24

AZ ELSŐ szenátusi ülést, amelyre én is hivatalos voltam, a gála reggelén tartották. Engem, Sidoniával ellentétben, nem készítettek egész életemben erre a feladatra, és az egyetlen személy, akitől eligazítást kaphattam erre az alkalomra, Tyrus Domitrian volt. Egy szolgálóval diszkrétlapot küldtem hozzá, amelyben felvilágosítást kértem tőle arról, mit várnak majd ott tőlem.

Rövidesen megérkezett a válasza:

– Elölről a második karéjban ülj le, ahová tetszik.

– Legalább tizenöt, de legfeljebb harminc percig maradj.

– Véleménynyilvánításra semmi szükség.

– Szavazz úgy, és általában is tégy úgy, ahogy a bácsikám szerinted szeretné. Ezen a ponton ez még létfontosságú.

– Nincs mitől félned.

Az utolsó biztató megjegyzéstől kissé sértődötten porrá gyűrtem a diszkrétlapot.

A Kisfórum nem volt egy pompázatos terem. Az ülésen kevés szenátor volt személyesen jelen, sokak helyett megbízott tanácsos követte nyomon a fejleményeket a galaktikus fórumon keresztül. Ha felszólaltak, azt az avatárjukkal tették. A Chrysanthemumon időző császári foglyoknak azonban nem volt mentségük a távolmaradásra.

Így hát ültem ott kukán, amíg a Kisfórumban lementek egymás után a számomra érdektelen beszédek a nyersanyagárakról és a galaktikus utazási koncessziókról.

Aztán végre rátértünk a lényeges témára: arról a javaslatról kellett szavaznunk, hogy eltávolítsák-e erőszakkal a császár jóváhagyása nélkül oktatási reformot kezdeményező ispánokat a kolóniájuk éléről.

Az ügy a Luminához, Neveni anyabolygójához hasonló helyeket és Neveni megboldogult édesanyához hasonló személyeket érintette.

Pontosan tudtam, hogy a császár milyen szavazatot vár el tőlem. Megszavaztam a határozatot. Ahogy minden más szenátor is. Úgy tűnt, mostantól mindenki hitbuzgó helionita lesz. Egy szenátor sem kockáztatta, hogy az elődje sorsára jusson. A szavazás egyhangú volt.

Amikor a szenátus tagjai kivonultak a lobbiba, ahol a birodalom egyéb prominens – vagyonos, de hivatallal nem rendelkező – férfiúi és asszonyai már vártak rájuk, egy meglepő látogató és az általa okozott kavarodás vonta magára a figyelmem.

Tyrus volt az.

A császári család tagjának megjelenésére mindenfelé sugdolózás és mormogás támadt körülöttem. Szemeket láttam Tyrus és köztem cikázni, hiszen a szóbeszéd gyorsan terjedt, hogy van valami különös ügy a birodalom örököse és az új Von Impyrean szenátor között. Most pedig tisztázni fogjuk számukra, milyen jellegű ügyről is van szó. Tyrus hozzám sietett, és megfogta a kezem.

– Szerelmem, kérlek, engedd meg, hogy segítségül küldjem néhány szolgámat a ma esti toaletted elkészítéséhez!

Tudtam, hogy minden szem ránk fókuszál.

– Megtiszteltetés lenne, felség.

Tyrus az arcához húzta az öklömet, miközben végig a szemembe nézett, végül a pulzusomnál hideg ajkaihoz érintette a csuklómat.

– Számolom a perceket!

Aztán visszavonult, és váratlanul ott álltam egyes-egyedül a felzúgó terem közepén, a méregető tekintetek kereszttüzében.

Megfordultam, és megkerestem a kivezető utat. Az udvarnál vendégeskedő túlnép szalonjai felé vettem az irányt, hogy személyesen beszélhessek Nevenivel még azelőtt, hogy a fülébe jutna a pletyka.

Amikor megjelentem az ajtóban, Neveni nagy szemeket meresztett rám, majd hozzám rohant, és hevesen a karjába zárt. A gesztus váratlanul ért, és egy ideig nem jutott eszembe viszonozni sem.

– Visszajöttél! Jól vagy? Megkaptad az üzenetem?

– Meg – mondtam röviden, amikor eleresztettük egymást. – Meg akartam köszönni, hogy gondoskodtál Gyilkosról helyettem. Szeretnéd, hogy szerezzek neked meghívót a ma esti gálára?

Neveni hátrahőkölt, és leesett állal bámult rám. Rájöttem, hogy valami nincs rendben kettőnk közt. Kivörösödött az arca.

