6
MIUTÁN végigvettük a kábítószerek széles skáláját, belefogtunk a tánclépések memorizálásába. Más és más tánc illett minden alkalomhoz és gravitációs feltételhez. Mindig én vezettem, elvégre én voltam a nagyobb és erősebb, de nekem úgysem számított, melyik fél táncát kell járnom, mert könnyedén megtanultam és tökéletesítettem mindkét fél lépéseit Sutera nu Impyrean instrukciói alapján.
Egyik nap a császári udvar egyik bonyolultabb táncát gyakoroltuk, a skorpió és a békát. A hölgyek ebben a skorpió fürge és csapkodó mozdulatait, az urak pedig a béka sodró vetődéseit és egyéb helyváltoztatásait utánozzák. A második felvonástól a skorpió a tánca nagy részét teljesen a békára támaszkodva mutatja be. Ezt a táncot zéró gravitációban szokták előadni, ám az Impyrean-várban nem volt súlytalan terem. A legjobb közelítés kedvéért az alacsony gravitációs termekben próbáltunk, ahol a normál nehézkedés egyharmada hatott csak ránk. Fellöktem Doniát a levegőbe, és megpróbáltam elkapni, ahogy zuhant lefelé, ámde kicsúszott a kezemből.
Nem történt semmi komoly. Megbotlott, és a karomba kapaszkodva visszanyerte az egyensúlyát, ami az alacsony gravitáció miatt nem volt nehéz, de én szinte sokkot kaptam az esettől. A karom még az alacsony gravitációs környezetben is remegett az erőlködéstől, ahogy Doniát a magasba dobtam, és amikor Donia szeme találkozott az enyémmel, tudtam, hogy ezt ő is észlelte.
A szokásosnál többet aludtam a kezelés nélküli éjszakákon, mert a testemnek pihenésre volt szüksége a regenerálódáshoz. Egy este épphogy elaludtam, amikor Donia rázni kezdte a vállamat.
Ez már önmagában szokatlan volt, mert általában azonnal felébredek a legkisebb zörejre is.
– Beteg vagy?
– Beteg? – motyogtam.
– Mostanában kedvetlen vagy. És nem akartam szólni, de a ruháid is lógnak rajtad. Nemezis, te egyre sorvadsz!
– Jól vagyok.
– Hívnunk kellene doktor Isarust.
– Nem kell semmi, csak egy kis alvás.
De Donia napról napra növekvő aggodalommal figyelt. A mátriárka aztán végre úgy döntött, hogy eléggé összementek az izmaim ahhoz, hogy elfogadható emberi alakom legyen. Már nem volt tigrisszerűen duzzadó a termetem, inkább olyan szívós és vékony lettem, mint egy hiúz. Most már akár normális lánynak is nézhettek: szokatlanul magas lánynak, de semmiképpen sem kárhozottnak.
Fellélegeztem, hogy vége az injekciókúrának. Az erőm visszatért, jobban is, mint reméltem. A magas gravitációs termekben edzeni ugyan már nem tudtam, de legalább képes voltam bennük járni Annak ellenére, hogy a vázizomzatomat szisztematikusan lecsökkentettük, még mindig sokkal erősebb maradtam, mint egy átlagos ember.
– Ezzel meggyűlik majd a bajod – jegyezte meg a mátriárka, ahogy éppen kézenállásba emelkedtem a kanapé karfáján. – Könnyebb dolgod lenne, ha tovább gyengítettük volna. Most majd színlelned kell. Ilyen trükköket többet nem csinálhatsz.
– Arra kért, mutassam be, mire vagyok képes – emlékeztettem, és lassan eleresztettem egyik kezemmel a karfát, hogy csak egy tenyéren egyensúlyozzak tovább. Olyan erős nem voltam, mint előtte, viszont a testem könnyebb volt, és ez némileg kompenzálta az izomzat megcsappanását. – Hazudtam volna inkább a képességeimről?
Figyelte, ahogy leereszkedem a kanapéra, aztán újra felnyomom magam. Furcsán festett fejjel lefelé, majdhogynem öregnek tűnt.
– Nincs több edzőgyakorlat, még magadban sem! A Chrysanthemumban mindenütt kémkedő szemek figyelnek majd, és a kezelést is hiába csináltuk végig, ha újra felpumpálod magad.
Az arcom elé lógó hajam mögül néztem rá, az izmaim diadalmasan égtek, de… remegni kezdett a karom. Azelőtt sosem rezdült meg a saját súlyom alatt.
– Jól tudom, úrnőm. Nem vagyok bolond.
– Mostantól nincs több. Gyere le!
A lábam hátralódításával lehuppantam a földre. A karom fájt, így megdörzsöltem, de közben nem vettem le a szemem a mátriárkáról.
– Nincs több.
