/ Language: România / Genre:antique

A bolygo neve halál

Alan Foster

A nyolcadik utas a halál közvetlen folytatását tartja kezében az olvasó. A mélyálomban fekvő Ripley – Jones macskájával – immár évtizedek óta a Föld felé tart: A veszedelmes bolygón ahonnan Ripley ugyan menekült, de ahol társai elpusztultak, időközben emberlakta bányásztelepüléseknek adott otthont. A “gyarmatosítás” a Társaság ötlete volt. És egyszer csak minden kapcsolat megszakadt a bolygó és a Föld között. A “szörnyügyekben” járatos Ripley rövid lelkitusa után vállalja, hogy visszatérrémálmai színhelyére, és – egy szuper űrkommandó tagjaként – ismét felveszi a harcot az eleven emberi testekbe petéző idegennel.

GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ KUCZKA PÉTER

ALAN DEAN FOSTER

A bolygó neve: Halál

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alan Dean Foster: Aliens

Futura Publications. A Division of Macdonald and Co. (Publishers) Ltd., London and Sydney, 1986

1986 by Twenlieth Century-Fox Film Corporation. All rights reserved

FORDÍTOTTA NEMES ERNŐ

A FEDÉL ÁMON LÁSZLÓ MUNKÁJA

© Nemes Ernő, 1988 Hungarian translation

A baljós retusálás mesterének, - H. R. Gigernek,

aki többet árul el rólunk, mint amennyit

tudni szeretnénk.

ADF és a nyugat bajnokai.

Két álmodó.

A nyilvánvaló megkülönböztető jegyek ellenére nincs köztük lényeges eltérés. Az egyik szerényebb termetű a másik nagyobb. Az egyik nő, a másik hím. Az első szájában lapos és éles fogak sorakoznak egymás mellett, félreérthetetlenül jelezve, hogy tulajdonosuk mindenevő, míg a másik felső állkapcsán sorakozó fogak kizárólag aprításra, tépésre szolgálnak. Mindketten gyilkos fajok leszármazottai. Ezt a genetikai hajlamot az első megtanulta leküzdeni. A másik teljesen vad maradt.

Álmaikban több különbség volt, mint küllemükben. Az első álmodó nyugtalanul aludt. A közelmúltban átélt elmondhatatlan rettegés emlékei buggyantak elő tudatalattijának mélységeiből, hogy szétzúzzák a hiperálom normális nyugalmát. Veszélyesen hánykolódott és forgolódott volna, ha a testét befogadó tok nem zabolázza meg mozdulatait - és persze mélyálomban az izmok tevékenysége is a minimálisra csökken. Így hát lélekben hánykolódott és forgolódott. De ennek nem volt tudatában. Mélyálomban az ember semminek nincs tudatában.

Mégis egy sötét, nyomasztó emlék bukkant újra meg újra a felszínre, mint ahogy olykor a szennyvíz is kiszivárog a város utcájára. Ilyenkor odavolt a nyugalma. Fel-felnyögött a kapszulában A szívverése felgyorsult. A számítógép, amely úgy vigyázott rá, mint valami elektronikus őrangyal; észlelte a felgyorsult élettevékenységet, s válaszul újabb fokkal csökkentette a testhőmérsékletét és növelte a keringési rendszerbe juttatott stabilizáló gyógyfolyadékot. A nyöszörgés abbamaradt. Az álmodó megnyugodva fúrhatta be magát a párnái közé. Időbe telik, míg a rémálom újra visszatér.

Mellette a kis gyilkos apró rándulásokkal felelt e szórványos eseményekre, mintegy válaszul a nagyobbik alvó kínjaira. Azután ő is elnyugodott, s tovább álmodott apró, meleg testekről és forrón lüktető vérről, a saját fajtársai között megismert jóérzésről s a bizonyosságról, hogy ez az idő is eljön ismét. Valamiképpen tudta, hogy mindkét álmodó együtt fog felébredni vagy sehogy.

Az utóbbi lehetőség nem zavarta a nyugalmát. Több türelmet tanúsított, mint mélyálombéli társa, és valóságosabban fogta fel űrbéli helyzetét. Beérte azzal, hogy aludt és várt, tudva, hogy ha és amikor újra öntudatra ébred, megint képes lesz lopakodni és gyilkolni. Addig pihent.

Az idő múlik. Az iszonyat nem.

Az űr végtelenjében a napok csupán homokszemek. Egy fehér törpe alig említésre méltó. Az olyan apróság, mint az eltűnt Nostromo mentőcsónakja, szinte már nem is létezik ebben a határtalanságban. Úgy sodródott át a hatalmas semmin; mint egy szabad elektron, amelyik leszakadt atommag körüli pályájáról.

De még egy szabad elektron is magára vonhatja a figyelmet, ha mások - a megfelelő észlelő berendezések birtokában - történetesen keresztezik a pályáját. Az történt, hogy a mentőcsónak útja egy ismerős csillag mellett vezetett el. Még így is a vakszerencsén múlott, hogy nem kerülte el a figyelmet. Nagyon közel húzott el egy másik hajó mellett. A "nagyon közel" az űrben bármilyen távolságot jelölhet, ami kevesebb egy fényévnél. Egy nagy látószögű ernyő peremén bukkant fel.

Akik a radarképet figyelték, erősködtek, hogy nem kell tudomást venni róla. Túl kicsi, hogysem hajó legyen. Nem ott van, ahol lennie kéne. És a hajók válaszolni szoktak. Ez meg olyan csendes, mint egy halott. A legvalószínűbb, hogy egy kóbor kisbolygó, egy szökött nikkel-vas tömb, amely elindult világot látni. Ha hajó volna, legalábbis rázendítene egy vészjelre a hallható tartományon belül.

De az elhaladó hajó kapitánya kíváncsi fickó volt. Egy apró kis eltérés az eredeti iránytól, elegendő, hogy ellenőrizzék a csendes vándort, s ha egy kicsit is okosan könyvelnek, máris igazolhatják a tulajdonosok előtt a kitérés költségét. Parancsszavak hangzottak, és számítógépek láttak hozzá, hogy módosítsák a röppályát. A kapitány döntése helyesnek bizonyult, amikor az idegen test mellé értek: egy mentőcsónak volt.

Még semmi életjel, semmi válasz az udvarias érdeklődésre. Még a futófények sem égtek. Pedig a hajó nem volt teljesen élettelen. Mint a zord télben az élőlények, a jármű minden energiát elvont a végtagjaitól, hogy megóvhasson valami élőt mélyen a belsejében.

A kapitány kijelölt három embert, hogy átszálljanak a sodródó csónakba. Puhán, mint amikor a sas röptében találkozik egy elhullajtott tollal, a nagy jármű a Narcissus mellé siklott. Fém simult a fémhez. Egymásba kapaszkodtak. Az összekapcsolódás zajai visszhangot vertek mindkét hajóban.

A tetőtől talpig nyomáskiegyenlítő öltözéket viselő három átszálló belépett a zsilipbe. Hordozható lámpákat és egyéb készülékeket vittek magukkal. A levegő túl drága volt, semhogy kieresszék az űrbe, ezért türelmesen vártak, amíg a hajójuk beszippantja az oxigént. Akkor félrecsúszott a külső zsilipajtó.

A mentőcsónak képe az első pillantásra csalódást okozott; az ajtó üvegén át nem látszottak belső fények, sem életjel nem jött bentről. Az ajtó makacsul ellenállt, hiába nyomták a külső vezérlőgombot. Nyilván belülről szorulhatott be. Miután a férfiak megbizonyosodtak, hogy a kabinban nincs levegő, az ajtónál robothegesztőket állítottak munkába. Két fénykéve ragyogott a sötétségben, két oldalról vágva az ajtót. A lángok a válaszfal alján találkoztak. Ketten fogták a harmadik embert, aki félrerúgta a fémlemezt. Az út nyitva állt.

A mentőcsónak belseje sötét és néma volt, mint a sír. A hordozható csáklya kábele kígyózott a padlón. Szakadt, kirojtosodott vége a külső ajtó közelében hevert. A pilótaülés felett halvány fény égett. A férfiak arrafelé indultak.

A mélyalvásra szolgáló tok ismerős burája alól jött a fény. A behatolók egymásra néztek, mielőbb közelebb léptek. Ketten az átlátszó szarkofág vastag üvegfedele fölé hajoltak. Mögöttük a társuk a műszereit figyelte, és fennhangon dünnyögte:

-    Belső nyomás pozitív. Feltételezhető a test és a szervek épsége. Látszólag semmi sem sérült; kikapcsolták, hogy ne fogyassza az energiát. A kapszula nyomása egyenletes. Az energiaszolgáltatás megvan, de fogadok, az elemek már a végüket járják. Nézzétek, milyen halványak a belső kiolvasók. Láttatok már valaha ilyen kapszulát, mint ez?

-     A húszas évek végéről való. - A beszélő az üveg fölé hajolt, és belemorogta a sisakmikrofonjába: - Szemrevaló hölgy.

-    Még hogy szemrevaló! - Társa hangja csalódottságról árulkodott. - Az életfunkciók diódái mind zöldek. Vagyis él. A megmentéséért prémium jár, fiúk.

A másik meglepett mozdulatot tett.

-    Hé, valami van ott bent vele. Nem emberi lény. Mintha az is élne. Nem látszik tisztán. Félig eltakarja haja. Narancssárga.

-     Narancssárga? - A trió vezetője félretolta mindkettejüket, és sisakjának üvegét az átlátszó burához nyomta. - Karmai vannak, akármi is az.

-   Hé! - bökte oldalba egyikük a társát. - Talán idegen életforma, he? Ez megérhet néhány dolcsit.

Ripley ezt a pillanatot választotta, hogy egy kissé megmozduljon. Néhány hajtincse lecsúszott a feje alatti párnáról, még jobban felfedve a teremtményt, amely szorosan mellé bújva aludt. A társaság vezetője felegyenesedett, és utálkozva rázta meg a fejét.

-   Nincs olyan szerencsénk. Csak egy macska.

Kínlódnia kellett, hogy odafigyeljen. A látás pedig szóba sem jöhetett. A torkát mintha vastag szénréteg borította volna; feketének, száraznak és enyhén gyantás ízűnek érezte. A nyelve lomhán mozdult meg egy régen elfelejtett térségben. Megpróbálta felidézni, mit is jelent az, hogy beszéd. Ajka szétvált. A tüdejéből zúgva áramlott ki a levegő; e régóta alvó szerve sajgott a megerőltetéstől. Az ajkak, a nyelv, a szájpadlás és a tüdő e kimerítő összjátéka révén aprócska diadal, egyetlen szó született, mely ott lebegett a szobában:

-   Vizet.

Valami lágy és hűvös csúszott az ajka közé. A nedvesség érzése szinte megsemmisítő erejű megrázkódtatásként érte. Emlékei tiltakoztak a szájába hatoló vízcső ellen. Máskor és másutt az effajta behatolás egy különösen egyedülálló és gyűlöletes halál előjátéka volt. Most egy szelíd hang jó tanácsai kísérték:

-    Ne kortyolja. Lassan szürcsölje.

Engedelmeskedett, bár agya üvöltve követelte, hogy amilyen gyorsan csak tudja, szívja magába az üdítő folyadékot. Meglepő módon nem kiszáradtnak, csak borzalmasan szomjasnak érezte magát.

-   Jó - suttogta rekedten. - Kaphatnék valami kiadósabbat?

-    Még túl korai - mondta a hang.

-   A fenét. Van valami gyümölcslé?

-   A citromsav szétmarná. - A hang tétovázott, majd így szólt: - Próbálja ezt.

A csillogó fémcső lágyan siklott újra a szájába. Élvezettel szívta a tartalmát. Édes-jeges hűtött tea áramlott le a torkán, csillapítva szomját és kínzóan jelentkező éhségét. Intett, amikor már eleget ivott, és a cső visszahúzódott. Új hang támadta meg a fülét: valami egzotikus madár trillája.

Már tudott hallani és ízlelni; ideje volt, hogy lásson is. A szeme egy hajdani esőerdő látványára nyílt ki. Fák emelték sűrű, zöld koronáikat az ég felé. Szivárványszínekben pompázó, fénylő szárnyú teremtmények zsibongtak, cikáztak ágról ágra. Madarak húzták maguk után hosszú farktollaikat, mint sugárhajtású repülők a kondenzcsíkot, miközben a rovarokat üldözve le-fel röpködtek. Egy szurukumadár kandikált ki rá a kúszófüge törzsébe vájt odújából.

Orchideák nőttek óriásira, s a bogarak mint vándorló ékkövek futkároztak a levelek és a lehullott gallyak között. Egy aranynyúl bukkant fél, megnézte magának Ripleyt, majd visszairamodott az aljnövényzetbe. Távolabb, balra, egy tekintélyes fán bőgőmajom hintázott, s közben halkan dudorászott a kölykének.

Ez már túl sok volt az érzékszerveinek. Behunyta a szemét az élet e túláradó zsongása elől.

Később (egy óra múlva? másnap?) repedés jelent meg a hatalmas fa támasztógyökereinek közepén. A rés tágult, míg végül eltűnt benne az egyik ugrabugra fehér selyemmajom felsőteste. Egy nő lépett ki belőle, majd bezárta maga mögött, beforrasztva a fa és az állat vértelen sebét. Megérintett egy rejtett fali kapcsolót, mire az esőerdő eltűnt.

Remek "szolidó" volt, de most, hogy kikapcsolták, Ripley láthatta valamennyi orvosi készüléket, amit az esőerdő képe addig elrejtett. Közvetlenül mellette, balra volt az automata, amely oly figyelmesen válaszolt, amikor vizet, majd hideg teát kért. Most mozdulatlanul, mégis készségesen lógott a falon, tudva mindenről, ami Ripley testében végbement, s ugrásra készen várta, hogy beállítsa a gyógyszeradagját, ellássa étellel-itallal, vagy emberi segítséget hívjon, ha netán úgy hozná a szükség.

Az újonnan érkezett a betegre mosolygott, és a mellzsebére tűzött távkapcsoló segítségével megemelte Ripley ágyának fejrészét. Az ingblúzán lévő színes tapasz, amely jelezte, hogy ő a rangidős asszisztens, színével élésen elütött a fehér formaruhától. Ripley óvatosan vette szemügyre, de nem tudta eldönteni, vajon őszinte-e; vagy csak szakmai rutinból eredő az asszony mosolya. Kedves, anyáskodó hangon beszélt; de nem édeskésen.

-    A nyugtatók hatása elmúlt. Nem hiszem, hogy volna még rá szüksége. Érti, amit mondok? Ripley bólintott. Az asszisztens mérlegelte a beteg állapotát, és döntött.

-    Próbálkozzunk valami újjal. Mi lenne, ha kinyitnám az ablakot?

-    Úgy van. Mi lenne, ha kinyitná?

A mosoly kissé lehervadt a száj sarkaiban, de már újra fel is virult. Tehát hivatásszerű és begyakorlott; egy pillanatig sem őszinte. Miért is lenne az? Az asszisztens nem ismerte Ripleyt, és Ripley sem ismerte őt. Na és. A nő az ágy lábával szemközti fal felé emelte a távkapcsolót.

-   Vigyázzon a szemére.

Itt az alkalom, gondolta Ripley, hogy végre megtagadd az engedelmességet. De azért szorosra zárta a szemhéját a várható fényáradat elől.

Egy motor halkan felbúgott, és a fal síkja a mennyezetbe csúszott. Erős fény áradt a szobába. Bár szűrt és tompított volt, mégis meggyötörte Ripley fáradt érzékeit.

A kikötőn túl az irdatlan kiterjedésű semmi terült el. A semmi mögött pedig ott volt mindén. Balra a Gateway Állomás néhány; előregyártott elemekből készült lakótömbje húzódott hurkot formálva - a műanyag tömbök úgy kapaszkodtak össze, mint a gyerekek építőkockái. Lentről a kommunikációs antennák nyúltak bele a képbe. A látómező legnagyobb részét a Föld fénylő íve töltötte be. Afrika fehérrel csíkozott barna piszokfoltként úszott egy kék óceánban, a Földközi-tenger zafír fejdíszként koronázta a Szaharát.

Ripley már látta mindezt, előbb az iskolában, azután a saját szemével is. A látvány nem annyira elbűvölte, mint inkább elégedettséggel töltötte el, hogy lám, még most is ott van. A közelmúlt eseményeinek emléke azt sugallta, hogy talán nincs is ott, hogy a rémálom a valóság, és ez a szelíd, hívogató bolygó csupán csúfolódó illúzió. Vigasztaló volt, ismerős, megnyugtató, mint egy elnyűtt játékmackó. A képet a Hold sivár gömbje egészítette ki, mely úgy úszott föl a háttérre, mint egy csavargó felkiáltójel; a bolygó védelmező őre.

-    És hogy vagyunk ma? - Csak most eszmélt föl, hogy az asszisztens hozzá beszél.

-    Borzalmasan. - Valaki vagy valakik egyszer azt mondták, hogy kellemes és különleges a hangja. Ha úgy adódik, végtére is visszaszerezheti, de pillanatnyilag teste egyetlen porcikája sem működött optimális hatásfokkal. Eltűnődött, fog-e még működni úgy, hiszen embernek is egészen másképp érezte magát, mint amilyen azelőtt volt. Az a Ripley egy mindennapos útra indult, egy ma már nem létező teherhajón. Egy másik Ripley tért vissza és fekszik most itt a kórházi ágyon a nővérre függesztett tekintettel.

-     Csak borzalmasan? - Igazán csak bámulni lehet az asszisztenst, mélázott magában. Ezt a nőt nehéz megriasztani. - Ez is több, mint tegnap. Szerintem a "borzalmas" egy fokkal jobb, mint az iszonyú.

Ripley lecsukta a szemét, majd lassan újra kinyitotta. A Föld még ott volt. Az idő, mellyel mindeddig fikarcnyit sem törődött, hirtelen új fontosságot nyert.

-    Mióta vagyok a Gateway Állomáson?

-    Csak egy-két napja. - A mosoly maradt.

-   Többnek tűnt.

Az asszisztens elfordult, és Ripley nem tudta, vajon bosszantónak vagy zavarba ejtőnek találta-e a velős megjegyzést.

-   Van kedve látogatót fogadni?

-   Van választásom?

-    Már hogyne lenne. Maga a beteg. Az orvosok után ezt maga tudja a legjobban. Ha azt akarja, hogy békén hagyják, békén fogják hagyni.

Ripley vállát vont, és maga is meglepődött; hogy vállizmai engedelmeskednek.

-   Elég sokáig voltam egyedül. Egye fene. Ki az? Az asszisztens az ajtóhoz sétált.

-   Tulajdonképpen ketten vannak. - Ripley látta, hogy újra mosolyog.

Egy férfi lépett be, hozott valamit. Ripley nem ismerte, annál inkább unott tekintetű, kövér, narancssárga "csomagját".

-       Jones! - Már fel is ült, nem volt szüksége az ágy támasztékára. A férfi örült, hogy végre megszabadulhatott a jókora kandúrtól. Ripley magához ölelte az állatot. - Gyere, Jonesy, te undok vén macska, te bolyhos gömböc, te!

A macska békésen tűrte a kényelmetlen érzelmi megnyilatkozást, mely oly jellemző volt az emberekre, miközben maga nem hagyott csorbát ejteni öröklött méltóságán. Jones, mint a macskafélék általában, mindig is elnéző volt az emberek iránt. Bármely földönkívüli, ha véletlenül tanúja a némajátéknak, egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy az ágyban lévő két lény közül melyik rendelkezik magasabb rendű értelemmel.

A férfi, aki a narancssárga ajándékot hozta, egy széket húzott az ágy mellé, és türelmesen várta, hogy Ripley őt is észrevegye. Harminc-valahány éves, jóképű, de nem feltűnő arcú férfi volt, és leírhatatlan öltözékét viselt. A mosolya se több, se kevesebb valódiságot nem tartalmazott, mint az asszisztensé, bár már régebb óta gyakorolhatta. Ripley végül egy bólintással tudomásul vette a jelenlétét, de azután is csak a macskával társalgott. A látogató úgy döntött, hogy ha holmi csomagszállító küldöncnél több figyelemre tart igényt, kénytelen lesz maga megtenni az első lépést.

-    Szép szoba - mondta minden meggyőződés nélkül. Vidéki fiúnak látszik, bár nem úgy beszél, gondolta Ripley, miközben a férfi kissé közelebb húzta a székét az ágyhoz. - Burke vagyok. Carter Burke. A Társaságnak dolgozom, de ettől eltekintve rendes pasas vagyok. Örülök, hogy jobban érzi magát. - Legalább ez az utolsó mondat őszintének hatott.

-    Ki mondta, hogy jobban érzem magam? - Továbbra is Jonest cirógatta, "aki" elégedetten dorombolt, és tovább hullatta a szőrét a steril ágyra.

-    Az orvosai és a gépei. Azt mondják, hamarosan elmúlik a gyengesége és a tájékozódási zavara; ámbár nekem nem tűnik különösen dezorientáltnak. Ezek a szokatlan hosszú mélyálom mellékhatásai, vagy ilyesmi. A biológia nem volt a kedvenc tárgyam. Az alakzatokkal jobban boldogultam. A magáé például meglepően jól vészelte át a dolgot. - Fejével a takaró felé intett.

-    Remélem, jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam. Mintha belül egy egyiptomi múmia volnék. Azt mondta, "szokatlanul hosszú mélyálom". Mennyi ideig voltam odakint? Ezek nem mondanak nekem semmit

-   intett az őket figyelő asszisztens felé.

Burke hangja lággyá, atyaivá vált.

-   Nos, ezen talán még korai lenne töprengenie.

Ripley keze rugóként pattant ki a takaró alól, és megragadta a férfi karját. A mozdulat gyorsasága és a szorítás ereje meglepte Burke-öt.

-   Nem, már eszemnél vagyok, és nincs szükségem további kényeztetésre. Mennyi ideig?

Burke az asszisztensre pillantott. Az megvonta a vállát, és elfordult, hogy felügyeljen holmi összevissza villogó fényekre és műszerekre. Amikor a férfi visszafordult az ágyban fekvő nő felé, úgy érezte, képtelen a pillantását levenni Ripley szeméről.

-    Rendben van. Nem az én dolgom, hogy megmondjam, de az ösztöneim azt súgják, elég erős lesz hogy megeméssze. Ötvenhét évig.

A számjegy úgy csapott le rá, mint egy kalapács. Mint az elviselhetőnél ötvenhétszer több kalapácsütés. Jobban megrázta, mint maga az ébredés, jobban, mint az otthon első látványa. Láthatóan leeresztett, egyszerre ment ki belőle az erő és a szín, és visszaroskadt az ágyra. Az állomás mesterséges gravitációja hirtelen a normális földi nehézkedés háromszorosának tűnt, és az ágyhoz nyomta. Feje alatt a levegővel töltött párna mintha körülölelte volna, fulladással fenyegette. Az asszisztens gyors pillantást vetett a jelzőlámpákra, de azok mind nyugton maradtak.

Ötvenhét éve. Több mint fél évszázadon át álmodott mélyálomban, míg hátrahagyott barátai megöregedtek és meghaltak, a családja kivirult és elvirágzott, a világ pedig ki tudja, mivé alakult át. Kormányok jöttek és buktak meg. Találmányok törtek be a piacra, és elavulván annak rendje és módja szerint a szemétre kerültek. Még senki sem élt túl ötvenhét évnél többet a mélyálomban. Ha ennél is több lett volna, a teste már nem éri be a kapszula nyújtotta életfeltételekkel. Éppen csak hogy túlélte: kitolta a fiziológiai lehetőségek határait, csak azért, hogy túlélje önmagát.

-   Ötvenhét!

-     Keresztülsodródott a mag bolygórendszerein - magyarázta Burke. - A vészjelzése nem működött. A Vakszerencsének köszönhető, hogy egy mélyűri mentőcsapat elkapta, amikor... - tétovázott. Ripley hirtelen elsápadt, a szeme elkerekedett. - Jól van?

Ripley köhintett, majd újra, erősebben. Nyomást érzett, az imént még nyugtalan arcán kirajzolódott a vakrémület. Burke egy pohár vizet nyújtott feléje az éjjeliszekrényről, csak azért, hogy Ripley kiüsse a kezéből. A pohár a padlóra esett és összetört. Jones égnek meredő szőrrel, nyávogva, fújtatva ugrott le az ágyról. Karmai gyors, kaparó hangot hallattak a sima műanyagon, amint sebesen iszkolt el az ágy közeléből. Ripley a melléhez kapott, sajgó háta jelezte a görcsös rohamot. Úgy érezte, mindjárt megfullad.

Az asszisztens a közvetlen vonal mikrofonjába kiáltott:

-   Kék kód négy tizenötnek! Kék kód négy nulla ötnek!

Burke-kel együtt megragadták Ripley vállát, aki hánykolódni kezdett. Így tartották, amíg az orvos és két másik asszisztens be nem rohant a szobába.

Az nem lehet! Az nem lehet!

Ne... eeeeeem!

Az asszisztensek hevedereket próbáltak csatolni kezére-lábára, miközben ő vadul dobálta magát. A takarók szanaszét repültek. Egy rúgásától az egyik asszisztens elterült, a másik lábával meg lyukat ütött egy monitor hályogos üvegszemébe. Jones egy üvegezett szekrény alól leste a gazdáját, és sziszegett.

-   Tartsátok! - kiáltotta a doktor. - Adjatok oxigénmaszkot! És tizenöt köbcenti.

Hirtelen óriási vérfolt robbant a takaróra, ami emelkedni kezdett, mintha alulról valami láthatatlan erő nyomta volna felfelé. Az orvos és az asszisztensek ijedten hátráltak. A takaró tovább emelkedett.

Ripley tisztán látta, amint a vászon szétválik. Az asszisztensnő elájult. Az orvos dadogni kezdett, amikor a szem nélküli, fogsorát villogtató féreg kiemelkedett a páciens széttört bordái közül. Lassan megfordult, amíg agyarakkal teli szája Ripley arca elé nem ért, és felrikoltott. A hang minden emberi lényt elhallgattatott, megtöltötte Ripley fülét, túlterhelte zsibbadt agyát, visszhangozva verődött vissza egész testében, miközben.

.sikoltozva ült fel az ágyban, teste íjként megfeszült. Egyedül volt az elsötétített kórházi szobában. A ledek parázsló, színes fénybogarai világítottak csak. Szánalmasan markolászva mellén az inget, igyekezett visszanyerni a lélegzetét, amit a rémálom elragadott tőle.

A teste sértetlen volt: a bordái, izmai, inai mind a helyükön. voltak és működtek. Semmiféle őrjítő rémség nem szakadt ki a melléből, semmiféle obszcén szülés nem ment végbe. Nyugtalan szeme hol ide, hol oda villant a szobában. Semmi sem feküdt prédára lesve a padlón; semmi sem rejtőzött a vitrinek mögött, várva, hogy lankadjon körülötte a figyelem. Csak a csendes gépek figyelték a testét és az ágyat, amiben feküdt. Dőlt róla a verejték, jóllehet a szoba kellemesen hűvös volt. Öklét védekezőn emelte maga elé, mintha így meg tudná óvni sérthetetlenségét.

Összerezzent, amint az ágy fölé függesztett videomonitor megelevenedett. Egy idősebb asszony nézett le rá aggódó tekintettel. Az éjszakás asszisztens. Az arca merő aggodalom volt, ezúttal valóban őszinte, nemcsak hivatásszerű aggodalom látszott rajta.

-    Megint rosszat álmodott? Kér valami altatót?

Egy robotkar búgott fel Ripley karja mellett. Utálkozva nézett rá.

-    Nem. Eleget aludtam.

-      Helyes. Maga tudja a legjobban. Ha meggondolta magát, csak csengessen. - Kikapcsolt. Az ernyő elsötétedett.

Ripley lassan visszadőlt az ágy megemelt fejrészére, és megérintett egyet az éjjeliszekrény oldalára szerelt számos gomb közül. A szemközti fal ismét felcsúszott a mennyezetbe. Újra kilátott. Ott volt a Gateway Állomás egy része, briliánsokként csillogó fényeivel s a távolban az éjszakába burkolózott Föld. Felhőpamacsok takarták el a tűhegye ként ragyogó, messzi fénypontokat. Városok - tele boldog emberekkel, akik, szerencséjükre, mit sem tudtak a közönyös kozmosz kérlelhetetlen valóságáról.

Valami melléje ugrott az ágyra, de ezúttal nem rezzent össze. Ismerős, tolakodó figura volt; közelebb húzta magához, nem törődve a tiltakozó miákolással.

-    Jól van, Jones. Sikerült, most már biztonságban vagyunk. Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Minden rendben van. Ezentúl minden rendben lesz.

Rendben, igen, majd ha újra megtanulja, hogyan kell végigaludni az éjszakát.

Napfény szűrődött át a nyárfák koronáján. A fák mögött látszott a rét, a zöldbe itt-ott belevegyültek a harangvirágok, százszorszépek és lángvirágok színes foltjai. Az egyik fa alatt vörösbegy lépdelt peckesen, rovarok után kutatva. Nem látta az éber szemekkel, megfeszített izmokkal feléje lopakodó ragadozót. Hátat fordított, a ragadozó pedig rávetette magát.

Jones fejjel vágódott neki a vörösbegy szolidójának, de nem ejtett zsákmányt, s a képet sem zavarta meg: a madár háborítatlanul keresgélte tovább a rovarokat. A kandúr megrázta a fejét, és eltántorgott a faltól. Ripley a közeli padon ült, és figyelte a macska játékát.

-    Buta cica. Még most sem jöttél rá, hogy ez csak szolidó? - Pedig nem kellene ilyen igazságtalannak lennie hozzá. A szolidó sokat fejlődött az utóbbi ötvenhét évben. Minden fejlődött az utóbbi ötvenhét évben. Csak ő és Jones nem.

Az átriumot üvegajtók választották el Gateway Állomás többi részétől. Az észak-amerikai mérsékelt égöverdőről készült drága szolidó éles ellentétben állt ezekkel a valóságos cserepes növényekkel és a csenevész fűvel. A szolidó élethűbbnek tűnt, mint a valódi növényzet, de az utóbbinak igazi illata volt. Közelebb hajolt az egyik növényhez. Föld, nedvesség, s máris kibújik mindenféle. Vagy egy káposzta, vagy egy király, mélázott savanyúan. Lófütty. Elege volt Gatewayből. A Föld csábítóan közel van. A kék eget kívánta maga és a rosszindulatú űr közé.

Az átriumot elválasztó üvegajtók közül kettő szétvált, és Carter Burke lépett be. Ripley egy pillanatig azon kapta magát, hogy úgy néz rá, mint férfira, nem mint a Társaság alkalmazottjára. Talán éppen ez jelezte, hogy visszazökkent a normális kerékvágásba.

A férfi értékéből sokat levont a tudat, hogy húsz évvel azután született, hogy a Nostromo elindult balvégzetű útjára. Nem mintha ez különösebben számítana. Nagyjából-egészéből egyidősek voltak - fizikai értelemben legalábbis.

-    Elnézést. - Mindig ez a derűs mosoly. - Ma délelőtt mindennel elúsztam. Nagy nehezen sikerült csak elszabadulnom.

Ripleynek sohasem volt erős oldala a könnyed fecsegés. Most még inkább úgy érezte, az élet értékesebb, hogysem csip-csup tréfálkozásokra vesztegessék. Miért nem tudják az emberek csak azt mondani, amit mondaniuk kell, ahelyett hogy öt percig kerülgetik a témát?

-    Megtalálták a lányomat? Burke láthatóan feszengett.

-    Nos, várni akartam, amíg a vizsgálat befejeződik.

-   Vártam ötvenhét évig. Türelmetlen vagyok. Ne feszítse tovább a húrt.

Burke bólintott, letette a táskáját, és felnyitotta a tetejét. Néhány pillanatig keresgélt benne, azután elővett néhány vékony plasztiklemezt.

-    Ő az.

Burke úgy beszélt, mintha az egyik lemezről olvasná.

-    Amanda Ripley McClaren. Gondolom, a férjezett neve. Hatvanhat éves. volt, amikor meghalt. Ennek két éve. Itt az egész történet. Semmi különös vagy figyelemreméltó. Egy kellemes, de hétköznapi életút eseményei. Amilyet a legtöbbünk átél, remélem. Sajnálom. - Átadta a lapokat, és Ripley arcát figyelte, míg az áttanulmányozta a számítógépes kiírásokat. - Félek, hogy ma délelőtt egyfolytában elnézést kell kérnem.

Ripley elnézte az egyik lemezre nyomtatott holografikus képmást. Egy hatvanas évei közepén járó kerek arcú, kissé sápadt asszony képe volt. Amolyan nagynénitípus. Semmi jellegzetes nem volt az arcon, semmi, amit ismerősnek vagy legalább hangsúlyosnak talált volna. Képtelenség volt ezt az idős asszonyt ábrázoló képet azonosítani a kislány emlékével, akit itthagyott.

-    Amy - suttogta.

Burke még a kezében tartott néhány lemezt, és halkan olvasta, míg Ripley a hologramot bámulta.

-    Rák. Hmm. Még mindig nem ismerik valamennyi változatát. A holttestet elhamvasztották. A Westlake temetőben van, Little Chute-ban, Wisconsinban. Nem voltak gyermekei.

Ripley átnézett a feje fölött, az erdő szolidója felé és azon is túl. A múlt láthatatlan tájait bámulta.

-    Megígértem neki, hogy a születésnapjára itthon leszek. A tizenegyedikre. Arról már végképp lekéstem. - Ismét a képmásra pillantott. - Persze már régen megtanulta, hogy az ígéreteim fabatkát sem érnek. Legalábbis ha a menetrend szerinti repüléseimről van szó.

Burke bólintott, megpróbált együttérzőnek mutatkozni. Ez közönséges körülmények között is nehezére esett, ma reggel pedig még inkább. De legalább ahhoz volt érzéke, hogy hallgasson, s ne motyog a el a szokványos udvarias bárgyúságokat.

-   Az ember mindig azt hiszi, hogy kárpótolhatja a másikat - utólag, úgy értem. - Ripley mély lélegzetet vett.

-    De én őt már soha nem tudom. Soha többé. - Megkésett könnyek törtek rá. Ötvenhét évet késtek. Ült a padon; és csendben zokogott. Egy másfajta térben, de most is egyedül maradt.

Végül Burke bátorítóan megpaskolta a vállát. A jelenet feszélyezte, bár azon volt, hogy ez ne látsszék meg rajta.

-   A tárgyalást fél tízre tűzték ki. Nem lenne illendő, ha elkésne. Nem keltene jó benyomást. Ripley bólintott, felállt.

-    Jones. Jonesy, gyere ide. - A macska miákolva odaballagott, s hagyta, hogy felvegyék. Ripley zavartan törölte meg a szemét. - Rendbe kell hoznom magam. Nem tart sokáig. - Orrát a macska hátához dörgölte, amit az állat, mint apróbb sértést, némán, viselt el.

-   Akarja, hogy visszakísérjem a szobájába?

-    Igen, miért ne?

Burke megfordult, és a megfelelő folyosó felé indult. Az ajtók szétváltak, s kiengedték őket az átriumból.

-   Tudja, a macskával különleges kedvezményt élvez? Gatewayn nem engedélyezik a háziállatokat.

-   Jones nem háziállat. - Megvakarta a kandúr füle tövét. - O túlélő.

Ahogy ígérte, Ripley gyorsan elkészült. Burke úgy döntött, a folyosón várja meg, és addig is tanulmányozza a jelentéseit. A változás megdöbbentő volt.

Eltűnt a sápadt, viaszos bőr, nyoma sem volt a keserű arckifejezésnek, a bizonytalanságnak. Eltökéltség? - tűnődött Burke, útban a főfolyosó felé. Vagy csak ügyes kozmetikázás?

Egyikük sem szólt, amíg az alsó szinten lévő tárgyaló közelébe nem értek.

-   Mit fog mondani nékik? - kérdezte végül Burke.

-    Mi olyat mondhatnék, amit még nem mondtam el? Olvasta a vallomásomat. Az teljes és pontos. Semmit sem szépítettem rajta. Nincs szükségem holmi cifrázásra.

-    Nézze, én hiszek magának, de lesz néhány nehézsúlyú is odabent, és valamennyien a réseket keresik majd a maga történetében. Ott lesznek a szövetségiek, a Csillagközi Kereskedelmi Felügyelőség, a Gyarmatügyi Kormányzat, a biztosítótársaság emberei.

-   El tudom képzelni.

-    Csak mondja el nekik, mi történt. A legfontosabb, hogy higgadt és érzelemmentes maradjon.

Na persze; gondolta Ripley. Minden barátja, kollégája, rokona halott, és nem lehet meg nem történtté tenni azt sem, hogy átaludt ötvenhét évet a valós életből. Higgadtan és érzelemmentesen. Persze.

Minden eltökéltsége ellenére déltájban mindennek mondhatta magát, csak nyugodtnak és higgadtnak nem. Ugyanazon kérdések örökös ismételgetése, a jelentésben szereplő tények ostoba vitatása, a lényegtelen részletek kimerítő vizsgálata, míg a fontosabb eseményekkel mit sem törődtek - mindez lehangolta és feldühítette.

Amíg a komor inkvizítorokhoz beszélt, mögötte a hatalmas videoernyő fényképeket és iratok másolatait mutatta. Örült, hogy mindez mögötte van, mert a felvillanó arcok a Nostromo legénységének tagjait mutatták. Parker, a maga ostoba vigyorával. És Brett, aki jámbor, unott pofával állt a kamera elé. Aztán Kane és Lambert. Ash, az áruló, lélektelen arcán a beprogramozott hamis szánalom tükröződött. Dallas.

Dallas. Jó, hogy a kép mögötte van, akárcsak az emlékek.

-   Viasz van a fülükben, vagy mi? - csattant fel végül. - Három órája vagyunk itt. Hányféleképpen mondjam el ugyanazt a történetet? Ha úgy gondolják, jobban hangzik szuahéliül, hozzanak tolmácsot, és meghallgathatják szuahéliül. Megpróbálhatom japánul is, de kijöttem a gyakorlatból. És a türelmem is elfogyott. Meddig tart még, amíg mindannyian megértik?

Van Leuwen összekulcsolta az ujjait, és összeráncolta a szemöldökét. Arckifejezése éppoly semmitmondó volt; mint az öltözéke. Pontosan úgy nézett ki, mint a munkatársai. Nyolcan voltak a hivatalos vizsgálóbizottságban, de egyikük sem volt barátságos figura. Hivatalnokok. Ügyintézők. Kárbecslők. Hogy is tudná meggyőzni őket? Ezek nem emberi lények. A hivatal rosszallásának képviselői. Fantomok. Neki mindig a valósággal kellett megbirkóznia. Az üzletpolitika bonyolult manővereihez nem sokat értett.

-      Ez nem olyan egyszerű, ahogy maga hiszi - mondta Van Leuwen nyugodtan. - Nézze a mi szemszögünkből. Maga őszintén beismeri, hogy felrobbantotta a hajtóműveket; ezáltal megsemmisített egy M besorolású csillagközi vontatót. Egy igen drága berendezést.

-   Valószínűleg a bizottság legboldogtalanabb tagja a biztosítótársaság képviselője volt.

-    Negyvenkétmillió dollár a kárigény. Természetesen a hasznos teher nélkül. A robbanás után nem maradt megmenthető alkatrész, még ha ötvenhét év után megtalálnánk is a maradványokat.

Van Leuwen szórakozottan bólintott, mielőtt folytatta.

-    Nem mintha feltételeznénk, hogy hazudik. A mentőcsónak fekete doboza megerősítette beszámolójának több részletét. A kevésbé vitathatókat. Hogy a Nostromo a rögzített időpontban leszállt az LV 426-on, egy felderítetlen bolygón, ahol korábban még nem járt ember. Hogy javításokat végeztek. Hogy rövid ott-tartózkodás után folytatta útját, majd nemsokára beindították az önmegsemmisítő rendszert, és hogy a folyamat valóban végbe is ment. Hogy a reaktorok túlterhelésére maga adta ki a parancsot. Ismeretlen okból.

-   Nézzék, elmondtam.

Van Leuwen félbeszakította, miután ezt már hallotta.

-     A fekete doboz mégsem tartalmaz részleteket az ellenséges idegenre vonatkozóan, melyet állítólag a bolygó felszínén való rövid ottlétük alatt szedtek fel.

-   Nem "szedtük fel" - vágott vissza Ripley. - Mint mondtam.

