/ Language: Hungary / Genre:antique

A Dolog

Alan Foster

„A világűr végtelenjéből jött. Százezer évekig pihent a Déli-sark jege alatt. Amikor az óvatlanok a felszínre hozták, elszabadult. És a végeláthatatlan hósivatagban az emberi test volt a legmelegebb hely, ahová elrejtőzhetett... a dolog”

ALAN DEAN FOSTER

REGÉNYE

JOHN CARPENTER

A DOLOG

CÍMŰ FILMKLASSZIKUSA ALAPJÁN

Valhalla Páholy

Budapest 1993

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Alan Dean Foster

The Thing

Published 1982 by Corgi Books

Copyright © 1981 by MCA Publishing (Division of MCA Inc.)

Fordította: Szántai Zsolt

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A címlapon Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Hungarian translation © 1993 Szántay Zsolt

Hungarian edition © 1993 Valhalla Páholy Kft.

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632 21 2

VP-SF-180893-60.9.32

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 BUDAPEST, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Korrektor: NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4032.66-14-2. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató.

Terjedelem: 19 ív

Készült Debrecenben, az 1993. évben.

Unokahúgomnak, Shannonnak, nagy szeretettel:

a srácok a suliban most végre hinni fognak neked!

1.

A világ legkegyetlenebb sivatagában soha nincs meleg.

Ez a vidék nem büszkélkedhet magasra tornyosuló homokdűnékkel, mint a Szahara, itt nincsenek hosszú mérföldeken át elnyúló kavicstengerek, mint a Góbi-sivatagban. Itt olyan erejű szelek tombolnak, hogy a Rub al Khali felett süvítő viharok csupán könnyű tavaszi szellőnek tűnnének mellette.

Itt nincsenek mérges kígyók, sem félelmetes gyíkok; amúgy hiába fröcskölnék halálos váladékukat, semmit sem találnának, amit zsákmányul ejthetnének. Itt még egy kóbor ordas is éhen pusztulna. Ezt a vidéket még a rovarok is elkerülik. Él itt ugyan néhány madárfaj, de azok is inkább úsznak, mint repülnek, inkább a tenger vizében próbálják összegyűjteni táplálékukat, semmint a zord, ellenséges szárazföldön. Errefelé csak fókazabáló fókák élnek, meg az óceánban nyüzsgő, mikroszkópikus nagyságú lények, a krillek, melyek a világ legnagyobb emlőseinek táplálékául szolgálnak.

Itt emelkedik az óriási vulkán, az Erebus, melynek belsejében a pokol tüzei lobognak, de kívülről állandó jégtakaró fedi. Itt a szárazföld mindenhol jégpáncél alá bújt, melynek vastagsága sokszor eléri a három mérföldet. Ennek a fagyott, szinte vég nélküli pusztaságnak a közepén csupán egyetlen lény képes átvészelni a rettentő teleket: az ember. Az ember, aki ahhoz, hogy életben maradhasson – akár a vízipók a légnadrágját – mindenhová kénytelen magával cipelni a létéhez szükséges feltételeket biztosító eszközöket.

Az ember időnként nem csupán meleget adó tárgyakat, élelmet és menedék építéséhez alkalmas anyagokat szállít az Antarktiszra, hanem más, látszólag haszontalan dolgokat is. Ezek legtöbbjével aztán tanulmányokat és kutatómunkát végez – tulajdonképpen ez az elsődleges célja. A többi személyes – a másik, a meleg világra emlékeztető – vagy épp veszélyes kacat.

A paranoia, a végtelen tér iránti undor és iszony, a lelket nyomorító magányérzet itt kiszabadul a tudat zugaiból, és titokban még a leghiggadtabb tudósok és technikusok agyát is megbénítja. Ezek az érzések általában rejtve maradnak; a szellem borzalmait eltompítja a tény, hogy itt mindenki arra koncentrál, hogy túlélje az óránkénti százmérföldes sebességgel száguldó metsző szelet, és a nyolcvanfokos hideget. Itt nem sok kell ahhoz, hogy a rejtett őrület a felszínre törjön, mert ezen a földrészen egyedül csak az képes életben maradni, akin már kellőképpen elhatalmasodott az üldözési mánia.

Mikor a szél keresztülsüvít az Antarktisz felett, mintha az egész világ összezsugorodna, és mintha az ég, a föld és a látóhatár is megszűnne létezni. A táj részletei összemosódnak, a mindenség homogén masszává olvad össze...

A kavarogva áramló fehér káoszban uralkodó szél ordításához hirtelen különös, egy óriási, dühös méh zümmögéséhez hasonló hang társult. Egyre erősödött, és szinte szétszaggatta a vihar tombolását.

Közvetlenül a talaj fölött egy helikopter bukdácsolt a szélben. A pilóta Istenhez fohászkodva próbálta hatalmában tartani a gépet. Kétségbeesetten rángatta a vezérlőkarokat, de ha valaki vérben forgó szemére, vagy idegesen remegő, deres arcára pillant, rögtön láthatta volna: nem csupán az eszelősen kavargó légörvényekkel kell megküzdenie. Olyan rettenetes állapotban volt, hogy ha ép ésszel gondolkozik, és felfogja a rá leső veszélyeket, ilyen időben még gyalog sem indul neki az útnak. Ám valami láthatatlan erő arra kényszerítette, hogy felszálljon a helikopterre. Ez az erő a félelem, a józan gondolkodás képességét egy szempillantás alatt elűző iszonyat volt. A pilóta szemeiben nyoma sem látszott értelemnek, tekintetében furcsa tűz lobogott. Ölni akart. A kétségbeesés hajtotta, a vérszomj irányította.

A társa jól megtermett, kissé elhízott férfi volt. Eddigi életét szinte teljes egészében azzal töltötte, hogy mikroszkópokba nézve, a puszta szemmel láthatatlan élőlényeket tanulmányozott, majd hosszú, komoly tanulmányokban foglalta össze vizsgálódása eredményeit. De most nem mikrobákra vadászott, és viselkedése sem arra vallott, hogy művelt, értelmes ember lenne. Egy ütött-kopott távcsőbe bámulva kémlelte az alattuk tovasuhanó tájat, és közben dühödt utasításokat üvöltözött a helikoptert irányító pilótának. A hangjából ítélve senki sem gondolt volna rá, hogy képzett, elismert tudós. Volt...

A térdei között egy távcsöves vadászpuskát szorongatott – a gyilkolásra tervezett szerszám éles ellentétben állt azokkal a finom, törékeny, és csakis békés célokat szolgáló eszközökkel, melyekkel addig dolgozott. Hirtelen elkapta a szeme elől a távcsövet, a hóvihar fehérségébe meresztette a szemét, és kirúgta a helikopter ajtaját. A pilóta felmordult, mire a testes férfi a felemelte a puskát, és csőre töltötte.

A két ember dühösen vitatkozni kezdett; olyanok voltak, akár a játékszerek felett vitázó gyerekek. Csakhogy nem holmi játékról volt szó, s a résztvevők szemében sem csillogott gyermeki ártatlanság.

Egy minden eddiginél erősebb szélroham oldalra taszította a helikoptert. A pilóta idegesen átkozódni kezdett, de nagy nehezen sikerült egy szelídebb légáramlatba kormányoznia a gépet.

Alattuk, nem sokkal előttük, a hófödte jégpáncélon egy kutya állt. Vicsorogva a közeledő helikopterre nézett. Szánhúzó eszkimó kutya volt, de valahogy mégsem illett a hideg fehérségbe. Ahogy egyetlen más emlős sem. Megfeszítette az izmait, és az utolsó pillanatban sikerült félreugrania a golyó elől. A lövés döreje beleveszett a kegyetlen szél zúgásába.

A helikopter ismét egy légörvénybe került, és kis híján megpördült, de továbbra sem emelkedett feljebb. Olyan veszélyesen közel repült a földhöz, hogy ha véletlenül a környéken sétál egy rendőr, egészen biztos bevonta volna a pilóta engedélyét.

De nem volt a környéken, a kietlen hósivatagban senki, aki látta volna, mit művel a pilóta, és ő maga sem törődött már semmivel. Ölni akart, és pusztítani – csakis ez érdekelte.

A második lövés sem talált. A pilóta a társa vállára ütött, és magából kikelve ráordított, célozzon pontosabban.

A kutya közben zihálva felkapaszkodott egy jégbucka tetejére, és megtorpant. Egy jégbefagyott oszlop állt előtte, rajta egy tábla:

NEMZETI TUDOMÁNYOS ALAPÍTVÁN

– 31. sz. ÁLLOMÁS

AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

A harmadik lövés is elvétette a kutyát, de még a táblát is.

A kutya újra nekirugaszkodott, és utolsó erejével lebucskázott a domb tetejéről.

Az egyszerű, négyszögletes, fémfalú épületet szinte teljesen betemette a hó. Nem messze tőle egy magas, kifeszített drótkötelekkel rögzített torony dacolt a széllel. A tetején a szélerősség, a légnyomás, a hőmérséklet, és – az errefelé igencsak ritkaságnak számító – csapadék mérésére, és a Földön sehol máshol nem tapasztalható meteorológiai jelenségek regisztrálására szolgáló műszerek voltak.

A főépület körül különböző méretű kunyhók álltak. Némelyik fémből készült – a bázis lakói ezekben tárolták felszerelésük fontosabb tárgyait –, de volt olyan is, amit plasztiklapokból, fémlemezekből és mindenféle, máshol feleslegessé vált kacatból tákoltak össze. Még csak a nyomát sem lehetett látni a modern építészet legjellemzőbb anyagának, a betonnak. Az Antarktisz klímájában a legkeményebb betontömbök is percek alatt porrá és kaviccsá válnak.

Az építményeket lefektetett fagerendákból készített, a hótól rendszeresen megtisztított ösvények kötötték össze. Mellettük kétoldalt kötélkorlátokat feszítettek ki, így akár még éjszaka, vagy viharban is el lehetett jutni az egyik házikóból a másikba. A szél állhatatosan ráncigálta a köteleket és a rájuk aggatott színes jelzőzászlókat. A színkódrendszer alkalmazásával könnyen meg lehetett találni az állomás területén telepített megfigyelő műszereket.

A főépület mögött két helikopter állt. Vastag jégréteg tapadt a rotorjaikra, a pilótafülke domború üvegjét pedig opálossá varázsolták a kavargó, dermedt hópelyhek. Nem messze tőlük egy óriási bulldózer várakozott. A ráterített védőponyva úgy lebegett a szélben, akár egy albatrosz szárnyai.

A közelben egy indulásra kész, vörös meteorológiai léggömb himbálózott. A rászerelt műszer megállás nélkül pittyegve szórta a jeleket, a főépületben elhelyezett automata rögzítőegység pedig fáradhatatlanul regisztrálta a legapróbb mozgását is.

Norris a léggömb kötelébe kapaszkodott, és az óráját bámulta. Lassan felemelte a fejét, és a messzeségbe, a táj egyhangú, vakító fehérségét itt-ott megtörő sziklákra meresztette a szemét. Az egész mindenségből egyedül csak a kövek érdekelték, meg az, hogy milyen erők dolgoznak alattuk. Ez volt a hivatása, és megbízóitól azt a feladatot kapta, derítse ki, a jégsivatag alatti földből milyen anyagokat lehetne könnyen a modern, civilizált világ iparának vérkeringésébe áramoltatni. Norris tehát jórészt az ásványokkal, az esetleges érclelőhelyek felkutatásával foglalkozott, de az általános kutatómunkából is kivette a részét. Most a meteorológiai léggömb elindításánál kellett segédkeznie.

Megpróbálta gyorsan elvégezni a munkát, mert a lehető leghamarabb vissza akart kerülni az épület biztonságos melegébe. Igazság szerint gyenge szíve miatt nem is lehetett volna az expedíció tagja, de mivel saját szakterületén kiváló koponyának számított, és újra meg újra, kitartóan próbálkozott a bizottságoknál, végül mégis engedélyezték neki, hogy részt vegyen az Antarktiszon folyó kutatásokban.

Bennings, a meteorológus boldogan elfogadta Norris segítségét. Eddig már több tucat hasonló ballont eresztett útjára, és mindig egyedül dolgozott, de így, hogy valaki tartotta a kötelet, sokkal gyorsabban elvégezhette a jelszóró műszer legutolsó ellenőrzését. Egyszer, az ősz végén már elkövette azt a hibát, hogy a nagy kapkodásban elfelejtette a léggömbre erősíteni a szerkezetet.

Húsz lépésnyire tőlük egy nagydarab, izmos férfi az egyik hómobil körül serénykedett. Levette róla a védőponyvát, és egy speciális plasztikvésővel megpróbálta lekaparni az oldaláról a ráfagyott jégréteget. Hamarosan el kellett végezni a járművek kötelező műszaki ellenőrzését, és Childs még előtte bele akart kukkantani a gép belső részeibe.

Childs már nem volt valami fiatal, de a még mindig ugyanúgy megtalálta az élet örömeit, akár egy kamasz. Az egész világon csupán három dolgot szeretett: a gépeket, az énekes-táncos műsorokat, meg egy nőt, aki valahol a messze távolban várt rá. Detroitban nőtt fel, így az Antarktisz sivársága őt kevésbé viselte meg, mint a többieket. A jégvidék hangulata, a fehér sivárság sokban hasonlított a komor iparvároséra.

Hirtelen ismerős, de váratlan zaj ütötte meg a fülét. Nem is zaj, inkább csak valami távoli mormolás volt, de Childs kíváncsian hátrafordult. A csuklyája szélére varrt prémcsík közben véletlenül a szájához ért, mire dühösen köpött egyet. A nyál még a levegőben megfagyott.

Norris is felkapta a fejét, és még Bennings is megfeledkezett a ballonról. A zaj forrása egyre közeledett, a moraj dörgéssé erősödött. Bennings elhúzta a száját; a szakállára fagyott lehelet megrepedt.

A jég- és hóförgetegből egyszerre kivált egy helikopter. A három férfi nem értette, ilyen rettenetes időben mit kereshet a levegőben. A terv szerint csak hónapok múlva vártak látogatót az állomásra.

A helikopter olyan alacsonyan repült, hogy a leszállótalpak kis híján beleakadtak az egyik domb tetejének jégszikláiba. A pilótafülke jobb oldalán egy férfi hajolt ki, és szemmel láthatóan nem izgatta, hogy bármelyik pillanatban kizuhanhat a metsző szélben hánykolódó gépből. Vad elszántsággal lövöldözött valami kis, gyorsan mozgó élőlényre. Egy kutyára...

Norris jobbra fordult, és Childs elképedt arcára nézett. Egyikük sem szólalt meg; képtelenek voltak szavakba foglalni megdöbbenésüket. Az a lövész csakis valami őrült lehet!

A helikopter lelassult; a pilóta megpróbált leereszkedni. Ám túl nagy sebességgel zuhantak alá, és a sítalpak a talajt borító jégpáncélnak ütköztek. A két fémlemez elgörbült, a gép pedig mintha visszapattant volna, újra a levegőbe emelkedett, és a menekülő kutya után lódult.

Úgy látszott, a második kísérlet sikeres lesz, és a helikopter utasaival együtt biztonságosan földet ér, de alighogy a sérült sítalpak leértek, a szél belekapott a gépbe, és oldalra döntötte. Norris, Bennings és Childs azonnal hasra vágódtak, és villámgyorsan a hóba fúrták magukat. A helikopter rotorjának karjai úgy törtek le a helyükről, mintha megannyi vékony fogpiszkáló lenne. Az acéllapátok úgy zúgtak át a levegőn, mintha egy őrült ninja hajigálná szanaszét haláltosztó fegyvereit. Az egyik kis híján lefejezte Norrist.

A lövésznek valahogy sikerül kiugrania a roncsból, és ahogy sántikálva biztonságos távolba ért, nem is törődve vérző homlokával a vállához emelte a puskáját. Mögötte lángra lobbant a kiszivárgott üzemanyag, és a helikopter egyetlen óriási tűzlabdává változott.

Norris és Bennings óvatosan felemelkedett, és mindketten a lángoló roncsra bámultak.

Az állomás személyzetének többi tagja a főépületben tartózkodott. Néhányan kártyáztak, mások a felszerelésüket javítgatták, a vacsorához készülődtek, vagy valamelyik alvófülkében heverésztek, vagyis a szokásos módon próbálták elütni valamivel az időt. A robbanás döreje azonban széttörte az unalmat, és mindannyian felpattantak.

Kint Bennings és Norris a helikopter maradványai felé indultak. A menekülő kutya eléjük ugrott. Az idegen lövész valamilyen idegen nyelven ordítozni kezdett, remegő kézzel csőre töltötte, és a vállához emelte a puskáját.

A két tudós összenézett.

– Láttál valami jelzést a helikopteren? – Norris megpróbálta túlüvölteni a szelet.

Bennings megrázta a fejét, és a sebesült idegenre nézett.

– Hé! – kiáltotta. – Mi történt? Mi van a társával? – Félreérthetetlen mozdulattal a helikopter felé intett.

Az idegen mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Célzott, de alig látott valamit, mert a szemére fagyott a homloksebéből szivárgó vér.

Norris megtorpant. A kutya Bennings mellének támasztotta két mellső lábát, és rémülten szűkölve nyalogatni kezdte a kezét.

– Na mi van, haver? – kérdezte a meteorológus. – Mi a baj? A gazdád...

Lövés dörrent.

Bennings ösztönszerűen hanyatt vágódott, és a kutya teljes súlyával a mellére zuhant. Norris dermedten állt, és a lassan közeledő idegen férfira meresztette a szemét.

– Mi a kurva...?

A sebesült őrült másodszor is elsütötte a fegyverét, de szerencsére ezúttal sem talált el senkit. Eszelős dühvel közeledett a két ijedt amerikaihoz, és közben egyfolytában ordítozott. A szemébe csorgó vér szinte megvakította, de célzott, és újra lőtt.

A golyók apró jégszilánkokat hasítottak ki a talajból a két rémült tudós körül. Az ötödik vagy hatodik lövedék a kutya oldalába fúródott.

Childs döbbenten állt a helyén, de mikor a puska csöve feléje fordult, a hómobil mögé vetődött.

A hetedik golyó Bennings lábát találta el. Norris átkozódva lehajolt, két kézzel megmarkolta társa vastag kabátját, és erőlködve vonszolni kezdte a főépület felé. A kutya vastag vércsíkot húzva maga után, vergődve követte őket.

De az idegen sem állt meg. Már a közelükbe ért, és Norris rémült idegességében úgy látta, nem is egy puskát, hanem egy valóságos ágyút szorongat a kezében. A lövész menet közben megpróbálta megtölteni a fegyvert, de a zsebéből a földre szóródtak a töltények. Lehajolt, hogy felszedje őket, ám elvesztette egyensúlyát, és orra bukott. De nem adta fel; az oldalára fordult, és sorban a tárba gyömöszölte a golyókat.

Az épületben tartózkodó emberek között kitört a pánik. Mióta a világnak erre a tájára jöttek, lélekben felkészültek rá, hogy bármelyik pillanatban szembe kell nézniük egy tomboló, jeges hurrikánnal, megszokták, hogy állandóan félelmetes, csontfagyasztó hidegben kell dolgozniuk, tudták, mit kell tenniük, ha az energiafejlesztő meghibásodik, de fogalmuk sem volt róla, hogyan fegyverezhetnének le egy őrült gyilkost.

Néhányan gyorsan magukra kapkodták a meleg ruhákat, a vastag alsóingeket, a kabátokat és a kesztyűket. Egyikük sem tudta, mit fognak tenni, de minél előbb ki akartak jutni, hogy segítsenek Norrisnak és Benningsnek. A többiek tehetetlenül álltak a ködös ablakok előtt, és úgy bámulták a kint zajló drámát, mintha csak egy izgalmas TV műsort néznének. Még fel sem fogták, hogy a valóságot látják.

Hirtelen valamennyien összerezzentek. A klubszobából furcsa zaj hallatszott: három éles koppanás, és üvegcsörgés. Valaki betörte a tripla vastag ablaküveget! Egy .44-es revolver csöve jelent meg a nyílásban.

Az eszeveszett betolakodónak közben sikerült megtöltenie a puskáját. Újra Norrisra és Benningsre, meg a mögöttük kapálózó kutyára emelte. A csendet egy minden eddiginél mélyebb dörrenés törte szét. A férfi feje előrebillent, a puska csöve az égnek fordult. Az őrült lövész egy másodpercre megmerevedett, majd térdre rogyott, és arccal a keményre fagyott hóba zuhant.

Norris lihegve megállt, és eleresztette Bennings kabátját. A meteorológus a sebére szorította a kezét, és mozdulatlan támadójukra meresztette a szemét. A sebesült kutya mellette hevert, és halkan vinnyogott a fájdalomtól, a hómobil mögött pedig megjelent Childs feje. Mintha egy pillanatra minden megfagyott volna, és ismét csak az őrjöngő szél üvöltését lehetett hallani.

Az épületben is elhallgatott a riadt ordítozás. Az emberek abbahagyták a lázas öltözködést, és valamennyien az állomás parancsnokára néztek. Garry kirázta a Magnumból az üres töltényhüvelyt, helyére kattintotta a biztosító kallantyút, és a fegyvert visszadugta az övén lógó pisztolytáskába.

A parancsnok hirtelen rádöbbent, hogy mindenki őt figyeli. Eddig még egyszer sem kellett használnia a fegyverét, de mint egykori katonatiszt, már csak megszokásból is mindig magánál tartotta. A rigolyák időnként hasznosak lehetnek.

– Ne tátsák itt a szájukat! – szólt a többiekre. – Fuchs, Palmer, Clark! Úgy látom, már felöltöztek. Próbálják hasznossá tenni magukat, és oltsák el az égő helikoptert.

– Miért vacakoljunk vele? – Palmer mint mindig, most is ellenkezett a paranccsal. – Odakint nincs semmi, ami meggyulladhatna tőle – mondta, és kisimította az arcából hosszú, szőke haját. – A pilóta még véletlenül sem maradhatott életben.

– Rajta, oltsák el a tüzet! – ismételte Garry. – Lehet, hogy ki tudnak menteni valamit a roncsok közül, amit később még használhatunk.

– Például mit? – kötözködött Palmer.

– Például valamit, ami megmagyarázza ezt az egészet. Induljanak! – Garry a csoport legfiatalabb tagja, Sanders felé fordult. – Sanders, nézzen utána, van-e valahol egy tartalék üvegtábla! Próbálja megjavítani az ablakot.

– Az ilyesmi Childs melója! Én rádiós vagyok, nem ezermester.

– Childs odakint van, és lehet, hogy megsebesült.

Mierda del toro – morogta Sanders. Kelletlenül feltápászkodott, és elindult, hogy megkeresse azt a bizonyos üvegtáblát.

A tüzet gyorsan eloltották, de még egy apró jelet sem találtak, ami megmagyarázta volna, miért viselkedett ilyen őrült módjára az idegen. Nem sok maradt a helikopterből, de a pilótából sem. Az oltáshoz kivezényelt három férfi hamar abbahagyta a kutatást. Látták, hogy feleslegesen erőlködnek, és az igazat megvallva sokkal jobban izgatták őket a digitális hőmérőn feltűnő, egyre nagyobb hideget jelző számok, mint a szerencsétlenül járt ember és a helikopter maradványai.

Közben a többiek becipelték a klubszobába az eszelős lövöldöző holttestét. A halál oka nyilvánvaló volt: a homlokán egy véres, tépett szélű lyuk tátongott. Valaki halkan megjegyezte, hogy kár volt megölni, és jobb lett volna, ha Garry csak harcképtelenné teszi, de Bennings és Norris valahogy egészen másképpen gondolta.

Garry szétnyitotta a hulla vastag, téli overallját, és gondosan átkutatta a zsebeit. Az egyikben egy kopott, fekete bőrtárcát talált. Sorra kiszedte és az asztalra tette a benne lévő tárgyakat: egy fotót – egy nő és három mosolygó gyerek fényképét –, pár darab hitelkártyát, néhány összehajtogatott bankjegyet, és egy hivatalosnak tűnő személyazonossági kártyát.

– Norvég – mondta Garry. – Jan Bolennek hívták.

Fuchs a falra függesztett, óriási Antarktisz-térkép előtt állt, és iszonyodva bámulta a hullát. Clark és Sanders után ő volt a csapat harmadik legfiatalabb tagja. Sanders volt a rádiós, Clark a kutyákat gondozta, és Fuchs időnként legszívesebben elfelejtette volna amit a hosszú évek során tanult, és helyet cserélhessen valamelyikükkel. A zord kontinens mintha kedvesebben bánt volna a gyakorlatias emberekkel, mint a hozzá hasonló, érzékeny lelkű segédbiológusokkal.

A halott norvég a sebtiben összetolt kártyaasztalokon feküdt, és Fuchs kivételével a csapat minden ráérő tagja körülötte tolongott.

– A norvégok fő állomása a Sanae-vidéken, a kontinens másik felén van – mondta Fuchs a parancsnoknak. – Ezen a helikopteren nem tehettek meg ekkora utat... Habár, mintha hallottam volna valami híresztelést, hogy nemrég itt, a közelben is létrehoztak egy tábort...

– Hol? – kérdezte Garry.

Fuchs megfordult, és a térképre bökött.

– Ha jól emlékszem, úgy tőlünk úgy nyolcvan mérföldre, délkeletre.

Garry meglepődött.

– Olyan messze? Ilyen időben képtelenség megtenni ekkora távolságot!

Sanders közben megérkezett az üveglappal, és nekilátott, hogy valahogy befoltozza az ablakon tátongó lyukat.

Garry Childs-ra, és mellette ülő Norrisra nézett. Már mindketten lenyugodtak, és nyoma sem látszott rajtuk az iménti félelemnek. Childs elgondolkodva tépkedte a szakállába tapadt jégdarabokat.

– Hogy érzi magát, Childs? – kérdezte Garry.

– Jobban, mint Bennings...

Garry dühösen felmordult.

– Értettek valamit abból, amit ez a bolond karattyolt?

Childs elvigyorodott.

– Mi van főnök, azt hiszi, titokban norvégul tanulok? Vagy megártott magának a hideg? Semmit sem értettem, de jól hallottam. Valami olyasmit hajtogatott, hogy "Tru de menge halt de foggen". Na, most már okosabb lett?

Garry nem felelt.

– És maga? – kérdezte a geológustól.

– Én mindent nagyon jól megértettem! – mormolta dühösen Norris. – Teljesen nyilvánvaló volt, mit akar. Eltökélt szándéka volt, hogy szétlője a seggünket!

A parancsnok bólintott, és tűnődve a halottra nézett. A norvég nem volt olyan állapotban, hogy felelhetett volna a kérdéseire...

Az állomáson mindenki szerette Coppert. Ő volt a csapat orvosa, és atyai mosolyával, középnyugati tájszólással kiejtett kedves szavaival mindig sikerült felvidítania az embereket. Pedig ő illett a legkevésbé a jégsivatagba; az ember sokkal inkább el tudta volna képzelni, ahogy egy indianai városkában a kanyarós kislányokat, meg a játék közben sebet szerzett kisfiúkat kezeli, mint hogy a fagy világába kirendelt kutatócsoport tagjaiba próbál életet verni. Tipikus középosztálybeli alkat volt, akár egy Norman Rockwell festményhez is modellt állhatott volna. Mégis csatlakozott a világ valagára induló expedícióhoz, mert a szelíd és szolid külső kalandvágyó embert takart. A csapat tagjai örültek, hogy közöttük kapott helyet.

Miközben Bennings lábát gyógyítgatta, az orvosi szoba másik végében Clark a sebesült kutyán próbált segíteni. Az állomás területén ez volt az egyetlen olyan helyiség, ahol a beteg élőlényeket – legyenek azok emberek vagy kutyák – kezelni lehetett. Clark és Copper kitűnően megfértek itt, sőt, a bonyolultabb esetekben még segítettek is egymásnak. A csapat tagjait sem zavarta, hogy a kutyákat ugyanott gyógyítják, ahol őket. Számukra csak az volt a lényeg, hogy szükség esetén segítséget kapjanak, és lehetőleg ne azokkal az eszközökkel vizsgálják őket, amivel a kutyákat, és a két gyógyító ember ne keverje össze a gyógyszereket.

Bennings fájdalmasan felkiáltott, mire Copper szemrehányóan ránézett.

– Ne sziszegj itt nekem, Bennings! Tűrj egy kicsit – végy példát arról a kutyáról! Meg sem nyikkan, pedig sokkal komolyabb a sebe, mint a tiéd. Csak két pici öltés, és már készen is vagyunk... Szerencséd volt, a golyó csak súrolta a combodat. Semmiség az egész!

– Én... Én nem így érzem! – nyögte Bennings eltorzult arccal.

Copper befejezte a munkát, és lesegítette a meggyötört meteorológust a műtőasztalról.

– Vajon mi a francot akarhattak? – mormolta Bennings. – Ilyen alacsonyan repülni, ekkora szélben! Le akarták lőni a kutyát, meg... meg minket is. – Értetlenül ingatta a fejét.

Copper megvonta a vállát, és a sterilizálóba dobta a tűt.

– Valószínűleg becsavarodtak.

– Ez a precíz orvosi diagnózis?

– Nagyon vicces! De komolyan azt hiszem, hogy megbolondultak. Nem tudom mi okozhatta. Talán a bezártsági érzés, talán más. Soha nem fogjuk kideríteni.

– Mi nem, de Garry igen – mondta Bennings. – Biztos vagyok benne, hogy a végére jár a dolognak. Az ilyesmihez nagyon ért. – A lábára nézett, és eszébe jutott a hátborzongató érzés, mikor a vadászpuska csöve ráirányult. – Igen. Kitűnő nyomozó, és átkozottul jó lövész...

A kutya fájdalmasan felüvöltött. Bennings és Copper hátrafordult.

– Nagyon mélyen van a golyó – magyarázta Clark mentegetőzve. – Óvatosan kell dolgoznom, mert nem akarom, hogy lebénuljon. Egy ideig még itt maradok. Majd mondjátok el, mit sikerült kideríteni a norvégokról!

Copper bólintott, és kitámogatta Benningst a szobából. Clark közelebb húzott egy lámpát, és nekilátott, hogy kiszedje a kutyából a golyót. A szerencsétlen állat fájdalmas vonyításba kezdett.

Blair a rádiós szoba ajtajának támaszkodott, végigsimított izzadt homlokán, és piszkos tenyerére nézett. Az állomáson soha senki sem volt kifejezetten tiszta, mert be kellett érniük heti két zuhanyozással. Furcsa helyzet: miközben a Föld édesvízkészletének harminc százaléka lapult a lábuk alatt, a személyzetnek az energiatakarékosság miatt bűzlenie kellett.

Blair dühös volt. Két tanulmányt kellett befejeznie, plusz a heti kötelező jelentést, és ellenőriznie kellett a külső kutatásokat. Ki sem látszik a munkából, és most ráadásul itt van ez a norvég-ügy is. Csak Fuchs segítségére számíthat, meg talán arra, hogy Bennings és Norris a saját feladataik elvégzése közben majd rá is áldoz egy kis időt... Idegesen rágcsálta cigarettája végét, és miközben azon törte a fejét, hogyan végezze el a leghamarabb a nyakába szakadt rengeteg munkát, tűnődve figyelte, ahogy Sanders a kapcsolókkal és gombokkal ügyködik.

Sanders hiába próbált rádiókapcsolatba lépni a külvilággal, csak a légkör sziszegése volt a válasz a hívására. Blair már jó tíz perce nézte a meddő kísérletezést.

– Feladom, na! – sóhajtott Sanders. – Nem megy. Ha ismerném a nyelvüket meg a frekvenciájukat, talán összejöhetnék a norvégokkal... De mást nem sikerült behoznom.

– Próbáld meg még egyszer! Beszélni akarok valakivel. Bárkivel. Próbáld újra McMurdot – jelentenünk kell az esetet, mielőtt még valaki a fejünkre csap! Nem akarok egy nemzetközi konfliktus okozója lenni! Tudod mivel jár az ilyesmi? Vizsgálatok, személyes kihallgatások, tárgyalás... Abba kellene hagynunk az itteni munkát.

– Engem egy cseppet sem zavarna. – Sanders alig néhány hónappal múlt huszonegy éves. Az állomáson senki sem értette, hogyan juthatott el ide ilyen fiatalon, és főleg azt nem, miért érdekelte az expedíció.

Mint annyian, Sanders is hitt a romantikus hangú toborzó hirdetéseknek. A Los Angeles zajától, látványától és melegétől távol töltött hat hónap azonban megváltoztatta a rádióst, és már nem is titkolta, hogy mennyire kínlódik a jégmezőn. De minden hiába: egy teljes évre szerződött le, és még a fele hátra volt. Még egy fél év nők és romantika nélkül... A lány, akinek a munka elvállalásával akarta bebizonyítani keménységét és férfiasságát, most valószínűleg Santa Monica valamelyik strandján hever, bort kortyolgat, és valaki más karjai között élvezi a napfényt. Sanders érezte, még a többieknél is nehezebben fogja kibírni az antarktiszi telet.

– Próbáld meg újra McMurdot!

– Mit gondolsz, mit csinálok? – kérdezte Sanders ingerülten. – Nézd, már két teljes hete senkivel sem tudtam kapcsolatba lépni. Szerintem ezen az egész átkozott kontinensen senki sem tud beszélni a többiekkel. Neked igazán tudnod kéne, egy ilyen vihar mennyire megkavarja a rádióhullámokat!

Blair kinézett a keskeny ablakon, és odakint nem látott mást, csak a kavargó havat. A fehérség félig már ellepte az épületet. Még egy hónap, és teljesen beborítja.

– Igen – mormolta. – Tudom...

2.

A folyosón a klubszoba felé közeledő ritmusos dörömbölés sokban hasonlított a szél zúgására, bár lágyabb, és szelídebb volt annál. Mindenki hallotta, de senki sem nézett az ajtó felé. Már hozzászoktak a zajhoz. Nauls, a szakács az épületen belül mindenhová görkorcsolyán járt.

A tömör gumikerekek sikítva lefékeztek. Nauls az ajtófélfának támaszkodott.

– Hallottam mi történt – mondta, és a kártyaasztalokon fekvő hullára meresztette a szemét. – Mit jelenthet ez az egész?

– Még nem tudjuk – felelt Fuchs –, de lefogadom, hogy neked van valami elképzelésed róla. Igaz?

– Persze! – vigyorgott Nauls. – Szerintem háborúban állunk Norvégiával.

Palmer elmosolyodott, egy gumigyűrűt tekert hosszú, szőke hajára, és meggyújtott egy marihuanás cigarettát.

Palmer különös fickó volt. Elég jól ismerte a gépeket, jó pilóta volt, de időnként nagyon nehezen értett szót az emberekkel. Legtöbbször egy különös álomvilágban, a múltban, a hatvanas években átélt élményei között lebegett.

Mélyen leszívta a bódító füstöt, és Garry-re vigyorgott. El sem lehetett volna képzelni két ennyire különböző embert, de soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy valamin komolyabban is összevesztek volna. A bázison kénytelenek voltak alkalmazkodni egymáshoz, és ezt mindketten könnyen megtették, mert egyikük sem vette túl komolyan a másikat.

– Már kíváncsi voltam, hogy a kapitány úr mikor fogja használni a stukkerját.

Garry csak egy szúrós pillantással válaszolt a megjegyzésre, majd Fuchsra nézett, aki a falon függő térképet tanulmányozta.

– Mikor hozták létre azt az állomást? – kérdezte. – Az imént mintha azt mondta volna, hogy úgy hallotta, nem régen költöztek át ide.

Fuchs belekotort egy dossziéba, és kihúzott belőle egy papírlapot.

– Ha hihetünk ennek a jelentésnek, akkor körülbelül nyolc hete.

Dr. Copper lépett be a terembe. Mögötte Bennings bicegett, és a nagyobb hatás kedvéért egy kicsit rá is játszott.

– Nyolc hét... – mondta Garry tűnődve. – Ennyi idő alatt nem lehet bedilizni.

– Nem, a szart nem! – kiáltott Nauls. – Itt öt perc is elég hozzá.

– Az biztos! – helyeselt Palmer, és egyre vidámabbnak látszott.

Garry nem törődött vele, mivel boldogítják magukat az emberei. Amíg elvégezték a munkájukat, addig azzal sem foglalkozott, hogy némelyikük kábítószerekkel dobja fel magát.

Nauls csak ekkor vette észre a nem dohánylevéllel töltött cigarettát.

– Itt van például Palmer – mondta. – Szerintem ő már az első nap begolyózott.

Palmer még szélesebb vigyorra húzta a száját, és a szakács felé nyújtotta a cigarettát.

– Igen, minden az ember személyiségétől függ – szólt közbe Copper komoly hangon. – A lelki problémák és konfliktusok egy ehhez hasonló izolációs helyzetben gyorsan felerősödhetnek, és ez egészen meglepő eredményhez vezethet.

Garry elgondolkodott.

– Van valami adatunk, hányan vannak? – kérdezte Fuchstól.

Fuchs a papírlapra pillantott, és az ajkába harapott.

– Itt az áll, hogy összesen hatan voltak. Ezek szerint még négyen vannak a táborban...

– Az nem olyan biztos – jegyezte meg Copper halkan.

– Mire gondol, doki? – kérdezte Bennings.

– Arra, hogy nem tudjuk, látogatóinkon mitől, és mennyire hatalmasodott el az őrület. Lehet, hogy a többiek is becsavarodtak. Ha viszont csak ennek a kettőnek ment el az esze, valószínűleg előbb otthon tették rendbe a dolgokat, és csak azután jöttek át hozzánk. Lehet, hogy már senki sem él a táborukban. Elképzelhető, hogy Sanders ezért nem kap választ a rádióhívásokra.

– Talán csak a saját bázisuk jelentkezését várják, és egyszerűen nem állnak szóba mással – találgatott Norris. – Az is elképzelhető, hogy nem értenek minket.

– Európában majdnem mindenki beszél egy kicsit angolul – mondta Copper. – Biztos vagyok benne, ha tudnának, visszaszólnának.

– Ez sem mondott egyetlen angol szót sem – mutatott Garry az asztalon fekvő norvégra.

– Persze, mert stresszhatás alatt állt – felelt Copper. – Ilyenkor minden ember csak a saját anyanyelvén képes gondolkodni.

– Ha valóban lerombolták a saját táborukat, már nem segíthetünk rajtuk – mormolta a parancsnok. – Nem tehetünk semmit.

– De igen – ellenkezett a doktor. – Átmegyek hozzájuk. Lehet, hogy valakinek szüksége van rám, és talán választ is kaphatunk a kérdéseinkre.

– Ebben az időben akar elindulni?

– Milyen idő várható, Bennings? – kérdezte Copper a meteorológust.

– Nemrég megnéztem a műszereket. A legutoljára mért adatok szerint a következő néhány órában lecsendesül a vihar.

– Micsoda? – kérdezte Garry.

– Azt hiszem... Nem vagyok benne biztos, főnök. Könnyebb megtalálni egy tűt a szénakazalban, mint itt pontosan előrejelezni az időjárást. Lutri az egész, de a legfrissebb információk szerint viszonylagos szélcsend lesz.

– Mit szól a doki tervéhez?

– Én semmi pénzért nem indulnék el. – Bennings a térképhez lépett. – De meg lehet csinálni. Egy óra alatt oda lehet érni, és újabb egy óra alatt vissza.

Garry elgondolkodott. Nem nagyon tetszett neki az ötlet, de valami magyarázatot muszáj találniuk. Tudta, hamarosan hivatalos jelentést kell tennie az ügyről, és azt sem kockáztathatja meg, hogy esetleg a sorsára hagynak egy sebesült norvégot. A felettesei nem örülnének neki, ha megtudnák, hogy nem segítettek rajta.

Palmer egy utolsót szippantott a cigarettájából.

– A francba, doki! – mondta. – Rendben, elviszem az egyik helikopteren, de...

– Ezt felejtse el, Palmer! – vágott közbe Garry. – Norris, hívja ide Macreadyt!

Néhányan felnevettek.

– Macready nem fogja vállalni – vigyorgott Norris a főnökére. – Tavaszig ki sem mozdul a kuckójából. Ki meri ezek után azt mondani, hogy az emberek nem alszanak téli álmot?

– Macready megteheti! – mosolygott Bennings.

– Menjen, és hívja ide – mondta Garry fáradtan.

– Maga a főnök, főnök! – Norris az ajtó felé indult. – Különben szerintem tökrészeg. Azt hiszem, mégis Palmer fog menni.

Annak ellenére, hogy már volt ideje hozzászokni ez efféle előkészületekhez, Norrisnak mégis jónéhány percébe tellett, míg kellőképpen felöltözött. Magára vett vagy harminc kilónyi meleg ruhát, és az épület kapujához caplatott.

Ahogy kilépett, olyan metsző szél vágott az arcába, hogy beleremegett. De bárhogy fázott, nem merte összeszorítani a száját, mert attól félt, hogy a megfagyott nyál összetapasztaná az ajkait. Lassan körbenézett. Talán Benningsnek mégis igaza volt: mintha az eddigihez képest valóban szelídült volna a vihar ereje. Igen, a hideg is enyhült; már nem kellett attól tartania, hogy bármelyik pillanatban megfagyhat. Ha valaki szerencsétlenül jár, néhány percig még életben maradhat. Gyönyörű itt az ősz!

Norris a főépülettől százlépésnyire álló kunyhó felé indult. Végig a viszonylag letisztított "járdán" haladt, és a kötélkorlátba kapaszkodott, de száz lépés az Antarktiszon felért egy kellemes éghajlatú vidéken megtett százmérföldes túrával. Erőlködve felmászott a csúszós emelkedőn. Errefelé az ember lábai hamar felmondják a szolgálatot, és az esés végzetes lehet.

A villanyradiátor az előírásokban engedélyezett maximális hőmérsékletre fűtötte fel a duplafalú kunyhót. Macready annyira gyűlölte a hideget, hogy még a magányt, a többiektől való elszigeteltséget is vállalta, csak hogy olyan meleg lehessen a szobájában, amilyet szeret.

Benyúlt a kis hűtőszekrény tálkájába, és egy maréknyi jégkockát szórt egy borostyánsárga folyadékkal teli üvegpohárba.

– Futó B2 – mondta egy nyugodt női hang.

Macready belekortyolt a whiskybe, és az asztalhoz sétált. A nyakába kötött zsinóron himbálózó, rikítóan színes sombrero minden lépésnél a hátának ütődött. Felkattintotta a mennyezetről lelógó meztelen villanykörte kapcsolóját.

A szoba kicsi volt, és mint mindig, rendetlen. Macready otthonosnak nevezte, de Garry legtöbbször egy disznóólhoz hasonlította. Bármi volt is a parancsnok véleménye, nem törődött különösebben a dologgal. Méltányolta, hogy a pilóta általában rendesen elvégzi a munkáját.

Nápolyt, Riót, Jamaikát, meg egy vörös és egy szőke szépséget ábrázoló képek tették még melegebbé a szobát, ahol időnként olyan forróság volt, hogy izzadt aki csak belépett.

Macready az asztalhoz ült, és a sakkautomatára bámult.

– Szerencsétlen flótás! – kuncogott a gép rossz lépésén. – Most vesztetted el a játszmát.

Elgondolkodott, és a billentyűkön beütötte a következő lépését. Az automata azonnal válaszolt:

– Gyalog üti a lovat.

Macready megvizsgálta az új állást, és arcáról lassan lehervadt a diadalmas vigyor. Az ajtó felől halk kopogtatás hallatszott, de míg nem nyomta meg a megfelelő billentyűket, nem törődött a látogatóval.

– Bástya B6 – mondta a géphang. – Sakk.

A kopogás felerősödött. Macready dühösen összeszorította a fogát, és a képernyőre meredt. Előrehajolt, lepattintotta gép oldaláról a fedlapot, és a színes huzalok, a parányi alkatrészek közé löttyintette maradék whiskyjét. A szerkezetből sercegés hallatszott, pici lángok lobbantak a belsejében, és vékony füstcsík szállt fel belőle.

– Futó C3, üti bástyát, vezér D5, király, futó, gyalog D7. Gyalog D8, gyalog D9, gyalog gyalog, vezérrrrrrr.....

Macready megvárta míg a gépi halandzsa abbamarad, majd feltápászkodott, és az ajtóhoz indult.

– Csaló dög, a jó édes anyádat... – mormolta közben. – Meg azt az aberrált programozódét is! Vissza fogom kérni a pénzemet.

Óvatosan kinyitotta az ajtót. Miközben a résen át a jégvidék egy szempillantás alatt kiszippantotta a kunyhó melegét, Norris furakodott be Macready mellett.

– Mi van? Aludtál vagy hugyozni voltál? – kérdezte dideregve. – Mi a francért nem nyitottad ki rögtön?

Macready a füstölgő sakkautomatára mutatott.

– Szerinted van a raktárban alkatrész ehhez a hülyeséghez?

– Honnan a francból tudjam? Szedd össze a cuccod, és öltözz!

Macready rögtön megfeledkezett a sakkautomatáról.

– Minek? – kérdezte gyanakodva.

– Na, mit gondolsz?

– Ó, ne! Nem, csak ezt ne! Én aztán nem!

– Garry arra kér, hogy...

– Leszarom, hogy mire kér!

Odakint felbőgött a szél. Macready úgy hallotta, a fagyszörny nagyon éhes.

Childs magával vitte az egyik nagy hősugárzót, és nekilátott, hogy megtisztítsa a helikoptert a ráfagyott jégrétegtől. Valamennyi külső munka közül ezt szerette a legjobban. Amíg az ember az olvasztókészülék közelében tartózkodik, biztos, hogy nem fagyhat meg.

Körülötte vadul tombolt a szél. Childs felnézett az égre. Annak ellenére, hogy Bennings szerint rövid időre enyhülés áll be a zord időjárásban, nem szívesen vállalkozott volna rá, hogy felszálljon a helikopterre. Ha Copper nem ragaszkodik ennyire hozzá, senki sem indult volna útnak.

Childs elmosolyodott. Ha a kövérkés, puhány külsejű doki elhatározza magát valamire, a magukat bátornak tartó férfiak nem mondhatnak neki ellent, ha nem akarják, hogy mindenki azt higgye róluk, megfutamodtak a nehézségek elől.

Childs folytatta a munkát, és lassan kiszabadította a helikoptert a jégtakaró alól.

A vastag kabátokat viselő emberek olyanok voltak, akár a medvék. A helikopterhez indultak, de még nem léptek ki a főépület kapuján, és valamennyien iszonyatosan izzadtak a meleg ruhákban. Dr. Copper egy orvosi eszközökkel teli táskát szorongatott a kezében. A fémből és nagy tűrőképességű plasztikból formázott jókora bőröndöt úgy tervezték, hogy a doktor akár egy teljes műtőfelszerelést is magával vihetett. Eredetileg sárga volt, de Copper feketére festette. Ragaszkodott a hagyományokhoz.

Macready a műanyag lapra rajzolt repülési tervet tanulmányozta.

– Őrültség... tiszta őrültség! Még tiszta időben sem biztos, hogy megtalálnám ezt az átkozott helyet – mormogott megállás nélkül, de gondolatban már előre megtette az utat, és felkészült a várható nehézségekre.

– Hagyja abba a siránkozást, Macready! – szólt rá Garry. – Minél előbb odaérnek, annál hamarabb visszajuthatnak.

– Ha egyáltalán odaérünk! – horkant fel a pilóta. – Még a szabályzat is tiltja, hogy ebben az évszakban felszálljak. Tavaszig nem vagyok köteles beleülni a gépbe. Ezt jelenteni fogom! Igen, tiltakozni fogok. A szabályzat szerint ilyen időben nem kell teljesítenem az ilyen parancsokat!

– Cseszd meg a szabályzatot! – szólt rá Copper. – A feljegyzések szerint eredetileg hat fickó volt azon a norvég állomáson. Lehet, hogy ez a két dilis elbánt a társaival. Ez pedig azt jelenti, hogy talán négy sebesült norvég szorul a segítségünkre. Ne felejtsd el, Mac, az Antarktisz olyan, akár az óceán. A tengerjárók első törvénye pedig az, hogy gondolkodás nélkül segíts bajbajutott társadon.

– Nem mondtam, hogy ne segítsünk rajtuk – felelt Macready –, de nem akarom közöttük végezni, és hozzájuk hasonlóan a megmentésért imádkozni.

– Ha nem hajlandó vállalni a kockázatot, hogy akár rossz időben is repülnie kell – förmedt rá Garry –, akkor mi az ördögért jelentkezett erre a munkára?

Macready elmosolyodott, és jelentőségteljesen összedörzsölte a hüvelyk és a mutatóujját.

– Azért, amiért a legtöbbünk. De hiába keresek marha nagy pénzt, ha idő előtt megdöglöm, nem tudom élvezni.

– Nézze, Macready, ha nem fejezi be a tökölődést... Palmer felajánlotta a dokinak, hogy elviszi.

Macready hitetlenkedve bámult a parancsnokra.

– Micsoda? Palmer? Még hogy Palmer? Hiszen ő kéthónapos pilótakiképzésen vett részt, és mindig csak jó időben gyakorolt!

– Nem kettő, hanem négy hónap volt – javította ki Palmer sértődötten. – Különben engem nem zavar egy kis szellő.

– Kis szellő, mi? – Macready megrázta a fejét. – Ha meg akarsz dögleni, Palmer, itt senki sem törődik vele. De azt hiszem, a doki nem halna meg olyan boldogan, ahogy te, narkóskám!

– Vidd el, ha ilyen kemény fickó vagy, és fogd be a pofád! – vágott vissza Palmer.

– Ahhhh! – Macready megvetően legyintett, és Benningsre nézett. – Mi a helyzet odakint? Legalább negyvenöt csomós a szél, mi?

– Csak tizenhat – felelt a meteorológus.

– Persze, ha te mondod... És mennyi ideig marad ennyi? Ebben az évszakban semmit sem jósolhatsz meg biztosan. Lehet, hogy öt percen belül már ötvennel fog fújni ez a szemét.

– Elképzelhető – bólintott Bennings.

– Akkor most mit csináljak? – kérdezte Copper, és a kapu mellé állt.

– Nyissa ki az ajtót! – mondta Macready gorombán. – Vagy úgy döntött, hogy megpróbál így átjutni rajta?

Childs a helikopternél várt rájuk, és segített Coppernek felkapaszkodni a pilótafülkébe. A doktor óvatosan az ülés mögé tette a csomagját, és körbenézett, de alig látott ki. A vastag plexiüveget máris belepte a felkavart hó.

Macready gyorsan mellé ült, elkattintott néhány kapcsolót, és a műszerfalon sorakozó kijelzőkre nézett. Egy kivételével gondosan végigtanulmányozta mindegyiket. A kinti hőmérséklet nem érdekelte. Ha fagypont alá süllyedt, neki már mindegy volt, mennyivel. Utálta a hideget.

Szorosan az álla alá kötötte a sombrero zsinórját, és hálával gondolt Childs-ra. Az a fickó átkozottul jó gépész, és soha semmit sem felejt el. Most is befűtötte a kabint és bemelegítette a motort. A helikopter felszállásra készen állt.

Macready beindította a gépet. A rotorok egy pillanatig meg sem mozdultak, de aztán áttörték a frissen rájuk fagyott jeget, és sebesen pörögni kezdtek.

– Kapaszkodjon, doki! Ez itt nem Disneyland!

Macready hátrarántotta az indítókart. A helikopter felemelkedett a földről, egy másodpercre oldalra dőlt, és erőlködve felszállt az égbe. Macready északkelet felé fordította. A gép úgy küzdött a szél áramlataival, akár a sodrással szemben úszó lazac a víz hullámaival.

A doktor hátradőlt az ülésben, újra leellenőrizte, hogy a biztonsági öv és a vállpánt elég szoros-e, majd az alattuk száguldó fehér sivatagra bámult. Macready úgy látta, gyönyörködik a tájban, talán még élvezi is a helyzetet. Magában jóval melegebb éghajlatra kívánta Coppert.

A csapat többi tagja a klubszoba sebtiben megtisztított ablakain át bámult az egyre távolodó helikopter után. Clark az üvegre szorította a tenyerét. A tripla, speciálisan kialakított üveg, és a táblák közötti meleg levegő ellenére is érezte a kinti hideget.

– Na, Mac mégis elindult...

Bennings csak nehezen türtőztette magát, hogy ne kaparja ki a sebéből a mind jobban viszkető varratokat.

– Nem tehetett mást – sziszegte fájdalmasan. – Copper ötlete volt, Garry meg jóváhagyta.

– A kutyákkal is elmehettünk volna a norvég táborba – mondta Clark egy kicsit megbántottan. – Ekkora szélben sokkal biztonságosabb szánon utazni, mint helikopteren.

– Igen, biztonságosabb – bólintott Bennings –, de tízszer annyi ideig tartana. Egy-két napon belül óriási viharban lesz részünk. Így néhány óra alatt megteszik az utat.

A sebesült, bekötözött kutya settenkedett be a szobába. Bennings úgy látta, már alig biceg a sérült lábára, pedig a golyó jó mélyen belefúródott a húsába. Az ilyen dögök hamar gyógyulnak.

Ez tiszta őrület, gondolta Macready, ahogy átemelte a helikoptert egy jégszirt fölött. A motor egy-két másodpercre mintha lefulladt volna, de aztán újult erővel repítette tovább a gépet. A szirt tetején kopár sziklák csúcsa bukkant ki a hótakaró alól.

Elképesztő ez a sivárság, tűnődött Macready. Sehol egyetlen fűszál... Nyomasztó! Elvigyorodott. Igen, az egész kontinensen csak Palmer és Childs jóvoltából található egy kis fű. Habár az sem a szokásos zöld, réti gizgaz...

A légörvények megszelídültek, és Macready szinte élvezetesnek és könnyűnek találta a repülést. Egyre jobban bízott benne, hogy végül minden különösebb baj nélkül megússzák a vakmerő vállalkozást.

A pilótafülkébe épített fűtőtest erőlködve ontotta magából a meleget. Macready még a felszállás előtt gondosan a maximális fokozatra állította; az egész gépen ennek a berendezésnek a működése érdekelte a legjobban. Coppert a meleg ruhában a hőguta kerülgette, de nem szólt semmit. Szótlanul tűrte a forróságot, mert nem akarta megbántani Macreadyt.

Macready a műszerfalra csíptetett térképre nézett.

– Ha Bennings és Fuchs jó koordinátákat adott, akkor mindjárt odaérünk. Ha még a helyén lesz a tábor.

– Ne felejtsd el, Mac, nem az Arktiszon vagyunk! Errefelé nem úszó jégtáblákra telepítik az állomásokat. A norvég tábor pontosan ott lesz, ahol lennie kell. – Kinézett a fülke homályos ablakán. – Nézd csak! Mi lehet ott?

Előttük egy vastag, és több vékony füstoszlop emelkedett az égre.

Nem kéményből szálltak fel, ahhoz túl sok volt belőlük. A fekete csíkok rebegve táncoltak az Antarktisz fehér alkonyában. A két férfi tudta, a nap hamarosan eltűnik a fejük fölül, és nemsokára rájuk borul a Déli Sark hosszú éjszakája.

Macready körözni kezdett a félig leégett tábor fölött. Ahogy lejjebb ereszkedtek, a füst sűrűbbé vált körülöttük. A rombadőlt épületek között semmi sem mozdult.

– Hova tegyem le a gépet, doki?

Copper a szemét meresztgetve kémlelte a tábort.

– Rád bízom, Mac. Azt hiszem, teljesen mindegy...

Macready óvatosan a földre eresztette a helikoptert, de nem állította le a motort. A felszálláskor nem akart a gépre fagyott jégréteggel bajlódni. A rotorok forgása lelassult; normális esetben fülhasogató dörgésük szelíd zümmögésként olvadt bele a szél bömbölésébe. Macready kiugrott a pilótafülkéből, és felnézett a kobaltkék, lassú mozgású felhőkkel tarkított égre. Képtelen volt megállapítani, mennyi ideig fog tartani a viszonylag enyhe időjárás. Sietniük kell.

Lassan, minden lépésért megküzdve a tábor felé indultak. A közelben egy hatalmas, előregyártott elemekből összeszerelt fémépület állt. A falakon óriási lyukak tátongtak, és Macready úgy látta, egyetlen ablak sem maradt épen. Az üvegszilánkok úgy csillogtak a hóban, mint megannyi gyémántdarabka.

Ahogy az ő táborukban, itt is földbe vájt gödrökbe építették a házakat. Messziről úgy látszott, a sűrű füst a hóval borított jégtáblákból száll az égre. Pedig nem: olvadt műszerek, parázsló ruhák és felszerelési tárgyak ontották magukból.

Copper szótlan döbbenettel nézett körbe, de még Macready sem tudta, mit mondhatna. A norvégok egykori állomása olyan volt, akár Karthagó az utolsó pún háború után. Teljes pusztulás. Bármerre néztek, életnek még nyomát sem látták. Nem erre számítottak.

Hamarosan rábukkantak a legvastagabb füstoszlop forrására. A norvégok a főépület mellett könyvekből, bútorokból, gumiabroncsokból, meg az állomáson talált összes éghető holmiból hatalmas máglyát hordtak össze. Az elszenesedett tárgyak, az olvadt kátránykupacok között kutyák, és emberi testek égett maradványai parázslottak. A bűzlő, füstölgő fekete halom mellett egy benzines kanna, meg egy gázolajos hordó hevert. Mindkettő üres volt.

Macready hirtelen balra fordult. Valamit hallott... Vagy csak a szél nyüszített? A doktorra nézett. Copper holtsápadt arccal bámult vissza rá.

