10

– Ne haragudj, de ezt nem tudom elhinni.

Gabe hangja egyszerre volt kétkedő és határozott.

Jonas előrehajolt, a térdére könyökölt. A tenyerébe temette az arcát. Egymás mellett ültek a könyvtár mögötti padon, ugyanazon, ahol nemrég Claire-rel üldögélt.

Felnézett, és mélyet sóhajtott.

– Én is így éreztem tegnap, amikor beavatott. Itt ültem, és azt gondoltam: ennek a nőnek elment a józan esze. És most te is ezt gondolod rólam, ugye, Gabe?

Gabe a fejét ingatta, és félrepillantott. Máshol szeretett volna lenni. A lakótársaival marháskodni. Új csónakot eszkábálni. Elsüllyeszteni az új csónakot. Már az se érdekelte. Bárhol máshol jobb lett volna, mint itt, ahol végig kellett hallgatnia ezt a képtelen történetet, amelyet az a férfi mesélt el neki, akit szeretett. És tegnap éjjel ugyanez az ember beszélt neki arról, hogy el kell pusztítania valakit. Gabe halálra volt rémülve. El volt keseredve.

Jonas-hez fordult, és iparkodott nyugodt hangon beszélni.

– Tudod, mit? Rengeteget dolgoztál. Talán túl sokat olvastál. Tegyél egy hosszú sétát a folyóparton. Pihenj egy kicsit, lazíts…

– Gabe! Figyelj rám! Nincs sok időnk. Ez nem valami őrült agyszülemény. Ez a valóság. Claire emlékszik rád. Emlékszik rám is. Claire… – Jonas szünetet tartott, vett egy mély levegőt.

– Tudom, hogy nagyon kicsi voltál, amikor elhagytuk a közösséget, ezért nem emlékszel semmire. De én emlékszem, Gabe. Emlékszem rá, hogy láttam ott Claire-t. A Halgazdaságban dolgozott. A szabadidejében pedig a Dajkálóközpontba járt kisegíteni. Azért, mert te ott voltál! Ő hozott világra. Ott így mentek a dolgok. A fiatal lányok gyerekeket termeltek, akiket nem csecsemőknek, hanem újgyerekeknek hívtak. A szülőanyák úgy termelték őket, mintha ipari termékek lennének. Aztán a kicsiket átszállították a Dajkálóközpontba, majd kiutalták őket olyan pároknak, akik gyermeket kérvényeztek.

– Te is így kerültél a szüleidhez? – kérdezte Gabe.

Jonas bólintott.

– Valami lány szült meg?

– Igen.

– De nem tudod, ki?

Jonas a fejét rázta.

– És valami lány… Ki tudja, talán ugyanaz a lány… megszült engem néhány évvel később…

– Téged Claire szült. Nem is volt másik gyereke.

– De azt mondtad, hogy végül egy halgazdaságban dolgozott.

Jonas bólintott.

– Igen, mert úgy ítélték meg, hogy nem szülhet még egyszer. Nehézségek léptek fel a születésednél. Így aztán másik munkát kapott. De minden idejét azzal töltötte, hogy téged figyelt. Szeretett, Gabe! De ott a szeretet tiltott dolog volt.

Gabe előrehajolt, levette az egyik szandálját, és kirázta belőle a kavicsot, amely a talpát nyomta. Egy madarat nézett, amely a közeli fán csapdosott a szárnyával, és meglátta, hogy van egy gally a csőrében. A karcolást vizsgálgatta a karján. Aztán ásított és nyújtózkodott egyet. Kigombolta, majd begombolta az inge nyakát. A körmeit mustrálgatta.

Jonas le sem vette a szemét róla.

– Tudod, mit? – szólalt meg végül Gabe. – Hiszek neked. Meséltél már róla, miféle közösség volt az. Vagyis volt egy lány, aki a világra hozott engem. Elhiszem. De akkor mi van, Jonas? Tudom, hogy szeretett. De…

Jonas bólogatott.

– Tudom. A történet folytatása teljes képtelenség.

– Kész agyrém! Ez az öregasszony… Azt várod, hogy elhiggyem, hogy egy fura ruhás alak…

Feltűnt Gabe-nek, hogy Jonas már nem rá néz. Követte a tekintetét, és megpillantotta Mentort, az idős oktatót, aki lassan baktatott az ösvényen. Ez nem volt szokatlan. Szünidő volt az iskolában. Mentor Falu megbecsült lakója volt. Mindenki gyakran látta erre sétálni.

