– Klassz volt – jelentette ki Ogg Ángyi. – Én különösen szeretem a pácolt sós heringet.

– De azok biztos azt hitték, hogy hülyék vagyunk és nem vesszük észre, hogy lehagyták a fölső szelet kenyeret – vágta ki Néne diadalmasan. – Hát, én aztán mondtam nekik egyet s mást! Legközelebb kétszer meggondolják, mielőtt megpróbálják az embereket csalárdul megrövidíteni egy szelet kenyérrel, ami jogosan az övék!

– Az biztos – mondta sötéten Magrat.

– És én elítélem ezt az egész hóbortos névadást mindenféléknek, hogy az ember azt se tudja, mit eszik – közölte Néne eltökélve, hogy a nemzetközi szakácsművészet árnyoldalait maradéktalanul föltárja. – Az olyan eledelt szeretem, ami kereken megmondja, micsoda, mint például... hát... darázsfészek vagy... vagy...

– Borzas Kata – bökte ki szórakozottan Ángyi. Némi bizakodással nézegette a palacsintakészítés folyamatát.

– Úgy van. Igazi, tisztességes étel. Úgy értem, vegyük csak azt az izét, amit ebédre kaptunk. Nem állítom, hogy nem volt finom – jelentette ki Néne kegyesen. – Na persze, csak a maga külföldi módján. De Küjsz dögrenújnak mondták és ki tudja, az mit jelent?

– Békacomb – fordította le Ángyi gondolkodás nélkül.

A csöndet betöltötte, ahogy Mállotviksz Néne nagy levegőt vett és Magrat arca halványzöld színt öltött. Ogg Ángyi most gyorsabban gondolkodott, mint bármikor az utóbbi jó pár esztendőben.

– Nem valódi békacomb – sietett hozzátenni. – Olyan mint a diós csiga, ami valójában csak liszt meg tojássárgája. Csupán tréfás elnevezés.

– Szerintem egyáltalán nem hangzik viccesen – felelte Néne. Úgy fordult, hogy lássa a palacsintakészítés folyamatát.

– De legalább a rendes palacsintát nem képesek elfuserálni – jegyezte meg. – Hogy nevezik azt errefelé?

– Krepp suzette, azt hiszem – válaszolta Ángyi.

Néne tartózkodott a megjegyzésektől. Ám komor elégtétellel figyelte, ahogy a tulaj befejezte az étel készítését és reménykedő mosollyal tekintett rá.

– Ó, és most a fickó azt reméli, hogy mi majd megesszük – mondta. – Fogja magát, meggyújtja őket és még mindig reméli, hogy mi majd megesszük!

Utóbb lehetséges lett volna a boszorkányok haladását föltérképezni a kontinensen át egy afféle demográfiai vizsgálattal. Sokkal később, néhány csöndes, lógó hagymakoszorúval ékes konyhában, forró hegyek közt megbúvó álmos falvakban, esetleg találhattál olyan szakácsokat, akik nem rándulnak össze és próbálnak az ajtó mögé bújni, amikor idegen lép a konyhába.

Kedves Jászón,

Kifejezeten jóval melegebb van itt, Magrat azt mondja, azér mer meszebb kerültünk a Tengelytől, és, ez igen fura dolog, minden pénz más. Át keletik válcsad másik pénzre, ami csupa eltérő alak és egyáltalán nem rendes pénz szerintem. Általában hagyjuk, hogy Eszme intéze ezt, ő mindig nagyon jó beváltási árfolyamot ér el, elképesztő. Magrat azt mondja, írni fog egy könyvet, az lesz a címe Utazás Napi egy Tallérból, és az mindig ugyanaz a tallér. Eszme kezd úgy viselkedni, mint egy külhoni, tegnap levette a kendőjét, legközelebb asztalokon fog táncolni! Ez valami híres híd vagy hasonló képe. Sok szeretettel, MAMI.

A nap letűzött a macskaköves utcára és különösen az apró fogadó udvarára.

– Nehéz elképzelni – jelentette ki Magrat –, hogy otthon most ősz van.

– Garkon? Mucho vino aveck zei, grácia ász.

A fogadós, aki egy szót sem értett ebből és szívélyes ember volt, aki határozottan nem érdemelte meg, hogy garkonnak szólítsák, rámosolygott Ángyira. Bárkire mosolygott volna, akinek ilyen korlátlan ital-befogadóképessége van.

– Bár nem helyeslem, hogy kirakják ezt az összes asztalt az utcára – jegyezte meg Mállotviksz Néne, jóllehet nem sok szigorral. Az idő kellemesen meleg volt. Nem mintha Néne nem szerette volna az őszt, olyan évszak, amit mindig alig várt már, de az ő korában jó érzés tudni, hogy az ősz sok száz mérföldnyire történik innen, miközben ő nincs ott.

Az asztal alatt Csöves hanyatt fekve szundikált, négy lába a levegőben. Néha megrándult, amikor farkasokkal küzdött álmában.

– Az áll itt Desiderata jegyzeteiben – szólalt meg Magrat és óvatosan lapozta a merev oldalakat –, hogy késő nyáron itt egy különleges, hagyományos szertartás zajlik, amikor egy csomó bikának engedik, hogy átrohanjon az utcákon.

– Ezt érdemes lesz megnézni – közölte Mállotviksz Néne. – Miért csinálják ezt?

– Azért, hogy az összes fiatalember kergethesse őket és így megmutathassa, milyen bátor – válaszolta Magrat. – Úgy tűnik, hogy az ifjak letépik a kokárdájukat.

Ogg Ángyi ráncos arcán kifejezések különfélesége suhant át, akár az időjárás a sivár, vulkanikus terület fölött.

– Kissé furán hangzik – mondta végül. – És ezt minek csinálják?

– Desiderata nem magyarázza meg valami világosan – felelte Magrat. Megint lapozott. Mozgott az ajka, miközben továbbolvasott. – Mit jelent a cojones?

A másik kettő vállat vont.

– Hé, lassítanod kellene azzal az itallal – szólalt meg Néne, amikor a pincér újabb palackot helyezett Ogg Ángyi elé. – Én nem bíznék egyetlen olyan itókában sem, ami zöld.

– Ez nem igazi szeszes ital – közölte Ángyi. – Az áll a címkén, hogy gyógynövényekből készült. Nem tudsz komoly szeszes italt készíteni csupán csak gyógynövényekből. Kóstolj meg egy cseppet!

Néne megszaglászta a kinyitott palackot.

– Olyan a szaga, mint az ánizsé – állapította meg.

– A palackra azt írták „Abszint” – tudatta Ángyi.

– Ó, az csak a fehér üröm másik neve – szólt Magrat, aki értett a füvészethez. – A füvészkönyvem azt mondja, az jó a gyomorpanaſzokra és megelőzi az émelygéſt étkezések után.

– Na tessék! – diadalmaskodott Ángyi. – Gyógyfüvek. Gyakorlatilag orvosság. – Jókora adagot töltött a másik kettőnek. – Próbáld ki, Magrat! Ettől megmellyesedik a mellyed.

Mállotviksz Néne lopva meglazította a csizmáját. Azt is fontolgatta, vajon levegye-e a trikóját. Alighanem nincs igazán szüksége mindháromra.

– Úton kellene lennünk már – jegyezte meg.

– Ó, torkig vagyok a söprűkkel – panaszolta Ángyi. – Ha több mint két órát töltök a nyélen, elmacskásodik a derijőm.

Várakozásteljesen nézett a másik kettőre. – Az a segg külhoniul – fűzte hozzá. – Bár, fura, de egyes külrészeken a „segg” „sötétet” jelent és a „sötét” „butát”. Fura dolgok a szavak.

– Percenként megkacagtatnak – mondta Néne.

– A folyó itt elég széles – jelentette ki Magrat. – Vannak nagy hajók is. Még sosem voltam rendes hajón. Tudjátok, mire gondolok? Arra a fajtára, amelyik nem süllyed el könnyedén?

– A söprűk boszorkányosabbak – felelte Néne, ám nem sok meggyőződéssel. Ő ugyan nem rendelkezett Ogg Ángyi nemzetközi anatómiai szókincsével, ám olyan részei, amelyekről még azt sem ismerte volna el, hogy tudja a nevük, határozottan panaszkodtak.

– Láttam azokat a hajókat – közölte Ángyi. – Úgy néztek ki, mint óriási nagy tutajok, rajtuk házakkal. Alig is vennéd észre, hogy rajta vagy egy hajón, Eszme. Hé, ez mit csinál?

A fogadós ugyanis kisietett és kezdte behurcolni a derűs kis asztalokat. Odabiccentett Ángyinak és egy bizonyos mennyiségű sürgetéssel hangjában beszélt hozzá.

– Azt hiszem, azt akarja, menjünk be – tolmácsolt Magrat.

– Jól érzem magam itt kinn – közölte Néne. – KÖSZÖNÖM, JÓL ÉRZEM MAGAM ITT KINN – ismételte meg. Mállotviksz Néne hozzáállása az idegen nyelvekhez ugyanis az volt, hogy hangosan és tagoltan elismételte önmagát.

– Hé, hagyd abba a próbálkozást az asztalunk elvivésére! – csattant föl Ángyi, összecsapva kezét.

A vendéglős kapkodva mondott valamit és az utca vége felé mutatott.

Néne és Magrat kérdően pillantottak Ogg Ángyira, aki vállat vont.

– Ebből nem értettem semmit – ismerte be.

– KÖSZÖNJÜK, MARADUNK, AHOL VAGYUNK – mondta Néne. A kocsmáros tekintete találkozott az övével. A férfi föladta, elkeseredésében kezével hadonászott a levegőben és bement.

– Ezek azt hiszik, kihasználhatnak téged, csak mert nő vagy – jegyezte meg Magrat. Diszkréten elnyomott egy böffentést s újra megfogta a zöld palackot. A gyomra máris sokkal jobban volt.

– Nagyon is igaz. Tudjátok, mi történt? – kérdezte Ogg Ángyi. – Múlt éjjel elbarikádoztam magam a szobámban és még csak be se próbált törni egy férfi!

– Gytha Ogg, te néha... – Néne elhallgatott, amikor észrevett valamit Ángyi válla fölött.

– Egy csomó tehén jön végig az utcán – adta hírül.

Ángyi arra fordította a székét.

– Biztos az a bika dolog, amit Magrat említett – felelte. – Érdemes lenne megnézni.

Magrat föltekintett. Az utca egész hosszában emberek nyújtogatták a nyakuk minden emeleti ablakból. A szarvak és paták és párolgó testek tülekedése sebesen közeledett.

– Ott fönn vannak olyanok, akik rajtunk nevetnek – jelentette ki vádlón.

Az asztal alatt Csöves megmoccant és hasra fordult. Kinyitotta a jó szemét, rászegezte a közeledő bikákra és fölült. Úgy tűnt, ez jó móka lesz.

– Nevetnek? – kérdezett vissza Néne. Fölnézett. Valóban úgy látszott, hogy az emberek a magasban jót mulatnak valami tréfán.

Néne szeme összeszűkült.

– Mi majd csak folytatjuk az üldögélést, mintha mi sem történne – szögezte le.

– De ezek eléggé nagy bikák – vetette ellen idegesen Magrat.

Nekünk semmi közünk hozzájuk – állította Néne. – Nekünk semmi közünk ahhoz, ha egy csomó külföldi izgalomba jön egyes dolgoktól. Most pedig add ide az ürmösbort!

Amennyire Lagro de Kabona, fogadós, vissza tudott emlékezni nap eseményeire, úgy rémlett, azok a következőképpen történtek:

Ez volt az ideje az Ügynek a Bikákkal. És a tébolyult nők csak ültek ott s úgy vedelték az abszintot, mintha víz lenne! Megpróbálta rávenni őket, hogy jöjjenek be, de az öreg közülük, az az ösztövér, csak kiabált vele. Ezért beletörődött, hogy maradnak, de nyitva hagyta az ajtót – az emberek gyorsan veszik a lapot, amikor látják a bikákat végigjönni az utcán, mögöttük a falu fiatalembereivel. Akárki ragadja el a hatalmas, vörös kokárdát a legnagyobb bika szarvai közül, megszerzi a díszhelyet az esti ünnepségen plusz – Lagro elmosolyodott a negyven évvel korábbi emlékektől – egy bizonyos nem hivatalos, ám igen élvezetes viszonyt a város fiatal nőivel egész hosszú időre a dolog után...

És az őrült nők csak ültek tovább odakint.

A vezérbika némileg elbizonytalanodott ettől. Szokásos tevékenysége ilyenkor egy kevés bömbölés és a föld kapálása volt, amitől a célpontok érdekes módon szaladni kezdenek és elméje nem tudott megbirkózni a figyelem ilyen hiányával, de nem ez volt a legfőbb gondja, hanem a húsz másik bika közvetlen a háta mögött.

És még ez is megszűnt legfőbb gond lenni számára, mert a rémes vénasszony, az, amelyik tiszta feketét viselt, fölállt, valamit motyogott neki és hatalmasat sózott a szeme közé. Aztán a szörnyű pufók perszóna, akinek hasa az ónozott víztartály rugalmasságával és befogadóképességével bírt, hanyatt esett a székéről nevettében és a fiatal – mármint az, amelyik fiatalabb volt, mint a másik kettő – elkezdte lengetni a szoknyáját a bikák előtt, mintha csak kacsák lennének.

És aztán az utca tele lett dühös, összezavarodott bikákkal és egy csomó kiáltozó, megrémült fiatalemberrel. Mert egy dolog kergetni egy sereg bepánikolt bikát, és egészen más szembekerülni azzal, hogy azok hirtelen a másik irányba próbálnak futni.

A vendéglős, hálószobaablaka biztonságából, hallotta, hogy a szörnyűséges nőszemélyek egymásnak kiáltoznak. A pufók egyfolytában nevetett és valamiféle csatakiáltást rikkantgatott... „PróbálkozzaLovasVezényszóvalEszme!” s aztán a fiatal, aki úgy tolakodott az állatok között, mintha a halálra öklelés csak másokkal eshetne meg, megtalálta a vezérbikát és letépte róla a kokárdát, ugyanazzal a gondoskodó arckifejezéssel, mint amilyennel egy öregasszony piszkál ki egy tüskét macskája talpából. És úgy tartotta, mintha nem tudná, mi az, vagy hogy mit kellene tegyen vele...

A hirtelen támadt csönd még a bikákra is hatott. Még az ő parányi, vérben forgó agyuk is érzékelte, hogy valami nem stimmel. Még a bikák is zavarba jöttek.

Szerencsére, a rémes nőszemélyek távoztak aznap délután az egyik folyami hajón, miután egyikük megmentette a macskáját, amely sarokba szorított 350 fontnyi összezavarodott bikát és próbálta földobni a levegőbe és játszadozni vele.

Azon az estén Lagro de Kabona elvi kérdést csinált abból, hogy nagyon, de nagyon kedves legyen idős édesanyjával.

És a következő évben a falu virágkarnevált tartott és soha, senki, semmikor sem beszélt többé az Ügyről a Bikákkal.

Legalábbis, nem a férfiak előtt.

Az óriási lapátkerék keresztülcaplatott a folyó sűrű, barna levén. A hajtóerőt több tucat troll szolgáltatta, vonszolva maguk a végtelen szalagon egy napernyő alatt. Madarak énekeltek a fákon a messzi partokon. A hibiszkusz illata átlengedezett a vízen, csaknem, ám sajnos nem teljesen, elnyomva a szagát magának a folyónak.

– Na már most, ez – jelentette ki Ogg Ángyi – már döfi!

Kinyújtózott a nyugágyon és megfordult, hogy Mállotviksz Nénére nézzen, aki homlokát ráncolta az olvasás elmélyült összpontosításától.

Ángyi szája gonoszkodó vigyorba húzódott.

– Tudod, hogy nevezik ezt a folyót? – tudakolta.

– Nem.

– Úgy hívják, Vieux folyó.

– Igen?

– Tudod, hogy mit jelent?

– Nem.

– Az Öreg (Hímnemű) folyó – válaszolta Ángyi.

– Igen?

– A szavaknak van neme a külrészeken – jelentette ki reménykedően Ángyi.

Néne nem zökkent ki.

– Egyáltalán nem lep meg – motyogta. Ángyi megroggyant.

– Ez Desiderata egyik könyve, igaz?

– Igen – felelte Néne. Méltóságteljesen megnyalta a hüvelykujját és lapozott.

– Hova ment Magrat?

– Lefeküdt a kabinban – válaszolta Néne anélkül, hogy fölnézett volna.

– Forog a gyomra?

– Ezúttal a feje fáj. És most maradj csöndben, Gytha! Ha nem látnád, olvasok.

– Miről? – firtatta derűsen Ángyi.

Mállotviksz Néne sóhajtott és a könyvoldalra tette az ujját, hogy jelezze, hol tart.

– Erről a helyről, ahová megyünk – tudatta. – Génuáról. Desiderata azt mondja, hogy csupa dekadencia.

Ogg Ángyi mosolya változatlan maradt.

– Igen? – kérdezte. – Az jó, nem? Még sosem voltam városban.

Mállotviksz Néne hallgatott. Egy ideje már tűnődött ezen. Egyáltalán nem volt biztos a „dekadencia” szó jelentésében. Elhessegette azt a lehetőséget, hogy azt jelenti „aranyköpés-nélküliség” pont ellenkezőleg Ogg Ángyival, aki mindenre tud kádenciát. Akármit jelentsen is, Desiderata szükségesnek látta, hogy följegyezze. Mállotviksz Néne általában nem bízott a könyvekben információforrásként, ám most nem volt választása.