Macready visszament a helikopterhez, és a pilótaülés mögül előhúzott egy vadászpuskát, meg egy nagy doboz lőszert. Megtöltötte a fegyvert, zsebre vágta a dobozt, és elgondolkodva visszament Copperhez.

A doktor a puskára nézett. Amikor elindultak, eszébe sem jutott, hogy ilyesmire szükségük lehet. Mentőakciót tervezett, és nem gondolt rá, hogy esetleg védekezniük kell valami ellen. Kissé megnyugodott, de közben tudta, a fegyverrel nem szállhatnának szembe azzal, ami képes volt elpusztítani egy egész tábort.

Az izzó maradványok, parázsló törmelékek között a rombadőlt főépülethez mentek. Macready a puskája csövével belökte a vastag ajtót.

Sötét folyosó tárult eléjük. Copper néhányszor elkattintotta az ajtó melletti kapcsolót, de hiába. Előhúzta a zseblámpáját, és a remegő fénysugárral végigpásztázta a folyosót.

– Van itt valaki?

Semmi válasz.

Az építmény szinte ugyanolyan volt, mint saját bázisuk főépülete, de míg ott emberek éltek, addig itt csak a szél süvítése felelt a kérdésükre.

Copper kérdően a pilótára nézett.

Macready megvonta a vállát.

– Itt most maga a főnök, doki...

Copper bólintott, és a zseblámpáját villogtatva elindult a folyosón. Macready követte.

Az útjukat lépten-nyomon törmelékkupacok, törött székek, gépalkatrészek, használhatatlan műszerek és fémkannák torlaszolták el. Csak lassan tudtak előrehaladni, Macready mégis majdnem orra bukott egy szétrobbant TV készülékben.

– Azt hiszem jobb lenne, ha én vinném a puskát – mondta Copper szemrehányóan.

– Ezután jobban vigyázok – mondta Macready dühösen. – Inkább azzal törődjön, hová világít azzal a francos lámpával!

Copper bólintott, és megpróbálta úgy irányítani a fénysugarat, hogy egyszerre a padlót és az előttük húzódó folyosót is lássák. Továbbmentek. Annak ellenére, hogy már jócskán az épület belsejében jártak, ugyanolyan hideg vette körül őket, akár a szabad ég alatt.

– Már régóta nem működik a fűtés – jegyezte meg Copper.

Macready bólintott, és közben a folyosó sötétjét fürkészte.

– Itt már az esetleges túlélők is napokkal ezelőtt megfagytak.

– Nem biztos. Lehet, hogy a tábor más részein, az épen maradt épületekben még meleg van. Elképzelhető, hogy valamelyik kunyhónak saját fűtése van. Mint a tiédnek is.

– Az nem számít. Ha mi generátorunk is bedöglene, egy-két óra múlva jégkocka lenne belőlem.

– És ha hordozható gázkályháik is voltak?

– Tudja mit imádok magában, doki? Az elképesztő optimizmusát.

Copper nem felelt.

A fejük fölött felordított a szél.

Macready megtorpant.

– Maga is hallotta, doki?

Copper mozdulatlanná dermedve hallgatózott.

– Azt hiszem... Igen. Valami mechanikus zörej.

Követték a halk neszt, ami hamarosan annyira felerősödött, hogy már felismerték. A folyosó végét egy ajtó zárta le, és azon túl egy rádió sziszegett.

Copper felemelte a lámpát. A repedezett, elkormolódott faajtóban egy jókora fejsze meredezett. Macready a falhoz támasztotta a puskáját, és két kézzel megmarkolta a fejsze nyelét. Megrántotta, kiszakította a fatáblából. A fémdarab élesre köszörült vágófelületén sötét pettyek éktelenkedtek. Macready megvizsgálta, majd Copper elé tartotta.

A doktor lassan bólintott. Macready tudta, gyanúja beigazolódott. A pengén alvadt-fagyott vérfoltok barnállottak.

Eldobta a fejszét, felemelte a puskáját, lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót.

Az ajtó ellenállt. A pilóta nekifeszítette a vállát, és néhány ujjnyira sikerült kinyitnia.

– Belülről eltorlaszolták – suttogta Macready, és a szűk réshez hajolt. – Van itt valaki?

Semmi válasz. Copper Macready mellé furakodott.

– Amerikaiak vagyunk! – kiáltott.

– Segíteni akarunk! – tódította Macready, és nagyot nyelt. – Ketten jöttünk...

Még mindig nem kaptak választ. Macready összeszedte minden erejét, és újra nekiveselkedett az ajtónak.

Halk reccsenés hallatszott.

– Egy kicsit beljebb csúszott! – nyögte a pilóta. – Segítsen, doki!

Copper teljes testsúlyával az ajtónak támaszkodott, és mindketten tolni kezdték. A folyosó csúszós padlóján csak nehezen tudták megvetni a lábukat, de hosszas erőlködés után végül sikerült úgy kitágítaniuk a rést, hogy Macready be tudta dugni rajta a fejét.

– Adja ide a lámpát, doki!

Copper a kezébe nyomta az elemlámpát, Macready pedig bevilágított a sötét helyiségbe. A sistergés még erősebbé vált.

– Látsz valamit, Mac?

– Igen.

A fénysugár széttört elektronikus berendezések darabjain csillant.

– Ez lehetett a rádiósszoba – mondta Macready a doktornak. – Legalábbis ezek a micsodák leginkább Sanders szerkentyűire hasonlítanak.

Hátranyújtotta az elemlámpát, és átpréselte magát a nyíláson.

Copper erőlködve követte. Ahogy átértek, jeges szél csapott az arcukba. A doktor felnézett. A mennyezeten jókora lyukak tátongtak.

Az egyik asztalon egy petróleumlámpa állt. Macready a zsebéből előhalászott egy doboz gyufát, és meggyújtotta a kanócot. Felemelte a lámpást. A vibráló fény egy magas támlájú forgószékre esett. Egy ember ült benne, háttal a pilótának.

– Hé, te svéd! Jól vagy?

A szék enyhén megmozdult. Vagy csak a szél billentette meg? Macready és Copper óvatosan a közelébe settenkedtek. Már csak egy lépésnyire voltak tőle, mikor a pilóta megállította a doktort, és puskája csövével keményen a szék támlájába bökött.

– Hé, te svéd!

Copper pillantása a szék karjára esett. A rajta fekvő emberi kézről vékony, karmazsinszínű csík lógott a padlóra. Az összefagyott vércseppek fonala jókora vörös tócsában ért véget.

Macready még egyszer megbökte a támlát, majd óvatosan megkerülte a széket.

Egy hiányos öltözetű, kigúvadt szemű férfi ülte benne. Száját eltátotta, mintha beléfagyott volna egy rémült sikoltás.

Macready végignézett a merev testen. A szerencsétlen norvég torkát fültől fülig felhasította valami, és mintha a csuklóit is átvágták volna. A hulla ölében egy régimódi borotvakés hevert. A pengén ugyanolyan barna foltok éktelenkedtek, mint az ajtóba vágott fejszén. A régiségnek számító tárgy valahogy nem igazán illett a legmodernebb technika vívmányaival telezsúfolt rádiós szobába, mindenesetre hasznos eszköznek bizonyult.

Macready előrenyúlt, és elkattintott egy kapcsolót. A rádió sistergése elnémult.

A szobában egy másik ajtó is volt, és valaki azt is eltorlaszolta – a túlsó oldalról. Macready dühösen lökdösni kezdte.

– Szent Isten! – suttogta Copper, és a hullára meresztette a szemét. – Mi az ördög történt itt?

– Jöjjön, doki! Segítsen! – morgott Macready. – Ezt az ajtót is lezárták.

– Mi? – Copper összerezzent, és hirtelen magához tért rémült döbbenetéből.

Együttes erővel áttörték magukat a második ajtón.

Egy szuroksötét helyiségbe jutottak. A szél itt jóval erősebben fújt, mint az előző szobában.

Copper lekapcsolta az elemlámpát, és elvette a pilótától a petróleumlámpát. Macready két kézzel megmarkolta a puskát, és készen állt rá, hogy szükség esetén bármelyik pillanatban lőhessen.

Lementek néhány fából ácsolt lépcsőfokon.

– Hé, svédek! – ordított Macready a sötétbe.

– A francba, már megmondtam, hogy nem svédek! – javította ki Copper idegesen. – Ezek norvégok, Macre...

A sötétség hirtelen megelevenedett – és valami Copper arcára tapadt.

3.

A lámpás kicsúszott a doktor kezéből, és legördült a lépcsőkön.

Copper megbotlott, és miközben előrezuhant, megpróbálta letépni az arcát beborító valamit. Macready a falnak támasztotta a hátát, és kétségbeesett mozdulattal előrángatta a kabátjából a saját zseblámpáját. Felkattintotta, és lövésre kész fegyverrel, rémülten körbenézett.

Copper közben visszanyerte az egyensúlyát, és lerántotta magáról a gyűrött papírlapot. A vérszomjas támadó csak túlfeszített képzeletükben létezett, és csupán ezt a papírt tapasztotta az arcára egy erős légörvény.

Macready felemelte a lapot. Latin betűkkel írtak rá valamit, de csak annyit értett a norvég nyelvű szövegből, mintha kínai írásjelekkel rajzolták volna tele.

– Semmi baj, doki! Ne remegjen, csak egy papír volt. – Már-már eldobta a lapot, mikor meggondolta magát, és inkább zsebre gyűrte. Később talán mégis megfejtheti, mit jelentenek a szavak.

Copperben még mindig nem oldódott fel a félelem, de megigazította a kabátját, és felvette a padlóról a lámpást. Megvárta, míg Macready mellélép, és elindultak a földalatti folyosón.

A mennyezetet vastag fagerendák tartották, de bármilyen erősek is voltak, a körülöttük és felettük lévő jég állandó nyomásától meggörbültek. A norvég tábor egy sokkal aktívabban mozgó földdarab tetejére épült, mint az amerikai. Az épületben pusztító tűzvész még tovább gyengítette a gerendákat, és hallani lehetett a reccsenéseket, ahogy egyre lejjebb ereszkedtek a rájuk nehezedő irtózatos súly alatt. Menet közben apró jég- és földdarabkák hullottak a két férfi fejére.

Egy törött gerenda zárta el keresztben az alagutat. Macready óvatosan megérintette, és átbújt alatta.

– Vigyázzon, doki! Ez a mennyezetről szakadt le.

Copper erőlködve lehajolt, és átpréselte magát a szűk résen. Bármilyen óvatosan mozgott, a hátával a gerendához ért. Éles reccsenés hallatszott, de szerencsére nem szakadt be az alagút.

Tovább haladtak.

– Hé!

– Mac? Mi baj van? – Copper idegesen felemelte a lámpát.

Macready az egyik falat vizsgálgatta.

– Beleütköztem valamibe... Nem tudom mi lehet az, de biztos, hogy nem fából van, meg nem is jégből. Azt hiszem megmozdult... Mi a szentszar ez?

A folyosó oldalán egy szorosan bezárt, vastag acélajtó lapja és kerete közül egy hegesztőpisztolyt markoló emberi kéz állt ki.

Copper közelebb hajolt hozzá.

– Óvatosan, doki! – figyelmeztette Macready. – Lehet, hogy még mindig szivárog a gáz abból a vacakból.

– Nem hiszem. – Copper megvizsgálta a pisztolyt. – Be van kapcsolva, de nem érzek gázszagot. – Megnyálazta az egyik ujját, és megérintette a szerszám végét. – Hideg. Még rég kihűlhetett, és a gáz is elfogyott belőle.

Macready nekifeszült az egyik fogantyúnak, mire az ajtó engedelmesen kitárult. A kar a földre zuhant, de a hozzá tartozó testnek nyoma sem volt.

Ez már Macreadynek is sok volt. Elfordult, köhögni kezdett, és úgy érezte, menten kiszakad a gyomra. A helikopteren, bárhogy hánykolódott is a szélben, egyetlen egyszer sem lett rosszul, de ez a kar... Alig bírta leküzdeni a hányingerét.

– Jézusom... – nyögte Copper, és a mellékjáratba kémlelt. – Nézzük meg, ez hova vezet!

Elindultak, és hamarosan egy újabb faajtó elé értek. Szemmagasságban valami norvég szöveget írtak fel rá. Macready megmarkolta a puskáját, és belerúgott az ajtóba.

A szobában a tetőn beáramló jeges hópelyhek között tucatnyi papírlap lebegett a szélben. A helyiség olyan romos állapotban volt, hogy még azt is nehéz lett volna megmondani, a norvégok egykor mire használhatták.

Macready körbevilágított.

– Ez volt a laboratóriumuk – állapította meg Copper, és a törött lombikokra meg kémcsövekre mutatott. A padlón egy mikroszkóp hevert, mellette egy kettétört állvány, és darabokra zúzódott műszerek. Egyedül egy drága oszcilloszkóp maradt fent az egyik polcon, de az sem úszta meg a barbár pusztítást: valaki – vagy valami – betörte egyetlen üvegszemét. Az egész úgy nézett ki, mintha egy veszett tornádó söpört volna végig a szobán.

– Ezt nézze meg, doki!

Copper megfordult. Az egyik polcon egy szürke, sértetlennek látszó tárgy állt.

– Hordozható videokamera.

Copper felnézett a kamerára, majd átbotladozott a szemétkupacon, és egy iratszekrény mellé lépett. A fiókokat egytől-egyig kirángatták belőle, a papírok, a valószínűleg fontos jegyzetek pedig a padlón, a berendezés maradványai alatt hevertek.

Copper lehajolt, és elkezdte az írásokat böngészni. Abban reménykedett, talán sikerül valamelyikből kiderítenie, miféle katasztrófa végzett az állomással és a lakóival.

Macready közben a kamerát tanulmányozta, és arra gondolta, milyen nagy hasznát tudná most venni Sanders műszaki ismereteinek.

– Talált valamit? – kérdezte a doktort.

– Ezek mindent norvégül írtak. – Copper egy felfordult szék alól kirángatott egy köteg papírt, és a fényhez tartotta. – Nem, mégsem. Ez német szöveg.

– És?

– Egy kicsit tudok németül.

– Valóban? Mit írnak benne?

Copper az írásra nézett, és magában motyogva olvasni kezdte a hosszú szavakat.

...allgegenwertig glaci... – Elhallgatott, és csalódottan felnézett. – Azt hiszem, ez a valami tanulmány a légnyomásról...

– Csodás – mondta Macready gúnyosan. – Most már mindent tudunk.

Copper gondosan csomóba rakta a papírokat.

– Minek szedi össze őket? – kérdezte Macready. – A bázison senki sem tud norvégul.

– Ezzel én is tisztában vagyok. – A doktor egy piros műanyag dossziéba tette a papírköteget. – De lehet, hogy ez a paksaméta valami nagyon fontos kutatás leírását tartalmazza. Valami olyan dolgot, amiért hat ember adta az életét. Jobb, ha elvisszük. Ha olyan helyzetbe kerülnék mint ők, én is elvárnám a többi tudóstól, hogy megmentsék és felhasználják a munkám eredményeit.

Macready már-már figyelmeztette Coppert, hogy nem tudós, hanem egyszerű orvos, de meggondolta magát.

– Jól van – mondta türelmetlenül. – Későre jár, siessen a gyűjtögetéssel. Én közben még szétnézek a többi helyiségben is.

Macready megfordult, és kiment a szobából.

Copper folytatta az iratok rendezgetését. Talán némelyiknek nagy hasznát veszi majd az egyik norvég hivatal vagy egyetem.

A szemétdomb alján talált egy zsebmagnót, körülötte pedig szétszórt kazettákat. Felemelte az egyiket. A címkére valami norvég szöveget írtak. Ha nem zene van rajtuk, akkor biztos a kutatások eredményeit tartalmazzák, gondolta az orvos.

A szeme sarkából úgy látta, mintha valami megmozdult volna mögötte. Hátra kapta a fejét. Semmi. Nyugi, Copper, bátorította magát. Nincs itt semmi. Ez a hely még a szellemeknek is túl hideg. Remegő kézzel a magnóba tette az egyik kazettát, és megnyomta a lejátszógombot.

Macready közben átment a szomszédos szobába, ahol a mennyezetbe vágott lyukon át kemény jégdarabkák hullottak a nyakába. Dühösen a fejére húzta kabátja csuklyáját, és átvizsgálta a helyiséget.

A magnó hangszórójából egy pedáns, érzelmektől mentes hang csendült fel. Jellegzetes norvég szavak, gondolta Copper. Előretekerte a szalagot, és figyelmesen hallgatta, hátha megért belőle valamit.

Hirtelen éles kiáltás harsant.

– Copper! Ide!

Mi az ördögöt találhatott?, tűnődött az orvos. Lehet, hogy ráakadt a leszakított kar egykori tulajdonosára? Copper kikapcsolta a magnót, és Macready után rohant.

A pilóta a szomszédos teremben állt, és elmerülten vizsgálgatott valamit.

– Óvatosan – mondta Macready, és felmutatott a mennyezetre. – Vigyázzon, mert az egész mindenség a nyakunkba szakad!

Az orvos lerázta magáról a fentről rázúduló jégkását, és Macready mellé, egy óriási jégtömb elé lépett. Rögtön látta, ekkora jégdarab nem férhetett át a mennyezeten tátongó lyukon. Copper ugyan nem volt geológus, de eleget segített Norrisnak ahhoz, hogy közben magára szedjen egy kis tudást. Első pillantásra megállapította, hogy a tömb ősrégi jégből van, és nem a felszínt borító, viszonylag frissen megfagyott táblákból hasadt le. Önkéntelenül is felmérte, és megállapította, legalább tizenöt láb hosszú, hat láb széles, és talán négy lábnyi magas. A padlón feküdt; túl nehéz volt ahhoz, hogy egy asztal elbírta volna. A szélein látszott, hogy egyszer már olvadásnak indult, de a táborban történt katasztrófa után a terembe szivárgó hidegben újra megkeményedett.

A méretén kívül Copper nem látott benne semmi érdekeset.

– Egy jégtömb – mondta. – Olyan, mint a többi.

Macready az óriási jégkockára irányította lámpása fényét.

– Igen? Akkor ezt nézze meg!

Copper még közelebb húzódott, és látta, a tömb belsejét kivájták. Olyan volt, mintha valaki egy óriási fürdőkádat akart volna készíteni belőle.

– Mi a véleménye, mi lehet ez? – kérdezte Macready.

Copper elgondolkodva ingatta a fejét.

– Honnan tudjam? – mondta végül. – Én sem értek a glaciológiához. Találtál még valamit?

– Nem tudom... Még nem néztem szét igazán. Bejöttem, és egyből megláttam ezt a tömböt. – Macready felemelte a lámpát, és megfordult. A fény egy jókora fémszekrényre vetődött, melynek ajtaján színes fényképek díszelegtek. Macready közelebbről is megvizsgálta őket; valamennyi a tábor körül, vagy az épületek belsejében készült, és serényen dolgozó, vagy vidáman szórakozó férfiakat ábrázolt.

– Na, legalább valami épen maradt – mormolta Macready. Óvatosan a falnak támasztotta a puskáját, a szájába vette a zseblámpát, és két kézzel feszegetve megpróbálta kinyitni a szekrényt. A zár halkan kattant egyet, de az ajtó nem mozdult. Biztos beszorult, gondolta Macready. Vagy az is lehet, hogy befagyott. Tovább próbálkozott, mire a szekrény tetejéről sűrű hózuhatag ömlött a nyakába. Dühösen felnézett és látta, az ajtót fejmagasságban egy, a mennyezetről leszakadt törött gerenda torlaszolja el. Macready megrántotta a kilincset, mire valami megmozdult a magasban.

Copper hátrébb húzódott, és ijedten a mennyezetre meresztette a szemét.

– Vigyázz, Mac!

Macready megfeszítette az izmait, és miközben készen állt rá, hogy a következő másodpercben félreugorjon, teljes erejét és súlyát beleadva a mozdulatba, feltépte a fémszekrény ajtaját. Ezúttal sikerrel járt, sőt, a rántás túl erősnek bizonyult, mert egyensúlyát vesztve hátratántorodott.

A mennyezetről faszilánkok, vakolatdarabkák, jég és hó zuhogott a padlóra. Macready megvárta, míg a levegő kitisztul, és visszasettenkedett a fémszekrényhez.

Vizsgálgatni kezdte a polcon sorakozó tárgyakat. Maga sem tudta, hogy mire számított, mégis csalódott volt. A szekrényben csupán kisebb, ismeretlen rendeltetésű műszerek, néhány programozható zsebszámológép, egy-két üvegedény, meg egy doboznyi kémcső volt. A fémajtó belső oldalára egy újabb fényképet ragasztottak: öt mosolygó férfi néma tósztra emelte a poharát. A fotó a környezetből ítélve valahol a táboron kívül készülhetett. Az öt ember előtt egy jókora jégtömb feküdt a havon.

Biztos ugyanaz a jégdarab, amit az előbb megvizsgáltunk, gondolta Macready. De mintha a képen valahogy nagyobbnak látszana...

Levette a fényképet a szekrény ajtajáról, és a kabátja zsebébe süllyesztette.

Alig fejezte be a mozdulatot, a mennyezetről újabb fa-, malter és jégáradat zúdult rá, és...

És még valami.

Macready felüvöltött, Copper pedig levegő után kapkodva megtántorodott.

Egy keményre fagyott hulla zuhant a pilóta nyakába. Az egyik karja hiányzott.

Éles, dallamos hang zengte be az amerikai bázis folyosóit. Az érthetetlen üvöltés a folyosókon és a falraszerelt hangszórókon át a klubterembe is behatolt.

A sebesült kutya az egyik kártyaasztal alatt feküdt. Feszülten hegyezte a fülét, de ahogy az ordítás lassan átalakult emberi beszéddé, megnyugodott, és lehajtotta a fejét.

A helyiség egyik fala mellett álló monitoron egy fénylabda villogott, de a legénység egyetlen tagja sem volt a közelében, hogy kihasználja az alkalmat, és játsszon vele.

A rettenetes, fülhasogató üvöltés a konyhából eredt, ahol a tűzhely fölötti polcon egy, az állomás területén elhelyezett hangszórókra kötött kazettás magnó ontotta magából a zenének nevezett torz szörnyűséget. Nauls lazán, a ritmusra mozogva megpördült, és görkorcsolyás lábával behajtotta a hűtőszekrény ajtaját. Az asztalhoz gurult, és a vágódeszkára dobta a jókora darab fagyott húst. A készülő étel kellemes, fűszeres illata betöltötte a levegőt.

Nauls a zene ütemére pörögve-gördülve végezte a munkáját. Megkóstolta az egyik fazékban rotyogó levest, elhúzta a száját, és egy kis üvegből valamilyen ízesítőszert szórt bele. Megkavarta, és újra belemerítette a kanalát. Elmosolyodott.

Nauls büszke volt a munkájára. Úgy tartotta, az állomás bármelyik tudós nélkül is működőképes maradna, és talán még a helikopter pilótákat, a szerelőket, és magát Garryt, a parancsnokot is nélkülözni lehetne, de egy szakács hiányát mindenki megérezné. Nauls kiváltságos helyzetben volt, és tudta, mindenki elviselné tőle a tiszteletlenséget, talán még a sértéseket is. Az egész csapatban ő volt az egyetlen, aki nélkül a többiek nem boldogultak volna.

Ám időnként mégis előfordult, hogy valaki nem bírta tovább, és rászólt.

– Kapcsolja ki azt a szemetet, Nauls! – nézett be a konyhába Garry, és látszott rajta, idegesíti a hangos zene. – A maga mulatozásától zeng az egész épület.

– Ha nem tetszik, kapcsolja ki a folyosón és a játékteremben lévő hangszórót.

– Meg is tenném, de sajnos túlságosan nehéz hozzáférni a vezetékekhez. Jól van, hallgassa ha akarja, de legalább halkítsa le!

– Ezek szerint maga nem szereti a művészetet, igaz?

Garry dühösen megmarkolta az ajtó kilincsét.

– Amit Warren Zevon művel, az nem művészet, Nauls. Beethoven, Janácek, és Vaughan Williams... Igen, ők valódi, nemes művészek voltak!

– Valóban? Én pedig azt hiszem, ha még egyszer meghallom, ahogy maga azt a híres, "művészi" Antarktisz szimfóniát bömbölteti, nem fogom kibírni ép ésszel. Ha annyira tetszik magának az a hülyeség, miért nem nyitja ki egyszerűen az ablakát? Ugyanazt hallaná... Tudja, ízlés kérdése, ki mit nevez kultúrának.

– Lehet. Mindenestre nem akarok megsüketülni, szóval ha egy mód van rá, halkítsa le ezt az üvöltözést!

Oui, mon sewer. Ezt éppenséggel megtehetem. – Nauls a magnóhoz gurult, és egy kicsit halkabbra állította.

Garry lemondóan megrázta a fejét, és feladta a további próbálkozást. Szótlanul továbbment. A szokásos napirendje szerint a konyha után a rádiós szobát kellett leellenőriznie.

Sanders a helyén ült, és – mint mindig – fejhallgatóval a fülén a székében hortyogott. Garry lábujjhegyen lépkedve megkerülte, a műszerfalon kiválasztott egy gombot, és határozottan megnyomta.

A hirtelen felerősített, dobhártyaszaggató statikus zajra Sanders összerezzent, és letépte magáról a fejhallgatót.

– Hé, haver, mi a jó...! – kiáltott magából kikelve, de ahogy meglátta a parancsnokot, visszafojtotta dühét. – Ezt ne csinálja többet, jó? Akár meg is süketülhettem volna.

– Higgye el, ez sem hangosabb, mint Nauls magnója. Nem árt, ha edzi egy kicsit azokat az érzékeny füleit.

– Az én füleim már így is nagyon edzettek, főnök.

– Igazán? Mellesleg sikerült kapcsolatba lépnie valakivel?

– Legalább ezer mérföldnyire vagyunk a legközelebbi állomástól – magyarázta Sanders olyan hangon, mintha egy gyerekkel próbálna megértetni valamit. – Ilyen távolságra, ekkora viharban nem jutnak el a rádiójelek. Ha Bennings nem téved, számítnunk kell rá, hogy a helyzet ennél csak rosszabb lesz. Sokkal könnyebb lenne a dolog, ha mondjuk egy geostacionárius szatellit lebegne a fejünk felett...

– De nincs odafent semmi ilyesmi – A Déli Sark környékére egyetlen távközlési műholdat sem lőttek fel. Állítólag nem volt rájuk szükség. Garry lemondóan legyintett. – Ragadjon a rádióra, és próbálgassa. Ha mégis sikerülne összeköttetést teremtenie a McMurdoval vagy bárki mással, azonnal szóljon!

– Bárki mással? És ha véletlenül a ruszkikkal akadok össze?

– Akkor is. Nem érdekel kinek, de jelentenünk kell, mi történt.

Az alvófülkék egy, a többinél jóval szélesebb, közös folyosóról nyíltak. A sebesült kutya kíváncsian, a nyelvét lógatva végigment rajta, megállt az egyik nyitott ajtó előtt, és belesett. A lámpák fáradt fénnyel világítottak, és valami ropogó-suhogó hang hallatszott. A kutya visszanézett a folyosó elejére, majd óvatosan a másik végébe bámult. Megfordult, és lassan beóvakodott a fülkébe.

– Szevasz, haver! – szólította meg egy meglepett férfi.

Rövid, mély csend után üveg csörrent, és tompa, ütésekre hasonlító hangok hallatszottak. Az ajtó becsapódott.

A folyosóra újra csend borult.

Az állomáson tartózkodók között nem akadt olyan, aki ne lett volna meggyőződve róla, hogy Fuchs szédült pasas. Elismerték, hogy érzékeny, barátságos, megbízható és nyílt, de valamennyien kötözni való bolondnak tartották.

Nem is lehetett normális, aki az Antarktiszon, a sötét, dermesztő estéken azzal szórakozik, hogy kocogni jár. Teljesen elfogadott dolog, hogy az emberek kedvtelésből futkároznak a szmogos Los Angelesben, a Denver melletti magas, ritka levegőjű hegyekben, Miami déli partjain, sőt, még a New York-i Central Parkban is, de az Antarktiszon...!

Fuchs mióta felnőtt, minden áldott nap kocogott, és majd' megőrült, ha a zord időjárás felborította megszokott életritmusát. Minden reggel, a munka megkezdése előtt magára kapta a meleg ruhákat, a szeme elé kötötte a hószemüveget, és körbefutotta a tábort. Ahol lehetett a jelzőkötelekbe kapaszkodott, ahol pedig el kellett eresztenie, ott az ismerős tereppontok alapján próbált tájékozódni.

Garry-nek már többször az eszébe jutott, hogy megtiltja az ilyen testgyakorlást, de mivel a szabályzatban egyetlen olyan pont sem volt, amire hivatkozhatott volna, nem tehetett semmit. Hiába is próbálkozott volna, Fuchs tántoríthatatlanul kitartott az elhatározása mellett.

– A futástól magamhoz térek – magyarázta csodálkozó és gúnyolódó társainak. – Felfrissül a vérkeringésem.

– Lehet... De az biztos, hogy az agyadra nincs valami jó hatással – jegyezte meg Palmer.

Garry nem tudta rászánni magát, hogy hatalmi szóval megtiltsa a kocogást. A táborban nagyon kevés szórakozási lehetőség volt, és ha Fuchs örömét leli benne, hogy önként megpróbál megfagyni, ám tegye. Joga van hozzá.

Fuchs egyedül abban vette figyelembe a környezetét, hogy futócipő helyett ilyenkor is a meleg csizmáját húzta fel. Igaz, ebben csak lassan tudott haladni, de a lelkesedésén még ez sem változtatott.

Lihegve megállt, és figyelte, ahogy a kilélegzett levegő már rögtön az arca előtt megdermed. A közelben egy csőből meleg áramlott, és Fuchs tudta, a főépület behavazott tetején, pontosan a konyha fölött ácsorog.

A tábor majdnem mindegyik épületét a fagyott földbe vágott gödrökbe építették, és hogy még jobban kizárják az állandó hideg szelet, a tetőket vastag hóréteggel borították be. A belső termekbe csak az ajtók előtti lépcsőkön, a tetőről pedig létrákon át lehetett lejutni.

Fuchs kinyitotta az egyik csapóajtót, körbenézett, majd lebámult a mélybe nyúló létra aljába. A folyosó üres volt, és senki sem figyelte. Fuchs vigyázzba vágta magát.

– Zuhanórepülés! – adta ki magának halkan a parancsot, és egy sziréna hangját utánozva gyorsan elindult lefelé a vaslétrán, de közben gondosan behúzta maga mögött a csapóajtót.

Ahogy leért, végigfutott az épület központja felé vezető folyosón. Meglátta Clarkot, aki éppen akkor tolt ki az egyik raktárból egy talicskányi barna kavicsra emlékeztető szárított kutyaeledelt. Clark vidáman intett a biológusnak, és mosolyogva továbbment.

A földalatti kennel a raktárhelyiség közelében volt. Clark megvárta, míg Fuchs eltűnik a folyosó végében, majd kinyitotta a dróthálóval megerősített faajtót, és betolta a talicskát. Ahogy a szánhúzó kutyák meglátták a gondozójukat, rögtön talpra ugrottak, és mohón csaholva mind a heten az élelemre vetették megukat.

Ha kaját látnak, mintha megőrülnének, merengett Clark. A kutyák egymást taszigálva, harapdálva lökdösődtek a talicska körül, de közben mind vigyázott rá, nehogy sérülést okozzon a társainak. Nem akarták bántani egymást, de valamennyien érvényt akartak szerezni a falkában kivívott tekintélyüknek. Egy külső szemlélő azonban még így is öldöklő harcnak látta volna az egészet, pedig ez a tolakodás semmi volt ahhoz képest, amit akkor műveltek, mikor Nauls jóvoltából időnként konyhai maradékokhoz juthattak.

– Nyugi, csak lassan, sorjában! – kiáltott Clark. – Istenem, micsoda éhenkórász dögök vagytok! – Leült, és miközben a kutyák eszeveszetten zabáltak, gondosan megvizsgálta valamennyit, nincs-e rajtuk nyoma fertőzésnek, betegségnek, megnézte a fogaikat, nem töredeznek-e.

Clark még egyik munkatársával sem került összetűzésbe, de ennek ellenére az embereknél sokkal jobban szerette a kutyákat. Az okos négylábúak mindig barátságosak voltak hozzá, mikor rájuk parancsolt tétovázás nélkül munkához láttak, és csak ritkán kellett velük vitatkozni. Clark imádta a kutyákat, és viszonzásképpen a falka is elfogadta őt. Sőt, sokszor úgy viselkedtek, mintha a gondozójuk is közülük való lenne. A kutyák szemében Clark volt a falkavezér. Mellesleg tőle kapták az élelmet is, és ezért nem ártott jóban lenni vele.

Az állomás építése során legelőször a hatalmas olajtartályokat is magukba foglaló raktárhelyiségek készültek el, és ezért a mennyezetet alátámasztó fa és fémgerendák itt sokkal jobban roskadoztak, mint az épület más részein. Az Antarktisz nemcsak az itt élő emberekre, de az idehordott tárgyakra is rettenetes, állandó nyomást gyakorolt. A jég, a hó és hideg nem kímélt senkit és semmit.

A raktárakban csövek és speciális, a szélsőséges hideget is jól tűrő, könnyedén egymásba illeszthető betontömbök sorakoztak. Az egyes helyiségeken belül külön, hermetikusan záródó ajtók nyíltak, és a belső, jól védett kamrákban álltak az elektronikus gépek tartalék alkatrészei, a pót csővezetékek, meg a létfontosságú berendezésekhez szükséges tartalék egységek. Itt minden eshetőségre fel kellett készülni, minden gépet és berendezést javíthatóvá és pótolhatóvá kellett tenni, mert a 31. állomás közelében nem sorakoztak egymás mellett üzletek, ahol szükség esetén be lehetett volna szerezni a hiányzó alkatrészeket. A csapat tagjai a közelgő, hat hónapig tartó sarkvidéki tél során semmiben sem számíthattak külső segítségre.

Childs dudorászva besétált a legnagyobb raktárhelyiségbe, és a tartályok melletti ajtóhoz lépett. Sorra elforgatta a számzárakat, a helyükre illesztette a megfelelő kulcsokat és a mágneses lapocskákat. Kinyitotta mind a hat zárat, és belépett a gondosan őrzött, szokatlanul meleg kis kamrába.

A radiátor ontotta magából a meleget; a mennyezetről ragyogó, fluoreszkáló, bíborszínű fény áradt. A kamrában olyan szag volt, akár egy wisconsini farmon, vagy a Mendinoco partvidékén.

Ahogy végignézett a hidroponikus tartályokban zöldellő, egészséges növényeken, Childs büszkén elvigyorodott. Némelyik már majdnem olyan magas volt, mint ő. Végigsimított a keskeny, fűrészes szélű leveleken, és miközben egy plasztik zsákból tápanyagot szórt a fémtartályokba, barátságosan duruzsolni kezdett.

– És ma hogy érzik magukat az én kedveskéim? Úgy látom, mindegyikőtök jól van.

Childs letérdelt, leellenőrizte a talaj nedvességét mérő műszereket, a falon függő hőmérőre pillantott, és egy fokozattal feljebb tekerte a fűtést. A radiátor felzümmögött, és egy melegáramlat csapott Childs arcába.

A magnó mellett sorakozó kazetták közül kiválasztott egy megviselt szalagot, és bekapcsolta a készüléket.

– Mit szólnátok, drágáim, ha meghallgatnánk Al Greent?

Lenyomta a lejátszógombot, és egy pillanattal később egy magas, szinte visító hang töltötte meg a kamrát.

– ....F-fffelkiáltottam...! – vonyított az énekes.

Milyen kár, hogy Al Greenből prédikátor lett!, gondolta Childs szomorúan. Egyszer L.A.-ben élőben is hallotta az énekest. A Music Centerben, a Dorothy Chandler Pavilonban lépett fel, azon a színpadon, ahol általában a Filharmonikusok játszanak. Azóta már rég Isten szolgálatába lépett. Igen, amit odafentről parancsolnak, annak engedelmeskedned kell...

Hogy tudott énekelni ez a fickó! Kár érte.

Hirtelen valami új, oda nem illő hang keveredett a zenébe. Childs hátra pördült. Az a kutya állt előtte, amit a norvégok el akartak pusztítani. Childs elkomorodott, amikor eszébe jutottak az előző napi események. Az állatra meresztette a szemét.

A kutya oldalra hajtott fejjel, panaszos tekintettel nézett rá. A derekáról hiányzott a kötés. Biztos addig dörgölőzött a falnak, míg le nem esett, gondolta Childs. Vagy az is lehet, hogy beleakadt az egyik bútorba. Igen, ez elképzelhető. A kutyák nem viselik el magukon a kötéseket.

Childs-ot nem érdekelte különösebben a dolog; egészen más izgatta. Felemelte a karjait, és olyan mozdulatot tett, mintha egy madarat akarna elhessegetni maga elől.

– Na menj innen, kutyus! – kiáltott. – Takarodj innét! Mozgás!

A kutya szinte szemrehányóan nézett vissza rá, de engedelmesen megfordult, és elügetett. Childs mormogva a növényeire nézett.

– Egyszerűen csak bejött ide... Bejött, és képes lett volna lepisilni az én drágáimat! Átkozott kutyák, még itt, a világ végén is alig lehet megszabadulni a piszkuktól!

Bezárta a kamra ajtaját, és a vígan zöldellő növények elé guggolt.

– Jól van, kedveseim – mondta, mikor Al Green egy másodpercnyi szünet után rázendített egy újabb dalra. – Hamarosan mind megnőtök. Mind szép zöldek és egészségesek lesztek. Akkor aztán szépen cigarettába csavarlak, és elfüstöllek titeket. Utazni fogunk...

Miközben végigment a folyosón, Blair annyira belemerült a térkép tanulmányozásába, hogy kis híján orra bukott, mikor megbotlott valamiben.

– Mi a jó...? – Lehajolt, és felemelte a tépett, foltos gézköteget. – A francba! – sziszegte, és körbenézett, de sehol sem látta a kutyát.

Majd szólok Clarknak, csináljon vele valamit, gondolta, ahogy továbbment. Már csak az hiányzik, hogy ez a dög a végén még az egész állomást összevérezze.

Feleslegesen aggódott. A kutyának egyszerű lőtt sebe volt, és nem valami elfekélyesedett sérülése. Különben is, az esetleges baktériumok – főként azok, melyek az emberre is veszélyesek lehetnek – miután a levegőre kerülnek, az állomás területén nem sokáig maradhattak életben. Az Antarktiszon nehéz megbetegedni; itt az embernek csak arra kell vigyáznia, nehogy megfaggyon.

A padló alá vájt üregbe telepített generátor másodpercnyi szünet nélkül nyüszítve, kitartóan termelte a gépek működéséhez és az emberek életben maradásához szükséges fényt, hőt, és energiát.

Palmer átvizsgálta a szerkezetet, és megpróbálta időben lokalizálni az esetleges hibákat. Semmi különös oka nem volt rá, de időnként el kellett végezni az ilyen ellenőrzéseket is. A jajgatásra emlékeztető halk, mechanikus zaj hirtelen felerősödött. Palmer elkomorodva bedugta a fejét a gépezet kontroll nyílásán, és csak ekkor döbbent rá, hogy a hang valahonnan kívülről jön. Egy helikopter rotorjai küszködnek a széllel...

Palmer merengését egy éles csattanás szakította félbe. A szerszámosládája leesett a munkaasztaláról, a csavarhúzók és a fogók szétgurultak a földön. Az asztal tetején a kutya állt, és mellső lábait a keskeny ablak keretére támasztva izgatottan kifelé, az érkező helikopterre meresztette a szemeit.

Palmer káromkodva feltápászkodott, és miközben gondosan összeszedte a szerszámait, nagyot kiáltott.

– Hé, Clark! Nem zárnád be végre ezt a dögöt a többihez? Ha ahhoz van elég ereje, hogy az asztalokon ugrándozzon, azt hiszem, eléggé meggyógyulhatott, hogy a haverjai között legyen.

Mikor semmi választ nem kapott, egy franciakulccsal dühösen megveregette a kennel irányába futó csövet.

– Hé, Clark!

A kutya mintha észre sem vette volna. Nem törődött a mellette üvöltöző emberrel, és úgy tűnt, minden figyelmét lekötik a kinti események.

A helikopter bizonytalanul hánykolódott a szélben, de végül épségben leereszkedett a bulldózer mellé. Childs és Sanders már kint vártak rá.

Ahogy a rotorok lelassultak, mindketten futni kezdtek, és Childs a farokrészre, Sanders pedig a pilótafülkéhez erősített egy-egy vastag drótkötelet, nehogy a vihar elsodorja a gépet. Macready közben kiugrott, és segített nekik.

– Mit találtatok? – Childs megpróbálta túlharsogni a feltámadó, metsző szél ordítását.

Macready úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Childs gyors mozdulattal a pilótafülke másik oldalára is akasztott egy sodronykötelet.

– Hé, Mac, azt kérdeztem, hogy... – próbálkozott újra, de ahogy Macready ránézett, elharapta a mondat végét. A pilóta ideges pillantásából megértette, hogy nemrég valami rémisztő élményben volt része.

– Később elmondom – mormolta Macready alig hallhatóan.

Childs lassan bólintott.

4.

A csapat egy része Garry lakosztálynak kinevezett szobájában szorongott. Annak ellenére, hogy a helyiség nagyobb volt, mint a többi hálófülke, mégis valamennyiükön erőt vett a klausztrofóbia.

Mikor megpróbáltak belenézni a norvég táborban összegyűjtött videokazettákba, kiderült, hogy mivel az Amerikában és az Európában használatos jelrendszer eltér egymástól, éles villogásokon és dobhártyaszaggató sistergésen kívül semmit sem láthatnak és hallhatnak a felvett anyagból. Sandersnek hosszú, kínkeserves munka után végül mégis sikerült lejátszhatóvá tennie az egészet. Igaz, a kép homályos és elmosódott volt, és hangot az állomás készüléke képtelen volt átalakítani, de a film így is érthető volt.

Az már első látásra kitűnt, hogy a kamerát kezelő norvég nem sokat értett az operatőrök munkájához. A kép időnként megremegett, és a rossz fénybeállítás miatt sok helyen vagy túl világosra, vagy majdnem feketére változott. Ennek ellenére minden fontos részlet jól látszott.

A norvégok számos felvételt készítettek mindennapi munkájukról, egy meglehetősen hosszú filmrészlet pedig azt mutatta be, hogyan futballoztak a jégmező kellős közepén. Megörökítették a szakácsuk ténykedését, felvették ahogy két társuk sakkozott, egyszóval az anyag legnagyobb része az unalmas mindennapi életüket mutatta be.

Norris csak időnként pillantott a monitorra, mert miközben a többiek a nem túl érdekes filmet nézték, ő azt a paksamétát tanulmányozta, amit Dr. Copper gyűjtött össze odaát.

– Elég sok időt töltöttek el a táboruktól négy mérföldre északkeletre lévő helyen – mondta.

Blair csodálkozva nézett rá.

– Mióta tudsz norvégul?

Norris elmosolyodott.

– Amióta a bantu nyelvet is beszélem. – Vidáman rácsapott a papírkupacra. – A jegyzetek között találtam egy-két térképet is. A szöveg valóban norvégul van, de a topográfiai jelek és a számok nemzetköziek egyformák. Persze ők a metrikus rendszert használták.

– Tényleg! – mondta Blair elképedve.

– Arra nem talált valamilyen utalást, hogy mit csináltak ott? – kérdezte a parancsnok.

Macready a videolejátszó kontroll gombjaival játszadozott, és de hiába próbált élesíteni a képen.

– Elég sok fotót és feljegyzést készítettek – mondta Norris. – Kutatófúrásokat végeztek a jégmezőkön, és szeizmológiai, glaciológiai meg mikrobiológiai megfigyeléseket végeztek. Ugyanazzal a hülyeséggel foglalkoztak, mint mi.

A monitoron hirtelen váltott a kép, és a hangszóróból recsegve megszólalt valami durva dal. Eltűnt a laboratóriumban elmélyedten dolgozó férfi alakja, és egy csapatnyi vidám norvég jelent meg a helyén. A táboruk közepén, a szabad, fagyos ég alatt álltak, az amerikaiak számára ismeretlen márkájú sört vedeltek, és néhányuk egy bizonyos, minden civilizált országban ismert tárgyat lóbált maga előtt. Valamennyien anyaszült meztelenek voltak. A monitor előtt ülők undorodva elfordultak. Ennek a bolondozásnak nem sok tudományos értéke volt.

– Mennyi van még ebből a hülyeségből? – kérdezte Bennings.

– Ha Sanders jól számolt, akkor legalább még kilenc órányi – felelt Macready.

Bennings lemondóan megrázta a fejét. A szobában elviselhetetlenül meleg volt, ráadásul el kellett végeznie néhány halaszthatatlan és fontos meteorológiai megfigyelést.

– Ha végig ilyesmit vettek fel, nem sokat fogunk megtudni a lényegről – mondta.

Copper tétován bólintott.

– Ez igaz... A mániákusoknak nem szokásuk, hogy videofilmen rögzítik a becsavarodásuk folyamatát – mondta, és a parancsnok felé fordult.

– Jól van, Mac, kapcsolja ki – mondta Garry a pilótának.

Macready elkattintotta a videolejátszó és a monitor gombját, és mindkettőből kihúzta az átjátszózsinórt.

Garry az orvosra nézett.

– Mást nem találtak?

– Nem is tudom... – felelt Copper bizonytalanul, és Macready felé bólintott. A pilóta előhúzta a zsebéből a minimagnót és átadta a doktornak.

– Macready-vel útközben már belehallgattunk némelyik kazettába – folytatta Copper. – Szeretném, uraim, ha az egyik részletet valamennyien meghallgatnák.

Copper megnyomta a lejátszógombot.

Egy skandináv nyelven beszélő, nyugodt hang töltötte be a szobát, és az érthetetlenség ellenére is kiérzett belőle, hogy rettenetesen unatkozik.

Norris lemondóan felsóhajtott.

– Ugyanolyan szöveg, mint ami időnként a videofilm alatt is szólt. Hosszú jegyzetek, és unalmas beszéd.

– Ez most mire jó? – kérdezte Bennings. – Miért kell meghallgatnunk?

Macready türelemre intette.

– Várd ki a végét. Először mi is azt hittük, ez is éppen olyan semmitmondó, mint a többi. De aztán...

Copper megnyomta a előretekercselő gombot, és mikor a számláló az 501-es értéket mutatta, ismét elindította a lejátszást.

A nyugodt, monoton szóáradatot hirtelen valami robaj vágta félbe. Olyan volt, mintha egy távoli robbanás döreje lett volna. A magnetofon beépített mikrofonja nem volt valami érzékeny szerkezet, mégis felvette az éles zajt.

A robbanást hangos dübörgés követte, közeli és távoli kiáltások hallatszottak. Pokoli zűrzavar visszhangjai; valami nehéz tárgy felborult, üvegcsörgés. Futó lábak közeledő, majd egyre jobban eltávolodó dobogása. Óriási csattanás, mintha a hangokat folyamatosan rögzítő magnó valami kemény felületnek csapódott volna. Fapadlón kopogó lépések zaja.

Egy furcsa, fenyegető, bugyborékolásra hasonlító hang nyomta el az általános kakofóniát, majd valami hangosan sisteregni kezdett. Emberi sikolyok, norvég átkok.

Egy hátborzongató kiáltás hasított a tompa háttérzajok közé. Norris megborzongott a hallatán. Távoli ágyúdörgésre emlékeztető robbanások, egy újabb, az előbbinél is hangosabb, vérfagyasztó sikoly, halálrarémült emberek eszeveszett üvöltözése.

Copper sorra a társaira nézett. Valamennyiük arcára komor, ijedt kifejezés ült. A hangok elhallgattak; a szalag végetért. Copper leállította a magnót. Mély csend támadt.

– Ennyi? – kérdezte végül Fuchs erőtlenül.

– Nem – rázta meg Copper a fejét. – A magnó automatikusan visszatekerte a szalagot az elejére, és egy darabig még folytatta a felvételt. Nos, uraim, mit gondolnak erről az egészről? Sem Macready, sem én nem tudtunk magyarázatot találni rá.

– Ez bármi lehet – mondta Garry. – Előfordulhat, hogy a hosszú ideig összezárt embereket valami olyan apróság miatt keríti hatalmába az őrület, amire otthon a lélekbúvárok még csak nem is gondoltak. Lehet, hogy valami lényegtelen dolog miatt ugrottak össze, és a vita annyira elmérgesedett, hogy halálosan meggyűlölték egymást. Talán a futballmeccs eredményén kaptak össze, vagy nem tudták eldönteni, kié legyen az egyik képes magazin... Már soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt... És van itt még valami, amit nem értek – tette hozzá elgondolkodva. – Ezek a fickók nem voltak itt túl régen. Az izolált csoportok tagjai között vagy az első hónapban jelentkeznek komoly pszichológiai problémák, vagy pedig az első év vége felé.

– Így van – bólintott Copper. – De eddig szinte alig fordult elő, hogy az ilyen "problémákat" gyilkossággal próbálják megoldani.

– Az is lehet, hogy nem csak a lelkükkel volt baj – találgatott Norris. – Elképzelhető, hogy valami külső ok hatására vadultak meg. Talán ettek valamit, amitől aztán... – Elbizonytalanodva Copperre nézett. – Mit szól hozzá, doki? Lehetséges, hogy valamilyen étel mérgezte meg őket, és attól csavarodtak be?

Copper eltűnődött Norris elméletén.

– Ezt a magyarázatot sem lehet elvetni... – mondta. Tétován a magnóra nézett, és magában felidézte a kiáltásokat, az iszonyatos sikolyokat. – Az is köztudott, hogy az expedíciók tagjai közül nagyon sokan itt próbálják ki először az enyhébb hatású hallucinogén anyagokat. Ez többé-kevésbé érthető is. Egyszerűen csak kihasználják az alkalmat, hogy errefelé nincs senki, aki letartóztatná őket kábítószerélvezés miatt. Elég gyakori eset... Itt van például a mi Palmer barátunk is.

Fuchs azonnal a távollévő pilóta védelmére kelt.

– Palmer annyi hülyeséget beszedett azokban a szédült hatvanas években, hogy szinte mindegyikből elege lett. Még sohasem láttam, hogy erősebb szerhez nyúlt volna. Legfeljebb időnként elszív egy kis füvet.

– Ezt én is nagyon jól tudom. – A doktor megpróbálta lecsitítani Fuchsot. – Ha nem így lenne, a havi egészségügyi ellenőrzés során már rég kiderült volna. Tisztában vagyok vele, hogy a mi csapatunkból senki sem használ semmiféle veszélyes anyagot. De a norvégok talán megtették. Ha valaki rendelkezik az alapvető kémiai ismeretekkel, és elég idő áll a rendelkezésére, a legszerényebben felszerelt laboratóriumban is össze tud kotyvasztani egy-két komoly narkotikumot.

– Igen? Például mit? – kérdezte Norris színlelt érdeklődéssel.

A mellette ülők felnevettek.

Copper is elmosolyodott, de egy másodperccel később újra elkomorodott.

– Van még valami, amit elhoztunk a norvégek táborából – mondta, és kisétált Garry szobájából.

A többiek kíváncsian követték.

Az orvosi szoba közepén egy hordozható műtőasztal állt. Copper intett Macreadynek, és mindketten a helyiség egyik sarkában heverő, műanyagfóliába csavart tárgyhoz léptek. Felemelték, az asztalhoz cipelték, és minden teketória nélkül a tetejére dobták.

– Nemcsak papírokat, videokazettákat és magnószalagokat találtunk, hanem ... Hanem ezt is – mondta Copper.

A műtőasztalon heverő, még mindig fagyott húskupac egykor egy ember teste volt. Félelmetesen eltorzult és összetört, és mintha egyetlen testrésze sem lett volna a helyén.

A nadrágja és a cipője csíkokra repedt. Olyan volt, mintha a szövetet és a bőrt belülről feszítették volna szét, mintha a szerencsétlenül járt férfi lábai egyetlen másodperc alatt az ötszörösére dagadtak volna. A felsőteste egyetlen húsmassza volt. A karjai mintha egyszerűen eltűntek volna; a mellkas helyén pedig valami sűrű, ragacsos anyag feketéllett. A koponya is elvesztette eredeti formáját, és úgy látszott, jóval nagyobbra duzzadt, mint amilyen eredetileg volt. A méreténél azonban sokkal meghökkentőbb volt a helye: nem a szokásos módon, a nyak végén ült, hanem a gyomor tájékáról, a hasból nőtt ki. A vállak között – vagyis ott, ahol lenniük kellett volna –, nyoma sem volt nyaknak.

Az egész testet behálózták a helyükről kitépett inak; olyan volt, mintha valaki fehér kötelekkel tekerte volna körbe a hullát. A "kötelek" végei a test oldalához tapadtak. Copper csak az üvegházak falára felkúszó, vastag növényi indákhoz tudta hasonlítani a furcsa szögben a hús köré tapadó nyúlványokat. Az egyik a hulla bal lábára ragadt, egy másik pedig turbánként a hasból előnyúló koponyára tekeredett.

A mellkast helyettesítő sötétbarna, megalvadt nyálkából úgy meredeztek ki a foszlányokra szakadt ing cafatai, akár egy kátránnyal leöntött és tollban megforgatott testről a pihék.

Fuchs egy pillanatra elfordult, de a többiek megigézve nézték a testet. Még a mindig egykedvű Garry is elborzadva meresztette szemét a groteszk tetemre, de ennek ellenére a látvány egyikükre sem gyakorolt túl nagy hatást. A test annyira eltorzult, hogy úgy érezték, mintha nem is egy férfi hullája feküdne előttük, hanem Norris valamelyik furcsa alakú kőzetmintáját, vagy Blair egyik baktériumokkal teli kémcsövét látnák. Annyira bizarr, annyira torz volt az egész, hogy egy pillanatra sem jutott az eszükbe, hogy a műtőasztalra fektetett förmedvény egykor – nem is olyan régen – egy ember volt, egy a vigyorgó, sört vedelő norvégok közül, akiket a filmen láttak.

– Látszik rajta, hogy irtózatosan összeégett – törte meg végül Copper a döbbent csendet –, de biztos, hogy nem a tűz miatt lett ilyen. Nagy hőmérsékleten az emberi test elég, hamuvá változik, de olyat még nem hallottam, hogy megolvadt volna...

Blair a hányingerrel küszködve megérintette a fehér, indaszerű kinövéseket és a mellre tapadt, olvadt szurokra emlékeztető valamit. A körme átszakította a kocsonyás anyag alvadt felszínét, és az ujja belemélyedt a barna szirupba. Undorodva visszakapta a kezét, és gyorsan a nadrágjába törölte az ujját.

– Érdekes, igaz? – kérdezte Copper.

Blair elhúzta a száját.

– Nem tudom, mit mondhatnék. Még soha semmit nem láttam, ami akár hasonlított volna erre az izére, és remélem most találkozom ilyesmivel utoljára.

– Szeretnélek megkérni rá, Blair, meg téged is, Fuchs, hogy segítsetek felboncolni ezt a micsodát, meg azt a norvégot, akit Garry lőtt le – mondta Copper.

– Ha nagyon ragaszkodik hozzá... – mondta a biológus. – Bár az igazat megvallva én inkább kihagynám a dolgot. Ha esetleg akad egy másik jelentkező...

– Ez nem jelentkezés kérdése! – mordult fel Garry. – Ezennel hivatalosan is elrendelem a boncolást, és az ilyesmi a maga szakterületéhez áll a legközelebb.

– Ahogy így elnézem ezt az izét, nem vagyok benne biztos – felelt Blair, és közben vadul törölgette az ujját. Az az átkozott folyadék úgy tapadt a bőréhez, akár ez enyv. Amikor legalább a nagyjától sikerült megszabadulnia, dühösen megfordult, és nekilátott, hogy előkészítse a boncolásokat. Mivel az állomás nem volt elég nagy ahhoz, hogy Coppernek külön asszisztense lehessen, már többször előfordult, hogy segített az orvosnak. Ezúttal azonban úgy érezte, képtelen rá.

– Ha ez megvigasztal, akkor elárulom, én sem rajongok ezért a munkáért – mondta Copper –, de ennek ellenére el kell végezni, és kész.

– Igen, tudom. – Blair idegesen kinyitotta az egyik szekrény ajtaját, és kivett belőle néhány tálkát. – Ha lehet, akkor inkább ne is beszéljünk róla, hanem lássunk hozzá. Minél előbb elkezdjük, annál hamarabb készen leszünk.

Az egész csapatból egyedül Fuchs jelentkezett volna önkéntes boncsegédnek. Igaz, mikor először megpillantotta a deformálódott hullát, kis híján rosszul lett, de undorát fokozatosan felváltotta az érdeklődés.

Az épület helyiségei közül mindig a klubszobában volt a legnagyobb nyüzsgés. A tudósokkal ellentétben a kiszolgáló személyzetnek nagyon sok szabadideje volt. Az ő munkájukra tulajdonképpen csak veszély esetén volt szükség, a naponta kötelező ellenőrzések pedig alig vettek igénybe négy-öt órát. A fennmaradó idejüket pihenéssel és szórakozással töltötték el.

Nauls és Clark kicsi, fémrudakra húzott fafigurákat pörgetett. Az asztalifoci már eléggé viseltes volt, a festék lepattogzott a bábukról, a fémrudak végéről hiányzott a gumifogantyú, de a két férfi ennek ellenére remekül szórakozott.

Sanders az egyik sarokban, egy ócska díványon heverészett, és a Playboy egy régi számát lapozgatta. Közben halkan fütyörészett, és mint már annyiszor, most is azt kívánta, bárcsak a világnak egy egészen más pontján lehetne. Mindegy, hogy hol, csak ne itt.

