29

A HÉTHETES luminai utazásunk első napján Tyrus a szobámban állt, és kifelé bámult a csillagfényes ürességbe.

Az Alexandrián keltünk útra, amely levált a Chrysanthemum struktúrájáról, tátongó sebet hagyva maga után a Valor Novus oldalában. Gyilkost a szomszédos szobába zártam el, ahonnan időközönként áthallatszott unatkozó ugatása.

– Min töröd a fejed? – kérdeztem Tyrustól.

A homlokát barázdák szántották, amikor az előttünk álló küldetésen töprengett, agya lázasan zakatolt. A hajó kicsit megingott a térugrás lökésétől, és kint a csillagok egy csapásra eltűntek. Tyrus hozzám fordult.

– Kozmoszkáromló hírében állok. Ez akár még segíthetne is a Luminán, mert a túlnép nagy része, mint biztos hallottad már, régebbi vallásokban hisz. Csak akkor végeznek helionita rituálékat, amikor a fennköltek erre utasítják őket. Mindazonáltal ha kinyilvánítom a szimpátiámat a blaszfémiájuk iránt… Abból később egyéb gondjaim származhatnak.

– Elvágnád magad a fennköltségnél, és később nem támogatnának.

– Pontosan. – A padló fölött vízszintesen kinyújtott lábamra pillantva mintha valamit észrevett volna hirtelen. – Hé! Te eddig végig a kezeden álltál?

Mivel a saját szobámban voltunk, úgy ítéltem meg, hogy Tyrust nem fogja zavarni, ha tornázom egy kicsit. Leültem a földre, elemeltem a lábamat és a faromat a földtől, és a tenyeremen kezdtem egyensúlyozni. Nem válaszoltam neki, inkább magam alá húztam a lábamat, majd hátrafelé a magasba lendítve őket, kézenállásba helyezkedtem.

– Milyen erős vagy! – motyogta Tyrus. Lassan körüljárt, míg végül újra a lábszárával néztem szembe. – És ez nem is igényel erőfeszítést a részedről?

– Minimálisat. Épp csak jólesik. Valójában azóta kerülnöm kell a testi megerőltetést, amióta Sidoniát kell játszanom. Túl könnyen izmosodom.

– Én naponta két órát áldozok arra, hogy fenntartsam az erőnlétem.

Tehát emiatt ilyen erős a karja.

– Micsoda áldozat a hiúság oltárán!

– Ha csak a kinézetem érdekelne, robotokkal is felfújathattam volna magamat. Azért edzek, mert nem szeretném soha gyengének érezni magam.

Meghökkenve oldalt pillantottam rá. A magam részéről nagyon is jól ismertem ezt a fajta szorongást, ám arra nem számítottam, hogy a birodalom örököse is hasonlóan érez.

– Jó sok időt kell majd elütnünk, amíg odaérünk – jegyezte meg Tyrus. – Nagyon szívesen kipróbálnám, milyen ellened harcolni.

– Veszítenél.

– Lehetne hendikepes meccs. Az egyik kezedet hátrakötjük.

– Akár mindkettőt. Akkor is veszítenél, felség. Nem akarlak megsebesíteni, pedig biztosra veheted, hogy harc közben megtenném.

– Vállalom a kockázatot.

– Ha azért szeretnéd, hogy összemérd az erőd egy kárhozottal, akkor hadd emlékeztesselek, hogy én még csak nem is vagyok olyan erős, mint a többiek. Az izmaim nagyját eltávolították.

Erre somolyogni kezdett.

– Hát akkor? Már meg is van a hendikep!

– Ez nem elég – tiltakoztam, aztán némi habozás után hozzátettem: – Ettől még mindig kárhozott vagyok.

A robotok addig faragták a csontjaimat, amíg kinézetre hasonló nem lettem egy emberi leányhoz, de ettől még nem lettem az. Furcsa volt, hogy ezt el tudja felejteni. Még furcsább volt, hogy ez kellemes érzéssel töltött el.

– Vagyis nem állsz ki ellenem? – ingerkedett.

Kissé kínosan éreztem magam, úgyhogy egy szaltóval talpra szökkentem. Kikerekedett a szeme.

– Ejha, ez szép volt! – lelkendezett, mintha valami nagy mutatványt adtam volna elő.

– Hát legyen! – adtam meg magam dühösen. Hogy mitől lettem hirtelen mérges, azt nem tudnám megmondani. – Ha ennyire szeretnéd, hogy legyőzzelek, nem tagadom meg tőled.