Valami olyasmi ködlött benne, hogy a „dekadenciának” talán köze lehet ahhoz, ha egész nap nem húzzák szét a függönyöket.

– Azt mondja, hogy Génua a művészet, szellemesség és kultúra városa is – folytatta Néne.

– Akkor ott jól fogjuk érezni magunkat – válaszolta magabiztosan Ángyi.

– Különösen híres az ottani nők szépségéről, azt írja itt.

– Akkor remekül be fogunk olvadni, semmi gond.

Néne óvatosan lapozott. Desiderata nagyfokú figyelmet szentelt minden ügynek szerte a Korongon. Másrészt viszont, magának írt, nem más olvasóknak, ezért jegyzetei hajlottak a titokzatosságra és sokkal inkább aides mémoire voltak, mint összefüggő beszámolók.

Néne ezt olvasta: „Most L. uralkodik a városban a trón mögötti erőként, és Sz. báróról azt beszélik, életét vesztete, belefuladt a folyóba. Gonosz ember volt, bár szerintem nem anyira gonosz, mint L., aki azt mongya, hogy a Mágia Birodalmává akarja tenni, Bódog és Békés helyé, és amikor az emberek ezt mongyák, készülj föl Kémekre minden sarkon és senki sem mer szót emelni, mert ki merne fölszólalni a Gonozság elen, amit a Bódogság és Béke nevében követnek el? Az öszes Ucca tiszta s a Bárdok élesek. De H. legalább biztonságban van, mos még. L.-nek tervei vanak vele. És Mrs. G., aki a báró amourja volt, a lápban rejtőzik és lápi mágiával küszd ellene, de nem harcolhacc a tükörvarázzsal, ami csupa Visszaverés”.

A tündérkeresztanyák párosával járnak, Néne ezt tudta. Szóval Desiderata az volt meg... meg L. ...de ki az a valaki a mocsárban?

– Gytha? – szólalt meg Néne.

– Mija? – mondta Ogg Ángyi, aki elszundított.

– Desiderata azt mondja, valami nő itten valakinek a hámora.

– Valószínű csak métafór – felelte Ogg Ángyi.

– Ó – mondta sötéten Néne – szóval az egyik olyasmi.

„De senki sem tartóztathatja föl Mardi Gras-t”, olvasta. „Ha lehetséges valamit teni, akkor azt Samedi Nuit Mortekor, a farsang utosó éjelén kell, az Élők és a Holtak közt félúton lévő éjszakán, amikor a mágia árad az uccákon. Ha egyáltalán valamikor, akkor sebezhető L., mer a karnevál megtestesít mindent, amit utál.”

Mállotviksz Néne lehúzta kalapját a szemébe, hogy védje a napsütéstől.

– Itt az áll, hogy minden évben óriási nagy farsangot rendeznek – mesélte. – Mardi Gras, úgy nevezik.

– Azt jelenti, Zsíros Ebédidő – közölte Ogg Ángyi, nemzetközi nyelvész. – Garkon! Etcetra grósz Menta Pancs avec petit tál de mogyoró, por favúr!

Mállotviksz Néne becsukta a könyvet.

Természetesen be nem ismerné másnak, különösen nem egy másik boszorkánynak, de ahogy közeledett Génua, úgy lett egyre kevésbé magabiztos.

Ő ott vár Génuában. Ennyi idő után! Kibámulva rá a tükörből! Mosolyogva!

A nap tűzött. Néne megpróbált dacolni vele. Előbb vagy utóbb azonban be fogja adni a derekát. Hamarosan eljön az ideje, hogy levegyen még egy trikót.

Ogg Ángyi ült és egy ideig lapokat rajzolt rokonainak, aztán ásított. Olyan boszorkány volt, aki szereti a lármát és az emberi társaságot maga körül. Ogg Ángyi kezdett unatkozni. Ez igazán nagy hajó, inkább amolyan úszó vendéglő, és biztos volt benne, hogy kell legyen valami izgalom valahol.

Letette táskáját az ülésére s elbandukolt, hogy megkeresse.

A trollok fáradhatatlanul tapostak tovább.

A nap már vörös volt és alacsonyan járt, amikor Mállotviksz Néne fölébredt. Bűntudatosan nézett körbe kalapja karimájának menedékéből arra az esetre, ha netalán valaki észrevette volna, hogy alszik. Az elalvás napközben olyasmi, amit csak öregasszonyok tesznek, és Mállotviksz Néne csupán olyankor volt öregasszony, amikor ezt célszerűnek tartotta.

Az egyetlen néző Csöves volt, összegömbölyödve Ángyi székén. A jó fél szeme Nénére szegeződött, ám messze nem volt olyan rettentő, mint vak szemének tejfehér tekintete.

– Csak a stratégiánkon töprengtem – motyogta Néne, biztos, ami biztos.

Becsukta a könyvet és elmasírozott a kabinjukba. Az nem volt nagy. Némelyik luxuskabin óriásinak látszott, de a gyógyfüves borral meg mindennel Néne nem érzett hajlamot arra, hogy Befolyást gyakoroljon az egyik megszerzéséért.

Magrat és Ogg Ángyi az egyik fekhelyen ültek komor némaságban.

– Ennék valamit – közölte Néne. – Idefelé jövet pörköltszagot éreztem, szóval menjünk és nézzük meg közelebbről, jó? Mit szóltok hozzá?

A másik kettő folytatta a padlóra bámulást.

– Gondolom, maradnak a tökök – szólalt meg Magrat. – És persze ott a törpekalács.

– A törpekalács mindig megmarad – vágta rá automatikusan Ángyi. Fölnézett, arca a szégyenkezés maszkja.

– Ööö, Eszme... ööö... tudod, a pénz...

– A pénz, amit mi mind odaadtunk neked, hogy a biztonság kedvéért tartsd a bugyogódban? – akarta tudni Néne. Valami abban a módban, ahogy a társalgás haladt, ami az első néhány kavicsot sejtette egy jókora földcsuszamlás előtt.

– Az az a pénz, amire célzok... ööö...

– A pénz a nagy bőrtáskában, aminek elköltésével majd roppant óvatosak leszünk? – firtatta Néne.

– Hát tudod... a pénz...

– Ó, szóval az a pénz – mondta Néne.

– ...nincs meg... – fejezte be Ángyi.

Ellopták?

Hazárdjátékot űzött – tudatta Magrat az önelégült irtózás hangján. – Férfiakkal!

– Nem is volt hazárdjáték! – csattant föl Ángyi. – Én sosem játszom szerencsejátékot! Fogalmuk se volt a kártyáról! Számtalan játszmát megnyertem!

– De elveszítetted a pénzt – igazította helyre Néne.

Ogg Ángyi megint lesütötte a szemét és valamit motyogott.

– Mi? – értetlenkedett Néne.

– Azt mondtam, szinte mindegyik játékot megnyertem – ismételte el Ángyi. – És aztán azt gondoltam, hé, most tényleg szerezhetnénk egy kis pénzt, tudjátok, hogy legyen mit költeni a városban és én mindig remekeltem a Csonka Miszter Tökfej-ben...

– És elhatároztad, hogy nagy tétben fogsz játszani – vágott közbe Néne.

– Honnét tudod?

– Megsejtettem – válaszolta kimerülten Néne. – És hirtelen mindenki másnak mázlija lett, igazam van?

– Kísérteties volt – felelte Ángyi.

– Hmm.

– Hát, ez nem hazárdjáték – szögezte le Ángyi. – Nem látom be, miért volt ez szerencsejáték. Tisztára pancserok voltak, amikor kártyázni kezdtem velük. Az nem hazardírozás, ha pancserok ellen játszol. Az józan ész.

– Abban a táskában csaknem tizennégy tallér volt – jegyezte meg Magrat. – Nem számítva a külföldi pénzt.

– Hmm.

Mállotviksz Néne leült a priccsre és ujjaival dobolt a fán. Távolbanéző tekintet tűnt föl a szemében. A „hamiskártyás” kifejezés sosem jutott el a Kostető azon oldalára, ahol ő élt, ahol az emberek barátságosak és közvetlenek, és ha összeakadnak egy hivatásos csalóval, hajlamosak az illető kezét az asztalhoz szögezni derűs és nyájas modorban anélkül, hogy megkérdeznék tőle, minek nevezi magát. De az emberi természet mindenhol ugyanaz.

– Nem vagy mérges, ugye, Eszme? – érdeklődött idegesen Ogg Ángyi.

– Hmm.

– Gondolom, hamar szerezhetek egy új söprűt, amikor hazaérünk.

– Hm... mi?

– Miután elvesztette az Összes pénzt, föltette a söprűjét – jelentette diadalmasan Magrat.

– Egyáltalán maradt pénzünk? – tudakolta Néne.

A különféle zsebek és bugyogószárak tűvé tevése negyvenhét garast eredményezett.

– Rendben – mondta Néne. Összekaparta az egészet. – Ez elég kell legyen. Legalábbis kezdetnek. Hol vannak azok a férfiak?

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Magrat.

– Kártyázni fogok – válaszolta Néne.

– Azt nem teheted! – kiáltott föl Magrat, aki fölismerte a csillogást Néne szemében. – Mágiát akarsz használni, hogy nyerj! Tilos mágiát használni a nyeréshez! Tilos befolyásolni a véletlen esélyeit! Az aljasság!

A hajó tulajdonképpen úszó város volt, s a balzsamos éjszakai levegő miatt senki sem törte magát, hogy fedél alá kerüljön. A folyami hajó fedélzetét a rakomány közt lebzselő törpék, trollok és emberek csoportosulásai pettyezték. Néne keresztülnyomult köztük a hosszú szalon irányába tartva, amely végignyúlt csaknem az egész hajó hosszán. Odabentről mulatozás hangjai szűrődtek ki.

A folyami hajók jelentették a leggyorsabb és legkényelmesebb szállítóeszközt sok száz mérföldön át. Rajtuk, ahogy Néne fogalmazta volna, mindenféle népek megfordultak és a folyásirányba tartó hajókat mindig elárasztotta az opportunisták egy bizonyos fajtája, amikor közelgett a Zsíros Ebédidő.

Néne belépett a hajószalonba. Egy szemlélő azt hihette volna, hogy annak mágikus ajtaja van. Mállotviksz Néne, amikor odafelé tartott, olyan lendületesen lépdelt, ahogy szokott. Azonban amint átlépett az ajtón, hirtelen hajlott, öreg anyóka lett, bicegő, olyan látvány, amely megindít mindenkit, csak a leggonoszabb szívet nem.

A bár felé közelített, aztán megtorpant. A bárpult mögött ugyanis a legnagyobb tükör lógott, amit Néne valaha látott. Megkockáztatott egy pillantást bele, de elég biztonságosnak látszott. Hát, meg kell reszkíroznia.

Még egy kicsivel jobban meggörbítette hátát s megszólította a csapost.

– Excuzee moáré, fiatal homme – kezdte.[8]

A csapos érdektelen pillantást vetett rá s folytatta egy pohár kifényesítését.

– Mit tehetek magáért, vén banya? – kérdezte.

Néne elaggott gyengeelméjűséget tükröző arckifejezésén csak a rezzenés leghaloványabb nyoma suhant át.

– Ó... maga ért engem? – lepődött meg.

– Mi mindenféle népekkel találkozunk a vízen – válaszolta a csapos.

– Hát akkor, azon tűnődtem, lenne-e olyan kedves és kölcsönözne-e nekem egy pakli, azt hiszem, úgy nevezik, kártyát – rebegte Néne.

– Egy játszma Aggszüzet szeretne játszani? – gúnyolódott a csapos.

Megint fagyos rezzenés látszott Néne szemében, amikor így felelt: – Nem. Csak pasziánszt. Szeretném kipróbálni s rájönni a nyitjára.

A csapos benyúlt a pult alá s odalökött neki egy elkoszolódott paklit.

Néne áradozva megköszönte neki s eltotyogott egy árnyékban álló asztalkához, ahol találomra leosztott néhány kártyalapot a pohárkarikákkal borított felszínre és rájuk meredt.

Alig néhány perccel később egy gyöngéd kéz érintette meg a vállát. Fölnézett egy barátságos, nyílt arcba, amelynek bárki boldogan adna kölcsön pénzt. Megcsillant egy aranyfog, amikor a férfi megszólalt.

– Elnézést, kedves nénike – mondta –, de a barátaim és én – odaintett néhány további barátságos arc felé egy közeli asztalnál – sokkal kellemesebben éreznénk magunk, ha naccsád csatlakozna hozzánk. Roppant veszedelmes lehet a világ egy egyedül utazó nő számára.

Mállotviksz Néne nyájasan rámosolygott s aztán tétován legyintett a kártyák irányába.

– Sose tudok visszaemlékezni, hogy az ászok többet vagy kevesebbet érnek, mint a képek – jelentette ki. – Gondolom, legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni!

A férfiak mind fölnevettek. Néne átsántikált a másik asztalhoz. Elfoglalta az üres széket, amivel a tükör pont a válla mögé került.

Elmosolyodott magában, aztán előrehajolt, csupa lelkesedéssel.

– Szóval akkor mondják el nekem – kérte –, hogyan játsszák ezt a játékot?

Minden boszorkány nagyon is tudatában van a meséknek. Képesek érzékelni a történeteket, ugyanúgy, ahogy egy kis tóban fürdőző képes érzékelni a váratlan pisztrángot.

Tudni azt, hogy miként működnek a mesék, már önmagában csaknem teljes győzelem.

Például, amikor egy nyilvánvaló naiv leül három, tapasztalt hamiskártyással játszani és megkérdi „Akkor hát, hogyan játsszák ezt a játékot?”, valakit hamarosan úgy megkopasztanak, hogy kihullik az összes haja.

Magrat és Ogg Ángyi egymás mellett ültek a keskeny pricscsen. Ángyi szórakozottan csiklandozta Csöves hasát, amely dorombolt.

– Rettenetes bajba fog kerülni, ha mágiát használ arra, hogy nyerjen – jelentette ki Magrat. – És tudod, mennyire utál veszíteni – tette hozzá.

Mállotviksz Néne nem az a fajta, aki jó képet vág a vereséghez. Az ő nézete szerint a vereség olyasmi, ami csak másokkal esik meg.

– Az eggója miatt – felelte Ogg Ángyi. – Mindenkinek van egy olyanja. Egy eggója. És neki egy óriási nagy jutott. Na persze, ez teljesen része annak, hogy boszorkány vagy, mármint hogy nagy eggód van.

Feltétlenül mágiát fog alkalmazni – állította Magrat.

– Az a Sors megkísértése, ha varázslatot használsz egy szerencsejátékban – közölte Ogg Ángyi. – A csalás, az rendben van. Az gyakorlatilag becsületes dolog. Úgy értem, bárki tud csalni. De varázslatot használni... hát, az a Sors kísértése.

– Nem. Nem a Sorsé – helyesbített komoran Magrat.

Ogg Ángyi megborzongott.

– Menjünk! – javasolta Magrat. – Nem hagyhatjuk, hogy megtegye!

– Az eggója az – rebegte elhalóan Ogg Ángyi. – Rettentő dolog egy nagy eggó.

– Van nekem – szólt Néne – három kis képem királyokkal és hasonlókkal meg három azokból a fura egyes számú kártyákból.

A három férfi sugárzóan mosolygott és egymásra kacsintott.

– Az Tripla Tökfej! – mondta az, amelyik átvezette Nénét ehhez az asztalhoz, s akiről kiderült, hogy Miszter Franknek hívják.

– És az jó, igaz? – tudakolta Néne.

– Az azt jelenti, hogy már megint nyert, drága hölgyem! – Egy halom garast tolt oda Néne elé.

– Hű! – ámult Néne. – Az azt jelenti, hogy van nekem... mennyi is az... csaknem öt tallérom most?

– Föl nem foghatom – jelentette ki Miszter Frank. – Bizonyára a kezdők híres mázlija, he?

– Hamarosan szegény emberek leszünk, ha ez így megy tovább – jegyezte meg egyik társa.

– A nénike a kabátot is lenyeri a hátunkról, az biztos – közölte a harmadik férfi. – Haha.

– Asszem, most azonnal abba kéne hagyjuk – mondta Miszter Frank. – Haha.

– Haha.

– Haha.

– Ó, én még úgy szeretném folytatni – vallotta meg Néne sóvárgóan vigyorogva. – Már pont kezdem kapiskálni a dolgot.

– Hát, nem tenné rosszul, ha sportszerű esélyt adna nekünk, hogy valamicskét visszanyerjünk, haha – állt kötélnek Miszter Frank – Haha.

– Haha.

– Haha.

– Haha. Mit szólna egy fél talléros téthez? Haha?

– Ó, szerintem a nénike biztos egy talléros tétet szeretne, egy ilyen sportszerű hölgy, mint ő – vélte a harmadik férfi.

– Haha!

Néne lenézett az előtte fölhalmozódott garasokra. Egy pillanatig bizonytalannak tűnt, aztán, láthatták a férfiak, ahogy rádöbben: ugyan mit veszíthet, egy ilyen lapjárással?

– Igen – értett egyet. – Legyen a tét egy tallér! – Egész elpirult. – Ez izgalmas, ugye?

– Aha – válaszolta Miszter Frank. Magához húzta a paklit.

Szilánkokra törés lármája hallatszott. Mind a három férfi a bárpultra meredt, ahonnan tükörcserepek záporoztak a padlóra.

– Mi történt?

Néne reszketeg, ám édesded mosolyt vetett rá. Szemlátomást oda se nézett.

