II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
Rákóczi-füzetek LXV
Szemrád Emil
Jegyzet
a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola hallgatói számára
Beregszász - 2009
Készült: PoliPrint Kft., Ungvár, Turgenyev u. 2. Felelős vezető: Kovács Dezső
Előszó
Bevezetés
Az őskori és ókori világ emberének empirikus ismeretei
A természetfilozófia (naturfilozófia) kialakulása és fejlődése
Az ókori görög természetfilozófia és tudomány
Korai görög tudomány
Más régiók filozófusai és bölcselői
A világ és elemei
A görög tudomány kettéágazása
A tiszta ész filozófiája
Az atomok és az űr
A geometria és a csillagászat diadala
Görög orvostudomány - Hippokratész
Az athéniak teljesítménye
A reakció filozófusai
A hellenisztikus tudomány
Az antik filozófia válsága és felbomlása
A kereszténység
A középkor filozófiája és tudománya
Az iszlám tudomány
A skolasztika fénykora
A középkor tudománya
A középkori orvoslás
A reneszánsz szelleme, művészete, filozófiája és tudománya
A mechanika és a kémia százada (XVII. század)
A filozófia és a tudomány fejlődése a felvilágosodás korában (XVIII. század)
A filozófia fejlődése
A matematika és a természettudományok fejlődése
Matematika
Fizika
Kémia
Biológia
Orvostudomány
A filozófia és a tudomány fejlődése a polgárság korában (XIX. század)
A filozófia fejlődése
Matematika
Fizika
Kémia
Biológia
Erasmus Darwin és Lamarck
Cuvier és köre
Darwinizmus
Genetika
Orvostudomány
Ökológia és környezetvédelem
A XX. század filozófiájának, tudományának és technikájának fejlődése
Filozófia
Matematika, informatika, számítástechnika, kibernetika
Fizika
Kémia
Biológia
Orvostudomány
Ökológia és természetvédelem
A filozófia, tudomány, technika fejlődésének távlatai
Irodalom
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán a 2008/2009-es tanévben a hallgatók új tantárgyat kezdtek tanulni - a tudománytörténetet. A szerző a biológiai szakon tanította e tantárgyat, s ennek biztosítása érdekében kénytelen volt jegyzetet készíteni e tantárgyból. Ennek kissé bővített változatát szeretnénk közzétenni a tantárgy további tanításának megkönnyítése céljából.
A tantárgy fő célja: a humán- és természettudományok összekapcsolása, a hallgatók tudományos világnézetének és világképének kialakítása, ismereteik bővítése a filozófia, matematika, természettudományok és technika terén, az egyes tudományok és tudományágak iránti érdeklődésük felkeltése, alkotó gondolkodásuk serkentése.
A tantárgy oktatása a következőkre orientálódik:
- a természettudományok mélyebb és teljesebb elsajátítására;
- a filozófia, matematika, természettudományok, technika és természetvédelem összefüggéseinek és kölcsönhatásainak bemutatására;
- a hallgatók globális és alkotó gondolkodásának, valamint tevékenységének kidolgozására és fejlesztésére;
- a természettudományi kutatómunka lényegének feltárására.
A tantárgy feladata:
- Módszertani: megtanítani a filozófiai, matematikai, természettudományi és műszaki ismeretek alkalmazásának elméleti alapjait és módszertani sajátosságait az emberi tevékenység, a társadalom és természetes környezetünk kölcsönhatásának megismerésében.
- Ismereti: általános képet adni a filozófia, matematika, természettudományok és a technika történelmi fejlődésének bonyolult folyamatáról.
- Gyakorlati: ismertetni a természettudományi kutatómunka alapjait. Megtanítani a hallgatókat a matematikai és természettudományi ismeretek gyakorlati alkalmazására.
A tantárgy tanítását az V. évfolyamon, a 9. félévben javasoljuk.
A tantárgy témakörei hat modulra vannak bontva:
1. Az őskori és ókori világ emberének empirikus ismeretei.
2. A középkor filozófiája és természettudománya.
3. A filozófia, matematika, természettudományok és technika fejlődése a XVII-XVIII. századokban.
4. A filozófia, a matematika, a természettudományok és a technika fejlődése a XIX. században.
5. A filozófia, a matematika, a természettudományok, a technika és a környezetvédelem fejlődése a XX. században.
6. A filozófia, a matematika, a természettudományok, a technika és a környezetvédelem fejlődésének távlatai a XXI. században.
A tudomány - a természet, a társadalom és a gondolkodás objektív összefüggéseiről szerzett, igazolható ismeretek rendszere. Ez a rendszer ősidők óta fejlődik és természetesen hatással van a társadalom gazdasági és politikai fejlődésére. Ugyanakkor a történelem fonala, a társadalmi viszonyok, természetesen, szintén nagyban befolyásolták a tudomány fejlődését. Nos, ha igazán alaposak akarnánk lenni és jelentőset akarnánk a tudomány és a társadalom kölcsönös viszonyában bemutatni, akkor kétoldalú mély és alapos vizsgálatot kellene végeznünk: egyrészt tüzetesen fel kellene mérnünk a tudománynak a társadalomra gyakorolt hatását, és megfordítva, vizsgálat alá kellene vetni a társadalomnak a tudományra gyakorolt hatását. Ez a feladat azonban az egész társadalom, illetve gazdaságtörténet tudománytörténeti viszonylatainak párhuzamos áttanulmányozását igényli, s így messze meghaladja az egyes ember erejét. Ezért jegyzetünk csupán a tudományok történeti tényanyagára korlátozódik, s nem mélyül el a filozófiai, gazdasági és politikai összefüggések mélyebb vizsgálatába.
A tudományokat nagy általánosságban így szokás osztályozni: filozófia, humán tudományok, matematika, informatika, számítástechnika, kibernetika, természettudományok, műszaki tudományok.
Mivel az adott jegyzet elsősorban a természettudományi irányzatú képzés hallgatói számára készült, célszerű a természettudományok osztályozását így vázolni fel: fizika, csillagászat, földtudományok, kémia, biológia, orvostudomány, ökológia, környezetvédelem.
Ebből kiindulva a jegyzet felöleli a filozófia, a matematika, az informatika, a számítástechnika, a kibernetika, a fizika, a kémia, a biológia, az orvostudomány, a technika, az ökológia és a környezetvédelem fejlődésének rövid történetét.
Kérjük az olvasó segítségét a hibák és pontatlanságok kijavításában. Várjuk észrevételeiket és egyéb megjegyzéseiket a jegyzet tartalmának javítása céljából.
A szerző
Az őskori és ókori világ emberének empirikus ismeretei
Egyes tudósok azt vallják, hogy a legősibb ember 1,5-1 millió éve jött létre, mások azt tartják, hogy ez 2,5 millió éve történt. Az evolucionisták szerint az ember az ősmajomtól származik. Ez a folyamat úgy ment végbe, hogy az ősmajom munkára alkalmazta a felső végtagjait, így alakultak ki a kezek. Lemászott a fáról és egyenesjárású lett. Innen ered a Homo erectus elnevezése annak a lénynek, mely átmenetet képezett az ősmajom és az ősember között.
A munka óriási jelentőségű volt az emberré alakulás folyamatában. Az ősember felhasználta a fát, a követ, az állatok csontjait, később a fémeket különböző munkaeszközök, fegyverek és ékszerek készítéséhez. Az ilyen alkotó tevékenységű ősembert már Homo fabernek nevezik.
A kétlábon való járás, a szerszám- és fegyverkészítés során az ősember megtanult beszélni és gondolkodni. Így alakult ki a gondolkodó ember - a Homo sapiens.
Az ősember számtalanszor találkozott a tűzzel és az égéssel. Ez azokban az esetekben történt, amikor a villámcsapás begyújtott különböző gyúlékony tárgyakat, a száraz füvet, a fát. Ezen tapasztalatok alapján az ember felfedezte a tűzcsiholás folyamatát. Az égés az első tudatosan felhasznált kémiai reakció volt, amelyet az ősember megvalósított. Mikor is történhetett ez? A felelet erre a kérdésre különböző. A tudósok Kelet-Afrikában találtak olyan régészeti nyomokat, amelyek alapján arra lehet következtetni, hogy a tűzet kb. 1 millió évvel ezelőtt találta fel az ősember.
Egy másik geológuscsoport a Földközi-tenger partvidékén a délkelet-franciaországi Nizza kikötője melletti homokbányában olyan nyomokat talált, amely bizonyítja, hogy az ősember kb. 230 ezer éve tüzet rakott és különböző célokra használta azt. A tűz használata nagymértékben megváltoztatta az ősember életét. A barlangjában melegedni tudott, a húst megfőzhette és megsüthette, s ezáltal ízletesebb és könnyebben emészthető táplálékot fogyasztott. Fáklyákkal kivilágította barlangját. Az állati bőröket kiszárította és ruhát készített magának. Az agyagot kiégette és téglát készített, amelyből kunyhót építhetett. A kiégetett agyagot - kerámiát - edények, ékszerek készítéséhez használta fel. Idővel a tűz segítségével fémeket, ötvözeteket tudott előállítani, amelyekből fegyvereket, munkaeszközöket, edényeket, ékszereket készített.
1868-ban a Pireneusokban a szépséges Altamira dombon egy barlangra bukkantak, amelyben őskori falfestményeket találtak. Később több helyen találtak hasonló leleteket. Ezek arról tanúskodnak, hogy az ősembernek már művészi hajlamai is voltak. A falfestmények elkészítéséhez különböző anyagokat használt fel: szenet, grafitot, színes oxidokat és szerves vegyületeket.
Az ősember megismerte a környezetében lévő növényi és állati eredetű anyagokat, és számosat közülük gyógyításra kezdett alkalmazni.
Később kialakult az írás és számolás művészete. Először piktogramokat használt az ősember, vagyis a fogalmakat primitív rajzokkal igyekezett kifejezni.
A világ különböző részeiben kialakultak az első civilizációk.