Elhallgatott, s végignézett a mereven bámuló, üres arcokon. Falra hányt borsó minden szava. Ez nem igazi vizsgálóbizottság. Ez halottvirrasztási szertartás egy temetés utáni tor. Itt nem az igazság kiderítéséről van szó, annak reményében, hogy megtalálják a védekezés módját; ez az egész arra való, hogy eldolgozzák a hepehupákat; s a táj újra szép és sima legyen. És most már látta, hogy ez ellen nem tehet semmit. A sorsa eldőlt, mielőtt belépett ebbe a szobába. A vizsgálat színjáték volt, csupa-csupa látszatkérdéssel. Ahogy a jegyzőkönyv azt megkívánja.

-    Akkor valaki megkaparintotta és meghamisította a fekete dobozt. Egy hozzáértő technikusnak ilyesmire egy óra is elég. Ki férhetett hozzá?

A Naprendszeren Túli Gyarmatügyi Kormányzóság képviselője az ötvenesek savanyú táborába tartozó nő volt. Mindeddig elég unottnak látszott. Most sem mozdult, csak lassan ingatta a fejét.

-    Végiggondolná mindazt, amit eddig elmondott? Valóban azt várja, hogy elhiggyük mindazt, amiről itt beszélt? A túl hosszú mélyálom furcsa dolgokat tud ám művelni az aggyal.

Ripley rámeredt, s a tehetetlenségtől majd szétvetette a düh.

-   Akar hallani néhány furcsa dolgot? Van Leuwen gyorsan közbevágott.

-     Az elemző csoport, amely centiméterről centiméterre átvizsgálta a maga kompját, nem talált tárgyi bizonyítékot a maga által leírt vagy bármi egyéb lényről. A jármű belseje nem károsodott. Semmi karcolás nincs a fémborításon, ami ismeretlen korrozív anyagra utalna.

Ripley egész délelőtt uralkodott magán; türelemmel és megértéssel válaszolt a legegyügyűbb kérdésekre. Türelme és méltányossága elérte az ésszerűség határát.

-   Azért, mért kilöktem a zsilipen! - Kissé lecsillapodott, mert kijelentését halotti csend fogadta. - Mint már mondtam.

A biztosítási ember előrehajolt, és fejét oldalra fordítva a Gyarmatügy képviselőjére sandított.

-   Vannak az LV 426-on az "ellenséges organizmus"-hoz hasonló őslakók?

-   Nincsenek. - A nőből sugárzott a magabiztosság.

-     Szikla az egész. Nincs a vírusnál nagyobb helyi életforma. Semmi bonyolult, az biztos. Még egy laposféreg sem. Sosem volt, sosem lesz.

Ripley próbálta megőrizni a nyugalmát.

-    Mondtam, hogy nem helyi életforma. - A szemükbe akart nézni, de mert nem találta, Van Leuwenre és a Gyarmatügy képviselőjére összpontosított. - Jelzés jött a felszínről. A Nostromo pásztázó radarja fogta, és szabályzat értelmében fölébresztett bennünket. Amikor a jeladás helyszínére érkeztünk, ott egy idegen űrhajót találtunk, olyat, amilyet se maguk, sem senki más nem látott még soha. Ez is rajta van a felvételeken.

A hajó gazdátlan volt: Sérült, elhagyott. sosem derült ki, miféle. A jelzései alapján leltük meg. Megtaláltuk a hajó pilótáját, aki szintén nem hasonlított senkire, akivel korábban találkoztunk. Holtan feküdt az ülésben, a mellén hatalmas lyukkal.

Lehet, hogy a történet untatta a gyarmatügyi képviselőt. Vagy attól fáradt el, hogy már ezredszer hallja. Akárhogy is, úgy érezte, az ő dolga a válaszadás.

-     Hogy egészen őszinte legyek, eddig már háromszáz bolygót vizsgáltunk át, de még soha nem kaptunk jelentést olyan lényről, amelyik, az ön szavaival élve - Ripley jelentésének példánya fölé hajolva olvasta "születése pillanatáig élő emberi testbe ágyazódik" és "molekuláris savat koncentrál a vérében".

Ripley Burke felé pillantott, aki összeszorított szájjal, némán ült az asztal túlsó végében. Nem volt tagja a vizsgálóbizottságnak, így csendben maradt a kihallgatás alatt. Nem mintha tudott volna segíteni neki.

Minden attól függ, hogyan fogadják Ripley hivatalos jelentését a Nostromo pusztulásáról. A sikló fekete dobozának megerősítő bizonyítékai hiányában a bizottság csak Ripley szavaira támaszkodhatott, és kezdettől fogva elég nyilvánvaló volt, hogy azok milyen kevés súllyal esnek latba. Megint felötlött benne, vajon ki hamisította meg a felvételeket és miért. Vagy talán magától rongálódtak meg? Most már nincs jelentősége. Belefáradt a játékba.

-   Nézzék, látom, mire megy ki a játék. - Mosolygott, de nem jókedvében. Ez kemény labdamenet volt s neki a győzelem esélye nélkül is küzdenie kell a végsőkig. - Ez az egész móka az androiddal - hogy elsősorban miért eredtünk a jelzés nyomába - utólag olyan világos, mint a nap, ámbár nem tudom bizonyítani. - Végignézett az asztal mellett ülőkön, s ezúttal valóban vigyorgott. - Valaki fedezte Asht, és úgy gondolta, hogy majd rám kenheti a szart. Oké, rendben. De van valami, amin nem tudnak változtatni, egy tény; amit nem hamisíthatnak meg.

Azok a lények léteznek. Engem megsemmisíthetnek, de azokat nem. Ott, azon a bolygón van egy idegen hajó és abban a hajóban ezernyi tojás. Ezernyi. Értik? Van fogalmuk róla, hogy mit jelent ez? Azt ajánlom, küldjenek oda egy expedíciót, keressék meg a fekete doboz adatai alapján, és találják meg, de gyorsan. Találják meg és bánjanak el vele, lehetőleg bolygó körüli pályáról; még mielőtt valamelyik felderítőjük egy kis meglepetéssel térne vissza.

-   Köszönjük; Ripley parancsnok - kezdte Van Leuwen. - Ennyi elég.

-    Mert egyetlen közülük - folytatta Ripley, beléfojtva a szót - tizenkét órával a kikelés után megölte az egész legénységemet.

Az ügyvezető felállt. Nem Ripley volt az egyetlen a szobában, aki elveszttette a türelmét.

-   Köszönjük. Ennyi elég is lesz.

-    Szó sincs róla, hogy elég! - Ripley is fölállt, s keményen szembenézett a másikkal. - Ha azok idejönnek, akkor valóban elég lesz. Akkor aztán befellegzett, hivatalnok urak. De befellegzett ám!

A Gyarmatügy képviselője ridegen fordult az ügyvezetőhöz.

-     Azt hiszem, ennyi információ alapján meghozhatjuk a döntésünket. Azt hiszem, ideje véget vetni a kihallgatásnak. Vonuljunk vissza, és mérlegeljük a hallottakat.

Van Leuwen a bizottságbeli kollégáira pillantott. Mintha csak a tükörképeit nézte volna; csupán az arcok és az öltözékek mutattak felszínes különbségeket. Lélekben egyek voltak.

Az ilyesmit azonban nem lehet nyíltan kimutatni. Nem venné jól ki magát a jegyzőkönyvben. A jegyzőkönyvnek mindenekfölött szabályszerűnek kell lennie.

-    Uraim, hölgyeim? - Beleegyező bólintások. Újra a megbeszélés tárgyát rögzítő írásokba tekintett. Inkább boncolási jegyzőkönyvre hasonlít, gondolta Ripley keserűen.

-   Ugye megbocsát, Ripley parancsnok.

-    Nem szívesen. - Dühtől és csalódottságtól remegve fordult meg, hogy elhagyja a szobát. Eközben szeme megakadt Dallas képmásán. Üresen bámult rá a képernyőről. Dallas kapitány: Dallas, a jó barát. Dallas, a bajtárs.

A halott Dallas. Ripley dühösen kirohant.

Nem volt már mit mondani, tenni. Bűnösnek találtatott, és most eljátszanak neki egy becsületes vizsgálatot. Üres szertartás. A Társaság és a barátai mindig is kedvelték a szertartásokat. Nincs semmi rossz a halálban és a tragédiában, amíg ki tudnak szippantani belőle minden érzelmet. Akkor aztán nyugodtan beilleszthetik az éves jelentésbe. És ha vizsgálatra került a sor, az érzelmek higiénikus számokként kerülnek bele a megfelelő rovatokba. A döntést meg kell hozni. De nem túl hangosan, nehogy a szomszéd meghallja.

Mindez valójában nem zavarta Ripleyt. Pályájának küszöbönálló törése a legkevésbé sem aggasztotta. De nem tudta megbocsátani azt a vak ostobaságot, amellyel a korlátlan hatalom páváskodott az imént elhagyott szobában. Tehát nem hittek neki. Látván hogy milyen fafejűek, s ráadásul hiányoztak a megfelelő tárgyi bizonyítékok is; ezt meg tudta érteni. De hogy teljesen figyelmen kívül hagyják, amit elmondott, hogy még az ellenőrzést is visszautasítsák, ezt soha nem fogja megbocsátani. Mert most több forgott kockán, mint égy vacak élet, egy teherhajó tisztjének hétköznapi karrierje. És ők nem törődnek vele. Nem jelentkezik nyereségként vagy veszteségként, hát nem törődnek vele.

Belerúgott a falba Burké mellett, aki éppen kávét és fánkot vásárolt az egyik automatából. A gép udvariasan megköszönte a vásárlást, amikor letapogatta a hitelkártyát. Mint a Gateway Állomáson gyakorlatilag mindennek, a gépnek sem volt szaga. De a fekete folyadéknak sem, amit kiadott. Ami az állítólagos fánkot illette, lehet, hogy egyszer elrepültek vele egy búzamező felett.

-    Kézből kell ennie, kislány - próbálta Burke felvidítani: Ripley hálás volt a próbálkozásért, még ha nem sikerült is. De nem volt értelme, hogy rajta töltse ki a haragját. Több adag cukor és szintetikus tejszín adott némi ízt a pótkávénak.

-       Már eldöntöttek mindent, mielőtt én egyáltalán bementem. Elpocsékoltam egy egész délelőttöt. Mindenkinek kioszthatták volna a forgatókönyvet - nekem is -, hogy felolvassuk a szöveget: Könnyebb lett volna felolvasni, amit hallani akarnak, mint emlékezni az igazságra. - A férfira pillantott. - Tudja, mit gondolnak?

-   El tudom képzelni. - Burke beleharapott egy fánkba.

-   Azt hiszik, baj van a fejemmel.

-   Baj van a fejével - mondta Burke vigyorogva. - Egyen fánkot. Csokoládét kér vagy írót? A nő undorral vette szemügyre a kínált ízesítőket.

-   Maga érzi köztük a különbséget?

-   Nem igazán, de szép a színük.

Ripley nem mosolygott, de nem is csúfolódott.

A "tanácskozás" nem tartott sokáig. Nincs mi indokolná, gondolta Ripley, miközben visszatért a szobába, és elfoglalta a helyét. Burke is leült a szoba távolabbi sarkában. Rá akart kacsintani Ripleyre, de úgy gondolta, jobb; ha nem teszi, így félbeszakította a mozdulatot. Ripley észrevette, és hálás volt, hogy nem fejezte be.

Van Leuwen megköszörülte a torkát. Nem érezte szükségét, hogy támogatást keresve bizottságbeli társaira pillantson.

-    A vizsgálóbizottság megállapította, hogy Ellen Ripley, NOC-14672 fedélzeti tiszt vitatható döntés alapján cselekedett, ezért alkalmatlannak találta az ICC jogosítványban feltüntetett kereskedelmi repülőtiszti teendők ellátására.

Ha bármelyikük is arra számított, hogy az elítélt valamilyen módon reagál, csalódnia kellett. Ripley csak ült némán, összeszorított szájjal, és kihívóan nézett vissza rájuk. Láthatóan megkönnyebbültek. Az érzelmi kitöréseket rögzíteni kellett volna. Van Leuwen folytatta, nem is sejtve, hogy Ripley képzelete fekete köpenybe és csuklyába öltöztette.

-     Ez azt jelenti; hogy a jogosítványát a mai naptól határozatlan időre felfüggesztjük. - Megköszörülte a torkát, aztán megnyugtatta a lelkiismeretét is. - Tekintettel a vádlott által mélyálomban eltöltött szokatlanul hosszú időre és az azzal járó, az emberi idegrendszerre gyakorolt meghatározhatatlan effektusokra, őrizetbe vételétől ezúttal eltekintünk.

Ezúttal, gondolta Ripley keserűen. Ezt úgy kell érteni, hogy "fogd be a szádat, kerüld el a tómegtájékoztatási eszközöket, akkor még összeszedhetsz magadnak némi nyugdíjat".

-    Saját felelősségére hat hónapos pszichometriai próbaidőre bocsátjuk, mely idő alatt havonta jelentkeznie kell a kijelölt ICC pszichiátriai technikusnál ellenőrzésre, és ha szükséges, gyógykezelésen kell részt vennie.

Az ítélet rövid volt, világos és egyáltalán nem kellemes, de megállta szó nélkül, míg Van Leuwen befejezte és távozott. Burke figyelte a tekintetét, és próbálta visszatartani.

-    Kapcsoljon ki - súgta. Ripley eltolta magától Burke kezét, és elindult a folyosó felé. - Vége.

-    Úgy van --szólt vissza Ripley, és megnyújtotta a lépteit. - Hát mit tehetnek még velem? Beérte Van Leuwent; aki éppen a felvonóra várt.

-    Miért nem akarnak körülnézni az LV 426-on? A férfi ránézett.

-    Nem lenne értelme, Ms. Ripley. A bizottság döntése végleges.

-    A francba a bizottság döntésével! Most nem rólam van szó. Most azokról a szerencsétlenekről beszélünk, akik legközelebb megtalálják a hajót. Csak azt mondja meg, miért nem ellenőrizteti!

-    Mert nincs rá szükség - hallatszott a nyers válasz. - Az ott élők évekkel ezelőtt átvizsgálták a bolygót, és nem jelentettek semmiféle "ellenséges organizmust vagy idegen hajót. Azt hiszi, teljesen bolond vagyok? Gondolja, hogy a bizottság nem szerzett erre vonatkozóan bizonyítékokat, ha másért nem hát hogy megóvja magát a jövőbeni vizsgálatoktól? Egyébként a bolygót Acheronnak hívják.

Ötvenhét év. Hosszú idő. Az ember sok mindent elérhet ötvenhét év alatt. Épít, a világűrt járja, új gyarmatokat alapít. Ripleyt mellbe vágták az adminisztrátor szavai.

-    Miről beszél? Miféle ott élők?

Van Leuwen belépett a felvonó utasai mellé. Ripley az ajtószárnyak közé tette a kezét, hogy be ne csukódjanak. Az ajtó érzékelői engedelmesen várták, hogy kivegye onnan.

-    Lakhatóvá alakítják a bolygót - magyarázta Van Leuwen. - Mérnökök. Sok minden történt ezen a téren, míg maga aludt, Ripley. Sokat fejlődtünk, nagy utat tettünk meg. A világűr nem barátságos hely, de mi megváltoztatjuk. Csináld magad kolóniának nevezzük. Légkörfeldolgozókat állítanak fel, hogy belélegezhetővé tegyék a levegőt. Ma már meg tudjuk tenni, méghozzá hatékonyan és gazdaságosan, amennyiben van helyi atmoszféra, amit átalakíthatunk. Hidrogén, argon. a metán a legjobb. Az Acheron metánban úszik, van oxigénje és elegendő nitrogénje, amivel el lehet kezdeni a megkötést. Ma már ez semmi. Most még alig belélegezhető, de idővel, türelemmel és kemény munkával egy újabb bolygót kapunk odakint, mely kényelmet és menedéket nyújt az emberiségnek. Drága áron, természetesen. A miénk nem emberbarát intézmény, bár szeretnénk hinni, hogy amit teszünk, az emberiség fejlődését szolgálja. Nagy munka ez. Évtizedekre szóló. Már több mint húsz éve dolgoznák odakint. Békében.

-    Miért nem mondták el nekem?

-   Mert úgy éreztük, hogy ez az információ befolyásolná a vallomását: Én magam nem hiszem hogy lényeges eltérést okozott volna. Maga nyilván hiszi, amit hisz. De néhány kollégám más véleményen volt. Kétlem, hogy változtatott volna a döntésünkön.

Az ajtó megpróbált becsukódni, de Ripley nem engedte: A többi utason már látszott, hogy unják a dolgot.

-   Hány telepes van?

Van Leuwen a homlokát ráncolta.

-      Legutóbb, ha jól emlékszem, hatvan-hetven családot számoltunk össze. Rájöttünk, hogy az emberek jobban dolgoznak, ha nincsenek elszakítva a szeretteiktől. Drágább ugyan, de hosszú távon kifizetődik, és a közösség igazi kolóniának érezheti magát, nem egy kihelyezett műszaki bázisnak. Némelyik asszonynak és gyereknek ez kemény megpróbáltatás, de a szerződés lejárta után kényelemben vonulhatnak vissza. Ezen az üzleten mindenki nyer.

-   Édes Jézus! -, suttogta Ripley.

Az egyik utas előrehajolt, és ingerülten megkérdezte:

-   Megengedik?

Ripley elgondolkodva eresztette le a karját. Az ajtó csendben bezárult. Van Leuwen már el is felejtette őt, és ő is Van Leuwent. Képzeletének világa felé fordult.

Nem volt kedvére való; amit ott látott.

II.

Nem volt épp a legszebb évszak, és biztos, hogy nem akadt ennél csúfabb táj. A földön túli meteorológiai erőktől hajtott acheroni szelek szüntelenül döngölték a kopár felszínt. Egyidősek voltak magával a sziklabolygóval. Mert nem voltak óceánok, amikkel versenyre kelhetnének, már eonokkal ezelőtt simára csiszolták volna a felszínt, ha a bazalthéj mélyében feszülő erők nem nyomnak ki állandóan új és új hegyeket, fennsíkokat. Az Acheron szelei örökös harcban álltak a bolygóval, amely életre keltette őket.

Mind ez ideig nem akadt semmi, ami szembeszállt volna könyörtelen rohamaival. Semmi sem állíthatta meg homokviharait, semmi sem állt ellen tombolásának, inkább megadta magát a szél kényének-kedvének - amíg az ember el nem jött az Acheronra és a magáénak nem nyilvánította. Nem a mostani állapotában, amikor a sárgás levegőrétegen homályosan derengett át a por és a megkínzott sziklatáj, de amilyen majd akkor lesz, ha az atmoszféragenerátorok megtették a magukét. Először. maga a légkör alakul át, ahogy a netán átadja egyeduralmát az oxigénnek és a nitrogénnek. Akkor majd megszelídül a szél és vele a felszín is. A végső eredmény egy kellemes éghajlat lesz, amelyhavat és esőt ad, a bolygónak pedig zöld növénytakarót.

Ez lenne a jelen öröksége a jövő nemzedékeknek. Ma az Acheron lakói üzemben tartják a generátorokat, és nagy adag eltökéltséggel, kedvvel és nagy összegekről szóló csekkekkel küzdenek az álom megvalósításáért. Életük rövid ahhoz, hogy lássák a tejjel-mézzel folyó Acheront. Azt csak a Társaság fogja megérni. A Társaság halhatatlan, amivé egyetlen ember sem válhat.

A nehéz körülmények között élő úttörők mindig jó humorral voltak megáldva. Az Acheronon ennek legnyilvánvalóbb jele az utolsónak elkészült épület elé betontalapzatra helyezett acéltábla volt:

HADLEY REMÉNYSÉGE - POP. 159 Üdvözöljük az Acheronon!

Alája valami helyi vagány letörölhetetlen festékkel odaspriccelte: "Legyen egy jó napod!" A szél semmibe vette a jókívánságot. Szélhordta kődarabok és homokszemek karcolták össze az acélfelirat nagy részét. A légkörfeldolgozók jóvoltából-idelátogató új vendég is a táblára biggyesztette barna cikornyáit: az első esőcseppek meghozták az első rozsdafoltokat.

A táblán túl terült el a kolónia maga, egy sor bunkerszerű fém- és műbeton építmény, az Acheron szeleivel szemben túl törékenynek tűnő átjáró folyosókkal összekapcsolva. Nem voltak olyan tetszetősek, mint a környező, szélfútta sziklatömbökkel és málló hegyekkel teli táj, de majdnem olyan szilárdak és jóval otthonosabbak. Távol tartották az orkánokat és a még ritka levegőt, de védelmet nyújtottak az ott dolgozóknak.

Hatalmas kerekű traktorok és más járművek kúsztak az építmények közötti utakon, s mint a pincebogarak, hol előbukkantak, hol újra eltűntek a föld alatti garázsok kijárataiban. Szeszélyes neonfények villogtak a kereskedelmi épületeken, szánalmas, de komolynak beállított szórákozást kínálva gyalázatos árakért, amiket azonban zokszó nélkül kifizettek. Ahol nagy összegű csekkekkel fizetnek, ott mindig akadnak kis üzletek, élükön nagy álmokat dédelgető férfiakkal és nőkkel. A Társaságot nem érdekelték az ilyen filléres üzletek, de szívesen adott engedélyt mindenkinek, aki kérte.

A telepen túl emelkedett az első légkörfeldolgozó. Fúziós reaktorai a tisztított levegő hatalmas felhőit okádták a bolygót körülvevő gáztakaróba. A szilárd részecskéket és mérgező gázokat égetéssel vagy vegyi bontással távolította el; az oxigént és a nitrogént visszajuttatta a sápadt égboltra. Be a rossz levegővel, ki a jóval. Nem valami bonyolult művelet, de lassú és nagyon drága.

De mennyit ér egy világ? És az Acheron nem volt olyan rossz, mint némelyik, amelyet a Társaság már megvásárolt. Legalább volt atmoszférája, amit át lehetett alakítani. Mennyivel könnyebb finomítani egy bolygó levegőjét, mint teremteni a semmiből. Az Acheronnak volt időjárása és majdnem normális gravitációja. Valóságos paradicsom.

A vulkánszerű légkörfeldolgozó koronája fölött kiáramló tüzes derengés egy egészen más birodalmat sejtetett. Jelképes mivolta nem maradt hatás nélkül a telepesekre sem. Csak újabb ihletést adott humorérzéküknek. Végtére is nem az időjárás kedvéért jöttek az Acheronra.

A telep folyosóin nem lehetett elpuhult testeket vagy fakó, elnyűtt arcokat látni. Még a gyerekeken is látszott, hogy kemény fából vannak faragva. Nem a beszédüket vagy a viselkedésüket tekintve - de kívül-belül erősek voltak. Itt nem volt helye a durvaságnak. Az összetartást korán megtanulták. A gyerekek itt gyorsabban fejlődtek, mint földi társaik vagy azok, akik gazdagabb; szelídebb bolygókon nevelkedtek. Ok és a szüleik önmagukat alakították, önállóan, mégis függetlenül. Nem voltak kivételes emberek. Őseik szekéren utaztak, nem űrhajókon.

Jó volt úttörőknek érezniük magukat. Jobban hangzott, mint egy kódszámmal jelzett foglalkozás.

Az emberek és gépek e telepének közepén emelkedett az irányítóközpontnak nevezett magas építmény. Kivéve a légkörfeldolgozókat, túlnőtt az Acheron minden más mesterséges építményén. Kívülről tágasnak látszott, belül viszont nem volt egyetlen kihasználatlan négyzetméter sem. Minden sarokba berendezéseket zsúfoltak, de telirakták velük még a padlóba és az álmennyezet fölé épített szervizfolyosók tárolóhelyiségeit is. Még így sem volt elég a hely. Az emberek összehúzták magukat, hogy a számítógépeknek és kiszolgáló egységeiknek valamivel több hely jusson. Papírhalmok tornyosultak minden sarokban, hiába igyekeztek szüntelenül, hogy a legcsekélyebb szükséges információt is számítógépre vigyék. A gyárakból kikerülő új készülékek hamar tele lettek meghitt firkálásokkal, horpadásokkal és a kávéspoharak kerek nyomaival.

Két férfi vezette az irányítóközpontot, ennélfogva a kolóniát. Az egyik volt az üzemvezető, a másik a helyettese. Keresztnéven szólították egymást. A formalitás nem volt divatban a határvidékeken. Holmi címekhez és családnevekhez való ragaszkodással és rangra való túl sűrű hivatkozással az ember könnyen kint találhatta magát az űrben szkafander és kommunikátor nélkül.

Simpson és Lydecker volt a nevük, és nemigen lehetett eldönteni, melyikük látszik zaklatottabbnak a másiknál. Mind kettő arcáról le lehetett olvasni, hogy az alvás ritka luxus számúkra. Lydecker úgy nézett ki, mint egy könyvelő, akit egy tíz évvel ezelőtt hibásan elvégzett adókivetés kísért. Simpson nagydarab, pocakos férfi volt, aki sokkal inkább el tudott volna vezetni egy kamiont, mint egy kolóniát. Sajnos ésszel is meg volt verve, nemcsak erővel, s ezt a munkáltatói előtt sem tudta titkolni. Inge eleje folyton izzadságtól volt nedves. Lydecker eléje állt, mielőtt visszavonulhatott volna.

-     Láttad a jövő heti időjárás jelentést? - Simpson valami illatosat rágcsált, amivel összekente a száját. Biztosan valami illegális, gondolta Lydecker. Nem szólt semmit. Simpson dolga, és Simpson a főnöke. Különben is, már régóta fontolgatja, hogy kér tőle. Bár az apróbb bűnök nem számítottak jó pontnak az Acheronon, mindaddig, amíg azok nem akadályozták az egyént a munkájában, még vicceket sem faragtak róluk. Már az is teljesítmény, ha az ember megőrzi a józan eszét, hát még ha boldogul.

-   Mi van vele? - kérdezte az üzemvezető.

-   Igazi vénasszonyok nyara köszönt ránk. A szél sebessége állítólag fokozatosan negyven csomóra csökken.

-    Ó, remek. Majd kidugom a fejem, és bekenem napolajjal. A francba is, legalább egy pillanatra látnám az itteni napot!

-    Neked semmi sem elég? - ingatta a fejét színlelt rosszallással Lydecker. - Nem elég, ha tudod, hogy itt van felettünk?

-    Nem tehetek róla, mohó vagyok. Befoghatnám a számat és megbecsülhetném magam, ugye? Akarsz még valamit mondani, Lydecker, vagy csak a szokásos egyórás kávészünetedre mész?

-    Ez az én formám. Minden lehetőségemet elbaltázom. Úgy számítom, a legközelebbi lehetőségem két év múlva esedékes. - Az egyik kiíróra pillantott. - Emlékszel, néhány napja kiküldtél néhány aranyásót az Ilium Tartományon túli fennsíkra?

-     Igen. Odahaza kitalálta valamelyik álmodónk, hogy arrafelé radioaktív anyagok vannak. Kértem hát önkénteseket, és egy Jorden nevű fickó kaparintotta meg a bulit. Szóltam nekik, hogy ha akarnak, nézzenek körül. Lehet, hogy mások is elindultak arrafelé. Miről van szó?

-   Az egyik fickó már odakint van. Mama-papa-féle kutatócsoport. Azt mondja, talált valamit, és azt kérdezi, elismerik-e a jogcímét.

-   Manapság mindenki ügyvéd. Néha már arra gondolok, nekem is annak kellett volna mennem.

-   Mi, lerombolnád a rólad kialakult kedvező képet? Idekint egyébként sincs túl nagy szükség ügyvédekre. És többet is keresel.

-    Mondjad csak. Jólesik hallani. - Simpson megrázta a fejét, és a zöld képernyő felé fordult. - Valami kényelmes irodában terjeszkedő fafejű odaát a Földön azt mondta, menjetek, nézzétek meg, mi van a nagy semmi közepén, hát mi megnézzük. Nem mondták, miért, én meg nem kérdeztem. Nem kérdeztem, mert két hétbe telik, amíg megérkezik a válasz, ami mindig úgy szól, hogy "ne kérdezősködj". Néha elfog a kíváncsiság, miért izgatjuk magunkat.

-    Épp most mondtam, miért. A pénzért. - A helyettes üzemvezető egy konzolnak támasztotta a hátát. - Szóval, mit mondjak ennek a fickónak?

Simpson a videoernyő felé fordult, amely majdnem az egész falat elfoglalta. Az Acheron felderített területeinek számítógépes topográfiai térképe volt látható rajta. A térkép nem nagy területet mutatott, az is ugyanúgy hasonlított a Kalahári sivatagra, mint Polinéziára. Simpson ritkán látta az Acheron felszínét személyesen. Feladatköre megkívánta, hogy mindenkor az üzem közelében tartózkodjon, és neki ez nagyon is megfelelt.

-   Mondd meg neki - utasította Lydeckert -, hogy részemről akármit talál, az az övé. Ha valakiben van annyi kurázsi, hogy odáig elmerészkedik, megérdemli, hogy megtartsa, amit talál.

A traktornak hat kereke volt, páncélozott burkolata, túlméretezett gumiabroncsai és korrózióálló alváza. De nem volt Acheron-álló, mint a telep felszerelésének nagy része. A folytonos foltozások, hegesztések a traktor egykor sima felszínét forrasztófémmel és epoxitömítéssel egymáshoz ragasztott, színevesztett fémfoltok mozaikjává alakították át. De ellenállt a szélnek és a homoknak, és állhatatosan haladt előre. Ez elég is volt a benne ülő embereknek.

Most éppen felfelé pöfögött egy szelíd emelkedőn, tömött kerekei alól sugárban fröccsent föl a vulkáni eredetű por, amit a szél azonnal tovasodort. A lepusztult homokkő és pala ropogott a súlya alatt. Erős nyugati szél süvöltött a páncélozott burkolat mellett, nekicsapódott a. ragyaverte ablakoknak és reflektoroknak, a maga egykedvű és szüntelen igyekezetében, hogy megvakítsa a járművet és a benne ülőket. Az ő eltökéltségük is kellett a megbízható hajtóművek-mellé, hogy tovább haladhassanak fölfelé. A gép megnyugtatóan berregett, a levegőszűrők folyamatosan dolgoztak, hogy a port és a homokot távol tartsák a jármű szent és sérthetetlen belsejétől. A gépnek ugyanúgy szüksége volt tiszta levegőre, mint gazdáinak.

Russ Jorden nem látszott annyira megviseltnek, mint a járműve, de külseje tévedhetetlenül elárulta, hogy a szokásosnál több időt töltött az Acheronon. Viharvert, szélcserzette arca volt. Némiképp ugyanez a leírás illett a feleségére; Anne-ra is, nem úgy, mint a tágas utastér hátuljában lármázó, két gyerekre. Macskaügyességgel ugrándoztak a mintavevő készülékek és felhalmozott ládák között; egyszer sem ütköztek a falnak. Az őseik nagyon fiatalon megtanulták, hogyan kell megülni valamit, amit lónak neveztek. A traktor mozgása nem sokban különbözött attól, amit az ember a rokonszenves négylábú hátán ülve érez, és a gyerekek a járással egy időben tanulták meg, hogyan kell megbirkózni vele.

Ruhájukat, arcukat vastagon lepte a por; noha a jármű belseje névlegesen pormentes volt. Ez hozzátartozott az acheroni élethez. Nem számít, mennyi gondot fordítasz a szigetelésre, a por mindenütt behatol a járművekbe, irodákba, otthonokba. Az egyik első telepes nevet is adott ennek a jelenségnek, sokkal inkább érzékletest, semmint tudományost. "Szemcseozmózisnak" nevezte. Ez az acheroni tudomány. A nagyobb képzelőerővel megáldott telepesek állították, hogy a por értelmes, és hogy rejtekhelyéről figyeli, mikor nyílik valahol egy ajtó- vagy ablakrés, amin besurranhat. Háziasszonyok vitatkoztak tréfásán, vajon gyorsabb-e kimosni a ruhát, mint levakarni róla a port.

Russ Jorden megkerülte a nagyobb szikladarabokat, melyeken nem tudott átevickélni, és a legkisebb rést is kihasználta, hogy utat törjön a plató felé. A lokátor hangos pittyegése segített neki, hogy kitartson. A hang egyre erősebb lett, ahogy közelebb értek az elektromágneses zavarforrás eredetéhez, de nem halkította le. Minden pittyenés zene volt a fülének, mintha régimódi pénztárgépek cseverészését hallgatta volna. Felesége a traktor üzemi állapotát és a létfenntartó rendszert ellenőrizte, míg ő vezetett.

-   Nézd ezt a vaskos, szaftos mágneses jelet - mutatott Jorden egy tőle jobbra eső kis képernyőre. - És ez az enyém, enyém, enyém. Lydecker szerint Simpson megmondta, és mi vettük észre. Már nem vehetik el tőlünk. Még a Társaság sem veheti el tőlünk. Mind az enyém.

-   A fele az enyém, drágám - pillantott rá mosolyogva a felesége.

-   És fele az enyém! - Ez a jókedvű matematikai szentségtörés Newtnak, Jorden lányának szájából hangzott el. Tízévesnek is beillő hatéves kislány volt, és több energia volt benne, mint a szüleiben és a traktorban együttvéve. Apja gyengéden elvigyorodott, de a szemét nem vette le a műszerfalról.

-   Túl sok társam van.

A kislány addig játszott a bátyjával, míg az ki nem dőlt mellőle.

-   Tim unatkozik, apa, és én is. Mikor megyünk vissza a városba?

-   Ha meggazdagodtunk, Newt.

-    Mindig ezt mondod. - Olyan fürgén ugrott fel, mint egy vidra: - Haza akarok menni. Alagútszörnyet akarok játszani.

A bátyja egészen közel hajolt hozzá.

-   Most játssz magadban. Örökké jár a szád.

-   Na ne mondd! - Apró ökleit a csípőjére tette. - Irigy vagy, mert én vagyok a legjobb!

-   Nem vagyok! De te olyan helyekre bújsz, ahová mi nem férünk be.

-   Na és? Hát ezért vagyok a legjobb.

Anyjuk szakított egy másodpercet, hogy elforduljon a monitoroktól és kiolvasóktól.

-       Hagyjátok abba. Ha még egyszer rajtakapom valamelyikőtöket, hogy a légvezetékbe bújik, jól elnadrágolom. Nemcsak mert tiltják a telepi rendszabályok, hanem mert veszélyes is. Mi van, ha megcsúsztok és beleestek egy függőleges aknába?

-    Ó; mami! Senki se olyan béna. Különben is, minden gyerek ezt játssza, és még senki nem sérült meg. Vigyázunk - mosolygott vissza: - És én vagyok a legügyesebb, mert beférek olyan helyekre is, ahová senki más.

-   Mint egy kis kukac. - A bátyja ráöltötte a nyelvét. A kislány rögtön utánozta.

-   Bee, bee! Irigy, irigy.

A fiú a nyelve után kapott, mire Newt gyerekes visítással lebukott egy hordozható ércanalizátor mögé.

-    Ide figyeljetek mind a ketten! - Anne Jorden hangjában több szeretet volt, mint harag. - Próbáljatok meg két percig nyugton maradni, jó? Nemsokára végzünk itt. Aztán visszafordulunk a város felé, és.

Russ Jorden félig felemelkedett az ülésből, úgy bámult ki a szélvédőn. Felesége a gyerekek veszekedését egy pillanat alatt elfelejtve csatlakozott hozzá.

-    Mi az, Russ? - Fél kézzel megkapaszkodott férje vállában, mert a traktor balra billent.

-    Valami van odakint. A porfelhő szétvált egy pillanatra, és akkor megláttam. Nem tudom, mi az, de nagy. És a miénk. A tiéd meg az enyém - meg a gyerekeké!

A traktor eltörpült az idegen űrhajó mellett, amint odagördült mellé, és megállt a közelében. Kettős fémes üvegív emelkedett méltóságteljesen, mégis nyomasztóan a hajó törzséből az ég felé. Távolról arcra borult halotthoz hasonlított, akinek kitárt karjait a hullamerevség zárta mozdulatlanságba. Az egyik rövidebb volt, mint a másik, s valahogy mégsem rontotta le a hajó szimmetriáját.

Idegen konstrukció volt. Inkább növényhez hasonlított, mint építményhez. A hajótest sima íve különös, üveges fényben csillogott, még az Acheron szélhordta kőpora sem homályosította el.

Jorden behúzta a traktor fékjét.

-     Emberek, ezúttal nagy fogást csináltunk. Anne, vedd elő a ruhákat. Kíváncsi volnék, hogy a Hadley kávézóban tudnak-e pezsgőt szintetizálni.

A felesége a helyén maradt, onnan bámult ki az üvegen túlra.

-    Előbb nézzük meg alaposan; aztán érjünk vissza biztonságban, s csak utána ünnepeljünk, Russ. Lehet, hogy nem is mi találtunk rá elsőnek.

-     Viccelsz? Nincs egyetlen jelzőfény se az egész fennsíkon. Semmi jelzés odakint: Senki nem járt itt előttünk. Senki! Az egész hajó a miénk! - Míg beszélt, a fülke hátulja felé indult.

Anne hangja még mindig kétkedő volt.

-    Nehéz elhinni, hogy egy ekkora valami, ami ilyen rezgéseket bocsát ki, észrevétlenül csücsülhet itt ennyi ideig.

-      Hülyeség. - Jorden már belebújt a terepjáró ruhájába, a pántokat tapogatózás nélkül csatolta be, a légmentes villámzárakat a hosszú gyakorlat könnyedségével húzta össze. - Túl sokat aggódsz. Ezer okot tudnék felsorolni, miért kerülte el eddig a figyelmünket.

-    Például? - Az asszony vonakodva fordult el az ablaktól, hogy ő is fölvegye a ruháját.

-    Például, mert ezek a hegyek leárnyékolják a telep detektorai elől, és te is tudod, hogy a felderítő műholdak használhatatlanok az ilyen légkörben.

-    És mi van az infravörössel? - Anne felhúzta a ruha cipzárját.

-    Milyen infravörös? Nézz rá, egy szikra élet sincs benne. Lehet, hogy évezredek óta itt hever. De még ha tegnap érkezett volna is, a bolygónak ebből a részéből semmiféle infravörös jelzés nem jut el hozzád; a légkörfeldolgozóból kiáramló új levegő túl forró.

-    Akkor hogyan talált rá az üzem? - Belebújt a létfenntartó készülék hevedereibe, és becsatolta. Jorden vállat vont.

-     Honnan a francból tudnám? Ha ez gondot okoz neked, kiszedheted Lydeckerből, ha visszamegyünk. A lényeg, hogy minket szemeltek ki, hogy ellenőrizzük. Mázlink volt. - A légzsilip ajtaja felé indult. - Gyerünk, kislány. Nyissuk ki a kincsesládát. Fogadok, a csöppség hasa tele van értékes cuccokkal.

Anne Jorden, aki éppoly lelkes volt, de jobban tudott uralkodni magán, rögzítette a kapcsokat a ruháján. Férj és feleség ellenőrizték egymást: oxigén, szerszámok, lámpák, telepek, minden a helyén. Amikor készen álltak a traktor elhagyására, Anne felpattintotta a sisak arcvédőjét, és szigorú tekintettel fordult a csemetéihez.

-    Srácok, ti itt maradtok. Komolyan mondom.

-   Jaj, mami! - Tim arca merő csalódottság volt. - Nem mehetnék én is?

-    Nem, nem jöhetsz. Mindent elmesélünk, ha visszajöttünk. - Becsukta maga mögött a zsilipajtót.

Tim máris szaladt a legközelebbi ablakhoz; és orrát az üvegnek nyomta. Odakint a félhomályos tájat csak szülei sisaklámpájának fénye világította meg.

-   Nem t'om, miér' nem mehettem én is.

-   Mert a mami azt mondta.

Newt, miközben arcát a másik ablakhoz szorította, már azon töprengett, mit kellene játszani most. Szülei sisakjának fénye annál inkább elhalványult, minél közelebb értek a különös hajóhoz.

Valami megragadta hátulról. Felvisított, és hátrafordulva szembetalálta magát a bátyjával.

-   Csaló! - csúfolódott a fiú, majd elszaladt, hogy elrejtőzzön. Newt visongva eredt utána.

Az idegen hajótest fenyegetően magasodott a két kétlábú fölé, akik lassan másztak át a hajót körülvevő törmelékhalmon. A szél bömbölt körülöttük. A por elhomályosította a napot.

-   Nem kéne visszavonulót fújnunk? - nézett fel Anne a sima burkolatú tömegre.

-   Várjuk meg, amíg megtudjuk, mi elől vonulunk vissza. - A férj odébb rúgott egy vulkánikő-darabot.

-   És ha elnevezzük "hatalmas és rejtelmes tárgynak"?

Russ Jorden a nő felé fordult, a sisaklemez mögött meglepetés látszott az arcán.

-   Hé, .mi a baj, aranyom? Ideges vagy?

-   Éppen egy ismeretlen típusú idegen hajóroncsba készülünk, belépni. Képzelheted, hogy ideges vagyok. Russ hátba verte.

