/ Language: Hungary / Genre:antique

Erőpróba (A Jedi-kristály)

Alan Foster

A felkelés sötét éveiben a reménytelenség idején Leia hercegnő és Luke Skywalker veszedelmekkel teli útra indul, hogy egy egész csillagrendszert nyerjen meg az új Köztársaság ügyének... Sem a szövetség legrátermettebb diplomatája, sem az ifjú Jedi-növendék nem számol azzal, ami az út végén várja őket: egy ezeréves titok, és Szith fekete lovagja, Darth Vader... A Halálcsillag felett megkezdett küzdelem a Mimban bolygó dzsungelének mélyén, Pomodzsema ősi sziklatemplomában folytatódik. De hogy befejeződik-e…

Star Wars

Alan Dean Foster

Erőpróba

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Alan Dean Foster

Splinter of the Mind's Eye

Published by Sphere Books Ltd

Copyright © 1978 by Star Wars Corporation

Fordította Gálvölgyi Judit

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved)

A címlapon Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Hungarian translation © 1984 Gálvölgyi Judit

Hungarian edition ® 1992 Valhalla Páholy Kft.

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632115

VP-SF-011092-28.32.10

A kötet kizárólagos terjesztője a King Könyvkiadó és Kereskedelmi BT. 1041 Budapest, Latabár Kálmán u. 1.

Kiadja a Valhalla Páholy: Felelős kiadó: Novak Csanád ügyvezető

igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Korrektor: NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8045.66-14-2

Felelős vezető: György Géza

Terjedelem: 16 ív

Készült Debrecenben az 1992. évben.

Apámnak és Oxley mamának, meg Louisnak és

Ellie-nek – minden szeretetemmel, amely több

univerzumot is megtölthetne…

ELSŐ FEJEZET

"Milyen gyönyörű a mindenség – gondolta Luke. – Milyen gyönyörűen áradó, fenséges és tündöklő, mint egy királynő palástja. Jégfeketén tiszta ürességében és magányában annyira más, mint azoknak a tarka porszemeknek pörgő összevisszasága, amit az emberek neveznek világaiknak, ahol az emberbaktériumok sokasodnak, és gyilkolják egymást."

Luke itt az űrben egy kicsit különbnek érezte magát társainál.

Pedig elkeseredett pillanataiban úgy vélte, hogy ezek között a világok között sehol sincs igazán boldog eleven lény. Mindenfelé csak pusztító emberi betegségek. Szüntelenül egymásra törő és közben önmagukon élősködő, elrákosodott civilizációk, melyek sohasem gyógyulnak meg, bár sohasem pusztulnak el teljesen.

Ezeknek a rákfenéknek az egyik különösen ártalmas törzse ölte meg az ő anyját és apját, aztán Bérű nénit és Owen bácsit is. Az vette el tőle azt az embert is, akit jobban tisztelt mindenki másnál, Ben Kenobit, az idős Jedi-lovagot.

Látta ugyan, amikor Kenobira lesújtott Darth Vader fénykardja az azóta megsemmisített birodalmi Halálcsillag támaszpont fedélzetén, mégsem volt biztos benne, hogy a vén varázsló valóban halott. Vader kardcsapása nyomán csak puszta levegő maradt. Hogy Ben Kenobi elhagyta a létezésnek ezt a szintjét, az vitathatatlan volt. De senki nem tudhatta, hogy a létezés melyik más szintjére távozott. Talán a halálba…

Talán mégsem.

Néha Luke valami kellemes borzongató érzést tapasztalt, mintha valaki ott bujkálna a háta mögött. S mintha néha ez a láthatatlan valami mozgatta volna a kezét-lábát, sugallta volna a cselekedeteit, mikor saját tudata reménytelenül üres volt. Olyan üres, mint annak az egykori farmer fiának lehetett a kietlen Tatuin bolygón.

Akár a láthatatlan szellemek tették, akár nem, gondolta komoran Luke, egy dolog biztos: az a zöldfülű fiú, aki valaha óvott, ma már nem létezik. A birodalmi kormány bűnös uralma ellen harcoló lázadó világok Szövetségében ugyan nem volt hivatalos rangja. De már senki sem gúnyolta vagy nevezte farmerfiúnak, amióta segített elpusztítani a pöffeszkedő támaszpontot, amit titokban épített Moff Tarkin kormányzó és csatlósa, Darth Vader.

Luke nem ismerte ki magát a címekben és rangokban, nem is érdekelték. Mikor a felkelők vezetői fölajánlották neki, hogy megkap bármilyen jutalmat, amit csak módjukban áll megadni: ő csupán azt kérte, hadd vezethessen továbbra is egy harci gépet a Szövetség szolgálatában. Kérését néhányan túlzottan szerénynek tartották, de az egyik bölcs tábornok megmagyarázta nekik, hogy Luke sokkal hasznosabb lehet a lázadóknak címek és rangok nélkül, melyek – mondta a veterán harcostársainak – csupán a birodalmi gyilkosok első számú céltáblájává tennék a fiút. Így hát Luke az maradt, ami mindig is lenni akart: pilóta. Igyekezett tökéletesíteni repülői képességeit, és szüntelenül birkózott az Erővel, aminek lényegét Ben Kenobi útmutatásai nyomán kezdte megérteni.

Most nincs idő a töprengésre, emlékeztette magát, X-szárnyú harci gépe műszereit tanulmányozva. Előrepillantva a Nagy Cirkarpusz ragyogva lüktető napját látta, melynek pusztító sugárzását az áttetsző hajófal fototropikus anyaga tette elviselhetővé.

– Hátul minden rendben, Artu Detu? – szólt bele a mikrofonjába. A pilótaülés mögött elhelyezkedő, zömök kis android vidám csipogása jelezte, hogy rendben.

Úticéljuk ennek a csillagnak a negyedik bolygója volt. A cirkarpusziak, mint sokan mások, elborzadtak a Birodalom által elkövetett kegyetlenségektől, de a félelem megbénította őket, nem mertek nyíltan a lázadó Szövetség oldalára állni. Az évek során földalatti mozgalom bontakozott ki a Cirkarpuszon, melynek csupán a Szövetség kellő bátorítására és támogatására lett volna szüksége, hogy nyíltan föllázadjon, s világát a szabadság ügyéért harcolók táborához csatolja.

A rendszer legkülső bolygójának parányi, rejtett lázadótelepéről Luke és a hercegnő egy döntő fontosságú találkozóra igyekezett. A földalatti mozgalom vezetőivel kellett közölniük, hogy megkapják a szükséges támogatást. Luke a műszerfal órájára pillantott. Lesz idejük mindent megbeszélni a földalatti vezetőkkel.

Kissé előrehajolva és jobbra tekintve megcsodálhatta a közeledő, csillogó Y-szárnyú gépet. A műszerek fényei a pilótaülésekben két alakot világítottak meg. Az egyik Thripiónak, Artu Detu android társának aranyosan csillogó figurája volt.

A másik… valahányszor csak rápillantott, Luke érzései úgy fölbuzogtak, mint a tűzhelyen felejtett leves, akár légüres tér választotta él őket egymástól, mint most, akár karnyújtásnyira ültek egymástól a tárgyalóasztalnál. Ez a személy, ami immár elporladt Alderaan bolygóról való Leia Organa hercegnő és szenátor volt. Miatta és őérte keveredett bele Luke a lázadásba. Előbb az arcképe, majd a személye indította el azt a visszafordíthatatlan folyamatot, ami Luke-ot farmerfiúból igazi harci pilótává változtatta. S most ők ketten voltak a lázadók kormányának hivatalos küldöttei, akik a Cirkarpusz ingadozó földalatti mozgalmával felveszik a kapcsolatot.

Luke-nak kezdettől az volt a véleménye, hogy kockázatos volt a hercegnőt ilyen veszélyes útfa küldeni. De a tét is nagy volt. Ugyanis egy másik naprendszer is késznek mutatkozott elkötelezni magát a Szövetség mellett, ha bejelenthetik, hogy a Cirkarpusz már csatlakozott. Viszont ha az a másik naprendszer jelentette volna ki, hogy dacol a Birodalommal, a cirkarpuszi földalatti mozgalom kétségtelenül azonnal átállt volna a lázadók oldalára. Tehát nem is egy, hanem két naprendszer várta a küldetés eredményét. Ha kudarcot vallanak, ezt Luke jól tudta, akkor valószínűleg mindkét naprendszer visszakozik, és nem adja meg nekik a nagyon is szükséges segítséget. Sikerrel kell járniuk.

S Luke-nak nem voltak kétségei küldetésük sikerét illetően, miközben némán egy negyedfokkal a nappálya irányába fordította gépét. El sem tudta képzelni, hogy van olyan ember, akit Leia hercegnő ne tudna meggyőzni. Őt bármiről meg tudta győzni. Luke-nak azok a pillanatok voltak a legkedvesebbek, mikor a hercegnő megfeledkezett rangjáról és címeiről. És arról a percről ábrándozott, mikor egyszer és mindenkorra megfeledkezik róluk. A hátulról hallatszó csipogás verte föl Luke-ot ábrándjaiból, és törölte le arcáról a mosolyt. A Cirkarpusz V. melletti elhaladásra készültek, erre figyelmeztette Artu Detu. Luke könyveiben az állt, hogy a nagy felhőkbe burkolt bolygó szinte felderítetlen, csupán egyetlen birodalmi expedíció járt rajta. A komputer jelzése szerint a bolygó Mimban néven is ismeretes, és… A rádió, figyelmet kérve, megszólalt.

– Hallgatom, hercegnő.

A hercegnő hangja bosszúsan csengett.

– A bal oldali motorom rendetlenkedik.

Luke számára ez a hang még bosszúsan is olyan természetesen édes és kellemes volt, mint a cukrozott gyümölcs.

– Mennyire? – ráncolta aggodalmasan a homlokát.

– Nagyon, Luke. – A hercegnő hangja feszült volt. – Már most sem tudom irányítani, s a működése egyre szabálytalanabb. Meg kell javítani. Le kell szállnunk az első támaszpontra a Mimban ön.

Luke némi habozás után válaszolt:

– Egész biztos, hogy nem bírja ki a Cirkarpusz IV.-ig?

– Nem hiszem, Luke. A hajót közeli orbitális pályára állíthatnám, de akkor a hivatalos szerelőegységekkel kell összeköttetésbe lépnünk, és nem szállíthatnánk le a terv szerint. Lekésnénk a találkozót, amit nem késhetünk le. A Cirkarpusz-rendszer minden részéről ott lesznek az ellenállás képviselői. Ha nem érkezem meg, pánikba esnek. Egy örökkévalóságig tartana, míg még egyszer összehoznánk őket. És a Cirkarpusz világai létfontosságúak a lázadás szempontjából, Luke.

– De itt a leszállás… – próbálkozott Luke.

– Ne kívánd, hogy megparancsoljam, Luke.

Luke elharapta, amit mondani akart, s gyorsan a képernyőn olvasható táblázatokat és adatokat kezdte vizsgálni.

– Az adataim szerint a Mimbanon nincs javítóműhely, Leia. Az is lehet – tette hozzá, amint lepillantott a homályos, zöld-fehér gömbre –, hogy még-kisegítő mentőállomás sincs.

– Nem számít, Luke. Oda kell érnem a találkozóra, hát leszállók, míg ura vagyok a gépnek. Egy ilyen sűrű népességű rendszerben, mint ez, minden belélegezhető légkörű bolygón kell lennie a sürgős javításhoz szükséges felszerelésnek. Az adataid nyilván régiek, vagy rossz szalagot nézel. – Kis szünet, aztán: – Erről meg is bizonyosodhatsz, ha a rádiódat átállítod a nulla-négy-hat-egyes hullámhosszra.

Luke elvégezte a műveletet. A kis fülkét nyomban egyenletes sípolás töltötte meg.

– Ez valóban a leszállást irányító sugár – mondta zavartan. De továbbra is hiába kereste, sehol sem szerepelt az adatok között semmiféle állomás a Mimbanon. – Mégsem szerepel sehol, sem a birodalmi, sem a szövetségi szalagokon. Ha… – Elhallgatott, mert a hercegnő Y-szárnyú gépéből kis gázcsóva csapott ki, fénylőn szétterült, aztán eltűnt. – Leia! Leia hercegnő!

A hercegnő kis hajója már távolodott.

– Az oldalfalirányú kormányzás teljesen lehetetlen, Luke! Le kell szállnom!

Luke rohanvást követte a hercegnő hajóját.

– Nem tagadhatom le a sugár létezését. Talán szerencsénk lesz! Próbáld meg a hajtóerőt átvinni a jobb oldalra!

– Megteszem, amit tudok. – Rövid szünet, aztán: – Nyughass már, Thripio, inkább ügyelj a hasi manipulátoraidra!

– Sajnálom, Leia hercegnő – mondta fémes hangon a hercegnő útitársa, az ember-kiborg kapcsolatok avatott szakértője, az aranyló Thripio android. – De mi van akkor, ha Luke úrfinak igaza van, és nincs lent állomás? Örökre ott rekedünk ezen az üres világon, társaság nélkül, okosító szalagok nélkül és… és kenőanyag nélkül!

– Hallottad a sugarat, nem? – Luke látta a kis robbanást, minekutána az Y-szárnyú gép éles szögben zuhanni kezdett lefelé. Eszelős hívásaira néhány percen át csak recsegés volt a válasz. Aztán a vonal kitisztult.

– Majdnem befejeztem. Luke. A jobb oldali hátsó motorom teljesen fölmondta a szolgálatot. A bal oldali teljesítményét kilencven százalékkal csökkentettem, hogy kiegyensúlyozzam a vezérlőművet.

– Tudom. Én is lassítottam, veled együtt.

Az Y-szárnyú gép parányi kabinjában Thripio fölsóhajtott, és keményen a falba kapaszkodott.

– Nagyon kérem, próbáljon finoman leszállni, hercegnő! A zökkenők borzasztó dolgokat művelnek a belső pörgettyűimmel.

– Az én bensőmnek sem tesznek valami jót! – vágott vissza a hercegnő, miközben összeszorított szájjal küszködött a működésképtelen vezérlőművel. – Neked különben sincs miért aggódnod. Az androidoknak nincs hányingerük.

Thripiónak talán más volt a véleménye, de nem szolt, mert a gép valóban gyomorszorítóan kezdett száguldani lefelé. Luke-nak gyorsan kellett cselekednie, hogy követhesse. Egyetlen apró, biztató jel volt: a sugár nemcsak a képzelet műve volt. Kitartóan csipogott, mikor beállította a műszereit, hogy jobban hallja. Talán Leiának van igaza.

Mégsem volt biztos a dolgában.

– Artu Detu, jelezd, ha bármi rendkívülit tapasztalsz leszállás közben! Kapcsold maximumra minden érzékelődet!

A kabint biztató fütyülés töltötte meg.

Kétszáz kilométeres sebességgel haladtak lefelé, mikor Luke fölugrott.

Valami megmozdult a tudatában. Az Erő. Próbált lazítani, hogy az Erő eltöltse és átjárja minden porcikáját, ahogy az öreg Ben tanította.

Érzékenysége csöppet sem volt tökéletes, és nem hitte, hogy valaha is csak feleannyira ura lesz az Erőnek, mint Kenobi… bár az öreg nagyon bízott Luke képességeiben. A finom jelzést azért mégis megérezte. Szinte kézzelfogható nyugtalanság töltötte el, és ennek forrása valami (vagy több valami) volt odalent. De talán téved. Most úgysem tehet semmit. Pillanatnyilag csak az érdekelte, hogy a hercegnő hajója biztonságosan leérjen.

De minél előbb elhagyják a Mimbant, annál jobban fogja érezni magát.

Saját gondjai ellenére, a hercegnő arra is talált időt, hogy közölje Luke-kal a leszálláshoz szükséges adatokat. Mintha Luke egyedül képtelen lett volna meghatározni az irányt, így hát Luke inkább megpróbálta meghatározni azt a valamit, amit észrevett odalent, mikor beléptek a bolygó légkörébe. Valami furcsa van itt a felhőkben… de nem tudta eldönteni, hogy mi.

Közölte újabb aggályait a hercegnővel.

– Luke, túl sokat aggódsz. Ez az aggodalmasság korán a sírba fog vinni. Az pedig kár lesz, mert…

Sohasem tudta meg, hogy a hercegnő miért sajnálná korai halálát, mert ebben a pillanatban beléptek a troposzférába, s a két hajó azonnali reakciója a sűrűbb levegőre, meg a levegő reakciója a hajókra minden volt, csak nem normális.

Olyan volt, mintha egy felhőkkel tarkított, de egyáltalán nem rendkívüli égboltról az elektromosság óceánjába buktak volna alá. Hatalmas, sokszínű energiavillámok csaptak ki a levegőből, elborították a két hajót, s megbolondították az addigi kifogástalanul működő műszereket. A kék vagy sárgás égbolt helyett, amire számítottak, a légkört olyan bizarr, vadul tomboló energiák töltötték meg, hogy szinte már elevennek tetszettek. Luke háta mögött Artu Detu idegesen csipogott.

Luke a műszereivel birkózott. A műszerek értelmetlen elektronikus zagyvaságot produkáltak. Az eszelősen ugrándozó X-szárnyú gépet meghatározhatatlan erők tartották a markukban, s úgy dobálták, mint egy játékszert. S bár a színes vihar elült már mögötte, mintha hirtelen kiért volna a vízesésből, műszerei továbbra is használhatatlan elektronikusjeleket továbbítottak.

S ami a legnagyobb baj volt: sehol sem látta a hercegnő hajóját. Egyik kezével részeg hajóját igazgatva, a másikkal Luke bekapcsolta a rádiót.

– Leia! Leia, rendben…?

– Nem tudom… irányítani, Luke – hallatszott a zörején át a válasz. Luke alig értette a szavakat. – A műszerek… Megpróbálok lejutni… egy darabban. Ha…

Elhallgatott, Luke hiába próbálkozott a rádióval. De nyomban egy kis robbanás vonta magára a figyelmét: a teje fölötti blokk apró szikrákat és fémdarabkákat szórt. A fülkét csípős füst borította el.

Luke kétségbeesetten bekapcsolta a gép nyomkövetőjét. A nyomkövető – a kis gép támadófegyvereinek részeként – a hajó egyik legjobban megépített és legbiztonságosabban elhelyezett része volt. De még így is próbára tették a különös, zavaró energiák, melyek jelentkezésére a hajó tervezői nem számítottak.

Luke nem sok hasznát vehette, de automatikusan rögzített adatai épek és lejátszhatók voltak. Hosszú perceken át mutatta azt a lefelé zuhanó spirált, ami csak a hercegnő hajójának nyoma lehetett. Amennyire csak automatikus erősítés nélkül lehetett, Luke követte a nyomot lefelé. Szinte lehetetlen volt pontosan követni a hercegnő hajóját. Luke csak azért fohászkodott, hogy lehetőleg a két hajó ne a bolygó két ellentétes felén szálljon le. És hogy egyáltalán leszálljanak.

A hajó folytatta az útját lefelé, meg-megfarolva, mint a lesántult teve a homokviharban. Ahogy a Mimban buja felszíne közeledett, Luke sáros-barna meg kék vénákkal és artériákkal behálózott, sík, zöld mezőket látott fölvillanni.

Bár egyáltalán nem ismerte a Mimban földrajzát, a folyók, patakok és mezők zöldje és kekesbarnája sokkal vonzóbb leszállóhelynek látszott, mint a nyílt tenger végtelen kékje vagy a fiatal hegységek szürke csúcsai. Egyetlen szikla sem olyan lágy, mint a víz, és egyetlen víz sem olyan lágy, mint egy mocsár, próbálta vigasztalni magát Luke. Már-már hinni kezdte, hogy túlélheti a leszállást, és a hercegnő is.

Eszelősen kereste az áramköröknek azt a kombinációját, ami újra működésbe hozta volna a nyomkövetőt. Egyszer már majdnem sikerült. A képernyőn fölvillant az Y-szárnyú hajó, még mindig azon a pályán, amit Luke meghatározott. Most már több esélyt látott arra, hogy a hercegnő hajójának közelében szálljon le.

Az előtolakodó kérdések ellenére, Luke-ot elsősorban azok a rendellenes energiák foglalkoztatták, melyek megzavarták a hajók műszereit. Az a tény, hogy a szivárványos energiavihar egyetlen körzetre korlátozódott a leszállósugár követlen közelében –, nyugtalanító kérdéseket vetett föl.

Hogy csökkentse megbolondult műszereinek hatását, Luke kikapcsolta a hajtóművet, és siklásban folytatta útját. A Tatuinon gyakran használta üresjáratban kis hajóját. Csakhogy egészen más volt, mint ugyanezt tenni egy ilyen bonyolult harci géppel. Luke nem tudta, vajon eszébe jutott-e ugyanez a hercegnőnek, s hogy van-e gyakorlata a hajtómű nélküli repülésben. Luke idegesen harapta az ajkát, mert rájött, hogy az ő hajója mennyivel alkalmasabb az ilyen manőverezésre, mint a hercegnő Y-szárnyú hajója.

Ha legalább láthatná a hercegnőt, sokkal jobban erezné magát. De bárhogy erőltette a szemét, sehol semmi. És tudta, hogy rövidesen egyáltalán nem lesz már lehetőség a vizuális kapcsolatra. A hajója egyre mélyebbre merült a vastag felhőréteg piszkosszürke takarójába.

A levegőt számos fölvillanás hasította, ezúttal természetes villámok. De Luke hajója ekkor már elmerült a felhőkben, s Luke nem látott semmit. Pánik fogta el. Ha a látási viszonyok ilyenek maradnak egészen a felszínig, akkor túl későn fogja észlelni a felszínt: mikor már nekiütközött. S miközben azon töprengett, ne kapcsoljon-e vissza automatikára akármilyen rosszul is működik –, kiért a felhőrétegből.

Zuhogott az eső, de Luke azért ki tudta venni a fenti terepet. Most már az idő gyorsabban fogyott, mint a magasság. Alig maradt ideje arra, hogy visszakapcsoljon légkörön belüli vezérlésre, s máris meglökte valami a hajót alulról. Az első lökést több hasonló követte, amint a hajó leborotválta a legmagasabb fák koronáját.

A sebességmutatón tartva a szemét, Luke begyújtotta a fékezőrakétákat, s finoman lefelé fordította a hajó orrát. Legalább attól nem kell tartania, hogy felgyújtja a növényzetet a leszállóhely körül: minden csupa víz.

Újra kilőtte a fékezőrakétákat. Hiába szorította a biztonsági öv, zökkenések sorozata rázta meg. Sűrű növényzet zöld hulláma emelkedett előtte a magasba, majd borította sötétbe…

Kinyitotta a szemét. Elöl a hajó betört ablaka zárt geometrikus keretbe a dzsungelt. Teljes nyugalom. Ahogy megpróbált előrehajolni, arcán az esővíz simogatását érezte. Ettől kitisztult a feje meg a látása. "Még az eső is óvatosan esik – gondolta –, ha ez ugyan eső, s nem valami sűrű köd."

Körülpillantva Luke látta, hogy a hajó tetejét szépen levágta egy hatalmas, immár megcsonkult fa ága, mint valami óriási konzervnyitó. Ha a hajó egy kicsit magasabban siklik be ide, a fa Luke fejét éppígy leborotválta volna: ha kicsit balra, a fa vastag törzse belelapította volna a hajtóműbe. Mindkét irányban csak egy-egy méteren múlott, hogy Luke elkerülte a lefejezést meg a halálos ütközést.

A betört ablakon át a fáról egyre csöpögött a víz. Luke hirtelen rájött, hogy szomjas, és kinyitotta a száját, hogy a víz a szájába csöpögjön, szomját oltsa. Sós ízt érzett, ami nem volt helyénvaló. Az esővíz tisztának látszott. Az is volt. A sós ízt, állapította meg Luke, a homlokán levő, nyílt sebből csöpögő vér okozta. A vér végigfutott baloldalt, az orrá mellett, egyenesen az ajkára.

Luke kiszabadította magát a biztonsági övből. Bármilyen lassan és óvatosan mozgott is, úgy érezte, mintha minden egyes izmát más és másfelől húznák, szinte szétszakítanák. A fájdalmat leküzdve szemügyre vette a környezetét.

Az elektromos vihar és a sokkal prózaibb ütközés következtében a műszerek olyan állapotba jutottak, hogy legföljebb használt cikként lehetett volna értékesíteni őket. Ezt a hajót már soha többé nem fogják irányítani. Balra fordulva bekapcsolta a kijárati panelt, és meg sem lepődött, hogy nem működik. A kettős kapcsolót kézi vezérlésre állítva, megnyomta a biztonsági gombot. A négy robbanótöltet közül kettő fölrobbant. A panel néhány centiméternyire elmozdult, aztán megállt.

Visszamászva a pilótaülésbe, Luke mindkét kezével megkapaszkodott, és rúgott. Az egyetlen eredmény a lábaiba hasító rajdalom volt. Maradt tehát a hagyományos kijárat, ha ugyan nincs teljesen eltorlaszolva. Két kézzel fölnyúlva meglökte, majd megnyomta a nyitóberendezést. Semmi. Lihegve megpihent, az esélyeit fontolgatta.

A pilótafülke teteje egyszerre csak magától emelkedni kezdett.

Luke vadul kapkodva kereste a pisztolyát. Panaszos csipogás nyugtatta meg.

– Artu Detu!

A domborodó fémkoponya fölé hajolt, az egyetlen, vörös, elektronikus szem aggódva nézett le rá.

– Igen. Jól vagyok… azt hiszem.

Artu Detu középső lábára támaszkodva Luke fölhúzódzkodott, s kibújt a hajóból. Ott állt a földön nyugvó, X-szárnyú hajó tetején, hátával egy nagy, lelógó faágnak támaszkodott.

Keserves sípolás hallatszott, s lepillantva Luke Artu Detut látta, aki a hajó fémtestébe kapaszkodott.

– Nem tudom, mit mondasz, Artu Detu, hiszen nincs itt Thripio, hogy tolmácsoljon. De sejtem. – A távolba tekintett. – Nem tudom, hol van a hercegnővel. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy mi hol vagyunk.

Lassan szemügyre vette a Mimban felszínét. Mindenféle sűrű növényzet, de nem folyamatosan, mint a rendes őserdőben, hanem nagy foltokban. Nyílt terület bőven akadt. A Mimban, legalábbis ott, ahol ők leszálltak, részben mocsaras volt, másutt őserdő, s megint másutt ingovány borította.

A hajótól jobbra húzódó, lomha patakot jobbára folyékony sár töltötte meg. A patak lassan kanyargott. Luke bal oldalán annak a hatalmas fának a koronája veszett a ködbe, aminek a hajó kis híján nekiment. A fán túl néhány további magas fa, körülöttük bokrok meg bágyadt, kókadozó páfrányok. Aztán szürkésbarna talaj. A távolból nem lehetett megállapítani, hogy ez a talaj mennyire szilárd. Egy kisebb ágba kapaszkodva Luke lepillantott a hajó alá. Látszólag a hajó ugyanilyen talajon állt. Nem süllyedt. Ez azt jelentette, hogy a talaj járható. Luke-ot ez a gondolat kissé megvigasztalta. Hajó nélkül átkozottul rosszul repült.

Ezen mosolyogva lekuporodott, és benézett a faág alá. A bal oldali kettős szárny valahol elveszett az erdőben, csupán a kettős fémcsonk maradt meg belőle. Ezen az oldalon természetesen a két hajtómű is hiányzott. Hát leszállt, ez kétségtelen.

Óvatosan visszamászva a megrongálódott fülkébe, Luke elmozdította a helyéről a pilótaülést, s kutatni kezdett a mögötte levő zárható rekeszben, hogy mit kell magával vinnie. A biztonsági élelmiszer-tartalékot, az apja fénykardját, egy fűtőszálas öltözéket… az utóbbit azért, mert a tropikusan buja növények ellenére odakint határozottan hideg volt.

Luke tudta, hogy vannak mérsékelt égövi esőerdők is, nemcsak tropikusak. Lehet ugyan, hogy a hőmérséklet nem lesz vészesen hideg, de a mindenütt jelenlevő nedvességgel párosulva kellemetlen, sőt ártalmas lehet, így Mt a vékony öltözéket is becsomagolta. A hátizsák az ülés bal oldalához volt erősítve. Luke most levette, s a rekeszben tartott holmikat kezdte berakni a zsák tágas belsejébe.

Mikor az eltéphetetlen zsák megtelt, Luke megpróbálta ismét bezárni a rekeszt. Aztán leült az ülés szélére és gondolkozott.

Eddig semmi nyomát nem látta a hercegnő hajójának. De a nyirkos, ködös levegőben a hajó leszállhatott akár mindössze tízméternyire is, anélkül hogy megláthatta volna. A hercegnő hajója valószínűleg előbb szállt le, vagy ütközött a felszínnek, mint az övé, ha jól becsülte meg saját hajójának sebességét. Minthogy semmiféle információ nem állt a rendelkezésére, nem volt más lehetősége, mint hogy gyalog elinduljon arrafelé, ahol számításai szerint a hercegnőnek földet kellett érnie.

Eszébe jutott az is, hogy kiáll a hajó orrára, és kiabál, de aztán úgy határozott, hogy inkább a látására bízza magát. A környező mocsarakból és erdőkből hallatszó rikoltások, vijjogások, füttyök, süvöltések és cserregések kakofóniája arra figyelmeztette, hogy jobb, ha nem hívja föl magára a figyelmet. A kiabálás sokfajta lény figyelmét fölkeltheti, a ragadozókét is.

Jobb lesz először megkeresni a hercegnő hajóját. Egy kis szerencsével – s ha a hercegnőnek esze van ott ül épségben és elevenen a pilótafülkében, s a türelmetlenségtől bosszúsan várja, hogy Luke megérkezzen.

Luke ismét kimászott a pilótafülkéből, s faágakba kapaszkodva lemászott a bal oldali kettős szárny csonkjáig. Leereszkedett a földre, ami lágy volt, szinte rugalmas. Egyik lábát fölemelve látta, hogy csizmája sarkára máris ragacsos, szürke, gyurmára emlékeztető kulimász tapadt. De a talaj azért szilárd volt, elbírta Luke súlyát. Egy perc múlva már Artu Detu is mellette volt.

Hála viharos leszállásának, nem sokáig kellett keresgélnie, hogy a haladást megkönnyítő botot találjon. A hajó körül rengeteg letört ág hevert. Kiválasztotta a legmegfelelőbbet, amire támaszkodhat is, és meg is vizsgálhatja vele a talajt.

A hajó orrát használva tájékozódási pontul, Luke meghatározta az irányt, s elindultak néhány foknyira jobbra.

