4

Faluban rendszeresen tartottak ünnepségeket. Mindig volt rá valami alkalom: aratás, nyár közepe vagy egy esküvő. De ok sem igazán kellett hozzá. Az emberek vágytak a mulatozásra, a nevetésre, arra, hogy kiöltözhessenek és jót ehessenek – degeszre tömjék a bendőjüket –, így aztán rendszeresen tartottak ünnepségeket.

Kira a gyerekeket élénk színű, hímzett ruhákba öltöztette, amelyeket maga tervezett és hímzett. Mesterien bánt a tűvel. Sokan felkeresték, hogy varrjon nekik esküvői ruhát, és még mindig beszéltek arról a kézzel szőtt, mindenféle madáralakokkal gazdagon díszített lepelről, amelybe az édesapja testét bugyolálta a temetése előtt. Kira apja vak volt, a hangok jelentettek számára mindent. Ismerte minden madár füttyét – utánozni is tudta őket –, és az erdő kis szárnyas teremtményei nem féltek tőle, a tenyeréből ettek. Egész Falu egybesereglett, hogy búcsút vegyen tőle, amikor örök nyugalomra helyezték, de csupán a sokadalom dalát lehetett hallani azon a napon, a madarak elnémultak, akárha gyászolnának.

Kira mélykék ruhát öltött az ünnep tiszteletére, a szandálja pántjaiba és a hosszú hajába is kék szalagot font. Jonas ámulattál és szeretettel mosolygott rá, noha ő maga az ünnepnapokon is egyszerű ruhát viselt: házi szövésű inget és durva anyagú nadrágot. Csak a szemét forgatta, amikor a felesége a gallérjára tűzött egy kék virágot, amelyet a kertben szedett. Jonas nem volt oda az ékességekért. Egyszerű ízlése volt.

Annabelle és Matthew fel-alá szaladgált, mászott a nagyszobában, kacarászott, míg Kira becsomagolta a tortát, amelyet sütött, és beletette egy kosárba, amelyet margarétákkal és páfránnyal díszített fel. Ficánk ásított egyet, és feltápászkodott a pokrócáról, ahol éppen szundított. Megérezte az izgalmat, és nem akart kimaradni belőle. Kira észrevette az eb hirtelen támadt érdeklődését, felnevetett, és lehajolt, hogy egy virágot kössön a nyakába.

– Így ni! – mondta. – Most már alkalomhoz illő az öltözéked. Ficánk a farkát csóválta, és követte a családot, amikor felkerekedett. Jonas vitte a kosarat, amelyben a torta volt, Matthew pedig az apja nyakában ült. Annabelle az anyja kezét szorongatta, míg Kira a másik kezével faragott botját markolta, amely nélkül nem tudott járni. Az ösvény kanyarulata felől zenét hallottak, flóta-és hegedűszót: ezen a helyen gyűltek össze a falusiak mulatozni.

*

Nagyon kicsi falu volt, amelyet sok-sok évvel ezelőtt kitaszítottak csoportja alapított. Háborúkból vagy mindenféle nehézség elől menekültek, gyakorta a saját nemzetségük vagy falujuk üldözte el őket, és sebesülten érkeztek ide. Erőt merítettek egymásból, és közösséggé kovácsolódtak. Szeretettel fogadtak minden jövevényt.

Időről időre, minden évben szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy nem lenne szabad több menekültet befogadniuk, mert Falu kezd zsúfolttá válni, és az újak néha nehezen alkalmazkodnak a helyi szokásokhoz és szabályokhoz. Viták lángoltak fel, kérvényeket adtak be, és tárgyalásokat tartottak.

És mi van, ha az egyikük a lányom szíve választottja?

Olyan furcsa akcentussal beszélnek!

Mihez kezdünk, ha nem jut mindenkinek munka?

Miért támogatjuk őket, amíg be nem illeszkedtek a közösségünkbe?

Jonas, aki akkoriban még vezető volt, finoman, de határozottan emlékeztette rá a falusiakat, hogy egykor ők is száműzött idegenként érkeztek ide, ahol mindannyian új életet akartak kezdeni. Végül megszavazták, hogy minden maradjon a régiben: Falu menedékhely marad, ahol mindenkit szívesen látnak.

Gyermekkorában Gabe ásítozott és csak a száját húzta, amikor az osztálya – a többi osztályhoz hasonlóan – felkereste a falumúzeumot, hogy megismerje a település történelmét. A történelem unalmas, gondolta Gabe. Kínosan érezte magát, amikor a tárlatvezető, aki különféle közlekedési eszközöket mutogatott nekik a Menekültek járművei című kiállításon, rábökött egy ütött-kopott, piros szánkóra, és azt mondta, hogy egy bátor Jonas nevű fiú érkezett ezen a hóvihar kellős közepén egy haldokló csecsemővel a karjában.