Jó lecke lesz ez neki arról, mi is vagyok én valójában.

– Szeretnéd tehát, hogy lezúzzalak? – nevetett Tyrus. – Majd a szertartás után. Jobb lesz elkerülni a látszatot, hogy Sidonia Impyrean erővel verte belém az Élő Kozmosz tiszteletét.

A kifejezésétől remek ötletem támadt.

– Felség, Donia mindig is áhítatos kozmoszfélő… – a következő szóra gondolva a mellkasomba belenyilallt a fájdalom. Leküzdöttem az érzést, és folytattam: – Kozmoszfélő volt. Való igaz, hogy mint az atyját, őt is érdekelték a tudományok, de állhatatosan látogatta a szertartásokat is.

Tyrus érdeklődve húzta fel az egyik szemöldökét.

– Igen, hallottam erről.

– Miért nem használjuk ki ezt? Azt javasoltad, hogy a nyilvánosság előtt én jelentsem a jótékony hatást, amely megzaboláz téged. Vegyük bele ezt is! A lumenek kecskéje jóllakik a hitetlenségeddel, és megmarad a fennköltek káposztája is, mert az én kívánságomra rendesen részt veszel a szertartásokon. A fennkölteket nem zavarná, hogy privát meggyőződés szerint kozmosztagadó vagy, ha valaki közben rá tud venni, hogy buzgó helionitának mutasd magad, amikor az szükséges.

– Nagyon ravasz! – vigyorgott rám Tyrus elismeréssel. – Úgy teszünk, mintha te győznél meg róla, hogy hitetlenségem ellenére üljem végig a ceremóniákat. A Domitrian-bérencek közt elterjed majd a hír, és visszajut a chrysanthemumiak fülébe… Sidonia von Impyrean újból jó hatást gyakorolt az őrült Tyrusra.

Így tettünk tehát.

A hajó gyér utazószáma mellett a szertartások kissé komikusan festettek. A ceremónia rendje szerint mindig a legmagasabb rangú személyek ültek a paphoz legközelebbi körben, és kifelé követték a rangban alatta állók. Ez a gyakorlatban itt azt jelentette, hogy a belső karéjban egyedül ült Tyrus, én szintén egyedül mögötte, az én hátam mögött pedig Neveni. A legkülső körben elszórtan foglaltak helyet a szolgák, a bérencek és a szolgálók.

A szertartás folyamán Tyrus több alkalommal nyugtalanul fészkelődött a helyén, mintha távozni akarna. Ilyenkor a szerepemnek megfelelően megtörtem a protokollt: a háta mögé léptem, és a vállára tettem a kezem, feltűnő módon „emlékeztetve” arra, hogy azt kívánom, maradjon.

A lapogatásomra mindig egy válla felett hátravetett mosollyal felelt, hogy mindenki jól lássa, mit meg nem tesz a szerelméért. A bérencek tekintete úgy döfte keresztül a hátunkat, hogy az szinte fájt, és sejtettem, hogy már fogalmazzák is magukban a jelentéseiket a chrysanthemumi megbízóik számára. Biztosan sokan hajlandók őket megvesztegetni azért, hogy híreket kapjanak a Domitrian trónörökös utazásának körülményeiről.

Neveni viszont mozdulatlanul és némán ült végig, és üveges tekintettel bámult ki az üres feketeségbe.

A szertartás után elkaptam egy szóra, amikor kilépett a folyosóra, hogy a szobájába vonuljon:

– Eszel velem valamit?

Azóta nem beszéltünk egymással, hogy beszámoltam neki a kapcsolatomról Tyrusszal, és ez jobban zavart, mint amennyire hajlandó lettem volna beismerni.

Neveni félig felém fordult, de nem nézett rám.

– Nem vagyok éhes.

Próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék.

– Örülsz, hogy végre hazatérhetsz?

– Te jártál közben az érdekemben, Sidonia?

– Megmondtam Tyrusnak, hogy te segíthetsz. Hogy te le tudod majd csillapítani a kedélyeket.

Neveni reménytelenül felnevetett.

– Szóval ez az én dolgom lesz. És mégis hogyan fogom csinálni? A népem tudja, hogy a fennköltség és a helioniták a fejlődés útjában állnak. A birodalom lényegesen több adót vesz el a Luminától, mint amennyit a Lumina kap a birodalomtól. És igazából az mit is tesz értünk cserébe? Védelmet nyújt? Mi ellen? A birodalom jelenti a legnagyobb fenyegetést ránk nézve! A birodalom… a dekadens fennköltekkel és az őskori hajóikkal, melyek csak az aljas űrt terjesztik mindenfelé.

