50
AZ ÜNNEPLŐ NÉPTÖMEG szétnyílt előttem, ahogy beléptem a Nagy Helioszférába. A hajuk mindnyájuknak sziporkázó glóriában állt, az öltözetük lámpákkal megtűzdelt, fénylő anyagú estélyi ruha, arcukra felstencilezve a Domitrian-jelvény hat csillaga. A sokaságon át a paphoz vezettek.
Tyrus egy pódiumról nézett el az egybegyűltek felett. A haját az alkalomra megnövesztette, és napkoronává rendezte el a feje körül, ahogy az az új császárhoz illik. Ahogy ott állt, minden tekintetben megfelelt annak, hogy a galaktikus birodalom uralkodója legyen.
Pislogás nélkül meredtem rá, ahogy a kárhozottak szoktak. Készen álltam, hogy meghaljak a szeme előtt.
Grandée Cygna legpompásabb ékszereivel felékesítve lépett elő.
– A fiam, Randevald császár gyilkosának tűzáldozata egy új, dicsőséges korszakot nyit meg birodalmunk történetében! – Intett a bérenceknek, hogy vigyenek közelebb hozzá.
Amikor hátulról megragadtak a kezek, nem ellenkeztem, akadály nélkül vihettek előrébb, és lökhettek térdre az anyacsászárné előtt. Ekkor megláttam Cygna két kárhozottját, Vészt és Kínt, amint egy távolabbi ablaknál ácsorognak. A falon lévő nyílás mellett tébláboltak, amely egy kicsi, koporsó méretű konténerhez vezetett, utolsó lakhelyemhez életem során, ahová ők voltak hivatottak besegíteni, ha ellenállást tanúsítanék. Jól láttam innen, hogy a konténer átlátszó kristályüvegből készült. Mindjárt beletöltenek, és kilőnek a rendszer legfényesebb csillagába.
– Kíván az elítélt mondani valamit? – tette fel a kérdést Cygna.
Találkozott a tekintetem Tyruséval, és csendben maradtam.
Messze magasodó, elérhetetlen szobornak tűnt most. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha is tapintottam a testét, láttam a mosolyát. Távolinak tűnt, akár a hipertér üressége.
– Éljen soká a császár! – mondta Cygna, és a kárhozottjai felé bólintott. Azok ketten odajöttek hozzám, és meg akartak fogni, hogy elvigyenek utolsó utamra a csillagsírom felé.
Ám ebben a pillanatban Tyrus felemelte a kezeit, és a teremre csend borult. Cygna szúrósan tekintett felé, és már tudtam, hogy eltértünk a rendes procedúrától.
– Nagyanyám – szólította meg Tyrus az anyacsászárnét –, édesanyám édesanyja és családom oly sok tagjának ősanyja – lehajolt hozzá az emelvényről, és kezével felsegítette az asszonyt maga mellé –, emlékszel-e arra, amikor megfogadtad az Élő Kozmosz előtt, hogy a trónra kerülésem napján belelövöd magad az egyik csillagba?
A megszólított egy ideig szótlanul bámult a császárra, aztán kényszeredetten elvigyorodott.
– Más szelek fújtak akkor, császári felség.
– Ez igaz – hagyta helyben Tyrus, és Cygna csuklóit az arcához emelte, le nem véve róla színtelen pillájú, számító szempárját. – De az isteni kozmoszt esküszegéssel megsérteni akkor is tilos.
Vér szaladt a füleimbe. Láttam, ahogy Cygna arca elsápad.
– Bizonyára csak a bolondját járatod velem – hitetlenkedett jéggé dermedten.
Vész és Kín ugyanebben a másodpercben értették meg, hogy nem, Tyrus komolyan gondolja. Azonnal elengedték a karomat, és rohanni kezdtek a pódium irányába.
– Most! – harsant fel az ifjú császár hangja még mindig a nagyanyját bámulva.