Az egyik asztal körül hárman ültek. Bennings, Norris és a parancsnok egy pakli elkoszolódott kártyával szórakozott.

– Kettő kérek – mondta Garry, és az asztalra tett két lefordított lapot.

Bennings elétett két másik lapot, Norrisnak egyet adott, magának pedig hármat osztott.

Garry a felvette a két kártyát. Egy ászt, egy négyest, egy kettest, egy királyt meg egy dámát tartott a kezében. Ennél jobb már nem is lehetne, gondolta, és savanyú képet vágott.

Az asztal alatt hirtelen valami a lábához ért. Mielőtt azonban lenézhetett volna, a vele szembe ülő Bennings felkiáltott.

– Clark! Nem akarod végre bezárni ezt az átkozott kutyát? Vidd a többihez? Szeretnénk pókerezni!

Clark jelentőségteljesen összenézett Naulsszal, majd az asztalhoz lépett, és lehajolt.

– Jól van, haver – duruzsolta a kutyának. – Jól van. Senki sem fog bántani, de most gyere szépen, jó?

Kinyújtotta a kezét, és erősen megmarkolta a kutya bundáját. Az állat engedelmesen tűrte az érintését.

Clark szelíden kihúzta a kutyát az asztal alól, és az ajtó felé indult, de közben még belelesett Bennings lapjaiba.

– Igen, jól mondtad – jegyezte meg. – Szeretnél pókerezni... Nem ártana, ha végre megtanulnád, hogyan kell!

Bennings dühösen felmordult, és Clarkhoz vágta a kezében tartott kártyákat. Clark ügyesen lehajolt, és a kutyával a nyomában kifutott a folyosóra.

A kiváló minőségű eszközökkel felszerelt laboratórium valamivel nagyobb volt, mint az állomás többi, nem raktárnak használt helyisége. Az éles fényben csak úgy csillogtak a precíz pontossággal elmosott kémcsövek és üvegtálkák, de még a vízcsap és a padló is elképesztően tisztán ragyogott.

Copper a terem közepén álló asztalnál dolgozott. A kezére húzott gumikesztyű már sötétvörös volt a rátapadt vértől. Az eszeveszett norvég holttestét boncolta, aki reggel le akarta lőni a kutyát, és rátámadt Benningsre meg Norrisra. A másik tetem mögötte, egy kisebb asztalon hevert.

Blair a mikroszkóp alá tett szervdarabkát tanulmányozta, Fuchs pedig közben előkészítette az újabb mintákat. A segédbiológus olyan szakértelemmel és precizitással kezelte a szikét és a csipeszt, akár egy gondos órásmester az apró alkatrészek kiemelésére szolgáló szerszámait.

Copper a kézfejével letörölte homlokáról a verítékcseppeket, és elfordult a labor melegében máris oszlásnak indult hullától. Lerángatta a kezéről mocskos gumikesztyűket, és az egyik műanyag vödörbe dobta.

– Ennek nem volt semmi baja – mondta. – Fiziológiailag minden rendben van nála. – Fáradtan felsóhajtott, és Blair-re nézett. – Találtál valamit?

– Eddig semmit.

– Semmi idegen, mérgező anyagot?

Blair felállt, és szaporán pislogni kezdett.

– Nyoma sincs alkoholnak, kábítószernek, és még a belében sem volt egyetlen oda nem illő, rosszindulatú baktérium sem. Semmi... Amit eddig kibányászott belőle, doki, minden normális volt.

Copper az ajkába harapott, és lassan bólintott. Kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy pár tiszta gumikesztyűt, és a kisebb asztalon fekvő, fehér lepedővel letakart húsmasszára nézett.

– Hagyd most azokat a mintákat, Fuchs! Gyere, segíts egy kicsit. Nekilátok a másiknak is.

– Már elég egészséges vagy ahhoz, hogy vigyázz magadra – mondta Clark a kutyának, miközben a kennel felé tartva áthaladtak egy hideg folyosón.

Miután mind a ketten elhagyták a klubszobát, Clark gondosan újra bekötözte az állat sebét.

– Meg kell értened, itt a legtöbb fickó számára te sem vagy több, mint a telep gépezetének működéséhez szükséges apró fogaskerék. És egy fogaskerék nem zavarhatja meg az emberek szórakozását. Különösen akkor nem, ha kártyázásról van szó.

Clark megvakarta a kutya fejét, mire az hálásan megnyalta a kezét.

– Szeretném, ha megjegyeznéd, hogy én nem így gondolkozom. Talán sikerül téged örökre itt tartanunk. Szerintem a norvég kormány nem fogja megakadályozni, tehát majdnem biztos, hogy maradni fogsz. Ezért ideje, hogy megismerd az itteni új haverjaidat. Nem árt, ha minél előbb összeszoktok.

Kinyitotta a kennel ajtaját, és bevezette a kutyát.

A kutyaól tulajdonképpen egy húszlábnyi hosszú, és negyedolyan széles, folyosószerű, fémfalakkal körülvett szoba volt. Csak egy erőtlen lámpa világította meg. A távolabbi végében volt ugyan egy ajtó, amit ha Clark kinyitott, a kutyák kibújhattak, és a szabadban elvégezhették a dolgukat, az egész mégis olyan erős bűzt árasztott magából, hogy az állatgondozón kívül alig akadt valaki, aki hosszabb ideig kibírta volna a közelben.

Az állomás szánhúzó kutyái egymást melengetve, összebújva aludtak. A kennelt is fűtötték, de mivel az állatoknak nem tett volna jót a túlzott meleg, itt jóval alacsonyabb volt a hőmérséklet, mint az épület más, emberek által lakott pontjain.

Két kutya az itatóvályúnak kiképzett fémhenger mellett heverészett, egy másik pedig csámcsogva rágcsálta a száraz eledel maradékát. Amikor a gondozójuk belépett hozzájuk, valamennyien feltápászkodtak, és lustán nyújtózkodva Clarkhoz somfordáltak.

Clark megsimogatta a sebesült kutya fejét, és szeretettel üdvözölte a többieket.

– Nanook, Arkangyal! Bemutatom nektek... Még nem is kaptál nevet, haver. Na, nem baj, hamarosan találunk valami megfelelőt. – Szelíden maga elé taszította az új kutyát. – Barátkozzatok össze! Lobo, Buck, meg ti is, mindannyian, próbáljatok meg rendesen viselkedni ezzel az új fiúval, jó? Fogadjátok be, és ne veszekedjetek vele.

Még egyszer megsimogatta az új kutyát, majd megfordult, kilépett a kennelből, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Az állatok morogni és csaholni kezdtek, de Clark meg volt róla győződve, hogy a falka befogadja az új tagot, és az is megszokja majd az idegen környezetet. A szánhúzó kutyák hamar megbarátkoznak a számukra ismeretlen viszonyokkal...

Elégedettséget érzett.

Childs a szobájában, az ágyon feküdt, és a falraszerelt színes TV-t bámulta. A képernyőn éppen egy háziasszony próbálta megtippelni egy új, centrifugával egybeépített mosógép árát. A játékvezető és a közönség mindent megtett, hogy a szerencsétlen, zavart versenyző úgy érezze, élet-halál kérdése, hogy kitalálja-e, vagy sem.

Childs nem igazán rajongott a televíziós vetélkedőműsorokért, de ezt az egy sorozatot mégis szerette. A csapatból mindenki leadhatta a rendelését, milyen filmet akar megnézni, és az utánpótlást szállító repülőgépekkel rendszeresen megkapták az újabb videokazetta szállítmányokat. A legtöbben a futball meccsekre voltak kíváncsiak, mások a mozifilmeket kedvelték, és voltak olyanok is, akik a soha véget nem érő TV komédiákat szerették, Childs azonban – a Wellingtonba telepített hadtáp központ vezetője legnagyobb meglepetésére – mindig ennek a show-nak a legfrissebb részeit kérte.

A bázison mindenki biztosra vette, hogy Childs valójában csak nosztalgiából nézi ezeket a filmeket. Ebben volt valami igazság, mert odahaza, Detroitban is szinte vallásos áhítattal tapadt a képernyő elé, ha ez a vetélkedő ment. Mellesleg ő is éppen az olyan nagydarab, erős nőket kedvelte, amilyeneket a műsorvezetők a közönség soraiból játékosnak választottak.

Childs mindig élvezettel nézte, ahogy a szerencsések hi-fi tornyokat, fényképezőgépeket, és mindenféle utazásokat nyernek. Sokkal jobban érdeklődött a kissé elhízott háziasszonyok, mint a pornófilmeken szereplő gyönyörű, de fáradt és unott színésznők iránt. A vetélkedőkben szereplő játékosok valódi nők voltak, Phoenix-i, New York-i, Munice-i csinos, takaros asszonyok, akik legalább nem játszották meg magukat, mint a harmincéves szőke bombázók, akik kéjesen nyögdécselve, és egész testükben remegve próbálták elhitetni magukról, hogy még mindig hamvas, tizennyolc esztendős szűzlányok.

A vetélkedőben a középkorú hölgy helyesen tippelt, megnyerte a centrifugás mosógépet, és boldogan integetett a stúdióban ülő nézőközönségnek. Childs felült, előrehajolt, és kikapcsolta a videomagnót. Ezt a szalagot már annyiszor látta, hogy szinte kívülről tudta az egészet.

Ideje, hogy valami újat is megnézzen. Tűnődve végigpillantott az egymás mellé állított kazettákon, kiválasztotta az egyiket, bedugta a magnóba, és megnyomta a lejátszógombot.

Az újabb vetélkedőben egy óriási dobókockával kellett gurítani, és a szerencsés nyertes egy halom pénzt, vagy egy rakás ajándékot vihetett haza. Childs kényelmesen hátradőlt, és miközben a képernyőn mosolygó nőt nézte, azon tűnődött, az ilyen kívánatos teremtéseknek miért van egytől-egyig férjük.

Palmer a szemközti ágyon feküdt, és elmélyülten olvasott. Egy cseppet sem zavarta a televízióból áradó harsány hangözön. Amikor kedvenc, saját készítésű, nem dohányból csavart cigarettáit szívta, a világon semmi sem tudta felizgatni. Egyre kellemesebben érezte magát, és amiatt sem aggódott, hogy egy szép napon kifogy a marihuána készlete. Childs-szal együtt gondozta a kis "farmot", és az előző évszak termése olyan bőséges volt, hogy ettől még jó ideig nem kellett tartania.

A sűrű, nehéz füst lassan megtöltötte a parányi alvófülkét. Childs kinyújtotta a kezét, Palmer pedig óvatosan átadta neki az égő cigarettát. Childs nagyokat szippantott belőle, és közben a vetélkedő következő fordulóját várta. Palmer még jobban belemerült egy híres-hírhedt filozófus, Gilbert Shelton írásainak tanulmányozásába. Némelyik elmélettől és eszmefuttatástól pontosan olyan kellemesen szédült, lebegő állapotba került, akár a kábítószertől.

Macready egyedül ült a parányi "kocsmában", és miközben a koktélját szürcsölgette, a bárpultra állított TV készüléket bámulta.

A terem eredetileg raktár volt, de miután a falakra polcokat szereltek, az egyik fémfal mellé beállítottak egy pultot, és behordták az állomás területén található összes szeszt, már készen is volt a kocsma. Norris még egy szép, cikornyás betűkkel írt itallapot is készített. Az italválaszték meglehetősen nagy volt; egyedül sörből tizenkét fajtát tartottak, ami között ott volt az ausztrál Foster Lager, a mexikói Dos Equis, és még a civilizált világban is ritkaságnak számító, Tahiti szigetén készített Hinano is. Persze nemcsak ilyen gyenge italokat tartottak, hanem különféle borokat, és égetett szeszt is.

A helyiség egyik falán a Hamms sörgyár emblémája függött, amiben egy égszínkékre festett, kiapadhatatlan vizű forrás bugyogott.

Macready megtörölte a száját, és nagyot kortyolt az italából. Erőt vett magán, és nekilátott, hogy végignézze a norvég táborból áthozott videofelvételeket. Elképesztően unalmas volt az egész. A szereplők mindig ugyanazok a férfiak voltak, és a változatosságot csupán az jelentette, hogy hol munka, hol pedig szórakozás közben filmezték le őket. Jégmintákat vettek, feljegyezték az adatokat, és azokat a teljesen érdektelen, hétköznapi kutatásokat végezték, amiért az Antarktiszra küldték a csapatot.

Ha legalább az operatőrük értett volna a filmezéshez, gondolta Macready keserűen, de sajnos a kamerát kezelő norvég abszolút amatőr volt. A kép időnként megremegett, sokszor nem is azt mutatta, amit le akartak filmezni, és az egész olyan rossz minőségű volt, hogy egy idő múlva Macready szemei lüktetni kezdtek az erőltetéstől, a fejébe pedig egyre többször belehasított a fájdalom.

Éppen ez az egyformaság, a felvett, látszólag lényegtelen események zavarták a legjobban. A keményen dolgozó, vagy gyerekek módjára játszadozó norvégokon nyoma sem látszott annak, hogy az idegösszeroppanás szélén állnának. Valamennyien tökéletesen egészségesnek tűntek, és bár Macready egyetlen szavukat sem értette, a viselkedésük láttán biztos volt benne, hogy a film elkészültekor teljesen épeszűek voltak.

Persze azt sem lehetett kizárni, hogy az őrület mindvégig bennük lappangott, és hirtelen, mindannyiuk számára váratlanul tört elő belőlük. Ezt a magyarázatot Copper véleménye is igazolta. Az is elképzelhető volt, hogy a kamera előtt egy kicsit visszafogták magukat. Macready tudta, ha így történt, teljesen hiábavaló végigszenvednie az irtózatosan hosszú filmeket. Mégsem adta fel a reményt, hogy valahol, valamiben felfedezi azt a pici árulkodó jelet, amiből esetleg kiderítheti, milyen rettenetes esemény vetett véget a norvég tábor unalmas, de békés nyugalmának. Tisztában volt vele, hogy nehéz, szinte lehetetlen feladatra vállalkozott, de az ital valamennyire elviselhetővé tette a dolgot. Már a harmadik koktélnál tartott.

Blair a mikroszkóp fölé hajolt, gondosan megvizsgálta az újabb szövetmintát, és elkomorodott. Felegyenesedett, megdörzsölte a szemeit, majd folytatta a megfigyelést.

– Jöjjön csak ide, doki! – kiáltott fel hirtelen.

Copper mellélépett, a biológus pedig intett, kukkantson bele ő is a mikroszkópba. Az orvos egy hosszú percig bámulta a tárgylemezre tett mintát, aztán felnézett, és megvonta a vállát.

– Nem értem. Mi lehet ez? – kérdezte Blairt.

Blair válasz helyett a boncasztalon fekvő torz tetemhez sétált. Copper követte, Fuchs pedig kihasználta az alkalmat, és ő is belenézett a mikroszkópba.

Blair az élettelen test közepén lévő sötét húskupacból kinőtt, vastag, fehér inakra hasonlító képződményekre mutatott.

– A mikroszkóp alatt az egyik ilyen izom-micsodából kivett darabka van.

– Összekeverted valamivel? – kérdezte Copper. – Beszennyezted a mintát?

– Nem. Semmivel – felelt a biológus, és kérdően a segédjére pillantott.

Fuchs elképedve nézett vissza rá.

– Ez meg miféle sejtszerkezet? – kérdezte. – Még soha nem láttam ilyesmit.

– Én sem – mondta Blair komoran.

– Mi lehet ez?

– Fogalmam sincs...

– Na várjatok egy kicsit! – szólt közbe Copper. – Nem értem miről beszéltek. Mi van ezzel a sejtszerkezettel?

– Az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez egyáltalán sejtszerkezet.

– Lehetetlen. Ez egy szerves testből vett szövetminta, tehát szükségszerű, hogy az alkotórészei valamilyen kapcsolatban legyenek egymással.

– Igen?

– Ha pedig a sejtek nem alkotnak valamilyen szerkezetet, akkor az anyag élettelen...

– Valóban?

– Szerves anyag nem létezik sejtszerkezet nélkül – mondta Copper, és egyre izgatottabb lett.

– Biztos benne?

Copper feladta a próbálkozást.

– Nézd, Blair, én csak egy szimpla általános orvos vagyok, nem pedig valami kutató tudós. Nekem az a dolgom, hogy meggyógyítsam a testek ismert részeit, és nem az, hogy magyarázatot találjak az ilyen sosem látott jelenségekre. Különben ideje lenne, ha befejeznénk. Mára elegem van ebből a mészárosmunkából.

– Nekem is – bólintott Fuchs.

Copper kigombolta a köpenyét. A boncolás megkezdésekor tiszta és fehér ruhadarab most leginkább egy elmebeteg, a vörös színbe szerelmes festő vásznára hasonlított. Az orvos a szennyes ruhák tárolására kijelölt vödörbe dobta, és kiment a laboratóriumból. Fuchs lerángatta mocskos gumikesztyűit, és megkönnyebbülten követte.

Blair visszament a mikroszkóphoz, és még egyszer, utoljára megvizsgálta a mintát. A furcsa szerkezet ugyanolyan volt, mint először. A biológus megértette, hogy Copper miért zavarodott össze, miután meglátta. Ő maga sem értette az egészet.

A levegő egy kicsit felmelegedett, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy mikor a kavargó hó valami meleghez ért, egy másodperccel hamarabb olvadt el, mint előtte. A kövér, fagyott pelyhek ugyanúgy ostromolták az állomás hullámos fémfalait, mint addig, és a tetőn egyre vastagodott a hótakaró.

A főépület belsejében, a folyosókon és a szobákban elhelyezett fűtőtestek egyfolytában a megfelelő szinten tartották a meleget és a páratartalmat. Paradox helyzet volt, de annak ellenére, hogy az egész kontinenst fagyott víz borította, az Antarktisz levegője elviselhetetlenül száraz, ezért az emberek rákényszerülnek, hogy mesterséges eszközökkel tegyék elviselhetővé. Coppernek ez mindennapos munkát okozott, mert a csapat tagjai között egy sem volt, akinek még ne száradt és repedezett volna ki a bőre.

Zuhanyozás után az embereknek be kellett olajozniuk a testüket, mert a zsírréteg, amit a forró víz lemosott a bőrükről, ilyen zord körülmények között csak nagyon lassan termelődött újra. Bőrtípustól függetlenül, itt mindenkinek korpás volt a feje.

A faliórák fél ötöt mutattak. A folyosókon, a raktárakban, az üres játékteremben és a konyhában csak a halvány, éjszakai világítás égett. A bezárt ajtók mögül élénk horkolás hallatszott. Ezen a fehér vidéken könnyen száll álom az ember szemére.

A közös helyiségek közül csupán egyben volt valaki. Macready kábultan, de eltökélten üldögélt a kicsi kocsmában, és szünet nélkül bámulta a norvégok filmjeit. A magnóban az utolsó videokazetta forgott.

Az egyik szemét a képernyőn tartva azon erőlködött, hogy minél több levegőt fújjon egy szabálytalan alakú, hússzínű ballonba. A rejtélyes tárgy egyre nagyobbra nőtt, és lassan kialakultak a guminő durva vonalú testrészei. Macready nem bírta tovább szusszal, és míg összeszedte az erejét, polietilén szeretőjének karjai és lábai ernyedten lifegtek.

Hirtelen abbahagyta a fújást; a képernyőn valami szokatlanul érdekes dolog történt. Egyik kezével befogta a gumibaba szelepét, a másikkal pedig előrenyúlt, és megnyomta a videomagnó visszatekercselő gombját. A képek gyorsítva visszapörögtek. Macready megérintette a lejátszógombot, és a TV-re meresztette a szemét.

A norvégok a szabadban, a sápadt ég alatt dolgoztak, és mivel a film felvételekor alig fújt a szél, a kavargó hópelyhek szinte alig homályosították el a kamera szemét.

A vastag és meleg ruhákat viselő férfiak együtt indultak el a jégmezőn, majd szétváltak. Az operatőr utánuk ment, és közben valószínűleg nem kapcsolta ki a kamerát, mert egy percig csak a komor ég látszott a képen. Mikor újra megállt, a társai már egymás felé nyújtott karral egy kört alkotva várakoztak. Egy szélrágta, a hótakaró alól elővillanó jégtáblán álltak, és mintha úgy akarták volna megállapítani a nagyságát, hogy a saját testüket használják mércének.

Az embergyűrű közepén, és azon jóval túl, a fehér jégen egy jókora sötét folt éktelenkedett. Macready egyre inkább felélénkült, és ahogy jobban megfigyelte a feketeséget, látta, nem a jégen, hanem alatta sötétlik valami.

A kép hirtelen elsötétedett, majd ismét kivilágosodott. A háttérből érthetetlen, norvég szavak hallatszottak. Egy időre valószínűleg kikapcsolták a kamerát, de az új képen a helyszín ugyanaz volt, mint az előbb. Közben eltelhetett néhány óra, mert az ég most nem fehér, hanem inkább kék volt. A norvégok egy jég alatti, sötét, ovális folt körül mozogtak, és kis zászlókkal megjelölték a széleit.

A kamerát ismét kikapcsolták. A pár másodperccel később újra megjelenő képen három férfi jégfúrókkal az óriási fekete folt közepén, egy képzeletbeli háromszög csúcsainál lyukakat vágott a jégpáncélba. A kamerás norvég feléjük indult.

Feketeség, majd újra tiszta kép. A kamera egy, a jégbe vágott mély lyukra irányult, melynek fenekén mintha valami fekete fémtárgy lett volna. Macready izgatottan még közelebb hajolt a képernyőhöz.

A következő snitt után tisztán látszott, hogy a norvégok apró lyukakat vágnak az ovális folt fölötti jégbe, és valamennyibe kis, hengeres tárgyakat dugdosnak.

Macready összehúzta a szemét, és még előrébb hajolt.

– Vajon miért fúrtak ennyi lyukat? – mormolta fennhangon. – Hű, de hiszen ezek robbanószert tesznek a lékekbe! Vagy talán thermogránátokat?

Ismét egy másodpercnyi sötétség következett, majd egy távolról filmezett képen ugyanaz a helyszín jelent meg, de most csak a kis jelzőzászlók látszottak, emberek sehol. Váratlanul több, kisebb robbanás dörrent, és néhány, porrá morzsolt jégből álló felhő emelkedett az ég felé. A norvégok így akarták eltávolítani a jégréteget, hogy jobban hozzáférhessenek a fekete folthoz.

A kép hirtelen vadul megremegett, és valami a kamerának vágódott. Úgy tűnt, mintha az operatőr elhajította volna a gépét, és abban a pillanatban olyan erős robbanás hallatszott, hogy a TV készülékből majd' kiszakadt a hangszóró.

Macready döbbenten felugrott.

– Mi a jó...?

A szalag tovább forgott, de a képernyőn csak a fehér, mozdulatlan hómező, és egy szabálytalan, fekete csík látszott. Beletelt néhány percbe, míg Macready rádöbbent, hogy a vonal nem más, mint a kamera lencséjén támadt repedés.

Macready izgatottan megnyomta a visszatekercselő gombot. Közben teljesen megfeledkezett róla, mire készült, és eleresztette a guminőt. Az ember alakú ballon a belsejéből előtörő levegőtől hajtva átcikázott a szobán, majd petyhüdten a padlóra zuhant.

A kennel éppen olyan csendes volt, akár az állomás többi része. Vagyis itt még nagyobb némaság uralkodott, mert az állatok nem horkoltak.

Nem mindegyik kutya aludt; némelyik lustán elterülve nyalogatta a mancsát, óriásikat ásítva vakarózott, vagy egyszerűen csak mozdulatlanul, félig lehunyt szemmel bámult maga elé.

Nem mindegyikük aludt, de csak egyetlen egy volt teljesen ébren. Ez az egy időközben letépte magáról a kötést, és csendesen fekve, figyelte a társait.

Hosszú ideig mozdulatlanul bámulta a szendergő állatokat, majd felállt, és lassú léptekkel az egyik sarokban összebújva fekvő öt kutya elé hasalt. Óvatosan, ugrásra készen elhelyezkedett, és folytatta a feszült figyelést. A magatartása és a mozdulatai leginkább egy óvatos macskáéra hasonlítottak.

Néhány perc elteltével az öt kutya észrevett... valamit. Az egyik felmordult, mire a többi is felriadt álmából. Valamennyien érezték, hogy valami egészen különös dolog van közöttük. Az egyik bizonytalanul nyüszítve felállt.

A kennel új lakója mozdulatlan maradt, és rezzenéstelen szemmel nézte a többieket. A háta és az oldala szokatlanul merev volt. Az új kutya nem lélegzett.

Továbbra sem mozdult meg, de ennek ellenére a falka tagjai mégis nyugtalanul néztek rá. Nem értették meg, miért találják olyan ijesztőnek és furcsának az idegen tekintetét, de ha egy ember lett volna a közelben, rögtön észreveszi. Az új kutyának nem voltak pupillái. A szemei fénytelen, fekete gömbökké változtak.

Az állatok némelyike idegesen járkálni kezdett. Még nem féltek, de teljesen összezavarodtak. Egy-két kutya morogva az idegen felé fordult.

Az új kutya még mindig úgy hasalt a padlón, mintha odafagyott volna. A falka egyre hangosabban vicsorgott. Egyre többen felálltak, és egy kis idő múlva majdnem mind az idegen körül körözött. A morgás egyre dühösebbé vált, de az új állat nem úgy reagált a fenyegető hangokra, ahogy egy normális kutya tenné. Teljes közömbössége láttán a falka még jobban megvadult.

Egyikük ugatni kezdett, és nem sokkal később egy másik is. Mind gyorsabban és gyorsabban köröztek, majd három kutya támadásra készen az idegen elé penderült. Egyszerre ugrottak.

Macready elképedten újra végignézte a jégmezőn történt robbantásról készült filmet, mikor hirtelen valami magához térítette különös, csodálkozó révületéből. A kutyaól felől rettenetes üvöltözés hallatszott. Kelletlenül leállította a videomagnót, és lassan kiment a kocsmából.

Az üres, kutyaugatástól visszhangzó folyosón az alvófülkék felé indult. Az egyik ajtó előtt megállt, és benyitott.

Clark a hasán fekve hortyogott. Macready elbizonytalanodott, de mivel a kutyák már az előbbinél is hangosabban és idegesebben ugattak, elhatározta, felébreszti a gondozójukat.

– Clark! Hé, Clark!

Mivel nem kapott választ, Macready az ágy mellé lépett, és megbökdöste az alvó férfi karját. Clark bosszúsan az oldalára fordult, és a fejére húzta a takaróját.

A pilóta két ujjával befogta Clark orrát, aki egy-két másodperc múlva felült, és álmosan pislogva rábámult. Még ahhoz is kábult volt, hogy dühös legyen.

– Mi van, Mac? Mit keresel te itt?

– Nem hallod? – kérdezte Macready. A kutyaól felől érkező lármát a bezárt ajtón át is tisztán lehetett hallani. – Azt hiszem, meghülyültek a négylábú haverjaid. Engem nem érdekel, mert úgysem aludtam, de ha ez a hangzavar a többieket is felébreszti, szerintem olyan idegesek lesznek, hogy téged is bezárnak a kutyák közé. Nem ártana, lecsendesítenéd őket.

– A pokolba! Igazad van. – Clark a padlóra tette a lábait, és megdörzsölte a szemét.

Macready úgy érezte, azzal, hogy felébresztette Clarkot, teljesítette a kötelességét. Visszasietett a kocsmába, hogy a norvégok filmjén újra megnézze azt a bizonyos részletet.

Clark megkereste, és felhúzta a nadrágját. Szerette a kutyáit, de tisztában volt vele, hogy időnként még a legjobban idomított szánhúzó falkával is baj lehet. Erős, okos állatok voltak, de a bezártság és a zord körülmények az ő idegeiket is megviselték. Elég volt egy apró nézeteltérés, és máris egymásnak ugrottak. Vad verekedéssel döntötték el, melyikük legyen a falkavezér, ki, melyik nősténnyel párosodjon (utódoktól nem kellett tartani, mert valamennyi ivartalanítva volt), de néha még egy darabka étel miatt is őrült harcot vívtak egymással.

Clark nem sokat törődött ezzel, és nem is próbálta megváltoztatni őket. A szánhúzó kutyák természete mindig ilyen volt. De vajon miért hajnali ötkor akarják bebizonyítani egymásnak az erejüket? Közbe kellett lépnie, és nemcsak azért, hogy a veszett ugatás ne zavarja tovább a csapat tagjainak álmát. A kutyák nagyon értékesek voltak, és ahogy Childs, Palmer meg Macready karbantartotta a rájuk bízott masinákat, Clark is gondját viselte a négylábú "gépeknek".

Az energiaszabályzó automatát úgy állították be, hogy az alvási periódus idejére kikapcsolja a folyosók fűtését. Clark teste annyira hozzászokott az ágy melegéhez, hogy mikor kilépett a szobából, megborzongott. A hideg érzését tovább erősítette, hogy tisztán hallotta az épületen kívül tomboló szél dühödt huhogását.

Álmosan, bosszankodva befordult a kennelhez vezető folyosóra. Az ugatás és a hörgés még vadabb, még hangosabb volt, mint amire számított. Gyorsan az ól ajtajához ugrott. Egyszer, magnóról már hallott egy ehhez hasonló őrült hangzavart. A medvére támadó kutyafalkák dühöngenek ilyen veszetten.

Clark zavarodottan félrehúzta a reteszt.

– Mi a franc van ...?

Ahogy kinyitotta az ajtót, valami a mellének vágódott. A váratlan ütéstől hátratántorodott, és karjait lóbálva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Akkor érezte így magát, mikor a nyár során, jéglabdázás közben Childs teljes erőből nekifutott. Rekeszizma összeszűkült, és elakadt a lélegzete.

Közben a két kutya, ami egy másodperccel azelőtt kiugrott a kennelből, feltápászkodott a földről. Nyüszítve elsompolyogtak a közelből. A pokoli üvöltés még jobban felerősödött, az ugatás, csaholás, morgás és rémült vinnyogás egyetlen groteszk és félelmetes hangzavarrá olvadt össze.

Iszonyatos, velőtrázó sikoly hallatszott...

5.

Macready visszaindult a kocsmába, hogy újra végignézze a filmet. Útközben betért a konyhába, kinyitotta az óriási hűtőszekrény ajtaját, kivett egy pár doboz sört, és már éppen tovább akart menni, mikor meghallotta a távoli, vérfagyasztó üvöltést.

Egy percig a döbbenettől megdermedve, kimeredt szemekkel állt, majd villámgyorsan kirohant a konyhából. Az egyik sörösdobozzal bezúzta a folyosón elhelyezett tűzjelző védőüvegét, és megrántotta a kart. A következő másodpercben éles szirénavijjogás szaggatta szét az épület álmos csendjét.

Norris csatlakozott Macreadyhez, és mindketten Garry meg Clark után, a kutyaól felé rohantak. Macready útközben a fegyverszekrényből magához vett egy vadászpuskát. A parancsnok a Magnumját szorongatta, Clark pedig egy hosszúnyelű fejszét lóbált.

– Fogalmam sincs, mi van odabent – zihálta Clark futás közben –, de nagyon különös és félelmetes, és biztos, hogy nem kutya!

– Honnan tudja? – kérdezte Garry.

– Egész életemben állatokkal dolgoztam, főnök – felelt Clark komoran. – Egy kutya nem tud így üvölteni!

Lassan a többiek is kitántorogtak a folyosóra. Az álmos, riadt férfiak egymás lábára taposva, botladozva, menet közben próbálták magukra rángatni ruháikat, belelépni cipőikbe. A békés, nyugodt éjszaka egy szempillantás alatt zűrzavaros, hideg hajnallá változott.

Childs félálomban az övcsatjával küszködött. Amikor az egyik ajtóból Bennings odakiáltott neki valamit, alig hitt a fülének.

– Mit akar Mac? – kérdezte szédelegve.

– Jól hallottad! Siess! – ordított Bennings, és mielőtt Childs teljesen felfogta volna, miről van szó, máris elrohant előle.

Clark és felfegyverzett társai óvatosan a kennel ajtajához léptek. Mikor az előbb a két halálrarémült kutya kimenekült az ólból, Clark félig öntudatlanul a helyére tolta a reteszt.

Garry kérdően nézett Clarkra.

– Hirtelen nem jutott más az eszembe – mentegetőzött az állatgondozó. – Meg különben sem akartam egyedül szembenézni azzal a... Azzal.

A két kívülrekedt kutya őrjöngve kaparta az acélajtót. Vissza akartak kerülni a társaikhoz, és látszott rajtuk, hogy semmi más nem érdekli őket, csak a harc. Az egyikből patakokban ömlött a vér, és Clark biztos volt benne, hogy nem akkor szerezte a sebet, amikor kiugrott az ajtón.

Az őrjítő üvöltés egy pillanatra sem csendesedett le, és a félelmetes ugatáshoz egy furcsa, megmagyarázhatatlan zaj is társult. Az ól előtt toporgó emberek hátán végigfutott a hideg.

Garry tétován megérintette a reteszt, de nem húzta félre.

– Mondja már meg, hogy mit csináljunk! – mordult Clarkra. – Az ilyesmiben maga a szakember!

– Ebben én nem vagyok olyan biztos... – nyögte Clark. – Maga, főnök, és te, Norris, fogjátok le ezt a két kutyát. Macreadyvel kinyitjuk az ajtót, és ha semmi sem támad ránk, bemegyünk.

Garry villámgyorsan mérlegelte a lehetőségeiket, és végül bólintott. Norris segítségével félrerángatta a két kutyát. Macready közben lövésre kész fegyverrel az ajtó jobb oldalára húzódott.

Hol a francban lehet Childs?, gondolta idegesen.

Clark a másik oldalra húzódott, és remegő kézzel megérintette a reteszt.

– Kész vagy? – nézett a pilótára.

Nem!, gondolta Macready keserűen, de bólintott. Clark a másik két férfira pillantott, mély lélegzetet vett, és egyetlen gyors mozdulattal félrerántotta a reteszt. A nehéz ajtó kivágódott, éles sikítás hasított a fülükbe, de semmi sem ugrott ki a folyosóra. Clark remegve Macready felé biccentett. Egymás mellé álltak, és mindketten beléptek a kennelbe.

Az ól mennyezetére függesztett villanyégő kiégett vagy széttört, mert az egész helyiségre fekete sötétség borult. Macready a karjára fektette a puskát, és felkattintotta a zseblámpáját, ám mielőtt körbevilágíthatott volna, valami nekivágódott a hátának, és egy ellenállhatatlan erő a földre terítette.

Abban a pillanatban, mikor a két férfi belépett a kennelbe, a két kutya kitépte magát Norris és Garry szorításából. Norris a hirtelen rántástól orra bukott, és mire feltápászkodott, az állatok már vakon belevetődtek az ól sötétjébe. Egyikük ledöntötte Macreadyt a lábáról.

– Mac, hol vagy?! – Clark megpróbálta túlordítani a dobhártyaszaggató üvöltést.

– Itt! A franc essen ebbe a kutyába! – A pilóta a padlón feküdt, és az elejtett zseblámpa után nyúlt. Felállt, készenlétbe helyezte a puskát, és a sápadt fénysugárral körbepásztázta a helyiséget. Clark gyorsan mellélépett. Macready megpróbált tájékozódni a számára ismeretlen kamrában.

A kennel távolabbi végében iszonyatos küzdelem folyt. Fogak villantak, félelmetes harapások csattantak, és a vérfagyasztóan üvöltő kupacból valami időnként kilökött egy-egy kutyát. De a négylábú harcosok nem törődtek a sebeikkel, azonnal talpraszökkentek, és visszaugrottak a csata közepébe.

Az elemlámpa halványan ragyogó fénykörében, a kutyák között hirtelen feltűnt valami... Valami, ami nem hasonlított semmire, és mégis ismerős volt. A félhomályban lehetetlen volt pontosan kivenni az alakját. Az egyik pillanatban egészen olyan volt, akár egy kutya, de a következő másodpercben eltorzultak a körvonalai, és alaktalan, lüktető húskupaccá változott.

Macready szaporán pislogni kezdett, és arra az undorító ... dologra meresztette a szemét.

– Mi a franc folyik ott bent? – üvöltött be Garry a folyosóról.

– Van itt valami a kutyák között! Valamilyen állat lehet... – Macready a vállához emelte a fegyverét. – Megpróbálom lelőni.

– Ne! Várj! – kiáltott Clark. – Így nem tudsz pontosan célozni, és lehet, hogy az egyik kutyát találod el helyette!

Macready habozva leeresztette a puskát.

– Akkor mondd meg, mit tegyünk!

Clark belevetette magát a szédült forgatagba. Megragadta a kutyák nyakát, és ahogy hátrataszított néhányat, meglóbálta a fejszéjét, és dühödten csapkodni kezdte a bugyborékoló, hörgő, gurgulázó, ismeretlen lényt.

A sötétségből hirtelen kivágódott egy vastag, szőrös végtag. Olyan volt, mintha egy óriási pók, vagy egy különleges rák lába lett volna. Gyors mozdulattal szorosan a fejszére fonódott, és elképesztő erővel félrelendítette. Clark a falhoz csapódott, de sikerült megtartania a fegyverét.

Közben a kutyaól elé érkezett a csapat többi tagja is. Garry elállta előlük az ajtót, de a válla fölött a szemüket meresztgetve, kíváncsian a kamrába bámultak.

Macready szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és már tisztán látta a különös és félelmetes lényt. Már nem törődött Clark figyelmeztetésével. Célzott, és lőtt. A szűk kennel fémfalai között a lövés robaja dobhártyaszaggató mennydörgésnek hallatszott. Váratlanul egy dühös kutya vetődött a pilótára. Macready a kemény, hideg padlóra zuhant, és újra elejtette a lámpáját.

Ahogy elterült, Garry azonnal feléje indult, és két kézzel tartva a nehéz Magnumot folyamatosan a sarokból hangzó nyögés és visítás irányába tüzelt. Az egyik kutya felhördült, és élettelenül összerogyott. Macready négykézlábra ereszkedve a messzire gurult elemlámpa után ment mászott.

– Clark! Hol vagy? Clark! – ordította, de hiába. Nem kapott választ. Keze a falnak ütközött. A sötétben nem látott, a szűnni nem akaró üvöltéstől, ugatástól, és Garry pisztolyának dörrenéseitől pedig nem hallott semmit.

Childs is megérkezett. Egy kétkerekű kézikocsin két jókora tartályt húzott maga után. A szerkezet tetején két hajlékony tömlő, a végükön pedig egy hatalmas ipari lángvágó volt.

Childs az ajtó elé állt, és bekiáltott.

– Mi történik itt?

– Childs? Te vagy az? – kérdezte Macready.

– Én. Mi a franc van itt?

– Itt van a lángvágó? Gyere be, és hozd magaddal!

Childs habozás nélkül engedelmeskedett. Kinyitotta a tartályon lévő két szelepet, elfordított egy kallantyút a puskára hasonlító csövön, és a tömlőket maga után húzva berohant a kennelbe.

A sötétben majdnem feldöntötte a parancsnokot.

– Bocs', főnök! Nem sokat látok...

– Ne velem foglalkozzon! – förmedt rá Garry, és közben megpróbálta megtölteni a pisztoly kiürült tárát.

– Childs! – bömbölte Macready.

– Jövök már, a franc essen ebbe az egészbe! Hol vagy?

– Itt! – Macready felvillantotta a zseblámpáját, és a kutyákkal küzdő lényre irányította a fénysugarat. – Ott van, a sarokban! Égesd szét!

– És a kutyák?

– Cseszd meg a kutyákat! Égess szét mindent!

Childs megérintett egy kapcsolót. A vastag cső végén fellobbant egy apró, kékes lángocska. Childs fegyverként a célra irányította a szerszámot, és megnyomott egy gombot.

A lángözön egyenesen a vonagló húskupac közepébe csapódott. A kutyák azon nyomban félreugrottak; jobban féltek a tűztől, mint az idegentől. Rémülten hátrálni kezdtek, majd egymás után kiszáguldottak az ajtón.

A helyiség fa padlója tüzet fogott, és recsegve égni kezdett. A lény felnyögött, és menekülni próbált. De hiába próbálta felnyitni a kamra túlsó végén lévő kutyaajtót, nem bírt az erős zárszerkezettel.

– Tűz van! – ordított Childs ijedten.

– Ne hagyd abba! – parancsolt rá Macready, és a lángtengerbe lőtt.

Garry is tüzet nyitott.

– Hozzák a tűzoltópalackokat! – szólt hátra az ajtóban várakozó embereknek, mikor a Magnum tára másodszor is kiürült.

Macready puskájából is kifogyott a lőszer. Childs mellé állt, és démoni vigyorral biztatta.

– Ez az! Ez az! Ne hagyd abba, Childs! Égesd szét ezt a szart!

A gépész rezzenéstelen kézzel tartotta a lángvágót, és közben lassan előreindult. Az ordítás lecsendesült, és nemsokára sziszegéssé szelídült. Az életben maradt kutyák közben mind kimenekültek a folyosóra.

Az ól előtt álló emberek megpróbálták csitítani őket, és mindenféle fájdalomcsillapítót permeteztek a sebeikre. A levegőt égett szőr és hús bűze töltötte be. Az emberek és a kutyák fulladozni kezdtek a füsttől és a vegyszerek maró szagától. Norris vezetésével néhányan benyomultak a kennelbe, és a poroltókból permetezve meggátolták a tűz továbbterjedését.

A sarokbaszorult, égett lény még egyszer, utoljára nagyot sziszegett, és utána már csak a lángvágóból áramló tűzcsóvák moraja törte meg a hirtelen beállt csendet.

Macready vad tekintettel Childs-ra nézett, és kitörő örömmel a vállára csapott.

– Ez az, haver! Égesd hamuvá, küldd vissza a pokolba...!

Childs kikapcsolta a lángszórót.

– Ennyi – mondta halkan. – Vége. Megdöglött.

Macready lélegzet után kapkodva, értetlenül bámult rá. Childs megszorította a karját.

Megdöglött, Mac! – kiáltotta. A földre dobta a lángvágót, és a szorosan a fal mellett kuporgó alakhoz lépett.

– Hé, Clark! Mi van veled?

Clark tágrameredt, üveges szemekkel felnézett, de mégsem látta az előtte álló gépészt. Childs megfordult, és kiüvöltött a folyosóra.

– Hé, valaki hozza ide a dokit! Gyorsan!

Garry lehajolt, és egy zseblámpával Clark arcába világított.

– Azt hiszem sokkot kapott.

– Nem ő az egyetlen... – mondta Childs, és Macreadyre pillantott.

Reggel az emberek a klubszobában gyűltek össze. Kimerültek voltak, és az arcukon mély nyomot hagyott a rémület és a kialvatlanság. Alig szóltak egymáshoz, és mikor mégis mondtak valamit, halkan, suttogva, a megszokott tréfás él nélkül beszéltek, és közben újra és újra a terem közepe felé pislogtak.

Blair szótlanul bámulta az egyik asztalon kiterített, összeégett tetemeket, a két szerencsétlenül járt kutya hulláját. A testek úgy tapadtak egymáshoz, akár a sziámi ikrek. Az egyik állat húsába belesült egy megpörkölődött gézdarab. Blair tudta, ez csakis a norvég táborból hozzájuk menekült kutya lehet. Sokkal nagyobbnak látszott, mint élve, és valahogy nem volt benne semmi kutyaszerű.

A hátsó combjától a mellkasáig az egész teste szétnyílt. A bőr, a hús és a csont úgy hajlott oldalra, mintha valami ki akart volna szabadulni a testéből. A tetemek húsából furcsa kinövések dudorodtak ki, melyek zavarbaejtően hasonlítottak a felboncolt norvég férfi torz hulláján talált duzzanatokhoz.

Clark az egyik fal mellett ült, és még mindig üveges szemekkel meredt a világba. Copper beléerőszakolt egy nyugtatót, és meg volt róla győződve, hogy a sokk hatása hamarosan elmúlik. Nauls közvetlenül Clark mellett állt, és halk, szelíd szavakat duruzsolt a barátja fülébe.

Childs is a közelükben ácsorgott, és egy marihuanás cigarettával próbálta megjavítani a hangulatát. Ám ezen a reggelen még ebben sem talált semmi élvezetet. Lehorgasztotta a fejét, a padló repedéseit tanulmányozta, de újra és újra a fülébe csengett a lény idegtépő, halálsikolya.

A két másik döglött állat elszenesedett testét az undorító lény közelében fektették a padlóra. Ezek legalább valóban olyanok voltak, mint a normális kutyák. Blair újra az asztalon heverő förmedvényre nézett, és egyre idegesebb lett.

Megfordult, a falon függő házitelefonhoz lépett, és megnyomta az orvosi szoba hívószámát.

– Fuchs?

– Igen? – hallatszott egy kis idő múlva Fuchs hangja. – Te vagy az, Blair?

– Én. Hogy megy?

A segédbiológus a műtőasztalra nézett, ahol három súlyosan sebesült, de még élő, érzéstelenítőkkel telepumpált kutya feküdt.

– Lassan. Nem vagyok állatorvos.

– Clark sem az. – Blair a terem másik végébe lesett. – Különben még mindig nincs olyan állapotban, hogy a segítségedre lehetne.

– Sejtettem. – Fuchs idegesen az ajkába harapott. – Ne aggódj, mindent megteszek, hogy a kutyák meggyógyuljanak.

– Jól van. Később benézek hozzád.

– Jó... Várj csak! Sikerült már rájönnötök valamire?

– Még nem. Szevasz!

– Szevasz!

Fuchs megfordult, és kibontott egy csomag steril gézt. Az egyik kutya remegve nyüszíteni kezdett.

– Nyugi, kicsikém! Nem fog sokáig tartani. Egy perc alatt elintézem a lábad...

Nauls barátságosan megveregette Clark vállát, és bátorítóan elmosolyodott.

– Most már minden rendben van, haver! Az a micsoda megdöglött. Nézd csak, meg sem mozdul! – mutatott az asztalra. – Látod? Már nem kell félned tőle.

Clark oldalra biccentette a fejét, és álmodozó tekintettel a szakácsra vigyorgott.

– Tudom. Childs elintézte. Láttam. Múlt éjjel történt, igaz?

Nauls megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Úgy van, haver, pontosan.

Ha az időérzéke visszatért, nemsokára olyan lesz mint régen, gondolta. Legalábbis Copper doki valami ilyesmit mondott. Nauls bízott benne, hogy valóban így lesz. Szerette Clarkot. Ő legalább nem volt olyan sznob, mint a tudósok.

– Mi a franc történt ezekkel a kutyákkal, Blair? – kérdezte a biológustól, és az asztalon fekvő kupacra mutatott.

– Én sem tudok többet, mint te, Nauls...

A pici dolgozószoba zsúfolásig volt kartotékokkal, szalagokkal, kisméretű szerszámokkal, és műanyag dobozokban tárolt kőzetmintákkal. A helyiségben csak egy felágaskodott acélkobrához hasonlító asztalilámpa világított. Norris az íróasztal előtt ült, és norvég meg angol feliratokkal ellátott térképeket nézegetett.

Kitartóan dolgozott, és hamarosan megtalálta amit keresett. Az angol nyelvű térképet a norvég mellé tette. Mindkettő ugyanazt a helyet ábrázolta.

– Megvan! – mondta Norris, és egy vastag fekete tollal egy jelet tett a papírra. – Itt töltötték el a legtöbb időt. Átnéztem a feljegyzéseiket, és minden egybevág.

Macready a geofizikus mögött állt, és vele együtt vizsgálgatta a térképeket, de most egy apró neszre hirtelen felkapta a fejét.

Bennings kukkantott be az ajtón.

– Nos, milyen a szél? – kérdezte Macready.

– Elég erős, Mac. Harmincöt csomós.

– Van rá valami remény, hogy lecsendesül?

– Ezt nehéz lenne megmondani... Nem hiszem. De van egy jó hírem is.

– Mondd!

– A ég viszonylag tiszta. A szél alig kavart fel egy kevés havat, és így legalább attól nem kell tartanod, hogy a levegőben a gépedre fagynak a pelyhek. Ennek ellenére szerintem ez az idő nem alkalmas a repülésre.

Macready Norris válla fölött a térképre sandított.

– Szarok rá! Akkor is elindulok. Palmert is magammal viszem. Ő lesz a pótember. Ha valami bajom esne, ő majd visszahozza a gépet. – Feszült figyelemmel tanulmányozni kezdte az angol feliratokkal ellátott térképet. – Biztos vagy benne, hogy odatalálunk, Norris?

A geofizikus felállt, és bólintott.

– A koordináták alapján fogunk tájékozódni. Igen, meg fogjuk találni azt a helyet. – Gyors mozdulattal összetekerte térképeket, és leoltotta a kobralámpát.

Ahogy Garry besétált a klubszobába, futó pillantást vetett a még mindig kába Clarkra és a mellette álló Naulsra, majd Blair mellé lépett, és ő is nézegetni kezdte az egybeolvadt állati tetemeket. A parancsnok tiszta inget vett fel, megborotválkozott, és nem látszott rajta, hogy milyen rettenetes élményben volt része alig néhány órával azelőtt. Még a Magnum is megtisztítva, frissen olajozva csillogott a tokjában.

– Sikerül valamire rájönnie, Blair?

– Ebbe én szép lassan bele fogok dilizni! Fogalmam sincs róla, mi lehet ez. – Felemelte az egyik duzzadt lábba ragadt gézdarab szélét. – Csak abban vagyok biztos, hogy nem odakintről jött be valami. – Clarkra nézett. – Azt is biztosra veszem, hogy amikor Clark először benézett, a kennel ajtaja be volt reteszelve. Megvizsgáltuk a hátsó kutyaajtót is. Ott sem mászhatott be semmi. Csak egyetlen magyarázatot tudok: a dolog kapcsolatban van az új kutyával.

– Ez képtelenség! – mondta Garry ingerülten. – Hiszen az is csak egy kutya volt!

A terem másik végében valaki éles, ideges hangon felnevetett, de az erőltetett hahotában nyoma sem volt jókedvnek.

– Nem, főnök! – mondta Childs. – Ez nem kutya volt. Nekem nincs doktori címem, mégis tudom, hogy nem az volt.

– Az a film, amit Macready mutatott meg nekünk ma reggel... – kezdte Blair bizonytalanul, de Garry közbevágott.

– Én is láttam, és nem találtam benne semmi különöset.

– Megkértem Mac-et, próbálja beazonosítani a helyet, ahol a norvégok dolgoztak – mondta a biológus. – Azt, ahol az az ovális izé volt a jég alatt, ahol a robbantgatás során tönkrement a kamerájuk. Megtalálta, és most oda akar menni. Palmert is magával viszi, Norris pedig önként jelentkezett az útra. Beleegyezik, főnök?

– Ha olyan jó ötletnek tartják, csak csinálják.

– Dögöljek meg, ha ennél okosabbat ki tudok találni!

– Tehát maguk szerint van valami összefüggés az ovális tárgy, a kutya, meg a tegnap esti kalamajka között?

– Lehetséges... – Blair ismét az asztalon fekvő ocsmányságra nézett. – Különben, ahogy az előbb mondtam, nincs jobb ötletem. Magának talán van?

A parancsnok hosszan elgondolkozott, de végül tanácstalanul megrázta a fejét.

A szél vadul korbácsolta a fehér sivatagot. A helikopter megbillent, zuhanni kezdett, és csak a pilóta gyakorlott keze és lélekjelenléte mentette meg attól, hogy az egyik jégtáblába fúródjon.

Macready az irányítókart rángatva átsiklatta a gépet egy erős légáramlaton, és megpróbált a lehető legalacsonyabban szállni. Nehéz volt megtalálni a helyes repülési magasságot, ahol nem fenyegette őket az a veszély, hogy nekiütköznek egy szikla csúcsának, vagy túl magasra emelkedve elragadja, vagy a földhöz préseli őket egy széllökés. A pilóta figyelme egy másodpercre sem lankadhatott el.

A vihar viszonylag gyorsan továbbvonult, de a kristálytiszta levegő is veszélyeket rejtett. Macready tudta, legfeljebb csak annyiban változott meg a helyzet, hogy ha nem vigyáz eléggé, így látni fogják, hova zuhannak le.

Palmer a másodpilóta helyén ült, Norris pedig mögötte.

– A norvégok itt kutattak – mutatott a geofizikus a műszerfalra ragasztott térképre –, de amit mi keresünk párszáz lépésnyire délre van ettől a ponttól.

– Tudom – felelte Macready, és jobbra fordította a helikoptert. Előttük egy magas, fehér fal emelkedett.

Norris hozzáértő szemmel felmérte az akadályt. A formáció túl szimmetrikus volt, és látszott rajta, hogy nem a Földben rejlő "hegyépítő" erők hozták létre. Sokkal inkább hasonlított egy kisebb kéreglemez törésvonalához, vagy pedig egy lávacsatornához. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy az idők során egymáshoz préselődött jégtáblákból áll, és egyetlen kődarab sincs a fehér takaró alatt.

A helikopter a magasba lendült, és átrepült a fal fölött. A másik oldalon óriási jégsíkság húzódott, a látóhatár szélén pedig magas hegyvonulatok látszottak.

A végtelennek tetsző, sima fehérség közepén, akár egy gigantikus tintafolt, hatalmas kráter feketéllett.

A laboratórium tele volt döglött kutyákkal. A tetemek szép sorban feküdtek; a lábukra azonosító táblácskákat kötöztek. Clark lelkileg már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy segédkezzen a siralmas munkában, ám halott kedvencei látványa olyan mérhetetlen fájdalommal töltötte el, hogy hirtelen egyetlen szó nélkül kirohant a folyosóra. Ezek az állatok mind a barátai voltak, valamennyinek volt neve és talán még saját egyénisége is.

Fuchs szövetmintákat készített elő, Blair pedig mikroszkóp alá tette, és gondosan áttanulmányozta valamennyit. Éppen két sejt mozgása kötötte le minden figyelmét. Annak ellenére, hogy egy élettelen testből származtak, furcsamód aktívnak látszottak. Az egyik viszonylag normálisnak tűnt, de a másikban volt valami megmagyarázhatatlan furcsaság.

Egymás közelébe kerültek, és egy pici protoplazma-sugárral összetapadtak. A nagyobb, hosszúkás sejtből valami anyag áramlott át a kisebb gömbbe, ami ez után jól láthatóan megduzzadt. A növekedés olyan nagymértékű volt, hogy a sejtfal három helyen megrepedt. A gömb belsejéből az új nyílásokon át, akár három forrásból protoplazmacsíkok ömlöttek a hosszúkás sejt felé, ami szép lassan megváltoztatta az alakját. Közben furcsa módon egyik sejt mérete sem változott meg.

Blair hátradőlt, és az órájára nézett. Az átalakulás megdöbbentően kevés ideig tartott.

Macreadynek nagy nehezen sikerült a földre tennie a hánykolódó helikoptert. A rotorok kitartó mormolása lehalkult, forgásuk lelassult. A pilóta az arcára illesztett a hószemüveget, és kilépett a jégmezőre. Norris és Palmer gondolkodás nélkül követte.

Elindultak, és nemsokára a kráter szélére értek. Macready megállt, belerúgott egy szürke fémdarabba. A repesz pici szilánkokra hasadt. A közelben egy másik, jóval nagyobb csonk hevert.

A jégtáblán tátongó szakadék több, mint tizenöt láb mélységű volt. A kráter fenekén kormos fémtömb feketéllett. Körülötte minden szürkére vagy feketére színeződött, és a közelben mindenhol szétszórt, fénytelen fémdarabkák hevertek. Macready nem értette, miként lehetséges, hogy a sima tárgyak nem verik vissza a rájuk eső fényt.

A kráter mentén a jég olyan volt, akár az üveg, és csak vékony, frissen hullott hóréteg fedte be. A lyuk alakjából arra lehetett következtetni, hogy a mélyén egy óriási gömb feküdt. Macready jelentőségteljesen Norrisra nézett, de egyikük sem szólalt meg.

– Hű, bármi is volt ez az izé, hatalmas lehetett! – kiáltott Palmer.

– Ezt nézzétek meg! – Macready lehajolt, és valamit felemelt a jégről. – Felismeritek, mi ez?

Palmer megrázta a fejét, de Norris bólintott.

– Olyan, mintha egy közepes nagyságú hőbomba külső burkából hasadt volna le. A hadseregben, meg a NATO-nál használnak ilyesmit. Az állomáson nekünk is van belőle egy pár darab.

– Úgy van. – Macready a helikopter felé dobta a tárgyat, a gyűjteményük első darabját.

Eltávolodtak egymástól, és elindultak, hogy megkerüljék a krátert. Helyenként találtak ugyan egy-két törmelékdarabot, de mindegyik túlságosan nagy volt ahhoz, hogy magukkal vigyék. A szakadék közepétől kiindulva vastag, szürke porcsíkok borították a jeget. Norris letérdelt, a zsebéből előhúzott néhány plasztikzacskót, és mintát vett a porból, és a jégből.

A két pilóta türelmesen várta, hogy Norris befejezze a munkáját, és közben Palmer csodálkozva bámulta a gigantikus krátert. Az ősrégi jégtábla olyan kemény volt, akár a szikla. Egyetlen thermobomba sem lenne képes ekkora lyukat hasítani bele.

Macready hamar elunta a bámészkodást. Visszament Norrishoz, és csendesen figyelte, mit csinál. A geofizikus éppen egy kis fémdarabkát vizsgálgatott. Elővett egy fiolákkal és reagensekkel teli dobozkát, és kinyitotta. A fedél belső oldalára egy sűrűn teleírt lapot ragasztottak. Macready alig ismert fel egyet-kettőt a hosszú szavak közül.

