/ Language: Hungary / Genre:antique

Halkirálynő-6-A Hold forró jegén

Vavyan Fable

Denisa Wry-nak mint ha nem volna elég, hogy zsaruként: \- meggyilkolt lányra lel egy kísérteties házban \- és lemészárolt gladiátorra bukkan a huszadik század végén \- ezenközben mélységesen belekeveredik egy különös betörő rejtelmes ügyeibe. Ráadásul: \- egy hisztérikus teherautósofőr rosszvoltából kórházba kerül. \- ám onnan hamarost megszökik \- népes családja összejövetelt rendez, kultiváld a kakás-mamást! jeligére, \- társa, Laco szexkórság áldozata lesz \- akit helyettesítvén Zsötem, a tesztoszteron-túltengéses, újonc zsaru szakad a nyakába \- miáltal gyakori összeveretésben részesülnek \- cserben hagyott kezelőorvosa is mániákusan üzenget érte. Az égnek hála, segítség is kínálkozik: \- Daniel Belloq alias Mogorva \- a furabogár barátok Cyd, Dalia, Quasimodo \- valamint a Fellini-kedvence alkatú jós és léleklátó asszony, Ramona személyében. Újra Halkirálynő! Feszültség, család-horror, humor, akció! E könyvet olvasván elhanyagolhatja, megszokott szépítőszalonját, mert közben a körmét személyesen fogja rágni, haját az izgalom tupírozza, hasizmait a nevetés acélozza majd!

Halkirálynő - 6

Vavyan Fable

A Hold forró jegén

(Tartalom)

Hold, ki magad vagy a Változás:

Varázstükörben Tükörvarázs:

– máskor meg ugyan mi több, mi más,

mint óriás, kihűlt tükörtojás...?!

Fodor Ákos

Velem sose történik semmi.

Intenzívszobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán.

Megőrülök az unalomtól.

Ugyanis untatnak.

Egyelőre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide.

Feltehetően nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülű nő hajolt fölém, mondván: ő szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye az életbe történő visszatérésemet.

Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott onnan.

– Vagyis meghaltam? – firtattam nyögve.

Minnie nem reagált a kérdésre.

Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát.

Elsőül iskolai végzettségeit ismertette velem.

Toronymagas végzettségei vannak. Az ő diplomája a létező diplomák legdiplomábbika. A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több, egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítő ezen karitatív funkcióra ítélte őt.

Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi nevéről. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél.

Azóta is mindinkább távolodom tőle.

Próbálom összeszedni az emlékezetemet.

Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért.

Ha lehunyom a szememet – nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintálni kezd velem az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre valló tünetek jelentkeznek –, szürkéllő országútkígyót látok, a szélen fák loholnak – és valószínűleg éppen gyorshajtók kissé, azután egy hízott törzsű fa kiválik a többi közül, és száguldvást felém indul...

Felcsuklom, torkomban a gyomrommal.

Megkérem a szünet nélkül csacsogó nőt, legyen szíves kinyitni az ablakot.

Ám ő közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott nővérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis a kórterem légkondicionált. Annyi levegő van itt, mint a Himaláján...

– De nem jön! – hörgőm.

Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem, nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy ő egy nagynevű lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán, például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését.

Enyhén szólva fuldoklóm.

– Ismeri Dollárt? – kérdezi.

Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegő után kapkodok.

– Nem létezik, hogy nem ismeri őt! Dollár az egyik legnépszerűbb popénekes. Tíz évvel ezelőtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját, és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemű suhanc volt, mára persze milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról, holott nekem köszönheti összes sikerét!

Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam!

Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok.

Ez a bő harmincas, kerek fülű, gombócarcú nő maga az ördög. És épp engem büntet, közlekedési vétkemért.

Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben.

Megvan!

A Yardbirds ősdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam, együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerűen zöldellő fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt, és énekeltem és énekeltem...

– A legutóbbi lemezéről persze keményen megírtam a véleményemet a Zeneművészet című lapba. A könnyűzene mindig is könnyűzene marad. Egy popdal sosem veheti fel a versenyt a Rigolettóval.

– Nem is akarja – sóhajtom elkínzottan. – Szerintem magán kívül senkinek eszébe sem jut hótt különböző műfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon: szeretnék egyedül maradni.

– Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmű voltam: dicsértem is, bíráltam is, mindkettőt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg se sértődhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkből, hogy voltaképpen kegyetlenül beolvastam neki!

– Van itt orvos? – hörrenek.

– Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a lélegeztetőgépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam neki az írást betűről betűre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye. Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sőt, kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng, és előbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi. Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem mindig igazam van. Az én diplomámmal!?

Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem behidalok a kíntól.

Hogy is hívnak, Belloq?

Daniel. A hitvesem.

De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél?

Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szerető férjnek gyengélkedő asszonya mellett a helye.

Hogyhogy Belloq nem őszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva, kezemet szorongatva, rogyottan?

– Értesítette valaki a családomat? – sikoltom.

Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy. A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértő Yardbirds-nóta.

– Nézzen rám! – sóhajt Minnie. – Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta, se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel. Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább.

Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak a teremtményt.

És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel.

Mi az, hogy Minnie előtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!?

Na, egy pillanat!

Kezdjük az elején.

Denisa Wry vagyok, közepes termetűnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna hajú és szemű nő. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Baileyst. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam a martinisflaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru vagyok.

Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés.

– A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret. Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget? Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta, hogy rettenetes vagyok? – fecserész Minnie.

– Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? – morranok.

– Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agyműködése. Nehogy potyára szedjék ki a sokkból.

– És? Működik az agyam?

– Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élőszóban: amíg az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez első dala a legfontosabb: a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejéből! Hiszen amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam: az első szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerűen altatódallal kezdődnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt!

– Kötelező?

– Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén. Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben. A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van remény. De ettől még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány, ócska, érzelgős és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele a létrejöttébe.

Hagyom Minnie-t, tőle sose tudom meg, ki vagyok. Bár nekem már körvonalazódik, hogy ő kicsoda.

Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévő, szörnyen hiányos emlékezetből.

Száguldottam az országúton. Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél kézzel vezényeltem, úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám.

És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda.

Hatalmas testű, szoborszerű állatok ácsorogtak az úton.

Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém.

Az eleven falanx láttán fékeztem.

A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabőgés-hangú kürtöt.

Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam.

Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy őzbarna monstrum bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szőrű fejét. Halkan szusszantva hátrált el a járgány mellől.

Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam.

A szembeni kanyarból kamion lódult elő.

Figyelmeztetően rádudáltam.

A titáni jármű sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbődült.

Néhány tehén egykedvűen odébb baktatott.

Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont, mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát.

Ekkor megláttam a szemből közelgő teherautót. A járgány veszett tempóban tépett a nem sejtett veszedelem felé.

Rádudáltam.

Lassított.

Midőn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket.

Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofőr értésére adjam, mire számítson.

Láttam a vezetőfülkében ülő pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színező döbbenetet.

Vicsorát, eltorzuló vonásait.

Aztán lendületből elhúzott mellettem.

Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helyből visszafordult.

Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán félreértett jelzésemet.

Csakhogy ő ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni!

Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek.

Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilőttem.

A teherautó bősz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött.

Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem, hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melyből sokan kiröpültek már, sebességüket rosszul megválasztván.

Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem.

Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tűzni!

A hajtű szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönből vettem vissza a gázt.

A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját.

Elharapott nyelvvel gyorsítottam.

Üldözőm is.

Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék.

És ekkor jött a vészes jobb kettes kanyar.

Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem.

A padlógázzal vágtázó, a lejtő lendületétől még inkább felgyorsult járgány telibe kapott hátulról.

Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet.

Kocsim a levegőbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra.

Bődületes fatörzs rohant felém.

Itt szakadt el a film.

A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába.

Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tőle, miért oly fenemód szarvérzékeny!?

– Mi van, miért nem válaszol? – förmed rám Minnie. – Az iránt érdeklődtem, mi a véleménye Dollár hálátlanságáról. Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?!

– Centire ott, ahol most. Az ő tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dőlt, miután zseniális felfedezettjei túlnőttek rajta. Mikor hoztak ide?

– Tegnap.

– És még nem tud róla a családom?!

– Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy Schweitzer doktor eltiltotta őket a látogatástól.

– És a férjem? Életem párja? – nyögöm.

– Ő nem volt itt – közli elégedett arccal.

Szakítottam volna Belloqkal?

Hol az emlékezetem?!

– Együtt él a férjével? – érdeklődik Minnie, a gondozóm. – Akkor ő miért nem kíváncsi magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van.

– Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?!

– Le fog fogyni a bánattól maga is – kéjeleg.

Hoppá!

Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk.

Belloq kezdettől fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás egyetlenegyszer jött össze kapufa-jelleggel, méhen kívül –, orvostól természetgyógyászig jártunk. Hitvesem máig precízen számon tartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette latba legjobb képességeit, a hőn óhajtott esemény nem következett be.

Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, főként táplálékok, mellékesen kapszulák formájában. Vitaminszempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki.

Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal egy kevésnyi szexet megengedett.

Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan.

Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom egyként azon fáradozott, hogy mielőbb elérjem a vágósúlyt. Az első sokk akkor ért, midőn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a klasszikus erőfeszítéseket vállalom – úgymint: szex nagykanállal –, termékenységi istennővé nem dagadok!

Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával.

– Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és guvad a szeme a slank alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából főzött pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel Schiffernek a középső ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! – tanácsolta.

Kivágtam a tesót.

Kértem a nődoktort, eszeljen ki követhetőbb terápiát. Erre ő így szólott: mivel egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezőket, mármint szervileg, erősen feltehető, hogy meddőségem pszichoszomatikus természetű. Vagyis forduljunk pszichiáterhez.

Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket.

A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tűnődött. Minek végeredményeképpen azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán vágyom a sarjra.

Rám került a töprengés sora.

Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom is rá annyira, mint ő – és a fél város –, nem utasítom el a gondolatot. Viszont egy sereg nőt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nemakarás édeskevés a fogamzásgátláshoz.

Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert.

Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont teljesen bemogorvult. A lélek-idomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetőgörcsöm csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát, egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben való további turkálást.

Holott az agytréner csupán az iránt érdeklődött, milyen volt a szüleinkhez való viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlőből-e, szülői részről elszenvedtünk-e szexuális molesztálási, egyáltalán: akartak-e minket, hány évesen maszturbáltunk először, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e, elég gyakran-e, vannak-e furcsának nevezhető szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte, nyomatékkal: szokott-e állapotos nőket zaklatni az utcán?

Daniel beelegelt.

Helyes, bólintottam.

Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit.

Mármint titkon? Fogamzás ellen? – firtattam.

Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért.

Későn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett.

A szarvhisztis fickóval esett találkozásom előtt itt tartottunk.

De szakításról szó se volt.

Akkor hát hol van Belloq?!

Minnie nem és nem akar elmenni. Tovább taglalja életkudarcait.

Monoton zsolozsmázása úgy hat, mintha eső verné az ablakot. Vagy a bádogtetőt.

Úgy döntök: felkelek. A fürdőszobában egyesben maradhatok magammal.

Ekkor fedezem fel a beépített tartozékot.

Csengetek a nővérnek.

Az üde orcájú, teltkarcsú hölgyszemélyt megrettenti óhajom.

– Schweitzer doktor már elment – rebegi. – Az ő engedélye nélkül...

– Hol a stukkerem? – sóhajtom.

Minnie a nörsz felé fordulva súg valamit. Leolvasom a szájáról: deviáns.

Kiülök az ágy szélére. Nem egyszerűen szédülök: ringlispílezik velem a szoba.

– Kimegyek a fürdőbe – közlöm.

– Nem fog menni – vigyorog Minnie.

– Mármost – kezdem remegéstelen hangon –, e perctől több lépcsőben gyógyulok. Először is: társaság nélkül. Pillanatnyilag nem vagyok erőm teljében, úgyhogy szüneteltetem a felebaráti lelkisegély-szolgáltatást. Másodszor: nem kívánom a katétert. Ahhoz, hogy eltávolítsam a szervezetemből, nincs szükségem Schweitzer doktor engedélyére.

– Anélkül nem fog tudni pisilni! – jósolja Minnie. – Veseelégtelenséget, húgyvérűséget kap!

– Őt egyáltalán nem igénylem! – mutatok újdonsült életem megkeserítőjére. – Helyette nem kérek másikat, még három kereszt-pozitív hozzáállású karitatívot sem. Egyedül akarok maradni!

– Holnap megmutatjuk a pszichiáternek! – fenyeget a szóban forgó. – Én is itt akarok lenni, amikor elhangzik magáról a lesújtó diagnózis!

– Kedvesem, maga elterelné rólam az agyfürkész figyelmét – felelem.

Felállok.

A nővér helyben fut. Nem tudja, mitévő legyen.

Azt pedig nem is sejti, hogy ha már végre talpon vagyok, többnyire meg sem állok hazáig.

Segítek neki: elismétlem óhajomat.

Piszkosul forog velem a kórcella. Kiszemelek egy pontot a falon, a tűzjelző üvegajtaját, és mereven rászegezem a pillantásomat.

A kórszoba lelassul, majd megtorpan. Végül némi billegés, imbolygás után állva marad. Velem együtt.

Rendben van.

Pattogás hallszik a fejemben, akárha szúsereg rágna odabenn.

A nörsz megvonja tőlem a katétert.

Néhány perc múlva, a fürdőszobából visszatérve közlöm a székhez gyökeredzett Minnie-vel: jósnak se menjen, annak sem válna be, ugyanis profi módon tudok pisilni.

Visszadőlök az ágyra.

Pokolian jólesik a vízszintes helyzet. Eszembe se jut szóba hozni a testszerte tapasztalt égő érzéseket, szúrásokat és belső sajdulásokat. A fura hangokat a koponyámban. Azt se, hogy borsszemnyit sem érzem fittnek magam.

Haza akarok menni.

A fejem fölött fehérellő telefonkagylóért nyúlok.

Minnie nem mozdul.

Átható pillantást vetek rá, hosszan.

Már-már fennhangon is figyelmeztetem a tapintatra, midőn feláll végre, és távozik. Az ajtóból még visszanéz rám. Tekintetéből szánalom és megvetés süt felém.

Mindkettőt megérdemlem, oké.

Bámulom a kagylóforma telefon hasába süllyesztett nyomógombokat. Kétségbeesetten, görcsösen töprengek: képtelen vagyok felidézni egyetlen ismerős hívószámot is.

Úgy fest, öregszem. Már nem bírom olyan jól a tépetést, mint régebben. Még egy ilyen fejbaleset, és a jövőmet is elfelejtem.

Nyílik az ajtó. Vele a szám is. Gorombaságot fogalmazok.

Nicsak: Belloq lép a szobába.

– Nem jut eszembe a számunk – panaszolom.

Háromszázas a pulzusom. Tetőtől talpig elönt a szerelem.

– Rám emlékszel? – kérdezi.

Tudom, mire céloz. Mégiscsak rendben van a memóriám.

– Te vagy az, anyám? – sóhajtok.

Ennyit bírunk, és nem többet.

Daniel hozzám siet, mellém ül, és miközben magához ölel, felnyög megkönnyebbültében.

Ami azt illeti, tudnék bőgni. Fél perc alatt lucspocsosra áztatnám ingvállát. Ha kedvem tartaná, elhüppögném, milyen szép élni.

Egyiket se teszem.

– Hol voltál, Mogorva?

Eltol magától, alaposan megtekint. Látom arcán a csodálkozást.

– Jól vagy? – kérdezi.

– Mit sminkeljem? Zombiul érzem magam. Miért vártál mostanáig?

– A meglátogatásoddal? – suttogja furcsa hangon, elhűlten. – Nem emlékszel?

– Én már arra sem emlékszem, hogy szenilis vagyok.

– A minap elbúcsúztunk, három teljes napra. Versenyre indultam. Megesküdtél égre-földre, hogy vigyázol magadra, erre én kikapcsoltam a telefont, és gondtalanul versengtem a csapattal.

– És persze győztetek!?

– Naná. Amikor átvettük a serleget, Patrick félrevont, és tudatta, mi történt veled.

– És ha meghaltam volna?

– Túlélted. Most bedurcálsz?

– Be hát!

– Én sem örültem, megtudván, hogy tegnap óta titkolták a félgyászhírt. Elmesélnéd, mi történt?

Megkapja a sztorimat. Szótlanul hallgat végig.

Közben gyönyörködöm arcában, rövidre vágott fekete hajában, magas homlokában, szilvamag alakú résben ülő sötét szemében, egyenes orrában, szép vonalú szájában, széles, alig-alig szögletes állában. De még diónyi ádámcsutkájában, cipzáras kordbársony ingének halvány narancsszínű kockáiban és nemesen egyszerű fekete cipőfűzőjében is lelek csodállanivalót.

Midőn elmutogatom, miként figyelmeztettem a tehéncsorda felé száguldó teherautó-sofőrt az útonálló-veszélyre, megrezzen néhány arcizma, és hangyányit felakad a szeme, ám nem kényeztet egyéb reakciókkal. Az űzőcskéről szóló beszámoló alatt visszacsukódnak vonásai, nem nyilvánít érzelmet.

– Nem jegyeztem meg a kocsi rendszámát – sóhajtok befejezésül.

– Nem baj – feleli. – Megvan a pasasod. Az ő járgánya is kirepült a kanyarban. A fickó áttörte a szélvédőt, és húszméternyit suhant a levegőben. Frissen szántott földön landolván, csonttörés nélkül úszta meg a röpleckét, de a fejét piszkosul odaverte. Ekkor ért a helyszínre egy másik autós. Megállt segíteni, mire a te embered jól meggyomrozta a tagot, majd kusza léptekkel odébbállt.

– Honnan tudod mindezt? – fortyanok. – Tán csak nem jegyzőkönyvet böngészgettél, mielőtt hozzám jöttél volna?

– Első utam hozzád vezetett. Ám mert háromszáz kilométert utaztam idáig, volt időm telefontraccsra a közlekedésiekkel. Ők úgy rekonstruálták az eseményeket, hogy a teherautó bőségesen túllépte a kívánatos sebességet, és azért rohant beléd. Ugyanis nem csak te nem voltál beszédképes, a sofőrt utóbb újabb baleset érte.

– Mi az, hogy újabb? Meg baleset? A fickó meg akart ölni!

– Mindjárt tiszteletemet teszem nála. Itt fekszik a szomszéd szobában. Kicsit rosszabbul van, mint te. Ugyanis a helyszínről gyalogláb menekültében összetalálkozott az úton kérődző csordával. Pont akkor ért oda egy elszabadult bika is, és mert riválist látott a teheneit taszigáló pasasban, kihívta őt szarvpárbajra, és hamar le is győzte.

– Egy bika? – nyögöm. Mi tagadás, enyhén kárörvendezem. – Egy drága szép bika elégtételt vett értem?

Belloq végre elvigyorodik. Három napig nem látván a pasast, oxigénhiány-szinten nélkülöztem gesztusait, köztük mosolyát, az orrától a szájáig húzódó nevetőránc látványát.

Eszembe jut a megmentett életéért cserébe három kívánságomat teljesítő Halkirálynő s az is, hogy megfogadtam neki: halat többé nem eszem.

– Mától bikát sem fogyasztok – közlöm ünnepélyesen.

Daniel futó csókot lehel a számra, s mielőtt még karjaimat a nyaka köré fonva rátapadhatnék, felpattan a székről, és kivonul a szobából.

Alighogy kilép, üstöllést hiányozni kezd. Már emlékszem: kommandósversenyen járt. A Patrick Wyne vezette csoport minden esztendőben elfogadja Line többi közpénzen tartott harciasának kihívását. Esztendőről esztendőre bebizonyítják, hogy ők a hon legkeményebb, legmászékonyabb, legjobban lövészkedő, legrúgékonyabb és legsúlyosabb pofonokat osztogató akciózsarui. Hónapokig edzenek az eseményre, hogy azután három nap és három éjjel akrobatikázhassanak. És persze mindannyiszor learatják és elhozzák az összes pálmát, babért, serleget.

Hallgatózom. Ha nem is durva, tagolatlan zajokat, de legalább emelt férfihangokat kellene hallanom a szomszédos kórteremből. Akkor is, ha Belloq úriember, és aligha borítja ki az ágyból a gonoszdi teherautó-sofőrt.

Nesz se hallszik.

A percek lassan vánszorognak. Már-már azt gondolom, hogy el és itt vagyok felejtve, midőn Daniel visszatér, leül mellém, megfogja kezemet, végigcsókolja ujjaimat, majd közli:

– Elmegyek. Még vagy egy hétig kell nyomnod az ágyat. Azután hazajöhetsz, és otthon további két-három hetes ágynyugalommal számolhatsz.

Látván, hogy bőszülök, elvigyorodik.

– Ezt nem én mondtam, hanem a főorvos. Ilyet semmiképp se szólanék neked, hiszen ismerlek. Ma éjjel még bírd ki a gyógyenteriőrt. Holnap hazaviszlek.

– Na de Minnie...! – nyögöm. – Holnapig megőrjít az a nő. Sőt, máris megőrültem tőle. Beszélgettél a közlekedési aberrálttal?

– Beszélgettem vele.

– És? – csattanok türelmetlenül.

A pasas a régi. Autodafés technikákkal kell kihúzni belőle a közlendőjét.

Belloq vállat von. Arcizmait születésekor elkötötték. Vonásairól nem olvashatok.

– A pacák azt állítja, hogy teljesen jogszerűen vett elégtételt rajtad az őt ért sértésért. Alig várja, hogy talpra álljon, akkor átjön ide, megnéz magának, majd négy-öt teljes kört teker a nyakadon. Ez esetben talán egálba kerültök. Mikor megemlítettem neki, hogy erre aligha lesz módja, ugyanis a vízágyról egyenesen a kóterba megy, fel nem foghatta, mi lehet ellene a vád. Egyszóval a pasas halálosan életszerű. Kértem, ne a bosszúvágyát dédelgesse, inkább próbáljon megbarátkozni a holtig tartó jogosítványtalanság gondolatával. Erre kinevetett, mondván: három percen belül visszaszerzi a papírját. Közöltem vele: mindössze egyetlen vizsgafeladata lesz, éspedig az, hogy bravúrosan álljon ki a két rendszámtáblája közül.

– Mogorva, én nem maradhatok itt! – sóhajtom. – Dereng valami elintézetlen dolgom, nem is egy! Nem hagyhatsz itt, az életveszélyben!

Hiába dobom be magam, életem pasasa nem enyhül. Megcsókol néhány erogénesebb helyen. Azután magamra hagy, és még az sem vigasztal, hogy érezteti: nem szívesen.

Időközben odakinn teljesen besötétedett, a kórszobai világítás rosszabb mint kísérteties. Nem tesz rám jó benyomást. Egyfolytában Minnie visszatértétől rettegek.

Valamit tennem kell.

Lerúgom a takarót. Kiülök az ágy szélére, hintáztatom a lábaimat. A fejemet ugyan nem mozdítom, az mégis együtt lötyög alsó végtagjaimmal. Alighanem szédülök kissé.

Talpra állok. Elmotyogok egy-két fohászt, megacélosítom magam, és imbolygás nélkül eljutok az ajtóig. Kilépek a fojtott neonvilágítástól zöldesen fluoreszkáló folyosóra.

Óvatosságból a fal mentén lépkedek. De nem kell megtámaszkodnom. Járok!

A szarvhisztis pacák rám mered, midőn megállok az ágya mellett.

Méregetjük egymást.

A harmincöt év körüli fickó már vagy tíz esztendeje hízásnak indult, mostanra megállapodott a száztíz kilónál, immár akármennyit eszik, iszik, nem dagad tovább. A szeme alatti zacskók, fakó arcszíne és dézsaszerű hasa láttán arra következtetek, hogy főként a füstölt sertéshúsokat, a kevert szeszeket és a sört kedveli, meglehetőst mértéktelenül. Ifjonti kora ellenére bármely pillanatban infarktust vagy embóliát kaphat. Fokozott ingerlékenysége gyatra szervi állapotának tudható be. A pasas a hipertónia állandó nyomása alatt él.

Momentán gipszbe borult bal lábbal, lapockától nyakig merevítő fűzőben hever előttem. Megesik rajta a szívem.

– Hello – sóhajtok barátságosan. – Ugye, megismert? A minap nagyon félreértett. Segíteni akartam. A szüleim udvariasságra neveltek, ezért most arra kérem, ne haragudjon. Nem akartam megbántani. Ezennel megléptem, amit illett. Most maga jön.

Zavartan bámul rám. Valaha zöldesbarna íriszét sötét pöttyök éktelenítik. Még a homloka is párnás a bevitt zsíroktól. Bőrét szúrós szagú veríték fényesíti. Keskeny, lebiggyedő ajkai elvékonyulnak.

– Még ide mert jönni?! – nyögi dühödten. – Gyönyörködni a művében? Nézze, mit tett velem!

– Ezt nem én tettem, hanem maga.

– Egen? Ki mutogatott szarvakat a másiknak?

– Nem sejtettem, hogy a magánéletére fogja érteni.

– A magánéletemre?! – hörgi. – Mit tud maga arról? A feleségem egy rinocérosz, nem csajozok, ergo: nincs aki felszarvazzon! Épp ezért fogtam fel sértésként, amit mutogatott!

– Minden vélt sértésért ölni szokott?

– Tudja, mi a mázlija? Az, hogy zsaru. Ha ezt tegnap tudom, futni hagytam volna. Az előbb itt járt a pasija. Teljesen beszartam tőle. Még hogy álljak ki a két rendszámtáblám közül!? Maguknak ugyebár mindent szabad, mert kaptak egy jelvényt a városházán?! Ne gondolják, hogy ezt annyiban hagyom! Feltüzelem a sajtót! Keserűen megbánják még, hogy velem húztak ujjat!

– Azért látogattam meg, mert az motoszkál a fejemben, hogy mindketten emberek lévén, kommunikációképesek, valamennyire épeszűek vagyunk. Lehet, hogy tévedtem? Bocs, akkor inkább kimegyek a folyosóra, és elszívok egy staubot.

– Staubot?! – hörren. – Törvény kéne arról, hogy a cigarettásoknak ne járjon orvosi ellátás! A narkósok, dohányosok egykutyák: ott forduljanak fel, ahol vannak!

– Amikor maga tíz deka füstölt húst juttat a gyomrába, az szervezetszennyezésben ugyanaz, mintha elszívna harminc cigarettát. Ám ahogy elnézem, nem éri be tíz dekával. Ezt a témát kimerítettük. Maga nélkül nem szorultam volna orvosi ellátásra. Meg se fordult a fejében, hogy megnézze az eset humoros oldalát?

– Hol van ennek humoros oldala? Sehol! – üvölti a sör-Buddha. Tetemes hasa rázkódik a dühtől, szeme kidülled, szája sarkán nyál csurran.

Igaza lehet. Esetünk humortalan.

Búcsút intek.

– Akárhogyan történt is, megérte: kár lett volna a tehenekért – közlöm az ajtóból.

A folyosóra lépve Minnie-be botlom. A nő karon ragad, és a kórcellám felé vonszol.

– Ha ezt Schweitzer doktor megtudná! – háborog fenyegetően. – Maga csak addig bír meglenni férfi nélkül, amíg eszméletlen?!

– Dehogy! A kómában is különféle pasasokról álmodtam.

Nem veszem jónéven a könyököm rángatását, ezért elvonom azt Minnie markából. Hála neki, nem jut időm az ájulás gondolatával játszogatni, ugyanis teljesen leköti a figyelmemet, hogy elkerüljem tapadókorongos ujjainak érintését. Törekvésemre ügyet sem vetve folyton meg akar ragadni valamimen.

Önállóan az ágyra zuhanok. Betakarózom, lehunyom a szemem.

Halottat jelentek.

Minnie nem bánja. Mellém telepszik, és mesélni kezd. Ezúttal a betegségeit sorolja hosszan, találékonyan. Nyavalyarepertoárján migrén, bokasüllyedés, középfülgyulladás – tán még heresérv is – szerepel.

Szüntelenül egyetlen gondolat jár a fejemben: el innen!

Így hát amikor Minnie a rosszalkodó vesemedencéjére hivatkozva pisiszünetre távozik, leszórom a kórházi cuccot.

Fél perc alatt felöltöm a privát ruházatot. A magas sarkú bakancs befűzésével nem vesztegetem az időt, a fekete-fehér csíkos madzagot magam után vonszolva végigloholok a folyosón. Csókot dobok a portásnak, és a kapu előtt veszteglő taxi hátsó ülésére vetem magam.

– Haza! – instruálom a sofőrt.

A pasas indít, gázt ad, hátranéz a válla fölött.

– Hozzám? – kérdezi kacsintva.

Rövid tűnődés után közlöm vele a címet, majd helyesbítek, ugyanis elsőre a régi hajlék paraméterei tódultak emlékezetembe. E szellemi erőfeszítéstől kimerülten hátradőlök, és megpróbálom elképzelni, mit fognak szólni szeretteim, midőn betoppanok az ajtón.

– Nini – mondja szörnyeteg öcsém, Martin. – Megnyerted a fogadást, Daniel. Már ha ez a tejfölsápadt kísértet a nővérem.

Belloq egyetlen szót sem ejt. Felpillant rám a fotelból, felvonja fél szemöldökét. Ennyi.

Mindehhez ama fehér vászonnadrágját viseli, melytől akár fel se öltözött volna.

Lerogyok a kanapéra. Párnát igazítok a fejem alá, megpihentetem a szememet.

Várók egy-két jó szót.

– Nem üldöznek? – firtatja Martin. – Mindent visszaszolgáltattál, leltár szerint? Nem hoztad el a kanüljüket? Nehogy ránk törjön a kórház biztonsági osztaga!

– Azért lógtam haza, mert nem bírtam a légkört. Hiányzott belőle a pozitívum.

– Akkor rossz helyre jöttél, tesó. Ellenben tárt karokkal fogadnának a proszektúrán. Ahogy kinézel.

– Kopj le – sóhajtom.

– Borítékoltam ezt a lépésedet – közli Daniel.

– Szuper vagy. Ennyi erővel haza is hozhattál volna.

– Reméltem, hogy most az egyszer gyógyulásra adod a fejedet.

– Semmi baja a fejemnek. Ella?

– Ella alszik már, ugyanis kiskorú – tájékoztat öcsém, aki ez idő szerint kankalinsárgával melírozott, szertelenül repkedő tincsekből létrehozott frizurát visel. Széles, egyenes vonalú szemöldökének színe a melírozás sárgájával harmonizál. Mindehhez barna szempár és kreollá süttetett arcbőr társul. Nem tudom, miért, valahogy albínószerűnek látom a hökkenetes pasast.

– Kérsz valamit? – érdeklődik életem fele.

A nyoszolya megereszkedik mellettem. Eszerint a kedves a közelembe húzódott.

Rést nyitok a szemhéjamon, felpillantok.

– Neked elárulom: cafatul érzem magam. Ágyba vinnél?

– Hohó! – rikkant Martin. – Előbb talán megfürödhetnél! Tisztára kórházas vagy. Idáig érzem a klórszagot!

– Na jó – sóhajt Belloq. – A gondjaimba veszlek.

És állja a szavát. Gyengéden megfüröszt, majd óriási, puha frottírlepedőbe burkol, és a hálószobába cipel. Az ágyra pottyant, nem túl magasról, és porcikáról porcikára végigtörölget, egyetlen zugom, hajlatom se marad ki. Végül kihúzza alólam a fürdőlepedőt, lágy csókot lehel a homlokomra, betakargat – és megpróbál lelépni.

Elkapom a kezét.

– Ülj le mellém – esdeklek. – Zümmöghetnél valamit. Altatódalt, szenvedelmes szókat, vagy amit akarsz.

– Tégy le róla. Ha zümmörésznék, azt hihetnéd, hogy egyetértek a szökéseddel.

– Nem értesz egyet?

– Nem.

– Korholni készülsz?

– Érdemes? – kérdezi fanyarul. – Akkor legközelebb nem lépnél meg?

– Mit akarsz az élettől, Belloq?! – förmedek rá. – Versenyt nyertetek, épségben találtál, mi kell még?

Fölém hajol. Hosszan nézzük egymást. Mígnem hozzákomorulok. Leveszem a jelet hűvössé dermedt vonásairól: felszentelt társam orrol rám.

Felnyögök.

– Áruld el, mivel bántottalak meg, és esküszöm: jóváteszem.

Lepihen mellém. Már nem az arcomat fürkészi, hanem egy tincset a fülemnél, a paplan alól kivillanó vállamat, a párna sarkát.

Tovább gyönyörködöm benne. Ímhol a pasas, akit szeretek. Akkor is szeretem, ha ez idő szerint búval, haraggal rágatja magát. Ezen érzületeinek okát minden alkalommal fáradságosan kell kilantoznom belőle. Ritka komplikált lelkület. Mit tegyek?! Erre bukom.

– Mi baj, Belloq? – sóhajtok.

– Daniel – dünnyögi.

– Tudom az összes nevedet. Most mivel írtam fel magam a szégyentábládra?

– Azt kérdezted az imént: mit akarok még az élettől? Tényleg, mit is?! Van házam, munkám, bimbódzó leányom, szeretett nőm. A legdögösebb bandában akciózom. Miért nem ülök a fotelban csibukozva, az elégedettségtől hájfalakat hizlalva magam köré?

– Nos? – lehelem.

Sejtem, mi következik. Miért ő oly fenemód bonyolult? Nem nekem – a női lénynek – kéne agyoneszelnem a legapróbb problémát is?!

– Csakis azért nem hasonlítok még egy töméntelen vaníliapudingra, mert néhány csekélység hiányzik a teljes elégedettségemhez – tudatja nagyvártatva.

– Egy fiúcska?

– Fiúcska vagy lányka – bólint. Kis tűnődés után helyesbít. – Talán mégis inkább fiúcska. Legfőképpen az búsít, hogy szeretett nőm nem eléggé kedvel.

– Mert ha kellőleg kedvelnélek, tízpercenként teherbe esnék?

– Ettől féltem. Hogy vulgarizálni fogsz.

– Veszekedni akarsz, Belloq? – firtatom csatakészen.

– Nem, és ha te nem hoztad volna szóba, nem is beszélnénk a melankóliámról.

– Az a pszichológus álnokul aláásta a kapcsolatunkat! – nyögöm. – Holott fél szavát sem hitted el, egyetlenegy kérdését se vetted komolyan! Csakcsupán azon bizarr megállapítását, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán óhajtok dedet, és ennek egyéb oka nem is lehet, mint az, hogy kevéssé szeretlek!? Te abból a pengeségtengerből éppen azt hitted el, hogy kifejlesztettem a pszichés fogamzásgátlást?! Ha ennek híre megy, roppant keresett leszek! Kurzusokat kell majd vezetnem, Mire gondoljunk a Kis Ő karjaiban, hogy véletlenül se foganjunk? címmel.

– Hoppá! – mondja. – Kibökted! A Kis Ő. Hát ez az!

– Jézusom! Minnie után még ez is! Csak nemrég álltam fejre a kocsival! A túlvilágról vonszoltak vissza az orvosok. Valamelyest még mindig haldoklom. Nem várhatott volna ez a megfeszíttetés, amíg összeszedem magam?

– De – hagyja rám.

Olyan arccal, aminővel már számosszor hagyta rám az őt kínlaló kérdések aprólékos kielemzését. És ezen rám hagyások után hetekig, hónapokig szüneteltettük kapcsolatunkat. Azt remélvén, hogy most aztán megszabadulunk egymástól. Mintha nem tudta volna – kezdettől s velem együtt –, mily hiú is e remény.

– Daniel – sóhajtom. – Mindegyetlen, igaz szerelmem, a Grandiózus Ő vagy. Ettől tehát foganhatnék. És ez majd biztosan meg is történik egy óvatlan pillanatban. Talán ha csekélyebb jelentőséget tulajdonítanál e vágynak...

– Vagy te nagyobbat – szúrja közbe. – Ha te is akarnád...

Majd saját közlendőjét is félbeszakítva, legyintve katapultál mellőlem.

Rám csukja az ajtót. Néhány percig duettezem a kétségbeeséssel, azután elalszom.

Álmomban a kocsimban ülök, és ezerrel keresztülhajtok a fénysorompós vasúti átjárón. A következő pillanatban, még mindig álmomban, ám ébrenléti valóságossággal rugóként pattanok fel a párnán, sokkhatáros állapotban, ráadásul tök skizón, mert egyidejűleg kívülről is látom magamat: szemem kimered, mellkasom zihál, és azt kérdezem: milyen színű volt az az átok lámpa?! És testen belül-kívül egyaránt intenzíven átélem, amint szétroncsol a száguldó vonat.

Reggel izzó-puskaporos-hordó-hangulatban ébredek. Kitapogatózom az ágyból, öt ujjal megfésülködöm, vakon magamra húzom Daniel farmeringét. Cigit lökök a szám sarkába. Nem gyújtom meg, egy ideje valahogy nem kívánom a keserédes füstöt.

A konyhába botorkálok.

Ella, a neveltem az ablak melletti széken búsong, orra csaknem a tejesbögre peremére lóg. Apja, öcsém sehol nem látható. Odakünn feketéllik a tegnap még oly tavaszias égbolt, és zizegős, szúrós hódarát öklendez magából.

– Szép kis április – dünnyögi a leány. Ököllel az asztalra csap, és kiüvölt a természetbe. – Tavasztündér! Miért nem rugdosod már seggbe Télkirálynőt?!

– Jó reggelt – morgóm.

– Ha neked ez jó. Hogy vagy?

– Köszönöm, felemásan.

– Vagyis?

– Élőhalok.

Ella elfordul a visszatéliesedett tájképtől, és végigmér. Megest megcsodálom sötét szemét, ötezeréves-gyermektekintetét. Ha őt nézem, újra meg újra hinni kezdek a reinkarnációban, amelyben amúgy meglehetőst kétkedem. E mélységes mélyű, rémisztően mindentudó és mégis ártatlanul tiszta tekintet láttán képtelen vagyok elhinni, hogy Ella először fordul meg a Föld nevű bolygón.

– Pocsék a kinézeted – mondja. – Szerintem fizess be egy menő léleklátó szeánszára. Hátha az meg tudja neked magyarázni, miért nem tanácsos kocsiba másznod. Vedd fontolóra! Ha te autóba ülsz, azonnal különféle katasztrófák támadnak rád. Ez nem lehet véletlen. Hol kilövik alólad a járgányt, hol nekimész valaminek, hol meg a valami megy neked. Lehet, hogy kapsz egy amulettet a bűbájolótól, és attól kezdve biztonságban leszel. Bár ebben nem igazán hiszek. A biztonság gyáván kerül téged.

– Daniel? – kérdezem a szám sarkában fityegő, inaktív staub mellől.

– A szokásos – feleli.

– Ilyen időben?! – nyögöm.

– Bármilyenben. Mintha nem ismernéd! Daniel eső-, hó- és zegernye-álló, különben ezek a te szavaid az agyrázkódásod előttről. De még szilaj repeszzáporban sem hagyná ki a reggeli taj csi-edzését. Nem bírná ki, ha szégyenben maradna Duong előtt. Úgyhogy most is egymással szemközt katáznak a parkban, és tutkó, hogy bokáig ér a cipőjükben a jeges hólé. Pedig indulás előtt kifejezetten figyelmeztettem az időjárási nonszenszre. Felhívtam a figyelmét a lehetséges következményekre.

Sóhajtok. Aztán mégsem szólok közbe, hallgatom a zsenge korú, mostanság igencsak akadémikusan viselkedő leányt. Közben a lépten-nyomon megújított oktatási rendszerre gondolok, ezúttal csupán csekély mértékben hálatelt szívvel.

– Nulla fok körüli hűvösség esetén a férfiak heréi fázósan visszahúzódnak a hasüregbe. Ott viszont túl magas a hőmérséklet. Az ivarsejtek szaporodása lelassul, majd megáll, a már meglévő magvak elbágyadnak, spleenessé válnak. És éppen Daniel teszi ki magát ilyen veszélynek! És még ő akar nemzeni! Légy őszinte, Denisa! Gondoltál már arra, hogy végválságát éli a házasságotok?

– Előfordult.

– Szerintem nem foglalkoztok eleget a szaporodás-lélektannal.

– Nekem ehhez most szörnyen fáj a fejem – nyöszörgőm, az igazsághoz híven.

– Persze hogy fáj! Az a hájzsák szabályszerűen felöklelt téged a teherkocsijával. Jártam nála a kórteremben. Nem volt eszméletén, úgyhogy a fair play végett nem köptem le, pedig direkt összespóroltam neki fél liter nyálat. Öldökölni tudnám azokat, akik bántani merészelnek benneteket! Lehet, hogy ma délután, ha eláll a hozás, elugrom a kórházba, és piszkosul leköpöm a zsírdiszkontot, ha észnél találom. És megmondom neki, hogy küllemileg úgy néz ki, mint egy teleszart zokni!

– Ella, a gyűlölködés nem vezet...

– Nem gyűlölködöm! Viszont dühös vagyok! Ehhez jogom van, és még higiénikus is, ha nem fojtom magamba! Tanultuk az isiben! – szögezi le, a fekete hajából létrehozott ezer fonatot rázogatva.

Ránézek. Néhány pillanatig a sápadt, spagettiszál, apró lánykára emlékszem, megismerkedésünk idejéből. Ritkás fekete hajára, rágott körmeire, gyérülő tejfogaira.

Bőre azóta enyhén megkreolosodott. Megnyurgult alakja ma is vékony, ám merő izom. Hullámosodó, hol ezüst, hol bíbor fényű haja napról napra sűrűbb. Fogsort cserélt, és már a körmeit se brutalizálja. Inkább fóliánst böngész, éjjel-nappal. Betűfüggő. És igazán nem tékozol: amit magába szívott, megjegyzi. Nem csupán a memóriája bámulatos, szókincse is vészesen bővül. A szemem láttára vedli le gyermeki bábját. Nemsokára szárnyat bont.

Miért ilyen hamar?

– Visszafekszem – sóhajtok. – Környez az ájulás.

– Az se jó, de még mindig inkább az ájulás környezzen, mint egy másik pasi! Gondolkodtam ám a dolgotokon. Ez a bébiválság előbb-utóbb szétveri a házasságotokat. Daniel nagyon akarja, én már beletörődtem, rajtad feneklett meg az egész. Mert te nem akarod a lombik-megoldást. Oké, oké, fóbiás vagy tőle. Ha kihúzzátok még néhány évig, és ha még mindig ezen múlik közös boldogságunk: én vállalom a béranyaságot.

– Ella... – hörrenek.

A leány leint.

– Szerintem az anyád szúrt el nálad valamit. Tutkó, hogy nem szándékosan, mert Nava annál jobb fej, de akkor is, némiképp el vagy szúrva. Irtózol a terhességtől. Ezért aztán nem is esel teherbe.

