/ Language: English / Genre:antique

Elek István-Merénylet a világûrben

(Németh Gábor)


Elek István: Merénylet a világűrben

DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÓS

MÁSODIK, ÁTDOLGOZOTT KIADÁS

SZECSKŐ TAMÁS rajzaival

ELEK ISTVÁN

MERÉNYLET A

VILÁGŰRBEN

FANTASZTIKUS REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ • BUDAPEST 1967

2

Elek István: Merénylet a világűrben A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós.

Képszerk.: Lengyel János

Műszaki szerkesztő: Krecska Miklós.

Műszaki vezető: Haas Pál

77 400 példány, 11,34 (A/5) ív,

MSZ 5601—59 6700165/1 — Zrínyi Nyomda, Budapest.

P. v.: Bolgár Imre

IF 724 — c — 6870

3

Elek István: Merénylet a világűrben

A TITOKZATOS ALVAJÁRÓ

Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Moszkva üveg- és gumibeton rengetege csendesen pihent a tavasz enyhe fuvallatában. A közlekedési útvonalak széles, egyenes fényfolyamai, mint valami hatalmas, foszforeszkáló csatornarendszer, hálózták be az óriási várost, amelynek lakói e késő éjszakai órában az igazak álmát aludtak.

A telihold, mintha megbízták volna a földi embernyáj éjszakai nyugalmának őrzésével, megfontolt lassúsággal rótta ellenőrző útját az opálos fényű májusi égbolton. A kis mesterséges napocskák fénypontjai

— amelyek máskor mint afféle égi szentjánosbogarak röpködnek a hold árnyékba borult karéja körül — ezúttal nem látszottak: eltakarta őket a fényes holdtányér. Hiszen ezeknek a kisbojtároknak éppen az a feladatuk, hogy a hold árnyékos félgömbjét világítsák meg. Így azután ez a takarótlan, szánalmasan csupasz kis égitest sem fázik a világűr lélekdermesztő hidegében. Alighanem hálás is a hold ezért a jó szolgálatért Földanya lakóinak, és azóta még hűségesebben, még figyelmesebben végzi éjszakai őrszolgálatát.

Nos, a derék pásztor éppen körútja végére ért, s búcsúzni készült, amikor az utolsó pillanatban valamiféle szokatlan mozgásra lett figyelmes odalenn. Egyetlenegy lény hívta fel magára a figyelmet.

Ugyan mit kereshet ilyen késő éjszakai órában annak a jókora háztömbnek a tetején?

A hold jól ismerte a gondjaira bízott tájat. Rövid töprengés után rájött, hogy a szokatlan helyen tevékenykedő éjszakai turista a Mars-kutató Bizottság székházának tetejét választotta ki sétateréül. Ugyan ki lehet ez a bolondos Föld-lakó? Nem volt ismerős. Nevezetesebb ember tehát aligha lehet. Semmi esetre sem Bertalan professzor — az ő hatalmas termetű, szakállas figuráját nem lehet félreismerni. De Petrusevszkij, az űrhajóindító telep népszerű vezetője sem így fest, mint ez a markáns arcú fiatalember, akinek erős csontozatra valló koponyáját hullámos redőkbe simuló, hosszú, tömött haj fedte.

De nézzük csak, mit művel ez a titokzatos éji vándor az elhagyatott háztetőn. Most éppen valamilyen válaszfalon szökken át, mint aki nem ismer akadályt maga előtt, majd pedig a szitakötők és a kötéltáncosok biztonságával végiglibeg a tetőpárkányon. Nőiesen hosszúkás, keskeny keze most valamiféle csillogó holmi között lebegett, aztán a furcsa mutatvány megismétlődött, ezúttal visszafelé: szökkenés a falon át, szitakötő-libegés a szakadék szélén, újabb szökkenés, néhány táncos, könnyed ugrás — és a jelenség eltűnt.

Mi volt ez? A hold tanácstalanul tűnődött. Semmi okos magyarázat nem jutott az eszébe. Aztán felötlött benne egy gondolat, ami egészen lehangolta: egy szegény holdkóros lehetett, akit éppen az ő jelenléte csábított a háztetőre, hogy ott eljárja lélegzetelállító hódolati táncát. Nem először fordult elő ilyesmi. Olyankor mindig szemrehányással illette magát. De bármennyire is bántotta az alvajárók miatt a lelkiismerete, be kellett látnia, hogy nem tehet róla.

„Mitévő legyek? — kérdezte most is magában, anélkül, hogy feleletet várt volna rá. — Noha Földanyámhoz képest kicsiny vagyok, 4

Elek István: Merénylet a világűrben vonzásom mégis nagy: kimozdítja medrükből még a hatalmas tengereket is, hát még az érzékeny idegrendszerű embereket!"

Nos, a hold — ez a jóhiszemű öreg pásztor — ezúttal tévedett. A moszkvai háztetők éjszakai vándora egyáltalán nem afféle ártatlan, szánalomra méltó figura volt, akit a kis égitest nagy tömegvonzása csalt ki ágyából, s vitt fel a háztetőre. Sokkal komolyabb, sokkalta veszélyesebb akció történt itt. A tét nem kisebb volt, mint tízezer emberélet — tízezer földi pionír sorsa a Marson! Valójában merénylet készült, tömeggyilkosság a világűrben, erről azonban csak egyetlenegy ember tudott a merénylőn kívül: Ramón Gonzales, az American Star című New York-i napilap elcsapott munkatársa.

Ám ahhoz, hogy az eseményeket figyelemmel kísérhessük és megértsük, meg kell ismernünk az előzményeket...

Az elmondandó események régen történtek — pontosan 2067-ben.

A Világkormány Jogügyi Főhatóságának irattárában, rendezgetés közben bukkantunk a Curzos féle űrmerénylet aktáira. Ezekből az iratokból idézzük fel a múltat, és rakosgatjuk össze egységes egésszé mindazt, ami történt. Azt is, ami az űrhajón játszódott le, miközben a Marson tízezer ember örömujjongva várta, hogy kigyúljon felette a technika csodája: a mesterséges nap.

5

Elek István: Merénylet a világűrben

MR. SIMPSON A PORONDRA LÉP

„Az American Star különtudósítója jelenti Londonból: A Világkormány minisztertanácsa tegnapi ülésén úgy határozott, hogy a Mars bolygó gazdasági kiaknázásával az Eurázsiái Államszövetség kormányát bízza meg. A minisztertanács egyúttal jóváhagyta Dr. Bertalan Ágoston akadémikusnak, a Budapesti Csillagászati Egyetem rektorának kinevezését a Mars-kutató Bizottság ügyvezető elnökévé."

David Simpson szenátor éppen reggelijét fogyasztotta. Amikor elolvasta a hírt, dühösen lecsapta az újságot, és felugrott az asztal mellől.

— Gazemberek! — tört ki belőle az indulat, s húsos kezét hátratéve, fel-alá kezdett járkálni a tágas szobában.

Kik és miért gazemberek? Erre a kérdésre ő sem tudott volna pontos választ adni. Egyszerűen felháborította a tény, hogy az eurázok ilyen jelentős sikert értek el. Úgy érezte, hogy mindez az ő kárára történik.

— Szabad kezet ad nekik a Világkormány, hogy berendezkedjenek a bolygón! Megajándékozza őket egy ilyen mérhetetlen kincsesbányával!

Miért? Ők talán különbek, mint mi vagyunk?!

Forrt benne az indulat, míg a szobát rótta.

— Ez a Bertalan megszédíti őket, és nincs, aki átlátna a szitán..., vagy egyszerűen nem akarnak a tervei mögé nézni!

Simpson megállt a televifon előtt. Elérkezett az ideje, hogy a porondra lépjen! Az órájára nézett: fél tíz. Gyors mozdulatokkal felhívott egy állomást.

— Halló, Werner! — szólt a mikrofonba, amikor a hívott fél képe megjelent a készülék ernyőjén. — Sürgősen tárgyalni szeretnék veled.

Átadó még a lapotok?

— Az American Star? Igen, még átadó.

— Akkor tíz órára nálad vagyok. Szeretném még ma lebonyolítani a formaságokat. A viszontlátásra, Werner!

A „For re-independence" klub helyiségében, a New York-i felhőkarcoló harmincharmadik emeletén a megszokott klubélet folyt. Már kora délután beállítottak az első vendégek, s elfoglalták helyüket a széles utcai ablakok mellett, a kör alakú, tükörsima asztaloknál. A lapokat olvasták, s közben hörpölgették kedvenc italaikat. Szinte percenként árnyék szaladt át az ablak felé tartott újságlapokon: a szivar alakú, karcsú légibuszok suhantak el odakint, egyik a másik után. Két házzal arrébb volt a megálló, alig röppent el az egyik, már jött a másik, hangtalanul, mint a gondolat, hogy harminc-egynéhány emelet magasban a fal mellé simulva módot adjon utasainak a ki- és beszállásra.

— Hello! — reccsent most egy kedvetlen, indulatos hang az ajtónál.

— Dickson, itt vagy?

A második asztalnál, újságjába mélyedve, egy lóarcú férfi ült. Fel sem nézett, úgy felelt. Dörmögő, mély hangja volt.

— Itt vagyok. Mi kell?

A recsegő hangú — sötét arcú, szúrós tekintetű ember — odament a másikhoz:

6

Elek István: Merénylet a világűrben

— Vasárnap kimész!

Amaz feltekintett az újságból. Szemében ijedt tiltakozás volt.

— Hová?

— Hát a meccsre! Ötszázezer ember lesz kinn. Ezt nem lehet kihagyni, az öreg botrányt csapna.

A lóképű fiatalember, akit recsegő hangú társa Dicksonnak szólított, nagyot szívott az orrán, és suta mozdulattal letette az újságot.

— Hagyjatok békén, Leon. Én már eleget ordítoztam, ordítson most már más! Te miért nem csinálod, mi? Csak én ágáljak mindig a hangtölcsérrel, mint valami cirkuszi kikiáltó, amíg ti, nagyfejűek, adjátok az előkelőt?! Múlt vasárnap is csak kiröhögtettem magam a maszlagaitokkal!

Dörmögő, mély hangjával furcsa ellentétben volt az a belső

felindulás, amire méltatlankodó szavai vallottak.

A recsegő hangú szúrós szemével csaknem felnyársalta a másikat:

— Mit hozakodsz elő most azzal, ami múlt vasárnap volt?! Hát te nem tudod, hogy azóta nagyot fordult a világ? Óriási sikered lesz kinn, meglátod!

— Talán feloszlik a Világállam? Megálmodtad?

— Hagyd az ostoba vicceidet! Igenis, feloszlik. Ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor holnapután. Újra függetlenek leszünk!

A teremben most már mások is felfigyeltek a beszélgetésre.

— Halljuk, Curzos, mi történt! — szólt oda egy harsogó hang valamelyik távolabbi, asztaltól. Tagbaszakadt, vállas férfi ült ott, trapéz alakú feje, vastag nyaka díjbirkózóra vallott.

Leon Curzos összerántotta szemöldökét, úgy válaszolt:

— Tartsd a szád, te dugófejű! Mit karattyolsz bele a nagyok dolgába?

Harsány hahota jutalmazta a zord tekintetű kis ember hetyke válaszát. A „dugófejű" is nevetett, s poharát felemelve, Curzos felé koccintott vele:

— Egészségedre, te világboldogító, hogy könnyebbülne meg terhedtől a föld!

Nagyot húzott a pohárból, aztán mint aki komolyra fordítja a szót, hozzátette:

— Halljuk, mi történt!

Curzos hátratette a kezét, s összevont szemöldökkel, mint aki fontos kinyilatkoztatásra készül, fel-alá kezdett járkálni a teremben.

— A Világkormány az eurázoknak adta a Marsot! — mondta hirtelen.

Bevetette a bombát, s most várta, hogy robbanjon. De a bomba csütörtököt mondott.

— Na és? — szólalt meg a díjbirkózó. — Marad még elég csillag az égen!

Megint harsány hahota jutalmazta a talpraesett választ.

Curzos kezdte elveszíteni türelmét. Magából kikelve ordított:

— Aki ilyen hatökör a politikához, az miért teszi be a lábát egy politikai klubba?! Nem a csillagokról van szó, hanem a nyersanyagról!

Van fogalmad róla, hogy micsoda kincsesbánya a Mars?

— No és? Nem vághatnak zsebre egy bolygót!

Ezt az előbbi érdes hang vetette közbe a sarokból. Curzos arra fordult, s szinte habzott a szája a dühtől, amikor válaszolt: 7

Elek István: Merénylet a világűrben

— Nem, csak ellophatnak! Darabonként, mázsánként, száz- és százezer tonnánként.

A teremben pillanatig csend volt. Ezen, amit most mondott, még a leglomhább agy is talált gondolkoznivalót. Curzos kihasználta a kedvező

pillanatot:

— Mit gondoltok, miért vetettek szemet azok az eurázok a Marsra?

Hogy Bertalan professzor meg Skjöldfold meg a többi önzetlen, nemes férfiú ott töltse a nyári pihenőjét? Fenét! Azért, hogy annak a töméntelen kincsnek legalábbis egy jókora hányadát ellopják. Nem csupa angyal lakik az Atlanti-óceán túlsó partján. Ők is szeretnek jól élni!

Az érdes hang közbeszólt:

— Úgy beszélsz, mintha mi is a Hold felét ellopnánk.

— A Hold, a Hold!... — indulatoskodott Curzos. — Hogy mérhető a Hold a Marshoz? A Mars hétszer akkora!

— Az eurázok pedig éppen hétszer annyian vannak, mint mi — szólt közbe egy új hang. — Lopjuk el mi is a Hold felét, és akkor kvittek vagyunk.

A trapézfejű vendég harsogva nevetett, s poharát a közbeszóló felé emelte. Most egy hórihorgas fiatalember alakja tűnt fel az ajtóban, s apró, gyors léptekkel a fekete bajszoshoz sietett.

— Megjött a szenátor úr. Hivatja Curzos urat — suttogta fontoskodva.

Curzos megfordult, és kisietett a teremből.

— Nagy legény a barátunk, amióta titkársági vezető lett — jegyezte meg az érdes hangú a sarokban.

— Pünkösdi királyság — válaszolt egy eddig csendesen ülő férfi az egyik középső asztal mellől. — Az öreg nyomta be a Hold-kutató Bizottsághoz, de kérdés, hogy ő is meddig tudja még tartani magát.

— Ugyan már — vágta rá a díjbirkózó —, hatvan év alatt úgy belenőtt abba a szenátori székbe, hogy késsel se lehet onnan ki vakarni!

Együtt temetik el vele.

Ezalatt Curzos áthaladt egy tágas előcsarnokon, s megnyomta a szemben nyíló ajtó gombkilincsét. Kényelmes bútorzatú, sima falú szobába lépett be. A helyiségnek nem volt ablaka, de a falakból ragyogó napfény és friss, kellemesen hűvös levegő áradt.

A szoba közepén, az egyik terebélyes karosszékben testes férfi ült, jókora szivarral a szájában. Szarkalábas, táskás kék szemében mintha most is mosoly ült volna, pedig szemlátomást idegesen forgatta szájában a szivart.

—Tiszteletem, szenátor úr — mondta Curzos, s mint valami brigadéros, peckesen lépdelt az öregúr felé, majd katonásan kihúzva magát, megállt előtte.

— Jó napot, Curzos! — szólt a szenátor, és kivette szájából a szivart.

— Üljön le, barátom. Nos, mit szól az eseményekhez?

— Elérkezett a mi időnk, szenátor úr.

— No, csak lassan, lassan, barátocskám..., maga túl heves! — szólt rá Simpson. — Az életben a dolgok általában nem mennek olyan simán.

— Szenátor úr, megvan a tervem! Vasárnap ötszázezer ember lesz kint a rögbimeccsen...

8

Elek István: Merénylet a világűrben

— Ugyan, hagyjon már a hangtölcséreivel! — Simpson szemlátomást dühbe gurult. — Nevetségessé tesz minket ezekkel a papagáj módra rikácsoló kikiáltókkal. A politika nem vursli!

— De szenátor úr, csak egy szikra kell, és lángra lobban egész Amerika! Az emberek fel vannak háborodva!

— Vannak az ördögöt! Az emberek közömbösek, mint a rágógumi.

Nem érdekli őket, kinek a fogai között őrlődnek.

Curzos nem akart belenyugodni sikertelenségébe. Még egyszer próbálkozott:

— De szenátor úr, én, ha kell, ötszáz embert is mozgósítok! Csak úgy harsog majd a pálya...

Simpson türelmetlen lett:

— Nézze, Curzos, a rögeszméit ne rajtam kísérletezze ki. Próbáljon értelmes embernek mutatkozni, legalább addig, amíg velem beszél. Itt most nem tölcséres kikiáltókra van szükség, hanem arra, hogy a világnak bebizonyítsuk: az eurázok csalni akarnak. Érti? Azzal kezdtek hozzá az egészhez, hogy csalni fognak! Érti? Ezt kell bebizonyítani az embereknek, és akkor a Világtanács nekünk adja a privilégiumot.

A szenátor leverte szivarjáról a hamut, s némi szünet után csendesen folytatta:

— Hát ide hallgasson, Curzos. Maga most szépen bemegy a televifonszobába, és felhívja Budapesten Baxtert. Tudja, ez az a fiatalember,

aki

a

Budapesti

Csillagászati

Egyetemen

végzi

tanulmányait, Bertalan tanszékén. Douglas a keresztneve. Már beszéltem magának róla!

Curzos a homlokát ráncolta, nem lehetett tudni: a gondolkozástól-e vagy az odaadó figyelemtől.

— Igen, igen — szólt most —, tudom már..., akit mi küldtünk Bertalan mellé.

9

Elek István: Merénylet a világűrben

— Úgy van, ő az. Felhívja, és megmondja neki, hogy lépjen érintkezésbe egy Ramón Gonzales nevű fiatal újságíróval, aki egy idő

óta ott tartózkodik mint az American Star budapesti tudósítója. A címét megérdeklődheti a külföldi tudósítók klubjában. Ezt a Gonzalest a lapja Moszkvába fogja küldeni, a Mars-bizottság rövidesen megkezdődő

ülésszakára. Ő még nem tud róla, de Baxter közölheti vele, így aztán, ha majd Gonzales a laptól megkapja az utasítást, Baxter személyének a súlya nagyot nő a szemében.

— Igenis, szenátor úr. Megyek és felhívom...

Simpsonnak már megint türtőztetnie kellett magát, hogy valami gorombaságot ne vágjon a kis fekete bajszos fejéhez.

— Hát még azt sem tudja, mit mondjon!

Curzos zavarba jött. Harcias tekintete ijedten repkedett ide-oda.

— Megmondom, hogy közölje azzal az újságíróval... hogy is hívják?...

— Na látja, írja fel magának: Ramón Gonzales. És most jól figyeljen, Curzos, most jön a legfontosabb: Baxter vegye rá Gonzalest, hogy tudjon meg adatokat Bertalan és a Mars-kutató Bizottság ellen. Érti?

Kösse a lelkére, hogy nyitott szemmel járjon Moszkvában! Aztán majd számoljon be Baxternek, hogy mit tapasztalt. Megértette?

Curzos letette a jegyzetfüzetet.

— Meg, szenátor uram.

— Akkor hát induljon.

10

Elek István: Merénylet a világűrben

AZ ÜZENET

Ramón Gonzales kilépett a szinkronszínház kapuján. Nemrég bonyolíthatták le a szokásos esti ötperces öntözőzáport, mert az úttest feketén ragyogott, és tükörként verte vissza a házfalakból áradó fényt.

Budapest nem hivalkodhatott felhőkarcolósorokkal, sem légibusszal, de ha az ember megállt valamelyik forgalmas tér járdaszigetén, úgy érezte, hogy az élet örvénylő tengerének kellős közepébe pottyant. A távolba tűnő sugárutak úttestén mozgékony kis járművek tömege zsibongott, az utakat szegélyező házsorok árkádos tövén pedig mindenfelé ilyen kis közlekedési eszközök álldogáltak üresen. De csak pillanatokig, mert egy-egy gyalogos beszállt, és elhajtott velük. Igaz, rövidesen másik jött, az árkádok alatt megállt, utasa kiszállt belőle, s a kocsit otthagyta üresen. A kis járműnek — akkoriban közinek hívták ezeket — hamarosan új gazdája akadt.

Szüntelen mozgás, változás, elevenség.

Ramón szállodája a városnak egy távoli negyedében volt, a földalatti célvasút azonban szinte percek alatt hazaszállította. Amikor az állomás üvegbúrája alól kilépett, úgy érezte, hogy más városba érkezett: a házfalakból itt gyéren sugárzott a fény, az úttesten alig mutatkozott egy-egy jármű, csendes és szinte kihalt volt a környék. Beült az egyik ott várakozó járműbe, és hazahajtott.

Szobájába lépve azonnal lefekvéshez készülődött.

A fürdőszobába menet tekintete a televifon-készülékre esett — a gép oldalából keskeny, fehér papírcsík kunkorodott elő. Távollétében keresték, s a gép átvette az üzenetet.

Ramón letépte a hosszan kígyózó papírdarabot, s átfutotta a rágépelt szöveget. Az üzenet így szólt:

„Címzett: Ramón Gonzales, az American Star tudósítója. Kedves Barátom! Bizonyára értesült már róla, hogy a Világkormány megadta nekünk

a

Mars

kiaknázására

vonatkozó

megbízást.

Ennek

következtében rövidesen Moszkvába utazom, hogy részt vegyek a Mars-kutató Bizottság első ülésszakán. Nagyon fontosnak tartom, hogy a sajtó képviselői megfelelően tájékozva legyenek, ezért kérem, hogy holnap a délelőtti órákban keresse fel a Csillagászati Egyetem kollégiumában Douglas

Baxtert, legkedvesebb tanítványomat, aki részletesen tájékoztatja majd terveinkről. Híve: Bertalan Ágoston professzor."

A széles sétaút már elég népes volt. A járdán munkahelyükre sétáló férfiak és nők haladtak, a fákkal árnyékolt, középső, széles gyepsávon gyerekek kergetőztek, s néhány nyugdíjas is kiült már a gyepszéli padokra, hogy a kellemes reggeli verőfényben melegedjék.

Ramón egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a Csillagászati Egyetem kollégiuma előtt áll. Órájára nézett: háromnegyed tíz volt. A bejárattal szemközt leült egy üres padra, s elővette újságját. Az American Star aznapi száma volt. Első oldalán öles betűk: „Hogyan kapták meg az eurázok a Marsot?" Alatta részletes tudósítás a Világkormány minisztertanácsának üléséről. Ramón éppen át akarta futni a tudósítást, amikor szeme egy vastagbetűs alcímen akadt meg: David Simpson szenátor felhívása: „Amerika! Légy résen!..."

11

Elek István: Merénylet a világűrben Mi ez? — ütközött meg Ramón saját lapján. — Miféle vészhangok ezek? Miért legyen résen Amerika? Mi készül ellene?

Nem értette, s egyszerre elment a kedve attól, hogy elolvassa ezeket a nagyhangú cikkeket. Továbblapozott. S íme, a második oldalon megint valami meglepő feliratba ütközött a tekintete: „For re-independence! A hazafias amerikaiak mozgalma." Ramón olvasni kezdte a tudósítást, amely előbb áttekintést adott a Simpson-féle mozgalom

múltjáról,

majd

elragadtatott

hangú

méltatás

után

bejelentette, hogy az American Star szerkesztősége David Simpson szenátorral történt megállapodás alapján a lapot a nagy múltú s még nagyobb jövőjű mozgalom rendelkezésére bocsátotta. „Hazaszerető

amerikaiak! — fejeződött be a közlemény. — Zárkózzatok fel a mozgalom kibontott zászlaja alatt! A jövő a miénk!"

Ramón értetlenül csóválta a fejét. Már azon volt, hogy felhívja a főszerkesztőt, és magyarázatot kér a lap irányváltozásának okairól, amikor egy behízelgően kedves, tömör zengésű férfihang felriasztotta gondolataiból:

— Nemde Ramón Gonzaleshoz van szerencsém?

Markáns arcú, derűs tekintetű fiatalember intézte ezeket a szavakat az újságíróhoz. Hullámos redőkbe simuló, hosszú, tömött haja, az erős csontozatra valló koponyájával ellentétben nőiesen hosszúkás és keskeny keze rendkívül gondos testi ápoltságról, fokozott önbecsülésről tanúskodott.

Ramónt egy pillanatra zavarba hozta a váratlan megszólítás.

Gondolataiból felrezzenve hirtelenében nem is tudta, hol van. Tétovázva emelkedett fel a padról, és fogta meg a feléje nyújtott kezet.

— Az újságról gondoltam, hogy maga az — folytatta a másik, nem engedve el Ramón kezét. — Én Douglas Baxter vagyok. Nagyon örülök, hogy eljött.

— Ó, örvendek! — szólalt meg most mosolyogva Ramón.

Visszanyerte tájékozódási képességét, s nyílt tekintettel nézett honfitársa szemébe, aki baljával is megfogta Ramón jobb kezét, s túláradó szívélyességgel rázta meg:

— Nagyon-nagyon örülök, hogy megismerhetem. Szóval megkapta a professzor üzenetét?

S feleletet sem várva tessékelte előre vendégét a kollégium szemközti kapuja felé. Közben szüntelenül beszélt:

— Éppen leugrottam egy kis friss levegőt harapni... Gyönyörű

nyarunk ígérkezik, nemde? Látja, én itt lakom, ebben a gumibeton akolban, mint afféle jámbor bürge. Már harmadik éve... Erre, erre, itt egyenesen. Menjünk talán a télikertbe, ott ilyenkor senki sem tartózkodik, egy pohár ital mellett kellemesen elbeszélgethetünk.

A tágas előcsarnokból jobb kéz felé nyílt a zöld pálmafáival, kaktuszaival, színpompás egzotikus virágaival délszaki jelleget árasztó télikert. A félkör alakban futó üveg- és márványfalakon áttetsző

vízfüggöny szitáit alá a fal mentén a padlóba süllyesztett vályúba.

Douglas az üres teremben helyet kínált egy asztalnál, majd a szemközti falba épített vitrinekhez ment, s az egyikből italt és két poharat vett elő.

Töltött, majd felemelte poharát, s vendége felé tartva, bizonyos ünnepélyességgel így szólt:

12

Elek István: Merénylet a világűrben

— Ha megengeded..., egészségedre!

Ramón felállt, s poharát Douglaséhoz koccintva felhajtotta az italt.

Leültek. Másodpercnyi csend telepedett a teremre.

Ramónnak hirtelen az az érzése támadt, mintha megállt volna az idő. Azután megszólalt Douglas, és Ramón illúziója szertefoszlott.

— Nos, kedves barátom, megkaptad hát Bertalan professzor üzenetét. Tudod, mi az, amiről tájékoztatni óhajt téged? A Világkormány döntése a Mars ügyében. Bizonyára tudomásod van róla, hogy ez a határozat hosszas tárgyalások és alapos megfontolás után született.

Csaknem egy éve nyújtotta be az Eurázsiái Államszövetség kormánya a Világkormányhoz a Mars kiaknázására vonatkozó javaslatát, Bertalan professzor tervezete alapján. Óriási jelentőségű dologról van szó! Bár a Mars a Földnél csaknem nyolcszorta kisebb, de több mint hétszer akkora, mint a Hold. Ha ehhez hozzávesszük, hogy fajlagos sűrűsége is vagy húsz százalékkal nagyobb a Holdénál, nyilvánvaló, hogy óriási nyersanyagbázisról van szó.

Itt Baxter megállt a beszédben, mert látta, hogy társa írószert és noteszt vesz elő, nyilván jegyezni akar. Azután kisvártatva tovább folytatta:

— Beszélhetnénk a két égitest súlyáról is, tonnában kifejezve, de ehhez oly sok nullát kellene a magasabb jegyek után biggyesztenünk, hogy a számok elvesztenék szemléltetőképességüket. Nos, elég, ha annyit mondok, hogy a Marsban található nehézfém- és egyéb érckészletek kitermelésével Eurázsia bázisanyag-termelése a mai mennyiség háromszorosára, esetleg négyszeresére növelhető! A professzor helyszíni tanulmányok, felmérések alapján elkészítette a Mars földtani térképét, és megjelölte azokat a lehetőségeket, amelyek fokozatos kiaknázása a fenti eredményt biztosíthatja. Tervezete szerint a Marson a rendszeres termelőmunka a jövő év első napján megindítható, és a kapacitás állandó növelésével három év alatt teljesen kibontakoztatható.

Baxter most szünetet tartott, és pohara után nyúlt. Ramón még jegyzett pár pillanatig, azután letette a noteszt, s szemét elgondolkozva társára függesztette.

— Kitűnő ember ez a professzor, feláldozza az egészségét is. Olyan sokat tartózkodik a Marson, nem fél, hogy ez ártalmára lesz?

Baxter felvonta a szemöldökét, és tekintetét az asztal lapjára szegezte. Úgy felelt:

— Ó, hát ebből a szempontból könnyebb a helyzete, mint a mi Hold-kutatóinknak! Hiszen a Marsnak van légköre, még ha jóval ritkább is, mint a Földé. Nincsen tehát szükség a szervezet oly nagy mértékű

áthangolására, mint a légkörmentes Holdon.

— És a termelést is a professzor szervezi meg a Marson?

Baxter, mintha szórakozottan tűnődnék valamin, továbbra is felvont szemöldökkel nézte az asztal sima tükrét. Bólintott.

— Igen. A professzor nemcsak kiváló tudós, hanem elsőrangú szervező is. — Most hirtelen Ramónra emelte tekintetét. — Túlságosan is jó szervező — tette hozzá jelentőségteljesen.

13

Elek István: Merénylet a világűrben Ramón első pillanatban nem érzékelte Baxter szavaiban a sajátságos hangsúlyt, de társa beszédes tekintete ráirányította figyelmét utolsó mondatára.

— Hogy érted ezt?

A hullámos hajú férfi most közelebb húzta székét az övéhez, s bizalmas, fojtott hangon folytatta a beszélgetést:

— Nos hát figyelj ide, Ramón. Amit most mondani fogok, az maradjon szigorúan köztünk. Úgy beszélek veled, mint testvér a testvérrel. Amerikaiak vagyunk mind a ketten, nem lehet titkunk egymás előtt. — Szempillantásnyi szünetet tartott, mintha erőt gyűjtene. Azután kibökte: — Bertalan professzornak bűnös szándékai vannak a Marssal!

Ramón megütközve nézett rá.

— Hogy érted ezt?

— Várj, mindent elmondok.

Cigarettát vett elő, körülményesen rágyújtott, majd egy mély szippantás után beszélni kezdett. Szájából kékes füsttel elkeveredve tolultak ki a szavak:

— Idestova három esztendeje, hogy Bertalan tanítványa vagyok.

New Yorkban születtem, ott is nevelkedtem, Budapestre csak azért jöttem, hogy Bertalan professzor, a világhírű tudós tanítványa lehessek.

Mondhatom, barátom, nem csalódtam. Bertalan professzor tudása és egyénisége lenyűgözött. Amikor az ember az előadásait hallgatja, úgy érzi, hogy megszabadul földi kötöttségeitől, és testetlen lényként száll vele a végtelen űrben, a tudás szárnyain. Bámulója voltam a professzornak, s ő hamarosan felfigyelt rám. Nagy kitüntetésnek éreztem, hogy sok száz hallgatója közül engem tisztelt meg bizalmával, s mai fejemmel gondolkozva még nagyobb kitüntetésnek kell ezt tekintenem. Miért? Mert amerikai vagyok. Nem érted? Pedig elég világos, amit ezzel mondani akarok: a professzor nem kedveli az amerikaiakat! Nem hiszed? Én sem akartam hinni a fülemnek, amikor előszói1 hallottam őszintén nyilatkozni rólunk. Ő nem tudta, hogy én a szomszéd szobában vagyok, s a nyitott ajtón át mindent hallottam. Egyik professzortársával beszélgetett, amikor a Hold-privilégiumra került a szó.

A másik aggályait hangoztatta, hogy vajon az amerikaiak nem sikkasztják-e el a Holdból nyert anyagok egy részét. „Attól a népségtől minden kitelik!" — felelte rá Bertalan. Azt hittem, belém csapott a mennykő! Hát lehetséges ez? Ennek a bámulatos embernek a száját elhagyhatta ez a becsmérlő kifejezés? Szerettem volna azt hinni, hogy hallucinálás volt az egész, de sajnos, nem áltathattam magam ezzel. A nyitott ajtón át világosan, tisztán hallatszott a beszélgetők hangja.

Bertalan még hozzátette: „Igazán itt az ideje már, hogy megkapjuk a Marsot!" Az Eurázsiái Államszövetség akkoriban nyújtotta be a Világkormánynak Bertalan tervezetét. Még egy éve sincs ennek. Én akkor hangtalanul kiosontam a szobából — nem akartam kényes helyzetbe hozni a professzort, ha esetleg kijön, és látja, hogy ott vagyok.

Akkor úgy éreztem, hogy egy világ dőlt össze bennem, de gondolkoztam, s rájöttem, hogy okosabb, ha nem adom tanú jelét a bensőmben végbement változásnak. Szinte ösztönösen megéreztem, hogy számomra most még fontosabb, mint valaha, a professzor bizalma.

S azóta kétségtelenül kiderült, hogy ösztöneim nem csaltak meg.

14

Elek István: Merénylet a világűrben Baxter most szünetet tartott a beszédben, újra mélyet szívott cigarettájából, tűnődve leütögette róla a hamut, majd nagy elszánással folytatta:

— Tudomásomra jutott, hogy Bertalan professzor nem akarja a Marsból nyerendő anyagokat teljes egészükben a Világkormány rendelkezésére bocsátani! Jogilag fejezve ki magam: az alaptörvény megsértésére készül. Ugye, meg vagy lepve?

Ramón most szólalt meg először hosszú idő óta. Hangjában megütközés érződött:

— De miből gondolod ezt? (Miféle vészjósló hangok ezek?! Akárcsak a mai lapban...

— ...a „For re-independence!" mozgalom zászlóbontása! Ugye, arra gondolsz? Simpson szenátor okos ember, ő tudja, mit csinál! Nézd, elmondom most már azt is, hogy én voltam az, aki felhívtam a szenátor figyelmét a készülő disznóságra. Elvégre először amerikai vagyok, s csak azután világpolgár, erkölcsi kötelességem volt idejében figyelmeztetni...

— Egy puszta feltevés alapján! — vágott közbe fölindultan Ramón.

Baxter arca komor, szinte gyászos kifejezést öltött, úgy mondta, lassan ejtve a szót:

— Sajnos, ez már több, mint feltevés, ez bizonyosság. Említettem az imént, hogy ama bizonyos eset után nem adtam külső jelét megrendülésemnek, s így sikerült is — mind a mai napig..., magad is tapasztalhattad

megőrizni

a

professzor

bizalmát.

Ennek

köszönhettem, hogy néhány hónappal ezelőtt megmutatott nekem egy bizalmas jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv arról az ülésről készült, amelyen a Mars-kutató Bizottság előkészítő bizottsága Bertalan számításai alapján meghatározta a Marsból származandó alapanyagok kitermelési ütemét. Amikor ezt a jegyzőkönyvet átlapoztam, szemembe ötlött a professzornak egy vörös irónnal írt széljegyzete. Ez volt egyébként az egyetlen széljegyzet a mintegy tizenöt oldalas jegyzőkönyvben. A széljegyzet egy nagy felkiáltójelből állt, és mellette három szó, kétszer aláhúzva: „Vigyázat! Megbeszélni Skjöldfolddal!" A széljegyzet a mellé a rész mellé volt írva, ahol összehasonlították a várható marsbeli termelés és az eurázsiai földi kitermelés mennyiségi adatait. A viszonyszámok mutatják ugyanis a legjobban, hogy milyen óriási jelentősége van a Marsnak Eurázsia bázisanyag-termelése szempontjából! Bizonyára tudod, hogy az Eurázsiai Államszövetség energia- és bányaügyi minisztere, Skjöldfold, Bertalan testi-lelki jó barátja. A professzor számtalanszor járt nála Genfben, ő is többször volt itt Budapesten.

Bertalan több ízben elvitte magával a minisztert a Marsra is. Szóval sülve-főve együtt vannak. Skjöldfold terjeszti a bázisanyag-termelési jelentéseket a Világkormány elé. Aki mindezt tudja, és ismeri a professzor sajnálatos elfogultságát velünk, amerikaiakkal szemben, annak ez a széljegyzet sok mindent elárul. Azért mondtam az előbb: amiről itt szó van, az több, mint feltevés, az bizonyosság!

Baxter szinte diadalmasan elhallgatott. Úgy érezte, előre kitervelt hazugságaival tökéletesen célt ért: elültette a gyanú csíráit a fiú lelkében.

15

Elek István: Merénylet a világűrben Ramón a kezében tartott irónnal elgondolkozva kopogtatta az asztal lapját. Nem, ezt mégsem tudja elhinni! De miért volna érdeke ennek a rokonszenves külsejű fiatalembernek, hogy hangulatot keltsen Bertalan professzor ellen? Szemenszedett hazugság lenne az egész? De hát ez sem lehetséges! Nem feltételezhet Baxterről ilyesmit. Talán csak túlbecsül bizonyos jelenségeket, belemagyaráz egyes dolgokba olyasmit, ami nincs is bennük. Bertalan valóban ennyire gyűlölné az amerikaiakat? Lehetséges, de persze ebből még nem következik, hogy ki akarja játszani az alaptörvényt. Ez a jegyzőkönyv-história?... Hát igen, Baxter előadásában eléggé meggyőzően hangzik, de jelenthetné a széljegyzet az ellenkezőjét is, hogy tudniillik emlékeztetőnek szánta a professzor: el ne felejtse a minisztert tájékoztatni a termelés emelkedéséről, így is lehet éppenséggel...

Baxter most újra megszólalt:

— A napokban utasítást kapsz új főszerkesztődtől, hogy a Mars-kutató Bizottság ülésszakára utazz Moszkvába, és onnan tudósítsd a lapot. Nos, én mint hazám hű fia kérlek téged, tartsd Moszkvában nyitva a szemed és a füled! Majd ha visszajöttél Moszkvából, beszélünk a további teendőkről. Valamit azonban nagyon a lelkedre kötök: ha esetleg a professzorral találkoznál, nehogy egy hanggal is eláruld, miről beszélgettünk. Legjobb, ha szóvá sem teszed mai találkozásunkat, legalábbis megvárod, amíg ő kérdez róla. Amilyen szórakozott az öreg, biztosan elfelejti, hogy kit rendelt hozzám tájékoztatásra.

Baxter az utolsó mondatnál elnevette magát, s jobbjával Ramón vállára ütve, baljával megragadta poharát. Hangja, modora ismét a régi, kedélyesen felszabadult volt:

— No, igyál, öreg fiú, és sose búsulj!

Ramón felemelte poharát, és ő is egy hajtásra kiürítette. Aztán felállt.

— Hát jó. Szóval azt mondod, Moszkvába megyek?

— Azt, pajtikám. Mondom, Simpson szenátort jól ismerem. Tudod, ő

most...

— Persze, persze! Ő irányítja most a lapot. Ő hát az új főnököm... —

tette hozzá, nem kevés rosszallással hangjában.

— Semmi baj, a szenátor rendes ember! Barátságos, derűs öregúr, kitűnő családapa! Márpedig aki a családját szereti, rossz ember nem lehet — tette hozzá hangos derűvel, nevetve. — Ezt mint jövendőbeli családapa joggal mondhatom.

Ramón fanyarul mosolygott, s amikor a kapuhoz értek, kedvetlenül nyújtotta a kezét.

Kilépett a szabadba.

Az éles fény a télikert árnyas hűvössége után elvakította. Mint akit fejbe vertek, úgy indult el a napos sétaúton...

Másnap Ramón megkapta a főszerkesztő távirati utasítását, hogy a Mars-kutató Bizottság ülésszakának megnyitására utazzék Moszkvába.

16

Elek István: Merénylet a világűrben

FEL IS ÚT, LE IS ÚT

Mi tagadás, Ramón elhitte Baxter hazugságait. Olyan ember volt, aki nem tud társairól rosszat feltételezni addig, amíg nem győződött meg arról, hogy valóban rosszak. Honnan gyaníthatta volna például, hogy hazugság volt még a meghívó is? Mert mondanunk sem kell, hogy Bertalan professzor mit se tudott az egész „sajtótájékoztató''-ról.

Állítólagos tanítványa a saját szakállára — pontosan: New York-i főnöke utasítására — adatta le a televifonüzenetet a professzor nevében. Bevált a fogás; az újságíró hitelt adott az üzenetnek, és egészen a merényletet követő kihallgatásáig abban a tudatban volt, hogy őt Bertalan professzor

„keverte bele" az egész ügybe.

Gyanútlanságában eleget is tett Simpson szenátor megbízásának, és végigülte a Mars-kutató Bizottság alakuló közgyűlését, amely — a munkabizottságok üléseivel együtt — mintegy két hétig tartott. Az ünnepélyes megnyitón, amelyet az Eurázsiái Naprendszer-kutató Központ székházának hatalmas dísztermében tartottak, részt vett Róbert G. Macmillan, a Világtanács elnöké is.

— Ott balra, az a köpcös — súgta Dinny Cramer, a Washington Post moszkvai tudósítója, Ramón volt egyetemi évfolyamtársa. — Ni, milyen barátságosan integet.

Ramón örült, hogy alkalma van közelről látni a világ első emberét, de a szónoklatok, őszintén szólva, untatták. Kevés üdítő pillanattal ajándékozták meg a munkabizottsági ülések is. Csak egy Kenedi nevű

magyar professzor felszólalása hozott némi élénkséget a napirend unalmába. Ez a küldött ugyanis, amikor arról tárgyaltak, hogy kell-e a Marson mesterséges nap, azzal érvelt a nap ellen, hogy ne adjanak lovat az amerikaiak alá, mert „odaát egyeseknek úgyis nagy a mellényük". Tudni kell, hogy abban az időben mesterséges napot csak az amerikaiak gyártottak, ugyanis a légkör nélküli Hold kiaknázása nem ment másképp, csak ilyen óriás hősugárzók segítségével. A Mars esetében más volt a helyzet, hiszen a bolygó ritkás levegője ha a lélegzéshez nem is, de ahhoz elegendő volt, hogy egyenletesebbé tegye a Marson a hőmérsékleti viszonyokat. Ezért aztán Bertalan professzor szükségtelennek találta a költséges berendezést — ha nem is honfitársa érvelése, hanem tárgyilagos okfejtés alapján.

Ramón, akinek Baxter — ez sajnálatos, de így van — bolhát tett a fülébe, némileg elfogultan hallgatta végig a felszólalásokat, elsősorban arra ügyelve, hogy nem tapasztal-e valami gyanúsat. Nem csoda hát, hogy hitelt adott egy Atkinson nevű, számára mindaddig ismeretlen amerikai kolléga állításának, aki — nem minden célzatosság nélkül —

azt a hazugságot terjesztette a külföldi sajtótudósítók klubjában, hogy Bertalan professzor egy alkalommal kijelentette volna: „Termelési adatainkat nem kötjük a világ orrára!". Ebből persze egy szó sem volt igaz, de ezt Ramón akkor még nem tudta, így történt, hogy amikor Moszkvából visszatért budapesti állomáshelyére, és beszámolt tapasztalatairól Baxternek, ez mélyet szippantott cigarettájából, és átható tekintettel vendége szemébe nézett.

17

Elek István: Merénylet a világűrben

— Ramón, neked most mielőbb New Yorkba kell utaznod, hogy jelentést tégy a szenátor úrnak. Simpson bízik benned, és számít rád.

Értsd meg, ez kötelességed, Ramón!

A fiú hallgatott. Elgondolkozva ütögette mutatóujjával az asztal lapját. Baxter folytatta:

— Te értelmes ember vagy, amellett jó újságíró és becsületes amerikai. Nyitott szemmel jártál Moszkvában. Magad láttad, hallottad, hogy valami nincs rendben. Résen kell lennünk, Ramón, nem hagyhatjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek. El kell utaznod, hogy személyesen tehess jelentést Simpson szenátornak, aki nemcsak a főnököd, hanem minden becsületes amerikai atyai jó barátja is. Elmégy, Ramón?

Az újságíró most felvetette tekintetét.

— Nem bánom, elmehetek.

Ramón New Yorkba érkezése után azonnal megérdeklődte, mikor találhatja Simpson szenátort az irodájában. Délután négy órára rendelték a Silver Lane 116. szám alá, a „For re-independence!"

mozgalom New York-i központjába.

Légibuszon átszállással néhány perc alatt megérkezett a város másik részén fekvő Siiver Lane-re. Amikor belépett a klubhelyiség tágas előcsarnokába, éppen egy apró termetű, fekete bajuszos férfi haladt át a kör alakú termen. Szúrós tekintetét az érkezőre vetette, és amikor látta, hogy az bizonytalanul körülnéz, s nem tudja, hogy a sok ajtó közül melyik felé induljon el, a bajuszos szigorú hangon rászólt:

— Kit keres, uram?

Ramón a kérdezőre nézett:

— Simpson szenátorhoz jöttem.

A fekete bajuszos még szigorúbban szegezte szemét a jövevényre:

— Londonból?

— Nem, Budapestről — mondta Ramón.

— Sajnálom, uram, a szenátor úr Londonból vár fontos látogatást, most nem fogadhatja — fontoskodott a kis ember.

Ebben a percben valahonnan a falból érces, mély férfihang szólalt meg:

— Ramón Gonzales?

— Az vagyok — felelte meglepetten az újságíró.

— Jöjjön csak be, fiam. Curzos, maga pedig ne jártassa a száját fölöslegesen, hanem csinálja, amit mondtam!

— Igenis — rebbent meg a fekete bajuszos, és eltűnt, mint a kámfor.

Magas, vékony fiatalember jelent meg az egyik ajtóban, és udvarias meghajlással üdvözölte Ramónt.

— Erre tessék — szólt. — A szenátor úr várja már önt.

Mesterséges napfényben úszó, tágas helyiségbe lépett. A terem közepén, kényelmes karosszékből derűs tekintetű, joviális öregúr emelkedett fel. Beretvált, széles arca jóságot sugárzott, hatalmas kezével szivart vett ki a szájából.

— Jó napot, fiam! — ment Ramón elé. — Örülök, hogy eljött, s így személyesen

megismerhetem

egyik

legügyesebb,

legderekabb

tudósítónkat. Üljön le, fiam, és meséljen. Hogy érzi magát a magyar 18

Elek István: Merénylet a világűrben fővárosban? De előbb gyújtson rá, fiam. Kóstolja meg ezt a szivart, nagyszerű portéka!

Ramón szabadkozott: nem dohányzik.

— Fiatalember, ön megveti a szenvedélyeket? Én, amikor annyi idős voltam, mint maga, minden jóból kivettem a részem. Dohány, ital, kártya... Nem bolondság az, fiam, amíg bírjuk szusszal. A latinok értették a módját: carpe diem! Élvezd a napot! Nos, én megfogadtam a tanácsukat.

A fiatalember szótlanul ült a helyén. Nem tudta, mit válaszoljon a szenátor bölcselkedésére.

— A szenvedélynek vannak fokozatai — mondta bizonytalanul. —

Számomra az élet örömei összefüggésükben adódnak...

— Ezt a józan mértéktartást becsülöm magában, fiatalember. A tudósításai is olyan körültekintőek, mintha nem huszonhét, de legalábbis hetvenéves fejjel írták volna őket. Meggondolt, elfogulatlan írások, minden sorukat felelősségtudat hatja át. S ez az, amire ma fokozottan szükség van. — Simpson szenátor itt megállt a beszédben, leverte a hamut a szivarjáról, aztán derűs kék szemét a fiúra emelve így folytatta:

— Erről alighanem meggyőződött Moszkvában.

