VAVYAN FABLE

Tündértánc

(Tartalom)

Azok kedvére,

akik hisznek benne

ELSŐ KÖTET

Húzd közelebb a székedet a szakadék széléhez.

Mondok neked egy mesét.

(F. Scott Fitzgerald)

Itt a vége, fuss el véle! Itt a vége, fuss el véle! Aztán újra ez hallszott, és még számosszor, akárha mantrázósan.

Itt a vége, fuss el véle, ismétlődött, immár hisztérikusan, mindegyre náthásabb hangon, dühtől köpködőn és könnyektől fulladozón.

– Jaj, apadj már el! – nyögte Kristen, türelmét vesztvén.

Napok óta ezt hallgatta. Már nem is csodálkozott azon, hogy Brad nélkül kell élnie. Nincs az a pasas, aki ezt kibírná. Ettől nem csak a kötélidegzetűek, de még a hullamerevek is begörcsölnének.

– Itt a vége, fuss el véle! – kántált tovább a fúriás hang a másik szobában.

Ám azután nem csendült fel többször.

Kristen fellélegzett. Visszahajtotta fejét a párnára. Talán befejezhetné az álmot, amelyből Barbara dühöngése riasztotta fel. Igen, folytatja azt a delejesen szép, vibrálóan érzéki hangulatú vágylátomást.

Bár az álomélmény ízébe hamar visszatalált, annak mélyébe mégsem lebeghetett alá.

Ugyanis dobhártyatépdeső hangerejű krákogás, ágyrugó-nyikorgatás, ajtócsapódás, vécélehúzás, fedéldöndülés, gargalizálás tört ki körötte. Majd harákolás és köpetelés. Azután üvöltés.

Drágám, hol a zoknim? Hová a francba tetted a nyakkendőmet? Miért nem kelsz már föl, hogy segíts összeszedni a cuccaimat, te tohonya tyúk?! – Így, kásás baritonhangon.

Villanyborotva zümmögött. Olló csattogott, halálsikoly vijjant.

Jujjuj! A szőr helyett a sövényt metéltem ki az orromból! – szűkölte a reggeli hajtástól zaklatott pasas.

Kristen hasra vágta magát az ágyon. Szorosan a fejére szorította a párnát, annak egy-egy sarkával bedugaszolta a füleit. Ám így is ragyogóan hallotta a szélsebes fiókhúzgálást, szekrényajtó-csapkodást, jajongást.

Hol a jód? Elvérzek! Hol egy tampon? Hallod? Asszony, adj kölcsön egy tampont az orromba!

– Nem bírom! – kiáltott a lány. – Könyörülj!

Barbara korbácsos hangján tüstént válasz csattant.

– Sóhajtozol még a nyomorult pasid után? Igen? Akkor nesze, hallgasd!

– Nem igaz! Nem is ilyen! – nyöszörgött Kristen.

Az ordítás nazálisan folytatódott.

Kelj már fel, cemende! Először is, adj egy kisebb tampont, mert ez felér az agyamig! És kösd be a nózimat! Utána főzz kávét, pirítást, ham and eggset, kolbászos babot, zabpelyhet! Hol a mobilom? Hová tetted a létfontosságú mobilomat? Patakzóan vérzek, fájok! Sürgősen mentőt kell hívnom, különben kiszenvedek!

– Kapcsold ki! – sikított Kristen.

– De ez még csak a hétfő reggel! – tiltakozott Barbara. – Legalább szerdáig hallgassuk meg!

– Kapcsold ki!

Kristen úgy érezte, közveszélyesen megőrült. Hasalásból talpra szökkent az ágy tetején. Egyetlen párducugrással a hálószobán kívül termett. A kandalló mellől felkapta a tűzpiszkáló vasat, két kézre ragadván föllendítette azt, és a CD-játszó fölé tornyosult vele.

– Jól van, jól van – nyugtatta Barbara.

Fogadjunk, hogy megcsaltál! Vagy én téged! – üvöltött a brutális mélységű férfihang. A folytatást belérekesztette az off feliratú gombra lecsapó női tenyér.

Kristen ledobta a piszkavasat. A kanapéra roskadt, szétvetett térdeire húzgálta a hálóingként viselt – a fekete harcost, név szerint Seymet ábrázoló – pólót, hátravetette a fejét, és hosszasan jógalégzett. Végezetül újfent felült. Köhintett, összehúzta a szemét, és az immár higgadtnak tetsző Barbarára tekintett.

– Örülök, hogy mostanáig segíthettem rajtad számos bajodban. Sajnos, ezennel véget vetek a további gyámolgatásnak. Mint tudod, holnap elutazom, szólít a kötelesség. Megkérlek, csomagold össze a holmidat, beleértve a Pasapótló című lemezedet is.

– Az a tied – mutatott rá a húszéves, aligmellű, teremtett szőke lány, Barbara. – A Pasapótló teljesen a tied, te vetted a szerelmi bánatodra, mint gyógyírt.

– Nincs is szerelmi bánatom!

– Dehogy nincs! Az isteni Brad szépen kirúgott téged!

– Az isteni Brad nem rúgott ki! Csak megbeszéltük, hogy egy darabig nem élünk együtt!

– Blablabla! Kezdettől nagyon jól tudod, hogy igenis, ki vagy rúgva! Hogy a hiányát enyhítsd, megvetted a szörnyen vonzó, Férfihákli hétfő reggeltől vasárnap éjfélig alcímű CD-t, és halálian vihogtál is rajta, egészen mostanáig! Megmondom, mi ütött beléd, mi ez a hisztérikusság! Holnaptól megint összezár benneteket a közös meló! Emiatt kekszelsz!

– Nekem az a fickó nem jelent semmit! – jelentette ki Kristen. Határozottan megbicsaklott a hangja. – Na jó, ő a legjobb barátom. Néha úgy érzem, az apám is. De semmi több. Az összes más egyébnek mindörökre vége köztünk. Nem is kekszelek, semmiért sem! Azért küldelek el, mert már nem veszed hasznomat.

Barbara golflabdaszemeket meresztett rá.

– Eddig tán vettem?

A kérdezett legyintve felpattant a kanapéról. Elrohant, hogy létrehozza a reggelit. Meg azért is sietett a konyhába, hogy elbújjon szem elől, akár a haldokló elefánt. Torkát érdes vasmarok szorongatta. Szeme, orra nedvedzeni készült.

Az odakinn tündöklő, rőtarany pompájú napvilág tükörként ragyogtatta a mikrosütő ajtaját. A lány az üvegből rábámuló mására meredt.

– Szia, Kristen Levy – köszöntötte a zöldessárga szemű, fekete hajsörényű nőalakot. – Hát lássuk csak, ki vagy te?

Az egész életét felbolygató, száguldó tempójú, mindösszességében varázslatos eseményforgatag akkor vette kezdetét, amikor egy napon elvállalta, hogy dalolós hajlamú férfiismerőse videoklipjében táncoljon, lovagoljon, így pillantotta meg őt a tévében a tervbe vett fantasyjéhez női főszereplőt kereső Mark Player. Láttára a rendező heveny izgatottságában ráberetválkozott a tenyerén tartott vajas pirítósra, majd borostás kenyérrel teli szájjal kiáltozta: ez a lány kell nekem!

Sikersztori, mint a mesében! Utóbb ekként lelkesültek mindazon, legfeljebb százszavas szókincsből merítkező firkancsok, akik főként az „álom” (álompár, álomesküvő, álomkarrier, álomférfi, álomnő stb.) és a „sztár” (sztárzsaru, szupersztár, sztárügyvéd, sztárriporter, sztárbűnöző, et cetera) előtagú főneveket favorizálták a csömörletig és azon túl is, továbbá a koronázatlan király/királynő, popdíva, sikersztori és górcső kifejezéseket is imádták jelentéstelenné nyűni, dögunalmasítani.

Kristen eleinte higgadtan viszonyult a sorsváltozáshoz. Attól tartott, hogy a forgatás végére tán egyetlen gondolattal sem lesz gazdagabb.

Ám az addélig aerobikedzőként dolgozó lány élete hamarosan tótágast állt, és még annál is jobban felfordult, mikoron a film létrehozásában részt vevőkkel együtt őt is berántotta s általa eladdig ismeretlen mélyekig elvarázsolta Mark meséje. Midőn egy életre, egy halálra beleszeretett a férfi főhőst játszó, görény- és kacsatulajdonos, majd' három méter magas, többemeletes homlokú, szívfájdítóan értelmes, veszettül érzékítő pasasba, az ugyancsak nem színész jogállású, főként kaszkadőr-koordinátorként ténykedő Brad O'Rossba. Persze ezt megelőzően csaknem a saját kárán tapasztalta ki a hivatalos főszereplőnek mondott világ- és szupersztár, Kyan Spitz szexuális neurózisait.

Mire befejezték a filmet, a stábtagok többségével együtt úgy érezte, megajándékozottá vált. Immár csakis azért fohászólt-szorongott, hogy ezt az ajándékot megoszthassa a képi és érzelmi szépségekre fogékonyakkal. Más szóval arra vágyott, hogy a közönség is szeresse művüket.

Meséjük – fantasy létére – széles körű, elképesztő, döbbenetes sikert aratott. Ugyanakkor borzalmas viharokat is kavart. Hatására Imádói Klubok jöttek létre. Ezt ellensúlyozandó, mivel „a dolgok törekszenek kiegyenlítődni”, természetesen gyűlölői klubok is alakultak.

A közönség és a sajtó egyaránt felismerte – mi több: ekkoriban már Kyan Spitz is gyanította –, hogy a film valódi főszerepeit Kristen Levy és Brad O'Ross játszotta. A firkancsok mindent elkövettek, hogy kábító vágyálmokat szülő mítoszt sződögéljenek kettőjük köré. A fanyar Brad szerint talmizálták őket. Ezt azon nap állapította meg, midőn a bemutató körüli felhajtást követő nyaralásról hazatérvén, hisztérikus csődületbe botlottak a repülőtéri várócsarnokban. Első odapillantásra azt gyanították, hogy tán Madonna, DiCaprio vagy más tömegtébolyító hírnevesség érkezett a járatukkal, neki szól a visongás, sikoltozás, csápolás, tülekedés, bugyira vétkezés, cirkuszos aléldozás.

O'Ross fedezte fel hamarabb, hogy a feléjük zúduló kötélkordonon túlról bizony rájuk vadásznak. Ezt reflexből kommentálta is. Ó, a francba! hördüléssel karon ragadta Kristent, és visszarebbentek a lengőajtó mögé. Más módon nem térhettek ki az ízekre imádás, szétrajongás elől. Később a biztonsági szolgálat menekítette ki őket az épületből.

A lány, amint túljutott akut halálfélelmén, megilletődött a lelkesült fogadtatástól. Talán ekkor keletkezett kapcsolatukon az első, szabad szemmel is észlelhető repedés. Brad ugyanis nem osztozott Kristen meghatottságában.

A fogadásukra összesereglettek zöme az ő filmbéli képmásukkal díszített pólót viselt. Seymet és Liliát ábrázoló zászlókat, egyéb relikviákat lóbáltak, lengettek. Valamennyien őket akarták megérinteni, megtapogatni. Tőlük, belőlük vágytak emlékdarabokat szerezni.

O'Ross azzal indokolta ellenérző megfutamodását, hogy az ilyfajta megnyilvánulásnak köze nincs szeretethez, tisztelethez. Ráadásul ő amúgy sem sztáralkat. Csupán annyira becsüljék, vegyék őt emberszámba, mint akárki mást. Még akkor is, ha a film okozta élmény, szédület vagy megrázkódtatás sokuk életébe örömöt, változást, netán – mint olyannyian nyilatkozták – „megvilágosodást” hozott. Jöjjenek, egyenként vagy kisebb csoportokban, de ne fürtösen, csürheszerűen.

Hisz csak néhány hangra-szóra vágytak tőlünk. Simogatni, csókolni akartak minket. Így Kristen.

Brad ránézett, hosszan fürkészte az arcát.

Függetlenítsd a dolgot a saját személyedtől, és gondold át, mi történne, ha bárki odaléphetne egy másik emberhez, és alanyi jogon megfogdoshatná, összecsókolhatná, leruhátlaníthatná azt a másikat, pusztán azért, mert valami neki tetszőt fedezett fel rajta.

Ez esetben Mark sem értett egyet O'Ross-szal.

Megtudták, melyik géppel érkeztek, és összesereglettek a fogadásotokra. Na és? Megérdemlitek az elismerést. Vibrálóan, kimagaslóan jók voltatok a filmben. Ti nem alakítottatok, nem is mímeskedtetek, ti csakugyan játszottatok, gyermeki-emberi odaadó-szépen, miként csak kevesen tudnak, s ezáltal életre keltettétek, csodává emeltétek a mesémet.

Brad a fejét ingatta.

Minden közönségszeretet, szakmai és sajtófigyelem, reptéri fogadóbizottság téged illet. Te írtad és rendezted, te hoztad világra a Kék Kristályt. De mi van akkor, ha híveid nem tódulnak utánad tömegesen, ha nem zavarják a magánéletedet? Ha beérik egy levelnyi, képlapnyi, telefonüzenetnyi köszönömmel, bravóval? Vagy egyszerűen csak megnézik a mozidat, nem is kétszer? Akkor sírva fakadsz? Kevésnek érzed magad? Netán jól sejtem, hogy a gyülekezősdire, sikítozásra, ruhaszaggatós, hajtincstépkedős tapizásra nem neked van szükséged, hanem nekik? Talán nem adtál eleget önmagádból, amikor átengedted a művedet? Mit akarhatnak még? Netán a mozijegy áráért birtokjogot vásároltak rád is?

Kristen felsóhajtott. Úgy vélte, Brad kezd elszigetelődni a világtól. Ha nem vigyáz, végül jól elfalazódik, betokozódik. Máris olyként él, mint egy remeterák.

Generációs ellentét feszül köztünk, nevette szavait az évtizeddel sem idősebb O'Ross.

A mozijárók követelték a Kék Kristály következő epizódját.

A forgatás közben mindvégig ellendrukkerként viselkedő, epebajnok producer, Howard Gamble nehezen hitt a sajtóvisszhangnak, a közönség fanatikusabbjai részéről megnyilvánuló őrjöngéses ünneplésnek. Bárminemű vita nélkül hitt azonban a napról napra növekvő, csillagokat lerúgó bevételeknek. Mígnem ő maga is követelni kezdte a folytatást. A stúdió megbízásából végzett piackutatás kiértékelése után megpróbálta előírni, miről szóljon a forgatókönyv.

Mire Mark a következőt közölte: a szcenárió rég elkészült, ám ő csakis akkor hajlandó még egy mozimű erejéig dolgozni a stúdiónak, ha valaki más látja el a produceri teendőket a film körül, vagy legalább Gamble jócskán visszavesz az arroganciából. Az ő forgatókönyvébe se grafikongyártó, sem irodatöltelék, se más fantáziátlan egyed, de még fantáziás se merjen belevartyogni!

Howard tovább nagyszerűsködött, kijelentvén: bár a populáció Kristen Levyvel és Brad O'Ross-szal követeli a folytatást, abból nem hiányozhat Kyan Spitz, a „húzónév” sem.

Spitz alapállásból leszögezte: ha a második részben sem az övé a főszerep, le sem ül tárgyalni.

Jól van, már ki is írtalak a filmből, vont vállat Player, és titkolatlanul örült a fordulatnak. A Fekete Herceg forgatókönyvében ugyanis újabb, másféle figura szerepelt. Ezen alak megformálására kevésbé izomagyú, egyáltalán nem világhíres, viszont üdítően tehetséges színészt szemelt ki.

Howard kiborult és eperohamot kapott az ismeretlen név hallatán, és menten előhozakodott a banális én csináltam belőled valakit... és a nélkülem sehol se volnál..., valamint a mi lesz veled, ha majd ejteni fog az ezerfejű cézár?... kezdetű érzelmi zsarolási kísérletekkel.

Mark elismerte, hogy valóban mindent neki, szeretetreméltó producerének köszönhet, a mosti sikerhez legkevésbé a tulajdon talentuma, kitartása és a Gamble-hez fogható hülyéket toleráló simulékonysága járult hozzá. Nemde?!

Ezután visszavonult néhány hétre. Elvégezte művén a szerinte kellő változtatásokat.

És egy szép napon végre átadott egy-egy példányt szűkebb forgatócsoportja tagjainak, hogy mindenki elmerülhessen az előkészületekben, és megszülethessenek a technikai változatok is. Így aztán Brad is nekifoghatott, hogy kidolgozza a harci jelenetek koreográfiáját, és kiválassza a munkához a legjobb kaszkadőröket.

Howard nyomban szétkürtöltette a médiumokban, hogy máris forgatják a követelve várt második részt.

Mire a Kék Kristály Fanatikusok elnevezésű tömörülés megfontolás tárgyává tette, hogy visszavonja alig két napja közzétett, vérmes hangvételű sajtónyilatkozatát, mely szerint: mivel a társaság tagjai nem bírnak tovább várni a mindegyre késlekedő újabb epizódra, s mert reményt sem látnak arra, hogy Mark megalkossa azt, kénytelenek maguk megírni és – „az alábbi bankszámlaszámunkra mostantól közadakozásból befolyó pénzből” – leforgatni a következő folytatást. Ráadásul bizonyosra veszik, hogy az klasszisokkal különb lesz Player korábbi fércművénél. Ígyen vélekedtek, illő tisztelettel.

Minek kapcsán a filozofikus Brad – persze hogy! – mélységesen eltűnődött a homo debiloiduson, és még ezen-azon.

Kristen nem ért rá elmélkedni. Minden idejét és energiáját lekötötték az özönszerűen előkerült egykori osztálytársak, régi és új ismerősök. Holott évhosszat szeretkeznie kellett volna, hiszen újévkor egész nap az ágyon heverészett Braddel, szerelmezvén, lustázván. Ez utóbbi nem csekélység volt tőlük, mindketten tűzrőlpattant jegyűek lévén. A babonaság szerint az év további részében is azt kellett volna művelniük, amit aznap tettek. Az esztendő csakugyan átütően szexuális szellemben folytatódott, ám időközben Mark moziműve végighódította a kontinenseket. Következőleg gombamód felütötték a fejüket a valahai barátok, és jelentkeztek azok is, akik leendőnek szánták magukat.

Ezen a ponton megest irtóztatóan elütött egymástól a fejleményekről alkotott véleményük.

Kristen élvezte a vendégjárást. Hol exfőnöknője, a fitneszszalon-tulajdonos Nina járt náluk, akit aztán kétezer független vagy félfacér férfival ismertetett össze, sajnos mindeddig a várva vágyott szerelembe esési és házasodási következmények nélkül; hol a volt tanítványai, hajdani iskolatársai vagy azok pártfogoltjai költöztek be hozzájuk néhány napra, hétre, hasonló elvárásokkal telten. Mindegyikük azt remélte, hogy a találkozás megváltoztatja az életüket. A várt csodák nem következtek be. A kezdeti duruzsolós, nevetgélős, bulizós, vadócos leányegyüttlétek lassan elsavanyodtak. A csalódott szerencsevágyó hazautazott, átengedve helyét a következő jelentkezőnek.

Brad egy darabig összeszorított fogakkal tűrte a háza összes termeit körbetomboló, szünettelen csikóhancúrozást. Később csupán elviselni volt képes, szebbik fele kedvéért. Utóbb már fogcsikorgatva, mind gyakortább célzott arra, hogy ennek véget kell vetni – vagy pedig külön kéne költözniük.

Kristen eleinte meg se hallotta e megjegyzéseket. Arról mesélt kedvesének, hogy ő egykor hurkapálcika lábú, szúrós térdű-fenekű, kiugró járomcsontú, amolyan halálfejű kislány volt, nagy, álmatag, zöldessárga bagolyszempárral. Rémálom külleme miatt a formásak és szépek, vagyis a sikeres társak csúfolódásának céltáblájaként funkcionált. Hivatásuk fanatikusaiként örökkön elfoglalt, egymással zápult haragot tartó, elvált szülők sarjaként szüntelenül szeretetért epedt, jobbára hasztalan. Tíz évvel idősebb, már-már genetikailag cinikus fivérének maró kritikái sem éppen éltetőleg hatottak rá. Most tehát igenis lubickol, fetreng, lebeg, ficánkol a hirtelen rázúdult szeretetben!

Szeretetben? O'Ross felvont szemöldökkel, hosszan rácsodálkozott.

Ő bezzeg remekül hárította a rátelepedni próbálkozókat. Nem fogadta el a százával érkező, fényesnél fényesebb hírnevű személyiségekhez invitáló partimeghívásokat, mondván: rühell unatkozni, helyeskedni. Bárminemű hízelgés lepergett róla. Nem állt szóba firkancsokkal. Közölte, hogy ő ráér, kivárja, míg a komolyan vehető, felkészülős, odafigyelő, korrekt riporterek kíváncsiak lesznek rá. Ha meg nekik ő nem téma, az esetben sem sorvad el a bánattól. Színészeket foglalkoztató ügynökségek ajánlkoztak képviseletére, ám kitartott a mellett, hogy ő kaszkadőr. Ilyen formában pedig továbbra is megfelel számára a régi, kopottasnak és viseltesnek számító munkaszerző ügynöke.

Kezdő és haladó filmírók, rendezők kísértgették. Kilószámra kapta a dicsérő, felajánlkozó, kéregető, gyűlölködő leveleket, nemritkán intim holmikat is tartalmazó borítékban. Fogorvosok, sminkesek, plasztikai sebészek, ruhatervezők és ékszerkészítők halmozták el reklámanyagaikkal. Mindannyian azt ígérték, hogy még ragyogóbb mosolyúvá, szebbé, elegánsabbá, divatosabbá teszik. Levakarhatatlan kreatívok hajkurászták páratlan és egyedülálló ajánlatukkal, miszerint tévedhetetlenül kitalálják és megcsinálják a teljesen eredeti, mással összetéveszthetetlen, jól eladható, tökéletesen „trendi” személyiségét. Egyszóval összehoznak egy busásan fizetett, irtóra kapós Brad O'Rosst, a legfőbb világsztárt.

Már megvagyok. Ha változom, inkább magamtól teszem, felelte a nyaggatott. Később mogorvább lett, még elhajtóbb magatartást tanúsított.

Egyszer még piszkosul pofán csapom valamelyiket, jósolgatta, mikor többedszer besokalltatták.

Kristen nem értette, hogy a számára legbecsesebb személy miért nem képes ruganyosabban kezelni a sikert.

A Becses válasza nem késett.

A siker az, hogy az emberek befogadták, élvezik és szeretik a filmet. Hogy esetleg ezt egy mosollyal, egy elbűvölő, szellemes levéllel vagy személyesen a tudomásunkra adják. Számomra az összes többi megnyilvánulás nem kívánt szövődmény, mellékhatás, korneurózis. A magam részéről így látom. Minthogy nem vagyunk egyformák, különbözőképpen reagálunk a háborgatásra.

Ami számomra nem is háborgatás, vetette ellen Kristen.

Kevéssel ezután egy valahai osztálytársnő másodunokahúga, Barbara költözött be hozzájuk. Mivel a leány egy bulvármagazinban azt olvasta, hogy imádottja, az ifjú filmcsillag az apróbbacska mellméret híve, kebelcsökkentő beavatkozásnak készült alávetni magát. Izgatottságában végigvacogta a műtét előtti napokat. Brad néhányszor megpróbálta eltéríteni szándékától, ám meg nem győzhette őt arról, hogy ha szépségversenyeztetné emlőit, akár fajtagyőztes is lehetne. Továbbá a normális interperszonális kapcsolatban állatira nem a mellméret, a combhossz és a sminkvastagság a mérvadó.

Barbara a minimumra redukáltatta kebelét. Utána két hétig agonizált számosnyi kínjában a vendéglátó háznál. A harmadik héten végre lement a láza, csökkentek fájdalmai, s már az elfojtott megbánás vésztünetei se mutatkoztak rajta. Egyszóval lábadozni kezdett.

A negyedik héten Kristen elvitte őt egy partira, s bemutatta rajongottjának. Az ifjú mozicsillag, hallván az érette hozott melláldozatról, a filmvászonról ismert, jellegzetesen lógatag alsó szemhéjú, pökhendi tekintetével végigmérte a reménykedő szerelemtől félájult, lapos keblű lányt, megpaskolta annak kézfejét, és tudatta: a riport után szörnyen lecseszett a sztájlerem, hogy kínos az ízlésem, így azóta a légzsákszerű csöcsökre gerjedek.

Az elkövetkező időszakban a csalódott Barbara lépten-nyomon öngyilkos akart lenni, hol tablettával, hol gázzal. Néhányszor megpróbálta vízbe veszejteni magát.

O'Ross alig győzte megmenteni a szerelemháborodottat. A lesifotósok persze rájuk találtak. Egy ízben akkor kezdtek dühödten kattintgatni a kerítés tetején, midőn Brad kihalászta a medencéből a többé-kevésbé megfúlt lányt, és épp fejtetőre fordította, hogy kifolyassa belőle a vizet. Ily módon az életmentéssel lebilincselt pasasnak nem állt módjában, hogy kirugdalja a hívatlanokat az intim zónájából. Holott erőst kedve lett volna hozzá.

Ugyanaznap este Kristen egy szerfeletti nézettségű, kirívóan nívótlan, talk show besorolású tévéműsorban szerepelt élő-egyenes kínvallatáson. A Brad által velősen csak Sztársenkinek nevezett riporter a kedvteléseiről faggatta őt, azon belül konkrétan az ágybéliekről, még konkrétabban a G-pontjáról és netáni perverzióiról kérdezte, valamint arról, hány orgazmus után teljes egy napja, de a barátja farokmérete is érdekelte.

A lány nem hökkent meg és fel se háborodott a firtatózáson, tehát mindvégig tökéletesen kontrollálni bírta tulajdon idegrendszerét. Ebből következően szellemesen, értelmesen, lepöccintőleg válaszolgatott, jobbára nem is a hozzá intézett kérdésekre, hanem amire csak óhajtott, és többnyire arról beszélt, amihez kedvet érzett. Közvetlen természetességével úgy szégyenítette meg a sajtónyikhajt (szintén O'Ross ©-ja), hogy e pirongatás szándéktalannak tetszett. A stúdió közönsége – szokatlanul – átpártolt mellé, őt ünnepelte, tapsolta, neki lábdobogott.

Vagyis Kristen bebizonyította, elsősorban önnön magának, hogy vérbeli színésznő. S bár voltaképpen elégedett volt a szereplésével, mégsem tagadhatta le, hogy a kétes esztétikai értékű produkció után napokig úgy érezte magát, mint akit keresztül-kasul megerőszakoltak, összemocskoltak, lehánytak.

Ráadásul, még ugyanaznap éjjel, Brad megkérte, hogy a szünet nélkül az Itt a vége, fuss el véle! versikét refrénező Barbarával együtt mielőbb – azaz holnap – költözzön el a házából.

Ez mit sem változtat a kapcsolatunkon. A hirtelen jött siker jóval több hordalékot, átgondolnivalót hozott magával, mint hittük. A történtek feldolgozását kimondottan elősegíti a termékenyítő különlét.

Így O'Ross.

Kristen persze alig hitte a lerázós púdert.

Mindketten Brad sportklubjában dolgozván, naponta összebotlottak. A forgatásra együtt edzettek. Akármi történt is velük, köröttük, nem szabadulhattak a másik delejétől.

Néhány nap múltán titkos légyottot szerveztek, nem bírván tovább egymás nélkül. Midőn vágyuktól bomlottan, kéz a kézben, sőt, már-már száj a szájban kikecmeregtek a férfi kocsijából egy motel parkolójában, orvfirkászok rohanták le őket. Főként azt puhatolván, bujkálásukhoz vajon mennyiben van köze O'Ross aberrációjának, vagyis annak, hogy képtelen egyetlen nővel élni, neki egyszerre több tojó kell a fedele alá. Ja, és a minap miért is fojtogatta azt a kis nőcskét a medencéje partján?

Utóbb, Brad mogorvás megjegyzésére válaszul, a lerohanó kommandó önkéntes szóvivője kijelentette, hogy nem, ők egyáltalán nem élősködők. A riporter és alanya között igenis szimbiózis áll fenn! Tessék, O'Ross szépen számoljon utána, milyen jól jövedelmez neki (és persze a többi sztárocskának) a sajtó által biztosított ingyenreklám! Az áldozatos médiumok segítő közreműködése nélkül soha, de soha az életben nem lett volna belőle sztár, ikon és szexszimbólum!

Ekkor bekövetkezett, amit a sztár, ikon és szexszimbólum korábban már bejövendölt.

Piszkosul állón vágta a szószólót.

Ezáltal a titkos randinak is befellegzett. A vad vágy szertefoszlott.

Azóta nem próbálkoztak újabb intim együttlét fedőnevű akcióval.

És holnap kezdődik a forgatás.

Így aztán Kristen félrevonultan haldokolt a müzlistányérja fölött, mint elefánt a csalitosban.

Megtartotta – a jó időre – utolsó tánc-aerobik óráját. Észlelte saját nőttön-növekvő feszültségét. Azt is, hogy a vele tornázó hajadonokra (de még a rezignáltabb elváltakra, férjesekre) is áttapad hevesedő izgatottsága. Másként néztek rá, mint egyébkor, másféle volt a mosolyuk. De szívesen lennék a bőrödben, akár még félnék is helyetted, üzenték pillantással, szomorkás-bátorító fintorokkal.

Eszébe jutott, kezdetben mennyire tartott attól, hogy hiába hirdeti meg testformáló mozgásóráit Brad O'Ross régtől fogva hírneves harcművészeti klubjának egyik termében, egyetlen alakosodni vágyó se fog betévedni. S valóban, míg a sajtóban meg nem villant, hogy Lilia privátban ugrabugrát tanít, a testmozgást igénylők létszáma mindössze napi három-négy órás elfoglaltságot adott számára. Hanem a fotókkal krőzusian illusztrált bulvárcikk következtében elképesztő mértékben megnőtt a fitneszrészleg látogatottsága. E szenzáció lefutása két-három hónapig tartott. Ez idő alatt az újdonsült mozgáskultúrosok zöme kibámészkodta magát rajta és szételemezte külcsínét, hibáit. Mivel az izzadságos tevékenységek amúgy szikrányit sem vonzották őket, e kíváncsiak lassacskán elmaradoztak. Viszont a testápolás ezen módja mellett kitartóak vidám, összhangzó társasággá váltak.

A Brad által személyesen celebrált kardozástani kurzus szétkürtölt híre is tetemes tömeget csődített össze. Ám mert ő a maga sajátos módján viszonyult az efféle, kétesnek, sőt: léhásnak gúnyolt sikerhez, percek alatt leépítette a nemkívánatos jelentkezőket.

Kristen sejteni kezdte, mekkorát tévedett, midőn azt feltételezte, hogy a férfinak tetszik ez a fajta különbözésük is; hogy O'Ross titkon vele együtt élvezi az elnépszerűsödés – szerinte – szélsőséges megnyilvánulási formáit. Hogy a lelke mélyén igenis boldogítja őt, ha kultikus alaknak, idolnak, ikonnak, pláne szexszimbólumnak nevezik. Ha furtonfurt lesnek utána, s titkaiban vájnak.

A sajtó nagy mágiás, vélte Brad, ha nem mindjárt mindenható. Kiszemel valakit, eldönti az illetőről, hogy mit akar csinálni belőle, és addig nem csillapul, míg létre nem hozza a kiagymolt figurát. Tök nyolc, miféle az alap: a hozott anyagnak többé nincs jelentősége. Ez persze sok esetben tragédiát eredményez, de természetesen nem a teremtő sajtóét, hanem az alanyét. És épp az alany az, aki ezen a szinten többé már senkit nem érdekel. Totemoszloppá változtatnak. Leborulni jár hozzád a tömeg, vagy épp azért csődül köréd, hogy legyen mit leköpdösnie. Ekkor már halál mindegy, kinek a porhüvelye adott anyagot a faragványhoz. Tudom, nem mondok felemelőeket, sóhajtott végezetül.

Senki se helyettesíthetetlen, vigasztalkodott Kristen a táncóra végén. Utódja, Susan is pompásan megfelel hátrahagyott tanítványainak.

Hiányozni fogtok, pityergett mégis. A különböző korú lányok lármásan biztosították afelől, miszerint ő is, ő is. Összeölelkeztek, búcsúcsókot csereberéltek, nevették fene nagy meghatottságukat.

Na ne félj, kicsi! Az élet barátságos! suttogták a fülébe többen is, és neki jó filmezést, maguknak szép mesét kívánva, gyengéden kitaszigálták vonakodó korpuszát az öltözőből.

– Elbúcsúztál a híveidtől? – kérdezte Brad, mikor reszkető ínakkal benyitott hozzá.

A férfi formagyakorlatokat végzett, átizzadt homlokszalagban, verítékfoltos atlétában, szita farmerben, mezítlábasan. A lány arckifejezése láttán abbahagyta a kardsuhogtatást. Leült a sarkára, maga mellé intette Kristent.

– Mi a baj?

– Be vagyok gyulladva, elgyávultam. Folyton az jár a fejemben, hogy jövök én ehhez? Ki vagyok én, hogy a lencsék elé merészkedjek? Arra vetemüljek, hogy azt higgyem, eljátszhatom Liliát?

– Jól van, egészséges vagy – bólintott O'Ross. – Pontosan ezen kétségek marcangolják mostanában Mark, Egon, Mathe és a többi filmes hasonszőr lelkét is. Rólam ne is beszéljünk. Legszívesebben elbújnék szerzetesnek az isten háta mögé.

– Ó, te már itt is el vagy bújva – legyintett Kristen. Letérdelt, majd a sarkára ereszkedett a tatamin, a férfival szemben. Brad feszesen hátrasimított, varkocsba font, fényes fekete haját, torony homlokát, fejre állt V-t formázó, dús szemöldök alatt rejtező, azonosíthatatlan színű, sötétes szemét, oly finom vonalú, hogy már-már kicsiny orrát, szenvedélyesen telt, széles száját, gigantikus határozottságra valló, csaknem kocka formájú állat, hosszú, erős nyakát nézte. Bámulta a jócska termetű pasast, egész kiterjedésében, mindinkább túlcsordulón. Sajgott a szíve tőle. – Lassanként teljesen kivonod magad az emberek köréből.

– Na, na – csitította O'Ross –, ne kezdjük elölről elidegenedett mivoltom taglalását. Holnaptól minden más lesz. Életünk tán-tán visszaváltozik azon széppé, amilyen régebben volt.

A lány félrehajtotta a fejét.

– Te hiszel ebben?

– Törekszem rá.

– Pocsékul tengődöm nélküled. Hiányzik Blubber, Chanel és Givenchy. Sir Remington és Lord Obeliszk. A majdnem folytonos kardsuhogás, a kerted végi szikla tövében zúgolódó tenger.

– Tombold ki magad, ahogy megbeszéltük – hárított a férfi.

– Ahogy te megbeszélted, tenmagaddal. Nem kell kitombolnom magam.

– Jó, pontosítsunk: élvezd fenékig a váratlanul jött rajongás minden megnyilvánulását, ízlelj meg minden egyes odakínált barátságot, fogadj el minden igaz szándékúként jelzőzött kezet. És közben tudd: ezen játékaid engem nem szórakoztatnak.

– Megint vitatkozni fogunk?

– Miért is tennénk? – csodálkozott Brad. Írisze mélyszürkéről feketére sötétült. Szemrése elkeskenyült. Szájzugát mélabú fintorgatta. – Sosem akartam vitázni veled. Nem tudok együtt élni az újdonat barátnőiddel, te játszadozol a rád irányuló figyelemmel, én viszont elbújnék előle. Téged éltet, feldob és mulattat mindaz, amit én két kézzel tolok el magamtól. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármelyikünknek fel kéne adnia a világ dolgaihoz való viszonyát. Pusztán annyit jelent, hogy meg kell találnunk kapcsolatunk mindkettőnket üdvözítő formáját.

– Van ilyen kapcsolatforma?

– Talán sikerül kikísérleteznünk valamit.

– Oltári nehéz lesz, biztosíthatlak! – csattant fel Kristen. – Nem hiszem, hogy a korom tesz olyanná, amilyen vagyok...

– Nem hát – szúrta közbe O'Ross. – Korfüggetlenül üde, elbűvölő, harmattiszta és édesül kíváncsi vagy. Továbbá az a típus, aki a más okulásából képtelen tanulni. Tehát elannyiszor a saját fejed bezúzása útján teszel szert fontos tapasztalatokra.

– Mindazonáltal te folyton megkímélnél ettől. Előre megfested, mi lesz valamely tettem Következménye. Lépten-nyomon rámutatsz a Lényegre! Méghozzá nem is egy-kettő, hanem mindjárt húsz mutatóujjal!

– Ezért nyitottál rám? – érdeklődött hűvösen O'Ross. Arra gondolván, aligha alaptalanul érzi magát megtámadottnak.

– Nem, azért jöttem, hogy elmondjam: tikkadtan kívánlak, szeretlek, nem élhetek a testközeled nélkül, satöbbi! De te megint azt az atyát juttattad eszembe, aki egy titáni karosszékből bitang nagy árnyékot vet a szülöttére, a Bölcsességét! Tudnál tenni valamit annak érdekében, hogy ne kelljen törpének érezném magam a társaságodban?

– Jaj, felnőtt gyermekem! Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Dehogy nincs! Nagyon is tudod, hogy megőrjít a kiforrottságod, a világ iránti keménységed, szigorod! A rigolyáid. Az, hogy a Mindenség tökéletesítésén fáradozol!

– Nincs igazad. Téged is engedlek tökéletlennek lenni. Magam is az vagyok. Most úgy érzem, konfrontálódni jöttél, és ártatlan szavaim mögött ürügyet keresel a kitervelt mulatsághoz.

– Legalább emeld fel a hangodat, Brad! – kiabált Kristen. Arra gondolt, hogy most is, miközben torkaszakadtából társalog vele, egyfolytában gyönyörködik a pasasban. Hogy nem tud betelni a látványával, az illatával, a vonzerejével. Nyugalmas rendíthetetlenségével. A lényével. Hát épp ez az. Ha eddélig mégúgy titkolta is, pokolian dühös rá. Azért, mert Brad megvonta magát tőle. A mennyeket, poklokat összeborítónak ígérkezett, mindhaláliglan tartónak hitt szerelem ide jutott. Külön laknak. Frigyelésről, pláne gyermeklégió nemzéséről rég nem is beszélnek. – Küldj el a fenébe nyíltan, egyenesen! Végleg!

– Nyílt, egyenes fickó vagyok. Ha majd aktuálisnak érzem, végleg elküldelek. Te most kompenzálsz: rajtam vezeted le a holnap miatti félszedet. Holott tudhatnád, nincs mitől tartanod. Nincs is eljátszandó szerep. Te magad vagy Lilia. Rólad szól a kivételes nőalak.

– Francokat! – Kristen észrevette, hogy az ujjait tördelgeti. Háta mögé dugta a kezét. Merev vigyázzülésben feszengett a sarkain. – Lilia nem létezik, vagyis virtuális! És tudd meg, egyáltalán nem merem még feltételezni sem, hogy visszaadhatnám az ő kínjait! Hogy úgy élhetném meg a fájdalmát, oly belenyugvó-odaadóan, gyilkos őrjöngés, borsszemnyi gyűlölködés nélkül, miként ő!

– Jól van. Pontosan látod, mit kell majd Liliaként érzékeltetned.

– Leütlek, Brad O'Ross!

– Nem akarsz inkább kardozni? Közben is cseveghetünk. Amikor felvinnéd a hangodat a szipirtyós magasságokba, használd a pengét!

Felpattantak a tatamiról. Félrehúzták a szőnyeget. Kristen legyőzte a kísértést, még bosszantásul sem nyúlt Brad kegytárgyként tisztelt, megérinthetetlen kardjáért. Fegyvert választott a fali tartóból.

A boltíves építésű, kupolás mennyezetű, mohaszín kövezettel burkolt, bútorzatát tekintve lafanctalan-dísztelen, mégis reneszánsz hangulatú vívóterem közepére lépdeltek. Szertartásosan megbiccentették felsőtestüket. Tekintetük összeakadt.

O'Ross tartása ellazult, arcvonásai kisimultak. Azzal foglalkozhatott, amihez a legfőképpen értett. A kezébe szorított markolat révén otthonos közegbe, önnön éltető elemébe került. Cikornyásan széles ívű, játékos mozdulattal kezdeményezte az összecsapást.

Kapcsolatuk hajnala óta a lány tömérdeket tanult tőle kardozásról, lovaglásról, szörfözésről, ölelésről. Valamivel kevesebbet életről-halálról, azon belül emberi viszonyokról, szerelemről. Gyanította: utóbbival az az alapbaja, hogy az elméletet olykor képtelen a gyakorlatba adaptálni.

A fizikai küzdészettel nem volt gondja. Könnyedén csattogtatta a pengét, attól sem zavartatva, hogy Brad nem csak az agyafúrt vagy alattomos sújtásokat, de a legbravúrosabbakat is kivédi-hárítja. Mivel mindannyiszor élvezetet leltek a vívásban, valójában soha nem harcoltak. Mostanra előzetes begyakorlás nélkül is veszélytelenül forgolódhattak, akrobatikázhattak összecsapás közben. Egy hívatlan szemlélőjük szerint kardforgatási stíljük szerelmi előjátékkal ért fel.

A Fekete Herceg harctechnikai forgatókönyvéhez is ekként készült a koreográfia. O'Ross a legügyesebb tanítványaival – Kristent is bevonva – dolgozta ki a látványtervet. Jó párszor majdnem belebetegedtek a feladat minél tökélyesebb megoldásába, máskor szanaszét gurultak a teremben a nevetéstől, midőn veszélyesen kivitelezhetetlennek érzett, ám annál szebbnek tetsző mozdulatsorokat valósítottak meg.

Nem az a lényeg, hogy gyilkos hatású legyen, ha majd a mindent jobban tudók, szételemzők kipróbálják, lemásolják. Az a fontos, hogy gyönyörködtető és azonosulható legyen. A mese, mint köztudjuk, csupa metafora, allegória és szimbólum; nem pedig vérfoltos, izzadságos, kapcaszagú realitás. Ugyanis ez utóbbi egy másféle eszköztárú, másik műfaj. És kell-e párbajozniuk egymással?

Nem csupán Brad vélekedett így. Egy ízben Mathe, a trükkmester – vagy másként: szörnyész – azt fejtegette: az általa teremtett rémlényeknek nem az a dolguk, hogy a nézőt halálnedvekben fürösztgessék. Nekik azt kell elhitetniük, hogy a filmbéli hősök retteghetnek tőlük. Elkötelezett trükkös számára nincs elszomorítóbb, mint egy, a nagyérdemű által végigröhögött szörnyes jelenet vagy egy kompletten szétvinnyogott horrorfilm.

A sudár termetű, széles vállú, finom izmú, némiképp dölyfös tartású O'Ross mozgását szemlélő lányban felködlött, hogy évmilliókkal ezelőtt ezt mondta róla: olyan, mint King Kong egy különösen jól sikerült plasztikai műtét után.

Nagyon kevéssel később már olyféléket gondolt felőle, miszerint a pasas ragyog és sugárzik, még akkor is, ha mostig ő ezt látva nem látta.

Nosztalgiái elszomorították. Azután feldühítették.

E pillanattól fogva megpróbálta legyőzni Bradet.

– Barbara hogy van? – udvariaskodott a férfi, lélektanilag alkalmatlan pillanatban.

– Megöllek! – sziszegte Kristen, egy goromba csapással előrezúdulva. – Miért érdekel Barbara? Már nem emlékszel, hogy jól kirúgtál minket a hajlékodból? Bocs, helyesbítek: a szerzetesi cellasorról.

– Végtére, jogom volt hozzá. Az ember azzal él együtt a tulajdon otthonában, amivel szeret. A hisztériát, az öngyilkos cirkuszokat nem szeretem. A másik barátnődet is felemlegethetném.

– Melyiket?

– Majdnem mindegyiket. Aligha véletlenül éltem egyedül, míg be nem hálóztál. De csak téged fogadtalak magamhoz. Másokkal ez nem sikerült. Az említett bige, hadd nevezzem őt High Tech Bestiának, minden megnyilvánulásával egyszerre forralta a véremet, az epémet és az agyamat. Pedig oda se költözött, épp csak mindennapos volt nálunk, mint a te kis rajongód. Az adott neki tartást és önbecsülést, ha boldog-boldogtalannak eldicsekedhetett az ismeretségünkkel. Ő volt a mindenkori sajtóértesítő, az úgynevezett bennfentes. Hát ennek lenni igazán varázsos életmutatvány! Ha beszélgetés közben szóba került, hogy csöpög a csap, ő tüstént ismert egy remek vízszerelőt. Ha utazást terveztünk, azonnal ajánlott egy korrekt irodát, és ha az merült fel, hogy lakást kéne bérelned, menten átnyújtotta az általa favorizált ingatlanügynök névkártyáját. Ám ha pezsgőt kívántunk, arra is ő tudta a legpöpecebb megoldást. Ráadásul naprakész volt az aktuális trendekből. Jóízű beszélgetést nem tűrő, szerfelett fárasztó fontoskodásait tovább is sorolhatnám, de már ennyitől is síkideg vagyok.

Brad kifullasztó asszóval a sarokba kergette s ott be is szorította Kristent. Összeakadt pengéik között a lányra fintorgott.

– Vagy felvethetném a másik rád piócásodott angyali teremtést, aki légcsere nélkül, folyton arról szövegeit, milyen sminkre, séróra, göncre van szükséged, s mindezeket melyik márkabutikban szerezheted be. Megmondta, ki legyen az ügynököd. Persze, önmagát nevezte meg, ki mást!? Aztán egy nap elmaradt végre. Viszont küldött egy piszkosul borsos számlát, imázstanácsadásról szólót.

– Hát az tényleg aljas húzás, vérciki volt – látta be Kristen, azon fáradozván, hogy minél frappánsabban törjön ki a falszegletből. – Ám ez csak egyetlenegy negatívos példa!

O'Ross kieresztette a sarokból a lányt. Meghajolt, jelezvén, hogy a küzdelemnek vége.

Tenyerére vette a kard hegyét. Éteri finomsággal végighúzta ujjbegyeit a pengén, majd szertartásos mozdulattal a hüvelybe csúsztatta a fegyvert.

– Barbara sem negatívos példa, nemde? A gyönyörű ifjú nő, aki levágatja a mellét, mert valamelyik zuglap szerint épp ez tetszik egy sehonnai sztárevicsnek.

– Nem vágatta le a mellét! Csupán elplasztikáztatta a feleslegét!

– Jaj de jó, hogy elmagyaráztad a különbséget! Sírva kérleltem az eszehagyott libát, hogy gondolja meg, és kegyelmezzen annak, ami a legérettebb rajta. Utóbb, agyament tettét megbánván, hol bonyolította szuicid cirkuszait? Naná, hogy az én sütőmben akarta elgázosítani magát! Ám hamarost felhagyott e móddal, lévén a gáz büdös. Majd az én sikálószereimmel akart véget vetni a kínjainak. Eredmény: úgy habzott a szája, mint egy epilepsziásnak. Azután, alkalmasabb patikaszer híján az én megfázás elleni poraimat falta be. Végkifejletként lószerűen, csatakosan leizzadt, továbbá patakzóan megáradt a nyála, köpete. Később az én medencémbe próbált belefúlni, a lesiheroldok vérmes örömére. Mindeközben pedig naphosszat áriázta, hogy itt a vége, fuss el véle! Ha ez nem negatívos példa, akkor mi az? Említsem meg azt a rajongó fickót, akit magad kedveskedtél a házba, majd ottléte alatt mindvégig úgy helyezkedtél, hogy jól lerúghasd, ha netán megtámadna? Nem is alaptalanul óvakodtál tőle. Abszolút aktív elmeháborodott kinézete volt, ráadásul úgy is viselkedett. És akkor most mélyen hallgatok legvészesebb rajongódról, a Tudod Kiről, hiszen vele már az ügyvédünk bíbelődik! Nos, soroljam még a boldogtalanságaimat?

– Most rajtam a sor. Időnként elkap a gyanakvás, miszerint szándékosan bőszítgeted a sajtót.

– Mivel bőszítem? Azzal, hogy átkozottul rühellem, ha a kukámban turkálnak, a kerítésemen lógnak, ha falkában követnek, és baromságokat firkálnak össze rólam?

– Ha nem viselkednél olyan mereven és elutasítóan, egyszer sem neveztek volna Görényekkel táncolónak.

– Hízelgésnek vettem. Inkább táncolok, élek, hálok görényekkel, de még sárkányokkal is, mint hogy elfogadjam az ilyféle sajtóérdeklődést, ugyanis ez terror. Eszméletlenül régóta dolgozom a moziiparban. Azért tartom fenn a klubot, hogy legyen egy felszenteltnek érzett visszavonuló helyem, ahová bármikor eljöhetek, midőn megtelik a hócipedlim. Ma is ugyanaz a fickó vagyok, aki a Kék Kristály forgatása előtt voltam: méltatlan a világérdeklődésre. Némelyek érdeklődése pedig méltatlan hozzám. Ennyi. Nem én leszek azon ejtőernyős, aki egy szál fitymában landol az angol királynő, a pápa vagy Arafat virágágyásában, mindössze azért, hogy két napig se tartó médiaszenzációt buheráltasson magából, mert különben nem bírja kiadatni a regényét, a hanglemezét, nem lel producert a forgatókönyvéhez. Az ilyfajta figyelemhajhászás helyett inkább a tehetségben hiszek, és az visszatetsző műsorok nélkül is eltalál a közönségéhez. Más szóval, a hírnévnek nem engem találtak ki. Te jobban tűröd ezt a fajta üldöztetést, bámullak is érte. Viszont megtörtént bevallom: ilyenkor ritkán gyönyörködöm benned.

– Miért nem tudod játéknak tekinteni az egészet? Úszkálhatnál a hullámain.

– Ezt már milliószor átrágtuk, mind oda, mind pedig vissza. Mivel egyikünk se változtat az álláspontján, a legésszerűbb megoldás a különélés. Meglehet, ezt nem kéne mondanom, de gondolj bele: helyzetünk valamiképpen rímel a filmbélire.

– Nem hallom jól ezt a rímet – morogta Kristen. Követte a férfit az irodájába. – Vegyem olybá, hogy szakítottunk?

Brad felsóhajtott. Zoknit, cipőt húzott. Zsebre vágta az íróasztalán heverő maréknyi aprópénzt. A lány közel lépett hozzá.

– Berolnizhatnám az apródat? – kérdezte, feltapadván a férfira.

– Már meg is történt – felelte O'Ross. – Sajnálom, rohanok.

Homlokon csókolta Kristent, és kissé hajlottan kiviharzott az ajtón.

Howard Gamble teljes erőből mozgósította a sajtót, majd azon nyomban szorongani kezdett. Úgy vélekedett, jobb, ha a másodperc tört részéig se szünetel a felhajtás a készülő film körül. Minél többek érdeklődését csigázzák fel, annál számosabb mozijegyet, ilyen-olyan kazettát, számítógépes játékverziót, a főhősök figurájával nyomott relikviát és kütyüt, valamint toronyóraláncot adhatnak el később. Mivel a populációt csupán kevéssé csigázzák fel a forgatókönyvírók, rendezők, ezért a szereplőket kell orrvérzésig sztároltatni.

És épp itt jött a képbe a bibi. Fenét bibi: seb, fekély, üszők! Gamble tudta, hogy Kristen Levy csak-csak elbájoskodik a médiával, ám Brad O'Rosst még arra se lehet rábírni, hogy legalább ne küldje el a leprába, francba a nyomorult hírszerzőket. A harmadik főbb szerepet játszó Danon Corl pedig olyannyira ismeretlen színész, hogy tökéletes pénzkihajigálás lenne őt az előtérbe nyomatni, ugyanis az ő kedvéért egy féllábú, félvak koldus se nyitná ki a bugyellárisát. Mai napság, midőn tüzetesen megkreált figurák nyomulnak az összes populáris műfajban, Corl úgy fest, mint bármelyik közönséges földi halandó. Ráadásul ő se kedves! Firkászundorban tán még nem tesz túl Brad O'Rosson, de nem is kispályás a gizdulásban.

A repülőtéri sajtóirodában várakozó Gamble eperohamot megelőző pasztillákat hajigált a torkába, egyiket a másik után. Biztosra vette, hogy a maga részéről nincs mit idegeskednie, ő mindent alaposan kitervelt, megszervezett és bebiztosított. Ám az emberi tényezők, ez esetben a húgyagyú Mark Player, a firkászallergiás Brad O'Ross és a szabadidejében – állítólag – mániásan daloló-szájherfliző Danon Corl mindent elszúrhat. És ha a sajtó berág rájuk, kinyírhatja a filmjüket.

Howard tehát fanatikusan imádkozott, mind Istenhez, mind Allahhoz, de még Buddhához és a Nagy Manituhoz is. Izgatottságában nem szopogatta, hanem rágta a keserű cukorkákat. Fogai őrült tempóban koptak. Szerencsésnek érezte magát, hogy rövid szakálla, bajusza már eleve galambősz, mert legalább nem látszott, hogy ezekben a percekben újraőszült.

Egyszerre csak megérkezett Mark. Ő csupán a városból jött, de így is jó párszor elvétette a repülőtérre vezető nyílegyenes utat. Ám mert, önismeretének hála, jóval előbb indult, topográfiai eltévelyedései dacára se késett el a sajtótájékoztatóról.

Gamble neheztelve végigmérte a rendezőt. Player mérhetetlenül szerteszórt, nem e világra való példány volt. Mindennek a tetejébe az ember még személyleírást se tudott volna adni róla, például eltűnés esetén, oly mértékben észrevétlen külsővel bírt. Kész csoda volt, hogy a felesége és a munkatársai többnyire felismerték.

Ez ízben szellemileg biztatóan tisztának tűnt, ám valami mégse stimmelt vele. Midőn Gamble ráébredt, mit lát a szokottnál is furcsábbnak rajta, a fotóriporterek is észlelték a malőrt, és persze íziben rárepültek.

A hóbortos, hígagyú Player félig borotváltan jött el otthonról!

Bal orcáját kékes borosta lepte, míg a babafenék simaságú jobb arcfél káprázatosan csillogott-villogott a rákent krémtől. Nyakára, ádámcsutkájára fehérellő hab száradt. Középszürke ingét virtuóz módon csupán egyetlen helyen sikerült félregombolnia.

Viszont a csukaszürke vászonnadrág derekába hanyagul begyömködött ruhadarab egyik sarka a félig nyitott sliccből meredt elő! S ha a sarkain hintázó Mark éppen hátradőlt kissé, az a kínos ingcsücsök szemérmetlenül égnek meredt!

Lentebb a zoknik rendben találtattak. Ám a szandálszerű lábbelik láttán a hetvenes évek kelet-európai sarumódija rémlett föl a szemlélőben.

Howard nagyot nyelt. Újfent lecsavarta a pasztillás fémdoboz tetejét, és egyszerre két szem epevidítót kapott be. Szorosan összezárt szája sarkából Playerre sziszegett: – Rakd el a farkadat!

Mark humornak vette a szólást, és erőltetett mosollyal nyugtázta azt. A majd' húszcentis ingcsücsök továbbra is erektált.

Megérkezett a színészek járata. Gamble idegesebb volt, mint egy bolygatott darázsraj. Az iroda üvegfalán át figyelte a gépből kiszállókat. Kristen Levy lófarokba kötött hajjal, sildes sapkában, napszemüvegben, sminktelenül lépdelt lefelé a lépcsőkön. Bár ő a lelkére kötötte, hogy elegáns legyen, a lány apácásan zárt pólót, repedezett farmert, sportcipőt viselt. A fotósoknak meg kellett mutatni, melyik a várt nő, mert azok maguktól tíz perc alatt sem ismerték volna fel.

Brad O'Ross szintén szakadozott farmernadrágban, begombolatlan ingben, hátravarkocsozott hajjal, az egész arcát leárnyékoló vadnyugati kalapban érkezett. Mégsem maradhatott inkognitóban. Az ő rendkívüli alkatát rögtön kiszúrták.

Úgy tetszett, a szakításról szóló hírek igazak, hiszen a hajdani szerelmesek külön-külön, seregnyi idegent maguk közé eresztve közeledtek.

Danon Corlt még a kínosan ráhangolt Gamble is alig bírta felfedezni az utasáradatban.