Fegyveres kísérőim ezzel Vész és Kín ellen fordultak, és elsütötték az elektromos puskáikat. A két kárhozott felüvöltött, de újból nekilendültek, harcba szállva a fegyverek fénylő áramnyalábjaival. Nekimentek az útjukat álló bérenceknek, akiket emiatt szintén elborított az áram, a túlnép mégis folytatta ellenük a küzdelmet olyan hévvel, amilyet ember még nem látott tőlük egy fennkölt javára sem.
Végül legyűrték Kínt és Vészt, a kárhozottakat fényes szikrák nyaldosták körbe, amitől vibrált a testük. Mellettük több tucat bérenc teteme feküdt szanaszét a földön, őket megölte az az áramerő, amely a két kárhozottat mindössze harcképtelenné tette. Kiáltások és sikolyok hangzottak körülöttem, amire a sokaság felé kaptam a fejem. A tömeg őrjöngve vonaglott, ahogy a beözönlő bérencek energiafegyverekkel és botokkal támadást mértek rájuk. Némelyik támadóban viszont fennkölteket is felismerni véltem: az elegánsan öltözött arisztokraták leleplezték titkos fegyvereiket, és sorban iktatták ki a láthatólag előre kiválasztott célpontjaikat. De a nagy többségük túlnép volt. Aztán megpillantottam egy ismerős arcot a Domitrian-címerrel frissen tetováltak között, akinek a látványától nagyot ugrott a szívem.
Neveni atyja. Éppen Von Farth szenátort teperte le a földre. A másik oldalon egy ismerős lumen asszonyt láttam meg, amint elintézi Von Canternella szenátort.
Ezek itt mind lumenek. De mit keresnek itt, és miért vannak Domitrian-bérenceknek álcázva?
Tyrus kimérten tekintett alá a pódiumról, Cygna viszont sikoltozva és ordibálva próbálta megállítani az eseményeket.
A bérencek egy része azon társaik ellátására sietett, akiket Vész és Kín megsebzett, mások fürgén bilincsbe tették a két eszméletlen kárhozott végtagjait.
Hozzám senki sem ért.
Aztán véget ért az aprólékosan megtervezett manőver, amely a birodalom nagyjainak felét a földre tiporta, a másik felének lábaihoz. Az állva maradtak között ismerős fennkölteket fedeztem fel – Rothesayek, Amadorok, Wallstromok. Mind Von Impyrean szenátor pártjának örökösei. A többiek, akik fáradtságtól lihegve, diadalittas képpel néztek most körül, egytől egyig bérencnek álcázott lumenek voltak.
Tyrus kifejezetten erre a rajtaütésre csempészhette ide őket.
Cygna olyan rezignálttá vált, hogy rezzenés nélkül hagyta, amikor az unokája újra a kezébe vette a kézfejét. Tyrus tekintetén nem tükröződött győzelmi mámor, inkább elcsigázottnak tűnt az arca, mint az olyan emberé, aki végre térdre kényszerítette régi ellenségét, de ezt nem tette élvezetből.
– Nagyanyám – kezdte halkan –, te megölted az édesanyám. Az édesapám. A nővérem. Az unokatestvéreim. A nagybátyáim. A nagynénéim. És megölted a néhai császárt is, szeretett fiadat – majd megérintette a szörnyeteg nagyanya orcáját, mintha csak egy műremeket csodálna meg. – Igazán azt hitted, hogy majd hagyom, hogy rajtam keresztül uralkodj, és folyton lesben állva várom, mikor csapsz le rám, ha nem engedelmeskedem?
– Ott kellett volna téged hagyni az űrben megdögölni! – fújtatott Cygna.
– De nem hagytál ott, mert akkor úgy gondoltad, a segítségemmel kijátszod a nagybátyám. Aztán később engem próbáltál meg elpusztítani. Végül ide jutottunk. Most a saját tűzáldozatod előtt állsz.
Kábult voltam az előző eseményektől, de erre felkaptam a fejem, hogy megnézzem a nő arcát, aki ez idáig egész életében nem félt semmitől.