Talán ahogyan az ágak megrezzentek az erdőben, talán az Erdő, talán csak valami régimódi megérzés tette, de még Ben Kenobinak is el kellett volna ismernie, hogy Luke-nak csupán egyetlen lehetősége volt, hogy megtalálja a hercegnő hajóját. Ha a hajó nincs az általa választott ösvény közelében, ha nem veszi észre és elhalad mellette, akár ezer évig járhatja a Mimbant, anélkül hogy a hercegnőt valaha is viszontlátná.

De ha Luke számításai pontosak voltak, s ha a hercegnő nem változtatott irányt az utolsó pillanatban, egy héten belül meg kell találnia. Persze az is lehet, gondolta Luke, hogy a hercegnő nem akadályozhatta meg hajója irányváltoztatását. Aztán elhessegette a gondolatot. A helyzet anélkül is elég komoly volt.

A köd-pára-eső sűrűsége néha változott, de sohasem szűnt meg teljesen, így aztán Luke testének szabad felületei rövidesen csuromvizesek lettek. "Ez most inkább harcias köd gondolta –, mint igazi eső."

A ruha szárazon tartotta Luke testét, de az arcán, kezén, meg a feje tetején önálló patakocskákba gyűlt a víz. Előfordultak nagy ritkán szinte száraz pillanatok is, Luke-nak azonban többnyire rengeteg energiát kellett fordítania arra, hogy az összegyülemlett vizet letörölje a homlokáról meg az arcáról.

Egyszer egy nagy, négyméteres, halvány kígyó kúszott be az aljnövényzetbe Luke közeledtére. Mikor Luke óvatosan átlépte a kígyó nyomát, látta, hogy az állat fénylő, nyálkás nyomot hagyott a puha talajon. De Luke-ra ez nem volt különösebb hatással. Nem sokat foglalkozott állattannal. Ezek a dolgok még a Tatuinon sem érdekelték, pedig ott is volt elég protoplazmaszörny. Ha ez a fickó nem akar megenni, megkarmolni, vagy valami más módon fölfalni, akadnak más dolgok is, hogy lekössék az ember érdeklődését.

De most minden figyelmét arra kellett összpontosítania, hogy le ne térien az előre meghatározott útról. A ruhája ujjába beépített irányjelző ellenére is eltévedhet, ezt jól tudta. Egy tizedfoknyi eltérés is végzetes lehet.

A ritka száraz periódusok egyikében egy kis emelkedőre kaptatott föl. A ködön és a párán át a távolban valami monolitikus, szürke építményt pillantott meg. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy a falak nem emberi kéz művei.

Egyforma acélszürke színükkel olyanok voltak, mintha játékkockákból rakták volna őket. Ebből a távolságból Luke nem tudta megállapítani, hogy valóban ilyen a színük, vagy csak a sűrű Köd teszi. A magasba törő, szürke tornyokat valami fekete kő vagy fém díszítette, baljós kupolák emelkedtek az ég felé.

Luke megállt, most érzett először kísértést, hogy letérjen az útról, felfedező útra induljon. Itt volna mit felfedezni. Csakhogy a hercegnő nem ebben a hátborzongató városban várt rá, hanem távolabb, olyan környezetben, ami bármikor ellenségesnek bizonyulhat.

Mintegy válaszul gondolataira, egyszerre csak megmozdult valami kissé távolabb, a rozsdászöld bokrok között. Minden érzékét összpontosítva, Luke fél térdre ereszkedett, és kihúzta fénykardját. A növényzet vadul mozgott. Luke hüvelykujja a kapcsológombra siklott. Artu Detu idegesen csipogott mellette.

Bármi volt is az, Luke felé tartott. Luke arra gondolt, meg kéne nézni, merről fúj a szél, aztán eszébe jutott, hogy itt nincs szél. De nem biztos, hogy ez akadályt jelent a feléje közeledő lénynek.

Teljesen váratlanul szétnyílt Luke előtt a növényzet. És előjött a mimbani. Nagy, vagy egy méter átmérőjű, sötétbarna, szőrös gömböc volt, itt-ott zöld foltokkal és sávokkal. Négy rövid, vaskos, szőrös, kétujjú lábon állt. Felsőrészéből négy kar nyúlt ki. A rövid farok csupasz volt, mint a patkányé.

Az arc mindössze a sörtés szőrből kikandikáló, két nagy szemből állt. És megállapodva Luke-on és Artu Detun, a szemek meg nagyobbra kerekedtek.

Luke feszülten várt, ujja a fénykard kapcsolóján.

A lény nem támadott. Döbbent, elfojtott rikkanást hallatott, és megpördült. Mind a nyolc végtagjával csapolva visszarohant a védelmet nyújtó bozótba.

Hosszú hallgatás után Luke fölállt. Ujja lecsúszott a kard gombjáról, a fegyvert visszaakasztotta az övére, szája ideges mosolyba rándult.

Első találkozása ennek a világnak az egyik lakójával azzal végződött, hogy a mimbani rémülten elmenekült. Talán az itteni állatok, nem is kifejezetten jóindulatúak, de nem olyan veszélyesek. Ezzel a gondolattal folytatta útját, nagyobbakat lépve, magabiztosabb. Kihúzta magát, s a hangulata is sokkal jobb lett, hiszen a legerősebb felhajtóerő támogatta: a hamis magabiztosság…

MÁSODIK FEJEZET

Leia Organa még egy erőtlen kísérletet tett, hogy megigazítsa csuromvizes haját, aztán bosszúsan föladta, s kipillantott a buja, zöld növényzetre.

Miután elveszítette a kapcsolatot Luke-kal, sikerült ütközve leszállnia ebbe a vizes pokolba. Némi vigasztalást talált a gondolatban, hogy ha Luke is túlélte a leszállást, biztosan megpróbálja megkeresni őt. Elvégre Luke-nak az volt a feladata, hogy őt biztonságosan eljuttassa a Cirkarpusz IV-re.

Nyomasztotta, hogy alaposan el fog késni a találkozóról. A gyors vizsgálat megállapította, hogy már nem kell aggódnia a rendetlenkedő bal oldali hajtómű miatt, mert az egyetlen hosszúkás fémkupaccá nyomódott össze, s így nem volt többé alkalmas még egy fénymásodpercnyi távolság megtételére sem. Az Y-szárnyú hajó többi része valamivel jobb állapotban volt.

Fölmerült benne, hogy megkeresi Luke-ot. De ésszerűbbnek látszott, hogy egyikük bevárja a másikat, s a hercegnő tudta, hogy Luke nyomba érte jön, mihelyt teheti.

– Bocsásson meg, hercegnő – szólalt meg mögötte a fémfigura –, de gondolja, hogy Artu Detu és Luke úrfi szerencsésen leszálltak erre a borzalmas helyre?

– Hát persze. Luke a legjobb pilótánk. Ha én le tudtam szállni, neki bizonyara nem okozott gondot. – Ez nem volt teljesen igaz. Mi van, na Luke sérülten fekszik valahol, mozgásképtelen, ő meg csak ül itt, és várja? jobb nem gondolni erre. Az összetört Luke víziója, amint elvérzik X-szárnyú hajója pilótafülkéjében, mélyen fölkavarta.

Újra hátratolta a tetőt, s elfintorította az orrát, mert az őket körülvevő ingovány ugyancsak bűzlött. Hallotta az aljnövényzetben lopakodó, láthatatlan lények hangjait. De a hajóból semmi nagyobbat nem látott néhány élénk színű rovarszerűségnél. Ölében kényelmesen ott feküdt a pisztolya. Nem mintha szüksége lett volna rá a pilótafülkében, melynek tetejét néhány másodperc alatt bezárhatta. Itt teljes biztonságban volt.

Thripiónak más volt az érzése.

– Nem tetszik nekem ez a hely, hercegnő. Egyáltalán nem tetszik.

– Nyugi. Nem lehet semmi odakint – biccentett a hercegnő a sűrű bozót felé –, ami téged meg tudna emészteni.

Balról közelről, hirtelen éles, sivító rikoltás hangzott föl, mint egy lehangolt trombita. A hercegnő görcsösen odakapta a fejét, elakadt a lélegzete. De a hang nem ismétlődött, s ő ismét nyugalmat erőltetett magára.

– Látsz valamit, Thripio?

– Nem, hercegnő. Csak néhány apró ízeltlábút, pedig infravörössel is nézem. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet odakint valami nagy és ellenséges.

– De nem látsz semmit?

– Nem.

A hercegnő dühös volt magára. Egy rikoltástól pánikba esett. Valami ártalmatlan nővényevő panaszosan fölrikolt, s ő pánikba esik, mint egy csecsemő. Ez többet nem fog előfordulni.

Dühös volt azért is, mert bármi okozta is a kényszerleszállást, ez a valami meg fogja akadályozni, hogy idejében megérkezzen a Cirkarpuszra, az ünnepélyes fogadásra, s a fogadására kirendelt kormánytisztviselők valószínűleg meg fognak sértődni. És kétszeresen is dühös volt Luke-ra. Dühös azért, mert nem tett valami navigációs csodát, és nem követte őt biztonságosan műszerek és kormány nélkül, és dühös azért is, mert Luke-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy itt nem lenne szabad leszállniuk.

Így hát csak ült és füstölgött magában, s hol azon törte a fejét, hogy milyen szitkokkal fogja Luke-ot elárasztani, na végre megjön, hol meg azon, hogy mit csinál egyáltalán, na mégsem jönne meg.

Bu-hu-hu-núúúúúúúú!

Ismét az a trombitahang. Bármi adta is ki magából, nem ment el. Sőt mintha közelebbről hallatszott volna. A hercegnő keze most már a pisztolyra fonódott. Ismét alaposan szemügyre vette a dzsungelt, de nem látott semmit.

És közben töprengett. Ha csupán valami egyszerű automata adta le, s ezen a világon nemhogy szerelők nincsenek, de nincs semmi olyan, ami a szerves, eleven utazók számára szükséges?

Ha Luke halott, ő örökre itt reked egyedül, anélkül hogy… Hirtelen hangos csörtetés hallatszott, ezúttal jobbról. Odafordulva a hercegnő ösztönösen megeresztett egy sorozatot a kitört ablakon át, s igyekezetét égett zöld szaga jutalmazta. A pisztoly csövét továbbra is a megperzselt foltra szögezte. Őszintén remélte, hogy célba talált. De szerencsére – nem.

– Állj! Én vagyok az! – kiáltotta hideglelősen Luke. A hercegnő majdnem eltalálta. – Én meg Artu Detu!

– Artu Detu! – Thripio kikecmergett a pilótafülkéből, hogy üdvözölje zömök társát.

– Artu Detu, olyan jó, hogy… – Thripio elhallgatott, aztán egészen más hangon folytatta: – Hát mit képzelsz? Szabad engem így megvárakoztatni? Ha tudnád, hogy mennyit aggódtam érted…

– Luke, jól vagy?

Luke fölkapaszkodott a hajó sérült oldalán, és leült a nyitott pilótafülke mellé.

– Igen. Mögötted szálltunk le. Attól féltem, hogy nem találunk meg.

– Én meg attól féltem, hogy te… – A hercegnő elhallgatott, és lesütötte a szemét, mert nem tudott Luke szemébe nézni. – Bocsánatot kérek, Luke. Hibát követtem el ezzel a leszállással.

Luke zavartan elfordította a fejét.

– A légköri zavarokat senki sem sejthette előre, Leia.

A hercegnő a dzsungelra pillantott.

– Meghatároztam a sugár kiindulási pontját, mielőtt a műszereim teljesen fölmondták volna a szolgálatot. – Kissé hátra és balra mutatott. – Arrafelé van. Ha elérjük az állomást, meg fogjuk találni az ügyeletest, és elintézzük, hogy elhagyhassuk ezt a világot.

– Ha van állomás – mondta szelíden Luke –, és van ügyeletes.

– Nekem is eszembe jutott, hogy teljesen automatizált állomás is lehet – vallotta be a hercegnő –, de nem tehetünk mást.

– Egyetértek! – sóhajtotta Luke. – Azzal semmire sem megyünk, ha itt üldögélünk. Azelőtt hittem a csodákban. Most már nem hiszek. Itt éppolyan gyorsan fölfalhatnak minket, mint az úton.

A hercegnő levertnek látszott.

– Eszerint találkoztál ragadozókkal?

– Nem, őszintén szólva, jóformán alig találkoztam élőlénnyel. Az egyetlen nagyobbacska állat, amivel találkoztam – folytatta halvány mosollyal –, csak egy pillantást vetett rám, és elrohant, mint egy rémült bantha. – Megfordult, bemászott a fülkébe. – Induljunk, amíg még, világos van. Segítek összecsomagolni.

Óvatosan ereszkedett le a lány mellé. Miközben az ülés elmozdításával bajlódott, észrevette, hogy milyen szűk a hely. A sután hozzásimuló hercegnő nem látszott érzékelni, hogy milyen közel vannak egymáshoz. De a nyirkosságban Luke szinte érezte a hercegnő testének melegét, és kényszerítenie kellett magát, hogy arra figyeljen, amivel éppen foglalatoskodott.

A hercegnő kimászott a fülkéből, s a hajó orrán állva lenyújtotta a kezét.

– Add föl, Luke!

Luke fölemelte a duzzadó zsákot.

– Nem nehéz? – kérdezte, miközben föladta. A hercegnő a hátára vette a zsákot, karjait a szíjakba csúsztatta, s mielőtt meghúzta volna őket, eligazította a súlyt.

– A közhivatal súlya nehezebb! – vágott vissza. – Induljunk.

Fürgén átmászott a hajó oldalán, leugrott a földre, megvetette a lábát, tett két lépést a távoli sugár irányába… és süllyedni kezdett.

– Luke… Thripio…

– Nyugalom, hercegnő! – Luke óvatosan végigaraszolt ugyanazon az oldalon, és kilépett a hercegnővel szemben levő, sértetlen szárnyra.

– Luke! – A hercegnő már térdig belesüllyedt a szürke sárba. Mintha egyre gyorsabban süllyedt volna.

Bal kezével megkapaszkodva, Luke lenyújtotta a kezét a szárnyról.

– Hajolj ide! Artu Detu, kapaszkodj a hajóba! Thripio, add ide a kezedet.

A hercegnő úgy tett, ahogy Luke mondta, s a mozdulattól az ingovány bugyborékoló hangot hallatott. A hercegnő keze Luke felé lendült, de csak a puha talajt érte, jó néhány centiméterre Luke kezétől.

Luke fölpattant, visszamászott a fülkébe, előkereste a botját, visszasietett a szárnyra, és lenyújtotta a botot.

– Hajolj ide! – sürgette ismét a hercegnőt. – Thripio, fogjatok erősen Artu Detuval, másként én is belepottyanok.

– Ne aggódjon, uram! – biztosította Thripio. Artu Detu is megeresztett egy füttyentést.

A hercegnő már derékig a sárba süllyedt. Az első próbálkozásnál nem érte el a botot. Másodszorra az ujjai a botra fonódtak, aztán a másik kezével is megragadta a botot.

Luke két kézzel tartotta a bot másik végét, s a szárnyon ülve hátradőlt. Lábai csúsztak, csikorogtak a sima fémen.

– Artu Detu, Thripio… húzzátok!

A talaj nem akarta elengedni megragadott áldozatát. Luke minden izma megfeszült, húzta a botot, s ugyanakkor megpróbálta fölidézni az Erőt. Minden erejét, teljes súlyát a karjai mögé összpontosította, és kétségbeesetten húzta a botot.

Fáradt buggyanás hallatszott, s a hercegnő előrezöttyent. Luke rövid haladékot adott fáradt karjainak, és zihált, míg tehette.

– Gőzmozdonyt később is játszhatsz! – korholta a hercegnő. – Húzz meg! Most!

A föllobbanó harag éppen elegendő erőt adott Luke-nak, hogy kirántsa a hercegnőt az ingoványból. Lenyúlt érte, fölsegítette, s immár mindketten a szárnyon ültek.

Derékig zöldesszürke sárral és szalmaszálakkal borítva, a hercegnő csöppet sem volt fejedelmi jelenség. Tehetetlenül vakargatta magáról a sarat, amely gyorsan száradt. Olyan lett, mint egy vékony betonréteg. Egy szót sem szólt, és Luke tudta, hogy ha most mondana valamit, nem számíthatna barátságos válaszra.

– Menjünk – mondta egyszerűen. Botját a kezébe kapva, a szárny hátsó feléhez ment. Lehajolt, megbökte a talajt, de az semmi jelét nem adta, hogy el akarná nyelni a botot. Luke azért fél kézzel a szárnyba kapaszkodott, mikor lelépett. A lába csupán fél centiméternyire süppedt a rugalmas agyagba. Pedig a talaj itt is éppen olyannak látszott, mint az az iszap, ami kis híján elnyelte a hercegnőt.

A hercegnő könnyedén leugrott Luke mellé, s rövidesen a félig-meddig ismerős növényzet foltjai között haladtak. Ágak és bokrok akadályozták a fáradt lábakat, tüskebokrok kapaszkodtak beléjük, de Luke föltételezése hogy a talaj a magasabb növények alatt a legszilárdabb – megnyugtatóan igaznak bizonyult. Még a súlyos androidok sem süllyedtek bele a sárba.

Útközben a hercegnő időről időre a ruhájával bajlódott, amelyre immár keményen rászáradt az iszap. A hercegnő szokatlanul csöndes volt. Luke nem tudta eldönteni, hogy ez annak tulajdonítható-e, hogy takarékoskodik ereiével, vagy annak, hogy zavarban van. Inkább az előbbi a valószínű, gondolta Luke. Tudomása szerint a hercegnő igazán ritkán szokott zavarban lenni.

Gyakran meg-megálltak, körbefordultak, ellenőrizték az irányjelzőket, hogy vajon még mindig a sugár irányában haladnak-e.

– Még ha automatikus állomás is – mondta Luke egy idő után, hogy fölvidítsa a hercegnőt –, valaki akkor is megépítette, tehát fenn is kell tartania. Ha ritkán jön is ide. Meglehetősen nagy romokat láttam annak a helynek a közelében, ahol leszálltunk. Talán még élnek bennük bennszülöttek: de ha üresek is, a sugarat talán egy régészeti állomás használja.

– Lehetséges – mondta vidáman a hercegnő. – Igen… ez megmagyarázná azt is, hogy a sugár miért nem szerepel a listákon. Egy kis tudományos állomás ideiglenes is lehet!

– És újkeletű – tette hozzá Luke, aki maga is megörült az ésszerűnek tetsző magyarázatnak. Már a puszta gondolattól is jobban érezték magukat mindketten. – Ha ez a helyzet, akkor még a csak alkalmanként használt, automatikus állomáson is kell lennie pihenőhelynek, készleteknek. Tán még egy csillagközi adóállomás is akad, hogy a tudósok érintkezni tudjanak a Cirkarpusz IV-essel, ha éppen itt vannak.

– Egy SOS jelzés meglehetősen szánalmasan adná a tudtukra a jelenlétemet – állapította meg sötét haját végigsimítva a hercegnő. – Nem mintha finnyás lennék – tette hozzá gyorsan. – Már akkor is boldog leszek, ha egy orvosi kapszulában érkezem meg.

Egy ideig csöndben haladtak, mikor Luke fejében újabb kérdés fogalmazódott meg.

– Még mindig azon gondolkodom, hercegnő, hogy mitől bolondultak meg a műszereink. Az a hihetetlen mennyiségű, szabadon tomboló energia, amin áthaladtunk… az égből a hajóra, hajóról vissza az égbe csapó villámok… Még sohasem láttam ilyesmit.

– Én sem, uram – szólt közbe Thripio. – Azt hittem, megbolondulok.

– És én sem – ismerte be elgondolkozva a hercegnő.

– És ilyenfajta természeti jelenségről nem is olvastam. Sok gyarmatosított gázóriáson nagyobb viharok is vannak, de nem ennyi színnel. És nagy viharfelhőkből csapnak le. Mi pedig még a vastag felhőréteg fölött voltunk, mikor a dolog történt. És mégis – habozott – az egész valahogy olyan ismerős volt.

Artu Detu egyetértően csipogott.

– Az ember azt hinné, hogy berki is hozta létre a sugarat ebben a körzetben, valami figyelmeztető jelet is kellett volna alkalmaznia, hogy fölhívja a hajók figyelmét a veszélyre.

– Igen – helyeselt a hercegnő. – Nehéz elképzelni, hogy egy tudományos vagy más expedíció ilyen hanyag legyen. Ez már-már bűnös mulasztás. – Lassan megrázta a fejét. – Ez az effektus… már majdnem eszembe jutott, hogy mire emlékeztet. – Zavarosan elmosolyodott, aztán: – Még mindig csak a találkozón jár az eszem.

Úgy is kell – gondolta Luke, akinek szintén csak egy dolgon járt az esze –, hogy eljussanak a sugárhoz, s hogy ott ne csupán egy rakás ostoba gépet találjanak.

– Megértem, hercegnő – mondta.

Nem az Erő, hanem valami sokkal ősibb és fejlettebb emberi ösztön azt súgta neki, hogy figyelik őket. Azon kapta magát, hogy gyorsan megfordul, s az erdőt meg a ködöt fürkészi a hátuk mögött, meg minden irányba. Semmi sem nézett vissza rájuk, de az érzés nem tágított.

Egyszer a hercegnő is rajtakapta, amint kigúvadt szemmel fürkészte a nyirkos csalitól.

– Ideges vagy? – hangzott félig kérdőn, félig kihívóan.

– Hát persze hogy ideges vagyok! – vágott vissza. – Ideges vagyok, félek, és pokolian szeretném, ha a Cirkarpuszon lennénk. Bárhol a Cirkarpuszon, ahelyett hogy gyalogszerrel járjuk ezt a mocsarat.

A hercegnő komolyra fordította a szót:

– Az ember tanulja meg erős lélekkel elfogadni mindazt, amit az élet tartogat a számára – nézett rá egyenesen a hercegnő.

– Hiszen éppen azt teszem – vallotta be Luke. – Megpróbálom erős lélekkel elfogadni az idegességet meg a félelmet.

– Ne nézz rám úgy, mintha minderről én tehetnék.

– Ezt mondtam volna? – vágott vissza Luke kissé keményebben, mint akarta. A hercegnő metsző pillantást vetett rá, s Luke átkozta magát, hogy képtelen titkolni az érzelmeit. Átkozottul rossz kártyás lenne belőlem, gondolta. Vagy politikus.

– Nem, viszont… – kezdte hevesen a hercegnő.

– Hercegnő – mondta szelíden Luke –, még hosszú út áll előttünk a számításaid szerint. Ha eddig még nem ugrott ránk valami csupa fog-karom lény, az nem azt jelenti, hogy nem bujkálnak errefelé ilyenek. Nincs most időnk arra, hogy veszekedjünk. A felelősség most úgysem számít. Csak egy a fontos, a túlélés. És túl fogjuk élni, ha velünk az Erő.

A hercegnő nem válaszolt. Ez önmagában is biztató volt. Továbbbaktattak, s Luke néha rajongó pillantásokat vetett a hercegnőre. Leia ziláltan, derékig sárosan is gyönyörű volt. Luke tudta, hogy a hercegnő nem miatta bosszankodik, hanem azért, mert lekésheti a megbeszélt találkozót a cirkarpuszi földalatti mozgalom vezetőivel.

Nincs sötétebb a ködös éjszakánál, s a Mimbanon minden éjszaka ilyen volt. Egy nagy fa gyökerei között készítettek ágyat maguknak. Míg a hercegnő tüzet rakott, Luke a két androiddal esővédő tetőt készített: köpenyeiket kifeszítette a gyökerek közé.

Összebújtak, hogy ne fázzanak, s lesték, hogyan öleli körül tüzüket az éjszaka. S az éjszaka hangjainak kórusában a tűz – a köd ellenére is – biztatóan pattogott. Az éjszaka hangjai nem különböztek a nappali zajoktól de mindez a sötétben félelmetesen titokzatossá vált.

– Ne aggódjon, uram – mondta Thripio. – Artu Detu meg én őrködünk. Nekünk nincs szükségünk alvásra, s itt nincs semmi olyan, ami felfalhatna bennünket.

A sötétben valami erőteljesen fölgurgulázott, mint egy törött vezeték, Thripio megindult. Artu Detu gúnyosan csipogott egyet, és a két android kilépett a sötétbe.

– Nagyon vicces – korholta társát Thripio. – Remélem, hogy még megakadsz valamelyik helybeli ragadozó torkán, és letörik az összes külső érzékelőd.

Artu Detu bosszúsan visszacsipogott.

A hercegnő odabújt Luke-hoz. Luke az illendőség határain belül maradva próbálta melengetni, de mikor a sötétség immár alvilági-feketén vette körül őket, s az éjszaka hangjai síri nyögésekké és sikolyokká változtak, Karja önkéntelenül a hercegnő vállára csúszott. A hercegnő nem ellenkezett. Luke-ot jó érzéssel töltötte el, hogy így ülhet, a hercegnőt átkarolva, s a vizes földről igyekezett tudomást sem venni.

Borotvaéles rikoltás verte föl az álmából. A kialvó tűz körül semmi sem mozdult. Szabad kezével néhány fadarabot vetett a parázsra, nézte az újra föllobbanó tüzet.

Ekkor pillantott le társának arcára. Ez nem a hercegnő és szenátor, nem a Szövetség egyikvezetőjének az arca volt, hanem egy átfagyott gyereké. Az álomtól nedvesen szétnyílt ajkak szinte hívogatták. Luke közelebb hajolt, a mocsár nyirkos zöldje és barnája elől ennél az elbűvölő pirosnál keresett menedéket.

Habozott, visszahúzódott. A hercegnő arisztokrata és a lázadók egyik vezetője, ő meg, bármit is tett a Yavinon, csak egy pilóta, egy farmer unokaöccse. Egy paraszt és egy hercegnő, borzongott meg a gondolattól.

Neki az a megbízatása, hogy a hercegnőt oltalmazza. Nem él vissza ezzel a bizalommal. Meg fogja oltalmazni a hercegnőt, bármi ugorjon is elő a sötétből, kússzon elő az iszapból, csapjon le a fák tekergő ágairól. Ezt fogja tenni, tiszteletből és csodálatból, meg abból a mindennél erősebb érzésből, aminek viszonzatlan szerelem a neve.

Meg fogja oltalmazni a hercegnőt még önmagától is, határozta el kimerültén. Öt perc múlva mélyen aludt…

Minden kellemetlenségtől megkímélte az a tény, hogy ő ébredt föl előbb. Elengedte a hercegnő vállát, aztán gyöngéden megrázta a lányt. A hercegnő fölriadt, és teljesen éber tekintettel nézett rá. A pillantása metsző volt. Aztán hirtelen visszaemlékezett az elmúlt napok eseményeire, és kissé megenyhült.

– Sajnálom. Azt hittem, máshol vagyok. Egy kicsit megijedtem. – Kutatni kezdett a zsákjában, és Luke is kutatott a magáéban.

– Jó reggelt! – köszönt rájuk derűsen Thripio.

S miközben valahol a hátuk mögött fölkelt a köd fátyolozta nap, s kissé átmelegítette a ködöt, ők elfogyasztották élelmiszer-koncentrátum kockákból álló szerény reggelijüket.

– Bárki csinálta is ezeket – mondta fanyalogva a hercegnő, miközben leharapta az egyik rózsaszín kocka sarkát – legalább részben gép lehetett. Semmiféle rendes ízt nem programoztak beléjük.

Luke próbálta eltitkolni, hogy milyen borzalmas a szájában érzett íz.

– Ó, nem is tudom. Arra valók, hogy életben tartsanak, nem szükséges, hogy az ízük is jó legyen.

– Kérsz még egyet? – nyújtott oda a hercegnő egy döglött szivacsra emlékeztető, kék kockát. Luke mosolyogni próbált, de a gyomra fölkavarodott.

– Nem… most nem. Jóllaktam. – A hercegnő megértően bólintott, aztán elmosolyodott. Luke visszamosolygott rá.

Soha nem érezhették teljes kényelemben magukat, de ruhájuk és fűtőszálas Köpenyük melegen tartotta a testüket. Délelőttre fölmelegedett annyira az idő, hogy köpenyüket levethették, a vékony anyagot összehajtogathatták, s ruhájuk zsebébe tehették.

A szinte összefüggő ködfüggöny mindig eltakarta előlük a fölkelő napot, bár Thripio meg Artu Detu bizonygatták, hogy a nap ott van. S a nap kitartóan ostromolta a ködöt, a puszta derengésből lassan lelkesítő félhomály lett.

– Azt hiszem, közeledünk a sugárhoz mondta déltájban a hercegnő. Luke azon töprengett, vajon hány órát alhattak. A Cirkarpusz-Mimbanon hosszúak lehetnek a nappalok meg az éjszakák.

– Számítanunk kell rá, hogy semmit sem találunk, hercegnő. Talán nincs is állomás.

– Tudom – mondta nyugodtan a hercegnő. – De keresnünk kell akkor is. Az általam kiszámított pontból kiindulva táguló spirálban haladhatunk, és közben reménykedhetünk.

Előttük fák és alacsonyabb növények hosszú fala húzódott. Habozás nélkül arrafelé tartottak, a könnyű haladás helyett a biztonságos haladást választva.

– Bocsánat, uram.

Luke kissé előre és jobbra pillantott. Mindkét robot megállt, és Thripio nekitámaszkodott valaminek.

– Mi az, Thripio?

– Bocsánat, uram, de amit itt fogok, az nem fa, uram – mondta az android –, hanem fém. Úgy gondoltam, hogy ez a tény elég jelentős ahhoz, hogy fölhívjam rá az ön figyelmét. Elképzelhető… – Hangos csipogás szakította félbe, és Thripio lenézett Artu Detura. – Túl sokat beszélek? Hogy érted, hogy túl sokat beszélek, te selejt!

– Fém… valóban fém! – A hercegnő már a robotok mellett állt, s várta, hogy Luke is áthatoljon a bozóton.

– Artu Detu, próbáld meg eltüntetni innen az aljnövényzetet. – A kis robot begyújtott egy apró lángnyelvet, és ösvényt égetett az őserdőbe. – Ez valami fal… csak az lehet – mormogta Luke, miközben az erdő rongálta fémfelülettel párhuzamosan haladtak.

És valóban, a fémfelület egyszerre csak véget ért, s a fák közül egy többé-kevésbé megtisztított útra értek. Az út agyagtéglákkal kirakott utcában folytatódott. A kavargó ködbe vezető, fenséges sétány két oldalán épületek sorakoztak. Meleg, sárga fények világítottak a gondosan bezárt ablakok mögül, megvilágítva az emelt szintű fémjárdákat, melyeket fönt ponyvák védtek az eső és a köd ellen.

