/ Language: English / Genre:antique

7928563e8cb58e4cd852942e055931f4

Xp


Borsch Frank - A Csillagbárka Perry

Rodhan

FRANK BORSCH

A CSILLAGBÁRKA

-2-

Borsch Frank - A Csillagbárka A mű eredeti címe: Die Sternenarche Copyright © 2004 by Pabel-Moewig Verlag KG, Rastatt Copyright © 2004 des Anhangs by Hartmut Kasper Copyright © 2004 dieser Ausgabe

A fordítás a Wilhelm Heyne Verlag 2005. évi kiadása alapján készült

Fordította: Kabai Gyöngyi

Hungarian translation © Kabai Gyöngyi, 2006

Borító: © Aquila

1. kiadás

© AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2006

Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. Tulajdona Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.lapics.hu

ISBN 963 679 520 7

Felelős kiadó: Labancz László

Felelős vezető: Kiss Ernő

Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

-3-

Borsch Frank - A Csillagbárka PALENQUE

terrai gömbűrhajó

A PALENQUE koncepciója a Szabad Terrai Liga egyik tanulmányán alapszik, és kis gömbűrhajók prototípusaként kel ett volna szolgálnia. De sorozatgyártásra már nem került sor, mivel nem sokkal az első űrhajó megépítése után a projekt finanszírozása veszélybe került – a model t elárverezték. Tulajdonosa azóta a GEMC

(Galactic Explorerers and Mining Company) il . egy konzorcium, amely a GEMC-ből, más cégekből és magánszemélyekből ál .

A hajót átalakították a proszpektorok számára. A legénység minimális száma tíz fő, ennyi feltétlenül szükséges a feladatok el átásához, de általában ötven fő tartózkodik a fedélzeten, a kísérőhajókban háromfőnyi a legénység.

1.

0.

2.

1.

3.

2.

4.

3.

5.

4.

5.

6.

7.

Pol-transzform ágyú

Felső raktártér és hangár. Itt van elhelyezve hat Lopakodó is.

Életfenntartó rendszerek, nyomásabszorber Központ, legénységi kabinok, laborok Nugas-erőművek

Protonsugár-impulzushajtóművek (tizenkettő) Gravitraftároló

Alsó raktár és hangár, a többi hat Lopakodó számára.

Hiperenergiacsap

Hiperrádiós aggregátum

Leszállólábak vész esetére

Multivariábilis löveg (nyolc)

Legújabb típusú decentrális metagravhajtóművek

-4-

Borsch Frank - A Csillagbárka 1.

Venront hívták a csil agok.

Venron még soha nem látta a csil agokat, a valóságban még soha, csak régi feljegyzéseken. Titokban nézegette a rajzokat, és közben attól rettegett, hogy a tenoyk őt és a többi csil agkeresőt rajtakapják.

Csodálkozva figyelte a csil agok ragyogását. Megpróbálta megszámolni őket, de aztán abbahagyta. Túl sok volt belőlük, senkinek nem sikerült meghatározni a számukat. De miért is kel ene megszámolni őket? Elég az, hogy a csil agok voltak a legszebbek, amit valaha is megpillantott.

Venron saját szemével akarta látni őket. Meg akart bizonyosodni, hogy nemcsak egy csalóka kép után vágyakozott.

Levette magáról a vastag műanyag köpenyt és kesztyűt, amelyek az elmúlt órákban a fehérjenövény tüskéitől védték. E növény proteinje volt a legértékesebb, ami rendelkezésükre ál t, még az ál ati fehérjétől is fontosabb volt. Hogy miért éppen a fehérjenövény vált meg oly nehezen értékes termésétől, örök rejtély maradt Venron számára. Talán a tenkrenek, akik kikísérletezték ezt a növényt, nem igazán értettek munkájukhoz, de az is lehet, hogy szándékosan ilyen szúrósnak alkották meg.

Egy hang zavarta meg Venron gondolkodását.

– Van valami programod munka után? – kérdezte Melenda.

Venron meglepődve nézett Melendára. Nem vette észre, hogy a lány belépett a raktárba. Melenda is metach volt, vele egykorú, hosszú hajú, életvidám és buja külsejű lány, csípőmozgásáról Venron több éjszaka is álmodott... A csil agok imádata azonban erősebbnek bizonyult, így Melendára már egyre kevesebbet gondolt.

– Igen, én... még olvasni akartam valamit – hazudta. – Tudod, tanulok.

Melenda összeráncolta a homlokát. – Mindig azon mesterkedsz, hogy elrejtőzz a többiek elől! – Venronhoz lépett, kinyújtotta a karját,

-5-

Borsch Frank - A Csillagbárka mintha meg akarná fogni a férfiét, de aztán inkább leeresztette. – Miért nem jössz ki soha ebből a lyukból, ahová beástad magad? Nemsokára találkozom a többiekkel a hajó orránál. Delder növényei épp most virágzanak. Delder nagyon ért hozzájuk, egy nap még tenkren lesz, fogadjunk! Tudom, hogy a többiek nem különösebben szeretnek téged, de talán ha pár jó szót szólnék az érdekedben...

– Köszönöm, de most nem érek rá, talán egy másik alkalommal –

mondta Venron.

– Másik alkalommal? Ezt te magad sem hiszed el! – Melenda a padra dobta köpenyét, és kiviharzott a raktárból. Úgy becsapta az ajtót, hogy beleremegtek a falak.

Venron még néhány pil anatig bámulta az ajtót, majd gondosan összehajtogatta köpenyét, és a kesztyűvel együtt betette a megfelelő

fiókba. Majd Melenda hanyagul ledobott köpenyével is megismételte mindezt.

Mindent úgy csinált, ahogy az elő volt írva. Pedig senki nem jön be a raktárba a következő műszak előtt, ami csak reggel kezdődik. De Venron még ma sem tudott kibújni a bőréből, ma is úgy cselekedett, mint mindennap. – Pazarlás okozza a vesztünk! A készleteink végesek!

– ezt hal otta már gyerekkora óta. Szép kis áruló vagy!, gondolta magában. Előbb még rendet raksz magad után!

Venron kiment a raktárhelyiségből. Már szürkült. Az egyik közeli oszlopnál talált egy biciklit. Bekapcsolta a kormány-displayt, szabad jelzést kapott. – Nagyszerű, így gyorsabban célhoz érek – gondolta.

Venron elindult, a hosszú évek alatt jól megismerte a mezőket és kerteket átszelő utakat. Élvezte, hogy haladás közben a szél haját borzolja és bőrét érinti. Biciklizéskor elfelejtette a nagy nehézségi erőt, amely a talajhoz húzta őt. Ez a nehézségi erő munka közben nagyon hamar elfárasztja a végtagokat, ezért a legtöbb metach délután már csak arra gondol, hogy pihenjen és visszatérhessen a középső

fedélzetre, a számukra kijelölt helyre.

Útközben Venron csak ritkán találkozott más metachhal. Ebben az időben csak kevesen voltak kint, inkább együtt vacsorázott az egész metach'ton – a metachok számára kijelölt csoport. Miért is mentek

-6-

Borsch Frank - A Csillagbárka volna a külső fedélzetre, ahol számukra nem volt más, csak izzadságos, kemény munka. Köszönt mindazoknak, akik kiáltottak utána. – Állj, mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – Pulzusa nagyon hevesen vert, csak akkor nyugodott meg ismét, amikor egy nagy kanyar után már nem hal otta a többiek kiáltását.

A többi metach elhitte, amit el akart velük hitetni, azt, hogy ő egy kissé magának való metach, aki munka után azzal tölti az idejét, hogy száguldozik. Ezzel nem árthat senkinek.

Senki sem gondolta, hogy szökevény, áruló lesz.

A távolban Venron észrevette egy fiatal biciklis nő sziluettjét, aki nagyon előredőlve haladt. Hirtelen elrántotta a bicikli kormányát, és elbújt a bal oldali bokrok mögött. Leszál t az ülésről, és úgy fordult, hogy láthassa az utat, anélkül hogy őt észrevennék. Meg se moccant, míg a nő el nem haladt mel ette.

Denetree volt az. Haja copfba volt összefogva, mint mindig, amikor biciklis köreit rótta. Sebesen hajtott, lábai gyors ritmusban nyomták a pedált.

Venron csaknem fél órát várt, míg előmerészkedett a bokrok mögül. Nem bírta volna ki, hogy találkozik a testvérével. Denetree kitalálta volna a tervét, leolvasta volna az arcáról, hogy mire készül. És ragaszkodott volna hozzá, hogy elkísérhesse őt...

Venron ezt nem engedhette. Ő maga sem tudta, hogy mi vár rá.

Talán később majd felkeresi Denetree-t és bocsánatot kér, amiért nem búcsúzott el tőle.

Gondoskodtam róla, ahogy csak tudtam, próbálta vigasztalni magát. Ő elmegy, de a távozása után sem marad egyedül, erről gondoskodott.

Folytatta útját, majd végül megál t egy menedéket nyújtó óvóhelynél. Ez egy egyszerű műanyag szerkezet volt, egy tető, melyet négy vékony, embernagyságú oszlop tartott. Egy könnyebb vihar is megtépázhatta volna ezt az óvóhelyet, de itt ismeretlenek voltak a viharok. Csak a mesterséges esőtől kel ett védenie, és ezt a feladatát el átta.

Venron az egyik oszlophoz támasztotta a biciklit, szabad

-7-

Borsch Frank - A Csillagbárka üzemmódba kapcsolta, hogy ha valaki véletlenül arra jár, használhassa.

Térdre ereszkedett. Elkorhadt fű és más növények fedték be az óvóhely padlózatát. Venron oldalra söpörte a porladt növényeket, hogy felfedje a csupasz fémet. A helyiség közepe táján találta meg, amit keresett: egy összekarcolt displayt. Még az időközben beköszöntött éj eli fény is elegendő volt ahhoz, hogy láthatóvá váljék.

Két kezének hüvelyk- és mutatóuj át egyszerre a display sarkaihoz nyomta. Az összekarcolt képernyőn megjelent egy bil entyűzet. Venron találomra lenyomott néhány gombot. Ez elegendő is volt. A lekérdezésre csak azért volt szükség, hogy nehogy véletlenül magától induljon be a mechanizmus. Ez nyitja a nyomókamrákhoz vezető

vastag ajtót, amelyek végveszélyben a túlélést biztosítják. Venron úgy emlékezett, hogy szükségállapotra még soha nem került sor, és erősen kételkedett is benne, hogy ezek a kamrák sokat segítenének. Egy napot vagy egy hetet lehetne itt élve kibírni – és aztán...?

A férfi egy kattanást hal ott. A padlózat egy része nyikorogva megemelkedett, majd jobb oldalra csapódott. A háló kinyitotta az ajtót.

Nagyon jó. A háló értesült arról, hogy valaki jelt adott az ajtónyitásra.

Ez már kevésbé jó. Most minden azon múlt, hogy a háló hogyan értelmezte ezt a folyamatot. Hiszen többször előfordult, hogy játszó gyerekek babrálták és nyitották ki az ajtót. Ezt a háló már szokásosnak vette, tudva, hogy a gyerekek normális fejlődéséhez tartozik, hogy tilos dolgokat fürkésszenek ki. Persze csak mértékkel.

Ha az utóbbi időben többször is szerettek volna ide bejutni gyerekek, akkor Venronnak pechje van, mert a háló azonnal bezárja őt a kamrába, míg a tenoyk megérkeznek. Kissé nehezen tudná megmagyarázni nekik, hogy mit is keres ott. Hiszen ő felnőtt, tudnia kel ene, hogy ne kutakodjon olyan dolgok után, amelyek nem tartoznak rá.

Venron lemászott a kamrába egy vékony fémlétrán. A létra minden lépésekor nyikorgott. A vastag ajtó bezárult mögötte. Tompa fény gyul adt, valamennyire láthatóvá váltak a körvonalak. Venron felnézett a kamra tetejére. Csak minden harmadik lámpa kapcsolt be.

A készleteink végesek! jutott ismét eszébe.

-8-

Borsch Frank - A Csillagbárka Venron gyerekkora óta nem járt a kamrában. Most meglepődött; hogy milyen kicsi és szűk. Tulajdonképpen ez egy keskeny, alacsony tetejű folyosó volt, két oldalát padok szegélyezték. A falakon volt néhány üreg, szélesen kivágott védőruhák lógtak bennük. Inkább poncsóra vagy zsákra hasonlítottak ezek a ruhák, amelyeket megtoldottak egy sisakkal. Megfeleltek minden testmagasságnak és testfelépítésnek, néhány másodperc alatt a kevésbé gyakorlottak is magukra tudták ölteni.

Viselőjük viszont mozdulatlanságra volt ítélve, lehetetlen egy ilyen védőruhában a szűk helyiségben mozogni, főleg akkor, ha az tele van emberekkel.

Venron nem is akart ilyesmire gondolni. Már így is nyomasztónak találta a helyszűkét.

Elindult, közben számolta a védőruhákat. Amikor a hatvanharmadikhoz ért, egy rést fedezett fel a hosszú sorban. Egy keskeny átjáró volt ott, ahol tulajdonképpen egy további védőruhának kel ett volna lógnia. Venron beszuszakolta magát az átjáróba, majd néhány méter után egy újabb, védőruhákkal teli folyosón találta magát.

Balra fordult, és ismét számolni kezdte a ruhákat. A kilencvenhatodiknál egy újabb rést talált, ide is begyömöszölte magát.

Az a torkát fojtogató érzés, hogy csapdában van, lassan alábbhagyott. Az eddig történtek teljesen megegyeztek az ő

elképzeléseivel, és ez táplálta benne a reményt, hogy terve talán sikerül. A háló figyelmeztetései is elmaradtak, és a tenoyk nehéz lépteit sem lehetett hal ani, akiknek Venront kel ett volna elfogniuk.

Ismét számolt, a harmincharmadiknál megállt. Ránézett egy védőruhára, ami semmiben nem különbözött a többi száztól, amelyek mel ett eddig elhaladt. Nyakánál megfogta a védőruhát, és arrébb rakta. Meglepően könnyű volt a védőöltözet. Még gyermekkorában egyszer magára öltött egyet, csak úgy csínytevésből. Akkor még nem tudta, mivel is játszott. Nagyon feszes volt rajta a ruha, a többi gyerek hetekig csúfolta is emiatt. – Kövér vagy! – kiabálták mindig utána. –

Kövér, kövér, kövér! – Csak Denetree nem nevette ki őt soha, szó nélkül megölelte, amíg ismét meg nem nyugodott.

-9-

Borsch Frank - A Csillagbárka Venron még emlékezett, hogy akkor régen milyen nehezére esett feje fölé emelni a sisakot. Most könnyedén ment, azóta megerősödött és lefogyott.

A védőruha mögül fényes fémfelület tűnt elő. Venron előrehajolt, becsukta a szemét és megtapogatta a falat. A fal masszívnak tűnt. Ez nem baj, nyugtatta magát, ennek ilyennek kel lennie, hiszen védelmeznie kel .

Uj aival kiemelkedések után kutatott. Nem volt egyszerű feladat, mert az évszázadok során rengeteg por rakódott le a falakra és meg is keményedett. Olyannyira, hogy még a tisztító-, karbantartó egységek, akik bizonyos időközönként el enőrizték a kamrákat, sem tudtak megbirkózni vele. Venron kétszer is azt hitte, hogy megtalálta, amit keresett, de mindkétszer csalódnia kel ett. Aztán szerencséje volt, megtalálta a rejtett kapcsolót, és tőle jobbra egy eddig rejtett display emelkedett ki a falból.

A képernyőn megjelent egy arc és kérte a jelszót. Venron néhány hete bukkant rá a jelszóra, amikor új csil agképek után kutatott.

Sikerült neki észrevétlenül néhány elmentett adatot elcsípni a hálón.

Csak néhány percig láthatta az adatokat, a hálót hosszabb időre nem lehet átverni. Csalódottságára nem talált újabb csil agképeket, csak unalmas konstrukciós terveket. Válogatás nélkül egy tervet lementett a mobil adattárolójára, majd törölte a beavatkozást és lelépett.

Később tanulmányozta a megszerzett adatokat – az építési és kapcsolási tervek kuszaságában rátalált a csil agokhoz vezető kapura.

Sikerül-e neki valaha kinyitni ezt a kaput?

Begépelte a jelszót, a fal egy része megmozdult. A kapu még nem nyílt ki teljesen, de Venron gyorsan beugrott rajta. Sietnie kel ett, lejárt az ideje.

A kapu kinyílását, amelynek nyitási módját valószínű, hogy még a Naahk környezetéből sem ismerte mindenki, már észleli a háló és riadóztat. Venronnak csak úgy volt esélye a szökésre, ha sietett.

- 10 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Fényszórók gyul adtak, és a kapu mögötti folyosót vakító fénnyel öntötték el. A férfi úgy érezte, mintha ezernyi szempár szegeződne rá.

A fénytől elvakítva egy pil anatra megbotlott, de gyorsan összekapta magát és rohant tovább. Erősen hunyorgott, csak arra a térképre hagyatkozott, amit az elmúlt hetekben oly pontosan memorizált. Ez a térkép vezetett a csil agokhoz, melyekre annyit gondolt. Volt, hogy azt álmodta, elfelejtette ezt a térképet, és kiabálva ébredt, míg a többi metach, akikkel egy hálószobán osztozott, mérgesen szólongatták.

– Venron, miért kiabálsz? Mi a fene van veled? Aludj már, holnap dolgoznunk kel !

Soha nem válaszolt a többieknek, még akkor sem, amikor a sokadik eset után már veréssel fenyegették meg, ha nem hal gat el végre. Még akkor sem, amikor a fenyegetésüket be is váltották...

Venron becsukta a szemét. A rohanástól szapora lett a pulzusa.

Mel kasa gyorsan emelkedett és sül yedt, a levegőnek itt teljesen más szaga volt. Hideg és kissé fémes.

Egy reccsenést hal ott, arra várt, hogy meghallja a. háló ezernyi hangszóróból parancsoló hangját, hogy térjen vissza.

De a háló még nem szólt, még nem.

A fény egyre gyengült. Venron egy könnyű kis huzatot érzett.

Célhoz ért talán? Egy kicsit visszább vett a tempójából, óvatosan résnyire nyitotta a szemét. A fény már nem volt oly vakító, valaminek a körvonalát is észlelte már. Kinyújtott karral ment tovább, és végül hideg fémet tapintott meg. Megál t, levette a védősisakot, és teljesen kinyitotta a szemét.

Egy hatalmas, több tucat négyzetméteres teremben találta magát.

Előtte volt egy vaskos hajótest. Felmászott egy rámpára, ami a hajóhoz vezetett. Ez tehát a komp! A tervek tökéletesek voltak!

Venron örömében felkiáltott, legyőzte félelmét és kétkedését!

Kiáltása visszhangzott a falakról, mögöttük pedig már várták őt a csil agok!

Venron körbejárta a hajótestet, megtalálta a hátsó bejáratát, mely oly széles volt, hogy nagyobb speciális járművek is befértek rajta. Az ajtó nyitva volt, mintha a komp csak rá várt volna. Venron gyorsan

- 11 -

Borsch Frank - A Csillagbárka bement, áthaladt a komp rakodóterén, ez a rész nem nagyon érdekelte.

Neki a pilótafülkéhez kel ett minél hamarabb eljutnia. Az elcsípett tervekből nem sokat tudott meg a kompokról. Csak azt, hogy léteztek, és ál andóan bevetésre készen ál tak. Teljesen felfegyverezve.

Elérte a pilótafülkét. A fülke szűk volt, csak egy személy fért el itt, és úgy nézett ki, mint egy átlátszó szemölcs a komp orrán. A másodpilóta vezetőfülkéje néhány méterrel arrébb emelkedett ki az orrból. Venron beült, lábai fölött egy nagyméretű display mutatta a helyzetál apotot. Venron megérintette a képernyőt, megjelent egy részletesebb nézet.

A komp nem kérte, hogy azonosítsa magát!

Venron bízott ebben, hiszen a kompokat végszükség esetére tervezték, és egy korlátozó hozzáférési parancs azt a veszélyt hordozta magában, hogy a nagy bajban nem tudják használni a kompot, amennyiben nincs a fedélzeten az arra il etékes személy. A komp kezelése is egyszerű volt, még egy közönséges metach számára is. Egy interaktív segítő rendszer gondoskodott erről.

Venron boldogult volna e rendszer segítsége nélkül is, a komputerekhez nagyon értett. Gyorsan dolgozott, először beállította, hogy a fedélzeti számítógép semmilyen kapcsolatban ne legyen a hálóval, majd bezárta a hátsó ajtót és lekérdezte a különböző modulok helyzetét. A komp indulásra kész volt.

Elkezdte beindítani a hajtóművek gyújtását. A komp megremegett.

Néhány pil anat múlva a remegés lágy vibrálásba ment át. Egy joystick emelkedett ki, Venron erősen megragadta. A displayn megjelent a visszaszámlálás, jelezte a másodperceket, amíg a hajtóművek beindulnak. Az interval um rövidebb volt, mint ahogy gondolta. Már nem tart sokáig, és aztán...

A display hirtelen más képet mutatott. Venron gyorsan hátrafordult, a hangár hátsó irányába nézett. Számos ajtó nyílt ki hangos csikorgásssal. A nyílásokon keresztül fekete egyenruhát viselő tenoy férfiak és nők özönlöttek be, kezükben fegyverekkel.

– Azonnal hagyd abba! – hal atszott egy dörgő hang a hangárban.

Ez nem a háló hangja volt, hanem az egyik tenoy férfié. Még a félig

- 12 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hangszigetelt pilótafülkében is hal ható volt.

– Gondolj arra, hogy szerencsétlenséget hozol ránk! – folytatta a hang. – És magadra is! Odakint csak a halál vár rád! Térj vissza, ameddig csak lehet!

Venron nem hagyta magát megtéveszteni. Ahhoz már túl késő volt.

A Naahk nem kegyelmezne egy árulónak.

Venron a hátsó kamerára kapcsolta át a visszaszámlálást. Még néhány másodperce volt hátra. Még erősebben fogta a joystickot, és rákattintott egy kapcsolóra. A tenoyk, akik minden oldalról körbefogták a kompot, most földre vetették magukat. Megpróbáltak elkúszni onnan, fedezék után kutattak, ami a hangárban nem nagyon volt. Venron nem látta az arcukat, a sisakrostélyok eltakarták. Nem örült volna, ha ismerősöket fedez fel a tenoyk között.

A komp orra alá szerelt hármas löveg befejezte az irányváltoztatást.

Venron nem akart gyilkossá válni. Csak a csil agokhoz akart eljutni.

A löveg egyenesen a hangár külső ajtajára irányult. Venron megnyomta a kioldót.

Egy tűzgolyó jelent meg előtte, majd törmelékek repültek mindenfelé, valamennyi a pilótafülkének is nekicsapódott. Fekete füstfelhő öntötte el a hangárt. Venron másodszor is megnyomta a kioldót. Második tűzgolyó, rengeteg törmelék, de ezúttal elmaradt a füst. Mintha egy pumpa kiszippantotta volna.

Venron, aki csak a csil agokról álmodott, nem sejtve, hogy mik is azok tulajdonképpen, nem tudta, hogy vákuum van közöttük.

Csodálkozva figyelte, hogy a hangárból kiáramlik a levegő.

Begyújtotta a hajtóműveket. A komp vil ámgyorsan elhagyta a hangárt.

A gyorsulás következtében fel épő nyomás mélyen az ülésbe szorította Venront. Elsötétedett a szeme előtt – ez kegyes sötétség volt, nem látta, hogy a kiáramló levegő magával ragadta a tenoykat a vákuumba. A tenoyk megful adtak.

Venron vér ízét érezte a szájában, a nagy nyomás következtében elharapta a nyelve hegyét. De nem érzett fájdalmat. Amint hozzászokott a gyorsuláshoz és vérkeringése is helyreál t, látását is visszanyerte.

- 13 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Látta a csil agokat. Világosabbak voltak, mint a filmeken. Sokkal ragyogóbbak. És színesebbek. Az egyik irányba vörösen világítottak, a másikba fehéren, a harmadikba ibolyakéken. Kézzelfogható közelségben voltak. Venron úgy érezte, most már hozzá tartoznak.

Csak ki kel nyújtania a kezét feléjük és...

Egy hatalmas ütés érte a kompot. A pilótaülés úgy megemelkedett, hogy Venron a tetőhöz csapódott volna, ha induláskor nem kapcsolódtak volna be automatikusan a biztonsági övek. Hal otta, amint a fém kettészakadt, a display és a fények elsötétültek.

A csil agok forogni kezdtek. Egyre gyorsabban és gyorsabban.

Venron kiabált, de a csil agok nem hal ották őt.

- 14 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 2.

– Lopakodó VI jelentkezik. Megkezdjük a leszál ást. Még jelentkezünk, amint leszál tunk.

– Rendben. Sok szerencsét és jó kis zsákmányt!

Alemaheyu Kossa a PALENQUE érc- és közetkutató, úgynevezett proszpektor űrhajó rádiósa a Lopakodó streamjét összekapcsolta az anyahajóval. A két hajó syntronja az ő közreműködése nélkül is kicseréli az adatokat: pozíció, aggregátum-státus, mért értékek stb.

Kossának csak arra kel ett ügyelnie, hogy a stream soha ne romoljon el. Nélküle a PALENQUE Lopakodói nem igazán tudtak működni, vakká és süketté váltak. Az anyahajó űrhajó 12 Lopakodója tulajdonképpen nem közönséges kísérő űrhajó volt, hanem egy kompakt kis laboratórium, felszerelve a legkorszerűbb kutatási eszközökkel, de egy igen szűk fedélzettel. Mindössze háromfős legénység számára volt benne hely. A PALENQUE-n tartózkodó nők és férfiak jól tudták, hogy a Lopakodó legénységének hetekig igen szűk helyen kel egymást kibírniuk, ezért nem árt, ha jól ismerik egymást.

A tapasztalatok azt mutatták, hogy a Lopakodó személyzete között az első héten vagy erős gyűlölet, vagy pedig épp el enkezőleg, nagyon erős bajtársiasság alakult ki. Sok csapat már évek óta dolgozott együtt, és már arra is rászoktak, hogy a PALENQUE fedélzetén is háromfős kabinokban lakjanak, amelyek nem sokkal voltak nagyobbak, mint a Lopakodók „kalitkái”. Ha a kis csapatok kimerészkedtek a világűrbe, csak egyetlen pont volt, ami összekötötte őket a világgal: Kossa

„Mama”.

– Lopakodó VI hívja Mamát – hangzott egy magas, sipító hang. Ez Yülhan-Nyulzen-Y'sch-Takan-Nyül blue hangja volt. Vagy pedig a bátyjáé, Trülhané. Alemaheyu soha nem tudta megkülönböztetni őket.

A fivérek bluek voltak, tányérfejűeknek csúfolták őket némely bolygón. Gurrad Grresko mel ett ők voltak az egyedüli nem emberi

- 15 -

Borsch Frank - A Csillagbárka lények, akik a PALENQUE legénységéhez tartoztak. – 20 másodperc múlva belépünk a bolygó árnyékába. Valószínűleg 13 perc és 34

másodperc múlva lépünk ki az árnyékból. Mama, ne aggódj, ha addig nem hal asz rólunk!

– Miattatok nem is. Elég nagyok vagytok ahhoz, hogy egy negyed óráig Mama nélkül játsszatok. Jó szórakozást, és nehogy valami hülyeséget csináljatok! Eleinte Alemaheyu utálta a Mama becenevet.

Berzenkedett a gondolattól, hogy valami nőies nevet kapott. Ráadásul Kossa Mama...

Alemaheyu néhány álmatlan éjszakának és éberségének köszönhetően egy Lopakodó megmentése után jött rá arra, hogy ez a becenév őszinte elismerés volt irányába. A Lopakodóban tartózkodó férfiak és nők számára Ő jelentette az anyahajót, Ő szimbolizálta, hogy a hideg és rideg csil agok között sem felejtették el a kint lévő

kutatókat.

– Nálad minden rendben, Alemaheyu? – kérdezte Sharita Coho, a PALENQUE parancsnoknője.

– Természetesen.

– Jó.

A parancsnoknő egyenruhát viselt, mint mindig, kombifegyvere az övére volt csatolva. Alemaheyu nem emlékezett rá, hogy valaha látta volna Sharitát más ruhában, még a hajón kívül sem. A központban lévő

meleg el enére egészen nyakig felhúzta az egyenruha cipzárját. Biztos, hogy nagyon izzadt, de az extra egyenes tartás, amit az uniformis merevsége okozott, megérte neki...

Izzadságának volt egy konkrét oka is: Perry Rhodan.

Egy halk csipogás emlékeztette Alemaheyut, hogy ismét a képernyőjére nézzen. A múltkori emlékezetes majdnem katasztrófa óta Alemaheyu rászokott arra, hogy rendszeres időközönként el enőrizze a streameket. Általában elég volt óránként el enőriznie, de itt, az Ochent-szektorban az ötdimenziós anomáliák, hiperviharok és szokatlanul aktív csil agok miatt gyakrabban tette ezt.

A Lopakodók adatait egymás után analizálta. Hét közülük csil agok és holdak felületét vizsgálta, kőpróbákat és méréseket végzett, a többi

- 16 -

Borsch Frank - A Csillagbárka öt éppen egy sokat ígérő égitest felé tartott, vagy missziójuk befejezése után vissza a PALENQUE-ra. A Lopakodó IV pedig egy Jupiterhez hasonló bolygó árnyékában volt, öt fényévre az anyahajótól.

Alemaheyu erősen koncentrálva dolgozta fel a töméntelen mennyiségű adatot. Nem fedezett fel semmilyen hibát, talán csak Lopakodó IX-nél mutatkozott egy kis eltérés az egyik értéknél, de oly kicsi, hogy alig lehetett észrevenni. 100% helyett csak 99,93%-ot mutatott a szimulációs modus.

A fedélzeti syntronnal is analizáltatta a Lopakodó adatait. Mi okozhatta azt kis eltérést? Talán egy software hiba? Alemaheyu átnézte a Lopakodó logdatei-t. Rögtön a harmadik helyen talált egy bejegyzést, ami szokatlannak tűnt. Tovább kutatott és megtalálta a hibát. Egy múlt heti software-update nem instal álta magát. Mivel ez update-k csomagjának egy része volt, így a hiba nem tűnt fel. Nagyszerű! A syntronkezelőknek már százszor megmondta, hogy a Lopakodók hibátlanul működnek, nem kel rajtuk változtatni semmit. De senki nem hal gatott rá a hajón. A PALENQUE benti legénységének ő csak egy rádiós volt, nem a Mama.

Alemaheyu kijavította a hibát, ismét 100%-ot mutattak az értékek.

Kisebb mozgolódás támadt a központ hátsó részén. A nők és férfiak suttogni kezdtek egymás között, majd egy sor hangos „Jó reggelt!”

köszönés hal atszott. Valószínűleg belépett a központba az utasuk.

Máskor csak bólintottak vagy dörmögtek valamit köszönésképpen a legénység tagjai, még a parancsnoknőnek sem dukált más.

– Jó reggelt, Perry! – igazolta egy pil anattal később Sharita Coho Alemaheyu feltételezését. – Jól aludtál?

– Igen, köszönöm. Van valami újság?

– Nem, nincs sehol nyersanyag. És akonok sem.

Alemaheyu ismét elgondolkozott, hogy elhiggye-e Rhodan meséjét. Az Ochent-szektor senkiföldje volt, a nagyobb hatalmak nem tartottak rá igényt. Hivatalosan legalábbis. Ez a térség különböző blue népek és az akonok befolyási területével volt határos, de ez idáig nem tűnt valami vendégszeretőnek és vonzónak ez a szektor. Kevés életre alkalmas bolygó volt itt, el enben rengeteg hipervihar. A stratégiai

- 17 -

Borsch Frank - A Csillagbárka értéke közel nul a volt.

De a szektor mégsem volt teljesen elhagyatott. Az utóbbi években kutatók egy csoportja jött ide: terraiak, bluek, vegyes csapatok, akik mindenféle nemzetséghez tartoztak, il etve mostanában akonok is.

Eddig rengeteg munkát és tőkét invesztáltak a kutatásokba, de annak valószínűsége, hogy valami értékesre bukkannak, napról napra egyre csak csökkent.

Ha találtak volna olyasmiket, mint például: ötdimenziós, sugárzó kvarc vagy kihalt népek hátrahagyott high-tech berendezései vagy magas tisztaságú ércek – a galaktikus hatalmak azonnal versenyre keltek volna, és az értelmetlen hidegháborút, ami most a Tejúton uralkodott, egy igen heves háborúvá változtathatták volna.

Rhodan azért jött a PALENQUE-ra, hogy felvegye a kapcsolatot az akonokkal és tompítsa a krízist, ha az kitörne. A Raglund Fórumot, amelynek legfontosabb tagjai az akonok voltak, a terraiak oldalára akarta ál ítani.

Alemaheyunak hangosan nevetnie kel ett, amikor meghallotta ezt a tervet. Ennyire naiv lenne a halhatatlan Rhodan?

Az Ochent-szektor a Galaxis utolsó senkiföldjeinek egyike volt.

Rhodan talán azt várta az akonoktól és a bluektól – akik még egymással sem voltak soha jó viszonyban –, hogy egyetlen szavára elvonulnak innen, és lemondanak a lelőhelyekről? Alemaheyu nem sokra tartotta a tányérfejűeket, az akonokat és a többi népséget, de azt sejtette, hogy ennyire bolondok nem lehetnek...

– Nemsokára mutatkozni fognak – fordult Rhodan a parancsnoknőhöz.

– Igen, előbb vagy utóbb – felelte Sharita. Látszott rajta, hogy nem igazán örült annak, hogy a Halhatatlan a fedélzeten tartózkodik.

Alemaheyu szeme sarkából figyelte Perry Rhodant. Középmagas, sötétszőke hajú terrai volt. Egyszerű ruhát viselt, ami semmit nem árult el a rangjáról. Ha Alemaheyu Terra utcáin találkozik vele, nem ismerte volna fel, hogy ő az, aki az emberiséget közel 3000 éve a csil agokhoz vezette. Rhodan teljesen hétköznapinak tűnt. Többnyire...

A PALENQUE rádiósa ugyanis azt is észrevette, hogy valami

- 18 -

Borsch Frank - A Csillagbárka mindig megváltozik a hajó központjában, ha Rhodan belép. A központ legénysége kisebb-nagyobb sikerrel megpróbált kevesebbet káromkodni, nem túl nyersen beszélni. Talán ilyenkor egy kicsit kevesebbet is beszéltek... Nem lehetett ezt megmagyarázni. Ilyenek az emberek: szoros közösségeket keresnek, és amint megtalálták, a kívülál ókat megpróbálják kizárni.

És volt még valami. Alemaheyu azon kapta magát, hogy szögegyenesen ül, nem pedig hanyagul támaszkodik, mint máskor.

Valami kis nyomást érzett belül is. Nem mintha máskor szem elől tévesztené a Lopakodókat – egy Mama mindent megtesz a gyerekeiért, nemde? –, de most a legapróbb dolgoknak is lelkiismeretesen utánanézett.

És mindezt Perry Rhodan miatt.

Alemaheyu hasonlóan érezte magát, mint a parancsnoknő. Fejéből nem ment ki az a gondolat, hogy Rhodan élete során rengeteg emberrel találkozott, olyan veszélyes és bonyolult problémákat oldott meg mesterien, amiről Alemaheyunak csak sejtése volt. A rádiós egyszerűen nem tudott lazán viselkedni Rhodan jelenlétében, pedig a Halhatatlan soha nem utalt arra, hogy különleges bánásmódot vár el a legénységtől.

Épp el enkezőleg, Rhodan egy átlagos kabinban aludt, átlagos ételeket evett, átlagos munkát végzett. Egy nappal ezelőtt például a hangárban bukkant fel, és segített egy technikusnak az egyik Lopakodó karbantartásában.

Rhodan volt a PALENQUE legbarátságosabb és legközvetlenebb utasa már régóta, Alemaheyu mégis csak nehezen ál ta meg, hogy az izgalomtól ne dadogjon, amikor vele beszélt.

Alemaheyu is, mint a többiek, ismét a feladataikkal foglalkoztak.

Most éppen nem volt sok tennivaló. A Lopakodók végezték az igazi munkát. A PALENQUE pedig készenlétben ál t, ha valami váratlan történne. Például akonok bukkannak fel, vagy ilyesmi. De ez most biztosan nem fog megtörténni, amíg Rhodan a fedélzeten van. Bezzeg ha nem keresnék őket, biztosan megjelennének. Most, hogy keresik őket, nem találnak egyet sem...

– Könnyű hipervihar – szólt az egyik helymeghatározó. – 72Z

- 19 -

Borsch Frank - A Csillagbárka szektortól a 84R-ig.

Ez nem volt váratlan. A hiperviharok mindennaposak voltak ezen a területen. Alemaheyu lekérte a helyzeti adatokat. Nem volt ok a nyugtalanságra. A vihar nem volt olyan erős, hogy a Lopakodókat veszélyeztette volna. Ezenkívül most csak egy Lopakodó tartózkodott az érintett területen.

– Lopakodó XI! – Alemaheyu hívta a Lopakodót.

– Mi újság, Mama?

– Egy hipervihar bontakozik ki a pályátokon. Nem túl erős, nem veszélyezteti a hajótokat.

– Oké. Akkor miért hívsz minket, Mama?

– Mivel Mama mindig aggódik. – A két férfi, Alemaheyu a PALENQUE-n és Mikch Theyner a Lopakodón kacagott. Ez a vicc már nagyon elcsépelt volt, de még mindig nevettek rajta. Mikch volt az, aki kitalálta ezt a becenevet.

– Most komolyan – folytatta a rádiós –, lehet, hogy a stream néhány percre összeomlik. Csak szólni akartam, hogy ne ijedjetek meg.

– Túl késő, a gatyánk már tele van és bűzlik. Üdv!

– Üdv!

Alemaheyu épp befejezte, amikor a stream összeomlott. A vihar elérte a Lopakodót. Biztosan jól rázkódnak majd. Ez még jót is tesz Mikchnek és társainak. Emlékezteti őket, hogy milyen kényelmes az életük a PALENQUE-n. Nem történhet semmi rossz. Bár a lopakodó a PALENQUE nélkül gyakorlatilag vak volt, most csak lassan haladt.

Órákba telik, míg egy hold vagy egy bolygó közelébe érnek.

Sharita Coho és Rhodan a központ hátsó részébe vonult vissza és suttogva beszélgettek. Alemaheyu megpróbálta kihal gatni őket, de túl messze voltak. Csak az „akonok” szót hal otta néhányszor.

A halk csipogás ismét emlékeztette a rádióst, hogy itt az ideje a rutin el enőrzésnek. Elmélyült a munkában, néhány szót váltott a lopakodók legénységeivel. A IV-es visszajelzett. A hajó kilépett a bolygó árnyékából, és leszál t egy sokat ígérő terepen.

Alemaheyu jó kis zsákmányt kívánt a legénységnek. Majd

- 20 -

Borsch Frank - A Csillagbárka meglepődött. Mi történt Lopakodó XI-gyel? A stream még mindig nem működött.

– Navigáció! Mi van a viharral, tart még?

– Igen, körülbelül egy óra múlva éri el a csúcspontját – jött a válasz.

– Rendben – mondta Alemaheyu. Aztán eszébe jutott valami. –

Helyzete?

– Átvonult a másik szektorba...

– Átvonult? És mi van azzal a területtel, ahol keletkezett?

– Majdnem normálisak az értékek ismét.

Alemaheyu megpróbált kapcsolatot létesíteni Lopakodó XI-gyel.

Semmi reakció, sem a legénységtől, sem a syntrontól. A rádiós teljes sugárzási teljesítményt adott. valamennyi hipersugárzónak. Semmi reakció. Olyan volt, mintha a Lopakodó XI nem is létezett volna.

Alemaheyu torka összeszorult. Legszívesebben előhúzott volna egy jointot a nadrágzsebéből és rágyújtott volna, hogy megnyugodjon. De most ez sem segített volna, csak Sharita dühét váltotta volna ki. A rádiós gyorsan felál t, Rhodanhoz és a parancsnoknőhöz sietett.

– Sharita, elnézést, hogy zavarok, de azt hiszem, baj van – szólt Alemaheyu.

- 21 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 3.

Egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá ezen az estén Denetree-n.

Már hozzászokott, hogy a műszak után általában biciklizett. A legtöbb metach, aki mezei munkát végzett, túlságosan fáradt volt a műszak után. Semmi másra nem vágytak, csak arra, hogy együtt egyenek a metach'ton tagokkal, vagy online-mérkőzést játsszanak a hálóval, vagy egész egyszerűen csak üldögéljenek és a következő

napra várjanak.

Nem így Denetree.

Bár a munka nagyon kemény volt, de egy fedélzeti év alatt hozzászokott. Nagyon vékony alkatú volt, először csak a combjai izmosodtak, majd a karjai, végül egész teste megerősödött. Az első

hónapok megerőltetései csaknem felemésztették Denetree-t. A külső

fedélzet nehézségi ereje az újoncokat könyörtelenül a földhöz nyomta, minden mozdulatot kínszenvedéssé változtatva. A mezőkön nagyon ritkán használtak gépeket, ál ítólag azért, hogy a hajónak energiát spóroljanak. Denetree biztos volt benne, hogy ez lehet az egyik ok, de abban még inkább, hogy a fiatal metachokat akarták ily módon kifárasztani. Így nem volt erejük butaságokkal foglalkozni.

Elméletben, legalábbis. Gyakorlatilag Denetree épp az el enkezőjét bizonyította: végeláthatatlan körei, melyeket műszak után biciklijével tett meg, a többiek szerint egyértelműen a butaság kategóriájába tartozott. De ez a fajta butaság nem volt veszélyes. Denetree senkit nem bántott, és amíg mindig visszatért a metach'tonjához és másnap rendesen elvégezte munkáját, addig senki nem akarta neki megtiltani a biciklizést, sem a szomszédai, sem a Naahk vagy a háló.

Rögtön a műszak vége után Denetree felpattant a biciklire, amit a

„sajátjának” nevezett. Persze nem az ő tulajdona volt. Egy metachnak sem volt saját biciklije, még a Naahknak és szűk körének sem: a biciklik a közösségé voltak, persze ez nem azt jelentette, hogy minden

- 22 -

Borsch Frank - A Csillagbárka egyes metach minden egyes biciklit használhatott.

Denetre az övén egy sor változtatást hajtott végre, ahogy ő mondta

„optimatizálásokat”. A kerékpántjainak kisebb átmérője volt, mint a standard model eknek. A kerekek el enben vastagabbak voltak és nagyobb gördülő-el enál ásra beállítva. Denetree nagyon keményre fújta fel a kerekeket, és sokkal gyorsabban haladt rajtuk, mint a többiek, a szokványos ultravékony kerekeken.

Metach'tonbeli társai először kinevették, amikor először meglátták.

– Nézzétek csak, a bolond Denetree épített egy ekét! – gúnyolták. –

Gyere, szánts nekünk egy barázdát! – Csak miután Denetree egy versenyben a legnagyobb szájú csúfolódót alaposan lehagyta, hagytak alább a viccelődések.

Nem is tudták, hogy Denetree biciklijének alacsonyabb súlypontja volt és egy komputervezérlésű váltója, amelyen egy „kicsit”

módosított. Ennek segítségével elhagyhatta a megadott útvonalakat, hajthatott a földek között, sőt még a hajó vadregényes részein is, ott, ahol metachok nem nagyon bolyongtak, mivel messze voltak a lakóhelyüktől és a mezőktől.

A „kis” módosításnak volt még egy nagyon fontos eredménye: a biciklit így csak Denetree használhatta. Ha valaki más szál t a nyeregbe, a váltó azonnal üresjáratba kapcsolt. A színjátéknak, ami ezután következett, sok variációja volt, de mindig csak egy vége: a szerencsétlen hangos káromkodással szál t le a bicikliről, a kormánykomputeren küldött egy kárjelentést a hálónak, a biciklit pedig otthagyta valahol egy árokban. A kárjelentések egyike sem jutott el a hálóhoz. Denetree módosítása gondoskodott róla, hogy ezeket soha ne küldjék el. Ehelyett a háló csak egy standard zöld jelzést kapott: – A bicikli intakt. Karbantartás nem szükséges.

Gyors menetben hagyta maga mögött a mezőt, ahol a mai munkáját végezte. Fájt a keze és a nyaka. Jakulentet aratni nagyon nehéz volt. A hosszú szárú növényeket az erős, nagy szakító szilárdságú rostjai miatt termesztették, melyeket a szárukból nyertek. De azt eldönteni, hogy melyik szár volt aratásra érett, levágni és egyes rostokra szétszedni, nagyon vesződséges munka volt – oly kemény, hogy egy metachot

- 23 -

Borsch Frank - A Csillagbárka általában csak maximum két hétre oszthattak be erre a munkára.

Denetree ignorálta a fájdalmat. El is fogja felejteni körülbelül egy fél óra múlva, miután a kemény kerekezés a pulzusát percenként 140-re viszi fel, és az ereiben folyó vér magával ragadja a fájdalmat.

Gondolatai teljesen máshol jártak.

Aggódott a bátyja miatt. Az utóbbi hetekben Venron oly szótlan volt, mint soha máskor. Nem mintha máskor túlságosan beszédes lett volna, de legalább vele szemben megnyílt, amikor a bezártság és a kilátástalanság érzése úrrá lett rajta. Ilyenkor fejét Denetree ölébe hajtotta és az eget nézte, ahol oly közel voltak a csil agok.

Venronnak és Denetree-nek sok gúnyolódást és kaján megjegyzést kel ett elviselniük. Nem a csil agok iránti vágyakozásuk miatt, hanem a lelki közelség miatt, ami összekötötte őket. A hajón nem voltak családok. A gyerekeket életkor szerinti csoportokban nevelték, gyakran nem is ismerték egymást a testvérek. Sokan nem is akarták ismerni testvéreiket. Miért is lett volna erre szükség?

Denetree és Venron metach'tonját véletlenül egymás közelébe költöztették.Ésamiótaegyszervéletlenültalálkoztak, elválaszthatatlanok lettek. Olyan kötelék keletkezett közöttük, amit még ők maguk sem tudtak szavakkal megmagyarázni.

Venron gyakran sírt, míg Denetree képtelen volt. Sírás után bátyja sokszor elaludt, és még akkor is fogta Denetree kezét, amikor a csil agokról és az ottani életről álmodott. Arról, hogy maguk mögött hagyják ezt a börtönt.

Denetree-nek soha nem sikerült az álmaiba menekülni és ott nyugalmat találni. Neki a biciklizés maradt, szívének heves dobogása, míg a hosszú köröket rótta, melyek sehova nem vezettek.

Denetree eljutott arra a mezőre, ahol most Venron metach'tonja dolgozott. A kunyhó, ami a két tucat férfinak és nőnek öltöző- és szerszámoskamraként szolgált, üres volt. Már biztosan befejezték a műszakjukat. Denetree kicsit elgondolkodott, majd továbbhajtott a hajóorr felé. Metach'tonbeli társai egész nap az ottani partyról áradoztak. Talán Venront is elérte a hír és most ott van.

Néhány perc múlva észrevett egy kisebb csoportot, akik lassan

- 24 -

Borsch Frank - A Csillagbárka haladtak biciklivel a mezők között. Gyorsított és hamar utolérte őket.

Venron metach'tonja volt az.

– Fedezékbe! – kiáltott az egyik férfi, amint megpil antotta Denetree-t. – Itt jön ismét a sápadt kis vil ám!

A csoport nem ál t meg. Denetree kisebb sebességbe kapcsolt és keresztülhajtott a biciklisek között.

– Melenda!

A fiatal nő az egyik metach ölében ült. Amikor meglátta Denetree-t, tüntetően hátravetette a fejét, és csukott szemmel egy nyelves csókot adott a férfinak.

Melenda, kérlek!

A lány kibújt az ölelésből, és gyanakvóan nézett Denetree-re.

– Mit akarsz tőlem? Látod, hogy el vagyok foglalva.

– Venront keresem. Talán tudod, hogy hol van?

– Venron... – Melenda elfordította a fejét. Pupil ái igencsak tágak voltak. Talán szívott már egy jointot? A jakulentet ugyanis nemcsak egy célra használták, néha bizony olyanokra is, amelyek kevésbé tetszenének a hajónak. – Ah, most már tudom, kire gondolsz! Arra az unalmas fickóra, aki túl „jó” nekünk. Műszakban volt.

– És?

– Már megint csak a felét végezte el a munkájának. Dolgozhattunk helyette.

Az egyik biciklis férfi megpróbálta leszorítani az útról. Anélkül hogy odanézett volna, Denetree a jobb lábát kihúzta a kengyelből, és megrúgta a férfit.

– És műszak után?

– Kit érdekel?

A férfinak sikerült visszanyerni az egyensúlyát. Magához intette a többibiciklist.KörbevettékDenetree-tésmegpróbálták megleckéztetni.

–. Kérlek, Melenda! Segíts! Én...

A férfiak megtámadták. Denetree egy ütést érzett az oldalán.

Biciklijének hátsó kereke és az egyik férfi járművének első kereke összeütközött. Denetree erősen megragadta a kormányt. Újabb ütést

- 25 -

Borsch Frank - A Csillagbárka érzett. A férfiak körbezárták. Kinevették, mint az olyan gyerekek, akik egy mezei rágcsálót kínoznak. Denetree gyorsan körbenézett, jobb oldalon meglátott egy kis rést a metachok között, és teljes erejéből nyomta a pedált. Ahhoz, hogy bekapcsolja az akkut, már nem volt elég az idő.

Sikerült neki kitörni, de az esést nem tudta elkerülni. Hirtelen a vizesárokban találta magát. Esését lelkes kiabálás kísérte.

Denetree mozdulatlanul maradt az árokban, míg a csapat elhaladt.

Lassan elhalkultak a kiáltások. Még hal otta egy asszony éles hangját:

– Kérdezd a hálót, ő tudja, hol a bátyád! – majd a többiek nyerítő

nevetését.

– Kérdezd a hálót!

Mi sem könnyebb ennél.

Óvatosan felál t, megnézte testén a sérüléseket. Csípőjén látszott egy véraláfutás, máshol nem sérült meg.

Felemelte a biciklijét az árokból. Szerencséje volt, a kerékpánt nem hajlott el.

Remegett, amikor ráeszmélt, hogy mennyire megalázták. A metachoknak nem volt joguk így bánni vele! Denetree Venronra gondolt. Arra, hogy bátyjának mi mindent kel ett elviselnie a metach'tonjában. Miért nem helyezte át a háló egy másik metach'tonba? Nem azt mondták, hogy a háló figyelmét semmi nem kerüli el és minden metachot figyel? Venron itt nem sokáig fogja kibírni.

Ismét felült a biciklijére. Vajon hol van Venron? Venron értett ahhoz, hogy elkülönüljön a többiektől, távol tartsa magát. Gyakran eltűnt órákra vagy akár éjszakákra is. Nem mesélte el senkinek, hogy hol volt, még Denetree-nek sem. Valószínűleg olyan helyeken járt, ahova más nem jutott még el, mert minden egyes alkalommal hozott magával „ajándékot”: új feljegyzéseket az égboltról, korábbi generációk tudósításait, különböző tárgyakat, amilyeneket Denetree még nem látott.

Denetree Venron metach'tonjának kunyhójához hajtott, majd innen kiindulva elkezdte a szisztematikus keresést. Alaposan körbejárta a

- 26 -

Borsch Frank - A Csillagbárka helyiséget.

Talán ismét egy kis „zsákmányszerző” útra ment volna a bátyja?

Nem, nem valószínű, gondolta a lány. A „zsákmányszerző” utak jelentették Venron életének csúcspontját, ezekre napokig lázasan készült. Minden utat részletesen megtervezett, e napok alatt egyre inkább izgatottá vált, míg aztán már nem is bírta tovább és ál andóan a hosszú hajával játszott. Ilyenkor sokat mosolygott, és kis fából vagy fémből készített ajándékokkal lepte meg Denetree-t.

A legutóbbi útjáról Venron még zárkózottabban tért vissza. Sokat sírt és csak úgy tudott elaludni, ha Denetree a közelében volt.

Aztán, három nappal ezelőtt kapott tőle egy ajándékot. Egy gondosan becsomagolt kis dobozt. Amikor Denetree ki akarta nyitni, Venron megtiltotta neki.

– Nem, most még ne – mondta.

– Akkor mikor?

– Nem ma. És nem is holnap – hangzott a válasz. – Tudni fogod, hogy mikor kel kinyitni. Addig is dugd el egy biztos helyre. – Többet nem mondott, hiába is próbált meg Denetree kihúzni belőle még néhány szót.

Denetree befejezte a kunyhó átkutatását. Senkivel nem találkozott.

Akinek nem kel ett feltétlenül a külső fedélzeten maradnia, az esténként inkább a középső fedélzetre ment, itt védettebbek voltak a sugárzástól és pihenni is tudtak.

Venron tervezett valamit. De mit? A lány néha arra gyanakodott, hogy Venron titokban búcsút vett a hajótól, műszak után felkereste az összes kedvenc tartózkodási helyét, és megpróbált egy kis időt eltölteni csekély számú barátaival.

Denetree mind nagyobb köröket tett meg, egyre inkább fáradt, és nyugtalansága kezdett átcsapni félelembe. Az utak teljesen üresek voltak, lehetetlen volt nem észrevenni egy gyalogos vagy biciklis metachot. Kivéve ha szándékosan bújt el Denetree elől. De ezt Venron nem tenné meg vele. Miért kel ene elbújnia a testvére elől?

Időközben beál t az éjszaka. A kormánykomputer bekapcsolta a lámpát.

- 27 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Ugye Venron nem csinált semmit sem magával, vagy mégis?

Denetree fiatal volt, de ő is tudta, hogy néha egy-egy metach öngyilkosságot követ el. Senki nem beszélt ezekről a szerencsétlenekről. A háló, ami máskor még a hajó legjelentéktelenebb dolgairól is tudósít, róluk mindig hal gatott. De az öngyilkosok mások voltak, gyengék vagy öregek, akik elvesztették hitüket a vezetőkben, a metach'rathban, nem olyanok, mint ők, nem olyanok, mint Venron.

A lány lihegett, még nagyobb sebességbe kapcsolt, és kemény taposással próbálta kiűzni gondolataiból a félelmet.

– Kérdezd a hálót!

E gúnyos megjegyzés járt az eszében. Igen, a háló biztosan tudja, hogy hol van Venron. Semmi, szinte semmi nem kerülte el a háló figyelmét. A csil agkeresőkről viszont nem tudott. Denetree jelenthetné, hogy eltűnt a testvére, azután soha többé nem történik vele semmi. Soha többé. A háló gondoskodó felügyelete alá venné. Átadná a Magtárnak, a pszichológusoknak, akik a belső fedélzeten rendezkedtek be és soha el nem hagyták e helyet – sorvadt izmaiknak köszönhetően már nem is tudták – és mégis azt gondolták, hogy jobban értik az életet, mint bárki más a fedélzeten. Addig tesztelnék Venront, míg nem találnának valamit. Tudomást szereznének Venron

„zsákmányszerző” útjairól, ál andóan injekcióznák és mindenféle szerrel tömnék tele, amíg már semmi mást nem tudna mondani, csak a nevét és azt, hogy – Légy hű a hajóhoz! – Majd elengednék, mint a nagy közösség „megvilágosodott” tagját.

De legalább életben lenne...

Ha csak nem volt túl erős és a Magtár átadta őt a pekoynak.

Denetree meglátott egy egyszerű menedéket, amelyek a hajó ezen részén rendszeres közökben ál tak.

Élet...

Kérdéseket tennének fel. Miért? Ki még?

Ha értesíti a hálót, akkor megtalálják a csil agkeresőket és felelősségre vonják őket.

Élet...

Denetree már elhajtott a menedék mel ett, de aztán hirtelen

- 28 -

Borsch Frank - A Csillagbárka megfordult. Valaki egy biciklit támasztott a bejárathoz. A lány körbenézett. Senkit nem látott. A padló és a kis touchscreen viszont tisztára volt törölve. Valószínűleg gyerekek játszottak itt, és meglepték őket a felnőttek. Biztosan elrohantak a verés elől, a biciklit pedig ittfelejtették a nagy pánikban.

Denetree a touchscreen fölé hajolt.

Élet, gondolta. Venronnak élnie kel !

Megérintette a displayt, mérlegelte a szavakat, hogy hogyan jelenti Venron eltűnését.

Sajnálom!, gondolatban bocsánatot kért a többi csil agkeresőtől.

Sajnálom, de Venronnak élnie kel .

A display működésbe lépett, a szokásos háttér helyett Venron arcképe látszott a monitoron.

– Bátyám! – Denetree meglepődve kiáltott. – Már úgy aggódtam érted! Hol ...

A display hangszórója szavába vágott. – ...nézzetek az áruló arcába, metachok! Ez a férfi, Venron ma megpróbálta szétrombolni mindazt, amire felesküdtünk! Halálos veszélybe sodort minket! Nézzétek kegyetlen tettét!

Venron arca eltűnt, helyette egy csarnok totálja jelent meg.

Középen volt egy nagy, otromba gép, Denetree még soha nem látott ilyet. Az egyik végén két átlátszó fülke volt, középen pedig egy hosszú rúd. Néhány pil anatig nem történt semmi. Az egyik fülkében mozgást vett észre Denetree, egy emberi alakot.

Majd a gép mögött nagy kapuk nyíltak ki. Tenoyk, őrök rohantak be. Testpáncélt viseltek, fegyvereikkel a gépre céloztak. Egy hang visszhangzott a csarnokban: – Gyere vissza! Még nem késő!

A rúd megmozdult. A tenoyk fedezékbe bújtak. A rúd befejezte a forgást.

A következő képet kimerevítették.

– Jól nézzétek meg, mit tett ez a gyilkos! – hal atszott a hangszóróból.

A rúd tüzet bocsátott ki. Egyszer, kétszer.

– Venron, ne! – kiabálta Denetree a képernyőnek.

- 29 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A gép hátsó részéből hatalmas tűzsugár tört elő, majd elhagyta a csarnokot. A gép ütötte nyíláson keresztül Denetree meglátta a csil agokat. Egy pil anatra elfelejtette a félelmét. A csil agok! Venron nem öngyilkos akart lenni, hanem megtalálta a csil agokhoz vezető

utat!

A hangszóró dörgése visszahozta Denetree gondolatait. Olyan volt, mintha nagy vihar lenne a csarnokban.

Magával ragadta a tenoykat, akik megpróbáltak kapaszkodni, de a csupasz fémpadlón ez lehetetlen volt. Egymás után tűntek el a gép ütötte nyíláson keresztül, kegyetlen halált haltak.

– Venron, mit tettél? – A lány szemébe könnyek szöktek. Most először, amióta csak él.

– Ez, ez ... mit fognak veled csinálni?

A hangszóró megadta választ.

– Az árulót már utolérte megérdemelt sorsa. És mindazok, akik segítettek neki, osztozni fognak sorsában!

- 30 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 4.

Úgy tűnt, mintha a PALENQUE legénységét nagyon gyorsan toborozták volna össze, mindenféle népségből, de egy dologban nagyon jók voltak: gyorsan dolgoztak.

– Helyzet! – kiáltotta Sharita Coho. A parancsnoknő szűk egyenruhájában kissé különösnek tűnt a proszpektorok között. A PALENQUE-n dolgozó férfiak és nők nagy hangsúlyt fektettek az egyéni megjelenésre. Rhodan még mindig alig tudta elhinni, hogy például a parancsnoknő és a rádiós ugyanazon hajóhoz tartoznak.

Alemaheyu Kossa úgy tűnt Rhodannak, mint Jimi Hendrix, egy óterrai rockzenész reinkarnációja, csak Kossának egy kicsit sötétebb volt a bőre és többnyire nem hordott homlokpántot, amivel hatalmas sörényét leköthette volna.

– Folyamatban – válaszolt Omer Driscol, a navigátor. A hatalmas fekete férfi oly közel nyomta arcát a holo-képhez, hogy az orra majd elsüllyedt benne. – A hipervihar utolsó kitörése...

– Ebből indulok ki én is – vágott szavába a parancsnoknő. –

Eredmények?

– Még nincsenek. Az értékelés most folyik. – Driscolt nem zavarta Sharita Coho nyers hangneme. Mindig ilyen goromba volt Sharita, vagy csak a társai miatti aggodalma tükröződik dühében? –

elmélkedett Rhodan.

Sharita elfordította fejét.

– Alemaheyu? Kapcsolat?

A rádiós megrázta a fejét.

– Nincs.

– Nem jó. Egyáltalán nem jó. Próbálkozz tovább.

A vékony terrai virtuális bil entyűzete fölé hajolt, egy csomó parancsot gépelt be, és közben egyre csak mormogott magában.

Rhodan úgy vélte, azt hal ja: – Gyerünk már! Gyertek vissza Mamához! –, de végül azt gondolta, tévedett. Ennyire bolondosak még

- 31 -

Borsch Frank - A Csillagbárka ezek a proszpektorok sem lehetnek.

– Sebességet fél FS-re csökkenteni. A Lopakodó csaknem egy tized FS-sel ment. Egy fél óra múlva bejárjuk azt az egész részt, ahol haladt.

Néhány percig feszült csend uralkodott a központban, majd Alemaheyu jelentkezett ismét.

– Sharita!

– Van kapcsolat?

– Lopakodó XI-gyel nincs, de a többi Lopakodó jelentkezett.

Segíteni akarnak a keresésben.

– Nincs szükség rá. Mi vagyunk a szem és a fül, és már a helyszínen vagyunk.

– Igen, de mégis segíteni akarnak.

– Őrültség! Mondd meg nekik, hogy...

A parancsnoknő nem tudta befejezni, mert egy nő, aki egy fej el magasabb volt, mel é lépett, és kezét Sharita karjára tette. Pearl Laneaux volt az, a PALENQUE első tisztje.

– Pearl? – mondta Sharita. – Mit akarsz?

– Ne tedd ezt. – Pearl szép őzikeszemeivel kérően nézett a parancsnoknőre. A két nő rettenetesen különbözött egymástól. Sharita a marcona fel épésével úgy festett, mintha az LFT-flotta harci gépeinek buzgó parancsnoka lenne – a kora miatt viszont nem lehetett az. 74

évesen már nem sok esélye volt arra, hogy a flotta elfogadja őt. Pearl Lenaux vele el entétben maga volt a szelídség, egy törékeny szépség, aki nem nagyon il ett a faragatlan proszpektorok közé.

Tulajdonképpen a két nőnek egész nap csak vitáznia kel ett volna.

Tulajdonképpen. És ez néha meg is történt. A két rangidős vitája azonban minden egyes alkalommal úgy hatott Rhodanra, mint egy

„frissítő zivatar”. Amint elvonult a vil ám és mennydörgés, megszületett a döntés. Egy olyan döntés, amelyben mind a két nő

okossága tükröződött.

– Mi az? – kérdezte Sharita. Mérgesen nézett az első tisztre.

– Ne zavard el a többi Lopakodót. Természetesen nem segíthetnek neked a keresésben, ezt ők is tudják. Itt a gesztusról van szó.

– Ah, gesztus!

- 32 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Sharita, te nagyon jól tudod, milyen közel ál nak egymáshoz a Lopakodók legénységei. Ne nehezítsd meg a helyzetüket még jobban.

Rhodan látta, hogyan feszülnek meg a parancsnoknő nyakán az izmok és szorítják szűkre szabott egyenruhájának gal érját. Nem lepte volna meg, ha a parancsnoknő megüti első tisztjét. Ehelyett azonban levette magáról Pearl kezét és kiáltott:

– Alemaheyu! Jöhetnek a Lopakodók. De mondd meg nekik, hogy a kiesett időt természetesen levonjuk a részesedésükből. Nem azért vagyunk itt kint, hogy szórakozzunk!

Tovább folyt a keresés. Egymás után jelentek meg a Lopakodók a PALENQUE közelében. A mozgó kis laborok úgy repkedtek ide-oda, mint egy madársereg, még Rhodant is meglepte gyors fordulási képességük.