Cygna lebotladozott az emelvényről, és tántorogva távolodott az új császártól. Segélykérően tekintett körbe, de a kárhozottjai és minden szövetségese öntudatlanul feküdt Tyrus szövetségeseinek lábainál. Tyrus attól a perctől ezt szervezhette, hogy Cygna néhány héttel ezelőtt őt választotta a fia ellenében.
– Sajnálom, hogy be kellett szennyeznem az erőszakos támadással ezt a szent helyet – biggyesztette le az ajkát Tyrus –, ám olyan helyen kellett lesújtanom, ahol semmiképp sem számítottál rá.
– A túlnéppel szövetkeztél a fennköltekkel szemben! – ordított rá Cygna borzadva nézve körül a teremben, mintha a szentélyt ezzel gyalázták volna meg.
– Azokat fogadtam szövetségeseimnek, akik a fejlődést követik a stagnálás helyett – vetette oda Tyrus. – Azokat, akik egy jobb jövőért kívánnak harcolni, és nem dugják homokba a fejüket, hogy elnyelje őket egy nap az örök enyészet. És most választási lehetőséget kínálok neked. Mindenképpen meg fogsz ma halni, de van egy esélyed rá, hogy előtte megbánd a bűneidet.
– Hogy megbánjam a mimet? – horkantott Cygna.
– Én vagyok a Domitrianek törvényes császári örököse. Tudom, számodra milyen fontos, hogy a vérvonalunk uralja a birodalmat, ezért most vallomást tehetsz a családunk érdekében, mielőtt feláldozunk.
– Azt kívánod, hogy még meg is könnyítsem az életed, mielőtt megölsz? – epéskedett a császárné.
– Igen.
– És ezért mit kapok cserébe? Életben maradhatok?
– Mindketten tudjuk, hogy ez jelen esetben nem járható út.
Cygna kinyitotta a száját, hogy felnevessen az arcátlanságon, de ekkor mintha lassan felfogta volna a helyzete kilátástalanságát. Elkomorult az arca.
– Szeretném, ha végigaludnám az előttem álló végső utazást. Altatót szeretnék a kilövés előtt. Valamit, ami gyorsan hat.
– Teljesíthető kérés. Köszönöm, nagyanyám, hogy olyat kértél, ami nem haladja meg a józan ész határait. Ezzel az alkut lezárom. – Intett, hogy menjen fel a pódiumra.
Cygna szeme összeszűkült. Tompa léptekkel ment fel a lépcsőn, majd a hallgatóság felé fordult. Láthatóan egyszerre viaskodott benne a hajlíthatatlan méltóság és a kényszer, hogy segítségért kiabáljon, és átengedje magát a pániknak.
– Megöltem Randevaldot. A… – a hangja elcsuklott, mintha a kőszívű Cygna a könnyeivel küzdött volna –, a méhem egyetlen gyümölcsét, és legkedvesebb fiamat. A tettem azóta is kísért, és kísérteni fog halálom percéig. A családom sok más tagját is megöltem, ám azt mindig a birodalom javáért tettem.
Tyrus a vállára tette a kezét, és szúrósan nézett az arcába.
– És még?
Cygna szája hebegve kinyílt, majd becsukódott. Erre nem számított.
– És… még…? – Tyrus a tekintetével próbálta közölni vele, mit vár. Az én irányomba intett a fejével.
Cygna ajka szeglete mosolyra rándult, ám az arca hűvös maradt, mintha már csak az altatójára koncentrált volna. Egyenesen rám nézett, arcáról nem hervadt le a bizarr mosoly.
– Ha magadra akarod venni ezt a terhet, távol álljon tőlem, hogy meggátoljalak benne. A saját vesztedbe rohansz azzal, hogy a túlnépet magadhoz engedted, és még egy lépéssel közelebb jutsz a bukásodhoz azzal, hogy a természet ellenében társaddá fogadod ezt a förmedvényt. Nemezis dan Impyrean, én terveltem ki a gazdád, Sidonia halálát.