A huszadosztályú filmekben foglalkoztatott, a munkaszünetekben birka- vagy lótenyésztéssel piszmogó, távoli tanyán rühesedő, krisztusi korú fickó nem volt se magas, se sovány, se kövér. Leginkább semmilyen se volt. Összevissza hajtogatott karimájú, alighanem csupán lótenyésztő körökben trendi vászonkalapot, csaknem teljes arcot lefedő, tükrös üvegű napszemüveget, divattalan kockás inget, még módiját múltabb, gyűrött szövetnadrágot és – ó, jaj! – vietnami fürdőpapucsot viselt. Igen, azt a kék gumiból fröccsöntött, a nagyujjat a többitől egy pánttal elkülönítő, elrettentő modellt, amelyet jó ízlésű személy, embertársaira való tekintettel, még tévedésből sem húz a lábára!

Gamble elképzelte, hogy megnyílik alatta a föld, és ő süllyedni kezd a pokol összes bugyrai felé. Meglehet, valóban meg is történt vele. Később érezte, amint megszégyenített alakja összezsugorodik, megtöpped, tranzisztor méretűvé törpül. Biztosra vette, hogy neki vége van. És persze csalhatatlanul tudta, ki felel mindezért.

Mark Player! Hiszen ő és az általa bravúros mellényúlással összeválogatott „színészek” tették ezt vele!

Gamble eltökélte, hogy ha mégsem süppedne a pokol mélyeire, akkor még ma, legkésőbb éjfélig, leugrik a hídról vagy kútba esik.

A fotósok persze szorgalmasan csattogtatták a masináikat! Ezzel rögvest kivívták a producertől a cinikus, piszokcsimbók, galacsinhajtó jelzőket. Hiszen kíméletlenül leszafarizták Playert és az ő drágaságos csodabogárkáit.

A sajtóirodába toppanó Kristen biccentett a pénzszerzőnek, egyszersmind gyors pillantással felmérte annak küllemét. Az idősödő férfi menő körömkefe frizurát és borostaszakállt viselt. Dülledt hasú, zömök figurájára haláldrága öltöny, szilvakék selyeming simult. A szokásos cukorkaszag lengedezett körötte. Mint máskor is, íjfeszültnek látszott.

Ezután a lány félhangos örömsikollyal az olvadozni rémlő Player mellkasára borult. Ölelkezés közben lesimította a rendező kevés szálú pihehaját. Szélsebesen helyregombolta az ingét. Alig észlelhető gyorsan, mérföldes lélekjelenléttel rendbe hozta slicctáji szalonképtelenségét is. Ám a félbehagyott borotválkozást még ő se tudta befejezni.

Mindebből Mark mit sem vett észre. Hanem a fényképészeknek bizonyára megvolt minden egyes mozzanat.

Az egymást kedvelő felek összeborulása után Danon Corl kezet nyújtott Howardnak, és elmormolta a nevét. Barátságosan összevigyorgott Playerrel a rendező kebelén szorongatott Kristen válla fölött.

A lány megfordult. Multironda vászonkalap, nagyképernyős napszemüveg állt előtte. Az ily módon arctalanított férfi csupán kevéssel volt magasabb nála. Mégis óriásnak rémlett, mivel a szerepére történő felkészülés során hústornyosította magát.

Kristen bizonytalanul rámosolygott.

Válaszul Corl lekapta és ugyanazon mozdulatból pozdorjává morzsolta a napszemüvegét. A morzsalékot eldobta, majd a tarkójára pöccintette a paródiaszámba menő kalapot. Szűk szájjal, felcsillanó szemmel elvigyorodott.

Sötét hajú, magas homlokú, tekintélyes megjelenésű férfi volt.

A lány megjegyezte az első benyomás jelzőit: ironikus, érzéki.

O'Ross és Danon régi ismerősökként viselkedtek, jóllehet, először találkoztak, szemvillanásból, szájzugi fintorokból is értették egymást. Nem volt szükségük szavakra.

Ezután mindenki helyet foglalt. Az ülő testhelyzet, az interjúalanyokat a riporterektől elválasztó hosszú asztal civilizált keretet nyújtott a beszélgetéshez.

Özönlöttek a kérdések.

A rendezőhöz: Mit gondol, manapság éppen az ön tündéres vízióit igénylik az emberek? Mi a véleménye a fantasyről, mint műfajról? A Kék Kristály meglepő sikere mennyiben változtatta meg az életét? Ezentúl mindig ilyeneket fog írni és rendezni? Tényleg válni készül a felesége?

Kristenhez: Mikor hagy fel az aerobikoktatással, hogy végleg a sztárságnak szentelje magát? Reméli, hogy megismételheti az első résszel aratott sikerét? Már kész színésznek érzi magát, vagy valamikor még elvégzi a szükséges stúdiumokat? Mint modern, ifjú nő, mit gondol a varázsolós, kardozós Liliáról? Milyen stádiumban jár a bírósági ügy a zaklatóként feljelentett imádójával? Valóban szakított Brad O'Ross-szal?

Bradhez: Őszinte a mogorvasága, vagy csak allűr? Mit érzett, amikor főhősnek szerződtették az első részhez, hiszen addig főleg a hátát adta a filmekhez, mint kaszkadőr? Gyakran lejattol Szent Péternek, hálából a szerencséjéért? Mit tervez? Vállal harmadik, negyedik részt is? Megpróbálkozik másféle filmek főszerepeivel? Hívják egyáltalán? Igaz, hogy szatiriázisban szenved?

Danonhoz: Ez a hányadik szerepe is? Valóban húsz kilót hízott az előző filmjéhez? És azt a zsírt gyúrta át izommá ehhez a mozihoz? Tényleg állatokat tenyészt? Meg is falja őket? Nem bántja, hogy az énekléssel eddig nagyobb sikert aratott, mint a filmjeivel? Hiszi, hogy most majd színészként is befut? Igaz, hogy megrögzött agglegény?

Gamble azt gondolta: sebaj, hogy a firkászok galacsinhajtóznak velük. Az a fő, hogy írjanak róluk. Akármilyen ócska közhely is, színigaz: a negatív reklám is reklám.

A kérdezettek másféléket gondoltak. Ám tartották magukat a Marknak tett ígéretükhöz, és nem akadtak ki vagy fenn a szívatósabb kérdéseken. Mindazonáltal egyikük sem hazudtolta meg a természetét. Midőn a sajtótalálka feloszlott, a távozó riporterek nemigen érezhették diadalt.

– Téged se neveznélek médiasimulékonynak – mondta Brad Danonnak.

– Amilyen az adjonisten...! – hangzott a felelet.

E szavak hallatán Kristennek beugrott: Corl olybá fest, akár egy földműves, egy farmer. Nincs rajta semmi szembeszökő vagy feltűnő. Keze, alkata erős, nem finom. Atomviharban, szélárnyékban és háromszor megforgatva sem hasonlít a topon fényeskedő selymes sérójú, talpig legyantázott, törékeny hímnemű mozicsillagokra. Viszont oly eleven, életszerű és valódi, annyira férfi, hogy az már szinte süt, főz, párol, kiolvaszt.

A szálláshelyük felé száguldó limuzinban alaposabban elemezte a Danon által nyújtott látványt.

Az impulzussor így festett: kerekded fejforma, kissé lapos arc. Rövidre nyírt, enyhén hullámos, a szürke, a barna és a fekete közötti színárnyalatú, sötét haj. Jellegzetes töprengőráncok firkálta, magas homlok; egyenes vonalú, rövid szemöldök. A hajzattal azonos színű szempár. Élénk, csúfondáros, fürkész tekintet. Keskeny tövű, hosszúra nyúló, széles cimpájú orr. Halovány szamócaszáj; ennek ellensúlyozása gyanánt meghagyott, kurtára nyírt arcszőrzet. A kevéssel a szem alatt eredő szakáll a nyakon át az ádámcsutka alá csordul. Szemlátomást feltömegesített, leszálkásítatlan, nem gyantázott, átható őserőt árasztó – momentán trenden kívüli – termet. Nagy kezek, rövid, erős ujjak, pecsétgyűrű a jobb kisujjon. Ha a fickó tetőtől talpig megborotválkozna, menten tíz kilót veszítene a súlyából. Ám aligha tervez ilyesmit; nem pózol, nem divatol, vaskosan természetes. Némely körökben azt mondják az ilyenre: paraszt. Más szóval bugris. Pór, parlagi, gyalog. Kristen fenntartás nélkül a szívébe zárta Danont.

Azt remélte, ugyanott lakik majd, ahol anno, ám nem tették ki kényelmetlenül sajgó nosztalgiáknak. Szigorú sorompóval felszerelt bejáratnál fékezett a vége-hossza nincs limuzin. A silbak futó ellenőrzés után átengedte a kocsit.

Gondozott parkban, vadszőlővel, borostyánnal, rózsás színű, fehérizzani tetsző és kékellő virágú klemátisszal körbeszaladgált terméskő épületek között gurultak tovább. Tengerközeiben jártak. Kristen nem látta a vizet a magasra nyurgult fáktól, mormolását sem hallotta a motor dörmögésétől, ám érezte, tudta, hogy a tenger ott van valahol.

– Nos, Lilia – sóhajtott Player, mikor a batár megállt az egyik kőház előtt –, maga már megérkezett. Ha nem tetszik a héder, szóljon nyugodtan. Bár, Howardot ismerve, bölcsebb volna, ha tetszene. Vacsoránál találkozunk. Azután maga csak aludjon, én biztosan nem fogok. Folyton az jár a fejemben, hogy a második rész képes lesz-e überelni az elsőt? Meg az, hogy most még elfuthatnék. Pályát változtathatnék. Piszok jó kocsimosó vagy hamburgeres lehetnék.

– Miért kéne bármit is überelni? – lepődött meg O'Ross.

Mark felnyögött, öt ujjal széttúrta pihe haját.

– Mert csakis úgy érdemes folytatni valamit, ha az előzőnél jobbra csináljuk.

– Emlékezzék, nem ez az óhaj szülte a folytatást – mutatott rá Kristen. – Azért írta meg a második felvonást, mert úgy érezte, szívesen tovább mesélné a történetet.

– Én is azért írok folyton újabb és újabb dalokat, mert továbbra is zenélni akarok – mondta Danon. – Nem azért, hogy versenyeztessem egymással a számaimat, vagy mintha hót ócskának tartanám az előzőt. A remeklés amúgy sem eltökélés kérdése.

A téma nem először került szóba. Nem is századszor. Az utóbbi időben minden telefonfecsejük erről szólt.

A lány kiszállására várakozó sofőr finoman dobolt a kormányon.

– Kezdetkor mindnyájunk élete egy-egy nyers drágakő – szólt Kristen. – Lényünk, tetteink folyamatosan koptatják, vásítják, homályosítják vagy éppen csiszolják, karátosítják azt. Maga most egy újabb fazettát készít az életkövére, mivel az előző lapka már megvan. Végül majd az egész gyémántszép lesz.

– Elképzelhetem? – suttogta Player.

– Ha így folytatjátok, a gyagyagyógyászaitok jól éhen vesznek – sóhajtott Corl. – Nem láttátok imént a graffitit? „Mosolyogj, és az egész világ idiótának fog tartani.”

– Honnan szedte a pasit? – kérdezte Kristen a rendezőtől.

Player felocsúdott a dilemmájából.

– Danont? Hát, láttam egy filmjét a tévében. Az a film sikítoztatóan unalmas volt. Ő meg ott kínszenvedett az ötlettelenség, történettelenség, a lilálló semmitmondás középpontjában, és lesírt róla, hogy fel akarja emelni a művet, mert elhiszi, hogy ez a színészet.

– Mark, te nem is vagy olyan kótyagos, amilyennek mutatkozol – kapta fel a fejét Corl. – De hát nem az a művészet, ha a semmiből valamit csinálsz?

– Egy: legfeljebb Midász király képes a szarból aranyat varázsolni. Kettő: a nulla gyökvonás és hatványozás után is csak nulla marad, ez a természete. Te nyugodtan érd be valami meglévővel. Mindenben van történet, még egy porszem is lehet varázslatosan regényes. Ezt vetesd észre, láttasd meg másokkal. Ezt emeld föl. Ha elbírod. Szóval te ott kínlódtál, én pedig nem tudtam levenni rólad a szememet, mert láttam, milyen színes az aurád.

– Metahablaty is lesz? – vigyorgott a színész és emlősállat-tenyésztő (így állt a névjegyén). Nem ellenkezni kívánt, még csak nem is gúnyolódott. Segített a beszélgetésnek előrébb gördülnie.

Hátulról, a csomagtartóból fojtott sápogás, kaparászás hallatszott.

Legelöl a várakozásunt sofőr mind fehérülőbb ujjakkal szorította a mozdítatlan kormánykereket.

Mark bólintott:

– Színes az aurád. És az is tetszik, hogy olyan fojtottan vagy inkább visszafogottan ragyogsz. Szóval: néztelek s untattál. Kénytelen voltam történetet szőni köréd. Így született Kaiden, az elirtott seregű hadvezér figurája. Tudd meg, miattad újra kellett írnom az egész filmkönyvet! Mert ihletett állapotba hoztál! Most hallod először?

– Százszor elmondtad már, mind a százszor másként. Hát ezért nem kell überelned a saját teljesítményeidet. Te csak mesélj szépen, az összes többit bízd a hallgatóságodra, nézőségedre. Különben nem azért mentem színésznek, hogy bármit is felemelgessek, hanem játszásból. Azért nem lettem például orgonista vagy író, mert, sajna, túl vaskosak az ujjaim: kettesével-hármasával ütném le a billentyűket.

– Végül is, miket tenyészt? – firtatta az elcsüggedt limuzinvezető.

– Zenei hangokat. Figurákat. Lovakat. Nem eszem meg őket. Az ember nem zabálja föl a barátait.

– Már amelyik – dörmögte Brad. – Nem sürgetésképp jegyzem meg: az állataim már nagyon utálnak a csomagtartóban raboskodni.

– Folytassátok – sóhajtott Kristen.

Kilépett a tágas belterű motoros hajtányból. Mintegy öt perc alatt ért a főúri batár végéhez. A csomagtartófedél automatikusan felpattant előtte. Magához vette a táskáit. A ketrecükben ágaskodó görényekre, a kosárban gubbasztó kacsára mosolygott, bátorítóan.

– Segítsek? – érdeklődött a három férfi, plusz a sofőr, a limuzin leeresztett ablakai mögül. Mindazonáltal látni engedték, hogy jobban érdekli őket a tárgyalt téma, s amúgy is vakon tisztelik az emancipációt.

A lány nagystílű mozdulattal elbocsátotta őket.

Azután cipekedve a borostyános épület felé lendült. Egy szoborszép Kaizuka-boróka furfangosan meredező ágai között megpillantotta a tengert. Immár biztosra vette, hogy jó helyen jár.

Régebben a három mókusban hitt.

Mindama reggeleken, midőn a parkon átvágván rőt bundájú légtáncost látott, derűsen kelő napra számíthatott. Egyazon séta során három mókust láthatni kifejezetten boldogító sorsfordulatot ígért. Miután elköltözött a szerencsemókusok városából, kabalaként beérte a tengerrel. És csakugyan, minden napja különösen nyájas volt, míg Braddel élhetett. Hiszen a kert végi szikla tövénél, a mélyben ott elevenlett a tenger.

A limuzin nem gurult messzire. A házba nyitó Kristen még látta, amint megáll a következő, száz méternyire lévő lakhelynél. A kocsiajtók zárva maradtak. Bizonyára folytatódott a beszélgetés a következő rész jogosultságáról.

A lány, nem lévén tíz-húsz percnyi várakozó kedve, nem figyelte meg, ki lép elő a batárból. Majd kiderül, ki lesz a szomszédja. Különben se számít. Dehogynem.

A bejárati ajtón túl tágas előtérbe jutott. Megtorpant, mély légvétellel, lassan körbefordult, hegyezte érzékeit. A külső falakkal ölelkező, azokra feltapadó növényzet együtt lélegzett az épülettel. Elevenné változtatta, életillatúvá szagosította a köveket. Kristennek úgy tetszett, mintha egy jóindulatú, vonzó lény belsejébe került volna. Homokszínű, langyos kövezet simult a talpa alá.

A hajópadlós nappaliban kényelmesre párnázott, visszafogottan sárgálló, napraforgómintás szövettel bevont bambuszkanapé terpeszkedett. A körötte álló, hatalmas fotelok arra csábították, hogy felhúzott lábakkal vesszen el bennük. A teraszra nyíló üvegajtó mögött barokkosan bedúsult, szenvedélyesen virágzó kert széplett, háttérben a türkiz tengerrel.

Végigjárta a hajlékot, mielőtt a vízhez csábult volna. Megszemlélte a praktikus-egyszerűen berendezett, leginkább takarosnak nevezhető, méretes konyhát; a házszerte alkalmazott, spaletta-, tükör- és üvegajtós beépített szekrényeket. Az alig nyikorgó bambuszkeretes franciaággyal bútorozott, barátságos hálószobát. Úgy tűnt, kedvelni fogja a szabadon hagyott terektől levegős hajlékot; a padlókat, falakat, csempéket, textíliákat uraló porcelánfehér, hajnalkék és vajsárga színeket. A jókora ablakok körül hintálló, táncozó, lebegő zöld levelek, hajtások és a borostyánfalra kapaszkodott klemátisz bársonykék virágszirmai barátságossá lágyították az épület merev körvonalait.

A lakókörnyezetével kivételesen elégedett Kristen leroskadt az egyik anyaölszerű fotel mélyébe, és hisztérikusan sírva-nevetve fakadt.

Az előző forgatáskor használt házikó rózsaszínű, fluoreszkáló negédességére, annak szörnyűséges, ízléshagyott enteriőrjére emlékezett. S arra, hogy mégis, a hátborsóztató díszletek közt, azoktól úgyszólván zavartalanul, mennyire élvezte a munkát, a stábot, a kéznyújtásnyira lévő tengert – és persze Bradet; bár elég lassan ébredt rá az unikum pasas szerfeletti élvezhetőségére.

Kipakolta ruháit a hálóból nyíló gardróbszobában. Csikóhalmintás bikinit öltött, homlokára cuppantotta a búvárszemüveget, és rohanvást startolt a csalogató vízhez. Noha a ceremónia kissé megtorpantotta, mégse mulasztotta el a köszöntő aktust. A parton letérdelt, elfogott egy hullámot, s igaz áhítattal megcsókolta a tenyerére vett tengert.

Azután felszökkent, és diszkrét kéjsikollyal a habokba vetődött. Úszott vízszintesen, haránt, majd függőlegesen lefelé. Lebegett háton, spiccen, orrhegyen. Spirálban forgott és delfinugrándozott. Mámorosan szeretkezett a finom, érzéki, szépséges tengerrel. Összeolvadt vele, elemi részévé vált, s csakhamar megérezte, hogy végre istenigazából élni kezd.

Megint eszébe jutott múltkori lakóhelye, a parttól nem túl távoli kis sziget, vagy inkább sziklazátony és az arratájt úszkáló delfinek.

Itt a reszketni tetsző horizont szegélyén délibáblott a legközelibb sziget. Ezen messzeségből is kőrengetegnek, kopárnak, vendégszeretetlennek tűnt. Kristen sejtette, hogy előbb-utóbb eltempózik odáig, részint kíváncsiságból, másrészint azért, mert az a kalandor távolság erőst kihívta, ingerelte. És mert azt remélte, most valahára megtörténik a csoda, amire oly hévvel kívánkozott, amennyire mások csak vagyonért, hatalomért epekednek. Hogy a börtönszigetnek rémlő kőképződmény megkerülése közben talán végre a barátságukba fogadják, maguk közé veszik s vele úsznak a delfinek.

Felsóhajtott, lustán a vízre heveredett. A lágy hullámverés a part felé simogatta, cipelgette súlytalannak érzett testét. A felhőtlenül kék égboltozat alatt lebegdezvén még az is hihetőnek tetszett, hogy élet-halál fontosságú, megfeneklett szerelmi kapcsolata hamarosan rendbe jön. O'Ross a lábaihoz térdepel, és mindhalálig nőül kéri őt.

Ezen megint nevetni-zokogni támadt kedve. Nem mélyedhetett az önsajnálatba, mert hirtelen valami pokolcsapás száguldott felé kegyetlen robajjal. Ostoba-rémülten bámuló fejétől félméternyire a vízi szörny üvöltve irányt változtatott, és elsöpört mellette.

A tovarobogó vízi szán gázkarján feszítő fickó zöld vigyorral hátraintett. Tán azért zölddel, mert esetleg ő is sejtette, hogy otromba volt. A találkozás utójátékaként jelentkező, lóbáló, hajigáló hatású hullámverés gyorsan a parthoz lebegtette a lányt. A ház felé közeledvén átpillantott a szomszédba.

Odaát, a virágba borult bokrokon túl felvillant Brad fedetlen válla, fekete bőrszalaggal átkötött tarkófonata. A férfi a tengerhez igyekezett. Bár nem látszott a takarástól, a görények – Givenchy és Chanel – biztosan körülötte szaladgáltak, és alighanem Blubber kacsa is a sarkában csattogott.

Na, ez már valamelyest hasonlított a múltkori idillhez. Ha Brad itt lesz a közelben, ő könnyebben merészkedik a film díszletébe, Lilia szerepébe.

Leöblítette magáról a sót. Lengén felöltözött, görkorcsolyára kapott, és elindult, hogy felfedezze tágabb élőhelyét is.

– Vedd könnyebben – ajánlotta Danon a vacsora vége táján, a szájára szippantván a söröspoharat.

– Nem tudom – sóhajtott Brad, a villájával játszadozva. – Valahogy úgy hat rám ez a hirtelen jött felkapottság, pláne a vele járó ultra macerák, mint a szülés utáni depresszió a nőkre. Még azt is megengedem, hogy amolyan betegségféle, amit érzek, és talán kezeltetnem kéne. Vagy kivárhatnám, míg elmúlik magától. Ám egy dühösebb hang, szintén az én fejemben, azt kérdezgeti: miért önnönmagamat hibáztatom? Nem lehetséges, hogy némelyek valóban bántó módon sztárolnak? Gondolj bele: halál normális, ha egy idegen nő hozzám lép az utcán, és marokra ragadja a mit sem sejtő tökeimet? Vagy tép egy fürtöt a gyanútlan hajamból? Nos, normális ez? Ha viszont én rugóztatnám meg az ő mellét vagy egyebét, felmérendő, kellőleg izmos-e, vajon mekkorára háborodna fel? És utóbb ugyan mit írnának a lapok a sztárallűrjeimről, az aberráimról? Követhető a problémafuttatásom?

Az asztaltársaság zöme bólogatott.

Kristen a fejük fölé gömbölyödő éjszukai égboltra pillantott. Azon napra emlékezvén, amelyen a felemlített merény érte Bradet. A férfit oly mértékben felzaklatta a legintimebb szervét ért bántalom, hogy feladta a tömény italok iránti tartózkodását, és vehemens alkoholbevitel útján támadta meg az egyensúlyérzékelését. Estére már erőst imbolygott, még ültében is. Mégsem lett lazább. Sőt. Az eset után huzamosabb ideig – két halálosan hosszú napig! – még tőle, a kedvesétől sem tűrte el, hogy kézzel illesse meggyalázott testrészét. Ráadásul attól rettegett, hogy élete végéig orgazmusképtelen lesz, pasas létére.

– Áh, az a markolászós csaj igazából nem is a lágyrészeidre harapott! – mutatott rá Atya, a második asszisztens, meglehetőst összegörbülve, mivel minden tragikumot őszintén átérzett. – Közeledése, annak tartalmát tekintve, teljességgel aszexuális volt. Egyszerűen szerencsemalacot csinált belőled. Csakis a szerencsevárás reményében, és nem ismerkedési célzattal cibálta meg a kunkori farkincádat!

Danon csúfondáros pillantást csillantott rájuk a pohara mögül:

– Mark, iparkodj, hogy a bemutató után átélhessem mindazt, amiről Brad zokog! Jöjjenek a rajongók! Minél szőkébbek, minél szexibbek, annál lelkesebben leszek a mázlidisznócskájuk.

– Te régóta zenélsz, nem is pocsékul, nem is kicsiben. Gondolom, nem szűkölködsz rajongókban – jegyezte meg Phil, az állatidomár.

– Azért az más. Az csak egy kocsmányi, koncertteremnyi részegült imádó. Hadd lássam, milyen az, ha az ember a sajtóban, tévében, moziban híresül el!

– Ha azt hiszed, vigasztalanul elcseszett az életed, míg nem ismernek fel az utcán, majd megtudod, milyen totálisan elcseszett lesz, midőn majd lépten-nyomon rád ismernek! – morogta Brad.

– Vedd könnyebben – tanácsolta újfent Danon. – Játssz vele! Fordítsd a saját üdvödre, szórakozásodra. Vegyél ki belőle minden kinyerhetőt. Gondolj a lesifirkászokra. Rühelled a fajtát? És akkor? Jó az, ha folyton stresszelsz, rágod magad miattuk? Idézd az eszedbe, hogy majd' hatszáz oldalas szerződést írtunk alá, melyben többek közt azt is elvállaltuk, hogy nem vonjuk ki magunkat a film beharangozásával kapcsolatos reklámkampányból...

– Holott előre tudható, hogy ennek kapcsán több ízben meg lesz támadva az undorközpontunk – szúrta közbe O'Ross.

– Abszolúte igazad van – bólintott Danon. – És állatira igazad is lesz, mindaddig, amíg ebből a világtól visszavonult, szilárd erkölcsiségű, rettenthetetlen nézőpontból szemléled a dolgot.

– Honnét szemléljem? – firtatta Brad, enyhültebb kedéllyel, már-már elvigyorodón.

Igaz meglepetésükre Mark tiszta tekintettel előrehajolt. Ekkor derült ki, hogy figyel rájuk, mentálisan is jelen van közöttük, s nem a privát fantáziakép világában úszkálgat, mint általában.

– Vedd alapul Lilia ma délutáni kalandját – szólt, következetesen nem Kristennek nevezvén a lányt. – Kigörkorizott a kapun, és a bulváristák menten ellepték azt a szép, fiatal szervezetét. Miután ő úgy vélte, hogy elegendő ideig aranyoskodott velük, kecsesen elköszönt, és faképnél hagyta a fickókat. Azok meg nyelvlógatva kocsiztak utána, tudni akarván, hová megy, kivel találkozik, mi célból. Amikor Liliácska beelégelt tőlük, szépen megcélzott egy lépcsősort, felült a korlátra, lecsusszant rajta, s azóta is bottal püfölik a nyomát.

– Mit akarsz ezzel mondani? – puhatolta O'Ross.

– Szerintem csak azt, hogy fogadd lazábban – szólt a lány. – Mivel ez már mástól is elhangzott, és én is így vélekszem, esetleg fontolóra vehetned.

A férfi bólintott.

– Rendben. Majd alszom rá pár tucatot. Most inkább az jár a fejemben, hogy holnap fejest ugrunk a moziba.

– Kórosan irigyellek Seym szerepéért – közölte Danon. – Annyira emberpróbáló, hogy szívesen elbirkózgatnék vele. Nagyon tetszik, amit az imént mondtál erről: játszó vagyok, nem színész. Ezentúl sűrűn idézgetem majd, ha nem bánod. Viszont sokkal üdítőbb lesz a hús-vér Kaiden bőrében fickándozni. Jó néhányszor megnéztem az első részt. És tudod, Mark, a végén mindannyiszor elkapott az a szívmelengető jó érzés, hogy az összes főszereplő teljesen megérdemelte a boldog véget! Erre te bitangul megszopatod őket a második részben! Már amennyiben véglegesnek tekinthető a legutóbbi forgatókönyv-verzió...! A zsoldosokat oly módon szívatod, hogy a minimálisra szorítod vissza a jelenlétüket. Seymet és Liliát pedig megingatod a permanens boldogságról kialakított hitükben.

– Permanens boldogság? Van ilyen? – kérdezte Player.

– Még narkóval se lehet fenntartani. Utópia, nem létezik. Csak hát az ember van oly hülye, hogy higgyen benne. Ha elmész egy esküvőre, hát nem menten olyan érzésed támad, hogy a pap az örök mámorgás állapotába, a Paradicsomba lépteti a feleket? Holott pedig...! Habár mit tudhatom én ezt, dörzsölt agglegényként!? Szóval lefele a süveggel Mark előtt! Volt mersze megpróbáltatásoknak kitenni a hőseit, akiknek pedig, a mi gyermeki igazságérzetünk felől nézvést, végre hemperegniük kéne a rózsaszínű sárban.

– Ez eszembe se jutott! – nyögte Player. – Semminő boldogságellenes szándék nem vezérelt! Semmilyen koncepciót nem tákoltam. A történetemnek nincs üzenete! Én csak elengedtem a képzeletemet, és meséltem.

– Épp azt mondom, mennyire jól tetted. És még valami feltűnt. A két film között érettebb, nagyobb, szebb lettél. Persze, csak allegorikusan.

– Eltelt némi idő...

– Igen, és te megmutatod, hogy nem vesztegetted el az életed. Ha valaki ötvenesként is ugyanolyan, mint huszonöt esztendősen, akkor elpocsékolta a közbenső éveket.

– A megmutatás ötlete se fordult meg a buta fejemben – gyónt a rendező. – Munka közben meg sem járják az agyamat mindazon elgondolások, amelyeket később a kritikusok, szakírók, némely rajongók és utalók nekem tulajdonítanak.

– Egyszer valaki óvatlanul felcipelte Markot a Kék Kristályról szóló internetes vitafórumra – emlékezett Brad. – Ő pedig pengekomolysággal átette magát kilencvenezer-hatszáznyolc darab, vegyes kultúrnívójú bejegyzésen. Az összes méltatásba szálanként belepirult. Valahány hülyeséget egyenként a szívére vette. Minden egyes gyalázkodás olvastán ki akart ugrani az ablakon. Végül csak azért nem halálugrott, mert az olyan banális. A végén kikövetelte, hogy kattintsák el őt egy Hogyan végezzünk magunkkal? jellegű topikra. Aztán ejtette az egészet, és saját kútfőből akart felkészülni. Ugyanis ő az önkivégzésnek is megadná a módját, mivel fantáziás, kreatív fazon.

– A művészlelkű emberek roppant érzékenyek – sóhajtott Atya. Valószínűleg épp az önakasztáson mélázhatott. Feje félrebillent, nyelve féloldalasan kibuggyant a szájából.

Kristen hátradőlt a széken. Átjárta az ismerős, borzongatóan jóleső, friss levegőérzés, amelyet már a múltkor is olyannyira élvezett a szűkebb körű, gyöngyellő hangulatú együttléteken. S lám, az újonc Danon máris közéjük tartozott, velük egy lelkű lévén.

Eszébe jutott a – momentán – távol lévő Gilles és Bertrand. Kyan Spitz. Folytonos utálkozásuk, beszólásaik. Hiányozni fognak a forgatásról. Nélkülük másként pezsegnek majd az események. Ha egyáltalán lesz pezsgés. Sanszos, hogy nemigen lesz.

Szórakozottan figyelte a tányérok elcipelésén fáradozó pincéreket. A közelében ülő, tűnődözni látszó Bradet. A minden korábbinál összekuszáltabb hajzatú, bármely napszakban, mély árnyékban is elvarázsoltnak tetsző Markot. A kacifántosan kopaszodó trükkmestert, Mathe-ot; a világító kameratőrként emlegetett Egont. A valószerűtlenül szelíd, állatbűvölő Philt. A derekasan sörözgető, mégis színjózannak tűnő, röntgensugár tekintetű Danont. A súlyosan empataként jellemzett Atyát. A távol lévő, erőst nélkülözött első asszisztens, Melodráma üresen álló székét.

A hiányolt asszony az est kezdetén betoppant néhány percre. Begipszelt vállal és jobb karral, szánandó tartásban érkezén. A felsőtestének tetemes százalékát beborító fehér kötést értékes autogramok színesítették. Az aláírok némelyike apróbb grafikát is készített kézjegye mellé. Például virágot, csacsit, halálfejet, láncfűrészt ábrázolót.

Kristen emlékezetében felcsendültek a medúzafő frizurás, negyvenes nő bemutatkozó szavai régebbről, még az ő ártatlanságának korából:

Néha úgy néz ki a társaság, mint az Összetört Szívek Klubja. Máskor meg szakasztott olyan, akár egy munkaterápiás elmegyógyintézet. Olykor meg csak elmegyógyda, bárminő terápia nélkül. Mit csináljak? Ez az életem, ezt szeretem. Foglalkozom velük, a lelkemre veszem minden bajukat, ezért ragasztották rám ezt a hülye nevet. Néha már nem is jut eszembe a saját keresztnevem. Ezt vésetem majd a fejfámra: Melodráma Smith. Elég jó?

A szemlátomást szörnyen balesetes rendezőasszisztens nem fogadta el az ételkínálást, holott többen is felajánlották – mint közkedvencnek –, hogy felaprítják vagy villára kábelezik helyette a spagettijét, és a torkába lapátolják, ám ha kéri, akár szájból szájba is táplálják, ugyanis fenemód szeretik őt.

Az érzelemnyilvánítás által megkuszált Melodráma zavarában elhárító mozdulatot tett az ép kezével, és sajnálatosan a másikkal is. Ezzel lesodort néhány virágtartó kaspót a légtérből, majd ijedtében a megrakott tálcával arra igyekvő pincért is kiütötte. Takarítás közben elmesélte vállbalesetének történetét.

A balsors és közte így esett az incidens: egy napon rádöbbent, belőle már aligha lesz filmrendező, ő már élethossziglan első asszisztens marad. Gyermekei felnőttek, legalábbis ez a fixa ideájuk, és megszállottan önmegvalósítanak. Férje lazításképtelen munkamániás, önnön fontosságtudatának rabja, tuti aranyér-, szívroham- és impotencia-várományos. Erre döbbenvén, mondta is a dögunalom pasasnak meredten: el se hiszem, hogy te vagy az, akitől hajdan tiltottak a szüleim! Nos, míg szerettei a saját sorsukat barkácsolják, ő szakmailag megfeneklett, privátilag elmagányosodott. Addig is, míg kitör a következő forgatás, hamar elfoglaltság után kell néznie, megbuggyanás ellen.

Ezen eszmeröptetés után gyorsan megtanult lovagolni, sziklát mászni, ejtőernyőzni, valamint raftingolni, s mindeközben haja szála sem görbedt. Aztán otthon, házimunkázás közben a rüsztjére ejtette a vasalót. Midőn lehajolt érte, a vasalóállvány is rázúdult. A kínvergődés közepette rászakadt egy tükörajtó. Bonuszként lángra lobbant a szőnyeg, és a tűz csak körülményesen aludt el. Hát így ment a válla ripityomra. Ám azt most megígéri: mihelyst kiszabadul a gipszből, tüstént rövidre vágatja, kékre-zöldre festeti a haját, és tébolyult pasizásba fog.

Ezt elmesélvén, kikönyörögte, hogy másnaptól dolgozhasson. Player megeskette, hogy bírni fogja a megpróbáltatásokat, és a gipszével sem fog senkit brutalizálni.

Ezután Melodráma végigcsókolta a társaságot, ezenközben összetörvén néhány poharat és fagylaltoskelyhet. Mesmeg padlóra küldte az alighogy magához tért, bemonoklisodott orcájú pincért.

És persze Atya szívét is széttaposta, szintén szándéktalanul. A harmincas éveiben járó, középmagas termetű, gyérülő hajú, bernáthegyi-pillantású, veszekedetten borostásodó férfi Melodráma balesetének hírülvétele óta afféle első-második asszisztensnek tekintette magát.

Mivel a forgatás trükktechnikai része régóta zajlott, és abban tripla mellszélességgel részt vett, úgy gondolta, a munka könnyebbikével, vagyis a színészek jelenlétében történő felvételekkel is megbirkózik, Melodráma nyugodtan visszafekhet a betegágyába.

Az asszony láttán teljesen azonosult annak vállbántalmaival, majd a szerencsétlenül járt felszolgálóval. A poklok gyötrelmeit élte át, esthosszat simogatta saját kulcs- és járomcsontját.

– Mondd csak, Mark, te nem bízol a képességeimben? – kérdezte nyafogós hangon, jóval Melodráma távozása után.

– Mert? – nyögte értetlenül a firtatott. Az járt a fejében, hogy Howard már számtalanszor Válogatott Hangyásoknak titulálta a stábját. Meglehet, nem is alaptalanul. Ha jól belegondol, nehezen bírná eldönteni, melyikük a leghangyásabb, vagyis a Főhangyás. Talán ő. Vagy Atya. Nagyon esélyes még a számítógépzseni Teddy Bear, saját névhasználatában: Bömbi, kinek már az anyakönyvi elnevezése hallatán is felkorbácsolódik Gamble ingatag vérnyomása. Ám ha a sajátosan érdekes, orvosilag különösen figyelemreméltó fickó meg is szólal, a producer egyenesen megőrül tőle. És lassacskán a sajtóiszonyos Brad O'Ross is pályázhat a Főhangyás címre.

Atya magas hangja zökkentette ki Playert a szertebogárzó gondolatok közül.

– Hát csak azért kérdezem, mert Melodráma még betegen is jó neked. Mintha nem volnál elégedett velem. Talán rosszul helyettesítem őt?

– Jaj, dehogy! – legyintett a rendező. – Kitűnően végzed a munkádat. De azt kell mondanom, hogy Melodráma bátran dolgozhat, mivel nem beteg. Láztalan, tiszta tudatú.

– Velem ellentétben? – hangsúlyozta Atya.

– Ha már szóba hoztad – jegyezte meg a maroknyi méretű, kameratőr foglalkozású Egon –, te mintha kissé túl érzékeny volnál, nem gondolod!? Hányszor tapasztaltuk, hogy újságolvasás, rádiózás közben sírva fakadsz, kollabálsz? A film, amit forgatunk, nem nélkülözi a harci jeleneteket, szomorúságot, halált...

Atya felszökkent ültéből. Szaporán szedte a levegőt.

– Attól tartasz, hogy nem fogom bírni? Hányszor mondtam már, hogy kedvenc vígjátékműfajom a horrorfilm?! Tök jókat röhögök közben!

– Akkor miért mész le hídba minden rossz, véres, megrázó hírtől? Most is fájlalod a szemed alját, mert azonosultál a véletlenül pofán vert pincérrel! És lelkileg cirka három helyen törött a csontod, mert beleélted magad Melodráma bajába! Ráadásul nyolc hónapos terhes a feleséged! Mi lesz veled, velünk, ha nőd szülni kezd?

Atya visszaroskadt a székre. Hüvelykujja külső felével végigszántott az arcán tülekedő borostákon. Erőteljes sercegés hallatszott. E hang hatására kilazult néhány fogtömés a környezetében.

– Hát azt még nem tudom, hogyan élem túl a szülési fájdalmakat. Majd távol tartom magam a kórháztól. A filmkészítés miatt viszont egyáltalán nem aggódom! Jó volna, ha tudomásul vennétek, hogy engem a mozivér cseppet sem zavar. Ezért vagyok itt! Én csak a valóságot nem bírom! Az szörnyen megkínoz!

– Milyen igaz – révedezett Mark. – Azt hiszem, az a teljes élet, melynek fele álom és képzelet.

– Akkor a tied még ennél is teljesebb – biccentett Brad. – Bömbiéről nem is beszélve.

– Ki az a Bömbi? – kérdezte Danon.

– Bömbi? – ragyogott fel Mark arca. – Ő egy csodalény!

– Miért nincs itt?

– Mert nem ilyen helyre való. Ő egy komputerfenomén! Egy szuperlatívusz! Csak sajnos, autista vagy mi.

– Szerintem ufó. Vagy valami fantáziaszökevény – vélekedett Mathe. – Ugyanis rettentően, meghatóan emberszerű, ám, azt hiszem, mégse tökéletesen ember. Bármit megjelenít a számítógépen, amit Mark elképzel. Egyáltalán semmi más nem érdekli a gép világán kívül. Harmadik személyben, vagyis ő-esetben beszél magáról: Bömbi így, Bömbi amúgy. Hozzá képest Atya egyáltalán nem érzékeny, sőt: szenvtelen. Nos, nagyjából ennyit a távollévőkről. Ja: a film kétharmada már készen van, ugyanis kábé ennyit tesz ki belőle a számítógépes trükk és grafika. Bömbi hónapok óta éjjel-nappal dolgozik ezeken. Ha megpróbálnád megállítani, pihenni küldened, összeomlana az immunrendszere, meghalna. Azt mondtam: dolgozik. Pontatlanul fogalmaztam. Azt a munkavégző tevékenységet, amelyet ő művel, és még néhányan rajta kívül, joggal nevezhetném inkább élvezetnek, szerelemnek, vagy egyszerűen csak: életnek. Bocs, elragadott a pátosz. Várjatok, mindjárt kibökök valami züllötten cinikusát.

– Rajta. Figyelünk – bátorította Kristen. Pontosan tudván, hogy a szörnyésznek semmi efféle nem fog eszébe jutni. A köpcös termetű trükkmester példátlan, kuriózum kopaszságával rántotta magához a figyelmet: szemöldökig lelógó, asztallap formájú, bidres-bodros frufruja fölött hófehéren virított a fejtető, akár egy négyszögű, előretolt tonzúra. Megszállottakra jellemzően mély tüzű, melengető-borzongató tekintettel szemlélte környezetét. A vele beszélő vagy folyamatosan a szemébe nézett, és átforrósodott az abban érzett hévtől, vagy épp ellenkezőleg: akit rettegéssel töltött el a kakaóbarna szempár mélye, az inkább a furcsán tonzúrás koponyát bámulta meredten, és óvakodott megperzselődni a mágiás tekintet által.

– Tehát valami cinikusát – bólintott Mathe. Mutatóujja körmének hegyével finoman megvakargatta a fejét. A füle tövét. Az állat. Sejtette már, hogy ravaszul bekelepcézte magát. – Vigyázzatok, mert a cinikusoknak tíz esetből kilencben igazuk van. Ez egy mondás volt.

– Észbe gravírozzuk – ígérte Kristen.

– Te persze most vigyorogsz rajtam. Eszembe fog jutni valami mélységesen cinikus beszólás. Becsszóra. Addig ti folytassátok nyugodtan. Majd ha meglesz az epigramma, felnyújtom a kezemet. Oké?

– Oké – hagyták rá. Azután hazamentek.

Brad O'Ross jó darabig kísérte bérelt kocsijával az elszántan görkorizó Kristent a néptelennek tetsző, gyászosan sötét utcákon át.

Néha-néha megállt mellette, és a jobb oldalra áthajolva, kiérdeklődött az ablakon:

– Nagyon félsz a holnaptól?

– Igen – felelte a lány, tovább gurítva magát.

Pár perccel később a csikorogva fékező Brad ezt kérdezte:

– Akarsz róla beszélgetni?

– Nem tudom – sóhajtott határozottan Kristen, és elkorcsolyázott. Három saroknyival távolabb a férfi így puhatolódzott:

– Beszállnál? Hazavihetlek?

– Levegőzöm. Egy rakás gondolkodnivalóm van.

– Például?

– Hát, például az, hogy mennyire megváltoztunk. Talán beugróm egy videotékába, és kiveszem az Ilyenek voltunk című filmet. Streisanddal és Redforddal. Passzol a hangulathoz.

– Nem egy csapásra változtunk meg. Folyton változunk. Jó mulatást – szólt Brad.

Gázt adott, és elporzott a királykék Honda Legenddel.

Kristen szakasztott ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint anno, a legelső forgatási napon.

Jobbára vadidegen emberek hemzsegtek körötte a stúdióban, rá ügyet se vetettek. Mintha mindnyájuknak életbevágóan fontos lett volna, hogy sürögjön, egyszersmind forogjon. A legtöbben cipeltek valamit, ki egy sötétbarna loboncot, ki egy felírótáblát. Némelyek kígyót, békát hurcoltak magukkal, mások kis bőröndöt, lószerszámot, rojtos jelmezt, kardot, kandelábert, álorrot. A zöm kifürkészhetetlenül loholt valamerre, s marokrádióba, telefonba, vagy csak úgy maga elé kiabált.

Brad kétszer is elnyargalt mellette, mindkét ízben jelmeztelenül, még repedezett farmerját, begombolatlan ingét viselve. Blubber, az idősödő, folyton vigyorgó házi kacsa a felvert portól elszürkült tollazattal, csapzottan trappolt a nyomában. Ez legalább meghitten ismerős kép volt.

Az kevésbé, hogy a szakrális tárgyként tisztelt kardját szorongató férfi nem sok figyelemre méltatta a lányt.

Bár egyszer talán így szólt, tovasiettében: Lilia, halál régóta várnak rád a sminkszobában.

De nem fogta kézen, és ölbe se vette őt. Azt sugallta, boldoguljon egyedül.

Melodráma, az első asszisztens se mutatkozott.

Midőn a lány kinézelődte magát, és úgy döntött, ha nem szólítják meg, hazamenekül, megreccsent a fali hangszóró:

– Kristen! Kristen Levy, az ég szerelmére! Túszejtők kezére kerültél? Gospelt énekelve várlak a sminkben! Gyere már, mert megkopaszodom!

Melodráma hangja hallatán a lány felélénkült. Kipuhatolta, merre találja a szépítőszobát, és már repült is.

Az első asszisztens nem várt a gipszlevételig. Máris valóra váltotta fenyegetését: ötcentisre tépetett, kék és zöld színű hajjal fogadta a lányt. Lenyomta egy székre a tükör előtt, és rászabadította az arcászt.

– Örülhetsz, hogy magadtól is csecse vagy, nem kell órákig itt ülnöd! – lelkesítette Kristent. – Ez persze elmúlik idővel, addig azonban élvezd ki! Nos, vegyük át a leckét. A Sollima várában zajló események felvételével kezdünk. Egészen pontosan Lilia és Seym életének legszörnyűbb epizódjával. Nem tudom, miért mindjárt a legdrámaibb drámával indítunk, de ha Marknak ez a koncepciója, nem én leszek az, aki vitába ugrik vele. Szóval most ultragyönyörűre sminkelnek téged, hisz minden nő a menyegzője napján a legszebb.

A lány megragadta és szorosan fogva tartotta Melodráma bal csuklóját. Megállapította, hogy az új frizura tizenöt évnyit ifjított a nőn. Ám ezt most nem hozta szóba, mivel önző módon saját gondja nyűgözte:

– Látod, nekem a gyilkolási jelenethez kéne dublőz, kaszkadőr – nyögte. – Nem attól félek igazából, hogy nem tudom megmutatni, mennyire szenved Lilia Seym haldoklása láttán. Attól rettegek, hogy Kristenként is jócskán belepusztulok.

– Mark is elmondja majd, de azért én is belekapok: arra koncentrálj, hogy a te lelki erőd, elszánt harcod révén marad itt Seym. Te éred el, konokság, szenvedély, átok és ima mágiájával, amit másoknak ritkán sem sikerül. A te szerelmesed végül mégsem hal meg! Visszatartod őt élet és halál mezsgyéjén, nem ereszted át a másvilágra. Megmarad nektek a remény, hogy egyszer még teljes testi valójában visszatérhet; érintheted, ölelheted őt. Kristen felsóhajtott:

– Születésemtől azt döngölik belém, hogy az erős érzelmeket, vad indulatokat ne mutassam ki. El tudod képzelni, mit fojtottam magamba hosszú életem során?

– Annál könnyebb dolgod lesz – vigasztalta Melodráma. – Most kiadhatod magadból mindama sokkot, amit régtől kriptafedél alatt nyomorgatsz. Ne félj! Jó, tudom, hülyeség ilyet kérni. Valahányszor harapom a falat, és a férjem azt hajtogatja: nyugodj meg, drágám, én visítozva ölni tudnék!

– Jaj – felelte a lány.

– Na nem bánom. Rettegj csak! Mind megérdemli, ki ilyféle, magamutogató, lélekmarcangoló műfajra adja a fejét! Aki teljes lényéből ír, rendez, játszik vagy zenél! Ha nem éred be a tetszéleti léttel, ha kitárulsz a valónak és a képzeletnek, ha megnyílsz, hogy befogadj és visszatükrözz, nem csupán kéjörömökben lesz részed! Ha felszárnyalsz a dágványból, gyakran visszazuhansz. Rengetegszer megzúzod, összetöröd magad. Viszont szabadon röpülhetsz, és ami sastávlatból eléd tárul...

– Kösz, Melodráma! Máris sokkal nyugodtabb vagyok – vetette közbe Kristen, hallani sem akarván a vidító folytatást. Ugyanis attól tartott, hogy tüstént kirúgja maga alól a forgószéket, félresöpri a menyasszonnyá szépítésén ügyködő, Susan nevű arcászt, és világgá menekül.

Azután mégis tovább ült a kiteljesedett vakrémületben, akár egy ragacsos pocsolyában.

Mark mesélte egyszer, hogy ő is mindig csúcspánikban kezdi a munkát. Az ezrediknek is így fog nekilátni, ez ellen semminő rutin nem véd. Forgatókönyvírás, rendezés előtt heteket tölt a következő siratófal-rengető kérdések mély és alapos elemzésével:

– Miként merészeled azt hinni, hogy képes leszel visszaadni mindazt, amit felszabadítottál magadban?

– Miért gondolod, hogy a te tarka fikcióid bárkit is érdekelnek?

– Szabad neked másokat az ostoba agyrémeiddel háborgatni?

– Miért nem jársz inkább analízisbe? Hátha nálad bejön?

– Ki jogosított fel téged firkálásra, dirigálásra?

– Etc.

A lány a háta mögé meredt a tükörben.

Mögötte Sollima udvari törpéin és varázslópapján dolgoztak az arckendőzők.

A tiszteletreméltóan idős férfi színész máris nyomasztóan hasonlított az alattom mágusra, akiről ő Kristenként, vagyis filmnézőként csupán a rohadalom, gonosz, undormány jelzőcskék odabiggyesztésével bírt megemlékezni. Kinek láttán erősen fészkelődne a moziszékben, elszorítaná a karfa vérkeringését, és félhangosan arra buzdítaná a hősöket, hogy ádázul figyeljék a gyalázatos fickó legrejtettebb moccanásait is, ha kedves az életük.

Egyszer s mindenkorra kicselezhetné a tragikumot, ha felpattanna, és ártalmatlanítaná az ármányos Enort. Igen! És ezután Mark torkához nyomná a kard hegyét, s ráparancsolna: direktorom, most pedig azonnal írja a mesét, finom langyosra, míg szépen van, mert rettegve félek a megrázkódtatástól!

A háta mögött a sminkesek és az átváltozófélben lévő színészek derűsen csevegtek, tréfálkoztak, kuncogtak. Nekik volt kedvük!

Az ő menyasszonyos kinézetén fáradozó, alapozóval kreolosított arcbőrű, dús pillájú, kék szemű nő vele próbált kommunikálni, eddélig sikertelenül.

– Ne haragudj, se látok, se hallok – mentegetőzött Kristen, felfigyelvén a verbális kapcsolatteremtési kísérletekre.

– Stresszelj csak, ha neked úgy jobb – vont vállat Susan.

– Stresszel a fene – legyintett.

Arra gondolván, hogy rögvest felkapja a kardot, és ledöfi a mind méregkeverőbb külleművé, sötétebb tekintetűvé, villogóbb szeművé rútuló varázslót.

Igenis, preventív ledöfést foganatosít! És utána bekiált a díszletbe az ágyon heverésző, gyanútlan, fegyvertelen, szerelmes, tűzeleven Seymnek: Vigyázz! Védd magad! Menekülj! Szeretlek!

Lesandított a mellkasára. Látni vélte a bordáit vad ritmusban püfölő-kiboltosító szívdobbanásokat.

Kevéssel később, Lilia jelmezében, Asa kígyóval a homlokán, vállán a bűvös palásttal, ujján a varázsgyűrűvel, a rettegett hálóteremhez közelgett. Nyakban, térdben és bokaízületben teljesen kocsonyás volt.

Úgy érzékelte, akár egy zavaros álomban, hogy ellépdel a jelenetükre várakozó udvari törpék és a fényelnyelő-sötét palástba burkolt mágus mellett. Elmegy mellettük, bántatlanul hagyja őket.

Még Kristen Levy volt, de már majdnem Lilia, a varázstudó lány.

Seymbe botlott. Vagyis Brad O'Rossba.

Nem akarlak elveszíteni benneteket, jajdult némán.

Felfogta, mily ígéretesen hasadozgat a tudata.

– Lesz kézfogó? – suttogta Brad-Seym, lehajolván a lányhoz, szintén kissé skizoid tekintettel. Még halkabban hozzáfűzte: – Mindjárt eljön az igazság pillanata, mint az arénában.

E másodperctől nem látták többé a rájuk irányuló lámpákat és objektíveket, a jelenlévő filmes sereget.

Átzuhantak a mesébe.

A Fekete Herceg

Lilia a szakadék fölé nyúló sziklaormon imbolyog. A szél durván cibálja sörénydús haját, fekete tűzként lobogtatja vállán a palástot. Testét is taszigálja, mind előrébb, az elkeskenyülő perem felé.

Ha a lányon múlna, ő bizony engedne a szélnek. Ha a kedvét kérdeznék, szégyenlet nélkül beismerné, hogy örömest a mélybe tántorodna.

A mögötte magasodó férfi hozzásimul. Őt ölelve, mindkét kezével a szirt szegélyébe szúrt kardja markolatán támaszkodik. Úgy tetszik, mintha azért karolná őt ily módon, hogy visszatartsa a zuhanástól.

Lilia alakja élesen, tisztán előrajzolódik az alkonyuló ég hátteréből. Parázs fényű, fekete hajtincsei kígyóznak, táncolnak. Arcbőre kipirult. Zöldessárga macskaszemét könnycseppek nagyítják még egyszer akkorára. Összeszorított ajkai enyhén vibrálnak, álla reszket.

A sudár termetű férfi tartásából szomorú méltóság és némi megtörhetetlen dölyf sugárzik. Bőrszíjjal összefont, sötét haja rezzenetlen, de még a halántékánál, tarkóján elszabadult magános szálakat sem lebbenti meg a viharos szél. Arcbőre halottsápadt. Kígyóbőr pánttal kettéosztott magas homloka, komor ívű szemöldöke, sötétszürke szeme, finom vonalú orra, telt szája, széles álla, de még hosszú nyaka és a kardmarkolaton nyugvó, fémszegecses, ujjatlan kesztyűbe bújtatott keze is különösen áttetsző. Köpenye sem lengedez körülötte, azt sem fogja a szél.

Alakja még ennél is jobban elhalványulna, jóval áttetszőbbé válna ha a lány netán egyetlen töredékpillanatra is megfeledkezne róla. Ám ez aligha fordulhat elő.

A mindhalálig és még azon túl is szeretett Seym örökéletű Liliában. De nem csupán a folytonos rágondolás, a szerelem varázsereje teszi a férfit láthatóvá.

A fekete harcos nem teljesen holt. Megrekedt az élet s halál közti dűlőúton, midőn Lilia összecsapott érte Nervvel. Azóta innen is, onnan is kapaszkodnak belé. Bár ez a harc immár nem látványos, mégis lankadatlan.

A lány nem is sejti, miféle veszkődésekkel próbálkozik odaát Nerv, az alvilágisten, hogy végleg magához ragadhassa a fekete harcost. Azt viszont tudja, hogy nem adja fel a küzdelmet. Csakhogy amíg a Halál minden bizonnyal feszülten koncentrál kiszemeltjére, s e célból más tevékenységektől vonja el figyelmét, Lilia nem tesz görcsös erőfeszítéseket. Egyszerűen nem szorul rá.

Ugyanis Seym benne – s ezáltal is – él.

Egyszóval Nerv aligha szakíthatja el tőle a kedvesét. De visszaadni se hajlandó őt.

Seym tehát valódzik is, nem is. Mindenesetre – többnyire – testtelen. Bármit akarjon is megérinteni, átnyúl azon. Az érinteni vágyottat még pillangószárny-lebbenésre emlékeztető élmény sem érheti, s ez fordítva is így van.

Nerv gyengesége vagy engedménye, talán az egykor Kaeltől zsákmányolt kard varázshatalmának érdeme: amit Seym a bűverejű fegyverrel megsuhint vagy végigsimít, az észreveszi testi jelenlétét. Tehát ugyanúgy képes harcolni, akárha élne.

Mindennek azonban vajmi kevés hasznát veszi a szerelemben.

Néhány nap óta simogatni, ölelni tanul azzal a karddal. Amely, természeténél fogva, nem erre való.

Lilia pedig éppen azt fontolgatja az óarany pompájú, viharzó alkonyatban, hogy a míves markolatra font férfikézre kulcsolja saját ujjait, és együtt levetődnek a szirtről. Végiggondolja, milyen kényelmes véget érne. Nyakát szegve megszabadulna a kíntól.