– Gondolom, a pohár, amit fényesített, biztos valahogy kicsúszott a kezéből és egyenesen belevágódott a tükörbe – vélekedett. – Élénken remélem, hogy nem kell majd kifizetnie a béréből, a szegény fiúnak.

A férfiak összenéztek.

– Rajta! – szólt Néne. – Itt tartom a tallérom teljes készenlétben.

Miszter Frank idegesen pillantott a tönkrement keretre. Aztán vállat vont.

A mozdulat elmozdított valamit valahol. Tompa csattanás hallatszott, mint amikor egy egérfogó föladja az utolsó kenetet. Miszter Frank elsápadt és megmarkolta az ingujját. Egy kis szerkezet, csupa rugó és görbe fém, esett ki belöle. Egy összegyűrt Tréfli Ász volt belegabalyodva.

– Hoppá! – mondta Néne.

Magrat belesett a szalon ablakán.

– Most mit csinál? – sziszegte Ogg Ángyi.

– Megint vigyorog – válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. – Eggo – dünnyögte.

Mállotviksz Néne olyan módszerrel játszott, amely a hivatásos szerencsejátékosokat multiverzumszerte a zavaros dühöngés állapotába hozza.

Kártyáit szorosan tenyerébe zárva tartotta néhány hüvelyknyire az arcától, s mindegyik lapból csak a lehető legkevesebb látszódhatott. Úgy meredt rájuk, mintha arra tüzelné őket, hogy csak próbálják őt megsérteni. És úgy tűnt, sose veszi le a szemét róluk, kivéve, amikor az osztást figyelte.

És túl sokáig gondolkozott. És soha, de soha nem kockáztatott.

Huszonöt perccel később egy tallérral szegényebb volt, és Miszter Frankról folyt a víz. Néne már háromszor segítőkészen kimutatta, hogy Miszter Frank véletlenül a pakli aljáról osztott lapot és kért egy másik kártyacsomagot „mert, tudják, ennek a hátán van az a rengeteg apró jelzés”.

A tekintete, az volt az. Miszter Frank már kétszer passzolt kezében egy tökéletesen jó, háromlapos Tökfejjel, hogy aztán rájöjjön, a vén banya csak vacak balfácánt tartogatott. Aztán harmadszor, azt gondolván, kihámozta az öregasszony játékmódját, fölszólította, hogy mutassa, mije van és a klassz kis flösse beszaladt egy ötlapos Tökfej torkába, amit a vén szatyor bizonyára türelmesen szedegethetett össze egy örökkévalóságon át. És aztán – összeszorított ökle elfehéredett –, és aztán a rémes, iszonyú banya azt mondta: – Én nyertem? Ezekkel a kis kártyákkal? Tyű... hogy nekem micsoda mázlim van!

És aztán a nyanya dúdolni kezdett, valahányszor a kártyáira pillantott. Rendes körülmények között ők hárman az ilyesmit szívesen látták. A foguk ütögetők, a szemöldökük emelgetők, a fülük dörzsölgetők – mind pont olyan jók, mint a pénz a matrac alá dugott zokniban az olyan férfi számára, aki tud olvasni az ilyen jelekből. De a visszataszító vén satrafa annyira volt átlátszó, mint egy darab szén. És a zümmögés... állhatatos volt. Az ember azon kapta magát, hogy próbálja követni a dallamot. Ettől zsibogni kezdett az ember foga. Aztán legközelebb gyászosan nézed, ahogy a szipirtyó leterít egy nyamvadt Színflöst a te még nyamvadtabb kétlapos Tökfejed elé és azt mondja: – Mi, már megint én?

Miszter Frank kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogyan kell kártyázni az ingujjába rejtett segédeszköz, a kapóra jövő tükör és cinkelt pakli nélkül. Olyan dúdolás dacára, ami a táblán végighúzott köröm karistolására hasonlít.

Nem mintha a rémes vén szatyornak legalább sejtelme lett volna arról, hogyan kell rendesen játszani.

Egy óra múlva Néne négy tallérral vezetett és amikor azt mondta „Én aztán Szerencsés leányzó vagyok!”, Miszter Frank elharapta a nyelvét.

És aztán a férfi leosztáskor kapott egy Nagy Tökfejet. Nincs arra valóságos lehetőség, hogy valaki fölülmúljon egy Nagy Tökfejet. Ez olyasmi, ami az életben csak egyszer, esetleg kétszer esik meg veled.

És az öregasszony passzolt! A vén ribanc passzolt! Veszni hagyott egy átkozott tallért és passzolt!

Magrat megint belesett az ablakon.

– Mi történik? – firtatta Ángyi.

– Mindegyikük nagyon mérgesnek látszik.

Ángyi levette a kalapját és előhúzta a pipáját. Meggyújtotta s a gyufát a folyóba dobta. – Á! Mindjárt zümmögni fog, jól jegyezd meg! Nagyon bosszantó zümmögése van, az bizony, Eszmének. – Ángyi elégedettnek tűnt. – Elkezdte már tisztogatni a fülét?

– Nem hiszem.

– Senki sem tisztogatja úgy a fülét, mint Eszme.

A banya a fülét tisztogatta!

Nagyon is úrinőhöz illő módon tette, és a hülye vén szatyor valószínűleg nem is volt tudatában annak, mit csinál. Csak folyton bedugta a kisujját a fülébe és megforgatta benne. Ez olyan hangot adott ki, mint egy kis biliárddákó végének megkrétázása.

Pótcselekvés, az volt az. A végén mind megtörnek.

A nyanya megint passzolt! És öt átkozott percébe került, hogy összerakjon egy átkozott dupla átkozott Tökfejet!

– Emlékszem arra – mesélte Ogg Ángyi –, amikor átjött hozzánk a Verenc király koronázásakor tartott buliba és félgarasos alapon Fölkergetem a Szomszédom a Gangrá-t játszottunk a kölkökkel. Csalással vádolta Jászón legkisebb gyerekét és utána egy hétig neheztelt.

– És tényleg csalt?

– Meg vagyok róla győződve – vágta rá Ángyi büszkén. – Az a baj Eszmével, hogy nem tudja, hogyan kell veszíteni. Nincs benne gyakorlata.

– Lobsang Himpeller azt állítja, néha veszítened kell ahhoz, hogy győzz – mondta Magrat.

– Szerintem ez badarság – felelte Ángyi. – Ez a Jen Buddhizmus, mi?

– Nem. Azok azok, akik azt állítják, hogy rengeteg pénzed kell legyen ahhoz, hogy nyerj – válaszolta Magrat. – A Skorpió Ösvényén az a nyerés módszere, hogy veszíts el minden küzdelmet, kivéve az utolsót. Az ellenség saját erejét használod föl ellene.

– Mi, valahogy ráveszed, hogy saját magát üsse meg? – tudakolta Ángyi. – Hülyeségnek hangzik.

Magrat haragosan nézett.

– És mit tudsz te erről? – kérdezte rá nem jellemző éles hangon.

– Mi?

– Hát, nekem elegem van! – közölte Magrat. – Én legalább törekszem arra, hogy megtanuljak dolgokat! Én legalább nem csak egyfolytában zsarnokoskodva meg összeférhetetlenül viselkedve járok-kelek!

Ángyi kivette szájából a pipát.

– Nem is vagyok összeférhetetlen – jegyezte meg szelíden.

– Nem rólad beszéltem!

– Hát, Eszme mindig is összeférhetetlen volt – mondta – Ez a természetes számára.

– És szinte soha nem végez igazi varázslatot. Mi a jó abban, hogy boszorka vagy, ha nem varázsolsz? Miért nem használja arra, hogy segítsen az embereken?

Ángyi merőn nézte Magratot a pipafüstön át.

– Mer tudja, mennyire jó lenne benne, gondolom – magyarázta. – Különben is, már régóta ismerem őt. Ismertem az egész családot. Mindegyik Mállotviksz jó a mágiában, még a férfiak is. Megvan bennük az a véna a varázslathoz. Afféle átok. Mindenesetre... ő azt gondolja, hogy nem lehet mágiával segíteni az embereken. Nem a megfelelő értelemben. És ez igaz is.

– Akkor mi haszna...?

Ángyi egy gyufával döfködte a pipát.

– Úgy rémlik nekem, hogy ment és segített neked, amikor kitört az a kis járvány a faludban – említette. – Éjjel-nappal dolgozott, úgy emlékszem. Tudomásom szerint sosem fordult elő, hogy ne ápolt volna beteget, aki rászorult, még akkor is, amikor, tudod, eléggé nedvedzettek. És amikor az a nagydarab, vén troll, aki a Csorba-hegy alatt lakik, lejött segítségért, mert a felesége beteg lett és mindenki kővel dobálta, emlékszem, hogy Eszme volt az, aki elment vele és világra segítette a babát. Hah... aztán amikor az agg Drótháló Hopkins Eszméhez vágott egy követ, egy kicsivel később egy éjszaka titokzatos módon az összes csűrét laposra taposta valaki. Eszme mindig mondta, hogy nem segíthetsz az embereken mágiával, de segíthetsz rajtuk a bőröddel. Mármint hogy valódi dolgokat teszel értük, úgy értette.

– Nem azt mondom, hogy alapjában véve nem kedves ember... – kezdte Magrat.

– Hah! Én viszont igen. Jó messzire kéne elmenned ahhoz, hogy találj valakit, aki alapjában véve komiszabb, mint Eszme – közölte Ogg Ángyi és ezt én mondom, nem más. És ő pontosan tudja, hogy milyen. Jónak született és ennek egyáltalán nem örül.

Ángyi kiverte a pipáját a korláton és visszafordult a szalon felé.

– Amit muszáj megértened Eszmével kapcsolatban, leányom – szögezte le –, az, hogy nem csak nagy eggója van, hanem pszichológiája is. És átkozottul örülök, hogy nekem nincs.

Néne nyeresége már tizenkét tallérra rúgott. A szalonban minden más félbeszakadt. Hallani lehetett a hajókerék csobbanásait és a vezénylő hajós kiáltását.

Néne újabb öt tallért nyert egy háromlapos Tökfejjel.

– Hogy érted azt, hogy pszichológia? – kérdezte Magrat. – Csak nem könyveket olvastál?

Ángyi oda se figyelt rá.

– Amire most figyelnünk kell – jelentette ki –, az, amikor a bajsza alatt elkezd „tsk, tsk, tsk”-et mormolni. Az jön a fültisztogatás után. Általában azt jelenti, hogy tervez valamit.

Miszter Frank ujjaival dobolt az asztalon, rémülten ráébredt, hogy mit tesz, és három új lapot kért, hogy leplezze zavarát. A vén szatyor, úgy tűnt, nem vette észre.

A férfi az új leosztásra meredt.

Megreszkírozott két tallért és kicserélt még egy lapot.

Ismét kártyáira bámult.

Vajon mekkora az esélye annak, gondolta, hogy kétszer is Nagy Tökfejhez juss egy napon?

Az a fontos, hogy az ember ne pánikoljon.

– Azt hiszem – hallotta a saját hangját –, hogy esetleg megkockáztathatok még két tallért.

A társaira pillantott. Azok engedelmesen bedobták lapjaik, egyik a másik után.

– Hát, nem is tudom – szólalt meg Néne, láthatólag a lapjaihoz beszélve. Megint a fülét tisztogatta. – Tsk, tsk, tsk. Hogy nevezik azt, amikor, tudja, még pénzt szeretne betenni az ember vagy ilyesmi?

– Emelésnek nevezik – felelte Miszter Frank és ökle elfehéredett.

– Na akkor, csinálok egy olyan emmelést. Öt tallérral, azt hiszem.

Miszter Frank összesúrolta a térdét.

– Megadom és emelem tíz tallérral – csattant föl.

– Én is azt teszem – közölte Néne.

– Följebb megyek újabb húsz tallérral.

– Én... – Néne lepillantott, hirtelen elszontyolodva. – Én... nekem van egy söprűm.

Egy apró vészcsengő szólalt meg valahol Miszter Frank tudatának hátsó felén, de mostanra már hanyatt-homlok rohant a diadal felé.

– Rendben!

Leterítette kártyáit az asztalra.

A tömeg sóhajtott.

A férfi kezdte magához húzni a tétet.

Néne keze rázárult a csuklójára.

– Még le sem tettem az én kártyáim – mondta kötekedve.

– Nem is kell – acsarogta Miszter Frank. – Semmi esélye, hogy ezt fölülmúlja, asszonyom.

– Dehogynem, ha meg tudom Csonkítani – válaszolta Néne. – Ezért nevezik Csonka Miszter Tökfejnek, nem igaz?

A férfi tétovázott.

– De... de... csak akkor teheti, ha tökéletes kilenclapos sorozata van – hápogta, az öregasszony szeme mélyét fürkészve.

Néne hátradőlt.

– Tudják – jelentette ki nyugodtan –, gondoltam, hogy meglehetősen sok van a kezemben ezekből a csúcsos feketékből. Az jó, nem?

Kiterítette a lapjait. Az egybegyűlt közönségnek egy szólamban állt el a lélegzete.

Miszter Frank bőszen nézett körül.

– Ó, nagyszerűen csinálta, asszonyom – áradozott egy idős úriember. A tömegben udvarias tapsvihar kélt. A nagy, nemszeretem tömegben.

– Ööö, igen – ismerte el Miszter Frank. – Igen. Remekül csinálta. Naccsád nagyon gyorsan tanul, nem igaz?

– Gyorsabban, mint maga. Tartozik nekem ötvenöt tallérral meg egy söprűvel – felelte Néne.

Magrat és Ogg Ángyi már vártak rá, amikor kisietett a szalonból.

– Itt a söprűd – rivallta Néne. – És remélem, hogy az összes cuccotok össze van rámolva, mer' lelépünk.

– Miért? – firtatta Magrat.

– Mert amint elcsendesülnek a dolgok, néhány pasas a felkutatásunkra fog indulni.

A másik kettő nyargalt utána az apró kabin felé.

– Nem használtál varázslatot? – kérdezte Magrat.

– Nem.

– És nem csaltál? – tudakolta Ogg Ángyi.

– Nem. Csak kobakológiát alkalmaztam – válaszolta Néne.

– Hol tanultál meg ilyen jól kártyázni? – akarta tudni Ángyi.

Néne megtorpant. A másik kettő nekiütközött.

– Emlékeztek a tavalyi télre, amikor a vén Hessegi Szüle nagyon csúnyán megbetegedett és mentem és csaknem egy hónapon át virrasztottam mellette minden éjjel?

– Igen?

– Ülj csak le minden éjjel Csonka Miszter Tökfej-et játszani olyasvalakivel, akinek harmadik szemén levált a retina és igen hamar megtanulod, hogyan kell kártyázni – felelte Néne.

Kedves Jászón és mindenki!

Amiből több jut neked a külrészeken, az a szag, és már kezdem jól kiismerni magam benük. Eszme mindenkivel kiabál, azt hiszem, azt gondolja, hogy csak azér' külhoniak, hogy őt Bosszancsák, nem is tudom, mikor láttam utoljára, hogy íjjen pompásan érezte magát. Jelzem, ha engem kérdeztek, rájuk is fér egy alapós fölrázás, megálltunk valahol ebédelni és Tatár Bifszteket attak és Nagyon pökhendien viselkettek, csak mer' alaposan átsütve kértem az enyim. Minden jót, MAMI

A hold itt közelebb volt.

A Korongvilág holdjának pályája úgy nézett ki, hogy igencsak magasan járt, amikor elhaladt az égnek meredt Kostető fölött. Itt, közelebb a Peremhez, nagyobb lett. És narancssárgább.

– Mint egy tök – emlékeztetett Ogg Ángyi.

– Azt hittem, megbeszéltük, hogy többet nem hozzuk szóba a tököket – jegyezte meg Magrat.

– Hát, nem volt mit vacsorázzunk – válaszolta Ángyi.

És akadt még más is. Eltekintve a nyár derekától, a boszorkányok nem voltak hozzászokva a meleg éjszakákhoz. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy egy óriási, narancssárga hold alatt siklanak a sötét lombkorona fölött, amely rovaroktól csattog, zsong és zümmög.

– Mostanra már elég messzire kell legyünk a folyótól – állította Magrat. – Nem landolhatnánk, Néne? Senki sem követhetett minket!

Mállotviksz Néne lenézett. A folyó ezen a tájon hatalmas, csillogó kanyarulatokban tekergett, húsz mérföldet tett meg, hogy ötöt menjen előre. A kígyózó víz közötti földet domboldalak és erdőségek foltjaiból álló takaró borította. Egy távoli ragyogás esetleg maga Génua lehetett.

– A söprűnyélen lovaglás álló éjjel nem tejfel az utazó fenekéig – szögezte le Ángyi.

– Na jó, rendben.

– Arra, ott, van egy város – mutatta Magrat – Meg egy kastély.

– Ó, nehogy már megint egy...

– Kedves kis kastély – mondta Magrat. – Nem szállhatnánk meg ott? Elegem van a fogadókból.

Néne lenézett. Nagyon jól látott a sötétben.

– Biztos vagy benne, hogy az kastély? – kérdezte.

– Ki tudom venni a fiatornyokat meg mindent – válaszolta Magrat. – Naná, hogy kastély.

– Hmm. Én többet is látok, nem csak fiatornyokat – közölte Néne. – Azt hiszem, jobb, ha vetünk erre egy pillantást, Gytha.