-    Csak gondolj arra a sok szép pénzre. Maga a hajó is megér egy vagyont, még ha üres is. Felbecsülhetetlen értékű lehet. Kíváncsi lennék, ki építhette, honnan jött, és miért szenvedett hajótörést ezen az istenverte kavicshalmon. - A hangja hirtelen csupa izgalommá vált, ahogy a ha jó oldalán tátongó nyílásra mutatott.

-    Ott egy repedés! Nézzünk bele.

A nyílás felé indulták tovább. Közelebb érve, Anne Jorden szorongva nézte.

-    Nem hiszem, hogy sérülés nyoma lenne, Russ. Úgy érzem, a törzs szerves része. Akárki tervezte, nem kedvelte a szögletes formákat.

-    Nem érdekel, mit kedvelt. Bemegyünk.

Egy könnycsepp gördült le Newt Jorden arcán. Már régóta bámult kifelé az elülső szélvédőn. Végül leszállt, és a vezetőüléshez ment, hogy felrázza alvó bátyját. Szipogott, és megtörölte a szemét, nehogy Tim meglássa, hogy sírt.

-   Timmy. ébredj fel, Timmy. Olyan régen elmentek már.

Bátyja pislogott, levette lábát a műszerfalról, és felült. Bambán nézett, a vezérlőpultba épített kronométerre aztán kikukucskált a komor, megtépázott vidékre. A traktor nagy teljesítményű hangszigetelése ellenére is hallani lehetett a szél zúgását, ha a motor nem járt. Tim megnyalta alsó ajkát.

-    Minden rendben lesz, Newt. Apa tudja, mit csinál.

Ebben a pillanatban felpattant a külső ajtó, bebocsátva a szelet, a port és egy magas sötét alakot. Newt sikított. Tim kimászott az ülésből, miközben anyjuk letépte és Félrehajította a sisakját, nem törődve azzal, hogy megsérülhet a finom szerkezet. A szeme kitágult, az inak kidagadtak a nyakán, amint elszáguldott a gyerekek mellett. Felkapta a műszerfal mikrofonját, és belekiabált:

-    Segítség! Segítség! Itt Alfa Kilo Kettő Négy Kilences hívja Hadley Irányítóközpontot. Ismétlem. Itt Alfa Kil...

Newt alig hallotta anyját. Mindkét kezét a szájára szorította, miközben nyeldeste a poshadt levegőt. Mögötte a traktor szűrőberendezése vinnyogva küszködött, hogy megtisztítsa a porral telített levegőt. A kislány elkerekedett szemmel bámult ki a nyitott ajtón át a földre. Az apja feküd ott, hanyatt elterülve a köveken. Az anyja vonszolta valahogy vissza az idegen hajótól.

Valami volt az arcán.

Lapos volt, sűrűn erezett, és sok, pókszerű, kitinpáncélos lába volt. Hosszú, izmos farka szorosan apja szkafanderének nyaka köré volt tekeredve. A lény leginkább egy kardfarkú tarisznyarák puhatestű változatára hasonlított. Lüktetett, fel és le, fel és le, mint valami pumpa. Mint egy gép. Csakhogy nem gép volt. Határozottan, nyilvánvalóan, szemérmetlenül élt.

Newt újra sikoltozni kezdett, és ezúttal abba se hagyta.

III.

A képernyőfal harsogását leszámítva nyugalom volt a lakásban. Ripley ügyet sem vetett a szimpkomra, a nikotinmentes cigaretta felszálló füstjét nézte. Lomha, elmosódott mintákat formált a mozdulatlan levegőbe.

Bár már jócskán elmúlt a reggel, eddig meg tudta állni, hogy tükörbe nézzen. Jobb is volt így, mert megviselt, rendezetlen külseje csak még inkább elkedvetlenítette volna. A lakás jobb állapotban volt, mint ő. Több volt benne a látványos elem, semhogy spártainak tűnjék fel. Egyik látványosság sem volt azonban személyes vonatkozású. Ez érthető. Túlélt mindent, amit egykor személyesnek lehetett volna tekinteni. A mosogató tele volt szennyes edénnyel, pedig alatta üresen tátongott a mosogatógép.

Fürdőköpenyt viselt, ami ugyanolyan megviselt volt, mint ő. A szomszédos hálószobában a lepedők és takarók egy halomban hevertek a matrac tetején. Jones a konyhában portyázott, elhullatott morzsákra vadászva. Egyet sem talált. A konyha meglehetősen tisztán tartotta önmagát, noha tulajdonosa ebben nem működött közre.

-     Hé, Bob! - hallatszott a képernyőfal szellemtelen mekegése. - Hallom, hogy a gyarmatokra készülsz családostul!

-   A legokosabb döntés, amit életemben hoztam, Phil - válaszolt egy bután vigyorgó jelentéktelen figura a fal túloldaláról. - A semmiből kezdünk új életet egy tiszta világon. Nincs bűnözés, nincs munkanélküliség.

És ez a két svihák színész, akik itt eljátsszák ezt a kormány szája íze szerinti jelenetet, valószínűleg a Keleti Part drága Zöld Gyűrű övezetében lakna , gondolta gúnyosan Ripley, miközben fél füllel hallgatta őket. Márta Szőlőskertjére vagy Hilton Headre vagy valamelyik másik, szennyezetlen negyedre néző, Cape Cod-i öröklakásaikban találtak méregdrága előkelő" menedéket a szerencsés kevesek, akik tudták, hogyan kell hízelegni, turbékolni és táncolni; úgy ám, táncolni, amikor a Társaság fenséges törzsfőnökei pattintanak az ujjukkal. Neki ezekből semmi sem jár. Sem a sós tengerillat, sem a hegyek hűs lehelete. Csak egy belvárosi lakás a Társaság jóvoltából, és még örülhet, hogy ennyit is kapott.

Valamire nagyon hamar rájött. Hogy egy ideig békén akarják hagyni, csak addig, amíg megnyugszik. Boldogan támogatnák abban, hogy áttelepüljön és átképezze magát. Ami után kényelmesen elfeledkezhetnek róla. Ami pompás, nagyszerű megoldás lenne, már ami őt illeti. Nem akarta, hogy több köze legyen a Társasághoz, mint a Társaságnak őhozzá.

Csak ne vonták volna be a jogosítványát, már régen eltűnt volna innen, méghozzá jó messzire.

Az ajtó élesen felbúgott, mire Ripley felpattant. Jones felpillantott, és nyávogott egyet, mielőtt elvonult volna a fürdőszoba irányába. Nem kedvelte az idegeneket. Mindig eszes macska volt.

Letette a cigarettáját (amely garantáltan nem tartalmazott rákkeltő anyagokat, nikotint, még dohányt sem - ahogy ezt a csomag oldalán olvasható felirat közölte), és indult ajtót nyitni. Nem nézett ki a kukucskálón, hogy ki az. Teljesen biztonságos lakásban lakott. Nem mintha a közelmúlt tapasztalatai után adódhatna bármi is a Földön, amitől megijedt volna.

Carter Burke állt odakint, arcán a megszokott, mentegetőző mosollyal. Mellette egy hivatalos külsejű; nála fiatalabb férfi a Gyarmatügyi Flotta komor fekete tiszti egyenruhájában.

-    Üdvözlöm, Ripley. - Burke a társa felé intett. - O Gorman hadnagy, a Tár.

A becsapódó ajtó félbeszakította a mondatát. Ripley nekitámaszkodott a hátával, de a szobai hangszórót nem kapcsolta ki. Burke hangja a rejtett membránon keresztül jutott el hozzá.

-   Ripley, beszélnünk kell.

-   Nem, nem kell. Tűnjön el, Carter. És vigye a barátját is.

-    Nem tehetem. Ez fontos dolog.

-    Nekem ugyan nem. Nekem semmi sem fontos.

Burke elhallgatott, de Ripley tudta, hogy nem ment el. Ismerte már annyira, hogy tudja; ilyen könnyen nem adja fel. A Társaság képviselője nem volt követelődző, de remekül értett a rábeszéléshez.

O már tudta, hogy nem kell vitatkoznia Ripleyvel. Elég, ha egyetlen mondatot mond.

-   Elveszítettük a kapcsolatot az acheroni kolóniával.

Ripleyt hirtelen gyengeség fogta el, amint eltűnődött a váratlan kijelentés sokértelműségén. Nos, talán nem is volt olyan váratlan. Még egy percig tétovázott, aztán kinyitotta az ajtót. Nem volt trükk. Ez látszott Burke arckifejezésén. Gorman hol egyikre, hol a másikra nézett. Határozottan zavarta, hogy figyelembe se veszik, de megpróbálta nem mutatni.

Ripley félreállt.

-   Jöjjenek be.

Burke körülnézett a lakásban, de tapintatosan nem szólt, húzódozva az afféle bárgyúságoktól, mint "milyen kellemes kis fészek", amikor nyilvánvalóan nem volt az. Továbbá semmi olyasmit nem mondott, hogy "remekül néz ki", mert ez is szemenszedett hazugság lett volna. Ripley méltányolta a tartózkodását. Az asztal. felé intett.

-    Kérnek valamit? Kávét, teát, gyümölcslét?

-   A kávé jólesne - válaszolt Burke. Gorman csak bólintott.

Ripley kiment a kompakt konyhába, és feltárcsázott néhány csésze kávét. Bugyborékoló hang hallatszott a készülékből, mialatt visszafordult a szoba felé.

-    Nem kellett volna magával hoznia a flottát. - Egy halvány mosolyt küldött feléjük: - Már túl vagyok a dühöngő szakaszon. A pszichotechnikus mondta, és rajta van a kartonomon is. - Az íróasztal felé intett, ahol nagy halomban hevertek a lemezek és a papírok. - Miért hát a kíséret?

-     A testület hivatalos képviselőjeként vagyok itt. - Gorman nagyon kényelmetlenül érezte magát, és legszívesebben Burke-re hagyta volna az egész társalgást. Vajon mennyit tud, és mennyit árultak el neki őróla, töprengett Ripley. Vajon csalódott; hogy nem egy részeges, vén boszorkánnyal találkozott itt? Nem mintha számítana a véleménye.

-   Szóval nincs kapcsolat - mondta tettetett közönnyel.

Burke elegáns vonalú, de jól biztosított aktatáskájára pillantott.

-    Utána kell nézni. Mielőbb. Semmiféle kommunikációs kapcsolat nincs. Túl régóta hallgatnak, semhogy a készülék hibájára gyanakodhatnánk. Az Acheron már évek óta működik egyfolytában. Tapasztalt emberek vannak ott, akik rendelkeznek a megfelelő háttérrel. Lehet, hogy most is éppen a probléma megoldásán dolgoznak. De az ilyen hosszú halálos csend már gyanús. Az emberek már idegesek. Valakinek oda kell menni és személyesen ellenőrizni. Az egyetlen módja, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Lehet, hogy elhárítják a hibát, míg a hajó úton van, és az egész csak idő- és pénzpocsékolás, de valamit dönteni kellene már.

Nem kellett részleteznie, Ripley tudta, hogy mire akar kilyukadni. Kiment a konyhába, és behozta a kávékat. Amíg Gorman a zavaros löttyöt szürcsölgette, ő föl-alá járkált. A szoba túl kicsi volt ehhez, de azért megpróbálta. Burke várt.

-   Nem - mondta végül Ripley. - Szó sem lehet róla.

-   Hallgasson meg. Nem úgy van, ahogy gondolja.

Ripley megállt a szoba közepén, és hitetlenkedve bámult rá.

-      Nem úgy van? Ahogy én gondolom? Nem kell sehogy se gondolnom, Burke. Maguk kifordítottak, átgőzöltek, vegytisztítottak, és most azt akarják, hogy menjek vissza oda? Felejtsék el!

Reszketett, amíg beszélt. Gorman dühkitörésnek vélte, pedig csak félelem volt. Ripley halálosan megrémült. A csontjaiig hasított a félelem, ezt próbálta a felháborodás mögé rejteni. Burke tudta, hogy mit érez, de elszántan folytatta. Nem volt más választása.

-    Nézze - kezdte olyan hangon, amiről úgy vélte, eléggé kiengesztelő -, nem tudjuk, mi van odakint. Ha nem a felszíni adó ment ki, hanem a közvetítő műhold, akkor csak egy mentőcsapat segít rajtuk. A telepen nincs űrhajó. Ha így van, akkor most ott ülnek, és átkozzák a Társaságot, amiért nem küldik a javítóbrigádot azonnal. Ha a műhold a hibás, a segélycsapatnak le sem kell szállnia a bolygóra. Nem tudjuk, mi a baj, de ha nem az orbitális relé, akkor szívesen látnánk magát ott. Mint tanácsadót. Ez minden.

Gorman letette a kávéját.

-    Nem kell a csapattal tartania. Feltéve, hogy egyáltalán szükség lesz ránk. Kezeskedem a biztonságáért. Ripley a mennyezetre emelte a szemét.

-    Nem holmi sarki rendőrök vagy egyszerű katonák lesznek a társaink, Ripley - mondta Burke erélyesen. - A Gyarmati Flottánál szolgálók kemény fickók, és a legfejlettebb technikájú tüzérségi kapacitással látják el őket. Ember plusz. gép. Nincs olyan, amivel el ne bánnának. Így van, hadnagy?

Gorman megengedett magának egy szerény mosolyt.

-      Elég képzettek vagyunk, hogy megbirkózzunk a váratlannal is. Megoldottunk már problémákat az Acheronnál rosszabb helyeken is. Veszteségeink az ilyesfajta akcióknál a nulla körül mozognak. Remélem, ez után az arány csak javulni fog.

Ha ezzel a kijelentéssel Ripleyt akarta elkápráztatni, csúfos kudarcot vallott: Ripley újra Burke-re nézett.

-   És maga? Maga miért van benne?

-     Nos, a Társaság a Gyarmatügyi Hivatallal együttesen finanszírozza a kolóniát. Miénk a megelőlegezett bányászati jog és a hosszú távú fejlesztésből származó haszon egy része. Megváltoztatjuk azt a világot, hasonlatossá tesszük a Földhöz. Egy galaktikus méretű ingatlan. Jobb világot teremtünk és ehhez hasonlók.

-    Igen, igen - morogta Ripley. - Láttam a hirdetéseket.

-    A részvénytársaság nem részesül lényegesen a haszonból mindaddig, amíg a földiesítés be nem fejeződik, de hosszú távon nagy haszonnak néz élébe. - Látván, hogy ez sincs hatással a vendéglátójára, Burke más, témára váltott. - Úgy hallom, most a Portside rakodódokkjainál dolgozik.

A válasz védekező volt, ahogy várta.

-    Így van. Hát aztán?

Burke nem reagált a kihívásra.

-    Rohangáló rakodómunkások, villás targoncák, függőállványok; ilyesmi?

-    Ez minden, amihez hozzájuthattam. Bolond lennék egész életemben könyöradományból élni. Meg aztán elvonja a figyelmemet. mindenről. A szabadnapok rosszabbak. Túl sok időm van gondolkodni. Jobb, ha lefoglalom magam.

-    Szereti ezt a fajta munkát?

-    Most vicces akart lenni?

Burke a táskája fogantyújával játszott.

-     Talán ez mégsem minden, amihez hozzájuthat. Mit szólna, ha azt mondanám; hogy visszasoroltatom repülőtisztnek? Ha visszakapná a jogosítványát? És hogy a Társaság megújítaná a szerződését? Nincs több vita a bizottsággal, nincs több veszekedés. A hivatalos megrovást törlik a kartonjáról. Nyomtalanul. Bárki számára, akit illet, maga eddig szabadságon volt. Tökéletesen kézenfekvő egy ilyen hosszú hivatalos út után. Olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Még a nyugdíjára sem lesz kihatással.

-    Mi van a gyarmatügyiekkel meg a Biztosítóval?

-    A Biztosító el van intézve, kész, felejtse el. Kiszálltak belőle. Amíg a kartonjain nem bukkan fel semmi, maga nem jelent rizikót, ugyanúgy, mint utolsó útja előtt. Ami a gyarmatügyieket illeti, szeretnék, ha a mentőcsapattal tartana. Minden el van rendezve.

-    Ha megyek.

-    Ha megy - bólintott Burke, s könnyedén meghajolt feléje. Nem könyörgött különösebben. Inkább amolyan begyakorlott vásári alkudozás volt ez. - Egy második lehetőség, kislány. A legtöbb embernek, aki a vizsgálóbizottság elé kerül, nem adatik meg a lehetőség a visszatérésre. Ha a baj nem nagyobb, mint egy tönkrement szatellitrelé, magának csak a kabinjában kell üldögélnie és olvasgatnia, amíg a technikusok dolgoznak. Aztán már csak a pénze gyűlik, mialatt maga a mélyálomban szendereg. Ha megy, megszabadul minden kellemetlenségtől, és egy csapásra visszakerül oda, ahová valójában tartozik. Teljes fizetés, teljes nyugdíj, rendes munkák. Láttam a személyi lapját. Még egy hosszú járatú út, és megkapja a kapitányi besorolását. És magának is az lesz a legjobb, ha szembenéz ezzel a félelemmel, és legyőzi. Újra nyeregbe szállhat.

-    Kíméljen meg, Burke - mondta Ripley fagyosan. - Az e havi pszichológiai értékelésemet már megkaptam. Burke mosolya csöppet elhalványult; de a hangja annál eltökéltebben csengett.

-     Helyes. Akkor hagyjuk a mellébeszélést. Olvastam a pszichikái értékeléseit. Minden éjjel felriad, a lepedője csuromvíz, ugyanaz a rémálom gyötri újra és újra.

-     Nem! A válaszom: nem! - Összeszedte a kávéscsészéket; pedig egyik sem volt még üres. Ez is az elutasítás egy formája volt: - Most, kérem, menjenek. Sajnálom. Menjenek el szépen, helyes?

A két férfi pillantást váltott. Gorman arckifejezése megfejthetetlen volt, de Ripleynek az volt az érzése, hogy kíváncsisága a megvetés irányába tolódott el. A pokolba vele; ugyan mit tud az egészről?

Burke a zsebében kotorászott, elővett egy áttetsző kártyát, és mielőtt az ajtó felé fordult volna, letette az asztalra. Az ajtóban megállt, és visszamosolygott Ripleyre.

-    Gondolkozzon rajta.

Azután elmentek, magára hagyva őt a gondolataival. Kellemetlen társaság. Szél: Szél meg homok meg a morajló ég. Az idegen nap sápadt korongja mint papírtányér libeg a megtépázott légkör felett. Mind közelebbről, egyre élesebben, erősebben hallatszik az üvöltés, s már ott van, rád ugrik, fojtogat, hogy elakad belé a lélegzeted is.

Hörgés tört fel Ripley torkából, s mellén megmarkolva az inget hirtelen felült az ágyban. Nehezen; fájdalmasan szedte a levegőt. Mély. lélegzetet vett, és körülnézett az apró hálószobában. Az ágy fejénél elhelyezett kislámpa megvilágította a csupasz falakat, a toalettasztalt, a fiókos szekrényt, az ágy lábához gyűrt lepedőt. Jones a szoba legmagasabb pontján, a fiókos szekrény tetején hevert elnyúlva, és egykedvűen bámult vissza rá. Ezt a szokást nem sokkal visszatérésük után vetté fel. Amikor lefeküdtek, odabújt szorosan melléje, de miután Ripley elaludt, visszavonult a fiókos szekrény biztonságot nyújtó tetejére. Tudta, hogy útban van már a lidérces álom, s inkább meghagyta neki a helyet.

Ripley a lepedő egyik sarkával törölte le homlokáról és arcáról a verítéket. Ujjai az éjjeliszekrény fiókjában kutattak cigaretta után. Felkattintotta a gyújtót, és várt, amíg a cigaretta meggyulladt. Valami. Felkapta a fejét. Semmi. Csak az óra halk búgása. Nincs más a szobában. Csak Jones meg ő. Szél nem fúj, az biztos.

A bal oldali éjjeliszekrényhez hajolt, és addig matatott, amíg rá nem akadt a kártyára, amit Burke hagyott ott. Megfordította, majd becsúsztatta az ágy melletti készülék nyílásába. A szemben lévő falat borító videoernyő azonnal felvillantotta a készenléti jelet. Türelmetlenül várt, míg megjelent rajta Burke arca. Vaksin pislogott, borostás volt, látszott, hogy legmélyebb álmából riasztották fel, de kipréselt magából egy vigyort, látva, hogy ki a hívó.

-    Halló? Ó, Ripley! Üdv!

-    Burke, csak egyvalamit ígérjen meg. - Remélte, hogy van annyi fény a szobában, hogy a monitor érzékelni tudja arckifejezését is; nemcsak a hangát. - Hogy azért mennek ki oda, hogy megöljék őket. Nem azért, hogy tanulmányozzák. Nem azért, hogy elhozzák. Egyszerűen csak azért, hogy kifüstöljék őket egyszer s mindenkorra.

Burke gyorsan magához tért, Ripley észrevette.

-    Ez tervünk. Ha bármi fenyegető kószál odakint, megszabadulunk tőle. Egy kolónia van a gondunkra bízva. Nem vacakolunk semmiféle potenciálisan veszélyes organizmussal. Ez a Társaság álláspontja. Ha bármilyen gyilkos lénnyel találkozunk, legyen akármi, megsütjük. Menjenek a tudósok tojásokat gyűjteni. A szavam rá.

-    Hosszú szünet után előrehajolt saját mikrofonja fölé, arca betöltötte az egész képernyőt. - Ripley! Ripley? Ott van még?

Nincs több idő gondolkodni. Itt az idő abbahagyni az elmélkedést; most cselekedni kell.

-   Rendben, benne vagyok. - Lám, elszánta magát, és kimondta. Valahogy mégiscsak kimondta.

Burke mintha válaszolni akart volna, gratulálni vagy megköszönni. Valamit. De Ripley megszakította a vonalat, mielőtt megszólalhatott volna. Egy huppanás hallatszott mellette a takarón; megfordult, s gyengéden nézett le Jonesra. Ujjaival végigsimította a hátát, mire a macska elégedetten nyújtózott egyet, a csípőjéhez dörgölőzött, és dorombolni kezdett.

-   És te, aranyoskám, szépen itthon maradsz.

A macska felsandított rá, miközben Ripley ujjai tovább cirógatták a hátát. Kétes volt, hogy valamit is megértett a szavakból, vagy felfogta az előbbi hívás lényegét, de nem ajánlkozott, hogy elkíséri Ripleyt.

Legalább egyikünknek van még egy kis esze, gondolta Ripley, miközben visszabújt a takaró alá.

IV.

Csúf hajó volt, ütött-kopott, agyonhasznált, egyes részeit kifoltozták ahelyett, hogy kicserélték volna, de amilyen erős és értékes volt, mégsem vethették a szemétre. Gazdáinak könnyebb volt felújíttatni és átalakíttatni, mint újat vásárolni. Formája esetlen, hajtóművei. Túlméretezettek. Hegynyi méretű fém- és kerámiatest, lebegő ócskaságkupac, súlytalan háborús emlékmű, amely erőszakkal tör utat magának a mélyűrnek nevezett rejtelmes téren át. Mint emberi rakománya, maga is tisztán funkcionális volt. A neve Sulaco.

Ezúttal tizennégy álmodó utazott rajta. Tizenegyen összefüggő morfémikus látomásokkal voltak elfoglalva, melyek egyszerűek és lényegre törőek voltak, mint a hajó, mely az űrön át repítette őket. Ketten ennél individualistábbak voltak. A szükséges szerekkel lecsillapított hosszú alvás ideje egy másiknak, amelyben letompul a visszatérő rémálom hatása. Tizennégy álmodó - és még valaki; akinek az alvás csak felesleges figyelemelvonást jelentett.

Bishop másodtiszt ellenőrizte a kiolvasókat, és beállította a vezérlőgombokat. A hosszú várakozásnak vége. Riadójel futott végig a nehéz katonai szállítóhajó törzsén. Az energiatakarékosság jegyében régóta szunnyadó gépek keltek új életre. Akárcsak az alvó emberek, akiknek mélyálomkapszulái feltöltődtek és felnyíltak. Bishop elégedetten állapította meg, hogy a telepek túlélték a hosszú hibernációs időszakot, és nekilátott, hogy a Sulacót az Acheron kolóniája fölé, alacsony geostacionárius röppályára állítsa.

Az alvók közül Ripley ébredt elsőnek. Nem azért, mert jobban alkalmazkodott, vagy jobban viselte a mélyálom hatásait, mint a társai, hanem mert a feltöltődés sorrendjében az ő kapszulája volt az első. Felült az ágyban, és dörzsölni kezdte előbb a karját, majd a lábát. A vele szemben lévő tokban Burke ült fel, mögötte pedig a hadnagy - hogy is hívják? -, ó, igen, Gorman:

A többi kapszula a Sulaco katonai legénységét tartalmazta: nyolc férfit-és három nőt. Válogatott társaság: volt, olyanokból állt, akik ébrenlétük alatt többnyire bőrüket vitték vásárra; olyan emberekből, akik megszokták, hogy a hosszú mélyálom után az éberség rövid, de intenzív szakaszai következnek. Az ilyenek elől térnek ki a többiek a járdán vagy a bárpultnál.

Spunkmeyer őrvezető volt a leszállóegység parancsnoka, Ferro tizedessel ők feleltek azért, hogy társaik biztonságban lejussanak az éppen soros bolygó felszínére, és hogy onnan egy darabban kerüljenek vissza a hajóra. Ha szükséges, a legrövidebb idő alatt. Megdörzsölte a szemét, és nyögve nézett körül a kapszulában.

-    Ehhez már túl öreg vagyok. - Senki sem figyelt a megjegyzésre, hiszen köztudott volt (legalábbis azt pletykálták), hogy Spunkmeyert még kiskorúként sorozták be. Mégsem tréfálkozott senki az érettségén vagy éretlenségén, ha egy új világ felszínéhez közeledtek az őrvezető által irányított leszállóegységben.

Drake közlegény a Spunkmeyer melletti kapszulából bújt ki. Valamivel idősebb volt, mint Spunkmeyer, és jóval csúfabb. Ráadásul külső megjelenésében is hasonlított a Sulacóhoz, mintha egy anyagból gyúrták volna mindkettőjüket. Drake bikaerős, mogorva fickó volt, a karja mint a legendabéli félszemű tengerészé, belapított orrával még egy plasztikai sebész sem tudott volna mit kezdeni, és egy csúnya sebhelytől örökös gúnyos mosolyra húzódott a szája. A sebhelyet el lehetett volna tüntetni, de Drake ragaszkodott hozzá. Kitüntetésnek tekintette, amit állandóan viselhet. Széles karimájú, szűk kalapot viselt. Élő ember nem akadt, ki azt mondta volna rá, hogy szemrevaló.

Drake az elektronikus fegyver kezelője volt, de ügyesen bánt a puskákkal, a kézifegyverekkel, a gránátokkal, a különféle pengékkel és a fogaival is.

-   Nem vagyunk mi ezér' megfizetve - morogta.

-    Hát annyira nem, hogy ébredés után a te képedet kelljen elsőnek meglátnom, Drake. - Ez Dietrich tizedes volt, a társaság vitathatatlanul legcsinosabb hölgytagja mindaddig, amíg ki nem nyitotta a száját.

-    Szívj vákuumot - felelte Drake. Az egyik éppen felnyíló kapszula lakójára pillantott. - Hé, Hicks, pont úgy nézel ki, ahogy én érzem magam.

Hicks volt az osztag legidősebb tizedese és Apone őrmester mellett a másodparancsnok. Keveset beszélt, és veszélyhelyzetben mindig a megfelelő helyen tartózkodott, amit tengerésztársai nagyra értékeltek. Tudott titkot tartani, nem úgy, mint mások. Ha megszólalt, arra érdemes volt odafigyelni.

Ripley már állt, a lábát dörzsölgette, hogy serkentse a vérkeringését, és térdhajlításokkal próbált lazítani merev ízületein. Elnézte a katonákat, amint elcsoszogtak mellette az öltözőszekrények felé. Nem voltak szuperemberek, sem izomkolosszusok, inkább szikárak., de keménykötésűek. Gyanította, hogy a leggyengébbje is képes rá, hogy teljes menetfelszereléssel fusson egész nap egy két g-s bolygófelszínén, mialatt zajlik a csata, majd az éjszakát a helyzet elemzésével töltse, s mellesleg megjavítson egy komplex számítógépegységet. Erőnek és észnek bőviben voltak, még ha a közönséges utcai zsargont beszélték is. A legjobbak, amit a hadsereg nyújtani tudott. Ripley valamivel nagyobb biztonságban érezte magát - de csak valamivel.

Apone őrmester a központi helyiség felé indult, s eközben néhány kurta szót váltott minden éledező katonájával. Az őrmester úgy nézett ki, mint aki puszta kézzel szét tud szedni egy közepes méretű járművet. Amint elhaladt Hudson híradós tizedes ágya mellett, az panaszkodni kezdett:

-   Ez a padló le van fagyva.

-     Te is le voltál még tíz perce. Nem láttam még együtt ennyi vénasszonyt. Akarod, hogy hozzam a papucsodat, Hudson?

A tizedes az őrmesterre pillogott a szempillája alól.

-   Lenne olyan szíves, uram? Örökké hálás lennék.

Durva röhögés fogadta Hudson riposztját. Apone magában mosolygott, folytatta útját, s közben dorgálta az embereit, és sürgette őket.

Ripley félreállt, amíg elvánszorogtak mellette. Összeszokott társaság volt, egy tizenegy fejű harcoló organizmus, és ő nem tartozott közéjük. Kívülálló maradt, amolyan szigetember. Néhányan feléje bólintottak elhaladtukban, és elhangzott néhány odavetett "hello is. Ennél többet el sem várhatott tőlük, de ez nem volt elég, hogy feloldódjék a társaságukban.

Vasquez őrvezető mereven bámulva haladt el mellette. Ripley már kapott melegebb pillantásokat robotoktól is. A másik elektronikus tüzér nem is pislantott, nem is mosolygott. Fekete haja volt, még feketébb szeme, vékony szája. Ha csak kicsit is akarná, vonzó is lehetne.

Az elektronikus fegyver kezelése különleges képességeket kívánt: az erőnek, gyors észjárásnak és a reflexeknek különleges ötvözetét. Ripley azt várta, hogy majd a nő szól hozzá. De az úgy ment el, hogy ki sem nyitotta a száját. A csapat valamennyi tagja kemény fickónak látszott. Drake és Vasquez keménynek és erőszakosak.

Amint a nő az öltözőszekrényhez ért, fegyvertárs átszólt neki:

-    Hé, Vasquez, néztek már valaha férfinak?

-    Nem. Hát téged?

Drake feléje nyújtotta nyitott tenyerét. A nő belecsapott, mire a férfi ujjai rászorultak a kisebb, női ujjakra. A két kéz mindjobban összeszorult - csendes, fájdalmas üdvözlésképpen. Mindketten örültek; hogy kikerültek a mélyálomból, és újra élnek.

Végül a nő pofon csapta a férfit, és elengedték egymás kezét. Nevettek, felszabadultan, mint két játékos doberman. Drake az erősebb, de Vasquez a gyorsabb, állapította meg Ripley, aki figyelte őket. Ha le kell szállniuk, azon lesz, hogy ezek ketten közrefogják őt. Az lesz a legbiztosabb hely.

Bishop csendben sürgölődött az emberek körül, kit meggyúrt, kit regeneráló itallal kínált, egyszóval inkább hasonlított holmi inasra, semmint tisztre. Idősebbnek látszott, mint a csapat többi tagja, beleértve Gorman hadnagyot is. Ahogy elment mellette, Ripley észrevette a bal kézfejére tetovált alfanumerikus kódot. Megmerevedett a felismeréstől, de nem szólt semmit.

-    Hé - szólt Frost közlegény valakinek, akit Ripley nem látott -, elvitted a törölközőmet? - Frost éppoly fiatal volt, mint Hudson, de jobban nézett ki, és ragaszkodott bárkihez, aki vette a fáradságot, hogy meghallgassa. Ha kérkedni kellett, a két fiatal katona rendszerint az elsők között volt. Hudson inkább a nagy hangjában bízott, míg Frost ügyesebben forgatta a szavakat.

Spunkmeyer a sor elején állt, de még mindig panaszkodott:

-    Pihennem kéne még egy kicsit. Hogy lehet ilyen durván felkelteni az embert? Ez nem járja. Ránk férne még egy kis lustálkodás vagy mi.

Hicks szelíden morogta:

-    Most pihentél három hétig. Az egész életedet lazsálással töltenéd el?

-   Élve gondoltam, nem lefagyasztva. Három hét a fagyasztóban nem igazi szabadidő.

-    Na, főnök, mi a hozzászólásod? - kíváncsiskodott Dietrich.

-   Tudod, hogy nem rajtam múlik. - Apone felemelte a hangját.

-     Oké, abba lehet hagyni a pofázást. Első gyülekező tizenöt perc múlva. Addigra legyen mindenkinek emberformája - de legalább próbáljátok megjátszani. Hajtsunk rá.

A hiperálomban viselt öltözetet levetették és a szemétgyűjtőbe dobták. Könnyebb volt elégetni és a visszaútra új öltözetet elővenni, mint újra felhasználni egy olyan ruhadarabot, amely már heteken át érintkezett az emberi testtel. A sovány, meztelen emberek bevonultak a zuhanyozóba. Nagynyomású vízsugár mosta le róluk a felgyülemlett izzadságot és szennyet, s bizsergette meg a megtisztult bőr alatt az idegvégződéseket. A gomolygó gőzfelhőn át Hudson, Vasquez és Ferro Ripleyt figyelték, aki szárítkozott.

-    Ki ez az újonc már megint? - kérdezte Vasquez, miközben kimosta hajából a sampont:

-    Állítólag valami tanácsadó. Sokat nem tudok róla. - A kis növésű Ferro a hasát törölgette, amely olyan lapos és kemény volt, mint egy vaslemez. Színlelt szörnyülködéssel még hozzátette: - Látott egyszer egy idegent. Legalábbis a pletyka szerint.

-    Huha! - fintorgott Hudson. - Le vagyok nyűgözve.

Apone átkiáltott hozzájuk. O már a szárítóban volt és törölközőjével a vállát dörzsölte. Azon éppúgy nem volt egy csepp háj sem, mint a húsz évvel ifjabb katonákén.

-     Gyerünk, gyerünk. Még ilyen lusta népséget, hagyják, hogy a szél fújja szárazra a bőrüket. Gyerünk, fejezzük be. Mire ezzel a tempóval végeztek, újra bekoszolódtok.

Az étkezőben automatikusan spontán rend alakult ki. Nem volt szükség suttogó szavakra vagy a poharak mellé helyezett névkártyákra. Apone és katonái megszállták az egyik asztalt, míg Ripley, Gorman, Burke és Bishop a másikhoz ültek. Mindenki kávét, teát, gyümölcslét vagy vizet iszogatott, amíg az automata hajószakács kiosztotta a tojásból, műszalonnából, pirítósból, vagdaltból, ízesítőkből és vitaminokból álló adagokat.

Minden katonát fel lehetett ismerni az egyenruhájáról. Nem volt két egyforma. De nem annyira a pontosan meghatározott azonosító jelzések, hanem az egyéni ízlés miatt. A Sulaco nem kaszárnya, és az Acheron sem korzó. Aponénak néha le kellett hordania egyiket-másikat, ha túlzásba vitte a díszítéseket, mint egyszer Crowe, aki legutóbbi barátnőjének számítógéppel stencilezett képmását biggyesztette páncélzubbonya hátára. De leginkább hagyta, hogy katonái úgy díszítsék egyenruhájukat, ahogy nekik tetszik.

-    Hé, fiú - szekálta társát Hudson -, hézag van?

-    Ja. - Frost belebugyborékolt a teájába. - Olyan hirtelen kaptam meg a behajózási parancsot, hogy el sem tudtam búcsúzni Myrnától.

-    Myrna? - húzta fel bozontos szemöldökét Wierzbowski közlegény. - Azt hittem, Leina. Frost egy pillanatra elbizonytalanodott.

-    Azt hiszem, Leina három hónappal ezelőtt volt. Vagy hat.

-    Ez egy mentőexpedíció - szürcsölté a kávéját Apone.

-    Van itt néhány telepes, akinek fel kell szabadítani a lányát. Ferro úgy tett, mint aki vérig sértődött.

-    A pokolba is, én meg megint kimaradok.

-    Ki mondta? - kacsintott rá Hudson. A lány megdobta egy cukorral.

Apone csak hallgatott és figyelt. Nem volt oka rá, hogy közbelépjen. Lecsillapíthatta volna őket, eljátszhatta volna a parancsnokot, de inkább hagyta, hogy kicsit elszabaduljanak, mert tudta, az ő emberei a legjobbak. Nyugodtan harcba indulhatott bármelyikkel a háta mögött, nem kellett aggódnia amiatt, amit nem látott, mert tudta: bármi támadás érné is hátulról, azt ugyanolyan hatásosan ki tudná védeni, mintha hátrafelé is volna szeme. Hadd játsszanak; hadd szidják a gyarmatügyieket, a testületet, a Társaságot, még őt is. Ha eljön az idő, vége a játéknak, és mindegyikük tudja a dolgát.

-    Ostoba telepesek. - Spunkmeyer ránézett a tányérjára, amelyen már megjelent az étel. Három hétig koplalt a mélyálomban, de nem annyira, hogy most ne tegye meg a katonákra jellemző elmaradhatatlan megjegyzést az ennivalóra: - Mi akar ez lenni?

-    Tojás, te seggfej - mondta Ferro.

-    Tudom, milyen a tojás, te buggyant agyú. Én ezt a nyúlós sárga valamit kérdezem itt mellette.

-    Kukoricakenyér, gondolom. - Wierzbowski megtapogatta a saját adagját, .és mélázva hozzátette: - Hé, nem bánnám, ha volna még abból az arcturusi puntangból. Emlékeztek rá?

Hicks tőle jobbra ült. A tizedes felpillantott, majd visszafordult a tányérja felé.

-     Úgy látszik, az új hadnagy nem ereszkedik le közénk, hogy velünk egyen. Csókoltatjuk a Társaság képviselőjét.

Wierzbowski átbámult a tizedes feje fölött, nem törődve azzal, hogy követi-e bárki is a pillantását.

-   Ja.

-    Nem számít, ha tudja a dolgát - mondta Crowe.

-    A varázsszót. - Frost nekilátott a tojásnak. - Majd elválik.

Talán Gorman fiatalsága zavarta őket, pedig idősebb volt, mint a társaság fele. Mégis inkább a megjelenése: haja a több hetes alvás után is jól fésült volt nadrágjának éle nyílegyenes, a csizmája fénylett, mint a tükör. Túl fess volt.

Amint ettek, beszélgettek és nézelődtek, Bishop leült a Ripley melletti székre. Ripley kiegyenesedett és elhúzódott mellőle. A másodtiszt láthatóan megsértődött.

-    Sajnálom, hogy így viszonyul a mesterségesekhez, Ripley.

Ripley nem vett róla tudomást, Burke-re nézett, a hangja vádlón csattant.

-    Maga egy szóval sem említette soha, hogy egy android is lesz a fedélzeten! Miért nem? Ne is hazudjon nekem, Carter! Láttam a tetoválását a zuhanyozó előtt.

Burke láthatóan elképedt.

-     Nem is jutott eszembe. Nem tudom, miért zavarja ez. A Társaságnál évek óta gyakorlat, hogy minden transzportban van egy szintetikus is. Neki nincs szüksége mélyálomra, és sokkal olcsóbb, mintha humán pilóta irányítja a hajót a csillagközi ugrások alatt. A magány sem megy az agyukra. Csak ennyi, semmi különös.

-    Magam jobban szeretem a "mesterséges személy" kifejezést - szólt közbe halkan Bishop. - Van valami probléma? Talán tudok rajta segíteni.

-    Nem hiszem. - Burke letörölte a tojást a szájáról. - Egy szintetikus meghibásodott a legutóbbi útján. Volt néhány halott is.

-   Ez megdöbbent. Régen volt?

-   Elég régen, ami azt illeti. - Burke nem bocsátkozott részletekbe, s Ripley hálás volt érte.

-   Akkor biztosan egy régebbi modell volt.

-    120-A/2 Hiperdine rendszerű.

Bishop megnyugodva dőlt hátra a székén, és Ripley felé fordult.

-    Nos, ez mindent megmagyaráz. A régi A/2-esek mindig is kissé kiszámíthatatlanok voltak. Ilyesmi ma már nem történhet meg, magatartásszabályozó van belénk építve. Lehetetlen, hogy megsebesítsek vagy akciókimaradás miatt sérülni engedjek emberi lényt. A gátlásaim, akárcsak az agyi funkcióim; gyárilag vannak beszerelve. Senki sem babrálhat hozzájuk. Mint látja, ártalmatlan vagyok. - Sárga téglalapokkal megrakott tányért nyújtott Ripley felé. - Kér még kukoricakenyeret?