A sumerok. A Tigris és Eufrátesz folyók között alakult ki a sumer civilizáció, amely kezdete i.e. 3000-4000 évre nyúlik vissza. E vidéken nem voltak hegyek, nem voltak sziklák, nem volt elegendő mennyiségű kő, de bőven volt agyag a folyók medrében. Az agyagból agyagedényeket készítettek, feltalálták a kereket és a forgatókorongot, majd a téglát és a csempét. Kocsit és harci szekeret készítettek. És minthogy a sumerok mindig folyók mentén éltek, a kezdetleges csónakot ismerték már, de később befogták a szelet is: feltalálták a vitorlást.
A sumer városoktól északra terült el Agade (Akkád) városa. E várost Szargon király katonai hatalommá fejlesztette. Időszámításunk előtt 2300 körül leigázta a sumer városokat, egységes birodalommá tette Mezopotámiát. A sumerok összekeveredtek az akkádokkal és idővel beleolvadtak a későbben kialakult babiloni birodalomba.
A Tigris és az Eufrátesz folyók mentén kb. az i.e.VII. században élő népek életében - az előző százezer évek halászó-vadászó-gyűjtögető életmódjához képest - óriási változás állt be: az emberek termelni kezdtek. A termelés pedig munkamegosztást, rétegződést, letelepedést hoz létre: városi civilizációt. A sumer birodalom így lett egymással viaskodó városállamok együttese. Nem apró városok ezek: némelyiknek 30-50 ezer lakosa van; Uruk, Ur, Eridu, Lagasz a legnevesebbek.
Az árpa bőségesen termett a nedves földeken - különösen, ha a háziállatok trágyáját is odaszórják. Feltalálják a faekét, amit nem az ember húz, hanem a barom.
A sumerok ismerik a fémeket, főleg az aranyat és a rezet. A fémek ötvözését is ők találták fel. Fémtárgyakat készítenek - munkaeszközöket, fegyvert és ékszert. Megszervezték a kereskedelmet, számos árut importálnak.
A sumeroknak írásuk volt és számolással foglalkoztak. A mezopotámiai ásatások során talált agyagtáblák, jelvények, pecsételőhengerek, ékírásos agyagedények és sziklavésetek, sőt a későbbi idők hatalmas ékírásos könyvtárai lehetőséget adnak arra, hogy az írás fejlődésének menetébe bepillanthassunk. Kezdetben piktogramokat használtak, vagyis leegyszerűsített képecskét véstek az agyagba, tulajdonképpen nem írtak, hanem rajzoltak. Később ideogram lett a rajzból: már nem magát a tárgyat jelöli, hanem annak tágabb fogalmi körét. Később az írásjelek elveszítik képszerűségüket, stilizált fonetikai jelzéssé alakulnak - fonogrammá.
A csatornázás és az építkezés bonyolult számítást kívánt: a sumerok megbirkóztak ezzel is. A tízes számrendszert használták 1-től 60-ig, onnan kezdve a hatos számrendszerben folytatták a számolást. Volt szorzótáblájuk, tudtak négyzetre emelni, gyököt vonni, területet számítani, sőt a kör kerületét is megközelítő pontossággal kiszámították.
I. e. a VII. században keletkezett Assurbanipala uralkodó könyvtára, mely ékírással ellátott agyagtáblákból állt. A sumeroknál fejlett volt a gyógyászat. Az „orvos” - a vizek és olajok szakértője volt. Sokféle gyógynövényt ismertek és használtak. Találtak 19 táblázatot, amelyeken különböző megbetegedések szimptómái vannak leírva. Több istent imádtak. A gyógyászat istene Ninhishzid volt, akinek kígyóalakja volt (ezt a szimbólumot máig őrzi az orvostudomány).
A sumerok már osztályozták a növényeket, az állatokat, az ásványokat, a kőzeteket és a talajokat.
Ezen a vidéken születik a törvény, mely szintén szerves része a kultúrának. Babilónia királya, a bölcs Hammurabi i.e.1700 körül rávésette egy hatalmas dioritsziklára törvénykönyvét, amely 282 törvénycikkelyt tartalmaz. Ezek között találhatók olyanok is, amelyek az orvosi segítségről szólnak.
Mezopotámiában található az irodalom első emléke is - a híres Gilgames-eposz. Ez több, egymással lazán összefüggő monda. Ezen mondák legfőbb szereplője az isten-hős-király, Gilgames. A sumerok, asszírok, akkádok, babilonok birodalmában sok az isten, sok a változatosság, sok a monda. Legtartósabban Marduk uralkodik a világ és az istenek felett; rangját az adja, hogy ő teremtette a világot Tiámatból, a káosz-sárkányból: hősi harcban kettészeli, így keletkezik a föld és a menny. Az említett Gilgames Marduk országának legendás hőse. Félig isten, félig ember, ami annyit tesz: mindenkinél nagyobb hatalommal és erővel rendelkezik, de isteni halhatatlansággal nem. Ahogy a mondából kihámozható, Gilgames Uruk városának királya volt, mégpedig zsarnok király. Az általa gyötört nép az istenektől kért segítséget, s azok megteremtették Gilgames ellenfelét, a vadember Enkidut. Gilgames és Enkidu kalandjai alkotják az eposz tartalmát. Itt kell megjegyezni, hogy a Gilgames-monda nevezetes része az özönvíz-elbeszélés.
Mezopotámia kultúrája mintegy három évezreden át tartotta fenn magát. Időszámításunk előtt 600 körül Marduk isten birodalma végképp alámerült a perzsa-méd hódítás tengerében.
Kína - a világ egyik legősibb civilizációja. A kínai filozófia és empirikus ismeretek nagyon régiek. Körülbelül 2700 éve i.e. a kínaiak úgy vélték, hogy az emberi szervezet a világ kicsinyített mását tartalmazza, amely tűzből, földből, vízből, fából és fémből áll. Azt tanították, hogy mindenhol feltalálhatók az ellentétes elemek-pólusok harca. Ezen pólusok a jang (fényesség, szárazság, férfiasság) és a jin (sötétség, nedvesség, nőiesség). Ez a harc minden fejlődés kritériuma a kínai természetfilozófusok szerint.
Körülbelül i.e. a XXI. században Kínában megjelent a Sang dinasztia, amelynek uralkodása idején megkezdődött az átmenet az ősi közösségből a rabszolgatartó társadalmi rendszerbe. Ebben az időben a kínai ember sokféle anyagot használ szerszámok és harci eszközök készítésére. Így, felhasználja a követ, a fát, a jáspist, a bronzot és egyéb fémeket. Megjelenik az írás, kialakulnak a természetfilozófiai irányzatok.
A kínaiak az ókorban ismerték a fémek, a lőpor, a festékek és a kerámia tárgyak előállításának módszereit. Körülbelül i.e. a XII. században a kínai filozófusok megvetették azon tanításuk alapját, amely szerint a körülöttünk levő tárgyak 5 őselemből tevődnek össze: vízből, tűzből, fából, aranyból és földből. A kínaiak feltételezték, hogy nem nemesfémekből aranyat lehet előállítani és hittek a halhatatlanság pirulájában.
Már nagyon korán ismert volt az orvoslás gyakorlata. I. e. 2657-ben megírták az első orvosi kódexet, melynek elnevezése Nuci-King. Hasonló könyv volt a Siczin, amely gyógyászati ismereteket tartalmazott.
Több neves orvos működött Kínában. Bjány-Cio i.e. az V-IV. században megírta A betegségekről szóló traktátumot. Cán-Gun i.e. a III. században feljegyezte a különböző betegségek lefolyásának menetét. Ezek az orvosok nagy figyelmet fordítottak az anamnézisnek, vagyis a beteg általános kinézetének megfigyelésére. A gyógyítás fő elve az volt, hogy mindent az ellentétével ajánlatos gyógyítani.
Időszámításunk előtt a XVI. században egy 52 kötetes gyógyszerkönyv lett összeállítva. Ebben ajánlják gyógyítási célokra a ginszenggyökeret, a fiatal szarvasok agancsát, a csontvelőt, a higanyt és a ként.
Későbben megjelenik a tűszúrásos kezelés - cszseny-czju, a ma akupunkturának nevezett kezelési mód és a helyi égetés (pörkölés) (ezekre 600 pont van kijelölve).
Írásos dokumentum van arról, hogy Hua Tu sebész i.e. az V. sz.-ban hasüregi operációkat végzett fájdalomcsillapítással (bor, ópium, kenderlé).
Tibet. A tibeti gyógyászatnak óriási irodalma van. A tibeti orvosok számtalan gyógynövényt ismertek és alkalmaztak. Körülbelül 400 megbetegedés van részletesen leírva az úgynevezett Dzsú-Dzsi traktátumban. A tibeti orvoslás fő elvei: huzamosabb ideig a friss levegőn való tartózkodás, lovaglás, vadászat állatokra, szabadtéri fürdés tavakban és folyókban, mértékletesség az evésben, aludttej gyakori fogyasztása.
India. Az Indus folyó mentén keletkezett civilizáció folyami kultúra volt. Sajátságai között azt lehet megemlíteni, hogy a földeket öntözték, építőanyagokként felhasználták a téglát, a gipszet, fegyverek és munkaeszközök készítésére a követ, a rezet és a bronzot használták.
Az ételek készítésére cserépedényeket használtak, később megfestették őket. Agyagból, kőből és fajanszból szobrokat készítettek. Különböző fémtárgyakat ékszerekként hordtak az indusok.
Az Indus folyó partján élő társadalomnak írása volt és sajátságos természetfilozófiája. A legősibb írásos emlékek a Harapp kultúrának indus szövegei, melyek időszámításunk előtt a 2500-1700-as években lettek megírva. Ez volt a védikus irodalom, amely óriási terjedelmű szöveggyűjtemény. Ez az irodalom néhány szövegcsoportra tagolódik. Elsősorban ez a 4 alapvető Véda: irányítás, himnuszok, rituálok, vallás és filozófia. A himnuszokban találhatjuk azt a gondolatot, hogy a világ általános elve az univerzális kozmikus rend, amely minden fölött uralkodik, még az istenek fölött is.
