– Még csak az kellett volna! – pattant föl Puhinkáné. – Ha kend kíváncsi volt a dátumra, megnézhette volna a kalendáriumban. Azért találták föl!

A hátasló

A pénznek az a tulajdonsága, hogy megszaporítja a vágyakat. Mihelyt kézhez kapta örökségét, Puhinka uram tüstént úgy érezte, hogy nem lehet meg hátasló nélkül.

Kiment hát az állatvásárra, hol egy ravasz kupec a nyakába sózott egy igen jó formájú nemes vérű lovat, melynek egyetlen hibája a vakság volt. Ezt azonban Puhinka uram nem vette észre.

Lovagolni nem tudott, egyelőre arra használta hát a lovát, hogy dicsekedett vele. Megmutatta Csikaszi prókátornak is, ki körüljárta, megvizsgálta, majd ezt kérdezte:

– Kegyelmed semmi hibát nem lelt ebben a lóban?

– Nem én! – vágta rá önérzetesen Puhinka uram.

– Akkor nyugodtan alhat kegyelmed – felelt a prókátor –, mert lehet kegyelmednek akármekkora hibája, a lova sem fogja sohasem észrevenni.

Vigyázatosság

A templom előtt álldogálóban mindenki dohányzott. Nemsokára a közfigyelem Puhinka uram felé fordult. Mindenki őt nézte merőn, holott nem művelt egyebet, mint hogy elővette dohányos zacskóját, s megtömte a pipáját.

– Mit bámulnak kegyelmetek? – rántotta föl hirtelen a szemöldökét.

– Arra volnánk kíváncsiak – szólalt meg végre Kandurka, a gazdag posztókereskedő –, hogy kegyelmed a dohányos zacskóját miért tartja dohányos zacskóban? Vagyis hogy miért van két dohányos zacskója?

– Egyszerű a magyarázat – vonta meg a vállát fölényesen Puhinka uram –, azért teszek két zacskót a zsebembe, mert minden héten elveszítek egyet.

A pisztolyok

Postakocsira ült Puhinka uram, hogy Szegedre utazzon dolgai elintézésére. Felesége szorongó aggodalmak között búcsúzott el tőle.

– Hallod-e, édes uram – buggyant ki belőle a jó tanács –, okosan tennéd, ha magaddal vinnéd a pisztolyaidat, hátha útonállók támadják meg a postakocsit.

Puhinka úr határozottan nemet intett.

– Balgaság volna, édes lelkem! – mondta. – Minek vegyék el még a pisztolyaimat is azok a gaz útonállók?

A szalonna

Kifogyott az élés Cigány Tódorék tanyáján. Tódor gondolkozott egy darabig, aztán ügyesen föllopakodott Puhinkáék padlására.

Kiválasztotta a legkövérebb oldal szalonnát, s szerencsésen leért vele az udvarra.

Akkor azonban zajt hallott, s már nem volt ideje, hogy elbújjon. Nagyot rikkantott hát:

– Szalonnám van eladó! Vesznek-é a tekintetes úrék?

Puhinka uram, ki éppen akkor lépett ki a tornácra, urasan így szólt:

– Van nekünk szalonnánk, vidd csak el máshova.

A költözködés

Új házat vásárolt Puhinka uram az örökségéből. A ház szép volt, a kert úgyszintén. Csak hát a balvégzet két kovácsot rendelt szomszédul Puhinka uramnak. Két szorgalmas kovácsot, ki reggeltől késő estig verte a vasat, hogy az egész utca zengett belé.

Puhinka uram csendesen békességben óhajtotta volna leélni hátralevő éveit, s ebben a kovácsok szerfölött zavarták. Eleinte szelíd rábeszéléssel igyekezett célt érni. Kérlelte a mestereket, hogy gyöngédebben bánjanak a vassal. Ezt amazok nem ígérték, nem is ígérhették, hiszen a vasat nem szabad könnyű kézzel verni.

Gondolt egyet Puhinka uram, s egyezkedni próbált a kovácsokkal, hogy költözzenek el.

– Aztán hova költözzünk? – kérdezte a bal oldali kovács.

– Ahova tetszik – válaszolt Puhinka uram.

– Ha a tekintetes úr nem sajnálja s megfizeti nekünk a költözködés költségeit – mondta a bal oldali kovács –, holnapra elköltözünk.

Puhinka uram megfizette a kialkudott összeget, kezet rázott a kovácsokkal. Azok elmentek, Puhinka uram pedig valamennyi barátját meghívta, hogy a drága pénzen megszerzett csöndet, nyugodalmat parádésan megünnepeljék.

Alig foglaltak helyet a vendégek, iszonyatos pörölycsattogás kelt a jobb felőli szomszédnál csakúgy, mint a bal felőlinél. Puhinka uram pedig rohant a kovácsokhoz, hogy a szószegésért felelősségre vonja őket. De nem tehetett semmit. Mert a kovácsok csakugyan elköltöztek. A bal oldali kovács jobb oldalra, a jobb oldali pedig bal oldalra.

A koldus

Hátratett kézzel lépegetett Puhinka uram, s a lélekvándorlás titkain jártatta elméjét, mikor váratlanul egy ember lépett eléje.

– Mit akar kend? – kérdezte az elmerült bölcselkedő.

– Szánjon meg néhány garassal, tekintetes uram, az Isten is megfizeti – mondta az ember.

– Tessék – mondta Puhinka uram nagylelkűen –, itt van két garas. De aztán nehogy pálinkát vegyen rajta.

A kéregető önérzetesen kihúzta magát.

– Bocsásson meg a tekintetes úr, de a pénzemen azt veszek, amit akarok.

Lélekvándorlás

Mióta örökölt, Puhinka uram nemcsak a hasának s a nemességének élt, hanem a teremtett világ titkait is feszegette olykor. Ekkortájt sokat írtak a lélekvándorlásról, s ez az érdekes tárgy Puhinka uramat is megkísértette.

Társaságot hívott egybe, s a szót e különös rejtelemre irányította.

– Ami engem illet – mondotta –, én néha határozottan emlékszem, hogy előző életemben aranyborjú voltam.

– Kegyelmed jól emlékszik – jegyezte meg a viperanyelvű Csikaszi prókátor –, mert onnan idáig csak annyi változott, hogy kegyelmed az aranyozást elvesztette.

Még egyszer a lelkek vándorlása

Puhinka uram beleátalkodott erősen a lelkek tudományába. Akár adódott rá alkalom, akár nem, erre a tárgyra terelte a szót, s beszélt, beszélt tudálékosan a lelkek szakadatlan költözéséről emberből emberbe s emberből állatba, az idők kezdetétől a mai napig.

Balszerencséjére a társaságban megint jelen volt a rettenetes Csikaszi prókátor.

– Köszönettel tartozunk Puhinka uramnak mondotta –, mert Pitagorasz csak annyit tudott, hogy az emberek lelke holtuk után állatokba költözik. Mi azonban, kik hallottuk Puhinka uram előadását, valamennyien meggyőződhettünk afelől, hogy nemcsak az ember lelke költözhet állatba, hanem arra is van példa, hogy az oktalan állat lelke emberi testben lel szállásra.

A természet rendje

Időjártával Puhinka uram egyre mélyebben elmerült a tudományos elmélkedésben. A természet csodáinak látványa lépten-nyomon lelkes rajongásra fakasztotta.

– Ó – révedezett Puhinka uram –, a természet birodalmában csodálatra méltó rend uralkodik, s ezt onnan láthatni, hogy két hegy között mindig völgy van, hogy a nagy folyók csaknem kivétel nélkül kereskedővárosok mellett folynak el, s végezetül abban is bámulatos rend mutatkozik meg, hogy a halál mindenkor az emberi élet végével következik el.

Udvarias figyelmeztetés

Ágyhoz szegezte a köszvény Puhinka uramat, s szenvedésre kárhoztatta. Egy este magányosan feküdt, midőn kinyílott az ajtó, s egy jól öltözött s igen megnyugtató külsejű úr lépett be.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Puhinka fölülve ágyában.

– Véletlenül tanúja voltam, hogy a kegyelmed inasa a kocsmába ment, s gondatlanságból a kaput nyitva hagyta. Bejöttem ezt tudomására hozni kegyelmednek, hiszen könnyen megeshet, hogy e kedvező alkalmat valamely elvetemült gazfickó kihasználja, bejön ide a szobába, elfújja a gyertyákat, s a két nagy ezüst gyertyatartót ármányosan magával viszi.

Mialatt ezt elmondta, a jövevény elfújta a gyertyákat, s hóna alá csapva a gyertyatartókat megindult az ajtó felé.

– Nem értem... – dadogta Puhinka uram.

– Majd holnapra megérti kegyelmed – biztatta amaz, s csöndesen becsukta maga mögött az ajtót.

Tapintatlan kérdés

Puhinkánét gyakorta gyötörték rosszullétek. Addig-addig, hogy elhívatta Nyuvasztáczi doktort, vajon nem betegedett-e meg komolyabban.

A doktor leült egy székbe a beteg ágya mellé, megfogta az asszony pulzusát, aztán megkérdezte:

– Mondja, nemzetes asszony, fiatal-e még a férje?

– Hát... úgy... hébe-hóba... – válaszolt Puhinkáné nyakig vörösen.

Nyuvasztáczi doktor praxisából

Óvatosság

A vén Nyuvasztáczi doktorról az a szóbeszéd járta, hogy a temető mellett elhaladtában sohasem mulasztja el arcát eltakarni. Nyilván, mert erősen félt, hogy a holtak közül valaki fölismeri, és üstökénél fogva leviszi a sírba.

Bölcs rend

Nyuvasztáczi doktort meleg vacsorával várta fiatal felesége. A doktor vidáman érkezett haza, s büszkén csörgette a pénzt a zsebében.

– Ma húsz aranyforintot kerestem – mondta, s az összeget leszámolta az asztalra.

– Kitől kaptad ezt a tömérdek pénzt, édes uram?

– Kandurka posztókereskedőtől, a lánya gyógyítása fejében – felelt a doktor.

– Hiszen a lány meghalt, édes uram! Hát te akkor is kapsz pénzt, ha a beteg meghal?

– Bölcs rend ez, drága feleségem – sóhajtott a doktor –, mert ha csak azok a betegeim fizetnének, kiket meggyógyítok, már régen koldusbotra jutottunk volna.

A vörheny

Élt a felvégen egy tímár, ki megyeszerte híres volt, olyan szép, színes bőröket készített. Egy napon leverte a betegség a lábáról, s a felesége elszaladt Nyuvasztáczi doktorért.

Amaz eljött mindjárt, nyomkodta-megkopogtatta az embert, de nem talált semmi gyanúsat. Utóvégre megakadt a szeme a tímár csúnyán vöröslő kezén.

– Hű! – mormogott, mint ki meglepődött.

– Súlyos a betegség? – kérdezte a tímárné halálra váltan.

– Vörheny! – vágta ki Nyuvasztáczi sötéten. – Heveny vörheny, ami a legveszedelmesebb. Nézze csak a beteg kezét kend, ugye, milyen vörös?

– A bőrfestéktől vörös az, mert az uram tímár – felelt az asszony.

– Ez a szerencséje! – folytatta a doktor zavartalanul. – Mert ha tímár nem volna, bizonyosan belehalna a vörhenybe. Így azonban megmentjük.

Hasonszenvi gyógymód

Nyuvasztáczi doktor is gyarló ember volt, nemcsak abban, hogy a pénzt a kelleténél jobban szerette, hanem a haragtartásban is. A fullánkos nyelvű Csikaszi sokszor belemart, s a doktor egyre gyűjtögette mérgét, hogy majd dicsőségesen bosszút áll.

Csikaszi prókátornak szép, fiatal felesége volt. Az asszony megbetegedett, s üzent a doktorért. A szolgáló bevezette, s Nyuvasztáczi egyedül találta a fiatalasszonyt a szobában. Gondolta, itt az alkalom a bosszúra. Leült az ágy mellé, s megkérdezte Csikaszinét a panasza felől.

– A torkom fáj – mondta az asszony.

– Hisz-e a tekintetes asszony a hasonszenvi gyógymódban?

– Ha elmulasztja a fájdalmamat, akkor hiszek.

– A gyógymód igen egyszerű – magyarázta a doktor, s megsimogatta az asszony kezét. – Én ugyebár egészséges vagyok. A tekintetes asszony beteg. Én megcsókolom a tekintetes asszonyt, s ezzel átadom a saját egészségemet.

Mindjárt hozzá is kezdett volna a gyógyításhoz, mikor a szomszéd szobából betoppant Csikaszi prókátor.

– Én hiszek a hasonszenvi gyógymódban, doktor uram – mondta sötét vigyorral –, gyógyítson meg előbb engem. Aranyerem van.

Gyanakvás

Utolérte a betegség a fullánkos nyelvű Csikaszi prókátort is. Hiába hangoztatta váltig, hogy ő az orvosokban nem bízik, mégis elhívatta Nyuvasztáczi doktort.

Ez megvizsgálta gondosan, aztán így szólt:

– Ha beveszi az orvosságot, amit fölírtam, két nap alatt kutya baja sem lesz.

– Csakugyan? – kérdezte a prókátor. – És nem fogja megbánni kegyelmed, ha ilyen gyorsan felgyógyulok?

A mérges doktor

A megbetegedett Csikaszi prókátort Nyuvasztáczi doktor gondozta. A doktor erősen megharagudott a prókátorra, mivel ez nem bízott benne, s orvosi konzíliumot hívatott össze.

Mikor legközelebb meglátogatta betegét, az előszobában nagy mérgesen megkérdezte az inast:

– Itt vannak-e már azok a szamarak mind?

– Itt vannak – felelt az inas –, csak a tekintetes úr hiányzik közülük.

A gőgös doktor

A doktorokról minden időben sok gyalázó szó esett. Egy társaságban betegek és egészségesek egymással versengve szidták a doktorokat. Nyuvasztáczi doktor egy ideig szótalan hallgatta a beszélgetést, aztán gőgösen csak ennyit mondott:

– Nem hiszem, hogy a betegeim közül bárki panaszkodhatna rám.

– Hogy is panaszkodhatnának – vágott vissza egy szépasszony –, mikor odakünt feküsznek mind a temetőben.

A bátor orvos

Erős orvosságot rendelt Nyuvasztáczi doktor a betegnek, olyan erőset, hogy be sem merte venni. Mikor a doktor emiatt szemrehányást tett neki, a beteg azzal védekezett, hogy az orvosság olyan, mint a méreg.

– Ne törődjék vele kegyelmed, hanem vegye be! – biztatta a doktor.

– És ha meghalok? – ijedezett a beteg.

– Akkor nevezzen nyugodt lelkiismerettel gazembernek!

A rossz beteg

Rossz beteg volt Puhinka uram, nem tartotta meg a doktor utasításait. Egy éjjel azonban olyan kegyetlen görcs kínozta meg, hogy kiverte a hideg verejték. Rémületében azonnal elküldött Nyuvasztáczi doktorért, ki addig is kezelte volt.