A tányér nem tört össze a szemközti falon, amikor Ripley kiütötte a kezéből. A kukoricakenyér szétmorzsolódott, amikor a tányér a földre esett.

-   Tartsa magát távol tőlem; Bishop. Megértette? Kerüljön el.

Wierzbowski csendben figyelte a közjátékot, aztán vállat vont, és folytatta az étkezést.

-    O sem szereti a kukoricakenyeret.

Ripley kitöréséhez nem is fűztek több megjegyzést, a katonák befejezték a reggelit, és visszavonultak a készenléti szobába. Különleges fegyverek sorakoztak a fal mentén a hátuk mögött: Néhányan összetolták a székeiket; és kockázni kezdtek. Háromheti öntudatlanság után még a kockajáték is kimerítő, de azért ők megpróbálták. Lustán felálltak, amikor Gorman és Burke beléptek, de ugrottak, mihelyt Apone rájuk vakkantott:

-   Vi-gyázz!

A férfiak és nők egy emberként engedelmeskedtek, karjuk feszesen szorult az oldalukhoz, szemük előremeredt, és csak arra összpontosítottak, amit az őrmester mondani készült.

Gorman szeme végigszaladt a soron. Ha lehet, a katonák még mozdulatlanabbak voltak, mint hiperálomban. Még egy percet adott nekik, aztán beszélni kezdett.

-    Pihenj. - A sor megmozdult, amint az izmok elernyedtek. - Sajnálom, de nem volt időnk a tájékoztatásra, mielőtt elhagytuk Gatewayt, de.

-    Uram? - szólt Hudson.

Gorman bosszúsan pillantott a közbeszólóra. Nem hagyják még az első mondatot sem befejezni, máris kérdezősködnek. Nem mintha mást várt volna. Figyelmeztették, hogy ez egy ilyen társaság.

-    Igen, mi van, Hicks?

A közbeszóló a mellette álló társára bökött.

-    Hudson, uram. 0 a Hicks.

-    Mi a kérdése, katona?

-    Harc lesz, uram, vagy megint csak bogarászás?

-    Ha vár még egy percet, látni fogja, hogy a kérdése felesleges volt, Hudson. Megértem a kíváncsiságát és a tudásszomját. Nem sok mondanivalóm van. Csak annyit tudunk, hogy még most sincs kapcsolat a kolóniával. Bishop másodtiszt megpróbálta hívni Hadleyt, mihelyt a Sulaco hallótávolságra került az Acheronhoz. Nem kapott választ. A bolygó mélyűri műholdreléje rendben van, így tehát nem ez okozta a kapcsolat megszűnését. Még nem tudjuk, hogy mi.

-    Valami elképzelés? - kérdezte Crowe.

-    Lehetséges, egyelőre csak lehetséges, hogy egy xenomorf a felelős érte.

-    Egy micsoda? - kérdezte Wierzbowski. Hicks közelebb hajolt hozzá, és halkan suttogta:

-    Itt jön a bogarászás. - Majd hangosan a hadnagyhoz szólt: - És ha azok; mifélék?

Gorman Ripley felé bólintott, aki előrelépett. Tizenegy szempár úgy irányult rá, mint fegyverek célgömbjei; éberen, feszülten, kíváncsian és töprengve. Felmérték; de még nem tudták, Burke és Gorman mellé sorolják-e vagy egészen máshová. Nem foglalkoztak vele, de nem is volt kifogásuk ellene, mivel még nem ismerték.

-    Jó. Maradjunk ennyiben. - Maroknyi apró adatrögzítő korongot tett maga elé az asztalra. - Lediktáltam, amit tudok róluk. Itt van belőle néhány másolat. Elolvashatják a szobájukban, vagy ha már beöltöztek.

-    Én lassan olvasok. - Apone már annyira felvidult, hogy halványan el is mosolyodott. - Gyötörjön meg bennünket egy kicsit.

-    Igen, kérünk egy kis előzetest. - Spunkmeyer hátával kényelmesen megtámaszkodott a fegyverek csövén és gyújtószerkezetén, vagyis körülbelül annyi robbanóanyagon, amitől egy kisebb szálloda is a levegőbe repülhetett volna.

-    Rendben. Először is, fontos, hogy megismerjük az organizmus életciklusát. Ez valójában két lény. Az első spórából kel ki, afféle óriástojásból, és rögtön az áldozatára tapad. Bejuttatja az embriót, azután leválik és elpusztul. Tulajdonképpen egy mozgó szaporítószerv. Aztán.

-      Olyan lehet, mint te, Hicks - vigyorgott Hudson idősebb társára, aki szokásos, elnéző mosolyával nyugtázta a megjegyzést.

Ripley nem találta ezt viccesnek. O semmit nem talált viccesnek az idegennel kapcsolatban, na persze, ő látta. A katonák még nem voltak meggyőzve afelől, hogy amit mesél, az nem csak a képzeletének a szüleménye. Türelmesnek kell lennie velük. Nem lesz könnyű.

-    Az embrió, a másik forma, órákig él az áldozat testében. Mint valami méhben. Azután - nyelnie kellett; mert hirtelen kiszáradt a torka - előbújik. Kirobban. Gyorsan nő. A felnőtt alak hamar átesik néhány közbenső átalakuláson, mígnem kifejlett.

Ezúttal Vasquez volt, aki félbeszakította:

-    Ez mind szép, de nekem csak egyvalamit kell tudnom.

-    Mégpedig?

-    Hogy hol vannak. - Ujjával a Ripley és az ajtó közötti üres helyre bökött, majd elsütött egy képzeletbeli fegyvert. Társai helyeslően ordítoztak, röhögtek.

-    Ez az, Vasquez!

Mint mindig, Drake most is élvezte fegyvertársa higgadt vérszomját. A nő beceneve Gyilkos Suhanc volt. Jól eltalált név.

Vasquez mogorván bólintott.

-    Bármikor és bárhol.

-    Valaki azt mondta, "idegen"? - Hudson hátradőlt a székében, miközben szórakozottan babrálta az egyik különösen vékony és hosszú csövű fegyvert. - Vasquez azt hitte, "törvénytelen idegen", azért iratkozott fel.

-     Szarok rád. - Vasquez közömbösen célozta meg a híradóst ujjával. Az válaszképpen, amennyire tőle tellett, utánozta a nő hangját és arcát.

-    Bármikor és bárhol:

Ripley hangja olyan hűvös volt, mint a Sulaco burkolata.

-    Nem zavarom a társalgást, Mr. Hudson? Tudom, hogy a legtöbbjük csak rutin rendőrségi akciónak tekinti ezt az egészet. Biztosíthatom, ennél többről van szó. Én láttam ezt a lényt. Láttam, mire képes. Ha összefutnak vele, garantálom, hogy elmegy a kedvük a nevetéstől.

Hudson elhallgatott, csak vigyorgott. Ripley Vasquez felé fordult.

-     Remélem, olyan könnyű lesz, mint amilyennek elképzeli, őrvezető. Őszintén remélem. - Pillantásuk találkozott. Egyikük sem sütötte le a szemét.

Burke vetett véget a közjátéknak azzal, hogy közéjük lépett, és szavait a csapathoz intézve így szólt:

-     Ennyi előzetes elegendő. Javaslom, hogy mindenki tanulmányozza át a lemezeket, amiket Ripley volt szíves elkészíteni. Találnak rajtuk további alapvető információkat, valamint néhány, az apró részletekre kiterjedő ábrát, amiket a korszerű képalkotó számítógép készített. Azt hiszem, érdekesnek fogják találni. Ígérem, hogy le fogja kötni a figyelmüket.

Átadta a terepet Gormannak. A hadnagy határozottan beszélt, mint egy parancsnok, még ha nem úgy nézett is ki.

-     Köszönöm, Mr. Burke, Ms. Ripley. - Tekintete körbejárt az osztag katonáinak közönyös arcán. - Van kérdés? - Egy kéz lendült hátul a magasba, mire lemondóan sóhajtott. - Igen, Hudson?

A híradós a körmeit vizsgálgatta.

-    Honnan tudjam, mit vigyek magammal?

Gorman mogorván nézett, és erőt vett magán, nehogy kimondja azt, ami már a nyelve hegyén volt. Még egyszer köszönetet mondott Ripleynek, aki örült, hogy végre leülhet.

-    Oké. Szeretném, ha az akció simán és tervszerűen menne. Végleges eligazítás és taktikai adategyeztetés nulla nyolc harminckor.

Halk morgás hallatszott, de senki nem tiltakozott komolyabban. Nagyjából erre számítottak.

-    A fegyverek ellenőrzése és feltöltése, a leszállóegység előkészítése hét órakor. Azt akarom, hogy ha eljön az idő, minden és mindenki indulásra készen álljon. Munkára fel! Volt három hét pihenőjük.

V.

A Sulaco, ez a hatalmas fémkagyló tovább sodródott a fekete óceánban. Kékes fények villogtak némán a csúf hajótest oldalán, amint az a végső pályára állt. A hídon Bishop rebbenéstelen szemmel figyelte a műszereit és kiolvasóit. Néha megérintett egy-egy kapcsolót, vagy új parancssorozatot juttatott be a rendszerbe. De leginkább csak figyelnie kellett, míg a hajó számítógépei a kívánt pályára állították a bárkát. A csillagközi utazást lehetővé tévő automatizálás révén az embernek már csak a végső felelősséget kellett vállalnia. Ma már a Bishop-féle szintetikusok helyettesítették az embert. Az űr felderítése az autóvezetéshez hasonló szakma lett.

Amikor a műszerek mutatói a kívánt helyzetbe álltak, Bishop a legközelebbi mikrofon felé hajolt.

- Híd, figyelem! Itt Bishop. Befejeztük az intraorbitális manőverezést. A geoszinkronpályára állás megtörtént. A mesterséges gravitációt az Acheronhoz igazítottam. Köszönöm az együttműködést. Folytassák a munkát.

A hajó többi részén uralkodó csenddel és nyugalommal ellentétben a rakodódokknál nagy volt a nyüzsgés. Spunkmeyer egy rakodógép henger alakú fülkéjében ült: a gép elefántcsontvázra hasonlított, de annál jóval erősebb volt. A kezére és lábára húzott stimulátorkesztyű és -csizma érzékelték a mozdulatait, és az erejét ezerszeresére növelve adták át azokat a gépezet fémkarjainak és -lábainak.

A hosszú, erős fémkarral benyúlt az egyik domború hadianyagtartóba, és kiemelt egy köteg kisméretű taktikai lövedéket. Meghosszabbított műkarja könnyed mozdulataival becsúsztatta a rakományt a leszállóegység gyomrába. Kattogás, csattogás hallatszott odabentről, amint a jármű fogadta és automatikusan a helyére rögzítette a lövedékeket. Spunkmeyer újabb adagért indult. A rakodógép ütött-kopott és olajfoltos volt. A hátulján még halványan látszott a Caterpillar felirat.

Többen is dolgoztak vontatókkal vagy rakodókaros gépekkel. Néha oda-odaszóltak egymásnak, de a rakodás és az előkészületi munkálatok jobbára társalgás nélkül folytak. A csapat tagjai balesetmentesen, mint amolyan félig fém-, félig szerves gépezet értelmes hajtóművei és kerekei végezték a munkájukat. A szűk hely és a sok állandó mozgásban lévő veszélyes gépezet ellenére senki még csak karcolást sem ejtett a másikon. Hicks ellenőrizte a rakodást, tételenként kísérve figyelemmel az elektronikus rakományjegyzéken, s bólintással nyugtázta, amikor egy-egy fontos művelet befejeződött.

A fegyverraktárban Wierzbowski, Drake és Vasquez a kézifegyverekkel foglalatoskodtak. Ujjaik éppolyan pontos munkát végeztek, mint a rakodógépek a raktérben. Apró áramkörpaneleket emeltek ki a fegyverekből, ellenőrizték, lefújták róla a port, mielőtt visszaillesztették a halált osztó szerszámok fényes fém- és műanyag rekeszeibe.

Vasquez levette tartó állványáról nehéz elektronikus fegyverét, készenléti helyzetbe állította, és gyengéden elvégezte rajta a számítógépes ellenőrzést. Kézifegyver volt, nem messze hordó. Integrált számítógép vezérlésű závárzattal, önálló célkereső és célkövető egységgel rendelkezett, és egy precíziós kiegyensúlyozó szerkezet révén igazodott kezelője mozdulataihoz. Mindent tudott, csak a ravaszt nem tudta meghúzni.

Vasquez szerető mosollyal foglalatoskodott vele. Úgy kezelte, mint egy nehéz természetű, bonyolult lelkivilágú gyereket, aki mindazonáltal alkalmas rá, hogy megvédje őt és :társait, megóvja őket minden veszélytől. Több megértést és gondoskodást pazarolt rá, mint bármelyik társára.

Drake tökéletesen megértette. O is beszélt a fegyveréhez, jóllehet suttogva. Az ilyen viselkedést egy társuk sem találta abnormálisnak. Mindenki tudta, hogy a Gyarmati Flottánál szolgálók valamennyien kicsit kiegyensúlyozatlanok, de mind közül az elektronikus fegyverek kezelői a legfurcsább teremtmények. Hajlamosak rá, hogy fegyverüket a saját meghosszabbított végtagjuknak tekintsék. Társaikkal ellentétben nekik a fegyverkezelés volt a legfőbb teendőjük. Drake-re és Vasquezre nem tartozott a kommunikációs berendezés kezelése, a leszállóhajó irányítása, a páncélozott csapatszállító jármű kormányzása, és segíteniük sem kellett a leszálláshoz készülő hajó rakodásánál. Tőlük csak azt várták el, hogy lőjenek bizonyos dolgokra. A halálosztás volt a szakterületük.

Mindketten szerették a munkájukat.

Nem volt mindenki olyan elfoglalt, mint a katonák. Burke már felkészült a landoláshoz, Gorman pedig Apone-ra hagyta az előkészületek utolsó ellenőrzését. Míg félreálltak és figyeltek, a Társaság képviselője mellékesen odaszólt a hadnagynak:

-   Még semmi hír a kolóniáról?

Gorman a fejét rázta, és felfigyelt valamire a rakodás menetében, amit szükségesnek látott elektronikus jegyzeteiben rögzíteni.

-   Még a háttérsugárzás zaját sem fogjuk. Minden csatorna süket.

-   A közvetítő műhold felől bizonyosak vagyunk?

-    Bishop kitart amellett, hogy alaposan ellenőrizte, és hogy tökéletesen válaszolt minden parancsra. Azt mondja, volt vele munkája, mialatt megközelítettük a rendszert. Rajta keresztül juttatott vissza a Földre egy standard ellenőrző jelet, amire néhány napon belül kell választ kapnunk. Az lesz a végső megerősítés, de olyan biztosnak tartja a saját ellenőrzését; hogy kezeskedik a rendszer működéséért.

-   Akkor a probléma lent van a felszínen. Gorman bólintott.

-    Ahogy mindvégig gyanítottuk. Burke elgondolkodott.

-    Mi van a helyi kommunikációval? A közösségi videóval, a traktorok üzemeltetésével, a légkörfeldolgozó állomások közötti adásokkal meg ilyesmikkel?

A hadnagy sajnálkozva rázta a fejét.

-    Ha valaki beszélget odalent valakivel, akkor azt füstjelekkel vagy tükörrel teszi. Eltekintve a helyi nap halk háttérzajától, az elektromágneses spektrumnak nincs vezető tulajdonsága.

A Társaság képviselője vállat vont.

-    Nos, nem reméltük, hogy bármi mást találunk. Illetve egy kicsit azért reménykedtünk.

-    Azt még most is lehet. Hogy a kolónia tagjai talán némasági fogadalmat tettek. Az is lehet, hogy csak duzzognak.

-

Miért tennének ilyesmit?

-

Honnan tudhatnám? Talán valami tömeges vallási hisztéria követeli meg a rádió elhallgattatását.

-

Igen, talán.

Burke hinni szeretett volna Gormannak. Gorman hinni szeretett volna Burke-nek. Egyik sem hitt egy

percig sem a másiknak. Bármi némította is el az Acheron kolóniáját, az nem valamiféle választáson múlt. Az emberék szeretnek beszélni, a telepesek pedig mindenkinél jobban. Saját akaratukból sosem kapcsolnák ki a kommunikációs rendszert.

Ripley egy ideje a két férfit figyelte. Most újra a berakodás és a leszállást megel

ő

z

ő

el

ő

készületek felé fordult. Látott már katonai leszállóegységeket híradóban, de ez volt az els

ő

eset, hogy közelr

ő

l is megszemlélhetett egyet. Valamivel nagyobb biztonságban érezte magát t

ő

le. Nehézfegyverzetével és páncélburkolatával hatalmas, fekete darázshoz hasonlított. Amíg figyelte, egy hatkerek

ű,

páncélozott csapatszállító járm

ű

vet vontattak be a hajó gyomrába. Olyan volt, mint egy acélöntvény, alacsony, lapos, küls

ő

re visszataszító, tisztán funkcionális felépítés

ű.

Félre kellett húzódnia, mert bal fel

ő

l Frost egy halom ismeretlen rendeltetés

ű

szerkezetet tolt feléje.

-

Utat kérek - mondta a katona udvariasan. Miután bocsánatkér

ő

en félreállt; megint másfelé kellett húzódnia, hogy kikerülje Hudsont.

-

Bocsánat. - Hudson nem nézett rá, a rakománya kötötte le a figyelmét.

Magában káromkodva addig keresgélt a szervezett z

ű

rzavarban, amíg meg nem találta Apone-t. Az altiszt Hicksszel csevegett, mindketten a tizedes rakományjegyzékét tanulmányozták, amikor hozzájuk lépett. Csendben várt, amíg az

ő

rmester észrevette a jelenlétét.

-

Van valami? - kérdezte kíváncsian.

-

Igen, van valami. Úgy érzem itt magam, mint valami ötödik kerék, utálom a semmittevést. Apone vigyorgott.

-

Mindannyian utáljuk a semmittevést. Mir

ő

l van szó?

-

Van valami, amit meg tudnék csinálni?

A férfi megvakarta a tarkóját, és végignézett rajta.

-

Nem tudom.

Van

valami, amit meg tudna csinálni? Ripley megfordult és odamutatott.

-

Tudom kezelni azt a rakodógépet. Másodosztályú raktárkezel

ő

vagyok. Pályám legutóbbi szakasza.

Apone arrafelé nézett, amerre Ripley mutatott. A

Sulaco

hátramenetes rakodógépe a karbantartódokkjában pihent. Az emberei sokoldalúak voltak, de els

ő

sorban katonák. Tengerészek, nem pedig m

ű

szakiak. Bármilyen segít

ő

kéz jól jön a rakodásnál, kivált, ha az áru titánötvözetb

ő

l van, mint maga a rakodógép.

-

Az nem játék. - Ugyanaz a kétkedés bujkált a hangjában, mint ami Hicks arcán látszott.

-

Az rendben van - vágta rá Ripley. - De karácsony sincs. Az

ő

rmester lebiggyesztette az ajkát.

-

Másodosztályú, he?

Ripley erre már sarkon fordult, a rakodógéphez ment, felmászott a létrán, és elhelyezkedett a ráccsal védett ülésben. Egy gyors pillantással beigazolódni látta a sejtését, hogy a gép valamelyest más, mint amit a Földön, Portside-on használt. Lehet, hogy ez egy újabb modell. Megnyomott egy sor gombot. A motor felpörgött. Mély zúgás tört el

ő

a gép belsejéb

ő

l, majd egyenletes búgássá er

ő

södött.

Keze-lába becsúszott a keszty

ű

be, csizmába. Mint valami hirtelen életre kelt béna dinoszaurusz, a gép fölemelkedett titánpárnáin. Dübörögve közeledett az egyik halom egységrakomány felé. Hatalmas karmok csúsztak ki és nyúltak be a legközelebbi konténer emel

ő

nyílásaiba. Leemelte a rakat tetejér

ő

l, és a figyel

ő

férfiak felé indult vele. Hangja túlharsogta a motorbúgást.

-

Hova kívánja?

Hicks az

ő

rmesterre pillantott, és elismer

ő

en kacsintott.

A leszállóegység berakodásával egy id

ő

ben a személyes el

ő

készületek is folytak, de jóval nagyobb körültekintéssel. A terepjáró vagy a belézsúfolt gépek vagy a kommunikációs rendszer meghibásodhatott, de egy katona nem engedhette meg magának, hogy a fegyvere elromoljon. Mindegyikük megvívta és megnyerte a saját kis háborúját.

El

ő

ször a fegyvereken ellen

ő

rizték az alkatrészek és a burkolatok illeszkedését. Utána a deszantcsizma került sorra, amely ellenállt mindenfajta id

ő

járásnak, korróziónak és fogsornak. Majd a hátikészülék, amely utántöltés nélkül tudja több mint egy hónapig életben tartani a törékeny emberi lényt a legbarátságtalanabb körülmények között is. Hámkészlet, ami megtartja az embert a zuhanás alatt, vagy amikor a terepjáró különösen vad vidéken tapos utat magának. A koponyát véd

ő

sisak és a szemet árnyékoló napellenz

ő.

Végül az adóvev

ő,

hogy kapcsolatban maradjanak a leszálló, egységgel, a terepjáróval vagy bármelyik, történetesen hátulról fedez

ő

cimborával.

Ujjak simították végig a rögzít

ő

pántokat és kapcsokat. Amikor mindezzel végeztek, s a próba során minden m

ű

ködött, kezdték elölr

ő

l, s újra végigcsinálták az egészet. És amikor az is készen volt, és még mindig maradt egy perc, az azzal telt, hogy a szomszéd munkáját ellen

ő

rizték.

Apone le-fel járkált az emberei között, megszokott tapintatával itt-ott ellen

ő

rzött valamit, bár tudta, hogy szükségtelen. Mindazonáltal azt tartotta; hogy a legkisebb mulasztás is súlyos következményekkel járhat. Most volt itt az ideje, hogy felfedezzék a kopott kapcsokat, rejtett sérüléseket. Ha valami kezd elhasználódni, a következményei rendszerint végzetesek.

-

Gyerünk, lányok! Mindenki a helyére! Gyerünk, gyerünk! Aludtatok eleget.

Felsorakoztak, és izgatottan cseverészve kettes-hármas csoportokban a leszállóhajó felé indultak. Apone, ha akarja, megkövetelhette volna az alakzatot és a lépéstartást, de emberei nem voltak ilyesmiben jártasak, neki pedig nem volt kedve megtanítani

ő

ket járni. Az

ő

rmester örömmel látta, hogy az új hadnagy már megtanulta befogni a száját. Egymás között halkan beszélgetve szálltak be, nem lobogtak zászlók, nem harsogott a katonazene. Indulókészletük kimerült abban a néhány agyonkoptatott; meghitt trágárságban, amit mint örökséget adtak át egymásnak a halállal packázó férfiak és n

ő

k arcátlan szavai. Ebben Apone is osztozott velük. Mint minden katona évezredek óta, tudták, a halálban nincs semmi nemes. Csak a dühít

ő

véglegesség.

A leszállóhajóba érve azonnal elhelyezkedtek a terepjáróban. Az anyahajó a földet érés után azonnal csatarendbe állítja a járm

ű

vet. Ez igen kemény igénybevételt jelent, de a Gyarmati Flotta nem kényeztette az embereket.

Mihelyt mindenki a leszállóhajó fedélzetén volt, és az ajtók bezárultak, megszólalt a kürt, jelezve, hogy a

Sulaco

teherdokkjában megsz

ű

nt a légnyomás. Szervizrobotok sürögtek, hogy elvégezzék a biztosítást. Figyelmeztet

ő

fények villogtak.

A katonák egymással szemben, két sorban ültek, csak sz

ű

k folyosó választotta el

ő

ket. A nehézfegyverzet

ű

emberek mellett Ripley aprónak és sebezhet

ő

nek érezte magát. Az öltözetén kívül, csak repül

ő

szubbony és kommunikációs fejhallgató volt rajta. Fegyvert senki nem ajánlott fel neki.

Hudson nem sokáig bírta ki csendben. Adrenalinszintje megemelkedett, szeme kitágult. A két sor között járkált le s fel, ragadozóra emlékeztet

ő,

túljátszott mozdulatokkal, valahogy úgy, mint az ugrásra készül

ő

macska. Eközben szünet nélkül folyt bel

ő

le az önbizalomer

ő

sít

ő

szöveg, amit a helysz

ű

ke miatt a többiek is kénytelenek voltak végighallgatni.

-

Felkészültem, emberek. Felkészültem, hogy lecsapjak rá. Hogy kinyírjam. Én vagyok a legjobb. A mesterség m

ű

vésze. Velem nem fogsz kibabrálni. Hé, Ripley! - Ripley kifejezéstelen arccal nézett föl rá. - Ne féljen, kishölgyem. Én és legy

ő

zhetetlen gyilkológépeim megvédjük magát. Kinyírjuk. - Megpaskolta a feje feletti tüzel

ő

állásba szerelt szervólöveget, ügyelve, nehogy meglökje valamelyik töltetet.

-

Önálló célratartó részecskesugárzást kibocsátó falanxágyú. Csinos darab, mi? Bumm! Fél várost felperzselek a kis aranyossal. Hát még az elektronikus taktikai lövedékek, a fáziskorrekciós plazmafegyverek, az RPG-k. Van hangsebesség

ű

elektronágyúnk, van findzsánk, bocsánat, lándzsánk, késünk és hegyes botunk is.

Hicks kinyúlt, és harci öltözékét megragadva Hudsont egy üres székbe lökte. Hangja halk, de határozott volt.

-

Nyughass.

-

Jól van, Hicks. - Hudson hátrad

ő

lt, hirtelen megadta magát.

Ripley egy bólintással megköszönte a tizedesnek. Fiatal arc, öreg szem, gondolta, amíg Hickset figyelte. Korához képest többet láthatott a kelleténél. Talán többet, mint szeretett volna. Örült a Hudson monológját követ

ő

csendnek. Elég a hisztéria, ami odalent van. Egy fikarcnyival sincs, többre szüksége. A tizedes feléje hajolt.

-

Ne tör

ő

djön Hudsonnal. Egyikükkel se tör

ő

djön. Mind ilyenek, de ha szorul a hurok, nincs náluk jobb.

-

Ha a fegyvere is olyan jól mozog, mint a szája, egy fokkal talán a vérnyomásom is lejjebb megy. Hicks vigyorgott.

-

Ne aggódjon miatta. Hudson híradós, de éppoly képzett a közelharcban, mint a többiek.

-

Maga is?

Hátrad

ő

lt a székében: elégedetten, tartózkodón, könnyedén.

-

Én sehol sem vagyok; én cukrász akartam lenni.

Motorok b

ő

gtek fel. -A leszállóhajó megingott, amint a rakodódokk reteszei elengedték.

-

Hé - morgott Frost. - Ellen

ő

rizte valaki a hevedereket ezen koporsón? Mert ha nem elég feszesek, könnyen kipottyanhatunk a sikló fenekén.

-

Nyugodj meg, édesem - mondta Dietrich. - Magam ellen

ő

riztem, biztonságban vagyunk. Míg össze nem csókolózunk a lenti porral, ez a hatkerek

ű

nem megy sehová.

Frost láthatóan megnyugodott:

A leszállóhajó motorjai életre keltek. A gyomruk belereszketett, amikor maguk mögött hagyták a

Sulaco

mesterséges gravitációját. Már szabadok voltak, lassan távolodtak a hatalmas szállítóhajótól. Hamarosan kell

ő

távolságba érnek, és a hajtóm

ű

vek teljes er

ő

vel rákapcsolnak. Kezek-lábak lebegnek majd szabadon a nulla g térben, de gazdáikat a hámok szorosan az üléshez rögzítik. A terepjáró padlója és falai beleremegtek a hajtóm

ű

vek dübörgésébe. Vad er

ő

vel tért vissza a gravitáció.

Burke úgy ült, mint aki egy jamaikai halászhajón utazik. Izgalmában, hogy végre megkezd

ő

dött az igazi kaland, lelkesen vigyorgott.

-

Megyünk már.

Ripley behunyta a szemét; majd azonnal ki is nyitotta. Minden jobb, mint szemhéjának feketeségét nézni belülr

ő

l, melyen mint miniat

ű

r videoerny

ő

n, csillagok szikráztak, apró, zöld buborékok lebegtek. És a buborékokban gonosz kis figurák. Ennél mégiscsak megnyugtatóbb látványt nyújt Frost, Crowe, Apone és Hicks feszült, magabiztos arca.

Fent, a pilótaülésben Spunkmeyer és Ferro figyelték a kiolvasókat és kezelték a vezérlőgombokat. A gravitáció a terepjáró belsejében a sebességgel együtt nőtt. Némelyikük ajka reszketett. Senki nem szólt egy szót sem, mialatt a légkör felé közelítettek.

Odalent a pokol szürke tornáca. Az Acheron felszínét borító felhőtakaró fentről csodálatos gyöngyházszerű fényben ragyogott: A légkör sűrűn, zavarosan forrt a száraz sivatagok és élettelen sziklák fölött, elrejtve a tájat minden előtt, kivéve a kifinomult szenzorokat és letapogató szondákat.

A leszállóhajó remegve, rázkódva imbolygott át az idegen gázörvényeken. Ferro hangja jéghideg nyugalommal csendült fel a hangszórós telefonban, mialatt az áramvonalas járművel befurakodott a porral telitett viharba.

-   Átkapcsoltam DCS bemérésre. Láthatóság nulla. Igazi kirándulóhely. Micsoda szargolyó.

-    Kettő négy nulla. - Spunkmeyer túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy hasonló értelemben válaszoljon a nő panaszkodására. - Fiktív körvonalazás. Némi felszíni ionizáció.

Ferro az egyik kiolvasóra nézett.

-   Rossz?

-A szűrők megbirkóznak vele. Szélerő kétszáz plusz. - Kettejük között egy ernyő kelt életre, az alattuk elsuhanó táj topográfiai modelljét mutatta. - Felszín bemérése folyamatban. Mire számítottál, Ferro? Trópusi tengerpartra? - Megnyomott három kapcsolót. - Termikhez közelítünk. Függőleges ereszkedés egyelőre kiszámíthatatlan: Túl sok az örvény.

-    Elkaptuk. - Ferro lenyomott egy gombot. - Semmi programon kívüli. Legalább az időjárás nem változott odalent. - Az egyik kiolvasóra pillantott. - Háborgó légkör előttünk.

A pilóta hangja élénknek tűnt a terepjáró hangszóróján keresztül.

-    Itt, Ferro. Jól olvastad le ennek a sárgolyónak a felszínét. Hát, nem tombol a nyár. Keresünk valami rést.

Ripley szeme gyorsan végigfutott a szorosan összezsúfolt, felfegyverzett társaságon. Hicks magába roskadva aludt az ülésbe szíjazva. A rázkódás látszólag egy cseppet sem zavarta. A többiek leginkább csendben ültek, és magtik elé bámultak, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Hudson megállás nélkül motyogott magában. Ajka szünet nélkül mozgott. Ripley nem próbálta leolvasni a szavakat.

Burke a szakember érdeklődésével szemlélte a terepjáró belsejét. Vele szemben Gorman ült szorosan lehunyt szemmel. Arca sápadt volt, homlokát és nyakát kiverte a veríték. Keze folyvást mozgott, térde hajlatát vakargatta. Kimasszírozza a feszültséget vagy csak a tenyeréről törli le az izzadtságot, gondolta Ripley. Talán segítene rajta, ha beszélgethetne valakivel.

-    Hány bevetése volt eddig, hadnagy?

A szeme felnyílt, hunyorogva nézett Ripleyre.

-    Harmincnyolc. szimulált.

-   És harci bevetés? - kérdezte Vasquez éles hangon.

Gorman úgy válaszolt, mintha az ilyesmi egyre menne. Apróság, és egyáltalán mi köze van bármihez is?

-    Nos. kettő. Ezzel együtt három.

Vasquez és Drake pillantást váltottak, de nem szóltak. Nem volt rá szükségük. Arckifejezésük eléggé ékesszóló volt. Ripley vádlón nézett Burke-re, aki egyfajta közönyös tehetetlenséggel nézett vissza rá, mintha azt mondaná: "Jó vice, én civil vagyok. Katonai megbízásokba nincs beleszólásom."

Ami persze szemenszedett hazugság volt, de nem volt érdemes vitatkozni felette: Alattuk az Acheron, a földi bürokrácia pedig a messze távolban. Ripley beharapta alsó ajkát, és megpróbált nem gondolni rá. Gorman elég rátermettnek látszott. Különben is, ha sor kerül valamiféle szembesülésre vagy harcra, Apone-nak kell elvinni a balhét. Apone-nak és Hicksnek.

A pilótafülkéb

ő

l továbbra is bejöttek a hangok. Ferro háromszorosan harsogta túl Spunkmeyert. De bármennyit kiabáltak és panaszkodtak, azért elboldogultak a leszállóegységgel.

-

Ráfordulunk az utolsó pályaszakaszra - mondta Ferro. - Helyzetünk hét nulla kilences. Végs

ő

szakasztáv vezérlése bekapcsolva.

-

Mindig tudtam, hogy egyedül nem tudod letenni - mondta Spunkmeyer. Régi pilótavicc volt, Ferro meg se hallotta.

-

Figyeld a képerny

ő

det. Nem tudom irányítani is ezt a szart meg a terepadatokat is figyelni. Vigyázz a hegyekre. - Majd kis szünet után. - Hol a jelz

ő

fény?

-

Sehol. - Spunkmeyer hangja nyugodt volt. - Nyilván kiment a kommunikációs berendezésekkel együtt.

-

Ez

ő

rültség, te is tudod. A jelz

ő

fények automatikusak és önálló energiaforrásaik vannak.

-

Oké, akkor keresd meg te.

-

Majd odaállítok valakit, hogy lengessen legalább egy rohadt zászlót.

Csend lett. A katonák közül senkit nem érdekelt a dolog. Ferro és Spunkmeyer leheletfinoman tette már le

ő

ket az Acheronnál mostohább bolygóra is.

-

Enyhül a szél. Sárkányeregetéshez való id

ő.

- Még egy ideig idefent maradunk, hogy ti, gyerekek, ott hátul, elbabrálhassatok a játékszereitekkel.

Mozgolódás támadt a katonák között, a leszállás utolsó el

ő

készületeit végezték: Gorman kibújt a hevederekb

ő

l és az ülések között a terepjáró taktikai irányítóközpontja felé indult. Burke és Ripley követték, a tengerészeket magukra hagyva a munkájukkal.

Mindhárman bezsúfolódtak a vezérl

ő

fülkébe. Gorman az irányítópult mögé csusszant, Burke pedig úgy helyezkedett el mögötte, hogy kilásson a hadnagy válla fölött. Ripley örömmel állapította meg, hogy Gorman a m

ű

szerek tekintetében érti a dolgát. Láthatóan megkönnyebbült, hogy végre csinálhat valamit. Ujjai kiolvasókat és monitorokat keltettek életre, mint ahogy az orgonista csalja ki a hangokat a regiszterekb

ő

l és billenty

ű

kb

ő

l. Ferro hangja gy

ő

zelmesen zengett a pilótafülkéb

ő

l:

-

Végre megvannak a jelz

ő

fények A jel elmosódott, de kivehet

ő.

És a felh

ő

k is úgy megritkultak, hogy látjuk a felszínt. Látjuk Hadleyt.

Gorman a mikrofon felé hajolt.

-

Hogy néz ki

-

Mint a brosúrában - válaszolt a n

ő

gúnyosan. - A Galaxis Üdül

ő

helye. Tömör és mocskos építmény. Néhány fénypont, tehát valahol van energiaforrásuk. Innen nem tudom megmondani, hogy standard vagy vészfények. Nem sok van. Lehet, hogy szundiznak. Én is bármikor elmennék az Antarktiszra két hétre.

-

Spunkmeyer, mi a véleménye?

-

A szél nem tett kárt benne. Bombák sem hullottak rá. Az építmény sértetlennek látszik, de csak innen, fentr

ő

l és rossz megvilágításbán. Sajnálom, de nem érünk rá letapogatni a felszínt.

-

Majd megtesszük személyesen. - Gorman visszafordult a számtalan képerny

ő

felé. Minél közelebb jutottak a leszállás pillanatához, annál magabiztosabbnak látszott. Talán az egyetlen gyengéje, hogy fél a magasságoktól, t

ű

n

ő

dött Ripley. Ha valóban ez a helyzet, akkor megnyugodhat.

A taktikai erny

ő

k mellett minden katonának volt két kisebb képerny

ő

je is. Valamennyi névvel volt ellátva. A fels

ő

a harci sisak homlokrészébe épített videokamerák képét mutatta. Az alsó a személyes adatokat írta ki: EEG-t; EKG-t, légzésszámot; a keringési rendszer állapotát, látásélességet és így tovább. Elég információt közölt ahhoz, hogy a monitor szemlél

ő

je h

ű

képet kaphasson minden egyes katona teljes fiziológiai állapotáról.

A két sor kis erny

ő

feletti és melletti nagyobb monitorok mutatták a terepjáróban ül

ő

knek a küls

ő

környezetet. Gorman megnyomott néhány gombot. Rejtett jelz

ő

készülékek csipogó válasza érkezett azonnal.

-

Jól fest a dolog - morogta magának és civil társainak. - Mindenki vonalban van. - Ripley megfigyelte, hogy a katonák vérnyomása felt

ű

n

ő

en egyenletes. És egyik

ő

jük pulzusszáma sem emelkedett hetvenöt fölé.

Az egyik kis monitoron statikus zavar látszott, a terepjáró belsejének tiszta képe helyett.

-

Drake, ellen

ő

rizze a kameráját - parancsolta Gorman. - Nem kapok képet. Frost, mutassa nekem Drake-et. Biztosan küls

ő

hiba.

A Drake-é melletti képerny

ő

re beúszott az elektronikus fegyver kezel

ő

jének sisakos feje, amint tulajdonosa egy kézi teleppel a sisak oldalát kocogtatja. A képerny

ő

azonnal kitisztult.

-

Már jobb. Mozgassa körbe egy kicsit. Drake eleget tett a kérésnek.

-

Ezt a technikusiskolában tanultam - közölte a vezérl

ő

fülkében tartózkodókkal. - Csak a bal oldalt szabad kocogtatni, különben nem m

ű

ködik.

-

És mi van, ha a jobb oldalt kocogtatja? - kérdezte Ripley kíváncsian.

-

Túlterheli a bels

ő

nyomásszabályozót, ami az egész sisakot megtartja a fején. - Ripley látta, amint Drake vérszomjas vigyorgással belebámul Frost kamerájába. - A szeme besüpped, az agya felrobban.

-

Miféle agy? - horkant fel Vasquez. Drake azon nyomban el

ő

rehajolt, hogy megkocogtassa a kéziteleppel a n

ő

sisakjának jobb oldalát.

Apone csendre intette

ő

ket. Tudta, hogy nem érdekes, mi volt a hiba Drake sisakjában, mert a fegyverkezel

ő

az els

ő

adandó alkalommal úgyis leveszi. Akárcsak Vasquez. Drake egyszer csak megjelenik lötyög

ő

s sapkájában, Vasquez meg babos selyemkend

ő

jében. Nem éppen harci fejfed

ő

k. Mindkett

ő

állította, hogy a sisaktól nem látják a saját fegyverüket, és ha

ő

k így érezték, Apone-nak nem volt szándékában vitatkozni velük. Akár le is borotváltathatják a fejüket és harcolhatnak kopaszon, amíg oda l

ő

nek, ahová kell.

-

Oké. Tüzérosztag, felkészülni! Ellen

ő

rizzétek a hátikészülékeket és a telepeket. Ha valamelyik véletlenül kimenne a terepen, az illet

ő

számára az a vég. Ha nem valami mumus, majd én végzek vele. Gyerünk. Két perc. - Jobbra pillantott. - Valaki ébressze fel Hickset.

A katonák felröhögtek. Ripleynek is mosolyognia kellett, amikor a tizedes biomonitorára pillantott. Az adatok is azt mutatták, hogy unalmában elnyomta a buzgóság. Apone helyettese az álom mély REM-fázisában járt. Kétségtelen, idilli tájakról álmodott. Ripley azt kívánta, bárcsak

ő

is. így tudna pihenni. Talán majd egyszer. Talán, ha innen egyszer visszatérnek, újra képes lesz rá.

Az utastér ismét megtelt mozgással, amint felvették a hátikészüléket, és kézbe fogták a fegyvereket. Vasquez és Drake egymásra segítették az elektronikus fegyver bonyolult hevedereit.

