Elöljáró beszéd

Azok az elmés mulatságok, melyeket a cím ígér, voltaképpen anekdoták. Mi magyarok, mindenkor anekdotakedvelő nemzet voltunk. Anekdotáztak íróink, képviselőink, ügyvédeink, nem is beszélve a táblabírákról, kiknek ez egyik legkedvesebb foglalkozásuk volt. De anekdotáztak parasztjaink is, amit már sokkal kevesebben tudnak. A népköltési gyűjtemények tömve vannak ízesebbnél ízesebb anekdotákkal.

Hogy mi az anekdota, bajos volna pontosan megmondani, mert nagyon sokféle anekdota van. Maga a kifejezés a görög anekdoton szóból származik, ez pedig kiadatlan írásművet jelent. Tehát olyan kis történetet, mondást, megállapítást, ami nem méltó arra, hogy komoly történelmi műbe belevegyék. Az első anekdotákat Prokopiosz bizánci történetíró jegyezte le a VI. században. Ezek a történetek különféle intimitásokat beszélnek el Justinianus császárról és Teodóra császárnéról. Eredetileg tehát az anekdota egyet jelentett a pletykával. Ma olyan történetet értünk anekdotán, mely többé-kevésbé valószínű, s aminek valamilyen tartalma vagy tanulsága van, amellett megnevetteti vagy legalábbis mosolyra készteti, aki hallja vagy olvassa.

Maga az anekdota szó a XVIII. században jelent meg nyelvünkben. A régi magyar nyelvben trufa volt az anekdota neve. Elsőnek Andrád Sámuel használja az anekdota szót 1789-ben megjelent gyűjteményében. A nyelvújítás idején aztán az anekdotából adomát csináltak, s ma mindkét szót egyformán használjuk. Az adoma szó azonban látnivalóan erőltetett, hiszen ha az adom szóból adoma lehetett, akkor a tolom vagy rúgom szó hasonló fölhasználásával a rollert bízvást nevezhetnők akár tolomának, akár rugomának, amire épeszű ember aligha gondol.

Eredetét illetően az anekdota éppoly rejtelmes, mint a népmese vagy a vicc; hol itt, hol amott bukkan föl, s nem ismer nyelvi határokat. Vannak anekdoták, melyek évszázadok óta vándorolnak, korról korra megjelennek különféle nemzetek különféle társadalmi rétegeiben. Az anekdota vándorló irodalmi téma, melynek magva nemzetközi, megjelenési formája azonban nemzeti, sőt jellegzetesen az. A szántóföldek mellett elhaladva senkinek eszébe nem jut, hogy a burgonya meg a kukorica amerikai növény s nem magyar, ugyanúgy nem gondol az olvasó sem arra, hogy az ízes magyar történet, melyen jól elmulatott, megtalálható egy indiai mesegyűjteményben vagy az Ezeregyéjszaká-ban. A mi Kacor király mesénket például az időszámításunk után háromszázban keletkezett Pancsatantrá-ban olvastam Kék sakál címen. Ki ne ismerné a történetet, melynek tanulsága az, hogy “ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel”? Jellegzetesen magyar-e ez az anekdota? Az. Mindamellett számos más nemzet hagyományai között megleljük.

Külön tudományág foglalkozik az anekdoták vándorlásával. A legterjedelmesebb magyar anekdotagyűjteményben több mint tizenegyezer anekdota van. Valójában ennél sokkal kevesebb az anekdoták száma. Elég elolvasni néhány ezer anekdotát, s már nyilvánvaló, hogy rengeteg az ismétlődés. A végső anekdotamagvak fölkutatásával a tudomány viszonylag keveset foglalkozott, az elsőrendű gond az anekdoták vándorlási útjának megállapítása. Ebben kiváló eredményeket ért el György Lajos, mindenekelőtt Világjáró anekdoták című művében. Az ő kitartó munkássága, nagyszerű bibliográfiája nélkül ez a gyűjtemény kétannyi fáradság árán készült volna el.

Nemcsak a könyveknek, az anekdotáknak is megvan a maguk sorsa. Vándorlása során az anekdota olykor műfajilag is átalakul. Mivel az anekdotában csodás elemek éppúgy találhatók, mint realisztikus elemek, mese is, novella is lehet belőle. A rövid anekdotáktól egyenes az út a már bővebben részletező francia fabliau-kig, innen Boccaccioig, honnan már csak egy ugrás Maupassant és Csehov. A mi Jókaink és Mikszáthunk tudatosan gyűjtötte s dolgozta bele műveibe az anekdotákat. Ugyanannyi valószínűsége van a fordított útnak is, azaz novellából is lehet anekdota. Talán legérdekesebb vonása az anekdoták sorsának az, mikor a lejegyző, esetleg a fordító elfelejti vagy nem érti az anekdota csattanóját. Ilyen e gyűjteményben a Szűk a csizma című történet, melyet magam fejeltem meg.

A népmese s a novella mellett az anekdota érintkezik a viccel is. A kabaréirodalom háromnegyed részben évszázados anekdotákból táplálkozik. Mikor e gyűjteményen dolgoztam, egy vidám műsor konferanszában három anekdotát hallottam, melyeket akkoriban olvastam Kónyi János 1783-ban megjelent gyűjteményében. Bajos volna éles határt vonni anekdota és vicc között. Az egyik legjellemzőbb különbség – véleményem szerint – abban van, hogy az anekdota a múltban játszódik, a vicc a jelenben. Csattanó dolgában nem föltétlenül különbözik a két műfaj. Van ugyan csattanó nélküli vicc is – az úgynevezett favicc, de a vicc e formájában éppen az szolgáltatja a humort, hogy mindenki csattanót vár. Sok anekdotának van csattanója, soknak azonban nincs. Ebben semmiféle törvényszerűséget nem lehet megállapítani.

Egy másik említésre méltó tulajdonsága az anekdotának a tapadás. Vannak személyek, kiket valamely rejtelmes eleve elrendeltetés anekdotahősökké avat. A látszat az, mintha az anekdotának legfőbb becsvágya volna egy-egy ilyen személyhez eljutni s megragadni rajta. Az anekdota táplálja a személyt, a személy élteti az anekdotát. A két leghíresebb ilyen anekdotamágnes az alnémet Till Eulenspiegel és a török Naszreddin hodzsa. Mindkettő valóban élt, s számtalan csínyt elkövetett. Till Eulenspiegel hozzánk is elkerült, s lett belőle logikusan Tilinkó, s lett belőle kevésbé logikusan Suszter Lipli. Egyébként a mi legnépszerűbb anekdotahősünk Mátyás király, ki az idők folyamán csaknem valamennyi rokonszenves királyanekdotát magához vonzott. A múlt század jeles anekdotamesterének, Bernát Gazsinak tíz legjobb anekdotáját az olvasó föllelheti a gyűjteményben.

Néhány szót a magam munkájáról is akarok ejteni. A válogatás egyik elve az volt, hogy csupán magyar anekdotákat vettem be a gyűjteménybe. Arról már beszéltem föntebb, mennyire bajos az anekdota nemzetiségét megállapítani. Magyar anekdotáknak én azokat nevezem, melyek már megjelentek magyar nyelvű gyűjteményben, akár fordítás a gyűjtemény, akár néprajzi gyűjtés. Más mérték aligha képzelhető el. Másfelől azon igyekeztem, hogy a régi, nagyjából elfeledett gyűjteményekből válogassak, kezdve Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokrituszán, Andrád Sámuel 1789-ből való s ugyancsak mellőzött könyvén. De fölhasználtam egy sereg vidéken megjelent anekdotás könyvet is. Az ismertebb gyűjteményekhez, amilyen Tóth Béla hatkötetes műve, csupán kiegészítésért fordultam, azt is fölöttébb ritkán. A források jegyzékét egyébként a kötet végén közlöm.

Következésképpen azt remélem, hogy ez a gyűjtemény kétharmad-felerészt elkallódott anekdotákat tartalmaz. A feledésbe merült anekdoták fölkutatása csak egyik törekvésem volt, nem hagytam ki a klasszikusnak minősíthető, közismert anekdotákat sem. Ezek nélkül a gyűjtemény csonka lett volna. A Mátyás királyhoz fűződő anekdotákat például sokan ismerik, de mit ér egy félezer anekdotát magába ölelő gyűjtemény, melyből a legnevesebb magyar anekdotahős hiányzik?

Puszta gyűjtéssel nem elégedhettem meg; ez nemcsak az anekdota természetének félreismerését jelentette volna, hanem azt is, hogy a közönség érdekét nem szolgálom. Módfölött furcsán festettek volna a XVIII. századi, a nyelvújítás korabeli s a különféle tájszólásokban megfogalmazott történetek egymás mellett, hiszen mintegy ötszáz év terméséből válogattam. Az anekdotát különben is minden korban a maga szavaival adta elő a társaságát mulattatni kívánó ember s az író. Ez az ősi hagyomány bátorított fel arra, hogy valamennyi anekdotát egységes, enyhén régies és enyhén népies stílusban mondjam el. Ez természetszerűleg együttjárt azzal, hogy itt-ott módosítottam; a csonka történeteket kiegészítettem, a homályosokat iparkodtam világossá tenni, a terjengősöket egyszerűsítettem. Szükség volt erre is, hiszen például Aszalay József Szellemi omnibusz-ában számtalan anekdotának csupán a puszta vázát találtam meg. A kitűnő szerző olykor megelégedett a csattanó közlésével. Egyszóval az anekdotákat olyanformán dolgoztam föl, ahogy a muzsikus földolgoz egy népdalt.

Nemcsak nyelvileg s néhol szerkezetileg változtattam azonban az anekdotákon, hanem azt a tapadást, melyről föntebb szó volt, elősegítettem magam is. Mátyás király, Markal, Szent Péter, Bernát Gazsi, tehát a hagyományos magyar anekdotahősök mellé egy sereg új anekdotahőst állítottam, Csinnadárit, a világjárt obsitost, a viperanyelvű Csikaszi prókátort, Tikmonyi uramat, a félelmet nem ismerő iszákost és másokat. Kitaláltam ezeket a figurákat, hogy legyen kiken megtapadniok az anekdotáknak. S ez a vonás az, melyben ez a gyűjtemény minden más gyűjteménytől különbözik. A könyv jövendő sorsa dönti el, hogy helyes úton jártam-e vagy sem.

Kónyi János főstrázsamester így kezdi 1782-ben megjelent nagy sikerű anekdotagyűjteményének elöljáró beszédét:

„Nincsen kedvetlenebb és unalmasabb ember, mint ki valamelly víg társaságban, mint a néma, szem-szájtátva bámul, tsak a készet neveti, és semmi tréfát előkukkantani nem tud.” „Azért eltökéllettem – folytatja –, hogy a vígságos mulatság szeretőknek, külömb-külömb féle elmét örvendeztető szabad és hasznos tréfát adjak kezekre.”

Ez a cél serkentett engem is munkára. Az anekdota mindig nevelő célzatú, még a vaskos, még a borsos anekdota is az, mert évezredes, egészséges népi humorával hasznosan örvendezteti az elmét, figyelmeztet a fonákságokra, s derűvel önti el a lelket. Az anekdoták valóban „hasznos mulatságok”, mert ki a fonákon, a rosszon gyakorta nevet, maga kevésbé hajlik rá. Ezekből az apró történetekből derűs gyakorlati bölcsesség árad, filozófia van tehát bennük. S az anekdotáknak ezt a vonását a gyűjtők maguk is hangsúlyozzák azzal, hogy sűrűn hivatkoznak Démokritoszra, az időszámításunk előtti negyedik században élt görög bölcsre, ki legfőbb jónak a jó kedélyt tartja, s ebben aligha tévedett.

 

K. G. E.

Gyarló az emberi természet

Mi a tanulság?

Pellengér állott egy kisvárosban, s a pellengéren egy ember izzadt szégyenletében. A mellén nagy betűs írás függött, mely arról tudósította a bámészkodókat, hogy az ember írások hamisításáért lakol ily rútul.

– Mit vétett ez a szerencsétlen? – kérdezte egy arra vetődő paraszt a szomszédjától.

– Olvassa el kend a cédulát a nyakában, mindjárt megtudja.

– Örömest elolvasnám, csak hát se írni, se olvasni nem tanultam meg.

– Tudja meg hát – mondta a megszólított –, hogy ez az ember hamis írásokat készített.

– Sose gondoltam volna – sóhajtott föl a paraszt –, hogy ekkora veszedelemmel jár, ha valaki megtanul írni meg olvasni.

Fő az előrelátás!

Folyóparton állott az akasztófa. Két elítélt várakozott a tövében, gyászos sorsa beteljesülésére. Aztán munkához látott a hóhér. Hurkot vetett az egyik elítélt nyakába, s húzni kezdte gyakorlottan fölfelé.

Csak hát a kötél elszakadt, az ember a vízbe esett, s úszva sikeresen megmenekült.

A másik elítélt ekkor így szólt a hóhérhoz:

– Aztán engem jól kössön meg kend, én nem tudok ám úszni.

Jó válasz

Két förtelmesen rút férfiú egy ház előtt az utcán elhaladó fehérnépeket nézegette. Amint álldogáltak, egy gyönyörű szép asszony haladt el előttük.

– No – mondta az egyik férfi –, én ennél az asszonynál szebbet életemben nem láttam.

Az asszony kíváncsian megfordult, hadd lám, ki dicséri. Mikor látta, minő rút ember magasztalja a szépségét, csípősen ekként válaszolt:

– Bár én is hasonlót mondhatnék az úrról.

– Könnyen megcselekedheti kegyelmed – vágott vissza amaz –, csak hazudjék, mint én is tettem.

Vagy későn, vagy korán

Egy vargalegény megházasodott, s a hatodik hónapban a felesége gyermeket szült neki. A szomszédok nem hagyták az eseményt szó nélkül. Mikor már nagyon nagyra terebélyesedett a szóbeszéd, a vargalegény elment a szomszédasszonyhoz, s ezt mondta:

– Téved kend, ha azt hiszi, hogy a gyermek született időnek előtte, merthogy a menyegző volt későn.

A hazug sorsa

Tubákossi uram párját ritkító nagy hazudozó volt. Hírét oly jól megalapozta, hogy mondhatott bármit, fejcsóválva hallgatta még a leghiszékenyebb ember is.

Egyszer jelterjedt, hogy megütötte a guta, s szörnyethalt. Éppen erről folyt a szó egy fogadóban, mikor kinyílt az ajtó, s belépett rajta Tubákossi uram személyesen. A társaság elnémult, s mindenki őt nézte. Végre egy tanár megszólalt:

– Tegnap azt hallottam kegyelmedről, hogy meghalt.

– Hál’ istennek – sóhajtott Tubákossi –, semmi bajom, soha ilyen egészséges nem voltam.

– Nem addig van az – válaszolt a tanár –, én a kegyelmed halálának hírét olyan embertől hallottam, kinek százszorta inkább hiszek, mint kegyelmednek.

A török ló

Bécsben járt a gróf, s odafönt vásárolt egy lovat. A kupec, ki eladta s méregdrága árat vett érte, égre-földre esküdözött, hogy telivér török ló az.

Mihelyt hazaért a birtokára, a gróf mindjárt hívatta a ménesgazdát.

– Nézze meg ezt a lovat, Mihály – parancsolta –, s mondja meg, csakugyan török ló-e.

Mihály gazda körüljárta a lovat, megmérte a lábát, a nyakát, a fejét, aztán kimondta az ítéletet:

– Keresztény ez a ló, csakúgy, mint a méltóságos úr vagy én.

A kérő

Minden áru annyit ér, amennyit megadnak érte. Volt egyszer egy igen szép és igen gazdag polgárleány. Sokan vetekedtek a kezéért, mert úgy hírlett, gazdag az apja, s a hozomány tekintélyes lesz. Leginkább egy földbirtokos fia tetszett a leánynak. Már-már hivatalosan is eljegyezték egymást, mikor a lány így szólt ifjú kérőjéhez:

– Apám tönkrement, koldusbotra jutottunk, szívem mégis nyugodt, hiszen kegyelmed számtalanszor elismételte nekem, hogy minden ujjam megér százezer forintot.