– Mentsen meg kegyelmed – esengett –, száz forintot fizetek, ha meggyőzi a nyavalyámat.

– Önzők az emberek – felelte –, ez előtt egy héttel még meg tudtam volna menteni. Akkor persze nem ígért csak huszonöt forintot.

Örök hála

Hosszú betegsége alatt Nyuvasztáczi doktor kezelte Zsebeli uramat. Meg is gyógyította. Aztán elkövetkezett az első séta napja. Ahogy Zsebeli uram óvatosan lépegetett, összetalálkozott az orvosával, s hálálkodni kezdett.

– Sohasem fogom elfelejteni önnek, hogy meggyógyított. Az életemmel vagyok adósa.

– Kegyelmed túloz – felelt a doktor –, mert nekem nem az életével, hanem csak ötven forinttal adósom, de erről, úgy látszik, megfeledkezett.

Előrelátás

– Mit gondol, doktor úr – tartotta vissza a beteg felesége az orvost az előszobában –, felépül-e még valaha az én drága férjem?

Nyuvasztáczi doktor megrázta a fejét.

– Még nem mondhatom meg. A válság csak a hét végén fog bekövetkezni.

Az asszony felsóhajtott:

– Ez bizony nagy baj, mert a Csombor-féle szövetkereskedést holnap árverezik. Kedvezményes áron vehettem volna gyászruhára valót.

Kerülő úton

Annyi méreg fortyogott már Nyuvasztáczi doktorban, hogy egy fél templomra való embert meg lehetett volna etetni vele. S ezt a tömérdek mérget mind Csikaszi prókátor gerjesztette benne. Éjszakahosszat töprenkedett a doktor, miként tehetné ő is csúffá, ki őt annyiszor csúffá tette. Végre megszületett az eszme.

Nyuvasztáczi doktor elment a kaszinóba, s megvárta Csikaszi prókátor uramat. Mikor már sokan összegyűltek, így szólt:

– Jogi tanácsot kérnék kegyelmedtől – s mindjárt oda is adott két forintot, mert ennyi jár a tanácsért.

– Állok szolgálatára – udvariaskodott a prókátor.

– Azt szeretném tudni, jár-e büntetés azért, ha valaki akasztófára való zsiványnak nevez valakit?

– Jár bizony!

– Még azt is mondja meg kegyelmed – folytatta Nyuvasztáczi –, vajon azért is megbüntetik az embert, ha egy akasztófára való zsiványt jóravaló becsületes embernek nevez?

A prókátor megrázta a fejét, hogy ezért nem lehet senkit megbüntetni.

– Akkor hát engedje meg kegyelmed, hogy jóravaló becsületes embernek nevezzem.

Akkora kacagás tört ki a kaszinóban, amilyenre a legöregebb tagok sem emlékeztek.

A dohányzás

Heves vita tombolt a kaszinóban a dohányzás ártalmatlan vagy ártalmas voltáról. Nyuvasztáczi doktor tudományosan bizonyította, hogy a dohányzás ártalmas, s el is sorolta, mi minden kárt tesz a nikotin az emberi szervezetben.

Puhinka uram nem hajolt meg a tudományos érvek előtt, hanem ekként fejtette ki véleményét:

– Akárki akármit mond, én nem hiszek abban, hogy a dohányos ember rövidebb életű a nem dohányzónál. Ismerek példának okáért egy öregurat, ki világéletében pipázott, most is szájában lóg a pipa, holott már nyolcvanöt éves.

– Higgyen nekem, Puhinka uram – vágott közbe a doktor –, hogyha az az öregúr nem pipázott volna, most legalább kilencvenéves lenne.

Alkalmas vigasztalás

Ugyancsak Nyuvasztáczi doktorral történt a következő eset.

– Már harmadnapja rosszul érzem magam – panaszkodott a beteg.

– Étvágya van?

– Hálistennek, van – hangzott a válasz.

– S hogy alszik?

– Jól.

– No – mondta a doktor –, hadd lám, milyen a pulzusa.

Miután megvizsgálta gondosan, így búcsúzott a betegtől:

– Mit se aggódjék kegyelmed, egy-két nap és minden megváltozik.

Mióta nem bolyong a bolygó zsidó?

Ezt a történetet állítólag Csikaszi prókátor eszelte ki. De ha nem is az ő találmánya, mondogatni ő szokta, annyi bizonyos.

Külországban járta közben a prókátor összetalálkozott a bolygó zsidóval. Kocsmában ismerkedtek meg, hol a bolygó zsidó, név szerint Ahasvérus, rumot ivott, s annyira megrészegedett, hogy a fele rumot mindig a szakállába öntötte. Csapzott volt a szakálla, s a köldökéig ért. Egyébként Ahasvérus igen elcsigázottnak látszott, s elmondta, milyen elviselhetetlen teher neki az élet.

– Krisztus urunk halála óta egyetlen perc nyugodalmam nincsen – panaszolta –, azóta vándorlok ezen a világon. Jobban ismerem a földet, mint más ember a szobáját, mert se szeri, se száma, annyiszor megfordultam minden szegletében. Sokat beszélnek az emberek afelől, hogy nincsen új a nap alatt Könnyű ezt mondani, de borzalmas tapasztalni. Gondolja csak el, prókátor uram, hogy én betéve tudom a teremtett világot. Egy kicsinyke könnyebbséget akkor éreztem, mikor a rumot föltalálták, de az már régen volt. S a rum is egyre romlik. Egyszóval, nincs már a földkerekségen semmi, mit ne láttam, ne hallottam, ne tapasztaltam volna, s egyetlen vágyam az, hogy földi életemet minél előbb befejezzem. Megpróbáltam mindent, hajóból beleugrottam a Csendes-óceán kellős közepébe, ittam mérget, fölakasztottam magam. Hiába! Az óceán kiokádott, a mérget magam okádtam ki, a kötél meg elszakadt. Egyszóval, nem lelem módját, miként válhatnék meg nyomorú életemtől.

E siralmak hallatára Csikaszi prókátor eltűnődött, majd így szólt Ahasvérushoz:

– Ismerem kegyelmed történetét, s tudom, hogy kegyelmedre átok nehezedik. Nohát, én ezt az átkot megtöröm. Holnap utazom haza, jöjjön kegyelmed velem. Él az én városomban egy orvos, név szerint Nyuvasztáczi doktor. Nagyon derék ember ez az orvos, és arról nevezetes, hogy lehet valaki vasból, lehet öreg, lehet fiatal elég, ha ő egyszer kezelésbe veszi, nincs az a hatalom, mely itt tartaná a földön. Színleljen betegséget kegyelmed, s hívassa Nyuvasztáczi doktort. A többit bízza rá.

Ahasvérus tamáskodva simogatta köldökéig érő, rumtól csöpögő szakállát.

– Hát megfeledkezett róla, prókátor uram, hogy rajtam nem fogott se tűz, se víz, se méreg, mit tehetne hát egy halandó orvos?

– Csak bízza rá! – ismételte Csikaszi.

Ahasvérusnak amúgy is bolygania kellett, elbolyongott hát Nyuvasztáczi doktorhoz.

– Beteg vagyok – panaszolta.

– Majd segítünk kegyelmeden – válaszolta a doktor.

Harmadnapra a bolygó zsidót kinyújtóztatták. Azóta élő ember nem látta, csak az emléke bolyong, ő maga békésen nyugszik az édes anyaföldben.

A viperanyelvű Csikaszi

Ügyvéd módra

Csikaszi prókátor uram a törvényszékre menet Kandurka posztókereskedő boltja előtt haladt el. A kereskedő meglátta, s megszólította:

– Megmondaná-e kegyelmed, hogy ez a tízforintos jó-e?

– Jó – mondta az ügyvéd rövid szemle után, azzal a bankót zsebre vágta.

– Hallja-e kegyelmed, nem ajándékba adtam én azt a pénzt! – kiáltott föl Kandurka uram.

– No – felelt Csikaszi –, ha nem ajándékba adta, akkor visszaadok nyolc forintot, kettő jár az ügyvédi tanácsért.

Érteni kell a csíziót!

Csikaszi prókátor a fiát is a maga mesterségére adta. Miután kitanulta a jogi tudományokat, a fiú hazatért a szülői házba. Épp akkoriban két gazda perbe szállott egy sertésól miatt.

– No, fiam – mondta az apa –, vidd ezt a pert, hadd lám, mit tanultál.

A fiatal Csikaszi hozzálátott, egy hét alatt végzett a perrel, s dicsekedve újságolta apjának az eredményt. Amaz savanyúan mosolygott.

– Sokat kell még tanulnod, fiam. Én egy ilyen perből fél évig is elélek.

Ügyvédi tanács

Csikaszi, a viperanyelvű prókátor pipáját szívta dolgozószobájában. Kivágódott az ajtó, s berontott Puhinka uram, vörösre gerjedten, egész testében remegve.

– Meggyaláztak! – kiáltotta.

– A kaszinóból jövök – folytatta aztán valamelyest lecsillapultan –, hol Dudáky Farkas tíz tag jelenlétében szamárnak nevezett. Ezt nem tűrhetem, kegyelmedhez pedig azért jöttem, hogy vigye perre a sértést.

Csikaszi megcsóválta a fejét, s csak annyit jegyzett meg, hogy ő Puhinka uram helyében nem pörösködne.

– Miért nem? – pattogott amaz.

– Azon megfontolandó okból – magyarázta a prókátor –, hogy ha Dudáky uram a kegyelmed által sérelmesnek minősített állítás igaz voltát megcáfolhatatlanul bebizonyítja, akkor ráadásképpen a sértéshez még a perköltséget is kegyelmednek kell megfizetnie.

Prókátori érvelés

A furfangos elméjű Csikaszi prókátor fogadást ajánlott, hogy elég, ha valaki öt szót leír, ő módját leli, hogy a legártatlanabb öt szóból is vádat kovácsoljon írója ellen.

Tilinkó állottá a fogadást. Egy darabig gondolkozott, aztán leírta a következő mondatot:

– Kettő meg egy az három.

A rettenetes prókátor sátánian elvigyorodott.

– Úgy? – kérdezte. – Kettő meg egy az három? Szóval kegyelmed tagadja a szentháromság tanát?

Nyomós argumentum

Ismeretes, hogy Csikaszi prókátor uram mindenkor kedvét lelte elméje csillogtatásában. Egyszer azonban emberére akadt Tilinkóban.

A prókátor azt vitatta gőgösen s a maga hányaveti módján, hogy ördög nincs, mivelhogy ő életében soha egyet sem látott.

– Ha kegyelmed ezt állítja – vágott vissza Tilinkó –, akkor én is bízvást erősíthetem, hogy kegyelmednek esze nincs, mivelhogy több ízben találkoztunk, de én soha színét sem láttam a kegyelmed eszének.

A kötél

Kandurka, a dúsgazdag posztókereskedő Csikaszi prókátort bízta meg egyik peres ügye vitelével. Csikaszi uram a pert megnyerte, s munkájáért háromszáz forint tiszteletdíjat számított föl.

A posztókereskedő sokallotta az összeget, s kifizette ugyan, de bosszúságában nem állotta meg megjegyzés nélkül:

– Vegyen rajta kegyelmed kötelet.

Három nap múlva postai értesítés érkezett a posztókereskedőhöz, hogy a fél vagon kötelet bármely nap átveheti a vasúti állomáson. Ugyanaznap megjött Csikaszi prókátor elszámolása is: – a kötélért háromszáz forintot fizetett, kéri tehát a tiszteletdíja fejében járó, még ki nem fizetett összeget, valamint további huszonöt forint ügyvédi költséget, tiszteletdíjul a kötélvásárlás eszközléséért. Kandúrkát kis híján megütötte a guta. De azért fizetett, mert látta, hogy nem okos dolog Csikaszival ujjat húzni.

A csapda

Csikaszi prókátornak csinos, fiatal s markos természetű felesége volt. Rövid pórázon tartotta a férjét, kiváltképpen pénz dolgában. Nemegyszer megtörtént, hogy ha valami váratlan jövedelemhez jutott, a prókátor elrejtette a pénzt.

Egy ízben ezer forintot ásott el a kertjében. Harmadnap a szomszéd városba indult, hogy kedvére elszórakozzék. De mikor a rejteket kibontotta, nem lelt benne semmit. Gyanúja a szomszédjára esett, ki nem más volt, hanem Zsebeli uram, az uzsorás, a fukar, a zsugori.

A prókátor visszahányta a földet a gödörbe, a tetejét elegyengette, meg ne szimatolhassa a szomszéd, hogy a lopást fölfedezte. Mindezeknek utána úgy intézte, hogy Zsebeli urammal színlelt véletlenből összetalálkozzék.

– Az a hír járja – mondta a fukarnak –, hogy haramják tanyáznak az erdőben. Ezer forintom volt, elástam biztos helyen, hol meg nem találhatják. Most megint van ezer aranyam, elrejtem a többi mellé. Kegyelmednek is azt tanácsolom, hogy a házában ne tartson pénzt.

Azzal a ravasz prókátor elbúcsúzott a fukartól.

Zsebeli uram a hallottak után két cselekedetre határozta magát. Elsőben is rejteket keresett a maga pénzének, el ne ragadhassák a haramják, másodjára pedig éjjel visszalopta Csikaszi ezer aranyát a fa alá, abban az édes reménységben, hogy a másik ezret is megkaparinthatja.

A prókátor viszont kiszedte a visszalopott pénzt a rejtekből s helyébe egy levelet tett, mely a következőképpen szólt:

 

Te szennyben fogant, koszban nevelkedett bűzös vérszopó! Te piócák legocsmányabbja, nadályok szégyene, poloskák közt is legutolsó, te! Ezt a gödröt csak azért nem töltöttem meg azzal, amit megérdemelnél, mert még az emberek mocskára sem vagy méltó, s foltos koponyádban sincs egyéb az agyad helyén, különben nem loptad volna ostobán vissza, amire egyszer már rátetted a varos kezedet.

 

Minek utána megbizonyosodott afelől, hogy Zsebeli uram ráment a tőrre, bekopogtatott hozzá, s mintha miről sem tudna, kedves hangon megkérdezte:

– Megfogadta-e kegyelmed a tanácsom, s elrejtette-e a pénzét a haramják elől?

A fukar kékké-zölddé vált, s alig hallhatón válaszolt: – El.

A holtak föltámadása

Puhinka uram a kaszinóban a holtak föltámadásáról kezdett társalgást. Elmondotta ki-ki a véleményét, csak az egy Nyuvasztáczi doktor hallgatott. Csikaszi prókátor a doktor vállára tette a kezét.

– Ne aggódjon annyira kegyelmed, a csendőrök is föltámadnak.

Dicséretes versengés

Csikaszi prókátor már-már útnak indult vadászatra, mikor észrevette, hogy a puskája elromlott. A vadászatról lemondani nem akart, elkérte hát Nyuvasztáczi doktor puskáját, s nekivágott a határnak. Föl is riasztott egy kövér túzokot, de véletlenül éppen Csinnadári tenyérnyi búzaföldjén lőtte le.