Az elüls

ő

kamerához csatlakozó erny

ő

ugyanazt a képet továbbította a vezérl

ő

fülkébe, amit Ferro és Spunkmeyer láthattak. Közvetlen el

ő

ttük egy szabályos kúp alakú fémes vulkán furakodott a felh

ő

k közé, forró gázt böfögve az égre. A mikrofonok letompították a légkörfeldolgozó dübörgését.

-

Hány ilyen van az Acheronon? - kérdezte Ripley Burke-t

ő

l.

-

Úgy harminc körül lehetnek. Nem szolgálhatok pontos adatokkal. Szanaszét vannak az egész bolygón. Nos, nem szanaszét. Elosztva; hogy egyenletesen fúvassanak az atmoszférába. Mindegyik teljesen automatizált, m

ű

ködésüket a Hadley Irányítóközpont ellen

ő

rzi. Az általuk kibocsátott gázokat módosítják, mihelyt az itteni leveg

ő

hasonlítani kezd a földiéhez. Végül teljesen leállnak. De addig még húsz-harminc évig m

ű

ködnek éjjel-nappal. Igen költségesek és megbízhatóak. Egyébként mi gyártjuk

ő

ket.

A hajó csupán szálló porszem volt a hatalmas, dübörg

ő

torony mellett. Ripleyt leny

ű

gözte a látvány. Mint mindenki, akit a munkája az

ű

rhöz kötött, hallott már a földiesítés hatalmas berendezéseir

ő

l, de nem gondolta volna, hogy személyesen is fog látni egyet.

Gorman gombokat nyomogatott, miközben a küls

ő

nagy kamerát lefelé irányítva körbeforgatta, hogy megkeresse a kolónia épületeinek néma tet

ő

it.

- Tartsd negyvenen - utasította Ferrót a m

ű

szerfal mikrofonján keresztül. - Lassan körözz a komplexum körül. Nem valószín

ű,

hogy észreveszünk bármit is innen fentr

ő

l, de ezt írja el

ő

a szabályzat, hát ezt tesszük.

-

Úgy lesz - válaszolt a pilóta. - Kapaszkodjatok ott hátul. Dobálni fog egy kicsit, ahogy haladunk lefelé. Ez nem légköri repül

ő,

jusson eszetekbe. Csak - egy nyamvadt leszállóhajó. A finom szuborbitális man

ő

verezés nem a leger

ő

sebb oldala.

-

Csináld az utasítás szerint, tizedes.

-

Igen,

uram.

- Ferro mondott még valamit, de olyan halkan, hogy a mikrofonja nem érzékelte. Ripley sejtette; hogy nem éppen hízelg

ő

t.

Csigavonalban közelítettek a városhoz. Semmi nem mozdult alattuk az épületek között. Az a néhány fény, amit a távolból láttak, megvilágított. A háttérben a légkörfeldolgozók dübörögtek.

-

Minden érintetlennek látszik - jegyezte meg Burke. - Talán dögvész szabadult rájuk.

-

Talán. - Gormant a kolónia épületeinek látványa az óceán fenekén hever

ő ő

srégi hajók roncsaira emlékeztette.

-

Oké. - szólt élesen Apone-nak. - Lássunk neki.

Hátul, az utastérben az

ő

rmester felállt és a katonáira nézett, miközben megmarkolta a feje fölötti kapaszkodót, mert a leszállóhajó felgyorsulva fúrta bele magát az Acheron viharába.

-

Helyes! Hallottátok a hadnagyot! Ezúttal mintaszer

ű

kiszállást kérek. Figyeljétek az el

ő

ttetek lév

ő

t. Ha valaki elgáncsolja a másikat, azt visszarugdosom a hajóra.

-

Ezt vehetjük ígéretnek? - kérdezte Crowe ártatlan képpel:

-

Hé, Crowe, vágysz a mamád után? - vigyorgott Wierzbowski a bajtársára.

-

Bárcsak itt volna - felelte a közlegény. - Jól elpáholná a fele társaságot.

Az elüls

ő

zsilip felé indultak; az irányítófülke mellett összezsúfolódtak. Vasquez oldalba lökte Ripleyt, amint elhaladt mellette.

-

Maga marad?

-

Nyert.

-

Gondoltam. - Az elektronikus tüzér elfordult, figyelmét Drake tarkójára irányította.

-

A f

ő

telemetrikus antenna mellett hatvan méterrel szállunk le. - Gorman a kamera stimulátorát tekergette. Odalent még semmi életjel. - Ha eloszlik a por, keverünk egy fuvallatot, és letesszük.

-

Értettem - mondta Ferro gépiesen.

Apone a zubbonya ujjába épített kronométerre nézett.

-

Tíz másodperc, emberek: Felkészülni!

Amint a leszállóhajó százötven méternyire közelítette meg a kolónia leszállópályáját, a küls

ő

fények automatikusan bekapcsolódtak. Az er

ő

s fénysugarak meglep

ő

en messzire világítottak a homályban. A pálya nedves volt, tele szélhordta szeméttel, de egyik sem volt akkora, hogy akadályozza Ferrót a pontosan id

ő

zített leszállásban. Hidraulikus talpak csillapították a rázkódást, amikor a sok tonna fém a talajhoz ért. Másodpercek múlva a terepjáró kidübörgött a rakodótérb

ő

l, és eltávolodott a kompakt járm

ű

t

ő

l. Alig ért az Acheron felszínéhez, a leszállóhajó motorjai máris feldübörögtek, és visszakúszott a sötét égre.

Semmi sem bukkant el

ő

a szeméthalmok közül, hogy megállítsa a csapatszállítót, amint az az els

ő

építmény elé gördült. Víz és sár fröccsent fel a páncélozott kerekek alól. Élesen balra kanyarodott, hogy az emberek pontosan a f

ő

bejárattal szemben szállhassanak ki. Még félig sem nyílt ki az ajtó, Hudson már ugrott, s futva ért földet. A társai a nyomában. Gyorsan szétszóródtak a lehet

ő

legnagyobb területen, ügyelve, nehogy szem el

ő

l veszítsék egymást.

Apone figyelmét a napellenz

ő

jébe épített erny

ő

kötötte le, miközben szemügyre vette a környez

ő

épületeket. A letapogatóba épített számítógép feler

ő

sítette a rendelkezésre álló fényt, s amennyire tudta, kitisztította a képet. Az eredmény egy világos, piszkossárga árnyalatú, er

ő

skontrasztos kép lett, de ennyi elég is volt.

A kolónia felépítése a rendeltetéséhez igazodott. A környezet szépítésére majd akkor kerül sor; ha - az id

ő

vel jócskán megszelídül

ő

- szél nem hiúsítja meg az emberek er

ő

feszítéseit. Szélhordta szemét kavargott az épületek között, melyek túl nagynak bizonyultak, hogy azokat is elfújja. Egy fémdarab gördült az egyenetlen talajon, nekicsapódott a közeli falnak, csörömpölése elvegyült a szél zúgásával. Néhány neonfény villogott bizonytalanul. Gorman hangja határozottan csendült fel valamennyiük sisakhangszórójában:

-

Els

ő

osztag, láncba fejl

ő

dj! Hicks, állítsd sorba az embereidet a bejárat és a terepjáró között. Figyeljetek hátrafelé. Vasquez, l

ő

állásba. Indulj.

A katonák sora el

ő

renyomult a f

ő

bejárat zsilipjéig. Nem remélték; hogy fogadóbizottsággal találják szembe magukat, csupán azt, hogy sikerül m

ű

ködésbe hozni a zárat és bejutni akadály nélkül, de meglepetés várta

ő

ket, mert két, egymással szembeállított traktor parkolt a hatalmas ajtó el

ő

tt, elzárva a bejáratot. Mutatta a bent lév

ő

k szándékos er

ő

feszítését, hogy távol tartsanak valamit az épülett

ő

l.

Vasquez érte el els

ő

nek a csendes gépeket, és megállt, hogy bepillantson a közelebbi járm

ű

vezet

ő

fülkéjébe. A m

ű

szerek ki voltak szakítva a helyükr

ő

l és szanaszéjjel voltak szórva a fülkében. Szenvtelenül préselte át magát a markolólapátok között, hangja flegmán csengett, amint jelentett:

-

Úgy néz ki, mintha valaki feszít

ő

vassal szerelte volna meg a m

ű

szerfalat. - Elérte a f

ő

bejáratot; és jobb felé bólintott, ahol Drake fedezte. Apone is megérkezett, megnézte a torlaszt, majd az ajtó küls

ő

kezel

ő

táblája felé indult. Ujjai minden kombinációt kipróbáltak. Egyik jelz

ő

lámpa sem gyulladt ki.

-

Tönkrement? - érdekl

ő

dött Drake.

-

Lezárták. Ez különbség: Hudson, gyere ide. Keresnünk kell valami rést.

A híradós ezúttal mell

ő

zte szokásos "szellemes bemondásait"; letette a fegyverét, és kötelességtudóan lehajolt; hogy megvizsgálja az ajtót.

-

El

ő

írásszer

ű

- mondta kisvártatva. Leakasztott az övér

ő

l egy szerszámot, lefeszítette vele a burkolatot, és a huzalozást kezdte tanulmányozni. - Adj két patront,

ő

rmester. - A szél és a hideg ellenére ujjai fürgén és határozottan matattak a sérült vezetékek között. Apone és a többiek vártak és figyeltek.

-

Els

ő

osztag - kiáltott az

ő

rmester a mikrofonba -, sorakozó mellettem a f

ő

bejáratnál!

Recsegés-ropogás hallatszott a fejük felett, amint a reteszek engedni kezdtek. A szél zúgott körülöttük jobban próbára tette, az idegeiket, mint a testüket. Hudson létrehozott egy kapcsolást. Két jelz

ő

fény szeszélyesen villogni kezdett. A nagy ajtó nekifeszült a vezet

ő

sínbe rakódott pornak, s a villogó fényekkel egy ütemben meg-megállva oldalra csúszott. Félúton elakadt. De ennyi b

ő

ven elég volt.

Apone el

ő

reküldte Vasquezt. A n

ő

- maga elé tartva elektronikus fegyvere csövét - belépett. Társai követték, amikor Gorman hangja reccsent a fejhangszóróban.

-

Második csapat, zárt alakzatban, oldalazva el

ő

re. Milyennek találja,

ő

rmester? Apone szeme végigfutott a néma épület belsején.

-

Eddig tiszta, uram. Senki nincs itthon.

-

Jó. Második osztag. El

ő

renyomulás közben figyeljenek hátrafelé. - A hadnagy arra is szakított egy másodpercet, hogy föl- és hátrapillantson. - Ripley, jól érzi magát?

Ripley csak most eszmélt rá, hogy olyan gyorsan szedi a leveg

ő

t, mintha most ért volna a maratoni táv végére, holott mindvégig egy helyben állt. Kurtán bólintott, dühös volt magára és dühös Gormanra is, hogy így aggódik érte. A férfi már újra a m

ű

szerfalat figyelte.

Vasquez és Apone lefelé indultak a széles, kihalt folyosón. A fejük felett néhány kék fény

ű

lámpa égett. Vészfények, bár már elég gyengék. Ki tudja, mióta m

ű

ködnek a telepek. A szél egy darabon elkísérte

ő

ket az épületbe, fütyülve keringett a fordulókban. Víztócsák csillogtak a padlón. Távolabb víz csepegett a mennyezetben tátongó lyukakból. Apone hátrahajtotta a fejét, így a sisakkamerája már továbbította is a t

ű

zharc bizonyítékait a terepjáróra.

-

Impulzusfegyver - mormogta, magyarázatot adva a roncsolt szél

ű

lyukak eredetére. - Valaki összevissza lövöldözött.

A vezérl

ő

fülkében Ripley élesen Burke-re pillantott.

-

Ágyhoz kötött emberek nem rohangálnak a házukban töltött impulzusfegyverrel. Ha elromlik a kommunikációs rendszerük, nem kezdenek el impulzusfegyverrel lövöldözni. Valami más késztette erre

ő

ket. - Burke csak megvonta a vállát, és visszafordult a képerny

ő

k felé.

Apone fintorogva nézte a lövések nyomait.

-

Gyalázatos. - Ezt a szakember mondta, nem az esztéta. Az

ő

rmester ki nem állhatta a felületes munkát. Persze, ezek csak telepesek, emlékeztette önmagát. Mérnökök, építésztechnikusok, szervizmunkások. Nem katonák. Legfeljebb egy-két zsaru. Katonák nem kellettek - mindeddig. És most miért? A szél gúnyolódott vele. Maga el

ő

tt a folyosót kémlelte, választ keresett, de csak sötétséget talált.

-

Mozdulj már.

Vasquez folytatta az el

ő

renyomulást, mozgása gépiesebb volt, mint egy roboté. Fegyvere csöve lassan lendült balról jobbra, majd vissza, néhány pillanatonként befogva a folyosó minden négyzetcentiméterét. Szemét lesütve a fegyver nyomkövet

ő

monitorját figyelte, nem a padlót. Körös-körül és mögötte lépések hallatszottak, de elöl csend volt.

Gorman egy nagy, piros gombon tartotta az ujját.

-

Kettesével tovább kutatni. Második osztag, befelé! Hicks, magáé a fels

ő

szint. Használja a mozgásdetektort. Bárki

bármi

mozgást észlel, kiáltson.

Valaki megkockáztatott néhány sort Thor vihardalából, a

Das Rheingold

végér

ő

l. Úgy t

ű

nt, Hudson az, de Ripley nem volt benne biztos, és az illet

ő

nem mutatkozott be. Megpróbálta valamennyi személyi monitort egyidej

ű

leg figyelemmel kísérni. Minden sötét sarok odabent az épületben a pokol kapujává válhat, minden árnyék halálos fenyegetést rejthet. Er

ő

ltetnie kellett, hogy egyenletesen vegye a leveg

ő

t.

Hicks egy elhagyott lépcs

ő

n a város második szintjére vezette az osztagát. A folyosó tükörképe volt az alatta lév

ő

nek, talán valamivel keskenyebb, de ugyanolyan kihall. Csak egyetlen el

ő

nye volt: itt legalább nem fújt a szél.

Hicks, a katonáitól körülvéve a kezébe vett egy üvegfedel

ű

kis fémdobozt. Érzékeny m

ű

szert rejtett a belseje, kívülr

ő

l pedig, mint a flotta majd minden eszközét, er

ő

s páncélburkolat védte. Az el

ő

csarnok felé tartotta és bekapcsolta. Néhány fénykibocsátó dióda villant fel rajta. A mutatók mozdulatlanok maradtak. Lassan pásztázott vele jobbra-balra.

-

Semmi - jelentette. - Se mozgás, se életjel.

-

Menjenek tovább - hangzott Gorman csalódott válasza.

Hicks el

ő

retartotta a letapogatót, míg katonái elöl, hátul és oldalt fedezték. Végigjárták a szobákat, az irodákat. Némelyik ajtó félig nyitva állt, másokat kilincsre csuktak. A szobák hasonlítottak egymásra, és nem rejtettek meglepetést.

Minél beljebb jutottak, annál nyilvánvalóbbá váltak a harc jelei. A bútorok feldöntve, papírok hevertek mindenütt. Pótolhatatlan adattároló lemezeken tiportak. Személyes tárgyak - melyeket drágán fuvarozták ide a roppant távolságból - gondatlanul szétszórva, összezúzva, összetörve. Felbecsülhetetlen érték

ű,

igazi papírból készült könyvek lebegtek szétázva a tócsákban, melyek a szétfagyott csövekb

ő

l és a mennyezet sérüléseib

ő

l gy

ű

ltek össze.

-

Olyan, mint a kollégiumi szobám volt - próbált tréfálkozni Burke: Sikertelenül.

Számos szoba, amit Hicks osztaga átvizsgált, nemcsak fel volt forgatva, de ki is volt égve! Fekete csíkok szabdalták a fém- és m

ű

anyag falakat. Némelyik irodában a háromszoros vastagságú biztonsági üveg is ki volt törve. Es

ő

és szélrohamok zúdultak be a réseken. Hicks belépett az egyik irodába, hogy az egyik ferde lapú asztalról fölemeljen egy félig megevett fánkot. A mellette álló kávéspohárban színültig állt az es

ő

víz. A sötét folyadék szétfolyt a padlón, apró patakként kígyózott a pocsolyákba.

Apone emberei módszeresen kutatták át az alsó szintet, párosával haladtak, de egy testként cselekedtek. Sorban, egyenként végigjárták a telepesek szerény lakószobáit. Nem sok látnivaló akadt. Hudson a letapogatón tartotta a szemét; miközben Vasquez mellett lopakodott, s amikor egy pillanatra fölnézett, furcsa szennyez

ő

dést vett észre a falon. Nem volt szüksége bonyolult elektronikus analizátorra, hogy megállapítsa: száradt vér volt. A terepjáróban is látta mindenki. Senki nem szólt semmit.

Hudson nyomkeres

ő

je sípolni kezdett, a hang belerobbant a folyosó csendjébe. Vasquez fegyverét készenlétben tartva megpördült. Szemük egymásra villant. Hudson bólintott, aztán elindult az egyik félig nyitott ajtó felé, amely ki volt fordulva a sarkából. Impulzusfegyvert

ő

l származó lyukak borították az ajtó maradványait és a környez

ő

falakat.

Amint a híradós utat engedett, Vasquez a romos ajtó mellé siklott, és berúgta az akadályt. Amennyire lehetett, közel ment, ügyelve; hogy ha tüzelni kell, ne tegyen kárt a berendezésben.

Egy hosszú, rugalmas vezetéken csüng

ő

csatlakozódoboz hintázott el

ő

re-hátra, mint az inga. A törött ablakon befúvó szél lengette. A nehéz fémdoboz nagyokat csattanva. vágódott neki egy gyermekágy rácsának.

-

Mozgásdetektorok. De utálom - morgott magában Vasquez. Mindketten visszafordultak az el

ő

csarnok felé.

Ripley Hicks monitorjának képét figyelte. Hirtelen el

ő

rehajolt.

-

Várjon! Mondja meg neki.

Hirtelen eszébe jutott, hogy csak Gorman és Burke hallja; amit mond, ezért gyorsan átkapcsolta saját készülékét a kintiek kommunikációs rendszerére.

-

Hicks, itt Ripley. Láttam valamit a monitorján. Menjen vissza. - Hicks engedelmeskedett, és a kép újra megjelent a monitorján. - Ez az. Most forduljon balra. Ott!

A két férfi, aki Ripley mellett tartózkodott a vezet

ő

fülkében, szintén látta, hogy a tizedes kamerája körbefordul, majd megállapodik a fal egy pontján, amely lyukakkal, furcsa formájú barázdákkal és mélyedésekkel volt tele. Ripley elh

ű

lt.

O

tudta, mi okozta ezeket a szokatlan sérüléseket.

-

Hicks keszty

ű

s kezét végigfuttatta a megrongálódott fémen.

-

Jól látja? Mintha megolvadt volna.

-

Nem olvadt - helyesbítette Ripley. - Korrodált. Burke feléje fordult, felhúzta a szemöldökét.

-

Hm. Savas vér.

-

Úgy látszik, Ripley rossz fiúi közül egyet itt ejtett el valaki: Hicks kevésbé látszott meglepettnek, mint a Társaság képvisel

ő

je.

Hudson az alsó szint egyik szobájában végezte vizsgálódását. Most maga mellé intette a társait.

-

Hé, ha az szép volt, akkor ez egyenesen gyönyör

ű.

Ripley és társai a b

ő

beszéd

ű

katona kamerája által közvetített kép felé fordultak.

A tizedes lefelé nézett. Egy tátongó nyílás szélén állt. Amint a lyuk pereme fölé hajolt, látták, hogy alatta még egy lyuk van; s azon át a sisaklámpa halvány fénye bevilágít a szervizszint egy részébe. Csöveket, vezetékeket, huzalokat - mindent szétmart valamilyen maró folyadék.

Apone megvizsgálta, majd elfordult.

-

Második osztag, jelentést. Mi a helyzet? Hicks hangja válaszolt:

-

Éppen most végeztünk. Senki sincs itthon.

Az

ő

rmester bólintott, majd a távoli terepjáróban ül

ő

khöz szólt:

-

Az épület kihalt, uram. Kihalt és elhagyatott. A Hadley-fronton minden csendes. Akármi történt is, lemaradtunk róla.

-

Megint lekéstük a bulit. - Drake arrébb rúgott egy rozsdás fémdarabot. Gorman hátrad

ő

lt és elgondolkodott.

-

Rendben van, a terep veszélytelen. Bemegyünk és megnézzük, mit mond a számítógépünk. Els

ő

osztag, irány az irányítóközpont. Tudja, merre van,

ő

rmester?

Apone megnyomott a zubbonya ujján egy gombot.

A Hadley-kolónia térképe megjelent napellenz

ő

je bels

ő

felén.

-

Az a magas építmény, amit idejövet láttunk. Nincs messze, uram. Elindulunk.

-

Jó. Hudson, ha odaértek, nézze meg, m

ű

ködésbe tudja-e hozni a központi egységüket. Nem kell cifrázni. Nem akarjuk használni, csak kérdezni akarunk valamit. Hicks, bemegyünk. A torony mellett, a déli zsilipnél találkozunk. Gorman kilép.

-

Rendben, kilép. - Hudson legszívesebben köpött volna egyet, de nem volt alkalmas célpont. - Idejön. Máris nagyobb biztonságban érzem magam.

Vasquez megnézte, hogy a személyt mikrofonja ki van-e kapcsolva, miel

ő

tt helyeselt.

Amint a páncélozott járm

ű

el

ő

renyomult a f

ő

szervizúton, az elejére szerelt ívlámpák fénye megvilágította a kolónia épületeinek szélkorbácsolta, mocskos falait. Elhaladtak néhány, védett területen parkoló kisebb járm

ű

mellett. A terepjáró csillogó fémkerekei felverték a piszkos vizet, amint keresztülgördültek a kátyúkon. A rázkódás nem jutott el a járm

ű

belsejébe. A reflektorokat es

ő

víz mosta.

A vezet

ő

fülkében Bishop és Wierzbowski, hús-vér és szintetikus ember, szorosan egymás mellett ülve, tökéletes egyetértésben dolgoztak. Mindegyikük nagyra értékelte a másik képességeit. Tudták például, hogy Wierzbowski figyelmen kívül hagyhatja Bishop tanácsait. De azt is tudták, hogy valószín

ű

leg megfogadja azokat. Wierzbowski kikukucskált a kis ablakon, majd intett.

-

Azt hiszem, az lesz az.

Bishop a köztük lév

ő

képerny

ő

színes térképére pillantott.

-

Annak kell lennie. Nincs másik zsilip a közelben. - És a nehéz gép elindult a közeli fal barlangszer

ű

nyílása felé.

-

Igen, itt van Hicks.

Apone helyettese el

ő

bújt a nyitott zsilipb

ő

l, mihelyt a páncélozott csapatszállító megállt. Figyelte, hogyan fordul meg s csúszik oldalra a járm

ű

ajtaja. A beöltözött Gorman jelent meg els

ő

nek a rámpán, majd szorosan a nyomában Burke, Bishop és Wierzbowski. Burke hátrapillantott, a járm

ű

hátramaradt tagját keresve, aki tétován állt az ajtóban. Nem nézett rá. Tekintetét a telep belsejébe vezet

ő

sötét bejáratra függesztette.

-

Ripley?

A n

ő

lenézett rá. Válaszképpen vadul megrázta a fejét.

-

Veszélytelen a terület. - Burke megpróbált megért

ő

lenni. - Hallhatta Apone-t. Újabb heves fejrázás. Hudson hangja hallatszott a sisakjukban:

-

Uram, a kolónia központi egysége a számítógépre van csatolva.

-

Jó munka volt, Hudson - mondta a hadnagy. - Álljanak készenlétben az irányítóközpontban. Hamarosan ott leszünk. - A társai felé intett. - Induljunk.

VI.

A helyszínen borzalmasabbnak látszott a pusztítás, mint a monitorokon keresztül.

-

Ezt

a kolóniát valószín

ű

leg leírhatja a Társaság - morogta a hadnagy Burke-nek.

-

Az épületek nagyrészt sértetlenek. - A Társaság képvisel

ő

je hallhatóan nem aggódott. - A többi biztosítva van.

-

Igen? És a telepesek? - kérdezte Ripley.

-

Még nem tudjuk, mi történt velük. - Egy kissé ingerült lett a kérdést

ő

l.

Hideg volt odabent. A bels

ő

vezérlés a telepekkel együtt felmondta a szolgálatot, s egyébként is, a törött ablakokon és a falak résein befújó szél amúgy is meggyorsította a telepek kimerülését. Ripley érezte, hogy izzad, holott az öltözéke mindent megtett, hogy biztosítsa a kényelmét. Szeme éppoly fürgén kutatta a fal és a padló minden repedését, minden árnyékos sarkot, mint a katonáké.

Itt kellett kezdődnie mindennek. Ez volt az a hely, ahonnan előjött. Az idegen. Egy percig sem volt számára kétséges, hogy mi történt itt. Egy idegen, mint amelyik a Nostromo pusztulását és társai halálát okozta, beszabadult a Hadley-kolóniába.

Hicks észrevette, milyen nyugtalanul fürkészi a szétrombolt előcsarnokot, a szétlőtt irodákat és raktárhelyiségeket. Szótlanul intett Wierzbowskinak. A katona alig észrevehetően bólintott, és úgy helyezkedett, hogy Ripley jobb oldalára kerüljön. Hicks is lelassított, amíg a bal oldalára nem került. Ilyenformán közrefogták Ripleyt, aki észrevette a manővert, és a tizedesre pillantott. Hicks kacsintott, legalábbis Ripley úgy látta. Túl gyors volt ahhoz, hogy biztos lehessen benne. Az is lehet, hogy valami a szemébe ment. Még a folyosón is úgy fújt a szél, hogy felkavarta a homokot és a pernyét.

Frost lépett elő az egyik oldalfolyosóból, és biccentett az újonnan érkezettek felé. Hicksre nézett, de Gormanhoz beszélt.

-   Uram, ezt meg kell nézni.

-   Mi az; Frost? - Gorman mielőbb találkozni akart Apone-nal, de a közlegény nem tágított.

-   Egyszerűbb, ha megmutatom, uram.

-    Rendben. Errefelé van? - A hadnagy a folyosó felé intett. Frost bólintott, és a sötétség felé indult, a többiek utána.

Egy olyan szárnyba vezette őket, ahol egyáltalán nem volt energia; Fejlámpáik fénye az eddig látottaknál is nagyobb rombolást világított meg. Ripley érezte, hogy reszket. A terepjáró biztonságos, szilárd és vastagon páncélozott, nincs is messze, derengett fel a gondolataiban. Ha elég gyorsan szalad, néhány perc alatt odaérhet. És megint egyedül lesz. Lehetett bármilyen biztonságos a csapatszállító, tudta, hogy itt, katonákkal körülvéve nagyobb biztonságban van. Ezt mondogatta magában, míg haladtak előre.

-   Erre egyenesen, uram - mutatta Frost.

A folyosó el volt torlaszolva. Valaki hegesztett csövekből, acéllemezekből, felesleges ajtólapokból, mennyezetelemekből és föltépett padlóburkolatból hevenyészett barikádot emelt. Savmarta lyukak és rések szabdalták a sebtében emelt torlaszt. A fémet borzalmasan nagy erővel tépték, csavarták össze. Jobbra attól, ahol Frost állt, a barikádot feltépték, mint egy régimódi konzervdobozt. Egymás után bújtak át a szűk nyíláson.

Fények cikáztak a barikád mögötti pusztítás maradványain.

-   Tudja valaki, hogy hol vagyunk? - kérdezte Gorman. Burke egy világító vászonra rajzolt térképre nézett.

-   Az egészségügyi szárnyban. A jobb oldali szekcióban.

Széthúzódtak legyezőállásba, fejlámpáik fénye felborult asztalokra és szekrényekre, törött székekre és drága orvosi berendezésekre esett. Apró orvosi műszerek acélkonfettiként szóródtak szét a padlón. További asztalokat és bútorokat halmoztak, csavaroztak és hegesztettek a barikád oldalához, amely valamikor leválasztotta a szárnyat a komplexum többi részétől. Fekete foltok mutatták, hol pusztított tűz, a falakat az impulzusfegyverek és a sav nyomai csúfították.

Noha nem égtek a fények, a szárny nem volt teljesen híján az energiának. Néhány, vésztartalékra állított beépített készülék és kapcsolótábla halványan pislákolt. Wierzbowski végigsimított kesztyűs kezével egy labda nagyságú lyukat a falban.

-   Az utolsó állás. Felépítették a barikádot, és itt dekkoltak mögötte.

-    Érthető. - Gorman félrerúgott egy üres műanyag flakont. Zörögve gurult arrébb a padlón. - Az orvosi részlegben van a legtöbb tartalék energia, és van saját raktárkészlete is. Én is ide jöttem volna. Holttestek nincsenek?

Frost a szárny legtávolabbi részét pásztázta a lámpájával.

-

Nem láttam egyet sem, amikor idejöttem, uram, és most sem látok. Úgy néz ki, itt ütközet volt.

-

A rossz fiúi közül se látni senkit, Ripley. - Wierzbowski körbepillantott. - Hé, Ripley? - Ujja ráfeszült az impulzusfegyver ravaszára. - Hol van Ripley?

-

Itt vagyok.

A hangját követve egy második szobába jutottak.

Burke rövid id

ő

alatt felmérte a helyiséget, miel

ő

tt meghatározta volna.

-

Orvosi laboratórium. Meglehet

ő

sen tisztának látszik. Nem hiszem, hogy a harc eljutott idáig. Odakint veszíthették el a csatát.

Wierzbowski addig nézel

ő

dött a vészvilágítású kamrában, amíg meglátta azt, ami Ripley figyelmét felkeltette. Morgott valamit az orra alatt, és a n

ő

felé indult. A többiek követték.

A laboratórium túlsó végében hét átlátszó henger világított ibolyafénnyel. Bennük a folyadék a fénnyel együtt valamilyen szerves anyagot tartott életben. Mind a hét henger tele volt.

-

Ez egy pálinkaf

ő

z

ő.

Itt valaki pálinkát f

ő

z - mondta Gorman. Senki nem nevetett.

-

Stasiscsövek. Az ilyen nagyságú telepi laboratóriumok nélkülözhetetlen felszerelési tárgyai. - Burke közelebb lépett az üveghengerekhez.

Hét cs

ő,

hét példány. Minden hengerben volt valami, ami leginkább egy kézre hasonlított, csak túl sok ujj volt rajta. A test, amelyhez a hosszú ujjak csatlakoztak, lapos volt, és vékony, áttetsz

ő,

nyers szín

ű

b

ő

rféleség borította. Az álkopoltyús lény lustán lebegett a folyadékban. Felismerhet

ő

látó- vagy hallószerve nem volt. Valamennyi förtelmes teremtmény hátából hosszú farok lógott le lazán, szabadon a folyadékba. Némelyik lény szorosan maga alá tekerve hordta a farkát.

Burke Ripleyhez intézte a szavait, de szemét nem vette le a lényekr

ő

l.

-

Ezek ugyanolyanok, mint amit a jelentésében leírt? - Ripley szó nélkül bólintott:

A Társaság képvisel

ő

je elb

ű

völten közeledett az egyik henger felé, el

ő

rehajolt, arca majdnem a különleges üveghez ért.

-

Vigyázzon, Burke - intette Ripley.

Alig hangzott el a figyelmeztetés, a bebörtönzött lény hirtelen megmozdult és nekicsapódott a henger bels

ő

falának. Burke ijedten ugrott hátra. A lapos, kéz alakú test hasi oldalán egy vékony nyúlvány emelkedett ki. Ahogy a henger belseje felé csúszott, mint valami kiöltött nyelv, elvékonyodott béldarabra hasonlított. Végül visszahúzódott, feltekeredett és visszacsúszott a kopoltyúszer

ű

szervek között megbúvó hüvelyébe. Lábai és farka is nyugalmi helyzetbe álltak vissza.

Hicks szenvtelenül pillantott Burke-re.

-

Kedveli magát.

A Társaság képvisel

ő

je nem válaszolt, csak végigment a soron, megvizsgálta valamennyi hengert. Valahányszor újabb hengerhez ért, megérintette a sima küls

ő

felületet. A további hat példányból csak egy reagált a jelenlétére. A többi közömbösen lebegett a szuszpenzióban, ujjaik, farkuk szabadon úsztak.

-

Ezek halottak - mondta, mikor végzett az utolsó hengerrel is. - Csak kett

ő

van életben. Hacsak nem egy másfajta állapotban vannak, bár kétlem. Nézze, a halott példányoknak más a színe. Mintha. kifakultak volna.

Valamennyi henger tetején egy iratgy

ű

jt

ő

hevert. Ripley összeszedve önuralmát, leemelte az egyik él

ő

arcölel

ő

dokumentációját. Gyorsan visszakapta a kezét, majd kinyitotta a dossziét, és a sisaklámpája fényénél olvasni kezdte. A nyomtatott szöveg mellett a lap tele volt grafikonokkal és szonogramokkal. Volt néhány mágneslemez is, amelyek a lény bels

ő

felépítésér

ő

l próbáltak valamit megmutatni. Elég zavarosak voltak. A hosszú printerszalagok margóját gazdagon ékesítették a kézírásos feljegyzésekkel. Orvos kézírása, állapította meg. Többnyire olvashatatlan volt.

-

Van benne valami érdekes? - Burke a stasishenger fölé hajolt, amelynek adatait Ripley tanulmányozta és minden lehetséges szögb

ő

l megszemlélte a benne lév

ő

lényt.

-

Valószín

ű

leg sok minden, de nagyrészt túl szakmai nekem. - Megveregette a dossziét. - A vizsgálóorvos jelentése. Egy Ling nev

ű

orvosé.

-

Chester O'Ling. - Burke megkocogtatta a körmével a hengert. Ezúttal a lény nem válaszolt. - Három orvos állomásozott Hadleyn. Ling sebész volt, azt hiszem. Mi mondanivalója van a mi kis zsákmányunkról?

-

Sebészi úton távolította el, miel

ő

tt az embrióbeültetés befejez

ő

dött volna. A szokásos sebészi módszerek eredménytelenek.

-

Vajon miért? - Gorman is érdekl

ő

dést mutatott a lény iránt, de nem annyira, hogy figyelmét elfordította volna a szoba többi részét

ő

l.

-

A testnedvek feloldották a m

ű

szereket. Sebészeti lézert kellett alkalmazniuk mind az eltávolításhoz mind a kauterezéséhez. Egy John M. Marachuk nev

ű

fickóra volt tapadva. - Ripley Burke-re pillantott, aki megrázta a fejét.

-

Nem ugrik be. Nem adminisztrátor vagy más magas rangú. Biztosan traktorvezet

ő

vagy rakodómunkás. Ripley visszafordult a jelentéshez.

-

Meghalt m

ű

tét közben. Megölték azzal, hogy levették róla.

Hicks közelebb lépett, hogy Ripley válla fölötti belenézzen a jelentésbe. De már nem tudott beleolvasni. Mozgásdetektora váratlanul, ijeszt

ő

en hangosan megszólalt.

A négy katona megpördült, el

ő

ször a labor ajtaját ellen

ő

rizték, majd bekukkantottak minden sötét sarokba. Hicks visszafordította a nyomkeres

ő

t.

-

Mögöttünk - intett a folyosó felé, ahonnan jöttek.

-

Közülünk valaki? - Ripley ösztönösen közelebb húzódott a tizedeshez.

-

Nem lehet megállapítani. Ez nem valami precíziós m

ű

szer. Úgy készítették, hogy sok mindent kibírjon, még engem is, de véleményt nem tud mondani.

Gorman a sisakmikrofonjába szólt:

-

Apone, itt vagyunk az egészségügyi szárnyban, és találtunk valamit. Hol vannak az emberei? - Gyorsan átfutotta a vizorjára vetített térképet. - Van valaki a D blokkban?

-

Nincs. - Mindenki hallhatta az

ő

rmester válaszát.

-

Valamennyien az irányítóközpontban vagyunk, ahogy a parancs szólt. Szüksége van ránk?

-

Még nem. Rendszeresen tájékoztatni fogjuk. - Félrehajtotta a szája el

ő

l a mikrofont. - Gyerünk, Vasquez.

A n

ő

kurtán biccentett, és készenléti helyzetbe lendítette az elektronikus fegyvert. Az határozott kattanással állt a helyére. Hicksszel együtt elindultak a jelforrás irányába, míg Frost és Wierzbowski hátulról fedezték

ő

ket.

A tizedes vezetésével visszamentek a f

ő

folyosóra, majd befordultak jobbra, egy rozsdamentes acéllabirintusba.

-

Er

ő

sebb a jel. Határozottan nem mechanikus eredet

ű.

- Hicks er

ő

sen szorította a keres

ő

t az egyik kezében, míg a másikkal a fegyverét tartotta. - Szabálytalan mozgás: Egyáltalán, hol a francban vagyunk?

Burke szemrevételezte a környezetet.

-

Konyha. Ha erre megyünk tovább, az ételgyártó automaták közé jutunk.

Ripley lelassított, amíg Wierzbowski és Frost mögé nem került. Hirtelen észrevette, hogy mögötte nincs más, mint a sötétség, mire el

ő

resietett, hogy felzárkózzon a társasághoz.

Burke feltételezése beigazolódott, amint közelebb értek, és a lámpáik fénye visszaver

ő

dött a terjedelmes gépek: fagyasztók, süt

ő

k, olvasztók és sterilez

ő

k fényes felszínér

ő

l. Hicks mindezzel mit sem tör

ő

dve feszülten figyelte a keres

ő

jét.

-

Megint mozog:

Vasquez jeges tekintettel nézett körbe. Számos rejtekhely akadt itt. Ujjai a fegyver gombját cirógatták. Egy hosszú el

ő

készít

ő

asztal állta útjukat.

-

Merre?

Hicks egy pillanatig tétovázott, aztán egy hús és zöldség feldolgozására tervezett fagyasztó-szárító gépsor felé intett. A katonák halkan, megfontoltan lépkedtek a megadott irányba. Wierzbowski megbotlott egy bádogkannában, és dühösen rúgta félre. Az csörömpölve gurult be az árnyékba. Visszanyerte egyensúlyát és hidegvérét, de Ripley ijedtében a falhoz tapadt.

A tizedes keres

ő

je ekkor már olyan egyenletesen csipogott, hogy az szinte búgásnak hallatszott. A búgás éles visítássá er

ő

södött. T

ő

lük jobbra egy halom levesestál hirtelen csörömpölve szétgurult. Egy bizonytalan árnyék villámgyorsan az el

ő

készít

ő

pultok mögé suhant.

Vasquez puhán megpördült, ujja már meg is nyomta a ravaszt. De abban a pillanatban Hicks puskája félrelökte a súlyos fegyver csövét. Izzó fémdarabok csapódtak a mennyezetre, fémcseppeket szórva szanaszéjjel. Vasquez megfordult és ráordított.

Hicks, mit sem tör

ő

dve vele; el

ő

reugrott, és lámpájának fényét egy sor féms2ekrény alá irányította. Egy örökkévalóságnak t

ű

n

ő

pillanatig csak bámult, aztán intett Ripleynek, hogy menjen oda. Ripley lába mintha földbe gyökerezett volna, nem mozdult. Hicks újra intett, ezúttal türelmetlenebbül, mire kábultán elindult.

A meggörnyedt Hicks egy nagy élelmiszeres szekrény mögött kutatott. Ripley melléje kuporodott.

A lámpafény, akár a rovargy

ű

jt

ő

gombost

ű

je a lepkét, a falhoz szegezett egy apró, rémült alakot. Piszkos, halálra vált tekintet

ű

kislány lapult a betolakodók el

ő

tt. Egyik kezében egy félig befalt élelmiszercsomagot szorongatott. A másikban a hajánál fogva lógott egy óriási baba feje. A m

ű

anyag testnek se híre, se hamva. A gyerek olyan girhes volt, mint amilyen piszkos, b

ő

re megfeszült kis arcán. Sokkal törékenyebbnek látszott, mint a kezében tartott babafej. Sz

ő

ke haja fénytelen kóctömeggé vált, arcát acélforgácsvattából készült füzér koronázta.

Ripley hallgatózott, de nem hallottá a lélegzését. A gyerek pislantott a fényben, s ett

ő

l Ripley szíve megdobbant. Lassan kinyújtotta a kezét a gyerek felé, és rámosolygott.

-

Gyere ki - mondta szelíden. - Minden rendben van. Nincs mit

ő

l félned. - Megpróbált beljebb nyúlni a szekrény mögé.