– Hála az Erőnek! – mormolta Leia hercegnő.

– Először is – kezdte Luke –, keresünk egy helyet, ahol megmosakodhatunk. Aztán… Egyet lépett előre. A vállára egy kéz nehezedett, visszatartotta. Csodálkozva nézett Leiára. – Mi baj?

– Gondolkozz egy kicsit, Luke! – noszogatta szelíden a hercegnő. – Ez nem egyszerűen egy irányítósugár-állomás, ez sokkal több annál. – Óvatosan kikukucskált a fémfal mögül az utcára. A fémjárdákon alakok mozogtak. A ködtől csúszós úttesten is. – Egy tudományos állomásnál is sokkal nagyobb.

Luke maga is szemügyre vette a fedett utcát, az alakokat, az elnagyolt épületeket.

– Igazad van. Ez nagyobb település. Talán a Cirkarpusztól…

– Nem. – A hercegnő mozdulata éles volt. – Oda nézz!

Az utca közepén két alak imbolygott. Kényelmes ruha helyett páncélt viseltek, fekete-fehér páncélt. Nagyon is ismerős páncélt.

Mindketten könnyedén a kezükben vitték a sisakjukat. Az egyik elejtette a magáét, lehajolt érte, és véletlenül odébbrúgta. A társa nevetett rajta. Az esetlen birodalmi katona mégiscsak fölvette a földről a sisakját, s társával együtt folytatták kanyargós útjukat.

Luke szeme ugyanolyan tágra nyílt, mint Leiáé.

– Birodalmi rohamosztagosok! Itt? Méghozzá a cirkarpusziak tudta nélkül, másként hallottunk volna róluk a földalatti mozgalom embereitől!

A hercegnő izgatottan bólintott.

– Ha a cirkarpusziak megtudják ezt, előbb elpártolnak a Birodalomból, mint amilyen gyorsan a bürokrata idézni tud egy jogszabályt'

– És ki fogja értesíteni őket erről a jogtiprásról? – kérdezte Luke.

– Hiszen mi… – A hercegnő komoran elhallgatott. – Immár két okból is szükségünk van segítségre, Luke.

Psssszt – sziszegte Luke. Visszahúzódott a sötétbe. A közeli sarkon férfiak és nők nagy csoportja bukkant föl. Halkan beszélgettek, de nem ez az alig hallható beszélgetés keltette föl Luke és Leia figyelmét. Hanem az emberek különös öltözéke: fekete kezeslábas valami fényvisszaverő anyagból, a lábukon meg magas szárú csizma.

A kezeslábasok fölül méretre szabott csuklyában végződtek. A csoport néhány tagja a fejére bontotta ezt a csuklyát, másoknak a csuklya a hátára lógott. Széles öveikről különféle szerszámok lógtak le, melyeket Luke nem ismert.

A hercegnő tudni látszott, hogy kicsodák ezek az emberek.

– Bányászok – mondta, miközben a csoport távolodott a fémborítású utcán. – Bányászruhát viseltek. A Birodalom valami fontosat termel ki ezen a bolygón, s erről a cirkarpusziak semmit sem tudnak.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte Luke.

– Másként a cirkarpusziaknak lenne itt állomásuk, s nem lennének birodalmi csapatok. A Birodalom nyilván nem akarja, hogy bárki is tudjon róla. – Artu Detu halkan, egyetértően csipogott.

Tovább nem lehetett beszélgetni, mert a csöndet távoli, erőteljes bömbölés törte meg. Mintha démonok serege csörtetett volna közvetlenül a felszín alatt.

A zaj perceken át tartott, aztán megszűnt. A hercegnő arckifejezését megváltoztatta a fölismerés.

– Energiabányászat! – magyarázta izgatottan Luke-nak. – Hatalmas generátorokkal. Gondolatnyi szünet, aztán: – Ez lehet a magyarázata azoknak a légköri zavaroknak, amik leszállásra kényszerítettek minket. Tudtam, hogy valahol már olvastam az effektusról. A hajónak különleges szigetelésre van szüksége, na át akar jutni egy-olyan körzeten, ahol energiabányászat folyik. A melléktermékeket – mint a fölösleges energiát – fölfelé terelik.

– No és a szennyező anyagok? Ha ezen a világon élnek bennszülöttek, akkor az ilyesfajta bányászat törvénytelen.

– Mikor izgatta a Birodalmat a törvényesség? – jegyezte meg keserűen Luke.

– Igazad van.

– Nem álldogálhatunk itt örökké – folytatta Luke. – Először is, valami tisztességes élelmet kell szereznünk. Ezek a koncentrátumok csak egy ideig tartanak életben, fehérjék nélkül. És – pillantott a még mindig sáros hercegnőre – meg kell mosakodnunk. Nem szabad fölhívnunk magunkra a figyelmet. A Yavin meg a Halálcsillag óta a birodalmi rendőr-tisztviselők jól ismernek minket, nyomban letartóztatnának.

Végigpillantott a hercegnő ruháján, aztán a magáén.

– Így nem mehetünk be a városba. Lopnunk kellene valami más ruhát.

– Lopni? – kérdezte felháborodottan a hercegnő. – Egy talán tisztességes kereskedőtől? Ha egy pillanatig is azt képzeled, hogy az Alderaan Királyi házának egykori hercegnője, egy szenátor ilyen eszközökhöz…

– Lopni én fogok – mondta röviden Luke. Kilesett a sarok mögül. A ködös utca pillanatnyilag üres volt, hát intett a hercegnőnek, hogy Kövesse.

A falhoz tapadva surrantak el minden kivilágított ablak, minden nyitott ajtó előtt, árnyékból árnyékba osonva. Menet közben Luke sietősen fölpillantott minden egyes cégtáblára. Végül megtorpant, és fölmutatott az ajtó fölötti táblára.

– Bányászfelszerelések – suttogta. – Ez kell nekünk. – Miközben a hercegnő az utcát figyelte, Luke benézett a sötét kirakatablakon. – Talán ünnepnap van – mondta reménykedve.

– Sokkal valószínűbb, hogy ilyenkor éjszaka csak az alkoholt árusító intézmények vannak nyitva – jegyezte meg prózaian a hercegnő. – És most? – Idegesnek látszott.

Válasz helyett Luke az épület mögé vezette. A hátsó bejárat ott volt, ahogy remélte. És amitől tartott: zárva volt. S hogy a helyzet még nehezebb legyen, az épületek mögött széles, üres sáv húzódott: a dzsungelt meg a mocsarat visszaszorították innen. Ha bárki jönne, nem volna hová rejtőzniük.

– Hogy jutunk be? – kérdezte a hercegnő, és a sima fémajtóra mutatott, ami nyilván belülről lehetett csak nyitni és zárni. Az épületek hátoldalán ablakok sem voltak, nyilván az övékhez hasonló kísérletek meghiúsítása érdekében.

Luke levette az övéről a fénykardot, és nagyon lassan beállította a markolatán levő műszereket.

– Mit akarsz tenni, Luke?

– Nem tudom, mekkora ez a város, de egy hangos betörési kísérlet túlzott figyelmet keltene. Tehát megpróbálok csöndesen dolgozni.

Érdeklődéssel figyelve Luke-ot, a hercegnő néhány lépésnyit hátrált, és idegesen leste az utcát. Attól tartott, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhat egy sarok mögül a rohamosztagosok dühödt csoportja, mert ők véletlenül megszólaltatnak valami számukra ismeretlen riasztóberendezést.

De csak a dzsungel hangjait hallotta, miközben Luke működésbe hozta a kardját. A méteres, fehér energianyaláb helyett a kard most csak egy kurta, tűvékony sugarat bocsátott ki. Luke egy első osztályú szakember összpontosított figyelmével lépett előre, és irányította az energiasugarat az ajtó és kerete közötti alig látható résre. Az ajtó alsó harmada felől tisztán kivehető kattanás hallatszott, s az ajtó engedelmesen félrecsúszott. Luke visszaállította a kardját, és visszaakasztotta az övére.

– Menj! – mondta a hercegnő. – Majd én falazok az androidokkal.

Luke bólintott, és eltűnt az épületben.

Amit Luke keresett, azt szerencsére a bolt hátsó részében meg is találta. Kis ideig matatott a polcokon, aztán kiválasztotta az ugyancsak Használt ruhadarabokat, és a hátsó bejárathoz sietve, a zsákmányt a hercegnő kezébe nyomta. Kilépett az ajtón, és benyúlva megnyomta az ajtón a Zár gombot. Alig húzta ki a karját, az ajtó már be is zárult mögötte. Ha szerencséjük van, a boltosok csak hetek múlva fedezik föl a hiányt.

Luke elégedetten ugrott le a földre, és kezdte kigombolni pilótaruháját. Már félig levetkőzött, mikor észrevette, hogy a hercegnő mozdulatlanul áll, és őt bámulja.

– Öltözz már! Sietnünk kell.

A hercegnő a csípőjére tette a kezét, félrehajtotta a fejét, és jelentőségteljesen nézett Luke-ra.

– Ó – mormolta Luke, és elmosolyodott. Elfordult, és folytatta a vetkőzést. Megérezve, hogy a háta mögött semmi sem változott, hátrapillantott, s látta, hogy a hercegnő még mindig zavartan bámul rá. – Mi baj, hercegnő?

A hercegnő hangja zavart volt.

– Luke, igazán kedvellek, és régóta ismerjük egymást, mégsem tudom, hogy most… megbízhatom-e benned.

Luke elvigyorodott.

– Inkább arra gondolj, hogy mi lenne, ha a rohamosztagosok itt találnak minket a pilótaruhánkban! – A dzsungelra mutatott. – De átöltözhetsz a bozótban is.

Elfordult a hercegnőtől, és folytatta az öltözködést. A hercegnő a közeli dzsungelra pillantott. A bokrok közül kis sárga fénypontok, ismeretlen lények szemei néztek vissza rá. Különös, nyugtalanító hangok sziszegtek. Fölsóhajtott, elkezdett kibújni a ruhájából, aztán megtorpant.

– Hát ti mit bámultok rám?

– Ó… bocsánat, én… – Határozott csipogás, – Igen, igazad van, Artu Detu. – És mindkét android hátat fordított a hercegnőnek.

Luke rövidesen visszafordulhatott, és elégedetten vette szemügyre a hercegnőt. Az egyszerű, viseltes ruha kicsit feszült rajta, de amúgy egész természetesen állt neki.

– Nos? – kérdezte a hercegnő, akit nyilvánvalóan nem bűvölt el az öltözék. – Most mit bámulsz?

– Ha most egy fényképet… – Gyorsan le kellett kapnia a fejét, mert a hercegnő csizmája már röpült is feléje. Végül a csizma a fémajtón csattant.

– Elnézést – mondta komolyan, mikor fölvette a csizmát a földről. Aztán elkezdte pilótaruhája zsebeiből kiszedegetni és a bányászruha zsebeibe átrakni a holmijait.

Óvatosan kinyitott egy dobozkát, és gondosan megnézte a tartalmát, mielőtt újra becsukta és a zsebébe csúsztatta volna.

– A birodalmi pénzem egy időre elég lesz. Neked mennyi van?

A hercegnő elfordította a tekintetét.

– Mihez kezdene a Szövetség képviselője a közönséges pénzzel egy diplomáciai úton?

Luke fölsóhajtott.

– Majdcsak megleszünk valahogy. Nem ennél valamit a koncentrátumokon kívül?

A hercegnő most már derűsebben nézett vissza rá.

– Meg tudnék enni egy fél csu-sut, Luke. De gondolod, hogy igazán szükségünk van erre?

– Egyszer csak emberek közé kell mennünk. Amíg nem látszunk idegeneknek, és nem viselkedünk idegenek módjára, senki sem fog törődni velünk:

A híg mocsárba temetve zsákjaikat és pilótaruháikat, elindultak vissza, a város főutcája felé. Már az út felénél tartottak, mikor a növekvő világosság megállította Luke-ot.

– Mi baj? – kérdezte aggodalmasan a hercegnő.

– Baj van, kettő is – mondta a hercegnőt nézegetve Luke. – Először is, a járásod.

– És mi baj a járásommal?

– Semmi. És ez a baj.

A hercegnő csodálkozva vonta össze a szemöldökét.

– Nem tudlak követni, Luke.

– Úgy lépkedsz… – magyarázta lassan Luke –, mint egy hercegnő. Ereszd el a válladat, legyen benned kevesebb tartózkodás és magabiztosság. Lépj határozatlanabbul. Úgy kell járnod, mint egy fáradt bányászasszonynak, nem mint a császári család egyik tagjának. Aztán a másik…

Kezét kinyújtva vadul beletúrt a hercegnő kifogástalan frizurájába.

– Hé! – tiltakozott szenvedélyesen védekezve a hercegnő. Mikor Luke hátralépve szemügyre vette ismét, a hercegnő haja rendetlen fürtökben vette körül az arcát, s a rafinált kettős kontynak nyoma sem volt.

– Így már jobb – állapította meg –, de még mindig hiányzik valami. – Kis gondolkodás után fölmarkolt egy maréknyi nedves földet, és Leia hercegnőhöz lépett vele.

– Ezt ne – tette a hercegnő védekezve maga elé mindkét kezét. – Napokon át az iszapban éltem. Nem engedem, hogy rám kend ezt a mocskot!

– Ahogy akarod, Leia. – Ledobta a sarat, ami hangos csobbanással ért földet. – Akkor kend magadra te.

A hercegnő habozott. Aztán némi nyállal meg egy picike sárral leszedett az arcáról minden festéket, és egy icipicit bepiszkolta a képét.

– Milyen? – kérdezte óvatosan.

Luke helyeslően bólintott.

– Sokkal jobb. Úgy nézel ki, mint aki napokat töltött a sivatagban víz nélkül.

– Köszönöm – mormogta a hercegnő. – Kezdem úgy is érezni magamat.

– Erre van szükség. Szeretném, ha élve elmenekülhetnénk erről a világról.

– Nem fogunk, hacsak gyorsan meg nem találjuk azt álcáját, amit említettél.

Luke-nak ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy utolérje az utca felé tartó hercegnőt…

HARMADIK FEJEZET

Suttogva beszélgettek, miközben a fémjárdán a jobban kivilágított épületek felé tartottak. A ködből egyre több bányász vagy hasonló kinézetű alak bukkant elő.

– Kezd megélénkülni a város – suttogta Leia. – Valószínűleg három műszakban dolgoznak. Talán éppen most telt le az egyik.

– Nem tudom – vallotta be Luke –, de jobban ügyeli a járásodra. Görnyedj össze még erősebben!

A hercegnő bólintott, megpróbálta követni az utasítást. Luke igyekezett elnézni a szembejövők mellett, attól tartva, hogy valamelyik visszanéz rá.

– Még mindig nagyon feszes vagy. Lazíts! Na látod így mar jobb.

Megálltak egy viszonylag csöndes, elég jó állapotban levő épület előtt, amely tavernán hirdette magát.

– Elég békésnek látszik. – Megfordult. – Thripio, Artu Detu, ti kint vártok. Nem akarok bajt. Keressetek valami sötét zugot, és várjatok ott, míg visszajövünk.

– Nem kell biztatnia, Luke úrfi! – kiáltotta szenvedélyesen a magas, aranyló android. – Gyere, Artu Detu! – S a két android elindult taverna meg a mellette álló épület között lévő sikátor felé.

– Mit gondolsz, hercegnő? Megkockáztassuk?

– Éhen halok… elég időt vesztegettünk. – A kilincsre tette a kezet. Az ajtó két szárnya nyomban kétfelé csúszott.

Nyomban szinte mellbevágta őket a fény, a zaj, a hangos beszéd. Most, hogy már megmutatták magukat, nem tehettek mást, mint hogy a lehető legtermészetesebben mozogva beléptek.

Nyüzsgő tömeggel teli bokszok hálózták be a taverna belsejét. Luke-ot fojtogatta a kábítószerek kigőzölgése meg a füst, alig tudta köhögését visszafojtani.

– Mi baj? – A hercegnő arca aggodalmas volt, bár a DŰZ látszólag nem zavarta. – Már idenéznek az emberek.

– A… a levegő – mondta, és megpróbált rendesen lélegezni. – Valami lehet benne. Sok minden…

A hercegnő kuncogott.

– És ez megvisel, pilóta?

Luke nem szégyellte bevallani. Mikor ismét levegőhöz jutott, így felelt:

– Én alapjában véve vidéki fiú vagyok, Leia. Nem sokat jártam ilyen előkelő szórakozóhelyeken.

A hercegnő beleszimatolt a levegőbe.

– Ezeket a szagokat én nem nevezném előkelőeknek. Legfeljebb áthatóaknak.

Az emberáradat kellős közepén a csodával határos módon találtak egy üres asztalt.

A hercegnő leszegte a fejét, mikor az ember-pincér odalépett hozzájuk. Kár volt aggódnia. A pincér rájuk sem nézett.

– Parancsoljanak – mondta hivatalos hangon. A fickót nem nagyon érdekli a munkája, állapította meg Luke.

– Mit ajánl? – kérdezte olyan hangon, mint aki tíz órát töltött a föld mélyén.

– Kommerken dagadót a szokásos körettel.

– Kettőt – mondta Luke, mert igyekezett minél kevesebbet beszélni. Ez láthatólag a pincérnek is kedvére volt.

– Értettem – felelte éppen olyan tömören, és eltűnt a tömegben.

– Nem tett föl kérdéseket – suttogta a hercegnő, Luke-ra pillantva.

– Nem. Talán könnyebben fog menni, mint gondoltuk. – Már-már reménykedni kezdett. Aztán elkomorodott.

– Mi az, Luke?

Luke a bárpultra mutatott, s a hercegnő odafordult.

Egy ormótlanul nagy bányásznak rimánkodott egy embermagas, ösztövér, tetőtől talpig halványzöld szőrrel borított lény. A lénynek nagy, kísérteties szeme volt, s a feje búbjától a háta közepéig hosszabb, sötétebb sörény futott végig rajta. A dereka körül valami ismeretlen állat kikészített bőrét viselte, és számos, primitív csecsebecsékkel díszített lánc lógott a nyakában.

– Kévém, uvam – könyörgött –, kicsi italt? Bányász úv, bányász úv?

A nagydarab bányász a kérésre azzal felelt, hogy otromba lábával a bennszülött arcába rúgott. Luke szeme összerándult, elfordította a fejét. A hercegnő Luke-ra pillantott.

– Mi baj, Luke?

– Nem tudom elviselni, hogy így bánjanak valakivel – mormogta –, akár ember, akár állat, akár idegen. – Kíváncsian nézett a hercegnőre. – Te hogy tudod ezt nézni?

– Láttam, hogyan pusztult el a bolygóm sok millió emberrel együtt – mondta hűvös tárgyilagossággal. – Az emberiség már nem tud olyat tenni, amin én meglepődnék, hacsak azon nem, hogy még akad valaki, aki meglepődik. Hideg, szinte orvosi szemmel nézte, hogy mi történik tovább a bárpultnál.

– Csizmapucolás! – mordult a bányász a bennszülöttre társai röhögése közepette. Csizmapucolás, jöhet?

Fejét természetellenesen mozgatva, képéről a vért törölgetve nézett föl a nyüszítő idegen a férfira.

– Bányász úv, bányász úv?

– Az, bányász úv – hagyta rá kissé belefáradva a játékba a bányász. – Csizmapucolás!

A bennszülött ekkor hasra vetette magát. Előbukkant meglepően hosszú, kígyószerű nyelve, és nyalni Kezdte az iszapot meg a sarat a férfi csizmájáról.

– Fölfordul a gyomrom – suttogta alig hallhatóan Luke.

A hercegnő csak vállat vont.

– Megvannak a magunk ördögei és angyalai, Luke. Bánnunk kell tudni ezekkel is, azokkal is.

Mikor a hercegnő ismét a bárpultra pillantott, a bennszülött már végzett megalázó munkájával, és összeszorított tenyereit a bányász felé nyújtotta.

– És most, bányász úv?

– Persze – mondta a bányász. Levett a pultról egy különös formájú üveget, s megnyomott az oldalán egy gombot. Az üveg fölső része sötét folyadékkal telt meg. Aztán egy kattanás, a töltődés abbamaradt.

A várakozó bennszülötthez fordulva a bányász megbillentette az üveget, s a sűrű, vörös italt az összeszorított tenyerek helyett a padlóra öntötte. S miközben a pultnál ülő férfiak és nők még egy jót nevettek a szerencsétlen teremtésen, az ismét a földre vetette magát, és bámulatra méltó nyelve úgy járt, mint egy békáé, hogy fölnyalja az italt, mielőtt eltűnik a padló hasadékaiban és mélyedéseiben.

Luke nem bírta tovább nézni, inkább körbebámészkodott a nagy, füstös teremben. Most már többet is észrevett a kétlábú, zöld szőrméjű lényekből. Sokan eszelősen, reménykedve könyörögtek egy kis italért, mások kisegítő munkákat végeztek.

– Nem ismerem ezt a fajt.

– Én sem – mondta a hercegnő. – Nyilván bennszülöttek. A Birodalom pedig nem bánik valami finoman a nem szövetséges bennszülöttekkel.

Luke éppen válaszolni akart, de a hercegnő leintette. A pincér jött az étellel.

Ha a húsnak különös színe volt, a főzelékféléknek még különlegesebb. De az étel meleg volt, és jóízű. Az asztal közepéből három csap emelkedett ki, akár egy virág szirmai. Luke az egyikből megtöltötte a poharát, és kíváncsian belekortyolt az italba.

– Nem rossz.

Közben a hercegnő is megízlelte a húst. Az ajka lebiggyedt.

– Hát nem ezt rendeltem volna, ha lett volna választásom…

– De nincs – mutatott rá Luke.

– Nem… nincs. Mi… – Hirtelen elhallgatott, és Luke háta mögé bámult. Luke megfordult.

A pincér még mindig ott állt, és a hercegnőt nézte. Mihelyt észrevette, hogy Luke nézi, a pincér megfordult és elment.

– Gondolod, hogy gyanakszik? – mormolta aggodalmasan a hercegnő.

– Miért gyanakodna? A ruhád rendben, még én sem ismernélek meg.

Leia némileg megnyugodva folytatta az evést.

– Oda nézz! – mondta aztán. Luke arra pillantott, amerre a hercegnő mutatott.

A pincér egy magas, városias férfival beszélt, aki a birodalmi tisztviselők egyenruháját viselte.

– Gyanakodnak! – suttogta izgatottan. Föl akart állni. – Elég volt, Luke. Menjünk innen!

– Nem rohanhatunk ki, különösen, ha figyelnek – ellenkezett Luke. – Ne ess pánikba, hercegnő.

– Azt mondtam, megyek, Luke. – A hercegnő idegesen megfordult és elindult kifelé.

Anélkül hogy tudta volna, mit csinál, Luke hatalmas pofont adott a hercegnőnek, s mikor az emberek odafordultak, hangosan mondta:

– Sehová sem mégy, míg én be nem fejeztem az evést!

A hercegnő megdörzsölte égő arcát. Tágra nyílt szemmel, némán, lassan visszaült a helyére. Luke vadul nekiesett a húsnak, mikor az egyenruhás birodalmi tisztviselő megállt az asztaluknál. A pincér diszkréten, a távolból követte.

– Ha valami baj van… – kezdte a férfi.

– Nem, semmi baj – biztosította Luke erőltetett mosollyal. De a férfi nem tágított. – Miben lehetek a szolgálatára?

– Nem maga. Nyilvánvaló, hogy maga bányász – A bürokrata olajos pillantása Leiára siklott. – De a társa már jobban érdekel. – Leia nem nézett a férfira.

– Miért? – kérdezte vidáman Luke. – Mi a baj?

– A ruhája ugyan majdnem olyan, mint egy bányászé – mondta a férfi –, de Elarles – mutatott a pincérre – észrevette, hogy a keze inkább más foglalkozásra utal.

Luke most maga is megdöbbenten látta a hercegnő kezét: ilyen puha, halovány, sértetlen keze nem lehet fizikai munkásnak. Az évek, melyeket Luke a nagybátyja farmján töltött, fölkészítették a testét – a kezét is – az egyszerű bányász szerepének eljátszására, de Organa hercegnő többnyire csak a könyvszalagok forgatásával töltötte az idejét, nyilván soha nem ült egy földgép nyergében.

Luke dühösen törte a fejét.

– Nem is, ő… nemrég vettem. – Leia odakapta a fejét, s egy pillanatra Luke-ra meredt, mielőtt folytatta volna az evést. – Igen, a rabszolganőm. Minden pénzemet ráköltöttem. – Megpróbált közönyösen beszélni, s az evést is folytatta. – Persze nem valami nagy szám. – A hercegnő válla megrázkódott. – De jobbra nem futotta. Meg aztán egész kellemes társaság, bár néha nem fér a bőrébe, s olyankor föl kell pofoznom.

A bürokrata megértően bólintott, és az első ízben most mosolyodott el.

– Fogadja együttérzésemet, fiatalember. Elnézést, hogy megzavartam a vacsoráját.

– Nem tesz semmit – mondta Luke, s a férfi visszament az asztalához.

A hercegnő dühösen támadt rá:

– Élvezted, mi?!

– Szó sincs róla. Csak ezt kellett tennem, hogy megmeneküljünk.

A hercegnő az arcát dörzsölte.

– És ez a rabszolganő-história?

– Ez volt a leglogikusabb, amit ki tudtam találni, – magyarázta Luke. – Másrészt ez jobb magyarázat rád, mint bármi más. – A hangja elégedett volt. – Mihelyt híre terjed, többé senki sem fog kérdezősködni rólad.

– Híre terjed? – A hercegnő fölállt. – Ha azt hiszed, Luke Skywalker, hogy a rabszolganőd leszek, amíg…

– Hé, kislány… jól vagy? – kérdezte egy újabb hang. Luke egy öregasszonyt pillantott meg a hercegnő mellett. Az öregasszony gyöngéden, de határozottan megszorította a hercegnő vállát, az pedig döbbenten leült.

Luke gyanakodva nézte az öregasszonyt, aki egy széket húzott az asztalukhoz.

– Tudtommal nem ismerjük egymást, és nem hívtam az asztalunkhoz. Örülnék, ha magunkra hagyna.

– Nem foglak zavarni benneteket, fiam mondta az öregasszony olyan hangon, mint aki olyasmit tud, amit ők nem. Fejével a hercegnő felé bökött. – Nem csodálom, hogy eddig még nem találkoztunk. Hiszen idegenek vagytok itt, igaz?

Ez a kijelentés a hercegnőt is fölrázta bénultságából. Döbbenten pillantott az öregasszonyra, aztán elfordította a tekintetét… el az öregasszony mindentudó, vádló tekintete elől.

– Honnan veszi ezt a nevetséges ötletet? – kérdezte döbbenten Luke.

Az öregasszony titokzatosan közelebb hajolt.

– Az öreg Hallának elég jó az arcmemóriája. Ti nem vagytok itteni lakosok. A többi négy városban sem láttalak benneteket. Bármilyen beteg és vén ez a világ, én ismerem minden betegét s vénségét. Ti új emberek vagytok.

– Mi… mi az utolsó hajóval jöttünk – próbált alibit keresni Luke.

Az öregasszonyra ez nem volt hatással.

– Valóban? Be akarod csapni az öreg Hallát? Ne nézzetek már rémülten, fiam, lányom. Úgy elsápadtatok, mint akiket fülön csíptek. Szóval, idegenek vagytok… Az jó, nagyon jó. Idegenekre van szükségem. A segítségetekre van szükségem.

Erre már a hercegnő is csodálkozva pillantott az öregasszonyra.

– Hogy mi segítsünk magának?

– Meglepődtél, igaz? – kuncogott Halla.

– Miben? – kérdezte zavarodottan Luke.

– Akármiben – mondta rejtélyesen az öregasszony. – Ti segíttek nekem, én segítek nektek. És tudom, hogy szükségetek van segítségre, mert ezen a világon nincsenek idegenek, és ti mégis itt vagytok. Akarjátok tudni, honnan tudom, hogy idegenek vagytok? – Áthajolt az asztal fölött, és jelentőségteljesen Luke-ra mutatott. – Mert, fiatalember, érzem benned az Erőt.

Luke hideglelősen vigyorgott.

– Ugyan, az Erő csak babona, mese! Olyasmi, amivel a gyerekeket szokták ijesztgetni.

– Valóban? – Halla hátradőlt, és elégedetten fonta össze a karjait. – No, fiam, akkor ez a babona erős benned. Sokkal erősebb, mint bárkiben, akivel ezen az isten háta mögötti sárkupacon találkoztam.

Luke hirtelen metsző pillantást vetett az öregasszonyra.

– Mi az, Luke? – kérdezte a hercegnő, látva Luke megváltozott arckifejezését. Luke azonban nem vett róla tudomást.

– Azt mondta, Halla a neve. – Az öregasszony lassan bólintott. – És magában is van egy kicsi az Erőből.

– Nem is kicsi, fiacskám – mondta felháborodottan az öregasszony. – Az Erő mestere vagyok!

Luke nem válaszolt.

– Bizonyítékot akarsz? – folytatta az öregasszony. – Figyelj.

Figyelmét az asztalon levő csapok mellett álló egyik fűszertartóra összpontosította, mire az megmozdult kissé. Egyet koppantott az asztalon, aztán még egyet, maja elmozdult több centiméternyire balra. Halla hátradőlt, mélyet sóhajtott, és letörölte homlokáról az izzadságot.

– Láttad? Még hogy egy kicsi az Erőből!

– Meggyőzött – mondta Luke, és különös pillantást vetett a kíváncsi hercegnőre, olyan pillantást, ami azt jelezte, hogy egy ilyen bűvészmutatványtól csöppet sincs meghatva. – Magában sok van az Erőből.

– Különb dolgokra is képes vagyok, ha kedvem van hozzá – mondta büszkén Halla. – Az Erő két mestere… szövetkeznünk kellene, nem?

– Nem vagyok biztos benne, hogy… – kezdte a hercegnő.

– Miattam ne aggódj, szépségem – mondta Halla. Meg akarta fogni a hercegnő kezét, de Leia bizonytalanul elhúzódott előle. Halla nézte a hercegnőt, elmosolyodott, és keményen megragadta a csuklóját.

– Azt hiszed, bolond vagyok, igaz? Azt hiszed, hogy az öreg Halla bolond.

A hercegnő a fejét rázta.

– Nem… Én ezt nem mondtam. Semmit ilyet nem mondtam.