– Megérni megér talán kétannyit is – válaszolta a kérő talpraesetten –, csupán az a kérdés, ki ad meg érte annyit.

Azzal kezet csókolt, s elbúcsúzott szerelmétől. Másnap már jött volna, de hiába.

A kíváncsiság díja

Négy béres szorgoskodott verejtékezve, hogy egy búzás zsákokkal megrakott szekeret a szérűről betoljon az udvarra. Amint javában gyürkőznek a béresek, hallják, hogy valaki így szól: – Ugye, nehéz a szekér.

Odanéznek, hát látják, hogy a fiatal gróf az, ki éppen odahaza töltötte a szünidejét.

– Nehéz hát – felelt az egyik a béresek közül –, ló kellene ide. Jöjjön a méltóságos úr, és segítsen.

Hasznos bölcsesség

Régi bölcsesség, hogy ismeretlenről az ember vagy jót mondjon, vagy semmit, mert nem tudhatja, ki előtt beszél. Ezt a bölcsességet példázza a következő történet.

Egy fiatalembernek földszinti jegye volt a színházban. Az előadás kezdete előtt unalmában erre-arra nézelődött. Egyszer csak feltűnt neki az egyik páholyban egy iszonyatosan rút fehérszemély. A szomszédjához fordult, kit nem ismert:

– Oda nézzen kegyelmed, s mondja meg, látott-e valaha ilyen ocsmány majompofát?

– Hogyne láttam volna – felelte amaz –, hiszen a testvérhúgom.

– Nem azt gondolom – iparkodott helyrehozni a baklövést a fiatalember –, hanem a mellette ülő vén boszorkányt.

– Az a feleségem – mondta a szomszéd. – Ha pedig azt a még vénebbet és még rútabbat gondolta kegyelmed, ki a páholy mélyén ül, az meg az édesanyám.

A fiatalember úgy elrestellte magát, hogy egy szót sem szólt, hanem kioldalgott a nézőtérről.

Vásár az országúton

Szeged határában egy betyár megállította a gróf hintóját. Mikor a gróf kinézett, elébe tartott egy pisztolyt.

– Vegye meg ezt a fegyvert, méltóságos uram. Jó fegyver, megér száz forintot.

A gróf látta, hogy ellenkeznie nem volna tanácsos, leszámolta a száz forintot, s mihelyt kézhez kapta a pisztolyt, tüstént ráirányította a betyárra.

– Ne fáradjon, méltóságos úr – mondta amaz mosolyogva –, nincs megtöltve. – Azzal vidáman elügetett.

A kanász meg a göbe

A pap kinézett a tornácon, és meglátta a kanászt. – Huhu! Kanász, gyere csak! – kiáltott oda neki.

Odament a kanász, s megkérdezte:

– Mit kíván a tisztelendő úr?

– Nyúlhúst, fiam. Majd elepedek, annyira kívánom. Szaladj az erdőbe, s fogj nekem egy nyulat.

– Dologidő van most, nem érek én rá ilyesmire – mondta a kanász.

– Nem kívánom ingyen – válaszolt a pap. – Ha estére megjössz a nyúllal, egy göbét kapsz jutalmul.

Nem szólt a kanász egy árva szót sem, hanem szaladt ki az erdőbe. Látott nyulat, nem is egyet, de hiába hívogatta, nem állott meg egy se. Volt a faluban egy orvvadász, ki csapdával fogta a vadat. De nem az erdőben, hanem a bozótosban. A kanász egy darabig kószált a fák alatt, de mivel nyulat nem fogott, megindult búsan hazafelé. Az erdő szélén, a bokrok között, a másik kanász őrizte a csürhét.

– Hát te mit keresel mifelénk? – kérdezte a másik kanász.

– Nyulat keresek, komám – válaszolt a kanász.

Még ki sem mondta, meglátott egy csapdába esett nyulat. Szép volt, nagy volt, kövér volt. Pecsenyének való.

A kanász leguggolt, kinyitotta a csapdát, s a fülénél fogva kivette a nyulat. Nem is kelt föl, hanem leheveredett, mert eszébe jutott valami. Nem más, mint az, hogy a göbét most már megszolgálta. No, ha megszolgálta, hazaviszi, behajtja az ólba. Ott aztán a göbe fiadzik kilencet, ahogy jó göbéhez illik. Megnőnek a malacok, aztán azok is megfiadzanak. Kilencet-kilencet mindegyik. Lesz kilencvenegy disznaja. Akkor pedig ő már nem lesz kanász, hanem majd urasan odakiált a kanásznak: – Huhu! Kanász, gyere csak!

De ahogy kiáltott, a karját is fölemelte, a nyúl pedig elszaladt.

Milyen böjt használ a féreg ellen?

Egy időben a szatmári szép almafákat ellepte a kukac. Látni való volt, hogy ha valami hathatós orvosságra nem találnak, oda vész az egész termés. Tanácskozásra ültek hát össze a megyei urak, hogy megkeressék a módját, miként szüntessék meg ezt az istencsapását. Utóvégre azt rendelték el, hogy a megye lakossága böjtöljön.

Mire egy almakertész ezt mondta:

– Sokkal vastagabb haszonnal járna, ha az emberek helyett a férgeket fognák böjtre.

A bor eredete

A bort Noé találta ki unalmában. Hat állat vérét keverte össze. A hat állat az oroszlán, a tigris, a medve, a disznó, a majom és a galamb volt. Ez a hatféle vér mutatkozik meg a részegek hatféle természetében. Van, ki büszke, mint az oroszlán, kegyetlen, mint a tigris, düledezik, mint a medve, disznó módjára sárban hentereg, majomhoz hasonlóan bujálkodik, vagy olyan szelíd, mint a galamb.

Rang szerint

Barátkozni akart a földbirtokos felesége az uradalom alkalmazottaival. Meghívta hát ebédre az intéző feleségét, ki kedves és fölötte szerény nőszemély volt.

Mikor az intézőné belépett a szobába, a vendéglátó asszonyság ezekkel a szavakkal fogadta:

– Isten hozta! Képzelje csak, az éjjel kegyedről álmodtam.

Az intézőné elpirult, mint egy kislány:

– Nem érdemeltem meg ezt a kitüntetést – mondta –, inkább nekem illett volna méltóságodról álmodnom.

Mennyei élet

Egy földesúr megkérdezett egy sokgyermekes szegény parasztot, hogy s mint megy a sora?

Mire a paraszt ezt felelte:

– Úgy élünk mi odahaza, akár a mennyországban.

Örült a földesúr, hogy nem panaszt hall s tovább faggatta az embert:

– Mindenetek megvan hát?

– Minden, kivéve az ételt meg az italt, mert az a mennyországban sem használatos.

Amilyen az adjon Isten

A napóleoni háborúban egy hetyke francia katonát beszállásoltak egy paraszthoz. A katona rácsapta a kardját az asztalra.

– Ezentúl én leszek itt az úr! – villogtatta meg a szemét.

Nem válaszolt a paraszt egyetlen árva szót sem. Ehelyett kiment az istállóba, s nemsokára visszatért egy vasvillával. Azt pedig odateremtette a kard mellé, ugyancsak szótlanul.

– Mit akar kend azzal a villával? – csodálkozott a katona.

– Ekkora nagy késhez legalább ekkora villa illik – hangzott a válasz.

Ima hosszú életért

Az uradalmi ispán neszét vette, hogy egy öregasszony napról napra ájtatosan imádkozik, s hosszú életet kér neki az Istentől. Ilyesmit soha a parasztok részéről nem tapasztalt, szíve mélyéig meghatódott hát.

– Mondja, lelkem – szólította meg az öregasszonyt –, mi végből ostromolja kend az eget, hogy hosszú életet éljek e földön?

– Vén vagyok én már, ispán úr, s már akkor itt szolgáltam az uradalomban, mikor a tekintetes úr nagyapja volt az ispán. Ő sem volt lágyszívű ember, de bizony visszasírtuk mindannyian holta után, mert a tekintetes úr apja olyan cudarul bánt velünk, nyomorultakkal, hogy a pokolba kívántuk. Aztán meghalt ő is, és jött a tekintetes úr. Alig ismertük meg a kezét, már sajnálni kezdtük megboldogult édesapját, mert ő csak pandúr volt, a tekintetes úr pedig hóhér. Ezt is kibírtuk, s bírjuk most is. De elborzad a szívünk, ha arra gondolunk, hogy ha a tekintetes úr csak hóhér volt, akkor ugyanbizony mi lehet a fia? Ezért imádkozom én az uradalom béreseinek nevében napról napra a tekintetes úr hosszú életéért.

A pórul járt nősző

A paráznaság gyakorta bajba sodorja az emberfiát. Efelől Dudáky Farkas is tanúságot tehet.

Az említett személyiség földbirtokos volt Baranyában, egyébként vérmes, nagytermészetű ember, kit a szoknyának a szele is megbolondított. Egy napon új szobalány került a házba, szőke hajú, hamvas bőrű, minden porcikájában kívánatos. Dudáky uram úgy fölgerjedt láttára, hogy legszívesebben mindjárt enyhített volna hévségén. De hát a lány nemcsak szép volt, hanem erényében megingathatatlan is.

Dudáky nem tehetett mást, ostromolta, szorongatta a szép Örzsikét, ahol csak lehetett. Emez ráunt, hogy a tisztességét szakadatlanul védelmeznie kell, elment az ura feleségéhez, és elbocsátását kérte. Dudákyné addig faggatta, míg Örzsi elmondta hűségesen, mi készteti menekülésre. Az asszony megörült a vallomásnak, mert elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy az urának számlálhatatlan rendbéli bujálkodásáért bosszút álljon.

– Te csak egyezz meg az úrral, Örzsi – mondta –, hogy mikor találkoztok a pajtában. Ott majd én várok rá, s úgy megszégyenítem, hogy többé eszébe nem jut rád duvasztani a szemét.

Örzsike úgy tett, amint asszonya meghagyta volt.

Este Dudáky uram nagy vidáman megindult a pajta felé. Feleúton azonban megtorpant, mert eszébe jutott, mi minden veszedelem következhet abból, ha a felesége szobalányával összeszűri a levet. Ahogy éppen habozott, hogy menjen-e, ne menjen, megpillantotta az udvaron az inasát.

– Hallod-e, Jancsi – kiáltott rá –, Örzsi várakozik rám a pajtában, mulatozzál véle helyettem, de meg ne mukkanj, föl ne ismerhessen.

– Parancsára, tekintetes úr – mondta az inas vidáman, azzal már szaladt is a pajta iránt. Benyitott, az ajtót gondosan bezárta maga után, s aztán hozzálátott, hogy az urát szégyenben ne hagyja. Nem szólt az asszony sem, hiszen legfőbb gondja neki is az volt, hogy ismeretlenül maradjon.

Dudáky uram visszament a házba, s a pipájában keresett vigasztalást. De alig szívta el félig a pipát, hát Örzsikét látta elhaladni az ablak előtt.

– Mi az ördög – kiáltott rá –, hát te nem a pajtában vagy?

– Hogy volnék ott – felelt a szép szobalány –, mikor oda asszonyom ment el az én képemben.

Megrémült erre Dudáky uram, s lélekszakadva rohant a pajta felé. A bezárt ajtót döngetni kezdte, s ordított, ahogy a száján kifért:

– Hé, Jancsi! Megállj, Jancsi! Megállj, mert nem Örzsike az!

Mire Jancsi így válaszolt:

– Vagy Örzsike, vagy nem Örzsike, most már mindegy.

Megdöbbentő hasonlatosság

Meghalt az öreg gróf, a fia örökölte minden birtokát. Hazajővén külhonból faluról falura ment, hogy számba vegye gazdaságát. Az egyik faluban megállott a szeme egy jóképű parasztlegényen, ki feltűnően hasonlított hozzá.

– Gyere csak ide! – intett neki. – Hadd nézzelek meg közelebbről. Mondd csak, fiam, nem szolgált az anyád a kastélyban?

– Nem az, méltóságos gróf úr – válaszolt a legény –, hanem az apám volt a méltóságos grófné parádés kocsisa.

Vetélkedés

Egy szegedi vendégfogadóban összeismerkedett egy debreceni meg egy kolozsvári ember. Amíg Szegedről beszéltek, példás volt közöttük az egyetértés, midőn azonban a szülővárosukra terelődött a szó, versengeni kezdtek. Ki-ki hevesen dicsérte a maga városát, és ócsárolta a másikat. Végtére a debreceni ember így szólt:

– Debrecen mégiscsak a legkülönb város, hiszen minden okos ember onnan jött.

– Ebben igaza van kegyelmednek – felelt a kolozsvári –, ezért nem maradt ott okos ember, még mutatóban sem.

Inas és gazdája

Egy földbirtokosnak korhelykedő, verekedő, bajkeverő inasa volt. Habár maga a gazda sem jeleskedett példás magaviselettel, megelégelte inasa garázdálkodását. A szobájába parancsolta, s lehordta:

– János fiam, oly rút beszédeket hallok felőled napról napra, hogy végtére kénytelen leszek kirakni a szűrödet.

– Ne törődjék a tekintetes úr a szóbeszédekkel – felelte az inas –, hiszen ha én is elhinném mindazt a rosszat, mit a tekintetes úrról beszélnek, már régen elmentem volna innen magamtól.

Egyszerű magyarázat

Kiment a gróf az egyik falujába, egy sereg gyereket látott, mind szépek voltak. Kiment a másik falujába, ott is szép gyerekek játszadoztak. Mikor már a tizedik falunál tartott, gondolkodni kezdett. A tizenkettedik faluban megszólított egy öreg jobbágyot:

– Hogy lehet az, hogy a mi gyerekeink bőségben nevelkednek, mégis gyöngék, halaványak, a ti gyerekeitek a szükségben is frissen virágoznak?

– Úgy lehet – felelt a paraszt –, hogy mi magunk csináljuk a gyerekeinket.

Mindennek megvan a módja

Hasaszerető ember volt Józsa Gyuri, s tudott is enni, hatalmasan. Egy gazdag kalmár másokkal egyetemben őt is meghívta az ötvenedik születésnapja alkalmából tartott vacsorára. Az inasok egyre-másra hozták a tálakat, az asztal szinte roskadozott a gőzölgő pecsenyék súlya alatt. Jókedvben indult a vacsora, s a jókedv egyre gyarapodott, mígnem zengett a kacagástól s a hangos szótól az egész ház.

Józsa Gyuri egyszer csak maga elé rakta a kést meg a villát, s ekként kiáltott föl:

– Csöndesebben társalogjanak kegyelmetek, mert akkora lármát csapnak, hogy azt sem tudom, mit eszem.

A földhöz vágott ködmön

A hírhedett nősző, Dudáky Farkas ritkán járt a paphoz, de olyankor kötetre valót gyónt. Többek között azt vallotta meg nagy töredelmesen, hogy egy ízben az anyósa ködmönét a földhöz vágta.

– Nem vétek ez, Dudáky uram, nem oldozhatom föl – mondta a tisztelendő.

– Hogyne volna vétek – vitázott amaz –, csak elfelejtettem megemlíteni, hogy a ködmönben az anyósom is benne volt.

A szálka

Gyakorta éri méltatlanul a szerencsétlenség az embernek leányát. Egy ifjú dámával az a csúfság esett meg, hogy leült egy fatönkre megpihenni, s egy szálka megakadt az ülepében. Kihúzni semmiképpen sem bírta, kirurgust hívatott hát, hogy szabadítsa meg tőle.

Mikor a kirurgus biztatására fölöttébb alkalmatlan állásba helyezte magát, ijedtében megszólalt, de nem olyanformán, mintha beszélne.

– Ez bizony kijött – morogta a kirurgus, hogy mondjon valamit.

A dáma azt hitte, hogy amaz a szálkáról beszél, s nagy örvendezéssel fölkiáltott:

– El ne dobja kegyelmed, mert el akarom tenni emlékbe.

