45

MOST, HOGY TYRUS mégsem tervezett egybekelni Elantrával, újra kellett gondolnia a stratégiáját Cygnával szemben.

– A legeslegutolsó pillanatig látszatra tartom magam a megállapodásunkhoz – magyarázta.

Eredetileg úgy taktikázott, hogy először Randevalddal számol le, és csak utána Cygnával, de most az új haditerv szerint Cygna bizalmába férkőzik be először, aztán elárulja az anya árulását a fiának, és majd Randevald elintézi neki az anyacsászárnét. Ezután Tyrus gondoskodik Randevald elpusztításáról is, valószínűleg valamilyen bőrön át felszívódó méreggel, mert azzal kikerülheti a kárhozottakat.

Tetszett a terv, és nem csak azért, mert így nem fenyegetett a veszély, hogy Tyrus elvegye Elantrát. Világos volt számomra, hogy Tyrus messze legveszedelmesebb ellensége Cygna, és nem a császár. Minél tovább hagyja életben, annál inkább kísérti a sorsot.

Egyelőre azonban behódolni látszottunk Cygna akaratának. A mai nappal Tyrus nyilvánosan megtagad engem, és szerelmet vall Elantrának.

Grandée Cygna hajója, a Hera ránézésre nem volt olyan impozáns, mint a Valor Novus, sőt még Tyrus Alexandriája is sokkal nagyszerűbbnek tetszett. A Hera kívülről egyenesen csúnya volt, mivel egy üregesre vájt aszteroida belsejében építették fel. Ám amikor Tyrusszal megérkeztünk a fogadásra, amelyet Cygna rendezett a szerencsés megmenekülésére, rá kellett döbbennem, hogy belülről teljesen más a helyzet.

Körülöttünk és a fejünk felett a kisbolygó természetes struktúrája tárult a szemünk elé: egyenetlen álló cseppkövek, sziporkázó kristályok és palládiumerek tündököltek ízléses megvilágításban. Cygna nagy műgonddal aprólékos kőfaragványokat és természetes, illetve mesterséges kristályablakokat helyezett el szerte a falakon.

– Ötven év munkája – jegyezte meg Tyrus. – A Hera a mama büszkesége. Igazi műalkotás.

– Azt látom.

A mátriárka egykor azt állította, nincs érzékem az értékekhez, de az elmúlt hetek többek között a szépségről is új fogalmakat adtak nekem. Ahogy körülnéztem, egyből tudtam, hogy ez az építmény felbecsülhetetlen értékű. Szeretet, odaadás és sok-sok munka feküdt a hajóban. Lenyűgözött az egész vállalkozás nagyszerűsége.

– Felkészültél arra, ami most jön? – kérdezte Tyrus firtató tekintettel.

– Teljes mértékben.

Olyan közel hajolt hozzám, hogy a lélegzete a fülemet csiklandozta. Alig hallhatóan súgta bele:

– Ne felejtsd el, hogy ez nem komoly!

Mosolyogtam. Most nem kellett erőltetnem.

– Tyrus, tudom! Csak brutálisan! Belül nevetek majd az egészen.

Elvigyorodott.

– Szörnyeteg leszek.

– És Tyrus… Köszönöm, hogy megőrizted a titkomat. – Hogy biztosan érthető legyek, hozzátettem: – Róla.

Az állkapcsa megfeszült, és elsötétült az arca.

– Tudom, hogy kötődést alakítottak ki köztetek, Nemezis. Tisztában vagyok vele, hogy emiatt ő nagyon fontos neked. – Megtorpant, és hirtelen felém fordult, mintha az előtte álló feladattól tántorítaná el valami. – Miatta akartál visszatérni az Impyrean-várba, igaz?

– Ez nyilvánvaló.

– És azért rejtegetted előlem, hogy megvédd. Megértem. – Hevesen fürkészte a tekintetem. – Nemezis, lehetséges megszüntetni a kötődést egy kárhozott és az eredeti gazdája között?

– Megszüntetni? – hökkentem meg a felvetésen. – Miért tennénk ilyet?

– Hogy szabad legyél, természetesen.

