13

DONIA már egyébként is aggódott értem, így amikor legközelebb beszéltem vele szubtéren, és elmeséltem neki, mi minden zajlik a Chrysanthemumban, a Salivarral és Devinée-vel történt esetet kihagytam a mondandómból. És a nemsokára esedékes kihallgatásomat is.

A két Domitriant másnap pucéran és öntudatlanul találták meg a fürdőmedencéik mellett. A császár hamar értesült arról, hogy este én voltam hozzájuk hivatalos. A jelek szerint nyílt titok volt, mit művelt Devinée és Salivar az udvarba egyedül, barátok nélkül érkező fiatalokkal. Elantra gúnyos megjegyzései szaladtak keresztül az agyamon, ahogy Viszállyal szemben ültem a kúriámban. Jól tudta, mi vár rám aznap este. És örült neki.

Egy nap még kifejezem a köszönetemet a Pasus lánynak ezért. De nem most. Viszály mintha betöltötte volna az egész kúriát, ahogy fölém magasodott. Neveni mellettem reszketett tőle. Saját tapasztalatból tudtam, hogy nagyjából bárki így viselkedne, ha egy kárhozott figyelme rá irányulna, hát még ha éppen kihallgatná – még ha ártatlan is.

Jól játszotta a szerepét.

– Sidoniát a Tigris kijáratánál találtam meg. Zavart volt, és úgy láttam, nem tudja, hol van.

Végig bólogattam, és közben egyszer sem mertem Viszályra pillantani.

– Tényleg nem emlékszem semmire. A fenséges úr és asszony nagyon kedvesen meghívott a fürdőjükbe, és azután… – tagadóan intettem. – A fejem még most is lüktet. Homályos az egész.

– Visszavittem Sidoniát a lakhelyére, és lefektettem. Vele maradtam arra az esetre, ha komoly baja lenne. Hogy van a fenséges asszony és a fenséges úr? – Neveni aggodalmaskodó képpel hajolt előre. – Annyira aggódunk!

A kárhozott rezzenetlenül, halotti némasággal hallgatta minden szavunkat. Nem voltam még ezelőtt egy magamfajta közvetlen társaságában. Megdöbbenéssel ismertem fel, mennyire valószerűtlen, hogy egészen idáig nem buktam le. Minden mozdulatából, minden egyes lélegzetéből sütött, hogy ez a teremtmény nem tartozik a minket körbevevő emberi lények közé, hanem egy gyilkos bestia, akivel nagyon kell vigyázni. Ő is megtett mindent, amit én, amíg eljutott addig a pontig, hogy érdemes legyen a civilizálásra. Pislogásra késztettem magam, hogy észre ne vegye a merev tekintetem.

Viszály válaszolt:

– Az orvosi robotok nem tudják felébreszteni őket a kómából. A jelek szerint nagy mennyiségben jutott a szervezetükbe egy bizonyos erős neurotoxin, a skorpió lehelete. Különös, hogy ön is velük volt, mégis elkerülte a sorsukat, Grandée Impyrean.

– Hatalmas szerencsém lehetett – mondtam ünnepélyes hangon.

A kárhozott végigjártatta rajtunk a tekintetét, aztán megállapodott rajtam, hogy közelről megnézzen magának. Egy szörnyűséges pillanatig azt gondoltam, felismerte a hasonlóságunkat… Vajon meglátta bennem a kárhozottat, ahogy én is látom benne? Vagy a törékeny kinézetem az ő kifinomultabb ítélőképességén is kifog?

Viszály hirtelen mozdulattal megragadta az állam. Rémületemben megdermedtem, ahogy az arcomat felemelte a fénybe.

Pislogj! – emlékeztettem magam, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Ne bámulj/ Viselkedj emberként! Nyeltem egyet, és feszengtem, ahogy Sidonia is tenné. Viszály már egy hosszú perce csak az arcomat tanulmányozta, amikor Neveni idegesen felnevetett.

– Van valami gond? – kérdezte. – Mi van Sidonia arcával?

– Nem hazudik? – sisteregte Viszály.

A szívverésem felgyorsult. Tudtam, hogy ezt ő is érzi. De hát bárki kellemetlenül érezné magát, ha egy kárhozott szorongatná az állát.