Kecsegtető ajánlat

Kandurkáné elhatározta, hogy megfesteti képmását. Lehívatott hát egy divatos festőt a fővárosból, s megalkudott vele.

A festő hozzálátott a munkához. Festegetés közben észrevette, hogy a posztókereskedőné egyre azon iparkodik, hogy a száját minél kisebbre húzza össze. Egy ideig bosszankodva figyelte a meddő igyekvést, aztán így szólt:

– Ne fáradozzon annyit a tekintetes asszony a szája összehúzásán, csak egy szavába kerül, és az egészet elhagyom a képről.

Megéri-e vagy sem?

Két tolvajt akasztásra ítéltek. Ott állottak az akasztófa alatt, s várták sorsuk beteljesülését.

– Te mit loptál? – kérdezte az egyik.

– Én egy zsák szeget.

– Bolond vagy, koma, egy zsák szegért nagy ár az akasztófa.

Mire a másik kezdett tudakozódni bajtársa bűne felől.

– Én – düllesztette ki amaz büszkén a mellét –, én tízezer forintot loptam.

A zsáktolvaj nagyon elszomorodott.

– Szerencséd volt.

A medve bőre

A falu határában egy medve garázdálkodott. Élt abban a faluban három legény. Ezek elhatározták, hogy a medvét elejtik. Fölfegyverkeztek kellő módon, s hogy a bátorságukat gyarapítsák, a falu végén betértek a kocsmába. Ott ettek-ittak bőségesen, s a csaplárosnak azt ígérték, hogy majd a medve bőrével megfizetnek. Amaz megelégedett az ígérettel, s útjukra bocsátotta őket.

Rövidesen beértek az erdőbe, ott nem kellett sokáig kutatniok, mert jött a medve hívatlan is. Ahogy elébük toppant félelmesen, a három legény rettenetesen megrémült. Az egyik úgy elszaladt, hogy a nyoma sem porzott, a másik fürgén fölmászott egy fára. A harmadiknak se erre, se arra nem jutott ideje, a földre vetette hát magát, mintha halott volna.

A medve lassúdan odalépegetett a földön heverő legényhez, hozzáhajolt, megbűzölte, megforgatta, s mikor úgy tapasztalta, hogy semmire sem jó, otthagyta bántatlanul.

Mikor a veszedelem alkalmasan eltávolodott, a fára mászott legény megkérdezte a földön fekvőtől, hogy a medve mit művelt vele.

– Mit művelt volna? – felelt amaz. – Beszélgetett.

– Csakugyan? – ámuldozott az. – És mit mondott?

– Nem többet, mint hogy az ő bőrét máskor meg ne igyuk, meg ne együk, mielőtt le nem hántottuk.

Bajos dolog a hittérítés

Csutorás Péter kálvinista hitben nevelkedett, s kényszerűség vitte rá, hogy pápista úrhoz szegődjék béresnek. Emez látta, hogy a béres jámbor, együgyű ember, s elhatározta, hogy a maga hitére téríti. A lelkére beszélt hát, s amellett ígért neki mindenfélét, legfőként pedig azzal kecsegtette, hogy holtáig szolgálatában tartja. De ígérhetett bármit, érvelhetett bármiként, Csutorás Péter egyre azt hajtogatta, hogy az ő vallása jobb, nem cseréli el.

Addig-addig, hogy a gazda méregbe gurult.

– Hogy volna jobb! – kiáltotta. – Hiszen Kálvin a maga vallását tőlünk lopta.

– Akkor már értem – felelt Csutorás elégedetten.

– Mit értesz, te tökéletlen? – morrant rá a pápista úr.

– Hát azt, hogy ha kegyelmed bemenne egy istállóba lovat lopni, a jobb lovat lopná el, s a rosszabbat hagyná ott. Ezért ha Kálvin lopta a vallásunkat, a jót lopta el, s kegyelmeteknek a rossza maradott.

Irgalmas cselekedet

Egy kolduló barátnak utazás közben csúnyán megnőtt a szakálla. Bement hát a borbélyhoz, s kérte, borotválná meg irgalmasságból. A borbély nem válaszolt az alkalmatlankodónak, abban reménykedett, hogy beleun a könyörgésbe s odábbáll. De a barát nem tágított. Látta a borbély, hogy amaz le nem megy a nyakáról, hellyel kínálta hát, a szakállát megnedvesítette hideg vízzel, szappan nélkül, aztán egy rozsdás késsel vakarni, kaparni, tépni kezdte olyanformán, hogy inkább nyúzta, semmint borotválta a nyomorultat. Mialatt a jámbor barát keresztényi türelemmel, mukkanás nélkül szenvedett, a konyhában iszonytató nyivákolásba tört ki egy macska.

Bosszús volt a borbély a barát miatt is elégségesen, a nyöszörgés hallatára elfogta a méreg.

– Hé! – kiáltott ki a konyhába. – Mit műveltek azzal a macskával?

Mire a barát csöndesen megjegyezte:

– Nyilván irgalmasságból borotválják.

Elrestellte magát a borbély, éles kést vett elő, s szépen megborotválta a barátot.

Mátyás király az országban

Mátyás király felesége

Mikor király lett Mátyás, szegény lányt vett feleségül. Élt volna vele boldogan, de nem tehette, mert a szomszédja háborgatta, el kellett menni háborúba. Mielőtt lóra ült, meghagyta a feleségének, hogy akárki megy hozzá panaszra, igazságot ne tegyen nála nélkül. Különben megbánja.

Élt akkor az országban két nyomorú koldus. Az egyiknek volt egy taligája, a másiknak egy szamara. Összeszövetkeztek. A szamarat befogták a taliga elé, úgy mentek kéregetni.

Egy faluban elesteledtek. Kifogták a szamarat, szépen hozzákötötték a taligához. Adtak neki enni, maguk is ettek, majd leheveredtek a fűre, s aludtak reggelig.

Hát amikor fölkeltek, nem mást láttak, mint egy újszülött szamarat. Ott didergett a taliga alatt. Egy darabig nézték, aztán megszólalt a taligás koldus:

– Megellett a taliga.

A szamaras koldus ránézett a társára, társáról a taligára, a taligáról a szamárcsikóra, majd a szamárra.

– A taliga? – kérdezte.

– Az hát! – válaszolt a másik – láthatja kend, hogy a csikó a taliga alatt van, nem a szamár alatt.

– Kend magának akarná a csikót?

– Hogyne akarnám magamnak, ha az én taligám ellette?

– Nem addig van az – mondta a szamaras koldus –, menjünk a királyhoz, tegyen igazságot ő.

Elmentek. De csak az asszonyt találták otthon. A királyné meg azt mondta, hogy várjanak, míg a király megjön.

A két koldus elkezdett sírni, rimánkodni, hogy ők addig nem várhatnak. Mert a taligás koldus nem adja a taligát, a szamaras a szamarat nem adja. S ha meg nem egyeznek, útra sem kelhetnek, nem is koldulhatnak, tízszer is éhen halnak, ha a királyra várnak.

Megszánta őket a királyné, s ezt mondta:

– Segítek rajtatok, mert magam is nagy bajban vagyok.

– Ugyanbizony milyen bajban lehet, felséges királynénk? – kérdezte a két koldus.

– Van egy tábla földem a Duna partján. Bevetettem búzával. Szépen növekszik, mégsem lesz búzám, mert a halak erősen rájárnak, pocsékolják napról napra.

Megszólalt erre a taligás koldus:

– Hogy lehet az, felséges királyné, hogy a hal a szárazföldön pocsékolja a búzát?

– Olyanformán, ahogy a taliga szamárcsikót ellett.

Elrestellkedett a taligás koldus, s mindjárt megbékélt a társával.

Egy nap megérkezett Mátyás király a háborúból.

A felesége mindjárt megvallotta, hogy engedetlenkedett.

– Mit csináltál? – kérdezte a király.

– Igazságot tettem nálad nélkül – válaszolt a felesége.

– Milyen igazságot?

Elmondta az asszony hűségesen, hogy milyen pörben ítélkezett. A király meghallgatta, aztán csak ennyit mondott:

– Rossz feleség vagy, mert vétettél a parancsom ellen. Vidd el, ami legkedvesebb neked a palotámban, aztán eredj haza az anyádhoz.

Nem szólt a királyné egy árva szót sem, hanem lement a konyhába, főzött egy jó vacsorát. Mikor a vacsora elkészült, megterített, s tett egy kancsó bort is az asztalra. Aztán megvacsoráztak. A királyné egyre unszolta a királyt, hogy igyék, az meg ivott. Az asszony egy korttyal sem ivott, mert a borba álomport kevert, s az volt a szándéka, hogy a király elaludjék, ő meg ébren maradjon.

Úgy is történt.

Mikor a király javában aludt, a királyné szólt a kocsisnak, hogy fogjon be. A hintó előállott, a királyné meg a kocsis megfogta kétfelől Mátyás királyt, s betette a hintóba. A kocsis szépen elhajtott az asszony szüleinek a házához. Ott megint megfogták a királyt kétfelől, s befektették az ágyba.

Aludt a király, másnap délig meg sem moccant. Akkor kinyitotta a szemét, s látta, hogy egy parasztházban fekszik, nem a palotájában.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Anyám házában vagy, férjem. Azt mondtad, hogy ami legkedvesebb nekem, azt hozzam el. Nekem te vagy legkedvesebb, hát téged hoztalak el.

– Nohát, édes feleségem – mondta a király –, ha én ilyen kedves vagyok, akkor azt sem bánom, ha nélkülem teszel igazságot.

Azzal visszamentek a hintón a palotába, s éltek tovább boldogan.

Időjóslás

Mátyás király útra készülődött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idő várható.

A csillagász elővette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt: – A nap sugarainak rezgése, a felhők peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.

A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége.

Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátracsapta a fülét, és harsányan hármat ordított.

– Mit hirdet a szamarad? – kérdezte tréfásan a király a juhászt.

– Amikor ilyenformán ordít, mindig eső lesz – felelte a juhász.

Mátyás király a csillagászhoz fordult:

– Hallod-e, te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idő lesz?

A csillagász megint elővette a látcsövét, vizsgálódott körös-körül az ég alján, s így szólt:

– A levegő remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetők billegése mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.

Óvta a juhász a királyt, forduljon vissza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy félórát sem, nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás király akkorát tüsszentett, hogy majd levált az orra. Pedig szép nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet:

– A csillagász szamár, s a szamár csillagász.

Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az időjárásról meg ne tudakolta volna.

Mátyás király meg a mutatványos

Mutatványos jött a budai várba. Mátyás király intett neki, hogy lásson munkához.

A mutatványos vett egy szakajtó fekete borst, s olyan ügyesen hajigálta át a kulcslyukon, hogy egyetlen szem sem koccant a kulcslyuk oldalához. Mikor a bűvészkedésnek vége lett, a mutatványos földig hajolt, s várta, hogy a király gazdag jutalomban részesíti.

– Ha ennyi borst elhajigálsz minden mutatványodnál, akkor bizonyára rengeteg borsra lehet szükséged, ugye? – kérdezte Mátyás király.

– Sok borsra van szükségem, felséges uram – felelte a mutatványos.

– Adjatok neki tíz zsák borst – parancsolta a király –, hadd legyen mit elhajigálnia.

A főrendek Mátyásnál

A dicső Mátyás királyt fölkeresték a főrendek, hogy előadják panaszaikat. A küldöttség vezetője már javában szónokolt, mikor odakünt harsányat ordított egy szamár.

– Csak egymás után szóljanak az urak! – mondta Mátyás.

Mátyás király vöröshagymán kapáltat

Mátyás király egyszer vendégségbe hívta az ország nagyurait. Etette őket, itatta őket bőségesen. Az urak meg nem győzték dicsérni a királyt, az ügyes szolgákat, a jó szakácsot meg a pincemestert. Különösen a bort magasztalták, elmondta mindegyik, hogy ilyen tüzes bort még soha nem ivott.

Egyszer csak megszólalt a király:

– Nem jól van ez így. Kendtek mindenkit áldanak, csak a szegény parasztot nem, ki a szőlőt műveli. Hát azt miért nem áldják kendtek?

Az urak azt válaszolták, hogy a parasztnak nem sok érdeme van a borban.

– No – felelte a király –, ha nincs sok érdeme a borban, akkor kendtek holnap kimennek a szőlőbe, s majd úgy kapálnak, ahogy a szegény paraszt szokott.

Ki is mentek másnap kora reggel. Mátyás király leült a szőlő szélén, s nézte, mint kapálnak az urak, mint szakad a verejtékük. Mikor délig kapáltak, a király kenyeret meg vöröshagymát adatott nekik. Aztán megint kapálniok kellett, s vacsorára sem kaptak mást.

– No – kérdezte a király –, hát van-e érdeme a borban a szegény parasztnak?

Az urak megtapogatták sajgó derekukat, s így válaszoltak:

– Csak most tudjuk, mekkora nagy érdeme van benne.

Ki a király?

Mátyás király vadászat közben eltévedt. Egy darabig bolyongott a sötét barlang erdőben, s bizony nem egykönnyen keveredett volna haza, ha egy véletlenül eléje bukkant paraszt nem kalauzolja.

Szokása szerint a király beszédbe elegyedett a paraszttal. Kérdezte erről-arról, legfőképpen afelől, miként vélekedik a királyról.

– Ugyan kívánnám én egyszer a mi híres királyunkat látni – mondta a paraszt –, hadd lám, olyan ember-e, mint a többiek.

– Én most éppen hozzá tartok, gyere velem – biztatta Mátyás.

Eltűnődött a paraszt, aztán megtudakolta:

– Miről ismerszik meg a királyunk?

– Arról – magyarázta Mátyás –, hogy mikor mindenki leveszi a kalapját, ő fenn tartja.

Nemsokára Buda vára elé értek, hol már nagy tömeg gyűlt össze. Mikor megpillantották Mátyást, levették a kalapjukat mindannyian, kivéve a királyt magát, meg a parasztot, ki elbámészkodott.

– No – kérdezte Mátyás a parasztot –, tudod-e már, melyik a király?

– Vagy kegyelmed, vagy én – felelt az –, mert mindenki másnak födetlen a feje.

Mátyás király és a varga

Buda várában élt egyszer egy szegény varga. Elhatározta, hogy varr egy szép, parádés csizmát, s elviszi a királynak ajándékba. Mikor a csizma elkészült, a karjára vette, s megindult a várba.

A vár kapujában útját állotta az őr.

– Hova, hova, szegény varga?

– Mátyás király eleibe. Ezt a pár csizmát viszem neki ajándékba.

– Beeresztelek én, de csak egy feltétellel – mondta az őr.

– Mit kívánsz?

– Csak azt, hogy mit a csizmáért kapsz, a felét nekem adod.

Mit tehetett a varga, megígérte, s ment tovább. De a király szobája előtt megint találkozott egy őrrel. Az is megállította, s akárcsak a másik őr, a felét kérte annak, mit a varga majd a csizmáért kap. A varga neki is megajánlotta.

Végre bejutott a varga a királyhoz, s odaadta neki a csizmát. Mátyás király mindjárt felpróbálta. Hát a csizma úgy állott a lábán, mintha ráfestették volna.

– Mivel ajándékozzalak meg ezért a szép csizmáért? – kérdezte.

– Ha meg nem sértem, felséges királyatyám, száz botütést adjon nekem ajándékba.

A király nem akart hinni a fülének.

– Száz botot kérsz ezért a gyönyörű csizmáért?

– Én azt – mondta a varga.

– Megkaphatod – vont vállat a király.

Szólt az udvarmesternek, az meg a szolgáknak. A szolgák hozták a derest, aztán jött a négy hajdú.

– No öreg, feküdjön le – mondta a vargának.

– Nem engem illet a száz bot, felséges királyatyám – szólalt meg a varga –, hanem azt a két őrt, kik ide bebocsátottak. Mivelhogy azok felét-felét elkérték annak, mit a csizmáért kapok ajándékba. Megígértem nekik, nem rövidíthetem meg őket.