A Seymmel történteken kívül más is gyötri. Fáj minden, ami az elmúlt időben esett meg velük.

Felsóhajt, hátrább lép. Mivel eddigi összesimulásuk illuzórikus volt, keresztülsétál a fekete harcos csalképén, és ezenközben, ha csak egyetlen lélegzetnyire is, érezni vél valamit, ami az elevenséghez fogható.

Már nem akar meghalni, kiszökni a kínból. A gyengeség tovasurrant.

Az est közelít.

Valaha, tömérdek emberöltőn át, gyűlöletes szellemlények bitorolták az éjszakákat. Felfalták, kiszürcsölték, megölték az útjukba kerülő eleveneket. Úgyszólván elpusztíthatatlanok voltak, csupán a napfény és a tűzláng bánhatott el velük. Éjjelente tömegével lepték el a Világot, annak minden zugát, szegletét. Mígnem, a közeli múltban, „a négy harcos és a lány” valóra váltotta az ősi jóslatot. Az erőpróbáló kalandok között megszerzett Kék Kristály segítségével visszaadták a Világnak az élet másik felét, az éjszakát.

A hajdanvolt ködlények már nem árthatnak. Közel s távol mindössze egyetlenegy sem-élő, sem-holt lélek lelhető fel, maga Seym, a szellemharcos. Miatta azonban nem muszáj fedél alá húzódni a sötétség idejére.

A Kék Kristály csodatételének mámorában úgy tetszett, az éjjelek soha többé nem lesznek rémületesek. S valóban, az éjszakban nem kell jobban szorongani, számosabb támadástól tartani, mint napvilágkor. A veszély legfeljebb agyafúrtabban rejtőzködik, s alattomosabban csap le, kihasználván az éj árnyékosságát.

Épp ezért, ki csak teheti, továbbra is fogadót vagy vendégkedvelő házat keres estére. Lilia azonban az erdőben szándékozik nyugovóra térni. Végtére nemrég, az éjjellények idejében, szenvedélyesen vágyta, hogy a bársonykék kupolás, csillagpettyes égbolt alatt hálhasson.

Kívánsága teljesült. Hálát adhat önmagának. Hiszen ő a jóslatbeli lány, és Seym a négy harcos egyike. Megszerezték a Kék Kristályt. Az éjjellények megsemmisültek. A dolgok jóra fordultak, bár csak fellélegzésnyi, kurta boldogságnyi időre.

A sziklaormot elhagyván lóra pattannak. Vágtában lendülnek a távoli erdő felé, melyben – Artax, a tömlöclakó, vak látnok szerint – találkozniuk kell leendő útitársukkal, Rongykobolddal. Útközben Lilia a mellette nyargaló férfit nézi, s mert erősen gondol rá, Seym szívettépően valóságosnak látszik nagyon is igazi fekete ménjén.

Felidézi magában első találkozásukat.

Vélhetően utolsóként, sudár termetű harcos lép a terembe. Minden szem megakad rajta. Tartásából méltóság, nyugalom és némi dölyf sugárzik. Fényes, sötét haját szorosan hátrafogva, bőrszíjjal összefonva viseli. Homloka magas, csaknem fele az arcának, s ezt kígyóbőr homlokpántja sem rejtheti el. Komor szemöldöke sötétszürke szempár fölé ível. Hosszú arcát valamelyest meglágyítja finom vonalú orra. Felsőajka keskeny, az alsó húsosabb, enyhén lebiggyedő, álla széles.

Fekete palástja elfedi alakját, öltözékét. Ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott jobbját a kardmarkolaton tartja. Fejét nem is mozdítva körbevillantja a szemét. Az asztal végéhez sétál. Letelepszik, hátát a falhoz támasztja. Hátraveti a palástot. Előbukkan hosszú nyaka, szőrtelen mellkasa, szíjakkal összefogott fekete bőrmellénye. Néhány szót vált a fogadóssal, majd fél könyökkel az asztalra támaszkodva szemügyre veszi a körülötte ülőket.

A vendégek felhagynak bámulásával; nem állják a tekintetét. Csak Shorr és Chad nem fordítja el róla a szemét. Kihívóan viszonozzák a fekete harcos közömbös pillantását, amely azonban hamarosan lesiklik az arcukról, s megállapodik Lilián.

A lány lecsúsztatja csuklyáját. Előkígyóznak vörös-fekete tincsei. Zöldessárga macskaszeme tágra nyílik.

A férfi remekül néz ki, egyszerre lágy és kemény, vad és szelíd. Úgy fest, mint aki nem éri be a nyers erővel, olykor-olykor az eszét is használja. Nyugtalanítja Liliát.

A fekete harcos vonásai megenyhülnek, noha egyetlen arcizma sem mozdul. A szeme, állapítja meg a lány: a szeme világosabbé vált, szinte elmosolyodott; ez okozta a változást. Azután a férfi tekintete továbbkószál.

Liliát hideg s meleg egyként kirázza az emlékízek hatására. Borzongva lovagol az erdőbe vezető ösvényre.

Nyúlánk, illatos fák zárulnak köréjük, a szél kívül reked. A hullott levelek szőnyegén elhallgat a patadobogás. A levegő avarbarna és mohazöld, surrogással teli. A rengeteg állatai lebegnek, szálldosnak a lombok között, jobbára láthatatlanul, rejtőzködősen.

Lenyűgözően vastag törzsű, réges-rég kidőlt fához közelednek. A földre rogyott, elhalt óriás legalsó, a talajjal érintkező ága új életre gyökeresült, és mámorítóan zöldell az ősfa tövében. E túlélő ág is jóval öregebb a legvénebb embereknél, pedig némely mágiások több száz évekig is húzzák.

Bár rohamosan sötétedik, Lilia lelassítja lovát a bámulatos matuzsálem előtt. Megszemléli a legfeljebb három-négy ember által átkarolható őstörzs görcseit, gubacsait, lakályos odvait. A korhadó kérget borító, különféle állatokat, koboldokat figurázó, elevenzöld mohafoltokat. Hallgatja az élő törzs egyik ágkarját rágó bogarak percegését.

Továbbléptet. Figyelmesen szemügyre vesz mindent maga körül, jóllehet már nyúlósodnak az árnyak, vastagszik a sötétség. A madarak esti dalukat fuvolázzák, susogják. Nyugodt hangjuk nem jelez veszélyt.

A következő fa valósággal terpeszben áll. A lábai közti árnyékban zöldesen izzó kalapú, óriási gombák növekszenek.

Később jókora, porlatag kéregdarab kerül eléjük. A málladozó fahéj repedéseiben, ereiben és bogaiban világítani látszó, sárga moha tenyészik.

Seym, aki mostanában nem éhes, nem szomjas, nem álmos és felrevonulási késztetései sincsenek, halkan megköszörüli a torkát. A lány még nem szokta meg, s úgy sejti, nem is lesz képes megszokni a hangadásait kísérő tompa morajt, zúgást, vibrálást. Ám azt tudja, mire inti őt e torokköszörű.

Art szerint ebben az – állítólag manóktól nyüzsgő – erdőben kell felkutatniuk majdani kísérőjüket. A koboldok mindenütt jelen vannak, vegyétek észre őket, tanácsolta a vak.

Figyelmesen megszemlélik a köröttük magasodó fákon látható, érdekesnek tetsző kéregrajzolatokat és repedéseket, kitüremkedéseket, furcsa növekményeket. Megpillantanak néhány, mohafoltnak, ágbognak álcázott, moccanatlan, mélyen alvó manófigurát. Ám azt nem lelik, akire a megadott, egyébként riasztó leírás ráillenék.

Sűrűsödik az éjhomály. A lány sötétben is lát a homlokát ölelő kígyója szemével, mindazonáltal hamar elfárad a hasztalan keresgélésben, s mert amúgy is kedvetlen, sóhajtva felhagy a kobold-fürkészéssel.

Immár hálóhely után kutat. A fatörzseken, köveken heverő, rejtőző lények nem érdeklik pirkadatig. Mi több, titkon azért fohászkodik, nehogy összebotoljon a Rongymanóval, mielőtt kialhatná magát, mert aligha lenne türelmes hozzá, ha helytállóak a róla mondottak.

Palota méretű fa tövében száll le fáradt lováról. Megveregeti az állat nyakát, és elengedi őt legelni. Egykorvolt fekete-szürke csődörére gondol. A szívét átjáró fájdalom szinte már megszokott.

Ledobja palástját a földre, végigdől rajta. Lehunyja szemét. Nem éhes, nem szomjas, és bár aludna, nem álmos. Pedig ő még élőnek számít.

Seym lova is elnyargal. A fekete harcos Lilia mellé telepszik, hátát a várfalszerű fatörzsnek veti.

– Vigyázok rád – szól azon az új, enyhén kútból jövő hangján. – Aludj nyugodtan.

A lány azt szeretné kiáltani, hogy nem aludni akar, hanem mellette feküdni, meztelen bőréhez simulni, szívverését, légzését hallgatni; hogy csókolni, ölelni kívánja őt.

A férfi ezen állapotában ugyan nem igényel ételt, italt, alvást, és jelenleg bárminő gyilokszerszámra érzéketlen, a szavakkal okozható fájdalmat sokszorosan érzi.

Lilia tehát hallgat. Többé-kevésbé őszintén elmosolyodik. Közelebb gurul Seym fekete csizmás lábához.

– Visszajössz. Biztosan visszajössz – sóhajtja.

Azután alvást színlel. Addig-addig, mígnem elhiteti magával, hogy csakugyan alszik.

Nem álom lepi meg, hanem az emlékezete. Kevéssel a Kék Kristály visszaszerzése után, midőn megelégelték a szakadatlan ünneplést, semmittevést, tespedést, útnak indultak Seym szülőföldje felé. Távozásuk láttán a három zsoldos, Shorr, Chad és Brund is félrehajította a boroskupákat és a simulékony nőket. Felcsatolták fegyvereiket, lóra lendültek, és utánuk vágtáztak.

Sollima királynő véráztatta birodalmához közeledvén a fekete harcos egyre töprengőbb lett. Esténként, mikor leheveredtek a tűz körül, rendszerint magára vállalta az őrködést, mondván: úgysem alhat, míg nem ismeri a választ az őt öldöső kérdésekre.

Még gyermek volt, amikor anyja kidobatta őt a palotából az apjával együtt, mivel zavarták birodalomgyarapító házassági terveit a szomszédos föld urával. Az elűzött férfi megfogadta, hogy bármilyen körülmények közt felneveli sarját. Szavát nem sokáig tarthatta, egy napon fajzatok támadtak rájuk, és széttépték a fiát védelmező apát. Mielőtt leszállt az este, s az éjjellények felszürcsölhették volna a magára maradt Seym testnedveit, rátalált Eman, a jós, és gyámola, mestere lett. Harcost nevelt belőle.

Holott Seym nem kívánt harcos lenni. Nem akart tudomást venni a sűrűn ismételt jóslatról, miszerint egy napon véget vet anyja mind szörnyetegebbé váló uralmának, visszafoglalja trónját, s szabaddá teszi a birodalom népét.

Lehetetlennek tartotta a hazatérést. Sollima fegyveresekkel fogadta volna, s ő nem akart a saját anyja ellen csatázni. Jóllehet, egyszer Eman titokban körbevitte őt ama földön, hogy lássa a nyomort, erőszakot, kínt és halált, Seym megpróbálta elfojtani az igazságérzetét. Nem csupán attól ódzkodott, hogy megölje az anyját, vagy végignézze, amint mások megteszik ezt.

Félt a zsarnoktól örökölt vértől, önmagától. Attól, hogy a hátalom kótyagossá teszi, lelkét veszi. Úgy döntött, inkább meg se próbálja.

Talán soha nem is kelt volna útra. Hanem egy napon, midőn már elgyötörtnek érezte magát a visszavett éjek ünneplésétől, összetalálkozott rég látott mesterével.

– Tudod-e, hogy Sollima földjén szörnyű háború dúl? – kérdezte Eman. – A nép megelégelte rossz sorát, és felkelt anyád ellen. Sollima tömérdek katonát küldött szét a falvakba, városokba. Hiába: a gyűlölet kioltotta a félelmet. Ömlik a vér, Seym.

A harcos tudta már: találkozásuk cseppet sem véletlenszerű. Tartott a folytatástól.

– Emlékszel anyád férjének fiára? Altan, akiből semmi nem nézett ki, a jámbor, álmos tekintetű Altan a lázadók élére állt. Elege lett Sollima kegyetlenségéből, apja közönyéből. Altan véget akar vetni anyád rettegett hatalmának. Csakhogy nem tud háborúzni, nem ért a kardforgatáshoz. A nép őt akarja uralkodónak. De Sollima katonái el fogják taposni őt a lázadókkal együtt!

Seym megkönnyebbült. Eman már nem azt akarta tőle, hogy lökje félre anyját, és üljön annak helyére. Az öregember tengerzöld szeme a harcos arcát fürkészte. Seym bólintott. Útra keltek.

Mámoros hangulatuk gyorsan szertefoszlott. Míg az éjjelek oly veszedelmesek voltak, nagyobb seregek nem indultak hosszabb utakra. Ilyenformán elmaradtak a háborúk.

Ám a hódítók máris nekiláttak, hogy bekebelezzék mások birtokait, így aztán immár nem csupán az éjjellények és különféle teremtmények groteszk nászából fogant fajzatok leshettek az útjárókra, hanem portyázó katonák és innen-onnan összeállt rószakhordák támadására is számítani kellett.

Bár a varázstudó Lilia továbbra is különös álom-, emlék- és mesebirodalmakon vezette keresztül őket, hogy Világbéli, valóságos útjuk lerövidüljön, mégis látva látták, akár félrefordított fejjel is, hogy az a szörnyteli sötétség, melyet a Kék Kristály eloszlatott, nem vált semmivé. Csupán alakot változtatott. Befurakodott az elmékbe, szívekbe.

Seym gyötrődött ettől. Önmagát hibáztatta. Számosszor kétségbe vonta, hőstett volt-e, amit műveltek, s azt is kérdezgette: lesz-e haszna, értelme annak, amire most készülnek?

Az óriás termetű Shorr több ízben kilátásba helyezte, hogy ledobja őt egy szikláról, ha nem hagy fel az idegtépő lelki élettel. A vörös hajú Brund megőrüléssel fenyegetőzött. Chad, a szőke óriás hallgatott; abban bizakodván, hogy Lilia rádöbben végre tévedésére, és neki nyújtja a kezét.

Ám a lány nem ábrándult ki önmarcangoló kedveséből. Napról napra szorosabban kötődtek egymáshoz. Átbeszélgették az éjeket, nappalokat. Seym vívódásai ellenére – s még azokon is – tömérdeket nevettek. A pihenés idejében gyakorta félreszökdöstek, és rejtelmes útjaikról ragyogva, boldoggá révülten kerültek elő.

Sollima földjére lépvén a sokat megélt zsoldosokat is komor gondolatok lepték meg. Településről településre, városról városra vívták előre magukat.

Legyőzték, megadásra kényszerítették az útjukba kerülő katonákat, elkergették a helyi hatalmasságokat.

Első diadaluk helyszínén le akarták rombolni a hóhérlakot. A felszabadítottak kérlelték őket, hogy ne tegyék. Még szükségük lesz a fejtetőre, tüstént: a bosszúhoz.

– Nem tűrök bosszúállást, gyilkolást! – fakadt ki Seym. – Másként vegyetek elégtételt! Újra kell teremteni mindent körös-körül! Fogjátok munkára a bűnösöket!

Kiürítették a várbörtönt. Csontvázra fogyott, feketévé mocskosult, görbére kínzott emberi lények botladoztak elő a nyirkos, sötét pincékből. Sírva fakadtak a napfényen, attól félvén, életfogytig vakok maradnak.

A felkelők az eddigi foglyok helyére taszigálták elnyomóikat, kínzóikat. A kiszellőzetlen tömlöc rögvest újra megtelt.

Ők pedig mentek tovább, feltartóztathatatlanul. Mindinkább diadalmenetben, a melléjük szegődött lázadók révén sereggé duzzadtan. A falvak, városok csaknem kiürültek mögöttük. Akik eddig nem csatlakoztak Altan parasztlégióknak csúfolt csapataihoz, most velük tartottak; gyermekek, aggastyánok és nők is.

Egyszercsak azt hallották, hogy ügyük mégis bukásra áll. Sollima elfogatta a palotáját ostromló Altant. Katonái hamarosan szétverik az ellene felkelt fiú maradék hadait. És akkor karóba húzzák Kaident, Altan rettegett hadvezérét is.

Azt dadogták a hírvivők, hogy a csodált, bálványolt, verhetetlennek hitt Kaiden már nem sokáig tarthatja magát. Lassacskán elfogynak harcosai. Csúnya kínok közt meghal, mielőtt kimenthetné a fogságból urát, Altant. És akkor Seymék is odavesznek.

A Sollima kastélyát közrefogó, homoksárga kövekből emelt, hatalmas városfal rommá vált, mire odaértek. A palota felé vezető utakon holtak és sebesültek hevertek egymáson, rettenetes mennyiségben, iszonyatos rétegekben, kikerülhetetlenül.

A hátborzongató húsmassza hullámzott, vonaglott, nyögött, bugyborékolt; sírt és könyörgött.

Kezek imbolyogtak fel belőle, ujjak kapaszkodtak a riadozó lovak lábába, midőn átvánszorogtak ezen a vérrel és egyéb váladékokkal borított, bomlástól bűzös haláltengeren. Ezen az emberek, állatok és különféle, hadi célokra használt lények félig vagy egészen holt testéből képződött szőnyegen; a számlálhatatlan áldozaton, elesetteken: Sollima harcolásra tenyésztett, egyformán csúf, alig emberi küllemű katonáin, azok hátasain és csata-fenevadjain, Kaiden fegyveresein, lázadókon, lovakon.

Mindannyiukat az összeroppanás kerülgette; a visszarettenés vágyával birkóztak.

Seym valósággal önkívületbe került.

Lilia képtelen volt bármi másra figyelni az alant fekvő, halott vagy még vonagló lényektől, őket bámulta meredten, tehetetlenül. Holott Asa erőst kígyózott a homlokán, s palástja is röppenni vágyón lobogott.

Shorr, aki legyőzött ellenfelének nyúzott bőréből készült ruhát viselt, aki ritkán rendült meg, és érzelegni még titkon se szokott, megkönnyezte ezt a bevonulást.

Egyszerre csak váratlan nyílzápor zúdult rájuk az omladt fal maradékáról.

Ugyanekkor a tetemek közt megbújt-lelapult katonák pattantak eléjük.

Lilia csődöre holtan roskadt a szívébe döfött kardpengébe.

A lány a felbukó ménről lezuhantában, reflexből szúrta keresztül a támadót.

Brund sikoltva fordult le lováról. Nyílvesszők meredeztek nyakából, vállából, hasából.

Shorr bömbölt dühében. Tébolyultan vagdalkozó kardja hármasával kaszabolta Sollima rút katonáit.

Seymet magához térítette a harag. Előkapta hajítókését.

A félköríves, fényes penge elsuhant. Egy óvatlan íjász fejét leszelve visszatért tulajdonosához. Nyomban útra kelt a következő orvlövész felé.

Lilia a lova mellé rogyott.

Végigsimított az élettelen mén sörényén. Menj, futkoss az örökzöld legelőkön, suttogta a könnyein át, elbocsátván barátja lelkét. Azután a hűlő test fedezékében íjat ragadott, és célba vette ellenfelet.

Rémálomszerű, lidérces küzdelem, vagy inkább őrjöngés dúlt azon a tetemekkel szőnyegezett, iszamós csatatéren.

Chad valahogy Brund mellé vergődött. Eltördelte a társa húsából meredező nyilakat. Térdre támogatta a fogcsikorgató harcost, kezébe adta a kardját, és rohant tovább, Liliát védelmezni.

Kárhozatra is elszánt, szedett-vedett felkelőseregük nem tágított mellőlük.

Mire a várkapuhoz jutottak, nem ismertek magukra és egymásra. Valamennyiük testét szennymáz lepte. Nem merték végiggondolni, miféle. Támolyogtak a vérveszteségtől, kimerültségtől.

Egyszerre csak belül voltak; a palota udvarán csattogtak pengéik.

Amikor már nem volt kit levágni, egy hosszú pillanatra csend lett.

Azután rengeteg torokból felcsendülő, fohásznyi ideig tartó, fájdalmas-diadalmas üvöltés harsant.

És újra csend támadt.

Majd a győztesek ordítva-sírva fakadtak.

Utóbb önmaguktól iszonyodon, tébolyultan vizet kerestek, hogy lemossák a rajtuk száradozó mocskot.

Ám a vízköpők alatt álló dézsákba, a halasmedencékbe és szökőkutakba mások már belefürödtek, azokban kása sűrűségű vér kavargott.

Többen óriási hordókat gurítottak fel a pincéből. Aki csak odafért, ama csapra vert hordók vörös, arányló vagy halványzöld levében mártakozott és mohón kortyolta is azt.

Isteneik, ha valóban léteztek, aligha bírták szemlélni őket. Nem voltak ép eszüknél. Látványuk is elmét bomlasztott.

Hosszú ideig őrjöngtek a – Sollima gyönyörködtetésére – karóba húzott zendülőkkel ékesített várkertben. Bár nagyjából lemosták magukról a halált, közülük jó néhányan biztosra tudták, hogy az imént átéltek után nincs többé belső pajzsuk. Védtelenek. Mindörökre sérültek.

Seym nem avatkozott közbe, mikor egy csapat lázadó kivonszolta a palotából a félelemtől dermedt, megnémult királynőt.

És bár a harcos nem szólt egyetlen szót sem, az anyját taszigáló férfiak egyike ránézett, és tiszteletteljes hangon megkérdezte, mitévők legyenek a fogollyal.

Azután kórusban firtatták, ledönthetik-e a várat övező kilenc hóhérlakot, felakaszthatják-e a pribékeket; és hercegnek, Fekete Hercegnek szólították őt.

Seym hallgatott, képtelen lévén megszólalni. Könnyek csordogáltak a torkában, felmarták nyelőcsövét.

Kisvártatva észrevette, hogy egy hatalmas termetű, vérmocskos férfi térdel mellette a földön, és éppen úgy sír, mint ő.

Egy sokszoknyás, ázott és részegült lány a némán zokogó, önkívületben lévő férfi hajára csorgatta a kezében tartott kancsóban aranyló bort.

És ahogy az a csillogó ital végigfolyt az eltorzult, gyötrött arcon, és elvegyült az odaszáradt nedvekkel, és alázúdult velük, a mocsokból kibontakozó vonások láttán a közelben állók gyönyörűséggel felüvöltöttek:

– Ez itt Kaiden! Éljen a hadvezér!

Az ünnepelt zavaros szemmel felpillantott. Térdelésből a sarkára ereszkedett, a fejét rázogatta, s közben azt ismételgette, hogy megszégyenült, odaveszett a serege; hogy halálba hurcolta az embereit, és erre nincs bocsánat, és többé nem nyúl fegyverhez, de élni sem akar.

Ekkor egy óriási pajzs trónusán, győzelemittasan előhozták a tömlőcből Altant.

Az ifjú herceg a tőle telhető délcegen ült az alatta hányt-vetett pajzson, mosolygott és integetett az ujjongó tömegnek. Tépett, piszkos, amúgy díszes ruhát viselt.

Elfogadott egy felé nyújtott serleget, és a fejét hátrahajtva, szomjasan elkortyolta a bort. Bíbor lé folyt az állára, nyakába. Az ital fogytával a háta mögé dobta a kupát, kézfejébe törölte a száját.

És megpillantotta az előtte álló Seymet.

– Az elsőszülött királyfi, ha nem tévedek – nyögte fanyarul. – Te már itt is vagy? Legalább addig várhattál volna, míg felmosatom a tróntermet; amíg felsepretem a hullott fejeket.

– Altan, leendő királyunk – szólt a harcos felmart torokkal, rekedten. – Gyere le onnan, és térítsd magukhoz az embereket; engem is. Itt van seregeid vezére, a legendás Kaiden. Hívass gyógyítókat, hátha segíthetnek rajta. Rajta és a palota körül heverő sebesülteken. Döntsd el, miként lakoljon anyánk.

– Igazad van – bólintott Altan. Intett, hogy segítsék le a pajzsról. Azután egy mozdulattal szétoszlatta a köréje gyűlt tömeget.

Csakhamar mindenki tette a dolgát.

Lilia más asszonyokkal együtt a sérültek körül ténykedett. A láztól zavart tudatú Brund ordítozva firtatta, vajon él-e, vagy ez már a túlvilág. Kardját követelte, s Nervet, a halálistent szólongatta, azt ígérvén neki, hogy tüstént szörnyen beleköt.

Sollimát, annak tanácsadóit, további urakat és a kilenc hóhér közül nyolcat trágyás szalmával megrakott szekerekre tuszkoltak, és üszkösítően szoros gúzsba kötöztek.

A kilencedik pribék szabadon maradt, hogy végrehajthassa az ítéleteket. Egy csapat munkaképes férfi bitót ácsolt, pallost fent, karót hegyezett.

Seym feltámogatta a földről a zavarodott tudatú Kaident. Az óriás termetű, szakállas férfi immár hangosan zokogott, és tevékenyen halni akart.

Midőn e célból lecsapott a fekete harcos kardjára, elkerülhetetlenné vált összeütközésük.

Seym így szólt: bocsánat, és ököllel állón vágta a bomlott hadvezért. Ugyané lendületből a gyomrába könyökölt.

Kaiden meggörnyedt, lerogyni látszott. Utóbb ez cselnek bizonyult. Alkarja hirtelen a magasba lendült, és óriásit csattant a fekete harcos mellkasán.

Az elhasznált levegő Seym tüdejében rekedt. A férfi fulladozva kétrét görbült.

Ily módon egy vonalba került a szemük. Harciasan, kutatón méregették egymást. Seym köhécselt, a mellkasát simogatta. Kaiden tekintete lassan feltisztult.

– Utállak, mint holló az üvegszemet – nyögte.

– Még megkedvelhetsz – hörögte a harcos. – Mielőtt megfulladnék, elmondom neked, hogy győztél. Remélem, most már magadnál maradsz.

– Meghaltak a katonáim. Nincs többé seregem. Mit érek így?

– Minek a sereg? Vége a háborúnak. Ünnepelj. Idd le, aludd ki magad.

Seym még mindig csak hézagosan kapott levegőt, amikor néhány izgatott férfi magával ragadta. Lesodródott velük a pincebörtönbe.

A látogatást azonnal megbánta, viszont a köhécselésről megfeledkezett.

A dohos, bűzös odúkban sínylődő, kegyetlenül megkínzott, megcsonkított rabok láttán félelmetes harag fojtogatta, gyilkos düh lobbant az agyára. Félt magától, érezvén: képes volna saját kezűleg, élvezettel fellógatni az anyját.

Sarkon fordult, kifelé sietett a kanyargós folyosókon. Úgy döntött, megkeresi Kaident, és ráveszi, hogy az eszméletvesztésig igyák le magukat. Inkább a sárga föld, mint a hóhér gondolatok.

Ekkor egy fűszálvékony hang a nevén szólította.

Megtorpant, és rájött, hogy eltévedt. A háta mögött távolodó fáklyaláng visszfénye táncolt az egyenetlen falon. A közelében síri sötétség gomolygott. Valahol víz csepegett, úgy sejtette, ezer éve már, s csakis azért koppannak azok a cseppek a szívdobbanások ritmusában, hogy megtébolyítsák az itt sínylődőket.

– Seym! – hallotta újra. – Fekete Herceg! Artax örül érkezésednek. Elhoztad a népnek a szabadságot. Lépj közelebb.

– Merre vagy? – lehelte a férfi. Jobbról és balról is zárt falak vették körül.

– Egy gödörben fekszem, a lábaidnál. Nem kell kivinned innen. Vak vagyok, nem csigáz fel a napvilág.

– Még visszatérhet a látásod, ha megszokod a fényt.

– Hihi, nem hiszem. Sollima kivájatta a szememet.

– Akkor is kiviszlek. Ételt, italt kapsz, tiszta levegőt lélegezhetsz.

– Nem érdemes kimennem. Úgyis hamar visszakerülnék. Majdnem mindegy, ki van uralmon. A legtöbb hatalmasságra nyomasztólag hatok. Amúgy is megszoktam már, hogy itt vagyok, különben kötődöm is, mert van két kedves patkányom. Egyébként pedig, merengeni bárhol lehet.

– Miért zártak be?

– Miután Sollima elűzött téged atyáddal együtt, megjövendöltem neki, hogy egy napon hazajössz, és megdöntőd szörnyű uralmát. Enor, a varázslópap is eléggé tudta ezt, de ő lehazudta. Igen, lesz egy kis lázadás, felséges királynő, mesélte, ám azt játszva levered. Altant felkötteted, hadvezérét karóba huzatod, és néped tovább rettegi hatalmadat. Sollima a minap fel akart vitetni a palotába, hogy megtudja végre az igazat, mert a komoly veszteségek láttán kétkedni kezdett Enor szavában, de nem mentem! Hihi, holtnak tetettem magam!

– Varázsló vagy?

– Hihi – kuncogott megint a fűszál hang a mélyből. – Még csak jós sem! Látok ezt-azt, most már a vak szememmel. Épp ezért nem kell kimennem innen. Lejjebb úgyse juthatok. Legalább nem kell rettegnem többé. Tudod, milyen nagyszerű érzés félelem nélkül élni? Szabad vagyok.

– Készül a bitó. A felséges úrnő majdnem halott. Mindörökre vége a félelemnek.

– Nem, nem! Most Altan kerül a trónra, Sollima neveltje. Elárulok egy titkot, nem kell megtartanod. Téged az úrnő testvére szült, épp amikor Sollima satnya, halott leányt hozott a világra. Anyádat megfojtották, és elhíresztelték, hogy meghalt a szülési lázban. A csecsemőket kicserélték, így, az ősi törvény szerint, a fiúgyermeket termő Sollima lett a királynő. Nem egyszerű, de remélem, felfogtad. – Artax megint kuncogott. – Tudom, mennyit őrlődsz amiatt, hogy örökölted-e Sollima vérszomját, terheltségét. Nyugodt lehetsz, ha te lennél az uralkodó, elhagynám a cellát. Anyád férje, a pompakedvelő, tompa agyú Kaan igazi királyi vérből való! Hosszú-hosszú emberöltők óta óvják ezt a finom, úri vért a keveredéstől. Hihi, csak rá kell nézni Kaanra! Az ő fia, Altan már valódi korcs, kivált lélekben. Vigyázz vele. Még jobban vigyázz Enorral. Tartsd a szemed a Talizmánon! Varázskardod mindig veled legyen. Ne szánakozz sokat! Ne légy túl irgalmas, óvakodj saját érzéseidtől! Légy rossz, a saját fogalmaid szerinti rossz, mert az mások szemében még bőven jó és nemes!

Seym érezte, hogy valami a lábához dörgölődzik. Mivel a szempillájáig se látott, lehajolt, és megérintette a hozzá simulót. Merev szőrű, csupasz farkú állatkát tapintott a csizmája száránál.

Artax ismét heherészett.

– Látom, az egyik kis kedvencem rajong érted.

– Gyere ki velem.

– Dehogy megyek! A régi rabokat rövidesen kicserélik Sollima híveire, s ez érdekes szórakozásnak ígérkezik számomra. Meg aztán, hihi, Altan úgyis visszacsukatna, ha felelnék a jövőjét firtató kérdéseire. Engedj meg egy szójátékot: a vak látnok neki is terhére lenne, mivel ő is szívesebben veszi körül magát látó vaknokokkal. Menj, és temess, vigadj a többiekkel! Figyelmeztesd Kaident, hogy legyen résen: már nincs rá szükség. Túl erős, túl népszerű. Mentse a bőrét, álljon odébb, mihamarabb. És te, Fekete Herceg, ha a kedvemben akarsz járni, jöjj el újra, és hozd magaddal Liliát. Én majd elárulom neked, miként lehetnél jó uralkodó. Nem felejted el?

Seym megígérte. Utóbb mégis kiment a fejéből. Tán azért, mert nem érdekelte az uralkodás. Tán azért, mert feszt vett az elesettek elhantolásában, és újra megdermedt a lelke. Vagy azért, mert nem csak azon este, de még napokon át siettették a feledést, mindegyre kortyolgatván Sollima pompás borait. A felséges úrnő ekkor már nem élt, nem szórhatta rájuk átkait.

Férje, Kaan fel-alá bolyongott a palotában, és régi mulatságait követelte, a lakomákat, táncolást, kivégzéseket. Lejárkált a börtönbe, a rabokat gúnyolni, kik nemrég asszonya tányérnyalói voltak, válogatott kínzásokat eszelt ki számukra, és közelről ellenőrizte azok pontos végrehajtását.

Altan megőrizte az apját. Megtartotta a kivégzett úrnő udvari törpéit. Szolgálatában hagyta Enort, a vénséges varázslópapot. Úgy rémlett, nemigen óhajt változtatni a meghonosodott uralkodói szokásokon.

Nyájasan bánt Seymmel. A fekete harcos társait a vendégeinek tekintette.

Éreztette csalódottságát a magába fordult, borongó Kaidennel.

Napnyugta tájt kiállt a tanácsterem erkélyére, és ünnepeltette magát az ilyenkorra szertartásosan összegyűlő tömeggel. Magasba emelte széttárt karjait, és jóindulatúan mosolygott, napról napra nagyobb erőfeszítéssel, mert az alant sorakozó emberek főként a Fekete Herceg és Kaiden nevét skandálták.

A zömök termetű, gömbölyded Altan tekintélyes csontozattal büszkélkedhetett. Homloka boltozatosra fejlődött, járomcsontja kiemelkedett arcából. Válla, könyöke, térde faltörő kosra emlékeztetett. E túlburjánzott, gacsos csontokat jótékonyan takargatták, ám jelentősen el nem leplezhették zsírpárnái. A birodalom udvari köreiben szégyenletesnek számított a soványság; betegség, férgesség, szegénység sejlett mögötte. A hiába torkos vékonyak a kívánatos kinézet érdekében párnákat dugtak a ruhájukba, s külön e célra készült labdacsokat tartottak a pofazacskóikban.

A szerencsés Altan nem szorult segédeszközökre. Születetten királyi alkat: kövér és puha testű volt. Koponyáján vékony szálú, homoksárga haj tenyészett, szemöldöke, pillái sárgállottak, mint az érett kalász. Hosszú, tágas szemrésében homoksárga szemgolyó úszkált. Dölyfös, sascsőrszerű orra, húsos, biggyedt szája volt. Nyakában, csuklóin drágakövekkel színesített arany ékszereket viselt, s azért, hogy ezek szépsége érvényre juthasson, gyakorta kitépette dúsan növekvő testszőrzetét; a fájdalmas eljárást úgyszólván jajszó nélkül, férfiasan bírta.

Szerette az előkelő, fényes, csillogó, ritka bőröket, kelméket. Olyannyira, hogy csaknem minden este, vacsorához ülvén, megkérte Shorrt, mesélje el újra, miként tett szert harci viseletére, a sebezhetetlennek hitt Medusa irhájából készült öltözékre, s révedező szemmel hallgatta a történetet.

Ezeken a lakomákon az izgága udvari törpék mulattatták őket ősrégi, holt nyelven előadott dalokkal, húros hangszereket pengetve.

A törpék, Álnok, Ármány, Csalárd, Fondor, Hajbók, Sanda és Suttyóm erősen hasonlítottak egymásra. Nem voltak torz vonásúak. Úgy rémlett, mintha kifejlődésük után arányosan összezsugorították volna őket. Mohafinomságú, középen elválasztott, halványbarna hajuk a vállukat verdeste. Vastag szemöldökük kavicskemény pillantású, fekete szempár fölött ívelt. Apró, kihegyezettnek rémlő orruk kissé felkunkorodott. Tág orrnyílásaik szabályosan kereklettek. Ráncaik is egységesek voltak. Homlokukon három-három vízszintes, orrnyergük fölött két függőleges ránc sötétlett. Orruk és álluk között két-két mély, félköríves árok húzódott. Eperszínű, szüntelenül csücsörítettnek tetsző ajkukat legfeljebb percekre hagyták ápolatlanul. Már-már kényszeresen balzsamozták, pirosítózták szájukat.

Megjelenésükben férfira s nőre is emlékeztettek, ám senkiben se lobbantottak tüzelő vágyakat. Félrecsapott bársonysapkát, pikkelyes állatbőrből készült körgallérral ékes, pávakék, méregzöld vagy bíbor színű palástot, tűhegyes orrú bokacipőt, rengeteg zörgő-csörgő, apró csontból fűzött láncocskát viseltek.

Lankasztóan halk, kifulladt hangon, folyamatosan csevegtek, egymás szájáról kapkodták le a szavakat. Szüntelen fecsegésük hamari figyelemzsibbadást okozott. Úgyszólván senki sem ügyelt rájuk, egyébként is úgy tetszett, mintha régen feledésbe merült, vagy nem is létezett nyelven halandzsáznának.

Ha valaki mégis vette a fáradságot, odafülelt és jól is hallott, kivehette szavaik értelmét. Többnyire a környezetükben lévő személyek rendellenességeit, csonkaságait taglalták, csúfolták. Különösen a magas termetű, izmos, nyalka, dús hajú, mély hangú férfiakon leltek számtalan hibát. Ám ha ugyanezen daliák megszólították őket, azonnal tudtak érthetően is beszélni, s főként: szívélyesen, behízelgően. Ilyenkor úgy tűnt, mintha az volna életcéljuk, hogy páratlan nagyszerűségéről biztosítsák a másik felet.

Csontokból készült, béllel húrozott hangszereiket pengetvén a birodalom egykori s legújabb uralkodójának dicső tetteiről, jóságáról, igazságosságáról énekeltek, miként bejelentették. Valójában, mivel úgy vélték, szokásosan senki se szentel nekik figyelmet, dalban pocskondiázták az asztalon lévő étkeket, a kiszolgálást, a vendégeket.

Lilia derűsen szemlélte-hallgatta a duruzsoló törpéket. Enyhe szomorúsággal figyelte Altant, annak sima modorral palástolt, mind nagyobb igyekezettel visszafogott erőszakosságát. Felfogta a varázslópap szófukarságnak álcázott keserű gyűlöletét, a Talizmánra meresztett sóvár tekintetét. A varázskövekkel díszes bőrkorong hol Lilia nyakában függött, hol Seymében, maguk sem tudták, hogy az ékszer miként cseréli fel őket ölelkezéseik közben.

...jaj, de szörnyen ronda az a más lefejtett bőrében feszítő alak, az a Shorr; csupa romlékony hús, kötélhaj, sárkányüvöltő hang... hogyan képes cipelni azt a nagy, csúf testét, azok a kolbász ujjak, az a cakkos száj, azok a csecsemőmarcangoló, vaskos fogak...

...na és az a másik se különb, az a Chad, nézzétek a sonka combjait, a rémületes, asszonygyalázó ágyékát, a barázdált hasfalát, hogy az milyen undorító...

...az a lefelé fordult csecsbimbó, hát az mindent felülmúl, ilyen csúfat még sose láttunk, olyanok a hajszálai, mint a sárgult gyökerek, a fülei, mint kitárt ablakszárnyak, ez egyszerűen rémes, igyunk, mielőtt felfordulna a gyomrunk... drága úrnőnk milyen szerencsés, nem kellett megérnie a gyalázatot, hogy szörnyetegek esznek az asztalánál... hová lettek azok a kedves, aranyos, dús húsú tanácsnokok, akiknek minden egyes nyálcseppjük édes méreggel ért fel...

...fogadjunk egy kancsó borba, hogy Enor azon töpreng, miként szerezze meg a Talizmánt a girhes gebe Lilia nyakából, és persze nyugodtan fogadhatunk egy csontékszerbe, hogy az nemsokára az övé is lesz...

...te, Hajbók, hízelegd ki Enorból, mi hasznát vehetné a pocsék kis nyakba valónak, hátha az még nekünk is jó lehetne valamire...

...halkabban tocsogjatok, még sokkal halkabban, nekem nem tetszik az a macskaszem, az a lány... mit vigyorog folyton...

...jaj, az a nyápic csirke, az biztos halálosan beteg, férgek rágják odabenn, nincsen rajta husika...

...Suttyóm, tudjuk ám, hogy te rejtegeted valahol a térképet...

...pszt...

...te tudod, merre vannak a palota titkos folyosói...

...pszt...

...kileshetnénk, mit csinálnak éjjelente, az izgalmas lehet, itt valami különös dolog lappang, figyeljétek, hogyan néznek egymásra a Fekete Herceggel...

...olyasmit tudnak, ami talán még egy csontékszernél is érdekesebb...

...ugyan, mi lehet annál érdekesebb, te ostoba Csalárd...

...kár, hogy nem olyan szépek, mint Altan, vagy mi heten, kár, hogy a közelünkbe sem érnek, kár, kár, nagy kár...

...szegény Altan, hogy feldühödik mindig, amiért annyira méltatja, szereti őket a nép: Kaident, azt a szőrös, csúf vadbarmot és a drága úrnőnk elfajzott fiát, Seymet...

...jaj, Fondor... és ugye, nagyon, nagyon bántja Altant, hogy nem az ő dicsőségét zengik a piszkos sikátorlakók...

...fáj neki, ugye...

Így a háttérnesz.

Lilia mesélt Seymnek a törpékről, s a férfi többször eltökélte, hogy egyszer már odahallgat egymás közti susogásukra, de sosem bírta figyelemmel néhány félig sem értett mondatnál tovább.

A harcost egyébként is jobban foglalkoztatta, hogy meggyőzze önmagát: a háborúnak s ezzel az ő szerepének vége. Segített a jóslatnak beteljesülnie; nyugodt szívvel odébbállhat.

Látta, hogy Altan nem tiszta szándékú férfi, de igyekezett ellegyezni kételyeit. Hiszen emberek ezrei ragadtak fegyvert az ő szavára. Letaszította trónjáról a zsarnok királynőt. Tudja, hogy a nép nem tűrne újabb elnyomást. Belőle nem lehet kegyetlen kényúr.

Seym érezte, nem bír sokáig itt maradni. Ez a föld, a szülőföldje nem hat rá érzékien. A koronázási ünnepség után elmennek. Brund is felépül addigra. Talán Kaiden is kellőleg összeszedi magát. Őt sem hagyhatják itt. Altan nyíltan lenézi, megveti a volt hadvezért. Meglehet, Kaiden sorsáról szólván nem tévedett Artax, a kuncogós, vak tömlöclakó.

De vajon mit jelenthetnek egyéb szavai? „Ne légy túl irgalmas, óvakodj saját Vérzéseidtől! Légy rossz, a saját fogalmaid szerinti rossz, mert az mások szemében még bőven jó és nemes!”

Alighanem azt jelentik, hogy Artax túl régóta senyved a cellájában, és olykor félrebeszél.

Időközben az álmaiban kísértő Eman lett Seym megtestesült lelkiismerete. Folyton a hazájáról, hűtlenségről, gyávaságról suttogott neki. Azzal fenyegette, hogy ha elsiklik a sorsa elől, bűnhődni fog.

Az lenne a sorsa, hogy igazgassa a birodalmat? Lehetetlen! Ő nem ért ehhez, ő harcos, kardforgató. Nem való hatalomra. Hiszen ő az egyenes beszéd híve, nyelve nem kétágú, mézes-fullánkos. Azzal kezdené az uralkodást, hogy kiszórná a palotából a sötét tekintetű, fekete lelkű Enort, az otromba, bárgyú Kaant, és a viperafészek törpéket is. Nem ünnepeltetné megkoronázását. Hiszen országa romokban hever. Rongyos a király.

Egyáltalán, mit nyújthatna cserében azért, hogy alattvalói jóltartják őt? Hogy pompában, gazdagságban dédelgetik!?

Töprengjen ezen Altan.

Ha valóban tartozik valamivel a hazájának azért, mert épp ezen a földön született, akkor egyetlen módon róhatja le adósságát: itt veszi nőül Liliát.

A kézfogó jóval értékesebb esemény, mint a koronázás. Utóbbi csupán egyetlen személyt tesz igazán boldoggá, míg az esküvőnek legalább ketten örülnek.

Úgy tervezték, hogy a menyegző előtti napon külön-külön szobában alszanak. Nem hirtelen rájuk tört képmutatásból döntöttek így, hanem azért, hogy az egymás nélkül töltött végtelen hosszúságúnak érzett órák után még örömtelibb legyen nászéjük.

Szobáik között volt egy rejtekajtó. Mennyezettől földig érő bársonyfüggöny takarta az átjárót, de azért hamar felfedezték, s ottléte keményen próbára tette őket. Éjhosszat emez ajtón át beszéltek egymáshoz.

– Holnaptól a férjed leszek, s te a feleségem. Már kigondoltam, milyen esküvéssel kötöm életemet a tiedhez.

– Elmondod?

– Majd ha eljön az alkalom.

– Nálad van a Talizmán? Mielőtt elváltunk, még az én nyakamban volt.

– Most nálam van. Az egyik, talán az utolsó hosszadalmas búcsúcsóknál valahogy hozzám keveredett. Reggel felkísérem Artaxot a tömlőéből. Legyen ő díszvendégünk. Mit jelenthet az, hogy álérzés?

– Szerintem nyugodtan kinyithatnánk ezt az ajtót – vélekedett Lilia. – Miért ne beszélgethetnénk úgy, hogy nincs köztünk kétujjnyi deszka s egy poros függöny?

– Emlékszel a kérdésemre?

– Álérzés? Nem tudom, mit jelent. Szívesen találkozom Artaxszal. Ő talán sejti, miért bízta ránk Dario a Talizmánt.

– Szeretem benned, hogy mindenki érdekel. Hogy üde, tiszta, derűs, okos vagy.

– Én meg éppenséggel téged szeretlek. Mindenestől, holtomiglan. A ritkán elsimuló töprengő-ráncokkal a homlokodon, azzal, hogy kerülöd a harcot, míg csak lehetséges, hogy nem szédít el a kígyónyelvűség, és nem törsz hatalomra. Hogy inkább kérdezel, mint válaszolsz.

– Már nem vagyok annyira fiatal, hogy mindent tudjak.

– Ha a birodalmak másfélék volnának, a magadfajtából lenne jó király.

– Varázstudó lány, te kárpiton, ajtón keresztül is elsodróan hatsz rám. Csonkának érzem magam nélküled. Pocsék az éjszaka, melyen nem ölelhetlek, oly sivár, mint a halál.

– Kibírjuk az éjt ilyen távolról? – kérdezte Lilia. – Ha igen, akkor megérdemeljük egymást? Muszáj még ez a próbatétel is? Nem volt részünk elegendő megméretésben?

– Ezentúl is mindig úgy ölellek majd, mintha utoljára tehetném.

– Annyira szeretlek, hogy erőtlen vagyok védekezni ellene. Ha rád nézek, ugyanazt érzem, mint amikor először láttalak. Minden porcikámmal téged vágylak.

– A te létezésed tesz engem férfivá, harcossá, emberré. Általad sokkal különb lettem önmagámnál. Nélküled hét élet alatt nem élhetnék annyit, mint egyetlen napon veled. Azzal, hogy viszontszeretsz, az egész Világot adod nekem, a teljes életet. Királlyá tettél! Na nézd csak, miket mondat velünk ez az ajtó!? De hiszen nem a halál állt közénk! Folytassuk hajnallatig? Elkínzott arccal, nyúzottan vegyelek nőül? Ziláltan jönnél hozzám? Vagy térjünk nyugovóra?

Leheveredtek a köztük lévő fal két oldalán. Lilia betakarózott a palástjával. A homlokpántnak tetsző Asa kígyó finoman lüktetett a feje körül.

Úgy sejtette, nemigen fog elaludni. Miként minden hajadonnak, neki is kijár, hogy borzongatóan feszült és izgatott legyen az utolsó lánykori éjszakán. Még akkor is, ha túlságos meglepetésben aligha részesül majd a nászágyon.

Felidézte első együttlétüket, és a rácsodálkozás emlékét: mekkora felfordulást okozott a testében egyetlen csók! Hogy az a csók, az álmaiból már ismert édes harapásféle, micsoda elképesztő, lebírhatatlan erővel, bűvös-parázsos delejjel követelte: tovább! Érintsék, öleljék, simogassák egymást! Adják föl, vessék el a két külön lélek távolságot. Vegyüljenek, olvadjanak, folyjanak egymásba, elegyedjenek össze.

S végül megajándékozottá váltak, ráébredvén: ez a szárnyaló, szabadító, mindent megszépítő gyönyörűség maga a szerelem.

Lilia mosolyogva elszenderült.

...Suttyóm, vonszold magad gyorsabban azzal a fáklyával... reszketek a félsztől, itt biztos minden pocsékság lehetséges... huh, olyan sötét van, mint a halálban...

...ne siránkozz, Fondor, nem kellett volna velünk jönnöd... nélküled is megtaláljuk azt a rejtekajtót a szekrény hátuljában...

...hah, ahogy te azt elképzeled... majd éppen én maradok ki a mókából... egyébként már régóta meg akarom mondani neked, hogy mindünk közül téged tartalak a legkisebbre, Álnok...

...hé, hé, csendesebben gyűlölködjetek, még meghallja valaki...

...ez a Csalárd olyan ostoba, mint egy hintasárkány... hogyan hallanának meg minket egy ilyen vastag fal mögött...

...a térképre figyeljetek... nehogy eltévedjünk...

...hanem azért tisztelet a drága emlékezetű úrnőnknek... az ő bátorságát dicsérik ezek a titkos folyosók... hogy soha nem félt itt járkálni, egyik szobából a másikba surranni... márpedig nem félt, bizonyság rá a sok rejtélyes haláleset...

...az a merész asszony... ilyen vakhomályban, egyedül... ennyi rémisztően cikázó valamicsoda között...

...juj, egy valamicsoda a hajamnak ütközött...

...ne ordíts, Ármány...

...most mi van... hová is megyünk...

...jaj, Hajbók, a te fejedben sötétebb van, mint hetünk hátsójában együttvéve... hát most, mivel nekünk van térképünk, egy erszény aranyért elvezetjük Enort a Fekete Herceghez...

...miért Enor... miért nem Altan lopódzik be hozzá... ő tervelte ki, hogy végezni kell vele... úrnőnk így tette volna... nem bízná másra...

...azért, te fajankó, mert a Fekete Herceg úgy harcol, mint hét óriás... elfújná Altant... vele csak varázsló bírhat el...

...még trükkösebb, ha a mágiás is inkább álmában öli meg... olyféle nyűgöző álomban, melyet maga bocsát reá...

...a sikátorlakók, a szolganép, a parasztok, vagyis a rusnya csipások mind-mind azt ordibálják Altan erkélye alatt, hogy Fekete Herceg, Fekete Herceg... és arról fecsegnek, hogy a törvény és a szívek szerint is ő a leendő uralkodó...

...meg azt, hogy Kaiden, nagy vezér... nem pedig azt, hogy Altan, te légy királyunk... Kaidenhez is benézünk ma éjjel... jó muri lesz... fél erszény aranyért...

...hé, Alnok, nézz már hátra, megvan-e még a vén Enor... az ő korában akármi lehet vele... ilyen szuroksötétben...

...megvan hát, és már mióta... semmi baja... úgy vigyorog, markában a mérgezett tőrrel, mintha kéjnőkhöz vezetnénk...

...megjegyzem, nem lep meg... én is jobban élvezem, ha kitörhetek egy nyakat, mint ha kiszívhatom...

...jaj, Sanda, neked mindig ilyen ocsmány testi dolgokon jár az eszed... nyaktörés...

...ugye, milyen gusztustalan alak... kész kéjenc...

...pszt, itt vagyunk...

...tényleg megöljük...

...ha fel nem ébreszted... pszt...

...hát igen, ez már csak így vagyon... királyfik jönnek királyfik mennek...

Lilia nem a falsustorgásra riadt.

Asa tekergőzött, vonaglott a homlokán.

A lány félig ébredten, a kígyó szemével látta meg, mi történik a szomszéd szobában.

Észrevette a szekrényből kilépő, tőrét fellendítő Enort.

Az izgágán nyüzsgő törpéket.

Seym nevét sikoltva szökkent fel az ágyról.

Megragadta a kardját.

Féktelen erővel rúgta be az elválasztó ajtót. Lehasította a teste köré tekergőző függönyt.

Enor a mozdulatlanul fekvő Seym fölé görnyedten vagdalkozott a tőrrel. A gyilkolás úgy lekötötte, hogy a rajtakapottságról se vett tudomást.

A törpék visítoztak.

Suttyóm a lányhoz vágta a fáklyát.

A lángoló vállú Lilia kiengedte a gyűrűből Lont.

A párduc hörögve rontott elő. A sarokba kergette, beszorította a rémült törpéket.

A lány lelökte magáról a lobogó palástot. Ki, a holló, fellebbent a köpenyből.

Lilia teljes erőből a mágusba döfte a kardot. Lendülete felemelte, a falhoz szögezte Enort. Az orv tőr a padlóra koppant.

A lány leroskadt Seym mellé.

A férfi összekaszabolt mellkasára simította a tenyerét.

Friss, forró vér bugyogott a sebekből.

Seym rámeredt szemmel, némán haldoklott.

A lány hasztalan simogatta a megfeszült testet. Hiába szűnt meg a vérzés az ujjai alatt. A fekete harcosból illant az élet.

Lilia letépte nyakából a Talizmánt, és marokra szorította. Fohászkodott, könyörgött.

Látván, hogy a bőrkorong nem tesz csodát, Enorra pillantott.

Az ágy fölé szegezett mágus éppen megfordult a pengén. Hátát a falhoz szorítván, két tenyere közé vette a vasat, és lejjebb csúszott azon. Sértetlennek rémlett.

Amint megvetette lábát a párnán, elvigyorodott.

A lány tudta, miért örül.

Felugrott, és Seym kardjáért rohant.

A két kézre fogott varázskarddal állt vissza a másik fegyvertől megszabadult Enor elé. A baljában szorongatott Talizmán a markolathoz simult.

A mágiás már nem vigyorgott. Sokéletű, ráncos, keserű arca rettegést tükrözött.

Lilia az ágy mellett álló szekrényhez taszította az orgyilkost.

Átdöfte a vállát Seym kardjával, és nem eresztette a marokvasat. Szemében fekete tűz lángolt.

– Így fogom keresztülszúrni a csontos, kérges, csúf szívedet, ha nem adod vissza őt! És ettől a kardtól még te is meghalsz, vénséges gonosz! – kiáltotta.

– Én csak elvenni tudok, visszaadni nem!

– Hazudsz! Hozd vissza őt! – rivallt a lány.

Kitépte a pengét a mágus vállából, és visszakézből annak combjába döfte. És tudta, hogy képes tovább tombolni, egészen addig, míg céljához nem ér. Nem ismert magára, de nem is gondolkodott most ezen.

Seym teste meg-megrándult, reszketett. Tekintete mind fájdalmasabb, mind távolodóbb lett.

Enor nyögdécselt kínjában.

– Eressz el – nyekergett. – Nem tudom jobban visszahozni. Még nem halott, már alig él. Elakadt a Mezsgyén. Mindjárt Nervé lesz.

– Nem! Nem engedem! – sikoltott Lilia. – Kicseréllek vele! A magadfajta aljasnak Nerv több hasznát veszi!

– Hát akkor egyezz meg vele! – nevette a mágiás, a képtelennek tetsző helyzet által újfent fölénybe kerülten.

A lány nem eresztette a Talizmánnal összefogott kardmarkolatot. Ki a vállára lebbent, figyelte helyette az alattomos Enort.

Lilia a fekete harcos fénytelenedő szemébe fúrta a tekintetét. Lepergette eddigi közös életüket, és erővel megidézte maguknak a folytatást. Tisztán, élesen, szivárványszínesen látták együttes jövőjüket, mindketten.

És még valaki.

– Hiába hívtál – szólt Nerv.

A reszelős hangú halálisten megjelenése vakmerővé tette a sarokba állított törpéket. Menekülő kedvükben a morgó, vicsorgató, feléjük kapdosó párducot sem bánták, és még a mostanig fenntartott háttérsutyorgásról is megfeledkeztek.

Lon néhány erőteljes mancs- és farkcsapással, elrettentő üvöltéssel visszakergette őket a sarokba.

Enor meggörnyedt a lábába vágott varázskard fölött. Öt ponton hajló, pálcaszerű ujjait esdeklőn összekulcsolva, a lenyűgöző megjelenésű alvilágisten felé nyújtogatta kezét, mintegy kérlelvén őt, hogy szabadítsa meg Liliától.