– De gondoltad, nem igaz? – Leia nem válaszolt, Halla pedig vállat vont. Ha megsértődött, akkor sem mutatta. – Nem számít, nem számít. – Elengedte a hercegnő csuklóját, Leia pedig lassan elhúzta a kezét, a csuklóját dörzsölgette.

– Miért akar segíteni nekünk? – kérdezte keményen Luke. – Ha a társalgás kedvéért elfogadom, hogy eltalálta, és valóban szükségünk van segítségre.

– A társalgás kedvéért, fiam – utánozta Halla a fiút –, megmondom. Mondjátok meg, hogy miben tudok én segíteni.

– Nézze, öreganyám! – kezdte fenyegetően Luke. De Halla nem ijedt meg.

– Ezzel nálam semmire sem mész, álruhás. Nem akarjátok közhírré tenni, hogy idegenek vagytok, nem igaz? – Az utolsó szavaknál kissé fölemelte a hangját, Luke pedig leintette, és körülnézett, nem hallotta-e valaki.

– Jól van. Minthogy tudja, hogy idegenek vagyunk, azt is tudnia kell, hogy mire van szükségünk. El kell mennünk erről a bolygóról. – A hercegnő figyelmeztető pillantást vetett rá, de Luke nem törődött vele. – Nyugodj meg. Valóban van benne valami az Erőből. Ezzel visszafordult az öregasszonyhoz. – Valójában kicsoda maga?

– Az öreg Halla csupán – mondta színtelenül az öregasszony. – Ti pedig csak el akartok menni a Mimbanról. Ilyen ostobának néztek? – Ravaszul ráncolta a homlokát. – De hogy kerültetek ide? Azt nekem nem mesélitek be, hogy az utánpótlást szállító, rendszeres járatok egyikével.

– Rendszeres járatok?! – kiáltotta föl Leia. Azt akarja mondani, hogy a cirkarpusziak tudnak erről a településről?

– Egy szóval sem említettem, lányom, hogy honnan jönnek azok a hajók – mondta gúnyosan Halla. – A cirkarpusziak… vidéki népség! Itt vagyunk az orruk előtt, és semmit sem tudnak. Nem, a bányákat és a városokat közvetlenül a birodalmi kormány vezeti.

– Ezt mi is gyanítottuk – mondta Luke.

– Állandóan fürkészik az űrt, nagy távolságban – folytatta Halla. – A cirkarpusziaknak egészen rendes kolóniája van a Tízesen. Ha egy hajó halad el a közelben, lezárnak mindent. A bányát, a leszállósugarat, mindent.

– Azt hiszem, már értem, miért nem vettek észre minket – kockáztatta meg Luke. Leia megfogta a kezét, és figyelmeztető pillantást vetett rá. De Luke leintette. – Vagy megbízunk Hallában, vagy nem. Már most is tud annyit, hogy följelentsen a helyi rendőrségnél, ha akar. – Nyíltan az öregasszony szemébe nézett. – Üzleti úton voltunk a Cirkarpusz X-ről a Négyesre.

– Azaz a Tizennégyesről jöttetek, a lázadók állomáshelyéről – javította ki magabiztosan Halla. – Ennyit a bizalomról. – Luke-nak a torkán akadt a válasz. – Nyugalom, fiam. Én nem ismerek el semmiféle kormányt a magamén kívül. Ha el akartam volna árulni a lázadókat, gondolod, hogy az az állomáshely még ott volna?

Luke nyugalmat erőltetett magára, rámosolygott az öregasszonyra.

– Két együléses vadászgépen jöttünk. Ha a berendezések itt standard méretűek, az ilyen apró hajókat nem vehetik észre. Nyilván ezért nem volt riadó. Észrevétlenül szálltunk le.

– A hajóitok hol vannak? – kérdezte aggodalmasan Halla. – Ha a közelben, hamarosan megtalálhatják őket.

Luke közönyösen valahová északkeletre mutatott.

– Valahol ott, több napi járóföldre. Ha ugyan ez a talajnak látszó iszap el nem nyelte meg őket.

Halla megkönnyebbülten fölsóhajtott:

– Remek! Az emberek nem kalandoznak el túl messzire a városoktól. Nem valószínű, hogy a hajókat megtalálják. Hogy tudtatok leszállni a mező meg a sugár nélkül?

– Leszállni! – kiáltott föl a hercegnő. – Hát ez vicces. Belerohantunk valami, a mezőt eltorzító effektusba, amit valószínűleg az energiabányászat okoz. A hajók műszerei fölmondták a szolgálatot. Tudtommal a hajóknak különleges szigetelésre van szükségük, hogy átjussanak az ilyen fölösleges energiákkal teli légrétegen. És mégis pompás, hogy így történt, másként egyenesen a birodalmi leszállópályán szálltunk volna le – fejezte be.

– Látja, Halla – mondta Luke. – Abban kell segítenie, hogy elmehessünk erről a világról.

– Az szinte lehetetlen, fiam. Találj ki valami mást. Illegálisan vagytok itt, a megfelelő igazolvány nélkül. Mihelyt valaki igazoltat, és kiderült, hogy nincs igazolványotok, nyomban a helyi fogdába kerültök kihallgatásra. A főnök ott egy Grammel nevű, ocsmány fickó.

– Előbb az egyikre, aztán a másikra nézett komolyan. – Akit jobb elkerülni.

– Jól van – mondta könnyedén Luke. – Ha rendes úton nem juthatunk ki innen, akkor segítenie kell egy hajót lopni.

Amióta odaült hozzájuk, ez volt az első pillanat, hogy Halla nem jutott szóhoz.

– Mást nem akarsz, fiam? – kérdezte végül. – Grammel egyenruhája? Vagy a császári jelvényeket? Hajót lopni? Neked elment az eszed, fiam.

– Éppen megfelelő társaság magának – mondta elégedetten a hercegnő.

Halla odafordult.

– Elegem van belőled, szépségem. Nem hiszem, hogy a te szépségedre is szükségem lenne.

– Tudja, ki vagyok én? – kezdte a hercegnő. Aztán észbe kapott. – Nem mintha ez számítana. Csak az számít, hogy maga nem tud hajót lopni, vagy mégis?

Halla ellenkezni próbált, de a hercegnő kihívóan félbeszakította:

– Vagy mégis?

– Mindegy, hogy tudok-e, vagy sem, szépségem – mondta óvatosan Halla. – Csakhogy akkora a kockázat, hogy ahhoz, hogy megérje… – Szemrehányó pillantást vetett Luke-ra. – Jól van, fiam és hölgyem. Segítek nektek hajót lopni.

Luke izgatottan nézett a hercegnőre, aki még mindig Hallát figyelte.

– Egy feltétellel.

A hercegnő bólintott, mint aki tudja, hogy most ez következik.

– Milyen feltétellel? – kérdezte hivatalos hangon.

– Előbb ti segíttek nekem.

– Nem hinném, hogy van más választásunk – állapította meg Luke. – És miben kellene segítenünk?

– Meg kell keresnünk valamit – kezdte Halla. – A benned meg a bennem levő Erővel elég egyszerű lesz. De olyan dolog, amire egyedül nem vagyok képes, és amit nem bízhatok, senkire. Tudom, hogy benned megbízhatok, mert ha keresztezni próbálod az utamat, elárullak Grammelnak.

– Logikus – bólintott könnyedén a hercegnő. – Azt mondod, a feladat könnyű. Mit kell megkeresnünk?

Halla komikusan komoly képpel nézett körül, mielőtt beszélni kezdett volna.

– Nem hiszem, hogy valaha is hallottatok a Kaiburr-kristályról.

– Nem bizony, egészen mostanáig – mondta minden érdeklődés nélkül a hercegnő.

– A tudatlanságotok nem meglepő – magyarázata Halla. – Csupán a Mimbanon folytatott kutatásokat ismerő néhány ember hallott róla. Először a cirkarpuszi régészek szereztek róla tudomást első és egyetlen itteni expedíciójuk alkalmával. Nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy csupán mítosz, olyan izgalmas helyi történet, amit a bennszülöttek találtak ki, hogy több italt tudjanak kicsalni tőlük. Aztán megfeledkeztek róla. De a birodalmi feljegyzésekben szerepelt, mikor hozzáláttak itt a bányászathoz.

A mítosz szerint a kristály Pomodzsema templomában van, aki – a zöldek szerint – valami kisebb helyi istenség.

– Ez hihetően hangzik – ment bele a dologba Luke. – És hol a templom?

– Innen jó messzire, a bennszülöttek szerint. Megpróbáltam kihámozni – folytatta Halla. – Ez a világ telis-tele van templomokkal. És ne feledd, hogy Pomodzsema csupán harmadrangú istenség. Tehát senki sem volt túl kíváncsi a templomára.

– Templomok, istenek, kristályok – mormolta a hercegnő. – Jó, mondjuk létezik ez a legendás hely – nézett vádlón Hallára –, de mi ez a Kaiburr-kristály… valami nagy ékszer?

– Olyasmi – mondta Halla a maga ravasz mosolyával. – Ugye érdekel, ha nem is akarod?

A hercegnő elfordította a fejét.

– Minket minden érdekel, ami közelebb visz ahhoz, hogy elmeneküljünk innen – ismerte be Luke. – De a kristály története önmagában is érdekes. Miféle ékszer ez?

– Pfű! Engem nem érdekel, hogy hogyan mutatna láncon holmi elkényeztetett nemeskisasszony nyakán, fiam. – Az öregasszony jelentőségteljes pillantást vetett a hercegnőre. – Sokkal inkább egy állítólagos tulajdonsága izgat.

– Újabb történetek – mormogta a hercegnő. – Hogy lehet ilyen biztos a dolgában, Halla? Honnan tudja, hogy a régészek tévedtek, mikor az egészet csupán helyi legendának tekintették?

– Azért – mondta győzedelmesen Halla –, mert van bizonyítékom! – Elővett a zsebéből egy szigetelőanyagba burkolt csomagocskát, és kibontotta. Egy parányi fémdoboz volt benne. Jobb keze kisujjának körmével csavart néhányat a kombinációs záron. A parányi tető aprócska pukkanással fölnyílt.

Luke közelebb hajolt, hogy jobban lásson. A hercegnő is.

Amit láttak, az vörös üvegszilánkhoz hasonlított, és lágyan fénylett. A színe mélyebb és gazdagabb volt, mint a vörös korundé. Üveges csillogása a kristályos méz csillogására emlékeztetett.

– Nos – mondta hosszú szünet után Halla –, most már elhiszitek, hogy igazat mondtam?

A hercegnő még mindig szkeptikusan dőlt hátra, s a szeme sarkából nézett Hallára.

– Egy darabka fényes üveg vagy műanyag, vagy közönséges, sugárzó kristály. Azt képzeli, hogy ezt elfogadom bizonyítéknak?

– Ez magának a Kaiburr-kristálynak a darabkája! – makacskodott Halla, akit sértett a hercegnő hitetlensége.

– Hát persze – bólintott a hercegnő. – Hol szerezte?

– Egy zöldtől, egy üveg piáért.

Leia bosszús pillantást vetett rá.

– Szóval azt állítja, hogy a primitív, babonás bennszülöttek egyike hajlandó volt megválni a legendás kő egy darabkájától egy üveg nyavalyás italért?

– A kő nem az ő ősének vagy istenének templomából származik! – vágott vissza némi megvetéssel Halla. – De még az sem számított volna. Nézzétek ezeket a nyomorultakat! – És Halla kézmozdulatát követve, a hercegnő meg Luke végigpillantottak a lealjasult, csúszó-maszó koldusokon, akik a legalantasabb cselekedeteket is végrehajtották egyetlen korty alkoholért.

– Talán igazat beszélt – ismerte be kelletlenül Leia. – Lehet, hogy ez valóban annak a valaminek a darabkája, és valóban onnan való. Mégsem értem, hogy miért akarja megszerezni, na maga az ékszer nem érdekli.

– Hát még mindig nem érted? – mormolta Halla. Hirtelen szembefordult Luke-kal. – Érintsd meg, fiam. – Luke habozott, hol a hercegnőre, hol Hallára nézett. Halla kivette a szilánkot a dobozból, és odanyújtotta Luke-nak.

– Látod, nem forró – mondta neki. – Nosza, érintsd meg, és higgy! Félsz?

Luke még mindig habozott.

– Majd én megérintem – ajánlkozott a hercegnő, s már ki is nyújtotta az ujját. De Halla elhúzta előle a követ.

– Nem. Ez nem neked való. Ha te érinted meg, az nem fog semmit sem bizonyítani. – A követ ismét Luke felé nyújtotta. – Gyerünk, fiam! Nem fog kárt tenni benned.

Luke óvatosan közelítette az ujját a szilánkhoz. Megérintette.

Pontosan olyan volt, amilyennek látszott: egy darabka fénylő, hideg üveg. De az érzés, ami végigfutott Luke testén, nem az ujjából származott, nem bőrének idegei közvetítették. Gyorsan visszarántotta az ujját, mintha eleven áram érte volna:

– Luke, mi az?! – kiáltott föl hirtelen izgalommal a hercegnő. Vádlón nézett Hallára. – Fájt neki?!

– Nem, szépségem, nem okoztam neki fájdalmat. Csak meglepődött és megdöbbent, mint magam is, mikor először kerültem érintkezésbe a kristállyal.

Leia csak Luke-ot nézte.

– Mit ereztél?

– Nem… nem éreztem semmit – magyarázta halkan Leiának, és most már teljes mértékben hitt az öregasszony őszinteségében. – Hanem érzékeltem. Ez – mutatott a vörös szilánkra növeli az Erő érzetét az emberben. Fölerősíti és megtisztítja… azt hiszem, a kristály nagyságának és sűrűségének mértékében. – Komolyan nézett Hallára. – Bárki, akinek a birtokában van az egész kristály, ha ugyan az sokkal nagyobb ennél a szilánknál, olyan hatalommal pír az Erő fölött, hogy szinte mindent, de mindent megtehet.

– Nekem is ez a véleményem, fiam – mondta Halla. A szilánkot visszatette a dobozba, lecsukta a tetőt, aztán a dobozt visszagöngyölte a puha anyagba. És odaadta Luke-nak. – Hogy lásd, komolyan gondolom, amit beszélek, neked adom. Tessék, tedd el.

Luke a zsebébe csúsztatta a csomagocskát.

– És most – folytatta az öregasszony –, azt hiszem, nincs más választásotok, mint hogy segítsetek nekem, mégpedig késlekedés nélkül.

– Ki állítja ezt? – ellenkezett a hercegnő.

– Senki, szépségem. Csak a tények. A szilánkot megérintve Luke egy piciket, de azért érezhetően, fölkavarta az Erőt. Én éreztem. Talán csak ebben a tavernában volt érezhető, de az is lehet, hogy az erre érzékenyek a fél galaktikában megérezték. És a birodalmi kormányban is vannak az Erőre érzékeny emberek, akik észrevehettek. De – folytatta egy vállrándítással – ahogy mondtam, lehet, hogy csupán én éreztem. De vállalhatod-e a kockázatot, Luke? Ha a Szövetség emberei vagytok, amiben immár bizonyos vagyok, akkor a birodalmiakat ez igazán érdekelheti, Luke. Amennyire én tudom, ők igazán nem szívelhetik, na a lázadók oldalán olyan ember van, aki bánni tud az Erővel.

Halla egy pillanatra elhallgatott, aztán bocsánatkérően nézett rájuk.

– Meg aztán, fiam, el tudod képzelni, hogy mekkora bajt okozhat az Erő egy mestere, ha a birtokába jut az egész kristály/ Megkockáztathatod, hogy a Birodalom találja meg? – Sajnálom, de tennem kellett valamit, hogy ne legyen más választásotok. Nem engedhettem meg, hogy azok, akik valóban megbízható segítőtársaim lehetnek, hátat fordítsanak nekem, nem igaz?

– Igaza van, Leia – mondta Luke. – Nem kockáztathatjuk, hogy a kristály a Birodalom kezébe kerüljön.

– Igazad van, Luke…

– Meg aztán, Leia, nincs más választásunk. Szükségünk van Halla segítségére, hogy elmehessünk a bolygóról, ő pedig nem segít addig, míg meg nem találjuk a kristályt. – Reménykedve nézett a hercegnőre. – Rendben van?

– Ugyan, ugyan, egy bányász engedélyt kér a rabszolganőjétől? – Egyikük sem mert az öregasszony okos szemébe nézni. – Nyugalom, gyermekeim. Nem árullak el benneteket, bárkik is vagytok. – Körülpillantott. – Ez nem a legmegfelelőbb hely az üzleti tárgyalásra. Ha befejeztétek a vacsorátokat, máshol kellene folytatnunk a beszélgetést.

Luke bólintott.

– Különben is, ideje megnyugtatni Artu Detut és Thripiót.

– Egy pillanat – intette le Halla. – Azt hittem, csak ketten vagytok.

Luke elmosolyodott.

– Két android… örököltem őket.

– Akkor rendben. Nekem sohasem futotta egy személyi androidra.

Fizetés közben Luke odasandított a birodalmi tisztviselőre. A fickó nem tanúsított tovább érdeklődést irántuk, oda sem nézett. A rabszolganő-história nyilván meggyőzte.

Mihelyt odakint voltak, és a dupla fémajtó becsukódott mögöttük, Leia alaposan sípcsonton rúgta Luke-ot. Luke elvesztette az egyensúlyát, s a keskeny járdáról a járdát az úttesttől elválasztó, sárral teli árokba zuhant. Mikor magához tért, meglepetten nézett a hercegnőre.

– Most már legalább bányászra hasonlítasz – mosolygott rá a hercegnő. – Azért kaptad, mert megpofoztál. De nincs harag, ugye?

Luke lerázta a kezére ragadt sarat, és visszamosolygott a hercegnőre.

– Nem haragszom, Leia. – És ültéből fölnyújtotta a kezét. A hercegnő bal kezével egy oszlopba kapaszkodva előrehajolt, s jobb kezét odanyújtotta Luke-nak, hogy fölsegítse.

De az elővigyázatossága nem segített. Luke nagyot rántott, s a hercegnő máris ott hasalt mellette mocskosan az árokban. Luke vigyorogva nézte, amint megfordult, és kétségbeesetten nézett végig magán.

– Most nézz meg! Mit csináltál velem!

– Most már legalább rabszolgalányra hasonlítasz – felelte könnyedén Luke. – Itt az ember sohasem lehet elég óvatos, tudod.

– Hát ha erről van sző… – Luke elkerülte az első marék sarat, amit a hercegnő rádobott, a másodiknak a felét is, aztán összeakaszkodtak.

Halla jót szórakozott rajtuk, míg a háta mögött meg nem jelent néhány nagydarab fickó, akik a tavernából jöttek ki. Azok is megálltak, és nézték az iszapbirkózást az árokban. Éppen eléggé részegek voltak ahhoz, hogy veszélyessé váljanak, s ahogy a birkózókat nézték, egyre jobban elcsendesedtek.

"Túlságosan is" – gondolta Halla.

NEGYEDIK FEJEZET

A lelkünkért és az egészségünkért – súgta sietősen a verekedőknek –, hagyjátok abba!

Fülig sárosan sem Luke, sem a hercegnő nem hallotta Halla idegesen elsuttogott figyelmeztetését.

Az egyik fickó jobbra fordult, kiköpött, és megállapította:

– A rabszolgák nem szoktak visszaütni, fiúk.

– Itt valami nem stimmel – állapította meg a társa is azonnal.

– Aztán – mondta egy harmadik – a város törvényei tiltják a nyilvános verekedést.

– Úgy van – mondta egy másik. – Talán elboronálhatjuk a dolgot, mielőtt megjön az éjszakai járőr. Még jót is tennénk velük. – Lekiáltott Luke-nak: – Kitartás, fiatalember! Nem engedjük, hogy bántson.

Az öt fickó vigyorogva lépett le a járdáról.

Hallára szerencsére senki sem fordított figyelmet, így hát visszahúzódott az árnyékba.

– Mivel szolgálhatok, asszonyom? – súgta valaki a fülébe. Halla nagyot ugrott. Thripio is nagyot ugrott.

– Hogy mersz így rám ijeszteni, te ócskavastelepi szökevény?

– Elnézést, asszonyom, de a gazdám meg az úrnő…

– Ó! Tehát te vagy Thripio?

A robot bólintott.

– Akkor ő Artu Detu. – A közelből csipogás hallatszott. – Attól tartok, hogy most semmit sem tehetünk. – Kilesett az utcára. – Talán a fiúk csak tréfálnak. Két fickó elrángatta Leiát Luke-tól. Ekkor nézhették meg először alaposabban a lányt.

– Nohát – mondta egy nagy bajuszú, hordóhasú fickó. – Az már biztos, hogy ez nem android.

Leia most vette csak észre, hogyan bámulják a bányászok. A Luke-kal való birkózás közben feszes ruháján több kapocs is kinyílt. Bár csupa sár volt, alakja kellemetlenül nagy érdeklődést keltett a bányászokban. Úgy erezte, mintha a ruhája alatt valami mászna a testén.

Mit sem törődve a sárral, ruháját rendezgetve, méltóságteljesen kihúzta magát, és kissé bizonytalan, de fenséges hangon kijelentette:

– Nagyon köszönöm. Ez magánügy. És most, ha lennének olyan szívesek, és távoznának.

– "Nagyon köszönöm. Ez magánügy" – visszhangozta gúnyosan az egyik. A többiek röhögtek. A szakállas ráförmedt:

– Te nem vagy nyilvántartott polgár, szépségem! – A hercegnő vállára mutatott. – Nincs névcédulád. Az utcai verekedés törvényellenes. Az én törvényem kimondja, hogy mindig és mindenütt tartóztassak le minden törvénysértőt. No, gyere szépen, hadd tartóztassalak le. – És kinyújtotta erős mancsát.

A hercegnő sebesen hátrált, dühödten nézett rájuk, de magabiztossága úgy olvadt le róla, mint hó a kályháról.

– Megmondhatom, hogy ki vagyok, de ha hozzám mertek nyúlni, felelni fogtok érte.

Most a hordóhasú lépett közelebb. A hangja komoly volt, és nem mosolygott.

– Márpedig én nagyon is szeretnék hozzád érni, kisanyám…

Egy karcsú alak jelent meg a hercegnő és az őt letartóztatni szándékozó bányász között.

– Nézd, barátom, ez magántermészetű vita, majd mi elintézzük.

– Nem vagyok a barátod, fiacskám – mondta nyugodtan a fickó, s fél kézzel hátralökte Luke-ot. – Ne szólj bele! A szöveged úgysem számít.

A hercegnő rémülten fölkiáltott. Egy másik fickó odaosont mögé, és bal karjával átkarolta a mellkasát. Luke odaugrott, s a keze élével a férfi csuklójára sújtott. A bányász fájdalmasan fölkiáltott, hátraugrott, és a csuklóját dörzsölte.

Az utcán halálos csönd lett. Most minden szem Luke-ra és nem a hercegnőre szegeződött. A ködben csupán a dzsungel távon neszei hallatszottak.

– A szépfiú játszani akar – sziszegte az a fickó, akinek Luke a csuklójára vert. – Ellenáll a nyilvános letartóztatásnak. – Jobb karja előrelendült. Kezeslábasa ujjából kétélű tőr csúszott elő hangos kattanással. Az élek ott csillogtak összeszorított ökle előtt. A taverna csukott ablakain kiszűrődő fényben a penge fenyegetően villogott, ahogy a fickó lassan megindult Luke felé.

A hercegnő csak némán bámult. S ezt tette Halla, Thripio és Artu Detu is a biztonságos sötétben.

– Gyere csak, fiacskám – intette közelebb Luke-ot a fickó fegyvertelen kezével. Aztán fölvillantotta a fegyvert, s üres kabátujjából előbukkant a kettős penge. Megrántotta előbb a bal, aztán a jobb lábát. Mindkét csizmasarkából kettős pengék bukkantak elő. – Gyere, táncoljunk. Majd gondoskodom róla, hogy hosszú legyen.

Luke figyelte mind a nyolc pengét, s közben próbálta elterelni támadója figyelmét.

– Egy kis vitánk volt a hölggyel. Nincs szükségünk kívülállók beavatkozására.

– Késő, fiacskám – vigyorgott a fickó. – Te meg én már benne vagyunk. – A társai nézték, röhögtek, időnként oldalba bökték egymást. Látszott, hogy élvezik a móka minden pillanatát.

A késelő bal kezével lesújtva előreugrott, elhibázta Luke-ot, aki hátraugrott és kirúgott oldalra, majd nagy ívben a jobb kezével próbálkozott. A kettős pengék süvítettek a sűrű, nyirkos levegőben.

– Nem akarjunk bajt – mondta Luke, miközben keze kellemetlenül fénykardjának markolatára csúszott.

– Ne aggódj! Néhány perc múlva már úgysem lesz miért aggódnod – biztosította támadója. Egy kiáltással Luke felé lendült, de az ügyesen kivédte mind lesújtó kezét, mind rúgó lábát.

– Vigyázz, Luke! – kiáltotta a hercegnő… de későn. Egy másik fickó Luke háta mögé került, és leszorította mindkét karját. A késelő kényelmesen közeledett Luke felé, arcáról lehervadt a mosoly, öklével hadonászott. A pengék úgy villogtak, mint a szeme.

– Nagy táncos vagy, igaz, fiam? Belefáradtam a hajkurászásodba:

– Lassan csináld, Jake – mondta az egyik kibic. – Tanítsd meg a kölyköt!

– Mondtam már – kezdte Luke, miközben egyre a közeledő pengét figyelte, és keze ismét az övéhez csúszott –, hogy nem akarunk bajt. – Megnyomta a gombot a kard markolatán.

Bekapcsolva a hátrafordított, méternyi hosszú, kék energiasugár materializálódott, s átfúrta a Luke-ot lefogó fickó jobb combját. A férfi üvöltve eresztette el Luke-ot, s a földre zuhanva a lábához kapott.

A késelő egy pillanatra megdermedt, aztán megindult előre. Luke a karddal bonyolult íveket és köröket írt le a sötétben, s támadója habozni kezdett. A földön fekvő ember szüntelenül jajgatott.

Luke csak annyira fenyegette meg a késforgatót, hogy az meghátráljon.

– Tűnjetek el… mind!

De a komor négyes nem tűnt el, hanem új fegyvereket kapott elő. Bekerítették Luke-ot, csak arra vigyáztak, hogy a végzetes sugár hatókörén kívül maradjanak.

Leia javított valamit az esélyeken, mert a hozzá legközelebb álló férfi hátára csimpaszkodott, és belemart az arcába. A másik három továbbra is támadta Luke-ot a maga fegyverével, szakértő szemmel mérték föl reakcióit, s hangosan megtárgyalták, hogy tudnák a legkönnyebben elkapni. Ha arra számítottak, hogy negyedik társuk is csatlakozni fog hozzájuk, csalódniuk kellett. Azt teljesen lefoglalta a hercegnő, aki közben teli torokból szidta valamennyiüket.

Halla aggódva figyelte őket, mikor az utca végéről újabb mozgás vonta magára a figyelmét. Fekete-fehér páncélt viselő alakok csoportja közeledett gyors léptekkel a taverna felé. A közeledő birodalmi katonákról ismét a patthelyzetben levő csatározókra pillantott.

Az egyik fickó hátulról támadt Luke-ra. Luke fölugrott a férfi nyársa fölé, s ugyanakkor lefelé sújtott. A férfi nyársat tartó keze levált, és csuklóban szépen kiégetve, enyhén füstölögve feküdt a sárban. A fickó hátrahanyatlott, és némán bámult elszenesedett csonkjára.

A rohamosztagosok már közel jártak. Halla odahagyta búvóhelyét, intett Artu Detunak és Thripionak, hogy kövessék, s az épületek közti sikátoron át eltűnt az éjszakában. A két android csupán egy pillanatig habozott, de rájöttek, hogy semmi haszna, ha elfogatják magukat, és követték.

A két utolsó támadó most már óvatosabban próbálkozott Luke-kal. Miután egyetlen ellenfelét egy jól irányzott rúgással elintézte, a hercegnő már újabb ellenfél után nézett, amikor valami ragyogó fénnyel és hangosan robbant közöttük, s valamennyien megdermedtek. Mindannyian megfordultak, pislogva a vakító fényben, s azt látták, hogy energiapuskák merednek rájuk.

– Tegyétek le a fegyvereiteket! – parancsolta az ügyeletes őrmester élesen, páncélos karján a félhomályban három szögletes jel látszott. A sisakján hasonló jeleket viselt. – A Császár nevében letartóztatlak benneteket fegyveres utcai verekedésért.

Mihelyt a bányászok eltették fegyvereiket, Luke is kikapcsolta a kardját. Két rohamosztagos szedte össze a kis arzenált. A hercegnő észrevette, hogy egyetlen áldozata kezd magához térni, s jókorát rúgott belé.

– Hagyd abba! – kiáltott rá az őrmester.

– Elnézést – válaszolta bűbájosan a hercegnő.

Fegyveres őrök kíséretében vonultak végig a városon. Luke élt a lehetőséggel, és szemügyre vette az épületeket. Alig különböztek a már látottaktól. Egy ilyen városban, gondolta, a fölcserélhetőség gazdasági szükségszerűség.

A szembejövő városlakók a falhoz húzódva suttogtak, s néha a szerencsétlen bűnösökre mutogattak. Nyilván jól tudták, hogy mi vár rájuk.

Luke szerette volna, ha ő is tudja.

– Szerinted hová visznek minket? – súgta a hercegnő.

– A helyi börtönbe, hová máshová?

Luke az egyik előttük álló épület felé bökött.

– Ha ez az, hát nem mondom…

Ősi, mimbani stílusban épült, jókora és félelmetes piramisforma építmény relé közeledtek. Éppen olyan szürke és fekete kövekből épült, mint azok a romok, amiket Luke akkor látott, mikor a hercegnő hajóját kereste. Az építmény, durva vonalai ellenére, a bányaváros modernebb és egyszerűbb épületei fölé magasodott.

– Hát nem hagyományos dutyi – mondta halkan, mikor áthaladtak a bejárat vaskos boltíve alatt. Merészen az egyik rohamosztagoshoz fordult. – Mi ez az épület?

A sisakos katona odafordult.

– A foglyok és a törvénysértők válaszolni szoktak, nem kérdezni.

De meglepő módon – miközben a modern vezetékekkel és elektronikus fölszerelésekkel ellátott folyosón haladtak – a rohamosztagos mégiscsak szolgált némi információval.

– Ez azoknak az ősi templomoknak egyike, melyeket a bennszülöttek építettek.

Luke őszinte meglepődött.

– Azok a nyomorult korcsok, akik italt koldulnak?

A katona váratlanul fölnevetett.