– Nem vagyok Donia foglya, Tyrus. Csak szeretem. Mesterséges kötődés nélkül is szeretném.

– Jó, értem, Nemezis, de… – Megfogta a kezem, és közel húzott magához. – Ismerem már, hogyan fejezed ki a szereteted. Például ahogy feláldoztad az életed értem a nyomáskiegyenlítő kamrában. – Megszorította a kezem. – Ha a fennköltség rájön a csalásodra, megint így fogod kifejezni: az ő életét a magadé elé helyezed. De én nem helyezem az ő életét a tiéd elé.

– Odáig nem fogunk eljutni. – Ugyan ezt nem tudtam volna szavatolni, de jelenleg nem volt jobb válaszom.

Elengedett egy reszkető sóhajt.

– És elmész vele? Ha ő azt akarja?

– Tyrus, én…

– Tudom, hogy ezt nem most kellene megbeszélnünk – bizonytalanul mosolygott rám –, de vésd az eszedbe, hogy én önző ember vagyok. Ha eljön az ideje, nem engedlek át neki csak azért, mert velem szemben kémiai úton szerzett előnnyel indul. A Domitrianek nem szeretnek osztozkodni.

Ezzel a zárszóval továbbindult, és megszakította a beszélgetést. Ahogy utánalépdeltem, elgondolkoztam a szavain. Tyrus és Sidonia alkotja az egész világomat – egy mágneses mező két pólusaként ők visznek engem folytonosan előre az utamon. El sem tudtam képzelni, mit tennék, ha váratlanul egymással ellentétes irányba kezdenének el rángatni.

A Hera hatalmas fogadótermébe léptünk be, amely tulajdonképpen egy csiszolt drágakövekkel kirakott, meseszép bálterem volt. Feszültség lopódzott a tagjaimba, amikor felidéztem, miért is jöttünk ma ide. Az egyik ablakot áttetsző permafroszt alkotta, amit valamilyen színtelen anyaggal vontak be erősítés gyanánt. Ez előtt az ablak előtt foglaltunk helyet.

Az estélyt az isteni kozmosz tiszteletére tartották, hogy megköszönjük számára Tyrus csodálatos megmenekülését a „meghibásodott rakéta” okozta „szörnyűséges balesetből”. Később a császár megjelenése is várható volt a hálaadó ünnepségen, jóllehet csak egy bolond hihette, hogy nem személyesen ő áll az incidens mögött.

Az összejövetel valódi célja viszont az volt, hogy Tyrus szakítson velem, és tanújelét adja Cygna iránti engedelmességének, és elfogadja a császárné által kiválasztott nőt, Elantrát mint jövendőbelijét.

Tyrus újra megszorította a kezem, amikor Cygna felült a terem fölé magasodó hatalmas trónusra. A saját hajóján ezt megengedhette magának. Végigjártatta a tekintetét a ragyogó aszteroidakastélyában összegyűlt sokaságon. Már láttam, mennyire igaz volt Tyrus leírása, amikor Cygnát úgy festette le, mint a családja leginkább uralkodásra termett tagját. A trónszék felett ugyan a nem császári Domitrian família fekete lyukas címere díszelgett, Cygna mégis olyan fejedelmi pillantással és csúcsragadozói büszkeséggel mérte végig az alatta tolongó tömeget, mintha éppen törvényt készülne ülni felettük.

És hamarosan Tyrus mindenki szeme láttára alárendeli magát az akaratának azzal, hogy megkezdi az udvarlását Elantrának. A császárné érteni fogja az üzenetet.

Az uralkodó is megérkezett a kárhozottjaival és az immáron szokványossá vált biztonságirobot-kíséretével. Gőgös arckifejezéssel nézett körbe a termen. Muszáj volt részt vennie az eseményen, és kifejeznie örömét afelett, hogy Tyrus megmenekedett a halál torkából, hogy megfékezze a nyelveket, melyek szerint ő maga indította el az alattomos rakétatámadást. Mindamellett nem sikerült úgy tennie, mint aki örvend, hogy a merénylete kudarcba fulladt.