Soha, semmi nesz nem hallatszott a kastélyban, kivéve a nyár végén, amikor az érett bogyók lepottyantak a csipkerózsabokrokról és halkan széttoccsantak a földön. És néha madarak próbáltak fészket rakni a tüskés sűrűben, amely mostanra mennyezettől padlóig betöltötte a tróntermet, de sosem jutottak túl messzire, mielőtt ők is elaludtak. Ettől eltekintve, bizony, roppant éles hallás kellett ahhoz, hogy meghalld a hajtások növekedését és a bimbók virágba szökkenését.

Így ment már tíz éve. Hang sem hallott a...

– Kinyitni!

– Bónusz fidesz utazók keresnek menhelyet!

...hang sem hallatszott a...

– Na most, tartsd ide a vállad, Magrat! Rendben. Na akkor...

Csörömpölt a betört üveg.

– Összetörted az ablakuk!

...egyetlen hang sem hallatszott a...

– Tudod, majd föl kell ajánld, hogy kifizeted.

A kastély kapuja lassan kitárult. Ogg Ángyi kukucskált ki a másik két boszorkányra, miközben tüskéket és gubancokat távolított el a hajából.

– Átkozottul undorító idebenn – közölte. – Mindenfelé szerteszét emberek alszanak s teljesen ellepik őket a pókhálók. Igazad volt, Eszme. Itt varázslat zajlik.

A boszorkányok utat törtek maguknak a vadrózsával benőtt kastélyban. Por és levelek borították a szőnyegeket. Siheder jávorfák lendületesen próbálkoztak az udvar megszállásával. Indák füzérdísze fedett minden falat.

Mállotviksz Néne talpra húzott egy szunyókáló katonát, akinek ruhájáról por gomolygott.

– Ébredj föl! – követelte.

– Fzhtft – felelte a katona és visszarogyott.

– Ugyanilyen mindenütt – jelentette Magrat, átküzdve magát egy sasharasztcserjésen, amely a konyhai régiókból növekedett fölfelé. – Ott vannak a szakácsok, mind hortyogva és a fazekakban nincs semmi, csak penész! Még alvó egerek is akadnak a kamrában!

– Hmm – mondta Néne. – Véssétek az agyatokba, hogy egy rokka lesz majd ezért az egészért a felelős!

– Egy Fekete Aliss-féle meló? – kérdezte Ogg Ángyi.

– Annak néz ki – válaszolta Néne. Aztán halkan hozzáfűzte: – Vagy valaki hozzá hasonlóé.

– Na, ő aztán olyan boszorkány volt, aki ismerte a mesék menetét – ismerte el Ángyi. – Annak idején akár háromban is benne volt egyszerre.

Még Magrat is hallott Fekete Alissról. Azt beszélték róla, hogy ő volt a valaha élt legnagyobb boszorkány – nem kifejezetten gonosz, de olyan hatalmas, hogy néha nehéz volt megállapítani a különbséget. Amikor olyasmikre került sor, hogy száz évre elaltassanak egy palotát vagy rákényszerítsenek királykisasszonyokat, hogy szalmából Raanyat fonjanak, senki sem csinálta jobban Fekete Alissnál.

– Egyszer találkoztam vele – mesélte Ángyi, miközben megmászták a kastély főlépcsőjét, amelyet zuhatagként folyt körül a Vénember Gatyája. – A vén Deliria Japcsik elvitt egyszer lánykoromban, hogy lássam. Na persze, akkorra ő már kezdett eléggé... szertelenné válni. Mézeskalács-házikók meg ilyesmik. – Szomorkásan beszélt, ahogy az ember egy idősödő rokonról szokott, aki rákapott arra, hogy a ruhája fölött hordja az alsóneműjét.

– Az még azelőtt kellett legyen, mielőtt az a két kölyök bezárta őt a saját kemencéjébe, ugye? – érdeklődött Magrat, kiszabadítva a ruhája ujját egy rózsabokorból.

– Aha. Szomorú, az az eset. Úgy értem, valójában soha nem evett meg senkit – felelte Ángyi. – Hát... Nem gyakran. Úgy értem, beszéltek erről, de...

– Ez lesz a vége – közölte Néne. – Túlságosan belekeveredsz a mesékbe és összezavarodsz. Nem tudod, hogy mi igazán valóságos és mi nem. A mesék furcsaságba hajszolják az agyad. Nem szeretem a meséket. Nem valóságosak. Nem szeretem az olyan dolgokat, amik nem valóságosak.

Belökött egy ajtót.

– Á! Egy hálófülke – fanyalgott – Még akár ágyasház is lehetne.

– Hát nem gyorsan nő ez a hóbelevanc! – jegyezte meg Magrat.

– Az idővarázs része – okította Néne. – Á! És itt a lány. Tudtam, hogy lesz valahol valaki.

Egy alak feküdt az ágyon, a rózsabokrok sűrűjében.

– És itt a rokka is – állapított meg Ángyi, odamutatva egy idomra, ami épp csak látszott a repkénytömegben.

– Ne érj hozzá! – kiáltott rá Néne.

– Ne aggódj, a lábítónál fogva fogom meg és kihajítom az ablakon.

– Honnan tudjátok ezt az egészet? – tudakolta Magrat.

– Mer' vidéki história – felelte Ángyi. – Rengetegszer megesett.

Mállotviksz Néne és Magrat lenéztek a nagyjából tizenhárom év körüli lány alvó alakjára, mely csaknem ezüstös volt a por és pollen alatt.

– Hát nem gyönyörű? – sóhajtott Magrat, a nemeslelkű.

Mögülük fölhangzott a rokka csattanása távoli macskaköveken, majd megjelent Ogg Ángyi, kezét porolva.

– Tucatszor láttam megtörténni – közölte.

– Dehogy, nem igaz – tiltakozott Néne.

– Na jó, egyszer – helyesbített Ángyi anélkül, hogy zavarba jött volna. – És hallottam ilyet sok-sok tucatnyi alkalommal. Mint mindenki. Rurális história, ahogy mondtam. Mindenki hallott erről, hogy megtörtént az unokatestvére barátja szomszédjának falujában...

– Azért, mert tényleg megesik – mondta Néne.

Néne megfogta a lány csuklóját.

– A lány azért alszik, mert van neki egy... – kezdte Ángyi.

Néne megfordult.

– Tudom, tudom. Tudom, rendben? Éppúgy tudom, mint te. Azt hiszed, én nem tudom? – Odahajolt az ernyedt kéz fölé. – Ez tündérkeresztanyáskodás, az bizony – tette hozzá félig önmagának. – Mindig csináld imponálóan. Mindig ártsd bele magad, mindig próbálj meg irányítani! Hah! Valakinek van egy kevés mérge? Bocsáss álmot mindenkire száz évig! Válaszd a könnyebbik utat! Ez az egész amiatt, mert egy szerszám megizélte! Mintha az lenne a világ vége! – Elhallgatott. Ogg Ángyi mögötte állt. Nem volt arra semmiféle lehetőség, hogy Néne észlelhesse az arckifejezését. – Gytha?

– Igen, Eszme? – szólalt meg ártatlanul Ogg Ángyi.

Érzem, hogy vigyorogsz. Megspórolhatod a krajcáros lélektanod azoknak, akik igényt tartanak rá.

Néne behunyta a szemét és néhány szót motyogott.

– Használjam a varázspálcám? – kérdezte habozva Magrat.

– Meg ne próbáld! – vakkant Néne és visszatért a mormoláshoz.

Ángyi bólintott. – A lány határozottan kezd visszanyerni egy kis színt – állította.

Néhány perccel később a lányka kinyitotta szemét és álomittasan bámult föl Mállotviksz Nénére.

– Ideje fölkelni – szólt hozzá Néne szokatlanul vidám hangon. – Elmulasztod az évtized legjobb részét.

A lány megpróbálta beállítani tekintetét Ángyira, aztán Magratra, végül visszanézett Mállotviksz Nénére.

– Te? – nyögte ki.

Néne megemelte szemöldökét és a másik kettőre pillantott.

– Én?

– Te... még mindig itt vagy?

– Még mindig? – értetlenkedett Néne. – Soha életemben nem voltam még itt, kisasszony.

– De... – A lány összezavarodottnak tűnt. És ijedtnek, észlelte Magrat.

– Magam is ilyen szoktam lenni reggelente, kedves – jegyezte meg Ogg Ángyi, miután megfogta a lány másik kezét és bátorítóan veregette. – Sose vagyok a legjobb formámban, míg meg nem ittam egy csésze teát. Gondolom, mindenki más is hamarosan föl fog ébredni. Persze, jó sok időbe telik majd, míg kitisztítják a patkányfészkeket a teáskannákból... Eszme?

Néne egy porlepte formára meredt a falon.

– Beavatkozás... – suttogta.

– Mi történt, Eszme?

Mállotviksz Néne átsétált a szobán és letörölte a port egy óriási, díszes tükörről.

– Hah! – mondta és megpördült. – Máris indulunk! – jelentette ki.

– De azt hittem, hogy meg fogunk itt pihenni. Úgy értem, már majdnem hajnalodik – tiltakozott Magrat.

– Nincs értelme tovább vendégeskedni a kelleténél – közölte Néne, miközben elhagyta a szobát.

– De mi még nem is v... – kezdte Magrat. A tükörbe pillantott. Nagy, ovális tükör volt, aranyozott kerettel. Tökéletesen mindennaposnak látszott. Nem jellemző Mállotviksz Nénére, hogy megijedjen a saját tükörképétől.

– Már megint rájött a rapli – vont vállat Ogg Ángyi. – Gyere! Nincs értelme itt maradni. – Megveregette a zavarodott királykisasszony fejét. – Viszlát, kisasszony! Néhány hét egy söprűvel meg egy fejszével és hamarosan újnak látszik majd ez a régi kastély.

– A lány úgy viselkedett, mintha fölismerte volna Nénét – említette meg Magrat, amint követték Eszme Mállotviksz merev, siető alakját le a lépcsőn.

– Hát, mi tudjuk, hogy tévedett, nem igaz? – válaszolta Ogg Ángyi. – Eszme soha életében nem járt még erre.

– De még mindig nem értem, miért kell elrohannunk – makacskodott Magrat. – Úgy vélem, az emberek roppant hálásak lesznek, hogy megtörtük a varázst meg minden.

A palota többi része is ébredezett. Elnyargaltak a pókhálós egyenruhájukra és a mindenhol növekvő bokrokra döbbenten bámuló őrök mellett. Amikor átvágtak a beerdősült udvaron, egy idősebb férfi kifakult köntösben tántorgott elő egy ajtón s nekidőlt a falnak, megpróbálva kiismerni magát. Aztán meglátta Mállotviksz Néne szaporázó alakját.

– Te? – kiáltotta és: – Őrök!

Ogg Ángyi nem tétovázott. Elkapta Magrat könyökét és futásnak eredt, s a kastély kapujánál utolérte Mállotviksz Nénét. Egy őr, aki kollégájánál jobban bírta a reggeleket, előretámolygott és kísérletet tett arra, hogy útjukat állja a pikájával, ám Néne csak lökött egyet s ezzel gyöngéden körbepörgette.

Aztán már kívül jártak és rohantak az egyik kézre eső fának támasztott söprűk felé. Néne megállás nélkül kapott a magáéhoz, és az, most az egyszer, csaknem az első próbálkozásra beindult.

Egy nyílvessző imbolygott el a kalapja mellett és csapódott egy ágba.

– Én ezt nem nevezném hálának – szögezte le Magrat, miközben a söprűk föllebbentek a fák fölé.

– Rögtön ébredés után egy csomó ember nincs a legjobb formájában – felelte Ángyi.

– Úgy tűnt, mindenki azt hiszi, hogy ismernek téged, Néne – mondta Magrat.

Néne söprűje megrándult a szélben.

– De nem ismernek! – kiáltotta. – Eddig még sosem láttak, értve?

Egy ideig nyugtalan némasággal röpültek.

Aztán Magrat, akinek Ogg Ángyi véleménye szerint gyermeteg tehetsége volt ahhoz, hogy veszélyes kérdéseket érintsen, megkérdezte: – Vajon helyesen cselekedtünk-e? Biztos vagyok benne, hogy egy jóképű királyfi dolga lett volna.

– Hah! – csattant föl Néne, aki elöl haladt. – És mi lett volna abban jó? Átvágatni az utat egy kis cserjésen a módja annak, hogy megállapítsd, a fickóból remek férj lesz, mi? Ez tündérkeresztanyai gondolkodás, az bizony! Szertemászkálni és boldog befejezést tukmálni az emberekre, akár akarják, akár nem, mi?

– Nincs semmi rossz a boldog befejezésben – jelentette ki Magrat hevesen.

– Nézd, a boldog befejezés remek, ha boldognak bizonyul – mondta Néne föltekintve az égboltra. – De nem teremtheted meg mások számára. Mintha az egyetlen út a boldog házassághoz az lenne, hogy levágod a fejük, amint kimondták a boldogító igent, érted? Nem teremthetsz boldogságot...

Mállotviksz Néne a távoli városra meredt.

– Az egyetlen, amit megtehetsz – közölte – az, hogy véget vetsz.

Egy erdei tisztáson megreggeliztek. Sült tököt. A törpekalácsot elővették szemrevételezés végett. Ám a törpekalács bámulatos étek, az bizony. Soha, senki sem éhezik meg, ha akad némi törpekalács, ami alól kihúzhatja magát. Csak rá kell nézz egy pillanatra és máris tucat számra jutnak eszedbe dolgok, amiket szívesebben ennél. Például a csizmád. Hegyeket. Nyers birkát. A saját lábad.

Aztán aludni próbáltak. Legalábbis Ángyi meg Magrat. De csak arra jutottak, hogy ébren fekszenek és hallgatják, ahogy Mállotviksz Néne a bajsza alatt mormol. Még sosem látták őt ennyire földúltnak.

Később Ángyi javasolta, hogy egy darabig gyalogoljanak. Szép idő van, mondta. Ez érdekes fajta erdő, mondta, rengeteg ismeretlen gyógynövénnyel, amelyekre ráférne egy kis megtekintés. Mindenki jobban fogja érezni magát egy sétától a napsütésben, mondta. Javítani fog a hangulatukon.

És valóban, az erdő szépséges volt. Nagyjából félórával később még Mállotviksz Néne is kész lett volna elismerni, hogy a rengeteg bizonyos vonatkozásban nem volt teljességgel külföldi és hitvány. Magrat hébe-hóba elcsatangolt az ösvényről virágot szedni. Ángyi még el is énekelt néhány strófát A Varázsló Vesszejének Göcsört Van a Végén-ből alig egy-két tessék-lássék tiltakozással a másik kettőtől.

Ám mégis, valami még mindig nem stimmelt. Ogg Ángyi és Magrat érezték, hogy van valami köztük és Mállotviksz Néne között, valamiféle mentális fal, valami fontos, szándékosan eltitkolva és kimondatlanul. A boszorkányok általában eltitkolnak néhány dolgot egymás elől, ha másért nem, azért, mert mindnyájan annyira kíváncsiak, hogy sosincs esélyük arra, hogy egyáltalán legyenek titkaik. Mindenesetre aggasztó volt.

Aztán befordultak egy sarkon egy óriási tölgyfákból álló ligetnél és összetalálkoztak a piros köpenyes kislánnyal.

A gyermek az ösvény közepén ugrándozott s egy nótát dalolt, amely egyszerűbb volt és sokkal erkölcsösebb, mint bármelyik Ogg Ángyi repertoárjában. Nem vette észre a boszorkányokat, míg csaknem beléjük ütközött. Megállt, aztán ártatlanul elmosolyodott.

– Szervusztok, öreganyók! – mondta.

– Khm – mondta Magrat.

Mállotviksz Néne lehajolt.

– Mit csinálsz idekinn az erdőben teljesen egymagad, ifjú hölgy?

– Viszem ezt a kosár nyalánkságot a nagyimnak – válaszolta a kislány.

Néne fölegyenesedett, szemében távolbanéző tekintettel.

– Eszme – szólalt meg sürgetően Ogg Ángyi.

– Tudom. Tudom – felelte Néne.

Magrat lehajolt és bárgyú grimaszba rendezte arcát, amit általában olyan felnőttek alkalmaznak, akik szeretnének beszélni a gyermekek nyelvén és szikrányi esélyük sincs arra, hogy ez valaha sikerüljön nekik. – Ööö. Áruld el nekem, kisasszony... figyelmeztetett a mamád, hogy óvakodj a gonosz farkasoktól, amik esetleg a környéken ólálkodnak?

– Pontosan.

– És a nagyid... – tudakolta Ogg Ángyi. – Fogadok, hogy pillanatnyilag kissé ágyhoz kötött, igaz?

– Ezért viszem neki ezt a kosár nyalánkságot... – kezdte a gyermek.

– Gondoltam.

– Ismeritek a nagyim? – kérdezte a lányka.

– Iii-gen – felelte Mállotviksz Néne. – Bizonyos értelemben.

– Odaát Skundban megesett lánykoromban – mesélte Ogg Ángyi halkan. – Soha meg se találták a nagym...

– És hol van a nagyid kunyhója, kisleány? – tudakolta Mállotviksz Néne hangosan, kíméletlenül oldalba bökve Ángyit.

A kislány egy oldalcsapásra bökött.

– Te nem a gonosz boszorkány vagy, ugye? – érdeklődött.

Ogg Ángyi köhintett.

– Én? Nem. Mi a... mi... – fogott bele Néne.

– Tündérek vagyunk – segítette ki Magrat.

Mállotviksz Nénének leesett az álla. Ilyen magyarázat soha nem ötlött volna föl benne.

