8

Claire nem ment el a ceremóniára. A közösség csaknem minden tagja ott volt minden évben. De minden üzemben maradnia kellett egy ügyeletesnek, és Claire önként jelentkezett erre a feladatra a Halgazdaságban. A szülőanyákat, a hordozókat felmentették ez alól a kötelezettség alól, így Claire az előző két ceremónián sem vett részt, és most ráébredt, hogy nem is igazán érdekli a kétnapos esemény.

A Névadás és az Új gyermekek Családba Helyezése volt mindig az első programpont, hogy a kicsiket elvihessék, és ne zavarják meg a ceremóniát. Claire mindent megtett volna, hogy ott lehessen, ha az ő gyermekét, Abe-et (igyekezett azon a néven nevezni magában, amit véletlenül meghallott) adják gondviselőkhöz. De arra csak egy év múlva kerül sor, más gyerekek családba helyezése pedig kevéssé csigázta fel.

A Házasítás sem hozta lázba. Hozzá hasonlóan a többség unalmasnak találta a Házasítást, ami természetesen fontos volt ugyan, de nem igazán tartogatott meglepetéseket. Ha a közösségnek egy felnőtt tagja házastársat igényelt, a bizottság hónapokig, olykor évekig mérlegelt, hogy megfelelően választhasson: a házastársaknak személyiségükben, tettrekészségükben, értelmi képességeikben, szorgalmukban és minden más jellemvonásukban is illemük kellett egymáshoz. A házastársakat minden évben a ceremónián hirdették ki, és ezt követően egy lakóegységben éltek. Három évig figyelték és elemezték a közös életüket, és csak ezután igényelhettek gyereket, ha akartak. Az Újgyermekek Családba Helyezése tényleg sokkal izgalmasabb volt, mint a Házasítás.

Claire ezen merengett, miközben a kihalt laboratórium folyosóit rótta némán és tétlenül, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy eltűnődik a lehetőségen, ő vajon kérvényezhetne-e házastársat. Szülőanyaként nem tehette volna. De most? Rolf, a munkatársa már beadta a kérvényét, és most várt. Ahogy Dimitri is, ezt Claire hallomásból tudta. De ő kérvényezhetne? Elég idős már hozzá? És ha igen? Nem tudta. Az átlagpolgárokra vonatkozó szabályok kristálytiszták voltak, közismertek, és mindenki lelkiismeretesen betartotta őket. De Claire helyzete nem volt hétköznapi. Nem tájékoztatták túlságosan kimerítően, amikor elküldték a Szülőközpontból. Mintha mindenki érdeklődését veszítette volna iránta.

Legalábbis ők. Claire-nek halvány elképzelése sem volt róla, kik ők valójában. A döntéshozók. A bizottságok. A hangok, amelyek a hirdetményeket bemondták a hangosbemondókba, olyanokat, mint a ma reggeli: Kérjük, mindenki menjen a Gyűlésterembe a ceremónia megnyitójára.

Megnézte, mennyi az idő. Késő délelőttre járt. A házastársakat már összeházasították, az újgyermekek nevét kihirdették, és családba helyezték őket. Nemsokára jön a déli szünet, amikor asztalokat állítanak fel és kiosztják az előrecsomagolt élelmiszeradagokat odakint a Gyűlésterem előtt. Aztán újra behívják őket a Korosodás Ceremóniáira.

A gyerekeket csoportokba rendezték: a hetesek például idén kapják meg az elölgombolós kabátjukat, a kilencesek pedig az első biciklijüket, amit rendszerint nagy üdvrivalgás kísér. A tízesek haját levágják, a kislányok elveszítik súlyos copfjukat, majd jönnek a takarítók, és gyorsan összeseperik a temérdek hajat. A Korosodás Ceremóniája általában pergően halad, sok tapssal és némi nevetéssel, mert minden évben megesik, hogy valaki könnyekben tör ki ezért vagy azért, vagy esetleg kényszert érez rá, hogy hencegjen a színpadon, és valami bolondságot csináljon.

Claire gyerekfejjel sok ilyen rituálén vett részt. De most nem bánta, hogy ki kell hagynia.

A Tizenkettő Ceremóniája, amely a második nap reggelén veszi kezdetét, kiemelt eseménynek számít. Itt történhetnek váratlan dolgok, amikor a gyerekek megkapják a beosztásukat. Claire mindig is nagyon szórakoztatónak találta figyelni, hogyan osztják ki a foglalkozásokat. Egészen addig, amíg ő meg nem kapta a sajátját. Természetesen.

Nos. Ez már a múlté. De igencsak örült, hogy ma nem kell ott lennie a közönség soraiban, és nem kell végighallgatnia, ahogy más fiatal lányokkal közlik, hogy semmi másra nem találták alkalmasnak őket, csak a szaporodásra.

Különösnek tűnt a csend, most, hogy mindenki egész napra elment. Tényleg nem volt sok dolga, egyszerűen csak ott kellett lennie, és ügyelnie kellett rá, hogy ne történjen semmi baj. Tulajdonképp mindent – a laboratórium hőmérsékletét, páratartalmát, fényviszonyait – előrelátóan beállítottak, és ellenőrzés alatt tartottak. Claire időről időre ránézett a számítógép képernyőjére, milyen üzenetek érkeztek be a Halgazdaságba, de nem volt semmi sürgős.

Kilesett az ablakon a szállítóhajóra, amely horgonyt vetett a kikötőben. Rosszkor jött. Mivel most zajlik a ceremónia, kénytelen lesz két napig vesztegelni, mire kipakolják. De talán a legénység örül is neki, hogy lett egy kis szabadideje, futott át Claire agyán. Azon mélázott, mit csinálhatnak a váratlan vakáció alatt. Korábban már megfigyelte őket, hallotta, ahogy cipekedtek, rakodtak, hurcolkodtak, szervezkedtek. A ruhájuk szokatlan volt: nem a közösség bő szabású tunikáját viselték. Enyhe akcentussal beszéltek, és a hanghordozásuk idegen volt.

Claire-t sosem érdekelték különösebben azok, akik a Másholból jöttek. Ez is része volt az elégedettség érzésének, amit mindig is érzett. A közösségi telep elég volt neki.

Most, ahogy bámulta a súlyos terhekkel megrakodott horgonyzó hajót, azon vette észre magát, hogy a legénységére gondol.