Ebből tajtékos nagy vita támadt. Magának követelte a túzokot a prókátor is, a doktor is, az obsitos is. Megegyezni nem tudtak, bíróul a tisztelendőt kérték hát föl.

– A túzok azé legyen – hirdette ki a tisztelendő az ítéletet –, ki a legszebb bibliai idézetet mondja.

Időközben a túzok megpirult a tűzön. Az elsőség a doktort illette, ki kétfelé metszette a túzokot, s így szólt kenetesen:

– Megnyílt vala az ég teteje, melyen át az Úr mennyekbe ment.

Csikaszi elvigyorodott sötéten, majd fogta a tálat, a forró zsírt ráloccsantotta a doktor fejére.

– És fölkené őt az Úr szent olajjal! – kiáltotta ünnepélyesen.

Mire Nyuvasztáczi doktor nekirohant a prókátornak. Ezenközben Csinnadári elkapta a túzokos tálat, s elmenőben odakiáltotta nekik:

– Ha mindnyájan megbotránykoztok is benne, én soha meg nem botránykozom.

S e szép igével meg is nyerte a versengést.

Régi ellenségek

Hazatérőben a napi munkából, Csikaszi prókátor a következő fölírást pillantotta meg házának kapuján:

„Semmirekellő bitang csibész.”

Nem sokáig vizsgálgatta az írást, rájött, hogy nem származhat mástól, mint régi ellenségétől, Nyuvasztáczi doktortól. Sarkon fordult, és elment a doktorhoz.

– Mit kíván tőlem kegyelmed? – kérdezte Csikaszi a doktortól, mikor az az ajtót kinyitotta.

– Miből gondolja, hogy kívánok valamit kegyelmedtől? – kérdezte a doktor csodálkozva.

– Hát abból – felelt Csikaszi förtelmes vigyorgással –, hogy kegyelmed a névjegyét otthagyta a kapumon.

Vigasztalás

Nyuvasztáczi doktor feltűnő kedvetlenséggel ballagott az utcán. Arra járt éppen a viperanyelvű Csikaszi prókátor, s megkérdezte:

– Ugyan mi bántja, doktor uram?

– Tegnap vizsgáltam meg az egyik betegemet. Ma odamentem, hát már meghalt.

– Ezért sose búsuljon – vigasztalta a prókátor –, lehet, hogy meghalt volna szegény különben is.

Megingathatatlan következetesség

A betegségekről folyt a szó a társaságban. Miért, miért nem, Puhinkáné kinyilatkoztatta, hogy ő még soha beteg nem volt, holott már negyvenéves.

A jelen levő Csikaszi elfintorodott.

– Talán kegyelmed nem hiszi, hogy csak negyvenéves vagyok? – kérte számon Puhinkáné.

– Hogyne hinném – válaszolt a prókátor –, hiszen ezelőtt tizenöt évvel is ugyanezt mondta nekem a tekintetes asszony.

Csikaszi Debrecenben

A fullánkos nyelvű Csikaszi prókátornak peres ügye volt Debrecenben. A per húzódott, húzódott, Csikaszi kénytelenül ott maradott. Hogy az idejét múlassa, ide is eljárt, oda is eljárt, és mérges kedvét sehol nem tartóztatta. Addig, hogy utóvégre egész Debrecen megismerte.

Egy alkalommal, mikor a fogadóban kifigurázott egy debreceni kereskedőt, a kollégium egyik tanára megkérdezte tőle:

– Kegyelmed hány hónapra született, Csikaszi uram?

– Kilencre – felelt a prókátor.

A tanár csodálkozva ingatta meg a fejét.

– Föl nem foghatom, miként hordozhatta az édesanyja kilenc álló hónapig, mikor nálunk csak egy hónapja van, s máris vajúdozik ez a nyomorult város, hogy kegyelmedet elvetélje.

Célirányos tanács

Nyuvasztáczi doktor együtt vadászott Csikaszi prókátorral. A prókátor egyre-másra ejtette el a nyulakat, a doktornak sehogy sem kedvezett a vadászszerencse. Utóvégre indulatosan kifakadt:

– Mégiscsak hallatlan, hogy hajnal óta egy árva nyulat sem ejtettem el.

– Rendeljen kegyelmed orvosságot nekik. Meglátja, majd halomra hullanak.

Gyászos lelemény

Kopogtattak az ajtón. Nyuvasztáczi doktor kinyitotta, s legnagyobb bosszúságára Csikaszi prókátor állott a küszöbön.

– Nem a magam ügyében háborgatom kegyelmedet – mondta –, egyik ügyfelem anyja súlyosan megbetegedett, szeretném, ha megvizsgálná.

A doktor nem válaszolt, de lerítt gyanakvó ábrázatáról, hogy valami rossz tréfától tart. Megnyugtatásul Csikaszi meglobogtatott egy tízforintos bankót.

– Látja kegyelmed ezt a tíz forintot? Akár megöli az öregasszonyt, akár meggyógyítja, ez a bankó lesz fáradozása díja.

Tíz forint akkor is tíz forint, ha Csikaszi adja, a doktor tehát vette a táskáját, s elindult a prókátor nyomában. Nemsokára egy nyomorult viskóba értek, hol egy vénasszony haldoklott a dunyha alatt, szalmazsákon.

Nyuvasztáczi doktor hiába vizsgálta, hiába élesztgette tudományosan, a vénasszony kilehelte lelkét.

– No – mondta a doktor, mikor ismét a szabad levegőn voltak –, kérem a tíz forintot.

– Meggyógyította kegyelmed az öregasszonyt? – kérdezte a prókátor.

– Nem, hisz látta, hogy lehetetlen volt.

– Láttam. Szóval megölte kegyelmed?

– Isten ments, dehogy öltem meg!

Csikaszi elégedetten dörzsölte össze két tenyerét:

– Ilyenformán semmivel sem tartozom kegyelmednek.

Gyors számvetés

Vasárnap délelőtt összetalálkozott Csikaszi prókátor és Puhinka uram. Együtt mentek tovább, mivel mindketten a templomba tartottak. A prókátor oldalvást ránézett Puhinka uramra, s megjegyezte:

– De rosszul van kegyelmed borotválva! Talán maga borotválkozik?

– Hogy gondolja kegyelmed! – önérzeteskedett Puhinka. – Borbély jár hozzám, de csakugyan cudarul borotvált, holott négy aranyforintot fizetek neki havonkint.

– Hm – csodálkozott Csikaszi –, négy forintot hónaponkint? Hiszen az egy esztendő alatt negyvennyolc forint, tíz esztendő alatt négyszáznyolcvan forint, annyit pedig kegyelmed egész feje nem ér meg.

Furcsa hízelgés

– Az akasztófát – mondta Csikaszi a kaszinóban – az emberiség hízelgői találták ki.

Senki nem értette, mit akar ezzel mondani a fullánkos nyelvű prókátor, mivel azonban csapdát sejtettek a kijelentés mögött, nem is kérdezték.

– Évenkint egy tucat embert fölakasztanak – folytatta Csikaszi –, s ezáltal igyekeznek bizonyítani, hogy a többi nem érett meg az akasztófára.

Építő bírálat

Debrecenben jártakor a fullánkos nyelvű prókátort egy ifjú költő megkérte, hogy mondjon véleményt verseiről. Csikaszi köpönyege zsebébe csúsztatta a verseket tartalmazó füzetet, s a véleményt másnapra ígérte.

Másnap eljött a költő.

– Üljön le, barátom, és hallgasson ide – kezdett szóba a prókátor. – Ezek a versek olyanok, hogy ha tavasz idején szétszórnák őket a réten, a virágok menten visszabújnának a földbe, úgy megundorodnának a világtól. Elég volna egyetlen vers, mit Badacsony hegyére vetnek, s a zamatos badacsonyi bor orrfacsaró ecetté savanyodna a hordókban, a tőkék pedig édes szőlő helyett bolondgombát teremnének. Higgye el, csodálatos erő rejtezik e költeményekben; hallom, a Tisza árad, ne restellje a fáradságot, utazzék oda, s tegyen az árvíz útjába egyetlen nyúlfarknyi verset, s meglátja, a zajgó folyam ijedten keres majd más utat magának, írjon, barátom, írjon minél több ilyen verset, ne törődjék a gáncsokkal, az elkedvetlenítéssel, írjon bátran, mert mindenkor lesznek e honban, kik az ily verseket becsülik.

A mocsár feneke

Debrecenből hazafelé Csikaszi uram útját nádas ingovány szakította meg. A prókátor lóháton volt, s habozott, mitévő legyen, belegázoljon-e, vagy kerüljön félnapi járóföldet. Egy kondás őrizte a csürhét a közelben, attól kért felvilágosítást:

– Kemény-e a mocsár feneke?

– Kemény hát – felelt a kondás, ki jól ismerte a prókátort.

Csikaszi tehát bátran nekivágott az ingoványnak. Csakhamar a lova hasig süppedt az iszapban. Tovább hajtotta, még jobban elmerült.

– Te csirkefogó, naplopó, disznók szégyene – szitkozódott a prókátor –, miért hazudtad, hogy a mocsár feneke kemény?!

– Nem hazudtam én! Csak érjen a tekintetes úr lova a fenékre, majd meg tetszik látni, milyen kemény!

Ki-ki nézze meg, hova ül!

Puhinka uramnak legdédelgetettebb vágya az volt, hogy a főispán meghívásra méltassa.

Éppen egy pesti énekesnő tartózkodott a városban, mikor a várva várt meghívó megérkezett.

Puhinka uram boldog dagadozással indult el az estélyre.

Miután mindenkit üdvözölt, örömmel látta, hogy nem csupán társasági, hanem művészi élvezetekben is része lesz, mert a pesti énekesnő szerepelni fog.

Vigyázatlanságból azonban éppen arra a székre ült, melyre a kottákat helyezték. A mérges nyelvű Csikaszi észrevette az ügyetlenséget.

– Keljen föl kegyelmed – mondta kárörvendőn –, mert azok a kották nem fúvó hangszerre valók.

Nem is hívták meg a derék Puhinkát soha többé a főispánhoz.

Az ördög és a prókátor

Egyazon szekéren utazott az ördög Csikaszi prókátor urammal. A lovacskák csöndesen poroszkáltak. Az országúton szembejött egy ember, ki a disznaját hajtotta. Az állat csökönyösködni kezdett, s nem akart továbbmenni semmiképpen.

– Vigyen el az ördög! – förmedt rá a paraszt a disznóra.

– Kegyelmednek szerencséje vagyon – szólalt meg a prókátor –, nyert egy disznót. Vigye hát el.

De az ördög megrázta a fejét, s azzal az érveléssel, hogy a paraszt nem gondolta komolyan, amit mondott, a disznót nem vitte el.

Tovább poroszkáltak. Most meg egy házaspárral találkoztak. Ezek csúnyán veszekedtek, s a férfi dühösen kifakadt:

– Hogy az ördög vinne el!

– Csinos fehérszemély – mondta Csikaszi prókátor –, vigye el kegyelmed.

– Ez sem gondolta komolyan – felelt az ördög.

Estére beértek a faluba. A szekér megállott a prókátor háza előtt. Mikor emez leszállott a bakról, egy arra haladó paraszt így kiáltott föl:

– Miért nem viszi már el az ördög ezt a prókátort!?

– Látod – mondta az ördög –, ez komolyan gondolta.

Azzal nyakon fogta a prókátort, s elvitte. Nem is látták soha többet.

Fukarság tüköre

Helytálló érv

Éhezett a szegény foltozóvarga, s mivel sehonnan sem remélhetett már segítséget, Zsebeli uramhoz kopogtatott be. A fukar végighallgatta a nyomorult ember panaszát, aztán panaszra fakadt maga is:

– Ugyan, ne zaklasson engem kend, hát nem tudja, hogy van egy háborodott elméjű testvéröcsém, ki nap nap után meglátogat, s pénzért sanyargat?

– Hogyne tudnám – felelt a foltozóvarga –, de azt is tudom, ha mások nem könyörülnének meg rajta, kegyelmedtől éhen halhatna, mert soha egy garassal meg nem segíti.

– No látja – vágott vissza a fukar –, hát ha a tulajdon testvéröcsémnek nem adok pénzt, miért adnék akkor kendnek?

Az ingyenökör

A fukar nevelőt akart fogadni két fia mellé. Érdeklődött mindenfelé, végtére az iskolaigazgató küldött hozzá egy igen művelt s jó bizonyítványokkal ellátott fiatalembert, ki megtetszett Zsebeli uramnak. Mindenben megegyeztek, nem volt más hátra, csak a fizetés megállapítása.

A fiatalember háromszáznyolcvan forintot kért. Zsebeli uram elszörnyülködött a kérés hallatán.

– Bűn volna ekkora összeget fordítanom fiaim nevelésére – sóhajtott föl –, hiszen ennyi pénzért egy pár ökröt vásárolhatok.

– Igaza van kegyelmednek – mondta a fiatalember –, hiszen ha a fiait neveletlenül hagyja, ingyen is meglesz a pár ökre.

Jeles találmány

Zsebeli uramat oly erősen megszállotta a tulajdon fukarsága, hogy máson már véletlenül sem gondolkozott, mint hogy miként takaríthatna meg még több és több pénzt. Semmi akkora fájdalmat nem okozott Zsebelinek, mint pénzt kiadni. Ezért, hacsak lehetett, nem evett, nem ivott, nem utazott. Éppen azon erőltette az agyát, hogy még miről mondjon le, mikor belépett Zsiga, a lovász.

– Mit akarsz, Zsiga? – kérdezte Zsebeli uram.

– Pénzt egy pár sarkantyúra – felelt a legény –, a régi eltörött.

Zsebeli uram egy ideig maga elé meredt, ami azt jelentette, hogy gondolkozik.

– Mind a kettő eltörött? – kérdezte aztán.

– Csak az egyik.

– Hát akkor sarkantyúzz azzal a fél sarkantyúval, mert ha a lónak az egyik oldalát megsarkantyúzod, a másik már magától is fut.

Szoktatás

Élt egy koldus a városban, kinek az a csodálatos szokása volt, hogy napról napra fölfelé fordított kalappal könyörgött egy szobor előtt.

– Alamizsnát kér kend? – szólította meg egy nap a kíváncsi Zsebeli uram a koldust.

– Azt – felelt amaz kurtán.

– Aztán kap-e tőle? – firtatódott tovább a fukar.

– Épp azért kérek, mert nem kapok – magyarázta a koldus –, így szoktatom magam az olyan kőszívű emberekhez, amilyen kend is.

Fizetési könnyítés

Megtudta Zsebeli uram, hogy egy szegény parasztnak pénzre van szüksége, különben elárverezik, mert sok adó terheli már. Elment hozzá, s mondta, hogy ő ad pénzt szívesen; egy kecskét látott az udvaron, azt kéri zálogba.

– Mennyit adna a tekintetes úr a kecskére? – gyámoltalankodott a paraszt.

– Öt forintot. Aratáskor fizet nekem tíz forintot, s akkor a kecskét visszakapja.

Fontolgatta a paraszt az üzletet, de hát választása nem volt, elfogadta.