– Csak mert a mamám a gonosz boszorkánytól is intett – okolta meg a kislány. Szúrós pillantást vetett Magratra. – Miféle tündérek?

– Ööö. Virágtündérek? – próbálkozott Magrat. – Nézd, van egy varázspálcám...

– Melyikek?

– Mi?

– Melyik virágok?

– Ööö – habozott Magrat. – Hát. Én vagyok... Tulipán Tündér és az ott... – kerülte, hogy közvetlenül Nénére nézzen – ...Százszorszép... Tündér... és ez itt...

– Sündisznó Tündér – vágott közbe Ogg Ángyi.

A természetfölötti pantheon ilyes kiegészítése kellő mérlegelésben részesült.

– Nem lehetsz Sündisznó Tündér – állította a gyermek némi gondolkodás után. – A sündisznó nem virág.

– Honnan tudod?

– Mert van tüskéje.

– A magyalnak is van. Meg a bogáncsnak.

– Ó!

– És nekem van varázspálcám – közölte Magrat. Csak ekkor kockáztatott meg egy pillantást Százszorszép Tündérre.

– Úton kellene lennünk már – jegyezte meg Mállotviksz Néne. – Te csak szépen maradj itt Tulipán Tündérrel, azt hiszem, az volt, és mi elmegyünk és megbizonyosodunk arról, hogy a nagyid jól van. Rendben?

– Fogadok, hogy nem igazi varázspálca – vitatta a gyermek, aki fütyült Nénére és szembefordult Magrattal a gyermekek csalhatatlan képességével, mely rálel a gyönge szemre bármely láncban. – Fogadok, hogy nem képes átváltoztatni dolgokat dolgokká.

– Nos... – kezdte Magrat.

Fogadok – folytatta a lányka –, fogadok, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót... mondjuk... egy tökké. Haha, bármibe fogadok, hogy nem tudod. Fogadok egy trillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a fatuskót tökké.

– Látom, hogy ti ketten remekül ki fogtok jönni egymással – vigyorgott Sündisznó Tündér. – Nem maradunk el sokáig.

Két söprű szállt alacsonyan az erdei ösvény fölött.

– Lehet esetleg véletlen egybeesés – jegyezte meg Ogg Ángyi.

– Nem az – válaszolta Néne. – A gyereken még piros köpeny is van!

– Nekem is volt piros köpenyem tizenöt éves koromban – hárított Ángyi.

– Igen, de a te nagymamád a szomszédban lakott. Nem kellett aggódj, hogy becserkész a lompos farkas, amikor meglátogattad – ragaszkodott igazához Néne.

– Eltekintve a vén Szarhazitól, az albérlőtől.

– Igen, de az csak véletlen egybeesés volt.

Kék füstcsík lebegett a fák között előttük. Valahonnan az egyik oldalról lezuhanó fa lármája csapott föl.

– Favágók! – kiáltott föl Ángyi. – Akkor minden rendben, ha vannak itt favágók! Az egyikük beront...

– Ezt csak a gyerekeknek mesélik – helyesbített Néne, miközben előreszáguldottak. – Különben is, semmi haszna belőle a nagymamának, nem igaz? Őt már fölfalták!

– Mindig utáltam ezt a mesét – jelentette ki Ángyi. – Soha senkit nem érdekel, mi történik a szegény, védtelen öregasszonyokkal.

Az ösvény váratlanul eltűnt egy irtás szélén. Fákkal körbezárva fölbukkant egy kusza konyhakert, ahol néhány siralmas növényszár küzdött a kevéske elérhető napfényért. A kert közepén állt aminek zsúpfedelű kunyhónak kellett lennie, mert senki sem rakna szénakazlat ilyen pocsékul.

Leszökkentek a söprűkről, hagyva, hogy azok állva lebegjenek a bokrok közt, és bedörömböltek a kunyhó ajtaján.

– Lehet, hogy elkéstünk – szólalt meg Ángyi. – A farkas talán...

Egy idő múlva annak tompa nesze hallatszott, amikor valaki végigcsoszog a padlón, s aztán résnyire nyílt az ajtó. Egy gyanakvó szem vált láthatóvá a sötétségből.

– Igen? – szólt egy vékony és reszkető hang valahonnan a szem alól.

– Kegyed a nagymama? – akarta tudni Mállotviksz Néne.

– Adószedők vagytok, kedveskéim?

– Nem, asszonyom, mi...

– ...tündérek vagyunk – vágta rá Sündisznó Tündér sietve.

– Nem nyitok ajtót olyanoknak, akiket nem ismerek, kedveskéim – közölte a hang, majd kissé zsémbes hangnembe csapott át. – Különösen nem olyanoknak, akik sosem mossák el az edényt, még akkor sem, amikor kiteszek nekik egy tálka csaknem friss tejet!

– Szeretnénk néhány percig beszélni kegyeddel – mondta Százszorszép Tündér.

– Igen? Van bármiféle személyazonosságot igazoló irata, kedveském?

Tudom, hogy a helyes nagymamát találtuk meg – szögezte le Sündisznó Tündér. – Látszik a családi hasonlatosság. Nagy füle van.

– Nézd, az nem ő, akinek nagy füle van – csattant föl Százszorszép Tündér. – A farkas lesz az, akinek nagy füle van. Pontosan ez a lényeg. Hát sosem figyelsz oda?

A nagymama érdeklődve figyelte őket. Miután egész életében hitt bennük, most látott először tündéreket, és ez élménynek tekinthető. Mállotviksz Néne észrevette a nénike zavart arckifejezését.

– Fogalmazzunk így, asszonyom – szólította meg zsarnokian ésszerű hangon. – Mennyire szeretné, ha elevenen fölfalná egy farkas?

– Nem hiszem, hogy szeretném, kedveském, nem bizony – válaszolta a rejtőző nagymama.

– Mi vagyunk az alternatíva – közölte Néne.

– Uramatyám. Biztos vagy benne?

– Tündéri becsületszavunkra – felelte Sündisznó Tündér.

– Hmm. Tényleg? Na jó. Bejöhettek. De csak semmi trükk! És el ne felejtsetek elmosogatni! Nincs nálatok egy fazék arany véletlenül?

– Azok a manók, nem igaz?

– Nem, a manók akik kutakban laknak. Koboldokra gondolt.

– Ne légy hülye! Azok azok, akik hidak alatt élnek.

– Azok a trollok. Mindenki tudja, hogy azok a trollok.

– Mindenesetre nem mi vagyunk.

– Ó! Sejthettem volna.

Magrat szerette azt hinni, hogy ért a gyerekek nyelvén és aggódott, hogy mégsem. Nem nagyon szerette őket és emiatt is nyugtalankodott. Ogg Ángyi szemlátomást jól elboldogult a gyerekekkel, váltakozva és találomra vagy édességet adva nekik vagy nyakon teremtve őket, míg Mállotviksz Néne az idő nagy részében oda se bagózott rájuk, ami szintén pont olyan jól látszott működni. Míg ellenben Magrat törődött. Ez nem tűnt igazságosnak.

– Fogadok egy millió-trillió-zillió tallérba, hogy nem tudod átváltoztatni azt a bokrot tökké – szólt a gyermek.

– De, nézd, az összes többi átváltozott tökké – mutatta ki Magrat.

– Tuti, hogy előbb-utóbb nem fog működni – jelentette ki higgadtan a kislány.

Magrat tehetetlenül pillantott a varázspálcára. Mindent megpróbált – kívánt, némán tátogott és még, amikor úgy vélte, a másik két boszorkány hallótávolságon kívül van, hozzá is csapta dolgokhoz és azt kiáltozta „Bármit, csak ne tököt!”.

– Nem tudod, hogyan kell igazából csinálni, ugye – állapította meg a gyermek.

– Mondd csak – érdeklődött Magrat –, azt mondtad, hogy a mamád tud a nagy, gonosz farkasról az erdőben, igaz?

– Pontosan.

– De mégis elküldött téged egyedül, hogy vidd azokat a nyalánkságokat a nagyidnak?

– Úgy van. Miért?

– Semmi. Csak tűnődtem. És jössz nekem millió-trilliózillió-szkvillió tallérral.

Létezik egy bizonyos szabadkőművesség a nagymamák körében, azzal a plusz előnnyel, hogy senkinek sem kell fél lábon álldogálnia vagy bármiféle esküt elszavalnia, hogy beléphessen. Amint belülkerült a kunyhóba és forrt a víz a teáskannában, Ogg Ángyi rögtön otthon érezte magát. Csöves elnyújtózott a gyatra tűz előtt és elszundikált, miközben a boszorkányok magyarázatot próbáltak adni.

– Nem értem, hogyan tudna bejutni ide egy farkas, kedveskéim – jelentette ki nyájasan a nagymama. – Úgy értem, mégiscsak farkas. Azok nem tudják kinyitni az ajtót.

Mállotviksz Néne félrerántotta a függönyként szolgáló rongyot és kimeredt a tisztásra.

– Tudjuk – válaszolta.

Ogg Ángyi odabiccentett a tűzhely melletti fülkében álló kicsiny ágy felé.

– Ottan szokott aludni kegyed? – tudakolta.

– Amikor nem érzem jól magam, kedveském. Egyébként a padláson alszom.

– Én a kegyed helyében máris fölmennék oda. És vigye föl magával a macskám, legyen szíves! Nem szeretnénk, ha az utunkban lenne.

– Ez az a rész, amikor kitakarítjátok a házat és elvégzitek a teljes mosást is egy csésze tejért? – firtatta reménykedve a nagymama.

– Lehetséges. Sosem lehessen tudni.

– Érdekes, kedveskéim. Azt gondoltam, kisebbek lesztek...

– Sokat járunk a friss levegőre – tudatta Ángyi. – Akkor most menjen szépen!

Így aztán ők ketten magukra maradtak. Mállotviksz Néne körbenézett a barlangszerű szobában. A padlóra terített káka jócskán előrehaladt a komposzttá válás útján. Koromkéreg lepte a pókhálókat a mennyezeten.

Ezen a helyen egyetlen módon lehetett volna elvégezni a házimunkát: lapáttal vagy, kedvezőbb esetben, gyufával.

– Fura, de tényleg – szólalt meg Ángyi, amikor az öregasszony fölmászott a roskatag lépcsőn. – A nagyi fiatalabb nálam. Jelzem, én szoktam testedzést végezni.

– Soha életedben nem végeztél testedzést – jelentette ki Néne a bokrokat kémlelve. – Sosem csináltál olyat, amit nem akartál.

– Így gondoltam én is – értett egyet boldogan Ángyi. – Nézd, Eszme, még mindig azt mondom, ez az egész lehet pusztán...

– Nem az! Érzékelem a mesét. Valaki előidézte a mesék megtörténtét errefelé, ebben biztos vagyok.

– És azt is tudod, hogy ki. Nem igaz, Eszme? – kérdezte furfangosan Ogg Ángyi.

Látta, hogy Néne vadul néz körbe a mocskos falakra.

– Szerintem a nagymama túl szegény ahhoz, megengedhessen magának egy tükröt – nyugtatta Ángyi. – Nem vagyok vak, Eszme. És tudom, hogy a tükrök meg a tündérkeresztanyák együtt járnak. Szóval mi folyik itt?

– Nem mondom meg. Nem akarok bolondnak látszani, ha tévednék. Nem fogok... valami jön!

Ogg Ángyi orrát a koszos ablakhoz nyomta.

– Nem látok semmit.

– A bokrok mozogtak. Feküdj az ágyba!

– Én? Azt hittem, te leszel az, aki befekszik az ágyba!

– El sem tudom képzelni, miért hitted.

– Nem, persze. Ha jobban meggondolom, magam se – mondta fásultan Ángyi. Fölvette az ágylábról a slampos főkötőt, föltette és becsusszant a foltokból varrt ágytakaró alá.

– Hé, ez a matrac szalmával van kitömve!

– Nem kell sokáig feküdnöd rajta.

– De szúr! És azt hiszem, vannak benne izék.

Valami a ház falának ütközött. A boszorkányok elnémultak.

Szuszogás hallatszott a hátsó ajtó alól.

– Tudod – suttogta Ángyi, miközben várakoztak –, a mosogatókonyha rémes. Nincs tüzifa. És alig akad ennivaló. És van ott egy köcsög tej, ami gyakorlatilag már menetel...

Néne gyorsan a tűzhelyhez oldalazott, aztán vissza őrhelyére a bejárati ajtó mellett.

Egy pillanattal később kaparászás hallatszott a retesznél, mintha olyasvalaki hozná működésbe, aki nem ismeri vagy az ajtókat vagy az ujjakat.

Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult.

Mindent elárasztott a pézsma és nedves szőrzet bűze.

Bizonytalan léptek támolyogtak végig a padlón az ágynemű alatt kuporgó alak irányába.

Ángyi csak annyira emelte meg a főkötő lelógó fodrát, hogy kilásson alóla.

– Szióka! – üdvözölte, aztán: – Ó, a nemjóját, nem tudtam, hogy ennyire nagy a fogad...

Mállotviksz Néne belökte az ajtót és fürgén előrelépett. A farkas megpördült, mancsát védekezően emelve.

– Neeáááááú!

Néne egy pillanatig tétovázott, aztán nagyon keményen fejbe csapta az öntöttvas serpenyővel.

A farkas összecsuklott.

Ogg Ángyi kilendítette lábát az ágyból.

– Azt beszélték, amikor odaát Skundban történt a dolog, hogy vérfarkas volt vagy olyasmi, és én azt gondoltam, dehogy, a vérfarkasok nem olyanok – jegyezte meg. – Sose hittem volna, hogy valódi farkas lesz az. Egész megijesztett.

– A valódi farkasok nem járkálnak a hátsó lábukon és nem nyitnak ki ajtókat – szögezte le Mállotviksz Néne. – Gyere, segíts kivinni!

– Visszavitt egész a múltba, látni egy óriási nagy, szőrös, duzzadó izét felém tartva – jelentette ki Ángyi, megemelve az eszméletét vesztett lény egyik végét. – Találkoztál valaha az első Mr. Ogg-gal?

Valóban, szokványos kinézetű farkasnak tűnt, kivéve, hogy soványabb volt a legtöbbnél. Világosan kirajzolódtak a bordái a bőr alatt és a szőre csapzott volt. Néne az árnyékszék melletti kútból húzott egy vödör zavaros vizet és a jószág fejére öntötte.

Aztán leült egy fatuskóra és óvatosan szemügyre vette. Néhány madárka dalolt, magasan a faágakon.

– Beszélt – mondta. – Megpróbált „ne”-t mondani.

– Már eltűnődtem ezen – válaszolta Ángyi. – Aztán azt gondoltam, talán csak képzelődtem.

– Semmi értelme elképzelni bármit is – állította Néne. – A dolgok épp elég rosszak, ahogy vannak.

A farkas fölnyögött. Néne átadta a serpenyőt Ogg Ángyinak.

Egy idő múlva kijelentette: – Azt hiszem, vetni fogok egy pillantást a fejébe.

Ogg Ángyi a fejét csóválta. – Én a helyedben nem tenném.

– Magam vagyok, aki én vagyok, és nekem csak tudnom kell. Csak állj készenlétben a serpenyövel.

Ángyi vállat vont.

Néne összpontosított.

Az emberi elmét roppant nehéz olvasni. A legtöbb ember olyan sok mindenről gondolkozik minden egyes adott pillanatban, hogy csaknem lehetetlen kihámozni egyetlen eret az áradatból.

Az állatok elméje más. Sokkal kevésbé kusza. S mind közül a ragadozók elméje a legkönnyebb, különösen evés előtt. Nem léteznek színek a szellemi világban, de lennének, az éhes ragadozó tudata forró és bíborszínű lenne és olyan sebes, mint egy nyílvessző. És a növényevők elméje is egyszerű – ezüst tekercsrugók, menekülésre készen.

De ez nem volt semmiféle normális elme. Két tudata volt.

Néne néha elcsípte a vadászok gondolatait az erdőben, amikor estelente némán üldögélt s hagyta, hogy a tudata elkószáljon. Nagy ritkán ilyesminek érződtek, vagy legalábbis az ilyesmi halvány árnyékának. Nagy ritkán, amikor a vadász ölni készült, a véletlenszerű gondolaterecskék Összefolytak. De ez más volt. Ez az ellenkezője volt – töredezett és béna próbálkozások a gondolkozásra, leválva a ragadozó szándék fényesen csillogó nyílhegyéről. Ez ragadozó tudat volt, amely megkísérelt elmélkedni.

Nem csoda, hogy kezdett megőrülni.

Néne kinyitotta szemét.

Ogg Ángyi barátnője feje fölött tartotta a serpenyőt. A karja remegett.

– Nos – kérdezte –, ki van itt?

– Jól esne egy pohár víz – mormolta Néne. A természetes elővigyázatosság fölszínre emelkedett elméje fortyongásából. – Csak nem ebből a kútból, ha szabad kérnem.

Ángyiban kissé fölengedett a feszültség. Amikor egy boszorkány elkezd kutakodni valaki más elméjében, sosem tudhatod, ki érkezik majd vissza. De Mállotviksz Néne volt a legjobb. Lehet, hogy Magrat mindig próbálja meglelni önmagát, ám Néne még az ilyen keresés ötletét sem értette volna meg. Ha nem tudná megtalálni az utat vissza a saját fejébe, akkor nincs is oda ösvény.

– Ott az a tej a kunyhóban – ajánlotta Ángyi.

– Mondd csak, és milyen színe is volt annak?

– Hát... még mindig eléggé fehér.

– Oké.