– Mára pedig, ahogy azt mindannyian tudjátok, Jonas Falunk vezetője lett, a csecsemő pedig, akit magával hozott, egészséges fiúvá cseperedett – folytatta a tárlatvezető drámai hanghordozással –, akit Gabrielnek hívnak.

Az osztálytársak Gabe-re vigyorogtak. Egymást böködték, és vihorásztak. Gabe unalmat színlelt. Elfordult a vitrintől, és lehajolt, hogy megvakarjon a lábán egy nem létező rovarcsípést.

A legelső telepesek, akiknek történetét a múzeum bemutatta, már megvénültek vagy meg is haltak. Kira apja, Christopher Falu temetőjében aludta örök álmát a fenyőerdő mellett. Hajdanán egy távoli közösségben élt, az ellenségei súlyosan megsebesítették, és magára hagyták meghalni, ám ő vakon elbotorkált Faluig, ahol megmentették. Látónak hívták, és szép hosszú életet élt méltóságban és bölcsességben. Most Kira gondozta a sírját. Néha magával vitte a kicsiket is, ha gazolt vagy meglocsolta a zsenge, illatos, bíbor kakukkfüvet, amelyet ő maga ültetett.

Christopher-t a nevelt fia, Matty mellé temették. A falusiak jó kedélyű fiatalemberként emlékeztek Matty-re, aki belehalt az ismeretlen gonosz erők elleni harcba, amelyek Falut fenyegették azokban a kíméletlen időkben sok-sok évvel ezelőtt.

Ahogy az esti ünnepségre tartva elhaladt a temető mellett, Gabe ezekre az időkre gondolt, és felidézte a napot, amikor Matty testét megtalálták, és hazahozták. Kisfiú volt még akkor, nyolcéves, a Gyermeknevelő Intézet izgága lakója, akinek a legnagyobb örömöt a magányos kalandok okozták, és fittyet hányt a tanulmányaira. De Matty-t mindig szerette, mert olyan odaadással gondozta, segítette Látót, és lendületesen, jókedvűen vette ki a részét a Faluban adódó munkákból. Matty tanította meg rá, hogyan tűzze a csalit a horogra, hogyan dobja be a vízbe, ő mutatta meg, hogy kell sárkányt készíteni és eregetni. A halála napján Gabe szíve összetört, leroskadt az erdő vastag törzsű fáinak árnyékában, és nézte, ahogy a falusiak sorfalat állnak az ösvény mentén, és tisztelettel hajtanak főt a hordágy előtt, amelyen a szerencsétlenül járt fiút viszik lassan a sír felé. Gabe-et megijesztették a saját érzései, és csak szótlanul hallgatta a gyászos jajveszékelést, amely feltört a közösség tagjaiból.

Azon a napon megváltozott. Egész Falu más lett. A szeretett fiú halála megrendítette őket, és mindenki igyekezett rászolgálni arra az áldozatra, amelyet a fiú hozott értük. Kedvesebbé, törődőbbé, figyelmesebbé váltak. Keményen küzdöttek azért, hogy gyökerestül kiirtsák azokat a szokásokat, amelyek elkezdték megmérgezni a közösségüket, és a még olyan ártalmatlannak tűnő dolgoktól is megszabadultak, mint a szerencsegép. Egy egyszerű játékgép volt, amely savanyúcukorral jutalmazta a nyertest.

Évekkel ezelőtt egy titokzatos, baljós alak, akit Cseremesterként ismertek, hébe-hóba felbukkant Faluban, és csiricsáré, kísértésbe vivő dolgokkal izgalmat keltett, de mindig csak fejetlenséget és elégedetlenséget hagyott maga után. Jonas, a vezető átlátott rajta, érezte a benne lakozó gonoszt, és ragaszkodott hozzá, hogy ne engedjék be többé Faluba.

Miután megszabadultak a kapzsiság és mohóság veszélyétől, amelynek árnyéka akkoriban mindenkire rávetült, a falusiak úgy döntöttek, minden évben megünneplik ezt a napot.

Gabe megállt az ösvényen egy pillanatra. Észrevett egy csokor friss virágot a kő mellett, amelybe Matty nevét vésték. A falusiak gyakran adóztak így Matty emlékének, mert a fiú jobb emberekké tette őket. Gabe sokkal meghittebb módját választotta a hálának. Felidézett magában egy beszélgetést, amelyet egykor a nálánál kicsit idősebb fiúval folytatott, akit úgy csodált.

– Jobban kellene figyelned az iskolában, Gabe – mondta Matty.

Gabe-nek aznap tovább bent kellett maradnia az iskolában korrepetáláson. Aztán Matty-vel ült a folyópart egyik kiugró szikláján.

– Nem szeretek iskolába járni – felelte Gabe, és megtapogatta a horgászzsinórt.