De ez sem segített. A PALENQUE és kísérői az említett szektort teljesen berepülték anélkül, hogy az elveszett Lopakodó nyomára bukkantak volna.

– Sajnálom – mondta a navigátor, és zavartan tördelte uj ait. – A szektort átnéztük, néhol egy kis kozmikus por, de más semmi.

– De ez lehetetlen! – válaszolt Sharita hevesen. – A Lopakodó nem juthatott messzire.

– Miért nem? – szólt közbe Rhodan. – Lehet, hogy a hiperviharban bekapcsolták a gyorsítójukat.

– Senki nem adott erre parancsot. De ... – A parancsnoknő hidegen vigyorgott. – De ez nem sokat jelent. Ki hal gat itt az én parancsomra?

A központban senki nem mert nevetni.

– Kiterjeszteni a keresést! – parancsolta Sharita. – Egy fényév rádiuszára. Azt akarom, hogy minden porszemet vizsgáljatok meg!

A központban mindenki dolgozott. A férfiak és nők készülékeik fölé hajoltak, senki nem szólt egy szót sem. Rhodan néha hal ott egy elnyomott köhögést, de a várt jelentés nem hal atszott.

Rhodan azon kapta magát, hogy uj aival idegesen dobol konturszékének karfáján. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy krízisszituációkban ne tegyen semmit. De amióta itt volt, csak passzív hozzáférést kapott az adatokhoz, a fedélzeti syntront és annak

- 33 -

Borsch Frank - A Csillagbárka subszisztémáit nem használhatta.

Sharita Coho torkát köszörülte, fel és alá járkált. Jobb kezének uj ai kombifegyverét tapogatták.

– Itt van valami! – kiáltott Omer Driscol. Ez örömkiáltás volt. –

Objektum kevesebb mint fényórányi távolságra. A tömege ...

– Igen?

– A tömege háromszor akkora, mint a Lopakodóé – felelte szomorúan a navigátor. – Fogalmam sincs, mi ez, de nem a mieink.

– Optikai ábrázolást ad a syntron?

– Éppenhogy. A hipervihar kitörései még mindig bezavarnak. És ez a valami nagyon gyorsan halad! De egy szimuláció biztos van benne.

– Ide vele!

A központ közepén megjelent egy embernagyságú holo, ablak a világűr sötétségébe. Nehéz volt felismerni az objektumot. Egy sötét árnyék látszott csupán, amely nagyon gyorsan repült. Az objektum megpil antásakor a PALENQUE néhány tagja szitkozódott. Rhodan számára ez valahogy nyugtató volt. Már azón töprengett, vajon a PALENQUE legénységének valaha sikerül-e kevésbé görcsösnek lennie.

De milyen áron...?

– Nézzük meg ezt a valamit – parancsolta Sharita.

Rhodan érezte lába alatt a vibrálást, ahogy a hajtóművek begyorsították a PALENQUE-t és a hajó az objektum nyomába eredt.

A központi holón tovább növekedett a forgó árnyék. Körvonalai egyre élesebbé váltak. Rhodan úgy hitte, fémet lát, amelyen a csil agok gyenge fénye visszatükröződik. A rotációs mozgás miatt az egyik szárny előre-hátra mozgott, olyan volt, mintha integetne. Micsoda abszurd gondolat!

– Hé, ez a dolog integet nekünk! – kiáltott Alemaheyu, akinek nem esett nehezére a legbolondabb értelmezéseket is hangosan kimondani.

– Tartsd meg magadnak a hülyeséget! Ez itt nem más, mint egy halott bádogdoboz!

Halott bádogdoboz... Abban, amit Sharita mondott, volt egy kis igazság.

- 34 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A PALENQUE megtett egy rövid fénysebességnyi távot. Amikor ismét normál értékkel haladtak, az objektum körülbelül egynegyedmillió km–re volt tőlük.

Kétségtelenül egy technikai építmény volt. Rhodant egy rakétára emlékeztette, amelyet kb. 3000 évvel ezelőtt az US Space Force-nál használtak, még mielőtt felfedezték az Arkonidákat.

Csak éppen ez a rakéta ketté volt szakítva. Egy csonk volt, az égési nyomok pedig arra utaltak, hogy a szétesését egy robbanás okozta.

Talán baleset történt a fedélzeten? Vagy valaki rálőtt a hajóra? És –

Rhodan számára ez is döntő fontosságú volt – mi lett a levált résszel?

A navigátorhoz fordult. – Található még más objektum is a környéken?

Driscol várt egy kicsit, majd tagadólag rázta a fejét.

Sharita dühös pil antást vetett Driscolra. Rhodannak pedig azt mondta: – Elfelejted a státusodat. Te a PALENQUE-n...

– ...vendég vagy, tudom. Nem is parancsot adtam, csak egy kérdést tettem fel. És ezt is csak azért mertem, mert sürget az idő.

– Na ne mondd!

– Igen, sokkal jobban sürget, mint gondolnád. Ez a dolog ott –

Rhodan a központi holót már teljesen betöltő roncsra .mutatott –

csaknem fénysebességgel halad. Mi pedig hozzá igazítottuk a tempónkat.

– Na és?

– Ez azt jelenti, hogy relativisztikus térségben vagyunk. Mivel nincs hozzáférésem a fedélzeti syntronhoz, csak fejben tudom gyorsan kiszámolni, hogy minden perc alatt, amit ez alatt a sebesség alatt eltöltünk, kb. 100 percnek számít a Terrán vagy a Szabad Terrai Ligamás bolygóján. Amilyen gyorsan csak lehet, vissza kel vennünk ebből a sebességből, különben esélyünk sincs rá, hogy a Lopakodó személyzetét megmentsük.

Sharita lassan, kényszeredetten bólintott. – Rendben. Ez helytál ó.

De előbb ezt az izét a fedélzetre hozzuk – ki tudja, talán valami értékes. És aztán megtaláljuk a társainkat!

Rhodan nem szólt semmit. Sejtette, hogy mi történt a Lopakodó

- 35 -

Borsch Frank - A Csillagbárka legénységével. Nem fog tetszeni a többieknek...

A PALENQUE visszatért ez eredeti kereső területre. A többi serény Lopakodó segítségével másodszor is átfésülték a szektort. Amikor ez a keresés is eredménytelen lett, Sharita kiterjesztette a keresés rádiuszát.

Senki nem törődött az időközben befogott ronccsal, amelyik a PALENQUE egyik hangárjában volt. Nem a Lopakodó XI-ében – a gondolat elviselhetetlen lett volna a legénység számára – hanem abban a hangárban, amiben a Space-Jetnek kel ett volna lennie, ha PALENQUE tulajdonosai invesztáltak volna egybe. Nem a kíváncsiság hiánya volt, ami a proszpektorokat távol tartotta attól, hogy megvizsgálják leletüket, hanem végül is ez a dolog halott volt, őket pedig az élők érdekelték.

De ahogy telt az idő, egyre világosabbá vált, hogy a Lopakodó XI legénysége már csak társaik fejében él. Az Ochent-ködben a speciális jármű egyetlen nyomát sem találták.

Rhodan tehetetlen nézőként figyelte, hogyan fogy el apránként a proszpektorok reménye. Eleinte a feszültség megakadályozta őket abban, hogy igazán átgondolják az esetet. Kétségbeesve figyelték a monitorokat, hátha valami anomáliára bukkannak, amit a fedélzeti syntron nem vett észre. Néhányan a proszpektorok közül, főleg Alemaheyu Kossa gyorsan keresőrutinokat írtak, amelyek a beérkező

és az archivált adatokat elemezték. De a fáradozásaik hiábavalóak voltak, itt-ott találtak csak egy kis kozmikus porfelhőt. Kimerültség vette át a feszültség helyét, a kétségbeesés pedig egyre növekedett. Ez egyszerűen nem történhetett meg! Társaiknak életben kel lenniük!

Lassan már a kimerültség el en harcoltak, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtuk. Nem akarták cserbenhagyni a bajtársaikat! De a navigátorok hal gattak, a kereső rádiusz egyre nagyobb lett, és annak valószínűsége, hogy megtalálják Lopakodó XI-et, egyre csökkent.

Rhodan úgy látta, eljött az ideje, hogy szóljon. – Sharita – mondta

–, azt hiszem, a keresésnek nincs több értelme.

– Ó, igen? – A parancsnoknő karikás szemei elárultak még egy

- 36 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kimondatlan szót: okoskodó.

– A Lopakodó legénysége halott.

– Te ezt honnan tudod? A Lopakodóban hetekre elegendő levegő és élelem van.

Tudom, de ez nem használ. A Lopakodó megsemmisült.

– Ez nem lehet. – Sharita felál t a székéből és kihúzta magát. Jobb kezével egy szöszt sepert le egyenruhájáról. – Az egész területet átfésültük. A hipervihar kitörései is elmúltak. Ha lenne odakint egy porszem nagyságú roncsdarab, azt is megtaláltuk volna.

– Erről van szó.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy nagy valószínűség szerint egy porszem sem maradt Lopakodó XI-ből.

Sharita jobb kezével megragadta fegyverének markolatát. – Most már értem, mit akarsz mondani! Ezek az átkozott akonok! Ezt még megbosszulom nekik! Ki más tehette ezt? Ők vagy a tányérfejűek!

Én...

Rhodan rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy ők voltak.

– Akkor ki más? Nehogy azt mondd, hogy az arkonidák, és ők a valódi okai annak, hogy itt vagy velünk a világ végén?

– Nem, nem hazudtam neked. Azért vagyok itt, hogy nem hivatalos csatornákon keresztül kapcsolatot létesítsek az akonokkal és kicsit javítsam a viszonyunkat. Terrának az elkövetkező években több barátra lesz szüksége. És az akonok itt repkednek mindenfelé az Ochentködben. De nem ők semmisítették meg a Lopakodót, hanem az ott. – A terrai egy kis holoképre mutatott, amely a hangárt mutatta a ronccsal együtt. – Pontosabban, a hiányzó fele.

Pearl Lenaux, aki eddig az egyik asztalnál a navigációs adatokat figyelte, most bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Ebben lehet valami igazság. Ez a roncs csaknem fénysebességgel repült, amikor befogtuk.

Egy test tömege egyre inkább növekszik, minél közelebb kerül a fénysebességhez. Még egy játék labdával való ütközés is fatális lenne, ilyen tempónál. Semmi nem maradna belőle, csak apró részecskék.

– Lehetséges – szólt a parancsnoknő. – De akkor hogy maradhatott

- 37 -

Borsch Frank - A Csillagbárka meg a fele ennek az izének? Ha a feltételezésed igaz, akkor ennek is meg kel ett volna semmisülnie.

– Ez igaz – ismerte el Rhodan. – De ki mondta neked, hogy a kettészakadás a Lopakodóval való ütközéskor történt? Lehet, hogy ez a rakéta már sokkal hamarabb szétszakadt. Talán a roncsdarabok kisebb sodrású vektorokat követtek. Aztán az egyik darab összeütközött a Lopakodóval – mi pedig a keresés során rábukkantunk a másik felére, amely a nagy sebesség el enére az ütközés helyének a közelében volt.

Sharita Coho lecsukta a szemét, mélyet lélegzett és a navigátorhoz fordult. – Omer, nézd át az archivált adatokat. Keress részecskefelhőket. Talán találsz egyet, ami kb. a Lopakodó és a roncsdarab tömegének megfelelő ... bár én nem hiszem.

Néhány perc múlva jött a visszajelzés: a kérdéses szektorban valóban volt egy részecskefelhő, amelynek iránya, gyorsasága és tömege ahhoz hasonlított, ami a Lopakodó és a roncsdarab ütközése következtében várható volt..

A parancsnoknő nyugodtan megköszönte a jelentést. – Legalább most már megbizonyosodtunk. – Rhodanhoz fordult, őt vizslatta. –

Sejtetted egész idő alatt, ugye? Miért nem szóltál semmit?

Rhodan ál ta a nézését. – Mert nem számított volna. Közületek senki sem hitt volna nekem. Tovább kerestetek volna, mindaddig, míg a fáradtságtól összeestek. Én ezt nagyon jól megértem: a helyetekben én sem cselekedtem volna másképp, ha az én bajtársaim életéről lett volna szó.

Pearl Laneaux szólásra nyitotta száját. A parancsnoknő egy gyors katonás mozdulattal leintette. – Tudom, tudom, ebben van valami igazság. – Sharita megigazította az övét, amelyen a kombifegyvere lógott. – Most már biztos: mind a hárman halottak. Pearl, te értesíted a hozzátartozóikat. Gondoskodj arról, hogy megkapják a rizikóbónuszt, ami jár nekik. És most látni akarom ezt az izét, ami a bajt okozta.

A parancsnoknő nehézkes léptekkel hagyta el a központot. Rhodan csatlakozott hozzá. Sharita szó nélkül akceptálta a kíséretet.

- 38 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 5.

– Szomorú vagy?

Lemal Netwar óvatosan a hang irányába fordította a fejét.

Óvatossága érthető volt, így csak kisebb fájdalmat érzett.

A csupasz falra pil antott. A háló ma semmilyen külső formában nem akart megjelenni. Mostanában egyre ritkábban tette ezt. Talán elromlott a projektor, és a háló nem talált másikat. Nem ez lenne az egyetlen gép a NETHACK ACHTON-on, amely felmondja a szolgálatot.

– Miért kérded?

Netwar magas, erős férfi volt, betegsége el enére is, amely az ízületeit támadta meg. Széles, bár manapság már lógó vál ai miatt akár egy olyan metachnak is beillett volna, aki egész életében kemény fizikai munkára volt beosztva. De a látszat csalt.

–. Én ismerlek, Lemal – mondta a hang. Most egy másik irányból szólt. Netwar nem vette a fáradtságot, hogy felé forduljon. Nem volt kedve a hálóval játszadozni. A háló úgyis hal ott mindent, amit ő

mondott, akár tetszett neki, akár nem. Kímélnie kel ett magát, hogy a felesleges mozdulatok ne okozzanak fájdalmat.

– A homlokodon lévő ránc mindent elárul nekem, amit tudnom kel

– folytatta a hang. Egy kis emberi melegség áradt a hangból, ez a véletlen hal gatót meggyőzte volna arról, hogy egy valódi embert hal .

De ha megkérdezték volna ezt a hal gatót, hogy a hang egy férfié vagy egy nőé, nem tudott volna válaszolni. – Egészen az orrodtól indul felfelé, majd a homlokodon két irányba ágazik. Mindig megjelenik, ha gondjaid vannak.

– Mindig?

– Az esetek 97,355 százalékában. – A hang sóhajtott. – Miért kényszerítesz mindig felesleges pontosságra? Emlékeztetni akarsz, hogy csak egy gép vagyok?

Netwar nem válaszolt. Néha azt kívánta, bárcsak soha ne kezdett

- 39 -

Borsch Frank - A Csillagbárka volna el játszani a hálóval. Egy kicsit felborította a dolgok természetes menetét. Ő volt a Naahk, a NETHACK ACHTON uralkodója. A háló pedig egycsáp volt, amelynek segítségével hatalmát gyakorolta a metachok javára. Így akarták ezt egykoron a hajó építői.

És mi vette rá őt, hogy változtatásokat hajtson végre a hálón? Egy sor jó kifogást talált. A stagnálás visszalépést jelent – hangzott az egyik. Korlátozott eszközeiket, ami a hajón rendelkezésre ál t, optimálisan kel ett alkalmazni, fejleszteni. Netwar nem tudta, mibe fog

– így hangzott egy másik. De az egyetlen őszinte ok: A hivatala magányossá tette. A többi metach nem tekintette őt közönséges halandónak. A legtöbben tisztelték, néhányan gyűlölték, de kivétel nélkül mindenki respektálta és félt tőle. Ha megpróbálta volna, hogy egy metachhal a gondjairól, bajairól és felelősségének súlyáról beszéljen, puszta értetlenségbe, sőt elutasításba ütközött volna.

Netwarnak nagyon éles esze volt, bár egyszer sok-sok évvel ezelőtt, az egyik „legsötétebb” órájában hagyta, hogy ne az esze vezesse. Azt a nőt, akinek egyszer kiöntötte a szívét, életfogytiglani munkára küldte a mezőkre, oly messzire, amennyire a fedélzeten csak lehetséges. Ez a döntés nemcsak saját, de az egész hajó érdekében történt.

Nem sokkal később elkezdett játszani a hálóval. A háló hardware fix volt és egy picit elhanyagolható. Csak a „csontszerkezetet”

képviselte, amelyre a háló épült. Fontosabb volt a „hús”, a software, ezt pedig a saját belátása szerint formálta át.

Ő volt a Naahk, ő döntött élet és halál sorsáról a NETHACK

ACHTON fedélzetén, de a teljhatalom nem volt egyenlő a mindentudással. Lemal Netwarnak sok idejébe telt, míg megtanulta a programozás alapfogalmait, és még több idejébe, míg az első apró sikereit elérte. Az alapot természetesen az építők fektették le. A hálót, a fedélzet minden számítógépének decentrális kapcsolatát egy egyszerű

nyelvfelismerő és irányító programmal látták el. A munkának ezt a részét levették Netwar vál áról. Neki már csak az a feladat maradt, hogy a hálót egy interface-szel lássa el, amely az interakciókban nem különbözött az emberekétől.

- 40 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Az első próbálkozásai nevetségesen primitívek voltak. Eredetileg a háló csak 214 pontosan definiált parancsra reagált. A hétköznapi beszélt nyelvvel nehézségei voltak. Netwarnak egy szigorú és egyszerű

szintaxishoz kel ett magát tartania, hogy a háló megértse őt. Az első

fázisban csak egy gyorsan kimerülő pszeudo-intel igenciát tudott kölcsönözni a hálónak. Alapjában véve ez nem volt más, mint egy egyszerű kérdés-felelet játék. A háló minden kijelentéséhez hozzáfűzött egy kérdést. Teljesen mindegy volt, hogy mit mondott, mindig csak kérdéseket kapott, soha sem válaszokat.

– Szomorú vagy – ál apította meg a hang.

Néha azt kívánta Netwar, bárcsak soha ne babrált volna a hálón.

Beszélgetőtársra vágyott, olyanra, akinek elmondhatja a gondjait és nem egy olyanra, aki konfrontálja a bajokkal.

A Naahk hal gatott, megpróbált a parancsnoki display adataira koncentrálni.

– Ugye a gyerekek miatt?

Netwar megunta, felnézett. Sóhajtott egyet, fájt minden mozdulata.

Ne nevezd őket így. Már nem gyerekek!

– Ó, hát a fedélzeten nem mindenki a te gyereked?

– Mi egy közösség vagyunk. Össze kel tartanunk, hogy életben maradhassunk. Mindenkinek a számára kijelölt helyen kel szolgálnia.

Mi ...

– Kímélj ,meg az előadásodtól, nagy Naahk – szakította félbe a háló. – A legtöbbet úgyis én írtam, már elfelejtetted? – Netwar sóhajtást hal ott mindenfelől. Aztán nyugodtan folytatta tovább a hang:

– De nem erről akartam veled beszélni, hanem a gyerekekről.

– Már nem gyerekek. A vezetőjük 22 éves volt, biztos vagyok benne, hogy a többiek is hasonló korúak.

– Kérlek, Lemal. Mit számít egy ember fizikai kora? Neked ezt jobban kel ene tudnod.

Netwar beletúrt rövid, fekete hajába. A legszívesebben elhagyta volna a helyiséget és elrohant volna. De hova? Sehova nem menekülhetett. A hajó túl kicsi volt ahhoz, hogy elmenekülhessen saját maga elől, a felelősség elől, amelyet szabad akaratából vál alt fel.

- 41 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Na jó – mondta Netwar –, meghagyom akaratodat. Nevezd őket úgy, ahogy akarod.

– Na látod –, mondta a háló. – Tudtam, hogy értelmesen is tudunk beszélni egymással. Ezek gyerekek. Neveletlenek voltak. Olyasmit csináltak, ami tilos nekik, olyasmivel foglalkoztak, amihez semmi közük.

– Nem gyerekek. Vagy ha mégis, akkor csak egy gyerek.

Venronnak hívták. Egyedül volt. Ezt te is igazoltad. Egyedül szerezte meg az adatokat, egyedül tört be a hangárba. Egyedül ...

– ...ölt meg kegyetlenül 43 tenoyt. 43 kiváló őrt! Ez példátlan gaztett a hajó történetében. És mindezt egyedül vitte véghez. Ez igaz.

De e tett csírája nemcsak benne fejlődhetett ki. Éppen erről a csíráról van szó. Venron halott, elfelejtjük. Már a múlté. Nekünk a jövővel kel foglalkoznunk!

– Nekünk?

– Neked, természetesen. Jelentéktelen segítségemmel.

– És hogyan segítenél?

– Mel etted ál ok – mondta a hang szinte anyai felhanggal. –

Mel etted ál ok a szükség és a nehéz döntések óráiban.

– Már megszületett a döntés. Az áruló halott.

– Ő igen, de a többiek nem.

– A többiek? – Ez egy retorikus kérdés volt. A Naahk ugyanolyan jól tudta, mint a háló, hogy Venronnak biztosan voltak barátai.

Bizalmasai, szövetségesei. De Netwar remélte, hogy ezt a tényt addig tagadhatja maga előtt, míg végül elfelejti.

– A szövetségesei. Nem nézted meg az aktáját?

– De, természetesen. Különleges, magának való figura volt.

Olyanok, mint ő, mindig is lesznek, bármennyire is szeretnénk megakadályozni. A genetikának határai vannak. És a nevelésnek is.

Különösen a nevelésnek, gondolta Netwar. Mikor váltál ilyen inkvizítorrá, háló? Engem kel ene támogatnod, segítened, hivatalom súlyát könnyítened, nem pedig vezetned!

– A különcök soha nincsenek egyedül. A magánakvalóknak is van családjuk, egy-két barátjuk, metach'tonuk.

- 42 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Talán tartóztassak le mindenkit, aki valaha is beszélt Venronnal?

– Nem, nem mindenkit, csak néhányat.

– Van bizonyítékod?

Eltelt néhány másodperc, míg a háló válaszolt.

– A gyerekek ügyesek. S a jelenlétem már nem olyan széles körű, mint korábban volt, még akkor is, ha pont az el enkezőjéről akarunk meggyőzni mindenkit.

– Tehát nincs bizonyítékod – mondta a Naahk. Megpróbálta elnyomni hangjában a megkönnyebbülést.

– Nem, de nem is szükséges. Tudjuk, hogy Venron kikkel ál t kapcsolatban. Elküldünk hozzájuk néhány tenoyt, megfélemlítjük őket, kínos kérdéseket teszünk fel. Ha valaki Venronnal egy követ fújt, előbb vagy utóbb megtörik a nyomás alatt, elárulja magát. Magát és még talán másokat is. És ezek is újabbakat fognak elárulni, mígnem az egész bandát felszámoljuk. Az árulók elárulják egymást. Nincs igazam?

– És mi van, ha nem a valódi bűnösöket kapjuk el?

– Akkor értékes nevelőmunkát végeztünk. Ha valakinek kétsége támadna, hogy hol a helye, azt most helyretesszük.

Netwar leült, nagy kezeit vizsgálgatta. Hisz a nagy misszióban, a nagy célban. Megesküdött, hogy mindent megtesz, hogy feladatát el ássa. De amikor felesküdött, még nem is sejtette, milyen nehéz terhet vett magára. Mindig jóságos uralkodónak képzelte magát, szerető apának, aki gondoskodik arról, hogy semmi ne történjen a védenceivel. Soha nem hitte, hogy egy nap meg kel ölnie néhány védencét azért, hogy óvja a közösséget.

Azt kívánta, bárcsak történne valami, ami leveszi róla a döntés súlyát. Hogy néhány fiatal megbánást tanúsít és így lehetőséget ad neki, hogy kegyelmet gyakoroljon. Hogy a háló abbahagyja a nyomást

– ez valószínűtlen volt, hiszen Netwar maga ál ított a bázisprogramján.

Vagy, hogy – ez volt a legvalószínűtlenebb – visszatér a szökevény.

Te jó ég, már csak a csodában tudsz reménykedni? figyelmeztette magát. Itt az idő, hogy megújulj!

– Nos? – kérdezte a háló.

- 43 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A Naahk megfeszült. – Most is, mint mindig, igazad van. Tedd, amit helyesnek tartasz.

– Jó, kiadom a parancsokat. A húgával kezdjük. Lehetetlen, hogy nem tudott bátyja gyarló tervéről.

– Rendben.

Netwar megpróbálta magában elnyomni a gondolatokat, hogy mit fognak okozni a háló parancsai. Az előtte lévő parancsnoki displayre koncentrált. Lehívta a hajó státusadatait, összehasonlította az ideális értékekkel, el enőrizte az alkalmazottak tudósításait. Egy idő múlva csökkent a feszültsége. Az uralkodás ismert rutinja megnyugtatta. Az öntözés kérdései, személyi kérdések, szomszédok vitáinak elrendezése

– a banális, megnyugtató hétköznap – felidézték, mi az igazi munkája: a közösségi lét gondozása.

– Lemal?

– Igen?

– Mit csinálsz?

– Látod, nem? Dolgozom.

– Igen, de mit?

– Te is látod.

– Igen, nem a megfelelő munkát végzed.

– És mi lenne a megfelelő? – kérdezte a Naahk, bár tudta a választ.

Erőtlenné vált.

– Szólnod kel a metachokhoz. 43 tenoy meghalt.

Hozzátartozóiknak és barátaiknak joguk van megtudni az igazat.

– Muszáj? Személyesen felhívom a hozzátartozókat és informálom őket ...

– Nagyszerű ötlet. Rögtön megteheted, miután megtartottad a beszédedet.

– A beszédemet?

– A metachoknak joguk van megtudni, ki veszélyeztette a közösségüket, nem gondolod?

A Naahk hal gatott, a háló pedig folytatta: – Megengedtem magamnak, hogy egy kísérő filmanyagot összeál ítsak. A parancsnoki displayn megjelent egy fiatal férfi arca. Sápadt volt. Állkapcsai

- 44 -

Borsch Frank - A Csillagbárka feszültek voltak, előreál tak. Láthatóan nem szerette, ha fotózták.

Szemében az intel igencia álmodozó csil ogása tükröződött. Ő lehetett Venron, az áruló.

Mindig a legjobbak, gondolta Netwar. Mindig a legjobbak, akiknek túl szűk az élet itt, a fedélzeten. Akik kívülre vágynak, akiket nem hagy nyugton a kíváncsiság. És én eltaposom őket...

Az áruló ál a alatt betűk jelentek meg. – Metachok, én szólok hozzátok...

– Mit jelentsen ez?

– Csak olvasnod kel a szöveget. Ne félj, csak te látod.

Netwar felál t, fájdalom hasított az ízületeibe. – Tüntesd el azonnal, tüntesd el!

– Ahogy akarod.

A Naahk mérgesen igazította meg egyenruháját. A hálónak ez volt a célja? Hogy őt felbőszítse? Mindegy, a düh segít neki, hogy feladatát el ássa.

Lemal Netwar szabadon beszélt a metachokhoz, tájékoztatta őket Venron megvetendő árulásáról, a felmérhetetlen veszélyről, amibe sodorta őket, és a büntetésről, ami szövetségeseit fogja sújtani.

Lemal beszédét a háló képekkel festette alá az elpusztult tenoykról.

De Lemal csak a saját arcát látta, amely visszatükröződött a displayn.

Szemeiben kereste az álmodozó csil ogást, amely mindig kigyúlt, akármilyen életfázisban volt.

De már nem találta meg.

- 45 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 6.

Mintha élne a roncs.

A roncsdarab fémszerkezete, amely isten tudja mióta volt kitéve a nul a fok körüli hőmérsékletnek, a PALENQUE melegében recsegve, ropogva tágult.

Normális esetben Sharita Coho megfordult volna, és várt volna, amíg befejeződik a hőmérséklet-kiegyenlítődés – ez a valami halott volt, nem kel ett sietni –, erősítéssel tért volna vissza és olyan felszereléssel, amel yel a roncsot rendesen még tudták volna vizsgálni.

Normális esetben. De már semmi nem volt normális, amióta Perry Rhodan a PALENQUE-ra lépett. Sharita előre sejtette ezt. Kézzel-lábbal hadakozott a prominens vendég el en, de a tulajdonosok nem kegyelmeztek és választás elé ál ították: Rhodan mindenféleképp a hajóra megy, és ha ez nem tetszik a parancsnoknőnek, akkor elhagyhatja a fedélzetet...

Nem akarta volna csak úgy odadobni több évtizedes fáradozásainak eredményét. Talán ha Rhodan egy vagy két évvel később jelenik meg.

De így... talán nem lesz olyan rossz, magyarázta be magának.

Mindenhol magán érezte Rhodan pil antását, a központban, itt a hangárban, sőt még a saját kabinjában is. Rhodan pil antása méricskélte, el enőrizte őt – és nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy túl gyengének, vezetésre alkalmatlannak találja őt.

Sharita elhessegette a gondolatokat, és a roncshoz lépett.

Jégkristályok vastag rétege fedte. A hangár levegőjében megkötött nedvesség lecsapódott a hideg fémen. Egyik kezét a törzsre tette.

Kesztyűjén keresztül is érezte a hideget, amely szinte ütésszerűen érte.

– Légy elővigyázatos – mondta Rhodan, aki néhány lépéssel mögötte maradt. – Úgy tűnik, hogy az anyag, amiből ezt a roncsot építették, nem ál ja jól a hőmérséklet-változásokat.

– Azt látom.

A szeme sarkából Sharita mozgást észlelt. Hátravetette magát. Egy

- 46 -

Borsch Frank - A Csillagbárka fémrúd lódult el a feje mel ett.

Rhodan azonnal mel ette termett. – Minden rendben? A rúd feszültség alatt lehetett.

– Rendben vagyok. – Sharita lerázta magáról a férfi karját, mérges volt magára, amiért ennyire figyelmetlen volt, de még inkább Rhodanra. Feltétlenül igaza kel ett hogy legyen? És ráadásul még a megmentő lovag szerepét és eljátszotta, aki segítségére siet, anélkül hogy szemrehányást tett volna neki.

Sharita felál t, megigazította egyenruháját, begombolta a gal érját, amely kinyílt. Ez a gal ér kapocsként szorította a nyakát, egyenesen tartotta. Jó volt ez így.

Visszatért a roncshoz, lassan körbejárta. A keskeny oldalon, amit az elejének tartott, egy kupola magasodott ki, rovar szemére emlékeztette.

Balra mel ette volt egy másik is, ami meg volt repedve. Sharita lekaparta a rárakódott jégréteget, benézett. Lent az orrnál egy jégpáncél fedte sarkantyúszerű valamit látott. Talán egy antenna?

Tulajdonképpen túl rövid és vastag volt erre a célra.

Tovább folytatta a vizsgálódást, míg a roncs hátsó részéhez nem ért. Repedezett és meghajlott fém összevisszasága tárult fel előtte.

Mindkét kezével megragadott egy rudat – lássuk csak, mit szól hozzá Rhodan! – és teljes erejéből meghúzta. Nyikorgott, jégdarabok estek le a fémről, de nem nyitott ki semmit.

Rhodan, aki mögötte ál t, hal gatott.

– A fenébe! – morogta Sharita a roncs irányába. – Miért nehezíted meg a dolgomat?

Hátrébb lépett. Bal kezével magával húzta Rhodant, aki meglepődve engedelmeskedett, a jobb kezével pedig elővette kombifegyverét és a roncsra célzott.

– Sharita, ne! – kiáltott Rhodan.

Na, ugye, hát megy ez! Te is tudsz emberi lenni. Te is elveszítheted a fejed, gondolta Sharita.

Sharita tüzelt. Egy zöldesen csil ogó sugár tört elő fegyveréből, a roncsba fúródott.

A fém recsegett, ropogott. Sharita nem akart fedezékbe vonulni –

- 47 -

Borsch Frank - A Csillagbárka nem akart Rhodan előtt komplett hülyének látszani – és mozdulatlanul várt. A ropogás abbamaradt, a roncs ismét „nyugodt” lett. Egy lyuk keletkezett a roncson, elég nagy ahhoz, hogy egy ember beférjen rajta.

– Nem kel ett volna ezt csinálnod! – mondta Rhodan.

Sharita eldugta a fegyverét. Ajkai, amelyek a Lopakodó XI eltűnése után időről időre összerándultak, most elernyedtek. – Aha, és miért nem?

– Robbanást is okozhattál volna.

– De nem tettem, nem igaz?

–Nem, de ki tudja, hogy mit romboltál szét! Talán az egyetlen bizonyítékot, ami felvilágosítást adhatna nekünk a roncs eredetéről.

Miért nem vártál, amíg...

Sharita mérgesen dobbantott. – Miért, miért, miért?

Mert idegesítesz, Halhatatlan! gondolta. Mert úgy érzem, hogy minden lépésemet figyeled. Mert rettegek attól, hogy összehasonlítasz a többi parancsnokkal, akikkel már repültél, és teljesen amatőrnek tartasz. Ezért.

– Mivel nem egy istenverte archeológus vagyok, hanem egy proszpektor űrhajó parancsnoka – mondta hangosan. – Érted? Nem ál rendelkezésemre robotok és tudósok serege, akik okos tanácsaikkal támogatnak, elvégzik helyettem a munkát, és mindent lépésről lépésre megterveznek és dokumentálnak. Nincs flottám, akiket csak hívnom kel , és egy fél óra múlva hadihajók tömkelege repül ide, jól képzett specialistákkal. Nekem csak ez van itt – fejére mutatott – és ez itt! –

Fegyverére ütött. – És tudod mi a helyzet? Soha nem bántam meg, hogy ezekre támaszkodtam!

Rhodannak nem volt alkalma válaszolni, Sharita bemászott a lyukon. Sötétség vette körül. Bekapcsolta többfunkciós karperecét, és átmenetileg zseblámpának használta. Rhodannak, aki szó nélkül követte, nem volt ilyenje, sőt fegyvere sem. A PALENQUE utasaként eddig nem volt rá szüksége. Sharita titokban nagyon örült, hogy Rhodan tőle függött, amíg a roncsban tartózkodtak.

Egy jégvilág várt rájuk. Sharitát barlangra emlékeztette. Lélegzete gőzfelhőként szál t fel. Mindenhol recsegés, ropogás hal atszott, amíg

- 48 -

Borsch Frank - A Csillagbárka a fém felmelegedett.

A levegő hőmérséklete jóval nul a fok alatt volt. Sharita most fázott az egyenruhában, amiben máskor egész nap csak izzadt. Rhodannak, aki csak egy könnyű szabadidőruhát viselt, még rosszabb volt.

– Ne vesztegessük az időt! – Sharita megvilágította az utat és a helyiséget előttük. Fegyverével is követte a fényt.

– Attól félsz, hogy világűrbeli szörnyek bújtak itt el, és arra várnak, hogy megtámadjanak és felfaljanak minket? – kérdezte Rhodan.

Sharita nem reagált a megjegyzésre. Biztonságban érezte magát, ha a fegyver a kezében volt. Nem számít, hogy mit gondol Rhodan.

Karperecének fénygolyója ide-oda vándorolt. Sharita úgy saccolta, hogy a fedélzet 10-15 méterrel volt felettük, és egyben a törzset is képezte. Egy nagy raktárhelyiségben vagy hangárban voltak most.

Mit szál ítottak itt?

Tőlük jobbra és balra a fal mentén, amely a törzset jelölte, egy pad futott végig. Egy utasoknak való pad? Lehetséges. Ez azt jelenti, hogy ez egy olyan jármű volt, amit rövid távokra terveztek. Egy komp vagy valami hasonló. Ez megmagyarázza a széles, üres belső teret is: hely a többi jármű vagy fegyverkonténerek számára.

De ha a roncs valóban egy rövid távra tervezett komp része volt, akkor mi a csudát keresett itt, az Ochentködben, messze minden galaktikus civilizációtól? És ráadásul fénysebességgel robogva?

Elérték a hangár végét. Egy fal magasodott előttük, amely a törzs egész keresztmetszetét átfogta. Jégpáncél takarta el a nyílást, ami a komp csúcsát összekötötte a raktárhelyiséggel.

Sharita ismét célzott kombifegyverével. Egy energiacsík megolvasztotta a jégpáncélt több négyzetméternyi területen. Miután a vízgőz lecsapódott és jobban láttak, Sharita egy fémrészt vett észre, amely helyenként sötétebb volt.

Nem csoda, gondolta, a komp építői soha nem gondoltak arra, hogy a belső tér nul a fok körüli hőmérsékletnek lehet kitéve. Az anyag nem bírja a terhelést.

– Bingo, itt van az ajtó!

Sharita ismét használta kombifegyverét.

- 49 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Ne! – kiáltott Rhodan, de túl késő volt. Az irányított dezintegrátorsugár követte az ajtó vonalát. A fém nem el enkezett. A sugár hatására zöldes gáz tört elő, a széleken pedig fekete lett a fém.

Néhány pil anattal később az ajtó kidőlt. Akkora zajt hal atott, hogy valószínűleg még a PALENQUE központjában is észlelték.

– Mi a bajod már megint? – A parancsnoknőnek elege lett abból, hogy ál andóan vizslatják. – Talán először egy speciális kommandóra kel ett volna várnom, akik óvatosan kinyitják az ajtót, azért, hogy nehogy valami értékeset megsemmisítsek?

– Igen. És...

– Nem tudom, mi bajod – szakította félbe Sharita. – Ők sem tudtak volna jobb nyílást csinálni vagy igen?

– Nem nagyon.

– Na ugye. Akkor mi ez az izgalom?

– Azt hiszem, betűket láttam. Balra az ajtó mel ett, szemmagasságban.

– Talán, interkozmó nyelven? „Kérem ne lőjenek, a kulcs a a lábtörlő alatt!”

Rhodan nem reagált a sértő viccre. – Nem, nem interkozmó. De olyan nyelv, ami nekem nagyon ismerősnek tűnik.

Nagyszerű! gondolta Sharita. Ezt jól megcsináltam. Ha ez így megy tovább, egy nap idegességemben még az egész PALENQUE-t felrobbantom.

– Nem kel izgulni – próbálta Rhodant nyugtatni. – Valószínűleg nem ezek voltak az egyedüli írásjelek ezen az izén.

Rhodan szórakozottan bólintott. Láthatóan máshol jártak a gondolatai.

Az ajtó mögött Sharitát és Rhodant egy újabb jégvidék fogadta, de most kisebb mértékű. Egy keskeny folyosón találták magukat, amelyekből más folyosók nyíltak és több ajtó is volt ott. Sharita gyanította, hogy a legénységi szál ások területére hatoltak be. A hajtómű-és erőműrész valószínűleg a hátsó részben volt, amelyik a Lopakodóval összeütközött.

Néhány percig mentek a folyosókon, primitív, falhoz erősített

- 50 -

Borsch Frank - A Csillagbárka létrákon másztak fel több emeletet.

– Nincs antigravitáció – kommentálta Rhodan. – Ha engem kérdezel, ezt a valamit mesterséges nehézségi erő nélküli utazásra tervezték.

Sharita nem nagyon figyelte a környéket. Kis uj ával –

kombifegyverét nem vette ki a kezéből – ál andóan a multifunkciós karperecét nyomkodta, adatokat kérdezett le, méréseket, navigációt kért. Aztán hirtelen megállt.

– Van valami? – kérdezte Rhodan.

– Hm... – Sharita tovább figyelte a displayt. – Ott van valami...

hm... feltűnő.

– Igen?

– Ott, odaát. – Sharita néhány méterrel távolabbra mutatott. – Túl meleg. Túlságosan meleg van mögötte.

Karperecének mérési adatai annyira lefoglalták a parancsnoknőt, hogy egy pil anatra még a feszélyezettségét is elfelejtette.

– Hány fok van?

– Mínusz 1,3 – tehát 14,8 fokkal melegebb, mint itt.

– Energiaemisszió?

– Nincs, a roncs ezen részén nincsen energiát előál ító aggregátum.

Ha voltak biztonsági rendszerek, már régóta nem működnek.

– Tehát valószínűleg rossz a mérési adat.

– Nem, a karperec jól működik.

Egy pil anatra egymásra néztek.

– Nézzük meg, mi van ott.

Sharita ismét a falra irányította kombifegyverét. A dezintegrátorsugár csak lassan haladt előre.

– Itt sokkal vastagabb az ajtó, mint az előbb – kiáltotta.

– Talán egy menedékhely, aminek szükség esetén le kel ene válnia.

Sharita tovább küzdött a fémmel. Nemsokára kidőlt ez az ajtó is.

Először Sharita lépett be a nyíláson, kombifegyverét tüzelésre készen tartva.

Egy apró helyiség tárult eléjük, amelyet nem fedett jégpáncél.

Karperecének remegő fényében Sharita észlelt több kontúrszéket,

- 51 -

Borsch Frank - A Csillagbárka előttük műszerpultokat, kialudt, halott képernyőket, mel ettük pedig több kis tartályt, amelyekben kis tócsák csil ogtak, és elárulták, hogy víz volt bennük: A helyiség másik végében észrevett egy kis rést, amely egy fülkéhez vezetett. Előtte pedig, a földön...

– Egy ember!

Venron zajt hal ott. Ez arra emlékeztette, hogy még életben van, a hideg még nem emésztette fel teljesen. Még nem.

Sharita lámpája egy ember körvonalait világította meg. Össze volt görnyedve, mint egy embrió, és a hátát mutatta feléjük. Az egyik karját egészen kinyújtotta, mintha meg akarna ragadni valamit. Vékony nadrágot és inget hordott, ami a gyenge fényben színtelennek és mattnak tűnt.

Fény. De nem a csil agok fénye. Nem, gyengébb. Venron megpróbálja fagyott szemhéját kinyitni. Sikerült résnyire nyitni. Nem stimmelnek a színek. Mintha a hideg a színeket is megfagyasztotta volna. Látja a komp padlóját. És egy kart. Eltelik egy hosszú pil anat, míg az elcsigázott tagot felismeri. Ez az ő saját karja. Kinyújtotta, remélte, hogy megérintheti. Megfoghatja és kapaszkodhat belé. De kibe? kérdezi magától. Elfelejtette.

– Ez...ez...

Sharita le akart borulni az alakhoz, segíteni neki, de a teste nem engedelmeskedett, mintha a felfedezés pil anatában a teste és lelke is megfagyott volna. Szégyenkezés fogta el. Hogy játszadozhatott itt Rhodannal, amíg itt egy ember haldoklik?

Rhodan arrébb tolta, és letérdelt az alak mel é. Sharita hagyta.

– Nem kel félned – suttogta Rhodan interkozmó nyelven. –

Segíteni akarunk neked.

Egy alak. Egy hang. Valamit suttog. Venron nem érti, hogy mit mond, de mindegy. Nyugtatóan, őszintének hat.

Rhodan óvatosan megfordította az alakot. Csak nehezen sikerült, a mozgása olyan volt, mintha minden hajlékonyság, ami az emberekre jel emző, kihalt volna belőle.

Egy férfi volt.

Egy férfi. Venron szomorú szemmel néz rá. A férfi szája

- 52 -

Borsch Frank - A Csillagbárka egyfolytában mozog, valamit suttog, amit nem tud megérteni. Venron mondani akar valamit. Nem sikerül neki. A szája nem engedelmeskedik.

Sharita és Rhodan egy borostás arcot lát. Szemei mélyen ülnek, orcái beestek. A férfi barna bőre viaszosan csil ogott. Rhodan egyik kezét a férfi feje alá tette, másikkal kigombolta dzsekijét és kibújt belőle. Megcserélte a kezét, hogy kibújhasson a másik uj ából is, majd a dzsekit átmeneti párnaként a férfi feje alá tolta.

Egy meleg kéz. Jólesik az érintés. Denetree-re emlékezteti Venront.

Most már eszébe jutott, hogy ki felé nyújtotta a karját. Látta őt a csil agok között. A testvére soha nem adja fel őt. Az alak egy olyan formát ölt, éles lesz. Venron a testvérét látja, aki fölé hajol. Mosolyog.

– Él ... él még? – kérdezte Sharita. Még mindig meg volt merevedve. Kombifegyverét a férfira és Rhodanra szegezte. Egy kifejezetten il etlen gesztus, de nem tudott el ene tenni. Jobb kezének uj ai oly görcsösen fogták a fegyvert, mint ahogy egy fuldokló kapaszkodik egy faágba.

Egy másik hang. Egy nő. Venron megpróbálja elfordítani a fejét.

Látni akarja a nőt.

– Igen. – Rhodan felpillantott a parancsnoknőre. – És tedd meg nekem azt a szívességet, hogy elteszed a fegyvered – ez a szegény fickó biztosan nem csinál semmit!

– Igen... igen. – Sharita nem el enkezett. Megérdemelte a rendreutasítást. De az uj ai még mindig nem engedelmeskedtek neki.

Bal kezével megpróbálta a merev uj akat kiegyenesíteni.

Rhodan ismét a férfihoz fordult. – Ne félj, minden rendben lesz.

Segítünk neked. Minden rendben lesz...

A férfi suttogása nyugtatja Venront. Ez az, ami megvédi attól, hogy a mélybe zuhanjon, ahonnan már nincs visszatérés. A férfi jóindulatú hozzá.

Amíg beszélt, Rhodan kézfejét a férfi szája és az orra elé tette.

Érezte, hogy lélegzik. A férfi még lélegzett. Rhodan megfogta kezét, kitapintotta a férfi pulzusát. – Gyenge a pulzusa – mondta Sharitának –

, de stabil.

- 53 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Sikerült neki? Megtalálta a csil agokat? És barátokat, nem pedig el enségeket, ahogy egész életében szajkózták neki?

– Mi van vele? – Sharitának sikerült letérdelni a férfi mel é. A jobb keze még mindig nem engedelmeskedett neki, de legalább a karját leengedte. A kombifegyver csöve a padlóra irányult.

Ismét a nő hangját hal ja. Venron látni akarja. Minden maradék erejétösszeszedi,hogymegfordítsaafejét.Nehezen engedelmeskednek kihűlt, merev izmai. A férfi suttogása segít neki, erőt ad.

Rhodan megrántotta a vál át. – Éhség, szomjúság, fagyás... Nem vagyok orvos. De félek, ha a következő percekben nem kerül az orvosi ál omásra, meghal. Egy óriási lyukat fúrtunk a kamrájába, ami eddig védte. Itt bent gyorsan csökken a hőmérséklet. Kétlem, hogy a hőmérsékletesést kibírja.

Sharita lassan bólintott, mintha transzban lett volna.

– Sharita!

Egy kiáltás. Éles. Hangos.

Sharita nem tudott megmozdulni.

– Sharita! – Rhodan már ordított. – Használd a karpereced – hívj végre segítséget!

Egy kiáltás. Mi történt? A védettség, amit eddig érzett, most elszállt.

Sharita minden erejét bevetette, hogy összeszedje magát. A fegyvere kicsúszott a kezéből, koppanva a padlóra esett. Végre sikerült neki! Öklével megemelte a karperecét. – Pearl!

Venron befejezte a fordulást, egy nő alakját látja. Most a nő is kiabált.

– Mi újság van, Sharita? – jelentkezett az első tiszt hosszú másodpercek múlva.

Összeszorítja a szemhéját. Lassan, végtelenül lassan élesedik a körvonal.

– Segítségre van szükségünk, azonnal! Küldd ide a dokit a medorobottal!

Észrevette: egy egyenruha! Fekete, mint a fedélzeti éjszaka.

- 54 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A férfi megborzadt. Köhögött.

Visszahozták őt a hajóra.

– Már úton van – jelentette Pearl Laneaux. – Mi van ott nálatok?

Történt valami Perryvel?

Ki fogják végezni. Kínozni fogják. Mindent megpróbálnak majd, hogy...

– Nem, van itt...

Nem!

A férfi felemelkedett, tágra nyílt pupil ákkal nézte Rhodant.

A férfi. Suttogása hazugság volt.

Rhodan megfogta a vál át, ismét a padlóra akarta fektetni. – Ne félj.

Barátok vagyunk. Feküdj le. Minden...

Hazugság, minden hazugság! El akarta őket hagyni örökre!

A férfi oldalra vetette magát, megkaparintotta Sharita kombifegyverét, amely a padlóra esett.

Soha többé nem akarja őket hal ani. Soha többé! A férfi célzott és tüzelt.

Venron még látja a megváltó sugarat, amely fejét egy plazmafelhővé változtatja. Aztán...

- 55 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 7.

Az éjszaka el enség.

Denetree köhögve taposta a pedált. A leggyorsabb tempóban haladt, bekapcsolta az akkut is. Szörnyű pazarlás, hetekig töltötte az akkut a napi biciklizések során. Már csak három százalék hiányzott, aztán leadhatta volna a teli akkut a hajónak, és egy hétig többletétel-adagokat kapott volna. A közösségi konyhának hátát fordított volna, és az extra adagokat egyedül főzte és ette volna meg.

Venronnal együtt.

De ez már nem fog megvalósulni. Venron halott volt. H-A-L-O-T-T. Denetree-nek újra és újra emlékeznie kel ett erre. Még soha nem látta, hogy hogyan hal meg valaki, az öregeken kívül, akiknek már amúgy is lejárt az idejük, és teret engedtek a fiataloknak. Balesetek itt nem nagyon történtek. Az évszázadok alatt a munkafolyamatokat és az eszközöket optimálták. Ahhoz, hogy valaki megsérüljön vagy megölje magát, jó nagy adag butaság szükségeltetett. Vagy szándék. De ezt csak az öregek tehették meg. Nem olyanok, mint a fiatalok, mint a Denetree és Venron korabeliek.

A hajó gondoskodott az övéiről. Kiegyensúlyozott táplálékkal, optimálisan adagolva, mert a túlsúly pazarlás volt, a pazarlás pedig bűn, missziójuk elárulása. A hajó azt a pluszadagot, amit az akku feltöltéséért kapott volna, a következő hónapok során észrevétlenül vonta volna le a többiből. Il etve nehéz, sok kalóriát felemésztő

munkára osztotta volna be.

Denetree egyszer vagy kétszer találkozott más biciklisekkel. Látta, ahogy a távolból közelednek fényeik, kényszerítette magát, hogy páni sebességéből vegyen vissza és szokásos tempójában haladjon, valamint barátságosan üdvözölje az elhaladó metachokat.

Szerencséje volt, nem találkozott tenoykkal. Senki nem ál ította és kérdezte meg, hogy mit csinál az éjszaka közepén a külső fedélzeten.

Valószínűleg azért, gyanította Denetree, mert a többi biciklis is olyan

- 56 -

Borsch Frank - A Csillagbárka szándékkal volt úton, ami nem nagyon tetszene a hajónak. Például, hogy a metachok más metach'tonbeliekkel találkoztak, szerelmeskedés céljából. A hajó ezt nem szívesen látta. A metachok génjei túl fontosak voltak ahhoz, hogy a rekombinációt a véletlenre bízzák, nem beszélve arról, hogy egy mozgalmas éjszaka után csökkent a munkateljesítmény. Ha a tenoyk rajtakapták a szerelmeskedőket, akkor hetekig egy tenoyk által szigorúan el enőrzött metach'tonban kel ett lenniük, sőt akár a külső fedélzetre is száműzhették őket.

Egy újabb fény jött vele szembe. Denetree lassított, megpróbálta elnyomni szíve heves dobogását és köszönt.

Mindjárt a felvonóhoz ér.

A hajsza már megkezdődött. A Naahk beszéde után ebben nem kételkedett. És Denetree biztos volt benne, hogy ki lesz a vadászat első

áldozata: az áruló testvére.

Báty és húg – sokak számára ez a biológiai rokonságon kívül nem sokat jelentett. Sok testvér soha nem találkozott egymással, mert a hajó egymástól nagyon távolra osztotta be őket. A legtöbben nem is nagyon foglalkoztak ezzel. Az együtt végzett napi munka szövetsége sokkal erősebb volt, mint a biológiai közelség.

De a hajó tudott Denetree és Venron bizalmas kapcsolatáról. A tenoyk jönnek és elviszik őt. Kihallgatják vagy még rosszabb, kínozzák majd. Denetree elég józan volt ahhoz, hogy ne ringassa magát il úziókban. Nem bírná ki a kihallgatást. Senki nem hinné el neki, hogy bár ő is álmodozott a csil agokról, de semmit nem sejtett a bátyja szökési terveiről. Talán egy ez idáig nem is gyanított erő támadt benne. Mi vesztenivalója maradt? Venron meghalt. Ennél rosszabb már nem történhetett vele. Talán el enál a val atóknak. De ez nem sok mindenen változtat. A Naahknak bűnösök kel enek, és mindenképp fog találni.

Denetree eljátszotta az életét. A sajátját és a többi csil agkeresőét is.

Milyen szép név! Soha nem gondolta, hogy egy nap kétségbeesést és halált okoz. Még Venron adta ezt a nevet a csoportnak.

A lánynak már csak egyetlen apró reménye volt: a titokzatos ajándék, amit a testvére három nappal ezelőtt adott neki. Valószínű,

- 57 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hogy Venron magában ekkor már rég búcsút vett a hajótól. Biztos, hogy ez az ajándék nemcsak emlék a bátyjától, hanem ennél jóval több. Legalábbis ebben reménykedett Denetree.

Megjelent előtte a felső fedélzet sötétségéből jövő felvonó csöve. A kabin lent volt, ez szokatlan ebben az időben. Tulajdonképpen senkinek nem szabadna ilyenkor a külső fedélzeten tartózkodni. Már vártak rá?

Egy öregember ült a kabinban egy egyszerű zsámolyon. Amikor Denetree betolta a biciklijét, nehézkesen felál t. Közben egy botra kel ett támaszkodnia.

– Késő van, nem igaz? – rákacsintott.

– Igen ... igen. – Az öregember valószínűleg félreértette zavarát.

– Nem baj. Korábban én is így csináltam. – Még egyszer kacsintott, és csípőjével félreismerhetetlen mozdulatot tett előre, hátra.

A felvonó elindult. Kínzóan lassan. Az öregember visszaült zsámolyára, és becsukta a szemét. Denetree úgy hal otta, mintha egy kissé horkolna is.

Korábban, amikor még gyerekek voltak, ő és Venron sokat szórakoztak azzal, hogy bosszantsák a liftvezetőket, vízzel locsolták le őket és elrohantak, vagy az utolsó pil anatban egy rudat dobtak a vezetősínek közé. A hajó csak öregeket osztott be erre a posztra, akiknek a lába és feje már elég lassú volt ahhoz, hogy gyerekeket hajkurásszanak. Később, tinédzserként még inkább azon voltak, hogy megvicceljék a liftvezetőket. Teljesen védtelen áldozatok voltak: mi szükség volt a munkájukra? Vész esetén vagy ha elaludtak, a háló átvette a felvonók irányítását a fedélzetek között, még gyorsabban, megbízhatóbban. Hiszen az öregek csak haszontalan ételfogyasztók voltak!

Denetree csak nemrég értette meg a hajó gondolkodását: úgy akarta az öregeket a közösségbe integrálni, hogy feladatokat adtak nekik, olyanokat, amelyek nem túlságosan terhelték meg őket, vagy ha mégis, akkor nem volt nagy jelentőségük. Ily módon az öregek is az emberek között voltak, ahelyett hogy a kunyhójukban gubbasztottak volna és a halálra vártak volna. Amúgy sem volt semmi esélyük arra, hogy elérik

- 58 -

Borsch Frank - A Csillagbárka a célt...

A kabin közeledett a középső fedélzethez. Ahogy a hajó középső

tengelyéhez közeledtek, méterenként csökkent a fizikai erő, ami Denetree-re nehezedett. Amikor végül elérték a középső fedélzetet, a nehézségi erő már csak a fele volt a kiindulási értéknek.

Új elszántság kerekedett felül Denetree-ben. Nem fogja feladni.

Ezzel tartozik Venronnak. Bátyjának és magának. Vissza kel mennie a metach'tonjához. Ott dugta el az ajándékot. Talán szerencséje lesz, és a tenoyk már jártak ott és el is vonultak, abban a hitben, hogy a lány nem olyan buta, hogy felbukkanjon a lakhelyén.

A kabin megál t a középső fedélzeten. Denetree jó éjszakát kívánt az öregembernek, akinek a feje már teljesen előrebukott, és az ál a már a mel én nyugodott. Kényszerítette magát, hogy lassan és feltűnés nélkül hagyja el a kabint, mint egy metach, aki kötelességérzetből tovább dolgozott a mezőkön, és most erejének fogytán már csak a pihenést várja.

Nem jutott messzire. A kabinból kivezető úton tenoyk sorakoztak fel. Testpáncélt és kézi fegyvereket viseltek. Kettő közülük a padlón feküdt, egy olyan fegyver mel ett, amelynek a csöve ál ványon ál t.

Denetree nem tudta, hogy a hajón ilyen nehéz fegyverek is vannak.

Az őrhelynél gyalogosok és biciklisek ál tak hosszú sorban. A metachok türelmesen tűrték a procedúrát. Megszokták már, hogy engedelmeskedjenek. De most Denetree úgy látta, hogy a szokásos közöny helyett sok arcon a felháborodás látszott, ez eddig ismeretlen volt.

Nem maradt más választása, szintén beál t a sorba. Ha megkísérelte volna, hogy kikerülje, gyanússá válik a tenoyknak. Hevesen dobogó szívvel ál t be a sorba, biztosan tudva, hogy nem menekülhet sorsa elől.

Pulzusa erős volt. Mikor evett utoljára? Nem emlékezett rá. A környezete homályossá vált, mintha forogna. Messziről hal otta a metachok suttogását.

– Remélhetőleg hamar elkapják őket!

– Árulók vannak a hajón! Hogy lehet ez?

- 59 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– A Naahknak igaza van. Ki kel iktatni őket, mielőtt romlásba taszítanak minket!

A forgás egyre gyorsabb lett. Körülötte a metachok táncoló alakokká változtak, akik vadul ide-oda ugrálnak. Suttogásuk üvöltéssé erősödött.

Mit tegyen most? A tenoyk a kéz-scanneren leolvassák a karchipjét, és a hajó vil ámgyorsan megtudja, hogy kivel van dolga. Az áruló testvére. Biciklire kel ene pattannia, elhajtani innen, nyomni a pedált, ahogy csak bírja, bekapcsolni az akkut és tekerni, tekerni, egyre messzebb és messzebb...

Denetree megingott. A járókelők hangja dühös morgássá vált, amely árulkodóbb volt, mint a szavak. Denetree mindkét kezével megragadta a bicikli kormányát és támaszkodott. Egy rövid pil anatra meg tudott támaszkodni, a szilárd fém biztonságérzést adott neki. A forgás elmúlt. Denetree látta a metachok felháborodott arcát. Kitértek előtte, mintha fertőző beteg lenne.

Egy tenoy rohant felé.

Aztán ... sötétség. Denetree zuhant, csak zuhant, csak zuhant ...

Nem érzett ütődést. A vakító fény visszahozta érzékelését.

– Kapcsold ki a lámpát, tenoy! – hal ott egy hangot. – Nem látod, hogy elvakítod?

A fényforrás kialudt. Denetree körvonalakat észlelt. Férfiakat és nőket, akik fölötte ál tak. Fekete egyenruhát és sisakot viseltek, melynek rostjai csak a szájat és az orrot hagyták szabadon.

Elkaptak!

Különös módon nem érzett félelmet. Ennek így kel ett történnie.

Mit képzelt ő, hogy az egész hajóval szembeszál hat – egyedül?

– Kisame! – Ismét hal otta a hangot. Ezúttal nem parancsot adott.

Nem, most aggódó volt.

Kire gondolt?

– Kisame! Hal asz? Minden rendben?

Egy kéz a tarkója alá nyúlt, valami puhát tett a feje alá, egy összehajtott dzsekit vagy valami hasonlót. Egy picit megérintette a nyakát és megcsípte.

- 60 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Kisame! Érzed ezt?

I-igen, gondolta Denetree. Megpróbált beszélni, de csak hörögni tudott. A férfi törődött vele. Megcsípte, hogy el enőrizze, eszméleténél van-e. De volt ennél több is. Amikor kezét a tarkója alá tette, megfogta egy kicsit, éppen csak egy pil anatra, hogy a tenoyk ne vegyék észre.

Mintha jelet akart volna neki adni. Mit akart a férfi? És ki az a Kisame? Valakivel összecserélte?

– Hívjunk egy orvost, tenarch – mondta az egyik tenoy. – Valami nem stimmel ezzel a nővel.

– Nem, nem, nem szükséges! – bizonygatta a férfi. Egy tenarch volt, a Naahk egyik tanácsadója. Ez nem sok jót jelentett. – Kisame csak túlhajtotta magát. Jól ismerem a metach'tonját. Ő a legjobb dolgozó. Odaadó, mindent megtesz a hajóért. Néha még túl sokat is. –

A férfi bocsánatkérően mosolygott. – Úgy, mint most is. Biztos megint túlórázott, nem igaz, Kisame? – Megpaskolta a homlokát, mintha Denetree egy gyerek lenne, jóakaratú, de buta. – Mindent a hajóért, nem így van?

Denetree érzékelése normalizálódott. Élesebbé váltak az arcok körülötte. A férfira koncentrált. Megpróbált segíteni neki, kimenteni őt.

Miért? Ki volt ez a férfi? Egy tenarch volt, egyszerű szürke öltözéke elárulta. Ő a hajó alkalmazottja volt, hogy segíthet akkor neki? Ha tudomást szerez a többi csil agkeresőről, akkor ...

A csil agkeresők!

Ismerte a férfi arcát. Emlékezett az első találkozóra, amit Venron szervezett. Akkor még szinte gyerekek voltak, tudatlanok és naivak.

Venron egyszerűen szólt mindenkinek, aki megfelelőnek tűnt neki, és egy találkozóra hívta meg őket, hogy a csil agokról beszélgessenek.

Természetesen a hajó tudomást szerzett erről, és személyesen a Naahk figyelmeztette Venront. Több nem történt: Venron még szinte gyerek volt. Néhány hónapig hatásos volt a figyelmeztetés, aztán Venron elkezdte a csil agkeresőket szervezni, az első tapasztalatok után már sokkal óvatosabban.

Az első találkozóra eljött egy körülbelül húszéves metach is.

Gondosan ápolt kecskeszakál ával Denetreenek sokkal idősebbnek és

- 61 -

Borsch Frank - A Csillagbárka tapasztaltabbnak tűnt, mint a többiek, és magának valónak. Az egész találkozó alatt makacsul hal gatott, csak a szakál ával játszott, míg Venron a csil agokról áradozott és arról, hogy milyen kalandok és kihívások várják majd ott őket, és hogy nem szabad félelemben élniük.

Csak a végén szólalt meg ez a férfi. – Te egy álmodozó vagy, Venron – mondta –, egy álmodozó, aki nyitott szemmel jár a világban és mégis vak. Kalandokról és kihívásokról beszélsz, anélkül hogy felismernéd, ezek itt vannak az orrod előtt. – A férfi felál t. Az ajtónál még egyszer megál t. – Remélem, hogy egy nap megtanulsz látni.

Mielőtt túl késő lesz.

Sem Denetree, sem Venron nem találkozott soha többé ezzel a férfival, de Venron biztos volt benne, hogy ő árulta el Venront a hajónak.

Denetree most újra látta ezt a férfit. Tenarch lett belőle. A szakál eltűnt, az ál a simára volt borotválva, mégis a férfi sokkal idősebbnek hatott, mint akkor. Talán a szeme körüli ráncok miatt? Vagy beosztásának súlya miatt?

– Mindjárt magához tér – mondta a férfi. – Ugye, Kisame? Már jobban érzed magad, nem?

Hogy hívták ezt a férfit? Denetree elfelejtette a nevét.

– Hazaviszlek.

– L...La...–La...

– Igen, én vagyok az. Launt. Ne aggódj, Kisame.

Igen, Launt. Launt, az áruló, így hívta őt Venron. Az áruló!

Nevetnie kel ett: csak fájdalmas köhögés lett belőle.

– Jól van! – bátorította Launt. – Köpd csak ki! – Az egyik tenoyhoz fordult. – Megint túl sokáig csépelte a gabonát – magyarázta fejét ingatva. – A jó Kisame! Nem szereti a cséplőgépet használni. „Értékes energiapazarlás!” – mondja mindig. Gyűlöli a pazarlást. Ő...