Körülnéztem, nem hallgatja-e ki valaki ezt a veszedelmes párbeszédet.

– Az általuk okozott mérhetetlen károk tetejébe a császár még vérig is sértette a lumeneket azzal, hogy megölte a választott vezetőjüket, az anyámat. – Neveni hangja reszketett. – Csoda, hogy lázonganak? A népemet jogtalanul megfosztották a vezetőjétől, és elvették tőlük a választás lehetőségét. Most azt kellene nekik mondanom, hogy a sérelmeik nem számítanak?

– Nem tudom, mit kellene nekik mondanod – vallottam be. – De azt tudom, hogy te vagy az egyetlen, akinek esélye lehet ezt rendbe hozni. A császárban nincs könyörület. Hamarabb törli ki a bolygót az univerzumból, mint hogy engedné, hogy az kilépjen a birodalomból.

– Legalábbis megpróbálja. – Különös fény csillámlott a szemében. – De még ha segítenék is a császárnak, mi gátolná meg abban, hogy utána visszarendeljen a Chrysanthemumba, és mégiscsak lefejezzen? Vagy hogy később robbantsa fel a bolygómat, amikor már nem számítunk rá? Jelen idő szerint az erő nálunk van. Ha kilépünk, más bolygók is követnek minket, és az oldalunkon harcolnak majd. Nem sok okom van arra, hogy segítsek a te hőn szeretett Tyrusodnak. Hadd mondjak el valami személyeset. – Felém hajolt. – Én nem hiszek a ti helionita vallásotokban. Szerintem hülyeség az egész.

Megdöbbentem a szavain, és hátralestem a helioszféra felé, hogy biztosan nem lopakodott-e időközben a közelbe valamelyik Domitrian-bérenc.

– Nem hiszem, hogy a kozmosz valami élő, isteni lény, aki szándékosan teremtett volna meg minket – vicsorgott Neveni. – Szerintem az űr nem más, mint üres tér, és a kozmosz csak egy élettelen dolog, és bennünket az Isten teremtett. Isten teremtette a kozmoszt is. Édesanyám ebben a hitben nevelt. – Az arca összeomlott. – Nem figyeltem rá túl gyakran, és ezt már soha nem pótolhatom be… – levegőért kapkodott, hogy folytatni tudja. – Sidonia, bármit is csináltunk együtt a Chrysanthemumban, akárhány estélyre is vittél be, és akármilyen szép ruhákat és akármennyi pénzt is kaptam tőled, én nem vagyok méltóságos. Nem vagyok olyan, mint te. Nem az égben születtem, nem is ott nőttem fel, és nem vagyok a császár kegyeltje. Én közülük való vagyok. Én a túlnépből származom.

Fröcsögve ejtette ki a szót.

Csak ekkor értettem meg, hogy ez a szó, amelyet már annyiszor hallottam és ejtettem ki azelőtt, valójában mi: egy szitokszó. Túlnép. Azt sugallja, hogy az emberiség mérhetetlen többsége haszontalan és jelentéktelen.

– Tudom, hogy sosem hinnéd el nekem – mondtam csendesen –, de engem nem zavar, hogy eretnek vagy. Az ilyesmi egyáltalán nem is érdekel.

De láthatólag nem ezt a választ szerette volna hallani.

– Két hete még szörnyen boldog lettem volna ettől a vallomástól – kesergett. – Úgy éreztem volna, a fennköltség befogadott. Hogy hozzátok tartozom. Szerettem volna hozzátok tartozni. Olyan mérges voltam anyámra, hogy… – elharapta a mondatot. – Gyakran töprengtem rajta, vajon miért szállt szembe Von Pasus szenátorral. De ma már tudom. Már annak látom, ami valójában volt, Sidonia: igazi hősnek. És olyan lánya leszek, amilyennek még életében lennem kellett volna.

Ezzel otthagyott engem.

Néztem, ahogy távolodik, és nyomasztó érzés telepedett a mellkasomra. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem akar majd segíteni nekünk. Mostantól azonban nem lehettem többé biztos benne, hogy számíthatok rá. Túlságosan telve volt haraggal és gyásszal ahhoz, hogy kiszámítható játékos legyen ebben a bonyolult játszmában.