A Védákban találhatók a tapasz (hő) és a kama (vágy, kívánság) fogalmai, mint a létezés elsődleges impulzusai. A rituálokban találkozunk a légzés - prána - különböző formájával. A légzés ugyanis a létezés elsődleges megnyilvánulása. A vallási és filozófiai tanítás fő koncepciója - az élet körforgása - a szamszara és a vele szorosan összefüggő megjutalmazás törvénye.
I.e. a VI-V századokban a természetfilozófusok azt tanították, hogy a világ négy őselemből tevődik össze - tűzből, földből, vízből és levegőből. Később ezekhez hozzáadták az úgynevezett étert.
Az őskori és ókori Indiában magas fejlettségi fokot ért el a fémkohászat. Itt megtalálhatók annak nyomai, hogy az indusok már nagyon régen használták a vasat, acélt, rezet, bronzot, ólmot, ónt, aranyat, ezüstöt.
A vegyi anyagok közül felhasználták a faszenet, kámfort, terpentint, növényi mérgeket, számos gyógyszert, sokféle féldrágakövet, fát, csontokat, kovakövet.
Az ókori Indiában fejlett volt a gyógyászat és kiváló orvosok éltek ezen a földrészen. Az utóbbiak körébe tartoztak Szusruta és Csaraka. Ők azt tanították, hogy az ember szervezetének fő anyagai az epe, különböző nedvek és a levegő. Az egészség megőrzése szempontjából fontosak a korán kelés, a vizes procedúrák, a tánc és a különböző játékok.
Számos gyógyszert ismertek és alkalmaztak: a kámfort, a fiatal szarvas szarvát, a higanyt, az aranytartalmú elixírt és kb.1000 gyógynövényt.
Egyiptom. Az ókori Egyiptom történelme kronologikus. Ez a történelem 3 időszakra osztható: az Ókori Birodalom korszakára (i.e. 29002200), a Középkori Birodalom korszakára (i.e. 2200-1600) és az Új Birodalom korszakára (i.e. 1600-1100). Ezután következett a Késői Egyiptom időszaka (i.e.525-ig).
A Nílus völgye talán még Mezopotámiánál is kedvezőbb terület volt egy ókori birodalom kialakulása számára. Mintegy 1000 kilométer hosszúságban a folyam két oldalán keskeny, termékeny földrész - ettől jobbra és balra értéktelen, alig lakható sivatag, ahonnan nem kell veszedelmes támadástól tartani. A Nílusra számítani lehet: minden nyáron, szinte órányi pontossággal kiönt a medréből, éltető vízével megtermékenyíti a partvidék földjeit, aztán visszavonul, és a szorgalmas földművesekre gazdag aratás vár.
Háromezer éven át olyan hatalmas birodalom volt Egyiptom, és olyan impozáns emlékeket hagyott maga után, hogy önkéntelenül óriásinak képzeljük.
Az egyiptomi társadalmat a magas szintre fejlesztett sokisten-kultusz jellemzi. Mintegy hatezer évvel ezelőtt a Nílus völgyében szétszórt törzsek éltek, afféle faluközösségek kezdetleges műveltséggel, az újkőkorszak jellegzetes iparával. Minden törzsnek megvolt a maga totemállata, amelyet szentként tisztelt. A törzsek közötti harcokban kialakult a totemállatok hatalmi rendje - az istenek ranglétrája. A legfőbb hatalmat pedig a Napisten karvalyfejű fiának mindenkori leszármazottja szerezte meg: a fáraó. A szó maga (Per-Aa) magas palotát jelent, és a központi irányításra utal: a magas palotából jön minden parancs, és a magas palotáé minden tulajdon.
Az egyiptomi kultúra merev egység, amelyhez foghatót alig ismer a történelem. Ennek a különös ténynek a magyarázata abban rejlik, hogy az egyiptomi kultúra arisztokratikus és a halál kultuszát szolgálja. A királysír, 14 az égig érő piramis, a balzsamozás nem az e földi halhatatlanságot - vagyis a hírnevet, az emlékezést - jelképezi, hanem a túlvilági továbbélést. Ez a tény akadályozta a fejlődést. Az orvostudomány fejlődésének is eleve gátat vetett a halottkultusz azzal, hogy a tetemet balzsamozni ugyan szabad, de boncolni, tehát tanulmányozni nem.
Ozirisz az ókori egyiptomi mitológiában a haldokló és feltámadó természet istene, a halottak védnöke, oltalmazója és bírája volt. Ő valóban megsegítette híveit: a piramisok és királysírok csakugyan halhatatlanná tették a fáraókat.
Az ásatások során feltárt leletek azt tanúsítják, hogy az egyiptomiak a szépséggel szolgálták a halált - s ettől lettek halhatatlanok. Grandiózus építészetük, piramisaik, templomaik, oszlopcsarnokaik, szobraik, festményeik, ötvösremekeik, bútoraik és ékszereik a formaérzéknek, aránynak, színpompának olyan hatását keltik, amely ma is ámulattal tölti el a nézőt. Műalkotásaik legnagyobb része szimbolikus, kultikus jellegű, tehát valamilyen elvont gondolatnak a kifejezése, de a magasztos keveredik bennük a természetes bájjal - az élet hétköznapi szépsége a halál ünnepi pompájával.
Az egyiptomi irodalom azonban nem lehetett nagyon jelentős. Az egyiptomi írás nagyon bonyolult volt.
Az egyiptomiak matematikája és természettudománya azonban nagyon fejlett volt. Nagyszerű kémikusok voltak. Maga a kémia kifejezés is az egyiptomi khemeia szótól származik, amely Egyiptom régi elnevezése volt, vagy legalábbis a Nílus deltájában lévő fekete földet jelentette. A kemia vagy kemi ezenkívül még egyiptomi művészetet jelent.
Az egyiptomiak elő tudtak állítani számos vegyi anyagot: tartós festékeket, szerves színezékeket (indigó, purpur, alizarin), üveget, üvegvázákat készítettek, az üveget rézsókkal olvasztották össze. Az agyag kiégetésével kerámiaanyagokat állítottak elő, a kerámiatárgyakat mázzal vonták be. Tartós ragasztószereket készítettek. Előállítottak számos kozmetikai szert: festékeket, speciális vizeket, balzsamokat, olajokat, kenőcsöket. Ismerték és használták a mérleget.
Az egyiptomi fémkohászat nem volt nagyon elterjedt és fejlett, de ismerték és használták az aranyat, az ezüstöt, a rezet, az ólmot, a vasat és különféle ötvözeteket készítettek belőlük. Ismerték a cserzőanyagokat és ki tudták készíteni a bőröket. Árpából és szőlőből bort, ecetet és sört készítettek. Ismerték és felhasználták a szódát, a ként, a hamuzsírt, a meszet, az alabástromot, a cinóbert, a szappant, a kőolajat, az aszfaltot, a különféle drágaköveket és a különböző gyógyszereket.
A kémia az ókori Egyiptomban szent tudománynak számított. Kémiával csupán a papok és a fáraók fiai foglalkoztak. A filozófiai jellegű elméleti összefoglalások hiányoztak. A kémia oltalmazója és védelmezője a madárfejű Ozirisz volt, akit később a görögök Hermészzel azonosítottak.
Egyiptomban számos kémiai laboratórium működött, többek között Szerápisz templomában Alexandriában. Az Alexandriai Könyvtárban, amely a világ nyolcadik csodája volt, a vegyi anyagok előállításának különböző receptjeit, leírásait gyűjtötték össze. Ebben a könyvtárban dolgozott a kiváló matematikus és fizikus Arkhimédész, a mértan atyja Eukleidész, a földrajztudós Sztrabon. Kleopátra Alexandriában különböző nyelveket tanult.
Amikor i.e. 48-ban Julius Caesar hadserege lerohanta Alexandriát, a városban tűz ütött ki és a híres könyvtár is leégett.
Az ókori Egyiptomban fejlett volt a gyógyászat. Első neves orvosuk - egyben a világ első orvosa, akiről név szerint tudunk - Imhotep. Időszámításunk előtt 2700 körül élt. Dzsószer fáraó hadvezére, főpapja, udvari építésze, csillagásza és orvosa volt, később isten lett belőle.
Az akkori orvostudomány nem fejlődhetett, mivel tetemeket boncolni nem volt szabad. Hatásosabb volt ennél az empirikus gyógyítás, vagyis a tapasztalatok összegyűjtése és alkalmazása. Számos orvoskönyvre emlékeztető papiruszt találtak. Ezekből sok minden kitűnik. A betegségek gyógyítására és megelőzésére ajánlották a bélkiürülést, hidegvizes lemosásokat, futást, evezést, gyógytornát. Számos gyógynövényt és állati eredetű anyagot használtak gyógyításra. Ismerték a balzsamozás vegyi titkait. Már abban az időben a fogászatban alkalmazták az aranyat, számos orvosi szerszámot készítettek és alkalmaztak (csipeszek, katéterek, tükrök). Állami orvosképző iskolák működtek az ókori Egyiptomban.
Magas fokú fejlettséget ért el az ókori Egyiptomban a csillagászat és a matematika. A Nílus minden évben a nyár kezdetekor öntött ki, ez pontosan akkor történt, amikor megjelent a Szotisz vagy Sziriusz elnevezésű csillag az égbolton. Innen ered az a gyakorlat, hogy a naptárt összekapcsolták a csillagászattal. Azonkívül fejlett volt a térképészet is.
Az egyiptomiak a számolás és a mérnöki tevékenység művészei voltak. Ők már ismerték Püthagorasz tételét, ismerték a Ludolf-számot, vagyis a π = 3,1415... megközelítő értékét. Meg tudták építeni a hatalmas piramisokat, amelyek közül a Cheopsz piramis magassága 148 m. Érdekes megjegyezni, hogy a Földnek a Naptól való középtávolsága kb. 148 millió km. Ez az egybeesés aligha véletlen.
Az említett civilizációkon kívül voltak még más civilizációk is bolygónk más földrészein. Így például, ismertek a közép-amerikai és a Peru-Bolívia területén létező civilizációk. Nagyon valószínű, hogy hasonló civilizációk léteztek az afrikai kontinensen is.