Nerv egyik oldala nő, másik fele férfi volt. Finoman kifestett, nővonású bal orcája összeillett a férfias jobbal. Baloldalt ezüst-szikrás fekete ruhát, jobb felén sötétarany palástot viselt. Fémes szálú, fekete hajában apró villámok cikáztak.

Tekintete Liliáéba akaszkodott. Hosszan társalogtak így, hangos szavak nélkül.

Végül Nerv elfordította a fejét. A változatlanul félhalott Seymre nézett.

– Magammal viszem őt – mondta.

– Tudod, mit jelent nekem.

– Igen, meghallgattalak. Bárki más kielégült lenne felényi szerelemtől is. Ne légy telhetetlen. Rövid idő leforgása alatt tömérdek örömöt adtatok egymásnak. Te azt is tudod, hogy nem kell félni tőlem. Senkit nem viszek el örökre. Mindnyájan visszatérhettek, újra meg újra, más és más alakban. A Fekete Hercegnek most ennyi jutott. Megtagadta a Küldetését. Legközelebb talán bölcsebbül fog élni.

– Ha nincs eredetibb gondolatod, tűnj el innen, Nerv! – kiabált Lilia. Akár egy fegyvert, úgy szegezte a Talizmánt az összeszűkülő szemű alvilágistenre. Látta, hogy az meghőköl kissé. – Ne menj üres kézzel, vidd magaddal Enort! Ő már időtlen idők óta mérgezi itt a levegőt. Persze, tudom, hogy szívesen itthagynád. Végtére ő az egyik lankadatlan lélekszállítód! Nemzedékek óta öli halomba neked az emberi lényeket!

– Nem beszélhetsz így velem!

– Miért nem?

– Mert isten vagyok!

– Süllyedj el! Szégyelld magad, rideg, otromba, vak szívű isten! Mit tehetsz velem? Magaddal viszel? Végre egy istenhez illő ötlet! Add a kezed!

– Te még nem kellesz – legyintett Nerv.

Bal oldalát, női arcfelét fordította Seym felé, s kacér pillantást vetett a haldoklóra. Hosszú körmű mutatóujját görbítgetve, felső ajkát nyalogatva bűvölte a férfit.

– Nem engedem! – mondta Lilia. – Enor elállt a szándékától. Láthatod, Seym nem halott. Már csakis rajtad múlik, hogy visszatérjen.

– Velem jön.

– Nem! Ereszd vissza! Meglátod, hogy nem győzhetsz! – villant a lány szeme.

– Nem-e?! – Nerv elhúzta a száját.

A következő pillanatban gyermekarccal nézett Liliára. Azután a szeretett, hiányolt, halott Darióvá változott. Néhány másodpercig a lobogó sörényű, szürke-fehér csődör képében ágaskodott az ágy fölé. Seym testével is megpróbálkozott.

Ám a lány akarata nem engedte, hogy felöltse a fekete harcos alakját.

Nerv addig-addig küzdött Lilia elszántságával, mígnem az erőlködéstől a saját képe is elhalványult.

Ekkor érdes hangon felnevetett.

– Jól van, most eltűnök. De ne érezz diadalt. Egyikünk se járt sikerrel. Seym kint ragadt a Mezsgyén. Mindenkor számíts rám! Amint egy légvételnyi időre kihagysz, elragadom őt!

– Nem fogok kihagyni! És megtalálom a módját, hogy visszacsikarjam tőled!

– Keresd meg a módját – hagyta rá a halálisten. – Ha van ilyen, és megtalálod!?

Csend lett a szobában. A padlón sercegő fáklya pisláló lángja ellobbant.

A festett üvegű ablakon túl kegyelettelen, rózsás, szépséges fénnyel felderengett a hajnal.

Lilia kihúzta a pengét Enor lábából.

– Megöllek, mert már épp eleget pusztítottál – szólt, a mágus szívének szorítva a kardot. – Nerv hűséges szolgája vagy, ott a helyed az oldalán. És megöllek, mert jól fog esni, ha megteszem. Legközelebb valamilyen csúszómászó képében térj vissza!

– Nem! – jajdult fel a varázsló. Sikolya nem a lány átkának szólt.

Reszelős hang kuncogott körülöttük. Felkavarodott a levegő, s azzal együtt a por; jóval több por, mint amennyi a padlón, bútorokon hevert. A tölcsért formázó ezüstszürke szemcsék körbekeveregtek a szobán.

Megkerülték, megtántorgatták a tágra nyílt szemű-szájú udvari törpéket.

Megpróbálták beszippantani Seymet. Nem bírtak vele.

Ekkor az a porezüst tölcsér felkapta a károgó varázslót.

Szürcsölésszerű, undorgató hang hallszott.

Enor teste a levegőbe emelkedett, pördült néhányat, és irtózatos erővel a plafonnak ütközött. Áttörte a mennyezetet, s eltűnt szem elől.

Kőmorzsalék pergett a magasból.

Egyszercsak valami más is aláhullott.

Ez a valami halványan emlékeztetett Enorra. Mégsem ő volt az, csupán a kiürített testzsákja. E porhüvely úgy festett, mint egy levedlett lárvabőr.

Seym megfeszült a vérétől csatakos, gőzölgő ágyneműn. Furcsa-mereven felegyenesedett, felsimult a falra, majd lassan elkopott.

Lilia eszelősen rázogatta a fejét. – Nem hagytam ki! Nem hagytam ki!

Hirtelen elhallgatott.

Ott, ahol a férfi eltűnt, hajszálrepedés keletkezett a falon. A repedés szétfutott, szerteágazott. Hatalmas fekete mént ábrázoló képpé bomlott.

A festmény alatt, a visszafehéredett, megtisztult takarón Seym feküdt.

Fedetlen mellkasa sebzetlen volt. Elevennek tetsző, szomorú tekintettel nézte a lányt.

Felült, és a kidülledt szemű törpék kántáló nemhiszemezése közepette a padlóra tette talpait. Felállt, Lilia felé indult.

Tudták, mindketten rettegve tudták, mi következik, mégse hitték el.

Összeölelkeztek. Átnyúltak egymáson.

– Ne sírj – mondta Seym különös, távoli hangon.

– Fáj valamid? – kérdezte a lány.

– Úgy érted, fájnak-e a sebeim? Nem fájnak. Nem valóságos a testem.

Üvöltözés, dulakodás zaja hallatszott a folyosóról.

Lilia bőszen kitárta az ajtót.

Két verítékfényes vállú, zavarodottnak látszó porkoláb kezei között a nyomorú kinézetű Artax vergődött, és mennydörgősen kiabált.

– Altan megöleti a herceget! Mentsétek meg a herceget!

A vak váratlanul elnémult. Befelé figyelt. Egyszercsak felkapta lógatott fejét.

– Késő! – ordított. – Miért nem hoztatok fel időben? Ezt megkeserülitek! Engedjetek! Le kell térdelnem a Fekete Herceg lelke előtt!

– Ne térdelj le – sóhajtott Seym. – Azon töprengj, segíthetsz-e.

– Már késő – lehelte Artax. Félrelökte a karjait markolászó őröket, és mégis térdre rogyott. – Óvtalak Altantól, Enortól! Vége mindennek. Vigyetek vissza!

– Tegnap alkonyat óta így ordibál – jelentette az egyik porkoláb. Shorr és Chad szaladt feléjük.

Folyosószerte ajtók nyikorogtak.

Lilia felpattan fektéből. Megnézi, ott van-e Seym. A férfi ugyanúgy ül a fatörzs előtt, mint amikor ő elaludt. Hát akkor mégsem álmodta a velük történt bajt. Milyen kár.

A föléjük tornyosuló, dús koronájú fa lombjára támaszkodó égbolt fakuló sötétje a reggel közeledtét ígéri. Ébredező madarak fuvoláznak, neszeznek a magasban. Erősödő patadobogás hallszik. Seym nem is rezzen.

– Mi az? – súgja a lány. Talpra szökken, kardot ragad.

– Ne félj – szól a harcos. – Barát érkezik.

– Van még barátom? Néhány nappal ezelőtt kitagadtam az egész Világot!

– A keserűség nem jellemző rád.

Lilia nem felel. Épp Seymmel vitatkozzék?

A feléjük tartó gebe hátán billegő, félálomban, vagy inkább mély bódulatban révedező férfit nézi. Amikor a siralmas állapotú eltámolyogna mellette, megragadja a szárat.

– Hé! – rivall a nyergeletlen állaton ülő, földig lógó lábú, hatalmas alakra. – Miért nem ereszted szabadon ezt a párát? A legelőn összeszedhetné magát!

– És akkor mire üljek?

– Nem találtál jobb bőrben lévő paripát ott, ahol ezt elkötötted?

Az eltompult Kaiden nem tiltakozik, midőn a lány lecsatolja a kantárt, és egy csettintéssel kihajtja alóla a csontgebét. Az nyihogva, megkönnyülten feldobja a farát, és elporzik.

A hadúr lenéz maga elé. Továbbra is szétvetett lábakkal álldogál.

Törzse veszedelmesen előrebillen. Bőven túldől az egyensúlyponton, és mégsem bukik orra.

Egyszerre csak vontatott lassan kiegyenesedik, és emelkedését abba se hagyva, hátrafelé dől tovább. Bár rég hanyatt kellett volna esnie, még mindig nem vágódik el.

– Megint sokat ittál? – kérdezi Lilia. – Most már így lesz, amíg ki nem kupázod magadat az élők sorából? Hová tartasz?

Kaiden függőleges tartásba billen. Egyelőre úgy tetszik, így marad.

– Most már sehová. Amúgy oda mentem volna, ahová elcipel a ló. Azok után, ami velem megesett, két dolgot tehetek: megyek, megyek, míg meg nem döglök.

– Vagy? – firtatja Seym.

– Vagy megnősülök – feleli Kaiden. Ezt a változatot olyan mulatságosnak találja, hogy a térdét csapkodva nevet rajta.

– Gondolod, találsz olyan lányt, aki beléd szeret? – fintorog Lilia.

– Miért? Nem vagyok vonzó? Ellenállhatatlan? Szívdöglesztő? Meg se csókolsz?

– Büdös, mocskos, részeg, kipukkadt epehólyag vagy. Csókoljon meg a zivatar.

Kaiden felkacag. Hanyag mozdulatot tesz, jelezvén, mennyire lekicsinyelli az elhangzottakat. Egyik karja a másikba gabalyodik, ettől elveszti az egyensúlyát, arccal a közeli fatörzsre borul, és ha a lány félre nem rántaná, lecsúszna azon, hátrahagyva az arca bőrét, fogait.

– Csak ennyi? – vinnyog, immár az avarra hasaltatva. – Szerinted csak ennyi bajom van? Büdös, mocskos, részeg, epefakadt?! Ez is valami? Nem láttad a holtakat? Én vittem őket a pusztulásba! Még most is hallom a csatazajt, a pengék csattogását, a sikolyokat. A jajgatást, sírást, hörgést, imákat.

Lilia letérdel mellé. Simogatja a férfi hátát.

– Mit értesz te ebből, nő létedre? – nyöszörög Kaiden. – Engem harcra, parancsolásra neveltek. Arra, hogy különbül öljek, mint az ellenfél. Mikor vettem észre, hogy a katonáim emberek? Amikor elhullottak mellőlem? Ó, ne hidd, hogy könnyen haltak meg! Iszonyúan szenvedtek! És mindegyikük haláltusája kitépett egy darabot belőlem. Nem lehetek többé hadvezér! Utóbb még az is kiderült, hogy az úr, akit szívemből szolgáltam, akiért elvérzett a seregem, dehogyis úr! Altan herceg aljas féreg! Mindörökre szégyellem magam miatta!

– Mikor aludtál legutóbb?

– Most.

A férfi, mintegy varázsütésre, eszméletvesztés-szerű álomba ernyed.

Lilia feláll mellőle. Seymre pillant.

– Keressük meg a koboldot.

– Ne hagyjuk itt Kaident.

– Miért ne? Leomlott a világa. Csak ő építhet magának másikat. Vagy meghal. Ez az ő dolga.

– Velünk jöhetne – véli Seym. Lilia felnyög.

– Valóban! Kedves ötlet. Mi sem tudjuk, hová megyünk. Miért ne tarthatna velünk még egy bolyongdi? Artax azt tanácsolta, keressük meg útitársnak a kiállhatatlan, cserfes, csúf, izgékony rongykoboldot, legyünk hozzá türelmesek, és hallgassunk szavára. Ürítsük fenékig az élveket! Vigyük magunkkal a megbomlott Kaident is! Akit mellesleg az imént fosztottam meg a lovától.

– Magam is látom, hogy nem ígérkezünk diadalmenetnek – bólint Seym.

– Jaj de jó, hogy így látod, mert legalább ezen sem fogunk vitatkozni!

– Kaiden miatt sem kéne haragosan nézned magad köré. Ő derék férfiú. Most kissé borong, de van oka rá.

Lilia élesen felnevet.

– Úgy tűnik, mindenki okkal borongós, aki kapcsolatba került a kiváló Altannal.

Nem folytatja, eltűnődik. Az avaron fekvő Kaidenre pillant.

Az ovális fejformájú, barna hajú férfi gyűrött homlokát elfeketült, foszlott szalag öleli. Arcvonásainak keserűségét elhanyagolt, sötétre mocskosult szakáll, bajusz takarja. Rövid, hullámos felső ajka, dúsan telt, középütt kikerekedő, már-már lecsöppenni látszó alsó ajka vértelen, színtelen, merev.

A csókolásra teremtett, szép vonalú szájat szemlélő lány arra gondol, hogy Kaiden biztosan sikert sikerre halmozott a nőknél, míg volt benne élet.

Tekintete továbbsiklik az erős nyakra. A napszítta, szőkéllő szőrzettel borított izmos, tömzsi felsőtestre, a szakadozott szíjú, tépett bőrmellényre; a táblás hasfalra. Az erőteljes, hosszú combokra feszülő, különféle színű bőrdarabokból varrott, számos helyen szétfeslett, ezer éve hordottnak rémlő nadrágra, a még annál is nyűttebb, talpanincs csizmára. Összeszorítja torkát a szánalom.

A kifacsart testhelyzetben alvó Kaiden jobb tenyere a földre feszül. Fekete szegélyes körmökben végződő ujjai rövidek, erősek. Horpadozott, fénytelen csuklóvértjén bozontos sörényű, pikkelyes testű sárkányló ágaskodik. Ilyfajta lényekkel díszített vérteket, míves páncélokat Táltosföldön készítenek. A mesterek nem csupán arannyal vagy drágakővel fizettetik meg munkájukat. Aki efféle holmiban óhajt tündökölni, annak bizonyítania kell, hogy méltó is rá. A hadvezér medvefojtó, hódító alkata láttán a rátermettségéhez nem férhet kétség. Az is nyilvánvaló, hogy a férfi nem palotában született.

Lilia akaratlanul is összehasonlítja a két harcost. Seym magasabb, izomzata finomabb. Mozgása kecsesebb, könnyedebb. Megnyilvánulásaiban is előkelőbb. Na és?

Na és?! Roppant sokat számít, ha egy férfi nem büdös. Még akkor se, ha válságos a lelki élete.

Éppen felrázná Kaident, hogy ezt tisztázzák, midőn Asa megrezzen a homlokán. Mivel megfogadta, hogy ezentúl árgus módon figyeli állatai jelzéseit, nyomban lekanyarítja palástját, és a magasba lendíti. Ki, a holló, a feje fölé szárnyal.

Körös-körül madarak ijednek fel a lombokból. Apró állatok futkosnak a bokrok alatt.

Csörtetés, szörcsögés, ágtördelés hallatszik a közelben.

Éktelen sivalgás, rikoltozás felel rá.

– A nyavalyába! Te pocsék! Mit akarsz Habzsikától! Adok én neked! Segítség!

Lilia karddal a kezében a méltatlankodó hang irányába lendül. Seym is vele lódul.

A néhány cserjével, óriás növésű páfránybozóttal odébb terebélyesedő fa irdatlan törzsén feldúlt koboldok szaladgálnak fel s alá. Megfelelő helyet keresnek, ahol a kéregbe olvadhatnának, mohafoltnak, zuzmónak álcázva magukat.

Földön rekedt, kétségbeesetten kiabáló társukat szörnyeteg fajzat fenyegeti.

A túlnőtt pókra emlékeztető, rengeteg lábú, nyálkás rémség egy jókora kőhöz szorítja kiszemeltjét. Előbb két ragacsos, merev-szőrös végtagjával fogja át, majd még hárommal átkarolja. Ezután elkezdi önmagával körbegöngyölni áldozatát.

Seym megelőzi az ocsmányság látványától megtorpanó Liliát. Fellendített kardjával lecsapja a fajzat egyik csápszerű karját. Fél fordulatot tesz, és lesuhint egy másikat. Az étkezőasztalnak szánt szikladarab tetejére szökken, és a megvillanó pengével átdöfi a rémlény homlokát.

A fojtogató szörnyeteg felszisszen, s ezt jó darabig abbahagyni se tudja. Sisteregve száll ki belőle a lélegzet. Végtagjai elernyednek, ám nem hullanak le a koboldról. A fogókarjait borító karomszerű szőrszálak és a sűrű nyalka továbbra is az áldozathoz rögzíti tetemét.

A sziklához tapasztott manó öklendezik, köhécsel, vonaglik. Vergődése jutalmaképpen egyre jobban a fajzat hullájához ragad. A hólyagforma, fekete rémfej megroskad, és meghittesen a kobold vállára bicsaklik. Mintha azért dőlne oda, hogy meghallgasson egy mesét.

A manó idegei végképp felőrlődnek. – Csomagold ki Cibókát, te ostoba! – üvölti az előtte tétlenkedő, viszolyogni látszó Liliának. – Mindjárt hányok, nem látod! Nem lehet kibírni! Emberek! Miattatok hemzseg a Világon ez a sok pocsék!

Seym leugrik a manó feje fölötti szikláról. Óvatos, megfontolt mozdulatokkal, hogy a teremtményben ne tegyen kárt, lenyiszatolja róla a dermedő fogókarokat.

Lilia egyik lábát a másik előtt átvetvén álldogál. Idegenkedően nézi a kőhöz nyálkázott, goromba lényt. Nézi őt, és rosszat sejt. Habzsika vagy Cibóka durva zsákszövetből összeöltött, csúcsos tetejű, szürke kalapot és formátlan, merő folt, szürke palástot visel. Feje nyújtott tojást formáz, homloka szabdalt, drótszálú szemöldöke szanaszét ágazó. Villogó szürke szeme könnyedén forgatható, jócskán kidülleszthető, besüppeszthető. Hosszú orra lankadt gyertyaszálhoz hasonló, a vége éppen faggyúcsöppet ejt. Szája keskeny, felső ajka erősen csúcsos, az alsó fittyedt. Lecsüngő állpárnáját csinos gödröcske szeli ketté.

Termete manóhoz képest magas. Hosszú ujjai legalább kilenc ízesülésből állnak, lilakék karmai felkunkorodnak. Tömérdek ujjpercét, keskeny csuklóját eleven nyüzsgésű féreg- és bogárékszerek díszítik.

Seym is a koboldot szemléli. Ezenközben hatalmas lapulevelekbe törölgeti a fajzat nedveitől nyálkás kardját. Ha azért műveli ezt, hogy megszabadítsa a pengét a ragacsoktól, nem jár sikerrel.

A vizsgálódás kölcsönös. Cibóka valósággal beléjük feledkezik. Óriási, fellegszürke szemgolyója egyikükről a másikukra villan, szédülten pörög-forog, hogy mielőbb, minél alaposabban bevizsgálhassa őket. Odaadásában még a mélységükben és magasságukban szertelenül váltogatott, károgó, csattogó, rikácsos hangok kibocsátásával is felhagy. Sejthetően csak átmenetileg.

Egyszercsak megakad a pillantása a Seym nyakában lógó Talizmánon. Sípolva tódul ki torkából a levegő.

– Jaj, csak ezt ne! – rikoltja. – Ez nem lehet! Ugye, téged nem Fekete Hercegnek hívnak! És te egészen, teljesen élsz! Ugye!

– Nevezz Seymnek. Az élettel már érdekesebben vagyok.

– Nem! Nem! – tiltakozik a kobold. – Nekem azt mondták, hogy ez egyáltalán nem biztos! Csak lehetséges. Esetleg előfordulhat, hogy a Fekete Herceg megtagadja a Küldetését, és büntetésképpen a Halál Dűlőútjára jut. És ha véletlenül, netán-tán ez megtörténnék, csakis az esetben kell itthagynom a drága, kedves erdőmet, hogy a felettébb ostoba és vigyázatlan herceget kísérgessem.

– Mi a manó ez? – dörren Kaiden mély hangja.

Az álmából riadt vezér résnyire nyílt szemmel, a Nap járásával megegyező irányban, ám annál sokkal gyorsabban kering, dülöngél előttük. Nem derül ki világosan, melyikükre szegezi a kardját nagy szigorral.

Cibóka még erősebben kidülleszti a szemét, holott az a szemgolyó már eddig is képtelenül kimeresztettnek tűnt.

– Ez ugye nem a seregtelen hadúr! Ugye! – üvölti. Segélykérő gesztussal a lány felé fordul. – Az a másik meg nem a Fekete Herceg! Te meg nem az ő bús jegyese vagy! Ti egybekeltetek! Boldogan éltek, nemzetek, szültök, míg meg nem haltok! És a dicső hadvezér őrködik birodalmatok békéjén! Menjetek haza! Oszoljatok!

– Te vagy a Rongykobold? – sóhajt Seym.

– Nem vagyok! Itt se vagyok! Nem találkoztunk! Keressetek tovább! Hahó, Rongykobold! Hahó, tudom, hogy itt vagy valahol! Nincs itt! Nem felel!

– Hallgass ide, Cibóka, Bandzsika, Habzsika vagy micsoda! – szól Lilia elszántan. – Üljünk le, beszéljük meg, mi dolgunk egymással. Utána szétszéledhetünk.

– Miért akarsz te szétszéledni! Most már nincs szétszéledés! – rikácsol a szerzet, csökönyösen mellőzvén a kérdő hangsúlyozást. – Muszáj megfürödnöm! Az a pocsék tisztára betaknyozott!

– Mi az? Baj van? – érdeklődik a huzamosabb ideje másnapos, megzagyvált elméjű Kaiden.

– Igen, baj van! – felel a lány. – Mind számosabb. Most már biztos, hogy elhagyott a szerencsém.

Rongykobold megmutatja, merre találják a tavat. A parton, a víztől kétszeres karnyújtásnyira előrehajol, és lázas mosakodást imitál. A fajzat váladékait ráperzseli a Nap.

A kába Kaiden elterül a homokon, a sekély vízbe ejti a fejét, és alszik tovább.

– Shorr, Chad és Brund társasága felemelő volt a most alakuló kíséretünkhöz képest – mereng a múltba Lilia.

– Kezdetben velük se volt könnyű – emlékezteti őt Seym.

Hátulról átkarolja a lányt, elöl összefonja ujjait a kardmarkolaton. Lilia a kezére simítja az övét. Ám csak a hideg fémet érzi.

Megfordul a férfi karjai közt, az arcát fürkészi, s minél erősebben idézi vonásait, annál élesebben látja azokat. Hátrább lép, átmoccan Seym ölelésén. Lehajtja a fejét, a harcos kezére mered.

Mindketten a marokvasra kulcsolt ujjakat nézik. Nem látnak változást, a férfi testképe megtévesztően tiszta, valóságos. Seym lassan felemeli a jobb kezét. A lány a kézfejére simítja ujjait. És érzi a férfi bőrének melegét, elevenségét, az erek finom domborulatait, a szőrszálak selymességét.

Ujjhegyei feljebb siklanak a csuklóra, az alkarra.

Minden egyébről megfeledkezve, feszülten figyelnek egymásra.

Lilia kérdő tekintetére a férfi ragyogó szemmel bólint; elmosolyodnak.

A lány ujjbegyei a felkarra érkeznek, a fekete vállvért szegélyéhez.

Mindketten egyszerre mozdulnak előrébb.

Lilia a férfi szájába suttogná örömét. A simogatásától felindult Seym csókolni kívánja őt.

Áthajolnak egymáson, akár a levegőn.

A lány csalódottan felnyög:

– Éreztelek!

– Megérintettél! Ujjaid simogattak, borzongattak, csiklandtak!

– Ha többször próbálkozunk, egyszercsak sikerülni fog, és megtestesülsz.

Újra megkísérelnék, amikor aggasztóan furcsa, bugyborgó hangot hallanak. Szétrebbennek.

Lilia a tóhoz szalad. Kiemeli a partközelben fuldokló Kaiden fejét a vízből.

A hadvezér parányibb-nagyobb buborékokat fúj az orrán, és szörcsög.

– Hagyj békén! – mordul. Holt súllyá nehezül; erővel visszanyomja fejét a térdig érő vízbe. – Hagyj meghalni!

– Ha nem gondolod komolyan, ne csináld!

– Nem érdekel tovább ez az élet nevezetű okádat! – köpködi a férfi. – Teszek a Világra! Ne dédelgess, hagyj békén!

– Miért nem cserélsz Seymmel? – förmed rá Lilia.

Kaiden feltápászkodik valamelyest. Zavaros tekintettel a lányra bámul. Hajáról, szempilláiról, orrhegyéről sárlé csöpög.

– Cserélnék – buborékolja. – De minek?! Egyforma állapotban vagyunk. Egyikünk is félhalott, másikunk se túl eleven.

– Van tested.

– De halott a szívem. Ohó! Nektek adjam a testemet? Akarjátok? Tetszik nektek? Jó kis test! Igaz, összevissza kaszabolt, heges, forradásos! Nem is olyan fürösztgetett, előkelő formájú, ugrálódzós és hajlékony, mint a hercegé volt, ám mégiscsak igazi test! Méghozzá kézzel fogható! Csókra, ölelésre képes! Még az is lehet, hogy jobban csinálja az ágybéli dolgokat! Megalkudhatunk!

– Később nem fogsz szégyenkezni a mostani viselkedésed miatt? – kérdezi Seym.

Kaiden bólint.

– De! – mondja. – Azt hiszem, máris szégyenkezem.

Hirtelen kivetődik a partra.

Ragadozószerűen csuklón ragadja, magával rántja a homokban szöszölő koboldot.

A tó közepéig tempózik a tiszta erőből tiltakozó áldozattal. Fröcsköl, bugyborékol, lemerül, felbukkan. Horkantgat, nevetgél. Csobog, locspocsol.

A lány leül a homokra, egy kagylót piszkálgat a mutatóujja hegyével. Viselkedéséből kitűnik, hogy bármi történjék, ő nem hajlandó beúszni senkiért. Mindenki saját magának fullad meg.

Úgy tetszik, Kaident magához téríti, kijózanítja a hűs víz. Tisztul a ruhája, bőre, elméje.

Az elhurcolt Rongykobold mind áthatóbban rikácsolva csimpaszkodik rajta.

– Tüstént vigyél ki! Nem vagyok vízálló! Utálok úszni! Téged is utállak! Ti csináltok minden bajt! Emberek! Bah!

Lilia sétára indul a tavat övező, selymes füvektől, daliás szárú virágoktól zöldellő-fehérellő réten. Ellépdel Seym lova mellett. A nyugodtan legelésző, aranysörényű, fekete csődör felemeli a fejét. Üdvözlésképpen horkant egyet, s tovább rágja a fogai közt tartott, menyegzői csokornak tetsző, kecses szirmú, fehér virágokat.

A lány végigsimít a mén bársonyos orrán. Nem akar emlékezni, épp ezért menten eszébe jut egy másik fekete táltos. A meséi szép, büszke, megülhetetlen Konok. Kevés híján sírva fakad.

Könnyezés helyett inkább eltűnődik. Azok a parányi, játékos tündérek! Mennyi mindenfélévé változtatták a kastélyukba zörgető, az éjjellények elől menedéket kereső, vigyázatlan férfiakat! Bizony, a fekete harcos került már a mostanihoz hasonló bajba. A gyermekded tündérek Konok testébe zárták-rejtettek őt. Akkor Thaine varázsitala segített rajta.

Ezúttal is meglelik majd a nekik kellő csodát!

Először persze azon kéne mélyen eltöprengeni, mit vétett sorsa ellen a férfi.

A Fekete Hercegnek most ennyi jutott. Megtagadta a Küldetését. Legközelebb talán bölcsebbül fog élni – mondta Nerv, az alvilágisten.

Rongykobold hasonlót kiabált: Nekem azt mondták, esetleg előfordulhat, hogy a Fekete Herceg megtagadja a Küldetését, és büntetésképpen a Halál Dűlőútjára jut.

Hogyan is folytatta?

Ti egybekeltetek! Boldogan éltek, nemzetek, szültök, míg meg nem haltok! És a dicső hadvezér őrködik birodalmatok békéjén!

Lilia felsóhajt. Megfordul, visszafelé sétálván megérinti a fekete csődör közelében legelésző másik két lovat is, Kaiden böjtös gebéjét és a sovány kancát, mellyel idáig jött.

A partra került, ázott manó türelmetlenül fogadja:

– Elég volt a tekergésből! Lóra, mindenki! Táltosföldre megyünk! Mozgás!

A kezében lógatott, kígyószerű, lapos hal verdesni kezd. Habzsika a reggelijére mereszti a szemét. Tetszést nyilvánít. Hideglelető, mohó vigyorral a szájába szippantja a rémültet.

Jóval később, midőn úgy érzik, homokká száradtak a napon, s rövidesen elporladnak, Ki éles rikoltozással eltűnik előlük egy óriási cédrus tátongó odvában. Az a nyiladék épp csak annyira széles, hogy a lovak átférjenek rajta.

Seym csődöre vonakodás nélkül a fahasadékba lép.

A mögötte haladó csontgebe megtorpan, és bár bízik lovasában, bátorítást kíván. A lány végigsimít sörényén, nyakán.

– Hé, hé! – rikkantja hátul Kaiden. – Hová készülünk?

– Bemegyünk az álombirodalomba – felel Lilia. Megfordul ültében, a gyanakvó férfi szemébe néz. – Ott nem eshet bántódásunk, bármi történik is körülöttünk. Ha étket, italt találunk, ehetünk, ihatunk, amennyi jólesik, de nem többet. S ha netán az a föld jóval vonzóbbnak bizonyul a valónál, akkor is ki kell jönnünk onnan. Az ottaniak dolgába nem avatkozhatunk. Ők se törődnek velünk. Nincs mitől tartanod.

Kaiden megadó sóhajjal bólint. Követi Liliát.

Az odú szájadékán túl vaskos, tömörnek rémlő sötétségbe fúrják magukat. Akárha az éjszaka testében haladnának előre. Fakorhadék zörren, csikordul a lovak patái alatt. Cincogás, vijjogás hallatszik mindenfelől. Időnként, a hadász szerint az elviselhetőnél gyakrabban, borzongatóan hűvös légáramlatok kuszáinak hajukba, karcolják kézfejüket.

Kaiden csupán fél kézzel tartja a szárat. Jobbjában a kardját szorongatja. Úgy véli, türelme rögvest elhagyja. S akkor majd előrenyúl, magához ragadja az aranyzöld szemű lányt, és kérdőre vonja szándékai felől. Miszerint mégis, miféle kárhozatba vezeti őt!?

Nem mindegy?! Hisz úgyis a halálért fohászkodik, mióta katonái szörnyű kínok közt elvéreztek. Meg is kapta volna a kötelet vagy karót Sollimától, ha Seymékkel meg nem érkezik az elbukottnak tűnő csata sorsát megfordító segítség.

Akkor még azt hitte, a hadvesztésnél démonibb csapás nem érheti. Nem is érte. A később történtek csupán megtetézték azt.

Az utolsó harcosig szolgált Altan herceg, akiért ő, a vezér is életét adta volna, a trónszék közelébe jutván kimutatta igazi természetét. Csendes alattomban elrendelte megöletésüket Enornál, az udvari varázslónál és orgyilkosnál. S mindezt hiúságból, féltékenységből, és persze azért, hogy visszaszerezze a nép bizalmát, rajongását! Amit ezáltal mindörökre el is veszített.

Az orv halálra ítélt Seym félig-meddig eleven – ámbár a világért se cserélne vele –, ő, Kaiden szintén elbírja még a kardját, s addig bizonyosan élőnek tekinthető. Viszont Enor, a vénséges praktikáló mérhetetlenül halott, méghozzá oly megérdemelten csúf véget ért, hogy maradványának elhantolásáért nem lett volna érdemes ásót ragadni. Amúgy is, mielőtt még feltakaríthatták volna az üres disznógyomorra emlékeztető tasakot, amivé vált, felkapta azt egy macska, s eliszkolt vele.

A szellemlénnyé lett Fekete Herceg óhajára a kovácsmesterek hamar elkészültek a kupolatornyos, kör alakú, sűrű rácsú ketreccel. Azóta sokan látogatják az újjáépülő városkapu közelében felállított, takaros kalitka lakóit, az alantasoknak, árulóknak kijáró, rikítóan sárga ruhába bújtatott Altan herceget és a vészkeverő törpéket.

Éjjel-nappal nyüzsögnek a csalódott emberek a szégyenketrec körül. Az ifjú királyfi és kedvetlen kegyencei tömérdek ajándékot kapnak. Például sarat, ürüléket, dögöket. Naphosszat élvezhetik a hozzájuk intézett bökverseket, pirongató dalokat.

A királytalan birodalomra a három elrettentő erejű harcos, Shorr, Chad és – a sebeiből lábadozó – Brund vigyáz.

Nos, Kaiden már csak ezért is erős vágyat érez a meghaláshoz.

A Sollima által kifosztott, szétrabolt, véráztatta föld – rágondolni is borzadás – uralkodó nélkül maradt. És ez a helyzet éppoly képtelen, mint a lábatlan ló, a szárnyatlan sas, vagy mint a sárkány, amely nem okád tüzet.

Ideje bevégezni, gondolja.

Kívánsága menten teljesülni látszik.

Bár nem hitte volna, hogy ez lehető: a tömörnek rémlő sötétség tovább mélyül, majd hirtelen megszakad alatta. Zuhan a semmiben.

Kiáltozást hall. Szó szerint ezt: Segítség! Segítség!

És ő az, aki így sikoltoz.

Aztán Liliát hallja.

– Ne aggódj – súgja a lány. De már nem is retteg tovább.

Jó ez az édes, szabad, felelőtlen zuhanás, lebegés. Olyasféle élmény, aminőt a szélben sikló madár, az elnyújtott testtel vágtázó táltos vagy a szerelmes lélek érezhet.

Ekkor földet ér. Pont jókor, már épp idegenkedni kezdett magától. Mit nem hord össze?!

Hirtelen kivilágosodik körös-körül. Nappal van, egyszersmind éjszaka. Áttetsző, finoman zöldes, sárgás köd szitái mindenütt.

Megdörzsöli a szemét. A kép nem tisztul, nem is élesedik. Látott ő már ilyet máskor is. Általában akkor ily furcsán elmosódott, helyéből elzökkent, hajszálnyit valószerűtlen körötte a világ, ha a testét sebláz perzseli. Ha túl sokat ivott. És ha némelykori, ritkán rábukkanó álmai sűrűjében tekereg.

Vastag törzsű fák alkotta liget veszi körül. Ameddig csak fellát a magasba, nincsenek ágak, szárak, színes levelek, csupán a fakérgek ezüstlenek. Alant nincs hullott lomb, hajlódó fűszál. Nincs talaj.

Lova nyugodtan lépdel a patái alatt kavargó tajtékfehér fellegen.

– Lazulj el – javallja a mellé csatlakozó Seym.

– Miért ne volnék ellazult? – kérdezi nyeglén. – Egyenest csonttalan vagyok.

– Még ilyet! Ilyen pocsétosat! Habóka szörnyen utálja ezt! – csattan, zendül, szinte egyidejűleg mély és magas hangon. – Rongybókus rühelli a mákonyt! Menjünk innen! Talajra! Földre! Valódiba!

– Ne kiabálj – kéri Lilia.

A Seym mögött ülő kobold ráölti a nyelvét, s mert az oly hosszú, akár a körme, fel is kunkorgatja azt. Néhányszor feltekeri, és Lilia felé lövelli a halpikkely-lepedékes, piócaszürke, hegyes végű izomkígyót.

Mivel a lány nem rezzen ijesztgetésére, megest körülnéz a lelkét viszolygató álomtájon. A látványtól összeirtózik. Két kézzel megragadja a karimát, és annál fogva a szemébe rántja kalapját. A fejfedő szegélye által lenyomott, merészen csúcsos, terebélyes fülcimpája megtörik. Az annak szélét díszítő bogarak épségüket féltőn fel s alá futkosnak a meggyűrt fülkagylón.

Kaiden arra gondol, hogy egy hanyagul irányzott csapással, aminővel a röpködő szipolyokat leütni szokta volt, megszabadulhatna a zavaró manótól. Társai nyilván rögtön kimutatnák hálájukat, legalább egy fellélegzés formájában.

Egyszerre csak megfeledkezik a továbbra is siránkozó, nyekegő koboldról.

Végeláthatatlan, tömött sorokban, kápráztatóan veretes vértekbe burkolt, vakítóra fényezett pajzsot, kifent kardot tartó, villogó tekintetű katonák masíroznak feléjük. Lószőr sisakdíszük lobog a menetszélben. Az ütemet el nem vétik. Bőrcsizmás lépteik alatt már-már beszakad a föld.

A hadvezér az izgatottságtól kipirosodott arccal, gyönyörködve bámulja őket. Az a sereg pedig mindegyre jön, árad felé.

Azután átkel rajta. Az egyforma arcú katonák egyként rezzenetlenek, levegőből lévők, ábrándbéliek.

Köröttük a tájék nem akként változik, mint az ébrenlétben. Itt nem kell megérkezni ahhoz, hogy másutt legyenek. Itt egyszerűen csak cserélődnek a képek, helyzetek.

A tovatűnt had nyomán füvek bókolnak, virágok hajladoznak tucatnyi faragott szék és pad alatt. Az ülőbútorok lassan forgó, kör alakú színpadot fognak közre.

A márványpadlatú pódiumon előkelően öltözött, fehér kesztyűs ifjú férfi hajol előre, mindkét karja kecsesen bókoló gesztusba merevült. Hullámos haját szellő borzolgatja, tágra nyílt szemében a Világ mása, ajkain hódoló-hódító mosoly csillámlik.

A mellette álló figura táncosnőt tart a karjában, s oly lágyan simítja tenyerét hölgye derekára, hogy azt a gyengédséget könnyezetlen nézni nem lehet. Úgy hajol ama hölgy fölé, úgy pillant szemébe, oly odaadó, olvatag alázattal, hogy...

– Meg kell a szívnek szakadni! – dörmögi Kaiden.

Az élete értelmét táncoltatni látszó férfialak szomszédja hosszú pillájú, karcsú testű, aludt tüzű, fogatlan, felnyergelt sárkány. Ábrándsárkány annak, akinek már a táltos is kevés.

A körszínpad lassan tovább fordul.

Gyönyörű arcvonású fiatal lány következik. A szépség mereven áll, törzsétől kissé eltartott karokkal, hogy érvényesülni tudjanak egymás fölé rétegezett, az alatta lévőnél egy kevéssel mindig rövidebb és szebb, tojáshéj vékonyságú, hajnalpír színű, áttetsző szoknyái, vakulásig vert leheletfinom csipkéből készült vállkendője, könyéken túl érő kesztyűi. Csodálni engedi a csigavonalban feltűzött haján meg-meglibbenő, gyémántos fényű harmatcseppekből szőtt fátylat. Tekergőző kígyót formázó arany nyakékét, az egyik szemfogába süllyesztett, haragvón szikrázó rubinkövet.

Majd felnyitott tetejű, aranyérmékkel, kalárisokkal, ékköves koronával, egyéb kincsekkel zsúfolt láda dicsekszik tartalmával.

Cifra palota jön sorra; tornyai, erkélyei, bástyái, kőcsipkéi megolvashatatlanok.

Tárt ajtajú, hatalmas szekrényt forgat eléjük az ábrándszínpad. A polcokon cipők, csakis cipők sorakoznak. Ezerféle bőrből, selyemből szabott, szalaggal, gyöngyökkel, csatokkal ékített lábbelik.

Hatlovas hintó gördül eléjük. A kocsi falai átlátszanak; az egyik hamvaskék bársonnyal bevont ülésen az imént látott ifjú nő és a fehér kesztyűs férfi karolja egymást.

Továbbléptetnek a forgattyú mellől.

Ajándékozó kedvű fák közé kerülnek, aranysárga és rubinvörös gyümölcsökkel teli ágak roskadoznak a fejük fölött, csüngenek a szájukig.

Előbb a lovak ízlelik meg a jókora könnycsepp formájú, nedvedzőre érett húsú terméseket. Azután Lilia és a manó is szakít egyet-egyet. Kaiden vár, mígnem ráébred, hogy Seym nem fog étekért nyúlni. Ekkor megkóstol egy aranysárga gyümölcsöt.

Égre törő várak mellett haladnak el, az egyik magasabb, a másik kupolásabb, a következő csúcsosabb. Mindegyik legalább ezer szobát és még több vágyálmot rejt.

Számlálhatatlanul sok hintóval, aranypénzes ládával, királyi fejdísszel, kincskamrával és fegyvertárral, valamint lábbelikkel és pompázatos ruhákkal zsúfolt szekrénnyel találkoznak. A hófehér szőrmékkel és selymekkel borított baldachinos ágyak látványa is oly gyakori, hogy hamar hozzászoknak.

Majszolják az édes húsú, bő levű gyümölcsöket, s már-már lustán bámészkodnak.

– Ilyen egyformák volnánk? – kérdezi Kaiden, midőn újfent megismétlődik köröttük a légváras, ködhintós, csalkincses látomás.

– Te mire vágysz? – pillant rá Lilia.

– Elsoroljam? Vagy megjelenik, ha rágondolok?

Lehunyja szemét, hogy körülnézzen a fejében.

Újra amaz imént látott, erősnek, fogyhatatlannak tetsző, bőségesen felfegyverzett hadsereg vonul feléje. Amint e vágykép elfoszlik megpillantja önmagát. Új ruhát, sértetlen vérteket, szattyán csizmát visel, haja, szakálla rövidebb. Robusztus termetű, szilaj lovon ül. A szárat elengedve, széttárt karokkal, nevetve vágtázik.

Feltekintvén is ugyanezt látja.

Majd azt érzi, hogy Lilia végigsimít a kézfején.

– Jó sokat vársz az életedtől – mondja. – Vagyis azt, hogy szép legyen.

Kaiden homlokráncolva mered rá, de látnia kell: a lány nem gúnyolja; barátsággal, mosolyogva szól hozzá.

– Hát te? – nyekken rekedt hangon, szokatlan zavarban.

– Mindenekfölött Seymet akarom. Valamikor egy öreg tündér, Thaine álomfüstjében láttam egy házat, farengeteggel körös-körül. Azt a hajlékot szeretném, és néhány gyermeket. Nem érdekel vagyon, palota, rang. Nem vonzanak olyan dolgok, amikért mások ölni, halni képesek.

– Jöttök ilyen unalmas vágyakkal! Katonaság, lóság! Egyetlen új ruha! Kölykök! Habzsikát miért nem kérdezitek? Én az erdőcskémet akarom! Abban egy borzalmasan nagy cédrus odvát! Ággyal és egyedül! Azaz egyáltalán nem kéregrepedésben akarok élni, hálni! Nem is más, közönséges, törpe, buta manók között! És folyton enni, falni, habzsolni akarok! Valamint megkövetelem az arra járóktól, hogy sértegessenek! Aki nem sérteget jólesően, az nem mehet keresztül az erdőcskémen! Azt föletetem a kapuőr tüskösökkel!

– Milyen sértéseket kell a fejedhez vagdosni, hogy jókedvre derülj? – érdeklődik Seym.

Rongykobold eltűnődik. Kalapszegélyét, szempilláját, alsó ajkát csavargatja mutatóujja hetedik percére.

– Mondd, hogy Habóka! Rongyóka! Bolyóka! Cibóka! Bandzsikát ne! A Bandzsika felnégyeltetés terhe mellett tilos! Táltosföldön nekem is vesztek lovat! Külön lovat, és nem ilyen pocsékot, mint ezek! Mellpáncélt, csizmát, kardot is akarok!

– Mihez kezdesz a karddal?

– Amihez te. Tekintélyes leszek általa! Emberek! Olyan ostobákat kérdeztek!

Szemfájdítóan, vakítóan zöldellő ligetbe érkeznek.

Nyilazó férfi térdepel előttük a fűben.

A teljes testpáncélzatot viselő, bivalydöntő erősnek tetsző harcos haja túl vastag szálú, túlsággal dús ahhoz, hogy azt egyszerű homlokpánt szorítsa le. Valaminő rémlényről lemetszett, a karmoknál fogva összeakasztott lábujjak tartják vissza ama lenyűgöző hajzatot az arcába zúdulástól.

A hős megfeszíti az íj húrját. Ezáltal kar- és vállizmai jócskán kiemelkednek, nyűgözik a szemet. A gyors egymásutánban kilőtt nyílvesszők halálos suhogása hallatán Kaiden irigyen eltátja a száját.

Néhány lépéssel távolabb ugyanez a pazar izomzatú, szemkápráztató díszesen ruházkodó férfi rúg és pofoz hat másikat. Pillanatok alatt leveri az ellenfelet.

Három bokorral beljebb éppen megragadja egy bika szarvait, majd felemeli, meglóbálja és félredobja a hatalmasan dühödt, az ő markában mégis magatehetetlen állatot.

Ugyanő rettentő gőzfellegeket és lángokat lövellő sárkánnyal küzd a liget közepében. A kiöklendett tűznyelvek elperzselik a körben álló fákat. Ám a hős sértetlen! Villogó kardjának egyetlen csapásával leszeli a gyilkos sárkány mindhárom fejét.

Majd egyszerre három lányt ölel a smaragdos fű fölött lebegő, szőrmetakarós, fátyolfüggönyös nyoszolyán. Az öleltek sikongatnak, aléldoznak a gyönyörűségtől.

A gazdag kert mélyében kalyiba búvik meg. A dülöngélő házikó rozzant ajtajába tett lócán üldögél maga az álmodó.

A szerény külsejű, gubbasztó férfi bosszúvágy-ködöktől homályos tekintettel szemléli diadalmas énjeit. Felhős homlokából ferdén álló szekercenyél mered elő.

Újabb légvárak és a vagyonosság, hatalmasság más, szokásos kellékei következnek.

Végre szerelmetesre fordul a tájék. A tavasziasan virágzó, veszekedetten illatozó pagonyban virágszedés, koszorúfonás folyik; játékos kergetőzés, vad hancúrozás, boldogságos beteljesülés zajlik körös-körül. Némely széptevők felpofoztatnak, mások nem. A hölgyek hosszabb-rövidebb ideig kéretik magukat, mielőtt szemérmesen rezgetett pillával engednének, s ezenközben kacagnak, galambbúgnak és énekelnek.

Rongykobold pöfög, sziszeg, piheg, mély és magas hangokon vihog, s eltúlzott gesztusokkal utánozza az önfeledt párokat.

Meseszép menyasszonyok között haladnak tovább.

Vannak ott kisebbek, magasabbak. Soványak, teltek. Hajnalsápadtak, kipirultak, kifestett vagy lefátyolozott arcúak. Kivétel nélkül izgatottak, borzongatottak, többségük örömittas. Néhány menyecskefátylas, lesütött szemű háziállat is ténfereg köztük.

Az egyik nőalakot alaposan megtekintik.

A lány vékony, nyúlánk. Parázs fényű, fekete haja csigás hullámokban omlik a vállára. Tiszta homlokát fehér és kék virágfejekből kötött, cicomátlan koszorú ékíti. Ferde metszésű, tág résű, zöldessárga szeme ragyog-tündököl. Széles, telt, rózsapiros száján mosoly vibrál. Porcelánfehér ruhája lágyan ölelődzik a testével. Lábán hegyes orrú, finom cipő. Lilia inogva lépked a magas sarkakon.

Seym mellé érvén megtorpan, felnyújtja karjait.

A férfi lehajol, hogy a nyeregbe emelje kedvesét.

Halk pukkanással eltűnik a csalkép.

A fekete harcos és a lány egyszerre rúgtatja előre a lovát. Messze maguk mögött hagyják Kaident, és – hopp, merő véletlen! – a Rongymanó is lemarad, lerepülvén Seym háta mögül.

Aztán megállnak, szótlanul nézik egymást.

Végül a férfi megszólal:

– Ha azt elmondtam neked, milyen gyönyörködtető érzéseket váltasz ki belőlem, azt se titkolhatom, mennyire fáj most ez a helyzet. Nézzünk szembe azzal, hogy így maradok, vagy még így sem. Artax nem szolgált biztató tanáccsal, a kobold se tűnik bölcsebbnek. Légy szabad, Lilia.

– Az vagyok. És azért vagyok veled, mert szeretlek.

– Szerethetsz így is, miért ne!? De feledhetetlenül tudjuk, miként szerettünk, mikor testem is volt.

– Kérlek, ne folytasd! – sóhajt a lány. – Nemsokára nőül veszel, és gyermekünk születik, nem is egy. Hacsak te meg nem gondolod magad.

A sértődött Rongykobold magas szöcskeugrásokkal közeleg. Hegyüknél megragadva kifordítja s meglebbenti terebély füleit. Nem csak ígyként csúfolkodik, néhányszor a nyelvét is kiölti-feltekeri, és éles, rikácsos hangokat hallat.

– Ezt hagyjuk itt! – morran a melléjük léptető Kaiden.

– Mi bajod velem? – mered rá a manó.

– Csupáncsak az, hogy bolond, féleszű, szeleburdi, hibbant, badar, kelekótya vagy.

– Még! Sértegess még! Mondd, hogy megőrülsz tőlem, a kardodba dőlsz, a száguldó lovak elé fekszel, mérget hörpintesz!

– Igen – bólintott a férfi. – Megőrjítesz. És tudod, mit teszek az őrjítő alakokkal? Őket döntöm a kardomba. Őket hajítom a dübörgő lovak elé. Vagy két ujjal eltöröm a nyakukat.

– Kettővel?! – szisszen Rongykobold, felugorva Seym háta mögé. – Emberek! Gyilkosok! Ridegek! Érzéketlenek!

Senki nem felel, így lassan elapad dohogása.

Idősödő asszony tereget mellettük a mezőn.

A kalászt érlelő, térdig érő fűben hajladozó nő a fejmagasan kifeszített kötélre aggatja a lábához tett kosárból kihúzott álmokat. Palotát, hintót, menyasszonyi ruhát vet át a zsinóron. Eligazgatja a mosott holmit, és akasztgat tovább: úri lakot, koronát, varázssipkát, gangos férfit, kösöntyűs ladikot.

Ékesen megfaragott kövekből emelt, kör alakú fallal övezett parkba lépnek. Odabenn fehér tollú madarak szálldosnak az égre szökkenő fák és a mindent bekúszó, színes virágú folyondárok között. A kerítés melletti sétautat oszlopsor választja el a burjánzó kerttől.

Az oszloplábakon függő festmények ábrázolatai elevenen élnek.

Az egyiken patak vize iramlik, átbucskázik a fenéki köveken, talpát áztató lány kalimpáló ujjai között, lábfejboltozatán. Kutyakölyök szaladgál a mederben, az alázúduló napfény himbált tükörképét kergeti.

A következő piktúrán olvadt fehér, mosott zöld és csibesárga színek ködlenek egy végeláthatatlannak tetsző, a délutáni fényen lassú hajóként úszni látszó kertben. A fehér vászonnal takart hosszú asztalon gyümölcsöskosár, boroskancsó sejlik. Körötte, az alig látható székeken feltűzött hajú asszony, felgyűrt ingujjú férfi, aszalt arcbőrű, idős nő és két gyerek ül. Bár látszólag mindnyájan moccanatlanok, az a délután sziszegve, surrogva, dédelgetően vitorlázik velük a pillanatonként változó, gyérülő, fakuló, sajgató szépségű, halovány fényeken, az illó életen.

A harmadik oszlopképen hajtóját veszített fogatot hurcol négy ló.

A tollbóbitás fejdíszű, kék lepellel takart hátú, csengettyűs hámmal felszerelt állatok tébolyult vágtában vonszolják-zötyögtetik a mögéjük kötött kocsit. Az egymással szembeni ülések bármelyikén megmaradni képtelen, azok közt hánykolódó lány görcsösen kapaszkodik a támlába, ám így is aggasztóan billeg, dülöngél.

A zavarodott lovak letérnek az útról, a réten nyargalnak tovább. Fűcsomók, földbuckák és lappangó kövek ugráltatják a fogatot.

A két fonatba fésült hajú, sápadtkék ruhás, nagyon ifjú lány keserves erőfeszítéssel átkapaszkodik a hajtó helyére, s megragadná a gyeplőket. Ám a szakadt szárvégek a kocsirúdon s akörül himbálóznak, csaknem elérhetetlenül.

A lány lenéz, azon töprengvén, hogy levetődhetne. Elborzad az elmosódottan tovaszáguldó föld láttán. Úgy dönt, veszélytelenebb, ha inkább átmászik a hámfára, és a rúdon végighasalva próbálja megszerezni a tépett szárakat.

Lilia arra számít, hogy tüstént megjön a titkon várt lovas. A megvadult hámosok mellé igazítja fürge hátasát, egy jól irányzott ugrással átszáll, elkapja a gyeplőt, és véget vet az eszement futamnak.

Hiába vár, a megmentő férfihős késlekedik.

A legfeljebb tizennégy éves lány hadonászva billeg a keskeny hámfán.

Hirtelen elvágódik, és széttárt karokkal az egyik ló farára zuhan. Azon lecsúszva, fejjel ér földet. Nyaka megroppan, teste átfordul, és reccsenve eltűnik a kocsi alatt.

A féktelen lovak elszáguldanak.

A kitekert pózban heverő holttest a zöld füvön marad.

– Kinek az ábrándja ez? – dünnyögi Lilia.

Továbbléptet. A soron lévő oszlopon függő eleven festményen pazarul felcicomázott, hegymagas paripán féloldalvást ülő nő cseveg a földön álló, tollbokrétás kalappal árnyékolt arcú férfival.

A dúsan fodrozott, mélyen kivágott ruhát viselő asszony térdeit szorongató hízelgő nem észleli a háta mögött felbukkanó, piszkos rongyokba burkolódzott, züllött arcvonású lányt, s ilyként a fellendített kézben megvillanó tőrt sem.

Amikor az első szúrások a lapockái közé vágnak, a férfi elengedi a felderülő úrinő lábát, kardot ránt és vaktában hátrasújt. E mozdulattal lesodorja saját kalapját, ám nem találja el gyilkosát. Tőrdöfésektől feltépett hátából sípolva szökik a levegő, patakzik a vér.

A férfi a fűbe rogy. Teste hullámzik, vonaglik, reszket. Haláltusája hosszúra nyúlik.

A lovon ülő nő elkomorul. Úgy tűnik, szánja a haldoklót. Megrántja a szárat, odacsap a pálcával.

Az óriási ló helyből vágtába ugrik, eltaposván a lábainál fekvő embert, a futásnak eredő lányt.

– Ki álmodozik efféléket? – sóhajt Kaiden. – A cicomás, a széptevő, vagy a rongyos?

A kert közepén zizegő sokmedencés szökőkút alsó káváján lefátyolozott nő üldögél. Két ujjal megemelve tartja csipkeleplét, arcát szemléli a víztükörben.

A vízen vibráló képmás szép vonású, derűs mosolyú fiatal nőt.

A fátyol mögül felpillantó arcról lekopott a bőr, a hús. Az arcán csupasz az ajkatlan fogak vicsorítanak.

Rongykobold felvisít. Idegtépő hangosan összefoglalja, nem először, hogy mit tart az emberek felől.

Lilia az élre porzik, elsuhan a váltakozó képekkel játszó oszlopok alatt. Pontosan emlékszik, miféle szörnyűséges helyeken fordultak meg valamikor. Az egyik lidérces birodalomban átúsztak Seymmel a rémálmok tavát.

Boldog idők, sóhajtja megest.

Elszáradt nádszálakból épített, púposan ívelő, képtelen hídhoz érkeznek. Az átjáró túlsó vége tejsűrű ködbe vész.

Az innenső végen a hat oktávot átfogó hangtartományban sopánkodó manó hasonmása tesz úgy, mintha termetével eltorlaszolhatná azt. Ez a szerzet néhány árnyalattal csúnyácskább a másiknál.

– Kimennétek? – rikolt rájuk.

A Seym mögött ricsajozó Rongykobold elnémul. Szeme a hídőrre dülled.

– Nem szeretnénk itt maradni – felel Lilia.