Cygna intett, hogy indulhat a zene, amire harmonidák vonultak be egy kordonnal leválasztott területre. Kíváncsian méricskéltem a felsorakozó teremtményeket. Humanoidok voltak, mint jómagam, és mind a császár tulajdonát képezték. Ritkán lehetett őket megpillantani, mert többnyire szem elől elrejtett helyeken muzsikáltak. A gálán sem láttam őket, ám itt, a Hérán nem volt fallal elkerített helyiség a számukra.

Alacsony, pufók alakok voltak, és szabálytalan arcvonások csúfították el szokatlanul nagy fejüket. Némelyik több ujjal rendelkezett a normálisnál, és mindegyiknek nagy, tátongó szája, óriási fülei és picike szemei voltak. Másoknak meg hosszú karjuk vagy lábuk nőtt, hogy jobban tudjanak játszani a számukra rendelt hangszeren, megint másoknak rendkívül rövid volt a kezük. Az esztétikusnak nem mondható megjelenésük miatt iparkodtak általában elbújtatni őket a díszletek mögé. A genetikailag kifejlesztett humanoidok túlnyomó többségét úgy tervezték, hogy gyönyörködtessék a szemet. De nem ezeket.

Rázendítettek. A harmonidákat egyetlenegy célra hozták létre, mégpedig arra, hogy kifinomult muzsikát szolgáltassanak a fennkölteknek, olyat, amilyet senki ember fia nem lenne képes megszólaltatni, sem maradéktalanul értékelni. Ezeket a lényeket szórakoztatásra teremtették, és ezt fantasztikusan művelték.

Tyrus a karomnál fogva a táncparkett felé vont, miközben a bálozó tömeg helyet adott a császárnak és Grandée Wallstromnak, hogy megkezdjék a nyitótáncot.

Cygna nem mozdult a trónjáról, fentről figyelte a történéseket feszült várakozással.

A zene bizonyos szakaszában nekünk is el kellett kezdenünk a táncot. Ekkor Tyrus egyet szorított a karomon, félútig elvezetett a parketten, aztán megállt.

Felé fordultam. Tudtam, hogy a zene már továbbhaladt, és észrevettem, hogy a sokaság is elnémult körülöttünk, mivel az emberek tüstént észlelték, hogy valami nincs rendben Tyrus viselkedésében.

Egy másodpercig lobogó pillantással nézett a szemembe, aztán felém nyújtotta a karját, és az ujjait a hajamba fonta. Éreztem, ahogy kioldja az egyik ékköves hajcsatot, amelyet tőle kaptam, és a hajam leomlott a vállamra.

Tudtam a szerepemet. A szám elé kaptam a kezem, tágra nyitottam a szemem, és nagyon bíztam benne, hogy hatásosan tettetem a rémültet. Az ajándékba adott ékszer visszavétele súlyos dolog volt.

– Nagyon sajnálom, de véget kell ennek vetnem. – Elengedte a karom, és néhány lépéssel eltávolodott tőlem.

– Felség, kérlek, ne! – kiáltottam színlelt indulattal. – Miért teszed ezt velem? Mivel érdemeltem ezt ki?

Tyrus a fejét csóválta.

– Édes, bűbájos Von Impyrean szenátor, te nem tehetsz semmiről. De a szívemet sajnos más rabolta el. – Odasétált az egyik nitrogénszökőkút közepén lobogó parázstartóhoz, belehajította a hajba valót, majd teátrálisan körbefordult.

Én a földre rogytam, és a kezembe temettem az arcom, hogy senki ne lássa rajtam az érzelmek hiányát.

Sustorgás futott végig a termen. Az ujjaim közt láttam, hogy az uralkodó és partnere is abbahagyták a táncot, és kíváncsian kémlelik az eseményeket.

Tyrus kinyújtotta a karját.

– Elantra Pasus őméltósága, szabad egy táncra? – Tyrus erős hangja bevisszhangozta a teret az ízlésesen visszafogott zenei aláfestés felett (a harmonidák hallhatóan értettek hozzá, hogyan igazítsák a muzsikájukat az aktuális jelenethez).

A tömegből előlépett Elantra. Hullámos éjfekete hajzuhatagával, fodrozódó ultramarin ruhájával és boldogságában izzó szemével igazi jelenség volt. Döbbenetes szépség.