– Pompás, van humorérzéked. Szükséged lesz rá. Hogy a zöldek ilyesmit építsenek? Biztos minden idődet a bányában töltőd. Én nem.

A rohamosztagos csak úgy ragyogott az önteltségtől.

– Én igyekszem állandóan művelődni. Mint tudod – kezdte –, ezen a világon sok félintelligens faj él a zöldeken kívül. Az egyik jobban elkorcsosult, mint a másik. Bármilyen faj is építette ezeket az épületeket – puskájával a boltívekre mutatott –, az már rég kihalt. Legalábbis a birodalmi vizsgálatok mindeddig ezt mutatták ki.

Ismét befordultak egy sarcon, s Luke-ot ámulatba ejtette az épület nagysága.

– Itt rendezték be a bányairodákat meg a birodalmi főhadiszállást. – A katona megrázta a fejét. – Ti bányászok semmit sem tudtok, csak hajtjátok magatokat azért a pénzért.

– Igaz – ismerte be Luke, és csöppet sem bánta, hogy ezzel rossz fényt vet valamennyi bányászra. Hiszen nem voltak különösebben szívélyesek hozzá, mióta csak összeakadt velük. – Mi egy másik városból jöttünk – tette azért hozzá az illendőség kedvéért.

A rohamosztagos egyszeriben megfeledkezett előbbi, szinte barátságos viselkedéséről, és hidegen válaszolt:

– Lehet, de az is lehet, hogy nem. Az ilyen javíthatatlan verekedők sokat hazudoznak. Hogy a Birodalom biztonsági szelepként megenged némi lazaságot, még nem ok arra, hogy visszaéljetek vele. Megszenveditek valamennyien. – És előremutatott arra a rohamosztagosra, aki a zsákot vitte az elkobzott fegyverekkel. – Ha pedig a fegyverek is előkerülnek, már nemcsak a munkafegyelemről van szó. Vádat fognak emelni ellenetek, és mit kaptok, annak nem fogtok örülni. Remélem, csak azt kapjátok majd, amit megérdemeltek.

– Köszönöm – mondta szárazom Luke.

– Nem mi kezdtük – morogta az egyik bányász. – A kardforgató meg a nő támadtak ránk.

– Fogd be a szád! – parancsolt rá az őrmester. – Majd szépen elmondod a magadét Grammel felügyelőnek.

Ettől Luke és Leia egyaránt megrémültek. Grammel volt az az ember, akit Halla szerint ajánlatos elkerülni.

– Talán nagylelkű lesz – folytatta a filozofálást az őrmester. – Itt nehéz jó munkást kapni. Talán az ujjaid legtöbbjét meghagyja.

– Bárcsak többet tudtunk volna meg Hallától erről a Grammelról! – mormogta Luke.

– Igen… Halla. – A hercegnő elbátortalanodott. – Nem nagyon törte magát, hogy megmentsen minket, nem igaz?

– Mit tehetett volna – ellenkezett Luke – a birodalmi rohamosztagosok ellen?

– Biztosan igazad van. De azért megpróbálhatta volna – vonta meg a vállát Leia. – Azt hiszem, nem kárhoztathatom, amiért mentette a bőrét.

– De legalább Artu Detu és Thripio megmenekült – mondta halkan Luke.

– Hé, még egy szó ott hátul, és magam vágom le az ujjaitokat! – kiáltotta oda az őrmester.

– Mit szólnál hozzá, ha vagy egy órára beásnának négy láb mélyen a sárba? – vágott vissza a hercegnő.

– Nem örülnék neki – mondta nyugodtan az őrmester. – És te mit szólnál hozzá, ha kiégetnék a nyelvecskédet?

Leia visszakozott. Már amúgy is lég nagy bajban voltak. Azzal semmit sem nyerhet, na provokálja őket. Tekintetét az őrmester háta közepére összpontosította, így próbálta megzavarni a tudatát. Az őrmester azonban nem reagált. "A sisakja alatt nyilván tömör csont van." – gondolta Leia.

Újabb forduló következett, az utolsó, s egy nagy terembe léptek. A spártaian szürke kövek után megdöbbenve látták itt a fényűző berendezést. Mindenütt valódi és műszőrme. Sok-sok olyan berendezési tárgy, amiről Luke-nak a mimbaninál sokkal fejlettebb világok jutottak az eszébe. De mindez csöppet sem hivalkodóan, ami arra utalt, hogy a terem lakója ezeket a berendezési tárgyakat természetes használati tárgyainak tekintette.

A terem túlsó végében egyetlen ember ólt egy közönséges hivatali íróasztalnál.

– Vezesse ide őket, őrmester. – Unott hangja rekedtes volt. Luke arra gondolt, hogy a fickónak bizonyára megsérültek a hangszalagjai.

Az őrmester intésére a hét foglyot – köztük azt is, akinek sérült lábát közben durva kötéssel látták el – az íróasztalhoz terelték.

Grammelban az volt a figyelemreméltóbb, állapította meg Luke, ahogyan a bányászok reagáltak rá. Minden hevességük és hepciáskodásuk elpárolgott. Lesütötték a szemüket, a falat bámulták, vagy egymást – csak ne kelljen az asztalnál ülő férfira nézniük. Kényelmetlenül toporogtak.

Luke igyekezett feltűnés nélkül szemügyre venni azt az embert, aki ilyen tiszteletteljes megalázkodást váltott ki az öt kemény fickóból. Grammel fejét a kezébe temetve tanulmányozott valami iratot. Végül megdörzsölte a szemét, karba fonta a kezét, s az asztalra könyökölve végignézett a foglyokon.

Grammel nem tette érdekesebbé környezetét. Az arca tojáshéjfehér volt, s kinézetén újabb csorbát ejtett, hogy amikor fölállt, előbukkant a pocakja, és csak dereka alatt tűnt el az egyenruha redőiben.

De maga az ezüst és szürke egyenruha makulátlan és kifogástalan volt rajta, mintha csak leplezni akarna a pocakot. A szoros, magas gallér fölött a nyak szögletes állban folytatódott, amit lekonyuló bajusz keretezett. A bajusz vonala jól illett a felügyelő zord arckifejezéséhez. "Nyilván mindig ilyen zord lehet" – gondolta Luke. A gránitpárkányra emlékeztető szemöldök alól apró, szűrös szem meredt rájuk, s a fejet sűrű, őszes-fekete haj koronázta.

Luke úgy érezte, hogy ezen az arcon ritkán villan föl a nevetés, s akkor sem természetes okból.

Grammel sorra szemügyre vette a feszengve várakozó csoport tagjait. Luke példát vett a bányászokról, s igyekezett a szőrmével borított padló egyetlen foltjára koncentrálni.

– Szóval ezek azok a rendbontók, akik gyilkos fegyverekkel zavarják meg a békességet állapította meg elítélő hangon Grammel. Luke fülét ismét karcolta ez a hang, mint valami rozsdás gépezet, ami régen nem látott kenőolajat. De ez az ijesztően recsegő hang nagyon is illett Grammelhoz.

Az őrmester katonásan kilépett, és jelentett:

– Igen, felügyelő úr. Engedélyt kérek, hogy a két sérültet a betegszobába vigyem.

– Az engedélyt megadom – mondta Grammel. Nem mosolyodott el egészen, de annyira azért megenyhült az arca, hogy az ajka egy kissé kiegyenesedjék. – Egy ideig jobb dolgunk lesz, mint azoknak, akik itt maradnak.

A levágott kezű meg a lesántult bányászt kikísérték. Grammel most ismét a foglyokra fordította a figyelmét. Mikor Luke-hoz meg a hercegnőhöz ért, megrándult, mint akibe tűt szúrtak.

– Titeket nem ismerlek. Kik vagytok? – Kijött az íróasztal mögül, s odaállt Luke orra elé. – Te, fiú! Mi vagy?

– Egyszerű bányász, felügyelő úr. hebegte Luke, s igyekezett kellően rémültnek látszani. Nem esett nehezére. Az alázatos beszéd sem esett nehezére, ha egyszer az élete függött tőle.

Grammel most a hercegnőhöz Tépett. És óvatosan elmosolyodott, mintha nehezére esne.

– És te, kedvesem? Nyilván te is bányász vagy.

– Nem. – Leia nem nézett a férfira. Fejével Luke felé bökött. – Az ő… rabszolgája vagyok.

– Úgy van – mondta gyorsan Luke. – Ő csak az én…

– Hallom, fiam – mormogta Grammel. Újra a hercegnőre bámult, s az egyik ujját végighúzta Leia arcán. – Szép nő… – A hercegnő elrántotta a fejét. – És szenvedélyes. – Grammel Luke-ra pillantott. – Gratulálok az ízlésedhez, fiam.

– Köszönöm, uram – mondta Luke. Leia villogó szemmel nézett rá, de ugyan mi mást mondhatott volna?

– A modorod alkalmatlanságod bizonyítéka – mondta a hercegnő.

Grammel elégedetten bólintott.

– Modor – ismételte. – Alkalmatlanság. A rabszolgák nem szoktak így beszélni. – A feszes vigyázzban álló őrmesterre mordult: – Milyen igazolványt találtak ennél a kettőnél?

– Igazolványt felügyelő úr? Föltételeztük, hogy a szokásos, uram.

– Nem ellenőrizték az igazolványukat, őrmester? – kérdezte lassan Grammel.

Látszott, hogy az őrmester hirtelen megizzadt a páncélja alatt.

– Nem, uram – mondta sután. – Csak föltételeztük.

– Soha ne föltételezzen semmit, őrmester. A mindenség tele van olyan halottakkal, akik túlságosan bíztak a föltevéseikben. – Udvariasan Luke-hoz és Leiához fordult. – Szabadna az igazolványokat?

Luke elszántan kutatott a zsebeiben, és igyekezett kellően döbbentnek látszani, mikor a nemlétező igazolvány nem került elő. A hercegnő megpróbálta utánozni.

– Biztosan elveszítettük verekedés közben – mondta, s megpróbált gyorsan témát változtatni. – Ez az öt ember, most már csak három, megtámadott minket minden ok nélkül…

– Hazugság! – tiltakozott hevesen az egyik bányász. Együttérzést keresve nézett Grammelra, de nem talált megértésre.

– Fogd be a szád! – mondta nagyon halkan Grammel. A fickó készségesen engedelmeskedett.

Egy rohamosztagos lépett a terembe.

– Felügyelő úr? – mondta alázatosan.

Grammel bosszúsnak látszott.

– Tessék, mi az?

A rohamosztagos az íróasztalhoz lépett, és súgott valamit Grammel fülébe. Grammel meglepődött.

– Igen, fogadom. – Elindult az ajtó felé.

Alacsony, köpenybe burkolódzott alak lépett be, és beszélgetni kezdett Grammellal. Luke csupán egy-egy szót hallott.

– Ez nem tetszik nekem, Leia – súgta oda a hercegnőnek.

– Csodálatos érzéked van hozzá, hogy a leggyötrelmesebb körülményeket egyszerűen hétköznapivá változtasd – súgta vissza barátságtalanul a hercegnő.

Luke megbántódott. A felügyelő befejezte a beszélgetést a töpörödött alakkal, aki nyomban kisietett a teremből. Luke eltöprengett, hogy a köpönyeg alatt vajon ember vagy bennszülött rejtőzhetett. Gondolatait Grammel visszatérése szakította félbe.

– Ti, bányászok, kezdtetek a verekedést – mondta komoran, s erőteljesen hangsúlyozva, hogy ez Luke-ra és Leiára nem vonatkozik.

– De felügyelő úr – kezdte a legnagyobb fickó rendkívül alázatosan –, provokáltak minket. Mi csak be akartuk tarttatni a város törvényét, hogy tilos a verekedés.

– Úgy, hogy közben ti is megsértettétek ugyanezt a törvényt – vágott vissza Grammel –, és megtámadtátok ezt az ifjú hölgyet?

– Nem volt komoly – próbálkozott a fickó. – Csak egy kis mókának szántuk.

– Ez a móka az egy időegységre jutó fizetésetek felébe fog kerülni – közölte Grammel. – Elnéző leszek veletek szemben. A három fickó alig merte kimutatni az örömét. – A bányatörvények itt enyhék, és meglehetősen nagy szabadságot engednek nektek a szabadidő eltöltése tekintetében. – Fenyegetően folytatta: – Mindazonáltal a gyilkossági kísérlet nem tartozik azon foglalatosságok közé, melyeket a Birodalom a szabadidő hasznos eltöltésének tart. – Aztán még hozzátette: – Bármi legyen is az én személyes véleményem.

Az egyik bányász nekibátorodott, és megpróbálta a lehető legjobban kihasználni a szerencséjét.

– Grammel felügyelő úr, én megfellebbezem az ítéletet.

Grammel úgy nézett a fickóra, mint a botanikus valami ismeretlen növényre.

– Ehhez jogod van. És milyen alapon?

– Mert… mert nem volt rendes per, és nem voltak meg a szükséges feltételek – bökte ki végül a fickó akadozva.

– Nagyon helyes. Minthogy itt én képviselem a birodalmi törvényt, a fellebbezést magam bírálom el. – Grammel rövid szünetet tartott, aztán könnyedén kijelentette: – A fellebbezést elutasítom.

– Akkor a Birodalmi Nyersanyaghivatal bányászati ügyekkel megbízott képviselőjéhez fellebbezek! – vágyott vissza a fickó. – Azt akarom, hogy az ítéletet másként bírálják fölül.

– Hát persze – mondta Grammel. Az íróasztala mögötti falhoz lépett. Kivett onnan egy hosszú, vékony műanyag rudat, s azzal ment vissza a bányászhoz. – A beszélgetést rögzítettük – közölte minden jelenlevővel.

Megnyomott egy gombot a rúdon, s a rúd viaszos felszínén szavak futottak végig. Mikor a felvétel lefutott, fölemelte a rudat, s a merev műanyaggal a vitatkozó bányász arcába ütött.

Vér fröccsent szét, s a fickó üvöltve összeesett. Egyik rémült társa lehajolt hozzá, s megpróbálta fölitatni a vért. De a vér kitartóan csörgött az összetört orrból, végig a fickó arcán, le a kezeslábasára.

– Elmehettek – mondta hivatalos hangon Grammel, mintha mi sem történt volna. – Őrmester!

– Igenis!

– Vigye ezt a hármat az egyik hátsó cellába! Mihelyt elég jól lesznek, a két társuk is odakerül. Csak üldögéljenek és gondolkozzanak egy kicsit. Jegyezze föl a nevüket és az azonosítási számukat, hogy könnyebben kifizethessék a büntetésüket. Hacsak – tette hozzá könnyed, társalgási hangon, a műanyag bottal játszadozva – nem óhajt még valaki fellebbezni az ítéletem ellen.

Miközben a bányászok, az őrség kíséretében, a kijárat felé cipelték eszméletlen társukat, Grammel rájuk mutatott a bottal.

Az őrmester kikísérte a bányászokat és az őröket, majd visszatért őrt állni az ajtó mellett.

– Nem szeretem ezeket az adminisztratív eljárásokat – mondta kedvesen Grammel Luke-nak és Leiának. – De ez ismeretlen, alig fölkutatott világ, és nincs vesztegetni való időm. Néha gyors és kemény döntéseket kell hoznom. Az itt dolgozó ember-állatokat csupán az különbözteti meg a bennszülöttektől, hogy rafináltabb módon tudnak lealjasulni. Az effajta találékonyság már ezer éve az emberiség kitartó és sajnálatos tulajdonsága. Ezt nyilván ti is tudjátok, s ezért biztosan sokkal okosabbak lesztek, mint az imént távozott alantas lények.

Ráült az íróasztal szélére, s a vörös végű bottal veregetni kezdte a lábszárát. Luke idegesen nézte.

– Mondtam már, felügyelő úr – ismételte –, hogy biztosan verekedés Közben veszítettük el az igazolványunkat. Nyilván a sárba pottyantak. Ha visszamehetnénk oda, biztosan megtalálnánk. Hacsak – játszotta az aggodalmast – nem járt arra valaki a verekedés után, és el nem lopta őket.

– Ó, nem hiszem, hogy szorgos polgáraink ilyesmit tennének – mondta elfordulva Grammel. Aztán a válla fölött éles pillantást vetett Luke-ra és Leiára. – Valójában nem is hiszem, hogy az igazolványok ott vannak. Nem hiszem, hogy egyáltalában volt igazolványotok. Ismereteim szerint ti nemcsak ebben a városban vagytok idegenek. Idegen nektek a bánya, a birodalmi csapatok itteni jelenléte, ez az egész világ. Hogy hogyan érkezhettetek ide észrevétlenül, engedély nélkül és mégis épségben, el sem tudom képzelni. – A fogait csikorgatta, aztán fenyegetően hozzátette: – De ki fogom deríteni. Amit meg akarok tudni, azt mindig meg is tudom.

– Ez érdekes – jegyezte meg a hercegnő –, mert olyan embernek látom, aki alig-alig képes a tanulásra.

A megjegyzés nem bosszantotta Grammelt. Sőt mintha élvezte volna a hercegnő válogatott sértéseit.

– Néhány perccel korábban, ifjú hölgyem, alkalmatlannak neveztél. Most a szellemi képességeimet becsméreled. Nem vagyok ugyan intellektuális, de nem vagyok tehetségtelen és tanulatlan sem. S ezt azzal értem el, hogy megtanultam, hogyan kaphatok választ a kérdéseimre. De az első megjegyzésed, a modorommal kapcsolatban, helytálló. – Fölhúzta a bal lábát, és csizmája hegyével Leia bal combjába rúgott. A fájdalomtól felnyögve a hercegnő odakapott, és térdre rogyott. Jobb kezével megtámaszkodott, a ballal még mindiga rúgás helyét fogta. Luke a lelke melyén tombolt, de kitartóan bámult maga elé. Semmi értelme meghalni itt és most.

– Viszont egyenes ember vagyok – nézett le Grammel a hercegnőre. És kirúgta alóla támaszkodó jobb kezét. Leia előrezuhant, átfordult, aztán fölült, és még mindig fogta a lábát. A felügyelő ismét nagyot rúgott, ezúttal a gerincoszlop tövébe, de nem akkorát, hogy lenesen megbénítsa a lányt. Leia följajdúlt, odakapott, az oldalára zuhant, és nyögve feküdt a földön.

Grammel ismét fölhúzta a lábát. Luke nem bírta tovább, közéjük lépett, és gyorsan közbeszólt:

– Ha elmondanám az igazat, felügyelő úr, el se hinné.

Az ajánlat elég érdekes volt ahhoz, hogy kis időre elterelje Grammel figyelmét a hercegnőről.

– Szívesen meghallgatlak, fiatalember.

Luke vigasztalhatatlant fölsóhajtott, és nagyon levertnek látszott.

– Szökött bűnözők vagyunk a Cirkarpuszról – vallotta be siralmas hangon – zsarolásért köröznek minket. – A hason fekvő hercegnőre mutatott. – A lány a partnerem és csalétkem. Azt… azt a hibát követtük el, hogy olyan embereket kompromittáltunk, akik fontosabbak, mint gondoltuk. Nem vagyunk túlságosan nagymenő bűnözők, de sikerült magunkra haragítanunk néhány igazi nagyot…

Elhallgatott.

– Folytasd – mondta közönyösen Grammel.

– A Cirkarpuszon még halálbüntetést szabnak ki számos bűnre – folytatta Luke. – Zűrzavaros, magánvállalkozás-stílusú világ az.

– Jól ismerem a Cirkarpuszt – szólt közbe türelmetlenül a felügyelő. Luke sietősen folytatta:

– Elkötöttünk egy kis mentőhajót. Hallottunk a kis kolóniákról a Tizenkettesen meg a Tízesen.

– Szóval oda akartatok szökni – szólt közbe Grammel. – Ez elég logikusan hangzik.

– Abban a reményben, hogy aztán majd ki tudunk jutni ebből az egész naprendszerből fejezte be gyorsan Luke. A lelkesedése valódi volt, mert Grammel eddig még nem cáfolta meg a meséjét. – Őszintén szólva még arra is gondoltunk – tette hozzá a hihetőség kedvéért –, hogy csatlakozunk a lázadókhoz, na úgy elkerülhetjük az igazságszolgáltatást.

– Elég nyomorúságos áruló vált volna belőletek – állapította meg Grammel. – A lázadók szóba sem álltak volna veletek. Nem fogadnak be bűnözőket. Ami különös, mert gyakorlatilag ők a legkomiszabb bűnözők. De elég rátok nézni, hogy bárki világosan lássa: a lázadók nem fogadtak volna be benneteket.

"Szerencsére a hercegnő nem tud most nevetni a fájdalomtól" – gondolta Luke.

– Mindazonáltal az a véleményem, fiatalember, hogy a meséd bármilyen hihetően hangzik is, nem más, mint ügyes hazugság. Luke megdermedt. – De… azért igaz is lehet. Ha így lenne, ha valóban azok vagytok, akinek mondjátok magatokat, talán még a törvényen is tudunk valamit enyhíteni a kedvetekért. Én nagyra becsülöm a találékonyságot. Talán még feladatot is találunk a számotokra, itt, a Mimbanon. Sok zúgolódó dolgozik a Birodalom bányáiban. Öttel már találkoztatok. De persze – fejezte be a gondolatsort – bármikor visszaküldhetlek benneteket a Cirkarpuszra is, hogy ott álljatok a törvény elé.

– Azt ne, felügyelő úr! – kiáltotta Luke, térdre vetette magát, és kétségbeesetten átkarolta Grammel lábát. – Könyörgöm, azt ne! Kivégeznének minket. Könyörgöm, dolgozunk, amíg csak össze nem esünk, de ne küldjön vissza minket! – És zokogott.

– Szállj le a csizmámról! – parancsolta undorral Grammel. S mikor Luke engedelmesen hátrálni kezdett, a felügyelő leporolta a nadrágját ott, ahol Luke hozzáért.

A nagy nehezen kipréselt könnyeket törölgetve, Luke igyekezett kellően elkeseredetten nézni Grammelra. Közben a hercegnő fölült. Még mindig a hátsófelét dörzsölgette, s gondosan kerülte Grammel tekintetét.

– Mint mondtam, mindaz, amit elmeséltél, lehet igaz is, meg nem is – folytatta a felügyelő. Különös tekintettel nézte Luke-ot. – De van valami, ami nagyon is érdekel. Ha azzal kapcsolatban őszinte lennél velem, azt a jóhiszeműséged jelének tekinteném.

– Nem értem, felügyelő úr – mondta zavartan Luke.

– A tudomásomra jutott – folytatta Grammel –, hogy egy kis ékkő van a birtokodban…

Luke megdermedt.

ÖTÖDIK FEJEZET

– Nagyságos felügyelő úr – nyögte ki végül –, nem tudom, miről beszél.

– Nagyon kérlek – mondta Grammel, s az első ízben most érződött a hangján valamiféle érzelem –, hogy ne tréfálj velem. Látták, amint beszélgettél egy helyi lakossal – az utolsó szavakat nyilvánvaló undorral ejtette ki –, akinek jelenléte alig egyeztethető össze a birodalmi törvényekkel. De ő mindig éppen hogy a törvényességhatárain belül marad. Személyes érzelmeim ellenére, ennek a személynek a törvénytelen és fölösleges deportálása fölbosszantaná a lakosságnak azt a kis töredékét, akik mulatságosnak találják azt a személyt. Meg aztán költséges is lenne. Látták viszont, amikor egy ragyogó, kis vörös követ mutattál neki. Talán illegális cirkarpuszi tartózkodásod alatt jutottál hozzá?

Luke fejében kavarogtak a gondolatok. Grammel valamelyik besúgója – talán az a kis, köpenybe burkolódzott alak, akivel az imént beszélt – kétségtelenül láthatta a Kaiburr-kristály darabkáját, ami Halla nekik ajándékozott. Azt azonban a kém nem láthatta, hogy a kristályt Halla hozta és mutatta meg Luke-nak.

Tehát Grammel meg a kém azt hiszik, hogy a követ Luke hozta magával és mutatta meg Hallának! Ami az öregasszony szempontjából igen kedvező, gondolta Luke. Nem kell őt ebbe belekeverni.

Egy ijesztő pillanatig Luke már-már azt hitte, hogy Grammel Erő-érzékeny, és képes kezelni a kristályt, vagy legalábbis érzékeim különleges tulajdonságát, De amint megnyitotta tudatát, Grammel tudata körül csak azt a puszta űrt tapasztalta, ami az egyszerű emberi lények sajátja. Grammel nem sejthetett semmit a szilánk valódi jelentőségéről. Luke mégsem óhajtotta kiszolgáltatni a becses szilánkot a Birodalom szolgájának.

De Grammel nem szerette vesztegetni az idejét.

– Gyerünk, fiatalember! Értelmes fickónak látszol. Nyilván nem éri meg ez a valami, hogy további kellemetlenségek érjenek.

– De igazán nem tudom – húzta az időt Luke –, hogy miről beszél.

– Hát ha rákényszerítesz – vont vállat Grammel, akinek láthatóan nem volt kifogása a dolgok ilyetén alakulása ellen. Figyelmét most ismét a hercegnőre fordította, aki még mindig a földön ült, s a zúzódásait pátyolgatta. – Talán az ifjú hölgy többet jelent neked egyszerű üzleti partnernél? Mit jelent neked?

Luke szándékolt közönnyel vonta meg a vállát.

– Semmit.

– Pompás – mondta a felügyelő. – Akkor nem zavar majd, ami történni fog vele.

Intett az őrmesternek. A páncélos katona odament a hercegnőhöz, s a kezét nyújtotta neki. Leia megragadta a férfi kezét, nagyot rántott rajta, s Közben a férfi lábába is belerúgott. A páncélos csörömpölve vágódott el, Leia pedig már rohant is az ajtó felé, s visszakiáltott Luke-nak, hogy kövesse.

De bárhogy rángatta is a kilincset, az ajtó nem nyílt ki.

– Csak az idődet vesztegeted, kedvesem mondta neki Grammel. – Inkább a fegyverét kellett volna megszerezned. Az ajtó rám és személyzetem néhány belső tagjára van hangolva, de kinyílik azoknak a rohamosztagosoknak is, akiknek a páncéljába be van építve a megfelelő rezonátor. Attól tartok, hogy te nem tartozol egyik csoportba sem.

Az őrmester dühösen föltápászkodott, s kitárt karral indult Leia felé. Leia el akart futni mellette, megbotlott, és elterült a földön. Grammel a jobbját ökölbe szorítva hajolt fölé.

– Ne! – kiáltotta Luke a legvégső pillanatban. Grammel keze megállt a levegőben, amint hátrapillantott Luke-ra.

– Így már sokkal jobb – mondta. – Jobb okosnak lenni, mint makacskodni. Persze a követ úgyis megtalálnám, csakhogy a keresését nem találnád kellemesnek.

Luke belenyúlt a zsebébe.

– Ezt nem teheted! – hangzott a tiltakozás.

Megfordult, s látta, hogy bámul rá a földről a hercegnő. Most már nyilván elhitte Halla meséjét, legalábbis részben. De az is lehet, gondolta Luke, hogy csupán eljátssza a csinos tolvajnő szerepét, aki nem szívesen válik meg a nehezen szerzett kincstől.

– Nincs más választásunk, – Míg Grammel nem kérdezi meg a nevüket, Luke nem látta értelmét, hogy álnevekkel próbálkozzék. Kicsomagolta a kis dobozt, s átadta a várakozó tisztviselőnek. Grammel nézte a dobozkát, s olyan kérdést tett föl, amire Luke nem. számított.

Mi a kombináció?

Luke egy pillanatra megrémült. Ha bevallja, hogy nem ismeri a kombinációt, az egész gondosan fölépített hazugság nyomban összeomlik, így hát kijátszotta az utolsó lapját.

– Nyitva van.

Leiával együtt lélegzet-visszafojtva nézték, amint Grammel megérinti a parányi fogantyút. Pici kattanás hallatszott. Luke-nak eszébe sem jutott a kombinációt megkérdezni, miután Halla neki adta a dobozt.

A felügyelő izgatottan nézte a sugárzó, vörös szilánkot.

– Nagyon szép. Mi ez?

– Nem tudom – hazudta Luke. – Fogalmam sincs, hogy miféle kő. – Grammel átható pillantást vetett rá. – Komolyan… Nem vagyok sem drágakő-szakértő, sem vegyész. – Ezt őszintén mondhatta legalább.

– A sugárzása természetes – kérdezte Grammel – vagy külső gerjesztés eredménye? – Óvatosan megpiszkálta a követ a dobozban.

– Fogalmam sincs. Mióta nálunk van, mindig is sugárzott, így hát meg merem kockáztatni, hogy a sugárzása a kő természetes tulajdonsága.

A felügyelő mosolya csöppet sem tetszett Luke-nak.

– Ha ilyen keveset tudsz róla, miért loptad el?

– Nem mondtam, hogy loptuk. – Grammel gúnyosan fölnevetett, Luke pedig boldogan látszotta a védekező bűnös szerepét. – Rendben van, loptuk. Nagyon szép, és még sohasem láttam hozzá hasonlót. És minden, ami szép és ritka, nyilván értékes is.

– Azt mondtad, hogy a szakterületed a zsarolás, nem a lopás – ellenkezett Grammel.

– Ez a kő fölkeltette az érdeklődésemet, s amikor alkalom adódott, hogy elemeljem, elemeltem – mondta harcias hencegéssel Luke. S nyilván jól tette.

– Hihetően hangzik – mondta Grammel. És tekintetét ismét a kőre fordította. – Én sem ismerem föl. Ékszernek ugyan nem komoly… semmi csiszolás, még csak rendesen le sincs vágva. De igazad van, valóban rendkívüli. Már a sugárzás is rendkívülivé teszi. – Hirtelen elhúzta a kövecskét forgató ujját. – De nem ártalmas, igaz?

– Tudtommal nem – mutatott némi aggodalmat Luke. Hadd izzadjon Grammel!

– Nem tapasztaltál magadon semmi ártalmas hatást, amióta a birtokodban van?

– Nem, amíg ide nem hoztak minket. – Ettől a tisztviselő majdnem elnevette magát.

– Azt hiszem – mondta lassan Grammel, miközben a dobozt az íróasztalára tette és elhúzódott tőle –, előbb megvizsgáltatom szakértőkkel, csak aztán határozok róla. – Barátságosan Luke-ra pillantott. – Természetesen elkobzom. Tekintsétek váltságdíjnak a verekedésben való részvételetekért.

– De hiszen minket támadtak meg – ellenkezett az illendőség kedvéért Luke.

– Kétségbe vonod az ítéletem helyességét? – kérdezte fenyegetően Grammel.

– Nem, felügyelő úr!

– Helyes. Látom, hogy intelligens fiatalember vagy. Kár, hogy a barátnődnek csak a nyelve forog, az esze nem.