Norris az egyik üvegcséből egy cseppnyi vörös folyadékot öntött a fémdarabra. Semmi sem történt. Norris még egyszer, egy másik anyaggal is elvégezte a próbát, de az eredmény ugyanaz volt. A második folyadék átható szaga Macready orrába mart.

– Első pillantásra azt hittem, hogy valamilyen magnéziumötvözet – nézett fel Norris. – Elég könnyű. Vagyis meglepően könnyű! – A jéghez, majd a csizmája szárához dörzsölte a fémszilánkot. – Még soha nem láttam ilyen kis fajsúlyú fémet. Olyan, mintha fémes lítium lenne, de azt nem lehet úgy megmunkálni, mint a közönséges fémeket. Vagyis... így tanultam. – A két fiolát gondosan visszatette a dobozba. – Ez a második koncentrált kénsav volt, de az a micsoda úgy viselkedett, mintha csak vizet öntöttem volna rá. Átkozottul kemény anyag, de mégis össze lehet zúzni. – A fehér jeget beszennyező porcsíkokra mutatott.

– Szóval nem tudod megállapítani, hogy miből van? – kérdezte Macready.

Norris megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. Az biztos, hogy valami ötvözet. Ilyenkor sajnálom, hogy nem foglalkoztam komolyabban a fémtannal. Nagyon különös... – A kráterre nézett. – Páratlan anyag, és azok a szerencsétlen hülyék meg szétrobbantották az egészet!

– Szerintem ők sem így akarták – mondta Macready. – Biztos, hogy nagyon körültekintően készítettek elő mindent, csak valami közbejött nekik. Valószínűleg csak a felső jégréteget akarták lerobbantani, hogy könnyebben hozzáférhessenek az alatta lévő fémtömbhöz.

– Lehet.

Macready lehajolt, és felemelt egy fémdarabot.

– Furcsa. Egy része porrá vált, de az épen maradt darabkákban még a sav sem tud kárt tenni. Hogy a francba robbanthatták ezek szét?

– Talán a hőbomba hatására elpárolgott a fém egyik alkotórésze. Vagy az is lehet, hogy nem a meleg okozta... Nem tudom. – Elvette a pilótától a mintát, egy kis plasztikdobozba csúsztatta, és ráírt valamit a címkére.

Macready a látóhatárt kémlelte.

– Szerintem ez a kráter valamikor az oroszok vagy az ausztrálok egyik régi megfigyelőállomása volt, és amikor odébbálltak, egy-két dolgot nem akartak magukkal vinni.

– Mire gondolsz?

– Láttad már azokat a tartályokat, amiben a munkagépek meg a helikopterek üzemanyagát tároljuk? – A kráterre mutatott. – Lehet, itt is csak egy ilyen jégbeásott raktár volt. A tartályban még maradhatott egy kevés gáz, ami a hőbomba hatására az egészet szétvetette...

Macready elbizonytalanodott, és ahogy kimondta, már nem tartotta jónak a magyarázatot.

– Ez butaság, Mac – mondta Norris. – Előszöris, ha ez valóban egy állomás volt, nem ilyen lenne a kráter alakja. Másodszor: ez a jég ősrégi. Őrültség lenne egy időszakos tábor raktárát húsz lábnyira egy tömör, kőkemény jégtábla közepébe telepíteni. Mellesleg a gázolaj meg a propán errefelé valóságos kincs. Bolondok lettek volna itthagyni akár egy csepp üzemanyagot is.

– Talán úgy tervezték, hogy még visszajönnek.

– Nem hiszem. – Norris leguggolt, és belemarkolt egy kupacnyi jégtörmelékbe. – Ha itt tényleg egy tábor lett volna, akkor annak nyoma lenne. A felszín közben megváltozhatott, de azért jócskán találnánk árulkodó jeleket. – Felállt. – A McMurdonak mindenről van valamilyen információja. Majd tőlük megkérdezzük, mit tud erről a helyről. Persze csak akkor, ha végre sikerül kapcsolatba lépni velük.

– Arról a központ sem fog tudni, ha az oroszok, vagy valamelyik Kelet-európai ország, mondjuk egy keletnémet-román csapat éppen itt hajtott végre valamilyen titkos feladatot.

– Miért jöttek volna ilyen messzire? Az állandó telepeik közelében is rengeteg, ugyanilyen jég van.

– Igaz. – A pilóta dühösen belerúgott egy jégkupacba. – És ha mondjuk olajat kerestek?

Norris elgondolkozott.

– Ez már valóban egy lehetséges magyarázat – mondta végül, és elismerően Macreadyre pillantott.

A pilóta zavartan elvigyorodott.

– Jól van, nem erőlködöm tovább – mondta, és hirtelen újra elkomorodott. – Most rajtad a sor!

– Mindketten ugyanarra gondolunk, de egyikünk sem meri kimondani...

– Nem lehet, hogy esetleg valami új, kísérleti légi jármű roncsai voltak itt?

– Nem – rázta meg a fejét Norris. – Ahhoz túlságosan régi jég vette körül. Errefelé már jó ideje nem volt semmiféle szeizmikus mozgás. – A szeme elé emelt egy jégdarabkát. – Nehéz pontosan meghatározni, de úgy tűnik, az a valami legalább százezer éve került ide, és fagyott bele a környezetébe.

Éles kiáltás ütötte meg a fülüket. Mindketten megfordultak.

Palmer vadul integetett.

– Mi a fenét találhatott? – tűnődött Norris, és Macreadyvel együtt Palmer felé indult.

A másodpilóta a kráter szélétől ötven lépésnyire állt, és a lába előtt tátongó egyenesvonalú mélyedésre mutatott. A gödör olyan volt, mintha valaki egy tizenöt láb hosszú, hat széles, és nyolclábnyi mély téglát hasított volna ki a jégből.

A három férfi némán a lyukba bámult.

6.

Az évnek ebben a szakában a világ fenekén elképesztően gyorsan esteledik.

A klubszobában néhány férfi ült a TV előtt. A norvégok filmjét nézték, azt a részletet, melyen a titokzatos, jégbefagyott tárgy megtalálását örökítették meg. A tárgyét, amiről Norris és Macready határozottan állította, hogy egy ismeretlen eredetű jármű volt.

A képernyőn mozgó norvégok hirtelen mintha egy izgalmas kalandfilm szereplőivé váltak volna. Mintha még a táj is felélénkült volna körülöttük, és a film többé már nem egy unalmas, hétköznapi eseményről készült beszámoló volt. Ahogy az amatőr módon felvett, vibráló képeket nézték, a készülék előtt ülő emberek úgy érezték, egy fantasztikus, de valóságos kaland tanúi lettek. Beleborzongtak, ha arra gondoltak, hogy ez akár velük is megtörténhetett volna.

Macready egy sakktábla előtt ült, de a gondolatai nem a játék körül keringtek. A sakknál pillanatnyilag sokkal jobban érdekelte az asztal szélén álló nagypohár whisky.

Clark időközben teljesen magához tért, és nyoma sem látszott rajta, hogy előző nap milyen rettenetes sokkhatás érte. Az egyik sarokban ült, és a norvégok táborából kimentett magazint lapozgatta. A szövegből egy szót sem értett, de a színes fotók minden figyelmét lekötötték. Eszébe sem jutott, hogy a történteken rágódjon.

Elgondolkodva lapozott egyet, és közben azzal a fémdarabkával játszadozott, amit Macready csapata hozott a krátertől.

Childs felállt a TV elől, és Macreadyhez sétált. A pilóta réveteg szemmel nézett fel rá.

– Szevasz, Childs! Lejátszunk egy partit?

A gépész megrázta a fejét.

– Nem tudok sakkozni.

– Ha akarod, megtanítalak rá. Már unom, hogy egy vacak automata legyen az ellenfelem.

– Most ne... Inkább mondd el még egyszer, mivel magyarázod ezt az egészet. Szóval, szerinted sokezer évvel ezelőtt azon a helyen lezuhant egy űrrakéta...

– Norrisnak az a véleménye, hogy nem voltak rakétái.

– Lényegtelen, hogy mi hajtotta! Tőlem akár evezői is lehettek. Nem ez érdekel. Szóval, ez az űrhajó lezuhant a jégmezőre, és a ...

Macreadyn látszott, hogy nem nagyon figyel Childs szavaira.

– Macready!

A pilóta összerezzent, szaporán pislogni kezdett, és kihúzta magát.

– Ez az egész csak elmélet. Elképzelhető, hogy valójában nem ez történt. Lehet, hogy valami titokban megépített orosz szerkentyű volt ott.

– Garry-nek nem ezt mondtad.

– Kíváncsi volt rá, mit gondolok, hát elmondtam neki. Pillanatnyilag ez nem más, mint az én saját véleményem. Meg Norrisé.

– Persze... Folytasd!

Macready nagyot sóhajtott, és újra belekezdett, hogy elmagyarázza az elméletet, amit a geofizikussal együtt, a krátertől hazafelé jövet, útközben fundáltak ki.

Nehéz részt venni a tábor mindennapi életében, ha az ember a nap legnagyobb részét egyedül, ugyanabban a helyiségben tölti. Naulst mégsem zavarta a magány. Így legalább nyugodtan hallgathatta kedvenc zenéjét.

A magnó üvöltött, Nauls pedig neki akart kezdeni a főzésnek.

– Hol a francban van az a nagy acélfazék? – kiáltott, és dühösen átkutatta az óriási konyhaszekrényt. – Soha semmi sem találok meg, amikor szükségem van rá!

Becsapta a szekrény ajtaját, és csalódottan a polcokra nézett. Hiába, a fazekat sehol sem látta. Mérgelődve sarkonfordult, és ekkor a szemetesvödör tetején felfedezett valamit. Kíváncsian előrelépett, és amikor rájött, hogy mit talált, undorodva elhúzta a száját.

Valaki direkt szórakozik vele! A jó öreg Nauls könnyű célpont az ilyen elferdült humorú emberek számára. A csapatban mindenki nagyon jól tudta, milyen kényes a konyhája tisztaságára.

Nauls fintorogva felemelte a mocskos, szakadt, hosszúszárú alsónadrágot, és elhatározta, bárki is tette oda, nagyon meg fogja bánni. A higiéniai előírásokkal nem szabad tréfálni!

– ... és lezuhant – mondta Macready. – A pilótája, az utasa, vagy bármi is volt a benne lévő fickó, kiesett, vagy szándékosan kiugrott belőle. De nem jutott messzire: már a gép közelében megfagyott. Százezer évvel később aztán a norvégok véletlenül rátaláltak, és kiszabadították a jégből. Megpróbálták kibányászni a hajóját is, de sajnos véletlenül szétrobbantották.

Childs elhúzta a száját.

– Ez tiszta hülyeség! Egy szót sem hiszek el belőle. Blair! – kiáltott át a szoba másik végébe. – Szerinted lehetséges az ilyesmi?

A biológus úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a kérdést. A sejtstruktúrákon, és a különös fémötvözeten járt az esze. Még soha életében nem volt ennyire elbizonytalanodva és összezavarodva.

– A ruszki tábor elméletet hihetőbbnek tartom, mint ezt a marhaságot – jelentette ki Childs. – Valószínűleg abban a jégtömbben volt a bizonyíték, amit a norvégok kihasítottak. Biztos valami cirillbetűs írást, vagy tárgyat találtak. Rájöttek, hogy kik jártak ott előttük, ezért nekiláttak, hogy kiássák azt a nagyobb valamit is, ami a kráter fenekén volt. Szerintem azért robbant fel, mert az oroszok aláaknázták a környékét.

– Persze – nézett Macready kötekedően a gépészre. – Aknákat raktak húsz lábnyi mélységbe, egy őskori jégtábla közepébe. Különben hamarosan megtudjuk, mi az igazság. Garry most éppen az állomás dokumentumai között kutat, és ha talál valami utalást arra, hogy azon a tájon egyszer oroszok táboroztak, akkor neked van igazad. a McMurdoval is le fogjuk ellenőriztetni. Mihelyst Sanders kapcsolatba tud lépni velük. Különben Norris azt mondta, ilyen régi és vastag jég alá lehetetlen úgy betemetni valamit, hogy ne maradjon nyoma. Mi pedig nem találtunk semmit, még egy apró karcolást sem. A jég sértetlen maradt. Előttünk csak a norvégok hagyták ott a nyomaikat.

Palmer ajkai között egy marihuanás cigaretta fityegett. Nem gyújtotta meg, de még így is nyugodtabbnak érezte tőle magát. Jókedve volt, ami eléggé figyelemreméltó egy olyan helyzetben, amikor az ember ágyától alig néhány mérföldnyire egy idegen civilizáció által készített, ősrégi űrhajó válik porrá.

A korábban elszívott kábítószer serkentően hatott az agyára. Biztos volt benne, hogy nem Norris vagy Blair lesz az, aki kielégítő magyarázatot talál majd rejtélyre, hanem ő maga. Hatalmas előnye volt a többiekkel szemben: már régóta, rendszeresen olvasta idegen lényekkel foglalkozó magazinokat.

– Az ilyesmi szinte mindennapos dolog – nézett át Childs-ra. – Úgy hullanak az égből az űrhajók, akár a legyek. A kormány mindegyikről tud, de elhallgatják előlünk. Ezek az Istenek Tűzszekerei. Tulajdonképpen az idegenek hozták létre egész Dél-Amerikát. Úgy értem, annak idején az inkák tőlük tanultak meg mindent. Vagy te elhiszed, hogy azok a nyamvadt kis indiánok egyedül építették fel a Sascayhuamant? Persze, biztos a hátukon cipelték fel azokat a tíztonnás kőtömböket!

– Ideje lenne, hogy valaki jól fejbe verjen téged egy olyan sziklával – mondta Childs rosszallóan. – Hátha attól kitisztulna az agyad. – A Palmer mellett tornyosuló újságkupacra bökött. – Biztos ez a sok szar hülyít meg, amit összeolvasol. Még nem vetted észre, hogy ezeknek a vackoknak közük sincs az olyan komoly dolgokhoz, amikről mondjuk a Tudomány-ban írnak?

Palmer felkapott egy kötegnyi újságot, és meglóbálta.

– Az olyan elegáns magazinokban direkt hallgatják el a témát. A kormány nem akarja, hogy bárki tudomást szerezzen az ilyen esetekről. De olvastad mondjuk von Däniken könyveit? Hallottál már róla egyáltalán? Ő nyíltan az olvasók elé tárja a tényeket. Az idegenek már régóta figyelnek bennünket. – Az égre emelte a szemét. – Lehet, hogy most éppen minket néznek! – mondta tettetett félelemmel.

– Ha mintapéldányokat akarnak begyűjteni, remélem téged fognak magukkal vinni – vágott vissza Childs. – Akkor legalább nem lenne rá módod, hogy idegesítsd az embereket.

A klubszobában ülők közül néhányan felröhögtek.

Clark lejjebb csúszott a székében, és ledobta a norvég magazint, amit eddig nézegetett.

– Jézusom! – suttogta áhítattal. – Nem értem, azok a fickók miért vállalkoztak rá, hogy eljöjjenek Norvégiából!

A folyosóról furcsa zaj hallatszott, és egy másodperccel később Nauls jelent meg az ajtóban. Lendületet vett, a szoba közepére gurult, és hirtelen lefékezte a görkorcsolyáit. Egy koszos alsónadrág volt a kezében. Úgy lengette meg a többiek előtt, akár egy harci zászlót.

– Melyikőtök dobta a büdös gatyáját az én tiszta szemetesvödrömbe?

Dühösen elhajította a szóbanforgó ruhadarabot. A mocskos gatya éppen Macready asztalára esett, és úgy borult a sakkbábukra, akár egy takaró.

– Azt akarom, hogy a konyhám tiszta maradjon! – üvöltött a szakács. – Steril! Érthető? Ha még egyszer valami ilyesmit találok, esküszöm, hogy belefőzöm a vacsorátokba!

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Nauls villámgyorsan kigördült a szobából. Macready felemelte, és összegyűrte a furcsa módon kilyuggatott alsónadrágot.

Childs nem sokat törődött sem Nauls kifakadásával, sem a piszkos alsóneművel. Valaki biztos meg akarta tréfálni a szakácsot. Semmi köze hozzá, és a gatya sem az övé volt.

– Mondd tovább, Macready! – kérlelte a pilótát. – Ott tartottunk, hogy ezek a norvég pasasok megtalálták, és kiásták azt a lényt...

Macready elhajította a labdává gyűrt alsónadrágot. A rongycsomó pontosan az egyik szemétkosárba esett. A pilóta elmosolyodott. A kosárlabdát még a sakknál is jobban szerette, de az Antarktiszon nehéz lett volna egy megfelelő pályát kiépíteni. Nyáron megpróbálkozott vele, de a vastag ruhákban alig bírta megmozdítani a karját, és a havon a labda sem pattogott valami jól. A vékony hóréteg alatt pedig csúszós jég rejtőzött, ami ugyan sokkal izgalmasabbá, de egyben veszélyesebbé is tette a játékot. Maradt tehát a biztonságos sakk.

Macready megdörzsölte a lábát. A múlt nyáron sikerült eltörnie, pedig csak egy szimpla ziccert akart megmutatni a többieknek.

– Igen – mondta révülten az izgatottan figyelő Childs-nak. – Kiásták, és visszacipelték a bázisukra. A lény felolvadt, magához tért, és halálra rémítette az embereket. Felborította az addigi, békés életüket. Végül az expedíció tagjai valami miatt összekaptak, és kiirtották egymást.

– Oké, oké, várj egy kicsit! – Childs diadalmasan elvigyorodott, és felugrott a helyéről. – Akkor most magyarázz meg valamit. Csak egy dolgot, Mac. Az a francos dög hogy volt képes lefagyasztva évezredekig életben maradni? Na? Erre mit mondasz?

A gépész hevessége legalább annyira bosszantotta Macreadyt, mint az, hogy megtalálta az elmélet egyetlen gyenge pontját.

– Nem tudom. Mi vagyok én, egy Einstein? Valahogy kibírta, és kész. Nem olyan, mint mi. Az űrből jött. Lehet, hogy direkt élvezte, hogy százezer éven keresztül meg volt fagyva. Talán jóval hosszabb ideig tartott az útja, és amikor befejezte, jólesett neki egy kis szundítás. Különben is, mi a francot akarsz tőlem? Menj, és kérdezd meg inkább Blair-t. Ő a főokos, én meg csak egy pilóta vagyok.

Childs megfordult, és a biológusra nézett.

– Nos, Blair? Te beveszed ezt a maszlagot?

Blair mereven maga elé bámult, mégis többet látott, mint a szemközti fal.

– Itt volt... – mondta nagyon halkan, szinte csak magának, de azért a többiek is értettek minden szót. – A kutya testében... Itt volt, ebben a táborban. Ezért üldözték a norvégok azt a kutyát... Ezért viselkedtek úgy, mint az őrültek. Nem Benningst vagy Norrist akarták lelőni, hanem a kutyát... Még azzal sem törődtek, hogy esetleg mást is eltalálnak... Meg akarták ölni a kutyát, és semmi más nem érdekelte őket...

A klubszobában halálos csend támadt. Blair monológja minden beszélgetést félbeszakított, és még a fásult Clark is felnézett a magazinjából.

– És? – kérdezte Garry a bárpult mellől. – És ha itt volt, akkor mi van? Végeztünk vele.

Blair ránézett, de egy szót sem szólt. Nem is kellett: az arckifejezése beszélt helyette.

– Vagy mégsem? – kérdezte Bennings rémülten.

Blair felállt, és olyan volt, mintha éppen akkor ébredet volna fel egy rossz álomból.

– Gyertek velem! Mindenki! Mutatok valamit...

A csapat halkan beszélgetve kivonult a klubszobából.

– Azt mondtam, mindenki! – kiáltott Blair. – Valaki hívja ide Naulst. A vacsora még várhat.

Ahogy beléptek a laboratóriumba, a biológus sorra felkapcsolta a lámpákat, a terem közepén álló boncasztalhoz lépett, és lekapta róla a ráterített lepedőt.

Néhányan az asztal mellé álltak, egy-két ember pedig leült. Korábban már valamennyien látták az asztalon heverő rondaságot.

A két egymásba olvadt kutya teste éppen olyan undorító volt, mint mikor először látták. A tetem ontotta magából a hideget. Csak nemrég vették ki a laboratórium fagyasztójából, de ennek ellenére orrfacsaró bűze volt.

– Bármi is volt a norvég "kutya", az biztos, hogy képes volt önmaga megduplázására – mondta Blair komoran. – A látogatónk egy állat képében jött el hozzánk, de valójában nem kutya volt. Rátámadott a mi kutyánkra, és szorosan magához kötözte. – Blair a két testet körbetekerő inakra mutatott. – Úgy gondolom, amit most látunk nem más, mint az a önszaporító átalakulás egyik fázisa. Biológiai értelemben teljesen a hatalmába kerítette a mi állatunkat. Nincs ebben a folyamatban semmi rejtélyes, vagy megmagyarázhatatlan. Mechanikusan történik minden. Ennek ellenére nem ismerem a részleteket, és csak találgatni tudok, mi történhetett. Szerintem az átalakulás során az eredeti lény a saját DNA-jából egy bizonyos mennyiséget a kiszemelt áldozat azon sejtjei közé injektál, amit irányítani szeretne. – Blair felemelte az egyik feldagadt kutyalábat. – Ez, amit itt láttok, nem kutya. Úgy néz ki, de a sejtstruktúrája még csak nem is hasonlít egy normális kutyáéra. A sejtek falai hihetetlenül rugalmasak. Bármilyen alakot fel tudnak venni, bármihez képesek alkalmazkodni. A lény minden DNA sablont le tud másolni. Ebben az esetben a kutyáét. Ha lenne egy jó elektronmikroszkópom, egy órán belül bebizonyítanám, hogy ez valóban így van... A lényeg az, hogy egy DNA-hoz jusson, amit lemásolhat. Ez a dolog nyilván képtelen arra, hogy e nélkül létrehozza egy élőlény hasonmását. Szüksége van azokra az információkra, amit az áldozata elemi részecskéi tartalmaznak. Szerencsére ebben az esetben még akkor sikerült elkapnunk, mielőtt befejezte volna.

– Mit? – kérdezte Nauls.

Blair a tábor kutyájának maradványaira mutatott.

– A mi állatunk lemásolását. – Az egyik koponyára tette a kezét. – Az agysejtek átalakulása iszonyatosan gyorsan megy végbe. Ahogy az előbb mondtam, sajnos nincsenek megfelelő műszereim, de amit a norvég "kutya" agyszövetéből vett mintában láttam, az a szinaptikus kapcsolatok olyan kavalkádja, amihez hasonlót a világ biológusai közül még senki sem látott. Olyan kombinációk és csatolások vannak benne, aminek abszolút semmi köze sincs a kutyákhoz. Tehát, az eredeti lény azon kívül, hogy átveszi a már létező sejt struktúrák és mintázatok irányítását, arra is képes, hogy saját igénye szerint újakat hozzon létre.

– Egy test csak meghatározott számú sejtből állhat – mondta Copper. – Ha ez a lény a meglévőkön kívül még új anyagot is beléültet, hogy birkózik meg az áldozat létfenntartó rendszere a felesleggel?

– A test valóban csak bizonyos mennyiségű szerves anyagot képes életben tartani – felelt Blair. – De ennél a kutyánál például az új struktúrák elzárták az agy bizonyos részeit. Egy-két ponton egyszerűen visszafordították az oxigéndús vér áramlását.

– Más szóval, az agy egy része ki lett kapcsolva?

Blair bólintott.

– Igen. Az agy bizonyos régiói már akkor elpusztultak, amikor kutya még élt. Ezek feladatát más szekciók vették át.

– Milyen régiók lettek kiirt... kikapcsolva?

– Ezt nehéz így megmondani. Valószínűleg a memória, az intelligencia, és a személyiség egy részét tartalmazó részek. Egy kutyán ezt még akkor sem lehetne megállapítani, ha élne. Azt hiszem, az egész folyamat úgy egy órát vesz igénybe. Talán többet. Természetesen ezt nem tudhatom biztosan. A szakirodalomban semmi ehhez foghatót nem találtam. Csak találgatok, megpróbálom összeilleszteni azt a néhány részletet, amit sikerült kiderítenem.

– És mi történt volna, ha nem lépünk közbe? – kérdezte Garry élesen.

– A folyamat végén az idegen anyagot továbbító csatornák... vagyis ezek az inas csápok eltűnnek. Újra két, látszólag teljesen normális kutya állna előttünk. De csak külsőleg lennének kutyák.

– De az az izé, amit a norvégok kiástak a jégből, nem kutya volt! – kiáltott Palmer izgatottan.

– Természetesen nem. – Blair megpróbálta elfojtani egyre növekvő türelmetlenségét. Ezek az emberek nem tudósok, csitította magát. Csak Bennings, Norris és Fuchs foghatta fel elsőre, amiről beszéltem.

– A kivésett jégtömb mérete is arra utal, hogy valóban sokkal nagyobb volt, mint egy kutya – folytatta. – De ahogy az imént mondtam, ez az idegen sejtstruktúra elképesztően rugalmas. A lény képes rá, hogy összehúzza, vagy éppen kiterjessze a saját testét.

– Jól van... Tehát felolvadt, és magához tért. És mi történt ezután? – kérdezte Garry.

A biológus eltűnődött.

– Amikor az idegen feléledt, valószínűleg még kábult volt. Ha az agya épen maradt, nagyon gyorsan rájöhetett, hogy ha megőrzi eredeti alakját, az itteni atmoszférában nem maradhat sokáig életben. Úgy döntött, átalakítja magát egy olyan lénnyé, ami könnyedén elviseli a földi viszonyokat. – Blair az asztalon fekvő húsmasszára mutatott. – Mielőtt a norvégok végeztek vele, valahogy beférkőzött ebbe a kutyába.

– Hogy érted azt, hogy "beférkőzött"? – kérdezte Clark.

– Ennél egyszerűbben nem tudom elmagyarázni! – csattant fel Blair. – Az a dolog egy olyan idegen életforma, ami képes beleköltözni bármilyen élőlénybe. A sajátjaival helyettesíti a sejteket és a neuronokat. Félelmetes! Leginkább a zuzmóhoz lehetne hasonlítani, ami tulajdonképpen nem más, mint két másik élőlény, egy alga és egy gombafaj egymásbaolvadása. Ám most egy sokkal komplexebb egyesülésnek vagyunk a tanúi. Ez egy abszolút szimbiotikus kapcsolat. A támadó sejtek úgy viselkednek, akár a paraziták. A legteljesebb mértékig a saját uralmuk alá hajtják az áldozat alkotórészeit. Szó szerint meghódítják a kiszemelt testet.

– Szóval szerinted az micsoda, amit azok a fickók kikapartak a jégből, egyszerűen kutyává változott? – kérdezte Childs.

Blair bólintott.

– Igen, és valószínűleg nem elégedett meg ennyivel. Megpróbált beleköltözni a mi kutyánkba is. Fogalmam sincs róla, hol a határa ennek a sokszorozódásnak. Valószínűleg több kutyába is sikerült belebújnia, de közben az eredeti teste is a régi maradt. A DNA megváltoztatásához nincs szükség sok organikus anyagra. Akár egyetlen sejt is elég, és az új áldozat DNA mintázatában máris visszafordíthatatlan torzulások következnek be. Minden élőlény, amibe bebújik tulajdonképpen nem más, mint az eredeti dolog másolata, és így azok is képesek lesznek tovább szaporodni.

– Azt hiszem, Blair, te megdézsmáltad Childs ültetvényét! – mormolta Nauls.

A biológus dühösen az asztalra csapott.

– Én is tudom, hogy nehéz ezt elhinni! Tudom, hogy nehéz elképzelni az ellenséget, ha nem látjuk, de ha ez az anyag valahogy a te szervezetedbe kerülne, egy óra múlva már...

– Te ő lennél – fejezte be Fuchs a mondatot.

– Ennél sokkal többről van szó! Te nem léteznél többé. Megszűnnél, és a helyeden egy új sejthalmaz lenne, ami úgy néz ki, mint a tested. Csupán egy-két, a létezéséhez szükséges memóriatöredéked maradna meg. Ezt tette a norvég kutyával is. Így tudott kutyamódra viselkedni.

– Megnyalta a kezem! – nyögte Norris. – Amikor az a két fickó üldözte, hozzám menekült, és megnyalta a kezem! Nyüszített a félelemtől.

– Persze – mondta Blair. – Tudta, hogyan kell viselkednie, mert ezt az emléket is megőrizte. Mindent megtart, ami a hasznára lehet. Úgy építette fel a kutya testét, hogy a lehető leghatékonyabb maradjon. Intelligens lény. Sajnos túlságosan is okos.

– Na és? Mi a probléma? – kérdezte Garry, és a boncasztalra mutatott. – A lángszórónak még ő sem tudott ellenállni.

Blair a masszára nézett.

– Még mindig észlelhető benne egy gyenge sejtaktivitás. Klinikai értelemben ez az élőlény még nem pusztult el teljesen.

Clark ijedten hátraugrott. Megbotlott egy szemetesvödörben, és elterült a padlón.

A többiek arcán is rémület tükröződött.

– Azért ennyire nem kell félni tőle – mosolygott Blair.

– Az előbb azt mondtad, akár egyetlen sejtje is képes elfoglalni egy új testet – morogta Norris.

– Igen, a struktúrát meg tudja változtatni, de ahhoz kevés, hogy az átalakulási folyamatot beindítsa. Ehhez elég sok protoplazmára van szükség. Ezeknek a csápoknak is nagyon nagy a szerepük, és mindegyik sokmilliónyi sejtből áll.

Ám Blair hiába próbálta megnyugtatni a társait. Az emberek bizonytalanul és félve hátrahúzódtak.

– Gondoljátok, ha valóban veszélyes lenne, itt állnék mellette, és megérinteném? – kérdezte Blair, mire a többiek egy kicsit megkönnyebbültek. – Mindenesetre bármilyen minimális is ez a sejtaktivitás, az biztos, hogy nekünk még ez is sok...

– Hogyan ölhetnénk meg végérvényesen? – kérdezte Garry.

Blair a segédjére pillantott. Egymás között már megvitatták a lehetőségeket, Fuchs szemei mégis elkerekedtek, amikor meghallotta, hogy főnöke melyik megoldást választotta.

– Nem! Ezt nem teheted meg! – kiáltott Fuchs.

Az épület előtt már teljes volt a sötétség. A szél lecsendesedett, a levegőben kavargó hó leülepedett, így a meleg ruhákban kibotorkáló emberek látását nem homályosította el semmi.

Macready és Copper kivonszolta a két kutya összeolvadt tetemét, Childs pedig egy fémkannából gázolajat öntött rájuk. Még az utolsó cseppeket is a merev testekre szórta.

– Ezt nem tehetitek meg! – ordított Fuchs a társaira. – Nem égethetitek el! Ezek az utolsó maradványai! – Teljesen magánkívül volt, de hiába dühöngött.

Childs félrehajította a kannát, és miközben Macready egy másik tartalmát is a dögökre ürítette, felemelte a lángvágót. Alapos munkát akartak végezni.

– Hagyd már abba, Fuchs! – mondta a pilóta, és a másik mellé dobta a fémtartályt. – Kezdd el, Childs!

A gépész beindította a lángvágót. Fuchs elszántan feléje indult.

– Nem engedem, hogy megtegyétek!

Childs dühösen eltaszította magától. Fuchs a földre zuhant, Copper pedig a mellére telepedett.

– Nyugalom, Fuchs! Ez most orvosi utasítás – mondta szelíden. – Meg kell tennünk.

A lángvágó felmordult, és Childs a tetemek irányába fordította a tűzcsóvát. A következő másodpercben a húskupac meggyulladt. A dühödten lobogó tűz mellett megolvadt a hó. A gépész még mindig a célra tartotta a szerszám csövét.

A földön fekvő Fuchs felháborodva elfordította a fejét.

– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez igaz lehet! Ez a század legnagyobb biológiai felfedezése, ti pedig az legutolsó sejtjét is megsemmisítitek! Ha egyszer írni fognak rólatok, a könyvekben csak úgy emlegetnek majd benneteket, mint a tudomány történetének legnagyobb seggfejeit!

– Baszd meg a történelmet! – mordult fel Macready, és a válla fölött a segédbiológusra nézett. – Ha már választani lehet, inkább leszek vén, hülye seggfej, mint egy okos zombi.

– Rólad, Macready, nem is felételeztem, hogy tudóshoz méltóan fogsz viselkedni. De Mr. Blair és Norris...! – A mellén ücsörgő Copperre nézett. – Meg maga is, doki! És az ilyenek még tudósnak merik nevezni magukat!

– Nem. Én csak egy szimpla orvosnak tartom magam, bár időnként végzek néhány kutatást. Különben az elsődleges feladatom az, hogy megőrizzem az állomás lakóinak egészségét. Ezért értettem egyet Blair javaslatával. – Felállt, és felsegítette Fuchsot. A segédbiológus egyetlen szó nélkül lerázta a ruhájára tapadt jégdarabokat.

– Sajnálom, Fuchs – folytatta a doktor. – Bizonyos helyzetben előnyösebb, ha az ember nem a saját tapasztalataiból tanul. Jobb, ha elhiszed, hogy a kobra mérge halálos, és nem akarsz szembenézni vele, hogy kipróbáld. Mindig mérlegelni kell, a megszerzendő tudás megéri-e a vele járó kockázatot.

Childs kikapcsolta a lángszórót, de a tetemek még néhány percig továbbégtek. Mikor az emberek visszaindultak az épületbe, már csak finom por, és néhány elszenesedett csont maradt a helyükön.

7.

Blair vérmintát vett a kennelben maradt három egészséges kutyától. Az orvosi szobában kezelteken már korábban elvégezte a vizsgálatot.

Clark bevitte az állatok vacsoráját az üresnek látszó ólba. Levertsége szinte tapintható volt.

Mióta belépett a kennelbe, Blair arcán látszott, hogy egymásnak ellentmondó gondolatok gyötrik. Valami már jó ideje zavarta.

– Mondd, Clark, nem vettél észre valami különöset a norvég kutyán? Tökéletes imitáció volt, de neked talán mégis feltűnt rajta egy apróság...

Clark befejezte az étel kiadagolását, megtörölte a kezeit, és elgondolkodott a kérdésen. A három kutya eközben a rég megszokott módon harcba kezdett a jobb falatokért. Egymást lökdösve próbáltak minél közelebb kerülni a tálhoz, és úgy viselkedtek, mintha társaik hiánya egy cseppet sem zavarná őket.

– Nem – felelt Clark a biológus kérdésére. – Talán csak annyit, hogy meglepően gyorsan meggyógyult. Azon a bizonyos éjszakán, mikor a klubszobában rátaláltam, már le is tépte magáról a kötést. Mielőtt bezártam a többi kutya közé, újra bekötöztem a sebét. Már akkor észrevettem, hogy nagyon jó állapotban van, de nem gondoltam semmi rendellenességre.

Blair hirtelen felélénkült.

– Jól hallottam? Azt mondtad, hogy "azon az éjszakán" a klubszobában volt?

Clark megvakarta az egyik kutya fülét.

– Igen.

– Mit keresett ott?

– Amikor kiszedtem belőle a golyót, arra gondoltam, hagyom egy kicsit pihenni. Akkor még olyan rettenetes állapotban volt, hogy nem akartam összezárni egy számára teljesen idegen falkával. Az orvosi szobában feküdt, de egy percre magára kellett hagynom, és amikor visszamentem hozzá, már nem volt a helyén.

– Nem tudod, merre járt? Hol volt, míg újra rátaláltál?

Clark megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Egy ideig keresgéltem, de sehol sem találtam. Arra gondoltam, egyedül is jól ellesz. Az épületből nem juthatott ki, Nauls pedig mindig gondosan elzárja a kaját, szóval nem nagyon aggódtam miatta.

Blair eltűnődött.

– Tehát – mondta végül bizonytalan hangon – egészen az utolsó éjszakáig szabadon kószált az állomás területén?

Clark hirtelen kényelmetlenül érezte magát a biológus furcsa arckifejezésétől.

– Hát... Igen, így volt.

Blair egyszeriben megfeledkezett a műszereiről, meg a kutyáktól vett vért tartalmazó kémcsövekről. Már egyedül Clark érdekelte.

– Mennyi ideig voltál együtt azzal a döggel? – kérdezte. – Úgy értem, egyedül?

– Ó... Nagyon komoly volt a sebe. A golyó a csípőjébe fúródott, és megsértette az egyik artériáját. Nem tudom biztosan, de legalább egy, vagy másfél óráig tartott, míg kiszedtem belőle.

Blair tágrameredt szemmel bámult rá.

– Most miért nézel így? – kérdezte Clark idegesen.

– Semmi... – mormolta a biológus. – Nem érdekes... – tette hozzá, és kihátrált a kennelből.

Mikor eltűnt a folyosó végén, Clark a lakmározó kutyákra nézett, és elképedve megrázta a fejét.

– Szerintetek mi a fene baja lehet? – kérdezte tőle szokatlan, ironikus hangon.

Blair nagy nehezen megtalálta Garryt. A parancsnok a déli kapu melletti folyosón volt, és a rádiósszobába igyekezett. A biológusnak igencsak szednie kellett a lábát, ha lépést akart tartani vele.

– Lehetséges – mondta Blair sápadt, rémült arccal –, hogy amíg egyedül kódorgott az épületben, valakit sikerült elkapnia. És most nem arra gondolok, hogy egy újabb kutyát...

– Miért, talán valaki rosszul érzi magát?

– Nem. Maga is nagyon jól tudja, hogy értem.

Garry megállt a rádiósszoba ajtaja előtt. Odabent mindegyik műszer be volt kapcsolva, és a változatosság kedvéért most Sanders sem aludt.

– Sikerült befognia valamit?

Sanders megvonta a vállát, és az ajtóban álló két férfira nézett.

– Ha arra gondol, a McMurdotól egyetlen szót sem. Csak egy Argentin adó diszkóműsorát, azt is csak egy pár percig.

Garry megpróbálta leplezni csalódottságát.

– Próbálja folyamatosan. Megállás nélkül! Ha szüksége van rá, kérjen valami serkentőt Coppertól. Segítséget kell kérnünk.

– Ne! – kiáltott Blair rémülten. – Senki sem jöhet ide! Az a kutya az egész épületet bejárta!

– Nemrég még maga is azt mondta, hogy nem sokat ért abból, ami itt történik! – förmedt rá Garry. – Jobb felszerelésre, és szakértői segítségre vágyott. Ehhez a munkához valóban specialisták kellenek. Nem akarom megbántani, de...

– A pokolba velük! – üvöltött Blair. – Nem arról van szó, hogy megsértődtem, hanem azt próbálom megértetni magával, hogy...

Bennings érkezése szakította félbe a mondatát.

– Nos? – nézett rá Garry.

Bennings magyarázni kezdett, és közben egy meteorológiai jelekkel és rövidítésekkel sebtiben teleírt plasztiktérképen mutogatta, miről beszél. A nyilak, az "x"-ek és a légnyomást jelölő számok úgy beborították a kontinens rajzát, akár a valóságban a jég.

– És mi következik ebből? – kérdezte a parancsnok.

– A lényeg az, hogy holnap még talán jó idő lesz, de azután északkeletről előreláthatólag a nyakunkba szakad az ég. Beáll a tél. Napokig ki sem tudunk majd mozdulni.

– Istenverte bolondok...! – hallatszott egy kiáltás, és a folyosó végéről metsző hideg áramlott feléjük.

A kapu bezáródott, és Fuchs tántorgott hozzájuk.

– Minden idők legnagyobb felfedezése... Az összes újság megírta volna, talán még a Nobel-díjat is megkapjuk érte... De nem, mert ti begyulladtok, és az egészet megsemmisítitek!

Garry a dühöngő segédbiológus mögé nézett. Childs letette a lángszórót, és lehúzta a kesztyűit. Mögötte Macready és Copper állt.

A pilóta észrevette, hogy Garry várakozóan néz rá. Lassan bólintott.

– Biztos benne?

Macready kigombolta a kabátját.

– Csak hamu maradt belőle, főnök. Abból is kevés.

Garry helyeslően biccentett.

– Kérem, Garry, hallgasson végig! – rángatta meg a karját Blair. – Meg kell...

A parancsnok mintha észre sem vette volna.

– Ha Sandersnek továbbra sem sikerül kapcsolatba lépnie valakivel – mondta Macreadynek –, és eléggé kitisztul az idő, a dokit meg magát átküldöm a McMurdohoz.

– Nem! – ordított Blair elszörnyedve. – Nem engedheti meg, hogy bárki is elhagyja a tábort!

– Amíg több mint negyven csomós szél fúj, nem megyek sehova, Garry – mondta Macready. – Különösen nem a McMurdohoz. Nem érdekel, milyen "tiszta" az ég.

– Az biztos, hogy nem, Macready! – kiáltott Blair, és Garry elé állt, hogy végre magára vonja a figyelmét. – Hát nem érti? Egy szót sem fogott fel abból, amit eddig mondtam? Az a dolog kutyává változott, mert rákényszerült. Mert éppen semmi más nem volt a közelében. De nem ez volt a fő célja!

Ez már Garry-nek is sok volt. A biológus szavai megrepesztették önuralma páncélját.

– A francba magával Blair! Az egész csapatot a hisztériába akarja kergetni? Miért nem fogja már be végre a száját? Nagyon jól emlékszem rá, mit mondott, és azt hiszem, sikerült felfognom a jelentőségét. De én vagyok a parancsnok, és a döntéseket nekem kell meghoznom! Úgy látom jónak, hogy minél előbb szükségünk van néhány szakértő segítségére. Nagyon sajnálom, ha ez valami miatt nem illik bele a maga személyes elképzeléseibe, de próbálja megérteni végre, nekem azt kell tennem, amit az egész csapat szempontjából a leghelyesebbnek tartok. Ha nem vette volna észre, éppen ezt teszem.

– Nem engedheti meg, hogy bárki is elhagyja az állomást! – mondta Blair határozottan. – Nem teheti, hogy ...

– Torkig vagyok az egésszel, Blair! – Garry megpróbálta visszanyerni a higgadtságát. – Itt van hat halott norvég, egy baráti ország szétrombolt kutató állomása, egy felrobbantott repülő csészealj, és ha Fuchsnak igaza van, az utasításomra éppen most égették szénné az évszázad legjelentősebb tudományos felfedezését. Mit gondol, én hogy érzem magam? Elég volt!

Hátat fordított a biológusnak, és folytatta az egykedvűen álldogáló Macreadyvel megkezdett beszélgetést.

Blair elhallgatott. Az arca elszürkült, és hirtelen félelmetes gyanú hasított belé.

Gyanú és félelem.

Sötét éjszaka volt. Az eget gyorsan tovaszáguldó, egymás érő felhők, a Bennings által megjósolt vihar előhírnökei takarták. Egyetlen csillag fénye sem jutott át az egyre sűrűsödő felhőtakarón, és nyoma sem látszott a hajnal finom, pasztellszínű sugarainak.

A szél huhogásán és az épület fémfalaihoz verődő jégdarabok koppanásán kívül egyetlen zaj sem hallatszott. Valahol a messzeségben hirtelen egy villám hasított bele a sötétségbe. Fényénél a tábor sziluettje kísérteties feketeséggel rajzolódott ki az égre.

Macready kunyhójában bódító hőség volt. Az egyetlen, pucér villanykörte erőtlen, rideg fényköre megvilágította a falra tűzött képeket, a meztelen nők fotóit, és a rikító utazási plakátokat.

A pilóta az asztal fölé hajolva ült, és a helyére illesztette az időközben megjavított sakkautomata utolsó pici csavarját.

Az asztal másik oldalán dúskeblű társa ült. A felfújható guminő ideális sakkpartnernek bizonyult: csendes volt, sohasem vitatkozott, és nem pusztította el Macready titkos italkészletét. A báb nyakában a pilóta sombrerója lógott; ez tartotta egyensúlyban a plasztiktestet, hogy le ne essem a székről. A magnóból Hawaii zene szólt, aminek dallamossága ellenére csak annyi köze volt az eredeti polinéziai muzsikához, akár egy Volkswagennek.

– Kész – mondta Macready a partnerének. – Már éppen ideje. Kezdtem nagyon unni azt a vacak, kis sakktáblát, ami a klubszobában van. – Letette a csavarhúzót, és vigyorogva a bábu felé emelte a poharát.

– Egészségedre, drágám!

A guminő a fűtőtestből áramló meleg levegő hatására egy picit megmozdult.

Macready a bábu elé készített pohárhoz koccintotta a sajátját. Hátradőlt a székben, és bekapcsolta a gépet. A készülék oldalán felvillant egy piros lámpa. A pilóta elégedetten felmordult.

– Csínján bánj velem, Esperanza – mondta a bábnak. – Ne felejtsd el, hogy kezdő vagyok, és azt sem, hogy mit történt a múltkor.

Macready lépett először.

– Bástya üti futót D4-en, bástya üti gyalogot D2-n, bástya üti királynőt D1-en. Sakk-matt-matt-matt... – felelte a készülék Esperanza helyett, aki nem bírta szétnyitni plasztikajkait.

– Ó, a francba! – Macready kikapcsolta a gépet, és felhajtotta a tekervényes áramköröket rejtő panelt. Turkálni kezdett az automata belsejében, végül a sakktáblára hajította a csavarhúzót, meg néhány nyomtatott áramkört. Megmarkolta a poharát, és az utolsó cseppig kiitta a benne lévő borostyánsárga italt.

– Sajnálom, édesem – mondta a plasztik dívának. – Tudom, hogy te minden tőled telhetőt megtettél. Túl sokat iszol. A piától játszol ilyen rosszul. – Körbenézett. – Nem baj, egy kis szünetet tartunk, aztán újra megpróbáljuk. De előtte még megjavítjuk a táblát, meg az ellenfeledre is ráférne egy kis serkentőszer.

A közelben álló jegesvödörbe nyúlt.

– Ez üres. Amikor kéne, soha nincs a közelben egy darab jég sem! – mormolta. Hátratolta székét, rezignáltan felállt, és az ajtó felé indult. Útközben leemelte a falon függő kis jégcsákányt.

Kinyitotta az ajtót, alárúgta az éket, és kilépett.

Olyan vékony ruhában, amilyet Macready viselt, az antarktiszi éjszakában öt perc is elég hozzá, hogy valaki halálra fagyjon. Ám ő legfeljebb egy percig akart kint maradni. A kunyhó közelében egy jókora jégtömb állt. A pilóta belevágta a csákányt. A lepattanó jégszilánkok a vödörbe hullottak. Morogva farigcsálta a tömböt, és közben érezte, hogy egyre jobban megdermed a tarkóján a bőr.

– Mexikóban és Tahitin sohasem fogyott ki a jegesvödör. Ott annyi jég volt, hogy az emberek fülén folyt ki – mormolta, és közben egyfolytában püfölte a makacsul ellenálló jégtömböt.

Ó, igen, Tahiti, gondolta, és megpróbálta a régi emlékkel felmelegíteni elgémberedő testét. De klassz volt ott helikopter pilótának lenni! Egy évig dolgozott a szigeten, de miután összeveszett cég tulajdonosával, új munka után kellett néznie.

Tahiti zöld volt, és meleg. Semmi kígyó, semmi skorpió, rengeteg jó kaja, és számtalan turistanő, akik csak arra vártak, hogy valaki dédelgesse őket egy kicsit. Csak az odalátogató idegenekkel kerülhetett közelebbi kapcsolatba, mert a helybéli vaginák – az utazási irodák csábító reklámszlogenjeivel ellentétben – valamennyien férjezettek voltak. Tahiti. Virágok és meleg, egész évben...

Egy éles zaj szakította félbe az ábrándozását. Elkomorodott, és hátrafordult. Az ujjai elgémberedtek, de nem törődött vele. Tudta, még nincs kint annyi ideje, hogy megfagyjanak. Összeszedte, és a vödörbe dobta a jégdarabkákat, majd az ajtó felé lépett.

A zaj megismétlődött. Halk csikorgás, mint mikor két fémtárgyat összedörzsölnek. Különös... Elég őrült lehet, aki ilyen késő éjszaka, ebben a hidegben leáll dolgozni.

Az is lehet, hogy a főépület egyik ajtajával van valami baj. Már többször előfordult, hogy a sarokvasakra kent speciális zsír megfagyott, és az ajtó beragadt. Talán most is ez történt, és valaki kintrekedt. De miért jött volna ki bárki?

Macready tétován állt a kunyhója előtt.

Lehet, hogy az elektromos hálózatban keletkezett valami hiba, és valakinek ki kellett jönnie, hogy utána nézzen. Ez is sokszor megtörtént már. De nem, az ilyesmit a legtöbb esetben csak belülről lehet megjavítani.

Vagy valakinek talán elege lett a klubszobából, és elhatározta, hogy nagy unalmában leellenőrzi az épületen kívül elhelyezett műszerek egyikét? Talán éppen Childs jött ki, hogy megnézze, minden rendben van-e a járművek körül. Vagy talán Norris az, aki nem bírt elaludni, és hiábavaló forgolódás helyett inkább a szeizmográfjával szórakozik?

Különben is, ha valaki nem tudna visszajutni, akkor egészen biztos, hogy addig dörömbölne, míg valaki felkel, és beereszti. Igen ám, de úgy üvölt a szél, hogy a hálófülkékbe és a klubszobába nem hallatszana be semmi.

A francba!, gondolta Macready. Éppen akkor kell ilyesminek történnie, amikor arra készült, hogy Esperanzával tölti az éjszakát. A hölgynek most egy kicsit még várnia kell.

Macready visszasietett a kunyhójába, kivette az ajtó alól az éket, és bezárkózott. Hanyagul félredobta a friss jéggel teli vödröt, magára vette a meleg ruhákat, és még egy utolsót kortyolt a melegítő italból.

Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és a kötélkorlátba kapaszkodva a főépület felé indult. A fajárdát vékony hótakaró fedte.

Harmadszor is felhangzott a zaj. Valahonnan a főépület mögül eredt. Macready irányt váltott, majd megállt. Ám hiába fülelt, a hang nem ismétlődött meg többször. A pilóta halkan káromkodott egyet. Ha kiderül, hogy hiába jött ki ilyen késő éjszaka...!

Lassan megkerülte az épületet. A külső reflektorok fényében megcsillant előtte valami. A két helikopter... Macreadynek eszébe jutott egy újabb magyarázat. Lehet, hogy mégsem valamelyik társa okozta a zajt. A szél már így is elég erősen fújt, és ahogy a Ross Jégmező felől közeledik a vihar, egyre vadabbá fog válni. Lehet, hogy a szokatlanul erős légmozgástól meglazult a helikoptereket rögzítő drótkötelek egyike, és a fémkábel ide-oda csapódó vége okozta az iménti zajt.

A pokolba! A helikopterekért ő felelős! Ha már így nekiöltözött, akkor gyorsan leellenőrzi, minden rendben van-e körülöttük. Sok bajtól kíméli meg magát, ha visszaerősíti azt a kötelet, mielőtt a téli vihar teljes erőből az állomásra zúdul.

Egy másik ösvényre lépett, és egyenesen a két helikopterhez ment. Megvizsgálta az egyik oldalon kifeszített drótköteleket. Minden rendben volt.

Botladozva megkerülte az egyik gépet, és csodálkozva látta, hogy a pilótafülke ajtaja félig nyitva van. Furcsa, és gyanús...

Közelebb ment, és óvatosan kinyitotta az ajtót.

A fülke üres volt. Hát persze, hogy nincs itt senki, te bolond, korholta magát. Biztos Blair délutáni hisztérikus kitörése tette ilyen gyanakvóvá és idegessé. Egyedül a biológus tehet róla, hogy a csapat valamennyi tagja a kiborulás szélén áll. A francba azzal a meggondolatlan okostojással! Jobb lenne, ha megtartaná magának a hülye ötleteit.

Előhúzta a zseblámpáját, felkapcsolta, és körbevilágított a pilótafülkében.

A műszerfal egyetlen roncshalmaz volt. A kijelzők összetörve, a műszerek darabokra zúzva, és még maga a konzol is megrepedt egy-két helyen. A padlót a kemény plasztikpanelek olívzöld szilánkjai borították. A két kormányrúd meggörbült, és mindenhol helyükről kitépett huzalok ágaskodtak. A szanaszét meredező drótszálak a két kutyát összebilincselő csápokat juttatták Macready eszébe.

Hitetlenkedve vizsgálgatta a rombolást, és próbálta felmérni, milyen súlyos a gép sérülése. Döbbent vizsgálódását egy dörrenés szakította félbe.

A hang a főépület felől érkezett. Halk volt, és az egyre erősebben tomboló szél szinte elnyomta, de Macready mégis felismerte. Egy lőfegyvertől származott.

Krisztusom, gondolta rémülten, mi lehet odabent? Becsukta a helikopter ajtaját, és átbotorkált a főépület bejáratához.

Odabent álmukból felriadt férfiak izgatott ordítozása fogadta. Ahogy befordult az egyik folyosóra, kis híján fellökte Palmert és Benningst.

– Semmi bajod, Mac? – kérdezte Palmer, de nem várta meg a választ. Elrohant. Valahogy sokkal józanabbnak látszott, mint máskor. Bennings utánafutott, Macready pedig, bár még mindig nem értett semmit, követte őket.

– Kösz, jól vagyok – mondta. – Mi a franc folyik itt? Lövést hallottam...

– Blair – lihegte Palmer, miközben végigszáguldottak az egyik folyosón. – Becsavarodott!

– A rádiósszobában van – tette hozzá Bennings. – Fegyver van nála. Úgy tudom, leütötte Sanderst.

Befordultak egy sarkon. Macready futás közben ledobta magáról a kabátját.

A rádiósszoba előtt izgatott emberek toporogtak. Macready lelassított, és látta, egyikük sem merészkedik a nyitott ajtó közelébe.

Garry óvatosan előrehajolt, hogy belessen, de egy lövés dörejére visszakapta a fejét. A durranást egy szétzúzott plasztiktárgy reccsenése követte. A parancsnok térdre ereszkedett, és másodszor már sikerül bekémlelnie.

Sanders az ajtó mellett, a padlón feküdt. Két kezét nyöszörögve vérző fejére szorította. Blair előtte állt, és a nem vette észre Garryt, mert csak szemmagasságban figyelte az ajtót. Egyik kezében egy kisméretű pisztolyt tartott, és megpróbálta egyfolytában a bejáratra szegezni. A baljában egy fejsze volt, amivel időnként esetlenül, de így is hatásosan rácsapott valamelyik műszerre.

Garry egy pillantással felmérte a helyzetet. Sanders sérülése nem tűnt komolynak, de a biológus hangjából kiérzett, őrült tekintetén pedig látszott, hogy mindenre elszánta magát, és butaság lenne elhamarkodottan rátámadni.

– Ha valamelyikőtök megpróbál bejönni ide, azonnal megölöm! – ordította Blair, és bummm!... Az egyik erősítő darabokra zúzódott. – Ebből a táborból senki nem fog elmenni, de jönni sem!

– Valami furcsa zajt hallottam – magyarázta Macready a társainak –, és kimentem megnézni, hogy mi okozza. Blair szétverte az egyik helikopter műszereit. Childs, menj, és nézd meg, milyen állapotban van a másik. A bulldózert is vizsgáld át! Ha mindent tönkretett, talán még lehet a két gépből egyet csinálni.

A gépész bólintott, és elrohant.

A fejsze ismét lecsapott, ezúttal a rádió központi egységére. Blair körül egyre nőtt a romhalmaz.

– Azt hiszitek, őrült vagyok? – üvöltött a fegyverével hadonászva. – Nagyon jó! Gondoljatok, amit csak akartok. Közületek a legtöbben még csak nem is sejtik, hogy mi történik velünk, de, és ebben átkozottul biztos vagyok, van köztetek olyan is, aki tökéletesen tisztában van vele!

– A hátsó ablakon át egy páran talán meglephetnénk – mondta Norris halkan.

– De az is lehet, hogy nem sikerülne – felelte Macready, és villámgyorsan átgondolta a javaslatot. – Átkozottul kockázatos lenne.

– Hallom ám, ahogy pusmogtok odakint! – ordított Blair. – Csak rajta, suttogjatok! Mit bánom én, de az Isten szerelmére, hallgassatok rám! Azt hiszitek, az a dolog állat akar maradni? A kutyák nem tudnak átkelni az óceánon! Az évnek ebben a szakában pedig itt még sirályok sincsenek, de még a pingvinek sem merészkednek be ilyen mélyen a szárazföldre! Rajtunk kívül semmi nincs a közelében, aminek a testét használni tudná. Hát még mindig nem értitek? Belénk akar költözni!

Újra és újra lesújtott a fejszével, és minden egyes csapással használhatatlanná tett egy-egy érzékeny és fontos műszert.

Childs kúszott Macready mögé. A szakállára hópelyhek fagytak, és elakadó lélegzettel jelentette, mit látott odakint.

– Tönkretette a helikoptereket és a bulldózert! – lihegte.

– Még azt is? – kérdezte Bennings döbbenten.

Childs bólintott.

– Nem tudom, milyen komoly a kár. A bulldózer első ránézésre jobb állapotban van, mint a helikopterek. Erősebb, és sokkal egyszerűbb szerkezet. Majd később átnézem mind a hármat. Nem maradtam kint, mert arra gondoltam, szükség lehet rám idebent. Habár... Sejtelmem sincs, mit tehetnénk.

Macready észrevette, hogy a parancsnok készenlétbe helyezi a Magnumját.

– Garry... Várjon egy percet!

– Van valami terve, Macready?

A pilóta Norrisra nézett.

– A világítás...