Zsebeli uram leszámolta az öt forintot, bejelentette, hogy a kecskét viszi, de nem mozdult, hanem a keményre taposott földet nézte maga előtt.

– Látom, a tekintetes úr gondolkozik – vélte a paraszt.

– Tudja, mi jutott eszembe, Máté gazda? Csak az, hogy kendnek nehéz lesz majd azt a tíz forintot aratás után egy összegben megfizetni. Igaz-e?

– Bizony igaz – hagyta rá a másik.

– Most van kendnek öt forintja – folytatta Zsebeli uram –, adja ide, s akkor a másik öt forintot sokkal könnyebben megfizetheti majd aratás után.

– Csakugyan – mondta a paraszt, s leszámolta az öt forintot.

Zsebeli uram pedig nagy vidáman hazahajtotta a kecskét.

A fukar és a koldusok

Senki oly ügyesen el nem bánt a kéregetőkkel, mint a ravasz Zsebeli. A koldus alázatosan nyújtotta a kalapját, s ezenközben hajtogatta a maga siralmait.

Zsebeli uram megállott, előrántotta erszényét, keresgélt benne, majd így fordult az alamizsnáért könyörgőhöz:

– Itt van egy forint, vissza tudna-e kend adni negyvenkilenc krajcárt?

Mire vagy az történt, hogy a koldusnak nem volt negyvenkilenc krajcárja, s ez esetben Zsebeli uram jövendőbeli támogatását megígérve elégedetten tovább rótta útját – vagy az történt, hogy a koldus tarisznyájába nyúlt, s nagy készséggel kezdte előszámlálni a pénzt, Zsebeli uram pedig felháborodottan támadt rá:

– Hát nem restelli magát kend, majd fölveti a pénz és mégis kéreget!? Köszönje lágy szívemnek, hogy nem botozom meg itt, mindenki szeme láttára!

Hála ennek a fogásnak, Zsebeli uram életében soha egy fillér alamizsnát nem adott.

A meghívás

Élt Zsebeli uramnak egy unokaöccse Budán. Ez meglátogatta az öreget, ki mint illendő, meghívta ebédre.

Csak hát nem szolgáltak föl többet három héjában megfőtt burgonyaszemnél. Kettőt abból is a házigazda kebelezett be jó étvággyal.

– No, kedves unokaöcsém – mondta mindezek után Zsebeli uram –, mikor lesz megint szerencsém ebédre?

– Hát – felelt a vendég nagyot nyelve –, akár most mindjárt.

A nagy fukar vacsorája

Pécs városában élt egy gazdag ember. Nagy híre támadt gazdagságának, de még nagyobb a fukarságának. Emberfia arról nem hallott, hogy ez a zsugori valaha bárkit meghívott volna asztalához. Inkább maga sem evett, csak hogy mást ne kelljen megkínálnia.

Sok szó esett erről Pécs városában. Egy debreceni deák éppen ott tartózkodott rokonlátogatni. Fogadást ajánlott föl, hogy ő még aznap a fukarnál vacsorázik. Ha nem – száz forintot fizet. Hárman is fogadtak vele, száz-száz forintban mind a három.

A deák megvárta az estét. Kileste, mikor ül asztalhoz a ház ura, akkor becsöngetett, s a szolgától azt üzente a fukarnak, hogy ezer forintját megtakaríthatja, ha vele beszél.

A szolga nemsokára visszatért, s bevezette a deákot az ebédlőbe. A fukar megtörölte zsírban fürdő száját, s megkérdezte a deákot, mi módon takaríthatna meg ezer forintot.

– Bocsásson meg kegyelmed – szabadkozott a deák –, de nem tudtam, hogy éppen vacsorázik. Nem akarnám megzavarni.

– Beszéljen csak bátran az úr – biztatta a ház ura –, hallok én jól, ha eszem is.

– Nem kételkedem benne – felelt a deák –, csak hát magam sem vacsoráztam még. Egyék kegyelmed kedvére, én elmegyek a vendéglőbe, s vacsora után majd beszélünk.

Azzal már indult volna kifelé, csak hát a zsugori felugrott az asztaltól, s erővel visszatartotta. Kegyetlenül elfogta a kíváncsiság, olyannyira, hogy végtére meginvitálta a deákot vacsorára.

Miután megvacsoráztak, a fösvény egy sarokba vonta a deákot.

– Hadd halljam – sürgette –, miként takaríthatok meg ezer forintot?

– Úgy hallom – kezdte a debreceni deák –, hogy kegyelmednek van egy leánya, s épp férjhez akarja adni.

A zsugori bólintott, hogy úgy van.

– Azt is hallottam – folytatta a deák –, hogy tízezer forintot ad vele hozományban.

Megint bólintott a fukar, mivelhogy így volt.

– Azt az ezer forintot pedig akként takaríthatja meg kegyelmed, ha hozzám adja a lányát, mert én kilencezer forint hozománnyal is megelégszem.

Tanulság

Egy vasárnapon Zsebeli uram elment a templomba. A pap kapott az alkalmon, s dörgedelmes beszédben ostorozta az uzsorások ocsmány természetét és alávaló mesterségét.

Nagy volt a meglepetése, mikor délután nyílt a parókia kapuja, és Zsebeli uram jelent meg. Mégpedig nem üres kézzel, hanem drága ajándékokkal.

– Megrendült a kegyelmed lelke a mai szentbeszéd hatására? – kérdezte a pap.

Zsebeli uram bólintott, hogy igen, megrendült benne a lélek, s az ajándékot azért hozta, hogy a tisztelendő ezentúl havonkint legalább egyszer pellengérezze ki az uzsorások undok praktikáit.

– Megteszem – bólintott a pap –, mert reménylem, hogy előbb-utóbb kegyelmed abbahagyja gyalázatos mesterségét.

– Nem e célból kértem én kegyelmedtől ezt a szolgálatot – felelt Zsebeli uram –, hanem mert városunkban még öten adnak pénzt uzsorára, s ha kegyelmed gyakorta prédikál ellenük, bizonyára bátorságukat vesztik. Akkor pedig kedvemre emelhetem a kamatot.

Fő az étvágy!

Hétköznapokon Zsebeli uram maga sem öltözött különbül a legszutykosabb koldusnál. Vasárnapra azonban öregapja ünneplőjét húzta föl, s abban ment templomba.

Kijövet egy koldus lépett eléje.

– Könyörüljön rajtam, tekintetes úr, éhes vagyok.

Zsebeli uram búsan legyintett.

– Adj hálát Istennek jó étvágyadért. Nekem még étvágyam sincs.

Kinek higgyen az ember?

Volt egy girhes szamara Zsebeli uramnak. Ezt a szamarat kérte kölcsön a szomszédja, ki több ízben megsegítette a fukart lóval, szekérrel.

– Jószívvel odaadnám, István gazda – szabadkozott Zsebeli –, csak hát nincs az istállóban, elvitte kölcsön más.

István gazda beletörődött a balszerencsébe, visszafordult, s már-már a kapuhoz ért, mikor a szamár harsányan fölordított.

– Ejnye, Zsebeli uram – szólalt meg bosszúsan a gazda –, hát ennyit ér a kegyelmed barátsága? Kegyelmed azt mondja, hogy a szamarat kölcsönadta, holott itt ordít az istállóban?

Zsebeli uram sértődötten kapta föl a fejét.

– Igen furcsállom, István gazda, hogy kend inkább hisz a szamaramnak, mint nekem magamnak.

Szívesség

Elszegényedett ember volt Puhinka uram, de erősen büszke úri voltára. Restellte volna, ha lánya bérkocsin hajtat esküvője napján a templomba, elkövetett hát mindent, hogy hintót szerezzen a jeles alkalomra. Csakhogy a városban, hol lakott, valamirevaló hintója egyedül a fukar Zsebelinek volt. Bekopogtatott a zsugorihoz, s a tőle telhető legszebb ékesszólással előadta kérelmét, hogy a hintót szeretné ő kölcsön lánya esküvőjére.

Zsebeli uram nyugodtan végighallgatta. Egy kevéskét még gondolkodott, aztán megadta a választ:

– Sajnálom, hogy ezúttal nem teljesíthetem kegyelmed kérését. Nekem elvem ugyanis, hogy hintómat az esküvői sebes hajtástól s más veszedelmektől megóvjam. Ezt azonban korántsem vegye kegyelmed visszautasításnak, mert hintómat és lovaimat boldog örömmel bocsátom rendelkezésére, mihelyt valamely haláleset fordul elő kegyelmed családjában, s emelni óhajtja a temetési menet fényét.

Előrelátás

Egy vén uzsorásné a halálát érezte közeledni. Eljárt hát estéről estére a templomba, s ájtatoskodott nagy buzgalommal.

Bement egy este a pap a templomba, s ott találta a vénasszonyt Szent Mihály oltára lábánál. Mikor jobban odanézett, látta, hogy a vénasszony két gyertyát gyújtott az oltárkép előtt. Egyiket a szent mellé ragasztotta, a másikat meg az ördög elé, ki Szent Mihály lába alatt tekerődzött.

– Mit tökéletlenkedik kend – kérdezte a pap –, hát nem látja, hogy az egyik gyertyát az ördög elébe ragasztotta?

– Ha az ember a másvilágra készül – felelt a vén uzsorásné –, jó, ha mindenfelé szerez magának jóakarókat.

A két fösvény

Estidőben két fösvény beszélgetett a szobában, gyertyafény mellett.

Megszólalt az egyik:

– Hallja kend, én elfújom a gyertyát, szót értünk mi sötétben is.

– Jól teszi kend – mondta a másik –, legalább letolom a gatyámat, hogy addig se kopjon.

Két garas

Zsebeli uram levelet írt egyik adósának. Becsöngette a szolgálót, s lelkére kötötte, hogy azon nyomban szaladjon a postára, mert a levélben sürgős üzenetet küld.

Zápor zuhogott éppen, a szolgáló félt kimenni a zivatarba. Az ablakon át meglátott egy gyereket.

– Hallod-e, te, akarsz két garast?

– Akarok hát! – mondta amaz.

– No, akkor szaladj ezzel a levéllel a postára.

Szaladt volna a gyerek örömest, de ekkor kinyílt Zsebeli uram szobájának az ablaka is.

– Nekem add a két garast, leányom – mondta a fukar –, annyiért magam is szívesen elviszem.

Borzasztóbb a halálnál is

Gonosz kór támadta meg Zsebeli uramat; egész nap hánykolódott az ágyán, s az ereje szemlátomást fogyott. Jött Nyuvasztáczi doktor, látta, hogy segíteni már nem lehet, s nyíltan megmondta a betegnek, hogy két-három napnál tovább aligha húzza már.

– Borzasztó! Borzasztó! – sóhajtott Zsebeli.

– Mindenkinek meg kell halni egyszer, Zsebeli uram... – próbálta vigasztalni a doktor.

– Nem is ez a borzasztó, ezt tudom – mondta a fukar –, az a borzasztó, hogy a házbéremet két hónapra előre kifizettem.

A haldokló

Zsebeli uram, a hírhedett uzsorás halálos ágyán feküdt. Eljött a pap, s próbálta meggyóntatni, de kérdezhetett bármit, a haldokló csak halk nyögéssel, nem értelmes szóval válaszolt.

Végtére a pap a kezébe nyomott egy könnyed kis ezüstkeresztet.

És ekkor megszólalt Zsebeli uram. Tisztán, világosan:

– Olyan könnyű, hogy két forintnál többet nem adhatok rá.

Utolsó kívánság

Harmadjára is megütötte a szél a fukar Zsebelit. Érezvén a halál közeledtét, papot hívott, hogy jó lelkiismeretben búcsúzhasson a földi élettől. Csak hát a tisztelendő semmiképpen nem akarta Zsebeli uramat bűneitől föloldozni, míg uzsorával harácsolt tömérdek vagyonát vissza nem származtatja jogos birtokosainak. A pap annyit-annyit beszélt a pokolról, a kárhozatról, hogy végtére Zsebeli előhúzott a szalmazsákja alól ezer aranyat. A tisztelendő eltette a pénzt, s megígérte, hogy majd szétosztja a kiuzsorázottak között. Azzal indult volna, de a beteg visszatartotta.

– Tisztelendő uram – suttogta gyönge hangon –, csak akkor fizessen, ha már bizonyosan tudja, hogy nem élek. Ez az utolsó kívánságom.

Hogy mérik az igazságot?

Kegyetlen ítélet

Italosan botorkált a bíró a községháza iránt. Útközben szembejött a felesége, ki elújságolta, hogy halat vásárolt, s kérdezte, miként kívánná az ura.

– Felét sülve, felét főve – morogta a bíró, s továbbment.

A községházán már ott voltak az esküdtek, mert ítélkezni kellett egy csirketolvaj fölött. A bíró gyakorlottan kikérdezte a tolvajt bűne felől.

– El kell ítélni – mondta a vizsgálat végeztével, de többre már nem futotta az erejéből, részegségében ráesett a feje az asztalra.

– Miként? – bökte oldalba az egyik esküdt. Mire bosszúsan fölmordult:

– Mondtam már, hogy felét süssék meg, felét főzzék meg!

Tanulságos ítélet

A szegény ember munka után nézett a vásáron. Egy asszonyságnak segített a kosarát vinni, kapott tőle egy darab kenyeret. Az utca szélén egy lacikonyha állott, s a pecsenye jószagún füstölgött. Gondolta a szegény ember, hadd kapjon a kenyere pecsenyeízt, s fölébe tartotta a sülő húsnak.

– Mit akar kend a kenyerével? – förmedt rá a lacikonyhás.

– Láthatja kend, a gőzbe tartom – felelt a szegény ember.

– Tartsa csak, de fizessen egy garast.

– Már hogy kívánhat kend tőlem a gőzért egy garast – méltatlankodott a szegényember –, hiszen a gőz veszendőbe megy.

– Megy vagy nem megy, fizessen!

Szó szót követett, utóvégre a lacikonyhás bíró elé vitte a szegényt. A bíró meghallgatta az árust, majd megkérdezte a szegény embert, hogy úgy volt-e, mint amaz elbeszélte.

– Úgy – bólintott rá.

– Akkor ide a garassal!

A szegény ember előkotorta a zsebkendőjéből egyetlen garasát, s a bírónak adta. Emez megpengette a garast kétszer-háromszor az asztalon.

– Köszönöm, tekintetes bíró úr – mondta a lacikonyhás, és a pénz után nyúlt.

– Azt már nem! – mondta a bíró. – Kegyelmed az ételnek csak a gőzét adta. Ezért nem jár más, mint a pénz csengése. Ezt megkapta, menjen Isten hírével.

A fogadósné meg a három kereskedő

Három kereskedő érkezett Pécsre, s egy fiatal fogadósnénál szállott meg, ki ráadásul csinos is volt, özvegy is volt. Sok pénzt hoztak magukkal a kereskedők, s hogy meg ne lophassák őket, a fogadósnéra bízták a pénzt, azzal a kikötéssel, hogy csak az esetben szolgáltathatja vissza, ha együtt kérik mind a hárman.