– Én sem szerettem. Makacs voltam és szertelen, akárcsak te. De Látó felkarolt, mert nagyon megszeretett.

Gabe vállat vont.

– Velem senki sem törődik.

– Dehogynem! A vezető. És én is.

– Na, igen – ismerte el Gabe.

– A vezető hozott ide. Nagyon megszenvedte.

Gabe a szemét forgatta.

– Te is a múzeumban hallottál róla a tárlatvezetésen? Bárcsak ne mesélnék el fűnek-fának azt a bugyuta történetet! Adsz másik csalit? Valahogy megszökött a horogról.

Matty türelmesen segített neki újabb csalit feltűzni a horgára.

– A tudás fontos dolog – magyarázta közben. – Jonasból is így lehetett vezető. Mert tanult.

– De nekem eszem ágában sincs vezetőnek lenni.

– Ahogy nekem sincs. De szeretnék tudni dolgokat. Te nem?

Gabe felsóhajtott.

– Néhány dolgot igen. De a matek nem tartozik közéjük. Meg a nyelvtan se.

Matty elnevette magát. Aztán ismét elkomolyodott.

– Gabe!

– Tessék?

– Egy nap majd rájössz, hogy van valamiféle adottságod. Néhányunknak van, és te is ilyen vagy. Biztosan tudom.

Gabe a csalival és a horoggal bíbelődött. A beszélgetés valahogy önbizalmat adott neki.

– Tudom – folytatta Matty –, hogy nehéz beszélni róla, mert megérteni is nehéz. De ez is csak amellett szól, hogy tanulj. Fel kell készülnöd. Egy nap majd megtudod, mire rendeltettél. Talán valami veszélyes küldetés vár rád. Ezért kell felkészülnöd, Gabe. Szükséged lesz a tudásodra.

– Nézd! – kiáltott fel Gabe, hogy témát váltson. – Ott egy hatalmas pisztráng a szikla árnyékában! Elbújt. Lát minket. Nézd a szemét!

Matty szeretetteljesen felsóhajtott, és a nagy halra nézett, amely a sötét vízben lebegett a szikla tövében. A pisztráng ekkor odébb húzódott, mintha megérezte volna a feltűnő érdeklődésüket, csillogó szeme ide-oda ugrált. Matty figyelte.

– Azt hiszi, megmenekülhet előlünk, ha a sötétben ólálkodik. De minket ugyan nem tesz lóvá, Gabe! Ahhoz korábban kell felkelnie! Gyerünk! Próbáljuk meg elkapni.

Ahogy felidézte magában a párbeszédet, Gabe emlékezett mindenre: a nevetésre, az elgondolkodtató szavakra, a napsütésre, a lassan hömpölygő víz hullámverésére, az óvatos mozdulataikra, ahogy igyekeztek becserkészni a nagy, ezüstös halat, és ahogy elkapták, majd visszadobták. Évekkel ezelőtt történt, és soha többé nem volt alkalmuk rá, hogy így beszélgessenek.

Matty-nek igaza volt a tanulással kapcsolatban. Gabe mindent megtett azért, hogy javítsa az iskolai előmenetelét, és most kifizetődtek a fáradozásai: megérte matekozni, mert jó szolgálatot tettek neki az ismeretei, amikor kimérte és összeillesztette a csónakja deszkáit.

Most mégis azt kívánta, bárcsak ne érezte volna feszélyezve magát aznap, és jobban megbízott volna Matty-ben. Éppen abban az időben fedezte fel az adottságát, a beleérzés képességét, amely igencsak összezavarta.

Az egyik szokványos ünnepen történt. Talán nyár közepén, gondolta most, ahogy felidézte az esetet. A többi vele egyidős, nyolc-kilencéves fiúval együtt a versenyt figyelő tömegben álldogált. Két falusi férfi feszült egymásnak. A testüket olajjal kenték be, ezért csúszott a kezük, amikor birokra keltek egymással. A sokadalom buzdította őket, a férfiak felvették a kiindulási testhelyzetet, egyik lábukról a másikra álltak, és a megfelelő pillanatra vártak, hogy egymásnak essenek, és leteperjék egymást. Gabe minden idegszálát megfeszítve figyelte őket, és egyszer csak azt vette észre, hogy ő is jobbra-balra lépdel a porban, toporog, utánozza a birkózókat. A kedvencére összpontosított, Millerre, aki minden ősszel a gabonabetakarítást intézte. Miller termetes, rokonszenves fickó volt, aki néha, az uborkaszezon idején csapatokba szervezte a fiúkat, és jópofa játékokat tanított nekik, amiket a mezőn játszhattak. Még a kemény küzdelem hevében is nevetett, amikor végre fogást talált az ellenfelén, és a földre kényszerítette.