– Másról nem lehet beszélni? Baromira elegem van abból, hogy mindenki az én szülőcsatornámban vájkál! Keressetek másik átjáróházat. Ajánlatod bájos, édes, megható, köszönöm. Idd meg a tejet, és söpörj a suliba, mert elkésel a Miként szorongassuk meg mostohánkat? című tanóráról. Visszabújok az ágyba. Három nap múlva zörgessetek fel a kómából. – Az ablakon túli vigasztalanságba pillantva helyesbítek: – Kikeletig ne háborgassatok!

– Vasárnap van, sehonnan nem kések el – feleli a serdülő. – Viszont készülnöm kell az isiszépségversenyre! Úgyhogy te most nem komázhatsz, mert a tanerő ránk parancsolt, hogy anyánktól kérjünk dögösítési tanácsokat, ezért hozzád kell fordulnom, mivel az anyám vagy, bár mostoha. Szeretném, ha elsöprő szépséget csinálnál belőlem. Szükségem lesz a legszexisebb ruhádra, és meg kell tanítanod ama járásra, amitől Daniel és még sokan mások mindig megkövülnek utánad fordultukban. És gyakorolni fogjuk azt a nézésedet, amivel lekapod a lábukról a pasikat. Tudod, amikor olyan eszelősen bámulsz ki a fejedből, mint egy szexháborodott. Ez állatira hatásos, megfigyeltem.

– Kegyelem – nyögöm.

Kiejtem a cigit a szám sarkából, megfordulok, és visszavánszorgok a hálószobába.

Ella követ.

– Nem erre a járásodra gondoltam – sóhajtja. – Ebben túl sok a totyak.

Az ágyra rogyok.

Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Daniel beléptét már nem várom meg.

Különválok az agyamtól. Féleszméleten még átdöngetek a fénysorompóval védett sínpáron. Utóbb megest megrettent a félelem: és ha piroson vágtattam keresztül?! Azután ledarál a vonat.

Nem alszom, ergo nem is álmodom. Tudathatáron lebegdezem, ködmaszatos képek villódznak előttem. Bámulom emlékezetem filmjét.

Hatalmas elánnal fékezek egy sárga szalagos kordonnal körülzárt keskeny épület előtt. Felfogom a két lakásra osztott házacska előkertjét megfelező, félköríves kovácsoltvas kerítést. Igazolványomat elővillantva felszaladok a bejárati ajtóhoz vezető, málladozó szélű lépcsőkön.

Hallom szuszogásomat, a kihízott farmernadrág dereka a hasamba vág. Menten el is kap az önutálat. Futtomban eltökélem: tenni fogok valamit a szeretteim által rám kényszerített foganási praktikák ellen.

Azután egyetlen szempillantás alatt feledem a fogyózás ötletét. Az ajtón túl a halállal találkozom. Ittjártának nyilvánvaló jelei lesikoltanak a falakról, a töredezett kőpadlót síkosítják. Édeskés fémszaga pátemoszterré igézi a gyomromat.

Erőt veszek magamon. Nem tűröm, hogy a rosszullét gondolata játszódjék velem. Üresre, hidegre söpröm a fejemet.

A mellém szegődő egyenruhás kolléga beszámolóját hallgatom.

A hegyes orrú, több helyütt horpadt arcú, sárgás bőrű férfi azt mondja, e házrész régen lakatlan. Másik felében egy rossz sorú asszony él. E kifejezést használja: rossz sorú. És ő minden éjjel elhajt errefelé a járőrkocsival, autótolvajokra, besurranókra számítva, és rettenetesen szégyelli, hogy nem vette észre a változást. E keskeny, leprásodó vakolatú házfél hosszú ideje nem ad otthont emberi lénynek. Homályosra porosodott ablakai nem tükrözik vissza az utcai lámpák fényét, kitámasztott zsalugáterei napról napra veszítenek zöld színük élénkségéből mára elannyira kifakultak, mintha nem is valódi fatáblák, csupán hígas vízfestékkel készült falmázolmányok volnának.

A rossz sorú asszony hajnaltájt telefonált a zsaruknak, fogvacogva panaszolván, hogy képtelen aludni a szomszédban zajló lánccsörgéses, sikolyos kísértetorgia miatt. Ekkor a kolléga újfent idehajtott, és szemet szúrt neki a változás: a becsukott spaletták.

Ezzel elhallgat. Nem is kell folytatnia, látom, mit talált.

A lány pokolian halott. Kérgesedő vérfilmmel borított, ruhátlan teste gyötrelmes pózban hever a szűk nappali padlóján.

Megállok mellette. Újfent elragad a szédülés, émely.

Mélyet lélegzem. Továbblépek. A második szintre vezető falépcső felé indulok. Vérpocsolyákat kerülgetve az emeletre szédelgek. Körbejárom a két levegőtlen-kicsiny szobát, a fürdőkamrát. A bútorozatlan helyiségekben visszhangosan konganak lépteim.

Az iszonyt legyűrve próbálom kisütni, mi történhetett itt.

A dús hajú, fahéjszín bőrű lány – tán tizenhét éves se volt – idejött valakivel, akit embernek hitt, éjjeli hajléknézőbe. Az emeleti hálószobában érte a nem várt támadás. Hiába menekült. Bár a fürdőbe zárkózott, és teljes erejéből nyomta az ajtót, azt szétpozdorjázta a szörnyeteg tébolya. Véres tenyérlenyomatok üvöltenek a hajdan fehér falon, az ajtódeszkán.

A lány sikítozott, a férfi lánccal ütötte, majd leszaggatta ruháit, letaszigálta vérző testét az alig vállszélességű, roskadt falépcsőn. A nappali közepén, ott, ahol a kifakult mogyoróvajszínű kőpadló középpontjában a narancsvörös mozaikkockákból kirakott, derűs Nap-ábrázolat díszlik, kiterítette a lányt, késsel lemetélte derékig érő hajfonatát, ráncossá véste arcbőrét, átvágta torkát, felhasította hasfalát. Végezetül lemetszette bal kézfejét.

Tűvé tesszük a házat és környékét. A hátsó kertre nyíló hálószobaablak alatt megleljük a humán szörny vérmocskos esőkabátját.

A technikusok láb- és ujjlenyomatok után kutatnak, légiónyi zsandármobil cirkál az utcákon, a lány táskájával, hajfonatával és hűlő kézfejével elinalt gyilkost keresvén.

– Tudnék rókázni – pillant rám a holttest mellett kuporgó, alighanem újonc halottkém.

– Miattam ne zavartassa magát – felelem ólmossá súlyosult nyelvvel.

A vérhatlan köpenybe, sebészmaszkba, gumikesztyűbe burkolódzott pasas vállat von, majd loppal csuklik néhányat. Folytatja a vizsgálatot. Géphangon közli a vártnál is iszonyúbb megállapításait.

Azután recsegő térdekkel feltápászkodik guggoltából, levedli védőruháit. A maszk alól előbukkan szürkéllő bőrű, borostás arca.

– Bocs – bugyborékolja kifelé siettében, a lába elé szórt cuccaiban bukdácsolva.

Nem szólok utána, azt hazudva, hogy az idő s a halálesetek multával majd megszokja. Nem mindenki szokja meg. És olykor azok is a szakmában maradnak, akik nem fásulnak érzéketlenné.

Visszatérek a fürdőszobába. Becsukom az ajtó maradékát. A bal felől sötétlő, minden részletében tisztán kivehető tenyérfoltra meresztem a szemem. Előbb csupán látom, majd félelmetes intenzitással át is élem az itt történteket. Ocsmányul hideg, ragacsos veríték mászik a bőrömön.

Felrezzenvén közelebb lépek a kéznyomhoz. Bámulom a kicsiny, finom ujjak és az ujjakat ékítő gyűrűkarikák véres rajzolatát.

S közben vészesen lúdbőrzöm, olyatén érzéstől sújtottan, mintha nem volnék egyedül, akárha egy áporodottan rossz szagú, sötét szándékú lény lapulna a közelemben.

A keskeny fürdőszobaablak alól felhallatszik a kertben kutató kollégák neszezése. Ottlétük némiképp megnyugtat, már ami a paranoiámat illeti.

Azután végignézem a szétszaggatott ruhadarabokat. A lány halványkék dzsekit, puffos vállú, rövidujjú, galambfehér vászonblúzt, közel térdig érő, félszűk szabású, fekete szövetszoknyát viselt.

És mind az öt ujján egy-egy gyűrűt!?

Az ünnepélyes egyszerűséggel öltözködő lányok nem szoktak ennyi ékszerrel hivalogni.

A rongyfoszlányokból rekonstruálom fehérneműit: testszínű harisnyanadrág, feltűnést kerülő kebelformát biztosító kosarú, fehér melltartó, fehér bugyi.

Az oroszlánkörmös lábakon álló fürdőkád alatt megtalálom egyszerű fazonú, középmagas, széles sarkú fekete cipőit.

Ilyen korú lányok legfeljebb iskolai rendezvényre öltenek efféle puritán holmikat.

Vagy a munkahelyükön kénytelenek ilyesmit hordani. Ha – teszem azt – pincérnők.

Miért ne?

A lány pincérkedett valahol a közelben. Fahéjszín bőrű, egzotikus szépség volt, könnyen nevetett, vágyta a társaságot, és férjet kívánt. A szörnyeteg a bizalmába hízelegte magát, meg-megvárta őt munka után, majd elcsalta e házba, talán épp azon ígérettel, hogy egyszer majd itt lesznek boldogok.

Azután ráncosra vénítette arcát a késsel, levágta gyönyörű hajfonatát, öt gyűrűvel díszes, ám azok nélkül is ékszer-finomságú kezét. Véget vetett sugárzó elevenségének.

Kristálytisztán értem a nappaliban tevékenykedő technikusok szavait. A hangok megkondulnak az üres szobák magányos falain.

– Te átkozott elmezsoké! – mordulok a közelemben érzett tébolyultra, remélve, hogy az alanti kollégák nem hallanak saját hangzavaruktól. – Elkaplak, akárhová bújsz is!

A feketülő vérnyomoktól, a bomló vérszagtól felborzoltan, szenvedélyesre dühödten kiköpöm magamból azt is, amit nem szívesen érzek:

– Rühellem a fajtádat! Adj alkalmat, hogy elciánozzalak!

Lerobogok a nappaliba. Feltárcsázom távollétével bosszantó társamat, Lacót, hogy kipuhatoljam, hol késik már, amikor haladéktalanul kéjgyilkost kéne fognunk.

A hívott számon csupán a gőgicse női magnóhang felel, miszerint őurasága majd visszahív, csak adjam meg a koordinátáimat.

Itt tartok a közelmúltról szóló filmvetítésben, midőn Belloq rám nyitja az ajtót. Elnyúlik mellettem az ágyon, és az arcom fölé hajol. Belélegzem a bőréről áradó hűvös-reggel-forró-izom-illatot. Ő már kinn járt a szurka havas esőben, és a visszataszító meteorológiai körülményekre közömbösen, elvégezte kötelező testgyakorlatait. Övé minden nagyrabecsülésem. Részemről ágyban, melegben óhajtok maradni.

Résnyire nyitom a szememet. Pillantásom elidőzik széles, finoman rajzolt, e pillanatban alig borostás állán, harapdálásra ingerlő szájformáján, rövid, szögletes fogain, gyengédnek tetsző mosolyán.

– Hogy van a fejed? – kérdezi.

– Zúgósan.

– Tudnál reggelizni?

– Nem – sóhajtom. – Amúgy is moderálnom kell az étkezéseimet, mielőtt kihíznék az összes farmeromból.

Fenekem alá csúsztatja tenyerét.

– Miféle kihízásról beszélsz? – nyögi. – Például eme testrészed éppolyan érzékkápráztató, mint máskor.

– Lehetséges, hogy még nem hánytam a szemedre a minapi felfedezésemet?! – hörrenek, már-már ülő helyzetbe pattanva. Elkapom a kezét, és áthelyezem a hasamra. – Tessék, győződj meg arról, hogy nem alaptalanul panaszkodom. Alig bírom begombolni a nadrágomat, mert a biztosabb fogamzás érdekében léggömbbé tápláltatok! Irtóztatóan pocakosodom! Már-már kifulladok egy kis lépcsőzéstől. Kajáról hallani sem akarok!

Mindenekelőtt megtekinti a kritizált felületet, majd végigsimítja, és lefedi a tenyerével, jelezvén, hogy nem észlel méretbéli változást.

– Nézd meg alaposabban! – biztatom. – Tutira híztam. A fekete farmerom dereka olyan bő volt, hogy legalább két ujjam aláfért! Most meg...!? Amint járóképes leszek, megmérem a varrócentivel, és naponta ellenőrizni fogom! És nincs több roborálás!

Daniel megköszörüli a torkát. Arcáról leolvad a mosoly.

– Pár éve képzelgek efféle jeleneten – mondja. – Türelmetlenül várom, hogy a hasadhoz húzd a kezemet, és együtt örüljünk a növekedésnek.

– Nos, ez nem növekedés, hanem dagadás. Áldott állapot kizárva, csak az imént estem túl a banálisan nehéz napokon.

– Emlékszem – bólint. – Ama napok nekem is nehezek, mert aszkétikusak.

– Ella játszi könnyen jött létre? – kérdezem.

Óriási megkönnyebbülést érzek, amiért kileheltem végre.

A pszichiáter például egyáltalán nem érdeklődött az iránt, hogy mit jelent számomra a második feleség szerepkör e pasas oldalán. Elődömről mindössze annyit tudok, hogy szeretve volt, majd meghalt, leukémiában. Sem Ella, se Daniel nem beszél róla. Attól tartok, azért, mert ez még mindig túl fájdalmasan érintené őket. Attól tartok, e felismerés viszont engem érint gyötrelmesen, és e fura – eleddig nem érzett – féltékenységféle miatt nem kevéssé szégyenkezem is.

– Ella létrejötte meglepetésként ért – feleli Belloq. – Egy napon a fülembe súgódott a titok: a terhességi teszt eredménye pozitív.

Azt gondolom, hogy ennél romantikusabb bejelentést is el tudok képzelni. Ígyként, esetleg: Drágám, elővehetned a kötőtűket és a tarka pamutgombolyagokat, ugyanis hamarosan szükségünk lesz pár váltás réklire. Vagy: Gyere, mélázzunk el egy babaruhabutik kirakatánál. Netán: Édes, szerintem lassacskán aktuális lenne pókhálózni a gyerekszobában, és talán a pelenkamosó teknőt is lecipelhetnéd a padlásról.

Azután azt gondolom, hogy erről muszáj volna beszélnem valakivel. Ha Belloqkal nem lehet, akkor megteszi egy bravúrosan felkészült pszichiáter is.

Amint ezt kiötlőm, elnémulok, megdermedek. Látom Daniel arcomat, szememet fürkésző tekintetét, ám – hogy ne lássam – az ablakon túli kerti világ szemlélésébe menekedem.

– Denisa, szeretném tudni, mi jár a fejedben – sóhajtja nagyvártatva.

Nos, kedvesem, többek közt a következőn eszelek, nem túl régen, csupán amióta ismerlek: vajon mennyit érek számodra. És viszont. Ha úgy találkozunk, hogy te nős ember vagy, a plafonig beléd szerethetek, reménytelenül. A te szamurájerkölcseiddel összeférhetetlen lett volna, hogy engedj a kísértésemnek.

Képtelen vagyok kinyögni gondolataimat. De miért is kéne kinyögnöm ezeket.

Nagyon élénken emlékszem, milyen hatást tettél rám. Első találkozásunkkor megrázott a felismerés: ördögien vonzódom hozzád. Küzdöttem ez ellen, végül jól felsültem. Szóval az egészből mindössze azt próbálom előhántani, hogy engem az se tartott volna vissza tőled, ha tudok a máshoz tartozásodról. Megpróbáltalak volna elszerezni, és ebbe mélyebben belegondolva, feneketlen szégyenkezés úrhodik el rajtam. Ez csak látszatra koholt probléma. Még magamban is csupán köntörfalazva bírom végiggondolni. Aligha tudnék beszélni róla. Márpedig másként nem szabadulhatok tőle. Ha továbbra is a szőnyeg, vagyis a tudat alá söpröm, valahányszor előólálkodik, idővel szörnyű sárkánysággá alakulhat át.

Hallgatok.

– A hangyásznak igaza lehetett, amikor kisütötte, hogy valami eszméletlen ellenállást érez benned gyermekáldásügyben – szól Daniel. – Nem szeretném tovább koptatni a hencserét, ahhoz túlsággal megrázó és valahogy megalázó is volt a vele folytatott fecsej. Próbáljunk segíteni egymásnak, kizárva ebből az idegeneket. Ella létrejötte, ahogy te nevezted, magától értetődött. Együtt járt a kapcsolattal, amelyben éltem. Öröm és félelem talált rám a gólyahír hallatán. Utóbbi arról szólt, hogy ez a fejlemény immár végképp és mindörökre elkötelez a családom mellett. Ez megrémített, mert olyan életfogytos íze volt. Azt hiszem, te is át fogod élni ezt a tűnő ijedelmet, ha bekövetkezik a várva várt. Mi egyébtől félsz még?

– Emlékszel, mit mondott Joy Craft a terhességéről?

– Persze. Közrökönyt keltett, amikor hordozórakétának nevezte magát. Neked se kötelező olyképpen megélned a másállapotot, miként az a lánykönyvekben írva vagyon. És ha nem tudsz azonosulni vele, oda se figyelj, mit prédikál erről a tisztelendő atya. Ez a te saját kalandod és tapasztalatszerzésed lesz.

– Úgy emlegeted a terhességemet, mintha máris itt toporogna a küszöbön. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Nálam nem értetődik magától.

Belloq hosszan fürkészi az arcomat. Jobb szemöldöke magasra araszol.

– Sose versenyeztettelek Ella anyjával – közli végül. – Egyébként nem is lehetne egymáshoz méricskélni benneteket. Te bárki mással összehasonlíthatatlan vagy. És ha te eltökéled, hogy kudarcként éled meg az eddigieket, ezt senki se képes kiszerenádozni belőled.

– De azért megengeded, hogy jócskán leértékeltnek érezzem magam attól, hogy nem tudom megadni neked, amire vágysz?

– Ha komolyan eldöntötted, hogy le kell törnöd saját önbizalmadat, úgysem tántoríthatlak el ettől. Viszont ha véletlenül az én véleményem is érdekel: akkor se leszel kevesebb számomra, ha sose lesz gyerekünk.

– Eddig mintha másként beszéltél volna.

– Eddig se téged keveselltelek, hanem azt kétlettem, eléggé szeretsz-e ahhoz, hogy ilyennyire mellém kösd magad. Azóta átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, visszaveszek a tragikumból.

– Nemes jellemre vall – morgom.

– Fogytán a türelmem – figyelmeztet komolyan. – Hajlandó vagy szavakba önteni végre, hogy mi bajod van?

– Nem tudom. Nincs bajom – felelem, közel a pityergéshez. Már-már a tükörhöz rohanok, hogy teljes bizonyossággal meggyőződjem arról: ez most valóban én vagyok? Ez a kerge hisztérika? Anyám, jegecelj! Felsóhajtok: – Válaszolj egy kérdésre, Belloq!

– Már megint egy mi lett volna, ha? kategóriás kérdés furdal?! Tudhatnád, hogy ezekbe én képtelen vagyok beleugrálni.

– Mi lett volna, ha akkor ismerjük meg egymást, amikor még élt a feleséged?

– Megold valamilyen súlyos gondot, ha ezen elgondolkozom? – firtatja.

Szemlátomást nem örvend a felvetésnek. Úgy rémlik, erősen dolgozik azon, hogy stimulálja a kompromisszumkészségét.

Bólintok. Dühödten remélve, hogy olybá festek, mint egy tüdővészes királynő a végstádiumban, akin már csak komplikált varázslópraktika segíthet, esetleg.

Belloq tűnődik. A hátára fordul mellettem, két karját a tarkója alá fekteti, és mereven kibámul az április végi, teljességgel illetlen havas esőbe.

Nem moccanok. Mégiscsak agyászhoz kell fordulnom, akinek aztán ígyként jellemezhetném a bajomat: Doktor úr, segítsen, én olyan tanácstalan vagyok! Vagy mégsem?

– Egészen pontosan arra vagy kíváncsi, hogy ha mindketten lennétek, melyikteket választanám? – kérdezi Daniel. – Megforgatnám a szívedben a kést, ha erre azt hebegném: bárha Iris élne, és e választás lenne a legnagyobb problémám?!

– Ne haragudj – lehelem, rádöbbenvén, hogy az elmúlt majd harminc évben egy ízben se voltam ily parádésan ostoba. – Hülyeségek foglalkoztatnak, talán a fejtöretéstől. Felejtsd el, hogy szóba hoztam.

– Önkínzó perceimben elgondolkoztam ezen néhányszor. Ha Iris élne, akkor is beléd szerettem volna. De azért tudnod kell: nélküle nem az az ember volnék, akit te most ismersz. Az ő élete arról szólt, hogy odaadja, amit hozott. És volt mit odaadnia.

– Ne folytasd! – kérem. Kezeltesd magad, Denisa!, gondolom.

Daniel átható tekintettel végigmér.

– Úgy hiszem, jól ismertem nőmet. Tudván, hogy szeretlek téged, ő elengedett volna. Nem azért vagyok melletted, mert megözvegyülvén véletlenül éppen szabad voltam. Hanem azért, mert első látásodra tudtam, hogy elveszlek Cruztól. Sőt, úgyannyira kellettél nekem, hogy már-már önmagadtól is elvettelek volna, holott határozottan kár lett volna érted. Ijesztően háborodottá tettél. Félelmetes dolgokat tudtam meg magamról, általad.

– Persze, a szamurájerkölcseid.

– Nincsenek szamurájerkölcseim. Amióta, neked hála, közelebbi ismertségbe kerültem önmagammal, állatira ügyelek arra, hogy semmit se vigyek a fanatizmusig. Még téged se. Ezért, ha netán nálam jobbnak tartogatod magad, számíthatsz rám: nem fogok az utadba állni.

– Nem szívesen nyugtalanítalak: teljesen beérem veled. Bár ezt nem tudom biztosan, csakcsupán megingathatatlanul érzem.

Belloq visszatér a kiindulási ponthoz. Keresztbe fekszik az ágyon, kitakarja és megszemléli a hasamat.

– Tényleg, mintha sokkal inkább has kinézetű volna, mint nemrég, amikor lapos volt, csaknem horpadt. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy hízol. Milliméternyi szalonnát sem érzek a bőr és az izomzat között. Pusztán csak változik az alakod. A korral jár.

– Megöllek.

– Megjegyzem, az életkor előrehaladtával növekszik a szülési kockázat is. Ha még sokáig halogatod a foganást, az is megeshet, hogy mereven végig kell feküdnöd a kilenc hónapot, és kacifántos lesz a világrahozatal is. Hallottam egy nőről, aki addig habozott, mígnem tisztára lemerevedtek a szülőizmai, és a hagyományos sebészeti eszközök se boldogultak vele, úgyhogy a végén hóekével kellett megcsászározni őt.

– Ez eléggé martinos szöveg volt – dörmögöm.

– Nincs kedved megpróbálni?

– A terhesülést? Nem hiszem, hogy aktuális. Kábé nyolc nap múlva ovulálok.

– Hat nap múlva ovulálsz – helyesbít.

– Hogyan tudod számon tartani?

– Beprogramoztam a ciklusodat a karórámba. Pittyeg, ha közelg a kritikus pillanat. Viszont, ha emlékszel, az egyik nemzésszakértő rámutatott, hogy rend- és soronkívüli ovulációt egy-egy frenetikus orgazmus is kiválthat.

– Én meg azt hallottam, hogy nem kell sok fakszni a teherbeeséshez, annyi is elegendő, ha naponta felfalok egy tányér cseresznyét, a magjával együtt. Arra már nem emlékszem, hogy ez esetben egyáltalán szükség van-e pasira!?

– Celebráljak egy tálka befőttet?

– Nem is tudom. Az egyik titkárnő a múltkor megszólított: hallott a problémánkról, és ő speciel attól került áldottas állapotba, hogy előtte letakarták az állólámpát a fickója nyuszimintás alsónadrágjával. Legott kölcsönkértem a pasek gatyáját. Egy laborosnő tudatta velem, hogy nem a teherbeesés a valami, hanem az onnan való szabadulás. Neki szóljak, ha változás áll elő az állapotomban, ő ismer egy asszonyt a kínai negyedben, az csak forró vízbe ültet, nyársvasat ragad, és máris jobban leszek.

– Ugye, nincs több efféle történeted?! – reménykedik Belloq.

– A mandarinmagok is csodát művelhetnek, de csakis az egészen aprókéi. Még a bakmacskabajusz is segíthet, bár ez molyolós, mert legalább kilencvenkilenc bajuszszál szükséges a sikerhez. Ekkora dózishoz rengeteg kandúrt kéne összefogdosnunk. Ráadásul a módszer se túl higiénikus, mivel ez nem szájon át alkalmazandó, hanem...

Kopognak.

Magamra lebbentem a takarót.

Bár Martin megjelenésére számítok, Ella dugja a fejét a szobába.

– A koricsarnokba megyek – közli. – Igazán nem bántam volna, ha valamelyiktek odafuvaroz, de végső soron esernyőt is vihetek. Ne ajánlkozz, Daniel, úgyis csak udvariasságból tennéd. Ti csak nemzzetek nyakra-főre, mert már nem tart sokáig a fiatalságotok.

– Miért nem mész korizni?! – sikoltom.

Ella beljebb lép. Felém nyújtja ökölbe szorított kezét.

– Megtaláltam neked a kiskori cumimat. Tartsd az ágyad mellett, hátha fogamzásra inspirál. De aztán majd visszakérem, mert fontos emléktárgyam. Különben a cigileszokáshoz is használhatod...

– Kösz, már nagyjából felhagytam a dohányzással...

– Szerintem zugdohányzol. Pedig bejelöltem neked azt a részt az egészségtan könyvemben, amelyiknél láthatod a diagramon, mennyivel csekélyebb esélyük van a dohányos nőknek a fogamzásra a nemdohányzókkal szemben. Szóval a kátrány- és nikotin-elvonási tüneteid ellen is használhatod a cumimat, csak ne rágjad cafattá! Ugyanis olvastam, hogy a cigisták a felfokozott orális szükségletüket elégítik ki a spanglival. Gondolom, annak idején anyád csak futólag szoptatott téged, ezért maradtál orálisan mohó. Kérdezz rá, tutkó, hogy igazam van!

– Szia, jó csúszkálást – leheli Daniel.

A pubertáló, becses dudliját hátrahagyva, emelt orral kilejt a szobából.

A távolból még üvölt egy strófányit:

– Ja, amiatt ne aggódj, hogy deformálhatja a fogsorodat! Olvastam egy pasasról, aki negyvenévnyi cumizás után se szorult fogszabályozásra!

Danielre pillantok.

– Milyen elbűvölő volt e gyermek, csak nemrég. Úgy kétezer könyvvel ezelőtt. Tudsz arról, hogy a Vitamin-bibliával alszik?

– Vedd fontolóra: az újszülöttek alig olvasékonyak.

Már-már nemzéshez látnánk, az imént elhangzott felszólítás szerint, midőn betoppan imádott öcsém. És közénk bocsátja a hófúvástól megundorodott kertlakókat: az éhét panaszoló cicust, Fáraó Átkát, és a szupersáros dobermant, Tarzant.

Jó itt. E frigyben. Gondomat viselik.

Kapok cseresznyebefőttet, szedret, szamócát, áfonyát, végezetül egy tányérka lágy mozzarellát, bazsalikomos paradicsomkarikákkal.

Daniel kiterelgeti hálótermünkből a folyvást élcelődő Martint és a kerti vadakat.

Magamra maradok. Lábadozhatnék.

Olvasni próbálok. Tíz perc múlva szemet szúr: fordítva tartom a könyvet.

Gondolataim a filippínó lány körül szédelegnek. Míg én itt heverdezek, a hűlő nyomok végleg eljegesednek.

Másfél napig talpaltam a halott lányról készült, számítógéppel alaposan átsminkelt fotóval, mire felleltem munkahelyét, a Tó Szelleméhez címzett éttermet. A tizenkilenc esztendős Seraf Pernel élni látszott a képen, gyümölcskerekségű, finom arcát nem éktelenítették késvágások. Csaknem derékig érő, vaskos, haloványan ezüstfényű, fekete hajfonata sértetlennek tetszett.

Végigkérdeztem minden kollégáját, lejártam kapcsolatait, és fél centivel se kerültem közelebb gyilkosához.

Visszamentem a makulátlanra takarított, mégis nyomasztó házba. Járkáltam fel-alá, hallgattam lépteim tompa visszhangját a fertőtlenítőszerektől szúrós szagú falak között. Azon tűnődvén, vajon engem idecsalhatna-e egy idegen.

Szinte már ismertem Serafot. Tudtam, hogy őszintén vidám természetű volt, civilben színesen öltözött, tíz ujján tízféle ezüstgyűrűt viselt. Ha elszomorították, gregorián énekekkel vigasztalkodott. Kéthelyiséges bérelt lakásában néhány cserépnyi, önfeledten virágzó tamayát öntözgetett, és eközben szivárványos tollazatú papagájával csevegett. Két éve hagyta el vidéken élő szüleit. Azért, hogy férjhez menjen a nagyvárosban. Elszántan kereste a neki való férfit. Ha megakadt a szeme az étterembe lépő vendégek valamelyikén, az illető különleges kiszolgálásban részesült. Seraf gyengéd figyelme és gyöngyöző nevetése csak reá irányult. Munkatársnői próbálták meggyőzni, hogy a korban hozzáillő pasasok közül válogasson, ő azonban a negyvenes esztendőikhez közelgő fickókhoz vonzódott: a készhez, mondta.

Halála napján délutános műszakban dolgozott. Estefelé kiszemelt egy férfit a pocsolyányi, zavaros vizű tóra néző sarokablak melletti asztalnál.

A pasas negyvenéves lehetett, enyhéden gyérülő fekete haja a koponyájára lapult, ám homlokánál egy félköríves tincs folyton elszabadult, és ezt ő türelmetlen mozdulattal mindig visszasimította a tenyerével. Kerek arcformája, kurta szemöldöke, sötét szeme, vékony, hegyes orra és keskeny szája volt, arcbőrét – különösen az áll körül és a fülek vonalában – hegek szabdalták.

A fickóra visszaemlékező kolléganő ekként fogalmazott: arra gondoltam, úgy járt, mint Michael Jackson, akinek – tudja!? – a tömérdek plasztikai műtét miatt most megpróbál széthullani az arca.

A magas termetű, jól táplált, még nem kövér, de határeset pasas szűk farmernadrágot, sötétkék inget és fekete bőrcipőt viselt, ujjain nem villogtak gyűrűk. Seraf kiválasztotta a jövevényt, és elhalmozta figyelmességével. Étkezés közben meg-megállt mellette, az iránt érdeklődvén, kellőleg elégedett-e. A válasz hallatán trillázón, harminckét foggal nevetett.

A férfi először meghökkent a személyének szóló, félreérthetetlen közeledés láttán, majd szemlátomást zavarba jött, és ezen túljutván, gondolkodóba esett. Szótlanul, Serafot figyelve táplálkozott, vacsora után végigette a desszertválasztékot, azután kávézva, borozgatva még sokáig időzött a teremben. Távoztában meg-megtorpant, mintha azon mélázna, kezdjen-e valamit azzal, amit a lány felkínált neki. Végül szó nélkül elment, és aznap este Seraf több pasast már nem részesített kivételes vendéglátásban.

Mi sokszor mondtuk neki, hogy egy negyvenes férfi egyáltalán nem kész, legfeljebb idegileg, járjon inkább fiatalok közé, diszkóba, táncolni, úszni, görkorcsolyázni, tanuljon gépírást, számítógép-kezelést, vigye valamire, többre nálunk. Seraf csak a fejét ingatta, és mosolygott azzal az egyszerű, tiszta mosolyával, és azt felelte: férjhez megy, Férfihoz, mesélte a kolléganő.

Ezen gondolkodván a pozdorja ajtajú fürdőszobába nyitottam. A billegő kád szélére ereszkedve a letörölt falat bámultam, a hajdanvolt fehérségen – makulátlanítási célzattal – csupáncsak szétkent bíbor foltokat.

A szörnyeteg számos láb- és ujjnyomot hagyott maga után. Ezek azonban nem segítettek a megnevezésében, ugyanis a fickó ez idáig még nem iratkozott fel a kéjgyilkos-nyilvántartásba.

Eszembe ötlött, milyen paranoiás érzeteim voltak e kamrányi helyiségben a holttest felfedezésekor.

A rossz sorú szomszédnőnél tett látogatás óta képtelen gondolat fogalmazódott bennem.

De, sajnos, nagyon lassan.

Érzésem szerint a két girhes macska társaságában élő asszony nehézségeit főként az alkohol iránti szenvedelme okozta. A vöröslő értágulatokkal telefirkált arcbőrű, tompa szellemű, hajlott korú, elhanyagolt nővel nem sikerült párbeszélnem. Aznap reggel még nem jutott az indító dózisához, ezért előadta nekem az elvonási tünetek gyűjtőnevű, önkéntelen produkciót, közel olyan emlékezetesen, miként Nicolas Cage a Las Vegas, végállomás című mozidarab csekkalánemírós jelenetében.

Amit e vibrálékony műsorból sikerült kivennem, mindössze ennyi: ő majdnem falsüket, ennek ellenére pocsékul alszik, éjszakánként sűrűn felriad, főleg a rémálmai folytán, ugyanis szentül hiszi, hogy a szomszédban kísértetek randalíroznak. Ilyenkor meglátogatja a frigót, bekap néhány harapásnyi szeszt, amit aztán olykor kiokád magából a morzsányi fürdőszobában, olykor viszont nem. Na, hajnaltájt éppen boázott, midőn felfigyelt az odaáti szellemjárásra. Ezúttal a szokásos surranó lépteknél is több: dobogás, sikítozás, lánccsörgés hallatszott. Hajdanán az egész házban egyetlen család lakott: az asszonnyal a férje végzett, a férjjel a vérengzésre idetóduló zsaruk. Az ikerkölykök a lelencben nőttek fel, aztán megfelezték az épületet. A leválasztáshoz valaminő vastagabb papírfélét alkalmaztak, drágállván a rabicot. Ezzel végezvén átadták a kulcsokat egy ingatlanügynöknek. Így került ő e házba. Egy darabig egy homoszexuális pár élt a szomszédban, de a pacákok hamar elköltöztek, mert akkor ő még úgy hallott, mint a nyúl, és néhányszor kifogást emelt az üzekedéseiket kísérő magas zajszint tárgyában. Amúgy a homokosok a meggyilkolt házaspár kísérteteire hivatkoztak. Na, szóval ő itten okizgatott, a szellemcirkusz meg csak nem akart szűnni a hártyavékony válaszfalon túl, úgyhogy egyszerre csak beelégelt, és kihívta a zsarukat.

Mennyi ideig tarthatott, amíg ő beelégelt? Észjárás-sebességét tekintve akár félóráig is. Ha az első nesz hallatán a telefonért kapott volna, Seraf élhetne, továbbra is remélve, hogy egy napon férjhez megy, Férfihoz – és végre boldog lesz. Vagy bízhatna bármi valószínűbben.

A riasztás és a járőr megérkezése között alig néhány perc telt el.

Ezenközben a menekülő gyilkos hová lett?!

Véres viharkabátját kidobta a hátsó ablakon. De nem ugrott utána. A kertben nem lelték fel a lába nyomát.

Ezen tépelődvén megakadt a szemem a kád fölött futó vízszintes szegőcsíkon. Az olajfestés és a meszelés közötti átmenet elfedését szolgáló, az évtizedek során rátapadt portól, miegymástól göcsörtös, aranyszínű műanyag szalagot sárgaréz kárpitosszögek tapasztották a falhoz. Hosszan, félvakon bámultam a sivár fürdőszoba ezen egyetlen, nem épp szemvidító ékességét, arra várván, hogy végre tudatosuljon bennem az, ami erőst kopogtatott az agyamon.

Laco még e másnapi töprengésnél sem asszisztált mellettem. Immár kevésbé forrongtam rá, ismervén távollétének szomorúságos okát. Nem volt tehát partnerem, akivel romba dönthettük volna egymás hevenyészett teóriáit. Daniel pitymallatkor kikapcsolt telefonnal elsöpört a háromnapos versengésre, így az ő brilles elméjét se vehettem igénybe.

Egyetlen választásom maradt: magát a tettest vontam kérdőre, bár csupán asztrálisan.

És ő válaszolt. De legalábbis történt valami, olyanféle esemény, mintha egymás bőrébe bújtunk volna az ég tudja, ki kiébe.

Azt kérdeztem tőle: hogyan tűntél el a zsaruk elől?

A következő pillanatban az inkább vágatnak, semmint ablaknak nevezhető falnyiladék felé indultam, nem igazán önszántamból. Átbújtattam rajta a jobb vállamat, elkaptam az esőcsatornát, és kihúzódzkodtam a szabadba. Előbb a jobb, majd a bal lábamat vetettem meg a bádogcsövet a házfalhoz rögzítő keskeny bilincs szélein.

Négy méter magasan csimpaszkodtam a tyúkhúros, pitypangos hátsó kert fölött. Eszembe se ötlött, hogy leereszkedjek a gyengén himbálódzó csövön: az zsákutca.

Úgy folytattam a mutatványt, akárha nem először kirándulnék egyik ablaktól a másikig. Komplikációmentesen érkeztem az al- vagy inkább főkoholista asszony fürdőszobájába.

Ekkor döbbenten bámultam vissza a legfeljebb húsz centi szélesnek saccolt ablakrésre. Amíg nem próbáltam, elképzelni se mertem volna, hogy ezen a vágaton átférhetnék!

Kissé észhez tértem. Hiszen birtokot háborítok, magánlakot sértek.

Hallgatóztam.

Az alanti nappaliban leledző nő italt töltött. Flaska koccant üveghez, bugyborgó hang hallatszott, majd a palack feneke koppant az asztalon. Rugók recsegtek, falábak nyikordultak. A fotelba rogyott asszony felbömböltette a tévét.

Kiengedtem a tüdőmből némi használtas levegőt. Beszívtam egy dózis frisset. Orrnyálkahártyámat átjárta a nyitva tartott ablak ellenére is a falakba rágódott, piszokból, pangó hányadékból és vizeletből összepárolt savanykás szag.

Ez a fürdőszoba az odaátinál is kisebbnek és nyomorúbbnak rémlett. Alighanem a szanaszét szórt ruhaneműk, hanyagul – vagy akként se – mosott törülközők, elrongyolódott köntösök és kallódó lábbelik keltették a zsúfolt benyomást.

A rozsdállódó kád fölött, szemmagasságban ívelő aranyszín szegőszalag tépázottan lógott. Esküdni mertem volna, hogy az egyik többször kifordult és visszakalapált, majd végképp dezertőrré lett kárpitosszög hűlt helyén átlátok a szomszédba.

A mellkasomban növekvő balérzetet cipelvén, a hálószobába osontam. Hasra vágódva felemeltem az ágyról alácsüngő penetráns pokróc sarkát.

És pontosan azt tapasztaltam, amitől rettegtem.

A hajóhintaként imbolygó széles vaságy alját borító, tetemes vastagságú porban – akár az araszoló kígyó hullámvonalát a sivatag homokján – pontosan kivehettem a búvóhelyre besiklott, majd ott elterült test lenyomatát.

Önutálatom tetőzött.

Seraf gyilkosa mindvégig itt rejtőzött, amíg a fél város rendőrei – velem az élen! – bottal csépelték a nyomát!

Az ágy alatt hátazva végighallgatta a nappaliba sereglő zsaruk kérdezősködését, a májzsugor-párti nő zavaros felelgetését. És miután mi levonultunk a pályáról, ő előkúszott, a kipróbált útvonalon át visszatért kéjkalandja színhelyére, majd egy kínálkozó pillanatban zavartalanul köddé vált.

Dühöm csaknem felrobbantott.

A szeszkába nőtől a fickó akár meg is mosakodhatott, mielőtt kiment a civilizációba.

De mit is mondott az asszony?!

Olyfélét, miszerint: korábbi éjeken léptek surrantak túlnan.

Minthogy nehezen hiszem el a kísérteteket, kézenfekvőnek rémlik, hogy a szörnyeteg már jó ideje felfedezte magának a lakatlan házfelet. Éjszakánta idejött, fel-le járt a hajlékban, előbb csupán álmodozva arról, miként használhatná ki az elhagyott ingatlan előnyeit, majd véghezvitte agybeteg kitalációját.

Ez a rémlény akár a heges arcbőrű pasas is lehet a Tó Szelleméből.

Azon este felfigyelt Serafra. A lány viselkedése sértette elmebaját, vagy éppenséggel hízelgett neki?! E kérdésre – rajta kívül – legfeljebb egy agyász válaszolhatna. Mindenesetre ott és akkor csupán gondolkodóba – kísértésbe? – esett. Kifizette a számlát, hazasietett rémodújába, sebtében magához vette nélkülözhetetlen kellékeit esőkabát, marhalánc, halef, és étteremzárás után a hazaúton már szerelemről jódlizhatott a lánynak.

Seraf pedig idejött vele, gyanútlanul.

E ponthoz érkezvén leküzdöttem önmagam elleni haragvásomat. Felkecmeregtem az ágy mellől, visszalégtornáztam a tetthelyre, és maroktelefont rántottam. Eltökélten arra, hogy jóváteszem ostobaságomat. Elkapom a ravasz pszichopatát.

Rövidesen megérkeztek a technikusok. Pecsétes papír kíséretében legális bebocsátást nyertek a deliráló sorú nő otthonába.

Míg ők a szörnyeteg ottjártának kábé hatszáz nyomát rögzítették, a tulajdonosasszony a szemem láttára detoxikálodott, felfogván, miféle fantom időzött hanyatló állagú hajlékának emeleti szárnyában.

Sose leszek büszke arra, amit ekkor közöltem vele, kihasználván a ritka alkalmat, hogy épp a tudatánál van. Többé nem fog hinni a kísértetekben, vagy csupán módjával. Kissé korszerűsítettem az észjárását. E század végi, hús-vér lidércekről szóltam neki.

Ezután elhurcoltam Seraf kolléganőjét a Tó Szelleméből, a számítógép-grafikushoz.

Mire elkészült a heges arcú fickó fantomképe, egyéb komputerértőkkel exhumáltattam az összes eddigi, megoldatlanul elhantolt ügyet, amely bárminő csekély vonatkozásban is hasonlított Seraféhoz.

Egyszóval beindult a gépezet. Úgy tetszett, karácsonyig elbabrálok az eseten.