Egy nő, valószínűleg a tenoyk vezetője félbeszakította. – Rendben, rendben, megértettem. – Denetree-re mutatott. – Vidd magaddal kiváló metachodat. Három perc múlva eltűntök innen, érted? Nincs időnk 180

százalékosokra, akik azt hiszik, használnak a hajónak, ha halálra dolgozzák magukat.

- 62 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A tenoyk eltűntek Denetree látóköréből. – Három perc, hal ottad?

Különben hívok egy orvost! – hal otta a kiáltást, aztán egyedül maradtak. A gyalogosok kikerülték őket, kíváncsian és egyben félve is.

Egy jómetachnak nem szabad túloznia, letérnie a kijelölt útról. A szomszédok megjegyzik ezt. És természetesen a hajó is. Jobb, ha az ember végzi a kijelölt munkát és a helyén marad.

Launt óvatosan felhúzta a felsőtestét.

– Fel tudsz már ál ni?

– Én... megpróbálhatom. Én csak...

– Később. Később mindent elmesélhetsz nekem. Ha akarsz. Most azonban el kel mennünk innen.

Launt megfogta a jobb kezét, és egy fémrúdhoz vezette. Anélkül hogy odanézett volna, Denetree felismerte biciklijének kormányát.

Launt ügyelt arra, hogy senki ne vigye el a biciklijét!

– Menni fog?

– Igen, azt hiszem. Egy kicsit még remegek.

– Segíthetek?

Launt a biciklire mutatott. A lány megértette. A férfinak igaza volt, mégis kissé vonakodott Denetree. Már nagyon régen nem vitte őt senki a biciklin! Kényszerítette magát, hogy a kormány előtti ülésre üljön.

Venron halott volt, a múlt halott volt – és ha ragaszkodik a régi szokásokhoz, akkor ő is halott lesz.

– Rendben van így – suttogta Launt. Felmászott a biciklinyeregbe és elindult. – Köszönöm! – kiáltotta a tenoyaknak. – Jó tudni, hogy a hajónak okos őrei vannak, akik különbséget tudnak tenni fontos és kevésbé fontos között!

Denetree visszatartotta a lélegzetét. Azt várta, hogy a tenoyk megértették szavai kétértelműségét és megállítják őket. De az őrök csak intettek Launtnak. A lány úgy látta, hogy a szájuk sarka egy kicsit felfelé húzódik. Nem mindennap történik, hogy valakit megdicsér egy tenarch.

Mentek a sötét éjszakában. Launt nemsokára zihált a megerőltetéstől – nyilvánvalóan soha nem biciklizett –, de nem engedte, hogy Denetree hajtson. – Pihenned kel ! – mondta. – Nyugodj

- 63 -

Borsch Frank - A Csillagbárka meg. Hadd higgyék az emberek, hogy egy pár vagyunk!

Az emberek.

Mindenhol ott voltak. A középső fedélzet volt a hajó igazi életzónája. Védelmet nyújtott a kozmikus sugarak el en és egyidejűleg olyan nehézségi erőt, ami nem engedte elernyedni a metachok izmait.

A metachok a középső fedélzeten születtek, itt haltak meg, itt töltötték életük legnagyobb részét, itt védte őket a saját metach'tonuk.

Vagy itt voltak foglyok.

Denetree mindig is inkább a külső fedélzetet szerette, a ránehezedő

nehézségi erő el enére is, amely a nap végén már a lélegzetvételt is megnehezítette. Ott néha-néha egyedül volt, legalábbis abban az il úzióban ringatta magát, hogy észrevétlenül tehet dolgokat.

Nem úgy .a középső fedélzeten. Az utak tele voltak metachokkal, akik élvezték az estét. Gyerekek játszottak saját készítésű labdákkal, felnőttek üldögéltek vagy ácsorogtak együtt, ettek és beszélgettek. A metach'tonok házai nagyon közel voltak egymáshoz.

Launt jobbra-balra üdvözölt mindenkit, barátságosan mosolygott, mintha a hajó ma éjszakára egy csinos kis lányt adott volna neki, hogy a szaporodási kvótáját kitöltse... Denetree is kényszerítette magát, hogy mosolyogjon.

Végül Launt megál t egy egyedül ál ó ház előtt, amelyet magas fal vett körül.

– Ez milyen ház? – kérdezte Denetree. Túl kicsi volt egy metach'ton számára és túl nagy egy embernek. Talán még a Naahknak sem volt ekkora – ezt csak feltételezte Denetree, hiszen soha senki nem látta a Naahk lakhelyét.

– Az enyém. Egy tenarchnak sokat kel gondolkodni. A gondolkodáshoz pedig nyugalom szükséges.

Automatikusan kinyílt egy kapu. Launt behajtott és leál ította a biciklit. – Itt senki nem veheti el. Ez a tied, nemde?

Denetree bólintott.

Bementek a házba. Hatalmas volt. Négy helyiség egyetlen embernek! Az izgatottságtól Denetree csaknem elfelejtette a körülményeket, amelyek ide vezették.

- 64 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Launt a hálószobába vezette. Csak egyetlen keskeny ágy volt ott.

Launt fintorgott. – Mondtam, a gondolkodáshoz nyugalom szükséges.

Én egy másik szobában alszom.

Denetree tiltakozni akart – erős volt, senkinek nem kel tekintettel lenni rá! –, de hirtelen végtelenül fáradtnak érezte magát. Rázuhant az ágyra.

– Aludj csak! - mondta Launt halkan. – Aludj csak és holnap már egész másképp néz ki a világ.

Denetree felegyenesedett. A világ. Launt szavai széttörték a biztonság il úzióját. – Nem – mondta –, nem fog másképp kinézni.

Nem, amennyiben nem teszel meg értem valamit.

Launt egy kissé meglepődött. – És mit?

Denetree megmondta neki.

- 65 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 8.

Két perc sem telt el, és Pearl Laneaux megérkezett és egy férfit talált, akinek hiányzott a feje és a jobb vál a. Halott uj ai Sharita Coho fegyverének markolatát szorították.

Az első tiszt egy nehéz sugárfegyvert tartott kezében lövésre készen. A folyosón mögötte a központi legénység fele tülekedett, tetőtől talpig felfegyverezve.

– Ó, ezt nem gondoltam volna – tört elő belőle.

– Egy medo-csapatot kértem – válaszolta Sharita –, nem pedig egy rohamosztagot! – Nem mondott semmit a halottról, pil antásra sem méltatta. Mintha nem érdekelte volna. De Pearl jól ismerte a parancsnoknőt, tudta, hogy nem így van. Sharita szemhéja remegett. A halott kezében az ő fegyvere volt. A parancsnoknő soha senkinek nem adta oda kombifegyverét.

– A doki is itt van a sorban – mondta Pearl lazán. – Hívásod után abból indultam ki, hogy csak másodsorban van szükségetek orvosi segítségre. – Pearl fegyvere csövével a halottra mutatott. – Úgy tűnik, nem nagyon tévedtem. Neki már nincs szüksége orvosra.

Sharita és Rhodan hal gattak. Fölösleges volt a válasz.

– Mi történt itt?

– Azt mi is szeretnénk tudni – felelte Sharita. Leguggolt a holttesthez, kivette kezéből a kombifegyvert, kibiztosította és eldugta.

– Megölte magát.

– Azt látom – válaszolta Pearl. – A te fegyvereddel?

Sharita forgatta a szemét. – Jó megfigyelő vagy.

Rhodan közbeszólt. – Megölte magát, Pearl. Félig halva találtuk itt, ebben a kamrában ezt a férfit. Megpróbáltunk segíteni neki. Beszéltem hozzá. Nem válaszolt, de az volt az érzésem, hogy szavaim megnyugtatják. És aztán, hirtelen, minden ok nélkül megragadta Sharita fegyverét és megölte magát. Senki nem számolhatott ezzel.

Sharita nem tehet róla.

- 66 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Pearl bólintott. – Értem. – Aztán megrázta a fejét. – Nem, mégsem értem. – Itt van egy férfi, aki ebben a roncsban száguld a Tejúton csaknem fénysebességgel, esélye sincs a menekülésre. Aztán egy véletlen folytán mégis megmenekül, és a jó embernek nincs jobb dolga, mint megmentői láttán szétlőni a fejét?

– Mi is olyan tanácstalanok vagyunk, mint te.

– Próbáljatok visszaemlékezni. Mondtatok valamit, amitől talán megijedt, olyannyira, hogy öngyilkos lett?

– Sharita először ráirányította a fegyverét – mondta Rhodan.

– Nem – el enkezett a parancsnoknő. – A kombifegyver a kezemben volt. Nem rá céloztam, legalábbis tudatosan nem. És ha mégis... azzal a fegyverrel megölni magát, ami éppen ráirányul, nem túl logikus nem?

– A félelem nem logikus – mondta Rhodan. – De igazad van, nem a kombifegyver lehetett az ok. Téged először csak akkor vett észre, amikor a fegyver már nem volt a kezedben.

Egy ideig csend volt a helyiségben, csak Pearl kíséretének gyors léptei hal atszottak, akik szétrajzottak a roncsban, más túlélőket keresve.

Mi késztette ezt az embert, hogy öngyilkosságot kövessen el? Pearl vizslatta a kis helyiséget – jó ég, milyen hideg volt itt! – majd Rhodant és végül Sharitát. Megköszörülte a torkát. A parancsnoknőnek nem fog tetszeni, amit mond. – Miattad történhetett, Sharita.

– Pearl!

Ez megál apítás, nem szemrehányás. Mindazok után, amit elmeséltetek, Perryre pozitívan reagált.

– Mit akarsz ezzel mondani? Perry miért másabb, mint én? Csak azért mert ő halhatatlan...

– Sharita, ő nem visel egyenruhát.

A parancsnoknő ránézett fekete egyenruhájára, aztán pil antása Rhodanra vándorolt, aki világos szabadidőruhát viselt. – Na jó, rajtam egyenruha van. Egy parancsnoknőnél ez nem szokatlan, vagy igen? És ami azt il eti, ez nem más, mint spekuláció, amit soha nem tudunk bebizonyítani!

- 67 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Nekem más a véleményem – mondta Rhodan.

– Aha. És mi? Ő már semmit nem árul el neked.

– Nem vagyok én ebben olyan biztos. Pearl, légy szíves hívd ide a fedélzeti orvost!

***

Hyman Mahal, a PALENQUE orvosa zömök, félig kopasz ember volt. Szó nélkül térdre ereszkedett a holttest mel ett. A hatalmas sebre, amit a kombifegyver sugara okozott, csak egy oldalpillantást vetett.

Mahal nem szeretett beszélni, de hónapokkal ezelőtt Pearlnak egyszer sikerült egy szentimentális pil anatában szóba elegyedni vele.

Fiatal orvosként egy bányavidékre helyezték. Ez nem olyan munka, amiért versengenek az emberek, ezért erre csak kezdőket találnak.

Mahalt ez nem zavarta. Hitt a nagy kalandban és abban, hogy a legjobbat lehet kihozni a dolgokból. Fél év múlva már csaknem alkoholista volt, felőrölte a monoton munka, a sok túlóra és a magány.

Barátság csak azok között alakult ki, akik leszál tak a bányákba, a többiek biztonságban, de izolálva éltek.

Amikor azt hitte, hogy már nem jöhet rosszabb, bekövetkezett a földrengés, melyet egy jól megpakolt teherhajó lezuhanása idézett elő.

Egy másfél kilométer átmérőjű acélgolyó zuhant a bolygóra, és a rázkódás hul ámai nem kímélték a bányákat sem. Beomlottak. A következő hat napot Mahal azzal töltötte, hogy szörnyen megcsonkított sebesülteket kezelt, szerződésének utolsó hat hónapját pedig azzal, hogy szörnyen megcsonkított halottakat temessen el.

– De volt valami haszna is ennek az egésznek – mondta Mahal.

– Mi? – kérdezte az első tiszt megdöbbenve.

– Már túl vagyok rajta. Olyan sok halálesetet láttam, hogy tíz életre is elég lenne. Engem már semmi nem ráz meg, Pearl ettől még messze volt, nagyon messze. A fejetlen holttest látványától rosszul ét fogta el. A legszívesebben kirohant volna a folyosóra és hányt volna.

– Hyman, két kérdésem van, amire bizonyára tudod a választ –

- 68 -

Borsch Frank - A Csillagbárka fordult Rhodan az orvoshoz. – Az első: valóban egy ember?

Mahal munkához látott, anélkül hogy egy gesztussal vagy szóval jelezte volna, hogy hal otta Rhodan kérdését. Vele volt az „orvosi táskája” is, egy mobil, antigravval működő minilabor. Utasítására a vese alakú gép a halott mel kasára ereszkedett. Pearl zümmögő és sziszegő hangot hal ott, amint a labor kiengedte nanoérzékelőit és parányi szövetmintákat vett. Ezalatt Mahal a puszta szemével vizsgálta a halottat. Megtapogatta a testet, felemelte a karokat és lábakat, megkocogtatta a térdeket és a könyököket. Különösen sok időt töltött el a kezek és uj ak vizsgálatával.

Egy hegyes kést vett elő zsebéből és az egyik hüvelykuj körme alá dugta. Amikor kivette, a csúcsán valami apró fekete anyag volt. Mahal a minilabor nyílásába helyezte.

– Gondoltam – morogta inkább magának, mint a többieknek. –

Föld. Tele mikroorganizmusokkal.

– Micsoda? Az nem lehet...

A minilabor zümmögése a parancsnoknő szavába vágott. Mahal leolvasta a vizsgálatok eredményeit egy displayről, amit csak ő

láthatott.

– Nos?

– A halott egyértelműen ember, egy lemuri leszármazott.

– Van valami feltűnő rajta?

– Nos, feltűnően egészséges. Úgy tűnik, hozzá volt szokva a fizikai munkához. Még 25 éves sem lehetett, és az ereiben nyoma sincs olyan lerakódásoknak, ami a helytelen táplálkozásból ered, pedig ez szinte minden embernek van.

– Ez minden?

– Majdnem. Még valami: még soha nem égett le. A bőrpróbák egyértelműek.

– Ez nincs el entmondásban a körme alatt talált földdel. Otthonában mindig jól bekrémezte magát – mondta Sharita Coho. – Mi ebben a szokatlan?

– A genotípusa. Erősen sérült, sokkal nagyobb mértékben, mint egy közönséges bolygólakónál ez előfordulhatna – főleg ha azt vesszük,

- 69 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hogy mindig védekezett a napon.

– Ezt egyszerűen meg lehet magyarázni – vetette közbe Pearl.

Mióta Rhodan, Coho és Mahal arcára koncentrált, a rosszul éte elviselhetőbb lett. – Ez a roncs alig védhette őt a kinti kozmikus sugárzástól. Innen van a sérülés!

Mahal rázta a fejét. Elgondolkodva játszott a késsel, amivel a földet szedte ki a halott uj ai alól. – Talán helyes a feltevésed. De sérüléseinek természete ez el en szól. Hogy ilyen jel egűek, valószínűleg sok éven át alig védekezett a kozmikus sugárzás el en.

– Ami pedig nem lehetséges – fejezte be Rhodan. – Ez a kamra a roncs egyedüli része, amely légmentes maradt. Sehol nem találtunk víz- vagy ételkonténert, vagy ennek maradványait. A levegő is fogytán lehetett.

– Ebben a helyiségben nem tölthetett el éveket.

– Pontosan. És ez vezet a második kérdésemhez: meg tudod nekünk mondani, Mahal, hogy mióta lehetett a roncsban?

– Hm. Az orvos megrántotta vál át, és a minilabor syntronjának új parancsokat adott. Új értékek jelentek meg a displayn. – Abból kiindulva, hogy se víz, se étel nem volt nála, arra tippelek, hogy 13-15

nap között, de maximum 17.

– Köszönöm, Mahal, többet nem is kel tudnom – mondta Rhodan.

A parancsnoknőhöz fordult. – Sharita, azt javaslom, menjünk vissza a központba. Itt mindent megtudtunk, amit lehetséges.

Sharita nem tiltakozott Rhodan javaslata el en. Az öngyilkosság valószínűleg jobban megrázta, mint ahogy azt mutatta.

Minden további egy egyszerű számolás eredménye volt, egy kemény beszélgetésé és egy mutatványé a PALENQUE űrhajó navigátora részéről.

Rhodan a központban elmesélte Sharitának és Pearl Laneaux-nak a feltételezéseit. A központi legénység tagjait és a Lopakodók személyzetét is bekapcsolták.

– Tulajdonképpen nem nehéz – kezdte Rhodan. – Tudjuk, mennyi ideig volt a halott a roncsban: 13 és maximum 17 nap között. A roncs csaknem fénysebességgel repült, tehát az a pont, ahol a komp

- 70 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kettészakadt, körülbelül egy fél fényhónapra van, plusz-mínusz 10

százalék.

– Feltéve ha a sebességét azóta nem változtatta meg – vetette közbe Sharita egy dacos felhanggal a hangjában, ami elárulta, hogy itt, a központ jól ismert körzetében visszanyerte az önuralmát.

– Szerintem ez valószínűtlen – válaszolta Rhodan. Pearl azt kérdezte magától, vajon a Halhatatlant ki lehet-e hozni a sodrából – és hogy érdemes-e abban a pil anatban a közelében tartózkodni. – Ne felejtsd el, a komp két részre szakadt, már nem tudott felgyorsulni.

Sharita grimaszolt.

Itt az idő a közbelépésre. – Rendben van, tehát most már tudjuk, hogy körülbelül hol tört ketté a komp – mondta Pearl gyorsan, mielőtt a parancsnoknő csípős válaszát kimondhatta volna, ami már a nyelvén volt. – Mit akarunk azon a helyen?

– Választ kapni. A komp nem robbant fel. Ahogy ezt a Lopakodó sorsa is mutatja, különben csak egy részecskefelhő maradt volna belőle. Valaki rálőtt.

– Az akonok? – gyanította Sharita. – Az utóbbi hetekben csak úgy nyüzsögtek az Ochent-ködben.

– Nem hinném – mondta Pearl. – Időközben pontosan átvizsgáltattam a roncsot. Ezt a kompot egy közönséges robbanófej találta el. Se mi, sem az akonok nem használnak ilyesmit. Baleset pedig szóba sem jöhet. Látszik a belövés helye.

– Jó, nem az akonok. De akkor ki?

– Nem tudom. – Rhodan megrántotta a vál át. – Hogy ezt kiderítsük, arra a területre akarok repülni, ahol a támadás történt.

– És aztán? – Sharita ökölbe szorította a kezét. – Talán azt gondolod, hogy a támadók ott gubbasztanak és arra Várnak, hogy valaki felelősségre vonja őket? Ettől eltekintve, talán emlékezned kel ene rá, hogy milyen társaságban vagy: mi proszpektorok vagyunk, nem pedig az univerzum megmentői, akik minden igazságtalanságot felderítenek. Mi azért vagyunk itt kint, hogy profitot szerezzünk!

– A legnagyobb profit arra vár, akinek van mersze elhagyni a kitaposott utat. Csak néhány percet vesz igénybe ez a kitérő, és nem is

- 71 -

Borsch Frank - A Csillagbárka maradunk ott tovább néhány percnél.

– Mi? Miért akarsz akkor egyáltalán odarepülni?

– Biztonsági okból. Talán találunk valamit, ami segít nekünk megoldani a dolgot. De rögtön utána keresnünk kel az anyahajót.

– Az... az anyahajót?

Pearl imádkozott, hogy az ő szája ne legyen annyira tátva, mint a parancsnoknőé.

– Az anyahajót. Gondolj csak bele! Egy komp roncsát hoztuk a fedélzetre. Még intakt ál apotában sem volt olyan hajtóműve, amel yel a fénysebességhez közeli sebességgel haladhatott volna, nem is beszélve a többi felszereléséről, ami egyértelműen rövid távra volt tervezve. Csak egy magyarázat van: a komp az anyahajótól kapta a.

sebességét. Az anyahajónak még a közelben kel lennie, hacsak nem hiperhajtóművei vannak, de ezt nem tartom valószínűnek. A roncson nem találtuk jelét ötdimenziós technikának.

Pearl és Sharita hal gatott: majd egy pil antást váltottak. Pearl alig észrevehetően bólintott. Remélte, hogy a parancsnoknő visszafogja magát, és követi Rhodan tanácsait.

– Rendben – mondta végül Sharita. Lassan beszélt, mintha minden egyes szótagot egyenként kel ene kikényszeríteni magából. – A logikád helytálló. Utánajárunk a dolognak. – A mikrokamerák lencséibe nézett, amelyek halkan zümmögve körbevették és felvették beszélgetésüket a legénység többi tagja számára. – Hal ottátok emberek! Megyünk kincset keresni!

Ismét Pearlhöz fordult. – Határozd meg a roncs irányvektorát –

követni fogjuk. És nem egy fél fényhónapra, hanem négy fényévre.

– De az túl messze van! – el enkezett Pearl. Mi hajtja már megint Sharitát? – Az csaknem ...

– ...a százszorosa. Éppen. A gyors sebesség miatt a roncs fedélzetén az idő százszor lassabban telt, mint a miénk. A 15 napot, amiből kiindultunk, a roncs szubjektív fedélzeti idejében mérjük.

Pearl érezte, hogy elpirosodik. – Ó, erre nem gondoltam...

– Nem tesz semmit – mondta Sharita. – Ezért vagyok.

- 72 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 9.

– Lemal?

A Naahknak kényszeríteni kel ett magát, hogy elfordítsa szemét a képernyőről. Nem szerette, ha zavarták. Főleg akkor nem, ha a hajó krónikáján dolgozott.

– Igen, mi van?

– A tenoyknak sikerült a csoportból egy árulót elkapni.

– Jó.

Lemal Netwar ismét a képernyő fölé hajolt. A krónika írása kemény és felőrlő volt, de szükséges. Ki más tudósíthatna az utókornak a NETHACK ACHTON történetéről, ha nem ő? A háló talán, de kételkedett benne, hogy egy számítógép írása tetszene az emberi olvasóknak. A háló arra törekedne, hogy a tényeket objektíven ábrázolja, számokkal és statisztikákkal támassza alá.

Lemal Netwart nem érdekelte a valóság ily ábrázolása. Az ő

ábrázolásmódja az emberi léten alapult, és ehhez a feledékenység is hozzátartozott. Mindenesetre úgy tűnt neki, hogy évről évre egyre nehezebb visszaemlékeznie.

Ahhoz, hogy emlékezzen, nyugalomra, zavartalanságra volt szüksége.

– Lemal?

– Elnyomott egy szitkot magában. – Igen, mi van? Találtatok még többet?

– Nem, még nem – felelte a háló. – De nemsokára találunk még.

Mindjárt kezdődik a kihallgatás.

– A kihal gatás. A Naahknak sikerült ezt eddig elfojtani, magában.

– Tudom.

– Nem akarsz jelen lenni? A legutóbbi alkalommal...

– A legutóbbi alkalom nagyon régen volt!, akarta kiáltani. Ez a kihallgatás, sok más nehéz döntés... ez volt az ára a rangjának. Muszáj volt ezeket meghoznia, vagy lemondani rangjáról és mindenről, ami

- 73 -

Borsch Frank - A Csillagbárka ezzel járt – a nyakában lévő lánc megérintése emlékeztette, hogy ez soha nem fog neki sikerülni. Lemal Netwar túl sokat veszített volna.

– Megyek – mondta.

A Naahk elhagyta szobáit. Erre mostanában nem nagyon került sor.

Minél öregebb lett, annál inkább hajlott arra, hogy a szál ásán maradjon. A háló elvégezte a legtöbb napi ügyletet a közreműködése nélkül is, és valószínűleg jobban, mint ő, legalábbis az elvekhez és a hajóhoz hűebben és megvesztegethetetlenül. Azokat a döntéseket, melyekhez az ő beavatkozására is szükség volt, a szál ásán is meg tudta hozni. Sőt azt gondolta, hogy ott még jobban megy a döntéshozás. A távolság közte és az érintettek között tárgyilagosabb ítéleteket eredményezett.

Egy ok miatt nem szívesen hagyta el szobáit: a mozgás nagy fájdalommal járt.

A Naahk szál ása a hosszanti tengely közvetlen közelében volt, ami körül a NETHACK ACHTON forgott, hogy ily módon mesterséges nehézségi erőt ál ítson elő. A tengelytől távolodva ez az erő egyre növekedett. A belső fedélzeten, ami még a tengely közelében volt, a hajó normális nehézségi erejének mintegy egyharmada volt érezhető. A Naahk lakhelyén, amely mint egy pók zsákmánya, vezetékek szövevényében, a hajó központjában volt, ez az érték egy tizedére csökkent. Éppen elegendő ahhoz, hogy a dolgok még a helyükön maradjanak, és jóleső legyen a Naahk beteg ízületeinek.

Elindult a lift, amely a Naahk lakhelyét összekötötte a belső

fedélzettel. Mivel a vezetékeket csak ritkán használták, nagyon nyikorogtak. Úgy tűnt, a megerőltetés hasonlóan igénybe veszi azokat, mint Netwar ízületeit.

Netwar nyögött egyet, amikor a szúró fájdalom a térd- és csípőízületeibe hasított. Megpróbált csendben ál ni, hogy a fájdalomnak ne adjon újabb támadási felületet, de ez vagy nem sikerült neki, vagy pedig a betegség olyan intenzitást ért el, amely már nem volt tekintettel az enyhítési kísérleteire.

A Naahkot természetesen a hajó legjobb orvosai látták el, de ez nem sokat használt. Az orvosok sem tudtak mást tenni, csak

- 74 -

Borsch Frank - A Csillagbárka megnevezni betegségét: artrózis. Az ízületek egyre gyorsabb kopását az orvosok nem tudták megakadályozni, még lassítani sem. Nem maradt más Netwar számára, mint elfogadni betegségét, mint szükséges rosszat, ami a rangjával együtt járt, és reménykedni abban, hogy előbb vagy utóbb megszabadul tőle.

A kabin átlátszó műanyag padlóján keresztül Netwar látta, hogy várták. Csak néhány tenoy, tiszt egy sem, a vezetőség magasabb rangú tagjai sem, egy tenarch sem.

Miért is piszkolnák be a kezüket, ha megteszik helyettük mások?

Röviddel a belső fedélzet elérése előtt sikerült megnyugtatnia magát. Mielőtt a kabin megérkezett, titokban beinjekciózta magának a fájdalomcsillapítót, kezét nadrágzsebébe dugva.

Rögtön elmúlt a fájdalom, helyét átadva egy magasztos érzésnek.

Netwar már tapasztalatból tudta, hogy ezt nagyon drágán meg fogja fizetni. Az injekció néhányórára megszabadította őt a fájdalomtól, de egyidejűleg lehetetlenné vált teste számára, hogy óvja magát.

Akármennyire szörnyű volt is a fájdalom, különböző fokozatai voltak, és ez arra kényszerítette őt, hogy a káros testtartásokat és mozdulatokat kerülje. Fájdalomérzet nélkül viszont ízületei csak tovább koptak, az úgynevezett „fájdalomcsavart” hosszú távon eggyel feljebb tekerte.

A tenoyk némán meghajoltak, szemüket a Naahk láncára szegezték.

Számukra talán ez volt életük legjelentősebb pil anata: személyesen találkoztak a Naahkkal! Talán oly nagy volt meghatottságuk, hogy elfelejtették a szenvedés kiáltásait, amit nemsokára hal ani fognak.

Netwar már most tudta, hogy neki nem sikerül ezt elfelejteni. Ezek a kiáltások csatlakozni fognak a többihez, amelyek éjszaka nem hagyják aludni.

A tenoyk hoztak magukkal egy háromkerekű elektrobiciklit, és a széles, párnázott ülésen helyet kínáltak a Naahknak. Ő azonban elutasította. Ha csak kevés, drágán megfizetett órái voltak, amikor uralni tudta a testét, akkor már nem akarta ülésre pazarolni, pedig ezzel óvta volna ízületeit. Ezenkívül az elutasítás erősíti a státusát. A tenoyk a vele történt találkozás minden pil anatáról beszámolnak társaiknak, így a szerénységéről is.

- 75 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Elindultak. A menet áthaladt a belső fedélzet acélvidékén. Netwar tudta, hogy sok metach a hajó ezen részére erős el enérzéssel jött.

Hiányzott nekik a zöld szín, ami a hajó másik két fedélzetén dominált, de főleg a szűk hely nyomasztotta őket. A belső fedélzetnek kis átmérője volt, az égbolt il úziója itt nem alakulhatott ki. Még a Naahknak is az volt az érzése sok-sok év után, hogy a tető azonnal a fejére esik.

De Netwar most nem nézett fel, a lábaival történt csodára koncentrált, melyek most olyan könnyedén vitték előre, mintha fiatal férfi lenne.

A menet körülbelül fél óráig tartott. Túl hosszú volt tenoyknak, akik a hal gatag, titokzatos Naahk társaságában egyre rosszabbul érezték magukat, és túl rövid Netwar számára, aki az egészség csalóka il úzióját akarta élvezni – és nem akarta még elérni a célt.

De nem volt mit tenni, a kis csoport elért egy alacsony plasztiklécekből épített kamrához. – Megérkeztünk, Naahk – mondta az egyik-tenoy.

Netwar nézte a kamrát, amelyekből több tucat volt a belső

fedélzeten. A NETHACK ACHTON aggregátumainak pótalkatrész-tárolói voltak, ezeket a hajó védett belső részére építették. Amikor a tenoyk megtudták, hogy a Naahk is részt vesz a kihal gatáson, ide kel ett hozniuk a foglyot. Az elöregedett plasztiklécek között fény szűrődött ki, egy árnyék mozgott lassan, egy másik, fekvő, egy helyben volt.

Minden szót hal ani fognak, gondolta Netwar. Minden kiáltást.

Amikor kinyílt a kamra ajtaja, a tenoykhoz akart fordulni és elküldeni őket. Egy magas, szikár férfi lépett ki.

– Launt, mit keresel te itt? Miért nem tűntél el, mint a többi tenarch?

– Beszélni akarok veled, Naahk. Egyedül.

– Természetesen. – Launt volt talán a legintel igensebb, legokosabb tenarch. És bátor is volt: senki más nem merészelt volna ilyen tiszteletlenül beszélni a Naahkkal.

– Menjetek! – fordult Netwar a tenoykhoz. – Elláttátok a

- 76 -

Borsch Frank - A Csillagbárka feladatotokat. Már nincs szükségem rátok.

A tenoyk vonakodva vonultak vissza. Netwar remélte, hogy kötelességtudatból nem maradnak a közelben. Nincs rá szükség, hogy kihallgassák beszélgetését a tenarchhal. És arra sem, hogy a kiáltásokat hal ják.

– Beszélj!

– Egy kérésem lenne, Lemal. – Talán szokatlannak, sőt felháborítónak is tűnhet, de mégis elő kel hozakodnom vele. – Launt megköszörülte a torkát. – Hagyd őket. Itt, ezt a nőt és a többieket. Nem veszélyeztetik a hajót.

A kérés valóban szokatlan volt. És felháborító is? Netwar belső

hangjára figyelt. Igen, felháborító. Annál is inkább, mert a saját titkos vágyait tükrözte. Nem akarta véghezvinni, ami rá várt, de mégis meg kel tennie. A hajó érdekében.

– Ő személyesen nem – mondta a Naahk. – Se ma, sem holnap, ez igaz. De mi történne, ha bántatlanul megúsznák? Megígérnék, hogy soha többet nem álmodoznak a csil agokról. Hitvány ígéret lenne. Az árulók nem felejtik el a csil agokat. Mások is csatlakoznának hozzájuk, és elterjedne, hogy nem kel félniük semmitől. Néhány évtized múlva a hajó rendje összeomlana. Ezt mi nem engedhetjük. Nekünk évszázadokra, sőt évezredekre kel előre gondolkodnunk.

Netwar nem mondta ki a nevet, amit az árulók választottak maguknak. Csil agkeresők... a név keserű volt számára. Egykor egészen más csengése volt. Sok-sok évvel ezelőtt, oly régen, hogy néha azt hitte, csak képzeli. Egy csalóka képzelmény, melyet csak a saját megnyugtatására talált ki.

Launt arca elvörösödött. – Te könnyen beszélsz! Te...

– Ellenkezőleg. Pontosan tudom, miről beszélek. Az árulókat ártalmatlanná kel tenni.

Most.

Launt nem akart utat engedni a Naahknak.

– Launt, te vagy az egyik legjobb tenarchom. Nem akarlak elveszíteni. Menj most, és én elfelejtem ezt az esetet!

Launt nyakán kidagadt egy ér.

- 77 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Kérlek, menj!

A tenarch megremegett, de szabaddá tette az utat. Lehajtott fej el tűnt el az aggregátumok között, anélkül hogy a Naahkra nézett volna.

Netwar mély levegőt vett és belépett a kamrába. Egy erős lámpa világított bent. A pekoy mélyen meghajolva üdvözölte őt. Álarcot viselt, csak a szeme, szája és orrlyuka volt szabadon. Az eltakart arcról lehetetlen volt leolvasni bármilyen érzelmet. Netwar még azt sem tudta, hogy az álarc mögött férfi vagy nő rejtőzik. A pekoy nehéz viselete miatt lehetetlen volt kitalálni viselője testfelépítését.

A háló persze tudná, ki van az álarc mögött. Ha utánakérdezne, a háló választ adna neki – végül is ő volt a Naahk –, de Netwar soha nem érdeklődött a pekoy felől. Könnyebb volt számára, he nem tudott minden információt. Ehhez tartozott a pekoy identitása is, bár Netwar néha kíváncsi volt egy-két dologra. Például, hogy hogyan választotta ki a háló a pekoyt? És a pekoy – Netwar mindig férfinak képzelte őt –

önkéntesen végezte munkáját? A hajó és feladata iránti kötelességtudatból? Vagy számításból, pótadagokért, egy saját házért?

És talán a legfontosabb kérdés: a pekoy is úgy érezte magát, mint a Naahk? Őt is kísértették áldozatainak kiáltásai? Vagy pedig jó érzéssel tért vissza az elvégzett munka után a metach'tonjához?

A kamra közepén egy összetákolt munkaasztalon feküdt a fiatal lány, az áruló. Félhosszú haja az izzadságtól összeragadt.

Plasztikkötelek kötötték őt a bokáján és a csuklóján az asztalhoz. Egy másik kötél pedig a nyaka körül volt, megakadályozta, hogy a fejét felemelje, amikor a Naahk belépett hozzá.

– T... te vagy a Naahk?

Netwar bólintott.

– K... kérlek... segítened kel nekem. Nem tettem semmi rosszat. –

Halkan beszélt, hangja többször elcsuklott.

– Azért vagyok itt, hogy segítsek neked.

A nő ruhái szét voltak tépve. Nem erőszakolták meg – a háló azonnal tudósított volna róla, ha a tenoyk túl épik hatáskörüket –, elfogásakor tépték szét a ruháit. A nő hevesen védekezett.

– Köszönöm – suttogta a nő. – Köszönöm. Kérlek, mondd meg

- 78 -

Borsch Frank - A Csillagbárka neki – szemét a pekoyra emelte, aki csendben ál t az asztal végénél –, hogy engedjen el.

– Ezt nem tehetem. Nem ál módomban.

– De hiszen te vagy a Naahk!

– Igen. Én vagyok az, és vál alom a felelősséget.

– Mi mindnyájan azt tesszük.

– Nem, te nem. Te elárultál minket.

– Nem, nem tettem! – A nő erősen köhögött.

– Akkor miért akartad kikerülni a tenoyk őrál omását?

– Haza akartam menni. Hosszú volt a nap a mezőkön. A hajónak kipihent metachokra van szüksége. A sor pedig túl hosszú volt, ezért rövidíteni akartam.

Netwar közelebb lépett, és leült a nő mel é az asztalra. A pekoy alapos munkát végzett. Az asztal jól oda volt rögzítve. Netwar figyelte a nő arcvonásait. Nem tetszett neki, de be kel ett val ania, hogy a hálónak igaza volt. Szinte még gyerek volt. Nem tudta, hogy mibe keveredett, milyen veszélybe sodorta a hajót. És most már túl késő.

A háló felvette az elfogásodat és az azelőtti perceket. Túlságosan is idegesnek tűnsz, nem úgy, mint egy metach, aki hazafelé tart, és a késlekedés miatt bosszankodik.

– Én... én mérges voltam munka közben. Egy másik metachhal keveredtem buta vitába.

– Ez előfordul. De volt ott még valami más is. Nem valami más nyugtalanított téged? Talán a híradás az áruló Venronról?

A nő nagyot nyelt. – Igen, természetesen. Fel voltam háborodva és féltem.

– Az árulóktól féltél? Vagy attól, hogy leleplezik az árulókat?

A nő megpróbált felemelkedni, köhögött és fuldoklott. A pekoy közelebb lépett arra az esetre, ha hányna a nő. Még nem ful adhatott meg a saját hányadékában. Még nem.

– Nekem... nekem semmi közöm az árulókhoz – nyögte. – Én megvetem őket.

– Igen? Bizonyítsd be ezt nekem, és nevezd meg a többi árulót.

– Hogy? Honnan ismerjem őket?

- 79 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Hiszen ismerted Venront, nem? Akkor ismered a többieket is!

– Ez hazugság!

Netwar szomorúan rázta a fejét. – Bárcsak hazugság lenne! A hálónak mindenhol van szeme. Feljegyezte a találkozásaitokat.

Ez nem volt igaz. Egykor a hálónak valóban sok szeme volt a hajón, de az évszázadok folyamán a legtöbb elromlott, és nem volt pótalkatrészük, hogy megjavítsák őket. Még ha lett volna alkatrészük, az se sokat használt volna. A hajó tárolóegységei csak nehezen ál tak el en a kozmikus viharoknak, hiába próbálkoztak azzal, hogy védekezzenek el enük. A rendelkezésre ál ó kapacitás már rég nem volt elég, hogy a megmaradt kamerák adatait egy bizonyos időre megőrizze. A háló elég okos volt ahhoz, hogy a tenoyk el enőrzéseit felvegye, mást nem; a többit Netwar csak kitalálta.

Hazugság volt tehát, de elérte célját, és csak ez számított.

A nő pupillái kitágultak, amikor rájött, hogy a sorsa megpecsételődött.

– Nem – nyögte. – Nem, nem, nem!

– De. A hajót óriási veszélybe sodortátok. Nem figyeltetek a tanáraitokra? El kel bújnunk, soha nem szabad felhívni magunkra a figyelmet.

– Nem, nem! Venron csak a csil agokat akarta látni. Nem akart ártani senkinek. Ő csak...

– Majdnem mindnyájunkat megölt. Őrült akciója miatt 43 tenoy halt meg.

– De ezt ő nem akarta!

– Természetesen nem. De mégis megtette. És ez talán csak a kezdet volt. Talán a hajó nyomára vezette el enségeinket. Talán...

Egy éles kiáltás szakította félbe a Naahk szavait, majd elkezdett sírni. A nő megremegett, forgott a bilincsei alatt. A feje vörös lett, amikor majdnem megfojtotta saját magát.

Netwar megfogta a kezét. A nő először nem akarta engedni, majd mégis utánakapott, átbilincselte a Naahk kezét.

– Nyugodj meg – mondta halkan a Naahk. – Még nincsenek itt. És te segíthetsz nekem, hogy erre ne is kerüljön sor.

- 80 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Ho... hogyan tudok?

Jó metach volt. Csak a legjobbat akarta a hajónak.

– Hogy hívnak? – kérdezte Netwar.

– Mika.

– Mika...

– Mika... miért hagytad elcsábítani magad? Miért kényszerítesz arra, hogy ezt tegyem veled?

– Mondd meg nekem a nevüket, Mika.A nevüket?

– A többiek nevét. Venron nem volt egyedül. Az olyan álmodozók, mint ő, soha nincsenek egyedül. Álmaikat meg kel osztaniuk másokkal, másokat is belevonnak. Például téged. Biztos a testvéredet is. De kik a többiek?

A legjobbak. Mindig a legjobbak. Azok, akik nem akarják elfogadni a határokat. A kíváncsiak, akik tudni akarják, mi van a hajó falain túl. Azok, akikre egy nap szükségünk lesz... és akiket addig talán kiirtunk.

– A... a... – A nő fuldoklott.

– Kérlek, Mika. Mondd meg nekem a nevüket. Ugye nem akarod, hogy megsemmisüljön a hajó?

– Én...

Az uj ai oly erősen szorították Netwar kezét, hogy a fájdalom az injekció hatását is túl épte. Netwar elnyomott egy kiáltást. Majd a nő

elengedte és visszahúzta a kezét.

Elvesztem őt!

– Mika, mondd meg nekem a neveket. Kérlek. Te... Túl késő volt.

Becsukta a szemét és szemhéját teljes erővel összeszorította. Mika meghozta döntését.

A pekoy az asztalhoz lépett. Lassan megrázta maszkkal takart fejét.

– Mika, mondd meg nekem a neveket!

A nő nem válaszolt. Csak feküdt ott, mereven a félelemtől.

– Ne kényszeríts arra...!

A pekoy elővette „szerszámostáskáját”. Bőrből volt, és valószínűleg még az őshazából származott; a fedélzeten nem voltak ál atok, akiknek a bőréből készíteni lehetett volna. Az a gondolat, hogy

- 81 -

Borsch Frank - A Csillagbárka valaki már a hajó elindulása előtt számolt azzal, hogy egyszer szükség lesz a hajón kínzóeszközökkel teli táskára, rosszul étet okozott Netwarnak.

A Naahk visszavonult. Azt kívánta, bárcsak térne vissza ízületeibe a fájdalom, ez elvonná a figyelmét arról a fájdalomról, amit mindjárt ez a szerencsétlen nő fog érezni. De nem jött a várt „kegyes” fájdalom.

Netwar így teljesen világosan érzékelte, hogy mi történt.

A pekoy kinyitotta a táskát, és elővett egy tartót, amiben klinikailag tiszta, fényes eszközök voltak. Sebészeszközökhöz hasonlítottak. A pekoy kiválasztotta az egyik szerszámot és használta...

Mika erős volt. Sokáig visszatartotta a kiabálást. De amikor elkezdte, oly erővel jött a kiáltás, mint az áradat, mely elszabadult és mindent félresöpört.

Végül megmondta a neveket. Több mint két tucat volt, több, mint amire Netwar számított. Talán a bomlás már szélesebb köröket ért el, mint hitte, vagy Mika halálfélelmében ártatlanokat nevezett meg. A tenoyk elfogják őket, és kiderül az igazság.

A pekoy begépelte a neveket a kézi komputerébe, ez pedig továbbította a hálónak.

A Naahk elhagyta a kamrát. Itt befejezte a feladatát. A többit a pekoy fogja végezni.

A visszaúton nem találkozott senkivel. Ha a tenoyk vagy Launt a közelben maradtak, nem mertek mutatkozni.

Rendben van így. Egyedül akart maradni a gondolataival. Netwar érezte, hogy a hajó krónikájában egy új fejezet kezdődött.

Kételkedett benne, hogy valaha lesz ereje és bátorsága leírni azt, ami történt.

- 82 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 10.

Solina Tormasnak elege lett.

Már hónapok óta ebben azt istenverte ködben, a galaxis legvégén bolyongott az akon kutatóhajó a LASTOÓR. Egyik halott világtól a másikig. Az életet itt egyedül – ha lehet így mondani – a különböző

nemzetiségű és színezetű proszpektorok jelentették. Akonok, terraiak, bluek, olyan nemzetségek tagjai, akiknek a nevét még soha nem hal otta, ki sem tudta mondani, és akiknek az undorító látványáról szívesen lemondott.

Micsoda egy banda volt a proszpektoroké! Semmi más nem járt a fejükben, csak a pénz, pénz és pénz. Solina „honnan és hová”, valamint az ősökre vonatkozó kérdéseire csak egy udvarias „Ó, még sok a dolgom”-mal válaszoltak, aztán otthagyták és elhúztak. Egy történész! Valaki, aki a múlttal foglalkozik! A proszpektorösztön azt sugallta nekik, hogy belőle nem lehet pénzt kihozni.

Nem mintha a kol égái jobban bántak volna Solina Tormassal.

Nem, a yidari urak és hölgyek csak rafináltabbak voltak. – Ez valóban rettentő érdekes – ennyivel elintézték, amikor nagy ritkán Solina kutatásairól volt szó. – Feltétlenül sok idő és nyugalom kel ahhoz, hogy foglalkozzunk fontos munkáddal. Sajnos azonnal mennem kel egy gyűlésre / a laborban vár rám egy sürgős vizsgálat / még meg kel írnom a jelentésemet, hiszen ismered a bürokráciát. De alkalomadtán...

És ennyi volt. Senkit nem érdekelt Solina munkája. Lemurik! Ezek nem azok, akik már 50 000 éve halottak? – kérdezték yidari társai a szokásos udvarias bemutatkozásnál, miután a LAS-TOÓR elindult. – A mi őseink, akiket ezek a szemtelen terraiak ki akarnak sajátítani...?

Nem akarják kisajátítani. A lemurik az akonok és terraiak közös ősei!, oktatta volna ki őket a legszívesebben. Valamint az arkonidoké, a ferronoké és a Tejút sok más humanoid népének! Ezt ugyanolyan jól tudjátok, mint én. Csak azt nem akarjátok tudni, hogy milyenek voltak az ősök valójában. Dicső alapítóknak tartjátok őket, bátorságukat

- 83 -

Borsch Frank - A Csillagbárka sajátnak tekintitek!

Végül Solinának elege lett és mérgesen ráripakodott valakire. Egy kövér kis geológusra, a Kék Rendszer legjobb családjainak egy tehetségtelen tagjára. Egy igazi vakt-son volt, aki együtt érzőn megkocogtatta a csípőjét – Solina vál áig nem ért fel –, és azt tanácsolta neki, hogy válasszon egy hasznosabb korszakot kutatási területnek. Például a terraiakkal folytatott dicső háborúkat vagy a Condos Vasac földalatti mozgalmát a terraiakkal szemben.

Solina oly dühösen ráripakodott, hogy a kövér geológus az ijedtségtől leejtette üvegét, majd úgy eliszkolt, mintha az energiakommandó üldözné.

Azóta senki nem érdeklődött a fedélzeten Solina munkája felől.

Hasznosabb korszak. A kövér geológus Solina fájó pontjára tapintott. A fedélzeten minden yidari hasznos munkát végzett. Az asztrofizikusok elemezték az Ochent-ködöt, új ismereteket szereztek a napok élet ciklusairól, és ezzel elősegítették a napokból történő energianyerés technológiáját. A LASTOÓR geológusai bolygókat és holdakat fedeztek fel, melyek gazdagok voltak ásványkincsekben. Ezzel közvetlen konkurenciát jelentettek a magánproszpektoroknak, de ők természetesen a közérdeknek voltak elkötelezve: leleteik joga automatikusan az akon ál amé lett. Az anyagkutatók értékes ismereteket nyertek ötvözetekről és elemkombinációkról, melyek ahhoz járulnak hozzá, hogy az akon termékek versenyképesek legyenek a Tejút piacain.

Mindenki valami hasznosat tett. Még a legalacsonyabb rangú neehlak is, aki munkájával hozzájárult, hogy a LAS-TOÓR repülni tudjon.

És ő, Solina Tormas?

Régi aktákat és okiratokat olvasott, napokig azzal foglalkozott, hogy ősrégi tárolókristályokból előszedje titkukat. Sokszor sikertelenül: a megfelelő leolvasó eszköz nélkül nem sikerültek a kísérletek, sokszor csak valami „adatsalátát” kapott, vagy ami még rosszabb, megsemmisültek az adatok.

Miért csinálta mindezt? Azért, hogy többet tudjon meg a

- 84 -

Borsch Frank - A Csillagbárka lemurikról! Szerencsére azok az idők, amikor az akon társadalom kol ektívan elutasította a közös leszármazást a terraiakkal, már több évszázada voltak. A Kék Rendszer tagjai már felvilágosultabbak voltak. Tehát közös ősei voltak az akonoknak és a terraiaknak?

Lehetséges. És ha igen – nem a származás volt fontos, hanem a gének, és az, hogy mit hoztak ki belőle. És nem is volt olyan rossz a helyzet.

A terraiak szoláris impériuma, egykor a galaxis legnagyobb hatalma, már a múlté. Ma már kisebb jelentőségük volt a terraiaknak. Bár el kel ismerni, még mindig nagy volt a hatalmuk, de már másoknak is a Tejúton.

Az akonoknak már nem kel ett félniük a terraiaktól. A csaknem 100

akon bolygó néhány évtizede a Raglund fórumhoz tartozott, a Tejút egyik legnagyobb politikai szövetségéhez. Azóta politikai enyhülés volt érezhető a Drorahon és a többi bolygón is. Idegenek jöttek a Kék Rendszerbe, a legtöbben turistaként, de itt-ott néha hosszabb időre is letelepedtek alien kolóniák. Ez egy olyan folyamat volt, amely nagyon lassan indult el és sok konfliktussal járt. Azonban egy dolog vitathatatlan volt: friss szél fújt a Drorahon. Vagy csak egy langyos szel őcske?

Solina úgy gondolta, megváltoztak az idők. Ő volt rá az élő példa.

Nem a Kék Rendszerből származott, hanem az Akon Birodalom egyik jelentéktelen bolygójáról. A nemességet, a vakt-sonokat csak hal omásból ismerte. Az ő családjának oly jelentéktelen családfája volt, hogy valamikor teljesen le is mondott róla, hogy ápolja. Ki dicsekedett volna azzal, hogy politikai disszidensek családjából származik? És mégis sikerült Solinának, hogy az akonok legjelentősebb kutatóintézetében kapjon munkát, a Drorah központi bolygón.

De amióta kutatásainak súlypontja a lemuri történelem lett, addig is meredek útját még több akadály, csapda nehezítette. Mintha csak arra vártak volna, hogy figyelmetlenül belelép egy csapdába, így pedig minden további nélkül vissza lehet őt küldeni Shaghominba, szülőföldjére. Ettől súlyosabb büntetést az intézet vezetői el sem tudtak képzelni.

Eleinte Solina alig akarta elhinni, hogy senkit nem érdekel az

- 85 -

Borsch Frank - A Csillagbárka igazság. Senki nem akarta tudni, hogy mi történt 50000 évvel ezelőtt a Sol Rendszerben? A fenevadak csaknem kiirtották a lemurikat. Ha teljesen elpusztították volna őket, akkor ma nem lennének emberek –

sem akonok, sem terraiak, sem más humanoid népek. Sok mil iárdan elpusztultak. Solina úgy érezte, az utódok tartoznak annyival a halottaknak, hogy kiderítik, mi történt. A leírhatatlan félelemnek nevet adni, számokba foglalni, és remélni, hogy egy nap megértik a történteket.

Solina hamar megtapasztalta, hogy mi a valóság: nem, senkit nem érdekelt az igazság.

Egyeseket azért nem, mert a katasztrófa gondolata nyomasztotta őket. Félelmet keltett bennük, hogy egy napon ők is hasonló katasztrófának lesznek áldozatai. Mások azért nem, mert érezték, hogy Solina kutatásai identitásuk alapjait rázták meg: az akonok akonok voltak, és évezredekig ez azt jelentette, hogy utálnak minden nem akont, különösen a terraiakat. Őket nemcsak utálták, gyűlölték is. A régi lemurik sajnos csak arra emlékeztették őket, hogy ugyanazon családhoz tartoznak.

Solina addig is vesződséges, de azért előrehaladó karrierje megakadt. Tehetetlen dühvel szemlélte, hogy a kevésbé tehetséges történészeket előléptetik, ünneplik. Nem csoda, ők valami hasznosat tettek. Megénekelték az akon nép dicsőségét, a kiemelkedő, okos nemesek nagyságát, és úgy értelmezték a történelmet, ahogy tetszett nekik. A terraiak el eni csúfos vereségeket heroikus küzdelmekké alakították át.

Ezek a történészek erősítették az akonok közösségét, hozzátették részüket az egész sikeréhez.

És Solina? Származása el enére nem volt ál amellenség, és azok az idők szerencsére már elmúltak, amikor a hatalom el enfeleit – igaziakat vagy vélhetőeket – gyorsan megmérgezték vagy kietlen vidékre száműzték. Az akon társadalom finomabb módszereket talált, hogy népszerűtlen tagjai el en védekezzen.

Mint például, hogy hónapokra olyan kutatóutakra küldték őket, ahol minden emberi megítélés szerint nem odaillőek voltak.

- 86 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Az Ochent-köd lakatlan volt. A véletlen műve – ezt az asztrofizikus kol égái biztosan megmagyaráznák neki, ha még szóba ál nának vele –

gyakorlatilag ott nem volt olyan bolygó, ahol élet vagy bármilyen intel igencia létezett volna. És itt soha nem volt élet. Solinának mindig az volt a véleménye, hogy egy jó történésznek mindig az archeológiával kel törődnie, és hajlandó volt arra, hogy ásóval a kezében járja be a kutatási területeit. De ezt is megtiltották neki.

Azokon az élő bolygókon, ahol a LAS-TOÓR járt, nem találkoztak intel igens élőlényekkel.

Ez hatalmas, keserű csalódás.

De Solinának élete során már nagyon sok csalódással kel ett megbirkóznia, és megtanulta, hogyan bánjon velük. A trükk az volt, hogy nyílt maradt, mindig volt egy kitérő stratégiája. Ha éppen a galaxis legvégére küldték, olyan helyre, ahol garantáltan nincs munka egy történész számára, akkor vitt magával munkát!

A galaxison belül igen nagy volt a lemuri források ál ománya, és szinte naponta gyarapodott. Archeológusok és történészek célzott keresése révén is, vagy véletlen lelet folytán. A rengeteg dokumentumot – néhány közülük egyszerű írott formában volt, a legtöbb különböző adathordozón – értékelni kel ett, interpretálni és az eddigi kutatásokkal összefüggésbe hozni. Ez sziszifuszi munka, amely gyakran félbemaradt vagy az asszisztensekre és a syntronra bízták, de mégis a történelemtudomány alapját képezte.

Solinának volt ezekre elég ideje a fedélzeten. Íróasztala fölött több holokép volt. A középsőn az eredeti dokumentum látszott, amel yel Solina már három napja foglalkozott, valószínűleg egy magánlevél, amit papírszerű anyagra írtak. Az eredeti levelet soha nem kaphatta volna meg. Ez egy terrai archívumban volt, amihez az akon történésznő elvileg nem férhetett volna hozzá. A hozzáféréshez az elöljáróinak egy hivatalos levelet kel ett volna írni az il etékes terrai hivatalnak. Solina jól ismerte az elöljáróit. Inkább csipesszel tépték volna ki a vakt-sonok manikűrözött körmeiket, mint hogy a piszkos terraiakat megkérjék valamire.

Solina lemondott a hivatalos kérésről, és gyorsan közvetlen

- 87 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kapcsolatot vett fel terrai kol égájával. 10 perccel később az anyag már a syntronján volt és szerzett egy új barátot a történészek galaxisbeli közösségében.

Szerencsére a kol éga már elvégezte az előmunkálatokat. Datálta a dokumentumot. 51389 és 51378 közötti időből származott a régi terrai időszámítás előtt, a kutatók ezt az időszámítást használták. Solina elöljárói a hajukat tépték volna, ha megtudták volna, hogy a történésznő a, terraiak időszámításával dolgozik. De Solinának ez mindegy volt. Egy megfelelő datáló szisztémára volt szüksége, és az egyik éppoly jó volt, mint a másik. Miért ignorálja a már meglévőt, csak azért, mert a terrai Lemuria-kutatók hozták létre?

Solina terrai kol égája már restaurálta a levelet, a kéziratot lemuri standard nyelvre ültette át és több fordítást készített el, mert bár az akon nyelv is a lemuriból alakult ki, a több évezredes fejlődés után már csak kezdetleges hasonlóság volt a két nyelv között. A syntron munkájának eredményei holók formájában körbefogták az eredeti dokumentumot.

Nem is kívánhatott volna magának jobb áttekintést – és mégis szinte semmit nem értett. A probléma már a kézirat felismerésével kezdődött. Több szó nem volt világos. A levél második mondata vecktrannal vagy vectronnal kezdődött? A különbség a két betű

kiejtésében és írásmódjában minimális, de a jelentéskülönbség óriási volt. A mondat azt is jelenthette, hogy – Nehézszívvel írom neked ezeket a sorokat –, de azt is, hogy – A szavak, melyeket írok neked, ne keserítsék meg szívedet. És Solinának még szerencséje volt, hogy a szerző vagy a szerzőnő – még ez sem volt tisztázott – a mondatok magánhangzóit leírta. A lemurik sokszor egyszerűen kihagyták és bíztak abban, hogy a címzett gondolatban kiegészíti a levelet.

Ilyen pil anatokban azt kívánta, bárcsak ne lennének oly meggondolatlanok az emberek, és több tekintettel lennének a szegény történészekre, akik évezredekkel később megpróbálják megfejteni a források értelmét. Ha ezt tennék, akkor soha nem írnának ilyen összevissza leveleket. Rögtön legépelnék és egy jövőbiztos adathordozóra mentenék, úgy, ahogy azt il ik...

- 88 -

Borsch Frank - A Csillagbárka De még ha így is lett volna... maguk a jelentéskülönbségek!

Majdnem minden nyelv minden szava szövegkörnyezettől függően más jelentett. Már ez is elég rossz a történészek számára, de ez még csak a kezdet, mert a szavak jelentése az idők folyamán megváltozott.

A – bailff - például a legrégibb fennmaradt szövegekben még azt jelentette, hogy – halász –, később azt, hogy – csaló –, majd még később, röviddel a fenevadak támadása előtt fiatalok egy divatirányzatát hívták így. Streetstyle ruhákat halszálka mintákkal. Így ál t a tudomány. A – bailiff – még tucat más dolgot is jelenthetett, szövegkörnyezettől függően.

Solina terrai kol égája volt olyan kedves és saját kidolgozású lemuri kifejezések adatbankját is átadta – ez egy olyan gesztus volt, amit Solina természetesen viszonzott –, de ez sem segített. Solina elakadt. Sehogyan nem jutott előbbre a rendelkezésére ál ó eszközökkel.

Itt volt az idő, hogy segítséget kérjen a kol égáktól. – Syntron –, mondta –, kapcsolat a HistNettel!

A holók a zavaros levél el együtt oldalra csúsztak, és helyet engedtek a HistNet márkajelzésének. A logo egy tol volt, mel yel egy láthatatlan kéz írt egy könyvoldalra valamilyen fantázia nyelvbeli jeleket. A kép sokáig lógott az íróasztal fölött. A tol kitöltötte az oldalt, majd egy másodikba kezdett.

Rajtakapták? A HistNet-en való részvételt a Drorahon és a Tejút sok más bolygóján nem szívesen látták. A HistNet, mint ahogy a neve is mutatja, terrai találmány volt, és ezzel automatikusan egy potenciális ördöngösség. A HistN:etet a Tejút bármely lakosa használhatta, nézeteit, véleményeit és ismereteit megoszthatta a többiekkel. És természetesen mindenki észrevétlenül „hal gatózhatott” a HistNeten, éppen ezért nem szerették az akon hivatalos szervek: az el enség hal gatózott.

Miért lássanak bele mások a kártyáiba? Sokkal okosabb volt, ha ismeretlenül hal gatózott és a hasznos információkat beépítette saját munkájába, mint hogy aktívan részt vegyen. Ezért Solina, mint intézetének többi történésze is, csak egy olvasói hozzáférést kapott.

- 89 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Mint a többiek, ő is buzgón használta. De, el entétben a többiekkel, ő

az övét úgymond „megfúrta”.

Ez nem volt túl nehéz. A történészeket, akik olyan világtól távoli dolgokkal foglalkoznak, mint a múlt, senki sem tartotta potenciális hackereknek. A hozzáférést is elég hanyagul biztosították be. Már a második héten feltörte a hozzáférési kódot, és azóta élvezte és használta az új információkat.

Egy jó történész minden életszituációban tud magán segíteni...

A logo tol a közben egy újabb oldalt írt tele. Még mindig nem jött létre a kapcsolat. Valószínűleg a LASTOÓR félreeső pozíciója miatt.

Az Ochent-köd energetikailag kiszámíthatatlan volt, éppen az előbb tért ki a hajó egy hipervihar elől. Lehet, hogy egy utolsó kitörés zavar még be.

Remélhetőleg...

A LAS-TOÓR-on lényegesen kel emetlenebb helyzetben volt, mint az intézetben. Az intézet több tucat fakultásával az anonimitás helye volt, szinte egy határok nélküli város, Drorah fővárosán belül. Ott egyszerűen nem vennék észre, mert az amúgy is lassan érkező adatok, amelyek a HistNettel összekapcsolták az intézetet, ál andóan változó hálózatokon és rádiókapcsolatokon keresztül hagyták el. A LASTOÓR ezzel összehasonlítva egy apró tanya volt, mely köré egy magas energiakaput vontak, hogy senki, semmi ne hagyhassa el. A hajó elég nagy volt a 42 fős legénységnek, de ez keveset segített: egy mikrokozmosz volt. Mindenki ismert mindenkit, és jól látták a sajátosságokat, il etve rendszertelenségeket. Minden adat, amely a hajót elérte vagy elhagyta, egyetlen hiperantennán ment keresztül.

Eleinte Solina nem merte a LAS-TOÓR syntronját manipulálni.

Türelem!, nyugtatta magát. Néhány hónapig kibírod nélküle. Nem éri meg a rizikót.

Na hiszen! Alig telt el két hét, és Solina úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, és kétségbeesetten kapkodott levegőért. Egyszerűen nem jutott tovább a kutatásaival. A források, melyeken éppen dolgozott, túl bonyolultnak bizonyultak. Egyidejűleg érezte, hogy csak egy apró útmutatásra van szüksége, egy utalásra valamelyik képzett

- 90 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kol égájától, hogy célhoz érjen. Ezenkívül hiányzott neki a társaság.

Néha az volt az érzése, hogy a test nélküli alakok, akikkel a HistNeten találkozott, közelebb ál tak hozzá, mint azok az emberek, akikkel ezen a hajón utazott.

Csak a munka miatt! – erősítgette magában. Egy akonnak jó munkát kel végeznie! Így aztán élete egyik legnagyobb kódfeltörését hajtotta végre... Szüksége volt néhány napra, míg megszerezte a hozzáférést. Ezeken a napokon mindig remegett a lába, amikor meglátta Eniva ta Drorart, a hálóspecialista alakját, de aztán sikerült neki. Bekerült a HistNetre.

Legalábbis ezt gondolta.

Ez a buta logo nem akart eltűnni. Mi történt? Solina meg akarta rúgni az asztal alatt lévő syntrondobozt, sok nép forrásaiban olvasott arról, hogy ez a stratégia a korai műszaki korszakban bevált módszer volt, hogy egy makacs gépet munkára fogjanak.

Solina tehát rúgásra készülődött, már lendítette a lábát...

– Solina!

Túl későn jött a kiáltás. A lába már úton volt, de az ijedségtől elvétette a célt. A nagy lábuj át beverte az íróasztal kemény lábába.

– Jaj! – A fenébe, ez nagyon fájt!

– Solina, mit csinálsz te ott?

A történésznő felnézett, és Jere von Baloy, a LASTOÓR

parancsnokának arcát pil antotta meg.

A francba! Jere tudja? Na mindegy, úgy teszek, mintha semmi nem történt volna!

– Én... én... ah... a cipőm csatja kinyílt, maphan. Éppen be akartam kapcsolni, amikor hívtál, megijedtem és megütöttem magam.

– Aha. – Jere von Baloy felnézett egy pil anatra, mintha azt kérné egy láthatatlan istentől, hogy szabadítsa meg ettől az ügyetlen yidaritól.

Rendben! Csak becsülj alá engem!

– Nagyon megsérültél? – kérdezte a parancsnok.

Solina próbált iróniát találni a parancsnok kérdésében, de nem sikerült. – Nem, semmi különös – mondta aztán.

- 91 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Tudsz járni?

– Természetesen, maphan. Mit...

– Akkor gyere azonnal a központba! Szükségünk van itt rád.