– Miért nem? Talán nem tetszik a hely? Nem találkoztatok az álmaitokkal?

– Dehogynem! Épp azért sietünk kifelé, hogy mielőbb valóra váltsuk valamennyit – biztosítja a lány.

A hídőr elvigyorodik, elborzasztva őket fogatlan ínyével.

– Ezeket aligha! Ezek már bedöglöttek! Hullák!

– Akarsz fogadni? – üvölt rá Rongykobold. – Fogadjunk egy tágas faodúba, ággyal! És még három halba és ugyanannyi sült mókusba, hogy megteremtem, amit megálmodtam!

– Ostoba! Ha ez lehetséges volna, akkor innen elfogynának az álmok, nem gondolod!? Márpedig nem fogynak! Sőt! A Színehagyott Ábrándok Birodalma örök! Jössz nekem egy faodúval, három hallal, három mókussal!

– Nézz végig magadon! Sokkal kisebb vagy nálam, még egy zápult fogad sincsen, és az üres fejedben lomkamrát nyithatnál! Ilyen butaságot! Hogy az eltűnik innen, amit megvalósítanak! – ordít a kobold. – Épp az az álom nem vész el, amit valóra váltanak! Tudhatnád!

– Menjünk – szól Lilia.

A csontgebe berzenkedés nélkül lép a nádszál hídra.

Kaiden követi a lányt.

Felérnek a púpra, csúszkálva lefelé indulnak.

A ködbe fúrják magukat.

Az üvöltözve vitatkozó manók hangja elhal mögöttük.

Mielőtt Lilia visszafordulna a lemaradtakért, Seym utoléri őket. Háta mögött a felhevült Habzsika nyögdécsel a szellemi kimerültségtől.

A ködösvény végén Táltosföldre lépnek. Ez a birodalom nem más népeket leigázó hódítások, nem is vérengző uralkodókról mesélt legendák révén tett szert különleges hírnevére. Táltosföldet főként a lókultusz, a rézműves mesterek, a bőrvarrók és a fegyverkovácsok tették nagynevűvé.

A hitrege szerint Thago, az utolsó sárkánylovas üldözőkkel a nyomában, sérülten érkezett a hegyektől, völgyektől hullámzó, zuhatagokkal, folyókkal termékenyített, zöldellő legelőkben, buja erdőkben gazdag vidékre.

Az itt élők még sosem láttak olyan állatot, aminőn a sebesült Thago ült. Épp ezért isteni küldöttnek hitték, és oltalmukba vették a menekülőt. Míg ő egy erdei faluban lábadozott a varázslópap gyógyfüveitől, a helybéliek gondozták irigyelt, vad sárkánylovát.

Az az óarany színű, pikkelyes testű, tollpiheszerűen finom szőrzettel borított, bőrszárnyú, erőteljes hátsó lábakon járó, mécses alkatú lény senkit nem engedett közel magához. Durván pikkelyes, keskeny, hosszú fején legyezőforma, éberen mozgatott fülek díszlettek. Homlok- és szemöldökcsontja jócskán kicsúcsosodott. Oldalvást elhelyezkedő, mandulavágású szemrésében arany színű szivárványhártya ragyogott. Pupillája függőlegesen állt, akár egy figyelmeztető mutatóujj. Ráncos szélű, tágas orrnyílásain gőzfelhőt prüszkölt, rettentő fogakkal teli szájából zöld lángnyelvet lövellt, ha feldühödött. Izmos, csupasz, kígyózó farkával tagló hatású ütéseket osztott. Lomha mozgással, főleg ügetésben járt. Ha sietett, néhány ugrás után szárnyat tárt, és felrepült.

Rettenthetetlennek ismert férfiak viselték gondját, ám azok is vasvillával ügyeskedtek elé a szénát, abrakot, dézsa vizet. Ha ráunt a bezártságra, az istálló falait szétrúgva távozott. Néhányszor körberepülte az erdőt, majd leszállt a legelőn, friss füvet falt, és párosodott a kancákkal. A faluba visszatérve behabzsolt néhány tyúkot, libát, némi parazsat. Ezután, de csakis ezután, kéttucatnyi merész, nagy izmú legény visszavezethette őt a helyrekalapált istállóba.

Felépülése után Thago ezen a földön maradt. Drachorral, a sárkánylóval keresztül-kasul bebarangolta a birodalmat. A csavargó kedvű, vénülő hátas idővel mind mogorvább, tűzokádóbb lett. Mígnem egy napon, a kancáknál vitézkedvén felhördült és kiszenvedett.

Azon kancáktól származnak Táltosföld hírneves drák lovai. Az ugyancsak óceánnyi magot szertehintett sárkánylovas utódaiból lettek a mágikus tehetségűnek tartott, többnyire Thago nevű mesterek.

A manó fitymálja a történetet.

– Ez nem hitrege! Hol a harcolás? Mészárlás? Koncolás? Hová lettek az ős-Thago üldözői? Miért nem törtek a falura? Gyújtónyilakkal? Hajnalban, midőn mindenki a legjobban alszik? Az asszonyok nem lettek általuk meggyalázva! És amikor Thago keresztül-kasul szétszórta a magvát, hol voltak a bosszúbősz férjek és atyák? Nem ér! Ez nem emberi!

Nem kap választ.

Gyertyaláng karcsúságú örökzöld fák, laza lombú, lágyan hajladozó, gömbölyded cserjék, sárga tölcsérű futókák szegélyezte úton haladnak. A szélfogó növényzet mögötti karámokban képzeletszép lovak legelésznek.

A fáradó csontgebe s a Kaiden alatt támolygó kanca hosszan cikornyázott nyerítéssel köszönti a túlnani társakat. Amint üdvözlésük viszonzásaként megérkezik a több szólamú válasz, Seym lova lelkesülten, csődör módon felnyihog. Valamennyi lábával elemelkedik a talajtól, a mellsőket előrenyújtja, a hátsókkal hátrarúg. Mindeközben a nyergében ülőket meg se rezzenti, így még a koboldnak sem kell ordibálnia ijedtében.

Rőt színű kövekből rakott városfal magasodik előttük. Átléptetnek a széles felvonóhídon. Az alattuk kéklő várárokban tarka tollú, rózsás, fekete és piros csőrű vízimadarak siklanak, úszkálnak.

Mindkét irányban fogatok, hintók, szekerek gördülnek el mellettük. Özönsok gyalogost, lovasokat is látnak. A többség befelé igyekszik.

Bejutnak a kapun. A helyben készült, pazarul megmunkált ruhákba, vértekbe bújt, villogó kardot és kerek pajzsot tartó őrök végigmérik és szó nélkül átengedik őket. Tovahaladtában Kaiden visszafordul, már-már leesik a lóról, oly megbabonázottan bámulja viseletüket. Ha az ábrándbirodalomban volnának, sóvárgása megjelenítené egy pazarul felfegyverzett sereg ködképét.

Seym, kicsit irigyen, arra gondol, hogy a hadász most már rendbe jön. A hajnallati találkozás óta halálkedve sokat gyöngült. Máris a megszerezhető vértek, harci eszközök izgatják.

A piactér felé sodródnak a vásáros tömeggel. Fehér, türkiz és narancsszín kavicsokkal burkolt út simul a hátasok patái alá. Az eltérő színű kövekből kirakott mozaikok lovakat, tengerlakókat, tejvívó harcosokat, táncoló nőket ábrázolnak. Nap narancslik és türkiz Hold kéklik a tér elején emelt szökőkút körül.

A rongykobold eget-földet zengető kiabálást csap, midőn előbb Kaiden majd Lilia, végül a fekete harcos nyomja markába a kantárszárat. Míg ők gyalogláb sétálnak tovább, és minden érdekesebb portékát közelről megszemlélnek, a manót három ló hatfelé rángatja.

– Hé! Hó! Ezek itt letapossák, szerteszét szaggatják Rongyokat! Kettő kezem van, csak csupán kettő! – rikácsolja, bár úgy rémlik, senkit sem érdeklően. – És én is vásározni, tapogatni, szagolgatni, beleenni akarok!

Kaiden az egyik műhely elé helyezett asztalon heverő holmik közt válogat. Sötét szemét a koboldra villantja.

– Ha csak egyetlen lovat is eleresztesz, két ujjal töröm el a nyakadat! Kettővel! – És fel is mutatja, melyekkel.

Azután felemel egy arasznyi széles csuklóvértet, megszemléli annak domborgatását, összehasonlítja a karján lévő kopottal, és a műhelyajtóban álló ősz mesterre tekint.

A kifényesedett bőrkötényt, lengeteg ujjú, szürkésfehér inget, két sor tokát és három sodorba pödrött bajuszt viselő, kék szemű férfiú fejcsóválva viszonozza pillantását. Egyelőre szóra se méltatja a lerongyolt hadúrt.

Seym a faállványokra függesztett testpáncélok mögött járkálgat, nem is titkolván, mily csüggedt kedvvel. Egyre irigyebb Kaidenre, jóllehet szívesen száműzné szívéből ezt a bántó érzést. E pillanatban boldogan cserélne vele, vagy bárki mással. Ő is szeretne fémderekat, vállvasat próbálgatni, mint a legtöbb férfi.

Az iménti bőrművesnél szemet vetett egy szíjhurkos nadrágra, a hozzá illő, sóhajtásnyi vékonyságú bőrből szabott, elöl összeszíjazható ingre, és ugyanott még csizmát is talált. E ruhadarabok természetesen fekete színűek, ez lévén a kedvelt színe. Ezért emlegették régebben fekete harcosként, ezért nevezték még nemrég Fekete Hercegnek.

Mostanság már méltó is a gyászpompa színére.

Mivel azonban a kiszemelt holmit nincs mire felvenni, marad a – felületesen rápillantókat – megtévesztő, illuzórikus testképénél, az ahhoz járó öltözet ruhánál, és a valamilyen kegy folytán valóságos, a – nem lévő – vállain megálló fekete palástnál.

Erős kedve volna iszonyatosat rúgni az előtte csillogó, lóroggyantó nehéznek rémlő testpáncélzatba. Dühét visszafogva Liliára néz. Mögötte észreveszi a nyaka és a lábai körül összegabalyodott kantárszárak fojtásába keveredett Rongykobold görcsös küzdelmét, immár nem a széledező lovakkal, hanem a puszta életéért.

Előrelendül, hogy segítsen rajta, mert persze kimegy a fejéből, hogy – nemcsak rúgása – érintése sincs.

Amikor azonban szellemlényként keresztülsietne az előtte tornyosuló páncélzaton, az nem engedi át. Sőt, az ütközéstől meginog.

Seym meglepődik, és lázas gondolkodásba kezd.

Lilia hamarabb végez a történtek felfogásával. Oda se nézve hátranyúl, két mozdulattal kiszabadítja a liluló nyelvű manót a szíjörvényből.

– Válassz magadnak ruhát, vérteket – szól a fekete harcosnak.

Ezúttal Kaidenen a csodálkozás sora. Ám bármennyire furcsállja is a hallottat, nem kérdez, nem köt bele. Emlékszik Seymhez intézett első, goromba szavaira. Arra is, milyen gyorsan változott meg formálódó utálata.

A háború kínjait, serege elvesztését sirató hadvezér és a végpillanatban érkezett, nem kevésbé megviselt lelkű Fekete Herceg éjszakákon át kancsózott közösen, egymást vigasztalván. Akkor még kezet szoríthattak, megveregethették a másik vállát, és Kaiden arra is jól emlékszik, mily meggyőzően beszélt a mennyegzőjére készülő férfi a szerelemről, neki is azt ajánlván, hogy hamar találjon magának egy érdemes leányt, különben tényleg megöli őt nagy fájdalma.

A lány még nincs megtalálva, ám az is valami, hogy hosszú idő után végre kitisztult kótyagos feje. Ez viszont Liliának köszönhető, kinek volt mersze sértegetni őt. Ilyképpen érte el, hogy megfürödjen, és visszaengedje magához a józan eszét.

Kaiden szótlanul figyeli a Fekete Herceg átváltozását. A harcos nem ölti magára a kiszemelt ruhákat, azok felkerülnek rá. Előbb a csizma, a feszes nadrág, a fényes csatokkal záródó ing. Azután a Nap- és a Hold-motívumokkal, sárkánylóval, gyönyörűséges varázsjelekkel ékesített, erős bőrből és fémekből létrehozott, a térdet is védő lábszárvért; az ágyékot, a mellkast és a vállakat óvó. Végezetül a könyök fölé érő csuklóvért is ráolvad.

– Cserélj kesztyűt – kéri Lilia. Ez is megtörténik.

Seym a hadúrra néz.

– Üss meg!

A szólítottnak ez túl sok. Mostanra jutott el annak szemérmes megfogalmazásáig, hogy barátságfélét táplál a szellemherceg iránt. Erre azt óhajtják tőle, hogy üssön.

Ezen alaposan felbőszül.

Az ősz hajú bőrműves közéjük veti magát.

– Várjatok! Ha te is vásárolsz – fordul Kaidenhez –, márpedig rád férne, mert szörnyen cafatos az öltözéked, tartogassátok az erőtöket estére. Mint talán tudjátok, Táltosföldről csak az mehet el az itt választott vértezetben és fegyverekkel, aki érdemes is rájuk. Ezek mágikus holmik. Baj szakadhat annak fejére, aki csekély a varázserejükhöz.

Seym épp a varázserőről szeretne megbizonyosodni. A kesztyű mutatóujját a deres hajú mester bal vállához érinti. Miáltal a férfiú félretántorodik az útból.

Jó jel, gondolja a harcos. Tenyerét Kaiden mellkasára feszíti.

A hadász ellenáll. Sejti már, mi az, amit Seym oly keményen puhatol.

Érzi a nyomást.

Azután megfeszíti a hasfalát, és máris záporozhatnak rá a próbaütések.

Nevetnek örömükben. Megropogtatják egymás vállát. Ahol Kaiden ruhát vagy páncélt fog, ott embert érint. Ahol a puszta bőrt tapintaná, senki nincs.

A harcos kibontakozik az ölelésből.

Lilia elé lép. A kesztyűujjal végigsimítja az arcát, szemöldökét.

Amint az érintésének örvendő lány pilláin reszkető, óriási könnycsepp alágördül, odahajol, hogy lecsókolja azt.

A kudarctól mindketten összerándulnak.

Rongykobold felüvölt:

– Abbahagyni! Vásározzunk! Most, hogy a Fekete Herceg tud végre fogni, sürgősen fogja meg a lovakat, mert én már eleget tartogattam őket! Ezennel Habzsika megy oda mindenhez, és ő fogdos össze mindent! Amikor majd szólok, nektek csak fizetnetek kell!

Seym a markába veszi a szárakat, mert erre az érintésélményre is kíváncsi. A lovak tüstént egymás mellé rendeződnek. Békésen állnak, őt nem rángatják.

Rongybubus nem választ új gúnyát, mert az egész piacon nem talál a rajta lévőhöz fogható szépet. Korábbi szájalásával ellentétben már nem érdeklik a vértek, sem a fegyverek, még a karkötőnek látszó, orv ölesre való, gombnyomásra kipattanó csuklópengék sem. Hiszen azért tartja testőreit, hogy azok harcoljanak, ha ő veszélybe sodorná magát.

Egyszerre csak mégis kísértésbe szédül. Az utolsó asztalnál nagy szemű lánccal nyakba akasztható, koboldnyelv formájú, zöldre nemesedett színű köpőcsővel kínálják. A csőbe illő parányi tüskék a célba fúródván, zákányos álomba mérgezik az áldozatot. Tetszik neki ez a mókás játékszer. Pláne, hogy használatához nem kell megközelíteni a játszótársat. Menten elképzeli, mekkora hasznát veszi majd az erdejében. Kuncog, kacarász. Fülcimpáit gyűrögeti, észvesztve menekülő füldíszeivel mit sem törődik. Liliára villantgatja a szemét.

A lány bólint, és megveszi a köpőcsövet.

A manó rögvest kipróbálja a szerzeményt. A feje fölött suhanó tollas bajmókba meneszt egy lövedéket.

A rágós húsáról és rútságáról ismert, kócos, penészszín károgó röptében megmerevedik, és kő gyanánt, súlyosan zuhan le.

A kobold megpróbálja elkapni a taglóként közelgő zsákmányt. Ez sikerül is, ám azzal együtt felhemperedik. Még a földön hasaltában az arcába gyömöszöli az alélt bajmókot.

Degeszre dagadt pofazacskóval, tollat köpködve kecmereg talpra. Teljes erőből őrölné a madarat, ám az rághatatlan. A kemény, szivacsos hús rugózik a fogai alatt, félresiklik a szájában.

Azután keresztbefordul a torkában, és ott elakad. Következőleg a manó szeme kimered.

Gyertyaszálforma, lógatag orra, azon igyekezetében, hogy lélegzethez segítse őt, felmerevedik és szörcsögve szipákolja a levegőt.

A közelben álló Kaiden reméli, hogy a fuldokló már nem szenved sokáig. Tovább válogat a csizmák között.

Lilia hangos sóhajt hallat. Rongyóka azt kapja, amit érdemelt. Csakhogy Artax szerint nélküle nem jutnak sehová.

A lány még egyet sóhajt. Megragadja és összeszorítja a kobold orrát. Miáltal az jókorára tatja a száját, hiszen légcserélne. Lilia a torkába nyúl, kihúzza onnan a hányattatástól erősen ébredező, nyálcsatakos bajmókot.

A manó palástjával megtörli a pislogó madarat, sebtében eligazítja szétzilált tollait. A feje fölé dobja az eltompultnak tűnő károgót. És gyorsan odébb lép, látván, hogy az zuhanni kezd.

Mielőtt a földbe csapódna, a dülledt szemű, horgas csőrű madár észhez tér. Megzörrenti tépázott szárnyait. Egy pillanatra megáll a levegőben. Rekedten kettőt rikkant, azután elszántan hadonászni kezd gyérült tollú röplebenyeivel.

Lilia, Seym, Kaiden és más piacjárók is visszafojtott lélegzettel figyelik erőlködését.

A tollas bajmók csak nem emelkedik. Úgy rémlik, mindörökre szitálni fog a légnek ama pontján, de legalább addig, míg halálra nem fárad az eredménytelen szárnycsapkodásban.

A manó kissé hátrább húzódik. A látómezőkből így kikerülve, újfent bekapja a köpőcsövet.

A következő pillanatban fellendül a levegőbe, a röpüléssel kísérletező károgó mellé, ott lóbálózni kezd, és még a fúvóka is kiesik a szájából.

Mindez Seym kardjának hegyére akadván történik vele.

– Azonnal tegyél le! – üvölti. – Te szellem! Te lidérc! Te démon! Te!

A helyben lebegő tollas bajmók a nyakát előrenyújtva a rikácsos lény ábrázatába mered.

A manó ráölti a nyelvét, annak teljes terjedelmében. Ezt legott megbánja.

A károgó reflexből rácsattintja csőrhorgait. Épp csak átlyukasztja a csúnyáit izomkígyót, és máris elszárnyal, eszébe villanván végre, miként is kell repülni.

Rongyóka két kézre kapja s előrébb húzza a nyelvét, hogy megtekinthesse a rajta ütött sebet. Közben jajgat, sopánkodik, sziszeg és átkozza Seymet. Dühödt sistergéséből épkézláb szót nem lehet kivenni.

A fekete harcos leteszi a selypegő manót.

Még egy pillanatig nézi a visszatetsző szerzetet, és arra gondol, igazán elveszíthetnék már valahol. Őrongyossága megtette a dolgát, szavára eljöttek Táltosföldre.

Seym módfelett reméli, hogy a kobold szerepe hajszálra ennyi volt.

Nemcsak ő, de Lilia is felfigyel a köröttük őgyelgő lányra. Mióta a műhelyeket és a kirakodást járják, az a villanó mozgású, gyermeki alkatú, hályogkék lepelbe burkolódzott lány követi őket, s a haját is takaró kelme alól különös arccal bámul rájuk, legfőképpen a Talizmánra, mely ezúttal Lilia nyakában lóg.

Seym Kaidenre pillant.

A hatalmas férfi ügyet sem vet az ólálkodóra. A lábára húzott csizmát próbálgatja, lötyög vagy szorít-e, milyen járás esik benne. Azért meg-megrándul egy arcizma. A fájdalmas vonaglást az váltja ki, ha a szünet nélkül locsogó manó hangja a magasabb tartományokba ível, és ezzel megbolydít a fogazatában egy-egy kényesebb ideget.

Úgy vélvén, hogy minden szükséges holmit beszereztek, elindulnak a fogadó felé. A teret elhagyván keskeny utcák záródnak köréjük. A rőt színű kövekből emelt, szerény méretű lakóházak fölé magasodik a lábujjhegyen állani tetszően nyúlánk és karcsú, kör alakú bástyákkal és hegyes tornyokkal közrefogott vár.

A felpakolt lovak maguktól követik őket, széna és abrak reményében. A hályogkék ruhás lány is ezt teszi, csak ő észrevétlenebbül.

Lilia kiengedi a palástból Kit, és a holló a magasba szárnyal. Nyugodtan köröz fölöttük, nem jelez veszélyt.

Az ereszkedő Nap elsüllyed a palota tornyai között. Narancsoskékes alkonyatot hagy maga után. A szűken szorongó, emeletes kockaházak között hízik a vérszínű homály.

Kaiden és Lilia nem eszi butára és tohonyára magát. Hiszen ha vereséget szenvednek a megméretésen, reggel nem távozhatnak a vásárolt holmikban. Ezért meghagyják a mohóságot Rongykoboldnak, és az helyettük is habzsol.

Kaiden, bár sűrűn odapillant, egyszer se nyúl a boroskancsóhoz. Minél inkább sóvárogna az italra, annál sűrűbben ötlenek fel benne az egymással összefolyt elmúlt napok pocsékságai, úgymint kába fej, pocsolya szájíz, viharzó gyomor, tántorgó járás. Halálvágy.

Amikor azt látja, hogy Lilia harmadszor is tölt magának, gesztusokkal jelzi: rögvest rosszul lesz.

A lány felvonja a szemöldökét, halványan el is mosolyodik. Elkortyolja a rubin italt.

A szemközt ülő Seym válla fölött a hályogkék leples lányt szemléli, annak ellaposított gömb formájú, elmosódott vonású arcát, kontúrtalan, gyér pillájú, tág résű, fakókék szemét, cimpátlan orrnyílásait, pengekeskeny ajkait, gyakorta előbukkanó, rezgetett, kétágú nyelvét.

Asa átmelegszik Lilia homlokán, és ő egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy a kígyóéval lásson. Úgy tetszik, az állatait nem nyugtalanítja az utánuk kíváncsiskodó teremtmény. Mindenesetre nem hagy fel a gyanakvással.

Szemügyre veszi Kaident.

A férfi megfürdött, megrövidítette haját, szakállát, körmeit. Tekintete kitisztult, felélénkült, derűssé vált. Szép vonalú, eddig vértelen ajkai kiteltek, megszínesedtek. Nyers színű, puha bőrnadrágot, inget öltött. Díszes övet szíjazott a csípőjére, felcsatolta kígyófej markolatú kardját és a féltettebb testtájait óvó, ékjeles vérteket.

A lány megjegyzi:

– Roppant kevés kell neked ahhoz, hogy metszően férfias legyél.

A megszólított hosszan tűnődik a szavain. Minél jobban felfogja azokat, arcbőre annál erősebben kipirosodik a rövidre vágott szőrzet alatt. Szemöldöke mind magasabbra kúszik a homlokán.

– Metszően férfias vagyok? – nyögi. – Mit értesz ez alatt?

A lány körülnéz az alacsony mennyezetű, fáklyával, gyertyával megvilágított, kevés levegőjű teremben.

A hosszú asztaloknál ülő vendégek, helybéliek, utazó kalmárok, fegyverforgatók és kalandorok jobbára őket nézegetik, főleg Kaident. Némi zavarral bámulják az ugyancsak lenyűgöző Seymet, csupán sejtvén, hogy valami furcsaság észlelhető rajta.

Őket szemlélik, holott valamennyiükön akadna bámészkodnivaló.

Egyikük csupa hatalmas szöglet, valóságos kockaember. Megfélemlítő mintázatú páncélzat borítja mellkasát, kardja irdatlan hosszú; övén, nyakában kések függenek. Négyszögű, kopasz fejét forradások csíkozzák. Szemöldöke, jobb arcfele is szabdalt. Csuklóján vastag szerencselánc zörög, azon hajtincsek, csontok, fogak, szárított szervdarabkák, körmös foglalatba zárt szemek fityegnek. Ezeket vagy személyesen szerezte harcban, vagy valamelyik vásárban tett szert rájuk a kabalatárgy-árusnál.

A mellette ülő férfi minden kiterjedésében nagyobb szabású, mint a terembe nyíló ajtó. Répavörös haja vállig lóg. Kérkedésből félig fedetlenül hagyott, terebélyes felsőtestén buja szőrbozont vöröslik; oly rémisztően őserdőszerű, hogy Lilia biztosra veszi, több – előle odamenekült – végzetesen eltévedt, szűkölködő szűz is kószálgat benne. Az előreugró szemöldökcsontú, göcsörtös orrú, dús ajkú kalandor vad tekintettel méregeti az asztaloknál sürgölődő fogadósnét, annak leányait és Liliát. Noha ezen parázsló pillantásokat sokat ígérőnek szánja, az érintettek inkább aggasztónak érzik azokat. Társánál kevesebb fegyvert visel, kézfejét, ujjtöveit fémgolyókkal és tüskékkel mívesített kesztyű fedi.

A hétpróbás-gyülekezet harmadik tagja is úgy fest, mint akinek anyja is az apja volt. Fején csimbókos fekete haj ágaskodik, íves szemöldöke alatt keskeny, csaknem rézsút álló vágat rejti kicsiny, sötét szemét. Orra lapos, széles cimpájú, felékszerezett. Ajakszélei egyenetlenek, bíborszínűek; friss sebre emlékeztetőek. Várkapu mellkasán madárkarmokkal összekapcsolt bőrmellény feketéllik, a csípőjén ferdéllő szíjon háromféle kard is himbálódzik.

A teremben időző többi személy kevésbé harcias küllemű, ám azért akad köztük néhány, akikre Lilia még a Rongykoboldot sem bízná. Pillantása ismét visszasiklik a hideglelető színű lepelbe göngyölődött, kígyózó nyelvű lányra, s az első ízben nem fordul félre, mikor találkozik a tekintetük.

– Azt értem a metszően férfias alatt – felel Kaidennek –, hogy te nem csupán az itt jelen lévők közül tűnsz ki, te akkor is szikrázol, ha ennél különb társaságban vagy.

– Ugye, nem arra célzol, hogy akarsz tőlem valamit? A herceg előtt?! Nagyon bántana!

– Azt akarom mondani, hogy érdemes életkedvre kapnod, mert katonaként csupán a világ egyik felét volt alkalmad megismerni. Most találkozhatnál a másikkal.

– Úgy érted: nőkkel? Ne hidd, hogy sosem volt dolgom velük.

– Nem kétlem, hogy volt.

Dobpergés hallszik az utca felől. Seym felemelkedik ültéből.

– Menjünk. Később majd mesélünk Kaidennek a szerelemről.

– Inkább egy bárdot untassatok vele – csámcsogja Rongyó. Lenyeli a falatot. Lekap az ujjáról egy élő bogarat, kiegyenesíti annak egyik lábát, kipiszkál vele egy húscafatot a fogai közül. A páncélhátú gyűrűt visszahúzza a hetedik ujjpercére, körbeleheli s a palástjához dörgöli, hogy kifényesítse. – Az majd megénekli a balsorsotokat, és az egész Világ értetek fog zokogni! Emberek! Szerelem! Minek az egy hadvezérnek? Amikor anélkül is csatát csatára veszt! Most viszont szedjétek össze magatokat! Mert ha legyőznek benneteket, a drák lovaknak a közelébe se jutunk! Márpedig Habzsikának drák kacola kell!

– Ez az állat úgy hat rám, mint a kerékbetörés! – panaszolja Kaiden.

– Állat?! – üvölt a manó. – Még hogy állat! A Seregtelen állatnak nevezte Cibókát! Mindörökre megharagított! Többé ne számítsatok a segítségemre! Se bölcs tanácsaimra! Arra végképp ne, hogy az egyiknek testet szerzek, a másiknak katonákat! Végeztünk! Tűnjetek a szemem elől!

Megkönnyebbülten teljesítik óhaját.

A dobszó nem csupán rájuk hat serkentőleg, az egész terem népe felkerekedik, és a küzdőhely irányába siet. A palota közelében lévő, lépcsőzetesen rakott rozsdaszín kövekből emelt nézőtérrel közrefogott, kör alakú arénát oszlopokra tűzött fáklyák világítják meg. A táltosföldiek kedvelt mulatságai közé tartoznak az itt megrendezett ló és emberviadalok.

Seymék a mérkőzők számára fenntartott gyülekezőhelyre mennek, akárcsak a fogadóbéli kalandorok. Rajtuk kívül még tucatnyian várnak a sorukra, hogy megküzdjenek az általuk választott fegyverek, vértek tulajdonlási jogáért.

Lilia nem az egyetlen nő közöttük. A hályogkék leples lány is helyet foglal az egymással szemközti sorokban felállított padok egyikén.

Fürkészik, mustrálják egymást. A kockaember és társai fennhangon kötekednek a többiekkel. Bár a majdani harcnak éppenséggel nem az a célja, hogy megöljék vagy akár komolyabban megsebezzék egymást, ők a küzdőfél széttépését, élve felfalását, mozaikba aprítását is kilátásba helyezik. Viselkedésükkel sikerül felzaklatniuk és ilyképpen elbizonytalanítaniuk néhány várakozót.

Kaiden, Seym és Lilia nem rémüldözik tőlük. Egykedvűen hallgatják a kérkedést, durvaságokat.

Végre kezdetét veszi a műsor. A közönség örömnyilvánítását követően egy érces férfihang bejelenti a karzatról, hogy a hagyományos lóviadal-játékok ma este a gyorsasági futamokkal folytatódnak. A továbbjutott lovak vetélkedésére kíváncsiakat holnap délután a folyóparton várják az úszóversenyre. E műsorszámban azok is megjelenhetnek, akik nem vesznek részt a viadalon, de szívesen együtt úsznának a lovukkal. Ők persze nem a trófeáért fognak vetélkedni. Ők egyszerűen csak leljék örömüket a közös fürdőzésben!

Ezután felsorakoznak a kancák, és hajtóik izgatott kiáltozása, szilaj rikkantásai közepette futásnak erednek. A lobogó sörényű, dús bokaszőrű, termetes állatok magasra emelt farokkal, élvezettel vágtáznak körbe-körbe a porondon. Mivel a játékszabályok szerint nem szabad megütni őket, a hajtok színes sálakat lobogtatnak serkentésük végett.

A győzteseknek kijáró zajos ünneplés után a mostanra szerfelett izgatottá bőszült, hatalmas csődörök következnek. A szélvészgyorsan vágtázó mének lábdobbanásai megrázkódtatják az arénát, ütemesen ringatják az üléssorokat. A nézők lenyűgözötten figyelik a páratlan termetű, izmos állatok versengését.

Miután véget ér a futam, és a lovak levonulnak a porondról, Lilia továbbra is érzi a levegőben erős, finom, feltüzelő verítékszagukat. Ereit az édes vörösbor forrósítja. Vágyát a szerelem. Ám mert Seym testtelen, a harcolásba kell vetnie magát, hogy higgadjon. Talán alhat utána.

Amint nevén szólítják, a vörhenyes homokkal borított vívótérre lendül. Ledobja palástját. Laza szabású, combtőig érő ing, nyers színű, feszes bőrnadrág, rézveretes csizma a viselete; az újdonat páncélelemek közül ezúttal csak a vállvértet tartja magán.

A lapos arcú, zavaros vonású, Roccának nevezett lány áll ki ellene.

Holott Lilia férfi küzdőtársat áhít, esetleg többet is, mert félő, hogy egy ellenfelet hamar lebír. Rengeteg fölös, vad, parázsos hév duzzasztja testét, izmait.

Pupes, a gömbölyded formájú, borbarátnak tetsző, kicsattanó orcájú játékmester ismerteti a szabályokat. A döntnökök a mozgásukra, tetterejükre, becsületességükre kíváncsiak. A nézők szép párharcot akarnak látni, nem pedig vért, halált. És ha az egybegyűltek gyönyörűségére, megelégedésére vívnak meg egymással, megtarthatják a piactéren választott bűvhatalmú holmit.

Liliát fölötte furdalja a kíváncsiság: ugyan miért nem sétálhat el csak úgy a csengő-bongó aranypénzeken vett vásárfiával? Mégsem kérdezősködik hangosan. Bármilyen harcias és felhevült, sejti a választ.

A két lány közel lép egymáshoz.

Rocca az elviselhetőnél egy hajszállal beljebb is mozdul. Nyakát előrenyújtva, fejével hajol Liliához. Kiölti villádzó nyelvét, és – bár nem érinti meg – körbetapogatja a lány arcát.

Asa kígyó megmoccan Lilia homlokán. Az élénken táncoló nyelvvillák körbeszimatolják egymást.

Rocca visszahúzódik. Letekeri magáról végtelen hosszúságúnak rémlő leplét, és a földre dobja azt. Noha Lilia attól tart, hogy végezetül nem marad belőle semmi, a homálykék kelme alól tűvékony alak bomlik elő.

Rocca kurtára szabott hüllőbőr mellényt és simulós nadrágot visel. Ruhadarabjai tejopál színűek, akár a vedlő kígyó szeme. A csípőjére csatolt szíjon kecsesen vékony, hullámos pengéjű kard függ. A mellény és a nadrág között szabadon maradt testfelületén függőleges lefutású csontoszlopok, izmok sejlenek át. Nincs köldöke, csupasz bőre kivérzettfakó színű.

Enyhén szétvetett lábakkal, testét hullámoztatva áll. Két kézzel fogja a markolatot, a penge hegye az égboltra mered. A különös, himbált mozgástól Rocca és a kard együtt kígyózni látszik. A fakókék szempár mereven rögzül Liliára.

A játékmester összeütögeti két tenyerét. A nézők kiáltoznak, fütyülnek, a lábukkal dobognak.

Lilia körbetáncolja a lányt, hogy kiismerje annak mozgását, harcmodorát. Hamar észreveszi, hogy Rocca kevésre tartja magát, és ártani sem akar neki. Amúgy is már jó ideje azt gyanítja, hogy a furcsa lény azért jár utánuk, mert beszélni óhajt velük, de még ehhez sem szedte össze a kellő merszet.

Sejti, hogy az itteni nép ezerféle harci stílust látott már. Alighanem olyfélét is, aminőt Roccának tanított ősz mestere. Ha egyáltalán volt ilyenje.

Úgy dönt, hagyja magát elkápráztatni az idegen küzdőmodortól. Kardját lengetve nekifut, és nem hagyja békén a lányt. Mindenfelől piszkálgatja, puhatolja, csipkedi, böködi. Bátorítja, bőszíti.

Rocca végre felhevül. Széthullott arcvonásait kivehetőbbekké rendezi a feszültség. Laza szemrése összeszűkül. Fakó testbőre rózsaszínűvé válik, és – békalégzésre emlékeztető-különösen – lüktetni kezd.

Eleinte csak hárít, menekül. Úgy mozog, oly szédelítően S alakban, mint a homokon tovasikló kígyó. Minthogy Lilia kitartóan üldözi, és pillanatokra sem engedi kicsúszni kardja hatósugarából, egyszerre csak dühödt támadásba megy át.

Megtorpan, visszacsap. Felpattan a levegőre. Karikába tekeredik a penge körül, és oly gyorsan forog, hogy elmosódnak körvonalai. Hirtelen kiegyenesedik, hasmánt tovacsusszan a földön, átszökik a terpeszben álló Lilia lábai között. Mögötte talpra szökken, hátulról ugrik neki.

Lilia megpördül. Hanyatt veti magát, félrehemperedik a hullámos kardpenge elől. Féltérdre emelkedik. Kardját kettőjük közé emeli.

Összekapcsolódik a tekintetük. Mintha a másik agyába merednének, nála előbb ki akarván fürkészni, mi lesz a következő mozdulat.

Lilia talpra áll. Hátrál néhány lépésnyit.

Rocca hasra vetődik, és sebesen előresiklik a homokon. A lány előtt magasodik függőlegesbe, villámgyorsan, nyílegyenesen. Kígyóképpen. Lilia fölé emelkedik, föntről csap le, kobramód.

A lány kitér. Felkapja a földről Rocca levetett leplét, meglengeti azt.

A zavarosvíz színű kelme hullámtáncot jár a homok fölött. Az immár ugyancsak forgó-pörgő Rocca alakja köré tekeredik. Előbb az oldalához rögzíti kardot tartó kezét, majd gúzsba köti lábait.

A jókora báb hasra vágódik. Vergődve araszol előrébb.

Azután feladja. Elernyed, leejti fejét.

A döntnökök rövid tanakodás után tudatják határozatukat Pupesszel.

– A győztes Lilia! Övé a sárkányló ékjeles markolatú kard és a varázsábrákkal domborított vértek. Ő nem csekély hozzájuk! – kiálltja a pirospozsgálló játékmester. – Rocca is megtarthatja a fegyvert, amellyel kiválasztották egymást! Összeillenek, és egymás hasznára lesznek!

A közönség lelkesülten megtapsolja a méltányosnak érzett döntést.

Lilia felölti palástját, talpra segíti Roccát. Csaknem futva kénytelenek távozni a porondról, mivel a Pupes által szólított két harcos hatalmasabb port kavarva érkezik, mint korábban a több tucatnyi csődör.

A mellénynél, ágyékkötőnél alig több ruhadarabot viselő, roppant izmú férfiak egymás bőrén próbálgatják újonnan szerzett kardjukat. A túlburjánzó kézvédő vassal ellátott, vaskos markolatú, széles pengéjű fegyverek – készítőik szándékának megfelelően – már ránézésre is rettegést keltenek. Az egymást éktelen rikoltozással, vadul hadonászva üldöző-kergető óriások kezében azonban egyenesen a Vég Pallosainak látszanak. És amikor a két lebegő hajsörényű, fémdíszes vértben csillogó harcos összecsap, és a fáklyák táncozó fényénél magasra rúgják a vörös port, és pengéikről szikrazápor fröccsen szerteszét, a körös-körül bámészkodó emberek azt hiszik, hogy ímhol, ők hozták el, személyesen, a Világ Végzetét.

A súlyos testű, lomha mozgású, ám vérmesen szaladgáló férfiak hamar elfáradnak. Körről körre lassabban emelgetik nehéz kardjukat. Már nem rikoltoznak, dühük egyre fojtottabb. Jókora léptekkel kerülgetik egymást.

Mind alattomosabban méregetik a másikat, oda-odadöfnek, vagdalkoznak, csapkodnak. Felületes sérüléseikből vér szivárog.

Egyszerre csak csont csikordul.

A felsikoltó harcos előspriccelő vére jókora bíbor szirmokká bomlik. Átvágott karját csupán néhány izom és némi bőr tartja.

A férfi térdre rogy.

Nekibőszült társa sújtani készül.

A játékmester megállj!-t üvölt.

Azután letámogatják, elcipelik a küzdőtérről a jajkiáltozó sebesültet.

A csonkoló férfi a karzat elé siet. Köszöntésre lendíti kardját, és büszkén várja a győztesnek kijáró szavakat.

És nem éri fel azok értelmét.

Fel nem foghatja, miért nem viheti magával az irdatlan fegyvert; sem ő, sem a karjával fizetett másik.

Nem érti, hát bedühödik. Bosszút, megtorlást, azértist emleget. Végül katonák vezetik ki az arénából a tomboló óriást.

Bár a karáldozat a jelenlévők többségét elkedvetleníti, a megméretés folytatódik.

Örömtelen összecsapás következik. Mindkét fél unja az egészet. Ők aranyat adtak a fegyverért, most még ugráljanak is érte!? Tartanak is egymástól. Mi van, ha a másik eszét veszti, s vaktában csapdosni kezd?

Messziről szurkálják egymást a karddal, szükségtelenül sokat szökdécselnek, így próbálván elkerülni a fenyegetőnek érzett döféseket. Viszont, hogy félelmüket palástolják, felfokozzák férfias kisugárzásukat. Fennhangon acsarkodnak, mellkasukat feszítik, és sűrűn a bokájuk mellé köpdösnek. Gyakran vetik hátra a hajukat, alkarral söprik le homlokuk verítékét. Szemvillogtatnak és fogcsikorgatnak.

A váll váll mellett várakozó Seym és Kaiden egymás könyökét bökdösi. Szájuk sarkából kurta közléseket cserélnek. Mint két taktikus, azonnal értékelnek minden mozdulatot. A látottakból kivonlak a hasznosítható jót, és a rosszból is rengeteget okulnak.

A mellettük ordítozó, a bátortalan küzdőket becsmérlő kalandorokra ügyet sem vetnek, bár titkon mindketten azt remélik, velük csapnak majd össze, s a bajvívás végére elérik, hogy a gigászok jelentősen lehalkuljanak.

Ha azonban nem az igazságérzetüket faggatják, hanem mindössze az a kérdés: kivel szeretnél egy játékos-jóízűt verekedni?, tüstént egymásra esik a választásuk. Kezdettől szívesen kipróbálnák, mit tud a másik, hisz mindketten dúsgazdag legendáriummal büszkélkedhetnek.

Az untatott nézősereg hangosan pfujolja a kedvetlen harcolókat.

– Miért vettetek kardot Táltosföldön? – kérdezi tőlük a játékmester.

– Mert az itteni kardok nagyon híresek. Azt beszélik, hogy verhetetlenné teszik használójukat.

A borkedvelő férfiú megrökönyödik.

– A puszta kard? Dehogy tesz verhetetlenné!

– A markolatába vésett varázsjelek miatt – magyarázza az álomittas bajvívók beszédesebbike.

Pupes a fejét ingatja.

– Tegyétek le a fegyvert! Visszakapjátok az aranyaitokat. Semmit nem értetek. És ha legközelebb netán drágakövet vennétek valamilyen bűvhatás elérése végett, jó tudnotok: ha ti nem vagytok lélekben, jellemben erősek, sosem jön létre a mágikus befolyás.

– Ti értitek ezt a locsogást? – kérdezi az összeszabdalt koponyájú hétpróbás a társaitól.

– Majd elmagyaráztatjuk vele – szól az erdőtűzvörös szőrzetű kalandor, s elheheg az ötleten.

Újabb mérkőzők kerülnek sorra.

Őket jókedvében foganta az anyjuk. E férfiak élvezettel küzdenek, táncolnak, kerülgetik egymást. Ha olykor-olykor túl is hevülnének, elegendő összevigyorogniuk, és menten észbe kapnak. Oly lelkesek, vidámak és játszi kedvűek, amint elalakítják az élet-halál kardozást, hogy többször is megnevettetik, tapsolásra bírják közönségüket.

Végül a játékmester megköszöni nekik a mulattatást, és a fegyverekkel együtt elbocsátja őket.

Addig-addig fogyatkoznak a bajvívók, mígnem már csak Seym és Kaiden, valamint a három hétpróbás vár a sorára.

Ekkor Pupes ujjpattintva kér egy serleg italt a kedvét leső szolgától. A bort lehörpintve kézfejébe törli nem létező bajuszát, és bejelenti: az igazságosság úgy kívánja, hogy Seym és Kaiden mellé jelentkezzen valaki harmadiknak, hogy a kalandorok ne legyenek túlerőben.

Lilia lelkesen ajánlkozik.

A játékmesternek nincs ellenvetése. A nézők némelyike halkan füttyöget.

A Taltnak nevezett, összeszabdalt fejű férfi kikel magából. Nagy hangon közli, társaival egyetértésben mire valónak tartja a nőket, az ő szóhasználatában a hermelineket.

Épp megfelelő hangulatban találja Liliát.

A lány elébe szökken. Fel is ér a férfi mellbimbójáig.

– Gyere! – hívogatja a hencegőt, valamennyi ujját rezgetvén. – Gyere, használj arra, amire akarsz!

Tatl légyfogó mozdulattal feléje csap.

Tettét legott megbánja. Lilia fürgén oldalt lép, csupán előrántott kardját hagyja az útban. Ezt a hencegő teljes erőből meg is ragadja, akárha repülő rovart kapna el. Azután csak áll ott a hatalmas férfi, a lány nyakaként szorítja a vasat, és meredten bámulja-érzi, amint a pengére zárt markából előcsurranó vér végigmászik az alkarján, majd lecsöppen a könyökéről.

Szemlátomást szörnyen erőlködik, hogy követni bírja a történteket.

Lilia a koponyáját keresztül-kasul szeldeső forradásoknak tulajdonítja a fickó értelmi lassúdadságát. Mivel szeretné visszakapni a kardját, felemelt talpát Tatl köldökéhez feszíti, és erőteljesen taszít rajta egyet.

A hátratántorodó hétpróbás elereszti a pengét. Felsebzett tenyerére mered. Arcát a vérébe simítja, lefetyel belőle. Bősz csataordítást hallat.

Ettől társai is felpezsdülnek. Mindhárman a lányra vetnék magukat, ám Kaiden és Seym közöttük terem.

A fekete harcos türelmetlenül várja, hogy kipróbálhassa a varázshatalmú vérteket, melyek azzal kecsegtetik, hogy helyettesíteni képesek a testét, fizikai erejét. Kardját a vicsorgatva támadó vörös szőrzetű fickó, Ston útjába lendíti.

A hegyomlásszerű férfi megtorpan, rászegezi pallosát. Elriasztó képet vág, hogy megijessze a vele megütközni szándékozó, valamiért szörnyen furcsának érzett, fekete öltözékes alakot. Nem érti, miért, a hideg futkos a hátán tőle, meg még a meleg is, ezért hol didereg, hol meg sós víz szakad róla. Ha ez másvalakivel történne, mindjárt tudná az okát. Így nevezné: félelem. Vagyis gyávaság. Na de ő nem gyáva. Hisz csak rá kell nézni, őt emberfia le nem döntheti a lábáról. Így hát Ston felüvölt, vívópózba vágja magát. Sercegősen, görbén átköp a válla fölött.

A csimbókos hajú, rézsútos szemrésű Iffo megfélemlítően Kaidenre vicsorítja kuszáit fogsorát. Mindkét markába kardot ragad, és boltívesen Seregtelen lába elé sercint. Megroggyantott térddel, előrehajolva várja a másik kezdeményezését.

Lilia a kockaembert piszkálja.

A vérző tenyerű Tatl az ép kezébe szorítja irdatlan hosszúságú pallosát, és időnként szörnyetegmód elüvölti magát. Egyelőre hátrafelé szökkenget, farolgat a lány szurkálásai elől. Megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha játékosan évődne.

Valójában időt húz. Arra vár, hogy sérülése kevésbé fájjon. Hiába. Az újdonat kard mesterien köszörült pengéje örök emlékezetű sebet ejtett rajta. Mit lehet ebből levonni? Hát azt, hogy egy hermelinnel sosem szabad finoman bánni, mert a jóság, gyengédség ide vezet.

Int a lánynak, hogy álljon meg. Kardját a homokba szúrja. Levesz egy kést a nyakából, csíkot hasít vele a nadrágjából, olyan helyről, ahonnan az hamarosan hiányozni fog, ám ezzel most nem gondol. A tépést a tenyere köré tekeri, meghurkolja. Fogaival erősíti meg a rá kötött csomót. Mindkét kezét ökölbe szorítva megdöngeti mellkasán a páncélborítást.

Elvigyorodik, a lába elé sercint egy vérhabosat.

E sokféle köppentés láttán az összecsapásra készülő Seym és Kaiden összenéz, majd Liliára villantják szemüket. Elvigyorodnak.

Úgy rémlik, nekik is muszáj volna valami rituálisát tenniük.

A fekete harcos az ajkához emeli csuklóvértje külső oldalát, majd annak belső felét jelképesen a szívéhez simítja. Mindeközben vigyázattal mozog, így nem leplezi le testtelenségét.

Kaiden és Lilia szertartásosan megismétli mozdulatait.

Csókolás, szívérintés.

Ezennel jöhet a harcolás.

Támadásba lendülnek.

A lány bajosan boldogul a súlyos Tatllal, de hát éppenséggel effélére vágyott ahhoz, hogy utóbb majd jót alhasson. A hatalmas férfi forgószélszerűen rohamoz, megkísérli maga alá gyűrni-temetni könnyű ellenfelét.

Lilia kifickándozhatja magát. Félrevetődik, elgurul, bukfencet vet, szaltót ugrik, hempereg. Fárasztja a behemótot.

Midőn végre lankadni látja a férfit, úgy véli, ideje próbára tenni az új szablyát. Szembeszáll a támadóval. Miközben az elsöprőnek szánt ütéseket hárítja, észreveszi, hogy varázstudó kardja lefékezi a rá sújtó pallos lendületét, elveszi annak erejét, mi több, az ellenséges penge élét is csorbítja.

Mivel Tatl is táltosföldi fegyvert tart kezében, s az egyáltalán nem viselkedik bűvösen, a lány végképp megérti, mi végre szükségesek az arénabéli összecsapások. Nem a karzaton ülő döntnökök határoznak a vásári portéka sorsáról, nem is a játékmester, hanem maga a portéka. Az irdatlan kard nem akar Tatl tulajdona, társa lenni. Pupes szavával: a kockaember csekély hozzá.

Liliát, aki eddig főként dühödten és másféle sötét indulatoktól vezérelve harcolt, miként általában nem szokott, felbátorítja a felismerés. Veszélyes helyzeteket provokál, túl közel megy és tömérdeket kockáztat, mégis elannyiszor megússza, mi több, fölénybe kerül. Mielőtt még elbizakodna, a fekete harcosra pillant, és felocsúdik.

Seym könnyedén eltáncol a csüggedetlenül támadozó Ston útjából.

A répavörös hajú behemót nem konyul, óriási lendülettel lódul utána. Lengeti, lóbálja a kardot, harciasan üvöltözget is hozzá. Közben iszonyatos erőfeszítéssel töpreng. Általában tíz ellenfélből kilencet visszariaszt a magabiztossága. Ezért aztán tíz esetből legfeljebb kettőben kell tettleg bizonyítania. A többi küzdőtárs beéri némi szőrborzolással, és inkább eloldalog; már ha ő hagyja. Többnyire ama egy, a vele szembeszálló kivétel sem sokáig szokott talpon maradni. Nem úgy, mint most.

Figyeli, fürkészi Seym gyengéit. Bármilyen éber is, meg kell állapítania: nem talál rést a férfi pajzsán. Úgy rémlik, annak teste oly könnyű, hogy már-már súlytalan. Mozgása fürgébb a kobráénál. Ezekből ő arra következtethetne, hogy a fekete harcos testtelen. Ám ez kizárt, hiszen kardcsapásainak erejével akár földrengést is előidézhetne.

Még valami szemet szúr Stonnak. Seym játszogat vele, használja őt. Mint amikor valaki másokon gyakorol harcossá történő felkészülése során. A dús szőrzetű behemót sziklaszilárdnak hitt önbizalmát szerfelett sérti, hogy ellenfele rajta edz. És tudja, ha ő talpon bírná, Seym pitymallatig is próbálgatná bőrén a félfordulatos, hátraszaltós, pördülős, térdeplős, látványos kardgyakorlatait. Ő pedig legfeljebb arra számíthat, hogy a harcos előbb-utóbb beleun. Vagy a nézősereg fütyülésben tör ki. Bár ez utóbbi aligha következik be. A közönség szerfelett hálás a kardtáncoltatási bemutatóért.

Kaiden már túljutott azon, hogy felmérje Iffót. A hencegő fickó a kisujjára is kevés. Ő nem kíváncsi arra, hogy mit tudnak vértjei, mint Seym. Nem dühös és verekedős hangulatú, mint Lilia. Neki elege van. Nemrég még halni kívánt. Most se tüntetően sok kedvet érez az élethez, főleg, mert önnön szemével látja, micsoda kín a szerelem. De nem is a patkány pillantású, felcicomázott orrcimpájú hétpróbástól óhajt a halálához jutni. Becsült, méltó kézből óhajtaná elnyerni a véget. Egyszóval kész, ebből elég!

Az eddélig flegmán kardozó Kaiden rohamot kezdeményez. Három lépésből beszorítja s lefegyverzi Iffót. Eme szoros közelségből, bal könyékkel csapja őt halántékon. Az ütés akkorát robban, mint a mennydörgés.

A ferde szemű fickó kissé megemelkedik, enyhén megpördül, azután elterül elhullajtott kardjai mellett, a homokon.

Kaiden hallja a tomboló éljenzést. Megpróbál ügyet se vetni rá. A harcmezőn sosem tapsolták sikerét.

Egy lány szalad keresztül a küzdőtéren. Boroskorsót nyújt felé.

A férfi elfogadja a kínálást. Mire megbánja, hogy megint ivott, az edény kiürül.

Lilia úgy érzi, menten megfájdul a feje Tatl harci üvöltözésétől. Nem bírja tovább. A bajvívás nem vált be. Valami más módon kéne elálmosodnia.

Ekkor észreveszi Seregtelen kezében az italoskancsót, s nagyot nyel.

A vele bajlódó behemótnak viszont feltűnik, hogy a figyelme meglankad.

Lerántja a nyakában lógó kések egyikét, és a lány felé hajítja.

Lilia az ivóedényhez indultában észleli a röppenő pengét. Fürgén a kés útjába emeli a kardot. Az orv tőr megpendül, és a homokba hullik.

Sebaj, a csupa fegyver Tatl indítja a következőt. A közönség pfujolását hízelgésnek tudja be.

A lány ezt a becstelen támadást is hárítja.

Már nem a boroskorsó irányába igyekszik. Az aljasul csatázó behemótot veszi célba.

Nálad különbekkel is elbántam már, sóhajtja magában.

Két ugrással Tatl mellett terem.

A kockaember úgy véli, ura a helyzetnek, hiszen egyik kezében tőrt, a másikban otromba pallost tart. Igaz, mind bosszúsabb amiatt, hogy szétmetélt nadrágja tragikusan sikamlik lefelé, és erőst akadályozza őt a mozgásban.

Lilia két ravasz testfordulattal összezavarja a nem épp éles eszű férfit. Ezenközben egy suhintással lemetszi szerencseláncáról a hajtincseket és a többi csecsebecsét. A második pengelendítés magát a karkötőt vágja át.

A harmadik csapásnál a sárkányló-ékjeles kardmarkolat ér célba. A magasba szökkenő Lilia két öklével együtt csattan a gigász halántékán, és rögtöni összecsuklást eredményez.

Seym felsóhajt. Társai végeztek. Ő se játszadozik tovább. Bár a nézősereg nem bánná, ha folytatná a harcosi tornát Stonnal, máris eleget megtudott arról, mire képes az új vértekkel. Ideje hát befejezni a tusázást. Ilyen ellenféllel a küzdés nem királyi élvezet.

Vele egyidőben Ston is arra jut, hogy legyen már vége. Villámgyorsan lehajol. Homokot markol a kezébe, és Seym szemébe szórja azt.

Másik kezében máris mereszti a kardot, hogy ledöfje az elvakítottat.

A fekete harcos reflexből elhajol, bár nincs mit féltenie. Közben félreüti a pengét, és ugyané mozdulatból felrántja az alkarját a meglepődött Ston állához.

A csuklóvérttel megütött hétpróbás megbillen. Térde a talaj felé roggyan, bozontos felsőteste vészesen előredől.

Az tartja eszméletén, hogy tisztázni akarja: igenis, eltaláltalak a homokkal! Neked most szűkölve kaparnod kéne a szemedet, én meg végre leszúrhatnálak!

Seym látja arcán az erőlködést. Sejti, hogy a fickó ennyire még soha életében nem gondolkozott. Ám bármennyire értékeli is iparkodását, kesztyűs kezével újfent lesújt, ezúttal a répavörös koponyára.

Pupes kihirdeti a döntést: ők hárman megtarthatják a táltosföldi vásárfiát.

A közönség tapsvihara közepette kisétálnak a küzdőtérről.

Magukra zárják a függönnyel kettéválasztott szoba ajtaját.

Lilia odébb hempergeti az ágyán kuporgó manót, leül mellé, és Seym csodálkozó-furcsálló fejcsóválásától kísérten bekortyolgatja az imént szerzett kupa bort.

Kaiden a lepel túloldalán elterül a nyikorgó nyoszolyán, és dúlt forgolódásba kezd. Olyféle hangok áradnak felőle, aminők egy viharban hánykolt-csapkolt, szétesőben lévő ladikról hallatszanának.