A kislány visszahúzódott a kitárt ujjak el

ő

l, és szemmel láthatóan reszketett. Olyan volt, mint a reflektorfényt

ő

l megrettent nyúl. Ripley ujjai majdnem elérték. Kinyitotta a kezét, hogy gyengéden megsimogassa szakadt blúzát.

Mint egy puskagolyó, a kislány hihetetlen gyorsasággal eliramodott jobbra, a szekrények alatt. Ripley el

ő

rebukott, a könyökére és térdére támaszkodva igyekezett szemmel tartani a kislányt. Hicks kétségbeesetten rohant a szekrények mentén, mígnem észrevett köztük egy keskeny rést. Kinyújtotta a kezét, és ujjai összezárultak egy apró boka körül. Egy pillanat múlva visszarántotta a kezét.

-

Huu! Vigyázzatok, harap!

Ripley a másik láb után kapott, de elvétette. Egy másodperc múlva a kislány elérte az egyik szell

ő

z

ő

csatornát, amelynek véd

ő

rácsa le volt feszítve. Miel

ő

tt Hicks vagy bármelyikük elkaphatta volna, fürgén, mint a hal, besiklott a nyílásba. Hicks meg sem próbálta követni. Nemhogy nehézkes öltözetében, de anyaszült meztelenül sem fért volna át a sz

ű

k nyíláson.

Ripley gondolkodás nélkül bemászott a csatornába, kezét el

ő

retolva, karjával és combjával tolta magát el

ő

re. Csíp

ő

je alig fért át a nyíláson: A kislány el

ő

tte volt, továbbmászott. Ahogy Ripley követte, hangosan lihegve a sz

ű

k alagútban, a gyerek az orra el

ő

tt rántott a helyére egy fémrácsot. Ripley egy lendülettel belökte, még miel

ő

tt a gyerek a túloldalról elreteszelhette volna. Káromkodott, mert beverte a homlokát a-fémtet

ő

be.

Lámpájával el

ő

revilágítva Ripley el is feledkezett a fájdalomról. A kislány egy kerek kamra távolabbi sarkába húzódott. Ez lehetett a kolónia szell

ő

z

ő

rendszerének egyik kiegyenlít

ő

kamrája. A kislány nem volt egyedül.

Körülötte takarók, párnák hevertek vaktában összeszedett játékokkal, kitömött állatokkal, babákkal, olcsó ékszerekkel, képeskönyvekkel és üres élelmiszeres csomagokkal együtt. Még egy elemes lemezjátszó is volt ott, felhasított párnákba bugyolálva. Minden az épületb

ő

l származott. A kislány maga hurcolhatta ide, hogy saját, gyerekes elképzelése szerint rendezze be velük titkos rejtekhelyét.

Inkább fészek, mint szoba, gondolta Ripley.

A kislány valami módon életben maradt. -Valami módon alkalmazkodott lepusztult környezetéhez, míg a felnőttek mind megadták magukat. Míg Ripley a látottakat emésztette magában; a kislány továbbkúszott a fal mentén. Egy másik nyílás felé tartott. Ha a csatorna átmérője nem nagyobb, mint a védőrácsé, akkor a kislány kisiklik a kezük közül. Ripley látta, hogy ő nem férne belé.

A kislány megfordult és ugrott, de Ripley jól időzítette a mozdulatát. Mindkét karjával átölelte a kislányt és magához szorítottá. A csapdába esett gyerek őrült kapálózásba kezdett, megpróbálta használni a fogait is. Az egész nemcsak ijesztő, de döbbenetes is volt, mert a kislány mindezt halálos csendben csinálta. A zárt térben csak kétségbeesett zihálása hallatszott, ahogy Ripleyvel birkózott, de az is kísértetiesen tompán. Ripley életében csak egyszer próbált lefogni egy kicsi, de hasonló szilajsággal védekező lényt, mégpedig Jonest, amikor állatorvoshoz vitte.

Amikor sikerült lefognia a kapálózó lábakat és karokat és kikerülnie az éles fogakat, beszélni kezdett a gyerekhez.

-   Jól van, jól van. Már vége van, most már minden rendben lesz. Jól van, biztonságban vagy.

Végül a kislánynak elfogyott az ereje, mozdulatai lelassultak. Teljesen elernyedt Ripley karjában, és hagyta, hogy ide-oda ringassa. Nehéz volt a gyerek feldúlt arcára, kifejezéstelen szemébe nézni. Elfehéredett ajka reszketett, a szeme vadul járt ide-oda, de nem látott semmit, megpróbálta befúrni magát Ripley ölébe, hogy elrejtőzzék egy sötét fémálomvilág elől, amit csak ő látott.

Ripley tovább ringatta a kislányt, előre-hátra, előre-hátra, és halk, nyugtató hangón suttogott neki. Közben körülnézett a kamrában, s a szeme megakadt valamin, ami az összehordott limlom tetején hevert. A kislány bekeretezett szolidója lehetett: hasonlított rá, mégis olyan más volt. A képen a kislány fel volt öltözve, mosolygott, frissen mosott szőke fürtjeiben élénk színű szalagot viselt. Ruhája makulátlan, bőre rózsaszínű. A kép alatt aranyozott betűkkel ez állt:

REBECCAJORDEN Els

ő

osztályú Honpolgár Díj

-   Ripley? Ripley? - Hicks hang)a visszhangzott a légcsatornában. - Jól van?

-    Igen. - Rájött, hogy biztosan nem hallják, ezért felemelte a hangát. - Jól vagyok. Mindketten jól vagyunk. Már jövünk kifelé.

A kislány nem tiltakozott, amikor a bokájánál fogva lefejtette magáról a kapaszkodó lábakat.

VII.

Magasra húzott térddel kuporgott a szék mély öblében. Nem nézett se jobbra, se balra, sem a kíváncsian figyelő felnőttekre. Figyelmét a tér egy távoli pontjára szegezte. A biomonitor elektródája a bal karjára volt erősítve. Dietrichnek át kellett alakítania kissé, hogy rá lehessen erősíteni a sovány kis karra:

Gorman a közelben ült, amíg az orvostechnikus az adatokat tanulmányozta.

-   Mi is a neve?

Dietrich feljegyzett valamit a printerszalagra.

-   Tessék?

-   A neve. Ugye, tudjuk a nevét?

A technikus szórakozottan bólintott, a kiolvasóit figyelte.

-   Azt hiszem, Rebecca.

-

Jó. - A hadnagy felöltötte legszebb mosolyát, el

ő

rehajolt, és kezét a térdére fektette. - Most gondolkodj, Rebecca. Szedd össze magad. Segítened kell, hogy segíthessünk neked. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Azt akarom, hogy mondj el mindent, amire emlékszel. Mindent. Próbáld az elején kezdeni.

A kislány nem mozdult. Arckifejezése sem változott. Nem reagált, bár nem volt eszméletlen, hallgatott, bár nem volt néma. Gorman csalódottan d

ő

lt hátra, és Ripleyre pillantott, aki éppen akkor lépett be egy bögre g

ő

zölg

ő

kávéval:

-

Hol vannak a szüleid? Meg kell próbálnod.

-

Gorman! Abbahagyná, kérem?

A hadnagy éles visszavágásra készült, de aztán lemondó bólintás lett bel

ő

le. Felállt, megrázta a fejét.

-

Teljes agyzárlat. Mindent megpróbáltam, hogy szóra bírjam, éppen csak nem ordítottam rá, de az nem is állt szándékomban. Az biztosan kikészítette volna. Ha ugyan nincs máris kikészülve.

-

Nincs. - Dietrich kikapcsolta a hordozható diagnosztikai m

ű

szert, és levette a kislány er

ő

tlen karjáról az érzékel

ő

t. - Fizikailag rendben van. A rosszultápláltság határán áll, de nem hiszem, hogy, maradandó károsodást szenvedett volna. Hogy életben van, annak köszönheti, hogy összeszedte a fel nem használt ételcsomagokat és a szárított, fagyasztott ételkivonatokat. - A n

ő

Ripleyre nézett. - Látott ott valamilyen vitaminkészítményt?

-

Nem volt id

ő

m körülnézni,

ő

meg nem vezetett körbe - intett a kislány felé.

-

Jó. Nos, nyilván ismerte a készletek helyét, mert nem mutatkoznak rajta a vitaminhiány jelei. Eszes kis kölyök.

-

Milyen a szellemi állapota? - Ripley beleszürcsölt a kávéjába, és a székben ül

ő

lelencre bámult. A gyerek kézfején a b

ő

r olyan volt, mint a pergamen.

-

Pontosan nem tudom, de a motorikus reakciói jók. Azt hiszem, túl korai lenne agyzárlatról beszélni. Én úgy mondanám, hogy elveszítette az érzékeit:

-

Nevezzék, aminek akarják. - Gorman felállt, és a kijárat felé indult. - Akármi is ez, csak az id

ő

nket vesztegetjük, ha szóra akarjuk bírni.

Kivonult a helyiségb

ő

l, és visszament a vezérl

ő

be Burke-höz és Bishophoz, akik a kolónia központi számítógépének terminálját figyelték. Dietrich egy másik irányba indult.

Ripley egy ideig a három férfit figyelte, akik a Hudson által rendbe hozott terminálokkal foglalatoskodtak, aztán a kislány mellé térdelt. Gyengéden elsimította a gyerek fésületlen haját a szeméb

ő

l. Ha egy szobrot fésülget, több választ abból sem csalhatott volna ki. De azért mosolyogva nyújtotta feléje a g

ő

zölg

ő

csészét.

-

Itt van, igyál: Ha éhes nem is, biztosan szomjas vagy. Hideg van ott a légkamrában, hisz nem m

ű

ködik a f

ű

tés meg semmi. - Megemelte a csészét, hogy a meleg, illatos g

ő

zök ingereljék a kislány orrát. - Egy kis forró csokoládé. Nem szereted a csokoládét? - Amikor a kislány nem reagált, megfogta a kezét, és a csésze köré igazította az ujjait, majd a kis kéz el együtt megemelte a csészét.

Dietrichnek igaza volt a motorikus reakciókkal kapcsolatban. A kislány gépiesen ivott, nem is figyelt arra, hogy mit csinál. A kakaó lefolyt az állán, de a nagyobb része a kis torkán ment le, és ott is maradt. Ripley elégedett volt.

Nem akarta túlterhelni a nyilvánvalóan összezsugorodott gyomrát, ezért elvette a csészét, amikor az félig kiürült.

-

Ugye, finom volt? Kés

ő

bb még kapsz bel

ő

le. Nem tudom, mit ettél és ittál, és nem akarom, hogy a hirtelen megevett túl sok tápláló étel megfeküdje a gyomrodat. - Megint elsimította a sz

ő

ke hajfürtöket. - Szegénykém. Nem beszélsz túl sokat. De nekem így is jó. Ha úgy érzed, hogy hallgatnod kell, hallgass. Én is ilyen vagyok. Észrevettem, hogy a legtöbb ember túl sokat beszél, és nem mond. semmit. Különösen a feln

ő

ttek, amikor gyerekekkel beszélnek. Mintha élveznék, hogy hozzád beszélnek, de nem neked. Azt akarják, hogy folyton rájuk figyelj, de

ő

k nem akarnak rád figyelni. Azt hiszem, ez nagy butaság. Azért, mert kicsi vagy, nem biztos, hogy nincs fontos mondanivalód. - Félretette a csészét, és egy ruhadarabbal letörölte a kakaófoltos állat. Érezte a feszes b

ő

r alatt a még gyerekesen puha csontokat.

-

Hóha! - mosolygott szélesen. - Itt most tiszta lett az arcod. Gondolom, meg kellene mosni az egészet. Különben túl felt

ű

n

ő

lesz ez a folt.

Az egyik egységcsomagból el

ő

vett egy üveg desztillált vizet, és megnedvesítette a kezében lév

ő

ruhadarabot. Azután a rögtönzött törl

ő

kend

ő

t a kislány arcához emelte, és letörölte a rárakódott többrétegnyi piszkot a kakaófoltokkal együtt. A kislány csendben t

ű

rte a m

ű

veletet. De a kék szempár megmozdult; és most el

ő

ször Ripleyre szegez

ő

dött.

Ripleyn er

ő

t vett az izgalom, de megpróbálta leplezni.

-

Alig hiszem el, hogy ez alatt egy kislány rejt

ő

zik. - Felt

ű

n

ő

en vizsgálgatta a kend

ő

t. - Ennyi piszok csak egy szénbányában van. - El

ő

rehajolt, és fürkészve nézett a megtisztult arcra. - Határozottan kislány. Méghozzá milyen aranyos.

Felpillantott, de csak annyi id

ő

re, hogy megbizonyosodjon, a vezérl

ő

b

ő

l nem leselkedik senki. Ha valaki most, ebben a kritikus pillanatban közbeszól, tönkretehet mindent, amit nagy nehezen sikerült elérnie a forró csokoládé és a tiszta víz segítségével.

Nem kellett aggódnia. A vezérl

ő

ben mindenki a központi terminál körül kuporgott. Hudson a konzol el

ő

tt ült, a gombokat nyomogatta, a többiek meg figyelték.

A kolónia háromdimenziós vázlata jelent meg a f

ő

erny

ő

n. Lomha geometrikus vonalak rajzolódtak ki el

ő

ször balról jobbra, majd alulról felfelé, amint Hudson elindította a programot. A híradós nem játszott, nem is az ügyességét fitogtatta; keresett valamit. Ezúttal nem f

ű

zött hozzá durva megjegyzéseket. Most dolgozott. Ha káromkodott is, azt magában tette. A számítógép mindenre tudott válaszolni. De a helyes kérdéseket megtalálni kínosan sokáig tartott.

Burke más berendezéseket próbált ki. Most felegyenesedett, hogy jobban lásson, és Gorman felé suttogta:

-

Most mit tapogat le?

-

A SZAK-okat, a személyi adatközl

ő

ket. Minden telepesbe sebészeti úton beültették, amint ideérkeztek.

-

Tudom, hogy mi az a SZAK - jegyezte meg Burke szelíden. - A Társaság állítja el

ő ő

ket. Csak nem tudom, mi értelme van egy SZAK-keres

ő

programnak. Ha valaki életben van a telepen, már meg kellett volna találnunk. Vagy neki minket.

-

Nem feltétlenül. - Gorman válasza udvarias volt, de nem tiszteletteljes. Burke jogilag a Társaság képvisel

ő

jeként vett részt az expedícióban, azért, hogy a pénzügyi érdekeiket képviselje. Munkaadói a Gyarmatügyi Hivatallal együtt fizették ezt a kis kiruccanását, de a jogköre nem volt pontosan leírva. Tanácsokat adhatott, de utasításokat nem. Ez katonai expedíció volt, és Gorman volt a parancsnok. Papíron Burke vele egyenrangú volt. A valóságban nem. - Valaki még életben lehet, de nem tud mozogni. Megsebesült, vagy bennrekedt egy sérült épületben. A program jó ideig eltarthat, de ahhoz kell folyamodnunk. Át kell vizsgálnunk. - A híradóshoz fordult. - Minden hibátlanul m

ű

ködik, Hudson?

-

Ha bárki életben van a központi bázis néhány kilométeres körzetében, itt látni fogjuk. - Megkocogtatta a képerny

ő

t. - Eddig csak a kölyök jeleit fogtam.

Wierzbowski a szoba másik sarkából szólt:

-

A SZAK nem jelez tovább, ha a tulaj meghalt?

-

Ezek az újabbak nem. - Dietrich a m

ű

szerei között kotorászott. - Ezek részben a test által gerjesztett elektromos energiából táplálkoznak. Ha a tulaj meghal, a jel is megsz

ű

nik: A holttest elektromos kapacitása nulla. Ez az egyetlen akadálya a test elektromos telepként való alkalmazásának.

-

Nem viccelsz? - nézett Hudson a csinos orvostechnikusra. - Honnan tudod, hogy valaki egyen- vagy váltóáramot gerjeszt?

-

A te esetedben ez nem probléma; Hudson. - Az orvosi táskájára csapott. - Benned csak kóbor áram lehet. Egyszer

ű

bb volt új kend

ő

t keresni, mint az el

ő

bbit kitisztítani.

Ripley most a kislány kezét törölgette, kikapargatta a szennyet az ujjak közül és a körmök alól: A fekete mocsok alól rózsaszín b

ő

r derengett el

ő.

Míg tisztogatta, újra cseverészni kezdett:

-

Nem tudom, hogy maradtál életben, amikor mindenki elment, de bátor kislány vagy, Rebecca. Alig hallható, de Ripley fülének új hang hallatszott:

-

N-Newt.

Ripley megfeszült, és lefelé pillantott, nehogy elárulja izgalmát. A törl

ő

ruha nem állt meg a kezében, amikor közelebb hajolt.

-

Sajnálom, kicsim, nem hallottam. Néha a hallásom nem a legjobb. Mit mondtál?

-

Newt. A nevem Newt. Így szólít mindenki. Senki sem hív Rebeccának, csak a bátyám.

Ripley végzett a másik kéz el is. Ha nem válaszol, a kislány újra hallgatásba merül. Ugyanakkor vigyáznia kell, nehogy olyasmit mondjon, amivel megzavarhatja. Természetesnek kell maradnia, és nem szabad többet kérdeznie.

-

Nos, akkor hát Newt. Az én nevem Ripley. és az emberek Ripleynek szólítanak. De te úgy hívsz, ahogy akarsz.

Amikor nem érkezett válasz a kislánytól, Ripley felemelte a kis kezet, amit éppen most tisztogatott meg; és ünnepélyesen megrázta.

-

Örülök, hogy találkoztunk, Newt. - A testetlen babafejre mutatott, amit a kislány azóta is a kezében szorongatott.

-

Hát

ő

kicsoda? Van neve? Fogadok, hogy van. Minden babának van neve. Amikor én annyi id

ő

s voltam, mint te, sok-sok babám volt, és mindnek volt neve. Egyébként hogyan lehetne megkülönböztetni

ő

ket?

Newt a kifejezéstelen, üvegszem

ű

m

ű

anyag fejre pillantott.

-

Casey.

O

az egyetlen barátom.

-

Hát én?

A kislány olyan élesen pillantott rá, hogy Ripley megdöbbent. A szemében felvillanó zord bizonyosság sehogy sem illett egy gyermek tekintetéhez. Tompa, közönyös hangon mondta:

-

Nem akarom, hogy a barátom légy. Ripley megpróbálta leplezni meglepettségét.

-

Miért nem?

-

Mert nemsokára te is itthagysz, mint a többiek. Mint mindenki. - Lepillantott a babafejre. - Casey oké.

O

velem marad. De te el fogsz menni: Meghalsz, és itt hagysz engem egyedül.

Nem volt harag ebben a gyerekes kijelentésben, sem vád, sem h

ű

tlenség. Hidegen és teljes bizonyossággal mondta ki, mintha már meg is történt volna. Nem jóslat volt, inkább a küszöbönálló tény leszögezése. Ripley beleborzongott, jobban megrémült, mint bármi mástól azóta, hogy a leszállóhajóval elhagyták az odafent kering

ő

Sulaco

biztonságát.

-

Ó, Newt. A mamád és a papád is így mentek el, ugye? Csak nem akarsz beszélni róla. - A kislány bólintott, lesütött szemét a térdére szegezte. Ujja hegye elfehéredett, ahogy a babafejet szorongatta. - Itt volnának, ha rajtuk múlott volna, édesem - mondta Ripley komolyan. - Biztosan tudom.

-

Halottak. Ezért nem jönnek el többé hozzám. Halottak, mint a többiek mind. - Olyan h

ű

vös bizonyossággal beszélt, hogy még hallani is rettenetes volt egy ilyen kis gyerekt

ő

l.

-

Talán nem. Honnan tudod ilyen biztosan?

Newt felemelte a tekintetét, és egyenesen Ripleyre nézett. Kisgyerek nem néz így szembe egy feln

ő

ttel, de Newt csak termetre volt gyerek.

-

Biztosan tudom. Meghaltak. Meghaltak, és nemsokára te is meghalsz, és Casey meg én megint egyedül maradunk.

Ripley nem fordította el a tekintetét, és nem is mosolygott. Tudta, hogy ez a kislány átlát mindenen, ami egy kicsit is hamis.

-    Newt. Nézz rám. Newt. Én nem megyek el. Én nem foglak itthagyni, és nem fogok meghalni. Megígérem. Melletted fogok maradni. Veled maradok, ameddig csak akarod.

A kislány újra lesütötte a szemét. Ripley látta, hogy magában viaskodik, el akarja hinni, amit hallott, el szeretné hinni. Kis idő múlva megint felpillantott.

-   Megígéred?

-   Így görbüljek meg - mutatta Ripley a gyerekes mozdulatot.

-   És úgy éljen a fejed?

-   És úgy éljen a fejem - mosolygott Ripley zordul.

A kislány és az asszony egymásra néztek. Newt szeme megtelt könnyel, alsó ajka remegni kezdett. Testéből lassan eltűnt a merevség és a közöny maszkját, amit eddig az arcán viselt, egy sokkal természetesebb kifejezés váltotta fel; a rémült gyermeké. Mindkét karjával átölelte Ripley nyakát, és zokogni kezdett. Ripley érezte, hogy a könnyek leperegnek tisztára mosott arcán, s belefolynak az ő nyakába. Nem törődött vele; ringatni kezdte a kislányt, és mindenféle butaságot suttogott a fülébe.

Behunyta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit, a félelmét. Megszállta a Hadley Irányítóközpontot körüllengő halál érzése, és remélte, hogy az ígéretet, amit tett, sikerül megtartania.

Ripley győzelmét a vezérlőben lévők győzelme követte. Hudson nagyot kiáltott:

-     Huh! Fiúk, lehet kendőt lobogtatni! Megtaláltam őket! Adjatok az öreg Hudsonnak egy valamire való gépet, és ő megtalálja az eldugott pénzeteket, a titkaitokat és a rég nem látott nénikéteket! - Gyengéden megpaskolta a konzolt. - Ütött-kopott masina ez, de játszani még tud.

Gorman a híradós válla fölé hajolt.

-   Milyen az alakjuk?

-   Ismeretlen. Ezek a SZAK-ok nagy hatósugarúak, de a részleteket nem mutatják.

-   Merre vannak?

-    Odaát a légkörfeldolgozó állomáson. - Hudson a vázlatot tanulmányozta. - Alsó C szint a komplexum déli szárnya alatt. - A képernyőre legyintett. - Ez egy kis bűvész, ha helyet kell meghatározni.

A vezérlőben mindenki a híradós köré gyűlt, hogy megnézze a monitort. Hudson kimerevítette a képet, és kinagyította az egyik részletet. A generátorállomás sematikus rajzának közepén halványan kék pontok pulzáltak.

Hicks felhorkantott:

-    Olyan, mintha gyűlést tartanának.

-    Vajon miért mentek oda mindnyájan? - tűnődött Dietrich. - Azt hittem, jól számítottuk, hogy ez volt az utolsó állásuk.

-     Talán ki tudtak törni innen, és biztonságosabb helyre mentek - állt elő azonnal a szakértő válaszával Gorman. - Emlékezzenek rá, a légkörfeldolgozók teljes kapacitássál működnek: Ez előnyös lehet. Gyerünk, nézzük meg.

-     Oké, gyerünk, lányok. - Apone a vállára vette a hátikészülékét. A vezérlő méhkassá alakult. - Nem órabérben fizetnek minket. - Az őrmester Hudsonre pillantott. - Hogyan jutunk oda?

A híradós visszavette a nagyítást.

A kolónia távlati képe jelent meg a monitoron.

-   Van egy szűk szervizfolyosó. Gyalogtúrához kiváló, őrmester. Apone Gormanra nézett, utasítást várt.

-     Nem tudom, hogy van vele, őrmester - mondta a hadnagy -, de én nem kedvelem a hosszú, szűk folyosókat. És szeretném, ha mindenki friss erőben érne oda. És a terepjárót is szeretném magunk mögött tudni, amikor bemegyünk.

-

Én is így gondoltam, uram. - Az

ő

rmester megkönnyebbült. Készen állt, hogy javasolja és vitatkozzon miatta; és most örült, hogy egyikre sem került sor. A csapat néhány tagja elégedetten bólintott. Lehet, hogy Gorman tapasztalatlan a harc terén, de legalább nem ostoba.

Hicks a kis készenléti szoba felé kiáltott:

-

Hé, Ripley, egy kis kocsikázásra indulunk. Jön?

-

Jövünk mind a ketten. - Meglepett tekintetek fogadták, amikor kivezette a kislányt a hátsó szobából. - Bemutatom Newtot. Newt,

ő

k a barátaim. A te barátaid is.

A kislány csak bólintott, egyel

ő

re nem szándékozott kib

ő

víteni a baráti körét. Néhány katona, már a hátára vett készülékkel, a gyerek felé biccentett. Burke bátorítólag mosolygott rá. Gorman meglepettnek látszott.

Newt, a kezében szorongatva a testetlen babafejet, felnézett hús-vér barátn

ő

jére.

-

Hova megyünk?

-

Biztonságos helyre. Nemsokára. Newt majdnem mosolygott.

A kolóniától a generátorállomásig tartó út alatt a terepjáróban érezhet

ő

en kedvetlenebb volt a légkör, mint amikor elhagyták a leszállóhajót. Az általános pusztulás képe, a sérült, megrongálódott épületek látványa, a nehéz harc nyilvánvaló jelei nyomasztólag hatottak a tengerészekre.

Immár nyilvánvaló volt, hogy a kolónia és a Föld közötti kapcsolat megszakadását nem a szatellit és nem is az állomás távközl

ő

rendszere okozta. Sokkal inkább Ripley régi ismer

ő

se. A telepesek beszüntették az adásokat, mert valami arra kényszerítette

ő

ket. Ha hinni lehet Ripleynek, ez a valami még most is itt van. Kétségtelen, hogy a kislány az információk valóságos kincsestára, de senki nem merte kérdésekkel zaklatni. Dietrich rendelte így. A kislány még nem épült fel annyira, hogy gyötrelmes kérdéseikkel ne veszélyeztetnék törékeny lelki egyensúlyát. Így hát a terepjáró utasai képzeletükkel egészítették ki azokat a réseket, melyek Ripley történetében tátongtak. A katonák képzelete általában jól m

ű

ködik.

Wierzbowski vezette a csapatszállítót a félhomályos tájon; keresztezett egy gyalogutat, ami a telep épületegyüttesét

ő

l a kilométernyi távolságban lév

ő

légkörfeldolgozó állomásig vezetett. A szél hasztalan ostromolta az er

ő

s járm

ű

vet, nem tudta megingatni. Úgy tervezték, hogy háromszáz kilométeres szélben is kényelmesen lehessen benne utazni. Az ilyen mindennapos acheroni vihar meg sem kottyant neki. Mögötte ereszkedett a felszínre a leszállóhajó, hogy bevárja a katonák visszatértét. Elöl a hatalmas generátor kúpos tornya világított sejtelmes fénnyel, miközben azon dolgozott, hogy az Acheron barátságtalan légkörét a Földéhez hasonlóvá alakítsa.

Ripley és Newt a vezérl

ő

fülke hátsó felében ültek egymás mellett. Wierzbowski .a vezetésre figyelt. A vastagon páncélozott járm

ű

viszonylagos biztonságában a kislány egyre beszédesebbé vált. Bár Ripley legalább egy tucat kérdést szeretett volna feltenni, csak ült türelmesen, és figyelte a kislány csapongó beszédét. Newt néha akaratlanul is válaszolhat a fel nem tett kérdésekre. Mint most is.

-

Én voltam a legjobb a játékban. - Átölelte a babafejet, és tekintetét a szemközti falra függesztette. - Ismertem az egész labirintust.

-

"Labirintust"? - Ripleynek eszébe jutott, hogy hol. találtak rá. - A légcsatornarendszerre gondolsz?

-

Igen, arra - válaszolta büszkén. - És nemcsak a légcsatornákra. Be tudtam bújni az alagutakba is, ahol vezetékek meg ilyesmik voltak. A falakban, a padló alatt. Mindenhová be tudtam bújni. Igazi

menő

voltam. Jobban el tudtam bújni, mint a többiek. Mindenki azt mondta; hogy ez .csalás; mert én vagyok a legkisebb, pedig nem azért volt, mert kisebb voltam náluk. Csak okosabb; ennyi az egész. És igazán nagyon jó emlékez

ő

tehetségem van. Minden helyre emlékszem, ahol egyszer már voltam.

-

Te tényleg men

ő

vagy.

A kislány arca felderült. Ripley kinézett az elüls

ő

szélvéd

ő

n; melyen túl közvetlenül el

ő

ttük derengett a generátorállomás.

Otromba, szigorúan funkcionális tervezés

ű

építmény volt. Számtalan csövét; kamráját, vezetékét az évtizedek alatt lecsiszolta és ragyássá verte a szélhordta k

ő

törmelék és homok. Amilyen csúnya, olyan termelékeny volt, A bolygó felszínég elszórt társaival együtt éveken át megállás nélkül bontja az Acheron lékkörét, hogy megtisztítva és feldúsítva végül kellemes bioszférát, balzsamos otthoni klímát hozzon létre. Mennyi szépséget rejtenek ezek a csúfságok!

A hatalmas méretű fémtömeg a páncélozott csapatszállító fölé tornyosult, amikor Wierzbowski megállította a járművet a főbejárat előtt. Hicks és Apone vezetésével az osztag felsorakozott a túlméretezett ajtó előtt. Itt; a roppant építmény közelében a gépek dübörgése túlharsogta az üvöltő szelet, s kis híján megsüketítette őket. A jól megépített gépezet emberek nélkül is végezte a munkáját.

Hudson lépett elsőként az ajtóhoz; ujjait úgy futtatta végig az ajtó kapcsolótábláján, mint a lakatos, aki felméri a soron következő munkát.

-    Meglepetés, srácok. Minden működik. - Egyetlen gombot nyomott meg, és a súlyos akadály félrecsúszott, hogy szabaddá tegye a belső folyosót. Jobbra betonrámpa vezetett lefelé.

-    Merre, uram? - érdeklődött Apone.

-     Kezdjék. a rámpánál - utasította őket Gurman a terepjáróból. - Odalent is lesz egy. Menjetek le a C szintig.

-   Vettem: - Az őrmester a katonái felé intett. - Drake, a helyedre. A többiek kettesével követik. Gyerünk. Hudson a kapcsolótáblánál tétovázott.

-    Mi legyen az ajtóval?

-    Nincs itt senki. Hagyd nyitva.

A széles; rámpán, elindultak lefelé az állomás belsejébe.

A fentről leszűrődő fény megcsillant a fémrácsos futóhidakon és az orgonasípszerűen egymás mellett sorakozó csövek hajlatain. Ennek ellenére fel kellett kapcsolniuk a sisaklámpáikat: A gépek hangos dübörgése közepette, haladtak lefelé.

A sisakkamerák által közvetített képek ugráltak és hullámzottak; nehezen tudták követni, akik a terepjáróban, figyelték a monitorokat. Végül a talaj egyenletessé vált, és a képek is megállapodtak. A kamerák rászegeződtek az itt felhalmozott súlyos hengerekre és csővezetékekre, ládákra és magas fémtartályokra.

-A B szint. - Gorman a vezérlőnek címezte a mondanivalóját. - Az alatta lévőn vannak; Menjenek lassabban. Nehéz megfigyelni a dolgokat, ha ilyen gyorsan haladnak lefelé.

Dietrich Frost felé fordult.

-Azt szeretné, ha repülnénk? Akkor nem ugrálna a kép.

-   Akarod, hogy a karomba vegyelek? - szólt hátra Hudson.

-   Akarod, hogy átlódítsalak a korláton? - válaszolta a nő. - Addig sem ugrálna a kép, amíg leérsz a fenékre.

-    Kussoljatok ott hátul! - modult fel Apone, miközben megkerülték a lefelé vezető rámpa egyik fordulóját. Hudson és többiek elhallgattak.

A vezérlőfülkében Ripley Gorman jobb válla fölött kukucskált ki, Burke a másik fölött, Newt pedig megpróbált közéjük furakodik. Hiába volt Gorman a videózás minden ördöngösségének mestere, egyetlen személyi kamera sem közvetített tiszta képet.

-   Próbálja kinagyítani - javasolta Burke.

-    Azzal kezdtem, Mr. Burke. Borzalmasan nagy az interferencia odalent. Minél mélyebbre mennek, annál több ócskavason kell a jelnek áthaladnia, és a személyi készülékek telepei elég gyengék. Tulajdonképpen miből készítik a légkörfeldolgozó állomások belsejét?

Gorman nem tudta visszafojtani dühös csalódottságát, amiért hasztalan veszkődik a műszereivel.

-      Ha a biztonsági energiaforrás kikerülne és az állomás leállna, tisztább képet kapnék, de csak a sisaklámpáik fénye vezetné őket. Rossz csere volna. - Fejcsóválva figyelte a homályos foltokat, majd a mikrofonhoz hajolt.

-   Nem tudjuk kivenni, mi van előttük. Mi az?

Statikus zörej torzította el Hudson hangját, akárcsak a kamera képét.

-    Maga mondja meg. Én most látom először. A hadnagy Burke-re nézett.

-   A maguk emberei építették?

A Társaság képviselője a monitorok sora felé hajolt, s összehúzott szemmel nézte a légkörfeldolgozó belsejéből jövő képet.

-   A pokolba is, nem.

-   Tehát nem tudja, mi az?

-   Soha életemben nem láttam még ilyet.

-   A telepesek műve lehet?

Burke tovább figyelt, majd megrázta a fejét.

-    Ha ők csinálták is, rögtönözték. Ez nem szerepel egyetlen állomásépítő kézikönyvben sem.

Valami volt még ott, a generátorállomás legalsó szintjét keresztül-kasul behálózó csővezetékeken kívül. Kétségtelen, hogy tudatos, megtervezett munka eredménye s nem valamilyen üzemi katasztrófáé.

Helyenként nedves és csillogó anyag megszilárdult gyantára vagy ragasztóra hasonlított. Itt-ott a fény néhány centiméter mélységig áthatolt rajta, felfedve a bonyolult belső struktúrát. Másutt az anyag átlátszatlan volt. A színek közül csak a zöldek és szürkék tompább árnyalatait mutatta, s elvétve akadt rajta néhány sötétebb zöld folt is.

Furcsa kamrák sorakoztak egymás mellett, a félméterestől egészen a tízméternyi átmérőjűig. Valamennyit törékenynek tűnő pántok szövedéke kötötte össze, ami tüzetesebb vizsgálat után annyira tűnt törékenynek, mint az acélkábel. Alagutak vezettek a labirintus mélye felé, és különös, kúp alakú gödrök mélyedtek a padlóba. Az idegen anyag oly pontosan illeszkedett a meglévő gépekhez, hogy nehéz volt megmondani, hol kezdődik, és hol a vége az ember alkotta struktúrának. A toldás helyenként szinte másolta az állomás berendezéseit, bár nem lehetett megállapítani, vajon célzatos utánzás volt-e, vagy csak vakon végzett másolás.

A csillogó szövevény oly mértékben szőtte át a C szintet, ameddig a kamerák csak elláttak. Bár a gyantaszerű képződmény az összes rendelkezésre álló helyet elfoglalta, úgy tűnt, az állomás berendezéseiben nem tett kárt. Azok tovább dolgoztak, alakították az Acheron levegőjét, mit sem törődve az egész alsó szintet megtöltő heteromorf kamrákkal.

Valamennyiük közül egyedül Ripleynek volt elképzelése arról, hogy mibe botlottak a katonák, de pillanatnyilag szinte megbénította a szörnyűségesen lenyűgöző látvány, annyira, hogy szólni sem tudott. Csak bámulni és emlékezni.

Gorman éppen akkor nézett vissza rá, s észrevette az arckifejezését.

-    Mi ez?

-    Nem tudom.

-     Maga tud valamit, többet, mint mi valamennyien. Gyerünk, Ripley. Elő vele. Itt és most méltányolok minden használható ötletet.

-    Tényleg nem tudom. Azt hiszem, láttam már ilyet, de nem vagyok benne biztos. Ez valahogy más. Jobban kidolgozott és.

-    Szóljon, ha az agya ismét működésbe lép. - A hadnagy csalódottan fordult vissza a mikrofonjához. - Haladjanak tovább, őrmester.

A katonák folytatták útjukat, lámpáik fénye megcsillant a környező üvegszerű falakon. Minél mélyebbre hatoltak, annál inkább látszott, hogy nem építették, inkább növesztették vagy kiválasztották az anyagot. A labirintus olyan volt, mint egy gigantikus szerv vagy csont belseje. De nem emberi szervé, emberi csonté.

Bármi volt is a rendeltetése, összegyűjtötte a generátor hulladékhőjét. A lecsöpögő víz alkotta tócsákból gőzfelhők szálltak fel, s körös-körül sziszegés hallatszott. A gépezet lélegzetvétele.

-     Van egy rés előttünk. - Hicks körbeforgatta a kameráját. A csapat belépett egy tágas, kupolaszerű kamrába. A falak egyszeriben megváltoztak. Kiképzésük érdeme volt, hogy egyetlen katona sem omlott össze a látványtól.

-   Ó, istenem - mormogta Ripley. Burke fojtott hangon káromkodott.

A kamerák és sisaklámpák megvilágították a kamrát. Az eddigi sima, ívelt falakat itt durva, egyenetlen felületek váltották fel. A város hulladékából alkotott dombormű volt ez: bútorokból, kábelekből, szilárd és folyékony elemekből, személyes tárgyakból, szakadt ruhákból, emberi csontokból és koponyákból állt, s mindezt a mindenütt jelenlévő, áttetsző ragasztószerű gyanta tartotta össze.

Hudson kinyúlt, hogy kesztyűs kezét végighúzza a falon, s eközben véletlenül megsimított egy halom emberi bordacsontot. Megpróbálta megkaparni a gyantás váladékot.

-   Láttatok már valaha ilyen anyagot?

-   Nem én. - Hicks legszívesebben kiköpött volna. - Nem vagyok vegyész. Remélték, hogy Dietrich is hozzáfűz valamit, úgy is lett

-   Olyan, mint valami váladék. A maga rossz fiúi köpködték ezt ide, vagy mi, Ripley?

-   Én. én nem tudom, hogy jött létre, de már láttam ilyet, csak sokkal kisebb méretben. Gorman az ajkát biggyesztette, az első sokk után közölte észrevételeit:

-    Mintha ezért rombolták volna szét a telepet, hogy ezt itt létrehozzák. - Hicks képernyőjére mutatott. - Egy egész rakás adattároló lemez van beépítve.

-     Meg hordozható energiatelepek - mutatott Burke egy másik személyi monitor felé. - Drága anyag. Mindent szétszedtek.

-   A telepeseket is - mondta Ripley. - Miután végeztek velük. Lepillantott a mellette álló komor tekintetű kislányra.

-   Newt, jobb, ha felmész a fülkébe. Menj. - Newt bólintott, és engedelmesen indult a vezérlőfülke felé.

Ahogy a csapat beljebb hatolt a kamrába, a gőz egyre nagyobb lett a C szinten. Ezzel együtt emelkedett a hőmérséklet is.

-    Melegebb van, mint egy kemencében - zúgolódott Frost.

-   Ja - helyeselt Hudson gúnyosan -, de ez száraz hőség.

Ripley balra nézett. Burke és Gorman tekintete a képernyőkre tapadt. A hadnagytól balra egy kisebb monitor mutatta az állomás alaprajzát.

-    Pontosan a primer hőcserélők alatt vannak.

-    Igen. - Az izgatott Burke nem tudta levenni a szemét az Apone kamerája által közvetített képről. - Lehet, hogy ez az organizmus szereti a meleget. Azért építette.

-    Nem erre gondoltam. Gorman, ha az emberei használják a fegyvereiket, tönkreteszik a hűtőrendszert - szólt Ripley.

Burke hirtelen megértette, mire céloz Ripley.

-    Igaza van.

-    Hogyan? - kérdezte a hadnagy.

-    Úgy - folytatta Ripley -, hogy kiszabadulhat a levegőből kivont freon, vagy víz, ami a hűtésre szolgál.

-

Nagyszer

ű

- kocogtatta meg a férfi a képerny

ő

ket. - Legalább leh

ű

ti

ő

ket is.

-

Többet tesz, mint leh

ű

ti

ő

ket.

-

Például?

-

Elszabadítja a magfúziót.

-

Hát aztán?

Hát aztán?

- Miért foglalkozik ez a n

ő

ilyesmivel? Nem fogta fel, hogy

ő

itt egy kutató-ment

ő

expedíciót vezet?

-

Termonukleáris robbanásról beszélünk.

Ett

ő

l Gorman gondolkodóba esett. Mérlegelte a lehet

ő

ségeit. Döntését megkönnyítette az a tény, hogy nem volt választása.

-

Apone, gy

ű

jtse be a fegyvereket mindenkit

ő

l. Ott nem lehet lövöldözni.