Solina egy pil anatig még bámult maga elé, miután a holo eltűnt, aztán lerázta magáról a meglepetést, és a legközelebbi transzmitterhez rohant.

A parancsnok sürgősen a központba hívta őt, a haszontalan történészt, Solina Tormast?

Odaadta volna érte HistNet-hozzáférését, hogy megtudja, mi történt.

- 92 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 11.

A rádiós pozíciója volt a legjobb a PALENQUE fedélzetén, erről Alemaheyu Kossa szilárdan meg volt győződve. Alemaheyut nem zavarta, hogy az ál ása legjobb esetben is csak egy kis tekintélyt élvezett. Legjobb esetben is. Legtöbbször kinevették a raszta hajú terrait, ha a rövid megállások alkalmával a kikötőkben beszédbe elegyedett az ottaniakkal.

– Rádiós, aha... Ezt nem a ... – Ezt nem a syntronok végzik?, már a nyelvükön volt, de a legtöbben az utolsó pil anatban észbe kaptak és azt mondták: Ah, rádiós! Érdekes. Mit... öh... csinál tulajdonképpen egy rádiós?

–Rádiózik–válaszoltaAlemaheyu,ésközben beszélgetőpartnerére Micsoda-buta-kérdés! pil antással nézett. Eddig még senki nem mert további kérdéseket feltenni.

Ami szégyen volt, gondolta Alemaheyu, így elmulasztottak egy előadást a világ legszebb hivatásáról. Arról a nagyszerű érzésről, hogy egy közösség része. Néha úgy érezte, ő a pók a hálóban, nála futottak össze a PALENQUE kommunikációjának szálai, intern és extern is.

Semmi nem kerülte el a figyelmét. Tudott az ál andóan változó szerelmekről és kapcsolatokról a fedélzeten, a proszpektorok többnyire mozgalmas, de nem feltétlenül sikeres előéletéről. Kossa tudta, ki kivel, miért vagy miért nem, és még kivel. Csak be kel ett csuknia a szemét és elképzelni az egyes legénységi tagokat, hogy megtudhassa gyengéiket és erősségeiket, sajátosságaikat és kedvüket.

El kel ismerni, rádiós munkájának nagy részét tényleg a többszörösen redundáns syntronrendszerek végezték. De minden redundáns láncnak megvannak a határai, és ilyen esetekben emberi empátiára volt szükség. Ezenkívül a syntronok csak rutinfeladatokat láttak el, a kötelezőt úgymond, és Alemaheyunak meghagyták a szabadon választott gyakorlatot: a legénységi tagok közötti jó viszonyok ápolását. Kossa meg volt róla győződve, hogy ő jó

- 93 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

„hálóösszekötő” volt. Különben a Lopakodók legénységei nem nevezték volna őt „Mamának”!

Nem, Alemaheyu soha nem cserélte volna el munkáját, bár része a PALENQUE nyereségéből talán a legkisebb volt. Sharita Coho valószínűleg a százszorosát kereste, mint ő, de mit ért vele? Volt egy emelvénye a központ közepén, ahonnan a parancsait ordíthatta, és egy csomó bosszúsága, amelyek úgy kísérték, mint a fertőző betegségek.

Nem, köszöni szépen, Alemaheyu erről szívesen lemondott. És mit érdekelte őt, hogy a parancsnoknő már annyi tőkét halmozott fel, hogy lassan már egy saját hajót is vásárolhat. Sharitának ez csak egy újabb emelvényt jelent majd, amely izolálja a társaitól, és gyomorfekélyt, ha azt látja, hogy a kontár legénység rosszul használja nehezen megszerzett tulajdonát.

Talán már volt is gyomorfekélye.

Sharita oly mereven ült székében, mintha karót nyelt volna, fejét konokul előrehajtotta, míg várt a navigátor jelentésére.

A hajótörött öngyilkossága nagyon megviselte. Alemaheyu – mint rádiós – mindenkinél jobban ismerte a parancsnoknőt, még jobban, mint Pearl Laneaux, tudta, hogy a kemény héj alatt puha mag rejlik.

Elég erősen kel ett keresni, de azért volt...

Sharita szemrehányást tett magának. Rhodan itt ült a nyakán, közben pedig tehetetlenségre volt ítélve, amíg a navigátor nem jelentkezik eredményekkel.

– Navigáció! – kiabálta Omer Driscol irányába. – Mikor kapok már végre eredményeket?

– Rögtön, Sharita – mondta a hatalmas fekete férfi a rá jel emző

sztoikus nyugalommal. – Hiszen azt akarod, hogy alapos legyek, nemde?

A parancsnoknő nem szólt semmit.

Alemaheyu kapcsolatban volt a 11 megmaradt Lopakodóval, akik körbedongták a PALENQUE-t és az anyahajóval együtt fésülték át a szektort, ahol a Lopakodó XI valószínűleg összeütközött a roncsdarabbal. A jelentések, amelyek a Lopakodókról érkeztek, szokatlanul rövidek és tárgyilagosak voltak, ez kifejezte fájdalmukat,

- 94 -

Borsch Frank - A Csillagbárka amelyet a bajtársaik elvesztése miatt éreztek. Alemaheyu ugyanolyan hangnemben válaszolt.

Azt tervezte, hogy később megpróbál elsütni egy viccet. Most még nem. Egy jó „Mama” tudja, hogy mikor kel a száját tartania.

Nagyon szerette ezt a munkát – de azt kívánta, bárcsak most rövid időre a kabinjába osonhatna és... na igen... kicsit el azulhatna.

– Kész a kiértékelés – jelentette Driscol. – Nincs nyoma a feltételezett támadótoknak.

– Biztos vagy benne? Nincsenek részecskefelhők sem, amelyek hajtóművekből származnak?

– Igen, biztos vagyok benne – mondta a navigátor kicsit hangosabban, mint kel ett volna. Csak egy dologgal lehetett őt felbőszíteni: ha navigátori képességeit kétségbe vonták.

– Jól van, Omer – Sharita igyekezett őt megnyugtatni. – Akkor ezt tisztáztuk. Talán nem az akonok okozták ezt a dolgot. Navigációs rádiuszt kiterjeszteni öt fényévre!

Omer ismét munkához látott. Alemaheyu lehívta Omer adatait a saját konzoljára, a szeme sarkából figyelte őket, és körbenézett a központban. Sharita továbbra is egy pontra bámult, a PALENQUE-n túl, mialatt Pearl mindent megtett, hogy elfoglaltnak látsszon.

A központi legénység többi tagja a konzolok fölé hajolt.

És Rhodan... Rhodan a székében ült és rosszkedvűen nézett egy engedélyezett holót. A parancsnoknő csaknem teljesen távol tartotta őt a PALENQUE adatáradatától. A Halhatatlan csak néhány jelentéktelen, általános adatot olvashatott, és csak képernyővédőkhöz volt hozzáférése. Megpróbálta, hogy ne vegyék észre rajta, de Kossa látta, hogy a tehetetlenség őt éppúgy zavarta, mint a parancsnoknőt – és ráadásul Rhodan még az adatokat sem láthatta.

Kossa megsajnálta a Halhatatlant. A rádiós tudta, milyen az, ha Sharita haragszik valakire. Talán... Eszébe jutott valami. Igen, miért is ne?

Alemaheyu néhány parancsot adott a konzoljának, majd fejét ismét a központ közepe felé fordította.

Rhodan profi volt. Amikor hirtelen a komplett navigációs adatok

- 95 -

Borsch Frank - A Csillagbárka megjelentek a holóján, csak egy picit ráncolta a homlokát. Egy pil anattal később csak úgy mel ékesen szétnézett a központban.

Amikor a rádióshoz ért, Kossa rákacsintott. Rhodan visszakacsintott.

Na, megy ez. Kossa csodálkozott, hogy a parancsnoknő ennyire megnehezíti Rhodan dolgát. Pedig csak egyszerű emberként kel ene kezelni.

– Navigáció! – kiáltotta Omer.

– A központi holóra! – parancsolta Sharita.

– Lehetetlen. – A navigátor megrázta a fejét. – Nem kapok optikai kiértékelést. Az impulzusok túl gyengék és nem érthetőek.

– Oké. Akkor mondd meg, hogy mit látsz?

– Egy objektumot. Elég nagy. Nem vagyok benne biztos, hogy a syntron nem szórakozik-e velem, de több kilométer hosszú lehet.

– Több kilométer?

– Ahogy mondtam. De ez csak egy feltételezés. Nem látom pontosan ezt a dolgot. Ne kérdezz, hogy miért nem, a hiperviharnak már rég vége. Talán egyfajta navigációs védelem.

– Még valami?

– Igen, ez a dolog csaknem fénysebességgel repül. A távolsága csaknem négy fényévre van. Az irányvektor majdnem ugyanaz, csak néhány fokkal tér el a roncsdarabétól, amit elkaptunk.

Sharita egy hangosat sóhajtott. – Jól csináltad, Omer. Fogadok, igazunk lesz. – Az első tiszthez fordult. – Pearl, vigyél minket ehhez az izéhez!

Alemaheyu nem várt több parancsra, és a konzol fölé hajolt, hogy a Lopakodókat értesítse. Mielőtt ezt megtette volna, Sharita hangja dörgött még egyszer a központban. Hangjában most olyan keménység volt, amit azelőtt Kossa még soha nem hal ott.

– Harriett – a parancsnoknő a mérnöknőhöz fordult, aki a PALENQUE támadó és védekező rendszereit kezelte. – A tűzorgonák legyenek készenlétben! Nem tudom, ki ez itt kint, és talán csak néhány tűzijáték lövedékük van, de bebizonyították, hogy nem vonakodnak bevetni!

- 96 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A PALENQUE nekilódult, vontatókötélen kísérték a Lopakodók.

Alemaheyu csodálkozva vette észre, hogy gyorsan lélegzik. Feszültté vált. Nem ő volt az egyedüli.

A központban mindenhol ideges és heves mozdulatokat látott, kipirosodott arcokat. Még Rhodan is, bal kezével egy kicsit erősebben szorította a szék karfáját.

Csak Harriett Hewes volt nyugodt. Takarékos mozdulatokkal, melyekben a legcsekélyebb sietség sem volt, el enőrizte a PALENQUE

védőernyőit és fegyverrendszereit. Ha Kossa nem tudta volna, akkor azt hihette volna, hogy a terrai nő egy 3D-puzzlen dolgozik, amivel elüti az időt, és ami csaknem lehetetlenné tette, hogy belépjenek a kabinjába. Harriett időről időre megpróbált kicsikarni a parancsnoknőtől egy raktárhelyiséget az „instal ációi” számára, ahogyan ő nevezte. Kísérletei rendre nem sikerültek. – Ez egy proszpektorhajó, Harriett – magyarázta neki a parancsnoknő. – A raktárhelyiségekben a kőzet- és ércpróbákat tartjuk, nem ilyen szeme...

na igen, tudod.

Harriett természetesen tudta. Nem volt buta, épp el enkezőleg.

Kossa elég biztos volt benne, hogy Harriett IQ-ja nagyobb volt, mint itt bárki másnak, Perry Rhodant is beleértve. Mégis többször próbálkozott a parancsnoknőnél, az ál hatatosság volt a specialitása. Emel ett még a türelem. Végtelen türelem.

Más szavakkal: ő volt a legjobb támadótiszt, akit Alemaheyu el tudott képzelni. Harriett először gondolkodott és csak utána tüzelt.

Talán. És ha tüzelt, akkor mindig a megfelelő tűzerővel. Egy wattal sem többel vagy kevesebbel.

– Minden rendszer készen ál ! – jelentette.

– Nagyon jó, mindjárt szükség lesz rájuk. – Sharita le nem vette szemét a holóról. Mint parancsnoknő neki volt egyedül hozzáférése az összes adathoz egy időben, il etve még Alemaheyunak, aki észrevétlenül hozzáférést szerzett magának – mint rádiós kötelességének tartotta, hogy széles körű információi legyenek – és

- 97 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Rhodannak, akit Kossa szintén bekapcsolt.

A rádiós egy holót kért a konzolja mel é, melyet csak ő látott.

Megnyugtatására a PALENQUE valamennyi aggregátuma zöld értéket mutatott. Harriett már felhalmozta az energiát, hogy közvetlenül a normál térbe való lépés után a paratronernyő maximális teljesítménnyel védje a hajót, még a lövegektől is vont el energiát.

Alemaheyu grimaszolt. Hogy is mondta mindig Harriett? – Csak halott hősök vannak.

Egy másik holón el enőrizte, hogy Rhodan milyen adatokat hívott le. Meglepődésére a Halhatatlan nem a hipertérből való kilépésre készülődést követte figyelemmel, hanem azt a filmanyagot nézte, melyet a roncs belsejében vettek fel. Mi érdekelte Rhodant? Nem félt attól, hogy a célnál egy kel emetlen meglepetés várhat rájuk?

Alemaheyu bekapcsolta a navigációt. Nincs nagy változás. A rádiós egy oszcil áló szürkés képet látott, amely ál andóan forgott. Néha azt hitte, hogy egy nyújtott hengert lát, két végén szárnyakkal, melyek egy rovar csápjaira emlékeztettek. Omer biztosan ki tudott hozni valami értelmeset ebből a képből, Kossának nem igazán sikerült.

A holo alsó sarkában a hossz- és tömegadatok jelentek meg. 300 és 30 kilométer között ingadozott a hossza. A tömegét a syntron előbb 5

mil ió tonnára becsülte, majd aztán 500 mil ióra. Mi van itt?

– Tíz másodperc múlva ismét belépünk a normáltérbe.

Alemaheyu klikkelt, a holo eltűnt. Csak jobban összezavarta. Ez a valami – valószínűleg – nagyon hosszú volt, csaknem fénysebességgel haladt, és ha úgy tartotta kedve, ártatlan kis kompokat lőtt szét.

Alemaheyu többet nem akart tudni, úgyis mindjárt kiderül minden.

– Még öt másodperc!

Ülésének oldalából övek csapódtak ki és a pocakja fölött összekapcsolódtak, őt pedig jól belenyomták a kárpitba. Ez életmentő, arra az esetre, ha más már nem segít: a PALENQUE ernyői, a törzs, ami tömörített többrétegű acélból volt és végül a kontúrszékbe integrált ütközéscsökkentő generátor. Kossa ezt mindig aranyos kis dolognak találta. Hiszen annak az űrhajósnak, aki az övekre van szorulva, annak már csak egy pap vagy val ásának megfelelő elöljáró segíthet...

- 98 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Még három másodperc!

Mégis az övek biztonságérzetet adtak neki, mintha egy védő kéz helyezkedett volna rá. Érdekes lény az ember...

– Belépés!

A PALENQUE megremegett, amikor Harriett a hajó paratronját a névleges maximális teljesítmény 160%-ára emelte. A védőernyő

projektorok ezt csak egy-két másodpercig bírják ki, de az a manőver nélkülözhetetlen volt. Talán már várnak rájuk – és a normáltérbe való lépéskor meg akarják semmisíteni őket.

De a tűzcsapás elmaradt.

A rázkódás csökkent, a szokásos, alig érezhető vibrálásba ment át, melyet az űrhajókonstruktőrök még évezredes tapasztalat után sem tudtak megszüntetni. A paratron 99%-on működött.

A Lopakodók jelentkeztek Alemaheyunál, miután egyik a másik után kikerült a hipertérből, és szorosan a PALENQUE-hoz húzódtak, remélve, hogy a paratron őket is pajzsként védi.

– Navigáció! – ordította Sharita. – Van kint valami, ami veszélyes lehet számunkra?

– Én... nem hiszem.

– Ez jelentés? Ki vele: van ott valami vagy nincs?

Omer zavartan rázta a fejét. Csaknem dühös gesztus volt.

Alemaheyu emlékezett rá, hogy Omer még egy-valamit nem szeretett: ha nem tudott pontos választ adni.

– Van ott valami. A központi holóra kapcsolom.

Alemaheyu megfordult a székében – az övek engedték, de még nem húzódtak vissza – és mint egy ablakon keresztül a világűrbe látott.

Csil agok. És egy hosszú árnyékot, amely a csil agok egy részét eltakarta.

– Nagyon világos – gúnyolódott a parancsnoknő. – Jobban is be tudod hozni?

Omer Driscol a konzolja fölé hajolt, és keményen püfölte a virtuálisbillentyűzetet.Sharitamegbánthattaőthivatali büszkeségében. Kossa még soha nem látta ilyen idegesnek Omert.

Az árnyék eltűnt a holóról, a fekete világűr pirosas színű lett, aztán

- 99 -

Borsch Frank - A Csillagbárka újból látszott az árnyék. Alemaheyu egy hosszú vékony hengert látott.

Két végén azonos távolságokban fémuj ak nyúltak ki a törzsből, egy gyűrű stabilizálta őket, mely körülbelül fél hosszúságban fogta őket össze.

Antennák?, tette fel a kérdést magának. Úgy látszik, a fiúknak odaát elég szép kis közlési igényük van.

De akkor miért nem hal ottak még soha róluk? Alemaheyu lecsekkelte a konzolját, minden berendezés tökéletesen működött. A leggyengébb rádióimpulzust is befogta volna. Csakhogy... ebből a valamiből nem jött semmi. Talán egy roncs volt, egy halott hajó? De akkor ki lőtt a kompra?

– Na látod, megy ez! – mondta Sharita elégedetten. – Most már tudjuk, mivel van dolgunk. Ez egyértelműen egy hajó. Omer, mesélj nekünk róla többet!

– Nem tudok. Nem kapok megbízható adatokat. Az ott a holón csak egy ábrázolás, nem több, mint ami az optikai érzékelés adatain alapszik.

– Tehát, egy jobbfajta pil anatfelvétel.

– Igen. Ami a többit il eti... Jól tudod, hogy egy csomó bolygónak és holdnak felfedtem már a titkát. Még soha nem maradt előttem titok feltáratlanul. De ez a dolog kifog rajtam. Átkozottul jó védelmi rendszerük van.

– Ezt nem tartom valószínűnek – mondta Rhodan.

A Halhatatlan épp elég hangosan szólt ahhoz, hogy a központi legénység moraját elnyomja. Minden pil antás azonnal rászegeződött.

Rhodannak volt érzéke az időzítéshez. És jelenléte. Alemaheyu már az után a két hét után tudta, amit Rhodan eddig a fedélzeten töltött, és megfogadta, hogy kideríti, mi a titka. Ha sikerülne kideríteni, akkor...

akkor talán többet figyelnének rá is a többiek. Többet nem is akart.

Hiszen az övé volt az univerzum legjobb ál ása.

Látta a parancsnoknőn, hogy legszívesebben ignorálná Rhodan közbeszólását, de ez lehetetlen volt.

– És miért? Lennél szíves megosztani velünk halhatatlan tudásodat?

- 100 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Nem sok megosztanivalóm van.

Honnan volt ennyi nyugalma, hogy elviselje Sharita gorombaságát?

Kossa ilyenkor mindig ideges lett és visszabeszélt.

Rhodan a holón látszó hengerre mutatott. – Ez a hajó a hosszanti tengelye körül forog. Csak egy magyarázat van erre: a rotáció gondoskodik a centrifugális erejével arról, hogy a fedélzeten ne legyen súlytalanság. Primitív, de elég biztos módszer. És aki arra kényszerül, hogy rotációt alkalmazzon a nehézségi erő előál ításához, nagy valószínűséggel nem rendelkezik olyan többdimenziós technológiával, hogy kicselezze a navigátorunkat.

Pearl Laneaux közbeszólt. – Éppen kiszámoltam. Abból kiindulva, hogy az optikai adatok stimmelnek, a külső részeken másfél gravos nehézségi erőt kaptam

– Hm, nem rossz, amit mondasz. Rendben, gyanításodat hipotézisnek vesszük. Perry, mivel magyarázod a navigáció csődjét?

– Még nincs magyarázatom. Egyelőre.

– Neked nincs...

Rhodan ál ta Sharita kemény pil antását. – De meg tudom neked mondani, ki lehet a hajó fedélzetén. Átnéztem a képadatokat, amiket Pearl csapatai a roncs belsejéből a fedélzeti syntronra küldtek.

– Neked nincs is hozzáférésed a syntronhoz!

– Hogy? Ó, ezt nem tudtam. Sajnálom. – Rhodan ártatlan képet vágott.

Jól csinálod, haver!, gondolta Kossa. Ne kíméld!

– Soha nem szereznék magamnak jogtalanul hozzáférést az adatokhoz. Lehet, hogy az olvasói jogok elosztásánál hibáztál.

Sharita heves el enkezésre készült, de Rhodan nem várta meg, míg kitör. – De nem tesz semmit. Hibák becsúsznak néha, nem igaz?

Jelenleg az a fontos, amit találtam. A jégréteg eltávolítása után a csapatok több helyen is írásokat találtak a falakon – ez elegendő volt ahhoz, hogy megerősítsék gyanúmat: lemuri nyelven íródtak.

– Lemuri! – Sharitának egy kis időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. – De ez azt jelentené, hogy ez a hajó 50 000 éve úton van. Vagy még régebb óta!

- 101 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Igen – mondta Rhodan. – Mi ...

– Navigáció! – szakította félbe Omer. – Hiper tér kilépés 90

fénymásodperc távolságra!

– Képernyőre, azonnal!

A holo a rejtélyes hengerrel eltűnt. Amikor ismét megjelent, akkor egy másik hajót mutatott. Gömb alakú, a pólusain lapos, kiemelkedő

lövegtornyok.

Sharita talált elsőként szavakat. – Nem ezt mondtam nektek elejétől fogva? Akonok!

- 102 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 12.

Amikor másnap reggel Denetree felébredt, egyedül volt a házban.

Egyik szobából a másikba ment, de sem Launtot, sem tőle származó üzenetet nem talált. Denetree megpróbált nem aggódni – Launt biztosan úton van, hogy kérését teljesítse – és nagy meglepődésére meg is nyugodott.

Ez a környezet túlságosan idegen, valótlan volt. Négy szoba!

Néhány percet azzal töltött, hogy szobáról szobára járkált, mintha először azt az érzést kel ene magában kialakítani, hogy ez a ház valóban létezett. Soha nem találkozott még senkivel, akinek saját szobája volt, nemhogy egy egész háza! A metach'tonok házai a közösségé voltak. Minden szobában három, négy, sőt öt személy volt, és hogy ki kivel, melyik szobában aludt, ál andóan változott, szimpátiától és hatalmi harcok kimenetelétől függően, melyek minden metach'tonban forrtak a felszín alatt.

Időről időre megállt egy ablaknál és kinézett. Egy fal vette körül a házat, és lakóját védte a kíváncsi pil antásoktól. Denetree látta, hogy biciklije a ház falának van támasztva. Szívesen kiment volna és el enőrizte volna, hogy működik-e, nem azért, mert kételkedett benne, hanem abból az indíttatásból, hogy valami ismerőset érintsen meg a kezeivel. De nem ment ki. Talán lesz majd arra lehetősége, hogy kintről is megnézze az udvart.

Sétáját a legcsodálatosabb helyiségben fejezte be: a konyhában.

Launtnak saját konyhája volt, nem kényszerült arra, hogy a metach'tonok közösségi konyháin egyen! Magában lehetett! Átnézte a szekrényeket, talált néhány tésztalepényt és zöldséget. Egy pil anatig vonakodott – ez az étel nem őt il ette meg –, de végül az éhség győzött.

Mind a hat lepényt megette, sőt többet is evett volna, ha még talált volna.

Jólesett neki, hogy tele volt a hasa, de a kel emes telítettségi érzésbe gyorsan befészkelte magát a félelem is: talán, mint halálraítélt

- 103 -

Borsch Frank - A Csillagbárka a búcsúvacsoráját fogyasztotta el?

Egy csoda volt, hogy Launt megmentette őt a tenoyktól. Egy csoda, ami nem tart sokáig. Launt hiába tenarch, az ő lehetőségei is korlátozottak. Előbb vagy utóbb a hajó megtalálja Denetree-t, még akkor is, ha itt marad. Denetree-nek további csodára volt szüksége.

Hal otta, ahogy nyílik az ajtó.

– Denetree! – kiáltotta Launt. – Ne félj, én vagyok!

Denetree elébe szaladt.

– Hol voltál ilyen sokáig? Megtaláltad?

Launt felakasztotta kabátját egy fali akasztóra, és a zsebéből egy kis dobozt vett elő. – Kötelezettségek – mondta. – És ez a dolog is sok időmbe telt. Tenarchként sok mindent könnyen elintézek, de próbálj csak egy metach'tonban feltűnés nélkül szétnézni és észrevétlenül végigkocogtatni a falat rejtekhelyet keresve.

Denetree elvette a dobozt.

– Hogyan sikerült elhoznod?

A régi tekintélytrükk: a Naahk elküldte egyik tanácsadóját, hogy megbizonyosodjon, a keményen dolgozó metachok nem szenvednek hiányt semmiben. A megvesztegethetetlenség miatt a tenarch el enőrzése során ragaszkodott hozzá, hogy ne zavarják.

– Természetesen! – Denetree felnevetett, és a dobozt szorosan a mel kasához szorította. Majd eszébe jutott, talán helytelen a viselkedése – nem volt mit nevetni! – és azt is észrevette, hogy Launt jókedve sem igazi. A tenarch sápadt volt és fáradtnak tűnt. Mióta átadta a dobozt, a kezei nem nyugodtak meg, egyfolytában tördelte őket.

A konyhába mentek. Denetree letette maga elé a dobozt, elővett egy kést, és a zsinórt el akarta vágni.

– Denetree – mondta Launt. – Nem maradhatsz itt.

– Tudom. – Sehol nem maradhatott a fedélzeten. Ez világos volt számára. De most nem érdekelte. Előtte volt Venron ajándéka. A testvére nem hagyta őt cserben. Soha.

– A tenoyk elfogtak egy nőt a csoportotokból.

– Kit? – bizakodása egy csöppet megingott.

– Mika. Az el enőrzésnél elvesztette az idegeit.

- 104 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Mika? Denetree-nek úgy tűnt mindig, hogy Mika az egyik legerősebb a csil agkeresők között.

– Mi történt vele?

– Ő... – Launt nyelt egyet. – Elárulta a csoport többi tagját.

– Nem, ezt nem hiszem! Mika soha nem...

Launt rázta a fejét. – De. Hidd el nekem.

– Nem! – Denetree nem akarta elhinni. Erősebben megmarkolta a kést, szétvágta a zsinórt és kinyitotta a dobozt.

Döbbenten nézett a dobozba.

– Mi az? Mi van benne?

Belenyúlt és megmutatta Launtnak.

– Egy karchip?

Venron tudta, hogy veszélybe sodor engem, hogy a testvére, Denetree nem maradhat bántatlanul a fedélzeten.

– Úgy gondolod...?

– Ez Venron ajándéka. Egy új élet számomra. Nézte a vékony chipet, mely két uj hegyén elfért. Egy új identitás – lehetséges ez?

– Szabad? – mondta Launt. Denetree odaadta a karchipet. Launt eltűnt vele az egyik szobában, majd egy kézscannerrel tért vissza. – Ne aggódj – nyugtatta a lányt, mikor látta ijedtségét. – Ez nincs összekötve a hálóval. A házban van egy komputer, amely... hogy is mondjam... időnként leválik a hálóról...

Launt leolvasta a chipet. Mélyet lélegzett, majd elismerően füttyentett, amikor az adatok megjelentek a displayn. Denetree úgy látta, amióta belépett a házba, most először könnyebbült meg.

– Nos, megtiszteltetés volt számomra, hogy vendégül láthattalak, Danque – mondta Denetree-nek. – De most már itt az idő, hogy útra kelj. Új metach'tonod tagjai már nagyon várják az erősítést, amit kértek! Mire vársz még, Danque?

- 105 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 13.

Amikor a nehéz ajtó oldalra csapódott és szabaddá vált az út a LAS-TOÓR központjába, Solina Tormasnak kényszerítenie kel ett magát, hogy félénkségét elnyomja és belépjen.

Ez volt az első alkalom, hogy engedélyezték neki a kutatóhajó központjába való belépést. Egy olyan jelentéktelen személynek, mint neki, nem volt ott keresnivalója, ezt már korábban értésére adták.

Solina nem foglalkozott a sértéssel, mindig azt mondogatta magának, hogy amúgy sem érzi szükségét, hogy a központot felkeresse. Mi látnivaló volt ott? Ugyanazok az emberek, akikkel a misén vagy folyosókon találkozott, csak itt mindegyik fontoskodóan a gépeivel foglalkozott.

De amikor megpillantotta a központot, be kel ett ismernie, hogy a hazugsággal csak áltatta magát, azért, hogy az amúgy is ingatag lelki egyensúlyát megmentse. A központ lenyűgöző volt.

A történésznő jó példáját látta itt az akon társadalom hierarchikus gondolkodásmódjának. A LAS-TOÓR központjának kör formájú alapja volt, mely fölött egy kupola magaslott. Középen egy megemelt emelvényen ült a maphan, azaz a parancsnok, Jere von Baloy. Tőle srégen balra volt a keven, a pilóta helye, jobbra pedig a techten, az első

tiszté. Az emelvény túlméretezett volt, csaknem az alapterület felét elfoglalta. A parancsnoki emelvény körüli gyűrűben voltak a legfontosabb munkatársak ál omáshelyei: therso, bevetést irányító tiszt, davron, navigátor, espejel, rádiós, heroth, főtechnikus. Minden ál omás kör alakú volt, de a pultok – és az itt dolgozók figyelme – a maphanra irányultak. A harmadik gyűrűben voltak elhelyezve a különböző yidarik ál omáshelyei. Solina úgy látta, egy kivétel el mind foglaltak voltak.

A Solinában rejlő gyermek, kíváncsi kislány – aminek tulajdonképpen köszönhette, hogy ma az, aki – átnézett a fémbe öntött hierarchia fölött. A központ egész kupoláját eltakarta egy holo.

- 106 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A hiperteret mutatta.

Solina legalábbis ezt gondolta. Egy csil agot sem lehetett látni, a világűr feketeségét sem. Ehelyett csak szivárványszínű fényeket látott, mintha az überdimenzionális tér nehéz, sokszínű porból ál na, amely egy láthatatlan erő befolyása alatt forog, keveredik, örvénylik – és mindig eltűnik a szeme elől. Minden egyes alkalommal, amikor Solina egy pontot fixált, látása veszített erősségéből, és ha hunyorgott, hogy jobban lásson, akkor meg eltűnt a pont. Napokat tudott volna azzal tölteni, hogy a hipertér hatását figyelje.

– Solina! – kiáltott le emelvényéről a maphan. – Miért ál sz úgy ott, mintha még soha nem láttad volna a hiperteret, és miért nem jelentkezel?

– Én... öh... éppen most akartam.

– Rendben.

Az eddig üresen ál ó ál omáshely képernyői és gépei életre keltek, fényei kigyulladtak.

– Látod, egy helyet szabadon hagytam neked. Ülj le – mondta Jere von Baloy.

Solina követte az utasítást, és a maphanra nézett. Pontosabban felnézett, a berendezkedés másképp nem engedte.

Jere von Baloy elfordult, néhány szót váltott a kevennel, aki ezután beállította az irányvektort. Mit akarhatott a parancsnok Solinától?

Solina nem tudta kiismerni őt. Már egyedül a „von” a nevében, il etve az, hogy a LAS-TOÓR parancsnoka volt, Solinának áthidalhatatlan szakadékot jelenthetett volna. De nem jelentett. Mióta elindultak a Drorahról, Jere egyetlenegyszer sem viselt egyenruhát, többnyire koszos overal okban volt, amely akár egy neehlaké is lehetett volna, aki a kísérő hajókat őrizte. A maphan nem sokra tartotta a rangot – még akkor sem, ha egész felnőtt életét egy rangrendszerben töltötte.

Azokból, amit Solina megtudott róla, Jere von Baloy talán közelebb ál t hozzá lelki tartásban, mint az összes többi legénységi tag.

Vagy ez csak egy óhaja lett volna? A maphan eddig még sem szóval, sem mozdulattal nem adta értésére, hogy valami különös egyetértés lenne köztük.

- 107 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Nézd csak meg ezt – hal atszott Jere hangja az előtte lévő

konzolból. Egy holo jelent meg Solina előtt. Valami szürkés csil ogást látott. Csak nagy nehezen tudott belőle kivenni egy henger alakot.

– Mi ez? – kérdezte Solina. – Mit csináljak ezzel?

– A navigátorok találtak rá – magyarázta a parancsnok. – Új úti célunk. Úgy gondolom, érdekes lehet számodra.

– Miből gondolod?

Nem kapott választ. Solina felnézett. Jere von Baloy már elfordult, most a thersóval beszélt, aki gyakorlott mozdulatokkal el enőrizte a fedélzeti lövegek bevethetőségét. Úgy tűnt, a maphan nem akar többet értékes idejéből Solinára pazarolni.

Ha nem, akkor nem. Solina lehívta a rendelkezésére ál ó adatokat a titokzatos objektumról. A méretadatok elég merészek voltak, csak az volt biztos, hogy ez a tárgy igen nagy volt. Azt remélte Jere, hogy Solina felismeri a hajótípust? Ha igen, akkor ez vagy egy nagyon buta vagy egy nagyon okos teszt volt, aszerint, hogy mi volt a szándéka ezzel. Ha azt remélte, hogy felismeri a típust, akkor buta volt. Több mil iárd űrhajótípust használtak az utóbbi évezredekben a Tejúton.

Annak valószínűsége, hogy Solina felismer egyet, melyet még a fedélzeti syntron sem, egyenlő volt a nul ával. Ha viszont azt remélte a maphan, hogy a nem tudása miatt ily módon megszégyeníti, akkor ravasz volt.

Bármi legyen is, Solinának nem volt más választása, mint belemenni a játékba. A történésznő lehívta a LASTOÓR hajótípus-adatbankját, és elkezdte a munkát. A különböző korszakok rugós dobhengereinek összehasonlítását.

De Solina nem Solina lett volna, ha közben nem figyeli a központban történteket is. A kupolás helyiséget megtöltötte a feszültség nehéz csendje.

– Belépés a normáltérbe 90 másodperc múlva – jelentette a keven.

Senki nem kommentálta a jelentést.

– Még 60 másodperc.

Egy másik hang is jelentkezett: – Navigáció! Egy másik objektum is van a célpont közelében, most lépett ki a hipertérből.

- 108 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Jere von Baloy káromkodott. – Nagyszerű! Valaki megelőzött minket!

– Ez még nem minden! – kiáltotta a davron. – 10, helyesbítek 11

más objektum is van itt, sokkal kisebbek. A nagy objektum körül rajzanak.

A parancsnok mélyet lélegezett. Pil antása körbejárt a központban, Solinát is érintette, aki igyekezett az előtte lévő holóra figyelni, majd megállt a therson, Oe ta Acenuskon.

– Kész vagy, Oe?

A bevetési tiszt grimaszolt egyet. – Már rég.

– Belépés! – kiáltotta a pilóta. Elhagyták a hiperteret.

– Navigáció?

– Ez egy terrai!

Dühös sóhaj hal atszott mindenhol a központban. Pont a terraiak!

– Hasonlít egy nehézcirkálóra.

– Tényleg az?

Solina nem volt katonai szakértő, de ő is tudta, hogy egy hadihajóval szemben nincs esélyük.

Nem, inkább nem. Az energiakibocsátása túl kicsi. De a kis kísérőhajók... lehet, hogy ismeretlen típusú vadászok.

Solina emlékezett rá, hogy a LAS-TOÓR fedélzetén négy vadászhajó volt. Négy tizenegy el en, nem hangzik valami túl jól.

Jere von Baloy már éppen el akart fordulni a davrontól, amikor az megszólalt. – Még valami, maphan: a terraiak felhúzták a paratront, és kitolták a lövegtornyokat!

A maphan csak egy pil anatot várt. – Oe, ernyőket felhúzni. Cél bemérve?

– Megtörtént. Támadunk?

– Milyenek az esélyeink?

– 50:50. De nem javulnak, ha várakozunk. Ha most kiküldjük a vadászokat és ....

– Várunk.

– De maphan, a terraiak azt fogják ál ítani, hogy ők találták meg ezt a dolgot először, és őket il eti.

- 109 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Azt mondtam, várunk. Még azt sem tudjuk, hogy ez a dolog, ahogy nevezted, ér-e valamit, és addig én egy emberéletet sem vagyok hajlandó feláldozni érte. Még a terraiakét sem, világos? Kérem a központi holóra!

Igen, egy henger volt, egyértelműen mesterséges eredetű. Az optikai kiértékelés most tökéletes volt, de a navigátorok – Solina megpróbálta az adataikat a konzolján lehívni – úgy tűnt, nem tudják rendesen bemérni az objektumot.

Echkal cer Lethir, a LAS-TOÓR első techtenje jelentkezett szólásra. Kicsi volt, zömök és egy igazi Terra-gyűlölő, aki a miséken minden il ő vagy il etlen pil anatot megragadt, hogy arról referáljon, az akonoknak végre meg kel leckéztetniük a terraiakat. Szükség esetén az arkonidok segítségével. Solina többször is feltette magának a kérdést, hogy ez a férfi mit keresett egy kutatóhajón. Lethir inkább egy hadihajóra il ett volna – vagy, ha Solinán múlt volna, akkor egy pszichiátriai intézetbe, agressziócsökkentésre. Solina egyszer azt hal otta egy beszélgetésben, hogy Lethir korábban a flottánál szolgált.

Valószínűleg marcona fel épésével kompenzálta azt a szégyent, hogy nem felelt meg az akon flotta igényeinek.

– Hívjuk a flottát segítségül – okoskodott a techten. – Véletlenül tudom, hogy egy kötelék az Ochent-köd közvetlen közelében gyakorlatozik. Hívjuk őket – és egy óra múlva eltűnik ez a terrai kísértet!

Jere von Baloy nem fogadta el az ajánlatot. A történésznőhöz fordult. – Solina, találtál már valamit?

– Típusvizsgálat negatív – jelentette Solina, akaratlanul is azt a katonás tömör nyelvet használva, ami a központban szokásos volt.

– Ez minden? – hal atszott a parancsnok csalódottsága.

– Igen, egyelőre ...

– Ez nem elég, Solina. Erőltesd meg az agyad!

Erőltesd meg az agyad! Mindenki másnak visszaszólt volna a sértésért, de Jere von Baloy volt a maphan. És ha jobban utánagondolt, ez nem is sértés volt, hanem kérés. Egy könyörgő kérés.

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Jere von Baloy benne

- 110 -

Borsch Frank - A Csillagbárka reménykedett. Vajon miért?

Na gyerünk! noszogatta magát. Erőltesd meg magad!

– Maphan! Mint therso, csatlakoznom kel az első techten szavaihoz – mondta Oe ta Acenusk. – Erősítést kel kérnünk! Ott van egy ismeretlen eredetű mesterséges objektum. Az építői potenciális szövetségesek vagy el enségek, ha a terraiaknak átengedjük a terepet!

Solina lázasan vizsgálta az objektum adatait. Csaknem fénysebességgel haladt, ezt eddig nem is vette észre.

Miért engem hívott Jere von Baloy?, kérdezte magától. Mit tudhatok én, amit mások nem? A válasz kézenfekvő volt: mindenkinél jobban ismerte a lemuri történelmet. De mi a fene köze van ennek ehhez a dologhoz?

– Kötelességünk, hogy ezt az objektumot megszerezzük az Akon Birodalom számára – ostromolta a maphant Echkal cer Lethir. – Lehet, hogy csúcstechnológiái vannak, amit semmi esetre sem szabad átengednünk a terraiaknak!

Lemurik, lemurik, lemurik... ez lehet a kulcs. De a galaxisban csaknem mindennap találtak valahol lemuri eszközöket, maradványokat. Tételezzük fel, ez is az: miért olyan különleges?

Jó, hatalmas volt, de ez még nem jelentett semmit. A galaxis egyik legelhagyatottabb részén repült. Csaknem fénysebességgel.

Fénysebesség... hogyan?

A hipertérbe akart éppen bejutni? Vagy elromlottak a fényhajtóművei? Vagy... vagy talán soha nem is voltak neki?

Maphan, mire várunk még? Hívjuk a flottát!

Ez az! Nem volt neki! Solina a syntron segítségével gyors számítást végzett, majd kiáltott: – Maphan!

Valószínűleg ordított. Minden fej felé fordult. A legtöbbjük arcán rosszal ás látszott. Mit jelenthet egy felesleges kis történész egy ilyen szituációban?

– Igen, Solina?

– Azt hiszem, tudom ennek az objektumnak az eredetét. Lemuri!

– És ezt te honnan tudod? – csattant fel az első techten.

– Követtem az irányvektort. Ha abból indulunk ki, hogy ez az

- 111 -

Borsch Frank - A Csillagbárka objektum az irányát és a sebességét nem változtatta meg jelentősen, akkor több mint 55 000 terrai évvel ezelőtt indult el – az akkori Lemur Rendszerben!

– Egy lemuri generációs űrhajó? Ilyet még soha nem hal ottam.

– Én sem – válaszolta Solina. – De a kora lemuri időszakot csak nagyon hézagosan kutatták eddig. Az a tény, hogy nem tudunk egy lemuri generációs űrhajóról, még nem jelenti azt, hogy nem létezhet.

Ha a gyanúm beigazolódik, akkor ez óriási jelentőségű lelet.

Jere von Baloy nem szólt semmit. De szemében egy elismerő fény gyúlt, melyet Solina eddig még nem látott. Legalábbis eddig nem rá vonatkozott. Ez most tetszett neki.

Echkal cer Lethir kapcsolódott be. – Jó, akkor ez egy lemuri generációs űrhajó – annál több okunk van hívni a flottát. Ez az Akon Birodalom biztonságának ügye!

– Tévedsz, Echkal – mondta a maphan. – Ez most nem biztonsági, hanem kutatási feladat. Ha ez az űrhajó valóban 50000 éve úton van, akkor a fedélzetén nincs számunkra érdekes technológia. De van helyette más: hatalmas kutatási terület a LAS-TOÓR valamennyi tudósa számára. Kezdve a – Solina felé mosolygott – történészektől, az anyagkutatóktól a bolygóökológusokig. Nem látom okát, hogy hívjuk a flottát. A terrai hajó eddig még nem követett el agresszív cselekedetet.

– És mi van a felhúzott paratronnal és a tűzkészültséggel?

– A terraiak elővigyázatosak. Nem tudhatták, hogy az objektum mögött mi rejlik.

– Ez azt jelenti, hogy nem zavarjuk el őket? – Oe ta Acenusk szinte csalódva húzta vissza az uj ait a lövegautomatika szenzormezőiről, melyek fölött már a normáltérbe való lépés óta tartotta.

– Majd meglátjuk. Vadászokat kiküldeni! A közelünkben járőrözhetnek. Talán megijednek terrai barátaink és visszavonulnak.

– És ha nem?

– Várunk. Talán beszédesek lesznek.

***

- 112 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Vadászokat küldenek ki! – kiáltotta Sharita Coho. – Harriett, le tudod szedni őket?

A bevetési tiszt kicsit várt a válasszal. A védő- és támadórendszerek holói gyűrűként vették körbe. – Igen, a vadászokat le – mondta végül.

– De az akon anyahajót? Azt kétlem.

– Miért nem? Talán egy hadi cirkáló?

– Nem, az energiajelzés alapján inkább egy explorer. De nem ez a fontos. A miénk nem hadihajó. A rendszereink védekezésre vannak beállítva – és ha engem kérdezel –, ez így jól is van.

Jól van!, gondolta Alemaheyu Kossa, aki rádiós konzolja mögül egyre nagyobb aggodalommal követte a történteket. Mi ütött Sharitába? Az akonok el eni kitöréseit már megszokta Alemaheyu.

Ezeket soha nem kel ett komolyan venni, ugyanúgy, mint az időjárásjelentést a Terrán. Az idő soha nem olyan volt, mint amit a meteorológusok jósoltak, de mégsem akarta még soha senki lepuffantani őket.

– Köszönöm a kioktatást, Harriett mondta a PALENQUE

parancsnoknője. – Semmi mást nem akartam, csak megvédeni magunkat. Ha a vadászok nem támadnak, akkor ez ...

– ...egy átlátszó kísérlet arra, hogy megijesszenek minket.

Sharita feladta. Ha Harriett valamit nem akart, akkor nagyon nem, ezt már Sharita is belátta.

– Rendben, akkor nem támadjuk meg őket. De azt nem engedem, hogy ezt a lemuri valamit megszerezzék. Minket il et, mi voltunk itt előbb.

– Lépjek kapcsolatba velük? – szólt Alemaheyu. – Akkor a képükbe is mondhatod mindezt.

És többet nem jut eszedbe, hogy részecskefelhővé lődd szét őket!, tette hozzá gondolatban a rádiós. Erőszakos tettek általában nehezére estek az embernek, ha már egyszer az el enfél arcába pil antottak.

– Jó ötlet, Alemaheyu. És mit teszünk, ha azt ál ítják, ők találták meg először?

– Akkor... létezik űrhajózási jog is, ehhez az akonoknak is tartaniuk kel magukat!

- 113 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Ű rhajózási jog! Pontosan, menjünk egy galaktikus bíróság elé! A jogászok egy nagy „belépni tilos” – táblát tesznek a leletre, amíg a bizonyítási eljárás zajlik, és ha szerencsénk van, a dédunokáink már a fedélzetre léphetnek. Vagy pedig az akonok dédunokái. Feltéve ha ez az izé előbb nem rohan bele egy napba! – Sharita dobbantott a csizmájával. – Nem, így nem! Ez a valami a miénk. Perrynek igaza volt. Mi vettük a bátorságot, és egy merész tettbe vágtunk – és így minket il et a jutalom is!

Most értette meg Alemaheyu, honnan fújt a szél. A parancsnoknő

érezte az óriási lehetőséget, hogy a hatalmas űrhajó segítségével végre egy saját hajóhoz juthat. A rádiós akaratlanul is a központi holóra és rajta az akon űrhajóra pil antott. Hirtelen megsajnálta az akonokat.

Nem is sejtették, hogy kivel van dolguk. Ha Sharita valamit a fejébe vett, csak életunt személyek ál tak az útjába...

Perry Rhodan miért nem tett semmit? A Halhatatlan ült székében és syntronadatokat kért le, mintha a központban zajló dolgok nem is érintették volna. Hiszen Rhodannak látnia kel ett, hogy Sharita mindjárt elveszti az önkontrol ját.

Úgy tűnt, a Halhatatlan nem hal ja Alemaheyu kérdéseit.

Nyugodtan dolgozott tovább, elemezte a helyzeti adatokat. És ekkor az történt, amit a rádiós soha életében nem várt volna: Sharita segítséget kért Rhodantól.

– Perry... – szólt Sharita cukorédes hangon, és elhagyta a parancsnoki emelvényt. Pearl Laneaux, éppúgy, mint a központi legénység többi tagja, nagyon meglepődött Sharita változásán, úgy ugrott fel székéből, mintha áramütés érte volna, és a parancsnoknő

nyomába szegődött.

– Perry! – Sharita megállt Rhodan előtt.

A Halhatatlan deaktiválta a holókat. – Igen?

– Mint stratéga, szükségem van a tanácsodra. A helyzet kilátástalan. Fegyvertechnikailag patthelyzet van köztünk és az akonok között. Mit tegyünk?

Alemaheyunak úgy tűnt, mintha Rhodan egy csöppet ingerült lett volna a parancsnoknő sokszoros „hátraszaltója” miatt. Mindenesetre

- 114 -

Borsch Frank - A Csillagbárka néhány másodpercre volt szüksége, hogy válaszát összeszedje.

– Nos, azt gondolom ...

– Igen, én is! – szakította félbe Sharita. – Szükségünk van erősítésre, nemde? A flotta egy köteléke – egy kis hadihajó és néhány cirkáló – megmutatná az akonoknak, ki itt az úr!

– Sharita! – kiáltott föl a háta mögül az első tiszt. – Te...

– Nem látod, hogy Perryvel beszélek?

– Ezt nem sza...

– Menj vissza a konzolodhoz! Bármely pil anatban támadhatnak.

Pearl nem moccant.

– Ez parancs!

Franciának tűnő szidalmakat morogva Pearl föladta a küzdelmet, és visszament az asztalához. Pearl még gyerekként hal otta, hogy Quebec tartományban franciául beszélő emberek voltak. Egy kissé hóbortos hírük volt, de éppen ez tetszett Pearinek: tinédzserként megtanulta az időközben kihalt nyelv néhány kifejezését. Főleg szidalmakat és vaskos kifejezéseket, olyanokat, amelyekre egy első tisztnek szüksége van egy proszpektorhajón.

– Hol hagytuk abba? – a parancsnoknő ismét Rhodanhoz fordult. –

Ah, igen, az erősítés. Nekünk problémáink vannak a tartalékokkal.

Nincs elég tüzelőerőnk. De ezt meg lehet valahogy oldani. Beszólsz a rádión, és egy picit később a fél flotta itt köröz ...

Sharita alig volt magasabb egy méter hetven centinél, így általában felnézett a többiekre. Az ülő Rhodanra viszont lenézett. És biztosan élvezi is, gondolta Alemaheyu. Minden másodpercet. Most ott van Rhodan, ahol Sharita tudni szeretné. Azt kel tennie, amit Sharita akar.

– Így van – erősítette meg Rhodan.– Elég egy rádiós bejelentkezés.

– Na. Akkor mire vársz még? Akon barátainkat nem akarjuk sokáig hiú reményben ringatni.

Rhodan felál t a kontúrszékből. – Erre a rádiós jelentkezésre várhatsz, míg az univerzum ki nem pusztul...

– Hogy? De miért...?

– Már elfelejtetted, miért vagyok a fedélzeten? Hogy nem hivatalos csatornákon keresztül baráti kapcsolatokat kössek az akonokkal.

- 115 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Sharita hátralépett egyet. Az egy fej el magasabb Rhodan mel ett hirtelen elveszettnek tűnt. – De ezt a hülye dumát itt senki nem hitte el neked, kezdettől fogva! Nem hiszem, hogy ez a valódi ok, amiért itt vagy!

– Ne beszélj nekem hülyeségről.

Alemaheyu izzást látott Rhodan szemében. Dühös volt a Halhatatlan? A rádiós nem lepődött volna meg rajta. Azt szokta mondani, ha valaki időnként nem rágott be Sharitára, az nem is volt ember.

– Tételezzük fel, engedek a nyomásodnak – folytatta Rhodan –, és hívok egy flottaköteléket. Mi történne aztán? Az akonok behúzzák a farkukat és elmennek? Nem hinném. Mi sem tennénk, ha a következő

másodpercben megjelenne itt egy akon kötelék, ugye? És ha mégis, akkor csak azért, hogy erősítést hozzunk. És ez így menne tovább.

Mind a két oldal egyre nagyobb erővel vonulna fel, míg valaki el nem veszti a fejét és tüzelni kezd. – Rhodan közelebb lépett a parancsnoknőhöz. Sharita nem mozdult, vagy azért, mert meg volt döbbenve, vagy azért, mert elhatározta, hogy keresztülviszi, amit akart.

– Ezt akarod, Sharita? Néhány ezer halott, politikai dobálózások és gyűlölet, amely csak évszázadok után gyógyul be? És közben még azt is kockáztatjuk, hogy ez az oly értékes lemuri hajó a küzdelem hevében megsemmisül.

– Nem, nem. – Sharita hevesen rázta a fejét. – Én...

Mégiscsak döbbenet, gondolta Alemaheyu.

– A fenébe is, csak azt akarom, hogy megkapjuk, ami jár nekünk!

– Én is.

– Akkor miért nem jut eszedbe más, csak az, hogy itt ücsörögj csendben, aztán meg lesöpörd a javaslataimat?

– Talán azért, mert erre a „vendégszékre” ültettél. – Rhodan mosolygott. Békülően? Veszélyesen? – De ez már a múlt, ugye?

Ezenkívül van egy ötletem, hogy hogyan kapjuk meg, ami jár nekünk.

Sharita merevsége oldódott. – Mire vársz még? Mondd már!

Rhodan előadta javaslatát.

– Hm, nem hiszem, hogy belemennek... – A parancsnoknő

- 116 -

Borsch Frank - A Csillagbárka gondolatokba merülve egyenesre húzta egyenruháját. – De megér egy kísérletet. Alemaheyu, kapcsolj össze az akon parancsnokkal! Én...

– Még egy pil anat – szakította félbe Rhodan. Mint nő, ismert vagy a kifejezetten jó igazságérzetedről. És így biztosan érzed, hogy a javaslatomért – ha sikeres lesz – jutalmat érdemlek, nemde?

– Igen...? – Sharita úgy nézett ki, mint aki látja, hogy a hegyről lavina zúdul le rá, de nem tud kitérni.

– Ne félj. Én szerény vagyok. Ha ebből a leletből anyagi haszon jut, akkor az én részemet a PALENQUE legénysége között osztom el.

Nem, én csak egy pici szívességet kérek: ott akarok lenni a csapatban, amely először lép a lemuri hajó fedélzetére.

Sharita halk beleegyezését elnyomta a legénység uj ongása a nagylelkű adakozás miatt.

Milyen ravasz róka!, gondolta Alemaheyu. Ha akon lennék, és tudnám, hogy kivel ál ok szemben, gondoskodnék róla, hogy eltűnjek, amíg csak lehet!

- 117 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 14.

– Danque, kislány, gyerünk már! Nem megy gyorsabban? – A hang mindenhonnan hal atszott, olyan volt, mint a mennydörgés.

Denetree-nek néhány másodpercre szüksége volt, míg rájött, hogy neki szóltak.

Buta liba!, figyelmeztette magát gondolatban. Már lassan két hete itt vagy, és még mindig nem tanultad meg az új nevedet!

– Azon vagyok! – kiáltotta nyugtatólag. Gyorsabban kúszott a szűk szel őzőaknában. Mögötte összetorlódtak a szerszámok és pótalkatrészek, melyeket egy kötélen húzott maga után. Az övére volt kötve. A hátizsákot, amelyet-a kalpenek, a „levegőcsinálók” általában eszközeik hordozására használtak, a főakna egyik elágazásánál hagyta.

Ez az akna túl szűk volt, hogy a hátán teherrel kússzon rajta keresztül, még akkor is, ha a hátizsák, mint egy második bőr, szorosan a testéhez lapult. Nem, ebben az aknában nem volt elég hely a hátizsáknak. Néha Denetree rosszul érezte magát, az volt az érzése, hogy itt még lélegezni sincs hely.

Ilyenkor csak egy segített: nyugton maradni, tovább lélegezni laposan és gyorsan, hogy a mel kas ne érjen az aknafalhoz, és gyorsan másra kel 'gondolni, lélekben máshol lenni.

Denetree néha Venronra gondolt, szeme ragyogására és a csil agokéra is és a mérhetetlen távolságra, mely köztük volt. Ettől megijedt.

De néha a régi ágyára is gondolt – a kalpeneknek nem volt fix szál áshelyük, ál andóan mozgásban voltak a hajón, olyan munkát végezve, mely soha nem fogyott el – és arra, hogy zuhan, elalszik és soha többé nem kel gondolnia a tegnapra és a holnapra. Ettől még jobban megijedt.

A legjobb az volt, ha becsukta a szemét, és tovább kúszott.

Tapogatózva, a következő lyukig a szel őzőaknában vagy egy elromlott szenzorhoz, mely az egyik szektornak nem juttatott elegendő levegőt.

- 118 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Próbált az előtte lévő munkára koncentrálni.

Denetree tapogató uj ai felfedeztek egy egyenetlenséget: majd utána rögtön ürességbe nyúlt. Homloklámpájának gyenge fényében homályosan egy lyukat látott. A lámpa akkui már rég túl épték élettartamukat: ezért a kalpenek veteránjai feladták, hogy a lámpákkal kínlódjanak. Nem volt szükségük lámpára, s a nélkülözhetetlen kézmozdulatok már rég a vérükké váltak.

– Tekker! – kiáltott Denetree. – Azt hiszem, megtaláltam a helyet.

Egy lyuk.

– Jól van, kislány! – Tömítsd be – a hálózat alatt mezei disznók metach'tonja van. Nem akarjuk, hogy a régi bajtársaid csak fél erővel robotoljanak, ugye, kislány? – Tekker locsogása visszhangzott az aknákban.

Kislány ide, kislány oda. Ez így ment, mióta megérkezett a kalpenek metach'tonjához. A metachok csak nehezen tudták elrejteni csalódottságukat, mikor a lány megérkezett. Egy kezdő – és pont most, amikor alig tudják elvégezni a sürgős munkákat! Ez az átkozott áruló alaposan megbolygatta a hajó oxigénháztartását. És az új munkatárs is egy mezei disznó! A mezei munkától Denetree erős testalkatra tett szert, és pont ez volt a legutolsó, amire a kalpeneknek szüksége volt. A

„levegőcsinálók” vékony és inas, hajlékony kígyóemberek voltak, még a legszűkebb aknákba is bekúsztak, ha kel ett.

Denetree meghúzta a kötelet, a csomagot a lábai közé tolta.

Kinyújtott karokkal épp csak meg tudta érinteni. A batyu elfordult, a tömítőoldat, amire most szüksége volt, a lábuj ai közé került.

Káromkodva próbálta megfordítani a csomagot, centiméterről centiméterre haladva.

Tekker locsogása ismét utolérte. – Jól van, kislány! „Zenére”

könnyebben megy a munka. Csak tanultál valamit az öreg Tekkertől, mi?

És ráadásul még Tekker is. Ő volt a metach'ton messze legöregebb tagja. Hogy pontosan hány éves volt, azt nem tudta senki. De olyan ráncos és rozzant volt, hogy minden pil anatban attól lehetett tartani, elvágódik és csak egy zsáknyi zörgő csont marad hátra.

- 119 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Tekker Denetree új nevét szinte soha nem mondta ki. Számára ő

csak „kislány” volt. Ennyi. A lány tiltakozásai hidegen hagyták. –

Először légy oly öreg, mint én, akkor majd meglátjuk – mondogatta, és egy kígyó fürgeségével eltűnt az egyik aknában.

Denetree a rácshálóval húzta magához a batyut. Karja fájt, a legszívesebben itt és most elaludt volna, de ez lehetetlen volt. Tekker nem hagyná nyugton. Kigöngyölte a rácshálót, egy darabot levágott, hogy befedje a lyukat. – Túl nagy! – kifogásolta volna Tekker –, pocsékolod az anyagot! – De Tekker tudta, ő csak kezdő! – és az anyagot az aknához nyomta. Amikor az akna és a rácsháló anyaga reagált egymásra és összeolvadt, szúró szagot érzett. Szerencséje volt.

Gyakran a hálók túl régiek voltak vagy nem szakszerűen készítették el őket, és nem működtek megfelelően. Ilyenkor Denetree-nek kézzel kel ett összeragasztani a hálót.

Tekker már majdnem az őrületbe kergette. – Kislány, tedd ezt!

Kislány, tedd azt! Kislány, semmire nem lehet téged használni? – Soha nem hagyta nyugton és soha semmivel nem volt megelégedve, amit Denetree csinált. Itt nem stimmelt egy ragasztás, ott az egyik javítás volt ronda stb. És ha az optika stimmelt, akkor valami más nem tetszett neki, az újonnan felszerelt szenzor túl laza volt, vagy rossz alkatrészt használt. Egy hét után már eljutott odáig, hogy önként feladja magát a hajónak. Semmi, egyáltalán semmi nem lehetett rosszabb, mint ez a pokol, ez a végeláthatatlan kúszás-mászás a hajó belsejében, ez az ál andó kommandírozás és ordibálás.

És aztán eljött az a nap, amikor egy hajszálon múlott, hogy meg nem halt.

A szúró szag hamar elvonult, kivitte az ál andó légáramlat, ami a szűk lyukakon keresztül ment. Denetree eltette a maradék rácshálót, és előszedte az oldatpermetezőt. A nyomás az alsó értékeken volt.

Denetree elnyomott egy káromkodást – nem, köszönöm, elég volt Tekker beszólásából! – és elkezdett nyomást növelni a mechanikus pumpával.

Ezen a napon a középső fedélzeten dolgoztak. A húsz méter acél közepén. Vészeset, ugatta Tekker, mintha a kalpenek számára a többi

- 120 -

Borsch Frank - A Csillagbárka eset nem vészeset lenne. De valószínűleg ez tényleg az volt. A kalpenek most elhagyták szokásos lazaságukat. Egyéni ötletek helyett most mind Tekker parancsára dolgoztak, a szokásos duma nélkül.

Denetree-t megfertőzte az általános izgatottság. Élvezte az eltérést a taposómalomtól, ami már az első hét után mindennaposnak tűnt, és azt is, hogy Tekkernek nem volt ideje „lekislányozni”. Újoncként egy ilyen szituációban alig lehetett használni, és amikor Tekker egy feladatot adott neki, azt gyanította, hogy csak biztosra akar menni, hogy a lány nem lesz útban. Ez egy kicsit sértette a büszkeségét, de elhatározta, hogy a legjobbat hozza ki belőle, bekúszik a Tekker által kijelölt aknába, és alszik egy kicsit.

Végre az.oldatpermetező mutatója elegendő nyomást mutatott.

Denetree engedélyezett magának – és főleg jobb karjának, mely a pumpálás után fájdalmasan szúrt – egy kis pihenőt, aztán a szórófejet a lyuk fölé tartotta. A spray gyorsan egy kompakt réteggé sűrűsödött, és befedte a lyukat. A legközelebbi javításig, ahogy a kalpenek szokták egymásnak mondogatni, majd ittak egy pohárral a fekete színű

alkoholból, amit a hálás metachok adtak nekik - gyakran már javítás előtt is, mint „előzetes ajándékot”.

Zaj ébresztette Denetree-t. Nem a kalpenek messziről jövő ütése és kopácsolása, hanem egyfajta tipegés. Mintha apró kis tappancsok mászkálnának az aknafalon. Denetree felült és figyelmesen hal gatózott. Mégiscsak léteztek az aknapatkányok? Denetree azt hitte, a kalpenek csak ugratták, amikor a rágcsálókról meséltek, akik befészkelték magukat az aknákba, és arról, hogy milyen jó az ízük az il egális gril ezés után...

Éppen ismét le akart feküdni, amikor megpil antott egy árnyékot.

Csak egy pil anatra, de ez is elég volt. Valóban voltak aknapatkányok!

Az jutott eszébe: mi lenne, ha fogna egyet? Ő, az ügyetlen, lusta mezei disznó? Ezután bizonyára respektálnák és nyugton hagynák. Talán még Tekker is abbahagyná a „kislányozást”!

Denetree várt néhány percet, majd a szilárdságvizsgálóval el enőrizte a tömítőréteget. Két helyen jelzett a készülék. Denetree fújt még egy második réteg tömítőanyagot.

- 121 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A patkány fürge volt. Denetree-nek nehéz volt követnie. De az alatt a rövid idő alatt, amit a kalpeneknél töltött, hal ása élesebb lett. A topogás elárulta a patkányt. Denetree gyorsan mindent elfelejtett maga körül. A vészesetet is. Az ocsmány szájú Tekkert, sőt még a bátyját is.

Csak a patkányra gondolt és a diadalra, amit a többieknek prezentálhat.

Az, hogy még nem fogta meg, nem jelentett semmit. Ki tudja, talán a patkány elvezeti a fészkéhez. Akkor aztán ünnepi vacsora lesz!

Ismét megvizsgálta a tömítőréteget. Ezúttal nem jelzett a készülék.

Befoldozta a lyukat.

– Tekker! – kiáltott Denetree. – A lyuk bedugva!

– Na végre, kislány! – jött a válasz. – Azt gondoltam, hogy a hajó előbb eléri az univerzum szélét, mielőtt te elkészülsz. Lendítsd ide a fenekedet – már várunk!

Mint egy őrült, úgy ment a patkány után, előbb a főaknában, aztán, miután a patkány letért, egy mel ékaknában. Ha most látna Tekker, gondolta. Büszke lenne rám!

Aztán hirtelen megtört az akna. Lefelé. Denetree örömében kiáltott.

Annál jobb! Csúszva fogja utolérni a patkányt, anélkül, hogy meg kel ene erőltetnie magát! Csúszni kezdett, de néhány másodperc múlva a csúszásból zuhanás lett. Denetree most már ordított, úgy, mint még soha életében.