Kettő már éltesebb volt a kereskedők közül, a harmadik javakorabeli. Ez utóbbinak megakadt a szeme az ingerletesen gömbölyded fogadósnén, ki a férfi tüzes tekinteteit előbb szemérmes pirulással viszonozta, utóbb a szeméremről megfeledkezett.

Egy napon a kereskedők azzal távoztak a fogadóból, hogy mihelyt levelük érkezik, elutaznak. Néhány perccel ezután betoppant a fiatal kereskedő a hírrel, hogy útközben elfogták a postást, itt a levél, s őt a társai megbízták, hogy vegye föl a megőrzésre átadott pénzt. A fogadósné nem gondolt a megállapodásra, s a pénzt leszámolta hűségesen.

Este azonban megjött a két kereskedő, s kiderült, hogy a harmadik tolvaj volt. A fogadósné hiába hangoztatta ártatlanságát, törvény elé hurcolták.

A bíró meghallgatta a kereskedőket meg a fogadósnét, aztán ítéletet hozott:

– A fogadósné hibázott, hogy a kereskedők egyikének odaadta a pénzt, holott az egyezség szerint csak akkor lett volna szabad kifizetnie, ha hárman egyszerre kérik. Arra ítélem tehát, hogy a hozzá megőrzésre adott összeget teljes egészében megfizesse, mihelyt a három kereskedő egyszerre kéri.

A lóper

Négy szegény zsellér közösen vásárolt egy lovat. Abban egyeztek meg, hogy míg valamelyiküknek annyi pénze össze nem gyűl, hogy a lovat megválthassa, addig kinek-kinek a lónak egy-egy lába jut.

Példás békességben éltek s használták a lovat.

Ámde egy napon a ló egyik lábán mérges kelevény támadt. A kovács, hogy kiégesse, tüzet gerjesztett. Már-már kivágta a kelevényt, mikor a ló fájdalmában akkorát vonaglott, hogy a kötél elszakadt rajta, s ahogy futásnak eredt, fölgyújtott egy csűrt.

A csűr gazdája beperelte a négy zsellért. A bíró olyan ítéletet hozott, hogy a kárt a sánta láb tulajdonosának kell megtérítenie, mivelhogy a szerencsétlenség oka a ló beteg lába volt.

– Tévedésben vagyon ítélete – védekezett az elmarasztalt zsellér –, mert a mi lovunk nem a sánta lábával vitte a tüzet a csűrhöz, hanem a három ép lábával.

Bőséges ajándék

Disznót ölt egy baranyai paraszt, s egy tál hurkát küldött ajándékba a bírónak. Az ajándékot a paraszt kislánya vitte.

– Miért hoztál ilyen sokat, édes leányom? – kérdezte a bíró, mikor meglátta a teli tál hurkát.

– Apám is sokallotta – felelt a lányka –, de anyám azt mondta, nem baj, ha sok, édes uram, ki tudja, mikor szorulunk arra a vén gazemberre.

Gyorsan tanul az okos

Egy lőcsei parasztot perrel támadta meg a haragosa. A paraszt elment egy prókátorhoz, hogy tanácsot kérjen, mit tegyen, hogy a pert el ne veszítse. A prókátor azt mondta, hogy egy arany fejében tanácsot ad. A paraszt megígérte az aranyat. A prókátor azt tanácsolta, hogy tagadjon, akárhogy szorongatják.

– Azt is tagadjam, amit megígértem? – kérdezte a paraszt.

– Mindent – biztatta a prókátor –, még az Istent is tagadd le az égből.

Akkor a paraszt megköszönte az alkalmas tanácsot, vette a kalapját, elköszönt illedelmesen, s megindult az ajtó felé.

– Add ide az aranyat, amit megígértél – mondta a prókátor.

– Én a tekintetes úrnak soha nem ígértem semmit – felelt a paraszt, s azzal az ajtót becsukta maga után. A perét pedig megnyerte.

Tilinkó prókátorsága

Meghalt Zsebeli uram, a dúsgazdag uzsorás, és százezer aranyforintot hagyott a jezsuitákra, azzal a kikötéssel azonban, hogy ha a fia nem volna hajlandó a szerzetbe belépni, annyit adjanak neki a jezsuiták az egész összegből, amennyit maguk akarnak.

Szegény gyereknek egész életét megkeserítette apja zsugorisága, nem akarta egyik tömlöcöt a másikkal fölcserélni. Elment hát a jezsuitákhoz, s bejelentette, hogy megmarad a világi életben.

– Tégy belátásod szerint, fiam – mondta a rendfőnök kenetesen –, mi pedig apád végrendelkezéséhez híven most ötezer forintot adunk neked. Mert ennyit akarunk adni.

Keveslette a fiú az örökséget, de hiába ment bírótól bíróig, prókátortól prókátorig, mindenki azt mondta, hogy az apjára vessen e mostohaságáért, ők nem segíthetnek rajta.

Tilinkó is tudomást szerzett a végrendeletről meg a jezsuiták gazságáról, s azt mondta a fiúnak, hogy vegye őt prókátornak, visszaszerzi neki az örökségét. Így is lett. Mert a tárgyaláson Tilinkó így érvelt:

– A jezsuiták kilencvenötezer forintot tartottak meg maguknak, tehát ennyit akarnak. A végrendelet pedig akként szól, hogy a fiút annyi illeti, amennyit a jezsuiták akarnak.

Ezzel az okos érveléssel nyerte meg a pert Tilinkó Zsebeli uram fiának, s kapott tőle jutalmul huszonötezer aranyforintot, amit egy éjszaka elivott, mert a tárgyaláson erősen megszomjazott.

Tilinkó és a bíró

Abban az időben Tilinkó favágással kereste meg a mindennapit. Fát vágott az erdőben, a hátára vetette, s bement a vásári sokadalomba. Hogy pedig az örvényes tolongásban haladhasson s másokban kárt ne tegyen, hangos szóval kiáltotta:

– Félre! Félre!

Volt a vásáron egy pökhendi nemesember, kinek nem tetszett, hogy egy paraszt szavának engedelmeskedjék. Nem tért ki hát Tilinkó útjából, minek folytán egy hegyes fa csúnyán kilyukasztotta a ruháját. A nemesember ordítozott, s a bíró elé vitte Tilinkót, hogy kártérítést kapjon a tönkrement ruháért.

– Mi a neved? – kérdezte a bíró.

Válaszképpen Tilinkó csak az ajkát mozgatta, de nem szólalt meg.

– Honnan hoztad a fát? – faggatta tovább a bíró.

Tilinkó megint csak a száját mozgatta hangtalanul.

– Ejnye! – türelmetlenkedett a bíró. – Talán bizony néma vagy?

– Nem néma az – vágott közbe indulatosan a nemesember –, hiszen a sokadalomban akkora hangon kiáltotta: félre! félre! – hogy egy kántor is megirigyelte volna.

– Hát ha azt kiáltotta, hogy félre – mondta a bíró –, akkor kegyelmed miért nem állt félre az útjából?

A nemesembert majd megütötte a guta mérgében. Tilinkó pedig megköszönte a bírónak a bölcs ítéletet.

Fogas kérdés

Lovat lopott egy hetvenéves vénember, elfogták, s a bíró elé vitték. Miután a lopás valamennyi részlete tisztázódott, a bíró így szólt a vádlotthoz:

– Nem szégyelli magát kend, hogy vénember létére lókötésre vetemedett? Volt ideje megokosodni. Más ember a kend korában jóra neveli a fiatalokat, nemhogy lovat lopjon. Mit tud felhozni mentségére?

Eltöprenkedett a vén lókötő, aztán széttárta a karját.

– Igazán nem tudom, mit mondjak, bíró úr – kezdett szóba –, mert csakugyan bajos rájönni, hogy az emberfia mivel vonja magára a világ rosszallását. Tizenkét éves koromban kötöttem lovat először. A bíró három évre ítélt, és szememre hányta, hogy már ilyen zsenge korban lókötésre adtam a fejemet. A második lovat negyvenéves koromban loptam. Akkor tíz évet kaptam, s a bíró ugyancsak csodálkozott, hogy habár erőm teljében vagyok, mégis lopással segítek magamon. Most meg a bíró úr pirít rám, hogy lám, megvénültem, a sír szélén állok, és mégis elkötöttem egy lovat. Látom már, hogy hiába éltem, hiába próbálkoztam, soha meg nem tudom, hogy a lókötésre milyen emberi kor alkalmas.

Cigány Tódor prókátori tisztben

Örökölt egy vándorszínész, s Pécsre utaztában a hagyaték átvételéért megevett egy bajai fogadóban tíz tojásból rántottat. Nagy pénze volt, a kocsmáros nem bírt visszaadni.

– Nemsokára megint erre járok – ígérte a színész –, akkor majd megfizetek.

A kocsmáros tudott az örökségről, a színészt ismerte, beleegyezett. Csak hát a társulat az Alföldön szerepelt, s a színész két év múltán tért vissza Bajára. Első útja a kocsmároshoz vitt. Nagy pénzzel fizetett ezúttal is.

Zsebre vágta a kocsmáros a bankót, de vissza nem adott, ehelyett követelődzni kezdett. Mégpedig azon a címen, hogy ha a színész két évvel ezelőtt meg nem eszi a tíz tojást, lett volna belőlük tíz tyúk, a tíz tyúk tojt volna száz-száz tojást, kikeltek volna azok is. És így tovább.

– Egy szó, mint száz, ennyi pénzzel meg nem elégszem! – rekesztette be a számadást a kocsmáros.

Nem volt mit tenni, pörre mentek. A színész egyik prókátortól a másikhoz szaladt, de mindig a kocsmáros nyert. Ráment az egész örökség a pörösködésre, kevés híján ráment maga a színész is, annyira bántotta az igazságtalanság.

Cigány Tódor akkoriban Baján hivataloskodott, halászlegényi tisztben. Eljutott hozzá is az undokságos pör híre, s fölajánlotta a színésznek, hogy ő megsegíti, ha beszerzi a társulathoz színésznek.

A színész beleegyezett, új pört indítottak hát. A bíróság összeült, a tárgyalás megkezdődött, mindenki ott volt, egyedül Cigány Tódor hiányzott. A bíró már erősen bosszankodott, a szemöldökét ugráltatta, hogy miért nem jön a prókátor, holott rajta a szólás sora.

De aztán betoppant Cigány Tódor. A bíró ráförmedt:

– Hát kend hol időzött ilyen sokáig?

– Azonnal megmondom, tekintetes bíró úr, de előbb hadd kérdezzem meg, miért kell az én boldogtalan védencemnek annyi töménytelen pénzt fizetni tíz tojásrántotta fejében?

– Azon okból – válaszolt a bíró hivatalosan –, mert a tíz tojásból tíz tyúk kelt volna ki, a tíz tyúk két éven át szakadatlanul tojt volna, s ebből a számlálhatatlan sok tojásból számlálhatatlan sok csirke kelt volna ki. Hát ezért. Most kenden a sor, hogy megmondja, hol csavargott ilyen sokáig, s miért váratta meg illetlenül a tekintetes bíróságot?

– Főtt kukoricát vettem, tekintetes bíró úr – felelt Tódor illemtudóan –, annak a szemét morzsolgattam.

– Miért morzsolgatta kend? Miért nem ette meg?

– Hogy ettem volna meg – pattant föl Cigány Tódor –, mikor vetésre szántam azt a kukoricát!?

Fölhahotázott erre a bíró.

– Bolond kend? Hát nem tudja, hogy a főtt kukorica nem kél ki?

– S a sült tojás az kikél, tekintetes bíró úr? – kérdezte Tódor kárörvendőn.

Mindenki kacagott a csattanó válaszon, csak a kocsmáros nem kacagott, mert vissza kellett fizetnie a rengeteg pénzt, mit a bíróság neki ítélt volt.

Prókátori érvelés

Csikaszi a fiát is prókátori pályára szánta. Miután a fiú elvégezte jogi tanulmányait, az öreg egy ügyvédi irodába adta, hogy a gyakorlatban ismerkedjék meg a prókátori munkával. Prókátortársával akként szerződött, hogy három év múlva ötszáz arany forintot fizet neki a tanításért, ha a fia az első perét sikeresen megnyeri.

Eltelt a három év, a fiú hazatért, a prókátor pedig levélben kérte a kialkudott ötszáz aranyat. Csikaszi nem fizetett, hanem azt javallotta, hogy a prókátor perelje be őt az ötszáz aranyért, s a fiú legyen az ügyvéd. A másik prókátor belement a próbába.

Ifjabb Csikaszi a következőképpen érvelt a bíróság előtt:

– Apám semmiképpen el nem marasztalható. Ha ugyanis a pert én nyerem meg, akkor azért nem kell fizetnie, mert az ítélet fölmenti a fizetés kötelezettsége alól. De akkor sem kell fizetnie, ha a pert elvesztem, hiszen az ötszáz arany csak abban az esetben esedékes, ha első peremet megnyerem.

– Nem addig van az – érvelt a másik prókátor. – Csikaszi prókátornak mindenképpen fizetnie kell. Vagy elveszti a fiú a pert, s ebben az esetben az ítélet kötelezi fizetésre. Vagy megnyeri a pert, s akkor az alku értelmében kell az apának fizetnie.

Azt mondják, a bíró annyira megijedt, hogy maga fizette ki az ötszáz aranyat.

Kié a gyűrű?

Élt egyszer Miskolcon egy kikapós szépasszony, kinek férjén kívül két szeretője volt. A férj nem tudott a két szeretőről, amazok nem tudtak egymásról.

Egy éjszaka azonban az egyik szeretőnek az asszony ágyában lecsúszott a gyűrű az ujjáról.

A következő éjszaka a másik szerető meglelte a gyűrűt, s mindjárt az ujjára húzta.

Szép gyűrű volt, drága gyűrű volt, büszkélkedett hát vele. Így eshetett meg, hogy az az ember, kié a gyűrű volt, meglátta a barátja ujján. Ebből menten kitalálta, hogy a szépasszony a barátjának is a szeretője. Ez is bosszantotta, de az még jobban, hogy a másik a gyűrűt nem akarta visszaadni, s makacsul erősítette, hogy neki ahhoz joga van.

Javában vitatkoztak, mikor arra jött a szépasszony férje. Odahívták, s elmondták neki a vita tárgyát tüzetesen, csak éppen azt hallgatták el, hogy az ő feleségéről van szó.

A férj egy darabig gondolkozott, aztán kimondta az ítéletet:

– A gyűrű nem illeti meg sem azt, ki elvesztette, sem azt, ki megtalálta az ágyban, hanem azt, kié az ágy.

A két barát összenézett, s egyszerre szólalt meg:

– Kegyelmed ezzel a bölcs ítélettel megszolgálta a gyűrűt.

Azzal odaadták neki a gyűrűt, mit a férj büszkén húzott föl az ujjára.

Elégséges ok

Tizedszerre vitték bíróság elé a falu szegényét. Amint a bíró meglátta, mindjárt megdühödött.

– Nem megmondtam már neked százszor is, hogy ne bántsd a másét!?

