10

MÉG AZ exoszkeletonnal együtt sem volt egyszerű több száz kiló fémmel a testemen hattyúszerűen vonulnom, de ha még mindehhez hozzáadjuk, hogy Sutera mennyire hangsúlyozta a derűs, nyugodt arckifejezés fontosságát, végképp lehetetlennek tűnt a feladat. A mosolygás és a nyugalom különben is idegen volt a természetemtől.

A díszkíséretem haladt elöl. A tekintetemet előreszegeztem, pedig a szemizmaim és az ösztöneim is azt követelték, hogy ide-oda pillantva mindent és mindenkit alaposan megvizsgáljak a Valor Novuson. Ez a hajó volt a Chrysanthemum központja, méretre is a legnagyobb építmény, és közvetlenül kapcsolódott a gigászi helioszférához. Egy ponton nem bírtam tovább, és feltekintettem. Amit láttam, megakasztotta a lépteimet.

Nyílt égbolt!

A terem olyan felmérhetetlenül nagy volt, hogy a kék színű mesterséges légkör teljesen elhomályosította a fejünk feletti ablakokat és mennyezetet. Egy csillagpár sütött le ránk a számomra láthatatlan ablakokon át, és egy zavarba ejtő pillanatig hirtelen úgy tetszett, mégsem egy űrhajón, hanem valamiképpen egy bolygón kötöttünk ki. Azelőtt még soha nem jártam olyan helyiségben, ahol ne látszott volna a plafon. A túlélési reflexem és az ösztöneim nem voltak felkészülve a végtelen űr látványára. Az ünnepi dresszem egyre fojtogatóbbnak tűnt.

A bérencek már kérdőn néztek rám, így kénytelen voltam mégis folytatni az utamat lépésről lépésre, és nem venni tudomást a felettem tátongó ég illúziójáról. Aztán kitárult előttem egy hatalmas kapu, és bebocsátást nyertem a császári fogadóterembe.

Ahogy a szemem lassan hozzászokott a fogadóterem fényeihez és megpillantottam az embertömeget, az idegességem egyszeriben lecsillapodott. A tömeg kettévált, hogy utat engedjen nekünk a rendszer négy csillagára nyíló hatalmas ablakok felé. Nyomban tudtam, melyik személy Randevald von Domitrian, mert minden szempár, amely nem rám szegeződött, rajta csüggött, beleértve az anyjáét is, Cygna Domitrianét, a jobbján.

Jöjjön a fennköltjárás.

A bérencek is oldalra húzódtak, hogy akadálytalanul tipeghessek a császár elé. Háromlépésenként térdre ereszkedtem, éppen úgy, ahogy Sutera nu Impyrean tanított. Ilyenkor a kezemet a szívemre tettem, és minden alkalommal feltekintettem az uralkodóra: egy magas emberre, akinek szőke haja palástként terült szét a válla körül.

A császárhoz vezető utam végeláthatatlannak tetszett, közben a sugdosások és mormogások tengere, mellyel a fennköltek serege kísérte a megjelenésemet, egyre erősebben hullámzott körülöttem. De arra csak később keríthetek alkalmat, hogy felmérjem őket. Ekkor a szemem előtt egyetlen ember lebegett: aki arról határoz, hogy élek-e, vagy meghalok.

Végre már a császár előtt térdeltem, aki rám szegezte fekete szemét. Arcán a hamis fiatalság remekműve feszült, hisz az uralkodó nem tűnt többnek húszévesnél, ha nem néztem hideg és cinikus tekintetét. Termete magasba törő volt és sziklaszerű, s ahogy felállt előttem, megláttam puha és elegáns kezeit. Megfogtam, hogy az öklét az orcámhoz nyomjam, de az utolsó pillanatban a császár kitépte a kezét, és megragadta a hajamat.

A visszaütés ösztöne forrongva tört fel bennem, mégis vasakarattal legyűrtem, észben tartva, hogy mindez nem rólam szól, hanem Sidoniáról. Annyi ellenállást tanúsítottam, mint egy rongybaba, amikor hátrarántotta a fejemet, és tekintetével végigkarcolta az arcom.