Ehhez képest másnap hajnalban a legrondább rémálmomból rikoltozott fel a telefon. Tűrhetően bírtam a csörgést, egészen addig, mígnem rádöbbentem: Daniel nincs itthon, ő bizony nem fog a készülékért nyúlni.

Harminckét perc múlva fékeztem egy elegáns küllemű üzlet előtt. Megcsodáltam az ajtó fölött lógó tábla Zöldségszalon feliratát, és benyitottam.

Azután lecsillapítottam az egyidejűleg a haját tépő, sikoltozó, imádkozó és öklendező tulajdonost, majd jövetelem céljára tértem.

Ekkor a pasas újfent hisztériába esett.

Mivel nem tudtam rajta segíteni, elvégre azt nem állíthattam, hogy oh, uram, ez az egész szörnyűség meg se történt önnel!, otthagytam őt a sokkjával, és az üzlet mögé kerülve felmásztam nyitott platójú teherautójára.

A karfiollal, paradicsommal, jégsalátával és egyéb zöldségfélékkel megpakolt műanyag ládák tetején egy fiatal férfi úgyszólván ruhátlan holtteste hevert.

Az arányos testalkatú, fejlett izomzatú, hosszú szőke hajú, kék szemű, markáns arcvonású ifjú mindösszes viselete egy bőrből és fémből komponált ágyékvédő és a lábaira szíjazott, csaknem térdig érő, bőrpántos saru volt.

A márványosra kivérzett tetemet zúzódások, vágások borították. A feltépett hasfal enyhén kifordult. A bőr alatt húzódó, alig félujjnyi vastagságú zsírszövet szélei sárgásan fénylettek. A sebben láthatóvá váltak a vértelen hashártyát elődomborító zsigerek.

Hát ez a szado-mazo kirándulás balul sült el, gondoltam elsőre.

Óvatosan megfordítottam a testet.

Úgy rémlett, a felületesen felmetszett hastól, a számtalan ütéstől és a feltehetően kardpengétől származó vágásoktól a kisportolt ifjú még eljuthatott volna a legközelebbi intenzív osztályig.

Ami végképp felbuktatta őt, az a hátába eresztett golyó volt.

Elengedtem a vállát. A holttest visszazöttyent a korábbi pozitúrába.

Sóhajtva felbámultam a tavasziasan derengő hajnali égre. Azért engem ugrasztottak ide, mert az összekaszabolt tetemről szóló bejelentés hallatán őt is az Ismeretlen Pszichopata áldozatának vélték.

Téves kapcsolás.

Még egyet sóhajtva, újfent a magasba emeltem pillantásomat. Most aztán csípőig járhatom a lábamat az élvnegyedben, hogy továbbképezzem magam a szado-mazo szubkultúra területén. E tudáshalmozásban nem lévén érdekelt, nem leltem kéjt a rám szakadt feladatban.

A zöldségárus férfiú túljutott a jogos hisztérián. Kivörösödött arccal, mégis sápadtan megállt teherautója végénél. Nem vágyott ismét szembesülni a sokkoló látvánnyal, ezért leszegte a fejét, és a földet szemlélve várta, hogy megszólítsam. Egyenes szálú, szétborzoltnak tetsző, sörszőke haja a feje tetején lévő forgó körül fehérőszen világított.

Leszökkentem a kocsiról.

– Hogyan került ide? – kérdeztem, a holttestre célozva.

Vállat vont.

Odébb léptem. A pasas utánam fordult, és mert ebből a szögből nem látott a platóra, végre felemelte a fejét, és rám nézett. Kezdte visszanyerni eredeti színeit, lélekjelenlétét.

Ötven felé járhatott, szögletes, szoláriumbarna arcát finoman ívelő szemöldök, nyílt tekintetű, tűzzománckék szempár, kicsi, szabályos vonalú orr és apró, málnaszín száj tette bizalomgerjesztővé. Orcájának legfőbb ékessége azonban a citromlepke széttárt szárnyaira emlékeztető, kényesen gondozott bajusz volt.

Az egyébkor bizonyára fiatalosan jóképűként jellemzett – és ennek tudatában lévő – férfi e pillanatban gyűrött benyomást tett rám.

Újraindítottam kapcsolatunkat.

– Denisa Wry vagyok – tudattam, nem először. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. Szedje össze magát. Minél előbb válaszol a kérdéseimre, annál hamarabb túlesünk az egészen.

– Remélem, a biztosító megfizeti a káromat – sóhajtotta, ocsúdozón.

– Minden bizonnyal. Kérem, feleljen: honnan jött, hol állt meg? Ön szerint miként kerülhetett a tetem a kocsijára?

– Az egész szállítmányt eldobhatom! Fogadni mernék, hogy még az alsó sorok is lucsognak a vérben! – jajongott.

Hüvelykujja szélével igazított bajusza szegélyén. E mozdulat láttán tovább bizakodtam, hogy teljesen magához tér.

És végre úgy pillantott rám, mint aki lát is.

Az a fajta fickó volt, aki a szája sarkával, a külső szemzugával, az onnan szétágazó szarkalábakkal, de még a bajuszával is tud mosolyogni. Akiről káros szenvedélyektől mentes, csinosnak mondott, otthonszerető özvegyasszonyok ábrándoznak, házassági hirdetésüket fogalmazván. Aki talán nem feddhetetlen férj és nem hibátlan atya, de érettebb korba jutva megbecsült nagyapává lesz.

– Angelo di Angelo vagyok – mondta, feltisztult tekintettel, higgadtabban. Megajándékozott egy vonzó szájzugi mosollyal, majd kihúzta magát, bár ettől se vált nálam magasabbá. – Mindegy, melyik nevemen szólít.

Ezután megosztotta velem a történetét.

Hajnali háromkor kelt, elhajtott a nagybani zöldségpiacra, ott megalkudott az árura, felpakolta kocsiját. Az egyórányi visszaúton mindössze egyszer állt meg, hogy elhörpöljön egy italt. Alkoholmenteset, persze. Az országút menti büféből kilépvén végigtekintett a platón: mindig így tesz, mert imádja az egészséges zöldségek és gyümölcsök látványát. Halálbiztos, hogy a fickó az X-aktákból még nem volt ott, se élve, se holtan.

– Kicsoda?! – akasztottam meg elbeszélését.

– Látta, milyen cuccban van a potyautasom!? Csakis valami időkalandozó lehet. Az ókorból pottyant ide. Nem csupán a ruházata, de megjelenésének módja is különös. Normális körülmények között kocsiplatókon teremnek a hullák?! Higgye el nekem, a srác átesett egy fekete lyukon! Értesíthetné a paranormális ügyekkel foglalkozó kollégáit!

– A hörpöldén kívül másutt nem állt meg? Menetközben nem hallott, érzett valami különöset? Puffanást, lövést, rázkódást?

– Nemigen hallok a volánnál, ugyanis szól a magnó. Néha még a szirénázó mentőkocsikat se rögtön veszem észre, csak a villogó jelzésük láttán. Muszáj zenét hallgatnom, különben elaludnék.

– Átment valahol felüljáró alatt?

Hevesen bólogatott.

– Három alatt is. Várjunk csak! – üvöltötte izgatottan, újra vörösre gyúlt arccal. – Azt hittem, valami elhanyagolt felfagyás miatt zöttyent meg a kocsi! Még szidtam is az útkátrányozók női ágú felmenőit! Úgy körülbelül a húszas és harmincas kilométer között lehet az a felüljáró! De ott erdő van körös-körül! Gondolja, hogy az effélék vadon élnek? Talán valami tirannoszaurusz szaggatta meg a szerencsétlent?!

– Sokat tévézik?

– Elhagyott az asszony, hál' Istennek. Kedvemre tévézhetek, videózhatok, iszogathatom a fröccsöket. A srácom már egyetemista. Még két év, és rá se kell költenem. Nyugdíjba vonulok, kialszom magam. Sármőr leszek.

– Sármőr? – csuklottam.

– Az – bólintott. Igazított bajuszán, és még a homlokával is mosolygott. – Kedvelnek ám engem az asszonyok!

– Nem hibáztatom őket. A felüljárónál érezte a zöttyenést?

– Körülbelül ott tájt, igen. Gondolja, hogy Ben Hur onnan pottyant a platóra?

– Mást nem tudok kitalálni. A másik két felüljáró már a városban van? Azok tájékán semmi különöset nem észlelt?

– Nem! – jelentette ki határozottan. – Most már biztosra veszem! Mire a városba értem, a potyautas már összevérezte a karfioljaimat. Mi volt a fickó? Jelmezbálban nem járhatott, rég elmúlt a farsangi szezon. Remélem, a boncolás után értesítenek arról, hogy kell-e tartanom valamilyen fertőzéstől. A múltkori X-akták is pont arról szólt, hogy...

– Köszönöm a türelmét. Szerintem tegye ki a Zárva táblát, és menjen aludni. A technikusok ténykedését nem kellene végignéznie. Ha nem bánja, később esetleg még zavarom néhány kérdéssel.

– Hát persze, zavarjon nyugodtan. Tudja, most hasonlót éltem át, mint amikor a nejem közölte: revansból megcsalt, ő viszont el is megy a másikkal. Teljesen kiborultam! De aztán úgy megkönnyebbültem, olyan felszabadultnak éreztem magam, mint még soha! Amikor megláttam a platón a hullát, tényleg mindenféle rémkép vett elő. Hogy utána vagy érte jönnek a nem e földi izémicsodák, és akkor végem! Majdnem infarktust kaptam! De maga helyre tette a dolgot. Ugye érti? Valahogy realizálta az egészet! Rettentően hálás vagyok. Látom, nem visel karikagyűrűt az ujjacskáján...

– A szívemre húztam fel.

– Szép mondás, illik magához. Ha eszembe jut valami, megkereshetem? Kapok egy névjegyet?

Kapott. Még akkor is a keresztnevemet ízlelgette, midőn befutottak a technikusok, és én sarkamon fordultam.

Kocsiba huppantam.

Végighajtottam a zöldségbeszerző útvonalon. Körülszimatoltam a hörpöldénél.

Megmásztam a felüljárót. Találtam is ezt-azt. Bingó.

Odarendeltem a vér-, láb- és egyéb nyomok olvasásában, töltényhüvelyek felcsipeszelésében jártas csapatot.

Visszafelé ámokozván eltökéltem, hogy a Főnökre borítom az asztalt, ha nem ad mellém asszisztenst. Ezt mindjárt a tudomására is hoztam telefonon, mire ő megnyugtatott: a reménybeli új versenyző e pillanatban is helyben futkos az irodájában, olyannyira áhítja a velem való találkozást. Helyeseltem.

Yardbirds-nótát hallgattam, üvöltve énekeltem. Rám fért.

És ekkor összetalálkoztam az úton őgyelgő marhacsordával.

Idáig jutván első reakcióm az elégedettség: pompásan megleltem a memóriámat.

Efölötti büszkeségemben lepattanok az ágyról, elvégre sürgősen vár a gályám. Teendőm ezernyi.

Az elhamarkodott ugrabugra némi katasztrófát eredményez.

Minek következtében az ágy oldalához hajtott zúgó fejjel ülök a szőnyegen, valamint azzal a jóleső tudattal, hogy a kocsim és a koponyám után immár a térdem és a fenekem is totálkáros. A lesodort kompótos tálka cserepeit és a szerteszóródott cseresznyemagokat bámulom. Nem hiszem el, hogy invalidus vagyok!

– Melyikünknek is kell megennie a magokat? – kérdezi a megmentésemre érkező Belloq.

Tisztelem a pasast, mivel először a humán roncsot veszi gondjaiba, és csak ezután lát a többi komposzt eltávolításához.

– Miért kéne cseresznyemagokat kajálnotok?! – firtatja a hitves nyomdokvizén járó Martin. Hangja valósággal herélti magasságokba ível a döbbenettől, felvont szemöldöke elveszni látszik a hajtövénél.

– Mert így biztosabban foganunk – feleli Daniel. Állatira ügyel, nehogy észrevegyük rajta, milyen szívesen vigyorogna.

Öcsém eltűnődik. A szellemi erőfeszítés kristálytisztán leolvasható az arcáról. Telik-múlik az idő, ám az ő vonásai nem és nem simulnak ki.

Az eleddig bálványozott Belloqra mereszti a szemét. Ezúttal mintha kevesebb ájult tisztelet sugározna belőle.

– Te, Daniel! – nyögi. – Szeretkezésre nem is gondoltatok?!

– Nem a fenét, de ekkor estél be az ajtón – morgom. – Ha véletlenül megtorpansz kopogni, és megvárod a bebocsátó választ, ezalatt nekünk pont összejött volna az ivarsejtek találkoztatása.

– Ne frusztrálj, tesó! Menten végez velem a bűntudat! Csak most szóltok, hogy évek óta miattam nem tudtok összehozni egy rendes pete- és ondósejt egyesítő partit?! Istenem! Mennyire vágyhattok egymásra! Ez viszkettetően szentimentális! Miért nem adjátok el a sztorit egy románcistának?! Salátává zokognám a füzetkét! A hősök halálira bomlanak egymásért, ám az öcskös mindig a szobába toppan, amint végre előáll egy kézzelfogható gerjedtségük. Meseszép! Az érzőbb keblű háziasszonyok véreresre törölgetik majd a szemüket, ha a mosti fordulathoz érnek! A hősnő tök roggyant, ugyanis nemcsak foganni képtelen, de az autóvezetésben se túl sikeres. Szóval, e héten is beszerzi az obligát agyrázkódását, méghozzá kapitálisat: a hős már biliztetni kénytelen a hősnőt. Ám nem adják fel, elvégre ezért hősök, és éppen megest egymásra borulnának, genetikájuk közösítése végett, midőn nyílik az ajtó, és beront a fogamzást gátló öcskös! Látom ám a jövő heti folytatást is: a hősnő az utódnemző díványhoz járókeretezik...

– Nem zavar, hogy halódom?! – rivallok.

– Eleinte még zavart, de idővel megszoktam. Viszont ilyen tré állapotban még nem láttalak. Vagy legalábbis régen. Én mondom neked, rossz véged lesz, tesó! Nézd meg Danielt. Úgy vezet, mint az álom.

– Én is mesei jól vezetek – szögezem le.

Martin magas C-ben felkacag.

– Egen? Emlékszel még az amnéziádra?

– Azt speciel nem is vezetéstől kaptam!

– Tényleg nem, de ettől függetlenül többet időzöl kórházban, mint itthon. Egyedül belőled, a te kóreseteidből megírhatnák a Vészhelyzet következő húsz részét!

– Téged meg nyugodtan elnevezhetnének egy fogamzásgátlóról! Mondjuk, Marvelonnak! Vagy a Marvelont rólad: Martinnak.

– Igazán?! – hörren. – Te kivetíted rám a problémádat! Ahelyett, hogy magad oldanád meg a bajodat, megteszel bűnbaknak! Engem okolsz azért, mert még mindig nem vagy teherben. Oké, lássuk csak, mit tehetnék értetek!? Mit szólnátok például ahhoz, ha mostantól egy percre se mozdulnék mellőletek, és szakértő tanácsaimmal segítenék nektek? Lehet, hogy hibásan csináltok valamit. Vagy másképp, mint kéne. Mit tudom én?! Idehúzom a fotelt, leülök, és figyelek. Ha minden rendben megy, nem szólok közbe. Nos?

– Fáj a fejem, Martin – sóhajtom.

– Naná, hogy fáj, végre is, majdnem ripityommá törted! Szerintem még mindig fenntartják a helyedet az intenzíven. Az ágy lábaiba gravíroztatják a nevedet. A traumatológusokat továbbképzik, denisológusokká. Daniel! Csalódtam benned! Te nem állsz a helyzet magaslatán! A nővérem halódik, és te alapos ápolásnak tekinted azt, hogy erotikusan cseresznyemagokkal táplálod, holott le kéne borogatnod az agyát!? Lehet, hogy szexakcióra is gondoltál? Nem vagy te nekrofil? Borzadok tőletek!

– A stukkeremet akarom – nyögök.

– Látjátok?! Ezért kéne folyvást itt lennem, hogy szóljak, ha elszúrtok valamit. Denisa, állatira eltájoltad magad: a stukkertől nem lesz gyereked!

Esdeklőn pillantok a leplezetlenül vigyorgó Danielre.

– Vezesd ki innen!

– A te öcséd – hárít vállat vonva.

– A te imádód.

– Téged is imád.

– Imádjon távolról. És nem akarok többet beszélni a terhességről.

– Neem?! – nevet fel Martin. – Holnap este tartjuk a rendes évi családnapot a Víg Sellőben. Ott lesznek összes szüleink, tántik, nagybácsik, azok le- és felmenői, az ő férjeik, nejeik, ivadékaik, cirka harmincan. Lefogadom, hogy mindnyájan hetek óta készülnek az idei témára, miszerint: Miért is nem fogan a mi kis Denisánk? Ilyesmi még nem fordult elő a családunkban!

– Jaj – mondom szűkszavúan.

– Fáj a fejed, tesó? Holnap este fog csak igazán fájni! Konkrétan tudom, hogy Ellától kapsz egy antik cumit, anyáéktól egy könyvet, a mesterséges megtermékenyítést népszerűsítőt, Luisa néni rugdalódzót horgolt neked, kettőt is, kéket és rózsaszínt...

– Kórházban leszek – vetem közbe.

– Fenét leszel, neked ott nincs maradásod! Szedd össze magad, hogy legalább mosolyogni tudj holnapra.

– Majd Belloq elmegy helyettem.

– Ő nem helyetted megy, hanem veled. Szépen kicsípitek magatokat, miként egy rendes házaspárhoz illik. Daniel orchideát tűz a szmokingja hajtókájára, de te se koromfekete gyakorlóoverallt húzol, hanem szolid kék szoknyát, csipkeblúzt, persze: melltartóval...

– Nem bírom!

– Szerencséd van, mennem kell. Ugyanis ma még végigjárom az ismerős bigéket, hogy holnapra csokorba gyűjtsem neked teherbeesési tippjeiket. Néhány ötletet felírtam már a noteszembe: hátsó ülésen, törülközőtől, lóháton, fahéjas rágótól, jégkunyhóban, tanulás helyett, et cetera.

– Csá, Martin – sóhajtok.

Sudár öcsém az ajtó felé indul. A küszöbön megtorpan. Visszafordul, és rám meredve gyors egymásutánban vagy tízszer felemeli-leengedi a szemöldökét, végül szemérmetlen vigyorral így szól:

– Visszajövök!

Mint a Terminátor.

Másnap – alig hiszem – dolgozni igyekszem. Holott változatlanul a sír szélén érzem magam.

Ám a rám váró munkanap több vonzerővel bír, mint az otthonlét. Ha maradtam volna, szeretteim folyton letörnék lábadozási törekvésemet, miként azt tegnap is tették.

A korizásból felfrissülten hazatérő Ella a legalább százötvenhétféle dögös tekintetem elsajátításának szándékával őrjítgetett. Martin tényleg visszajött, hogy azután esthosszat száj- és körömherflizzen az ágyam szegélyén, azon meggyőződéstől fanatizáltan, miszerint a muzsika gyógyhatású.

Kölcsönkocsival tépek keresztül a városon. Amelyet Donald – exzsarutársam, kebelbarátom és jobbik szomszédom – bocsátott a rendelkezésemre, milliószor a lelkemre kötvén: csotrogányát se össze ne törjem, se szét ne lövessem, miként a nyaralóját, legalább egy ízben.

Ha már eszembe ötlött a tóparti házikó, mindjárt más emlékkép is előcsobban a lelkemből. Csak egy pasas: magas, széles vállú, sötét hajú, indián szemrésű, kifürkészhetetlen pillantású. Aki összekuszált, szerelembe ejtett, több éve már. Szédülten omlottam a karjaiba, ama tó partján, a háznál összeseregellett vendéghadtól szemérmetesen távol. Azóta hosszabb-rövidebb megszakításokkal együtt élünk, éjjelente hozzágömbölyödve alszom el, és még kapcsolatunk hivatalos felszentelésétől se csillapult iránta érzett szenvedelmem, holott köztudott, hogy a szakítás legegyszerűbb módja a házasságkötés.

Megrázóan pocsék az éghajlat körös-köröttem. Barátságtalanul kövér, betonszürke felhők csüggenek a városon, fekete hókását szitálnak, és ezt a förtelmet az ablaktörlő lapátok mocskos jégmálladékká sűrítik a szélvédő szegélyénél. Hangosan utálkozom, kikérem magamnak az időjárást. E nap életem legrondábbjának ígérkezik.

Mit ígérkezik? Máris az. Nincs félórája, hogy kilelt a hideg a fürdőszobai tükör előtt elhaladtamban. Egyszóval a küllemem kismértékben sem publikus. Ráadásul szédelgek és forog a gyomrom.

A piros lámpánál felemelkedem kissé. Kérdőre vonom a belső tükröt. A helyzet nem változott: zilált hajú, krétasápadt némber bámul vissza rám. A szemem alatt sötétlő karikát még egy effélére gerjedő pandamedve is túlzottnak találná.

A szarvérzékeny pasassal megesett afférig gesztenyehéjszínű hajam zsarátnokként fénylett. Tekintetem legalább százötvenhétféleképpen tündökölt, arcbőröm színe érett őszibarackéval vetekedett. Helyváltoztatásaimat szökellő jármodban hajtottam végre. Szemernyi totyak se volt a járásomban!

Dühömben a gázra lépek. Merő szeszélyből sávot váltok.

E művelet közben észlelek egy vészesen közelgő járgányt a tükörben.

Az észlelet azért kínos kissé, mert az ásatag terepjáró az imént még egyáltalán nem is volt az úton. Ez nem ide ért valahonnan, hanem egyenesen a semmiből teleportált a hátam mögé!

A mocsármetál, jobb napokon legfeljebb drapp színű Range Rover csekély fékcsikorgással lelassul mögöttem, és sávot cserél velem.

Azután megtorló jelleggel – centire kiszámítottan – elém vág, és fékezésre késztet. Majd lassan csordogál az utamban.

Nem hagyom magam kihozni a sodromból.

Jól van, egyenlítettél. Ez legyen a napod legszebb pillanata.

Az előttem guruló fapados kocsi belsejébe nézek. A kormánynál ülő fickó fellendíti a karját, és széttárt ujjait billegetve barátságos-ironikusan hátrainteget.

Megfog bennünket a piros jelzés. A Range bal oldali visszapillantó tükrének esőverte homályában megszemlélem a vezető arcát. Bár a kép némileg elmosódott, az színtisztán kivehető, hogy a pasas vigyorog. Elfordulok, a szomszédos sávban veszteglő Isuzuba nézek, azután a magasban függő lámpára szegezem tekintetemet.

A se-eső-se-hó jellegű trutymó ernyedetlenül mállik az égből. Brutális széllökések taszigálják a felmosórongy kinézetű fellegeket. Úgy rémlik, az időjárás immár a világ végezetéig nem fordul jóra. Soha többé nem lesz tavasz. Szeppukuhoz támad kedvem.

A lámpa végre zöldre vált, a snassz terepjáró meglódul. Nyomulok utána. Furcsa módon ugyanott kanyarodik jobbra, majd balra, ahol én is. Mígnem a felhőkarcolónyi rendőrségi épület parkolója felé veszi az irányt.

Ez agyafúrt módon követ engem!

Azután landol az általam kinézett – egyetlen – üres aszfaltdarabkán.

Pocsék vagy, dünnyögöm. Továbbhajtok, megállási lehetőséget keresvén. Éppenséggel lekeszonozhatnék a – valószínűleg kongóan üres – mélygarázsba, de engem is jobban vonz a felszín, akárcsak kollégáimat. Miként a múzeumi Range-ben ülő eszelőst is.

Megcsörren a telefonom. Beleszólok, és menten megoldódik parkolási problémám.

Máris mehetek odébb, fél kerületnyit. A következő gyilkossághoz.

Te ma istenigazából dolgozni fogsz, Denisa! Remélem, most bántad meg, hogy reggel felkeltél, holott beteget-zombit jelenthettél volna!?

Tépek, nyolcvannal.

A sivatagjáró relikvia megelőz. Elém vág, és újfent követni kezd: pontosan arra tart, amerre igyekszem.

Így tehát még egyszer – végképp – megbánom a reggeli felkelést.

Azután megállok egy ódon lakóház előtt, szorosan az odacövekelő Range Rover mögött.

A keskeny úttest túloldalán veszteglő járőrkocsi ajtaja felpattan. Mire kikecmergek a járgányból, az egyenruhás zsandár mellém ér.

A harmincas korú, harmatosra borotvált pasas nálam is sápadtabb. Nem csoda, alighogy szolgálatba állt, olyan esethez riasztották, amely még a hozzá fogható, számos poklot látott zsarunak is sokk.

A hűdöttségtől szótlan fickóval az oldalamon a kapu felé sietek, csapadékmentes fedezékbe. Átgázolunk néhány jégkásás tócsán. A szél a szemünkbe, gallérunk mögé szórja a hideg esőt.

A sivatagjáró tulajdonosa előttünk ér a bejárathoz.

Előzékenyen kitárja az ajtót. Úgy tartja kezét a kilincsen, hogy jól láthassuk a hüvelykujjával a tenyeréhez szorított zsaruigazolványt.

Mocorgás támad a fejemben. A lépcsőház mennyezetére emelem zorduló tekintetemet. Alig hallhatóan felnyögök. Valami ködlik, az asszisztensemről.

– Hello, te vagy Denisa Wry, nemde!? – rikkant rám az ipse.

Futólag érzékelem küllemét. Homlokába áradó homokszőke haját, háromnaposnál nem fiatalabb szakállát. Kör-panorámás napszemüvegének tükrös lencséiben önnön fakó arcomat, a külvilág szürkéjét.

– Csak te lehetsz – folytatja, mielőtt még alaposabban elbámészkodhatnék rajta. – Városszerte világhíres a te Forma-Egyes stíled. Úgy hírlik, ha te volánhoz ülsz, már készülődnek is a fogadásodra a baleseti műtőben. Rád ismertem a sávváltási technikádról. Nekem köszönheted az életedet. Még csak először, de szerintem idővel ezerre is felmehetünk. Cameron Bye vagyok. Megtiltom, hogy így szólíts! Nevezz Zsötemnek, mint mindenki más. E névből sejtheted, hogy már alapjáraton kedves, sármos, imádnivaló hapsi vagyok. Együtt fogunk dolgozni.

– Örvendek, Bye – mondom fanyarul. – Fogadd részvétemet.

– Kösz. Már többen kondoleáltak, hallván, hogy társak leszünk.

– A világtalanságod miatt sajnállak.

– Látok – feleli, nehezen leírható mosolyra derülve. Homlokára löki a színezüst tükörnek tetsző napszemüveget. – Ezt csak hóvakság ellen viselem.

Eléggé kék szempár csillan rám. Mit csillan?! Bűvölni próbál, kóstolgatván: összeesem-e ennyi kékségtől?

Talpon maradok. És íziben eldöntöm: e tag – eleddig Martin-epigonnak tűnik – ellenszenves lesz nekem.

Ezen tűnődözvén, tágra nyitott szemébe bámulok, alrészint kihívóan, főrészint megvetően. Bye még nem tudja, szemlátomást nem is sejti, hogy engem ennél jóval komplikáltabban kellene babonázgatni. Az efféle meresztett nézés azon kis csibékre tagló hatású, akiket már néhány felborzolt kakastoll is elbűvöl.

Egyenruhás kísérőnk elindul előttünk a lépcsősoron.

Bye visszavesz a na mi lesz, ágyazol már?-tekintetből. Rám vigyorog. Immár természetesen, csaknem félszegen.

Ez megnyeri tetszésemet. Elfordulok, és célba veszem az ominózus emeletet.

Ezenközben észlelem, hogy felhagyok a korábbi roggyant vállú, épp csak egy percre hagytam el a ravatalomat tartással, és sudár-fürgén szökellek a magasba a lépcsőkön.

Tudván, hogy Bye mögöttem siet, engem szemlélve.

Megtorpanunk egy lakás előterében.

A nem épp tágas hajlék mindhárom helyiségében barbár dúlás nyomai fogadnak.

A felforgatók dühödten kerestek valamit. Ez ügyben időről időre kérdőre vonták a háziasszonyt, erről a kanapén, a szőnyegen és a falon száradozó vérfoltok tanúskodnak.

A nőt beléptünk percében viszik el a mentősök. Szerintük még sejlik benne valamicske élet.

A hálószobai gyermekágyban elnyúltan heverő, legfeljebb tíz hónapos emberi lény kihűlt már. Őt alighanem azért kínozták félholtra, s lőtték főbe végül, hogy az anyját szóra bírják.

Az egyik szomszéd felneszelt a durva zajokra. A riasztott zsaruk érkezésével egy időben a terrorlegények elfutottak.

A házszerte hemzsegő egyenruhások adatokat gyűjtenek. A technikusok dermedt csendben végzik szokásos pepecs melójukat.

Az iszonyattól velem együtt elszótlanodott Bye nem tüntet érzelemnyilvánításaival. Fájdalmat látok fagyott vonású arcán.

Kissé megkönnyebbülök, amikor a minden irányból lefényképezett és megvizsgált apró holttestet elviszik.

Bye is felserken megrendüléséből, és eltűnik a látóteremből.

Fel-le járok, szimatolok, próbálom átérezni az enteriőrt, megkísérlem agyamba fotózni a szerény lakás minden zugát, szegletét. Csaknem bizonyosra veszem, hogy a killerek nem jártak sikerrel.

Amit kerestek, az itt maradt – vagy itt se volt.

Hosszan állongok a fürdőszobaajtóban. A tükör alatti polcról lesepert, szanaszét hullott piperekellékeket nézem, a kádba hajigált törülközőket, a gyermekruhákkal és női fehérneművel telecsipeszelt, leszakított fregolit.

Azután a nappaliba szédelgek, s a helyiség konyhafelében iszom be a szekrényekből kihajigált, földre sodort holmik látványát.

Végül a hálószobában töltök el félórát. Egyszerűen csak bámulok kifelé a fejemből. Nem nyúlok az éjjeliszekrényről leborított, törött üvegű képtartókért, kikerülöm a szétszórt ruhákat, az összegyűrt szőnyegre hullott, vérpecsétes ágyneműt.

Egyszercsak Bye megáll mellettem. Hüvelyk- és mutatóujja között forgatja cigarettáját. A füstöt tapintatosan a mennyezet felé fújja.

– Ketten voltak – közli halkan, mély hangon. – Két húsz év körüli, kigyúrt fickó, fekete bőrdzsekiben, sildes sapkában, sötét nadrágban, bakancsban. A tanút már bevitték a rajzolókhoz. Rövidesen lesz képünk a heródesekről. A nő, Myra Sol egyedül élt, vagyis férjtelenül. Nemigen járt el dolgozni. Két-három hónapja egy pacák látogatta őt, viszonylag rendszeresen. Sol egy éve lakik itt. A házbeliekkel nem barátkozott, most fordult elő első alkalommal, hogy botrányos zajok szűrődtek ki a lakásából. Hát te? Jutottál valamire?

– Könyv méretű tárgyat kereshettek. Az ennél kisebb cuccokat mindössze szétszórták, nem vizsgálták át. Szerintem Myra Solnak kevés fogalma volt arról, hogy mit akarnak tőle.

– Vagy nem szerette eléggé a gyerekét – mondja komoran.

– Eléggé szerette őt – felelem érvkészen.

Bye békítő mozdulatot tesz. Végigsvenkel a romokon, majd rám néz, mosolyfélével a szája szegletén.

– Gyere. Fedjük fel a hapsija kilétét. Nem lesz egy körmenet.

– Máris indulhatunk a pasashoz. Ha érdekel a kinézete, ott leled a fotóját az ágy mellett, a padlón. Josy Sfinxnek hívják.

– Netán ismered őt?

– Netán beszéltem vele néhányszor. Van némi priusza. Főként betörésekért. Sfinx nem épp zsarudédelgető alkat. Van stukkered?

Bye megpaskolja a bal hónalját. Bólint, és barátságosan az ajtó felé penderít. Ég a tettvágytól.

Az utcára ügetünk. A klíma továbbra is szerfelett undorító.

– Te is úgy tudod, hogy április van? – nyögi Bye. Egy duzzadt hópehely megül az orrán, majd megroskad és elolvad. – Tavaszt akarok, orgonaillatút!

– Jogod van hozzá – hagyom rá. – Olyan az időjárás, mintha egy bizottság tervezte volna. Na, csüccs a relikviádba, és kövess.

– Miért nem megyünk az én kocsimmal? Aztán majd visszahozlak a járgányodhoz. Csak hátraküldöm a kutyát, és máris beülhetsz.

– Az a sprőd, szürke izémicsoda a kutyád?

– Méghozzá ír farkas. Épp ezért az IRA névre hallgat, ejtsd csupa nagybetűvel.

Kitárja előttem a kocsiajtót. Mielőtt még az érkezésünktől fellelkesült ebgóliát kiugorhatna a tócsás járdára, Bye rárivall. Engem a hátsó ülésre szökkenő IRA helyére tessékel, nem több, mint kétmaréknyi állati eredetű vedledékbe, majd helyet foglal a kormány mögött.

Az ócskavas Range három perc alatt elcsigázza szervezetemet. A negyedik percben úgy érzem magam, mintha bedaráltak volna. És amíg a padlóhoz rögzített spártai kagylóülésben rázkódom, gyötretek és töretek, a teveszőr kutya nem hagy fel arra irányuló kísérleteivel, hogy elmélyítse bimbózó kapcsolatunkat. Fülembe szuszog, rám folyatja nyálát, felém csápolgat végtelen hosszúnak rémlő mellső lábával.

– Mire jó ez a fajta? – társalgók.

– Valamikor nyájat őriztettek velük. Ők pedig rettegésben tartották a ragadozókat.

– És manapság?

Bye vállat von, az ölembe igyekvő ebre förmed, azután rám vigyorog.

– Manapság a hajdani fáradalmaikat pihenik ki. És várják, hátha felbukkan egy ordas, hogy széttéphessék a nyavalyást. Azért szeretem IRA-t, mert nem szép. Rajongok a durva, lehangolóan szürke szőrzetéért, annak drámai borzasságáért, nyakig-lábaiért, merő világfájdalom tekintetéért, lustaságáért.

– Jól van. Megérdemled a kutyát. A kocsidat már nem is firtatom.

– A vesekövemre írta fel az orvos. Meg aluszékonyság ellen. Én élvezem.

– Mindjárt gondoltam.

– Mindent elmondtál nekem Josy Sfinxről? – kérdezi, élesen rám pillantva. Tarkó tájt és fül mögött felnyírt haja sötétbarna, kevés híján fekete. A fejtetőn elomló hosszú tincsek kazalszőkék.

– Festeted a hajadat?

– Nem, ez egy ilyen hajzat. Majd akkor nézd meg, ha véletlenül-valahára kisüt a Nap: felül kiskacsasárga lesz, a töve sötét marad. Mennyire ismered Sfinxt?

– A betörésiek Vidiótának gúnyolják, mivel a feltört lakásokból mindig magával visz néhány videokazettát is. Főként a fantasyk és az ókorban játszódó kalandfilmek delejezik. Ha egy kisöpört kéró tulaja arról panaszkodik, hogy az ékszerein, készpénzén kívül filmkazettái is eltűntek, a kollégák már tépnek is Sfinxhez. A pasas rühelli ugyan a rendőröket, viszont létezik egy privát lovagi kódexe, ezért egyéb bűnügyekben, kivált, ha az információért kitűzött díj eléggé kacér, szívesen súgogat nekünk.

A telefonomra hajtom a fejem. A vonal túlvégén csámcsogva rágózó, fölöttébb munkakedvetlen kollégát arra kérem, gyűjtse ki nekem Sfinx legutóbbi sarait, azon ügyeit is, amelyek még nem bizonyosodtak rá. Mellékbüntetésként azt óhajtom, hogy nézzen utána Myra Sol priuszának. Már ha van neki efféléje.

Azután elteszem a ketyerét, előkapok egy staubot, a szám sarkába tolom, és elhárítom a figyelmes Bye öngyújtótüzét.

– Mostanság furcsán vagyok a dohányzással – magyarázom. – Inkább csak így, passzív üzemmódban szeretem a cigarettát.

– Terhes vagy – diagnosztizál. – Perfekt vagyok az életedből. A környék összes zsaruja a ti kisbabátok fogantatásáért imádkozik.

– Azt is hallottad, hogy neurotikus vagyok a témára? Néhány hónappal ezelőtt az egyik pikáns példányszámú nőlapban megjelent egy írás, sajnos: rólam és szeretteimről, említésbe hozván, mennyire vágyunk gyerekre. Ezután kosárszámra kaptuk a leveleket. Valamennyi arról szóló tippeket adott, miként kerülhetnék áldott állapotba. Egy nemzet várja felcsigázottan, mi történik a petesejtjeimmel. Ilyen feszélyes körülmények között te tudnál foganni? Na ugye?! Nem vagyok terhes. Tegyük jégre a témát.

– Mosolyogtál már ma? – kérdezi.

– Talán majd estefelé. Azért varrtak a nyakamba, hogy mosolyogtass? – érdeklődöm barátságtalanul.

Felelet helyett rám néz. Az átható tekintetű kék szempár röntgensugarakat bocsát az agyamba.

Elfordulok. Lacóra gondolok, hiányolt társamra.

Az idült bugyibarát jelenleg a kényszerszabadságát tölti. Mellesleg megérdemesült rá. Néhány nappal ezelőtt ugyanis kiderült, hogy szert tett valaminő szörnyen kacifántos, csakis bonyolult úton-módon gyógyítható, ám az AIDS-nél azért némileg biztatóbb lefolyású nemi betegségre. Doktora a lelkére kötötte, hogy próbálja kisakkozni, melyik románca végződött ily csúfsággal. Ugyanis üdvös lenne orvoskézre adni a virulens hölgyet, valamint annak lovagi körét – és azok partnereit. Továbbá mindazon nőket, akiket Laco azóta szexuálisan kitüntetett. Azonkívül e privilegizáltak egyéb ágytársait.

Laco magánkívül volt. Beteg?! Ő?! És ráadásul nemi?! Holott kizárólag répa- és céklalevet vedel, és több zöldeleséget fogyaszt, mint egy elefánt, két tapír és számos víziló együttvéve. Az egészséges életmódtól mindössze akkor tér el, midőn a mezítlábas Caporalra gyújt, ám mert a dohány is növényi eredetű, képtelenség, hogy ártson. Hát akkor mégis, miként történhetett, hogy az ő vas és acél szervezetét megostromló baktériumhad győzött? A kenetlelet birtokában a doktor különféle kórokozókról értekezett, ám elunván a Gram-negatívok és más gennykeltők részletes ismertetését, az egyszerűség kedvéért Gram-pepitákként aposztrofálta azokat, majd gyötrelmes injekciókúrát és annál is megalázóbb kenőcsözést írt fel.

Legutóbbi telefontraccsunkkor a jó Laco arról panaszkodott, hogy Smith & Wesson becenevű legjobb barátját máris szitává rágta a kór, ám a beígért enyhület késik. Mivel a patikárius által kevert gyógyír se nem gyógy, se nem ír borzalmas sebeire, természetgyógyászhoz fordult, s az teafüvekkel, balzsamokkal, tinktúrákkal és kataplazmával látta el őt. Képzeljem el, rídogált, mire mindezeket előírásszerűen megfőzi, megissza, felkeni és beitatja, ráalkonyodik, és ekkor még mindig nem mehet ki az utcára, mert nem épp szalonképes. Felhagyott a szűk farmer viselésével – részint a megtámadott szerv különös kényessége, részint a gyógyulását szolgáló borogatások, dunsztkötések és azok járulékainak terebélyessége miatt –, kitágult mackógatyában jár, főként nagyterpeszben. Ilyképpen végzi – betegszabadságon! – élete legszerteágazóbb nyomozását, miszerint: ki kivel? Bár csupán az adatgyűjtés elején tart, máris áthatotta a szörnyeteg gyanú, hogy: itten mindenki mindenkivel!

Keserveit előadván erőst a lelkemre kötötte a monogámiát, vagy ha azt nem tűrné a szervezeted, legalább használj tripla gumit, de még a smároláshoz is!, tanácsolván, bontotta a vonalat, és nagyterpeszben tovalejtett, hogy feltérképezze labirintusjellegű szexuális közelmúltját.

Bye-ra nézek, ezúttal porcikáról porcikára végigsvenkelek rajta. A pasas homlokát és szemöldökét eltakarják az előreáradó szőke tincsek. Írisze jégcsapkék. Orra nagyobbacska, de még nem római méretű, következésképp nem is oly nemes vonalú. Szögletes arcát vörhenyes, barna és szőke szálakból szövődött szőrzetgyom borítja, a jobb oldali járomcsont alatt V alakú heget takargatva. Szája széles, kevéssé vérteli. Álla enyhén előreugró, nyaka izmos. A továbbiakat sportos fazonú, ezerzsebű, milliónyi cipzárral ezüstözött barna bőrdzseki fedi. Lentebb a pasas középszürke farmernadrágban folytatódik, majd kommandósbakancsban végződik.

Mivel alakját e testhelyzetben nem mérhetem fel, szemügyre veszem a kormányt szorító kezét. Elsőül domború hátú, jócska körmei tűnnek fel, amelyeket talán azért nem növeszt hosszúra, mert tövig vágottan is extra nagyoknak rémlenek. Széles kézfeje, rövid, lapos ujjai arról árulkodnak, hogy nem fut el a fizikai munka elől. Hüvelyk- és mutatóujján egy-egy keskeny ezüstkarikát visel, csuklóján dupla sor ezüstláncot.

Nyílt mustrálásomat észlelvén felém fordul, rám vigyorog.

– Mint már említettem, sokat hallottam rólad. Meg a férjedről. Nem mindent hittem ám el a mondottakból, de amióta megláttam a vagány csillogást a szemedben, hajlok rá, hogy komolyan vegyem a híredet. Zsaruberkekben szupernek, már-már szentnek is tartanak benneteket.

– Ugyan, ugyan – sóhajtom unottan.

– Ne aggódj, én nem foglak körülrajongani. Nálam három lecseszés ér fel egy dicsérettel. Ehhez tartsd magad.

Felvonom a szemöldökömet. Várom a nagyfiú-szöveg folytatását.

Folyékonyan olvas az arcomról. Válaszul fintorféle mosollyal reagál, azután az útra mered, és komollyá mélyített hangon tudatja:

– Nem vagyok ám olyan zöldfülű, mint hiszed. Majd meglátod. Sokan úgy tartják, és személy szerint mélyen egyetértek velük, hogy koraérő típus vagyok. Én már mindenféle ügyet láttam, tanoncként, gyakornokként, mezei járókelőként. Engem az élet aligha tud elkápráztatni. Na persze, tudom, hogy még néhányszor bizonyítanom kell, mielőtt felrohanhatnék a szamárlétrán, de nekem ehhez nem szükségeltetnek évtizedek, mint a legtöbb szimatnak. Elárulok valamit: szívből remélem, hogy a Myra Sol-ügyben nem Sfinx a hunyó, nem ő küldte a heródeseket. Hogy ez nem szimpla féltékenységi dráma, hanem jóval csűrcsavarosabb eset! És én megoldom! Na jó: mi ketten megoldjuk.