Leia villogó szemmel nézett a férfira, de most az egyszer volt annyi esze, hogy ne szóljon semmit.

– Azt hiszem, ki tudunk találni valamit. Addig azonban nem vitatható, hogy illegálisan tartózkodtok itt, dacolva a Birodalom komoly erőfeszítéseivel, hogy titokban tartsa ennek az állomásnak a létezését, így hát őrizetben maradok, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy a történetetek igaz.

Luke mondani akart valamit, de Grammel leintette.

– Nem kell, ne fáradj a nevekkel! Gondolom, úgyis álneveket mondanál. Majd elkészítjük a recehártya-lenyomatotokat, a térhatású képeteket meg ami szükséges még. Vannak a Cirkarpuszon kapcsolataim, törvényesek és kevésbe törvényesek is. Ha olyan információt küldenek, hogy titeket ott kisstílű bűnözőként ismernek – hiszen a meséd alapján ismerniük kell –, akkor az állításaid igazolást nyernek, s kapcsolatunkat ennek megfelelően fogjuk alakítani – ami nem föltétlenül lesz hátrányos a számodra. Ha azonban kiderül, hogy senki sem tud rólatok, vagy olyan információt kapok, ami ellentmond az állításaidnak, akkor azt kell hinnem, hogy mindaz, amit elmondtál, puszta kitaláció. S ebben a kellemetlen esetben kénytelen leszek tapintatlan eszközöket alkalmazni, hogy megtudjam az igazat.

Luke még egy gúnyos mosolynak is jobban örült volna, mint Grammel üres, embertelen arckifejezésének.

– De mindaddig semmi okunk a kellemetlenkedésre. Őrmester!

– Felügyelő úr! – mondta katonásan a tisztes.

– Kísérje ezeket a fogdába!

– Melyik cellába, uram?

– A legbiztonságosabba – mondta kifejezéstelen arccal Grammel.

Az őrmester habozott.

– De, uram, abban már vannak. Veszélyes alakok… eddig már hárman kerültek miattuk a gyöngélkedőbe.

– Nem számít – mondta közönyösen Grammel. – Biztos vagyok benne, hogy ezek tudnak vigyázni magukra. Másrészt a foglyok nem szoktak verekedni a többi foglyokkal. Legalábbis nem túl gyakran.

– Miről beszélnek? – tápászkodott föl a hercegnő. – Kikkel zárnak össze minket?

– Majd meglátod – biztosította barátságosan Grammel. A terembe katonák léptekbe, és körülfogták Luke-ot és Leiát. – Próbáljatok meg életben maradni, míg utánanézek a meséteknek. Igazán szomorú lennék, ha a történetetek igaznak bizonyulna, de a cellatársaitok miatt már nem élnétek meg a szabadulásotokat.

– Mi teljesen őszinték voltunk! – tiltakozott kétségbeesetten Luke.

– Őrmester!

A tisztes a kijárathoz vezette a foglyokat. Grammel tudomást sem vett Luke kérdezősködéséről, hogy mi vár rájuk.

Mikor a foglyok távoztak, s a terem ismét elcsöndesedett, a felügyelő hosszú perceken át bámulta a sugárzó kristályszilánkot. Aztán megnyomott egy gombot az íróasztala mögött. Kinyílt egy másik ajtó, s ismét a kis, köpenybe burkolódzott figura lépett be.

– Ezt láttad, Bot? – kérdezte Grammel, s az asztalán álló nyitott dobozra mutatott. A csuklyás alak bólintott. – Tudod, mi ez? – Az alak most a fejét rázta. – Én sem – ismerte be Grammel. – De úgy érzem, nem értékeled kellően a különlegességét. Soha nem láttam még hasonlót sem, nem is hallottam róla. És te? – Tagadó fejrázás.

Grammel a csukott ajtóra nézett, melyen át Luke-ot és Leiát elvezették.

– Lehet, hogy ezek valóban azok, akiknek mondták magukat. Nem tudom. A történet túlságosan is kerek és elfogadható. Mintha a fiú pontosan azt válaszolta volna a kérdéseimre, amit hallani akartam. Nem tudom eldönteni, hogy ez a fiú ügyetlen bűnöző, vagy nagyon is ügyes hazudozó. És még valami. Nagyon is hitt benne, hogy ő meg a lány kapcsolatba tudnak lépni a lázadókkal a Tízesen vagy a Tizenkettesen. A mi ügynökeinknek ez nem sikerült.

A kis alak súgott valamit, és Grammel bólintott.

– Tudom, hogy a lázadók jól meg tudják különböztetni az igazi árulókat a mi embereinktől, a fiú magabiztossága mégis nyugtalanít. Nem illik a kisstílű bűnözőhöz. A lány pedig elevenebb, mint az ilyenek lenni szoktak. Nem értem, Bot. De azt hiszem… azt hiszem, hogy mindebben van valami nagyon fontos. Csak az adatok nem állnak a rendelkezésemre, hogy mindent megértsek… egyelőre. De a dolog sokat jelenthet mindkettőnk számára.

A kis alak élénken, helyeslően bólogatott. Grammel elhatározásra jutott.

– Érintkezésbe kell lépnem a felsőbb hatóságokkal. Nincs ínyemre bárkivel is osztozkodni egy ilyen ügyön, de nem tehetek mást. – Fejével megvetően az ajtó felé bökött. – Mindenesetre kiszedjük belőlük az igazságot, mielőtt egyetlen fontosabb főnök is ideérne.

Az íróasztal mögötti falhoz lépett, és megnyomta a kis gombot. A fal egyik darabja eltűnt, s egy aranyos árnyalatú, üres képernyő jelent meg. Grammel megnyomott még egy gombot. Égy kapcsolókkal és gombokkal teli műszertábla bújt elő a képernyő alól. Újabb gombnyomás, s Grammel beleszólt a kiálló mikrofonba:

– Elsőrendű sűrűségű űrközi közlemény Bin Essada kormányzónak, a Gindin világán levő adminisztratív körzetbe. – Biztatást várva pillantott hátra a csuklyás alakra, aki helyeslően bólintott.

– A hívás folyamatban – közölte színtelen hangon a komputer. A képernyőn pontocskák jelentek meg, aztán a kép meglepően gyorsan kitisztult. Birodalmi méretekben számolva a Gindin nem volt túl messze.

A képernyőn egy elhízott, barna bőrű férfi képe jelent meg, akinek legfigyelemreméltóbb vonása az inge nyakáig érő, több rétegű toka volt. A fejet göndör, fekete haj koronázta, ami kétoldalt őszült, s aminek a tetejére narancsszínű spirál volt festve – akár valami vízinövény a víz koptatta zátonyon. A sötét szempár állandóan pislogott, a rózsaszín pupillákat bántotta a fény.

– Sok a dolgom – dörmögte kedvetlenül Essada kormányzó. – Ki hív és miért?

A képernyőn megjelent önelégült, erőteljes arc láttán Grammel szokásos magabiztossága megingott. Remegő, alázatos hangon válaszolt:

– Csak én, kormányzó úr, a Császár alázatos szolgája, Grammel felügyelő.

– Nem ismerek semmiféle Grammel felügyelőt – felelte a hang.

– Én vagyok a Cirkarpusz V-ön levő titkos bányászkolónia felügyelője – magyarázta reménykedve Grammel.

Essada kis szünetet tartott, és fölpillantott a szalagról, amit éppen tanulmányozott.

– Tudomásom van a birodalmi tevékenységről abban a rendszerben – felelte óvatosan. – Miért kérte ezt az elsőrendű sürgősségű beszélgetést? – A hatalmas test előredőlt. – Bízom benne, hogy valóban fontos dologról van szó, Grammel felügyelő. Hiszen most már ismerem magát.

– Igen, uram – bólogatott a képernyőnek Grammel. – Két idegenről van szó, akik titokban valahogyan leszálltak itt. Két idegenről meg egy rendkívül különös kristályról, ami a birtokukban volt. Az illetők nem fontos személyek, de minthogy ön, uram, közismerten híres szakértője a rendkívüli sugárzásoknak, arra gondoltam, hogy talán…

– Ne lopja az időmet hízelgéssel, Grammel! – figyelmeztette Essada. – Mióta a Császár föloszlatta a Szenátust, a területi kormányzóknak nagyon sok a munkája.

– Értettem, uram – mondta sietősen Grammel, és rohant a követ tartalmazó, parányi dobozért. Úgy fogta, hogy a kamerák lássák. – Itt van.

Essada szemügyre vette a követ.

– Különös… Még sohasem láttam ilyesmit. A kő magától bocsátja ki a sugárzást?

– Igen, uram, biztos vagyok benne.

– Én nem – felelte a kormányzó –, de valóban úgy néz ki. Meséljen még valamit a tulajdonosairól.

Grammel vállat volt.

– Jelentéktelen alakok, föltehetőleg kisstílű tolvajok, akik loplak a követ, uram.

– Két kisstílű tolvaj szállt le titokban a Cirkarpusz V-ön? – mondta hitetlenkedve a kormányzó.

– Azt hiszem, uram. Egy fiú meg egy fiatal nő…

– Fiatal nő – ismételte Essada. – Híreket kaptunk a Cirkarpusz IV-ről egy fontos találkozóval kapcsolatban, amire a földalatti mozgalom vezetői készültek… azt mondja, egy fiatal nő? Esetleg sötét hajú, féktelen vérmérsékletű, esetleg kissé szarkasztikus is?

– Pontosan így van, uram – mondta döbbenten Grammel.

– Azonosította őket?

– Nem, uram. Éppen most tartóztattuk le őket. Egy cellába zárattam őket a…

– A káosz vigye a részleteket, Grammel! – ordította Essada. – Látni akarom mindkettőjük képét.

– Az nagyon is egyszerű – felelte megkönnyebbülten Grammel. Fölkapta az asztalról a műanyag botot, és bizonytalanul a képernyő elé tartotta. – Még nem írtuk át, uram. Ki tudja venni a képeket a boton?

– Én nagyon sok mindent ki tudok venni, Grammel, még a magas sekélyes lelkét is. Tartsa a botot a kamerához.

A tisztviselő állított valamit a műszereken, s a hosszú, üveges rudat a képernyőpanel elé helyezte. Megnyomta a hívógombot, s a bot belsejében kétdimenziós képek jelentek meg. Kis szünet, majd Grammel úgy fordította a botot, hogy teljes alakos kép Játszódjék mindkét személyről.

– Lehet, hogy ő az, az Erőre mondom, talán ő az – suttogta izgatottan Essada kormányzó. – A fiút nem ismerem, de lehet, hogy ő is fontos. Ez pompás.

– Fontos, uram? Ismeri őket?

– Remélem, nekem is jut majd az elismerésből, ami az elfogásukért és majd a kivégzésükért jár, a lányt biztosan kivégzik. – Essada szigorúan nézett a meghökkent tisztviselőre. – Nem eshet semmi bántódásuk, Grammel, míg meg nem érkezik értük a megfelelő kíséret.

– Ahogyan parancsolja, uram – felelte zavartan a felügyelő. – De nem értem. Hát kicsodák ezek, és hogyan lehet tudomása róla egy olyan…

– Csak a szolgálataira van szükségem, Grammel. A kérdéseire nem.

– Igen, uram – mondta katonásan a tisztviselő.

Essada elégedetten bólintott, és most már könnyedebb hangon folytatta:

– Jól tette, hogy egyenesen hozzám fordult, bár nem azért, amire maga gondolt. Ha ezek az emberek a Birodalom kezébe kerülnek, magából ezredes lesz, Grammel.

– Kormányzó úr! – Grammel teljesen megfeledkezett magáról. – Uram, ön kimondhatatlanul nagylelkű. Nem is tudom, mit mondjak…

– Semmit – javasolta Essada. – Úgy sokkal elviselhetőbb. És tartsa őket életben. Hogy a pokolba jut, vagy a mennyországba, most azon múlik, hogy hogyan teljesíti a parancsaimat. Elevenen és egészségesen akarom megkapni őket, egyébként azt tesz velük, amit akar.

– Igen, uram. Szabadna…

De Essada kormányzó már megfeledkezett Grammelról.

– Egy bizonyos személy különösen érdekesnek fogja találni ezt a hírt. És ez hasznomra lesz, igen. – Essada csak most vette észre, hogy a készülék még működik. – Élve, Grammel. Ezt ne feledje!

– De, uram, nem mondhatná meg…

A képernyő elsötétült.

A felügyelő hosszú perceken át állt töprengve a sötét sokszög előtt. Aztán eltüntette a képernyőt meg a műszerpanelt, és a köpenybe burkolódzott alakhoz fordult, aki akkor mászott elő az egyik testes, rejtekhelyet biztosító szék mögül.

– Fontosabb dologra bukkantunk, mint valaha is álmodni mertük volna, Bot. Ezredes leszek! – lepillantott a kezében tartott kristályra, s még a kristály esetleges káros hatásáról is megfeledkezett. Csak a ragyogó jövő foglalkoztatta. – Óvatosnak kell lennünk.

A köpenyes alak hevesen bólogatott…

HATODIK FEJEZET

Csak finoman – mondta Luke, és lerázta magáról a rohamosztagos kezét, aki a hosszú, keskeny folyosón kísérte őket. Menet közben Luke szemügyre vette a nyirkos, víztől csöpögő falakat. Itt-ott sötét mohafoltok voltak. A Mimban állandó nyirkossága nyilván áthatolt a vén falakon.

– A birodalmi kormány fordíthatott volna némi pénzt egy modern főhadiszállásra – mormolta Luke.

– Ugyan miért – érdeklődött az előttük haladó altiszt –, ha az itteni bennszülöttek ilyen használható épületeket hagytak hátra nekünk?

– Hiszen ez templom, és ebből csináltak főhadiszállást és börtönt – jelentette ki dühösen a hercegnő.

– A Birodalom azt teszi, amit szükségesnek tart – mondta az altiszt olyan flegmán, hogy ez biztosan tetszett volna a feljebbvalóinak. – Úgy tudom, hogy az itteni bányászat költséges vállalkozás. A Birodalomnak van annyi esze, hogy ott spóroljon, ahol csak tud – tette hozzá büszkén.

– Ez nyilván érinti a fizetésedet meg majd a nyugdíjadat is – komiszkodott a hercegnő.

– A foglyok nem beszélnek! – reccsent rá a fölbosszantott altiszt, akinek ez a téma már csöppet sem volt ínyére. Éles kanyar következett. A folyosó végét átlós rudak bonyolult rendszeréből alkotott áthatolhatatlan rács zárta le.

– Itt az új otthonotok – közölte az altiszt. Odabent majd törhetitek a fejeteket, hogy mit tartogat számotokra a Birodalom. – Az altiszt tenyerét a falhoz érintette, s a fémrács közepén egyszerre hosszúkás nyílás jelent meg.

– Mozgás! – bökte meg puskájával Luke-ot a hozzá legközelebb álló rohamosztagos.

– Azt mondták, társaságunk is lesz – indult meg Luke kelletlenül a benti üresség felé. Ettől a rohamosztagosok ugyancsak jókedvre derültek.

– Rövidesen rátalálsz – kuncogta az altiszt –, vagy ő talál rád.

Mihelyt mindkét fogoly bent volt a cellában, az altiszt ismét a fotocellához érintette a tenyerét, s a dematerializálódott vasrudak hangos kattanással újra megjelentek.

– Azt mondja, társaság – visszhangozták a távolodó rohamosztagosok. És egyre nevetgéltek.

– Nekem nincs ilyen jókedvem – mormolta Luke. A rudak legalább karvastagságúak voltak. Körmével megkocogtatta az egyiket, s az úgy zengett, mint a harang. – Tömör, nem üreges – jelentette ki. – Ezt a cellát nem egyszerű emberi lények számára tervezték. Kíváncsi vagyok, hogy…

A hercegnő fölszisszent, a túlsó sarokba mutatott, és hátrálni kezdett a legközelebbi fal felé. Két jókora, szőrös kupac feküdt összebújva a cella végében, az egyetlen ablak alatt. A szőr föl-le mozgott, jelezve, hogy élőlényt takar.

– Nyugi… nyugi – mormolta Luke, odahátrált a hercegnőhöz, és megfogta mindkét vállát. A lány odabújt hozzá. – Még nem tudjuk, kicsodák.

– Még nem tudjuk, micsodák – suttogta riadtan a hercegnő. – Azt hiszem, ébredeznek.

Az egyik hatalmas lény fölállt, nyújtózkodott, s olyan hangot hallatott, mint egy torkát tisztogató tűzhányó. Megfordult, és megpillantotta a jövevényeket.

Luke-nak is kimeredt a szeme. Elindult a lény felé. A hercegnő megfogta a karját, hogy visszatartsa, de Luke lerázta a kezét.

– Megőrültél, Luke? Szét fognak tépni.

Luke továbbra is közeledett az álló alakhoz. A lény alig volt magasabb nála, de sokkal erőteljesebbnek látszott. Szőrös karjai a földig értek, súrolták a cella kövét. Az arca a közepéből hosszú ormány nyúlt ki, ami eltakarta a száját, ha ugyan volt neki. Nagy, fekete szeme várakozóan meredt Luke-ra.

– Luke, ne csináld… gyere vissza!

A lény harciasan fölmordult, mint egy mérges, föld alatti forrás. A hercegnő elhallgatott, s a hideg kőfalhoz tapadva hátrált a legtávolabbi sarokba.

Luke aggodalmasan nézte a szőrös lényt. Gyorsan össze kell barátkozniuk, másként ő meg Leia legföljebb apró darabokban hagyhatják el a Mimbant. Kinyújtotta a kezét, s fura mozdulattal megérintette a lény egyik karját. Közben mélyen a lény koromfekete szemébe nézett.

A súlyos lény meglepő gyorsasággal hátraugrott, és csiripelt valamit. A cella mennyezetén levő lámpák halvány fénye óriási izomkötegeket világított meg hosszú karjain.

A két sütőlapátnyi mancs Luke felé nyúlt. Válaszul Luke halkan mondott valamit. A lény fejét rázva, ormányát lóbálva habozott, aztán újra fölmordult. Erre Luke hangosabb halandzsával felelt.

A szörnyeteg mindkét mancsával megragadta Luke-ot, s a feje fölé emelte, mintha a földhöz akarná csapni. A hercegnő fölsikoltott. A lény közelebb húzta Luke-ot, még közelebb… és nyálas csókot nyomott mindkét orcájára, mielőtt gyöngéden visszatette volna a földre.

A hercegnő hitetlenkedve bámulta Luke nyájas támadóját.

– Miért nem tépte le a fejedet? De hiszen – nézett csodálattal Luke-ra – te beszéltél hozzá.

– Igen – ismerte el szerényen Luke. – Sok mindent megtanultam számos világról, még a nagybátyám farmján, a Tatuinon. Ez volt az egyetlen szórakozásom, és hasznos is. Ez itt – mutatott a lényre, aki izmos mancsát Luke fején nyugtatta, és barátságosan rázta a fiút – egy juzzem.

– Hallottam már róluk, de most látok juzzemet először.

– Elég hevesek – mondta Luke –, ezért gondoltam, jobb lesz, ha mi üdvözöljük őket, s fölhasználtam csekély nyelvtudásomat. – Cserregett valamit a lénynek, mire az visszacsiripelt. – Másutt talán megölt volna, de úgy látszik, a foglyok mind szövetségesei egymásnak.

A juzzem megfordult, visszaimbolygott a helyére, és nekiment a falnak. Lehajolt, és rázni kezdte még mindig alvó társát. A másik juzzem éberen fölpattant, és mérgesen a társára támadt. De a súlyos mancs elhibázta a célt, s a falon hagyott maradandó nyomot. Ülő helyzetbe gördült, s mancsával a társa fejét fogva, valamit cserregett neki.

– Hiszen ezek részegek! – kiáltotta föl a hirtelen fölismeréstől Leia. – A második juzzem végre föltápászkodott. Rámordult Leiára. – Nem akartalak megsérteni – tette gyorsan hozzá a hercegnő.

– Akivel beszéltem, azt, amennyire le tudom fordítani, Hinnek hívják. Ott meg Kii támasztja a falat, és jobban szeretne valahol máshol lenni. – Luke csicsergett valamit Hinnek, aztán meghallgatta a választ.

– Ha jól értettem, azt mondta, hogy a birodalmi kormánynak dolgoztak itt, de vagy egy héttel ezelőtt megunták a dolgot, és törni-zúzni kezdtek. Azóta itt vannak.

– Nem tudtam, hogy a Birodalom nem emberi tényeket is alkalmaz.

– Úgy látszik, ezeknek nem volt más választása – magyarázta Luke, közben Hin cserregésére figyelve. – Ők sem szeretik jobban a Birodalmat, mint mi. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem minden emberi lény olyan, mint a birodalmiak. Azt hiszem, sikerült.

– Remélem – mondta Leia a hosszú karú, izmos lényeket nézve.

– Hin és Kii fiatalok, velünk egyidősek, és nem nagyon járatosak a birodalmi dolgokban. Elszegődtek szolgának, de a szerződéses rabszolgaság kifejezés túl enyhe. Mikor tiltakoztak, a bánya egyik tisztviselője mindenféle írásokat mutogatott nekik, és kigúnyolta őket. Így hát fogták a szerszámaikat, és elkezdték feltölteni a bányát, ahelyett hogy kitermelték volna. Hin szerint Grammel csak azért nem lövette le őket nyomban, mert három ember munkáját képesek elvégezni, s mer| mindketten eszméletlenül részegek voltak. Úgy látszik – tette hozzá bizonytalanul –, a juzzemeknél hosszadalmas a másnaposság. Hin úgy véli, hogy a birodalmiak adnak nekik még egy lehetőséget. De ez nincs igazán a kedvére. Azért vannak itt, mert a közönséges cella nekik semmiség. Gyere, üdvözöld őket!

A hercegnő habozott. Luke odament hozzá, és odasúgta neki:

– Minden rendben. Azt hiszem, számíthatunk rájuk. De jobb nem megmondanunk, hogy kik vagyunk.

A hercegnő bólintott, odament a juzzemhez, és a kezét nyújtotta. A keze eltűnt a szőrös mancsban. Hin valamit cserregett neki.

– Hát persze, igazad van – mondta a hercegnő, aki gyorsan visszanyerte a magabiztosságát. Most Kii kezdett cserregni, s a két emberi lény reá figyelt.

– Azt mondja, valaki egy bányafúróval kezelte a fejét egész héten.

Leia elindult az egyetlen ablak felé. Az ablakon át a város ködben úszó fényei látszottak, s az ablakon is vastag, átlós fémrudak voltak.

– Van valaki, akin én is szívesen kipróbálnám azt a fúrót – mormogta kétségbeesetten a hercegnő.

– Hallára gondolsz – jelentette ki Luke. Nem tehetett és nem tehet értünk semmit. Ha mi az ő helyében lennénk, azt hiszem, én is menekülnék inkább.

A hercegnő ragyogó mosollyal fordult Luke felé.

– Tudod, hogy ez nem igaz, Luke. Annál sokkal hűségesebb és felelősségteljesebb vagy. – És a szeme ismét a távoli város ködbe vesző tetőit kereste. – Ha nem feledkeztünk volna meg magunkról a taverna előtt, nem vontuk volna magunkra a bányászok figyelmét. És most nem lennénk itt. Az én hibám.

Luke bátorítóan tette a vállára a kezét.

– Ugyan már, Leia… hercegnő. Senki sem hibás. Meg aztán, néha jólesik megfeledkezni magunkról.

A hercegnő hálásan mosolygott rá.

– Tudod, Luke, a lázadók örülhetnek, hogy velük tartasz. Jó ember vagy.

– Igen – Luke elmordult. – Örülhetnek.

A cella végéből cserregés hallatszott. Leia kérdőn nézett Luke-ra.

– Kii azt mondja, jön valaki – fordította Luke.

A két juzzemmel együtt ők is a folyosót figyelték. A lépések gyorsan közeledtek. Rohamosztagosok léptekbe, élükön a nyugtalan Gramménál. Grammel kissé megnyugodott, mikor meglátta a foglyokat.

– Sértetlenek vagytok mindketten? – Luke bólintott. – Nagyszerű – mondta megkönnyebbülten Grammel. A juzzemekre pillantott, majd ismét Luke-ra. – Jól megfértek a közös cellában… úgy látszik. Örülök. Attól féltem, hogy ki, kell költöztetni innen titeket, de ha a juzzemek eltűrik a jelenléteteket, csak maradjatok. Itt nagyobb biztonságban lesztek. Kiderült, hogy más is érdeklődik az ügyetek iránt.

Luke értetlenül pillantott a hercegnőre, aki ugyanolyan értetlenül nézett vissza rá.

– Biztosan valami zsaru a Cirkarpuszról – kockáztatta meg Luke.

– Nem éppen. – Megint az a titokzatos félmosoly, amitől Luke hátán végigfutott a hideg. – Egy birodalmi képviselő személyesen jön ide, hogy kihallgasson titeket. És ez elég nekem. Én tudom, mikor kell félreállnom. Tehát addig nem lépek érintkezésbe cirkarpuszi informátorainkkal, míg ő nem mondja nekem.

– Ó! – Luke csupán ennyit tudott mondani. Örült is a hírnek, meg aggódott is. Örült, mert kis meséjüket, hogy a Cirkarpuszról szökött bűnözők, egy ideig nem fogják bolygatni. És aggódott, mert nem tudta elképzelni, hogy Grammel olyasmit mondhatott, ami fölkeltette egy birodalmi képviselő érdeklődését. Hol hibázhattak, mikor árulhatták el magukat?

– Ugyan mi érdekeset talál rajtunk egy birodalmi képviselő? – kérdezte, hátha megtudhat valamit.

– Azt én is szeretném tudni – felelte Grammel. Odament egészen a rácshoz. – És nem hiszem, hogy te meg akarnád mondani nekem.

– Nem tudom, mire gondolsz – felelte Luke, és ellépett a rácstól.

– Kényszeríthetnélek rá – morogta Grammel –, de parancsot kaptam, hogy – kényszeríteni kellett magát, hogy ő is ellépjen a rácstól –, hogy hagyjalak benneteket békén. De ne bízzátok el magatokat. Az az érzésem, hogy a képviselőnek, aki igen jelentős személy, megvan a maga elképzelése veletek kapcsolatban, s az sokkal kellemetlenebb lesz, mint amit én a magam egyszerű fejével kieszelhettem volna.

– Hogy maga vagy egy birodalmi tiszt – vonta meg a vállát Luke, játszva a vagányt – az nekünk teljesen mindegy, míg vissza nem küldenek minket a Cirkarpuszra. De azért szeretném tudni, mi ez a nagy fölhajtás körülöttünk.

Grammel lassan csóválta a fejét.

– Tetszetek nekem ti ketten. Igazán szeretném, ha megmondanátok, hogy kik vagytok, és mi ez az egész. – A zsebébe nyúlt, és elővette a Kaiburr-kristály szilánkját tartalmazó dobozkát. – De nem hiszem, hogy megteszitek – mondta sóhajtva, és visszatette a zsebébe a dobozt. – Mivel a kezem meg van kötve, nem szedhetem ki belőletek az igazat úgy, ahogy szeretném. Be kell vallanom, fogalmam sincs, hogy Essada kormányzó kinek tart benneteket.

– Egy birodalmi kormányzó… – Leia összegörnyedt, hevesen zihálva a falhoz hátrált. A homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.

Grammel éles szemmel figyelte.

– Igen… de miért izgat ez föl annyira? – Metsző pillantást vetett Luke-ra. – Mi történik itt?

Luke oda sem figyelt rá, a hercegnőt nyugtatgatta.

– Nyugalom, Leia, talán semmit sem jelent.

– Birodalmi kormányzók nem érdeklődnek kisstílű tolvajok iránt, Luke – suttogta rémülten Leia. A torka is elszorult. – Megint úgy fognak vallatni… mint akkor… akkor. – Elrohant, a cella hátsó falának vetette magát.

Akkor, ott, a Halálcsillagon. Apró, fekete férgek kúsztak az agyába. Egy másik kormányzó kérdez, az immár halott Nagy Moff Tarkin, s a gép beröpül a cellájába. A könyörtelen, fekete gép, amit törvényellenesen alkottak a Birodalom lealjasult tudósai, dacolva minden jog és erkölcsi törvénnyel. A gép ott lebegett fölötte, aztán leereszkedett, fémkarjai hatásosan működtek, érzelemmentesen hajtva végre az embertelen programot.

Sikoltani, sikoltani, sikoltani, és sohasem hagyni abba…

Hirtelen ütést érzett. Kinyitotta a szemét, és Luke-ot látta, aki aggódva nézett rá. Lecsúszott a fal mellett, ülő helyzetbe. Hin baktatott oda. A hatalmas, fekete szemű juzzem aggodalmasan hajolt fölé. Az egyik hosszú kar furcsán megérintette, a hosszú, hajlékony ormány megszimatolta.

– Nem lesz semmi baja. Hin – mondta Luke az idegennek a saját nyelvén, és segített Leiának letörölni hideg könnyeit.

– Hát ilyen híre van a Birodalom kegyetlenségének! – kiáltotta oda Grammelnak. De ez a magyarázat még őt magát sem győzte meg.

Grammel ismét a rácshoz lépett.

– Szóval már átesett kihallgatáson. Tud valamit – mondta izgatottan. – Ki ez a lány? Kik vagytok? Mondd meg! – Öklével a rácsra csapott. – Mondd meg! – Aztán a hangja ravaszkásan lágy lett. – Talán közbenjárhatok az érdeketekben a birodalmi képviselőnél, bárki legyen is az. Meg akarok tudni mindent, értitek? A ti segítségetekkel fogom itt hagyni ezt a pocsék sárkupacot. El akarok menni innen, meg akarom kapni az előléptetést, amit Essada ígért, és még többet is, ha lehet! Mondjátok meg, kik vagytok, mik vagytok. Kössünk üzletet! Mondjatok valamit, amit fölhasználhatok, hogy ne fogadjam üres kézzel a lehallgatótokat!

Luke szánakozva nézte Grammelt.

– Kik vagytok?! – kiáltotta dühösen Grammel. Dühítette a saját tehetetlensége, hogy nem tehet mást, csupán könyöröghet, amihez pedig nem volt hozzászokva. – Miért vagytok olyan fontosak neki? Mondd meg, vagy a szemed láttára darabolom föl ezt a nőt, bármit parancsolt is Essada! Mondd meg, mondd meg, mondd meg… hukk!