– Nem – válaszoltam nyugodtan. – Eressz el végre! – sikerült a hangom lágyságát megőriznem, mégis ellentmondást nem tűrő hangnemet megütnöm. Végtére is egy szenátor lánya vagyok, már amennyire ez rá tartozik, és neki engedelmeskednie kell a feljebbvalójának.

Viszálynak nem volt választása, el kellett eresztenie. Még egyszer utoljára végigmért kettőnket, aztán minden további szócséplés nélkül elment. Távozása azonban nem nyugtatott meg.

– Mi volt ez az előbb? – mutatott Neveni a saját álla felé.

Felelet helyett megráztam a fejem.

Viszály gyanakszik rám. Tudtam. De hogy mit gyanít, ekkor még nem sejtettem.

– A kárhozottak olyan félelmetesek! – jegyezte meg Neveni.

Rámosolyogtam. Igen, felteszem, azok vagyunk.

A dédelgetett halott áldozati ünnepe a birodalom egyik legszentebb eseménye volt, ebből kifolyólag Von Impyrean szenátor természetesen nem tartotta meg a ceremóniát, csak ha vendég volt a várban. Amikor viszont sor került rá, az Impyreanek követték a nagy nemesi családok szokásrendjét: megrendeltek egy magasztost, akit speciálisan erre a szertartásra tenyésztettek ki, majd egy hétig kényeztették, és hőn szeretett kedvencként tartották, végül beültették egy csillagkabinba, és kilőtték a csillagunk koronájába, ahol halálra égett. A helioniták úgy vélték, ha felajánlanak a kozmosznak egy tökéletesen ártatlan és tiszta lényt, az némileg megenyhül majd a saját kedves halottaik életükben elkövetett vétkeivel szemben.

A császár viszont mindig megtartotta az áldozati szertartást, és az előtte való ünnepi héten végig ott tüsténkedett a magasztosa körül. Az aprócska, minden testszőrzet és pigmentáció nélküli fiatal nő vagy férfi képtelen volt a gondolkodásra, a megtévesztésre, az erkölcstelenségre és általában mindenre, ami a valódi emberek lényét bemocskolhatta. A magasztost külön hely illette meg minden lakomán és fontosabb rendezvényen, és általában is úgy éldegélt, mint egy agyonbabusgatott kis kedvenc.

Amíg el nem jött az áldozati nap, amikor is a magasztos könnyű élete véget ért.

– Ugyan már! – noszogatott Neveni az áldozati ünnep napján. – Ez a magas rangú fennköltek kiváltsága, de engem is beengednének, csak magaddal kellene vinned!

Azzal, hogy együtt elsikáltuk a Domitrianek elleni tetteimet, és aztán átestünk Viszály vallatásán, kialakult köztünk egyfajta kötelék, és sok időt töltöttünk egymás társaságában.

Neveni nem olyan volt, mint a félénk, kedves és intellektuális kíváncsisággal megáldott Donia. Izgága volt, türelmetlen, és mint most is, szüntelenül hajtotta a felfedezés vágya – és tőlem, vele szemben, nem tagadhatták meg a belépést a Chrysanthemum legtöbb részébe. Én nyitottam meg az utat kettőnk előtt, ő pedig irányította, merre menjünk.

Neveninek ezenkívül bámulatba ejtő képessége volt arra, hogy összegyűjtsön minden elejtett információt és pletykát. A mátriárka egyszer azt mondta, hogy az információ kincset ér, és Neveni ezt most talicskán hordta elém. A helioszférában tartott áldozati ceremóniára menet elújságolta a legújabb értesüléseit:

– Tyrus Domitrian máris tönkretette az egész ünnepet. A császár nem lát a dühtől.

– Valóban? – kérdeztem szórakozottan, mert a figyelmemet elvonta a mindenfelé álló hajam érzése.

Mindketten az ünnephez hagyományosan illő csillag alakú glóriába rendeztük a frizuránkat, és sziporkafonatokat szőttünk bele. A ruhánk izzó aranyszínben pompázott, ahogy az alkalom megkívánta. Ahogy haladtunk az ünnepre igyekvő sokaság közt, észrevettem, hogy az elhalt rokonokat gyászolók mind könnycseppeket stencileztek az arcukra az évek alatt elszenvedett gyász bizonyságaként.