– Mit csináljak, tekintetes bíró úr – védekezett a szegény ember –, mikor minden a másé?

Asszonyságok pellengérje

Sajátságos arány

– Sajátságos! – rezzent föl Puhinka uram, s ölébe ejtette a könyvet, melyet éppen olvasott.

– Mi sajátságos? – érdeklődött Puhinkáné a kézimunkája mellől.

– Ez a könyv – felelt Puhinka. – A címe így hangzik: – „A házasélet örömeiről és gyötrelmeiről.” Az örömökről két oldalon át beszél a szerző, s a könyv maga ötszáz oldal. Hát nem sajátságos?

Az önfejű asszony

Ambrus gazda boldogan élegetett volna. De szerencsétlenségére olyan asszonyt vett feleségül, ki mindent másként cselekedett, mint más halandó ember. Hiába intette a férje, hiába kérlelte, hiába szidta, az asszony mindig a maga feje után ment.

Egy napon hírül hozták a gazdának, hogy a felesége belefúlt a Tiszába. Kiment Ambrus gazda a Tisza-partra, s nagy sereg embert lelt ott. Ki kötésig, ki állig a vízben, a holttestet keresték, de haszontalanul fáradoztak.

– Hol fúlt bele? – kérdezte a megözvegyült férj.

Hárman is látták, megmutatták hát a helyet.

Ambrus gazda nem szólt semmit, hanem lépegetni kezdett a parton, szemben a víz folyásával.

– Megbolondult kend? – kérdezték az emberek. – Hiszen az ár lefelé viszi a holttestet, nem fölfelé.

Mire Ambrus gazda búsan megcsóválta a fejét.

– Az én feleségem életében is mindent visszásan cselekedett, ugyanbizony miért változott volna meg holtában?

S a holttestet csakugyan megtalálta.

A siratóasszony

Régente szokás volt a falukban, hogy a temetésekre siratóasszonyokat fogadtak.

Meghalt egy gazda, s Örzse asszonyt is elszegődtették siratónak. Csak hát ő nem mehetett.

– Panna lelkem – szólott át a szomszédasszonyhoz –, ugyan, menjen el helyettem a temetésre. Lúgoznom kell, nem érek rá.

Panna asszony tündöklő ábrázattal tekintett szomszédasszonyára, aztán megrázta a fejét.

– Nem mehetek, lelkem, éppen ma sehogyan sem mehetek, most halt meg az uram, nem bírnék én most sírni a világ minden pénzéért sem.

Váratlan érv

Válni akart az asszony az urától, válni mindenáron. A pap magához hívatta, hogy lebeszélje tervéről,

– Szerelmetes testvérem – prédikálta fennkölten –, nincs kárhozatosabb cselekedet, mint ha valaki válni akar élete párjától, kivel egy test, egy lélek.

– Ó, tisztelendő úr – legyintett az asszony –, nem jutna eszébe azt mondani, hogy egy test, egy lélek vagyunk mi az urammal, hiszen ha veszekedni hallana, azt hinné, húszan vagyunk a szobában.

Szűk a csizma

Egy embernek gyönyörű szép, fiatal felesége volt. De alig keltek egybe, mindjárt összevesztek. Az első veszekedést második, harmadik követte, mígnem többet veszekedtek, mint amennyit kedveskedtek.

Egy napon a férj elment prókátor barátjához, s megkérte, hogy válassza el a feleségétől. Amaz igen csodálkozott ezen a szándékon.

– Hát nem a te feleséged legszebb a városban? – kérdezte.

– Bizony nincs párja szépségben – hagyta rá a férj.

– Hát nem okos asszony-e? – faggatta tovább a prókátor.

A férj elismerte, hogy a felesége fölöttébb okos.

– Mindennek a tetejébe vagyonos is, jó ízlésű, erkölcsös viseletű, igaz-e?

– Igaz – felelt a férj.

Mindamellett egyre azt hajtogatta, hogy ő válni akar. A prókátor tovább védte az asszonyt, s hevesen bizonygatta, hogy barátja csak makacsságból akar válni.

Utóvégre a férj megsokallotta a hívatlan prókátoroskodást, s fölemelte a lábát, melyen vadonatúj csizma volt.

– Szép-e a csizmám? – kérdezte.

– Szép bizony – mondta a prókátor.

– Csinos-e a formája, jó-e a bőr, amiből csinálták?

A prókátor jól szemügyre vette a csizmát, de semmi kivetnivalót nem lelt rajta.

– Ide hallgass – folytatta a férj –, akármilyen szép, jó formájú ez a csizma, mégis elvetem, és mást készíttetek helyette. Szorítja a lábam, s te azt nem látod.

Elszámolás

Nem volt még egy olyan szép asszony Szegeden, mint a polgármester felesége. Az ura mégis el akart válni tőle. Nem rossz természetéért, csalárdságáért, szeszélyességéért, pazarlásáért, hanem, mert az asszony hét leányt szült, de fiút egyet se. A polgármester pedig fiút akart, el is mondta az asszonynak, hogy mi hibát lelt benne, mi a szándéka.

Azzal vette a kalapját, hogy megy a bíróhoz.

– Sose pereskedjék kend – tartóztatta az asszony –, csak adja vissza, mit a házába hoztam volt, s elmegyek szépszerivel.

– Jószívvel visszafizetek neked mindent, az utolsó krajcárig – válaszolt a polgármester.

– A pénz nem elégséges – mondta az asszony –, a fiatalságommal, a szépségemmel, a szüzességemmel is számoljon el kend. Ha megtette, megyek Isten hírével.

Ezen a polgármester úgy elrestelkedett, hogy egy árva szóval sem válaszolt, sem a válást nem emlegette többé.

Jó természet

Zengő nagy patáliát csapott odahaza a fiatal férj. Miután a dühét kellőképpen megcsapolta, kedveskedve közeledett feleségéhez.

– Látod, virágocskám, ilyen vagyok én. Jó természetem van, amilyen gyorsan megharagszom, ugyanolyan gyorsan meg is békülök.

– Idáig nem is volna baj – felelt az asszony –, csak hát alig békültél meg, ismét megharagszol.

– Hű, a teremtésit, hát hogy mersz ilyet mondani!

Van némi különbség

Különös házasságot kötöttek Budán. A vőlegény hetvenöt éves volt, a menyasszony huszonöt. Sokat pletykáltak erről a budai polgárok. A kíváncsiak közül egy megkérdezett egy híres doktort:

– Mondja kegyelmed, remélheti-e a férj, hogy egy ilyen házasságban gyereke születik?

– Remélni nem remélheti – felelt a tudós –, hanem félhet tőle.

Két boldog ember

Péter és Pál jóbarátok voltak, de elszakadtak egymástól. Hosszú évek után egy napon összetalálkoztak. Megölelték egymást, aztán Pál megkérdezte Pétert, hogy-mint megy a sora.

– Én, barátom, elégedett vagyok – válaszolt Péter –, a birtokomon élek szép feleségemmel, három egészséges gyermekemmel, s nagyobb boldogságot nem kívánok Istentől. Hát veled mi történt, mióta nem találkozunk?

– Megházasodtam – felelt Pál.

– No, az jó...

– Talán jó is lehetett volna a házasság – vágott barátja szavába Pál –, csak hát átkozottul gonosz természetű feleséggel vert meg az Isten.

– Az bizony baj – vélte Péter.

– Bajnak éppen nem volt baj, mivel hozományul ezer aranyforintot hozott a házhoz.

– Ez már aztán derék vigasztalás.

– No, no – emelte rá Péter az ujját –, nem sok örömem tellett a vigasztalásban. Az ezer forinton ugyanis birkát vettem, s valamennyi megdöglött főszédelgésben.

Péter szánakozón csóválta meg a fejét.

– Ugyancsak szerencsétlenül jártál.

– Tévedésben vagy, kedves barátom – felelt Pál –, hiszen többet kaptam a bőrökért, mint amennyibe a birkák kerültek volt.

– Akkor hát megtérült a károd.

– Megtérült volna valóban, ha a házam le nem ég, s a leégett házban ott nem vész a pénzem.

– Te aztán csakugyan szerencsétlen ember vagy – mondta Péter, s részvéttel magához ölelte sorsüldözött barátját. De amaz kibontakozott az ölelésből, s vidáman fölkiáltott:

– Megint csak nem találtad el, mert éppen ez a szerencsétlenség volt az én legnagyobb szerencsém. Nemcsak a pénzem veszett a tűzbe, hanem az én sátán feleségem is. Ezért vagyok én is olyan boldog, akárcsak te.

Egy akarat

Egy házaspár válni akart. Elmentek mindketten a bíróhoz s ott elmondták, hogy nem férnek meg egymással, s nincs más kívánságuk, mint hogy elváljanak.

– Talán azért kívánnak elválni, mert nincsenek egy akaraton? – tudakolta a bíró.

– Épp ellenkezőleg – felelt a férj –, nagyon is egy akaraton vagyunk. Ő is úr akar lenni a háznál, én is az akarok lenni.

Ki tudja?

Egy baranyai földbirtokost sátán jámborságú feleséggel vert meg balsorsa. Mit tehetett a nyomorult ember, tűrt és szenvedett, s hogy minél kevesebbet gyötrődjék, mindenben kedvére járt az asszonynak. Az asszony egyszer azt vette a fejébe, hogy megtanul lovagolni.

– Jól van, lelkem – mondta a férj, s vásárolt neki egy hátaslovat.

Ez a ló egy napon úgy földhöz teremtette az asszonyt, hogy nyakát szegte s meghalt.

A szomszéd földbirtokosnak volt egy hasonló bordában szőtt felesége. Mikor meghallotta a hírt, azonnal elment a boldog özvegységre jutotthoz s kérte, adja el neki azt a derék lovat.

– Semmi pénzért meg nem válok tőle – mondta az özvegy –, szükségem lehet még rá: ki tudja, hátha még egyszer megházasodom.

A fütyülő prókátor

Sok embert az esze vénségére hagyja cserben, mikor legnagyobb hasznát vehetné. Ez történt egy komáromi prókátorral. Szikkadt volt már a prókátor, mint az aszúág, mégis beleszeretett egy virgonc leányba. Meg is kérte, feleségül is vette.

Alig ízlelte meg a boldogságot, elfogta az ijedelem. Azt tapasztalta ugyanis, hogy ifjú felesége sokkal többször lelné kedvét abban, miben ő csak ritkán leli kedvét. S mivel más orvosságot nem talált, az irodájában gubbasztott naphosszat.

Csak hát az ifjú asszony nem azért ment férjhez, hogy bekötött fejjel is úgy éljen, mint hajadon korában. Bekopogtatott hát untalan a férjéhez az irodába, s szép szóval, cirókálással buzdította nyájaskodásra.

– Dolgoznom kell, szívem virága – mondta neki a vénember –, különben éhen veszünk. Hanem majd füttyentek én neked, mikor üres időm lesz.

Az ifjú asszony bement a hálószobába. Az ajtót ügyesen nyitva hagyta, hogy késedelem nélkül hites urához siethessen, ha a hívójel felhangzik. Hasztalanul várakozott azonban, mert fütyültek az utcán, fütyültek a szomszédban, egyedül az ura nem fütyült.

Mikor már a türelmetlenség erősen szorongatta, az irodához ment, s fülét a kulcs lyukához tapasztotta. Hátha gyöngén fütyül a férje. De annak esze ágában sem volt fütyülni, inkább szuszogott békésen.

Az asszonyka benyitott az ajtón, s szép csöndesen így szólt:

– Úgy hallottam, kincsem, mintha füttyentettél volna.

– Nem füttyentettem én, szívem virága – felelt a vénember.

– Márpedig valaki füttyentett – erősítette az asszonyka, de a prókátor csak a fejét rázta, hogy nem ő volt az.

– No – felelte az asszony –, ha kegyelmed nem fütyül, majd fütyül az íródeákja. Ahányszor rám néz, olyan szépen csücsörít mindig, hogy alig várom már a füttyét.

Célszerű számítás

Megházasodott egy gyarló elméjű legény. A feleség szemrevaló is volt, kikapós is, talpraesett is. Az esküvő után három hónappal az ifjú asszony gyereket szült. Az apa pedig elment a kocsmába dicsekedni. Ott azonban kicsúfolták, hogy a felesége rászedte.

Hazaszaladt az eszefogyott ember, s odahaza rátámadt az asszonyra.

– Hallod-e, asszony, te rútul becsaptál engem. Ahány emberrel beszéltem a kocsmában, mind azt erősíti, hogy a gyerek kilenc hónapra születik. Mi pedig csak három hónapja vagyunk házasok, mégis gyerekünk lett.

– Te zápagyú, te – korholta a felesége –, hát miért nem válaszoltad azt nekik, hogy te három hónapig szerettél engem, én is három hónapig szerettelek téged, három hónapja, hogy megesküdtünk? Az összesen kilenc hónap.

– Csakugyan – mondta az apa, s örült, hogy nincs semmi baj.

Asszonyi nyelv

Az asszonyok közönségesen is féltékenyek egymás szépségére. Még inkább azok a színésznők. Egy vándorszíntársulatban két csinos színésznő vetélkedett egymással. A fiatalabbik aznap férfiszerepet játszott. Pantallót húzott hát s hozzá gérokkot. Mikor elkészült az öltözködéssel, megpördült a tükör előtt, s így szólt:

– Meglásd, ma az egész nézőtér férfinak néz majd.

– Csak a fele, drágám – válaszolt az idősebbik színésznő –, mert a másik fele már tapasztalta, hogy nem vagy férfi.

Ne lépj a pokrócra!

Egy enyedi embernek igen akaratos felesége volt, ki mindig az ellenkezőjét cselekedte annak, mit a férje parancsolt neki. Zengő viszálykodásban éltek hát ketten, s csak akkor nem pöröltek, mikor aludtak.

Megbúsult a férj a gyötrelmes életen, s egy bölcs hírében álló embernek elpanaszolta minden baját.

– Fogadd meg a tanácsom – mondta a bölcs ember –, és holtig békességben élhetsz. Mást nem kell cselekedned, mint hogy egy embermagasságnyi vermet áss alattomban a földed végébe. Azt a vermet rakd meg tövissel, s takard el pokróccal. Mindezeknek utána indulj el szántani, előzőleg pedig tiltsd meg szigorúan a feleségednek, hogy ebédet hozzon. Mondd, hogy búdban egy falatot sem bírnál lenyelni. Beszélhetsz bármit, mert a feleséged viszálykodni fog, s csak azért is visz neked ebédet. Mikor látod jönni az asszonyt az éléssel, rivallj rá mérgesen, nehogy a pokrócra lépjen.

Így is esett a dolog. A megbúsult férj szót fogadott mindenben a tanácsadónak, s mikor szántani ment, meghagyta a feleségének, hogy ebédet neki ne vigyen.

– Hogyne vinnék – pörölt az asszony –, viszek biz én, átokszülte embere!

Csakugyan vitt. Delet kongatott a harang, mikor a szántogató férj megpillantotta az asszonyt a kantáros fazékkal. Mindjárt rákiáltott:

– Feleség! Feleség! Ne lépj a pokrócra!