Egy hatalmas mancs nyúlt ki a rácsok között, és fonódott – kis híján – Grammel nyakára. A felügyelő minden erőfeszítésére szükség volt, hogy kiszabadítsa magát. Az első mancsot a másik is követte. Az egyik rémült rohamosztagos térdre ereszkedett, és lőtt. Bár a puskában kábítótöltés volt, a lövéstől, ami Kii oldalát találta el, a juzzem a földre zuhant. Sűrű szőrén megperzselt, fekete csík látszott. Kii az oldalára fordult, pihegve tapogatta az égett helyet, s kibámult a rácson. Hin odament sérült társához, megvizsgálta a sebet, s ő is dühös pillantást vetett Grammelra. Aztán odament a rácshoz.

Grammel éppen csak Hin kartávolságán kívül állott, komor képpel, mikor Hin megpróbálta elkapni a torkát. A hatalmas mancs csupán néhány centiméternyire volt a nyakát masszírozó felügyelőtől. A juzzem megragadta a rács fémrúdjait, és húzni kezdte őket ellentétes irányba.

Grammel hideg érdeklődéssel figyelte, s közben a mellette álló altisztet nyugtatgatta:

– Nincs veszély, Puddra! Nem tudja eltörni ezeket a rudakat. Egy tucat juzzem sem tudná.

A magabiztos kijelentés ellenére Hin – bár rendkívüli erőfeszítéssel – egy kicsit meghajlította az egyik rudat. Aztán lihegve föladta. Dühödten rázni kezdte a rácsot, és nyílt gyűlölettel nézte Grammelt.

Grammel önkéntelenül fölsóhajtott:

– Látja, megmondom – mondta az altisztnek.

– Jól van, felügyelő úr? – érdeklődött páncélja mögül az altiszt.

– Remekül, Puddra – nyugtatta meg Grammel. Aztán elfintorította az orrát. – Csak ez a szag… – Könnyedén Luke-hoz fordult. – Ti különleges lények vagytok. Aki el tudja viselni egy juzzem szagát… – Fintorgott, és gúnyos hitetlenkedéssel rázta a fejét. – Ennek a bűznek az elviseléséhez valóban különleges képességek kellenek.

Hin vadul rámordult a felügyelőre.

– Csak tombolj! – mondta neki kedvesen Grammel. – Mihelyt sikerül meggyőznöm a bányaigazgatót, hogy a munkába állásotok nem éri meg a kockázatot, magam darabollak föl. Persze csak alapos szagtalanítás után. – Grammel megfordult, hogy távozzon.

Ebben a pillanatban Hin különös hangot hallatott. A hangot erőteljes pfu követte a hosszú ormányból. A jókora közepes Grammel hátán kötött ki, a magas gallér fölött. Grammel letörölte, és tombolva kiáltotta hátra:

– Te nyomorult torzkép! Hamarosan, nagyon hamarosan, ezt megígérhetem! – Idegesen intett a rohamosztagosoknak, s a csoport rövidesen eltűnt a folyosó végén.

Hin otthagyta a rácsot, és odament megnézni a hercegnőt. Leia ájultan feküdt Luke karjában. Hin morgott valamit, és Luke válaszolt:

– Igen, azt hiszem, a fogvatartónk henceg.

Válaszul Hin fölkapott egy kavicsot a földről. Mindén erőlködés nélkül, két ujjal szétmorzsolta, s porát a földre szórta.

– Remélem, ezt egyszer még vele is megteheted, Hin – helyeselte Luke a juzzemet nézve. – Bár most nem sok esélyünk van arra, hogy kijussunk innen, arra pedig még kevesebb, hogy eljussunk a felügyelőhöz.

A hercegnő felnyögött, s kezét Luke felé nyújtotta. Luke megfogta a kezét, s Leia meglepetten nyitotta ki a szemét. A tekintete fátyolos volt, aztán észrevette Hin kíváncsi pillantását.

– Sajnálom, Luke. – Luke fölsegítette. – A gondolattól, hogy ismét át kell esnem egy birodalmi kihallgatáson… megfeledkeztem magamról.

– Érthető. De nem lesz újabb kihallgatás. Arról én gondoskodom.

Leia a fiúra mosolygott. Miért vegye el az önbizalmát puszta tényekkel?

Leia az egyetlen ablakhoz ment, s megkísérelte széthúzni a rácsot.

– Olyan tömör, amilyennek látszik – mondta Luke. – Innen nem lehet kijutni.

– A juzzemek már biztosan próbálkoztak ezzel – állapította meg a hercegnő.

A kőfal egy kis darabkája félrecsúszott, s a hercegnő ijedten ugrott félre. A juzzemek nyugodtan siettek a falhoz, s ez Luke-ot is megnyugtatta. Több tálnyi gőzölgő valamit dugtak be sima fémtálcákon, mielőtt a kő visszacsúszott volna a helyére.

Hin és Kii nem hagytak kétséget a tálak tartalmával kapcsolatban. Fölkaptak egy-egy tálat, és mohón falták a tartalmukat.

– Nincs nagy véleményem a juzzemek étkezési szokásairól – állapította meg Luke. – Ha enni akarunk valamit, jó lesz sietnünk, másként nem hagynak nekünk semmit.

Egymásra pillantgatva tanulmányozták a maradék két tál tartalmát. Luke beleszagolt az egyik tálba, vállat vont, s megkóstolt egy kanálnyi ételt.

– Valami pörkölt – állapította meg. – Börtönkosztnak nem is olyan rossz.

– Ne feledd – mondta Leia –, hogy Grammel parancsot kapott, hogy vigyázzon az egészségünkre. Míg a birodalmi Kormányzó képviselője meg nem érkezik.

Két falat között Luke reménykedve jegyezte meg:

– Ha lehetőségünk nyílna a szökésre, legalább tele hassal szökhetünk.

Luke végzett az evéssel, fölállt, és odament cellájuk rácsához. A folyosó falán azt a távoli pontot nézte, ahol a cellaajtót működtető fotocella volt elhelyezve. Leia csöndesen nézte a fiút.

Ha valamivel le tudnák takarni a fényérzékeny kapcsolót, töprengett. Körülnézett a cellában. A tálcák, amiken az ételt beadták, sima, nem kovácsolható fémből készültek. Nem lehet összeerősíteni őket. Meg amúgy sem érnének el a távoli kapcsolóig. A kapcsoló, magától értetődően, még a juzzemek hosszú karjával sem volt elérhető.

– El kellene érnünk a kezünkkel vagy valami mással azt a kapcsolót – mormogta bosszúsan.

– Vagy valami mással, fiam.

Mindenki fölkapta a fejét a váratlan hangra, kivált az ingerlékeny juzzemek. Hin az ablakhoz rohant, de szerencsére Luke ért oda előbb.

– Ne… ez barát, Hin. – A juzzem vadul cserregett, de aztán elment. Luke maga rohant a nyíláshoz, megragadta a rácsot, és lábujjhegyre állt, hogy kinézzen. Ráncos, mosolygó arc nézett vissza rá.

– Halla! – Luke szinte fölkiáltott. – Hát mégsem feledkeztél meg rólunk! – Megpróbált az öregasszony háta mögé lesni. – Mi van Thripióval és Artu Detuval?

– Az androidjaid jól vannak, fiam. Ami pedig engem illet, sohasem feledkezem meg a partnereimről. Meg aztán szükségem is van rátok. Hát ne légy meghatódva tőlem. Tudod, hogy a kristályt akarom. – Elkomorodott, és áthatóan nézett Luke-ra. – Beszéltél rólam annak a féreg Grammelnak?

– Nem – nyugtatta meg Luke. Köhintés hallatszott, s Luke észrevette a hercegnő kérdő pillantását. – Pontosabban – helyesbített – Grammel azt hiszi, hogy a kristályszilánkot mi akartuk eladni neked.

Halla kuncogott.

– Hát ezért nem vittek be kihallgatásra. Grammel mindig is rosszul látta a dolgokat. Gondolom, a szilánkot elvette?

– Sajnálom – mondta leverten Luke. – Nem volt mit tenni.

– Nem baj, fiam. Rövidesen a kezünkben lesz az egész kristály. Mihelyt ki tudunk szabadítani benneteket.

– Hogyan? Föl akarod robbantani a falat?

– Az csak időpocsékolás lenne, fiam. Mit tennél, ha innen kijutnál? – Elhallgatott, mert hirtelen eszébe jutott valami. – Ugye nem látsz le az ablakból?

– Nem, csak egyenes vonalban látok – ismerte be Luke.

– Fiam, én egy tíz centiméteres peremen állok, egy negyven méter mély árok fölött. Odébb kerítés van, ami jelez minden energiafegyvert vagy robbanóanyagot, ha be akarnák hozni. Vagy azt hitted, ezért tapadok így a falra, mert olyan illatos a leheleted?

– Halla, te megbolondultál! És ha leesel?

– Kicsit fogok csobbanni, fiam. Ami az előbbit illeti, minthogy úgy látszik, mindenki bolondnak tart, nem tudom, hogy kinek árt, amit teszek. Csak egy bolond öregasszony hajlandó végigmászni ezen a parányi peremen. Ami azt is jelenti, hogy nem neked való. Nem, fiam. Innen csak azon az úton juthatsz ki, amelyiken bejutottál.

Luke háta mögött hangos, kitartó morgás hallatszott. Hin odament Luke-hoz, a vállára tette a mancsát, és érdeklődéssel nézte Hallát. Aztán morogva eltársalgott Luke-kal. Végül visszament a cella belsejébe, és Kiivel kezdett tárgyalni, miközben Halla bizonytalankodva nézte őket.

– Mit akart? – kérdezte Luke-tól. – Nem értem ezt a majomnyelvet.

– Hin azt mondta – tolmácsolta Luke –, hogy ha ki tudsz szabadítani minket a cellából, Kii még ő majd gondoskodnak róla, hogy kijussunk az épületből.

– Gondolod, hogy képes rá? – kérdezte az ajkát nyalogatva Halla.

Luke magabiztosnak látszott.

– Nem állnék ki két elkeseredett juzzem ellen. És még valami Ha segítünk nekik megszökni, ők is segítenek majd nekünk megtalálni a kristályt.

– Valóban a segítségünkre lehetnek – ismerte el kétségesen Halla. – S elhiszem azt is, hogy mellénk állnak. Ha megszöknek a börtönből, többé nem reménykedhetnek Grammel nagylelkűségében.

– Hogy fogsz kiszabadítani minket innen?

Halla gyorsan megkapaszkodott, mert majdnem leesett, aztán büszkén kijelentette:

– Mondtam már, hogy az Erő mestere vagyok. Állj félre, fiatalember!

Luke nem tudta, mire számítson, de félreállt. A hercegnő karba font kézzel, szkeptikusan és ugyanakkor idegesen figyelte az öregasszonyt.

Halla szeme lecsukódott, mintha az öregasszony valamiféle transzba esne. Luke érezte az Erő mozdulását, és tudta, hogy Halla most úgy működteti az Erőt, ahogyan ő sohasem volt igazán képes. Nem éppen felsőbbrendű módon, csak… másképp. Luke-ot a legjobban az nyugtalanította, hogy ebben az állapotában Halla leeshet a templom faláról. De Halla nem mozdult, mintha odafagyott volna, csak a homlokát ráncolta az erőfeszítéstől.

Halk sikolyt hallott, s odanézett, ahová a hercegnő mutatott. Az egyik fémtálca fölemelkedett, és lustán lebegett a cella közepén. Aztán elindult a rács felé. Luke ismét Hallára pillantott. Egyszerű, társasági mutatvány volt ez, ő mégsem tudta soha jól megcsinálni. De úgy látszik. Halla éppen ehhez értett. Luke-nak eszébe jutott a fűszertartó a tavernában, és visszafojtotta a lélegzetét.

Halla izzadva, eltorzult arccal mozgatta a tálcát. A tálca a rudaknak ütközött. Luke megrándult, mert attól félt, hogy a tálca esetleg nem fog kiférni a rudak között. De a tálca megfordult, s éppen a megfelelő szögben, halk csikordulással kisiklott a rudak között. Lebegve folytatta útját a folyosón.

Halla már alig pihegett, minden erejét a nagy munkára összpontosította. Luke látta, hogy a tálca leereszkedik, mielőtt továbbhaladna a folyosón.

– Fiam – hallatszott az öregasszony hangjának visszhangja –, segítened kell! – Halla szeme még mindig csukva volt.

– Nem tudok, Halla – mondta keserűen Luke. – Ehhez nem értek.

– Muszáj, fiam. Már nem sokáig tudom egyedül tartani. – Alig mondta ki, a tálca hangos csattanással ért a földhöz, mielőtt ismét fölemelkedett volna.

Luke becsukta a szemét, és megpróbált kizárólag a tálcára összpontosítani: megfeledkezni a celláról, a hercegnőről, mindenről, kivéve a lebegő, lapos fémdarabot. Hirtelen egy ismerős hang figyelmeztette:

– Ne erőlködj, Luke! – mondta a hang. – Emlékezz csak, mire tanítottalak. Lazítsa el magad, lazíts, s engedd az Erőt szabadon áramlani magadban. Ne próbáld erőltetni az Erőt.

Luke boldogan adta át magát ezeknek a kellemes, idegen gondolatoknak, és engedelmeskedett. Hirtelen kellemes érzés töltötte el tetőtől talpig, és elmosolyodott. A tálca magabiztosan fölemelkedett, s eredeti pályáján folytatta az útját.

A hercegnő hol Hallára, hol Luke-ra pillantott. A tálca csapkodni kezdte a folyosó falát. Végre elérte a falba süllyesztett kapcsolót, és laposan elfödte a mélyedést. Nagyon halk kattanás hallatszott. A rács közepén hosszúkás nyílás jelent meg.

Halla nagyot sóhajtott, megingott, és majdnem leesett. Megkapaszkodott, s Közben a tálca zuhanni kezdett lefelé. Hin, Kii és a hercegnő fölszisszentek.

Luke előredőlt, összevonta a szemöldökét. Valami hirtelen elkapta a tálcát, alig egy centiméternyire a kőpadlótól, aztán lágyan és némán tette le a földre.

Először a két juzzem lépett ki a nyíláson. A hercegnő szorosan a nyomukban. Mihelyt odakint volt, megfordult, és visszaszólt Luke-nak.

– Mire vársz… gyere!

De Luke ismét az ablaknál volt.

– Jól vagy, öreganyám?

– Jól lennék – vágott vissza az erőlködéstől még mindig kimerültén Halla –, ha nem szólítanál mindig öreganyámnak. A segítséged nélkül nem sikerült volna, fiam. Jól bánsz az Erővel.

– Te pedig pompásan irányítottál – felelte gyöngéden Luke. – Te mutattad meg, mit kell tennem. Szerencsés ember vagyok. Jó tanáraim voltak.

Halla benyúlt a rácson, és megsimogatta Luke kezét.

– Kedves fiú vagy. Van a közelben egy nagy terepjáró garázs és javítóműhely. A templomból kilépve jobbra fordulsz, és elhaladsz néhány panelépület előtt. Addig menj, míg egy szabályozott kis patakhoz érsz. Fordulj ismét jobbra, és kövesd a patak vonalát. Elhaladsz néhány nagyobb épület előtt, így éred el a telepet. A garázs egy nagy épület, rögtön balra. Ott foglak várni az androidjaiddal.

– És ha odaérünk?

– Ha odaértek? El kell lopnunk egy terepjárót vagy hasonlót. Azt hitted talán, hogy gyalog akarunk elmenni a kristályért? Ezen a bolygón az lehetetlen. Tehát ott találkozunk.

– Rendben – mondta Luke.

– Siess, Luke! – sürgette a hercegnő, aki attól félt, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek a rohamosztagosok. Mikor Luke nem válaszolt, a hercegnő visszaszaladt a cellába, s a karjánál fogva húzni kezdte a fiút. Luke örömmel ment, de még mindig az ablakot nézte, pedig Halla már eltűnt.

Lárma hallatszott, s Luke aggodalmas hangokat adott ki magából.

– Mi az? – kérdezte a hercegnő, s megpróbált kilesni a sarok mögül.

– A juzzemek.

– Úgy látszik, jól szórakoznak – állapította meg a hercegnő egy különösen éles csattanás után.

– Pedig csöndben kellene kiosonnunk innen.

– Szeretnéd, ha a juzzemek csöndben maradnának. Ilyen alapon idekívánhatnál egy osztag Y-szárnyú hajót is – mondta gúnyosan a hercegnő. Fölvette a tálcát, elhúzta a zárszerkezet előtt, aztán a rudak között visszadugta a cellába.

– Ezen majd eltöprenghetnek – mondta elégedetten. – Hadd higgyék, hogy dematerializáltuk a rudakat. Grammelt nem fogja izgatni, de az embereit biztosan. Azt akarom, hogy az üldözőink minél nyugtalanabbak legyenek.

Együtt indultak el a folyosón.

Hin és Kii a második fordulónál vártak rájuk. Az első juzzem lábánál három tehetetlen rohamosztagos feküdt. S a juzzem egy androiddal éppen egy negyedik katonát vert laposra. Az android, amit az egyik lábánál fogott, éppen úgy szétesett, mint az ember.

Kii hosszú mancsai tele voltak fegyverekkel, melyeket nyilván az ártalmatlanná tett rohamosztagosoktól vett el. Luke elvette az egyik pisztolyt, Leia egy másikat, s a két földönkívüli is fölfegyverkezett.

Kii hirtelen fölfigyelt, és egy távoli ajtó felé rohant.

– Nem, ne most! – tiltakozott Luke. Vissza akarta tartani a juzzemet, de csak a marka lett tele barjia szőrrel. A nagy földönkívülit azonban ez nem zavarta.

– Ettől féltem – nyögte Luke. Kiinek csupán néhány pillanat kellett, hogy bedöntse az ajtót, és berohanjon. A többiek követték.

A nagy terem távközlési központ volt, föltehetőleg az egész templomkomplexusé. Kii végigrohant a termen, egyik kezével lövöldözött, a másikkal elsöpört műszert és embert egyaránt, mit sem törődve azzal, hogy haragjának tárgya élettelen-e, vagy védekezik.

Luke a nyomában volt, s juzz nyelven kiáltozta:

– Ki kell jutnunk innen, Kii! Hallgass rám!

Semmi hatás. A juzzem magánkívül volt, Luke kiment a teremből. Amint kilépett, közvetlenül mellette egy energianyaláb csapódott a falba. Térdre vetette magát, lőtt, s egy birodalmi rohamosztagos összeesett. Leia hasba lőtt egy másikat, a maradék kettő pedig, egyre tüzelve, fedezékbe bújt.

– Katonák közelednek, Luke! – kiáltotta Leia. – Nem maradhatunk itt… ki kell jutnunk.

– Azt látom! – kiáltotta idegesen Luke. A falnak dőlt, és rángatni kezdte Hint, hogy magára vonja a figyelmét. – Gyere már, Hin, használd egy kicsit az eszedet!

A nagydarab juzzem mérgesen rámordult. De Luke nem veszítette el a bátorságát.

– Tudom, hogy gyűlölöd valamennyit. Én is legszívesebben fölrobbantanám az egészet, de egy kicsit sokan vannak.

Hin kimutatta éles szemfogait, és megragadta Luke nyakát. Luke elszántan nézett a juzzem szőrös képébe. Hin mancsa nyomban lehanyatlott, a juzzem lassan bólintott, s bocsánatkérően morgott.

– Jól van – sóhajtotta Luke. – És most hívd Kiit. – Egy újabb energianyaláb hasított mellette a kőfalba, és Luke megfordult, hogy viszonozza a lövést. A folyosó lassan megtelt katonákkal. Luke hátrált.

– Gyerünk, Leia! – kiáltotta. Luke lövéseinek fedezékében Leia a fiúhoz rohant. Aztán ketten fedezték a juzzemek visszavonulását.

Mikor Kii kilépett a központból, hatalmas robbanás zúzta darabokra mögötte az ajtót. A nyílásból füst és láng csapott ki, perzselte a sötét szőrt, de el is rejtette a menekülőket a gyülekező katonák elől.

Hinnek volt egy kis meglepetése Luke számára, amit nagy várakozással nyújtott át.

– A fénykardom! Hol találtad?

A juzzem elmagyarázta, hogy a katonának, aki eltulajdonította a kardot, már aligha lesz szüksége rá.

Luke visszaerősítette az övére az örökségét, s a négy menekülő az épület kijárata felé rohant, zűrzavart és vért hagyva maga mögött…

HETEDIK FEJEZET

Grammel rohamosztagosai kíséretében a folyosóra rohant. A felügyelő éppen csak fölcsatolta páncélját, s az egybesereglett katonákra ordított:

– Mi a fene történik itt?!

– Hasaljon le, hasaljon le, uram! – kiáltott rá eszelősen az egyik altiszt.

– Minek maga marha?! – harsogta Grammel. – Hát nem látja, hogy szökni akarnak, nem pedig megölni magát? – Pisztolyt rántva megragadta a hozzá legközelebb álló őrmestert. – Menjen be – mutatott pisztolyával a hírközlési központ felé –, és mondja meg, hogy biztosítsanak minden kijáratot. Senki sem mehet ki vagy jöhet be, míg én személyesen nem engedélyezem.

– Igenis, felügyelő úr!

Az őrmester berohant a terembe, Grammel pedig elindult az immár hatalmasra növekedett sereg élén a füstös folyosón.

Az őrmester igen hamar kijött, és utánuk kiáltotta, hogy a hírközlési rendszer nem működik, az emberek pedig halottak, vagy haldokolnak. De Grammel már nem hallotta. Az őrmester utána rohant.

Luke fölemelte a kezét, s a négy menekülő megtorpant.

– Ott a kijárat – mutatott Luke a sarok mögé.

Az áttetsző kettős kapun át látták a kinti csúf, nyirkos tájat. A kapu melletti íróasztalnál egy fegyvertelen katona írt valamit.

– Ez még nem tud a riadóról – suttogta Luke.

– Ez az állapot nem tart sokáig – mondta bölcsen a hercegnő. – Nincs egyedül. – A kapu két oldalán álló két őrszemre mutatott. A katonák, súlyos puskáikon kívül, a legkülönfélébb fegyverekkel voltak fölszerelve.

Luke a falnak támaszkodott és dühösen töprengett. Hosszú volt az út fedezék nélkül.

– Ha fedeznénk a juzzemeket – javasolta a hercegnő –, nyakon csíphetnék az íróasztalnál ülő fickót, mielőtt riadóztathatna…

– Nem – vetette el a javaslatot Luke. – Ez túl kockázatos. Ha az őrszemek jól céloztak, Hin és Kii meghal. Talán ha mi ketten letennénk a fegyvereinket, és úgy tennénk, mintha valami bajunk lenne… Vagy… – folytatta elgondolkodva – ha zajt csapnánk, és elcsalogatnánk őket a riasztógombról…

Hin és Kii egy ideig figyelték a két emberi lény beszélgetését, aztán összenéztek. Hin morgott valamit, és Kii bólintott.

Fülsiketítő üvöltés rezzentette össze Luke-ot és Leiát. Hosszú karjaikkal játékszerként lóbálva puskáikat a két juzzem úgy rontott ki a sarok mögül, mint valami szőrös lavina.

Ez a taktika nem volt túlságosan kifinomult, de bevált. A rájuk támadó két óriás láttán a három őrszem mozdulni sem tudott. Az asztalnál ülő reszkető kézzel megnyomott két gombot… csak éppen nem a megfelelőket.

Az egyik őrszem még föl sem emelhette fegyverét, mikor Hin már a nyakában volt. A puska elsült, s tátogó lyukat égetett a földbe. Hint a páncél sem zavarta: azzal együtt tépte szét az egyik őrszemet.

Kii fölkapta az egész íróasztalt a hírközlő berendezéssel együtt, s azzal ütötte agyon a másikat. A harmadik őrszem végre boldogult a puskájával. Megcélozta a tomboló juzzemet.

– Kii, vigyázz! – kiáltotta Luke, de ekkor Leiával együtt már ők is az előcsarnokban voltak. Energianyaláb ionizálta a levegőt a juzzem feje fölött, s csapódott a falba. Luke egyetlen pisztolylövéssel leterítette a harmadik őrszemet.

A hercegnő már a kapunál volt, s vadul rángatta a kézzel irányítható nyitószerkezetet.

– Nem nyílik, Luke! Nyilván távirányításos. Biztosan azzal lehetett kezelni – mutatott az összetört berendezésre.

Luke körülnézett, majd átkutatta annak a katonának a holttestét, akit lelőtt. A katona övén számos sima felületű, kézhez álló fémdoboz függött, Luke ezeket szedte le óvatosan.

Hin önállósította magát: leszedte a sisakot annak a katonának a fejéről, akivel ő végzett. A sisakot az öklére húzta, és ütni kezdte vele a kaput. De a törékenynek látszó anyag a juzzem hatalmas erejének sem engedett.

– Ez nem segít, Hin – szólt oda sietősen Luke, amint odasietett. – Biztonsági anyag… nem tudod eltörni. Bújj a sarok mögé. Te is, hercegnő.

Leia nem vitatkozott. A két juzzemmel együtt annál a saroknál kerestek fedezéket, ahonnan támadtak.

Luke beállította a kapcsolót a kis doboz tetején, aztán megfordította, s az alján is elvégezte a megfelelő műveletet. Elhelyezte a dobozt ott, ahol a kapu két szárnya összeért, s a társaihoz rohant, teltek a másodpercek.

A robbanás akkora volt, mintha egy villám csapott volna le a közvetlen közelükben. Zöld láng csapott föl, majd nyomban csípős füstté vált. Mikor kilestek a fal mögül, láttak, hogy a kapuval együtt az épület alapjának egy darabja is eltűnt.

– Ezeket a szerkentyűket továbbfejlesztették – állapította meg szakszerűen Luke. A hercegnő nem várta meg, míg a füst szétoszlik. Elindult a szabadság felé, a füstölgő romok között. Hin és Kii a nyomában.

Luke feje mellett lövés süvített el. Luke lebukott, habozott. Leia elérte a kapu helyén tátongó lyukat. Megállt, visszanézett, idegesen intett.

– Gyere, Luke!

De Luke mással volt elfoglalva. A földön térdelt, s miközben süvítettek körülötte a lövések, kibiztosította a másik három fémdobozt is. Az egyik energianyaláb veszélyesen közel csapott be, Luke összerezzent. A három dobozkát gyorsan végiggurította az előcsarnokon, s őrült iramban a többiek után rohant.

Grammel és a mögötte fölsorakozott katonák villámsebesen visszafordultak, megpillantva a feléjük gördülő dobozokat. A folyosó hihetetlenül gyorsan kiürült.

Luke hangosan számolva lépett ki az épületből. Hatnál a földrevetette magát, s két karjával eltakarta az arcát. Három hatalmas robbanás reszkettette meg belülről a templomot, s szőrt modern fém- és ősi kőtörmeléket Luke fejére.

Mikor több törmelék már nem hullott, Luke föltápászkodott, és rohant tovább. Leia és a két juzzem előbújtak a fák rejtekéből, és Luke elé szaladtak.

– Mindenem ép – felelte Luke ki sem mondott kérdésükre. Lesöpörte kezeslábasáról a sarat és a műanyagszilánkokat. – Csak nagyon koszos lettem.

– Fura – mondta feszült hangon a hercegnő –, én is mindig tisztátalannak éreztem magam, ahányszor csak Grammel rám nézett. – Az épületre mutatott. – De néhány percig biztosan nem fognak üldözni minket.

Luke megfordult. A templom egész bejárata összeomlott. A falak meg a tető réseiből füst és láng csapott ki. A városban fölvijjogtak a szirénák.

Futólépésben, a két igyekvő juzzemmal a nyomukban, megindultak arrafelé, amerre Halla mondta. Rátaláltak a patakra, követték az irányát. Nemsokára elértek a telephez, ami nagyobb és impozánsabb volt, mint amire Luke számított. Már sötét volt. A hatalmas, nyitott udvaron bánya- és szállítógépek nagy alkatrészei hevertek, szétszerelt állapotban.

– Nem látok semmit – suttogta Luke.

Háta mögött a hercegnő ismét gyanakodni kezdett.

– Gondolod, hogy nem várt meg minket?

Luke bosszús pillantást vetett rá.

– Az életét kockáztatta, hogy kijussunk a cellából.

– A valódi hősök is pánikba esnek néha – válaszolta hidegen a hercegnő.

– Én is pánikba fogok esni – szólalt meg mellettük egy hang –, ha nem tűnünk el innen gyorsan! – A baloldalt álló, hatalmas műhely árnyékából Halla lépett elő. Mögötte két alak, az egyik emberszabású. A másik nem.

– Thripio… Artu Detu!

– Luke úrfi! – kiáltotta Thripio. – Aggódtunk, hogy nem jutnak ki. Ó!

Thripio most vette észre a zömök, ormányos alakokat Luke és a hercegnő mögött.

– Ne aggódj! Ez Hin és Kii, juzzemek. Velünk vannak. – Artu Detu mérgesen fölcsipogott. – Tudom, hogy a külsejük ijesztő, de ők voltak segítőtársaink a szökésben. – Barátságos fütty volt a válasz.

Halla csodálattal nézett Luke-ra.

– Mit csinálnál, fiam? – Távoli robbanás hallatszott, mintegy lábjegyzetként Halla kérdéséhez, a templom-főhadiszállás irányából. – Mintha maga a bánya is a levegőbe röpülne.

– Csupán megpróbáltam kissé késleltetni az üldözőinket – mondta szerényen Luke. A következő robbanástól valamennyien ösztönösen összerezzentek. Sárga lángoszlop csapott az égre, szelte ketté a ködöt. – Talán egy kissé eltúloztam a dolgot.

Halla bevezette őket a műhelybe, s a zömök gépek hosszú sorai között egy sokkerekű, nyitott járműhöz értek. Beleültek. A vezérlőműnél Halla foglalt helyet.

– Először nem tudtam, hogy kell elindítani ezt a dögöt – mondta Halla. – De a kis barátotok megoldotta a kérdést. Artu Detu, induljunk.

A zömök Artu Detu odagurult. Karját kinyújtva egy műszerdarabkáját a kódolt zárba helyezte. A hajtómű nyomban beindult.

– Néha őt is lehet használni valamire – jegyezte meg epésen Thripio.

– Értesz az ilyen nagy gépek vezetéséhez? – kérdezte a hercegnő.

– Nem, de kisebbeket már vezettem, és gyorsan tanulok. – Halla megérintett valamit, s a jármű hatalmas tömegéhez képest meglepő sebességgel megindult. Kirobogtak a műhelyből, és majdnem elgázoltak néhány szerelőt, akiket a hajtómű zaja csalt oda. Az emberek szétugrottak, az egyikük dühösen dobta utánuk a sisakját. A többiek rohantak értesíteni a főnököket.