A hajdúk gyorsan deresre húzták a két őrt. Egyiknek is, másiknak is hűségesen leszámolták az ötven botot.

A varga pedig kapott egy szakajtó aranyat a királytól.

Sokféle szamár van

A király Székesfehérvárra tartott. Útközben fülhasogató jajveszékelésre lett figyelmes. Egy szegény jobbágyasszony jajgatott a szekere mellett. Két szamara volt, azokat fogta a kocsi elé, s úgy vitte a tejét eladni a városba. Azért sírt, mert az egyik szamara megdöglött.

– Ne búsuljon kend! – vigasztalta Mátyás – majd küldök egy másik szamarat.

De az asszony csak tovább sírt.

– Köszönöm felséges királyatyám jóságát – szepegte –, de miként fogjam be az udvari nagy szamarat az én kicsinyke parasztszamaram mellé?

Egyért harmincezer

Háborúban élt Mátyás király a törökkel, mindamellett követet kellett a szultánhoz küldenie. Sokáig gondolkozott Mátyás, míg abban állapodott meg a gondolata, hogy erre a veszedelmes követségre senki jobb nem lehet, mint a nagy Kinizsi Pál.

Megértette Kinizsi hamarosan, hogy könnyebben éri el őt a halál, mintsem hogy ő járjon el sikerrel a követségben, s ezt meg is mondta a királynak.

– Ne félj – vigasztalta Mátyás –, ha a szultán fejed véteti, nem nyugszom, míg harmincezer törököt le nem fejeztetek.

– Egyért harmincezer jó vásár – hagyta rá Kinizsi Pál –, csak hát az a baj, hogy abból a harmincezer pogány fejből az én nyakamra egy sem illik úgy, mint az a gyarló fej, melyet hordozok.

Mátyás király iskolája

Mátyás király iskolát állított Budán, mert látta, hogy a nép nem elég okos, tanulnia kell. Abból az iskolából kerültek ki az ország legokosabb emberei.

A gyerekeket maga Mátyás király válogatta össze. Álruhában járta az országot, s az életrevaló gyerekeket elküldte Budára.

Egyszer éppen drótostótnak öltözött, s úgy vándorolt. Ezenközben meghallotta, hogy az egyik falu bírájának a fia szeretne a budai iskolában tanulni. Gondolta, megnézi a gyereket.

Bekurjantott hát az ablakon:

– Van-e drótoznivaló?

– Hogyne volna! – felelte a bíró. – Jóskánk hat fazekat tört el a Pista fején.

Mátyás király hozzálátott a drótozáshoz, s munka közben faggatódzott:

– Jóska kicsoda?

– A fiam – felelte a bíró.

– És Pista?

– Pista a húgom árvája, itt nyűglődik a nyakunkon.

Elkészült az ebéd, s a bíróné a drótostótot is az asztalhoz hívta. Még le sem ült, Jóska fölszökkent, hogy ő nem eszik egy asztalnál a drótostóttal. Fölkelt Pista is.

– Te sem akarsz a drótostóttal egy asztalnál ülni? – kérdezte Mátyás király.

– Nem azért keltem én föl – felelt Pista –, hanem mert kevés az étel, s félek, hogy kendnek nem jut.

Ekkor a drótostót ledobta a gúnyáját, s egyszerre mindenki látta, hogy Mátyás király az. Kézen fogta Pistát, meg sem állt, míg be nem adta a budai iskolába. Kitanult, s híres ember lett belőle.

Jóska pedig holtáig buta maradt.

A török követ

Németújhelyet ostromolta Mátyás király. Ott fogadta a szultán követét a rettentő ágyúdörgésben, süvöltő puskagolyók, égő palánkok között. A harci lárma s a király nyugodt magaviselete úgy megrémítette a törököt, hogy benne dugult a szó.

– Látom – mosolygott Mátyás király –, hogy magamnak kell követet küldenem Konstancinápolyba, hogyha tudni akarom, mi a szultán kívánsága.

A csóri csuka

Országjáró nagy útjában Mátyás király egy alkalommal Csórott szállott meg. Kérdezte a fogadóstól, milyen étellel szolgálhat.

– Csukával – mondta az.

Nemsokára megsült a csuka. De alig vetett egy pillantást a tálra a király, mindjárt látta, hogy a máj hiányzik.

– Hol a mája? – kérdezte.

- Ez a csóri csuka – válaszolt a fogadós –, az pedig ismeretes, hogy a csóri csukának nincsen mája.

Mátyás király ekkor a háta mögé nyúlt, s elővett egy mogyorófa pálcát.

– Látod-e? – kérdezte –, ez palotai pálca. A palotai pálcának pedig száma nincsen.

S mivel mindenkor jobb, ha a csukának mája van, mintha a pálca számlálatlanul csattog az emberfia hátsó részén, a csukamáj hamarosan előkerült, s a király jóízűen megette.

Mátyás Prága alatt

Prága ostroma idején Mátyás király erszénye kiürült. A katonák nem kapták meg a zsoldjukat, s zúgolódtak szilajul. Az ország főurai is ott voltak a táborban, tőlük kért a király pénzt az ostrom folytatására. Nem adtak. Azt mondták, kifogytak már az aranyból.

Mátyás király nem tudta, mihez fogjon, s gondok között őrlődve sétált estéről estére a táborban. Egyszer, amint így sétálgatott, egy magas sátor mellett vitt el az útja. Odabent valaki harsányan így kiáltott:

– Negyven arany!

Aztán csönd lett, majd ismét fölcsendült a kiáltás:

– Kegyelmed nyert!

Mátyás király félrevonta a sátor kárpitját, s belépett. Az ország főurai egy kerek asztal körül ültek, és kockáztak. Minden játékos előtt halomban tornyosult az arany. Annyira belefeledkeztek a nyerészkedő mulatságba, hogy a királyt csak akkor vették észre, mikor köszöntötte őket. Akkor fölugráltak, s hellyel kínálták.

Leült a király, s ami aranya még volt, kitette maga elé. Aztán játszani kezdett. A szerencse pedig annyira kedvezett neki, hogy hajnalra a főurak minden pénzét elnyerte.

– Szépszerivel is ideadhatták volna kegyelmetek – mondta búcsúzóul –, igaz, hogy így jobb, mert visszafizetni sem kell.

A katonák pedig még aznap megkapták a zsoldjukat.

Úton

Nesze támadt Pécs városában, hogy Mátyás király díszes kísérettel feléjük tart. Hozzáláttak azonnal, hogy méltó módon fogadják. Országszerte ismeretes volt, hogy a király nagy kedvelője a művészetnek és a tudománynak. Úgy határoztak tehát, hogy az üdvözlő beszédet a város büszkesége, a nagy tudós mondja. A tudós ekként kezdte az ünnepi beszédet:

– Midőn a nagy Scipio Karthágó városába érkezett...

– Akkor már megebédelt volt! – szakította félbe a király. – Én azonban még éhes vagyok.

Mátyás király és a vénasszony

Egyszer Mátyás király megkérdezett egy hetvenesztendős vén banyát:

– Mondja, lelkem, hány esztendős korukban vesztik el az asszonyok a szerelmi hajlandóságukat?

Mire a vén bánva megvonta a vállát.

– Én erre érdemes választ adni nem tudok. Nálam idősebbet kérdezzen felséged.

A rabok

Olyan király volt Mátyás, hogy még a tömlöcbe is ellátogatott. Előtrombitáltatta a rabokat, és sorra megkérdezte őket, kit milyen bűnéért zártak be.

Egyik rab a másik után lépett a király elé, s mintha összebeszéltek volna, valamennyi azt erősítette, hogy ártatlanul szenved, ellenségei juttatták tömlöcre. A király arca egyre jobban elkomorult.

Végezetül egy betyárra került a vallomástétel sora.

– Engem, felséges királyatyám, lókötésért ítéltek el – mondta bátran.

Mátyás király odaszólt a főporkolábhoz:

– Bocsássa kend tüstént szabadon ezt a betyárt, különben még megrontja ezt a rengeteg becsületes embert.

Mátyás király bolondja

Bolond az erdőben

Mátyás királynak volt egy híres udvari bolondja. Ez a bolond kiválóan értette a mesterségét. El is terjedt a híre országszerte. Azt viszont kevesen tudják, hogy a nagy király miként jutott derék mulattatójához. Érdemes hát elbeszélni.

Egyszer a király vadászni ment. Amint vadászgatott, egy tisztásra ért, s egy roskatag kunyhót pillantott meg. Elfogta a kíváncsiság, ugyan bizony ki lakhat a rengeteg közepében ilyen magányosan. A kunyhó ajtaja tárva-nyitva állott, a király odahajtatott, s lovastul együtt kukkantott be az ajtón.

Odabent egy torzonborz embert látott, ki pucéran heverészett egy halom szalmán.

– Ki van ott? – kérdezte a király.

– Másfél ember meg egy lófej – felelte a szalmán heverésző.

Tetszett a királynak a csavaros válasz, megkérdezte hát a pucér embert, hogy mi a neve.

– Markal vagyok.

– Apád él-e? – kérdezte a király.

– Él, de elment ételízért. Ha kerül, tán még ma megjön, ha nem kerül, mához egy hétre vetődik haza.

– Anyád él-e? – folytatta a király a faggatódzást.

– Él hát, éppen a tavalyi örömét siratja.

– Hívd elé anyádat! – parancsolta a király.

Markal kurjantott egyet, mire előjött a ház mögül az öregasszony, és csakugyan sírt.

– Miért sír kend? – kérdezte a király.

Az öregasszony megvonta a vállát, hogy maga sem tudja.

– Hogyne tudná, édesanyám! – szólt közbe Markal – hiszen a tavalyi örömét siratja. Tavaly örvendett, hogy a néném jó egészségben van. Azóta szegény meghalt, s kend azért sír, hogy nem örülhet, mint tavaly örült volt.

Ezenközben megjött Markal apja, mégpedig teli tarisznyával.

– No, kapott-e kend ételízt? – kérdezte Mátyás király.

Az öregember olyanformán bámult rá, mint ki semmit sem ért a kérdésből. De Markal megsegítette.

– Mutassa csak kend, mi van a tarisznyájában?

– Mi volna? Só van benne.

– A só pedig arra szolgál – magyarázta Markal –, hogy az ételt ízesítsék vele.

– Még csak azt mondd meg – biztatta a király –, mit értettél azon, hogy ha apád kerül, még ma megjön, ha meg nem kerül, egy hétig is eltarthat, míg megtér.

– Csak azt – felelte Markal –, hogy az országúton hamarabb ideér, mintha egyenesen nekivág hegynek-völgynek.

Ezekből a feleletekből a király látta, hogy pucér emberrel van ugyan dolga, de nem közönséges emberrel. Mindjárt mértéket vett Markalról, s megígérte, hogy másnap visszajön érte, felöltözteti, s magával viszi a palotájába.

Úgy is történt. Markal csak a palotában tudta meg, hogy a királyt tisztelheti a vadász személyében. Meg is ijedt szörnyűmód, de Mátyás addig szoktatta, tanítgatta, míg otthon nem érezte magát a fényes termekben.

Mikor a király úgy vélte, hogy Markal alighanem alkalmas bolonddá nevelődött, így szólt hozzá:

– Itt az ideje, Markal, hogy bizonyságot tegyél tudásodról. Megparancsolom hát, hogy reggelre olyan játékot hozzál nekem, mely látható is, láthatatlan is. Ha meg nem teszed, én ajándékozlak meg valamivel, amit ugyan látni nem fogsz, mivel hátulról kapod, de annál jobban megérzed majd.

Markal kiment a kertbe, leült egy almafa alá, s törte a fejét szorgalmasan, mi az, ami látható is, meg nem is. De akármire nézett a kertben, minden látható volt. Ha akadt is valami láthatatlan a közelben, Markal szegény nem látta, s ezért nem is tudta, hogy van-e vagy nincs.

Már-már elkeseredett, hogy a teremtett világnak ilyen szigorú a rendje, mikor meglátott egy verebet. Ekkor hirtelen eszébe jutott, mit kell tennie, hogy a király eszén túljárjon.

Fogott egy verebet, beborította két tányér közé, s reggel bevitte a királyhoz.

– Itt az ajándék, felséges királyatyám! – mondta ünnepélyesen.

Azzal Markal felemelte a felső tányért. A király látta is a verebet, de az surrogva kirepült az ablakon, s akkor a király többé nem látta.

Mátyás megjutalmazta Markalt az ügyes ajándékért, s megtette udvari bolondjának, mivel most már méltó volt erre a tisztre. Bolondozott is Markal tízannyit, mint más udvari bolond. Becsülték érte a palotában, hiszen ha valaki búnak eresztette a fejét, Markal fürgén megvidámította.

Volt a királynak egy okos macskája. Ezt a macskát arra szoktatták, hogy ő tartsa a gyertyát az asztalon, mialatt a király s az udvari méltóságok vacsoráznak. Ezért nem is emlegették másként, mint gyertyatartó macskának.

Büszke volt a király a gyertyatartójára, dicsérte is váltig. Markalt furdalni kezdte a féltékenység, hogy a király a gyertyatartóját többre becsüli nála.

– Akár hiszi felséged, akár nem – szólalt meg egyszer vacsora közben –, én ráveszem a felséged macskáját, hogy a gyertyát hűtlenül elhajítsa.

– Azt szeretném én látni – mosolygott a király.

Markal fölugrott az asztaltól, lement a pincébe, hol a királyi egérfogók állottak, s belecsúsztatott a zsebébe három egeret. Aztán leült ismét az asztalhoz. A király evett, az urak ettek, a macska pedig tartotta a gyertyát, olyan feszesen, ahogy az ajtónállók tartják az alabárdjukat. Markal pedig egymás után odavetette a három egeret a macska orra elé.

Mikor az első egeret meglátta, csak a bajsza rezzent meg a gyertyatartó macskának. A második egér láttára fújni kezdett.

A harmadik egeret már nem volt szíve futni hagyni. A gyertyát elhajította, utánaszökkent, elfogta, visszakuporodott vele előbbi helyére, s nagy morogva marcangolni kezdte.

Kacagtak az udvari méltóságok, majd ledőltek a székről. A király csak egy darabig bosszankodott, utóvégre azonban kacagni kezdett ő is.

– Látom, Markal – mondta –, te csak másnak vagy bolond, magadnak nem. S ezt én helyeslem.

Nem sokáig helyeselte azonban, mert megharagudott rá, mivel a királynét megbosszantotta

– Pusztulj a palotából! – rivallt rá a király. – Nem akarom többé látni az ábrázatodat!

Mit tehetett Markal, nagy búsan elbujdosott, nem messzibb azonban a város végénél, hol egy magányos kunyhó állott. Oda vette be magát Markal, s ott erőltette az eszét, hogy valami hasznos fortéllyal visszakerülhessen a palotába, mert erősen megszokta már az úri életet.

Mire az első hó lehullott, kisütötte, mitévő lesz. Bocskort kötött kezére, lábára, elment a királyi palota kerítéséhez, s beugrott a kertbe. Mátyás király nagyon szerette a kertjét, s gondját viseltette télen, nyáron. Sok ritka szép növény volt abban a kertben, azokat féltette.

Markal nem csinált mást, mint hogy négykézlábra ereszkedett, s végigjárta a friss hó borította kertet. Ezt olyanformán művelte, hogy ki a nyomokat látja, tudhassa, honnan jött s merre ment el.

A főkertész még aznap észrevette a nyomokat, s rohant jelenteni a királynak, hogy a cifrakertben valami négylábú állat járt. De valami különleges állat lehet, amilyet élő ember aligha látott. Mátyás király fegyvert öltött, előkürtöltette katonáit, s megindultak a nyomon, hogy a soha nem látott állatot fölkutassák és elfogják. El is értek hamarosan a város végi magányos kunyhóhoz. A kunyhóban egy nagy sütőkemence állott, abban pedig valami fekete folt látszott.

– Ki van ott? – kérdezte a király hangosan.