Tyrus mosolyogva vette kezébe a kezét. Egy mozdulattal kivett a zsebéből egy számára odakészített ékszert: egy csillogó hajéket.

– Fogadd bájaid elismeréséül – ajánlotta fel Elantrának a csecsebecsét.

– Nagyon köszönöm, őfelsége! – vetette előtte térdre magát Elantra, aki aztán hagyta, hogy Tyrus az ékességet a hajába tegye, mindenki előtt kinyilvánítva, hogy ezentúl ő a vonzalma tárgya.

Lógó orral araszoltam le a táncparkettről, ahogy egy elhagyott szeretőhöz illik. Érdekes módon a szerepet egyre könnyebb volt alakítanom. Ahogy láttam, hogy Elantra örömében majd kiugrik a bőréből, és Tyrus milyen gyengéden ér hozzá, kissé émelyegni kezdtem. Hiába voltam vele teljesen tisztában, hogy mindez csak színjáték.

A sokaság kitért az utamból, mintha ragályt terjesztenék, így akadálytalanul haladhattam kifelé. Nem lesz több törleszkedő látogatás a kúriámban, hogy elnyerjék a kegyeimet, ezért mindenképpen hálás lehetek. Felsandítottam Cygnára, amikor a zene újraindult, és Tyrus és Elantra táncba kezdett. A császárné arcán hűvös elégedettség tükröződött, vékony ujjai a trón karfáját markolták. Ebben a percben úgy tetszett, ő az uralkodó, nem pedig az a szőke hajú, táncikáló férfi odalent.

Kényszerítettem most magam, hogy megint Tyrust és Elantrát nézzem, ahogy forogva táncolnak a terem közepén. Néhány perc múlva a gyomrom kezdett megnyugodni. Ez csak komédiázás! Tudom, hogyan érez. Nincs okom kételkedni benne. Ahogy együtt ringatóztak, és Elantra úszott a győzelme feletti mámorban, Tyrus elkapta a tekintetem, és titkos pillantást váltottunk egymással.

Minden erőmre szükség volt, hogy el ne mosolyodjak.

Ám érzékeltem, hogy súlyos tekintet nehezedik rám, és amikor az irányába fordultam, Grandée Cygnát láttam meg. Az ujjával magához hívott.

Haboztam, mert elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat tőlem még ez a nő, de aztán búsan lelógatott fejjel, tettetett megalázottságban átvágtam hozzá a tömegen. A lábaihoz érve a kezeit az arcomhoz emeltem.

Elvette a kezét, és a hajammal kezdett játszadozni. Megcsapott a parfümje illata.

– Ügyes voltál, életem. Tényleg, mint egy igazi megcsalt szerető. – Figyelmesen méregetett. – Egy kárhozotthoz képest mennyi érzelem! Furcsa ilyet látni.

Nem tudtam, mit is válaszolhatnék.

– Örülök, hogy tetszett az alakításom.

– Igen, az alakításod tetszett. – Halványan mosolygott. Tökéletesen sima arcához és barna loknijaihoz nem illettek túl szúrós és mohó szemei. – Tudod, min tűnődöm azóta, hogy megtudtam rólad az igazat?

Gyanakvóan emeltem rá a tekintetem.

– Min?

– Az etikettmarsallodon.

Megállt a szívem.

– Igen, igen – nyugtázta Cygna, hogy az arcomból kifutott a vér. – Igazi fiatalság látszott azon az illemtanárnőn, és távolról sem hasonlított arra a Sutera nu Impyrean nevű nőszemélyre, aki jó pár évtizede megfordult itt, az udvarban. És miféle oka lehet arra, hogy cinkos legyen egy kapitális árulásban, és aktívan segítsen egy kárhozottat abban, hogy szenátori örökösnek adja ki magát?

A fogaim összecsikordultak.

– Fogalma sincs róla, ki vagyok. Sosem találkozott velem azelőtt, mielőtt idejött vigaszt nyújtani nekem.

– Így lett volna? De hát magad mondtad, hogy ő tanított illemre.

Elhűltem. Tényleg ezt mondtam.