A természetfilozófia (naturfilozófia) kialakulása és fejlődése
Az ókori görög természetfilozófia és tudomány
Napjainkban a tudománytörténészek úgy vélik, hogy az ókori Babilónia, India, Kína s más ókori népek kultúrája magasabb színvonalú volt, mint az ókori görögöké. Lehet, hogy ebben van némi igazság. De nekünk sohasem kell elfelejtenünk azt a tényt, hogy az említett magas fokú kultúrák kihaltak, a görög-latin civilizáció pedig, állandóan fejlődve, megalkotta az európai kultúrát.
A régi ógörög történelemben ki lehet választani a neolit- és a bronzkort, a bronzkor közepén a krétai (az időszámításunk előtti II. évezred első felétől időszámításunkig), a mükénéi (az időszámításunk előtti II. évezred második felétől időszámításunkig) és a homéroszi (az időszámításunk előtti I. évezred elejétől) társadalmakat.
Az első kultúrbirodalom, amellyel az észak felöl jövő görögök szemben találták magukat, a krétai volt. Kréta szigetén pár évszázadon át tartotta fenn magát a minószi kultúra, amelynek emlékét ma jobbára csak a Minótaurosz-monda őrzi. Minósz Knósszosz városának hatalmas királya volt, aki emberevő bikát tartott a palotája labirintusában. A szörnyű bikának minden évben száz athéni ifjat áldoztak fel, míg a hős Thészeusz le nem győzte a bikát, és a labirintusból Ariadné fonala segítségével menekült meg.
Krétához fonódik Daidalosz és Ikarosz mondája is. Daidalosz athéni ezermester volt, szobrász és építész. Minósz király vele építtette palotáját és a szörnyű labirintust. Szabadulni szeretett volna Daidalosz, de a király nem engedte el. Ekkor tollakból és viaszból hatalmas szárnyakat készített magának és fiának, Ikarosznak. A tenger fölött szállva akartak elmenekülni, de Ikarosz túl magasra emelkedett, a Nap heve megolvasztotta a viaszt, szárnya széthullott, s ő a tengerbe zuhant.
I.e. a XV. század táján a krétai kultúra lehanyatlott.
Hamarosan egy másik birodalom alakult ki. Központi hatalom egységes irányítása alá kényszerültek a korábban demokratikus önállósághoz ragaszkodó törzsek. A birodalom középpontja Mükéné volt, ezért ezt a korszakot mükénéi kultúrának szokás nevezni. Művészetét a krétai formák továbbélése vagy továbbfejlesztése jellemzi és - túl ezen - az a hatalmas 18 várépítkezés, amelynek romjait az utóbbi időben tárták fel. A híres mükénéi oroszlánkapu őrzi mai napig e gigantikus építkezés emlékét.
E birodalom lakosai lassan térnek át a földművelésre. Termőföldjük azonban kevés volt és rosszul megművelt, legelőik szegényesek. Az ipar is fejletlen. A bronzkort lassan felváltotta a vaskor. A fazekasmesterség is gyakorlatibbá válik, emellett kitűnő ácsaik vannak és az asszonyok jól tudnak szőni.
Megkezdődött az évszázadokon át tartó népvándorlás. A hajdani központi királyság nyomtalanul széthullt - annyira nyomtalanul, hogy még Mükéné is, a hatalmas palotájára büszke város is eltűnt a föld színéről.
Az i.e.-i X. századra tehető a népvándorlás vége, amikor kialakult az új államforma: az önálló városállamokból összefonódó birodalom. Északon Thesszáliában telepedtek le a hellének, az ő nevüket vette át később az egész görögség, így lett a birodalom egybefogó neve Hellász. Attika félszigetén Athén városa uralkodott, vele szemben Argolisz bejáratát Korinthosz őrzi, mögötte a legelőiről híres Árkádia, Peloponnészosz déli csücskében Spárta katonás népe. Ezek csupán a félsziget főbb államai. Az Égei-tenger szigeteit és a kis-ázsiai partot is görög települések százai lepik el: Leszbosz, Kiosz, Kósz, Ródosz, Számosz szigete, Pergamon, Szmirna, Epheszosz, Milétosz és sok más. Ez utóbbiak a görög kultúra fejlődésében sokáig fontosabb szerepet játszottak, mint maga az anyaország: a jellegzetes görög szellem a kis-ázsiai partok felől áramlott Athén felé, de Athénban ért fejlődésének csúcsára.
A természetfilozófia - naturfilozófia —, vagyis a világ racionális képe felépítésének próbálkozása a legnagyobb fejlettséget az ókori Görögországban érte el.
Az antik görög filozófia az i.e. VII-VI. századokban kezdett kialakulni. Fejlődésében 4 korszakot lehet megkülönböztetni.
Az első korszakot Szókratész előtti korszaknak szokás nevezni (a filozófiai gondolkodás kezdeteitől az i.e.-i V-IV. századig).
A második korszakot klasszikusnak nevezik (i.e. V. század közepétől és az i.e.-i IV század lényeges része).
Makedónia hegemóniájával és és a görög városok hanyatlásával kapcsolatos a harmadik korszak - a hellénisztikus korszak (i.e. IV. század végétől i.e. II. századig).
A negyedik korszak az az időszak, amikor az antik világ meghatározó ereje már Róma (i.e. I.sz.-V-VI. sz.).
A világ filozófiai értékelését megtaláljuk Homérosz (i.e. VIII. sz.) műveiben. Homérosz a világ 3 fő okának vagy fő alapjának Nikszet, Okeáneszt és Tetiszt tartja. A Niksz - őseredeti állapot, az Okeánosz -őstenger, a Tetisz - bizonyos éltető erő, amelyik a vízzel van összekötve. Mindnyájan össze vannak kapcsolva a földdel.
A világ magyarázatának próbálkozását megtaláljuk Hésziodosz (i.e. VII. sz. első fele) munkáiban is. Hésziodosz szerint mindennek az alapja a Káosz, amelyet úgy értelmez, mint végtelen alaktalan tömeget. Ebből származik a Gaia (föld), az Erósz (bizonyos életerő), Erebosz (sötétség) és Niksz (éj). Belőlük származnak az Uránosz (csillagos ég), az Éter, a fény és más istenségek. Hésziodosz kozmogóniai nézeteit Akuszilai egészíti ki, aki bevezeti a Metiszt vagy Nuszt (ész, értelem). Phereküdész szerint, mindennek az ősalapja az a sajátságos éltető anyag, amelyet Zeusz nevével jelöl. Ez az ősalap 5 stádiumban létezik, melyek következményeként keletkeznek az istenek, a világegyetem és a föld.
Ióniai természetfilozófia. A görög tudományt általában Kis-Ázsia Iónia városaiból, különösen Milétoszból származtatják.
Az ióniaiaknak a perzsákkal vívott harcai során gyakran megtörtént, hogy a perzsák nyomása kiszorította az iónokat eredeti hazájukból. Ez a magyarázata annak, hogy Thalészt (i.e. 624-547), aki Milétoszban élt, Hérakleitoszt (i.e. 535-475), aki a közeli Epheszosz lakosa volt, valamint Püthagoraszt (i.e. 580-500), aki szamoszi menekülőként Dél-Itáliában telepedett le, s végül a szicíliai Empedoklészt (i.e. kb. 495-435) egyaránt az ion filozófusok csoportjába számítják.
Az ióniai természetfilozófusok ésszerű, materialista és bizonyos mértékig ateista módon gondolkodtak, kevesebbet foglalkoztak az erkölcs és a politika kérdéseivel, viszont jobban érdekelte őket a természet.
Más régiók filozófusai és bölcselői
A vaskor forrongó eseményei a világ sok helyén biztosítottak teret különös eszmékkel és mondanivalóval telt bölcselők fellépéseinek.
Így, Palesztinában ott voltak a proféták és a Példabeszédeknek, Jób könyvének meg a Biblia más bölcselkedő jellegű részeinek szerzői.
Jeremiás próféta (szül. i.e. kb. 600-ban) könnyen találkozhatott Thalésszal az egyiptomi Naukratiszban.
Indiában risik és buddhák tanítottak, akik közül Gautama, vagyis maga Buddha (i.e. kb. 560-480) tett szert legnagyobb hírnévre.
Kínában körülbelül ugyanebben az időben élt Lao-ce (i.e. VI.sz.) és Konfucius (Kung fu-ce) (i.e.551-479). Ezek mindannyian bizonyos általános nézeteket fogalmaztak meg a természet és az ember világáról.
Az első görög filozófus, akiről a hagyomány megemlékezik, Thalész (i.e. 624-547). A ránk maradt adatok szerint azt az elméletet vallotta, hogy kezdetben minden víz volt és ebből keletkezett a föld, a levegő, valamint az egész élő világ. Világos, hogy ez lényegileg ugyanaz az elgondolás, mint amellyel a Bibliában, Mózes első könyvében találkozunk, s amely az ismert sumer teremtésmondának is alapja. Thalész nézetei materialisztikusak, mivel a Teremtőről nem tesz említést. Ugyanezt az alapvető materializmust és ateizmust képviselték az ióniai természetfilozófiai iskola későbbi bölcselői, Anaximandrosz (i.e. 611-546) és Anaximenész (i.e. 585-525), akik némileg módosították Thalész feltevését, hogy több jelenséget magyarázhassanak vele. Szerintük a föld, a levegő és a tűz voltak azok az elemek, amelyekből a világ összetevődött - körülbelül olyan módon, mint ahogy a szavak betűkből tevődnek össze. A görög nyelvben a stoiheion elemet és betűt is jelenthet.
Hérakleitosz, akit a változás filozófusának neveznek, apanta rhei (minden folyik) jelszavát vallotta. Ő a tüzet tartotta minden dolgok alapelemének, mert ez mindig mozgásban van, és mindent át tud alakítani. Ő vezette be a filozófiába az ellentétek eszméjét. Ez a dialektikus filozófiai gondolkodás első jelentkezése.