Megtapasztaltam, milyen gyengének lenni. Így aztán, ha választanom kellene, hogy az erőmet elrejtsem-e, vagy legyek eredendően gyenge, nem kérdés, hogy az első mellett döntök.
Tehát így teszek.
Az etikettmarsall olyannyira kedvét lelte a kozmetikai módosításokban, hogy szívesen gyakorolt mindkettőnkön legjobb tudása szerint, nem csak Sidonián. A kezelések végén Doniának és nekem is gondosan elhelyezett fényes és sötét pigmentek festették meg az arcunkat, a hajunkat pedig pöttöm robotok irányította fodrászszálak és sziporkafonatok szőtték át, amelyekkel a sörényünket dús, kidolgozott formákba tudtuk rendezni. Reggel leengedett hajjal ébredtünk, majd egy egyszerű utasításra a szálak kirúgták magukat, aztán a kívánt formába rándultak. Bármilyen frizurára képesek voltak, mindegy volt, mennyire bonyolult. Újabb utasítás, és a hajszínünkhöz igazodó szálak egy része máris fényes tincsekké változott: arany- vagy ezüstszínű sávok jelentek meg a hajunkban, vagy amilyenek az öltözékünkhöz éppen passzoltak. Az eszközök még arra is képesek voltak, hogy mesterségesen, festés nélkül megváltoztassák a hajunk színét azzal, hogy megfelelő fényt vetettek a fürtjeinkre.
Sidonia éjszakánként felült az ágyában, és bütykölgette a fodrászrobotok beállításait: egyszer kékre változtatta a haját, és felállította az égnek, máskor szigorú loknikba rendezte a fizuráját, majd egyetlen áramütés hatására visszaváltozott természetes göndörré. Újabb ütés, és a haja megint kisimult. Aztán az én hajammal kezdett szórakozni, és arra a megállapításra jutott, hogy az enyhén hullámos hollófekete haj áll nekem a legjobban.
Sutera nu Impyrean végül kimerítette a császári udvar szokásairól több évtizede szerzett tudását. Az utolsó óráján büszkén mutatott be minket a mátriárkának és a szenátornak.
– És úrnőm számára azt javasolnám, hogy lánya, Sidonia védjegyeinek először is válassza ki gyönyörű szemeit, és sötétítsen két árnyalatot a bőrén, hogy a kontraszt még jobban kiemelje azokat. Mit szólna egy édes, aranyló barna árnyalathoz? Ó, igen, és a nemes orrát… Tündökölni fog. Bármilyen módosításhoz is folyamodik, mindig arra gondoljon először, miként tudná a szemére és az orrára vonzani a figyelmet.
– Mit választanál Nemezis számára? – érdeklődött a mátriárka.
Sutera egy percre elnémult, váratlanul érte a kérdés. Oldalt pillantott rám. Meghökkenve vette tudomásul, hogy a színjáték egészen a kurzus legvégéig kitart. Ötlete sem volt.
– Nos, meglátásom szerint bármit választhat. Nemezis tökéletesen szimmetrikus, ahogy minden humanoid lény. Voltaképpen nem számíthat valódi szépségnek az, amit laboratóriumban fejlesztettek ki, nem igaz? – A mátriárka helyeslését várva tekintett rá.
Az úrnő nem felelt, csak egyre türelmetlenebbül várta a választ. Sutera végül döntésre jutott:
– Nos, mivel a genetikailag kifejlesztett lényeket fizikailag ártalmatlanra tervezik, nincs a külsejében más kifogásolható, csak az orra. Azon célszerű lenne változtatni. Le kellene szedni legalább azt a csúf puklit az orrnyergéről.
Megfogtam az orrom, és eszembe idéződött, hogy civilizálásom előtt hányszor eltörtem a harcok során.
– A szeme és az arccsontja, én azt mondanám – szólt közbe a mátriárka. – Sutera, mi a véleményed?
– Nekem… Ismétlem, bármelyik vonását választhatja – idegesen nevetgélt, és megigazította a haját. – Változtatnék esetleg a bőrszínén.
– Hmm, igen – bólogatott a mátriárka. – A humanoidoknak nem szoktunk melaninkezelést adni, mert így elkülönülnek a családtagoktól, de Nemezisnek talán lehetne egy kicsit nagyobb a pigmentációja. Egyetértesz? – fordult a szenátor felé.
A családfő első alkalommal kapcsolódott be a társalgásba:
– Persze, ahogy kívánod.
– Ugyan még mindig fel nem foghatom, milyen minőségben lenne Nemezis a szolgálatukra a Chrysanthemumban – méltatlankodott Sutera –, de ahogy a Grandée parancsolja, és igen, a szemekkel és a széles arccsonttal mellélőni lehetetlen, ezek sosem mennek ki a divatból.