Amikor Ogg Ángyi háta már biztonságosan felé fordult, Néne engedélyezett magának egy apró borzongást.

A farkasra meredt, azon töprengve, mit tehet érte. Egy normális farkas nem lépne be egy kunyhóba, még akkor sem, ha ki tudná nyitni az ajtót. A farkasok egyáltalán nem mennek emberek közelébe, kivéve, ha rengeteg van belőlük és szokatlanul kemény tél áll mögöttük. És azt nem azért teszik, mert nagyok és csúfak és gonoszak, hanem mert farkasok.

Ez a farkas ember próbált lenni.

Valószínűleg erre nincs orvosság.

– Itt a tejed – szólalt meg Ogg Ángyi.

Néne fölnyúlt és odanézés nélkül elvette.

– Valaki elültette azt a gondolatot ebben a farkasban, hogy ember – mondta. – Elhitették vele, hogy személy, aztán többet nem törődtek vele. Ez néhány évvel ezelőtt történt.

– Honnan tudod?

– Én... megszereztem az emlékeit – felelte Néne. Meg az ösztöneit is, gondolta. Tudta, hogy beletelik néhány napba, mire már nem fog arra vágyódni, hogy szánkókat kergessen a havon.

– Ó!

– Megrekedt két faj között. A fejében.

– Tudunk rajta segíteni? – tudakolta Ángyi.

Néne megrázta a fejét.

– Túl régóta tart. Mostanra szokássá lett. És éhezik. Nem mehet se erre, se arra. Nem viselkedhet farkasként és nem boldogul az emberléttel. És nem képes így továbbélni.

Most először Ángyi felé fordította az arcát. Ángyi hátralépett.

– Elképzelni se tudod, mit érez a szerencsétlen pára – közölte Néne. – Évek óta kóborol. Nem képes emberként viselkedni, de képtelen farkas módjára élni. Nem tudod elképzelni, micsoda érzés.

– Úgy vélem, talán igen – válaszolta Ángyi. – Az arckifejezésedből. Talán el tudom képzelni. Ki tenne ilyet bárkivel?

– Vannak sejtelmeim.

Körülnéztek.

Magrat közelgett a gyermekkel. Mellettük bandukolt az egyik favágó.

– Hah! – mondta Mállotviksz Néne. – Igen. Na persze. Mindig lennie kell... – köpte a szavakat – ...egy boldog befejezésnek.

Egy mancs próbálta megragadni a bokáját.

Mállotviksz Néne lenézett a farkas ábrázatába.

– Kéérrrm – morogta a csikasz. – Egggy befejezééést? Mmost krrrögtön?

A boszorkány letérdelt és megfogta a mancsot.

– Biztos? – kérdezte.

– Igennn!

Újra fölállt, csupa tekintély, és odaintett a közeledő triónak.

– Mr. Favágó? – szólította. – Lenne egy feladat az ön számára...

A favágó sosem értette meg, miért hajtotta a farkas a fejét oly készségesen a tőkére.

Vagy hogy az öregasszony, az, amelyikben a düh úgy fortyongott, mint árpagyöngy a zubogó gulyásban, miért ragaszkodott utána ahhoz, hogy az állatot tisztességesen eltemessék, ahelyett, hogy megnyúzták volna és tetemét odahajították volna a bokrok közé. Ehhez körömszakadtáig ragaszkodott.

És ez lett a le-, illetve befejezése a nagy, csúnya farkasnak.

És most egy órával későbbre járt. Jó néhány favágó vándorolt el a kunyhóhoz, ahol úgy tűnt, rengeteg érdekes dolog történik éppen. A favágás nem olyan munka, ami rendes körülmények között sokat képes nyújtani szórakozásból.

Magrat a padlót súrolta, annyi mágikus segítséggel, amennyit egy vödör szappanos víz és egy súrolókefe képes megadni. Még Ogg Ángyi is, akinek kampányszerű érdeklődése a háziasszony büszke szerepe iránt teljesen elenyészett, amint legidősebb lánya elérte azt a kort, amikor kézbe vehette a porolót, a falakat tisztította. A vén nagyanyó, aki nem egészen követte az eseményeket, aggódva járt mindkettejük sarkában egy csésze tejjel. A pókokat, melyek nemzedékek óta örökölték a mennyezetet, finoman, de határozottan kitessékelték az ajtón.

És Mállotviksz Néne körbesétált a tisztáson a favágók vezetőjével, egy hordómellkasú fiatalemberrel, aki egyértelműen azt hitte, hogy jobban néz ki a szegecsekkel kivert bőr karkötőiben, mint, ami azt illeti, valójában.

– Már évek óta itt volt, nem igaz? – mondta. – Mindig a falvak szélén ólálkodott meg minden.

– És sose próbáltál beszélni vele? – kérdezte Néne.

– Beszélni vele? De hát farkas, nem igaz? Az ember nem beszélget farkasokkal. Az állatok nem tudnak beszélni.

– Hmm. Értem. És mi van az öregasszonnyal? Rengetegen vagytok ti, favágók. Beugrottatok, tudod, egyszer is meglátogatni őt?

– Huh? Ki van zárva!

– Miért?

A favágófőnök összeesküvői modorban hajolt közelebb.

– Hát, azt mondják, ő boszorkány, nem igaz?

– Tényleg? – szólt Néne. – Honnan tudod?

– Megvan nála annak összes jele, nem igaz'?

– S mik lennének azok a jelek?

A favágót kissé elfogta a szorongás.

– Hát... ő... ő teljesen egyedül él az erdőben, nem igaz?

– Igen?

– És... és... kampós az orra és mindig magában motyog.

– Igen...?

– És nincs egyetlen foga se, nem igaz?

– Uramatyám – mondta Néne. – Értem már, hogy nem akarjátok, hogy bármi közötök legyen a hozzá hasonlókhoz, ugye?

– Igaz – felelte megkönnyebbülten a favágó.

– Igen valószínű, hogy amint rátok pillant, rögvest átváltoztat titeket akármivé, ugye? – Néne fülébe dugta ujját és tűnődve megforgatta.

– A boszorkányok képesek erre, tudja.

– Fogadok, hogy képesek. Fogadok, hogy képesek – értett egyet Néne. – Igazán örülök, hogy itt vagytok ti, csupa nagy, erős legény. Tsk, tsk. Hmm. Vethetnék egy pillantást a bárdodra, fiatalember?

A férfi átnyújtotta a fejszéjét. Néne színpadiasan megroggyant, amikor megmarkolta annak nyelét. Még mindig akadtak farkasvérnyomok a pengén.

– Te jó ég, ez aztán hatalmas – jelentette ki. – És te jól forgatod ezt, gondolom.

– Megnyertem az ezüst övet két egymást követő évben az erdei versenyen – válaszolta büszkén a favágó.

– Két egymást követő évben? Két egymást követő évben? Uramatyám. Ez remek. Ez igazán pompás. És itt vagyok én, aki alig bírja fölemelni. – Néne fél kézzel markolta a fejszét és ügyetlenül meglendítette. A favágó hátraugrott, amikor a penge elsüvített az arca mellett és negyedhüvelyk mélyen egy fába temette magát.

– Elnézést kérek – mondta Mállotviksz Néne. – Hát nem vagyok buta öregasszony! Sosem értettem semmiféle technikai dologhoz!

A favágó rávigyorgott, aztán ment, hogy kihúzza a fejszét.

Térdre roskadt, arca hirtelen elsápadt.

Néne lehajolt, míg egy vonalba nem került a férfi fülével.

– Gondoskodhattál volna az öregasszonyról – jelentette ki halkan. – Beszélhettél volna a farkassal. De nem tetted, igaz?

A férfi szólni próbált, de úgy tűnt, a fogai nem akarnak elválni egymástól.

– Látom én, hogy már szánod-bánod – folytatta Néne. – Látom én, hogy belátod, rossz úton jártál. Fogadok, hogy alig várod, hogy fölkelhess és tatarozhasd a kunyhóját és visszaállíthasd a rendet szépen a kertjében és gondoskodhass friss tejről minden nap meg bőséges tűzifáról, igaz? Ami azt illeti, az sem lepne meg, ha elég nagylelkű lennél egy új kunyhó megépítéséhez, rendes kúttal meg mindennel. Valahol a falu közelében, hogy ne kelljen egyedül élnie, ugye? Tudod, néha belelátok a jövőbe és egyszerűen tudom, hogy ez fog történni, ugye?

Veríték patakzott a férfi arcán. Mostanra úgy rémlett neki, már a tüdeje sem működik.

– És aztat is tudom, hogy megtartod majd a szavad és annyira örvendek ennek, hogy gondoskodni fogok arról, hogy különösen szerencsés legyél – közölte Néne, még mindig ugyanazon a kellemes, monoton hangon. – Tudom, hogy lehet akár veszélyes munka is, a favágás. Megsérülhet az ember. Véletlenül ráeshet egy fa, vagy a bárdja felső része hirtelen leesik a nyélről és széthasítja a fejét. – A favágó megborzongott, amikor Néne folytatta: – Szóval, amit teszek, az egy kis varázslat, hogy biztos legyen, ilyesmi nem történhet veled. Azért, mert olyan nagyon hálás vagyok. Mivel segítesz az idős hölgyön. Ugye? Csak bólints!

A férfinak sikerült egy hajszálnyit mozdítani a fején. Mállotviksz Néne elmosolyodott.

– Na! – mondta fölállva és lesöpörve egy szem komposztot a ruhájáról. – Látod, mennyire szép lehet az élet, ha mindnyájan segítünk egymásnak?

A boszorkányok ebédidőtájt indultak útnak. Akkorra az öregasszony kertje tele volt emberekkel, a levegő meg a fűrészelés és kalapálás lármájával. A Mállotviksz Nénéhez hasonló hírek gyorsan terjednek. Három favágó ásta föl a zöldségek ágyását, két további harcolt, hogy kisöpörhesse a kéményt, és négyen már félúton jártak az új kútban, amit imponáló sebességgel ástak ki.

A vén nagyanyó, aki változatlanul olyanfajta ember volt, aki addig ragaszkodik egy ötlethez, míg erővel ki nem lakoltatják, kezdett kifogyni a csészékből, amikbe tejet tölthetne.

A boszorkányok elosontak a nagy sürgés-forgás közepette.

– Tessék – állította Magrat, miközben elsétáltak az ösvényen. – Ez csak azt mutatja, hogyan fognak neki az emberek és segítenek, ha valaki példát ad. Tudjátok, nem kell egyfolytában zsarnokoskodni az emberek fölött.

Ogg Ángyi Nénére pillantott.

– Láttalak, amikor a favágók főnökével beszéltél – jegyezte meg. – Miről társalogtatok?

– Fűrészporról – válaszolta Néne.

– Ó, tényleg?

– Az egyik favágó elmesélte nekem – közölte Magrat hogy más fura dolgok is történnek az erdőben. Emberként viselkedő állatok, azt mondta. Nemrég élt egy medvecsalád nem is túl messze innen.

– Nincs semmi szokatlan abban, ha egy medvecsalád együtt él – felelte Ángyi. – Nagyon társaságkedvelő állatok.

– Egy kunyhóban?

Az szokatlan.

– Erre gondoltam – értett egyet Magrat.

– Tuti, hogy kissé kínosan érzed magad, amikor átmész kölcsönkérni egy csupor cukrot – mélázott Ángyi. – Gondolom, a szomszédoknak volt mit mondani erről.

– Igen – helyeselt Magrat. – Azt mondták „uí”.

– Minek mondtak volna „uí”-t?

– Mert nem tudtak mást mondani. Ugyanis malacok voltak.

– Nekünk is voltak hasonló szomszédaink, amikor még arra laktunk a... – kezdte Ángyi.

– Úgy értem, malacok. Tudod. Négy láb? Kunkori farkinca? Ami a malacpecsenye, mielőtt pecsenye lesz? Malacok.

– Nem értem, hogy engedhette bárki, hogy a kunyhóban lakjanak a malacok – szólalt meg Néne.

– A favágó azt mondta, nem engedték. A malacok építettek kunyhót maguknak. Hárman voltak. Kismalacok.

– Mi történt velük? – firtatta Ángyi.

– A farkas megette őket. Nyilván ők voltak egyedül elég ostobák az állatok közül ahhoz, hogy a közelükbe engedjék. Az alkoholos vízszintezőjükön kívül semmi sem maradt belőlük.

– Milyen kár!

– Jelzem, a favágó azt mondta, nem építettek valami kitűnő házat.

– Hát, erre számítani lehet. Azokkal a csülkökkel meg minden – hagyta helyben Ángyi.

– A favágó azt mondja, a tető szörnyen beázik, pont az ágya fölött.

A boszorkányok némán ballagtak tovább.

– Emlékszem, egyszer hallottam – mesélte Ángyi hébe-hóba odapillantva Mállotviksz Nénére – valami régi varázslónőről egy történetben, aki egy szigeten élt és a hajótörött tengerészeket disznóvá változtatta.

– Rettenetes dolog ilyet tenni – jelentette ki Magrat, mintegy végszóra.

– Gondolom, az egész azon múlik, hogy valójában mi vagy, ott belül – bölcselkedett Ángyi. – Úgy értem, nézz csak ide Csövesre – Csöves, aki Ángyi válla köré gömbölyödött, akár egy büdös szőrmegallér, dorombolt –, ő gyakorlatilag ember.

– Rengeteg badarságot összebeszélsz, Gytha – szögezte le Néne.

– De csak azér', mer egyesek nem mondják el nekem, valóban mit gondolnak arról, ami itt folyik – válaszolta komoran Ogg Ángyi.

– Mondtam, hogy nem vagyok benne biztos – állította Néne.

– Belenéztél a farkas elméjébe.

– Igen. Azt tettem.

– Hát akkor...

Néne fölsóhajtott. – Valaki itt járt előttünk. Átutazóban. Valaki, aki ismeri a mesék hatalmát és használja is őket. És a mesék... valahogy megragadtak itt. Ez előfordul, ha táplálják őket...

– Ugyan, minek akarna bárki is ilyesmit csinálni? – tudakolta Ángyi.

– Gyakorlásnak – felelte Néne.

– Gyakorlásnak? Mire? – érdeklődött Magrat.

– Gondolom, hamarosan ki fog derülni – nyilvánított véleményt summásan Néne.

– El kellene mondanod nekem, amit gondolsz – siránkozott Magrat. – Tudod, errefelé én vagyok a hivatalos keresztanya. Tudnom kellene a dolgokról. Neked el kell mondanod nekem a dolgokat.

Ogg Ángyi megborzongott. Ez az a fajta érzelmi terület volt, amit, lévén az Oggok feje, szerfölött jól ismert. Az efféle megjegyzés ilyen időpontban olyan, mint az apró hócsuszamlás egy sudár fa legfölső ágáról, magasan fönt a hegyekben, olvadáskor. Kétségtelenül egy olyan folyamat egyik vége volt, amely tucatnyi falu elárasztásával fog végződni. Az Ogg család egész ágai szüntették be a szóba állást az Ogg család más ágaival egy „Köszönöm szépen” miatt, amit rossz hangnemben és rosszkor mondtak, és ez annál sokkal rosszabb volt.

– Na már most – szólalt meg sietve –, mi miért is nem...

– Nem kell elmagyarázzak semmit – szögezte le Mállotviksz Néne.

– De mi elvileg három boszorkány vagyunk – vetette ellen Magrat. – Mármint ha boszorkánynak lehet minket nevezni – fűzte hozzá.

– És ezt hogy érted, könyörgöm? – kérdezte Néne.

„Könyörgöm?”, gondolta Ángyi. Valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot? Ez olyan, mint amikor valaki pofon vág valaki mást egy kesztyüvel, aztán a földre hajítja azt. Nincs visszaút, amikor valaki „könyörgöm”-mel fejezett be egy mondatot. De azért próbálkozott.

– Mit szólnátok egy szép kis...

Magrat megtette a döntő lépést, annak kétségbeesett bátorságával, aki a mögötte égő híd fényében táncol.

– Hát – mondta –, nekem úgy tűnik...

– Igen? – szólt Néne.

– Nekem úgy tűnik – vágott bele ismét Magrat –, hogy az egyetlen varázslat, amit csinálunk, csupa... hát, kobakológia. Nem olyasmi, amit bárki más mágiának nevezne. Ez csak az emberek fixírozása meg becsapása. A hiszékenységük kihasználása. Ez nem az, amire számítottam, amikor én belevágtam a boszorkánnyá válásba...

– És ki állítja – tudakolta Mállotviksz Néne kimérten és célzatosan –, hogy mostanra boszorkánnyá váltál?

– Nahát, a szél kezd föltámadni, talán jobb lenne... – vágott közbe Ogg Ángyi.

Mit mondtál? – firtatta Magrat.

Ogg Ángyi kezével eltakarta a szemét. Megkérni valakit, hogy ismételje meg azt a kifejezést, amit nem csak nagyon is tisztán hallottál, hanem mértéktelenül föl is dühített, nagyjából a Defcon II-nek[9] felel meg a veszekedés szótárában.

– Azt hittem volna, hogy elég világosan beszéltem – jelentette ki Néne. – Nagyon meglep, hogy a beszédem nem volt elég világos. Szerintem elég világos volt.

– Az idő kissé szelesnek tűnik, szóval mi miért nem...?

– Hát, én már csak úgy vélem, hogy elég önelégült és összeférhetetlen és goromba tudok lenni ahhoz, hogy boszorkány lehessek – válaszolta Magrat. – Ez minden, ami kell hozzá, nem igaz?