Ramón úgy érezte, itt a pillanat, hogy a tárgyra térjen.

— Szenátor úr — kezdte —, látogatásom célja, hogy személyesen beszámoljak moszkvai benyomásaimról. Erre, úgy vélem, szükség van, hiszen a tudósításokban nem írhattam mindenről.

A szenátor ezeknél a szavaknál felkelt a helyéről, s átment Ramón oldalára. A széke mellé állva rátette a kezét a vállára, s úgy mondta:

— Ramón, fiam, én már mindent tudok. Baxter jelentést tett a beszélgetésükről.

„Milyen sürgős volt Baxternek — gondolta Ramón; — Miért, talán nem bíznak bennem?"

— A maga tapasztalatai — folytatta pillanatnyi szünet után a szenátor — csak megerősítettek meggyőződésemben. S Atkinson sem az ujjából szopta a termelés és szállítás eltérő adatait. Az ő szava számomra szentírás! Nem azért küldtem külön-megfigyelőként Moszkvába, hogy utólag kételkedjem a szavahihetőségében.

„Mi ez — futott át Ramón agyán a gondolat —, szemrehányás?" De még mindig nem szólt. A szenátor tovább beszélt:

— Fiam, én nagy reményeket fűzök a maga tudósítói tevékenységéhez. Maga, fiam, óriási szolgálatokat tehet Amerikának, a hazájának! Különösen akkor, ha majd okul a tapasztalataiból, és meghajlik a tények előtt.

Ramón fülét megütötte a szenátor furcsa hangsúlyozása, amely arra vallott, hogy a kimondott szavak mögött kimondatlan gondolatok rejlenek.

— Hogy érti ezt, szenátor úr?

Simpson keze még mindig Ramón vállán nyugodott. Széles, derűsen jóságos fehér arca felülről nézett a mexikói fiú keskeny arcába.

Volt ebben a helyzetben valami kínos, szinte megalázó. Ramón fel akart emelkedni a karosszékből, de a vállára nehezedő, hatalmas kéz lenyomta.

— Hát úgy, fiam, hogy elhiszi, amit lát és hall.

19

Elek István: Merénylet a világűrben

— Nincs okom rá, hogy kételkedjem. Eddig is mindig hittem a szememnek és a fülemnek.

A szenátor arcán a jóságos kifejezés atyaian oktató jelleget öltött.

— De a hit nem merülhet ki a tények puszta lejegyzésében. A személytelen tudomásulvételt személyes áthangolódásnak kell követnie.

Maga, fiam, nagyon tárgyilagos. Ez, mint már mondtam, erény. De bizonyos körülmények között és bizonyos határon túl az erény hibává válhat.

Ramón még mindig nem fogta fel teljesen, mire céloz a szenátor.

— Nem értem, Mr. Simpson. Kérem, beszéljen világosan.

A tenyér lesiklott a fiú válláról.

— Arról beszélek, hogy maga, fiam, ma már az egyetlen tudósítója a lapnak, akinek az írásai nem tükrözik politikai meggyőződését.

Ramón felugrott.

— Hogy érti ezt, szenátor úr?

Simpson szarkalábas szemében még mindig mosoly ült.

— Úgy, hogy maga mind ez ideig nem vett tudomást arról a körülményről, hogy az American Star két hónap óta a „For re-independence!" mozgalom lapja.

Ramónt szokatlan indulat kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy agyát elönti a vér.

— Erről nem is óhajtok tudomást venni!

Simpson szeméből kezdett eltűnni a derű. Látszott, hogy nagy önuralommal tudja csak féken tartani indulatait.

— Hogyan, fiatalember? És a moszkvai tapasztalatok? A készülő

árulás?

— Moszkvai tapasztalataim elővigyázatosságra intenek, de semmi esetre sem érintik politikai meggyőződésemet! A világ egy és oszthatatlan! Ezt vallom továbbra is!

— És Amerika kijátszói? Hogy beszélhet így valaki, aki szereti a hazáját?!

— Az alaptörvény kijátszóira le kell csapni, de ennek semmi köze az amerikai függetlenséghez! Az igazi hazaszeretet nem az elkülönülésben, hanem az egységben látja a célt.

Simpson nem tudott többé uralkodni magán. Most már ordított:

— Nem vagyok kíváncsi a véleményére! Mit képzel, maga fog engem kioktatni hazafiasságból? Ha nem tudná, az amerikai törvényhozás tagja vagyok! Még egyszer megkérdezem: hajlandó-e felhagyni hazaáruló tárgyilagosságával? Ha nem, úgy fel is út, le is út, mehet, ahová akar!

Ramón ebben a pillanatban nem is fogta fel minden vonatkozásában a szenátor szavainak értelmét. Csak azt érzékelte, hogy árulásra szólították fel, árulásra saját meggyőződése és — szilárdan tudta —

hazájának érdekei ellen. Szinte higgadt megfontolással felelt:

— Nem vagyok hajlandó szenátor úr politikai céljait újságírói munkámmal támogatni.

Azzal megfordult, és határozott léptekkel elhagyta a helyiséget.

20

Elek István: Merénylet a világűrben

A H SZEKTOR 16. KÖRZETÉBEN

Az Eurázsiai 1. sz. Űrhajóindító Telep tizenkét tornyában indulásra készen álltak a Mars-expedíció hajókolosszusai. Még jóval napfelkelte előtt, 3 óra 30

perckor indul a vezérhajó, s azt követően percenként indítják a többi tizenegy gépet.

Bertalan professzor a Mars-kutató Bizottság helikopterével éjfél után néhány perccel érkezett a Moszkva melletti indítótelepre; jókor jött, hogy legyen ideje ellenőrizni a berakodást és az útra kész űrhajókat. Nyikolaj Alekszandrovics Petrusevszkij, az Űrhajóindító Telep igazgatója kísérte a tornyokhoz a Mars-kutató Bizottság ügyvezető elnökét.

— Legyen nyugodt, professzor — mondta a Bertalannal egyforma termetű, vállas férfi —, utasításait mindenben pontosan betartottuk. A teherrakományt egyenletesen elosztottuk a tizenkét hajó között.

A sima, füves terepet a magasban függeszkedő hatalmas ívfényszórók világították meg.

— Kedves Nyikolaj Alekszandrovics, ebben biztos vagyok. De több szem mégiscsak többet lát! Majd pótolom odaát ezt a pár órai alvást.

Az igazgató felnevetett:

— „Odaát"? Úgy mondja ezt, professzor, mintha a tengerentúlra indulna.

Hétezer vagy hetvenmillió — mi az magának?!

— Nono, kis oppozícióban vagyunk, most csak alig hatvanmillió —

igazította helyre mosolyogva a professzor. — Tízmillió kilométerrel kevesebb, az is egy óra!

— Hát mennyi a menetidő tulajdonképpen?

— Ha minden jól megy, hat óra alatt ott vagyunk.

A tizenkét acéltorony egymástól pár száz méter távolságban állt, egy külső és egy belső négyzet sarkpontjait, illetve oldalfelező pontjait alkotva. A tornyokat egyelőre még kupola fedte, ezeket a gépek indulása előtt majd félrevonják.

A két nagy darab férfi most szinte elveszett az első torony tövében.

Beléptek a kapun. Jóformán az épület egész belső terét kitöltötte az állványokon nyugvó, felfelé meredő hajókolosszus. Kétoldalt nagy elektromágneses emelőrudakkal folyt a berakodás. Gépek és épületelemek várakoztak a sorukra.

— Az élelmiszerkészletek?

— A három utolsó hajóba rakattam. Van valami kifogása ellene?

— Nem, csak majd kapjam meg a rakományok leltárjegyzékét.

— Természetesen, méghozzá az expedíció gazdasági igazgatójának az átvételt igazoló írásával.

— Itt van már Humboldt úr?

— Hogyne, hogyne! Ellenőrzi a rakodást.

Mire a két férfi végigjárta a tucatnyi tornyot, végeztek a berakodással, s megkezdődtek az előkészületek az induláshoz. Az űrhajógépészek ellenőrizték hajójukat, kipróbálták, jól működik-e a forgóbúra, kifogástalanok-e az elektronikus erőátviteli tárcsák, fel vannak-e töltve a hőrezonátorok.

Ezalatt Bertalan professzor megbeszélést tartott a hajók vezérpilótáival.

Közölte velük a konstellációs függvényszámokat és a sebességi együtthatókat, amelyeket a navigátornak alkalmaznia kell az automatikus 21

Elek István: Merénylet a világűrben vezérlő beállításánál. Megadta a radarszinkron értékét. Kiosztotta az időtáblázatokat és az űrtávíró jelzésrendjét.

Amíg a vezérpilóták megbeszélése folyt, megkezdődött az expedíció személyi állományának behajózása. A tizenkét űrhajón több mint ezer ember készült elhagyni a Földet, hogy részt vegyen a Mars első kísérleti bányaüzemének megindításában. A hajótestben négy, hosszúkás alakú hengeres utasfülke szolgált az expedíció személyzetének befogadására, egy-egy fülkében huszonöt utas számára volt hely. Az utasfülkék szimmetrikusan helyezkedtek el a hajótörzsben, a központi tengely körül, alattuk — a hajó alsó részében — volt a rakodótér és az üzemanyag-raktár, fölöttük — a hajó kúpszerűen kihegyesedő elejében — a vezetőhelyiség és a gépkamra. A hajók törzsét vastag acélbúra vette körül, mely hengeresen borult az utasfülkék és a teherkamra köré, s áthatolhatatlan héjként védte a hajót az űr meteor-záporai ellen. Ugyancsak ez a forgóbúra gyűjtötte és adta át a naphőenergiát a motor nélküli erőátviteli berendezésnek.

Az utasok elfoglalták helyüket, s az előírásoknak megfelelően gondosan odaszíjazták magukat fekvőszékükhöz. Erre szükség volt, nehogy a súlytalanság állapotában elveszítsék lábuk alól a talajt.

Pontosan három óra harminc perc volt az idő, amikor a vezérhajó elindult távoli útjára. Az indítótelep űrtávírója zavartalanul vette a három ionoszférikus külállomás üzeneteit, s a fénytávíró is kedvező jelzéseket kapott. Szétnyíltak az indítótornyok hatalmas acélkupolái meg az űrhajók alatt nyíló feneketlen indítógödrök fedőlapjai, s nem hangos, de félelmetes, sistergés-szerű zaj közepette a rakétakolosszusok — egyik a másik után — elhagyták indítótornyaikat. Egyenesen felfelé röpültek, egyre fokozódó sebességgel hatolva bele az éjszakai égbolt tátongó magasába. Hamarosan a sztratoszféra ritkuló légoszlopában szárnyalt az űrkaraván. A fokozatosan 100 fokig süllyedő hőmérsékletben a hajók burkolópáncéljára vastag jégréteg rakódott. Azután kikerültek a Föld árnyékkúpjából, felragyogott a Nap, megolvadt s elpárolgott a jég, majd a védőburák lassan forogni kezdtek. Több mint ötven kilométerre voltak a Földtől, és közeledtek az ionoszféra felé: a Nap sugárhője már mozgásba hozta a forgóburákat.

A gépek egyre fokozták sebességüket. Bertalan megnézte a magasságmérőt: 100 km. Külső hőmérséklet: +120 °C.

Jobb kéz felől mind közelebbről érkeztek a műholdra telepített 1. sz.

meteorológiai és csillagászati külállomás fényjelei. Közölték a rétegek telítettségi adatait. A légszivattyúk egyre több kozmikus eredetű rohanó részecskét továbbítottak az elektronikus tárcsáknak.

A Földtől való távolság 200 kilométerre nőtt, külső hőmérséklet +230 fok.

A vezérhajó most metszette az 1. sz. külállomás pályáját. Bertalan professzor szemét a feszültségmérőre fordította. A műszer mutatója az 55-ös számjegyen állt, de már ugrott is tovább az 57-esre, onnan az 59-esre. A ritkuló levegő energiatelítettsége nőttön-nőtt. „Kiválóan dolgoznak a külállomások" gondolta a professzor, és nyugodt mozdulatokkal cigarettára gyújtott.

A sebességmérő már másodpercenként ötven kilométeres sebességet mutatott, a légi karaván pillanatok alatt metszette a 2. és a 3. sz. külállomás pályáját is, a külső hőmérséklet a +1000 fok felé közeledett, a hő-gyűjtő burák 22

Elek István: Merénylet a világűrben fordulatszáma felszökött, s az elektronikus erőátviteli tárcsáktól a hőrezonátorok vették át a hajtómű táplálását.

Az űrhajók maguk mögött hagyták az ionoszférát, már 1000 kilométerre eltávolodtak a Földtől — ez sárgásbarna, hatalmas agyagkorongként még mindig betöltötte alattuk a beláthatatlan szemhatárt —, s kitörve a Föld belső

vonzásköréből, kozmikus sebességgel száguldottak a végtelen, szabad űrben kijelölt céljuk felé.

Az üzemanyag-adagolók és a légszivattyúk is teljesen leálltak, s a gépeket most már kizárólag a Nap sugárhője hajtotta a szédítően magas fordulatszámmal forgó acélburák segítségével. A gépek sebessége csak most szökött fel igazán, s közelítette meg fokozatosan a korszerű űrhajózási technika

alkalmazásával

elérhető

csúcsszintet:

a

4000

kilométert

másodpercenként.

A külállomások fényjelei ide már nem hatoltak el, de az összeköttetés azért nem szakadt meg a Földdel: a fénnyel határos frekvenciájú infralux hullámokkal működő űrtávíró szakadatlanul üzemben volt. Ez a vékony, de elszakíthatatlan szál, mint valamiféle Ariadné fonala, húzódott utánuk az űrben, s kísérte el a Föld bátor fiait mindenüvé kozmikus útjaikon.

Ahogy a gépek emésztették a tíz- és százezer kilométereket, a Föld előbb elszakadt a horizonttól, majd behemót korongja egyre kisebbedett mögöttük. A kontinensek nagy, sárga foltjai mindjobban elveszítették határozott körvonalaikat, s amikor a sebesség- és időmérő műszerekkel szinkron működő távolságmérő az egymillió kilométert jelezte, a Föld már csak a végtelen és színtelen űrben lassan forgó, fényes, sárga tányérként mutatkozott, mint nyári éjszakákon a felkelő telihold.

A forgóburák, a hőrezonátorok és az erőátviteli berendezések kifogástalanul működtek, s alig négyórai utazás után a karaván előtt feltűnt a távoli cél: a Mars. Egyelőre lencsényi nagyságú kis csillogó pontnak látszott, akkorának, mint az űr maguk mögött hagyott részén a Föld. De a csillogó pontocska egyre nőtt, s amilyen mértékben veszített fényéből, olyan mértékben rajzolódott ki előttük a közeledő égitest arculata.

Előbb olyan volt, mint egy kis színtelen játékgolyó, majd amikor dinnye nagyságúvá nőtt, már észlelni lehetett lassú forgását saját tengelye körül. Az űrhajókaraván tovább száguldott, a Mars zölddel tarkított, sárgás-vöröses korongja egyre nőtt, végül betöltötte előttük az egész látóhatárt. Az utasok boldogan kiáltoztak egymásnak, amikor karjukat emelve azt tapasztalták, hogy az nem marad immár súlytalanul lebegve a levegőben, hanem ha lassú eséssel is, de visszahull az ölükbe. A Mars vonzáskörében vannak hát, túljutottak az űrön, ezen a közömbös, élettelen, félelmetes, vak kiterjedésen, és ismét a földi lét feltételei közé kerültek. Jóllehet ezek a feltételek nem mindenben azonosak a Földön kialakult feltételekkel, alapvonásaikban mégis megegyeznek: a nehézkedési törvény itt is hat, a légkör, a napfény és a víz itt is lehetőséget ad az életre. Igaz: ami a Földön egy mázsát nyom, az itt a bolygó kisebb tömegével együtt járó csökkentebb tömegvonzás miatt mindössze 37 kilogramm, s ha egy földi állati szervezetet itt minden kondicionálás nélkül szabadon engednénk, az — akárcsak a szárazra vetett hal — rövid időn belül megfulladna. A levegő ugyanis a bolygó felszínén oly ritka, mint a Földön a légkör külső szféráiban: sűrűsége a földfelszíni levegő

sűrűségének csupán negyede, s ráadásul ez a ritka levegő rendkívül szegény is oxigénben. Ezen azonban az oxigén mesterséges adagolásával s a 23

Elek István: Merénylet a világűrben szervezet kondicionálásával segíteni lehet. A napfény — habár ereje a Naptól való nagyobb távolság miatt kisebb, mint a Földön — itt is kifejti éltető

hatását, s noha a Marson nincsenek olyan hatalmas vízfelületek, mint a Föld tengerei és óceánjai, azért van valamelyes csapadék, s így a szerves élet korlátozott lehetősége földi értelemben véve is megvan.

Bertalan professzor fokozott érdeklődéssel figyelte most a vezérlő- és jelzőkészüléket. Közeledik a pillanat, amikor a Marson felszerelt automatikus adóállomás hullámait fel kell fogniuk a gépeknek, mert anélkül rendkívül bizonytalan a tájékozódás.

A vezetőfülke utasai szinte egyszerre kiáltottak fel:

— Itt van!

A készülék fényernyőjének jobb szélén kis rezgő vonalka jelent meg.

A vezérpilóta most utasítást adott a kompresszorok működésbe hozására.

A forgóbúrák mozgása a Nap sugár hő jenek rohamos csökkenése miatt már korábban — a légkörbe lépéstől kezdve — meglassúbbodott, majd teljesen megszűnt. Ettől kezdve az óriásrakéták parabolikus pályán zuhantak alá. Amikor a kompresszorok a gépek két oldalán lövellni kezdték a sűrített levegőt, a hatalmas hajók, mintha két merev szárnyuk nőtt volna, a zuhanásból fokozatosan sikló repülésbe mentek át. Sebességük csökkent, s egyúttal kormányozhatókká váltak.

Mindannyian megkönnyebbülten fellélegeztek, hiszen most már nem kétséges, hogy célba érnek.

A kis árnyékvonal egyre nőtt, hosszabbodott és erősödött, jelezve ezzel, hogy az adóból érkező rádióhullámok kifogástalanul vezérlik a gép kormánykészülékét, s automatikusan irányítják a karavánt a légikikötő felé.

A nappali világosság hirtelen tünedezni kezdett.

— Mi az, este érkezünk, professzor úr? — kérdezte a vezérpilóta Bertalanhoz fordulva.

— Számításom szerint nem is este, hanem késő éjszaka. Éjfél után két órakor. Jó hidegre számíthatunk!

— Sebaj, felvesszük a hősugárzó köpönyeget!

Hamarosan eltűnt alattuk a Mars földje, és sűrű éjszakai sötétség vette körül a száguldó gépkolosszusokat.

Egyszerre a nyugati ég alján egy kis hold jelent meg, oly hirtelen, mintha egy fényes, fehér labda pattant volna fel az égre.

— A Phobos — mondta a professzor. — Ikerpárja, a Deimos egy óra múlva kel fel, de az szabályosan, keleten.

— Persze, az nem olyan fürge, mint a testvére, nem pörög olyan sebesen Mars anyuka körül.*

* A Marsnak két kis holdja van, s közülük az, amelyik a bolygóhoz közelebb kering, 7 óra 40 perc alatt futja be pályáját, tehát több mint háromszor olyan gyorsan kering, mint a Mars tengely körüli forgása. Ez a magyarázata annak a bolygórendszerünkben egyedülálló jelenségnek, hogy a Mars egyik holdja nyugaton kel, és keleten nyugszik.

A vezérlőberendezés fényernyőjén a rezgő vonal már az ernyő felén túl ért. Egyre biztosabban nyújtózott a fényernyő bal szélének közepén remegő

vörös pontocska felé, azaz a gép kitérő nélkül, egyenesen haladt a légi kikötő

adóállomásának irányába.

A kompresszorok kifogástalanul működtek, a gépek egyenletesen lassuló sebességgel ereszkedtek a föld felé. A sebességmérő már csak másodpercenként tíz kilométeres gyorsaságot mutatott.

24

Elek István: Merénylet a világűrben A vezérpilóta távcsövén figyelte az alatta és előtte elterülő feketeséget, amelyet a kis holdacska fénye nem tudott bevilágítani. Egyszerre örömmel felkiáltott:

— A világítótorony!

Hamarosan szabad szemmel is látni lehetett a mélységben valami kis remegő pontocskát, amelynek fénye úgy derengett át a sűrű éjszakán, mint a tengerfenéken foszforeszkáló tengeri csillag kékes sugárzása a végtelen vizén.

— Jelezd Moszkvának, hogy megérkeztünk — szólt a vezérpilóta a rádiótávirásznak.

— Szektoridő 1.55 — tette hozzá a professzor, megnézve a Mars-időt mutató órát. — Moszkvai idő 9.26.

— Szépen jöttünk — mondta a vezérpilóta, nem véve le szemét az egyre közeledő fénypontról. — Éppen hat órája vagyunk úton.

A fényernyőn kúszó vonalnak már alig néhány milliméternyi utat kellett megtennie a vörös pontocska felé. A gépek sebessége másodpercenként egy kilométerre csökkent. Egyenletesen lassuló iramban ereszkedtek a célpont felé.

— A fényszórókat bekapcsolni! — adta ki most az utasítást a vezérpilóta, s az egymás nyomában haladó tizenkét gépen szinte ugyanabban a pillanatban gyúltak ki a nagy erejű ívfény lámpák.

Kísérteties látvány volt, ahogy a szinte beláthatatlan sort alkotó gépekből hosszú, tapogató csápokként két-két gigászi fénynyaláb nyúlt ki az éjszaka óceánjába. A fénycsápok egyenletesen száguldottak az üres térben, és egyszer csak a vezérgép alatt, a reflektorok pasztájában megjelent a Mars kísértetiesen megvilágított felszíne.

— Föld! — kiáltott a vezérpilóta. — Kikötéshez előkészülni!

Nem telt bele fél perc, s a fényernyőn kúszó vonal belefutott a vörös pontocskába: a vezérgép elsuhant a torony felett.

Széles kört írt le, és simán leereszkedett a törzséből kibocsátott kerekeire. Az első gépet egyperces időközökben követte a többi. A világítótorony fényétől is nagyszerűen megvilágított légikikötő vörös homokján egymás mellett állott a tizenkét űrhajó. Hatalmas testük remegett, mintha lihegnének a hatvanmillió kilométer után. A gépek utasai, mielőtt elhagyták volna a jól kondicionált utasfülkéket, felöltötték impregnált hősugárzó köpenyeiket, s fejükre erősítették az oxigénburát.

Bertalan professzor elsőnek szállt ki a vezérgépből. Körüljárta a kolosszust, majd megvárta, amíg Gerhard Humboldt, a Mars-kirendeltség új gazdasági igazgatója is kikászálódik az utasfülkéből.

— Hogy utazott, direktor? — fordult a nehézkesen mozgó, kövér emberhez.

— Nagyszerűen, kedves professzor! — szuszogott a bura alatt a megszólított. — Pazar kilátásom nyílt az űrre. Mondhatom, egyenesen földöntúli boldogság volt úszni a semmiben.

25

Elek István: Merénylet a világűrben

— S különösen megérkezni a valamibe, ugye, direktor?

— Hát mi tagadás, az ember nyugodtabb, ha azt a bizonyos gravitációs állandót hatni érzi a tagjaiban.

Mindketten nevettek. Azután Bertalan hozzáfűzte:

— De azért csak módjával használja, direktor, feszülő izmait, különben kenguru módjára fog szökdécselni a Marson.

— Még csak ez hiányoznék az apai tekintélyemnek! — mondta a kedélyes német férfiú, és a professzor feléje nyújtott karjába kapaszkodva óvatosan megindult.

A földet ért gépektől vagy kétszáz lépésnyire kis, földszintes épület emelkedett. Homlokzatán feliratot viselt: H SZEKTOR 16. KÖRZET

A professzor belépett a kapun, és bekapcsolta a világítást. Egyenletes fény öntötte el az épületet.

— Itt vannak az irodahelyiségek és a szállástermek.

Humboldt hitetlenül nézett körül.

— Ebben a kis kulipintyóban?

Bertalan felnevetett.

— Kulipintyó? Egy egész kis föld alatti város van itt. Ötezer személyes szálloda.

— Ja úgy, ez a kulipintyó csak a szálloda manzárdja.

— Ügy valahogy, kedves direktor. Most pedig csatoljuk le ezt az átkozott gömböt a fejünkről, mert a házban kondicionált légköri viszonyok uralkodnak.

A köpenyre sincs szükség.

26

Elek István: Merénylet a világűrben Közben mind a tizenkét gép személyzete és utasai összegyülekeztek az épület előtt, s a professzor hangszórón közölte a napirendet. Tekintve, hogy most éjjel két óra van, aludni térnek. Délelőtt tíz órakor találkozás itt, a ház előtt. Két hold ragyogott az égen, s a bejárat mellett a hőmérő -45 fokot mutatott, amikor a Marskolónia aludni tért.

Javában sütött a nap, s a hőmérőben a higanyszál -14 fokig emelkedett, amikor a ház előtti szabad térségen már kilenc óra után gyülekezni kezdtek a bolygó telepesei. Többen közülük először jártak a Marson, s bizony nehéz volt megszokniuk, hogy izmaik használatát a beidegződött mérték harmadára csökkentsék. Itt is, ott is a levegőbe szökkent egy-egy burás fejű alak, s kétségbeesett kalimpálással igyekezett egyensúlyát megtartani, ami csak súlyosbította helyzetét. Egymásnak koccantak a fejek, megbillentek a törzsek, kapálódzva estek egymásra a gyakorlatlanok. Mások — a gyakorlottabbak — kiterjesztett karral nagyokat szökkentek; ügyesen egyensúlyozva, s egy-egy ugrással három méter magasban ötméternyi távolságra is eljutottak. Csodálkozás, kacagás és sikongás zaja verte fel a teret.

Amikor Bertalan professzor termetes alakja megjelent az épület kapujában, már feketéllett a környék a sok embertől.

— Hogy aludt, direktor úr? — szólt oda Humboldtnak, aki két lépéssel arrébb a leltáríveket tanulmányozta.

— Nagyszerűen, professzorkám. Csak kétszer estem ki az ágyból.

Bertalan nagyot nevetett:

— Látja, így jár az, aki álmában dobálja magát.

— Annyi baj legyen! — vágta rá hunyorítva a potrohos ember. — Hála a Marsnak, nem ütöttem meg magam, hiszen itt csak 37 kilót nyomok!

Az első két napon az űrhajók rakományát rakták ki, és berendezték a szerelőműhelyt. A termelés a harmadik napon kezdődött meg.

A kísérleti bánya mintegy öt kilométernyire volt a légikikötőtől. A szerelőműhelyben összeállított atom-mobilok szállították a bányászokat az egyelőre még emberi erővel működő üzembe.

A táj földi szemmel sivárnak látszott. A tág horizonton körös-körül sehol egy fa, amely árnyékot vetett volna. Az épület előtt óriási, sík térség nyílt, melynek jobb szegélyén, az épülettől mintegy másfél kilométernyire a világítótorony emelkedett. Balra két űrhajóindító torony ágaskodott a magasba. Az épület és a raktárak mögött dombos vidék kezdődött, melyet félkör alakban középmagas hegylánc zárt le a távoli látóhatáron. A síkságot vörhenyes kvarchomok borította, s a dombokat vastagon bevonta a moha és a zuzmó.

A bányában ércfejtés folyt. A fémekben rendkívül gazdag érc vasat, ólmot, wolframot, molibdént és könnyűfémeket tartalmazott. A kifejtett érc szállítószalagon ment az előkészítőbe, majd az olvasztóba, s az így nyert tiszta fém került a raktárakba.

A nehézségek a szállítószalagnál kezdődtek. Már a harmadik napon váratlanul leállt. A műszaki ellenőrző csoport azonnal kiszállt a helyszínre, de semmiféle műszaki hibát nem talált. A berendezés kifogástalan volt, a szerelés is. Nem leltek magyarázatot a hibára. S amint ott tanakodtak, a szállítószalag egyszerre megindult. Minden külső beavatkozás nélkül, magától.

27

Elek István: Merénylet a világűrben Egyre

gyakrabban

ismétlődtek

az

efféle

megmagyarázhatatlan

furcsaságok. Mindenütt, ahol szállítószalagok vagy szíj ás áttételek működtek, bekövetkeztek ezek a váratlan üzemzavarok.

— Professzorom, valami hiba van a számítás körül — mondta egy este Bertalannak Humboldt. — Egyre csökken a termelés.

Bertalan a főmérnököt faggatta:

— Mi a csoda van ezekkel az áttételekkel?

— Nem csoda ez, Ágost bátyám — felelte a kísérleti bányaüzem fiatal főmérnöke. — Egyszerűen hideg van. Éjszakánként nem ritka a —70 fok sem.

— No és? Fáznak a gépek?

— Nem a gépek fáznak, hanem az olaj. Megcsomósodik, s egy-egy rög elakad. Embólia. Ha felszívódik, nincs baj, a szerkezet újra működik, de ha eldugaszolja a főbb járatokat, megette a fene.

Bertalan homlokán ráncba futott a bőr.

— Hogyan lehet ezen segíteni? Preparálni az olajat?

— Ennél fagyállóbbá már nem tudjuk tenni. Ellenben preparáljuk az éghajlatot.

A professzor a főmérnök szemébe nézett. — Mesterséges nap? —

kérdezte lassan.

— Igen — mondta rá nyomatékkal a másik.

Azután az anyagvizsgáló laboratóriumból kezdtek érkezni a kedvezőtlen hírek:

— Egyre nő az anyaghiba-százalék.

Bertalan az ércfeldolgozás technológiájának a fogyatékosságaira gondolt.

— Nem kielégítő a megmunkálás talán?

— Szó sincs róla — mondta a laboratórium vezetője. — Egyszerűen nem bírja ezt a nagy hőmérséklet-ingadozást. Hajszálrepedések keletkeznek az anyagban,

— Fűtsük a raktárakat?

— Az sem óvná meg a nyersvasat a strukturális korróziótól. Óhatatlan, hogy rakodás és szállítás közben ne érintkezzék a külső levegővel.

Alig telt bele három hét, s a kolónia egészségügyi vezetője kopogtatott Bertalan professzor dolgozószobájának ajtaján.

A professzor felkelt íróasztalától, s az orvos elé sietett.

— Csakhogy önt is látom egyszer, kedves kollégám! Jöjjön, meséljen: jót tett-e a Naprendszer pionírjainak a levegőváltozás?

— No, telitalálat! Éppen ezért jöttem. Nem tesz jót!

Bertalan elkomolyodott:

— Hogyhogy?

— Úgy, hogy ez a nagy hőmérséklet-ingadozás fékezően hat a belső

elválasztása mirigyek működésére. Hogy a szakáll és a köröm lassabban nő, az még csak hagyján, de már most is sok az emésztési panasz, és félő, hogy végül is a szervezet vegyi egyensúlya sínyli meg a dolgot. Egyeseken már tíz nap után a pajzsmirigyműködés elégtelenségének a tünetei mutatkoztak, s úgy látszik, a lakóhelyiségeknek és a munkahelyek zömének kondicionálása nem küszöböli ki teljesen a hőingadozásnak és a Nap gyengébb ultra- és infrasugárzásának kedvezőtlen hatását.

Bertalan elgondolkozva hallgatta a doktor beszámolóját.

28

Elek István: Merénylet a világűrben

— Itt van például Grinson esete — folytatta az orvos. — Erős, egészséges harmincéves fiatalember. Törzslapja szerint szervezete kifogástalan, ellenálló-képessége átlagon felüli, soha semmiféle rendellenességet nem tapasztaltak nála. A legutóbbi általános szűrővizsgálat eredménye is teljesen negatív volt. Ennek alig két hónapja. A minap panaszkodik, hogy mindene viszket. Egész nap csak vakaródzik. Megnézem bőrgyógyászatilag, kifogástalan; ideggyógyászatilag, kifogástalan; semmiféle külső ingerület jelenléte nem mutatható ki. Mi lehet ez? Megvizsgálom az anyagcseréjét —

hát mit gondol, professzor? Hasnyálmirigy-pangás! A pancreás-reakció fele a normálisnak. Mi lesz ebből? Diabetes! Már most kéttized százalék a vércukra!

Az orvos elhallgatott. Úgy lihegett, mintha a bányától idáig futott volna.

Bertalan elgondolkozva forgatta kezében ceruzáját.

— Grinsont a legközelebbi űrhajóval hazaküldjük — szólt. — Tapasztalt más kóros elváltozást is, kollégám?

— Eddig még nem.

— Lát valami közvetlen veszélyt?

— Nem, professzor, közvetlen veszélyt nem látok. De helyesnek tartanám, ha a kolónia tagjait félévenként váltanák. Félő, hogy hosszabb itt-tartózkodás károsan befolyásolja a szervezetet.

A professzor elkomorodott. A kolóniát nem lehet ilyen sűrűn váltani. Ez hátráltatná a folyamatos munkát.

Sokáig töprengett, ceruzájával meg-megkopogtatva az asztal lapját. Az orvos némán állt előtte; még mindig zihálva lélegzett.

Végül a professzor döntött:

— És ha a hatvanfokos ingadozást a felére csökkentjük — szólt —, helyrebillen a szervezet vegyi egyensúlya?

Az orvos felemelte a mutatóujját:

— De nem holmi kondicionálással!

A professzor elmosolyodott:

— Nem, kollégám. Mesterséges nappal.

Az orvos szeme megcsillant:

— Az más. Az bizonyára megoldja a kérdést.

— Jól van hát. Megteszem a javaslatot a Bizottságnak.

29

Elek István: Merénylet a világűrben

GYŐ ZZÖN AZ IGAZSÁG!

Leon Curzos harciasan kopogott a szenátor szobájának ajtaján. Kis fekete bajszát mérgesen mozgatta, mert az a lóképű Dickson megint felbosszantotta. Az előcsarnokban találkozott vele, s újból elkezdte a régi nótát! Hogy ő csak arra jó, hogy dolgozzon, egy vasat se lát soha, hol marad a jutalom?! Miféle jutalom? Hát a politikai meggyőződés, az semmi? Ostoba fráter!

— Bejöhet! — hallatszott bentről. Simpson a kopogásról megismerte Curzost.

A dühös kis ember belépett.

— No, mi van, Curzos? — szólt a szenátor, aki szivarozva ült a sarokban terpeszkedő hatalmas íróasztala mögött.

Curzos mérge elpárolgott, s katonás hangon jelentette főnökének:

— Újabb anyag jött Baxtertől.

Simpson tekintete megélénkült.

— Írás vagy üzenet?

— Üzenet. Tájékoztató jelentés a termelés és szállítás alakulásáról.

— No és? Nőnek a raktárkészletek a Marson?

— Nőnek, szenátor úr.

Simpson elgondolkozott. Néhány másodpercnyi töprengés után felemelkedett helyéről, és a szoba közepén álló fotelekhez ment. Az egyikbe beleereszkedett, ugyanakkor baljával a másikra mutatott.

— Üljön le, Curzos. — Elővette a szivartárcáját, és megkínálta: —

Gyújtson rá!

Curzos felugrott, katonásan haptákba vágta magát, és kivett egy szivart a feléje nyújtott tárcából. Aztán visszaült a karosszékbe.

— Ide figyeljen, Curzos — mondta most Simpson, sűrű füstfelhőbe burkolózva. — Elérkezett az ideje, hogy megindítsuk Bertalanok ellen az eljárást. Ehhez azonban mindenkit mozgósítani kell, aki hajlandó ellene vallani. Minél több tanúra van szükségünk, érti? A koronatanú Baxter lesz, aki a saját szemével látta azt a bizonyos jegyzőkönyvet. De a vádat minél több oldalról alá kell támasztani. Érti?

Curzos, mintha parancsot ismételne, úgy felelte:

— Értem, szenátor úr.

— Nos, Curzos — folytatta Simpson, baljával megdörzsölve lapályos orcáját —, a következő időkben fokozottan számítok magára. Lesznek majd feladatai a Hold-bizottságban is, most azonban egy más természetű és rendkívül fontos megbízást adok magának.

— Igenis, szenátor úr — biccentett Curzos. Merev, egyenes gerinccel ült a karosszékben, a szenátor felé fordulva. A szivart még mindig a kezében tartotta.

— Beszélnie kell Ramón Gonzalesszal. Tudja, ő volt a lap budapesti tudósítója a Mars-kutató Bizottság tavalyi ülésszaka idején.

Curzos megint biccentett:

— Tudom, szenátor úr — és fokozott figyelemmel meredt főnökére.

— Nos hát ezt a Gonzalest rá kell vennie, hogy tanúskodjék Bertalan ellen, érti? Emlékeztetni kell őt mindarra, amit Moszkvában gyanúsnak talált

— hiszen tudja, maga is olvasta Baxter jelentését!

Curzos pillanatig gondolkozott, azután rábiccentett: 30

Elek István: Merénylet a világűrben

— Tudom, szenátor úr. Emlékszem rá.

— Jól van, Curzos. Szóval felidézi azokat a dolgokat az újságíró emlékezetében, aztán a lelkére beszél. A hazafiasságára hivatkozik, az igazságszeretetére..., különösen az utóbbira, érti? Az jobban hat rá. De hiszen okos ember maga, nem kell mindent a szájába rágnom!

Curzos esetlenül elmosolyodott, mintha a dicséret miatt szégyenkeznék.

A mosoly valami torz fintorba gyűrte arcát. Simpson elfordította róla tekintetét, és úgy folytatta:

— Szóval megmondja neki, hogy további bizonyítékok merültek fel Bertalan és Skjöldfold ellen, amelyek most már kétségtelenné teszik bűnös szándékaikat; beszél a Mars raktáraiban felhalmozódó titokzatos készletekről és így tovább. Addig puhítja, amíg kötelező ígéretet nem tesz, hogy hajlandó tanúvallomás formájában alátámasztani a vádat. De engem ne említsen, érti?

Nagyon fontos, Curzos, hogy a saját nevében beszéljen.

— Igenis, szenátor úr, a saját nevemben.

— Még valamit, Curzos. Tartson tekintélyt előtte, érti? Maga a Holdbizottság központi titkárságának vezetője, szóval nem akárki! Kellő

méltósággal beszéljen vele, és ne személyesen keresse meg vele a kapcsolatot, hanem valaki — akárki — által, aki a maga titkáraként jelentkezzék nála. Érti? És kéresse magához, a hivatalba.

— Igenis, szenátor úr!

— No, akkor induljon. És ügyesen, okosan járjon el. Mielőbb kérek jelentést!

Curzos felugrott a karosszékből, katonásan összevágta a sarkát, és úgy jelentette:

— Igenis, szenátor úr!

Megfordult, és harcias léptekkel kivonult a szobából. A szivar még mindig ott meredezett a kezében.

Ramón a New York Herald szerkesztőségéből jövet — ennek a lapnak dolgozott Simpsonnal történt szakítása óta — befordult a szálloda kapuján, s egyenesen a cipőtisztító helyiségbe ment. Künn lucskos, sáros idő volt, egész nap esett a havas eső. Amíg a forgalmas fülkében előbb az egyik, majd a másik lábát egy üresen álló tisztítógépbe tartotta, gyorsan átgondolta tennivalóit.

Néhány pillanat múlva már az előcsarnok hatalmas, puha szőnyegén lépdelt a felvonó felé. Amikor szállodai lakása bejárati ajtaját kinyitotta, a váróhelyiségben egy csapott vállú, vékony, magas fiatalember emelkedett fel suta mozdulatokkal az egyik karosszékből. Hosszú, keskeny feje s arcának megnyúlt vonásai önkéntelenül lófejet juttattak eszébe.

Ki lehet ez az ember? — futott át Ramón agyán a gondolat, míg a némán és feszélyezett mozdulatlanságban álló embert nézte.

— Jó napot! — szólt rá végül hívatlan vendégére.

— Jó napot kívánok! — dadogta most az elfogult idegen, és meghajtotta magát.

Ramón Gonzales kezét nyújtotta:

— Mivel állhatok rendelkezésére?

— Tom Dickson vagyok — mondta ez komikusan mély, dörmögő hangon.

— A Hold-kutató Bizottságtól jöttem, Leon Curzos úr megbízásából.

31

Elek István: Merénylet a világűrben

— Leon Curzos?... — kérdezte Ramón, s gondolkozott, hogy hallotta-e már ezt a nevet.

— A titkár úr arra kéri a tudósító urat — folytatta Dickson —, hogy holnap délelőtt tessék őt felkeresni a hivatalában.

— Igen? És mit óhajt tőlem a titkár úr? — kérdezte kissé rosszallóan.

— Bizalmas ügy, de rendkívül fontos és sürgős. Ezt üzeni a titkár úr.

Ramón elcsodálkozott.

— Bizalmas? Ugyan, ugyan, miféle bizalmas ügyem van nekem a Holdbizottsággal?

— Azt én nem tudom, kérem, én csak Curzos úr titkára vagyok...

— A titkár úr titkára? — mosolyodott el Ramón.

—... és a titkár úr lelkemre kötötte, hogy mondjam meg a tudósító úrnak, hogy rendkívül fontos ügyről van szó.

— No, jól van, Dickson úr, mondja meg a főnökének, hogy holnap a déli órákban felkeresem.

— Igenis, kérem, megmondom. — S a furcsa látogató suta fejhajtás után kiódalgott a szobából.

Ramón elgondolkozva nézett a nyitva hagyott ajtóra. Mi a csuda lehet ez a fontos ügy, amelyik méghozzá bizalmas is? Eh, majd meglátjuk holnap! —

hessegette el a gondolatot, s bement a szobába.

A Hold-kutató Bizottság központi irodáinak az épülete az Eleventh Circus és az Iron Lane sarkán emelkedett. Kéttornyos, széles homlokzatú épület volt, tornyaiban a Hold-településsel állandó kapcsolatot tartó űrtávíró állomások működtek.

A gépportás a tizedik emelet huszonkettes szobába irányította Ramónt.

Amikor a felvonóba lépett, határozottan érezte, hogy kíváncsiságába valamelyes izgalom, szinte félelem vegyül. Mit akarhatnak itt tőle? „Bizalmas ügy" — ez motoszkált minduntalan a fejében.

A tizedik emeleten kiszállt és körülnézett. Lám, éppen a szemközti ajtó a huszonkettes.

Titkárság — ez a tábla függött az ajtó felett.

Ramón kopogott, majd benyitott. Első pillanatban azt hitte, valamiféle gépteremben van. Jobbra, balra és szemközt különféle gépezeteket látott. Az ablak előtti íróasztal mellett egy fiatal, szőke leány ült.

— Leon Curzos urat keresem — mondta neki az újságíró.

— Kit jelenthetek, kérem? — kérdezte udvarias szolgálatkészséggel a kis irodista.

— Ramón Gonzales keresi.

A leányka jelentette asztali készülékén, majd a jobb oldali ajtóra mutatott:

— Tessék, kérem, befáradni. A titkár úr várja önt.

Ramón közepes nagyságú, jól berendezett szobába lépett. A párnázott ajtó arra vallott, hogy itt bizalmas beszélgetéseket szoktak folytatni. Egy fekete bajuszos, alacsony férfi állt fel az íróasztal mögül, és elébe sietett.

— Jó napot kívánok, Gonzales úr. Örülök, hogy hitelt adott titkárom, szavainak. Kicsit félszeg gyerek, de derék fickó. Helyezze magát kényelembe, uram, nézze, ez egy kitűnő karosszék, ebbé szoktam én is ülni, ha kicsit pihenni akarok. Mert hát az ember bizony kifárad öt óra alatt!

Képzelje el, Gonzales úr, reggel tíztől délután háromig egy helyben ülni és egyfolytában dolgozni! Mit is tudják azt önök, újságírók, milyen az az íróasztali munka! Ha tudnák, több szót szentelnének a munkaidő kérdésének.

32

Elek István: Merénylet a világűrben Szerintem helyes és igazságos lenne négy órára leszállítani a kötött munkaidejűek napi szolgálatát. De hát az igazságért meg kell küzdeni, nem gondolja, Gonzales úr?

Ramón közben leült a felkínált karosszékbe, és csak hallgatta az ismeretlen ember szóáradatát. Találgatta, hová is akar kilyukadni. Úgy érezte azonban, hogy az egyenesen neki szegezett kérdésre mégiscsak illik felelnie.

— De igen, minden bizonnyal... — mondta óvatosan.

— No, hát nagyon örülök, hogy ebben az alapvető kérdésben egyetértünk. Akkor hát nyert ügyünk van, Gonzales úr.

— Hogyan? Miről van szó tulajdonképpen, titkár úr?

Curzost vendégének kérdése kibillentette a beszélgetés előre elképzelt és kidolgozott kerékvágásából. Hiszen Simpson szenátor tegnap délutáni utasítása óta mást se tett, mint a mai találkozásra készült, Minden szót megtervezett, megrágott, bemagolt. Alaposan begyakorolta mondókáját, hogy fesztelenül tudjon majd csevegni. De most zavarba jött, s majdnem jóvátehetetlen baklövést követett el:

— Simpson szenátor úr...

Nem tudta folytatni, mert vendége felpattant.

— Mit akar a szenátorral?! — kiáltott Ramón. — Nem vagyok rá kíváncsi!

— És az ajtó felé indult.

Curzos ijedten ugrott fel székéről, és elkapta a fiatalember karját.

— Ne tessék elmenni, kérem — szólt izgatottan. — Tessék meghallgatni, kérem... Nem akarok én semmit a szenátor úrral. Á magam nevében akarom felkérni valamire önt. Tessék leülni, kérem.

Ramón hirtelen felindulása alábbhagyott. Néhány pillanatig gondolkozott, majd visszaült a helyére.

— Miről van szó?

Curzos összevonta szemöldökét, és mély lélegzetet vett.

— Önt mi, újságolvasók és a tudomány munkásai, úgy ismerjük, mint az igazság bajnokát, aki nyitott szemmel jár-kel a világban. Bizonyára élénken emlékezetében vannak még tavalyi moszkvai tartózkodásának emlékei, többek között azok a visszás tapasztalatok, amelyek az ön szemében is joggal a gyanú árnyékát vetették bizonyos személyekre.

— Titkár úr Bertalan professzorra céloz? — kérdezte Ramón.

— Eltalálta, uram! Ez is mutatja, hogy emlékei nem múltak el nyomtalanul.

— És mit kíván tőlem? Hogy jelentsem fel a professzort?

Ramón már megint olyan kérdést tett fel, amely néni szerepelt Curzos előzetes terveiben. Kénytelen volt jónéhány előre kigondolt mondatot átugrani, és rögtön a tárgyra térni:

— A feljelentés Bertalan professzor és Skjöldfold miniszter ellen már megtörtént. Önt csupán arra kérjük, azazhogy kérem — javította ki magát —, hogy adott esetben, ha erre felhívják, moszkvai tapasztalatai alapján szíveskedjék tanúvallomást tenni.

Ramón elgondolkozott. Nem is hallotta, mit beszél a másik — Curzos most mondta el mindazt, amit Simpson a szájába rágott: igazságról, hazaszeretetről, növekvő raktárkészletekről, új terhelő bizonyítékokról beszélt

—, hanem lelki szemei előtt lepergette a moszkvai utat. Mi tagadás: messze került már az akkori dolgoktól. Annyi új élmény, új benyomás érte, hogy fel kellett elevenítenie magában pesti emlékeit, a Mars-kutató Bizottsággal kapcsolatos újságírói munkájának részleteit. Hogy is volt?

33

Elek István: Merénylet a világűrben S míg Curzos mondta a magáét, Ramón gondolkozott.

Percekig tartott ez az egyoldalú beszélgetés. Akkor Ramón hirtelen megszólalt:

— Nos hát győzzön az igazság!

Curzos éppen egy kacifántos mondat kellős közepén tartott. A közbeszólás megállította a beszédben.