Empedoklész, e materialista filozófiai iskola követője kísérletileg bebizonyította, hogy a láthatatlan levegő is anyagi természetű, s meghatározta az őselemek rendszerét: a föld, a víz, a levegő és a tűz ebben a sorrendben helyezkedik el egymás fölött. Ő úgy vélte, hogy a szeretet és a gyűlölet, amit két mechanikusan működő ellentétes anyagi elvként képzelt el, folytonosan összekeveri és újra szétválasztja az elemeket. Ez az elgondolás rokon az ősi kínai jin-jang-dualizmussal, de valószínűleg tőle teljesen függetlenül alakult ki.
Az ióniai gondolkodás iránya az anyagi elemek folytonos egymásba való átalakulásán alapuló dinamikus világkép felé vezetett. A későbbi idők számos filozófusa azonban inkább az elemek statikus, természetes rendjének megállapítására törekedett.
Püthagorasz (i.e. 580-500) a számokban látta a világegyetem megértésének kulcsát. Püthagorasz iskolájával a görög tudomány fejlődése elméleti és gyakorlati téren egyaránt kettéágazik. A tan két nagyon különböző gondolatrendszer kiindulópontjává vált. Legelvontabb és logikai vonatkozásaiban Parmenidész (i.e. 470) vette át, majd sok miszticizmussal keveredve Platón (i.e. 427-347) idealizmusának megalapozására szolgált. A milétoszi Leukipposz (i.e. V. sz.) és az abderai Démokritosz (i.e. 460-370) atomelméletében ezzel szemben materialista alapot nyert Püthagorasz számelmélete.
Parmenidész (kb. i.e. 540-470) a tiszta ész filozófusa volt. Hevesen támadta a megfigyeléseken és kísérleteken alapuló tudományt. Tanítványa, Zénón (kb. i.e. 490-430) alapjaiban támadta meg Püthagorasz matematikai és fizikai tanait négy igen éles elméjű paradoxon bemutatásával, amelyek logikai úton bizonyítják, hogy az idő, illetve a tér nem lehet sem folytonos, sem pedig nem folytonos. Logikai fejtegetéseit sokan bizonyítéknak tekintették arra, hogy a látható világ a valóságban nem létezhet.
Mindezekre az idealista irányzatokra a legcsattanósabb választ Démokritosz (i.e. 460-370) adta meg, akinek atomelmélete hatalmas befolyást gyakorolt a későbbi tudományra. Ő úgy gondolta, hogy a világegyetemet megszámlálhatatlanul sok oszthatatlan részecske - atom - alkotja, amelyek az üres térben mozognak. Ezek az atomok Démokritosz szerint változtathatatlanok, viszont különböző mértani alakjuk lehet. Az atomok mozgása megindokol minden látható változást. Démokritosz szerint a lélek is atomokból - éspedig sima, gömbölyű, mozgékony, tűzszerű atomokból - áll.
A geometria és a csillagászat diadala
Az irracionális számok felfedezésétől kezdve a görög matematikusok elfordultak a számok világától, s áttértek a vonalak és területek vizsgálatára. E fordulat nyomán alakult ki a mérés geometriája, s ez volt talán a legértékesebb dolog, amivel a görögök a tudományt megajándékozták.
A görög matematika irányváltozásának fő kezdeményezői a khioszi Hippokratész (kb. i.e. 460-344) és Eudoxosz (kb. i.e. 408-355) voltak. Az előbbi először használt betűket a geometriai alakzatok megjelölésére. A kör négyszögesítésének, a kocka megkettőzésének klasszikus problémájával is foglalkozott. Eudoxosz valószínüleg a görög matematikusok legnagyobbika volt. Ő találta fel a minden mennyiségre alkalmazható arányok elméletét.
Eudoxosz kiváló csillagász is volt. Ő azzal magyarázta a Nap, a Hold és a bolygók pályáját, hogy koncentrikus gömbök (szférák) felületén mozognak.
Görög orvostudomány - Hippokratész
A görög orvostudomány is hozzájárult az összefüggő tudományos világkép megalkotásához. Két fonalat font össze: a tapasztalás és a bölcselkedés fonalát, amely azóta is végigvonul az orvostudomány fejlődésén. Az ókori orvosnak nem is a tudása volt nagy, hanem a kultusza. Mondai alak volt például Aszklépiosz, vagy talán csakugyan élt valamikor az idő mélyén. Őt a görögök megtették Apollón isten és egy királylány gyermekének, akit a tudós Kheiron kentaur nevelt fel egy barlangban. Varázslatos hatalmú orvos lett belőle, még a holtat is fel tudta támasztani. Bölcsességét átadta gyermekeinek is: Machaon lett az első sebész, Podaleiriosz az első belgyógyász, Panakeia a gyógyszerkészítés, Hügieia pedig az egészséges életmód első specialistája. Halála után Zeusz feltámasztotta Aszklépioszt, és isteni rangra emelve az Olümposzra vitte. Az ő kígyós jogara ma is az orvoslás szimbóluma világszerte.
Démokritosz kortársa egy másik híres orvos volt - a Kósz szigetén működő Hippokratész (i.e. kb. 460-370). Ő volt a legnagyobb görög orvos; a kószi orvosi iskolát valóban tudományos intézménnyé tette. Neve alatt gyűjtötték össze a görög orvosi iratokat (Corpus Hippocraticum), amelyeknek 54 fennmaradt értekezése közül talán 6 származik magától Hippokratésztól. E gyűjteményben egy-egy betegség vagy inkább tünetcsoport találó leírása, egy-egy ősidők óta használatos drog vagy fizikális eljárás hatásának rögzítése található, vagy figyelmeztetés egy-egy diagnosztikai jel fontosságára. A gyűjtemény értéke nem is ebben rejlik, hanem az orvosi szemléletben, amely valóban példamutató.
Tudniillik Hippokratész iskolája fordult először szembe a természetfeletti, a mágikus gondolkodással, elutasította a varázslat szerepét a gyógyításban, helyette magában a természetben keresi a betegség okát is, a gyógyítás módját is.
A legnagyobb és legtartósabb károkat az orvostudomány elméletében és gyakorlatában a négy nedv tana okozta, amelynek első megfogalmazását Empedoklésznél (kb. i.e. 484-424) találhatjuk meg. Ő orvos és egyben filozófus is volt. A világ négy elemét, vagyis a tüzet, a vizet, a levegőt és a földet párhuzamba állította az emberi test négy nedvével, a vérrel, a sárga epével, a nyálkával és a fekete epével. Empedoklész tanítása értelmében aszerint, hogy melyik nedv jut túlsúlyra, az ember szangvinikus, kolerikus, flegmatikus vagy melankolikus természetű. Ennek alapján a látszólag racionális orvosi gondolkodás egész rendszere alakult ki. A nedvelmélet nyomán a betegek kezelésénél arra törekedtek, hogy az elemeket meghatározó ellentétes minőségek, vagyis a meleg és a hideg, illetve a száraz és a nedves megfelelő alkalmazásával helyreállítsák a szervezetben az elemek egyensúlyát. Világos, hogy ezen elméletnek gyakorlatilag semmi köze nem volt a fiziológiai tényekhez, tehát káros volt.
A görög gondolkodás második és központi korszakában a filozófiai érdeklődés, amely a tudományos érdeklődést is magába foglalta, az anyagi dolgok síkjáról az eszmék síkjára helyeződött át. Ebben a változásban az a drámaian kicsúcsosodó fejlődés tükröződött, amely az i.e. V. és IV. századok folyamán az egykori városállamot athéni birodalommá alakította át. Az események a társadalom új erőinek működését tárják szemünk elé. S mivel Thuküdidész (kb. i.e. 460-395) és történésztársai olyan világosan és szépen rögzítették műveikben az események menetét az eljövendő nemzedékek okulására, ezek mindmáig hallatlanul jelentősek maradtak a tudomány és a politika számára. A fejlődés azzal kezdődött, hogy az emberi történelem folyamán itt alakították ki első ízben céltudatosan a polgárok demokráciáját. A felszabadultság, amit az emberek éreztek, nyomban megmutatkozott a kultúrában. Ebben az időszakban (i.e. V. sz.) írták Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész a ma is sűrűn színre kerülő drámáikat; Arisztophanész vígjátékain derült a közönség; az Akropoliszban felépült a Parthenón meg az Erekhtheion, csodájára járnak ma is; a nagyszerű szobrászok élén Pheidiasz évezredekre megszabta az esztétika irányát; a történelmet Hérodotosz és Thuküdidész írta; az erkölcstant Szókratész tanította...
A bölcselkedést az ión származású Anaxagorász honosította meg Athénban. Az első athéni bölcselő egyben az utolsó természetfilozófusa volt e korszaknak: az eredet kérdését, a lét mivoltát, a természet működési mechanizmusát feszegette, akárcsak elődei.
Anaxagorász feltevése szerint nincs keletkezés és elmúlás, csak vegyülés és szétbomlás, az anyagok állandó alakulásban vannak. Az anyag átalakulása pedig lényegében a mozgás. Anaxagorász az anyag mozgatását az anyagtól független értelemre ruházta. Ez volt az a pillanat, amikor a bölcseletben élesen elvált egymástól az anyag és a szellem. Ettől kezdve merült fel a nagy kérdés - melyik az elsődleges? Ez volt a filozófiai dualizmus kezdete.
Ebben a korban jelentek meg az úgynevezett szofisták, akik nagyszerű szónokok voltak, az ismereteket jó pénzért széles körben terjesztették, vitatkozó készségüket a végletekig fejlesztették, de számos esetben szájhősködésüknek romboló hatása is volt. Periklész kora nemcsak a művészi hajlamoknak tárt kaput, hanem a demagógiának is. Számos szofista a népgyűléseken elégedetlenséget keltett és felszította a népharagot. A belviszályokhoz hamarosan külső zavarok társultak: felkelés Szamoszban, összetűzés Korinthosszal, ami jó alkalmat nyújtott az ősi ellenségnek, Spártának a fegyveres beavatkozásra. Időszámításunk előtt 431-ben kezdetét vette az emberöltőn át tartó peloponnészoszi háború. Athénban pestis dúlt, Periklész meghalt, az athéni szövetség széthullt. Erre az időre esik, hogy az athéni piacon, az utcákon és a kikötőben egy hanyagul öltözött, mezítlábas, csúf arcú ember lődörgött, aki igyekezet mindenkivel szót váltani, sőt hosszasan elbeszélgetni. Ez volt Szókratész.