Gabe, miközben csontos teste úgy mozgott, akár a birkózóké, azon tűnődött, milyen érzés lehet Miller bőrében lenni: milyen lehet erős férfinak lenni, aki ura az izmainak és a tagjainak. Váratlanul csend borult rá. Már nem hallotta a birkózók nyögéseit, a tömeg óbégatását, a kutyák vakkantásait, a hegedűszót. Érezte, ahogy néma csendben mozog. Beleérezte magát Miller helyzetébe – noha akkor még nem találta ki ezt a szót belebújt Miller bőrébe. Ő maga lett Miller. Megtapasztalta, milyen Millernek lenni. Egy pillanatra Millerré vált. Futólag megérezte, milyen az erő, a hatalom, a győzelem, a harc és a diadal mámora.

Aztán újra felharsantak a hangok. Gabe visszatért. A sokaság üdvrivalgásban tört ki, Miller győzedelmesen a magasba nyújtotta a karját, majd lehajolt, és talpra segítette a hahotázó ellenfelét. Gabe összeroskadt, és a földön kuporgott egy ideig az ujjongó emberek között, levegő után kapkodott, kimerült, zavart és izgatott volt.

Ezután sokszor megtörtént még vele a dolog. Később aztán megtanulta felismerni, mikor jön, és megtanulta irányítani. Egyszer, emlékezett vissza bűntudatosan, megpróbált csalni az iskolában a képessége segítségével. Ült a padjában, szerencsétlenkedett egy matekpéldával – törtekkel, amelyeket nem tanult meg rendesen –, majd felnézett Mentorra, a tanítójukra. Az ablaknál állt, és a táblát nézte, amelyre felírta a példát.

Ha bele tudnám képzelni magam Mentor helyébe, ha belelátnék a fejébe, gondolta Gabe, egykettőre megoldhatnám ezt a feladatot. Összpontosított. Lehunyta a szemét, és Mentorra gondolt, a tudására, arra, milyen érzés lehet a bőrében lenni. És máris jött a csönd. Érezte, hogy a tudata lassan a tanító felé mozdul. Másodperceken belül ott volt, belebújt a bőrébe, megtapasztalta, milyen lehet Mentornak lenni.

A dolog bevált. Csakhogy nem úgy, ahogy Gabe tervezte. Nem találta meg a választ a kérdésre. Ehelyett túláradó tudásvágyat és szenvedélyes érdeklődést talált, na meg szeretetet a gyerekek iránt, akik a padjaikban ültek, ahogy Gabe is. Érezte, hogy Mentor szereti a diákjait, bízik bennük, és reméli, hogy sokat tanulnak tőle.

Az érzés gyorsan elmúlt, ahogy mindig, és Gabe a tenyerébe temette az arcát. Az osztály nyüzsgése visszatért, és a háta mögött ott termett a tanító.

– Minden rendben, Gabriel?

Gabe reszketett. Könnybe lábadt a szeme.

– Nem érzem jól magam – suttogta.

Mentor hazaengedte, és Gabe komótos léptekkel távozott az iskolából, miközben megfogadta, hogy ezentúl tanulni fog, s nem okoz többé csalódást az oktatójának, mint ahogy a múltban oly sokszor tette.

Sosem beszélt az esetről senkinek. A beleérzés képessége személyes ügynek tűnt, olyasvalaminek, ami egyedül annak az embernek válik a javára, és aminek ijesztő voltát egyedül kell elviselnie.

Most azonban azt kívánta, bárcsak bizalmasan meggyónta volna Matty-nek, amikor megvolt rá a lehetősége. És nem csak a beleérzésről kellett volna mesélnie. Azt is bevallhatta volna, milyen elkeseredetten vágyódik az anyja után. A lakótársait nem avathatta be, kiröhögték volna. De Matty megértette volna. A vágyódás pedig magányos dolog, nagyon magányos.

Lehajolt, felvett egy kavicsot az ösvényről, és Matty sírja felé hajította. Finoman nekikoccant a kőnek, majd a földre hullt, oda, ahol már több kavics is hevert a virágok mellett. Gabe dobta oda mindet.

– Szia! – suttogta.

A Pavilonból, ahol az ünnepséget tartották, zene szűrődött ki, s Gabe fülét vidám gyerekhangok ütötték meg. A barátaira gondolt, a játékokra, amelyeket együtt szoktak játszani, meg a versenyekre és a táncra. A csinos Deirdrére gondolt, akinek szeplők pettyezték az orrát. Füstöt látott, és érezte a malac illatát, amelyet nyárson sütögettek egész nap. Tudta, hogy Kira sütött tortát, amelyet vastag tejszín-és mézréteg koronáz. Gabe hátat fordított a temetőnek és a komor gondolatoknak, és elkezdte szaporázni lépteit a Pavilon felé.