– Szóval – szólalt meg a császár emelt hangon, hogy a teremben mindenki hallja – ez lenne itt Sidonia Impyrean. Hogy van az apád? – A kérdés könnyed hangon, szinte joviálisan csengett, csak a hajamat kíméletlenül megmarkoló, a nyakamat megfeszítő szorításából tudhattam, hogy itt szó sincs kedves vagy ártatlan érdeklődésről.

– Atyám jól van, császári felség. – A szemébe néztem, és reméltem, hogy a tekintetemből nem tűnik ki a szívem érzéketlensége. – Nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy meghívott engem az udvarba.

A császár szája vigyorra csavarodott, keserűség sütött kortalan arcáról.

– Nem volt abban semmi megtisztelő, te leány! Az apád súlyos eretnekségeket követett el.

Hahotázás söpört végig mögöttem a termen. Ez készületlenül ért. Bíztam abban, hogy a látogatásom valódi célja nyílt titok marad, ahogy a mátriárka is erre számított.

Mint kiderült, tévesen.

– Én… – őrült sebességgel kutakodtam az agyamban az után, hogy mit mondana erre Sidonia. Teljes sötétség. Így hát a következővel próbálkoztam: – Bízom benne, hogy atyámmal ellentétben én nem sértem meg császári őfelségét.

– Majd meglátjuk. Te leszel a garancia arra, hogy apád ezentúl ne csibészkedjen. – Ezzel hirtelen elengedett.

Akkor nem kell meghalnom. Megkönnyebbülés hullámzott át rajtam. A császár most a kíséretemet vizsgálgatta.

– Most pedig mondd meg nekem, Grandée Impyrean, melyik a kedvenc szolgálód?

Csak pislogtam a kérdésen. Kedvenc szolgáló? Soha nem úgy gondoltam rájuk, mint különálló személyekre. Elvégre parancsteljesítésen kívül másra nem is voltak képesek, egyéni tetteket nem tudtak végrehajtani.

– Ugyan már! – sürgetett a császár, a mosolya várakozó vigyorrá torzult. Fél kézzel a hónom alá nyúlva felállított. – Mindenkinek van egy kis kedvence. Itt vannak mögöttem az enyéim: Vész, Kín és Viszály.

Először néztem a császár háta mögé, és vettem észre a trón mögött őrt álló nőt és két férfit. Mind engem bámultak, rezzenéstelen tekintetük a lecsapni kész ragadozókéra emlékeztetett, bőrük megfeszült az izomkötegeiken, testük minden négyzetcentiméteréből halálos erő áradt.

Undok döbbenet cikázott át rajtam. Ezek kárhozottak. Mind a három.

A császár meg akart ijeszteni a látványukkal, és sikerrel járt, noha teljesen más okból, mint hitte. Iszonyú rettegés söpört végig rajtam annak gondolatára, hogy ezek itt megérezhetik, mi vagyok valójában, ahogy én is első pillantásra tudtam, mik ők. Volt bennük valami állatias, mintha egy falka oroszlán lettek volna támadásra készen, és elképzeltem, hogy ugyanezt látják viszont bennem is. Az egyik hímnek sötét volt a haja és telt barna színű a szeme, a másik fekete hajú és világoskék szemű. A nőstény erősen hasonlított az eredeti kinézetemre, színtelen volt, szemei halványak. Nem lepett volna meg, ha kiderül, hogy a genetikai kódom részben vagy egészben megegyezik az övével, és több mint valószínű, hogy ugyanattól a tenyésztőtől származtunk.

A fókuszom visszaugrott a császárra, a szívem hevesen dübörgött. Vajon azonnal kitalálták, mi vagyok?

– Úgy a szívemhez nőttek – mondta az uralkodó, és a szemembe fúrta a tekintetét –, hogy nem tudtam megválni a saját kárhozottaimtól, és mivel én vagyok a császár, úgy gondoltam, magammal tán kivételt tehetek. Végül is az én életem jóval értékesebb a többiekénél.

– Ez nyilvánvaló, felség.

– Na, akkor a kedvenc szolgálód? Melyik is az?

Nem sejthette, mi vagyok. Fogalma sem lehetett, sem a kárhozottaknak, hisz máskülönben azok már régen megöltek volna. Én is ezt tenném, ha egy idegen kárhozott Donia közelébe merészkedne. Véletlenszerűen ráböktem az egyik szolgálóra.