– Tessék? Ennyi? – A homlokomat ráncoltam. – Semmi más? – A szemei üvegessé váltak. – Sidonia, hol voltál az elmúlt egy hétben? Mi történt veled? Azt rebesgették, hogy Tyrus Domitrian elrabolt, és… borzalmas dolgokat! És abból, ahogy a távozásod előtt viselkedtél, azt hittem, valami meggondolatlanságot fogsz elkövetni.

– Hát, nem tettem ilyet.

Tyrusszal előre megbeszéltük a tervünket. Hivatalosan a gálán hozzuk majd nyilvánosságra, hogy egy pár vagyunk, viszont Neveninek már előtte meg akartam mondani.

– Igazából – kezdtem neki – Tyrus Domitrian és én kapcsolatot kezdtünk.

– Kap-cso-la-tot?

– Igen.

– Szerelmi kapcsolatot?

– Igen. – Tyrus bemagoltatott velem egy sztorit, amit elmesélhettem a románcunkról. Ezt vettem most elő, és bíztam benne, hogy őszintének tűnök majd. – Öt napig csodálatosan udvarolt nekem az Alexandrián.

– Tyrus? Az őrült Tyrus Domitrian?

– Igen, és ma este együtt megyünk a gálára. Ha szeretnél te is eljönni…

– A nagybátyja megölte a családodat! – kiáltotta. – Rettegtem, hogy te is meghaltál! Sidonia, mit művelsz? Eszednél vagy? Azt hiszed, el akarok menni a gálára, és azok közt az emberek közt mulatni és táncolni?

Sírva fakadt. Hirtelen kitörő érzelmi vihara – haragja, félelme és bánata – láttán kicsúszott a lábam alól a talaj. Régen mindig kapva kapott minden alkalmon, amihez hozzásegíthettem az udvarban. Meg sem fordult a fejemben, hogy ma másként fog reagálni – hiába tűnt most utólag egyértelműnek, hogy a történtek után nyilván másképpen reagál majd.

Nem jutott eszembe, hogy a helyébe képzeljem magam. Egyszerűen ehhez nem volt bennem elég empátia.

– Annyira sajnálom, Neveni.

– Nem érdekel, hogy mennyire sajnálod. Nem értem, mi van veled! A családod meghalt. Hát nem érzel irántuk semmit?

– Hogyne éreznék?!

Szerettem volna feltárni neki, mekkora fájdalom gyötör, vágytam rá, hogy kiöntsem a szívem, és elmondjam, mennyire lesújtott Sidonia halála. Szerettem volna elmesélni a gyilkos küzdelmemet Viszállyal, amikor a császár ellen indultam, és a Tyrus-ügy valódi okát. Szerettem volna elmondani neki mindent, és talán meg is értette volna, ám ezek már nem csak az én titkaim voltak. Felelősséggel tartoztam Tyrusért is miattuk, és nem volt jogom veszélybe sodorni mindkettőnket.

Ezért más taktikához folyamodtam.

– Gyere el velünk a gálára – unszoltam. – Hátha elvonja a figyelmed arról, hogy édesanyád meghalt.

De az együtt érző szavaim csak még jobban felzaklatták.

– Hagyj most már békén ezzel! Nem akarok elmenni a napsújtotta gálátokra! Hát nem érted, mit ünnepelnek ott? A szeretteink lemészárlását!

Igaza volt. A gála célja valóban ez volt. Lesütöttem a szemem, nem tudtam többé ránézni elkínzott arcára.

– Istenem – sírdogált Neveni –, én már csak haza szeretnék menni! Az anyám halott, és úgy látszik, itt már egy barátom sincs! Fuss vissza Tyrus Domitrianhez, és enyelegjetek tovább! Remélem, nagyon boldogok lesztek, Sidonia! Bárcsak lenne benned egy szemernyi érzés a családod iránt!

Neveni elszaladt, vissza a hálószobája irányába.

Kitámolyogtam a folyosóra. A túlnép lakónegyedén kívül érve erős fény áradt rám a tetőablakon át. Nemrég kijelentettem magamról, hogy nemcsak egy kárhozott vagyok, ahogy előtte hittem, hanem annál sokkal több. De még óriási utat kellett megtennem ahhoz, hogy igazi emberré válhassak.

Azzal, hogy összeálltam Tyrusszal, örökre eljátszottam Neveni szövetségét.

Elvesztettem azt az embert, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátomnak nevezhessem.