– Kösz, hogy a csapatba fogadsz. Jut eszembe: mendegél a nyuszi az erdőben, egyszerre csak egy gödörbe pottyan. Hiába ugrabugrál, képtelen kiszabadulni. Midőn már szörnyen sír-rí, arra jár a róka, és látván a bajt, lelógatja a farkát. A nyuszi megkapaszkodik a lomposban, és máris odafönn terem. Egy napon aztán a róka pottyan gödörbe, és hasztalan próbálkozik, nem bír kijutni. Hanem arra téved a hálás nyuszi, s kínálgatja is a farkacskáját, ám hasztalan, az csak nem ér el a rókáig. Erre a nyuszi előkapja a mobilját, és segítségül hívja a kitűnő farokadottságokkal megáldott farkast. Mi ebből a tanulság?

– Van tanulság? – hökken rám Bye.

– Ha rövid a farkad, legalább legyen rádiótelefonod.

– Úgy véled, hogy most a helyemre tettél a tantörténettel? – kérdezi. Elkomoruló arcvonásai azt ígérik: rögvest megharagszik.

– A saroknál fordulj balra – felelem.

Azután nem váltunk több szót.

Három perccel később benyitunk egy tisztes állagú ház kapuján, és Sfinx első emeleti lakása felé iramodunk.

A folyosó falára tapadtan felváltva nyomjuk a csengőt és kopogtatjuk a borsózöldre festett ajtódeszkát.

Illemtudó fáradozásunk hiábavaló. Sfinx nem fogad bennünket, életjeleket sem ad.

Lenyomom a kilincset.

Az ajtó sikoltva elfordul rég nem olajozott sarokvasain.

Az előtérbe pillantván ismerős látvány tárul elénk.

Szó nélkül stukkerre kapunk, és egymást biztosítva végigjárjuk a barbár módon felforgatott agglegénylakot.

Ami engem illet, újabb holttest felfedezésére számítok.

Az igencsak harciasnak tetsző Bye elevenekben gondolkodik. Úgy fest, ő a heródesek ottlétében bízik. Vasvillaforgatáshoz méretezett kezében eltörpül a fegyver, kicipzározott dzsekije alól előkéklő farmeringét attraktív mellkas domborgatja. Elkeskenyült ajkain, összeszűkült szemében veszedelmes feszültség vibrál.

Végigcserkeljük a nem túlsággal tágas hajlékot.

Igaz megkönnyebbülésemre nem botlunk Sfinx tetemébe.

Bye őszinte szívfájdalmára rejtőzködő killereket se kapunk stukkervégre.

Miután megbizonyosodunk arról, hogy kettesben vagyunk, eltesszük a fegyvereket.

Megest körbejárom a helyiségeket, ezúttal lassan, figyelmesebben. Szemem, agyam habzsolja a részleteket.

Bye telefonál a helyszínelőkért, majd utánam ered, és intelmekkel fárasztgat, miszerint ne nyúljak semmihez, el ne mozdítsak valamit. Felvilágosítom, melyikünk a mester és melyőnk a tanítvány.

Közlésem torokhangú kacajt vált ki belőle.

Mire is rádöbbenek: fenemód hiányolom Lacót. Túltengő szexualitását leszámítva, semmi baj se volt a pasassal. Állati jól kijöttünk, nem korlátoztuk, hanem kiegészítettük egymást. Fel sem ötlött bennünk a rivalizálás ötlete, ő ugyanis alapállásból elfogadta, hogy én vagyok a királylány. Velem még véletlenül se próbálkozott, észben tartván Belloqot, holott széptevő heve minden mozgó célpontra kiterjedt. Miként mondani szokta: ő suhantában hágja meg a biciklit, bár csak a nőit.

Loppal elmorzsolok érte egy könnycseppet.

A konyhai felfordulásban araszolgatván feltűnik, hogy az itt tevékenykedő régészek mindent átvizsgáltak, a porcukros doboztól a gyufásskatulyáig. Kikaparták a jeget a fagyasztóból, kirázták a jégkockatartót, megmotozták a lekvárosüvegeket, még a sajtokat is átujjazták.

A lakás egyéb pontjain is milliméterről milliméterre mentek végig. Kinyomták a krémeket a tubusokból, a habokat a flakonokból, levagdosták a faliképek hátulját óvó papírborítást, kiütötték cserepükből a növényeket, tán-tán a földjüket is átszitálták.

Deszkáról deszkára átkopogtatták a parkettát, és meglelték annak gyenge pontját ám az alatta kialakított rejtőhelyen se találták meg azt, amire sóvárogtak.

Különben nem fáradtak volna el Myra Solhoz.

E gondolatot hangosan is kibököm.

Bye felvonja a szemöldökét, és bátorító mosolyt villant felém, jelezvén: folytassam.

– Myra Solból főként azt akarhatták kiszedni, hol van Sfinx – mondom.

– Szerinted előbb itt jártak? Mert a földre cseszett ingaóra fél kettőkor állt meg?

– Ez a dúlás minimum kétnapos. Kukkants a hűtőbe. A kiöntött tej joghurttá aludt, a szalámis pizza penésztől szakállas, a mortadella... Brrr!

– Oké, igazad van. Még egy huszonnégy fokosra hevített kéróban is időbe telik, mire a kaják rothadásnak indulnak, ezt saját kipróbálásból tudom. Ezek a palik itt akkurátusan kutakodtak. Lehet, hogy Sfinx elemelte valakitől a koronagyémántját?

– Lehet – bólintok. – És mert néhány videokazettát is elszerzett onnan, hamar rá terelődött a gyanú. Idejött néhány bérenc, hogy kérdőre vonja, csakhogy Sfinx elkámforlott. Némi hiábavaló keresgélés után Myra Solnál érdeklődtek a holléte felől.

– Átkozottul értékes lehet az a cucc, ha megöltek miatta egy ártatlan csecsemőt – vélekedik.

– Sfinx gyerekét.

– Hát ezt meg honnan veszed? Myra szomszédai szerint Sfinx csupán néhány hónapja látogatta a nőt. Nem hinném, hogy a srác tőle volt.

– Biztosan állatira tudsz aikidózni, és mindkét kézzel egyforma bitangosan forgatod a stukkert – sóhajtok. – Miért nem mész inkább akciózsarunak?

– Értem, mit akarsz a tudtomra adni.

– Okos fiú.

– Szóval dzsaljak el akciósnak, mert kevés az eszem? He? Legyek kommandós, mint a férjed? Gyakran hangoztatod otthon, hogy te vagy a család agya?

– Nem szükséges – felelem. – De ne térjünk el a tárgytól. Myra Sol hálószobájában két fotót láttam. Az egyik Myra, a ded és Sfinx idilljéről szól. A másik képen az öt-hat évvel ezelőtti Josy Sfinx cigizik szemére húzott kalapban, à la Humphrey Bogart. Emitt viszont találtam néhány felvételt, amelyeken Myra és Josy együtt látható, a mainál ifjabb kiadásban.

– Tehát?

– Tehát valószínűleg csupán annyi időre szakadt meg a kapcsolatuk, amíg Sfinx a sitten ült. Időközben megszületett a közös ded, akit aztán Josy szorgalmasan látogatott is, miután kiszabadult.

– Mit bizonyít ez? – kérdezi.

– Semmit. Viszont sejteni engedi, hogy nem csekélységet művelt Sfinx, ha ezért a fia életével kellett fizetnie.

– Azt mondod, hogy itt horderő van?

– Tartok tőle. Óhajod teljesült. Nem szimpla szerelmi drámával állunk szemközt.

– Lehet, hogy nem – sóhajt. – De már vagy harmadik órája foglalkozom az üggyel, és még senki se bántalmazott, nem lőttek rám. Ez egy mozgásszegény eset. Ha ebből tendencia lesz, szörnyen unni fogom magam.

Még egy kört teszek a rommá lett hajlékban. Elidőzöm a videomagnó előtt, gumikesztyűs kézzel átforgatom a szétszórt kazettákat. Veszem a fáradságot, és valamennyit a dobozához párosítom, és végül nem lelek gazdátlan tokot.

Bye közvetlen közelről, felvont szemöldökkel figyeli ténykedésemet. Alapjában véve jóindulatúnak nevezhető mosollyal teszi ezt.

Mi több, úgy rémlik, mintha gondolkodna.

Megvárom, hogy ő törje meg a csendet.

– Szerinted a kazettákat is átnézték? Időt szakítottak arra, hogy leüljenek az ásatásuk kellős közepén, és egyenként átnyálazzák a filmeket? Amíg hazavárták Sfinxt? – kérdezi.

Bólintok.

– Gyanítom. Miután hosszabb ideje itt szemlélődsz, mit tudtál meg Sfinxről?

– Ez valami vizsgakérdés? – sóhajtja, majd végigsimít az állán, az ablakhoz sétál, felül a párkányra, és keresztbe veti egymáson a lábait. – Tipikus agglegényodúban tartózkodunk. A tulaj háziasnak mondható, mivel viszonylag kevés koszt látok, pedig e sajátos házkutatás felszínre hozta volna a dugott porcsimbókokat. Annyira viszont nem takaros, hogy főzzön is magára. Többnyire készételeken vegetál. Koleszterindúsan táplálkozik. Ennek ellensúlyozására aktívan testmozog. Erre az öttusázó múltjában nyert serleghegyekkel bélelt vitrin és a garmadányi, használt állapotú sportszer látványából következtetek. Egyszóval nem dísznek tartja eme cuccait. Eddig jó?

– Eminens.

– Sfinx amatőr számítógép-buzeráns. Úgy sejtem, otthonosan mozog az Internet-hálózatban. A gépét például szimplán csak földhöz vágták, a lemezeit se bolygatták, tehát nem ezen hobbijával kapcsolatosak az itt végzett kutatások.

Ezúttal én ráncolom a homlokomat, emelgetem jobb szemöldökömet.

Bye learatja elismerő pillantásomat, és derűsen rám vigyorog.

– Szintén hálózatmániás vagyok. De maradjunk Sfinx-nél. A pasas harminchét-negyven éves lehet. Szereti az elegáns cuccokat: öltöny, nyakkendő, tiszta cipő, ilyenek. Szinte bizonyos, hogy sötét színű nadrághoz sose húz fehér zoknit. Nem is rosszképű, és valóban hordoz a vonásain olyfajta mélabút, amely Bogartot piszkosul férfiassá tette a vásznon. A könyv- és filmgyűjteményéből ítélve érzelmes lélek. Emellett állatira pedáns. Engem például piszkosul idegesítene, ha vele laknék. Tökre úgy lennénk egymással, mint a Furcsa pár. Ugyanis én eléggé vonzódom a rendetlenséghez. A privát szobámba például senki se léphet be, természetesen saját érdekében, nehogy elaléljon a csatakép láttán. A bátyám nálam húzza meg magát, amióta válófélben van. Vele is úgy vagyok, olyan Furcsa pár-szerűen. Arról nem beszélve, hogy az ő ottlététől a szexuális életem is becsődölt. Legalább fél éve nem voltam eleven nőben.

Köhintek.

Bye rám vigyorog, cigit húz elő, meggyújtja, tovább fürkészi a romhalmazt.

– Bocs, elkalandoztam – sóhajtja. – A nőhiányos állapotomról még sokszor fogsz hallani, mivel mindig eszembe juttatod a nélkülözést. Ennyit tudok összetákolni Sfinxről az itt látottak alapján. Lehet, hogy nősülni készült. Az ő korában járó pasasok, pláne ha a csajuk gyereket szül nekik, hajlanak arra, hogy hurokba dugják a fejüket. Meglehet, ezért tört be, mármint a családalapítás okán, a korona-gyémántos illetőhöz. Immár mindnyájan tudjuk: ez volt élete legrosszabb húzása. Gondolom, alaposan elbújt, hiszen aljas szándékkal keresik. Nekünk kéne hamarabb rábukkanni. Nos?

– Egyfelől tényleg mielőbb biztonságba kéne helyeznünk a pasast, másfelől viszont nem ártana megszagolnunk a valódi indítékot, hogy a koronaékszereshez is közelebb jussunk. Azt merészelem gondolni, hogy Sfinx eltulajdonított egy vagy több drágakövet, esetleg néhány horribilis értékű érmét, és bár ezekért is bőszen keresnék, valójában egy pikáns tartalmú videokazetta ellopása indokolja az extra sürgősséget. Ha itt kényelmesen leültek, és szálanként átnézték a filmeket, ám végül egyet se vittek magukkal, ez azt jelenti, hogy nincs meg a mozijuk. Midőn később Myra Solnál jártak, ott már csupán a kazetta méretű tárgyak érdekelték őket. Persze, Sfinx hollétén kívül.

– És ha megtalálták a köveket a padló alatti rejtekben?

– Nem valószínű. Sfinx alighanem a fegyvereit dugdosta ott, elsősorban önmaga elől. És amikor ráébredt, hogy futnia kell, magához vette azokat. Pokoli balhé kerekedhet a fejleményekből. Sfinx homlokig felfegyverkezett – és megölték a fiát. Lehet, hogy a barátnőjét is megölték. Felhívom a kórházat.

Míg a telefonálást bonyolítom, befutnak a technikusok. Ők munkához látnak, mi távozunk.

A kocsiban tudatom Bye-jal: Myra Sol kómában van, kilátásait illetően orvosai még rutinból sem optimisták.

Azután sokáig nem beszélgetünk, törjük a fejünket. A rugótlan kagylóülés viszont a testemet törögeti a dühödten száguldó batárban. A mögöttem lihegő IRA sűrű nyálat folyat a tarkómra. A gondolataiba merült Bye néhányszor összetéveszti a sebességváltót a bal térdemmel.

Cigit tolok a szám sarkába.

Bye kérdő mozdulatot tesz az öngyújtóval. Leintem.

Azután, amíg ő rágyújtani próbál, s a halódó láng árnyékolása lefoglalja mindkét kezét, merő életszeretetből kormányzok és sebességet váltok helyette, neki csupán a pedálokat kell taposnia.

– Most mitévők leszünk? – kérdezi, visszavéve járgánya irányítását.

– Az irodában felszedjük a heródesekről készült rajzokat, elássuk magunkat a Sfinxről szóló szakirodalomban, s remélhetőleg Myra Solról is megtudunk valamit. És mindezek birtokában kisütjük, merre lépjünk tovább.

– Evésre nem is gondoltál? – firtatja elszomorodva. – Nem kell lakomázással tölteni értékes időnket, én akármit megkajálok. Tőlem hamburgerbárba is mehetünk.

– Ez esetben le kell mondanod a társaságomról. Étrendemről a nevelt lányom, Ella gondoskodik. Ma ebédre speciel citrusféléket, továbbá majonézes céklasalátát írt elő.

– Kitudódik, ha eltérsz az előírástól? Esténként a leányzó kielemzi a gyomortartalmadat?

– Nincs szüksége laboratóriumi módszerekre. Rám nézésből diagnosztizál. A bőröm színéből, szemem fehérjéből kiolvassa, mit ettem napközben.

– Megálljak valahol, hogy elláthasd magad a gyümölcseiddel? – kérdezi.

Választ sem várva balra kormányozza a batárt, egy gigászi üzletközpont parkolójába. A bejárat közelében keresgél szabad helyet.

Egyszerre csak szenvedélyesen a fékre tapos.

Mielőtt megszemlélhetném, mi ütött belé, kissé elszállok. Röptöm végén a nyakamba kapom az ír farkast. Időbe telik, amíg kibontakozom a rémült eb kényszeröleléséből.

Kiugrom a kocsiból, amelyet Bye már régebben elhagyott.

Ugyanis testközelből érdeklődik a bejárat előtt zajló durva esztrádműsor iránt.

Az események felé közeledvén a következőket látom: a szurkálódva szálazó havas esőben három egyenruhás biztonsági őr ácsorog az infraérzékelős ajtót óvó tető fedezékében, kényesen ügyelve arra, nehogy elnedvesedjenek.

Tőlük legfeljebb négyméternyire két benga pasas tettlegezik egy szűkölve zokogó, jól hallhatóan segítségért sikoltozó, harminc év körüli nővel. Prédájuk kabátját, pulóverét tépdesik, haját rángatják, arcát, mellét ütik.

A harmadik tapír mögöttük tornyosul, eltorzult fejjel büdös ribancozik, és fenyegetőleg püföli a bal tenyerét a jobb öklével, érzékeltetvén: ő is hajlamos csatlakozni brutálozó társaihoz.

Tisztes távolukban tétlen-tehetetlen nézelődők gyülekeznek.

A nagyon hivatalos küllemű biztonságiak változatlanul szörnyen tartanak az esőtől.

Bye a nőverő brigádhoz érkezik.

Siettében, felindulásában szóba se hozza zsaru mivoltát. Meglehet, felebaráti avagy férfiúi mivoltában kíván beavatkozni.

Szótlanul megragadja és hátrafeszíti a legdurvább fickó csuklóját.

A pasas üvöltve lemegy hídba.

A másik kettő azonnal Bye-ra veti magát. Az öklét mostig élesítgető tapír állon vágja őt.

A szőke viking felrepedt szájjal, fagyosan a pörölykezűre mered. A mellette keménykedő fickóra mindössze egyetlen könyökütést szán, és eközben oda se pillant. Majd, meg se várván annak lehanyatlását, visszakézből torkon csapja az ökölvívót. Azután az egyre élénkülő nézősereg gyönyörűségére bemutat egy többlépcsős, talprúgással és magas térdemeléssel kombinált figurát.

Az ellen megfekszik.

A csuklósérült fickó azonban tápászkodni kezd a hídból. Cihelődtében trágárságözönnel ad hangot tervének, miszerint íziben miszlikbe marcangolja Bye-t.

A biztonságiak egyik lábukról a másikra állnak.

A szurkolótáborrá élénkült bámészkodók biztatják a vikinget: mutassa meg, mi jár azoknak, akik védtelen nőre emelik a mancsukat.

A bengák ugyan máris eléggé csapágyasak, ám képtelenek letenni azon ideájukról, hogy ők hárman, mint túlerő, kényelmesen leverhetik a hirtelen jött versenyzőt.

Bye – közbelépési szándékomat látván – nyugalomra int, majd eljátszogat a dühöngő bikákkal. Szépen, harmonikusan mozog, ütései pontosak, az egészségre ártalmasak.

Az eleddig tépázott ifjú nő, könnyeiről megfeledkezvén tágra nyílt szemmel, hullámzó kebellel figyeli a megmentésére érkezett lovagot. Keszkenőt húz elő, és amikor hőse győztesen felegyenesedik a flasztert fogott gonoszok fölött, hozzá lép, s leitatja a vért a felsebzett férfiajakról.

Látom a pasason, villogó szemén, az arcbőre alatt vonagló izmokon, feszült tartásán, hogy örömest folytatná a verekedést.

Oda se fordulva elveszi a zsebkendőt a nő kezéből, és az állára szorítja. Kivárja, míg a lábánál mozgolódó ökölvívó talpra kecmereg, és futásnak ered.

Ekkor körbenéz, és rám esik a választása: gyors mozdulattal a markomba nyomja a keszkenőt, majd a menekülő után iramodik.

Ők távolodnak, én meg csak álldosok ott a vérfoltos textíliával, és a tovaloholó pasasok hátát bámulom.

Visszaadom tulajdonosának a kendőcskét.

Jelvényemet előkapván, szigorúan a földön heverő fickókra förmedek. Tudatom velük, hogy zsaru vagyok, és ne moccanjanak. A nyomaték kedvéért szétnyitom a kabátomat, és kioldom a stukkertartó tokot.

Bye utoléri üldözöttjét, és miközben vállon ragadja, a megpördülő fráter alattomos ütését is kivédi. Azután elegánsan hátracsavarja a pasas karját, bilincset kattint a csuklójára, és már vezeti is visszafelé a meghunyászkodni látszó zsákmányt.

Felém tartván mindvégig engem néz szétzilált fürtjei alól, hatalmasra tágult óceánkék szemekkel, kihívóan, büszkén, egyszersmind kielégülten.

A karjaimba taszítja foglyát, majd óriási léptekkel a mélázó biztonságiakhoz siet, és kérdőre vonja őket, miért is nem lendültek hivatásuk magaslatára, midőn észlelték az atrocitást.

Az egyik őr kinyögi: az ő dolguk az objektum és nem a vásárlók őrzése, viszont értesítették a zsarukat. Szerinte ezzel meg is tettek minden tőlük telhetőt.

A viking azt feleli, a válasz pocsék és elfogadhatatlan. Gúnyos megjegyzésekkel folytatja, elmulattatván az őt ünneplő, egyre népesebb közönséget.

A megmentett nő hozzárohan hálakönnyezni.

Bye fél kézzel a kebelére vonja hölgyét.

Elfordulok, a vijjogva közeledő zsandármobilt figyelem.

A parkoló hős lovagja még akkor is extra feldobott, amikor gyümölcsökkel felpakolva folytatjuk utunkat a zsarutanya felé.

Körtével kínálom, nem kér belőle.

A kormányt elengedve, széles gesztusokkal előadja: amíg én a zöldségosztályt fosztogattam a szupermarketben, tisztázódott, mit vétett a nő a három benga – mellesleg a tulajdon fivérei – ellen. Tartozik nekik egy súlyosabb összeggel, és mert éppen az üzletközpont bankját látogatta meg, a bátyók úgy vélték, az általa felvett készpénz őket illeti. Éppen a melltartó-széfbe dugott bankók erőszakos magukhoz vételén fáradoztak, mikoron ő rajtuk ütött.

Ezután elfilozofálgat a piszkos családi históriákon. Megtudom, hogy huszonegy évesen lépett meg otthonról, elunván, hogy taníttatása fejében igavonóként dolgoztatják a szülői farmon. Azóta eltartja magát, és köszöni, jól van. Harmincesztendős korára világhíres lesz, mint szuperzsaru, és ez nem kis előrelépés ahhoz képest, hogy klapecként még csak szimpla lovasrendőrnek készült. Addig is állatira vigyázni fog magára, mármint a függetlenségére. Facér bigékkel le nem áll, nehogy bekelepcézzék a szokásos, jaj, hát nem teherbe estem!? furmánnyal. Férjezettek előnyben, nekik ugyanis bőven elegendő, ha valaki végre kiadósan megkupakolja őket. Máskülönben fel nem foghatja, mi értelme a házasságnak. Majd ha rájön, megnősül, és szület az asszonnyal két-három srácot. Állatira fogja szeretni az övéit, mert ha őt egyszer elkapja az érzelem, akkor aztán piszkosul elkapja.

– Elbűvölően marha vagy – sóhajtom a körtét harapdálva.

– Milyen ember a te férjed? – csap le rám.

– Csúcs.

– Azt elhiszem, ha kibírja melletted. Amúgy milyen?

Magam elé meredve eltűnődöm a kérdésen. Tényleg, milyen ember is Belloq?

Nem megfogalmazott szavak sietnek elő a lelkemből, hanem képek, hangulatok, ízek, illatok, érintések, halk zene. Elmerülök közöttük, talán bele is pirulok.

– Nagyon hallgatsz – figyelmeztet Bye.

Vállat vonok. Magasra emelem a körtecsutkát, jelezvén, hogy eldobnám, ha volna hová.

IRA előrekap a fogaival, és eltünteti a szerves hulladékot.

– Legközelebb banánnal kínáld a kutyámat. Öl-hal érte. Az jár a fejemben, milyen hülye voltam, hogy nem kapcsoltam be Sfinx számítógépét. Hátha most okosabb lennék. Mert attól aligha leszünk bölcsebbek, ha az irodába megyünk, a seggünket aszalni. Jut eszembe, tudsz lovagolni!? Amikor csak tehetem, nyeregbe lendülök. Nekem egy csaj se hányja a szememre, hogy nem elég kemény a fenekem.

– Voltam már lóval – felelem bizakodva: hátha még emlékszik arra, hogy kérdezett.

– És élvezted?

– Naná.

Megcsörren a telefonom.

A vonal túlvégén Daniel a hogylétem felől érdeklődik. Közlöm vele, hogy szervileg meglepően oké vagyok, viszont meteorológiailag köpni tudnék. Együttérzéséről biztosít, majd azt firtatja, miként jövök ki az újoncommal, mert már ő is tud róla. Jól, sóhajtom, elbűvölő a pasas. Bezsebelem gratulációját, és a tokjába dugom a készüléket.

Ezenközben a parkolóba gördülünk. Két perc múlva az épület folyosóján loholunk, oldalunkon a nyakigláb farkassal.

Azután Bye az enyémmel szembeni asztal mögé veti magát, hátratolja a széket, elömlik rajta, és sérült felével felém fordítja az arcát.

– Borogasd – tanácsolom részvéttel.

Megtapogatja a száját. Elvigyorodik, felszisszen, és legyint.

– Nem ügy – mondja könnyedén. – Ennél jóval komolyabb tipliket is begyűjtöttem már. Testszerte hemzsegnek rajtam a hegek. Ezt például – kezdi, villámgyorsan kigombolva, és legyűrve nadrágját – akkor szereztem, amikor bizonygattam, hogy az én motorom bikább, mint a haveromé. Olyanféle nyálkás idő volt, mint most. Harminc métert siklottam a betonon.

Megtekintem télvégiesen fehérellő bőrű combját, medencéjét. Bólintok: igen, látom.

Ekkor hátradől a széken, állig rántja ingét, és elém dülleszti a hasát.

– Az egyik forradás késszúrásból származik, a ferdére akkor tettem szert, amikor elgurult a traktor a lejtőn, és én belecsimpaszkodtam, mert azt hittem, meg tudom tartani. A vállamon lévő golyónyom egy utcai banda felszámolásának mementója, még tanonckoromból.

Végigmustrálom hegkollekcióját.

– Ez igen – lehelem.

– Csúfolkodsz? Rajtad különbek vannak? Vagy a férjeden? Mutasd a sebhelyeidet! – förmed rám, elkapva a karomat.

– És közben azt is mondogassam, hogy beee?!

Elvigyorodik, elenged. Felpattan a székről, a nadrágba gyűri az inget, majd tüntető közönségesen begombolkozik.

Mire végez a mutatvánnyal, az asztali telefonkészüléken csüggve a változatlanul munkakedvetlen kollégával társalgok, akit nemrég némi adatgyűjtéssel bíztam meg. Ezzel egyidejűleg szabad jobb kezemmel életet verek a számítógépbe. Azután elmerülök a monitoromra küldött szegényes anyagban.

Bye mellém vonszolja székét. Rároskad, a vállamhoz hajol. Légvételei a nyakbőrömet horzsolják.

– Nem adok magamnak öt hetet, és lekörözlek benneteket – suttogja a fülembe.

– Színhülye vagy, ha tipligyűjtésben akarsz versenyezni.

Emlékezetembe ötlik a kórházi ágyon fekvő, golyólyuggatott Belloq, kínok hosszú sora, félelmek, könnyek, Ella szorongó kézszorítása.

– Természetesen nem akarok mindenáron meghalni – biztosít Bye.

Témát váltok.

– A számítógép úgy tudja, hogy Sfinx sehová se tört be a szabadulása óta.

– Ez azt jelentené, hogy a kincseitől megfosztott egyén nem tett feljelentést?

– Igen. A gép tudomása szerint Sfinx makulátlanul tiszta – bólintok. – Az ő részéről ez egyáltalán nem különös. Agyafúrt fickó. Mesterzsaru legyen a talpán, aki rábizonyítja a sarait.

– Ez a kör bezárult – sóhajt.

– Fenét zárult. Csak macerásabb lett az életünk. Ha nem vagyunk restek, kideríthetjük, ki haragszik Sfinxre. Ehhez viszont tényleg ki kell mozdulnunk az irodából. Majd. Most meglátogatjuk Harley Davidet.

Mielőtt kikapcsolnám a gépet, a monitorra hívom Josy Sfinx legutóbbi fotóját. A képről Bye-ra nézek.

– Ha a pasas nem volna vagy tizenöt évvel idősebb nálad, összetévesztenélek vele.

– Nehogy! Egy betörővel?! – hördül. – Nézz meg jól! Hát nem vagyok páratlanul jóképű? A jóképűn kívül a páratlan is hangsúlyos!

– Na jó. A hasonlóság nem teljes, de nem is légből szopott. Sfinx is arkangyalszőke, igaz, ő hátralőtt séróval érzi magát férfibbnak.

Arkangyalszőke? – visszhangozza.

Bólintok. Látom vigyorán, hogy érzékelte ugyan az iróniát, ám nem óhajt tudomást venni róla. Jelzőmet hízelgő címszó alatt iktatja a lelkében.

Folytatom:

– Talán az ő homloka magasabb. Szemöldöke keskenyebb, finomabb. Az orra kisebb.

– Eszerint a rudija is.

– Mije?

– A rudija. Tudod! Ha egy pasasnak kicsi az orra, apró a rudija is.

– Sfinx is a borostaszakállat részesíti előnyben. A szátok, állatok formája hasonlít. Széles, telt ajkak. Szögletes áll. Az ilyen motívumok konok pasira vallanak.

– Konok is vagyok.

– Akárcsak Sfinx.

– Hé, a szemünket átugrottad! – kiált rám.

Közelebb hajolok a monitorhoz.

– Halvány pillájú, kerek résben ülő, velőtrázóan kék szempár – jelentem.

Bye-ra nézek. Ő tágra nyitott szemmel bámul vissza rám, a már ismert: szép vagyok, és ez lefektet téged jellegű ráeresztessél.

– Sfinx is tud úgy nézni, mint én? – kérdezi.

– Ő már kinőtte a te ifjonti szorongásodat, miszerint: vajon elég delejes-e a vonzerőm, vagy még rádüllesszek egy kevésnyit? Nem, Sfinx főként látásra használja a szemszervét, nem pettinghez.

– Mert én pettingezek vele?! – hörren rajtakapottan. – Ha már a nézéseknél tartunk, e fél nap alatt, amióta ismerlek, minimum százképpen láttalak nézni, bűvölni, csillámlani, villanni, lobbantani. Máris doktorit írhatnék a szemedről. Végeztél az összehasonlítgatással?

– Sfinx hangja mélyebb. Olyan mély, hogy az már-már trágár.

Kikapcsolom a gépet, és felemelkedem ültömből.

– Harley David – emlékeztetem Bye-t.

– Ő kicsoda?

– Prostitúció és szerencsejáték a szakterülete. Állítólag ő tudna mesélni nekünk Myra Solról.

– Nosza! – sürget. – Te itt maradsz! – morran a padlón heverő kutyára.

IRA fel se pislant ezer méter mély álmából.

Rácsukjuk az ajtót, és odébb sietünk néhány irodányival.

Harley David magas termetű, negyvenes éveiben járó, rendíthetetlen nyugalmáról elhíresült pasas. Meggyújtatlan pipáját szopogatva, ernyedten ül az asztala mögött. Beléptünkkor alig észlelhetően felénk biccent, hellyel kínál bennünket, azután rám függeszti a tekintetét.

Áttetszően tiszta, harangvirágkék szemébe nézek.

– Hallgatunk – mondom.

– Myra úgy tíz évvel ezelőtt került az utcára. Apja éppen megunta kefélgetni őt, ezért eladta egy stricinek, ám az is hamar továbbpasszolta a lányt. Ekként adták-vették, utcáztatták pár évig, ismeretségünk innen ered. Azután az egyik visszatérő vendége megalkudott rá. A pasas hazavitte Myrát, és közölte vele, hogy mostantól tilos fűvel-fával kettyintenie. De a lány nála is csak rabsorban maradt. Ezt megelégelvén úgy döntött, ezentúl ő rendelkezik az életével. Egy alkalmas pillanatban lelécelt. Munkát talált egy lebujban: eleinte felszolgált, később énekelt. Amikor a fülébe jutott, hogy a fickója elszántan keresi, szélsebesen nőül ment a csehó tulajához, és az gavallérosan kártalanította elődjét. Az újdonsült férj egy darabig jól bánt a lánnyal. Myra hamvas-szép volt, formás alakú, első hallásra felitta a zenét, és gyönyörűen fátyolos, szívsajdító hangon énekelt. Ám a férjét nem szerette, és az lassan becsavarodott ettől. Botrányos jelenetek következtek. Napirenden volt az asszonypofozás. Egy napon feltűnt a színen Josy Sfinx, és nemsokára leléptette a nőt. Ezután lépten-nyomon össze-, majd különköltöztek, amolyan se veled, se nélküled párrá váltak. Myra továbbra is lebujokban dolgozott, elvált a férjétől, és felkeresett egy pszichiátert. Két évvel ezelőtt már egészen jól volt, a Sfinxszel közös jövőjét tervezgette. Nem sokkal később ellene tanúskodott egy betörési ügyben. És bár a bíróság előtt visszavonta vallomását, embere így is sittre jutott. Kevéssel a fia születése után összefutottunk az utcán. Meghívtam őt egy kávéra. Szerfelett akadozott a társalgásunk. Úgy rémlett, Myra szeretne elmondani valamit, de képtelen volt hozzákezdeni. Amikor elköszöntünk, utánam szólt, szinte gyűlölködőn. Azt kérdezte, mikor kapcsoljuk le végre a volt férjét.

– A volt férjét? – visszhangozom.

Harley bólint. Gyufát lobbant, megszutyogtatja pipáját. Előrehajoló fejét szőkéből vajszínűre fakult, vállig érő tincsek koszorúzzák. Elképesztően keskeny, az áll felé egyre vékonyuló arcát fél kézzel lefedhetném.

Megvárom, amíg befejezi a rágyújtási ceremóniát.

Bye helybenfut mellettem.

– A volt férj, a hajdani lebujos nem más, mint Milton Grove – közli végre Harley. – Ismered a tagot?

Homlokráncolok.

– A minap dicshimnuszt olvastam az újságban egy ilyen nevű egyénről. De az a Grove művészetpártoló, ifjú tehetségeket támogat és régi kincseket gyűjt.

– Ő az – bólint Harley, három ujjal cirógatva szakállát, amelynek alighanem az volna a hivatása, hogy szélesebbé csalja fejformáját. Hanem az a szakáll csupán az állcsúcson hajlandó hosszúra növekedni, a továbbiakban borostaként adja elő magát. – Ahogy mondani szokták, Grove kirühellődött az utóbbi években. Myrával nem volt szerencséje, kárpótlásul a tőzsdén, a kaszinóban, és ki tudja, hol még, bejöttek az elképzelései. Ma már luxuséttermeket, régiségszalonokat tart fenn, és mecénázik.

Harley nyújtózkodva feláll a székéről. Fatörzsbarna inget és kordnadrágot visel, vékony alakja a valóságosnál is magasabbnak tetszik. Áldott nyugalom sugárzik lényéből, a környezetére is jótét hatású. Középmély hangja gyengéden puha, akár egy plüssállatka. Modorának kialakításában, ha nem is egy főrend, de legalább annak komornyikja működhetett közre.

– Remélem, Myra felépül – mondja. – Ha bármiben segíteni tudok, szívesen állok a rendelkezésetekre. A másik ügyben egyelőre nem sokat mondhatok. A meggyilkolt srácot nem ismertem. Érdeklődtem utána, és még nem hagytam fel a kutatással, de eddig semmi újság.

– A kibelezett gladiátorról beszéltek? – szúrja közbe Bye. – Tuti, hogy valamelyik homokos lokálban felismerik a fotója alapján. Vagy pedig kérdezd ki a szadista szexre specializálódott prostikat.

– Kösz a tanácsot – bólint Harley. – Szétosztottam néhány fotómásolatot a lányok között. Egyelőre egyikük se jelentkezett a felismeréssel. De hát időbe telik, mire a képek körbejárnak.

Gladiátor? – ráncolom a homlokomat, a viking kifejezését ízlelgetve.

Bye széles vigyorral hátba vág.

– Ne izgulj! Meglesz, ki volt a srác. Alighogy te szokásosan kórházba kerültél, kézbe vettem az ügyeket. Figyeltetem az eltűnési bejelentéseket. Az Interneten is köröztetem a tagot. Előbb-utóbb jelentkezik az öccse, vagy az anyja, bár biztosan nem azért, hogy elujjongja, milyen büszke a megboldogult rokon ruházkodási és szexuális hajlamaira. Azután felgöngyöljük a kapcsolatait, és lesitteljük a tettest.

Mielőtt kifejezésre juttathatnám, mennyire örvendek bizakodásának, Harley füstfelhőt lobbant a fejem fölé.

– A múlt héten kérdeztél még valamit – emlékeztet.

Kétségbeesetten töprengek. Mostig magabiztosan hittem: semmit se veszítettem el a fejbalesetem előtti napok történéseiből.

Azután bevallom kudarcomat.

– Passz – nyögöm.

– Arra kértél, érdeklődjek a hosszabb hajú lányoknál, találkozott-e valamelyikük olyan klienssel, aki a tincseik megszerzésével próbálkozott volna.

– Ó, igen – bólintok, bizakodó mosolyra derülve. Eszerint Harley rögvest előáll nekem a pontos személyleírással az Ismeretlen Pszichopatáról.

Ám ő a fejét ingatja. Újabb füstadagot sóhajt a légtérbe.

– Tudod, hogy közben hétvége volt. Még nincs újságom.

– Legyen! – esdeklek, Serafra gondolva.

Mély légvétellel a tüdőmbe spájzolok egy kortynyi érzéki illatú pipafüstöt, és a folyosóra lebbenek.

Bye lohol utánam. A könyökömet megragadva, megtorpanásra késztet.

– Esküszöm, valamitől olyan ez a fickó, mint Yoda a Csillagok Háborújában – lelkesedik.

– Klassz pasek – hagyom rá. – Intelligens, kulturált. A bérpillangók imádják, a strigók komolyan veszik. Harley preventív zsaru. Ő nem üldözi és irtja a bűnt, hanem érteni próbálja. Rengeteg bajba került lányon, fiún segített már.

– Na igen, úgy mesélt Myra Solról, mint egy hercegnőről. Szóval a mi bújócskázó Sfinxünk egy exlotyóval készült dinasztiát alapítani. Biztosan imponált neki, hogy ez esetben az apósa egyben a sógora is lesz.

– Te csak annak örvendezz, hogy apádtól bántatlanul nőhettél fel. Áldogasd a mákodat, mert nem minden fiú, lány ilyen mázlista – morranok.

– Az én öregem tényleg nem egy vérfertőző alkat. Nem is fér a fejembe, miként képes valaki a saját kölykét gerincre vágni!? De a csecsemőket falhoz csapdosó, fejbe lövő, nőiket péppé verő palikat se értem! Úgyhogy, engedelmeddel, – én továbbra is űzni és irtogatni fogom a bűnt, nem pedig érteni! Legfeljebb Harley marad a bálványod. Menjünk kajálni, mert olyan éhes vagyok, hogy megennék egy lovat! Aki már elhunyt, ráér az ebédünk végéig, aki még él, az most egy kicsit személyesen vigyázzon magára.

Bye-t nézem, de a lányra emlékezgetek, aki néhány évvel ezelőtt voltam.

Rám köszön egy-két hasonlóság. Elvetemülten vakmerő voltam, szorongásaimat égig érő pökhendiséggel palástoltam. Végtelennek tűnő harminc másodpercig irtóztatóan vénnek érzem magam.

Azután daliás léptekkel éti kalandra indulok Bye-jal.

Az időjárási pocsékságra készülődvén éppen gallérunk felgyűrésén fáradozunk, midőn az eligazítópult mögött ülő zsaru utánam rikkant.

– Denisa, hát maga itt!? Hogy van, szépséges kincsem? Úgy tudtam, ágyra ítélték, csak azt nem sejtettem, milyenre: halottasra vagy szülőre?

– Köszi, nem halok, nem szülök. Mi újság, Colt?

A fickó, akit eredetileg Coltonnak hívnak, ám óhajára a névvégi hangok némák, repesve felém indul. Az ötvenes, gömbölyded hóember oly könnyedén lépdel, mintha rumbát táncolna. Télen-nyáron verítékező, halloween-lámpás kerekségű arcáról lelkes mosoly sugárzik.

– Nem csak én rajongok magáért – újságolja trillázó hangján. – Titkos lovagja is akadt. Hozott magának ajándékot! Sajnálkoztam, hogy nem adhatja át személyesen, de hát nem volt kinek.

– Elölről, Colt – mondom higgadtan.

– Tegnap bejött egy fickó, megállt előttem, és közölte, hozott valamit Denisa Wrynak. Azt is említette, hogy maga szörnyen fog örülni. Ajándék! Na, mondtam neki, hogy ha nem ragaszkodik a személyes átadáshoz, itthagyhatja a díszdobozt. És ő itthagyta, de a lelkemre kötötte, tegyem a frigóba, mert romlékony a tartalma. Ezzel elment. Denisa, ha netán tortát kapott, remélhetek egy szeletet!?

– Bemutatkozott az illető? – kérdezem.

– Azt nem, de nem is csoda: fél percig se tartott a kontaktusunk.

Colt megragadja a kezemet. Átvonszol a pult mögött nyíló ajtón, a hűtőgéphez szökdécsel, és kiveszi a szendvicsei közül a nekem címzett, ám a feladó nevének feltüntetését nélkülöző csomagot.

– Tűzszerész látta? – kérdezem, amikor a kezembe adja a karácsonyfamintás sztaniolba burkolt, négyzet alakú – tortának nem épp tágas – dobozt.

Colt összerezzen. Szempillantás alatt elkomorodik, az arcán fénylő veríték valósággal gyöngyözni kezd. Egy lépést hátrál, ekkor ismét felderül.

– Már megint hülyéskedik? – nevet reménykedőn. – Jócskán morbid a humora!

– Ebédelni megyek, Colt. Megnézetné a sminket egy tűzszerésszel, mire visszajövök?

– Ha ragaszkodik hozzá.

– Levélbombától tartasz? – érdeklődik az utánunk szivárgott Bye. Úgy vigyorog, mintha megtalálta volna gyengémet: a rejtegetett paranoia csalhatatlan jeleit.

– Dobozbombától tartok – felelem precízen.

Colt leitatja az arcán patakzó nedveket. Elteszi lepedőnyi, banánsárga vászonzsebkendőjét.

– Végigsimítom a levélvizsgáló detektorral! Csak egy pillanat! – lelkesül. – Olyan kedves gesztusnak tűnt...! Eszembe se jutott, hogy...

– Ne észből csinálja, hanem rutinból – vetem közbe hűvösen.

E hűvösséget magam sem értem. Coltot is meglepi a csomag iránt tanúsított gyanakvásom. Nem magyarázkodom. Hogyan is fogalmazhatnám meg a számomra is felfoghatatlant: ördögséget sejdítek?!