Neveni buzgón biccentgetett mindenkinek, a haja pedig egyre csúszott szét, hisz neki nem voltak fordászrobotjai, hogy megtartsák.

– A Pasus família egy évvel ezelőtt megajándékozta a császárt egy Teljesség nevű hímnemű magasztossal. Házi nevelésű, vagyis nem gyorsították a fejlődését. Annyi idő alatt nőtt fel, mint egy normál ember.

Felugrott a szemöldököm.

– Az bizony drága lehetett.

Még a kárhozottakat is gyorsított növesztésnek vetették alá a fejlődés legkorábbi szakaszaiban. Igen kevéssé lett volna gazdaságos hosszan etetni és gondozni egy olyan humanoidot, akit semmire sem lehet használni.

– Von Pasus szenátor megteheti – magyarázta Neveni. – Az uralkodónak pedig a legjobb minőségű magasztosokra van szüksége, hiszen a császári család tagjai olyan korán halnak. A „nap sújtotta család”. – Egy picit forgatta a szemét, elvégre mindenki tudta, hogy a császár nem kenheti vallási okokra a dinasztia haláleseteit.

– Idén reszketett a hírre, hogy végre megkapja ezt a Teljességet. Meggyőződése, hogy az Élő Kozmosz ettől lesz hozzá majd kegyelmes. De Tyrus mindent tönkrevágott. Megrontotta a magasztost.

– Szeretkezett vele?

Nem voltam hívő, és még így is meglehetősen megrökönyödtem a successor primus által elkövetett blaszfémián. Neveni hevesen bólogatott.

– Csak tegnap este vallotta be, amikor Teljességet már felkenték az ünnepi olajjal. Most már nem lehet feláldozni, hiszen tisztátalan. A császár tombol a méregtől.

– Nem csodálom!

Tyrus Domitrian tényleg dühöngő őrült volt. Ironikus módon épp a paráznaságával mentette meg a magasztost a rettenetes pusztulástól.

Nevenivel beléptünk a Nagy Helioszférába, hogy megtekintsük a dolog kimenetelét. Szolgálók kószáltak fel és alá, kezükben pazar tálcákon frissítők, falatkák és különböző narkotikumok: porok kicsiny tasakokban, inhalációs fiolák, italba keverhető kábító cseppek és bőrbalzsamok. Sutera nu Impyrean mindegyik alkalmazási módját megtanította, és a használatot is begyakoroltatta. A látszat kedvéért bekentem a csuklóm az egyik balzsammal. Tudtam, hogy úgysem hat rám, viszont ha nem tettem volna, még megszóltak volna, hogy a birodalom legfenségesebb ünnepén elvetem a kémiai szórakoztatást.

A császár megparancsolta, hogy Tyrust láncolják a legfényesebb ablak elé, és arról vegyék le az UV-szűrőt, vagyis a successor primus egy teljes napon át égjen a vakító, szűretlen napfényben. Tilos volt számára az ünnepség élvezete is.

Tyrus bőre már élénkpiros volt, amikor mi megérkeztünk, de úgy festett, őt a legkisebb mértékben sem érinti meg a nyilvános megszégyenítés. Tulajdonképpen a mosolyából ítélve még örömét is lelte a rá vetett megbotránkozó pillantásokban.

– …nem tehetek róla, mama! – nyafogott éppen, amikor közelebb értünk.

Érzékeny fülem kihallotta a beszélgetés szavait. Nevenire néztem, aki azzal volt elfoglalva, hogy lopva kiöntse a kábítószeres üvegcséjét annak ürügyén, hogy épp a csuklójára keni. A Domitrianekkel szerzett tapasztalatai után természetes volt tőle, hogy utált mindent, ami befolyásolhatta a cselekvőképességét.

Visszatértem a párbeszéd kihallgatásához.