Visszakúszott. Ez volt az igazán nehéz ezekben a szűk aknákban.

Bejutni még könnyű, de vissza... fáradt és elcsigázott volt, az anyagköteg elzárta az útját. Centiről centire kel ett előretolnia magát.

Lezuhant. Maga alatt hirtelen világító fényt látott. Kinyújtotta karjait és lábait, hogy a zuhanást fékezze. Hiába. A fény már közvetlenül előtte volt. És egy vékony, feketeárnyék. Utánakapott, és egy hideg fémrudat érzett az uj ai között. Ebbe kapaszkodott csaknem 250 méterrel a külső fedélzet felszíne fölött.

Denetree egyre hangosabban kiabált. Csodában reménykedve.

Már csak néhány méter választotta el a többi kalpentől. Denetree hal otta dörmögő hangjukat. Még egyszer bekapcsolta a homloklámpáját, és el enőrizte a karchipjét. Majdnem leesett róla, amikor a külső fedélzet fölött lógott. Launt házában nem tudta

- 122 -

Borsch Frank - A Csillagbárka rendesen a karjára erősíteni, akkor már annak is örült, hogy a régit Launt segítségével nagy nehezen leszedték. A karchip nélkül halott ember volt.

A chip még rajta volt, bár az egyik sarka alig észrevehetően kiál t.

És ekkor megtörtént a csoda. Valami, valaki megfogta a csuklóját és felfelé húzta. Nem egyenletes mozgással, hanem lökésekkel.

Denetree felnézett és egy vékony alakot látott.

Tekker zihálva vonszolta felfelé. És amikor végre egy rácsrúdhoz értek és összerogytak, a kalpen nem szidta le Denetree-t. Tekker szótlanul a karjaiba vette, míg el nem múlt testének remegése és tovább tudott kúszni.

Tekker soha nem említette az esetet. Sem a lánynak, sem a többi kalpennek.

– Itt van végre a kis mezei disznónk! – üdvözölte Tekker, amikor a lány bekúszott a főaknába. – Megyünk végre? Éhes vagyok!

A többi kalpen kötelességtudóan röhögött.

Denetree elpakolta szerszámait a hátizsákba, a metach'ton pedig elindult az éjszakai szál ás felé. Gyanította, hogy az utat a középső

fedélzet felszínén is megtehetnék, de a kalpenek előszeretettel maradtak inkább a főaknákban.

Itt legalább nem vasalnak ki minket ezek az átkozott biciklisek! –, mondta az egyik férfi, és Denetree-re sandított, aki a biciklijét egyik helyről a másikra cipelte, és a kalpenek megdöbbenésére, más metach nem tudott vele elhajtani. A többiek, főleg Tekker, hangosan nevettek.

Denetree-t már nem zavarta. Megtanulta, hogy a kalpenek másképp fejezik ki érzéseiket, mint a többi metach. De bevették maguk közé az

„újat”: Denetree a kolónia közepén találta magát, mint a közösség tagja.

„Szabad ég” alatt táboroztak le. A kalpeneknél már rendszer volt, hogy mel őzték a számukra kijelölt szál ásokat. Talán mert napjaikat a szűk aknákban töltötték, talán mint függetlenségük jele – Denetree számára még rejtély volt. Csak abban volt biztos, hogy új életének ez a része tetszett neki. A kempingezés a szabadság érzését nyújtotta neki, ez idáig ismeretlen volt számára.

- 123 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Ezen az estén jött néhány metach abból a metach'tonból, akiknek a levegőel átását ismét standard értékre ál ították be, és hoztak magukkal ajándékokat. Ételt és egy-két üveg saját készítésű italt. Tekker elfogadta és otromba megjegyzéseivel és röhögésével gyorsan elzavarta a metachokat, akik udvariasan beszélgetést próbáltak kezdeményezni. Denetree csak annyit hal ott; mielőtt elmentek, hogy a tenoyk ismét elfogtak egy „árulót”.

Aztán egyedül maradtak. Tekker maga gyújtott középen egy kis tüzet. – Mi csináljuk a levegőt, ezért nekünk elhasználni is szabad! –

locsogta közben, a többiek pedig helyeseltek. Majd a parázs fölött sütötték a fehérjenövényt, amit ajándékba kaptak, együtt azzal az adaggal, amit a hajó rendelt el a kalpeneknek. Az üvegek körbejártak.

Először, mikor hozzáért az üveg, Denetree csak továbbadta, anélkül hogy ivott volna belőle. Csak a lángokat nézte.

Valaki az orra elé tartott egy tányért egy nagy fehérjenövénnyel.

Tekker volt az. Elvette, Tekker pedig egy lekicsinylő pil antással elűzte a fiatal kalpent, aki Denetree mel ett ült, és lehuppant a lány mel é.

– Minden rendben, kislány?

– Igen, természetesen. Miért kérdezed?

– Úgy tűnik néha, hogy egész máshol járnak a gondolataid.

– Talán máshol is járnak – ismerte be Denetree.

– Ez nem jó. Most itt vagy nálunk.

Az üveg Tekkerhez ért. Nagyot kortyolt és továbbadta Denetreenek.

– Köszönöm, nem kérek.

– Jót fog tenni neked. – Tekker odanyújtotta az üveget.

Denetree elvette és tartotta a kezében. Tekker jóindulatú volt hozzá.

Ivott egy kicsit, az alkohol égette a torkát és a gyomrát.

– És jobb?

Ismét szájához emelte az üveget, és lekényszerített még néhány kortyot. Az égés jóleső melegségbe ment át.

– Igen, azt hiszem.

Egy könnycsepp folyt le az arcán.

– Te sírsz?

- 124 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Igen.

– Miért, hiszen itt vagy nálunk. Tekkernél.

– Tudom.

Jött a többi könnycsepp is. A lángok elhomályosultak előtte. A szikrák, amelyek a fáról pattogtak, csil agokként világítottak.

– Tudom – mondta Denetree.

- 125 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 15.

Micsoda nap!

Először a maphan hívta a központ „szent csarnokába”, majd egy hatalmas lemuri hajóra bukkantak – a legnagyobb lelet az Első

Emberiség idejéből évszázadok óta! – és végül Jere von Baloy hagyta, hogy a központban maradjon, saját konzoljánál!

Solina Tormas azt kérdezte magától, vajon milyen csodák várnak még rá.

Nem kel ett sokáig várnia.

Még negyedóra sem telt el, hogy a PALENQUE kiküldte a vadászait, amikor jelentkezett az espejel: – Maphan, a terraiak jelentkeznek. A parancsnoknőjük akar veled beszélni!

Jere von Baloy egy könnyed mosolyt engedélyezett magának Echkla cer Lethir felé, és azt mondta: – Kapcsold be, Netkim. Nem akarunk itt több időt elvesztegetni, mint szükséges.

Solina értette a megjegyzés hátsó szándékát: A LASTOÓR

sebességét a lemuri hajóéhoz igazította. Amíg fénysebességgel haladtak, egy perc a fedélzeten száz percnek felelt meg a Kék Rendszerben. Kár, de ezen nem lehet változtatni, legalábbis nem akartak már előre lemondani a leletről. Ez senkinek nem jutott volna eszébe a fedélzeten, Solinának pedig főleg nem.

A hatalmas henger hosszú antennacsápjaival, amely a holón lebegett, hatalmas vágyakozással töltötte el. Ott várt rá népe korai történelme – és méghozzá valószínűleg az élő történelem.

A terrai parancsnoknő feje kiszorította a lemuri hajó képét. Hegyes, katonás arca volt; ezt a hatást még szelíd mandulaszemei és a ragyogó sima haja sem tudták lágyítani. A holo csak a vál áig mutatta, de így is látszott, hogy fekete, szoros egyenruhát visel. Solinát a Drorahon lévő

biztonsági erőkre emlékeztette.

– Sharita Coho, a PALENQUE terrai proszpektorhajó parancsnoknője – mutatkozott be. Interkozmó nyelven beszélt.

- 126 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Jere von Baloy, a LAS-TOÓR akon kutatóhajó maphanja – jött a válasz, szintén interkozmón.

Egy pil anatig csend uralkodott, míg mindketten megpróbálták egymást felmérni.

A terrai nőn nem látszott semmi, de Solinát érdekelte volna, hogy Jere von Baloy koszos overal ja láttán, mi járhatott a fejében. Ez egy űrhajókapitány lenne? Másrészről... Solina még soha nem látott terrai parancsnoknőt, de egy kicsit másképp képzelte el, lazábbnak, kevésbé merevnek. De történészként azt is megtanulta Solina: ha pontosabban megnézzük, a dolgok néha másképp vannak, mint ahogy elképzeltük.

– Úgy nézel ki, mint egy férfi, aki értékeli a nyílt szót – mondta a terrai nő. – Ezért nem akarom húzni az időt: ti csak elfecsérlitek itt az időtöket. Mi voltunk itt először – tehát tűnjetek el!

– Ne olyan hevesen – felelte Jere von Baloy, és ragyogó mosol yal jutalmazta a parancsnoknőt. – Nem így hangzik egy régi terrai közmondás: „Jó munkához idő kel '” Szívesen összevetjük a fedélzeti syntronunk logdateiát a tietekkel. Bizonyára tudod, hogy egyedül a navigációs helymeghatározás döntő a birtoklási rendben, ahogy a galaktikus joggyakorlat évszázadok óta előírja...

– Hagyj békén a jogászokkal! Előbb fogok ... – Sharita abbahagyta.

– Előbb fogsz, mit?

– Ez most mindegy. A hajó a miénk, ti pedig menjetek el. Legyetek reálisak – a nő hangja egy kissé édeskéssé vált – ez a valami csak egy low-tech-bádogdoboz. Repülő szemét. Nem érdemes vitázni miatta.

– Egy lemuri bádogdoboz... – vetette közbe Jere von Baloy.

– Mi? Honnan tudjátok...?

– A miénk egy kutatóhajó. Az a feladatunk, hogy kérdéseket tegyünk fel és válaszokat találjunk.

– Akkor máshol keressétek. Itt van nektek az egész istenverte Tejút!

Vagy arra akartok kényszeríteni, hogy hívjam az LFT-flottát?

Jere von Baloy jól csinálta a dolgát. Igazán jól. Solina tudta, hogy sokan a fedélzeten nem voltak megelégedve a vezetésével. – Egy maphan, aki úgy öltözik, mint egy neehlak! Szégyen! – suttogták, de mindig csak a háta mögött. Jere von Baloyt sokszor alábecsülték. De

- 127 -

Borsch Frank - A Csillagbárka az ilyen pil anatokban megmutatkozott az erőssége: Jere kritkus helyzetekben laza maradt. Legyen ez végszükség a fedélzeten, vagy veszekedő yidarik, vagy szemtelen terrai parancsnoknő. Nem hagyta magát kihozni a sodrából. Mindenki más már rég felrobbant volna a sértések és pimaszságok özöne miatt. Jere nyugodt maradt. Sőt Solinának az az érzése támadt, hogy még éppenséggel élvezi a szócsatát a terrai nővel.

– Tégy, ahogy jónak látod – mondta, és a nagylelkűség gesztusaként széttárta a karját. – De nem akarom elhal gatni előled, hogy véletlenül az Ochent-köd közelében cirkál egy akon kötelék Mechtan ta Taklir, egy igazán kel emetlen és kolerikus társunk vezénylete alatt. Az a hír járja róla, hogy először lő és csak utána tesz fel kérdéseket...

Úgy tűnt, hogy a parancsnoknő bármely pil anatban robban.

Homloka ráncos lett, a méregtől kidudorodott egy vastag ér. Már nyitotta a száját. Solina akaratlanul is behúzódott a konzolja mögé.

De a dühkitörés elmaradt. A terrai nő feje a kamerára irányult, de a pil antása vándorolt, mintha egy láthatatlan rendezőre koncentrált volna, aki a képen kívül volt. Úgy tűnt, a rendező új utasításokat ad neki.

Amikor a parancsnoknő tovább beszélt, a méreg eltűnt hangjából.

– Jó, hogy erről beszéltünk, maphan. Most mind a ketten tudjuk, mi a helyzet. - A terrai nő egy pil anatra kis csendes diadalt engedélyezett magának, amikor érezte, hogy meglepő fordulatával először került Jere fölé. – Miután tisztáztuk a frontokat, rátérhetek hívásom valódi céljára.

– És mi lenne az?

– Egy ajánlatot szeretnék tenni nektek. Azt a tényt tekintve, hogy itt egy lemuri lelettel van dolgunk, mindkét fél részéről különösen nagy felelősségre van szükség. Végül is közös őseinkről van szó.

Solinát nem lepte volna meg, ha a parancsnoknő megful adt volna saját „susogásába”. – Miért nem vizsgáljuk meg közösen a lemuri hajót? Valóban gyerekes lenne féltékenykedni egymásra, nem igaz?

– Mit nem mondasz!

Sharita Coho lehajtotta a fejét. – Megértem, ha nem vagytok

- 128 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hajlandóak tiszta szívvel bízni bennünk. Sajnos a terrai – akon történelem tele van sajnálatos... öh... félreértésekkel. Ezért egy bizalomébresztő intézkedést javaslok. Miért nem cserélünk vendégeket? Nagyszerű lehetőség lenne a másik oldalt megismerni, mialatt a közös kutató misszió végzi a dolgát.

– Érdekes javaslat... – Jere von Baloy egy jelet adott a fedélzeti syntronnak a kamera felvételi terén kívül, majd a központi legénységhez fordult. – A kártyák az asztalon hevernek. Mit gondoltok az ajánlatról?

A terrai nő semmit nem vesz észre Jere kis haditanácsából: a fedélzeti syntron a maphan egyik avatárját kapcsolta be, átmenet nélkül. Jere von Baloy digitális hasonmása minden kijelentésére hitegető frázisokat ad, szükség esetén olyan sokáig, míg Sharita Coho már maga is hisz a bizonygatásokban.

– Ez csapda! – Nem meglepő módon Echkal cer Lethir szólalt meg először. – A terraiaknak nem lehet hinni. Hívjuk a flottát! Ezt írják elő

a LAS-TOÓR szabályzatai is: kilátástalan helyzetben a flottát kel segítségül hívni!

Sorjában nyilatkozott a többi legénységi tag is. A nézetek megoszlottak, az egyik fele Echkal cer Lethir oldalán volt, a másik fele úgy gondolta, tovább kel tárgyalni.

Ez Jere von Baloy hóbortja volt, amit Solina eddig csak hal omásból ismert: fontos döntések előtt időnként kikérte a legénység tanácsát. Sokan ezt a gyengeség jelének tartották. Egy maphan nem fecseg, hanem dönt. Solina másképp látta. Ez inkább erősség volt, ily módon a döntéseket az egész legénység döntésévé tette. És...

– Solina, a te véleményed?

Solina megrettent. Minden más jelenlévő elmondta véleményét, de soha nem gondolta volna, hogy őt is megkérdezik. Ő tulajdonképpen nem tartozott ide, a belső körbe.

– Solina, hal gatunk!

– Nos... én... – Elvörösödött az arca. – Azt gondolom, el kel ene fogadnunk az ajánlatot. A terrai parancsnoknő nyilvánvalóan szívesen pattog, de a szülőhazámban, Shaghominban van egy mondás: Amelyik

- 129 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kutya ugat, az nem harap. A terraiak nem fognak ártani nekünk, míg a fedélzetünkön vannak a túszaik. Ugyanis nem másról van szó.

– És azt hiszed, a terraiaknak nincsenek hátsó szándékaik?

Solina majdnem felhorkant. – Persze hogy vannak! Okosabbnak és ravaszabbnak hiszik magukat, és úgy gondolják, előbb vagy utóbb kifúrhatnak minket – de majd még látjuk, ki kit fog kitúrni! – Solina felál t a helyéről, anélkül hogy észrevette volna, és az utolsó szavait csaknem kiabálta.

Jere von Baloy fixálta őt. – Te mindent megadnál azért, hogy erre a lemuri hajóra lépj, ugye?.

– I-igen.

– Jó, akkor nem okozunk neked csalódást. – A maphan ismét jelet adott a syntronnak, és azt mondta Sharita Cohónak: – Ez egy igen okos és józan ajánlat. Elfogadjuk.

Solina visszasüllyedt székébe. Remegett a térde. A lemuri hajóra léphet!

Micsoda nap!

- 130 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 16.

Bárcsak ne lenne itt ennyire szűk a hely!

Pearl Laneaux biztos volt benne, hogy bármely pil anatban leál a légzése. A Lopakodóban nagyon meleg volt a levegő. Borzalmasan büdös volt. Kísérőinek a feszültség és várakozás miatt fel épő

izzadságszagához még párosult egy bűz, aminek eredetére Pearl csak az út felénél jött rá: penész. A Lopakodók ál andó legénységének öröksége, akik csak nagy tiltakozás után takarították ki járművüket a misszió számára.

Mindig tudni akartad, milyen a Lopakodóban lenni. Most már tudod, gondolta.

A Lopakodók használati járművek voltak, arra a célra, hogy életidegen környezetben végezzenek méréseket, próbákat gyűjtsenek és analizálják őket. Pearinek úgy tűnt, hogy a Lopakodók konstruktőreinek az utolsó pil anatban, röviddel az első modell leszállítása előtt jutott eszébe, hogy valahol még el kel helyezni három embert. Semmi nem egyszerűbb ennél, gondolhatták, akkor ide leteszünk még egy kabint!

Egy kabin, elég ez három embernek, akik készek voltak arra, hogy hetekig, hónapokig egyfajta szimbiózisban éljenek, amelyből meghasonlott lényekként tértek vissza, nem pedig kol ektív lényekként, de nem is individuumként.

Három ember. Hónapokig. Pearl még fél órája sem volt itt.

Csak balra kel ene helyeznie a súlyát, és a fejét kicsit előre, és az orra máris Perry Rhodan vál át érné. Pearlt érdekelte volna, hogy a Halhatatlan hogy reagálna erre. Valószínűleg Rhodan egy udvarias megjegyzést tenne, vagy viccelne. Semmi baj, ki mondhatja el magáról, hogy ilyen közel került egy Halhatatlanhoz? Pearl óvatosan egyensúlyozott, és az orra egyuj nyira volt Rhodan hátától. Nem, azért inkább nem...

Kinyújtotta a jobb lábát, de gyorsan vissza is húzta, mert valamihez

- 131 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hozzáért. Hayden Norwel egy szúrós pil antást vetett rá. Sharita, mi volt ezzel a szándékod?, kérdezte gondolatban a PALENQUE

parancsnoknőjét, aki összeál ította a csapatot. Rhodant akartad megbüntetni, amiért okosabb, mint te? Vagy engem, mert az ő oldalára ál tam?

Hayden egyszerű proszpektor volt. Általában a Lopakodó XII-n végzett szolgálatot, és többnyire távol volt, nem nagyon tudtak róla.

Pearl egyszer megpróbálta kitalálni, hogy Norwel tulajdonképpen milyen feladatot lát el a Lopakodón, de a társai nem árulták el. Az első

tiszt így Alemaheyu Kossához fordult, aki mindent tudott a PALENQUE fedélzetéről. De ebben az esetben Kossa is passzolt.

Norwel nek nem voltak felismerhető végzettségei, amelyek megmagyarázták volna a jelenlétét, sem szakmai, sem emberi.

Ráadásul még ronda is volt. Mérhetetlenül ronda. Pearl finom érzékűnek tartotta magát. Még ha szeretett is franciául káromkodni –

amit a fedélzeten senki sem értett –, azért a minimum emberi bánásmódot és ápoltságot értékelte. Norwell mindkét kategóriában megbukott. Sötét szemeit ál andó fakó árnyék vette körül, mintha keveset aludt volna. A szemöldöke bozontos volt, szabályosan ol óért kiáltott, ami a vad burjánzást levágta- volna, és ehhez jött még egy sebhely is a jobb szemén, amitől egy kicsit „elcsúszott” a szeme.

Arcának ezt a részét a szemöldökkel együtt talán valamikor leszakították és szükségből valahogy visszavarrták. A sérülés oka valószínűleg ugyanaz volt, ami azt a lehetetlen dudorodást is okozta az orrán. Mikor és hogyan került sor a sérülésre, ezt sem tudta megmondani senki. Még Kossa sem.

Mi az ördögöt keres a csapatunkban? Talán a lemuri hajó lakóit –

ha vannak egyáltalán – kel elriasztania a puszta látványával?

Az, hogy Norwell fizikailag sem volt túl erős, most nem sokat számított. Nem azért mentek a lemuri hajóra, hogy testi erejüket csil ogtassák. És amúgy is Pearl, Rhodan és a proszpektor antigravval el átott védőruhát viselt.

– Lopakodó IX, minden rendben nálatok? – hal atszott Alemaheyu Kossa hangja egy akusztikus mezőből.

- 132 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Minden rendben – válaszolta Pearl bátran. Levegő után kapott és vigyázott, hogy a száján keresztül lélegezzen, nem akart még több szagot beszippantani. – Mama... mennyi idő még?

Pearl szinte látta maga előtt Alemaheyu elégedett vigyorát.

Szerette, ha Mamának szólították, még akkor is, ha mindig hevesen tiltakozott el ene.

– Úgy látom, már jól megszoktátok a Lopakodót – mondta a rádiós.

– Igen, jól – köhécselt Pearl. – Mama, mennyi idő még?

A Lopakodó az anyahajó streamjén lógott, az irányította. Pearl és a többiek csak utasok voltak. Nem túl jó érzés, de a legésszerűbb megoldás. Ha az akonok vagy a lemuri hajó meglepetésszerűen tüzet nyitna, bármilyen emberi reakció túl késő lenne. A PALENQUE

syntronjának jobb esélyei vannak ilyenkor. Ezenkívül a fedélzeti számítógép átlátja az összes történést, az anyahajót és az összes Lopakodót tudja koordinálni.

– 11 perc 43 másodperc – válaszolta Alemaheyu.

– Jó! – mondta Pearl, és elnyomott egy Puh!-t. – Mit csinálnak az akonok?

– Tartják magukat az egyezséghez. Vadászaik hátrébb húzódtak és kiküldtek két kis hajót. Az egyik mindjárt megérkezik a PALENQUE-ra, a másik a randevú színhelyéhez közeledik.

– És mi?

– Természetesen mi is betartjuk az egyezséget. – Alemaheyu nevetett. – Valami mást vártál?

– Természetesen nem – válaszolta Pearl, tudva, hogy a parancsnoknő bármely pil anatban bekapcsolódhat a PALENQUE

teljes rádióadásába. Sharitáról azt is feltételezni lehetett, hogy becsapja az akonokat, akár a bevetési csapat élete árán is.

– A túsz... – Az impulzushajtóművek bekapcsoltak, hogy lefékezzék a Lopakodót, elnyomták a rádiós hangját. A jármű

konstruktőrei lemondtak az akusztikai védelemről. Pearl azt kívánta, bárcsak a kezei közé kerülne most egy konstruktőr, elküldené egy háromhetes próbaútra ebben a járműben. Szívesen meghallgatta volna, hogy mint mond Alemaheyu.

- 133 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Deaktiválta az akusztikus mezőt, remélte, hogy a Lopakodó remegésében nem veszíti el az egyensúlyát, és becsukta a szemét.

Megpróbálta elképzelni, hogy mi vár rá a lemuri hajó fedélzetén.

Talán egy Paradicsom? Ha igazak a feltételezései, és a hajó már évezredek óta úton van, egy saját kis világgal rendelkezhet. Egy Utópia, ahol nincs bűnözés és erőszak, gond, csak egyszerű emberek, akik elégedetten végzik a munkájukat, és a csil agokat, amelyek körülveszik őket, meghagyják csil agoknak...

Egy holo jelent meg a Lopakodó legénységének feje fölött. A világűrt mutatta és a közepén egy hatalmas árnyékot, amely egyre nagyobbá vált.

Az akonok shiftje.

Az akonok. Pearlt érdekelte, hogy mit várhatnak tőlük. – Ne higgy egy akonnak sem! – így bocsátotta útra Sharita. Pearl gondolatban elvetette a megjegyzést. Az akonok is emberek voltak, mint ők, nemde?

Nemsokára kiderül.

Solina Tormast nagyon érdekelte, hogy milyenek a terraiak. Még soha nem találkozott velük személyesen. Kapcsolatba már lépett velük, mint történész, rendszeresen részt vett virtuális konferenciákon. Igazi konferenciákon még soha, talán anyagi okokból, vagy talán mert a főnökei féltek, hogy mit vált ki Solinából, ha személyesen találkozik a terraiakkal és más földönkívüliekkel. Igaz, az Új Galaktikus Időszámítás 13. évszázadában, hogy virtuális a konferencia, csak a figyelmes szemlélő vett észre. Az intézeti syntron avatárokat vetített az előadóterembe, és rang szerint szétosztotta őket. Ha egy résztvevő

szólni kívánt, egy avatár ál t fel a helyéről, és úgy beszélt és gesztikulált mint egy igazi hús-vér lény.

És mégis... valami hiányzott. Talán a model ek egyformasága miatt, melyek soha nem utánozhatták az igazi élőlények sokszínűségét, vagy elmaradott viselkedési formáik miatt? Lehetséges, de Solinának valami

- 134 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kézzelfogható hiányzott: a szagok. Az avatárok test nélküliek voltak, nem volt szaguk, még ha a terem zsúfolásig tele volt is velük, Solina orra csak a tisztítószer szagát érezte, mel yel a robotok minden este felmosták a padlót.

Vajon milyen szaga van egy terrainak?

Nemsokára megtudja – és még mást is.

– Minden rendben, Robol? – székét a logisztikus irányába fordította, aki átvette a hajó irányítását.

A bikakinézetű férfi igenlő mozdulatot tett. – A terraiak közvetlenül előttünk vannak. Érdekes pléhdobozuk van.

A holóra mutatott, amelyen a terraiak hajója látszott. Nem, nem hajó, jármű. Solinának az volt a benyomása, valaki egy hatalmas kalapáccsal rávert a terrai gömbhajóra, míg olyan lapos nem lett, mint az a shaghomini ragadozó hal, amely a sekély vízben mindig a tengerfenékhez nyomja magát, hogy a nagy halak ne kapják el. Úgy tűnik, a terraiaknak a konstrukció nem volt túl fontos: egy egyszerű

HÜ-ernyő vette körül, oly szegényes védelem, hogy a shift fegyvereivel bármikor szét lehetne lőni..

– Mit vártál, Robol? – válaszolta Hevror ta Gosz. – Ezek terraiak! –

A két férfi nevetett. Solina kissé vonakodott, aztán ő is nevetett. Jó volt, hogy egy kicsit levezették a feszültséget, és Hevror miatt nem kel ett aggódnia. Nem volt Terra-gyűlölő, csak folytatta tovább az akonok szent tradícióját, azaz a terraiakat zríkálni. Jót tett, hogy valakire mindig lehetett morogni, valakit mindig lehetett hibáztatni.

Solina néha azt gondolta, népének ki kel ene találnia a terraiakat, ha éppenséggel nem léteznének.

Hevror megigazította a tegezét, amit a hátán viselt. Egy akonhoz képest igencsak magas volt, több mint kétméteres magasságával. Bőre cserzett és ráncos volt, helyenként világos pigmentfoltok tűntek elő a barnaságából, „emlékeztetői” a védelem nélküli napon való tartózkodásnak.

A LAS-TOÓR legtöbb tagja bolondnak tartotta Hevror ta Goszt.

Solina nem, számára barátságos volt. Hevror rögtön felhívta, amikor döntöttek az expedícióról.

- 135 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Solina, ott kel lennem! – csak ennyit mondott.

– Neked? – kérdezte Solina.

– Bolygóökológus-specialista vagyok.

– Hát, ez az.

– Ez a valami lehet, hogy egy fémhenger – de esküszöm, hogy ott szükséged lesz rám. Fogadjunk, hogy saját ökoszisztémája van?

– Hm, lehetséges... – mondta Solina, de szívében már rég Hevror mel ett döntött. Jó lesz, ha egy barát is van mel ette, bár egy kicsit tényleg bolondos... Meglepődésére Jere von Baloy nem kifogásolta.

Amikor Hevror megérkezett a shiftre, a tegez a hátán himbálózott.

Solina ráncolta a homlokát. – Mit akarsz ezzel?

– Azt, mint mindig.

– A lemuri hajón?

– Majd meglátjuk... – válaszolta Hevror, és eltűnt a shiftben.

Solina ráhagyta. Mit foglalkozik ő azzal, hogy Hevror magával cipeli a tegezt vagy sem? A tegez könnyű volt. Nem akadályozza a mozgásban. És nem az uniformizmus el en harcolt egész életében maga Solina is?

A terrai jármű előtt felbukkant egy sötét, hatalmas körvonal.

A lemuri hajó.

Az orr felől közelítették meg. Az óriási hajó – most, hogy már közvetlenül előttük volt, a navigátorok egyértelmű értékeket adtak meg

– csaknem 5 kilométer hosszú volt, a törzs átmérője csaknem 500

méter. Így sokkal nagyobb volt, mint bármely hajó, melyet akon hajógyárban építettek. De a nagyság magában nem sokat jelentett.

Solina biztos volt benne, hogy egy technikus szemében ez a hajó csak anakronisztikus romhalmaz lenne. De nem is ez volt a fontos. Sokkal inkább döntő volt az a törekvés, amely a hajó építése mögött ál t. Egy ilyen hatalmas, mesterséges szerkezet létrehozásához jelentős anyagiakra van szükség, kitartásra és vasakaratra. Solina alig tudta elhinni, hogy egy ilyen hajó építése és elindulása a múltba veszett, de másrészről épp ez okozta hivatása nagyszerűségét: a múlt számtalan rejtélyt és csodát tartogatott, és minden egyes válasz, amit találtak, tucatnyi újabb kérdést vetett fel.

- 136 -

Borsch Frank - A Csillagbárka És még mindig olyan keveset tudtak a lemurikról!

A fenevadak támadása után a lemurik Nagy Tamaniuma megsemmisült, és majdnem az egész emberiség elpusztult. Csak az Andromedára való meneküléssel sikerült a túlélést biztosítani. Azok, akik hátramaradtak, szegényesen tengődtek az egykor pompás civilizáció romjai közt. Az akonok jelentették a nagy kivételt. Egykor ők alkották a Lemuri Birodalom 87. Tamaniumát, melyben már a fenevadak támadása előtt szeparatista tendenciák mutatkoztak. A későbbi akonoknak sikerült olyannyira elzárkózni a külvilágtól, hogy a lemurik nagy pusztulását megúszták.

De a lemurik tudása is feledésbe merült. Ami nem pusztult el a fenevadak támadásai során, az végül az idő vaskerekének esett áldozatul. Az évtizedek annyira megviselték a lemurik egykor oly fejlett technikáját, hogy a legtöbb adathordozó, amit kutatók megtaláltak, nem volt javítható. Még Kék Rendszerben is, melyben a civilizáció vonala soha nem szakadt meg, a lemuri örökség feledésbe merült.

Ez az emberi természet miatt volt. Minden új generáció saját kategóriáiban látta a világot, saját elképzelései szerint alakította – és közben nem nagyon voltak tekintettel a múltra. A komputerhálózatokat felújították, a városok az évezredek folyamán fokozatosan többször is új áépültek, míg az eredetük feledésbe merült.

Igen, valóban nagyon keveset tudtak az őseikről. A lemuri történelemben rejtőzött néhány meglepetés.

A lemuri hajó most közvetlenül előttük volt. Az „antennái” úgy néztek ki, mint egy koszorú. Körülbelül a felénél egy gyűrű fogta össze őket. A LAS-TOÓR fedélzetén dolgozó yidarik egyértelműen antennáknak definiálták e kiál ó részeket. Solinának voltak kétségei. A normáltérbe való belépésük óta a hajó közelében a vélt antennák még semmilyen rádióimpulzust nem bocsátottak ki. Jó, lehet, hogy elromlottak, vagy a lemuri legénység – ha volt egyáltalán –

megpróbálta létét eltitkolni, de ez utóbbi nem tűnt logikusnak. Miért építenek hatalmas antennákat, ha nem használják őket?

– Robol, kiderítesz többet is ezekről az antennákról? – fordult a

- 137 -

Borsch Frank - A Csillagbárka logisztikushoz. A csapatban – egy történész, egy bolygóökológus és egy logisztikus – Robol technikusnak is számított.

– Meglátjuk. – Robol von Sarwar egy pil anatig a navigációs adatokkal foglalkozott. Annyira elmélyült munkájában, hogy akaratlanul is vigyorgott, amikor valamit talált. Nem volt túl szép látvány. Fogai feketék voltak, egy gyermekbaleset következményeként.

A mérgezést meg tudták ál ítani, és az új fogak kinövésének stimulációja is működött. Csak éppen koromfeketék lettek...

A fogak és a sötét szemek azt a benyomást keltették, mintha egy robot lenne, ezért Robol inkább kerülte, hogy mutogassa a fogait.

Robol felpillantott és Solinára nézett. – Valamit találtam – mondta rá jel emző módon, csaknem teljesen csukott száj al. – Az antennák között helyenként mezők vannak, amelyek neutrínókat fognak be.

– Energetikai mezők? Ötdimenziós technika lenne?

– Lehetséges. Talán csak véletlen. A mezők gyors ritmusban keletkeznek és tűnnek el. Sok nem marad belőlük.

– Neutrínók... – Solina hangosan gondolkodott. – Tételezzük fel, hogy szándékosan akarják befogni. Mire... Nem tudta bejezni gondolatát.

A terrai hajó elérte az antennák magasságát. Mivel az egész lemuri hajó a hossztengelye körül forgott, hogy ily módon mesterséges nehézségi erőt hozzanak létre a hajó belsejében, az antennák úgy rotáltak, mint egy bicikli kül ői. Egy forgáshoz a hajónak körülbelül 40

terrai másodpercre volt szüksége.

– Mit akar ez? –, kiáltotta Robol az irányítókonzol mel ől. –

Megbolondult?

Solina tudta, mire gondolt. A terrai hajó nem akarta kikerülni a rotáló antennákat. Épp el enkezőleg, pont feléjük tartott. A hajó törzse felé haladtak, ahol az antennák közötti távolság csak néhány tucat méter volt. A terrai hajó nagy pontossággal két antenna közé csusszant be.

A pilótának valószínűleg acélból voltak az idegei.

Solina a holón követte, ahogy a terrai hajó csökkentette sebességét és néhány méterrel a rotáló törzs fölött lebegett, nyilvánvalóan

- 138 -

Borsch Frank - A Csillagbárka megfelelő leszállási helyet keresve. Aztán észrevette, hogy a lemuri hajó antennái egyre nagyobbak lettek, a vékony oszlopok hatalmas tornyokká változtak.

– Robol, mit jelentsen ez? A te eszed is elment?

A shift pilótája le nem vette szemét a műszerekről. – Ellenkezőleg.

Nem érted, hogy a terraiak meg akarnak minket alázni? Be akarják nekünk bizonyítani, hogy bátrabbak, mint mi. De én majd megmutatom, nekik!

A hatalmas henger ugrásszerűen növekedett, már nemcsak a navigátor holóját töltötte ki teljesen, hanem a shift ablakait is, acélfalként tárult eléjük.

Robolt ez nem érdekelte. Fekete fogai közt fütyült egy dal amot –

vagy ezt csak képzelte Solina? –, előtte az acélkolosszus, és éppen abban a pil anatban, amikor Solina azt hitte, szétzúzzák magukat, egy pontosan kiszámolt energialöketet adott az impulzushajtóműnek. Úgy tűnt, mintha a lemuri hajó ugrott volna egyet, Solina a szeme sarkából látta az egyik torony alapját, mely gyorsan közeledett feléjük, majd végre sikerült leszál niuk.

A shift egy tenyérnyit csúszott még a rotáló törzsön.

Az egyik akusztikus mezőből Jere von Baloy aggódó hangja hal atszott. – Solina, minden rendben nálatok?

– Természetesen, maphan – válaszolta legnagyobb lelki nyugalommal. – Mi ne lenne rendben?

Sejtette, hogy nemcsak felfedezések várnak rá a terraiakról és lemurikról...

- 139 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 17.

Launt csak ritkán tért vissza a házába, ami miatt sok metach titokban irigyelte. A nagy szobák, melyek az ürességük által megnyugtatták őt és engedték, hogy távolságot tartson a sok kötelességtől, ami egy tenarchra hárult. Most ezek a szobák elhagyatottnak tűntek, sőt, amióta Denetree biciklijére szál t, hogy új életet kezdjen, néma „vádként” hatottak rá.

Azóta nem látta a lányt, és remélhetőleg nem is fogja soha többé.

Ha mégis találkozik vele, akkor nagy valószínűség szerint már az új funkciójában, amit a Naahk ráosztott. Ez a gondolat gyötörte, még kevéske alvását is megzavarta.

Launt nem volt szerelmes Denetree-be. A lány elmenése utáni napokban figyelte saját magát, és semmilyen jelét nem látta ennek.

Még testileg sem vonzódott hozzá. Tenarchként amúgy is csaknem teljes választása volt a metachok között. Ez a jog nem ál t a hajó szabályzatában, de kevés nő utasította el a tenarchot, vagy tiszteletből, vagy pedig befolyása miatti félelemből. Hogy biztosra menjen, magával vitt egy éjszakára egy nőt, aki felajánlkozott neki. Olyan éjszaka volt ez is, amikor már megint nem aludt, de legalább nem Denetree és a többi áruló lebegett a szemei előtt.

Nappal kevesebb szerencséje volt Launtnak. Munkáját mindig is kárpótlásnak tekintette, egy lehetőségnek, ami elvonja figyelmét a sötét gondolatokról és megakadályozza, hogy egyáltalán előjöj enek ezek a gondolatok. Alighogy befejezte kötelező szolgálatát a mezőkön, buzgón vetette magát az új munkába. Felemelkedése nem sokáig váratott magára. A fiatal, a hajó missziójáért elkötelezett, intel igens férfi feltűnést keltett és hihetetlenül gyorsan a metach'rathba – az élet irányítóinak tanácsába – került, míg végül a csúcsára nem ért és kinevezték tenarchnak.

A hajó történetben még soha senkit nem neveztek ki ilyen fiatalon tenarchnak.

- 140 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Launt elérte, amiről mások csak álmodoztak – de ezzel megkezdődtek a problémái is.

Tenarchként majd minden olyan információkról tudott, amiről maga a Naahk is. A tenarchok kezében futottak össze a szálak és mostanában többször, amióta a Naahk egyre inkább visszavonult.

Betegségérőlpusmogtak,amelymegtámadta,erejétés döntőképességét csökkentette. Az idősebbeknek a 25 tenarch között ez nem jelentett gondot. Az évtizedek alatt, míg el átták tisztségüket, túl sok mély, il etve kiemelkedő pontot éltek már át. – Ez csak egy rövid fázis – bizonygatták. – A hanyatlást mindig egy újabb szárnyalás követi.

Launt elég okos és informált volt ahhoz, hogy higgyen nekik. A Naahk ismét visszakapja régi energiáját és döntőképességét – ezt elhitte nekik. De egy mindenható és elpusztíthatatlan Naahk is lehet tehetetlen. A hajó szétesik. Itt beomlott egy menedék, ott leszakadt egy plasztik rész, elérte élettartamának végét. Amott elromlott egy fontos aggregátum az évszázados ál andó használat következtében vagy – ez egyre többször fordult elő – teljesen leál t, mivel egy apró alkatrész hiányzott. A pótalkatrészraktárak csak ürültek és nem tudtak újakat gyártani.

Erről nem a metachok tehettek, ők okosak és odaadóak voltak. De a hajó adattárolói megadták magukat az idő súlyának. Egyre gyakrabban kilehelték lelküket. Az adattároló-specialisták már régóta elkeseredett harcot vívtak a szétesésük el en. Szortírozták, kitörölték a kevésbé fontos adatokat, hogy helye legyen az életfontosságúaknak és gondoskodtak arról, hogy elegendő biztonsági kópia ál jon rendelkezésre. Ennek a lefelé tartó spirálnak látni lehetett a végét, ahogy egyre több tároló romlott el, egyre több mindent töröltek, a kevésbé fontosnak vélt ismereteket is, utólag viszont kiderült, hogy ezek nélkülözhetetlenek.

Egy vagy két évtized, és a metachok közössége hanyatlásnak indul.

A vég hamar bekövetkezhet, ha a hajó törzse összeroppan és a vákuum megfojtja a metachokat, mint a 43 tenoyt, akit Venron szökésekor magával rántott a világűrbe. De lassan is bekövetkezhet, ha

- 141 -

Borsch Frank - A Csillagbárka a kalpenek a légel átás javítását már nem tudják megoldani.

Launt az előbbiben reménykedett. Sokakkal el entétben ő a szenvedésben nem látott magasabb, rejtett értelmet. A szenvedés egyszerűen szenvedés volt, és aki okos, az inkább elkerüli.

Néha azt álmodta, hogy a szörnyűség elkerülhető. A metachoknak egy új menedékre van szükségük – egy bolygón.

Launtnak státusából eredően hozzáférése volt a régi haza, Lemur adataihoz. Az ősei elmenekültek innen, olyan okokból, amelyet egy percig sem kérdőjelezett meg. Lemur azt nyújtotta a lakóinak, amit a hajón is próbáltak mesterségesen és egyre kisebb sikerrel: egy stabil ökoszférát olyan életfeltételekkel, amelyek megfeleltek a metachoknak.

Launt meggyőződése egyre csak erősödött. Ahhoz, hogy a hajó közössége életben maradjon, maguk mögött kel hagyni a hajót és egy Lemurhoz hasonló bolygót találni. Launt hitte, hogy ez a terv nem ássa alá ősei szándékait. Ellenkezőleg: elődei számára a túlélés volt a legfontosabb, mindent maguk mögött hagytak, tudván, nem látják viszont.

Itt volt az idő, hogy kövessék példájukat.

A hajó rendelkezett a megfelelő eszközökkel. Launt utánanézett. A komp mel ett, amit Venron szökésekor megsemmisítettek, még 47

ugyanolyan hajó volt a fedélzeten, elindulásuk óta használaton kívül.

Miért hozták magukkal az ősök a kompokat, ha nem az volt a tervük, hogy egy nap elhagyják a hajót? – elmélkedett Launt.

Ez egy forradalmi, hal atlan gondolat volt – és kimondhatatlan.

Launt bátortalan kísérletei, hogy szóba hozza ezt a témát, értetlenségbe ütköztek. Szó szerinti értelemben – a legtöbb metach látóköre egyszerűen szűk volt ahhoz, hogy a hajón kívüli életet elképzelje – vagy az intel igensebb metachok az indítékát nem értették.

Már magát a gondolatot, hogy elhagyják a hajót, árulásnak vélték.

Csoda, hogy egy metach sem köpte be Launtot a hajónak...

Launt házának luxusába vonult vissza, a hajó mindennapjainak egyhangúságába, és arra várt, hogy a fejében kísértő, tiltott gondolatok elhalnak. De inkább ő volt az, aki halódott. Lassan, napról napra,

- 142 -

Borsch Frank - A Csillagbárka amikor úgy tett, mintha munkájának valami értelme lenne, mintha lenne egy cél, amit elérhetnének, nem pedig a megsemmisülés, ami előbb vagy utóbb a hajóra várt.

Amikor este a tenoyk el enőrző pontjánál látta, hogy Denetree elveszti az eszméletét, úgy cselekedett, mintha egész életében erre a pil anatra várt volna. Nem Denetree miatt csinálta – bármelyik

„árulónak” segített volna – hanem amiatt, amit megtestesített.

Egyszerűen nem nézhette tétlenül, hogy megöljék azokat a metachokat, akiknek volt valami perspektívájuk a közösség jövőjéről, még akkor is, ha ez a perspektíva naiv és labilis volt.

Launt megmentette Denetree-t, legalábbis egyelőre. Ami a többieket il eti, csődöt mondott.

És még rosszabb is jöhet.

A Naahk jelentkezett nála a Mika kihal gatását követő napon. Nem volt szokatlan, hogy a Naahk beszélgetést kezdeményezett Launttal.

Többnyire lényegtelen részletekről volt szó, melyeket Lemal Netwar a tudósítások özönéből kiszemelt. Méltánytalanul hosszúra nyújtotta őket, és közben csaknem könyörgő pil antással nézett Launtra a displayről. Launt sokáig csodálkozott ezen.

Mi bántja ezt az embert?, gondolta gyakran. Mit akar tőlem? És néha, ha tornyosult előtte a munka, és minden zavarás csak dühítette: Hogy lettél te Naahk, Leural, ha nem tudod megkülönböztetni a lényeget a lényegtelentől?

Launt visszafogottnak mutatkozott. A Naahk nem közönséges metach volt. Közel kerülni hozzá, úgy mint a többiekhez, elképzelhetetlen volt. Később, amikor a hívások ál andó zavarássá váltak, Launt ragaszkodott hozzá, hogy csak rövid ideig legyen bekapcsolva.

Ez sem használt. Lemal nem hagyta nyugton, és a rejtélyes könyörgés a szemében még nyomasztóbb lett. Egy nap aztán végre megértette. Lemal nem azért hívta, mert mel ékes igazgatási ügyeket akart vele megbeszélni. Oly kevéssé érdekelte őt, mint a tenarchokat.

Ez csak ürügy volt számára, hogy „kijusson” a szál ásáról, mely bár a hajó közepén, de az élettől távol volt. Ettől a pil anattól fogva

- 143 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Launt minden más feladatot félbehagyott, és türelmesen hal gatta a Naahkot, amikor jelentkezett.

Launt megsajnálta a hajó uralkodóját.

Mindamellett egy hátsó szándéka is volt: talán a kapcsolatból, ami közte és Lemal között nagyon lassan és óvatosan alakult, még valami jó is kinőhet. Kilátás egy reformra, a misszió új céljára. Túlélési lehetőség...

A kínzás napja utáni beszélgetés úgy kezdődött, mint mindig. Launt displayjén minden átmenet és jelzés nélkül megjelent a Naahk feje, és kiszorította a gyűlés jegyzőkönyvét, amin Laun éppen dolgozott.

– Launt, nem akarlak sokáig zavarni – mondta Lemal. – Csak biztos akarok lenni, hogy a legutóbbi... találkozásunkkor megértettük egymást.

Korábban Launt el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen közeli viszonyban legyen a Naahkkal. Most ez már normalitás volt. Egy normalitás, ami tegnap óta fájdalmassá vált.

– Igen, természetesen – felelte Launt. A tenarch megértette. Két választása volt: engedelmesség vagy leváltás, sőt halál. Lemal Netwar talán egy kicsit tétovázna, hogy a megfelelő parancsokat kiadja, úgy, mint az árulók esetében. De a végén csak megtenné. Úgy, mint az árulóknál. – Épp a legutóbbi tenarchgyűlés jegyzőkönyvén dolgozom.

Nemsokára előtted lesz. De már most elárulhatom neked, hogy a fő

téma a neutrínó-befogó meghibásodása volt. A be'ketrenek tanácstalanok, mi okozhatta. Nemsokára további antennákat kel leállítanunk. Az energiánk már nem elegendő.

– Gondosan át fogom olvasni a jegyzőkönyvet – ígérte meg a Naahk, és közben Launt mel ett elnézett egy meghatározhatatlan pontra. Beszéd közben abszolút egyenesen tartotta a fejét, véletlenül sem mozgatta, mintha a gerincoszlopára lett volna csavarozva. Lemal soha nem rázta a fejét, vagy bólintott, amikor szál ásáról jelentkezett.

Launtnak hosszú időbe telt, míg ezt megszokta. Tulajdonképpen csak apróság volt, de megfosztotta attól az érzéstől, hogy egy emberrel beszél.

Launt semmit nem szólt, arra várt, hogy a Naahk folytassa tovább.

- 144 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Lemal Netwar köszörülte a torkát, majd az optimális vetésforgó kérdéséről kezdett beszélni, arról, hogy a rendszertől hozamnövekedést vár, amely lehetővé tenné, hogy hosszabb távon még száz metachot lássanak el táplálékkal.

Launt lemondott arról, hogy ecsetelje, sem a levegő-, sem az energiael átás nem bír el több igénybevételt, és tulajdonképpen kevesebb gyermeket kel ene nemzeni. Nem lett volna értelme. Lemal Netwar mindig nagyon haragosan reagált, ha ötleteit konfrontálták a sötét valósággal. Az öregember sok tekintetben elvesztette realitásérzékét.

Sok tekintetben, másban viszont nagyon éles felfogása volt.

Lemal ismét köhintett. – Launt, átgondoltam a tegnapi beszélgetésünket.

– Átgondoltad...? – Launt nem tudta befejezni a mondatot. Jól hal ott?

– Igen. Tudod, hogy nagyra értékel ek. Te vagy a legfiatalabb a tenarchok között – és messze a legtehetségesebb is. Okos, független lélek. Kevés olyan metachunk van, mint te.

Nem csoda, gondolta Launt, ha a hajó mindent megtesz azért, hogy az önálló gondolkodást elnyomja!

– Nem akarlak téged elveszíteni, Launt – folytatta a Naahk. – A hajónak szüksége van rád. – Lemal tekintete még változatlanul a távolba meredt. A Naahk kerülte, hogy társa szemébe nézzen. – Ezért úgy határoztam, hogy egy nagy fontosságú feladatot bízok rád... te fogod felügyelni és vezetni az árulók elfogását. Te leszel a felelős azért, hogy megkapják méltó büntetésüket.

– Naahk, ez... ez...

– Senki nem alkalmasabb nálad erre. Nem vagy fanatikus, aki buzgóságában ártatlanokat ölet meg. Kompetens vagy! Megtalálod és megbünteted a bűnösöket, és minden metach tudni fogja, hogy igazságot szolgáltattunk.

– Naahk, én...

– Számítok rád, Launt. – Most először találkozott a tekintetük.

Lemal szemében oly áhítatos könyörgés volt, hogy Launt megijedt az

- 145 -

Borsch Frank - A Csillagbárka intenzitásától. – Ne okozz csalódást.

Lemal Netwar feje helyén ismét megjelent a gyűlés jegyzőkönyve, amelynek már nem volt jelentősége. Launt szinte transzban fejezte be, gondolataiban a szörnyű választás járt. Az „árulók” gyilkosává válhat, vagy ő maga lesz áldozat. Senkit nem mentene meg ezzel, valaki más venné át a feladatát.

E naptól fogva új képek jelentek meg a displayjén. Az „árulók”

képei. Egyiket a másik után kapták el. Mika a kínzás során több tucat nevet említett. Néhány közülük kitalált név volt. Nem léteztek ilyen nevű metachok. Néhányan nyilvánvalón ártatlannak bizonyultak. Mika azért nevezhette meg őket, hogy a többieket mentse. De gyorsan kiderült, hogy néhányan annak a csoportnak a tagjai voltak, akiket Venron maga köré gyűjtött. Kihal gatták őket és a pekoyhoz kerültek.

Ez elég volt, hogy megtörje el enállásukat. Látták, hogy mi történt Mikával. Kevesebb, mint egy hét leforgása alatt az egész csoportot –

14 metach – elfogták. Denetree kivételével, aki mintha eltűnt volna a hajó felszínéről.

Launt az eseményeket nézőként követte, tétlenül és mindentudóan egyszerre. A tenoyk a hajó iránt érzett őszinte aggodalomból „jól”

végezték munkájukat, nem kel ett ösztönözni őket. Launtnak csak arra kel ett ügyelnie, hogy a túlbuzgóságban elfogott ártatlanok kiszabaduljanak – úgy, ahogy a Naahk megjósolta.

A gépezet beindult.

Először Fremet fogták el. A tenoyk a metach'tonjában kapták el, amikor épp egy vakrin növény füstjét szívta, és semmilyen el enál ást nem tanúsított. Talán beletörődött a sorsába? Vagy felismerte, hogy a csoport számára csak egy túlélési esély van: csendben maradni és remélni, hogy a zivatar elvonul felettük. Valószínű. Fremet nem ijesztette meg a pekoy látványa. Közelebbről megismerte volna a kínzóeszközeit, ha Launt nem veti be befolyását és hagy időt neki, míg a tenoyk más „árulókat” is elfognak, akik kevésbé akaraterősek.

Freme szikár férfi volt. Korához képest szokatlan arca volt, barázdás, mint egy középkorú metaché. Ha nem kerül a mezőkre és nem csatlakozik Venronhoz, beléphetett volna a tenoykhoz, és nagy

- 146 -

Borsch Frank - A Csillagbárka szolgálatokat tehetett volna a hajónak. Túl kevés metachban volt meg a lelkesedés, szemmérték és az idegek erősségének oly keveréke, amire egy jó tenoynak szüksége volt.

Freme csak a kezdet volt. Utána a tenoyk aggasztó gyorsasággal fogták el a többi metachot. A legtöbbjüket egy éjszakára egy sötét és hideg cel ában hagyták, ahol még ülni is alig lehetett, nemhogy ál ni vagy járkálni. Ez jó lecke, erősítgették egymást a tenoyk és a tenarchok, égbekiáltó igazságtalanság Launt szemében, és hozzá még butaság is: ki hiheti el, hogy ily módon a hajó iránti lojalitást lehet kelteni?

Launt lehívta az „árulók” képeit, és a tizennégy embernek egy galériát csinált a displayn. Boldogabb napok képei voltak, még az elfogásuk előtt készültek. A férfiak és nők nevettek, szemeikben vágyakozás mutatkozott, nem fáradt reménytelenség, mint a Naahkéban.

Launt sokáig bámulta az arcokat, mintha választ várt volna tőlük.

Ekkor egy hang hal atszott. Minden oldalról jött, pontosan modulált, és vagy egy nőé, vagy egy férfié volt.

– Launt – mondta a háló. – Mire vársz még?

A tenarch összerezzent. Törölte a képgalériát a displayről, mintha ily módon tetteit és gondolatait elrejthetné a háló elől.

– Mire gondolsz? Nem várok, hanem dolgozom.

– Nem éppen effektíven. Miért halogatod, amit meg kel tenned?

– Még nem találtuk meg Venron testvérét, Denetree-t – válaszolta gyorsan.

– Ez mennyiben befolyásolja a dolgokat?

– Az okosabb metachokat érdekelni fogja, hogy mi lett vele. Talán az a gondolatuk támad, hogy a hajó a kegyelmet előbbre tartja az igaságnál. Ez biztosan nem szeretnéd, ugye?

A háló kicsit késve válaszolt. Egy pil anatig azt hitte Launt, hogy retorikailag túlszárnyalta a hálót, de aztán egy hangot hal ott, ami sóhajtásra emlékeztetett: – Az okosabb metachok elég okosak ahhoz, hogy tudják, ez nem lehetséges. Tudják, hogy a hajó elől nincs menekvés. Denetree valószínűleg halott. Biztosan talált egy rossz

- 147 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kaput, és követte bátyját a csil agokhoz. Vagy egy komposztálóba vetette magát és megful adt. A hajón nincs olyan hely, ahol egy metach két hétnél tovább megbújhat.

– Igazad van, nincs olyan – mondta Launt, és azt kérdezte magától, vajon a háló mennyire jól tud az emberi mimikából olvasni.

– A metachok várnak. A Naahk óvta őket az árulóktól, ecsetelte nekik, milyen veszélynek teszik ki a hajót. És a büntetésüket is bejelentette. Ha ez elmarad, akkor a metachok kételkedni fognak a dolgok rendjében. Ezt akarod?

– Nem! Nem, hogyan ...

– És te sem kételkedsz a dolgok rendjében?

Launt próbált felháborodott hangon válaszolni: – Természetesen nem! Alig van, aki hűségesebben szolgálta volna, mint én!

– Akkor nem értem a késlekedésedet.

– Ez... ez nem könnyű nekem. Emberéletekről van szó.

– Ezt el enben megértem – mondta a háló. – De szükséges feláldozni az ő életüket, azért, hogy további életeket menthessünk meg.

Add ki a parancsot.

Nem akarta, de nem tehetett mást. Ha megtagadja a parancsot, az árulókkal együtt hal meg. Semmit nem nyernének.

– Elrendelem a kivégzést – suttogta Launt. – Holnap este meghalnak az árulók.

– Ahogy parancsolod – válaszolta a háló.

- 148 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 18.

Az akon shift csatlakozott a Lopakodóhoz, hozzá igazította menetét.

– Öregem, micsoda ósdi syntronja van az akonoknak! – kiáltotta Hayden Norwell. Egy holón megmutatta a leszál ási manőver adatait.

Az akon kis hajó majdnem nekiütközött a lemuri hajó egyik antennájának. – Sürgősen át kel venniük néhány update-et –

méghozzá terrait!

– Talán kézzel irányítják a hajójukat? – vetette közbe Perry Rhodan.

– Ezt nem gondolod komolyan, ugye? Ennyire buták még az akonok sem lehetnek!

– Nem butábbak, mint mi, terraiak, csak büszkébbek. Miért hagyják rá egy gépre azt, amit maguk is meg tudnak oldani?

Norwel kicsit grimaszolt, de nem ment bele jobban a témába.

Rhodan is elhatározta, hogy nem feszegeti tovább a dolgot. A halhatatlan terrai már sokszor találkozott akonokkal – hol el enségben, hol hideg távolságtartásban, és ahogy most remélte, kölcsönös megbecsülésben. A proszpektorok számára új volt a helyzet. Nem tudták, mi vár rájuk, és mindenki a maga módján kezelte a bizonytalanságot: Hayden Norwell káromkodott, Pearl Laneaux Alemaheyu Kossával trécselt, mintha a Lopakodó jó- és balsorsa attól függene, hogy a beszélgetés fonala ne szakadjon meg köztük, valamint a syntron-köldökzsinór sem, amely a PALENQUE-val összekötötte őket.

– Kidobjuk a „horgonyt”, oké? – mondta a rádiós.

– Oké.

Egy lökés jelezte, hogy a Lopakodó leereszkedett.

Pearl mélyet lélegzett. – Itt vagyunk. Ellenőrizzétek a ruhátokat, aztán kifelé! – Alemaheyuhoz külön nem szólt, a rádiós úgyis minden szót hal ott, ami a Lopakodó fedélzetén elhangzott.

- 149 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Rhodan már a leszál ás alatt megvizsgálta a ruháját, és a többieknek annyi helyet engedett, amennyit csak lehet. A két proszpektor a szűk helyen ál andóan egymásnak ütközött, káromkodtak és hadonásztak a kombifegyverükkel, melyet az akonokkal való megegyezés szerint magukkal hozhattak.

Elhagyták a Lopakodót. Az akon hajó néhány méterrel arrébb dokkolt le. Védőruhás alakok szál tak ki a kis hajóból is. Rhodan odaintett nekik, és az egyik akon visszaintett.

A zsilipkamrákból jövő tompa fényben találkozott a két csapat. Az akonok öltözéke teljesen újnak hatott, és úgy tűnt, speciálisan a viselőikre szabták. Nagyon jól passzoltak és hangsúlyozták viselőjük tekintélyes testnagyságát. Ezzel szemben a terraiak öltözete száz meg száz világ nyomait viselte magán, ahol már bevetették. Rhodan hal otta Norwel felháborodott lihegését. Úgy tűnt, a proszpektor fejében is ezek a gondolatok jártak, és nem voltak ínyére. Rhodant nem zavarta az egyenlőtlenség: tapasztalatból tudta, hogy kritikus missziókban inkább a bevált technikára kel hagyatkozni, nem pedig a legújabb high-tech játékszerekre, amelyek kétséges esetekben többnyire pácban hagyják az embert. Pearl Laneaux, messze a legtörékenyebb és legkisebb a két csoport tagjai közül, a törzsön egy bizonyos távolságban lévő helyre mutatott. A terraiak és az akonok szó nélkül elindultak. Senki nem beszélt, bár mindkét tábor megegyezett a kommunikáció számára egy frekvenciában és az interkozmo révén közös nyelv is ál t rendelkezésükre. Az elfogódottság miatt lehetett.

Ehhez jött még, hogy nem látták az arcokat, a sisakok anyagában csak a saját arcuk tükröződött vissza.

Megál tak. Két akon elővett egy hatalmas tárgyat egy antigrav platformról, amely autonóm követte őket, és dolgozni kezdtek rajta.

Egy nagy ponyva bomlott ki és egyfajta sátorrá alakult, mely a terraiakat és az akonokat elzárta a rotáló csil agoktól. Rhodan örült ennek, a gyors mozgás könnyed rosszul étet okozott neki. Az akonok alacsony fokozatra ál ították kombi fegyverüket, és a sátor szélét odaforrasztották a lemuri hajó törzséhez. Nyilvánvalóan elégedetten bólintottak egymásnak, aztán újra beállították kombifegyverüket, és

- 150 -

Borsch Frank - A Csillagbárka egy kerek, körülbelül egy méter ötven centis átmérőjű lyukat égettek a törzsbe.

Rhodan jobban szerette volna, ha a hajóba nem fegyverek segítségével jutnak be, de a navigátorok és elemzők sehol nem találtak kaput, amelyet kinyithattak volna. Úgy tűnt, a hajó navigációs védelme a hajó közelében is hat, különben meg kel ett volna találniuk azt a zsilipet, melyen keresztül a komp elhagyta az anyahajót.

A kivágott darab felemelkedett. A lemuri hajó rotálása egy olyan kifelé irányuló nehézségi erőt okozott, ami a terraiakat és az akonokat rögtön a világűrbe sodorta volna, ha nem lett volna antigravjuk. Az egyik akon befogta az acéldarabot, mielőtt szétszakította volna a sátrat, és egy mágneses szerkezettel a törzs felszínéhez horgonyozta. A sátor falai megfeszültek a hirtelen légnyomástól, de kitartottak.

Pearl Laneaux kezdettől fogva azon volt, hogy megmutassa, ki a vezető, és a sötétben fekvő nyílásba irányította őket. Váltakozva követték őt a terraiak és az akonok. Amikor mindannyian bejutottak, az akonok belülről beforrasztották a törzsből kivágott darabot. Ez egy esetleges gyors visszavonulást megakadályozna, de ennyivel tartoztak a hajó legénységének, hogy a behatolásuk okozta kárt ahogyan csak tudják, helyrehozzák.

Felhajtották a sisakokat.

A terraiakkal való első találkozás megrázta Solina Tormast. Ők lennének a galaxis csodagyerekei? Szegényes védőruháik látványa –

úgy néztek ki, mintha a hajó külső részén szárították volna őket, és láthatóan nagyon ócskák voltak – egyértelművé tette a történésznő

számára, hogy a Szoláris Impérium arany ideje már igencsak régen volt. Ezek itt nem azok az Übermenschek voltak, akik a fő

Übermensch Perry Rhodan vezetésével egykor az egész Tejutat a befolyásuk alá kényszerítették. Akkoriban elképzelhetetlen lett volna, hogy a terraiak ne a legújabb és legjobb felszerelést használták volna.

Amikor behatoltak a lemuri hajóba, és megbizonyosodtak róla,

- 151 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hogy közvetlen veszély nem fenyegeti őket, felhajtották a sisakokat.

Kíváncsian nézegette a terraiakat. Vezetőjük, akit Pearl Laneaux-nak hívtak, akon mércével is szép volt, csak egy kicsit alacsony.

Hayden Norwell, aki másodikként mutatkozott be, valamivel magasabb volt, de az attraktivitásán ez vajmi keveset segített. Arca nagy és zsíros volt – Solinának úgy tűnt, egy olyan férfié, aki a kalandokat inkább csak székből követi, nem pedig úgy, mint ál ítólag az igazi proszpektorok, akik bírták a rizikót és a nélkülözést.

Az utolsó terrait tovább figyelte Solina. Magas volt – körülbelül olyan, mint Solina – és vékony. A háttérben maradt, mintha nem egészen a proszpektorok közé tartozna, és türelmesen figyelte a bemutatkozási ceremóniát szürkéskék szemeivel, melyek furcsa módon nagyon ismerősnek tűntek Solinának. Solina és társai már szintén bemutatkoztak – ami egy kicsit több időt vett igénybe, mivel a konvenció előírta nekik, hogy teljes nevükön mutatkozzanak be, amelyekbe több generáció családfái is tatoztak –, míg végül a magasra nőtt terraira került a sor.