– Én vagyok, a megbúsított Markal – hangzott a válasz a sütőkemence mélyéből.

– Te? – kérdezte a király. – Hát hogy merészeled hátuljodat fordítani felém?

– Hát nem azt mondta felséged, hogy az ábrázatomat nem akarja többé látni? Gondoltam, a másik felem jobban tetszik.

Nagyot kacagott a király a válaszon, s jókedvében mindjárt megbocsátott Markalnak. Visszavitte a palotába, s ott tartotta holtáig.

Kétes vigasztalás

Mátyás király híres bolondja nagyon megharagított egy főurat. Amaz megfenyegette, hogy ha valahol közel fér hozzá, irgalmatlanul levágja. Markal megijedt, s a királyhoz fordult segítségért.

– Ne félj! – biztatta Mátyás – ha az a főúr megöl, még aznap fejét vétetem.

Mire Markal csúnyán fintorogni kezdett.

– Mi nem tetszik neked, bolond?

– Jobb szeretném – felelt amaz –, ha felséged a halálom előtt egy nappal vétetné fejét annak a vérszomjú főúrnak.

A bolondnak mindent szabad

Munkájába belefáradtan Mátyás király palotája ablakában üldögélt, s az udvaron nézelődött. Feltűnt Markal.

– Hova ilyen sebbel-lobbal? – kérdezte a király.

– Felségedhez vagyok menőben – felelt a bolond.

Mátyás király intett Markalnak, hogy az idő nem alkalmas a látogatásra. Amaz firtatta, hogy miért nem.

– Bolondnak nincs helye ebben a szobában – mondta a király.

– Elhinném – felelt Markal –, ha felségedet nem látnám odabent.

A szerecsen

Markal, Mátyás király hírhedett udvari bolondja többek között azzal múlatta idejét, hogy ami bolondságot látott és tapasztalt, egy könyvbe följegyezte, hogy emléke ne vesszen az emberi butaságnak.

Történt pedig egyszer az, hogy Mátyás királyhoz egy szerecsen jött látogatóba. Ez a szerecsen addig magasztalta a hazájabeli lovakat, mígnem a király lóvásárlással bízta meg, s ezer forintot adott neki. Markal ezt a cselekedetet is fölvette a bolondságok lajstromába.

A szerecsen útra kelt, a király meg egy napon felütötte Markal könyvét, s a bolondságok között ráakadt a maga cselekedetére. Magához parancsolta Markalt.

– Hát te bolondnak tartasz engem? – kérdezte, és haragosan rácsapott a könyvre.

– Én felségedet bolondnak nem tartom – felelte Markal –, de úgy vélem, hogy ezt a cselekedetet jogosan vettem föl a könyvembe, mert az a szerecsen soha meg nem fog jönni a lovakkal.

A király eltűnődött a válaszon.

– Jól van! – mondta aztán – de hátha a szerecsen mégis meghozza a lovakat?

– Ha ezt teszi, akkor felséged nevét kitörlöm, s helyébe a szerecsen nevét írom.

Milyen emberből van legtöbb?

Mátyás király egyszer arról beszélgetett udvari népével, hogy milyen ember van legtöbb a világon, katona-e, paraszt, pap vagy talpnyaló. Mindenki mást mondott.

Ott volt Markal is, a király híres bolondja. Mikor az urak abbahagyták a találgatást, mert már semmi nem jutott eszükbe, megszólalt, hogy ő tudja, s meg is mondja, ha engedelmet adnak rá.

– Tíz aranyforintot kapsz, ha eltalálod – biztatta a király a bolondot –, de ha nem, a hátsó feled vallja kárát, hogy túl akartál tenni mindannyiunkon.

– Doktor van legtöbb a világon – mondta Markal.

Összenézett a király az udvaroncokkal. Aztán intett a szolgáknak, hogy vigyék Markalt, s verjék rá a tíz botot, amit megérdemelt.

– Nem addig van az, felséges királyom! – méltatlankodott Markal – én az igazamat meg tudom bizonyítani. Ahhoz pedig a szobámba kell mennem, mert ott őrzöm a tanúságot.

Igazságos király volt Mátyás, beleegyezett hát, hogy a bolond a szobájába menjen a bizonyítékért. Alig ért Markal a szobájába, mindjárt elvetette magát a vackán, s ordított keservesen, mintha nyúznák.

Az ajtónállók meghallották az iszonyatos üvöltözést, s szaladtak a hírrel a királyhoz:

– Halálán van a bolond!

A király szerette Markalt, az urak is szerették, hiszen gyakorta megnevettette őket. Bementek hát hozzá, s megkérdezték, mi bántja. A bolond panaszkodott, hogy ez a baja, az a baja. Az egyik úr azt ajánlotta, hogy eret vágasson magán, a másik köpölyözést javasolt, a harmadik piócát, a negyedik borogatást, az ötödik kakukkfűfőzetet.

Mikor már mindenki tanácsolt valami hathatós orvosságot, Markal fürgén fölugrott fektéből, s a király elé pattant.

– Íme a bizonyíték, felséges uram! – kiáltotta. – Mert ha a palotában ennyi doktor van, mennyi lehet az egész világon?

Alkalmas vetés

Egy nemesúr komiszul megtréfálta az udvari bolondot. Amaz csak alkalomra várt, hogy a kölcsönt visszafizesse.

Végre megjött az alkalom. Mátyás király vendégségbe ment a nemesúrhoz, s Markalt is magával vitte. Markal úgy intézte a dolgát, hogy mikor a király a nemesúrral sétált a kastély kertjében, ott leljék őt. Fűmagot hintett a kapálatlan földre.

– Hát te mit vetsz itt? – kérdezte a nemesúr.

– Bolondokat vetek – válaszolt Markal.

– Miért nem vetsz inkább okos embereket? – kérdezte a nemesúr.

– Mert a kegyelmed földje csak bolondokat terem – felelt Markal.

Minek fizessek?

Gyalog igyekezett Markal Székesfehérvárról Budára. Megbosszantotta az igazságos királyt, amaz pedig erre a penitenciára ítélte. Útközben Markal majdhogy pípet nem kapott, annyira megszomjazott.

Végre kocsmacégért pillantott meg, s betért az ivóba, hogy a szomját eloltsa. A kocsmáros a kármentőben gubbasztott. Soha Markal ennyire bárgyú ábrázatú emberrel nem találkozott.

Mindjárt elhatározta, hogy megtréfálja.

Leült az asztal mellé, s nagy hangon egy meszely vörösbort kért.

Mikor a kocsmáros az asztalra tette a bort, Markal megkérdezte:

– Fehérbora van-e?

– Hogyne volna!

– Akkor a vörösbort vigye vissza, s hozzon helyette fehéret.

A kocsmáros úgy tett, ahogy Markal mondta.

Markal lecsurgatta a torkán a bort, a bajszát kétfelé törölte, aztán megindult nagy nyugodalmasan kifelé.

– Hát a fizetéssel mi lesz? – szaladt utána a gazda.

– Mit fizessek? – csattant föl Markal. – Hisz a vörösbort, amit rendeltem, visszaküldtem.

– Visszaküldte az úr, de az árát nem fizette meg.

– Nem hát, mert nem is ittam meg.

Okos gondolat

Egy faluban éppen akkor avatták az újonnan épült hidat, mikor Mátyás király a környéken vadászott. Markal nem kedvelte a vadászatot, szelíd volt a lelke hozzá. Inkább sétálgatott, s megnézett mindent, ami a szeme ügyébe került. Megszemlélte a hidat is, kíváncsi lett, vajon hány lépés, s hozzálátott, hogy megmérje:

A parasztok fölfigyeltek erre a tudományos tevékenységre. S mivel Markal a maga díszes gúnyájában bátran lehetett volna tudós hídépítő is, megtudakolták tőle, mint vélekedik a híd felől.

– Okos gondolat volt – felelt Markal –, hogy kendtek a hidat a folyón keresztbe építették, mert ha hosszában készítik, míg a világ világ, soha el nem készültek volna.

Egy kevés teológia

Markal nem szívesen járt templomba. Az udvari pap vallásbeli tudatlanságon akarta fogni a bolondot, s megkérdezte tőle, hány dolog szükséges a kereszteléshez.

– Három! – hangzott a válasz.

– Tudatlan vagy, fiam! – örvendezett az udvari pap. – Mert bizony csak kettő kell: víz és Isten igéje.

– Nohát, csak kereszteljen tisztelendő úr vízzel és Isten igéjével, ha gyerek nincs hozzá! – biztatta a bolond a papot.

Mindenre van orvosság

Egy főrendnek világcsúf felesége volt, kit a birtoka kedvéért vett el. Valahányszor a király asztalánál szó esett az urak feleségéről, a főrend mindenkor ékesen magasztalta az asszony szép belső tulajdonságait.

– Legjobb lesz – szólalt meg Markal –, ha kegyelmed kifordíttatja a feleségét.

Kérdésre kérdés

Megharagudott erre a főrend, s durván rátámadt Markalra.

– Ki bolondja vagy, hé, hogy velem bolondozol?

– Én Mátyás király őfelségéé! – felelt Markal – hát kegyelmed?

Szemléltető példázat

Mátyás király a bolondja kezébe nyomta a kancsót, s ráparancsolt, hogy ezúttal pohárnokoskodjék ő.

Markal az asztal közepére helyezte a király serlegét, s köréje az udvari emberek kupáit. A töltést emezeken kezdte el s a királyi serlegen végezte. Ebbe csöppentette a maradék bort, mely egy kortyintásnyi, ha volt. Mindennek végeztével az üres kancsót megrázta a maga fakupája fölött.

– Mindezzel pedig azt példáztam – magyarázta Markal a király intésére –, hogy az ország gazdagságából mennyi jut az uraknak, mennyi a királynak, mennyi a népnek. A királynak még csak csöppen valamicske, de a népnek semmivel sem több, mint amennyi bor csurrant ebből a kancsóból az én kupámba.

Az elégedett ember

Megöregedett a derék Markal, s a király jutalmul rengeteg ízes szaváért, sok mulattatásáért kertes házat adott neki ajándékba. Megköszönte Markal a fejedelmi ajándékot, s mivel a kertészkedéshez értett, félévi munkával olyan gyönyörűvé varázsolta a kertjét, hogy boldogság fakadt a lelkében annak is, ki csak kívülről látta. Ácsorgott is a nép nap nap után a kerítés mellett. Még jobban megszaporodott a bámészkodók száma, mikor Markal fölírást helyezett a kapu tetejébe. A fölírás így szólt: „Ha van olyan ember, ki élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, jelentkezzék nálam, mert neki adom a kertemet.”

Még meg sem száradt a festék a felíráson, jelentkezett egy polgárember, s Markaltól tudakolta, hogyha kert tulajdonosát merre keresse.

– Én vagyok az – mondta Markal.

– Azért jöttem, hogy kegyelmedtől átvegyem ezt a kertet, mert szent esküvéssel bizonyíthatom, hogy életem jelen állapotával tökéletesen meg vagyok elégedve.

– Készséggel kegyelmednek ajándékoznám a kertemet – felelt Markal –, ha nem volnék meggyőződve kegyelmed állításának az ellenkezőjéről. Mert ha kegyelmed élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, akkor ugyanbizony mi szüksége volna erre a kertre?

Szent Péter szenvedései és más csudálatos események

A csoda

Görösdi tisztelendő úr semmiről sem prédikált szívesebben, mint a csodákról. Ha valahol valami csodaféle esett, mindjárt beleszőtte beszédébe.

Hiába, egyik legájtatosabb híve semmiképpen föl nem fogta, mi volna a csoda.

– Ha nem érti kend – mondta a tisztelendő –, menjen ki, és várjon meg a templom előtt.

Az ájtatos ember úgy tett. Mivel azonban a csodák miléte továbbra is erősen foglalkoztatta, mélyen elmerült tűnődéseiben. Ebben a töprenkedő állapotban talált rá a plébános a templomból kijövet. Gondolt egyet, s botjával rásózott az ájtatos ember ülepére. Amaz riadtan megfordult.

– Fájt-e? – vallatta a pap.

– Hogyne fájt volna.

– Látja, kend – magyarázta a pap kenetesen –, ha nem fájna, csoda történt volna. No, most már érti?

– Már kezdem – felelt az ájtatos ember.

Az eltévedt áldás

Férjhez adta a bíróné a nagyobbik leányát. A fiatal pár egy ideig boldogan élt, de hogy a házasság második esztendeje is eltelt, s a menyecskének nem született gyereke, a férj válásról kezdett beszélni.

A bíróné elrohant a komaasszonyához, s tanácsot kért tőle, mitévő legyen. Amaz így biztatta:

– Én majd eligazítom komámasszonyt, s ha megfogadja, amit ajánlok, meglesz a gyerek. Menjen el komámasszony szombaton reggel a templomba, imádkozzék el tizenkét üdvözlégyet, s mindegyikhez toldja hozzá: „Boldogságos Szűz, terjeszd ki áldásodat az én leányomra is.” De éhgyomorral menjen, különben a fohász nem lesz foganatos.

Egy év múlva a két asszony összetalálkozott a piacon.

– Használt-é a fohász, komámasszony? – kérdezte, ki a tanácsot adta volt.

– Jaj, ne is emlegesse, komámasszony! – siránkozott a bíróné. – Mert foganatja lett ugyan az imának, de mivel elfelejtettem megmondani a Szűz Máriának, hogy melyik lányomra gondolok, ő a maga feje után ment, s a hajadon lányomra terjesztette ki az áldást.

Passió

Passiót játszottak a mezőkövesdiek, és Krisztus urunk képében a molnárlegényt kötötték föl a keresztre. A nép pedig szidalmazta, ahogy kellett, s ő türelemmel elviselte, hogy arcul üssék, sárral megdobálják, de mikor valaki ezt kiáltotta rá:

„Te cégéres liszttolvaj!” – leugrott a keresztről, s úgy eldöngette a sértegetőt, hogy lepedőben vitték haza.

Szent Péter és a katonák

Az Úristen megbízta Szent Pétert, hogy teremtsen katonát. Csak hát ekkor már Szent Péter a fél fülére süket volt, a másikra nagyothallott. Az Úristen azt mondta neki:

– Adj nekik jó napszámot: egy forint húsz krajcárt!

Ezt Szent Péter így értette: Adj nekik egyformán nyolc krajcárt!

– A katonát minden nehéz munkából húzd ki! – mondta az Úristen. De Péter így értette: A katonát a szép bundából rúgd ki!

– Adj nekik jó kosztot, fehér kalácsot, sonkát! – mondotta az Úristen. De Szent Péter ezt is rosszul értette: Adj nekik rossz bocskort, nehéz kabátot, puskát!

Mindent fonákul értett Szent Péter, következésképpen mindent rosszul igazított. Ezért van az, hogy a katonák sokkal ritkábban szidják az Úristent, mint Szent Pétert.

Krisztus urunk ítélete

Akkoriban Krisztus urunk gyakorta járt a földön, mindenkor Szent Péter társaságában. Egy alkalommal éppen akkor haladtak el a templom mellett, mikor a pap az ostyát fölmutatta.

Szent Péter ájtatosan térdet hajtott, Krisztus urunk tovább lépdelt, mintha mi sem történt volna. Szemben a templommal vendégfogadó állott. Az előtt meg Krisztus urunk hajtott térdet.

Sehogy sem foghatta föl Szent Péter, amit tapasztalt. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, megkérdezte hát:

– Mi dolog az, hogy a kocsma előtt térdet-fejet hajtasz, a templom előtt pedig közömbösen haladsz el?

– Azért cselekedtem ilyenformán, mert az a három ember, ki a kocsmában mulat, derekasabb dolgot művel, mint a pap a templomban.

– Uram Teremtőm! – kiáltott fel Szent Péter. – Hogy mondhatsz ilyet, hiszen a pap imádkozik, ezek pedig bort vedelnek.

– Péter, Péter, ne légy fuzsitus! – intette Krisztus urunk. – Az a három ember a kocsmában Isten áldását kérte minden pohár borra. A pap viszont, valahányszor kifordult az oltártól, mindig annak a szép asszonynak a szeme közé nézett, ki az első sorban ült.