– Csak azért is rálépek – nyelvelt az asszony. – Rálépek én, átokmocskolta embere!

Meg is tette, s mindjárt nyakig zuhant a gödörbe. A rengeteg tövis pedig szúrta mindenfelől, s csúnyán vérbe köpülte a csökönyösségét.

A megbúsult férj lassacskán odaballagott a verem szélére, s onnan tekintett alá nagy nyugodalmasan.

– Megmondtam, hogy ne lépj a pokrócra. Csak hát te szót sohasem fogadsz. Most láthatod, mire jutottál.

Az asszony jajgatva kérte, hogy vonja ki a szúrós penitenciából. Ezenközben pedig fogadkozott, hogy többet nem jár a maga akaratján, hanem engedelmességbe hajtja a fejét.

Meg is jámborodott példásan. Ha olykor elővette a rossz természet, elég volt, ha a férje ennyit mondott:

– Ne lépj a pokrócra!

Ki az oka?

Egy makói gazda feleségét szülési fájdalmak fogták el. Sírt-rítt, kiáltozott, átkozódott. A férje egy darabig szótétlen hallgatta, de aztán eszébe jutott, hogy miatta kínlódik az asszony. Erre akkora jajveszékelésben tört ki, hogy a vajúdón is túltett:

– Jaj, édes kincsem, drágaságom – mondta –, én szépségem, gyönyörűségem, bocsáss meg nekem, hogy ilyen rettentő kínokat szakasztottam rád!

– Megbocsátok, kincsem – pihegte a vajúdó asszony –, hiszen nem te vagy az oka az én fájdalmaimnak.

Sorrendi kérdés

Házasodni akart egy fiatalember, s a Gelencsérek öt lánya közül Esztikét, a legfiatalabbat választotta. Megkérte a kezét, s az apa azzal utasította el, hogy a legkisebb lányt majd akkor adja férjhez, ha a többi fejét bekötötték már.

Meghallotta ezt a szép Esztike, s csodálkozva fordult szüleihez:

– Hát nem az a szokás, hogy mindenkor a legfiatalabb gyereket fektetik le legelőbb?

Lánybetegség

Egy szép fiatal lány megbetegedett. Egyik atyafia meglátogatta, s faggatta a betegsége felől. A lány azt felelte, hogy nem tudja, mi bántja, de ami bántja, halálos nyavalya lehet, mert mozdulni is alig bír.

– Az bizony baj – mondta a rokon –, mert jó hírrel akartam kedveskedni.

– Nincs az a jó hír, ami engem meggyógyítana – sóhajtott a szép lány.

– Egy barátomtól jövök, ki húgomasszonyt választaná feleségül.

Mire a szép lány menten kiugrott az ágyból. S csak annyit kérdett:

– Hol van az az ember?

Az ökör restebb-e, vagy az asszony?

Vannak kerékszegre járó asszonyok, s vannak rest asszonyok. Másfélék is akadnak, de azokról itt nem esik szó.

Volt két koma. Egyiket kerékszegre járó feleséggel búsította meg balvégzete, a másikat rest asszonnyal. A rest asszony hű volt, de csak ásított, nyújtózott, szöszmötölt, matatott, nem dolgozott. A másik asszony serénykedett, de nemcsak a munkában, hanem a más férfiak jóvoltából szerzett gyönyörűségben is. A két koma pedig azzal vigasztalódott, hogy tréfálkozott a tulajdon szerencsétlenségén.

A kerékszegre járó asszony férje egy napon ellátogatott a komájához. Együtt találta a feleségével. Megkérdezte hát:

– Mondd, koma: az ökör restebb-e, vagy a feleséged?

Ez a csúfondáros kérdés úgy megbosszantotta a rest asszonyt, hogy nagy serényen maga adta meg a választ:

– Tudhatná kend magától is, hogy az asszony restebb. Hiszen az ökör maga hordja a szarvát, az asszony pedig a férjével hordoztatja.

Összehasonlítás

Dudáky Farkas uram jó barátságban élt a szomszédjával, Pölöckei urammal, ki borkereskedő volt, de azért szeretett tarokkozni, ami ritkán tulajdonsága a borkereskedőknek.

Ez volt a barátság egyik alapja. A másik az, hogy Pölöckei uramnál mindig válogatott szép leányok szolgáltak. Az öreg Dudáky pedig a vászoncselédeket a tarokknál is jobban kedvelte, ami viszont a tarokkozók között megy ritkaságszámba.

Különösen a tizennyolc éves Julika tetszett az öregnek. Kerülgette is, míg egyszer sikerült négyszemközt elkapnia.

– Adj egy csókot, húgom – mondta Dudáky uram –, nem bánod meg.

– Aztán miért akar a tekintetes úr éppen éntőlem csókot? – firtatta Julika.

– Azt szeretném tudni, vajon a te csókod édesebb-e, vagy a feleségemé?

– Ha csak erre kíváncsi a tekintetes úr – felelt Julika –, kérdezze meg Pölöckei uramat, ő majd megmondja.

A gyűlésjáró ember meg a felesége

Egy gazda sokat járt gyűlésbe, s emiatt gyakorta tért haza későn. A felesége zúgolódott, s untalan faggatta, miről tanácskoztak annyit a községházán.

– Arról – felelt a férj –, hogy jó volna, ha minden ember még egy asszonyt hozhatna a házhoz.

Fölpattant az asszony mérgesen.

– Nincs itt még egy asszony számára hely. Hisz magunk is alig férünk.

Az ember tovább járt a gyűlésekre, s későn érkezett haza éjjelről éjjelre.

– Mi az isten csodáját gyűléseznek kendtek annyit? – kérdezte az asszony.

– Most meg arról gyűléseztünk, hogy minden asszony még egy embert hozhat a házhoz. Csak hát egy nagy baj van.

– Mi az? – tudakolta az asszony.

– Hogy nem fér el.

– Már hogyne férne! – pattant föl az asszony. – Ezt a szekrényt errébb húzzuk, ott megfér az ágy. A sublótot arrább toljuk, ott megfér egy asztal. Van itt hely elég!

A titoktartás nem bolondság

Vasárnap délután Pendeleghi prókátor uram mindig sétára ment a feleségével. Egy csinos lány jött velük szembe, s a prókátor megjegyezte a feleségének, hogy legénykorában együtt hált ezzel a lánnyal, s az oly ostoba volt, hogy ezt megvallotta az anyjának.

– Csakugyan ostoba lehetett – mondta az asszony –, mert magam gyakorta háltam együtt az íródeákkal, s bizony soha meg nem fordult a fejemben, hogy anyámnak szóljak felőle.

Díszes gyülekezet

Egy dunántúli falunak meghalt a plébánosa. Új pap jött a helyébe, mégpedig egy szent életű férfiú. Mikor hívei felől érdeklődött, szavahihető emberektől megtudta, hogy az egyik gazda fiatal felesége módfelett erkölcstelen életet él, holott a boldogult plébános gyakorta megintette. Felháborodásában elhatározta, hogy az asszonyt nyilvánosan megbélyegzi.

Mivel első prédikációját Mária Magdolna napján tartotta, erre kedvező alkalom kínálkozott. Elmondta hát, minő förtelmekben múlatta napjait Mária Magdolna, s milyen példásan megtért azután. De ennyivel nem elégedett meg, hanem az asszonyokról kezdett beszélni:

– Sokan vannak tiközöttetek, szerelmes hallgatóim, kik nem isteni félelemből, hanem időtöltésből jönnek a templomba. És nem tudom, akad-e bár csak egyetlenegy az én fehérszemély hallgatóim között, ki Mária Magdolnához hasonlatosan igaz penitenciát tartana, vagy csak a legkisebb megbánását mutatná vétkeinek. Nem mindegyikőtökre értem én ezt, hanem értem kiváltképpen egyre, ki jelen van e gyülekezetben, holott nem méltó arra, hogy tisztességes asszonyok között mutatkozzék. Esztendők óta ocsmányságokban hentereg, s turkál bennük, akárcsak a disznó a sárban. S nemhogy javulni iparkodna, hanem undokságait újabb undokságokkal tetézi napról napra. Mivel pedig tulajdon vétkei szégyenkezést nem fakasztanak lelkében, magam borítom orcáját a szégyen pírjába. A szentírás azt mondja, hogy ha felebarátod vétkezik, intsd meg őt egyszer, intsd meg őt még egyszer, de ha intésednek foganatja nem lett, harmadjára mutasd meg őt a gyülekezetnek. Ez a bűnös asszonyállat, kiről beszélek, számos intéseknek utána is kitartott az ő becstelenségében, kötelességem, hogy megszégyenítsem mindannyiótok előtt. Ez az asszonyi állat pedig nem más... hanem az, kire e szent könyvet vetem.

Azzal a pap fölemelte a Bibliát, hogy a szándékát valóra váltsa. Meg is cselekedte volna minden bizonnyal, csak hát alig mondta ki, amit mondott, asszonyt egyet sem látott a templomban. Mert ahányan voltak, nagy fürgén mind a pad alá buktak, fejen ne találhassa őket a Biblia.

Aggodalom

Német katonaságot szállásoltak be a faluba. Időjártával a katonaság elvonult. Már messzire jártak, mikor egy szolgálólány sűrű könnyek között megvallotta asszonyának, hogy egyik német jóvoltából áldott állapotban van.

Megesik az ilyesmi hadas időkben sűrűn, az asszonyság nem szidta, hanem éppen vigasztalta a lányt. De az csak nem hagyta abba a keserves rívást.

– Csitulj már, lelkem – szólt rá az asszony –, hát nem hallod, hogy fölnevelem a gyereket?

– Nem azért sírok én, tekintetes asszony – mondta a megesett lány –, az szomorít engem, hogy azzal a gyerekkel, ha majd világra jön, senki egy árva szót sem válthat, hiszen nem fog tudni magyarul.

A hűség kulcsa

Hosszú útra kellett utaznia a férjnek, s nehéz szívvel indult el, mert olyannyira féltékeny volt csinos feleségére, hogy nemegyszer álmából is fölriasztotta a féltés. A falu határában járt már, mikor visszaemlékezett, hogy egyik barátja megígérte volt, hogy a napokban meglátogatja. Ráparancsolt szolgájára, hogy lovagoljon vissza, s tiltsa meg az asszonynak, hogy a látogatót ura távollétében elfogadja. A szolga egy árva szót sem szólt, hanem megrántotta a kantárt, s nemsokára ott állott a tornác előtt, hol az asszony elbúcsúzott volt az urától.

– A tekintetes úr azt üzeni – mondta a szolga –, hogy a tekintetes asszony rá ne üljön valamiképpen a kedvenc kutyája hátára.

– Eszemben sincs! – felelt az asszony, s útjára bocsátotta a szolgát. Hol bosszankodott, hol meg csodálkozott a különös tilalmon. Ezenközben előoldalgott az udvar végéről férjeura kedvenc kutyája, egy borjú nagyságú fehér komondor. Az asszony nézte, nézte, egyre kíváncsibban, s a komondoron járt az esze akkor is, mikor az ura barátja bejelentette látogatását.

– Jöjjön kegyelmed egy hét múlva – mondta neki –, akkor az uram is itthon lesz.

Alig gördült ki a látogató hintája az udvarról, a szép asszony fütyült a kutyának. Amaz odament hozzá, törleszkedett, a kezét nyalta, mikor azonban az asszony a hátára ült, úgy levetette, hogy nagyot nyekkent.

Negyednap megérkezett a féltékeny férj, ki a történtek felét az asszonytól, a másik felét a szolgájától tudta meg. A szolgának húsz forintot adott, amiért rálelt az asszonyi hűség kulcsára.

Maga kárán tanult

Megtetszett egy lányka a segédjegyzőnek, s udvarolni kezdett neki hevesen. A lány szívesen fogadta az udvarlást, mindamellett ügyesen zabolában tartotta szerelmesét. Elmúlt egy esztendő, s az udvarló még csak a homlokát sem csókolhatta meg a lánynak, nemhogy a száját. Bármennyire sarkantyúzta a vágyakozás, titkon örült, hogy a lány erkölcsében ily példásan szilárd. Megkérte hát a kezét, a lány boldogan mondott igent, a pap meg összeadta őket.

Mikor a násznép eloszlott s az ifjú pár maga maradt, az újdonsült férj e szavakkal dicsérte meg feleségét:

– Okos voltál, kedvesem, hogy társalkodásunk egész ideje alatt egy árva csókot sem engedtél. Éppen ez kapcsolt szorosabban hozzád. S ez jól van így, hiszen ha csak csókolództunk s szerelmeskedtünk volna, most bizonyára nem volnál a feleségem.

– De nem ám! – vágta rá az asszony hevesen. – Vagy tízszer megpróbáltam csókolódzással kezdeni, de mindig rajtavesztettem.

Érthetetlen büntetés

Kívánatos gömbölyded asszonyt vett feleségül egy kalmár, de hamarosan megbánta. A menyecske ugyanis rest volt. Nem amolyan mindennapi rest, amilyen akad itt is, ott is, hanem mutogatnivaló, ki még az ásításra is bajosan szánta rá magát, holott tudnivaló, hogy a lusták legfőbb foglalatossága éppen az ásítás.

A kalmár egy ideig tűrte a felesége iszonytató restségét, utoljára azonban elhagyta a béketűrése. Mikor egyszer látta, hogy a felesége orra előtt mákosra köpik a legyek az ünnepi kalácsot, rájuk sem szusszan, hogy elhessintse őket, előkapott egy botot, s eldöngette az asszonyt istentelenül. Amaz nyögött, s a könnyét ontotta, mert jajgatni és sírni nehezére esett volna lustaságában. De végtére csak kifakadt belőle a méltatlankodás:

– Hogy mersz engem verni, te gyilkos, hiszen semmit sem csináltam.

– Hisz éppen azért verlek, te szalmarohasztó, ágylankasztó, bolhanevelő!

Kinek van igaza?

Öreg volt a férj, fiatal a feleség. Eleinte példás egyetértésben éltek, utóbb azonban az asszonyka minduntalan nyafogott, hogy ez nem jó, az nem jó, ez kellene, az kellene. Utóvégre a férj megsokallotta, s így rótta meg az asszonyt:

– Miért duzzogsz untalan? Hát nincs jó dolgod? Hát nincs meg mindened, mit szemed s szád kíván?

– Az a baj, édes uram, hogy nekem nemcsak szemem és szám vagyon.

Ördögűző Dálnoki

Öreg ember volt az ölyvesi református pap, de a felesége fiatal. Egy este érte jöttek, hogy menjen sürgősen az alvégre egy házba, mert ott az ördög jelentgeti magát. Öllel viszi a tűzifát a színből, keveri a kását, csapra veri a hordót, meg is szólal olykor-olykor.

– Majd én elűzöm a tisztátalan lelket! – fogadkozott Dálnoki elszántan.