– Te nem tudhatod, milyen hatással van rám a szőrtelen, csupasz szűziesség! – toporzékolt Tyrus. – Azt kérni tőlem, hogy türtőztessem magam, olyan, mint egy éhezőtől követelni, hogy ne nyúljon az elé kínált ritka finomságokhoz. Embertelen kegyetlenség ilyen önmegtartóztatást elvárni.

– A birodalom szégyene! – szidalmazta a trónörököst a Domitrian család mátriárkája, Grandée Cygna. – Még csak fel sem stencilezted magad! – A császárné arcát ellenben bőven borították az elegáns könnycseppek.

– Az a tinta csúnyán kikezdi a bőrömet.

Tyrus bódultan mosolygott. Világoskék szemei szinte szerénynek tűntek rövidre nyírt rézszín haja árnyékában. Az orra hosszú volt, az állán pedig a divatot sértő mélyedés ormótlankodott, amit sosem javított ki magán. Neveni elbeszélése szerint a trónörökös valójában soha semmilyen testváltoztatással nem élt, még különleges alkalmakra sem. Mint gyakorta előfordul az őrültek esetében, neki sem számított különösebben a külseje. Árulkodó szeplőiből ítélve bizonyára már többször kihívta maga ellen a császár haragját, és vetették alá ennek az ablakos büntetésnek. A rejtély inkább az volt, hogy miért nem szabadult meg a foltjaitól soha.

– Hát nincs benned egy szemernyi tisztelet sem elhunyt anyád iránt? – vonta kérdőre Cygna. – A testvéreid iránt? Az áldozat napja a halottaink tiszteletének ünnepe!

Tyrus alig észrevehetően hangnemet váltott, eltűnt szavaiból a könnyedség:

– De hiszen, mama, számomra a szüleim halála olyan tragédia, amelyhez semmilyen megemlékezés nem érhet fel… És szinte biztos vagyok abban, hogy te és drága nagybátyám is egyetértetek ebben.

Mindenki tudta, hogy a császár anyjának kulcsszerepe volt a potenciális trónigénylők meggyilkolásában, beleértve a kevésbé kedvelt gyermekeit is. Randevald császár azzal hálálta meg ezt az anyjának, hogy elmebeteg unokaöccsét tette meg successor primusnak, így biztosítva, hogy az ellene soha ne szervezkedjen.

És most ez az elmebeteg unokaöcs veszélyes vádaskodást engedett meg magának, láthatólag fel sem fogva, mit mond. Nem tudtam megállni, hogy hátra ne lessek, hogy lássam Cygna reakcióját.

Domitrian mátriárka a kijelentés hallatán elvörösödött. Ráhunyorgott Tyrusra.

– Célozgatsz valamire, drága gyermek? Mert a saját húsomról és véremről beszélsz!

– Nem célzok én semmire. Csak azt mondom, hogy nem magyaráztad el, mire való lenne most újból elgyászolnom őket. És ahogy látom, te úgyis bőségesen felstencilezted magadra a gyászodat. Úgy sejtem, megsiratod őket kettőnk helyett is. – Aztán újból hangnemet váltott, és visszatért a könnyelmű hadováláshoz. – Különben meg mit számít néhány rokon halála? A szüleim számára elegendő megtiszteltetésnek kell lennie, hogy világra hozhattak egy élő istent, jómagamat!

Az anyacsászárné gyanakvó hunyorgása bosszankodásba váltott:

– Héliosz, segíts meg, te egy eszelős bolond vagy, a családunk szégyenfoltja! Jaj lesz a birodalomnak, ha te egyszer a trónra kerülsz! Itt és most megfogadom a kozmosz előtt, hogy ha eljön az a nap sújtotta óra, belelövöm magam a csillagokba!

Cygna sarkon fordulva elvonult, és otthagyta leláncolt unokáját.

Tyrus szeme találkozott az enyémmel, így gyorsan elkaptam a tekintetem. Valószínűleg nem sejtette, hogy kihallgattam őket, elvégre csak egy kárhozott lett volna képes ilyen távolságból hallani egy beszélgetést.

A drogtól megszabadulva Neveni megbökött, hogy induljunk tovább, és én örömmel fogadtam szót. De már túl késő volt.

– Hé, te! – csendült fel Tyrus szólítása. – Impyrean lány! Gyere, mulattass! Parancsolom!