— Parancsol? — kérdezte, kizökkenve a folyamatosságból.

Ramón felemelkedett, és a kezét nyújtotta, búcsúzásként:

— Ha a bíróság hozzám fordul, elmondom majd moszkvai benyomásaimat. Ezt kívánta hallani tőlem, ugye?

A kis fekete ember szeme felragyogott:

— Ezt, uram, ezt! Örülök, hogy sikerült meggyőznöm önt állampolgári kötelességéről.

„Ostoba!" — gondolta magában Ramón. Megvárta, amíg a titkár örvendező rázogatás után elengedte kezét, azután szó nélkül megfordult, és elhagyta a helyiséget.

„Ostoba fráter! — mondogatta magában még a felvonóban is. — Úgy látszik, Simpson embere. Ilyen alakokkal veszi körül magát a szenátor! No de hát engem a szenátor nem érdekel, ez a mitugrász még kevésbé, engem csak az igazság érdekel: valóban készülnek-e odaát valami zsiványságra vagy sem? Ha készülnek, megérdemlik, hogy a Jogügyi Főhatóság a körmükre koppintson, ha nem, majd kiderül az igazság!"

Kilépett a liftből, s pillantása a szemközti órára esett: két óra lesz öt perc múlva. No, van hát még ideje arra is, hogy bekapjon néhány falatot.

Elhatározta, hogy ma nem a szállodában ebédel, hanem az újságíróklub reprezentatív éttermében. Már hónapok óta készül oda, s most úgyis a közelében van.

Derűs, enyhe idő volt, csütörtöki kora délután, ragyogóan sütött a téli nap az égen. A forgalmas Eleventh Circuson gyalog sétált el a Worldpeace Square-re, ahol az étterem volt. Alig lépett be a pálmafákkal díszített, gyönyörű, tágas helyiségbe, az egyik közeli asztaltól ismerős hang szólt rá:

— Halló, Ramón!

Nagy darab, mosolygós arcú fiatalember közeledett feléje, kitárt karral.

— Cramer! — ismerte fel Ramón, s örömmel sietett hozzá. — Szervusz, Dinny! Hát te hogy kerülsz ide?

Sokáig rázták egymás kezét.

— Hazaruccantam, hogy szippantsak néhányat ebből a jó friss hazai levegőből. Találkozol itt valakivel?

— Nem én, csak úgy kapásból ugrottam be ebédelni, mert itt jártam a közelben.

Dinny megörült:

— No, jól van akkor, pajtás, gyere, ülj az asztalomhoz, mert én meg, úgy látszik, éppenséggel téged vártalak.

Ramón elnevette magát:

— Egyedül vagy?

— Egyedül.

Leült Dinny asztalához, megnézte az étlapot, és az „asztali géppincér"-től ebédet rendelt. Azután régen nem látott barátjához fordult:

— Mi van a jó öreg Európában?

Dinny egészséges, pirospozsgás arca egyetlen nagy mosoly volt.

34

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hát jól elrontottad az örömömet, hallod-e?

— Én a tiedet? — csodálkozott Ramón.

— Te, hát! Nem sokkal azután, hogy Moszkvában elváltunk egymástól, a lapom Budapestre helyezett. Azt hittem, hogy együtt fogunk dolgozni. Hiába kerestelek. A klubban azt mondták, elutaztál, nem tudják, mikor térsz vissza.

Én meg csak vártam, vártam, de te nem jöttél.

— Nem hát — közölte Ramón hetykén —, mert otthagytam a lapot!

— Miért, mi történt?

— Összezördültem az új főnökömmel. Más lapnak dolgozom már ötödik hónapja.

— Gondoltam, hogy valami történhetett — mondta Dinny —, mert egy idegent mutattak nekem mint az American Star tudósítóját. Valami tenyérbemászó, hullámos hajú alak dolgozik most a lapnak.

— Nem tudod, hogy hívják?

— Ha jól emlékszem, Buggster vagy valami hasonló. Azt mondják, Bertalan professzor tanítványa volt, s állítólag ő hozta be a laphoz.

Ramón rendkívül meg volt lepve.

— Douglas Baxter! — kiáltott. — Jól ismerem. A Csillagászati Egyetem harmadéves hallgatója volt. Bertalan hozta be a laphoz? — Ezen elgondolkozott.

A kis szekrényke mellettük jelzett. Kivették az ételt, és mindketten nekiláttak.

— Egyébként tudod, hogy a professzort feljelentették a Világkormánynál?

— szólt most Ramón.

Dinny elképedt.

— Hogy mondod? — kérdezte. — A professzort?

— Igen, a professzort — erősítette meg Ramón. — Éppen az imént hallottam, méghozzá első kézből.

35

Elek István: Merénylet a világűrben

— És miért?

— Mars-manipulációk miatt. Emlékszel, már Moszkvában is tapasztaltunk gyanús jeleket. Most meg ez a Baxter-dolog... Hát miért „hozta be" a laphoz, mi? Nyilván, hogy eltávolítsa az egyetemről! Érted?

— Nem, nem értem — jelentette ki nyomatékosan Dinny. — Egyáltalán, ezek a gyanúsítgatások felháborítóak! Hogy lehet ártatlan embereket így meghurcolni? Ezt a Baxtert meg biztosan az az új főnök vette oda. Nem kell minden hazugságnak felülni! Abból az alakból amúgy sem nézek ki egy tisztességes szándékú mozdulatot sem.

Ramón kénytelen volt igazat adni barátjának. Neki sem volt valami rokonszenves az a fickó. De hát mégis...

— Te világéletedben hiszékeny voltál, Dinny. Azt gondolod, mindenki olyan becsületes, mint te?

— Dehogy gondolom, pajtás! Erre a Baxterre például a kutyámat nem bíznám rá, de Bertalan professzort olyan makulátlannak tartom, mint téged vagy magamat.

Elfogyasztották az ebédet, a tányért és az evőeszközt aztán betették a szekrénykébe. Az asztalon csak egy kis üveg bor és két pohár maradt.

Koccintottak és ittak.

Fél négykor Ramón felállt.

— Mennem kell, Dinny. Négy órára fontos televifon-hívást várok.

Elbúcsúztak.

— Én még megiszogatom a maradék bort — mondta Cramer. — Örülök, hogy láttalak!

Kezet ráztak, s Ramón eltávozott.

36

Elek István: Merénylet a világűrben

A VÉGZETES BETŰ

Leon Curzos szokatlanul ingerülten érkezett a hivatalába. A titkárnője nem ült a helyén, ezért később beszólította, és alaposan lehordta:

— Mit képzel, tulajdonképpen miért tartom itt magát, szobadísznek?

Még arra sem jó, hiszen soha sincs a helyén!

Szegény teremtés azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szótlanul végighallgatta főnökét, azután kiment a szobából.

— Bal lábbal kelt fel az öreg — mesélte később egy fiatal kollégájának, aki napjában többször is meg szokta látogatni.

— Megint leszidott? — kérdezte a fiatalember, s puha haját hátrasimította a homlokából. — Na megállj, te Napóleon-imitátor, majd én rád ijesztek!

Ezzel a telefonkészülékhez nyúlt.

— Mit akarsz, Jacky? — rémült meg a lány, és rátette kezét a kapcsolóra.

— Felhívom, mintha az elnök beszélne, és alaposan lehordom —

mondta a szőke fiú, és a lány keskeny kis kezét erőszakkal eltávolította a készülékről.

— Jaj, Jacky, rájön, és akkor végünk van! — ijedezett a leány.

— Bízd csak rám, Kitty, civilben hangutánzó vagyok — tréfált a fiú és nevetve megnyomta a kapcsolót.

Curzos asztalán jelzett a készülék.

A

titkárság

vezetője

éppen

falatozott.

Bosszantotta,

hogy

megzavarják fontos tevékenységében, sokáig hagyta jelezni a telefont, de végül is tudomást kellett vennie róla. Bekapcsolta a készüléket.

— Mi az, Curzos — hallatszott a hangdobozból Richárd J.

Campbellnek, a Hold-kutató Bizottság elnökének jellegzetesen kimért hangja —, ön nem zavartatja magát a telefon csöngetésétől? Vagy talán álmából ébresztettem?

Curzos ijedtében azt sem tudta, mit mondjon. Először is gyorsan le kellett nyelnie a szájában levő falatot, hogy egyáltalán beszélni tudjon.

— Nem, dehogy..., elnök úr — dadogta teli szájjal, nagyokat nyelve közben.

Jacky a titkár hangjából észrevette, hogy Curzost evés közben érte a hívás.

— Ja vagy úgy, táplálkozásában zavartam meg. Mondja, Curzos, maga nem ismeri a hivatali rendtartást? Mert ha nem ismeri, szívesen felolvasom magának.

Curzos iszonyú zavarban volt.

— Igenis, elnök úr..., ismerem... — hebegte.

— Na, hát akkor! És mi ez már megint azokkal a jelentésekkel!

Hányszor megmondtam, hogy másnapra legyenek az íróasztalomon!

Curzos agyán hirtelen átfutott: milyen jelentésekről beszélhet az elnök?

— Elnök úr a tudományos főosztály jelentésére céloz?

— Arra, persze hogy arra! — vágta rá odakint boldogan az alelnök.

— Miért tart olyan soká, amíg egy jelentést kézhez kapok? Mert alszunk rajta, igen tisztelt barátom! Vagy a táplálkozás fontosabb talán? Vegye tudomásul: ha még egyszer előfordul, máris szedheti a sátorfáját!

37

Elek István: Merénylet a világűrben Kattant a készülék, az elnök megszakította a beszélgetést.

Curzos gyorsan elcsomagolta az ennivalót, és beszólította Kittyt,

— Mi van a tudományos főosztály jelentésével? — ripakodott rá a leányra.

Kitty meg volt ugyan szeppenve, de azért nem tudott elnyomni egy halvány mosolyt, amely egy pillanatra kiült formás piros szájára.

— Nem tudok róla — felelte halkan. Aztán hozzátette: — Én még nem kaptam meg,

Curzos dühbe jött:

— Nem kapta meg? Hát kinek adtam oda? Talán a grönlandi miniszterelnöknek?!

Kitty illedelmes tartózkodással kérdezte;

— Nem lehet az a titkár úrnál?

— Ugyan, mit beszél! — torkolta le a leányt. De azért kihúzta íróasztala középső fiókját,

A jelentés ott volt.

Kivette, és ingerült mozdulattal odanyújtotta a lánynak:

— Sürgősen sokszorosítani a szokásos példányszámban! Jelentse, ha készen van.

— Igenis, titkár úr — szólt szelíden Kitty, és kiperdült a szobából.

Odakint azután kitört belőle a nevetés. Alig tudott magához térni.

— Meghalok, Jacky, ne csinálj máskor ilyeneket!

A Hold-kutató Bizottság tárgyalótermében rendkívüli értekezlet folyt.

Charles D. Crawter — az Amerikai Államszövetség kormányának állandó képviselője a Világ-korrnány mellett — megbeszélést tartott a Hold-bizottság vezetőségével a Mars-kutató Bizottságnak szállítandó mesterséges nap ügyében.

— Uraim! — mondta. — A Világkormány kérését tolmácsolom: adják át mielőbb a műnapot. Bertalan professzor és Skjöldfold miniszter több ízben sürgette már a szállítást. Én ettől az értekezlettől azt várom, hogy véglegesen meghatározza az átadás napját.

A megbeszélés eredményes volt. Alapos megfontolás után a vezetőség úgy határozott, hogy az átadás május 20-án történik meg oly módon, hogy a Hold-kutató Bizottság kanadai indítótelepéről kilövik a műnapot. Egy hónappal előtte azonban elküldik Moszkvába a mesterséges nap töltetlövedékét a műszaki leírással, amely az üzemeltetési utasítást is tartalmazza.

— Szeretném, ha igen tisztelt vendégünk — mondta az értekezlet végén az elnök — azzal a meggyőződéssel térne vissza Londonba, hogy mi minden igyekezetünkkel teljesíteni akarjuk nagyra-becsült európai kollégáink kérését, íme, bizonyság rá ez a testes dosszié is —

az elnök e szavaknál egy kék iratköteget emelt fel az asztalról —, amely az „L-25" műszaki leírását és üzemeltetési szabályzatát tartalmazza.

Már minden osztályunk ellenőrizte, magam is jóváhagytam, csupán sokszorosításra és továbbításra vár. Nos, a megbeszélést befejeztük, köszönöm, uraim, a megjelenésüket!

Az értekezlet résztvevői felemelkedtek helyükről, és megindultak a kijárati ajtó felé. Az elnök kikísérte vendégét az elnöki titkárság szobáin át a folyosóig, s ott szívélyesen elbúcsúzott tőle, majd viszatért a 38

Elek István: Merénylet a világűrben szobájába, és íróasztalához ült. Elővette az imént emlegetett kék dossziét, és a benne levő iratok tanulmányozásába mélyedt. Később kiszólt a titkárnőjének, és kérte, hogy hívják fel hozzá Leon Curzost, a titkársági osztály vezetőjét.

Nem telt bele három perc, s belépett a kis fekete ember. Nem is lépett, szinte beesett nagy izgalmában az ajtón.

— Parancsoljon, elnök úr, a jelentés — hadarta, és egy nagy halom iratot nyújtott boltozatos homlokú főnöke felé, aki a dossziéból feltekintve ráemelte szemét.

— Miféle jelentés? — kérdezte az elnök.

— A tudományos főosztály legutóbbi jelentése. Méltóztatott sürgetni..., kérem, nem nálam feküdt…, igazolhatom...

— Legyen szíves, adja át a titkárságon, ők már tudják, mit kell tenni vele. Most nem ezért kérettem.

— Igenis — mondta katonásan Curzos, kiment, átadta a jelentésköteget, és visszatért az elnök szobájába.

— Kérem szépen, elnök úr — kezdett bele újból a hadarásba —, ez csak egész kivételesen fordult ma elő, méltóztatik tudni, összevesztem a feleségemmel, és nem reggeliztem otthon..., és kérem, én gyomorbajos ember vagyok, méltóztatik tudni, nekem muszáj ennem ilyenkor...

Az elnök egy szót sem értett az egészből. Ő a titkárság vezetőjét azért kérette magához, hogy kinyomtatásra átadja neki a kék dosszié tartalmát, s ez az ember összehord itt neki hetet-havat. Kezdte elveszíteni a türelmét.

— Kérem, Curzos — szólt rá kimérten —, ne vegye rossz néven, de most nincs időm meghallgatni személyes természetű bejelentéseit.

Nagyon fontos dologban kérettem magamhoz. Kérem, foglaljon helyet.

Curzos leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.

Az elnök két kézre fogva megemelte a kék dossziét.

— Ebben az irattartóban van a Mars-kutató Bizottságnak szállítandó

„L-25" műszaki leírása és üzemeltetési utasítása.

Letette a dossziét az íróasztalra, s pillanatnyi szünet után folytatta, Curzosra emelve tekintetét:

— Ezt az anyagot megállapodás szerint száz példányban sokszorosítanunk kell a Mars-kutató Bizottság részére. Én ebből a célból most átadom önnek a dossziét. Legyen szíves, gondoskodjék a kinyomtatásáról, természetesen ellenőrző példány is kell belőle, az lesz a százegyedik. A kinyomtatott anyag csak az ellenőrző példány jóváhagyása után továbbítható. Érti, kérem?

— Igenis, elnök úr — bólintott Curzos, és a nagyobb figyelem okából összeráncolta homlokát.

Az elnök most fellapozta a dossziét.

— Nyomatékosan a lelkére akarom kötni — mondta —, hogy a legnagyobb gonddal és elővigyázatossággal végeztesse el ezt a munkát. A dolog természete olyan, hogy a műszaki leírás és az üzemeltetési utasítás is tele van tűzdelve számokkal és képletekkel. Az egész anyag használhatósága azon múlik, hogy milyen gonddal végzik a sokszorosítást.

— Igenis, elnök úr — bökött újra a fejével Curzos, és még jobban összevonta szemöldökét.

39

Elek István: Merénylet a világűrben

— Különösen felhívom a figyelmét — folytatta az elnök — az üzemeltetési utasítás adatszerűségeire. Ezek közül is egy képletre, amely a töltetbe helyezendő robbanófolyadék összetételét adja meg. —

Az elnök fellapozta a gépirat egyik oldalát, és Curzos felé tartotta. —

Nézze, külön be is kereteztem, és egy betűt benne piros irónnal aláhúztam. Ez az N betű tízezer ember életét jelenti. Azért mondom, hogy tízezer emberét, mert tudomásom szerint most ennyiből áll a Marskolónia. De ha májusig felemelkedik húszezerre, akkor húszezer ember életét jelenti. Ha százezerre, akkor százezerét! Érti, kérem? Ha ez az egy betű véletlenül kimaradna a képletből, a mesterséges nap felrobban, és a Mars-kolónia szénné ég. Szóval ezért mondom, hogy emberfeletti gonddal kell eljárniuk. És még egyszer megismétlem: az anyag nem hagyhatja el az épületet, amíg az ellenőrző példányt a főosztályvezetők és

jómagam

alá

nem

írtuk.

Nos,

tessék,

számítok

a

lelkiismeretességére.

Az elnök átnyújtotta a kék dossziét. Curzos székéről felugorva összevágta a sarkát, és átvette a fontos anyagot.

— Bízhat bennem, elnök úr! — szólt, majd mint a katona, aki parancsot ismétel, hozzátette: — Százegy példányban, igenis!

Megfordult és indult. Már az ajtóban volt, amikor az elnök utána szólt:

— A kész anyagot majd az üzemi főosztálynak legyen szíves átküldeni, ők majd a töltetlövedékkel együtt továbbítják Moszkvába.

— Igenis, megértettem, az üzemi főosztálynak! — hadarta Curzos, és mivel az elnök nem szólt többet, kilépett az ajtón.

Leon maga sem tudta, miért, de nagyon izgatott lett. A kék irattartót két kézzel fogta, s maga elé tartva sietett vele végig a folyosón. A felvonóban meg is kérdezték tőle:

— Mi az, Leon, a miniszteri kinevezésedet viszed ebben a dossziéban?

A szobájában azután megnyugodott kissé. Felnyitotta az irattartót, és olvasgatni kezdte a műszaki leírást. Bizony édeskeveset értett belőle.

A működési elvek kifejtése után a mesterséges nap szerkezetének ismertetése következett, majd az egyes alkatrészek tüzetes leírása. A szöveget rajzokkal, levezetésekkel, táblázatokkal és képletekkel tűzdelték meg. Az üzemeltetési utasítás már több érdekességet tartalmazott Curzos számára.

Megtudta belőle, hogy a mesterséges nap üzembe helyezése oly módon történik, hogy az űr előre meghatározott pontján a műnap találkozik a töltetlövedékkel, ez behatol amabba, ott felrobban, és elindítja azt a láncreakciót, amely a műnapot hősugárzóvá változtatja. A műnapot a Földről indítják el kozmikus útjára, a töltetlövedéket azonban arról az égitestről, amely körül a mesterséges napnak keringenie kell.

„Tehát a Marsról" — tette hozzá gondolatban Curzos, és élénk érdeklődéssel továbblapozott. A töltet — olvasta — rétegesen egymásra helyezett különféle szegmentumokból áll, magja az úgynevezett robbanófolyadék, amely bomló vegyület, s így csak közvetlenül a töltet kilövése előtt készíthető el. S itt következett az a bizonyos képlet, amelyre az elnök külön is felhívta a figyelmét.

40

Elek István: Merénylet a világűrben Curzos merően nézte a pirossal körülkerített, titokzatos betű- és számhalmazt, a kabbalisztikusnak tűnő, háromszor aláhúzott N betűt.

Szeme előtt már régen összefolytak a számok és a betűk, s ő még mindig az előtte fekvő papírlap közepére szegezte tekintetét. Közben gondolatai messze kalandoztak.

A marsbeli laboratóriumot látta maga előtt. Szorgos kezek munkálkodnak a szintetikus anyagokból készült eszközök és műszerek között. Készítik a robbanófolyadékot. Előttük az üzemeltetési utasítás, azon az oldalon van fellapozva, ahol a folyadék, képlete olvasható. Most magas, vállas férfi lép a helyiségbe, barna szakáll fedi az állat. A benn foglalatoskodók örömmel üdvözlik, ő megkérdezi, hogy készen lesz-e időre a robbanófolyadék.

Előírás

szerint

haladunk

professzor

úr!

feleli

a

laboratóriumvezető. — Öt óra huszonöt percre kész.

— Rendben van —: feleli Bertalan professzor. — Csak ügyeljenek rá, hogy hajszálpontosan kövessék az előírást. A képletre különösen vigyázzanak, mert mindannyian itt pusztulhatunk!

— Igenis, professzor úr! — vágja rá a laboratórium-vezető, és a professzor elhagyja a helyiséget.

Most más képre szegeződött Curzos mozdulatlan tekintete. A marsbeli űrhajóindító telepet látta maga előtt. Az egyik kis méretű

kilövőtorony mellett izgatott csoport áll. A torony belsejében, az állványon indulásra kész rakéta ágaskodik, s várja a pillanatot, amikor elrugaszkodhatik űrbéli célpontja felé. A torony vezérlőfülkéjében, órával a kezében Bertalan professzor, s mellette a rakétaindító gépész. Várja a professzor jeladását.

Ez megtörténik, a gépász elfordít egy fogantyút, s a rakéta, belsejében a töltetlövedékkel, elindul űrbéli útjára.

Curzos most az űrt látta maga előtt, s benne a két egymás felé száguldó testet. Az egyik — a nagy — a Földről indult el, s a műnapot röpíti szédítő sebességgel a Mars felé, a másikat — a kicsit — a Marsról lőtték ki, s ez a töltetet szállítja rendeltetési helyére. A találkozási pont előtt, a rakéta váz leválik mindkét szállítmányról, s a töltet iszonyú sebességgel belefut az anyatestbe. Behatol a belsejébe, ott felrobban, és... és... borzalmas detonáció, vörös tűzfelhő izzik fel, gőzoszlop szökik a magasba, majd gombaszerűen szétterjedve ráteríti gyilkos fátyolát a Mars egész északi féltekéjére.

„Érti, kérem? — visszhangzóit most benne az elnök szava. — Ha ez az egy betű véletlenül kimaradna a képletből, a mesterséges nap felrobban, és a Mars-kolónia szénné ég... Érti, kérem?"

Curzos becsukta a dossziét, és az órájára nézett. Fél négy. Magára öltötte kabát ját, a kék irattartót a táskájába tette, és kiment a szobából.

— Mi az, kisasszony, túlórázik? — kérdezte titkárnőjétől, aki még ott ült íróasztala mellett, a szőke hajú fiú társaságában.

— Nem túlórázom, csak beszélgetünk. Gondoltam, talán van valami sürgős kinyomtatnivaló. Be is állítottam az egyik diktapreszt.

Curzos rosszalló meglepetéssel nézett a leányra:

— Miért? Miből gondolta?

Kitty félénken mosolygott, úgy felelte:

41

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hát csak mert az elnök úrnál tetszett lenni. Ilyenkor rendszerint van valami sürgős lemásolnivaló.

Curzos magában kénytelen-kelletlen elismerte, hogy titkárnőjének gondolatmenete helyes volt.

— Ja úgy. De most nincs sokszorosítanivaló — jelentette ki szigorúan. — Menjen csak szépen haza, És maga is, fiatalember. Ez nem találkahely!

Jacky nem felelt Curzos megjegyzésére, de amikor a központi titkárság vezetője kifelé indult, két kézzel szamárfület mutatott utána.

Kittyből majdnem kirobbant a nevetés.

Curzost a felvonóban egy pillanatig foglalkoztatta a gondolat: miért mondta a lánynak, hogy ezúttal nincs lemásolnivaló, amikor van, sőt egy egész dossziéra való anyag vár sokszorosításra? Pedig ez a csitri érti ám a dolgát, ezt az egyet meg kell hagyni! Villámgyorsan diktál, s hibátlanul rakja ki az írásjeleket is. A lány után még soha nem talált hibát a revízió; pontosan és lelkiismeretesen másol.

De Curzos nem foglalkozott tovább ezzel a gondolattal. Most minden figyelmét az új helyzet kötötte le: mitévő legyen? Úgy érezte, élete nagy pillanatához érkezett, de ilyen fontos dologban nem határozhat a főnöke nélkül, A Silver Lane és a Morrison Street kereszteződésénél izgatottan szállt le a légibuszról, és siető léptekkel igyekezett a 116. számú ház felé. Szerencséje volt: Simpson szenátor már a szobájában tartózkodott.

— Na, mi van, Curzos? — szólt, amikor a kis fekete ember belépett.

Curzos szinte dadogott izgalmában.

— Szenátor úr — mondta, és megállt Simpson íróasztala előtt —, ez a... ez a dosszié... tessék megnézni!

A szenátor az elmaradhatatlan szivart ajka kígyózó mozdulatával a szája sarkába tolta, és elvette a felé nyújtott kék irattartót.

— Miért, mi ez? — kérdezte félig csukott szájjal.

— Kérem..., a használati utasítás van benne... — hebegett izgalmában a titkár. — Most kaptam Campbell elnök úrtól.

Simpson kinyitotta a dossziét.

— Ja úgy — szólt —, az „L-25" műszaki leírása. Helyes. Ez is elkészült hát.

Curzos szerfelett izgatott volt.

— Meg a használati utasítás — szólt közbe — tessék csak megnézni...

Simpson továbblapozott.

— Igen, látom — mondta. — Az üzemeltetési szabályzat. Nos jó, Curzos. A maga feladata most az, hogy minél tovább magánál tartsa az anyagot. Halogatni a másolást. Érti?

Curzos még mindig izgatottan topogott a helyén.

— Szenátor úr... — hebegte —, méltóztassék megnézni a... tessék várni, majd megmutatom.

Ezzel a vaskos gépirathoz nyúlt, és fellapozta azt az oldalt, amelyen a vörössel körülhuzigált képlet állt. Odabökött.

— Mi ez? — kérdezte a szenátor.

— Ez a robbanófolyadék képlete — hadarta Curzos —, és ha ebből ezt az egy betűt kihagyjuk, felrobban az egész Mars-kolónia!

Simpson megütközve nézett a felhevült emberre.

42

Elek István: Merénylet a világűrben

— Honnan veszi ezt? — kérdezte.

— Az elnök úr mondta..., utolsó szálig elpusztulnak — hadarta. —

Szénné ég mind... Bertalan professzor is!

A szenátor kivette a szivart a szájából.

— És miért mondja ezt, Curzos? — kérdezte, s szemét a bajszos kis emberré szegezte. Kutató pillantással olvasott a gondolataiban.

Curzos zavartan hallgatott. Nem merte fennhangon kimondani szándékát.

A szenátor tudta, mit jelent ez a némaság.

— Meg van maga őrülve, Curzos?! — ripakodott alvezérére. —

Milyen képtelenségekét forgat a fejében, mi?! Értse meg, a maga feladata most: minél tovább halogatni az átadást. Folyik a vizsgálat, a Főhatóság bármelyik pillanatban elrendelheti a műnap zárolását. Addig kell csak visszatartani a dolgokat, érti?

Curzos dermedten állt — váratlanul érte a szenátor elutasító magatartása. Ő valami óriási, világrengető tettre készül, s a főnöke lehurrogja. Nem, ebbe nem nyugszik bele!

A sötét tekintetű, vézna kis ember kurtára nyesett bajusza megrendült. Lázadónak érezte magát, aki szembeszáll az egész világgal. Elég volt a folytonos parancsolgatásból, utasításból — Curzos tegye ezt, Curzos tegye azt! Most ő mondja meg, hogy mit tegyen, s olyat tesz, hogy belerendül a világ! Nem parancsszóra, nem ám, hanem a saját akaratából!

— Igenis, szenátor úr — felelte szokatlanul higgadt és csendes hangon, s a kék dosszié után nyúlt.

Simpson visszatette szájába a szivart, és az irattartót Curzos felé nyújtotta.

— Tessék — szűrte át a szót a foga között —, akkor hát úgy, ahogyan mondtam. Fektesse el, minél tovább.

— Igenis, szenátor úr — ismételte meg Curzos, és átvéve a dossziét, megfordult, és kisietett a szobából.

Átvágott a kerek előcsarnokon, és a szemközti ajtón benyitott.

Belépett a nappali fényben úszó klubterembe. Az asztalok körül már elég sokan ültek, hangos beszélgetés zaja töltötte be a tágas helyiséget.

Curzos körüljártatta tekintetét a jelenlevőkön, végül megállapodott az egyik asztalnál.

Öten-hatan ültek az asztal körül, és kártyáztak. Curzos odament.

— Dickson — szólt rá a lóképű fiatalemberre, aki az egyik játékos mellett ült, de nem tartott lapot a kezében. Nyilván csak kibicelt. —

Hallod-e, Tom, gyere velem!

Dickson rávetette két komor birkaszemét.

— Mit akarsz már megint tőlem? — dörmögte.

Curzos biztatóan megveregette a hátát.

— Gyere no, nem bánod meg. Fontos dolog, és segítségre van szükségem. Megbízható ember kell hozzá.

— Menj csak, menj, Dicky — biztatták a többiek is.

Örültek, hogy megszabadulnak tőle. Baljós kibic volt.

Dickson lomha mozdulatokkal feltápászkodott, és elindult Curzos után.

43

Elek István: Merénylet a világűrben A szigorú tekintetű kis fekete ember gondolataiba mélyedve szaporázta lépteit a folyosón. A nyurga Tom Dickson lassú tevejárással dülöngélt mellette, két hosszú karja a levegőt kavarta.

— Állami ügy — bökte oda Curzos a lóképűnek, amikor rájuk csukódott a felvonó ajtaja, s a lift megindult lefelé. Azontúl végig az úton egy szót sem szólt, amíg csak be nem léptek a Hold-kutató Bizottság székházának kapuján. A kapu felett hatalmas óra mutatta az időt.

— Fél öt — szólt Curzos.

— Még süt a nap. Vége a télnek — morogta Dickson.

— Száztizenkét oldal — folytatta a másik, mintha hangosan gondolkodnék. — Ha megszakadok, akkor sem tudok egy óra alatt többet diktálni, mint húsz oldalt. Az öt és fél óra. Ugyanennyi a visszaolvasás. Az tizenegy óra. Szóval ha jól megy, fél négyre készen vagyunk.

— Egy hónapja ilyenkor már sötétedett — dörmögte Dickson, mintha nem is hallotta volna Curzos szavait.

A tizedik emeleten szálltak ki a felvonóból. A folyosó üres és barátságtalan volt. A hatalmas épületben csend honolt.

Curzos benyitott a titkárság ajtaján.

— Gyere, Dickson — szólt és előrement.

A másik óvakodva nézett körül a teremnek is beillő szobában.

— Ne félj, egyik sem harap! — mondta Curzos a helyiséget szinte megtöltő kisebb-nagyobb gépekre mutatva. — Engedelmes, jámbor jószág ez mind — s gondolatban hozzátette: „Akárcsak te, te birkaszemű!"

Curzos most vizsgálgatni kezdte a gépeket, Dickson pedig hangosan betűzte a hozzá legközelebb eső alkotmány oldalán domborodó feliratot:

— Diktapressz, Tip. 26. Kap. 25 000/h.

— Nyomdagép. Huszonötezer példányt nyom ki egy óra alatt —

magyarázta Curzos. — Száz példányhoz tizenöt másodpercre van szüksége. Nem sok, mi?

A titkárság vezetője azt a gépet kereste, amelyet találékony titkárnője már előre beállított, amikor hallotta, hogy hívatta őt az elnök.

— Ez az! — kiáltott fel az egyik szögletes alakú gépezet előtt. Az egész nem volt nagyobb egy jókora ládánál. Elülső lapján fogantyúk és különféle mutatók meg számlapok jelezték, hogy géppel s nem zománcozott szenesládával van dolguk.

— És mit csinálunk ezzel a géppel? — kérdezte Dickson,

— Hogyhogy mit csinálunk? — förmedt rá a másik. — Diktálunk neki, és a gép százegy példányban kinyomtatja azt a paksamétát ott az asztalon.

— És miért kellek ehhez én? — méltatlankodott dörmögve a lóképű.

— Nézd, Tom — mondta most Curzos olyan hangon, mint a gyengédlelkű kocsis, aki mielőtt ostorhoz nyúlna, szép szóval igyekszik húzásra bírni megmakacsodott gebéjét. — Sürgős és bizalmas ügyről van szó. Ezt az iratot még ma ki kell nyomtatnunk, ezt kívánja a mozgalom és a haza érdeke. Érted, Tom? Te ügyes és megbízható ember vagy, ezért esett rád a választásom. Segítesz nekem az irat kinyomtatásában. Helyes?

44

Elek István: Merénylet a világűrben Dickson nagyot szívott az orrán.

— Jól van — dörmögte —, de veszettül éhes vagyok. Üres gyomorral nem tudok dolgozni.

Curzos meghökkent. Igaz, erre nem is gondolt.

Ő meglesz vacsora nélkül is, de ettől az együgyűtől nem kívánhatja, hogy korgó gyomorral állja itt a sarat hajnalig. Aztán eszébe jutott íróasztalának elemózsiás fiókja, s egyszeriben megnyugodott.

— Gyere — szólt oda hetykén a másiknak, s előre ment.

A fiók beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Volt ott hideg sült hús, szalámi, vaj, sajt, még sütemény és gyümölcs is került elő egy jókora cipó mögül.

— No, nyavalyás, itt jóllakhatsz szakadásig! — mondta Curzos, és jól hátba vágta társát. — Aztán ha már nem fér több a bendődbe, gyere. Én addig elkezdem a munkát.

Ott hagyta, és visszasietett a gépterembe. Magához vette a kék dossziét, és a kiválasztott géphez ment. A gép előtt kettős karosszék állt. Curzos helyet foglalt a karosszék bal oldali ülésében. Megnyomott egy gombot, és a gép halkan duruzsolni kezdett. Jobb kéz felől, a másik üléssel szemközt kivilágosodott egy homályos üveglap. Curzos most a vezérlőtábla két kapcsolójával beállította a kívánt nyomtatvány alakját és szedéstükrét,

egy

harmadik

kombinált

kapcsoló

elforgatásával

meghatározta a betűfajtát és a betűnagyságod azután az ülés előtti asztalkára helyezve a dossziét, fellapozta az első oldalt.

Most a szájához igazította az asztalra szerelt mikrofont, bekapcsolta, majd halk hangon olvasni kezdte á szöveget, miközben jobb kezét egy miniatűr klaviatúrára helyezte. Ez a kis billentyűzet szolgált az írásjelek kitételére.

Ahogy Curzos az előtte fekvő szöveget olvasta, á hátulról kivilágított homályos üveglapon sorra megjelentek a szavak és mondatok, nyomtatott betűvel, szabályosan sorokba tördelve. A diktálás nyomán egyre szaporodtak a sorok. Curzos fokozatosan növelte a sebességet, miközben keze gyakorlottan dolgozott a klaviatúrán.

Egyszer csak rövid, éles csengetés hallatszott a gépből. Curzos félbehagyta a diktálást, és az üveglapra pillantott: az első oldal betelt.

Egy szó kellős közepén szakadt meg a szöveg. Curzos a gép kapcsolótábláján levő stopperórára nézett, és megállapította, hogy az első oldal lediktálása négy és fél percig tartott. Elégedetlenül csóválta a fejét.

Most felállt, és átment a másik szobába. Dickson a lakoma vége felé tarthatott már, mert éppen egy jókora süteményt süllyesztett el hatalmas szájnyílásában. Emeletes állkapcsa egyenletesen őrölte a zsákmányt, mint az állatkerti vízilóé a kiflivéget.

— Váljék egészségedre, te recésgyomrú! Csak tudnám, hogy hová tűnik benned az étel! Gyere már, mert ránk esteledik!

Dickson felcihelődött, és még egy utolsó buktát tömve a szájába, a kis fekete ember után caplatott.

Curzos a kettős karosszék jobb oldali ülésébe ültette társát.

Elmagyarázta neki, hogy nincs más dolga, mint magában olvasni a 45

Elek István: Merénylet a világűrben homályos üveglapon megjelenő szöveget, s ha az nem egyeznék a diktálással, oldalba bökni őt.

— Érted? — ripakodott Dicksonra, aki még mindig egykedvűen kérődzött. Az némán bólintott.

Curzos most fordított egyet az üveglap bal oldalán levő felső

tárcsán, mire az üvegről eltűnt a szöveg, és a tárcsa feletti kis rekeszbe beugrott egy egyes számjegy, jelezve, hogy az első oldal nyomásra kész. Ezután bekapcsolta a mikrofont, és annál a szótagnál, ahol a szöveg megszakadt, folytatta a diktálást.

Egy huzamban olvasott, egészen az oldal végéig. A csöngetésnél az órára nézett: nem egészen négy perc alatt készült el.

— Na, most rajtad a sor! — szólt Dicksonnak. — Mutasd meg, milyen gyorsan pereg a nyelved. Olvasd fel az üveglapról az oldalt.

A lóképű először kissé akadozva, de aztán egyre folyamatosabban végigolvasta.

— Jól van, hibátlan — mondta Curzos, és forgatott egyet a tárcsán.

Az üveglapról eltűnt a szöveg, és a tárcsa fölött az egyes szám helyébe a kettes ugrott.

Folytatta a diktálást. Egyre növelte a sebességet, mind sűrűbben váltották az oldalakat. Fokozta a haladás ütemét, hogy amilyen mértékben előbbre jutottak a szövegben, olyan mértékben szaporodtak az ábrák. Márpedig az ábrának megvan az a jó tulajdonsága, hogy aránylag nagy helyet tölt be, s nem kell vele egyebet tenni, mint a külön lapra elkészített rajzot a maga helyén a gép egyik nyílásába illeszteni, s egy gombot megnyomni. A gomb megnyomásakor az ábra képe megjelent a homályos üvegen, s a diktálás mehetett tovább.

Kinn sötétedett már, amikor a tizenhatodik oldal végére értek.

Curzos most az üveglaptól balra levő két tárcsa közül az alsón forgatott egyet, mire a kis rekeszbe beugrott az egyes szám.

— Elkészültünk az első ívvel — mondotta Curzos.

Majd a kapcsolótábla példányszámregiszterét beállította 101-re, és megnyomott egy piros gombot. A gép duruzsoló hangjába halk berregés keveredett. Mintegy tíz másodperc múlva a berregés megszűnt, és egy kis nyomtatott füzetke csúszott a gép bal oldalán, Curzostól karnyújtásnyira levő tartóba. Curzos kivette és belelapozott.

— Ez mi? — kérdezte Dickson.

— A szemleív. Ezt mutatóba adja ki a gép, hogy megnézhessük, milyen a kész könyv.

— Ilyen vékony a kész könyv? — dörmögte csalódottan a lóképű.

— Hát még csak az első ívvel vagyunk meg, hallod-e! Még vagy öt ilyen lesz.

Azzal visszatette a szemleívet a tartóba, és folytatta a diktálást. A második ív közepén tartottak, amikor az egyik oldal végére érve Curzos hiába várta, hogy segítőtársa megkezdje a visszaolvasást. Odanézett, s látta, hogy a fiú alszik.

— Dickson! — kiáltott rá, majd amikor a megszólított pislogva felkapta a fejét, hozzátette: — Jó reggelt! Talán visszaolvasnád inkább az oldalt! Aludni ráérsz majd otthon.

Az idő azonban rohamosan telt, már javában benne voltak az éjszakában, és Curzosnak előbb-utóbb bele kellett törődnie, hogy társa 46

Elek István: Merénylet a világűrben kidől mellőle. Engedte hát, hadd aludjon, s bízva magában, ellenőrző

olvasás nélkül haladt tovább. Ezzel jelentősen meggyorsult a munka üteme is.

Az ötödik ív végén, a 80. oldalon tartott, amikor a kéziratnak ahhoz a lapjához érkezett, amelyen a robbanófolyadék pirossal körülhuzigált képlete hívta fel magára a figyelmet. Curzos egy pillanatra megállt a diktálásban, majd tovább olvasott. Amikor a képletre került a sor, határozott, sőt kissé emelt hangon bediktálta az egész betű- és számhalmazt, minden változtatás nélkül.

A gép hamarosan csengetett — az oldal betelt. Curzos most meggondolt, lassú mozdulattal a példányszámregiszterhez nyúlt, és 101-ről átállította 1-re. Majd erőteljesen megnyomta a piros gombot.

Felbúgott az ismert hang, de alighogy felbúgott, már el is hallgatott, s a tartóban megjelent az újabb szemleív.

Curzos kivette az ívet, és utolsó oldalán megnézte a képletet, összehasonlította a kézirattal. Hibátlan volt.

A fekete ember most az ívszámtárcsához nyúlt, s visszaforgatta eggyel. Azután az oldalszámtárcsát igazította vissza, majd a mikrofont bekapcsolva, az utolsó oldalt újra diktálni kezdte. Folyamatosan, gyorsan olvasott, egészen a képletig. Itt az ütem meglassúbbodott, s a hang is mintha bizonytalanabbá vált volna. Sőt a bonyolult képlet vége felé, ahol a pirossal kétszer aláhúzott betű volt, szinte reszketeggé változott.

A végzetes betűt Curzos ezúttal kihagyta.

Az oldal végére érve fordított egyet az oldalszámtárcsán, majd a példányszámregisztert 100-ra állította, és megnyomta a piros gombot. A szokásos berregés után a gép kilökte magából a szemleívet. Curzos utána nyúlt, és az utolsó oldalára fordította.

A képletből hiányzott az N betű.

A szemleívet nem tette vissza a tartóba, a többi mellé — hiszen ezeket megőrzik, s így árulója lenne —, hanem izgatott mozdulattal kabátja belső zsebébe gyűrte, majd sebesen folytatta a diktálást.

Dickson eközben békésen szundikált főnöke mellett, az ellenőrző

ülésben. Időnként horkantott egyet, ilyenkor felkapta a fejét, egyet-kettőt pislantott, majd tovább aludt. Közben álmodott is. Munkahelyén volt, az Áru elosztó Hivatal nyilvántartási irodájában. Végezte szokásos napi munkáját. A futószalagon egyre jöttek a piros, kék, sárga, zöld és egyéb színű kartonok, s ő felszedegette őket, és a gép megfelelő nyílásába tette. Egyszerre csak kínzó éhség lepte meg. Úgy érezte, kiszakad a gyomra, ha azonnal nem eszik valamit. És íme, ahogy a háta mögött ellenkező irányban mozgó másik futószalagra néz, látja, hogy azon mindenféle ínycsiklandozó falatok, hideg sült, szalámi, sajt s jókora bukták vándorolnak a szomszédos főnöki szoba felé. Dicksont szörnyű

lelki tusa kerítette hatalmába. Mit tegyen? Éhen pusztul, ha nem ehet, de ha eszik, mi lesz a kartonokkal? Eddig soha még csak meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy milyen következménye lenne, ha egyszer egy lapot nem emelne le, s azt továbbvinné a futószalag. Most úgy érezte, hogy valami szörnyű szerencsétlenség következnék be, ég és föld összeomlana, rászakadna a ház. Mégsem tudott ellenállni a 47

Elek István: Merénylet a világűrben

kísértésnek: saját szalagját cserbenhagyva a másik futószalag felé fordult, és szedegetni kezdte róla a közeledő nagyszerű falatokat.

Éktelen mohósággal evett; habzsolt, mint az állat.

Úgy érezte, éhsége alig csillapodott, amikor egyre fenyegetőbb morajlás ütötte meg a fülét. A félelmetes hang abból az irányból közeledett, amerre saját futószalagja vitte a rajtahagyott kartonokat. A moraj egyre nőtt, majd Dickson rémült tekintete előtt távolodni kezdett s a végtelenbe tűnt a fal, s ő meglátta a közeledő gépszörnyek roppant hadseregét. Mint titokzatos, irdatlan acéltönkök, olyanok voltak a zúgó, berregő, kattogó, zakatoló gépek, hatalmas tárcsáikkal, kapcsolóikkal, vezérlőgombjaikkal; opálos fényű üvegszemük ijesztően világított.

Dickson megrettent, szívét összeszorította a félelem. Ez az acél hadsereg őellene vonul, elpusztítja, cafatokra tépi őt, mert a szalagon hagyta a kartonokat!

S most háta mögött is üvöltő hang harsant. Szavakat hallott, de a szavak értelmét rémült agya sem összerakni, sem felfogni nem tudta már. Hátranézett, s látta, hogy a főnöki szoba felől villámló tekintetű

fekete ember szalad feléje, és üvöltve hadonászik. „Megetted nyavalyás..., hallod-e...!" — harsogta közben, s a rettenetes fekete ember már ott is volt, megragadta őt, és iszonyúan rázni kezdte...

— Ébredj már, te nyavalyás, hallod-e! Készen vagyunk!

Curzos jó fél percig rázta vállánál fogva az ülésen előregörnyedve alvó társát, amíg az mély álmából magához tért. Dickson végre kinyitotta szemét, és ahogy tekintete a fekete bajuszos emberre esett, összerezzent. Végre teljesen felébredt. Öklével megdörzsölte szemét, majd felállt, és nagyot ásítva nyújtózott.

— Vigyázz, le ne nyeld a gépet! — szólt rá Curzos. Majd hozzátette:

— Gyere, segíts felhozni a könyveket.

48

Elek István: Merénylet a világűrben Kimentek a lépcsőházba. A folyosó kongott az ürességtől, elhagyatott és sötét volt, csak a felvonó üvegszekrényéből áradt fény..

Beszálltak, és egy emelettel lejjebb újból kiszálltak. A felvonóval szemközt ajtó nyílt, felette tábla hirdette: Gépterem.

Curzos benyitott a sötét helyiségbe, mire fényár ömlött végig a termen. Dickson is belépett főnöke után, s szeme-szája elállt a csodálkozástól. A teremben hatalmas, a padlótól a mennyezetig érő

gépkolosszusok sorakoztak.

— Hát ez mi? — szaladt ki száján a szó.

— Ez. a gépterem — felelte Curzos. — Ezek itt a nyomdagépek.

Dickson nem értette.

— Hát nem az volt a nyomdagép, amelyikbe diktáltunk?

— Dehogynem! Itt van, ni — mondta a kis fekete ember, és odament az egyik gépóriáshoz. — Ezzel dolgoztunk.

Az acélkolosszus alján kinyitott egy ajtót.

— Itt vannak a kész könyvek. Ez az ellenőrző példány — vett ki egy különálló darabot —, és itt van a százas köteg, szépen egybecsomagolva.

Dickson még mindig nem értette.

— Hát mit bámulsz, te mafla? — ripakodott rá Curzos. — Azt gondoltad talán, hogy azokban a kis ládikákban odafenn elfér annyi papír meg könyvkötő anyag meg festék, amennyi száz vagy ezer vagy éppenséggel százezer könyv kinyomtatásához kell? Azok a ládikák a vezérlőszekrények, egy-egy gépnek csak a teteje, de maguk a gépek itt vannak. Érted már, te fafejű?!

Dickson rábólintott.

— Na gyere, segíts felvinni a csomagot! — mondta neki a kis ember, és megragadta a köteg egyik végét.

A Holdbizottság elnöke íróasztalánál ült, és egy vékony könyvecskében lapozott. „Az »L-25« típusú hősugárzó mesterséges égitest műszaki leírása és üzemeltetési utasítása" — ezt a feliratot viselte a kemény fedéllap. Az elnök kedvtelve nézegette a tetszetős kivitelű, sok ábrával tarkított könyvecskét, itt-ott beleolvasott, de tüzetesen csak a nyolcvanadik oldalt nézte meg. Kétszer is elolvasta a lap közepén látható képletet, s miután meggyőződött róla, hogy a sorsdöntő betű benne van, az első oldalra fordított, oda, ahová az

„Ellenőrző példány" bélyegző be volt ütve. Az üzemi és a tudományos főosztály vezetőjének az aláírása ott volt már, ők tehát elolvasták és rendben levőnek találták a kiadványt. Az elnök beírta a dátumot: III. 9., és lendületes kézmozdulattal alákanyarította a nevét. Majd a kapcsolókészülékhez nyúlt.