Nem Apone volt az egyetlen, aki hallotta a parancsot. A katonák hitetlenkedve és rémülten néztek egymásra.

-

Meg

ő

rült? - Wierzbowski magához ölelte a fegyverét, mintha arra biztatná Gormant, hogy személyesen menjen és fegyverezze le.

Hudson csak morgott:

-

Akkor mit használjunk, ember? Beszéljünk velük szigorúan? Hé, hadnagy - kiáltott a mikrofonjába -, azt akarja, hogy inkább a dzsúdóval próbálkozzunk? És mi van akkor, ha nincs karjuk?

-

Van karjuk - nyugtatta meg Ripley tömören.

-

Nem kell meztelenül bemennie, Hudson - mondta Gorman. - Van más fegyvere is, amit használhat.

-

Talán nem is rossz ötlet - morogta Dietrich.

-

Mi, hogy mást használjunk? - kérdezte Wierzbowski.

-

Nem. Hudson bemegy meztelenül. Nincs, aki túléli a megrázkódtatást.

-

Megduglak, Dietrich - vágott vissza Hudson.

-

Nem lesz rá alkalmad. - Az orvostechnikus egy sóhajjal kirántotta a fegyveréb

ő

l a töltött tárat.

-

Csak a lángszórókat használják - szakította félbe Gorman a vitát. - A fegyvereket hagyják békén.

-

Hallottátok a hadnagyot. - Apone körbejárt köztük, és összeszedte a tárakat. - Szedjétek ki.

A fegyvereket egyt

ő

l egyig ártalmatlanná tették. Vasquez er

ő

sen vonakodva fordult meg, hogy kivegye elektronikus fegyveréb

ő

l a telepeket. Három katona a l

ő

fegyver mellett hordozható hamvasztót is hozott magával. Ezeket most el

ő

vették, fölmelegítették és ellen

ő

rizték. Apone és a többiek figyelmét is elkerülte, hogy Vasquez a hátsó nadrágzsebéb

ő

l el

ő

vett egy tartalék telepet, és a fegyverébe csúsztatta. Mihelyt az

ő

rmester és a többiek elfordultak, Drake is ugyanúgy tett. A két tüzér egymásra kacsintott.

Hicksnek nem volt kire kacsintania, elektronikus fegyvere sem volt, amivel ügyeskedhetett volna. Volt viszont egy kis hengeres tokja, amit harci öltözéke alá rejtve hordott magánál. Szétnyitotta a zubbonyát, kinyitotta a tokot, és el

ő

vett egy tizenkét lövet

ű,

lef

ű

részelt ikercsöv

ű,

dobtáras antik puskát. Míg Hudson szakmai érdekl

ő

déssel figyelte, a tizedes betárazta a fegyvert, hátrahúzta a závárt, és cs

ő

re töltötte a jól karbantartott régiséget.

-

Honnan szerezted, Hicks? Amikor megláttam, hogy kidudorodik a zubbonyod, azt hittem piát csempészel, ámbár nem vallana rád. A múzeumból loptad?

-

Régi családi darab. Ugye, csinos?

-

Micsoda család! Tud is valamit? Hicks megmutatott egy l

ő

szert.

-

Nem a szokásos nagy sebesség

ű

páncéltör

ő

golyóbis, de nem örülnél, ha a szemed közé kapnál egyet. - Lehalkította a hang át. - Mindig a kezem ügyében tartom. Közeli találkozások esetére. Nem hiszem, hogy nagy távolságból is átütne mindent.

-

Tényleg nagyon csinos. - Hudson még egy csodáló pillantást vetett a lef

ű

részelt cs

ő

re. - Milyen hagyománytisztel

ő

vagy!

A tizedes halványan elmosolyodott.

-

A gyengéd természetem az oka. Apone hang a ért el hozzájuk elölr

ő

l:

-

Mozogjatok. Hicks; úgy látom, te szeretsz hátul lenni. Rendben van, te leszel a hátvéd.

-

Örömmel,

ő

rmester.

A tizedes a jobb vállán pihentette az öreg puskát, könnyedén egyensúlyozta egyik kezével, ujját lazán a vaskos ravaszon tartotta. Hudson elismer

ő

en rávigyorgott, majd el

ő

resietett, hogy elfoglalja kijelölt helyét.

A leveg

ő

s

ű

r

ű

volt, a lámpák fényét felemésztette a gomolygó g

ő

z. Hudson úgy érezte, mintha acél-m

ű

anyag dzsungelen kellene áthatolniuk.

Gorman hangja visszhangot vert a sisakhangszórójában.

-

Semmi mozgás? - A hadnagy hangja gyengén és távolról hallatszott, de a híradós tudta, hogy csak, néhány szinttel feljebbr

ő

l, a generátorállomás ajtaja fel

ő

l jön: Szemét a keres

ő

n tartotta, úgy haladt el

ő

re.

-

Itt Hudson, uram. Még semmi. Nulla. Az egyetlen, ami mozog itt lent, az a leveg

ő.

Befordult egy sarkon, és felnézett a miniat

ű

r kiolvasóról. Amit látott, elfeledtette vele a keres

ő

t, a fegyverét, elfeledtetett mindent.

Egy másik-kérges fal volt közvetlenül el

ő

ttük. Kitüremkedések és fodrozódások tarkították, és valami ismeretlen, nem emberi kéz alkotta szörnyváltozata volt Rodin

A pokol kapui

cím

ű

m

ű

vének. Itt voltak az elt

ű

nt telepesek, élve eltemetve ugyanabba az epoxigyantába, amelyb

ő

l az alagutak, a kamrák és az üregek hálózata épült fel, és amely a generátorállomás legalsó szintjét valamiféle xenopszichotikus rémálommá változtatta.

Mindegyikük köré gubót sz

ő

ttek a falban, s nem lehet mondani, hogy kényelmes helyük volt ott. Kezek, lábak groteszk módon kicsavarva, eltörve, ha ez kellett ahhoz, hogy a szerencsétlen áldozatok beleférjenek az idegen képletbe. Fejek csüngtek természetellenes pózban. A legtöbb test csonthalommá aszott melyr

ő

l lemállott a hús, a b

ő

r. Mások csontig le voltak tisztítva.

O

k voltak a szerencsések, mert megadatott nekik a kegyes halál. Minden tetemen volt valami közös, függetlenül attól, hogy hol és hogyan helyezték a falba: a bordáik kifelé görbültek, mintha mögüle kirobbant volna a szegycsont.

A katonák lassan szállingóztak be az embriókamrába. Arcukon félelem. Senki nem szólt. Egy sem volt köztük, aki ne tudta volna kinevetni a halált, de ez rosszabb volt; mint a halál. Ez visszataszító volt.

Dietrich talált egy még sértetlennek látszó n

ő

i alakot. A teste kísértetiesen fehér és száraz volt. Szempillája megrezdült, felnyílt; amikor mozgást észlelt. Szeméb

ő

l

ő

rület sugárzott. Az alak tompa, síri hangon szólalt meg, suttogása a kétségbeesés mélyér

ő

l tört el

ő.

Hogy meghallja, Dietrich közelebb hajolt.

-

Kérlek. ölj meg.

Az orvostechnikus elkerekedett szemmel tántorodott hátra. A terepjáró biztonságában Ripley csak tehetetlenül bámult, bál öklébe mélyesztett foggal. Tudta, mi történt, tudta, mi indította az asszonyt erre az utolsó kívánságra, mint ahogy tudta, hogy sem

ő,

sem más nem tehet egyebet, mint hogy teljesíti a kérést. A vezérl

ő

fülkében hallatszott, hogy valaki öklendezik. Senki nem csinált bel

ő

le tréfát.

A falba börtönzött asszony rángatózni kezdett. Valahogyan összegy

ű

jtött annyi er

ő

t, hogy sikoltson, hogy egyetlen, elnyújtott, szaggatott sikolyba s

ű

rítse lélek nélküli gyötrelmét. Ripley odaugrott a legközelebbi mikrofonhoz, hogy figyelmeztesse a katonákat arra, ami ezután következik, de nem jött ki hang a torkán.

De nem is volt rá szükség. Mindegyikük áttanulmányozta a lemezt, amit készített a számukra.

-

Lángszórót! - csattant Apone hangja. - Gyerünk!

Frost átadta a hamvasztóját az

ő

rmesternek, és félreállt. Mihelyt Apone kézbe vette, az asszony melléb

ő

l vérsugár lövellt ki. A kiszakadt üregb

ő

l egy apró, fogakkal teli koponya emelkedett ki vad sziszegéssel.

Apone ujja megrándult a lángszóró ravaszán. A másik két katona, akinek volt hasonló fegyvere, utánozta a mozdulatot. Forróság és fény töltötte meg a kamrát, kiégette a falat, kiirtotta a benne rejl

ő,

sikoltozó iszonyatot. A gubók és tartalmuk úgy folytak le, mint az átlátszó, forró karamella. Egy fülrepeszt

ő

sikoltás visszhangzott a fülükben, amint a lánggal végigpásztázták a kamra hátulsó falát. Ami nem égett szénné, az megolvadt a forróságban. A fal felpúposodott és lefolyt, mint az olvadt m

ű

anyag, tócsát alkotva a csizmáik körül. De nem m

ű

anyagszaga volt. Átható, szerves b

ű

zt árasztott.

A kamrában mindenki a falat és a lángszórókat figyelte. Senki nem vette észre, hogy egy másik falban valami megrándul.

VIII.

Az idegen arcra borulva aludt egy üregben, mely teljesen egybeolvadt a kamra többi részével. Most lassan el

ő

kászálódott a búvóhelyér

ő

l. Az ég

ő

gubók és más szerves anyagok füstje a mennyezet felé hullámzott, szinte a nullára csökkentve a kamrában a látási viszonyokat.

Valami egy pillanatra a keres

ő

re vonta Hudson figyelmét. Pupillája kitágult, megperdült; és figyelmeztet

ő

leg kiáltott:

-

Mozgás! Mozgást észleltem!

-

Helyzete? - kérdezte Apone élesen.

-

Nem tudom. Túl kicsi a hely és túl sok a test. Az

ő

rmester hangjában ingerültség költözött.

-

Ne mondd. Beszélj, Hudson. Hol van?

A híradós kétségbeesetten próbálta értelmezni a keres

ő

jelzését. Ez a baj ezekkel az er

ő

térmér

ő

kkel nehezen kezelhet

ő

k, de legalább pontatlanok.

-

Huh, úgy néz ki, hogy elöl is meg hátul is.

A terepjáró vezérl

ő

fülkéjében Gorman

ő

rjöngve csavargatta a személyi monitorok er

ő

sségét és élességét állító gombokat.

-

Itt nem látunk semmit, Apone. Mi történik?

Ripley tudta, mi történik. Tudta, mi fenyeget. Ha a többiek nem látják is,

ő

érezte, mint az éjszakai tengerpart fekete homokjára gördül

ő

hullámot. Egyszerre találta meg a hangját és a mikrofont.

-

Hozza ki az osztagot, Gorman.

Azonnal

hozza ki. A hadnagy ideges pillantást vetett rá.

-

Ne osztogasson nekem parancsokat, hölgyem. Tudom, mit csinálok.

-

Lehet, de nem tudja, mi történik.

Lent, a C szinten az idegen kamrájának falai és mennyezete életre kelt. Biomechanikus ujjak nyújtották ki fémszaggató karmaikat. Nyálkától síkos szájak nyíltak ki s

ő

röltek némán, amint gazdáik felébredtek. Bizonytalan mozgolódás támadt a füstön és g

ő

zön túl az ideges emberek szeme el

ő

tt.

Apone azon kapta magát, hogy hátrál.

-

Kapcsoljatok infravörösre. Nagyon figyeljetek, emberek!

Sisakellenz

ő

k csapódtak az arcok elé. Sima, átlátszó belsejükön alakok kezdtek kirajzolódni, rémárnyak mozogtak kísértetnémán a gomolygó ködben.

-

Sok jelzés jön - közölte Hudson -, mindenfel

ő

l. Minden irányból közelednek.

Dietrich idegei felmondták a szolgálatot: megperdült, hogy kirohanjon. Amint megfordult, valami magas és borzalmasan er

ő

s alak bukkant fel a füst mögül, hogy hosszú karjaival átölelje. Acélos végtagok zárultak össze szorosan a melle körül. Az orvostechnikus felsikoltott, ujja önkéntelenül ráfeszült a lángszóró ravaszára. A t

ű

zsugár betakarta, s vakon botorkáló kétlábú fáklyává változtatta Frostot. Üvöltése mindannyiuk fejhangszórójában visszhangzott.

Apone sarkon fordult, nem látott semmit a s

ű

r

ű

leveg

ő

ben és félhomályban, de éppen eleget hallott. A felettük elhelyezked

ő

h

ő

kicserél

ő

k melege torzította a katonák infravörös vizorjának képét.

A terepjáróban Gorman tehetetlenül nézte, hogy Frost monitorja elsötétül. Ugyanakkor a biovonalán is ellaposodtak s komor egyenesekké változtak az életet jelz

ő

hegyek-völgyek. A többi monitoron pillanatonként t

ű

ntek fel és úsztak el a képek és körvonalak. Izzó napalm lövellt ki a megmaradt, m

ű

köd

ő

lángszórókból, próbára téve a kamerák fényérzékenységét s vakító fényáradatba vonva a képeket.

A káosz és

ő

rület közepette Vasquez és Drake megtalálták egymást. A csúcstechnikával felszerelt hárpia bólintott az újhullámos neandervölgyinek, s a helyére illesztette az egyetlen tárat.

-

Na gyerünk - mondta kurtán.

Hátukat egymásnak vetve egyszerre nyitottak tüzet elektronikus fegyvereikb

ő

l, két t

ű

zívet húzva, mint amikor az

ű

rhajó oldalán végigfut a hegeszt

ő

készülék. A sz

ű

k kamrában a két nehézfegyver hangja elviselhetetlen volt. Kezel

ő

i fülének viszont úgy muzsikált mint egy Bach-fúga és egy Grimoire sztantizátor egyvelege.

Gorman felcsattanó hangját alig hallották a csatazajban.

-

Ki tüzel? Megparancsoltam, hogy hagyják a nehéztüzet!

Vasquez csak annyira nyúlt fel, hogy kitépje a sisakhangszórót, szeme továbbra is a célzóerny

ő

re tapadt. Lába, keze, szeme és teste is fegyverré vált, egy ütemre táncoltak, perdültek. Robaj, villámlás, füst és üvöltés töltötte meg a kamrát, a C szinten folyó végs

ő,

dönt

ő

ütközet e kis csataterét. Vasquezt mélységes nyugalom töltötte el.

A mennyország sem lehet sokkal jobb, mint ez.

Ripley összerezzent, mert egy újabb sikoly visszhangzott a vezérl

ő

hangszóróiból. Wierzbowski sisakkamerájának képe kialudt, s mindjárt utána a vonalak is ellaposodtak a biomonitorján. Ripley keze ökölbe szorult, körmei a tenyerébe mélyedtek. Kedvelte Wierzbowskit.

Egyáltalán mit keres

ő

itt? Miért nem maradt otthon, szegényen és lefokozva, de kis lakása biztonságában, mellette Jonesszal, körülötte normális emberekkel, a fejében pedig mindennapi gondolatokkal? Miért kellett önként vállalkoznia a lidércnyomással való találkozásra? Emberbarátságból? Mert kezdett

ő

l sejtette, hogy mi okozta az Acheron és a Föld közötti kapcsolat megszakadását? Vagy mert vissza akarta szerezni a vacak jogosítványát?

Lentr

ő

l, a generátorállomás mélyér

ő

l egymásba folytak a kétségbeesett,

ő

rjöng

ő

hangok a kommunikációs rendszer külön személyi frekvenciáján. A fejhallgató érzékeny m

ű

szerei kiválasztották az értelmes szavakat a hangzavarból. Ripley az általános lármában el

ő

ször Hudson hangját ismerte fel. A híradós mesterkéletlen gyakorlatiassága felülemelkedett a taktikai kudarcon.

-

Gyerünk ki innen!

Hallotta; hogy Hicks kiált valakinek. Még sohase volt ilyen zavarodott a hangja.

-

Nem abba az alagútba, a másikba!

-

Biztos? - Crowe képe ijeszt

ő

en meglódult, ahogy félreugrott valami láthatatlan el

ő

l, kamerája füst, homály és biomechanikus árnyak vad örvényét közvetítette. - Vigyázz. mögötted. Mozdulj már!

Gorman keze lelassult. Valami más kellene most, nem a gombokat nyomogatni, és Ripley látta a hadnagy hamuszürke arcán a tanácstalanságot.

-

Hozza ki

ő

ket! - üvöltött rá. -

Most

azonnal!

-

Pofa be! - Gorman leveg

ő

után kapkodva meredt a kiolvasóira. Minden széthullott, gondosan kidolgozott harci terve pillanatok alatt, a szeme láttára omlott össze, a megmaradt monitorokon még arra sem volt ideje, hogy átgondolhassa a történteket. Pillanatok alatt. - Azt mondtam, pofa be!

Felszakadó fém recsegése hallatszott Crowe készülékéb

ő

l, miel

ő

tt a képe kialudt. Gorman hebegett valamit, próbálta meg

ő

rizni az önuralmát, ha a helyzet feletti uralmát elveszítette is.

-

Huh, Apone, utasítom, hogy nyissanak össztüzet a lángszórókkal, és vonuljanak vissza osztagonként a terepjáróhoz. Vége.

Az

ő

rmester távolból jöv

ő

válaszát eltorzította a statikus zaj, a lángszórók dübörgése és az elektronikus fegyverek kerepelése.

-

Elismételné? Az egészet a lángszóróktól kezdve?

-

Azt mondtam. - Gorman elismételte az utasítást. Nem számított, meghallotta-e valaki is. A kamrában csapdába esett férfiaknak és n

ő

knek csak a cselekvésre maradt idejük, a figyelésre nem. Csak Apone babrált a készülékével, megpróbálta kihámozni a zagyva parancs értelmét. Gorman hangja az érthetetlenségig torz volt. A személyi készüléket úgy tervezték, hogy minden körülmények között, még víz alól is tisztán szóljon, de itt most történt valami; amit a kommunikációs berendezés tervez

ő

i nem vehettek figyelembe, valami, amit senki nem láthatott el

ő

re, mert ilyesmivel még senki nem találkozott.

Valaki felsikoltott az

ő

rmester mögött. A pokolba Gormannal. Átkapcsolta a készüléket a szkafanderek közös hullámhosszára.

-

Dietrich? Crowe? Wierzbowski, hol vagy?

Balra t

ő

le mozgás támadt. Megpördült, és pár milliméterre t

ő

le Hudson feje bukkant el

ő.

A híradós tekintete eszel

ő

s volt. Az

ő

rület határán állt, és alig ismerte fel az

ő

rmestert. Hol voltak már a vakmer

ő

kijelentések - nyoma sem maradt a színlelt harciasságnak. Rémületében majd kiugrott a b

ő

réb

ő

l, és nem is próbálta eltitkolni:

-

Végünk van! Itt döglünk meg!

Apone egy tárat nyújtott feléje. A híradós a helyére lökte, miközben egyszerre akart minden irányba figyelni.

-

Jobban vagy? - kérdezte t

ő

le Apone.

-

Igen, jobban; jobban! - Hálából az impulzusfegyverével körbelyuggatta a kamrát. - Ne tör

ő

dj a h

ő

cserél

ő

vel. - Mozgást észlelt, megfordult és tüzelt.

-

A fegyver kissé visszarúgott, s az ütés visszaadta elveszett önbizalmának egy darabkáját.

T

ő

lük jobbra Vasquez megállás nélkül tüzelt; egyméteres körzeten belül minden nem emberit megsemmisített, lett légyen halott, eleven vagy a generátortelep gépezetének része. Mintha magánkívül lenne. De Apone, jól ismerte. Ha Vasquez valóban magánkívül volna, már halottak volnának mindannyian.

Hicks rohant feléje. Vasquez lassan fordulva hosszú sorozatot eresztett ki a nehézfegyverb

ő

l. A tizedes alábukott, amikor látta, hogy a fegyver csöve az arca felé lendül, szabaddá téve az utat Vasquez lövése el

ő

tt, amely hanyatt lökött egy feléje lopakodó rémálomba ill

ő

figurát. A biomechanikus ujjak centiméternyire voltak a nyakától.

A terepjáróban Apone monitorja

ő

rült vibrálásba kezdett, majd elsötétült. Gorman úgy meredt rá, mintha azzal életre kelthetné az emberével együtt.

-

Mondtam, hogy jöjjenek vissza - mondta elhalóan, értetlenül. - Biztosan nem hallották a parancsot. Ripley belehajolt az arcába, úgy nézte a kába, zavart tekintetet.

-

Elpusztulnak ott!

Csináljon

valamit!

Gorman lassan rápillantott. Ajka mozgott, de a motyogása érthetetlen volt. Er

ő

tlenül ingatta a fejét. Innen nem számíthat segítségre. A hadnagy kiesett. Burke a szemközti falnak támaszkodott, mintha a közte és a még m

ű

köd

ő

monitorok közti távolság valahogy távol tartaná

ő

t a generátorállomás mélyén dúló harctól.

Egyetlen dolog mentheti csak meg a még életben lev

ő

ket: az azonnali segítség. Gorman. nem fogja, Burke nem tudja megtenni. Marad tehát Jones gazdája.

Ha a macska itt volna és tennie kellene valamit, hogy megmentse

ő

t, Ripley tudta, mit tenne a kandúr: megfordítaná a páncélozott csapatszállítót, és teljes sebességgel a leszállópályához vezetné. Be a leszállóhajóba és vissza a

Sulacóra,

zsupsz a mélyálomba, aztán

gyerünk haza!

És ezúttal egyetlen társasági alkalmazott sem kételkedne a jelentésében. Nem ám az idegsokkos Gormannal és a félig kómában lév

ő

Burke-kel a háta mögött. Nem bizony a felvételek birtokában, amiket a terepjáró számítógépe rögzített a személyi kamerákról, hogy belevághassa azoknak a magabiztos és önelégült társasági képvisel

ő

knek az arcába.

Ki innen, el innen, haza! - üvöltötte egy hang a koponyájában. - Megkaptad a bizonyítékot, amiért jöttél. A kolóniának l

ő

ttek, egy túlélte, a többiek meghaltak, vagy még annál is rosszabb sorsra jutottak. Menj vissza a Földre, és hadsereggel gyere vissza, ne egy szakasszal, Légköri repülésre alkalmas gépekkel. Nehézfegyverekkel. Mutasd meg nekik a helyet, ha kérik, de a többit csinálják nélküled.

Csak egy baj van ezzel a kényelmes gondolatmenettel. Ha elmegy, azzal kiszolgáltatja Vasquezt, Hudsont. Hickset és mindenki mást, aki még él odalent a C szinten, az idegenek kényére-kedvére. Ha szerencséjük van, meghalnak, ha nem, be lesznek falazva a gubófalba, hogy helyettesítsék a telepeseket; akiket könyörületb

ő

l elhamvasztottak.

Ezt nem teheti meg. Élete végéig látná az arcukat, hallaná a sikolyaikat, valahányszor lehajtja a fejét a párnájára. Ha elrepül, ét a rémálmot kés

ő

bb százakra szabadítja rá. Rossz üzlet. A számok most megint ellene dolgoznak.

Megrémült attól, amit tennie kell, de a Gorman tehetetlensége miatt érzett dühe és az, hogy a Társaság képes volt egy tapasztalatlan tiszttel és alig egy tucat katonával (nyilván takarékosságból) ideküldeni

ő

t, segített abban, hogy otthagyja a megbénult hadnagyot, és a terepjáró pilótafülkéjébe menjen.

A Hadley-kolónia egyetlen túlél

ő

je komoly arccal várt rá.

-

Newt, ülj hátra, és szíjazd be magad.

-

A többiek után mész, igaz?

Nem válaszolt, amíg be nem szíjazta magát a vezet

ő

ülésbe.

-

Muszáj. Vannak még él

ő

emberek odalent, és segítségre van szükségük: Ugye, ezt megérted?

A kislány bólintott. Tökéletesen megértette. Miközben Ripley a biztonsági övét csatolta, a kislány már el is indult hátra.

Ahogy a m

ű

szerfal felé pillantott, a beépített m

ű

szerek meleg fényei köszöntöttek rá. Gorman és Burke lehettek cselekvésképtelenek, de efféle pszichikai gátlások nem befolyásolták a terepjáró mozgását. Sorra nyomkodta a kapcsolókat és gombok t, s most örült; hogy alkalma volt az elmúlt évben mindenféle rakodó- és szállítójárm

ű

kezelésével foglalkozni odakint Portside-on. A túlméretezett, turbófeltöltéses motor megnyugtatóan duruzsolt, s a csapatszállító indulásra készen megrázkódott.

A motor beindulása elég volt ahhoz, hogy visszazökkentse Gormant a valóságba. Hátrad

ő

lt a székében, és fülke felé kiáltott:

-

Ripley, mit csinál?

Er

ő

lködnie sem kellett, hogy ne figyeljen rá, most fontosabbak voltak a m

ű

szerek. Sebességbe tette a hatalmas járm

ű

vet. A hajtott kerekek gurulni kezdtek a nyirkos talajon, s a terepjáró megindult az állomás tátongó bejárata felé.

Füst szivárgott a komplexumból. A nagy, páncélozott kerekek megcsúsztak a nedves burkolaton, amikor oldalra kormányozta majd a lefelé vezet

ő

széles rámpára irányította a gépet. A terepjáró kényelmesen elfért a rámpán. Úgy tervezték, hogy nagy lánctalpas szállítójárm

ű

vek és szervizgépek is közlekedhessenek rajta. A telepi építmények jellegzetesen túlméretezettek voltak. A rámpa még így is meghajolt a terepjáró páncélzatának súlya alatt, bár nem repedezett meg, miután Ripley lehajtott rajta. Öklével ütötte a függetlenül kormányozható kerekek kapcsolóit, a türelmes m

ű

anyagon töltve ki a mérgét.

Köd és pára homályosította el a küls

ő

kamera képét. Automata navigációra kapcsolt át, és a járm

ű

többet nem ütközött a falnak. Másodpercenként húszszor mérte a letapogató lézer a távolságot a kerekek és az akadályok között, s az eredményt a járm

ű

központi számítógépébe továbbította. Ripley tartotta a sebességet, tudva, hogy a járm

ű

nem ütközik semminek.

Gorman levette tekintetét a vezérlő fülke monitorjain elúszó homályos falak látványáról, meglazította öltözéke hevedereit, előrebotorkált, hol egyik, hol másik falnak ütközve, valahányszor Ripley vadul befordult egy-egy szűk sarkon.

-    Mit csinál?

-    Maga szerint mit csinálok? - Nem fordult feléje, teljesen belemerült a vezetésbe. Gorman a vállára tette a kezét.

-   Forduljon meg! Ez parancs!

-    Maga nem adhat nekem parancsot, Gorman. Én civil vagyok, nem emlékszik?

-   Ez katonai expedíció, katonai felügyelettel. Mint parancsnok utasítom, hogy fordítsa meg a járművet! Ripley összeszorította a fogát, s minden figyelmét az elülső monitorokra összpontosította.

-   Menjen és üljön le egy gránátra, Gorman. Nem érek rá. A férfi megpróbálta kihúzni Ripleyt az ülésből.

Burke mindkét kezével átölelte, és elvonszolta onnan.

Meg akarta köszönni a Társaság képviselőjének, de nem volt rá ideje.

Elérték a C szintet, és a nagy kerekek csikorogtak, amikor egy éles fordulóra kényszerítette őket egyidejűleg kapcsolva ki az automata navigációt és a letapogató lézert. A motor felpörgött, ahogy a jármű előrelódult, letépve a csöveket, vezetékeket, berendezéseket és az idegen képződmény csonkjait. Az irányítópultra pillantott, megtalálta a keresett külső szerelvények gombjait: a villogó jelzőfényét, a szirénáét és a futófényét. Jobb keze tenyerével végigsöpört a gombokon.

A terepjáró külsején életre keltek a nátrium ívlámpák, infravörös tájolófények, a forgó helyzetjelző villogók és felvijjogtak a harci szirénák. A személyi monitorok hátul helyezkedtek el a vezérlőfülkében, de nem volt szüksége rájuk, elég volt belőnie magát a fegyverek pontosan előtte villogó torkolattüzére. A fények és a robaj egy vastag, áttetsző idegen gyantafal mögül jöttek, az anyag hátborzongatóan szűrte meg a fegyverek fényeit, holmi belülről lüktető kupolává alakítva az embriókamrát.

Meglökte a gyorsítókart. A terepjáró mint az ágyúból kilőtt vasdarab, áttörte az ívelt falat. Gyantadarabok és biomechanikus habarcs röpködött a levegőben. Hatalmas csonkok zúzódtak össze a páncélozott kerekek alatt. Félrerántotta a kormányt, mire a személyszállító megpördült. Az erős gépezet fara meglódult, és ledöntötte az idegen fal egy másik darabját.

Hicks bukkant elő a füstből: Hátrafelé tüzelt, amerről jött, egyik kezében a nagy impulzusfegyver, a másikkal a bicegő Hudsont támogatta. Az adrenalinnak, sok-sok erőnek és elszántságnak volt köszönhető, hogy a két ember még mozogni tudott. Ripley elfordult a szélvédőtől, s hátranézett a terepjáró belsejébe.

-    Burke, jönnek!

A kiáltás alig hallhatóan jutott el a vezetőfülkébe.

-    Megyek már! Tartson ki.

A Társaság képviselője a legénységi ajtóhoz botorkált, s addig matatott az ismeretlen kapcsolótáblán, míg a páncélozott zsilip kitárult. Hicks és Hudson nyomában a két elektronikus fegyverkezelő alakja rajzolódott ki a sűrű ködben. Szakszerűen vonultak vissza, váll váll mellett, tűzzel fedezve a visszavonulást mindaddig, amíg neki nem faroltak a csapatszállítónak. Mialatt Ripley figyelte őket, Drake fegyvere kiürült. Automatikusan rácsapott a fegyver hevedereinek csatjára. Az lehámlott róla, mint a levedlett bőr, de még le sem ért földre, Drake máris előkapta a háta mögül a lángszórót, és tüzelt. A napalm sivító hangja keveredett Vasquez még működő fegyverének tompa ugatásával:

Hicks elérte a terepjárót, lelökte a fegyverét, és jószerivel behúzta a sebesült Hudsont a nyíláson. Azután a híradós után hajította az impulzusfegyvert, és két lépéssel szabaddá tette a zsilipet. Vasquez még akkor is tüzelt, amikor a tizedes két kézzel átölelte és magával vonszolta. A nő éppen akkor vette észre a Drake mögül közelítő magas, sötét árnyat, és arrafelé irányította a tüzet, miközben Hicks belökte őt a terepjáróba.

A találat fénye egy nem emberi, fagyos vigyort világított meg, s azt, ahogy az elektronikus lövedék széttépte az idegen mellkasát. Világossárga testnedv spriccelt szerteszét. Ráfröccsent Drake arcára, mellére. Füst szállt fel az elektronikus fegyverkezel

ő

testéb

ő

l, ahogy a sav gyorsan átmarta a húst, a csontokat. Izmai vonaglottak, lángszórója még tüzelt, miközben hanyatt vágódott.

Vasquez és Hicks félreugrottak, mert egy lángcsóva bevágódott a legénységi ajtón, és itt-ott lángra kapott a terepjáró gyúlékony belseje. Amikor Drake elesett, Hicks elindította az ajtózáró szerkezetet. Vasquez vadul, négykézláb mászva igyekezett a nyílás felé. A tizedes megragadta, otthagyva a kapcsolót. Nagy er

ő

feszítésébe került, míg visszarángatta a n

ő

t.,

-

Drake! - üvöltött Vasquez, akir

ő

l lefoszlott minden önuralom. - Elesett!

Hicks csak nagy termetének és erejének köszönhette, hogy maga felé tudta fordítani a n

ő

arcát.

-

Elment! Felejtsd el, Vasquez. Neki vége!

Vasquez üres tekintettel nézett rá, arcát korom és szenny csíkozta.

-

Nem! Nem,

ő

nem!

O...

Hicks hátrapillantott a terepjáró többi utasára.

-

Vigyétek el innen. Be kell csukni az ajtót.

Hudson bólintott, Burke-kel együtt elvonszolták a kábult tüzért a zsilipt

ő

l. A tizedes a vezet

ő

fülke felé pillantott, és felemelte még megmaradt hangját:

-

Gyerünk! Tisztuljunk innen.

-

Indulás! - Ripley benyomta a gombokat, és megragadta a gyorsító karját. A páncélozott csapatszállító felb

ő

gött és megrázkódott, amikor Ripley megindul vele vissza a rámpán.

Egy teli állvány led

ő

lt, a szertehulló készülékek maguk alá temették Hudsont. Káromkodva vaktában lökdöste félre a dobozokat, azt se nézve, hogy ÉLELMISZER-VÉSZTARTALÉK vagy ROBBANÓANYAG felirat van-e rajtuk.

Hicks visszafordult az ajtóhoz, a kapcsolótáblával matatott. Már majdnem bezárult, amikor óriási kalapácsként két hosszú mancs csapódott a nyíláskeretbe. Newt gyermeki hangján felharsant a rettegés

ő

si sikolya. A kardfogú, a hatalmas medve, a mumus ott állt a barlang el

ő

tt, és ezúttal nem volt hová bújnia.

Vasquez feltápászkodott, és csatlakozott az ajtónak támaszkodó Hickshez és Burke-höz. Egyesült er

ő

feszítésük ellenére kívülr

ő

l fokozatosan tágították az ajtó nyílását. A zárak és reteszek csikorogva tiltakoztak az er

ő

szak ellen.

Hicks összegy

ű

jtött annyi leveg

ő

t, hogy a még mindig zsibbadt Gormanra ordítson:

-

Jöjjön az ajtóhoz!

A hadnagy meghallotta és magához tért. Magához tért, és tágra nyílt szemmel, a fejét rázva hátrálni kezdett. Hicks halkan káromkodott, és vállal nekifeszült a retesz fogant újának. Felszabadult kezével el

ő

kapta a lef

ű

részelt csöv

ű

tizenkét lövet

ű

t, épp amikor egy kísérteties idegenfej befurakodott a nyíláson. Állkapcsa szétnyílt, láthatóvá vált a torka és éles fogai. Amikor a nyálkás tép

ő

fogak feléje kaptak, Hicks a démoni állkapcsok közé dugta a puska csövét, és meghúzta a ravaszt. Az ódon fegyver durranása visszhangot vert a csapatszállítóban, a szétzúzott koponya hátrahanyatlott és savas vért spriccelt. A permet azonnal marni kezdte az ajtót és a fedélzetet.

Hicks és Vasquez félreugrott, de néhány csepp Hudson karjára hullott. Füstölni kezdett a b

ő

re, és a hús sisteregve elpárolgott. A kommunikációs technika kezel

ő

je fájdalmas üvöltéssel rogyott le egy üres ülésbe.

Hicks és Burke becsapták és bezárták az ajtót.

Mint egy szökevény üstökös, dübörgött visszafelé a terepjáró a rámpán, és belerohant egy köteg cs

ő

vezetékbe. Ripley kipörgette a túlméretezett kerekeket, és kiszabadította a járm

ű

vet. Szikrák záporoztak utánuk.

Mögötte a legénységi fülkében mindenki egyszerre ordítozott. El

ő

kapták a t

ű

zoltókészülékeket, és oltani kezdték a tüzet. Newt félrehúzódott, csendben ült a helyén, mialatt a fejvesztett feln

ő

ttek le-fel rohangáltak körülötte. Nehezen, de egyenletesen lélegzett, szeme éberen figyelt. Ami most történt, abban semmi új nem volt a számára. Mindezt átélté már.

Valami tompán; fémesen huppant a tet

ő

n.

Gorman az ül

ő

helyek közti átjáró bal sarkába húzódott vissza. Üres tekintettel bámulta a kétségbeesett társaságot. Ezért nem látta, hogy a keskeny tüzel

ő

állás, aminek támaszkodott, remegni kezd. De megérezte, amikor a nyílásfedelet kitépték a helyéb

ő

l. Meg akart fordulni, de nem volt elég gyors, és valami megragadta a nyíláson keresztül.

Az idegen farokhegyén volt valami éles és szupergyors, ami a lábára csavarodott; majd belevágódott a vállába, Gorman felüvöltött. Hicks egy szökkenéssel a legénységi fülke t

ű

zirányító ülésében termett; egyik kezével a fogantyúkat, a másikkal a nyomógombokat kezelte; miközben az ülés motorja halkan duruzsolva körbefordult vele. Élénk szín

ű

mutatók keltek életre a kapcsolótáblán. Nem vidították ugyan fel a terepjáró ostromlott belsejét, de mosolyt csaltak a tizedes arcára.

Mozdulatai nyomán segédhajtóm

ű

vek búglak fel, és egy kis lövegtorony mozdult meg a csapatszállító tetején, s egy szabályos félkört írt le. Az idegen, amely már Gorman testének kétharmadát kihúzta a járm

ű

b

ő

l, hirtelen az új zaj felé fordult, épp amikor a duplacsöv

ű

tüzelni kezdett. A nehézlövedékek kilökték az idegent, még miel

ő

tt a sav szétspriccelt volna.

Burke berántotta az öntudatlan Gormant, Vasquez pedig keresett valamit, hogy betömje a nyílást.

A terepjáró - t

ű

z- és füstcsóvát húzva maga után - felrohant a rámpán. Ripley birokra kelt a járm

ű

vel, amikor az oldalra csúszott, és elsöpört egy melléképületben berendezett vezérl

ő

helyiséget. Irodai bútorok és szétzúzott faldarabok röpködtek szanaszéjjel, m

ű

anyag- és törmelék-nyomdokvonalat húzva a visszavonuló járm

ű

mögött.

Már majdnem sikerült, már majdnem kint voltak. Még egy perc vagy kett

ő,

és ha semmi nem jön közbe, kijutnak az építményb

ő

l. Ki a.

Egy idegenkar csapódott közvetlenül Ripley arca el

ő

tt az ütésbiztos szélvéd

ő

re. Csillogó nyálkával borított állkapcsok közeledtek feléje. Ripley mindkét kezével eltakarta az arcát, és félrehajolt. Egyszer már volt ilyen közel a kárhozathoz. A

Narcissus

siklóban, a pilótaülésbe szíjazva, amikor olyan közel csalt egy másik idegent, hogy a végén ki tudta lökni a zsilipen. De itt nincs zsilip, se megfelel

ő

szkafander, amely megvédené, se gomb, amit megnyomhatna; se id

ő,

hogy ilyesmire gondoljon.

Rátaposott a lába alatt lév

ő

fékre. A hatalmas kerekek azonnal leblokkoltak, sikoltva harsogták túl a kinti káoszt. Érezte, hogy el

ő

relendül, a feje a tátongó állkapcsok felé repül. De a hevederek lefékezték a mozgást, és megtartották az ülésben.

Az idegent nem volt, ami megtartsa. A szélvéd

ő

re hajolva esetlenül igyekezett megkapaszkodni a tet

ő

peremében, de még emberfeletti ereje sem volt elegend

ő

ahhoz, hogy el

ő

re ne vágódjon. Amikor a földre esett, Ripley újra sebességbe kapcsolt. A járm

ű

meg sem billent, miközben átgázolt a csontvázszer

ű

testen összezúzva azt hatalmas súlyával. Sav fröccsent a páncélozott kerekekre, de a gyors forgás következtében le is rázódott róluk, miel

ő

tt néhány lényegtelen lyuknál többet mart volna ki a forgó korongokból. A sebességük nem változott.

El

ő

ttük a sötétség. A jóles

ő,

tiszta sötétség. Nem az agyára teleped

ő

üresség, hanem a halvány fényekkel hunyorgó világ: az Acheron felszíne, az állomás falaival körbekerítve. Egy perc múltán kint voltak, s a közleked

ő

úton száguldottak a leszállóhely felé.

A terepjáró hátuljából zörej hallatszott, mint amikor szögeket dobálnak be az ételautomata nyílásán. Néha egy hangosabb kattanás vegyült belé. Nem afféle zörej volt ez, mint szerviz közben, amikor az alkatrészeket zsírozzák. Ripley mindenféle gombot kipróbált, hogy megszüntesse a zajforrást, de mint visszatér

ő

rémálmaival, ezzel sem boldogult.

Hicks el

ő

rement, és gyengéden, de határozottan lefejtette az ujjait a gyorsító karjáról. Ripley arca ugyanolyan fehér volt, mint ökölbe szorított keze. Pislogott és hátrapillantott Hicksre.

- Jól van - nyugtatta meg Hicks -, már kint vagyunk. Mind mögöttünk vannak. Nem hiszem, hogy idekint is támadnának. Lassítson le. Nem jutunk messzire ezzel a halom ócskavassal.