Egy lépést tett előre, és csaknem mel ékesen mondta: – Perry Rhodan vagyok.

Solina szerencséjére Robol megelőzte abban, hogy a többiek előtt zavarba jöj ön.

– Te... ki vagy? – dadogta a logisztikus.

Perry Rhodan – ismételte a terrai és mosolygott. – Valami gond van?

– Robol levegő után kapkodott. Miért volt mindig a nyelvén a szíve? Viselkedése nem volt méltó egy akonhoz.

– Robol néha rosszul hal – avatkozott be Solina, mielőtt a logisztikus az egész csapatot nevetségessé tette volna. – De. be kel val anom, hogy egy kicsit meg vagyok lepve. Miért nem értesített minket a PALENQUE parancsnoknője a jelenlétedről?

– Nem volt rá ok. Talán azt hiszed, hogy a jelenlétem valamin is változtat?

Solina elgondolkodott. – Nem – mondta aztán. – Természetesen nem, te is olyan ember vagy, mint mindenki más.

- 152 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Elindultak. Solina önként átadta Pearlnek a vezetést, és igyekezett feltűnés nélkül Rhodan közelében maradni.

Hogy változtat-e valamin? Micsoda kérdés! Nem, természetesen nem. Minden úgy volt, mint eddig, csak éppen az univerzum a feje tetejére ál t. Tegnap még a LAS-TOÓR kabinjában penészedett és számolta a perceket, amikor végre visszatér a Kék Rendszerbe. Most pedig kibiztosított fegyverével megy egy csapat terraival együtt a legnagyobb lemuri leleten, amit valaha is felfedeztek, oldalán pedig egy élő legenda – Perry Rhodan! És a halhatatlan terrai még azt kérdezte, hogy ez változtat-e valamin is.

Igen. Soha életében nem érezte még magát úgy, mint ebben a pil anatban.

- 153 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 19.

Csak lassan haladtak előre. Csaknem minden méternél, amit megtettek, a két csapat valamelyik tagja – Állj–t – kiáltott, mivel valamit felfedeztek, és úgy gondolták, alaposabb vizsgálat szükséges.

Pearl Laneaux hagyta őket. Rosszul érezte magát a bőrében, kibiztosított kombifegyverrel a kezében. Tudott bánni a fegyverrel, életében már többször használta is, de előnyben részesítette, ha inkább más módon éri el a célját.

A hajó fedélzetén lévő lemurik – ha léteztek egyáltalán – nem voltak el enségeik, még ha a férfi, aki elmenekült innen, inkább a halált választotta a visszatérés helyett. Nem tudtak róla semmit, elképzelhető, hogy szökésének oka tisztán magánjel egű volt, egy halálos vita el enséges családok között vagy valami hasonló. Vagy talán bűnöző volt, aki elmenekült a jogos büntetés elől.

Minden elképzelhető volt.

Útjuk egy hosszú szűk folyosón vezetett. Csaknem teljes sötétség volt, csak azon a helyen, ahol ál tak, gyul adt ki egy lámpa. Különös szaga volt. Pearlnek kifinomult orra volt, de még ő sem talált szavakat, hogy a szagot leírja.

Robol von Sarwar, akinek a bikaszerűségében semmi sem utalt népe ál ítólag tipikus finomságából, nem hezitált kifejezni érzéseit: –

Itt bűz van – mondta csukott száj al; ez egy mutatvány, gondolta Pearl, okát csak sokkal később tudta meg.

De a felszerelésekkel jól felpakolt akonnak igaza volt. Büdös volt a lemuri hajó fedélzetén. És most, hogy kimondták a gondolatot, Pearl már meg tudta mondani, hogy mi ez: rothadás szaga. Pearl egy pil antást vetett multifunkciós karperecére: a levegő oxigéntartalma szokatlanul alacsony volt, nem volt még életveszélyes, de alatta volt annak az értéknek, amit a terrai hajókon fiziológiailag optimálisnak tartanak.

Perry Rhodan mel é lépett. – A legszívesebben befogná az ember az

- 154 -

Borsch Frank - A Csillagbárka orrát, igaz?

Lélekjelenlétről tanúskodva bólintott, és azt kívánta, bárcsak olyan laza lenne, mint Alemaheyu Kossa. Rhodan megnyugtató módon úgy viselkedett, mint egy egészen normális ember – olyannyira, hogy minden egyes alkalommal, amikor a Halhatatlannal beszélt, görcs volt a nyelvén, ahelyett hogy egyszerűen kötetlen baráti hangot ütött volna meg.

– Igen – bökte ki. Hirtelen jobban megértette Sharita Coho Rhodan el eni szembeszál ását. Nem volt jó érzés, nem tudni, hogy mennyit ér a saját szava a Halhatatlan véleménye mel ett. – Érdekelne, honnan jön.

– A hajó lakott részeiről – válaszolta meg a kérdést Hevror ta Gosz.

Pearl irritált pil antást vetett az akonra. Xenológia órán nem figyelt jól? A tanárai azt tanították, hogy az akon társadalomban bonyolult etikett uralkodik, ami minden spontaneitást nélkülöz, és az akonok a terraiakhoz képest nagyon elővigyázatosak a kommunikációban. Hogy valaki kérdezetlenül kapcsolódjon be a beszélgetésbe, ez Pearl szerint nem felelt meg az „nagy elővigyázat”-nak. Talán az akonok tiszteletnyilvánítása volt, hogy ilyen közvetlenül válaszolt? Vagy éppen a terraiak megvetésének jele, akik még az alapvető udvariassági formákra se méltóak?

– A fedélzeti atmoszférát egy pontosabb vizsgálatnak vetettem alá –

folytatta az akon, mintha nem vette volna észre Pearl pil antását. Bőre időjárástól cserzett és ráncos volt, mintha egész életét bőrápoló szer nélkül a szabadban, napon töltötte volna. Barna arcát – akonokra jel emzően – világos foltok csúfították el. Pearl nem merte volna megsaccolni a korát. Hevror ta Gosz lehetett ötven, száz vagy százötven éves is. Csak az volt biztos, hogy szokva volt a mozgáshoz.

Vékony és inas volt, a hátán lévő csomagot – egy hosszú tok, ami úgy nézett ki, mit egy bibircsókos bőr – erőlködés nélkül vitte.

– A fedélzeti levegő összetételében megdöbbentően hasonlít egy Földhöz hasonló bolygóéhoz – tudósított az akon. Felemelt csuklója felett egy csomó holo jelent meg különböző grafikákkal és táblázatokkal. – Több mint négy tucat különböző növényfajta nyomait

- 155 -

Borsch Frank - A Csillagbárka ál apítottam meg, valamint nagyon sok bőrpikkely és haj nyomait.

– Állati szőr? – kérdezte Rhodan.

Hevror ta Gosz úgy rázta a fejét, akár egy terrai, Pearl egy pil anatra el is felejtette, ki ál előtte.– Szinte egyáltalán nincs. Úgy tűnik, a hajó lakói csaknem teljesen lemondtak az ál atokról. Ez nem meglepő, ha engem kérdezel. Fehérjét sokkal egyszerűbben lehet növényi, mint ál ati alapon nyerni – és sokkal kevesebb energia és munka bevetésével.

Perry Rhodan mosolygott. – Ennyit tehát arról a feltételezésről, hogy ezen a bárkán személyesen Noéval találkozhatunk...

Noé? Ki a csoda az a Noé? – akarta kérdezni Pearl, de Rhodan valószínűleg észrevette kísérője döbbent pil antását.

– Egy régi terrai legenda – magyarázta Rhodan. – Mondjuk, nem annyira régi, mint a lemurik. Noé egy nagy hajót épített, hogy egy nagy katasztrófát, az úgynevezett vízözönt túlélje. Senki nem akarta neki elhinni, hogy jön az özönvíz, és amikor bekövetkezett, csak ő és az övéi voltak a hajó fedélzetén, valamint minden létező ál atból egy pár, hogy az özönvíz után ismét benépesítsék a világot. A növényekre nyilvánvalóan nem gondolt senki. Vagy túl magától értetődőek voltak ahhoz, hogy említették volna azokat.

– Érdekes – mondta Solina Tormas, és szeme, mel yel Rhodant vizslatta, igazolta, hogy megjegyzése nem udvariassági formula volt. –

És a legendának van valami alapja?

Rhodan megrántotta a vál át. – Egy biztosan van, de senki nem tudja, milyen. Az özönvíz olyan katasztrófa, amely sok régi földi nép hagyományaiban megtalálható. Gyanítható, hogy valamennyi ugyanarról a katasztrófáról számol be. Néhány kutató azt hiszi, hogy Noé bárkájának legendájában Atlantisz 15000 évvel ezelőtti hanyatlásának emléke él tovább. Bizonyos értelemben akkor megszűnt egy világ.

– Te is hiszel ebben?

– Nos, legalábbis szkeptikus vagyok. Tudtommal Atlantisz hanyatlásakor csak egy túlélő volt – a barátom, Atlan. És ő nem egy bárkában menekült meg, hanem kevésbé romantikus körülmények

- 156 -

Borsch Frank - A Csillagbárka között, egy tengeralatti kupolában.

A beszélgetés alatt továbbhaladtak előre a folyosón. Egy nyitott kapuhoz értek. Solina egy pil anatra megállt, hogy elolvasson egy elhalványult feliratot. – Szektor XV vagy XXI, menedékhely –

morogta a történésznő. – Pontosabban nem ismerem fel a számokat. Ez mindenesetre lemuri nyelv, az írásbeli fejlődésnek egy nagyon korai szakaszából.

Átmentek a kapun. Mögötte a folyosó elágazott. Mindkét oldalon primitív védőruhák lógtak, Pearlt inkább zsákokra emlékeztették.

Próbaként megérintett egyet. Az anyag keményebb volt, mint várta.

Nehéz lehet egy ilyen ruhát vil ámgyorsan felvenni, ha vész van a hajó fedélzetén. Amikor uj ával teljes erőből megnyomta a ruhát, azonnal szakadások keletkeztek, világító narancssárga szín látszott. Ezek szerint felületük sápadt sárga színe az öregedési folyamat eredménye.

Pearlt érdekelte volna, hogy Alemaheyu mit szól a felfedezésekhez és Rhodan történetéhez, de a rádiós, aki beszélgetéseiket és ruhakamerájuk képeit is követhette, nem jelentkezett.

Egyre mélyebben hatoltak előre a folyosón. Pearl kel emetlenül érezte magát a szűk helyen. Minden lépéskor érintette a falakra akasztott védőruhákat. Mi lesz, ha most találkoznak a hajó lakóival? A folyosó szűkössége miatt nem lehetett volna kikerülni őket. Egy gyors menekülés így lehetetlen lett volna, még az antigrav aggregátumok segítségével is. Hosszú másodpercekre könnyű célponttá válhatnak.

Tehát ha egy el enséges találkozásra kerülne sor, Pearinek muszáj lenne tüzet nyitnia. Ez a gondolat egyáltalán nem volt ínyére.

Azonban Pearl sötét félelmei nem igazolódtak be. Tovább meneteltek anélkül, hogy bármilyen lemurival is találkoztak volna.

Amikor Pearl éppen szünetet akart elrendelni, egy zárt ajtó zárta el előttük az utat.

– Most mi lesz? – kérdezte. Hivatalosan az akonok nem adták át neki a vegyes csapat vezetését. Azzal, hogy az élre ál t, egyszerűen tényeket alkotott. De olyan tényeket, amelyeket inkább most nem akart tesztelni. Felemelte a kombifegyverét, és az ajtóra mutatott. – Égessük át ismét?

- 157 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Nem, nem! – érkezett egy felháborodott kiáltás hátulról. Rögtön ezután Solina Tormas nyomakodott előre a többiek mel ett. – Ezt nem gondolod komolyan! – kiáltotta hangosan. – Talán szét akarod lőni ezt az egyedülál ó leletet?

– Én? – Pearinek egy kis időre volt szüksége, hogy visszanyerje az önuralmát. – Én? Ki égette ki a törzset? – válaszolta mérgesen. – Én biztosan nem. Ti...

Solina Tormas már nem hal gatott rá, ha egyáltalán valaha is tette.

Az akon nő oldalra tolta – nem el enségesen, a történésznőnek csak helyre volt szüksége – és végigtapogatta az ajtót és mel ette a falat.

Néhány pil anattal később Solina diadalmasan kiáltott: – Na, végre!

A terrai nő egy kicsi, falba épített displayt látott. Gyenge fényű és életlen volt, így csak néhány elmosódott betűt ismert fel, amit lemurinak tartott.

Solina a virtuális bil entyűzeten parancsokat adott, igen lassan.

Pearlnek az volt a benyomása, hogy az akon nőnek a lemuri szavakat gondolatban újra kel betűznie. Akarata el enére bizonyos elismerést érzett Solina iránt. Egy történésznőtől nem várta el, hogy fel tudja törni a komputerrendszereket.

De talán túlbecsülte az akon nőt. Percek teltek el, és az ajtó nem mozdult. Pearinek egy ideig sikerült megfékeznie türelmetlenségét, aztán elege lett.

Megköszörülte a torkát. – Ha túl bonyolult neked ez az ajtó... –

Felemelte kibiztosított kombifegyverét.

Solina forgatta a szemét. – Miből gondolod, hogy azzal foglalkozom? Az ajtó gyerekjáték. A fedélzeti számítógépet tanulmányozom.

– Még jó, hogy közlöd velünk! És mit találtál?

– Egy csomó mindent. Ez itt a leglenyűgözőbb berendezés, amit valaha is feltörtem. Történészként néha-néha régi számítógépekbe botlok, de a legtöbb rossz, és évekig tart, amíg újra működőképesek lesznek. De ez itt... talán a „fedélzeti számítógép” kifejezés nem megfelelő, ez itt inkább egy decentrális számítógépköteg, amely a többihez vezetékeken keresztül kapcsolódik. Képzeld csak el,

- 158 -

Borsch Frank - A Csillagbárka vezetékek! Ezért nem fogtunk semmilyen rádiószignált a hajóról!

– Vezetékek? Ettől költségesebbet el sem tudok képzelni. Vajon miért? Védelemből?

– Lehetséges. De más okokra gyanakszom. – Amíg beszélt, a történésznő egy szerszámos táskát húzott elő a hátizsákjából, és kiterítette maga előtt. – Először is, robusztusság. A jól védett kábel-

összeköttetéseket nem zavarják a kinti zavarok, például aktív napok kitörései. – Solina elővett egy szerszámot, ami úgy nézett ki, mit egy csavarhúzó és feszítőrúd keveréke, és levette a display burkolatát.

Kábelek tömkelege bukkant elő. – Na, itt vannak. És a második ok, az energia. Hogy megszakítás nélküli rádiókapcsolatot biztosítsanak, nagy sugárzási teljesítmény szükséges. Csak sejtem, hogy hogyan ál ítanak itt elő energiát, de az alapján, amit láttam, primitív maghasadásnál nem jutottak tovább.

Solina céltudatosan kihúzott egy kábelt a falból, és egy rádiós csatlakozót tett rá. Egy holo jelent meg előtte.

Számoszlopok és szerkezeti diagramok váltakoztak rajta. – Alig hiszem! Csomagbázisú!

– Csomag-mi? –, kérdezte Pearl.

– Bázisú. A küldő az adatokat kis csomagokba teszi, amelyek az információt, oda, ahová tartoznak az „összcsomagba”, elviszi. Az út, amit megtesznek, nincs meghatározva. Maguk keresik meg. A célnál a csomagok újra összekapcsolódnak. Egy ilyen rendszer extrém biztos, úgymond...

– Atombombabiztos – fejezte be Perry Rhodan a mondatot.

– Igen, így is lehetne mondani. – Solina kel emesen meglepődött, hogy a Halhatatlan az eszmefuttatását méltónak találta arra, hogy kiegészítse.

– Láttam már ilyen hálót, még a holdra való utazásom előtt –

mondta Rhodan. – Jó néhány évvel ezelőtt volt. Akkoriban a földi számítógépek még garázsméretűek voltak. A védelmi minisztériumnak volt egy projektje, hogy összekapcsolják őket. ARPANET-nek nevezték, ha jól emlékszem.

A történésznő rázta a fejét. – Még soha nem hal ottam ezt a nevet.

- 159 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Alkalomadtán szívesen mesélek neked többet erről. De előbb ki kel nyitnod nekünk ezt az ajtót – mondta Rhodan. – Gondolj arra, hogy minden perc, amit itt töltünk, száz percnek felel meg népeink világaiban. Nem akarjuk, hogy valaki hiányoljon minket, ugye?

– Máris, máris... – A történésznő a következő órákban valószínűleg legszívesebben a hálóval foglalkozott volna – és Rhodannal. – Még egyvalamit – morogta –,aztán meglesz a nyitott ajtótok. – A holo egy új menüt mutatott. Pearl figyelte, ahogy Solina vil ámgyorsan átdolgozta szimbólumok egész sorát, majd végül egyet kiválasztott és deaktiválta a holót.

– Még egyvalamit? Mit jelentsen ez? – kérdezte Pearl.

Az akon nő intett. – Semmi, csak egy kis biztonsági intézkedés.

Azért, hogy a háló ne rontsa el a szórakozásunkat. Itt van a nyitott ajtótok. – Meghajolt, mint egy bűvésznő, aki a csodálkozó publikumot bemelegítette.

Az ajtó nyikorogva oldalra mozdult, és utat nyitott egy meredek lépcsőhöz. Meleg napfény fedte a lépcsőfokokat, és elvakította a PALENQUE első tisztjét. Meleg levegő áramlott be. Virágil ata volt.

– Mama! – kiáltotta Pearl izgatottan védőruhája mikrofonjába. –

Látod? Itt vagyunk! El sem hiszed, milyen il at van!

Alemaheyu Kossa nem válaszolt.

- 160 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 20.

Amikor dr. Hartich van Küspert, a PALENQUE hiperfizikusa és a terrai-akon „vendégcsere” spontán önkéntese a LAS-TOÓR egyik hangárjában elhagyta a Lopakodó fedélzetét, csalódás várta.

Azaz, senki.

A hangár teljesen üres volt. Egy akon, sőt még robot sem jelent meg, hogy üdvözölje a terrai vendéget. Hartich tanácstalanul megigazította ódivatú pulóvere nyakát, amelytől soha nem vált meg, és elveszetten nézett körül. Hiszen az akonok tudták, hogy megérkezett!

A hangárzsilip kinyílt a Lopakodó előtt, a hajó rádiósa megadta az engedélyt a berepülésre. Mit jelentsen ez a játék?

Hartichnak be kel ett ismernie, hogy tanácstalan. Mindenki tudta, hogy az akonok menyire imádják a látványos ceremóniákat, mennyire szeretnek színes, csil ogó egyenruhában felvonulni, és orrhangon, arrogáns módon beszélni az interkozmo nyelvet. Sok terrai komikus karikírozta ezt generációk óta.

Talán ő személy szerint annyira jelentéktelen volt az akonok számára, hogy ezt az alkalmat kihagyták?

Kérdésére válaszként egy kis személyzeti ajtó nyílt a hangár hátsó részén. Belépett egy akon férfi. Magas és vékony volt, úgy, mint népe minden tagja, rövid, fekete hajú.

Az akon férfi egy sokzsebes overal t viselt, olyat, mint egy terrai hajón dolgozó karbantartó. Néhány zsebéből tárgyak lógtak ki. Nem szerszámok, ahogy Hartich elvárta volna, hanem limlomok: egy tol , egy zsebkendő, egy fólia. Vagy egy darab csomagolóanyag?

A férfi megállt előtte, és úgy, ahogy a terraiak szokták, kezet nyújtott neki.

– Isten hozta a LAS-TOÓR fedélzetén – mondta. – Jere vagyok.

Hartich másodpercekig szemlélte a feléje nyújtott kezet, majd döbbenetét leküzdve elfogadta. Az akon kezehatalmas volt, de hosszú, vékony uj ai voltak, amelyek erősen megszorították Hartich jobb kezét.

- 161 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Öh... köszönöm – felelte a terrai. – Hartich van Küspert vagyok, doktor Hartich van Küspert. – Az akon elengedte a kezét. – Jere... csak Jere?

– Nem, nem... Jere von Baloy és még ezer más nevem van – oly sok, hogy nem akarom vele az időt fecsérelni, hogy felsoroljam.

Jere von Baloy... von Baloy... Hartich már hal otta ezt a nevet. Azt kívánta, bárcsak hal hatta volna az akonokkal folytatott beszélgetést, de éppen a PALENQUE főtechnikusával, Kurt Brodbeckkel és kol égájával, Huang Lee-vel a lemuri hajó navigációs védelmén dolgoztak. Abban való hitükben, hogy rögtön megoldják a feladatot, csak ezzel foglalkozva szinte teljesen elzárták magukat a külvilágtól.

Csak amikor nem sikerült feltörni a védelmet, akkor kezdett el érdeklődni az akon űrhajó iránt. Akkor viszont oly erővel, hogy sikerült neki „jegyet szerezni” az akon űrhajóra – remélte, hogy a jegy

„retúr”. Az akonok túl okosak és kultiváltak voltak ahhoz, hogy ne adják meg egy nagyra értékelt tudósnak á kijáró tiszteletet.

Ez utóbbi gondolattal talán mel éfogott, val otta be Hartich. És ki, a mindenit, ki az ördög ez a Jere von Baloy? A rádiós? Nem, nem úgy nézett ki. De ezt Alemaheyuról sem lehetett megál apítani...

– Előkészítettünk számodra egy kvártélyt, dr. Hartich van Küspert

– mondta most az akon férfi. – Ha szeretnéd, odakísérlek, és azt követően megmutatom neked a hajót. Nagyon kíváncsi lehetsz.

De még mennyire!, gondolta Hartich, már csaknem megbékélt az egyszerű fogadtatással. – Nos – mondta – nem utasítanék vissza egy kis körbevezetést.

– Nagyszerű! Csomag?

Hartich megrázta a fejét, és felemelte a kis táskát, amit a bal kezében tartott. – Ez minden.

Jere a hangárból egy antigrav-aknához vezette őt, és il edelmesen előreengedte. A két férfi több emeletet lebegett felfelé, majd abban a szektorban hagyták el a liftet, ahol a legénységi szál ások voltak. A LAS-TOÓR nagyon tiszta hajó volt, olyan makulátlan, mintha most hagyta volna el a hajógyárat. Hartich egy megfelelő kérdést tett fel.

Jere udvariasan nevetett. – Hízelgő kérdés. De nem, a LAS-TOÓR

- 162 -

Borsch Frank - A Csillagbárka nem gyári új. Azonban az utóbbi években az akon kormányzásnál elértük, hogy bár a katonai erő szükséges, hogy megál juk a helyünket a galaxisban, de a tudományos know-how-nak kel szegélyeznie. A LAS-TOÓR ennek az új felfogásnak az eredménye. Elindulásunk előtt széleskörűen felújították.

Igen mélyreható elemzés egy technikustól, ál apította meg Hartich, de nem tudta tovább fűzni a gondolatot, mert a szál ásához értek.

Az ajtó oldalra csúszott, és betekintést engedett a takarékosan, de nagyon ízlésesen berendezett szobákba. Kristálybútorok csil ogtak a bújtatott lámpák fényében, és a szobákat kel emes fénnyel töltötték meg.

– Ez... ez... – Hartich nem talált szavakat.

– Tetszik? – kérdezte Jere olyan mosol yal, ami elárulta, hogy már tudja választ.

– Igen, nagyon! – A PALENQUE fedélzetén Hartich csak nagy nehezen tudta elérni, hogy ne egy Lopakodóba osszák be. Ehelyett kapott egy kabint, amely olyan kicsi volt és annyira büdös, hogy inkább az összes idejét a laborban töltötte.

– A LAS-TOÓR valamennyi legénységi kabinja ilyen nagy méretű?

– kérdezte.

– Nem, nem, természetesen nem. Ez itt az első tiszt kvártélya, aki ragaszkodott hozzá, hogy a terrai vendég rendelkezésére bocsássa. –

Jere mosolya megváltozott. Talán... huncut volt? Nehéz volt leolvasni a férfi mimikáját, habár az akonok fizikailag éppolyan emberek voltak, mint a terraiak.

Hartich letette a táskáját – közvetlenül a bejárat mel é, mert félt, hogy különben a nagy szobákban nem találja meg –, és Jere körbevezette a hajón. A géptermek kevésbé érdekelték Hartichot – ő

azokra az elvekre volt kíváncsi, amelyek alapján a gépek működtek, nem magukra a gépekre –, de mégis felhorkant, amikor Jere közölte a teljesítményüket. A LAS-TOÓR in puncto gyorsulás és meghajtás egyértelműen jobb volt a PALENQUE-nál. Azután Jere megmutatta az életfenntartó és szekunderrendszereket, majd végül a tudományos részlegeket.

- 163 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Ez már nagyon érdekelte Hartichot. Végre találkozott más akonokkal. Mindnyájan tudósok, akon nyelven yidarik, és mindenképpen olyan emberek, akik az akonokról alkotott képének megfeleltek. Vékonyak és magasak, selyembarna arcszínük mel ett a terraiak sápadtnak tűnnek. A viselkedési formájuk pedig méltó volt egy tízezer éves fejlett kultúrához.

És fárasztó. Látszólag egy akon sem akart lemondani arról, hogy a bemutatkozásnál ne sorolja fel a családfáját is, és ha nem lett volna Jere, aki határozottan közbelépett – hogy engedhették meg ezt egyáltalán egy egyszerű technikusnak a yidarik? –, minden egyes bemutatkozás egy fél órát vagy még többet is igénybe vett volna. Jere volt Hartich megmentője, főleg akkor, amikor az akonok kitalálták, hogy ő is sorolja fel a családfáját. Hiszen a „van” egy nemesi címre utalt, nemde bár? Nem, nem arra, hangzott a válasz. Csak a szülők eredménye volt, akik a korai terrai időben el voltak „bolondítva”, és a Kék Rendszerben ismeretlen szokást – azaz a szabad névválasztást a gyermekeik számára – átvették. Ez biztosan nem az a válasz volt, amit az akonok hal ani akartak, de egy kényszerhazugság hamar kiderült volna, a részletes utánakérdezések miatt.

Amikor maguk mögött hagyták a tudományos részlegeket, melyek a legjobb eszközökkel voltak felszerelve, amit pénzért meg lehet venni, Hartich semmi mást nem kívánt magának, mint hogy visszavonuljon a kabinjába, mélyeket lélegezzen, és magasra feltegye a lábát.

Jere-nek más tervei voltak.

– Úgy, és most a központba! – jelentette be.

– A központba? – Hartich nem tudta elrejteni meglepődését. Sharita semmi pénzért nem engedett volna egy vendéget a központba, még Perry Rhodant is csak a PALENQUE tulajdonosaival folytatott hangos beszélgetés után engedte be. És az akon férfi csak úgy lazán be akarta őt vezetni a hajó legszentebb helyére? Jere még csak nem is úgy nézett ki, mint akit beengednek oda...

– Igen, természetesen. E nélkül a vezetés nem lenne teljes.

Kíváncsi pil antások fogadták Hartichot, amikor a kupolaszerű

központ ajtaja kinyílt. Három szinten ültek az akon tisztek a konzoljaik

- 164 -

Borsch Frank - A Csillagbárka előtt – nem, két szinten, javította ki magát Hartich. A legfelső szint, amely valószínűleg a parancsnoké, üres volt.

Amikor beléptek a központba, a tisztek meghajoltak. Egy férfi lépett hozzájuk, a terrait egy pil antásra sem méltatta és jelentette: – A flottaparancsnokság keresett minket, maphan. Tudni szeretnék, miért repülünk olyan sokáig dilatációs repülésben. Rájöttek, hogy fénysebességgel haladunk.

– Erre számítottam, Netkim – mondta Jere. – Válaszold azt nekik, hogy a dilatációs repülés elengedhetetlen e pil anatban hiperfizikai kísérletek miatt. Én, mint parancsnok, nem örülök neki, de az én feladatom az, hogy a yidari uraknak és hölgyeknek eleget tegyek. És mi mindnyájan tudjuk, hogy a yidarik elég „kemény diók”, nemde?

A tiszt szalutált. Jere – Jere von Baloy, a LAS-TOÓR parancsnoka utoljára fordult Hartichhoz. – Látod ott a második szinten a kis vörösesbarna bőrű tisztet, aki feszülten figyeli a konzolját?

– I-igen – dadogta Hartich, felháborodva a mel éfogásán. A parancsnokot összetévesztette egy technikussal! A státusbolond akonok ezt soha nem bocsátják meg neki!

– Ő Echkal cer Lethir, az első tisztem. Az a férfi, aki ragaszkodott hozzá, hogy átadja neked a szál ását. Oda kel ene menned hozzá és megköszönni. – Rákacsintott Hartichra, mintha régi barátok lennének.

– Echkal többnyire bátortalan a társas érintkezésben. Ne lepődj meg, ha egy kicsit dacos lesz. Beszélj egyszerűen tovább, szíve mélyén szereti a terraiakat.

E szavakkal hagyta ott vendégét Jere von Baloy, és helyére ment, a LAS-TOÓR parancsnoki székéhez.

– Vigyázz, nehogy elkapj valamilyen fertőző betegséget! –

vicceltek Eniva ta Drorar kol égái, amikor a shiftbe szál t, mely a terrai űrhajóhoz vitte. Eniva és a többi yidari csak nevetett.

Ez még kevesebb mint egy órával ezelőtt volt, de Enivának már egy örökkévalóságnak tűnt. Már nem volt kedve nevetni. A terrai

- 165 -

Borsch Frank - A Csillagbárka űrhajó nagyon piszkos volt. Ha csak egy kicsit is sejtette volna, hogy mi vár rá, akkor a PALENQUE-ra extrém esetekre tervezett védőruhában lépett volna, nem pedig egy egyszerű szabadidőruhában, amely az ál ítólag laza terraiak ízlésének megfelel. Még szerencse, hogy gondolt arra, hogy hozzon magával néhány koffert, megfelelő

ruhákkal...

A parancsnoknő rögtön a hangárban fogadta őt. Sharita Coho egy szűkre szabott, fekete egyenruhában jelent meg, olyanban, melyet egy akon sem viselt volna önként, és elkísérte a kabinjához.

A kabinja...

Még a gyilkosokat és a nemesicím-bitorlókat is jobb szál áson tartják fogva. A kabin egy derékszögű menedék volt, épp akkora, hogy egy keskeny ágy elfért benne. Az egyik oldalon egy kis átjáró, mely a tisztálkodó helyiségbe vezetett. Az ajtó, ami elválasztotta, nem zárt jól, ezért penészszag terjengett a levegőben. Vagy talán volt egy második bűzokozó: amikor Eniva a koffereket a fal mel é ál ította, talált egy koszos férfialsónadrágot, mely nyilván az előző lakóé volt.

Eniva túlságosan is meg volt lepve, hogy tiltakozni tudjon, és amikor összeszedte magát, már el is tűnt a terrai parancsnoknő – de azt nem mulasztotta el, hogy emlékeztesse Enivát, mint „vendég” csak korlátozott szabadság jár neki a PALENQUE-n és a „legjobban teszi”, ha a kabinjában marad és nyugodtan viselkedik.

Hogy mit jelent a „legjobban teszi”, ezt Eniva rögtön megértette, amikor megpróbálta elhagynia kabinját. Egy hatalmas tisztítórobot zárta el az útját. Véletlenül ajtajának tisztításával foglalkozott –

felfogása szerint alapos mosásra volt szükség, mert a kefék surrogása egyszerűen nem maradt abba.

Na, akkor másképp!, gondolta Eníva, és a kabin termináljával kezdett foglalkozni. A terraiak nem is sejtették, ki van a fedélzetükön.

Eniva volt a LAS-TOÓR hálózati specialistája, és így szokva volt ahhoz, hogy a „csápjait” syntronikus úton terjessze ki. Amúgy is a PALENQUE számítógéprendszere volt az ok, ami miatt túsznak jelentkezett. Mikor máskor lenne arra lehetősége, hogy meglessen egy terrai hálózatot?

- 166 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Eniva egyenesen ült a túlságosan puha ágyon, mélyet lélegzett – a száján keresztül, hogy a penészszagot elkerülje –, és munkához látott.

Öt percet adott magának, hogy a terrai számítógépet feltörje.

De az ötből tizenöt perc lett, végül egy fél óra. Eniva káromkodott magában, először halkan, aztán hangosan, de ez sem használt. Vagy kitalálták a terraiak, hogy ki ő, vagy pedig elővigyázatos kortársak voltak: a kabinsyntron le volt kapcsolva a fedélzeti rendszerről, nem software oldalról – ezt megoldotta volna Eniva –, hanem fizikailag.

A kabinsyntron egy zárt rendszer volt – és néma.

Más választása nem volt, csak turistáknak szánt adatokat vagy filmeket hívhatott le. Kétségbeesésében – Enivának az volt az érzése, hogy az unalomtól elpusztul, ha nem csinál valamit, még mielőtt a penészgombák megmérgezik a tüdejét – ezért végigzongorázott a filmeken. Kivétel nélkül mindegyik olcsó kacat volt. Ügynök-sztorik, amelyekben hősies terraiak derítették ki az akonok sötét terveit, akik azt akarták, hogy a terraiak hatalmi előnyét megtörjék, vagy pedig komédiák, amelyekben akonokat figuráztak ki.

Tehát ilyennek gondolnak minket!, bosszankodott Eniva. Miért is szavaztam az el en, hogy lelőjük őket? Ezt a rozsdás hajót könnyedén elintéztük volna, és akkor most a le-muri hajót kutathatnám, ahelyett hogy itt savanyodom meg!

Eniva kikapcsolta a syntront. A düh és a csalódottság könnyei szöktek a szemébe. Hogy lehetett ennyire naiv, hogy idejött? Itt elpusztul! A terrai parancsnoknő bebörtönözte. Bárcsak történne valami, ami...

Valami zúgott.

Eniva felült, nem volt benne biztos, hogy nem csak beképzelte a zajt. Hm, a kefék surrogása az ajtón abbamaradt.

Másodszor is zúgott valami.

Eniva felál t, megigazította a szabadidőruháját, kitörölte szeméből a könnycseppeket, és működésbe hozta az ajtónyitót.

Az ajtó oldalra csúszott – és előtte ál t egy terrai, olyan csúnya, hogy még legrosszabb álmaiban sem tudott volna rondábbat elképzelni.

- 167 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Egy férfi volt, jobban mondva egy kis emberke. A terrai legjobb esetben is csak a mel éig ért, és olyan vékony volt, hogy csoda, hogy a középen nem tört össze... Bőre feketébb volt, mint a világűr, haja göndör, és olyan sörénnyé nőtt, hogy a feje túldimenzionáltnak tűnt.

Két nagy, világos szempár pil antott Enivára.

– Hel ó, Alemaheyu Kossa vagyok, ennek a ladiknak a rádiósa –

mondta a kis emberke. – Sharita küldött engem. – Mosolyakor előtűnt ragyogóan fehér fogsora.

– Sharita... a parancsnoknő?

– Egy és ugyanaz – mondta az emberke, és továbbra is erőteljesen mosolygott.

– Miért? Hiszen legnagyobb megelégedéssel parkolt le engem ide.

– Ó, a kemény számot adta elő neked, ugye? – Az emberke szemrehányóan megrázta a sörényét, mintha egy neveletlen gyerekről beszélnének. – Ne foglalkozz vele. Ezt mindenkivel megcsinálja. De utána mindig megbánja. Ezért küldött engem. Törődnöm kel veled.

Az emberke ismét mosolygott.

– És miért pont téged?

– Ó, mivel épp nincs mit csinálnom. Megszakadt a rádiós összeköttetés a felfedező csapattal, és...

– Megszakadt! Mi történt? – szakította félbe Eniva felháborodva.

– Nincs ok az aggodalomra. Nem is vártam mást. A lemuriak navigációs védelme miatt lehet. Nem mértünk energiakitöréseket –

pedig biztosan lett volna, ha harcra vagy balesetre került volna sor. –

Az emberke megigazította homlokpántját, ezzel megakadályozta, hogy a sörény az arcába essen és eltakarja a szemét. – Tehát épp nincs mit tennem, és különben is és vagyok a legsármosabb vendéglátó PALENQUE-n.

– Mi vagy te?

– Még mindig szkeptikus vagy? – mondta az emberke és újra nevetett. – Gyere velem, te szerencsés, majd meglátod!

Eniva vonakodva követte a terrait – és hirtelen semmi mást nem kívánt jobban, csak hogy a büdös kabinjában maradhasson és rossz terrai filmeket nézhessen.

- 168 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 21.

A fény simogatta arcát, csalogatta.

Solina Tormas figyelmen kívül hagyta Pearl Laneaux figyelmeztető

kiáltását, és elindult fel a meredek lépcsőn a fény felé. Kombifegyvere a hátizsákjában volt, ahová dugta, amikor mindkét kezére szükség volt, hogy a lemuri fedélzeti hálózatba bejusson.

A lépcső egy menedékben végződött, melynek a teteje be volt szakadva. Solina hunyorgott a fényben. Nem tudta felismerni a fény forrását, naphoz nem hasonlított. Egyenletesen jött a kel emes pirosas szín az „égboltról”, nem olyan hideg kék színe volt, mint Shaghomin vagy Drorah egének.

Egyáltalán „égbolt”... Solina tudta, hogy egy hatalmas hengerben van, „égbolt” szó talán túlzás...

– Úgy gondolom, a konstruktőrök több fedélzetet húztak fel –

mondta Rhodan. Hangjában nem érződött a szemrehányás Solina előrenyomulása miatt. A támadás, amitől Pearl félt, elmaradt, és úgy tűnt, a bárka kel emes fénye a Halhatatlanra is nyugtatóan hat. Solina csodálkozott is, hogy miért olyan idegesek a terraiak. Tudtak esetleg valamit a bárkáról, amit elhal gattak, és ami veszélyre utalt volna?

Solina nem hitte. A bárkalakók technikailag alacsony színvonalon éltek. Védőruháik minden potenciális támadástól megvédenék őket.

– Lehetséges – válaszolta Solina. – De talán nézzünk be egyszerűen a bárka közepébe. Én nem ismerek fel semmi különöset.

– Én sem. De több ok is van, ami a több fedélzet mel ett szól.

Először is: ha nem lennének, az megbocsáthatatlan helypocsékolás lenne, egy hatalmas ki nem használt volumen. Nem hiszem, hogy azok az emberek, aki ezt a hajót alkották, pocsékoltak volna.

– Logikusnak hangzik. És a többi ok?

– A nehézségi erő. Ezen a fedélzeten másfélszeres földi nehézségi erő van. Ha a szülőhaza örökségét fenn akarják tartani, nem túl szerencsés megoldás. A hajó lakóinak muszáj lenne, reagálva a

- 169 -

Borsch Frank - A Csillagbárka megváltozott környezeti feltételekre, néhány generációnyi idő alatt egy új kultúrát kialakítani. – Rhodan elfordította fejét az „égboltról”, és a multifunkciós karpercét figyelte. – És a harmadik ok, a sugárzási szint.

Nem veszélyes itt tartózkodni, akár hetekig is. De években vagy évtizedekben számolva a kozmikus sugarak által enorm megterhelés van itt, és ezzel együtt növekszik a genetikai károsodás is. Ha a bárka lakói ál andóan ezen a fedélzeten élnének, akkor nem sokkal a kihalás előtt ál nának.

Solina csak fél fül el hal gatta Rhodan fejtegetéseit. Ésszerűek voltak, ezt nem vitatta, de hogy igazak-e, az a következő órákban derül ki. Az emberek, mindegy, hogy akonoknak, terraiaknak vagy lemuriknak hívták őket, nem voltak logikus lények. Épp el enkezőleg: Solina minél többet foglalkozott a történelmükkel, annál inkább meggyőződött arról, hogy az értelmen alapuló emberi társadalmak kivételt képeznek. Valamennyi értelem minden emberi társadalomban megjelent, amelyek hosszabb ideig léteztek, de túl sok sehol... Gyakran a hanyatlás csírája már benne volt a premisszákban, amelyen egy társadalom alapult. Ha hibás volt, a társadalmat feltartóztathatatlanul hanyatlásba döntötte.

Hogy mi jel emző a bárka lakóira, azt nemsokára megtudják, amint az első lemurikkal találkoznak. A hajó hatalmas volt, de ahhoz túl kicsi, hogy az első találkozás sokáig várasson magára. És Solina addig ki akarta használni az időt, hogy a hajót a saját módján ismerje meg, amelyet sem a találkozás a lakókkal, sem az eszközök nem tudtak pótolni: érezni akarta a hajót.

Solina tekintetét az égboltról oldalra fordította. Balra és jobbra a talaj egyenletesen emelkedett, mintha egy völgyben lennének.

Bizonyos módon ez igaz is volt: a bárka külső burka egyenletesen görbülő felületet adott. Mindegy, hogy a bárka melyik részén léptek be, mindig egy „völgy alján” találnák magukat. Az egyenletesen emelkedő

oldalak, valamint az orr és a tat ködbe vesztek.

Véletlen volt a köd, a bárka ökoszisztémájának nem kívánt mel ékjelensége? Vagy ezt is megtervezték a konstruktőrök, hogy a bárka lakóinak a távolság érzését adják, amiről itt tulajdonképpen le

- 170 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kel ett mondaniuk?

Közben az egész csapat belépett, az ajtó ismét bezárult mögöttük; aggódásra semmi ok, ez csak a biztonsági automatika volt. Pearl Laneaux és Hayden Norwell elővették kombifegyverüket és biztosították a csapatot. Pearl arca elvörösödött, és ál andóan védőruhájának mikrofonjába suttogott. Nem akarta elhinni, hogy megszakadt a rádiókapcsolat a PALENQUE-val. Solina valamennyire megértette izgatottságát – nyugtalantó volt, hogy magukra maradtak.

Profi fülét, ami mindent meghallott, amit a környezetében mondtak, nem kerülte el az sem, hogy a terrai nő a társát „Mamának” szólította.

Rhodan becsukta a szemét és mélyet lélegzett. Úgy tűnt, hasonló stratégiát követ, mint Solina maga. Hevror ta Gosz néhány lépést előbbre ment és a fűbe térdelt, ami körbevette a megrongált menedéket. A tegezével úgy nézett ki, mint egy ősi íjász.

Solina hozzá lépett.

Hevror egy kis összecsukható ásóval egy lyukat ásott a földbe. A lyuk mel ett feküdt a kiásott fűdarab. Solina megérintette a kupacot, sokkal puhább volt, mint a fű Shaghominban, olyan volt, mint egy puha szőnyeg. Végül megtapogatta a gyökereket. Il etve csak próbálta: a gyökerek kitértek az érintése elől, mintha élnének.

Meglepetten kiáltott fel.

Hevror, aki épp az egyik mérőeszközt húzta ki a földből, vigyorgott. – Nos, ha kételkednél az érzéseidben: ezek a gyökerek valóban mozogtak.

– Ez nem lehet igaz! Növényekről beszélünk!

Hevror bólintott. – Így van. De a növényeknek minden további.

nélkül megvan az a képességük, hogy mozogjanak. Gondolj csak a virágokra, amelyek kinyílnak és aztán összezáródnak.

– Igen, de ez olyan folyamat, ami hosszabb idő alatt történik meg, de ez itt...

– ...ugyanaz a folyamat, csak éppen gyorsabb. – Hevror egy kis földdarabot egy elemző készülékbe helyezett.

– Rendben, meggyőztél. És mí a magyarázatod – spontán mutáció, melyet az évszázados kozmikus sugárzás terhelése okozott?

- 171 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Hevror rövid időre felnézett. – Nem, a genetika célzott megváltozása. Ez a talaj itt... – belenyúlt a kis vájatba. A sötét, nedves föld kis darabokra esett szét, amikor uj aival morzsolta. – Ez a talaj hasonlít az egyik akon bolygóéhoz, de hiányzik belőle valami nagyon döntő.

Solina megfogta a földet. Meleg volt és nedves, emlékeztetett családja shaghomini házának kertjében lévő földre. Mi olyan különleges ebben a földben, azon a tényen kívül, hogy egy

„fémcsőben” találták, mely több mint 50000 éve csaknem fénysebességgel száguld a világűrben?

– Megmondom neked – folytatta Hevror, aki leolvasta arcáról a tanácstalanságot. – Hiányoznak az ál atok. A kis rovarok és férgek, melyek normális esetben a földben élnek és láthatatlanul lazítják azt.

Helyettük a fű végzi ezt, a mozgékony gyökereivel. Ha engem kérdezel, ez nem véletlen.

– Meddig akartok még a talajban kotorászni? – kiáltott nekik ebben a pil anatban Pearl. Hadonászott a fegyverével. – Menjünk már végre!

Solina inkább lemondott a tiltakozásról, és jelet adott Hevrornak a felszólítás végrehajtására. Pearl Laneaux abban a hitben élt, hogy ő

vezeti a csapatot, és Solina egyelőre meghagyta ebben a hitben. Így Pearl el volt foglalva, és ez megakadályozta, hogy valóban buta gondolatai támadjanak.

Tovább meneteltek. A terraiak és akonok megegyeztek, hogy egyelőre nem használják ruházatuk repülő aggregátumait. A bárka lenyűgöző méretei el enére egy „kis világ” volt: már nem tarthatott sokáig, hogy találkozzanak a lakókkal. Hogy hogyan fog lezajlani ez az első találkozás, senki nem tudta megjósolni. Ezért jobb volt, ha egy adu van a kezükben. A bárkalakók maguk még mesterséges nehézségi erővel sem rendelkeztek. Nem számíthatnak arra, hogy a látogatóiknak antigravjuk van.

Pearl az elvárásoknak megfelelően az élen haladt. Solina ügyelt arra, hogy Rhodan közelében maradjon, és figyelmét a környezetnek szentelte.

Különös érzés volt a bárkán keresztülmenni. Egy részét egyszerűen

- 172 -

Borsch Frank - A Csillagbárka meg lehetett magyarázni: egy ismeretlen környéken jártak, nem tudták, mi vár rájuk. A másik részét Solina csak kis gondolkodás után fejtette meg: a lemuri hajón nem olyan érzésük volt, mint egy másik űrhajón.

A szűk út, ami a mezők között vezetett, nem volt kövezve. Néhány helyen puha volt, néhány helyen kemény kövek nyomták csizmájuk talpát. A levegőben fűszeres il at volt, de néha kel emetlen bűzt is éreztek. A köd, amely megakadályozta, hogy messze lásson, végtelenséget hazudott neki, mely nem is létezett, azzal a csalóka érzéssel töltötte el, hogy örökkévalóságig masírozhat tovább anélkül, hogy elérné a bárka végét vagy találkozna egy lélekkel is.

De közben az emberi munka nyomait látták. A külső fedélzet egy intenzíven használt mezőgazdasági terület. Egyik mező a másikat érte, öntözőárkok választották el azokat egymástól, olyan keskenyek voltak, hogy egy ember még magasabb nehézségi erő alatt is át tudta ugrani. A mezők méretei igen kicsik voltak, Solinát inkább kertekre emlékeztették, mint komoly mezőgazdaságra; átlátható kis egységek, melyeket gépek segítsége nélkül is meg lehetett művelni. Mert a robotok bizony hiányoztak. A Tejút civilizált világain már régóta robotok végezték a fizikai munkát. A földművelők csak a gépek felügyeletével, a munkafolyamatok és a minőség optimálásával foglalkoztak, hogy megál ják helyüket a galaxis agrárpiacának kemény versenyében.

Itt látszólag nem volt semmilyen gép, csak néhány nyom: a mezők közötti utakon Solina keréknyomokat látott, néhány olyan széles volt, mint egy emberi comb, néhány viszont nagyon vékony, két-három uj nyi.

– Nincs antigrav – kommentálta Rhodan, amikor észrevette, hogy Solina figyeli a keréknyomokat. – A bárka lakói valószínűleg nem ismerik a legcsekélyebb mértékben sem a nehézségi erő

megszüntetését, különben az értékes területüket nem pocsékolnák el utakra.

Igen, ez gyanítható – helyeselt Solina. – Vagy nem ismerik az elvet

– vagy hiányzik hozzá a szükséges energia.

Solina a növényeket kezdte figyelni. Ahogy azt a nagy nehézségi

- 173 -

Borsch Frank - A Csillagbárka erő miatt várni lehetett, szélesebb száruk volt, és szinte teljesen a földnek nyomódtak. Solina sehol sem látott fákat, a legnagyobb növények bokrok voltak, szív alakú levelekkel, körülbelül egyembernyi magassággal.

A bárka flórája és faunája tulajdonképpen Hevror területe volt, és a bolygóökológus specialista szorgosan gyűjtögette a növénypróbákat és helyezte be elemzőkamrákba. Hevror már biztosan meg tudná mondani a bárka ökoszisztémájának alapvonásait, és a fedélzeten talált növények rokonságát vagy nemrokonságát az ismert egyedekkel, de Solinát nem ez érdekelte. Figyelme a növények kulturális történelme felé irányult.

A lemurik, miután feltalálták a fénysebességnél is gyorsabb űrrepülést, robbanásszerűen terjeszkedtek szét a galaxisban. Úgy saccolták, hogy a Nagy Tamanium csúcspontján, körülbelül 50000

évvel az óterrai időszámítás előtt mintegy 100000 település – ahogy nevezték, világ – tartozott a lemurik birodalmához. De ez csak saccolás volt. A feljegyzések hézagosak voltak, többek között azért is, mert a lemurik a háború vége felé tudatosan megsemmisítettek néhányat. A vereség tudatában megpróbálták kolóniáikat a fenevadak elől elrejteni.

Az elővigyázat el enére sok világot felfedeztek és a lakóikat elpusztították. Sok kolónia csatlakozott az exodushoz Andromédára, és sok – még több, mint ahogy gyanították – bár megmenekült a fenevadak elől, de az idők folyamán mégis kihalt. A Nagy Tamanium szerkezete és csaknem kimeríthetetlen erőforrásai nélkül a kolóniák szinte nyomtalanul eltűntek.

Szinte. A világok ökológiájában tagadhatatlanul nyomokat hagytak hátra. Néhány ál at- és növényfajnak, melyet magukkal hoztak –

mindegy, hogy szándékosan vagy anélkül, mint például a kártevők esetében –, csaknem mindig sikerült megszokniuk az új környezetet és életben maradniuk.

Történészek számára ez szerencse volt: a fajok alapján sikerült nekik sok szűznek tartott világot mint egy-kori elfeledett lemuri kolóniát meghatározni. Sőt még többet is, az ál atok és növények

- 174 -

Borsch Frank - A Csillagbárka változása alapján lehetővé vált, hogy egyre pontosabb képet alkossanak a lemurik nagy kolonizációs hul ámáról.

Solina nem volt lemuri fajkutató tudós, de nézete szerint a hajón nem volt olyan faj, amely a kolóniák világain is megjelent – ez még egy érv amel ett, hogy a bárka még a lemuri Tamanium alapítása előtt útnak indult.

– Mi az ott elöl?

Pearl megál t. Solina a vál ai fölött egy vastag, sötét körvonalat látott, mely a ködben kibontakozott előttük. Egy picit ferde volt és egészen a fedélzet tetejéig ért.

– Talán egy lift vagy hasonló összeköttetés a belső fedélzettel? –

feltételezte Rhodan. – Meg kel ene néznünk közelebbről. Annak lehetősége, hogy lakókkal találkozunk, talán nagyobb lesz ott, mint itt kint a mezőkön.

Senki nem el enkezett. A csapat folytatta útját, most gyorsabban,

„szárnyakat kapva” attól a lehetőségtől, hogy bárkalakókkal találkoznak. Mennyivel egyszerűbb lenne akkor választ kapni az ezernyi kérdésre, melyek már a nyelvén vannak!, gondolta Solina. Ők biztosan...

Egy kiáltás szakította félbe elmélkedését. Jobbról, a mezők felől jött. Solina odafordult, de csak embermagasságú bokrokat látott, amelyek vadul inogtak. Csak amikor jobban odafigyelt, akkor vette észre a mozgást a bokrok között. Előbb egy kart, majd egy lábat is látott. Solina több kiáltást is hal ott, majd közvetlenül a szemébe nézett egy bárkalakónak. A férfi szeme – rövidnadrágot, egyfajta pólót viselt és mezítláb volt – kimeredt, amikor a tekintetük keresztezte egymást.

Még egyszer felkiáltott, aztán a férfi és kísérői eltűntek.

– Mi bajuk van? – kérdezte Pearl zavartan. – Miért rohannak el?

– Félelemből – válaszolta Rhodan.

– De miért? Hiszen látják, hogy mi is olyan emberek vagyunk, mint ők.

– Azt kétlem. Fogadok, még soha nem láttak egy terrait védőruhában és kombifegyverrel a kezében. Ezenkívül nem feltétlenül játszik szerepet, hogy emberek vagyunk. Az emberek különösen

- 175 -

Borsch Frank - A Csillagbárka kegyetlenek lehetnek egymáshoz. Nem sejthetik, hogy mi nem akarjuk őket bántani.

Az akonok és terraiak feszélyezetté váltak. Közülük mindenki gondolatban már lefestette az első találkozást a lemurikkal. De hogy ez így fog zajlani... ezzel senki nem számolt.

– Nézzük meg, mit csináltak félénk barátaink, amikor éppen megzavartuk őket – mondta Rhodan. Solinának az volt az érzése, hogy a Halhatatlan ezt azzal a szándékkal mondta, hogy ne hagyja elmélkedni őket. – Láttam valamit csil ogni, amikor elrohantak. Talán az egyikük elhagyott valamit, ami tanulságos lehet számunkra.

A vélekedés gyorsan beigazolódott. A bokrok között egy fémszerkezetet találtak, amire két kerék, egy műanyag ülés és még valami hosszúkás dolog volt montírozva.

– Istenemre, mi ez? – mondta ki pont Robol, a hal gatag logisztikus, amit mind gondoltak.

– Ó, egészen egyszerű – mondta Rhodan. – Ez egy bicikli.

Gyermekkoromban nekem is volt egy. – A terrai felemelte, magához húzta a szerkezetet.

– És mit csinálnak egy biciklivel?

– Természetesen mennek vele. – Rhodan nem tudta elnyomni nevetését.

– Hogyan? – kérdezősködött tovább Robol. – Van talán egy antigrav mezője vagy valami, ami egyenesen tartja? És nem látok meghajtót sem!

– Nincs neki. Ezzel működik! – Rhodan a combjára mutatott. –

Tulajdonképpen, teljesen egyértelmű. A bárkán a bicikli az ideális jármű. A távolságok kicsik, nincs emelkedő. És egy bicikli karbantartása nem bonyolult, értékes energiát sem használ fel, környezetbarát.

– Ez túl jól hangzik, hogy igaz legyen – csatlakozott Robolhoz Hayden. Úgy tűnt, Robol és Hayden jól megértik egymást. Solina figyelmét nem kerülte el, hogy egymás mel ett mentek. – Hiszem, ha látom!

– Akkor megmutatom...

- 176 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Rhodan egy rutinos mozdulattal a biciklire ült és elindult. Combjai fel és le mozogtak, ahogy gyorsan távolodott. Solina arra várt, hogy a terrai elborul, bár Rhodan ingott, de csoda folytán megtartotta az egyensúlyát.

Aztán Rhodan elkanyarodott és eltűnt a szemük elől. Csaknem ugyanebben a pil anatban Solina egy hangos surrogást hal ott, majd ezt egy kiáltás követte.

– Perry, mi történt? Minden rendben nálad? A terraiak és akonok egyidejűleg azonnal megmozdultak, rohantak a Halhatatlan után.

– Igen, velem minden rendben – érkezett a válasz. – De ezt itt látnotok kel ! Nem fogjátok elhinni!

- 177 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 22.

Amikor meghal ották a hírt, a kalpenek uj ongani kezdtek. Gyorsan felkerekedtek a táborukból, ahonnan máskor csak lassan, és demonstratív elégedetlenséggel indultak el, hogy megkezdjék napi munkájukat. Most egymáshoz rohantak, megölelték egymást.

– Vége van! Végre vége van! – kiabálták egyre gyorsabban és olyan hangosan, hogy még a messzebb lévő metach'tonokban is hal ották.

Természetesen Tekker volt a történések közepén, magas fejhangján újabb és újabb kiáltásokat skandálva, melyeket a többi kalpen azonnal átvett.

Denetree legszívesebben a fejére húzta volna vékony takaróját, a szemhéját összeszorította volna és kezével befogta volna a fülét. De ez sem segített volna, a kalpenek dobogó tánclépéseitől megremegett a padló, nem felejtetik el vele, hogy mi történt.

Ő megmenekült.

A többiek meg fognak halni.

E két mondat visszhangzott gondolataiban a kalpenek éneklése közepett. A háló jelentkezett ezen a reggelen, híreit minden terminálra eljuttatta, még a kalpenek hordozhatójára is, amelyet, mint egy nem kedvelt, haszontalan tárgyat cipeltek magukkal egyik táborhelyről a másikra. Elvből nem hittek a közléseinek. Legalábbis eddig ezt gondolta Denetree. A kalpenek örömtánca másra utalt.

A közlések közvetlenül a hálótól jöttek. Természetesen a Naahk nevében, hiszen a háló az ő alázatos eszközének nevezte magát.

Dal amos hangján, mely akár egy férfié, akár egy nőé is lehetett, köszönetet mondott Launtnak, a tenarchnak az árulók utáni hajszában tanúsított odaadó munkájáért.

Launt... Denetree nem akarta elhinni. Valami szörnyűség történhetett. Launt inkább meghalt volna, mint hogy üldözze a csil akeresőket. Hiszen őt is megmentette, élete kockáztatásával!

- 178 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A háló nem sokáig emlegette Launtot. Nevének megnevezése csak eszköz volt, hogy a feszültséget fokozza, hogy az igazi hírt még halogassa, amely hihetetlen, de egyidejűleg elkerülhetetlen volt. A tenoyk, hirdette a háló, kifüstölték az árulókat, előhúzták őket szegényes rejtekhelyükről, ahol azt hitték, hogy elbújhatnak a hajó elől. Nagy tévedés, legalább akkora, mint az, hogy a metachok számára létezik élet a hajón kívül. Ott csak halál van. Egyedül a hajó garantálja a metachok életben maradását.

Nos, hogy valamennyi árulót elfogták, nem szükséges, hogy továbbra is értékes levegőt és élelmet pazaroljanak rájuk. Ma este, az éjszaka beköszöntével, folytatta a háló, a csil agkeresőket a hajó farában átadják a csil agoknak, amelyeket annyira kerestek. Ugyanúgy kel meghalniuk, mint azoknak a bátor tenoyknak, akik megpróbálták Venront visszatartani őrült tettétől. Ha az árulók meghaltak, visszatér a béke a fedélzetre, a metachok közössége megújul...

Visszatér a béke a fedélzetre... vége a hajszának. Denetree a táncoló kalpeneket nézte. Vadul kapálóztak karjaikkal és lábaikkal, és közben visszatartották a levegőt, míg vörös nem lett az arcuk és a szemük kimeredt. – Segítség, segítség, nem kapok levegőt! Hozzatok vissza!

Hozzatok vissza a hajóra! – kárálta Tekker. Nem a leghangosabban, de a fejhangja kitűnt.

Denetree megmenekült. A hajó nem keresi őt többet, valószínűsítik, hogy önként követte bátyját a halálba, és holtteste valahol a hajó mel ett lebeg, az örökkévalóság felé. Launt, akit a háló a hajszát vezető

tenarchnak nevezett, nem árulná el őt. Csak csendben kel maradnia, vonulnia a kalpenekkel a hajón keresztül és az életben tartó rendszereket foltozni, a kalpenek durva vicceit ugyanolyan durva megjegyzésekkel kontrázni, hagyni, hogy Tekker „kislánynak”

szólítsa, és vigyázni, hogy mindig reagáljon, ha valaki így kiált: –

Danque, gyere ide! Danque, hozz kötelet! – vagy hasonlókat.

Danque-ká kel ett válnia. Denetree-t elfelejteni, oly mélyre elásni, hogy soha többé ne kerüljön elő. Néhány férfi – tulajdonképpen a legtöbb – már értésére adta, hogy érdeklődnek iránta. Csak választania kel ett volna egyet közülük – hogy kit, az mindegy volt, mind

- 179 -

Borsch Frank - A Csillagbárka ugyanolyan piszkosak, ugyanolyan ügyetlenek, de mégis ügyefogyott módon szeretetteljesek voltak, és nyugta lenne. Élete végéig.

– Danque, gyere! Táncolj velem! – Az egyik férfi odament hozzá, megfogta inas kalpenkezével, és fel akarta húzni. – Miért vágsz ilyen arcot? Ma örömnap van!

– Mehiu, ne, nem vagyok jól. – Próbált visszaülni.

– Gyere, táncolj velem! – A kalpen húzott rajta egyet, mintha nem hal otta volna az elutasítást. Talán nem is hal otta. Denetree gyorsan megtanulta, hogy a kalpeneknek különösen jó hal ásuk van. Mindent meghal ottak, amit akartak, de abból semmit, ami nem tetszett nekik.

– Mehiu, kérlek... – Semmi nem használt. A kalpen felhúzta Denetree-t, aki egy pil anattal később visszazuhant a takarójára.

– Hal ottad, mit mondott, Mehiu. Nincs jól – hal atszott Tekker magas hangja.

– De...

– Ő még új nálunk, nem érted? Fáradt, az aknában való munka elgyengíti. Nem szokott még hozzá. Várj néhány hétig, akkor már fog veled táncolni.

– Mehiu szégyenkezve lehajtotta a fejét és csatlakozott a többi táncolóhoz. Tekkernek senki nem mondott el ent. Tekker Denetree-hez fordult: – Te pedig iparkodj, hogy nemsokára jobban légy, megértetted?

Denetree csak bólintott.

Végül befejeződött a kalpenek tánca. A munkát, mint minden nap, el kel ett végezni. A hajó elvárta minden metachtól, a kalpenektől is, akik a kötetlenség érzésében fürödtek, hogy teljesítsék kötelességüket.

Ha nem tették, nem kapták meg az ételadagjukat.

Denetree ezen a napon is – úgy, mint a többiek – korgó gyomorral ment munkába. A tánc értékes időt vett el a kalpenektől, amit be kel ett pótolni. Tekker nógatta őket káráló hangján, kiosztotta a munkát.

Denetreenek a javítandó terület szélén adott munkát, egészen messze a többiektől. Oly messze, hogy kiabálásuk, eszközeik hangja és az ütések egészen összemosódtak a hajó háttérzajával, és Denetree-nek azt az il úziót adták, hogy egyedül van, zavartalanul.

- 180 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Tekker sejtette talán, hogy mi zajlik le benne? Denetree egy időre megbénult a félelemtől, hogy felfedezik, hogy mindezt elveszíti.

Mindezt?, kérdezte egy halk belső hang, míg könnyei csorogtak az arcán és a durva felületre csepegtek, amelyet tulajdonképpen meg kel ett javítania. Neki már mindegy volt. Büntessék meg a kalpenek, a hajó a hanyagsága miatt. Egy-két napot kibír étel nélkül!

Teltek az órák. Denetree könnyei elapadtak, az ál andó légáramlat, ami az aknákban uralkodott, elpárologtatta a lecsorgott cseppeket.

Gyomrának korgása már fájdalmas volt. Az anyagraktárnál, ahová a kalpenek minden reggel mentek, volt étel, de hogy ezt megkapja, a többiek elé kel ett volna mennie, durva megjegyzéseiket hal gatnia.

Nem, inkább kibírja az éhséget.

Egy idő múlva Denetree azon kapta magát, hogy kezei már ügyesen keresik a szerszámokat, és foltozzák a lyukakat. A két hét alatt, amit a kalpeneknél töltött, rutinosabbá vált. Kivágta a rácshálót, odail esztette, befújta tömítőanyaggal, el enőrizte, majd kitapogatta a következő lyukat, egyre gyorsabban és gyorsabban. Denetree izzadt, légzése és pulzusa begyorsult. Már csak az aknát látta, a lyukakat és a feladatát. Mit érdekelték őt a csil agok, a keresők és a halott testvére?