– Goromba? Én?

– Kedveled az olyanokat, akik segítségre szorulnak, mert amikor segítség kell nekik, gyöngék, és attól, hogy segítesz rajtuk, erősnek érzed magad! Ugyan, miféle kárt okozna egy kis varázslás?

– De hát soha nem marad abba egy kicsinél, te szamár lány!

Magrat elhátrált, az arca vöröslött. Benyúlt a táskájába és előhúzott egy vékony kötetet, amit fegyverként meglengetett.

– Lehet, hogy szamár vagyok – lihegte –, de legalább megpróbálok megtanulni dolgokat! Tudod, hogy mik azok a dolgok, amikre az ember mágiát használhat? Nem csak szemfényvesztést meg zsarnokoskodást! Vannak emberek ebben a könyvben, akik képesek... képesek... izzó parázson járni és tűzbe dugni a kezük anélkül, hogy megégnének!

– Olcsó trükk! – felelte Néne.

– Tényleg képesek!

– Lehetetlen. Senki sem képes ilyet tenni!

– Ez mutatja, hogy képesek irányítani a dolgokat! A mágia több kell legyen, mint egyes dolgok puszta ismerete meg az emberek manipulálása!

– Ó? Az egész csak kívánás hullócsillag láttán meg reggelre tovatűnő tündéraranypor, mi? Az emberek boldogabbá tevése?

– Lennie kell abból valamicskének! Különben mi értelme van bárminek? Egyébként... amikor megérkeztem Desiderata kunyhójába, a varázspálcát kerested, nem igaz?

– Csak nem akartam, hogy rossz kézbe kerüljön!

– Vagyishogy a tiéden kívül bárkiébe, gondolom!

Egymásra meredtek.

– Hát nincs semmi romantika a lelkedben? – kérdezte Magrat siránkozva.

– Nincs – válaszolta Néne. – Egy csöpp se. És a csillagokat nem érdekli, hogy mit kívánsz és a mágia nem teszi jobbá a dolgokat és senki sem marad égetlen, aki tűzbe dugja a kezét. Ha szeretnél megfelelni boszorkányként, Magrat Beléndek, meg kell tanulj három dolgot. Mi valóságos, mi nem valóságos és mi a különbség...

– És mindig tudakold meg a fiatalember nevét és lakcímét! – intette Ángyi. – Nekem ez mindig bejött. Csak vicceltem – mentegetőzött, amikor mindketten szúrósan néztek rá.

Szél kerekedett, pont itt, az erdő szélén. Fű- és levéldarabkák kavarogtak a levegőben.

– Egyébként meg jófelé megyünk – folytatta Ángyi bőszen, keresgélve bármit, ami elvonná a figyelmet az eddigiekről. – Nézzétek! A jelzőtáblán az áll „Génua”.

És valóban. Vén, szúette útirányjelző tábla strázsált pont az erdő szélén. A vízszintes rúd végét mutató ujjhoz hasonlatossá faragták.

– Ráadásul rendes az út is – csacsogott tovább Ángyi. A veszekedés némileg csillapodott, egyszerűen azért, mert a két fél nem állt szóba egymással. Nem pusztán a szóbeli közlések cseréjét függesztették föl – az csak a beszéd hiánya. Ezen áthaladva eljutottak a túloldalra, a Nem Beszélünk Egymáshoz rettentő, haragos világába.

– Sárga téglák – jegyezte meg Ángyi. – Ki hallott már olyat, hogy utat építsenek sárga téglákból?

Magrat és Mállotviksz Néne az ellenkező irányba nézve álltak összefont karral.

– Fölvidítja a helyet, gondolom – mondta Ángyi. A láthatáron Génua tündöklött némi további zöldellés közepén. Közöttük az út lebukott egy széles, falvakkal pettyezett völgybe. Egy folyó kígyózott el a falvak mentén, útban a városba.

A boszorkányok szoknyája csapkodott a szélben.

– Sose leszünk képesek ebben repülni – közölte Ángyi, aki, mint igazi nő, még mindig próbált egymaga társalogni három helyett.

– Szóval akkor majd gyalogolunk, eh? – mondta és hozzátette, mert egy szikrányi rosszindulat még az Ogg Ángyihoz hasonló ártatlan lelkekben is akad: – Dalolva útközben, mit szóltok hozzá?

– Határozottan nem az én dolgom kifogásolni, amiről bárki úgy dönt, hogy megteszi – szögezte le Néne. – Semmi közöm hozzá. Gondolom, egyesek varázspálcákkal meg óriási ötletekkel esetleg beleszólhatnak.

– Huh! – morrant Magrat.

Elindultak a téglával kirakott úton a távoli város irányába, libasorban, Ogg Ángyival, mint afféle mozgó ütközőállammal, középen.

– Amire egyeseknek szüksége van – nyilvánított véleményt Magrat úgy általában a világnak – az egy kicsivel több szív.

– Amire egyeseknek szüksége van – fejezte ki meggyőződését Mállotviksz Néne a viharos égboltnak – az sokkal több ész.

Aztán a kalapjához kapott, hogy megakadályozza a szelet annak elfújásában.

Amire nekem szükségem van, gondolta Ogg Ángyi szenvedélyesen, az egy ital.

Három perccel később egy tanyaház zuhant a fejére.

Ekkorra már a boszorkányok egymástól jókora távolságra sétáltak. Mállotviksz Néne lépdelt legelöl, Magrat duzzogott leghátul, és Ángyi haladt középen.

Ahogy később megjegyezte, még csak nem is énekelt.

Ám egyik pillanatban egy pöttöm, dundi boszorkány volt ott, a következőben pedig egy fa tanyaház maradványai összeomlóban.

Mállotviksz Néne megfordult és azon kapta magát, hogy egy szétmálló, festetlen bejárati ajtót néz. Magrat csaknem nekiment az ugyanabból a szürke, kifakult fából készült hátsó ajtónak.

Nem hallatszott más hang, csak a helyét kereső tölgyfa recsegése.

– Gytha? – szólalt meg Néne.

– Ángyi? – fakadt ki Magrat.

Mindketten kinyitották az előttük lévő ajtót.

Nagyon egyszerű volt a ház terve, két földszinti szobával s középütt a két ajtó közt végigvonuló folyosóval. Az átjáró közepén, a csúcsos kalap alatt, ami a becsapódástól egész az álláig takarta, hevert Ogg Ángyi, körbevéve széttört és termesszel teli padlódeszkákkal. Csövesnek nem volt nyoma.

– Mi történt? – kérdezte. – Mi történt?

– Egy tanya zuhant a fejedre – válaszolta Magrat.

– Ó! Szóval egy olyasmi – mondta Ángyi tétován.

Néne megmarkolta a vállánál fogva.

– Gytha? Hány ujjam tartom föl? – tudakolta unszolóan.

– Miféle ujjak? Teljesen elsötétedett.

Magrat és Néne megragadták Ángyi kalapjának karimáját és félig lehúzták, félig lecsavarták a fejéről a kalapot. Ángyi pislogott rájuk.

– Ez a fűzfagally megerősítés – jelentette ki, ahogy a csúcsos kalap recsegve visszanyerte formáját, akár egy új életre kelő esernyő, és enyhén imbolygott. – Megállít egy pörölycsapást is, egy kalap a fűzfa megerősítéssel. Az a rengeteg tartóborda, tudjátok. Elosztja az erőt. Írni fogok Mr. Vernisszázsnak.

Magrat, megzavarodva, odanézett a házikóra.

– Csak úgy lepottyant az égből! – ámult.

– Lehetett egy nagy tornádó vagy ilyesmi valahol – világosította föl Ogg Ángyi. – Fölkapja, tudod, aztán a szél elül és akkor leesik. Fura dolgok történnek szélviharban. Emlékszel arra az óriási orkánra tavaly? Az egyik tyúkom négyszer rakta ugyanazt a tojást.

– Félrebeszél – állapította meg Magrat.

– Nem is, ez csak a szokásos csevegésem – helyesbített Ángyi.

Mállotviksz Néne bekukucskált az egyik szobába. – Gondolom, nem akad étel-ital ebben az épületben? – mondta.

– Megpróbálhattok a számba erőltetni egy kis pálinkát – javasolta sietve Ángyi.

Magrat föltekintett a lépcsőre.

– Helló – kiáltotta annak a fojtott hangján, aki azt akarja, hogy meghallják, de anélkül, hogy olyan modortalanságot követne el, mint hangjának fölemelése. – Van itt valaki?

Ángyi ezzel szemben a lépcső alá kémlelt. Csöves kushadó szőrcsomó volt az egyik sarokban. A boszorkány tarkójánál fogva kihúzta a macskát s kissé zavarodottan megveregette. Mr. Vernisszázs kalapszalonjának remekműve ellenére, a szúette padló dacára és tekintet nélkül az Oggok legendásan vastag koponyájára, határozottan úgy érezte, le lett sújtva és szokott virágos kedve némi honvággyal árnyalt kornyadozást szenvedett el. Odahaza az emberek nem vágnak téged fejbe egy tanyaházzal.

– Tudod, Csöves – jegyezte meg –, nem hiszem, hogy Lancréban vagyunk.

– Találtam egy kis lekvárt – kiáltotta Mállotviksz Néne a konyhából.

Ogg Ángyi fölvidításához nem kellett sok. – Remek – kiabált vissza. – Jól fog jönni a törpekalácshoz.

Magrat érkezett a szobába.

– Nem hinném, hogy el kellene vegyük mások ennivalóját – közölte. – Úgy értem, ez a hely nyilván tartozik valakihez.

– Ó! Szólt valaki, Gytha? – tudakolta Mállotviksz Néne hamiskásan.

Ángyi a szemét forgatta.

– Csupán azt mondtam, Ángyi – ismételte meg Magrat – hogy ez itt nem ami tulajdonunk.

– Azt mondja, a ház nem a mienk, Eszme – továbbította Ángyi.

– Mondd el bárkinek, aki tudni óhajtja, Gytha, hogy ez olyan, mint a hajótörésből kimentett dolgok használása – közölte Néne.

– Azt mondja, azé, aki megtalálja, Magrat – adta tovább Ángyi.

Valami elvillant az ablak előtt. Magrat odament és kikukucskált a mocskos üvegtáblán keresztül.

– Ez fura. Egy csomó törpe táncolja körbe a házat – jelentette.

– Ó, tényleg? – szólt Ángyi és kinyitott egy szekrényt.

Néne megmerevedett. – És ők... azaz légy szíves, kérdezd meg tőle, hogy énekelnek-e – kérte Ángyit.

– Énekelnek, Magrat?

– Hallok valamit – felelte Magrat. – Úgy hangzik, „Dingdong, dingdong”.

– Az törpenóta, nem más – bólogatott Ángyi. – A törpék az egyetlen nép, amely képes egy teljes napig elhúzni egy hejhót.

– Nagyon boldognak látszanak tőle – állította Magrat kissé kételkedve.

– Alighanem az ő tanyaházuk és örülnek, hogy visszakapták.

Dörömbölés hallatszott a hátsó ajtó felől. Magrat kinyitotta. Élénk színekbe öltözött és szégyenkező törpék tömege lépett sietve hátra, s aztán fölbámult rá.

– Ööö – mondta az, amelyik láthatólag a vezérük volt. – Meg... meghalt a vén banya?

– Melyik vén banya? – firtatta Magrat.

A törpe egy ideig eltátott szájjal meredt rá. Majd megfordult és suttogva konzíliumot tartott kollégáival. Aztán visszafordult.

– Hány vén banyája van naccsádnak?

– Kettőből lehet választani – válaszolta Magrat. Nem volt túl jó kedvében s ezért nem érezte indíttatva magát arra, hogy a szükségesnél jobban elősegítse a társalgást. Rá nem jellemző komiszsággal fűzte hozzá: – Ingyen vihetitek bármelyiket.

– Ó! – A törpe fontolóra vette ezt. – Hát, melyik vén boszorkányra esett rá a ház?

– Ángyi? Nem, nem halt meg. Csak kissé elkábult. De azért köszönjük az érdeklődést – felelte Magrat. – Nagyon kedves tőletek.

Úgy tűnt, ez zavarba hozza a törpéket. Összedugták a fejük. Hosszas sotto voce vitatkozás következett.

Aztán a törpevezér visszafordult Magrathoz. Levette a sisakját és idegesen forgatta körbe-körbe a kezében.

– Ööö – mondta. – Megkaphatjuk a csizmáját?

– Mi?

– A csizmáját? – pirult el a törpe. – Megkaphatjuk, kérem szépen?

– Minek kell nektek a csizmája?

A törpe üres tekintettel meredt Magratra. Aztán megfordult s megint összedugta a fejét kollégáival. Majd ismét szembefordult Magrattal.

– Csak van nekünk ez az... érzésünk... hogy muszáj megkapjuk a csizmáját – motyogta.

Aztán csak állt és pislogott.

– Hát, megyek és megkérdezem – közölte Magrat. – De nem hiszem, hogy igent fog mondani.

Amikor épp becsukta volna az ajtót, a törpe újfent megpörgette a sisakját.

– Ugye, a csizma rubinvörös? – kérdezte.

– Nos, vörösnek vörös – jelentette ki Magrat. – A vörös jó lesz?

– Vörösnek kell lennie. – Az összes többi törpe is rábólintott. – Akkor nem jó, ha nem vörös.

Magrat kifejezéstelen tekintetet vetett rá és becsukta az ajtót.

– Ángyi – szólalt meg vontatottan, amikor visszaért a konyhába. – Odakint van néhány törpe, akik a csizmád akarják.

Ángyi fölnézett. Talált egy száraz veknit az egyik szekrényben és buzgón rágott. Döbbenetes, mit meg nem eszel, ha az alternatíva törpekalács.

– Minek kell nekik? – tudakolta.

– Nem mondták. Csak azt állították, van egy olyan érzésük, hogy kell nekik a csizmád.

– Ez szerintem roppant gyanúsan hangzik – vélekedett Néne.

– A vén Razo Wistley odaát Zsomborséden rettentően odavolt a lábbelikér' – jegyezte meg Ángyi letéve a kenyérvágó kést. – Különösen a fekete, gombos, magas szárú cipőkért. Gyűjtötte őket. Ha meglátott téged arra járni egy pár új cipellőben, kénytelen volt lepihenni.

– Szerintem az kissé túl kiagyalt a törpéknek – állította Néne.

– Talán inni akarnak belőle – folytatta Ángyi.

– Hogy érted azt, hogy inni akarnak belőle? – kérdezte Magrat.

– Á, hát ezt szokás külrészeken csinálni – válaszolta Ángyi. – Pezsgőt isznak a hölgyek topánkájából.

Mindnyájan lenéztek Ángyi csizmájára.

Még maga Ángyi sem tudta elképzelni, hogy bárki inni akarhasson belőle, vagy hogy mit tenne az illető azután.

– Nahát! Az még Razo Wistley-nél is affektáltabb – tűnődött el Néne.

– Némileg zavarodottnak tűntek ezzel kapcsolatban – jegyezte meg Magrat.

– Naná, hogy azok. Nem túl gyakran fordul elő, hogy az embereknek olyan érzése támad, hogy menniük kell lehúzni egy tisztességes boszorkány csizmáját! Ez úgy hangzik, mint egy újabb elszabadultan ficánkoló mese. Szerintem – vélte Néne – el kellene beszélgetnünk ezekkel a törpékkel.

Kimasírozott a folyosóra és kinyitotta az ajtót.

– Igen? – kérdezte.

A törpék elhátráltak a láttán. Rengeteg sugdolózás meg könyökkel böködés meg elmormolt, „Nem, te” és „Legutóbb én kérdeztem meg” természetű megjegyzés következett. Végül előrelöktek egy törpét. Lehet, hogy ő volt a szószóló korábban is. Nem könnyű ezt megállapítani a törpék esetében.

– Őöő – mondta. – Ööö. Csizma?

Minek? – firtatta Néne.

A törpe megvakarta a fejét. – Itt süllyedjek el, ha tudom – felelte. – Mi magunk is töprengtünk már rajta, ami azt illeti. Épp befejeztük a műszakot a szénbányában fél órával ezelőtt, amikor láttuk, hogy a tanyaház landol a... a boszorkányon és... hát...

– Csak egyszerűen tudtátok, hogy ide kell rohannotok és el kell lopjátok a csizmáját? – kérdezte Néne.

A törpe arca megkönnyebbült vigyorba húzódott.

– Pontosan! – rikkantotta. – És énekelnünk kell a Dingdong nótát. Csak a banyának szét kellett volna lapulnia. Zokon ne vegye, kérem! – tette hozzá sietve.

– A fűzfa megerősítés volt az – szólt egy hang Néne háta mögött. – Megéri a súlyát aranyban.

Néne egy darabig csak bámult maga elé, majd elmosolyodott.

– Azt hiszem, nektek, legényeknek, be kéne jönnötök – javasolta. – Lenne néhány kérdésem hozzátok.

A törpék nagyon tétovának tűntek.

– Hümm – mondta a törpeszóvivő.

– Nyugtalanít a bemenetel olyan házba, amiben boszorkányok vannak? – kérdezte Mállotviksz Néne.

A törpeszóvivő bólintott, majd elvörösödött. Magrat és Ogg Ángyi összenéztek Néne háta mögött. Valami egész biztosan nem stimmel itt. A hegyekben a törpék egyáltalán nem féltek a boszorkányoktól. Inkább az volt a gond, miként akadályozd meg, hogy fölássák a padlód.

– Egy ideje már lejöttetek a hegyekből, gondolom – szólt Néne.