— Ez dicséretes munka volt, titkár úr — szólt a készülékbe, amikor a titkársági osztály vezetője jelentkezett. — Most írtam alá az ellenőrző

példányt. Még száz példány készült, ugye?

— Igenis, elnök úr, száz példány, no meg a szemleívek— mondta a fekete ember. A hangja izgatott volt.

— És a száz példány még magánál van? — kérdezte az elnök.

Curzos lélegzete elakadt. Attól tartott, hogy az elnök felkéret abból is.

49

Elek István: Merénylet a világűrben

— I-igen — dadogta fehérre vált ajakkal.

Néhány pillanatig csend következett. Az elnök gondolkodott.

— No, jól van — szólt azután. — Hát ahogy mondtam: küldje át az üzemi főosztálynak, majd ők továbbítják Moszkvába, ha itt lesz az ideje.

Curzos megkönnyebbült.

— Igenis, elnök úr, értettem — mondta, és a kattanás nyomán ő is kikapcsolta a készüléket.

— Kitty! — kiáltott ki a nyitott ajtón. — Ide hallgasson, angyalom —

folytatta tőle szokatlan nyájassággal, amikor a lány megjelent a szobában —, megdicsért bennünket az elnök az „L-25" miatt. Most sürgősen postázni kell a tételt. A címet tudja, ugye? Mars-kutató Bizottság, Moszkva. Még ma menjen el a küldemény, angyalom, és nem kell róla beszélni, érti? Az elnök külön a lelkemre kötötte. Bizalmas ügy, érti?

— Értem, főnök úr — mondta a lány, és kiment a szobából.

— Halló, Kittykém — kiáltott utána Curzos, és bajusza még mindig ugrált izgalmában —, itt a kulcs..., hiszen bezártam az anyagot... De siessen vele, angyalom..., sürgős ügy..., hiszen érti...

50

Elek István: Merénylet a világűrben

A DÖNTŐ BIZONYÍTÉK

Duff B. Buffing a ténymegállapító osztály egyik legidősebb nyomozója volt. Több mint harminc éve látta el fontos feladatát a Jogügyi Főhatóságnál, s ez idő alatt egyre jobban megerősödött abbeli meggyőződése, hogy nélküle a jogszolgáltatás és bűnüldözés csődöt mondana. Amikor a ténymegállapító osztály vezetője közölte Duff Buffing rangidős nyomozóval, hogy Peter Garrick társaságában Genfbe kell utaznia helyszíni vizsgálatra, Duff Buffing úgy érezte, hogy ezzel az elégtétellel

réges-rég

tartozik

neki

a

világ.

Féltékeny

volt

nyomozótársaira, úgy vélte, hogy kollégái az ő rovására érnek el sikereket, mert a komoly ügyeket elhalásszák az orra elől. Most azután majd megmutatja, hogy ő kicsoda, hogy neki a kisujjában van a nyomozás egész tudománya, hogy ő egy csapásra mindent kiderít!

Márpedig itt nem holmi piszlicsár ügyről van szó! A feladat méltó hozzá: egy valóságos, aktív miniszterből kell kicsalni az igazságot.

— Helyeslem a választását — mondta öntudatosan hivatali főnökének —, ez a nyomozás magasfokú szakértelmet igényel. Garrick, ha jól figyel, és nem kotyog közbe, sokat tanulhat majd tőlem. Mikor indulhatunk?

— Akár most rögtön — felelte a főnök, és búcsúzásra nyújtotta kezét.

Peter Garrick a megfontolt, komoly fiatalemberek fajtájából való volt.

Megjelenése után ítélve mindenre gondolt volna az ember, csak arra nem, hogy ennek a szelíd külsejű és választékos modorú, csendesen szemlélődő,

egészében

véve

tehát

rendkívül

rokonszenves

fiatalembernek a foglalkozása: bűnügyi nyomozó. Pedig Peter szabad akaratából, vele született hajlamait követve választotta ezt a foglalkozást, amelyet nem kenyérkeresetnek, hanem hivatásnak tekintett. Az átlagosnál jóval fejlettebb logikai készsége, általában az összefüggések

iránti

érzéke,

amely

adottság

tökéletes

elfogulatlansággal párosult nála, valóban erre a pályára tették hivatottá.

Rátermettségét hamar felismerték szakkörökben is, s egyáltalán nem volt véletlen, hogy őt szemelték ki e rendkívüli tapintatot, elfogulatlanságot, de amellett éleslátást is igénylő nyomozás lefolytatására.

— Garrick fiam — mondta neki a ténymegállapító osztály vezetője, amikor ebben a dologban magához kérette —, bizonyára hallottál már a Bertalan-ügyről. Leutazol Genfbe, és kideríted, mire vonatkozott az a bizonyos széljegyzet. Szóval elbeszélgetsz Skjöldfold miniszterrel, érted? Melléd adom Buffingot, hogy egy időre kielégítsem a becsvágyát, de vigyázz rá, ne engedd túlságosan szabadjára. No, isten veled, járj szerencsével!

Garrick és Buffing másnap a menetrendszerű rakétajárattal elutazott.

— Aztán öcsém — szólt útitársához a gépen Buffing —, nyisd ki jól a füled. Rád fér egy kis tanulás. — Majd pillanatnyi szünet után megkérdezte: — Horkolsz-e, öcskös?

Petert meglepte e váratlan fordulat.

— Tudtommal nem — felelte mosolyogva.

— No, akkor jöhetsz velem egy szobába.

51

Elek István: Merénylet a világűrben Peter élt az engedéllyel, de rettenetesen megbánta: Buffing ugyanis horkolt, méghozzá oly erősen és kitartóan, hogy szobatársa csak percekre tudta lehunyni a szemét. Reggel azután Buffing megdicsérte a fiút: — Nem húztad a bőrt, öcskös, derék gyerek vagy. Kitűnően aludtam.

Éppen tíz óra volt, amikor a két nyomozó belépett a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium kapuján. Egyenesen a miniszteri titkárságra mentek.

— A miniszter úrral akarunk beszélni — mondta Buffing.

— Milyen ügyben, kérem? — kérdezte szolgálatkészen a titkárnő.

— A Jogügyi Főhatóságtól jöttünk — vette át a szót Peter —, és arra kérjük a miniszter urat, hogy soron kívül fogadjon bennünket. Hivatalos ügyben járunk itt.

A titkárnő jelentette. A miniszter kissé meglepődött.

— A Jogügyi Főhatóságtól? Mit kívánnak ezek tőlem? Vezesse be, kérem, az urakat.

Buffing ment elöl, Garrick őutána lépett be a miniszter dolgozószobájának párnázott ajtaján. Kissé elfogódott volt, mert még ilyen helyen sohasem járt.

Skjöldfold felemelkedett székéről, és íróasztala mögött állva fogadta látogatóit.

— Tessék, uraim, miben állhatok a Főhatóság rendelkezésére?

— Azért jöttünk, hogy kihallgassuk. — kezdte az idősebb nyomozó, de a fiatalabbik a szavába vágott:

— Miniszter úr bizonyára néhány értékes felvilágosítást tudna adni nekünk egy olyan ügyben, amely az ön munkaterületébe vág.

A miniszter tekintete megélénkült: — Nos, miről van szó?

— Berta... — kezdte sztentori hangon az idősebb, de a fiatalabb újra közbevágott:

— A Mars-kutató Bizottság munkájáról.

Skjöldfoldot láthatóan meglepte a válasz:

— A Mars-kutató Bizottság munkájáról? És milyen vonatkozásban?

— Gazdasági vonatkozásban.

A ritkás szőke hajú, szikár, középkorú férfi előjött az íróasztal mögül és a karosszékekhez vezette vendégeit:

— Tessék, uraim, foglaljanak helyet. — Cigarettával kínálta őket, majd

így

szólt:

Kérem,

rendelkezésükre

állok.

Milyen

felvilágosításokra van szükségük?

Peter most szerényen a háttérbe húzódott, átengedte a vezetést a rangidős Buffingnak. Ez cédulát vett elő a zsebéből, s arról felolvasta az első kérdést:

— Mit tud ön a Mars-kutató Bizottság működéséről?

A miniszter egy pillanatig tanácstalan volt. Mit lehet ilyen kérdésre felelni?

— Ismerem a Mars-kutató Bizottság egész tevékenységét — mondta aztán —, s ha erről bármilyen röviden is be akarnék most számolni önöknek, ez órákat venne igénybe. Nem tudom, hogy erre szükség vane. Egyébként, ha a Főhatóság átnézi a Mars-kutató Bizottság alapszabályát, pontos képet kap működéséről. Ha óhajtják, adok egy példányt.

52

Elek István: Merénylet a világűrben A nyomozó, aki a kérdést feltette, nem válaszolt a miniszternek, hanem cédulájába pislantva újabb kérdést intézett hozzá:

— Mit tud ön a gazdasági alaptörvényről?

A miniszter, aki az előző kérdés után tanácstalan volt, most csodálkozott. Mosolyogva viszontkérdezte:

— Mi ez, uraim, vizsgáztatás?

Peter időszerűnek látta, hogy közbelépjen.

— Félreért, miniszter úr — mondta —, a kérdés arra vonatkozott, hogy vajon az ön véleménye szerint a Mars-kutató Bizottság működési szabályzata és szervezete megfelelő biztosítékokat nyújt-e arra, hogy a bizottság gazdasági tevékenysége során kellőképpen őrködik az alaptörvény tiszteletben tartása felett.

— Így már értem a kérdést, uraim. Nos, a Mars-kutató Bizottság szervezete és ügyvitele tökéletesen megfelel azoknak az elveknek, amelyek a Világkormányt vezették, amikor az alaptörvény védelmére rendeleteket hozott. Egyébként a bizottság felépítése és működése alapvonásaiban egyezik a mienkéhez hasonló gazdasági alakulatok, például a Hold-kutató Bizottság szervezetével és működésével.

Buffing újra a cédulájára pillantott: — Mit tud ön Bertalan Ágoston működéséről?

A miniszter kissé megütközve nézett a kérdést feltevő nyomozóra.

Garrick azonban újra közbeszólt:

— Kérem, miniszter úr, mi azt szeretnénk tudni, hogy az ön véleménye szerint az ügyvezetés tekintetében is megvan-e minden biztosíték az alapszabályszerű működésre?

— Igen, értem — mondta Skjöldfold, és szünetet tartott. — Kérem —

kezdte némi megfontolás után —, az imént azt mondtam, hogy a Mars-kutató Bizottság szervezete és ügyvitele biztosítja a törvényességet.

Egyébként a munkáját ellenőrizzük. Éppenséggel az én feladatom ez.

„Helyben vagyunk" — gondolta Peter, és most már nem adta ki kezéből a kezdeményezést.

— Ezt megnyugvással halljuk, miniszter úr — mondta. — Ezzel kapcsolatban szabad megkérdeznünk, hogy ennek az ellenőrzésnek mi az általános formája? A kimutatások átvizsgálása?

„Lám, milyen értelmes fiatalember" — gondolta Skjöldfold, és jól megfontolva válaszát, így szólt:

— Persze a dolog természete olyan, hogy elsősorban jelentésekből és a különféle nyilvántartások adataiból tájékozódunk. Ezek a jelentések és adatok, vagy ahogy ön mondja, kimutatások azonban egymásba kapcsolódnak, mint egy végtelen lánc szemei. A szaldónak végülis egyeznie kell — üzleti nyelven szólva.

A miniszter mosolygott, s Peter is mosolyogva tette fel a következő

kérdést:

— És miniszter úr meggyőződik róla időnként, hogy a „szaldó"

egyezik-e?

— Kérem, uraim — fordult közvetlen modorban látogatóihoz Skjöldfold —, ha hivatalnokember vagyok is, nem ülök mindig e négy fal között. Éppen ma egy hete jöttem vissza a Marsról, ahol azért jártam, hogy azt a bizonyos szaldót ellenőrizzem. Közölhetem, uraim, hogy az egyenleg megvan. Meggyőződtem róla a két szememmel.

53

Elek István: Merénylet a világűrben

— A készletekről beszél, miniszter úr?

— Igen, persze, a kitermelés és az űrszállítás egyenlegéről. Az urak nem arra céloztak?

Garrick örömmel vette tudomásul, hogy gondolataik találkoztak. Az a tény pedig, hogy a miniszter úgyszólván elébe vág az ő kérdéseinek, megnyugvással töltötte el.

— Miniszter úr rátapintott, valóban arra céloztunk.

— Nos — folytatta élénken a miniszter —, erre a kettős nyilvántartásra szükségünk van, még ha ez esetleg a kívülállóknak szemet is szúr. Tudnunk kell, hogy miként alakul a kitermelés, és hogyan viszonylik hozzá az űrszállítás. Ez az a bizonyos egyenleg, amelyről természetesen tudomása van a Világkormánynak is.

Petert

meggyőzte

a

miniszter

válasza,

s

inkább

csak

magyarázatként tette hozzá:

— Valóban, ez az átmeneti kényszerhelyzet egyes kívülállóknak szemet szúr. Attól tartanak, hogy a szóban forgó készletek valamiképpen kicsúsznak a nyilvántartásból, és így elvesznek az emberiség egésze számára.

A miniszter magyarázó kézmozdulatot tett, és kissé emeltebb hangon mondta:

— Kérem, világosítsák fel a kételkedőket, hogy a Marsban a nyersanyaggal semmit sem tudunk kezdeni. Ott nincs és nem is lehet semmiféle feldolgozóiparunk, mert amint bizonyára önök is tudják, törvény tiltja gyárak telepítését más égitestekre. Megnyugtató, amit mondtam?

— Számunkra feltétlenül, miniszter úr — felelte Garrick. — De ha már itt tartunk, megkérdezem, mert az úgynevezett kívülállóknak ez is szemet szúr: mi indokolja, hogy a Mars-kutató Bizottság a saját kormánya részére rendszeresen készít kimutatásokat a kolóniális és a földi kitermelés arányának alakulásáról, ugyanakkor a kimutatásokat nem továbbítja a Világkormánynak?

Skjöldfold egy pillanatig csodálkozva nézett a fiatal nyomozóra, szinte úgy, mintha ő tett volna fel kérdést, és most várna a válaszra.

— Kérem, uraim — mondta azután —, ez a kérdés ilyen formában még sohasem merült fel bennem. Nekünk erre a kimutatásra szükségünk van, a Világkormány azonban nem tart rá igényt. Ők egyszerűen összevethetik a két adatot, ha kíváncsiak a viszonyszámra, hiszen mindkét adat a birtokukban van, de tudomásom szerint őket csak az abszolút értékek érdeklik, a viszonyszámok nem. Egyébként ha a Világkormány kéri, készséggel megküldjük az összehasonlító kimutatást is.

Skjöldfold pillanatig szünetet tartott, majd megkérdezte:

— Kielégítő a felvilágosítás?

— Akkor miért írta Bertalan… — kezdte Buffing a maga érdes modorán, de Garrick nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

Közbevágott:

— Tökéletesen értjük, miniszter úr. Ez a kérdés nem is merült volna fel, ha valamelyik bizottsági tag, ha jól tudom, Kenedi professzor, nem hivatkozik arra, hogy ez az összehasonlító kimutatás szemet szúrhatna egyeseknek a Világkormányban.

54

Elek István: Merénylet a világűrben A miniszter meglepően gyorsan válaszolt. Hangjában mintha árnyalatnyi türelmetlenség érződött volna.

— Személyi kérdésékről nem szívesen beszélek, de meg kell mondanom, hogy Kenedi professzor nem tartozik a bizottságnak ama tagjai közé, akik egyöntetű megbecsülésnek örvendenek. Sajnos, Kenedi professzor kijelentéseiért a bizottság semmiképpen sem vállalhat felelősséget.

Garrick átvette a beszélgetés gyorsuló iramát.

— Egyetértünk, miniszter úr — mondta. — Meg kell azonban jegyeznem, hogy felmerült bennünk a gondolat: vajon Kenedi professzor indokolása nem az elnökség véleményének adott-e hangot? Erre a feltevésre bizonyos alapot szolgáltathat esetleg az a körülmény, hogy Kenedi professzor és az ügyvezető elnök honfitársak.

Skjöldfold hevesen tiltakozott.

— Kenedi és Bertalan között ez az egyetlen — hogy úgy mondjam —

közös vonás. Szót kell emelnem azonban minden olyan kísérlet ellen, amely a két embert egy kalap alá akarná venni, nem is szólva valamiféle homályos célú közös kezdeményezés vagy manipuláció feltételezéséről.

Ez nem lenne más, mint egy feddhetetlen ember szándékos befeketítése.

Garrick nem hagyott időt a miniszternek. Skjöldfold utolsó kijelentéséről nem vett tudomást, és azonnal folytatta az egyre inkább kihallgatásszerűvé váló beszélgetést:

— Bertalan professzor mint a Mars-kolonizáció tervének előkészítője bizonyára sokszor tárgyalt miniszter úrral tervezetéről. Valószínűleg szóba került, hogy miképpen aránylik majd a Mars-hozam a földi hozamhoz.

A miniszter elgondolkozott; emlékezete pár pillanatig a múltban tallózott. Végül megszólalt:

— A professzorral sokat és sokszor tárgyaltam a tervezetéről.

Lehetséges, hogy a várható arányok kérdése is szóba került. Ennek a dolognak akkor sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Meg kellene hallgatni az akkori jegyzőkönyveket — tette hozzá egyszerűen.

Garrick felkapta a fejét:

— Mit mond, miniszter úr?

Skjöldfold megismételte:

— Le kellene forgatni a régi jegyzőkönyveket, mert én már bizony nem emlékszem minden részletre.

— Hogyhogy? — kérdezte Peter, előredűlve karosszékében. —

Felvétel készült a megbeszélésekről?

A miniszter nem értette, miért csodálkozik a nyomozó.

— Természetesen — mondta. — Hivatalos tárgyalásaimról mindig hang jegyzőkönyv készül. Hogyan tudnánk különben később rekonstruálni megbeszéléseinket?

Peter gondolkozott, azután táskájához nyúlt, és elővett egy iratot. A Bertalan-féle széljegyzetet tartalmazó jegyzőkönyvi példány volt.

Megnézte rajta a keltezést, és Skjöldfoldhoz fordult:

— Miniszter úr rendkívül lekötelezne bennünket, ha lehetővé tenné, hogy meghallgassuk Bertalan professzorral folytatott egyik régebbi megbeszélésének hanganyagát.

55

Elek István: Merénylet a világűrben

— Kérem — mondta a miniszter —, készséggel. Az irattár, ha jól tudom, öt évre visszamenően őrzi a szalagokat. Csak a dátumot kell tudnom.

— Pontos napot nem tudok mondani. A megbeszélés Időpontját csak úgy tudom meghatározni, hogy a tavalyi január 15-ét követő első

tárgyalásról lenne szó.

Skjöldfold íróasztalához ment, és kiszólt a titkárnőjének, bekérve a vonatkozó hang jegyzőkönyvet. Nem telt bele három perc, és a titkárnő

apró tekerccsel a kezében megjelent.

— Tessék, miniszter úr — mondta. — Január tizenkilenc — tette hozzá, és a filmet a miniszter íróasztalára téve kiment.

— Igen, ez lesz az — szólt Garrick, és érdeklődéssel nézte, miként helyezi be Skjöldfold a tekercset egy kis asztali dobozkába. Miután a doboz tetejét lecsukta, megnyomott egy gombot, és visszatért foteléhez.

Egyszerre megtévesztőén természetes, zengő férfihang szólalt meg a teremben:

„Kezdjük talán a kísérleti bányászat időszakával: Úgy megyünk azután tovább időrendben. Helyesnek tartja, miniszter úr?"

„Igen, így áttekinthetőbb", — hallatszott Skjöldfold hangja.

„Nos, itt vannak az első háromhavi előirányzatok — folytatta az érces férfihang —, kategóriák szerint csoportosítva. A nehézfémeknél..."

— és most számok következtek, majd újabb nevek és megint csak számok.

Garrick egy pillantást vetett a kezében tartott jegyzőkönyvre.

Észrevette, hogy a hallott adatok pontosan egyeznek a jegyzőkönyv első

oldalán található táblázat adataival. Még a felsorolás sorrendje is ugyanaz, örült felfedezésének, mert azt látta belőle, hogy most már biztos nyomon van. A kérdés perceken belül eldől. Kiderül, hogy a professzor mire kívánta emlékeztetni önmagát azzal a bizonyos széljegyzettel. Garrick úgy követte most már a kezében tartott gépiratból a hangjegyzőkönyvet, mint a képzett zeneértő az előadott zeneművet a partitúrából. Megnyugvással tapasztalta, hogy a tárgyalás során továbbra is betartották a jegyzőkönyv menetét, és ha történtek is kisebb-nagyobb kitérések, a beszélgetés mindannyiszor visszakanyarodott az írott anyaghoz.

A hangszalag forgatása folyt tovább, és ahogy a tárgyalás közeledett a glosszával megjelölt részhez, a nyomozó fokozódó izgalmat figyelt meg önmagán. Emberek sorsa dől el perceken belül, és ő

nemcsak tanúja, hanem bizonyos mértékig előidézője is a döntő

pillanatoknak.

Lopva Skjöldfoldra tekintett. A miniszter arckifejezése semmiféle izgalmat nem árult el. Merőben hétköznapi érdeklődéssel hallgatta a távoli megbeszélés hangjegyzőkönyvét, és közben bizonyára azon gondolkodott, hogy a nyomozók miért éppen erre a tárgyalásra kíváncsiak.

„Most pedig, miniszter úr, engedje meg, hogy egy speciális összeállítást ismertessek'' — hallotta Garrick, és figyelmét még jobban a géphangra összpontosította.

56

Elek István: Merénylet a világűrben Valóban: Bertalan professzor ezután a koloniális és a földi kitermelés előirányzatait hasonlította össze, a jegyzőkönyvi táblázat szerint.

„Lám, milyen ugrásszerű a fejlődés — hallatszott most a miniszter hangja. — Ki hitte volna? Mi leszünk a legnagyobb bázisanyag-termelők."

„Ugye, meglepőek ezek az arányok? — kérdezte a professzor hangja. — Éppen ezért fontosnak tartom, hogy ezt a speciális összeállítást hozzuk Holgersonék tudomására. Ugyanis ebben a vonatkozásban

domborodik

ki

leginkább

az

egész

tervezet

világgazdasági jelentősége. Mi a véleménye erről, miniszter úr?"

Pillanatnyi szünet következett, majd Skjöldfold hangja szólalt meg:

„Én

nem

bánom,

professzor,

de

vállalhatunk

ekkora

kötelezettséget?"

„Az előirányzatok realitásáért felelek. A tervezet megbízhatósága egyébként már a kísérleti bányászat időszakában kiderül."

„Jól van hát. Ha professzor úr kívánatosnak tartja, az összeállítást beledolgozzuk készülő előterjesztésünkbe. Mi a következő kérdés?"

— Köszönöm, miniszter úr — szólt közbe Garrick, és felemelkedett a helyéről. — Megbízatásunk szempontjából érdektelenek a továbbiak.

Holgerson úr a Világkormány bázisanyag-minisztere, ugyebár?

Skjöldfold az asztalhoz ment, és kikapcsolta a gépet.

— Igen — felelte aztán —, neki terjesztettük elő a terveket, és hozzá küldjük a kimutatásokat is.

— Ezt a párhuzamos előirányzatot is megkapta annak idején?

— Meg, természetesen. Úgy, ahogy Bertalannal megbeszéltem.

Garrick visszatette irattáskájába a jegyzőkönyvet, a táskát magához vette, és a miniszterhez lépett. Arcán megelégedett mosoly ült.

— Hálásan köszönjük, miniszter úr — mondotta, — hogy szíves felvilágosításaival hozzásegített bennünket feladatunk megoldásához.

Elnézést kérünk, hogy ennyire igénybe vettük idejét.

— Kész örömmel — mondta Skjöldfold, és kezét nyújtotta a rokonszenves fiatalembernek. — A magam részéről boldog vagyok, ha hozzájárulhattam bizonyos nyitott kérdések tisztázásához. Annál is inkább, mivel Bertalan Ágoston barátomat rendkívül tisztelem és becsülöm. A viszontlátásra, uraim!

Kezet ráztak. A miniszter az ajtóig kísérte két vendégét.

— Megérik a pénzüket mind, ahányan vannak! — jelentette ki magabiztosan Buffing, amikor elhagyták az épületet, és hogy véleményét minél érzékletesebben adja a világ tudtára, jókorát köpött.

Peter Garrick nem tartotta érdemesnek, hogy társával vitába szálljon

— ez amúgy is reménytelen vállalkozás lett volna —, ezért csak csendesen megjegyezte:

— A professzor teljesen jóhiszeműen járt el, ez beigazolódott.

— Ugyan, hagyja csak — röffent rá a másik. — Csibészek! Megérik a pénzüket! — egyre csak ezt hajtogatta.

Áprilisi nap ragyogott az égen, a havasok felől friss szél fújt. Peter nagyot szippantott az alpesi zamatú, kristálytiszta levegőből, és derűs kedvvel lépegetett át a Rhone kecses ívelésű hídján. Jobb kéz felé a tó 57

Elek István: Merénylet a világűrben tükrén siklott végig a tekintete, bal kéz felé a hegyek közé ékelt tündérváros látványa bilincselte le. Még sohasem járt az eurázok fővárosában, s most, hogy belső feszültsége felengedett, mohón fogadta be a fenséges és bájos benyomásokat.

A híd túlsó oldalán újságárusító automata kínálta portékáját:

— Japánba megérkezett a Világkormány vizsgáló bizottsága.

Szenzációs hírek az Európai Híradó mai számában!

— A brazilok nyerték az afrikai csillagtúrát. Helyszíni riport Szaharánából a Világsport legújabb számában.

— A motor nélküli erőátvitel új megoldása forradalmasítja a technikát!

Olvassa el a Műszaki Hírlap új számát. Itt kapható.

— A francia képviselőház leszavazta a kormányt. A legfrissebb hírek és tudósítások az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság mai számában.

Peter nem vett volna tudomást a géprikkancsról, amely megszokott tartozéka a londoni utcának is, ha nem üti meg a fülét az automata egyik reklámszövege:

— Bűnszövetkezet az alaptörvény kijátszására. Szenzációs leleplezések az American Star legújabb számában!

„Hát ez mi?" — futott át agyán a gondolat, de már ekkor felkiáltott mellette haladó társa is:

— Hallotta? Az alaptörvény kijátszása! Ezt elolvasom — és Duff Buffing már szaladt is az automatához.

Lapot lobogtatva tért vissza. Beálltak egy kapu alá, és olvasni kezdték az első oldalt.

„Eurázsiái tudósok szövetkezése a Marson kitermelt nyersanyagok elvonására" — hirdette a kapitális betűkből szedett főcím. „A kormány keze is benne van" — állapította meg az alcím. „Nem kötjük a világ orrára! — mondja Bertalan professzor, a Mars-kutató Bizottság ügyvezető elnöke" — ordította az egyik több hasábos felirat. „A titkos jegyzőkönyv beszélni kezd" — harsogott egy másik vastag betűs cím.

Buffing, a Jogügyi Főhatóság rangidős nyomozója mohón falta a

„For re-independence!" mozgalom hivatalos lapjának szenzációs leleplező cikkét. „Ide nézzen!" „Persze!" „Na látja!" „Ez az!" — efféle felkiáltásokkal

kísérte

a

szöveget.

A

felkiáltások

egy

része

nyomozótársának szólt, másik részével ösztönös együttérzésének adott hangot.

Peter Garrick csak a címeket olvasta el, a többire már nem volt kíváncsi. Látta, hogy itt a Simpson-féle feljelentés önmagában sovány anyagának szenzációhajhász tálalásáról és híg lére eresztéséről van szó. „No, ezek is éppen jókor léptek ki a pástra" — gondolta magában, és fejcsóválva nézte Buffingot, aki szinte beleesett az újságba.

A rangidős nyomozó végigolvasta a terjedelmes cikket. Egészen lázba jött tőle. Holdvilágképét Garrickre fordította, és bal kezével nagyot ütve a lapra, így szólt:

— Ezek aztán jól megírják! Mit szól hozzá, Garrick?

— Azt, hogy alaposan megütik a bokájukat.

Buffing megütközve nézett társára:

— Kik?

— Természetesen az újságírók — felelte nyugodtan Peter.

58

Elek István: Merénylet a világűrben

— Mert megírják a disznóságokat? — kérdezte felháborodott hangon a rangidős nyomozó.

— Mert hazugság az egész.

— Hogy mondhat ilyet, fiatalember?! — Duff Buffing szinte tajtékzott.

— Hiszen Simpsonék egyetlen árva bizonyítéka is épp ma délelőtt dőlt meg! — magyarázta Peter. — Ezzel a cikkel pedig visszájára fordult az egész. Az alaptalan feljelentésből most már hivatalból üldözendő

rágalmazás lett.

Buffing egy időre elhallgatott. Megzavart tekintettel, félbehagyott kézmozdulattal

meredt

Garrickre,

azután

zsebre

vágta

az

összehajtogatott újságot, és magabiztosan kijelentette:

— Ugyan, hagyja csak, mind megérik a pénzüket! Zsivány az egytől egyig!

Garrick ráhagyta.

Közben a kapu alól kiléptek a napfényes, forgalmas utcára.

59

Elek István: Merénylet a világűrben

KETYEG AZ ÓRA

Az igazgató az órájára nézett. Két óra hat perc. „No, itt az ideje, hogy ebédelni menjek" — gondolta magában, és elrakodott az íróasztaláról.

Pedáns ember volt, a gyomrán kívül a rendet is nagyon szerette. Mikor az üveglappal borított asztalon már csak a telefon, a diktográf és a naptár maradt, szokásához híven átforgatta a naptárt a következő napra.

Május 21. — hirdette most piros jeleivel a nagy, fehér papírlap, s alatta apró gyöngybetűkkel ott feketéllett a naptár használójának egy régebbi bejegyzése: „A mesterséges nap üzembe helyezése."

Humboldt igazgató most nem ügyelt a hivatali előjegyzésekre. A Mars-munkanapnak vége volt, s gyomra igen határozottan jelezte az ebédidő elérkeztét. Felcihelődött öblös karosszékéből, lesimítgatta domborodó pocakján feszülő zakókabátját, és az üvegfalú szobákon át kivonult az előtérbe. Már csak az ő felszerelése lógott a fogasokon.

Magára vette a hősugárzó köpenyt, fejére borította az oxigénburát, és izmait lazára engedve kilépett a szabadba. Már annyira megszokta a nehézkedési erőviszonyokat, hogy ez az izomlazítás majdhogynem reflexszé lett nála.

A kapu előtt megnézte a hőmérőt: -5 fokot mutatott. „Ejnye, de nehezen tavaszodik ki!" — gondolta, s eszébe jutott, amit a kolónia klimatikusától hallott: az elmúlt éjszaka is -30 fokig süllyedt a hőmérő.

Vastag dértakaró borította a tájat, de a nap első sugarainak érintésére a fehér lepedék a semmibe párolgóit. „Itt az ideje már, hogy az a fránya műnap megérkezzék!" — futott át az igazgató agyán, és összébb húzta magán a köpenyt.

Széles út vezetett a gazdasági irodák vadonatúj épületétől a föld alól lassan előbújó lakótelepig. Az utat kétoldalt díszcserjék szegélyezték, azon túl vörhenyes homoktenger terült el, egyik oldalon az indítótornyokig, amelyek a látóhatár szélén vastüskék módjára szúrtak bele a halványkék égbe, a másik oldalon a piszkoszöld takaróval borított alacsony hegyekig. A párhuzamosan futó kettős úttesten néhány elavult, kiselejtezett turbinás gépkocsi futkosott, s középen széles mozgójárda szállította a lakótelep, illetve a bányák felé a búrás-köpenyes járókelőket. Az út két oldalán ezenkívül még gyalogjárda is húzódott.

Az igazgató köpcös alakja megjelent az irodaház kapujában. Megállt és körülnézett. Tanakodott, hogy az eszére hallgasson-e, és gyalog tegye meg a húszperces sétautat az étteremig, vagy a gyomrára, s vitesse magát a futószalaggal. Ez az ő mindennapos kis lelkitusája volt.

Ezúttal úgy döntött, hogy gyalog megy, s éppen neki akart vágni az útnak, amikor egy kétéltű autó ereszkedett le előtte a levegőből az úttestre, s kanyarodott a gyalogjáró mellé.

— Gerhard! — szólt ki belőle egy érces zengésű hang. — Gyere, ülj be mellém! — S kinyílt a gépkocsi ajtaja.

Az igazgató meglepve fordult a hang irányába. Felragyogott az arca.

— Te vagy az, professzorkám? — S odasietve kezdett bekászálódni a szárnyas autóba.

Bertalan segített a kövér embernek, s amikor az elhelyezkedett az ülésen, indított. A kocsi néhány méter után a levegőbe emelkedett.

60

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hazafelé? — kérdezte Humboldt, a szakállas férfira emelve táskás szemét.

Bertalan az úttestet nézte odalent, úgy felelt:

— Nem, a laboratóriumba megyek. Ma nem hiszem, hogy hazajutok.

— Miért? — kérdezte az igazgató.

Bertalan egy pillanatra ráfordította tekintetét:

— Nagy nap van ma, Gerhard. — S amikor látta; hogy Humboldtnak nincs tudomása a küszöbön álló eseményről, hozzátette: — Ma éjjel lőjük ki a töltetet. A nap már úton van!

Humboldt szeme felcsillant.

— Igaz! Lám csak, ezt is megértük! Gratulálok!

— Még korai, Gerhard. Majd reggel gratulálj, ha arra ébredsz, hogy egy nap helyett kettő süti a hasadat.

A lakótelepnél jártak. Bertalan professzor az úttestre ereszkedett, és a főépület kapuja előtt a járda mellé kanyarodott.

— Szállj ki, direktorkám, te már megérkeztél. Jó étvágyat az ebédhez!

A gazdasági igazgató kikecmergett az autóból, és Bertalan továbbhajtott a laboratóriumhoz.

A kis épületben szorgos munka folyt. A laboratóriumvezető — fürge, sovány ember — eléje sietett, és már messziről integetett:

— A legjobbkor jön, professzor úr! Éppen elkészültünk az első

fázissal, most a párlatot pihentetnünk kellene. Azt gondoltam, sűrített légtérbe helyezem, hogy meggyorsítsam a lerakódást. Mi a véleménye?

Nyerünk egy órát.

— Az a véleményem — mondta kissé ingerülten a professzor —, hogy pontosan tartsuk magunkat az üzemeltetési utasítás előírásaihoz!

61

Elek István: Merénylet a világűrben Itt most nincs helye a próbálkozásnak. Ha ott az áll, hogy a párlatot pihentessük, akkor pihentessük, és ne kísérletezzünk mechanikai ösztönzőkkel. Különben is, a túlnyomás megbolygathatná az anyag szerkezetét.

A laboratóriumvezető azonnal megadta magát.

— Kérem — mondta —, az előírás így szól. Én csak időmegtakarítás okából gondoltam a légsűrítőkre.

— Miért, megkéstünk talán a gyújtóoldattal? — kérdezte némi aggodalommal hangjában a professzor.

— Nem, dehogy — nyugtatta meg a laboratóriumvezető —, mi pontos időre készen leszünk.

— Az órákat átállították?

— Igen, professzor úr. Valamennyi óránk a greenwichi időt mutatja.

Huszonkét óra huszonegy perc — mondta, miután a szomszédos üvegfalú helyiség órájáról leolvasta az időt.

Bertalan megnézte saját óráját, és rábólintott:

— Nálam is annyi van. — Azután hozzátette: — Az anyabolygó már több mint két órája úton van. Negyed egykor lőtték ki, azaz greenwichi idő szerint húsz óra tizenöt perckor.

— Igazán? — csodálkozott a laboratóriumvezető. — És csak éjfélkor ér célhoz? Majdnem kétszer annyi ideig tart az útja, mint a személyszállító űrhajóké.

— Igen — erősítette meg a professzor —, mert rendkívül nagy terhet szállít.

Bertalan a vezető társaságában végigjárta a laboratóriumi helyiségeket, hogy megtekintse, zavartalanul folyik-e a munka. Noha a gyújtóoldat mennyiségileg jelentéktelen volt, összetételében oly bonyolult, hogy előállítása az egész laboratóriumi üzemet foglalkoztatta.

Szinte minden lepárló-, kristályosító-, filtráló- és egyéb berendezés működött, a gépek és az emberek pontosan összehangolt műveleteinek hosszú láncolata előzte meg a kívánt eredményt: a néhány liternyi bűvös erejű folyadék megjelenését.

A professzor a laboratóriumi helyiségek asztalain mindenütt ott látta a Hold-kutató Bizottság üzemeltetési utasítását, többnyire azon az oldalon felnyitva, amelyen a gyújtóoldat képlete és előállításának leírása volt olvasható.

— Tudják használni az „L-25" dokumentációját? — kérdezte Bertalan az egyik fehér köpenyes laboránsnőtől, aki éppen az üzemeltetési utasítás egyik oldalát tanulmányozta.

— Ó, igen — felelte a laboransnő —, lelkiismeretes, alapos munka ez.

Bertalan azzal a meggyőződéssel távozott, hogy a laboratóriumban rendben mennek a dolgok.

— Nagyon ügyeljen, kérem, az egyes műveletek időzítésére —

kötötte a laboratóriumvezető lelkére, amikor elbúcsúzott tőle. — Bomló vegyületekkel dolgozunk, fontos, hogy minden előírásszerűén történjék.

Feltöltés pontosan hat órakor, azaz helyi idő szerint este tízkor.

— Igen, professzor úr.

— És greenwichi időt használni, nehogy divergenciák legyenek!

62

Elek István: Merénylet a világűrben Bertalan magára öltötte köpenyét, buráját, kilépett a kondicionált épületből, és autójába ült. A rádiótoronyhoz hajtott, amely a jelzőtorony szomszédságában, egy nagy, kopár domb tetején emelkedett.

Egyenesen a radarszobába ment.

— Mi újság, fiúk? — nyitott be. Hangjában élénk érdeklődés csengett.

Az elsötétített helyiségben tucatnyi ember tartózkodott. Legtöbbjük a szemközti falnál egy jókora, hátulról megvilágított homályos üveglap előtt állt, merően figyelve a gyöngyházfényű, sík felületet.

— Megvolt már, s megint eltűnt — fordult a belépő felé a benn tartózkodók egyike.

A professzor az üvegtáblához sietett. A többiek készséges igyekezettel helyet adtak neki.

— Hol láttátok? — kérdezte Bertalan, közel hajolva az üveghez.

— Az FM 452/613-on. Greenwichi idő szerint 22.13-kor, tehát huszonkét perccel ezelőtt.

A professzor az üveglapra illesztett hajszálvékony receháló segítségével megkereste a jelzett térbeli pont helyét, majd vonalzóval mintegy kétméteres egyenest húzott innen a vörössel megjelölt MF

6238/4525-ös találkozási pontig.

— Ezt a pályát kell befutnia nem egészen tíz óra alatt.

— De miért tűnt el? — kérdezte aggályos arccal egy fiatalember. —

Csak nem történt vele valami?

— Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni — mondta a professzor. — Húsz-egynéhány perces feding előfordul. Különösen élénk napfolttevékenység idején. Fokozni kell az energiát. Most mennyivel sugároz a gép?

A helyiség másik részéből érkezett a válasz:

— Tizenkétmillióval.

— Nos, kapcsoljuk néhány percre a maximálisra. Ha már egyszer letapogattuk a célt, újra csökkenthetjük az energiát.

A helyiséget betöltő halk, egyenletes duruzsolás most valamelyest erősödött. A jelenlevők fokozott figyelemmel szegezték tekintetüket az üveglapra, s alig palástolták izgalmukat.

Néhány másodperc múlva a professzor által húzott egyenes alatt, nem messzire a vonal kiindulópontjától, halvány, reszketeg foltocska jelent meg a homályos üvegen. A kerek kis folt nem volt nagyobb egy jókora lencsénél, de annál hevesebb lelkendezést váltott ki a helyiségben tartózkodókból:

— Itt van!

— Megvan!

— Visszajött!

Gyermekesen kiáltoztak, valamelyikük még a tenyerét is összeütötte örömében.

— Rögzítsük az irányzót, és szűkítsük a sugárkévét — szólt hátra a professzor a gépet kezelő fiatal radarmérnöknek. A kis reszketeg lencsényi folt megsötétedett, és határozottabb körvonalakat kapott. A vibráció is csökkent. Lélegzet-visszafojtva figyelték az üveglapon a kitapogatott célpont egyre határozottabb képét.

63

Elek István: Merénylet a világűrben A szobát teljes csönd ülte meg, csak a radar gép duruzsolása lebegett a levegőben, mint valami láthatatlan szúnyogfelhő. A gépkezelő

mérnök a feszültségmérőt figyelte. Kis idő múlva megszólalt:

— Kilencvennyolc.

— Szűkítsd még jobban a kévét, és vedd vissza tizenkétmillióra. De az irányzóra ügyelj!

A duruzsolás ismét elhalkult. Az űrben száguldó test képe a gyöngyházfényű üveglapon valamivel kisebb lett, és árnyalatnyit halványabb, de ott maradt, és megőrizte határozott körvonalait.

Reszketegsége nem tért vissza.

— No, most jól van — szólt a professzor. — Ellenőrizzétek a sebességet, és adjátok meg folyamatosan az adatokat Moszkvának. Én most még beszólok a távírószobába, azután átmegyek a rakétához. Ha valami baj lenne, ott megtaláltok.

Egy ideig figyelte még a radarképet. A borsószemnyi kis foltocska látszólag egy helyben állt, de ha az ember közelebb hajolt, és a receháló hajszálvékony vonalaihoz viszonyítva nézte a műnap képét, látta, hogy az lassú mozgásban van, s a Bertalan-féle egyenes mentén a vörös pont felé halad. A feszülten figyelő szemek előtt, a sötét szobában, itt volt kiterítve a gyöngyfényben csillogó, végtelen világűr, amelyben a borsónyi testecske alig érzékelhető mozgással haladt kijelölt célpontja felé.

A professzor megfordult.

— A rakétánál találhattok — mondta. — Ha bármi adódik, szóljatok át.

Azzal eltávozott. Végigment a körfolyosón, és az átellenes oldalon benyitott az űrtávíró adó-vevő helyiségébe.

A napfényes, tágas szobában négyen tartózkodtak. A távírászok részint küldték, részint vették az üzeneteket. A helyiséget tompa, kattogó zaj töltötte be.

Bertalan a vevőkészülékekhez ment, és megnézte a legfrissebb anyagot. A kanadai indítótelep radarállomásának jelentései voltak, amelyeket a moszkvai űrtávíró továbbított. Az utolsó jelentés a műnap kozmikus helyzetét határozta meg greenwichi idő szerint huszonkét óra negyven perckor. A professzor az órájára nézett: háromnegyed tizenegy múlt nyolc perccel. Tehát tizenhárom perc alatt megérkezett a kanadai állomás értesítése.

— Jelezzétek, hogy újra befogtuk a műnapot. A radarkép tiszta, rövidesen megkezdjük a koordináták rendszeres továbbítását. A rakétához megyek, ha valami fontos üzenetet vennétek, ott megtalálhattok.

Bertalan professzor azzal a jóleső érzéssel ült be az autóba, hogy minden a legnagyobb rendben megy, Mégsem tudta önmaga előtt palástolni izgalmát. Nagy jelentőségű esemény az, ami immár folyamatban van, s aminek zökkenésmentes, sikeres lezajlásáért ő a felelős. Tízezer ember várja, lesi, hogy kigyúrjon az égen a meleget sugárzó test, amely ezentúl a Mars külön kis napjaként rója majd megszabott útját a vörhenyes fényű bolygó felett. Tízezer ember készül örvendezőn az új tavaszra, amelyet e nagyszerű égi jövevény hint majd szerteszét az űrnek ezen a cicomátlan, zord vándorán.

64

Elek István: Merénylet a világűrben Az út nyílegyenesen vágott át a rozsdaszínű, kopár sivatagon az indítótornyokhoz. Jobb kéz felé a végeláthatatlan, üres síkság szalajtotta a távolba a szemet, balra a kolónia épületei tarkították a tájat. A település mögött enyhe lejtésű, sárgászöld hegykoszorú hozta közelebb a látóhatárt. A fényes napkorong lefelé szállott már a híg levegőégen, s szemközt, az acéltornyok magasodó tüskéin túl, messze-messze megjelent a halovány keleti hold.

Három óra volt. Ilyenkor kezdenek megtelni a kolónia egyre szaporodó szórakozóhelyei. A klubok, a sportpályák, a filmszínházak, a könyvtárak. A vállalkozóbb fiatalok társasgépkocsi-kirándulásra indulnak a hegyek közé vagy a bányákon túl húzódó mederhez, amelynek lassan hömpölygő vize ilyenkor — május vége felé — kezd hatalmassá duzzadni, s repedező jégtakarója alatt azzal kecsegteti az elszántabb telepeseket, hogy nyáron, a „kánikula" napjaiban esetleg még meg is fürödhetnek benne. A professzor tudta, hogy az emberek érdeklődése ma a mesterséges nap üzembe helyezése felé fordul. A kolónia felajzva, boldog várakozással tekint az éjfélre jelzett nagy esemény: az új égi fényforrás kigyulladása elé. A fiatalság ma este a nagy esemény örömére bált rendez, és előreláthatóan nem lesz a Marson teremtett lélek, aki ne várná meg az éjfélt, hogy ünneplő tanúja lehessen „a nap eljövetelének".

Bertalan az autót egy alacsonyabb, a többitől valamelyest elkülönítve álló toronyhoz vezette. Az acélvázas építmény belsejéből az élet zaja ütötte meg a fülét. Kalapálás, beszéd, mozgás kavargó lármája szűrődött át a csukott ajtón.

A professzor benyitott. A toronynak kis arányaihoz képest meglepően tágas belső tere volt. Középen ott állott már a rakéta, amely néhány óra múlva elindul, hogy a töltetet rendeltetési helyére szállítsa. A zömök, hengeres űrhajótest körül még állványzat emelkedett. Az állványokon szerelők dolgoztak.

— Üdvözlöm, professzor úr! — sietett a belépő elé egy friss mozgású, fehér hajú kis ember. Fouquet volt, az indítótelep vezetője.

— Mi újság, mérnök úr? — kérdezte Bertalan, kezét nyújtva.

— A külső szerelésen dolgozunk. Nyolc órára készen vagyunk.

— Kérem, önök is állítsák át óráikat a greenwichi időre. Az egységes, összehangolt időjelzés nagyon fontos. Kanada és Moszkva is a greenwichi idő alapján dolgozik most. Azután majd visszaállunk mindannyian a helyi időre. — Bertalan az órájára nézett. —

Huszonhárom óra négy perc.

Az öregúr beállította az óráját.

— Azonnal intézkedem, professzor úr, hogy minden órát csavarjanak előre.

— Helyes. A töltet a helyén van?

— Hogyne, hogyne — hangzott a szapora válasz. — Tessék megtekinteni. Pontosan a műszaki előíráshoz tartottuk magunkat.

Nagyon jó, részletes és pontos dokumentációt adott a Hold-kutató Bizottság.

Amíg a telepvezető az órák ügyében intézkedett. Bertalan felment az állványzatra. A szerelők tisztelettudóan üdvözölték, s ő mindenkinek barátságosan visszaköszönt.