Gabe legnagyobb meglepetésére, Jonas felpattant a padról, és odakiáltott Mentornak.

– Gyere, Gabe! – mondta aztán.

Gabe Jonas nyomába szegődött, aki fürge léptekkel igyekezett az ösvény felé, ahol Mentor várt rájuk. A szakállas oktató háta görnyedt volt, az arcát barázdák szántották. De a tekintete kedves volt és okos. Gabe mindig is kedvelte, hiába nem szeretett iskolába járni.

– Jó reggelt! – köszöntötte őket. – Mit tehetek az urakért?

– Mentor – kezdte Jonas éppen a Cseremesterről meséltem Gabe-nek. Arról, mekkora hatalma van.

Mentor szemmel láthatóan megrezzent.

– Az már a múlt – vágta rá. – Fátylat rá!

– Attól tartok, nagyon is jelen – felelte Jonas. – Mondhatni, elég kínos helyzetbe kerültünk. De ezt majd később elmagyarázom. Most azonban abban segíts nekem, kérlek, hogy meggyőzzem Gabe-et a hatalmáról. Nem akar hinni nekem.

– Valóban elég hihetetlen – bólogatott Mentor egyetértően.

– Annak, aki olyan békés faluban él, mint ez, nehéz megértenie, micsoda gonoszság lakozik egyes emberekben!

– Nem érünk rá, Mentor. Elmondanád Gabe-nek, milyen alkut kötöttél vele?

Mentor felsóhajtott.

– Hát, ha nagyon muszáj.

– Nagyon-nagyon fontos lenne!

Mentor bólintott.

– Értem. Akkor hát legyen! Évekkel ezelőtt történt, Gabe.

Akkor te még kisfiú voltál. Emlékszem, mekkora zsivány voltál az iskolában! Gyakran előfordult, hogy nem figyeltél.

– Tudom – vallotta be Gabe töredelmesen.

– Még túl kicsi voltál ahhoz, hogy beengedjenek a cserepiacra. De biztosan hallottál róla.

Gabe vállat vont.

– Rémlik valami. Elég titokzatos dolognak tűnt.

– A felnőttek közül sokan rendszeresen odajártak. Elég szórakoztató volt nézni, ahogy mások bolondot csinálnak magukból. Te sosem voltál, ugye, Jonas?

Jonas a fejét rázta.

– Nem nagyon érdekelt, amíg el nem szabadult a pokol. Akkoriban már vezető voltam, és tennem kellett valamit.

– Hát, elég nagy marha voltam! Ahogy sokan mások is. Idős ember voltam, özvegy, magányos. A lányommal éltem, de tudtam, hogy egy nap majd férjhez megy, és akkor teljesen magamra maradok. Sajnáltam magamat. Itt volt rajtam ez a méhjegy. A diákok Rózsásnak csúfoltak miatta, emlékszel?

Gabe a Mentor arcán éktelenkedő sötétvörös foltra nézett. Bólintott.

– De nem bántásból.

– Persze, hogy nem – mosolygott Mentor. – De marcangolt az önsajnálat, és elveszítettem a fejem. Volt egy nő, egy özvegyasszony, aki nagyon tetszett nekem. Ezt megérted, ugye? Az ilyen korú fiúknak már van ilyen tapasztalatuk.

Gabe ösztönösen elengedte a füle mellett a megjegyzést. A kérdés zavarba hozta. De mivel Mentor is, és Jonas is fürkész tekintettel figyelte, úgy érezte, itt az idő, hogy színt valljon.

– Igen – felelte. – Megértem.

Mentor felnevetett, de elég keserű nevetés volt ez.

– Azt kértem a Cseremestertől, hogy fiatalabb és jóképű legyek. Azt akartam, hogy Számadó özvegye belém szeressen.

Gabe a földre szegezte a tekintetét. Nagy kínban érezte magát Mentor miatt, aki kénytelen volt beismerni balgaságát.

– De ilyen átváltoztatásra nem volt képes, ugye? Valami mást kellett volna kérned, mondjuk, néhány új padot az iskolába.

– A gonosz mindenre képes, Gabe – válaszolta Mentor. – Van az az ár.

Gabe rámeredt.

– És mi volt az ár? – kérdezte kis idő múlva.