A beljebb görgetett, alvást színlelő Rongykobold hol fűrészelésszerű horkolást mímel, hol hosszan elnyújtva, szívettépő fájdalmasan sóhajtgat. Amikor ezt is, azt is mellőzi, csukott szemmel fel-felvinnyog: még hogy állat?!

Eltelik így számtalan perc.

Lilia szerint nem ígér semmi jót, hogy Kaiden egy ideje már nem forgolódik. Ám azért se merne sorscsapásmentes, hosszú életet jövendölni a koboldnak, mert ő meg a kezében tartott, csontból faragott, díszes kupát méregeti, azt latolgatván, vajon az elnémítaná-e a lármázót, vagy inkább a párnát illessze szorosan Rongyóka orrához.

Döbbenetes dolog történik.

Kaiden megköszörüli a torkát, és halkan, már-már kedvesen így szól:

– Drága Rongykobold, ne haragudj rám, amiért állatnak neveztelek, és azt is hozzáfűztem: úgy hatsz rám, mint a kerékbetörés.

A manó felül, diadalmasan körülpillant a szerény, bútorozatlan szobában, az egy szál gyertya által derengőssé tett sötétségben. Nem horkol, nem is vinyákol, nehogy egyetlen vétekbánó szót is elmulasszon.

– Ne haragudj, mert nem gondoltam meg, mit mondok – folytatja Kaiden. – Hallasz engem?

Rongykobold emelt fővel, biggyesztett szájjal méregeti a hozzá beszélő függönyt, az alacsony mennyezetet. Futó pillantást szentel Liliának. Rohamosan javuló önértékelését érzékeltetendő lógatag szimatszerve némileg kiegyenesedik. Az orrnyilasából rendesen előkíváncsiskodó faggyúcsepp vígan himbálódzik.

– Ühüm – feleli. Kaiden felsóhajt.

– Annak érdekében, hogy ez még egyszer ne forduljon elő, legalábbis amíg együtt vagyunk, ugyanis azt hiszem, hamarosan lelépek vagy meghalok mellőletek, kérlek, próbálj kevésbé idegtépően viselkedni.

– Idegtépő vagyok? – nyikkan a manó. – Miért pont én? Miért nem te, Hadtalan? Megint bort vedeltél! Idáig érzem a szagodat! Teljesen megbokrosítod a gyűrűimet!

– Azért, mert szóltam hozzád pár jó szót, még nem kell azt hinned, hogy ezennel nőül vettelek! Úgyhogy ne tedd szóvá a borozást! Milyen jogon zsörtölsz velem?

– Szép álmokat! – próbálkozik Seym.

– Szép álmokat?! – hördül Kaiden. – Könnyű neked! Te most már az idők végezetéig kibírod alvás nélkül. Jóképű vagy, sima bőrű, ránctalan! De nézz rám! Eljárhatnék helyetted kísérteni!

Rongykobold kiesik megbocsátó szerepéből. Kisrészint azért, mert Kaiden az esdeklés folytatása helyett Seymmel kötözködik. Főrészint azért, mert vészesen szétszéledő ékszerbogarait kell levadásznia.

A lány mind tágabbra nyíló szemmel figyeli, amint a páncélos hátú, száz és ezer lábú gyűrűk berregve felé lódulnak. A másfelé igyekvők a szoba közepére akasztott függönyt veszik célba.

– Szóval te is, Lilia!? – sivalog Cibóka. – Nem lett volna szabad annyit innotok! Az ilyesmi időnként túlzottan felizgatja őket!

– Állítsd meg a férgeidet! – követeli a lány, a manó megítélése szerint eltúlzott izgatottsággal.

Rongyóka gondterhelten felsóhajt. Lehunyja szemét, és érthetetlen nyelven varázsverset hadar.

A bogárhad megtorpan. Majd kelletlenül visszafarol a kobold számtalan ujjpercére, fülére. A lepel másik oldaláról mesmeg hánykolódás hallatszik.

– Nem fogom kibírni ezt a törpét! – nyöszörgi Kaiden. – Ennél még a fekélykór is kívánatosabb!

– Fekélykór?! Az a nyavalya, amitől lassanként, irtózatos nyűgök között elejted az orrodat és más kiálló részeidet? Az ujjaidat, a füleidet, a férfiasságaidat is? Ahhoz hasonlítasz? Nem baj!!! De miért mondtad azt, hogy TÖRPE?!

– Igazad van. Legközelebb nem iszom ennyit – nyögi Lilia. – Ugyanis téged se sok, se kevés ivással nem lehet kibírni! Felhívom a figyelmedet arra, hogy aludnom kell!

– Különben? – kérdezi hetykén a kobold.

– Ez a lány szelíd és kedves. Inkább gyámola, mint pallosa a védteleneknek – szól Seym. – Úgy tűnik, kihoztad őt a sodrából.

– Ennek a lánynak elsősorban te okoztad minden baját! – támad a manó. – Nem miattad változott meg? Nem a te balsorsod okozza összes kínjait? De bizony igen! És miért kerültünk mindnyájan ebbe a mocsatos helyzetbe? Szintén temiattad!

– Miért? – suttogja az elképedt férfi.

– Még mindig nem jöttél rá? Tudja itt valaki? – üvölti Habzsika. Szertelenül váltogatottan hol vékony, hol karcos hangja le-föl futkos a hátakon. – Hadtalan! Te tudod?

A kérdezett szamárbőgést idéző ásítással válaszol.

– És te, Lilia?

– Most nem akarok erről beszélgetni – leheli a lány.

– Amíg nem értitek, miért történtek a nagy bajok, nem fordíthattok a sorsotokon! Nahát! Többek között azért vagyok itt, hogy gondolkodásra szorítsalak benneteket! Minél előbb végzünk, annál hamarabb hazavihettek!

– Erről beszélj bővebben! – kéri Seym.

– De ne most! – könyörög Kaiden. – Most csönd legyen! Forog az ágy, pörög a szoba. Túl sok a fény!

– Szinte makulátlanul sötét van! – pattog a kobold.

– Lilia, terítsd le a törpét valami pokróccal, mint egy fecsegő madarat!

– Rongybókus utálja, rühelli Hadtalant!

A manó hanyatt vágja magát az ágyon. Arca elé húzza a füleit. Úgy gondolván, hogy ily módon láthatatlanná takarózott, elnémul.

Mélyül a csönd.

Mégsem alszanak.

Seym nyitott szemmel üldögél a széles ablakpárkányon. Mióta így van, ugyanúgy álmodik, mint azelőtt, ehhez alvást nem igényel. Lényegesen többet lát, mint korábban: lépten-nyomon kóborló árnyékfelékkel ütközik. Ezek bizonyára régebben is ott jártak körötte, csak nem érzékelte őket.

Lilia jócskán szédül, enyhén szégyenkezik. Hasra fordul, a párnába rejti könnyeit. A lányra gondol, aki volt. Sosem kívánt volna így megkomolyodni, megszomorodni. Még egy kis időre van szüksége. Utána félretolja fájdalmát, és talpra áll.

Kaiden azt akarja hinni, hogy álmodik. Ám bármennyire erőlteti is, mégsem hiheti el, hogy álmodja a körülötte csúszó-mászó szörnyeket, rémeket. Becsaphatatlanul tudja, hogy e víziókat az ital és keserűsége közösen alkotta, nem mulattatásképpen.

Cibóka azon gyötrődik, miért nem szereti őt senki. Nem mintha hiányolná a dédelgetést. A lidércét! Egyes-egyedül lenni a legjobb, pedig még akkor is van kivel civakodni! Ám ha már itt fekszik a boldogtalanul rídogáló Lilia közelében, legalább hajszálnyi késztetést érezne, hogy megsimogassa a lányt, s a fülébe dünnyögje: ugyan, ugyan! De semmi effélét nem érez! Eszébe se jut! Hadd rinyáljon a bús kisasszony! Oá-oá!

Rocca sem alhat. Fel-le sétálgat a szemközti vendégszobában. Minden lépést úgy indít el, hogy azzal már a Fekete Herceghez siet. Átmegy hozzá, illendően elé térdel, meghajtja fejét. Nagyuram, kezdi majd, kérlek, hallgass meg, csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!

Eltökéli, és mégsem indul. A herceg nem hús-vér ember; testtelen. Félig itt van, félig amott, vagyis igazából sehol sincs. Bár harcol, ahogyan ő még senki mást nem látott küzdeni, megjelenése is bizalomkeltő és a Talizmán is a nyakában lóg, továbbra is tart tőle. Pedig nem szabad, hogy tartson tőle. Elvégre ő, Rocca a Küldött. Meg kellene szólalnia!

Mindjárt indul. Csak kering még egy karikányit a kicsiny szobában.

Pihent, jóllakott lovaik kevésbé rozzantak, mint az előző napon. Vígan szaporázzák lépteiket az ezüstkérgű, élénkzöld lombú fák ligetében. Keskeny medrű patak szalad mellettük, a fenéki kövek között apró halak cikáznak. A víz fölött színes nyelmárok suhannak. A kilőtt nyílvesszőként iramló, egyenes röptű madarak fényes, türkizkék háta messzire tündököl. A lepkéket, szitakötőket hajszoló, közepes méretű tollasok csőrvégét arányló szarugömb ékesíti, hasuk, mellük izzóan smaragdzöld színű.

Az éber Lilia időben Seym ménje mellé ugrat, és kiveri a köpőcsövet a gonoszdi manó szájából.

Kevéssel később megbánja, hogy nem vette el tőle a fúvókát. Épp midőn az alattom kobold a palástja takarásában rejtőzködve nekilát, hogy levadássza a magasból Kit, a hollóját.

A lány szitokkiáltását hallván Habzsika villámgyorsan eltünteti gyilokjátékát. Bekapja helyette az egyik lilakék körmű ujját, és kerengősen bámul maga elé, mint egy újszülött ártatlan.

– Nem cserélhetnénk el egy kutyára? – kérdezi Kaiden.

– Azért csinálom, mert unatkozom! Mulattassatok! Kössetek le! Sértegessetek! Mondogassátok nekem: Habóka, Cibóka, Figurás! Bolyhó, Bolyóka, Mohóka! Bohóka, Rongybókus, Falóka!

– Dögöcske! Bandzsika! Taknyóka!

– Seregtelen! Hadtalan! Legyőzött! Megvert! Kudarcos!

– Büdöske! Rühöske! Aljaska!

– Részeges! Ideges! Átrázott! Ostoba!

– Elég volt! – sikítja Lilia.

A kobold megfordul Seym mögött a nyeregben. A másfél karnyújtásnyira lovagoló lány felé csap a nyelvével, közben két kézre ragadja és az arca elé csukja lebernyeg füleit. Háborított díszbogarai rémülten fel-alá szaladgálnak a vánkosnyi fülkagylók fonákján, némelyik rálohol kioltott nyelvére, majd ijedten visszahőköl onnan. Épp jókor, mert Bohóka begöngyöli a nyalószervét.

– Lehettek volna gyerekeitek – dünnyögi. Elereszti a füleit, s azok visszalebegnek a helyükre. Lejjebb rántja a kalapját. – Velük is ezer gondotok lenne! Sokkal több, mint velem!

– Lesznek gyerekeink! – mordul rá Lilia.

– Hát én nem tudom – von vállat Habóka. – Ahhoz azért nem ártott volna találkoznotok Roccával, a Patano-királyságból érkezett lánnyal. Ugyanis azért jöttünk Táltosföldre, hogy varázsjeles vértet, kardot és sárkányló-leszármazott hátast szerezzetek, és megtudjátok Roccától, mi az ára annak, hogy a Szellemherceg esetleg, talán, netalán, sőt talántán visszanyerje azt, amit oly nagyon hiányol! Persze, nem csak ő. Te is sorvadozol az ő teste, csókja, harapása, meg nem folytatom, mije nélkül! Pfuj! Emberek! Elvencek!

– Találkoztam Roccával, és nekem úgy tűnt, az a lány nem beszél!

– Na de Lilia! Miért vagy zaklatott? Tehát találkoztatok, és ő hallgatott. Nahát, ez elég furcsa. Kérdezted? Kérdezted tőle, hogy: mondd csak, Rocca, nem azért jöttél az igencsak távoli Patano-királyságból a még messzibb Táltosföldre, mert...

– Megöllek! – zokogja a lány.

– Várj még a gyilokkal! – kéri Kaiden. – Aljaska, elárulnád végre, hogy én mit keresek itt!? Itt, ahol senki sem ép eszű, s aki még valamelyest az, annak meg éppen csak mutatóba van teste!?

– Nem látod az értelmet? – kérdezi a manó résnyire összehúzott szemmel, tiszta tök! arckifejezéssel. – Azt keresed itt, hogy te vagy a főhibbant. Neked is akad jóvátenni valód.

– Én nem tettem rosszat! – tiltakozik a vezér.

– Nem? Azok is ezt állítják, akiket legyőztél? Akiket a rengeteg harcban megnyomorítottál? Akiknek a férjét, fiát, apját, bárkijét megölted? Máskülönben engem az egész nem érdekel! Na most jókedvem van, viszonylag, ezért elárulom, nem a legyőzöttek miatt vagy itt, hanem önnön üdvödért. Mert szörnyen rágod magad a vereség miatt, pedig az kijárt nektek. Gondolj utána. Sollimának sokkalta több és jóllakottabb katonája, jóval több fegyvere volt, mint az ellene fordult Altannak, vagyis az ő hadvezérének, tehát neked. Ne feledjük a méregkeverő, ravasz, aljas mágusát sem! Buknod kellett, nem történhetett másként!

A patakkal együtt a folyóhoz érkeznek. A dús, kerek csomókban növekvő, egymástól elkülönülő, de sűrűn álló foltokat képező, ezüstösen sávozott, haragzöld fűvel borított, vöröses homoktalajú parton lovasok nyüzsögnek. A délutáni viadalra készítik fel pompásnál pompásabb hátasaikat.

Lilia megálljt int, azután a vízhez léptet a csontgebével.

Leveszi róla a takarót, amit induláskor csupán azért tett rá, hogy ne törjék fel egymást. Ledobja vértjeit, fegyvereit. Lerúgja csizmáját, és a folyóba gázol. A ló vonakodás nélkül vele tart.

A rosszat sejtő Rongykobold izgatottan ordibál:

– Nem tűröm! Ezt nem tűröm! Meg ne próbáljatok becipelni! Rühellem a pancsolást! Fülmosást! Fésülést! Körmözést! Olyan, de olyan gusztustalan dolgok!

Seym a ló nyaka fölött átvetett lábbal hirtelen a földre szökken. Kesztyűs kezével a mén farára csap, és midőn az vígan fröcskölve a folyóba száguld, a férfi a nyeregben sikítozó manó után kiált.

– Jó neked Rongyó, irigyellek!

A vészbe hajtott Habzsika viharosan menti az életét. A sikítozást kitartva rézsút hasra vágja magát a lovon, és kapkodó mozdulatokkal cibálja, kapcsolgatja a nyerget rögzítő hevedert. Kirángatja a szíjakat a csatokból. Ezenközben olykor-olykor már víz alá kerül a feje.

Odalent bölcsen elhallgat. Orra hegyét levegőztető szalmaszál gyanánt a felszínre buktatja, és tovább küzd a halálosként rettegett mélyben, hogy mielőbb leoldja magát a mámoros-boldogan lebegő csődörről.

Egyszercsak az aranysörényű mén kiúszik a lecsatolt nyereg alól. Rongyóka diadalmasan felordít, elhelyezkedik tutaján, és kézzel-lábbal evezni kezd a part felé.

Lilia lemerül.

Fölötte gyöngyösen, kékezüst csillámosan hullámzik a folyó. A csontgebe magasan a felszín fölé tartott fejjel, szépen ívelt, karcsú lábait nyújtogatva úszik mellette. A felkavart víz fehéren pezseg körötte.

A lány mélyebbre bukik, alulról szemléli a gondtalanul tempózó lovat. Azt az irgalmatlan háborúból menekedett, sokat éhezett, szabad életre érdemes, csillagos szemű, szelíd hátast.

A köröttük lebegő többit is, a nagy testű, jól táplált sárkányló-leszármazottakat.

Thago sárkányának utódaiban gyönyörködve az ellenpéldára gondol, arra, hogy a valahavolt éjjellények mily csúf fattyakat hoztak létre, mikor az útjukba kerülő eleveneket kivételesen nem felhabzsolásra szánták. Az így keletkezett csúfságos szörnyetegek nappalonta nem tűntek el, mint borzalmas eleik, hanem a bennük tébolygó gyűlölet és falánkság ösztönzésére megtámadtak boldog-boldogtalant. Ezek a rémségek nem vesztek el a Kék Kristály hatására. Máig léteznek, alighanem szaporodnak is. Ilyféle förtelem akarta felfalni az erdőben Rongyokat. Meglehet, óriási hibát követtek el, midőn ezt nem hagyták.

Lilia még lejjebb merül. A hátára fordul, és kezét-lábát szétvetve lebeg a felszín közelében úszó táltosföldi lovak alatt. Innen úgy fest, mintha az állatok ügetésben haladnának. Nemes vonalú, értelmes tekintetű fejük, tökéletesen megformált, szilárd, erős testük, kecses végtagjaik nyűgözik a szemet. Nemkülönben csodálandóan hosszú szálú, dús, selymes, hullámos sörényük, farkuk és bokaszőrzetük.

Már rég fogytán a levegője, ám továbbra is kedvet érez lenn időzni. Eszébe jut Konok, az aranysörényű, hollófekete mén. Róla persze rögtön Seymre vált a gondolata, s ettől majdnem még mélyebbre süllyed, ezúttal nem önszántából.

A fekete harcos szépségesen arányos, napszőke sörényű és farkú hátasa elúszik fölötte. Kaiden sovány kancája lebeg a mén mellett. A ló kantárszárát tartva az ágyékkötőre vetkezett Hadtalan tempózik a magasban.

A lány a felszínre löki magát. Levegőt cserél a tüdejében, arcát a tündöklő Nap felé fordítja. Lehunyja szemét. A vízre hasal, felpillant. Előbb csak mézarany színű köröket és oválokat lát, majd észreveszi maga körül a hegyes fülű, igéző nézésű, bársonyos orrú lófejeket, és kis ideig paripának képzeli magát.

Mindeme lazító gyönyörűségekből a teli torokból üvöltöző Rongyóka éktelen, szinte egyidejűleg pincebörtön mélységű és hajtépően magas, alig kibírható hangja téríti észhez.

– Lilia, üstöllést gyere ki onnan, míg szépen vagy! Az előbb is addig voltál lenn, hogy közben hétszer is visszatartottam a lélegzetemet, és éppen hétszer majdnem meg is fúltam! Nekem vigyáznom kell rátok! Mégpedig nem vakmeréssel, öklözéssel, lekardozással, vízből mentéssel, hanem az okosságommal! Kifelé onnan! Különben lefújlak a köpőcsővel! Vagy a hollódat! Úgyis utálom azt a ronda, gyászos színét, a görbe csőrét! Az ocsmány hangját!

– Mert a te hangod muzsika? – kérdezi a partra lépő lány. Megrázza magát. Előrehajol, és a haját külön vízteleníti. Rongykobold undorral hátrál a közeléből.

Seym közelebb sétál.

Lilia a férfira néz, és újfent átjárja testét a szerelem. Tekintetük összekapaszkodik. Egymás felé nyújtják a kezüket.

– Na nem! – dörren a manó. – Nem érdemes ezt művelnetek mert utána még pocsékabbul lesztek!

A fekete harcos lekapja válláról a palástot, és oda se nézve, a kobold fejére hajítja azt. A lány pattint az ujjával, mire a magasban járőröző Ki alább ereszkedik.

A holló néhányszor megkerüli a köpeny alá temetett, fojtottan üvöltöző, vadul hadakozó koboldot, majd csőrébe csippenti a palást egyik sarkát, és folytatja a körözést, míg csak szoros gubóba nem tekeri a vergődőt.

Lilia és Seym megvalósítja a kézfogást. A férfi fekete kesztyűs kezének érintése hiteles érzést nyújt. Nézik egymás arcát. Közelebb lépnek.

A harcos lehajol. Tarkócopfba fogott fényes, fekete haját kékessé csillogtatja a napfény. Magas homloka kisimultnak tetszik, ferde metszésű, sötét szeme tágra nyílik. Szép vonalú, szenvedélyességét sugalló szája sarkában szomorú mosoly bujkál.

Megcsókolja Liliát.

Döbbenet és gyönyör: érzik egymás ajkát.

Szívdobbanásaik felgyorsulnak, légzésük kihagy, lábuk elgyengül.

Mire elhinnék a csók valóságos voltát, az élmény elhalványul, elfoszlik, és ők csalódottan hátrahőkölnek.

– Ha bármit tehetnék értetek, szóljatok – sóhajtja szánakozón a folyóból érkező Kaiden.

Szétvetett lábakkal megáll, s vállát rezgetve, fejét rázogatva szabadul a víztől. A fűcsomókon vonagló, szűrt hangon vinnyogó palástra siklik a tekintete. Helyeslőleg bólogat.

Lovaik rázkódnak, hempergőznek a közelükben.

Asa átmelegszik, mocorogni kezd Lilia homlokán.

A lány feltekint. Ki a patakmenti ösvény fölött szálldos, szédület köröket róva. Úgy tetszik, kísér valakit.

Az általa figyelt személy még a fák takarásában jár. Előbb egy smaragdhasú, türkizkék hátú, ékkő tündöklésű nyelmár vág ki a ligetből; éles szögben a csermelyre fordul, zuhanva a víz fölé ereszkedik, és a meder fölött tovatűnik.

Nyomában Rocca vágtázik elő a sűrűből. A jobb kezébe markolt szárral és a sarkával is veszekedetten hajtja a lovát. A hályogkék színű lepel bomlottan, hosszan lobog mögötte. Lófarokba kötött, derékig érő hajfonata ütemesen püföli a hátát.

Amikor megpillantja az ő szélviharszerű röptét szemlélő Seyméket a vízparton, izgalmában elmulasztja megállítani hátasát. Míg az tovább száguld, Rocca egyszerűen lemarad róla. Az elnyargaló táltos farszelében nem bír megállni. Hasra vágódik, majd az arénában látott módon, S-alakban a fekete harcos felé sikamlik.

Kaiden az idegenségén fintorogva, karddal fogadja a közeledőt. E tettén meg is döbben: épp midőn feltűnik neki, hogy oltalmazón tornyosul Seym és Lilia elé.

– Mit akarsz? – förmed az óriási fűcsomók tetején heverő, fél könyéken támaszkodó, alázatos fejtartású lányra.

– Nagyuram, Fekete Herceg – nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétől sziszegősen –, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!

Rongykobold – az okosságos – immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban.

Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenyből.

Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntető hangosan piheg, zihál.

– Fekete Herceg, régóta várlak itt, Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülőföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljő az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul!

– Jól van, gyermekem – szól Rongykobold fenségesen. – Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy...

– A manó hallgasson! – szól Seym ellentmondást nem tűrően. – Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerűebben fogalmazzon.

– Fekete Herceg, nagyuram... – kezdi a lány.

A kobold csípőre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli:

– Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerű fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egyből megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelő, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál?

Seym ügyet se vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel.

A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az ő száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengőráncok satírozzák.

– Nem értem – kezdi Seym vontatott lassúsággal. – Nem értem a bűnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt...

– Tehát az a csatatér – csap le a manó. – Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlődhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkűségét?

– Láttam – hagyja rá Seym.

– És te, Kaiden?

– Na nézd csak! – nyögi a kérdezett. – Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt.

– Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért?

– Milyen jogon vallatsz te engem?

– Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél előbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat?

– Úgy érted: az uralkodást?

– Egén – bólogat unottan a kobold. – Azt, amit uralkodásénak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelőtlen vagy. Most pedig bűnhődsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midőn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendő királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál győztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagádban értél a kapuhoz! Ott te győztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát!

Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel.

– Honnan tudok én ilyeneket? – nyöszörög felkavarodottan. – Ki bújt belém?

– Azért kell elszenvednem téged, mert nem rúgtam faron Altan herceget? – firtatja Kaiden összevont szemöldökkel, tekintetében vészjós villámokkal.

– Engem ajándékba kaptál, hogy kibírd a büntetést! Igenis azért utálod, rühelled, irtózod, borzadod magadat, mert nem pöccintetted faron a Hernyóherceget! Azért vedelsz borocskát, mert nem bírod elviselni a gyávaságodat, részvétlenségedet, közönyödet! Nevezd, aminek akarod! Egén, ezért hagyott el az életkedved!

– Már majdnem visszanyertem! – kérkedik Seregtelen.

– Hallgass már, a Szellemherceg nem jut szóhoz tőled! Seym! Bármire képes vagy, hogy visszakapd a testedet, az életet?

– Bármire nem.

– Arra igen, hogy legalább elgondolkodj néped sorsán, királyfi?

– Régóta gondolkodom rajta.

– Ne mondd! És nem jutottál semmire? Vagy erre jutottál? „Édes hazámfiai, alattvalók! Engedem, hogy a sötét jellemű, irigy, álnok, áskáló, zsarnok Altan trónra üljön, mivel túl léha vagyok ahhoz, hogy sorsotok intézését, irányítását a vállamra vegyem! Nem vagytok szabadok, részetek marad a nyomor és félelem! Robotoljatok tovább, hogy Altan és tányérnyalói minél pompásabban dőzsölhessenek! Én ugyan nem leszek királyotok! Altan jó helyen van. Hisz tudjátok: a legmagasabb szirtekre csak a csúszó-mászók jutnak fel!”

– Meg a sasok – veti közbe Lilia.

– Ekkora cinizmust tulajdonítasz nekem? Te? Vagy az a személy, akinek a hasbeszélő bábuja vagy? – nyögi Seym. – Hogyan tehettem volna szabaddá a népet?

– Neked kell tudnod az uralkodás módját! Téged szólítgattak a tanácsterem erkélye alatt! Valamivel csak hatottál rájuk!? Ne hidd, hogy csupán a pompás külsőddel!

– Azelőtt pedig Altant akarták. Seregnyien adták érte az életüket.

– Nem érte adták! A célért, mely felé, állítása szerint, vezette őket!

– Ez a kis törpe egyre kiállhatatlanabb lesz – szól Kaiden. – Vízbe fojtsam?

– A szabadság nevében? – kérdezi Seym. Észreveszi Rocca döbbent tekintetét.

– Jó helyen járok? Te vagy a Fekete Herceg? – sóhajt a lány.

– Tessék! – dörren Hadtalan. – A kis törpe így megalázott! A kígyónő el se hiszi, hogy te vagy te! Igen, villálló nyelvű hajadon, ő a Fekete Herceg. Magam Kaiden vagyok, az utolsó katonáig kivérzett hadvezér. Miben lehetünk szolgálatodra? Ne légy nagyigényű! Mi jóformán csak ölni tudunk. Ölelni például már nem. Ő azért, mert nem áll módjában, nekem meg nincs hozzá kedvem. Nos, mit tehetünk érted?

Rocca a homlokára csap.

– Menjünk innen hamar! Tatl, Iffo, Ston és két másik fejvadász irtanátok indult, mert a Talizmánra fáj a foguk.

– Épp előlük szaladnánk el? – nevet a hadvezér. Seym rápillant.

– Épp velük szeretnél megint verekedni? – kérdezi.

– Nem, már éjjel is szörnyen untam őket.

– Indulás! – rikkant a manó. – A „kis törpé”-ről majd később beszélünk!

Időbe telik, mire Rocca becserkészi legelészős hangulatba került lovát, s mert Gad továbbra is inkább a füvet harapdálná, ki-kitér a megfogására irányuló, mind ingerültebb törekvések elől. Végül fogyatkozó türelmű társai hajtják hátasaikkal a lány elé a csökönyös mént. Útnak indulnak. A sovány kanca és a csontgebe miatt nem haladhatnak sebesen.

Lilia megcsodálja Rocca nemrég vett, szépségesen büszke drák lovát. Azzal serkenti magát, hogy rövidesen a lóvásárba érkeznek.

Addig is döcögő fogatokat hagynak el a rozsdaszín homoktalajú ösvényen, mások viszont őket előzik meg gyors lábú nyergeseikkel. Jóllakatóan zöldellő szántóföldek, erdők, kaszálók és legelők mellett ügetnek el.

Olykor, lábaival csaknem a vállukat horzsolván, elsuhan fölöttük egy-egy furcsaság. Ezek a csupasznak rémlő, lebernyeges szárnyú, alacsonyan repülő, kis testű állatok inkább törpe sárkányra emlékeztetnek, semmint lóra. Rossz természetük, csúf küllemük miatt nem különösebben népszerűek. A táltosföldi lótenyésztők nem törekszenek a szaporításukra. Nem is az ő szándékukon, hanem csakis az istenek szeszélyességén múlik, hogy néhanap egy-egy kanca ilyféle csikót fattyaz a világra. Sárkánypóninak vagy drák póninak is nevezik a ritka fajtát, s ha már megszületett, hagyják szopni, felnevelik és a vásárokon más lovakkal együtt kínálják.

Bizonyos távolságonként az isteneiket kedvelő helybéliek által felállított bálványszobrokkal találkoznak. A durva kövekből rakott, friss virágokkal, lomb vagy lószőrkoszorúkkal díszített talapzaton elhelyezett lóistenalakok feladata, hogy az úton járókat villámlástól, latroktól, balesetektől, ragályoktól oltalmazzák. Mindegyik lóistenség másféle csapást tart távol. Némelyik lábazaton apró kavicsokból emelt hálakő-gúlák tanúsítják, hogy ez a bálvány sikeresen védelmezi híveit a viszontagságoktól, kataklizmáktól, netán szerencsét hozott vagy rontást hárított el.

– Míg fürödtetek, az egyik helybéli mesélt a viadalokról – szól Seym a bálványszobrok láttán. – Gyakorta megrendezik a lovasjátékokat. Ezek gyorsasági futamokból, úsztatásból, távolsági versenyekből, akadályfuttatásból állnak. Ám a legkedveltebb műsorszám a harcosi torna, melynek során a megméretésben odáig eljutott, legkülönb lovak bemutatják, mire képesek a hátukon ülő emberek az ő jóindulatú segítségükkel. E kitüntetett személyek dárdavetésben, nyilazásban, asszonyrablásban, birkaterelésben jeleskedhetnek hátasukkal. A legvégén pedig, a trófeaosztás napján lótáncversenyt tartanak!

– Lótáncverseny!? Bár láthatnám! – sóhajt Lilia.

– Azon gondolkodom – folytatja a fekete harcos –, hogy Sollima népének miért nem ilyen sors adatott? A táltosföldiek derűs, tevékeny, játszi kedvű emberek. Úgy sejtem, azért, mert szabadok. Uralkodójuk nem roppantgatja, sanyargatja őket. Milyen király Patano?

– Mit mondhatnék neked az ő küldötteként? – pillant rá Rocca. – Patano nagy király.

– A király mekkoraságáról őszintébben beszél az, hogy miként élnek alattvalói.

– Ezúttal nem a királyon múlik a szenvedés. Népem szűkölködik, retteg, fél.

Egy csapat vidáman kiáltozó táltosföldi katona vágtat el mellettük.

A libasorban száguldó őrjárat az út szélére szorítja lovaikat.

Port nyeldesve fordulnak a távolodók után.

Kaiden sóvárogva bámulja a tengerkék egyenruhát, sisakot, kardot, pajzsot, rendes csizmát birtokoló katonákat.

– Tudja valaki, mikor volt itt háború? – kérdezi.

– Semmikor, úgy tudom – felel Lilia.

– Az nem lehet. Akkor mire tartják a katonákat?

– Talán az utazók háborítatlanságára vigyáznak. Megakadályozzák, hogy arra méltatlanok fegyvert vigyenek ki a birodalomból – vélekszik Rocca. – Magam hallottam, mikor Tatlék megbeszélték, hogy nem adják vissza a vásárfiát. A két fejvadász is ekként döntött. Biztosan emlékeztek rájuk, ők is megküzdöttek tegnap. Az egyik férfi levágta a másik karját. Ők sem hajlandók megválni a kiválasztott fegyvertől. Holott a fogadós is óva intette őket: ha a kardok varázshatalma átokba fordul, kínjukban, szerencsétlenségükben visszasírhatják az anyjuk méhét, de még a nemlétet is megkívánhatják!

Újabb bálványt hagynak el. A szende fejűnek, csinos formájúnak, ám erőst hasasnak megformázott, egyszerű szobor talapzatú.

A következő karámnál és öt másikkal később Lilia még mindig a fejét ingatja. Gyönyörű lovak legelésznek köröskörül, de egyikük láttán sem dobban meg úgy a szíve mint amikor – boldog idők! – először pillantotta meg szürke-fehér csődörét. Itt is egy Thago nevű lókereskedő szegődik melléjük unott nyergesével. Ez a sárkánylovas-leszármazott hosszúdad, halszerű személy, csúcsos, kopasz fejjel, vizenyős kék szempárral, kifordult ajkakkal.

Lovat lóra ajánl, mindhiába. Lilia csak a vállát vonogatja. Mivel a lány nem puhul, Thago borsos árat kínál Seym fekete ménjéért, és mert kosarat kap, fogadást köt Rongykobolddal, hogy a közelükben száguldozó Kaiden mennyi időn belül fog halálosan fejre esni a bolond Ráncáról. Kétszer körbelovagolják bekerített legelőit. Végül megállnak egy karámszéli delelőhely mellett. A napsütés ellen árnyékoló tető alatti jászolnál egy lustázó ló hever. Abból a szögből, ahol ők vesztegelnek, csupán az előrenyújtott mellső lábai végén sötétlő patákat látják.

– Rongyóka, válassz hátast! – sóhajt a lány. – Ha te is találsz valamit, már nem jöttünk hiába.

– Nekem drák kacola kell! Sárkánykacola!

– Kacola? – ismétli homlokráncolva Rocca.

– Kanca – fordítja Thago. – Annyi van, ahányat csak kívánsz! Milyen színűt parancsolsz? Sárgát? Fakót? Feketét?

– Póni legyen!

– Póni?! – nyikkan Lilia. – Nem! Az majdnem ugyanaz, mintha te megduplázódnál! Az pedig rettentőbb a halálnál!

Thago jobbról és balról is az arcára csapja a tenyerét.

– Jaj, de sajnálom! Épp ma adtam el az utolsó két sárkánypónit! Már csak egy van, de az nem számít! Róla lebeszéllek! Az a rusnyaság azért maradt a nyakamon, mert még a kellemetlen fajtájához képest is oly ostoba, büdös, csámpás, önző, makacs és utálatos...

– Remek ajánlat! – ragyog fel a kobold. – Vezess hozzá! Gyere, Lilia!

– Itt megvárlak – leheli a lány. – Vagy valahol. Ha esetleg mégis elkerülnénk egymást, akkor minden jót neked! Igazán nagyszerű útitárs voltál. Örökkön emlékezni fogok rád.

– Meg ne próbáld, hogy lelépsz! Előbb fizesd ki a kacolát!

Lilia két kézzel legyint, hesseget. Seym Thago után indul, háta mögött az izgatott manóval. Kis tűnődés után Rocca követi őket.

A lány átül a karámfára a csontgebéről, és legelni küldi a lovat. Az elbóklászik az árokpartra.

Kaiden őrületes tempóban rója vágtaköreit, csaknem a horizonton, a lenyugvóban lévő, hízottnak tetsző, narancsvörös Nap előtt. Nem biztos, hogy csupán önszántából nyargalászik körbe-körbe.

Lilia eltűnődik. A táltosföldi levegő páratlan illatú, a táj életteli-laktató zöld, az itt élők remek kedélyűek. Na és a helyi lovak...! Még akkor is gyönyörűek, ha eddélig nem talált köztük a néhai szürke-fehér csődörhöz fogható kivételeset.

Nem kéne itt maradnia?

Neszt hall a háta mögül. Nem fordul meg. Pontosan tudja, csakis a jászolnál fekvő drák mocoroghat mögötte. Tán éppen most gördült át a másik oldalára.

Asa nyugodtan öleli a homlokát. Ki egy közeli oszlop tetején kopácsol, a csőrében tartott gyümölcsmagot próbálja a cölöphöz ütögetve feltörni.

A lassan hűlő, narancsos színű, balzsamos ízű levegőben apró bogarak röpködnek, a halk szél lágyan ringatja a felnyurgult füveket.

Lépteket hall, patasurrogást. Mégiscsak a háta mögé pillant. Jól teszi. Ott áll a vágyva vágyott drák.

Magas, daliás, kecses lábú, arányos testű. Minden izma egyenként átsejlik ezüstös fényű fekete szőrrel fedett bőrén. Füle széttárt legyezőt formáz. Feje hosszú, homloka széles, sárkányszemrése ferde metszésű. Barna szemében parázsizzás sejlik. Pillái felkunkorodó selymesek. Hosszan leomló üstöké, sörénye ezüstfehér, mint a jég. Nyaka oly keccsel íves, hogy annak szépsége már zavarba ejtő. Zuhatagszerű farka jégezüst színű. Patáit elfedő dús bokaszőrzete vegyesen jégfehér és fekete.

Lilia felemeli a kezét, hogy a ló megszagolhassa. Mivel a szépséges lény nem mutat utálkozást, tenyerét a bársony orrtükörre fekteti, feljebb csúsztatja a homlokra, végigsimít az éber füleken. Ujjait a sörénybe csúsztatja.

Lassan, nyugodtan megfordul a karámfán. Megérinti a drák nyakát. Finoman átemeli lábát a háta fölött. A sörénybe kapaszkodva átül a lóra.

– Jól van, csak egy a baj veled – sóhajtja. Átgondolja, mit akar mondani, és kis híján felnevet. Megkopogtatja a füllegyezőt. – Figyelj! Az a mondás akart kicsúszni a számon, hogy nem vehetlek meg, mert kacola csak nőnek való! Vagyis még nem volt kancám. Azt leszámítva, amelyikkel ide jöttem. De a lidércbe is, hát én is kanca vagyok! Most jövök rá?! Nos? Megyünk egy kört?

Megmozdítja derekát.

A drák elindul. Mellső lábait magasra emelve, táncos léptekkel halad. E mozgás következtében Lilia szinte a hátába olvad, csaknem eggyé szervül vele.

Elereszti a sörényt. A ló oldalára zárja combjait. Mielőtt még a sarkát is odaszorítaná, a drák máris tudja, mit akar. Enyhén leszegett fejjel vágtába ugrik. Lassan lendül bele, mintha azt várná, hogy visszafogják. Mivel ez nem történik meg, mind sebesebben száguld.

Lilia úgy érzi, a paták már nem is érintik a földet.

Repülnek. Íves sárkánynyakat, ritmikusan ringatózó, fenséges sörényt lát maga előtt. Az alant rohanó fűszálak egybemosódnak, elmaszatolódnak, harsány színük is elvész a szem elől.

Közelednek a karám túlsó oldalához.

A lány szorosabbra zárja térdeit. Amikor a ló ellódul, ő kissé megemelkedik a hátán.

Még az árkot is megugorják, a gondtalanul legelésző csontgebe fölött. A szabad mezőn tovább száguldanak.

– Megveszem! Mi a neve? – kérdezi később a halszerű Thagótól.

– Calvaro – hangzik, szapora pislogástól kísérten.

Lilia lecsúszik a lóról, bemászik alá, majd kinéz a hátsó lábak közül.

– Calvaro nem férfinév? – firtatja.

– De. Az.

– Ő viszont kanca.

– Ha nem tetszik a neve, adj neki másikat! Nekem ez jutott eszembe, mikor született, ugyanis csődört vártam. Nevezd Kabalának, hiszen az kancát is jelent.

– Calvaro? – ízleli a lány. – Calvaro! Legyen.

Ekkor egy pillanatra felocsúdik a drák varázsa alól, és megpillantja a vele szemközt büszkén-boldogan vigyorgó Rongykoboldot. Ez már önmagában is dermesztő látvány, ám az a teremtmény, amelyen mindeközben ül, a legdémonibb víziókat is felülmúlja.

Lilia hallja saját elfurcsult, károgó hangját:

– Nem!!! Hát ezt nem!!!

– Meseszép, nem igaz!? – repes a manó. – Ez lesz a neve is: Meseszép. Jó, mi!?

Az állat, melyről áradozik, kopott karmú, gamós ujjú, görbe sárkánylábakon áll. Durván pikkelyes, alig észrevehető, rövid szálú fedőszőrrel borított teste rézpenész színű. A lapockáiból kisarjadt, lebernyegszerű, jókora bőrszárnyak szegélyén ijesztő szarutőrök meredeznek. Törzse nagy, totyakos; fara terebélyes. Combvastagságúan eredő, vészesen izmolt, szarutövisekkel végigtűzdelt Pikkelyes farkán ritkásan növekvő, hosszú, penészzöld szőrök lengedeznek. E farok, mire elfogyna, csuklónyi átmérőjűvé keskenyül, és csontszigony hegyben végződik.

A teremtmény másik vége még ennél is hátborzongatóbb. Hatalmas, négyszögletű, erőteljesen barázdált felszínű koponyából türemkedik elő a sziklapárkányszerű szemöldök, és leárnyékolja az óriási, vízszintesen metszett, tág szemrést, a parázsos-zöldes szemet, a függőlegesen álló, szüntelenül lüktetni látszó pupillát. A hosszadalmasan előreugró, ugyancsak fokozottan szelvényezett arcorri rész ráncos gyűrűkkel övezett, öklömnyi orrnyílásokban végződik, melyekből párafellegekként tódul ki az elhasznált levegő. Az a hosszú-hosszú pofaszakasz, ami felül az orrhoz tartozónak látszik, alul a megragadásra, szanaszét-szaggatásra, cölöpkihúzásra, karletépésre alkalmas sárgás színű fogazatot és az állcsontot foglalja magába.

Meseszép hiú állat. Halfarokra emlékeztető, szaporán mozgatott fülkagylóinak szélei smaragd és rubinkő berakásosak, a szélső csúcsokon hegyikristály függők himbálóznak. A középső kiszögellésen diónyi aranygolyóbis gingallózgat. A gömb belsejébe rejtett apró golyócskák egymáshoz ütődve csengettyűs hangot adnak. Kurta mellső lábain egy-egy bokaláncot, négy nagyujján drágaköves gyűrűt visel.

Szemlátomást taszul az iránta megnyilvánuló figyelemtől. Különösen Lilia idegenkedésétől bosszús. Mikor a látványától lenyűgözött lány túl közel kerül hozzá, váratlanul rátátja a száját, és előgörgeti hosszú, sárkányzöld nyelvét, hogy láthatóvá tegye az izomkígyó közepén lévő vajaiban izzó lávafolyamot. A leheletétől megperzselt Lilia hátrébb lép.

– Na, milyen? – ragyog a kobold.

– Drága? – kérdezi a lány.

– Ha meg tudod fizetni Calvarót, a pónit jóformán ajándékba adom – lelkesíti Thago. – A csecsebecsékért nem kérek semmit. A kislányom cicomázta fel őt, amikor még azt remélte, hogy használni tudja... izé, khm... Meseszépet.

– Amúgy mi a neve a kis jószágnak? – firtatja Kaiden a fickándozó Ranco hátáról.

Thago szorgalmasan köszörüli a torkát. Míg az utolsó rozsdafoltot le nem munkálja róla, nem felel.

– Nincs különösebb neve, ugyanis a születéséig lovat vártunk – szól később, belátván, hogy amíg ő hangolt, sajnálatos módon nem merült fel újabb beszédtéma. – Tudjátok, az ilyenek véletlenül jönnek világra. Ha nagy királyunk, Marás palotájához vetődtök, a várkapunál megtekinthetitek Drachor, a sárkányló csodaszép, hegymagas szobrát. Kétségtelen, hogy Undokság, vagyis Förtelem, másként Borzadály is a fenséges Drachortól származik, de csakis átokágon. Úgy nézem, a manó ki fog jönni vele.

– Állj, állj! – rikkant közbe Kaiden. – Remek lovaink vannak. Ez a bőregér hogyan tart majd lépést velünk?

Érdeklődésére válaszul a bőregérnek nevezett hirtelen előrenyújtja a nyakát, s ezen művelet közben megkétszerezi annak hosszát.

Éppen lángot csihol kioltott nyelvén, midőn a Kaidennel együtt fenyegetett Ranco fején kattan valami.

A mellette álló Lilia döbbenten látja, hogy a drák pupillája adja ki ezt a hangot, miközben függőlegesbe fordul. Kitágult orrlyukán át a mén forró gőzt prüszköl Meseszép ádáz képébe.

A történtek mindenkit jócskán megtűnődöztetnek.

A sárkánypóni leforrázottan visszahúzódik. Zavarát palástolandó, felemeli jobb mellső lábát, és a nagyobbik ujján villogó gyűrű szemlélésébe mélyed.

– Nekem tetszik – közli Rocca. Lilia Seymre pillant.

A férfi vállat von.

– Kaiden kétsége jogos. A bőregér bőven le fog maradni mögöttünk.

– Akarod kipróbálni? – rikkant a manó. Akarják.

Felsorakoznak egymás mellett a szembeni mező szélén.

Tnago füttyjelére a lovak helyből vágtába lódulnak, és dübörgő patakkal, szélsebesen távolodnak Meseszéptől.

A sarkánypóni unottan nézi lélekszakadt rohanásukat. Egyszerre csak zsémbes sóhajjal a levegőbe rúgja magát, és szárnyait szétbontva a kihívók nyomába lendül.

Felfekszik az éppen neki kedvező légáramlatra, s azon vitorlázva, hanyag szárnycsapásokkal utoléri a nyargaló lovakat. Letekintve latja, hogy Rocca hátasa leszakad társai mellől.

A másik három táltos a talajtól elemelkedve, fej fej mellett száguld. Meseszép lejjebb ereszkedik. Ezáltal elveszíti a testét cipelő légáramlatot, ezért kénytelen önerőből repülni. Bár ez jóval fáradságosabb és lassabb is, bosszúvágyában úgy dönt, megéri. Hanco fölött, biztonságos magasságban a gőzt lövellő orrlikaktól ragyogó helyzetben ahhoz, hogy célt ne tévesszen, tetemes adag ürülékgombócot bocsát ki magából. Arra gondolván, az ostoba csődör örülhet, sőt, nyugodtan köszönetet is mondhat, mert ha több ideje lett volna felkészülni, lehajigálható görgetegköteget hozhatott volna a mancsában. Elcsenhette volna a közeli tűzön főzött forró gabonakásával teli fazekat, vagy ha inkább a húst szeretik, a birkapörköltes kondért is Ranco fejére üríthette volna.

A Meseszép kényelmes nyergében ücsörgő Rongykobold szaporán rugózva, lábait az ölébe húzva s egymás körül tekergetve röhögései a mulatságon. Átfut a fején, hogy elővehetne a köpőcsövet. Micsoda móka, kacagás lenne!

Akkor Ki, a holló kerül az útjukba, az ég tudja, honnan.

A jövevény letelepszik a sarkánypóni orrvégére, és kampós csőrével szilajul megkopácsolja az érzékeny csontozatot.

Ezzel végezvén előrébb hussan a hosszadalmas orron. A csontkalapálás miatti kínjában csillagzáport, tűzszekereket vizionáló meseszép szemére borítja széttárt szárnyait.

A manó rémülten látja, hogy a mező fogytán fergetegesen közelít feléjük az erdőrengeteg. A zöld lombú, sudár fák viharosan nagyobbodnak előttük.

Rongyóka sikít, az elvakított bőrszárnyú fújtat, és megpróbál a nyelvével fölfelé csapdosni, hátha így leterítheti a látását zavaró hollót.

Azon pillanatban, midőn az első levelek meghorzsolják a vakrepülő törpesárkányt, Ki éles kiáltással a magasba lendül, és sorsukra hagyja a légi balsors üldözötteit.

Távolról szemléli becsapódásukat.

A sarkánypóni döndülve, nyekkenve fennakad egy ágon. Szárnyai a környező gallyakba gabalyodnak.

A meghánykolt Rongykobold kibillen lakályos helyzetéből.

Alázuhantában Meseszép egyik lábkörmébe kapaszkodik, ám az fájdalmában menten az ő feje, nyaka köré fonja a többi ujját.

Ezenközben a totyakost fenntartó ágak, gallyak engednek a nehézkedő túlerőnek.

A föld rohan feléjük. Sivítva, fütyülve.

Habzsika elrebegi utolsó kívánságát, miszerint: mindenki forduljon fel, ha neki is muszáj, de máris!

A vészesen hulló törpesárkány széttárja zilált szárnyait.

Zuhanása lebegéssé lassul. Kezdetnek beéri ennyivel.

Kipihegi magát, ismét ürít egy keveset, ezúttal akaratlanul.

Azután felhasal egy neki kedvező légáramlatra, s azon a visszafelé vágtató lovak után sodortatja magát.

Az alant száguldó emberek hátraszegett fejjel, túlságos vidáman figyelik Meseszép légies röptét, és a nyakánál fogva cipelt, kilógó nyelvű, lila képű koboldot.

Lovaikat maguk vezetik a fogadó istállójába. Lilia egymás mellé köti a gebét és Calvarót. Felül közöttük az illatozó szénával töltött jászol peremére. – Egyetek, igyatok! – Végigsimít a sovány hátas orrhátán. – Főleg te. Sokat éheztél, szomjaztál Sollima földjén? Katonákat cipeltél? Terhet hordtál? És ha megálltak is veled pihenőre, nem leltél füvet a felégetett földeken? Sokat töprengtem, miként tehetném jóvá ezt.

– Jóvátenni? Te? Micsodát? – rökönyödik meg Kaiden két állással távolabb, Ranco nyakát dögönyözve. – Más vétkét? Zöldeket beszélsz!

– Tégy úgy, mintha nem hallanád – ajánlja Seym. – Ez az ő ügyük.

A lány egy hellyel odébb csusszan a deszkaperemen, így a sovány kanca és a csontgebe közé kerül.

– Talán tudom, miként válhatnátok újfent boldoggá – közli velük.

– Megmondom én neked, Lilia! – veti oda a hadvezér. – Akkor lesznek mindörökre nagyon boldogok, ha eladjuk őket a mészárosnak! Az is valami, ha csak pár garast kapunk értük. Én már teljesen legatyásodtam.

Egy dézsa víz zúdul a nyakába.

Aztán a lány, személyesen. Kardhegyet nyom a meglepett férfi gégecsontjához.

– Nehogy elmeséld, mi szokott történni a katonalovakkal!

Kaiden a mutatóujja élével félretolja a pengét a torka elől. Köhint néhányat, elfordul és kimegy. Rocca utána kígyózik.

Rongykobold képtelen elszakadni Meseszéptől. Körötte jár-kel, szénaszálakat dugdos a szájába, mintha az megtiszteltetésnek venné, hogy az ő kezéből juthat a falathoz. Matat, szöszöl a közelében, kimerítő gyakorisággal tartja elé a vizesedényt.

A törpeszörny hálája jeléül vicsorgat, gőzt pöfög, szemét forgatja-parázsoltatja.

Lilia kifelé mentében egyenként végigsimít a lovak farán. A sor végén kikötött, fújtatósan ingerült sárkánypónit sem hagyja ki.

Az válaszképp bosszúsan meglendíti a farkát, s annak szigonyszerű végét egy koppantással a padlóba állítja az ő csizmaorra mellett. A hagyományos sárkánymosollyal, fogait, ínyét villogtatva néz hátra a válla fölött, hogy leolvassa a lány arcáról, értett-e az üzenetből.

Lilia a megfelelő válaszon mereng, midőn kattanó hang üti meg a fülét, olyféle, aminőt nemrég Ranco hallatott.

Ám a nesz ezúttal az ő drákja felől érkezik.

Jókor kapja oda a fejét ahhoz, hogy lássa, amint a függőlegesbe fordult pupillájú, felparázsló szemű Calvaro a szalmában surranó rágcsálóra sújt az egyik mellső lábával, majd jóízűen befalatozza a zsákmányt.

Vacsoránál, melyet Seym csupán a jelenlétével tisztel meg, mivel ő nem táplálkozik, mindnyájan Rocca szavára várnak.

A kígyólány bekanalazza a kását; sült tojást és fácánhúst eszik. A mézborhoz nem vonzódik, más gyümölcsitalokhoz annál inkább. Iszik egy-egy serleg málna- és szederbort, majd a gömbölyded fogadósné unszolására megkóstolja a kék levű, omlós húsú, szerelemédes gyümölcsből, a ramattából erjesztett italt.

Lilia lelkesen vele tart a hörpintgetésben.

Kaiden önmegtartóztatással tűnik ki, elsősorban tulajdon személye előtt, hiszen rajta kívül senki mást nem foglalkoztat nem-ivása.

Habzsika, miután kénytelen volt lemondani arról, hogy – az ő szavaival – élő harapásokat vegyen magához, finnyáskodón turkál a malomkeréknyi tálon elébe tett, parázson sütött húsokban. Az árpakása szemeit félrekotorja, a zöldféléket úgyszintén.

A ropogósra sült zöldségeket, félkrémes állagú sajtdarabkákat falatozó Lilia mindig kortyol egyet a ramattanektárból, valahányszor az elborzasztóan táplálkozó manóra téved a tekintete.

Változatos népség üldögél a fáklyák által befüstözött, kőboltozatos teremben álló, vége-hossza-nincs asztalsor körül.

Az ajtó közelében egy csapat katona étkezik. Beljebb színesen öltözött kalmárok könyökölnek, átfúrt fülükben és orrcimpájukban aranygyűrűk és apróbbacska vallási relikviák aránylanak. Odébb még náluk is feldíszítettebb csepűrágók, kóborló harcosok és más szerencsefik vacsoráznak, kortyolgatnak.

– Szülőföldem minden eddigi uralkodójának Patano volt a neve. Mostani felséges királyunk, Százkilencedik vagy Megalkuvó Patano már száztizenöt éve uralkodik töretlen erőben és egészségben – kezdi Rocca, bátorrá és beszédessé borkóstolgatván magát. – Midőn koronázásának századik évfordulója alkalmából birodalomszerte zenés, táncos vigasságokat tartottak, ételt, italt osztottak a szűkölködőknek, a tömlöcöket is megnyitották, és az egész ország népe önfeledten boldog és gyanútlan volt, egy messze idegenből érkezett, önmagát agoli lovagnak mondó, Vyster nevű, kiöregedett fegyverforgató kérte Patano kegyét, hogy a palota szomszédságában földet vehessen és ott felépíthesse szerény hajlékát, ahol majd lepergeti élete utolsó éveit. Reydo, a varázsló hiába óvta a királyt a sötét lelkű személytől, ő nagyvonalúan teljesítette Vyster óhaját. Az új birtokos csakhamar ijesztő kinézetű, furcsa viselkedésű szolgákat hozatott valahonnan, és azok rövid idő alatt felépítették azóta hírhedetté vált, a királyénál is jókorább kastélyát. A környéklakók már kezdetben is ártó szándékúnak érezték az agoli lovagot. Idővel gyanítani kezdték, hogy Vyster az éjjellényekkel is cimborái. Ugyanis éjszakánként sok különösség történt. Némely házak elreteszelt ablaktáblái kinyíltak, a rémségek a házakba jutottak, és felhabzsolták a benn alvókat, ám a legfurcsább körülmény az volt, hogy nagyon alaposan ki is rabolták őket, ez pedig nem az éjjellényekre vallott. Ifjú lányok, fiatal fiúk tűntek el. Vyster rettenetes palotája nyelte el őket, és amikor már nem volt szükség rájuk, ledobták testüket a toronyból. Időnként tucatnyi tetem lebegett a várárok vizén. Tanácsadói sürgetésének engedve a király többször magához rendelte és rendreutasította az akkoriban már rablólovagnak gúnyolt Vystert. Időközben Reydo, a mágus furcsa dolgot tapasztalt magán – fokozatosan elkopott a varázsereje. Egy napon, látván, hogy király gyenge, nemigen hisz a Vystert érintő irtózásnak, vádaknak és ezeknek utánajárni is kedvetlen, ő maga hatolt be a magas kőfallal elkerített birtokra, és belopódzott a még annál is szigorúbban körbezárt, szörnyetegekkel őriztetett helyre, amit a patano nép már régóta az Irtózat Kertjének nevezett.

Rocca itt tart a mesélésben, mikor az ajtó szélesre tárul, és újabb társaság hömpölyög a terembe.

A pökhendi lármával érkező férfiak Seymék asztalával szemközt telepednek le.

Tatl, Ston és Iffo, valamint az arénában látott behemótok – egyikük csonka karján átvérzett kötés – tüntetően bámulják a fekete harcos nyakában függő Talizmánt. Jobbára kézzel esznek, fogaikkal tépdesve a húst. Mohón, hangos kortyogással nyakainak, élvezik, ha az ital végigfolyik állukon, könyökükön. Iszonyatosakat büfögnek, és elannyiszor felhívják az erőltetett mosolyú fogadósné figyelmét, hogy ezen dicséretük a felszolgált finomságoknak szól.