Sutera áttért a tudományunk bemutatására. Kérdésekkel bombázott bennünket, és én mindenre helyesen válaszoltam. Donia viszont dekoncentrálttá vált az anyja vizsgáztató pillantása alatt, és többször is elakadt. Sutera felvillantotta előttünk a császári család tagjainak képeit, és Donia összetévesztette Cygna és Devinée Domitriant.
Én viszont egyszer sem tévedtem, és csak ez számított.
– Kitűnő! – hangzott a mátriárka elegáns tapssal kísért dicsérete. – Bravó, Sutera! Jól felkészültek.
– Nagyon jól – helyeselt a szenátor.
A mátriárka szeme rám szegeződött, arcán kíméletlen mosoly gyűlt fel: az ő anakondája készen van.
Sutera ragyogott az úrnője dicséretétől, és megindult kifinomult fennköltjárással a mátriárka felé. Ott a szíve felett összekulcsolt kézzel letérdelt előtte, majd a mátriárka kezeit az arcához vonta, végül a szenátorét is.
– Nagy örömmel töltött el, hogy a családjuk újabb generációját szolgálhattam. Bízom benne, hogy láthatom majd Sidonia gyermekét, ha visszatér egy nap a csillagokból.
A mátriárka halványan elmosolyodott.
– Bízzunk a legjobbakban!
Csak amikor Suterát elbocsátották, fordult Donia a szüleihez:
– Valójában miért csináljuk ezt?
A szenátor és a mátriárka összenézett.
– Tudom, hogy valami folyik itt – emelte fel a hangját Donia. – Először azt gondoltam, hogy férjhez akartok adni, el akartok küldeni, de… Az imént néhány kérdést elrontottam. Elrontottam, anyám, és még csak meg sem dorgáltál. Mi történik itt? – Könnyek szöktek a szemébe. – Jaj, atyám, ugye nem vagy bajban? Azért képeztek ki, hogy átvehessem a helyed?
– Nem, nem, biztonságban vagyok, kincsem – biztosította a szenátor a lányát.
– Nem hiszek neked. Mi a…
– Na! – kiáltott közbe a mátriárka. – Mondd már el neki az igazat!
A szenátor sóhajtott, és elmélyültek az arcvonásai. Hamis fiatalságát nem újította meg azóta, amióta Sidoniát az udvarba hívták.
– Rendben. A császár neheztel rám, de nem én vagyok veszélyben…
– Te vagy veszélyben, Sidonia – fejezte be férje helyett a mátriárka.
Donia hátrahőkölt, az arcán döbbenet ült.
– Hogy é-én? – Idegesen rám nézett.
Közelebb léptem hozzá.
– De nem kell félned.
– Veszélyben vagyok, anyám? – kiabált Donia.
– Berendeltek a Chrysanthemumba, hogy szembenézz a császárral – fejtette ki a mátriárka. – Hogy elszámolj atyád hülyeségeiért, természetesen. De nem fogsz odamenni.
Donia nem volt bolond. Átlátott a szitán, összerakta a darabkákat: a külsőm változásait, az illemoktatásomat, és most… ezt.
– Azt már nem! – sziszegte.
A szenátor közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Édesanyádnak van egy terve, amellyel biztosíthat a császári haraggal szemben. Nem küldünk oda. Soha nem tennénk ki téged ilyen kockázatnak, édesem. Helyetted őt küldjük el.
– Azt már nem! – ismételte Donia vadul rázva a fejét. Hozzám rohant, és megszorította mindkét kezem. – Nem mész! – mondta határozottan.
– El kell mennie – szögezte le a mátriárka. – Sidonia, hát nem látod be, hogy éppen ezért vettünk melléd egy kárhozottat? Azért vásároltuk Nemezist, hogy a lányunkat megvédjük általa. Az örökösünket. És most Nemezis abszolút készen áll arra, hogy ezt megtegye.
– Készen állok – mondtam Doniának.
– Akkor… Nemezis a császár túsza lenne? – gondolta végig Donia, és még erősebben szorította a kezem.
– Azt reméljük, hogy udvari gyámság alá kerül, és nem esik bántódása.
– És ha kivégzés miatt hívattak? – kiáltott Donia, majd felém fordult. – Mi lesz akkor?
– Akkor az lesz, hogy te biztonságban leszel a családodnál – feleltem egyszerűen.
– Sidonia – szólt a szenátor –, legyen eszed: Nemezis nem az utódunk. Nemezis a tulajdonunk.
Donia elborzadva tekintett hol az anyjára, hol énrám.
– Nem… Nem! Nem engedem! Még ha kezdetben sikerülne is becsapnod őket, mi lesz, ha valaki egyszer rájön, hogy mi vagy?
– Mégis hogyan? – tekintettem végig magamon. Már nem néztem ki úgy, mint egy kárhozott.