Ő volt. Ő volt. Akárha kicsúszott volna a lábam alól a talaj, és a levegő elfogyott volna a tüdőmből.
– A kárhozottaim kiderítették, hogy összeesküdtetek ellenem, ezért felbujtottam a Pasus lányt a gyilkosságra, és közöltem vele, hogy a felszentelés remek alkalmat ad majd annak elkövetésére. Betanítottam, hogy mit mondjon neked, amitől majd az unokaöccsére terelődik a gyanúd. A bolond lány nem értette, minek akarok elmondatni vele ennyi sületlenséget, ha a végén úgyis megöl, de úgy tűnik, mégis engedelmeskedett. Egy percig sem sejtette, hogy önmagát fogja meggyilkoltatni. Mivel Tyrust holtan akartam látni, ő már egyébként is haszontalan volt számomra. – Zord tekintete visszatért Tyrushoz. – Bízom benne, hogy tetszett a vallomás.
Zúgott a fülem, szédültem, és alig sikerült kivennem Tyrus szavait:
– Hálás vagyok az őszinteségedért – bólintott. – Beadassam az altatót most?
– A saját lábamon megyek a halálba.
– Megértem. – Tyrus arcáról tisztelet sugárzott. Megfogta a nagyanyja vállát, és csókot lehelt a homlokára. – Köszönöm, nagyanyám. Köszönök mindent, amire megtanítottál.
Eztán Cygna emelt fővel körültekintett még egyszer, utoljára a helioszférában. Végignézett az ájult kárhozottakon, a halálos ellenségeinek tömegén, majd rám függesztette a szemét – arra, akinek azt a halált szánta, amellyel most magának kell szembenéznie.
– Látom már, hogy te vagy a legravaszabb Domitrian, Tyrus, mindannyiunk közül – mondta az utolsó szó jogán. – Az elmúlt hetekben igazán hittem benne, hogy együtt fogunk munkálkodni a szebb jövőn, és hogy te leszel az a császár, aki alatt a birodalom nagyszerűsége kiteljesedik. Ehelyett te végig el akartál tenni láb alól. Jaj néktek mindannyiótoknak, mert a legagyafúrtabb aljas gazember uralkodik felettetek! Már az uralma hajnalán árulása áldozataival szennyezte be a legszentebb helyet! De jól illik ez a leszármazottaim legveszedelmesebbikéhez. Magatokra hívtátok a sorsot! – A hangja elhalkult, annyira, hogy csak én hallhattam az utolsó szavait: – Ahogy én is.
Erősen reszketett a széles ünnepi ruhája alatt, és az altató majdnem kiesett a kezéből, amikor átvette az orvos által felé nyújtott párnáról. Zsebre tette, majd kihúzta a vállát, és elindult a kristálykoporsója felé. Lehajolva bemászott a nyíláson, és rázárult az üvegfedél.
Végigkövettük, ahogy Cygna sírkamrája leválik a helioszféráról, és elszáguld a sötétség mélyére a rendszer legfényesebb csillagának irányában. Ha eléri a csillagot, és porrá ég, az jó előjel Tyrus von Domitrian uralkodására. De ha a gravitációs erők már hamarabb széttépik a fülkét, akkor is azt fogják híresztelni, hogy az elérte a napot.
Most, hogy megmenekültem a halál torkából, az agyam vadul zakatolt. Cygna szavai még a fülemben csengtek, és kételyeket szültek a szívemben, hiszen annyira szerettem volna hinni nekik. Hinni akartam, hogy a két ember közül, akiket a világon a legjobban szerettem, nem ölte meg az egyik a másikat.
De ha csak azért mondta, hogy megkapja az altatóját… Ha hazudott…
Tyrus egyszer azt mondta nekem, hogy a tetszetős hazugságot túl könnyű elhinni. Ám ha hazugság is volt, annyira vonzón kínálkozott, hogy a kétségbeesésig hinni akartam benne.