– Az etikettmarsallod komoly bűntény bűnrészese. Meglehet, hogy Tyrus számodra kiharcolta a kegyelmet. De azt rendkívül sértőnek találom, ha a túlnép beleavatkozik a birodalomigazgatásba. Azt hiszem, le kell tartóztatnom a szolgát…

A kezemet a trónus karfáira vetettem, és teljes erőből megmarkolva Cygna fölé hajoltam. Ennél többet nem tehettem azért, hogy ne essek rögtön a torkának.

– A közelébe ne menjen!

Cygna meg sem rezzent.

– Na, végre egyszer látom a kárhozottat is benned! – Intett valamerre, jelezve, hogy nincs semmi baj. Néhány bérence bizonyára felfigyelt a mozdulatomra, és már indult volna a segítségére. Oda sem fordultam.

Cygna flegmán lesöpörte a székéről először az egyik, majd a másik kezem. Nem ellenkeztem. Okosabb voltam annál, mint hogy nyílt színen rátámadjak.

– Akkor tehát – súgta – Sidonia Impyrean életben van. Jól sejtettem.

Izzott bennem a harag. Legszívesebben itt és most megöltem volna ezt a nőt. De az idő nem volt alkalmas. Túl nagy a nyilvánosság. Nyilván gondoskodott a biztonságáról is arra az esetre, ha elborulna az elmém. Hátráltam egy lépést, aztán még egyet.

– Jaj, nem kell megijedni – tréfálkozott az elborzadt ábrázatomon. – Nincs veszélyben. Egyelőre.

Zihálva fordultam el tőle, a terem levegője hirtelen nagyon ritkának hatott.

A császárné felkelt, és mögém sompolygott. Sovány keze a vállamba kapaszkodott, és a fülemen megéreztem a leheletét.

– De ugye tudod, te kárhozott, hogy ha ennek vége, a dolognak következményei lesznek. Ha fontos vagy Tyrusnak, hogyan hagyhatja, hogy Sidonia Impyrean éljen, és visszavegye a személyazonosságát? Hisz ő is tudja, hogy a fennköltek nem tűrik majd, hogy mindketten kibújjatok a büntetés alól.

Keményen szóltam:

– Tyrus ki fog találni valamit. De ha mégsem, a választás számomra evidens.

– Neked az. De neki is? Hagyja majd, hogy kiköveteljék rád a halálbüntetést? Biztos vagy te ebben? Mert ha így van… Akkor azért annyira nem szeret téged. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelem az univerzum legillékonyabb létezője. Fellángol, izzik, és aztán egyszerűen kihuny.

Visszafordultam felé, de Cygna elnézett mellettem a táncparkett felé. Követtem a tekintetét, és a saját fiát pillantottam meg, Randevald von Domitriant. A fiút, aki ellen az anyja összeesküdött.

– A szerelem szélhámos dolog, Nemezis dan Impyrean, és téged is rá fog szedni. Ha van eszed, ezt sosem felejted el.

Elantra Pasus nem viselte elegánsan a győzelmét. Az elkövetkező kusza napok folyamán minden alkalmat megragadott, hogy kevély pillantásokat vessen felém, ha éppen Tyrusszal karöltve andalogtak valahol. Én játszottam az önuralmat mutató, ellökött szerető szerepét, és ilyenkor mindig sértődötten fordultam el tőlük, és a kezemet bámultam.

Nem volt nehéz gondterhesnek mutatni magam, mert az voltam, mióta Cygna kitalálta az igazságot Sidoniáról. Egyik szolgálóval diszkrétlapot küldtem Tyrusnak, amelyen beszámoltam a fejleményekről, azonban ő nemigen osztozott a szorongásomban.

Mama nemsokára már senkire nem jelent veszélyt – írta vissza. – Maradj a tervnél, és ne félj semmitől.

De én féltem. Betege lettem a kétségnek, hogy mi lesz Sidonia osztályrésze a jövőben. És most, hogy Cygna tudja a titkomat, még annyira sem bízhatok meg benne. Az agyam minduntalan a megölése körül forgott. De nem volt itt az ideje. Még nem. Tyrusnak megvolt a terve, amelyben Cygna Randevald keze által hal meg, nem pedig az enyémtől.