– Nagyon ígéretes szénréteg van itt lenn – motyogta a törpeszóvivő kalapját gyűrögetve.

– Fogadok, hogy akkor már jó ideje nem jutottatok igazi törpekalácshoz – jelentette ki Néne.

A törpeszóvivő szeme könnybe lábadt.

– A legfinomabb kövön őrölt fövenyből sütve, pont mint amilyenen anya szokott volt föl s alá ugrálni – folytatta Néne.

Afféle kollektív sóhaj szakadt föl a törpékből.

– Idelenn egyszerűen nem lehet hozzájutni – felelte a törpeszóvivő, persze a talajnak. – A víz miatt vagy valami más miatt. Alig néhány év után már darabokra hullik.

– Ezek lisztet tesznek bele – panaszolta mögötte valaki keserűen.

– Rosszabb annál. Odaát Génuában a pék aszalt gyümölcsöt tesz bele – tódította egy másik törpe.

– Na, akkor – szólalt meg Néne kezét dörzsölgetve –, lehet, hogy ebben tudok nektek segíteni. Nem kizárt, hogy akad nálam némi törpekalács, amit nélkülözni tudok.

– Ugyan! Nem lehet igazi törpekalács – tiltakozott a törpék szóvivője rosszkedvűen. – Az igazi törpekalácsot bele kell ejteni a folyóba, és megszárítani, és ráülni, és otthagyni, és mindennap ránézni és újra eltenni. Idelenn lehetetlenség hozzájutni.

– Lehet, hogy ma – vélte Mállotviksz Néne – mázlitok van.

– Őszintén szólva – közölte Ogg Ángyi –, azt hiszem, a macska is lepisilte egy részét.

A törpeszóvivő csillogó szemmel nézett föl.

– Azt a mindenit!

Kedves Jászón et mindenki!

Micsa egy élet, mindenfelé történik, beszélő farkasok meg alvó nők kastélyokba, lesz egy-két sztori, amit majd elmesélek nektek, amikor hazamentem, nem vitás. Valamint, szóba ne hozátok nekem a tanyaházakat, erről jut eszembe, külgyetek valakit Mr. Vernisszázshoz odaát Gerezdneken és agyátok át neki Mrs. Ogg üdvözletét és hogy micsoda remek kalapot készít, ezentúl mondhatya, hogy „Termék Ogg Ángyi Teljes Elismerésével”, 100%-ban megállít minden ismert tanyaházat, továbbá, ha írsz egyeseknek arról, hogy milyen jók is a készítményeik, néha ingyen kapsz belőlük, lehet, hogy lesz egy új kalap ebből számomra, szóval lássatok hozá nyomba.

Lilith kilépett tükrökkel teli terméből. Önmaga árnyszerű képmásai húzódtak uszályként mögötte, halványulóban.

A boszorkányoknak össze kellene zúzódniuk, amikor egy tanyaház esik rájuk. Lilith ezt biztosan tudta. Teljesen szétlapulnak, kivéve a kilógó csizmákat.

Néha reményét vesztette. Egyes emberek egyszerűen nem képesek rendesen eljátszani a szerepük.

Eltűnődött, vajon létezik-e olyasmi, mint a tündérkeresztanya ellentéte. A legtöbb dolognak elvégre van fordítottja. Ha létezik, az illető nem rossz tündérkeresztanya lenne, mert az csupán a jó tündérkeresztanya más nézőpontból.

Az ellenkezője olyasvalaki lenne, aki méreg a meséknek és, gondolta Lily, a lehető leggonoszabb teremtés a világon.

Nos, itt Génuában van egy mese, amit senki sem állíthat meg. Ennek a mesének van bőven hajtóereje. Próbáld megállítani és magába szív, a cselekménye részévé tesz. Neki magának a kisujját se kell mozdítania. A mese szépen elintéz mindent. És neki megvan az a vigasztaló tudása, hogy nem veszíthet. Elvégre, ő a jó tündérkeresztanya.

Lilith elsétált a csipkés oromzat mellett, le a lépcsőn a saját szobájába, ahol a két nővér várt rá. Remekül csinálták a várakozást. Órákig képesek ülni pislogás nélkül.

A Duc még egy szobában sem volt hajlandó tartózkodni velük.

A nővérek feje felé fordult, amikor belépett.

Sosem adott nekik hangot. Nem volt rá szükség. Elég az, hogy gyönyörűek és meg lehet értetni velük a dolgokat.

– Most kell elmennetek a házba! – parancsolta Lilith. – És ez nagyon fontos. Hallgassatok ide! Néhányan meg fogják látogatni Pipőkét a holnapi nap. Nem szabad megakadályoznotok őket ebben, értitek?

A nővérek az ajkát lesték. Mindig mindent figyeltek, ami mozgott.

– Szükségünk van rájuk a meséhez. Nem fog rendesen megtörténni, hacsak ők meg nem próbálják megállítani. És utána... esetleg adok nektek hangot. Annak örülnétek, nem igaz?

A nővérek egymásra pillantottak, aztán Lilith-re. Végül pedig a kalickára a szoba sarkában.

Lilith elmosolyodott, benyúlt és kihúzott két fehér egeret.

– A legfiatalabb boszorkány talán pont a ti esetetek – mondta. – Majd meglátom, mit tehetek vele. És most... nyissátok ki...

A söprűk libegtek a délutáni levegőben.

Most az egyszer, a boszorkányok nem civakodtak.

A törpék az otthon ízét jelentették. Bárki lelkének jót tett volna, ha látja, ahogy csak ülnek és bámulják a törpekalácsot, mintha fölfalnák a szemükkel, ami mellesleg a legjobb módja a törpekalács elfogyasztásának. Bármi volt is az, ami rubinvörös csizmák keresésére sarkallta őket, úgy tűnt, elenyészett a törpekalács kézzelfogható hatására. Ahogy Néne leszögezte, jó sokáig keresgélhetsz, mielőtt a törpekalácsnál valóságosabbat találsz.

Aztán ment és négyszemközt elbeszélgetett a vezértörpével.

Nem volt hajlandó elárulni a többieknek, hogy az mit mondott neki, és a másik két boszorkány nem érzett elegendő bátorságot a kérdezősködéshez. És most egy kicsivel előttük röpült. Hébe-hóba ilyesmiket mormolt, hogy „Keresztanyák!” meg „Gyakorlás!”.

De még Magrat is, akinek nem volt túl sok tapasztalata, képes volt érezni Génuát mostanra, ahogy a barométer is érzékelni a légnyomást. Génuában életre kelnek a mesék. Génuában valaki nekiállt, hogy megvalósítsa az álmokat.

Emlékszel egyik-másik álmodra?

Génua a gazdagsága forrásául szolgáló Vieux-folyó torkolatában fészkelt. És Génua ugyancsak jómódú volt. Génua uralta a folyó deltáját és megadóztatta a forgalmat rajta, méghozzá úgy, hogy ezt nem lehetett kalózkodásnak nevezni, mert a városi kormányzat tette, ennélfogva virágzó gazdaság és tökéletesen rendben van. És a deltavidék mocsarai és tavai szolgáltatták a csúszómászó, úszó és repülő hozzávalóit egy olyan szakácsművészetnek, amely világhírű lett volna, ha, mint már korábban utaltunk erre, az emberek sokat utaztak volna.

Génua vagyonos volt, lusta, nem fenyegette semmi, és valaha meglehetősen sok időt töltött belebonyolódva abba a különleges fajta városi politizálásba, ami oly magától értetődően alakul ki egyes városállamokban. Például, valaha megengedhette magának az Orgyilkosok Céhének Ankh-Morporkon kívüli legnagyobb fiókrészlegét, s annak tagjai annyira eloglaltak voltak, hogy az embernek néha hónapokig kellett várnia.[10]

Ám az Orgyilkosok már évekkel ezelőtt távoztak. Bizonyos dolgoktól még a sakáloknak is fölfordul a gyomra.

A város döbbenetet keltett. Némi távolságból bonyolult fehér kristálynak látszott, mely a mocsár zöldjei és barnái közül nő ki.

Közelebbről fölbomlott, először is kisebb épületek külső gyűrűjére, aztán nagy, imponáló, fehér házak belső gyűrűjére és végül, a legislegközepén, egy palotára. Ami magas volt és szépséges és soktornyú, akár egy játékkastély vagy valamiféle cukrászati extravagancia. Láthatólag minden egyes karcsú tornyot arra terveztek, hogy királykisasszony raboskodhassék benne.

Magrat megborzongott. De aztán eszébe jutott a varázspálca. Egy keresztanyának kötelességei vannak.

– Egy másik Fekete Aliss-féle mesére emlékeztet engem – jelentette ki Mállotviksz Néne. – Emlékszem, amikor bezárta azt a hosszú copfos lányt egy pont olyan toronyba, mint amilyenek azok. Azt a Csiling-Csalang Amadét vagy kicsodát.

– De a lány kiszabadult – mondta Magrat.

– Igen, jót tesz az embernek, ha kienged. Vagy legalább kiengedi a haját – vélte Ángyi.

– Huh! Rurális regék! – fanyalgott Néne.

Közelebb húzódtak a városfalhoz. Aztán Magrat megszólalt: – Őrök állnak a kapuban. Átröpülünk fölöttük?

Néne összehúzott szemmel meredt a legmagasabb toronyra. – Nem – felelte. – Landolunk és besétálunk. Azér', hogy ne nyugtalanítsuk a népeket.

– Van ott egy szép, lapos, zöld rész pont azok mögött a fák mögött – mutatott rá Magrat.

Néne kísérleti jelleggel föl s alá lépdelt. A csizmája vizes vádaskodással csikorogott és bugyborékolt.

– Nézd, mondtam már, hogy sajnálom – mondta Magrat. – Csak annyira laposnak látszott!

– Ahogy a víz általában – jegyezte meg Ángyi egy fatuskón ülve és kicsavarva a ruháját.

– De még ti sem tudtátok megállapítani, hogy víz – védekezett Magrat. – Annyira... annyira füvesnek látszik azzal a rengeteg rajta lebegő vízi növénnyel meg izével.

– Nekem úgy tűnik, hogy errefelé a föld meg a víz nem képesek eldönteni melyikük melyik – vélekedett Ángyi. Körbenézett a miazmás tájon.

Fák nőttek ki a lápból. Cikcakkos, idegen kinézetük volt és úgy látszott, már növés közben rothadnak. Ahol a víz látható volt, ott tintaként feketéllett. Szórványosan néhány buborék böffent föl a felszínre, mint a babvacsora kísértetei a fürdőkádban. És valahol arrébb, a távolban hömpölygött a folyó, már ha lehetséges biztosnak lenni ilyesmiben ezen a tömény vízből meg olyan talajból álló vidéken, ami imbolyog, amint ráteszed a lábad.

Ángyi pislogott.

– Ez fura – jelentette ki.

– Mi? – kérdezte Néne.

– Egy pillanatig azt hittem, hogy láttam... valamit elszaladni... – motyogta Ángyi. – Ott, arra. A fák közt.

– Akkor annak kacsának kellett lennie, egy ilyen helyen.

– Nagyobb volt egy kacsánál – közölte Ángyi. – Az a fura, hogy egy kicsit úgy nézett ki, mint egy ház.

– Ó, persze, szaladt s közben füst gomolygott a kéményéből, föltételezem – gúnyolódott Néne megsemmisítően.

Ángyi földerült. – Te is láttad?

Néne a szemét forgatta.

– Gyerünk! – javasolta. – Menjünk ki az útra!

– Ööö – szólalt meg Magrat. – Hogyan?

Ránéztek a névleges talajra többé-kevésbé száraz menedékük és az út között. Az sárgás külalakkal rendelkezett. Úszó ágak és gyanúsan zöld fűcsomók is akadtak ott. Ángyi letört egy ágat a kidőlt fáról, amin ült, és néhány öllel arrébb dobta. Nedvesen csapódott be és olyan zajjal süllyedt el, mint amikor valaki megpróbálja kiszürcsölni a turmix utolsó csöppjeit.

– Természetesen átröpülünk fölötte – válaszolt Ángyi.

– Ti ketten megtehetitek – mondta Néne. – De itt nincs hely futni és beindítani az enyémet.

A végén Magrat szállította át őt a saját söprűjén, míg Ángyi alkotta a hátvédet Néne kiszámíthatatlan tragacsát maga után vontatva.

– Csak remélni tudom, hogy nem látott meg minket senki – jegyezte meg Néne, amikor eljutottak az út viszonylagos biztonságába.

Más utak is csatlakoztak a mocsári ösvényhez, amikor közelebb értek a városhoz. Ezek zsúfoltak voltak és a kapunál hosszú sor várakozott.

Talajszintről a város még imponálóbbnak látszott. A mocsár gőzölgésével szemben úgy ragyogott, akár egy csiszolt drágakő. Tarka zászlók libegtek a falak fölött.

– Nagyon vidámnak tűnik – vélte Ángyi.

– Roppant tiszta – tódította Magrat.

– Csak kívülről látszik annak – mondta Néne, aki már járt előzőleg városban. – Higgyétek el nekem, hogy amikor bemegy az ember, csupa koldus lesz meg lárma meg csatornák teli nem is tudom mivel!

– Elég sok embert elküldenek – vette észre Ángyi.

– Azt mondták a hajón, hogy tömérdek ember jön ide Zsíros Ebédidőre – magyarázta Néne. – Alkalmasint számos olyan ember is, aki nem a megfelelő fajta.

Fél tucat őr figyelte őket, amint közeledtek.

– Nagyon okos dolog, hogy elzavarják őket – jelentette ki Néne. – Ezt már szeretem látni. Nem úgy, mint otthon.

Egész Lancréban mindössze hat páncéling akadt, amelyeket az „egy-méret-nem-egészen-passzol-mindenkire” elv alapján készítettek. Madzag- és drótdarabkákat kellett használni, hogy bevegyék a bőségük, mivel Lancréban a palotaőr szerepét általában olyan polgárok látták el, akiknek abban a pillanatban nem akadt túl sok teendője.

Ezek az őrök mind hat láb magasak voltak, és még Néne is el kellett ismerje, hogy igen imponálóan festettek vidám vörös-kék egyenruhájukban. Az egyetlen másik igazi városi őrség, amit valaha látott, az az ankh-morporki volt. Az ankh-morporki városi őrség látványától eltűnődnek a gondolkodó emberek, vajon támadhat-e rájuk olyan, aki ezeknél rosszabb. Azok az őrök semmiképp sem nevezhetőek látványosságnak.

Néne megdöbbenésére két lándzsa zárta el az útját, amikor az íves kapuboltozat alá lépett.

– Tudjátok, mi nem támadni jöttünk – mondta.

Egy káplár szalutált neki.

– Hogyne, naccsága – közölte. – De parancsunk van, hogy megállítsuk a határeseteket.

– Határeset? – firtatta Ángyi. – Mi bennünk a határeset?

A káplár nagyot nyelt. Mállotviksz Néne tekintetével nehéz volt szembenézni.

– Hát – dadogta –, naccsátok kissé... piszkos.

Harsogó csönd támadt. Néne nagy levegőt vett.

– Egy kis baleset történt velünk a mocsárban – vágta rá sietve Magrat.

– Biztos minden rendben lesz – felelte a káplár nyomorultan. – A kapitány máris jönni fog. Csak hát mindenféle baj lesz, ha beengedjük a rosszféléket. El tetszenének képedni egyik-másik embertől, akikkel itt összeakadtunk.

– Nem szabad beengedni a rosszféléket – értett egyet Ogg Ángyi. – Nem akarnánk, hogy beengedje a rosszféléket. Merem állítani, hogy mi nem is szeretnénk olyan városba belépni, amelyik beengedi a rosszféléket, nem igaz, Eszme?

Magrat bokán rúgta.

– Még jó, hogy mi jófélék vagyunk – folytatta Ángyi.

– Mi folyik itt, káplár?

Az őrség kapitánya kilépett a kapuboltozat egyik ajtaján és odasétált a boszorkányokhoz.

– Ezek a... hölgyek be akarnak jönni, uram – jelentette a káplár.

– És?

– Ők kissé... tudja, nem száz százalékban tiszták – mondta a káplár s fonnyadásnak indult Néne tekintetétől. – És az egyiküknek rendetlen a frizurája...

– Nahát! – csattant föl Magrat.

– ...és egyikük olyannak látszik, aki csúnyán beszél.

– Mi? – hörrent föl Ángyi, s mosolya egyszeriben elillant. – Majd jól ellátom a bajod, te kis rohadék!

– De, káplár, nekik söprűjük van – mutatott rá a kapitány. – Csaknem lehetetlen a takarítószemélyzet számára mindig takarosnak látszani.

– Takarítószemélyzet? – fortyant föl Néne.

– Biztos vagyok benne, hogy ők legalább annyira égnek a vágytól, hogy rendbe tehessék maguk, mint maga – jelentette ki a kapitány.

– Elnézést – szólalt meg Néne, ellátva a szót ugyanazzal a mélyben megbúvó érzelemmel, amit az ilyen szavak hordoznak „Roham!” és „Kivégezni!”. – Elnézést, de a csúcsos kalap, amit viselek, jelent ez maguknak valamit?

A katonák udvariasan megtekintették.

– Tudna adni egy kis nyomravezető segítséget? – kérte végül a kapitány.

– Azt jelenti...

– Akkor mink csak becsattogunk, ha maguk nem bánják – vágott közbe Ogg Ángyi. – Van egy csomó takarítanivaló. – Meglengette a söprűjét. – Gyerünk, hölgyeim!