– Kitűnő! – nyugtázta a császár. Ujjával magához hívta a nőt, aki szófogadóan közeledett felé. A szolgálók képtelenek nem engedelmeskedni. – Mondd csak, Grandée Impyrean, hogy hívják ezt a szolgálót?

Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, mert nem jutott eszembe a lány neve, de aztán szerencsére beugrott:

– Hám – válaszoltam. – A neve Hám dan Impyrean.

– Hám! Erről eszembe jutott valami! Add oda Hámnak ezt a pengét! – nyújtott oda nekem egy tőrt.

Zavartan elvettem tőle, és átadtam a szolgálónak. Feltűnt, hogy erre az egész udvar elnémult, és nyomasztó várakozás telepedett a teremre.

A császár a vállamra tette az egyik kezét, és úgy súgta a fülembe:

– Parancsold meg neki, hogy nyúzza meg magát! Kezdje a karjával!

Rámeredtem. Próbáltam megfejteni, vajon miféle kérés is ez. Hiszen megkérhetné Hámot ő maga is. A császár mosolyogva viszonozta a pillantásom, hamis fiatalságán átütött a kegyetlenség.

– Csináld!

Szóval kifejezetten azt szeretné, hogy én legyek a felelős azért, ami történni fog.

Legyen.

– Hám, nyúzd le a bőrt a karodról! – parancsoltam a szolgálónak.

Hám szót fogadott, ám kínjai közt hamarosan bömbölni kezdett. Aztán a császár rajtam keresztül arra utasította, hogy folytassa a lábával, és én ezt is megparancsoltam neki. A bőr véres cafatokban hullott a földre, a lány könnyei patakzottak, ahogy önmagát marcangolta.

Ez idő alatt a császár végig az én arcomat leste. Váratlanul belém hasított, hogy valamiképpen reagálnom kellene a történésekre. A brutalitás engem nem hatott meg, de Sidoniát meg kellett volna ráznia, mint ahogy bármely normális embert. Ugyanakkor gyanítottam, ha most félelmet mutatok, az csak tovább táplálja a császár vérszomját, és talán meg akarja majd ismételni ezt a cirkuszt máskor is a saját örömére.

Mit tenne Sidonia?

Hám ekkor már visítva hámozta a bőrt a tagjairól, de továbbra is engedelmeskedett. A sikolyai elnyomták az udvar minden zörejét. Törtem a fejem, milyen reakcióval tudnék előállni. Sok fennkölt lett rosszul a jelenettől, mások diszkréten más irányba tekintettek. Megint mások úgy néztek Hám irányába, mintha nem is látnák őt. És volt egy-két ember, aki úgy tűnt, élvezi a műsort.

Sidonia biztos nem állna itt ilyen higgadtan. Rikoltva rohanna neki a császárnak, hogy Hámot megvédje. Nem tudta elviselni, ha tehetetlen lényekkel rosszul bántak. Éppen ezért voltam itt én, nem pedig ő.

Mi mást tehetne még Sidonia? Mi mást? Sírna. Sírni nem tudok. Nem is vagyok rá képes.

Csak egy reakció jutott eszembe, ami itt beválhat.

Megforgattam a szememet, és elernyesztettem a testem, mintha nem tudtam volna tovább elviselni a vérengzés látványát. Súlyos ünnepi ruhám jó nagyot szólt, amikor a földhöz csapódott. Csak feküdtem ott, minden izmom elengedtem, a légzésemet lelassítottam, úgy hevertem ott, mint egy ájult, gyenge lányka. Úgy véltem, elég ügyesen bújtam ki a császár brutális játéka és következményei alól, ennek működnie kellett.

Egy pillanatnyi hallgatás után hangos kacaj tört fel.

– Az Impyrean leányka besokallt? – károgta a császár. – Gyanítom! Hol vannak a bérencei? Gyertek ide, ne féljetek! – csalogatta őket édelegve. – Nem, egyikőtöket sem nyúzatom meg. A mulatságnak ezennel vége.

A császárnak hallhatóan jó kedve kerekedett az iménti eseményektől, és a bérencekkel már csak a lakosztályomba akart vitetni.