Nem voltak fontosak. A kalpenek sem voltak fontosak, igen, a hajó és a missziója sem volt fontos. Az számított csak, hogy az összes lyukat megtalálja. És ma este elcsigázva és elégedetten fog lerogyni, azonnal elaludni és egy álom nélküli éjszaka után új lyukakat találni és ismét aludni és ismét ...

A különös munkalázban, ami elkapta, csak hosszabb idő után vette észre a változást. Csak akkor tűnt fel neki, amikor egy új rácsháló után nyúlt, és gyors, heves lélegzése valamennyit nyugodott. Hangosság támadt, olyan erővel, mint még soha.

A levegőaknák a hajó minden fedélzetét átszelték. Ha készítettek volna róla tervet, a rácshálókra emlékeztetett volna, amivel a lyukakat befedték. Egy sűrű szemű, átfogó hálózat. Ebben a hálózatban cirkulált a hajó levegője – és az, amit a levegő magával vitt, a hang. Denetree csak nagyon ritkán tudta kihal ani tisztán a beszélgetéseket a mezőkön dolgozó metachok háttérzajából, a több ezer társalgásból, amit a hajón

- 181 -

Borsch Frank - A Csillagbárka folytattak, a hajóaggregátumok munkazajából. A kalpeneknek, akik egész életüket az aknákban töltötték, megvolt az a képességük, hogy az össz-zajban meghal ják az egyes beszélgetéseket. Esténként gyakran ültek tiltott tüzeiknél és mesélték, hogy aznap mit hal gattak ki. A kalpenek mindig mindent tudtak, a történetnek azt az oldalát is, amit a hajó elhal gatott a metachok elől. Csak... a csil agkeresők történetének nem volt másik oldala...

Denetree még csak kezdő volt, de azt már megtanulta, hogy az általános hangulatot „kihal ja”. Többnyire nyugodt volt, a sztoikus magatartás hangja, ahogy azt egy jó metachtól el is várták. Míg a kalpeneknél volt, többször vélte hal ani a félelem hangját is, amikor az árulókról és arról beszéltek, hogy mit okozhat ez a hajónak. Néha a hangulat diadalmas volt, amikor egy újabb árulót kaptak el.

Most egy új érzést hal ott ki: a pánikét. A hajó megremegett a metachok gyors lépteitől, akik mindent hátrahagyva rohantak, éles kiáltásaik visszhangzottak, melyekkel a többi metachot is megijesztették.

Denetree tanácstalanul hal gatózott. Mi történt?

A vibrálás és a kiabálás mérséklődött, távolba veszett. És akkor Denetree újabb zajt hal ott, ami őt is megijesztette: a surrogást, ami elárulta, hogy a kalpenek a szűk aknákban csúszkálnak. A kalpenek menekültek!

Igaza lett a hajónak? Megtámadták őket? Venron rájuk hozta a szerencsétlenséget?

Denetree ütéseket hal ott, melyek közeledtek, ideges surrogással aláfestve. Valami jött felé! Elővette a legnehezebb szerszámát, megmarkolta, készen arra, hogy szerencsétlen életét védje. Egy elmosódott fény látszódott a sötétben, aztán egy ráncos arc látszott a homloklámpa fényében. Tekkeré volt.

– Tekker! Mi történt? Miért rohan mindenki? – kiáltotta Denetree.

– Azonnal, kislány – válaszolta Tekker. – Nincs sok időd, gyere utánam!

Tekker gyorsan megfordult a szűk aknában, mint egy kígyó és tovakúszott. Denetree kúszott utána, olyan gyorsan, ahogy csak tudott,

- 182 -

Borsch Frank - A Csillagbárka szerszámait is hátrahagyta.

Egy érzés azt sugallta neki, hogy többé már nem lesz rájuk szüksége.

Néhány méter után Tekker jobbra elkanyarodott, egy nagyobb aknába, aztán megint jobbra, így 180°-os fordulatot tettek.

– Tekker! – lihegte Denetree. – A többiek nem ebbe az irányba mennek!

A kalpen szótlanul kúszott tovább.

Végül eljutottak az egyik legnagyobb, legszélesebb főaknához. A falhoz volt támasztva Denetree biciklije.

– A biciklim! Hogy kerül ez ide?

– Ide hoztam.

– De miért?

– Mert szükséged lesz rá. Gyorsnak kel lenned, kislány.

Denetree a biciklihez rohant, lehajtotta elöl a szál ító felületet. –

Ugorj fel, Tekker! – kiáltotta. – Gyorsabbak leszünk, mint ahogy a levegő áramlik az aknákban! – Mutatta Tekkernek, hogy hova szál jon fel.

Tekker rázta a fejét. – Nem, én nem megyek.

– De miért nem? Nem tudom, hogy mi, de valami szörnyűség történik. Mindenki menekül, még a kalpenek is! Nem várhatod el, hogy hátrahagyjalak! Megmentetted az életemet!

– Csak rohanjanak. – Tekker nem akarta követni a lányt. – Nem tudnak semmit. A metachok buták, csak a saját metach'tonjukat ismerik, és a rémmeséket, amit a hajó mesél nekik. Ezt rágják újra és újra, míg igaz nem lesz. Minden, ami idegen, annyira megijeszti őket, hogy elveszítik a fejüket.

Denetree a kormányra támaszkodott. – És a kalpenek? Ők is rohannak!

A kalpenek szája nagyobb, mint az eszük. – Tekker kárált. – Higgy nekem, én tudom. Azt gondolják, ők másak, de végeredményben ugyanolyanok, mint a többi metach. Te, kislány, más vagy, a te utad máshová vezet. – Odalépett a lányhoz és megfogta a csuklóját. Szinte már fájt, ahogy szorította. – Figyelj rám, kislány. Idegenek vannak a

- 183 -

Borsch Frank - A Csillagbárka fedélzeten! Nem tudom, hogy kik ők s mit akarnak, még azt sem tudom, hogy néznek ki. Csak azt tudom, hogy neked hozzájuk kel menned. Azonnal. Ők a te esélyed. Te nem tartozol hozzánk.

– De... de te magad mondtad a tábortűznél, hogy hozzátok tartozom!

– Hazugság volt. Hazudtam neked. Neked és magamnak is. Te el akarsz innen menni, kislány, ezt érzem. El kel menned innen, különben meghalsz. Menj az idegenekhez! Indulás! – Tekker elengedte a csuklóját, és olyan erőset ütött a hátára, hogy előrebukott. Elvesztette az egyensúlyát. A kormány a csípőjébe fúródott. Elnyomott egy fájdalmas kiáltást, újra felült és a kalpenhez fordult.

– Mire vársz még, kislány? Kékre-zöldre kel hogy verjelek, míg engedelmeskedsz?

– Te... te azt mondod, ez az én esélyem – mondta Denetree. – De a tied is. Ha az idegenek engem nem bántanak, téged sem fognak! Gyere velem, Tekker!

A kalpen szótlanul hozzá lépett. Denetree behúzta a nyakát, egy újabb ütést várva. Tekker soha nem fogta vissza magát, hogy erőszakot alkalmazzon, ha érvényesíteni akarta akaratát. Denetree ezt már többször látta.

De Tekker nem ütötte meg. – Nézz rám, kislány – mondta. – Jól nézz rám, nézd meg a ráncokat, melyeket az aknabeli légáramlat vésett arcomba. Negyven éve kúszok, mászok a hajó belsejében. Azt hiszed, erről álmodtam egész életemben? Ez az, amit kerestem? Ezt az életet választottam, mert ez volt a legjobb, amit választhattam, az egyedüli, amit el tudtam viselni – és ez az egyedüli, ami számomra lehetséges. A kalpenek és az aknák nélkül én csak egy ronda, éles kacajú öregember vagyok, akivel senki nem akar kezdeni semmit. De te még fiatal vagy.

Keress magadnak egy jobb életet!

Tekker megfogta a vál át, és teljes erővel eltolta magától. Denetree ezúttal fel volt készülve, nem veszítette el egyensúlyát. Lábai megtalálták a pedált, és hajtani kezdte. Tekker a háta mögött maradt.

– Gyerünk, tekerj, amilyen gyorsan csak tudsz! –, ez volt az utolsó, amit tőle hal ott. – Tekerj, Denetree!

- 184 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 23.

A hétköznapi rutin visszatért. Lemal Netwar, aki nem kételkedett abban, hogy a béke a fedélzeten helyreáll – az árulók likvidálása nemsokára megtörténik –, élvezte, hogy ismét triviális hétköznapi dolgokkal foglalkozhat.

A displayn előtte volt a hajó összes adata: energiatermelés- és

-felhasználás, születési és halálozási számok, mezőgazdasági és ipari termelési adatok.

Az évek folyamán egyre inkább az a meggyőződése támadt, hogy bár a hajó fémből és műanyagból épült, funkciójában inkább hasonlított egy élő szervezetre, mint egy gépre. Mint egy idős ember, a hajó is mutatott öregedési jeleket, voltak jó és rossz napjai, anélkül, hogy ennek okait Lemal pontosan meg tudta volna mondani.

És mint egy embernél, néha elég volt egy apró kis löket ál apotának komplett átalakulásához. Az energia megváltozott elosztása a különböző szektorokban, célzott energia- vagy oxigénadag itt és ott, csodákat művelt. Az évek során Lemal már érezte, mire van szükség, és többnyire azzal töltötte a délelőttjeit, hogy megadja a hajónak, amire szüksége van, „simogatta”, ahogy ő nevezte. A Naahk elektronikai csápjai mentesek voltak a betegségtől, amely különben minden mozdulatot kínszenvedéssé változtatott.

Semmi nem volt kielégítőbb, mint a különböző indexekkel való játék a displayn. Ha változtatott egy változót, ez a többire is kihatott.

És néha, a jó napokon, a hajó majdnem olyan csúcsteljesítményeket mutatott, mint amilyet a konstruktőrei megálmodtak.

A mai nap közepes volt a hajó számára, ez megfelelt a Naahknak.

Ez izgatta becsvágyát, elvonta gondolatait, melyek mindig és mindig visszatértek az árulókra, akik utolsó óráikat élik. Lemal elhatározta, hogy ma jó napot szerez a hajónak.

Figyelte az egyes teljesítményadatokat. Az energiatermelés kivételesen jó volt. Bár a be'ketrenek száma az elmúlt években

- 185 -

Borsch Frank - A Csillagbárka ijesztően csökkent, de a megmaradtak szinte emberfeletti áldozattal végezték kötelességüket. A mai napon olyan sok energiát sikerült termelniük, hogy a végén valószínűleg még egy kicsit raktározni is tudnak. Lemal lehívta a különböző metach'tonok adatait. Itt is – a számok az egy órával ezelőtti ál apotot mutatták – csak átlagon felüli értékek. A metachok egészségesek voltak, motivációjuk különösen nagy, ez bizonyára az elmúlt hetek eseményeinek érdeme. A hajó közössége a próbát, ami elé az árulók ál ították, bravúrral kiál ta. A metachok még közelebb kerültek egymáshoz.

Lemal elégedetten figyelte az adatokat. Csak egy kis idő után támadt egy gondolata. Miért volt a mai nap csak közepes, ha a legfontosabb adatok az átlag fölött voltak?

Nyugtalan lett, további adatokat hívott le, és egy idő múlva megtalálta a bűnöst: az oxigénel átás.

– Mi az, már megint rosszul dolgoznak a kalpenek? – kérdezte hangosan. Nem volt szükséges külön megszólítania a hálót, mindig jelen volt.

– Munkateljesítményük megfelel az előírtaknak – válaszolta a háló.

Legalább valami. A kalpenek hajlottak arra, hogy öntörvényűen viselkedjenek. A Naahk szívesen lemondott volna a szolgálataikról, de minden kísérlete, hogy átlagos metachokkal helyettesítse őket, meghiúsult. A metachok vagy még rosszabb teljesítményt nyújtottak, vagy rövid időn belül ők is kalpenekké változtak, dacosak és makacsok lettek, és a Naahk megint ott ál t, ahol elkezdte.

– Rosszak az irányelvek?

– Nem. Te magad határoztad meg az utolsó tízéves tervedben. A tenarchok azóta el enőrzik és a te irányelveidet követik.

Lemal további adatokat hívott le, anélkül, hogy válaszolt volna. A háló soha nem jött zavarba, ha válaszolni kel ett, bár megerőltető

beszélgetőpartner volt, de volt egy tagadhatatlan előnye: nem ember volt; a tenarchoktól eltérően nem kel ett azon elmélkednie, hogy valamit elutasított vagy udvariatlanul viselkedett.

A displayn megjelent a hajó sematikus ábrázolása. Azok a szektorok, ahol az oxigénel átás elérte a normál szintet vagy még meg

- 186 -

Borsch Frank - A Csillagbárka is haladta, zöld színnel voltak jelölve; azok a szektorok, amelyek a normál szint alatt voltak, de még ingadoztak, ami egy ilyen nagy és komplex ökoszférában elkerülhetetlen volt, kékkel; és azok a szektorok, ahol azonnal cselekedni kel ett, pirossal.

A belső fedélzet tele volt zöld és kék mezőkkel, tehát a szokásos értékek. A növények csaknem teljes hiánya nem engedhetett jobb eredményt. A középső fedélzet is csupa zöld volt. A külső fedélzet...

Zöld, kivéve a hajó orrának közelében lévő szektort.

– Mi történt ott? – kérdezte a Naahk. Nem kel ett pontosabban fogalmaznia, a háló tudta, milyen adatokat mutat a display.

– Nem értem a kérdésedet.

A XVI F szektorban, a külső fedélzeten. Nyomáscsökkenés. – Mi ütött a hálóba? Megint játszadozni akart vele?

– Nem tudom, miről beszélsz. Minden érték normális. – És akkor mi van itt előttem a displayn?

– Természetesen zöld értékek. Már mondtam.

– Igen, természetesen. Most látom. – Lemal uj ai remegtek, amikor pontosabban tanulmányozta a szektort. Meghibásodás. A háló viselkedését már nem lehetett azokkal a módosításokkal magyarázni, melyeket a Naahk hajtott végre az interface-en. Ezáltal a háló úgy viselkedett, mint egy ember, makacskodott és vonakodott néha, de eddig még nem hazudott.

Csak egy magyarázat volt a háló viselkedésére: meghibásodás. A hálóé vagy a hardware-é, amelyen barkácsolt. Ebben reménykedett.

Manuálisan kapcsolódott be a szektorok szenzoraiba. Egy kivétel el mind zöld jelentéssel reagáltak a vizsgálatra. Tehát működtek. Akkor a hiba valószínűleg a hálóban van.

Lemal másodszor és harmadszor is lehívta az adatokat. Talán tévedett, talán csak egy szenzor volt rossz, nem maga a háló, melynek kifogástalan működésétől függött a közösség életben maradása.

Zöld értékek, csak zöld értékek.

Lemal nem adta fel. A szektor el enőrző kamerájára klikkelt. Nem volt meglepő, hogy csupa piros érték jelent meg. A legtöbb kamera az évszázadok folyamán elromlott, és mivel nem voltak fontosak a hajó

- 187 -

Borsch Frank - A Csillagbárka működése szempontjából, nem cserélték ki azokat.

246 247

A Naahk az inspekciót a működőképes kamerákkal kezdte, amelyek a külső fedélzet felszínére voltak felszerelve. A mezőkre pil antott, amelyen olyan növények növekedtek, amelyek bírták a kozmikus sugárzást és a nagyobb nehézségi erőt. Semmi feltűnő. Vagy mégis? Valami nem stimmelt. Rossz érzése támadt, és ez minden új kameraál ással csak erősödött. Végül megértette: a mezőn egy ember sem volt. Ebben az időben pedig tele kel ett volna lenniük dolgozó metachokkal.

Mi történt? Véletlen csupán? Vagy a metachok maguk is észrevették az alacsony oxigénel átást, és más szektorokba vonultak?

Ez a magatartás nagyon szokatlan lenne. Egy jó metach addig marad a kijelölt helyén, amíg egy másikat nem parancsolnak neki. Valami rosszabb történhetett, mint az oxigénel átás gyengülése, ami arra késztette őket, hogy megszokott magatartásukon változtassanak.

Elhatározta, hogy később felhívja az il etékes tenarchot, és magyarázatot követel. De először kideríti ezt a jelenséget. A Naahk el enőrizteakamerákatakülsőfedélzetbelsejében.

Megkönnyebbülten látta, hogy a két komp, amit ebben a szektorban helyeztek el, érintetlen volt. Legalábbis a félelme, hogy egy „második Venron” is elindul, alaptalan volt.

Tovább folytatta a keresést. Ellenőrizte a folyosókat és helyiségeket, amelyekbe a hajó elindulása óta senki nem lépett be. A lámpák fénye itt nagyon gyenge volt, sok már nem is működött.

Ez a munka fárasztó volt. Fájni kezdett a tarkója. Automatikusan mozgatta a fejét balról jobbra, fentről le,és amíg a váltakozó képeket nézte, a nem használt ízületeket olyan megterhelésnek tette ki, amihez nem voltak hozzászokva. Már éppen azon volt, hogy egy kis időre felfüggeszti a keresést, amikor észrevett egy kameraál ást, amely egy régóta üresen ál ó raktárat figyelt, közvetlenül a hajó külső burkánál.

Az itt tárolt pótalkatrészeket az indulás utáni első évszázadban már felhasználták.

Meglátott egy lyukat.

- 188 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A hajó történetében ez nem volt példa nélküli, hiszen az anyag öregedett és itt-ott lyukak keletkeztek. De ez a lyuk más volt, mint a többi. Lemal rázoomolt. Hegesztésvarratot látott, kerek és olyan nagy volt, hogy egy ember kényelmesen befért rajta. A hegesztés varratai rendszertelenek voltak, mintha valaki gyorsan csinálta volna – így ki volt zárva, hogy ez a hajó építőitől származott. Lemal a képet infrával is megnézte. A varratok pirosak voltak. Nemrég csinálhatták.

Nyomban cselekedett. Nem fordult a hálóhoz. A háló részleges vaksága bebizonyította, hogy többé már nem bízhat benne.

Launt feje jelent meg a display egyik kis ablakában. A tenarch még sápadtabb volt, mint akkor, amikor Netwar megbízta őt az árulók felkutatásával.

Naahk! – mondta Launt. – Hal ottál már róla?

Az el átási zavarról?

Launt a fejét rázta. – Erről én nem tudok. Az idegenekről kérdezlek.

Idegenek?

248 249

Épp most hal ottam róluk. Behatolók vannak a fedélzeten a XVI E

szektorban! A metachok menekülnek előlük!

Ez a szektor határos volt azzal, ahol Lemal a friss hegesztésvarratra bukkant.

Megtalálták a hajót. Az a nap, amitől már régóta félt, eljött.

Naahk! – sürgette Launt, amikor Lemal hal gatott. – Mik a parancsaid? Mit tegyünk?

A metachoknak el kel hagyniuk a külső fedélzetet. Mindenkinek.

Gondoskodom róla. És aztán?

Hívd össze a tenoykat a középső fedélzetre. Teljes harci felszerelésben. Nálatok vagyok, amilyen gyorsan csak tudok.

Lemal megszakította a kapcsolatot. Magába injekciózott egy adag fájdalomcsillapítót és felál t. Az egyik fiókból kivett még néhány adagot, ami hetekre elegendő, majd felvette a testpáncélját.

Amikor a lift közeledett a középső fedélzethez és a nehézségi erő

egyre erősebben a talajhoz nyomta, el enőrizte a fegyvereit. Működtek,

- 189 -

Borsch Frank - A Csillagbárka töltve voltak. Eltette, majd uj ai megtapogatták a láncot, ami a nyaka körül lógott, belekapaszkodtak a jelvénybe. Érezte, hogy felélénkíti, emlékezteti arra, hogy miért vál alta magára a sok fáradalmat, mit szolgált.

Ettől elmúlt a félelme.

Legalábbis egy része.

- 190 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 24.

Solina Tormas mindig is érdeklődött a múlt iránt. Gyermekkorában az édesapját és édesanyját, a nagyszüleit, déd- és üknagyszüleit nyaggatta – nagy családjának minden tagját, akit elért –, és azután érdeklődött, hogy korábban milyen volt az élet. Míg a többi gyerek a strandon töltötte napját és világító halak után merültek, hogy a különböző akon világokból érkező turistáknak adják el azokat, Solina otthon töltötte az idejét, legszívesebben a üknagymamájával.

Mesdaq más volt, mint a többiek. Ő nem zavarta el Solinát, soha nem figyelmeztette, hogy hagyja abba az átkozott kérdezősködést a halott múltról, és inkább hasznos dolgokkal foglakozzon, például takarítsa ki a konyhát vagy keressen pénzt a turistákon. Mesdaqnak mindig volt elég ideje.

Csak évekkel később, amikor Solina már felnőtt, értette meg, hogy miből eredt Mesdaq türelme: üknagymamája egy öreg, nyúzott asszony volt, aki a halálra várt. Az életben tartó aggregátumok a hintaszékében megtagadták tőle a megváltást, míg elméje egyre inkább szétesett.

Végül már csak árnyéka volt egykori önmagának, aki a múltban élt.

– Mesdaq, milyen volt, amikor gyerek voltál? – kérdezte Solina.

– Szegények voltunk – mondta az aggastyán nő. – Nagyon szegények. Az óceán tele volt világító halakkal, de senki nem akarta megvenni őket. Csak egy hálót kel ett a tengerbe dobni és kihúzni, tele volt hal al. Sok erős karra volt szükség. De abból mindig túl kevés volt. Sokan meghaltak, mielőtt tudtuk volna, hogy mely halakat szabad megenni, és melyiket nem. Nem sok volt ehető.

Miért nem a boltban vettétek a halakat? Vagy miért nem hozattátok? – Solina senkit nem ismert, aki a halakat közvetlenül a tengerből ette.

– Nem volt bolt. És senki, aki adhatott volna nekünk valamit.

– Hogyhogy nem volt bolt?

– Újak voltunk ezen a világon.

- 191 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Ti... te nem shaghomini vagy?

– Nem.

Milyen buta dolog, gondolta a kis Solina, egy olyan világba költözni, ahol nincsenek boltok!

– Akkor miért költöztél ide?

– Kényszerítettek minket.

– Ki?

– A kormány, az energiakommandó.

Micsoda butaság! A kormány csak jót tesz velünk!

– Miért?

– Mert nem akarták, hogy útban legyünk.

– Honnan jöttél?

– Drorahról.

– Itt mindenki Drorahról jött?

– Nem, de sokan.

– Akkor Drorahról származunk?

Ezen a kérdésen Mesdaq mindig sokáig gondolkozott. Eleinte –

igennel – felelt, de egyszer olyan sokáig gondolkozott, hogy Solina azt hitte, már megint elbóbiskolt. Azt suttogta: – Nem, Lemurról.

Ez volt az első alkalom, hogy Solina az őshaza nevét hal otta.

Többé nem tudta elfelejteni.

A gyerekből tinédzser lett. A vele egykorúak sokat ugratták, érezték, hogy Solina más, mint ők. Solina úgy tett, mintha ez nem érdekelné, és még mélyebbre ásta magát a múltba. Egy nap felfedezte, hogy a szobájában lévő terminál másra is jó, nemcsak hülye játékokra és eszetlen beszélgetésekre. Ablak volt a múltba. A számtalan generáció, akik előtte jöttek és mentek, benne éltek tovább.

Mesdaqkal ezek után már nem töltött olyan sok időt. Az üknagymama szinte mindig aludt, a hintaszékében lévő aggregátum el enére is. Ha egy antigravmező nem tartotta volna egyenesen a fejét, ál andóan előrebukott volna. A történetek, amelyeket mesélt, egyre zavartabbak és összefüggéstelenebbek lettek, és ezenkívül Solina már valamennyit hal otta.

Ezzel szemben a terminál sok újdonságról számolt be neki, így

- 192 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Solina megismerte a lemurik, az akonok és sok ezer más nép őseinek történelmét. Valamennyien egy és ugyanazon bolygóról származtak: Lemurról, amit Földnek is neveztek.

Lemur egy láthatatlan világ volt a galaxis kies részén. Csak azzal tűnt ki, hogy élő volt – bár ez a „különlegesség” jel emző volt a Tejút még több ezer más bolygójára – világára is.

S mégis, a lakói történelmi szempontból elég rövid idő, másfél évszázad alatt a Tejút vezető hatalmává tették a bolygót. Lemuria kontinensről, mely később elsüllyedt, a lemurik telepesekkel teli hajóikat a galaxis minden részébe elküldték. Nemsokára a Nagy Tamanium, ahogy a Csil agbirodalomban nevezték, több bolygót foglalt magába, mint maga az Arkonid Impérium vagy a terraiak Szoláris Impériuma virágkorában. 111 taman, azaz közigazgatási terület tartozott a lemurik birodalmához – és még ez sem volt elég, a Tamanium csápjait kiterjesztette már a szomszédos galaxisra, Andromédára is.

Úgy tűnt, az a sorsa, hogy örökké fennmaradjon.

De előjöttek a semmiből a fenevadak, megtámadták a lemurikat és néhány év alatt szétesett a Nagy Tamanium. Lemuria kontinens, ahonnan a lemurik civilizációja kezdetét vette, a tengerbe sül yedt. A tamanokat szétverték. A lemurik egy részének sikerült a szomszédos galaxisba, Andromédára menekülni. Lassacskán elfelejtették az eredetüket és tefroderek lettek. Az a taman, amiből később Akon is kialakult, egy másik menekülési utat választott, a teljes izolációt. A Kék Rendszer így megmenekült a pusztulástól, de igen nagy áron, mint azt Solina később érezte: kultúrájuk teljesen megmerevedett.

Amikor a harcot már elvesztették, a lemurik utolsó fel ángolásként döntő csapást mértek az el enfelükre. Ellenfelükkel a legrosszabbat tették, amit csak lehet. Megbékéltették őket.

A fenevadak rászolgáltak nevükre. Négy méter magas óriások voltak, négy karuk, három szemük és két agyuk volt. Az egyik, a tervezőagy olyan teljesítményeket eredményezett, ami egy pozitronéhoz volt hasonlítható. Ha a két karjukat leengedték, 120 km/h sebességet is elértek – erre 24 órán keresztül képesek voltak.

- 193 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Kívánságra testüknek kristályos szerkezetet tudtak kölcsönözni, keményebb volt, mint bármely acél; konverter-gyomruk még magát a követ is értékes élelemmé alakította.

A fenevadak gyilkolásra születtek.

A lemurik békés, példátlan önzetlenségű lényekké alakították őket.

Sikerült nekik egy olyan eszközt kifejleszteni, az úgynevezett pszichogén regenerátort, amelynek a segítségével a gyilkos fenevadakat kifinomult filozófusokká mutálták. A fenevadakból lettek a haluták, akik számukat önkéntesen 100000-re csökkentették, a Halut bolygóra vonultak vissza, és soha többet nem avatkoztak bele más népek dolgaiba. A Nagy Tamanium számára későn érkezett a megmentés, de a lemurik által lakott sok száz vagy ezer bolygó ily módon elkerülte a megsemmisülést. A későbbi akonok Kék Rendszere is ezekhez tartozott, és minden valószínűség szerint maga Lemur is.

Eleinte Solina még megpróbálta elmesélni üknagymamájának népük eredetének történelmét – senki más nem volt hajlandó arra, hogy meghal gassa –, de hamar felhagyott ezzel. Mesdaq egy speciális múltban élt, a saját kis világában, amelyben a lemurik csak címszóként bukkantak fel. És arra, hogy a saját kis világát kibővítse, az aggastyán nő már nem volt képes – egy kivétel el, ami Solinát nagyon feldühítette.

Egy nap egy turistanő vált ki a napi özönből, amely Solina családjának háza mel ett a strandon lődörgött, és a szánalmat keltő

aggastyán asszonynak egy ajándékot adott remegő kezébe. A napkövet Vhrato szobrát. Vhratot a megmentőt, másfél ezer évvel ezelőtt az egész Tejúton tisztelték, abban a reményben, hogy Vhrato a galaxist megszabadítja a lári uralomtól. A Vhrato-kultusz a vincraniak – lemuri leszármazottak – régi hagyományára vezethető vissza, akik egy sötét felhő védelmében túlélték a fenevadak támadását. A kultusz gyorsan elterjedt, összekötő szimbólum lett a lárik el eni harcban, egybeolvadt a helyi kultuszokkal.

A lárik elvonulása után úgy tűnt, hogy a Vhrato-kultusz feledésbe merült, de valójában a kultusz egy változáson ment át. Mint megváltó figurára, a galaxisban valahol mindig szükség volt rá, és az évezredek

- 194 -

Borsch Frank - A Csillagbárka folyamán Vhratóból egy egész megváltó család keletkezett, akik mindig olyan külsőben jelentek meg, ami hasonlított a tisztelőikre.

A műanyag Vhrato, melyet Solina üknagymamája kapott, így egy akonra hasonlított, bársonyos barna bőrű volt – amely helyenként már hámlott – hosszú, copfba kötött haja,. karjait kegyesen széttárta. A család meghagyta az öregasszonynak a szobrot. Milyen károkat okozhat egy műanyag Vhrato? Úgy tűnt, Mesdaq elégedett vele, uj aival tapogatta a figurát, és közben merengően mosolygott.

Néhány héttel később a szobor eltűnt az öregasszony kezéből.

Ehelyett Solina a házuk főbejáratánál találta meg. Valaki hordalékfából egyfajta oltárt készített, ezenál t a műanyag Vhrato. És ez csak a kezdet volt: az évek folyamán, egészen Mesdaq haláláig az oltár egyre növekedett, és nemsokára mindennap áldozatok voltak ott Vhratónak egy tálban, többnyire világító halak, amelyeket drága pénzért lehetett volna eladni a turistáknak, és amelyek iszonyúan bűzlöttek.

Senki nem tudta, hogyan keletkezett az oltár és honnan származtak az áldozatok. A háztartásban mindenki szitkozódott, de senki nem merte elvenni az öregasszonytól Vhratót, aki előtt egész nap boldogan mosolyogva hintázott székében, és megnehezítette a többi családtag számára a be-, il etve kimenést.

Majd Mesdaq meghalt. Házunk pincéjében temették el, ahol a többi családtag is végső nyugalomra talált. Solina azt várta, hogy az apja, aki mindig a leghangosabban panaszkodott az oltárra, leszereli és a tengerbe dobja. De az oltár épségben ál t a helyén, és egy friss világítóhal volt a tálban.

Solina néhány éve nem járt otthon, de meg volt győződve arról, hogy az oltár még mindig létezett, talán már az egész bejáratot eltakarta.

És most újra egy oltár előtt ál t. Solina Perry Rhodan mel ett kémlelt a kis tisztásra a bokrok közé. Rhodan a jármű, ahogy ő nevezte

– bicikli – kormányára támaszkodott. Solinának az volt az érzése, hogy egy búvóhely van előttük, mintha a kultusz, amit az oltár szolgál, nem nagyon lenne engedélyezett.

Mint otthon, Shaghominban, ez az oltár is improvizált volt.

- 195 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Hordalékfa helyett ágakat használtak, amelyek körben a bokrokról és más növényekről származtak, műanyag zsinórral egy nagyobb szerkezetté kötötték össze azokat. A felhasznált anyagok különbözősége, de a módszerek is, amelyekkel összekötözték – Solina már éppen „stílusnak” akarta nevezni –, bizonyították a történésznő

gyakorlott szemének, hogy egy olyan konstrukció van előtte, amely már nagyon régóta, vélhetően már generációk óta létezik, és sok kéz közreműködésével jött létre.

Egy ovális emelvény volt, körülbelül két méter hosszú és másfél méter széles. Az emelvény lábánál áldozati tálak sorakoztak, a legtöbbjük tele volt.

– Ezt nem hiszem – nyögte Robol von Sarwar, amikor meglátta a figurát, aki az oltáron trónolt. – Egyszerűen nem hiszem. Ez nem lehetséges, vagy igen, Solina?

A történésznő nem válaszolt. Már semmi nem volt lehetetlen.

Solina látta a szeme sarkából, hogy Pearl Laneaux és Hayden Norwel fegyverrel kezükben őrködnek. Rendben. Így alkalma volt az oltárt egy kicsit közelebbről megvizsgálni.

Odalépett az oltárhoz, térdre ereszkedett a szobor előtt, és az áldozati tálakat szemlélte. Kettőben élelem volt: egy hosszúkás hüvelytermés, ami Solinát a nhmeudfa termésére emlékeztette, és a másik pedig valószínűleg egy darab kenyér volt. A többi tálban kézzel készített, egyszerű láncot, egy virágkoszorút és olajos fémet talált.

Solina felvette és forgatta az uj ai között.

– Talán egy szerszám a biciklijükhöz? – mondta Rhodan, aki szintén mel é térdepelt. – Nagy értéket képviselhet – olyat, amit egy istennek ajándékoznak.

– Meggyőzőnek hangzik. – Solina felvett egy összehajtogatott cédulát, ami a szerszám alatt volt.

– Az őrzőnek – betűzte a lemuri kézírást. Kinyitotta a cédulát, egy kívánság ál t benne. – Mindenható őrzőnk, add, hogy a mai versenyt megnyerjem!

Solina és Rhodan feltekintettek a szoborra, akit a bárka lakói láthatóan „őrzőnek” neveztek, majd csodálkozva egymásra néztek.

- 196 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Solina majdnem ugyanazt kiáltotta, mint Robol.

De erre mégsem került sor, hiszen történésznő volt. Rhodannal együtt megvizsgálta a többi adományt. Mindegyik alatt volt egy cédula, rajta egy kérés az őrzőhöz. – Kérlek, tedd, hogy egy másik –

Solina nem tudta elolvasni a szót – helyezzenek át! – Tedd, hogy elmúljon a fogfájásom! – Tedd, hogy hal gasson meg engem!

Solina és Rhodan felál tak. Az őrző szobra körülbelül egy méter magas volt, de az oltár miatt, amin ál t, közvetlenül a három szemébe néztek. Égő piros szemei voltak. A szobrot egyfajta agyagból készítették, csaknem fekete és nagyrészt befestetlen volt. A lény meztelen volt. Két vastag, oszlopszerű lábakon ál t, és négy keze volt, melyeket félig kinyújtva tartott, mintha védelmezné a tisztelőit. A feje nyak nélkül – a vál án volt.

– Nem kétséges –, mondta ki Rhodan mindannyiuk gondolatát. –

Ez itt egy haluta.

– Vagy egy fenevad – vetette közbe Hevror ta Gosz, aki csatlakozott hozzájuk.

– Nem valószínű – el enkezett Solina, anélkül hogy szemét levette volna a szoborról. Saját szemével még soha nem látott halutát, csak rajzokon. – Ez a hajó a fenevadak támadása előtt sokkal hamarabb indult útnak. A legénység semmit sem sejthetett a fenevadakról.

– És ha útközben véletlenül találkoztak a fenevadakkal?, erősködött az akon férfi.

– Akkor már nem lenne meg a hajó – válaszolta Rhodan. – A fenevadak soha nem kérdezősködtek, azután sem, miután lőttek. A bárkát abban a pil anatban megsemmisítették volna, ha rájönnek, hogy lemurik vagy lemuri leszármazottak vannak a hajón.

– Akkor maradnak a haluták – mondta Solina. – A bárka találkozhatott halutákkal.

– Ebben a pil anatban ez az egyetlen lehetséges magyarázat –

helyeselt Rhodan. – De őszintén szólva, ez sem tetszik nekem. A galaxisban évezredek óta csak 100000 haluta él, számuk csekély. És nem sokan hagyják el a Halut bolygót. Annak esélye, hogy a haluták véletlenül találkoztak a bárkával, egyenlő a nul ával.

- 197 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Talán nem véletlen volt? – tűnődött Hevror. – Talán a haluták valamilyen úton-módon tudomást szereztek a bárkáról?

– Ez is elég valószínűtlen – mondta Solina. – Tudtommal még senki nem talált eddig akár egy utalást ennek a hajónak a létezéséről.

Ha a haluták tudtak volna róla, közölték volna velünk. Ezenkívül a lakóknak tényleg segítettek volna, nem pedig egy gyors látogatás után eltűnnek. Ugye, Perry, te személyesen is ismered a halutákat?

– Icho Tolotra célzott, akivel Rhodant egy több mint kétezer éves barátság kötötte össze. A Halhatatlan bólintott. – A haluták azon fáradoznak, hogy őseik bűntettét jóvátegyék. Ők biztosan... – nem tudta befejezni a mondatot.

– Perry! – kiáltott Pearl. – Ott egy bennszü... egy lemuri egy ilyen biciklin!

– Utol tudod érni? – kérdezte Rhodan.

– Nem szükséges, közvetlenül felénk tart!

Egy pil anattal később már ott is volt. A csapathoz ért, csikorogva fékezett, és ókorinak tűnő lemuri nyelven lihegte: – Kérlek, idegenek, segítsetek!

Rhodan tért elsőször magához. – Miben segítsünk? – kérdezte szintén lemuri nyelven.

– Kérlek, segítsetek, különben megölnek!

- 198 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 25.

Az emberke a PALENQUE végtelenül hosszú folyosóin vezette Eniva ta Drorart. Egyrészről hálás volt a lehetőségért, hogy egy idegen űrhajóban körülnézzen, másrészről megdöbbentette a terraiak technológiai elmaradottsága. Az akon hajókon szokás volt, hogy már kisebb távolságokat is transzmiterrel tettek meg. Vagy a terraiak annyira becsülték a testi mozgást, és ideológiai okokból elutasították a transzmittert? A terraiakról mindent el lehetett képzelni, és még tovább fűzte volna a gondolatait, ha... ha Alemaheyu Kossa egy másodpercre is befogta volna a száját.

A PALENQUE rádiósa csak beszélt és beszélt, mintha az életéről lenne szó. Mesélt a terrai időjárásról, megkérdezte, hogy az időjárás-előrejelzés a Sphinxen – a kis szemét Drorahot a ronda terrai nevén nevezte! – is annyira megbízhatatlan-e, mint Terrán... válaszra már nem adott lehetőséget ... szidta a PALENQUE szolgálati beosztását, ami őt mindig hátrányosan érintette... megkérdezte, hogy a LASTOÓR-on is így van-e... válaszra már nem adott lehetőséget... beavatta őt a galaktopolitikai helyzet miatti aggodalmába... és hogy ő nem úgy gondolja-e, hogy minden rossz okozói az ako..., bocsánat!, az arkonidák, talán még a rossz előrejelzésről is ők tehetnek... válaszra már nem adott lehetőséget... kérdezte, hogy találkozott-e már valaha Perry Rhodannal... válaszra már nem adott lehetőséget... és aztán belefogott egy hosszú, valószínűleg csak kitalált történetbe attól, hogy Perry és ő milyen jó barátok...

Kossa szóáradata egy feltartóztathatatlan lavinához hasonlított.

Eniva szeretett volna visszamenni a kabinjába, akármilyen kicsi és büdös is volt, vagy még inkább a LAS-TOÓR-ra, ahonnan soha nem kel ett volna eljönnie, hogy ezeket a barbárokat közelebbről megismerje. Mert kétségtelenül azok voltak a terraiak: barbárok. Egy magasabb rangú akon sem engedte volna meg magának, hogy a másikat nem engedi szóhoz jutni, és biztosan senki nem tette volna

- 199 -

Borsch Frank - A Csillagbárka meg vele azt, amit a főbarbár Sharita Coho: a munka nélküli és idegölő

rádiósát a nyakára küldte, ezzel az akon túszt úgymond neutralizálta.

Sharita Coho egy ördög volt. Ha egyszer lesz alkalma megmondani...

– Itt vagyunk, Eniva.

Az akon nő csak nehezen csöppent vissza a jelenbe. A terrai emberke abbahagyta a beszédet. Mi történt?

– Hogy hol vagyunk?

– Itt a kabinom.

– Kabin? Azt mondtad, keresztülvezetsz a hajón! – nem félt Alemaheyu Kossától. Ha a terrai törpe megpróbálna vele erőszakoskodni, egy rúgás a lábai közé megmutatná neki az akonok és terraiak szoros anatómiai rokonságát...

– Hiszen már megtettem! Kétszer átmentünk az egész hajón.

– Hogy? Miért nem mondtál semmit?

– Alemaheyu szemei tágra nyíltak a felháborodástól. – De hiszen egész idő alatt azt tettem! Nem figyeltél rám?

– De, természetesen. – Eniva emlékeztette magát, hogy ő most népének hivatalos képviselője a PALENQUE-n. Nem szabad átvennie a terrai udvariatlanságát.

– Ha ezt mondod, elhiszem neked. Mi, terraiak udvarias emberek vagyunk. – Kossa hívó mozdulattal a kabin ajtajára mutatott. – És ezért szokás nálunk a vendéget valami ital al megkínálni.

Eniva nézegette Kossa kabinjának ajtaját. Semmiben nem különbözött a többi száztól, ami mel ett elhaladtak. Egy kivétel el: valaki, valószínűleg maga Kossa egy egyszerű, kézzel írott kartont ragasztott fel az ajtóra.

ALEMAHEYU KOSSA – olvasta Eniva. – LÉG-GITÁRKÜLDÉS.

Úgy gondolta, jól beszéli az interkozmót, és értett is minden egyes szót, még arról is volt elképzelése, mi az a gitár, de ennek a szóösszetételnek semmi értelme nem volt.

Kossa rámosolygott tökéletes fogsorával, mintha azt várta volna, hogy Eniva rákérdez.

Arra aztán várhatsz!, gondolta magában..

- 200 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Na jó – mondta az akon nő. – Tudjuk le gyorsan. Egy ital.

– Egy ital.

Kossa bevezette a kabinjába. – Már régóta a PALENQUE-en vagyok –, amikor észrevette, hogy a nő lélekben összehasonlítja az övével – és a munkám nélkülözhetetlen a hajón. Ezért adott nekem Sharita egy nagyvonalúbb kabint. A többletráfordítást levonják a részemből.

– A nagyvonalú – egy kicsit túlzó kifejezés volt. A LAS-TOÓR-on egy ilyen méretű kabint csak az alacsonyabb rangúaknak adtak volna.

De a PALENQUE nem a LAS-TOÓR volt, és Eniva lélekben megköszönte őseinek, hogy odavetette jó sorsa.

A terrai egy fotelhez ment, egy csomó papírt és üres dobozokat vett le az ülésről, és hel yel kínálta. – Sajnálom, nem számítottam látogatásra, különben kitakarítottam volna.

Rossz kifogás. Mire valók a házi robotok? Eniva ismét emlékeztette magát az egész galaxisban híres akon udvariasságra, megköszönte és leült.

– El leszel ragadtatva! – jelentette be Kossa, míg egy nagy hűtőszekrényt nyitott ki, melyben szintén olyanrend volt, mint a kabinjában – tehát körülbelül olyan, mintha bomba robbant volna benne.

Végül Kossa megtalálta, amit keresett. Két barna üveget nyújtott a magasba, beleült a papírokkal és más egyébbel teli fotelbe Enivával szemben, az üvegeket egy kis asztalra ál ította. – Perfekt a hőmérséklete – 8,4 fok. – Kossa előkotort egy eszközt a nadrágzsebéből, és kinyitotta vele az üvegeket. Szisszent, néhány habos csepp folyt ki az asztalra. – Kapaszkodj meg, Eniva, nagy élvezet előtt ál sz, amiről az egész Tejút csak áradozik – valódi terrai sör! – Üvegét az Eniváéhoz koccantotta, és a szájához tartotta. –

Egészségedre!

Amikor Eniva nem utánozta, gyorsan morogta: – Nem, nem kel enek poharak! Sört üvegből kel inni! – Aztán gyorsan ivott még egy kortyot, hogy bizonyítsa, nem mérgező a folyadék.

Eniva összeszedte összes bátorságát és szintén ivott. Fel volt

- 201 -

Borsch Frank - A Csillagbárka készülve a legrosszabbra. Azt hal otta, hogy a terraiak az ál ati tejet is üvegekbe töltik és megisszák.

A hideg folyadék szájpadlásához, nyelvéhez ért. Aztán megérezte az ízt, és fejében egy gondolat támadt: hiszen ez kavla! Kavlát ivott!

Túl hideg volt, túl sok szénsav volt benne, de Eniva bizonyossága növekedett, amikor a folyadék kicsit melegedett szájában, és az ízlelő

spektrum is kibontakozott.

Kavla! A terraik ismerik a kavlát! Úgy megkönnyebbült, hogy a fél üveget megitta egyszerre.

– Ízlik? – kérdezte Kossa. Most először látta kicsit bizonytalannak Kossát.

– Igen, nem rossz. Bár túl hideg, és ebben az üvegben nem érvényesül. A mikróba kel ene tenned és egy tálban szervi...

– A mikróba? Hiszen az...

– Csak egy javaslat volt – nyugtatta Eniva. Az üveg másik felét is kiitta. A kavla hideg volt, de a gyomorban kifejtette meleg „áldását”.

Hirtelen Eniva már nem érezte magát olyan idegennek és elveszettnek a terraiak között. – Van még egy k... söröd?

– Természetesen. – Láthatóan megörülve ment Kossa a hűtőhöz, és kivett egy hatüveges köteget. – Sixpacknak nevezzük – mondta komolyan. – Amióta a terraiak sört isznak, mindig sixpackot isznak.

Először Eniva azt hitte, hogy Alemaheyu buzgalmában túl sok sört szolgált fel, de tévedett. Miután hozzászokott, a terrai kavla is éppolyan jólesően folyt le a torkán, mint az akon. És még egy pontban tévedett: Alemaheyu nem is volt olyan rossz fickó, mint ahogy gondolta. A terrai nem is volt kicsi, csak éppen nagyon törékeny, és tényleg sármos volt. Elmesélte neki, hogyan került a proszpektor hajóra, és remélte, hogy egy nap eljut Etiópiába, Terra egy részére, ahonnan sok évvel ezelőtt az ősei kivándoroltak. Eniva hogyléte felől is érdeklődött. Megkérdezte, hogyan került a LASTOÓR fedélzetére és hogyan érzi ott magát? Eniva azon kapta magát, hogy kiönti neki a szívét, és azon is, hogy ez egyáltalán nem zavarja.

– Túl gyorsan kiitták a sixpackot. Amikor Eniva még többet kért, Alemaheyu zavartan rázta a fejét.

- 202 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Sajnálom. Ahogy mondtam, nem számoltam látogatással, és ha Sharita megtudja, hogy mostani helyzetünkben a raktárból sört kérek...

– Széttépne téged!

– Pontosan. – Alemaheyu csüggedten nézett az üres üvegekre.

Majd felál t. – Van egy ötletem!

– Mi lenne az...?

A terrai kihúzott egy fiókot és elővett egy kis zacskót. Gyakorlott mozdulattal vett ki több papírdarabot a zacskóból, hosszúkás barna darabkákat – valószínűleg szárított növényi rostokat – tett rá, és összesodorta a papírt.

– Ez itt olyan... nem, nem olyan, mint a sör. Más. De inkább próbáld ki magad.

– Ha gondolod? Hogy kel enni?

– Sehogy. Ez egy joint. – Alemaheyu barátságosan mosolygott. –

Megmutatom neked. – Meggyújtotta a papírszerkezetet az egyik végén, a másik végét bevette a szájába, beszívta a füstöt, és csukott szemmel a tüdejében tartotta. Amikor ismét kinyitotta, álmodozó fény volt a szemében. Alemaheyu odanyújtotta neki a „jointot”.

Az az elképzelés, hogy füstöt kel inhalálnia, elborzasztotta Enivát, de összeszedte a bátorságát, és utánozta a férfit. Végül is azért volt itt, hogy egy idegen kultúrát megismerjen. Nemsokára egy második meleg érzés öntötte el Enivát, szinte körbefogta. Pont, ahogy Alemaheyu mondta. Nem olyan, mint a kavla, de ...oooh!

Végigszívták a jointot. Alemaheyu felajánlotta, hogy készít egy másodikat, de Eniva elutasította. Jóból is megárt a sok.

Egy ideig a terrai férfi és az akon nő csak bámult a semmibe, aztán Eniva bátorságot merítve megkérdezte, hogy mi az a tábla Alemaheyu kabinajtaján.

– Ó, az – válaszolt a terrai. – Az csak egy vicc. Nem küldök senkinek léggitárokat. Nem is lehet.

– Akkor nincs is olyan, hogy léggitár?

– De van.

– Nem értem. Akkor miért nem lehet elküldeni? Tilos?

– Nem, nem, ez nem menne. – Alemaheyu forgatta üveges szemét.

- 203 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Hm, hogy magyarázzam meg neked? – Megint forgatta egy kicsit a szemét, majd felugrott és kiáltott: – Tudom már, megmutatom neked! –

Az egyik szekrényből kivett egy hosszú nyakú tárgyat.

– Egy gitár! – kiáltott Eniva büszkén, hogy felismerte a hangszert.

– Igen. – Alemaheyu a csípője elé tartotta a gitárt, egyik keze fogta a nyakát, a másikat a közepére tette, majdnem elfedve a lyukat. – Így tartják. – A lyuk fölötti keze megérintette a húrokat, és néhány fals hang hal atszott. – És így játszanak rajta.

– Jó. Tehát ez egy gitár – és mi a különbség közte és a léggitár között?

– Nézd csak! – Alemaheyu letette a gitárt oldalra, jelet adott a kabinsyntronnak, és pózba vágta magát. A csípőjét csaknem il etlenül előrenyomta, kezeit úgy tartotta, mintha benne lenne a gitár. Becsukta a szemét, és uj ai játszani kezdtek a képzelt gitáron.

Nyivákolás hangzott a kabin akusztikus mezőiből. Eniva azonnal menekült volna, ha nem védte volna a belsőjében lévő melegség. Így ülve maradt, és tűrte Alemaheyu léggitárjátékát. A kabinsyntron valószínűleg követte a terrai uj mozgását, és hangokká alakította.

És csoda történt. Úgy, ahogy a terrai elmerült a játékban, ahogy ritmusosan mozgott, Eniva is kitárta magát a zene előtt, és a nyivákolásból hangok lettek, amelyek nem hagytak más választást számára, mint hogy felpattanjon és kövesse ő is az ütemet.

Eniva izzadt, amikor Alemaheyu befejezte a darabot. Alemaheyu térdelt, mintha egy ismeretlen istennek mondana köszönetet a játékért, felsőtestét annyira hátranyújtotta, hogy a feje majdnem a padlót érte.

Miután elhangzott az utolsó hang, kinyitotta szemét és látta a megindult Enivát. Teljes elégedettség tükröződött az arcán. – Fogadok, ilyen nincs nálatok!

Csak hiszed!, gondolta Eniva. A kabinsyntronhoz akart fordulni és egy „plejbeket” improvizálni, hogy megmutassa Alemaheyunak, aki hirtelen megint fölényeskedő lett. De ebben a pil anatban Sharita Coho jelent meg a holón, a szoba közepén.

– Alemaheyu! – szólt nyersen a terrai parancsnoknő. – Gyere azonnal a központba! A terrai rezidencia kérdezi, hogy hol van Perry

- 204 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Rhodan. Ki kel találnod valami választ. Nem szabad megtudniuk, hogy fénysebességgel haladunk – különben az egész flotta a nyakunkon lesz, és hamarabb elviszik a lemuri hajót, mint hogy pislogni tudjunk egyet, és majd fejenként tíz szolárral kárpótolnak minket!

Alemaheyu gyorsan felál t és megpróbált szalutálni. – Már úton vagyok! Mi legyen Eniva ta Drorarral? Itt van nálam. Őt is vigyem?

– Hogy az ördögbe jut eszedbe ez a hülye ötlet...? A parancsnoknőnek eszébe juthatott, hogy Eniva is hal ja, amit mond, és a mondat végét lenyelte. – Továbbra is élvezheti nagyszerű

vendégszeretetedet. Küldök egy tisztítórobotot, akinek a kabinod előtti folyosót kel takarítania. Erre szükség van, érted?

Az utolsó utalás Enivának szólt. Igazából nagyon felháborító volt, de az akon nő még olyan laza volt, hogy nem idegesítette magát.

Amikor Alemaheyu ezer bocsánat közepette elhagyta a kabint, jóleső

fáradtsággal zuhant vissza a fotelbe.

Hamar kiderült, hogy a fotelt egy kényelmes kanapévá lehet kihúzni. Eniva nyújtózott, a tisztítórobot keféinek surrogása álomba ringatta... az utolsó gondolat, ami még a fején keresztülment, mielőtt elbóbiskolt, az volt, hogy örült, amiért nem a lemuri hajóra ment.

Semmi nem lehet még közel sem olyan izgalmas, mint itt a terraiaknál.

Semmi...

- 205 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 26.

Lemal Netwart a középső fedélzeten a legnagyobb haderő várta, ami a hajó történelmében valaha is összegyűlt egy helyen.

Csaknem négyszáz tenoy csoportosult ott. Más metachokat sehol nem lehetett látni. Inkább elbújtak, nem akartak szem előtt lenni.

Lemal nem akarta nyilvánosan bejelenteni a tenoyk összehívását, nem akart még nagyobb pánikot kelteni.

A tenoyk összehívása megerősítette a híresztelést, amely a hajón keringett: idegenek vannak a fedélzeten!

A tenoyk közönséges lövedék számára áthatolhatatlan testpáncélt viseltek és nehéz fegyvereket, amelyeket a mai nap adtak ki először.

Úgy tűnt a súlyuk – néhány fegyvert ketten vagy hárman kel ett cipelni

– nem terheli meg a tenoykat. Ellenkezőleg, a hangulatuk euforikus volt. A liftből Lemal látta magasba nyújtott öklüket, szájukról leolvasta a hetvenkedést.

A legtöbben arcmaszkot viseltek, ami csak a szájukat és az orrukat hagyta szabadon. A maszkokra vad ábrákat festettek. Akinek nem volt maszkja, közvetlenül az arcára festette az ábrákat.

A tenoyk nem sejtették, mi vár rájuk, és ez jó is volt így.

Az egyik tenarch üdvözölte Lemalt. – Kérésedre a tenoyk felsorakoztak. – A férfi meghajolt. – Várják parancsaidat.

Ez a tenarch nem Launt volt. A Naahk szerette volna, ha ezekben az órákban az egyik legjobb segítője ál mel ette, de Launt most a hajó farában volt, hogy az árulók kivégzését végrehajtsa. Netwar gondolt arra, hogy felmenti e feladat alól, de aztán mégis másképp döntött. Jó oka volt rá, hogy őt választotta erre a feladatra. Ha Launt ezt a kötelességét teljesíti, még jobb tenarch lesz, és sok évig önzetlen hűséggel fogja szolgálni.

– Az idegenek még a külső fedélzeten vannak?

– Igen.

– Tudod pontos tartózkodási helyüket?

- 206 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Igen.

– Akkor vezess minket oda.

– De... – A férfi elnémult, amikor a Naahk fagyosan ránézett.

Elfordult és hangosan parancsokat adott.

De ennek semmi értelme!, akarta mondani a tenarch. Netwar le tudta olvasni az arcáról. Balgaság az el enség elé masírozni tömör formációban. Ők ismerték a hajót, ez volt az otthonuk. Nem esett volna nehezükre szétrajzani, és az idegeneket bekeríteni, anélkül hogy észrevették volna.

De a Naahk nem változtatott döntésén. Ha az idegenek azok, akiktől tartott, akkor csak a zártság mentheti meg őket, ha egyáltalán valami megmentheti őket.

A külső fedélzetre jutás hosszú percekig tartott. Hogy együtt maradjanak, a tenoyk csak egyetlen liftet használhattak. Netwar a találkozót az egyik nagy teherlifthez rendelte, mégis csaknem fél óráig tartott – egyszerre csak 50 tenoy fért be –, míg az egész haderő

megérkezett a külső fedélzetre.

Lemal az első csoporttal ment, és amíg a többiek érkeztek egymás után sorjában, figyelte a külső fedélzetet és elgondolkodott. Már nagyon régen volt, hogy itt járt. A nagy nehézségi erő, amit most a gyógyszerek segítségével kibírt, megakadályozta ebben. Minden kirándulás a külső fedélzetre csak rontott ál apotán, és nem tudta, meddig bírja még. Az szóba sem jöhetett, hogy egy nap mozgásképtelen legyen, a hajó pedig így irányítás nélkül maradjon.

A külső fedélzet békésnek tűnt. A mezők rendezett sorai a ködbe vesztek, metachot vagy idegent sehol sem láttak. De a látszat csalt.

Valahol ott voltak.

Lemal azt kérdezte magától, vajon hogy találták meg őket. Tudott a világűr végtelenségéről és arról is, hogy az építők navigációs védelemmel látták el a hajót. A véletlennek köszönhető? Hirtelen az az érzése támadt, mintha a külső fedélzet nehézségi ereje a talajhoz kényszerítené és szétnyomná.

– Befejeződött a szál ítás. – A tenarch jelentése visszarántotta őt a jelenbe.

- 207 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Akkor ne vesztegessük az időt. – Meghúzta a láncot a nyakán. A testpáncél alól kilátszott hivatali jelzése. Úgy helyezte a mel e fölé, hogy a tenoyk jól láthassák. Majd elővette fegyverét, kibiztosította és a harcosok élére ment.

A lemuri nőnek kis időre volt szüksége, míg megnyugodott és valamennyire összefüggően tudott beszélni. Solina Tormas kihasználta a lehetőséget és megszemlélte a nőt, akit ál ítólag Denetree-nek hívtak.

Fiatal volt, még szinte kislány, alacsonyabb, mint egy átlagos akon, de terrainak beillett volna, főleg világos bőre miatt Szokatlanul erős volt, karja és lába nagyon izmos volt. Solina ebből arra következtetett, hogy idejének nagy részét, ha nem az egészet, a külső fedélzet nagyobb nehézségi ereje alatt töltötte. Valószínűleg a mezőkön dolgozott.

Hosszú, fekete haját copfba fogta össze, szeme szép kék színű és ál andóan mozgott – ebben a pil anatban hol Solinára, hol Rhodanra nézett, akik úgy tűnt, értik a lemuri nyelvet.

– El kel vinnetek magatokkal! – könyörgött Denetree. – Meg akarnak ölni!

– Ki akar téged megölni, és miért?

– A Naahk... az egész hajó! – A lemuri nő megremegett.

– Miért? Tettél valamit, ami...

– Nem, semmit nem csináltunk! Mi csak a csil agokról álmodoztunk!

– És ez bűn? – Solina egy lépést tett a lemuri nő felé, vigasztalóan meg akarta ölelni. De Denetree hátrált, egyik kezét védekezően maga elé tartotta, másikkal az övét fogta.

– Igen. A Naahk félti a hajót. De mi semmit nem csináltunk, csak álmodoztunk! Én soha nem akartam elhagyni a hajót!

Rhodan bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Azt mondod, „mi”. Ki az a „mi”?

– A barátaim és én. És a bátyám. Titokban találkoztunk és a csil agokról álmodoztunk. Most elfogták a barátaimat és megölik őket.

- 208 -

Borsch Frank - A Csillagbárka És valamikor engem is elkapnak! Segítsetek nekem! Segítsetek!

– És mi van a bátyáddal?

Denetree a földre nézett. – Meghalt. Megpróbált elszökni egy kis hajóval. A tenoyk lelőtték. Őérte már semmit sem tehettek.

Rhodan megmerevedett, szavakkal küszködött. Solinát érdekelte volna, hogy a terrai talán elhal gat-e valamit. Egy komp roncsáról beszámoltak, amit befogtak és ami a bárka nyomára vezette őket. De utasról nem szóltak. Talán volt egy foglyuk a terraiaknak?

– Nem, Denetree, érte már semmit nem tehetünk. – Rhodan szomorúan rázta a fejét.

A lemuri nő halkan sírt. Kezét ismét az övére tette. Amikor felemelte, hogy könnyeit letörölje, Solina egy műanyag zacskót pil antott meg, ami kilógott az öv alól.

– A bátyád akkor nemcsak álmodozott? – mondta Solina.

– Nem. Venron soha nem volt megelégedve, mindig többet akart tudni. Azt hitte, hogy a csil agok között jobb élet van, mint itt. –

Rhodanra és Solinára nézett. – Igaz ez?

– Nem tudom – mondta Rhodan. – Nem ismerem az életet itt, a fedélzeten. Nem tudom megmondani, hogy jobb vagy rosszabb, de biztosíthatlak, hogy van élet a csil agok között – és magunkkal viszünk, ha akarod.

Denetree köszönömjét elnyomta Pearl kiáltása. – Perry, úgy gondolom, jobb lenne, ha átjönnél ide és megnéznéd ezt!

– Mi az? Még több lemuri?

– Igen, sokkal több.

Rhodan odament a terrai nőhöz, aki még mindig az oltárnál őrködött. Solina egy bátorító pil antást vetett Denetree-re és csatlakozott Rhodanhoz. Jó volt, hogy végre beszélt a bárka egy lakójával, de ha többet akar megtudni a hajóról, akkor a vezető

réteggel kel kapcsolatot létesítenie. Talán most lehetőség lesz rá.

Pearl a bokrok között posztolt, innen jól átlátta a nemrég learatott mezőket. Több száz fegyveres sorakozott fel. Solina nem sokat látott az arcukból – maszkot viseltek vagy ijesztő ábrákat rajzoltak az arcukra –, de nem is volt rá szükség. Az az elszántság, mel yel

- 209 -

Borsch Frank - A Csillagbárka fegyverüket a kis csapatra irányították, többet árult el...

Hátuk mögött kiáltás hal atszott. – A tenoyk! – kiáltotta Denetree. –

Megtaláltak minket!

– Most mi lesz? – kérdezte Pearl. – Várunk, míg tüzet nyitnak vagy megelőzzük őket?

Solina csodálkozott, hogy a terrai nő most hirtelen Perry Rhodanhoz fordult, mint vezetőhöz, pedig eddig görcsösen ragaszkodott a főnöki poszthoz. Ez volt az egyetlen értelmes megoldás: Rhodannak sokkal több tapasztalata volt, mint nekik összesen, valószínűleg még több, mint az összesereglett katonáknak.

Pearl Laneaux eddig Solinának inkább úgy tűnt, mint aki státusmegszállott, nem pedig értelmes ember. Talán rosszul ítélte meg a terrai nőt?

Rhodan nem válaszolt rögtön.

– Az ernyőnket nem tudják feltörni – folytatta Pearl. – A paralizátorral néhány órára elkábítjuk őket – utána talán észre térnek.

– Azt kétlem. – Úgy tűnt, Rhodan döntést hozott. A lemuri nőhöz fordult. – Denetree, ne mutasd magad, bármi történjen is! Érted? –

Majd Pearlhöz szólt: – Fájó fej el nem lehet beszélgetni, és ezeknek a harcosoknak az lesz, ha paralizáljuk őket. Ez nem lenne jó kezdés egy baráti viszonyhoz. Nem tudom, milyen fegyvereik vannak, de ha tüzelnek, fennáll a veszélye, hogy nagyon megrongálják a bárkát.

Felegyenesedett. – Beszélnünk kel . Most.

A Halhatatlan felemelte mindkét karját, a fegyveresek felé tartotta üres tenyerét és elindult.

Egy pil anatig Solina döbbenten nézett utána, majd mérgesen felpattant. Mit képzelt magáról ez a terrai? Azt hiszi, amiért halhatatlan, csak ő vehet részt drámai eseményekben? Felemelte a karját, és csatlakozott Rhodanhoz. A terrai mosolyogva üdvözölte. –

Köszönöm a társaságot.

Együtt folytatták az utat.

Amikor a fegyveresek meglátták a két idegent, akik feléjük tartottak, megmerevedtek. A fémek ütődése, csattogása, mely a fegyverek felál ításakor hal atszott, elhalt. Senki nem szólt egy szót

- 210 -

Borsch Frank - A Csillagbárka sem. Solina egy nagyon halk surrogást vélt hal ani, talán a hajóaggregátumok alapzaja.

Rhodan nem aktiválta egyéni védőernyőjét. Solina is lemondott erről. Úgy hitte, tudja, min alapszik a terrai döntése: a fegyveresek észlelték volna az ernyő csil ogását és talán azonnal tüzeltek volna. A lemurik, akik szemben ál tak velük, nagyon idegesek lehettek, és talán féltek, ha csak egy része is igaz annak, amit Denetree a bárka megfélemlített társadalmáról mesélt.