65

Elek István: Merénylet a világűrben

— Igaz, professzor úr, hogy reggel már szerelék nélkül mehetünk az utcára? — kérdezte egyikük a bölcsességet sugárzó, szakállas arcra tekintve.

— Nono — felelte mosolyogva Bertalan, és mutatóujját felemelte, mintegy mérsékletre intve —, erről nem volt szó. A mesterséges nap csak hőt ad, oxigént nem. A búrára továbbra is szükség lesz, de a köpenyt esetleg majd levethetjük. Ha minden jól megy! — tette hozzá a professzor, és belépett a rakéta belsejébe.

Ebben a pillanatban hirtelen harsogó hang töltötte be a visszhangos csarnokot. A toronymegafon szólalt meg:

— Bertalan professzort kérik sürgősen a telefonhoz!

A hangszóró megismételte a felhívást, azután elhallgatott.

Bertalan megtorpant, s egy pillanatig állva maradt a rakéta előterében, azután megfordult, és az állványzatról leereszkedve a toronyirodába sietett.

— Tessék, itt Bertalan — szólt, közelhajolva a készülékhez.

— Glockmann rádióstiszt — hallatszott. — Valami történt az űrtávíróval. Megszakadt Moszkvával az összeköttetés.

A professzor hallgatott. Megdöbbentette a váratlan hír.

— Energiazavar? — kérdezte aztán.

— Nem, a lámpák működnek.

Bertalan gondolkodott, majd kisvártatva közölte, hogy átmegy, azonnal indul.

Fouquet mérnök a professzorhoz sietett, és biztosította, hogy itt minden a legnagyobb rendben halad, eddig nem volt s bizonyára ezután sem lesz fennakadás. Nyugodtan térjen vissza a távírászokhoz.

Bertalan a kijárat felé indult, s amíg keresztülment az indítócsarnokon, utasításokat adott az őt kísérő kis ősz embernek:

— A laboratóriumból hatkor érkezik a gyújtóoldat. Percek alatt fel kell tölteni vele a tartályt, mert hat óra tizenkét perckor indítjuk a rakétát.

Egyébként az indításhoz átjövök.

Ezzel a professzor elhagyta a tornyot, és autójába ülve visszarepült a távírászokhoz.

Egyenesen a távírószobába sietett. Ott nagy volt az izgalom.

Műszerészek vizsgálták a vevőberendezéseket, amelyekről leszerelték már a borítószekrényt, s most a huzalerdő sűrűjét tallózták, hogy nincs-e szakadás vagy kapcsolási rendellenesség valahol.

— A csúcsvezetéket megvizsgálták már? — kérdezte az egyik műszerésztől Bertalan.

— Most vannak odafenn.

— És a földvezeték?

— Azt is nézik már.

A professzor az adókészülékeknél ülő két távírászhoz ment.

— Nálatok nincs zavar?

— Nincs, professzor úr.

— Jelentettétek Moszkvának a vétel megszakadását? — Igen, és azt is jelentettük, hogy folyik a műszaki vizsgálat.

— Helyes.

A professzor átment a radarcsoporthoz.

66

Elek István: Merénylet a világűrben A sötét helyiségben a szokásos kép fogadta. A kivilágított megfigyelőszekrény

előtt

ült

a

két

inspekciós

ellenőr,

a

kapcsolótábláknál tartózkodott a mérnök. A szoba sarkában, a dohányzóasztal körül beszélgettek még néhányan, akik részint ellenőrök voltak, s az éppen ügyeletes megfigyelőkkel időnként váltották egymást, vagy pedig olyanok — ismerősök, barátok —, akiket a puszta érdeklődés hozott ide.

Bertalan a megfigyelőernyőhöz ment.

— Minden rendben? — kérdezte az ellenőröktől, közel hajolva az üveglaphoz.

— Igen, professzor úr — felelte egyikük.

— Nálunk szerencsére nincs üzemzavar — tette hozzá a másik.

— Én úgy látom — mondta Bertalan, a recehálón figyelve a radarkép mozgását —, az űrben sincs. Márpedig ez a fontos.

Felegyenesedett, és a beszélgetők csoportjához ment. — Mi lesz most, professzor úr? — kérdezte egy fiatal nő, miközben cigarettájáról leütötte a hamut.

— Mi lenne, kedvesem? A teniszlabda megáll a levegőben, ha a helyszíni közvetítő mikrofonja elromlik?

Nagyot nevettek mindannyian. Még a mérnök és a helyzeti adatokat éppen feljegyző ellenőrök is. A hasonlat groteszk volt, de találó.

— Na látja, kedvesem! Az űrtávíró ismeretlen okokból felmondta a szolgálatot, de a mi kedves műnapunk tovább rója kiszabott pályáját, mintha mi sem történt volna. Nála nincs üzemzavar, s ez a fontos.

— És professzor úr — szólt közbe az egyik fiatalember —, mitévők lennénk, ha mi is elveszítenénk szemünk elől a műnapot? Ha, mondjuk, újból fedinget kapnánk, vagy nálunk is beütne egy kiadós üzemzavar?

A professzor a kérdező felé fordult:

— Ne kuvikolj, te vészmadár! Egyébként az sem befolyásolná terveinket. Az anyatest úton van, efelől már meggyőződtünk. Tehát akármi történik, mi is szabályszerűen útjára indítjuk a töltetet, hogy a kijelölt helyen találkozzanak.

— Mellékes, hogy van-e közben helyszíni közvetítés, vagy nincs, ugye professzor úr? — nevetett a fiatal nő.

— Úgy van, kedvesem, ez mellékes. A fontos, hogy odaát legyen minden rendben: az indítótoronynál.

Pillanatnyi csend ülte meg a helyiséget. A radargép duruzsolt, de ölj halkan és egyenletesen, hogy zaja nem férkőzött a jelenlevők tudatába.

Ismét a fiatal nő szólalt meg:

— Ma este nagy bál lesz a mesterséges nap tiszteletére. Ma éjszaka senki nem alszik a Marson!

Bertalan mosolygott:

— Igen, hallottam. Kihasználják az utolsó sötét éjszaka lehetőségeit.

Holdfény-romantika a zuzmók árnyékában...

— Búvárbúrával a fejünkön! Sok hasznunk van belőle, mondhatom

— kacagott a fiatal nő, pajkos pillantást vetve a mellette álló fiatalemberre.

— Lám, valóban, erre nem is gondoltam eddig: nem lesz többé éjszaka — mondta a társaság egyik tagja.

67

Elek István: Merénylet a világűrben

— Éjszaka éppenséggel lesz — helyesbítette a professzor —, csak jóval világosabb.

— Hát a mesterséges nap nem kel fel és nyugszik le, mint a holdak?

— Nem bizony! A mesterséges napban éppen az a jó, hogy helyzetét szabályozni lehet. A mi saját kis napunk a Marssal egy irányban, nyugatról keletre kering a Mars tengelye körül, méghozzá oly sebesen, hogy a bolygóhoz viszonyított helyzete nem változik. Ez azt jelenti, hogy a H 16-os szektor felett, azaz felettünk éppen a zeniten áll majd éjjel-nappal.

— Nagyon érdekes — mondta a fiatal nő. — Tehát ezentúl akár éjfélkor is napozhatunk majd.

— Igen, ha kedve tartja. De lebarnulni nem fog tőle, előre figyelmeztetem! A mesterséges nap fénye ugyanis ultraibolya sugarakban igen szegény, viszont annál jobban melegít. Kis buja édenkertet csinálunk a H szektorból jövő ilyenkorra, meglátja! A zuzmónak kiadjuk az obsitot.

Nevettek.

— Ez kitűnő lesz — vette át megint a szót a fiatal nő —, csak már a buráinktól szabadítana meg bennünket, kedves jó professzor úr!

— Ez még a jövő zenéje.

A műszerészek alaposan megvizsgálták a vevőberendezést, de nem találtak semmiféle rendellenességet.

— Hibátlanok a készülékek — jelentették Bertalannak, több órás hibakeresés után.

— Nos, nyugodjanak bele, hogy a hiba nem nálunk van, hanem az adóállomáson. Azon pedig mi nem tudunk segíteni. A cél érdekében csak annyit tehetünk, hogy rendszeres időközökben továbbra is jelentjük Moszkvának, hogy rajtunk kívül álló okokból szünetel a vétel. — Bertalan professzor az órájára nézett, azután folytatta: — Most két óra tíz perc.

Négy óra múlva indítjuk a rakétát. Addig helyreállhat még a kapcsolat. A távírászok maradjanak a helyükön, és szüntelenül próbálkozzanak.

Jelzett a telefon. Bertalan állt a készülékhez a legközelebb.

— Távíróállomás — szólt bele.

— Bertalan professzort kérem.

— Én vagyok.

— Itt Fouquet beszél a toronyból. Baj van a rakétával.

Bertalanban meghűlt a vér.

— Hogyan? Mi történt?

— A szerelők elkészültek a munkával, üzempróbát tartottunk, és a forgóbúra nem működik. Most keressük a hibát.

— Hány fokos hővel tartották a próbát?

— Ahogy szoktuk. Felmentünk ezerig.

— A hőrezonátorokat megnézték?

— Meg. Azok rendben vannak.

Bertalan gondolkodott egy ideig.

— Átmegyek — mondta azután. — Addig is legyen szíves, mérnök úr, intézkedjék, hogy Volkonszkij sürgősen jelentkezzék szolgálatra.

Tudja, kire gondolok? Az a bicegő szerelő.

— Tudom, professzor úr. Előkerítjük a pokolból is!

68

Elek István: Merénylet a világűrben Andrej Volkonszkij a föld alatti telepen lakott, s itt töltötte minden szabad idejét. Ha nem volt munkában, mindig meg lehetett találni vagy a szobájában, vagy a tágas, hosszú főfolyosón sétálgatva.

Most is a főfolyosón rótta szokott egészségügyi sétáját, sörtehajjal borított koponyáját simogatva és a lépéseit számolgatva közben. (Napi öt kilométer gyaloglásra van szüksége a szervezetnek! — vallotta, s ennek megfelelően lelkiismeretesen ellenőrizte a megtett utat.)

— Jó estét, Andrej bácsi! — köszöntötte a bóklászva ballagó embert egy csoport vidám fiatal. — Ma este bál van. Eljön, ugye?

Andrej megállt, a fiatalok felé fordult. Mosolyogva és kissé irigyen nézte őket:

— Ne csúfolkodjátok, gyerekek! Sántikáló vénemberekre nincsen ott szükség.

— Csak nem fekszik le, Andrej bácsi? — szörnyülködött az egyik nevető szemű kislány. — A kivilágítást maga is megvárja, ugye?

— Miféle kivilágítást?

— Hát azt a műnapot! Éjfélre ígérték.

Az öreg szerelő legyintett:

— Ráérek azt reggel is szemügyre venni. Azért bizony nem virrasztók én egy fertályórát se. No, igyekezzetek, gyerekek, mert elkéstek!

És Volkonszkij mosolyogva búcsút intett nekik, azután tovább sétált a folyosón.

Alig tett azonban néhány lépést, amikor éppen a feje fölött megszólalt a hangszóró:

— Andrej Volkonszkij sürgősen jelentkezzék a hatos telefonnál!

A szerelő megállt. Hát ez mi?

Megfordult, és alig gyorsítva lépteit, a közeli távbeszélő-helyiségbe ment.

— Andrej bácsi, Fouquet keresi — mondta az ügyeletes telefonos.

— Halló! — szólt bele a készülékbe kedvetlen, dörmögő hangon Volkonszkij.

— Kedves barátom, nagyon kérem, jöjjön át a kistoronyba. Valami baj van a géppel, és sehogy sem boldogulunk vele.

— A kistoronyba? — kérdezte vontatottan Volkonszkij.

— Igen — felelte a mérnök. — A professzor úr kéreti.

— Jó. Megyek — határozta el magát az öreg némi töprengés után.

Mire Volkonszkij a toronyba ért, már együtt találta az egész vezetőséget. Ott volt Bertalan professzor, de ott volt a főmérnök is egész vezérkarával. Javában folyt a tanácskozás.

— Kedves Volkonszkij — fordult az érkezőhöz Bertalan —, a forgóbúra elakadt, helyesebben meg sem indult. Nem találjuk a hibát.

Látszólag minden rendben van.

Az öreg szerelő elgondolkodott. Volt neki már egyszer egy ilyen esete. Vagy tíz esztendeje. Összeszerelték a rakétát, és az üzempróbán a forgóbúra az istennek se moccant meg. Pedig ezerötszázig felment a hővel. Szétszedték és újból összeszerelték az egészet. Hiába. Meg se mozdult. Akkor ő valamiféle belső sugallatra hallgatva kijelentette, hogy az egyik elektronikus tárcsával van baj. Lehurrogták. Ugyan, hogyan képzeli, vadonatúj tárcsák vannak a gépben! De igen — erősködött —, a 69

Elek István: Merénylet a világűrben tárcsák szerelésében van a hiba. Nekilátott, és kibontotta a burát.

Megvizsgálta mind a huszonnégy párt. És lám, neki lett igaza: az egyikben, ahogy a tárcsák pofával egymásba vannak illesztve, az anyatárcsa el volt csúszva, kiugrott a vájatból. Megigazította, és visszaszerelte a búrát. A gép kifogástalanul működött. Olyan akkurátusán, mintha soha semmi baja se lett volna. Ilyesmi tíz évben egyszer ha előfordul.

— Nos, mi a véleménye?

— A tárcsák, kérem..., talán a tárcsáknál van a…

Fouquet telepvezető közbevágott, élénk kézmozdulattal kísérve szavát:

— Lehetetlen! Vadonatúj tárcsák vannak a gépben.

— De az összeillesztés..., talán valamelyik kiugrott a vájatból.

— Ugyan, miért ugrott volna ki? Ilyesmi nálam még sohasem fordult elő.

A professzor átvette a szót:

— Erre a lehetőségre nem gondoltunk, mérnök úr. Nos, mi az ön véleménye, Berekowski?

A fiatal főmérnök elgondolkozva felelte:

— Kérem, elvileg lehetséges. A tárcsák súrlódását légpárna gátolja.

A túladagolt levegő esetleg kilökhette a vájatból... Mindenesetre a feltevés nem képtelen.

Csönd követte a főmérnök szavait. Mindenki gondolkozott. Végül a professzor ismét Volkonszkijhoz fordult:

— Mennyi idő kellene magának a tárcsák megvizsgálásához és a búra visszaszereléséhez?

Az öreg mester számolgatott magában, azután nyugodt hangon felelte:

— Ha kapok segítséget, százhatvan-száznyolcvan perc.

Bertalan az órájára nézett:

— Most két óra negyven perc az idő. Megkap minden segítséget. Öt óra tíz percre készen van?

Volkonszkij megint számolt.

— Az két és fél óra — mondta aztán. Gondolkodott, majd rábólintott:

— Rendben van.

— Nos, barátom, akkor menjen, és lásson szaporán munkához. Ha megjavítja a gépet, egyhavi rendkívüli szabadságot adunk magának. Ott töltheti, ahol akarja.

Volkonszkij kiment a csarnokba.

— Professzor úr nagyon merész ember — jegyezte meg Fouquet mérnök, s erősen csóválta közben a fejét.

— S mi lesz, ha kiderül, hogy ez az ember képzelődött?

— Akkor még mindig van egy óra időnk. De én Volkonszkijt meggondolt embernek ismerem. A legkiválóbb szerelőnk.

— És ha ő sem találja meg a hibát? — kérdezte a főmérnök egyik munkatársa.

— Ha a megállapított indítási időpontig nem tudjuk a forgóbúrát működésbe hozni, akkor természetesen nem lőjük ki a rakétát.

— S vége a mesterséges napnak?

70

Elek István: Merénylet a világűrben

— Egy időre mindenesetre. Az anyatest itt rostokolna felettünk, de nekünk nem volna belőle semmi hasznunk.

— Szóval számunkra sorsdöntő, hogy az öregnek igaza legyen —

szögezte le a főmérnök.

— Úgy van, ez ma számunkra sorsdöntő — erősítette meg a professzor.

Volkonszkij három szerelőt vett maga mellé, úgy fogott hozzá a rakéta szétbontásához. Megfeszített erővel dolgoztak, hogy a vállalt határidőre elkészüljenek. A főmérnök egész vezérkarával együtt ott maradt, és figyelte a munkát, tüzetesen megvizsgálva a leszerelt forgóbúra alkatrészeit. A professzor a laboratóriumba távozott, hogy ellenőrizze a gyújtóoldat előállítási munkálatait, de megmondta, hogy a kitűzött határidőre visszatér.

Volkonszkij ösztönösen érezte, hogy gyanúja helytálló; mintha most is működött volna benne az a régi sugallat. Nagyon akarta, hogy igaza legyen, s megmutathassa annak a sok nagyfejű mérnöknek, hogy a szerelő is ért valamit a géphez.

Hosszas fáradozás után jutottak el addig, hogy hozzáférhettek a tárcsapárokhoz. A tárcsák nélkül nem forgott a bura, és a légkörön túl nem haladt a rakéta.

A szerelők lazították meg a tárcsák foglalatát, és Volkonszkij vizsgálta meg őket, hogy jól vannak-e összeillesztve. Amelyikkel elkészült, azt szerelték is vissza.

Már a tárcsák többségével végzett, de a hibára nem akadt még rá. A hatalmas, súlyos korongok szépen egymásba simultak, anélkül, hogy az egyik a másikat érintette volna. A vajatokba préselt levegő nem engedte súrlódni a tárcsák acélpofáit.

Fouquet telepvezető sűrű legyintések közepette éppen magyarázni kezdte a főmérnöknek, hogy nála ilyesmi nem fordulhat elő, hogy ő

megmondta: kár az elvesztegetett időért, amikor egyszer csak az öreg technikus leszólt a magasból:

— Főmérnök úr! Jöjjön csak ide!

A főmérnök a felvonóval felvitette magát a szerelőhöz.

— Nézze csak meg ezt a tárcsát — mondta neki Volkonszkij.

A főmérnök a kibontott foglalat fölé hajolt. A két tárcsa acélpofája egymáson feküdt.

Felegyenesedett, és leszólt a telepvezetőért.

Fouquet is felment. Szapora léptekkel sietett a másik kettőhöz.

Megnézte a tárcsákat.

— Nos, mérnök úr? — kérdezte tőle a főmérnök.

— Kiugrott a vájatból — felelte Fouquet.

— A túladagolt levegő kilökte. Úgy bizony! — Aztán az öreg szerelőhöz fordult. — Gratulálok, Volkonszkij! Mindannyiunkat lepipált ma este.

Hátravolt még a forgóbúra visszaszerelése. Amíg az üzempróba nem igazolja a várakozásokat, addig a siker nem tekinthető

bizonyosnak.

A jelenlevők mind feszült érdeklődéssel várták, hogy a szerelők elkészüljenek a burával. Most dől majd el, hogy lesz-e ma rakétaindítás vagy sem.

71

Elek István: Merénylet a világűrben Öt óra öt perckor megérkezett Bertalan professzor is.

— Hol tartunk? — fordult a főmérnökhöz.

— Az utolsó simításoknál.

— Megtalálták a hibát?

A professzor szokatlanul izgatott volt. A főmérnök mosolyogva felelt:

— Minden bizonnyal. Volkonszkij feltevése helyesnek bizonyult.

Bertalan arca felderült.

— No, hát mégis lesz indítás? — mondta, s végigsimított a szakállán.

A szerelők lejöttek a gépről, és jelentették, hogy készen vannak. A telepvezető elrendelte, hogy távolítsák el a rakétát körülvevő

állványzatot, és az üzempróbához közelítsék oda a hősugárzó tükröket.

Nem telt bele negyedóra, és a csarnokban tartózkodók mind egy szálig a megfigyelőfülkébe húzódtak, hogy onnan nézzék az üzempróbát.

A tágas, magas csarnok közepén ott emelkedett szabadon, súlyosan a fényes testű rakéta, amely üreges belsejében rejtegette az értékes űrszállítmányt:

a

töltetet.

A

csarnok

tetejéről

parabolatükrök

gyújtópontjába szerelt jókora fémgömbök ereszkedtek alá, s álltak meg a rakétatest derekával egy magasságban.

Fouquet bekapcsolta a hőfejlesztő gépet. A jobb oldali gömblámpa sugározni kezdett. A megfigyelőfülkéből feszült érdeklődéssel nézték az űrhajót.

Semmi. A bura mozdulatlan.

Néhány pillanat telt el így. A hatalmas csarnokban olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.

S ekkor egyszerre megmozdult a bura. Lassan, súlyosan. Aztán egyre gyorsabban kezdett rotálni, végül már olyan sebesen forgott, hogy szabad szemmel ismét csak úgy látszott, mintha mozdulatlan lenne.

Mindannyian megkönnyebbültek.

— Hány foknál vagyunk? — kérdezte a professzor Fouquet-hoz fordulva.

— Még csak ötszáznál.

— Jól van. Leállíthatja, mérnök úr. Megejtették az üzempróbát a másik három irányból is. A forgóbúra kifogástalanul működött.

A hőfejlesztőt kikapcsolták, a tükrös sugárzókat felvontatták eredeti helyükre. A rakéta útra kész volt.

Bertalan professzor Volkonszkijhoz lépett.

— Köszönöm, barátom — mondta, s kezét nyújtotta az öreg szerelőnek.

A

maga

szakértelmének

és

tapasztalatának

köszönhetjük, ha mégis kigyúl felettünk ma éjszaka a nap.

S melegen megrázta az öreg, ráncos kezet.

Az óra 5.45-öt mutatott.

Huszonhét perc volt még hátra az indításig. Bertalan professzor a laboratóriumba telefonált.

— Most készülünk a csapoláshoz — adta meg a felvilágosítást a laboratórium vezetője. — Pontosan hatra ott vagyunk az oldattal.

A távírászoktól megtudta a professzor, hogy az összeköttetés Moszkvával azóta sem állt helyre. A radarcsoport közölte, hogy a kép tiszta, a műnap egyenletesen halad célpontja felé.

72

Elek István: Merénylet a világűrben

— A helyzete? — kérdezte a professzor.

— Egy pillanat — felelte a telefonügyeletes, majd kisvártatva jelentette: — MF 3561/2712.

Bertalan egy táblázaton ellenőrizte az adatot.

— Jól van, köszönöm — mondta aztán, és kikapcsolta a készüléket.

Három búrás-köpenyes alak lépett be a toronycsarnokba. Levették a szereléket, és kedvtelve nézegették a csarnok közepén emelkedő

rakétát. Fouquet telepvezető kilépett a toronyirodából.

— Tessék, barátaim! Mit óhajtanak?

Két fiatalember volt és egy leány. Odamentek a telepvezetőhöz, de amikor meglátták a professzort, hozzá fordultak.

— Küldöttségben vagyunk — mondta az egyik fiatalember. — Azért jöttünk, hogy megtudjuk, indul-e a rakéta, és lesz-e éjfélre kivilágítás.

— A rakéta indul, és úgy számítom, hogy éjfél után pár perccel kigyúl felettünk a mesterséges nap. De honnan jönnek, barátaim?

— A bálból — felelte nevetve a leány. — Nemcsak mi vagyunk ám itt!

— Nem? — csodálkoztak mindnyájan.

— Nem hát! — vágta rá a másik fiatalember. — Vagyunk vagy ötszázan odakint. Azért jöttünk, hogy megnézzük az indítást.

— Jól van, barátaim — mondta nekik a professzor. — Akkor hát menjenek ki a társaikhoz, és nyugtassák meg őket, hogy negyedóra múlva indul a gép. Kintről megnézhetik.

— Köszönjük, professzor úr — mondták kórusban, és megfordultak.

Az ajtóban felvették a szereléket, és úgy mentek ki a toronyból.

Alig távozott el a küldöttség, megérkeztek a vegyészek a gyújtóoldattal. Ketten hozták a jókora tartályt.

73

Elek István: Merénylet a világűrben Fouquet mérnök a rakétához sietett, és kinyitotta a rakodótérhez vezető ajtót. Bekapcsolta a világítást.

Néhány lépcsőfok vezetett fel a belső térbe, ahol ott állott egyszerűen és félelmetesen, mint valami hatalmas, kilövésre kész ágyúlövedék, a töltet.

A mérnök és a két vegyész bement a rakodótérbe, a professzor és körülötte a többiek kívülről figyelték a műveletet.

A hengeres testű töltet alsó részén reteszes szelepek sorakoztak körben egymás mellett. A tartály kiöntőcsövét ezeken a szelepeken betolták a töltet belsejébe, és áttöltötték a folyadékot a szelepekhez csatlakozó belső tartályokba.

Az edény, amelyben a gyújtóoldatot hozták, kiürült.

— A szelepek csukva vannak? — kérdezte a telepvezetőtől a professzor.

— Igen.

— Rendben van. Hagyjuk el az indítóteret.

A professzor, a telepvezető és a főmérnök az indítófülkébe ment, ahol már ott várakozott az indító gépész.

A többiek a megfigyelőszobába gyűltek.

A csarnok elnéptelenedett. A rakétát moccanástalan csönd vette körül.

Lassan megnyílt a magasban a torony kupolája. Odakintről csillagfényes, derengő tavaszi ég tekintett be a csarnokba, mintha kíváncsian fürkészné: vajon lesz-e, aki megbolygatja kristályos nyugalmát? Az egyik hold — a sápadtabb — most emelkedett a keleti égbolt zenitjére, a másik — a fürgébb és fényesebb —, úgy látszik, még odaát kergetőzött, a nagy golyóbis túlsó felén, mint a hancúrozó gyerek, amelyik meg akarja előzni apját.

A professzor az indítófülkében állt, és figyelte az órát. Az eloldógép kallantyúja felett világító számlapon a mutatók hat óra nyolc percet mutattak.

Csönd volt, csak az óra ketyegése hallatszott.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak...

Hat óra kilenc perc.

A professzor körülnézett. A megfigyelőfülkében mozdulatlanul álltak az emberek, szemük a rakétára szegeződött. „Még három perc" —

gondolta a professzor.

Az óra ketyegett. Tik-tak, tik-tak.

Hat óra tíz perc.

A bálteremben mindenki az ablakoknál szorongott, s a tekintetek az indítótornyok felett az eget kutatták. De mindenütt a telepen az ablakokon leselkedtek kifelé az emberek a tornyok irányába.

Az indítófülkében ketyegett az óra. Tik-tak, tik-tak...

Hat óra tizenegy perc.

A gépész megfogta az indítókallantyút, azután az óra számlapjáról a professzorra fordította tekintetét. Várta a jeladást.

Az óra ketyegett.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak.

74

Elek István: Merénylet a világűrben

CURZOS ELSZÓLJA MAGÁT

És most hadd szólaljon meg az a bizonyos gong, amely jelezni szokta a távfutóknak, hogy az utolsó kör következik. Igen, mi is elérkeztünk történetünkben az „utolsó kör"-höz. A mesterséges nap elkészült a Mars-kolónia részére, sőt az anyabolygó — mint láttuk —

már az űr végtelenjében száguld rendeltetési helye felé. Ugyan mi lesz, ha ott találkozik a töltettel, amelyet a meghamisított dokumentáció alapján készítettek el? Nem vitás, a katasztrófa bekövetkezik, mégpedig körülbelül úgy, ahogy Curzos őrült lázálmában elképzelte: borzalmas detonáció, vörös tűzfelhő izzik fel, gőzoszlop szökik a magasba, majd gombaszerűen szétterjedve ráteríti gyilkos fátyolát a Mars egész északi féltekéjére. Csak ott tévedett Curzos, hogy úgy képzelte: elszenesednek áldozatai. Nem, ami valójában történik velük, az, ha lehet, még ennél is borzalmasabb, de mindenesetre elképesztőbb: nyomuk sem marad, mert attól az iszonyú forróságtól még a csont is megolvad, és gőzzé válik. Elpárolog nyomtalanul.

Nos, ez az tehát, ami Curzos gaztettéből kifolyólag Bertalan professzorra vár, tízezer társával egyetemben. Hacsak nem...

Daniel Cramer újságírót, a Washington Fost tudósítóját lapja Londonba küldte, hogy helyszíni tudósításokban számoljon be egy nagy port felvert bűnügy tárgyalásáról. A Jogügyi Főhatóság épületének folyosóján egyik nap, a tárgyalás szünetében Ramón Gonzales neve ütötte meg a fülét. Két férfi beszélgetett mellette, ők emlegették barátja és újságíró társa nevét.

— Engedelmet kérek, uraim — szólította meg ismeretlen szomszédait, s udvarias főhajtással bemutatkozott.

— Egyik barátom nevét hallottam emlegetni az imént. Ismerik őt talán?

— Hogy hívják a barátját?

— Ramón Gonzales.

A két férfi arckifejezése a név hallatára elkomorult.

— Nem ismerjük — felelte az idősebbik. Rövid szünet után hozzátette: — Csak egy ügyiratban találkoztam a nevével.

Dinnyt e szavak és az ismeretlen férfi arckifejezése megijesztettek.

— Miféle, ügyiratban? — kérdezte feszült érdeklődéssel.

— Valami rágalmazási ügy. Egy amerikai szenátor feljelentett egy európai professzort.

Dinny most már faggatni kezdte a két férfit, akik némi vonakodás után elmondták, amit az ügyről tudtak.

Az újságírót mélyen felkavarta, amit hallott. A tárgyalást otthagyva a szállodájába sietett, és a televifon elé ült. Izgatottan hívta a New York-i tudakozót, hogy megérdeklődje Ramón számát. Végre tárcsázhatta barátját.

Szerencséje volt: a hívott állomáson azonnal bekapcsolták a készüléket.

— Szervusz, Dinny! — kiáltott Ramón, amikor a képernyőn meglátta barátját. — Ez aztán a kedves meglepetés!

Dinny komoly maradt.

75

Elek István: Merénylet a világűrben

— Nem tudom, hogy örömed tartós lesz-e — mondta az üdvözlés után. — Londonban vagyok, s az imént a Jogügyi Főhatóságnál hallottam rólad. Úgy éreztem, azonnal tájékoztatnom kell téged a hallottakról.

Ramónt meglepte Dinny komolysága.

— Hogyhogy? Mit hallottál? — kérdezte rosszat sejtve.

— A Simpson-ügyből kifolyólag rövidesen ki fognak hallgatni.

Amikor ezt Ramón hallotta, megkönnyebbülten felnevetett: —

Öregem, ez már régen megtörtént! Vagy mondjam el még egyszer, amit már egyszer elmondtam?

— Éppen az a baj, hogy elmondtad! — fortyant fel Dinny. —

Lefolytatták a vizsgálatot, és kiderült, hogy a feljelentés tudatos koholmányokon alapult. Most azután rágalmazásért eljárás indult a feljelentők ellen. Hát kellett ez neked?!

Ramón egy pillanatra megnémult a meglepetéstől.

— Koholmány?... — kérdezte azután elképedve.

— Politikai hétterű rágalomhadjárat. És te felültél nekik! Most már láthatod, hogy kettőnk közül ki a hiszékeny.

— Gazemberek! — tört ki Ramónból a felháborodás. — Baxter is hazudott?

— Persze! Ő is, mint a többi. Lépre csaltak, s te felültél nekik, ez az igazság! Most aztán tarthatod te is a hátad.

Ramónt mérhetetlenül felháborította, amit hallott. Dühe arra a kis fekete emberre összpontosult, aki beugratta, hogy tegyen tanúvallomást.

Hogy is hívják? Igen, Curzos! Annak a haramia Simpsonnak a famulusa.

— Ne haragudj, Dinny, de most el kell rohannom. Köszönöm, hogy ideszóltál.

— Ramón, mit akarsz tenni? Várj!... — kiáltott Dinny, látva barátja feldúlt vonásait, de a kép már eltűnt az ernyőről, és készüléke néma volt.

A titkársági osztály vezetője ma egész nap nagyon ideges volt. A szokottnál is gorombább hangon ripakodott rá titkárnőjére, amikor meghallotta odakint a szőke kolléga kuncogó nevetését:

— Ha nem tudná, kérem, ez hivatal! Otthon fogadja az udvarlóit.

De Jacky, az „udvarló" nem sokat hederített a „mellényzseb-Napóleon”-ra.

— Semmi köze hozzám — jelentette ki Kittynek. — Ott üldögélek, ahol akarok. Különben is örüljön, hogy békén hagyom.

Három óra sem volt még, amikor Curzos kiszólt a lánynak.

— Elmehet, kérem — mondta kurtán-furcsán.

Kitty csodálkozott:

— Még nincs három, főnök úr.

— Maga azzal ne törődjék. Elmehet, ha mondom.

Kitty vállat vont, és elrakodott az íróasztaláról.

Curzos maga sem tudta, miért küldte haza idő előtt a lányt. Nyilván egyedül akart maradni, de az is lehet, hogy merő türelmetlenségből.

Szűk volt neki a saját szobája, fel-alá akart járkálni a jóval nagyobb titkárnői helyiségben, de a lány jelenléte zavarta. S türelmetlensége annál jobban fokozódott, minél közelebb került az óra kismutatója a négyes számjegyhez.

76

Elek István: Merénylet a világűrben Ma, május 20-án, New York-i idő szerint délután négy óra tizenöt perckor lövik ki a Hold-kutató Bizottság kanadai indítótelepén a mesterséges napot. Most még módjában áll megakadályoznia a példátlan katasztrófát! Egyetlen telefonjába kerülne, s a műnapot nem indítják el végzetes útjára. Tízezer ember élete függ az ő

elhatározásától, kizárólag az övétől, mert ő az egyetlen ember a földön, aki elejét tudná venni a Mars-kolónia pusztulásának!

Curzos csak játszott a telefon gondolatával, valójában esze ágában sem volt megakadályozni vagy hátráltatni terve sikerét. Sőt nagyszerű

érzésnek találta, hogy ő, a kis senki-semmi, világméretű katasztrófát idéz elő anélkül, hogy bárki tudna róla, vagy akár csak sejtené is, kinek a bosszúja rejlik a nagy: pusztulás mögött. S hogy türelmetlenül járkált, fel-alá, ez inkább azért volt, mert alig várta már, hogy „hivatalos minőségben" megérdeklődhesse a kanadai teleptől: elindult-e a rakéta.

Végül ez a pillanat is elkövetkezett. Curzos bement a szobájába, és a televifon elé ült. Megnyomta a kanadai telep kapcsológombját. A toronyirodát kérte.

A képernyőn egy testes ember szögletes, nagy feje jelent meg.

— Tessék!

— Curzos, a központi titkárság vezetője. Az elnök úr érdeklődik, hogy elindult-e a rakéta az anyabolygóval.

— El — volt a kurta válasz.

— Minden előírásszerűén történt?

— Minden.

— Nincs semmi jelentenivalójuk?

— Nincs.

Curzos kikapcsolta a készüléket.

Megnyugodott. Valami furcsa, soha nem tapasztalt biztonságérzet hatalmasodott el rajta. Mintha belül óriássá nőtt volna.

Összeszedte a holmiját, az éléskamrafiókból elővett és bekapott egy jókora pogácsát, azután élénk, határozott léptekkel elhagyta a helyiséget.

Künn ragyogóan sütött a nap, derűs, mosolygós májusi délután volt.

Talán életében először érzékelte a tavasz szépségét, és az utcán jártában rámosolygott a szembejövő, idegen emberekre. Az újfajta életérzés szinte átalakította. Kedvtelve nézegette az utca képét; közben el-elgondolkozott. Ilyenkor maga elé képzelte a műnapot, amint szédítő

sebességgel

röpül

kiszabott

pályáján.

Időérzéke

egészen

megzavarodott, már a kilőtt töltetet is szállni látta az űrben, s mintha a két test vonzaná egymást, az elkerülhetetlen találkozás iszonyú gyönyöre benne feszült idegeiben.

Egészen megújhodva érkezett a klubba. Felszabadult volt és jókedvű.

— Szervusztok, gyerekek! — nyitott be a társalgóba, ahol a jól ismert törzsvendégek már teljes számban ott voltak.

— Hello, Curzos! — üdvözölte a trapézfejű Gibson. — Jókor jössz, hallod-e! Vakard le rólam ezt a szerencsétlent — a mellette ülő Dickson felé bökött a fejével —, mert nem állok jót magamért.

77

Elek István: Merénylet a világűrben

— Mi az, már ő sem jó kibic neked? — évődött Curzos a vastag nyakú, behemót emberrel. — Talán a Tudományos Akadémia elnökét hívjam ide számodra tanácsadónak?

— Nem tanács kell nekem, hallod-e, hanem szerencse!

A kártya folyt tovább. Curzos mint afféle házigazda végigjárta az asztalokat, mindenütt szólt néhány barátságos szót, sőt itt-ott le is telepedett, és hosszabb ideig társalgott az asztalnál ülőkkel. Egy jóképű, kedélyes legény meg is kérdezte tőle:

— Mi van veled, León? Úgy fel vagy villanyozva, mintha szerelmes volnál.

Curzos elnevette magát, és kis fekete bajuszát félrerántva, kétértelműen felelt:

— Hát tavasz van, ugye, május... Ilyenkor sok minden előfordulhat...

Fél hat felé járt az idő, amikor Curzos elhagyta a társalgót.

Elhatározta, hogy megnézi, üres-e a szenátor szobája, s ha üres, akkor beül oda újságot olvasni. Még nem látta a mai lapokat.

A szenátor más irányú elfoglaltsága miatt ma nem kereste fel mozgalmi irodáját. Szobája sötét volt, áhítatos csend honolt a fehér falak között.

Curzos bekapcsolta a világítást meg a légkondicionáló berendezést, majd a terem középébe vonulva beleereszkedett az egyik kényelmes, mély karosszékbe.

Az asztalon újságok hevertek; s középen szivarosdoboz. Kivett a dobozból egy illatos, kövér szivart; és gondosan megropogtatta, szájába vette és megszívta. A szivar vége felizzott, s halványkék füst bodorodott ki belőle. Curzos ízlelgette a szájüregébe toluló langyos füstgomolyokat, majd újságot vett a kezébe, és a párnaszéken kényelmesen hátradőlve olvasni kezdett.

Gondolatai azonban hamarosan eltévedtek a betűk rengetegében, és ugyanott kötöttek ki, ahonnan idefelé jövet elindultak: a mesterséges napnál. Megint maga előtt látta az űrben száguldó műnapot s szemben vele a tér kijelölt pontja felé haladó töltetet; A két test egyre közeledett egymáshoz, s valamivel odébb, a Marson nagy tömeg állt a szabad ég alatt, égre emelt fejjel, lesve, hogy mikor gyullad ki odafent az áldott nap.

Az első sorban ott látta a fényképről oly jól ismert szakállas arcot, a professzor vállas, hatalmas alakját, amint kezét felemelve az ég egy bizonyos pontja felé mutat. Curzos még a hangját is hallani vélte: „Ott, ott találkozik a töltet az anyatesttel, jól figyeljenek, kérem! — Órájára néz, majd szinte kiáltja: — Most!" Ebben a szempillantásban vakító villanás, és a kis fekete ember fülét mintha borzalmas robbanás döreje ütötte volna meg, a tér jelzett pontján gőzoszlop szökik a magasba, és hatalmas, fehér füstfelhő alakjában ereszkedik rá a Marsra. A kolóniából csak üszkös romok maradtak, s az elszínesedett csonthalmokból egy csontkéz mered a rengő égbolt felé...

Curzos borzongva nézte a látomást. Az újság ernyedten lógott fél kezében, s ő maga elé meredt az üres levegőbe. Körös-körül a falakból fény és üde, ózondús levegő áradt a méltóságteljesen berendezett terembe, és süket csönd feküdte meg a tárgyakat. A szivar elfeledten hevert egy sárkányt mintázó borostyánkő hamutartó szájában. Illatos 78

Elek István: Merénylet a világűrben lelkének halványkék párázatát mohón emésztette a kősárkány füstnyelő

gyomra.

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Valaki válaszra sem várva benézett a terembe, majd fejét visszahúzva így szólt:

— Itt van, kérem. Tessék bemenni.

Az ajtó feltárult, és a nyílásban megjelent egy középmagas, nyúlánk, fekete hajú, kreol bőrű fiatalember. „Ki is ez? — villant át Curzos agyán.

— Valahol láttam már ezt az embert."

— Jó estét! Megismer, Curzos úr? — kérdezte a látogató, miután betette maga után az ajtót. Látva a kis fekete ember tétovázó tekintetét, hozzátette: — Ramón Gonzales vagyok, az American Star volt tudósítója.

Curzosnak most már eszébe jutott, hogy mikor és hol találkozott a fiatalemberrel. Felállt.

— Persze, persze — mondta szolgálatkészen. — Üljön le fiatalember. A szenátor urat keresi? Ma nem jön be.

Ramón állva maradt, úgy felelt:

— Nem a szenátor urat keresem, önhöz jöttem. Kicsit beszélgetni szeretnék magával, titkár úr.

Curzos fülét megütötte valami fenyegető mellékzönge látogatója hangjában. Támadást szimatolt.

— Üljön le, fiatalember — mondta neki újra, rábeszélő hangon. —

Állva kényelmetlen beszélgetni.

— Nem ülök le — jelentette ki határozottan Ramón, — Nem szándékozom huzamos tárgyalásba bocsátkozni egy provokátorral.

Curzos felkapta a fejét. Mit akar tőle ez az ember?

— Azért jöttem — folytatta Ramón, s szeme szikrát hányt —, hogy felelősségre vonjam, amiért belerántott a mocskos ügyeibe!

A kis fekete ember hüledezett. Alig jött szó a szájára, — Hogyhogy?

— hebegte. — Milyen ügyekről beszél?

— Tudja nagyon jól! — pattogott Ramón.— Felkéretett a hivatalába, hogy szóra bírjon, azután minden szavamat kicsavarták. Aljas módon megtévesztettek, behálóztak! Hazugság volt minden szavuk! Baxter és Curzos, két közönséges provokátor, érti?! De most az egyszer megütik a bokájukat! Ezt nem viszik el szárazon, efelől kezeskedem!

Ramón szétvetett lábbal, mozdulatlanul állt a nála vagy egy fejjel alacsonyabb Curzos előtt, keze ökölbe szorult, s szeme szikrázott.

Fojtott hangon kiabált, s csak a fejével tett apró, erélyes mozdulatokat.

Curzos ezalatt összeszedte magát. Csak nem ijed meg ettől a taknyostól! Fél lépést hátrált, felvetette állat, s szemöldökét összevonva, tekintetét Ramón szemébe szúrta.

— Kikérem magamnak, hogy ilyen tiszteletlen hangon beszéljen velem! Az apja lehetnék!

Curzos nagyképűsége végleg kihozta Ramónt a sodrából.

— Ez nem kor kérdése — vágott közbe. — Tisztelni csak tisztességes embert lehet! Amit maguk csináltak, az becstelenség, érti?!

Ártatlan embereket meghurcolni, befeketíteni aljas politikai céljaik érdekében!

Curzos most már vörös volt, mint a pulyka.

— Kik azok az ártatlan emberek, mi? Magáról beszél?

79

Elek István: Merénylet a világűrben

— Most nem rólam van szó! Tudja nagyon jól, hogy Bertalan professzorra gondolok.

Curzosban ekkor valami végzetes dolog történt. Belső feszültsége áttörte a gátakat, és kiömlött belőle, ami a lelkében volt, s amit alig tudott eddig is magában tartani.

— Hát ha tudni akarja — vágta büszke öntudattal az újságíró szemébe —, Bertalan professzor nincs! Felrobbant egész pereputtyával együtt!

Ramón megdermedt.

— Mit beszél?! — tört ki torkán az üvöltés.

Curzos arcát diadalmas mosoly torzította el:

— A gyújtóoldat képlete hiányos! Kimaradt belőle a nitrogén! A töltet felrobbantja a mesterséges napot. A Mars-lakók elpusztítják saját magukat! Na, mit szól ehhez, fiatalember?

S Curzos lelke legmélyéből ördögi kacaj tört elő. Hangtalanul rázta a hideglelős nevetés, minden arcizma vonaglott a kéjtől.

Ramón egy pillanatig úgy állt ott, mintha kővé dermedt volna. Azután megfordult, s szinte eszeveszetten kirohant a szobából.

— Most már ugyan futhat, fiatalember! — kiáltott látogatója után Curzos, és vigyorogva dörzsölte össze két jéghideg tenyerét.

80

Elek István: Merénylet a világűrben

MENTŐ GONDOLAT

Megakadályozni! Megakadályozni! — zakatolt Ramón fejében, konok ismétlődéssel, mint valami tébolyult motolla. Még maga sem tudta, mit kell tennie, csak rohant, ki az előcsarnokba, és neki a végtelen, körkörös lépcsősornak. Hajszolta a türelmetlenség, a tettvágy, most nem tudott volna egy helyben állni és várni, amíg a felvonó leérkezik vele a földszintre. Megakadályozni, megakadályozni! — kalapált az agyában, s ő szédült, vakmerő iramban száguldott lefelé a lépcsőn.

Az utcán azután megtorpant. Mit csináljon? Hová fusson? Belátta, hogy mielőtt akármilyen irányban elindulna, előbb össze kell szednie a gondolatait.

A rendőrség! — ötlött hirtelen az eszébe, de hamarosan elvetette a gondolatot. Most nem a feljelentés a legsürgősebb, hanem a katasztrófa megakadályozása. A rendőrség legfeljebb megindítja a nyomozást, de nem tudja megakadályozni a robbanást. A legfontosabb: megmenteni a Mars-kolóniát! De hogyan? A műnap már úton van, azt nem lehet visszahozni. Hát a töltet? Azt a Holdról szokták kilőni. Ebben az esetben bizonyára a Marsról. Hátha még nem lőtték ki? Igen, ez az egyetlen lehetőség! Honnan tudhatná meg, hogy hánykor lövik ki a töltetet?!

Ramón az órájára nézett. Hat óra harmincöt perc.

Idegesen jobbra-balra pillantott, mintha tanácsot várna a járókelőktől.

De az emberek közönyösen haladtak el mellette; volt, aki sietett, volt, aki kedvét töltve sétált az enyhe tavaszi délutánban. Egy csillogó szemű

fiatal lány nevetve mesélt valamit barátnőjének, s mellette elhaladva ránézett, vidáman, kihívóan, de Ramón észre sem vette a pajzán kis arcot.

Fél hét múlt. Ilyenkor a Hold-kutató Bizottság központjában már senki sincs. Márpedig hol másutt tudnák megmondani, hogy kilőtték-e már a töltetet vagy sem? Sehol, ez egészen nyilvánvaló.

De miért ezen lovagol? Nem ez most a közvetlen feladat! Értesíteni kell őket, akár kilőtték, akár nem — ez a fontos!

Értesíteni — de hogyan? Ramónt iszonyú tehetetlenségében kiverte a veríték. Elővette zsebkendőjét, és megtörölte gyöngyöző homlokát. S

ekkor hirtelen jó gondolata támadt: felhívni Bertalan professzort!

Sürgősen közölni kell vele a szörnyű hírt, ő azután intézkedik majd, ha erre egyáltalán van idő és mód. Zavarában meg is feledkezett róla, hogy Curzos Bertalant is a halálraítéltek között emlegette.

Átsietett a túlsó oldalra, és a legközelebbi megállónál atommobilra szállt. Oly türelmetlen volt, hogy a kelleténél hamarább ugrott le a buszról, s futva tette meg a hátralevő utat a szállodáig. Nem sok hiányzott a hét órából, mire a szobájába ért. Egyenesen a televifonhoz rohant, és megnyomta Budapest kapcsológombját. Nem tudta a professzor számát, ezért a központot hívta.

— Halló, Budapest — jelentkezett a központ.

— Bertalan Ágoston professzort kérem.

— Lakcíme?

— Nem tudom.

— Tessék maradni.

81

Elek István: Merénylet a világűrben Néhány pillanatnyi várakozás után közölték Ramónnal a számot, s ő

rögtön fel is tárcsázta.