– Netán mostanában szabadult valamelyik régebbi maffiás kliensed? – élcelődik Bye. – Vagy féltékenységi históriát titkolsz előttünk? Mitől félsz?

Vállat vonok.

Colt kikapja kezemből a dobozt, és elrumbázik vele a pultjához. Mire utolérjük, széles mosollyal jelenti:

– Negatív, Denisa! Akarja, hogy én bontsam fel?

– Majd Bye – felelem, elhárítva áldozatvállalását.

– Miért pont én?! – szűköl a kiszemelt.

– Részint azért, mert kevesled a sebhelyeidet, aztán meg azért, mert az előbb panaszoltad, hogy ma még nem törtek az életedre. Végezetül: lovagiasságból.

– Szerintem bébicucc van benne. Te mondtad, hogy egy nemzet szurkol a fogamzásodért. Valamelyik meghatott újságolvasó ajándékul hozta neked a saját gyerekkori csörgőjét, vagy a szuszmákrongyát. Vagy az összes magját! Hát persze! Mi másért kellett volna hűteni!? Ne ess kétségbe, ha netán bedöglött a karitatív spermiumhegy: kaphatsz az enyémből. Még ne vágj szájon! Az adományozáshoz nem kell házasságot törnöd, csak ha akarod. Plátói módon is megtermékenyíthetlek. Két lábon járó, automata spermabank vagyok: elég kilépnem a mínuszokba, és a farkamat kirázza a hideg.

– Légy férfi, és te rázd a hideget! Egyébként, de nem mellesleg: a doboz még nincs kinyitva – mutatok rá.

Colt a szívéhez kap, szabad kezével a száját takarja el. E fedezék mögül rebegi:

– Fiatalember, az a szerencséje, hogy nem vagyok pletykás természet! Mert ha a szövege Daniel Belloq fülébe jut, könnyen elveszítheti a spermatrezorjait. Ismerem őt! Nagyon jujjuj bír ám lenni, ha megharagítják!

– Zsötem a nevem, nem fiatalember! És nem félek a Jujjujtól!

– Zsötem!? – sikoltja Colt. Mindkét kezét a mellére szorítja. Gyönyörűségében még verítékezni is elfelejt. – De szép nevecske! Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?! Biztosan jót tenne az önbizalmamnak, ha így szólítanának az emberek! Sokkal jobbat, mint a coltozás!

Sóhajtva leteszem a dobozt a pult sarkára, és lefejtem róla a masnira kötött mikuláspiros szalagot. Lehasogatom a zizegő sztaniolpapírt. Közönséges cipősdoboz bukkan elém.

Lepattintom a fedelét.

Egy légvételnyit kivárok. Elmarad a félt detonáció.

Colt valósággal dorombol becenév-irigyletében. Bye mellkasdüllesztve hallgatja.

Mindenekelőtt egy boríték akad a kezembe. Latolgatom, hogy a levéllel folytassam-e, vagy inkább a bíbor selyempapírba burkolt meglepetést hámozzam elő.

Irtózatos balérzet kerít hatalmába. Nyálam úgy megkeseredik, akárha legalább harminc cigarettát elpöfékeltem volna, holott egyet se.

Bátorításként rágyújtok. Az első slukktól fejre áll a gyomrom, visszatér az agyrázkódásom. Kis híján eszméletem vesztem, olyannyira penetránsnak érzem a füstöt.

Ez holtbiztos jele annak, hogy még nem vagyok gyógyult. Okvetlenül visszamegyek Schweitzer doktorhoz, kontrollra. Holnap. Majd. Ha lesz rá időm.

Elhajítom a cigit.

A borítékot félretéve kibontogatom a többrétegű selyempapírt.

Azután tényleg rosszul leszek.

A selyempapírba rejtett hosszúkás üvegtartály alján Seraf Pernel levágott kézfeje hever áttetsző folyadékban.

Az ékszerfinomságú, kicsiny kéz, öt ujján egy-egy ezüstgyűrűvel.

Amint hisztériám alábbhagy, és végre újra tagolni tudom szavaimat, elkapom Colt zubbonyának gallérját.

– Hogy nézett ki a pasas?!

A sápadt Colt izzadságban fürdő, alabástromszín arccal mered rám. Hagyja magát rázogatni, mintha izmai elernyedtek volna.

– Nem tudom – nyöszörgi. – Az utcáról jött be, a havas esőből. Prémes csuklya volt a fején, sál az arcában.

– Hogy nézett ki?! – üvöltöm, már-már a levegőbe emelve az eszmélődő Coltot.

– Mint egy sarkutazó! Mint Amundsen! Úgy nézett ki! – visítja. – Hát hogy nézzen ki valaki, amikor odakinn szakad a szar?! Tolldzseki, szőrmés kapucni, zúzmarás szemöldök. Napszemüvegben volt. Nem sokat láthatott vele, mert lehajtotta a fejét, és a keret fölött meredt rám. Kesztyűt is viselt, a tenyerét lehelgette, amitől persze még kevésbé látszott az arca, és átkozta az időjárást. Sötét a szeme. Nagyon barna, vagy fekete. Olyan furcsán mély, vagy inkább feneketlen tekintetű. Bár lehet, hogy csak a fejtartása miatt hatott így rám. Nem csúnya pasas, de már nem túl fiatal. Legfeljebb egy tízessel ifjabb nálam.

– Ennyi?! – nyüszítek, elengedve a gallérját.

Vállat von, hátrább lép.

– Gondolkozni fogok – ígéri. – Majd ha lenyugodtam. Most csak az jut eszembe, hogy enyhe idegen akcentussal beszélt. Fehér bőrű ember, délies árnyalatú, kissé kreolos.

– Bocs, hogy ordítottam.

– Nem tesz semmit. Nekem még mindig volna hozzá kedvem. Ilyen egy állatot!? Ő vágta le a kislány kezét?

– Találja ki, hány óra körül járt itt a fickó, azután nézze meg a bejárati biztonsági kamerák ezen időszakban készült felvételeit! Ha meglelte a keresett részt, szóljon! El kell kapni a szubhumánt, mielőtt folytatná.

Bye lefedi a dobozt. Arcszíne kevésbé fakó, mint Colté vagy az enyém. Kezembe adja a borítékot.

A háromsoros üzenet olvastán újfent közel kerülök az eszméletvesztéshez.

Válasz a kesztyűdre!

Nem emlékszel? Emlékezz!

Rühelled az átkozott fajtámat? Rajta, kapj el! Próbálj elciánozni.

És az aláírás: Cherub.

Ennyi.

Felidézem a horrorisztikus fürdőszobában elhangzott szavaimat.

Te átkozott elmezsoké! – mordultam a közelemben érzett tébolyultra, remélve, hogy az alanti kollégák nem hallanak saját hangzavaruktól. – Elkaplak, akárhová bújsz is!

A feketülő vérnyomoktól, a bomló vérszagtól felborzoltan, szenvedélyesre dühödten kiköptem magamból azt is, amit nem szívesen érzek:

– Rühellem a fajtádat! Adj alkalmat, hogy elciánozzalak!

A szomszédban lapuló szubhumán kihallgatott!

Olybá veszi, hogy kesztyűt vágtam az arcába.

Ímhol a visszavágás: Seraf Pernel kézfeje formalinban, vagy másféle lében.

Hátborzongató ötletessége arra is kiterjedt, hogy hűtőgépben tároltassa a küldeményt.

Kitudta, hol talál. Csomagolással, kézbesítéssel fáradt miattam.

Rám szállt.

Szálldoshat, végre is: angyalnak tekinti magát. Cherubnak, aki lángpallossal strázsál a Paradicsom kapujában, nehogy az arra érdemtelenek bejussanak.

Bye elolvassa a levelet. Szemlátomást tizedannyira se rendül meg, mint én.

Hanem csúfondárosan kidüllesztett szemmel rám vigyorog.

– Vágasd le a hajadat! – tanácsolja. – Mielőtt ő vágná le neked. Post mortem.

A nap hátralévő része elrepül, akár egy pillanat. Étkezésről több szó nem esik. Tízszer is végignézzük a Colt által kikeresett filmrészletet.

Az Ismeretlen Pszichopata – ezen elnevezés jobban tetszik az ő névválasztásánál – tudott a kamerákról. Szürke szőrmével szegett kapucniját az arcába húzva, lehajtott fejjel surrant át a látószögükön.

Mi azért újra és újra visszatekerjük a szalagot, gyerekmód, mintha abban bíznánk, hogy a következő alkalommal más véget ér a mozi: hogy a fickó felpillant végre. De persze, csalódunk.

Azután hiába mutatom meg Amundsent Seraf kolléganőjének, ő a fejét ingatja: ha láthatná a fickó arcát, legalább a szemét, talán eldönthetné, azonos-e a lány utolsó kitüntetett vendégével.

Faggatásomra, hogy hallotta-e a férfi hangját, beszédét, netán idegen akcentusát, hosszan sajnálkozik: nem, ő csupán Seraf sűrűn felcsendülő, felgyúlt nevetésére emlékszik.

Colt viszont a nő segítségével rajzolt fantomképet forgatja elkeseredetten, vállvonogatva. – Értsék meg, nem merek igent mondani! Nemet se.

Azután elküldjük Cherub ujjlenyomatát az Interpol-központba. Részemről olyan érzéssel, mintha lehúznánk a csatornába. Nem remélek sikert.

Később végighallgatom a zömök termetű, korosodó, szerfeletti hiúságáról elhíresült kriminálpszichológus, Estes fejtegetését arról, hogy szerinte a Cherub felvett név, alighanem a szintén angyali nevű áldozat, Seraf hatására. Ha időben el nem kapjuk, a fickó sorozatgyilkossá válhat, legalábbis számára ez a nekem küldött sorok egyik olvasata. Úgy véli, a rémtett körülményei – szanaszét hagyott nyomok, rossz helyszínválasztás – rutintalanságra vallanak. Mondhatni, a szubhumán Seraf lemészárlásával még csak bemelegített. Kíváncsi lenne, teszi hozzá Estes, mennyire darabolta volna fel a lányt, ha a zsaruk nem zavarják meg ténykedésében. Szenvedélyes gyűlölet motiválja a pasast, talán még zsenge korából cipelt, hiszen úgy bánt el Seraffal, akár egy játék babával. Jó ötletnek tartja, hogy hajfetisisztát kerestetek a prostituáltak körében az ilyenek olykor kicsiben kezdik. A nekem küldött csomag, a kihívás arra vall, hogy szeretné elfogatni magát, mert legalább olyannyira őrlődik tette miatt, mint amennyire büszke agyafúrtságára, mellyel elrejtőzött előlünk. Levelében nem személy szerint engem fenyeget, egyelőre aligha kell tartanom a támadásától. Ugyanis, ha megölne, azzal elszúrná a velem kapcsolatban kieszelt macska-egér játékát. Jól tenném, ha nyitva tartanám a szememet a környezetemre. És végezetül, molyette oroszlánsörényre emlékeztető, fehérülő hajába túrva, Estes megjegyzi: azért nem ártana, ha frizurát változtatnék, egyébként is divatos a kopasz fej.

Kevéssel érzem okosabbnak magam, tőle távozván.

Bye-ra nincs gondom. A viking elsöpört, gyúrószalonokat látogat a heródesekről készült rajzokkal, azon vérmes reménytől vezérelve, hogy estére lezárhatja a Myra Sol-Josy Sfinx ügyet.

Így tehát egyedül böngészem át a boncolási jegyzőkönyveket. Időrendi sorrendet tartva Seraf Pernelével kezdem. A hatoldalas írásmű nem mond többet, mint a gyilkosság felfedezésekor a tetem fölött görnyedő, hókára sápadt, rosszulléttől szűkszavú halottkém. A lányt megölték a testére záporozó láncütések. Seraf nem élt már, amikor a szörnyeteg lenyeste a haját, megvagdosta az arcát, felhasította a hasát, és vele közösülvén, összeharapdálta testét. A szakszerű kézlevágás anatómiai ismeretekről árulkodik.

Midőn idáig jutok, telefonon hívnak a laborból, hogy tudassák velem: az üvegedény közönséges cukorszirupot tartalmaz, pontosan ugyanolyat, aminőben gondos nagymamák teszik el télire a birsalmát. A szirupot hidegen öntötték a kézfejre, hogy az ne szenvedjen hőkárosodást, közli szenvtelen hangon a szakember. A végeredmény nulla, folytatja, mivel húsfélék esetében ez az anyag nem akadályozza a bomlási folyamatokat, legfeljebb esztétikai értékkel bír.

Nem reagálok zsigerből, jóllehet kis híján megugrom a hátraszaltót az esztétikai értékkel bír szöveg hallatán. Elharapom a nyelvemre toluló választ, megköszönöm az információt.

Egy percre átadom magam a vizuális fantáziának. Jelenetemben a fura szépérzékű laboros a tulajdon heréit dzsemesíti a téli napokra, és még a csipetnyi szalicilról sem feledkezik meg. Azután hosszan elgyönyörködik a stelázsi polcára helyezett esztétikus lekvárban.

Inkább a heges arcú férfi képére bámulok. Egyre bizonyosabban érzem, csaknem tudom: ő az.

Ő ölte meg Serafot, és most velem óhajt egerészni.

Sóhajtva kézbe veszem a gladiátor anyagát.

A húsz-huszonkét év körüli ifjú az illegális izomtömegnövelők alkalmazásának következtében előrehaladott máj-, vese- és agykárosodásban szenvedett. Meglehet, halála percében még tünetmentes volt. Fogazatát csak nemrég hozatta rendbe. Halovány reménység: valamelyik fogmíves műhelyben talán azonosítani tudják kilétét. A homokos lebujok végiglátogatásának terve félretehető, ugyanis a patológus a végbélzáróizom állapotát vizsgálva kizárta a homoszexualitást. Maradnak a szado-mazo klubok.

A továbbiakból kiderül, hogy a gladiátor haldokolva került Angelo megest egy angyal! teherautójára. A tüdőlövés okozta vérzés végzett vele, bár a korábban szerzett sérüléseibe is csaknem bizonyosan belehalt volna.

Utóbbiak kardtól, lándzsától és pajzsütésektől származtak.

Okos Bye! Jól fogalmaztál: gladiátor.

A szado-mazo klubokat is ejthetjük.

Elegendő, ha körülnézünk a gladiátorsulikban. Mit nekünk?!

Sikítani támad kedvem.

Hátrarúgom a széket, és a Főnökhöz indulok, hogy megosszam vele tehetetlen dühöm hangeffektusait.

A feljebbvaló irodája üres. Magamon kívül maradok.

Josy Sol, a meggyilkolt csecsemő aktáját önvédelmi okokból mára félrehagyom.

Felhívom a kórházat. Fiatal doktorhang adja tudtomra: Myra talán még rendbe jön. Fájó részleteket közöl a lány jelen állapotáról.

Viszonylag ritkán sírom el magam. Ezúttal megteszem, teljes titokban.

Igenis elmegyek a Víg Sellőbe. Szükségem van épkézláb emberek társaságára, még akkor is, ha ezen illetők a széles körű családom tagjai.

Estére az őrjöngő szél elcsitul. A fellegektől megpucolt, esőtelen égbolt csillagokkal kápráztat.

Belloq jobbján ülök a Mazdában.

Mögöttem Ella és Martin sugdolózik. Fojtott vihorászásuk sejteni engedi, hogy ellenem titokzatoskodnak.

Elgurulunk két utcai lány mellett. A bérkorpuszok hozzáférhetetlenre bugyoláltan, csizmában, vastag nadrágban, kapucniba rejtett fejjel rázdogálják-ringatják csontjaikat a járdaszélen. Vagy csak dideregnek.

– Ez ám a zsákbamacska! – rikkant Martin. – Bár lehet, hogy nem is rondák, csupán azért vannak szkafanderben, mert űrsétára készülnek. Életveszély kibérelni őket. Gondoljatok bele: jéggé dermedt altestű, hideg nyelvű lányok, és ráadásul, tök horror: piszkosul kocog a foguk!

A zsarufészekben hagyottak körül zümmögő gondolataim elhessentésére bekapcsolom a rádiót. A meteorológus javulással kecsegtet. Plusz tizenöt-húsz fokos hőséget ígér holnapra. Rosszhiszeműen felnevetek.

Ella megkocogtatja a vállamat.

– Hajlandó vagy végre velem is foglalkozni?! Az isitársnőim lázasan készülődnek, varratnak, próbálnak, vásárolnak! Tutkó, hogy szépségszalonban töltötték a délutánt az anyukájukkal! Denisa, segítened kell, hogy holnap én nyerjem a Miss Suli címet! Kinéztem a fehér ruhádat, a csipkés szoknyájút!

– Azt nem adom kölcsön! – hörrenek. – Még egyszer se volt rajtam.

– Majd szörnyen vigyázok rá! És ha mégis letortáznám, vagy valami, beadom a pucerájba. Úgyis tök menyasszonyos! Mire legközelebb férjhez mész, tutkóra kitisztítják. Szükségem lesz még a páncélozott melltartós bodydra! Ja, és üvegszálas harisnyára. Azt is kiválasztottam a szekrényedből, bár eléggé ciki fazon. Szerintem egyik isitársőm mamája se vesz fel ilyet! Nekik különben is az a fő, hogy a lányuk legyen szépséges!

– Milyet nem vesznek fel? – élénkül Martin.

Bár lepisszegem a leányt, ő meg se hall.

– Olyan, mint egy harisnyanadrág, amelynek a bugyirésze a keletkezésekor gondolt egy pikánsát, és inkább harisnyatartó lett belőle. Pontosabban: tökre olyan, mint egy harisnyanadrág, aminek kivágták a lábközi részét. Eléggé ledéres. De szüléshez is praktikus. Denisa, remélem, hétköznapi alkalmakkor legalább bugyit húzol hozzá! Nehogy felfázz nekünk, mert az tovább rontja a gyerekváró esélyeidet!

– Leszállnátok rólam?! – firtatom.

Azért se vallom be, hogy az ominózus modell mindössze egyszer volt rajtam. Épp csak bemutattam Belloqnak.

Daniel szótlanul vigyorog mellettem. Szakasztott úgy, mint amikoron elé lebbentem a szellős cuccocskában. Lényegretörő darab, mondta kis tűnődés után, és legott a lényegre tört.

– A páncélos bodyról is mesélhetnék – folytatja Ella, és vígan mesél is. – Valami betonozás van a melltartója kosarában, amitől levéve is pont olyan tömötten néz ki, mint testen. A dudorok miatt persze rém helyigényes, nem fér a fiókba, így hát Den vállfán tartja. Múltkor apu marhára meglepődött tőle öltözködés közben. Kitárta a gardróbajtót, azután elhalóan felnyögött: Denisa, te mit csinálsz a szekrényben!? Mellesleg az isitársnőim mamái ilyet se viselnek, szerintem. Tehát nem is adhatják kölcsön a lányuknak! Úgyhogy én leszek a Miss Suli!

– Nem dob fel, amit hallottam – mondja az apja. – Bizarr lennél vampnak öltözve. Azt hittem, a gyermekszépségverseny a természetes bájról szól.

– Arról szól! – bizonykodik a pubertáló. – Csak egy kicsit feldobjuk a természetességünket. Lesz bikinis, sport-cuccos és gálaruhás bemutató. Talán azt gondoltad, hogy katicabogár-pettyes napozóban fogunk parádézni?!

– Nem szívesen emlékeztetlek a korodra...

A leány lehurrogja.

– Ne is! Először is, ez udvariatlanság a nővel szemben, aki vagyok. Másodszor: divatjamúltál! Már ötéveseknek is rendeznek szépségversenyeket! Sok család abból él, hogy versenyezteti, modellnek adja a gyerekét! És ha Denisának engeded a ledéres göncöket, nekem is hagynod kell! Különben is, mindjárt elrontod a bulizós kedvemet! Denisa, a jeanskék bikinidet választottam! Mivelhogy annak is páncélozott a melltartója. Ugyanis saját mellben még nem vagyok verhetetlen, elvégre alig múltam tizenegy! A tornázós cuccaidat is átválogattam. A felemás színű overallod szexisebb, mint az olívzöld. Tangával és görkorival veszem fel, és rockzenére fogok betáncolni! A hajamat a bal oldalon, a búbomon és homlokban csigásra csináld meg! A jobb oldalát tűzd fel a fejem tetejére, a lila tollas, meseszép csatoddal! Tudod, tavaly nyáron ilyen frizivel jártál! Azután aranycsillámos körömlakkra gondoltam, tűzpiros rúzsra...

– Na, elég! – sikolt Martin. – Ott leszek a kamerámmal, és rögzítem az esztrádot! Ha egyáltalán képes leszek rá a röhögéstől.

– Ha tényleg ilyen vérkomolyra veszitek, nem a suli báltermében kéne fellépnetek, hanem pedofíl szeánszon – mondatja velem a növekvő ellenérzés.

– Neked megártott a bűnüldözés! – int le Ella.

– Egyetértek Denisával – jelenti be Daniel.

– Neked sokkal régebben megártott!

– Én se vagyok lelkesült! – közli Martin. – Roppant mulatságos lenne a versengésetek, ha bemutatnátok, milyennek látjátok a vénséges, húszéves nőket, amint hót komolyan vonaglanak a kifutón, mint bestiális szépségek. De a ti szándékotok az, hogy magatokra hazudjatok tíz-húsz évet, nemlétező bögyöket, kilónyi habarcsot! Bár meglehet, épp e komolyságtól fog kabaréba fúlni az egész!

– Remélem, a tévé nem vonul ki, és a kislányok nőimitátor-bulija az iskola falai közt marad – sóhajt Belloq. – Hagyjuk aludni az aberrált oroszlánt!

Ella hátravágja magát az ülésen.

– Szellemi múmiák vagytok! – morogja sértődötten. – Balzsamoztassátok be az agyatokat, nehogy rátok romoljon!

Szigorúan hallgatunk.

A pubertáló tovább füstölög.

– Álszentség! Prűdség!

Ezenközben az előtte meredező üléstámlát lökdösi a térdével, pontosan tudván, hogy a vesémmel együtt.

– Et tu mi fili, Martin! – nyögi, veszedelmesen olvasott lévén.

Innen nézvést fel nem foghatom, miért kívánkoztam szeretteim közé. Megest szívesen rágyújtanék. Fogaim közé harapom a gondoskodó leányzó jóvoltából a nyakamba madzagolt leszoktató cumit.

Belloq rám pillant, kicsit felvonja a szemöldökét. Hátranéz a tükörben.

Azt látja, hogy az ő ivadéka az én öcsém szeme felé kapdos tíz meresztett körömmel. A veszélyeztetett a fogait csattogtatva, morogva viszontfenyegeti.

A dühöngő leányzó combjain tartott rejtélyes dobozban leledző valamicsoda erőteljesen kaparászik a hánykolódó papundeklibörtön falán.

A Mazda lelassul.

– Megérkeztünk – sóhajt sofőrünk és útikalauzunk, Belloq. – A kibővített zárt osztályra.

A Víg Sellőbe vonulunk.

Keresztülölelődzzük magunkat harminc változatos korú rokonon, harminc különféle parfümfelhőn és dezodorillaton. Némelyik odőrtől tüsszentenem kell. Bezsebelek tizenöt de jól nézel ki! – és ugyanannyi de sovány vagy!-ot. Hát ez döntetlen.

Feltűnik, hogy az idősebb családtagok – énszüleimet is beleértve – együttérző sajnálkozással szorongatják Belloq kezét. Na persze, mert híre ment, hogy én teszek keresztbe az apaságának! A pszichoszomatikus fogamzásgátlással. A skalpom eldobom!

A csókhömpöly apadtával helyet foglalunk a számunkra kijelölt székeken. Velem szemközt ülő, máig szépnek látott, mindenkor elegáns anyám homlokráncolva méregeti öltözékemet – farmer farmerral, dudli a nyakban –, és alighanem megint az jár a fejében, hogy zongoravirtuóznak szánt. Egykor daliás apám a szemüvegét törölgeti, mivel a neki járó üdvpuszikat szokásosan a lencsékre nyomtam, dioptriánként egyet-egyet.

Szeretetteljesen szemlélem őket, addig is, amíg hagyják ezt zavartalanul éreznem.

Közben felelgetek a mindenfelől felém áradó hogy vagy? kérdésekre.

Egyszercsak Ella besokall, és emelt hangon tudatja: Denisa állati jól van, jöhet a következő társalgási csont!

És széles gesztussal átadja a szót az apám jobbján ülő, ezüstősz, pöttöm nagyanyámnak.

– Úgy örülök, hogy látlak, bogaram! – derül fel nagyanyó potpourri rózsabimbóra emlékeztető, finom ráncokkal telerajzolt, kicsiny, vajszín arca. – Jövőre már biztosan nem találkozunk! Érzem, karácsonyra elragad a halál.

– Dehogy ragad, csak flörtöltök – felelem.

Nagyanyám évek óta hivatásos végelgyengült. Ám, hogy addig se teljék haszontalanul az élet, amíg lépten-nyomon emlegetett halála elragadja, süt-főz, kertet gondoz, bringával gyorshajt, hajlékonyan jógázik és távúszik. Őszönte álomi lekvárokat és befőtteket ajándékoz a kamrám polcaira.

– Remélem is, hogy egy kis ideig még nem halok meg – sóhajtja –, mivel vannak még terveim! Azt hiszem, megpróbálkozom a műugrással. Emlékszel? Csöpp korodban Mamának szólítottál?! Szeretném, ha a dédunokám is mamózna.

– Ámen – hagyom rá.

Némi csend áll be, tekintetek villannak, megegyezendő abban, ki következzék.

A pincérek elénk teszik az étlapot.

Az asztalvégen ülő szikár férfiúra, legkedvesebb nagybátyámra nézek. A valahai gyerekszemmel látom őt: hatalmasan nagynak és tekintélyesen kövérnek, domború hasán feszülő kockás ingben, széles gumijú nadrágtartóval, zsebre vágott kezében folyton aprópénzt rázva-csörgetve. E szokása miatt a szomszéd kölykök csak Maszturbácsinak hívták a háta mögött. És ha ő véletlenül meghallotta gúnynevét, dühödt elefántordítással űzőbe vette a csúfolkodót, és űzte árkon-bokron át, hintálló pocakkal, félretaposott sarkú kerti cipőjében klaffogva, reménytelenül. A kölyköket aztán én értem utol, és tépáztam meg – vagy ők engem pompás játék volt! –, és titkon én is a gúnynevén emlegettem őt, bár még csupáncsak sejtvén, mit is jelenthet az. Maszturbácsi lehelete estére általában fokhagyma- és sörszagúvá vált, teste kolbászfűszer-illatot izzadt, és midőn rengetegnek érzett, fotelosan puha combjára ültetett, elmondani az akkor kitalált sárkányos-koboldos-királylányos-lovagos mesét, amelyben mindig győzött az Igazság, Becsület, Szeretet szentháromsága, jászolmeleg, altató erejű szuszogással kísért szavai hallatán hamar a vállára ernyedt a fejem.

Az öblös nevetésű, dús húsú dalia mára elszikárosodott, szemüvegre szorul, s időnként furcsán feledékeny: nemritkán zsaruk, turisták és más korrekt megtalálók viszik haza őt a város túlsó végéből, holott eredetileg a bácsi csupán a fürdőszobába indult, pisilendő.

– Hallom, emancipa lett belőled – szól zordonan. – Csak a munkád számít, a háztartást a férjed vezeti, a gyerekszüléstől ódzkodsz. Ne kotyogj közbe, tudom, mit beszélek! Bevettem az agyfényesítőt, dupla adagot! Olyan helyes, nevetős, nyüzsgönc, sportgiliszta kislány voltál, legkedvencebb a szívemben! Lepj meg egy másolattal, minél előbb, mielőtt azt is elfelejtem, hogy erre kértelek!

A bácsi harminckét éves, alkatilag apjára hasonlító, amúgy spleenes kedélyű anyjára emlékeztető, máig pasas- és gyermekkerülő, hancúrkedve-se-sok, velős stílű leánya, Lalee kér szót:

– Idén azért gyűltünk egybe, mellesleg biztosan kitaláltad, hogy egy emberként rávegyünk: ugyan már, kultiváld a kakás-mamást! Nyilván kilógok az összeesküvésből, de muszáj kinyilvánítanom: szerintem tégy, amit akarsz!

– Lalee! – sikoltanak többen.

– Mit laleeztok! Nézzetek rá: karcsú, nyúlánk, dög! Rühellne elcseszni az alakját a terhességgel, lomposra nyúzatni a mellét a szoptatással. És közben a karrierje is odébbállna, Isten hírével! Ne szüljön, ha nem akar!

– Lalee is emancipa – jelenti be Maszturbácsi drámai hangsúllyal.

– Mindenki tudja, ne untasd őket, papa! Részemről azért vagyok itt, hogy egy jót kajáljak. Két éve miattam ült össze a Vérek Tanácsa, hogy rávegyetek: alapítsak családot. Már akkor is csak enni jöttem el. Még egy okfejtés erejéig lennék eretnek, Denisa. Az a nézetem, hogy a férjed sokkal nagyobb szám, mint te. Minek is keverednétek?! Inkább klónoztassátok őt! Úgyhogy a bevett, célzatos jellegű ajándékozás keretében gumi óvszert kapsz tőlem.

A fejedelmi termetű Lalee átnyújtja a kis csomagot, majd magához inti a közelben őgyelgő pincért, és vacsorát rendel.

Az ételsorok kiválasztásának idejére a zsinat szünetel.

A balomon ülő Ella közelebb húzódik hozzám. Vállunk, fejünk összeér az étlap fölött. Bár az egész napos koplalástól már-már kannibálosan éhes vagyok, vacsoramenüm összeállítását az alig tinédzser korú dietetikusra hagyom. Mióta egészség- és táptant is oktatnak a sulijában ráadásul – naná! – hozzáolvas, otthon mi is sokat tudtunk meg arról, mely étkektől lehet korai szívbajt kapni. Többnyire mindazoktól, amelyek eladdig ízlelőbimbóink kedveltjei voltak. A páratlan rábeszélőképességű leány hatására Daniel, a főséf búcsút vett a főzőmargarintól, a császárszalonnától, és csak elvétve paníroz. De a tofut* – mint húshagyót – nem engedi egyeduralkodni a konyhában – a sajtféléket viszont nem hagyja száműzetni. [*Tofu: szójababsajt]

Egyszóval Ella tudja, mit kell ennem. Meg is rendeli nekem.

Azt sem kétli, hogy mosti, önutálós állapotomban jócskán megvisel a családi autodafé. Halkan együttérzéséről biztosít, és korát újfent meghazudtolva hozzásúgja: bírd ki őket, csak azért szigorkodnak veled, mert azt hiszik, ez a felnőttség.

Kitör a lakoma.

Olga néni, akit hajdan hajszálra oly öregnek és porosnak láttam, akárcsak ma, jóllehet emlékezetem kezdetén legfeljebb harmincéves lehetett aki csupán az évenkénti kötelező családi szeánsz kedvéért mozdul ki borongós hangulatú, ódon horgolásokkal zsúfolt, reumabalzsam- és hársfatea-illatú otthonából, három évtizede ápolt özvegyi gyászából, rám mutat a villájával.

– Te mindig is vadóc gyerek voltál! Én már régen megjósoltam, hogy nem sokra viszed! Nem is tévedtem! Legfeljebb abban, hogy akasztófára való férjet fogsz ki magadnak. Ezzel szemben a te férjed az Isten Lába! Daniel rendes, megbízható, becsületes, jóképű, családszerető fiatalember. Te vagy az akasztófára való, ha nem töröd a kezed-lábad, hogy mindörökre magadhoz láncold őt egy közös gyermekkel! Jövő ilyenkor itt akarom látni azt a babát, különben kizárlak az örökömből!

– Mi szállna rá Olga nénitől?! – fanyalog Lalee, markában egy libacombbal. – A gyásza?

– Kislányom! – hörren Maszturbácsi. – Ne kézzel egyél! Bankfiókvezető létedre!

Olga néni áthatóan méregeti Laleet és engem: a bárányok közt feketéket. Oválisan keskeny, hegyes állú arcában kavicsszürke, merev tekintetű szempár főszerepel. Hegyes orra enyhén kampós, kaszaél-keskeny ajkai fölött egy, az arcformájához igencsak illő bibircsók trónol, annak közepében őszes, merev szőrszálak meredeznek. Minden tavaszon arra készül, hogy valami pasztellesen üde színű kosztümöt varrjon magának. Aztán vásárol két méter fekete szövetet, és zsákruhát alkot belőle.

– A naplóm rád szállhatott volna – közli velem. – Harminc éve abba jegyzem fel a gondolataimat életről, halálról. Nagyon értékes örökség.

– Köszönöm, majd igyekszem, hogy méltó legyek rá – sóhajtok lehajtott fejjel, nehogy felingerelje vidámodó arckifejezésem.

A jobbomon ülő Isten Lába, a tökély Belloq az enyémhez simítja a térdét. Viszonzom érintését. Ígyként tartjuk egymásban a lelket. Bár csak az asztal alatt, duggal.

Az egekig magasztalt hitves ámulatosan fest öltönyös, nyakkendős gálájában, soronkívül üdére borotvált, derűs arcával.

Anyám is őt nézi, majd kissé fátyolos, jól választottál, lányom pillantással felém bólint.

Azután az előttem gyönyörlő étekfélékre mered, és elborzad:

– Denisa, te ettől akarsz gyermeket foganni?!

– Szerintem nagyon dekoratív – mondom. – És még ízlik is.

– De ez csak siló! Neked most kettő helyett kéne enned!

– Három helyett! – szögezi le Louisa néni, a nővére. – És rengeteg húst!

– Erről beszéltem – veti közbe Martin. – Ne hagyd magad félretájékoztatni, Denisa! Semennyi kajától sem esel teherbe! Tripla húsoktól se!

Anyám vonásai megenyhülnek.

– Az utóbbi években folyton csak aggódom értetek – mondja. – Kisebb korotokban feleennyi izgalmat sem okoztatok, pedig akkoriban is eléggé önveszélyesek voltatok. Veled mintha mindig csak kórházban találkoznék – fordul felém. – Ha ragaszkodsz e morbid találkahelyhez, nem bánom, csak váltsál osztályt. Miért ne látogathatnálak például a szülészeten? Nem vagyok szakértő, ezért úgy értelmezem a pszichés meddőséget, hogy nem akarsz gyereket. Állítólag sok görcsünk-gátlásunk egészen zsenge korunkban alakul ki. Úgyhogy elgondolkodtam, milyen trauma érhetett téged, még az emlékezeted előtti időkben, esetleg az én részemről. El kell mondanom valamit. Annak idején nem ugrándoztam örömömben, amikor megtudtam, hogy megfogantál. Féltettem a karrieremet, az alakomat, rettegtem a vajúdás kínjaitól. Attól, hogy a születésed után minden szép megváltozik, és az életem egyhangú robotba fullad.

– Miket fecsegsz, Nava?! – sikolt Louis néni.

– Az első hónapokban úgy hordtalak, mint egy idegen testet – folytatja anyám, önmagához könyörtelenül. – Aztán, úgy a tizenhatodik héten, valami furcsa lökést éreztem belül. Olyan erőset, hogy meginogtam. Az orvos azt mondta, kizárt dolog, hogy megmozdultál volna: korai még. De én biztosra vettem, hogy téged éreztelek. És aznap este és másnap is úszkáltál bennem. Azon legelső, földrengésként érzékelt moccanásodtól szeretlek. Egy hónap múlva már erősebben fickándoztál. Esténként apád hátához simított hassal aludtam el, hogy ő is élvezhesse mocorgásodat. Életem egyik legboldogabb időszaka volt. Soha, senkinek nem mertem szóba hozni azt a kezdeti négy hónapot, amíg kelletlenül gondoltam rád. Tudnod kell róla. Én már megbocsátottam magamnak, pontosan akkor, amidőn rádöbbentem: fokozhatatlanul szeretlek. És ha ez tudat alatt megmaradt benned, ha te is az idegentest-érzéstől tartasz, nyugodj meg, kislányom. Az a gyermek nem fog a világod és közéd állni! Életed része lesz. Meghitt és bensőséges része. Megkönnyebbültem, hogy elmondhattam, s ezzel egyben bocsánatot is kértem tőled. Bár egy könyvet hoztam a mai este mementójául, inkább ezt a gyónást adom át. Remélem, segít neked. És akkor nem is lesz szükség a mesterséges megtermékenyítésről szóló olvasmányra.

– Enyhén szólva is letaglózott vagyok – sóhajt apám, letéve kést, villát. – Mostanáig azt hittem, a gyermekvárás csak nekünk, férfiaknak okoz ambivalenciát.

– És most hirtelen kiderült, hogy mi, nők, szintén emberlelkűek vagyunk?! – szólok, örvendezve a hangomnak.

Anyámat hallgatva attól féltem, pár hétig beszédképtelen leszek.

A nénik arcát fürkészve látom, úgy vélik: megint eretnekség történt. Nem nyögöm ki előttük, milyen szívesen keresztültáncolnék az asztalon, hogy kézen fogjam anyát, kivigyem az utcára, és rázúdítsam titkolt félelmeimet.

Idegen-test-érzés.

Ő ki merte mondani, ha majd harminc év után is. A babazsúr-idillnek szánt családi összejövetel kellős közepén.

– Köszönöm – rebegem.

Az a gyermek nem fog a világod és közéd állni. Életed része lesz.

Anyámnak elhiszem.

Az Isten Lába átöleli a vállamat.

A másik oldalamon ülő Ella kézen fog.

– Szerintem erősíteni kéne az anyáskodó hajlamaidat. Ez a csecsemő az én ajándékom!

Ezzel az ölembe helyezi a titokzatos dobozkát.

Gyermektapasztalt nagynénéim testevő-invázióra számítanak. Ugrásra készen hátrább tolják a széküket, és felmérik a legrövidebb menekülési útvonalat.

Kibontom a csomagot.

Elbűvölően ruházkodó, féltenyérnyi lény ágaskodik a körbelyuggatott doboz fenekén. Saját szőrméből készült, csillogóan sötétszürke, kapucnis kabátkát és fehér nadrágot visel. Kurta lábakon cipelt hengerded teste szerfelett pufók. Szürke pocakjának középvonalában keskeny fehér csík villan, mivel – sajna, épp a gombolásnál – nem ér össze kihízott kabátja. Arasznyi, szőrtelen farkincáját a szürke szín különféle árnyalataiban pompálló gyűrűk ékesítik.

Hosszan szemlélem a csöppnyi szépség érdeklődően ráncolgatott hegyes orrát, tágra nyitott, medvecukorszínű szemét, csupaszló, áttetszően rózsás, kerek fülét.

Mutatóujjam hegyével megérintem kéznek tetsző mellső végtagját.

A négy vékony, rózsaszínű ujjacska az enyémre tapad. A kíváncsi lény megszagolgat, finoman belém ízlel.

Azután a kézfejemre szökken, a csuklóm felé iramodik, és eltűnik farmeringem mandzsettája alatt. Végigtrappol a karomon, felkapaszkodik a vállamra, majd a nyakamhoz simulva elhelyezkedik, és fejét a galléromra támasztva végigtekint dermedt közönségén.

Nem tör ki sikítozás, mivel patkánygyanús farkincája rejtve marad az ingem alatt.

– De édes! – nyögi Louisa néni. – Hörcsög?

– Csuklyás patkány – közli Ella hipnotikus hangszínnel. – Nem kell visítozni! Még kölyök, tök szelíd, tűrhetően szobatiszta, és nem terjeszt miazmákat. Viszont önelégült és kövér. Steven Seagalnak neveztem el. Mit szólsz, Denisa?

A fülemben kutató selyembajuszos orrocska csiklandozása elszótlanít.

– Amikor otthon becsomagoltam neked, megvizsgáltam az altestét, és kiderült, hogy az állatkereskedő jól átvágott, mert nem is fiú, hanem lány – panaszolja a pubertáló. – Nem bánod, ha ezentúl Chi-Chi Seagalnak hívjuk?

– Legyen – hagyom rá.

A szóbanforgó sarkon fordul, visszabújik a gallérom alá, és futvást lefelé indul a karomon. A kézfejemen elpihen egy pillanatra. Megszaglássza az ujjaim között tartott evőeszközt, majd felemelkedik, és két mellső lábával megragadja a kés nyelét.

– Tegyétek el! – követeli Olga néni. – Bármilyen aranyos, mégiscsak patkány!

Ella sóhajtozva a dobozába toloncolja Chi-Chi Seagalt. Betesz mellé egy paradicsomgerezdet és néhány rizsszemet. Mielőtt rácsukná a fedelet, röpke beszédet intéz őpufókságához:

– Amint hazaérünk, szabadon engedlek. Futkározhatsz egész nap. Meglátod, a mozgástól megint karcsú leszel.

– Te szabadon akarod tartani a házban a patkányt?! – érdeklődik az apja, egyelőre higgadtan.

– Denisa nem szereti bekalitkázni az állatokat. Ezért beszélt le a papagájról. Chi-Chit ő kapta! És ő nem teszi ketrecbe! Ha az éjszakás műszakja zavarna benneteket a hálószobában, én szívesen alszom vele!

Daniel hallgat, leánya ravasz válaszán mereng. Rám nézvén látja, hogy nem lel bennem szövetségesre, ha netán ellenezné a Szabadságot a Csuklyás Patkánynak! akciót.

A Vérek Tanácsa – személyemről üdítően megfeledkezve – tovább ülésezik, immár ezen tárgykörben: egészséges-e rágcsálókkal együtt hálni?

– Tetszik Chi-Chi? – kérdezi súgva Ella.

Bólintok.

A faggatásnak ezzel még nincs vége.

– Segítesz holnap a készülődésben? Már nem akarok bestiának öltözni. Megcsinálod a hajamat? Meg a körmeimet, hogy olyan mandulaszerűek legyenek, mint a tieid? Elárulod, hogyan kell tetszeni? Hazajössz időben, vagy még előbb? Nem feledkezel meg rólam? Ott leszel a versenyen?

Bólogatok.

Egyre felszabadultabbnak érzem magam. Anyám nevet adott önmagam elől is elhallgatott szorongásomnak. Ella megest gyereklányként viselkedik. Lalee kedvemre beszélt: az isteni Belloqot valóban klónoztatni kéne. Családom végre megfeledkezett rólam, mint témáról, mi több, patkány és pestisjárvány összefüggéseiről sem tanakodnak már. Csaknem észrevétlenül, kötetlen fecserészés alakult ki a rohamosan üresedő tányérok fölött.

Hátradőlök a széken. Daniel válla simul a fejem alá.