Mikor a színhelyre ért, előbb egy imát mondott el, majd a Bibliát kezdette olvasni az ördögnek, s közönkint rákiáltott, hogy menjen a pokolba. Az ördög egy darabig nem válaszolt. De aztán megsokallotta a nógatást, s megszólalt érthető emberi szóval:

– Jobban tennéd, ha magad mennél haza, mert mialatt engem űzöl, a feleséged a mesterrel múlatja idejét.

Hazarohant Dálnoki tiszteletes úr, s a mestert csakugyan ott találta a feleségével. Attól kezdve hívhatták ördögűzni, akkor sem mozdult hazulról, ha légióstul csatangoltak az ördögök Ölyvösön.

Bűncséplés

Régente a pap a gyónót nyilvános lakolásra is ítélhette. A bűnhődésnek ezt a módját bűncséplésnek nevezték, mivel a pap maga csépelte meg a vétkest tekercses kötéllel.

Egy szép fiatalasszony sokrendbeli csintalanságot gyónt meg a papnak. Emez kimondta az ítéletet. Mikor a férj megtudta, minő cudar szenvedések várnak szerelmetes feleségére, elvállalta helyette a büntetést.

A férj letérdelt alázattal, a pap pedig hozzálátott, hogy a bűnt kicsépelje belőle. A kötél csattogott, a férj nyögött, az asszony sem maradt szótétlen:

– Csak üsse, üsse, tisztelendő uram! Nagy bűnös vagyok! Megérdemlem!

Asszonyi panasz

Két asszony beszélgetett kávé mellett. A férjére panaszkodott mindkettő. Az egyik amiatt, hogy az ura iszik és kártyázik. A másiknak egyéb kifogásai voltak:

– Az én férjem nem italos, nem is kártyás, mégsem bízom benne, mert olyan hűtlen, olyan csapodár természete van, hogy még azt sem tudom bizonyosan, vajon Gyuszikám tőle való-e?

Utolsó kívánság

A haldokló férj intett fiatal feleségének, hogy szólni kívánna vele.

– Hadd hallom, édes férjem – hajolt hozzá az asszony.

– Nyugodtabban halnék meg – lihegte a férj haláltusája közben –, ha biztosítva látnám jövendődet. Menj hozzá Péter öcsémhez, ő gondoskodni fog rólad.

– Erre már magam is gondoltam – felelt az asszony.

Ha csak ez a baj!

Gergely gazda egész nap fát vágott a szakadó esőben. Mire megtért haza, bőrig ázott. Ledobta a szűrt magáról, s rászólt a feleségére:

– Szaladj csak ki, asszony, hozz egy villa szalmát, s gyújts be a kemencébe, mert úgy átáztam, a lélek is didereg bennem.

Az asszony, ki aznap még a lábát sem tette ki a szobából, nyújtózott egyet.

– Eszemben sincs, hogy kimenjek az esőbe! Minek ázzak meg én is? Menjen kend maga, hiszen úgyis merő víz.

Bosszankodott a paraszt a válaszon, de egy szót sem szólt, hanem vette a vödröt, s a vizet az asszony nyakába zúdította.

– Mit csinál kend? – riadozott amaz.

– Megáztattalak, hogy nagyobb kedved legyen kimenni.

Az alvó pap

Egy ember gyónni ment a feleségével. Elsőnek az asszony lépett be a gyónófülkébe. Miután elsorolta minden bűnét, várt, hogy a pap megadja a föloldozást. De a pap nem szólt. Az asszony azt hitte, hogy az orgonazengés miatt nem hallotta a pap beszédét, fölkelt, s hazament, hogy elimádkozza a szokott penitenciát.

Helyébe a férje állott be a gyónófülkébe. Ő is várakozott egy darabig, de a pap csak nem szólalt meg. Épp akkor némult el az orgona, s a nagy csöndességben horkolás hallatszott.

– Tisztelendő uram, kegyelmed aluszik! – mondta a férj.

Amaz fölriadt a hangos szóra, s szégyenkezve ekként válaszolt:

– Hogy aludnék, asszonyom. Ott tartottunk, hogy kegyelmed három ízben együtt hált azzal az ifjú kapitánnyal, ki a házukban lakik.

Özvegyeknek való vigasztalás

Élt a szegedi alvégen egy derekasan megtermett asszony, kinek ura belefulladt a Tiszába. A fiatal özvegy oly zengedelmes siránkozást csapott, hogy a szomszédasszonyok felváltva vigasztalták, s igyekeztek reményt csöpögtetni a lelkébe. Utóvégre a termetes özvegyből kifakadt a bánat.

– Ne fárasszák magukat kendtek, nem asszonyi, hanem férfivigasztalásra van nekem szükségem.

Válóok

Egy szép fiatalasszony válni akart a férjétől. A tárgyalás napján megjelent a bíróság előtt, hol megkérdezték tőle, miért elégedetlen az urával.

A szép hölgy mélyen elpirult, majd engedélyt kért, hogy mit szóval elmondani szégyell, leírhassa.

– Tessék – biztatta a bíró, s az íróasztalra mutatott.

A fiatalasszony leült, vette a tollat, s anélkül, hogy megmártotta volna a tintában, írni kezdett.

Egy darabig a bíró elnézte ezt az érthetetlen tevékenységet, majd figyelmeztette a panaszost:

– Hogy akar írni, ha nincs tinta a tollában?

– Az én panaszom is ilyenforma – válaszolt a fiatalasszony.

A kíméletes férj

Egy javakorabeli férfi öregecske, csúnyácska, de vagyonos özvegyet vett feleségül. Az új asszony naphosszat heverkőzött, kényeskedett, lustálkodott. A háztartást bitangjára hagyta, a férjéről nem gondoskodott. S akármit kért tőle a férje, akárhova hívta, mindig ugyanazt válaszolta:

– Jobban is kímélhetne engem kegyelmed.

Végtére ráunt a férj a zsörtölődésre, s máshol kereste mulatságát.

Akármilyen megátalkodott lustaságban élt az asszony, mégis rajtakapta az urát a komornával, s szidni, csepülni kezdte gyalázatosan. A vihar lecsillapultával a férj azzal mentegette magát, hogy azért virgonckodott a komornával, mert a feleségét kímélni akarta.

– Ebben az egyben én soha kegyelmedtől kíméletet nem kértem, és nem is fogok kérni! – mondta az asszony határozottan.

Könyv vagy kalendárium

– Szép erény a szorgalom – vallotta mindenkor Kanálossy professzor. S hogy eme szép erényben minél fényesebben kitűnjék, mindennap elvonult dolgozószobájába, hol tudományban gyarapította elméjét három órától hatig. Egy alkalommal tovább időzött könyvei társaságában, mint szokásosan, s a felesége bekopogtatott hozzá.

– Mit keresel itt? – kérdezte a tudós professzor.

– Valamit, kedves uram – felelt az asszony.

– Hadd hallom.

– Könyvvé szeretnék változni.

Megütődött a derék professzor ezen a különös kívánságon, s mivel az értelmét nem fogta föl, megtudakolta nagy szórakozottan, ugyan mi végből áhítozik a felesége ilyen gyökeres változásra.

– Kegyelmed szüntelenül könyvekkel múlatja idejét, s ha én is könyv volnék, bennem is áhítattal lapozgatna.

A professzor eltűnődött a felesége válaszán, majd megszólalt:

– Nem ellenzem a változást – mondta komolyan –, de csak akkor, ha kalendárium lesz belőled.

– S miért éppen kalendárium? – firtatta az asszony.

– Mert abból minden évben újat vásárolhat a gyarló ember.

Az obsitos meg a kocsmároslány

Hazafelé mentében egy obsitos megszállott egy kocsmárosnál. Ennek a kocsmárosnak csinos lánya volt, nemcsak csinos azonban, hanem férfira áhítozó.

Mikor az obsitos látta, hogy a lány esze mindig csak egyazon dolog körül forog, elújságolta neki, hogy ő a királyi udvarról jön, ahol azt végezték, hogy a kicsinyke szájú leányoknak két ura legyen.

– Csakugyan? – kérdezte a kocsmáros lánya, s a szája egyszerre gyűszűnyivé csöpörödött. – S mi lesz a nagy szájúak sorsa? – folytatta a tudakolást.

– Azoknak három férjet adnak – válaszolt az obsitos.

– Igazán? – kérdezte a lány, s a szája a füléig hasadt.

A próba

A féltékenység közönséges emberi tulajdonság. Valamint az is közös sorsa a szerelmükben megcsalatott férjeknek, hogy utolsónak szereznek tudomást dísztelen állapotukról.

Élt egyszer Budán egy ravasz patikárius. Ennek a patikáriusnak szemrevaló fiatal felesége volt. Maga sem tudta, miért, egy nap a férj kételkedni kezdett felesége hűségében. Semmi gyanúsat nem észlelt, mindamellett kételkedett. S ha már kételkedett, úgy határozott, hogy végére jár a gyanújának. Elbúcsúzott a feleségétől, s útra kelt, ahogy a terve megkívánta.

Megtérvén útjáról megparancsolta a feleségének, hogy forraljon tejet, mert egy újfajta orvosságot akar megpróbálni. Furdalta az asszonyt a kíváncsiság, ugyanbizony mire hasznos az új orvosság, s nem is nyugodott, míg az ura ki nem elégítette a kíváncsiságát.

– Látod-e ezt a fehér port? – kérdezte a patikárius.

Látta az asszony, hogyne látta volna.

– Nohát – folytatta az ember –, ezt a port én egy világhírű orvostól kaptam. Ez a por arra alkalmas, hogy vele a férjek feleségük erényét megpróbálják.

– Aztán miként ad hírt ez a por az asszonyok hűsége felől? – tudakolta a patikáriusné.

– Olyan módon – magyarázta a férj –, hogy én ezt a port most meleg tejjel megiszom. Ennek utána lefekszem a hitvesi ágyba, te meg mellém fekszel. Ha hűséges voltál hozzám, nem történik semmi. Ha megcsaltál, reggelre macskává változom... Ihatom? – kérdezte a patikárius a magyarázat végeztével.

Mire az asszony jókedvvel biztatta, hogy igya csak bátran, mert reggelre úgy ébred, ahogy lefeküdt volt.

Azzal a férj fölhajtotta az orvosságot, a lámpát elfújták, s elaludtak békében.

Reggel az asszony fölébredt, s elszörnyülködött szertelenül. Mivelhogy nem a férje feküdt mellette, hanem egy kilottyant nyelvű döglött kandúr. Akkor az asszony sírni, jajveszékelni kezdett, amint következik:

– Ó, ti világ szégyene, aljas fajzatok, undokságos paráznák, nősző bitangok! Miattatok jutottam korai özvegységre! Miattatok változott macskává az én szerelmetes férjem, kit jobban szerettem az ételnél, amit befalok! Miattatok pusztult el élete virágjában, s borította örök gyászba a lelkemet! Forduljon ki a szemed, te átkozott kapitány! Neked, te hitszegő várispán, szalonnás fekély lepje be az ábrázatodat! Téged, gálád fegyverkovács, a tulajdon beleddel fojtsanak meg! Beléd, gyalázatszülte doktora, holtig tartó hideglelés álljon, s ahány szót szólsz, annyi fogad peregjen ki! S nektek, papok, kalmárok, katonák, bírák, prókátorok, a cifra nyavalya szaggassa szét a gyarló testeteket! Mert ha ti le nem vesztek a lábamról, meg nem igéztek, babonáztok, az én szerelmes férjem most is élne, s nem bűzlene itt a hitvesi ágyon döglött kandúri állapotban!

Azzal rávetette magát az ágyra, hogy a bánatát megcsapolja. És sírt, sírt, özönben hullott a könnye.

Talán még most is sírna, ha a férje ki nem mászik az ágy alól.

– Megfogtalak – mondta, s addig verte az asszonyt, míg bele nem fáradt.

Felhasznált források

Adoma-Tár. Magyar népadomák, élczek és furcsa ötletek gyűjteménye. Pest, 1871.

Andrád Sámuel: Elmés és mulatságos rövid anekdoták. Bécs, 1789-1790.

Aszalay József: Szellemi omnibus kéjutazásra az élet utain. Pest, 1855-1856.

A Bach-korszak adomákban. Összegyűjté egy Bach huszár. Pest, 1869.

Baczur Gazsi (Kulcsár Ernő): Jogász humor. Bp. 1878.

Bánó István: Baranyai népmesék. Bp. 1941. (Új magyar népköltési gyűjt. 2.)

Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái. Bp. 1878.

Beöthy László: Laczikonyha. Pest, 1855.

Berze Nagy János: Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. Bp. 1907. (Magyar népköltési gyűjt, új folyam 9.)

Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok. Pécs, 1940.

Bornemisza Péter: Ördögi kísértetekről, avagy rettenetes utálatosságáról ez megfertezett világnak. Sempte. 1578.

Czigányadomák. Bp. 1898. (Jó könyvek. 53.)

Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások. Szeged, 1820.

Garam (Szokoly Viktor): Élczek és adomák. Pest, 1858.

Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg, 1948.

Gracza György: Nevető Magyarország. Bp. 1901.

Győrffy Lajos: Víg diák. Esztergom, 1887.

György Lajos: Világjáró anekdoták. Bp. 1938.

Halálranevettető könyv, az életnek minden óráira... Pest, 1811.

Hermányi Dienes József: Nagyenyedi síró Heraklitus és hol mosolygó s hol kacagó Demokritus. 1762. (Kolozsvár, 1943.)

Horger Antal: Hétfalusi csángó népmesék. Bp. 1908.

Kálmány Lajos: Hagyományok. Vácz, 1914.

Kálmány Lajos: Szeged népe. Arad, 1881-1891.

Kis János: Kellemetes időtöltésre való elmés nyájasságok. Sopron, 1806.

Kónyi János: A mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményű furtsa történetek. Buda, 1786.

Kőmíves János: Gondűző. Eger, 1867.

Lármás őrmester bakabölcsessége. Adomák a bakaéletből. Bp. 1898. (Jó könyvek. 58.)

Lauka Gusztáv: Szellemi szikrák. Pest, 1862.

Mailand Oszkár: Székelyföldi gyűjtés. Bp. 1905. (Magyar népköltési gyűjt, új folyam 7.)

Mulattató. Szép literatúrai gyűjtemény. Szerk. Harsányi Pál. Pest, 1832.

Nagy Ignác: Bors és paprika. Pest, 1845.

Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék. Gyoma, 1935.

Pálffy Aladár: Mózsi bá és társai. Góbéságok, Székelyudvarhely, 1907.

Petheő Dénes: Huszárdolgok. Pest, 1864.

Péczeli József: Haszonnal mulattató mesék, Győr, 1788.

Pipafüst. Hatszáz válogatott adoma. Szegzárd, 1898.

Simonyi Zsigmond: Tréfás népmesék és adomák. Bp. 1902. (Nyelvészeti füzetek. 4.)

Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés. Bp. 1924. (Magyar népköltési gyűjt, új folyam 14.)

Tali Ferenc Lajos: A világ 1200 legjobb anekdotája. Bp. 1931.

Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. Bp. 1912-1913.

Tréfaberki Tivadar: A vidám társalkodó. Pest, 1830.

Tréfás és csúfolódó erdélyi népköltészet. Kolozsvár, 1942.