Idegesen topogva állt a készülék előtt. A hívott szám sokáig nem jelentkezett. Végre megszólalt egy álmos női hang, de a képernyő fekete maradt:

— Halló!

Ramón férfihangot várt, első meglepetésében alig tudott szólni.

— Bertalan-lakás? — kérdezte végül.

— Igen, tessék — felelte a női hang.

— A professzor urat kérem, rendkívül sürgős ügyben.

Pillanatnyi csend következett.

— A férjem nincs itthon — közölte kisvártatva a női hang. — A Marson tartózkodik.

Ramón úgy érezte, mintha taglóval fejbe ütötték volna.

— Miért, mi történt, hogy éjszaka keresik? — tette hozzá némi aggodalommal a hangjában az asszony.

— Éjszaka? — csodálkozott Ramón. — Hiszen hét óra van.

— Lehet, hogy New Yorkban annyi van, de Pesten éjfélre jár az idő.

Ramón hirtelen zavarba jött. Mit mondjon, miért kereste a professzor urat?

— Bocsánatot kérek, erre nem gondoltam. Különben is, ha a professzor úr nincs otthon, akkor tárgytalan. Elnézést kérek a zavarásért.

Ramón nem akarta elmondani az asszonynak, miről van szó.

Gyorsan kikapcsolta a készülékét.

Egész testében remegett, mintha rázná a hideg. Tehát Bertalan professzor is a Marson van. Ő is ott pusztul, ha nem tudják meghiúsítani a merényletet!

Mit tegyen most? Hívja fel Campbellt, a Hold-kutató Bizottság elnökét? Vagy lármázza fel mégis a rendőrséget? Ramón annyira zavart volt, hogy a legkézenfekvőbb megoldás csak hosszas fejtörés után jutott eszébe: Moszkvát kell értesítenie!

A készülékhez ugrott, és megnyomta a távoli fővárost kapcsoló gombot. A hamarosan jelentkező központtól megtudta a Mars-kutató Bizottság éjszakai ügyeletének a számát. Gyorsan tárcsázott, — Halló!

Itt a Mars-kutató Bizottság ügyelete — hangzott a készülékből, és egy álmos szemű, rőt bajuszú férfifej jelent meg a képernyőn.

— Ramón Gonzales újságíró. Kérem, egy rettenetes hírt akarok közölni önökkel. Azonnali intézkedésre van szükség. Most tudtam meg, hogy...

Az álmos szemű ügyeletes nagyot krákogott, és rekedt hangon közbevágott:

— Nincs itt most senki, kérem, majd reggel tízkor tessék. Akkor kezdődnek a hivatalos órák.

Ramón szörnyű dühbe jött. Kétségbeesetten kiabált:

— De értse meg kérem, élet-halálról van szó! Kapcsoljon valakihez, ha maga nem tud intézkedni!

Az ügyeletes látta, hogy ezt az izgatott újságírót nem tudja lerázni.

Kis ideig gondolkodott, majd megadta Petrusevszkij igazgató hívószámát.

82

Elek István: Merénylet a világűrben

— Újságírókkal ő szokott tárgyalni — mondta.

Ramón dühösen levágta a kapcsolót, és tárcsázta a számot. Jó időbe telt, míg bekapcsolták a készüléket. Ramón képernyőjén most egy széles, markáns férfiarc jelent meg, amelyet alvástól zilált, sűrű szőke haj keretezett.

— Tessék, itt Petrusevszkij — harsogott a készülékből egy zengzetes férfihang.

Ramón bemutatkozott, és izgatottan elhadarta mondanivalóját.

— Mit?! — ordított bele a televifónba az igazgató. — Meg volt hamisítva a dokumentáció?

— Igen, igen. Most tudtam meg. Talán még nem késő!

— De biztos ebben, fiatalember?

— A központi titkárság vezetője köpte ki. Elszólta magát! Valami ördögi manipuláció van a dolog mögött. Azonnal intézkedni kell, hogy ne lőjék ki a töltetet! Talán még nem késő! — ismételte meg Ramón.

Petrusevszkij az órájára nézett. Egy óra tizenegy perc.

— Nem, még nem késő. Moszkvai idő szerint nyolc óra tizenkét perckor indítják a rakétát a Marsról.

Ramón szeme felragyogott.

— Igazán? Nahát, ez nagyszerű! Szóval még megakadályozható a katasztrófa?

— Igen, fiatal barátom. Megtáviratozzuk nekik a dolgot. Tehát a nitrogén maradt ki a képletből?

— Igen. Legalábbis ez a csibész azt mondta. De lehet, hogy ez is hazugság. Szerintem alaposan át kell vizsgálni az egész dokumentációt!

— Jól van. Köszönöm, hogy értesített. A többit bízza rám!

— Akkor ön táviratoztat nekik. Ez biztos!

— Biztos, barátom, nyugodjék meg.

Ramón elköszönt, és kikapcsolta a készüléket.

Járkálni kezdett a szobában fel-alá. Most már sokkal nyugodtabb volt, mint néhány perccel ezelőtt, de felzaklatott idegei még mindig mozgásban tartották. Nem tudott leülni, lefeküdni pedig még kevésbé tudott volna.

Fel-alá járt, s közben gondolkodott. Ez a Petrusevszkij megbízható embernek látszik. De vajon elég komolyan vette-e a veszélyt? Igaz, van még elég ideje, hogy intézkedjék, de megvan-e a lehetőség éjszaka az ilyesmire? Azt mondta, hogy táviratot küldet a Marsra. Ez a leggyorsabb és legbiztosabb eljárás. A legmegnyugtatóbb is. De... de...

S Ramón azon vette észre magát, hogy nyugtalansága újra erőt vett rajta. A televifonhoz lépett és felhívta az Atlantic légipályaudvart.

— Moszkvába rakétagép mikor indul?

— 19.55-kor. Harmincöt perc múlva.

— És mikor érkezik Moszkvába?

— Közvetlen járat menetidő két óra. Moszkvai idő szerint 3.55-kor érkezik.

— Köszönöm. Egy helyet tudnak még biztosítani?

— Tudunk kérem. Tessék igyekezni.

Ramón magára kapta felöltőjét, és elrohant. Sietségében még a portán sem jelentette be, hogy Moszkvába utazik. Felugrott az első arra jövő atommobilra, és azzal a legközelebbi légibuszmegállóig utazott. Ott 83

Elek István: Merénylet a világűrben azután megvárta a következő légiszerelvényt. Nem kellett sokáig várnia.

Háromnegyedkor már a légipályaudvar előtt, a nagy nyolcszögű torony felvonóján vitette magát lefelé. Beugrott egy kis önmozgóba, és az együléses futószéket a moszkvai pályaudvar felé irányította. Az újságíró-

igazolványára az automata kiadta a helyjegyét, s indulás előtt öt perccel már a meglehetősen üres forgalmi téren igyekezett a rakétagép motoros szerelvénye felé. Az ülések félig teltek meg, mire apró zökkenéssel a szerelvény elindult. Kifutott a startra készen várakozó nagy, ezüstszürke gép alá, s alighogy az utasok átszálltak, és elfoglalták helyüket a gépben, a karcsú testű rakéta nekilendült, és a hullám módjára merészen ívelő pályán a magasba szökkenve belerobbant a sötétkék májusi égbe.

És most felkérjük kedves Olvasóinkat, hogy e történet elbeszélőjével együtt — forduljanak rá a célegyenesre! Az előzmények ismertetése során most végre megérkeztünk arra a pontra, ahonnan — vagy másfél száz oldallal ezelőtt — elindultunk volt. A történet innen már nyílegyenesen — és egyre gyorsuló iramban, akárcsak a rakétagép Ramónnal — halad a cél: a drámai kifejlet felé.

De honnan is indultunk el? Egy holdvilágos moszkvai éjszakától, amikor is a hold — mint afféle űrbéli számadó juhász — tovavonulása előtt egy utolsó pillantást vetett a nyugvó nyájra, s valami szokatlan mozgásra lett figyelmes odalenn. A Mars-kutató Bizottság székházának tetején egy bolondos Föld-lakó titokzatos éjszakai sétaútját végezte.

Alvajáró — gondolta a hold, és még egy kis lelkiismeret-furdalása is volt a szerencsétlen, eltévedt „báránya" miatt. Teljesen fölöslegesen. Az illetőt nem a holdkórosok lelki kényszere állította fel éjszakai nyugvó hely érői, és vezette a Mars-kutató Bizottság épületkolosszusának tetejére.

Valami egészen más — nos, hadd meséljük el, hogy mi.

Amikor Ramón kirohant Simpson szenátor szobájából, Curzos kezét dörzsölve nézett az újságíró után. „No, te híres — gondolta —, most légy olyan nagy legény! Bezzeg befagyott a kereplőd, mi? Erre nem számítottál, ugye, nyavalyás!"

Az ajtóhoz ment, és a fiú után kiáltott:

— Tiszteltetem a professzor urat! Adja át neki!

Vigyorogva visszament a szobába, és kezét hátratéve fel-alá sétált.

Egyszerre csak megtorpant.

Hátha fellármázza ez a kölyök a Mars-kutató Bizottságot? Hiszen most még csak negyed hét van, és... hogy is? Számolni kezdett. Igen, persze, a töltet kilövésére csak később kerül sor!

Curzos erre a gondolatra nagyon nyugtalan lett. De hogy is lehetett ilyen elővigyázatlan? Kiszaladt a száján. Elhencegett a hibás képlettel, mint egy taknyos gyerek a csínyével.

Dühös lett, szerette volna megpofozni magát, hogy ilyen ostobaságot követett el. Most mit csináljon? Lehet, hogy a fiú semmihez se kezd, de ha mégis, képes fellármázni egész Moszkvát! Ott azután kéznél van az űrtávíró, és...

Ebben a pillanatban mentő gondolata támadt. Beszaladt a televifonszobába, és felhívta az orosz fővárost. A tárcsázott szám 84

Elek István: Merénylet a világűrben hamarosan jelentkezett. A képernyőn egy hajhálós fiatalember feje jelent meg. Álmos, durcás hangon szólt bele a készülékbe:

— Ki az?

— Jó estét, Baxter! Itt Curzos beszél New Yorkból.

A fiatalember hangja kissé megélénkült.

— Mi az, titkár úr? Történt valami?

Curzos a legtermészetesebb hangon folytatta:

— A szenátor úr utasítására hívtam fel magát ilyen későn éjszaka.

Egy sürgős megbízást kell végrehajtania.

— És mi az a megbízás? — kérdezte meglehetősen kelletlenül Simpson moszkvai „különtudósító"-ja, akit legjobb álmából riasztott fel a televifon.

— Ide hallgasson, Baxter. Mindenáron meg kell akadályozni, hogy egy sürgős üzenetet a Marsra juttassanak. Szóval az űrtávírót el kell intézni, érti? De ez borzasztóan sürgős, mert az üzenet már úton van New Yorkból Moszkvába.

— Hogyan? Milyen üzenetről van szó? — kérdezte Baxter, de Curzos nem adott bővebb felvilágosítást.

— Erre most nem tudok felelni, de hamarosan megtudja. Most az a fontos, hogy azonnal induljon, és hajtsa végre a megbízást.

— Jól van, titkár úr, meglesz. Nyugtassa meg a szenátor urat, a megbízásnak rendben eleget teszek.

Douglas Baxter villámgyorsan magára kapkodta ruháit. Amikor az öltözködéssel elkészült, magához vett egy kis tubust, és sietve eltávozott. Nem telt bele tíz perc, és a Mars-kutató Bizottság központi székházának automata felvonójában ült. A tetőre vitette magát, ahol tágas helikopterkikötő szolgálta a hatalmas épületben dolgozók kényelmét. A nagy, lapos térség üres volt, az üveghangárok körül is teljes volt a csönd és a nyugalom. Éppen telihold volt, a világos májusi égbolt békésen szikrázott a magasban, s lent, ameddig a szem ellátott, körös-körül kápráztatóan villództak a nagyváros fényei.

Baxter a hangársor mögé lopódzott, és egyetlen lendülettel átdobta magát a mellvéden, amely a légikikötőt elválasztotta a tető további szakaszától. Az épület nagy, négyszög alaprajzú tömbház volt, amely tágas udvart fogott körül. A tömb két egyforma kiképzésű főelemből állt, ezeket két keskenyebb épületszárny kötötte össze, Az egyik főépület tetején volt a térés légikikötő, á másik tetején sorakoztak a Mars-kutató Bizottság központi híradó berendezéseinek sugárzó- és vevő-

felszerelései.

Baxter egy ízben a helyszínen elmagyaráztatta magának, mi milyen célt szolgál, s így tudta, hogy az antennák közül melyek tartoznak az épületben működő űrtávíró-állomás adó- és vevőberendezéseihez. Azt is tudta; hogy a sugárzó- és a felvevőberendezések legádázabb ellensége a zsír. Ha az úgynevezett élő részeket — platinahuzalokat, membránokat, wolframágyakat zsírtartalmú anyag éri, a berendezés felmondja a szolgálatot, Akkor azután kereshetik a hibát! Laboratóriumi vizsgálat alá kell venni az egyes alkatrészeket, hegy nem mutatható-e ki rajtuk zsír. Ilyesmi napokra megbéníthatja az egész állomás működését.

Baxter, miután átvetette magát a mellvéden, az északi összekötő

szárny keskeny párkányzatán át a másik tetőrészre ment. Sietve 85

Elek István: Merénylet a világűrben lopakodott előre, gondosan körülkémlelve, hogy nem tartózkodik-e más is a tetőn. Éjszaka egy óra volt, a tetőnek ez a szakasza is néptelennek bizonyult. Baxter egyenesen a tető északi sarkához tartott. Ott voltak az űrtávíró adóberendezésének sugárzói. Négy jókora tányér, amelyek fölött csúcsban végződő, gúlaszerű fémsapkák ültek. A „tányérok"

belsejében membrántestecskék és platina tekercsek sorakoztak sugárszerű elrendezésben.

Baxter elővette zsebéből a tubust, és lecsavarta a tetejét. Fehér kenőcs volt benne. Mutatóujját végighúzta a kenőcs felszínén, és belenyúlt az egyik tányérba. Leheletvékony zsírréteggel vonta be a membránlamellákat és a platina tekercséket. Azután a másik tányérhoz ment, és ott is elvégezte munkáját. Öt percbe sem telt és mind a négy sugárzó működését megbénította.

Baxter eltette a tubust és visszaindult. De alig ment néhány lépést, meggondolta magát. Keresztülsietett á tetőteraszon, az űrtávíró vevőantennáihoz. Itt újból elővette á kenőcsöt, és bezsírozott ujjaival végigszánkázott a meztelen huzalokon.

„Hadd legyen nagyobb a zűrzavar — gondolta —, így legalább nem értesülnék a Marsról, hogy ott félbeszakadt a vétel. Azt hiszik majd, hogy a marsbeli leadóval van baj, és eszük ágában sem lesz gyanítani, hogy az ő leadójuk mondta fel a szolgálatot."

Simpson különtudósítója zsebébe süllyesztette a kézápoló kenőcsöt, és a jól végzett munka derűjével arcán visszasettenkedett a mellvédhez.

Átdobta magát, és könnyed léptekkel végigfutott az összekötő

párkányzaton, majd amikor meggyőződött róla, hogy a légikikötő üres, átugrotta az alacsony közfalat. A felvonóhoz sietett.

Nem telt bele két perc, és Baxter rugalmas léptekkel elhagyta a Mars-kutató Bizottság épületét.

Az űrtávíró-állomáson mindössze ketten dolgoztak. Az egyik az adóberendezést kezelte, a másik a vevőt. Szó volt róla, hogy a mesterséges nap üzembe helyezésének idejére egy harmadik technikai munkatársat is kapnak, aki a rádiótávírót kezeli majd, amely a kanadai indítótelep jelentéseit veszi fel az űrtávírón való továbbítás céljából. Ezt a feladatot azonban egy automata vevőberendezés felállításával oldották meg. A berendezés folyamatosan jegyezte az anyatest térbeli helyzetéről Amerikából továbbított adatokat.

A kétfelől — Kanadából és a Marsról — érkező jelentéseket a Mars-kutató Bizottság egyik fiatal tudományos munkatársa, Zágon István magyar nemzetiségű űr-matematikus egyeztette és ellenőrizte. Zágon csendes, zárkózott fiatalember volt, Bertalan professzor legkedvesebb tanítványa. Ő hozta magával tudományos munkatársként Budapestről, midőn elfoglalta a Mars-bizottság ügyvezető elnöki székét.

Amikor Nyikolaj Alekszandrovics Petrusevszkij igazgató telefonált —

éjjel negyed kettő körül lehetett —, Golovin, a vevőberendezés kezelője, már észrevette volt, hogy készüléke egy idő óta süket. Szólt is Davidovnak, a társának, de az legyintett:

— Ne törődj vele! Biztos a Marson vacakolnak valamit. Majd rendbe jön.

86

Elek István: Merénylet a világűrben Golovin belenyugodott. Békésen ült, és várta, hogy a készülék újra működni kezdjen. Amikor percek múlva a matematikus jött a legfrissebb anyagért, közölte vele, hogy valami üzemzavar lehet „odaát" (egymás közt csak így beszéltek a Marsról), mert vagy tizenöt perce nem érkezett jelentés. Néma a készülék.

— És ez rendben van így? Nem kellene utánanézni a dolognak? —

kérdezte csendesen Zágon, és rövidlátón összehúzta a szemét.

— Már jelentettem nekik — szólt át a másik készüléktől Davidov —, majd kijavítják odaát a hibát.

Zágon egy ideig még elgondolkozva állt, azután átadta az adókészülék kezelőjének a Kanadából érkezett friss adatokat továbbítás végett, majd visszament a szobájába.

— Davidov, maga az? — kérdezte most a telefonban Petrusevszkij.

— Ide hallgasson, apuskám! Sürgős táviratot kell leadnia. De azonnal!

Érti, Davidovkám? Jegyezze a szöveget. Halló! Diktálhatom?

„Gyújtóoldat képletéből kimaradt a nitrogén. Felrobban a műnap! Töltetet ne indítsátok! Petrusevszkij." Olvassa vissza, apuskám.

Davidov gépiesen felolvasta a lejegyzett szöveget. Hangján nem érződött, hogy a távirat tartalma a tudatához férkőzött volna.

— Halló, Davidovkám — szólt Petrusevszkij —, írja még hozzá, hogy: „Az üzenet vételét azonnal igazoljátok." Megvan? No, akkor villámgyorsan leadni!

— Igen, igazgató úr.

Petrusevszkij kikapcsolta a készüléket. Éjszakai köntösben állt a televifon mellett, a szobában halvány fény derengett. Megdörzsölte a szemét, azután megrázkódott, mint a kutya, amikor kijön a vízből.

Nagyot nyújtózott, és öltözni kezdett. Mindenesetre bemegy, és ellenőrzi, hogy rendben van-e a dolog, visszaigazolták-e az üzenetet.

Kérdések is jöhetnek odaátról, esetleg sürgős intézkednivaló adódik.

Ilyen helyzetben a kapitánynak a fedélzeten a helye, s nem a hálókabinban!

Az órája háromnegyed kettőt mutatott, amikor Petrusevszkij benyitott az űrtávíró-állomás adó-vevő helyiségébe. Golovin még mindig tétlenül ült a vevőkészülék előtt, Davidov pedig serényen munkálkodott: az anyatest helyzetét meghatározó koordinátákat táviratozta, Zágon legújabb feladásai alapján.

— Mi újság, fiúk? Visszaigazolták az üzenetet?

Golovin az igazgató felé fordult.

— Süket a vevőkészülék — mondta.

— Micsoda?! — kiáltott Petrusevszkij. — Mióta?

— Hát... — tűnődött a távírász — egy órája is lehet már.

Az igazgatót elfutotta a méreg:

— És miért nem jelentették, mi? Honnan tudhatom így, hogy megkapták-e az üzenetet?!

— Már háromszor leadtam — fordult az igazgató felé Davidov. — Ha nincs más anyag, ezt kopogom.

Petrusevszkij rövid ideig hallgatott.

— És mi baja a készüléknek? — kérdezte aztán.

— Azt nem tudjuk — felelte Golovin.

— Biztosan odaát van az üzemzavar — mondta Davidov.

87

Elek István: Merénylet a világűrben

— Ezt miből gondolja?

Davidov nem válaszolt rögtön az igazgató kérdésére,

— Hát jók a lámpák — mondta aztán.

— No és az antennák? Azokat megnézték?

— Nem — felelték csendesen a távírászok.

— És ha itt van a hiba, nem odaát? — kiabált az igazgató. —

Micsoda lelkiismeretlen eljárás ez?! Egyáltalán, meggyőződött róla, Davidov, hogy a maga készüléke működik-e?

— Hát... — habozott a válasszal a távírász — égnek a lámpák.

Petrusevszkij egészen kijött a sodrából.

— A lámpák, a lámpák!... — ordított. — És az antennák? Mi?

Ellenőrizte a sugárzóit? Vagy csak a vakvilágba kaparászik itt a billentyűkön?!

Davidov bevallotta, hogy az antennákat nem ellenőrizték.

— Hát akkor honnan tudja, hogy sugároz-e a készüléke, mi?!

Kijelenti, hogy a Marson van az üzemzavar, mert így magának kényelmesebb, mi? És ha tízezer ember maga miatt ott pusztul? Vállalja ezért a felelősséget, mi?! Szégyelljék magukat, lelkiismeretlen, hanyag népség!

Petrusevszkij kirohant, és a raktárban előkeresett egy kézi elektronikus jelzőműszert. Felment a tetőre, és a műszert az adóberendezés

sugárzóantennái

fölé

tartotta,

sorban,

ahogy

következtek egymás után. A mutató egyik felett sem lendült ki a nullpontról. A sugárzók „döglöttek". Egyikük sem működik.

A hatalmas, erős embert úgy elővette az izgalom, hogy pillanatokig meg sem bírt moccanni. Azt hitte, ott esik össze a tetőn. Térdei reszkettek, meg kellett kapaszkodnia a mellvédben.

Mit csináljon most? Hogyan értesítse a professzort? Telefonáljon a Hold-kutató Bizottságnak, hogy ők próbáljanak kapcsolatba kerülni a Mars-állomással? De hiszen ez lehetetlen! Az ő űrtávírójuk a Holdra van méretezve, a kapacitása sokkal kisebb.

Nincs más hátra, riasztani kell a legkiválóbb szerelőket. Át kell vizsgálni az egész hálózatot, a gerjesztőket, a vezetéket, a sugárzókat.

Most két óra van. A Marsról a töltetet nyolc óra után lövik ki. Tehát hat órája van még addig — elenyészően kevés a hiba megkereséséhez! De ha hozzá pártol a szerencse, talán sikerül még időben megtalálni és megszüntetni az üzemzavar okát — nyugtatta meg magát minden meggyőződés nélkül.

Petrusevszkij összeszedte lelkierejét, és visszament az űrtávírász-szobába.

— A sugárzók döglöttek — szólt Davidovhoz —, hagyja abba a pötyögtetést, és lásson azonnal a hibakereséshez. Először a hálózatot nézzék meg. Maga pedig, Golovin, azonnal hívja be a távírószerelőket.

Telefonáljon

nekik,

hogy

elbocsátás

terhe

mellett

sürgősen

jelentkezzenek itt. Mondja meg, hogy az egész Mars-kolónia élete forog kockán!

Zágon jött be a szobába, hozta az új adatokat. Meg volt lepve, amikor ott látta az igazgatót, méghozzá ennyire kikelve magából.

— Jó estét, igazgató úr! — köszöntötte.

— Jó estét, fiam! Hallotta, mi történt?

88

Elek István: Merénylet a világűrben

— Üzemzavar van odaát. Hallom, süket a vevőkészülékünk.

— Dehogy odaát van üzemzavar! Itt van, nálunk! S ami a legnagyobb baj: rossz az adónk is. Ez aztán most valóságos tragédia!

Zágon kis ideig gondolkozott, azután így szólt:

— Hiszen ha a koordinátákat nem is kapják meg odaát, azért még nincsen komolyabb baj. Attól a töltetet útnak indíthatják.

— Hát ez a szörnyű baj, ember! — kiabált Petrusevszkij. — Ez a katasztrofális a dologban!

A matematikus nem értette. Az igazgató most kapott észbe: hiszen ez a Zágon még semmiről sem tud!

A szobájába kísérte, és elmondta Ramón Gonzales televifon értesítését.

— Abból kell kiindulnunk, hogy az értesülés megfelel a valóságnak.

Nem tehetjük ki ilyen iszonyú kockázatnak tízezer ember életét.

Zágon az íróasztalhoz ment, és az egyik fiókból kivett egy könyvet.

— Rögtön meggyőződhetünk róla — mondta. — Itt az üzemeltetési utasítás egy példánya.

Megkeresték benne a gyújtóoldat képletét.

— Valóban — szólt a fiatal tudós —, nincs benne nitrogén.

Petrusevszkij járkálni kezdett a szobában, és a haját tépte kétségbeesésében.

— Mit csináljunk?!... Mit csináljunk?!... — kiabált. — Nem lehet hat óra alatt kijavítani az adót! Ez lehetetlen, értse meg, lehetetlen! —

magyarázta Zágonnak, mintha a másik kétségbe vonta volna az állítását. — Postalövedéket is hiába indítanánk, nem érne oda időre...

Ott pusztulnak mind egy szálig, s nekünk tehetetlenül kell néznünk! Mit csináljunk?!... Mit csináljunk?!...

Zágon maga elé meredt az üres levegőbe. Kis idő múlva megszólalt.

— Igazgató úr, eszembe jutott valami — mondta bátortalanul. — Mi lenne, ha űrhajót indítanánk?...

Petrusevszkij megállt, és a fiatalemberre nézett:

— Hat óra alatt? Képtelenség! Mire elindulhatna, az legkevesebb három óra, és hat óra a menetidő.

— Nem úgy gondolom, igazgató úr — magyarázta a fiú. — Az űrhajón van távíróberendezés. Csak olyan messzire kellene eljutni vele, ahonnan már azzal a gyengébb kapacitású adóval is érintkezésbe tudnánk jutni velük. Érti, igazgató úr, mire gondolok? Az űrből felvenni velük az érintkezést.

Petrusevszkij állt, és nézett a beszélőre. Hirtelen megértette, miről van szó. Arca felragyogott. A fiatalemberhez ugrott. Örömében letegezte:

— Nagyszerű, amit mondasz, te fiú! Igazad van, hallod-e! Ez az, amit tennünk kell! — és akkorát ölelt a vékony dongájú legényen, hogy csaknem összetörte a bordáit.

Amikor elengedte a fiút, hatalmas tenyerével a hajába túrt, és hátrafésülte zilált üstökét. Az ajtóhoz rohant. Ott megfordult:

— Riasztom a telepet, te pedig számítsd ki, meddig kell eljutni a géppel, hogy az érintkezés létrejöhessen.

89

Elek István: Merénylet a világűrben A géptávíró kapacitásának utánanézhetsz a dokumentációs irodán

„E-12"-es típust indítunk, azt tudom a leggyorsabban előállítani. Aztán telefonáld meg az 1-es toronyba, hogy legkésőbb hánykor kell indulnunk! Maximális üzemanyag-terheléssel számolj, hogy kihozhassuk a gépből, ami benne van. Hát ügyesen, fiú! Mégiscsak megmentjük őket!

És az igazgató kiviharzott a szobából.

90

Elek István: Merénylet a világűrben

A HALÁL TORKÁBAN

Ramón ablak melletti helyet kapott a rakétagépen. Máskor nem jutott volna eszébe belemerülni az éjszakai égbolt tüzetesebb vizsgálatába, most azonban tekintetét a sziporkázó csillagokkal teletűzdelt sötét kárpitra szegezte. Vajon a hunyorgató számtalan kis fénybogár közül melyik a Mars? E pillanatban furcsa, idegenszerű gondolat volt a számára, hogy a miriád villogó kis égi pont egyikén emberek vannak.

Egyszerű, közönséges földi emberek, akiket — anélkül, hogy sejtelmük lenne róla — a megsemmisülés veszélye fenyeget.

Ramón megborzongott, és elfordította tekintetét az ablakról.

A szemmel láthatóan nyugtalan, gondterhelt fiatalember mellett egy apró, szakállas bácsika ült. Az apó látta, hogy szomszédja nagy érdeklődéssel nézi a csillagokat, s azt hitte, hogy végre egyszer olyan útitársra akadt, akiben hozzá hasonló szenvedéllyel lobog a vágy a csillagos ég titkainak megismerésére. Csak az alkalomra várt, hogy beszédbe elegyedjék fiatal szomszédjával. Az alkalom pedig akkor jött el, amikor Ramón visszafordította fejét az ablaktól.

— Gyönyörű tisztán látható ma az ekliptika — mondta az öregek színtelen, rekedtes hangján, és mint egy csínytevő gyerek, felpislantott Ramónra. — Kegyed is azt nézte, ugye, fiatalember?

Ramón az apókára tekintett, aki mosolygó fehér szakállával, telt bajuszával úgy festett, mint egy csaknem életnagyságú Mikulás.

— Én a Marsot kerestem — felelte.

— A Marsot? — sietett a segítségére az öregapó, és Ramón előtt az ablakhoz hajolva, eres kezével kifelé mutatott. — Ott, nézze, fiatalember, az Andromeda és a Pegazus között, az a vörhenyes fényű.

Erősen hunyorgat, onnan lehet megismerni. Most erős a fénye, mert Föld-közelben van.

Ramón tekintetével követte a mutatott irányt, és a felsorolt ismertetőjegyek alapján meg is találta azt a vibráló fénypontot, amely a bácsika szerint a Mars volt. Ramón rajtafelejtette a szemét a csillagon, és újra elgondolkozott.

A bácsika azonban most már nem hagyta annyiban a dolgot.

— A Marsot gyerekjáték megtalálni — folytatta az egyoldalú beszélgetést. — De egy negyed- vagy ötödrendű csillagot, legény legyen a talpán, aki szabad szemmel felismer! Most már gyengébb a szemem, de még tíz évvel ezelőtt nem volt olyan negyedrendű csillag az északi égbolton, amelyet ne ismertem volna meg! Úgy bizony —

bólogatott az apóka —, ötszázötvenkét csillagról tudtam, hogy melyik az, hol található, mikor kel, mikor nyugszik, ötszázötvenkettőről! No de mi az? — csepp a tengerben. Még annál is kevesebb. Ma már tizenheted rendű csillagok térképezése folyik. A lefényképezett corpusok száma egyhamar eléri a százmilliót, és a csillagkatalógus is már vagy tízmillió égitestet foglal magában. — Az öreg nagyot sóhajtott: — Hajhaj, a tudomány fiatalodik, mi meg öregszünk! Ki tud lépést tartani vele?

Ramón visszafordította a szemét.

Tízezer

ember

van

a

Marson

mondta

egészen

összefüggéstelenül. — Messze van az a Mars, ugye?

91

Elek István: Merénylet a világűrben A bácsika felpillantott rá, megint olyan arccal, mint egy csínytevő

gyerek.

— Kegyed, fiatalember, úgy látom, járatlan a világűr dolgaiban.

Hiszen a Mars itt van a szomszédunkban, alig hetvenmillió kilométerre!

Az még csak bolhaugrásnyira sincs, de még hangyalépésnyire sem tőlünk.

Tudja,

mennyi

ez

a

távolság

fényévben

kifejezve?

Százharmincötezred fényév! Semmiség, fiatalember! A Cassiopeia csillagai tízmillió fényévre vannak a Földtől. De még azok is a mi Tejútrendszerünk csillagai. Hát még a millió és millió idegen galaktika!

Ramón nem szólt többet. Galaktika, fényév, csillagkatalógus —

nagyon is hideg és idegen dolgok voltak most neki. Az ő gondolatai az embereknél időztek, akik hetvenmillió kilométernyire a Földtől életveszélyben vannak. Ez az öregúr meg idegen tejutakról beszél neki és millió fényévekről.

Ramón alig várta már, hogy Moszkvába érkezzenek. Útitársa szűnni nem akaró tudományos fejtegetései erősen próbára tették türelmét, de nem akarta a jóravaló nagyapót megbántani azzal, hogy leinti, így hát nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a gép süllyedni kezdett, és messze lent, a mélyben feltűnt a nagyváros.

— Nagyon örvendtem, fiatalember — búcsúzkodott tőle szomszédja, amikor a rakétagép földre ereszkedve megállt. — Derék dolog, hogy már fiatalon ilyen komolyan érdeklődik a tudomány iránt.

És öreges szeretettel rázogatta útitársa kezét.

Ramón a repülőtérről egyenesen a Mars-kutató Bizottság központjába indult. Jól ismerte a járást, hiszen nincs is még egy esztendeje, hogy részt vett a Mars-bizottság első ülésszakán. A fényárban úszó utak most csaknem néptelenek; késő éjszaka volt, már hajnal felé járt az idő.

A hatalmas épület is némán tárta kapuit a siető fiatalember elé.

Ramón a távíró állomásra igyekezett. Még emlékezett rá, hogy hol kell keresnie, hiszen ő is jelen volt azon a sajtófogadáson, amelyen megismertették a tudósítókat a Mars-kutató Bizottság központjának munkájával, szervezetével és technikai felszerelésével.

A folyosón, amely a távíróállomáshoz vezetett, már megélénkült az élet. Emberek jöttek-mentek, siető léptek dobogtak, izgatott beszéd hangjai rebbentek valahonnan a levegőbe. Ramón benyitott az egyik szobába, amelyből kopácsolás zaja ütötte meg a fülét.

Ez a helyiség az űrtávíró adó- és vevőberendezésének az üzemeltetőszobája volt. Első tekintetre látta, hogy valami megzavarta a szokásos munkát. A műszaki berendezés ki van bontva: mint a boncolt test, kitárulkozva mutogatja belsejét. Két-három szerelő foglalatoskodik a bonyolult huzalkötegek, kondenzátorok, erősítők között.

— Mi történt? — fordult Ramón egy derűs tekintetű fiatalemberhez, aki a legközelebb állt hozzá. — Nem működik az adó?

A fiatalember ránézett, s mintha valami jó tréfát mondana, úgy közölte:

— Nem hát!

Ramón rémülten kapott a fiú karjához:

— Mióta?

— Hát úgy háromnegyed egy óta.

92

Elek István: Merénylet a világűrben

— És az üzenet? Hogy ne lőjék ki. a töltetet? Azt még le tudták adni?!

A fiatalember rámosolygott az ismeretlen fiúra:

— Hát hogy tudtam volna leadni? Akkor már rég bedöglött a masina.

Ramón elengedte Davidov karját. Körülnézett. — Petrusevszkij igazgató úr itt van? — kérdezte, türelmetlenül hadarva.

— Az öreg kint van a tornyoknál. Az indítást dirigálja.

Ramón a fiúra nézett, egész belső izgatottsága a szemében ült:

— Űrhajó indul a Marsra?

— Igen. Úgy tudom.

Megfordult, és kirohant a szobából. Futva tette meg az utat az atommobil-állomásig. Itt várnia kellett, noha csak néhány percet, de neki ez is egy örökkévalóságnak tűnt. A buszban is legszívesebben futott volna, hogy ezzel is siettesse érkezését.

Az atommobil végállomása az űrhajóindító telep igazgatósági épülete előtt volt. Ramón leugrott a járműről, és nekiiramodott, egyenesen a tornyok irányába.

Az éjszaka kárpitja most kezdett hasadozni. Messze-messze, a félelmetes óriásokként meredező tornyokon túl, a keleti ég alján derengett már az új nap, Ramón szembefutott a hajnallal.

Az első torony ajtaja nyitva állt, s belülről éles fény vetült a füves földre. Az újságíró arra irányította lépteit.

Bent élénk munka folyt. A hatalmas csarnok közepén állványzat emelkedett, s az állványzat résein át egy űrhajó fényes teste csillant a belépő

szemébe.

Az

állványzaton

emberek

sürögtek-forogtak,

emelődaruk, szerelőgépek és kéziszerszámok zaja töltötte be a csarnokot.

— Petrusevszkij igazgatót keresem — fordult Ramón egy szerelőruhás férfihoz, aki éppen egy gallont gurított el mellette.

Jobbra,

a

toronyirodában

mondta

a

megszólított,

továbbgörgetve az olajoshordót.

A toronyirodának nevezett szobácskában ketten tartózkodtak. Egy hatalmas, szőke hajú férfi és egy vékonypénzű barna fiú.

— Petrusevszkij igazgató urat keresem — szólt Ramón, lihegve a futástól.

— Tessék. Kihez van szerencsém? — nézett az igazgató az ismeretlen fiatalemberre.

— Ramón Gonzales vagyok. Most érkeztem New Yorkból.

Petrusevszkij arca megélénkült. Kezét nyújtva sietett a jövevényhez.

— Isten hozta, fiatal barátom! Honnan tudta, hogy baj van az adónkkal?

— Akkor még nem tudtam. Csak nyugtalan voltam, és felültem a legközelebbi rakétára. De most már tudom, mert jártam a központban.

— Hát mit szól? Valamilyen aljas csibész bezsírozta az antennáinkat.

Ramón csodálkozva nézett az igazgatóra:

— Hogy hogy?

— Hát ezt nem mondták magának? Másfél órás hasztalan hibakeresés után zsírpróbát vettünk. Akkor derült ki, mi történt.

Érthetetlen, kinek állhatott ez az érdekében!

— És most mi a helyzet? Ki tudják még időre javítani?

93

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hová gondol, fiatalember? — nézett rá csodálkozva az igazgató.

— Ki kell cserélni az egész tetőfelszerelést.

— És a kolónia? Mi lesz velük? Le kell mondanunk a megmentésükről?

— Szó sincs róla! — vágta rá Petrusevszkij. — Itt van ez a kitűnő

fiatalember — mutatott a szobában tartózkodó társára —, neki köszönhetjük a mentő ötletet.

Gonzales és Zágon bemutatkoztak egymásnak. Ramón lelkes szeretettel rázta meg a vele egykorú fiatalember kezét, aki megtalálta a szörnyű helyzetből kivezető utat.

Petrusevszkij elmondta, mi az elképzelésük. Két óra múlva útra kész a leggyorsabb járatú űrhajójuk. Zágon már elkészült a számításokkal, hogy milyen messzire kell eljutnia géppel, s ahhoz milyen sebességre van szükség. A gép távírójával aztán eljuttatják az üzenetet a Marsra.

— És van rá remény, hogy még időben elérünk a megfelelő

távolságra?

— Kérem — kapcsolódott be a beszélgetésbe a fiatal űrmatematikus

—, a töltet kilövési időpontja greenwichi idő szerint hat óra tizenkét perc.

Úgy számítjuk, hogy legkésőbb négy óra tíz perckor elindulhatunk a géppel. Tehát két óránk lesz arra, hogy Mars-közeibe jussunk. Ez azt jelenti, hogy százhúsz perc alatt kell megtennünk harmincötmillió kilométert, tehát a gépnek 4861 km/sec átlagsebességet kell kifejtenie, ami körülbelül harminc százalékkal múlja felül a szabványos sebességet. Nos, meg lehet kísérelni, hogy az üzemanyag túladagolásával a gépet erre a rendkívüli sebességre ösztökéljük.

Kétszeres készlettel kell ugyan megterhelnünk az űrhajót, ami a vezérlést megnehezíti, de így remélhető, hogy zavartalan út esetén még fel tudjuk venni az érintkezést a kolóniával.

Ramón

figyelmesen

hallgatta

Zágon

tájékoztatását,

majd

Petrusevszkijhez fordult:

— Kérem, igazgató úr, tegye lehetővé számomra, hogy a géppel mehessek. Nagyon nyugtalan vagyok, s nyugtalanságomat igazolva látom, hiszen amikor New Yorkban rakétába ültem, nem gondoltam semmi kézzel fogható bonyodalomra, s lám, kiderült, hogy idegességem indokolt volt. Nagyon kérem, teljesítse kívánságomat.

Petrusevszkijt Ramón kérése nehéz helyzetbe hozta. A gép csak a lehető legminimálisabb utasterhelés esetén teljesítheti kitűzött feladatát.

A vezető tiszt és a navigátor két személy, Zágonnak az út közben esetleg bekövetkező pályaelhajlással kapcsolatos számítások helyszíni elvégzése céljából szintén a hajóval kell mennie. Ezenkívül ott van még az űrtávíró kezelése, végül ő maga is velük kívánt tartani. Ezzel szemben Zágon sebességi számításai szerint legfeljebb két mázsa

„eleven terhelés"-ről lehetett szó!

Belátta, hogy az ő közreműködéséről le kell mondania. Amikor ilyen szűkek a lehetőségek, nem veheti igénybe ő egymaga a keret felét. Ez a Gonzales vékonydongájú legény, nem jelent komoly súlytöbbletet, s tagadhatatlan, hogy — ha sikerül az akció — a Mars-kolónia neki köszönheti az életét. Petrusevszkij úgy érezte, erkölcsi kötelessége teljesíteni az újságíró óhaját. Gremiert, a legügyesebb navigátorát küldi majd a géppel, aki egyúttal a vezető tiszt feladatait is el fogja látni.

94

Elek István: Merénylet a világűrben

— Rendben van, barátom — fordult Ramónhoz. — Ez esetben azonban önre kell bíznunk a távírógép kezelését. Egyszerű feladat, hiszen a gép mikrofonos, nem kopogtatós. Fél óra alatt elsajátíthatja a szükséges tudnivalókat. Ha van hozzá kedve, egyik technikusom itt helyben megtanítja rá.

Ramón készségesen vállalkozott a feladatra. Petrusevszkij az irodába kérette a technikust, s fél óra múlva a két ember már az űrhajó vezérlőfülkéjében ült a távírógép előtt.

Mire Ramón megismerkedett a távíró kezelésével, és önállóan képes volt szabályozni az adást meg a vételt, az űrhajón már az utolsó szerelési műveleteket végezték. Az üzemanyag-feltöltés is befejeződött, és hozzáfogtak az állványzat szétbontásához.

Úgy látszott, elérkezett az idő a beszállásra. Az állványzatot elgörgették a rakétatest mellől, és a beszállólift ott állt már a helyén. Egy alacsony, zömök férfi teljes úti felszereléssel jelentkezett az igazgatónál.

Frantisek Gremier volt, az űrhajó kijelölt vezetője. Petrusevszkij közölte vele utasításait, és engedélyt adott a behajózásra. Zágon és Gonzales, az űrhajó két utasa, szintén megkapta a felszerelését.

— Isten velük, barátaim! — búcsúzott tőlük az igazgató. — Izgatottan várjuk híreiket. Az egész emberiség nevében kívánom, járjanak sikerrel.

Melegen megrázták egymás kezét.

Zágon, Gonzales és Gremier a felvonó segítségével beszállt az űrhajóba. Amikor az ajtót magukra csukták, a felvonó eltávolodott a hajótesttől, és méltóságteljes lassúsággal kinyílt a torony kupolája.

Pontosan hat óra tíz perc volt — greenwichi idő szerint négy óra tíz perc —, amikor a rakéta belerobbant a hajnali égbe. A Föld körül keringő

meteorológiai külállomásokról kedvező hírek érkeztek, s a gép kétszeres üzemanyag-felhasználással

a

szabványosnál

kétszerié

nagyobb

gyorsulást ért el. Ez igen erősen próbára tette az utasok szervezetét, s ha

Petrusevszkij

tanácsára

előzőleg

nem

alkalmaznak

belső

kondicionálást, esetleg eszméletlenséggel járó vérkeringési zavarok léptek volna fel. Így azonban szervezetük alkalmazkodni tudott a mozgó rendszer rendkívül erős gyorsulásához, csak Zágonnál mutatkoztak a véredény-deformáció kezdeti tünetei — megeredt az orra vére. De ezek is elmúltak, mihelyt az űrhajó sebessége a Föld vonzáskörén túl egyre inkább állandósult, s a gyorsulás mértéke egyenletesen csökkent.

— Hogy állunk? — kérdezte Ramón Zágontól, amikor a navigátor jelezte, hogy a légszivattyúk is leálltak, tehát kint vannak az űrben.

Zágon az órára nézett, azután egy táblázatra tekintett, amelyet még indulás előtt maga elé erősített az asztalkára.

— Egyelőre tervszerűen haladunk. Ha az irányt tartani tudjuk, időre Mars-közelbe érünk, Frantisek, mennyi a sebesség?

Ramón, aki életében most másodszor ült űrhajón — egyszer, még egyetemista korában, évfolyamtársai elvitték egy Hold-kirándulásra —, megfeledkezett a nehézségi erő megszűntéről, és oda akart hajolni a navigátor előtt levő vezérlőszekrény sebességórájához. Ha nem lett volna az üléshez kötözve, most alaposan beütötte volna a mennyezetbe a fejét, így is jól meghúzódott á dereka.

95

Elek István: Merénylet a világűrben

— A teremtésit! — horkant fel méltatlankodva. — Elfelejtettem, hogy nem odalent vagyunk.

A gép egyenletesen fokozódó kozmikus sebességgel száguldott az árnyéktalan űrben. A Föld már csak halvány nappali Holdként mutatkozott az űrhajó mögött a semmibe vesző távolban, míg a Nap izzó gömbje fénytelen tűzzel sugározta be a végtelen teret. A rohanó testet védő acélbúra fordulatszáma elérte a legmagasabb értéket, s a gép hőrezonátorai hibátlanul hasznosították a Nap sugárhőjét, hajtóerővé alakítva át annak energiáját.

— Öt óra tíz perc. Egy órája vagyunk úton — szólalt meg jó idő

múlva a navigátor.

— Hogy állunk? — fordult Ramón Zágonhoz.

— Tervszerűen haladunk — felelte a fiatal tudós, miután egyeztette a sebességmutató, a tájoló és a saját táblázata adatait. — Tizenötmillió kilométer van mögöttünk. A további gyorsulást számításba véve, legkésőbb hat óra tíz perckor érintkezést kell találnunk a marsbeliekkel.

De az űrtávírót már jóval korábban, mondjuk, háromnegyed hatkor működésbe kell hozni. Persze a vevőt is, hogy tudomást szerezhessünk róla, ha a kapcsolat létrejött.

Ramón egyetértett Zágon javaslatával. Alig várta már, hogy megkezdhesse az adást. „Halló, H szektor! Sürgős üzenet!" — szerette volna beolvasni a mikrofonba, egyelőre azonban ez még teljesen céltalan lett volna. Egyszerre felvetette a fejét:

— A vevő! A Mars-távíró üzeneteit már most is felfoghatjuk! Hiszen az ő adójuk elég erős! — És óriási izgalommal azonnal hozzáfogott a vevőberendezés működésbe helyezéséhez.

Nem telt bele három perc, és a gép írószalagján megjelentek az első

betűk és számok. Mind a hárman izgatott lelkendezéssel vették tudomásul, hogy a gép kattogni kezd.

— Olvassa gyorsan, mit üzennek — mondta Zágon, és a navigátor is hátrafordította a fejét,

Ramón a szalag fölé hajolt, de csak számok futottak ki a gép írószerkezete alól.

— A radarmegfigyelők jelentései — mondta Zágon. — Az anyatest koordinátáit közlik Moszkvával egyeztetés végett.

A hosszú számsor véget ért, s most szöveg került ki az írószerkezet alól. Ramón hangosan olvasta: „Halló, központ! Öt óra tizenhat perc.

Huszonhárom órakor megszűnt a vétel. Hibát nem találjuk. Radarkép tiszta. A rakéta műszaki hibája miatt indítás még mindig kétséges. 5.25-kor jelentkezünk újra."

A készülék elhallgatott, a szalag megállt.

Az űrhajó utasai első pillanatban fel sem fogták teljes egészében az üzenet tartalmát. A navigátor szólalt meg először:

— Hogy mondta? Mi van a rakétával?

Ramón újra felolvasta a szalagról: „A rakéta műszaki hibája miatt indítás még mindig kétséges."