A régről ismerős arcokat nézem, térben és időben másünnen: az egyszervolt gyermekségbe visszakirándulva. Szomorgató-szép hangulat borzongat. Azon időkben oly csodálattal tekintettem összes eleimre, akárha mamutokra: felnőttes méreteiktől, végtelennek érzett koruktól elképedten, számomra fura szokásaik iránt elnézően, tőlük majdan különbözni vágyón. Élveztem szeretetüket, még a zsörtösség paravánja mögé bújt, szúrós puszikat osztó Olga néniét is, a tőle kapott varróleckéket, pazar gyűszűgyűjteményét, Maszturbácsi torkos életörömét, Mamó fáradhatatlan cickányaktivitását, anyám, apám azon igyekezetét, hogy feloldják négykézlábazó kisöcsém miatti durcakorszakomat.

Eszembe jutnak azon idők, amikor Ella-korúvá serdülve elszakadtam tőlük. Midőn azért futottam önmagam elől, hogy rám találjak. Akkoriban még nem két perc alatt évültek el a csodák. A mozik évekig játszották az új filmeket, a csúcsrajáratott jeleneteknél nyikorogtak a széksorok, és elakadtak a lélegzetek, mert még volt ingerküszöbünk, és kevés izgalomtól is nagy feszültséget éreztünk, egészségesen.

Oh, rusztikus korok habosra hajtott lovai! Koponyacsont arcú, markáns héroszai! A heroina szép volt, ijedezős, és szellemileg süketnémára árnyalt. Ezen élettelenül hagyott nőket szánván határoztam akként, hogy zsaru leszek. Apám, anyám nem örvendett. Azt remélték, kinövöm.

Hát: van korom!

Slukkolok egyet a nyakamban lógó cumiból.

Csalizsaruként kezdtem. A legelső szatírfogásra immár gondolni se kedvelek. A fickó egy szál ballonban, tornacsukában mutogatta díszét a közparkban. Úgy véltem, színtelen volna, ha egyszerűen csak közölném: Véged picim, szerv vagyok! Rémületet mímelve hagytam, hogy egyre szűkülő körökben kerülgessen, majd egy óvatlan pillanatban lecsentem róla a kabátot, és megugrottam vele. A markecolt pasek legott rájött, hogy valójában ő iszonyúan szemérmetes. Országomat a leplemért! jeligére farokfelvágva, ökölrázva söpört utánam. Őt a rám vigyázó társam, Donald követte, lóhalálában. Donaldot egy kutyasétáltató asszony vette űzőbe, német juhászostól. A többi érdeklődő csupán a végkifejletre kíváncsian társult mezőnyünkhöz. Hanyatt-homlok loholtunk maratonit a célig: a zsarufészek fogdájáig. Mire a kabátnyitogató felocsúdott, a Yardon ült, tetőtől talpig corpus delictiben. Népmesei volt. Az egyik bulvárlap – a fotósa is velünk futott – egy hétig is megélt az eseményből.

A többedik alkalommal zsigerig megrémültem. Belloq volt a rám ügyelő társam. Először dolgoztunk együtt. Daniel kevéssel korábban került elő egy távoli városból, megözvegyülten, mogorván, nindzsoid előéletét gondosan titkoltan. Nem is gyanítottam, mit forgat a fejében, látván a szatírhajtás iránt tanúsított unottságomat, félelemtelenségemet. Gyíkfarknyival később lépett közbe, mint reméltem. Épp időben ahhoz, hogy nagyobb bajom ne essék, ám hősiesen megvárva, míg istenigazából megijedek a felém áradó tébolytól, a torkomnak szegezett, csőre hergelt stukkertől.

Azon kapom magam, hogy múltidézgetésem penetránsan emlékeztet a nagyszabású tévés show-mesterek vakációzása idején sugárzott, legdögösebb műsoraimból jellegű válogatásokhoz.

Best of Denisa?!

Ugyan, hol vannak ezek a Besttől!

A komolyabb ügyek csak ezután következtek. Az egyik história vége tájt négy golyót sebészkedtek elő Daniel testéből. Nem sokkal később összebilincselt kézzel ugrottam a tengerbe egy felrobbanni készülő helikopterből. Belloq nem hitte el a tényeknek, hogy meghaltam. Eltűntnek nyilvánított, a keresésemre indult – és megtalált. Ütöttek, öldöstek minket együtt, és külön-külön. Egy ízben cápaeleségnek szántak kettőnket. Egymáshoz bilincselt kézzel verekedtük le magunkat a menükártyáról. Megmentésünkre érkező társaink forrón gratuláltak túlélésünkhöz, de a közös bilincset rajtunk feledték. Szerelmünk jogerőre emelkedésekor is azt viseltük. Nászi utunkról visszatérőben egy percre magára hagytam a tóban úszkáló kedvest. Mire Daniel – nem alaptalan aggodalomtól serkenve – megtalált a köröttem létrejött véres csatatéren, amnéziában szenvedtem. Elfelejtettem őt és Ellát, éppen őket. Viszont a korábbi, kevésbé szép időkre fényesen emlékeztem. Ők pedig újrahódítottak engem, nem is rezonálva a barátok ötletére, miszerint soha jobb alkalmat az olajra lépéshez.

Hát ez már Best of Belloq.

Miért ne?

A pasas, akit sikítoztató rigolyáival együtt szeretek. Aki ragaszkodik az emberiséggel egyidős, homokóraszerű kávéfőzőjéhez, másodnaponként nyúzakodik relikvia jellegű borotvakésével, hazatérve kizárólag lezser szabású, fehér vászonnadrágban hajlandó otthon érezni magát: e modellből ismeretségünk kezdete óta a harmadikat nyűvi, utóbbi kettőt már magam varrtam. Aki indiános önuralommal palástolja szenvedélyes, robbanékony természetét. Régebben némely ügyeim hatására fel-felfüggesztette a palástolást, ilyenkor megesett, hogy összecsomagolta leányát, muzeális stafírungját, és elköltözött. Azután hetekig haraptuk magunkat, a másik fél közeledésére várva. Többnyire én voltam konokabb, és végül Belloq bizonyult érettebbnek. A pasas, aki eleinte riválist látott a háztartásunkba tolakodott mosogatógépben, és a legapróbb hibáért is kirúgással fenyegette azt, aki szemrebbenés nélkül, fenoménesen főz, zokszótalanul a szekrénybe hajtogatja-vállfázza a mosott ruhát nem iszik, nem dohányzik, nem aszexuális.

Az Isten Lába.

Nagyságrendekkel különb nálam takarításra, ágyazásra, szekrényrendre hanyag, a közelmúltig nyakra-főre iszékony, spanglikedvelő nőjénél, makacs, öntörvényű, nemritkán neurotikus-idióta neuróta imádottjánál.

Ennek változatlanul önutálat a neve, Denisa. Békülj ki magaddal.

Kérek egy pohár bort. Szertartásosan elkortyolom, s közben csakis a pozitív gondolkodással összefüggő magaviseletre törekszem. Bevallom magamnak mindösszes félszemet, és ezzel útjukra engedem azokat a feledésbe.

Nincs több ne, nem kezdetű mondat. Arra koncentrálok, amit akarok.

Mint hajdan. Miként nemrég.

Bye bye, depresszió!

Hazafelé tartunk, midőn megszólal övemen a telefon.

– Téged keresnek – bökögetem a vezetéssel elfoglalt Danielt, őt szánva donornak, azt kívánva, hagyjanak engem békén, legalább reggelig. Most magammal van dolgom.

– Vedd fel, vagy kapcsold ki – tanácsolja a szólított.

– Nehogy felvedd! – rikkantja a rábízott ajándékaimat bontogató Ella a hátsó ülésről. – Ez a mi esténk!

– Volt – dünnyögi Martin, látván, hogy engedek a sürgető cirpelésnek.

– Aludtál? Akkor ébredj! – közli egy idegen hang a vonal végéről.

– Hogy hívnak? – firtatom rosszindulatúan.

– Zsötem vagyok. Rájöhettél volna! Itt ülök Sfinx számítógépénél. Jól tennéd, ha idesöpörnél! Még bajba kerülhetek, amiért önállósítottam magam. Azt hiszem, találtam valamit. Elkelne mellém az okos fejed.

– Nehogy így fogalmazz: avatatlan lévén elvesznék nélküled.

– Azt várhatod! Na, mikor érsz ide!?

Felsóhajtok.

– Oké, odamegyek. De először és egyben utoljára tévesztettél össze egy madzagbohóccal. Ezt jó mélyen pattintgasd a gránittömbbe, amit a nyakadon cipelsz.

– Miért nem szeretsz egy kicsivel jobban?! – kuncog Bye. – Tíz perc?

– A tűzoltókkal se tévessz össze.

– Tizenöt?

– Inkább.

Bye kilép a vonalból.

– Ez gyerekellenes viselkedés – zúgolódik Ella, megfejtvén a hallottakat. – Azt hittem, be leszek takargatva elalvás előtt.

– Atyád bebugyolál, szép álmokat! csókot is ád, Chi-Chinek is. Újdonat társam reggelre világhírű szuperhekus akar lenni.

– Veled megyek – ajánlkozik Belloq.

– Jó, én meg majd beérem Martinnal – legyint Ella. – Ugye, vigyáztok egymásra?! Jut eszembe, Denisa! Délután kerestek a traumatológiáról. Schweitzer doktor érdeklődött, élsz-e még, és azt üzeni, sürgősen keresd fel őt, mivel nem alhat nyugodtan, amíg néhány kiegészítő vizsgálatot nem végzett el rajtad.

– Addig én alszom nyugodtan – vonom a vállamat.

Miután szeretteinket az örvendező Tarzan gondjaira testáljuk a kertkapuban, Belloq a lóerők közé suhint. Mindenekelőtt megérdeklődöm tőle, milyen benyomást tett rá az est.

– Exkluzív bánásmódban részesültél. Remélem, nem panaszkodni készülsz – feleli. – Némi kritikus szemlélődés után még Olgáról is azt feltételezem, hogy szörnyetegsége meleg szívet takar. Ám azért, ha nagy tűz pusztítana a városban, és közülük sokan otthontalanná válnának, csupán egyiküket fogadnám be gondolkodás nélkül a házunkba.

– Találgassak? A nagymamámra buksz!

– Rajta látom, milyen leszel ötven év múlva. Megtartalak.

– Mamóban óriási a versenyszellem. Együtt öregszik a gyerekkori barátnőjével, közeli szomszédok. Ha Mamó kitalálja, hogy bringázással, úszással tartja fenn a fittségét, Cecilia is cajgára, mélyvízre kap, és úton-útfélen híreszteli, mennyivel sportosabb, mint a mészlerakat nagyanyám. Válaszul Mamó a repertoárjára veszi a jógát. Néhány hónapon belül Cecilia is gumicsontú jogásszá képzi magát, és természetesen gondoskodik arról, hogy a nyugdíjasklubban, a helyi kábeltévében és néhány enyhébb példányszámú lapban az ő fiatalosságát méltassák. Erre a pöttöm Mamónak eszébe jut, milyen remek lovas volt ő hajdan, és eltép a lovardába. Nemsokára Cecilia is ott terem, és legott lefitymálja a puháknak való tereplovaglást, egyből militaryzni, meg díjugratni akar, és persze a sajtóvisszhangról is intézkedik. Amikor legutóbb nagyanyónál jártam, hogy felegyem a meggyes pitéjét, ő éppen görkorizni tanult, mulatságosan. Tőlem kért tippeket, mitévő legyen, ha Cecilia ebben is epigonja lesz. Ajánlottam a műugrást, sziklamászást, ejtőernyőzést, nehézbúvárkodást. Ezek már eléggé strapás sportok ahhoz, hogy Cecilia alábbhagyjon.

– Mennyi esze van Ceciliának? – kérdezi Belloq.

– Nem épp töméntelen, de melyőnk IQ-fenomén!?

– Akkor intellektuálisan kell lekörözni. Mondd meg nagyanyádnak, hogy ezentúl sakkozzon. Lóugrásban üsse ki Ceciliát. Esetleg kombinálhatná a nehéz szellemi sportot a bágyasztó fizikaival. Megvan! Játsszon búvársakkot! Ebben utánozhatatlan lesz. Egyébként Isten áldja infantilis vetélkedésüket, amíg az jót tesz kopogató szerveiknek.

– Átadom – bólintok.

A Mazda fürgén fúrja előre magát a sűrű éjszakában. Nem lelkendezem a rám váró programért. Mielőtt az övfon felcsicsergett volna, azon ábrándoztam, mihez kezdek majd a mellém fekvő Belloqkal, és támadt is számos ötletem: kis éji erotomán jellegűek.

– Nagyon megviselt a Vérek Tanácsa? – pillant rám a kedves, a térdemet is megérintve.

– Ne hidd, hogy ezek az összejövetelek valaha is varázsütésre megváltoztatták volna azt, akiről szóltak: Lalee se ment férjhez a neki címzett szeánsz hatására. Ő továbbra is az a banki nő, aki minden dossziéra ráírja, hogy mi van benne, és a kamat lába jobban felizgatja őt, mint bármelyik pasasé. A tavalyi kollektív homlokráncoltatás után Martinnak kellett volna letennie arról, hogy zsaru akarjon lenni. Mi változott? Martin maholnap diplomás zsaru lesz. E mostitól nem válok házitündérré, aki hétköznap kevésbé fotogén, mert éjszaka háromig ecetez, sósavaz, aki sikálja az ablakot, amíg beledögöl. És alighanem az a mintaanya se lesz belőlem, aki a gyerek szülinapi zsúrjához három napon át fújja fel a lufikat. Az apás szülést se ajánld fel, mint mézesmadzagot, mert nekem nem úgy jó, ahogy divat. Az apák a rusztikus időkben is ki voltak küldve onnan, ahol vér, veríték, nyálka és nyögés volt. Szivarozva fel-le jártak a szalonban a végkifejletig. Így a nők megőrizték a titkot, ám ha eljött az ideje, megosztoztak a csodán.

– Nem szívesen mondanék le arról, hogy a titkot is lássam.

– Tudom. És úgyse fogod látni, miként én sem. A legigazibb titokzat az a másodperc, amikor megkeletkezik a leendő. Egyébként az est nem volt haszontalan. Egy-két követ levett a szívemről: hála anyámnak. Ha porrá égne a hajlékuk, a szüleimet is befogadnám. Na jó, e döntés előtt tán öt-tíz percig is gondolkoznék. Mondd, téged nem érdekel, hová megyünk!?

Látom arcán, hogy kedvére valóbb volna a levett követ forszírozni, mégis eltűri a témacserét. Mire végigmesélem Myra Sol félholtra kínzatását, a meggyilkolt csecsemőt és Sfinx felforgatott kéglijét, eleddigi tapogatózásunkat az ügyben – a kissé pöffeteg természetűként jellemzett – Bye-jal, kimegy a fejéből a kőfirtatás.

Bizony, a kommandóssá lett Belloqban felhorgad a régi szimatösztön.

– Beszéltetek a volt férjjel? – kérdezi. – Priuszos a pasas?

– Priuszmentes. Közeledtünk hozzá. Azt üzente a titkárával, hogy csak holnap reggel tud a rendelkezésünkre állni.

Sfinx háza előtt kipattanunk a Mazdából.

Az első emeletre lépcsőzvén fáradt sóhajt hallatok.

Azután mégsem kezdek nyafogásba a kései túlóra okán.

Dübörgés, robajlás hallszik az ominózus szint felől.

Üvöltés, jajgatás.

Lövések.

Már loholok is, vadászeb-mód, noha a lőfegyvertelenség kevéssé lelkesítő tudatában.

Közben automatikusan az agyamba vésődik: egyazon stukker ugat szólót odafenn. Az utolsó töltényig.

Belloq is velem száguld, majd leelőz. Ő nyilván a pisztoly márkáját, űrméretét – netán sorozatszámát – is kihallja a lőlármából.

És persze ő is abszolút stukkertalan. Végre is, békés célú vacsoráról jövünk.

Kést rántok a csizmaszárból, és még csak el se röhintem magam e szuicid önbizalomtól.

Belököm a félig nyitott ajtót. A Josy Sfinx feliratú réztábla kiúszik látóteremből.

Daniel félretol, és szeizmikus, tengermély hangján a lakásba kiáltja blöffjeit, miszerint állig militarizált zsaruk vagyunk, és teljes megadást követelünk, mert ha nem...

És bevágtat.

Az odabenni indulatos kiáltozás helyén előbb metszett csend támad.

Majd távolodó lábdobogást hallunk. Úgy tippelem, harminc elefánt, vagy száz lator lehet a hajlékban.

Tehát berontok Belloq után. Holtomiglan-holtodiglan.

Füllentenék, ha azt állítanám: alig is zavar, hogy eközben élénken lőnek ránk.

Mire fedezéktől fedezékig szökdécselve a kedves környékére érek, addigra ő – hát igen: puszta kézzel! – levadászik magának egy kolosszust, és adoptálja a túsz mákdaráló méretű fegyverét. A törődött korpuszt paravánul használja az utcára néző ablakok felé sereglő, hisztérikusan lövöldöző bengák golyói ellen.

Mire mindezt felfogom, a látogatók a párkány fölött távoznak, ejtőernyő nélkül.

Az utolsó vendég – fél lábbal az emeletnyi mélység fölött – kitart még. Reménye szerint mindhalálunkig.

Bár Belloq fejére céloz, az ő teste elé rántott, félelemtől szűkölő túszt éri a lövés, szívmagasan. S az nem szűköl tovább.

Ekkor már a levegőben siklik a késem, és Daniel viszonttüzel.

A benga sikoltva átbukik a párkányon. Iszonyút puffan odalenn.

Kiemelkedem a fedezékül igénybe vett pamlag mögül.

A napközben tapasztalt dúláshoz képest némi változást észlelek.

Sfinx sportserlegekkel és egyéb, díszfunkciós ólmokkal és rezekkel zsúfolt vitrinje hason fekszik a nappali közepén. Fa- és üvegkoporsó gyanánt maga alá temetve a helyzete folytán mindössze nyögécselni képes Bye-t.

A bútormonstrum végénél egy benga teteme hever, körötte óceánnyi vér.

Nem rohanunk a vert sereg üldözésére.

A szekrénynek feszülünk, és legörgetjük azt Bye-ról.

A zúzott arcú, testszerte vérző viking – támaszul kínált karjainkat félretaszítva – üvegszilánkokat fröcskölve, úgy szökken talpra, akár egy rozzant epeda. Abban bízva, hogy erőltetett könnyedségéből csupán a könnyedséget észleljük.

És bár levegőt se kap, s meglehetőst roggyant, ránk üvölt:

– Kapjátok el a rohadékokat!

Végignézek rajta. Sötétszürke öltönyt, halványkék inget visel, fekete cipőjéhez nem fehér zoknit húzott. Hátrazselézett haja tűrhetően bírta az iménti megpróbáltatást.

Ráncolom az agyamat. Töprengés közben – egy másik síkon – az is átszalad rajtam: vajh miért érzek gyakori késztetést, hogy kisfiamnak szólítsam a fickót? A bekapcsolt számítógép csillagképes monitora is a szemembe ötlik.

– Dugulj el! – förmedek az üldözést folyamatosan szorgalmazó, elrongyolódott gálájú Bye-ra. – Legszívesebben fejbe vernélek az összes serleggel, te idióta!

– Túlestem rajta – sóhajtja, s elhallgat végre.

– Ő Daniel Belloq – intek angolosan az ablaknál telefonozó hitves felé. – Engem már ismersz. De én is kezdek eligazodni rajtad. Ha meg akarsz halni, miért nem ugrasz az áradó folyóba? Idejössz az éjszaka kellős közepén, Sfinxnek álcázva?! Tök hülye vagy?!

– Mi van? – nyehegi Bye.

Csípőre vágom a kezem, és hátrahajolok enyhén felém dőlő teste elől. E szögből úgy tetszik, szavamat sem érti.

– Talpig elegánsban, hátralőtt séróval jöttél ide. Gyér világításban pontosan úgy nézel ki, mint Sfinx! Tényleg nem direkt csináltad?

– Színházban voltam a bátyámmal – magyarázza Bye, bokáig lesápadva. – Gőzöm sincs, mi folyt a színpadon. Egyfolytában a számítógépen járt az agyam. A vastaps után egyből iderohantam. Miután veled trécseltem, kinyitottam az ajtót, hogy bejöhess, és visszaültem a géphez. Megleptek a mocskok. Hatan másztak rám, tizenkét ököllel. Testcsatáztunk. Különben már győzésre álltam, amikor ketten összebeszéltek a szemükkel, és rám zúdították a szekrényt. A többi meg fegyvert rántott. Ki akartak irtani! Valahogy nekem is a kezembe ugrott a stukker. Kilőttem a tárat az egyikre. El is találtam a csákót! A szekrény alól!

– Bizony, az már alulról szagolta a lábadat, mire beértünk – csatlakozik Belloq a társalgásunkhoz. Zsebre vágott kézzel megáll mellettünk.

Bye végigmér bennünket, és elvigyorodik. Álla, szája széle remeg. Ökölplasztikázott arca percről percre duzzadtabb. Nadrágszárát, szürke zokniját vér áztatja.

– Mi van, kislány? Te este tíz után csak szülői kísérettel mozdulhatsz ki otthonról? – kérdezi hetykén. Ő is zsebre vágja a kezét. Imbolygó testtartása kissé metronómszerű.

– Meg se hallottalak – felelem. – Töprengj el: mákodra nem akartak megölni, élve kívántak, amíg Sfinxnek hittek. Ha legközelebb betakarnak a szekrénnyel, és még golyó által is az életedre törnek, és neked van egy tárnyi löveted, azt igazságosan osszad szét a jelenlévők között, mert hátha nem járunk arra, hogy segítsünk. Persze, ha téged az ambicionál, hogy egyetlen palit lyuggass lepkehálóvá...

– Jó vagyok! Cseszett jó! – üvölt rám kétségbeesetten. – Nélküled is elbírtam volna velük! A rohamosztagosodra meg végképp nem tartottam igényt!

– Ha nem te vérzel, akkor a cipőd patakzik – mutat rá szelíden Belloq. – Miért nem ülsz le, összeszámlálni a sebeidet? Mindjárt megjön az orvos.

– Te orvost hívtál nekem?! Nincs rá szükségem! Kutya bajom! Nehogy már holnap a sérüléseimen sopánkodjon a főnökség, ahelyett, hogy tiszta erőből a vállamat veregetnék! Mégiscsak hat titánt vertem a padlóba! Nem egyet mindörökre! Tropa lett az egyetlen öltönyöm!

Daniel torkot köszörül, azután mégsem lombozza le a világhírért görcsölő vikinget. Hozzám fordul.

– Van rajzotok a gyerekgyilkosokról? Itt ez a két néhai, lenn a járdán a harmadik. Összevethetnénk őket a fantomképekkel. A többiek elhúzták a vércsíkot.

– Nem sok különbözést látok köztük – hajolok Bye trófeája fölé, mivel a másik eddig is a látóteremben feküdt.

Golfpázsitosra nyírt haj, vonástalanná pumpált telihold arc, cölöp nyak, bivaly termet. Baseballsapka, ezüst basz a bal fülben, fekete bőrdzseki, feszes póló, aranysmukkok a csuklón, sötét nadrág, bakancs. Húszas éveikben járó, művileg izomtömegnövelt vagányok. Mind egyformák.

Bye-ra nézek, s ő vállat von, hüvelykujjpárnáját elhúzza az orra alatt.

– A kocsiban vannak a képek. De kívülről tudom a heródesek külsejét. Épp eleget bámultam a rajzokat. – A tetemekre néz, és újra vállat von. – Szemközt álltam hat ilyennel. Szikrám sincs, melyik kettő ölte meg a gyereket.

– Máris olyan az életünk, mint egy sci-fiben – mondom. – Fogadni mernék, hogy ezeket klónozzák. Meglehet, az ujjlenyomatuk is azonos. Mit leltél a számítógépben?

A viking meginog, már-már Belloq karja után kap, aztán mégis önerőből marad talpon. Bizonytalanul sarkon fordul, és az ablaknál álló íróasztalhoz támolyog. A székre roskadván diadalmas fintort villant felénk.

– Nem kevés időmbe tellett, mire összedugdostam a szétcibált kábeleket. Más baja nem esett a gépnek. Naná! Az izomagyúak csak rángatni tudják az ilyet, kezelni nem. Ott, ahol mások a szürkeállományukat tartják, ezeknél legfeljebb büdös zoknit, faggyút, taknyot találsz.

– Térjünk vissza a főmenübe – javasolja Daniel.

– Tehát – sóhajt Bye, az asztal szélébe kapaszkodva. – Nagyon érdekes az egyik fájl. Sfinx beszkennelt egy csomó újságkivágást. Az lesz a következő kérdésetek, hogy miről!? Ellopott, eltűnt, netán sosem is látott, legendás kincsekről. Amelyek, a cikkírók feltételezése szerint, magánkézbe jutottak, illegális úton.

– A következő munkájára készült volna? – merengek.

– Talán.

– Okosabbak leszünk, ha megmutatod, miről beszélsz? – kérdezem, az asztallap szegélyét markoló, fehérülő ujjait figyelve.

– Ne sürgess, jó!? – mordul, arcszínben is fakulón. – Mindjárt összehányom magam. A klónok fasírtot csináltak a gyomromból. Hozz vizet, ha kólát nem találsz! És gyújts meg egy cigit, és dugd a számba!

– Mindenképpen boázni akarsz?

– Jót fog tenni, én csak tudom!

Nem vitatkozom vele. Keresek neki egy doboz kólát a csatatéren.

Foggal tépi le a zárósapkát. Egy slukkra végez a habzó sziruppal.

Véres, szerecsenesre duzzadt ajkai közé dugok egy staubot. Tüzet is kap.

Tényleg nem lesz rosszabbul. De jelentősen nem is javul az állapota.

Megragadja az egeret. Bűvésztempóban turkálgat Sfinx dokumentumai között. Az se zavarja, hogy immár kiárad a vér a cipőjéből.

Zavar engem. Diszkréten felkeresem a fürdőszobát.

Mire kiöblítem a számat, és visszatérek a két holttest nélkül is túlzsúfoltnak rémlő nappaliba, a technikuscsapat is ott tolong.

Egy órával később Bye még mindig a gép előtt görnyed.

Önfeledtségében valószínűleg fel se fogta, hogy időközben kisebb műtétet vészelt át. Gépiesen felemelkedett, amíg az orvos lehántotta róla a nadrágot. Azután visszarogyott, s hagyta, hogy gumikesztyűs ujjak matassanak kinyújtott lábán, érzéstelenítsék és összeöltsék tátongó combsebét, ellássák a többit.

– Jobb, mint a narkózis, hipnózis – füttyentett a doktor, végezvén a monitorra meredő, kataton páciens renoválásával. – Lehet, hogy e módszernek még hasznát veszem a praxisomban.

Amúgy Bye nincs egyedül az önkívületével. A képernyőtől bűvölt Belloq is mellette ül. Csakhamar én is közöttük találom magam.

Sfinx sajátos régiségkatalógusa felér egy mesekönyvvel. Tovatünedezett népek és kultúrák temetkezőhelyeiről, vénséges-gazdag templomokból, elsüllyedt hajók mélyéből fel- és elhozott ékszerekről, kegytárgyakról olvasunk. Az ismertetett kincsek legtöbbje csupán rajzon megtekinthető, ugyanis fotó nem készülhetett róluk, sorsuk oly régen ismeretlen. A cikkírók tudni vélik, hogy napjainkban fanatikus magángyűjtők titkos trezorjaiban lapulnak. E kincshörcsögök ismerik és szemmel tartják – olykor meg is lopatják – egymást, ám ha kívülálló tenné kezét valamelyikük értékeire, az nem sokra menne a zsákmánnyal. Eladni nem tudná a portékát. Addig élne, míg meg nem próbálná. Mindössze kétféle húzással kísérletezhetne: 1.) váltságdíj; 2.) elkótyavetyélhetné az ékszerekből kiszedett köveket. Ám így se biztos, hogy matuzsálemként végezné be életét.

A részletes ismertetőt böngészvén megérint – az oly messzi, hogy tán nem is volt században élt – Yv Hercegnő liliomos medáljának legendája. E nemes hölgy atyja varázslójától kapta a csecsebecsét a menyegzőjére. A tojásdad, üvegtiszta kőre festett türkizkék liliommal ékített amuletthez a mágikus személyiség a következő használati utasítást mellékelte: Yv Hercegnő illessze azt hattyúnyakára, és delelőkor álljon vele az ég alá, hogy a napfény a medálon keresztül átjárhassa testét. Amennyiben ezt rendszeresen megcselekszi, elkerüli őt gond, baj, nyavalya, bár csak az esetben, ha igaz életet él. Ha ellensége adand, ejtse szerét, hogy a liliom kék lángjának visszfénye a gonoszra vetüljön, ígyként annak hamarost vége leend: jöhetnek a szemfedélhímző asszonyok.

Yv hercegnő nem sokra ment az amulettel. Két esztendő múltán hitvesura kihajította őt a vártoronyból. A medál a következő aráé lett. Ő se húzta sokáig: egy éjjelen a várárokba fúlt. Kevéssel később fosztogatók törtek az éppen újdonat kézfogóját ülő uraságra, és azon kor szokása szerint agyafúrt kínhalálban részesítették őt várnépével együtt. A medál a rablóvezérhez került, ám hamarosan e dalia is élete végére ért. Amikor elválasztották fejét a törzsétől, igazán nem volt értelme továbbra is a nyakában hagyni a díszes láncot, így az ismét új gazdára lelt.

A történet még hosszan cifrázódik. Az Yv hercegnőről elnevezett medál e század elején tűnt fel egy régiségkereskedőnél. Ezután állami tulajdonba – és múzeumba került. Gonoszdi varázsereje a rengeteg hányattatás ellenére se csillapult. A medál környezetében tartózkodók sorra haláloztak. Ezenközben egy műkedvelő történész megfejtette a valahai varázsló titkos könyvét, azt böngészvén ki abból, hogy a kő nem tűri maga körül az alantasságot: akiben effélére való hajlamot észlel, az máris felveheti az utolsó kenetet. Ám egy napon – jövendölte anno a mágus – az amulett és a neki szánt leány egymásra talál, és ez feloldja az átkos varázst.

A két pasas elbűvölten szürcsöli a sztorit. Amelynek az a további kifejlete, hogy a múzeumot a háborúban – Yv Hercegnőstől – földig lebombázták. A középület helyén emelt toronyház az átadást követő éjszakán lángba borult és elhamvadt. Et cetera.

Halkan megjegyzem: léteznie kell egy ellenamulettnek is, mert nem csupán az alantasok pusztulgatnak e bolygón.

Lepisszegnek, immár a következő ékszer meséjéhez érkezvén.

Hátradőlök a széken, ásítok.

Ücsörgök egy hajlékban, amely esztendőkön át otthont adott a tüchtig Josy Sfinxnek. Mígnem egy hajnalon néhány martalóc órák alatt lelakta a kéglit.

A technikusok rég elmentek, a megboldogult klónokat elszállították. Belloq és Bye tökéletes harmóniában bújja a kincskatalógust.

Amelyet Sfinx alighanem pusztán hobbiból hozott létre. Semmilyen smukk nem állhat távol az ő érdeklődési körétől. Meglehet, azt tervezte, hogy nyugalomba vonulása után ezek felkutatásának szenteli ráérő idejét.

Olykor a monitorra pillantok. Szebbnél gyönyörűbb kösöntyűk tekintenek vissza rám. Véres-varázsos legenda tartozik valamennyihez.

Egyszercsak véget ér a fájl.

Bye lázasan kattintgat. Holott alig eleven.

Indítványozom, hogy menjünk haza.

Belloq bólint, és ülve marad.

Közelebb hajolok a képernyőhöz.

A következő látvány tárul elém: fiatal, legfeljebb húszéves férfi mered rám, olyképp, miként a gyorsfényképész objektívjébe szokás. Üres tekintettel, érzelemtelenül, a fotós tessék mosolyogni! felszólítására fölfelé görbítve ajkait.

A kép alatt név, és egy bekarikázott szám.

Végül egy állítmány: ELTŰNT.

A következő oldalakon további ifjak láthatók, némelyikük szintén a fényképésznél kötelező arckifejezéssel. Legtöbbünk hivatalos iratait efféle siralmas fotók rútítják. Például az útlevelemet. Még sose tűrtem el, hogy Daniel megtekintse a passzust, kiábrándulásától tartva.

E fotók legfeljebb kismértékben különböznek azoktól, amelyek a rendőrségen készülnek, nem élő személyekről, alapos sminkelést követően, hogy a sajtóban közzétehetők legyenek, s a hozzátartozók jelentkezzenek a modellekért.

A molyolós karakterű Sfinx valamennyi archoz nevet és – egytől háromig – számot mellékelt, ám nem mindegyiknél véste fel a baljós ELTŰNT szócskát.

– Lapozz vissza! – nyögöm hirtelen, önmagamat is meglepve.

Bye szélsebesen elém teremti az előző oldalon látott képet.

A fickó emlékeztet valakire. Lágy hullámoktól lírai, vállig érő szőke haj, közepesen magas – vagy nem túl alacsony – homlok, halántéktól halántékig érő, csaknem egyenes, szőke szemöldök, halvány pillák, szabályos könnycsepp formájú szemrés, lenvirágkék szempár, enyhén íves, jókora orr, széles ajkak, gömbölyű áll, középütt árnyékosan mély gödröcskével, gyéres, haloványszőke borosta.

Valahol láttam már a herkulest. És ha egy C-kategóriás fantasy-film főszerepében?

Nevét – Omar Sharon – idegennek érzem.

A kép alatt a tragikus hangulatú ELTŰNT megjegyzés fityeg.

– Sokáig bámulod még? – puhatolja Bye, engem fürkészve. – A skandináv típus a zsánered? Jól van, remélhetek!

– Nézd meg te is. Nem ismerős?

A viking visszafordul a géphez, azután megint rám sandít.

Valahol láttam már a herkulest, hajtogatja egy hang a fejemben.

C-kategóriás fantasy-film?!

Efféle héroszküllemű fickók szokták lobogó hajjal, fedetlen felsőtesttel, kardot lengetve végigvívni az ilyetén mozidarabok teljes hosszát. Csapágyasra hajtják lovukat, fejeket szelnek, ifjú szüzeket szabadítanak.

És csak elvétve halnak meg.

Legalábbis a celluloidon.

Ám ha az ifjú herkules e furcsa való világban létezik, megtörténhet vele, hogy gladiátorjelmezes, összekaszabolt, hátba lőtt holttestét egy hajnali zöldségszállítmány kellős tetején lelik fel.

– A gladiátor...! – lehelem hitetlenül.

Miért kellene elhinnem, hogy épp egy másik ügy szereplőjénél jártamban, az ő számítógépéből tudom meg az áldozat eleddig ismeretlen nevét?!

Bye Sharonra mered.

– Hát persze! – kiáltja lelkesen. – Mindjárt sejtettem! De hogy a francba kerül ide? Mi köze volt Sfinxhez? Mi folyik itt?!

– Mit jelentenek a nevek melletti számok? – kérdezem.

– Egy-egy cím tartozik mindegyikhez, összesen háromféle. Nem hiszem, hogy lakáscímek. Nem tudom.

– Egy perc – szól Belloq, telefont rántva.

– Na ne! – nyögi Bye, megmarkolva a csuklóját. – Majd én intézkedem! Az én ügyem, nemde!?

Daniel rám pillant.

– A vitrinbalesete előtt is ilyen volt?

Bólintok.

– Szeretné látni a sebhelyeidet – mondom.

Az Isten Lába Bye ölébe hajítja a maroktelefont.

– Az én sebhelyeimet?! – kérdezi tőlem, hangjában tetemes mennyiségű rökönnyel.

– Igen. Ha, teszem azt, rajtad nyolcat talál, ő kilencnél nem adja alább. Tudsz valamit Lacóról? Gyógyul már?

– Laco tripperes, herpeszes, visszeres, leprás! – lelkendezik a szólítatlan Bye. – Mikulásra se gyógyul meg! De ha még egy-két napig velem dolgozol, nem is fogod visszasírni őt!

– De igen.

– De nem!

Felsóhajtok.

– Dedózunk, vagy inkább megfejtjük a címeket?

Bye felkapja a combjára hullajtott készüléket, és Belloq kezébe nyomja.

– Derítsd ki! – parancsolja.

Kis híján sírva fakadok.

– Egyébként reggel is állatira ráérnénk folytatni a titokfejtést. Mindjárt feldobom a talpamat a fáradtságtól.

– Dobd fel! – legyint a viking. – Még jó, hogy te rinyálsz, holott engem fasírozott hat vadbarom és egy bazi szekrény!

– Hogy is hívnak? – érdeklődik Daniel.

Résnyire szűkült szeme, a szokottnál is mélyebb hangja sejteti velem, hogy nőttön nő benne a feszültség.

– Zsötem vagyok. Tudod mit?! Nem kell, hogy te így szólíts!

– Rendben, úgyis elkészültem magamban az új neveddel.

– Tudod-e, hogy téged miként emlegetnek a hátad mögött? – vicsorít Bye. – Jujjuj! Csak így, per Jujjuj!

– Ne macsózz már! – nyögöm. – Kihabzik a füleden a tesztoszteron.

Na, ez megtetszik neki. Róla szól, léte lényegéről: a férfiasságáról. A szövegkörnyezet hót mindegy neki.

Bye lehiggad. Elvigyorodik. Kicserélődik.

– Még elkotorászgatok itt egy kicsit, hátha beugrik valami érdekes – mondja lágyan, visszafordulva a géphez. – Aztán hazamehetünk. Persze, csak fürödni, átöltözni. Denisa, keresnél nekem még egy kólát!? Légy szíves!

Míg ezt előadja, megnyit egy játékfájlt. És elbámészkodik rajta.

A röptös történet elején egy koszlott, zavart fiatal fickó kukázik, ridikült rabol egy asszonytól, a nő segítségére érkező zsarut annak tulajdon fegyverével lövi le. E ponton a program választást kínál: börtön vagy szabadság?

Bye az utóbbira szavaz. Ezzel a negatív előjelű hőst kiteszi némi rendőri üldöztetésnek, vádlin lövetésnek, miegymásnak.

– Ehhez már nem asszisztálnék – közlöm két ásítás között.

Belloq félrevonulva telefonál, névjegy hátára firkál.

– Kár – feleli a viking –, mert ezt a játékot a profi Sfinx kreálta. Amúgy meg beleshetsz a lelkivilágába.

– Reggel az irodában beszámolhatsz a lelkületéről.

Valahogy mégsem tudom levenni a szemem a képernyőről.

A hányattatásoknak kitett negahős sikeresen elmenekül hajtói elől. Elrejtőzik egy csatornában. Seblázba zuhan, patkányok rágcsálják, éhezget, fázgat.

Sejtésem sincs, Sfinx maga rajzolta-fotózta-e, vagy speciális szoftver segítségével hozta létre főalakját, a díszleteket. Mindenesetre olyan benyomásom támad, mintha filmet néznék, bár kissé homályos szemüvegen át a vetítőgép tempója is zötyögős kissé. A környezet elemei olykor ismerősnek rémlenek, akárha általam is látott mozidarabokból másolták volna át azokat. Miért ne?

A fickó merőkanállal fogyasztja a videofilmeket. Azok részleteinek felhasználásával nyugodtan készíthetett magának saját mozit. Meddig tart a mai számítógép-mágiával?!

Míg ezen töprengek, a lehasznált negahős a felszínre kúszik, kirabol egy fűszerüzletet, agyonöl egy biztonsági őrt, mesmeg hajszolják – és újfent ásítozom.

– Edzőtermek – jelenti Daniel, végezve a távtraccsal. – Három edzőterem. Már egyik se működik, az utolsót két nappal ezelőtt záratták be tiltott doppingszerek forgalmazása miatt.

– A boncász szerint ezek amortizálták Omar Sharon szervezetét – mondom. – Na persze, a kardon, lándzsán és golyón kívül.

– A kotyvalékaikban felhasználták azt az állati fehérjéből készített növekedési hormont, amely a Kreutzfeld-Jacobs-kórt terjesztheti – folytatja Belloq. – Ez a marhakergekór emberre szakosodott változata. És még sok más nyalánkságot etettek fel az ügyfeleikkel.

– Ma már nem vág az agyam – nyögöm.

Ekkor megcsörren a telefonom.

Beleásítok.

– Sfinx – közli egy velőtrázóan mély hang. – Ennyire tetszik a lakásom? Beköltöztek?

– Oké, eszerint a közelben van – felelem, száz bagolynál éberebben. – Jó, hogy hívott, már úgyis beszélni akartam magával.

– Én beszélek! – szögezi le. – Nélkülem semmire se jutnak. Segítek. De csak akkor, ha teljesítik a feltételeimet.

– Hé, hé Sfinx! Ez idő szerint a halállista éllovasa! Nemrég itt járt egy klónkommandó, mert a társamat összetévesztették magával...

– Fogja be – kéri gyengéden. – Nem kell védőőrizet. Ezzel letudtuk a maga tárgyalnivalóját. Én következem. Myrát haladéktalanul vigyék át másik kórházba, de teljes titoktartás mellett! Érti? Tökéletes biztonságban akarom tudni őt. Rajtam kívül senki se sejtheti, hol van! Mellette akarok lenni, amikor felébred. Rám ne vadásszanak, felesleges. Ha megzavarnak, egyetlen szót se húznak ki belőlem.

– Ha tudja, ki tette ezt a családjával...

– Még mindig nem kérdeztem – szól közbe. Csendesen. Nem kell hangosan beszélnie. Kútmély hangja halkan is hatásos. – Tudom, ki tette. A nyomára vezetem magukat, bizonyítékról bizonyítékra. Vigyázzanak Myrára. Gyereket vár.

Eszembe jutnak a doktor szavai. Közben elém villan a reggeli kép: a sebekkel borított, eszméletlen nő, a kicsi holttest a rácsos ágyban, a vérpiszkos lakás.

Szörnynek érzem magam, amikor elsóhajtom:

– Myra elvetélt.

Hallom Sfinx fájdalmas nyögését. Ökle fémtárgyon csattan, lélegzete elakad.

– Én tehetek róla – mondja hosszú hallgatás után. – De nem gondoltam volna, hogy őket is bánthatják! Ostoba voltam! Tegye meg, amire kértem.

– Oké, mindent elkövetek.

– Mondja meg a halvány alteregómnak, hogy másolja lemezre, amit a gépemben talált, azután törölje tisztára a winchestert! Ne felejtse el!

A közelembe húzódott Danielre nézek. Az ablak felé intek a fejemmel.

Sfinx groteszk nevetést hallat.