Norris kérdően a parancsnokra pillantott. Garry átgondolta a javaslatot, és beleegyezően bólintott. A geofizikus visszafutott a folyosó másik végébe.

Macready átsietett a klubszobába. Felemelte az egyik kártyaasztalt, és a rádiósszoba elé cipelte.

Blair szünet nélkül kiáltozva lengette a fejszét.

– Hát nem értitek? Ha ennek a dolognak egyetlen sejtje kikerül innen, a Föld minden élőlényét megfertőzi! Semmi sem állíthatná meg! Semmi! Mindenbe bele tud költözni, aminek van agya. Lehet belőle madár, egér, bármi! Persze ha emberré változik, az minden másnál jobb. Sokkal jobb. Sokkal célszerűbb. – Blair magas fejhangon felvihogott. – És ennek a célszerűség a legfontosabb.

Macready felemelte az asztalt, és az ajtó mellé húzódott.

– Blair! Macready vagyok – mondta tagoltan. – Nézd, lehet, hogy tényleg igazad van. Lehet, hogy csak mi nem tudjuk felfogni, amiről beszélsz, de ne felejtsd el, hogy a legtöbbünknek köze sincs a tudományhoz. Mi csak a hozzád hasonló kutatók mellé rendelt kiszolgáló személyzet vagyunk, ezért azt hiszem, jobban tennéd, ha megpróbálnád elmagyarázni nekünk, pontosan mire gondolsz. De nem így, ahogy most. Üljünk le, és értelmes emberek módjára beszéljük meg a dolgot. Miért várod azt, hogy okosan viselkedjünk, ha te sem teszed? – Szorosan megmarkolta az asztal szélét. – Nincs nálam fegyver, Blair! Most bemegyek hozzád.

– Nem! – kiáltott a biológus eszelős félelemmel. – Ide senki sem fog bejönni! Egyikőtökben sem bízom!

Macready számolni kezdte a másodperceket. Norris közben már biztosan a főkapcsolóhoz ért. Mivel a Magnum a parancsnoknál volt, a pilóta tudta, Blair maximum ez egyik .22-est szerezhette meg. Az asztal lapja nem volt elég vastag ahhoz, hogy felfogja az ilyen közeli lövéseket, de Macready arra számított, hogy legalább eltéríti, vagy lelassítja a golyókat. Ráadásul a mozgó célpontot nem lesz valami könnyű eltalálni.

– Ha valóban igazad van – kiáltott be a nyitott ajtón –, annál inkább egymás közelében kell maradnunk.

– Egymás közelében! – ismételte Blair. – Ha-ha-ha! Ez jó! Nagyon vicces, Macready! Egymás közelében! Persze, úgy, mint az a két kutya, igaz? Emlékszel még rájuk, Mac? – Hirtelen fenyegetővé vált a hangja. – Én nem fogok úgy megdögleni, ahogy azok a szerencsétlen állatok!

Váratlanul kialudtak a fények. Macready berontott a rádiósszobába, Blair pedig lőtt. A sötétséget megelőző másodpercben a pilóta még látta, hogy a biológus a fegyverét szorongatva, bal kezében a fejszét lóbálva az egyik kommunikátor szétvert konzolja előtt áll.

Az asztal valami keménységbe ütközött. Macready hanyattlökte a biológust, és mindketten a padlóra zuhantak. A pilóta a bal kezével tapogatózni kezdett, jobb öklével pedig lesújtott valamire. Éles, fájdalmas kiáltás hallatszott. Macready végighúzta a kezét egy karon, és ujjait egy fémes tárgyra kulcsolta.

A csapat többi tagja utána rohant, és miközben néhányan felsegítették, a többiek mind az üvöltöző biológusra vetették magukat.

Macready, Fuchs és Dr. Copper átvonszolta az üveges tekintetű Blairt a főépülettől úgy hetvenöt lépésnyire álló műhelybarakkba. A biológus mintha beletörődött volna a vereségbe, meg sem próbált szembeszállni velük.

Az égen a vastag takaróvá összecsomósodott felhők eltakarták a csillagokat. Úgy látszott, Bennings előrejelzése most az egyszer pontosan beigazolódik. A szél alig lett erősebb, de észrevehetően hidegebb volt, mint korábban. Az emberek látták, nemsokára úgy lehűl a levegő, hogy csak maszkban és hószemüvegben hagyhatják el az épületet.

A barakk nagyobb volt, mint Macready kunyhója. A falára két ablakot vágtak, melyeket ugyanolyan tripla üvegtábla takart, amilyen a főépület nyílásait. Childs már korábban bekapcsolta a hordozható villanykályhát, így a falak között kellemes meleg volt.

Fuchs és Macready lefektette a biológust a priccsre. Blair-en látszott, hogy így utólag még jobban megdöbbentette a saját viselkedése, mint bármelyik társát. Levetette a meleg ruháit, Copper pedig batyuba kötötte mind. Csuklya, kesztyűk és kabát nélkül a biológus egészen biztosan nem fog majd kiszökni börtönéből. Az orvos felgyűrte Blair ingujját, és a karjába döfött egy injekciós tűt. A nyugtató szinte azonnal szétáradt a testében.

Copper megfogta a csuklóját, és megmérte a pulzusát.

– Miért vagyok itt? – kérdezte Blair bágyadtan pislogva.

– Most jobb, ha egyedül maradsz, Blair. A saját érdekedben – felelt Copper.

– Meg a mi érdekünkben – tette hozzá Macready nyomatékosan.

Copper befejezte a vizsgálatot, és kiment a bódéból. Fuchs követte, de Macready az ajtóból még visszafordult.

– Mit kérsz vacsorára? – kérdezte.

A priccs szélén ülő, bágyadt férfi nem válaszolt. Fel sem nézett a pilótára, csak dermedten bámult maga elé.

Macready megvonta a vállát, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és leellenőrizte, hogy a jókora retesz a helyére csúszott-e. Copper már a főépület felé vezető ösvény közepén járt.

Fuchs az ajtó előtt várt a pilótára. Felkapták a magukkal hozott eszközöket, és nekiláttak, hogy bedeszkázzák a bódé ablakait. Odabent maradt ugyan néhány kisebb szerszám, de egyik sem volt alkalmas rá, hogy Blair áttörje velük a kétujjnyi vastag deszkákat. Tudták, a biológus olyan idegállapotban van, hogy ha tehetné, esetleg még a meleg ruhák nélkül is kimerészkedne a szabadba. Meg kellett akadályozni, hogy kiszabaduljon. A saját érdekében...

– Hagyjunk neki egy kis rést, hogy kiláthasson – mondta Macready a segédbiológusnak. – Nem akarom, hogy rabnak érezze magát. Már így is elég paranoiás. Különben sem hiszem, hogy egyáltalán tisztában volt vele, mit tesz.

– Ezt magyarázd el Sandersnek! – mondta Fuchs, és dühében elgörbített egy szöget.

– Te is tudod, mire gondolok.

Blair kigúvadt szemekkel, bágyadt arccal felállt, ás az ablakhoz tántorgott. Macready letette a kalapácsát.

– Hogy érzed magad odabent, öregfiú? – kiáltott át az ablaküvegen. – Ne nézz rám ilyen mérgesen, csak a munkámat végzem. Különben nem akartalak ilyen erősen megütni, de tudod, nehéz udvariaskodni egy olyan emberrel, aki egy pisztolyt nyom a képedbe. Copper szerint nemsokára rendbe jössz. Azt mondta, csak kiborultál egy kicsit. Senki sem hibáztat azért, amit tettél. Legalábbis én nem. Itt még normális körülmények között is begolyózik az ember. Bárki bedilizett volna, ha annyit foglalkozik ezzel a földönkívüli izével, mint te.

– Nem tudom, kiben bízhatok meg, Mac – mondta Blair alig hallhatóan, és látszott rajta, nem sok hiányzik hozzá, hogy elsírja magát.

– Megértelek, Blair. – Macready remélte, vidáman cseng a hangja. – Manapság ezt a legnehezebb eldönteni. Tudod mit? Bízz Istenben!

Blair nem felelt. A pilóta már éppen el akart lépni az ablak elől, hogy nekilásson a második beszegezésének, mikor mégis megszólalt.

– Figyeld Clarkot! – suttogta idegesen.

– Mi van?

– Clark... Ne téveszd szem elől!

Macready a párás üvegen át is látta, a biológus arcát iszonyatos félelem torzítja el.

– Kérdezd meg tőle, miért nem zárta be rögtön a kennelbe azt a kutyát! – mormolta Blair, és eltűnt az ablak mögött.

– Hé, Blair! – szólt be hozzá Macready. – Mi a francról beszélsz? Blair!

Ám hiába kiáltozott, a biológus egy szóval sem mondott többet.

8.

A hóbavájt, jókora üreget a tábor szervetlen hulladékának tárolására használták. Távol volt az épületektől és az ösvényektől, és fából egy tetőféleséget ácsoltak fölé, nehogy valaki véletlenül beleessen.

Az emberi eredetű hulladékot – a modern kor Antarktisz-kutató expedícióinak szokása szerint – kémiai kezelésnek vetették alá, majd fémtartályokban az állomástól jó messze a hó alá temették.

Egy melegebb éghajlatú vidéken egy szimpla emésztőgödör megásásával is megoldhatták volna a gondot, de a Déli Sarkon más volt a helyzet. Ahol minden keményre fagy, a természetes biológiai bomlásfolyamatok sem működnek. Ha nem akartak lépten-nyomon a saját piszkukba botlani, az embereknek itt sokkal körültekintőbben kellett eljárnia.

Milyen rövidek a nappalok, tűnődött Bennings, miközben a gödörbe borította a szántalpakra szerelt szemétkonténer tartalmát. Ahogy kiürült, visszarántotta a tartályt, a helyére rúgta a fedelét, és kesztyűbe bújtatott kezeit dörzsölgetve tanulmányozni kezdte az eget.

A tél nemsokára teljesen meghódítja a déli kontinenst. Akkor aztán majd igazán hideg lesz. Az emberek ki sem tehetik a lábukat a szabad ég alá. A kuckóikba húzódva kell megvárniuk a napfény visszatértét.

Palmer és Childs a kevésbé megrongált helikopter műszereit próbálta helyrepofozni. Garry még mindig nem adta fel a reményt, hogy sikerül megjavítani a gépet, és még időben eljuthatnak a McMurdo-szoroshoz, ahol aztán a pilóta jelentést tehet a történtekről, utánpótlást, szakértői segítséget, és – ami a legfontosabb – egy új rádiót kérhet.

A régi rádióból nem maradt más, mint egy kupacnyi alkatrész és plasztikdarab. Nem is gondolhattak rá, hogy megjavítsák, de a tábor elég jól fel volt szerelve különböző elektronikus gépekkel, így mégis volt egy halvány reményük, hogy azokból összeeszkábálhatnak valamilyen adóberendezést.

De sajnos a chip-halmazok, és a többi, pici, szivárványszínű alkatrészből csak egy olyan ember tudott volna valami kommunikációs berendezésre emlékeztető szerkezetet összeállítani, aki egyszerre rendelkezik a Bell Laboratóriumok mérnökeinek tudásával, és egy puzzle-nagymester képességeivel.

Sanders nem ilyen ember volt, ráadásul a fejsebe is iszonyatosan fájt. Megigazította a homloka köré tekert széles gézcsíkot, és megpróbálta kibogarászni a romhalmazból a használhatónak és szükségesnek tűnő alkatrészeket. Időnként elhomályosult a látása, és már lüktetett a szeme, ahogy a parányi bizgentyűket válogatta.

Azokat, amelyek túlélték Blair tombolását, maga elé, az asztalra tette. A kupac úgy nézett ki, mintha színes cukorkákból rakták volna össze, de itt minden egyes darab tetejére egy számot írtak. Sanders a használhatónak ítélt, szintén számokkal jelölt áramköröket is összegyűjtötte. A válogatás után annyit kell csak tennie, hogy a kódrendszer szerint a helyére illeszti a megfelelő alkatrészeket. "Csak" ennyi az egész...

– Hátha sikerül – mondta Sanders Norrisnak. – Megmondtam Garry-nek, megpróbálom, de a legtöbb egységet – mutatott a szétzúzott műszerekre – úgy tervezték, hogy csak a szervizben lehessen megjavítani. Nincs megfelelő felszerelésem a miniatürizált áramkörök összerakásához.

Sanders felemelte a nagyítóját, és nekilátott, hogy az egyik panelen megkeresse a csatlakozópontokat.

– A rádiós suliban jóformán semmit sem tanultunk arról, hogy kell megjavítani ezeket a vackokat.

Norris elvigyorodott, és szelíden Sander vállára ütött.

– Annyi baj legyen! Azt hiszem, neked azt sem tanították meg, hogyan kell használni őket.

Sanders ránézett, és dühösen elmormogott néhány spanyol szót. Norris nem értette, mint mond, de sejtette, hogy nem a rádiókról beszél.

A sötét antarktiszi tél hosszú éjszakájában a nappali világosság egy másik világból megmaradt absztrakt emlékképének tűnik. Az emberek teste még a régi ritmusban működött, és természetes szükségleteik a kinti sötétség-világosság változásától függetlenül, a megszokott időben jelentkeztek.

Nem éppen kellemes dolog a melegítő napfelkelte bíztató ígérete nélkül reggelizni. Nauls minden tőle telhetőt megtett, hogy a fény hiányát valami mással kompenzálja. A tojás, szalonna, pirítós, dzsem és vaj, sült krumpli, meg a hideg vagy langyos zabpehely ínycsiklandozó látványától az ember valóban hajlamos megfeledkezni a zord körülményekről.

Szükség is volt az ilyen lakomákra. A hatvanadik szélességi fokon túl a kalóriák is éppen olyan gyorsan eltűnnek az ember testéből, mint a civilizáció az életéből. A földrész egyetlen állomásán sem lehetett elhízott kutatókat, tudósokat, vagy munkásokat találni. Még ha valaki egész életében kövér is volt, az Antarktiszon eltöltött egy év után nyoma sem marad rajta a súlyfeleslegnek. Ezt a jelenséget már a legelső ideérkező felfedezők megfigyelték.

A Déli Sark közelében egyedül a fókák és a bálnák képesek megőrizni a testükre lerakódott zsírpárnákat. Aki már járt errefelé, legyen az férfi, vagy nő, mind egyetért azzal, hogy itt valahogy könnyebb lefogyni, mint a Föld bármely más pontján.

Az ebédlő egy hosszú, szűk szoba volt, alig valamivel szélesebb, mint az állomást behálózó folyosók.

A helyiség lassan megtelt éhes, álomittas férfiakkal.

Copper megállította Naulst, és egy ártalmatlannak tűnő kék kapszulát tett a tálcájára.

– Már bevettem a mai vitaminomat! – tiltakozott mosolyogva a szakács.

– Ez nem a tied – mondta az orvos halkan. – Tedd bele Blair gyümölcslevébe.

– Ezek szerint még mindig veszélyes?

– Remélem már nem. De egy nyugodt éjszaka nem elég ahhoz, hogy pszichikailag és érzelmileg teljesen lehiggadjon. Ez a szer majd segít neki ellazulni.

– Maga tudja, doki! – vonta meg a vállát Nauls, és zsebre vágta a kapszulát.

Váratlanul Clark rontott be az ebédlőbe. A halk beszélgetéseket mintha egyszeriben elvágták volna, és minden szem a sápadtan lihegő férfi felé fordult.

– A kutyák... – nyögte Clark, és mielőtt a többiek magukhoz tértek volna első döbbenetükből, megfordult, is visszarohant a folyosóra.

– A francba! – mormolta valaki, miközben az emberek sorra felugráltak az asztal mellől. – Mi történt már megint?

A kennel üres, a fémtálba öntött szárított kutyaeledel pedig érintetlen volt. A jókora itatótálból sem hiányzott egy csepp víz sem. Minden mozdulatlan volt, és csendes.

Clark és Garry megvizsgálta az ól túlsó végéből nyíló, a szabadba vezető kutyaajtót. Ha a szükség úgy kívánta, Clark ezen át eresztette ki az állatokat. A nyílást elzáró fémlapot úgy tervezték, hogy a kutyák ne tudják kinyitni, ám most mégis szél süvített be a széleinél.

– Leszakadt? – kérdezte a parancsnok, és végighúzta az ujját a fémlemezen.

– Nem – mondta Clark. – Amikor ma reggel bejöttem, nyitva volt. Tudom, hogy bereteszeltem. Lefekvés előtt mindig leellenőrzöm.

Garry tűnődve felnézett a mennyezetre.

– Öltözzenek! Kimegyünk, és szétnézünk.

Az emberek egyszeriben megfeledkeztek a napi teendőikről, és sietve magukra kapkodták a nehéz, meleg ruhákat.

Kint alig láttak valamit. A levegőben kavargó hó eltakarta a tábort gyűrűbe fogó lámpasor máskor élénksárgán ragyogó fényköreit.

A felső, frissen hullott hóréteg még puha volt, így a kennel kijáratától az épület tetejére vezető járat végén élesen kirajzolódtak benne az állatok lábnyomai. A kis mélyedések sora egyenesen a hideg sötétségbe vezetett. Clark lehajolt, és megvizsgálta a nyomokat, a többiek pedig köréje gyűltek.

– Három kutya lábnyomai – mondta végül Clark. – Együtt mentek el.

Macready egy hidegben is használható, gáztöltésű golyóstollal felírt valamit egy kis jegyzetfüzetbe.

Copper a hószemüvege elé emelte a kezét, és északnyugat irányába, a nappali fény utolsó, erőtlen sugaraira bámult.

– Mit gondolsz, mikor szökhettek ki?

Clark elgondolkodott.

– Akkor láttam őket utoljára, mikor múlt este leellenőriztem a hátsó kijáratot. Ez úgy tíz-tizenkét órával ezelőtt lehetett.

Macready felpillantott a füzetéből, és komor arccal követte Copper tekintetét.

– Ilyen időben még nem juthattak túl messzire. Talán már a közelben megálltak, és éjszakára beásták magukat a hóba.

A férfiak bizonytalanul a pilótára néztek.

– Ugye nem azt forgatja a fejében, hogy utánuk megy? – kérdezte Garry. – Tudom, a múltkor éppen én kényszerítettem rá magát, hogy rossz időben repüljön, de...

– Pedig pontosan ezt akarom tenni – mondta Macready, és eltette a tollat.

– Mi a francnak? – Norris úgy pillantott rá, mintha a pilóta egyenesen Dante hetedik poklába készülne leszállni. – Még ha igaza is van Blair-nek, és az egyikük... már nem kutya, akkor is mind a három el fog pusztulni odakint. Semmi élelmet, még egy kóbor pingvint sem fognak találni. Még egy átkozott pókot sem. Több mint ezer mérföldes körzetben nincs más, csak jég és szikla.

– Mellesleg – szólt közbe Palmer – beletelik még néhány napba, míg a helikoptert megjavítjuk. És még utána is kérdés lesz, hogy egyáltalán fel tudnak-e majd szállni.

Macready nem törődött az ellenvetésekkel. Bennings kezébe nyomta a füzetét.

– Készítsd össze ezeket a dolgokat, és gyere a hómobilokhoz.

Garry hitetlenkedve a pilótára meresztette a szemét.

– Ha mégsem álltak meg, hómobilon úgysem éri utol őket.

– Ahogy ez előbb is mondtam, valószínűnek tartom, hogy éjszakára valahol összebújtak és megpihentek. Elvégre nem denevérekről van szó. Nem hiszem, hogy tíz-tizenkét órája egyfolytában haladnak. – Macready a másodpilótára nézett. – Palmer, mennyi időt venne igénybe, hogy a járgányokra rászereld azokat a nagy, négyhengeres karburátorokat?

– Miféle karbu... Ó, igen! Értem már! – Palmer elvigyorodott. Már régóta át akarta alakítani az egyik hómobilt, de Garry és Macready megtiltotta neki. Most végre lehetősége nyílik rá, hogy megtegye. Igaz, ez mégsem olyan, mintha egy Corvette blokkal kísérletezhetne, de így is nagyon jó szórakozásnak ígérkezett.

– Mozdulj már! – sürgette Macready.

Palmer megfordult, és a nagy szervízbarakk felé ügetett.

– Childs, gyere egy kicsit! – kérte Macready. – Van egy kis munkánk.

Átölelte a gépész vállát, és élénk beszélgetés közepette elindultak. A többiek meglepődve néztek utánuk, egészen míg elnyelte őket a hó és jégforgatag.

– Mit akar tenni velük, ha mégis utoléri őket? – kiáltott utána Garry.

– Mi a szent szar! – mormolta elképedve Bennings, mikor elolvasta a pilóta listáját.

– Mi van benne? – kérdezte a parancsnok.

Bennings odaadta neki a füzetkét.

– Nem tudom mit akar tenni, de az biztos, hogy nem vacakol.

Garry gyorsan átfutotta a listát, és abba az irányba meresztette a szemét, ahol a két férfi az imént eltűnt a sötétségben kavargó hóban.

Childs gyorsan dolgozott. Jól ismerte a Macready által elrekvirált eszközt, mostanában elég gyakran használnia is kellett. Elég könnyen elvégezte rajta a kért átalakítást. Nem volt nehéz, bár az ilyesmi ellenkezett minden létező szabállyal. De még Garry-nek sem volt egyetlen ellenvetése sem. Eddig.

Lehet, hogy azt hiszi, ez fog végezni velünk is, gondolta a gépész, és a helyére illesztett egy csavart. Talán igaza is van.

Ám Childs abban biztos volt, hogy Macready tudja, mit akar. Nem volt más választásuk. Ha azokból a kutyákból olyan izék lettek, és valahogy sikerül átjutniuk egy másik tábor mit sem sejtő lakói közé...

Childs olyan környéken nőtt fel, ahol emberek haltak meg amiatt, hogy senki semmibe nem akart belekeveredni, senki nem akarta kockára tenni a saját életét azzal, hogy az utcán egy idegen segítségére siet. Szinte belebetegedett ebbe, és ahogy elég idős lett hozzá, rögtön máshová költözött.

Nem engedheti, hogy itt is megtörténjen valami ilyesmi.

Meghúzta a csavart, majd félretette a csavarhúzót, és felemelte a lángszóróvá alakított lángvágót. A bal kezébe vette, és a jobbjával kinyitotta a két új szelepet, amit rászerelt.

Halk sercegés támadt, és a cső végén kis lángok lobbantak fel. Childs lassan hátrahúzott egy billentyűt. A szerkezet vadul felmordult, és egy tizenöt láb hosszú tűzcsóvát köpött a jégmezőre.

Childs kikapcsolta a lángszórót, és a kezébe vett egy szerszámot. A tűznyelv túlságosan nagy ívet írt le. Ha lecsökkenti, a láng még messzebbre elérhet.

Macready jelent meg mögötte.

– Láttad? – kérdezte a gépész.

– Igen. Jónak tűnik.

– Ha sikerül úgy beállítanom, hogy a láng egyenesen előre vágódjon ki belőle, és ne ívesen, akkor öt vagy hat lábnyival nagyobb lesz a hatótávolsága.

Macready Childs vállára tette a kezét.

– Hagyd úgy, ahogy van. Inkább csináld úgy, hogy minél szélesebb sávot tűz alá lehessen vele venni.

– Oké, te vagy a főnök – mondta Childs. – Palmer hogy halad?

Macready a szervízbarakk felé pillantott.

– Már majdnem kész. Az a srác jobban dolgozik ha be van lőve, mint sokan tiszta fejjel.

– Ha lenne itt egyetlen tisztafejű ember, nem kellene ilyesmit csinálnunk – válaszolt Childs dühösen.

Macready erre nem tudott mit mondani.

Palmer egy hómobil motorja fölé görnyedve dolgozott. A másik jármű már átalakítva, indulásra készen állt. A hátsó ülés helyére egy üvegszálas dobozt erősítettek.

Egy szántalpakra szerelt talicska csúszott be a műhelybe. Bennings kesztyűs kezeit fújogatva behúzta maga mögött az ajtót. Levette a kesztyűit, és lábujjhegyre állva megpróbált Palmer háta mellett belesni a gép belsejébe.

– Hogy haladsz?

– Már majdnem kész – nézett fel Palmer. Az arcán sötét olajfoltok éktelenkedtek.

Kivágódott a barakk hátsó ajtaja, és egy hideg légáramlat csapott be Childs és Macready mellett. A lángszórót Childs cipelte.

– Összeszedted a cuccot, Bennings? – kérdezte Macready.

– Igen. Garry ugyan morgolódott egy kicsit, de nem volt vészes.

– Jól van.

Macready a talicskához lépett. Childs összetekerte a lángszóró végéhez erősített hosszú, vastag tömlőt, és a hómobilra szerelt dobozba tette.

A pilóta felhajtotta a talicska tetejét, és megvizsgálta a belépakolt tárgyakat. Elővett egy hajlékony vontatókötelet, és a hómobil után kötötte a csúszótalpas utánfutót.

– Nézzük át még egyszer – mondta Bennings, és Macready listájára pillantott. – Egy láda dinamitrúd gyutaccsal, egy láda thermogránát, három puska, egy doboz jelzőrakéta, két rakétapisztoly, harminc kanna gázolaj... És egy rekesz tiszta alkohol. – Zsebre vágta a papírt, és Macreadyre vigyorgott. – Mi van, le akarod itatni azt az izét?

A pilóta megvizsgálta a vontatókötelet, és figyelmen kívül hagyta a meteorológus poénját.

– Jól van. Pakoljunk fel mindent.

Az évnek ebben a szakában a Déli Sarkvidéken a nap nem emelkedik fel az égre, csak tétován a horizont szélén lebegve szórja magából sápadt fényét. Aztán néhány óra múlva belefárad a hiábavaló erőfeszítésbe, és hirtelen belemerül az éj sötétjébe.

A szürkületi fénybe burkolózó jégvidéken két hómobil haladt. A Palmer által beszerelt, a réginél sokkal nagyobb karburátoroknak, és a többi változtatásnak köszönhetően a motorok bömbölve falták a távolságot. Bennings azt a gépet irányította, amihez az utánfutót kötötték, a másikon pedig Macready és Childs utazott.

Időnként megálltak, és megvizsgálták a kutyák nyomait. A levegőben pici hópelyhek kavarogtak.

A nyomokból kitűnt, a kutyák gyorsan, pihenés nélkül futottak ismeretlen céljuk felé. Szerencsére a hóban még megmaradtak a kis mélyedések, de a férfiak tudták, a szél és a hó nemsokára eltörli mind. Még előtte meg kellett találniuk a kutyákat.

Az emberek felváltva vezették a járműveket. Eddig semmi különöset nem láttak, de a hátsó ülésen szorongó Macready a távcsövébe pillantva hirtelen egy sötét foltot fedezett fel a távolban.

Childs vállára ütött.

– Ott van valami! – üvöltötte túl a motorok zúgását. – Ott, előttünk, jobbra!

Childs bólintott, és a jelzett irányba kormányozta a hómobilt. Bennings követte őket.

Hamarosan már távcső nélkül is látták a foltot. A két hómobil óvatosan lelassított.

A hóban kutyalábak lenyomata, és egy rövid, de heves csata nyomai látszottak. A sötét folt az egyik kutya megcsonkított teteme volt. A hátsó lábairól és a faráról lerágták a húst, de testének elülső része hiányzott.

Macready körbenézett, majd a szeméhez emelte a távcsövet, és fürkészni kezdte a messzeséget. Hiába. A tetem fele és a másik két kutya eltűnt.

– Mi ez? – kérdezte Childs, és émelyegve a dögre nézett.

Macready a tokjába tette a távcsövet, és lassan elindult a keskenyebbé vált nyomsáv mentén.

– Ebéd – mormolta.

– A kutyák nem falják fel egymást – mondta Bennings, és megrugdosta a fagyott tetemet. – Nem értek hozzájuk annyira, mint Clark, de azért elég jól ismerem a szokásaikat. Egy kutya inkább éhen döglik, mint hogy megegye a saját fajtáját.

– Tudom – felelt Macready halkan.

Childs lassan körbefordult.

– Hol a másik fele?

– Nem tudom. Nincs a közelben. Lehet, hogy magukkal vitték.

– Az lesz a vacsora? – Childs undorodva a hóba köpött.

– Lehet. Látod, Garry erre nem számított. Élelem nélkül egy kutya nem tud megtenni egy ezer mérföldes utat. De ha a három közül a legerősebb felfalja a másik kettőt... Nagyon kényelmes dolog, ha az éléskamrád a saját lábán követ téged.

Az utánfutóhoz ment, felhajtotta a tetejét, és kivett belőle egy gázolajos kannát. Kinyitotta, és Benningsre pillantott.

– Nyílegyenesen, ugyanabba az irányba haladnak. Mi van arrafelé?

– Semmi – felelt a meteorológus. – Csak az óceán.

– Az is valami. – A pilóta a tetemre öntötte a kanna tartalmát, és mind a hárman hátrébb húzódtak. Macready a zsebébe nyúlt, elővett egy gyűrött papírdarabot, az öngyújtója lángjához tartotta, majd a dögre dobta. A szétrágott maradványon fellobbant a tűz.

– Mehetünk.

Macready a társaira nézett. Minél jobban eltávolodtak az állomás biztonságot nyújtó menedékétől, annál inkább lecsökkent kezdeti lelkesedésük. Az égő kutya láttán hirtelen eszükbe jutott, milyen iszonyatos és félelmetes lényt üldöznek.

– Talán jobb lenne, ha még egyszer átgondolnánk ezt az egészet, Mac – mormolta Childs bocsánatkérő hangon. – Több órányi előnyük van.

Bennings a sápadtan világító napba nézett.

– Nemsokára besötétedik. Ma éjjel legalább mínusz ötven fokos hideg lesz.

Macready az utánfutót vontató hómobil nyergébe ült.

– Ha akartok, forduljatok vissza. Én utánuk megyek.

Childs és Bennings jelentőségteljesen összenézett, majd mindketten a másik hómobilhoz indultak.

– Ez egy megszállott – mondta Childs leverten.

– Azt mondod? – Bennings felkapaszkodott a gépész mögé. – Talán mégsem. Lehet, hogy éppen mi vagyunk bolondok, mert vissza akarunk menni.

– Hallgass el, jó? – Childs beindította a motort.

Ahogy a hómobilok folytatták az útjukat, a nap már csak sárgás, poshadt sörhöz hasonlító színű, erőtlen fényt árasztott magából. A nyomok hirtelen irányt váltottak. Macready megállította a járgányát, és Childs is lefékezett.

– Mi baj, Mac? – kérdezte a gépész.

A pilóta tűnődve kitépett a szakállából egy jégdarabot. A nyomok egy dombvonulat és egy hófödte hegy felé tartottak. A hideg egyre fokozódott.

– Arra mentek.

Childs felemelkedett, és a messzeségbe meresztette a szemét.

– Szerinted fel tudunk menni oda?

– Amíg nem lesz túl meredek – felelt Macready. – Nos, velem jöttök?

Childs Benningsre nézett. A meteorológus bólintott.

– A pokolba, már túl késő van. Az éjszaka beállta előtt úgysem érnénk haza. Egy darabig még menjünk tovább, és éjszakára majd megalszunk valahol. Holnap reggel aztán meglátjuk, mit tegyünk.

– Helyes. – Macready visszaült a helyére, és a sziklák irányába fordította a gépét.

A terep még nehezebb volt, mint amilyenre a pilóta számított. Egy szűk, magas jégszirtekkel teleszórt szurdokban haladtak. Úgy érezték magukat, mint egy törött tükrön mászkáló hangya. Amint a jéggel borított hegyfalak közé értek, a nap fénye már annyira elgyengült, hogy kénytelenek voltak felkapcsolni a hómobilok fényszóróit. A kutyák lábnyomait így is látták, és most ez volt a legfontosabb. A falak védelmezően föléjük borultak, és megóvták őket a kavargó hózáportól.

Bennings kényelmetlenül érezte magát a labirintus-szerű járatban. Odakint, a jégpusztaságban sem volt jó, de ott legalább nem érhették váratlan meglepetések az embert.

Mit keresek én itt?, gondolta. A táborban kellene lennem, és az anemométer meg a barométer nézegetésével, az időjárási frontok, a hőmérséklet csökkenésével, a százalékos értékek számítgatásával kéne töltenem az időt. De ehelyett itt vagyok, halálra fagyok, és egy csapatnyi kutyára vadászok, amik talán már nem is valódi kutyák. Lehet, hogy valami megváltoztatta a DNA-jukat. Valami, ami száz évszázadon át feküdt a jégben. Egészen addig, amíg egy csapatnyi túlbuzgó norvég ki nem kaparta a helyéről. A norvégok, akik...

Szaporán pislogni kezdett. A két hómobil lelassított, és Bennings megpróbált kilesni Childs mögül.

A reflektorok fénye egy kutyára vetődött. Bennings hirtelen nem tudta eldönteni, hogy megijedjen tőle, vagy örüljön neki.

A kutya ügyet sem vetett rájuk. A szurdok közepén ült, hátát a lassan feléje közeledő emberek felé fordította, és a síkságon talált tetem másik felét rágcsálta.

Nem ijedt meg, és semmi jelét sem mutatta, hogy észrevette volna a három férfit. Macready furcsállotta a dolgot, és megkétszereződött óvatossággal szétnézett. Még jobban lelassította a járművét, és felemelte a kezét. Childs és Bennings melléje siklott.

Macready a kutyára mutatott. Már csak alig húsz lépésnyi távolságra voltak tőle, de még mindig nem nézett hátra.

– Mi a véleményetek?

– Az biztos, hogy ez az egyik szökevény – mondta Childs. – Megeszi a haverját... Igazad volt, Mac.

A pilóta figyelmesen megvizsgálta a kanyon föléjük magasló oldalfalainak a tetejét. Semmi sem volt a szirtek között. Semmi mozgás.

– Mi a francért ül ez itt?

– Kit érdekel? – Bennings túlságosan fázott ahhoz, hogy gondolkodjon. – Égessük el, és menjünk tovább.

– Nem vagyok benne biztos, hogy... – kezdte Macready, de Bennings a szavába vágott.

– Ne okoskodj, Mac! Vagy kinyírjuk, itt rögtön, vagy fogom az egyik hómobilt, és azonnal haza indulok.

Childs közben elővette a lángszórót, és a tartályhoz erősítette a tömlőket. Macready megvonta a vállát, és felkapott egy hőbombát. A szurdok két fala mentén előre indultak. Bennings a hómobilok mellett maradt, és készen állt rá, hogy megállítsa a kutyát, ha az utolsó pillanatban mégis menekülni próbálna.

Childs és Macready egyre közelebb lopakodott hozzá, de a kutya még mindig nem törődött velük. Elmélyülten csámcsogott. A gépész a kanyon folytatásába, a sötétbe meresztette a szemét, oda, ahová már nem ért el a hómobilok reflektorainak a fénye.

– Hol a másik, Mac? Hol a francban van a másik?

– Csak az egyik van itt, Bennings! – kiáltott hátra Macready. – Tartsd nyitva a szemed, és figyelj, hátha észreveszed a másikat!

A meteorológus visszaordított, elővett egy elemlámpát, és a tőle jobbra lévő szirtekre világított.

Macready feszülten figyelte a szurdokot, és közben ideges hangon beszélni kezdett a kutyához.

– Hol a haverod, pajti? Na? Nekünk elárulhatod. Mi vagyunk a kutyák legjobb barátjai, emlékszel? Hova ment a társad?

Az állat fel sem nézett. Macready előhúzta a zseblámpáját, és a sziklákra, a mélyedésekbe világított. Semmi.

– Baszódj meg! Ess neki, Childs! Ne hagyd abba, csak ha egy kupac hamu marad a helyén!

Childs elkattintott egy kapcsolót, és a vastag csőből zúgva előtört a lángnyelv.

Bennings még mindig a meredek falakat fürkészte, amikor valami hirtelen megragadta a bokáját. Lenézett, és még kiáltani is alig maradt ideje, a teste máris a felszín alá csúszott. Elejtette a lámpát, és egy másodperccel később már csak a feje és a vállai látszottak ki a jégtáblán támadt lyukból.

Childs és Macready a sikoltásra hátrafordultak, és a társukhoz futottak. Bennings vállai is lecsúsztak, és egyedül a feje maradt még a jég fölött. Macready megbotlott, és hasra vágódott. A fagyott hó darabkái az arcába szúrtak.

Ugyanabban a pillanatban valami zaj támadt mögötte. Nem a szél süvített, és a pilóta még soha életében nem hallott ehhez hasonlót. Egy éles reccsenés, és egy roppanás, mintha egy nem fából és nem plasztikból lévő tárgy tört volna el. Leginkább arra a neszre hasonlított, mint mikor a megpörkölt disznóbőrt összegyűrik.

Megpördült.

A kutya még mindig előtte ült, de már nem evett.

Szőre úgy meredt az égnek, akár a tarajos sül tüskéi. Ahogy Macready megmozdult, a vadállat bömbölni kezdett. A mély torokhang nem hasonlított a kutyák üvöltésére. A lény a pilóta felé fordult. A bőre megrepedt, az állkapcsai pedig úgy váltak szét, mintha egy benne rejtőző valami ott akarna kibújni belőle. Olyan volt, mint mikor a lepkék szétfeszítik a bábjaikat.

Csakhogy ebben az átváltozásban semmi szépséget nem lehetett felfedezni.

– Childs!

A gépész megtorpant. Ujjait a lángszóró csövére szorította, és hirtelen nem tudta eldönteni, melyik barátján segítsen először. Bennings még mindig nem süllyedt el egészen, sőt, az egyik karját is sikerült kihúznia a lyukból. Kétségbeesetten kapálózott, de valahányszor kiemelte a vállát, valami mindig visszarántotta a hó alá.

Childs tétován Macready felé lépett. A kutya teste közben megváltozott. Nagyobb lett, és sokkal sötétebb, mint volt. Hirtelen előrevetődött, és bár egyetlen kutya sem lett volna képes húsz lábnyi távolságra ugrani a tapadós hóban, a következő másodpercben már a pilóta előtt állt.

Childs reflexszerűen fellobbantotta a lángszórót, és a kutya-izé oldalára irányította a tűzsugarat. A lény hátratántorodott. Egy szempillantás alatt égő szőrcsomóvá változott.

És még valamivé.

A kutya fájdalmasan felvonyított. Dobhártyaszaggató visítása egyetlen állat hangjára sem emlékeztetett. Macready csak ahhoz a hanghoz tudta hasonlítani, amit egy iskolai tábla ad, mikor valaki végighúzza rajta a körmét.

A pilóta feltérdelt, előrántotta a thermogránátot, és kihúzta belőle a biztosítószöget. Összehúzott szemmel célzott, és elhajította. A lendülettől újra elterült.

A gránát egy lábnyira a görcsösen rángatózó, lángolva égő kutya-izé elé esett, és felrobbant. A villanás fehér tűznyelvvé változott a lény körül.

Childs megfordult, és rohanni kezdett Bennings felé. A meteorológust fogva tartó jégtábla vésztjóslóan megrepedt. Macready feltápászkodott. Futni kezdett, és ahogy utolérte Childs-ot, és belekapaszkodott a kabátjába.

– Mi van? – Childs megpróbálta lerázni magáról a pilótát.

Macready nem tágított.

– Ne menj oda! Téged is elkap az az izé!

– Ó, a franc essen belé! – nyögte Childs, és zokogva átkozódni kezdett.

Bennings feje hirtelen a felszín alá süllyedt. A testét magához rántotta valami láthatatlan erő. A lyuk körül recsegve-ropogva repedezni kezdett a jég.

Egy pillanatra feltűnt a szerencsétlenül járt meteorológus teste, de a következő másodpercben már újra lemerült. Macready és Childs tehetetlenül bámultak.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Childs kétségbeesetten.

– Honnan a francból tudjam?

A hómobilok mellett megmozdult a jég, és Bennings felsőteste emelkedett ki a repedésből. Valami rátekeredett, de hogy mi az, a rossz fényviszonyoknál a két rémült férfi nem tudta kivenni. Childs-nak egy pillanatra úgy tűnt, Bennings teste egy kutya szájából lóg ki. Egy valószínűtlenül nagy kutya szájából...

A meteorológus teste annyira felduzzadt, hogy még vastag ruhái is megrepedtek. A ráfeszülő állkapcsok megrázkódtak.

A kígyók is mindig megfordítják az áldozatukat, és először a fejét nyelik el, gondolta Macready.

Bennings arca eltűnt a kocsonyás anyagú, kitátott szájban.

Macready megfordult, és az utánfutóhoz ugrott.

– Égesd szét őket! – ordított hátra Childs-nak.

– De Bennings... – próbált tiltakozni a gépész.

– Hát nem látod, hogy vége? – üvöltött Macready magából kikelve. – Rajta... Addig csináld, amíg teheted!

Bennings... A francba, Bennings! Child a fogát csikorgatta tehetetlenségében. Bennings halott... De az az izé még él!

Bekapcsolta a lángszórót.

A felismerhetetlen, torz test – aminek most már Bennings is része volt – egy másodperccel később beleveszett a tűzáradatba. Meggyulladt a sötét húsmassza, és a lángok megolvasztották körülötte a jeget. Rettenetes rikoltás hasította szét a levegőt.

Macready őrült gyorsasággal egymás után kiemelte az utánfutóból a gázolajos kannákat.

Egy acélnál is keményebb, hegyes kinövésekkel, bütykökkel és hosszú, kemény szőrszálakkal teli valami vágódott elő a jég alól. Alig valamivel hibázta csak el Macreadyt, és vad erővel átfúrta az utánfutót.

Macready félrevetődött. A csáp visszahúzódott, és tapogatózva megindult felé.

A pilóta oldalra gurult, és felpattant. Lecsavarta néhány kanna tetejét, és a kutatva vonagló húskígyóra öntötte belőlük a gázolajat. Hátralépett, és a lény testének másik részét is meglocsolta. Childs közben dühödten, pillanatnyi szünet nélkül szórta a lángcsóvákat.

A kannák, mint megannyi apró bomba, sorra felrobbantak. A fémszilánkok sebet ejtettek a hó alatt tekergő iszonyatos csápon.

Közben a másik, kutyának álcázott teremtmény is tovább égett. A szurdok meredek, visszhangzó falai felerősítették a két irtózatos izé sikításait és bömbölését. Macready és Childs majd' belesüketült a hangzavarba.

A pilóta még egy kanna gázolajat dobott a tűzbe, és megfogta Childs karját.

– Ennyi elég lesz...

A gépész mintha nem is hallotta volna meg a szavait. Üveges szemmel szorongatta a lángszórót, és égette, égette a kavargó húsmasszát. A tűzben hirtelen feltűnt Bennings lángoló csontváza. A pokoli kép szinte barátságossá változtatta a szurdokot.

Macready Childs elé állt, és mind a két kezével a lángszóró csövébe kapaszkodott.

– Childs! Elég volt! Kinyírtuk.

Childs hunyorogva a társára nézett.

– Igen... Igen. Oké, Mac.

Elzárta a lángszóró csapját. A két férfi egymás mellett állva, merev arccal bámulta az egyre csendesebben lobogó lángok között emésztődő lényt. Ahogy lohadt a tűz, úgy lassan az üvöltözés is abbamaradt. Nemsokára már csak egy gyenge, ártalmatlan vinnyogás hallatszott.

Macready és Childs megvárta, míg az utolsó parázs is ellobban, majd a pilóta még néhány kannányi gázolajat öntött az elszenesedett maradványokra. A két tűz fellobbant, és amikor újra kialudtak, már csak jég és kő volt a helyükön.

Az utánfutó tönkrement. A csáp nem csupán a felépítményét, de az egyik sítalpat is szétroncsolta. Macready leoldozta a hómobilról, és a felszerelés épségben maradt részét a másik jármű hátuljára erősített dobozba rakta.

Elindultak. Átvágtak a szurdokon, át a koromsötét antarktiszi éjszakába burkolózó jégsíkságon. Célszerűbb lett volna, ha csak reggel indulnak vissza, de egyikük sem akart a kanyon meredek falai között éjszakázni, ahol az elpusztított két szörny szellemei kísértenek. Olyan szellemek, amelyektől még a távoli Notre Dame falai között lakozó földöntúli lények is megijednének.

Macready és Childs inkább vállalta az út kockázatait. Megfagyni egy tiszta, fehér jégtáblán... Ennél sokkal rosszabb halál is létezik.

9.

Másnap a nap csak a legfelső szeletét mutatta meg, ezzel jelezve a hat hónapig tartó teljes sötétség kezdetét.

A csapat tagjai a klubszobában gyűltek össze. Clark az egyik széken ült, munkatársai pedig körülötte állva hallgatták zavart védekezését.

– Már megmondtam: úgy emlékszem, nem hagytam nyitva a kennel ajtaját! – ismételte legalább tizedszer.

Childs a jól bevált lángszórót szorongatva állt előtte. Időközben egy kis átalakítást végzett el rajta, és így zárt térben is nyugodtan lehetett használni. Fenyegetően meglóbálta a vastag csövet Clark orra előtt.

– A kutyák szökése után véletlenül nem azt mondtad, hogy mindig leellenőrzöd, be van-e zárva?

– Igen, ezt tényleg meg szoktam tenni. – Clark az ajkába harapott, és próbált minél magabiztosabbnak látszani. Nem sok sikerrel. Az az átkozott lángszóró túl közel volt hozzá. – Biztos az után nyitották ki, hogy bezártam őket éjszakára.

– Te hagytad nyitva – jelentette ki Childs határozottan. – Csakis így szökhettek meg!

Clark visszafojtotta a dühét, és inkább nem válaszolt semmit. A körülötte álló emberek elszánt arckifejezése láttán tudta, a csípős megjegyzések csak rontanának a helyzetén. Childs szemmel láthatóan alig várta, hogy ismét használhassa a lángszóróját. Ha a legkisebb okot is adná rá, rögtön megtenné.

– Ha valami közöm lenne a szökésükhöz, talán szóltam volna nektek, mikor eltűntek? – kérdezte Clark. – Ha véletlenül nyitva hagytam volna, gondoljátok, hogy elmondtam volna nektek, hogy mindig leellenőrzöm azt az ajtót? Gondolkozzatok már egy kicsit!

– Ez még mindig nem magyarázza meg azt, hogy miért nem zárta be rögtön a kennelbe azt a norvég "kutyát" – mondta Garry.

– Azért, mert sehol sem találtam. Már ezt is elmondtam... – Clark elhallgatott, és dühösen eltolta maga elől a lángszóró csövét. – Ne nyomd ezt a vackot a képembe, jó?

Childs előrenyúlt, megmarkolta Clark gallérját, és kiemelte a székéből. Mióta visszatért a táborba, a gépész az idegösszeroppanás szélén állt. Egyfolytában Bennings járt a fejében, és az, sikerült volna-e megszabadulniuk tőle, ha az átalakulás befejeződik.

– Nekem te ne parancsolgass...!

Nauls elszántan közéjük lépett.

– Csitulj már le, haver! – szólt rá Childs-ra. – Mit képzelsz magadról? Bíró vagy te, vagy esetleg hóhér?

Childs engedelmesen eleresztette Clarkot, aki visszahuppant a székbe, és ijedt szemekkel nézett rá.

– Kösz, Nauls – mondta.

Childs a békítőre támadt.

– Tudod kit vettél a védelmedbe, te szemét? Lehet, hogy ez a mocsok is azok közül való! Vagy azt akarod, hogy egy olyan izé, ami bármelyikőtökben benne lehet... Egy ilyen kóvályogjon a konyhád körül?

Ezúttal maga Garry választotta szét a vitatkozókat. Közben senki sem vette észre, hogy Macready a folyosóról figyeli őket.

A pilóta odakint járt, és végigvizsgálta a szemetesgödröt. Egy csomagot szorongatott a hóna alatt.

– Most már aztán elég legyen! – kiáltott a parancsnok, és kétségbeesetten próbálta megőrizni a hidegvérét. – Sehova sem jutunk, ha így viselkednek. Vitával és sértegetéssel semmire sem megyünk. Ha Blair elmélete igaz, ha ez az izé átveszi az áldozatai testét alkotó sejtstruktúrák irányítását, ha még az agyukat is megszerzi, akkor az a kutya tényleg mindegyikünket megfertőzhetett. Elég ideje volt rá. Egy teljes éjszaka.

– És ha beköltözött Clarkba, vagy bárki másba – szólalt meg a kártyaasztal mellől Copper –, akkor az az illető is megszerezhetett magának is egy újabb testet.

– Pontosan így van – mondta Macready.

Néhányan ránéztek, mikor belépett a szobába, de a figyelem központjában éppen nem ő, hanem a doki állt.

Copper megköszörülte a torkát, és folytatta.

– Szerintem elméletileg lehetséges, hogy valamelyikünkben tényleg egy ilyen förmedvény van. Ez a lény gyorsan megtanul mindent. Túlságosan gyorsan. Mikor arra van szükség, elrejtőzik, és kivárja a számára legmegfelelőbb időt. Mint ahogy az a két átváltozott kutya is tette.

Norris megrázta a fejét, megdörzsölte sajgó mellkasát, és fájdalmasan elhúzta a száját.

– Nekem ez túl sok így egyszerre, doki – mondta. – A kutya-ügyet elhiszem, mert láttam. De az, hogy talán többünkben is benne van, és eddig még nem derült ki...? Mindannyian jól ismerjük egymást. Ha egy ilyen földönkívüli akármi valóban a hatalmába kerítette volna Clarkot... – Clark ijedten megremegett a neve hallatán. – ... Vagy Childs-ot, vagy engem, vagy bárki mást, rögtön feltűnne a többieknek. Elkövetne egy apró hibát, valamit rosszul csinálna, és a társai máris lelepleznék.

Copper szárazon elmosolyodott.

– Ha egy kutya alakjában meg tud bolondítani egy másik kutyát, ami egyébként rögtön megérzi az idegent, akkor miért ne lenne képes rá, hogy átejtsen néhány embert? Ez az izé egy földönkívüli járművön érkezett ide. Ez nem állat, hanem egy intelligens, és rendkívül könnyen alkalmazkodó idegen életforma képviselője. Az életben maradásához csupán egy organikus "vendéglátóra" van szüksége, aminek, vagy akinek átveheti az irányítását. Miért ne lehetne ez a befogadó test egy emberé?

– Ez őrültség! – vitatkozott Norris erőtlenül. – Nem tudom elhinni. Addig nem, amíg csak néhány átalakított szánhúzó kutya az összes bizonyíték!

Macready hátratolta a sombreróját.

– Akkor mostantól elhiheted – mondta, és a hóna alatt tartott batyuból a kártyaasztalra szórt egy szövetdarabot.

Azt a szakadt, hosszúszárú alsónadrágot, amit Nauls talált a konyhai szemetesvödör tetején.

– Emlékeztek még rá? – kérdezte Macready. – Ez az, amit Nauls talált. Pontosan úgy repedt szét, ahogy a norvég ruhája, akinek a hulláját áthoztuk a táborukból. Ugyanez történt Bennings kabátjával is. Úgy látszik, ezek a lények csak a testet imitálják, a ruhákat nem.

– Mindent leutánoz, ami organikus – mormolta Copper. Egyik lábán felhúzta a nadrágja szárát, és megvizsgálta a saját alsóneműjét. – Műszálas. Nem pamut. Ha az lenne, az az izé valószínűleg ezt is le tudná másolni.

Az emberek némán, tűnődve egymásra néztek. Macready felemelte a rongyos gatyát, és megnézte a derekába varrt címkét.

– Ez is műszálas, doki. De nem is ez a lényeg.

– Hanem? – kérdezte Norris kihívóan.

– A mérete. Ez a gatya "L"-es. – Kajánul elvigyorodott, és az ideges arcokra pillantott.

– Te milyen méretű alsónadrágot viselsz, Clark?

Clark kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Izgalmában véresre harapta az alsó ajkát.

– És mi van, ha pontosan ilyet? – kérdezte.

– Igen – szólt közbe Norris. – Akkor mi van? Én is éppen ekkorát hordok.

– Az enyém "XL"-es – mondta Childs megkönnyebbülve.

– "L" – mondta Copper.

– Az enyém is. – Macready körbenézett. – Ahogy a legtöbbünké.

A szobában felfokozódott az izgalom. Macready várt egy kicsit, hagyta, hogy a többiek elgondolkozzanak, majd folytatta.

– Kétlem hogy egy, maximum két embernél többe költözött bele. Igen, legfeljebb két társunk nem az, aminek látszik. Többre nem volt ideje. Ha lett volna, most nem vitatkoznánk, hanem megpróbálnánk beverni egymás fejét. Mint azok a szerencsétlen norvégok tették. Vagy teljes békességben lennénk egymás mellett, ami még rosszabbat jelentene... De valakit mindenképpen elkapott. – Kis szünetet tartott. – Ebben a helyiségben van valaki, aki nem az, aminek a jogosítványában fel van tüntetve.

Sanders meg sem próbált palástolni a félelmét.

– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte.

Norris Copperre nézett. Fuchs elgondolkodva állt a doktor mellett.

– Nem létezik egy teszt, vagy valami, amivel kideríthetnénk? – kérdezte Norris. – Ha valóban úgy változtatja meg a sejtstruktúrát, meg a többi biológiai funkciót, ahogy Blair állítja, akkor kell, hogy legyen egy módszer, amivel megállapíthatnánk az eltéréseket. Egy módszer, aminek a segítségével kideríthetnénk, hogy melyikünk kicsoda.

– Talán egy szérum teszttel... – suttogta Copper. – Igen, ez jó lesz!

– Rendben! – kiáltott Fuchs lelkesen. – Miért is ne?

– Mi ez a szérum tesz, és mennyi időt vesz igénybe? – kérdezte a parancsnok.

– Ez nem más, mint a normál vércsoport vizsgálat – magyarázta Copper. – Ahogy Blair mondta, az izé különböző változásokat idéz elő az áldozat sejtstruktúrájában. Azt hiszem, már a közönséges testnedvek, a vér és a nyál esetében is eltérések mutatkoznak. Meg a vizeletnél is. A vérpróba lenne a legjobb, mert ott a legnehezebb csalni. Csak annyit kell tennünk – fordult Garry felé –, hogy tiszta, egészséges emberi vérhez keverjük a kísérleti alany vérét. Ha nem lép fel közöttük a jellemző szérum-reakció, akkor nagyon valószínű, hogy az illető nem ember.

– De ez a lény mindent pontosan lemásolt, még a bajuszt és a hajat is – vitatkozott Macready.

– Ha lennének megfelelő műszereink, és részletesen analizálnánk azt a bizonyos hajszálat, felfedezhetnénk néhány furcsaságot. Nem hiszem, hogy az új sejtstruktúráját képes lenne annyira megváltoztatni, hogy befolyásolja a tesztet. Érdemes megpróbálni. Egyszerű, és gyors módszer. Ha nem válik be, még mindig kitalálhatunk valami okosabbat.

– Nekem tetszik az ötlet – mondta Childs. – Egyvalamit kivéve.

– Mi az?

Childs a társaira nézett.

– Melyikünk "tiszta, egészséges" vérét fogjuk felhasználni?

Copper elmosolyodott.

– Jó kérdés. Van vértartalékunk. – A parancsnokra nézett. – Mit szól hozzá, Garry? Felhasználhatjuk? Menjek előkészíteni? Fuchs asszisztálhatna nekem.

Garry elgondolkozott, és a buzgó segédbiológushoz fordult.

– Mi a véleménye, Fuchs?

– Szerintem ez pokoli jó ötlet, főnök. Blair is helyeselné.

A parancsnokon látszott, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát.

– Sajnos a csapat főbiológusa nincs abban a helyzetben, hogy állást foglalhatna, milyen tesztet alkalmazzunk. Sőt, másban sem. Ha vállalja, hogy a dokival megy...

– Természetesen – mondta Fuchs élénken.

– ... akkor belevágunk. Ahogy mondta, doki, ha ez a teszt eredménytelennek bizonyul, még mindig megpróbálhatunk valami mást. Mennyi időt vesznek igénybe az előkészületek?

Copper gyorsan számolgatni kezdett.

– Néhány óra elég lesz. Feltételezve, hogy én ... Nem vagyok megfertőzve.

– Valaki majd végig maga mellett marad, és figyeli minden mozdulatát. Lássanak hozzá! – Garry leakasztotta a derékszíján lógó egyik kulcsot, és átadta az orvosnak.

Copper és a fiatal biológus átmentek az orvosi szobába.

A többiek beszélgetni kezdtek. Valamennyien idegesek voltak. Nemsokára kiderül, melyikük valódi, és ki utánzat.

– Hogy az ördögbe sikerült belebújnia abba a három kutyába? – kérdezte Palmer Macreadytől. – Azt hittem, időben sikerült végeznünk vele.

– Copper szerint lehet, hogy harc közben a kutyák megharapták azt a rondaságot, és véletlenül lenyelték a még életképes darabkáit.

– Ennyi is elég?

– Miért ne? – A pilóta élvezte helyettese nyugtalanságát. – Belülről kifelé haladva is átváltoztathat. Azt hiszem, így még könnyebb is a dolga. Ha mondjuk a gyomrodban kezd növekedni, azoknak a csápoknak sem kell olyan hosszúra nyúlniuk, mintha...

Palmer elfordította a fejét.

– Hagyd abba! – suttogta. – Inkább hiszek Coppernek.

– Most legalább majd kiderül, hogy tényleg azok a kutyák voltak az utolsó élőlények, amikben létezett, vagy van más is – mormolta Macready. – Reménykedjünk, hogy valóban nem volt ideje másra.

Garry! – hallatszott a folyosóról egy kiáltás. – Meg a többiek is, mind! Gyertek ide!

Macready Palmerra nézett.

– Ez Copper hangja!

A csapat egy emberként száguldott végig a folyosón, be az orvosi szobába. Fuchs és Copper a nyitott hűtőszekrény előtt állt.