Rocca elfordítja tőlük a tekintetét. Seym komoly arcát nézve, halkabban folytatja a történetet.

– Reydo még kalandos körülmények között visszakerült az Irtózat Kertjéből, és volt annyi ideje, lélekereje, hogy beszámoljon az ott látottakról, mielőtt Vyster elhurcoltatta volna. Ekkor pecsételődött meg a sorsunk. Ettől kezdve a rablólovag nyíltan hirdette célját: a Patano-birodalom fölötti uralmat akarja. Reydót elvitette egy távoli, szörnyűséges helyre, a Nyomorultak Szigetére, a fekélykór vagy politikai ok miatt száműzöttek közé. A királytól megvonta hatalmát, s azóta is őrizetben tartja őt. A szipolyozott nép nyomorog, szenved, mégsem lázadozhat, mert a rémlovag kastélyát egykor felépítő, vérengző szörnyetegek napról napra többen lesznek. Máris ellepték a birodalom minden szegletét. A jóslat szerint, ha eljön a Fekete Herceg – ha eljön! –, márpedig most eljött, akkor a rontás megtörhet végre! A Világ a Fekete Hercegnek köszönheti, hogy megszabadult az éjjellényektől. A Fekete Herceg, a Varázstudó Lány, a Hadvezér és a Rongykobold képes arra, hogy megsegítse a patanókat!

– Kerek kis jóslat – bólint Seym. – És mit mond az esetre, ha a Fekete Herceg mégse mutatkozik?

– Akkor nekünk magunknak kell megvívnunk a csatát, és bizonyosan belebukunk. A patano népnek nyoma, emlékezete se marad a végtelen Világban. Utóbb pedig Vyster rémlényei elárasztják az összes birodalmat.

– Nevezzetek cinikusnak – hajol előre Lilia –, de nem értek valamit. Elvittük a Kék Kristályt Sigulphoz. A Világ fellélegzett, kivesztek az éjjellények, megkaptuk a nappalhoz az éjszakát. Az a feladat mindennél fontosabb volt. Ez most nem túl kicsi hozzánk?

– Mit akarsz ezzel? – firtatja Kaiden.

– Nem vagy kissé nehéz fejű? – kérdezi a lány. Kortyol egyet a sötétkék színű, sűrű ramattaborból. – Akkor a Világ jobb sorsa volt a tét...

– Most is az a tét! – vág közbe Rocca. – Lehet, hogy ti már nem éritek meg, amikor a rémlovag szörnyetegei elárasztják a földeteket, és nem csupán az éjjeleket, hanem a nappalokat is megkeserítik, és rabsorsba, nyomorúságba sodorják az ott élőket, a fiaitokat és azok gyermekeit...

– A jóslat szerint mi segíteni fogunk nektek? – veszi át a szót Seym.

– A jóslat, természetéből következően, azt mondja el, mi történne, ha... Ha sikerülne megnyerni benneteket ezen küldetésnek, és ha azt szerencsésen véghezvinnétek...

– Most törik meg az akaraterőm, és benyelek egy kancsó bort! – nyögi Kaiden. – Régestelen-rég katona vagyok, azóta hallom csépelni a mondókát, hogy csakis rajtam múlik a Hon, a Birodalom, a Világ Jövendője, Léte, Boldogsága, hogy ez mind az Én Személyes Küldetésem. Szóval az ilyen, engedelmeddel: olcsó érvekre ősrégóta érzéketlen vagyok. Tehát engem mi serkenthet arra, hogy az ilyen messzi és számomra teljesen közömbös birodalomba rohanjak, rémlényekkel harcolni? A patanók külsőre pont olyanok, mint te? Mert akkor még az a remény se hajthat, hogy arrafelé netán feleségnekvalót találok.

– Szívesen nőül megyek hozzád – feleli Rocca.

– Légy kedves kivárni, míg megkérem a kezed! Tartsd észben: én vagyok a férfi!

– De még milyen! – bólint a kígyólány, majd így folytatja: – Nektek nem a Patano-királyság szabadságára van szükségetek! Ti azért mentek oda, mert Reydóval kell találkoznotok.

– Magad mondtad, Reydo varázsereje rég elkopott. Mi hasznunk volna belőle? – kétkedik Seym. – Tudom, hogy most nem vagyok magasztos és nem csillogtatom nemesjelleműségemet. Csalódott és keserű vagyok, akárcsak Lilia és Kaiden is. Az embert olyan cél hozza tűzbe-lázba, melyért akár meghalni is érdemes...

– Vagy amit jól megfizetnek – szúrja be Hadtalan.

– Vagy legalább jól ehető – teszi hozzá Habzsika.

– Sajnálom – sóhajt Rocca kiábrándultan. – Nem sejtettem, hogy ilyenek vagytok.

– Fel sem ötlött benned, hogy szabódni, vonakodni fogunk? – mered rá Kaiden.

– Netán kiadós fizetséget helyezel kilátásba? Már ha egyáltalán megfizethetőek a szolgálataim! – A manó körbehordozza tekintetét a körülötte ülőkön, és hozzáfűzi: – Megjegyzem, én itt név szerint be vagyok jósolva a csapatba! Csak azért hangsúlyozom ezt, mert folyton az elvesztésemre utalgattok!

– Nem derült ki, mi hasznunk lehetne Reydóból – emlékezteti Roccát a fekete harcos.

– Reydo elvesztette a varázserejét, mindazonáltal mágus maradt..

– Na ne! – veti közbe Hadtalan. – Ha én egyszer ágyba viszek egy ártatlan leányt, akkor az elveszti a szüzességét, és még csak „mindazonáltal” sem marad szűz!

Rocca lecsapja a serleget az asztalra. Előrehajol, figyelmeztetőleg a férfi arcába rezgeti kétágú nyelvét, majd emelt hangon folytatja:

– De a Talizmán! Reydo a Talizmán hatalmával visszanyerhetné az erejét. Azonkívül csakis ő tudja, hol a Varázskulcs.

– Minek az nekünk? – kérdi Lilia. Rocca hátradől.

– Mindent tudtok. Vállaljátok vagy nem?

Ők hárman összenéznek. Felvonják a szemöldöküket. Lebiggyesztik szájukat.

– Mindent tudunk? – nyöszörgik egyszerre.

– Még azt se, hogy mire való a Talizmán – vallja meg Seym. A lány hozzá hajol, az arcába villáz a nyelvével.

– Megvéd a haláltól – leheli. – Rájöhettél volna. Nélküle rég hulla volnál.

– Ne mondd! Miért nem védett meg az orgyilkostól?

– Nekem úgy mesélték a házunknál megforduló világjáró bölcsek, regélők, hogy Seym, a Fekete Herceg és Lilia, a Varázstudó Lány nagyszerű, kedves emberek. Nemes szívűek, segítőkészek és érzékenyek mások bajára!

– Vigyázzatok! – óvja őket Kaiden. – Itt érzelmi húrok vannak pengetve. Ismerem ezt! Addig-addig játszogatnak eme húrokon, mígnem arra ocsúdtok, hogy valójában nem muzsikálásra, hanem a gúzsbakötésetekre szolgáltak.

– Igaza van Roccának, ha most kér választ, amíg szinte semmit nem tudunk – jegyzi meg Lilia. – Később, amikor már átlátjuk a lényeget, sokkal biztosabban nemet mondanánk.

A kígyólány elmosolyodik:

– Az se biztos, hogy lesz később. Ezek itt befalnak minket pogácsának.

A zajoskodó hétpróbásokra pillant.

Azok már hosszabb ideje arról társalognak, miként fognak elbánni velük, hogyan hagyják hátra hulláikat a keselyűknek. A teremben tartózkodó, szigorú tekintetű katonákra ügyet sem vetve, fennhangon taglalják a nekik szánt halálnemeket. Tüntetően viselik megtartott fegyvereiket, vértjeiket.

Seym lassan felvonja szemöldökét.

– Miből gondolják ezek, hogy ma különb harcosok, mint tegnap voltak?

– Engem nem érdekelnek – közli Kaiden. Lenyeli a kancsó aljáról kirázott utolsó borcseppeket. – Megyek aludni. Rocca, ne üldözz a szerelmeddel! A másik dologra is nemet mondok, azzal se várok reggelig. Nem vagyok kíváncsi az Irtózat Kertjére, sem a Nyomorultak Szigetére. Úgy érzem, az egész életemet ilyen helyeken töltöttem. Elég volt.

A kígyólány félrehajtott fejjel, nyakát, felsőtestét hullámoztatva néz rá.

– Nem mondasz igazat, hadúr! Zsenge korod óta tisztában vagy kivételes harci képességeiddel, az erőddel, és mindig is élvezted, hogy általuk hatalmad van a végzeten! A Patano-királyságban sok-sok ezren várnak rád, dicső vezér! Arra, hogy felkészítsd őket a rémlovag Vyster elleni csatára, és azt a te vezetéseddel meg is nyerjék!

– Jóváteszek valamit is ezzel? – kérdezi Kaiden, a Roccáéval ellenkező oldalra hajtva a fejét.

– Van más dolgod? Mert akkor menj, és végezd el azt.

– Nekem miért nem rinyókál senki? – nyuszit a manó. – Fektess a hátamra, gyömöszöld meg a hasamat, továbbá föntebb és lentebb is nyomkodjál, és közben sértegess, hogy Bohóka, Mohóka, Rongyóka...

– A törpét elcserélem Stonra! – nyögi közbe Kaiden. – Vagy akármelyik leghülyébbre!

– „Törpe”!? Már megint törpe!? Ameddig élek, megtartalak utasomban! Jaj, Cibóka tiszta szívből rühelli Pucátlant!

A feldühödött Kaiden az asztalra tenyerelve a manó fölé tornyosul.

– Mit mondtál? – hörgi.

Rongykobold, hogy a tornyosulás tényén enyhítsen, felszökken a deszkalapra, két kézre ragadja az orrát, és miközben a vörösödő fejű férfi felé lengeti a jócska szervet, azon keresztül gúnyos trombitahangokat hallat.

– Pucátlan! – kiáltja gyönyörűséggel, bele-beleharsonázgatva: – Pucátlan!

Egyszerre csak megbánja.

Kaiden az ő keze mellett ráfog a sajátos hangszerére, és összenyomja azt. A két tenyere közt tartott manót a levegőbe emeli, meglengeti, lóbálgatja, a szorítást mindegyre fokozva.

A szaglószervénél fogva rabul ejtett kobold szájon át légcserél, s közben – tőle szokatlanul – mézesmázosan kedveskedik az életéért. Úgy tűnik, hasztalan.

Lilia Seymre pillant.

– Kivel vagy? – kérdezi. A férfi vállat von.

Rocca nem nézheti az orránál fogva lóbált figura szenvedését.

– Kérlek, Kaiden! – szól esedezőn.

A hadúr elereszti Cibókát, bár előtte még széles ívű mozdulatot tesz vele.

Az elhajított manó lehuppan az egyik arany fülbevalós kalmár csizmaorra elé.

A kereskedő lehajol, az üvöltve zokogó Habzsikát a térdére ülteti, s hogy mielőbb elhallgattassa, vadul ringatja vagy inkább fel-le rugóztatja őt a térdkalácsán. E vigaszhajigálás közepette Kaidenre pillant.

– Mennyiért adod? Spetriába készülök. Ott őrületes manókultusz dúl. Minden családnál legalább egy koboldot tartanak. Némelyiknek egész rendes kalitkája van, amelyikben megfordulhat, sőt, akár a rácsokon is mászkálhat...

Rongykobold szünetelteti a szamárbőgést. Tátott szájjal a beszélőre mered. A hadvezér ujjainak összes hajlatát, domborulatát és barázdáit lenyomatként megőrzött, hepehupássá nyomorgatott, szivárványtarkára gyötört orrából előbugyborgó faggyúgyöngyök látványosan rezegnek a térden rázkódtatástól.

– ...Répát és füvet kosztolhat. Sűrűn fürösztik, le is sikálják, mert roppant büdös fajta – ecseteli a kalmár, nem észlelvén Cibóka szemének fokozódó dülledettségét. – Ezért a példányért rengeteget kérhetnék! A beszélő manó sokkal ritkább, mint a fehér sárkány. Kár, hogy olyan rövid életűek. Vagyis kár nekik! Számomra tiszta szerencse! Tudniillik a nyárvégi holdünnepen mindig szíven szúrják, feldíszítik és megeszik őket.

A koboldkufár továbbra is dobálgatja a jobb térdét, ám Habzsika már nem lovacskázik azon. Lecsusszan a padlóra. Búcsúzóul a férfi csizmaszárába törli az orrát, büszkén felveti a fejét, és elvonul, mint király.

Azaz csak elvonulna.

A vörös hajzatú Ston utánanyúl. A tarkóbőrénél fogva rántja maga elé a bőszülő Rongyot.

– Pompás ötlet! – nyámmogja. – Megkóstolom a manóhúst! Máris olyan büdös, mintha rég dög volna. Márpedig most szakítok szokásaimmal, és nem eszem döglött állatot! Ezt élve falom fel!

– Állat, aki nemzett téged! – ordítja a felháborodott kobold. – Hé, testőrség! Mentés kell! Baj van!

Seym sóhajtva emelkedni kezd. Elismeri, hogy a hétpróbásoknak végül mégiscsak sikerült kirántaniuk őt az egykedvűségből.

Mielőtt még odalépne, hogy a nyomorultul sivalgó Cibóka orrát harapdáló – harapdáló! – Stont tettleg lebeszélje mulatságáról, a katonák kardot rántva kirúgják maguk alól a lócát. Ám Lilia elgurított gyűrűjéből még náluk is gyorsabb megmentő terem az asztal közepén.

A felborzolt szőrű, fújtató-prüszkölő fekete párduc érkeztén mind az öt fickó hátrahőköl.

A riadt Ston elejti a manót, de kis híján levedli mellkasbozontját is.

Az előtte kuporgó, megfeszült izmú, ugrásra kész párducra meredő szeme sarkában villanó mozgást érzékel.

A fenevadat továbbra is figyelve, kancsalítva odasandít.

Azt kell látnia, hogy a kobold ujjairól és lebernyeg fülcimpájáról lesereglő, hatalmas rágó-, vagy fogószervű, ijesztő bogarak fenyegető-elszántán őfelé menetelnek, lépésről lépésre növekedőn. Meglepettségében ostobává dermed.

– Hívd vissza őket! – parancsolja a lány. Rongyó kelletlenül elrebegi a varázsverset. A bogársereg visszahátrál a helyére.

Lilia magához csettinti Lont.

A párduc leheveredik a lábánál. Aranysárga, éber tekintetét Stonékra függeszti. A katonák a helyükre ülnek.

– Már lefeküdtem és álmodom? – firtatja Kaiden.

Rongykobold felmászik az asztalra, és hűsítésképpen egy hideg vizes kancsóba lógatja agyba-főbe kínozott, eredeti nagyságának sokszorosára püffedt szaglószervét.

A hadvezér vonul vissza elsőként.

Rocca árnyékként kíséri őt a szobába.

A manó ősei gyógyító módszereit emlegetvén újfent varázsversikét mormol, ezúttal másfélét.

A mágiával mesmeg felbolydított eleven ékszersereg ellepi az orrát.

Ám a továbbiak szemlélése közönséges, pláne gyenge idegzetűek számára egyáltalán nem ajánlatos.

A tömérdek lábú, páncélozott hátú, pöttyös, csíkos, sávozott, ezernyi élénk színben pompálló, jókora rágójú vagy szipókájú bogarak cuppogva, szörcsögve és csicsogva szívogatják, nyalogatják, nyálazzák arasznyinál is hosszabb, gyertyaszálszerű szimatolóját. Az általuk kibocsátott és a beteg testrészbe lövellt-préselt arkánumok hatására a szerv előbb lelohad, majd fokozatosan visszanyeri valahai, virulónak mondható szürke színét.

Dolga végeztén a rovarhad a helyére hömpölyög.

A gyógyeljárást aléldozva figyelő fogadósné már a második serleg égető hatású italt nyeldesi. Annak fogytával a koboldhoz sündörög. Szemérmetesen suttogva felajánl neki még egy adag vacsorát – esetleg néhány élő harapás is szóba jöhet, teszi hozzá, még súgottabban –, ha tenni tud valamit a bal farpofáján nőtt, férfifej nagyságú mérges kelevénnyel.

Ezzel kettesben visszavonulnak.

Lilia és Seym az istállóhoz indul.

Tatlék utánuk eregetett fenyegetéseit meg sem hallják.

A lány nem küldi vissza a gyűrűbe Lont. Kit is kiereszti a palástból. A holló lustán körözget a csillagszikrás, halk éjszakában, majd a párduc hátára lebbenve viteti magát.

Mintha nem hinnék el, hogy azok a képzeletszép paripák csakugyan létezőek, megszemlélik a drákokat.

Ranco és Calvaro valóságosan álldogál a helyén a többiek között. Szénát ropogtatnak, és ha pocokféle téved arra, az is hasonló sorsra jut. A holló láttán nem kattan függőlegesbe a pupillájuk. Vagy rágós falatnak tartják vagy Lilia barátjaként tisztelik Kit.

A sárkánypóniból viszont dührohamot vált ki beléptük.

Némi idő múltával, mikor a törpe gonosz felfogja, hogy a háborítás nem neki szól, lehiggad valamelyest. Felhagy a fal szétrúgására és a padló szitává szigonyozására irányuló erőfeszítéseivel. Immár jóval nyugodtabban, körbecakkozza fogaival a jászol peremét, majd felszilánkozza a vizesdézsát.

Lilia átkarolja a hozzá simuló csontgebe nyakát. Érzi a közöttük meginduló áramlást. Erőt ad és visszakapja; szeretet hullámzik keresztül rajtuk, egyikükből a másikba, mindkettőjüket serkentőn. A koponyájában állandósult, parázsló lávafolyamnak érzett fájdalom kialszik. Tüskésre-tövisesre borzolt idegei kisimulnak.

Egyik kezével a lovat öleli; áramoltatják egymásnak az életenergiát. Másik kezével megfogja Seym kesztyűs jobbját. Összehajtják fejüket a hátas nyakán. A férfi feje nem ér oda egészen, hiszen csak illuzórikus, ám érzéseik valóságosak és közösek.

A fekete harcos megpillantja Nervet.

A szép arcú, fele-férfi-fele-nő alvilágisten közvetlen közelről bámul a szemébe, orruk csaknem összehorzsolódik. Egyik szájzuga értelmezhetetlen jelentésű mosolyra húzódik.

Miután Nerv eltűnik, Seym mély légvétellel nekikészül, hogy látogatásairól, valamint a körülötte jövő-menő, csakis az ő számára érzékelhető szellemlényekről beszéljen a lánynak. Kezdeti feldúltsága lassan-lassan enyhül. Jelenlétüktől már csak elvétve futkos a hátán a hideg; ritkábban csodálkozik, jóval kevésbé fél. Bár tudja, Liliát aligha ijesztené meg, ha beszámolna azóta tapasztalt újszerű észleleteiről, mégis képtelen szóba hozni a látottakat. Azok a képek inkább balladába illenek. Túl egyszerűnek érzi magát ahhoz, hogy megfogalmazhassa másvilági élményeit.

– Szoktad látni Nervet? – kérdezi Lilia. Seym rámered. Így nem könnyű titkot őrizni.

– Honnan tudod? – kérdezi.

A lány vállat von. Felül az etetővályú szélére. A csonthátas menten a karjához támasztja a homlokát.

– Nem tudom, csupán sejtem, hogy másféle világot tapasztalsz a köztes létben, mint amikor még csakis itt voltál.

A férfi bólint.

– Nagyon nehéz? – sóhajt Lilia.

– Kezdek hozzászokni. Próbálnám elmondani neked, de nem biztos, hogy rátalálok a megfelelő szavakra. Nervet sűrűn látom. Többnyire a felemás alakjában jelenik meg, mely formájában a róla készült ábrázolatokon is látható. Időnként azonban sokféleségével kápráztat. Mutatkozott előttem a boldogult Yngva és Kael képében, sőt, Sigulpként is. Legutóbb Enor testébe bújt, de megjelent már fekete macska és Konok bőrében is. Nem szól semmit, nem is fenyeget. Olykor megfejthetetlen félmosolyt küld felém, hol a női, hol a férfi felével. A másmilyen világról: ugyanazt érzékelem, mint te, némi kiegészítéssel. Árnyéklények kószálnak köröttünk. Testük, arcuk halovány. Csontváz paripán vagy gyalogláb lebegnek, suhannak valamerről valamerre, ők általában békések. Többségük egykedvű, némelyük kifejezetten boldognak tűnik, bár csak olyan csendes, jámbor módon. De például Ston, Tatl, Iffo és a két másik fejvadász körül feldúlt lélekmások hemzsegnek. Folytassam?

Lilia biztatóan megszorítja Seym kesztyűjét. Arcát a karjához érintett lótejhez simítja. Az előtte álló férfi tovább beszél: – Azt hiszem, azok lelkei lehetnek, akiket Tatlék különös kéjjel, hosszas megaláztatásokkal, szörnyű kínzásokkal öltek meg. Nem hallom a hangjukat, ahhoz nem vagyok eléggé halott, ám így némán is megrendítő a fájdalmuk. Öklüket rázva, sírva, üvöltözve nyüzsögnek, főként a vörös hajú körül. Borzalmas sebek borítják testüket. Nem szép halottak, mint a megbékéltek. Nem is jó szándékúak, de haragjuk, gyűlöletük nem árt a gyilkosaiknak. Pedig néha úgy érzem, nem bánnám, ha ártana.

A lány összeborzong.

– Különös – folytatja Seym – mostig azt gondoltam, a halál csakis szomorú lehet. Nem így van. Néha látom melletted vígan nyargalni a szürke-fehér csődört, rád mosolyogni Dariót. Az is lehet, hogy ők nem szellem-, hanem emléklények. A számtalan csatát megjárt Kaiden körül nincsenek meggyilkoltak őrjöngve tolongva! Na persze, azért ő se szellemtárstalan...! Ki érti az egészet hiszen nem értenünk kell. Mióta áttekinthetőbb – fűzi hozzá keserűen vállrándítva. – Még az is lehet, hogy idővel szórakoztatóvá válik. Olykor elképzelem magam szellemlélekként. Beszéljünk másról, mielőtt még állandósul a hátadon a jegesedést. Mit tegyünk Rocca kérésével?

– Soha senki, semmi se véletlenül kerül az utunkba. Amúgy sincs jobb dolgunk. Az ő hívása nélkül birodalomról birodalomra bolyonganánk.

– Vagyis igent felelnél neki?

Lilia bólint.

– Mindamellett szégyenkezem kissé, amiért nem lelkesülök a feladatért.

– A Kék Kristály Sigulphoz juttatására hosszú időn át készültünk. Téged Dario, engem Eman készített fel. Ráadásul saját bőrünkön érzékeltük az éjjellények gyűlöletességét. Vagyis az a megbízás egyszersmind életcél is volt. Összehasonlíthatatlan bármi mással. De mindaz, amit akkor megtanultunk, mindhalálig a miénk, és még számosszor hasznát vehetjük.

– Már kislányként azért akartam kardforgatást tanulni, hogy legyőzzem az éjjelszörnyeket. Szerencsére Dario a szellemem pallérozására is odafigyelt.

– Tatlék nagy vesztesek, mivel az ő szellemük parlagon maradt, és súlyosan elgyomosodott. Figyeltem őket vacsorázás közben. Olyan érzésem támadt, hogy azok a körülöttük hemzsegő nyomorult lelkek szabadulni vágynak, más szóval: szeretnének rendesen meghalni.

Lilia a férfi tekintetét fürkészve összeborzong, és megjegyzi:

– Elképzeltem. Már amennyiben ennek az a módja, hogy Tatlék megboldoguljanak. Az a változat játszódott le előttem, amelyben a néhai Stonék nem távoznak a túlvilágra.

– Hanem körülöttem hömpölyögnek? – fintorog Seym. – Meglehet, már ezt is kibírnám. A nemlétbe velük! Lilia, mindig érzem az illatodat. Ha felidézem, az ízedet is. Más zamatú a szemhéjad, a szád vagy a hasad bőre. Emlékszem sokféle, ezerízű csókjaidra. És amikor ennyire felelevenülsz bennem, alig bírok magammal. Ezzel azon meghökkentő felfedezésemnek adok hangot, hogy: a vágyat nem a test csinálja! A vágy a lélek ajándéka a testnek. Kárhozat és átok a testtelennek. Menjünk aludni. Vagyis én majd őrzöm álmodat.

A lány nem felel, látván a férfi felkavarodottságát.

A szoba felé haladva megszaporázzák lépteiket. Jóllehet, az állataik nem jeleznek, az ajtó mögül pengecsattogás hallszik.

Bárminő meglepetés hárítására készen nyitnak a szobába.

Az odabenn imbolygó fáklyafényben kibontakozó képet felfogván elteszik a kardot. A fal mellé állnak, bámuló közönségnek.

Rongykobold vértanúi ábrázattal kuporog az ablakmélyedésben.

A nem épp nagyigényűen berendezett helyiség széleire tolt bútorok helyén létrejött küzdőtéren Kaiden vívóleckét ad Roccának.

A hírneves taktikus a kígyólány alkati sajátosságaira és az általa forgatott hullámos pengéjű kardra alapozza a tanítást. Ezért száznyi vállveregetést is megérdemelne. Hiszen a legtöbb mester abból az alapállásból indulna ki, hogy harcolni csakis az ő – saját vérén és verítékén kifejlesztett – módszerével lehet, és ezt próbálná mindenáron a tanítványába sulykolni.

A közös gyakorlás nem folyhat túl régen. Rocca azonban máris képes arra, hogy egyetlen pördülésből, néhány szemfényvesztő mozdulattal hajszálvékonyan meghámozza az e célból elébe tartott fáklyát.

Lilia elámul.

– Nahát! – nyögi. – Tegnap óta évtizednyit fejlődtél.

Vele szemközt, a mély ablakpárkányon ülő Rongykobold oldalt ejtett feje csattan a falon. A félájulatba omlott manó fül- és ujjgyűrűi szintén furcsán festenek. Megviselt bogarai helyben támolyognak, mint a részegek. Puffadtak és kellemetlen szagúak, miként azon személyek, akik elrontották a gyomrukat, epéjüket, májukat.

– Jól vagy? – kérdezi a lány, tenyerét az aléldozó Rongyó homlokára simítva.

– Nem vagyok jól – leheli a vértanú, szokatlanul halk és gyenge hangon. – A gyűrűim is szörnyen rosszul vannak! Sokat ettünk, és na tudnád, miféléket! Az élő harapások például még most is fickándoznak bennem! Jaj és jaj! És még aludni se hagynak!

Kaiden véget vet a vívóleckének. Mindenkit ágyba parancsol.

Végtére megszokta, hogy ő hirdeti ki a takarodót. Leszögezi, hogy egy szót se többet, és ezzel elsősorban a jajgatásba lendülő manót akarja némaságra bírni.

Engedelmesen végigdőlnek az ágyukon. Lon az ajtóhoz heveredik. A fáklyaláng kialszik.

– Kaiden – sóhajtja Rocca a sötétben, s hangjából kitetszik, hogy mosolyog. – Emlékszel szavaimra? A Patano-királyságban sok-sok ezren várnak rád, dicső vezér! Arra, hogy felkészítsd őket a rémlovag Vyster elleni csatára, és azt a te vezetéseddel meg is nyerjék! Nem tévedett a jóslat! Legyőzzük a szörnyetegeket!

– Nem tudom – dünnyögi a hadvezér a fejére húzott párna alól. – Ha jól figyeltem a mesédet, Vyster már tizenöt éve is vén volt, kimúlni érkezett a királyod szomszédságába. Kit izgat egy aggastyán?

– A rémlovag a szüzek vérén és más varázspraktikákon visszafiatalodott. Azt is beszélik, hogy sérthetetlen. Csakhogy létezik egy fegyver, így hívják: Kael kardja, s az kioltja mocskos életét!

– Ah! És hol van most az a csodakard? – dörmög ironikus hangon a vánkos.

Seym felsóhajt. Semmi baja a szobában lévőkkel. Legfeljebb irigyli őket. Habár az irigység pocsékság. Ők esthosszat ihattak. Ha álmosak, alhatnak. Testük van.

Egyszerre csak csörömpölés hallatszik.

Ijedségre semmi ok.

Csupán a fekete harcos távozik ruhájából, vértjeiből, kardjától. A hátrahagyott holmik dőlnek halomba jókora zajjal.

– Nem hagytam ki – súgja Lilia. Meglepetten kézbe fogja a nyakába került Talizmánt. – Egyetlen lélegzetnyire se hagytam ki!

Noha nem kap választ, nem rémül meg komolyabban. Sejti, hogy Seym hamarosan visszajön.

– Mi van? – kérdezi Kaiden. – A herceg bolondórát tart? Megértem őt. Ha rád nézek, elszorul a torkom, mert eszembe jutnak rólad szóló szavai. Bárha segíthetnék valahogy!

Hajnallatkor heves lódobogásra, fémcsörgésre riadnak hangyamézes, kimerítő álmukból. Lon fel-le jár az ajtóban. Asa teste lágyan lüktet Lilia homlokán.

Az ablakpárkányra gömbölyödötten szendergő Rongykobold testének körvonalait rózsálló fényekkel rajzolja körül az ébredező Nap.

Seym levetett holmijai ugyanott hevernek a padlón. Kaiden felül. Hunyorogva körbepillant a homályos szobában. Nem észlel veszélyt. Lehanyatlik, aludna tovább. Ekkor jut el agyához, hogy a vértek régóta kiüresedettek. Hasizmai visszarántják a testét. Valósággal felmered az ágyon.

– Hol a herceg?!

– Itt vagyok – felel Seym hangja. – Körülnéztem odakinn. Katonák érkeztek. Stonék fegyvereit akarják visszavenni.

A hadvezér óriásit ásít.

– Akkor jó!

Újfent visszadőlne, de inkább végignézi, amint a földre hajigált ruhafélék, páncélzatok megmoccannak, kitelnek és formát öltenek. A láthatóvá lett herceg furcsa-mereven talpra emelkedik bennük. Kaiden a tenyerébe temeti az arcát.

– Ez jó – suttogja. – Hogy ne kelljen pucéran mutatkoznod, inkább láthatatlanná válsz. Megtaníthatnál a fortélyra.

– Ne kívánd a helyzetemet – óvja Seym.

– Mit akarnak a katonák? Még alig világosodik – borzong a karikába csavarodott Rocca. – Miért kell felverni az egész fogadót?

– Valami azt súgja, hogy Stonék megpróbálják megtartani a vásárfiát, és ebből verekedés lesz – vélekszik Lilia.

A húsvérnek tetszően éles testképű Seymet nézi, a férfi nyakában függő Talizmánt. Fájdalmas vágyában sírni támad kedve.

– Tőlem megtehetik. Csak ne ott hancúrozzanak egymással, én reggelizni óhajtok – morogja Kaiden.

Öt ujjal végigtúrja rövid haját. Ugyané módszerrel a szakállát is megfésüli. Szemérmetesen állig húzza a takarót, és annak fedezékében öltözik fel. Igaz, hogy mivel ingben, nadrágban aludt, csupán a csizmát kell felrántania. Lábdübörgés, kardcsörgés hallatszik, immár a folyosóról.

– A katonák rajtaütést terveztek – tudatja a fekete harcos.

– Ekkora zajjal? – csodálkozik a hadvezér. – Jövetelük lármájában csupán a Törpe bírt alva maradni! Bár az is lehet, hogy végre jobblétre, csendre szenderült.

– Beteg vagyok! – pattog a nevezett. Meg se mozdul, az arca elé hajtott fülei mögül óbégat. – Beteg! Meg is halok! Segítség!

– Tatlék éppen ide készültek, hogy elvegyék tőlem a Talizmánt – folytatja Seym. Szavaiból kitűnik, hogy tüzetes kémúton járt. – A katonák lesznek meglepve, hisz emiatt homlokig fegyverben találják őket.

– Jól van – sóhajt Kaiden. – Tőlem közbeléphetünk.

– Mármost – motyogja félhangosan Rongyó. – Ha te engem törpének nevezel, az azt jelenti, hogy embernek tartasz. Tudniillik koboldnak kimondottan óriási vagyok...

Kiabálás, dulakodás, pengecsattogás hangjai fojtanák belé a szót. Ám ha már belefogott, akkor levezeti gondolatmenetét. Az sem baj, hogy társai időközben futólépésben távoznak a szobából.

Két csapat dühös, elkeseredett katona tülekszik a folyosón.

Ugyanis időközben az újonnan érkezett és az itt éjszakázott katonák megrohamozták Tatlék és a két fejvadász egymással szomszédos szobáit. A parányi helyiségekben hamarost elesett néhány egyenruhás. A többiek kihátráltak a szűk folyosóra, hogy ott folytassák a kevés sikert ígérő csatát.

Itt tartanak Kaidenék megjelenésekor.

Hadtalan és Seym összenéz. Felemelik karjukat, megcsókolják a csuklóvért külső oldalát, szívükhöz érintik a belső felét. Jöhet a harcolás.

A katonák vezetője valamiért úgy gondolja, okosan cselekszik, ha égő fáklyákat hozat, lehetőleg minél többet. Azokat majd a szobákba hajigálják, mire a latrok kitódulnak, és akkor ők hopp, elkapják az irhájukat.

E nagyszabású terv hallatán Kaiden, aki épp azt fontolgatja, hogy illendő módon ajánlja fel segítségét, megfeledkezik a finom modorról.

– Elment az eszed? – kiáltja. Kardjával lenyakaz egy tűzforrást, csizmatalppal széttapossa a lángot. Röptében kapja el a következő, immár befelé dobott fáklya nyelét, és a markába szorítja azt. – Leégetnéd az egész fogadót? Menjetek kifelé! Álljanak őrök az ablakokhoz, hogy Stonék ne tudjanak ott kimenekülni. A többit bízzátok ránk!

Látván, hogy a lehurrogott parancsnok tiltakozni készül, barátságos, gyors mosolyt villant rá, és int: tűnés. Tekintete, gesztusai oly határozottak, hogy a kék egyenruhás csapat ellenkezés nélkül lódul kifelé.

Ekkor Seymre és Liliára néz, és a fejvadászok szobájának ajtajára mutat: ti oda!

Roccát az ajtó mellé cövekelteti.

Ő maga a ledöfött katonák holttestei fölött vigyorgó Stonék közé ront. A fáklyával és a karddal felváltva hadakozva, mindösszesen hat csapással eléri, hogy ne vigyorogjanak annyira, inkább üvöltözve, egymást taposva rohanjanak ki a szobából.

A résen álló Rocca elválik a faltól. Az a dolga, hogy a szabadban várakozó egyenruhások felé terelje a hétpróbásokat. Midőn Tatl elinal mellette, a kígyólány a levegőbe pördül, és megforgatja hullámos pengéjű kardját.

Különleges mozgásmódjával oly módon szeleteli le a kalandorról a toldott-foldott nadrágot, akárha gyümölcsöt hámozna. Mindeközben a férfi bőre úgyszólván sértetlen marad.

A nadrágja jelentős részétől megfosztott Tatl tátott szájjal megbámulja spirál alakban lemetszett rongyait, majd a furcsa mozgású, különös kinézetű nőt, aki ezt tette vele. Hosszabban nem szemlélődhet.

A szobából kirontó Kaiden a fáklyával és a karddal egyszerre noszogatja sietségre a leesett állú fickót.

A másik helyiség lakói is futólépésben menekülnek a folyosón.

Seym és Lilia nem csap fel üldözőnek, csupáncsak kifelé terelgetik az ikerpárnak tetsző fejvadászokat. A hegyorom termetű, irdatlan pallossal felfegyverkezett férfiak egyike szőke és csapzott hajú, míg a másik szintén szőke, csapzott hajú, ám félkarú.

A fogadó elé, a katonák gyűrűjébe hajtják a kalandorokat. A csigás szakállú, zömök parancsnok hűvösen Kaidenre mosolyog, jelezvén, hogy köszöni, most már boldogul nélküle.

– Jente vagyok – szól a karéjuk közepén vontatott lassúsággal köröző, kardot markoló, szemvillogtató Tatléknak. – Az a dolgom, hogy felszólítsalak benneteket: adjátok át a táltosföldi fegyvereket, vérteket, mégpedig a saját érdeketekben! Mivel nem vagytok méltóak ezekre a holmikra, veszélyes volna, ha azok nálatok maradnának. Elsősorban ti kerülnétek miattuk bajba. Tegyétek a földre a vásárfiát!

– És utána? Elmehetünk? – kérdezi a félkarú férfi.

– Velünk jöttök. Felelnetek kell a katonáim lemészárlásáért.

– Tehát tegyük le a fegyvert, és utána fel leszünk kötve? – morran Iffo. Keskeny szeme hajszálnyivá szűkül. – Agyalágyultnak nézel minket?

– A vértekbe, fegyverekbe ütött varázsjelek bármikor életre kelthetik a Rontást, és akkor jaj nektek! – óvja őt Jente. – Jobb, ha engedelmeskedtek.

– Miről beszélsz? – kérdezi Kaiden. – Láttam én már táltosföldi fegyvert ilyen férgeknél, mint ezek. Semmiféle rontást nem csináltak a gazdájukkal. Vele együtt gyilkoltak, szolgálták őt. Régebben is innen való vérteket hordtam, lerothadásig. Zsákmányoltam varázsjeles kardot...

– És mi lett vele? – szúrja közbe Jente.

– Elvesztettem. Valahogy elkallódott egy harcban.

– Fecsegjetek tovább a hókuszpókolásról, de nélkülünk! – rikkantja az épkézláb fejvadász. – Mi most elsétálunk! Ennyien már túl sokan vagytok hozzánk, és mint látjátok, a társamnak csonka a karja! Ha ép lenne, annyi apró darabkába tépkednénk titeket, hogy a környékbeliek azt hinnék, havazik, sőt: véres hó esik. – Seym felé fordul, és rászegezi a mutatóujjaként is használt kardot. – Téged pedig elkapunk! Hamarosan!

– Megbántottalak valamivel? – firtatja a fekete harcos.

– Nem, de attól még szívesen végzünk veled! Ugyanis szükségünk van a nyakadban lógó medálra.

– Mit kezdenél vele? Hiszen nem is különösen szép, nem is értékes. Csupán egy bőrkorong, néhány apróbb drágakő. Bármelyik vásárban ezer különbet találsz.

– Hahaha! – kacag komoran a fickó. – Ismered Kazárt?

– Nem, de téged sem ismerlek. Van neved?

– Nem érdemes megjegyezned a hátralévő kis időre! Kazár fél országnyi birtokot, palotát és egyéb javakat kínál a hitvány kis medálodért. Bárkinek, aki megszerzi. És mi visszük el neki!

Seym körülnéz.

– Ismeri valaki Kazárt? – kérdezi.

Nem kap választ. Tanácstalan arcok fordulnak felé, vállak vonódnak meg.

Rongykobold jelenik meg mögöttük az épület ajtajában. Olybá fest, mintha csak meghalni kelt volna fel. Ha bőrszíne egy árnyalattal szürkébb volna, már feketének látszana. Vizenyős szemhéja dülledt szemére ernyed, hosszúdad orra csüggedten lóg, szája, álla lefittyed. Valamit motyog, ám mert nem egyszerre hatoktávnyi terjedelemben, emelt hangon teszi ezt, miként szokta, fél szavát sem értik.

– Most adod ide a Talizmánt, vagy később vegyük el? – fölényeskedik a fejvadász.

– Ebből elég! – nyögi Kaiden. – Nem óhajtom lekésni a reggelit! Tehát: tereljük mederbe a cselekményt! Fegyvereket, vérteket lábhoz, miként Jente kérte volt! Ha nem történik meg, mire befejezem ezt a mondatot, elvesszük a portékát!

A felszólítottak egymásnak háttal, laza köralakzatban, támadóállásba helyezkednek.

Jente Kaiden elé tartja a tenyerét.

– Ti maradjatok nyugton! Majd mi elintézzük.

Hadtalan vállat von, elfordul.

Azután mégis marad, mert Seym félhangosan így szól:

– Elmondjam, mi folyik körülöttük? A szellemalakok teljesen feldúltak. Át- meg átjárnak rajtuk, harapni, szaggatni, karmolni próbálják őket. Ilyen nyugtalanok még nem voltak. Úgy érzem, valami készül.

– Miről beszélsz? – suttogja Kaiden. Biztosra veszi, hogy a herceg meghibbant. De nem ezen csodálkozik. Az a furcsa, hogy mostanáig várt vele.

A katonák lerohanják az öt kalandort. Mozgásukon, stílusukon meglátszik a sok gyakorlás. Ám az is átüt, hogy jobbára egymással edzenek, kockázat nélkül. Valódi harcban nemigen vettek részt.

Amikor a második, harmadik egyenruhás is kidől, Hadtalan közbelép. Észben tartja, hogy megkérték, ne szálljon be. Ezért afféle őrizőként vesz részt az összecsapásban. Megpróbál mindig ott teremni, ahol hárító kardcsapásra, félretántorító mozdulatra, eltérítő rúgásra van szükség.

Pontosan látja, hogy a küzdelem esélytelen, ő napszállatig táncolhat itt a felek között, a hétpróbások végül lekaszabolják a katonákat. Ezen feldühödik.

– Nincs családod? – kiáltja a gyűrűs hajú Jentének, immár támadásba lendülőn, pengéjét Tatl combjába mártva. – Legalább egy szeretőd? Szüléd? Édes- vagy zabigyereked? Valaki csak hazavár!? Ha téged nem, akkor a társaidat. Szedjétek össze magatokat!

A szólított nem felel, mivel éppen elhajol egy kardcsapás elől. Iffo utána lép. Elvigyorodik, és nekilendül, hogy hasba szúrja a parancsnokot.

Kaiden odapillant. Látja, mi készül, de túl messze van ahhoz, hogy segíthessen.

Életmentő tanácsot kiált a veszélyben forgónak.

Azután a következőnek. Kisvártatva átveszi az irányítást.

Mígnem Tatl már nem harcol, lévén sánta és kardtalan.

Ston térden csúszkál, a fejét rázogatja. Csupán csekély mértékben tud magáról.

Iffót egyszerre öten szorongatják. Kaiden odavetett javaslatai alapján mind aggasztóbban.

A félkarú harcos pallosa messzire röpül.

A szőke és csapzott hajú fejvadász torkaszakadtából üvöltve a társát fenyegető Kaidenre ront.

Hadtalan nyugodtan várja rohamát.

Ám az – Rontás közbejötte miatt – elmarad.

Nemcsak Seym látja; mindannyian észlelik, ami történik.

Az öt kalandor testén viselt páncélokon, a kezükben tartott vagy a közelükben heverő fegyvereken elmozdulnak a vesétek, domborítások. Árnyékot vetnek, majd előemelkednek a varázsjelek. Mintha a sok díszítés hirtelen szökésnek eredne vagy olvadásnak indulna. Végül eltűnnek.

A hétpróbások delejezetten, rosszféle igézettől nyűgözve állnak, térdepelnek azon a helyen, ahol a kárhozat rájuk lelt.

Fájdalom által átszabott arcuk torzulásának semmi se szab határt. Bőrük, vonásaik még akkor is tovább nyúlnak, amikor már túltágultak a valószerűség, hihetőség határain.

Tátott szájjal üvöltenek tomboló kínjukban. Tésztaszerűvé vált bőrük, izmaik, csontjaik mindegyre hosszabbodnak, szálasodnak, mállanak, szakadoznak.

Kaiden a katonákkal együtt iszonyodva elhátrál a közelükből.

Azt csupán Seym látja, mit művelnek a köröttük hemzsegő szellemalakok.

Az elvágyódástól, gyűlölködéstől, fájdalomtól gyötört, kimerült árnylények érzik a közelgő szabadulást. Hogy ezt siettessék, tébolyodottan, őrjöngésesen tépdesik, harapják és szaggatják a rontástól sújtott fejvadászokat.

Addig-addig segédkeznek a halálnak, mígnem az teljesíti vágyukat, és egészen magához veszi őket.

Ők pedig, a rég várt hívás hallatán, félbehagyják a tombolást. Üdvözült mosoly terül az arcukra. Szemük felakad, szellemtestük felfelé lódul, majd szertefoszlik.

Az öt szerencsefi felismerhetetlenné tépetten hever a földön, pocsolyává olvadt vértjeik, fegyvereik társaságában.

A fekete harcos viszolyogva félrefordul.

A megálmodott reggeli lakomát kihagyva útnak indulnak. Rongyó félholtam gubbaszt Meseszép lakályos nyergében. A sárkánypóni hol a talajon trappot a lovak mögött, hol a levegőben úszkál utánuk. Amikor nem talál őt cipelő légáramlatot, és szárnycsapásokkal kénytelen fárasztani magát, olyféle dühhangokat hallat, mint a Holdra acsargó fenevadak.

A sovány lovak is velük tartanak, miattuk nem diktálnak erősebb tempót.

Ranco engedelmes és készséges. Úgy tetszik, Kaiden tévedetlenül megtalálta a szívéhez vezető járást, midőn fel sem ötlött benne, hogy veréssel, erőszakkal, megtöréssel érvényesítse ráülési szándékát.

– Egy ujjamon meg tudnám számlálni, hányan szelídítettek így lovat – mereng Seym. – Kinek jutna eszébe, hogy e célból nevetséget csináljon magából?

– Pedig jóval könnyebb megülni egy röhögéstől elcsigázott mént, mint egy eszelőssé korbácsoltat, vagy félig agyonvertet. Különben csak játszottam, mert éppen arra szottyant kedvem.

– Ranco rád várt, azért nem tűrt el a hátán senki mást – vélekszik Lilia. – Talán valamikor, csikó korában egy lóbölcs megjósolta neki, hogy jön majd egy ember, egy futóbolond...

– Mászott is – emlékezteti Seym.

– Tehát egy szép napon érte jön egy futó-, mászó-, öngáncsoló-, orra vérében csúszkáló és zuhanóbolond. A leírás alapján könnyű volt rád ismernie. Már régestelen-régóta, türelmetlenül várt!

– Nagyszerű, hogy van kedvetek nevetgélni! – sújt le rájuk Cibóka hat oktávja, csaknem egyidejűleg. – Amikor én mindjárt felmeresztem a talpamat! Rosszul vagyok! Nem is leszek jobban! Nem is ehettem, úgy cipeltetek el!

– Ne is egyél mostanában – javallja Lilia. – A teleszemetelt, beteg benső számára a legkülönb orvosság a nem evés.

– Lókukót! Én másképp gyógyulok! Jelszavam: szemetet szeméttel! Enni akarok! Adj enni, mert ha nem, akkor elpusztulok! És ha én nem leszek, ki tudatja veletek az útirányt? He? Kénytelenek lesztek tíz körömmel kikaparni a földből és feltámasztani! És még azután is hagyni fogom, hogy irtó sokáig esdekeljetek, míg elárulom, merről merre!

– Milyen kár, hogy megjött a hangod – sóhajt Kaiden. – Az előbb bántam el néhány kardforgatóval. Az nem lehet, hogy veled ne bánhatnék el!

– Most az a kérdés, milyen sokáig akarsz még itt lötyögni, ebben a vörös talajú birodalomban. Mert én tudok egy rövidebb utat! Nem mondom, rizikós, kísérletes, hajmeresztgetős, de jóval kurtább! Na? Kapok enni? Halat, madarat, szopós állatot és kövérded kukacot! Lássatok el, viseljétek gondomat, sértegessetek, hogy Bolyhóka, Szőrmóka, Gyagyilla!

Meg se hallják. Ritkuló erdőben ügetnek. A fák fogytával kék vizű tó és végtelennek ígérkező, magakelletően üde mező terül eléjük.

A selymes kalászt érlelő, combmagasságú fűvel borított, határtérség láttán Seym és Lilia vágyakozóan egymásra pillant.

– Mindjárt jövünk. Maradjatok itt! – szól a fekete harcos.

Álló helyzetből ugratják vágtába lovukat.

Calvaro magasra kapkodott lábakkal nyargal, lengeteg bokaszőrzete minden szökkenésnél előlobog a magas fűből. Seym ménje nyújtott testtel, már-már szárnyalni tetszőn száguld mellette. Mindkét állat páratlan szépségű.

Ők pedig a lovuk nyakára engedik a szárat, és széttárt karokkal, a mindenséget ölelőn repülnek a térdüket simogató-koptató kalászban. A látóhatár széléig vitetik magukat, azután visszarúgtatnak a tóhoz.

Rocca és Kaiden nem tétlenkedik a távollétükben. Leszedik a sárkánypóniról a sivalogva tiltakozó Rongyot, és a tóba vonszolják.

A kígyólány szakavatott mozdulatokkal tisztogatja, dagonyázza, és egy marokra kapott kővel még sulykolja is a hasára fektetett manót a sekély vízben. Midőn úgy találja, hogy a kezelt oldal már takaros, egyetlen dobással a hátára fordítja a szennyest, és folytatja az eljárást.

A kobold szenved is, meg nem is. A vizet kétségkívül utálja, ám porcikáinak végigdögönyözése ellen nincs kifogása. A kéjes tortúra során fulladozó bogarak tucatjai menekülnek róla a part felé. Fekete, sötétszürke, majd drapp lé oldódik ki belőle.

Amikor már nem ereszt mocsokszíneket, és átható szaga is alábbhagy, Rocca lehasal mellé, a hátára csúsztatja a manót, és a tó közepe felé siklik vele. S alakban, utolérhetetlen sebességgel kígyózik előre a víz tetején.

Az ágyékkötőre vetkőzött Kaiden hasztalan próbálja tartani a tempóját. Hamarosan lemarad, és inkább szemlélődni kezd. Lemerül a kristálykék mélységbe. Halakat, teknősöket, ritmikusan táncoló, lebegdező növényeket fürkészget. Szemét-szívét gyönyörködteti az élet seregnyi formája, ezerszép árnyalatossága.

És persze azt is látja, amint a fenékre suhanó Rocca puszta kézzel megragad egy hosszúkás halat. A hátán csimpaszkodó, víziszonyos Rongykobold guvadtra tárt szemét, az orrából gomolygó légbuborékokat. Az anyai gesztust, amellyel a lány a manónak nyújtja a prédát. És az étekhez jutott mohót, aki valósággal rászívja magát az élő harapásra.

Ám a többi már a tömérdeket megért Kaidennek is sok.

A felszínre úszik, a hátára fordul, szétvetett tagokkal lebeg a part felé.

Hallja társai visszatértét. A hátasok leszerszámozásának neszeit. A lovakkal együtt a vízbe gázoló Lilia csobogását, örömteli, halk nevetését.

Továbbra sem néz fel. Seymre gondol, bár nemigen fér a fejébe, miért teszi ezt oly nagy gyakorisággal. Hovatovább már az ilyenkor rendesen fellépő torokszorulás is sűrűn visszatérő ismerősévé válik.

Ekkor távoli lódobogást észlel. Nem biztos benne, hogy hallja is. Inkább a vízen lebegve érzékeli valamiképpen a mező talaját rengető patadübörgést.

Hasra fekszik, a part felé úszik.

Amikor talpra áll a homokon, megpillantja a mezőn át száguldó ménest.

A vadlovak rövid vágtában, fenséges összhangban, szinte a föld fölött lebegőn, zöld kalászokat táncoltatva közelednek. A tó túlsó végénél lassítanak.

Előbb a vezérmén óvakodik a vízhez. Őt társai követik. Szemlátomást nem félnek az emberek közelségétől, de valószínűleg azt sem vennék jó néven, ha csökkenne a köztük lévő távolság.

Lilia a csontgebe és a sovány kanca mellett úszik.

– Nézzétek! – súgja, megrendüléstől és leheletnyi szomorúságtól elfúló hangon. – Eljöttek értetek! Ez az, amit megérdemeltek az eddigi szolgálatért: tartsatok velük! Legyetek szabadok. Éljetek boldogul Táltosföld végtelen, kövér tájain. Neveljetek szépséges csikókat! Menjetek! Ússzatok a társaitokhoz. Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem. Még a saját hátasom se szeretnék lenni! Ne féljetek. Meglátjátok, hamar befogadnak benneteket.

A méneshez igyekvő lovak mind hangosabb és lelkesültebb horkantásokat, nyihogásokat hallatnak.

A vezérállat jellegzetes csődörhangon felelget nekik. A körötte álló társak is meg-megszólalnak.

Az egykori hátasok a partra gázolnak.

Lilia megfordul, a drákjaikat figyeli.

Ha azok is a szabad életet választanák, aligha tarthatnák vissza őket.

Calvaro, Ranco, Seym ménje és Rocca nyergese nyugodtan úszik a part közelében. Fülüket hegyezik, olykor egy-egy nyihogással, csődörkacajjal csatlakoznak a társalgáshoz.

A sovány lovak a többiek közé vegyülvén eltűnnek szem elől, a ménesbe olvadnak.

Lilia sóhajtva a homokra lép. Bár mosolyog, és arcán vízcseppek ragyognak, Seym felfedezi szemében a sosem könnyű búcsúzás, az illó bánat nyomait.

A lány nem magyarázkodik. Nézi a kényelmes vágtában távolodó, méltóságteljes, megrendítően szép vadlovakat.

– Ennyi volna az „uralkodás”? – kérdi Seym tűnődőn.

– Szabadon engedted őket? – hüledezik Kaiden.

– Ne vagyontárgyakként gondolj rájuk, Hadúr. Ők eleven lények. Velünk együtt e Világ vendégei. Mert tudod, mi se gazdának születünk ide. Ők majd a legeléstől, bőségtől néhány hét alatt kitelnek, rendbe jönnek – mondja a lány. – Nemsokára rájuk sem ismernénk. Táltosföldnél jobb hely talán nem is létezik számukra. Még istenség is lehet belőlük. És ami a legfőbb: tudtátok, hogy az itteniek egyáltalán nem esznek lovat?

– Ostobaság! Pocsékolás! – csattan föl Hadtalan.

– Nézz körül! Látod a pocsékolás jeleit? Mert én azt észlelem, a csodálattól kissé földbe gyökerezett lábbal, hogy itt emberi lények olyan összhangban élnek önmagukkal, embertársaikkal és más élőlényekkel, ide értve a fákat és füveket is, aminőre másutt nemigen láttunk példát.

– Ugyan, hol van ez a tökéletestől!?

– A tökéletestől messze van. Viszont a Sollima földjén tapasztaltaktól még annál is távolabb. Csak éppen a másik irányban.

– Valószínűleg Sollima alattvalói is szívesen éltek volna így, csak éppen nem nyílott rá módjuk – jegyzi meg a fekete harcos.

Rongykobold a harmadik kiüresített halbőrt hajítja maga mögé. Két kézzel megdörgöli felpuffadt hasát, körbenyalja ajkait, s ha már úgyis kívül jár-kel a nyelve, mindjárt elkap vele egy, a homlokánál zúgolódó, féltenyérnyi rovart, és belakmározza.

– Jó téma, hercegem – dünnyögi. – Néped élhetne így. Rajtad múlik. Lehetőséget kaptál, hogy szabaddá tedd őket, mint Lilia a lovakat. Ehelyett hagytad, hogy Altan telepedjen rájuk elnyomónak. Igen, igen. Elnyerted méltó büntetésedet, úgy kell neked! Mármost: nemsokára besétálunk a Lelkek Földjére. Ez nem olyan poétikus hely, mint Lilia ábrándbirodalma, hanem sokkalta ocsmányabb, hányadalmasabb és iszonyúan veszélyes is. Majd meglátjátok! Sokat fogok visítozni, mert rosszul bírom az ilyesmit. Viszont bármenynyire undorító is, arra kell mennünk, mivel így rengeteg időt megtakarítunk. Ami a legfőbb: éberen és lankadatlanul vigyázzatok rám!

Lóhátra pattannak.

Meseszép hamar megunja a nyargalást. Szárnylebernyegeit szétterítve felkapaszkodik a magasba. Keres egy szolgai áramlatot, ráhasal, és a száguldó drákok feje fölött viteti magát. Egyszerre csak fogyatkozni kezd a zöldellő síkság. Égbe törekvő, szeszélyes vonulatú hegylánc magasodik eléjük. Az első sziklafalhoz közeledvén a manó méla undorral felsóhajt.

A földre irányítja a berzenkedő sárkánypónit.

– Most bemegyünk a Lelkek Földjére – közli sápadtszürke arccal, lelkesedés nélkül.

Kőtörmelékes talajon állnak.