– A szemközti házban vagyok, igen. Látom magukat. A pankrációt is végignéztem. Az egyik fickó összetörte magát az ugráskor. Nem jutott messzire. Csak azért keressék meg, hogy ne maradjon eltakarítatlanul. Keselyűtársai gondoskodtak róla: már nem fecseghet. Mire megtalálnák ezt a lakást, kámforrá válok. De nem engem kéne üldözniük, ezt maguk is tudják. Eddig is sok segítséget kaptak tőlem. Vegyék hasznát. Majd jelentkezem.

– Viszlát – suttogom az élettelenné vált vonalnak.

Bye kattogtat. A képernyőn a herkulesi külleművé kirühellődött negahős vágja az ellent hűvös halomba. Alighanem elszalasztottam néhány közbülső jelenetet.

Megpöccintem a viking vállát.

– Sfinx üzeni, hogy mentsd ki a cuccait, azután részesítsd eutanáziában a gépet.

– Második János Pál nem üzent? – kérdezi.

– Tényleg nem hallottad, hogy vele beszéltem?!

– Kivel?

– A pápával.

– És feloldozott? Vagy kisbabát küldet neked a Szentlélekkel?

– Sfinx hívott az imént, te agyalágyult! – kiáltom. – Valamelyik szembeni kégliből. Tedd, amit kért! Mi hazamegyünk.

Bye eldobja a vétlen egeret, és szembefordul velem.

– Szóval az ipse, akit a fél város söpredéke halálra keres, egyszerűen feltelefonált téged. Téged!? Miért pont téged?

– Egyszerű – feleli helyettem Daniel. – Felnőtt emberrel akart beszélni, nem görcsölő kölyökkel. Menj ki a napra: még érned kéne.

– Azonkívül, mint említettem volt: engem ismer – teszem hozzá.

– Na persze! Ti vagytok a szuperek! Én meg egy szarcsimbók! Itt ülök, stukkerral a hónom alatt, és mégis meglepnek! Jujjuj félvállról elsimítja a palikat, és közben még csak korpás se lesz a zakója! Az égre-földre keresett tanú nektek súg! Hát, tinektek aztán sikerült az élet! De vigyázzatok: én is nagyon jövök ám!

– Gyere nyugodtan – bátorítja Belloq, majd rám tekint. – Mit mondott?

– Szeretné, ha Myra biztonságos helyre kerülne, ha látogathatná őt. Ez esetben segíteni fog, hogy bizonyítékról bizonyítékra eljussunk a főármánynokhoz.

– Oh, mily kedves! – vicsorít Bye.

– Lefordítom a közlendőjét: ő is elkaphatná az illetőt, feltéphetné a torkát, miszlikbe lőhetne. Valami visszatartja ettől. Talán nem vérengző alkat. Azt is mondhatná: így és így hívják a tagot, ímhol a címe. Ezzel meg mi nem mennénk túl sokra, bizonyítékok nélkül.

– Szóval Sfinx felhasznál, manipulál minket!? És ennek te örülsz?

Vállat vonok. Daniel karjához támaszkodom.

– Az ágyamnak jobban örülnék. Ciánozd ki a gépet. Ha közben rád virradna, távoztadban nézz szét a környéken: Sfinx szerint odalenn hever valahol egy klón porhüvelye, hantolatlan. Vigyázz a lemezekre. Reggel találkozunk.

A kocsiban elfészkelődöm az ülésen, fejemet Daniel könyökhajlatába hajtom. Váltson, ahogy tud. Részemről álmon halok.

– Én is ilyen voltam anno? – kérdezem félájulatban. – Végtére én is arra törekedtem, hogy ámuljon tőlem a világ!?

– Bye törekvése viszont így hangzik: tőlem ámuljon a világ! Nem mindegy. Ilyen sose voltál. Reggel beszélek Wyne-nal. Eltüntetjük Myra Solt. Számíts arra, hogy a nyakadba varrnak bennünket. Máris rengeteg vér folyt az ügyben.

– Számítottam rátok – suttogom szerelmesen.

Nemigen akar hinni a fülének. Memóriafenomén. Nem feledi: ostobácskább koromban mindent egyedül akartam megoldani, részint azért, mert Sherlock Holmes és James Bond közös reinkarnációjának képzeltem magam, másrészint: bosszantott féltésük.

Három órával később csodálatos felfedezésre ébredek: amíg aludtam, valaki figyelmesen eljuttatott a trópusokra. Odakinn meleg, mézarany tündökléssel süt a Nap, a régen látott. Fél percre a lélegzetemet is visszatartom gyönyörűségemben.

Remek. Remélhetőleg Sri Lankára hoztak. Eszerint szabin vagyok. Akkor álhatók, ezerrel. Majd később megtekintem a teaültetvényeket, és mindazt, amit erretájt turistaként szokásos. Meg amit nem.

Daniel rám nyitja az ajtót, mellém hasal az ágyra – és kiábrándít a nyaralásból. A Nap mifelénk is ragyog, bárminő hihetetlen.

Kapok egy átszellemült csókot a – szerintem kövéredő – hasamra. Kibotorkálok a fürdőszobába. Fáraó Átka a lábaim körül tekergőzik, éhénekét szolmizálja. És vizes.

Mitől vizes a macska?

Kit érdekel?! Momentán civil vagyok. Nyolc óra előtt nem foglalkozom talányokkal.

Akkor se normális, hogy egy genetikailag víziszonyodó cicus lucskosan mutatkozzék.

Talán izzad. De akkor miért nem liheg?

És ha éhében verítékezik? Csak nem cukorbeteg?!

A nyomorú cirmos feljebb srófolja a hangját. Szívettépő panaszdalát hallván teljesen felébredek.

Valahogy nem fűlik a fogam a mai gályázáshoz. Különösen Myra Sol exférje, Milton Grove nem vonz magnetikusan. Meglehet, rendes, munkaszerető emberek leköpnének e gyengeségemért. Bánom is én!? Tőlem tehetnék ezt akár vesszőfuttatás-szerűen is, bár ez esetben a tortúra neve vesszőköpettetés lenne.

Toalettemmel elkészülvén indulok Ellát ébreszteni.

A különféle – rajzos, szöveges – elrettentésekkel körbeplakátolt ajtó nem nyílik.

Kopogtatok, hosszan. A morgásokból ítélve a szoba lakója él, eszmélkedik.

– Ki az? – artikulálja végre, épp mire vízhólyag nő a mutatóujjam kopogtató-ízületén.

– Mel Gibson. Miért zárkóztál be? Megijedtél valamitől?

– Nem zárkóztam be – hallszik a deszka túlfeléről, némi biztató nyikorgással, csoszogással színesítve. – Csak eltorlaszoltam az ajtót.

Felvonom a szemöldökömet. A gyermek még sosem adta jelét félelemnek, eleddig vígan járt-kelt sötétségben, villámlásban még a vadonban is, ahol vámpírdenevérek és gigapókok honosak. Mi ütött belé?

Rejtély rejtély hátán. Ilyen ez a reggel.

Ella odébb húz egy széket a túloldalon.

Fáraó Átka üvöltözve fenekedik a lábamhoz.

Eljő a várva várt pillanat. Az ajtó feltárul.

És kizúdul mögüle egy pohárnyi víz. Nagyrészint a macskára, kisrészint az én meglepett alsó végtagjaimra.

– Na, azt már legalább tudom, mitől tocskos Fáraó Átka – sóhajtom. – De e tudásért miért kell ruhacserével fizetnem? Mi lelt, dedem?

A sorsüldözött cicus siránkozva tovamenekül. Futtában undorral rázogatja összes lábait, ígyként viszont kétlépésenként elgáncsolja magát, és felhemperedik.

Ella kócosan, kialvatlan szemmel mered rám.

– Egész éjjel ki-be járt a piszok! Azért tettem a széket a kilincshez, hogy ne tudjon nyitogatni.

– Mostig nem bántad, ha nyitogatott – szólok, arcát fürkészve.

Beljebb kerülök.

– Jóformán szemet se aludtam! – panaszolja a leány. Elém lebbent egy rajzlapot. – Egy órája gürcölök ezen!

A műalkotáson piros filctollal vastagon áthúzott kör látható. A körön belül horrorisztikus-rútra stilizált macska áll, szörnyű fogai közt egy elbánkódott csuklyás patkánnyal.

– Aha! Gondolod, hogy a víz a vadászösztönt is jól oltja?

– Inkább kérjem kölcsön a bunkó szomszéd légpuskáját?!

– Nincs jobb jelző? – firtatom pedagógice.

Ella széttárja karjait.

– Jó, akkor nem bunkó. Kérjem kölcsön a szomszédban lakó alacsony szintű létforma légpuskáját? Így már megfelel? Te a tapló szomszédon lovagolsz, amikor Chi-Chi egész éjjel halálveszélyben volt?!

– A tapló egy hajszállal elegánsabb jelző a kellemetlen, légpuskás illetőre – bólintok.

– Megőrülök tőled, Denisa! – sikolt a sarj.

Kikapja kezemből a tiltogató műfajú kresztáblát, és feltűzi a hirdetőoszloppal vetekvő ajtóra. Dühében a tenyerével püföli be a rajzszöget.

A leányzat – nem apró – sportlábbelijét szemlélem. Az ágy alól előkandító emeletes talpú cipedli olybá fest, mintha ma éjjel a kalendárium-tévesztett Télapó is erre kószált volna, hogy púposra tömje azt: tett bele diót, mogyorót, sajtfalatkát, ceruzát, színes rongydarabot, répakarikát, túrórögöt, száraz macskaeledelt, leszopogatott jégkrémpálcát, radírgumit.

Érdeklődve közelebb óvakodom. Tocsogós lépteim hallatán a rongyocska felhólyagosodik. Némi hullámzás után előbukkan alóla egy szerfölött kíváncsinak tetsző, szürke fej.

Chi-Chi felteszi fehér kesztyűs, kurta mellső lábait a cipő szélére. Büszkén kihúzza magát, és ragyogó medvecukor-sötét szemekkel körbepillant. Erőst hasonlít egy hajóskapitányra, aki reggeli fedélzet-ellenőrző körútját végezvén, megáll egy percre meditálni a korlátnál.

– Szabadon engedtem, ahogy megegyeztünk – újságolja Ella, immár lelkesen. – Rögtön kiválasztotta a cipőmet. Egész éjjel költözködött. Mindent áthurcolt a terráriumából, a szotyikat és kukoricaszemeket is, és még az íróasztalomat is lerámolta. Azután megágyazott a pelusában, és nyugovóra tért.

– És te miben mész suliba? – érdeklődik apja az ajtó mellől.

– Csak a jobb lábas cipőmet lakta be. Különben is, tegnap csizmában voltam.

– Ma már nem kell csizma.

– Micsoda hülye éghajlat ez? Tegnap tél, ma meg nyár!? Miért nem valami rendes helyre születtem? Majd kinézek magamnak a térképen egy macskamentes, harmonikus klímájú szigetet. Fáraó Átka nem jöhet többé a házba! Chi-Chit akarja!

– És ha a macskaropit akarja?

– Jaj, Daniel, te olyan naiv tudsz lenni! – szörnyülködik a leány, habfehér hálóingét cibálva. – Még jó, hogy Martin nem aludt itt, mert most őt is végighallgatnám! Hagyjatok öltözni, jó!? Denisa, megesküszöl, hogy háromra itthon leszel!?

– Megígérem.

– Esküdj!

– Még egyszer mondom: megígérem. Keresd elő a kinőtt topánodat, és azt add Chi-Chinek. Lehet, hogy drogfüggő, azért bukik a cipedlire. Hová ürítkezik?

– Chi-Chi Seagal nem ürítkezik! Kapszulázik. Ő egy átfolyó rendszerű kapszulagyártó gépsor. A terráriumába jár, a forgácsra. Ezért nem alhat ott. Nagyon kényes a tisztaságra. Mielőtt inna, kezet, arcot mos. Mindent tudtok.

– Van még valami – szól Daniel. – Az ajtó elé zúdított vízzel mi lesz?

– Majd feltörlöm a macskával.

Száraz nadrágot húzok. Lehajtok egy pohár narancslevet. Vágyakozón meredek a keletkezőfélben lévő, ingerlő illatokat pöfögő kávéra, onnan az órára.

Búcsúcsókkal illetem Danielt, és kisöprök az ajtón.

Milton Grove villája felé hajtva Bye az éjszaka végtörténetével mulattat.

Távozásunk után zseblámpával a fogai közt, az állapotának legkényelmesebb jármodban: négykézláb poroszkálta végig az utca mindkét oldalát, saroktól sarokig, kapualjtól kapualjig, de még a parkoló kocsik alá is bekúszott, a holttest után kutatva. Egyszerre csak feltűnt neki egy bezúzott pinceablak. Friss törésre vallott a járdán szétszóródott üvegtörmelék. Bevilágított, és meglátta a szíven szúrt néhait. A menekülő klónok nem kockáztatták meg, hogy feltűnést keltsenek a hatméteres ugrástól lábtörött társukkal. Egyszerűen mellbe döfték őt, és a szellőzőablakon át a pincébe gyömöszölték tetemét.

Egyszóval Bye fél percet se aludt. Megvárta a riasztott zsarukat, nyilatkozott az odasereglő fotóriportereknek majd megveszi a délutáni lapokat, hogy lássa, kellőleg fotogén-e összevert fejjel. Csak azért rohant haza, hogy megsétáltassa a farkast. Egyébként pedig a köszvény essen Grove-ba, amiért hajnali kilenckor óhajt fogadni minket, hiszen ő még nem is reggelizett.

– Ne ríjj, én sem ettem. Majd bekapjuk Grove-t.

– A te éhséged csak kismértékben vigasztal engem. A lányod úgy tudja, hogy éhomra könnyebb teherbe esni? Bocs, ma nem kínálhatlak meg spermaözönnel: a sport-kupás vitrin leirtotta a libidómat. Egyébként megnéztem magamnak a férjedet.

– Feltűnt.

– Jujjuj egy lóval és hosszú parókában eljátszhatna Winnetout.

– Ha még nem hallottad, ideje megtudnod, van már beceneve: Mogorva. Kár volt provokálnod őt fél éjen át. Daniel pitikre nem rezonál.

– Piti voltam? – fordul felém.

– Piti, gizda és kekec. Velem is. Nem vetélytársak vagyunk. Nem azt kell bebizonyítanod, ki mindenkinél vagy szuperebb, hány haslövésed van. Frappánsan végezd a munkádat, és maradj életben, lelkileg is.

Bye csúfondárosan felkacag.

– Hát csak ennyi!?

– Egy hónap múlva visszatérünk rá. Ha akkor is csak ennyinek tartod, újratárgyaljuk.

– Oké. Miért lóg a nyakadban cumi?

– Azért, hogy leszokjak a cigiről.

– És te ezt szopni fogod?!

– Alkalmasint. Addig is dolgozhatsz az ide illő poénjaidon.

– Lesznek – ígéri felvillanó szemmel.

Azután megállunk a Grove-rezidencia csipkésre kovácsolt kapujában. A biztonsági kamera tetőtől talpig végigpásztáz rajtunk, megtekinti Bye ócskavas Rangeét.

Az égbeszökkenő szárnyakkal ékes kapu feltárul előttünk.

Begurulunk. Emberi lények égen-földön nem mutatkoznak. Kertész se matat, mókus és madár se lebben a kényesen gondozottnak tetsző park fái, cserjéi között. A flóraelemek láttán az jut eszembe, hogy a parkász biztosan horribilis számlát nyújtott be, midőn végzett a telepítéssel, így tehát Grove büszke lehet a házát karéjozó, geometriailag állatira kiagyalt elevenzöld díszletre. Ha még jól is érzi magát benne, az külön öröm, és kitűnő alkalmazkodóképességre vall. Itt alighanem reggeltől estig csattog a metszőolló, nehogy egyetlen levél is kilógjon a – nyilvánvalóan hosszas elmegyötretés árán – létregürcölt szögletességek sorából. A négyzet alakú sövények fölé kockára nyírt koronájú fák magasodnak. A változatosság kedvéért itt-ott látható néhány piramisformára metszett örökzöld magnólia és magasan felkopaszított törzsű, óriási fültisztító pálcára emlékeztető borókaoszlop.

A türkizzöld falú villát tűhegyes fatornyok ékesítik. A túlcsicsázottnak ható ház esetében is borsos számlákról támad benyomásom.

A kortalannak rémlő, kefebajuszú komornyik porcelánfehér kesztyűt, krumplibogárcsíkos mellényt, vértmerevre keményített inget és paszományos nadrágot visel. Vakítóra glancolt, csótányszín bőrcipője eszméletlenül nyikorog, még álló helyzetben is.

Az inasjelenség átvezet bennünket néhány mahagóni árnyalatú, múzeumi raktárnak tetsző helyiségen. Kommunikációja integetésben és fejrándításokban merül ki. Tuti, hogy ez így előkelő errefelé.

Azután megállunk egy katedrális méretű hodály közepén. Fejünk fölött fatorony ível a kozmoszba. Talpunk alatt római kori fürdőkre jellemző, mozaikberakásos padló díszeleg, csak ez az áttekinthetetlenségig zsúfoltra cizellált, cifrázott. Megest csilingel a pénztárgép a fejemben.

Körülöttem műtárgyakkal tömött vitrinek sorakoznak. Az egyik sarokban íróasztal terpeszkedik, monstrum trónus tornyosul mögötte. A szabad falfelületeket azok a szőnyegek borítják, amelyeket nem lehetett a padlóra teríteni, nehogy elfedjék az akciódús mozaikmintákat.

Kapkodom a fejemet, Bye is ezt teszi. Nyugodtan gyönyörködhetünk. Bizonyára ezért is várat minket a ház ura.

Bazáriasan túldekorált lakókörnyezete láttán nem szabad elfogulttá lennem Grove iránt. Mindegy, mit tapasztalok körös-körül, ettől még beléphet az ajtón egy végtelenül szimpatikus úriember. Talán nem is lépni fog, hanem lebegni, lévén olyannyira tökéletes. És persze azonnal a szívembe cseni magát.

– Hé, maguk! – hallszik mögülünk az ajtórésből. – Ez a bolond szolga félreértett. Holott világosan megmondtam neki, hogy a kápolnába vezesse önöket. Na, jöjjenek utánam!

Elhagyjuk a nyomasztóan lenyűgöző hodályt. A mahagóni fakorláttal szegélyezett emeleti folyosón loholunk a – hátulnézetből mutatkozó – vendéglátónk után.

Legfeljebb százhatvan centis bonszáj-óriás trappol előttünk. Oly szabályosan gömbölyű a feje, akár egy földgömb. Ekrüszínű, finom szálú – bár középütt teljesen kikopott – haja már-már hajacska, a puha szálak egyenkét hintállanak sietségétől. Himbált végtagjainak rövidségét zömök törzse hangsúlyozza. Sötétszürke, kifogástalan öltöny fedi pop-corn-alakját. Járásának könnyedségéről fűzöld szattyánbőr félcipő gondoskodik.

Futólépésben végigsöprünk a kanyargós folyosórendszeren, érzésem szerint labirintuson. Segítség nélkül sose találnék ki innen. E bizarr tájékozódási futás közben is érzékelem környezetemet, noha kissé elmosódottan. A falakon bojtos függönyök, nemesmívű keretekbe foglalt festmények függeszkednek, a dúsan faragott korlátoszlopok előtt vázák ácsorognak, talpunk alatt ógörög motívumokkal gazdagított márványpadló síkoskodik.

És végre megérkezünk a kápolnába. E helyiségben kicsivel több a díszítés, aranyozás, gyertya-mécses, mint bármelyik ciprusi templomocskában, éppen ezért utóbbiakat változatlanul jobban kedvelem.

A mennyezet itt is tőrszerű fatoronnyá hegyesedik.

A magasba ívelő tető déli oldalán a fába illesztett ablaktábla csípi el a tekintetemet. Porszemcséket ringató, sűrű méz színű fénysáv lövell át az üvegen. A ráfestett, nyújtott formájú türkizkék liliomot a Nap déltájban a szembeni falra – s az ott függő portréra – vetíti, felragyogtatja. E vissztündöklet kékséges csóvákkal szórja tele a kápolnát. S amikor a megfelelő szögben álló Nap véghezviszi e fényvarázst, a Myra Solt ábrázoló festményt elhalványítja a legendás liliom visszfénye.

Legalábbis így képzelem.

Egyelőre – a korai időpont miatt – mindez alig érvényesül. Mégis megborzongat a romantikusság.

Grove továbbra is a hátát fordítja felénk. Kéttenyérnyi imaszőnyegen térdepelve mécsesgyújtással vacakol. Fokozhatatlanul érdekel, milyen lehet a fickó elölnézetből.

– Foglaljanak helyet – mondja, pontosan tudván, hogy a zsúfolatban nincs hol leülni.

Eközben kissé megpörköli a körmét. Ráfúj, kezét rázogatja, ujját szopja, sziszereg.

Bye unottan megjegyzi:

– Nem szívesen zavarom meg, de céllal jöttünk magához. Tudja, mi történt a volt feleségével?

– Mit gondol, miért éppen itt beszélgetünk? Na, kész vagyok!

Grove megfordul, törökülésbe helyezkedik a szőnyegen. Hosszan rendezgeti a szattyán nevű állat bőréből suszterremekelt cipőbe bújtatott miniatűr lábvégeit.

Ránk mosolyog. Kerek arcából úgy tűnik elő e mosoly, akár húsból a seb.

– Nagyon szomorú vagyok Myra miatt – mondja, szükségtelenül. Végre is, testbeszéde sem egyebet hangsúlyoz. – Amint látják, imádkozom a felépüléséért. Bár ő évekkel ezelőtt elhagyott, nincs harag közöttünk. Sorsa változatlanul érdekel. Szerettem Myrát, tudják!? Speciális lemezt készíttettem csodálatos énekéről. Akarják hallani?

– Talán majd máskor – feleli Bye.

– Akarjuk – szólok.

Grove bólint.

A bal térdénél elhelyezett fonográfhoz fordul, s áhítatosan érintkezik vele.

Kisvártatva megszólal néhány kellemes hangszer: szaxofon, szájharmonika, hegedű, gitár finoman fátyolos, alt énekhang.

Nézz a Holdra:

olyan furcsa-szép,

mint ha félig képzeletből volna!

A Hold: tükör;

benne mind a kép,

amit csak képzelsz, fordítva tündököl!

A Holdon minden fordítva van:

ami biztos itt – ott az mind bizonytalan,

a Holdon vacog és dermed, ami ég,

a Holdon tűznél is forróbb a jég,

ott az a nehéz, ami súlytalan,

de egy sóhajtásnak is súlya van!

Nézz a Holdra,

mintha álmodnád:

mintha némasága hozzád szólna.

Lépj a Holdra.

Ez a távolság,

mit lelkünk megtesz évezredek óta.

A Holdon minden fordítva van:

ami biztos itt – ott az bizonytalan:

a Holdon vacog és dermed, ami ég,

a Holdon tűznél is forróbb a jég!

Végre, végre te meg én:

siklunk – botlunk a Hold forró jegén!

A Hold tükör, a Hold titok,

amit sose láttál, itt láthatod,

ám e helyen hosszan nem időzhetsz,

mert szived sötétül és hajad ősz lesz!

Tükörbe nézni néha kell,

tükörben élni nem lehet:

ne törd, ne rejtsd pincédbe el,

de mentsd ki belőle képedet!

A Holdon minden fordítva van:

ami biztos itt – ott az bizonytalan:

a Holdon vacog és dermed, ami ég,

a Holdon a tűznél is forróbb a jég!

– Csak egy kicsit még! csak te meg én!

siklunk – botlunk a Hold forró jegén...

[Fodor Ákos]

Az apró termetű, törékeny Myra Sol gyönyörködtetően énekel.

Dalát hallgatva felváltva szemlélem Grove vonásait és a falra akasztott portrét.

Myra kicsiny, kerek arcát Kleopátra-stílusban vágott, csillogóan mahagóni árnyalatú, sötét haj keretezi. Keskeny, rövid szemöldöke, keleties metszésű szemrése, olvadt csokoládészín szeme, széles cimpájú, aprócska orra, szív alakú szája, kerek álla lenyűgöző összképet alkot.

A festményen mélyen kivágott, borostyánzöld bársonyruhát visel, nyakában aranylánc függ. Kicsi, gömbölyű mellei közé Yv Hercegnő kristálykő medálja simul.

Felidézem eddig látott fotóit. Az objektív által eszményi tétlenül megörökített arc elevenszerűbb. Az előreugró járomcsontokat árnyalatnyival több hús párnázza-kerekíti. Myra mosolyog a képeken, láthatóvá téve vonzó, csipkézett szélű metszőfogait.

És magam előtt látom a hordágyra fektetett Myra felpüffedt, tarkára öklözött arcát, szétharapott száját, az ékszertelen nyakán lilálló fojtogatásnyomokat.

Milton Grove a ringatózó gyertyalángokra meredve élvezi a zenét. Mivel a férfiak jóképűségi skálája merész szélességű, Grove – halk szisszenéssel – még jóképűnek mondható. Negyvenes éveinek derekán járhat. Arcbőre ránctalan, sűrű szemöldöke félköríves, szemhéja lógatag, írisze ólomkék. Bohócorra golflabdaszerű húsos szája csaknem fültől fülig ér. Hosszú fogai ívesen befelé hajlanak. Keze ápolt, csaknem szőrtelen, kéklőn duzzadó erekkel tetovált. Kurta, lapos ujjairól köves gyűrűk vonják el a figyelmet.

Egy utolsó sóhajtással véget ér a lemez:

Vissza kell adnom:

szép volt, de kölcsön.

Álmom a Holdon

lábam a Földön.

Grove rám néz, és elmosolyodik.

– Páratlan hang, ugye!? Százezerszer elmondtam Myrá-nak, hogy világhírű énekesnő lehetne. Pénz, hírnév nem érdekelte. Felejteni akart. Csendre, békességre vágyott. Gondolom, kiszimatolták a múltját. Igen, prostituált volt, de nem önszántából. A férfiak kihasználták. Mire velem találkozott, teljesen kiégett. Pszichiáterhez, énektanárhoz küldtem, azt akartam, hogy újra éljen. És idővel tényleg magára talált, túlsággal is. Elhagyott. Sokáig reménykedtem a visszatérésében. Aztán kiderült, hogy válni akar. Azóta is jó szívvel gondolok rá.

– A portréja mikor készült? – kérdezem.

– Öt-hat éve. Még velem élt.

– Szép az a medál.

– Igen? – Grove a kép felé fordul. Elmosolyodik, noha eddig is mosolygott. És a füléig még vannak tartalékai. – Valóban. Egész jó. Sejtik már, ki tette? Vagy rám gyanakszanak? Hoztak letartóztatási parancsot?

– Maga küldte a heródeseket? – érdeklődik Bye hidegvérrel.

A bonszáj-óriás rámered. Feldolgozza a kérdést, összerándul.

Heródesek? Túloz, fiatalember. Az a kiskölyök csak egy fattyú volt, ne hasonlítsa őt Jézushoz! Hát igen: Josy, a legjobb barátom, elszerette a feleségemet. De azóta se vette nőül Myrát, pedig a tisztesség így kívánta volna. Nem tudom, ki bántotta őket. Talán Myra újrakezdte, és felszedett valami aberráltat, aki egyáltalán nem kettyinteni, hanem ölni vágyott.

– Nem aberrált végzett a gyerekkel és kis híján a nővel is – közli Bye. – Profik jártak náluk.

– Profi micsodák? – firtatja Grove enyhe gúnnyal, még szélesebb vigyorral, szájzugával még merészebben megközelítve a fülét.

Egyik lábamról a másikra helyezkedem, közben kissé megtaszítom Bye-t. Míg ő azon töpreng, mit akarhattam ezzel, átveszem a szót.

– Azért gondoljuk, hogy nem pusztán szexuális jellegű bűncselekmény történt Myránál, annak ellenére, hogy megerőszakolták őt, mert a támadói kerestek valamit. Felforgatták a lakást. Nincs ötlete, hogy mi érdekelhette őket? Hitelkártya, készpénz, ékszerek biztosan nem, mert azokat otthagyták.

– Fogalmam sincs – leheli összeszűkülő szemmel, megmarkolva a bokáit. – Miért nem kérdezik meg a paliját?

– Nem áll módunkban. Josy Sfinx eltűnt.

– Ő rendezte így! Fogadjunk! Megölte a kölyköt, azt hitte, hogy Myrával is végzett, azután hazament, széttúrta a lakását, és felszívódott! Ügyes. Így terelte el magáról a gyanút.

– Egy szemtanú látta a menekülő tetteseket. Egyikük se Sfinx volt – mondom. Ismét lábat váltok, nehogy Bye megnyikkanjon. – Sfinx a barátja. Milyennek ismeri őt?

– Csak volt a barátom! Valaha! Tudtam, hogy betörésekkel is foglalkozik, de nem zavart. Josy művelt, nagy tudású ember, bár egyetemre sose járt. Ha valami érdekelte, azzal kapcsolatban minden hozzáférhető anyagot megszerzett, elolvasott. Ha netán szanszkrit vagy kínai nyelvű forrásra bukkant, az se jelentett számára akadályt. Nem hittem volna, hogy elviszi a feleségemet. Minden este a báromban ült, néha együtt énekelt Myrával, de hogy befűzi őt, az meg se fordult a fejemben!

– Mi volt a közös érdeklődési körük?

– Például mindketten mozimániásak voltunk, és vonzódtunk a régiségekhez. Akkoriban már vettem ezt-azt, és sikerült is jó haszonnal túladnom a portékáimon.

– Remek párosítás – füttyentek. – Társulhattak volna. Nem gondoltak erre?

– Hogy én egy betörővel?! – Grove iszonyatosan mosolyog. Bokáját markoló ujjai márványosra fehérülnek. – Remélem, csak tréfált!?

– Sfinx csak a feleségére vetett szemet? A gyűjteménye nem izgatta fel őt? Mostanában nem tűntek el értékei?

– Értem – bólint Grove még keskenyebbre szűkült szemmel. Áthatóan megtekint, bekvarcol magának. De nem szűnik meg a fogait ragyogtatni. – Arra céloz, hogy Sfinx meglopott engem, és én a kölykén, barátnőjén álltam bosszút!?

– Inkább arra gondolok, szó szerint, amit kérdeztem.

– Nem lopott meg, sem ő, se más. Méregdrága rendszerrel őriztetem az értékeimet.

– Sfinx sose hátrált meg a biztonsági berendezésektől. Persze, kettőjük közül nyilván ő az, aki nem csalódott keserűt a másik barátságában. Miért okozna még nagyobb veszteséget magának?!

Fáj néznem azt a rikítóan hamis, terpesztett, derűhöz-semmi-köze-mosolyt. Az én arcizmaim ronggyá szakadnának ekkora igénybevételtől. Persze, ha az ember fokozatosan sajátítja el a technikát, ha évekig gyakorol, kifejleszthet ilyen szintű rugalmasságot. Az ívesen befelé hajló, hosszú fogak a képeskönyv-kígyók ijesztő méregfogaira emlékeztetnek.

– Rossz nyomon járnak – tárja szét a karjait Grove. – A válás óta minden kapcsolatom megszakadt Myrával. A szépfiú Josyval még korábban. Nem forraltam bosszút ellenük, annál jobban leköt a munkám, semhogy ostobaságokra vesztegessem az értékes időmet. Semmim se tűnt el az utóbbi időben. Köszönöm, megvagyok. A Myrával történtek felzaklattak, de imádkozom, mécsest égetek érte, és bízom a gyógyulásában. Tudom, csak a kötelességüket teljesítik: engem is ki kellett kérdezniük. Javaslom, látogassák meg Myra apját. Meglehet, az iszákos, drogos vén zombi újra tarhálni próbálta a lányát, és végül ő rendezte a vérfürdőt. Túrót sem érnek a szemtanúk! És ha azok a fickók, akiket a szomszédok látni véltek, nem is Myrától menekültek, hanem egy másik lakásban volt dolguk?

– De bizony tőle menekültek! – szögezi le a viking, titkolni se próbálván Grove iránti ellenszenvét. – Véres lábnyomokat hagytak a héderben és a lépcsőházban, nyálat és spermát Myrán, golyót a csecsemőben. Ne aggódjon, megcsípjük őket, lehetőleg a tökeiknél fogva. Maga most éppen úriember, de talán még emlékszik kocsmáros korából, milyen jól oldja a pasik nyelvét, ha satuba fogják a tojásaikat. Már hallom is, amint eldalolják a megbízójuk nevét.

– Nem tehetsz ilyet, Bye! – hörrenek. – Megbántanád a törvényt!

– Tudom – hagyja rám. – De majd csak levezeklem valahogy.

Vállat vonva a tetőablakra pillantok.

– Különös – mondom. – Egyazon, nem szokványos liliomábrázolás látható az üvegen és Myra medálján.

– Valóban? – kérdezi Grove közömbösnek szánt hangon.

– Myra Sol lakásában két-három kommersz aranygyűrűvel találkoztunk. Persze, azok sem értéktelenek. Tud arról, hogy a volt feleségének komolyabb ékszerei lettek volna?

– Lehettek volna. Ha velem marad – feleli.

Már nem csupán nekem fáj a vigyora. Szemlátomást ő is szenved tőle.

Magára hagyjuk.

Bye csalhatatlanul kitalál a labirintusból.

– Nekem büdös ez a pali – közli a melegházzá forrósodott Range-ben. – Figyelted? Úgy fújta a szövegét, mintha egész éjjel azt gyakorolta volna.

– És dicséretesen be is tanulta.

– Miért nem leplezted le, amikor elszólta magát? Honnan a francból tudott arról, hogy Sfinxhez is betörtek?! Na?!

– Nem ez a kérdés, Bye. Arról miért nem tudott, hogy szexuálisan is bántalmazták Myrát? Talán eltitkolták előtte, mivel ezt kifejezetten megtiltotta? Szépen felépített monológot kaptunk tőle. Aminek az a végkicsengése, hogy ha Sfinx nem felel meg bűnbaknak, érjük be a részeges, tarhás atyával. Kár, hogy alig bírta végigmondani, miután tudtára adtam a nemi erőszakot. Majdnem elroppantotta a bokacsontját, azon kínlódván, hogy megőrizze hüllővérűségét. Nos, pattanjunk el idősb Solhoz. Gázt sejdítek.

– Ne szólíts Bye-nak! – förmed rám Bye. – Máskülönben máris megoldottuk az ügyet. Grove a gyilkos, hétszentség! Évek óta rágódik Myra csalfaságán. Erre a csaj megint teherbe esett! És ha ebből már tényleg esküvő lesz?! Ezt végképp nem bírta megemészteni. Úgy rendezte a családirtást, hogy Sfinxt keverje gyanúba.

– Nem, nem – sóhajtom, a fülledtségtől hápogva. – Másról is szól a történet. Szívesen elbeszélgetnék Myrával.

A viking felteszi körpanorámát tükröző napszemüvegét, fejhallgatót illeszt a fülére, és gombokat nyomkod a rakétához illő műszerfalon.

Az útra alig figyel. A Range repül velünk.

Leveszem a kabátomat. Leengedem az ablakot.

Továbbra se kapok levegőt. A tegnapi nulla körülihez képest húsz-huszonöt fokkal javult a kinti hőmérséklet. Idebenn mindez köbre emelődik.

– Nincs légkondid? – pihegem. Mivel nem úgy fest, mintha meghallotta volna, üvöltve megismétlem a kérdést.

– Minek?! Imádom a meleget. Nem úgy, mint IRA. Ezért nem hoztam el őt, pedig nem szívesen hagyom magára. Ha így marad az idő, átállhatnánk éjszakai melóra. És mostantól légy szíves, ne dumálj, mert nem hallom a forgalmazást!

– Micsodát?

– Ráálltam az akciósok hullámhosszára. Hátha a vén kecskéhez menet kifogunk valami mellékes szórakozást, ígérhetem, hogy mellettem nem fogsz unatkozni!

Nyomatékosan megkopogtatom a vállát.

– Mazsolányit sem unatkozom!

– Ma van nálad stukker? – firtatja, felhagyva a nyomógomb-babrával, immár örvendetesen az útra koncentrálva. – Mesélték rólatok, hogy...

– Ne törődj a dajkamesékkel – vágok közbe.

Eszembe jutnak a régvolt idők, amidőn rossznál rosszabb szövegekkel fárasztgattam a titokzatosnak érzett Belloqot, hogy szólásra provokáljam. Szinte minden mondatom ügyként kezdődött, mint az imént Bye-é: hallottam rólad ezt meg azt. Máig sem értem, Mogorva hogyan nem őrült meg tőlem.

– Ezt a mázlit! – rikolt Bye lelkesen.

A gázra tapos, és figyelmeztetés nélkül balra rántja a kormányt. Átszáguldunk a szembeni sávon, dühödten dudáló, bazi teherautók rohamosan növekvő orra előtt.

A viking ujjongva püföli öklével a kürtöt. Mámoros kiáltozását alig értem a hangzavarban.

– Jól van! Remek hír, hogy lokalizáltátok a hívást, picinyeim! Denisa, az a telefonfülke itt van, pár száz méterre tőlünk! Mire az akciósok ideérnek, mi bekapjuk tízóraira a martalóc palit! Hoztál stukkert?

– Nem hoztam – füllentek, borzalmakat neszítve.

Megfordul a fejemben, hogy hirtelen eldughatnám előle a fegyvert. Levetett kabátomért nyúlok.

Mielőtt még a dzsekivel fedhetném a hónom alatt függő teli tokot, Bye rám néz, elvigyorodik, és kurjongatva tovább űzi a terepjárót.

Egyirányú utcában, a forgalommal szemben cikcakkolunk.

– Mit csinálsz?! – nyögöm, félrehajítva a kabátot.

– Ne nyivákolj! Ha nem bírod a feszültséget, nem kell kiszállnod velem. Várj meg a kocsiban! Én megfogom a csibészt! Te csak figyelj! Esetleg felújíthatnád a sminkedet, mire befutnak a sajtófényképészek, mert én még eléggé viharverten festek a tegnapi mókától!

– Nem vagy normális – nyöszörgőm.

A pasas túltesz az eleddig megismert eszehagyottakon. Úgy rémlik, vele lesz komplett a – hiánytalannak hitt – furabogár-gyűjteményem. Miért is nem Cyddel, vagy Daliával dolgozom inkább?!

Hebegnék valamit arról, hogy nem kellene az akciócsoport ügyébe rondítanunk.

Későn.

A padlógáztól sarkantyúzott Range a járdára pattan, kiszámítottan irányt változtat, és megáll. Másfél milliméterre a fülke ajtajától.

Hökkent arc mered ránk az odabenn szorongatott kagyló mellől.

A szuicid Bye kiröppen a járgányból, és legott megrohamozza a telefonálót.

Kiszökkenek a jobb oldalon, látván azt, amit az agyláztól elvakult viking nem: az üvegkalitka mögött parkoló, járó motorú kocsiban strázsáló fickókat.

Amíg Bye könyékkel bezúzza a fülke üvegfalát, és flaszterrepesztő megvagy! üvöltéssel a távfecsejben meglepett, fekete bőrű kolosszus képébe dugja stukkerét, az úttestre száguldok. Nem vágyván két tűz közé szorulni, kívülről közelítem meg az árgusokat.

Miért is nem tudom, hogy mit és miért művelünk?!

Csekély vigasz, ha az egyáltalán: a romos Lanciában ülők rajtakapottként viselkednek.

Üstöllést fegyvert rántanak.

A kormánynál terpeszkedő flótás engem vesz célba.

Társa komoran a hátsó ülésre céloz.

Ott egyébként lélek sem ül. Ugyanis a célba vett személy az ülés mögötti csomagtartóban tartózkodik.

Nem önszántából. Különben aligha döngetné a fedelet.

Bye mit sem érzékel mindebből. A fülkében lelt fickóval szumózik.

Miközben majd' szétvet a düh, és patakzóan izzadok, stukkerrel a kézben előadom kétségbeesett kígyóbűvölő számomat.

Állatira úgy teszek, mintha egyetlen lövéssel képes volnék leteríteni a Lanciában meredező fegyvereseket. Tiszta erőből sugárzóm, hogy előbb fogok tüzet ontani, mint bármelyikük.

Moccanatlan szemhéjjal hipnotizálom a két fickót.

– Kifelé a kocsiból! – parancsolom.

Óriási! Még sose volt ilyen határozott a hangom!

Tökéletes a terpeszem. Két kézre markolt stukkerem se rezzen. Oly szuggesztív vagyok, hogy még az úton száguldó kocsik is széles ívben kikerülnek.

Ha ezt túlélem, kerítek magamnak egy tökös filmszerepet.

Bye a telefonáló kirángatásával felsülve, a fegyveréről is lepofozván, önfeledten közelharcozik a kolosszussal. Ha közben gondol is rám, azt hiszi, hogy sminkelek a Range-ben.

A nekem jutott figurák ocsúdoznak bűvöltségükből.

A hátsó ülésre célzó fickó meredt szemmel, a feszültségtől fulladozva ordít velem:

– Tedd el a stukkert, vagy szétlövöm a kurvát!

A másik vagány szót se szól. Látom a szemén, előbb tudom, mint ő: tüstént tüzet nyit rám, s közben a gázpedálra lépve megugrik a kocsival.

A csomagtartófedelet döngető tússzal együtt.

A gyengébb idegzetű filkó megszakítás nélkül kurvázik. Már őt is kevés választja el attól, hogy ölést kezdeményezzen.

Vállon lövöm a hisztis pasast.

A következő pillanatban elnyúlok a flaszteron.

Hajszálnyival hamarabb, mint terveztem. Ergo: nem önerőből.

Támadóm fekve marad a hátamon.

Körös-körül lárma, kiáltozás hallszik, futó léptek döngenek.

Földre szorított arccal fekszem. Az izomcsomó pasas, aki díványul használ, nem ér végig rajtam. Sejtem is, kicsoda ő.

Újfent leizzadok. Ez se a szerencsenapom.

Nem sokáig heverdezem passzívan, fékcsikorgást, ajtóvagdosást, ökölpufogást, fémcsörgést hallgatva.

Alig egy perc múlva talpra segítenek.

A három martalóc immár hátrabilincselt kézzel hasal a Lancia mellett.

Az akciócsoport veszedelmes aprósága, Louis elnézést kér, amiért rám mászott: muszájból tette. Gondosan leporol, mielőtt utamra enged.

A sötétszürke uniformist és maszkot viselő figurák megkülönböztetése nem okoz problémát. Tévedhetetlenül megtalálom közöttük Belloqot.

A kedves nem figyel rám, Bye-jal lévén dolga.

A Range ajtajában rogyadozó, primőr tarkulatokkal gazdagodott vikinget korholja. Odaléptemkor éppen a fejhallgatót rántja elő a kocsiból.