Nevenivel egymásra néztünk, majd elindultunk Tyrus Domitrian felé, ahol aztán térdre ereszkedtünk.

– Ne már! – szólt ránk a trónörökös türelmetlenül, nyughatatlan tekintete köztünk cikázott. – Meg ne lássam ezt, amíg ilyen állapotban vagyok! Ne csináljunk ebből még nagyobb komédiát, mint amilyen. Veled már számtalanszor találkoztunk, Grandée-m, viszont veled… – fordult Nevenihez. – Benned kit tisztelhetek? Nem ismerlek.

– Nem vagyok fennkölt, felség. – Neveni kihúzta magát. – Lumina ispánjának leánya vagyok.

– Az Pasus-terület. – Egy időre gondolkodón lehunyta a szemét. – Ja, persze! Az az asszony, aki könyvtárakat akart építeni és tudományt kívánt tanítani!

Neveni megmerevedett.

– Igen, felség.

A mellettem álló lányra sandítottam, kíváncsi voltam, hogyan viselkedik egy Domitrian előtt.

– És te mit gondolsz az anyád tetteiről? Őszintén beszélj! – szólította fel Tyrus.

A kérés nevetséges volt. Őrült vagy sem, egy császári trónörökös előtt az őszinteség igen sokba kerülhetett. Neveni. tekintetéből hasonló gondolatokat lehetett kiolvasni, de a válasza nagyon óvatos volt: – Felséged nem várhatja, hogy a saját édesanyám ellen beszéljek.

– Persze hogy nem.

– Ebben az esetben – bátorodott neki – azt kell mondanom, édesanyám mindig is csak Lumina javát kereste. Nem szándékozott megsérteni az önök… a mi Élő Kozmoszunkat vagy a Pasus családot. Csak az életet akarta jobbá tenni a Luminán.

– A bolygólakó élet felettébb nyomorúságos – sajnálkozott Tyrus együttérzéssel.

– Ó, nem, egyáltalán nem! – tiltakozott Neveni.

– Nem? Hát nincsenek ott hurrikánok, földrengések és betegségek?

– Az időjárás valóban változékony, de éppúgy az életformák is. Rengetegféle állat és növény nő szabadon szerte a bolygó felszínén, és a Luminán két hold is szabályozza az árapályt. Valóban van benne kiszámíthatatlanság, felség, de éppen ettől az ottani élet messze érdekesebb az űrbélinél.

– Úgy beszélsz, mint egy partizán, aki őrjöngve imádja szeretett bolygóját.

Neveni elsápadt, az izmai görcsbe rándultak. A trónörökös szórakozott kíváncsisággal beszélt, ám eközben súlyos vádakkal illette a kínos helyzetbe hozott Nevenit, és úgy tűnt, ezt észre sem vette.

Jobban érdekelték most éppen a körmei.

– Bár persze nem vagy partizán, hisz az őrültség lenne. Főleg itt, a Chrysanthemumban. Aki ezt gondolja, iszonyatosan félreértheti a szavaidat, ugyebár.

Ha nem tudtam volna már, hogy teljesen bolond, akkor értelmezhettem volna Tyrus hadoválását rejtett jó tanácsként is, hogy Neveni vigyázzon a szájára, mit beszél. Neveni gyorsan helyeselni kezdett:

– Nyilvánvalóan rettenetes félreértelmezés lenne, felség! Természetesen nem vagyok partizán.

Tyrus az ablakra hanyatlott, és amennyire a láncai engedték, felemelte és a feje alá tette a kezeit.

– A csillagok beszélnek hozzám, a ti zajongásotok pedig elnyomja a hangjukat. Maradjatok végre csendben, hadd hallgassam őket! Mindketten. Főleg te, Grandée Impyrean. Túl hangosan mormolsz!

Összezavarodtam. Alig szólaltam meg. Elhallgattunk.

– A csillagok azt mondják… Azt mondják, ma kivételesen jóképű vagyok! – jelentette be Tyrus. – Milyen kedves tőlük! Te is jóképűnek tartasz, Grandée Impyrean?