– Álmukban sem gondolják majd, hogy ő a valóságban miféle – nyugtatta meg a mátriárka. – Nem is hiszik, hogy létezhet olyan vakmerőség, hogy valaki nemhogy életben tart egy kárhozottat, de még a birodalom szívébe is elküldi azt a lánya helyett. És Nemezis elég okos ahhoz, hogy tudjon vigyázni magára. Tökéletes cselszövés ez.
– Kivéve, ha meghal – üvöltötte Donia. A karomat rángatta. – Nem mehetsz! Megparancsolom, hogy maradj! Nem hagyom, hogy ekkora kockázatot vállalj értem! Anyám…! – Könny áztatta arcát az anyja felé fordította, de aztán meglátta a mátriárka acélos, hideg tekintetét, az atyja hanyag testtartását, majd dühösen kitört: – Nem lehet! Nem mehet el! – Donia sarkon fordult, és kiszaladt a teremből.
Hagytam neki egy kis időt, hogy feldolgozza, amit hallott, aztán utánamentem. A várkertben találtam rá, a tigriskarám előtt. A nagymacskák a karám elülső csücskébe tömörülve nyávogtak, hogy felhívják magukra Donia figyelmét, de ő csak bámult rájuk, mintha semmit sem látna.
– Hogyan voltál képes? – Kezdte azonnal, ahogy észrevett. – Hogyan voltál képes a szüleimmel szövetkezni a hátam mögött? Hogyan titkolhattad el?
– Nem volt különösebben nehéz – közöltem nyersen. – Jól hazudok. A Chrysanthemumba emiatt is jobban be tudok illeszkedni nálad.
– És ha meghalsz? Mi lesz akkor velem?
– Ha meghalok, helyetted halok meg. Te pedig azt teszed, amit itt mindenki szeretné, hogy tegyél: élsz tovább.
– Gyűlöllek! Szívemből gyűlöllek! – Donia nekem esett, erőtlen ökleivel püfölni kezdett. Csak néztem, ahogy az ütések félrecsúsznak a karomon, és kissé értetlenül álltam a heves reakció előtt. Aggódtam, hogy még megfájdul a keze.
A kert állatai nyugtalankodni kezdtek, zizegtek a növények, ahogy ösztönösen menekültek a zaj elől.
Végül egy sikoly kíséretében Donia hátraugrott, és könnyes arccal az ajtó felé száguldott. A kijáratnál azonban beleütközött Sutera nu Impyreanbe, aki még utoljára körbe akarta járni a várat, mielőtt visszatér földönfutó életéhez.
Donia üvöltve omlott a karjába. Sutera mit sem sejtve simogatta meg a vállát, majd kiszabadította magát.
– Nem, nem, ezt nem tűrhetem! Mit mondtam az illetlen érzelmi kitörésekről? Ha az udvarban leszel…
– Nem leszek az udvarban! – kiáltotta Donia. – Anyám nem engem küld. Nemezist küldi, ezért kellett velem együtt tanulnia.
Megakadt bennem a lélegzet.
– Micsoda? – ámult el Sutera.
Egy lépést tettem feléjük, és figyelmeztetően néztem Doniára, de ő annyira zaklatott volt, ráadásul fogalma sem volt arról, mit tár fel éppen Sutera előtt.
– Épp olyanok, mint te! Azt hiszik, hogy ő csak egy vagyontárgy. Rávették, hogy nekem adja ki magát, és kockáztassa az életét, mintha az nem lenne felbecsülhetetlenül értékes!
– De hisz ez árulás! – hebegte Sutera. A szavai úgy csengtek a fülembe, mint a gyászharang, amit nem nekem kongattak. Sidonia átlépett egy határt azzal, hogy elárulta Sutera nu Impyreannek az igazságot, és most gondoskodnom kellett a problémáról.
– Donia! – mély és vészterhes hangom úgy tűnt, áttört a dührohamán, és meghallotta a szólításomat. Donia egész testében reszketve állt ott, vékony kezével a könnyeit törölgette.
– Donia, ezt majd megbeszéljük. De előbb, Sutera, magyarázattal kell szolgálnom önnek. – Odaugrottam hozzá. Az etikettmarsallnak eszébe sem jutott védekezni, amikor megpróbáltam minél gyorsabban a termen kívülre irányítani. – Láthatja, hogy az ügy elég összetett…
Doniának egy hosszú másodpercre földbe gyökerezett a lába, de aztán úgy látszott, kitalálta a szándékomat.
– Nemezis, ne!
Ránéztem. Nem akartam előtte csinálni, de ha erősködik, hát hadd nézze.
Sutera rám meredt, teljesen összezavarodott, fogalma sem volt, mi történik, éppen kérdezni akart valamit, de már többé nem tehette meg.
Kitörtem a nyakát.