A csikorgó hang feler

ő

södött, amint lassítottak. Ripley feszülten figyelte, miközben megállította a gépet.

-

Ne is kérdezze, mi ez. Nem szerel

ő

vagyok, csak kezel

ő.

Hicks a fémesen morgó hang felé fülélt.

-

Úgy hangzik, mint egy eltört féltengely. Esetleg kett

ő.

Csak a fémet darálja. Azon csodálkozom, hogy az alváz nem maradt el valahol a B szinten. Jó er

ő

sen építették ezt a vacakot.

-

Nem elég er

ő

sen. - Ez Burke hangja volt, valahonnan az utastérb

ő

l hallatszott fel hozzájuk.

-

Senki nem gondolta, hogy valaha is ilyen lényekkel kell szembeszállnia. - Hicks a m

ű

szerfal fölé hajolt, és megforgatta az egyik küls

ő

kamerát. A terepjáró füstölg

ő,

savmarta karosszériája szörny

ű

látványt nyújtott. Pedig sebezhetetlennek hitték. Most egy rakás ócskavas volt.

Ripley megfordította a székét, lenézett a mellette lév

ő

üres ülésre, majd a középs

ő,

a járm

ű

hátuljába vezet

ő

folyosóra pillantott.

-

Newt. Hol van Newt?

Valami megrántotta a nadrágja szárát. Nem túl

er

ő

sen, nem is ugrott fel t

ő

le: Newt a vezet

ő

ülés és a terepjáró páncélozott orra közötti sz

ű

k résben lapult. Reszketett rémületében, de éber volt. Ezúttal nem merevedett le, nem menekült el a valóság el

ő

l. Nem volt oka ilyen széls

ő

séges viselkedésre. Kétségtelen, a kislány ennél rosszabb dolgoknak is tanúja volt, amikor az idegenek e árasztották a kolóniát.

Vajon látta a vezérl

ő

fülke monitorjain, amikor a katonák behatoltak az embriókamrába? Vajon látta az asszony arcát, aki haláltusájában Dietrichnek suttogott? És ha az az asszony.?

Nem lehetett. Ha

ő

volt Newt anyja, a kislány most önkívületben volna. Elérhetetlen messzeségben, talán mindörökre:

-

Jól vagy? - Néha bárgyú kérdéseket is fel kell tenni. Meg aztán akarta, szüksége volt rá, hogy hallja a kislány hangját.

Newt csak felfelé mutató hüvelykujját mutatta Ripley felé; még nem szokott le teljesen a védekez

ő

hallgatásról. Ripley nem kényszerítette beszédre. Azért maradt életben, mert csendben volt, amíg körülötte gyilkoltak mindenkit.

-

A többiek után kell néznem - mondta a felfelé bámuló arcnak. - Itt maradsz?

Ezúttal egy bólintás és egy halvány mosoly, amit

ő

l Ripleynek elszorult a torka. Megpróbálta eltitkolni, mit érez, mert a síráshoz nem ez a megfelel

ő

id

ő

és hely. Majd ha már biztonságban visszatértek a

Sulacóra.

-

Jó. Igyekszem vissza. Ha úgy érzed, hogy fárasztó ott kuporogni, gyere hátra hozzánk, jó?

A mosoly szélesebb lett, és egy jóval élénkebb bólintás követte, de a kislány nem mozdult. Még most is jobban bízott a saját ösztöneiben, mint akármelyik feln

ő

ttben. Ripley nem sért

ő

dött meg. Kitápászkodott az ülésb

ő

l, és elindult hátra.

Hudson oldalt állt, és a karját vizsgálgatta. Hogy még volt egyáltalán karja, csak annak köszönhette, hogy az idegensav alig-alig érte. Végiggondolta életének utolsó húsz percét, percr

ő

l percre pergetve le, mint egy filmet, és nem hitte el, amit látott. Ripley hallotta, hogy magában motyog:

-

.nem hiszem el. Ez nem igaz. Ember, ilyen nincs.

Burke meg akarta nézni a sebesült híradós karját, inkább kíváncsiságból, mint együttérzésb

ő

l. Hudson elkapta a Társaság képvisel

ő

je el

ő

l.

-

Jól vagyok. Hagyja!

Burke lebiggyesztette az ajkát, csak látni akarta, nem megtapogatni.

-

Pedig meg kellene nézetnie. Én nem tudom, miféle mellékhatásai lehetnek. Lehet, hogy mérgez

ő.

-

Igen? És ha igen, gondolom, pillanatokon belül átnézi a gyógyszereket, és hoz egy adag ellenszert, igaz? Dietrich az orvostechnikus. - Nyelt egyet, és elszállt a mérge. - Volt az orvostechnikus. A büdös dögök.

Hicks a mozdulatlan Gorman fölé hajolt, megnézte a pulzusát. Ripley odalépett hozzá.

-

Valami? - csak ennyit kérdezett.

-

A szívverése lassú, de egyenletes. A légzése úgyszintén. Ugyanaz a helyzet valamennyi életjelével: lelassultak, de szabályosak. Él. Ha nem tudnám, mi történt, azt mondanám, hogy alszik, de ez nem alvás. Azt hiszem, megbénult.

Vasquez félrelökte mindkettejüket, és a gallérjánál fogva megragadta az öntudatlan hadnagyot. Túl dühös volt ahhoz, hogy sírjon.

-

Halott ez vagy mi? - Egyik kezével a mellét fogva megrázta Gormant, a másikat ökölbe szorítva felemelte, és beleüvöltött az arcába:

-

Ébredj,

pendejo!

Ébredj! Megöllek, te semmirevaló szemét!

Hicks közé és a magatehetetlen hadnagy közé állt. Halkan beszélt továbbra is, de a hangjában volt már némi él. A szigorú tekintet az elektronikus fegyver kezel

ő

jére szegez

ő

dött:

-

Hagyd. Hagyd. Menj innen. Most azonnal.

Pillantásuk találkozott. Vasquez félig felemelve tartotta Gormant. Valami a dühén keresztül is eljutott a tudatáig. Tengerész volt, és a tengerészek életét szabályok irányítják. Ez a szabály ez esetben igen egyszer

ű

volt. Apone meghalt, és Hicks a rangid

ő

s.

-

Nem ér annyit, hogy használjam az öklömet - morogta végül. A hadnagy feje a padlóhoz koppant, amikor elengedte a gallérját, és sarkon fordulva, magában káromkodva elment. Ripley el

ő

tt egy percig sem volt kétséges, hogy ha Hicks nem lép közbe, az elektronikus tüzér péppé veri az öntudatlan Gormant.

Miután Vasquez elt

ű

nt az útból, Ripley lehajolt a megbénult tiszthez, és kigombolta a zubbonyát. A vértelen, bíborvörös, pontszer

ű

seb a vállán már össze is zárult.

-

Mintha fullánk csípte volna meg. Érdekes. Nem tudtam, hogy erre is képesek.

-

Hé!

Az izgatott kiáltásra

ő

is, Hicks is a vezérl

ő

fülke felé fordult. Hudson volt ott. Egy ideje komoran bámulta a videoerny

ő

ket és a biomonitorokat, és most valamin megakadt a szeme. Intett megmaradt társai felé.

-

Nézzétek: Crowe és Dietrich nem haltak meg! - Hadonászva mutogatta a biokiolvasókat, s szinte nyeldeste a leveg

ő

t. - Úgy járhattak, mint Gorman. Nagyon gyengék a jeleik, de nem haltak meg.

A hangja elcsuklott, izgalma elpárolgott.

Ha nem haltak meg, és úgy jártak, mint Gorman, az azt jelenti. A híradós dühében és elkeseredésében reszketni kezdett. Már-már er

ő

t vett rajta a hisztéria. Mint mindannyiukon. A hisztéria lesben állt, öntudatuk peremére telepedett, várva a pillanatot, hogy leteperje azt, aki elveszíti az önuralmát.

Ripley tudta, mit jelentenek azok a szunnyadni látszó életjelek. Megpróbálta elmagyarázni Hudsonnak, de a tekintete nem találkozott az övével.

-

Nem segíthet rajtuk.

-

Hé, de hiszen még élnek.

-

Felejtse el. Most már be vannak gubózva, mint a többiek. Mint a telepesek, semmit nem tehet értük. Senki nem tehet semmit. Ennek ez a rendje. Örüljön, hogy itt van, és beszél róluk, holott maga is ott lehetne velük. Ha Dietrich volna itt,

ő

tudná, hogy semmit nem tehet magáért.

A híradós magába roskadt.

-

Ez nem lehet igaz.

Ripley elfordult t

ő

le. Tekintete találkozott Vasquezével. Egyszer

ű

lett volna azt mondani a tüzérnek: "Én megmondtam." De felesleges lett volna. Abban a pillantásban minden benne volt, amit a két n

ő

mondhatott egymásnak.

Ezúttal Vasquez fordult el.

A kolónia orvosi laboratóriumában Bishop az okulár fölött görnyedt. A lencse alatt a legközelebbi stasishengerb

ő

l kiemelt, arcra tapadó parazita szövetének metszete volt. A szövettani vizsgálatnak alávetett lény még holtában, a boncasztalon hanyatt döntve is rémít

ő

látvány volt. A kapaszkodó, mozdulatlan lábak mintha bármely pillanatban rávethetnék magukat a túlságosan közel hajoló arcra, az izmos farok mintha készen állna, hogy egyetlen er

ő

teljes lendülettel a szoba másik sarkába penderítse a lényt.

A bels

ő

felépítése legalább olyan leny

ű

göz

ő

volt mint funkcionális külseje. Bishop szinte hozzán

ő

tt a néz

ő

kéhez. A nagy felbontóképesség

ű

szonda és a saját sokoldalú m

ű

szeme segítségével több olyasmit is meglátott, ami fölött a telepesek valószín

ű

leg elsiklottak.

Többek között módfelett érdekelte és sóváran kereste a választ, hogy vajon egy ilyen parazita rátapadna-e az olyan szintetikus lényékre is, mint

ő.

Az

ő

belseje egészen más, mint a pusztán biológiai felépítés

ű

embereké. Vajon képes-e rá a parazita, hogy felfedezze a különbséget, miel

ő

tt ugrik? Ha nem; és szintetikus szervezetet használ gazdának, vajon mi lesz a kényszer

ű

egyesülés eredménye? Egyszer

ű

en leválik, és keres másik testet, vagy figyelmetlenül beléhelyezi az embriómagot? Ha igen, képes lesz-e az embrió növekedni, vagy kettejük közül

ő

lenne jobban meglepve attól, hogy hús-vér nélküli testben próbál kifejl

ő

dni?

Robotot is támadhat meg parazita?

Valami zaj hallatszott a bejárat fel

ő

l. Bishop hosszasan kísérte szemmel a leszállóegység legénységének f

ő

nökét; aki egy m

ű

szerekkel és laboratóriumi felszerelési tárgyakkal tele raklapot gurított be.

-

Hova tegyem?

-

Oda - mutatta Bishop -, a pad végénél jó lesz. Spunkmeyer kezdett lerakodni.

-

Kell még valami?

Bishop bizonytalanul intett, szemét le nem vette a szondáról.

-

Jó, visszamegyek. Csengess, ha kell valami. Újabb intés. Spunkmeyer vállat vont és elment.

Bishop furcsa madár, t

ű

n

ő

dött a legénységi f

ő

nök, miközben a kézikocsit végigtolta az üres folyosókon, majd a leszállópályához vezet

ő

aszfaltozott úton. Furcsa gépmadár, javította ki magát, s elmosolyodott a szójátékon. Vidáman fütyörészett; és felt

ű

rte a gallérját. Nem fújt nagyon a szél, de szabályos terepöltözék nélkül elég h

ű

vös volt odakint. Az egyszer

ű

dallam segítségére volt, hogy ne gondoljon az expedíciót sújtó katasztrófára.

Crowe, Dietrich, Apone - mind meghaltak. Nehéz elhinni, Hudson is folyton ezt motyogja magában. Hihetetlen és szégyenteljes. Valamennyiüket ismerte: számos bevetésen repültek együtt. Bár azt nemigen mondhatja, hogy bens

ő

séges kapcsolat volt közöttük. Vállat vont, bár senki nem volt a közelben, aki láthatta volna a mozdulatot. A halált megszokták már mindannyian, felkészültek rá, hogy még a nyugdíjazásuk el

ő

tt találkoznák vele. Crowe és Dietrich randevúja kissé talán korai volt; ez minden. Ezen már nem lehet változtatni. De Hicks meg a többiek ügyesen kivédték. Elvégzik a dolgukat, aztán lelépnek, és holnapra már kint lesznek az

ű

rben. Ez a terv. Még egy kicsit körülnéznek, felvételeket készítenek, aztán elt

ű

nnek innen. Tudta, hogy nem

ő

az egyetlen, aki már várja a pillanatot, amikor a leszállóhajó végre felemelkedik és visszaindul a jó öreg

Sulacó

ra.

Gondolatai ismét Bishop körül kalandoztak. Lehet, hogy ezeket az új szintetikus modelleket már egészen bonyolult technikával készítik, vagy csak Bishop lénye teszi, de úgy érezte, kedveli az androidot. Azt mondják, hogy a mesterséges intelligenciával foglalkozó fickóknak évekig tartó kemény munkával sikerült tökéletesíteni a személyiségprogramot, de úgy, hogy még egy adag véletlenszer

ű

séget is betáplálnak a futószalagról lekerül

ő

új modellekbe. Igen, err

ő

l lehet szó - Bishopnak egyénisége van. Elég, ha beszélget vele az ember, rögtön kiderül, hogy más, mint a többi szintetikus. És az sem hátrány, ha akad egy csendes, udvarias bajtárs a sok kérked

ő

nagyszájú között.

Ahogy feltolta a kézikocsit a leszállóhajó rakodórámpáján, megcsúszott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, lehajolt, hogy megvizsgálja a nedves foltot. Mivel nem volt a rámpán horpadás, amiben megülhetett volna az es

ő

víz, arra gondolt, hogy megsérülhetett Bishop valamelyik tartósítófolyadékot tartalmazó edénye; de nem érezte a formaldehid átható illatát. A fémre tapadó anyag inkább hasonlított nyálkára vagy gélre.

Vállat vont és felegyenesedett. Nem emlékezett, hogy eltört volna egy ilyen anyagot tartalmazó üveget, és amíg nem kérdez

ő

sködnek. fel

ő

le, nincs miért aggódnia. Ideje sincs arra, hogy aggódjon. Túl sok a tennivaló, minél el

ő

bb indulni akarnak.

A szélroham majd fellökte. Rohadt egy légkör, pedig mennyivel szelídebb lehet, amióta a légkörfeldolgozók m

ű

ködnek. "Lélegzésre alkalmatlan" - mondták az elalvás el

ő

tti eligazításon. A kézikocsit maga után húzva megnyomta a kapcsolót, amely visszahúzta a rámpát, és becsukta az ajtót.

Vasquez le-fel járkált a terepjáró belsejében. A tétlenkedés olyankor, amikor vészhelyzetben vannak, eddig nem tapasztalt érzés volt számára. Egy puska hiányzott a kezéb

ő

l s hogy l

ő

hessen valamire. Tudta, hogy a helyzetük alapos elemzést kíván, és ez dühítette, mert nem volt elemz

ő

típus.

O

közvetlen és végleges módszerekkel dolgozott, méghozzá szavak nélkül. De elég okos volt, hogy felmérje: ez már nem a szokásos, standard hadm

ű

velet. A standard eljárást az ellenség már megrágta és kiköpte. Ez a felismerés nem hatott rá nyugtatólag. Ölni akart.

Ujjai olykor meggörbültek, mintha most is az elektronikus fegyver gombjait szorongatnák. Ripleyt, ha látja, ez biztosan felidegesítette volna, ha az idegei, mint egy régi óra rugója, máris nem lettek volna túlfeszítve.

Vasquez elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy vagy mond valamit, vagy kitépi saját haját.

-

Jól van, nem tudjuk felrobbantani

ő

ket. Nem tudunk egy osztaggal visszamenni, még a terepjáróval sem, mert szétszednek minket, mint egy zöldborsókonzervet. De miért nem gurítunk le néhány kanna CN 20-at? Ideggáz kell nekik! Van elég a leszállóhajón, az egész kolóniát lakatlanná lehet vele tenni.

Hudson vádlón pillantott rá, majd a többiek felé fordult.

-

Nézzétek, emberek, tisztuljunk innen, amilyen gyorsan csak lehet, oké? - A mellette álló n

ő

re pillantott. - Én Ripleyvel tartok. Csináljanak babaszobát az egész telepb

ő

l, ha akarnak, de mi most elt

ű

nünk, és hadihajóval jövünk vissza.

-

Finnyás lettél, Hudson? - nézett rá Vasquez összesz

ű

kült szemmel.

-

Finnyás! - Válaszképpen a kihívásra Hudson kissé kihúzta magát. - Ez meghaladja a képességeinket.

Senki nem mondta, hogy ilyesmibe fogunk botlani. Én leszek az els

ő,

aki önként visszajövök, de csak ha megfelel

ő

eszközeink lesznek, hogy megküzdjünk a problémával. Itt nem valami cs

ő

cseléket kell megfékezni, Vasquez. Mire célba veszed

ő

ket, már le is rágták a lábadat.

Ripley a tüzérre pillantott.

-

Az ideggáz sem használna. Honnan tudjuk, hogy hatással volna-e a szervezetükre? Lehet, hogy csak prüszkölnének t

ő

le. Ahogy a szervezetük fel van építve, az ideggáz csak gyönyört okozna nekik. Én az egyiket szigonypuskával l

ő

ttem ki a zsilipb

ő

l, és csak annyit értem el vele, hogy lelassult. A hajtóm

ű

vel kellett megégetnem: - Nekitámaszkodott a falnak.

-

Azt mondom, szálljunk fel. és égessük fel az egész telepet meg a fennsíkot, ahol eredetileg megtaláltuk a hajót, amivel idejöttek. Csak így lehetünk biztosak.

-

Várjanak egy percig. - Burke, aki mindvégig csendben hallgatta a társalgást, most felélénkült. - Nem vagyok felhatalmazva ilyesféle akcióra. Ez azért mégiscsak széls

ő

séges nézet.

-

Nem gondolja, hogy a helyzet is széls

ő

séges? - mordult fel Hudson. A savmarta kezét borító kötést babrálta, miközben mereven nézett a Társaság képvisel

ő

jére.

-

Persze hogy széls

ő

séges.

-

Akkor miért nincs joga felégetni az egészet? - támadt rá Ripley. - Elveszíti a telepet meg az egyik generátorállomást, de a légkörátalakító berendezések kilencvenöt százaléka sértetlen és m

ű

köd

ő

képes marad a bolygó többi részén. Miért tétovázik?

Érezve Ripley hangjában a kihívást, a Társaság képvisel

ő

je habozás nélkül váltott békülékenyebb hangra.

-

Nos, úgy értem, most az érzelmek dolgoznak bennünk. Én ugyanúgy ki vagyok borulva, mint a többiek. De ez nem jelenti azt, hogy el kell veszítenünk az ítél

ő

képességünket: Nagyon meg kell fontolnunk mindent. Gondolkodjunk, miel

ő

tt a fürd

ő

vízzel együtt kiöntjük a gyereket is.

-

A gyerek halott, Burke, ha nem vette volna észre.

-

Ripley már nem akart uralkodni magán.

-

Csak azt mondom - vitatkozott Burke -, itt az id

ő,

hogy átgondoljuk az egész szituációt, ha érti, mire gondolok.

Ripley összefonta a karját a mellén.

-

Nem, Burke, mire gondol? Nem volt id

ő

hosszas latolgatásra.

-

El

ő

ször is ezek a berendezések roppant anyagi értéket képviselnek. Egy egész kolóniáról van szó. Üsse k

ő

a helyreállítás költségeit. Már a szállítás is rengeteg pénzbe kerül, és az Acheron földiesítése még csak most kezd némi eredményt mutatni. Igaz, hogy a többi légkörfeldolgozó automatikusan m

ű

ködik, de azokat is rendszeresen kell ellen

ő

rizni és karbantartani. A felszíni objektumok és a személyzet mellett szükség van egy orbitális állomásra, amolyan lebeg

ő

hotelre a szállítással foglalkozó személyek részére. Ez olyan további költség, aminek a nagyságát el sem tudja képzelni.

-

Számlázzák nekem - mondta Ripley mosolytalan arccal. - Írják a többihez. Mi van még?

-

Másrészt, mi itt egy fontos fajjal akadtunk össze. Önhatalmúlag nem gyilkolhatunk le egy olyan fajt, amely már eljutott erre a bolygóra. A tudományos veszteség felbecsülhetetlen lenne. Lehet, hogy soha nem találkozunk többé velük.

-

Igen, és ez borzasztó lenne. - Ripley leengedte karba tett kezét. - Nem felejtett el valamit, Burke? Azt mondta, hogy ha rosszindulatú életformával találkozunk, óvatosak leszünk, és elfelejtjük a tudományos megfontolásokat. Ezért nem szeretek hivatalnokokkal kezdeni: a maga fajtájának szelektív memóriája van.

-

Nem így kell felfogni a dolgokat - tiltakozott a férfi.

-

Hagyjuk ezt!

-

Igen, hagyjuk ezt. - Vasquez nemcsak Ripley szavait, de érzelmeit is visszhangozta. - Figyeljenek ránk.

-

Talán nem figyelte meg jól, hogy mi történt - szólt közbe Hudson -, de kézigránátot vágtak közénk, pajtás!

-

Nézze, Burke - mondta Ripley kedvetlenül -, volt egy egyezségünk. Azt hiszem, én teljesítettem, amit vállaltam, nem tartozom, mindegy, hogyan mondjuk. Azért jöttünk ide, hogy kiderítsük, igazat meséltem-e, és hogy megállapítsuk, mi okozta a Föld és az Acheron közti kapcsolat megszakadását. Maga megkapta a bizonyosságot, a Társaság megkapta a magyarázatot, én megkaptam az igazolást. Most itt az ideje, hogy elt

ű

njünk innen.

-

Tudom, tudom. - Burke egyik kezével átölelte Ripley vállát, óvatosan, nehogy tolakodónak t

ű

njék, és félrevonta a többiekt

ő

l, miközben lehalkította a hangját. - De mi rugalmas forgatókönyvvel dolgozunk. Készen kell állnia rá, hogy félretegye az els

ő

reakcióit, a természetes érzelmeit, és fel kell ismernie a várható el

ő

nyöket. Mi itt túléltünk; most fel kell készülnünk, hogy a Földön is túléljünk.

-

Mire akar kilyukadni, Burke?

Vagy nem vette észre a hideg csillogást Ripley szemében, vagy úgy határozott, hogy nem vesz róla tudomást.

-

Azt akarom mondani, Ripley, hogy itt egy

komolyabb

dologról van szó. Úgy értem, nagy fontosságú dologról. Még sosem találkoztunk ilyesfajta teremtménnyel, és talán sosem lesz még egy ilyen alkalmunk. Az erejük és a leleményesség

ű

k hihetetlen. Csak úgy egyszer

ű

en nem semmisíthet meg valamit, ami ilyen potenciállal rendelkezik. Persze, védekezni kell ellene, amíg nem tanulunk meg bánni vele, de elpusztítani nem szabad.

- Akar fogadni?

-   Nem gondolkodik racionálisan, Ripley. Nézze, megértem, min megy keresztül. Ne gondolja, hogy nem. De mindezt tegye most félre, és nézze a távlatokat. Ami megtörtént, megtörtént. Nem tudunk segíteni a telepeseknek, nem tehetünk semmit Crowe-ért, Apone-ért meg a többiekért, de segíthetünk magunkon. Megismerhetjük ezeket a lényeket, felhasználhatjuk őket, a javunkra fordíthatjuk, uralkodhatunk felettük.

-     Nem uralkodhat ilyen lények felett. Félreállhat az útjukból; és ha a lehetőségei engedik, atomjaikra robbanthatja őket. De ne beszéljen nekem "túlélésről" a Földön!

Burke mély lélegzetet vett.

-    Ugyan, Ripley. Ezek az idegenek oly módon különlegesek, amit még nem értünk meg. A különlegesség olyasmi, amivel a kozmosz fukarkodik. Tanulmányozni kell őket, óvatosan és a megfelelő feltételek mellett, úgy tanulunk tőlük. Itt mindössze annyi lett elhibázva, hogy a telepesek a megfelelő felszerelés nélkül kezdték el tanulmányozni őket. Nem tudták, mire számítsanak. Mi tudjuk.

-   Tudjuk? Nézze meg, mi lett Apone-nal meg a többiekkel!

-    Ok sem tudták, hogy mivel állnak szemben, és kissé elbízták magukat. Szűk helyen estek áldozatul. Ezt a hibát még egyszer nem követjük el.

-   Arra mérget vehet.

-      Ami történt, valóban tragikus; de nem fog megismétlődni. Amikor visszajövünk, lesz megfelelő berendezésünk. Az a sav sem mar át mindent. Viszünk belőle mintát, és a Társaság laboratóriumaiban elemezni fogják. Kifejlesztenek majd egy védőeszközt, egy pajzsot. Megtaláljuk a módját, hogyan tegyük mozgásképtelenné a felnőtt egyedet, hogy aztán elvégezve rajta a szükséges beavatkozást, alkalmazni tudjuk. Igaz, az idegenek erősék, de nem mindenhatóak. Szívósak, de nem sebezhetetlenek; Meg lehet ölni őket olyan kis fegyverekkel, mint egy impulzuskarabély vagy lángszóró. Ez olyasmi, amit az expedíció máris bebizonyított. Maga bizonyította be - tette hozzá olyan rajongó hangon, hogy Ripley nem hitt a fülének.

-    Én mondom magának, Ripley, ez olyan lehetőség, ami csak néhány embernek adatik meg. Nem ölhetjük meg őket pillanatnyi érzelmi felindulásból. Nem hiszem; hogy maga az a fajta volna, aki életének nagy lehetőséget feladná olyan elvont dolog kedvéért, mint egy kis bosszú.

-   Ennek semmi köze a bosszúhoz - mondta Ripley higgadtan. - Ennek a túléléshez van köze. A miénkéhez.

-    Még most sem ért engem. - A férfi ekkor már suttogott. - Nézze, mivel maga azt a Társaságot képviseli, amelyik felfedezte ezt a fajt, a tanulmányozása és az eredmények értékelése után várható profitból maga is szép összeggel részesül: Az, hogy a Társaság egyszer vádat emelt maga ellen, aztán visszavonta, nem játszik ebben szerepet. Mindenki tudja, hogy maga az egyetlen túlélője annak a legénységnek, amelyik először találkozott ezekkel a lényekkel. A törvény biztosítja, hogy megfelelő ellenszolgáltatásban részesüljön. Gazdagabb lesz, Ripley, mint valaha is álmodta volna.

A nő némán, hosszasan nézte Burke-öt, mintha egy merőben új fajt. figyelne, mellyel most találkozik először. És annak is egy különlegesen visszataszító példányát.

-   Maga aljas, szemét.

Burke hátrahőkölt, tekintete megkeményedett. A bajtársiasság maszkja, amit felöltött, lefoszlott az arcáról.

-   Sajnálom, hogy így érez. Ne akarja, hogy éljek a hatalmammal, Ripley.

-    Miféle hatalmával? Azon már rég túl vagyunk. - Az átjáró felé intett. - Szerintem itt Hicks tizedes a parancsnok.

Burke nevetett. Aztán látta, hogy Ripley komolyan beszél.

-   Maga viccel. Mi ez, tréfa? Hicks tizedes? Mióta parancsol egy tizedes a saját csizmáján kívül bárkinek is?

-     Ez a hadművelet a hadsereg hatáskörébe tartozik - emlékeztette Ripley csendesen. - Ez áll a Sulaco napiparancsában. Lehet, hogy nem vette magának a fáradságot, hogy elolvassa. Én igen. Ezt a Gyarmatügyi Hivatal fogalmazta így. Maga és én, Burke, csak megfigyelők vagyunk. Mi csak utazgatunk. Apone meghalt, és meglehet, Gormanra is ez a sors vár. Hicks a következő a rangsorban. - Elnézett a megrökönyödött tisztviselő válla fölött. - Így van?

-   Úgy látszik - felelte Hicks egykedvűen.

Burke önuralma kezdett szétfoszlani.

-

Nézze; itt egy többmilliós hitelügyletr

ő

l van szó.

O

nem dönthet efféle dolgokban. Egy tizedes nem rendelheti el a felégetést.

O

csak egy baka. - Már bánta, amit mondott, és érezte a katona feléje lövellt pillantását, ezért udvariasan hozzátette: - Ne vegye zokon.

-

Nem annak vettem. - Hicks válasza dühös és határozott volt. A fejmikrofonjába szólt: - Ferro, rögzítetted az egészet?

-

Visszahallgatható - jött a válasz a leszállóhajó pilótájától.

-

Készüljetek felszállásra. Azonnal el kell t

ű

nnünk innen.

-

Ezt sejtettük az eddigi társalgásból. Kellemetlen.

-

A felét se tudjátok. - Hicks arckifejezése nem változott, amikor az összeszorított ajkú Burke-höz fordult. - Valamiben azért igaza volt. Nem szabad dönteni pillanatnyi érzelmi felindulásból.

Burke kissé megenyhült.

-

Így már más. Tehát mit fogunk tenni?

-

Átgondolom, ahogy javasolta. - A tizedes mintegy öt másodpercig behunyta a szemét. - Átgondoltam. Azt gondolom, hogy fölszállunk; és orbitális pályáról felégetjük az egészet. Csak így lehetünk

biztosak.

Kacsintott. A Társaság képvisel

ő

jének arcából kifutott a vér: Egy dühös lépést tett Hicks felé, aztán rájött, hogy ebben a helyzetben nem tehet semmit. Kénytelen volt szavakkal sértegetni.

-

Ez esztelenség! Nem gondolhatja komolyan, hogy nukleáris bombát dob a kolóniára!

-

Csak egy kisebbet - biztosította Hicks nyugodtan -, de elég nagyot. - Összetette a kezét, mosolygott, majd szétrántotta: - Huss!

-

Utoljára mondom; hogy nincs joga ilyesmit.

Szóáradatát halk kattanás szakította félbe; egy impulzuskarabély závárjának hangja. Vasquez a jobb karjára fektette a nehéz fegyvert. Nem Burke felé irányította a fegyver csövét, de nem is nagyon mellé. Tekintete semmitmondó volt. Burke tudta, hogy szeme sem rebbenne, ha a mellébe eresztene egy impulzusadagot. A társalgásnak vége szakadt. Nehézkesen leült a fal mellett sorakozó székek egyikére.

-

Mind meg

ő

rültek - morogta. - Tudják meg.

-

Ember - felelte Vasquez halkan -, különben miért léptünk volna be a Gyarmati Flottába? - A tizedesre pillantott. - Árulj el valamit, Hicks. Az

ő

rültség mentség arra, hogy lelövöm ezt a

mierdát?

Ha igen, akkor a legokosabb, ha a hadnagy helyett ezt a szánalmas alakot lövöm le. Ezt az alkalmat nem szalasztom el.

-

Senki nem l

ő

le senkit - közölte vele határozottan a tizedes. - Elt

ű

nünk innen.

Ripley elkapta a pillantását, bólintott, aztán megfordult és leült. Karját megnyugtatólag a társaság egyetlen józan tagjának vállára tette. Newt a vállához simult.

-

Hazamegyünk, kicsim - mondta a kislánynak.

Most, hogy eldöntötték, hogyan tovább, Hicks szakított egy percet, hogy megvizsgálja a terepjáró belsejét. A t

ű

z okozta sérüléseket és az idegensav marta lyukakat leszámítva is elkeserít

ő

en nézett ki.

-

Szedjük össze, amink van. Hudson, segíts; vigyük el a hadnagyot. A híradós leplezetlen utálattal nézett a béna tisztre.

-

Úgy gondolod, hogy ültessük fel a vezérl

ő

be, és szíjazzuk be? Rögtön otthon érezné magát.

-

Nem vagyunk becstelenek. Még él, tehát el kell vinnünk innen.

-

Igen, tudom, tudom. Csak né emlékeztess rá.

-

Ripley, tartsa szemmel a gyereket. Egyébként úgy látom, hogy megkedvelte magát.

-

Ez kölcsönös. - Szorosan magához ölelte a kislányt.

-

Vasquez, tudsz fedezni bennünket, amíg a leszállóhajó a felszínre ér?

A n

ő

mosolyogva villantotta rá tökéletes fogsorát.

-

Csodákra is kész vagyok. - Rácsapott az impulzusfegyverére. A tizedes a legénység utolsó tagjára pillantott.

-

Maga is jön?

-

Ne vicceljen - mordult fel Burke.

-

Nem én. Itt nem. Ez nem egy vicces hely. - Bekapcsolta a fejmikrofonját. - Bishop, kitaláltál valamit? A szintetikus hang betöltötte az utasfülkét.

-

Nem sokat. A berendezés a telepesek számára készült. A rendelkezésemre álló m

ű

szerekkel ennél többet nem tudok tenni.

-

Nem számít. Kimegyünk. Pakolj össze, a közleked

ő

útnál találkozunk. Meg tudod csinálni? Nem szeretnénk kiszállni a terepjáróból, amíg a leszállóhajó nincs a közelben.

-

Nem probléma. Itt minden nyugodt.

-

Oké: Csak olyasmit hozz, ami nem túl nehéz.

-

Igyekezz.

A leszállóhajó felemelkedett a betonpadról, er

ő

sen küzdött a széllel. Ferro határozott mozdulatai nyomán el

ő

bb lebegett, himbálózott a légkörben, majd a telep fölött a várakozó terepjáró felé lódult.

-

Látlak benneteket. A szél egy kicsit feltámadt. Közel megyek, amennyire csak tudok - közölte velük Ferro. -Rendben. - Hicks a társaihoz fordult. - Kész? - Mindenki bólintott, csak Burke nem, aki mogorvának látszott, de nem szólt. - Akkor t

ű

nés innen. - M

ű

ködésbe hozta az ajtót.

Szél és es

ő

zúdult rájuk, amint a rámpa szétnyílt. Gyorsan kiugráltak a járm

ű

b

ő

l. A leszállóhajó már látható volt, feléjük oldalazott. Keres

ő

fények gyúltak ki az oldalán, és a hasán. Az egyik fénysugár magányos emberi alakra vet

ő

dött: feléjük igyekezett a ködben.

-

Bishop! - integetett Vasquez. - Rég láttalak. Az visszaszólt neki:

-

Nem ment valami jól, mi?

-

Pocsékul. - Vasquez beleköpött a szélbe. - Majd egyszer elmesélem.

-

Kés

ő

bb. A mélyálom után. Majd ha már messzire leszünk innen.

Vasquez bólintott,

ő

volt a várakozók közül az egyetlen, akinek figyelmét nem kötötte le maradéktalanul a közeled

ő

leszállóhajó. Sötét szeme folyton a csapatszállító körüli tájat pásztázta. Ripley a közelében állt, Newt kezét szorongatta. Hudson és Hicks közrefogták a még mindig öntudatlan Gormant.

-

Maradjatok ott - utasította

ő

ket Ferro. - Adjatok egy kis helyet. Nem akarok a fejetekre ülni. - Átkapcsolta a fejmikrofonját. - Elkelne idefent némi segítség, Spunkmeyer. Gyere ki.

Mögötte kinyílt a fülke ajtaja. Hátrapillantott a válla fölött és dühösen szólt:

-

Ideje volt. Hol a.

A szeme elkerekedett, a mondatot nem fejezte be. Nem Spunkmeyer volt.

Az idegen alig fért be a nyíláson. Küls

ő

állkapcsa kifelé hajlott, mögötte láthatóvá váltak a fogai. Egy mozdulat, majd egy mennydörg

ő

állati mordulás. Ferrónak arra sem volt ideje, hogy üvöltsön, a m

ű

szerfalhoz csapódott.

Odalent a menekül

ő

k dermedten figyelték, hogy a hajó hirtelen megperdül. F

ő

hajtóm

ű

vei felb

ő

gtek, és noha veszített a magasságából, felgyorsult. Ripley megragadta Newtot, és rohanni kezdett a legközelebbi épület felé.

-   Fuss!

A hajó elakadt egy sziklában a közleked

ő

út szélén, a bal oldalára billent, és egy bazaltkiszögellésnek csapódott. Felbukott, és a hátára zuhant, mint egy döglött sárkány, szétzúzta a kifutópályát, és felrobbant. Teljes szerkezeti egységek szakadtak le a hajótestr

ő

l, legtöbbjük már égett. A hajótest még egy ívet írt le a leveg

ő

ben, ahogy átbillent a masszív k

ő

sziklán. T

ű

z csapott ki a hajtóm

ű

b

ő

l és a hajótestb

ő

l.

A hajtóm

ű

egyik darabja a terepjáróra zuhant, és leszakította a páncélzatát. A csapatszállító a darabjaira hullott, az üzemanyag felrobbant benne. A leszállóhajó egyik lángoló kereke begurult a generátorállomás területére. Óriási t

ű

zlabda világította meg az Acheron sötét egét. Gyorsan kihunyt.

Rejtekeikb

ő

l el

ő

bújva a kábult túlél

ő

k hitetlenkedve meredtek a romokra, ahol szuperfegyvereik éppúgy, mint a távozásba vetett reményeik, egy pillanat alatt ócskavassá és hamuvá váltak.

-

Hát ez

óriási!

- mondta Hudson szinte hisztérikusan. - Ez igen, ember. Most aztán mit csinálunk? Most tényleg jól nézünk ki.

-

Befejezted? - Hicks kemény pillantással nézett a híradósra, aki megszégyenülten elhallgatott. Azután Ripleyhez fordult. - Jól vannak?

Ripley bólintott, és megpróbálta leplezni valódi érzelmeit, amikor lepillantott Newtra. Nem kellett különösebben er

ő

lködnie. Lehetetlen volt a kislány el

ő

tt eltitkolni bármit is. Newt elég nyugodtnak látszott. Igaz, nehezen lélegzett, de a futástól, nem a félelemt

ő

l. A kislány vállat vont, és szokatlanul feln

ő

ttes hangon szólalt meg:

-

Azt hiszem, maradunk, ugye? Ripley az ajkába harapott.

-

Sajnálom, Newt.

-

Nem kell sajnálnod. Nem a te hibád volt. - Csendesen bámulta a leszállóhajó ég

ő

roncsait. Hudson belerúgott mindenbe, ami kisebb volt a csizmájánál: szikladarabokba, fémalkatrészekbe.

-

Csak azt mondjátok meg, mihez fogunk kezdeni.

Most

mit csinálunk? Burke dühös lett.

-

Talán tüzet rakunk és énekelgetünk.

Hudson a Társaság képvisel

ő

je felé lépett, de Hicks közéjük állt.

-

Vissza kell mennünk. - Mindenki megfordult, és Newtra nézett, aki egyre csak az ég

ő

hajót bámulta. - Vissza kell mennünk, mert nemsokára besötétedik.

Azok

éjjel jönnek. Legtöbbször.

-

Rendben. - Hicks a terepjáró romjai felé intett. Az nagyrészt fémb

ő

l készült, sokáig nem tudott égni. - A t

ű

z elaludt. Nézzük, mit találunk.

-

Ócskavasat - jósolta Burke.

-

Talán annál többet. Maga jön? A társaság képvisel

ő

je felállt.

-

Itt biztosan nem maradok.

-

Ahogy gondolja. - A tizedes a szintetikus felé fordult. - Bishop, nézd meg, be lehet-e menni a vezérl

ő

be. Úgy értem, derítsd ki, hogy. üres-e.

Az android szelíd mosollyal válaszolt:

-

Valóban? Tudom, mir

ő

l van szó. Én természetesen feláldozható vagyok.

-

Senki sem áldozható fel. - Hicks elindult a kifutópályán át a füstölg

ő

terepjáró felé. - Gyerünk.

A nappal az Acheronon komor, félhomályos volt; az éjszaka pedig sötétebb, mint a világmindenség legtávolabbi zuga, mert még a csillagok fénye sem jutott át a s

ű

r

ű

atmoszférán, hogy hunyorgó csillogással meglágyítsa a felszín kopárságát. A szél süvítve kavargott Hadley város épületeinek ütött-kopott fémfalai között, fütyülve zúgott végig a folyosókon, s megrázta a törött ajtókat. Homokszemek pattogtak a repedezett ablakokon, mintha dobok peregnének szakadatlan. Még hallani is fárasztó. Odabent mindenki várta; hogy jöjjön a rémálom.

Volt annyi tartalék energia, hogy megvilágítsák a vezérl

ő

t és közvetlen környékét, de többre nem futotta. Itt gy

ű