A kérdés nevetséges volt. A császári udvar kellős közepén, ahol mindenki a tökéletességig csiszolgatta a megjelenését, Tyrus olyan kirívóan tökéletlen volt, mintha most szalajtották volna a túlnépből. Egy ideig nem tudtam, hogyan válaszoljak anélkül, hogy meg ne sérteném.

– A csillagok nem hazudnak, felség!

– Azt hiszem, igazad lehet – bólintott Tyrus. – Ha megszabadulok végre egyszer a láncaimtól, megfogadom, hogy közel s távol közszemlére teszem a bájaimat minden imádóm örömére!

Ezzel a birodalom örökösének józan esze elköszönt. Különböző bizarr pózokba vágta magát, hogy kidomborítsa az izmait, majd szerénykedve fogadta fantomközönsége bókjait. Nevenivel hátrafelé araszoltunk, hadd folytassa a hadonászást tovább magában, és hetvenkedjen az erényeiről a levegőnek. A hat nap sugarai egyszerre tűztek be az ablakon, és akadály nélkül pörkölték a successor primus bőrét.

Ekkor a császár megjelent antigravitációs székében lebegve, és átúszott a felbolydult tömeg felett, majd elkezdődött az igazi műsor: fénynyalábok hasítottak át a termen a mennyezettől a földig, a Nagy Helioszféra falainak képernyői a puszta világűr látványáról átváltottak különböző jelenetek levetítésére: régen elhalt császárok és rokonaiknak, valamint a birodalom jelentőstörténelmi csatáinak képei villantak fel. Feltűntek ezenkívül az aljas űrben elkeveredett hajók és szerencsétlenül járt utasaik. A birodalomban ezek a halottak érdemelték ki a legnagyobb tiszteletet.

Kiszúrtam a császár három kárhozottját. Veszély és Kín az uralkodó két oldalán feszített, Viszály viszont…

Ő távolabb állt, és egyenesen engem bámult. Gyorsan elfordultam.

– Hát, ez elég kínos volt – jegyezte meg Neveni szórakozottan, ahogy a lakomázóasztal felé indultunk. – A pletykák nem túloznak, ez az ember tényleg őrült.

Tyrusnak hála, áldozat idén nem volt, ám mivel az ételt korábban elkészítették, feltálalták azt a vendégeknek. Miközben azt figyeltem, hogy Neveni hogyan böködi szét az egyik valódi sült kacsát a tálon, a Lumináról előadott büszke beszéde szólalt meg újra a fejemben.

Muszáj volt megkérdeznem:

– Te partizán vagy?

Az egyáltalán nem érdekelt, Neveni szeretné-e, hogy a bolygója kiszabaduljon a birodalomból. Pusztán azért vontam kérdőre, hogy megtudjam, elég okos-e ahhoz, hogy titokban tartsa ez irányú érzelmeit. Ha elismeri, hogy partizán, minél előbb végeznem kell vele. Nem bízhatok olyanban, aki tud arról, mit tettem Devinée-vel és Salivarral, és nem tudja tartani a száját.

Ám Neveni megfontoltan végigmért, és visszakérdezett:

– Valójában mi történt a Domitrianekkel?

A szívem nagyot rúgott, ahogy körbekémleltem, hogy volt-e valaki a közelünkben, aki hallhatta ezt. Nem, Neveni nem volt olyan ütődött, hogy őszintén beszéljen mások hallótávolságán belül.

– Ne kérdezzünk egymástól olyanokat, amikre nem szeretnénk hallani a választ – tanácsolta, nevetéssel ütve el a szituációt.

Ám én már nem rá fókuszáltam. Nem, ember nem volt olyan közelségben, hogy hallhatta volna a szavainkat, de ahogy a tömeg egy helyen kettévált, megláttam Viszályt. Még mindig engem figyelt, most már közelebbről, elég közelről ahhoz, hogy ha hegyezte a fülét, hallhatta Neveni kérdését.

Éppolyan távolságra állt tőlem, mint én voltam Tyrustól, amikor kihallgattam a patvarkodását Cygnával. Elindult felém a tömegben, és akkor már tudtam, hogy bizony hallott minden egyes hangot, amely Neveni ajkát elhagyta.

És ezúttal nem volt mentség a tarsolyomban.