Tyrus lejött az emelvényről. A helionita ceremóniára beállított hajával és szikrázó ünnepi kabátjában olyan sugárzó volt, hogy majd elvakította a szemet. Ám arcán a megszokott kíméletlenség helyett lágyságot és szeretetéhséget pillantottam meg.
– Nemezis, hallottad, mit mondott? – kérdezte vágyakozón.
Felnéztem rá. Látszott rajta, hogy a bizonytalanság majd szétszaggatja a válaszom miatt.
– Hogyne hallottam volna!
– Érted tettem, Nemezis. Ez az egész miattad történt. Enyém lehet akár az egész univerzum, akkor is úgy érezném, hogy mindent elveszítettem, ha te nem vagy mellettem, őrülten szeretlek, és fohászkodom az összes csillagokhoz, hogy te is érezz még valamit irántam.
Dadogva beszéltem:
– Esküdj! Esküdj, hogy nem volt közöd Donia halálához!
A szívére tette a kezét.
– Nemezis, esküszöm neked. Nem én tettem.
Még mindig tétováztam. Sidonia képe jelent meg előttem, ahogy óvatosságra int. De a kísértés, hogy felülemelkedjem a történteken, és elfogadjam Tyrus kezét, rohamosan nőtt. Tyrus volt minden, amire vágytam, azonban nem becsteleníthettem meg Sidonia emlékét sem.
Sidonia azt akarta, hogy boldog legyek, hasított belém a felismerés. Eszembe villant az öröme, amikor kiderült, hogy vannak érzéseim, és képes vagyok szeretni.
– Ha kiderül valaha, hogy nem ez az igazság – figyelmeztettem csendesen –, kegyetlenül megfizetsz.
Elmosolyodott.
– Nem is várok mást tőled, szerelmem. Fogd meg a kezem!
Ha ő volt a gyilkos, előttem az élet, hogy kiderítsem. Doniát megbosszulhatom akár holnap is, ha rájövök, hogy ő okozta a halálát. Megbosszulhatom tíz év múlva is, és akkor addig éltem tíz gyönyörű évet. Sidoniát örökké gyászolni fogom, de egyszer már túléltem, hogy elvesztettem, másodszor is sikerülni fog.
Az új császárra emeltem a tekintetem, aki ragyogó napként magasodott fölém, és felém nyújtotta sugarát, hogy benne tündököljek. De nemcsak a császárt láttam, láttam Tyrust is – a fiatal férfit, aki társult velem, aki a bizalmába fogadott, aki elmagyarázta a villámot nekem, és aki megcsókolt.
Megfogtam a kezét.
Dicsőséges mosolyra fakadt, és megindult velem felfelé a pódiumra. Fent álltunk magasan a fennköltek, a túlnép és Tyrus szövetségesei felett, akik most vitették el az ellenségeit – vagyis immár foglyait – a helioszférából. Szorítása erősen és biztosan tartott. Elszánt nézésétől lángra gyúltam. Körültekintettem a csatatéren, ahol Tyrus az imént legyőzte Cygna Domitriant.
Új császársága első hónapját végig e mészárlás megtervezésével tölthette. Bizonyára könnyebb volt szövetségeseket találnia most, hogy ő volt az uralkodó, mint amikor még csak successor primusi rangnak örvendett. Összejátszott a lumenekkel, és új bérencekként belopta őket a Chrysanthemumba. Felderítette Cygna támogatóit, és egy csapásra végzett mindnyájukkal. És hogy Cygna alázatos unokának tartsa őt, a végső pillanatig megjátszotta, hogy engem készül feláldozni, pedig őt szánta a napba lőni helyettem.
Nem kellett volna már meglepődnöm, hogy Tyrus tíz lépéssel jár mindenki előtt. Aki képes ilyesmire, annak semmi szüksége rá, hogy megölje Sidonia Impyreant csak azért, hogy biztosítsa az életben maradásomat.