A jégszekrény belsejében alvadt vérrögök és apró üvegszilánkok kupaca állt. Minden vérkonzervet kinyitottak, a tartalmát szétöntözték, az üveget összetörték.

Copper lélegzet után kapkodva, ijedt ámulattal nézte a pusztítást. Szokásos higgadtsága elillant, az arca elsápadt.

– Valaki betört, és megsemmisítette a vérkészletet. Egy deci használható minta nem maradt.

– Szent Isten! – morogta Nauls, és a társai nézett. – Egy kutya nem képes ilyesmire. Azt még elhiszem, hogy valahogy sikerült kinyitniuk a kennel ajtaját, de ... Egy kulcsrazárt hűtőszekrényt már nem! Ez pedig azt jelenti...

Macready előrefurakodott, és megvizsgálta a nyitott ajtót.

– Hol feszítették fel?

– Éppen ez az – mondta Copper lassan. – Nyoma sem látszott rajta sérülésnek. Valaki kinyitotta. Kinyitotta, és miután befejezte a munkáját, szépen visszazárta. Ha feltörte volna, már előbb észreveszem.

Sanders úgy hátrált el a hűtőszekrény elől, mintha egy veszedelmes élőlény lenne. Hátát a falnak támasztotta, és spanyolul motyogva megpróbált a lehető legtávolabb maradni a többiektől.

Macready tudta, valamit tenniük kell. A lehető leggyorsabban. Talán a norvég táborban is így kezdődött az egész. Az az izé nem mutatta meg magát, de éreztette a jelenlétét. A legénységen ilyen helyzetben nagyon gyorsan eluralkodott a paranoia, és annak a szörnyetegnek nem kellett mást tennie, mint hogy megvárja, míg eléggé legyengülnek ahhoz, hogy legyőzhesse őket.

Beszélj!, bíztatta magát. Mondj valamit! Bármit, de maradj nyugodt! Beszélj, hogy a többiek rád figyeljenek, és ne a sötét gyanakvás kösse le a gondolataikat!

Előrelépett.

– Gondoljuk át logikusan – mondta. – Ki van rá feljogosítva, hogy kinyissa a hűtőszekrényt?

Copper elgondolkozott.

– Azt hiszem, hivatalosan egyedül Garry, meg én.

– Igen, a szabályzat szerint csak mi ketten nyúlhatunk hozzá – bólintott a parancsnok. – A kábító hatású szereket is ebben tartjuk.

Mindenki Garry-re nézett, de senki sem mondta ki, mire gondol. Még...

– Ez a szérum teszt valóban bevált volna? – kérdezte Macready az orvostól.

– Azt hiszem, igen. Nem ajánlottam volna, ha nem hiszek benne. Ha arra célzol, hogy csak egy trükknek szántam, amivel a lényt rá lehet bírni, hogy elárulja magát... Nem, tévedsz, ha ez jár a fejedben.

– A dokin kívül még valaki meg volt győződve róla, hogy a módszer használhatónak bizonyult volna – mondta Norris, és a hűtőszekrényben lévő romhalmazra mutatott. – Ennél jobban semmi sem bizonyíthatja.

– Magukon kívül még ki juthatott hozzá a kulcshoz, főnök? – kérdezte Macready.

– Hmmm... Ilyen hirtelen nem is tudom – mondta lassan Garry. – Ahogy az előbb is mondtam, hivatalosan csak mi nyithatjuk ki. A kulcs mindig nálam van. Amikor szüksége van rá, Copper elkéri tőlem. Így a legbiztonságosabb.

– Látom – mondta a pilóta. – Doki, nem lehetséges, hogy valaki ellopta magától?

– Nem. Mikor tette volna? Amikor befejezem a dolgom, mindig visszaadom Garry-nek. – Az orvos elmosolyodott. – Mindig attól féltem, hogy elvesztem, vagy leteszem valahová, és elfelejtkezem róla. Mivel ez az egyetlen kulcs, mindig nagyon ügyeltem rá, hogy amikor már nem kellett, egészen biztosan visszakerüljön Garry-hez.

– Mikor nyitotta ki utoljára?

Copper topogni kezdett, és a padlóra bámult. Megpróbált visszaemlékezni.

– Tegnap... Vagy előtte... Azt hiszem.

Garry rémülten felfedezte, hogy az emberei egyre gyanakvóbban néznek rá.

– Szerintem... Elképzelhető, hogy valaki elemelte tőlem.

– Ez a kulcs mindig ott lóg az övén – mondta Childs vádlóan. – A tudta nélkül hogy akaszthatta volna le bárki?

A máskor oly határozott parancsnok összezavarodott.

– Azt hiszem, amikor aludtam... Higgyék el, a hűtőszekrény közelében sem jártam!

Erre senki sem mondott semmit. A komor férfiak szótlanul meredtek az állomás vezetőjére. Sanders ellépett a faltól. Szakadt róla a veríték.

– Egyedül Coppernek van vele dolga – tette hozzá Garry.

Az emberek némán a doktorra néztek.

– Ezt hogy érti, Garry? – kérdezte Copper. – Már maga is több alkalommal járt itt.

Fuchs az egyre erősödő általános pánik közepette is megpróbált tárgyilagos maradni.

– Azt hiszem, a doktor minden gyanú felett áll, hiszen ő találta ki a tesztet.

– Lehet, hogy éppen azért javasolta, hogy még eszünkbe se jusson őt vádolni ezzel – mutatott Norris a hűtőszekrényre, és keményen Copperre nézett.

– Semmi szüksége nem volt ilyesmire – mondta Macready. – Fuchsnak igaza van. Ha a doki nem lenne ember, nem hozakodott volna elő az egész próbatétellel. Tehát ő szóba sem jöhet.

– Miért? – Childs úgy nézett ki, mintha alig várná, hogy valamit szétégessen a lángszórójával. – Hülyeség! Szerintem pedig éppen Norrisnak van igaza. Lehet, hogy ez az izé mindig előttünk jár egy mentális lépéssel, és hagyja, hogy sorra fussuk a hiábavaló köröket, míg aztán egyszer, az éjszaka közepén elhatározza, hogy végetvet a ...

Egy artikulálatlan üvöltés vágta félbe a mondatot. Sanders kirohant a folyosóra, a többiek pedig kivétel nélkül utána özönlöttek.

– Hé, Sanders! – ordított Garry a menekülő rádiós után. – Ne essen pánikba! Együtt kell maradnunk, hogy fényt derítsünk erre az ügyre! A szörny éppen azt akarja, hogy szétváljunk!

De Sanders nem állt meg, még csak nem is lassított. Fel sem fogta Garry szavainak értelmét, és csak arra vágyott, hogy végre újra otthon, Los Angelesben, az egyetemen lehessen. Vagy bárhol, de ne itt, a világ fenekén, összezárva egy idegen lénnyel, aki talán éppen a legjobb barátja alakját öltötte magára.

Végigrohant a folyosókon, ajtókat nyitott ki és csapott be maga mögött. A társai ordítozva végig a nyomában maradtak.

Őt üldözik! Ezek mind olyan izék! Igen, lehet, hogy valamennyien azok, és az egész nyomozást csak azért csinálják, hogy vele játszadozzanak.

Certimento! Igen, így van! Kitűnően szórakoznak rajta, élvezik a félelmét. Aztán egyszer ráunnak a mulatságra, és akkor...

Akkor körégyűlnek, közrefogják, és a szeme láttára alakot váltanak. Vékony, fehér csápok nyúlnak majd ki belőlük, olyanok, akár abból a kutyából. A nyúlványok behatolnak az ő tehetetlenné bénult testébe, és közben az arcok, melyek már nem emberekhez tartoznak, mind rámosolyognak. Mosolyognak, és mosolyognak, egészen addig, míg valami belékerül, míg egymás után elhódítják tőle agya és teste sejtjeit, míg Sanders megszűnik létezni...

Üvöltve berontott az egyik kis raktárhelyiségbe, ahol a fal melletti üveges szekrényben egymás mellé állított puskák sorakoztak.

A fegyvereket eredetileg azért szállították az állomásra, hogy szükség esetén a biológusok el tudjanak ejteni egy-két tanulmányozandó állatot, meg hogy időnként agyon lehessen ütni az időt egy kis céllövészettel.

A többi között ott volt az a három puska is, amit Macready, Bennings és Childs vitt magával a kutyavadászatra. Most mind a három megtisztítva, szépen beolajozva várt a következő nyarat.

Csakhogy addig még hat hosszú, sötét hónap van hátra, és Sandersnek abban a pillanatban volt szüksége egy fegyverre.

A szekrény kulcsra volt zárva. A folyosón egyre közelebbről zengett az üldözők hangja, a futó lábak tompa dobogása. Sanders körbenézett, és az egyik asztalról felkapott egy ottfelejtett irattűzőgépet. Az üveg csak a harmadik ütésre repedt meg, de a negyedikre betörött. Sanders benyúlt a szekrénybe, és kivette az egyik puskát, meg egy doboz lőszert.

Remegő ujjakkal nekilátott, hogy megtöltse az egycsövű fegyvert, ami elég erősnek látszott ahhoz, hogy esetleg még a szörnyet is megállítsa. Sanders kinyitotta a doboz tetejét, és megfordította. A lőszerek a tenyerére hullottak, de annyira reszketett a keze, hogy valamennyit a padlóra szórta. Végül valahogy mégis sikerült egyiket a másik után a tárba gyömöszölnie.

Közben az üldözők is megérkeztek. Garry kirántotta elmaradhatatlan Magnumját, és a rádiósra szegezte.

– Sanders! Tegye le azt a puskát! Csak nyugodtan... Gyerünk!

Sanders kimeredt szemekkel a parancsnokra nézett. Egész testében remegett. Az egyik lőszer kicsúszott az ujjai közül, leesett, és egyenesen Garry lábai elé gurult.

– Nem! Nem teszem le!

– Ha nem engedelmeskedik, szétlövöm a fejét! – A parancsnok lassan, tagoltan beszélt, hogy a fiú minden szavát tisztán megértse.

A Magnum csöve még mindig könyörtelenül Sandersre irányult.

Garryn látszott, hogy nem tréfál. Sanders az ajtó előtt összegyűlt férfiakra nézett.

– Fiúk, miért engeditek, hogy parancsolgasson? Úgy értem, lehet, hogy ő is egy olyan izé. Elfelejtettétek, mi történt a hűtőszekrény ajtajával? – Ijedten Garry-re pillantott. – Ehhez mit szól? Ezt mivel magyarázza?

Néhányan a parancsnok felé fordultak, és egy pillanat alatt megfeledkeztek a puskáról. Az emberek között egy sem akadt, akit ne gondolkoztatott volna el Sanders feltételezése.

– Tegye le azt a puskát! – ismételte a parancsnok szelíden. – Tegye le, és utána megbeszéljük ezt a hűtőszekrény ügyet. Ha fegyvert szegezünk egymásra, nem lehetünk jó barátok, ugye? Kérem, tegye le, Sanders! Tudom most mit érez. Mindannyian összezavarodtunk. Kivétel nélkül, az egész csapat.

Nem egészen, javította ki gondolatban Macready. Az egyikőtök valami egészen mást érez.

Sanders elgondolkozott. Garry ajánlata, a fejére irányuló pisztolycső, a kint várakozó emberek... Valamit tennie kellett.

Villámgyors mozdulattal a feltört fegyverszekrényhez vágta a néhány lőszert, amit még mindig a markában szorongatott. A feszülten figyelő férfiak hátraugrottak, de szerencsére az ütéstől egyetlen golyó sem sült el. A rádiós megfordult, és lassú mozdulattal a falhoz támasztotta a puskáját. Arcizmai összerándultak, megtántorodott, és végül kitört belőle a sírás. Nauls hozzágurult, és vigasztalóan átölelte a vállát.

Garry leeresztette a pisztolyt, és visszacsúsztatta a tokjába. Mélyet lélegzett, megfordult, és a társaira nézett.

– Az nem tudom, Copper mit csinált – mondta hevesen –, de én nem mentem a hűtőszekrény közelébe. Maguk mindannyian jól tudják, hogy soha nem nyúltam aszpirinnél erősebb szerhez.

– A doki azt mondta, már többször látta magát az orvosi szobában – mondta Childs.

– Természetesen – felelt Garry ingerülten. – De a műhelybarakkban is voltam már, pedig nem vagyok sem gépész, sem szerelő. A rádiósszobában is jártam, pedig nem értek Sanders munkájához. A bázis összes szobájában voltam, és valamennyi folyosót végigjártam. Ahogy maguk is. És akkor mi van? Ez nem bizonyít semmit. Jobb lesz, ha egy időre valaki átveszi tőlem a parancsnokságot. – Előhúzta a fegyverét, és végignézett az ideges arcokon. A tekintete megállapodott az egyik emberen.

– Azt hiszem, Norris ellen senkinek sem lehet kifogása...

– Sajnálom, főnök, de nem vállalom – vigyorgott Norris. – Nem hiszem, hogy alkalmas lennék az ilyesmire. Az utóbbi időben nem érzem magam valami jól. Tudja, a szívem... Azt hiszem, inkább valaki olyat kellene választania, aki jól bírja a feszültséget és a izgalmakat.

– Majd én... – nyúlt Childs a fegyver után.

– Nem, Childs – szólt rá Macready. – Semmi kifogásom sincs ellened, de Norrisnak igaza van. Itt most egy higgadt emberre van szükség.

Childs a pilótára meresztette a szemét, de nem vitatkozott.

– Van valakinek valami javaslata? – kérdezte Macready, és sorra a társai arcába nézett.

Fuchs feltűnően kerülte a tekintetét.

– Ha mondani akarsz valamit, akkor halljuk! – mondta Macready. – Most semmit sem titkolhatunk el egymás elől.

– Először Childs nyúlt a fegyverért, utána pedig te, Mac – kezdte Fuchs bizonytalanul. – Mindketten elhagytátok a tábort, és odakint kapcsolatba kerültetek a lénnyel. Ahogy Bennings is. Ő ugyan nem jött vissza, de... – Mereven a pilóta szemébe nézett. – Honnan tudjuk, hogy az az izé nem változtatott át titeket is?

– Igazad van, ezt valóban nem tudhatjátok. Most senki sem lehet biztos semmiben. Egészen addig, míg megtaláljuk a módját, hogyan leplezzük le az idegent... – Meglóbálta a pisztolyt. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy én legyek a főnök. Ha valakinek jobb ötlete van, elfogadom.

A férfiak bizonytalanul egymásra néztek, és mindegyikük gyanúsnak érezte a mellette állót. Mindenki gyanús volt, és mindenki gyanakodott. Már a legjobb barátjukban sem bíztak.

– Azt hiszem... – mondta végül Fuchs –, azt hiszem, te is éppen olyan jó leszel parancsnoknak, mint bárki más. – Békítően a pilótára mosolygott. – Sajnálom, Mac, el kellett mondanom.

– Rendben, semmi baj. Tudom, mit érzel.

– Jól van. És most mit csinálunk? – kérdezte Norris.

Macready elgondolkozott.

– A legfontosabb, hogy együtt maradjunk. Valamennyien visszamegyünk a klubszobába, és megbeszéljük, ami eddig történt. Próbáljatok uralkodni magatokon. Mert ha elveszítjük a fejünket... – Jelentőségteljesen a zokogó Sandersre nézett. – ... akkor megkönnyítjük az izé dolgát.

A félelem, a bizonytalanság és a gyanakvás szinte megfagyasztotta a levegőt. Visszavonultak a klubszobába, és a kártyaasztal köré álltak. Valamennyien tartottak a többiektől, de legalább egyikük sem fenyegette fegyverrel a másikat.

– Amit eddig tudunk, abból az derül ki, hogy a lény csak azt támadja meg, aki egyedül van – mondta Macready. – Emlékeztek rá, mit mondott Blair? A teljes átalakításhoz egy órára van szüksége. Ha elkap valakit, nyugalomra és időre van szüksége, hogy beleköltözzön.

– Ne felejtsd el, mi történt Benningsszel – szólt közbe Childs. – A szemünk láttára, és alig néhány perc alatt átváltozott.

– Ez igaz. A lénynek igyekeznie kellett, és közben egy pillanatra sem eresztette el Benningst – felelt Macready. – Igen, a folyamat elindításához valóban csak percekre van szüksége, de ha tökéletes munkát akar végezni, ahhoz ennyi idő kevés.

Childs elgondolkozott, és lassan bólintott.

– Tehát – folytatta Macready – együtt fogunk maradni. Senki nem mehet sehová, és ha valakinek halaszthatatlan munkája van, csakis úgy láthat neki, hogy egy őrszem végig figyeli. Mindenhová kettesével vagy hármasával fogunk menni, és ha valami miatt a csoportoknak egy rövid időre mégis szét kell válniuk, akkor sem távolodhattok el egymástól. Szemmel tartjátok a társatokat, és ha ez valami miatt nem megy, akkor hallótávolságon belül maradtok.

Childs a sarokra mutatott, ahol a gyanúba keveredett férfiak, Garry, Clark és a doki ült, elkülönítve a többiektől.

– Részemről rendben van, Mac – mondta. – De mit lesz ezekkel?

– Van morfiumunk, igaz? – nézett Macready Fuchsra.

– Nem tudom biztosan. Az én munkámhoz nem volt rá szüksége, de azt hiszem, van.

– Helyes. Beadjuk nekik, és őröket állítunk melléjük.

– Morfium? – kérdezte Palmer élénken, és mohón körbenézett. – Azt hiszem, én is elég közel voltam ahhoz a kutyához...

Macready nem törődött a narkomániás másodpilóta megjegyzésével.

– Felváltva kellene aludnunk – javasolta Norris.

– Jó ötlet – mondta Macready. – A csapat fele őrködik, a másik fele pedig pihen. Nem lesz túl megerőltető. A fény sem fog zavarni minket, mert odakint napi huszonnégy órán keresztül éjszaka van. Igen, jó lesz. Így megakadályozhatjuk, hogy valaki a társa ágyába bújjon. Vagy éppen a társába...

Nauls vigasztaló-nyugtató szavainak köszönhetően Sanders közben megnyugodott.

– És hogy fogjuk kideríteni, hogy... ki kicsoda? – kérdezte.

– Jó kérdés. – Macready a segédbiológus felé fordult. – Egyedül te maradtál, akinek valami köze van a biológiához. Nincs valami ötleted? Nem ismersz egy olyan tesztet, amire ez az izé nem gondolhatott? Valami olyat, ami eszébe sem jutott, és ezért nem tudott előre intézkedni, mint ezzel a szérum-teszttel kapcsolatban...

Fuchs eltűnődött.

– Éppenséggel megpróbálhatok valamit... De nagyon jó lenne, ha Copper segíthetne.

– Ezt felejtsd el, haver! – jelentette ki Childs határozottan. – Legalábbis addig, amíg kiderítjük, ki verte szét a hűtőszekrényt.

Copper fájdalmas pillantással nézett vissza rá.

– Tehát – folytatta Macready – amikor ez az izé visszaváltozik... Mikor a saját, eredeti alakját ölti magára, bizonyos időre van szüksége. A metamer... matamor...

– Metamorfózis – segítette ki Fuchs.

– Kösz. Szóval ez a folyamat eltart néhány percig. – Childs-ra nézett. – Emlékszel? Vissza akart változni, és közben Benningset is meg akarta kaparintani.

Childs természetesen nem felejtette el a szurdokban történteket. Arca keserű grimaszba torzult.

– Igen. Tekergőzött és vonaglott, meg...

– Fel akarta venni a saját alakját – bólintott Macready. – Sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint egy ember. Ez is beleillik Blair elméletébe. A lény sejtstruktúrája valóban elképesztően rugalmas. Arra is képes, hogy megnőjön, vagy hogy összehúzódjon. Amit ott, abban a szurdokban láttunk, arra utal, hogy eredeti formájában jóval nagyobb, mint egy kutya, vagy egy ember... Tehát, a visszaváltozáshoz időre van szüksége, és azt hiszem, a folyamat közben elbánhatunk vele. Childs-nak és nekem már sikerült.

– De Benningsnek nem – mormolta Norris.

– Váratlanul támadt ránk – magyarázta Macready. – Idegen környezetben voltunk, és nem számítottunk rá, hogy alakot vált. – Az asztalra csapott. – De ez a mi táborunk! Itt nem lephet meg bennünket! Ha azonban mégis végbemegy a teljes visszaváltozás, ha visszanyeri az erejét... A norvég táborban már láttam, mire képes. Széttépett fémdarabok, félbetört gerendák... Nem tudom... Ha Blair helyesen gondolkodott, akkor a lény egy óra alatt lemásolja az áldozat testét, és körülbelül ugyanennyi időre van szüksége a visszaváltozáshoz... Ezek szerint az is elég lesz, ha húsz percenként mindenki visszajön ide egy gyors ellenőrzésre. Ha valaki késik, megöljük.

– Meglehetősen extrém szabály, nem gondolod? – kérdezte Norris.

Macready kemény tekintettel nézett vissza rá.

– Senkinek sem lehet különösebb oka rá, hogy ne tudja betartani.

Még Sanders is beleegyezően bólintott.

– Senki ne ücsörögjön túl sokat a budin – mondta. – Szar dolog lehet éppen ott meghalni!

Néhányan felnevettek.

– Akkor ezt megbeszéltük. – Macready az ajtó felé indult. – Mindenkinek megvan a maga munkája. Az állomás nem működik magától. Menjetek a dolgotokra. Minden marad a régiben. Legalábbis amíg Fuchs kiagyalja az újabb tesztet...

10.

Palmer a helikopter hajtóművével bíbelődött. Hirtelen valami mozgást vett észre maga mögött, és hátralesett. A szemétlerakó gödör körül két alak járkált. Sanders és Macready.

Palmer folytatta a munkáját. A hajtóműre, és a közelben heverő alkatrészekre nézett, és elkomorodott.

– Hol a francban van az a mágnes? Soha, semmi sincs a helyén!

Copper, Clark és Garry búsan ültek egymás mellett a klubszoba díványán. Norris a doktor táskájában matatott, és kétségbeesett igyekezettel próbálta elkészíteni a három injekciót. Nem értett az ilyesmihez. Legutoljára a Seregben kényszerült rá, hogy elsősegélyt nyújtson valakinek. Rég volt.

Fuchs nem ért rá, hogy segítsen neki. A segédbiológus a laborban szorgoskodott, és megpróbált kidolgozni egy tesztet, amivel a csapat tagjai próbára tehetik egymást. Most ez volt a legfontosabb. Norris különben sem vehette volna sok hasznát egész életében szövetmintákkal és metszetekkel foglalkozott, nem élő emberekkel.

Copper hátradőlt a díványon, és kedvesen Norrisra mosolygott.

– Ha akarod, szívesen megcsinálom helyetted. A végén még a karomba töröd a tűt, vagy nem találod meg a vénámat.

Childs meglóbálta a lángszórót.

– Ne izguljon, doki. Minden rendben lesz. Norris egyedül is boldogul – mondta, és bátorítóan a geofizikusra mosolygott.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos... – mondta Norris bizonytalanul.

– Csak figyelj oda! – tanácsolta a gépész. – Sikerülni fog!

Childs a díványon ülő három férfira vigyorgott.

Copper komoran nézett vissza rá.

Macready körül erős szél süvített. A hideg légáramlatok kitartóan próbálkoztak, hogy beférkőzzenek a csuklyája alá. A sötétséget csak egyetlen fénysugár, a Sanders kezében lévő kézireflektor ragyogása hasította szét. A főépület külső falaira szerelt lámpák fénye a szemétlerakó gödör mellől csak erőtlen, sápadt pislákolásnak tűnt. A csendet éles kopácsolás törte szét. Palmer a helikopteren kalapált valamit.

Macready lehajolt, megfordított egy papírdobozt, és félrerúgta.

– Cipőket keress – mondta a társának. – Meg égett ruhákat. Minden érdekes lehet.

Norrisnak végül sikerült úgy beadnia az injekciókat, hogy a három, megfigyelés alatt álló férfinak csak minimális fájdalmat kellett elszenvednie. A geofizikus ezután átvonult a rádiósszobába. Az elektronikához jobban értett, mint az orvostudományhoz, és örült, hogy olyan munkát végezhet, amit ha elvét, nem kell fájdalmas sziszegéseket és tiltakozásokat hallgatnia.

Felemelte a fejhallgatót, és munkához látott. Ha szükség lenne rá, Childs majd átkiált hozzá.

Megdörzsölte sajgó mellkasát, és kivett az ingzsebéből egy dobozkát. A tenyerére szórt néhány pici, fehér pirulát. Ahogy lenyelte a gyógyszert, elmúlt a mellét hasogató fájdalom. Folytatta a munkát.

Nauls végiggörkorcsolyázott a folyosókon, és közben minden egyes szemetesvödörbe belekukkantott. Begördült az alvófülkékbe, átvizsgálta a polcokat, a szekrényeket, meg minden olyan helyet, ahová szakadt ruhákat, a terhelő bizonyítékokat el lehetett rejteni. Közben időnként jelentkezett Childs-nál vagy Fuchs-nál.

A bejárat közelében összetalálkozott Macreadyvel.

– Ez az izé túlságosan okos, Macready – mondta. – Volt annyi esze, hogy úgy rejtse el a ruháit, hogy még véletlenül se találjuk meg.

– Azért csak keress tovább!

– Jó. Tiszta élvezet...

– Cseréljünk? Én idebent keresek, te pedig, ha akarsz, kimehetsz, és összefagyhatsz a szemétgödörnél.

– Kösz, de fő a kaja, és időnként meg kell kavarni – felelt Nauls, és a konyha felé indult.

Fuchs a laborban, az íróasztal előtt ült, és egy könyvet böngészgetett. Az asztalt beborították a nyitott kötetek. Az olvasólámpa lágy fénye jól megvilágította a lapokat, de Fuchs zavart gondolatait már nem tudta beragyogni.

Váratlanul Macready dugta be a fejét az ajtón.

– Hogy haladsz, Fuchs?

– Még semmi eredményre sem jutottam – nézett fel a segédbiológus a könyvből. – De rájöttem valamire. Ha a kutyák azért változtak át, mert lenyelték a lény egy darabkáját, jobban tennénk, ha ezután mindenki maga készítené el a kajáját, vagy pedig konzervdobozból ennénk. Nem mintha nem bíznék meg Naulsban, de rajta kívül más is a fazekak közelébe juthat.

– Értem. Nem rossz ötlet, Fuchs. Megcsináljuk. – Macready az asztalon heverő vaskos könyvek felé biccentett. – Igyekezz! Nem tudom, a többiek még mennyi ideig bírják.

– Rendben.

A pilóta továbbment, Fuchs pedig fáradtan folytatta a munkáját.

Megszólalt a főépület külső falára szerelt sziréna. A szelet is túlharsogó vijjogás a húszperces periódus végét jelezte. Sanders kimászott a gödörből. Elég gusztustalan munka volt, de a szemét legalább nem bűzlött. Ahhoz túl hideg volt.

Palmer csatlakozott hozzá, és mindketten a bejárat felé indultak. A másodpilóta a helikopter motorjának egyik blokkját is magával cipelte.

– Ez meg mi? – kérdezte Sanders kíváncsian. – Bent akarod megjavítani?

– Nem – felelte Palmer, és nyögve megpróbált jobb fogást találni a jókora fémtömbön. – Macready utasítása. E nélkül senki sem szállhat fel a géppel.

Macready már várt rájuk. Megtámasztotta az ajtót, a két férfi pedig betántorgott a folyosóra. A falak mentén a raktárokba nyíló ajtók sorakoztak.

Childs az egyik kamrában dolgozott. Egy új szórófejet keresett a lángszóróhoz.

Palmer ledobta mellé a motorblokkot.

– Hú! Az anyját, ez nehéz volt! Hé, Childs, nem tudod hol van ez egyes helikopter gyújtómágnese?

Childs közben megtalálta a megfelelő alkatrészt, és meglepetten felpillantott.

– Nincs kint? – kérdezte. Behajtotta a kamra ajtaját, és elindult.

– Nem, nincs kint, te főokos! – kiáltott utána Palmer. – Keresném, ha ott lenne?

– Igyekezz, Palmer, vagy mind elkésünk – szólt rá Macready.

Közben megérkezett Norris, és a motorblokk mellé szórt egy halom rádió alkatrészt. Macready kulcsra zárta a kamra ajtaját, és mindannyian Childs után siettek.

– Hallottam amit Childs-tól kérdeztél – mondta Macready Palmernek. – Hiányzik valami?

– Á, felejtsd el! Nem érdekes. – Palmer hátratolta a csuklyáját, és kigombolta a kabátját. – Majd' éhen halok. Mi lesz vacsorára?

– Amit akarsz.

– Ezt meg hogy érted?

– Ahogy mondom. Új étkezési szokásokat vezetünk be. Szolgáld ki magad, és megmented...

– Mit?

– Magad. Amíg Fuchsnak sikerül egy módszert találnia, amivel kideríthetjük, ki izé, és ki ember, addig konzerveken fogunk élni. De ha meg akarod kockáztatni, hogy úgy végzed, mint a kutyák...

– Nem, azt már nem! Értem, miről van szó – felelt Palmer. Az, hogy Nauls ízletes főztje helyett meghatározatlan ideig konzervkaján kell élniük, egy újabb csapás volt az állomás lakóira. Egy újabb lépés lefelé a lejtőn.

– Ha újra kimész, láss hozzá a hómobilok szétszereléséhez – adta ki az utasítást Macready, mikor befordultak egy sarkon, és maguk mögött hagyták a raktárakat.

– Sajnálom, fiúk, ez van. – Nauls a tűzhelyhez gördült, melynek tetején különböző színű és nagyságú konzervdobozok melegedtek. – Macready parancsolta így.

– Semmi baj, Nauls – mondta Fuchs. – A mi érdekünkben van az egész.

– Igen, tudom, de gyűlölöm nézni, hogy mindenki ezt a dobozos vackot eszi az én kajáim helyett.

– Eddig még nem vettem észre, hogy valami különbség lenne a kettő között – mondta Childs, miközben elmélyülten rágcsált egy falatot.

Nauls nevetve hozzávágott egy kanalat, de a gépész még időben lehúzta a fejét.

Naulsnak mégis el kellett készítenie egy adag ételt. Gondosan, még a szokásosnál is nagyobb gonddal átnézte, nincs-e benne valami bele nem illő dolog. Nem kellett sietnie, más dolga úgysem volt, legfeljebb arra kellett ügyelnie, hogy valaki össze ne törje a kályhát, vagy megvágja magát a konzervnyitóval.

Titokban mindig egy kis bűntudatot érzett Blair miatt, és a többieket is kezdte gyötörni a lelkiismeret. Lehet, hogy a biológus megőrült, de mégis közülük való volt.

Fasírt, főtt krumpli, borsó, vajaskenyér... A csapat tagjai mogorván turkáltak a konzervdobozokban, és közben mind azt figyelték, ahogy Nauls egy fóliát borít a finomságokkal megrakott tálcára, és egy vastag polietilén zacskóba teszi a csomagot.

Nauls felvette a vastag ruhákat, és a legközelebbi kijárathoz gurult. Megállt, lecsatolta a lábáról a görkorcsolyákat, majd kinyitotta az ajtót, és kikandikált.

Már másodszor járt az Antarktiszon, de akik már három küldetést végigcsináltak biztosították róla, hogy akárhányszor jön ide, a sarkvidéki télhez soha sem fog hozzászokni. Errefelé a nyár sem valami kellemes: az embernek ragyogóan fényes napsütésben kell nyugovóra térnie. Ám télen még rosszabb. Sötét van amikor felkelsz, sötét van egész álló nap. Olyan az egész, mintha az egész világ meghalt volna körülötted.

Ahogy a műhelybarakk közelébe ért, a szél üvöltéséhez valami új, kalapáláshoz hasonlító zaj társult.

– Nyugi, haver! – mormolta Nauls a bódé felé. Bármi is érzett Blair iránt, amint kilépett az épületből, mindent elfelejtett. Hideg volt. – Hozom a kajádat. A jó öreg Nauls nem feledkezett meg rólad. Nem is tudod, haver, milyen királyi dolgod van. A többiek mind konzervet esznek. Mindenki magának "főz".

Az ajtó elé állt. A kalapálás felerősödött. Nauls nem tudta mit tegyen. Letette a csomagot, és belesett az ajtóba épített piciny ablakon.

Blair egy könnyű kis kalapácsot szorongatott a kezében. A szerszám nem volt elég nehéz ahhoz, hogy áttörhesse vele az ablakokat fedő deszkákat, de ő nem is a szökéssel volt elfoglalva. Éppen ellenkezőleg. Belülről újabb deszkákat szögezett az ajtó elé.

Ahogy Nauls a biológus arcára nézett, rögtön látta, még nagyon távol van attól, hogy egészségesnek lehessen nevezni.

– Hé! – kiáltott be a szakács. – Mit csinálsz te ott, haver?

– Ide senki sem fog bejönni! – üvöltötte Blair hisztérikusan. – Senki! Ezt a többieknek is megmondhatod!

Nauls szomorúan megrázta a fejét. Lehajolt, felnyitotta a bódé oldalába vágott rést takaró csapóajtót, és betolta a tálcát.

– Mit gondolsz, ki a franc akar bemenni hozzád? Én aztán nem, haver!

Blair olyan erővel lökte vissza a tálcát, hogy felborult. Leszakadt róla a csomagolás, az étel szétszóródott, és Nauls kabátjára fröccsent.

– Ez most mire volt jó ...?

– Nem hagyom, hogy nyugtatókkal telepakolt ételeket tömjetek belém! – bömbölte Blair. – Nagyon jól tudom, mit forgattok a fejetekben. Nem higgyétek, hogy át tudtok verni! Ha bármelyikőtök megpróbál bejönni ide... Van egy kötelem. Felkötöm magam, mielőtt elkaphatnátok!

– Igazán? Megígéred? – Nauls felemelte a tálcát, és dühösen morogva visszaindult a főépületbe.

Az idő gyorsan telt. Bár a csapat tagjai kivétel nélkül mindent megtettek, hogy eltitkolják a többiek elől idegességüket, szinte tapintható vált az állandó feszültség. A mindennapi, máskor unalmasnak érzett feladatok most megkönnyebbülést jelentettek. A munka elterelte az emberek gondolatait a táborban ólálkodó borzalomról. Erőltetett tréfákkal szórakoztatták egymást, és erőltetett volt a nevetésük is.

Látszólag minden rendben volt, de a gyanakvás és a paranoia minden szóban benne lappangott, minden mozdulatra rávetette sötét árnyékát. Gyanakvás, paranoia, és kétségbeesett félelem...

Palmer a második hómobilon dolgozott. Már mindkét gépből kiszerelte a gyújtáskapcsolókat, a karburátorokat, és a szűrőket. Most azon ügyködött, hogy a motort kiemelje a helyéről.

Az alkatrészek az egyik raktárba kerülnek majd, a helikopterek és a bulldózer létfontosságú blokkjai mellé. A csavarokat és a csapszegeket máshová fogják elzárni.

Macready biztosra akart menni. A ballon-toronyba ment, és egy óriási konyhakéssel sorra csíkokra szabdalta a meteorológiai léggömböket. Amikor az utolsóval is végzett, a hidrogéntartályhoz lépett, de végül úgy döntött, nem üríti ki. A táborban nem volt semmi olyan anyag, amit az idegen lény léggömbként tudott volna használni.

A konyhában üvöltött a magnó. A hangszórókból áradó, a mit sem sejtő, távoli világot felidéző, lüktető zene a vadsága ellenére is enyhítette a feszültséget. Nauls dudorászva kiszedte az edényeket a mosogatógépből, és szép sorban mindet visszatette a helyére.

Childs felsóhajtott, és megvakarta a fülét. Egy képes magazint lapozgatott. A fegyverré alakított, új szórófejjel ellátott ipari lángvágó a keze ügyében hevert.

Clark, Copper, és a parancsnok a díványon ülve hortyogott. Childs tudta, hogy a morfium nemsokára elveszti a hatását. Hamarosan elő kell keríteni Norrist, hogy egy újabb adagot pumpáljon a három férfi testébe.

Clark hirtelen összerezzent, és feltápászkodott.

– Ki kell mennem a budira, Childs! – mordult az őrre.

A gépész kelletlenül letette a magazint. Áttámogatta Clarkot a klubszoba másik végébe, és kinyitott előtte egy ajtót.

– Aztán igyekezz!

Clark belépett a fürdőszobába.

Néhány másodperc múlva a világítás elhalványodott. Egy pillanatra sötét lett, majd a lámpák újra felgyulladtak.

– Ó, ne! – nyögte Childs. – Ne... Csak most ne!

A lámpák másodszor is kialudtak, és ezúttal a gépész hiába várta a fényt. A világítással együtt valami más is megszűnt. Elhallgatott a mechanikus szuszogás, amit annyira megszoktak, hogy már meg sem hallottak. Annál inkább feltűnt a hiánya.

– Childs! – kiáltott ki Nauls a konyhából. – Kiment a biztosíték?

– Nem. Akkor azonnal kialudtak volna a lámpák, és nem lett volna ez a pislákolás. Figyelj csak! Hallod?

– Mit? Semmit sem hallok.

– Hát éppen ez az. Leállt a generátor. Nem messze tőled, a folyosón van a pótrendszer kapcsolója. A konyhaajtóval szemben. Menj oda!

Childs is elindult, de beleütközött a kártyaasztalba. Dühösen káromkodni kezdett.

– Hol van az a francos elemlámpa?

Az asztalról valami a padlóra esett. Biztos csak a magazin.

– Maguknál minden rendben van? – kiáltott Childs a dívány felé.

Éles, idegesítő kuncogás volt a felelet.

– Ezt hagyja abba Copper! – Childs megpróbálta összeszedni a gondolatait. A zseblámpának a sarokban, az egyik polcon kell lennie. A fal mellett tapogatózva elindult.

– Nauls, mi tart ilyen sokáig? Pontosan az ajtóval szemben van!

– Tudom – hangzott az ideges válasz. – Már megtaláltam. Egyfolytában kapcsolgatom, de semmi sem történik!

– Az nem lehet! – Childs közben a polchoz ért, és turkálni kezdett a könyvek meg a játékok között. Az elemlámpa sehol.

Megfordult, és óvatosan visszacsoszogott a kártyaasztalhoz.

– Oké, Clark! Elég volt. Gyere ki!

Semmi válasz.

– Ez kiégett, vagy mi! – ordított be Nauls a folyosóról.

Childs nem törődött a szakács siránkozásával.

– Clark! Hallasz, Clark? Azonnal gyere ki onnan!

Még mindig semmi válasz. Childs benyúlt az asztal alá, és előhúzta a lángszórót. Meggyújtotta. A klubszobát kékes, kísérteties fény világította meg.

Childs a mellékhelyiség felé indult, de hirtelen megtorpant, és a díványra nézett.

– Hol... Hol van Garry?

A parancsnok eltűnt. Copper kábultan bámult maga mellé. Csak ő és Childs volt a szobában.

– A francba! – A gépész a sziréna kapcsolójához ugrott. Szerencsére a riasztóberendezés nem a hálózatról működött.

Palmer meglepetten felkapta a fejét. A hómobilra már rá sem lehetett ismerni, annyira lecsupaszította a vázát.

Macready és Sanders kimászott a gödörből, és a másodpilótára néztek. Mindhárman nekilódultak, és az elemlámpákkal megvilágítva maguk előtt az utat rohanni kezdtek a legközelebbi bejárat felé.

Childs minden valós vagy képzelt neszre összerezzent, és közben kétségbeesetten, lövésre készen szorongatta a lángszórót.

– Hol van, Garry? Ne mozduljon meg, Copper!

A doktor újra kuncogni kezdett, de most már jóval hangosabban. A hang hallatán Childs még idegesebb lett.

– Nauls, hozz már egy átkozott elemlámpát!

A szakács abbahagyta a próbálkozást, és a használhatatlan kapcsolószekrénytől visszatapogatózott a konyhába. Remekül eligazodott az ismerős szekrények és asztalok között. Kihúzta az egyik fiókot, és kotorászni kezdett benne. Kanalak, lapátok, merőkanalak... Mindent megtalált, csak azt nem, amit keresett.

– Valaki elvitte a lámpámat! Nem találom!

– Clark! – Childs a fürdőszoba ajtajára irányította a lángszórót. – Kijössz, vagy utánad menjek?

Macready, Sanders és Palmer berontott a folyosóra. A sötétben kis híján egymásra zuhantak. Macready bezárta maga mögött az ajtót. Az egész épületben egyedül az ő lámpáik világítottak.

– Mi történt?! – kiáltott Macready. Mikor a külső fényszórók kialudtak, rögtön gondolta, hogy bent is valami zűr lehet, de arra nem számított, hogy ilyen sűrű sötétség fogadja majd őket.

– Tudja valaki, hogy mi történt?!

– Macready... Te vagy az? – hallatszott Norris hangja.

– Én! Palmer és Sanders is velem van. Mi a franc folyik itt?

– Azt hiszem a generátorral van valami baj – felelt a geofizikus. – Sehol sincs áram.

– És a tartalék rendszer?

– Fogalmam sincs... Én csak azt tudom, hogy minden kialudt.

– Palmer! Sanders! – fordult hátra Macready. – Lemegyünk, és megnézzük, mi a baj!

– Macready!

– Childs?

– Igen. Itt vagyok a klubszobában.

– Jól vagy?

– Igen, én jól. De Garry meglépett.

– Ó, a francba! – A pilóta elgondolkodott. Most fontosabb dolguk is van, mint Garry felkutatása. – Akkor... Tarts ki!

– Kösz! – A gépész hangjában nyoma sem volt vidámságnak. – Mi van a generátorral?

– Mindjárt utánanézünk. – Macready végigtrappolt a folyosón.

A zseblámpák fénysugarai gyenge pislákolásnak tűntek. A két férfi lement a generátor-terembe vezető rövid lépcsősoron. Ahogy leértek, Macready tétován megfordult, és körbevilágított a sötét helyiségben.

– Sanders... Hol van Sanders? Lemaradt?

Felnéztek a lépcsők tetejébe, majd átpásztázták a generátor-terem sötétjét. Sanders nem volt sehol.

Palmer fellépett az első lépcsőfokra.

– Megkeressem?

– Nem. Most nem – felelt Macready türelmetlenül. – Először ezt a micsodát kell itt elindítanunk, és csak utána láthatunk hozzá, hogy előkerítsük a hiányzó embereket.

Közelebb léptek a csendes fémtömeghez. A generátor leginkább egy guggoló, páncélos dinoszauruszhoz hasonlított. A levegőben gázolaj nehéz, orrfacsaró bűze terjengett. A szag egyre gyengült.

Palmer megvizsgálta a gépet. A lámpa fénye a generátor alsó részén tátongó lyukra esett.

– Hiányzik az olajpumpa! – recsegte Palmer rémülten. – Fel kell mennem a raktárba, Mac. Keresek egy másikat. Gyorsan be kell indítanunk ezt a vackot, különben befagy. Akkor aztán már csak nézhetjük...

– Mi van a tartalék rendszerrel?

– Még azt sem tudom, ezzel mi történt.

– Biztos, hogy a pumpával van baj? Más nem hiányzik róla?

Palmer körbevilágított.

– Nem hiszem. Legalábbis nem látom. Ehhez Childs ért igazán.

– Childs-nak most más dolga van – mondta Macready. – Maradj itt. Sietek, amennyire csak tudok.

– Kéred a lámpámat?

Macready a saját, egyre halványabban pislákoló zseblámpájára nézett.

– Nem, maradjon csak nálad. Nézz szét alaposan, tényleg csak a pumpát vették-e ki a generátorból.

Megfordult, felszaladt a lépcsőkön, és eltűnt a sötétben.

Palmer várt. Teljesen egyedül maradt az épület legmélyebben fekvő, legizoláltabb részén.

A francba, most ne ezen járjon az eszed!, förmedt magára.

A zseblámpát szorongatva hanyatt feküdt, és bekúszott a generátor alá. Legalább most megnézheti, a többi alkatrész valóban működőképes-e.

Lehet, hogy Macready egy jó darabig nem tér vissza. Megfeledkezik róla, vagy valami miatt nem tud lejönni... Palmer nekilátott, hogy megszorítsa a csavarokat, és nem törődött vele, hogy a legtöbb nem lazult ki.

Childs fel-alá járkált a klubszobában, és közben fázósan dörzsölgetni kezdte az oldalát. A hőmérséklet rohamosan csökkent. Az antarktiszi éjszaka a falak vastag szigetelése ellenére is kiszippantotta a meleget az épületből. A lángszóró a kártyaasztalon feküdt. A vastag fémcső végén remegő kék lángocska fénye jóformán csak a közvetlen környezetét világította meg. Copper még mindig a díványon ült.

Legalább azt az ördögi kuncogást abbahagyta, gondolta Childs megkönnyebbülten.

Ahogy Macready a lámpát és egy vadonatúj, dobozba csomagolt olajpumpát szorongatva kilépett a raktár ajtaján, beleütközött valakibe.

– Ki... Ki vagy?

Bárki is volt, nem válaszolt. A rejtélyes alak eltűnt a folyosó sötétjében.

– Sanders? Te vagy az? Mi van, haver, megint bediliztél? Jól van... Én vagyok itt, Macready. Hé, ki...?

– Mac? – szólalt meg egy fojtott hang a másik irányból. – Te vagy ott, Mac? – kérdezte Palmer idegesen. – Hol a pokolban van már az a pumpa?

– Viszem! – Macready még egyszer végignézett a folyosón, de nem látott semmit. Lesietett a generátor-terembe.

A nagy kapkodásban majdnem legurult a néhány lépcsőfokon. Palmer lámpája valahol a generátor alatt világított. Macready letérdelt, és letette a dobozt. Palmer előkúszott, és segített kibontani.

– Ez jó lesz hozzá? – kérdezte Macready.

Palmer megvizsgálta az alkatrészt.

– Nem ugyanolyan, mint a régi.

– A francba! – Macready felállt. – Keresek egy másikat.

– Nem, nem kell – fogta meg Palmer a karját. – Úgy értettem, hogy nem ugyanaz a gyártmány, mint a régi, de illeni fog a helyére.

Macready megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Baszd meg, Palmer, ne szórakozz velem, jó?

– Tartanád a lámpát? – Palmer Macready kezébe nyomta az elemlámpáját, majd visszakúszott a generátor alá.

– Egy kicsit magasabbra, Mac!

Macready feljebb emelte a két lámpát, és meglátta a gép alatt matató Palmer kezét. A terem közben annyira kihűlt, hogy már meglátszott a leheletük.

Macready mozdulatlanul tartotta a két zseblámpát, Palmer pedig elgémberedett ujjakkal dolgozott.

– Ezt valaki szándékosan rontotta el – mondta Palmer, és a helyére illesztett egy kampót.

– Meg tudod javítani?

– Remélem. Még legalább tizenöt percre van szükségem. – Palmer hangja egyre bizakodóbban csengett. – Kíváncsi vagyok, mi történt a tartalék rendszerrel. Csak azt nem értem, hogy...

Iszonyatos ordítás vágta félbe a szavait.

Macready megdermedt. Már kétszer hallotta ezt a hangot. Először mikor végighallgatta a norvég táborból kimentett magnószalagot, másodszor pedig a jégszurdokban. Felvillant előtte Bennings képe, és a szíve majd' kiugrott a helyéről félelmében...

11.

Macready még soha életében semminek sem örült annyira, mint az újra kigyúló fényeknek. Palmer kimászott az életre keltett generátor alól, és a nadrágjába törölte olajfoltos kezeit.

– Egy ideig így is jó lesz – mondta. – Később Childs majd szakszerűen rögzíti. Most hová?

– A klubszobába – mondta Macready izgatottan. Nem szívesen hagyta őrizetlenül a generátor-termet, de meg kellett elégednie azzal, hogy a lépcsőn tetején lelakatolták az ajtaját.

Mikor a klubszobába értek, a többiek már mind összegyűltek. Macready a hideg földalatti teremben töltött hosszú percek után kellemesnek érezte az emberi testek közelségét.

Mindenki a másik arcát fürkészte. Palmer, Nauls, és Sanders a lehető legtávolabbra húzódtak a többiektől. Norris és Childs erős nylon kötelekkel a díványhoz kötözték a doktort, Clarkot és Garryt. Macready átkozta magát, hogy ez nem jutott előbb az eszébe. Most már túl késő. Megpróbált nem gondolni rá, mi történt volna, ha mégsem sikerül megjavítaniuk a generátort.

Ahogy Norris és Childs a foglyokkal bíbelődtek, Macready készenlétbe helyezte a kézi lángvágókat, amit az egyik raktárból hoztak magukkal. Elég veszélyes dolog zárt, szűk térben működtetni az ilyesmit, de sokkal jobb fegyvernek tartotta a hevenyészett lángszórókat, mint bármelyik puskát.

– Hová lettek a zseblámpák? – kérdezte Sanders. – Mi történt a zseblámpákkal?

– Cseszd meg a lámpákat – mordult rá Macready. – Te hol voltál?

– Én... Én megijedtem, Mac. Elfutottam. Menekülni akartam. Ne haragudj.

De nada. Felejtsd el. – Macready felállt felemelte az egyik lángvágót, és Palmerre nézett. – Azt hiszem megfelelnek a célra. Ez volt az egyik legjobb ötleted.

– Kösz, Mac. Különben mikor ezeket összeszedtem, észrevettem valamit. Nem elég, hogy nem találtam a helikopter gyújtómágnesét, de a raktárból is legalább egy tonnányi cucc hiányzik. Kábelek, vezetékek, mikroprocesszor chipek... Meg a jó ég tudja, hogy még mi. Eddig nem is tűnt fel senkinek.

– Ez különös – mondta Nauls, és ellépett a faltól. – A konyhából is hiányzik egy-két dolog. Nem szóltam róla, mert nem is gondoltam volna, hogy fontos lehet. Elvégre, mi az ördögöt lehet kezdeni egy-két konyhai szerszámmal?

Macready körülnézett, és megszámolta a helyiségben lévőket.

– Látta valaki Fuchsot? Vagy legalább hallotta valaki?

A mély csendből, és a csodálkozó arckifejezésekből arra lehetett következtetni, hogy senki.

Childs hátrakötözte a parancsnok kezeit, és rámeresztette a szemét.

– Elárulná hová tűnt, amikor elaludtak a lámpák... főnök?

Garry még mindig a morfium injekció hatása alatt állt.

– Sötét volt... Világosságot akartam...

– Hazudsz, te disznó!

Garry megrántotta a kötelet, és valahogy felállt.

– Ne merjen velem így beszélni...

Kiszabadította az egyik kezét, és megmarkolta Childs gallérját.

– Üljön vissza! – A gépész felemelte a jobb kezét, és lesújtott. Garry-nek az utolsó pillanatban sikerült kitérnie az ütés elől. Childs mellébe fejelt, és közben oldalra vetette magát. A két férfi egymásba gabalyodva átzuhant a dívány fölött. Kis híján Coppert is magukkal rántották.

Macready és Norris azonnal közbeavatkoztak. A pilóta lefogta Childs-ot, Norris pedig birkózni kezdett a kábult, de még mindig veszélyes parancsnokkal.

– Nyugi, főnök! Elég volt ebből! Nyugi!

Macreadynek sikerült félretaszítania Childs-ot.

– Állj le, öreg! Hallod? Az a lény pontosan ezt akarja! Most érte harcolsz, vagy ellene?

Childs felemelte óriási öklét, üres tekintettel a pilótára nézett, és mozdulatlanná dermedt. Látszott rajta, Macready szavai nagy hatással vannak rá. Lassan leengedte a kezét, és nagyot sóhajtott. Amikor megszólalt, remegett a hangja.

– Ne haragudj, Mac. Erre nem gondoltam – mondta, és a parancsnokra bámult.

Hirtelen valami morajlást hallottak. A zaj valahonnan a magasból, a mennyezet felől eredt.

Macready felnézett, és eleresztette Childs-ot.

– Ti is hallottátok? – kérdezte. – Átnéztem Bennings térképeit. Perceken belül kitörhet a vihar, tehát már nincs sok időnk.

– Nincs időnk? – kérdezte Norris. – Mire?

Macready a kártyaasztalhoz lépett, és nekilátott, hogy szétossza a lángvágókat. Az elsőt Norris gyomrába nyomta.

– Meg kell találnunk Fuchsot. És ha megtaláltuk, megöljük.

– Miért? – döbbent meg Sanders.

– Ha ember lenne, már rég visszajött volna közénk. Már jó ideje égnek a lámpák. De nincs itt, tehát nem tudott idejönni. Vagy nem akart, mert többé már nem Fuchs. Ha pedig egy olyan lény, akkor el kell pusztítanunk, mielőtt még átváltozik... Átváltozik azzá, amivé akar. Tudjátok mire gondolok? Szerintem megunta ezt a bújócskát. Tudja, hogy tudunk a létezéséről, így már nincs értelme, hogy tovább hazudozzon, és közben abban reménykedjen, hogy elköthet egy helikoptert vagy egy hómobilt. Tisztában van vele, hogy csak úgy maradhat életben, ha valamit tesz az ellen, hogy ne öljük meg. Ez pedig azt jelenti, hogy végeznie kell velünk. Egy ember alakjában ez nem sikerült, tehát most visszaváltozik saját magává, és úgy próbál meg kinyírni minket... Ne felejtsétek el, már egy óránk sem maradt. Bárcsak tudnám, hogy pontosan mennyi időnk van még! – Macready jobbra nézett. – Nauls, te, Childs és én kimegyünk, és átvizsgáljuk a többi barakkot. – Két lángvágót Palmer és Sanders elé dobott. – Ti ketten pedig átnézitek a főépületet. Maradjatok együtt.

Palmer idegesen a rádiósra pillantott.

– Miért éppen én menjek Sandersszel?

Sanders felkapta a fejét.

– Mi bajod van velem, öreg?

Palmer nem nézett a szemébe, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

– Nem megyek vele. Childs-szal maradok.

– Kapd be! – kiáltott Sanders.

– Nem megyek veled! – üvöltött Palmer magából kikelve.

– Honnan veszed, hogy megengedem, hogy velem gyere? – kérdezte Childs gorombán.

Ez már Macreadynek is sok volt. Dühösen közéjük lépett.

– Most aztán pofa be! Nincs időnk ilyesmire. Hányszor kell még elmondanom, hogy az az izé pontosan ezt akarja? Neki csak jó, ha egymás torkának esünk. Az a célja, hogy féljünk egymástól, hogy rettegjünk... hogy elvágjuk egymás torkát! Ő pedig szépen végignézi az egészet, és halálra röhögi magát.

Palmer olyan arcot vágott, akár egy torkoskodáson kapott gyerek.

– Igen, tudom... De akkor sem megyek Sandersszel!

– Jól van, rendben – mondta Macready, és nem is próbálta leplezni, mennyire megveti Palmert. – Sanders, te velünk jössz, Childs pedig Palmerrel tart. Norris, te itt maradsz a klubszobában – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és a díványhoz kötözött három férfi elé állt. – Ha bármelyikük megmozdul, pörkölj oda nekik. Ha pedig hallasz valamit, bármit ami szerinted nem elég kóser, kapcsold be a szirénát. Húsz perc múlva itt találkozunk. És közben mindenki figyel mindenkit. Ne hergeljétek fel magatokat, ne verekedjetek össze, csak figyeljetek. Minden világos? Akkor induljunk!

A három férfi a kijárati ajtótól felfelé vezető lépcsősor tetején állt. Körülöttük tombolt a szél. A külső reflektorok ismét működtek, de azért a zseblámpákra is szükség volt.

– Oké, vigyázzatok magatokra – figyelmeztette a társait Macready. – A vihar bármelyik pillanatban a nyakunkba szakadhat. Semmi kedvem idekint lenni, amikor megérkezik. Sanders, te vizsgáld át a vegyszerraktár barakkját.

A rádiós bólintott, és elindult a fajárdára hullott ujjnyi vastag, ragadós hóban.

– Gyere, Nauls!

Macready a szakáccsal az oldalán, a szél lökéseitől meggörnyedve továbbment. Alig tett meg egy-két lépést, mikor megcsúszott, és majdnem orra bukott. Az elemlámpa gyenge fénye alig hatolt át a kavargó jégdarabkáktól terhes levegőn.

– Fényt! – kiáltott Macready. Nauls bólintott, és mindketten előhúztak egy-egy gázfáklyát. Eltekerték a rudacskák végét, és máris olyan erősen ragyogó fény vette körül őket, hogy tisztán látták az ösvényt.

Blair kunyhója felé botorkáltak. Egyedül a kifeszített kapaszkodókötelek jelezték, hogy jó irányba tartanak.

Childs óvatosan kinyitotta az ajtót, és belesett mögé. A szoba üres volt. Halkan visszahajtotta az ajtót.

Néhány lépést tett, és kinyitotta a másik folyosóra nyíló ajtót. Ott sem volt senki.

– Mi a francot csinálunk, ha találunk egy ilyen izét? – szólalt meg mögötte egy hang.

A gépész hátrapördült, és Palmerre nézett. A másodpilóta egy-két lépéssel lemaradva követte.

Childs váratlan mozdulata láttán Palmer meglepetten megtorpant.

– Mi...?

– Ne gyere mögöttem!

– Mögötted...? – Palmer hirtelen nem értette. Máskor, normális körülmények között talán elfilozofálgatott volna a szó jelentésén. De ez a körülmény nem volt normálisnak nevezhető. – Ó, persze... Jó.

A folyosó szemben lévő falához lépett. Childs így jobbra előtte volt.

– Így jó?

– Sokkal jobb – bólintott Childs, és átlépett az ajtón a másik folyosóra.

Tovább mentek, és közben egyikük sem került túlságosan a másik elé vagy mögé. De a kínosan betartott távolság sem csillapított le az idegességüket.