A reakció filozófusai
A görög filozófia nagy hármas csillagzata - Szókratész, Platón és Arisztotelész - az athéni égbolton, a hanyatló Athén égboltján ragyogott. Mindhárman az első szabad város forradalmi nagyságából merítették hatalmas képességeiket és erejüket, amellyel hatni tudtak az emberi gondolkodásra.
Szókratész idejében a vita és a szónoklás nagyon nagy jelentőségre tettek szert az athéni politikában és bölcseletben. A vitákat és a szónoklatokat főleg a szofisták gyakorolták, akik között nagyon sok hamis próféta akadt. Ilyen volt Prótagorasz (kb. i.e. 481-411) is, akinek híres mondása ez volt: minden dolognak mértéke az ember. Ez fontos igazságmagot tartalmaz, de félre is vezet. Ugyanis különböző emberek vannak, nem mindenki példamutató. Ezzel az állítással szembeszállt Szókratész (i.e. 468-400), aki magát nem szofistának azaz bölcsnek nevezte, hanem filozófusnak, vagyis annak, aki csupán szereti a bölcseletet.
Bár a népből származott, nem támogatta a demokráciát, és - legalábbis idősebb korában - főleg a gazdagok meg az athéni arisztokrata fiatalság körében forgolódott.
Szókratész nem természetfilozófus volt, hanem erkölcsfilozófus. Az igazság megismerésének módszere nála dialektikus és induktív. Nem azért dialektikus, mert a kérdve kifejtő beszélgetés a vitatkozókat szembeállítja egymással, hanem mert ügyes didaktikával Szókratész az ellentétekből és ellentmondásokból bányássza ki megtisztított fogalmait. És induktív, amennyiben mindig konkrét esetekből indul ki, ezeket egymással összeveti, a járulékokat lehántva egyetemes - általános érvényű - fogalmakhoz jut.
Szókratész a delphoi jósda jelszavát vallotta - gnóthi szeauton, vagyis ismerd meg tenmagad. Erkölcstanát halálával avatta magasztos tanítássá. Etikai tételeket kimondani általában könnyű, ezek szerint élni - ez az, amit kevés ember tud szókratészi méltósággal és bölcsességgel megvalósítani. Amikor 70 éves korában néhány ostoba és irigy ember vádat emelt ellene istengyalázás és az ifjúság félrenevelése címén, könnyű lett volna a bírák kegyét megnyerve menteni életét, mégsem tette: törvénytiszteletet tanított és elfogadta az ítéletet. Ellenségei valószínűleg csak száműzni akarták, de nyugodt és vádlóit megvetéssel sújtó védőbeszéde miatt végül is halálra ítélték. Így vált a filozófia első és leghíresebb vértanújává. Életében semmit nem írt, csupán dialógusokat folytatott tanítványaival és az egyszerű emberekkel. Életének és halálának körülményei még sajátos jelleménél is inkább jelzik a görög gondolkodás válaszútját. Szókratésztől kezdve a filozófia egy erkölcsi vagy etikai és egy természeti vagy fizikai ágra bomlott, s kétezer éven át az előbbi ág volt az, amely nagyobb megbecsülésben részesült.
Platón, a gazdag, fiatal athéni arisztokrata akkor került Szókratész hatása alá, amikor úgy látszott, hogy saját politikai érvényesülésébe vetett reményei a demokrácia helyreállása miatt végleg füstbe mentek. Elhatározta tehát, hogy életét a filozófiának szenteli.
Platón (i.e. 427 körül-347) fő politikai célja - amelyet leginkább Az állam és Törvények című műveiben fejtett ki - az volt, hogy megalkossa egy olyan állam alkotmányát, amelyben az arisztokrácia, vagyis a legjobb emberek régi előjogai örökre fennmaradnak, és az alsóbb rendek számára is elfogadhatókká válnak. Platón a maga képzeletbeli köztársaságának lakóit négy rendre osztotta: őrökre, az Platón idealista filozófus volt. Kétféleképpen vizsgálhatjuk a jelenségeket, tanítja Platón, érzékeléssel és gondolkodással. Az érzékelés a szerveinken keresztül történik, szerveink tökéletlenek, tehát az érzékelés is tökéletlen. Ha testünket - az érzékelést - kikapcsolva pusztán a gondolkodásra hagyatkozunk, akkor eljuthatunk a tökéletes igazság megismeréséhez. De mi a tökéletes igazság? A létezők ideája. Az idea: fogalom, alak, eszmény, minta, kép, tehát a létezők elvonatkoztatása, absztrakciója.
Ez dualista és idealista filozófia. Dualista, mert a halhatatlan lelket élesen különválasztja a romlandó testtől, és idealista, amennyiben az ideát létezőnek tekinti. Idealizmusa objektív annyiban, hogy elismeri a valóság létezését, viszont szubjektív, minthogy a valóságnak csupán mintegy az árnyékát tartja felfoghatónak, megismerhetőnek. Nem utasítja el a tapasztalást, de kevesli, a gondolkodást biztosabb útmutatónak mondja.
Platón három abszolút és örök értéket ismer el: az igazságot, a jóságot és a szépséget. Maga a filozófus a korabeli tudományos ismeretek alapján érvelt ezen abszolút értékek mellett, amelyeket valójában főleg a matematikából és a csillagászatból, illetve inkább az asztrológiából vezetett le.
Platón Athénben 40 éven át (i.e. 387-347) adta elő tanait az Akadémosz Héroszról elnevezett ligetben a gondosan kiválasztott
tanítványok csoportjának. Iskolájának, az Akadémiának a kapuja felett ez állott: Senki se lépjen be, aki nem ért a matematikához. Az Akadémiában Platón halálával sem szűnt meg az oktatási tevékenység, még majdnem egy évezreden át fennmaradt. Platón befolyása messze túlterjedt az Akadémia körén. Viszont ez a terjeszkedő platonizmus fokozatosan elfajult azáltal, hogy az eredeti tanból csak a misztikus elemeket tartotta meg, míg logikai és matematikai oldalait elhanyagolta. Ilyen alakjában azután a késői klasszikus korszak egész konformista gondolkodását áthatotta. Hamarosan elkeveredett a kereszténységgel is, amelynek teológiája számára igen lényeges intellektuális támaszt nyújtott.
Arisztotelész (i.e. 384-322) 17 éves korában elhagyta szülőföldjét, Trákiát és a hírneves Platón tanítványa lett. Mestere halála után szakított az Akadémiával és i.e. 335-ben egy másik filozófiai iskolát alapított, amelyet Lükeionnak, illetve latinos nevén Líceumnak neveztek el.
Arisztotelész számos okból központi szerephez jutott a tudomány történetében. Mivel tevékenysége a görög politikai élet két szakaszát áthidaló átmeneti időre esett, módjában állt a szabad görög városok tudását összegyűjteni és alkalmazásra továbbadni azoknak a birodalmaknak, amelyek átvették a hatalom örökét. Tudományos műve nagyobb és átfogóbb, mint bárkié, aki előtte vagy utána tudományos kutatómunkát végzett.
Arisztotelész inkább logikus és természetkutató volt, semmint morálfilozófus. Neki is, mint elődjeinek megvolt a maga filozófus fejedelme, méghozzá nem más, mint a fiatal Nagy Sándor, akinek nevelőjeként működött i.e. 343-tól 340-ig. Viszont Nagy Sándor nem arra törekedett, hogy egy görög városállam felett uralkodjék, hanem egy hatalmas makedón katonai birodalmat kívánt kialakítani magának. Emiatt Arisztotelész konfliktusba is került Nagy Sándorral, mivel ő mindig az arany középút elvét vallotta, s ez az elv etikájának alapjául szolgált.
Arisztotelész nagy teljesítményei a logika, a fizika, a biológia és a humán tudományok területére esnek, sőt mindezeket a szakokat formálisan Arisztotelész alapította meg. Még megtoldotta őket a metafizikával, amelyben mindaz helyet foglalhatott, ami az említett tudományszakokból kiszorult.
Arisztotelész valamennyi teljesítménye közül a legnagyobb és egyben a legveszélyesebb az osztályozás eszméje volt, amely egész művén végigvonul és amelyre logikája felépül.
Arisztotelész volt az első nagy enciklopédista. A természetnek és az emberi életnek valamennyi az idő tájt érdekesnek tartott oldaláról valamelyes képet igyekezet adni. Ő azt tanította, hogy a világ mozgó anyagból áll, de hogy ez az anyag éppen milyen, azt a formája határozza meg. A változó anyag és a változatlan forma egymástól elválaszthatatlanul létezik. Az anyag adja a szükségszerűséget, a lehetőséget és az okot, a forma a megvalósulást, a fejlődést, a célt. Az élőlények formája - a lélek. Az ő vezérgondolata az, hogy vannak célok - teleologikus tényezők, amelyek az élőlényeket és magát az anyagot is arra késztetik, hogy megfelelő végállapotok (célok) elérésére törekedjék.
Arisztotelész szerint a természetes mozgás célirányos, minden más mozgásnak azonban mozgatóra van szüksége. Az űr (vákuum) létezését cáfolta. Fizikájának fogyatékosságát és fonákságát részben ellensúlyozta biológiai megfigyeléseinek minősége és terjedelme.
Arisztotelész biológiájának vezérgondolata az, hogy a természetben minden dolog a lehető legnagyobb tökéletességre törekszik, de ezt csak bizonyos fokig valósíthatja meg. Ezen az alapon Arisztotelész felvázolta a természet lépcsőfokait, amelyek a legalsóbb szinten álló ásványoktól a növényeken és az egyre tökéletesebb állatokon át a lépcső legfelsőbb fokán álló emberhez vezetnek. Azt hihetnők, hogy egy ilyen fokozatos felépítésből valamiféle fejlődésre lehet következtetni, de Arisztotelész biztos volt benne, hogy a világban valóságosan semmi nem változhat, s a fajoknak a tökéletesség vagy tökéletlenség örök időkre rögzített útjelzőiként kell létezniük.