Ezt kellett hinnem, ezért elhittem. Elhatároztam magam. Elfogadtam azt az igazságot, amit Tyrus ajánlott, és keservesen akartam, hogy az édes íz sose forduljon keserűre a számban.
A pap és kísérete bevonult, hogy felkenje az új császárt. Ám amikor a tisztelendő Tyrus kezéért nyúlt, láthatta, hogy az én kezemet fogja, és esze ágában sem volt elengedni engem az ő kedvéért.
A pap összerezzent.
– De hát ez egy kárhozott! – nézett rám a szent ember iszonyodva. – Egy kárhozottat nem áldhatok meg.
Próbáltam kihúzni a kezem, de Tyrus szorosan rákulcsolta az övét, és a szemét rászegezte a papra.
– Jobban szeretném, ha folytathatná a szolgálatait a Chrysanthemumban, és nem látom okát, miért kellene ellentétes törekvéseket követnünk. De ha nem áldja meg őt, engem sem fog. Nemezis lesz ugyanis a császárné.
– Ez szentségtörés! És felszentelés nélkül egy császár sem állhat meg az Élő Kozmosz előtt, én pedig nem áldok meg egy kárhozottat!
Tyrus csak mosolygott.
– Nézzen körül, tiszteletes! Ez egy új kor kezdete. Ha a szükség úgy hozza, önt könnyű szívvel hagyjuk hátra.
Ezzel elfordult a paptól felém, és a kezemet az arcához húzta. Néhányan felhördültek a Nagy Helioszférában, de megszólalni senki sem mert az új császár, Tyrus von Domitrian ellenében. Lementünk az emelvényről, faképnél hagyva a kezében napszentelt olajat szorongató papot. Az éljenzés egyre hangosodott körülöttünk, míg végül már teljesen betöltötte a termet.
A fennköltek és a túlnép utat nyitott nekünk, és a szívem majd kiugrott a mellkasomból, mert tudtam, milyen fontos lépést tesz most Tyrus. Nemcsak a helionitákat hagyja maga mögött, hanem mindenkit, aki a régi módszereket vallja.
Az ajtón kilépve úgy éreztem, álomból ébredek.
– Tyrus, hogy lesz ez? – vontam kérdőre. – Új császárként vállalhatsz kockázatokat, de a birodalom azt nem tűri el, hogy frigyre lépj egy kárhozottal! Még a túlnép is utálatosnak tart!
– Bármit feláldozok az új korszakért, amelyet meg akarok nyitni, Nemezis – nézett mélyen a szemembe. – Kivéve ezt az egyet. Téged nem adlak. Téged sosem.
Cygna egyszer azt mondta, a hatalom átformálja az embereket. Ahogy Tyrust figyeltem, különös előérzet kezdett motoszkálni bennem. Nem tudhattam, mi vár ránk az eljövendő hónapokban és években, de csak reménykedhettem benne, hogy a furfangos esze ugyanolyan nemes és tiszta marad, mint amilyennek hittem. Ha nem így lesz, Tyrusnak minden esélye meglesz arra, hogy a legrettegettebb császárrá váljon.
Ekkor magához húzott, és megcsókolt a teljes Nagy Helioszféra láttára.
A csókja jólesett, puha volt és meleg. Én, a halálához felöltözött kárhozott az ünnepi öltözetes Tyrus köré fontam a karom.
Ha valaki most szörnyetegek nászát látta bennünk, annak igaza lehetett. Tyrus és én is a magunk külön módján skorpiók voltunk – félelmes lények, akik az elmúlt időkben egymás hátán keltek át a legádázabb folyókon. Tudunk marni, ha kell, de együtt, egymással úszni is.
Talán egy skorpiót csak egy skorpió menthet meg a haláltól. Bármi is állt előttünk, ketten együtt várjuk be azt a világegyetem fölé magasodva, és jaj annak, aki az utunkba áll.