A bódé falai körül üvöltött a szél. Nauls és Macready az ajtó elé állt. A pilóta megvizsgálta a barakk bal, majd a jobb oldalát. Az ablakokat fedő deszkák sértetlenek voltak.

– Csak csendben – mondta Nauls. – Lehet, hogy a lény a közelben jár, és figyel...

Macready megrázta a fejét.

– Ennek sokkal több érzékszerve van. De ha mégis hallgatózna, ebben a szélben úgysem hallana semmit.

Nauls megnyalta az ajkait, de rögtön meg is bánta, mert a nyál a szájára fagyott. Az ajtót eltorlaszoló nehéz deszkákra sandított.

– Szóval? Mit csinálunk? Bemegyünk?

– Csak ha rákényszerülünk.

Az ajtó kis kémlelőablaka teljesen bepárásodott. Amíg Macready letörölte, Nauls az idegességtől és a hideg miatt mögötte táncolt.

– Látsz valamit?

Macready nemet intett.

– Túlságosan bepárásodott. Talán az oldalsó ablakok tisztábbak. Gyere!

A fal mellett a barakk bal oldalára mentek.

A deszkák közötti résben kivillanó üvegtábla is homályos volt, de nem annyira, mint az ajtóé. Macready belesett.

Blair a szoba közepére állított asztal előtt ült. A mennyezetről lelógó egyetlen villanykörte sápadt fényénél alig lehetett kivenni az alakját. Egy konzervdobozból falatozott. Az egyik tetőgerendára egy kötelet kötött, a végén szabályos hóhérhurok himbálózott.

Macready szorosan az ablaküveg elé tartotta a száját, de közben vigyázott, nehogy az ajkai hozzáérjenek.

– Hé, Blair!

A biológus a kiáltás hallatán felugrott a helyéről, és közben feldöntötte a széket, felborította a konzervdobozt. Gyors mozdulatai éles ellentétben álltak túlságosan nyugodt vonásaival. Az ablakra nézett, és felkiáltott.

– Te vagy az, Mac?

– Igen. Én és Nauls. Nyugodj meg, Blair!

A biológus mintha a hangtól valóban visszanyerte a nyugalmát. Az ablakhoz ment, és kibámult a pilótára. A szemei vörösek voltak, a haja borzas, a ruhái pedig gyűröttek.

Borzasztóan néz ki, gondolta Macready.

– Mit akarsz tőlem, Mac?

– Fuchs véletlenül nem járt nálad? – Macready Blair arcát fürkészte. Lehet, hogy újra őrjöngeni kezd? Nem tudta eldönteni, és azt kívánta, bárcsak Copper is mellette lehetne. De Copper gyanús volt.

– Meggondoltam magam – mondta Blair. – Én... Szeretnék visszamenni. Nem akarok tovább idekint maradni! Időnként nagyon furcsa zajokat hallok.

Azt elhiszem, gondolta Macready. A baj csak az, hogy már azelőtt is hallottad, hogy bezártunk ide.

– Azt kérdeztem, láttad-e Fuchsot?

Blair mintha végre meghallotta volna a kérdést.

– Fuchs? Nem, nem Fuchsot hallom. Engedjetek vissza! Senkit sem fogok bántani. Megígérem. Közben már biztos az összes fegyvert eldugtátok valahová. Én... Biztos, hogy nem tehetek kárt semmiben.

– Még gondolkozunk rajta, Blair. – Macready elfordult az ablaktól. – De előbb még meg kell vizsgálnunk egy-két dolgot.

Elindult, és Nauls követte.

– Megígérem! – kiáltott utánuk Blair kétségbeesetten. – Már sokkal jobban vagyok! Jó leszek. Semmi bajom sincs. Ne hagyjatok itt, Mac! ne hagyjatok idekint...!

Ahogy Macready és Nauls eltávolodott a kunyhótól, a szél zúgása elnyelte az üvöltözést.

Norris fáradt volt. Az elmúlt néhány nap nagyon kemény megpróbáltatást jelentett a számára. Már nem volt olyan fiatal, mint a többiek, sem olyan egészséges. Kimerültnek érezte magát, de azért megpróbálta szemmel tartani a díványon ücsörgő három foglyot, meg a klubszoba bejáratait. A mellében éles fájdalom lüktetett. Hunyorogva megdörzsölte a mellkasát.

– Kezdek aggódni miattad – szólalt meg Copper. – Nem ártana, ha csinálnánk rajtad egy EKG vizsgálatot.

Norris elrántotta a kezét a mellétől.

– Most ez a legkisebb problémánk! – mondta, és remélte, határozottan cseng a hangja.

A doktor válasz helyett nagyot ásított. Őt is kiborították az események.

– Jól van. Ahogy vége ennek az őrültségnek, az lesz az első dolgom, hogy megvizsgállak.

Norris bólintott.

A folyosóról, a konyha felől valami zaj hallatszott. Norris riadtan előrelépett. A halk, mechanikus nesz ismétlődött.

Csak a kapcsolószekrény, gondolta megkönnyebbülve, és a doktorra nézett.

– Igen, ez után az őrültség után.

A szél már nem pusztán erős, hanem egyenesen iszonyatos volt. Macready és Nauls csak a kötelekbe kapaszkodva, és kínlódó lassúsággal tudta megközelíteni a pilóta kunyhóját. A szelíd emelkedő most egy legalább hatvan fokos meredélynek tűnt előttük.

Mindketten bekapcsolták az elemlámpájukat, de a gázfáklyákra is szükségük volt. A kavargó, jeges viharban egyedül ez a tompa, narancsszínű ragyogás volt az élet egyetlen jele.

Egy irtózatos erejű széllökés ledöntötte Macreadyt a lábáról. Két kézzel a kötélbe kapaszkodott, és félig az ösvényen, félig a fehér havon fekve, kétségbeesetten rugdalózva próbált felállni. Körülötte légörvények kavarogtak, a szél belekapott a testébe, hogy lefeszítse az ujjait a kötélről.

A zseblámpáját és a fáklyáját Nauls felé röpítette a szél. A szakács megállt, és egyik kezével a kötelet markolva az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a lámpát.

Macready vergődve próbált talpra állni. A jégen fekve átérezte, milyen sebezhető, és milyen tehetetlen. Nauls közelebb tántorgott hozzá. A pilóta a megrepedt hószemüvegen át ránézett a hólepte csuklyás kabátot és csizmát viselő, látomásba illő, félelmetes alakra.

Nauls lehajolt, és Macready kezébe nyomta a lámpáját. A pilóta megkönnyebbült, és nagy kínkeservvel végül sikerült felállnia.

– Kösz! – üvöltött bele a szélbe.

Nauls bólintott.

Tovább mentek a kunyhó felé.

A konyha falának tövében párhuzamos ezüstkígyókként futó elektromos kábelek úgy megrongálódtak, mintha egy gránátot dobtak volna közéjük. A vezetékek megtekeredtek és elszakadtak; lecsupaszított rézhuzalok csillogtak a sápadt fényben.

Childs lehajol, és Palmer is vizsgálgatni kezdte a pusztítást.

– Ez a kisegítő rendszer főkábele – mutatta Childs az egyik szétroncsolódott vezetékre. – Tehát ezért nem lehet bekapcsolni sem a tartalék generátort, sem az akkumulátorokat.

– A kisegítő rendszer főkábele... – ismételte Palmer, és közelebb hajolt. – Ezt valaki szándékosan vágta el.

– Elvágta? Hülyeség! – Childs felegyenesedett, és körbenézett a konyhában, melyből most hiányzott a készülő ételek illata, és Nauls magnójának megszokott ordítozása. – Nem, ezt valami széttépte.

– Meg tudjuk javítani?

– Valószínűleg. Levágjuk a sérült részeket, és megtoldjuk a vezetékeket. Ha lesz rá időnk. – Megfordult. – Gyere! Meg akarom nézni, hogy minden rendben van-e az akkumulátorok körül – mondta, és elindult a raktárak felé.

Az egyre vadabbul tomboló szél ellenére Macready és Nauls végül felkapaszkodott a domb tetejére. A kunyhó viszonylagos védelmet ígért az erősödő vihar ellen. Sötét volt, a főépület fényei belevesztek a levegőben kavargó hóban.

Macready intett Naulsnak, hogy álljon az ajtó mellé, majd kinyújtotta kesztyűs kezét, és benyitott. Mély lélegzetet vett, kitárta az ajtót, és a készenlétbe helyezett lángvágót maga elé tartva belépett.

Felkattintotta az ajtó melletti villanykapcsolót. Hiába, a lámpa nem gyulladt fel. A mennyezetre nézett.

Az egyetlen, meztelen villanyégő nem volt a helyén. Eltűnt, ahogy a tető legnagyobb része is.

Macready rémülten beljebb lépett. A szél majdnem olyan erős volt, mint odakint. A berendezés – a falak közé áramló szél miatt, vagy valami más okból – egyetlen hólepte romhalmaz volt.

Macready összerezzent.

– Hol a tető? – ordította Nauls az ajtóból. Ő is belépett, és ámuldozva körbenézett. – Ezt a vihar csinálta?

Macready megrázta a fejét. Mielőtt kinyitotta az ajtót, még félt. Most viszont egyre dühösebb lett.

– Lehetséges, de nem valószínű – mondta. – A tetőlemez legalább másfél tonna volt. Még százötven mérföldes sebességű szélnek is ellen tudott volna állni. Ez a kis szellőcske, ami kint van, meg sem közelíti ezt az erősséget.

Némán végignéztek a romokon, ami jó darabig Macready második otthona volt. Az óriási sakktábla törötten hevert az egyik sarokban. A bábuk szétszóródtak, és belepte őket a padlóra hullott hó.

Nauls félre rúgott egy széket, mire hirtelen egy sápadt valami emelkedett fel alóla. A szakács felordított, és beindította a lángvágót.

A tűzcsóva a test közepébe vágódott. Hatalmas durranás hallatszott. Macready megpördült, Nauls pedig hasra vágódott. Egy szélroham belekapott a kilyukasztott guminő petyhüdt, szintetikus testébe, és a tetőn tátongó lyukon át kirepítette az éjszakába.

– Cseszd meg! – mormolta Macready.

Nauls nem tudta eldönteni, társa a felesleges rémület, vagy a barátnője elvesztése miatt dühöng. Felállt, és lerázta magáról a havat.

– Átkozott nők! – mondta komoran. – Az ember soha nem tudhatja, mire készülnek.

A mellékfolyosón hideg volt. A generátor még mindig nem termelte meg azt a meleget, amit leálltakor a szél kiszippantott a falak közül.

Palmer a fal mellett állt, míg Childs sorra kinyitotta az ültetvény-terem ajtaján lévő zárakat. A művelet beletelt néhány percbe. A pilótának egyre kevésbé tetszett, hogy ezen a folyosón kellett várakoznia. A klubszobában szeretett volna lenni, ahol viszonylag biztonságban érezte magát, de teljesítenie kellett a parancsot. Macready-től már az is rendes volt, hogy végül mégsem varrta a nyakába Sanderst.

Childs végre elfordította az utolsó számzár tárcsáját is, és kitárta az ajtót. A helyiségből heves szél- és hóáramlat csapott ki. A két férfi meglepetten hátratántorodott. Childs leszegte a fejét, és elindult. Palmer követte.

– Kicsikéim! – nyögte a gépész fájdalmasan, mikor belépett a kamrába.

A gondosan megépített, csillagfényt utánzó világítótest darabokra zúzódott; a padlót üvegszilánkok borították. A növények már nem éltek. A fejük a padlóra kókadt, a szárukat megroppantotta a rájuk fagyott jégréteg súlya.

Palmer előrenézett, és döbbenten a mennyezeten tátongó lyukra, majd a kis zöld sztalagmitokra meresztette a szemét.

– Ide valaki betört – suttogta dermedten. – Vagy pedig ki...

Childs mintha nem is hallotta volna.

– Ki tehette ezt? – nyöszörögte.

Egy egész évig, minden szabadidejét a hidroponikus tartályok összebarkácsolásával, és az ültetvény gondozásával töltötte, és most minden tönkrement. Zúgó fejjel előrelépett.

Palmer rémülten utánakapott, és visszarántotta.

– Childs... Ne!

Childs hátrafordult.

– Vedd le rólam a kezed, jóbarát, különben...! – Fenyegetően felemelte az öklét.

– Jól van, jól! – Palmer gyorsan eleresztette Childs ruháját, elhátrált előle, és kérlelni kezdte. – Menjünk innen! – A mennyezetbe vágott lyukra nézett. – Ne menj a növények közelébe. Fagyottnak látszanak, de lehet, hogy mégis élnek. A növények is élőlények... Elfelejtetted, hogy ez az izé bármilyen élőlény alakját magára tudja ölteni? Minden organikus szervezetet képes imitálni!

Childs ösztönösen elrántotta a lábát az egyik növény mellől.

– Mit tudna velem csinálni egy növény alakjában? Rátekeredik a lábamra?

– Fogalmam sincs, de nem is akarom megtudni. – Palmer kinyitotta a lángszórója szelepét. – Szét kell égetnünk az egészet.

Childs feldühödött.

– Na várj csak egy kicsit, te hülye... – A pilóta felé lépett.

Palmer kitér előle, és aktiválta a lángszórót. A vékony tűzcsóva megolvasztotta a jeget, és felgyújtotta a növényeket. Nemsokára úgy égtek, mint megannyi zöld gyertya. Sűrű, csípős füst áramlott ki a folyosóra.

Childs félretaszította Palmert, és a növények között ugrándozva megpróbálta eltaposni a tüzet.

– Te barom! Te hülye! A jó édes ...!

Palmer felsikoltott. Ahogy az előbb Childs meglökte, az ajtó felé fordult, és meglátta...

Childs abbahagyta a topogást, és a másodpilóta mögé nézett.

Az ajtó belső oldaláról Fusch bámult vissza rájuk. A teste megfagyott, a melléből pedig egy balta nyele állt ki. A penge áthatolt a testén, és az ajtóhoz szegezte. A szeme nyitva volt, az arca félelmetes grimaszba torzult.

Palmer még mindig sikoltozott.

Norris a klubszobában volt, de meghallotta az üvöltést. Felpattant a helyéről, és nem tudta mit tegyen. Szeretett volna segíteni a társainak, de a parancsot sem akarta megszegni. A díványhoz kötözött, kábult állapotban horkoló foglyokra nézett.

Nem hagyhatja itt őket. Macready parancsa az volt, hogy nem mehet ki a klubszobából...

Bekapcsolta a szirénát.

A sziréna megállás nélkül vijjogott. Sanders berohant a kamrában és döbbenten rábámult a fiatal biológus hullájára. Két kézzel megmarkolta a balta nyelét, és megpróbálta kirántani. Hiába erőlködött; az éles fémpenge átvágta Fuchs testét, de még az ajtó vastag deszkáját is.

Sanders feladta. Hátralépett, és Childs-ra nézett.

– Bárki is vágta bele, kibaszott erős lehetett.

Childs megvizsgálta a baltát, ökölbe szorította a kezét, és ráütött a nyelére. A hosszú, vastag farúd megreccsent, de a penge meg sem mozdult.

– Ilyen erős ember nem létezik, fiú – mondta Sandersnek.

– Éppen akkor értem vissza, amikor a sziréna megszólalt – mondta a rádiós.

– Hol van Macready meg Nauls? – kérdezte Palmer, és közben megpróbált nem a hullára nézni.

– Szerintem mindjárt itt lesznek ők is. Nem sokkal mögöttem jöttek. – Megvonta a vállát. – Quien sabe?

– Jól van – bólintott Childs. – Te is tudjátok, mi volt a parancs. Ha a sziréna jelez; vissza kell mennünk a klubszobába. Még nincs itt az ide e az ellenőrzésnek. Vajon miért kapcsolták be?

– Norris biztos meghallotta, ahogy itt üvöltöztem – mondta Palmer szégyenkezve.

– Igen. Nem tudta, mi történt. – Childs a másodpilóta vállára csapott. – Érthető, hogy megijedtél. Ne is törődje vele. Csoda, hogy eddig még nem vesztettük el mindannyian a fejünket, és nem rohangászunk itt ordítozva. Menjünk vissza. Útközben még benézhetünk egy-két helyre.

Visszasiettek a klubszobába, és közben sorra benyitogattak az útbaeső szobákba és mellékfolyosókra. Volt olyan hely is, ahol korábban már jártak, de újra leellenőrizték azokat is.

Annak ellenére; hogy a raktárban néhány percre szinte összebarátkoztak, Palmer továbbra is biztonságos távolságból követte Childs-ot, és a gépész sem közelített hozzá. Sanders mindkettőjüket kerülte.

– Nem értem – mondta Palmer. – Miért nem változtatta át Fuchsot? Hát nem az a feladata, hogy minél több embert... megszerezzen?

Childs elgondolkozott a kérdésen, és közben benyitott egy ajtón. A parányi szobában homokkal teli fémvödrök; és egy jókora poroltó állt. Mivel semmi mást nem látott, Childs becsukta az ajtót, és a következőhöz lépett.

– Szerintem nem volt elég ideje. Mennyi időre állhatott le a generátor? Harminc percre? Húszra? Annak a vadállatnak legalább egy teljes órára van szüksége, hogy valakibe beköltözzön. Lehet, hogy már hozzákezdett az átalakításhoz, de amikor újra felgyulladtak a lámpák, jobbnak látta, ha elrejtőzik, és így fejezi be a munkát. Megölte Fuchsot, elvégre nem hagyhatta, hogy elmondja nekünk, ki a rejtélyes látogató.

– Jó, de miért éppen Fuchsot kapta el? – kérdezte Sanders.

A következő kamrában bádogdobozok és hideg volt. Tovább mentek.

– Miért nem Macreadyt, téged, vagy engem? – folytatta Sanders. – Az egész táborban sötét volt. Bármelyikünkre rávethette volna magát.

– Talán csak Fuchs volt megközelíthető. Lehet, hogy csak ő volt egyedül – találgatott Childs. – Habár, szerintem egészen más volt az oka. Emlékeztek? Fuchsnak kellett megkeresnie a módszert, amivel leleplezhettük volna ezt a micsodát. Ezek szerint jó nyomon volt. A lény megijedt, és gyorsan megszabadult tőle. Lehet, hogy meg sem próbált Fuchsba bújni. Egyszerűen csak meg akarta ölni.

Hirtelen megtorpant, és hátranézett.

– Hé, hol van...? Sanders, nem azt mondtad, hogy Macready meg Nauls követtek téged?

Sanders is megfordult. A homlokán veríték gyöngyözött.

– De igen. Alig valamivel előztem meg őket. Már a bejáratnál voltam, amikor láttam a lámpájuk fényét.

– Akkor meg hol a pokolban vannak?

Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, majd mind a hárman futni kezdtek visszafelé.

– Macready! – kiáltott Palmer.

Childs megállta, és beüvöltött az egyik mellékfolyosóra.

– Nauls! Macready!

Semmi válasz. Egy ideig még szólongatták a két társukat, és végül ahhoz az ajtóhoz értek, amelyen át Sanders bejött az épületbe. A három férfi abbahagyta a kiáltozást: Idegesen összenéztek.

– Most mit csináljunk? – suttogta Palmer, és az ajtóra nézett.

Childs tétován kinyújtotta a kezét, de hirtelen visszarántotta; és nem nyitotta ki az ajtót. – A sziréna még mindig szól – mondta. – Tudjátok, mi a parancs. Visszamegyünk a klubszobába!

Kelletlenül eltávolodtak az ajtótól, és attól, ami a másik oldalán lehet. Visszafelé tovább szólongatták a két férfit, de már nem is remélték, hogy választ kapnak.

Odakint teljes erejével tombolt a vihar. Kitartó üvöltése még a vastag, szigetelt falakkal körülvett klubszobába is behallatszott.

A helyiségben néma csend uralkodott. Az emberek egymást, a díványon szendergő foglyokat figyelték, vagy bármit, csak ne kelljen lenézniük az ablakon, amin túl csak sötétség és jég volt.

Childs fel-alá járkált, és közben ökölbe szorított kezével a másik tenyerét ütögette.

– Hagyd ezt abba! Idegesít – szólt rá Palmer, és ingerülten felnevetett.

A gépész sarkonfordult, és Norris elé állt.

– Mennyi ideje vannak odakint? – kérdezte.

– Nem tudom pontosan – felelt Norris óvatosan. – Nem néztem az órámra, amikor kimentek.

– Mégis, mennyi ideje? Tudnunk kell!

A geofizikus eltűnődött.

– Negyven-negyvenöt perce.

– Biztos; hogy nem régebben? Nem lehet, hogy egy órája?

Norris izgatottan fészkelődni kezdett.

– Már mondtam, nem figyeltem. De lehet, hogy már egy óra is eltelt azóta:

Nehéz csend borult a szobára.

Childs az ajtóhoz lépett.

– Jobban tesszük, ha bezárjuk a kapukat.

– Biztos vagy benne, Childs? – kérdezte Palmer.

A gépész megállta, Norrisra nézett, aki vonakodva bólintott.

– Macready nem ezt tenné, Palmer?

– Azt hiszem; igazatok van – felelt a másodpilóta. – Én megyek az északi kapuhoz, te, Childs, meg Sanders a délit meg a keletit zárjátok be:

– Nem feledkeztél meg valamiről? – kérdezte Childs furcsa hangon.

– Nem... De igen. Együtt kell maradnunk. Ebben az esetben jobb, ha csipkedjük magunkat. – Childs még mindig rábámult. – Hé, mi van? Csak egy percre feledkeztem meg róla!

– Próbáld megegyezni, jó? – Childs kilépett a klubszobából.

Már majdnem befejezték a bezárkózást, mikor Norris távoli hangja ütötte meg a fülüket.

– Gyertek ide! Mindenki!

– A francba, mi van már megint? – morogta Sanders. A helyére tolt egy reteszt, és a társai után vágtatott.

Ahogy befordult a főfolyosóra, meglátta Norrist és a többieket: A főbejárat melletti ablak előtt álltak, és kifelé bámultak.

– Hé; mi történt?

Sanders az ablakhoz furakodott. Palmer kimutatott a sötétbe.

A kavargó viharban alig lehetett kivenni az alak körvonalait. A kötélkorlátba kapaszkodva a főépület felé tántorgott. Egy-egy erős szélroham megállította, de ahogy a légörvény elzúgott mellette, máris folytatta az útját.

– Ki ez? – suttogta Sanders. – Nauls, vagy Macready?

– Még nem tudni – mondta Palmer, és egy pillanatra sem vette le a szemét az ablakról. – De egy percen belül meglátjuk.

Az alak egyre közeledett, egyre nagyobb lett, aztán hirtelen eltűnt. Egy perccel később erős dörömbölés hallatszott a kapu felől. Childs megmarkolta a lángszóróját; és bólintott Norrisnak, nyissa ki. A geofizikus félrehúzta a reteszeket; és lenyomta a kilincset.

Hideg szél, hófelhő, és a jéggé fagyott Nauls dőlt be a folyosóra. Norris teljes súlyával az ajtónak dőlt, de csak Sanders segítségével bírta visszazárni.

Nauls kábultan térdre rogyott, és lehajtotta a fejét. A többiek köré álltak.

– Hol van Macready? – kérdezte Palmer.

A szakács felemelte a fejét. Az arcára fagyott, olvadozó jég alatt eltorzultak a vonásai. Levette a hószemüvegét, félrehajította, és a kabátjába nyúlt.

– Amikor visszafelé jöttünk a kunyhójától elvágtam a kötelet, amibe kapaszkodott. – nyögte Nauls a kabátja alatt kotorászva.

– Elvágtad a kötélkorlátot? – kérdezte Childs döbbenten.

– Kénytelen voltam. – A szakács nagyot nyelt. – Mikor szétnéztünk a kunyhójában, ezt találtam. – Egy vastag szövetdarabot húzott elő a kabátjából. Egy szakadozott, elfeketedett szélű alsóing volt: Tisztán látszott rajta, hogy. el akarták égetni.

Nauls kifordította a gallérját: A címkén tisztán el lehetett olvasni a ráírt nevet: R. J. MACREADY. Norris és utána sorra, mind megvizsgálták az inget.

Nauls fájdalmasan felsóhajtott; és feltápászkodott.

– Macready régi gázkályhájából halásztam ki – mondta. – A szél valószínűleg elfojtotta a tüzet, azért nem égett el. Nem hiszem, hogy Macready észrevette, hogy megtaláltam. Vagyis... Tudom, hogy nem vette észre. Ha nem így lenne, most nem lehetnék itt, hogy ezt megmutassam nektek.

Az emberek kézről-kézre adták a bizonyítékot, de még mindig képtelenek voltak elhinni az igazságot...

– Amikor visszafelé jöttünk, magam elé engedtem, és ... elvágtam a kötelet.

– Egyszerűen nem tudom elhinni! – mondta Sanders. – Macready?

Nauls lassan bólintott.

– Tudom, elég furcsa, de ez sok mindent megmagyaráz. Ő is olyan izé volt, nem csoda, hogy ilyen sokáig nem sikerült kiderítenünk az igazat. Emlékeztek még rá, hogy vette át Garry-től a fegyverét, meg a, parancsnokságot? Órákon keresztül játszadozott velünk. Semmi kétség, ő is egy olyan volt

– Szerinted mikor költözött belé az a lény? – kérdezte Sanders halálra rémülten. A nagy kiborulás után már úgy-ahogy sikerült visszanyernie az önuralmát, és most tessék! Macready volt az egyetlen ember az egész táborban, akiben a rádiós megbízott.

– Bármikor, és bárhol – mormolta Palmer.

Childs komoran Naulsra nézett. Amióta az agyoncsigázott szakács belépett az épületben, valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette a hatalmába.

– Ha egyáltalán beléköltözött...

– Ide hallgass...! – kezdte Nauls, de nem fejezte be a mondatot.

– Amikor kialudtak a lámpák – mondta Palmer.

– Az tökéletes alkalom volt rá – tette hozzá Norris.

– Igen – bólintott Palmer. – Garry sem volt a helyén. Meg Sanders sem.

– Kapd be, Palmer! – kiáltott a rádiós; és a másodpilótára vetette magát.

Childs és Norris szétválasztotta a két dulakodó férfit.

– Tessék, már megint témánál vagyunk – zihálta Norris –, és pontosan úgy viselkedünk, ahogy ez az izé akarja. Miért nem értitek már meg, hígagyúak? Nem hiszem; hogy...

Hirtelen elhallgatott. A kapu felől dörömbölés hallatszott. Mindenki hátraugrott. Nauls a többiek mögé húzódva iszonyattal a kapura bámult.

– Nyissátok ki!

Macready hangja volt!

Senki sem válaszolt. Norris és Childs felemelték a lángszóróikat, és lassan hátrálva célba vették a kaput.

– Hé, valaki! – ordítozott Macready. – Kinyitni! Én vagyok, Macready! – A dörömbölés abbamaradt. – Gyerünk már, a franc essen belétek! Elpattant az egyik kötél. Úgy kúsztam idáig, mint valami fóka. Eresszetek be!

– Ez hülyeség! – suttogta Nauls. – Nagyon jót tudja, hogy én vágtam el. Még hogy "elpattant"!

Az ijedt férfiak suttogva vitatkozni kezdtek.

– Nyissuk ki – javasolta Palmer, és a lángszórókra mutatott: – Ha megpróbálkozik valamivel, felgyújtjuk.

– Nem – jelentette ki Childs. – Én láttam, hogy kapta el Benningset. Nektek fogalmatok sincs róla, milyen gyorsan tudnak mozogni ezek a dögök. Az kapu zárva marad, és kész.

Sanders egész testében reszketett, és már azzal sem törődött; hogy a többiek látják.

– Szerinted Macreadyből is olyan izé lett?

Norris az órájára pillantott:

– Még nem volt rá elég ideje.

– Honnan tudod? – kérdezte a rádiós.

– Blair azt mondta; legalább egy óra kell az átváltozáshoz.

– Blair nem tud semmit. Blair őrült. Talán nem tart egy óra hosszat. Talán egy fél óra is elég!

Ez a legjobb elmélet, amit használhatunk – vitatkozott Norris. – Az ördögbe is, ez az egyetlen elmélet! Jól van, beismerem, nem tudom mennyi ideje van kint, de azt hiszem, még nincs egy órája.

Childs a kapura bámult.

– A kapaszkodókötelek nélkül egyetlen ember sem tudna visszajönni ilyen időben – mondta.

Odakint – mintha a gépész szavait akarná igazolni – felüvöltött a szél.

– Hol vagytok? – ordított Macready a kapu túlsó oldaláról. A hangja gyenge volt, és fáradt. – Félig megfagytam.

Palmer egy tétova lépést tett a kapu felé.

– Nyissuk ki! Most rögtön!

– Miért szeretnéd ennyire beereszteni? – kérdezte Childs dühösen.

Palmer megremegett.

– Közel van... Ha átváltozott, most lehetne a legkönnyebben megszabadulni tőle.

– Nem – ellenkezett Childs. – Miért kockáztatnánk? Hagyjuk szépen odakint, és várjuk meg, míg megfagy.

– És ha tévedünk? – kérdezte Sanders rekedten. – Mi van, ha a valódi Macready van odakint? Halálra fog fagyni! Mi van, ha tévedünk?

– Akkor tévedünk – mondta Childs ridegen.

Vártak. Eltelt néhány perc. A dörömbölés elerőtlenedett, majd abbamaradt.

– Talán elvesztette az eszméletét – találgatott Sanders. – Nyissuk ki a kaput, és nézzük meg.

Norris megrázta a fejét:

– Ha olyan piszok kíváncsi vagy, nézz ki az ablakon.

Sanders eltétovázott, majd előrelépett, és az ablakhoz szorította az arcát.

– Semmit sem látok.

Palmer a másik ablak elé állt.

– Én sem. Ha összeesett, akkor innen nem is láthatjuk. Sötétebb van odakint, mint egy boszorkány hálószobájában.

Tompa puffanás ütötte meg a fülüket, majd egy pillanattal később üvegcsörgés:

Palmer szemei kigúvadtak a félelemtől.

– A "G" raktár ablaka! – kiáltotta. – Azon nincs tripla üveg!

Sanders a kapu mellé állt, és a falhoz szorította a hátát.

– Most mit csinálunk? Most mit csinálunk?

– Uralkodj magadon; barátom! – parancsolt rá Norris. – Ne veszítsd el a fejed, mert most senkinek sem lesz rá ideje, hogy a kezed szorongassa.

A rádiós lassan bólintott. Mélyeket lélegzett, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát.

Norris megmarkolta a lángszóróját, és elindult a folyosón.

– Jól van, most már nem tehetünk mást.

Norris és Childs vezetésével a csapat elindult.

A raktárban fekete sötétség uralkodott. Macready a villanykapcsoló utána tapogatózott. Gyenge volt; a teste enyhén megfagyott.

A folyosóról hangok szűrődtek be hozzá.

– Mit csináltok? – kiáltott ki Macready ingerülten. – Miért nem eresztettetek be? Ne akarjátok bemagyarázni, hogy egyikőtök sem hallott meg!

Palmer a lángszórót szorongatva a fal mellé húzódott, Norris pedig lenyomta a kilincset. Az ajtó kulcsra volt zárva.

– A franc egye meg! – morogta a gébész. – Macreadynél vannak a raktárok kulcsai.

– Nincs belőlük másolat?

– Garry biztos eldugott valahova egy készletet – mondta Childs –, de olyan kába a morfiumtól, hogy most úgysem találná meg. Különben sincs adónk ilyesmire.

Végignézett a folyosón, és elindult. A tűzoltószekrényből kivett egy baltát. Norris, Palmer, meg a többiek hátrahúzódtak, Childs pedig nekilátott, hogy szétverje az ajtót.

– Hé! – hallatszott Macready gyenge, de határozott hangja odabentről. – Mi a jó istent csináltok, fiúk?

– Halott ember vagy, Macready. – Childs felemelte a baltát, és újra lesújtott. – De ha nem vagy ember, akkor is véged!

– Megőrültetek?

– Nem – mondta Childs. – És nem is engedjük, hogy tovább bolondíts minket.

A balta éle a csikorgó fába mélyedt.

Macready nem felelt, bár kétségtelenül hallotta a csapásokat.

Inkább menj ki!, sürgette Palmer gondolatban. Menj ki, fagyj meg, és ne kényszeríts rá minket, hogy megtegyük!

– Megtaláltuk a ruháidat – mondta Childs. Azokat, amiket el akartál égetni.

– Miféle ruhákról beszélsz?

– Felejtsd el, Macready – A gépész úgy lengette a baltát, akár egy elmebeteg. – Véged van. Mindennek vége.

– Te hülye állat! Valaki rám akarja terelni a gyanút!

A folyosón állók jól hallották, hogy Macready a raktárban motoszkál. Mintha keresne valamit.

Childs az utolsó csapások előtt még figyelmeztette Palmert és Norrist.

– Lassan menjetek majd be, és nagyon vigyázzatok. Ezek a micsodák nagyon kiszámíthatatlanok. Lehet, hogy a mennyezeten fog lógni, vagy valami ilyesmi, szóval ne csak magatok elé nézzetek. Készen vagytok?

A két férfi bólintott.

Childs lecsapott, az ajtó zárja pedig kihasadt. A gépész belerúgott a szétroncsolt fatáblába, és félreugrott. Palmer belépett a raktárba, Norris pedig követte.

Hirtelen mindketten mozdulatlanná dermedtek.

Macready előttük állt, és egy lángoló gázfáklyát tartott a kezében. A haja és a szakálla fehér volt a ráfagyott hótól, de a tekintete éppen olyan tisztán csillogott, mint régen. Az arcán és az orrán fagyásnyomok sötétlettek. A jobb hóna alatt egy kis ládát tartott.

A dobozon egy címke: DINAMIT. A teteje hiányzott. Macready a benne sorakozó vörös hengerek fölé tartotta a fáklyát. A gyújtózsinórok úgy egyujjnyi hosszúak lehettek.

– Ha bárki rám támad – mondta Macready fenyegetően –, az egész tábor a levegőbe repül...!

12.

A folyosón álló emberek közül egy sem akarta kipróbálni, Macready komolyan gondolta-e amit mondott. Mozdulatlanul álltak, és kigúvadt szemekkel várták, mi következik.

– Tegyétek le a lángszórókat, és húzódjatok hátrébb. Lassan. Egyetlen gyors mozdulat, és mindannyiunknak melegünk lesz. Utoljára.

Norris nem vette le a szemét a pilótáról, de lehajolt, és a padlóra fektette a lángszóróját. Childs mellé fektette a baltát, Sanders és Palmer pedig a saját fegyvereiket. Mindannyian kihátráltak a raktárból, vissza a folyosóra.

Macready feléjük lépett.

– Jól van. Most visszamegyünk a klubszobába.

Elindultak, de nem jutottak messzire, mikor Macready hátranézett.

– Hé! Hol vannak a ...

Nauls és Norris ugrott ki a raktárból, és egyenesen a pilótára vetődtek.

Macready nem vette észre, hogy előrerohantak, kimentek a kapun, és a raktár bezúzott ablakán át bemászva a hátába kerültek.

A támadók ki akarták tépni a kezéből a fáklyát. Macready lerázta a hátáról Naulst, és a vállával a falhoz szorította Norrist. Nauls megpördült, és Macready lábára vetődött. A pilóta térdre rogyott. Már a többiek is feléje ugrottak, de nem tehettek semmit. Macready a dulakodás közben sem ejtette el a ládát, sem a fáklyát. A dinamithoz emelte a lángot.

– Rajta! – ordított. – Én komolyan gondoltam!

A támadók megtorpantak. Nauls villámgyorsan eleresztette a lábát, és félregurult.

– Nyugi, haver – mondta a szakács ijedten. – Már a közeledben sem vagyunk. Csak nyugi!

Feltérdelt, és a többiek félé csoszogott.

– Igen, tényleg nem vagyunk a közeledben – mondta Palmer, és a ládára meresztette a szemét. – Ne idegeskedj...

– Ha még egyszer valaki hozzámér, felrobbanunk – figyelmeztette őket Macready, és sorra mindegyikük szemébe nézett.

Norris még mindig a padlón hevert. Élesen köhögni kezdett, és levegő után kapkodott. A egész teste remegett, majd hirtelen mozdulatlanná vált.

Nauls odamászott hozzá, megrázta, és a társaira nézett.

– Azt hiszem nem lélegzik.

Norris mellkasára hajtotta a fejét.

Macready felállt; és a szakácsot figyelte.

– Hozzátok ide a dokit – mondta bűntudatos hangon. – Meg a többieket is. – Fenyegetően elvigyorodott. – Mostantól mindenkit szemmel fogok tartani:

A csapat egy emberként indult tovább a folyosón.

– Megállni! Childs és Sanders! Ti itt maradtok. Te menj, Palmer. Siess!

A másodpilóta bólintott. Örült a lehetőségnek, hogy távolabb kerülhet a dinamittól. Elrohant.

Vártak. Nauls Norris mozdulatlan teste mellé ült, és vádlóan Macreadyre nézett.

– Nem lélegzik: Te ölted meg, haver!

Nemsokára megérkezett Palmer a foglyokkal. A doktor a vállára támaszkodva, mellette tántorgott, Clark és Garry pedig mögöttük kullogott.

Copper Macready fagyott arcára, a fáklyára és a dinamitra pillantott.

– Mac,. mi a jó...?

– Kösz, jól vagyok, doki. De ezt halasszuk későbbre – felelt a pilóta, és Norrisra mutatott.

Copper bólintott, és a geofizikus teste mellé térdelt. Nauls Norris másik oldalára mászott. A doktor megvizsgálta a mozdulatlan ember szemeit, a mellkasára szorította a fülét, és Macreadyre nézett.

– Be kell vinni az orvosi szobába. Gyorsan! Ott talán még megmenthetem.

Macready beleegyezően bólintott, és a többiek felé fordult.

Childs, Sanders, Nauls... Emeljétek fel, és menjünk. De nehogy valaki a közelembe merjen jönni; megértettétek? A szemem előtt maradtok. Nem szeretném, ha valaki beugrana egy nyitott ajtón, és megpróbálna rámtámadni. Lehet, hogy megijedek tőle, vagy ideges leszek. Vagy mindkettő.

Norris testét a műtőasztalra fektették. A tönkretett vérkonzervekkel teli hűtőszekrény láttán mindenkinek eszébe jutott, utoljára mikor gyűltek össze ebben a szobában.

Copper megfordult, hogy a kezébe vegyen valamit, és majdnem orra bukott. Még mindig kábult volt a morfiumtól. Palmer és Sanders a segítségére siettek. Macready a sarokban állt, hátát a falnak támasztotta, és figyelt.

Copper egy oxigénmaszkot tapasztott Norris arcára, maid gyors mozdulatokkal beállította regulátor értékeit, és kinyitott egy szelepet. Sziszegő hang töltötte be a szobát, és a gép működni kezdett.

A doktor Norris fölé hajolt, feltépte az. ingét, és szétszakította a trikóját. Szorgosan dolgozott, és bár még mindig a testében keringett a morfium, észre sem lehetett venni az utóhatásait. Annyira belemerült a munkájába, hogy fel sem nézett, amikor Macready beszélni kezdett.

– Szóval, drágaságaim, tárgyalást tartottatok. Azt hiszem, főbenjáró bűnöd miatt meg kellene, hogy öljelek, Nauls.

Nauls a pilótára köpött.

– Lehet, hogy Norrisszal már végeztél – jegyezte meg Copper, és egy csillogó, kenőcsszerű anyagot kent a geofizikus mellére.

Macready komoran elmosolyodott.

– Az nem futott a bíró úr eszébe, hogy bárki hozzájuthatott a ruháimhoz, és ilyen szépen kipreparálhatta őket? – A hanga természetesen csengett, de a fáklyát meg mindig hátborzongatóan közel tartotta a dinamithoz.

– Ezt nem hisszük el – jelentette ki Childs.

– Az Isten áldjon meg benneteket, hagyjátok már abba a civakodást, és inkább segítsetek! – kiáltott rájuk Copper. – Gurítsa ide valaki a fibrillátort!

– A micsodát? – kérdezte Childs.

– Azt a gépet, ott! Gyorsan!

Sanders megragadta a kis kocsi fogantyúit, és miközben óvatosan szemmel tartotta a pilótát, a műtőasztal mellé tolta a gépet. Copper azon nyomban felmászott az asztalra, és lovaglóülésben Norris mellére ült.

Clark ki akarta használni az alkalmat, hogy Copper, az asztalon heverő Norris, és a fibrillátor mellett álló Sanders eltakarta őt Macready elől. A jobb kezét a sebészszerszámokkal megrakott tálca felé csúsztatta. Tapogatózni kezdett a csillogó csipeszek, kapcsok, fogók között; és közben egy másodpercre sem vette le a szemét a pilótáról, meg az asztalon lezajló drámáról. Senki sem vette észre, mikor az ujjai egy ragyogóan fényes szikére fonódtak. Clark lassan az ingujjába csúsztatta a pengét, és a tenyerébe reptette a nyelét.

Copper jobbra fordult.

– Palmer, tekerd feljebb az oxigénszabályzót... Kilencesre. És szorítsd Norris arcára a maszkot, nehogy ledobja magáról.

A másodpilóta sietve engedelmeskedett.

– Childs, fogd meg a vállait! – adta ki az újabb utasítást az orvos.

– Jó. – A gépész megkerülte az asztalt; és közben vigyázott rá, nehogy túl közel kerüljön Macreadyhez. Két erős kezét Norris vállaira tette, és rádőlt.

Copper a kis kocsiról felemelte két, tenyér nagyságú párnát, melyek vastag vezetékekkel egy géphez voltak csatolva.

Childs jelentőségteljesen Macreadyre mosolygott.

– Nem ártana, ha aludnál egy keveset.

– Most ne beszélj! – szólt rá Copper, és Sanders felé bólintott. – Kapcsold be!

Sanders elkattintott egy kapcsolót. A gép felbúgott, és az oldalán kigyulladt egy jelzőlámpa.

– Most szorítsd le! Ha kell, akkor keményen – utasította Copper a gépészt.

Nagyon éberen alszom, Childs – mondta Macready, és ő is elmosolyodott.

– Pofa be, Macready! – ordított rá dühösen Copper, és előrehajolva Norris mellére szorította a két kontaktpárnát. A test a beléhatoló áram hatására megrázkódott és görcsösen megrándult: Halk reccsenés hallatszott, és furcsa ciripelés az oxigénmaszk mögül.

Copper felemelte a két párnát. Norris mellkasa mozdulatlan maradt.

– Sanders! Még egyszer. Több áramot!

A rádiós tétován a bonyolult gépre nézett.

Copper hátradőlt, és a főkapcsoló melletti tárcsára mutatott.

– Ezt kell elforgatnod. Most hármason van. Tekerd a hatosra!

Sanders, bólintott, és engedelmeskedett.

A gép újra felbúgott. Copper megmasszírozta a mellkast. Sanders idegesen figyelte minden mozdulatát. Clark is. Közben sikerült az ingujjába rejtenie a szikét, és feltűnés nélkül elindult, hogy megkerülje az asztalt. Senki sem figyelt rá.

– És ha valaki megpróbál felébreszteni – mondta Macready –, az én kis riasztóm működésbe lép, és mindenkit álomba ringat! – A lángoló fáklya végével megütögette a dinamitos dobozt.

Palmer behunyta a szemét.

– Az Isten szerelmére, Macready, most aztán már tényleg elég volt! – üvöltött Copper, és újra Norris melléhez nyomta a két kontaktpárnát.

Ezúttal nem eredmény nélkül. Norris teste megfeszült, felemelkedett az asztalról, és kis híján magával sodorta a doktort is. Copper úgy ült a geofizikus vonagló testén, akár egy vad bika hátára ültetett lovas.

Hirtelen éles reccsenés töltötte be a szobát. A zaj egészen más volt, mint amit a fibrillátor kiadott magából. Norris szegycsontja megrepedt; a bőr visszakunkorodott a húscsíkokról. Palmer hátraugrott a szokatlanul élénk hulla mellől. Az oxigénmaszk a magasba repült.

Norris szájából valami hang hallatszott, de egyáltalán nem olyan, amilyet a Norris nevű embertől társai megszoktak. Sokkal inkább hasonlított egy dühös, förtelmes nyávogásra.

Copper ellökte ma át a hánykolódó testtál, és a padlóra zuhant. Senki sem próbálta felsegíteni. Mindannyiukat lenyűgözte a Norris életre kelt testén végbemenő változás.

Sanders a fibrillátortól a legközelebbi falig hátrált.

Madre de dios, mi... ?

A lény, ami valamikor Norris volt, a szemük előtt változott át. Most nem olyanok voltak a körülmények, mint először, a sötét kennelben, vagy azon a borzasztó éjszakán, kint a szurdokban. Az orvosi szoba éles lámpafényében az irtózatos metamorfózis minden részletét megfigyelhették.

Ahogy az organikus anyag megduzzadt, a testet borító ruhák szétszakadtak. Az egyik cipő úgy repedt szét, akár egy dinnye. A táguló, rugalmas zokniban nem láb, hanem egyetlen karom volt. A testrészek gyorsan alakot váltottak, és olyan undorító kampók, daganatok, csomós kinövések jelentek meg a helyükön, amilyenekhez hasonlót a Földön létező valamennyi élőlény evolúciós vonalának egyetlen tagjánál sem lehetett volna felfedezni.

Macready a padlóra tette a dinamitot és a fáklyát. Felkapta az egyik lángszórót, és félretaszigálta maga elől a dermedten bámuló embereket.

– El az útból!

A tűzcsóva az asztalon vonagló lénybe vágódott. A test nem tért ki a lángok elől. Lehet, hogy még nem volt teljes, vagy a fibrillátor megbénította. Macready nem tudta, miért, de nem is érdekelte. A tűz az asztalba kapott.

Norris alig felismerhető, éget teste sziszegve a padlóra zuhant. Macready egy lépést hátrált, és megállás nélkül tovább korbácsolta a tűzsugárral.

A lángoló, alaktalan protoplazmakupac valahogy felegyenesedett. Egy pillanatig Macready fölé tornyosult, majd megfordult; és lábnak nem nevezhető nyúlványain az ajtó felé támolygott. Az égett foszlányokra szakadt nadrágból fekete, nyálkás anyag ömlött a padlóra. Macready azt is meggyújtotta.

A szörnyeteg hátratántorodott, és a fibrillátorra zuhant. A förtelmes, földönkívüli élettel megfertőzött testet beborították a dühödten lobogó lángok.

Az emberek végignézték, ahogy olvadt, torz húsmasszává változik. A test erősen füstölt. Macreadynek a magnéziumtűz; és a Vietnamban használt fehérfoszfor gyújtóbombák fénye Jutott róla az eszébe.

Néhányan a falhoz ugrottak, lekapták a poroltókat, és nekiláttak a tűz eloltásának. A fibrillátor tönkrement, elfeketedett; a szabályzók plasztik korongjai megolvadtak. A műtőasztal sem úszta meg a pusztítást.

A tűz oltása közben az embereknek vigyázniuk kellett; nehogy a padlón füstölögve égő, fekete nyálkakupacokba lépjenek. Egy ideg még éppen úgy rángatóztak és nyávogtak, akár a test; de végül ezek is elpusztultak.

Mindenki Macreadyre nézett, aki elhátrált előlük; és újra felemelte a dinamitos dobozt. A fáklya köztien kialudt, de a lángszórót még mindig készenlétben tartotta. Igaz, így lassabb lesz, de-nem elég lassú.

– Mindenki a klubszobába! – parancsolt a társaira. – Egymás szeme előtt maradtok. Megértettétek? Van egy ötletem.

A férfiak kivánszorogtak az orvosi szobából. Közben némelyikük hátra-hátralesett a kormos, füstölgő műtőasztalra: Egyikük sem szólalt meg, és senki sem ellenkezett Macready parancsával. A pilóta iránti gyűlöletüket bénító félelem váltotta fel.

Macready várt egy darabig, és amikor egy gondolta, hogy már mindenki átért a klubszobába, a hátát állandóan a fal felé fordítva utánuk ment. A dinamitos ládát a padlóra tette, és miközben a lángszórót szorongatta, szabad kezével előhúzta a kabátjából Garry Magnumját.

A csapat többi tagja a szoba másik végéből figyelte a mozdulatait. Macready a kártyaasztalra tette a dinamitot, ahol mindenki jól láthatta.

– Mire készülsz, Macready? – kérdezte Clark: – Jobban jársz, ha semmi őrültséget nem forgatsz a fejedben.

– Ó, semmi különöset nem akarok tenni. – A pilóta elvigyorodott. – Csak elvégezzük azt a kis tesztet, amit kitaláltam. Időnként a gyakorlati tapasztalat többet ér, minta doktori cím.

– Miről beszélsz itt össze-vissza? – kérdezte Copper.

– Mindjárt meglátja, doki. – Macready meg vizsgálta a lángszórót, és úgy állította be, hogy rövid, de annál erősebb tűzcsóvát lövelljen magából:

– Miféle tesztről van szó? – kérdezte Palmer.

Az orvosi szobában történtek hatására kábult kétségbeesés uralkodott el az embereken. Ez nem reményvesztettség volt. Még nem. Sokkal inkább úgy érezték már nem tőlük függ a saját életben maradásuk; és hogy a sorsuk valami nem emberi lény kezében van.

Egyedül Macreadyben maradt valami dac. De némelyik megjegyzésével még tovább erősítette a többiekben a félelmet.

– Hogy miféle tesztről van szó? – ismételte komoran. – Biztos vagyok benne, hogy néhányan közületek már tudják.

A. szobában elég sok kötél volt: különböző hosszúságú darabok, meg egy jókora gombolyag Még .akkor hozták be, amikor Garryt, Clarkot és Coppert megkötözték.

Macready Palmer elé rúgta a tekercset.

– Palmer, te és Copper kötözzétek meg a többieket! Szorosan. Figyellek benneteket!

– Miért? – kérdezte Childs, és már-már a pilótára vetette magát, de a dinamit és a lángszóró ijesztő látványa visszatartotta. Tudta, hamarosan valakinek mégis meg kell támadnia Macreadyt. Ki tudja, mire készül?

– Az egészségetek érdekében – felelt Macready a gúny legcsekélyebb árnyalata nélkül.

Garry a társaira nézett.

– Rohanjuk le. Nem fog felrobbantani minket!

– De igen – mondta Macready.

Childs előrébb lépett.

– Nem hagyom, hogy megkötözz!

– Akkor megöllek.

Childs a pilóta szemébe nézett, és bólintott.

– Akkor ölj meg!

Macready felemelte a Magrumot, és Childs homlokára célzott.

– Komolyan beszélek. – Felhúzta a pisztolyt.

– Látom – mondta Childs halkan.

A pilóta tétován a ravaszra tette remegő ujját. A szeme sarkából valami mozgást látott. Az agya egy pillanat alatt rögzítette a képet.

Clark – csillogó fém – egy szike – közeledik...

Hátrapördült, és kétszer lőtt. A Magnum ereje hanyattlökte Clarkot. Nekivágódott egy széknek; és elterült a padlón.

Macready a következő másodpercben máris a többiekre szegezte a pisztolyt. A lángszóró a dinamit fölé lógott.

– Ne próbálkozzatok. – Néhányan felé léptek. – Palmer, kezdjetek hozzá!

A másodpilóta zavartan felemelte a kötetet, hitetlenkedő pillantás vetett a főnökére, és nekilátott, hogy a székekhez, a díványokhoz kötözze a többieket: Lassan ment a dolog, mert közben; mikor megszorította a csomókat, mindenkitől külön bocsánatot kért. Copper szótlanul dolgozott.

– Kész – jelentették végül Macreadynek.

– Még nem egészen. Palmer, kötözd meg Coppert, utána pedig Clarkot.

Palmer elcsodálkozott, és a padlón heverő, vérző, élettelen testre nézett.

– Minek? Hiszen halott.

Macready megrázta a fejét.

– Nagyon gyorsan felejtesz, Palmer! Norris is halottnak látszott. Ezeket a lényeket nem ölik meg, csak elkábítják a golyók. Kötözd meg!

Mikor minden készen állt, Macready az ajtóhoz húzta Palmert, és visszamosolygott a többiekre.

– Senki ne próbálkozzon semmivel! Mindjárt visszajövök. Hamarabb, mint egy óra múlva – tette hozzá nyomatékosan.

A két férfi csak néhány percig maradt távol. Palmer egy újabb doboz dinamitot tett az asztalra, majd elhátrált Macreadytől, és várta a további parancsait.

– Oké, most oldozd ki a dokit!

Palmer engedelmeskedett. Copper felállt, és megdörzsölte a csuklóját.

– Sajnálom, doki. Azt hiszem, magával minden rendben. Maga ugrasztotta ki Norrisból azt a micsodát. Nem hiszem, hogy használta volna a fibrillátort, ha közéjük tartozik. De azért nem bízhatom meg magában száz százalékig. Még nem.

Copper elmosolyodott, és kíváncsian a kis dobozba nézett, amit a pilóta a robbanószerek mellé tett.

Közben Macready elővett a dobozból egy Bunsen-égőt, és egy hosszú gumicsővel a gázvezetékhez csatlakoztatta. A lángszóróval meggyújtotta az égőt. Amikor a tűz fellobbant, Sanders lehunyta szemét. Túlságosan közel volt a dinamithoz. Macready ezt látszólag észre sem vette.

A pilóta letette a Magrumot, és a zsebkésével egy vezetékről félig lehántotta a műanyag szigetelést. Mikor elkészült, a lángszóróval a hóna alatt végignézett társain, és ráparancsolt a doktorra, hogy kötözze meg Palmert.

– Már rég szét kellett volna rúgnunk a seggét! – sziszegte Childs.

– Lehet – mormolta Sanders. – De most már késő.

Macready mindent előkészített. A Bunsen-égő egyenletesen sziszegett.

– Mire készülsz, Mac? – Palmeren látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Valószínűleg a hasába vágtak a kötelek.

– Most mindenkitől vészünk egy kis vért – mondta a pilóta.

Nauls élesen felnevetett.

– Jó. És mit csinálsz vele? Megiszod?

Macready figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Amikor láttam, mi történt Norrisszal odaát – intett az orvosi szoba felé –, eszembe jutott az az éjszaka, amikor az egyik ilyen lény megölte Benningset, és támadt egy ötletem. Talán ezeknek a mocskoknak mindén egyes darabjuk egy egész. Minden kis részük egy külön lény, és így szükség esetén önállóan is tudnak cselekedni. Állat az állatban... Amikor egy ember vérzik; akkor csak elveszít a testéből egy kis folyadékot. De egy ilyen lény vére sokkal több ennél. Emlékeztek még rá, mit mondott Blair arról, hogy minden sejtet egyenként hódít meg? Mindegyik önálló élőlénnyé válik, így valamennyiben benne van a szokásos önvédelmi reflex...Ti is láttátok a Norrisból kiszakadt darabkákat. Össze-vissza kúsztak, és szűköltek közben. Mikor a lényt támadás éri, minden egyes kis darabkája a legjobb képessége szerint megpróbál elmenekülni. Még a vérsejtjei is. Persze ezeknek a részeknek nincs fejlett idegrendszerük; nincs agyuk, mint annak, amit alkotnak. A sejtek ösztönösen cselekszenek, nem tudatosan. Védekeznek a megfagyás ellen. Vagy a tűzhalál ellen, ami mondjuk, egy forró tű alakjában tör rájuk... – A doktorra nézett. – Copper, lásson hozzá!

– Az előbb azt mondtad, velem minden rendben – mondta Copper.

– Azt mondtam, hogy "azt hiszem". Biztos akarok lenni a dolgomban.

Copper észrevette, hogy mióta Palmert megkötözte, a lángszóró egy folytában rá irányul, de nem szólt semmit. Macready nyilván nem fog megbízni benne, amíg el nem végzi a tesztet. Nem lett volna értelme vitatkozni.

– Rendben van. Megteszem, amit kérsz, Mac. – Felvette a padlóról Clark szikéjét, és az egyik szék elé állt. – Ne haragudj, Sanders. Nem tehetek mást.

– Semmi baj, doki. – A rádiós arca grimaszba torzult, ahogy Copper megvágta az egyik ujját. A sebből-kibuggyant a vér, és a petricsészébe csöppent, amit a doktor az ujj alá tartott.

– Folytassa a többieken! – utasította Macready türelmetlenül. A dobozban, amiből a Bunsen-égőt kivette; éppen annyi petricsésze volt, ahányan a szobában ültek.

Copper mindenkitől vett néhány csepp vért. Az üvegtálkákat sorra visszahordta az asztalhoz, ahol mindegyikre ráírta, kinek a vérét tartalmazza.

Mikor a legutoljára maradt Garry-vel is végzett, megjelölte a tálkát; és megtörölte a szikét egy vérfoltos rongydarabban.

– Befejeztem.

– Még nem egészen! – Macready egy tiszta edénykét tolt a doktor elé. – Most maga következik.

Copper engedelmesen megvágta a hüvelykujját, és a tálkába csöppentette a vérét.

– Csúsztassa vissza hozzám! – utasította Macready

A doktor teljesítette a parancsot.

– Most lépjen hátrébb! Vissza, a többiek közé!

Copper hátrahúzódott. A homlokán veríték csillogott, és majdnem felbukott Childs lábában.

– És most pedig én jövök... – Macready megvágta az ujját, és az utolsó petricsészébe csorgatta a vérét. A szigetelt végénél fogva felemelte a drótot, és a Bunsen-égő fölé emelte.

A rézdarab izzani kezdett. Macready a láng legkékebb részébe tartotta, és közben a doktorra irányította a lángszóró csövét. Már ő is beléizzadt az izgalmakba.