Kalkulált rizikó volt: ha tüzeltek volna rájuk, a védőöltözet syntronja időben felépíti az ernyőket. Minden valószínűség szerint: nem tudták, hogy a lemuriknak milyen fegyvereik vannak.

Körülbelül húsz lépéssel a katonák előtt Rhodan és Solina megál t.

Rhodan leengedte a karját, közben ügyelt rá, hogy továbbra is jól lássák üres tenyerét: – Békével jövünk!

Rhodan lemuri nyelven beszélt.

Senki nem mozdult. A fegyverek csövei továbbra is Rhodanra és Solinára irányultak. – Békével jövünk! – ismételte Rhodan. – Beszélni akarunk veletek!

Egy férfi vált ki a tömegből. Félúton megállt, letette a fegyverét.

Léptei különösen merevek voltak, mintha nem szokott volna hozzá, hogy használja a lábait, vagy pedig a nagy nehézségi erő gyengítette.

Csaknem kopasz fejét nem mozgatta, még akkor sem, amikor lehajolt, hogy fegyvereit letegye. Merevsége miatt majdnem úgy hatott, mint egy robot. Csak szeme árulta el a benne tomboló feszültséget.

De Solina alig látta a férfit. Figyelme – és Rhodané is, ahogy oldalra pil antva észlelte – kizárólag a láncra irányult, ami a férfi nyakában lógott. A végén lógott egy matt fémből lévő tojás.

Egy sejtaktivátor!

A férfi, aki szembejött velük, halhatatlan volt!

A férfi két lépésre tőlük megállt. – Lemal Netwar vagyok, a NETHACK ACHTON Naahkja.

Solina gondolatban lefordította a bárka nevét: MESSZI TÁVOLSÁGOK. Tulajdonképpen egy reményteljes név. Hogyan lehet ezt Denetree által elmeséltekkel összehozni?

- 211 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Perry Rhodan és Solina bemutatkoztak. Az akon nő nagyon elfogódva mondta meg a nevét. Egy sejtaktivátor! Ez lehetetlen! Egy haluta véletlenszerűen rábukkanhatott a bárkára és bevonult a legendavilágába, mint őrző, de ez itt... ez lehetetlen volt. A bárka elindulása után csak sokkal később rendelkeztek a tefroderek, a lemurik leszármazottai sejtaktivátorral...

– Azt mondjátok, békével jöttök. Miért higgyem el ezt nektek?

– Mert mi is emberek vagyunk, mint ti. Lemuriáról jövünk.

– Lemuriáról? Akkor még létezik Lemur?

– Igen.

Rhodan elhallgatta, hogy az a civilizáció, ahonnan a lemuri származik, már megsemmisült. A közlés mélységes zavarba hozhatta volna a férfit. Úgy tűnt, már a mostani események is megviselték Lemal Netwart. Remegett a keze. Jobb kezével lassan megfogta a sejtaktivátort, mintha ott keresné az erőt. Ami nagy valószínűség szerint meg is történt: Solina tudta, hogy a sejtaktivátorok a nagy megterhelések idején erősítették az életben tartó impulzusokat, és viselőjüknek megkönnyítették azok elviselését.

A lemuri becsukta szemét. Hogyan fog dönteni? Solina azon elmélkedett, hogyan tudná még meggyőzni őt békés szándékaikról.

Semmi nem jutott eszébe.

De Rhodannak igen. Azt mondta: – Látom, a sejtaktivátorod erőt ad neked.

Lemal kinyitotta a szemét. – Te tudsz a...

– Igen – felelte Rhodan. – Egykor én is olyat viseltem, mint te.

Időközben egy újra cseréltem, amit a vál amba ültettek be.

– Te is...

A lemuri megfigyelte Rhodant. Solina érezte, hogy kettőjük között egy kötelék alakult ki. Csak egy halhatatlan érezheti, milyen is halhatatlannak lenni...

Győztek.

Lemal Netwar bízott Rhodanban. Harcra nem kerül sor. Ebben a pil anatban Solina meghal otta Pearl kiáltását: – Denetree, ne!

Solina Tormas megfordult, és látta, hogy rohan feléjük a fiatal

- 212 -

Borsch Frank - A Csillagbárka lemuri nő.

- 213 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 27.

Hartich von Küspert kapott egy konzolt a LAS-TOÓR

központjában, egy olyat, mely az akon tudósoknak, a yidariknak volt fenntartva. A terrai örült, hogy ide egy kicsit visszavonulhat. A beszélgetés a ma-techtenekkel – a hajó első tisztjeivel – nem volt túlságosan szórakoztató. Az akonok fel épése csaknem tökéletesen megfelelt annak a képnek, amelyet Hartich e népről alkotott: fegyelmezett és visszafogott. Bár Echkal cer Lethir udvarias álarca mögött mintha valami forrongott volna.... Elutasítás. Ellenszenv. Vagy csak bizonytalanság volt?

Hartich nehezen tudott hinni a saját észlelésének. Nem ugyanez az ember engedte át neki nagyvonalúan a kabinját?

Hartich sejtette, hogy még sok időbe fog telni, míg megérti az akonokat.

Ez nem vonatkozott a technikájukra. A syntron interkozmo nyelven reagált a bejelentkezésre, és érkezése előtt egy ismeretlen jó lélek átál ította az egész menüsort és adatszolgáltatást erre a nyelvre.

Nagyon rövid idő alatt megbarátkozott új „munkahelyével”.

Megdöbbentő volt, mennyire hasonlított a terrai és akon technika –

még egy bizonyíték arra, hogy a két nép még jobban hasonlít, mint szeretnék... Vagy arra, hogy az akon gazdasági kémkedés nem a terrai titkosszolgálat szüleménye, mint azt eddig a hiperfizikusok hitték. A kivitelezés viszont sokkal jobb volt, az akon kormányzat valószínűleg nem olyan szűkmarkú, mint a PALENQUE tulajdonosai.

Hartich jól érezte magát ott, ahol volt. Míg a LASTOÓR-on sétált, eszébe jutott egy ötlet a lemuri hajó navigációs védelmét il etően.

Néhány percet azzal töltött, hogy a fedélzeti syntron segítségével egy megfelelő számtani model t dolgozzon ki. Elkészült, majd el enőriztetni akarta, de ez tovább tartott, mint gondolta, mivel az akon tudósok nagy része is a számoló egységeket használta.

Hartich hátradőlt, és érezni akarta a központ atmoszféráját.

- 214 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Koncentrált nyugalom uralkodott a központban. Többnyire a szel őzők halk susogását lehetett hal ani vagy időnként egy-egy halk utasítást a különböző syntronoknak. Jere von Baloy csak ritkán avatkozott be a központi legénység munkájába. Láthatóan összeszokott csapat volt, mely a döntések többségét autonóm hozta meg.

A maphan az előtte lévő syntron adatait tanulmányozta, majd a rádióshoz fordult, aki a középső gyűrűben foglalt helyet. – Netkim, helyreál t a kapcsolat a felfedező csapattal?

Egy, a konzolba épített fordítógép szinte azonos időben fordította Hartich számára interkozmóra a kérdést.

– Nem.

– Próbáld tovább.

– Igen, maphan.

A rövid szóváltás kiragadta Hartichot a gondtalan hangulatból, amibe a LAS-TOÓR-on csöppent. Megszakadt az összeköttetés a bárkára menő terraiakkal és akonokkal? Ez nem lehetséges! Segíteniük kel a csapatnak!

Megfelelő kérdést akart feltenni Jere von Baloynak, de míg a szavakat mérlegelte, az első tiszt megelőzte. – Maphan, valamit tennünk kel ! – követelte Echkal cer Lethir. – Már csaknem egy órája nincs kapcsolat.

Jere von Baloy székében a tiszthez fordult. – És mit javasolsz?

– Küldünk egy második, jobban felfegyverzett csapatot.

– És mit akarsz ezzel elérni?

– Vajon mit? Kimentik az embereinket!

A maphan csaknem szánakozva nézte helyettesét. – Ez azon a feltételezésen alapul, hogy a csapat veszélyben van. De erre nincs bizonyítékunk. De megszakadt a rádiós összeköttetés!

– Ez még nem jelenti azt, hogy valami történt velük. Valószínűleg a lemuri hajó navigációs védelmének mel ékhatása miatt van. Nemde, Hartich? Te foglalkoztál a hajóval és a navigációs védelmével, nem igaz?

Meglepődésében Hartich csak annyit dadogott: – Igen, én... – Az akon űrhajó parancsnoka tőle kér tanácsot, aki az udvariaskodások

- 215 -

Borsch Frank - A Csillagbárka el enére is csak egy túsz?

Jere von Baloy elégedett volt. – Látod, Echkal? Várunk. A terraiakkal 12 órás felfedező misszióban ál apodtunk meg.

Természetesen tartjuk magunkat a megál apodáshoz. Mi akonok vagyunk, ne felejtsd el. Mi vagyunk a jók. – A maphan körbevigyorgott, mintha valami jó viccet mondott volna. De senki sem nevetett. Az akonok úgy fogadták szavait, mintha egyértelmű dolgot közölt volna.

Visszatért a nyugalom a központba, de a levegőben mégis érezhető

volt a feszültség, melyet Hartich eddig nem észlelt. Az volt az érzése, hogy egy olyan színdarabot lát, mely már rég lejátszódott. Másképp nem volt magyarázható az első tiszt el entmondása és a parancsnok nyers válasza.

Hartichot érdekelte, mikor játszódik a darab következő felvonása.

– Maphan! – kiáltott a rádiós. – A Hetedik Flotta jelentkezik ismét!

Takhan Mechtan ta Taklir kíván veled azonnal beszélni.

A parancsnok egy ideig mérlegelt, majd azt mondta: – Fejezd ki jókívánságaimat a tisztelt admirálisnak. Jelenleg nélkülözhetetlen vagyok.

Udvarias szavak voltak, mint ahogy az el is várható magas rangú akonoktól, de Hartichnak előnye volt az admirálissal szemben: leolvashatta Jere mimikáját. És onnan egész más jött le: Hord el magad, admirális!

Természetesen, maphan – mondta a rádiós. Átadta a hírt. Erősen koncentrálva figyelte a választ, majd újra a parancsnokhoz fordult. –

Maphan! Mechtan ta Taklir azt üzeni, hogy semmi sem lehet annyira fontos, hogy órákra nélkülözhetetlenné tegyen egy parancsnokot.

Hacsak nem egy szükségesetről van szó, ami az ő és a hajó képességeit meghaladja.

Jere mereven ült a székében. Nem kerülte el figyelmét a közlés éle.

Hartich döbbenten várta a reagálást.

Igen, igen... – mondta a parancsnok halkan. Majd hangosabban: –

Netkim, kapcsold be neki az avatáromat. Neki mondhatja a gorombaságokat a tiszteletreméltó Takhan.

- 216 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A rádiós nem reagált.

– Mi az? Nem hal ottad a parancsomat?

– De... – Netkim zavartan megvakarta a nyakát. – Az admirális az üzenetéhez még azt is hozzáfűzte: – Meg ne próbáljátok az avatárját az orrom elé dugni! Különben gondoskodom róla, hogy életetek végéig a flotta hajóit fogjátok pucolni...

– Ah, igen. – Jere von Baloy felál t, feszesen tartotta magát. – Nos, hogyan lehetne egy ilyen barátságos kérést elutasítani? Kapcsold be, Netkim!

A holo, mely eddig a lemuri hajót és a PALENQUE-t mutatta, képet váltott. Hartich az akon admirális szemébe nézett és önkéntelenül behúzta a vál át. Mechtanta Taklir bikaszerű férfi volt, legjobb évei már mögötte voltak, de az egyenruha még mindig dudorodott a mel e fölött és izmos lábain. Őszes haja katonás rövidre volt vágva.

Jere von Baloy üdvözölni akarta, de az admirális megelőzte. –

Átkozott civilek! – dörrent a hangja. – Még egy egyszerű rádiós összeköttetést sem tudnak létrehozni. Ki a vonalból, Neehlak! A parancsnokkal akarok beszélni!

Neehlak. Ez az egyszerű űrhajós akon neve. Hartich kíváncsi volt, hogyan reagál Jere a sértésre.

– Már vele beszélsz – mondta a parancsnok nyugodtan. – Mit tehetek érted, Takhan? Kérlek, fogd rövidre magad. A feladataim miatt nélkülözhetetlen vagyok, mint azt már a rádiósom is közölte veled.

Az admirális méricskélte a parancsnokot egyszerű overal jában, majd azt morogta inkább csak magának: – Nem csoda, hogy a civilek még egy rádiós kapcsolatot sem tudnak összehozni – ilyen lazaságban!

– Majd hangosan folytatta: – A LAS-TOÓR köteles rendszeres intervallumokban jelenti helyzetét a Hetedik Flottának!

– Ezt természetesen meg is tettük.

– Megmagyarázhatatlan késésekkel.

– Bizonyára tudod, hogy az Ochent-köd extrém fizikai körülményeket nyújt. Már szinte rendszeres, hogy a rádiós impulzusokat megzavarja, megszakítja valami. Biztos vagyok benne,

- 217 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hogy a yidarik kel ő felvilágosítást tudnak neked ...

– Kímélj meg a locsogó tudósaidtól! Nincs szükségem tudósokra, hogy érezzem, itt valami bűzlik. A fizikai tényezők az egyik faktor – a másik az emberi!

– Azt akarod ezzel mondani...

– Csak a kötelességem teljesítem – és tőled is ezt várom. Civil vagy, de te is felesküdtél, hogy az akon népet szolgálod!

Jere von Baloy arca elvörösödött. Az admirális a parancsnok érzékeny pontjára tapinthatott.

– Igen, azt tettem. Biztosítalak, a népet szolgálom. Kérlek, bocsáss meg, nekem most...

– Még egy pil anat. Talán tudsz róla, hogy a flotta magasabb rangú tisztjei kiegészítő tudományos képzést is kaptak. Elemeztük a jelentéseiteket. És mit találtunk? A LAS-TOÓR standard idő szerint már 13 napja fénysebességgel halad. Mi ez – talán túl hosszú a yidari hölgyeknek és uraknak az út?

– A yidari hölgyek és urak keményen dolgoznak, biztosítalak. A fénysebesség egy tudományos kísérletsorozat része, melyet túlságosan hosszú lenne elmagyarázni rádión keresztül.

Néhány pil anatig egymást figyelte a két férfi. Mechtan ta Taklirnak könyörtelen nézése volt, mint aki semmilyen hibát nem engedélyez, és már olyan régóta volt hatalmi pozícióban, hogy elfelejtette, miként kel megbocsátani.

Jere von Baloy ál ta a nézését.

– Rendben. Örülök, hogy ilyen szorgosak a yidarik – mondta végül az admirális. – Biztos vagyok benne, hogy a kísérleteitek nagyon érdekesek, és hosszú távon népünk javát szolgálják.

Hartich nem hitt a fülének. Az admirális beadja a derekát?

A terrai gyanakvása jogos volt.

– És semmi sem fontosabb nekünk, mint népünk java, ugye, Jere von Baloy? – folytatta az akon admirális. – Biztos vagyok benne, hogy támogatásra van szükségetek.

– Takhan, ez túlságosan nagylelkű. Te...

– Nem, kérlek... semmi udvariaskodás. Megyünk. – Az admirális

- 218 -

Borsch Frank - A Csillagbárka előrehajolt, a kamera teljes látóterét eltakarta. Hatalmas arca a LASTOÓR központi legénysége fölött lógott. – És népünk java érdekében megparancsolom neked, hogy érkezésünkig tartsátok az irányt. Viszlát, Jere von Baloy.

Az arc eltűnt.

Hartich homloka izzadni kezdett. Egy akon flotta kötelék tartott feléjük, ő pedig túszként itt van az akon hajón! Perry Rhodan, Pearl Laneaux és Hayden Norwell nyomtalanul eltűntek a lemuri hajón, és a saját hajója, a PALENQUE parancsnoknője pedig megrögzött akongyűlölő!

Nos, a következő órák... érdekesek lesznek.

Egy másik gondolat is megizzasztotta Hartichot: mi késztette Mechtan ta Taklirt erre az energikus fel épésre? Sértett büszkeség?

Vagy hogy majd megmutatja ő egy civilnek, ki az úr a házban? Vagy még többet is tudott az admirális, mint amit elárult?

- 219 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 28.

– Naahk! Meg kel mentened őket!

Denetree rohant oda hozzájuk, a katonák nem lőttek rá. A fegyveresek érezték, hogy alapvető változás következett be. A katasztrófa, melytől őket és minden generációt óvtak, bekövetkezett: idegenek találták meg a hajót és behatoltak. Itt a vég.

A Naahk pedig ott ál az idegenekkel és beszélget velük, mintha barátok lennének. A tenoyk már nem értették a világot.

Solina Tormasnak be kel ett val ania, hogy ő is így van ezzel. Előtte ál t egy sejtaktivátorviselő – egy hajó parancsnoka, melynek a technológiai nívója évezredekre elmaradt attól, ami szükséges ahhoz, hogy az életmeghosszabbító eszközt előál ítsák. Sőt jelenleg a Tejúton nem létezett olyan civilizáció, amely képes volt arra, hogy aktivátort fejlesszen ki. Még esély se volt rá.

Hogy vetődött ide ez az ember, erre a roncshalmaz bárkára?

Menekült talán? Bujdosott? Ezt a hatalmas hajót csak azért építették, hogy komfortos búvóhelye legyen, és uralkodója egy félelemben és tudatlanságban élő népnek? Vagy valami célja volt a bárkának, amiről Solinának sejtése sem volt? De ha ez az ok... akkor miért választott a sejtaktivátor-viselő egy olyan közlekedési eszközt, amelynek évezredekre vagy még több időre van szüksége ahhoz, hogy elérje?

Egyik kérdés a másik után ötlött fel Solinában, de Denetree megjelenése miatt nem tudta feltenni azokat.

Azzal vigasztalta magát, hogy később lesz alkalma kikérdezni a Naahkot. Végül is, most, hogy felvették a kapcsolatot, sok idejük lesz...

A Naahk először nem is vette észre a fiatal lemuri lányt. Rhodan szavainak hatása alatt ál t. Arcán is tükröződött mindez. Solina azt hitte, még le is tudja olvasni vonásairól. Egy aktivátorviselő... egy testvér, aki osztozik sorsában... aki ismeri a halhatatlanság árát, a magányosságot... Bízhat ebben az emberben? Valóban testvér volt

- 220 -

Borsch Frank - A Csillagbárka vagy csak egy csaló? Lemal Netwar magával küzdött.

Denetree-t ez nem zavarta.

– Naahk! – kiáltotta ismét. Amikor még mindig nem reagált, megragadta a kezét. – Naahk!

Solina hal otta a fémek kattanását, ahogy a katonák kibiztosították fegyvereiket. Denetree megérintette a Naahkot! Ezzel átlépett egy határt.

Netwar hagyta. Nem akarta magáról lerázni Denetree kezét. Szemei üvegesek voltak, gondolatainak kuszasága teljesen lefoglalta. Arca szinte maszkká dermedt. Amikor észrevette az érintést, lassan visszatért az élet a szemébe és a nyelvébe. Az erős férfi megrázkódott, mintha egy pil anatra lerázná magáról a találkozás implikációit, és a fiatal lemuri lányhoz fordult.

– Te... vagy... Denetree... – mondta lassan.

– Igen, az vagyok! – válaszolt a lány dacosan.

– Az... az áruló...

– Az egykori áruló! – Denetree olyan elszántan beszélt, mint az az ember, aki döntött útjáról, még ha ez a fejébe is kerül. – Hol van az árulás, ha maga a Naahk is csil agokról jövő idegenekkel beszél? Hol van az árulás, ha a csil agokról álmodunk? Ha az emberek egy más életet keresnek, mint az elődeiké?

– Én... – Netwar másodszor is megrázkódott. – Én... – Ajkai hangtalanul fejezték be a mondatot. Solinának nem volt szüksége szavakra, hogy megértse. Lemal Netwar összeomlott. Vál ai előreestek. A feje, mely oly mereven mozgott, mint egy robot, szintén előrebukott, ál a a mel ét érte. Mintha Lemalt egy hatalmas súly nyomta volna, sokkal nagyobb, mint a külső fedélzet nehézségi ereje.

Egy súly, amit régóta cipelt, talán már évezredek óta. Olyat, amibe egy közönséges halandó belepusztulna. Olyat, ami a fiatal lemuri nő láttán, aki félelem nélkül lépett elé, most ledöntéssel fenyegeti.

– Te... te érted? – Denetree annyira meg volt lepve, hogy nem engedte el Netwar kezét. Ez talán jó is volt: a Naahk támaszkodott rá.

Solina kételkedett benne, hogy Denetree keze nélkül a lábain tudott volna maradni.

- 221 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A Naahk lassan bólintott. Mereven, mintha a nyakcsigolyái nem lennének képesek más mozgást végezni.

Mi történt a Naahkkal? Annyira sokkolva volt, hogy már nem bírt mozogni? Vagy beteg volt? Az nem lehet, gondolta Solina. Az aktivátorok megakadályozták az öregedést, valamint a természetes kopást, védték a krónikus betegségektől.

– Nem – mondta Lemal. – Már nem vagy áruló. Többé nem kel félned az életed miatt.

– Jó!

Denetree megmenekült, de izgatottsága nem múlt el. Mi baja volt?

– Mi lesz a többiekkel? – kérdezte a Naahktól Denetree.

– A többiek?

– A többi áruló. Egykori árulók. A csil agkeresők.

Lemal szeme tágra nyílt. – Nem... a kivégzésük... - Felemelte szabad kezét, egy fém karperecre nézett. – Még nem késő!

Karját szája elé tette. – Háló! – kiáltotta. – Szakítsd félbe a kivégzést!

– Nem kapott választ.

– Háló! – kiáltott ismét. – Hal asz engem?

Semmi válasz.

– Nem... nem megy – mondta a Naahk. – Úgy tűnik, valami zavar van. Mielőtt... mielőtt jöttetek, már meghibásodott. Valószínű

kikapcsolt.

Meghibásodás a hálóban...

– Talán a karpereced hibás – vetette közbe Rhodan. – Próbáld meg egy másikkal. – Rhodan a fegyveresek irányába mutatott.

– Lehetetlen. – Senki másnak nincs ilyen.

Meghibásodás... Solina behatolt a bárka hálójába. Néhány ártatlan

„trójait” bejuttatott. Lehet, hogy ez okozta a hibát...?

– Itt egy hordozható terminál! – kiáltott át Pearl, aki a találkozást kicsit messzebbről követte. Az öltözetébe épített fordítógép a lemurit gyakorlatilag késlekedés nélkül fordította. – Próbáljátok meg ezzel!

A kis csoport elindult. Solina elfogódottan csatlakozott hozzájuk.

Sejtette, hogy a próbálkozások hasztalanok lesznek. A „trójaiak” a

- 222 -

Borsch Frank - A Csillagbárka bűnösek? Egészen egyszerű programokat juttatott be, úgymond alvókat, amelyek csak az ő parancsára aktiválódnak. Rosszullét fogta el. Csak biztosítani akarta a csapatot. Ha sejtette volna...

A Naahk merev mozdulatokkal dolgozott a display képernyőjén. –

Semmi – suttogta néhány másodperc múlva. – A háló nem reagál. Nem tudok üzenetet küldeni.

– Mennyi idő van még a kivégzésig? – kérdezte Rhodan.

A Naahk megmondta az időtartamot, ami csaknem hét terrai percnek felelt meg.

– Hol zajlik?

– A farnál. Túl messze vari, hogy gyalog odaérjünk. Még biciklivel sem érnénk oda.

– Nem arra gondoltam. – Rhodan aktiválta a védőruha antigrav-meghajtóját. A terrai a magasba szál t. És ott maradt.

Solina látta Rhodan csizmájának talpát és hal otta, hogy káromkodik – legalábbis azt hitte; tulajdonképpen azt gondolta, hogy az évezredek alatt az ember leszokik az ilyen csúnyaságról – aztán leesett.

– Nem működik rendesen az antigrav! – kiáltotta Rhodan.

A többi terrai és akon is próbálkozott. Senki nem jutott messzebbre néhány méternél. A legmesszebb Pearl jutott, de neki meg olyan pechje volt, hogy egy bokorban landolt.

Denetree eleinte tátott száj al nézte repülési kísérleteiket – az idegenek repülnek! – majd, miután leestek, egyre nagyobb kétségbeeséssel.

– Akkor mind elvesznek! – tört elő belőle. Szeme sarkában könny jelent meg. – Senki nem tudja megmenteni őket!

Hal gatás volt a válasz.

Hevror ta Gosz lépett előre. – Nos, ne olyan elhamarkodottan, majd elővette hátáról a tegezt.

Hevror tudta, hogy nem szabad időt vesztegetnie. Nem várta meg,

- 223 -

Borsch Frank - A Csillagbárka míg a többiek legyőzik megdöbbenésüket, hanem rutinos mozdulattal kioldotta a bőrtegez övét. A terraiak, Rhodannal együtt és a két lemuri úgy néztek rá, mintha megbolondult volna. Solina és Robol pil antásai, akik ismerték Hevrort, csak kicsit voltak udvariasabbak.

Nem éppen ezt várta a bejelentése után, de legalább senki nem tartóztatta fel.

Hevror a két lemurihoz fordult. – A hajó fedélzetén biztosan van szel őzőrendszer. Hatalmas szel őzőaknákkal, ugye? – A ruhába épített fordító lefordította a kérdését.

Denetree és a Naahk szinte transzban bólintottak.

– Van itt a közelben egy nagy szel őzőakna, amely elhasznált, meleg levegőt visz a mezőkre?

Meglepetésére a fiatal nő válaszolt, nem pedig a halhatatlan Naahk, akinek úgy kel ett ismernie az egész bárkát, mint a mel ényzsebét.

– Igen – mondta Denetree. – Két mezővel arrébb.

– Nagyon jó. Vezess oda!

A lemuri nő érezte Hevror őszinte igyekezetét, és nyomban elindult. Hevror követte. A csapat többi tagja is csatlakozott.

– Mi a terved? – kérdezte Rhodan, aki könnyedén beérte. Úgy tűnt, a sejtaktivátor nagyon fitten tartja – legalábbis Rhodan modellje. A Naahk a csapat végén botorkált, mintha minden lépés nehezére esett volna.

– Valakinek közülünk el kel érnie a bárka farához.

– Te?

– Igen.

– És hogy akarod?

– Szárnyakkal.

Denetree megállt egy kerek lyuknál a padlón. Körülbelül két méter széles átmérője volt. A rácsokon keresztül, ami a balesetek el en védett, meleg, nem túlságosan kel emes szagú légáramlat jött ki.

Hevror kinyújtotta karját, hogy megvizsgálja az aknát. Igen, talán sikerülhet. Kis szerencsével, a hibás antigrav pici löketével...

Az akon letérdelt, kinyitotta a tegezt, és elővett egy rudazatot.

Akon acélból volt. A rudak vékonyabbak voltak, mint egy kisuj , és

- 224 -

Borsch Frank - A Csillagbárka csak néhány grammot nyomtak. Üregesek voltak, mint egy madár csontjai.

– Naahk! – üdvözölte a lemuri uralkodót, aki utolsóként ért oda. –

Naahk, hogy találom meg a kivégzőhelyet?

– A farnál van. Egykori raktár...

– Hogy néz ki kívülről?

Hevror összeszerelte a rudazatot. A tegezből kivette a fóliát is.

– A nyílás pirossal van jelölve. Ez...

– Látszik felülről is? A levegőből?

– Azt hiszem... igen.– Akkor még van egy esélyünk. Hogy találok oda?

Mialatt a Naahk elmagyarázta, Hevror a fóliát a rudakra húzta, el enőrizte a szárnyak terhelhetőségét. A szerkezet bevetésre készen ál t

Most jött a legnehezebb rész. Hevror szárnyait arra szánták, hogy közvetlenül a testen viseljék, szorosan simuló ruhán vagy meztelenül.

Ez utóbbi volt Hevror kedvelt repülési módja. A védőruha most útban volt. De egyidejűleg nem mondhatott le róla: az antigravnak kel ett őt a magasba emelnie, hogy repülni tudjon.

Hevror karjait a kartartókba dugta. Majd jött a háta... ez nem ment.

Egy ideig erőlködött, majd érezte, hogy egy erős kéz segít neki.

Rhodan volt az. Ő értette meg elsőként, hol a probléma. Segítségével sikerült Hevrornak a hátára erősíteni a szárnyakat. Az akon imádkozott, hogy bírja ki a szerkezet. Denetree barátainak érdekében –

és a sajátjában is: A külső fedélzet „égboltja” nem volt magas, de elegendő ahhoz, hogy halálra zúzza magát.

Biccentett a többiek felé. – Nemsokára újra itt vagyok! biztosította őket vigyorogva. Mélyet lélegzett, és karjait – a szárnyakat – kitárva ugrott az akna fölött, a felszál ó légáramlatban.

Visszaesett, azt hitte, hogy a rácsoknak esik és nevetséges lesz, de ebben a pil anatban működésbe lépett az antigrav, kissé megemelte.

Ez elegendő is volt.

A több évtizedes tapasztalat alapján Hevror érezte, hogy van elég levegő a szárnyai alatt. Körözni kezdett, egye magasabbra emelkedett.

- 225 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Kísérői, a Naahk egy helyben ál ó, tanácstalan katonái, apró kis játékfigurákká zsugorodtak össze. Hevror lenézett a legérdekesebb vidékre, amit valaha is látott, amióta szárnyakat csatolt magára. Az első alkalom jó fél évszázaddal ezelőtt volt. Még aznap felmondta ál ását egy alacsonyabb rendű kormányzati hivatalnál – pedig a családja generációkon keresztül küzdötte fel ide magát – és hátat fordított Drorahnak. Ahogy ő mondta – kirepült a kalitkából.

Azóta Hevror szárnyai több száz bolygó szelét érezték már. Hevror látott már ház- és hul ámtengereket, homok- és jégsivatagokat, végtelen pusztákat és mélységes árkokat. De semmi sem hasonlított még közelítőleg sem a bárkához. Hatalmas volt és egyben apró is.

Apró, a fizikai dimenzióiban. Néhány kilométer hosszú volt, összátmérője még felet sem tett ki, és lakosainak száma oly csekély volt, hogy Drorahon még „falunak” sem neveznék. Néhány perc alatt berepülhette az egész bárkát – és ebben a pil anatban épp ezt tette.

És mégis hatalmas volt. A méretei sarokba szorítottak mindent, amit eddig akon hajógyárakban, fejlett technikával létrehoztak.

Micsoda munka van mögötte! Egy megfékezhetetlen akarat, a hajót építő több ezer ember elszántságának acélba öntött kifejezése volt. De honnan eredt ez az elszántság? Hevror csak spekulálni tudott.

Az akon férfi tovább körözött. A játékfigurák alatta gesztikuláltak, ideges mozdulatokkal a far irányába mutogattak. Attól féltek, hogy a repülés érzése elhatalmasodott rajta és csak önfeledten köröz.

– Hevror! – hal otta Solina hangját a ruha akusztikus mezőjéből. –

Shaghomin összes büdös halára, mi az ördögöt csinálsz?

Hevror meglepődött, hogy a rádiójuk kifogástalanul működik a bárkán belül. Nem volt örömteli meglepetés. Kikapcsolta a rádiót, anélkül hogy válaszolt volna. Nem voltak repülők, nem értették őt.

Hevrornak magasságra volt szüksége. Olyan nagyra, amilyenre csak lehetett. Mert a magasság adta a gyorsaságot.

Szárnyai már szinte az „égbolthoz” értek, azaz középső fedélzet aljához. Majd leengedte a karjait. A körözés azonnal abbamaradt, jött a zuhanó repülés, egyenesen a cél felé. Rizikós volt, nem tudta, hogy az anyag kibírja-e. Nem a szárnyak miatt aggódott, az akon acél és a fólia

- 226 -

Borsch Frank - A Csillagbárka többszörös terhelést is kibír. Nem, Hevror testének anyaga miatt aggódott. Eltörhet a karja. Ha ez bekövetkezik, elveszti kontrol ját a szárnyak felett, úgy, mint Malit Balak, a szárnyak feltalálója. Halálos zuhanása legendává tette Malitot, a repülés pedig bolondságból egy életforma lett. Mi történne vele, Hevrorral, ha most csődöt mond?

Kételkedett benne, hogy emlékművet emelnének neki.

A kétségbeesett lemuri nő, a Naahk, katonái, Perry Rhodan és a többiek messze maradtak mögötte. Mint egy nyíl, úgy repült a külső

fedélzet felett, a ködben, oda, ahol meghalnak az emberek, ha túl későn érkezik.

A Naahk leírása pontos volt. Hevror megváltoztatta az irányt, ahogy karjait kicsit lengette, ez nagyon finom mozgást követelt, amit hosszú évek alatt gyakorolt be.

Amikor már csaknem elhasználta a magasságát, piros ajtót látott meg a ködben. A far még továbbra is ködben volt, de az ajtót látta Hevror.

Közvetlen a közelében szál t le, elég keményen. Néhány pil anatra szüksége volt, hogy a kel emetlen landolás miatti kábasága elmúljon.

Majd levette a szárnyakat, csak úgy otthagyta azokat – talán a legnehezebb cselekedet volt a számára: egy repülő soha nem hagyja hátra a szárnyait; hiszen azok repítették az égbe! – és rohant az ajtóhoz. Zárva volt. Egy egyszerű touchscreen vil ogott gyengén fejmagasságban mel ette. Hevror rácsapott az öklével. Jobb nem jutott eszébe. Nem olyan volt, mint Solina, nem ismerte annyira jól a számítógépeket. Csak azt tudta, hogy soha nem azt teszik, amit ő

akar...

Ez mégis.

Az ajtó oldalra csúszott. Hevror berohant. Egy nagy, üres raktárban találta magát. A hátsó falnál fél tucat fegyveres ál t, tőlük néhány lépésre egy sovány férfi, egyszínű öltözetben. Fejét lehajtotta.

– Állj! Hagyjátok abba! – ordította Hevror ta Gosz, és rohant a férfiakhoz. A katonák felemelték fegyvereiket és rá céloztak, de Hevror egyszerűen rohant tovább, mintha még mindig a zuhanórepülés svungja hajtotta volna.

- 227 -

Borsch Frank - A Csillagbárka

– Állj... kérlek!

A katonák nem lőttek. Amikor Hevror megál t előttük, az öltönyös férfi felemelte a fejét.

Hevror kiolvasta szeméből a választ, még mielőtt észrevette volna a displayt a falon, amely a világűrt mutatta a bárka farán túl, és ott a groteszk pózokba merevedett holttesteket.

A férfi szemei mélyen ültek gödreikben. Könnyek folytak le arcán.

Hevror túl későn érkezett.

Az akon férfi aktiválta a rádióját. – Solina?

– Igen? – érkezett azonnal a válasz.

– Meghaltak.

- 228 -

Borsch Frank - A Csillagbárka 29.

– Meghaltak.

Denetree megmerevedett, amikor meghal otta Hevror szavait. Majd kezébe temette arcát és sírt. Térdei megereszkedtek, lerogyott.

– Denetree!

Solina Tormas oda akart menni a lemuri nőhöz, megölelni, de egy kiáltás visszatartotta.

– Ott fent!

Az akon nő felnézett – és katonákat látott leereszkedni az égből.

Nem olyanok voltak, mint Hevror, nem repülők. Hevror úszott a levegőben, játszott vele, átadta magát az elementáris erőknek. A katonák csak úgy keresztülvágtak a levegőn, mintha az nem is létezne, pulzátorhajtójuk hatalmas erejével.

Minimum százan voltak. Solina körbenézett, és mindenhol kis pontokat látott, akik laza formációkban érkeztek a földre, hogy az el enfél számára ne legyenek túl egyszerű céltábla.

De senki sem lőtt. A Naahk őrei kiabáltak összevissza, amikor meglátták a katonákat, aztán egyikük elveszítette a fejét, eldobta fegyverét és elrohant. Majd többen is követték. A katonák engedték, hogy meneküljenek.

Az ő céljuk más volt.

Egy tucat katona körbefogta az akonok, terraiak és lemurik csoportját, egy másik tucat pedig a fejük fölött lebegett.

Antigrav-aggregátumaik kifogástalanul működtek, ugyanígy a védőernyőjük is, ahogy a fényes átlátszó burok mutatta, ami minden katonát védett.

Hogy lehet ez?, kérdezte magában Solina. Miért működnek az ő

aggregátumaik és a mieink miért nem? Mi...

- Takhan! Itt vannak – mondta az egyik katona. Solina nem hal otta, de a katona valószínűleg választ kapott, mert társainak jelzett, akik továbbra is készenlétben tartották fegyvereiket. A katonák az ő

- 229 -

Borsch Frank - A Csillagbárka népéhez tartoztak, de úgy tűnt, semmilyen mozdulatot nem tolerálnak, ami el enségesnek tűnhet. Néhány pil anattal később Solina surrogást hal ott. Óvatosan felemelte a fejét, és további két pontot látott feléjük száguldani.

Két tiszt volt. Egyikük kicsi, zömök volt, és a mel én több rangjelzést hordott, mint amit Solina valaha is látott, a másik közepesen magas volt, dús, nyakáig érő fekete haját hátrafésülve viselte. Az ő rangjelzését már meg tudta fejteni Solina, a LAS-TOÓR

indulásakor Jere von Baloy egyetlenegyszer viselt egyenruhát, neki is ilyen volt: azaz a férfi egy maphan volt, hajóparancsnok.

A két férfinál nem volt fegyver, ez hatalmuk demonstrációja volt.

Ha eszükbe jutna erőszakot alkalmazni, azt a katonák elvégeznék helyettük.

A zömök férfi meghajlásfélét produkált. – Takhan Mechtan ta Taklir, a Hetedik Flotta vezére – úgy látom, az ösztönöm nem csalt! –

Rhodanhoz lépett és szalutált. – Megtiszteltetés számomra, hogy személyesen találkozom veled, Perry Rhodan.

– Köszönöm. – A Halhatatlan az admirális tisztelgését olyan férfi visszafogott közönyével fogadta, mint aki már ezerszer él át hasonló szituációt. – Minek köszönhetjük látogatásodat?

– A kötelességnek, mi másnak? Azt kívánnám, bárcsak lenne alkalmam beszélgetni veled, de ez lehetetlen. Puszta jelenléted ezen a hajón bizonyítja feladatom sürgősségét. – Mechtan ta Taklir kihúzta magát. – A hajót akon tulajdonnak nyilvánítom.

– Hogyan?

A LAS-TOÓR és a PALENQUE navigációs adatainak elemzése be fogja bizonyítani, hogy először a mi űrhajónk vette észre a hajót.

Ennélfogva akon fennhatóság alá kerül. Lakói így – meghajolt a Naahk felé – magától értetődően az Akon Birodalom gondoskodása és élvezete alá kerülnek. Biztosítani fogjuk, hogy semmilyen kár ne érje őket.

Solina tátott száj al figyelte az admirális fejtegetését. Nem!, akarta kiáltani. Ezt nem szabad! Tudta, hogy soha többé nem léphet a bárkára, ha a katonák lefoglalják. Előbb hal meg időskori elgyengülésben, mint

- 230 -

Borsch Frank - A Csillagbárka hogy egy kétséges lojalitású, jelentéktelen történésznőnek engedélyeznék a belépést.

De Solina hal gatott. Sokszor volt már dolga egyenruhásokkal, és tudta, csak ártana magának. Az egyenruhások szerették, ha ráordibálhattak másra – de nem bírták, ha velük is ezt tették.

Tiltakozása nem sok jóra vezetett volna.

Úgy tűnt, Rhodan is hasonlóan vélekedik. Irigylésre méltó nyugalommal mondta: – Minden tisztelettel Takhan, kétlem, hogy az események ezen magyarázata megál ja a helyét a bíróság előtt.

– Majd meglátjuk. Természetesen készek vagyunk alávetni magunkat egy független eljárásnak. Biztos vagyok benne, a két fél együttműködési készségét feltételezve, hogy néhány éven belül bírói ítélet születik. De addig az időpontig ez a hajó akon őrizetben marad.

Lakóinak sürgősen szüksége van a segítségünkre. Míg itt beszélünk, egy javító egység már el is kezdte a kiegészítő levegőel átás beépítését.

A mostani berendezés olyan roskatag, hogy bármely pil anatban összeomolhat a rendszer. És hogy ez mit jelentene, azt nem kel tovább magyaráznom, ugye?

Senki nem szólt egy szót sem.

– Látom, értjük egymást. – Az űrhajó kapitányához fordult, aki a fejtegetéseit üres tekintettel követte, mintha gondolatban egész máshol lett volna. – Achab, kísérd terrai vendégeinket a számukra előkészített transzmitterhez. Hajójuk már vár rájuk, hogy az akon területről elvigye őket. Abból indulok ki, hogy határátlépésük tudatlanságból fakadt, ezért eltekintek az ilyen esetekben szokásos szankcióktól.

A maphan előrelépett és a bárka orra felé mutatott: – Ha szabad kérnem!

Pearl Laneaux halkan káromkodott azon a melodikus nyelven, amely alkalmatlannak tűnt gorombaságokra. Kezét kombifegyverén tartotta. Világosan látszott rajta, hogy mit gondol Taklir

„udvariasságáról”, de Solina időközben már megismerte annyira, hogy tudta, Pearl elég okos ahhoz, hogy ne csináljon valami butaságot.

Hayden Norwel lógatta a vál át. Nem volt küzdő jel em. És Rhodan? A terrai könyörgő pil antást vetett rá. Tegyél valamit! kérte őt.

- 231 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Hiszen közéjük tartozol! Tegyél valamit!

Solina szégyenkezve elfordította a fejét. Mit tehetne ő? Ő csak egy kicsi, jelentéktelen kerék az Akon Birodalom szerkezetében. Ez a misszió, ezek a szörnyen rövid órák voltak életében az egyedüliek, amikor valami befolyásos pozíciót ért el, amikor valami nagy dolognak volt részese, nemcsak elemző nézője, hanem igazi szereplője.

Olyan jó volt ez az érzés!

Nem akarta, hogy vége legyen.

Valamit tennie kel ene. Nem nézheti tétlenül, hogy kicsúszik a keze közül élete nagy esélye. Legalább egy kísérletet kel ene tennie...

Törd a fejed!, sürgette magát. Máskor olyan büszke vagy rá, nemde?

Két akon katona oldalra lépett, hogy a maphant és a három terrait átengedjék.

Solina zavarodottan figyelte a történteket. Takhan előnyösebb helyzetben volt – kétszáz hadihajó és több tízezer katona teljesítette a parancsait feltétel nélkül. A Hetedik Flotta percek alatt biztosította a bárkát. A bárka az övék volt. Egy intés Mechtan ta Taklirtól, és a PALENQUE-ból csak porfelhő marad – ez vonatkozik a LAS-TOÓR-ra is, amennyiben a tudósai el enkeznek.

Nem, az el enál ás nemcsak értelmetlen volt, hanem öngyilkos is.

Rhodan, Pearl Laneaux, Hayden Norwel csatlakoztak a maphanhoz. Már éppen a katonákhoz értek, amikor Solinának eszébe jutott valami.

Az el enál ás értelmetlen volt, de még mindig megvolt a „gyengék fegyvere”.

– Takhan! – fordult az admirálishoz. – Gratulálhatok neked a LASTOÓR minden yidari nevében határozott támadásodhoz?

Mechtan ta Taklir először fordult Solinához. Szemében türelmetlenség látszott. Úgy tűnt, az admirális nem értékeli a mézesmázos embereket. Solinának gyorsan kel ett cselkednie.

– De nem kel ene félmunkát végezned.

– Micsoda?

– Ha kiutasítod a terraiakat – ami az egyedüli jó megoldás –, akkor

- 232 -

Borsch Frank - A Csillagbárka valamennyit utasítsd ki.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Solina Denetree-re mutatott, aki szinte bénulva követte az eseményeket. – Őt itt felejtetted!

– Ő is terrai lenne? Nem visel védőruhát, mint a többiek.

– Nem, ő specialista. A terraiak csempészték be ide, hogy becsapjanak minket.

Denetree, aki észrevette, hogy hirtelen felé irányul a figyelem, felébredt kábulatából, néhány szót morgott lemuri nyelven.

– Nem beszél terraiul - ál apította meg az admirális.

– Most természetesen nem. El akarja titkolni előlünk valódi eredetét. De nézd csak meg jól, olyan világos bőre van, mint a terraiaknak! Ennek az ügynöknőnek kel ett volna a fedélzeten maradnia és kikémlelnie ezt az objektumot.

– Ennyire buták nem lehetnek a terraiak.

Solina ál ta Takhan tekintetét. - De igen, lehetnek. És még arrogánsak is. A terraiak túl sokáig érezték magukat a Tejút urainak, lusták és tunyák lettek - ha engem kérdezel, nem véletlen, hogy egy akon flotta kötelék jelent meg itt először.

– Van benne valami... Achab, őt is vidd!

A parancsnok vonakodott, majd azt mondta: - De Takhan! Mi lesz, ha mégsem terrai? Mi...

– Mi lenne? Nézd csak a fiatal, félős lánykát - mit tudna ő elárulni nekik? Vigyék csak!

Denetree ismét lemuri nyelven mormogott, most kicsit hangosabban. Solina egy gyors lépéssel mel ette termett és fülébe sziszegte: - A csil agok isteneire! Mozdulj már, kislány! Menj, vagy ...

Rhodan és a többi terrai felé lökte őt. Denetree velük ment.

Amikor Perry Rhodan, Pearl Laneaux, Hayden Norwel és Denetree a transzmitterből kiléptek a PALENQUE központjába, szidás fogadta őket.

– Na végre itt vagytok! – Sharita Coho le-föl járkált

- 233 -

Borsch Frank - A Csillagbárka egyenruhájában, arca égővörös volt. – Nem megmondtam nektek!

Ezeknek az akonoknak nem lehet hinni! Átvertek minket. Csoda, hogy ép bőrrel hagytak benneteket eljönni és... – A parancsnoknő

abbahagyta, amikor észrevette Denetree-t. – Ki az ördög ez a lány?

Még egy akon? Nekem már az az egy is elég, aki itt van nálunk, a különleges kívánságaival! Én...

– Ő lemuri – mondta Rhodan.

– Egy le... hogy hoztátok el?

Mielőtt Rhodan válaszolhatott volna, Alemaheyu Kossa szólt közbe: – Sharita, Mechtan ta Taklir jelentkezik, haladéktalanul el kel tűnnünk innen, különben...

– Ah, hadd beszéljen az öreg!

– De

– Kész az avatárom? Tudod, egy olyan program, amivel Jere von Baloy átvert engem.

– Igen kész. Egy egészen új beta-verziónk van.

Játszd be az admirálisnak. Lássuk csak, hogy ízlik az akonoknak a saját gyógyszerük. – A parancsnoknő ismét az érkezőkhöz fordult. – Ki vele, hogy csempésztétek ki a lemuri nőt? – Talán spion? –

Bizalmatlanul méregette Denetree-t. A fiatal lány remegett. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg.

– Nem mi voltunk. Egy akon nő a LAS-TOÓR-ról – válaszolta Rhodan.

– Na, ilyet nekem ne mesélj! Miért tette volna?

– Én is éppen ezt kérdezem. – Rhodan odament Denetree-hez és támaszt nyújtott neki. – Hal asz engem? – kérdezte lemurin. – Mondd, tudsz nekünk segíteni?

A lemuri lány valamilyen választ suttogott, de egy dörrenés elnyomta a hangját, a PALENQUE törzse megrázkódott.

– Hatótűz! – kiáltott Harriett Hewes. – Az akonok egy búcsúlövést küldtek. Úgy tűnik, az avatárod nem győzte meg őket.

– Ernyőterhelés?

– 99,3 százalék. Pontosan tudják, kivel van dolguk.

Sharita megrántotta a vál át. – Na jó – mondta aztán. – Egy

- 234 -

Borsch Frank - A Csillagbárka udvarias kérést nem lehet elutasítani. Eltűnünk.

Denetree benyúlt szűk ruhája alá és elővett egy fekete, négyszögletes plasztikdarabot. Olyan kicsi volt, hogy az öklében elfért.

Odaadta Rhodannak.

– Mi ez? – kérdezte zavartan a parancsnoknő.

Az ok, amiért Solina Tormas gondoskodott róla, hogy Denetree velünk jöj ön – válaszolta Rhodan. – Egy tárolóchip.

A PALENQUE törzse másodszor is megrázkódott, amikor az akon flotta egy újabb izzó búcsúüdvözlést küldött utánuk, majd az űrhajó irányt váltott.

Rhodan ezt alig vette észre. Mechtan ta Taklir csak hadd érezze magát győztesnek, és vigye a bárkát, mint trófeát az Akon Rendszerbe.

Rhodan úgy gondolta, valami sokkal értékesebb van a kezükben: a kulcs a bárka titkához.

- 235 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Epilógus

Maahkora, 1327 NG időszámítás, április 17

A nap eltűnt a horizont mögött.

Alemaheyu Kossa és kísérői a hatalmas Pol aco Hermi nap lenyugvását syntronjuk sisakdisplayjén nézték. Puszta szemmel csak annyit láttak volna, hogy a fény eltűnik a ködből, mely a Maahkorára való érkezésük óta keményen tartotta magát a főváros, Kreytsos utcáin.

Ammónia, hidrogén, metán és különböző gázok keverékéből ál t, helyi viszonyokhoz képest normális, 98,7°-ra hevítve.

A rádiós úgy gondolta, védőruhája el enére minden egyes cseppet érez. Testét izzadság öntötte el.

Néha-néha hatalmas árnyékok léptek ki a ködből, egy pil anatra megálltak és nézegették a humanoidokból ál ó csoportot, majd továbbmentek, többnyire sietve. Maahkora volt a Maahks nagyköveti bolygója. Itt mindig volt valami fontos elintéznivaló. Maahkorán az idegenek nem kivételnek számítottak, hanem teljesen megszokottnak.

Elterjedt volna a hír, hogy a halhatatlan terrai, Perry Rhodan Kreytosban van?

Nem valószínű. Senki nem tudott Rhodan jelenlétéről, még a terrai kormányzat sem.

Vagy a csoport nagysága miatt figyeltek fel rájuk?

Több mint negyven terrai volt, két blue és egy gurrad, akik Kreystos utcáin masíroztak. A PALENQUE fedélzetén alig maradt valaki, Harriet Hewes irányítása alatt, aki azt is magára vál alta, hogy törődik Denetree-vel, aki nagyon le volt sújtva társai halála miatt.

Vagy pedig a csoport tartása volt feltűnő? A proszpektorok határozottan meneteltek. Ha valaki a sisakjuk mögé pil antott volna, csupa elszánt arcvonást és összeszorított ál kapcsokat látott volna, mintha egy nehéz, kel emetlen, de elkerülhetetlen feladat ál na előttük.

Még valamit lehetett volna látni arcukon, titokban, de

- 236 -

Borsch Frank - A Csillagbárka félreérthetetlenül: kíváncsiságot.

AproszpektorokMeklaranfelétartottak,Kreystos szórakozónegyedébe, de nem azt a benyomást keltették, mintha szórakozás várta volna ott őket.

Abban a pil anatban, ahogy a Pol aco Hermi fénye eltűnt, kigyulladt az utcai világítás. És ahogy a proszpektorok egyre jobban távolodtak hajójuktól, egy új „nap” tárult fel előttük: Meklaran fényei.

Alemaheyu csomót érzett a torkában. Perry Rhodan a rádiós mel é lépett és megkérdezte: – Ideges vagy?

Kossa csodálkozva nézett a Halhatatlanra. – Tudsz arról?

A terrai bólintott. – Természetesen. Hiszen tudod, hogy van ez. A PALENQUE fedélzetén nincs titok.

– Úgy tűnik. – Kossa nyelt egyet. – Igen, ideges vagyok... egy kicsit ...

– Majdcsak lesz valahogy! – Rhodan felemelte a bal karját, mintha a rádiósnak bátorítóan a vál ára akarna csapni, de aztán mégsem tette.

– Köszönöm – mondta Kossa. És ismét gondolataiba mélyedt, amelyek nemcsak erről az estéről szóltak.

Mielőtt elhagyták a PALENQUE-t, Kossa még egyszer el enőrizte konzolját. Megszokásból, különösebb indok nélkül. És az elmúlt napok logfile-jainak archiválásakor egy anomáliára bukkant. Már nem volt ideje, hogy pontosabban megvizsgálja – Sharita Coho nem akceptálta a pontatlanságot –, de minden amel ett szólt, hogy a PALENQUE

antennái egy hiperrádió-impulzust fogtak fel. A fedélzeti syntron az Ochent-köd természetes jelenségének nyilvánította, és lemondott arról, hogy Kossát figyelmeztesse erről.

Kossa más véleményt alkotott: az impulzus mesterséges volt – és a származási helye a bárka.

Ez lehetetlen volt.

Teljességgel lehetetlen.

A hiperrádió ötdimenzionális technológiának számított. A bárka műszaki ál apota évszázadokra, sőt évezredekre volt ettől.

Az impulzus nem származhatott a bárkáról.

Alemaheyu annyira gondolataiba mélyedt, hogy alig vett észre,

- 237 -

Borsch Frank - A Csillagbárka elértek Meklaran határához. Egy energiakupola magasodott a negyed fölött, gondoskodott az oxigént lélegzőknek a megfelelő atmoszféráról.

A proszpektorok levették védőruháikat, és egy őrzött zsiliprészben hátrahagyták. Színes szabadidőruhák tűntek elő. A különböző édes il atokkal töltött levegő a rádiós orrába szál t. Kossa szerette ezt az il atot, de ezen az estén annyira elmerült gondolataiban, hogy szinte észre sem vette.

Tegyük fel, a rádióimpulzus tényleg a bárkáról jött. Mit jelenthetett? Talán vészjelzés volt? Vagy felszólítás?

Igen, talán az volt. Felszólítás, melynek az akon flotta eleget tett.

Valószínűleg.

Az akonokról sok mindent el lehetett képzelni. Talán művészi ízlést is? Alemaheyu még ma este kiderítheti ezt.

Sharita ismét a proszpektorok élére ál t, és céltudatosan vezette őket a Drunken Sailor felé. Biztos, hogy egy navigációs rendszert követett. A csaknem 2000 éves kocsma nem a legrégibb volt Meklaranban, nem is a leghíresebb vagy leghírhedtebb, és – ahogy belépésükkor Alemaheyu a félhomályban láthatta – nem is legtisztább.

Egyszerűen csak egy szokásos, lepukkant kocsma, egy egészen szokásos, lepukkant szórakozónegyedben.

Más szavakkal: a Drunken Sailor ideális hely volt a tervükhöz.

A félkör alakú teremben körülbelül száz főre elegendő asztal volt, a székek a kis, magasított színpad felé néztek, melynek megpil antásakor Alemaheyu rögtön elfelejtette a titokzatos hiperrádió-impulzusokat.

Még egy fél óra és ...

A terem másik végében lévő ajtók kinyíltak, és a LASTOÓR

legénysége özönlött be a Drunken Sailor-ba.

Hosszú másodpercekig hal gatva és bizonytalanul nézegették egymást a terraiak és akonok, majd a kegyes kocsmáros bekapcsolt egy elviselhetetlen maahki zenét – jó döntés volt, mert senki nem bírta ezt a muzsikát, aki nem volt maahk – és így lehetővé tette a terraiak és akonok számára, hogy védekezésként az asztalokhoz üljenek.

Nemsokára már ült a két csoport, a középfolyosótól balra a terraiak, jobbra az akonok. Az akonok parancsnoka próbálkozott, hogy

- 238 -

Borsch Frank - A Csillagbárka odamegy terrai kol éganőjéhez, de Sharita fagyos pil antása visszazavarta a székéhez.

A bárrobotok szétrajzottak. Mindkét oldal rendelt, örültek, hogy végre csinálhatnak valamit. Hamarosan kelyhek és poharak lepték el az asztalokat. A lopott pil antások, melyeket egymásra vetettek, egyre nyíltabbak lettek, de még senki nem merte a középfolyosót átlépni.

A show az ertruser-siganese duó műsorával kezdődött. A terraiak és akonok udvariasan tapsoltak. Nem volt valami színvonalas, de legalább míg a színpadon történt valami, addig nem kényszerültek arra, hogy a kapcsolatukat tisztázzák.

Alemaheyu alig figyelt a nem egyforma pár műsorára. Szemei keresték és meg is találták Eniva ta Drorart. Az akon nő barátságosan intett neki, a színpadra mutatott és bátorítóan vigyorgott.

A terrai azt kívánta, bárcsak ő is olyan fesztelen lenne, mint Eniva.

A legszívesebben felál t és elmenekült volna. Vagy bárcsak már annyi sört ivott volna, hogy már a színpadhoz se tudna támolyogni.

De semmi nem használt, már megígérte Enivának, kérkedett előtte a tudásával. Már a PALENQUE egész legénysége tudott erről, és valószínűleg már a LASTOÓR-é is.

Már nem volt visszaút.

És ezenkívül valakinek kezdeményezni kel ett, megtörni a jeget.

Aztán rákerült a sor. Mialatt a színpadon egy mattenwilly prominens politikusokat parodizált – többek között Rhodant is, akit nem ismertek fel a nézők között, és aki alig tudta visszatartani nevetését – és azon fáradozott, hogy a publikum feszültségét enyhítse, a kocsmáros Alemaheyu asztalához lépett és megérintette a vál át: – Te vagy a következő. Készülj fel!

Rendben.

Alemaheyu felál t, és az asztalok között a színpad oldalsó bejáratához ment. Úgy érezte, ezernyi pil antás fúródik a hátába.

Amikor a színpad mögé ért, inge az izzadságtól a testéhez tapadt. Egy kisegítő lépett hozzá: – Ideges vagy, mi? Semmi baj, hozok neked egy másikat!

Mit...? – kérdezte zavartan Alemaheyu.

- 239 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Inget. A tied...

A rádiós. lerázta magáról elfogódottságát. – Rendben van így.

Passzol ahhoz, amit csinálni akarok.

A kísérő megrántotta a vál át. – Ahogy gondolod...

Alemaheyu el enőrizte a Drunken Sailor syntronját, a software tökéletes volt. Most már csak egy rizikófaktor volt: ő maga...

A komikusnak szánt udvarias taps abbamaradt. Alemaheyu mélyet lélegzett és a színpadra lépett. A fényszórók elvakították, semmit nem látott a publikumból. A terem végéből Eniva intett neki, a többiek számára alig észrevehetően.

A rádiós kigombolta izzadt ingét, kihúzta és összegyűrte. Majd a homloka köré tekerte, hogy hajfürtjei ne takarják el a szemét.

Alemaheyu Kossa meghajolt. – Kedves... – Elakadt. Kedves mi?

Barátok? Szövetségesek? Exel enségek? Riválisok? Nem fejezte be a megszólítást. – Következik egy darab, amelyet néhányan közületek talán ismernek. Egy régi terrai dal. Címe: All along the Watchtower.

Szemeit becsukta, az uj aira koncentrált. Éreznie kel ett a gitárt a kezeiben.

Balról kiáltások hal atszottak. - Mutasd meg Alemaheyu! Játssz a léggitáron!

Alemaheyu játszott.

Uj ai úgy érezték a léggitár húrjait, mintha fizikailag fogható tárgy lenne. Az első vij ogó hangok kissé megrázták a Drunken Sailort.

Alemaheyu csak most merte kinyitni a szemét. A kocsmáros kicsit lej ebb vett a fényszórókból, így Alemaheyu láthatta a közönséget. A terrai csapat már nem bírt a helyén ülni. És az akonok? Alemaheyu úgy látta, néhányan titokban mozognak ültükben.

Jó, be kel melegedniük. És rögtön... Enivának megadta a megbeszélt jelet.

Az akon nő határozottan lépett a színpadra. Meghajolt, kinyitotta a száját, és hangtalanul mozgatta ajkait. A Drunken Sailor syntronja felfogta mozgásukat, és énekké változtatta át. Alemaheyu úgy hal otta a Watchtowert, mint még soha eddig: csodálatosan telt, rekedtes hangon. Lenyűgözően nőies volt. Lenyűgözően szenvedélyes.

- 240 -

Borsch Frank - A Csillagbárka Most már az akon közönség sem bírt a székeken maradni.

Felugráltak és Enivát biztatták, egyre hangosabban kiabáltak: -

Plejbek! Plejbek! Plejbek!

Frenetikus tetszésnyilvánítással jutalmazták Alemaheyut és Enivát.

A terraiak tapsoltak és uj ongtak, az akonok dobogtak és uj ongtak.

- Ráadás! Ráadás! Ráadás! - hal atszott minden oldalról, mikor véget ért a darab.

Felesleges felszólítás volt. Alemaheyu és Eniva nem is gondoltak arra, hogy abbahagyják. Most már nem. Váltakozva játszottak akon és terrai darabokat, a végén már egyre inkább összefolytak a dalok.

A Drunek Sailorban már senki nem maradt ülve. Akonok és terraiak táncoltak mindenhol: a teremben, az asztalokon, a bárpulton és néhányan, akik hoztak magukkal antigravot, a mennyezeten.

Csak egy tér maradt üresen: a középfolyosó, a határ a két csapat között. Senki nem mert ott táncolni vagy átlépni.

Alemaheyu, aki több tucat dal után már alig ál t a lábán a fáradtságtól, már épp azt gondolta összeesik, amikor történt valami, ami sokkal jobban meglepte őt, mintha egy flottányi lemuri generációs hajó bukkant volna föl: Sharita felál t, kigombolta egyenruhafölsőjét, mértani pontossággal egyenesen a székre tette. Néhány lépést hátrafelé tett meg, majd nekifutott, és a színpadra ugrott, kiáltott egy hatalmasat:

- Karaoke!

Alemaheyu és a PALENQUE, valamint a LASTOÓR legénysége a reggeli pírban a hajóikhoz botorkáltak, vegyes öt, négy, három vagy kétszemélyes csoportokban - hangosan kiabálva vagy valami mással, csendesebbel elfoglalva...

A rádiós tért vissza utolsóként a PALENQUE fedélzetére.

Kimerülten, de feldobva, mint még soha életében, nem utolsósorban a csók miatt, amit Eniva lehelt rá, mielőtt eltűnt kabinjában a PALENQUE-n. Alemaheyu a csókot ígéretnek vette egy igen örömteli jövőre nézve.

Amikor a PALENQUE hangárján támolygott keresztül, belecsípett a karjába, hogy megbizonyosodjon, az utóbbi órákat nemcsak álmodta

– és fej el egy fémfalnak ütközött.

- 241 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A rádiós megtántorodott.

– Alemaheyu, vigyázz, ez keményebb, mint a te fejed! – hal ott egy hangot oldalról. Odafordult és Hayden Norwel t vélte felismerni, aki önkéntesen a PALENQUE-n maradt.

– Mi... mi ez?

És amikor látása ismét élesebbé vált, meglátta: a PALENQUE

hangárjában egy vadonatúj Space–Jet, egy kísérőhajó ál t, olyan, amire már évek óta hiába vártak.

– Ez... ez egy...

– ...Space-Jet – segített neki Norwel .

– Hogy kerül ez ide?

Ó, úgy gondoltam, szükségünk lehet rá. Tehát kapcsolatba léptem a hajó tulajdonosaival, értelmesen beszéltem velük és... a végeredményt látod.

Alemaheyu bólintott. – Igen, látom.

Egy lemurikkal teli hajó; kilátás további leletekre, amelyek gazdaggá teszik őket; emberek, akik uj ongva éljenezték őket; akonok, akik nem is voltak olyan rosszak, sőt egy esetben egyáltalán nem...; Sharita, aki elengedte magát; Perry Rhodan, aki régi barátként kezelte

– és most még egy új Space-Jet is, amit a fukar tulajdonosok ajándékoztak nekik.

Már semmi sem volt lehetetlen.

Alemaheyu azt kérdezte magától, milyen meglepetés vár még rá.

- 242 -

Borsch Frank - A Csillagbárka A nyomás a debreceni

Kinizsi Nyomdában készült, a 2006. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

- 243 -