Egyik nap a szertartás utáni rekreáció alatt éppen Cygnát bámultam, és újravettem a meggyilkolása valószínű következményeit, amikor egy testes árnyék kúszott mellém. Meghökkenve ugrottam hátra Kín, a császár otromba, éjfekete kárhozottja láttán.

– Őfelsége, a császár azt óhajtja, hogy csatlakozzon hozzá a szeparéjában egy kis szerfogyasztásra.

– És téged küldött értem, nem egy szolgálót? – kérdeztem meglepetten.

– Nagyon szeretné, ha vele tartana. Egy szolgáló nem tudta volna híven közvetíteni a kérését.

Bizonytalanul lestem Tyrus és Elantra felé, akik nagyokat szippantgattak a bódító felhőkből. Aztán követtem Kínt.

A császár viszonylag ritkán használta a szeparéját. Szociális lény volt, akit nem igazán vonzott a lehetőség, hogy elszigetelje magát a társaságtól. Ma viszont ott találtam a félhomályos magánszobában egyedül, elnyúlva egy pamlagon, mellette számos kiürített fiola.

– Á! Sidonia Impyrean! Foglalj helyet! – intett egy ülőpárna felé a pamlag lábánál.

Mögötte az árnyékok közt kiszúrtam Vészt is, aki éppen rám szegezte figyelő tekintetét.

Keresztülvágtam a szobán, és elhelyezkedtem a párnán. A császárra meredtem, aki már eléggé lomha volt a narkotikumoktól, és eszembe jutott, hogy néhány hete még esély sem lett volna rá, hogy életben hagyjam, ha ilyen közel kerülök hozzá. De most, hogy tudtam, Sidonia megmenekült, lecsillapodott a haragom és a gyűlöletem iránta. Még akár közömbösen is képes voltam rá tekinteni. Már csak úgy gondoltam rá, mint Tyrus nagybátyjára és ellenségére, aki akadályt képez közte és a trón között.

A császár hamis fiatalságán átütött meglett kora és fásultsága. Az ifjúság álcája mögött egy paranoiás és ijedt lény reszketett, akit tönkretett a hatalom, és fele olyan okos sem volt, mint ellenségei.

– Lám, az unokaöcsikém elhagyott.

Lenéztem gyorsan a földre.

– El.

– Említette nekem, hogy szeretné elvenni Elantra Pasust.

– Hallottam róla.

Krákogva nevetett, aztán nagyot szívott egy újonnan elővett üvegből. Egy ideig benntartotta, aztán kiköhögte a gőzt.

– Rossz az ízlése, azt kell mondjam. Eltűnődtem, hogy valóban őrült-e. Egy ideje vannak kétségeim.

Gyanakvóan hunyorogtam a császárra. Nem értettem, mi dolga most velem.

– Mert tudod – fűzte tovább –, már felötlött bennem az is, hogy talán… mindvégig csak megjátszotta magát. Túl gyorsan változott meg.

Nem feleltem.

– Ugye, elmondanád nekem, édes leányom, ha tudnál valamiről? Hisz az unokaöcsém mindkettőnkkel csúful elbánt.

– Szerintem… – tétováztam, mert fel kellett idéznem, mit is javasolt Tyrus arra az esetre, ha beszélek a császárral. – Szerintem csak fél, felség.

– Fél?

– Igen, felség. Halálosan retteg.

– Tőlem?

A kárhozottak mozgolódni kezdtek.

A császár mélyet lélegzett, a pupillái kitágultak.

– Anyámtól?

Bólintottam.

– Tyrus visszautasította az ajánlatait – a szoknyámat gyűrögettem. – Hinnie kell nekem. Így volt.

– Miféle ajánlatokat?! – förmedt rám a császár.

– Kevés rálátásom volt az eseményekre – mondtam tovább –, de abból, amit hallottam, azt szűrtem le, hogy Grandée Cygna… hogy őt nagyon felháborította a… a fennköltség legutóbbi megtisztítása. Nem értett egyet őfelsége döntésével.

Rám hunyorgott.

– Igen, többször felszólalt ellene.