Egy perc múlva a pilóta kihúzta a drótot a tűzből; és a hozzá legközelebbi tálkához közelítette. Az edényben Copper vére volt. Macready ránézett, és az ujját a lángszóró ravaszára tette.

A petricsészében lévő vér halkan felsistergett. Macready újra felmelegítette a drótot, és megismételte a műveletet. Sziszegés, semmi más. A vér normális módon reagált. Copper felsóhajtott.

– Rendben van, doki.

Copperen látszott, mennyire megkönnyebbült, mégis hűvösen válaszolt:

– Köszönöm. – Remegett az átélt izgalomtól.

– Ahogy mondtam, sejtettem, hogy nem vezetett volna Norris testébe áramot, ha maga is

közülük való... – Macready a doktorra mosolygott. – Jó érzés tudni, hogy valaki végre valóban az, aminek látszik. Jöjjön, segítsen! – Copper kezébe nyomta a lángszórót. – Figyelje őket, és ne feledkezzen meg a dinamitról!

Copper bólintott, és a megkötözött emberek felé fordította a számára ismeretlen és szokatlan szerszámot. Macready közben az asztal szélére tette a saját edényét; hogy mindenki jól láthassa.

– Most megmutatom azt, amit én már tudok, de amit közületek sokan nem. hisznek el.

Felmelegítette a drótot; és a vérébe nyomta a hegyét. Ugyanaz az ártalmatlan sziszegés hallatszott, mint az előbb, Coppernél. Most is megismételte a kísérletet. Az eredmény ugyanaz lett.

Childs elfordította a fejét.

– Ez nem bizonyít semmit. Hülyeség az egész!

– Igazán? Majd meglátjuk. – Macready kiválasztott egy harmadik tálat. – Próbáljuk meg Clarkét.

Melegítés, próba, és... sziszegés.

– Tehát – nézett fel rá Childs –, ezek szerint Clark ember volt:

Macready bólintott.

– Akkor te meg egy rohadt gyilkos vagy!

Macready nem törődött a váddal.

– Most Palmer következik:

Maga elé tette a tálkát, és a tűzbe tartotta a drótot.

Garry mocorogni kezdett. Elzsibbadtak a karjai.

– Childs-nak igaza van – mondta. – Ennek az egésznek semmi értelme. Ezzel nem bizonyít be semmit!

– De igen. – Macready a parancsnokra vigyorgott. – Gondoltam, hogy ez lesz a véleménye, Garry. Maga az egyetlen, aki hozzáférhetett az orvosi szoba hűtőszekrényéhez és a vérkonzervekhez. – Palmer tálkájába dugta a drótot. – Maga lesz az utolsó!

Irtózatos rikoltás zengte be a szobát. Éles, némító és váratlan hang.

A petricsészében vöröslő folyadékból eredt. A vércseppek amőbaszerű mozgással próbálták átmászni az edény üvegfalán...

13.

Palmer hihetetlen erővel a helyéről egyenesen Macready felé ugrott, és magával rántotta a díványt, meg a hozzákötözött Garryt és Childs-ot is. Az arca közben úgy repedezett szét, mintha valami ki akarna szabadulni az emberi arc húsmaszkja mögül. Macreadynek vágódott, és átsodorta az egyik asztal fölött.

– Copper! – üvöltött a pilóta esés közben. A szoba hirtelen rémült kiáltozástól és dühödten elordított szitkoktól visszhangzott. Ordítozástól, átkoktól; és nem emberi bömböléstől...

A doktor tüzelni próbált, de hirtelen nem tudta; hogyan kell kezelni a lángszórót. Közben a folyamatosan változó lény – ami Palmer volt, – áttörte saját teste korlátalt; és rávetődött.

Macready Palmer hátára ugrott, ledöntötte a lábáról, és mind a hárman – a pilóta, a doktor és a lény – a padlóra zuhantak. Macready püfülni kezdte Palmer fejét, ütötte, ahol érte, míg egy nem teljesen alakot öltött, pókszerű láb nyúlt ki a lüktető testből, és messzire lökte magától.

Közben Copper visszanyerte a hatalmát a lángszóró fölött. Meglóbálta, és célozni próbált. Irtózatos reccsenés hallatszott. Mintha egy kemény plasztikból készült tárgy repedt volna meg.

De nem, egészen más okozta a hátborzongató zajt. Palmer feje teljes hosszában, az állától egészen a homlokáig szétnyílt. A repedés egy új; félelmetes és óriási szájjá változott, és előrelendülve ráhúzta magát Copper fejére.

A lángszóró a levegőbe repült, és a falnak csapódott. A Palmer-lény lábra állt, és a doktor kapálózó; rángó testére fonta hosszúra nyúlt karjait. A lekötözött férfiak őrjöngtek a félelemtől. Sanders zokogva, lehunyt szemekkel imádkozott, és abban reménykedett, hogy ha nem néz rá, a borzalmas lény eltűnik.

Macready megrázta a fejét, és a lángszóróhoz kúszott. Felemelte, és lőtt.

Semmi sem történt. A fegyver az erős ütéstől megsérült. Macready kétségbeesetten Palmer mögé állt, és a vastag fémcsővel ütni kezdte a még mindig lüktető koponyát.

Palmer ingének hátsó része szétrepedt, és mögüle most nem egy újabb kar, hanem egy második állkapocs kapott a pilóta felé. Az eltátott pofából egy csápszerű nyúlvány nyúlt ki, és áldozata után nyúlt. Macreadynek sikerült kitérnie előle. Iszonyodva elhátrált, de beleütközött a kártyaasztalba. A Bunsen-égő megpörkölte a kezét: Felordított a fájdalomtól.

Tűz... Macready belenyúlt az egyik dobozba, és kihúzott három dinamitrudat. A rövid kanócokat a sziszegő Bunsen-égő lángjába tartotta.

Palmer lassan forogni kezdett. A doktor teste ernyedten lógott ki az időközben össze zsugorodott szájból, és a súlya kibillentette a lényt az egyensúlyából. Közben a második pofa köpködve és vicsorogva alakot öltött.

A pilóta lehajolt és felállt, és Copper ide-oda lendülő teste majdnem ledöntött a lábáról. A lény próbálta eldönteni, hogy mit tegyen az orvossal, közben Macreadyt is figyelte, és legfőképpen azzal volt elfoglalva, hogy visszanyerje saját, eredeti formáját. Macready megvárta, míg a szédült forgolódásban elég közel került hozzá, és a tátogva támadó állkapcsok közé dugta a meggyújtott dinamitrudat.

A pilóta a díványra vetődött, és megpróbálta saját testével fedezni Garryt és Childs-ot.

Elfojtott, tompa robbanás hallatszott. Végtagok, bőrcafatok, félig kialakult, ismeretlen rendeltetésű belső szervek; és húsdarabok szóródtak szét a szobában. Meglepően kevés vér folyt el, és más folyadékból sem volt sok.

De valami másból annál több volt.

Ahogy egy perc alatt kiszáradtak, a mennyezetre tapadtak húscseppek sűrű esőként hullottak le a kábultan figyelő férfiakra. Macready annyira remegett; hogy alig bírt talpra állni.

– Jól vagytok? Childs? Garry?

A két férfi bólintott.

Macready felemelte az egyik épen maradt lángszórót, és a következő tíz percben a lény valamennyi szétszóródott darabkájából kiégette az életet. Mikor befejezte, leült az egyik kopott székre, és várt.

Végül már annyira lenyugodott; hogy folytatni tudta a tesztet. Copper már nem lehetett a segítségére. A keze még mindig remegett. Hála Istennek, gondolta, a küzdelem közben nem aludt ki a gázégő, és még a fali csatlakozóhoz rögzített cső sem lazult meg! Ha ez mégis megtörtént volna, a szoba megtelik gázzal, és a lény szétrobbanása után többé már nekik sem lett volna gondjuk semmire.

Megnézte a petricsészére írt nevet: Nauls. Ezt még Copper írta fel. Copper, aki azóta már halott...

Most ne ezen járjon az eszed, parancsolt magára. Még nincs vége! A szakácsra nézett.

Nauls lehunyta a szemeit. Macready a vérmintába nyomta a felizzított drót végét. Halk szisszenés. A pilóta felsóhajtott; Nauls pedig ránézett.

Miután Palmer vérénél látták, milyen a lény reakciója, Macready ezúttal megelégedett egyetlen próbával is. Kioldozta a szakácsot, és közben a többiek felé fordította a lángszóró csövét. Nauls átvette tőle a fegyvert, és míg a pilóta folytatta a vizsgálatot, őrt állt.

Sanders következett. Próba, sziszegés. A rádiósból kitört a sírás. Macready bólintott Naulsnak, aki Sandershez lépett, és megszabadította a köteleitől.

– Gyere, haver – mondta. – Szedd össze magad! Most nincs időnk ilyesmire. Te tiszta vagy, de még nem fejeztük be.

Sanders bólintott, megtörölte az arcát, és megmarkolta az egyik kis lángszórót.

Childs egykedvűen ült a helyén a két őr között. Macreadyre nézett:

– Essünk túl rajta!

Az izzó drótdarab a véréhez ért. Újra az ismerős: sziszegés.

A gépész megkönnyebbülten elmosolyogott.

– Azt a jó édes... – Nem fejezte be a mondatot. Hirtelen rádöbbent, hogy ki, vagy mi ülhet mellette. Ijedten próbált félrehúzódni.

– Eresszetek... eresszetek el ettől a... Vágjátok már le rólam a köteleket! Valaki szabadítson ki!

Miközben Sanders és Macready őrködött, Nauls a szikével elvágta a Childs-ot fogva tartó köteleket. Garry nem törődött a gépész kifakadásával. Mozdulatlanul ült a helyén. Childs majdnem orra bukott nagy igyekezetében, amikor minél előbb távol akart kerülni a díványtól és a parancsnoktól.

– Gázolajat – mondta Macready.

Sanders kirohant a szobából, és néhány perc múlva egy fémkannával tért vissza, és Garry fejére zúdította a tartalmát. A parancsnok még mindig nem mozdult meg. Sanders a lángszóróval a kezében hátrahúzódott.

Még lélegezni is alig mertek. Childs is kapott egy lángszórót, és remegő ujját a ravaszon tartva, várakozóan nézett Garry-re. Macready ugrásra készen az utolsó tálkába merítette a drótot.

Megnyugtató sziszegés. A pilóta elkomorodott, és másodszor is elvégezte a próbát. A minta úgy viselkedett, ahogy azt a közönséges emberi vértől el lehet várni.

Mindenki megkönnyebbült. Sanders megint sírni kezdett, de most a boldogság könnyei ömlöttek a szeméből. Childs kimerülten lerogyott az egyik székbe, Macready pedig arcát törölgette.

– Tudom, hogy valamennyien nagyon nehéz dolgokat éltek át, uraim – törte meg végül a hosszú csendet Garry, hangja. – De megköszönném, ha rám is jutna egy kis idejük, mert nem akarom az egész telet ehhez a díványhoz kötözve tölteni!

Childs felnevetett, és napok óta először Macready arcán is megjelent egy őszintén vidám mosoly.

A fejük fölött tomboló szél a tetőt ostromolta. Már jó ideje egy percre sem állt el, de az eltelt néhány órában senki sete vette észre a huhogását. Az emberek most a megszokott, és kiszámítható veszélyekre emlékeztető ismerős barátként üdvözölték.

A szakács letette a lángszórót, és kioldozta a parancsnokot.

– Jól van – mordult a hahotázó Childs-ra. – Mind boldogok vagyunk, de most már elég. Childs visszafojtotta a nevetését, és kitörölt a szeméből könnycseppet. Felült, és Macreadyre vigyorgott.

Ám az arcára fagyott a mosoly. A pilóta csendesen, dermedten állt az ablak előtt. A tripla üvegen apró jégdarabkák koppantak. Childs elkomorodott, és neki is az eszébe jutott valami rég elfelejtett dolog.

– Blair... – suttogta Macready

A szél ordítva támadott a kötélkorlát mentén kapaszkodó három emberre. Mindegyikük egy lámpát, egy fáklyát, és egy lángszórót tartott a kezében. Ráadásképpen Macready annyi dinamitot tömött a kabátja alá, amennyivel az egész tábort a levegőbe lehetett röpíteni.

A fáklyák halvány fénnyel lobogtak, de még mindig erősebben világítottak, mint a pislákoló zseblámpák. Az emberek meleg szakállára jég fagyott, hó csapott az arcukba, és a hideg még a hószemüvegek mögé is megpróbált behatolni.

A műhelybarakk, Blair börtöne nem volt messze a főépülettől, de a tomboló viharban ez a kis távolság is felért egy tíz mérföldes úttal. Jeges szél ráncigálta az embereket, kitartóan próbálkozott, hogy elszakítsa őket az életmentő kötelektől, és kirepítse testüket az antarktiszi éjszakába.

Alig húsz lépésnyire távolodtak el a főépülettől, de a külső reflektorok fényét már teljesen eltakarta előlük a kavargó hó. A lámpák és a fáklyák nélkül az emelkedő tetején álló barakk felé tartó három férfi teljesen megvakult volna.

Ahogy közeledtek a bódéhoz, Macready és Childs egy pillanapra megállt. A hátul haladó Nauls nem figyelt, és beléjük ütközött. Dühös pillantással néztek rá, de egyikük sem szólalt meg.

Már tisztán. látták a barakkot. A bejárat elé szögezett deszkák most a hóban hevertek. Egy részük törött volt, de akadt olyan is, amit csak egyszerűen szögestől kirántottak a helyéről. Az ajtó nyitva volt; nagyokat koppanva ide-oda csapódott a szélben.

Az a, tó előtt megálltak. Macready és Childs készenlétbe helyezte a lángszórókat, és maguk elé tartották a fáklyáikat.

– Látsz valamit? – ordított Childs. A szél elsodorta a hangját, és bár egymás mellett álltak, úgy hallatszott, mintha jókora távolságból kiáltozna.

– Nem! – Macready előre mutatott a lángszóróval, Childs pedig bólintott. Mindketten beléptek a barakkba.

A falak között jóval csendesebb volt az idő. Macready kunyhójával ellentétben a tető itt ép és sértetlen maradt. Körbejárták az egyetlen szobát. Nauls benézett a kamrába. Az asztal még mindig a szoba közepén állt. A fal mellett egy priccs, mellette egy rakás konzerv, néhány takaró, és egy ivóvízzel teli kanna: A hordozható gázradiátor ontotta a meleget.

Minden normálisnak tűnt, kivéve... Kivéve, hogy az. ajtó nyitva volt, és Blair-nek nyomát sem látták.

Childs megbotlott valamiben. Káromkodva lenézett, és rögtön letérdelt.

– Hé, Mac, Nauls! Gyertek ide!

A kiálló padlódeszkát könnyedén kiemelték a helyről. A körülötte lévőkkel sem kellett sókat vesződniük.

Nauls a lefelé irányított a zseblámpája fényét, Childs pedig a nyílás fölé emelte a fáklyáját. A padló alatt, a jégtáblán egy óriási lyuk tátongott. A szakács körbevilágította; de nem látták az oldalfalát.

Valami volt a gödör mélyén. Valami nagy, és nem élő. Egy tárgy, ami visszaverte a fényt.

– Szedjük fel a többi deszkát is! – suttogta Macready.

Nem tartott sokáig felszedni a padlódeszkákat. Valaki már mindegyik meglazította, és egytől-egyig kihuzigálta-belőlük a szögeket. Ám olyan gondosan és pontosan lettek visszafektetve, hogy ha Childs nem botlik meg az egyikben, talán észre sem veszik.

A lyuk pontosan akkora volt, mint a barakk alapterülete. Egy fémes tárgy állt benne. Egy áramvonalas jármú. Az egyik sarokban egymásra rakott, bordázott acéllemezek tornya magaslott. A lemezeket a bordák kisimításával erősítették egymáshoz: A járművön nyoma sem látszott hegesztésnek vagy szegecselésnek. A felszínén tátongó lyukak elárulták, építője még nem fejezte be egészen.

– Mi ez? – kérdezte Nauls a különös formákat nézegetve.

– Minden itt van, ami a raktárakból eltűnt – felelt Macready. – A gyújtómágnesek, az elektronikus alkatrészek, meg a többi. Lefogadom, ha egy kicsit szétnézünk, a te konyhai gépedet is megtaláljuk. Ha mást nem, a motorját biztosan. Az összes hiányzó anyag ebbe lett beleépítve.

– Ez egy űrhajó – suttogta Childs döbbenten.

– Remélem nem – felelt Macready. – Ha az a lény olyan okos, hogy űrhajót épít, akkor jobban tesszük, ha feladjuk a harcot. De azért elképzelhető...– A gödörbe hajolt, és a maga elé tartott fáklyával a befejezetten járműre világított. – Jobban ismerem a repülő szerkezeteket, mint bármelyik mérnök. Nem tudom elképzelni, hogy tudta a falakat elég vastagra kialakítani, és fogalmam sincs, hol lehet ezen a micsodán annyi hely, hogy egy erős motor elférjen benne. Persze, az is lehet, hogy nincs szüksége vastag falakra. Talán valami energiapajzsot alkalmaz helyettük. A pokolba is, talán elég, ha felkapaszkodik a fedélzetre, és valahova máshová kívánja magát... Nem, ez mégsem lehet űrhajó.

– Akkor meg mi? – kérdezte Childs.

– Ez valami hajó. Vagy egy repülő szerkezet, de nem űrhajó. Vagy egy rövidtávú rakéta. Nagyon okos a fickó. Apró darabonként rakta össze az egészet. Mi pedig még sajnáltuk a szerencsétlen, dilis Blair-t... Habár azt hiszem nincs régóta Blair testében. – Macready visszahúzta a fejét a lyukból és a főépület felé biccentett. – A többiek... Palmer, a kutyák, meg mind, csak arra voltak jók, hogy távol tartson minket ettől a helytől, és lefoglaljon bennünket. Nyugodtan akart dolgozni. Majdnem be is jött a terve. Ha nem találjuk az új tesztet, sikerült volna neki:

Nauls a gödörbe bámult.

– Hova akart menni?

– Bárhová, csak el innen – felelt Macready. Kigombolta a kabátját; és előhúzott egy köteg dinamitrudat. – De nem fog eljutni sehová.

Egy idegtépő sikoltás ütötte meg a fülüket. Távolról szólt, és a vihar bömbölése is meggyengítette, de Macready teste görcsbe rándult a hallatán.

– Siess! – sürgette Childs.

Macready bólintott; és az öngyújtójával fellobbantotta a dinamitrudak kanócait. Gyorsan kihátráltak, és a pilóta az ajtóból a gödörbe dobta a robbanóanyagot.

Már lejtőn jártak, mikor mögöttük megremegett a jég. Még a vihar sem tudta elnyomni az óriási robbanást. Fém- és fadarabkák záporoztak körülöttük.

– Ennyi – mormolta Nauls.

– Igen. – Childs a vállára tette a kezét. – Vigyázz, hogy hova lépsz!

Ahogy meg akarta kerülni a szakácsot; egy szélroham oldalra taszította Childs-ot. A csizmái megcsúsztak, és miközben térdre rogyott, két kézzel a kötél után kapott.

A kötél hirtelen meglazult; és a gépészt elsodorta a szél. Macready a másik oldalon lévő kötélbe kapaszkodva látta, ahogy eltűnik a sötétben.

Valami a hátának csapódott. Macready felüvöltött: A valami visszaordított; és kirepült a hómezőre.

Viszlát; Nauls!

Újra felhangzott a hátborzongató sikoltás, ezúttal már közelebbről, mint először. Macready határozottan úgy hallotta, a lény valahol mögötte bömböl.

Macready kétségbeesetten próbált tájékozódni. A főépületnek valahol a közelben kell lennie. Úgy látta, mintha a külső reflektorok pislákolnának előtte, de nem volt benne biztos. Lehet, hogy csak a fáradtságtól és a hidegtől lát fényeket ott, ahol nincs is semmi. Négy kézlábra ereszkedve mászni kezdett, és remélte, a jó irányba halad.

A szörnyű, fenyegető üvöltés most még közelebbről hallatszott. Vajon a lény követi, vagy éppen ő halad felé? Eszébe jutott, mi történt topperrel; maga előtt látta az alaktalan szörnypofából kivágódó csápot; ami felé nyúlt. Lehet, hogy az a dög, már a sarkában van, a csáp a hó fölött vonaglik, és őt keresi. Őt keresi, hogy a lába köré tekeredjen, és lehúzza, le a ...

Nem vette észre a kutyaól ajtaját, nem látta meg Naulst, ahogy bekúszik a nyíláson. Nem látott semmit, de hirtelen előtte állt a főépület. Kétségbeesetten tapogatózva elindult a fal mellett. A raktárablak, amin keresztül akkor mászott be, amikor a többiek kizárták. Igen, itt kell lennie a közelben, egy kicsit jobbra.

Zuhanni kezdett. A fagyott, összeégett növények nem fogták fel az esését. Oldalra gördült, és fájó vállára szorította a kezét. Tudja mozgatni a karját, tehát nem tört el a csontja. Felállt, és körbenézett. Meglátta a mennyezeten tátongó, repedezett szélű lyukat; és tájékozódni próbált. Hol a pokolban van? Ez nem a rak... Ó, persze! Ez Childs tiltott-megtűrt "kertje". Botladozva elindult, majd megállt, és kifújta magát.

A feje fölött valami felmordult, és recsegő hang hallatszott. Felnézett a lyukra. Valami félrehajlította az acél tartógerendákat, és befelé furakodott.

Macready a folyosó felé rohant. Fuchs fagyott hullája még mindig az ajtóra szegezetten lógott. A test eltakarta a kilincset.

A recsegés felerősödött. Hátrapillantott, és látta, ahogy ;egy óriási fekete test. a lyukon át a kertbe ugrik.

Macready felnyögött, félrelökte Fuchs testét, és lenyomta a kilincset. Kiugrott a folyosóra, bezárta maga mögött az ajtót, és a helyére tolta a reteszt:

Végigszáguldott a folyosón. Kettesével vette a lépcsőket, bereteszelt minden útba kerülő ajtót, és lélekszakadva a klubszoba felé rohant. Befordult az egyik sarkon; és beleütközött valamibe.

Rémülten felordított.

– A francba, haver! – kiáltott Nauls szinte sírva. – Te soha nem nézel magad elé?

– Jézusom! – Macready tetőtől-talpig végigmérte a szakácsot. -. Honnan a pokolból kerülsz te ide?

– Beleestem a kutyaólba – magyarázta Nauls lélegzet után kapkodva. – És te?

Macready hátranézett. A folyosó még csendes volt és üres, de tudta, már nem sokáig.

– Én meg Childs kertjébe estem. Tudod, abba amit Palmerrel együtt művelgetett. Az az izé utánam jött: Alig tudtam lerázni. – Remegés futott végig a testén, ahogy belegondolt, milyen közel voltak egymáshoz.

– Most mit csináljunk? – Naulson látszott; azt várja; hogy Macready eloszlassa a félelmét.

Macready ezt nem tudta ugyan megtenni, de támadt egy ötlete.

– Azt már tudjuk, hogy nem bírja a hideget. Elviseli, de csak egy ideig. Felrobbantottuk a járgányát; és ez azt jelenti, hagy nem járkálhat a saját alakjában. Találnia kell egy újabb élő testet, amibe beköltözhet. Gyere!

Gyorsan és eredményesen dolgoztak. A klubszobában benzint töltöttek az üres palackokba. Amikor a kötelek elszakadtak, három lángszórót vesztettek el. Mind a három valahol kint, a hóban feküdt. A Molotov koktélokkal talán helyettesíthetik őket:

Garry a közelben szorgoskodott. Egy vékony huzalt feszített ki a két akkumulátoros generátor közé. Sanders végzett a Molotov koktélokkal. A kannából az utolsó csepp benzint is a legutolsó üvegbe töltötte. A munka egy kicsit visszaadta a bátorságát.

A Cola felüdít, olvasta a palack címkéjén. Most az egyszer aztán nem!

Macready a kártyaasztal előtt ült; és az orvosi szobában talált üres zselatin kapszulákkal szórakozott. A keze ügyében egy teli injekciós fecskendő feküdt. A fecskendő tartalmával megtöltött egy kapszulát, és nekilátott a következőnek.

Nauls gördült be a szobába. Egy láda dinamitot hozott magával. Az, hogy újra viselhette a görkorcsolyáit, legalább annyira visszaadta az önbizalmát, mint Sandersnek a benzintöltögetés.

A ládát a többi mellé tette: Már annyi robbanóanyagot összehordtak a klubszobába, hogy a tábort majdnem a Tierra del Fuego-ig röpíthették volna vele.

Nauls a szorgoskodó Macreadyre nézett.

– Mi legyen Childs-szal?

– Felejtsd el. Eltűnt – mondta Macready fel sem pillantva a munkájából. – Ha még mindig ő irányítaná a testét, akkor már egy órával ezelőtt visszajött volna.

– Nem tudhatjuk biztosan, mi történt vele. – A szakács felfeszítette a dinamitos ládát. – Emlékezz csak vissza, te is milyen sokáig kint voltál, mielőtt visszaeresztettünk!

– Úgy érted, mielőtt visszamásztam, ugye? – Macready sajnálkozva megrázta a fejét. – Túl régóta kint van. Az az izé azóta rég kezelésbe vette. Már ha megtalálta. A szél elég messzire elsodorta. Lehet, hogy félúton tart a Sark felé.

– Lehet, de nem biztos – vitatkozott Nauls. – Miért foglalkozna a szörny Childs-szal? Kint van, egyedül van, fegyvertelen, és rengeteg időbe tellne, mire megtalálja. Nem lenne több értelme, ha először minket venne a gondjaiba?

– A francba, hát ezt meg honnan tudjam? Én nem úgy gondolkozom, ahogy ó. De valamiben mégis igazad van.

– Igen? Miben?

– Arra készül, hogy a "gondjaiba vegyen minket".

– Vágja rövidre a kanócokat, Nauls! – szólt közbe Garry. – Szükség esetén úgy hamarabb bekövetkezik a robbanás.

A szakács bólintott, Macreadyre nézett, és nekilátott, hogy a Molotov koktélos palackok végére erősítse a kanócokat.

Garry felállt; és leellenőrizte, hogy a főbejáratnál és a klubszobában elrejtett két generátor közötti vezeték elég feszes-e. A gépeket úgy helyezték el, hogy a folyosóról egyiket sem lehetett észrevenni. Közben Macready is befejezte a kapszulák töltögetését, és nekilátott, hogy egy szekrénnyel eltorlaszolja az egyik oldalajtót.

Sanders félretette a benzines kannát, és a főbejárat felé, a szinte láthatatlan sorompóra nézett.

– És ha nem jön?

Macready nekifeszült a szekrénynek, és tolni kezdte.

– Eljön. Szüksége van ránk. Mi vagyunk az egyedüli élőlények, akiket a hatalmába tud keríteni... Nem akarsz segíteni egy kicsit?

Sanders engedelmesen a pilóta mellé állt. Ahogy a helyére állították a szekrényt, újból nekiveselkedtek, és egy másik ajtó elé tolták a nehéz videojáték-konzolókat. Az egyik játék a Támadók az űrből volt. Senkinek sem volt kedve tréfálkozni ezzel.

Macready Sandersre nézett, és az utolsó ajtóra mutatott.

– Naulsszal torlaszoljátok el a nyugati hálófülkék, az ebédlő, meg a konyha bejáratait! Nauls úgy nézett a pilótára, mintha azt hinné, hogy megőrült.

– Eszednél vagy? Azóta már rég odabent lehet!

– Hátha nem – felelt Macready nyugodtan. – Rá kell kényszerítenünk, hogy a keleti oldalról támadjon, és azon az ajtón át közelítsen meg bennünket, ahol várjuk.

– De miért én csináljam? – kérdezte Nauls.

– Miért ne? – bámult rá Macready

– Jól van. Rendben, csak ne nézz így rám:

Nauls az ajtóhoz lépett.

Sanders megnyalta a száját, és megpróbált találni valami hibát – bármilyen kicsi kis hibát – Macready gondolatmenetében.

– Lehet, hogy inkább odakint vár meg minket.

Macready megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Egyszer már keményre fagyott, nem fogja még egyszer megkockáztatni. – Az ablakra, a kint tomboló sarkvidéki viharra mutatott. – Lehet, hogy nincs olyan hideg, mint százezer évvel ezelőtt volt, de biztos vagyok benne, hogy ez is elég lenne neki: Tudja, ha most megfagyna, többé nem olvadhatna fel. Be kell jönnie.

– Jól van – bólintott a rádiós. – Bejön, de megvárja, hogy előbújjunk a rejtekhelyünkről...

Macready elmosolyodott.

– Nem: Ahogy Nauls és te visszajöttök, felrobbantom a generátort. – A sarokba állított, négyszögletes fémtárgyakra mutatott. – Garry-vel már az összes fellelhető hordozható fűtőtestet idehordtuk. Az az izé vagy idejön, vagy az állomás falai között fog megfagyni.

Megfordult, és a videokonzolokkal elzárt ajtóhoz tolt egy díványt.

– Ezeket a radiátorokat a két kis generátorról is tudjuk működtetni: Addig ülhetünk itt, amíg akarunk, és mindenképp tovább fogjuk bírni, mint ő. De nem hiszem, hogy erre sor kerül. Ő sem hülye, és rájön, hogy nem sok

választási lehetősége marad. Szépen ide fog jönni hozzánk.

Sanders Nauls mellé lépett.

– De ez maradjon titok! – Macready a helyére tolta a díványt, majd a kártyaasztalhoz ment, és a preparált kapszulákat egy élénkvörös dobozba tette. Első pillantásra semmiben sem különböztek egy közönséges gyógyszertől.

– Nátriumcianid – mondta csendesen. – Tartsátok a szátokban, és ha úgy alakulna a helyzet; rágjátok szét. Ez az izé a halott dolgokkal nem tud mit kezdeni. Ha képes lenne rá, akkor Fuchs már rég nem díszítené azt az ajtót, ott a G folyosón.

Sanders és Nauls némán a kapszulákra bámultak.

– Ha elkap titeket, ahogy Copperrel tette, jobban jártok, ha ettől kértek segítséget. Gyors és fájdalommentes halál: Vietnamban is ilyesmit osztogattak. Soha eszembe sem jutott, hogy itt is rákényszerülhetek, hogy használjam... Menjetek!

A két férfi kilépett a folyosóra. Macready megvárta, míg Nauls görkorcsolyáinak dübörgése belevész a kint tomboló szél beszűrődő ordításába, majd az asztalhoz lépett, ahol Sanders a Molotovokat készítette.

Garry áramot vezetett a főbejárat elé kifeszített huzalba. A generátorok felbúgtak, és füst, meg szikraeső áramlott a levegőbe.

– Jól néz ki – mondta Macready dicsérően.

– Ezer volt kering benne. – A parancsnok az egyik generátor kijelzőjére pillantott. – Ennyinek elégnek kelt lennie: Ez jóval több annál, amit a doki vezetett abba a micsodába, ami úgy nézett ki, mint Norris.

Nauls a konyhából nyíló egyik ajtó elé tolta a jókora, nyikorgó kerekeken guruló tűzhelyet. Sanders közben a helyiség másik végében egy hűtőszekrényt taszított egy másik ajtó elé. Nauls lehajolt, és a kerekek közé ékelte néhány jókora henteskést.

Egy bugyborékoló, doromboló hang ütötte meg a fülüket. Sanders kővé dermedt, és Naulsra nézett.

– Hallottad?

– Mit? – csodálkozott Nauls.

Hirtelen a hang bekerítette őket. Ismerős zaj áradt a konyha falaira szerelt hangszórókból: Elektromos gitár, dob, orgona, szintetizátor. Valaki bekapcsolta, és maximális hangerőre állította az egész épületet behálózó rendszert.

A klubszobában is ugyanez a dörgés rezgette meg a levegőt. Macready és Garry kábán bámult a falon bömbölő három hangfalra. A pilóta odakiáltott a társának. Garry ajkai is megmozdultak, de Macready csak a recsegve bömbölő zenét hallotta.

Nem hallották egymást...

14.

A zene betöltötte a folyosókat, az üres hálófülkéket, a raktárakat, a mellékhelyiségeket. Megrengette a falakat és a padlót.

Childs kivételével – aki annak idején kiépítette – egyedül Nauls ismerte a rendszert: Nauls ordítozva a klubszoba felé mutogatott.

– A kocsmában van! – üvöltötte a társának. – Bekapcsolta a magnót!

Sanders csak a szemét meresztette.

– Mit mondtál?

Nauls közelebb gurult hozzá.

– A konyha és a klubszoba között van! Most hogy megyünk vissza?

Sanders zavartan megrázta a fejét.

– Egy szavadat sem hallom!

A klubszobában Macready átkozódva letépte a falról a hangszórókat.

– Mit csinálnak ezek ennyi ideig? – kérdezte a parancsnoktól, és a konyha irányába mutatott. Már csak egyetlen hangszóró volt a falon, de az épület. többi részében még mindig dübörgött a zene.

Garry a drótsorompós ajtó mellett állt, és végignézett a folyosón. Nauls hangja csak torz visításként ért el hozzá.

– Mit mond? – kérdezte Macready, és levette az utolsó hangszórót is.

– Nem értem – rázta meg Garry a fejét.

– Mi van?

– Macready! – üvöltött Nauls. – Elvágott minket egymástól! – Óvatosan kilesett a folyosóra. – Hé, fiúk, halljátok amit mondok?

A konyha másik végében valami nehéz, tompán puffanó test vágódott az ajtónak: Nauls megfordult, és megfordult. Egy széles, kaszára hasonlító penge fúródott át a mennyezetet tartó nehéz gerendák között, és egyre lejjebb, az ajtó felé hatolt. Mellette fekete nyálkapettyek jelentek meg a mennyezeten. A penge azonosíthatatlan árnyalatú, nem fémes fényű vörös színben csillogott. Furcsa szín egy késnek. A szétrepedő fagerendák recsegését elnyomta a hangszórókból áradó ordítozás.

Sanders kidülledt szemekkel a szétvert ajtóra mutatott. Egy második késpenge jelent meg az első mellett, és erről még több nyúlós, fekete anyag csöpögött.

Nauls hátrálni kezdett, és rádöbbent, a pengék nem valami szerszám részei, nem kések. Karmok.

Sanders a harmadik ajtóhoz támasztotta a hátát. Egy harmadik karom átszakította a fatáblát, és a rádiós nyakára feszült. Sanders vadul kapálózott, de a lény az ajtóba hasított lyukon át magához rántotta. A test még nem jutott át az ajtó másik oldalára, mikor Sanders megbékélt arccal ráharapott a kapszulára.

Nauls soha sem szerette a hiábavaló dolgokat. Sanders meghalt, és már nem lehet rajta segíteni. Gyorsan átsiklott az egyetlen meg maradt kijáraton, és kiszáguldott a folyosóra. A görkorcsolyái szikrát szórtak.

A klubszobában egy ismerős, idegesítő hang nyomta el a beáramló zenét. A zaj élesebb, vadabb, és hangosabb volt, mint bármikor.

Macready a kifeszített vezeték alatt kibámult a folyosóra. Semmi mozgás. Közben a távolabbi szobákban a hangszórók szünet nélkül ontották magukból az elektronikus litániát.

Nauls életében csak egyszer száguldott így a görkorcsolyáján: Még Chicagóban történt, amikor az egyik helybéli banda; a Crips-ek üldözőbe vették. Átkozottul gyorsak voltak a fiúk, de egy görkorcsolyás, begyulladt tinédzsernek a nyomába sem érhettek.

Késő este volt. Tulajdonképpen semmi dolga sem volt azon a környéken, a pimaszságot pedig sokan nem bírják. Egyenesen átszáguldott az utcájukon, és úgy lehagyta őket, hogy csak dühöngeni tudtak. Akkor olyan gyorsan gurult, hogy már azt hitte, leszakad a lába: Kerítéseket került meg, végigrobogott az elhagyatott utcákon, csatornákat és járdaszegélyeket ugrott át, és repült, repült a szabad városi éjszakában...

Nauls bedőlt egy éles kanyarban, és felgyorsított az egyenes folyosón. Mindjárt hazaérek, gondolta kétségbeesetten. Haza a Delancy Street-re, haza a klubszobába. Lángolt a tekintete. Nem is ember ő, hanem egy fegyver csövében száguldó golyó.

A folyosó falából Sanders vágódott elé. A test egy vastag, bütykös-csomós csáp végére volt felszúrva; akár egy bogár a tűre.

Nauls megcsúszott, és amikor megpróbált lefékezni, elvesztette az egyensúlyát, és a falnak csapódott. A szájából kiejtette a cianid kapszulát, de nem törődött vele. A Sanderst tartó csáphoz tartozó test nekilátott, hogy áttörte magát a falon.

Nauls feltápászkodott: Úgy ugrotta át a padlón tekergőző vastag nyúlványt; ahogy a tornaórán tanították neki. Gurulni kezdett, és úgy felgyorsított, mintha ő lenne a görkorcsolya bajnok, és meg, akarná védeni a címét.

Macready a konyha felé rohant. Már jócskán eltávolodott a klubszobától, mikor az egyik sarkon befordulva meglátta Naulst.

– Vissza! – üvöltött a szakács.

Macready lelassított, de nem állt meg.

– A generátor... – kezdte.

– Baszd meg a generátort! – Nauls elszáguldott a pilóta kinyújtott keze mellett.

Sziszegések, förtelmes morgások nyomták el az őrült üvöltő zenét. A folyosón földrengésként dübörögve közeledett valami. Macready megfordult, és Nauls után vágtatott.

Nauls megfeledkezett a kifeszített vezetékről, de az utolsó pillanatban sikerült leguggolva átgördülni alatta. Macready alig valamivel maradt le tőle, és most úgy fújtatott, akár egy túlmelegedett gőzgép.

A szakács a díványra vetette magát.

– Mi történt? – kérdezte Garry.

Nauls a parancsnokra nézett.

– Elkapta Sanderst... Szerencsétlen hülyegyerek; szétrágta a kapszuláját... Ezt a dögöt a Harmadik Világháború sem tudná elpusztítani... Át tud menni a falakon, és... nagy. Sokkal nagyobb, mint gondoltuk... Lehet, hogy amikor megfagyott, még nem fejlődött ki teljesen... Mindenhol ő van...

– Nyugodj meg, és foglald el az állásodat! – mondta Macready.

– Állás... Egy szart!

Garry készenlétbe helyezte a generátorokat.

– Olyan erős áramot engedek bele, amilyet csak lehet. Meg kell kockáztatnunk, hogy esetleg leégnek a berendezések. Ez végezni fog vele.

– Dehogy fog! – sopánkodott Nauls.

A falakat rengető zene váratlanul elhalkult. Valami kikapcsolta, vagy csak lejárt a szalag.

– Fény... – suttogta Garry.

Macready bólintott, és elkattintotta a kapcsolót. A sötétben mindhárman elfoglalták az előre megbeszélt helyüket. A fejük fölött bömbölni kezdett a szél.

Mindannyian a drótsorompós ajtóra néztek, bár Nauls beszámolója után tudták; a lényt a falak nem korlátozzák a mozgásban,

Sötétben vártak, hogy az idegen értük jöjjön. Az épületre néma csend borult.

– Mennyi ideje várunk? – kérdezte Garry, mikor már jó ide, e nem történt semmi.

Macready az órája halvány fénnyel világító számlapjára nézett.

– Kicsit több, mint két órája. Azt hiszem.

– Talán mégsem jön – szólalt meg Nauls reménykedve. – Lehet, hogy mégis inkább odakint, valamelyik folyosón vár meg minket. Még mindig működik a generátor; és az egész épületben meleg van.

– Akkor nekünk kell utána menni – mondta Macready.

– Az lesz az utolsó hely, ahová eljutsz.

– Pszt! – intette őket csendre Garry – Hallgassák csak!

A kísérteties csendben tisztán hallották, valahol kinyílik, majd bezáródik egy ajtó. A zaj megismétlődött. Nagyon távolról-érkezett, és valami suhogó nesz is társult hozzá. Macready és Nauls egy kicsit előrébb húzódott.

Halk bugyborékolás. Valami óvatosan megkapargatott egy ajtót: Garry megmarkolta a generátorok vezérlőkarját. A kaparászás felerősödött.

– Várjon – suttogta Macready ijedten. – Várja meg, míg átér az ajtón.

Garry bólintott. A tenyere izzadtan a főkapcsolóra borult.

A kaparászás kopogássá erősödött. Ez az ajtó volt a legerősebb az egész épületben. Nauls és Macready meggyújtottak egy-egy Molotovot, és a bejáratra meresztették a szemüket.

Az ajtóhoz valami súlyos tárgy csapódott. A szoba megremegett. A mennyezeten támadt repedésekből por ömlött a nyakukba. Macready felemelte a lassan, lobogva égő Molotovot.

A tető hirtelen átszakadt, és az közéjük zuhant. A három férfi ösztönszerűen félreugrott a szoba közepén hatalmasodó sötét test közeléből. Macready elhajította a benzinbombáját, és Nauls követte a példáját.

Mindkét Molotov a lény jobb oldalát találta el. Egy pillanatra tisztán látták: a lángok fénye egy vonagló, egyfolytában változó, kocsonyás testre esett.

Garry az ajtóhoz akart ugrani, de ahogy felegyenesedett, valami kivágódott a testmasszából, és köré fonódott. Az óriási test kétharmada a parancsnokot fogva tartó nyelv, csáp, vagy ki tudja milyen testrész után hömpölygött.

A masszából kinyúlt egy kitines végtag, és félretaszította Naulst. Macready lehajolt a másik pókláb elől, előrevetődött, és elfordította a generátorok kapcsolóját.

Az ajtónál kifeszített vezetékbe jutó áram egy szempillantás alatt végzett Garry-vel, A parancsnokot szorongató csáp fájdalmas rángással visszahúzódott az ajtótól, és dühödten kalapálni kezdte a padlót:

Nauls őrült gyorsasággal kiugrott a folyosóra, de Macready nem tehetett semmit: A lény elállta előle az ajtóhoz vezető utat. A pilóta nem tudta mit tegyen. A kapszula a szájában volt. A másik két ajtót elbarikádozták, így ott sem juthat ki.

Az ablak...

Az ablakhoz ugrott, és megrántotta a keretbe épített zsinórt, ám az túl feszes volt. Egész testsúlyát beleadva a mozdulatba másodszor is nekifeszült, és gyorsan félreugrott, ahogy a nehéz, tripla vastag ablaküveg bedőlt a szobába. Valami a csizmájához csapódott, de már nem törődött vele. Kimászott a viharba.

Nauls sebesülten, véresen és sántikálva végigvánszorgott a folyosón. Nemcsak a lába, a feje is megsérülhetett, mert egyfolytában motorzúgást hallott. Ez csakis az utánpótlást szállító repülőgép lehet, ami elviszi őket innen. Ami biztonságos helyre viszi őket, messze attól a földövkívüli szörnyetegtől, ami az utolsó; meghódítható emberi testek után kutatva darabokra tépi az épületet.

De a repülőgép érkezése csak hónapok múlva volt várható. Télen csak kivételesen tiszta napokon száll fel, és most bárki hallhatja, milyen vihar tombol odakint. És egyre közelebb és közelebb jön; nyüszít, üvölt, bömböl...

Rémület áradt szét benne, és a törött lábába hasító fájdalom ellenére is megpróbált gyorsabban sántikálni. Nauls nem tudta, hogy el van törve a lába, csak azt, hogy mikor ráállt; irtózatos fájdalmat érzet, és összeesett.

A zuhanyzók. Bekúszott, és bezárta maga mögött az ajtót. A bömbölés felerősödött. Nauls az egyik vécécsészére dőlt, és körülnézett. A pici, fafalú kuckón még ablak sem volt, csak egy keskeny szellőzőlyuk. Egy szép; kicsi fadoboz, benne a karácsonyi vacsora, egy simabőrű pulyka, aki csak arra vár, hogy a nagyfiú kivegye onnan...

A bömbölés elhallgatott, de helyette valami megkaparta az ajtót. Nauls torkából mély, visszafojthatatlan hörgés szakadt fel. Kétségbeesetten kaparni kezdte a fülke hátsó falát: A körme vérzett, az ujjai felsebesedtek.

Egy erőteljes ütés bezúzta az ajtót, és elsöpörte az egyik ajtófélfát. Egy sötét valami kúszott át a lyukon:

Nauls a torkához emelte az egyik hegyes faszilánkot. Egy elszánt mozdulat...

A motorzúgás egyre erősebbé vált az üres laboratóriumban. Az egyik pillanatban a falak még szilárdan álltak, ám a következőben már mintha szétrobbantak volna. A bulldózer áttört a falon, óriási lapátja romba döntötte a helyiséget. Üveg zúzódott szét, fa reccsent, és a hűtőszekrény, benne azok a bizonyos, fagyott vérrögök, úgy dőlt az oldalára, akár egy játékszer.

A bulldózer vezetőfülkéjében Macready ült. Tekintete vad volt, az arckifejezése pedig olyan, akár az elmegyógyintézetek lakóié. Amikor kiugrott az ablakon; megkerülte az épületet. Bemászott a raktár törött ablakán, és gyorsan összekapkodta a bulldózerből kiszerelt alkatrészeket. Ezután ösztöne, és egy kis szerencse segítségével a tomboló viharon át eljutott a szervizbarakkba.

A fagy harapásainak nyomai harci díszként feketítették be az arcát és az ujjait. Az ajkai között egy vörös dinamitrudat tartott. A mellette lévő ülésen két jókora, "HIDROGÉN" feliratú fémhenger feküdt. Már egyetlen ballon sem maradt, amit tartalmuk az Antarktisz egére tudott volna emelni, ezért Macready egészen más sorsot szánt nekik.

Megállította a bulldózert. Körülötte hó kavargott. Kivette a szájából a dinamitrudat; és eszelés módjára elvigyorodott.

– Oké, te mocsok! – ordította az épület belseje felé. – Szemtől szembe, csak te meg én! Most legyél tökös legény, ha van egyáltalán ilyesmid. Most átszervezzük egy kicsit a dolgokat. Ideje, hogy szellőztessünk! Hisz imádod ennek a vidéknek a levegőjét, nem igaz?

Hátradőlt az ülésen, begyújtotta a motort, és az orvosi szoba szemközti falának vezette a hatalmas gépet. Az orvosi felszerelések szanaszét szóródtak. A műtőasztal a szoba közepéről a távolabbi fal mellé csapódott.

A bulldózert eredetileg arra tervezték, hogy soktonnás jég- és kősziklákat mozgasson. A fémfalak úgy szakadtak szét előtte, mintha vékony alumíniumfóliából lennének.

Az ebédlő következett. Asztalok, székek, elnémult hangszórók törtek szilánkokra a könyörtelen markolólapát alatt. Macready hangja túlharsogta a szelet. Miközben lerombolta az épületet, egy trágár mexikói népdalt énekelt. De. közben minden sarokba benézett, és semmi sem kerülte el a figyelmét.

Átvágott a konyhán. Egy törött csőből sziszegve áramlott a gáz, de csak egy pillanatra tudta beszennyezni a levegőt, mert a szél a következő másodpercben már el is sodorta. A bulldózert irányító árült trubadúr tovább dalolt.

Egy karmos csáp tekergőzött be az egyik sarkón. Most először távolodott el egy emberi hang forrásától, ahelyett, hogy közeledett volna hozzá. Macready hangja visszhangot verve végigáramlott a folyosón.

– Ez a harmónia, öregfiú, ha egyáltalán ismered a szavakat. Nagyon tetszene neked Mexikó. Szép hely, és meleg van. Nincs jég, ami fogva tarthatna egy pár évszázadon át. Szeretnél elmenni oda? Szeretnél belebújni a testembe, hogy végigfekhess a tengerparton, hogy felcsípj egy-két szenyoritát? Sajnos, soha nem fogsz eljutni oda.

Szétrombolt még néhány szobát, és végül a kocsmába ért. Megállította a bulldózer, és egy kicsit visszatolatott.

– Egészségügyi szünet – jelentette be a viharnak, és fütyörészni kezdett. Egy üveg Jim Beam valahogy túlélte a káoszt.

– Szereted a whiskyt? – ordított Macready az épület épen maradt része felé; és letekerte az üveg kupakját. – Gyere, igyál velem valamit! jót tenne neked. Egészen átmelegítene. – Nagyot kortyolt az italból, és érezte; ahogy a tűz lecsúszik a torkán, és összegyűlik a gyomrában. Csodálatosan érezte magát.

A bulldózer berontott a klubszobába. A motor erőlködve felmordult. Néhány egymásba akadt gerenda állta az útját a lyuk alatt, amit a lény vágott magának a mennyezetbe.

– A francba! – mormolta a pilóta; még mindig mosolyogva. – Kifogyott az üzemanyag. Na nem baj, ideje, hogy sétáljak egy kicsit.

Ahogy szórakozottan a hidrogén tartályokat simogatta, megvizsgálta a mennyezeten tátongó lyukat, a még a helyükön álló ajtókat, és az összehalmozódott törmeléket. A szél éles jégdarabkákat vágott a kezéhez és az arcába.

A kezére nézett. Az ujjbegyei olyan feketék voltak, mintha szenet hordott volna. Hunyorogni kezdett. De nem a fájdalomtól: a fagyott testrészei már érzéketlenné váltak. Azért lett szomorú, mert tudta, hamarosan mi történik majd az ujjaival.

Hátradőlt az ülésben, és felnevetett. Itt ül, és az ujjai miatt aggódik, mint valami szépséges királynő. Nyugtalanul végignézett a törmelék halmokon.

– Kicsikém; nemsokára piszok hideg lesz itt. Jobb lenne, ha előjönnél végre, mielőtt még meghalok utánad. Nem is tudod elképzelni, mi vár itt rád. Úgy értem, egyedül vagyok, és mindenki tudja, hogy az amerikaiak íze sokkal jobb, mint a norvégoké. Ugye így van? – Kinyitotta az üveget; és még egyet kortyolt, de közben is feszülten egyelt. A bulldózer fény szórói még mindig égtek, és jól megvilágították a romhalmazt.

– Tudom, egy kicsit haragszol ránk, mer tönkretettük a járgányodat. Így van? Klassz kis játékszer volt, bár nem volt benne hely stewardessnek, és az utastér sem volt első osztályú.

Enyhe földrengés rázta meg a bulldózert. Macready elhallgatott, és fülét hegyezte. A mennyezeti lyukra pillantott, majd körbenézett a tönkretett klubszobán. A zsebébe nyúlt, előhúzta az öngyújtóját, felkattintotta, és a lángot a dinamitrúd rövidke kanócához tartotta.

– A te valódi értéked a külsődben rejlik – mondta, és remélte, hogy a hangja nem árulja el az izgatottságát.

A rengés megismétlődött, és ezúttal valamivel erősebb volt, mint először. Valami dübörögni kezdett, és Macready úgy érezte, a zaj bekerítette. Beletelt egy percbe, míg rádöbbent, a saját szívdobogását hallja.

– Gyerünk, fiú – mormolta bátorítóan. – Tudom, hogy itt vagy. Itt van apuci! Gyere, látogasd meg

A bulldózer alatt megmozdult a padló. Macready felállt, és a sötétségbe kémlelt.

– Gyere! Gyere, rázzunk kezet, pajti! – suttogta idegesen:

A bulldózer néhány ujjnyira felemelkedett. Macready elvesztette az egyensúlyát, és hadonászva előrebukott:

Egy karom villant felé, és széttépte a kormánykereket. Macready hátravetődött, és kitért a csapás elől.

A gázpedálra lépett. A bulldózer tíz lábnyit előregurult. Ahogy elhaladt a mennyezetbe vágott rés alatt, Macready belekapaszkodott a lyuk peremébe.

A motorház fémfala megrepedt, és előbukkant belőle a lény arca és karja: Előrevágott a karmaival, de Macready fellendült a tetőre, és kitért előle. Dühödt sziszegés visszhangzott végig a szobán.

Macready felegyenesedett: A tető megremegett, és érezni lehetett, hogy bármelyik percben beomolhat. A pilóta meggyújtotta a dinamitrúd kanócát, és a bulldózer vezetőfülkéjébe dobta.

A lény groteszk teste, dühödt sziszegés közepette felemelkedett, és a lyukon át Macready után kúszott. Egy hajlékony de erős, gumiszalaghoz hasonlító valami nyúlt ki belőle. A csáp szorosan Macready melléré tekeredett.

Ebben a pillanatban óriási robbanás hallatszott, és a sérült tartályokból előtörő hidrogén egy ötven láb magasra nyúló fehér tűznyelvet lökött az égre. A lángok között ott vonaglott a lény szenesedő teste.

A robbanás ereje letaszította Macreadyt a tetőről. Alázuhant a hóba. Az élettelen csáp még mindig a mellére szorult, és lángolva égett. Macready kabátja is tüzet fogott. A pilóta lerángatta magáról a csápot, és addig forgolódott a hóban, míg a hátába maró lángnyelvek ki nem aludtak.

Nem sok maradt a táborból. A fele elfeketedett; füstölgő romhalmaz, a másik része pedig – hála Macready bulldózerének – romba döntött szemétkupac volt. A vihar alábbhagyott. A még mindig égő tüzek megvilágították a romokat, az égen déli fény táncolt

Macready takarókba csavart testtel átbotladozott a törmelékkupacokon. Fogalma sem volt róla, hogy hol lehetnek a tartalék kabátok. A többrétege fiakarók visszaverték a szél támadásait, és távol tartották a hideget meggyötört testétől:

Összegörnyedt a fájdalomtól. Nem volt valami könnyű dolog egyik tűzfészektől a másikig tántorogva eloltani a lángokat. Dühösen mormogva félrehajította a poroltót. A palack fémesen odacsattant valamihez. Nauls tűzhelyének maradványaira esett.

A kocsma nagy része épségben maradt. Macready elhatározta, hogy a lény legutolsó testének megsemmisítését egy jókora ivászattal ünnepli meg. Elmosolyodott. Már régóta vágy ott egy jó murira.

A bárpultra dőlt, és rágyújtott egy szivarra. A kezére nézett. Kesztyűt nem talált, de az orvosi szobából kimentette a kötszerkészletet: Ami a kezéből maradt, arra rá is fért a kötözés. A szivarral pöfékelve töltött magának egy italt. A pohár is csak egy kicsit csorbult ki.

Valami megragadta a vállát, és hátrafordította. Túl kimerült volt ahhoz, hogy kiáltson.

Egy ember állt előtte. Childs. A bőrét fehér és fekete sebhelyek borították, a szakállában jégcsapok lógtak.

– Meg... Megölted? Hallattam a robbanást...

Alig bírta mozgatni a száját. Repedezett ajkait alvadt, fagyott vér borította. Annyira legyengült, hogy egy szélroham majdnem ledöntötte a lábáról: Az éhezés, a vihar, a jég és a hideg kiszívták a gépész erejét.

– Azt hiszem – felelt Macready.

– Hogy érted, hogy "azt hiszem"? – Childs hátralépett.

Gyanakodva egymás szemébe néztek. Macready hirtelen mindent megértett.

– Igen. Megöltem – Érzéketlen ujjával Childs fagyott arcára bökött. – Jól megfagytál!

Childs nem lépett közelebb, de felemelte dagadt, fehér kezét.

– Nemsokára ez is leesik. Aztán szép lassan mindenemet elvesztem. – A bal, majd a jobb lábára mutatott. – Azt hiszem, már nincsenek lábujjaim.

Macready már korábban felállította a klubszobából kimentett kártyaasztalt. Most fogta az üveget meg a poharát, és leült elé, az egyet len székre.

Az asztalon egy sakktábla feküdt. Csodával határos módon a figurák közül egy sem veszett el.

A két férfi még mindig gyanakodva figyelte egymást.

– Szóval túlélted – mondta Childs.

Macready felállította a figurákat. A talpukra ragasztott pici mágnes a táblához tapasztotta őket.

– Nem csak én.

Childs felemelt egy takarót, és hálásan maga köré tekerte. A kocsma hiányzó fala felé biccentett.

– A tűz felmelegítette a tábor környékét. Nem fog sokáig kitartani.

– Mi sem.

– Talán megpróbálhatnánk megjavítani az egyik rádiót. Segítséget hívhatnánk.

– De lehet, hogy nem sikerülne.

– Ha nem próbáljuk meg, akkor nem is – mondta Childs nyugodtan.

Macready szippantott szivarjából, és a testét borító takarókupac alól kihúzott egy kis fémhengert.

– Nézd mit találtam! Ez működik. – Óvatosan az asztalra tette a gázfáklyát. – Nem biztos, hogy szabad megpróbálni.

Childs a fáklyára nézett.

– Ha félsz valamitől, csináljuk meg rajtad a vértesztet.

– Ha valamelyikünk tartogatna valami meglepetést a másik számára, ebben az állapotban semmit sem tehetnénk ellene. A teszttel még ráérünk.

Elhallgattak.

– Nem akarsz sakkozni? – kérdezte Macready vidáman.

Childs a pilóta arcára nézett, és kivánszorgott az egyik romkupachoz. Hamarosan egy székkel tért vissza. Az asztal mellé tette, és Macreadyvel szemben leült.

– Megtanulhatom...

A pilóta elvigyorodott, és Childs felé nyújtotta az üveget. A gépész hátradőlt, és jókorát húzott belőle. Mikor visszatette az üveget az asztalra, már ő is mosolygott.

Körülöttük, a tengernyi fagyott víz tetején tovább parázslottak a tüzek. A lusta szél fényes szikrákat röpített az éjszakai égre. A déli fény kísérteties szalagja elhomályosította a vihar elültével előmerészkedett csillagok ragyogását.

Macready két mezővel előrébb tolta egyik gyalogját.

VÉGE?