A szemem lecsukva tartottam, játszottam az eszméletlen, letaglózott kis galambot. Az exoszkeletonban és az ünnepi ruhában túl nehéz voltam, ezért a bérencek lefejtették rólam a legsúlyosabb darabokat. Hám szüntelenül vinnyogott, és amíg az elvitelemen ügyködtek, nem bírtam ki, hogy ne nyissam ki résnyire a szemem, és lessem meg a szolgálót, annyira rosszulesett, hogy a császár ilyen állapotban készült otthagyni szegényt.

Összegubózva feküdt a padlón, annyi vért veszített, hogy már képtelen volt állni, a ruhája csucsogott a vérben. A többi szolgáló úgy ment el mellette, mintha ott sem lenne. Ráébredtem, mennyire védtelen is a lény, akit megfosztanak a szabad akaratától. Hiszen még a saját védelmében sem képes döntéseket hozni. A legutolsó csúszómászó is képes erre, ő viszont nem volt az.

– Sosem marad már abba ez a förtelmes lárma? – méltatlankodott egy ifjú, és közelebb ment, hogy szemügyre vehesse Hámot.

Azonnal felismertem.

Magas volt, deltás, és a haja rezesen csillogott. Tyrus Domitrian rangját csak a rászegeződő szemek száma árulta el. Az avatárához hasonlóan az életben sem volt tökéletes: a bőrét szeplők pettyezték, és gödrös volt az álla. Az avatártól eltérően viszont a szeme élőben szinte izzott az őrülettől. Teste minden pórusából sugárzott az eszelős energia, ami szinte üdítővé tette a látványát.

– Miért csinálod ezt, ez méltóságodon aluli! Fejezd be végre a nyüszítést! – korholta Tyrus Hámot, mintha a szolgáló bármit is hallhatott volna még ebben az állapotában. – Ez nem illendő ebben a társaságban!

Hám eszét vesztette a fájdalomtól, ezért sem hallani, sem engedelmeskedni nem tudott már, így az ifjú lenézőn sóhajtott, majd előhúzott egy vékony, hengeres fegyvert a zsebéből, és mellbe lőtte őt egy fénynyalábbal. A lány elcsöndesedett, ebből tudtam, hogy már nem él.

– Tyrus! – horkant fel a császár. – Mit mondtam neked az emberölésről?

– Jaj, igen, igen, kérdezzelek meg előtte – morogta Tyrus, és meghajolt az uralkodó előtt. – Mentségemre szóljon, hogy már rettentően irritált.

– Ó, te! – mondta a császár kedveskedő hangon. – Már úgyis halott volt, minek kellett siettetni?

Tyrus hátravetette a fejét, színtelen szempillái alatt ragyogott a szeme, a szája tébolyult vigyorra húzódott.

Felidéztem magamban mindent, amit Tyrus Domitrianről tudtam. Sutera nu Impyrean vele kapcsolatos beszámolóira különösen figyeltem az avatárjával való balsikerű találkozásom okán. A birodalom egyik nagy szégyene volt, és köznevetség tárgya. Randevald von Domitrian a lehető leghathatósabb dolgot tette a saját biztonsága védelmében, amikor őt nevezte ki örököséül. Randevald legádázabb ellensége sem merte volna meggyilkolni a császárt ilyen utód kilátásában.

Öntudatlanul tágabbra nyitottam a szemem. Csak abból vettem ezt észre, hogy elkaptam egy lány cinikus pillantását a tömegben, aki éppen engem figyelt – úgy látszott, a teremben egyedüliként. Göndör haja gondosan elrendezett tömegként övezte a vállát, intenzíven nézett engem.

Újra lehunytam a szemem. Nagyon nem volt ínyemre, hogy a lány kiszúrta a hibámat. Amíg kicipeltek a teremből, a császár újra elfoglalta a helyét a trónon. Ekkor már senki sem emlékezett a brutálisan megkínzott szolgálóra.

Ezek az emberek szívtelenül kegyetlenek voltak. Ám ha kiderül róluk, hogy veszélyt jelentenek Sidoniára, megtudják majd, hogy az én kegyetlenségem messze túlszárnyalja az övékét.