Arisztotelész azzal koronázta be művét, hogy kiterjesztette az emberre mint társadalmi lényre, sőt ezen túlmenően az istenre is. Philolaosz (kb. i.e. 440) tanítása szerint az emberben háromféle lélek vagy szellem lakozik: a növényi, az állati és az értelmes vagy gondolkodó lélek, a nusz, mely utóbbi csak az ember sajátja. Mindegyik lélek célja, s egyben mozgatóereje az, hogy a maga tökéletességére törekszik: a növényi vagy vegetatív lélek a növekedésre, az állati vagy animális lélek a mozgásra, az értelmes vagy gondolkodó lélek az elmélkedésre. A gondolkodó lélek úgy tökéletesedik, hogy valami még tökéletesebbre törekszik, ami csak isten lehet, az egész világegyetem mozdulatlan mozgatója, s egyben Arisztotelész metafizikájának központja és határa.
Rendszere átfogó voltának biztosítására Arisztotelész még egy újítást vezetett be, amely rendkívül sokat ígért a jövő szempontjából. Ahelyett, hogy minden munkát maga végzett volna és csak megvitatta volna eredményeit kollégáival - amint ez az Akadémiában szokásos volt -, megszervezte a kutatást. A Lükeionban, amelyet Nagy Sándor valószínűleg anyagi támogatásban részesített, Arisztotelész fiatal tanítványai tájékoztató adatokat gyűjtöttek majdnem mindenről. Ennek eredményeként maradt ránk a görög élet és gondolkodás rendkívül értékes és rendszeres ismerete. De még értékesebb az a gyakorlat, amely e kutatásokban megtestesült. Ahogyan az Akadémia az egyetemek ősmintája, úgy a Lükeion a tudományos kutatóintézeteké.
A bizonyos korlátozottságok ellenére Arisztotelész tanai és nézetei hatalmas befolyást gyakoroltak az arab és a nyugati középkori gondolkodásra.
Az athéni szövetség széthullása után egy általános szellemi hanyatlás következett, mely alól néhány évszázadon át kivételt képezett a természettudomány. Bizonyos kutatási irányokban, főleg a matematika, a mechanika és a csillagászat terén az alkotótevékenység figyelemre méltó új fellendülése következett be. Ez leginkább Nagy Sándor hódításainak gazdasági és technikai következményeivel magyarázható, mivel most egy minden eddiginél tágasabb világ tárult fel a görög kereskedelem előtt.
A görög tudomány nagymértékben gyarapította a későbbi idők tudományát. Ez elsősorban a hellenisztikus vagy alexandriai korszak kezdetén (i.e. 330-200) és főleg az Alexandriában végzett munkának köszönhető.
A különálló teljesítményeknél fontosabb volt a matematikának a hellenisztikus időkben létrehozott rendszerezése. A tételek logikai összekapcsolását már korábban is ismerték. Arisztotelész logikája valójában a geometriai bizonyítási eljárás másolata szavakba öntve. De csak Eukleidész (i.e. III. sz.) volt az, aki i.e. 300 körül a matematikai ismeretek nagy részét egységes építménybe foglalta: axiómákból vezette le a tételeket. A csillagászat matematikai alapját Eudoxosz (i.e. 408-355) szférái (gömbjei) alkották. Hipparkhosz (i.e. II. sz.) az ókor legnagyobb megfigyelő csillagásza, aki egymaga találta fel a következő két évezredben használt csillagászati műszerek legnagyobb részét, és összeállította az első csillagkatalógust. A pontoszi Héraklidész (i.e. 370 körül) azon a véleményen volt, hogy a Föld a tengelye körül forog és a világmindenség központjában van, a Hold meg a Nap e körül kering; viszont a bolygók már a Nap körül keringenek és nem a Föld körül. A Föld nagyságának megmérését az Alexandriai
Múzeum igazgatója, a kürénéi Eratoszthenész (i.e. 275-194) valósította meg, és nem is sokat tévedett.
A hellenisztikus korszak a mechanika terén járult hozzá legnagyobb mértékben a fizika fejlődéséhez. Arkhimédész (i.e. 287-212) a görög matematika és mechanika legnagyobb alakjai közé tartozott. Ő mechanikai modelleket használt bizonyos matematikai eredmények elérésére. A mechanika elemeiről írott munkájában Arkhimédész teljes kvantitatív leírást adott az egyszerű gépek működéséről, és lefektette a statika alapjait. Arkhimédész alapította meg a hidrosztatikát, amelynek két fontos gyakorlati alkalmazása született. Egyrészt vízben végzett súlymérés útján módot nyújtott a testek sűrűségének meghatározására, másrészt lehetővé tette a hajók teherbírásának felbecsülését. A mechanika egyik gyökeresen új ága volt a pneumatika. Ktészibiosz (kb. i.e. 170) és Hérón (i.e. II-I. sz.) számos szellemes trükköt eszelt ki a sűrített levegővel működtetett szerkezeteknek főleg templomi használatára. Hérón még egy kezdetleges gőzgépet is feltalált, amely lökhajtásos elv alapján működött.
Az orvosok kivételével a hellenisztikus kor természetkutatói nem sok említésre méltó eredményt értek el az élő természet vizsgálata terén. Az állatok és a növények vizsgálatában csak szórványosan adódtak jelentősebb új eredmények, viszont hozzáfogtak a gyakorlati földművelés kérdéseit tárgyaló könyvek megírásához.
Nagy eredményeket ért el a hellenisztikus orvostudomány. A kalkedoni Héróphilosz (i.e. 300 körül) a nagy anatómusok és fiziológusok közé tartozott. Tudását megfigyelésekre és kísérletekre alapozta. Ő volt az első, aki megértette az idegek működését, a pulzus klinikai felhasználhatóságát. Bár a korai alexandriai idők legtöbb kiváló műve eredetiben elveszett, lényeges tartalmukat a hagyomány megőrizte, míg azután a klasszikus kor nagy orvosa, Galenus mindezeket a tanokat beledolgozta a maga hatalmas terjedelmű életművébe. Claudius Galenus (görögösen: Galénosz) (i.sz. 131?-201?) a kis-ázsiai Pergamonban született, de szülővárosában és Alexandriában nyert kiképzése után végül is Rómában folytatott igen jövedelmező orvosi gyakorlatot.
Alexandria orvosai az orvostudományt élettani alapra fektették. Ezen azt kell érteni, hogy végre megtalálták az orvosi tudás kulcsát: a boncolást. A későbbi alexandriai orvosi iskola szólásmondása ez volt: nem ékesszólással, hanem gyógyszerekkel kell gyógyítani. Ezen iskola tagjai empirikusoknak nevezték magukat. Mint az elnevezés mutatja, a tapasztalást tekintették vezérlő elvüknek.
Az antik filozófia válsága és felbomlása
Az említett korszak nagy filozófiai áramlatai lényegében etikai jellegűek, az ismeretfilozófia és a természetfilozófia csupán bevezetés az etikához.
Az epikureus áramlat Démokritosz atomelméletét újítja föl, de már eleve etikai tartalommal töltve meg: mivel az atomok „elhajolhatnak” pályájukról, azért az ember is szabad lehet. Az epikureus attitűdben az ember célja a fájdalomtól és zavaroktól való tartózkodás: az ataraxia, melyet csak az élet kellemességeinek kiegyensúlyozott és bölcs élvezője érhet el; mindent, ami megzavarhatná nyugalmunkat, távol kell tartanunk magunktól. Ez negatív hedonizmus. Tartózkodni kell tehát a politikától, a házasságtól, egyedül az igazi barátság az a kapcsolat, amely a bölcs számára lehetséges. Epikurosz (i.e. kb. 341-270) tanítványai valóban baráti társaságot alkottak, de formális iskolát nem.
A másik nagy iskola, a sztoicizmus alapítója, a kitioni (Ciprus) Zénón (kb. i.e. 336-264) Athénban az ún. Sztoa Poikilében („tarka csarnok”) tanított, innen az iskola neve. Tanításait Khrüzipposz (i.e. kb. 280207) fejlesztette rendszerré, majd a babilóniai Diogenész és tanítványa, Panaitiosz (kb. i.e. 180-110) terjesztették el Rómában. A sztoicizmus eredeti eszménye a természetes életet folytató bölcs, aki megnyugszik a végzet rendelésében. A sztoikus attitűd: a bölcs lelkében öntörvényét követheti, lelkében szabad lehet, még ha külsőlegesen nem is az - a szabadság és tökéletesség csúcsa az apatheia. Sztoicisták voltak Rómában Seneca (i.e. 4-i.sz. 65), Marcus Aurelius (121-180).
E két ún. dogmatikus irányzattal szemben állott a szkepticizmus. Az eredeti, korai szkepszis alapítója Pürrhón (kb. i.e. 360-270) ugyancsak az ataraxiát kereste, ezt azonban az ítéletektől való tartózkodás következményének tartotta. Mivel, mondja, érzékszerveink megcsalhatnak bennünket, a világ valójában megismerhetetlen. Később a platóni Akadémia is közeledett a szkeptikus irányhoz: az ún. „középső Akadémia” alapítója, Arkheszilaosz (kb. i.e. 315-241) az ítéletekről való teljes tartózkodást hirdette. Az „új Akadémia” alapítója, Karneadész (kb. i.e. 213-129), a gyakorlati magatartás normájának a valószínűségét nyilvánította, askaloni Antiokhosz (megh. i.e. 68) pedig a filozófusok közmegegyezését. Pürrhón eredeti tanítását a knosszoszi (Kréta) Aineszidémosz újította fel, aki szkeptikus érveivel minden megismerés lehetetlenségét kívánta bebizonyítani.