— De hiszen ez a töltetre vonatkozik! — kiáltott fel az újságíró, s ha nincs lekötve, izgalmában felugrik. — Milyen más rakétáról lehetne szó?

— Persze — erősítette meg Zágon, és az ő szeme is ragyogni kezdett az örömtől.

96

Elek István: Merénylet a világűrben

— Lám, a gondviselés... — jegyezte meg csöndesen a navigátor.

Ramónnal e percben madarat lehetett volna fogatni. Erre a fordulatra nem számított.

— Nagyszerű! Pompás! Óriási! — kiabált. — Megmenekültek! Rossz a gép! Rossz a gép! — és megragadva Zágon kezét, szinte magánkívül szorongatta.

A száguldó űrhajón olyan jókedv kerekedett, hogy legszívesebben táncra perdültek volna. Alig győzték kivárni a kilenc percet, amikor a Mars-adó ismét jelentkezik.

— Ilyen szerencse nem érte az emberiséget Batu kán halála óta! —

örvendezett Ramón, s arra gondolt, hogy vajon feljegyzi-e majd a történelem ezt az epizódot. Aligha, hiszen ez nem „történelmi" esemény, a szó szoros értelmében. Egyszerű „hétköznapi" esemény ez, amelyik a történelem alakulását nem befolyásolja. Hogy mégis tízezer ember életéről van szó? Ez igaz, de hát ennek a tízezer embernek a sorsa a véletlenek összjátékától függ, s nincs kapcsolatban a mélyebben ható erőkkel. Igen, ez is kétségtelen. Ha történelemtudós lenne, nem tudna mit kezdeni ezzel a nagyszerű, páratlan epizóddal. De ő újságíró, az emberek hétköznapi életének, ügyes-bajos dolgainak, örömeinek és bánatainak, szerencséjének és szerencsétlenségének a krónikása, a

„ma" történetírója, aki nem hideg fejjel mérlegeli és értelmezi az emberiség viselt dolgait, hanem a saját életében éli embertársainak, az egész kornak az életét. Az ő munkájában az élményé a főszerep, a történészek munkájában az ismereté.

Ramón most úgy érezte, semmiért sem cserélné fel az ő hivatását a történelemtudóséval! Együtt kell élni az emberekkel, és megírni örömeiket és fájdalmaikat!

Van-e annál nagyszerűbb érzés, mint itt ülni ebben a félelmetes alkotmányban, és tudni, hogy a Mars-kolónia élete már nem ennek a kétségbeesett kísérletnek a sikerétől függ? Hogy a látszólag ellenükre ható csodás véletlen megmentette őket a bizonyos pusztulástól? Van-e ennél felemelőbb, igazibb „szenzáció"?!

Az űrtávíró vevőberendezése kattogni kezdett. Öt óra huszonhét percet mutatott a vezérlőpultra szerelt óra. (Lám, két perc alatt ér ide az üzenet — futott át Zágon agyán.) A keskeny papírszalag megindult az írószerkezet alól. Ramón izgatottan hajolt a papírkígyó fölé.

— Olvassa, olvassa! — biztatta türelmetlen várakozással Zágon is az újságírót.

— Egyelőre csak számok vannak — szólt csalódottan Ramón.

— Persze, a koordináták. Utána jön a szöveges üzenet.

Végre a számok hosszú sorának vége szakadt. Rövid szünet következett, majd a gép újra kattogni kezdett. Ramón fennhangon olvasott:

„Halló, központ! Öt óra huszonhat perc. Huszonhárom óra óta szünetel a vétel. Okát nem találjuk. Radarkép továbbra is tiszta. A rakéta műszaki

hibáját

kijavították.

Indítás

előírásszerűén.

5.35-kor

jelentkezünk újra."

A kattogás megszűnt, a papírkígyó megállt.

97

Elek István: Merénylet a világűrben Döbbent csend ülte meg a vezérlőfülkét. Ramón hangja elcsuklott, amikor az olvasás során a rakéta kijavításához ért. Alig tudta végigolvasni az üzenetet.

— Szörnyű... — mondta, amikor a torkát fojtogató görcs felengedett.

— A szerencse mégis elpártolt a szerencsétlenek mellől.

— Mégsincs gondviselés — jegyezte meg a navigátor, és rosszallóan ingatta a fejét.

— Tehát mégiscsak rajtunk múlik... — szólt leverten Zágon.

Ramón összeszorította fogát. Rágóizmainak játéka kirajzolódott a keskeny arc sápadtbarna bőre alatt.

— Milyenek a kilátásaink? — kérdezte kisvártatva.

Zágon egybevetette a szükséges adatokat a táblázattal.

— Huszonkétmillió kilométer. Még tizenhárommilliót kell megtennünk, negyven perc alatt. Ha a gyorsulást és a röpirányt tartani tudjuk, valószínű, hogy időben közbeléphetünk. Feltéve persze,— hogy az ő

vevőberendezésük valóban hibátlan, és a mi adónk se mondja fel a szolgálatot. De ebben, gondolom, bízhatunk.

Zágon szavai mintha egy hatalmas, üres csarnokban kongtak volna el. Senki nem felelt rájuk. Kísérteties csönd feküdte meg a fülkét. Az űrhajó zajtalanul suhant az időtlen térben.

A távírógép kattogása ébresztette fel gondolataikból a szótalan utasokat. Észre sem vették, hogy tíz perc megint eltelt.

A mostani adás azonban semmi újat nem tartogatott a számukra. A szokásos koordinátasor után a szöveges üzenet csak annyiban tért el az előzőtől, hogy közölte: az előkészületek rendben folynak.

Ugyanezt tartalmazta az öt óra negyvenöt perces adás is. Csak az még arról is megemlékezett, hogy a fiatalság bált rendezett a mesterséges nap tiszteletére. Kitűnő hangulatban tart a mulatság —

üzenik a Földre.

— A távolság a Marstól negyvenhárommillió kilométerre csökkent —

szólt Zágon, amikor a gépkattogás megszűnt. — Közeledünk a hatóküszöb felé. Megkezdhetnénk mi is az adásainkat.

Ramón bekapcsolta a gerjesztőt; néhány másodpercig tartott, amíg az infralux sugárzó elérte a szükséges erősséget. Ekkor bekapcsolta a mikrofont. Nem telt bele egy perc, és az újságíró olvasni kezdte az előre leírt szöveget:

„Halló, H szektor! Fontos üzenet: ne indítsátok a töltetet! Felrobbantja a mű napot. Bertalan professzor, figyelem! Rakéta nem indulhat! Robbanásveszély! Kanada üzeni: hibás az utasítás, rakétát ne indítsátok. Választ kérünk. Laboratórium, figyelem! Gyújtóoldat képlete rossz.

Kimaradt a nitrogén. Halló, H szektor! Itt központ. Rakéta nem indulhat. A töltet robban. Választ kérünk. Figyelem, életveszély! A töltet robban, kilő ni tilos! Választ kérünk!"

Ramón szünet nélkül, fáradhatatlanul olvasta a riasztó üzenetet.

Amikor a szöveg végére ért, elölről kezdte, azután újra elölről, megállás nélkül, folyamatosan. A gépben egyébként nyomasztó csend volt. A navigátor érzéketlen arccal ült, és merően előreszegzett tekintetét a 98

Elek István: Merénylet a világűrben figyelőablakon át a távolba küldte. Zágon gondolataiba mélyedve maga elé meredt.

Egyszer csak kattogni kezdett a vevőberendezés.

Ramón félbehagyta az üzenetet. A meglepetés az ajkára fagyasztotta a szót.

Azután izgatottan az írószerkezet alól kifelé kígyózó papír fölé hajolt.

Válasz vészjeleire?

De csalódott. A hirtelen támadt reménység éppoly hirtelen szétfoszlott.

A szokásos számsor bújt elő a gép alól.

— A koordináták — mondta leforrázva. — Úgy látszik, a szabályos üzenet.

Mindamellett megvárták a végét, s Ramón felolvasta a szöveges részt. „A gyújtóoldat is elkészült. A rakéta útra kész" — fejeződött be a távirat.

— Folytassuk az adást — szólt Zágon az újságírónak.

— Hogy állunk? — kérdezte leverten Ramón, s olvasni kezdte az üzenet szövegét, odafigyelve közben a másik válaszára.

— Harminckilencmillió kilométer. Már csak négymilliót kell lenyomnunk!

Ebben a pillanatban a tájoló mutatója kibillent a szabályos irányból.

A navigátor a kormányrúdhoz kapott.

— Mi az, mi történt? — szólt Zágon megrebbenve.

Ramón is odakapta fejét, és egy pillanatra elhallgatott.

A navigátor nem felelt. Két kézzel fogta a rudat, és mintha ki akarta volna tépni a helyéből, oly erővel rángatta.

— Mi van, Gremier, mi történt? — ismételte meg Zágon a kérdést, mert látta, hogy valami nincs rendben.

— Mágneses viharba kerültünk.

— Honnan tudja? — kiáltott Ramón.

— A tájoló — mondta a navigátor, és Zágon a kivilágított üveglap alatt rángó fémtűre mutatott.

Az üveglapon koordináta-rendszer tette lehetővé az űrben való tájékozódást, s a tájolószerkezet iránytűje segítségével a Földnek, a Marsnak és a Naprendszer központját alkotó Napnak az üveglapra vetülő

radarképe

biztosította

az

űrhajó

térbeli

helyzetének

meghatározását. A navigátor az üveglapról ellenőrizte folyamatosan a gép haladási irányát és mindenkori helyzetét.

A mutató nyugalmi állapotából kibillenve most szapora táncot járt, s Ramónnak az is feltűnt, hogy az üveglapon gyengén remegő három kis folt ugrált.

— Mik azok a foltok? — kérdezte, még mindig kiáltva.

— A Föld, a Nap és a Mars radarképe — válaszolt Zágon. — Azok is kimozdultak a helyükből, mert a hajó térbeli helyzete megváltozott. De folytassa az adást, most az a legfontosabb. Gremier majd csak kivezeti a hajót a viharzónából.

Ramón tovább mondta a vészfelhívás szövegét. Közben le nem vette volna a szemét a tájolóról.

Gremier birkózott a kormányszerkezettel. A vihar olyan erővel húzta magához a gépet, hogy a navigátor tehetetlen volt vele szemben.

99

Elek István: Merénylet a világűrben

Életében nem először találkozott mágneses viharral. Jól ismert és megszokott jelenség ez az űrhajózásban. Általában semmilyen különösebb veszélyt nem jelent a gépre és utasaira nézve, mindössze késedelmet okoz, és ennyiben zavarja a menetrendszerű közlekedést.

Kiragadja a gépet a menetirányból, és a vihar erejétől és tartamától függően nagyobb vagy kisebb vargabetű leírására kényszeríti. A gépek vezetői általában nem is szokták felvenni a küzdelmet a mágneses viharokkal. Csak arra ügyelnek, hogy a tájoló segítségével urai maradjanak a gépnek. A vihar elvonul, akkor azután visszairányíthatják az űrhajót az eredeti útvonalra.

Most azonban más volt a helyzet. Minden perc késedelem katasztrófát jelenthetett. Fel kellett venni a harcot az űrviharral, annak érdekében, hogy a gépet megtartsák az eredeti irányban.

Ramón és Zágon pattanásig feszült idegekkel nézte a navigátor ádáz küzdelmét az elemekkel. Ramón gépiesen mondta a szöveget, Zágon pedig a sebességmérő és a tájoló koordinátaadatai alapján a Marstól való távolság alakulását kalkulálta a fejében. Leverő, tragikusan vészterhes eredményre jutott. A gép nemhogy közelednék céljához, hanem éppen ellenkezőleg: távolodik tőle. Hamarosan megint negyvenmillió kilométernyire lesz a Marstól!

Múltak a súlyos percek, s a helyzet nem változott. A navigátornak időnként sikerült visszarántani a gépet az eredeti irányba, ilyenkor a távolság rohamosan csökkenni kezdett, azután egy újabb lökés megint visszavetette őket. A vezető erőfeszítéseit tehetetlenül figyelő utasok számára minden perc örökkévalóságnak tűnt. Zágon látta, hogy a helyzet egyre reménytelenebb, de nem szólt. Nem akarta fölöslegesen kétségbeejteni útitársát. A gép távolsága a Marstól negyvenmillió 100

Elek István: Merénylet a világűrben kilométer fölé emelkedett, az óramutató pedig haladt. Hat óra két perc.

Tíz perc múlva a Mars-telep indítótornyában megrántják a kioldót, és a töltetrakéta a levegőbe szökken. Vége, mindennek vége! De nem szólt.

Nézte a táncoló iránytűt, és csüggedten hallgatta Ramón lázas hadarását: „Bertalan professzor, figyelem! Rakéta nem indulhat.

Robbanásveszély! Kilő ni tilos! Választ kérünk!..."

Egyszer csak kattogni kezdett a vevőkészülék. Zágon az órára pillantott: hat óra hét perc. A hat óra ötös adás — gondolta lemondóan, és szíve nem kezdett izgatottan dobogni, mint Ramóné.

Zágonnak lett igaza. A szokásos helyzetjelentés volt a hosszú számsorral, majd a szöveges üzenettel, amely a vétel még egyre tartó szünetelését jelentette a központnak, továbbá, hogy minden rendben van, a töltetrakéta kilövésre kész. „A kolónia lelkes hangulatban készül a mesterséges nap üdvözlésére" — fejeződött be az üzenet.

— Kiszabadultunk végre! — szólt hátra a navigátor.

— A vihar elvonult.

— Most aztán rákapcsolni! — kiáltott szinte magánkívül Ramón, és friss hévvel olvasni kezdte szövegét.

Zágon tudta, hogy immár minden veszve van. Hat óra kilenc perc az idő, három percük van az indításig, s ha az üzenetet odaát az utolsó percben veszik, nem tudják már megakadályozni a kioldást. Két perc alatt pedig hatmillió kilométert haladni lehetetlenség.

Mégsem szólt, hanem csüggedten figyelte a tájolót.

— Hogy állunk? — vetette oda Zágonnak az újságíró, s máris olvasta tovább, szinte ordítva, az üzenetet. Szeme lázasan meredt a mikrofonra.

— Harminckilencmillió — mondta a fiatal tudós.

Nem telt bele másfél perc, s Zágon ismét megszólalt:

— Harmincnyolcmillió.

Gremier összeszorított foggal tartotta a kormányt, és a hőrezonátorok stimulálásával próbálta a gép sebességét a lehető

legfelsőbb határig fokozni.

— Harminchétmillió — szólt Zágon, és maga is izgatott lett.

Ramón kétségbeesett sebességgel, szinte önkívületben olvasta a készülékbe a szöveget.

— Harmincha...

A vevőkészülék kattogni kezdett. Ramón nem akarta abbahagyni az adást. Intett Zágonnak, hogy olvassa ő az üzenetet.

A fiatalember az előkígyózó szalag fölé hajolt.

„Megtörtént — olvasta. — A töltetrakétát egy perccel ezelőtt, hat óra tizenkét perckor kilőtték. Minden rendben ment. Nagy a lelkesedés.

Közöljük a koordinátákat. MF 4212..." — s a szokásos számsor következett.

Ramón az üzenet első szavánál abbahagyta a riasztó szöveg beolvasását. Kikapcsolta az adókészüléket, és magába roskadva hátrarogyott a széken.

— Vége... — mormolta maga elé.

Zágon üres tekintettel nézett a levegőbe, Gremier leejtette kezét a kormányról.

A fülkében sűrű, fullasztó csend volt. Végre Zágon megszólalt:

— Miért kapcsolta ki a készüléket, Gonzales?

101

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hogy ne tudják meg, mi vár rájuk, így legalább nem gyötrődnek két óra hosszat. Menekülés úgysincs.

Zágon nem felelt. Az újságírónak igaza van. Itt már nincs segítség.

— Akkor hát megfordítom a gépet — szólt a navigátor csöndesen, és a kormányhoz nyúlt.

Ramón torkából szinte sikoltva tört elő a tiltakozás:

— Nem, ne még!

Gremier visszaejtette a kezét.

— Miért, mit akar?

Ramón a végletekig izgatott volt. Szinte sírt.

— Még magam sem tudom — hadarta. — De visszafordulnunk nem szabad. Értsék meg, ez lehetetlen! Még két óránk van, nem nyugodhatunk bele! Ki kell találni valamit, értsék meg, nem adhatunk fel tízezer emberéletet! Ki kell gondolnunk valamit!

— De ha tovább közeledünk a Marshoz, mi is felrobbanunk! —

mondta a navigátor. — Nekem a magam élete a legfontosabb.

— Zágon, segítsen! — ragadta meg a fiatal tudós karját Ramón. —

Mentsük meg őket! Még semmi sincs veszve! A műnap még kétórányi távolságra van a találkozási ponttól, a töltet is. Az négyórányi út. Sok-sok millió kilométer. Akadályozzuk meg, hogy találkozzanak! Zágon, eszeljen ki valamit, maga tudós, kiismeri magát az űrben, csináljon valamit! — Szinte könyörgött a halottsápadt, vézna fiatalembernek. —

Mentse még Bertalan professzort, hiszen a tanítványa, ne engedje elpusztulni!

Zágon töprengve meredt a levegőbe, azután papírt és írószert vett elő, és számolni kezdett. Ramón feszülten figyelte minden mozdulatát, minden szemrebbenését. Legszívesebben gondolattá változott volna, hogy a fiatal tudós agyában segítsen megtalálni a megoldást.

Végtelennek tűnő percek teltek el így. Végre Zágon felemelte fejét a papírról.

— A gondolat jó volt. Ha a gép irányát 16/7 vektor értékre megváltoztatjuk, a jelenlegi sebességet tartva és kedvező űrhajózási körülmények között megvan a lehetőség arra, hogy a találkozási pont felé tartó töltetrakéta közelébe jussunk, és tömegvonzásunkkal eltérítsük azt eredeti röppályájától. Ebben az esetben a töltet nem fut bele az anyatestbe, hanem mellette siklik el.

Ramón legszívesebben megölelte volna a fiatalembert. De a kötelékek nem engedtek szabad mozgást neki. Így csak szóban lelkendezett:

— Bravó, bravó! Ugye, hogy van megoldás?! Csináljuk meg!

Gyerünk, előre!

— Én nem áldozom fel az életemet, még tízmillió emberért sem! —

mordult fel a navigátor. — Visszafordítom a gépet.

Most már Zágon is felhorkant:

— Szó sem lehet róla! Kötelességünk végrehajtani ezt a kísérletet.

Biztos, hogy sikerül!

— Ha pedig nem, akkor nekünk is befellegzett — vitatkozott a navigátor. — Az én életem árán maguk ne hősködjenek!

102

Elek István: Merénylet a világűrben

— Gremier, a mi életünkről is szó van — avatkozott bele a vitába Ramón. — Csak nem gondolja, hogy oktalanul kockára tennénk?

Megmentjük őket úgy, hogy nekünk sem esik bántódásunk.

— Ha pedig nem sikerül, hát itt pusztulunk az űrben!

Zágon tőle szokatlan eréllyel csapott le most a navigátorra:

— Mint az igazgatóság képviselője követelem, hogy teljesítse a menetirány-utasítást! Ellenkező esetben szándékos emberölésért fegyelmi és bűnvádi eljárást indíttatok maga ellen. Érti?! Tízezer ember gyilkosa lenne, úgy gondolja meg!

Az érv és a fenyegetés hatott. Gremier elhallgatott. — Mi a vektorérték? — szólt utóbb csendesen.

— 16/7. Sebesség: 4200. Radarszög: 23,18. Útidő: 92 perc. Előre!

A navigátor a kapott adatok alapján beállította a tájolót; a gép automatikus vezérléssel az új irányba fordult. Másodpercenként 4200

kilométeres sebességgel száguldott megfoghatatlan új célpontja felé.

— Mikorra várható a találkozás a töltettel? — kérdezte Ramón.

— Hét öra ötvenhét perckor. Egy óra és harminckét, helyesebben most már csak harmincegy perc múlva.

Ramónnak sehogy sem fért a fejébe, miként lehetséges az, hogy pusztán matematikai módszerrel két olyan elenyészően apró rohanó testnek, mint amilyen az űr felfoghatatlan kiterjedéséhez képest az ő

űrhajójuk és a töltetet szállító rakéta, hogy ennek a két kis porszemnek az útja olyan hajszálpontosan kiszámítható, hogy azok a tér kijelölt pontján valóban találkozzanak.

— Pedig így van — világosította fel társát Zágon. — A matematika olyan általános érvényű kifejezési forma, amellyel a világ összes mozgásjelenségeit le lehet írni. Tükör, amelynek segítségével gondolkodásunk síkjára vetíthetjük a mikro- és a makrokozmosz végtelenbe hajló dimenzióit. Mivel azonban a matematikai műveleteket a gyakorlatban csak véges pontosságig hajtjuk végre, szükség van elenyészően apró kiigazításokra. Ennek a csöpp korrekciónak a lehetőségét biztosítják a rakétákra szerelhető radartapogatók. E nem nagy kapacitású önműködő berendezések bizonyos közelségbe jutva letapogatják a célt, és automatikusan vezérlik a kormányszerkezetet: Ez a biztosítéka annak, hogy anyabolygó és töltet nem szaladnak el egymás mellett, hanem egymásba futnak. Hacsak valami külső befolyás előzetesen el nem téríti valamelyiket eredeti útirányától.

— Ez az, amire mi most törekszünk — szögezte le Ramón.

— Igen, ez — erősítette meg a fiatal tudós.

A navigátor nem vett részt a társalgásban. Mereven előreszegezte a szemét, és a saját gondolataival foglalkozott.

Egy idő múlva Zágon csendesen megszólalt:

— Harmincmillió kilométerre vagyunk a Marstól. Most már fel tudnánk venni velük a kapcsolatot.

Ramón ösztönösen az adókészülékhez kapott, de aztán visszavette kezét. Meggondolta magát.

— Mit üzenhetnénk nekik? — mondta csüggedten. — Hogy életveszélyben vannak? Vagy azt, hogy életveszélyben voltak?

Nyugtassuk meg őket? Nem, azt hiszem, most már okosabb, ha nem vesszük fel velük a kapcsolatot. Legalábbis egyelőre.

103

Elek István: Merénylet a világűrben Elhallgatott. Nem akarta a navigátor előtt azt a látszatot kelteni, mintha kételkednék a kísérlet sikerében.

— És a vevő? Azt bekapcsolhatnánk.

Ramón eleget tett társa óhajának, és működésbe hozta a távíró vevőberendezését. Kis idő múlva kattogni kezdett a készülék.

— A számok — mondta egykedvűen Ramón, amikor a szalag fölé hajolt.

— Most minden bizonnyal mind a két rakétának a koordinátáit közlik

— jegyezte meg Zágon, s valóban, a számsor hossza a szokásosnak mintegy kétszerese volt.

Az üzenet szöveges része sem tartogatott semmiféle meglepetést a két fiatalember számára. Közölték, hogy a vétel üzemzavara még mindig tart, és hogy a kolónia emelkedett hangulatban várja a mesterséges nap kigyulladását.

Az űrhajó zavartalanul, egyenletesen szelte a mindenség óceánját. A tájoló mutatója meg se moccant az egész úton, a stimulátorok kifogástalanul működtek, a gép ingadozás nélkül tartotta a 4200

kilométeres sebességet.

A vezetőfülkében az utasok idegfeszültsége felengedett, és a belső

nyugtalanság helyét a bizakodás váltotta fel.

Éppen befejeződött a Mars-távíróállomás hét óra negyvenöt perces üzenetének vétele, a készülék kattogása most szűnt meg.

— No, Gremier — mondta Zágon —, kapcsoljuk be a tapogatót, öt perc múlva keresztezzük a rakéta pályáját, hadd melegedjék be addig a radar.

A navigátor egy kapcsolóhoz nyúlt.

Ebben a pillanatban irtózatos lökés érte az űrhajót.

A vezetőfülkében a világítás kialudt, majd ismét kigyulladt. Mind a hárman kizökkentek üléseikből, már amennyire a kötelékek engedték.

— Mi történt? — kiáltott fel Ramón.

— Semmi — mondta egykedvűen a navigátor —, csak nekünk jött egy jókora meteor. Előfordul az ilyesmi. Bár az ilyen nagy meteor ritka.

— A tájoló! Mi történt a tájolóval?!

Zágon hangjában rémület tükröződött.

Mindannyian az üveglapra néztek. A szerkezet halott volt. A mutató bénán meredt valamerre a semmibe, a Föld, a Nap és a Mars radarképe eltűnt a homályos üvegről, és az üveglap megvakult: kialudt mögötte a fény. A navigátor elsápadt. Mintha üvegbura alól jönne, úgy kongott a hangja, amikor megszólalt:

— Vége... Most aztán igazán vége... — És keze lehanyatlott a radarkapcsolóról.

Hosszú pillanatokig néma csend ülte meg a fülkét. Ramón szólalt meg elsőnek.

— Mi lesz a rakétával? — kérdezte. — Meg tudjuk találni?

Zágon maga elé meredt az üres levegőbe. Tekintete kifejezéstelen volt. Gremier kis idő múlva színtelen hangon kérdezte:

— Tájoló nélkül?...

Ramón válasznak vette a navigátor kérdését. Egy ideig némán nézte az űrben száguldó gépkolosszus holttá vált érzékszervét, a tájolót, azután a távírókészülékre fordította tekintetét. Felvehetne a Marssal a 104

Elek István: Merénylet a világűrben kapcsolatot, de hát ez mire lenne jó? Segíteni ők sem tudnák, sem magukon, sem rajtunk.

Az újságíró keserűen sóhajtott, azután halkan megszólalt:

— Akkor hát nincs más hátra: a sorsukra kell hagynunk őket.

— És velünk mi lesz? — kérdezte felindult hangon a navigátor. —

Pusztuljak el semmiért, mi?! Zsugorodjak össze, mint egy megperzselt hernyó, mi?!

— Nem — mondta csöndesen Ramón. — Mindent megtettünk, amit lehetett. Térjünk vissza a Földre, most már a kolónia pusztulását semmiképpen sem tudjuk megakadályozni.

— A Földre? — kiabált magából kikelve Gremier. — A Földre? És mivel, nem mondaná meg? Az üres tartályokkal, mi?! Vagy a kisujjamból csapoljak üzemanyagot?

Ramónnak egy pillanatra megállt a szívverése. Hogyan? Nem tudnak a Földre visszatérni? Kevés az üzemanyag? De hiszen akkor valóban nincs menekvés! Akkor osztozniuk kell a kolónia sorsában.

Hitvány féregként el kell pusztulniuk, ahogy a navigátor mondta!

Ekkor a vezérlőfülke kapcsolótábláján, éppen Ramónnal szemben, hirtelen kivilágosodott egy kör alakú üveglap.

A matematikus merev tekintete felengedett. Arra fordította fejét.

Megragadta a navigátor karját:

— Bemelegedett a radar!... Gremier, nézze... Működik a tapogató!

A navigátor feltekintett.

— No és? — mondta kedvetlenül. — Mit érünk vele, tájoló nélkül?

De Ramón újra csupa bizakodás volt.

— Zágon! — kiabált. — Csináljon valamit..., hiszen működik a radar!...

— A kormányt! — ordított Gremierre a fiatal tudós. — Tartsa a gépet menetirányban! Ne törődjön a tájolóval! Három percünk van még, hátha radarszögbe kapjuk a rakétát! Gonzales, maga is figyelje az ernyőt!

Ramón halántékáról patakokban szakadt a veríték. Izgatottsága a tetőfokra hágott.

— Mit kell keresnem rajta? — kiabált szinte önkívületben.

— A rakéta árnyképét! Feketés folt!

— Kicsi? — üvöltött Ramón.

— Nem biztos..., lehet nagy is! Már csak kétpercnyire van!

Ebben a pillanatban elnyúlt alakú, fekete árnyék suhant rá oldalról a tejüvegre. Ramón és Zágon egyszerre üvöltöttek fel, olyan mozdulatot téve, mintha fel akarnának ugrani:

— A rakéta!

Az árnykép elég nagy volt, az űrben száguldó két test nem lehetett messze egymástól.

— A kormányt! — kiáltott Zágon. — Átkapcsolni a tapogatóra!

Gyorsan! Gyorsan!

— Még mit nem! — kiabált Gremier. — Hogy belefussunk a rakétába!

— Rákapcsolni, ha mondom! — üvöltött Zágon magából kikelve. —

Kifut a kévéből..., elveszítjük! Nem érti!?

Az árnykép már túlhaladt az ernyő felén, s egyenletes sebességgel tartott a tejüveg másik széle felé.

— Nem kapcsolom rá! Gyilkosok! — ordított a navigátor.

105

Elek István: Merénylet a világűrben Ramón ekkor hátulról hirtelen lefogta Gremier két karját.

— Kapcsolja rá, Zágon! — kiáltott, s a matematikus előrehajolt, és megrántott egy fogantyút.

Az űrhajó hirtelen irányt váltott. A bent ülők félrebillentek a váratlan, éles fordulattól.

A radarernyőn az árnykép helyzete azonnal megváltozott. A folt előbb még elnyúlt alakja egyre kerekebb lett, és újra befelé haladt az ernyőn. Most megállapodott a tejüveg közepén, majd hirtelen nőni kezdett.

— Kapcsolja le a kormányt! Belefutunk a rakétába! Gyilkosok! —

ordított eltorzult arccal a navigátor, és minden erejét megfeszítve próbálta magát kiszabadítani. De Ramón olyan emberfeletti erővel szorította az ülés támlájához Gremier karjait, hogy a navigátor moccanni sem bírt.

A kerek fekete folt rohamosan nőtt az ernyő közepén.

— Egészen a közelébe megyünk, hogy kirántsuk a menetirányából...

— mondta Zágon, az izgalomtól szinte hadarva, és feszülten figyelte az üveglapot, amelyen a terjedő fekete folt egyre jobban szorította vissza a tejüveg gyöngyházfényét. — Ha szólok, engedje el a navigátort, hogy elrántsa a kormányt. De addig tartson ki, Gonzales! Minden ezen múlik.

— Meg kell kockáztatnunk még az összeütközést is! — kiáltott Ramón. — Most nem rólunk van szó!

A mozdulatlan folt egyre gyarapodott. Félelmetesen nőtt, mint valami hatalmas szájüreg, amely el akarja nyelni az űrhajót.

— Belerohanunk! Gyilkosok! — üvöltött kétségbeesetten a navigátor.

— Elpusztulunk! Elpusztulunk!

— De ők megmenekülnek!! — ordított szinte artikulátlanul Ramón.

A fekete folt ebben a pillanatban elérte a kerek üveglap szélét. A gyöngyházfény karima eltűnt, az árnykép betöltötte a tapogató egész ernyőjét. Zágon még egy szempillantásig várt.

— Most! — kiáltott aztán, és visszalökte az automatikus vezérlő

fogantyúját.

Ramón elengedte Gremiert, a navigátor a kormányrúdhoz kapott.

Elrántotta.

A hajó nagyot rándult, az utasokon megfeszült a szíjazat.

Ebben a pillanatban a figyelőablakon metszőén éles fény vágott be.

Noha csak alig érzékelhetően rövid ideig tartott a jelenség, a váratlan fénybecsapódás olyan erős volt, hogy az éppen arrafelé tekintő Ramónt majdnem megvakította.

— Most haladt el előttünk a rakéta — szólt Zágon, mintegy magyarázatképpen, mert látta Ramón meglepődését. — Nagyon erős volt a visszfénye?

— Még most is káprázik tőle a szemem — felelte az újságíró.

— Az jó, mert arra vall, hogy sikerült alaposan megközelítenünk a töltetrakétát.

Közben a radar ernyőjéről észrevétlenül eltűnt a fekete folt.

— Ki lehet kapcsolni a tapogatót — szólt a navigátorhoz Zágon. —

És most azután előre: irány a Mars!

— Gyilkosok! Gyilkosok! — mormogta még mindig Gremier, de már csak inkább magában. A rettegés belső feszültsége felengedett.

106

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hány óra? — kérdezte Ramón.

— 7.52 — szólt Zágon.

A vezérlőfülkére most csend borult. A hatalmas és mégis oly elenyészően piciny űrhajó hangtalanul száguldott a végtelen, fekete űrben.

Vajon sikerült-e eltérítem útjából a rakétát? — ez a gondolat foglalkoztatta Ramónt. Hiszen csak feltevés volt, hogy a két rohanó test kölcsönös tömegvonzása elegendő a röppálya elhajlításához. Mi lesz, ha a számítások nem bizonyulnak helytállónknak? Akkor... akkor vége mindennek. Jön egy rettentő szélvész, és holttá perzseli őket.

Ramón két útitársára tekintett. Alighanem ők is ezen töprengenek.

Gremier a kémlelőablakra szegzi tekintetét, s fogát csikorgatja; az ablak keretében dió nagyságú, vöröses fényű korong világít: a Mars. Zágon mozdulatlanul ül, szeme a levegőbe réved.

Még tíz perc — gondolja Ramón. — Furcsa. Vajon az élet vagy a halál percei ezek? Győztes hősök-e vagy vesztes áldozatok? Akár így, akár úgy — csak a kötelességüket teljesítették.

— Gyilkosok! Gyilkosok! — sziszegte most megint a navigátor, —

Átkozott gyilkosok! Miattatok pusztulok el! — Gremieren újra erőt vett a halálfélelem.

Vonásait

eltorzította

a

rettegés,

kétségbeesett

tehetetlenségében a fogát csikorgatta.

Ramón az órára nézett. Nyolc óra volt.

— Dehogy pusztul el — akarta mondani a navigátornak, hogy csillapítsa félelmét, de valahogy kiszáradt a torka: nem jött rajta hang elő.

Még öt perc — villant át az agyán.

Édesanyja jutott eszébe. A kicsi, vékony, fekete asszony. Mennyire féltette őt, az egyetlen gyerekét! Kisdiák korában nem engedte el pajtásaival, még a játszótérre sem mehetett kísérő nélkül, nehogy valami baj érje. Pedig nem volt ő valami vad legény..., csúfolták is az osztálytársai, anyámasszony katonájának nevezték. Emlékszik, egyszer egy iskolai kiránduláson voltak a bostoni Vidám kertben. Volt ott egy bolondos rakétajáték, „A bátrak űrhajója" — így hívták. Bele kellett ülni egy gépbe, és az bolondul röpdösni kezdett egy irdatlan, sötét gömbben.

Ez a gömb volt a „világűr". Az „űrhajó"-ra mindenféle veszély leselkedett: űrvihar, üstökös, meteorfelhő — de a legijesztőbb az „összeütközés"

volt. A feketeségből hirtelen kivált egy másik rakéta, amelyik éppen szembeszáguldott emezzel. Az utasok mindkét rakétában rettenetesét sikoltanak, azt hiszik, az összeütközés elkerülhetetlen; de az utolsó szempillantásban egy hatalmas rántás, és a két „űrhajó" elsiklik egymás mellett. Ez volt hát „a bátrak űrhajója". Ő nem mert felülni rá. „Gyáva, gyáva!" — csúfolták a többiek. De otthon az anyja megdicsérte. „Jól tetted, fiam, ne kívánkozz soha űrhajóra..., ott künn ezer veszély leselkedik az emberre, maradj te csak mindig a Földön, fiam..." És Ramónnak most eszébe jut, hogy évekkel ezelőtt, amikor egyszer alkalma nyílt a Holdra utaznia, élt az alkalommal, de csak visszaérkezése után számolt be róla szüleinek — meg akarta kímélni anyját az izgalomtól. Ó, milyen szemrehányást kapott tőle utólag! Most meg újra az űrben van... „Ha tudnád, anyám, ha tudnád..." És Ramónon erőt vett az elérzékenyülés. Hirtelen meglepte a vágy, hogy újra érezze 107

Elek István: Merénylet a világűrben a családi otthon meghitt melegét, az anyai tekintet féltő simogatását, az apai kéz biztató szorítását. Szeme egy pillanatra elhomályosult, de rögtön erőt vett magán. „Én most csak a kötelességemet teljesítem, anyám — suttogta gondolatban a kis fekete asszonynak. — Utólag mindent elmesélek. De ha nem tehetném, ha nem látnánk többé egymást..., bocsáss meg, anyám, szófogadatlan fiadnak!"

Ramón tekintete az óra számlapjára esett.

Nyolc óra négy perc. Most dől hát el: élet vagy halál!

Nem veszítette el lélek jelenlétét: összeszorított állkapoccsal figyelte a virgonc másodpercmutató gyors haladását körkörös vándorútján. Lám, ez a mutató nem is sejti, hogy talán az utolsó körnek vág neki éppen!

Gremier már nem átkozódott: a kormányrúdra borult, mintha eszméletet vesztette volna. Zágon bénultan meredt a levegőbe.

Ramón észre sem vette, hogy magában számolja a másodperceket.

A fülkében olyan csend volt, hogy hallani lehetett a mutató percenéseit.

Harminc, harmincegy, harminckettő... — számolt Ramón. Tekintete a figyelőablakon a Mars korongjára esett. Már fel lehetett ismerni rajta a nagy déli sivatagokat s az északi félteke lankás hegyvonulatait...

Negyven, negyvenegy, negyvenkettő... — s Ramónban egyszerre valami nagy-nagy bizonyosság támadt... Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét... nem, nem robbannak fel, megmentették a kolóniát!...

Ötven, ötvenegy, ötvenkettő... — s üvölteni szeretett volna a boldogságtól —, ötvenöt, ötvenhat, ötvenhét... most már biztos, igen, érzi, győztek, győztek!... Hatvan, hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom, hatvannégy, hatvanöt!...

Észre sem vette, hogy már hangosan számolt. Arca tüzelt, szeme lázasan égett. Várt még néhány másodpereié, azután felordított:

— Győztünk! Győztünk! Nem robbant fel! Győztünk! — és iszonyú erővel rázta Gremier vállát. A navigátor magához tért, és felemelkedett az ülésben.

Ebben a percben feljajduló zokogás iszonyú hangja csapódott a fülükbe. Ramón odakapta fejét.

Zágon az asztalkára dűlve zokogott. Válla ijesztően rángott, és artikulátlan hangok hagyták el torkát.

Ramón nem szólt hozzá, hagyta, hadd zokogjon. Tudta, idegrendszere így vezeti le az elmúlt percek halálos feszültségét.

Hamarosan megnyugszik, s akkor sokkal könnyebben szabadul meg majd a rettenetes élmény szorongató emlékétől.

— Gremier — szólt a navigátorhoz —, most aztán előre!

A távírógéphez nyúlt. Bekapcsolta az adót is meg a vevőt is. Amikor az adókészülék bemelegedett, beszélni kezdett a mikrofonba:

„Halló, H szektor! Ű rhajó útban. Pontosabb adatokat rövidesen közlünk. Választ kérünk."

Egymás után ötször elmondta a rögtönzött szöveget, majd az órára tekintett. Érdekelte, hogy ha jön válasz, mennyi idő alatt érkezik ide.

Jó hat perc telt el az utolsó szó elhangzása óta, amikor egyszerre kattogni kezdett a vevőkészülék.

Ramón izgatottan hajolt az írószerkezet alól előkígyózó papírszalag fölé. Hangosan olvasta:

108

Elek István: Merénylet a világűrben

„Halló, központ! Üzenetet vettük. Ű rhajót fogadjuk, közelebbi adatokat kérünk."

Létrejött tehát a kapcsolat! Végre, oly sok próbálkozás, igyekezet és izgalom után helyreállt az érintkezés a Mars-kolóniával! Tudnak róluk, várják őket.

Most már csak az adatokat kellene közölni velük: milyen messzire vannak, mikorra várható az érkezésük. Ramón Zágonra nézett. A fiatal tudós már nem sírt. Az asztalra borulva ült mozdulatlanul.

Az újságíró megérintette a vállát.

— István — szólt hozzá, szándékosan a keresztnevén szólítva útitársát —, meg kellene táviratoznunk az adatokat. Nem néznéd meg, mi a helyzet?

Zágon ültében fölegyenesedett. Rettenetesen szégyellte magát.

— Nem tudom, mi történt velem... — mondta akadozva. — Nagyon restellem, Ramón..., elhagyott az erőm...

— Ugyan, egy szót sem érdemes rá vesztegetni! Hiszen a halál torkában voltunk. De most már elmúlt a veszedelem. Győztünk, István!

És közeledünk a Marshoz. Ott tudnak már rólunk, de adatok kellenének.

Ramón szavai visszaadták Zágon belső egyensúlyát. Arcán most már boldog megnyugvás sugárzott!

— Hát mégis érdemes volt...

Agyán átvillantak az átélt izgalmak képei: a hír a töltetrakéta technikai hibájáról, majd utána a lesújtó közlemény: a hibát kijavították; a mágneses vihar, a töltetrakéta elindulása, Ramón mentő javaslata, a matematikai megoldás megtalálása, a végzetes összeütközés a meteorral, a radar jelentkezése, a rakéta letapogatása, Gremier lázadása, a halálos kockázat: belefutnak-e a rakétába, a sikeres űrmanőver, a rettenet percei: felrobbannak-e vagy sem — s mindezért a jutalom: a győzelem mámora! Mennyi remény és csalódás, nekibuzdulás és összeomlás, elszánt akarat és halálos rettegés néhány óra alatt!

Szerencsére a sebesség- és távolságmérő ép volt, így a matematikus egykettőre kiszámította, hogy mennyi idő múlva futnak be a Mars légkörébe, illetve a H szektor repülőterére.

Ramón megtáviratozta az adatokat, s néhány pere múlva megérkezett a válasz: égő világítótoronnyal és működő vezérlősugárral várják a gép érkezését. Ugyancsak közölték velük, hogy éjszaka egy óra ötvenöt perckor érkeznek meg.

Ramónnak, amikor ezt olvasta, szinte elállt a lélegzete,

— Hogyan? — fordult Zágonhoz. — Még egy egész napot utazunk?

Erre még a navigátor is elmosolyodott.

— Dehogy — nevetett Zágon —, még csak ez hiányoznék! Egy és háromnegyed órai utunk van hátra. De az időszámítás helyhez kötött, mondhatnám relatív. A mi hajónkon nyolc óra tizenöt percet mutat az óra, tehát reggel van, de éppúgy lehetne este is vagy dél. A világűrnek nincs ideje, itt nincsenek napszakok, sem napok, hónapok vagy évek.

Tehát órák sincsenek, és percek sem. Itt csak a két legáltalánosabb időfogalommal dolgozhatunk: van és nincs. Itt örök napsütés van, és ugyanakkor örök sötétség, nappal és éjszaka együtt, mintegy az űr időtlenségének csodálatos jelképeként. Örök napsütés, mert nincs, ami útjába álljon a Nap sugarainak, és örök sötétség, mert nincs miről 109

Elek István: Merénylet a világűrben visszaverődniük, nincs miben szétszóródniuk ezeknek a sugaraknak. De a Mars égitest-: nagy kerek golyó az űrben, amely pörög és száll, a bolygók örök törvényei szerint. Ott van nappal és éjszaka, tavasz, nyár, ősz és tél, ugyanúgy, mint a Földön — tehát van idő is: év, hónap, nap, óra és perc. De az ő órájuk másképp jár, mint a mienk, mert ők nem a Greenwichen, hanem a H szektor 16. körzetén átfutó délkör természeti viszonyaihoz igazítják időrendszerüket. Érthető tehát, hogy amikor Angliában — és nálunk itt a gépen — reggelt jelez az óra, a Marskolónia területén esetleg éppen éjfél után egy óra van.

— Ezek szerint el kell következnie a pillanatnak, amikor a reggelből visszaérkezünk az éjszakába — szólt Ramón.

— Illetve amikor az időtlenségből átlépünk az időbe — helyesbítette Zágon. — Igen, ez abban a pillanatban következik be, amikor a géppel átszeljük a Mars képzeletbeli kronometriai határát. Kézzelfogható módon pedig akkor, amikor a Mars közelébe jutva, a bolygó hajlata eltakarja mögöttünk — vagy előttünk — a Napot.

A gép zavartalanul röpült az űrben. A kék ernyős megfigyelőablakon egyenesen a Marsra lehetett látni, A bolygó egyre nőtt előttük, már-már betöltötte az egész ablaknyílást. Két kicsi holdja is láthatóvá vált egy időre a Mars-tányér mellett, az űr fekete bársonyán, az egyik közelebb az anyatesthez, a másik távolabb tőle.

Egyszerre világosodni kezdett körülöttük a tér.

— Befutottunk a Mars légkörébe — szólt Zágon. — Kapcsoljuk be a vezérlőt, ha ugyan nem tette tönkre az összeütközés.

Gremier megforgatott egy kis kapcsolót, és a vezetőfülke jobb oldalán láthatóvá lett egy fényernyő. Néhány pillanat múlva az ernyő bal szélének közepe táján egy kis vörös pontocska jelent meg, a jobb széléről pedig elindult egy kis rezgő árnyékvonalka a pont felé.

— Szerencsénk van, — állapította meg a navigátor — működik a vezérlő. — És bekapcsolta a fékező és szárnypótló kompresszorokat. Az automatikus vezérlő és a kompresszorok segítségével most már biztos megérkezésre számíthattak.

Hamarosan tünedezni kezdett a nappali világosság, és az űrhajó befutott az éjszakába. Greenwichi idő szerint pár perc hiányzott a tíz órához, amikor a gép földet ért.

110

Elek István: Merénylet a világűrben

AZ ISMERETLEN Ű RKALÓZOK

Negyed hétkor Bertalan professzor már ismét a rádiótoronyban volt.

A töltetrakéta az előírás szerinti időben pontosan útnak indult, s a professzor most idejött, hogy figyelemmel kísérje a rakéta útját.

Egyenesen a radarszobába sietett.

— Befogtátok már? — kérdezte a gyöngyházfényű tábla előtt csoportosuló ellenőröktől. Olyan sokan álltak ott, hogy a professzor tekintete elől egészen eltakarták a hatalmas radarernyőt.

— Igen, itt van!... — kiáltottak szinte kórusban, és utat engedtek Bertalannak a táblához.

A nagy, fekvő téglalap alakú üvegtábla jobb térfelének közepe táján dió nagyságú fekete folt látszott, rajta .a vonalon, amelyet a professzor húzott volt jó néhány órával ezelőtt, nem sokkal azután, hogy az anyatestet útnak indították a kanadai telepről. A borsószemnyi foltocska azóta dió nagyságúra nőtt, és több mint háromnegyedét megtette a pirossal megjelölt találkozási pont felé vezető útjának. Bertalan egyetlen futó pillantással meggyőződött róla, hogy az anyatest űrbéli helyzete megfelel a számításoknak, s szemével megkereste a tábla jobb oldalán, a fémkerethez közel, az imént kilőtt rakéta lencsényi vetületét a radarernyőn. A professzor vonalzó után nyúlt, és miként az anyatest radarképének feltűnésekor, most is vonalat húzott a töltetrakéta tömör kis foltjától a találkozási pontig. A két egyenes tompaszögben metszette egymást.

— Ezt az utat kell befutni a rakétának egyes háromnegyed óra alatt?

— kérdezte a tábla előtt álló csoportból az egyik fiatal nő.

A professzor most mércét illesztett az üveglaphoz, és megnézte a lencsényi folt távolságát a találkozási ponttól, majd a mércét változatlan nyílással a másik vonalhoz illesztette. A „dió" hajszálpontosan ugyanakkora távolságban volt a piros ponttól, mint a „lencse". Bertalan letette a műszert, és megfordult.

— Igen — felelt az iménti kérdésre, miközben a szoba innenső

végében álló karosszékek felé tartott. Hangja nyugodt és érces zengésű

volt. — Tizenöt és fél millió kilométert. A két test most más-más irányból egyenlő sebességgel száguld egy és ugyanazon térbeli pont felé.

— Mint találkára siető szerelmesek — szólt kacér vidámsággal az iménti női hang.