– És az utána jövő időszakban megkörnyékezte Tyrust. Először ártatlan közeledésnek tűnt. Tanácsokat adott neki, hogyan fogja vissza az őrületét, és hogy ne figyeljen a hangokra. Azt is megtanította, hogyan mutatkozhat megnyerőnek a nyilvánosság előtt…

– Még azt is?

– Felséges uram, lehet, hogy… – szólt közbe Vész a császár háta mögül.

– Kuss legyen, kárhozott! – csattant fel az uralkodó, és leintette az őrzőjét. – Ezt végighallgatom. Na, akkor folytasd, kicsi leány, miért viselkedett annyira másként Tyrus az utóbbi időben? Az anyám duruzsol a fülébe? Ő lenne a tanácsadója?

– Így van. Kihasználja Tyrus instabilitását.

Fürgén cikázott a szemem Vész és Kín megrökönyödött arckifejezése közt. Gyanítják talán, hogy meg akarom téveszteni a császárt? Az arcom elárult volna? Folytattam:

– Azután a fura baleset után a rakétával Tyrus halálra rémült. Grandée Cygna azt mondta neki, hogy őfelsége rendezte meg az orvtámadást, és csak ő tudja őfelségétől megvédeni. De csak akkor fogja, hogyha elveszi Elantra Pasust, és hitbuzgó helionitának mutatja magát. Azt hiszem, őt szeretné a trónra ültetni a közeljövőben, és Tyrus nem elég épeszű ahhoz, hogy mindezt átlássa. Mindössze fél visszautasítani a nagyanyját, és a betegsége sebezhetővé teszi annak manipulációival szemben.

– Igen – fújta a császár. – Igen, igen, ez nyilvánvaló.

Vész a császár vállára tette a kezét.

– Felség, túladagolta magát, úgy vélem, pihennie kell.

– Nem vagyok már gyerek, hogy kioktass! – ripakodott rá a császár. – Kíváncsi vagyok a teljes összeesküvésre.

– Nem lenne bölcs. Nem kellene komolyan vennie ennek a teremtménynek a hadoválását – tanácsolta Vész.

– Ez nem összeesküvés – tiltakoztam. – Tyrus nem szövetkezik, csak áldozata a… Hé! Vedd le rólam a kezed!

De Kín megragadta a vállamat, és kifelé tuszkolt a helyiségből.

– Távoznia kell, Impyrean őméltósága.

Nagy erőt vetett be ellenem, sokkal nagyobbat, mint az indokolt volt. Ha ember lettem volna, elroppantotta volna a vállamat. De nem kockáztattam, hogy kitörjek a fogásából, és felfedjem a valódi erőm.

A császár ezalatt Vésszel pörölt, aki éppen azt mondta:

– …nem szavahihető. Látszik az arcán… – Többet nem hallottam, mert Kín kipenderített a szobából.

A szeparé előtt Kín fekete tekintetével rám meredt. Én játszottam tovább a sértett fennköltet, akit most tépázott meg egy alávaló teremtmény.

– Hogy merészeled?!

Kín nagyon közel hajolt.

– Hadd szóljak most hozzád olyan nyelven, amit te is értesz. Ha még egyszer a császár közelébe merészkedsz, kiszakítom a gerinced, világos?

Az erőszakos fenyegetés, és annak stílusa megfagyasztotta bennem a vért, mert azt hittem, hogy talán kitalálta, mi is vagyok valójában. Nem, az lehetetlen. De még mielőtt magyarázatot kérhettem volna a durva szavaira, már bevágta maga mögött az ajtót.

Tehát a kárhozottak látták az arcomon, hogy hazudtam. Csak abban bíztam, hogy az uralkodó üldözési mániája erősebb, mint a kárhozottjai ítélőképességébe vetett bizalma.

Diszkrétlapon üzenetet küldtem Tyrusnak egy szolgálómmal:

Bogarat ültettem a bácsi fülébe. A kárhozottjai kétségbe vonták az őszinteségemet, de attól még hallotta minden egyes szavam.

Most már csak várnunk kell, míg a magok gyökeret eresztenek. Ha a császár egyszer esetleg kérdőre vonja majd Tyrust, a ravasz cselszövőm bizton elintézi a többit.