Mennyei igazság

Egy pap, egy koldus meg egy béres összetalálkozott a másvilág pitvarában.

– Majd én szólok Szent Péternek, hogy bocsásson be bennünket a mennyországba – mondta a pap.

Szent Péter végighallgatta a papot, aztán elővett egy kancsót, s a markába nyomta.

– Arra alább van egy kút. Hozd teli ezt a kancsót vízzel, s beengedlek a mennyországba.

Meglelte a pap hamarost a kutat, csak hát a vízhez nem bírt közel férni, mert a kutat púposra rakták könyvvel. Szedegette a pap a könyveket, de mindhiába, kettőt levett, három termett helyébe. Dolgavégezetlen tért hát vissza Péterhez. Amaz így szólt hozzá:

– Tudd meg, hogy az a sok könyv a bűneid lajstroma. A bűneid miatt maradt üresen a kancsód. Takarodj innét!

Most a koldus következett a soron. Amaz sem járt szerencsével, mert őelőle egy halom száraz kenyér fedte el a vizet. Hányta-dobálta a sok kenyeret, de hiába, a kút szájához csak nem jutott közelebb.

– Tudd meg – mondta a koldusnak Szent Péter –, hogy a kút vizét az a sok kenyér takarta el, amit életedben kaptál és haszontalanul eldobáltál. Takarodj innét!

Elindult a béres is a kancsóval. Útközben eszébe jutott a tömérdek káromkodás., ami kifordult a száján, míg a szép földön élt. Úgy számított, hogy egykönnyen ő sem meríthet vizet. Nagy volt az öröme, mikor látta, hogy a kutat semmi sem takarja el előle. Megtöltötte a kancsót, s mielőtt visszafordult, jót ivott belőle. El is aludt azon nyomban.

Beesteledett, mire visszaért Szent Péterhez. Elmondta neki töredelmesen, miként nyomta el az álom.

– Azért aludtál el – mondta Szent Péter –, mert sokat dolgoztál másoknak ingyen. Te itt maradsz. Így jutott be a béres a mennyországba.

A rest többször jár

Krisztus urunk egyszer a debreceni országúton vándorolt Szent Péterrel. Ahogy mentek, megvillant előttük egy rézkrajcár a porban.

– Vedd föl, Péter! – biztatta a társát Krisztus urunk.

Szent Péter öreg is volt, lusta is, azt felelte, hogy egy krajcárért nem érdemes lehajolni. Krisztus urunk semmit sem szólt, hanem a krajcárt fölvette, azzal tovább taposták az országutat.

Mikor beértek Debrecenbe, Krisztus urunk vett tíz szem cseresznyét a krajcáron egy kofától. A cseresznyét a zsebébe dugta.

Megint továbbmentek. Sütött a nap kegyetlenül. Szent Péter izzadt, nyögött, s panaszkodott untalan, hogy szomjas. Krisztus urunk sorra elhullatta a tíz szem cseresznyét, Péter pedig sorra fölvette és megette.

Miután Péter az utolsó cseresznyét is lenyelte, azt mondta Krisztus urunk:

– Látod, Péter, ilyen ember vagy te. Egy krajcárért nem hajoltál le. De egy krajcár ára cseresznyéért tízszer is meghajtottad a derekadat. Belőled sem lesz derekabb szent, mint amilyen most vagy!

Részeg asszony a búcsún

Egy asszony elment a búcsúba. Ott úgy megáztatta a száját borban, hogy a lába rogyadozott, a feje meg szédült. Megijedt, hogy ebben a gyarló állapotban nem lesz ereje hazáig vánszorogni. Az út mellett kápolna állott, melyet Szent Anna tiszteletére emeltek. Betért a kápolnába imádkozni. Mikor az oltár elé térdelt, a szédülés még komiszabbul nyomorgatta. Úgy rémlett neki, mintha az oltár szép lassúdan forogna körülötte. Ezen elelmélkedett, s hangos szóval ekként fohászkodott:

– Ó, boldogságos Szent Anna, nem vagyok én méltó erre a megtiszteltetésre. Azért jöttem ide, hogy magam járjam körül az oltárt, s nem azért, hogy az oltár járjon körbe engem, gyarló fehérszemélyt.

Krisztus urunk ételt kér

Egy este Krisztus urunk magában járdogált egy faluban, mert Szent Péter előző este felöntött a garatra, s reggel óta a szénában hortyogott. Az idő estébe hajlott, Krisztus urunk megéhezett. Bekopogtatott hát egy gazdag emberhez, s vacsorát kért tőle. A gazdag ember nem adott.

Mit tehetett Krisztus urunk, átment a szomszédba, hol egy szegény ember lakott. A szegény ember a maradék krumpliját főzte meg levesnek, de a vendéget jószívvel fogadta. Mielőtt hozzáláttak volna a vacsorához, Krisztus urunk megáldotta a lábost, hogy soha a krumplileves abból ki ne fogyjon. Mindenki kedvére evett belőle, de a leves nem csökkent meg. Reggel is azt ették, délben is.

Híre ment a csodálatos vendégnek s az áldásnak. Főzött hát a gazdag ember is egy tál krumplilevest, és most már ő hívta Krisztus urunkat, hogy szíveskedjék hozzá vacsorára. Még pénzt is ígért neki, ha a tálat megáldja. Krisztus urunk megáldotta a tálat. De nem foganattal, mert a leves kifogyott belőle. Megkérdezte a gazdag ember:

– Miért áldotta meg ilyen gyarlón a levesemet kend?

– Nem az áldás volt gyarló – felelt Krisztus urunk –, hanem a krumpli. Nem fog rajta az áldás.

Rossz választás

Vásárra indult egy sereg szegedi kereskedő. Rájuk esteledvén letáboroztak a szabad ég alatt, s amint ki-ki megnyűgözte a maga lovát, hő fohásszal valamely szentnek oltalmába ajánlotta. Az egyik Szent Péternek, a másik Szent Andrásnak, Szent Jánosnak és így tovább. Akadt közöttük egy féleszű, ki utolsónak készült el a nyűggel. Azzal lassúdan keresztet vetett, és hangos szóval Szent Péter oltalmába ajánlotta a lovát.

– Más szentet válassz, koma! – szólt rá az egyik társa. – Szent Péter az én lovamat őrzi.

Még egynéhányszor megismétlődött ez. Aztán a féleszű megbosszankodott, s mivel szent már nem volt több, magának az Atyaúristennek az oltalmába ajánlotta a lovát.

Reggel ő volt az egyedüli, ki a lovát sehol nem találta. A nyomorult keservesen panaszkodott, hogy lám, mekkora szerencsétlenségbe esett. Társainak a lovát a szentek híven megőrizték, ő az Atyaúristen jóindulatába ajánlotta, s a ló mégis elveszett.

– Bolond vagy te! – rótta meg egyik társa – ilyen szolgálatra csak szent alkalmas, az Úristennek más dolga is van, mint hogy a te lovadat őrizze.

Krisztus urunk házasít

Egy nagy falu határában Krisztus urunk megszomjazott. A mezőkön éppen arattak. Dolgozott ott egy tizenhat-tizenhét éves, eladóforma lány is. Ettől kért vizet. A lány fölkapta a korsóját, s készségesen elszaladt vízért. Előbb megkínálta Krisztus urunkat, aztán megkínálta Szent Pétert. Amazok ittak jóízűen, megköszönték, s tovább folytatták útjukat. Már jó ideje mentek-mendegéltek, mikor megszólalt Szent Péter:

– Jutalom járt volna annak a lánynak azért a friss vízért. Rosszul tettük, hogy megfeledkeztünk róla.

Azt mondta erre Krisztus urunk:

– Várjál, Péter.

Nemsokára egy erdő szélére értek. A bokrok között birkák legelésztek, a juhász pedig egy körtefa alatt feküdt hanyatt, nyitott szájjal. A fán körték sárgállottak, nyilvánvaló volt, hogy a juhász a lehulló körte reményében tátja a száját szakmányban.

– Ha enni akarsz, kelj föl! – biztatta Szent Péter.

A juhász nem kelt föl, s válaszképpen is csupán morgott.

Morgolódott Szent Péter is:

– Ugyanbizony mit érdemel egy ily föld szégyene, falu lustája, ki csak hever, s várja, hogy az érett gyümölcs a szájába hulljon?

– Mit érdemel? – kérdezte Krisztus urunk. – Hát azt a lányt érdemli, ki nekünk vizet hozott volt.

– Uram Teremtőm! – kiáltott föl Szent Péter megbotránkozva. – Hogy mondhatsz ilyet, hiszen az a lány csupa frissesség, ez meg lusta, mint a döglött hal.

– Péter, Péter! – intette Krisztus urunk a heveskedő apostolt – meg is kell élniök szegényeknek. S ha már az ember lusta, legyen dolgos legalább az asszony.

Tanulságos vita

Egy prókátor meg egy molnár, ital mellett, vidáman gyalázta egymás mesterségét. Mondta a prókátor:

– Egyszer egy molnár meghalt, bekopogtatott a mennyország kapuján, s mikor Szent Péter kinyitotta, erővel be akart menni. De Szent Péter nagyot sújtott rá a mennyország kulcsával, s elriasztotta.

– Takarodj innét, te hamis lelkű, közöttetek, molnárok közt egy igaz sincs!

– Én ismertem azt a molnárt – felelt a molnár –, ezért a história végét jobban tudom kegyelmednél. Azt a molnárt Szent Péter csakugyan kiutasította a mennyeknek országából, de ő nem hagyta magát. Kérte Szent Pétert, hogy hívasson az üdvözült lelkek közül egy prókátort, hogy az megvédje. Meg is ígérte a derék szent, hogy keres egyet, de csak harmadnapra tért vissza a kapuhoz, elcsigázva. Mert átkutatta a mennyország minden szegletét, a pincét, a padlást is, de prókátort egyet sem talált.

Jóból is megárt a sok

Egy jámbor lőcsei kereskedőnek viselős volt a felesége. Egy napon az asszonyra rájöttek a szülési fájdalmak. Ekkor a kereskedő magához hívatta a gyerekeit. Hat szép gyereke volt. A gyerekekkel együtt kiment a kertbe, s ott így szólt hozzájuk:

– Térdepeljetek le, és könyörögjetek Istenhez, hogy áldja meg anyátok gyötrelmeit.

A hat gyerek engedelmesen letérdepelt, két kezét összekulcsolta, s imádkozott buzgón. Több mint egy óráig imádkoztak így az apa meg a gyerekei, mikor a szobalány meghozta a hírt, hogy az asszonynak fia született.

A jámbor kereskedő megajándékozta a szolgálólányt egy tallérral, a gyerekeire meg ráparancsolt, hogy adjanak hálát Istennek. Maga is hálaimába kezdett.

Megint imádkoztak egy órát vagy kettőt. Megint megjelent a szolgálólány, megint kapott egy tallért, mivel időközben az asszony egy második gyereket hozott a világra.

Az apa meg a gyerekei ismét térdre vetették magukat, s tovább hálálkodtak Istennek, két vagy három óra hosszat. Ekkor megint megjelent a szolgálólány az örömhírrel. S mindjárt tartotta a markát a jutalomért, mivel az asszony egy harmadik gyereknek adott életet. De nagyot csalatkozott, mert a jámbor kereskedő ijedten hátat fordított neki, s a gyerekeihez rohant.

– Hagyjátok abba a könyörgést! – kiáltotta. – Hagyjátok abba tüstént, különben az anyátok az egész házat teleszüli gyerekkel, még a fejünket sem lesz hova lehajtanunk.

Miért jár Szent Péter mindmáig gyalog?

Öregségére bogos lett Szent Péter lába szára, kérlelte hát Krisztus urunkat, hogy rendeljen neki egy szamarat. Krisztus végtére elunta a sok rimánkodást, és így szólt:

– Nem bánom, Péter. Imádkozz egy miatyánkot, de úgy, hogy közben semmi másra ne gondolj, akkor megkapod a szamarat.

Tudta a miatyánkot Szent Péter, nem azért volt szent idestova kétezer éve, hogy ne tudta volna. Belekezdett hát, s mondta, mondta gyakorlottan, de még a közepére sem ért, mikor fölvillant az agyában, hogy vajon a szamárhoz nyerget kap-e?

Igazság szerint ezzel már elvesztette a szamarat. De Krisztus urunk jókedvében volt.

– Mondj el egy üdvözlégyet, de másra most se gondolj, hanem csak arra, amit mondasz. Tégy ekként, és nyerget is adok a szamárhoz.

Csak hát Péternek a nyeregről a kantárra fordult az esze. Krisztus urunk megcsóválta a fejét.

– Péter, Péter! – feddte – látom, hogy nem tudod megállítani a gondolatodat, öreg vagy már, bogos a lábad, rendelek neked egy szamarat. De csak akkor tarthatod meg, ha míg a hátán ülsz, másra nem gondolsz, csak a szamárra.

Mindjárt ott termett előttük egy ügyes szamár, hátán a nyereg, a fejében piros kantár. Szent Péter nagy nyögve felkapaszkodott rá. De alig huppant a nyeregbe, máris az kezdte furdalni, hogy mennyi ideig kell a szamár hátán üldögélnie.

Krisztus urunk még mindig nem tett le arról, hogy az öreg szentet megsegítse.

– Ezt a szamarat elvesztetted, Péter – mondta neki szelíden. – Ide rendelek még egyet, majd az szolgál neked hátasul.

Még be sem fejezte a beszédet, Szent Péter már azon spekulált, hogy ki gondoskodik majd a két szamárról.

Erre már az Úrkrisztus is elvesztette a béketűrését.

– Látom, Péter, hogy se ülni nem szeretsz a szamáron, se etetni nem szereted a szamarat. Hát akkor csak gyalogolj!

Azóta Szent Péter szünet nélkül gyalogol.

Hogy lett a légy?

Krisztus urunk és Szent Péter éppen a Hortobágyon vándorolt. A derék szent hirtelen megállott, füle tövéig elvörösödött, s nagy szégyenkezve megszólalt:

– Uram, édes Teremtőm, hadd lehessek én is Isten, legalább egy félórára.

– Ugyanbizony miért áhítottad meg az én tudományomat? – kérdezte Krisztus urunk.

Azt mondta Péter:

– Nagy ideje vándorlunk együtt, megvallom, kedvet kaptam, hogy már egyszer én is teremtsek valamit.

– Jól van, Péter – mondta Krisztus urunk –, legyen akaratod szerint, csak aztán utóbb meg ne bánd.

– Dehogy bánom, hogy bánnám meg, hiszen majd elepedek kívánságomban. Tanítson csak, édes Uram Teremtőm.

– Végy egy maréknyi homokot a markodba – utasította Krisztus urunk –, de erősen szorítsd össze.

Megtette Péter, s hév buzgalmában a körme is belement a tenyerébe, annyira szorította a homokot. Krisztus urunk tovább folytatta a teremtési oktatást:

– Most nyisd ki hirtelen a markod, s mondd, hogy „légy”.

Alig nyitotta szét a markát Péter, annyi légy röppent ki belőle, ahány szem homokot fölvett a földről. Péter megijedt a sikeres teremtéstől, de aztán elégedetten megszólalt:

– Egyszer teremtettem, az igaz, de legalább sokat!

Kópéságok

Alszik a gazda

Egy ravasz kereskedő meghívott asztalához egy nemesembert, kivel nagy hasznot hajtó üzletet akart kötni. Mialatt vacsoráztak, a házigazda észrevette, hogy a nemesember mohón duvasztja a szemét a feleségére, az asszony meg egyre bátorítja. Azt is tapasztalta továbbá, hogy a nemesúr mindenképpen azon igyekszik, hogy őt leitassa. Mivel semmi áron meg nem akarta volna haragítani, elhatározta, hogy kedvére tesz. Színlelte, mintha megittasodott volna, s leejtette a fejét az asztalra. Olyan módon azonban, hogy mindent láthasson a szobában.