Mindannyian nevettek. A társaság a professzor köré telepedett a kényelmes, párnás karosszékekbe, csak a két ügyeletes ellenőr maradt a táblánál.

— De vajon találkoznak-e? — mondta most az egyik fiatalember csendesen.

— Hacsak nem tűnik fel váratlanul az a bizonyos intrikus, aki a szerelmesek ellen tör — tréfált a professzor. — Mondja csak, Lénácska

— fordult a fiatal nőhöz —, maga miért itt van, ebben a sötét és kedélytelen szobában, ahelyett, hogy a bálon fogadná táncosai hódolatát?

A leány sokatmondó pillantást vetett az egyik jelenlevő fiatalemberre.

— Mert a professzor úr az ügyeleti beosztás elkészítésénél nem volt tekintettel bizonyos magasabb szempontokra.

111

Elek István: Merénylet a világűrben Bertalan hangosan nevetett.

— Kérem — mondta azután tréfás fontoskodással —, hogyan lehettem volna tekintettel a magasabb szempontokra, amikor engem nem tájékoztatnak a kolónia ilyen természetű ügyeiről? Látom már, el kell rendelnem a kötelező, rendszeres jelentéstételt.

— Jaj, csak azt ne! — tiltakozott nevetve a leány. — Akkor inkább mellőzzük a magasabb szempontokat!

Az idő telt. A két árnykép előírásszerűen haladt a találkozás helyét jelző piros pont felé. Az ellenőrök rendszeres időközönként leolvasták a koordinátákat, és egyeztették a táblázattal. Tízpercenként jött a távírószoba küldönce, és vitte az anyagot a távírászoknak, akik megszakítás nélkül küldték a Földre az üzeneteket, mintha az összeköttetés nem szűnt volna meg.

Hét óra ötven perc volt az idő, amikor az egyik ellenőr felkiáltott:

— Idegen test!

A halkan beszélgető társaság tagjai felugrottak a karosszékekből, és a gyöngyházfényben csillogó táblához futottak. A professzor is a radarernyőhöz sietett.

Az anyatest foltja már csak vagy tíz centiméternyire volt a kis piros ponttól. Ugyancsak tíz centiméter választotta el a találkozási ponttól a töltetrakéta foltját is.

De a lencsényi feketeségtől balra egy alig észrevehető, halvány és reszketeg folt mutatkozott a homályos üvegen.

Bertalan professzor közel hajolt az üveglaphoz, hogy a receháló segítségével leolvassa az idegen test helyét az űrben. Hangja izgalmat árult el:

— MF 3816/2623. Keresse meg, mérnök úr. De új sugárral, nehogy szem elől veszítsük a töltetet!

A radarmérnök felgerjesztett egy harmadik gépegységet. A szobában a duruzsoló zaj erősödött.

— MF 3816/2623 — ismételte meg a koordinátákat, és beállította az irányzékot.

Az új sugár hamarosan kévébe fogta az idegen testet. A cseresznye nagyságú halvány folt hirtelen megsötétedett, körvonalai kirajzolódtak.

— Mi lehet ez? — kérdezte aggódó hangon az egyik ellenőr.

Csönd volt. A kérdésre senki nem felelt.

Bertalan professzor feszült figyelemmel követte az is= meretlen test haladási irányát a térben. A folt szemmel láthatóan közeledett a töltetrakéta radarképéhez. Kettejük között rohamosan csökkent a távolság.

— Még összeütköznek... — szólt az előbbi hang.

— Nem, az idegen test keresztezi a rakéta útvonalát, még mielőtt a rakéta odaér — mondta most izgatottan a másik ellenőr. — Nézze, professzor úr, rögtön átvágja a töltet pályáját...

De a professzor nem felelt. Tekintetét az üveglapra szegezte.

Az ismeretlen űrbéli test árnyképe most ráfutott az üveglapra húzott vékony vonalra. A lencsényi foltot alig másfél centiméter választotta el tőle.

És most az ismeretlen test hirtelen irányt változtatott! Ahelyett, hogy a vonalat maga mögött hagyta volna, és eredeti röppályáján folytatná 112

Elek István: Merénylet a világűrben útját, a rakéta irányában haladt tovább, szemben a találkozási pont felé tartó töltettel.

A távolság a két űrvándor közt rohamosan csökkent.

— Összeütköznek!... — sikoltott fel a fiatal nő.

A professzor összehúzott szemmel figyelte az üveglapot. Füle alatt, az állkapocs tövében rángani kezdtek az izmok, a felettük megfeszülő

bőr alig észrevehetően elvörösödött.

A szobában fojtott csend uralkodott, csak a három gépi-egység zümmögése töltötte meg a levegőt.

Közben a két radarfolt távolsága milliméterekre esőkként. Az összeütközés valóban elkerülhetetlennek látszott.

Amikor a nagyobbik folt széle megérintette a kisebbikét, a professzor is feladta a reményt, hogy a két száguldó test elkerüli egymást. Várta, hogy a két folt egybefusson, majd darabokra szakadva szétfröccsenjen a táblán. És ekkor az idegen test radarképe hirtelen elvált a rakétáétól, és kitérve előle, rézsút lefelé távolodni kezdett.

A megfigyelők felsóhajtottak.

— Megtörtént? — kérdezte a szoba másik sarkából a radarmérnök.

— Az utolsó pillanatban kitért előle. Hű, de izgalmas volt! — felelte az egyik ellenőr, zsebkendőjével törölgetve homlokát.

A professzor még mindig hallgatott. Egy ideig szemmel tartotta az ismeretlen űrvándor további haladását, majd amikor látta, hogy az nem veszélyezteti többé a rakéta útját, lassú léptekkel visszatért karosszékéhez.

A többiek követték. Csak a két ügyeletes ellenőr maradt a táblánál.

— Ugyan mi lehetett ez? — kérdezte a professzortól az egyik radartiszt.

Bertalan elgondolkozva simogatta tömött szakállát.

— Vagy óriás meteor volt, vagy űrhajó. Az utóbbi a valószínű, mert a meteorok nem tudják megváltoztatni röppályájukat.

— De ha űrhajó lenne, jelezték volna — vetette közbe az egyik pihenő ellenőr.

— Ne felejtsd el, fiam, hibás az űrtávíró — emlékeztette a professzor.

— A központtal már több mint hét órája megszakadt az összeköttetés.

Igaz ugyan, hogy az űrhajók indítását nem az utolsó pillanatban szoktuk jelezni... Magam sem értem a dolgot — csóválta a fejét a professzor. —

Rejtélyes eset...

— Mégiscsak meteor volt az — erősködött az ellenőr. — Hiszen a 6/4-es térszektor távol esik az űrhajópályától.

— Professzor úr! — szólt most izgatott hangon az egyik ügyeletes a táblánál. — Eltérés a koordinátákban!

Bertalan visszament az ernyőhöz. A recehálóra hajolva nézte a töltetrakéta helyzetét.

— Mennyi a különbözet?

Az ellenőr a táblázatot vizsgálta:

— 15/22.

A professzor tovább figyelte a radarképet. A lencse nagyságú kis folt már csak két centiméternyire volt a piros ponttól. És valóban, mintha el akarna szakadni pályavonalától, amelyet eddig hűségesen követett.

— A különbözet?

113

Elek István: Merénylet a világűrben

— 25/38 — mondta az ellenőr rövid vizsgálódás után.

— Növekszik — jelentette ki az egyik radartiszt, és ő is a táblához sietett. A szobában tartózkodók követték, csak a gépeket kezelő mérnök maradt a helyén.

A szobát újra feszült csönd ülte meg.

— A különbözet? — szólt a professzor.

— 45/60.

A lencse nagyságú kis folt most már szemlátomást elhagyta a fekete vonalat.

A tábla előtt zsúfolódó tucatnyi ember visszafojtott lélegzettel, értetlenül figyelte a töltetrakéta radarképét. Mi történt? Micsoda rossz varázslat ez?

— A különbözet? — A professzor hangja fojtott volt.

— 80/105 — felelte az ellenőr.

— Koordináták?

— 6350/4400.

Megint súlyos csönd. A figyelő szemek mozdulatlanul meredtek a táblára, és nézték, hogy a percek múlásával miként növekszik a távolság a pályavonal és a folt között. Az anyatest radarképe közben változatlanul rótta előre megszabott pályáját a találkozási pont felé. Már csak fél centiméter választotta el tőle.

Bertalan az órájára nézett. Nyolc óra egy perc. Négy perc múlva áthalad az anyatest a kijelölt űrbéli ponton.

— Különbözet? — kérdezte.

— 170/220.

Nem, ezt az eltérést a rakéta önműködő radarirányzója nem tudja már kiegyenlíteni, ahhoz kétszeres szögnyílású kéve kellene. Elkerülik egymást, most már bizonyos...

Maga alá húzta az egyik ellenőr üresen álló székét, és tovább figyelte a radarernyőt. Nem hitt a csodákban, tudta, hogy a kudarc most már elkerülhetetlen. Kárba veszett az igyekezet, a kolónia lelkes készülődése a mesterséges égitest ünnepélyes fogadására. E percben már minden épkézláb telepes a szabad ég alatt tolong, és a zenitet lesi.

A zenekar készen áll, hogy tust húzzon az új égitest tiszteletére.

S a mesterséges nap nem fénylik fel az égen, nem küldi meleg áramát a Marsra.

Bertalan úgy érezte, hogy becsapta a kolóniát. Nagy levertség vett erőt rajta.

Az órára tekintett. Nyolc óra öt perc. Az anyatest diónyi foltja az üvegtáblán éppen elfedte a pirossal jelölt találkozási pontot. A töltetrakéta borsónyi radarképe azonban mintegy fél centiméterrel alatta valamivel túl is haladt már a találkozási ponton átvezető függőleges tengelyen.

Bertalan felállt. Elgondolkozva megindult az ajtó felé. A többiek is hátat fordítottak a táblának.

— Az anyatestet figyeljétek tovább — mondta a professzor, megállva a szoba közepén. — Aki nem ügyeletes, nyugodtan hazamehet lefeküdni.

— És mi lesz most? — kérdezte megszeppent hangon a leány.

114

Elek István: Merénylet a világűrben

— Egyelőre nincs mesterséges napunk — felelte a professzor. —

Kiderítjük a kudarc okát, azután kérünk új töltetet.

Azok, akik nem voltak szolgálatban, szedelőzködni kezdtek. De sehogy sem tudtak napirendre térni a dolog felett.

— Mi okozhatta a rakéta hirtelen irányváltozását?

— Az ismeretlen űrvándor — mondta Bertalan.

— A meteor? — kérdezte az ellenőr, aki konokul kitartott feltevése mellett.

— Nem. Az űrhajó — felelt a professzor.

— Meglökte a rakétát?

Bertalan egy pillanatig gondolataiba merült.

— Tömegvonzásával kirántotta haladási irányából.

A professzor szavai után csönd támadt. Elgondolkozva néztek maguk elé.

— Nos, jó éjszakát, barátaim! — szólt élénken Bertalan. — Akinek nincs itt dolga, menjen szépen haza. Fiam, értesítsd nevemben a kolóniatanácsot, hogy a mesterséges nap technikai hiba miatt nem gyullad ki. Mindenki nyugovóra térhet. Én még átmegyek a távírászokhoz.

Kilépett a körfolyosóra. Amíg megtette a negyven-ötven méternyi utat a távírószobáig, szilárddá vált benne a meggyőződés, hogy csak űrhajó okozhatta a kudarcot.

— Nem fogtatok jelzést, hogy űrhajó közeledik? — kérdezte a vevőkészülék kezelőitől, amikor a távíróhelyiségbe lépett.

— Nem — ingatták fejüket a távírászok. — Amióta megszakadt az összeköttetés, semmilyen jelzést nem fogtunk.

— De a vevőt azért üzemben tartjátok, nemde?

— Természetesen — vágták rá a távírászok.

Bertalan átment az adókészülékhez. Ott is két fiatalember teljesített szolgálatot.

— Fiúk, írjátok a következőket: „Ismeretlen űrhajó keresztezte a töltetrakéta pályáját, és kirántotta azt irányából. A rakéta elkerülte az anyatestet. Kérünk felvilágosítást." Olvassátok vissza.

A

távírász

éppen

hozzákészült

a

gyorsírásos

feljegyzés

visszaolvasásához, amikor a vevőkészülék egyszerre kattogni kezdett.

Mindannyian felfigyeltek. A vevőberendezés kezelői izgatottan a működő készülékhez ugrottak, A gép szájából fehér papírcsík göndörödött ki.

„Halló, H szektor! Ű rhajó útban. Pontosabb adatokat rövidesen közlünk. Választ kérünk."

A készülék elhallgatott.

Néma csönd. A helyiségben tartózkodók mozdulatlanul álltak, és figyelték a papírszalagot: nem folytatódik-e az üzenet? De a készülék néma maradt.

Bertalan összevonta szemöldökét, és hátratett kézzel járkálni kezdett a teremben. Senki nem szólt egy szót sem, nem akarták gondolataiban zavarni a professzort.

Feltevése tehát helyesnek bizonyult: az ismeretlen vándor űrhajó volt. De miféle kalózkodás ez?! Miért nem jelezték előre? Vagy a központ nem is tud róla? Hát honnan indították útnak ezt az ismeretlen 115

Elek István: Merénylet a világűrben űrhajót? A táviratból az sem derül ki, hogy a központ adta-e le vagy más úton-módon érkezett. Hátha maga a hajó küldte?

Kik lehetnek a hajón, és miért jönnek? Egyáltalán: fogadja-e őket?

De ezt a kérdést a professzor hamar elhárította magától — lehetetlen nem fogadni az űrhajót, hiszen nem ítélheti űrhalálra az utasait, akárkik legyenek is azok! Más kérdés azután, hogy mi történjék velük megérkezésük után. Beszélnie kell a kolóniatanács elnökével. Mert nem valószínű, hogy az űrhajó véletlenül tévedt abba a szokásos útvonaltól oly távol eső űrszektorba, és hogy a rakétapálya keresztezése is a véletlen műve lett volna. Nem! Az űrhajó utasai szándékosan vállalták az összeütközés kockázatát, hogy eltérítsék a rakétát eredeti útirányából.

Nem vitás: a kalózok azzal a céllal tették meg útjukat, hogy meghiúsítsák a mesterséges nap üzembe helyezését!

A professzor most már világosan látta a tényállást. Igen, a táviratra válaszolnia kell, mégpedig a központnak címezve, hogy az űrhajó utasai előtt a gyanútlanság látszatát keltse.

Az adógép kezelőihez lépett.

— Válaszolunk — mondta röviden. — írjátok: „Halló, központ!

Üzenetet vettük. Ű rhajót fogadjuk, közelebbi adatokat kérünk."

A távírászok felvették és azon nyomban továbbították az üzenetet.

A kolóniatanács elnöke a légrétegre vetített s a mennyboltozat sötét hátterén élesen kirajzolódó felhívás útján értesítette a szabad ég alatt gyülekező kolóniát a hőn várt esemény elmaradásáról. Az emberek többsége csalódottan szállására vonult és lefeküdt. A fiatalok között azonban voltak, akiknek a kedvét még ez a leverő hír sem vette el. Ők folytatták a mulatságot, ha nem is olyan emelkedett hangulatban, mint a bejelentés előtt, amikor még a csodálatos, új hőforrás küszöbön álló kigyulladása jegyében állt a bál.

Éjfél után egy óra ötvenöt perc volt a szektoridő, amikor a titokzatos űrhajó földet ért a repülőtér vörhenyes homokján. Bertalan professzor a kolóniatanács elnökének társaságában várta az ismeretlen utasokat. A háttérben, a központi épület előtt kisebb tömeg gyűlt össze, nagyrészt a bálozó fiatalokból, akik nem tudni, mi módon, de tudomást szereztek az űrhajó érkezéséről.

A gép kompresszorai segítségével simán ereszkedett a homokra, és zökkenés nélkül állt meg. Hamarosan megnyílt a vezetőfülke ajtaja, és a lebocsátott lépcsőn elindult lefelé az első utas.

Bertalan professzor a gépre irányuló reflektorfényben alaposan szemügyre vette a búrás-köpenyes alakot. Alig akart hinni a szemének: tanítványát és hű munkatársát, Zágon Istvánt ismerte fel benne. Szólt valamit a mellette álló férfinak, és az érkező elé sietett.

Zágon örömtől csillogó arccal futott professzorához, és ösztönös mozdulattal átölelte a nagy darab férfit. Majd az üdvözlés után így szólt:

— Engedje meg, professzor úr, hogy bemutassam önnek a kolónia megmentőjét.

116

Elek István: Merénylet a világűrben

Ramón nagyon elfogódott volt. Legszívesebben ő is átkarolta volna a professzort, de szemérmesebb volt annál, hogysem ezt megtegye.

Tisztelettudóan meghajtotta a fejét:

— Ramón Gonzales újságíró vagyok, New Yorkból.

A professzor kezet fogott vele, majd miután Gremiert is üdvözölte, a kis csoport megindult a központi épület felé.

„A kolónia megmentője" — járt Bertalan fejében Zágon szava. Hogy értse ezt?

Egyelőre nem kérdezte meg tanítványától, hiszen burában nagyon körülményes a társalgás. Az irodájába vezette az űrhajó utasait; Ramón némi meglepetéssel látta, hogy a késő éjszakai órák ellenére egész kis tömeg várakozik rájuk az épület előtt.

— A fiatalság bált rendezett a mesterséges nap tiszteletére —

magyarázta a kolóniatanács elnöke a vendégeknek. — De korai volt az öröm. A szerkezet csődöt mondott.

— Helyesebben: a szerkezetnek nem volt alkalma működésbe lépnie

— igazította ki a professzor.

— Ezért vagyunk mindannyian olyan levertek — tette hozzá az elnök.

— Pedig ujjonganiuk kellene — szólt erre tőle szokatlan élénkséggel Zágon.

— Hogy érted ezt, fiam? — Bertalan meglepve nézett tanítványára.

— Majd Ramón megmagyarázza. Ennek hosszú története van, s ő a történet hőse.

A professzor most már igazolva látta feltevését, hogy az űrhajó a mesterséges nap üzembe helyezésének meghiúsítása céljából indult el a Földről; de hogy ez miért szolgálta volna a kolónia érdekét — erre nem 117

Elek István: Merénylet a világűrben tudott magyarázatot.

Bertalan hivatali helyisége elé érkeztek. Betessékelte társasága tagjait, s betette maguk után az ajtót.

Az űrhajó fogadására kisereglett fiatalok visszatértek a farsangi díszben álló bálterembe, hogy folytassák a mulatozást. Közben széltében-hosszában találgatták: kik érkezhettek ezzel a váratlanul befutott űrhajóval? A többség nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, de voltak, akik összefüggést sejtettek az elmaradt „kivilágítás" és a meglepetésszerű látogatás között.

— Az utolsó pillanatban lefújták a műnapot — mondta valaki az egyik asztalnál. — Az Amerikai Államszövetség mesterkedése az egész!

— Igen, és a Világkormány beleavatkozott a dologba — tódította a másik. — Ezek az ő megbízottaik.

— Most tárgyalnak Bertalannal — erősítette a harmadik. — Láttam, hogy bezárkóztak.

— Persze — szólt bele egy újabb hang —, és láttátok, milyen rosszkedvű volt az öreg?

— Láttuk hát! Én még azt is láttam, hogy az egyik kiküldött valamilyen megjegyzést tett, mire a professzor borzasztóan meglepett arcot vágott. Nagy fejmosás lehet most odabenn!

Már jó ideje folyt a találgatás és az értesülések meg elgondolások kicserélése, amikor hirtelen megszólalt a hangszóró. A teremben egyszerre csönd támadt, a táncolok megálltak, még a zenekar is elhallgatott.

A hangszóróból a kolóniatanács elnökének a hangja szállt feléjük.

Az elnök bejelentést tett, a bejelentés a következőképpen szólt:

— Barátaim! Mindannyian nagy örömmel készültünk a mai napra, mert ennek a napnak első perceire vártuk a mesterséges égi hőforrás kigyulladását. Ez az örömteli esemény elmaradt, s emiatt mindannyian nagyon csalódottak voltunk. Barátaim! Most szereztünk tudomást róla, hogy amit mi szerencsétlenségnek éreztünk, kimondhatatlan szerencse volt! Ha a töltetrakéta célba talál, a nap felrobban, mert a töltetben levő

robbanófolyadék képlete meg volt hamisítva! A biztos pusztulástól mentett meg bennünket nemrég érkezett három kedves vendégünk. Ők voltak azok, akik halálos kockázatot vállalva, űrhajójukkal kirántották röppályájáról a rakétát, s ezzel megakadályozták a katasztrófát.

Barátaim! Hihetetlenül hangzik, de így van: mind egy szálig elpusztulunk, ha önfeláldozó vendégeinknek nem sikerül végrehajtaniuk páratlan hőstettüket. Fogadjuk hát őket megmentőinkként. Éljenek a hősök: Ramón Gonzales újságíró, aki a bűntényt felfedte, Zágon István űrmatematikus, aki a technikai megoldást megtalálta, és Frantisek Gremier navigátor, aki az űrhajót vezette.

A hangszóró elnémult. A báltermen egy percig a meglepetés csöndje ült. De a zenekar hamar feltalálta magát, és tust húzott, mire egyszeriben óriási élénkség támadt. Valahol összeverődött két tenyér, erre tapsorkán zúgott fel, és percekig rengette a falakat. Végül a bál rendezői küldöttséget szerveztek, hogy meghívják a kolónia megmentőit a mulatságra.

118

Elek István: Merénylet a világűrben A küldöttség sikerrel járt: hamarosan vállukra emelve hozták Ramónt, Zágont és Gremiert a terembe. A vendégeket fergeteges taps és éljenzés fogadta.

Az űrhajó utasait étellel-itallal roskadásig megrakott asztal várta.

Ramón csak most, amikor a harapnivalót meglátta, ébredt a tudatára, hogy mennyire megéhezett. Nem csoda — gondolta —, hiszen tegnap délben evett utoljára.

Alaposan nekiláttak a falatozásnak. Közben a bálozók közé jött és leült a vendégek asztalához a kolóniatanács elnöke is. Borotvált arcú, javakorabeli férfi volt,

— Jó étvágyat a megkésett vacsorához! Hanem azután, ha jóllaktak, beszéljék el ezeknek a kíváncsi fiataloknak is utazásuk történetét.

Így is volt. Ramón az asztal köré sereglő bálozók unszolására elmondta, hogy mi történt. A Curzosszal való összecsapáson kezdte, és a rakétabravúron végezte. A hallgatóság lélegzetét visszafojtva követte az izgalmas történetet.

Amíg az űrhajó utasai előbb saját éhségüket, majd a többiek kíváncsiságát csillapították a bálteremben, Bertalan professzor hivatali szobájában jelentést szövegezett. A jelentésben sürgős vizsgálat indítása céljából megírta mindazt, amit Ramóntól a robbanófolyadék képletére vonatkozólag megtudott, beszámolt az űrhajó utasainak önfeláldozó hőstettéről, és azonnali intézkedést kért egy újabb töltet szállítása iránt. Amikor a jelentéssel elkészült, a távírászoktól megérdeklődte, hogy a központtal nem állott-e még helyre a kapcsolat.

Tagadó választ kapott, mire úgy rendelkezett, hogy haladéktalanul szereljenek fel egy postalövedéket, és azzal juttassák a Földre az írásbeli jelentést.

— Mérnök úr, most greenwichi idő szerint tizenegy óra tíz perc van.

Mikorra lehet indításra kész a postalövedék? — kérdezte Fouquet-tól.

— Az összeszerelés másfél óra.

A professzor magában számolt. A menetidő nyolc óra, vagyis greenwichi idő szerint húsz óra negyvenkor kapja meg a központ a jelentést. Tehát moszkvai idő szerint húsz perccel éjfél előtt. Másnap reggel már intézkedhetnek a vizsgálat és a töltet iránt. A professzor most kitekintett az ablakon. A Mars-kolónia felett, a keleti ég alján már megjelentek a hajnal első hírnökei. Mikorra itt majd a Nap lenyugszik, odaát a Földön már folyik a vizsgálat...

Átadta az írásbeli jelentést tartalmazó tasakot a mérnöknek.

— A lövedék útnak indításáról kérek értesítést.

Azután lement a bálterembe.

Ott már emelkedett volt a hangulat. Amikor Ramón bevégezte elbeszélését, a körülállók viharos ünneplésben részesítették. Majd a zenekar rázendített, a leányok pedig hölgyválaszt rendeztek, és táncra kérték az ünnepelteket. A három fiatalember a bálterem színes forgatagában hamarosan kézről kézre járt.

A bál, emelkedett hangulatban, csak a késő reggeli órákban ért véget.

119

Elek István: Merénylet a világűrben Ramón megvárta a Marson az új töltetet, és tanúja volt a mesterséges égi hőforrás kigyulladásának is. A kolónia örömmámorban úszott — az ünneplésből Ramónnak is bőven kijutott. Áttáncolt éjszaka után, kora reggel szállt be az indulásra kész űrhajóba, hogy Bertalan professzor társaságában visszarepüljön a Földre. Száz és száz fiatal kísérte ki az indítótoronyhoz, a felkelő régi és a zeniten álló új nap kettős sugárzásában vidáman táncolva, énekelve. A lányok kendőt lobogtattak, a fiúk ütemesen tapsoltak — így búcsúztatták az űrhajót, amikor az indító torony acélsisakja kettévált, és a kolosszus karcsú teste belerobbant a híg levegőégbe.

120

Elek István: Merénylet a világűrben

A TÉNYÁLLÁS KIDERÜL

Petrusevszkij telepigazgató éppen lefekvéshez készülődött, amikor éjfél előtt tizenöt perccel megszólalt lakásán a televifon:

— Halló, itt telepügyelet! Posta érkezett a Marsról.

Az igazgatót örömteli izgalom fogta el. Szóval a csillagászoknak igazuk volt: a Mars űrkörnyezetében nem következett be semmiféle robbanás.

— Küldje ide!

A lezárt postatasak néhány perc múlva Petrusevszkij kezében volt.

Izgatottan bontotta fel, és álltában végigolvasta Bertalan professzor jelentését.

Szíve nagyot dobbant, mert a jelentés fényt derített a nyomtalanul eltűnt űrhajó sorsára is.

A televifónhoz lépett, és felhívta a távíróügyeletet:

— Sürgős távirat a Jogügyi Főhatóság elnökének.

Mikor McCormick elnök tíz órakor belépett hivatali szobájába, már az asztalán feküdt a Mars-kutató Bizottság távirata. Felvette, és olvasni kezdte. Homloka ráncba futott. Magához kérette a ténymegállapító osztály vezetőjét.

— Olvassa, kérem! — nyújtotta a belépő felé a táviratot.

A testes férfi elsápadt, amikor a távirat tartalmát megismerte.

— Fel akarták robbantani a Mars-kolóniát? — Értetlenül nézett az elnökre. A bejelentés egészen elképesztette.

— Garrick ráér? — kérdezte most McCormick. Majd az igenlő válasz után hozzátette: — Adjon melléje két embert, és nyomban indítsa útnak őket New Yorkba, a Hold-kutató Bizottság elnökéhez. Udvariasan, de határozottan járjanak el! És mindenről kérek azonnali jelentést.

A ténymegállapító osztály vezetője meghajtotta magát, és kisietett a szobából.

Richard J. Campbell elnök az asztalán álló naptárórára nézett. Május 22-e, szombat, 12 óra.

Ebben a percben jelzett a televifon. A titkárnője jelentette, hogy Londonból három úr keresi.

— A Jogügyi Főhatóságtól — tette hozzá a titkárnő.

Az elnök csodálkozott. Mit akarhatnak tőle? No, majd meglátjuk.

— Jöjjenek be — szólt a televifonba.

Garrickék beléptek az elnöki terembe.

— Foglaljanak helyet. Miben állhatok rendelkezésükre?

Garrick rögtön a tárgyra tért.

— Egy bejelentés ügyében jöttünk — mondta. — Eszerint a Hold-kutató Bizottságnál merényletet készítettek elő a Mars-kolónia ellen.

Campbell elképedt. Nem akart hinni a fülének.

— Hogyan mondja? Merényletet a Mars-kolónia ellen?!

— Igen, elnök úr. A Mars-kutató Bizottságnak szállított mesterséges nap üzemeltetési utasítása egy olyan képletet tartalmazott, amelyből hiányzott a moderátor. Ha nem sikerül az utolsó pillanatban meghiúsítani 121

Elek István: Merénylet a világűrben a töltet és az anyatest találkozását, a mesterséges nap felrobban, és a kolónia elpusztul.

— De hiszen ez lehetetlen! — ugrott fel az elnök. — Én magam győződtem meg róla, hogy a robbanófolyadék képlete jó volt.

Pillanatnyi szünet után visszaült a helyére, és a televifónhoz nyúlt. A titkárnőjét hívta.

— Legyen szíves, hozza be az euráz „L-25"-ös üzemeltetési utasításának ellenőrző példányát.

Letette a kagylót. A nyomozó folytatta a feljelentés ismertetését.

Az elnök türelmetlen volt. Pár pillanat múlva megint a televifonhoz nyúlt.

— Mi lesz, kérem? — szólt a készülékbe.

— Azonnal, elnök úr... — felelte ijedt hangon a titkárnő.

Kisvártatva azután megjelent az ajtóban. Arcán zavar tükröződött.

— Nem találjuk, elnök úr..., nincs a helyén…

Campbell hirtelen haragú ember volt. Elvörösödött.

— Micsoda rendetlenség ez? Azonnal teremtsék elő! — Majd a nyomozóhoz fordult: — Kis türelmet, uraim. Minden sokszorosított anyagból egy példányt félreteszünk ellenőrzési célokra. Ezt a példányt aláírja az anyagot kibocsátó főosztály vezetője, aláírom én, és aláírja a sokszorosítást végző központi titkárság vezetője is. Természetesen szignálás előtt mind a hárman ellenőrizzük az anyagot.

— A sokszorosítást végző osztálynak ki a vezetője? — figyelt fel Garrick.

— León Curzos — mondta az elnök. — Ő felel a sokszorosítás hibátlanságáért.

A nyomozó egy írásba tekintett, amelyet a kezében tartott. Alig észrevehetően bólintott, mintha azt mondta volna: „Helyes! Nyomon vagyunk!" Azután az elnökhöz fordult:

— Kérem, elnök úr, tegye lehetővé, hogy a központi titkárság vezetőjével itt, az ön jelenlétében beszélhessünk.

Amikor Campbell ehhez készséggel hozzájárult, Garrick két társához fordult:

— Amíg Curzos titkár urat kihallgatom, ti átkutatjátok az íróasztalát.

Curzos éppen az utolsó simításokat végezte annak a feljelentésnek a fogalmazványán, amelyet május 20-i keltezéssel a Jogügyi Főhatósághoz akart elküldeni. Noha Baxter, útján gondoskodott róla, hogy a Marssal a közvetlen összeköttetés megszakadjon, számított rá, hogy előbb-utóbb kitudódik a Mars-kolónia pusztulása. Erre az esetre akarta eleve elhárítani magáról a gyanút azzal, hogy előre keltezett beadvánnyal feljelenti Richárd J. Campbellt, a Hold-kutató Bizottság elnökét. A feljelentés szerint Curzos véletlenül nyomára jött, hogy az üzemeltetési utasítás képlete hiányos. „Mivel a Hold-bizottság vezető

köreiben

köztudomású

dolog

olvasta

elégedetten

saját

fogalmazványát —, hogy az elnök elvakult soviniszta, az eurázok és személy szerint Bertalan Ágoston professzor szenvedélyes ellensége, kézenfekvő a feltevés, hogy itt tudatos tömeggyilkossági kísérletről van szó."

122

Elek István: Merénylet a világűrben Amikor az olvasásban idáig ért, megszólalt a televifon. Az elnök kereste.

— Kérem, jöjjön fel hozzám! — hangzott a készülékből a jól ismert, kimért hang.

Curzos a fiókba tette az imént olvasott iratot, felhajtott egy pohár italt, és indult.

— Az elnök úrhoz megyek — szólt oda magabiztosan Kittynek, a kis szőke titkárnőnek. — Ha keresnek, mondja meg, hogy mindjárt jövök.

Kiment, fölényes mozdulattal becsapva maga mögött az ajtót.

Szokott katonás bokázásával állt meg az elnök előtt:

— Hívni méltóztatott.

Campbell egy néma mozdulattal a szobában álló idegen fiatalemberhez utasította. Az három lépés távolból átható pillantással méregette az alacsony termetű, szögletes mozgású embert.

— Én kérettem ide, titkár úr — szólt lassan, nyomatékkal ejtve ki minden szót. — Peter Garrick nyomozó vagyok a Jogügyi Főhatóságtól.

Mintha mázsás kövek hullottak volna a mennyezetről. Curzos tekintete megmerevedett, torkán egy hang sem jött elő.

Garrick egy ideig hallgatott, majd az íróasztal előtt álló székre mutatott:

— Foglaljon helyet, titkár úr. Egy feljelentés ügyében szeretnék néhány felvilágosítást kapni öntől. Az elnök úr volt olyan szíves, és megengedte, hogy a kihallgatást az ő jelenlétében folytassam le.

Curzos lassú mozdulatokkal leült a kijelölt székre. Még mindig hallgatott. Dermedt volt az ijedtségtől. Agyába és szívébe csak lassan tért vissza az élet. „Tagadni..., tagadni..." — első homályos gondolata ez volt. Azután egyre hangosabban, egyre követelőbben zakatolt a fejében ez a szó: „Tagadni..., tagadni..., mindent letagadni!..."

Garrick nem ült le. Curzosszal szemben állt, néhány lépésnyire a gyanúsítottól, és onnan intézte hozzá kérdéseit:

— Mit tud titkár úr az „L-25"-ös üzemeltetési utasításáról? Hogyan maradt ki a 80. oldalon az a bizonyos sorsdöntő betű a képletből?

Curzos az íróasztal sarkára szegezte tekintetét. Nem válaszolt rögtön, de amikor megszólalt, hangja határozottan csengett:

— Én ellenőriztem, kérem. A nyomtatvány megegyezett a kézirattal.

Curzos megértette a hozzá intézett kérdést, nem kért semmiféle további felvilágosítást — tudta, miről van szó. Garrick tehát a gyanút igazoltnak látta.

— Ki végezte a sokszorosítást?

— Én — felelte Curzos.

— Elnök úr — fordult erre Campbellhez a nyomozó —, a titkárság vezetője személyesen köteles a kiadványokat sokszorosítani?

— Szó sincs róla — válaszolt a kérdezett. — Erre a célra betanított segéderő áll a rendelkezésére.

A nyomozó Curzosra nézett:

— Nos, Curzos úr, mivel magyarázzuk az ön különös buzgalmát?

De a gyanúsított nem jött zavarba.

— Az ilyen fontos anyagokat — mondta — én magam szoktam sokszorosítani.

— Nehogy hiba csússzon a munkába?

123

Elek István: Merénylet a világűrben

— Igen.

— Hogyan értsük tehát, hogy ebbe az anyagba mégis hiba csúszott?

Méghozzá éppen egy ilyen végzetesen nagy hiba!

Curzos nem vette le szemét az íróasztal sarkáról.

— Mondtam, kérem, hogy a hibát nem én követtem el. Én pontosan a kézirathoz tartottam magam. Ha abban hiányos volt a képlet, akkor hiányos a nyomtatott példányokban is.

Most hirtelen felnyílt az ajtó, és belépett Garrick két társa. Egy könyvet és egy iratot tartottak a kezükben. Egyenesen a nyomozóhoz mentek:

— Ezt találtuk az íróasztalában.

Amikor Curzos meglátta a két tárgyat, falfehér lett. Tüskés bajusza megrándult. Szemmel láthatóan alig tudott erőt venni magán.

Garrick elolvasta a könyv címét.

— De hiszen ez az üzemeltetési utasítás!

Az elnök felugrott az íróasztala mellől. Kikapta a könyvet a nyomozó kezéből:

— Az ellenőrző példány! Ezt kerestük! Hogy került az ön íróasztalába?!

Curzos megtörten dadogta:

— Kö... kölcsönkértem.

Az elnök az ajtóhoz ment:

— Miss Hunter, jöjjön be, kérem! — S amikor a titkárnő belépett, szemrehányó hangon rászólt: — Mi jogon kölcsönöz ki, kérem, az engedélyem nélkül ellenőrző példányokat?!

A titkárnő értetlenül nézett az elnökre:

— Kérem, elnök úr, én nem adtam ki egyetlen ellenőrző példányt sem. Érthetetlen módon eltűnt a szekrényből. — És amikor az elnök kezében meglátta a keresett könyvet, felcsillant a szeme: — Megvan?

Hol volt?

— Curzos titkár úr íróasztalában. Azt mondja, hogy kölcsönkérte.

A titkárnő felháborodottan tiltakozott. Curzos zavartan motyogott:

— Nem volt a szobában..., szólni akartam..., nyitva volt a szekrény...

— Szóval a titkár úr egy óvatlan pillanatban elcsente a könyvet, és az íróasztalába rejtette — fogalmazta meg Garrick a tényállást.

Az elnök közben a robbanófolyadék képletét kereste a könyvben.

Izgatottan lapozgatott előre-hátra, míg megtalálta.

— Tessék! — nyújtotta most megkönnyebbülten a nyomtatványt a nyomozónak. — A képlet teljes! Hibátlan! — Majd nyugodtabb hangon hozzátette: — Valami tévedésnek kell lenni a dologban. Tőlünk nem mehettek ki hibás üzemeltetési utasítások, íme, itt a bizonyíték — s felfelé fordított tenyérrel ráütött a felcsapott könyvoldalra.

Garrick néhány másodpercig elgondolkozva nézte a képletet.

— Hány példányban készült ez a könyv? — kérdezte aztán.

Az elnök az utolsó oldalra lapozott; ott szokták a műszaki adatokat feltüntetni.

— Igen, jól emlékeztem — mondta —, százegy példányban. Száz példányt kértek az eurázok, és a százegyedik az ellenőrző példány.

— Köszönöm, elnök úr. Most nézzük, miféle irat ez.

124

Elek István: Merénylet a világűrben Garrick annak a feljelentésnek a fogalmazványát tartotta a kezében, amelyet Curzos éppen átfutott, amikor az elnök magához rendelte. A nyomozó egyre fokozódó érdeklődéssel merült el a furcsa iromány tanulmányozásában, majd amikor végigolvasta, mosolyogva az elnökhöz fordult:

— Kérem, elnök úr, önt azzal vádolják, hogy elvakult gyűlöletből fel akarta robbantani a Mars-kolóniát, mégpedig oly módon, hogy hiányos képlettel

sokszorosíttatta

az

üzemeltetési

utasítást.

Élnék

az

alkalommal, hogy e vád jelenlevő képviselőjét és a gyanúsítottat szembesítsem, ha a vádemelő íróasztalából az imént előkerült ellenőrzési példány nem bizonyítana, a gyanúsított mellett és a vádemelő ellen. Mert mivel magyarázza, Curzos úr, hogy ugyanarról a kéziratról kétféle sokszorosítás készült: egy hibás és egy hibátlan?

Curzos nem felelt. A nyomozó várt, azután folytatta:

— De nézzük ezt a feljelentést itt. Eszerint önnek még a rakéták felbocsátása előtt tudomására jutott a tömeggyilkosság terve. Ugyan mit tett a terv meghiúsítására? Semmit! Feljelentést fogalmazott a Jogügyi Főhatóságnak! Nyilvánvalóan nem zavarta a tudat, hogy közben a szerencsétlenség megtörténik — gondosan simítgatta a feljelentés szövegét, simítgatta, fésülgette két álló napon keresztül, egészen mostanáig! Így volt? Vagy talán a fogalmazvány már a szerencsétlenség vélt bekövetkezése után keletkezett, és a korábbi keltezésnek más célokat kellett volna szolgálnia? Takarónak készült az egész? Feleljen, Curzos úr!

Curzos magába roskadva ült. Egy szót sem szólt. Az előkerült ellenőrző példány kihúzta lába alól a talajt. Már nem gondolhatott védekezésre.

— De térjünk vissza a sokszorosításra — folytatta Garrick — Az elnök úr megállapította, hogy az ellenőrző példány hibátlan, a képlet tartalmazza azt a bizonyos N betűt. Hogyan lehetséges hát, hogy a Mars-kutató Bizottságnak küldött példányokban a képlet hiányos?

Kérem, feleljen a kérdésemre — szólt most már nyomatékosan Garrick

—, hiszen az imént azt mondta, hogy ön személyesen sokszorosította az anyagot.

A fekete bajszos kis emberen kiütött a hideg veríték. Motyogva dadogott valamit, alig lehetett érteni:

— A gép..., úgy látszik..., rosszul m... működött.

— A gép? Engedje meg, elnök úr, hogy megtekintsem a gépet.

Campbell ajánlkozott, hogy elkalauzolja a nyomozót a titkársági gépterembe.

— Curzos úr, jöjjön velünk — adta ki Garrick az utasítást.

A kis csoport nagy feltűnést keltett a Hold-kutató Bizottság folyosóin.

Elöl haladt az elnök egy idegen fiatalemberrel; élénken magyarázott vendégének. Mögöttük két ismeretlen között hallgatagon, leverten lépkedett a központi titkárság vezetője.

Beléptek a gépterembe. Kitty éppen ott volt. Meglepődött, hiszen az elnök ritkán szokott betérni hozzájuk.

Garrick odament a leányhoz, és bemutatkozott.

— Ön ismeri ezeket a nyomdagépeket? — kérdezte azután tőle.

Kitty elmosolyodott:

125

Elek István: Merénylet a világűrben

— Hogyne ismerném, hiszen én dolgozom velük.

— Rendszeresen?

— Igen, természetesen.

— És a főnök úr?

— Ő már évek óta rám bízza a munkát. Egyetlen egyszer fordult elő, talán másfél hónapja, hogy egy anyagot a titkár úr személyesen sokszorosított — mondta gyanútlanul a lány.

Garrick érdeklődéssel tekintett a titkárnőre:

— Igen? Meg tudná mutatni, melyik gépen dolgozott akkor a titkár úr?

— Hogyne — felelte élénken Kitty, és már ott is termett az egyik láda formájú alkotmány mellett. — Ez volt az.

— Titkár úr — fordult most Garrick Curzoshoz —, ezen a gépen nyomtatta ki az üzemeltetési utasítást?

Curzos tétova léptekkel a diktapresszhez ment. Alig hallhatóan válaszolt:

— Igen..., azt hiszem..., ez volt az...

Garrick most szemügyre vette a gépet. Majd kisvártatva Kittyhez fordult:

— Lehetséges, hogy a kinyomtatott példányokban szövegeltérés mutatkozzék?

— Nem..., ilyesmi lehetetlen. Mutációhoz új szedést kell készíteni.

Garrick ismét a gépet nézte. A kapcsolótáblán jártatta tekintetét, majd elgondolkozva maga elé meredt.

— Ugye, a gépeknek van valamiféle teljesítmény-nyilvántartásuk? —

kérdezte aztán. — Önműködő berendezésre gondolok — tette hozzá magyarázólag.

— Hogyne — felelte Kitty, és a kapcsolótáblához ugrott. — Ez a csavar

itt

mutatott

egy

számtárcsás

korongra

a

példányszámregiszter. Ezzel kell beállítani a gépet a kívánt példányszámra. A csavar szabályozza az automata vezérlőt. A gép annyi példányt készít a kiszedett anyagból, amennyit a regiszter beállításával előírunk a számára.

— Jó, jó — szólt közbe a nyomozó. — De leolvashatók ezek a mennyiségek utólag is a regiszterről?

— Persze! Csak a kiadvány számát kell tudni hozzá.

Garrick kérdőleg nézett az elnökre.

Campbell kezében még mindig ott volt az ellenőrző példány.

Felnyitotta az utolsó lapon.

— Megvan — szólt. — 3051.

— 3051 — ismételte meg Kitty, és a gép oldalán felcsapott egy fedelet. Előrehajolt, és fürge ujjakkal beállított néhány kis kallantyút, megnyomott egy gombot, és máris olvasta: — Összterjedelme hat ív, az első négy ív kinyomott példányszáma százegy, az ötödik ívé egy, majd a 80. oldalt újraszedték, és a mutált ívet kinyomták száz példányban. A hatodik ív példányszáma százegy.

Lecsapta a fedelet, és felegyenesedett. A tényállás világos volt. Péter Garrick most Curzos-hoz fordult:

— A Világkormány nevében letartóztatom. Felszólítom: kövessen!

126

Elek István: Merénylet a világűrben A központi titkárság vezetője lehajtotta fejét. Nem volt választása —

elindult a nyomozó után.

127

Elek István: Merénylet a világűrben

EPILÓGUS

A merénylő letartóztatásával tulajdonképpen véget is ért a történet.

Ami a szereplők további sorsát illeti, ez az események megítélése szempontjából már érdektelen. León Curzos nem moshatta le magáról a szándékos és tömeges emberölés kísérletének vádját, ezért a bíróság a kiszabható

legsúlyosabb

büntetéssel

sújtotta:

kiközösítette

a

társadalomból,

és

életfogytiglani

száműzetésre

ítélte.

Az

exkommunikáció következtében nevét — mint amelynek viselője méltatlanná vált az „ember", nevezetre — mindenfajta nyilvántartásból törölték. Kapcsolata a társadalommal megszűnt, erkölcsi halottként kellett életét leélnie, elkülönítve az emberek világától. Akárcsak hajdan a bélpoklosoknak.

David Simpson szenátort bűnösnek találták súlyos minősítésű, hivatalból üldözendő rágalmazás vétségében. Nemcsak két közéleti vezető személyiség alaptalan és rosszhiszemű meghurcolását rótta fel neki a bíróság, hanem a Világtanács erkölcsi hitelének céltudatos aláásását is. Háromévi szabadságvesztésre ítélték, de magas korára való tekintettel a büntetés végrehajtását fölfüggesztették. Közéleti tisztség viselésére azonban a bíróság alkalmatlannak minősítette, s így hat évtizedes szenátori pályafutásának vége szakadt. Ugyancsak befellegzett a Simpson-féle mozgalomnak is. A felháborodott közvélemény követelésére be kellett zárni a „For re-independence!" klub helyiségeit.

Douglas Baxter és egy bizonyos Atkinson nevű újságíró sem úszta meg szárazon a dolgot. Atkinsont a bíróság csak koholt vád terjesztésével elkövetett rágalmazás vétségében találta bűnösnek, s ezért félévi szabadságvesztésre ítélte, de Baxter a bizonyítékok és terhelő vallomások súlya alatt kénytelen volt beismerni a Mars-kutató Bizottság

űrtávíró-berendezésének

megrongálását

is.

Enyhítő

körülménynek tekintették, hogy felbújtásra követte el tettét, s ezért csak kétévi szabadságvesztésre ítélték. Büntetését le kellett töltenie.

S ugyan mi lett az osztályrésze Ramón Gonzalesnak, az események tulajdonképpeni hősének? Bátor magatartásáért a Világkormány magas kitüntetésben részesítette, s ebből az alkalomból fogadta őt a Világtanács elnöke is.

Ennyit mindenképp szükséges volt megjegyezni a történet szereplőinek további sorsáról, úgy, ahogy azt a Jogügyi Főhatóság aktái megőrizték számunkra.

Most pedig elbúcsúzunk kedves Olvasóinktól. Csak azért meséltük el ezt a régi, de az első betűtől az utolsóig igaz történetet, hogy a Mars honfoglalóinak kései leszármazottai, akik ma társbolygónkon ugyanolyan szép és derűs társadalomban élnek, mint mi itt a Földön, megtudják, milyen halálos veszedelemben forogtak őseik, amikor szívrepesve várták, hogy az első mesterséges nap kigyúljon felettük új hazájuk egén.

128