Gyakorlati téren az iskola teljesen az empirikus megismerés hívévé vált: számos tudós tartozott ide, így az „Empiricus” melléknevet kapott Sextus (i.sz. 200 körül), az alexandriai orvosiskola egyik tagja, aki orvosként csak a betegségek tüneteivel és a gyógymóddal tartotta fontosnak foglalkozni, az okok vizsgálatáról tudatosan lemondott.
A későantik filozófiában felerősödnek a különböző filozófiai áramlatok vallásos-misztikus vonásai. A római birodalomnak a császárság viszonylag nyugodt első kétszáz éve után kezdődő III. századi válsága kétségtelenül hajlamossá tették az embereket a misztika befogadására és az elveszett régi közösségek helyett egy új, misztikus egység keresésére. A tüanai Apollóniosz pl., aki Nero alatt csodatevőként járta be a római birodalmat, a püthagoreus Egyet minden dolog ősideájának, istennek fogta föl, melyet csupán misztikus úton lehet megismerni: ezt az újpüthegoreizmust követően azután az újplatonizmusban teljesedett ki a görög filozófia vallásos-misztikus fordulata.
Plótinosz (205-270), a legnevesebb újplatonikus abban az időben élt, amikor a római társadalmat addigi legsúlyosabb válsága rázta meg, s a kereszténység szellemi és politikai hatóerővé vált. Plótinosz a lélek személyes halhatatlanságát hirdeti. Tanításának középpontjában az abszolút módon transzcendens isten, a megnevezhetetlen és értelmileg megragadhatatlan Egy áll, aki minden létezés előtt van. Plótinosz azt tanította, hogy az egyedüli valódi megismerés - az isteni elv megismerése. Egyedüli módja az isteni elv megismerésének csupán szellemi erőfeszítéssel érhető el - szellemi összpontosítással és mindenfajta testiség elfojtásával.
Plótinosz misztikus tanítását tanítványai folytatják és hamarosan két újplatonikus iskola jelenik meg. Az egyik a szíriai iskola, melynek alapítója Jamvlih (III.sz. vége-IV.sz eleje), aki végül is az antik politeizmust igyekszik megalapozni, amely 360 isten létezését hirdeti.
A másik iskola az athéni iskola, amelyet Proklósz (410/412-485) képvisel. Az ő munkássága tulajdonképpen az újplatonikus filozófia rendszerezése és befejezése. Ez a filozófia irracionalizmusával nemcsak a keresztény filozófiára, hanem a középkor teológikus gondolkodására is kihatott.
A kereszténység
A görög filozófiai gondolkodás valamelyes hatása már a paleszti-nai zsidó hagyományban is kimutatható; a görög és zsidó kultúra erőteljes keveredése ment ezután végbe Alexandriában, a Kelet és a Nyugat találkozási pontját jelentő kozmopolita nagyvárosban.
A zsidó-hellenisztikus filozófia fő alakja az alexandriai Philón (kb. i.e. 25-i.sz. 40), aki nem habozott kijelenteni, hogy a zsidó szent írások és a görög filozófia ugyanazt az igazságot tartalmazzák, és úgy vélte, hogy nevezetesen Platón bizonnyal merített is az Ószövetségből. Philón nagy hatással volt a korai keresztény gondolkodásra. Az első keresztény apologéták (hítvédők) között számosan akadtak, akik a görög filozófiát nem tartották a kinyilatkoztatás szellemétől merőben idegennek. Így Justinus (megh. i.sz. 164) görög apologéta azt tanította, hogy a görög filozófia út a kereszténységhez, és erre saját megtérését hozza fel bizonyságul.
Tertullianus latin apologéta (szül. i.sz. 160) viszont ellenségesen szemlélte a görög filozófusokat, mondván, hogy Platón szerint nehéz az univerzum Teremtőjét és Atyját megtalálni: ám a legegyszerűbb keresztény már megtalálta Őt.
A legnevesebb latin egyházatya Ágoston (Aurelius Augustinus) volt, aki kifejezetten támaszkodik Platónra és filozófiájára. Ágoston 354-ben született Numidia tartományban, anyja keresztény volt. Ő maga azonban - 386-ban történt megtéréséig - úgymond pogány és kicsapongó életet élt. Hatlamas életművet hagyott hátra. Az afrikai Hippo püspökeként halt meg 430-ban. Ágoston munkálkodásának idején a nyugat-római birodalom már a teljes felbomlás felé közeledett, és Ágoston tanítása hű tükre ennek a kornak.
Az állam Ágoston gondolkodásában nélkülözi azt az erkölcsi rangot, mellyel a klasszikus antik szemlélet felruházta. Hiszen az üdvösséget csak Isten államának polgáraként nyeri el az ember. Isten államának földi megnyilvánulása az egyház.
Ágoston Istenhez akart eljutni. Filozófia és teológia nála nem válik szét: a lélek és Isten viszonyának teljességére kérdez rá, a konkrét emberre, akinek természetfeletti küldetése van. Az értelem szerepet játszhat az Isten felé vezető úton: ennyiben foglalkoztatja az értelem Ágostont, ennyiben foglalkozik filozófiával. Azonban hogyan vesz észre az értelem örök igazságokat, ha az érzéki tapasztalat csak a változóról tudósít? Platón visszaemlékezés-elméletét Ágoston nem vehette át, a lélek születés előtti létezése a kereszténységtől idegen gondolat. Ágoston az illuminatio (megvilágítás) fogalmát alkalmazza. Amint az érzéki tárgyakat a Nap, úgy világítja meg az ideákat s azok összefüggéseit az isteni fény.
Az egyházatyák filozófiájának, a patrisztikának egy másik nevezetes képviselője, Pszeudo-Dionüsziosz (500 körül működött) munkáiban az újplatonikus szemlélet túlsúlyba jut. Az isteni szentháromság mögött
Pszeudo-Dionüsziosz valami végső egységet keres, a teremtésgondolatot pedig az emanációelmélettel igyekszik összhangba hozni.
Az antik és a középkori filozófia közötti összekötő kapocsként Pszeudo-Dionüsziosz mellett Boethius (kb. 480-524) volt igen jelentős. A filozófia vigasztalása című híres könyvecskéjét kivégzése előtt, Theodorik keleti gót király börtönében írta; fordításaival és kommentárjaival Arisztotelész logikájának elemeit közvetítette a korai középkor gondolkodói felé.
A középkor filozófiája és tudománya
A történeti korszakok ritkán határolódnak el élesen egymástól. Az ókor és középkor kultúrája közé mégis viszonylag éles vonal húzható, éspedig azért, mert a Római Birodalom bukása után olyan korszak következett, amely nem tartott igényt elődeinek kultúrájára.
Északnyugatról jött a nyers erő, délkeletről az ideológia, ezeknek összekovácsolása teremtette a középkor szellemét. A Baltikum térségéből szétáradó germán törzsek nomád kultúrája sokkal kezdetlegesebb volt a római civilizációnál. A népvándorlás évszázadokon át tartó áramlása felmorzsolta az ókori gondolkodás emlékeit. A kereszténység mindjobban tért hódító ideológiája némiképp magába olvasztotta ugyan a görög filozófiát, ám megtagadta magának a földi létnek értékét, fontosságát. Az új értékrend mércéje a túlvilági boldogság lett, fölöslegessé vált a tudás, a megismerés, a kutatás, gyanússá a gondolkodás, megengedhetetlenné a kételkedés.
Messze a Római Birodalom határán túl, a Nagy Sándor hódításai révén hellenisztikus befolyás alá került területeken, így Perzsiában, Indiában és Közép-Ázsiában a civilizáció tovább virágzott és fejlődött. A perzsiai Szasszanida-birodalom (i.sz. 226-637), valamint az indiai Gupta-(i.sz. 320-480) és Calukya-dinasztiák (i.sz. 550-750) birodalmai és a horezmiek kevésbé ismert közép-ázsiai királyságai (i.sz. 400-600) mind az V. és IX. század közti időben virágzottak. Ha messzebbre tekintünk, azt látjuk, hogy ez idő tájt Kínában a Vej- (i.sz. 386-549) és Tang-dinasztiák (i.sz. 618-906) uralma alatt a gazdasági és kulturális fejlődés páratlanul fényes korszaka zajlott le.
Tudjuk azt, hogy létezett az ún. Keletrómai Birodalom, amelynek központja Bizánc (Konstantinápoly) volt. Itt Justinianus (482írták565) és más hozzá hasonló nagy császárok uralma alatt a művészet és kézművesség hatalmas fellendülése ment végbe. Noha a görög filozófia és tudomány hagyománya fennmaradt a bizánci kultúrában, itt mégsem tudott gyarapodni.
A görög-római kultúra, filozófia, tudomány és művészet továbbadásában nagy szerepet játszottak az arabok. Az életerős és terjeszkedni vágyó arabság körében 622 és 632 között lépett fel a vallásalapító Mohamed. Ő elseperte a régi arab törzsi isteneket, és egyetlen istent, Allahot állította helyükbe. Az iszlám, vagyis az igazhit testvéri szóval fordult minden emberhez. Tanításait Mohamed költői könyvben, a Koránban fektette le, amely nemcsak kinyilatkoztatást tartalmazott, hanem a rítus, az erkölcs és a jog valóságos kézikönyve lett.
Az iszlám felemelkedése hirtelen történt. Öt évvel Mohamednek 632-ben bekövetkezett halála után követőinek seregei már döntő győzelmet arattak a kelet-római és perzsa hadak felett, és sok-sok éven át nem akadt erő, amely ellenállhatott nekik. A VIII. századra Közép-Ázsiától Spanyolországig kiterjesztették hódításaik körét.
Bagdadban, az új fővárosban tudós perzsák, zsidók, görögök, szíriaiak, sőt a tudomány még távolabbról jött képviselői találkoztak. Ott és Gundisapurban kezdődött meg a görög tudomány legfontosabb könyveinek arab nyelvre való lefordítása. A lefordított könyvek majdnem kivétel nélkül természettudományi és filozófiai jellegűek voltak, mert az arabokat nem érdekelte különösebben a görögség történelme és művészete.