– A feltételek elég ködösek voltak. Elég ködösek ahhoz, hogy ne tűnjenek fontosnak. Nagyon éles elméjű, mármint a Cseremester. Feltételeket szab, de az ember nem is érti őket tökéletesen, amikor belemegy az alkuba. Azt mondta, a tiszteletreméltóságomat kell odaadnom cserébe.

– Ezért nemet mondtál.

Mentor a fejét rázta.

– Megragadtam a lehetőséget. Teljesen elvakult voltam. Mondom: nem voltam eszemnél.

– De, Mentor! Te tiszteletre méltó ember vagy! Ezt mindenki tudja! És, nem akarlak megbántani, de nem vagy se fiatal, se jóképű, úgyhogy az alku biztosan dugába dőlt. Senkinek sincs ekkora hatalma, még magának a gonosznak sem.

– Jaj, dehogy dőlt dugába! Sok falusinak bejött a számítása. Én… magasabb lettem, a kopasz folt eltűnt a fejemről. Dús haj nőtt a csillogó fejbúbomon. És a méhjegy? Egyre halványult, halványult, míg végül, hopp! Sehol sem volt! Biztos nem vetted észre, Gabe, hiszen kisgyermek voltál még, ráadásul nyáron történt, amikor nem volt tanítás. De egy röpke időre megfiatalodtam, és jóképű lettem. És elkezdtem a kikapós özvegy körül legyeskedni. De tudod, mit, Gabe?

– Mit?

Gabe kővé vált. Ezek szerint a Cseremesternek – bárki legyen is az – tényleg minden képzeletet felülmúló hatalma van. Vagyis üzletet köthetett azzal a nővel is… Hogy is hívják? Claire? Iparkodott odafigyelni rá, mit mesél Mentor, de a gondolatai elkalandoztak. Mert akkor ez azt jelenti… Azt jelenti Gabe-re és a Claire nevű öregasszonyra nézve, aki szörnyű alkut kötött csak azért, hogy megtalálj őt, hogy…

– Ő az anyám – suttogta maga elé.

Mentor nem hallotta. Egyre csak beszélt.

– A legfontosabb tulajdonságomat cseréltem el. Önzővé váltam. Kegyetlenné. És a csinos özvegy nem akart ilyen férfit! Vagyis teljesen értelmetlen üzletet kötöttem, és olyan emberré lettem, akit magam is megvetettem… de jóképű voltam! És fiatal!

Gabe kényszerítette magát, hogy az oktatóra figyeljen.

– És hogy változtál vissza? Most tiszteletre méltó ember vagy, Mentor.

– Jonas közbelépett. A cserepiac megrontotta egész Falut. Sok ember elcserélte a jobbik énjét. Egymás ellen fordultunk. Kapzsik és irigyek lettünk, és… Na, de ennyi. Sok borzalom megesett… Elvesztettük az egyik legjobb fiatalembert…

– Matty-t?

– Igen, Matty meghalt, miközben a gonosszal viaskodott. De az áldozatának köszönhetően mi, többiek, megmenekültünk, és visszaváltoztunk. Ismét tar lett a fejem búbja, és megjelent a méhjegyem! – Nevetett. – És odalett az oktondi szerelmi történetem is. Máig egyedül vagyok, mint a kisujjam.

– És kiutasítottuk a Cseremestert Faluból – fejezte be a történetet Jonas.

– Úgy van. Örökre – tette hozzá Mentor némi megkönnyebbüléssel és elégedettséggel a hangjában. Indulni készült. De aztán lassan, tétova tekintettel még megkérdezte: – Valami baj van?

Jonas bólintott.

– Visszatért – mondta.

Mentor megrökönyödött.

– Akkor újra meg kell vívnunk a csatát?

Jonas ismét bólintott.

– De ezúttal biztosra kell mennünk.

– És most kit küldünk a halálba?

Mentor hangja keserűen és bánatosan csengett. Mint mindenki, ő is szerette Matty-t.

– Engem – mondta Gabe.

Mentor hallgatott. Aztán szó nélkül hátat fordított nekik. Gabe és Jonas nézte, ahogy az öreg oktató elbandukol. A válla előregörnyedt.

– Újra olyan, mint régen – mondta Gabe kis idő múltán.

Jonas bólintott.

– Igen.

– Vagyis vissza lehet csinálni a dolgot – állapította meg a fiú.

Jonas bólintott.

– Félek.

– Én is – felelte a férfi. – Féltelek, féltem mindannyiunkat.

Ő az anyám. Ő az anyám. Gabe vett egy nagy levegőt.

– Mennyi időnk van még? – kérdezte.