A nemesúr az ablakhoz vonszolta az asszonyt, s ott udvarolt neki. Ezenközben bejött János, a szolga, ki az asztalnál felszolgált volt. Mikor látta, hogy az ura alszik, az asszony meg a vendéggel kedveskedik, egy palack bort nagy hirtelen becsúsztatott a köntöse alá.

Amint kifelé tartott a zsákmánnyal, a gazdája elkapta a köntöse szélét.

– Ide a palackot, János – suttogta –, nem a te hasznodra aluszom én.

Két ravasz kocsis

A falu két legmódosabb gazdája arról volt nevezetes, hogy senki náluk keményebben nem sanyargatta a cselédeket meg a napszámosokat. Egyiknél is, másiknál is szolgált egy-egy kocsis. Mindegyik kocsis azon tanakodott magában, miként fizethetne vissza a gazdájának a rengeteg gonoszságért.

Amíg magukban tanakodtak, nem sokra mentek. Egy napon azonban összetalálkoztak a kocsmában. Egyik is acsarkodott, hogy a gazdáját szívesen megverné, a másik is. Abban gyorsan megegyeztek, hogy nem volna célirányos, ha ki-ki a maga gazdáját verné meg. Ezen csak rajtavesztenének. Azt kellene kimódolni, hogy a két gazda is megkapja a magáét, őket se érje baj.

Addig-addig tanakodtak, mígnem kisütötték a módját. Néhány napra rá megjött az alkalom is, hogy a tervüket valóra váltsák. A két gazda kocsiba ült, s kihajtatott.

Ahogy mennek, látja ám az egyik gazda, hogy szemből is kocsi jön. A másik gazda kocsija. Az út keskeny volt, két kocsi nem fért el rajta, az egyiknek ki kellett térnie.

Csak hát mind a két gazda büszke volt, s büszkék voltak a kocsisok is. Rohant a két kocsi egymással szemben, rohant, mint a szélvész. Mindegyik gazda azt remélte, hogy majd a másik tér ki. Az utolsó pillanatban ki is tértek egy kicsikét, de a két tengely összeakadt. Fölugrott a két gazda, s fröcskölni kezdte egyik a másikat gyalázattal. Fölugrottak a kocsisok is a bak mellől, s ordítoztak, ahogy bírtak. Aztán már nem ordítottak, hanem odasuhintottak az ostorral. Nem egymásra azonban, hanem a két gazdára. Azok meg biztatták is őket:

– Üsd a gazembert, János!

– Ne kíméld a csirkefogót, Péter!

Miután véresre verték a két gazdát, a kocsisok továbbhajtottak. Odahaza még borravalót is kaptak a jó munkáért.

Meggyőző magyarázat

Egy képírónak, noha gyönyörű képeket festett, a gyerekei utálatosan csúnyák voltak.

– Ezt én bizony föl nem foghatom; meg tudnád-e nekem magyarázni, hogy lehet ez ekképpen? – kíváncsiskodott a képíró egyik jó barátja.

– Egyszerű a magyarázat – felelt a képíró –: a képeket nappal csinálom, a gyerekeket éjjel.

Borkő

Szigeti József enyedi professzor egyik tanulóját küldte szekéren borért. Egy földesúr adományozta a bort a tudós professzornak, amiért a fiát a tudományba bevezette. A deák felült a professzor szekerére, elhajtatott az uradalomba, fölrakta a hordót a szekérre, s mindjárt illogatni kezdte.

Mikor Enyed határába érkeztek, már tetemes híja volt a bornak. Gondolta a deák, hogy ebből baj lesz, mert a bort nemcsak ő szerette, hanem a gazdája is. Vesztegetésképpen megkínálta a kocsist a professzor borából, majd szólt neki, hogy gyűjtsön két kalapra való kavicsot. Maga is gyűjtött. Aztán a deák meg a kocsis leült a hordó mellé, s tömni kezdték kaviccsal. Addig tömték, mígnem a bor feljött, s a hordó ismét megtelt.

Odahaza Enyeden Szigeti Józsefnek első dolga volt, hogy a bort megízlelje. Azt mindjárt látta, hogy a bort a deákja nem nádolta meg vízzel. Ennek utána békés nyugalommal illogatta a bort ebédhez, vacsorához, amíg el nem fogyott. Mikor a hordó kiürült, a professzor kiverette a seprőjét, s látta, hogy módfelett sok a kavics benne. Magához hívatta a deákot, s megkérdezte szigorúan:

– Ehhez mit szól kegyelmed?

– Eddig csak hírét hallottam a borkőnek – válaszolt a deák –, most legalább tudom, hogy csakugyan van.

Az okos ló

A makói vásáron egy szegedi csizmadia minden portékáján túladott, s nagy nyereségre tett szert. Régóta vágyott már lóra, gondolta, itt a kedvező alkalom, s vett magának egy kancát. Fel is ült rá, s megindult hazafelé. Mikor a szegedi hídhoz ért, látta, hogy a híd alatt asszonyok mosnak.

A csizmadia nagyon szerette volna, ha az asszonyok megbámulják, megsarkantyúzta hát a lovát, hogy ugorjék. A ló azonban megbotlott, a csizmadia átesett az állat fején, s úgy szétmázolta az orrát, hogy az is sírt, aki nem látta. A menyecskék kacagtak, majd megszakadtak belé. A csizmadia le akarta mosni magáról a gyalázatot, ezt mondta hát:

– Ennek a lónak az a természete, hogyha szajhát lát, menten megbotlik.

– Akkor be ne menj a városba – intette az egyik menyecske –, mert kőhajtásnyira sem jutsz, s máris halálra törődsz a lovaddal együtt.

Az agyafúrt kalmár

Egy szegedi kalmár által akart kelni a megáradt Tiszán. A parton egy sereg csónakos kínálkozott, hogy átviszi. A kalmár harsányan felrikkantott:

– Ki tud úszni közületek?

Sokan voltak az úszók, s egymással versengve ajánlkoztak. De a kalmár keresztülnézett a fejük felett, s a tekintete végül is azon az egyetlen csónakoson állapodott meg, aki búsan üldögélt tovább is a csónakjában.

– Te tudsz-e úszni?! – kiáltott feléje.

Amaz tagadólag intett.

– Te fogsz átvinni engem – mondta a kalmár –, mert ha valaki, akkor te bizonyosan vigyázni fogsz, hogy a csónak föl ne boruljon.

A kópé kondás meg a szarka

Egyszer az urasági vadász megbetegedett. Volt a grófnak egy kópé kondása, elküldte hát azt vadászni. Tudta, hogy csalafinta ember, lelkére kötötte, hogy valami vadat okvetlenül hozzon.

A kondás vállára vetette a puskát, bevette magát az erdőbe, s hozzálátott a vadászathoz. Először egy őzsutát lőtt, aztán három nyulat, tizenöt szalonkát, egy tucat fácánt. Majd beleroskadt, míg hazacipelte. De azért nem pihent meg, hanem visszatért az erdőbe, s fogott egy szarkát. Mikor hazaért, a gróf megkérdezte tőle:

– Hoztál-e vadat?

– Hoztam egy röppentye szarkát.

– Mást nem találtál?

– Nem én, ezt is alig bírtam megfogni.

– Nem baj – mondta a gróf –, úgyis régen szeretném tudni, meddig él a szarka.

A kópé kondás hazament, s annyi vadhúst megevett, hogy dobosra kerekedett a hasa. A gróf meg csináltatott egy kalickát a szarkának, s fogadott egy embert, hogy a kalickát tisztogassa. Az az ember fizetést húzott a tiszttartótól, de nem nagyon örült neki. A gróf ugyanis előre megmondta, hogy ha a szarka megdöglik, mondják meg azonnal, de ki a hírt hozza, azt azonnal fölakasztatja.

Egy darabig éldegélt a szarka. Ideje leteltén azonban elnyúlt, és megdöglött. A gondozója erre nagyon megijedt. Hiszen az ő tiszte volt, hogy a gyászhírt bejelentse. Annak pedig akasztás volt az ára.

Lógatta a fejét a nyomorult, nem evett, nem ivott, még aludni sem bírt. A kópé kondás véletlenül éppen arra járt. Megkérdezte az embertől, ugyanbizony, mi bántja.

Az ember elmondta, hogy a szarka megdöglött, ő meg erősen fél az akasztófától.

– Megér-e neked kétszáz forintot, ha föl nem akasztanak? – kérdezte a kópé kondás.

– Meg hát – válaszolt az ember.

– Akkor fizess! – nyújtotta a kópé kondás a markát.

A pénzt zsebre vágta, elment az erdőbe, puska nélkül, mivel csak gondolkodni akart. Ki is sütötte hamarosan, hogy mi a teendő. De azért félt egy csöppet, s mikor a grófi kastély tornácára ért, már nemcsak egy csöppet félt, hanem kegyetlenül. Megállott az ajtó előtt, fölemelte a karját, de aztán mégsem mert kopogtatni. Eszébe jutott, hogy hátha akasztófán végzi. Másodjára már későn gondolta meg magát. A mutatóujja hozzákoccant az ajtóhoz. A gróf azon nyomban megszólalt:

– Szabad.

Bement a kópé kondás, s a gróf megkérdezte tőle:

– Mi járatban vagy, kondás?

– A szarka végett jöttem.

– Baja esett?

– Hogy baja esett-e vagy sem, azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy fekszik, s aluszik.

– Aluszik? – kérdezte a gróf.

– Aluszik – válaszolt a kópé kondás.

– Eszik? – kérdezte megint a gróf.

– Nem eszik.

– Pörög?

– Nem pörög.

– Hát mit csinál?

– Fekszik, nem mozdul, még csak nem is rondít.

– Nagy szamár vagy te, kondás – mondta a gróf –, hiszen ha nem eszik, nem pörög, nem rondít, hanem csak fekszik, akkor bizonyára megdöglött. Igaz-e?

– Igaz lehet – válaszolt a kondás –, de ha igaz, akkor nagy baj van.

– Ugyanbizony miért volna nagy baj? – kérdezte a gróf.

– Mivelhogy a méltóságos úr fel akarja akasztatni azt, ki először kimondja, hogy a szarka megdöglött. Már most kit akasztat föl?

– Magamat nem – válaszolt a gróf. S megtartotta a szavát.

A pettendi tisztelendő

Tíz évig hivatalnokoskodott Pettenden Görösdi plébános úr. Megörvendett hát erősen, mikor egy vásáron összetalálkozott egy pettendi gazdával. Kifaggatta erről-arról, végezetül tréfálkozva megtudakolta tőle:

– Még mindig annyi bolondos ember pusztítja nálatok a kenyeret?

– Vannak még bolondok – felelt a pettendi gazda –, hogyne volnának. De már nincsenek annyian, mint mikor a tisztelendő úr még nálunk volt.

Buta ember bölcsessége

A szegedi barátoknak volt egy okos gvárdiánjuk meg egy buta szolgájuk. A buta szolgát Gergőnek nevezték.

Ez a Gergő ájtatos ember volt, hűségesen eljárt a templomba. Egy alkalommal a tudós gvárdián arról prédikált, hogy az ember ugyanúgy vétkezik gondolatban, mint cselekedetben, mivel a gondolat egy a cselekedettel.

Gergő gondolkodóba esett ezen az igazságon. Addig gondolkodott, míg teljesen belezavarodott. Akkor elment a gvárdiánhoz, s kérte, világosítsa meg elméjét.

– Hadd hallom, fiam, mi háborítja lelked békességét? – biztatta szóra a gvárdián.

Gergő elmondta, hogy minap az éléskamrába küldték egy zsák liszttel. Mikor a lisztet földre vetette, s kifelé indult, meglátott egy májas hurkát. Megkívánta, s el is lopta volna, ha nem lép be egy barát a kamrába.

– Azt szeretném tudni, tisztelendő atyám – fejezte be Gergő a mondókáját –, vétkes vagyok-e vagy sem?

– Bizony vétkes vagy, fiam – felelt a gvárdián –, mert ha a lopást elgondoltad, annyi, mintha meg is tetted volna.

Elszomorodott szegény Gergő szörnyűmód. Erősen bántotta, hogy éhesen esett bűnbe, mert ha a hurkát megeszi, szívesebben vállalta volna. De a leckét megtanulta.

Történt pedig ezután nem sokkal, hogy a csorda kikezdte a barátok szénáját. A gvárdián hívatta Gergőt, adatott neki eleséget, s elküldte, hogy a kazalt árkolja körül, kárt ne tehessenek benne a marhák.

Odakünt Gergő gondosan körüljárta a kazlat, s jártában elgondolta az árkot tüzetesen. Mikor ezzel végzett, lefeküdt a széna mellé, és falatozott, míg a tarisznyája ki nem ürült. Akkor visszament a barátokhoz.

Egy hét múlva hírül hozták a gvárdiánnak, hogy a csorda csaknem a felét elpusztította már a szénának. Azt hitte a gvárdián, hogy a hiba az árokban lehet. Szólt hát Gergőnek, hogy vegyen egy ásót a vállára, s kísérje ki a kazalhoz. Ott aztán mindjárt észrevette, hogy árok nincs. Akármilyen ájtatos ember volt, elfogta a pulykaméreg, s gyalázni kezdte rest szolgáját igen változatos módon, s szent életű ember szájába nem illő szavakkal.

– Hát nem tisztelendő uram mondta – szólalt meg végre a szolga –, hogy a gondolat egyenlő a cselekedettel? Én pedig a kazalt helyesen körülgondoltam.

– Majd adok én neked helyes gondolkodást! – pukkadozott mérgében a gvárdián. – Vedd az ásót, ingyenélő csirkefogó, s vond meg az árkot, különben olyan nyomorékká verlek, amilyen ostoba vagy!

Ettől a fenyegetéstől Gergő rettentőn megijedt, munkához látott hát szaporán. Hazafelé menet a gvárdián szüntelenül morgott magában. Bosszantotta, hogy a buta szolga ilyen ügyesen megcsúfolta, s a büntetés módján tűnődött. Jót tett volna a lelkének, ha maga döngölheti el, csak hát ez nem illett a hivatalához.

Utóvégre úgy határozott, hogy egy levelet meg egy kulacs bort nyomott Gergő kezébe, s meghagyta, hogy a bort s a levelet adja át a városházán a strázsamesternek. A levélben azt írta a strázsamesternek, hogy vágasson huszonötöt a szolgára, s fáradsága jutalmául fogyassza el egészséggel a kulacs bort.

Buta volt Gergő, de nem annyira, hogy meg ne szagolta volna, hogy a gvárdián nem barátságos érzületből morog olyan csúnyán magában. A palánki iskolák felé vette hát az útját, s egy deákot megkért, hogy a levelet olvassa el. Mikor megértette, mekkora szörnyűséges veszedelem leselkedik a hátuljára a városházán, ott maradt a deákok közt. Együtt itták meg a bort, nagy jókedvben.

Félig a bor jóvoltából, félig bölcs számításból Gergő úgy tért meg a kolostorba, mintha alig állana a lábán. A gvárdián hasát fogta kacagtában, olyan jól mulatott, hogy a bosszú sikerült.

De mulatott suttyomban Gergő is, hogy milyen jelesen gondolt ő mást a huszonöt botütés helyett, mit a gvárdián az ő dereka végére gondolt.

Elvámolnivaló

Ösztövér fehérszemély volt Nadályiné, ami nem kedvező állapot. Mindamellett hébe-hóba ezt is a maga javára fordította.

Legnagyobb fia Budán tanult, s Nadályiné sokat akart vinni a gyereknek, el ne hitványkodjék a városi élésen. Szekérre ült, a két sonkát maga alá rakta, aztán a lovak közé csapott, s meg sem állott a vámig.

– Van-e el vámolni valója, jóasszony? – kérdezte a vámos.

– Van két sonkám.

– Mutassa – vette elő a vámos a hivatalos ábrázatát.

– Nem lehet, mert rajtuk ülök – szólalt meg Nadályiné kacéran.