– Ha szétkapnám a rádiódat, reggelre megberhelnéd – mondja sötét hangon. – Tehát nem kapom szét. Ezúttal még téged se. Gigászi baromságot műveltetek! – Szeme rám villan a maszk mögül. Továbbra is a vikinghez intézi a szót. – Ha unod az életedet, diszkréten végezz magaddal. Akcióddal mindössze a túsz, a társad és az utcai nép biztonságát veszélyeztetted! Kiállítottad a saját hülyeségi bizonyítványodat. Még egyszer ne vidd ilyesmibe Denisát! Ő a szívügyem. Viszont mielőbb köszönd meg neki, hogy nem hagyott cserben.

– Nem tudtam, hogy hárman vannak – hebegi Bye vérző orral.

– Ha itt az ember egy kicsit téved, az már túl nagy tévedés – feleli Belloq, és sarkon fordul.

Mellettem elhaladtában megérinti s megszorítja a kezemet.

Még észhez se térek, midőn a furgon elhajt a rabláncra vert vagányokkal, a zokogó extússzal és a nagyszerűek csapatával.

– Tudsz vezetni? – kérdezem a kocsija oldalát öklözve dühöngő vikinget.

– Lehet azt elfelejteni?! – rivall rám. – Vagy netán arra célzol, hogy egy kis orrba- és lekúrástól már megomlok?! Tudok vezetni! Szállj be, és menjünk!

Beülök, kótyagosan.

Belloq nem hibáztatott! Eddélig folyton engem vett elő, amint eszetlenséget tapasztalt. Tán már nem is kedvel?!

Lesöpröm a vizet a homlokomról.

A kocsiba rogyó Bye felém dől, valósággal az ölembe árad. Kinyitja és feltúrja előttem a kesztyűtartót, majd csalódottan visszacsapja a fedelet. Felsőtestét a combomon feledi.

– Van egy pézséd? – kérdi e meghittes pózban, óceánkék szemét rám függesztve, férfiasra pofozott arcát a pillantásomban fürösztve.

– Van – bólintok egykedvűen.

Két ujjal előcsippentek egy zsebkendőt a nadrágomból, és letakarom vele a fejét. Tudván tudom: a sármját próbálgatja rajtam. És némiképp megbántódom attól, hogy ezt nem csupán azért teszi, mert összetéveszt a Végzet Asszonyával.

Hűvösségem jótékonyan hat rá. Felül, leitatja orráról a vért, ellenőrzi arcmását a tükörben. Elfordítja az indítókulcsot, és a gázra tapos.

Nagy elánnal az útra kanyarodunk.

– Te láttad a másik kettőt a Lanciában? – érdeklődik sima hangon.

Bólintok.

– Miért nem szóltál?

– Már nem tudtam. Hadd meséljem el, hogy pocsék helyzetbe hoztál. Átkozottul kockára voltak téve az emberéletek.

– Ezt már Szívügyű is mondta. Rendben. Igaz. Segg voltam, ez egyszer. Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.

– Nehogy a lelkedre vedd, de főként a döngetett csomagtartófedél bírt maradásra. Midőn fegyvert rántottam, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy inkább téged kéne farba lőni, mint bárki mást.

– Azt sztorizták rólad, hogy meredek vagy. Nem ijedezel, nem vacillálsz. Meggyőződésed, hogy a falakat le kell fejelni. Törtem magam, hogy a társad lehessek.

Ezért akartál a társam lenni? – kérdezem lágyan, anyailag.

Bye cigire gyújt, átadja nekem a szálat, s azt kecsesen kigurítom az ablakon.

A következő staubot megtartja. Bokáig leszívja a füstöt.

– Azért örültem Laco barátod számos nemi bajának, mert úgy véltem, nekem való vagy. Nem egyszerű dekoráció leszel mellettem...

Bár nem folytatja, csípőből befejezhetném a mondatot.

Bye rám sandít, vigyorog. Tagadhatatlanul izgalmas tesztoszteronfellegek ömlenek belőle. E feromont dezodor gyanánt használja.

Nem bánom, eljátszom a gondolattal. Mindketten tudjuk: nem egymásnak teremtettek minket. Ettől még vígan összeborulhatnánk néhány ízben. Végre is, bizseredünk.

Bye mindenekelőtt az előnyömtől: hite szerint én máris vagyok valaki, ő még ezután lesz azzá. Fokozza vonzerőmet, hogy máshoz tartozom. Megfelelek azon feltételnek, miszerint férjezettek előnyben. Rivalizálhatna Belloqkal is, nem csupán szakmailag. Csak legutolsósorban vagyok őrületesen jó nő. Trófeának való.

Mindez megapiti és sírunalmas. Elásítom magam.

– Álmos vagy? – kérdezi. – Miattam nem alhattál eleget. Gondolom, Szívügyű már nemigen zargat. Mióta is éltek együtt?

Hallgatok. Grove jut eszembe. A Hold forró jegén sikló-botló Myra. Sfinx fájdalmas csodálkozása: nem gondoltam volna, hogy őket is bánthatják.

Hagyom, hogy átjárjanak, elevenné éledjenek bennem, tudtomra hozzák történetüket.

Fura érzés. Mintha leskelődnék, vagy idegen padláson járkálnék, mások félretett életemlékei között.

Bye oldalba bök a könyökével.

– Máris alszol? Miért nem felelsz?

– Kalandozom. Myra lemeze jócskán felkavart. Szinte sajnálom Grove-t. Őt is.

– Csak meg ne szakadjon a szíved!

Lassan kiérünk a városból. Az utcák keskenyülnek, a házak mind apróbbak körülöttünk. A bélyegnyi kertekben csupasz bokrok ágaskodnak a Nap felé, toldott melléképületek vetnek rájuk csúf árnyékot.

Damian Sol barakkszerű háza rég levedlette vakolatát. A mállott sebeket tarka linóleumdarabokkal fedték el. A műanyag lapok mintázatát kiszívta a Nap, elfakították a savanyú esők. Az utcára néző ablakokat szürkehályog vakítja. Utoljára tán Hófehérke mosdatta meg az üvegtáblákat. Ő mostság a parányi kert közepén áll a dudvában, ölelő mozdulatba merevedten, kopottas fakón, s jó ideje csak Szundinak szólítja a körötte szobrozó, unott törpéket.

Kopogtatunk a felhólyagosodott pozdorjalemez ajtón. Zörgetjük az ablakot.

Hosszasan.

– Nyissunk be – javallja végül Bye.

Aprócska konyhafélében leljük magunkat. Az ajtónyílásra beözönlő napvilág szétzavarja az asztal- és mosogatószerte hemzsegő csótánynépességet.

A viking hangosan undorkodik mellettem. Leszegett fejjel áll, attól félve, hogy másként a plafonhoz horzsolná a fejét. A hányingerlő étkezőből keskeny folyosó vezet a lak további részeibe.

A legközelebbi ajtó mögött talált fürdőszobában szenteltvíztartó-kicsiny, pókhálósra repedezett mosdókagyló, avét nejlonfüggönnyel takart zuhanytálca és szennyesruhadombok alá temetett ősmosógép fogad bennünket. Hitchcockra emlékezem, merész mozdulattal félrerántván a generációk óta rászáradt szappanhaboktól penészes, törékenyre aggott függönyt, majd fellélegzem.

A fedelét vesztett vécéülőke mellé állított óriási konzervdobozt már-már hallhatóan zabálja az idő vasfoga. Rozsdafoltosra vénhedett használt betétek, lejátszott gumióvszerek, elszürkült rágógumigombócok, rúzsfoltos csikkek és cigarettahamu púposodik a szeméttartóban.

Továbbóvakodunk.

A következő ajtó mögött félig-meddig aktív párt találunk. A harmincas örömlány a férfiöl magasságú komód szélén ül, közepes terpeszben. Fejét a falhoz vetve, lehunyt szemmel unja a lábai között buzgólkodó, letolt nadrágú, rozzant ülepű pasast.

– Bocsánat – köhint Bye, az ütemesen behorpadó és visszakerekedő fenékhez intézve szavát. – Damian Solhoz van szerencsénk?

A pasas nem reagál. Arcát a kéjnővér keblébe fúrva folytatja sivító légvételekkel kísért, lassúdad hullámmozgását.

A nő ránk néz, felfújja rágóját. Pipacsszín ajkai közül előrobban a gumilufi. Pár másodpercig kövéren lebeg, akár a képregényalakok buborékmondandója, majd elpukkan és összetöpped. Szürkén lepedékes nyelv indul érte, s visszalapátolja a fogak közé.

– Zsaruk? – kérdezi a gyönyörszitter, kérődzésformán.

Úgy döntök, én sem szégyenkezem. Felvillantom igazolványomat.

– Solt keressük – közlöm.

– Eggyel odébb – nyámmogja a kérdezett, hüvelykujjával balra intve. Visszakézből a szeme elé emeli óráját. Ugyane mozdulatból hátba veregeti horkolásritmusra hajóhintálló ügyfelét. – Még két perced van, hapsikám, aztán így vagy úgy, de elmész!

Kisurranunk a szobából.

A vakondjárat folyosón Bye a falhoz tántorodik. Keserű röhögés rángatja vállait.

– Ilyen nincs! – nyögi. – Te is láttad a vagit, vagy rémálmodom?! Mi volt ez? Kéjlidérc? Kárörömlány? Jézusom, és mégis! Azonnal adj elém valamit! Így nem mutatkozhatok Sol színe előtt!

Hagyom őt hápogni.

Kopogtatok az utolsó ajtón.

A válasz késik, benyitok.

A sarokvasak nyikorgásával sötétség árad az eladdig fél- vagy inkább háromnegyed-homályos szobába. A rovarhadak megrezzennek, de nem oszolnak.

Felfüggesztem a légcserét, ugyanis nincs mire cserélnem.

Villanykapcsoló után csápolok a zsíros tapintású falon.

Szembántó, epeszín fény mászik a helyiségre. Az ócskuló bútorokon őshonos rendetlenségre, a piros-kék kockás abrosszal elfüggönyözött ablak előtt álló, patkányszürke pokrócokkal borított ágyra. A takaróhalom alól kilógó, fagyasztott sertéslábra emlékeztető, zsírsápadt emberi végtagra.

Az összegyűrt spárgaszőnyeg púpján meredező kockás nemezpapucs viharos tengeren hányódó ladikot juttat eszembe.

Megragadom a becsörtető Bye könyökét.

– Mi van? – kérdezi, mindkét kezével az ágyékát takargatva.

– Állj meg, és készíts fotókat az agyaddal.

– Jaj, megint!?

Toporgunk az ajtóban.

A szemközt homályló ablaknál, a pokróckupac alatt sejtett holttest körvonalait bámuljuk. A dulakodás közben összetúrt szőnyeg hullámhegyén kallódó jobb lábas papucsot. Az őztartás-félébe merevült ujjakat. A vértelenre fakult karon halványlilálló foltokat.

– Minden napra egy tetem – sóhajt Bye. – Hozom a nagyságot. Hátha ez jobban felizgatja, mint a partnere.

Kisietek a hajlékból, levegőt venni.

A Zuzett névre hallgató – Bye-nak igaza volt – kárörömlányt nem hozza ki a sodrából Damian Sol halálhíre. Mi több.

– Biztos, hogy bekrepált? – kérődzi, az ajtónyílásból befelé leskelődvén.

A hívó szót hallván kipenderítette vendégét, bekapcsolta push up műfajú melltartóját, dereka köré törülközőt tekert, negyvennégyesnek rémlő lábára ócska edzőcipőt húzott.

– Profi módon halott – bólintok. – Milyen viszonyban voltak?

– Hát tőle béreltem a szobámat. Eleinte még azt is akargatta, hogy takarítsak, de bemutattam neki az öklömet: én fizetek az odúért, és még igázzak is!?

– Sol duhaj, erőszakos ember hírében állt.

– Ez?! – kaccant Zuzett. – Már a múlt században szétitta az agyát. Nem mondom, próbálkozott velem, hogy tejeljek a gázsimból, meg hogy legyek odaadó, meg ez meg az. Ráfújtam, és elrepült! Ez már nem ember volt, csak légyszar. Amikor betintázott, vagy bedrazsézott, tényleg megveszett, ordibált, meg emelgette a székeket, hogy így meg úgy, de lepöcköltem.

– Bedrazsézott? – visszhangozza a viking.

– Ja, olcsó drogot tömött magába: tablettákat. Nekem te ne ugrálj, mondogattam, mert szétnyomlak a sarkammal.

– Mikor beszélt vele utoljára?

– Tegnap. Dél körül bejött a szobámba, hogy legyek már kedves hozzá, meg ilyenek. Fel se ébredtem, úgy hajtottam el. Mész a francba, nyekergő! Még hogy legyek kedves!? Hisz te már Napóleon idejében seggimpotens voltál! Húzz innen kifelé a gilisztáddal, vagy leszakítom, és az orrod alá biggyesztem, konya bajusznak! Nem bírom az ilyen palikat! Rég nem megy nekik, és hozzám jönnek, hátha visszaadom régi fényüket! Mi vagyok én? Csodatévő Szűz Mária?

– Éjszaka itthon volt? – kérdezem.

– Mármint én? Hol igen, hol nem. Jöttém-mentem a páciensekkel. Két-három menetet házon kívül tudtam le.

– Járt valaki Solnál?

Zuzett felfújja rágógumiját. A közeli plafonra mered, homlokráncolva gondolkodik.

A száznyolcvan magas, zörgősen sovány, laza mellű, spontán szőrtelen vagy szőrtelenített nő hiányzó szemöldökét kéklő tetoválás pótolja. Mélyen ülő, apró szemét szétfolyt festés szegélyezi. Ceruzacsonkra emlékeztető orrának bal cimpáját tetovált szív dögösíti. Különös, kavics formájú ajka mellett és az álla közepén fekete szépségpötty díszlik.

– Tőlem járhatott, nem szoktam rányitogatni. Örültem, ha kussolt. Rohadt kimerítő egy ilyen élőholt roncs, folyton az ifjúkori szép emlékeivel jön, hogy naponta háromszor két numerát bírt, az álló farkán elvitte a vödör vizet, egyszerre hat nőt elégített ki, meg effélék. Amúgy nemigen jártak hozzá. Ki lett volna kíváncsi rá? Egyszer a lánya miatt nyavalygott, hogy nem jön el a háládatlan szuka, pedig milyen jól megy a sora, igazán kisegíthetné csóri öregét, akinek cipóra-cipőre se telik. Az este különben itthon volt szerintem, mert tíz óra tájban hallottam, hogy harákol, meg nyöszörög.

– Nyöszörög? – ismétlem.

– Ja, mintha ló farka után kötötték volna.

– Nem nézett be hozzá?

– Hé, hé, nem tataszitternek vagyok itt! Ahányszor ez már okádott, böfögött, foszlányokban felköhögte a tüdejét!? Tegnap este úgy harákolt, mint aki félrenyelt, hát, gondoltam, ne hanyatt hányj, és akkor nem fulladsz bele! Na nem! Amikor kivettem tőle a szobát, egyik éjjel nyílt az ajtó. Én hasalok az asztalon, az ügyfél meg tömöget hátulról. Nézem, mi van!? Ez térden-könyéken kopogott befelé, azt hajtogatva, hogy bgl, bgl, és dőlt a vér a szájából. Na, numera lefújva! Hívtam a mentőket, zsarukat, halottkémet, kántort, mivel azt hittem, halálosan megkéselték szerencsétlent. Hát nem! Valami szeszkazán-nyavalya volt rajta, nyelőcsővérzés, vagy mi a franc, ami az ilyeneknél mindennapos. Még egyszer nem viszel engem a csalitosba! Tőlem bekrepálhatsz a bokámba csimpaszkodva, én akkor se hagyom veszni a melómért kijáró lét! Egyébként, most visszagondolva, az este a harákolás után hallottam, hogy kioson a házból. Még mondtam is magamnak: a fene, most kap el a tapintat, amikor már majdnem széthörögted a menetemet!? Pedig nem ám egy osonkodós fajta! Fel is készítem mindig a klienseimet, hogy számítsanak némi háttérzajra, lesz csoszogás, öklendés, köhécs, ilyes. Szóval ezúttal bekrepált!? Isten nyugosztaljon, ocsmány féreg voltál! Nemsokára találkozunk, vén Sol, hallod!? Tudom, hogy hamar visszatérsz, csótányként! Majd lecsaplak a húsbárddal. Rovarirtásra nincs megtorló paragrafus!

Elmerengek.

– A vendégét nem zavarta a nyöszörgés? – firtatom.

Zuzett felnevet. Rágólufit fúj, eldurrantja. Kacér mozdulattal hátradobja platina tincseit.

– Azt? Az egy olyan kiéhezett pali volt! Alighogy kiengedtem az előző kuncsaftot, ez már itt kaparta az ajtót, így édesem, úgy csillagom, a haverek ódákat zengtek rólad, kipróbálhatlak-e!? Hát persze, hogy behívtam! Mutatós, felizmolt srác volt egyébként, és jól öltözött: bőrdzseki, aranyláncok. Gondoltam, ez biztos nem alkuszik majd a kasszánál, meg túl perverz se lesz. Hát nem is tévedtem! A kis torkos állatira értékelte a testemet: egészen berekedt a nyögdécseléstől! Dehogy hallott az bármit is!

Hátborzongatóan, bizarrul ötletes. A klónok tudják, hogy Zuzett kiszámíthatatlanul jön-megy. Kinyírni nem akarják, a feltűnést kerülendő. Hiszen épp az a céljuk, hogy a tarhás Sol halála túladagolásnak tűnjék, s ebből esetleges öngyilkosságra következtessünk. Végül lezárhatnánk a Myra Sol-ügyet azzal, hogy a tettes bűntudatában végzett magával. Az egyik klón befizet Zuzetthez, és hangosan kurrog, amíg társai lenyomják a tablettákat a hasztalan vonakodó Sol torkán.

Siettükben, igyekezetükben nem veszik észre az összetúrt szőnyeget. A szőnyegpúp tetején segélykiáltásként hányódó papucs árulkodását. Az áldozat fején feledik a tiltakozási zajok fojtásaként használt takaróhalmot. És fel sem ötlik bennük, hogy a lány nem élvez, tehát mindent hall, annál is inkább, mivel kórosan gyűlöli Solt, és igenis, hallani akarja a vén csótány rühellt krákogását, csoszogását, hogy fenntarthassa utálatát.

Mint néhány perccel később kiderül, a torkára gyömöszölt tabletták fullasztották meg Solt: a megérkező halottkém az áldozat szájába világít, csipeszt ránt, és kipiszkál a légcsőből egy jellegzetes, figurás pasztillát.

– Lesz ott még több is – jósolja.

Azután szétfeszíti a görcsös tartásban megmerevedett ujjakat, és kiemel közülük egy ezüstszínű kabátgombot.

Megmutatjuk Zuzettnek a Sfinxnél tett látogatás közben sajnálatosan elhunyt klónok fotóit. A Bye által szitává lőtt fickóban a lány felismeri élvenc kliensét. A néhai bőrdzsekijének egyik mellzsebéről pontosan az a gomb hiányzik, amelyet a haldokló Sol megőrzött számunkra.

Így tehát – bizonyíthatóan – tudjuk, hogy Damian Sol gyilkosság áldozata lett.

Miután a killerek végeztek vele, a Sfinx hazatértét leső őrszem riasztására a házhoz siettek erősítésként, és mintegy felszolgálták magukat a prédájukkal összetévesztett Bye-nak.

Gyanítjuk, hogy az eseményeket Milton Grove mozgatja.

És még csak lövésünk sincs arról, hogy igazából miért.

Az iroda felé zötyögvén felhívom Danielt.

Ó közli velem, hogy Myrát eltüntették az átjáróház közintézményből. A lány továbbra is eszméletlen. Azután azt firtatja, mikor keresem fel az utánam vágyakozó Schweitzer doktort. Majd, felelem. Csókot lehelek a kagylóba, zárom soraimat.

Mielőtt beütögetném a következő hívószámot, eltűnődöm azon, mit is akarhat tőlem a doktor. Szó, mi szó: mostanában nem túl daliásan érzem magam, ehhez desszertként jött a fejbaleset. Ha a doki sejdít valami kórosat az agyamban, vagy egyéb szervemben, azt bőven ráérek megtudni. Momentán rengeteg dolgom van.

Például meg kéne csípnem Seraf Pernel gyilkosát is.

Megérdeklődöm az FBI-központtól, gazdára lelt-e a küldött ujjlenyomat. Az a válasz, hogy nem, az én tettesemet ez idő szerint egyetlen tagországban se körözik, nyilvántartásukban nem szerepel.

Eszembe jutnak Seraf kolléganőjének szavai az utolsó kitüntetett vendégről: „...arcbőrét – különösen az áll körül és a fülek vonalában – hegek szabdalták. Arra gondoltam, úgy járt, mint Michael Jackson, akinek – tudja!? – a tömérdek plasztikai műtét miatt most megpróbál széthullani az arca.”

A következő gondolat csak úgy tesz – horgászt szédítő hal –, mintha felötleni készülne bennem. Várom, hogy megfogalmazódjék, egyelőre hasztalan. Félrehagyom, tudván: előjön, ha beérik. És fontos lesz.

Azután emlékezetembe idézem Colt szavait.

„Most csak az jut eszembe, hogy enyhe idegen akcentussal beszélt. Fehér bőrű ember, délies árnyalatú, kissé kreolos.”

Keressék tovább azt az ujjlenyomatot – követelem kérő hangsúllyal –, égen-földön, lezárt, titkos, porlepett, selejtezésre váró anyagokban, akár a szemétben is: mindenütt!

A kolléga hümmögve bontja a vonalat.

– Ebédelünk? – kérdezi Bye.

Az órámra meredek.

– Háromra otthon kell lennem.

– Akkor ovulálsz?

– E témáról egy szót se, vagy semmit!

– Mit stresszelsz?! Várj csak, hadd fürkésszek a kommandós adásba! Ha Szívügyű egyéb elfoglaltságáról hallok, nem bánom: megtermékenyítési áldozatot hozok érted.

Megest elkelne egy cigaretta. Ha annak tapintására gondolok, összefut a nyál a számban. Ha a füstjére, bukfencet vet a gyomrom.

Schweitzer doktor biztosan felfedezett valami nem kívánatos kórságot a szervezetemben. Ő talán azt is neszíti, gyógyítható-e a baj.

Óriási! Még csak nem is láttam a pasast, hangját se hallottam. A puszta nevétől máris hipochonder lettem!?

Mi a fene bajom lehet?

Agyi elváltozásra gyanakszom. Az utóbbi időben a szokásosnál rapszodikusabb vagyok, játszi könnyen sírok, nevetek. Megbántatlanul is bedurcálok, kedélyem borong, éjjel-nappal aludnék, cigitől, szesztől viszolygok, gyomrom libikókás. Az ételből csupán csipegetek – s talán ezért –, lázadás nélkül tűröm Ella magféleségekre és zöldeledelre alapozott fogamzásserkentő diétáját.

Valószínűleg ezen étkektől kerekedik a hasam. Ez már a vízilóeffektus.

E tüneteket észlelvén akár terhességre is gyanakodhatnék. Ám csak néhány nappal ezelőtt bizonyosodott be, hogy az áhított fiúcska esetleg lányka nem és nem kíván megkeletkezni.

Jóval a kézfogónk előtt, midőn a sajátos munkamódszereimen berágott Belloq éppen nélkülem próbált élni, és e kísérletével búbánatba taszított, pokolian sebezhetővé – ha nem embernagy sebbé – tett mindkettőnket valamint Ellát, tehát szerfölött alkalmatlankor, megcsillant a remény. Pontosabban: előállt a dilemma. Nem az volt kérdéses, hogy megtartani vagy nem megtartani, csupán ez: örülni vagy fanyalogni? Már éppen összebékültem a gondolattal, hogy gyermekét egyedül nevelő, hátrányos helyzetű, viszont állatira emancipált leányanya leszek. Azt is elképzeltem néhányszor, miként fogom emelt fővel visszautasítani a lábaim előtt térdeplő Mogorva bocsánat- és kézkérő könyörgését. Könnyfakasztó melodramolettemben Belloq ezerszer is megkeserülte, hogy engem féltő haragjában elcuccolt tőlem. A na, nem bánom, visszafogadlak! című, kifejezetten szentimentális hangulatú jelenetet különösen kedveltem. Egyszerre csak iszonyú rosszullét fogott el. Az orvosok méhen kívüli terhességet diagnosztizáltak, és legott a műtőbe utaltak. Azóta rettegek. Attól, hogy a kudarc megismétli önmagát. Megveszekedetten igyekszem elfojtani e félszet. És persze nem is osztom meg Belloqkal, se mással.

Egyszóval a terhesség kizárt. A zavaró tüneteket másvalami okozza. Schweitzer doktor várhat a kiegészítő vizsgálatokkal. A rossz hír átkozottul ráér. Különben egyáltalán nem biztos, hogy végzetes a bajom. Meglehet, nem is változtatja meg a napjaimat. Nem foszt meg mindama kedves szépségektől, amelyeket élet gyűjtőnéven ismerek.

Hátrahajtom fejemet a támlán. Az őrülten izzó Napra meredek.

Becsukom a szemem. Napfény-égetett retinámon aranyrobbanás hömpölyög.

A káprázat lassan eloszlik lezárt szemhéjam mögött. Feketévé kopik a tündöklet.

A szorongás, mint valami méregital, végigcsorog a nyelőcsövemen, átrágja azt, s elönti és mardossa belső szerveimet.

Ezt nem lehet kibírni! Elmegyek a dokihoz. Holnap.

A Range lelassul, majd megáll.

Bye megkopogtatja a vállamat.

Felnézek. Sokáig csak ringlispílező fekete köröket érzékelek.

– Jól vagy? – kérdezi a viking.

– A választ borítékolták, én még nem ismerem – sóhajtok. Mielőtt mélyebbre ásnám magam a gyászállapotban, bántó üvöltözés üti meg a fülemet.

A mellettem ülő, mozdulatlan Bye-ból feszültség árad felém.

Pislogok néhányat. Visszanyerem látásomat.

Aztán azt észlelem, hogy az úttest átellenes oldalán két pasas rángat egy nőt, ketten kétfelé, s közben mindhárman egyszerre kiabálnak.

Csak a szokásos, utcára cipelt perpatvar.

– Lépj közbe, ha gondolod – mondom Bye-nak.

Tudván, hogy a civódás miatt állt meg. És azért nem mozdul, mert ily tüntetően óhajtja értésemre adni sértődöttségét a telefonfülke-história miatt.

A viking nem szól, moccanatlan.

Ülök, és kifelé bámulok a fejemből.

A közfeltűnő hármak tovább huzakodnak.

Lassacskán kirajzolódik előttem a történet. A tagbaszakadt, fekete hajú, egészen jóképű, ám az ízlésemnek túlsággal macsoid pasas a magáénak akarja a nőt. A másik fickó – vállig érő, mókusbarna haj, lágy vonások, magas, karcsú termet – ugyancsak a bigét kívánja. A fieszta tárgya – őszre szőkített, merő comb, sztrecsnadrágos, tűsarkakon billegő csodaság – a líraibb küllemű egyénnel óhajt távozni.

A két flótás kánonban sorolja, miért pont őt illeti a lány. Elhangzik, melyikükkel hányszor ki mennyit költött rá, mit vett neki, mit nyújthat még számára, et cetera.

Megest unatkozáson kapom magam.

Fél három. Haza kell mennem. Ella vár.

– Istenem, Bye! – morranok. – Menj oda hozzájuk, és oszlasd fel őket, vagy tépjünk tovább! Miért kell itt kukkolnunk? Ha egyszer sok ráérő időm lesz, inkább állatkertbe viszlek. A zsiráfok szerelmi élete klasszisokkal lenyűgözőbb.

A sötét hajú férfi mennydörgősen pofon üti a lányt.

A viking kikecmereg végre a járgányból, és kimért terminátor-léptekkel az úttest ellenoldala felé indul. Úgy rémlik, a puszta megjelenésével óhajt elrettentést gyakorolni. Nemigen vesznek róla tudomást.

Elhagyom a fedélzetet. Behajtom a kocsiajtót, nekidőlök. Levegőzöm, napfürdőzöm.

A pofozkodó pasas a lány lábai elé omlik, két kézzel átnyalábolja annak térdét, és fájóan igaznak érzett szenvedélyesen világgá üvölti-zokogja: rettenetesen szeretlek!

A választ nem hallom, de sejtem természetét. A nő vonásai démonivá torzulnak. Szája lebiggyed, ráncolt orra, összeszűkülő szeme lesajnálást, megvetést áraszt.

A hosszú hajú fickó kelletlenül távozásra nógatja kedvesét.

A jelenet immár nem hagy közömbösen. A szemlélt figurák emberi lényekké elevenültek.

A flaszter mocskában térdelő férfit fájdalom, féltékenység, düh és alázat reszketteti. A lány szánalmas gyönyörűséget lel abban, hogy mindezeket ő váltotta ki. A másik pasas szeretne megpucolni a mindegyre növekvő magasfeszültségből, és egyre inkább úgy fest, hogy nem is okvetlenül trófeástól.

Az őszszőkeség most elmehetne. Ha odébb lépne, a szanált pasas elengedné, mert e másodpercekben ennyire átéli érzelmét.

Ám a lány még nem élvezte ki váratlanul megtapasztalt hatalmát. Kíméletlen szavakat vagdos az önként kiszolgáltatotthoz, majd pöffeteg mosollyal a hosszú hajú férfi ágyékára fekteti lángvörös körmű, széttárt ujjú kezét.

Az ilyképpen királlyá nyilvánított fickó zavartan elhátrál.

A szitává alázott pasas őrjöngve felszökken, torkon ragadja és megrázza a nőt.

A közbelépni szándékozó Bye-t durván félresodorja, majd két lépéssel egy fekete Daewoo mellett terem, felrántja a csomagtartófedelet, és puskát ragad a kezébe.

A medveölő mordály láttán felnyögök. Tudván, hogy a fickó néhány pillanat óta nem beszámítható.

A lány sikoltva futásnak ered. Fiúja egy parkoló kocsi fedezékébe menekül.

Az ámokra váltott pasas elsötétült arcát groteszk vigyor rútítja. Rutinos gyorsan, már-már hanyag mozdulattal csőre tölti, és a csípőjéhez szorítja a fegyvert, s az a cső együtt fordul vele, amikor körbenéz, kivel kezdje a tébolygást.

Pengekeskenyre szűkült szemréséből elővillanó tekintete megállapodik a feltápászkodóban lévő Bye-on.

Felméri a viking kezébe ugrott stukkert, majd a távolodó lány után mered.

Éppen ekkor megbicsaklik és letörik az egyik tűsarok.

Roppanása elhallszik hozzám.

A lány hadonászva feljajdul, és szökdécselő sántázással, sikítozva tovább rohan.

Bye óvatosan talpra áll. Stukkerrel a markában, halk, nyugodt hangon beszél a fickóhoz. Szavát nem értem.

Feléjük indulok. Kabátzsebembe dugott kezemben szorítom a pisztolyt.

A mordályos pasas leveszi tekintetét a bizarr botorkálástól szánandóvá lett lányról.

Tisztuló szemmel rám pillant, rólam a folyamatosan szövegelő Bye-ra.

Azután a földre dobja fegyverét.

Fájdalmas fintor ráng át az arcán. Váratlanul elvigyorodik, két kézzel megragadja a saját haját, és annál fogva bősz elánnal a mellette álló kocsi oldalablakához ütögeti a fejét.

A férfi mellé lépek. A járgányhoz dőlök, sarkamat felteszem a kerékre.

– Bizony, jól teszed, ha mielőbb kivered a fejedből a nőt – szólok. – Nem méltó hozzád, immár mindnyájan tisztán tudjuk. Mit szólnál egy italhoz?

– Veled? – kérdezi meglepett-kábán, szüneteltetve az ablak bezúzására irányuló törekvését.

– Neked most inkább férfitársaságra volna szükséged. Itt ez a pasek, Zsötemnek nevezi magát. Fogjátok karon egymást, és üljetek be valahová, ahol enni, inni kaptok. Ti ketten biztosan találtok közös témát.

– Komolyan beszélsz? – hökken rám Bye.

Bólintok.

– Sajnos, rohannom kell. Dobjátok fel egymást, fiúk!

Mint a mesében, utamba téved egy taxi.

A hátsó ülésre lebbenek, és elhajtatok.

Hazaérkezvén megállapítom: végérvényesen itt a kikelet. Kellemetlen szomszédunk a kertjének azon pontján ül – csatornázás híján összkomfortos – karosszékében, ahonnan láthatja az utcát, a mi privát szféránk egy darabját és a légtér tetemes részét. A pszichiátriai eset pasas tavasztól őszig ott tenyészik, fején westernkalappal, szétvetett lábai közt légpuskával. Óvatlan madarak, labdák, denevérek, csövesek, macskák, motorosok, kutyák láttán legott tüzelő tartásba merevedik.

Mostanában beéri a célzással is, immár nem lövöldöz rájuk. Első ízben Belloq beszélt vele, másodszor Ella, hatástalanul. Legutóbb én szóltam hozzá. Azóta nem durrog a légpuska. Ami azt illeti, stílusom nem volt fagyosan úrias, mint Danielé, se kisasszonyos, miként Elláé. Főnővéres volt.

A taxiból kilépve körülpillantok a napfényben fürösztött, csendes utcán. Lengére vetkezett biciklista suhan el mögöttem. Homokszínű Transporter furgon ácsorog a saroknál.

Jóval szívdobogtatóbbnak tetszik a kapunk előtt parkoló szürke Mazda. Megérintem a motorháztetőt: még meleg. Menyecskés arcpírral sietek befelé. Azon tűnődve, vajon még meddig tarthat a varázs, annak öröme, hogy újra együtt lehetek vele. Velük.

– Ebédeltél? – fogad Belloq.

Azután megcsókol, olyképpen, mintha először. Derekamat ölelő keze a fenekemre csúszik. Magához szorít, majd a levegőbe emel.

– Nem értem rá – felelem utóbb, kifulladtan.

Hasamra simítja tenyerét.

– Ha most egy babszemet tartanék a kezemben, kitapinthatnám azt a hátadon – mondja.

– Tudom ám, hogy csak fűzögetsz.

– Csak hogy! – kiáltja Ella a fürdőszobából. – Úgy féltem, hogy elfelejtesz! Mindjárt megszárad a hajam! Izzíthatod a sütővasat!

Daniel kézen fog, a konyhába vezet. Etellel, itallal kínál.

Falatozás közben eszembe ötlik, milyen puritán volt e hajlék anno. Amint betettem a lábamat, odalett agglegénylak jellege. Velem költözött a mosogatógép, harminc – azóta is – érintetlen szakácskönyv, negyvenhét mókás bögre és a lezserség.

Ugyanez a helyzet a többi helyiségben is.

A fürdőszoba egyenesen lakatlannak látszott, bár csak ittlétem második napjáig. Mostanra Belloq összebékélt a habfürdő-váltogatási mániámmal, elvégre megmagyaráztam neki, miről is szól az. Eme habok kecses barna üvegekben tanyáznak, harmincféle gyógynövényes hatóanyagot tartalmaznak, de nem együttesen, hanem külön-külön. Ha tehát véletlenül eukaliptuszos testfürdőt kívánnék venni, íziben előkapnám az eukaliptusz feliratú flaskát. Egyéb szeszély fennforgásakor a mirtuszosat, avagy a rozmaringost, és így tovább. Ilyen egyszerű. Mogorva rámutatott, hogy leginkább zuhanyozni szoktam, miáltal a tetemes habfürdőkollekciót nemigen használom ki. Na és?! Az a harminc üveg miért ne lehetne készenlétben, hátha egy napon mégis inkább ázdogálni szeretnék a kádban?! A smukktároló dobozka is pompásan elfér a feredőben, és még gépzenél is. A speciális tartón függeszkedő, féldrágakövekből fűzött nyakláncok fölöttébb impozánsak. A különféle hajbavalók, fésűk, kefék, miegyebek sem igazán helyigényesek. A tengerpartról hazacipelt gyönyörű formájú kavicsok, kövek, sziklák, kagylók és egyebek direkte illenek az enteriőrhöz. Utolsó próbálkozásként szóba kerültek a masszázsszivacsaim is, miszerint: minek azokból tizenötféle? Marhácska, feleltem, hát nem mindegy ám, hogy mimet óhajtom mosdatni velük. Minden porcikámmal más és más szivacs kompatibilis. Ezután a kedves elhallgatott.

Már csak a cipők miatt súrlódunk olykor. Ez ügyben azonban nem vagyok hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. Az a pasas, aki gyakorta utánaszámol, hogy még mindig csupán két lábam van, de már megint újabb topán dudorodik a szekrényben, számomra nem vitapartner. Na.

Ella a szobájába rikkant. A tegnap emlegetett farmerhatású bikinimben fogad. A sudár termetű, színizom, cérnametélt leány furcsán fest a nála idősebb, alakfejlődésüket befejezett hölgyeknek készült modellben. Csípője csak ezután fog kigömbölyödni, dereka kialakulni. Mellei alig ütköznek.

Arckifejezésem láttán nyomban összeomlik, és a korára jellemző durcával kijelenti: akkor nem megy sehová, mert ő egy rusnya gebe. Leül egy székre, háttal nekem, állához húzza és átöleli a térdeit.

Vele szemközt az asztal szélére telepszem, és a tudtára adom, milyen elbűvölőnek látom, szép tizenegy éves lánynak, aki momentán bimbódzik. Ha e mosti kellemét hangsúlyozná, s nem aggastyán húszéveseket akarna utánozni, gyönyörű lehetne. Különben is, seregnyi topmodell azért tengődik müzlin és fittneszen, hogy ilyen kislányosan vékony alakú lehessen.

– Majd mindent megkapsz, apránként. Néhány éven belül kifejlődnek a melleid, arasznyivá karcsúl a derekad, nőiessé telik a csípőd – mondom. – A feneked máris tökély. Két álomi félgömbizom.

– Botlábam van – morogja. – Úgy nézek ki, mint egy imádkozó sáska.

– Sportalakod van. Korizol, bringázol, szaladgálsz. Olyan izmos vagy, hogy ha falhoz vágnának, labdaként pattannál vissza. A sportosságodat domborítsd ki.

– Szóval nem jó ez a bikini? – sandít rám kompromisszumkészen.

Immár nem bánja, hogy a sütővassal közelítek hozzá. Hajbodorítás közben átvesszük a ruhatárát, és megegyezünk, milyen fürdőruhát, sportcuccot és gálaholmit öltsön.

Chi-Chi szorgalmasan rohangál körülöttünk. A szoba legtávolibb pontján elhelyezett etetőtálkájából fuvarozza csemegéit a máris zsúfoltas cipő lakosztályba. Módszere sajátos, engem parádésan kimerítene. Megragad egy falatot, a szájába kapja, és körülnéz. Majd óvatosan, a falak mentén nyargalva, el-elbújva, és újfent körülfürkészve cipeli haza azt, akárha mindenfelől ezer veszély fenyegetné. Lankadatlanul harácsol, vagy félórán át.

Mire Ella hajával végzek, ő is befejezi a hurcolkodást. Még egyszer visszatér a tálkákhoz, kezet mos, iszik pár kortyot. A vizesedény szélén egyensúlyozva elgondolkodik egy percre. Hegyes orrocskája nyughatatlanul szimatol. Eszébe jut valami, elüget a terráriumához, elhelyez a forgácsban néhány kapszulát, majd hazatrappol a cipedlibe. Rongyába surranva olyanféle mozdulatokat tesz, aminőkkel mi, emberszabásúak pofozgatjuk estelente a párnánkat. És elkészül végre.

Ekkor előbújik, két mellső lábát a csuka peremére támasztja, és komoly tekintettel körbepásztázza a szobát. Hosszan elácsorog e korlátra tenyerelő pózban, és valóban szerfelett önelégült példánynak tetszik.

A romantikusan loknis frizura megkomponálása után megalkotom a ravaszdi, láthatatlan sminket. Kicsit csalok is. Ella végül főként azért válik még szebbé, mert ilyennek vágyik látni magát.

Azután arc arc mellett a tükörhöz hajolunk.

– Na, mutasd a nézéseidet! – kéri Ella. – Először azt, amelyikkel eléred, hogy Daniel abbahagyja a pattogást, és elvigyorodjon.

A szóban forgó pasas néhány perce az ajtóban áll. Indiános méltósággal, karba font kézzel szemlél bennünket. Úgy rémlik, jóindulatúan viszonyul hozzánk.

– Ezek a nézések belülről jönnek, nem én irányítom őket – mondom. – A felemlítettben sincs különösebb praktika. Egyszerűen csak elbámulom apádat, amint dúltan tesz-vesz, és közben engem káromol. Arra gondolok, nicsak, milyen furcsán elváltozott az arca, mekkora lett a szeme, már-már a farkasra emlékeztet a Piroska-meséből, de rögtön eszembe is jut: akármilyen szokatlanul néz is ki, bármennyi hülyeséget lobbant is a szememre, ő az a pasas, akit szeretek, mindösszes hibáival együtt. És e nagyvonalúságomtól tisztára ellágyulok. Na, ez ül ki a tekintetembe.

Belloq elvigyorodik.

– Denisa lakmuszpapír szempárja – jegyzé meg. – Minden gondolata kiolvasható belőle. És bár nagyon is tud igazmondó szemeiről, időnként mégis megpróbál hazudni.

– Cseppet se vagyok hazudós! – tiltakozom. – Az lehetséges, hogy néha elhallgatok valamit, esetleg füllentek, vagy ellentmondok a tényeknek, de sose hazudok!

Ella nézési gyakorlatokat végez a tükörnél. Remekül mulat, bennünket is megnevettetve.

– Denisa, most figyelj! – kiáltja izgatottan. – Megmutatom a bűvölő tekintetedet. Azt hiszem, sejtem, mire kell gondolnom ahhoz, hogy előjöjjön!

– Gondold hangosan – szól Daniel.

– És akkor nem küldtök aludni? Mert mostanában sűrűn elküldtök aludni, még fényes nappal is, ha meglepőeket mondok nektek.

– Ha minden meglepő szövegedért aludnod kéne, fel se kelhetnél – legyintek.

– Na jó, akkor helyzetbe képzelem magam. Szóval este van, kivételesen mindketten itthon vagytok. Apu a fotelben olvas. És te elkezded nézni őt a kanapéról. Először totálban, vagyis teljes egészében. Azután a homlokára szegezed a pillantásodat. Tényleg mondhatom, mit gondolsz?

– Jézusom!

– Ne félj, nem leszek pornográf. Szerintem ilyenkor a férfira gondolsz, aki az apu. És arra, hogy mit szoktatok csinálni kettesben. És nagy-nagy kedved támad ahhoz, hogy megint csináljátok. Na, és ettől szinte megnő a szemed, kitágul a pupillád, és megtelik zöldes lángocskákkal, szikrákkal. És Daniel becsukja a könyvet, és felkap téged. Jó a nézésem? – érdeklődik, vampul tekingetve.