Alattuk nincs kitaposott ösvény, csupán valamely kezdetleges járás. Ez alighanem akkor keletkezett, nem a közeli múltban, midőn a szembeni sziklafalban arányló, hívogatóan fénylő repedés elé fatörzseket, köveket vonszoltak, torlasz gyanánt.

Vastag kenderköteleket is kifeszítettek, azokra koponyákat aggattak figyelmeztetésképpen: így járnak mindazok, akik a csábítóan tündöklő falrésbe merészkednek.

A veszedelmes átjáró környezetében keletkezett holttesteket sem földelték el, hogy a behatolási tilalom még meggyőzőbb legyen.

Mindezek csupán kevés kalandort tartottak vissza a benyomulástól.

Így aztán Rongykobold csontvázak és bomló tetemek között vezeti társait a sziklafal szájadéka felé. Ezenközben minden egyes foga vacog és szikrázik az összes többin.

– Hé, hé! – rivall Kaiden, nyugtalankodó drákja hátán. – Jártál már itt?

– Minek nézel? – siránkozik Rongyó. – Hogy utállak! Te azt hiszed, én élvezem az ilyen helyeket? He? Ha ezt képzeled, te agybeteg vagy! Nem jártam itt, és egész életemben azért fohászoltam, hogy ne is kelljen itt járnom! Tudjátok meg, fokozottan esdekeltem a Világok Urához, hogy ne váljon valóra a jóslat, és ne kelljen benneteket kísérgetni ezen a förtelmesnek ígérkező úton! Képes voltam naphosszat térdepelni a bálványoszlop előtt, de hiába hajtogattam az istenemnek, hogy ő cseppet sem elálló fülű, továbbá szép is, okos is, meg mindaz, amit csak szeret hallani, mégse teljesítette az én egyszerű kérésemet! Te nem hullottál el a csatában! Pedig rettentően könyörögtem azért, hogy ledöfjenek, karóba húzzanak, felnégyeljenek, lovak után kössenek, vagy elvigyen valami keléses, emésztő láz! A herceg és a lány is itt van, pedig nekik is a sírban volna a helyük! Az engedetlen istent kitagadom! Jaj, nem! Majd utána! A Lelkek Földje után! Addig még ő is vigyázzon rám!

– Valami értelmeset is tudnál mondani e helyről? – förmed Hadtalan. – Mert ha nem, bemész egyedül!

– Ha átmegyünk rajta, utunk lerövidül. Estére a messze-messze lévő Vak Királyok Birodalmába érkezünk. Ha valami jótét csoda is mellénk szegődik, és megérjük. Ugyanis odabenn élnek az elveszett lelkek. Legtöbbjük a következő megtestesülésére készül, de akadnak közöttük jócskán bomlottak is! Ezek csak arra várnak, hogy belebújhassanak valakibe! Ne hagyjátok, hogy valamelyikük belétek másszon, mert akkor jujjuj lesz nektek! Látjátok ezt a sok hullát körös-körül? Nos hát, ők hagyták! Aztán meg, amikor már megtörtént a baj, ki akarták űzni magukból az idegen lelkeket, meg azok is összekaptak bennük a tulajdonlásért. Ez lett a vége! Látjátok? Nagyon vigyázzatok, főleg rám, mert nem szabad letérni az útról! Akkor se, ha csábító látványba botlunk. Nem szabad csábulni!

– Például? – kérdezi Rocca.

A kobold vállat von, kiölti a nyelvét, majd kézzel göngyöli vissza a szájába.

– Hányszor mondjam, hogy még nem jártam itt?! Sejtelmem sincs, miféle csábítások várnak ránk! Amit tudok: ezek azt a célt szolgálják, hogy letérítsenek az útról! És akkor a háborodott lelkek ellepnek, megszerzik a testünket! Megvan a Talizmán? Legyen kéznél! Indulás! Erős legyen a ti lelketek!

– Biztos, hogy nincs a közelben másféle átjáró? – firtatja Lilia. – Vagy akár a távolban?

Rongyó félrehajtott fejjel mered rá. A lány rövidesen érezni kezdi a felé sugárzott megvetést, lenézést, gúnyt. Ám hogy bizonyosra vehesse, a kobold megszólal:

– Ha volna, akkor bemennénk a súlyos életveszélybe? Szeretek én rettegni? Iszonyodni? Ide-oda hőkölgetni? Visítozni? Rémlényeket hessegetni magamról? Máris rosszul vagyok! Leáll a szervezetem, mielőtt még egyáltalán meglátnék egy árnylényeket! Csak egy nő kérdezhet ilyesmit! Bárcsak lenne választási lehetőség! Hidd el, jobban tetszene valaminő „Mit álmodik tavaszéjen a lány?” jellegű, habos, cukros, rózsás képzeletbirodalom! De ilyen most nincs, ez sajnos igazi! Még valamit! Kael kardja is nagyon legyen kézben! És ha mégis valami baj történik, Lilia, vedd le a kígyót a homlokodról!

– Ezek után repeső szívvel nyomás előre! – nyögi Kaiden.

– Számomra nincs közlendőd? – kérdezi Seym.

– Ja, tényleg – kap a fejéhez a kobold. – Nincs. Itt neked nem eshet bántódásod.

Rocca kézbe veszi a kardját. A lovak lábainál heverő halottakra, csontvázakra mutat a pengével.

– Ők miért mentek be?

Rongyó megütközést színlel.

– Még nem is említettem? A lelkek kincseket őriznek. Bármit láttok is, ne térjetek le az útról!

Hadtalan felvonja a szemöldökét.

– Kincseket?! Nyomás befelé! – rikoltja lelkesen.

– Eszedbe ne jusson! – sivít a Cibó. Kaiden indulásra ösztökéli a lovát.

Ranco a sziklarepedésbe lép. Patái alatt recsegve-ropogva málladoznak a testcsontok, koponyák.

A színaranynak tetsző, egyenetlen, érdes falba vájt ösvény csupán annyival szélesebb egy hátas állatnál, hogy még a lovas térde is elfér. Igéző, szemkápráztató fény szüremlik a sziklából. Hunyorogva kanyargóznak előre a végeláthatatlan csapáson.

Kaiden hátraszól a háta mögött haladó Rongyónak.

– Ha nem jártál itt, honnan tudod mindazt, amit elmondtál?

– Onnan, hogy eszembe jutott.

– Miként juthatott eszedbe?! Ezt a helyet nem ismered, sose láttad, senki se beszélt róla. Akkor hogyan juthatott eszedbe?!

– Hogyan lett a Világ? Honnan jön a szél? Hol bujkál a szerelem, mielőtt betöltene minket? És hova tűnik, mikor elmúlik? Tudsz válaszolni?

– Miként lehetséges, hogy egymást nem ismerő emberek ugyanazt álmodják, egyazon helyről, ahol még egyikük se járt? – csatlakozik Lilia. – Ki csinálja a csodát, a varázslatot? Ki festi a képzelet tájait? Ki szövi az életünket?

Még nem sejti, hogy az utolsó kérdésre rövidesen választ lát.

A sziklafolyosó különös palotába vezeti őket.

Úgy tetszik, a köréjük magasodó, gömbkupolás építmény tartóoszlopait hatalmas lábszárcsontokból faragták. Az áttetsző oldalfalak ködszerűek. A falakat díszítő csata-, vadász- és köznapibb jelenetekkel teleszőtt kárpitokon, a hasonló témájú, óriási festményeken átszüremlik a mindenütt jelenlévő, aranyszínű fény, és olyan hatást kelt, mintha azok a szőttesek, piktúrák üvegből készültek volna.

A bútorozatlan csarnok sejtelmes kőpadlóján is aranyfény szűrődik keresztül. Akárha festett üvegtáblákon lépdelnének, színes négyzetek, rombuszok, különös vonalhurkolatok, varázsjelek, démonikus körök, isten- és emberábrázolatok, állatképek, szellemrajzok maradnak mögöttük.

A dohosnak érzett levegőben furcsa suhogás, sóhajtozás hallatszik. Titokzatos légáramlatok lebbentgetik a hajszálakat a tarkójuknál, a palástot a vállukon, bebújnak ruhájuk alá, hátukat borzongatják.

A köréjük leheltnek rémlő, égboltmagas palota üvegkupoláját kibontott hajú, hullámos tincsű, mézszőke, telt húsú, elevenen mozgó nőalakok ékesítik.

Az első, pazar ruhát viselő asszony elmélyült arccal fonalat gömbölyít az előtte álló guzsalyokra. Az egyikre szivárványtarka szálakat teker, a másikra szürkét, feketét, epesárgát, májzöldet, a következőre rózsálló, arányló, csillámló színeket válogat.

A közelében ülő, némileg idősebb, gazdagon öltözött nőalak derűsen tesz-vesz e fonalakkal a szövőszékén. Úgy tűnik, mintha találomra nyúlna a guzsalyra csavart szálakért, akárha vakon szőné az előtte alakuló életszőnyeg ábrázolatait.

A harmadik, egyszerű ruházatú, korosabb asszony a rokkánál dolgozó társnője fölé hajol. Ő szabja meg, milyen formájú s mekkora lesz végül a szőnyeg. Maga veszi le a szövőszékről az elkészült művet. A többnyire szabályos alakú, rövidebb vagy hosszabb, elvétve kerekre sikerült sorsszőtteseket aztán feltekeri vagy összehajtogatja. Valahányszor félretesz egy befejezett darabot, hangos, magasan felívelő, majd hirtelen megszakadó sóhajtás hallszik a falakból.

Amikor felfogják, mit látnak a kupolán, ők is felsóhajtanak, abban a sorrendben, ahogy megértik a három asszony ténykedését. – A Patano-királyságban szent állatokkal jelenítik meg az élethalál körforgást – meséli Rocca. – A Kígyóanyák egyike tojást tart a szájában, a másik feltöri azt, és kiszabadítja az életet; végül a harmadik elszakítja a szülött testét, harmadába vagy félbe tépi, esetleg a farkánál vagy a fejénél harapja el.

Rongykobold undorhangot ad ki. Ez megtetszik a minden effélére fogékony sárkánypóninak. Egy darabig két szólamban öklendeznek.

A mézfényű, áttetsző padló széles lépcsősorba torkollik. A lovak ellenkezés nélkül fellépdelnek a fokokon. Odafönn óriási, kétszárnyú ajtó nyílik meg előttük, és hihetetlen magasságban lévő körbástyára vezeti őket.

Köröttük szálas, habos, halovány, lenge felhők hömpölyögnek, gomolyognak, olykor láthatóvá téve a mellvéd alatti mélységből feltörő, feléjük döfő tűtornyokat, az alant örvénylő, fehér tajtékos zuhatagokat, sziklafenekű szakadékokat.

Csaknem megkerülik a körbástyát, midőn újabb ajtó tárul fel az élen poroszkáló Kaiden előtt. Ez jóval szerényebb az előzőnél, lehajtott fejjel hatolnak át rajta.

Asztallap méretű kövekből faragott, a korábbinál kevésbé áttetsző folyosófal zárul köréjük.

Minden négyzetben egy-egy piktúra látható. Libákat terelő fiúcska. Hintán lengedező, hosszú ruhás kislány. Lováról lezuhanó ifjú. Vágtázó férfi. Ölelkező szerelmesek. Egymással kiabáló, eltorzult arcú emberek. Harcolók. Kivégzettek. Gyermekszületés. Asztalt körbeülő család. Haldokló aggastyán. Fogatlan mosolyú, napsugaras arckifejezésű öregasszony. Virágzó gyümölcsfa. Születő csikó. Felnyíló sárkánytojás.

Lovaik jókora léptekkel sietnek előre a rohanó folyóvíz hatásúnak rémlő padlózaton.

A szebbnél szebben megfestett kövek illesztéseiből ködlények siklanak elő. Amint előcsusszannak, elnyerik kiterjedésüket. Zsákszerű testet vagy inkább körvonalakat öltenek. Arcuk helyén formátlan-szabálytalan száj-, orr- és szemnyílások keletkeznek. Lebegve, úszva változtatják a helyüket. Ziháló légzés, halk motyogás vagy más, enyhén hátborsóztató hangok kísérik jelenlétüket.

A folyosó végén nagyobb terem tárul fel előttük.

A magas mennyezetű, tágas szoba közepén álló hatalmas ágyat közrefogó oszlopokról bíborszínű fátyolzat omlik a földre. Az állatbőrökkel leterített ágyon fiatal pár ölelkezik. Szerelmesen nézik egymást, tekintetük valósággal összeolvad. Szenvedélyes csókoktól kipirosodott ajkaik sebzettnek tetszenek. Izzadt hajuk tincsekre kuszált.

A lány szétbomlott, sötét fürtjei hol elfedik, hol kitakarják a halvány udvarú, merev mellbimbókat. A férfi vállán, mellkasán, izomszeldelt hasfalán veríték csillog. Egymás ölében ülve szeretkeznek. Vágyuk sürgető, mégsem sietnek. Valahányszor megközelítik élvezetük csúcsait, és szemük lezárul, légvételeik felgyorsulnak, szívük jól hallhatóan feldübörög, mindketten letámaszkodnak a hátuk mögé tett kezükre, és pihenőt tartanak. Némileg lehiggadva folytatják, majd megint félbehagyják.

Körülöttük számlálhatatlan léleklény nyüzsög, hemzseg. Szünet nélkül pusmognak, motyorognak. A rengeteg hang egybefolyik.

Lilia erősen hegyezi a fülét, hogy egyenként hallhassa a szerelmesek körül lebegő, sikladozó szellemeket.

...felháborító, még ilyet! Meztelenül! Megmutatja neki a büszkeségét, egyszersmind oda is dobja azt! Megsemmisíti! Jaj, de megalázó! Milyen szégyenletes! Mert még ha csak illendően felhajtaná egy picinykét a szoknyáját, de nem! Meztelenül! Legközelebb, ha visszamegyek, megpróbálom leküzdeni ezt az irtózást! Legközelebb leküzdöm. Boldog leszek. Vagy legalább elégedett...

...micsoda fajtalan dolog! Férfi nővel! Jaj, de visszatetsző! Mint az állatok. Hopp, nem szabad ítélkeznem! Ha majd újra alkalmat kapok, nem szabad megvetnem a másmilyenséget. El kell fogadnom, hogy ez is lehetséges, bár elég hökkenetes. Férfi nővel... Hallatlan!

...huhuhu, ezt ellesegetném naphosszat és még tovább! Ez mindennél sokkal érdekesebb... Ez az élet értelme: figyelni, ki hogyan csinálja! Huhuhu, már mindenkit kilestem a faluban és a környező falvakban! Egyedül az bántott, hogy önmagamat nem bírtam megkukkolni, lányokkal hancúrozván a szalmában. És persze azok is bántottak, akik rajtakaptak ezen-azon. Ki vasvillával, ki forró vizes dézsával jött nekem. Az asszonykám volt a legmérgesebb. Pont a szekerce akadt a kezébe. Huh! És most itt vagyok, és nem mehetek vissza, amíg el nem tökélem, hogy a következő életemben szerfelett erényes leszek, annyira erényes, de annyira...! Tehát még jó ideig itt maradok. Ki se mozdulok ebből a szobából, mert bárhol másutt csak unnám magam...

...mozogjatok már, miért kell folyton abbahagyni!? Ezeket se venném meg rabszolgának! Semmire se jutnak! Tönkre is menne az én virágzó gazdaságom ilyen lusta robotosokkal! Fabatkát sem ér a tesze-toszázás! Ezeket én mindjárt fejbe verem! Megfojtom! Hátba szúrom! Hiába ordibálok nekik, hogy igyekezzenek, siessenek már, lépten-nyomon félbehagyják! Gyerünk, nyomás! Már az ezrediknél tarthatnának! Mire jó ez? Nem lehet kibírni...!

Átléptetnek a termen.

A következő, festményekkel ékített falú folyosóra táruló ajtóban Kaiden megfordul, és a kobold mögött lovagoló Roccára néz:

– A patanók is így csinálják?

– Hát persze. Igen. De nálunk, a lázasodási, vagyis párzási időszakban nem szokás legyeskedni, hízelegni, úgy tenni, mintha nem is azt akarnánk, mint nálatok. Nálunk a nő, ha a lázát érzi, odamegy a férfihoz, hozzádörgölődzik, és már mennek is az ágyba.

– Hosszú ideig tart a lázas időszak?

– Napokig akár. És ha a nő nem talál párra, kisvártatva ismét lázba esik.

– Ha ez így megy nálatok, miért nem tartasz magad mellett egy patano férfit?

– Nem muszáj patanóval lázasodni. Mondtam már neked, nem egyszer. Te is megfelelnél.

– Ugye, már nem tart sokáig ez az időszakod?

– Miért nem tetszem neked? Ilyenkor egyetlen patano férfi se tudna nekem ellenállni. Vagy legalábbis csak kevés.

Rongykobold vihorászva hallgatja őket, olykor még figyelmesen félre is hajol, hogy akadálytalanul láthassák egymást.

– Nálunk ez másképp megy, leállhatsz a lázzal – közli Kaiden.

– Hazudsz! – morran Rocca merev tekintettel, nyelvvilláját ingerülten lebegtetve. – Nem megy másképp! Számát se tudom, hány magadfajtával lázasodtam már! Valami nincs rendben veled.

Rongyó a bal mellkasára szorítja két tenyerét, és a fejét lágyan mozgatva, felakadt szemmel, beszívott alsó ajakkal, megnyújtott állal szűz hajadont, esetleg szerelmes menyasszonyt mímel.

Rocca nem érti mókázását.

Kaiden lekap a levegőből egy lágyan hintáló szellemlényt, és hozzávágja.

A hajigált lélek meglepetten felsikolt. A manó úgyszintén.

Azután mindnyájan meglepődnek.

– Szégyelld magad! Bárdolatlan! – dohog a ködlény. A nyomukba szegődik. A manó vállára ereszkedik.

Rongyó próbálja lesöpörni onnan, ám minduntalan átszalad rajta a keze.

– Hadtalan! Te hogy tudtad megfogni? – siránkozik. – Amikor ködből van? Most teljesen rám uszult! Aranyos lelkecske, menj Kaiden vállára, elvégre ő kezdte! Ő dobálódzott veled, ami ugye a jellemtelenség netovábbja! Őrajta üldögélj, légy szíves!

– Te hogy kerülsz ide? – csicsergi a léleklény barátságos, zsenge hangon.

– Én? Hogy én? – nyögi a kobold. – Hát én itt se vagyok! Tudod, én még élek! Na és te?

– Arra készülök, hogy kedves, megértő legyek.

Rongykobold elszörnyed.

– Minek az?!

– Hát az arra jó – magyaráz a szellem –, hogy életeid során mindent kipróbálj. Ami csak voltál, annak az ellenkezője is légy. Az egyensúly miatt. Ja igen, meg azért, hogy fejlődj. Mert azért megyünk oda, majd jövünk újra ide, és azután megint vissza egy kurtácska időre, hogy előrébb fejlődjünk. Érted?

– Nem! – vágja rá a manó. – Nem is kell értenem! Még teljesen élek! Nem vagyok aranyos, nem bájolgok, imádok habzsolni, falni, zabálni! Élő harapásokat is! És ha az vár rám, hogy legközelebb tündéri, bűbájos cukorfej legyek, és folyton azért koplaljak, hogy átérjen az öv, hát inkább mindörökre ebben az életemben maradok! Kit érdekel a körforgás? Egy csomó dolgot nem akarok kipróbálni! Majd inkább megnézem, mások miként csinálják. Mondok példákat, hogy érthető legyek: az éhezést, szörnyethalást, mértékletességet, aranyoskodást nem nekem találták ki. Nem kell! Csinálják mások! Na jó, beszéljünk rólad, ha már itt ülsz rajtam. Te mi voltál?

– Undok, kötözködő ifjú voltam, mindenkit utáltam, és ezt éreztettem is. Aztán egyszer hasba késeltem egy katonát, az pedig visszaszúrt a kardjával, nem kétszer. Ő ottmaradt virgoncan, én meg idekerültem. Hanem azt hallottam, nem kell megvárni, míg valami nekem kiszemelt odaát megszületik, hogy a lelkemnek testet adjon. Azt mondják, az ilyen átjárósok, mint amilyen te is vagy, segíthetnek. Azok a legalkalmasabbak, akik állítják, hogy még teljesen élnek...

– Nana! – nyeheg a kobold. – Nana, te jó lelkecske vagy! Kedvességre, édességre gyakorolsz. Jó modort tanulsz. Megmutassam, hogyan kell hajbókolni? Na figyelj! Jobb tenyér a melledre, fejed a térdedhez, persze, majd ha lesz, és így hajladozgass, és közben szerény hangon hajtogasd: igen, uram, igen, uram. Na eredj, próbálgasd. Ég veled!

– Azt beszélik – folytatja a lélek –, hogy az ilyen átjárósok ki tudnak vinni minket. Mert nélkülük, sajnos, nem moccanhatunk el a megszületésünkig. Ha valamelyikünk túlzottan nyughatatlankodik, azt az Elkárhozott Lelkek Kertjébe küldik. Az itt van nem messze, a kastélyparkban. Azok ott egymást tébolyítva tombolnak, őrjöngnek, kínlódnak. Ahelyett, hogy a következő megtestesülésükre gyakorolnának. Ha majd újra megszületnek, rémes személyek válnak belőlük. Részeges férjek, rikácsolós hárpiák, zsarnok királyok, gonosz szomszédok, aljas gazdák, beteges állatkínzók, kedvtelésből gyilkolok lesznek.

– Látod? Jobban teszed, ha szépen nyugton maradsz, tovább lebegkélsz, és megtanulod a választékos, finom modort, hajbókolást és a többi kellemkedést. Menj, ne vesztegesd az időt! Ki tudja? Lehet, hogy rögtön üzennek érted, és már mehetsz is, mert épp megszületsz. Persze, megértelek. Szörnyen unalmas lehet itt neked, kifordultan önmagádból!

– Na és ha beléd bújnék? – kacag a szellem a jó ötleten.

– Nem lehet! – nyikkan a kobold. – Nézz rám, nem vagyok neked való porhüvely!

– Csak addig lesz rád szükségem, míg kiviszel innen.

– És ha menet közben kárt teszek benned? Velem te sose tudhatod! Jobban tennéd, ha félénken elkerülnél! Ha nem hiszed, menj, nézz el oda, ahol bejöttünk! Kifacsart, széttépett lelkek borítják a padlót, én végeztem velük! Förtelmes gonosztevő vagyok! Ha éjjel lefekszem, fegyveres őrt állítok az ágy mellé, hogy megvédjen magamtól!

Elhagyják a kastélyt. A váratlanul kettényíló falon át jutnak a szabadba.

Ködkép fák, cserjék között lépdelnek, szaladó felhőknek tetsző ösvényen.

Idekinn másféle küllemű lények úszkálnak köröttük a levegőben. Fejük nagy, gömbölyű. Kerek, sötét szemük tágra nyílt, fülük óriási. Testük lecsöppenni készülő, megnyúlt vízcsepp formájú, leheletnyi méretű. Parányi végtagjaik hosszú, madárkaromszerű ujjakban végződnek.

A mellettük már-már kezdetlegesnek tűnő árnylény nem moccan Rongykobold gallérja mellől.

– Vigyél ki, kérlek – rimánkodik –, már szörnyen unom itt magam! Szerintem már iszonyúan jó vagyok, kedvességben egyenest páratlan! Ideje próbára tenni magam! Ha nem adod kölcsön a testedet, az se baj. Bújtass máshová.

– Most már elég volt! Rettentően idegesítesz! Lebegj el az Elkárhozott Lelkek Kertjébe! Ha nem mégy magadtól, fülön foglak...

– Fogj fülön! Nincs is fülem! Vak barom! Ostoba! Hígagyú!

– Fajankó! Zúzalék! Tökfejű! – sivalog a kobold. – Sértegess!

– Félcédulás! Fúrtagyas! Oktondi! Visszás! Farfejű!

– Nem is tértünk le az útról! – tiltakozik Lilia. – Senki nem tért le, hajszálnyit sem, és mégis kifogtunk egy őrjítő szellemet!

– Szerinted ártalmas vagyok? – kérdezi a lélek, átlebbenve a lány vállára.

Asa nyomban Lilia nyaka köré tekeredik, nyelvvillájával megszaglássza a jövevényt. Ott is marad, merev tekintettel figyeli a ködlényt.

– Szerinted nem vagy az? – csodálkozik a lány. – Magas hangon, énekelve kiabálsz. Ez ártalmas. Fehéríti a hajamat.

– Jaj, nagy kár lenne a gyönyörű, zsarátnokfényű, csupa rugó, fekete hajfürtjeidért! Ilyen szépet! De jaj, a szemed még sokkal szebb! Mondták már neked, hogy olyan, mint egy macskáé? Az az ívelt, tág, ferdés, alul középen kissé legömbölyödő szemrés! Kész hidegrázás a pillantásod! És az a szemszín! Az a sárgás vagy zöldes ragyogás! Mint a tavasszal kifeslő lomb, olyan aranyzöld. Vagy mint egy párducé.

– Akarsz tőlem valamit? – firtatja Lilia harmadéletnyi bölcs tapasztalattal a háta mögött.

A léleklény csikóhangon, nyerítve kuncog.

– Vigyél ki!

– Nem lehet. Mihez kezdesz odakinn?

– Megszállók valakit.

– Sértegess! – kiált a kobold.

– Hagyj már békén! Nem látod, hogy már nem érdekelsz? A macskaszemű ki fog vinni innen. Varázsszép hölgy, olyan a szád, mint a...

– Kimaradt az orra – jegyzi meg halkan Seym.

– Gyönyörű az orrod. Művészi vonalvezetésű, egyenes. Felkavaróan érzéki, ahogy a vége felé kissé ellaposodnak az orrcimpáid! De azok a széles, telt, dús, szenvedélyes, piros ajkak! Hát azok bűnre: csókra, harapásra csábítanak! Na, kiviszel?

– Nem tehetem.

– Akkor is szép vagy.

– Nocsak.

A lény átlebben Seym palástjára, ám legott összeborzong, és inkább visszaül a kobold vállára.

Lilia nem figyel rá tovább, a körötte lebegdező lelkek lúdbőröztető, fura, víg, bogaras monológjait hallgatja, felvidul és elszomorodik.

A széltől hajszolt fellegeket megjelenítő ösvény mellett, a fűben és a bokrok alatt öklömnyi gyémántok, csiszolt briliánsok, jókora smaragdok, rubinok ragyognak.

A fákon férfifejnyi, édes levűnek ígérkező, arányló és pirosló gyümölcsök ringatóznak. Éppen csak féllépésnyit kéne letérni az útról, hogy elérjék a legközelebb lévőt. Nyálukat nyeldekelve, vágyukat elfojtva léptetnek a csapáson.

...miért nem eszel egy kis finomságot? Gyere ide, tépj egyet! Annak a gyümölcsnek oly édes a leve, mint a vér. Jaj, hányszor ízleltem azt a pompás ízt! Hogy hiányzik! Illetve nem. Nem hiányzik. A vér nem finom. Nem evésre való. Mire való a vér? A vér vérzésre való. A vérzés szívogatásra való. Nem! Tilos kimondani egymás után háromnál többször, mert akkor nagyon sokára szülétek meg legközelebb. Viszont ha majd megint testem lesz, jámbor, asszonyfélő férfiember válik belőlem. Soha női nyakat nem illetek a fogaimmal! Soha! Nem és nem! Ráadásul valahányszor vért látok, hopp, elfehéredem és borzalmasan elájulok. Majd mindig púpok lesznek a tarkómon az örökös hanyatt eséstől. Gyere le az útról, egyél egy kis gyümölcsöt! Olyan édes a leve, mint a... Nem szabad! Édes, mint a vércse! Mint a denevér. Mint a vértezet. Mint a nővér. Mint a fivér. Vagyis mint a vérrokon. Gyere, szakíts egyet, és majd megeszed a verandán! Egyszer se mondtam ki a tiltott szót abban az értelemben! Hé, hová mész!?

...gonosz vagyok, gonosz vagyok, gonosz, gonosz! Én szúrtam el, mikor még éltem, és csak szájtátva figyeltem az emberi aljasságot. Azon sóhajtoztam, én, a szelíd és alázatos, bárha érteném a bűnösöket! Most gonoszságot tanulok, hogy a Világ egyensúlyban maradjon. Valamit nem értek. Ha mindig azért jövünk ide vissza, hogy tanuljunk, és ez az egész jövés-menés a szellemi fejlődésünket szolgálja, akkor miért nem javul az élők közt semmi se? Miért romlik inkább minden? Pedig már rengeteg szellemileg tökélyre fejlett embernek kéne élnie a Világon! Hol vannak? Most hogyan leszek gonosz? Még nem vagyok készen. Még kétségeim vannak. Iszonyatos mennyiségű kétség gyötör. Itt kell maradnom. Nem kell újraszületnem. Jó itt. Szeretek itt lenni. Hagyjanak békén az egész humbuggal. Már úgy untam, hogy folyton azt kellett figyelnem, szép vagyok-e, csinos-e a ruhám. Nem túl nagy-e a lábam, mert akkor le kell vágni belőle, nem szörnyen terebélyes-e a farom, mert akkor pár hétig nincs ebéd, se vacsora... Jaj, de fárasztó volt, minden reggel marékra csípni a bőrt a hasamon, azt latolgatva, ez most bőr vagy inkább háj, és hogy most melyik válasszal csapom be magam... Hagyjanak engem békén. Se test, se hajzat, se arcpirosító, se kösöntyűk... Maradok.

...utálom az egészet! Bár azt kéne mondogatnom, hogy szeretem, de én akkor is inkább utálom! Ha nem lehetek babérkoszorús költő a következő életemben is, akkor nem akarok még egyszer megszületni! Akkor fikarcnyi értelme sincs semminek. Ha legalább elismert tudós lehetnék, akit az emberek vállra vesznek, feldobálgatnak a levegőbe! Vagy csillagjós, akit a fejedelmek, uraságok meghívnak az asztalukhoz, etetnek, itatnak, vele olvastatják a jövendőt, és készek őt megvesztegetni a kellemesebb próféciákért. Költő, író, szónok, tudós vagy jövőmondó? Mindegy, melyik leszek! Csak tehetséges ne legyek, mivel akkor dolgoznom kell, rengeteget. A tehetség rabszolgahajcsár, mert munkáztat. Csakúgy, mint eddig, olyan legyek. Kinevezem magam ennek-annak, a népek meg ünnepeljenek! Tegyenek koszorút a homlokomra. S minél kevésbé értik műveimet, annál inkább méltassanak, mert ha nem teszik, kiderülhet, milyen értetlenek a művészetre, és bizony szégyenlet!

...vissza akarok menni! Eresszenek vissza! Most azonnal, máris, menten, tüstént, íziben, üstöllést! Testet akarok! Vakarózni akarok! Rovarcsípést, kiütést, fekélyt, forrázást, száradó sebet, üszköt. Bármit! Csak vakarhassam! Szagolni akarok! Füstöt, asszonyölet, trágyát, virágot, ételt, italt, füvet, mindent! Tapintani akarok! Szőrt az arcomon, dudort a fejemen, puha csöcsöt, rengő fart, a saját ágyékomat! Harapni, nyelni, sírni, nevetni, ölelni, szaladni, élni akarok!

Lilia hátrafordul, a sor végén léptető Seymre néz.

– Jól vagy? – kérdezi.

– Soha jobban. Sőt: remekül – bólint a férfi. – Ha belegondolok, hogy itt zümmöghetnék ahelyett, hogy veled utazom. Ám ha kéred, ha már terhedre vagyok, itt maradok. Bár igyekszem nem sikítozni, könnyezni, átkozódni, meglehet, végül az Elkárhozott Lelkek Kertjében kötnék ki. Gyűlölöm ezt a helyzetet, minél tovább időzöm benne, annál jobban. Ennyit rosszkedvből. És most hozzáfűzöm: örömmel tartok veled. Mögötted járva hátulnézetből gyönyörködöm benned, nyakad, derekad ívében, hajlatában. A hajadban, a mozgásodban, de még a ruhádon ringó rajtokban is. Ha élnék, pengetős hangszeren szeretném eljátszani mindazt, ami most facsargatja a lelkemet, és tán még dalra is fakadnék. Nem tudom, hova megyünk. Nem is zavar, hogy nem tudom. Szeretem a közelségedet, és fájón vágyom ennél teljesebben veled lenni.

Rongykobold és a vállán ülő szellemlény tökéletes egyetértésben, üvöltve-óbégatva elénekli a Szép Jamulet ruhátalanul ropja a táncot kezdetű dalt.

Körülöttük elnémulnak a vízcsepp testű, gömböc fejű szellemek.

Seymnek se jut eszébe több kínzó gondolat. Kaiden csatlakozik a nótázáshoz.

A sárkánypóni hátrasunyja a füleit. Azok már egészen a tarkójára simulnak, farka vége szigonyostól fölmered, teste rázkódik az undorgástól.

Habzsika mégis tovább danászik.

Egyszerre csak Meseszép felordít borzalmas dühében, és akkora tüzet okád, mintha legalábbis hét feje volna. Totyakos hátsóját a levegőbe lendíti, szárnyaival vadul verdes. Ily módon néhány méternyire a magasba emelkedik. Odafönt fogja magát, és átfordul a mindegyre a pucér Jamuletről óbégató kobolddal.

Fejjel lefelé szitái az ösvény fölött. Majd attól kissé odébb.

A rémült Rongyóka feledi a táncos lábú leányzót.

Éktelen ordibálásba kezd, azt taglalván, miért kell vele efféléket művelni. Megparancsolja a törpe sárkánynak, hogy azonnal forduljon vissza, tegye le őt, és kérjen bocsánatot, különben visszamegy a fedett karámba, a hegyomlasztó hangú kámzsás tyúkok közé, mely lábasjószágok a borjúnyi méretükről, erősen fejlett rúgólábaikról és sziklafalakat is játszva elbontó csőrükről nevezetesek.

Megfélemlítő viselkedése nem marad hatástalan.

A fejjel lefelé lebegő Meseszép az ő kedves gazdája felé tekeredik a nyakával, és közepes erősségű lángot fúj a manóra.

Ám mielőtt az komolyabban lángra lobbanna, forró gőzzel eloltja a ruháját faldosó tüzet.

A megpörkölt, ijedt kobold felhagy a csimpaszkodással.

Kiválik a nyeregből, és zuhanórepülésbe kezd.

A léleklény tovább ül a vállán, fejjel a föld felé, s a táncikáló Jamuletről szóló nótát dalolgatja, a helyzet felforrósodása miatt tapintatosabb hangerővel.

Lilia arra gondol, minderről szó se volt.

A megkísértő gyümölcsök háborítatlanul lógnak a fákon. A drágakövek és aranykupacok a bokrok tövében gúlásodnak.

Ők egyetlenszer sem tértek le az ösvényről. És mégis, baj bajra jön.

A lováról levetett Rongybubus az Elkárhozott Lelkek Kertjében köt ki.

Amint talajt ér, akár valami dühödt darázsraj, seregnyi ködlény rohan rá.

Tetőtől talpig belepik a gőzölgő, szűkölő manót.

Izgatottan, tébolyult hangon acsarkodnak egymással. Mindegyikük elsőként, pláne egyedül akarja birtokba venni, elfoglalni a testét.

Seym leszökken a lóról. – Ne mozduljatok! – parancsolja. Az ösvényt szegélyező sövény fölött a lényék közé lendül.

Felkapja a földről a lélekszakadva sikoltozó manót. Lesöpri róla a különféle testnyílásain befelédő szellemeket.

Hasztalan fáradozik. Egy helyett három másik todul Rongyó orrába, szájába, fülébe, palástja alá.

Éktelen rikácsolással támadnak. Egymást szidalmazzák, azon versengvén, kinek kell mielőbb visszatérnie. Melyikük hagyta hátra a fontosabb megölnivalót.

Seymre ügyet se vetnek. A meredt szemű, holtravált manón tolonganak, fürtökben lógnak minden porcikáján.

A fekete harcos leveszi nyakából a Talizmánt és az alig lélegző Rongyóra akasztja.

Tette következtében erős, sípolásszerű hang hallatszik léleklények egyszerre mélyre szívják a levegőt Ezt a persze csak megszokásból adják ki.

A bizonytalanabbak – ilyenekből pedig az Elkárhozott Kertjében nem sok akad – odébb lebegnek.

A többiek Seymre mordulnak.

– Hogy merészeled...? Átkozott áruló...! Így viselkedni fajtáddal...! A saját fészkedbe piszkolsz, kutya...!? Add míg szépen vagy...! Nem fogja engedni, neki kell. Nézzétek majdnem olyan, mint mi! Ő akar beülni ebbe a jó kis testbe! A nyavalyát jó test, tán nem is ember, vagy szörnyen rút! Csak megteszi...! – hangzik száz hangon, hadarva, mindenfelől.

A fekete harcos talpra támogatja a koboldot, annak felemelt kezébe csúsztatja a bőrkorongot, rázárja az ujjait. Ráförmed hogy el ne engedje.

A zsivajgó lelkek némileg elcsendesednek, néhányan félrehúzódnak.

A manó testét belülről feszegető, hol itt, hol ott kicsúcsosító háborgásból kitűnik, hogy odabenn nagyban áll a bál. A szerencsésen bejutottak az elsőségért harcolnak.

Seym előhúzza a varázskardot.

Úgy tartja a fegyvert, hogy a mindenfelől ömlő mézsárga fény teljes hosszában érje és felragyogtassa a pengét.

Lassan mozgatja a markolatot. Az aranyszínű vakolat ide-oda villódzik az újabb támadásra készülő lényeken.

A kerekre nyitott, sötét szemek bezárulnak. Ismét tucatnyi bátortalanabb lélek vonul vissza.

A manó öklendezik, fuldoklik, testét hánykolják a belül csatázok.

A körös-körül hemzsegő szellemek egymást lelkesítik.

– Mit féltek tőle...? A lélek halhatatlan...! Szálljuk meg a jó arcú vitézt is...! Azt aztán szállhatod, ostoba...! Kár, pedig kedvelném a testét, ami ha volna...! Berezeltem tán az ilyentől, míg éltem...? A fél fogamra nem elég a merész...! Várjatok, némely kardoktól nem árt tartani...! Próbáld ki, fuss neki! Tökös legény voltál! Mit neked egy hitvány kard? Hány embert öltél meg? Hány családot irtottál ki...?

A biztatott lény a tündöklő kard mellé lebben. Hosszú ujjaival megragadja a penge szélét. Kuncogva ráhúzza magát a vasra.

Az a penge úgy megy rajta keresztül, akárha vajon.

A ködlény átszelt teste kettéválik. A gömbölyű fejről lemetszett, vízcseppszerű test aláhullik. A fej utána gurul, együtt foszlanak semmivé.

Újabb hördülés hallszik mindenfelől. A többiek is visszavonulnak.

Seym felkapja az iszonyatos állapotban lévő manót, és visszapattan vele a biztonságosnak tudott ösvényre.

Lefekteti a koboldot. Előbb hanyatt, majd a hasára. Azután a lábánál fogva felemeli. Rázogatja, hiábavalóan.

– Várj – leheli a lány. Leszállni készül a lováról.

– Ide ne jöjj! – óvja a férfi.

Lilia leveszi a nyakáról Asát, és a kobold felé lendíti.

A vonagló, rángó Rongyó immár lélegzetvételenként változtatja a külalakját.

Hol sűrű szakállú, tagbaszakadt óriás hever a helyében, azt ordítozva, hogy végre meggyilkol mindenkit.

Hol festői szépségű fiatalemberré lényegülten, behízelgő mosollyal hajtogatja: meghalsz, most meghalsz, meghalsz!

A következő levegőcserénél tar fejű izomtorony jelenik meg a bőrében. Ő nem artikulál emberi szavakat. Egyszerűen csak kitátja a száját, és fenyegetően, rosszakaratúan üvölt, akár a szélvihar.

Asa megragadja az alkalmat, és az ordítozó fenevad pofáján át a manóba siklik.

Lilia képtelen levenni a szemét Rongykoboldról. Jóllehet sejti, hogy utóbb megbánhatja dermedt kíváncsiságát, mert életfogytig rémálmodni fog a látottaktól.

Kaiden és Rocca is fintorog, és viszolygó hangokat hallat.

Asa megjelenése alaposan felbolydítja a testfoglalásért küzdő, amúgy is fokozottan tevékeny szellemlényeket.

Habzsika immár szempillantásonként alakot változtat.

Időnként méter magasra is elemelkedik a talajtól. Halálos robajjal zuhan vissza, s mindeközben kígyómart, megrettent lények menekülnek testnyiladékaiból.

A páni sietségtől szinte előfröcskölnek belőle a lélekszörnyek. Közülük többen nem jutnak messzire, röptükben foszlanak semmivé.

Seym arcát irtózás torzítja. Mégsem fordul félre, résen áll a karddal. Távol tartja vagy épp elűzi vele az újra próbálkozó, visszaforduló, makacsul szembeszálló kitartóbbakat.

Érzi, hogy ragacsos verítékfolyam mászik a hátán. Homlokáról izzadságcseppek gördülnek a szemébe, de még a talpa is megnyirkosodik a csizmában.

És amikor rádöbben, hogy mindezt nem érezheti, összerándul zavarodottságában. Képtelen eldönteni, emlékezetből, megszokásból érez-e ekként. Vagy netán valóban...?

A manó teste megnyugszik, elsimul.

Élettelenül, sápadtszürkén hever a fellegeket vonultató talajon.

Asa előkígyózik az egyik orrnyílásából.

Az út szélére vonszolja magát. Tisztulási szándékkal a fűszálakhoz dörgölőzik. Úgy rémlik, ezt egy ideig képtelen lesz abbahagyni, noha szemmel láthatóan nem mocskos.

Lilia a kobold mellé térdel.

Megérinti a nyakát, homlokát. Arcát a szájához simítja. Nem érzi lélegzetét.

Gyűrűjét Rongyó mellkasára fekteti.

Elveszi az ernyedt ujjak közül a Talizmánt, és a saját nyakába akasztja. Asát a homloka köré illeszti.

Sóhajtva feláll a test mellől.

– Vége van? – kérdezi Kaiden. – Csend lesz valahára!

A lány nem felel.

Eszébe jut valami. Visszatérdel a manó mellé.

Két ujjal szétfeszíti annak száját, másik kezével a torkába nyúl.

A viszolygástól összehunyorított szemmel, megvonagló arccal előhúz a mélyből egy fickándozó, visszasiklani készülő ködlényt.

Mielőtt az felocsúdhatna, Seym lecsap rá a karddal. Valósággal kimetszi a lány ujjai közül a szellemet, melyben épp pislalni kezd az érdeklődés az őt fogva tartó hús-vér kéz iránt.

Lilia, Seym, Rocca és Kaiden egy emberként bocsát ki undorhangokat.

Borzongásszerű, mély sóhajtásuk csaknem elnyomja a manó torkából feltörő köhögés lármáját.

Habzsika felül.

Kótyagos pillantást vet maga köré.

Továbbra se tudván, hol van, négykézlábra fordul. Térden-tenyéren az út szélére üget, és leöklendezi az aljnövényzetet fulladt hallal, döglött szellemlénnyel, rágójukat csattogtató, félholt bogarakkal, vedlett kígyóbőrrel.

Megkönnyülten a farára tottyan. Körbepillant a társaságon. Csodálkozást észlel néhány tekintetben.

– Nem azt kértem, nem kis nyomatékkal, hogy élénken vigyázzatok rám? – morran rájuk. Megfogja a fejét, lerántja viseltes hullaszürke kalapját. Csúcsos koponyáján árvalányhajszerű, könnyed, ritkás fürtök lebegdeznek. Mesmeg felfordul a gyomra. A fejfedő fölé hajol, ám csupán felkavaró hangok távoznak belőle, félig emésztett, élő vagy feldolgozatlan anyag már nem. – Jaj nekem, jaj! Bohóka pocsékul érzi magát! Ilyen pocsékul legfeljebb csak az esketésem napján lehetnék! Nem is nősülök, sohase! Miért hagytátok, hogy ezt tegyék velem? Mi történt?

– Mássz fel a lovadra, vagy arra a valami affélére, és menjünk innen, mert patakos a hátam az iszonyattól – sóhajtja Lilia.

Calvaro mellé lépve gyanakvás ragadja el. Felemeli és átkutatja a drák dús farkát, benéz a sörénye alá, a nyeregtáskába.

Mielőtt a magasba lendülne, Seym áll meg mellette.

A lány rápillant, tekintete láttán felderül.

Kinyújtja kezét, megérinti a férfi arcát. Ujjai nem szaladnak át rajta. Meleg, sima bőrt simítanak.

Néhány száguldva tűnő pillanatig.

Mielőtt Seym ismét szellemmé foszlana, sietve megcsókolják egymást.

A félbeszakított csók végeztén, a sövény mögött megpillantják a halálistent az Elkárhozott Lelkek Kertjében.

Az elegáns külsejű Nerv földig omló szőrű, légiesen kecses, fehér lovon ül. A nagy szemű, vízcsepp testű ködlények némán, szelíd galambokként lebegnek körötte, némelyük a vállára telepszik.

A fekete harcos bemutatja a harci jelet az alvilágistennek. Ajkához, majd mellkasához érinti a csuklóvértet.

Nerv lebiggyeszti a szája sarkát.

Lengén öltözött, buján gömbölyded ifjú nővé változik. Vörös sörényűen, hattyúszín mellekkel, felcsúszott szoknyával ül a hátason. Lágy húsú, vastag combjai csalogatóan fehérlenek. Nevetése rekedtes, gerinckarmoló, a torkából gurul elő.

Lovával egyetemben sárkánnyá lényegül. Hatalmas, zöld, haragvó egyfejűként, rosszalló fintorral hajol föléjük. Végigszagolja valamennyiüket. Lávát forral a nyelvén lévő vájatban. Megmutatja nekik ezt a folyékony parázzsal teli medret. Gőzt pöfög rájuk, felegyenesedik.

Lobogó fekete palástba, kámzsába burkolt, gyönyörű arcú, érett korú, vágtázó férfivá lesz. Teste ritmikusan emelkedik-süllyed a nyargalás tempójában. A köpeny kergült hollócsapatként tekergőzik, lebeg a feje, törzse körül. Anélkül, hogy távolodna, elhalványodik, eltűnik a szemük elől.

Felbukkan a másik oldalon, a békésebb lelkek parkjában. Saját, felemás alakjában mutatkozik meg. A selymesen hosszú szőrű, fehér lovon ül, egyik orcája sem tükröz érzelmet. Mereven nézi őket sötét szemeivel.

– Pompás vagy. Elkápráztattál – bókol hűvösen Lilia. – Engedd vissza Seymet.

Nerv nem felel. A lány szemébe mélyeszti tekintetét.

Lova a lány egykorvolt szürke-fehér csődörévé másul.

Az alvilágisten újra felölti az iménti, gyönyörszép férfi küllemét.

Megint kísérletet tesz Seym testével, ám miként korábban, most sem boldogul.

A keserű arcvonású, vénségesen gonosz Enorként mutatkozik.

Sollimává lényegül. Önnön hatalmi tébolyától űzött, hajszolt pillantású, gyűlöletet sugárzó arccal mered rájuk. Lefittyedő szájszéle vibrál. Egész lényéből süt a gyilkos düh.

Brund bőrébe bújik. Csupán annyi időre veszi fel a vörös hajú harcos alakját, míg rá nem ismernek.

Máris a szőke, szögletes arcú Chadként jelenik meg. Felpróbálja Shorr, majd Altan testét is, egy-egy pillantásra.

– Mit akarsz ezzel? – leheli a lány.

Nerv széttárja karjait, fölényes mosolyt vet felé.

– Most még csak játszom – szól különös kettősségű, mély hangján. – Egyre jobban tetszel nekem.

– Itt vagyok. Vegyél magadhoz – felel kihívóan Lilia.

– De hiszen te Seymet akarod! – emlékezteti Nerv, majd hátborsóztató kacajjal eltűnik előlük.

– Menjünk innen! – nyögi Kaiden. – Rettentően elegem van a helyből.

– Ki volt ez a csepűrágó? – kérdezi ártatlanul a kobold. – Egész ügyes, mulattató fickó. Ha király volnék, felfogadnám az udvaromba ripacsnak.

Elképedésükben válaszolni se tudnak.

Megvárják, míg Rongyó nyögdécselve felmászik az utálatos képet vágó, lábujjkörmeivel ingerülten dobolgató sárkánypóni mélyen kivájt, ringatóan kényelmes, rengeteg zsebű, szegecs- és rojtdíszes nyergébe.

Folytatják útjukat a sejtelmes kastélykertben. Aranyhegyek, drágakőgúlák mellett léptetnek el közönyösen.

A szellemek messzire elkerülik őket. Duruzsolásuk sem hallható.

Úgy rémlik, a történtek után minden lélek – testtelen és testlakó – egyként fásult.

Fura porkoláb állja útjukat a kijárat előtt. A kijutás gátjaként ott leledző, pallossal és kisebb tőrökkel felfegyverkezett teremtmény penészzöld láncszemekből készült, fejtől bokáig érő, zsákszerű sodronyöltözéket visel.

Az arcába húzott csuklya eltakarja a szemét, a magasan álló gallér az állat és a száját. Csupán jókora, szerfelett formátlan, eltaposott varangynak rémlő, göcsörtös felszínű orra emelkedik ki homályba borított arcából. A sodronying ujjat a kézfején jóval túl, a megvastagodott, visszahajló, sárga körmökig érnek. Hurkás derekát széles szíj öleli. A pazar övcsaton Nerv arcmása díszeleg.

Bár a foglár vesszővékony combjait, cingár lábait ruhája takarni szándékozik, az ingerlő testvonalak áttűnnek a láncszemek között. A varázsos küllemű személy hegyesen felkunkorodó orrú, ugyancsak vaskarikákból alkotott cipőben végződik.

– Hová, hová? – kérdezősködik a kijárathoz vezető, haldoklók végsóhajtásaiból tákoltnak rémlő híd előtt.

– El innen, el! – feleli Kaiden átélt-őszintén.

A porkoláb közel hajol hozzá. Elrettentően csúnya orrával körbeszaglássza a megfeszülő férfit, lovastól.

Ranco aranyszínű szőrzete felborzolódik. Pupillája álló helyzetbe kattan, füle hátrasimul, orrnyílásaiból gőzpamacsok pöfögnek.

– Elmehetsz – legyint a foglár. Roccát veszi szemügyre.

A lány leível a nyereg magasából. Megkígyóztatja felsőtestét. A törzsére csavart hályogkék lepel szabad végét meglengeti az elbűvölt fickó széttiport hüllőre emlékeztető szaglószerve előtt.

Izgatott torokhangok szűrődnek elő a kámzsából.

– Téged igencsak átkutatnálak – köhécseli, harákolja a porkoláb, meggyőződése szerint érzékien.

– Hadd gondolkodjam rajta – szól Rocca. Kissé félrehúzódik. Rongykobold kerül sorra. Amint a foglár közelít felé, felcsattan:

– Ne merj hozzám érni a hortyogóddal! Ha a látható részed ilyen ocsmány, milyenek lehetnek a dugottak?

– Te beszélsz? Láttad már magad szemtől szembe? Nem hinném, mert akkor rég szélütött volnál! A te harsonád tán szebb? Mit harsona?! Hahaha! Szaglócső! Vagy a szélvitorla füleidre vágsz fel? Esetleg a kalpagodra, mely úgy fest, mintha a torzszülött hátasod tojta volna?

– Lókukót! – rikkant a manó. – Te igenis rondább vagy! Szellenet lábú! Pocakos!

– Te meg tötyögős! Taknyadzós!

– Jó, akkor ég veled...

– Mennyire utállak téged is! De még hogy! – A dohogó manó szakadatlanul rugdalja a sárkánypóniját, ám az nem indul. Lógatott orral ücsörög. Pocsék kedvében csupán egyetlen lábkörmével kopog a talajon, nem az összessel. – Semmi jóság nincs benned, ez odabenn is megnyilvánult!

– Igazán? – hörren Lilia. – Már sajnálom, hogy kivettem a torkodból a légzésakadály szellemet!

– Sajnálhatod is!

– Jól van, majd később megbeszéljük. Mindjárt ránk sötétedik. Tűnjünk el ebből a leverő pusztaságból.

– Az egész ilyen. Az elsőszülött vak fivér földje éjjel-nappal, mindenkor ilyen – sóhajt a manó. Szemlátomást ő is kezd konyulni.

A lány megérinti a gyűrűjével Meseszép orrát.

A szerzet felriad tompultságából, és reflexből megharapja a fogai ügyében lelt kezet. Mielőtt leszakítaná azt a tulajdonosáról, fél szemmel odasandít.

Felismeri Liliát. Kiköpi a végtagot, felfigyel az oldalát érő rugdosásra. Nekikészül, hogy felálljon. Nem megy, ma valahogy rémesen farsúlyos.

A lány még egyszer próbálkozik a gyűrűvel. Észleli Meseszép iparkodását.

– Jaj, jaj! – sóhajtja. – Ekkora hátsóval nem könnyű az élet! Ez nem is egyszerűen hátsó, far vagy fenék, hanem mindjárt totyak! Sebaj, majd lefaragjuk. Például egy kis mozgással. Abban a házsártos tyúkfélékkel teli, fedett karámban nemigen száguldozhattál. Tehát most láss hozzá. Ha nem mozdulsz, mostantól Totyak lesz a neved!

A megbántott sárkánypóni ráölti a nyelvét, kevésnyi gőzt is mellékel hozzá.

Rongykobold szó nélkül hagyja a lovát ért sérelmet. Letargikusan kuporog a nyeregben. – Hát ez már az őrülethez is sok! – szól Kaiden. – Velünk is ez lesz? Sorban elkedvetlenedünk? Ehhez képest odabenn vadul zajlott az élet! Esküszöm, mindjárt visszamegyek!

– Énekelj neki a meztelenkedő Jamuletről – ajánlja Lilia. Megérinti a manó orrát. Nem sok minden történik.

Vállat von, és engem tovább nem érdekel jelentésű gesztussal elfordul. Útnak indítja Calvarót.

Néhány lépés után visszafordul.

Ugyanis a ruhátalan szépségről szóló dalt hallja. Csakhogy se nem Kaiden, se nem Rongyó hangján.

A dúdolat a sárkánypónin lévő nyeregtáskából száll fel.

Kissé tompán, fojtottan, ám kétségkívül a nemrég megismert katonakéselő lélek ifjonti, zsenge hangján.

– Jaj! – leheli a lány. – Mindenki nézze át a holmiját! A varangyorrú porkoláb elhanyagolta a munkáját! Meglehet, több szellem is kiszökött velünk.

Rongykobold felrezzen szenvtelenségéből. Csatlakozik a dúdolóhoz. Iszonyatos erővel a lovába vájja sarkait.

A meglepett Totyak helyből a levegőbe szárnyal, és elhúz dél felé.

Alig győzik utolérni.

Amint ez megtörténik, Seym felszól a feje fölött röptetett, teli torokból daloló koboldnak.

– Okos dolog volna megszabadulni a barátodtól.

A manó félbehagyja a nótázást. Lehajol kissé, hogy feleljen.

– Nem lehet! Most mondtad, hogy a barátom!

– Akkor is így fogsz vélekedni róla, ha beléd bújik a testedért?

– Haha! Kell is neki az én testem! Amikor ott van a Hadtalané! Hát az egy nagyszerű, tökélyes test! – A danolászó táskazseb elnémul, hogy a szavára figyelhessen. Cibóka lelkesen folytatja: – Ne vedd zokon, te se mutatsz rondául, de ez esetben nem jöhetsz szóba, hisz érted! Vizsgáljuk meg viszont Pucátlant! Először is, tágas porhüvely, kényelmesen el lehet férni benne. Merő izom. Hé, barátom, te legalább izmos voltál?

– Még csinosítottam volna az alakomon! – hangzik a szellemlény válasza. – Szinte gyerekként döfött le a katona!

– Na, akkor ez a porhüvely ajándék lesz neked! Ráadásul megfigyeltem, nem merev az izomzata, mint általában az ekkora testű fickóké. Hadtalan könnyedén, fürgén mozog. Remekül vív és verekszik, mindig legalább két lépéssel az ellenfél előtt jár. Ha Rocca nőnek számít, akkor a nők is kedvelik. Minden a mellett szól, hogy belé bújj. Hogy hívnak?

– Ne kérdezd a nevét! – óvja Lilia.

– Miért ne?

– Mert ő egy holt ember lelke!

– Na és? Mindjárt elfoglalja helyét Hadtalanban.

– És akkor mi lesz Kaiden lelkével?

– Másik testet keres. Vagy lesz neki kettő, hihihi! Volt már ilyen!