– Fuj! – mondta a vámos. – Hát nem restelli magát idős asszony létére?

– Nem én! – felelt hekkesen a sovány asszony, s vidáman továbbhajtott.

Hiány – hiány

Egy fél szemére vak muzsikus feleségül vett egy csinos leányt. A nászéjszakán erősen elkedvetlenedett, mivel tapasztalta, hogy a vámot már megszedték előtte. Megrótta hát a menyecskét, hogy a macskát miért bocsátotta a szalonnára.

– Nekem ez a híjam vagyon, kegyelmednek meg a fél szeme hibádzik – vágott vissza az új asszony harciasan.

– Azt az én ellenségeim cselekedték – mondta a muzsikus.

– Ezt meg az én jóbarátaim cselekedték – felelt vissza az asszony.

Az óra

Gyónni ment a zsebtolvaj a paphoz, mert már erősen szükségét érezte, hogy szennyes lelkiismeretét megtisztítsa. Sorolgatta buzgón a galádságokat, a pap meg bólogatott. Rekkenő hőség volt a fülkében, s egyszer csak csöndes horkolás ütötte meg a tolvaj fülét.

A pap aludt. A tolvajban pedig fölébredt a lopási hajlandóság, vigyázatosan kihúzta a pap óráját, s besüllyesztette a maga zsebébe.

Nem sok idő múltán a pap fölrezzent, s megkérdezte, hol tartottak.

– Annál a parancsolatnál, hogy ne lopj! – felelt a tolvaj.

– Áthágtad-e ezt a parancsolatot?

– Egy órát loptam – vallotta a tolvaj –, s most átaladom tisztelendő uramnak.

– Annak add vissza, fiam, akitől elloptad – mondta a pap.

Mire a tolvaj így válaszolt:

– Már megpróbáltam, de nem akarta visszavenni.

– Akkor csak tartsd meg, fiam, nyugodt lelkiismerettel, én feloldozlak.

Mesterségek cégére

Ravasz próba

Nemesurak ebédeltek egy fogadóban. A gazda, mikor leszedte az első terítéket, észrevette, hogy egy ezüstkanál elveszett.

A nemesurak fölajánlották, hogy a fogadós fordítsa ki a zsebeiket, hadd kerüljön elő a kanál.

– Kevesebbel is beérem én, tekintetes uraimék – szabadkozott a fogadós –, elég volna, ha egy percre kegyeskednének arcukat asztalkendőikkel letakarni.

– Megtesszük! – kiáltották a vendégek.

– Mindenki betakarta az arcát? – kérdezte a kocsmáros.

– Mindenki – hangzott több hang.

– Az is, ki a kanalat ellopta?

– Én is! – szólalt meg egy magányos hang.

Kecsegtető javaslat

Fazekas Gergőnek az volt a leghőbb vágya, hogy zsivánnyá nevelődjék. A véletlen kedvezett neki: tudomást szerzett egy nagy összeg pénzről, melyet könnyen el lehetett lopni. De nemcsak ebben, ha nem abban is kedvezett neki a véletlen, hogy aznap összetalálkozott egy zsivánnyal.

– Ide hallgass, pajtás! – mondta neki. – Tudok egy helyet, hol tömérdek pénz van. Te jól tudsz lopni. Te bemégy. Én jól tudok futni, én kint maradok, s ha téged odabent megfognak, akkor szélsebesen elszaladok.

Képíróból lett doktor

Egy ember hosszú ideig űzte a képírói mesterséget, aztán gondolt egyet, s fölcsapott doktornak. Midőn megkérdezték tőle, mi indította erre, ekként válaszolt:

– A képírásban minden hiba nyilván meglátszik, viszont a doktor rossz mesterségét a beteggel együtt temetik el.

Nehéz mesterség

Panaszos társaság verődött össze a vendéglőben. Panaszkodott az ügyvéd, hogy nincsenek perei, a színész, hogy rossz szerepeket kap, a doktor, hogy mindenki egészséges, a tanár, hogy kevés a fizetés.

Ült egy író is az asztalnál.

– Ez mind semmi – szólalt meg, mikor végre szóhoz jutott –, mert nekem ahhoz, hogy élhessek, írnom kell. De mit írjak, mikor soha semmi nem jut eszembe? Ha véletlenül eszembe jut valami, azt sem vethetem papírra úgy, ahogy eszembe jutott, hanem meg kell formálnom. Ha a munka elkészül, ki kell nyomtatni. De hol a kiadó? S ha akad kiadó, a munkát kinyomják, akkor az a baj, hogy nem olvassa senki. De az sem jobb, ha elolvassák, mert akkor viszont nem tetszik senkinek. Hát ilyen az író élete.

A helyes sorrend

Tilinkó együtt mulatozott a kocsmában egy gyarló tehetségű képíróval.

– Kimeszeltetem a szobám – mondta a képíró –, aztán kifestem magam.

– Festés után kellene meszeltetni – vélte Tilinkó.

A képmás

A dúsgazdag posztókereskedő, Kandurka uram elhatározta, hogy megfesteti képmását. Elhívott hát egy festőt, s azt ígérte neki, hogy ha a róla festett kép szép is lesz, hasonló is, annyit fizet érte, amennyit a festő kér.

Emez mindjárt munkához látott, s egy hónap alatt elkészült az arcképpel. Kandurka uram megnézte a képet, s azután megkérdezte a festőt, hogy mennyit kér fáradozása fejében.

– Harminc forintot – válaszolt a festő.

Elsavanyodott erre Kandurka uram ábrázata módfölött.

– Nem veszem át a képet – határozott hirtelen –, mert én szépnek és hasonlónak rendeltem. Ez a kép ugyan szép, de nem hasonló, mert nem ismertem benne magamra.

– Majd kipróbáljuk – felelt a festő.

Fogta a képet, hazament, ráfestett egy bohócsapkát, s kiakasztotta a képkereskedésbe. A járókelők ráismertek a dúsgazdag kereskedőre, s nem volt a napnak szaka, hogy nyolcan-tízen ne kuncogtak volna a kép előtt.

Kandurka uram dúlt-fúlt, végezetül azonban megfizette a harminc aranyat. Azazhogy harmincötöt fizetett, mert e ráadás nélkül a művész nem volt hajlandó a képet visszaállítani eredeti állapotába.

Szakmai becsület

Két zsivány egyszer megpihent egy csárdában. Nem siettek, elbeszélgettek hát a maguk mesterségéről. Fölsóhajtott az egyik:

– Hej, testvér, milyen szép lehetne a mi mesterségünk, ha nem volna akasztófa!

– Bolond vagy, pajtás – csóválta meg a fejét a kevélyebb –, hiszen ha akasztófa nem volna, minden gazemberből zsivány lehetne!

Ki a becsületet osztja

A híres kritikus többet ivott a kelleténél, s kitört belőle a gőg, mit józanul féken tartott.

– Én osztok hírt és becsületet! – kiáltotta nagy hangon.

– Úgy van – hagyta helyben egy író –, csakhogy az osztogatásban olyan pazar volt, hogy saját magának sem az egyikből, sem a másikból nem maradt.

Balszerencse

Örvendezett a színigazgató, s a kezét dörzsölte megelégedésében.

– Min örvendezik kegyelmed? – kérdezte a drámaíró.

– Azon, hogy ma este a közönség kitűnő hangulatban van, s minden szamárságon hahotázik.

A drámaíró búsan felsóhajtott:

– Micsoda balszerencse, hogy ma nem az én darabomat adják!

Eredeti értesítés

Fia született egy könyvkiadónak. Úgy gondolta, mesterségéhez illő módon kell tudatnia barátait és ismerőseit a kedves családi eseményről. Ezt írta hát az értesítő levélbe:

„Folyó hó 1-én, szeretett nőm értékes munkával lepett meg.”

Egy író barátja a következő kiegészítéssel küldte vissza az értesítést:

„Melynek szerzőjét magam sem ismerem.”

A nagy haszon titka

Két kesztyűs kalmár összetalálkozott a vásáron. Egyik is, másik is túladott már a portékáján, borozni mentek hát a kocsmába. A bor mellett beszélgettek.

– Hogy lehet az – kezdett szóba az egyik –, hogy te mindenkor olcsóbban vesztegeted a kesztyűt nálam, holott én a bőrt lopom, csak a munka az enyém?

– Úgy lehet – felelte a másik –, hogy én készen lopom a kesztyűt, csak az eladás az enyém.

Gyakorlati megoldás

Bővérű ember volt Bida asztalosmester, a felesége viszont keszeg, nyiszlett személy. Következésképpen Bida mester többet forgolódott a szolgáló, mintsem a felesége körül. Az asszonyt majd megemésztette a féltékenység. El is határozta, hogy végére jár a dolognak. Azt hazudta hát a férjének, hogy anyjához megy falura, valójában az ágy alá rejtőzött.

Még jóformán meg sem melegedett leshelyén, már nyílt az ajtó. Bida mester szerelmes lendülettel taszigálja be a szolgálót, ki nem tiltakozott annyira, mintha csakugyan tiltakozni akart volna, s mikor a mester átölelte, hogy megcsókolja, gyanús módon elcsöndesedett.

Ennél többre nem futotta a féltékeny asszony türelméből. Előugrott az ágy alól, mint egy boszorkány, a szolgálót agyba-főbe verte, aztán a férjére támadt szapora szóval. Amaz hidegvérrel végighallgatta.

– Befejezted? – kérdezte aztán.

– Be! – mondta az asszony.

Akkor az asztalos a dunyhát meg a párnákat az asztalra rakta, magát az ágyat fölfordította, vett egy fűrészt, s a négy lábát levágta. Aztán az ágyat visszatette előbbi helyére.

– Most bújj alája, ha tudsz! – mondta.

A pénzhamisító

Bevádoltak egy kefekötőt, hogy hamis kétgarasosokat csinál. Törvényszék elé idézték, s ott a bíró megkérdezte tőle:

– Igaz, hogy kend kétgarasosokat hamisít?

– Igaz – ismerte be töredelmesen a kefekötő.

– Így akart meggazdagodni? – folytatta a kérdezést a bíró.

– Hogy akarhattam volna – pattant föl a vádlott –, mikor minden kétgarasos tíz garasomba került!

A feledékeny kalmár

Nagyvásár volt, s a boltban egy fél templomra való ember tolongott. Nincs hát benne semmi csodálatos, hogy a boltos elfelejtette, hogy kinek adott el egy nyerget hitelben.

Törte a fejét vásár után, törte éjjel, de sehogyan sem emlékezett vissza a vevőre.

Utóvégre azt eszelte ki, hogy valamennyi adósa számlájára beírt egy-egy nyerget. Úgy gondolkozott, hogy ki nyerget nem kapott, minden bizonnyal tiltakozik majd.

Újévkor a kereskedő szólt a segédjének, hogy küldje szét a fizetési meghagyásokat, mit a segéd meg is cselekedett.

Egy idő múltán a kereskedő megkérdezte a segédet:

– Megjött a nyereg ára?

– Meg hát – felelt a segéd –, mégpedig harmincháromszor.

A kereskedő elgondolkozott:

– Sose fogom megtudni, hogy az az egy, az vajon megfizette-e?

A szappanos pöre

Minden tapasztalt ember tudja, hogy nincs veszedelmesebb szerzet a szappanosnál.

Maga a viperanyelvű Csikaszi prókátor is megjárta egy szappanossal. Mert hát a szappanos olyan sima és olyan csuszamlós, mint a nedves szappan. Nem lehet megszorítani.

Ciriák szappanos megfogadta, hogy bosszút áll Csikaszin, amiért emez ügyes érvelésével elmarasztaltatta egy pörben.

Ettől kezdve ahányszor Csikaszi elment Ciriák boltja előtt, a szappanos nagyot hahotázott.

Utoljára a prókátor annyira megharagudott, hogy becsületsértésért beperelte a szappanost.

A tárgyaláson megkérdezték Ciriák mestert, hogy miért hahotázik mindenkor, ha a prókátor elmegy a boltja előtt.

– Tekintetes bíró úr – mondta a szappanos –, az igazság az, hogy a prókátor úr jön oda a boltomhoz, valahányszor én jókedvemben kacagok.

Semmi nincsen hiba nélkül

Még a szakállas időkben egy Tratosi István nevű lakatos volt az órás Enyeden. A napórát is ő szerkesztette. Csak hát a napóra nem járt jól. Mikor az enyedi lakosok emiatt panaszt tettek nála, Tratosi István azt válaszolta:

– Az órában nem lehet hiba. Bizonnyal a nap jár rosszul.

Dolgos ember bánata

Dolgos ember sok élt Marosvásárhelyen. De senki olyan fényes hírre nem vergődött szorgalma révén, mint Mészáros Miklós. Ez a Mészáros Miklós nemcsak neve szerint, hanem foglalkozására nézve is mészáros volt. Nagy szeretettel űzte a mesterségét, s mi szabad ideje maradt, szüntelen foglalkozással töltötte. Későn tért nyugovóra, s hajnalonkint a nappal serkent.

Egy reggel érezte, hogy hiába akar, nincs ereje lábra állni. Akkor gondolkodóba esett, s minél előbb jutott a gondolkodásban, annál mélyebb szomorúság fogta el.

A szomszédnak föltűnt, hogy az öreg Mészáros sem a műhelyben nem dolgozik, sem az udvaron nem tesz-vesz. Bekopogtatott hát hozzá, s nagyon bús állapotban találta.

– Talán bizony a haláltól fél kend? – kérdezte.

Mészáros Miklós megrázta a fejét.

– A haláltól én nem félek – felelte –, csak azt sajnálom, hogy ha meg találok halni, soha többé kedvemre nem dolgozhatom.

Mióta hívják a szabót kecskének?

Megbetegedett a szabó, gyomorbaja volt. Ki kellett a belét venni, megtisztítani, bevarrni, visszatenni. Az orvos elaltatta a szabót, fölvágta a hasát, s a belét a kerítésre tette.

Mialatt az orvos a szabó hasában szorgoskodott, a kecske megette a szabó belét. Mit tehetett az orvos, leszúrta a kecskét, a belét kivette, s a szabó hasába rakta.

Nem lett volna semmi baj. Csak hát mikor a szabó fölébredt, mindjárt fölment a fára levelet enni. Azóta hívják a szabót kecskének.

A forró kása

A mesterné szűken mérte az ételt a csizmadiainasoknak. Azok szegények soha jól nem lakhattak. Csorduló nyállal várakoztak hát ebédre, vacsorára, s mihelyt a mesterné eléjük tette az ételt, úgy vetették rá magukat, akár az éhes farkas.

Kását adott a mesterné a két csizmadiainasnak. Mégpedig olyan forró kását, hogy gőzölgött. Az egyik inas belevágott nagy mohón a kanalával, de megégette a száját cudarul. Sírva is fakadt menten.

– Miért sírsz? – kérdezte a másik inas.

– Most egy esztendeje halt meg az öregapám, őt siratom – felelt búsan amaz.

„Sirasd csak, sirasd – gondolta a másik –, majd én addig eleszem előled a kását.”

Belevágott ő is a kanalával a kásába, s csakúgy pórul járt, mint a társa. Kiköpte hát a forró kását, s nagy könnyezve azt mondta:

– A fene ott ette volna meg az öregapádat, miért halt meg!

A csizmadiahal

A csizmadiának volt egy derék, jó munkás legénye. Tavasszal a csizmadiáknak nemigen van munkájuk. Mezítláb jár már ilyenkor a nép. De a mester nem szívesen bocsátotta volna el a legényét. Azt mondta hát neki:

– Nézze, János, én nem küldöm el magát. Majd dolgozgat itt nálam egyet s mást. Ma kimegyünk a szőlőbe kapálni.

Tudta a legény, hogy mesterségbeli munkát máshol sem találhat, beleegyezett hát, hogy marad. Azzal vettek egy-egy kapát, s kimentek a szőlőbe. Ott azt mondta a mester:

– Iparkodjon, János, estére halat eszünk vacsorára.

Szerette János a halat, szorgalmasan kapálgatott hát.