Halla erőteljesen elfordította a kormányt. Átrobogtak egy drótkerítésen. Az út perceken belül beleveszett a dzsungelba és a mocsárba. Halla féktelenül száguldott a terepjáróval mocsáron, fákon és bokrokon át, mit sem törődve azzal, hogy szilárd talaj vagy feneketlen ingovány van alattuk.

Miután vagy félórán át száguldottak a sötétben, melyet csak a terepjáró ködlámpáinak fénye tört meg, Luke megfogta Halla kezét.

– Azt hiszem, most már lassíthatunk – mondta hátrapillantva. Bár maga sem tudta, valójában merről is jöttek. Halla annyi éles kanyart írt le eszeveszett útjuk során, hogy nem lehetett biztos a dolgában.

– Igen, lassíts – sürgette a hercegnő is. – Lehet, hogy Luke nem is hagyott senkit életben, aki megszervezhetné az üldözést.

Halla kisimított az arcából egy ősz tincset, s a terepjárót üresjáratba tette. A terepjáró nyitott kabinjából kinyúló lámpával addig vizsgálta a környéket, míg megpillantott egy sűrű bozótot. Odahajtott, kikapcsolta a hajtóművet, s csupán a jármű belsejében levő lámpákat hagyta égve.

– Tessék! – dőlt hátra fáradtan a sofőrülésen. – Ha a nyomunkban lennének is, amit nem hiszek, időbe telik, míg megtalálnak itt. – A lámpák kísértetiesen fénylettek a lágyan gomolygó ködben.

Hátulról élénk cserregés hallatszott.

– Kii szeretné tudni, van-e valami harapnivalónk – tolmácsolta Luke. Újabb morgás. – Hin ugyanerre kíváncsi.

– Sohasem hallottam még olyan juzzemról, aki ne lett volna éhes – felelte Halla. Hátrafordult, s a kocsi hátuljára mutatott. – Ott egy nagy utazóláda, tele élelemmel. – Ravaszkásan elmosolyodott. – Alapos szemlét tartottam a telepen, mielőtt éppen ezt a terepjárót választottam. A hajtómű föl van töltve, hetekig kitart. Élelem és fölszerelés van bőven. A víz nem gond a Mimbanon, ha veszed a fáradtságot, hogy elpusztítsd a benne élő lényeket, mielőtt innál belőle.

– Ez igen – mondta elismerően a hercegnő. – De hogyan tud egy olyan ember, mint te, úgy értem, egy jogosulatlan személy, ellopni egy ilyen nagy és drága járművet?

– Látszik, hogy idegen vagy itt – állapította meg Halla. – Itt semmit sem őriznek, ami nagyobb egy kézitáskánál. Egy nagyobb tárggyal nincs hová menekülni. Csak ha elhagyják a bolygót. De minden, ami leszáll és főleg minden, ami fölszáll, birodalmi ellenőrzés alatt áll. Bárki ellophat egy terepjárót vagy akár egy teherautót. De próbálj csak ellopni egy apró alkatrészt! Nem, a tolvaj nem menekülhet máshová, csupán az öt bányaváros valamelyikébe és… Grammelhoz!

A hercegnő bólintott.

– Én is éhes vagyok. Luke?

– Rögtön. – Míg a hercegnő keresett valami harapnivalót kettőjüknek, Luke Hallához fordult.

– Szerinted milyen messzire van az a templom, ahol a kristálynak lennie kellene?

– A bennszülött elbeszélése szerint… Ó, várj csak, jobb, ha látod. – Benyúlt a zsebébe, és elővett egy papírokkal teli tárcát. Átnézte a tartalmát, végül elővett egy papírt, és szétnyitotta Luke előtt. Luke szemügyre vette a rajzot a műszerfal halvány fényében.

– Nem ismerem ki magamat rajta.

– Nem vagyok rajzművész – zsörtölődött Halla –, és a bennszülött sem volt az.

– Valóban nem vagy művész – nézett Luke a ködben a titokzatos öregasszonyra. – Mi vagy, Halla?

Halla szélesen elvigyorodott.

– Nagyravágyó vagyok, fiam. Most elég ennyit tudnod. – Eltette a térképet, valamit ellenőrzött a műszerfalon, aztán a sötétbe mutatott. – Egyheti vagy tíznapi út, helyi idő szerint, a terepjáróval.

– Csak? – kiáltott föl meglepetten Luke. – Ilyen közel a bányához? Hiszen akkor egy leszálló hajó könnyen észreveheti.

– Ha észrevenné is, ebben a ködben – mondta Halla – nem rohannának oda. A bányavárosok közvetlen közelében legalább száz templom van, s a dzsungelban még több. Minek fáradnának? Meg aztán, akár ezer ember is elhaladhat itt csupán ötméternyire egy templomtól, anélkül hogy észrevennének.

– Értem. – Luke töprengve dőlt hátra. – Miféle hely az? Olyan templomépület, mint amilyenbe Grammel főhadiszállása van?

– Azt senki sem tudja, még a bennszülött sem. Egyetlen emberi lény sem látta soha Pomodzsema templomát. Ne feledd, hogy a bennszülötteknek, akik emelték, sok ezer kisebb-nagyobb istenük volt. S mindegyiknek saját szentélye. A följegyzések szerint, amiket sikerült megnéznem, persze, nem hitelesek, ez a Pomodzsema kisebbrendű istenség volt, de a papjai csodákat tudtak tenni. Meggyógyították a betegeket, meg ilyesmi. No persze a mimbani istenek fele csodatévő volt. Senki sem szereti, ha a szomszédjának jobb hírű istene van, mint neki. De ami ezt a Pomodzsemát illeti, a legendákban lehet valami igazság. A Kaiburr-kristály lehet a történetek alapja.

– Ha Grammel Essadája ráteszi a kezét – mormogta elkeseredetten Luke –, akkor a pusztítás és nem a gyógyítás eszköze lesz.

Halla elkomorult.

– Essada? Ki ez az Essada? – Luke-ról a hercegnőre pillantott. – Titkoltok valamit előlem?

– Essada kormányzó – mondta a hercegnő, aki már a név említésétől is kényelmetlenül érezte magát.

– Egy kormányzó? Egy birodalmi kormányzó? – Halla szemmel láthatóan izgatott lett. Luke bólintott. – Egy birodalmi kormányzó van a nyomotokban? – Újabb bólintás.

Halla előrefordult, beindította a hajtóművet.

– Az expedíciónak vége, fiam! Vége! Hallottam hírét, hogy mit tesznek a birodalmi kormányzók az egyszerű állampolgárokkal. Nem kérek belőle.

– Hagyd abba, Halla! Hagyd abba! – Luke birkózott az öregasszonnyal a kormányért. Végül a fiú ereje győzedelmeskedett, s Luke kikapcsolta a hajtóművet. – Artu Detu, ne indítsd be újra, míg nem én parancsolom. – Artu Detu helyeslően csipogott.

Halla föladta, fáradtan kuporodott össze.

– Hagyjuk, fiam. Öreg vagyok, de azért van még hátra néhány évem. Nem akarom eldobni magamtól az életet. Még a kristályért sem.

– Halla, meg kell találnunk a kristályt, méghozzá mielőtt Grammel elkapna minket, és mielőtt ez a kormányzó vagy a pribékjei a Mimbanra érnének.

– Grammel – mormogta elgondolkozva Halla. – Biztosan fölismerte a szilánk lehetőségét. Biztosan érintkezésbe lépett ezzel az Essadával.

– Valóban – ismerte be Luke –, de nem hiszem, hogy ismeri a kristály valódi értékét. Azt talán még Essada nem ismeri. Nem kockáztathatunk. Nekünk kell megtalálnunk a kristályt, mert ha elfognak minket, tudomást fognak szerezni tolunk a kristályról… bármennyire szeretnénk is eltitkolni a létezését.

– Igaz – ismerte el Halla.

– Ha nem tudunk elmenekülni vele – folytatta könyörtelenül Luke –, akkor meg kell semmisítenünk. Nem kerülhet a Birodalom kezébe.

– Hét éve, hét éve kutatom, fiam – mormogta Halla.

– Nem ígérhetem meg, hogy ha megtaláljuk, képes leszek eldobni.

– Rendben van – egyezett bele Luke. – Erről most ne beszéljünk. Csak az a fontos, hogy megtaláljuk, mielőtt Grammel megtalálna minket.

– Egy hét vagy tíz nap – mondta Halla. – Ha a talaj nem lesz túlságosan rossz, vagy nem lesz gondunk a bennszülöttekkel.

– Miféle bennszülöttekkel? – Kérdezte kedvetlenül a hercegnő. – Csak nem azokra a nyomorultakra gondolsz, akik italért koldultak a városban?

– A Mimban egyes bennszülött fajait nem rontotta meg az emberi lényekkel való kapcsolat – mondta Halla. – Nem minden olyan degeneráltak, mint a zöldek. Némelyek igencsak harciasak. Ne feledjétek, hogy ezt a világot még alig ismerik. Senki sem tudja valójában, hogy mi van odakint – mutatott az éjszakába –, a banyavárosok közvetlen környékén kívül. Sem a régészek, sem az antropológusok… senki. A városok környékén is akadt elég felfedeznivaló, hogy lekösse az itteni kis kutatótelepek tudósait, lányom. Sem idejük, sem kedvük járni ezt a sarat, hogy mintákat gyűjtsenek. Kivált, ha a minták maguk mennek a városba. Olyan helyeken fogunk járni, ahol még senki sem járt, és olyan dolgokkal fogunk találkozni, amelyekkel még senki sem találkozott. Ez egy viruló, egészséges világ. Mi például finom falatnak számítunk errefelé. Láttam videofelvételt a Mimban ragadozóiról. Az étkezési szokásaik semmivel sem jobbak a külsejüknél.

Ismét Luke-hoz fordult.

– Nézz be az ülés alá, fiam. – Luke engedelmeskedett, és két puskát meg négy pisztolyt talált. – Valamennyi töltve van – közölte Halla –, ami nem mondható el azokról a fegyverekről, amelyekkel kitörtetek.

Luke kivette a két puskát, és átadta őket a juzzemeknek, akik könnyedén tudtak bánni s súlyos fegyverekkel. Aztán adott egy pisztolyt Leiának, egyet Hallának, egyet pedig magánál tartott. A negyediket ott hagyta az ülés alatt.

Megvizsgálta a puskákat. Ezen a modellen a ravaszvédő közel volt a ravaszhoz. A vaskos juzzem-ujj számára túlságosan is közel. Hin két kézzel esett a ravaszvédőnek. Az fölpattant, Hin félrelökte, aztán elégedetten elsütötte a puskát.

Luke megcélozta az egyik közeli bokrot a pisztolyával. Csak hozzáért az elsütőgombhoz, s a fölvillanó, heves láng máris eltüntette a bokrot. Luke elégedetten biztosította be és akasztotta az övére új fegyverét.

De volt még tennivalója. Elővette a magával hozott pisztolyt, és fölnyitotta a markolatát. Gombját Fölvételről Leadásra állítva, a pisztoly megfelelő kivezetőit fénykardja markolatára erősítette.

Hátradőlt, s némán figyelte a ködben, hogyan szívja magába az energiát apja ősi fegyvere…

NYOLCADIK FEJEZET

A velő visszahelyezése után az orvosnő összeforrasztotta a csontot, és ráhelyezte az izmokat, a húst és a bőrt. A bőr hőkezelése zárta a műtétet, ami biztosította, hogy az új bőr nem fog darabokra szakadni és lepotyogni a közeljövőben.

A helyi érzéstelenítés hatása gyöngülni kezdett. Grammel felügyelő még nem érezte ugyan a jobb karját, de látta. Bal kezével fölemelte összeszerelt jobbját a fény felé, meg is fordította, hogy a másik oldalát is lássa.

Kísérletképpen hajlítani próbálta az ujjait, melyek ugyan éppen hogy, de valamit reagáltak.

– Nincs maradandó idegsérülés – közölte az orvos, mikor Grammel kilépett a műtőből. Grammel még mindig a kezét vizsgálgatta. – Az idegeket könnyű volt visszahelyezni, a csont pedig szépen forradt. Olyan lesz a karja, mint régen. Úgy fog érezni és mozogni öt napon belül. Csak egyetlen különbség lesz. – Grammel kérdőn nézett az orvosnőre. – Ez a karja többé nem fog izzadni.

A doktornő kezdte elrakosgatni a műszereit, s közben könnyedén beszélt tovább.

– Ha a karjánál több pusztult volna el, mondjuk, jobb oldalának az egész felsőrésze, akkor legalább egy garnitúra mesterséges verejtékmirigyet kellett volna beépítenünk. De mivel a radikális rekonstrukció csupán a jobb karjára korlátozódott, a test többi része könnyen fogja pótolni a hiányzó területet.

Az orvosnő óvatosan megérintette Grammel arcának a jobb felét.

– Milyen a hallása ezen az oldalon?

– Megfelelő – felelte kurtán Grammel. – Maga jó technikus, doktornő. Gondoskodni fogok, hogy méltóképpen megjutalmazzák.

– Volna rá mód.

– Mit szeretne?

A doktornő levette piszkos köpenyét, s folytatta a műszerek elrendezését a megfelelő fiókokban. Öregasszony volt, s a hallása meg a látása már nem volt a régi. Mindenesetre gyöngébben hallott, mint Grammel felügyelő a fülébe épített új dobhártyával.

Ez a szerencsétlen nő belement, hogy szerény képességeit a Birodalom használja ki. Mint olyan sokan, akiknek már mindegy volt, élnek-e, halnak-e. Ő már semmivel sem törődött, mióta egy bizonyos fiatalember meghalt egy autóbalesetben, vagy negyven évvel ezelőtt. Ekkor jelentkezett a Birodalom, s ha nem is életcélt, de hasznos munkát biztosított neki.

Az orvosnő felpillantott Grammelra.

– Ne végeztesse ki azt a hat rohamosztagost. Akik a hátsó cellákat őrizték.

– Különös jutalmat kér – mondta eltöprengve Grammel. – Nem – rázta meg a fejét komoran, látva az orvosnő arcát. – Azt hiszem, nem. Ezt nem kérheti. Vissza kell utasítanom.

Végighúzta a kezét a sötét varraton, ami félig leborotvált feje tetejétől végigfutott újjáalkotott füle mellett, s az állkapcsánál ért véget, mint egy horgászzsinór. A varratba szerves felfüggesztőt ültettek. Az fogja tartani és mozgatni az állkapcsát, míg arcának ez a fele teljesen rendben nem jön. A gyógyulási folyamat végén a varrat fölszívódik.

– Alkalmatlanok – zárta le a gondolatsort Grammel.

– Nem volt szerencséjük – vitatkozott a doktornő. Ő volt az egyetlen ember a Mimbanon, aki ellenkezni mert Grammellal. Az orvosok többnyire függetlenebbek lehetnek másoknál. Aki szembeszáll velük, soha nem tudhatja, mikor lesz szüksége a szolgálataikra. Grammel számára az ilyen kis nézeteltérés csak biztosíték volt a csontkovács esetleges nagyobb botlása ellen.

Elfordult a doktornőtől, s nézte az arcát a tükörben.

– Hat hülye. Hagyták a foglyokat megszökni.

A doktornő most sem tudott olvasni Grammel gondolataiban. Lehet, hogy Grammel a pompás varratot csodálja. A legtöbb ember pompásnak találná. Csakhogy Grammel ízlése különbözik a legtöbb emberétől.

– Két juzzemmel – emlékeztette a doktornő –, akiket két ember segít, nehéz harcolni. Kivált, ha még kívülről is segítséget kapnak.

Grammel a doktornőhöz fordult.

– Ez nyugtalanít engem is. Külső segítséget kellett kapniuk. A szökés túlságosan simán, túlságosan gördülékenyen ment. Ez csak külső segítséggel történhetett. Kivált azért, mert idegenekről van szó. De még mindig nem indokolta meg, hogy miért ne végeztessem ki a hat rohamosztagost.

– Kettő nyomorék marad örökre – mondta a doktornő –, másik kettőnek pedig nem tudok segíteni a sérülésein. A maga itteni forrásai nem korlátlanok, felügyelő úr. Ha át akarja kutatni valamennyi város környékét, szüksége lesz minden emberre, aki csak mozdulni bír. Az együttérzés pedig jobban ösztönzi az embereket, mint a félelem.

– Maga romantikus lélek, doktornő – ellenkezett Grammel. – Bár a forrásaimmal kapcsolatban igaza van. – Kifelé indult.

– Akkor hát visszavonja a kivégzési parancsot?! – kiáltotta utána a doktornő.

– Nincs más választásom – ismerte be Grammel. – A számokkal nem tudok vitatkozni. – Az ajtó halkan becsukódott mögötte.

Az orvosnő boldogan tért vissza fehér szentélyébe. Az ő feladata életeket menteni. S valahányszor ez sikerült neki egy-egy olyan ügyben, amibe Grammelnak is beleszólása volt, úgy érezte, hogy most sem élt hiába.

Teltek a napok, eltelt négy nap, öt, hat. A hetedik nap reggelén Luke odaült Halla mellé. Az öregasszony ragaszkodott hozzá, hogy felváltva vezessenek, s erről sem Luke, sem Leia nem tudta lebeszélni.

– Hét napot mondtál – kockáztatta meg nyugodtan Luke.

– Vagy tízet – mondta kedvesen Halla, s közben egyre az utat figyelte. Bizonyítani próbált, hogy a kora nemhogy rontotta volna, de javította a látását.

Lefelé hajló, nagy fák voltak a közelükben. Halla kanyargós úton haladt a vastag törzsek között.

Leia az egyik vízhatlan, párnázott ülésen pihent mögöttük, s egy hosszúkás gyümölcsöt eszegetett, amit az egyik élelmiszeres ládában talált. A gyümölcs csillogott a halvány fényben. Valami sima tartósítószerrel volt bevonva, attól csillogott, mint a méz.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk?

– Az biztos, lányom – mondta Halla. – De a távolság kissé bizonytalan. A zöldek többnyire azt mondják az embernek, amit hallani akar. Talán az a zöld, aki fecsegett nekem, azt hitte, ha azt mondja nekem, hogy Pomodzsema temploma egyhavi, nem pedig egyheti távolságban van, nem kapja meg a piáját.

– És talán csak azért mondta, hogy van egy ilyen templom – mondta Leia –, hogy megkapja a piáját. Talán a templom nem is létezik.

– Van egy szilánkunk, ami bizonyítja a kristály létezését – mondta Luke. – Vagyis volt. – Levertnek látszott.

– Ugyan már, fiam – vigasztalta Halla. – Magad mondtad, hogy nem tehettél mást.

– A kristály tulajdonságaiban biztos vagy, Luke? – kérdezte bizonytalanul Leia.

Luke lassan bólintott.

– Nem tévedhettem, Leia. Ahogy megmozdult bennem az Erő, Leia, mikor megérintettem… gyakran éreztem ezt Obi-van Kenobi jelenlétében. – A zöld sűrűségre pillantott. – Különös érzés, mintha hullámok futnának végig a fejeden, az egész testeden.

– Jól van, akkor a kristály az első. – A hercegnő Hallához fordult. – De aztán el kell hagynunk ezt a bolygót. A Szövetség megad neked bármit, amit csak kérsz, Halla, ha segítesz.

– A segítségemre számíthattok – mondta Halla. – Mindent megteszek kettőtökért. – Artu Detu csipogott, mire Halla hozzátette: – Bocsánat… négyetekért. De a lázadókkal nem közösködöm. Nem vagyok törvényen kívüli.

– Mi sem vagyunk törvényen kívüliek! – kiáltott föl dühösen Leia. – Forradalmárok és reformátorok vagyunk.

– Akkor hát politikai bűnözők vagytok – vágott vissza Halla.

– A Birodalom emberei a bűnözők.

A ráncos arc mosolyogva nézett Leiára.

– Nem vagyok filozófus, lányom, mártír pedig utoljára vagy negyven évvel ezelőtt akartam lenni.

– Hagyjátok abba – szólt közbe feszengve Luke.

– Gondolod, Luke, hogy igaza van? – kérdezte nyugodtan a hercegnő.

– Leia, én…

– No, fiam? – nézett rá várakozóan Halla.

De Luke-nak nem kellett válaszolni, mert a terepjáró hirtelen nagyot rándult, s valamennyien balra dőltek. Halla mind a hat kereket nyomban hátramenetbe tette. Kihajolva Luke szomorúan látta, hogy az első kerék valami híg, zabkására emlékeztető löttybe süllyed.

De a terepjáró jól épített jármű volt. A sokkerékmeghajtás meg az erőteljes hajtómű kisegítette őket a kátyúból. Halla megvizsgálta a kereket, majd a talajt nézte. A csalóka sárfoltok közül kilátszott a halványabb száraz talaj. Ismét megindultak előre, s a terepjáró végre szilárdabb földet ért.

– A Mimbanon minden pillanatban résen kell lenned – jelentette ki Halla. – Őrült világ ez, ahol maga a talaj a legnagyobb ellenséged. – Mintegy igazolásul, az út megremegett alattuk. Luke a homlokát ráncolta, Kinézett.

– Milyen szilárd itt a talaj? – kérdezte nyugtalanul a hercegnő.

– Elvárnád tőlem, hogy filozófus legyek, most meg földrengéstudós – vágott vissza Halla. – Szilárd? Én éppen annyit tudok, mint te, gyermekem. Nincsenek errefelé vulkánok, de…

Megdermedt a kocsit is alig tudta megállítani.

– Éreztem, hogy nem a földrengés a megfelelő szó – állapította meg Luke.

A szilárd, kanyargós ösvény, amin haladtak, hirtelen fölemelkedett előttük, visszafordult önmagára, és kérdőn nézett rájuk.

– Az Erő legyen velük! – kiáltotta Halla, miközben megfordította a kocsit, és sebesen hajtott visszafelé.

A föld azonban megindult utánuk.

A halvány, barna csíkos óriásnak nem volt valódi szeme. De visszapöndörödő, a menekülők után iramodó végén ötletszerűen elszórt, tompa fényű, fekete pontok voltak, akár a pók szemei.

A fekete pöttyök alatt formátlan vágat látszódott. A vágat szétnyílt, s egy végtelen garat tárult föl, amit koncentrikus körökben elhelyezkedő, koromfekete fogak szegélyeztek.

A két juzzem vadul cserregett, sebesen tüzelt, de pontatlanul és eredménytelenül. Lövéseik fekete csíkokat égettek a most már láthatóvá vált halvány húsba, de nem hatoltak elég mélyre, hogy komoly sérülést okozzanak. Luke is előkapta a pisztolyát, meg a hercegnő is. Lövéseik ártalmatlanul pattantak le a roppant lényről. Thripio és Artu Detu kétségbeesetten kapaszkodott.

– Vandrella! – kiáltotta Halla. – Egy vandrella! Végünk van.

A hatalmas, tömpe fej még mindig a nyomukban volt. Most már szilárd talajon haladtak, nem a szörnyeteg hátán. Csakhogy a terepjáró legfőbb tulajdonsága a stabilitás volt, nem a gyorsasága.

Ágak és egész fák zuhantak le, ahogy az utánuk kapkodó fej, amit a vandrella hatalmas, fehér törzse követett, az erdőbe hatolt. Az állat páncélos pikkelyei alatt hangosan cuppogott a sár, ahogy a vandrella a menekülők után csörtetett. Az állat lassan mozgott, de egy-egy lépéssel méreteket tett meg. Ráadásul egyenes vonalban haladt, míg a terepjárónak kerülgetnie kellett a fákat meg a feneketlen pocsolyákat. Már olyan közel volt, hogy valamennyien kétségbeesetten a kocsi elejébe húzódtak.

– Célozzatok a szemeire! – adta ki Luke a parancsot.

Mindenki megfogadta a tanácsát, s a lövések most hatásosabbnak bizonyultak. Számos lövés érte és perzselte meg a fekete pontokat. Tompa hörgés tört föl a lény belsejéből, hosszú, fájdalmas mennydörgés. Félig zavarodottságot, félig fájdalmat fejezett ki.

Ekkor már tudták, hogy a vandrella idegrendszere vagy túlságosan primitív ahhoz, hogy az energianyalábok nyomban semlegesítsék, vagy túlságosan egyenletesen helyezkednek el az idegközpontok a hatalmas testben, s így egyik sem létfontosságú.

Tízméternyire az elejétől a lény fölemelkedett, aztán lassan elhanyatlott, mint egy kidőlő, nagy, fehér fa. Halla megpróbálta kikerülni, s a terepjáró ráfutott egy nagy, rothadó fatörzsre. Az első kerék nagyot ugorva fölkúszott, ettől valamennyien a kocsi padlójára zuhantak, de a második kerék nem ment föl. Ott lógtak fennakadva a fatönkön, mikor az iszonyatos test rájuk zuhant.

A fekete pofa tágra nyílt és erőteljesen összezárult a terepjáró hátulján. A gumiszerű lény harapása pusztító erejű volt. Senkinek sem kellett szólni, hogy hagyja el a kocsit. Ezt mindenki nyomban megértette.

Kii volt az utolsó, aki még belelőtt a félig nyitott torokba. Alig ugorhatott ki a terepjáróból, mikor az a levegőbe emelkedett. Csak hosszú karjainak köszönhette, hogy megmenekült.

Aztán rohantak búvóhelyet keresni, de nem találtak. Sem biztonságot nyújtó domb vagy hegyoldal, sem barlang, ráadásul vigyázniuk kellett, hogy a szilárdnak látszó talaj el ne nyelje őket legalább olyan tökéletesen, mint a nyomukban csörtető szörnyeteg.

Csörömpölést hallottak. Futás közben, hátrapillantva a válla fölött Luke látta, hogy a vandrella úgy falja a terepjárót, mintha egy fáról letépett, finom gyümölcs lenne. A hasonlat megértetett vele valamit. Ha bármelyikük egy fán próbálna menedéket keresni, ugyanarra a sorsra jutna, mint a terepjáró.

Egyetlen reményük az volt, hogy mégis találnak valami rejtekhelyet, ahol eltűnhetnek a szörny szeme elől, s hogy a hatalmas állat szaglása nincs arányban teste nagyságával.

A lény talán olyan primitív fajtához tartozik, hogy ha nem látja a prédáját, meg is feledkezik róla. Ha nem látja őket, az ostoba óriás azt fogja hinni, hogy nem is léteznek.

– Erre! – kiáltotta hirtelen Luke, és balra rohant. Leia követte. A két juzzem között, valamivel előttük futó Halla nem hallotta kiáltását. Ő meg a két földönkívüli folytatták útjukat az előbbi irányban.

A fáradt Hallának csak percek múlva jutott eszébe, hogy lassítson és hátranézzen. Ékkor csak a hatalmas dög fehéren foszforeszkáló tömegét látta a ködben, jócskán mögöttük.

Megállt, intett a két juzzemnek is.

– Másfelé megy! – kiáltotta. A gőzmozdonyként fújtató Hin egyetértően bólintott. Mindhárman a ködöt fürkészték.

– Luke, fiacskám – kiáltotta Halla –, előjöhetsz! Föladta. – Csak az aljnövényzet zizegett. – Gyere, Luke – tette hozza kissé nyugtalanul Halla –, ne bolondítsd az öreg Hallát.

Kii segíteni akart, és hatalmasat ordított. Halla odaugrott, befogta Kii száját, másik kezét a saját szájára tette, megrázta a fejét, aztán a vandrella még nem túl messzi, de távolodó alakjára mutatott. Kii megértően bólintott, aztán az ormányából kibocsátott hanggal halkan hívta hiányzó társaikat. Artu Detu gyászosan fütyült.

– Luke! – kiáltotta újra, aggódva Halla. Kezdték átkutatni a környező bozótot. Mikor a hercegnő meg Luke percek múltán sem került elő, Halla magához intette a két juzzemet, és hátranézett, amerről jöttek.

– Nem hiszem, hogy elkapta őket… még nem. Közvetlenül mögöttünk voltak. – Megfordult, s elindultak visszafelé a nyomon, abban a reményben, hogy Luke és Leia valahogyan elkerülték a szörnyet.

– Talán egy fa alatt rejtőznek – mondta reménykedve Thripio.

Egyik feltevés sem bizonyult igaznak. Luke-ot és Leiát nem falta föl a szörny, de nem is sikerült lerázniuk ormótlan üldözőjüket. A vandrella közömbösen vette tudomásul, hogy elhagyták a terepjárót. De mikor a szétmarcangolt terepjáró nem bizonyult ízletesnek, a szörnyeteg apróbb, de remélhetőleg ízletesebb zsákmány után nézett.

De élelme, érthetetlen módon, kétfelé vált. Primitív vandrella ésszel az a finomabb, ami közelebb van. Megfeledkezve Halláról meg a többiektől, Luke és Leia nyomába eredt.

– Még mindig a nyomukban van – lihegte Luke. A fekete pontokkal szegélyezett, hatalmas pofa mocsáron, bozóton át is a nyomukban csörtetett. Leia megbotlott egy kiálló gyökérben, Luke alig tudta elkapni.

– Nem… nem tudom, meddig… bírom még, Luke.

– Én sem – vallotta be fáradtan Luke, s eszelősen nézett körül, hogy valami búvóhelyet találjon.

– Fára mászni?

– Már gondoltam rá – mondta Luke, miközben tovább botladoztak. – Ez az izé le tud szedni a legnagyobb fáról is, vagy kidönti a fát.

– Közeledik! – sikoltotta hátrapillantva Leia. A hangja megtört.

Luke körülpillantott, s látott valamit, ami sziklahalomnak látszott.

– Oda! – kiáltotta.

Mikor odaértek, kiderült, hogy ez a valami nem természetes képződmény, hanem építmény. Minden egyes kő hatszögletű volt, s minden látható kötőanyag nélkül illeszkedett a többihez. A kör alakú falon fából és szőrcifonatból készült, festett, háromlábú állvány állt.

– Mint valami áldozati medence – mondta a hercegnő, míg megtette az építmény felé az utolsó néhány métert. – Talán víztároló a száraz évszak idejére. – Hátranézett.

A világos bőrű, könyörtelen szörnyeteg engesztelhetetlenül követte őket.

Luke átvetette az egyik lábát a falon, lepillantott, és rémülten rántotta vissza a lábát. A kőfal jó kilenc – vagy tízméteres átmérőjű üreget keretezett. Bár a ködön és esőn átszűrődő napfény nem volt valami ragyogó, világosan mutatta, hogy a tátongó üreg ijesztően mély.

A hercegnő is lenézett, és elakadt a lélegzete.

– Luke, ezt nem… – De Luke már futott is az üreg túloldalára, és hívta őt.

– Ide, Leia! – A hercegnő sietve követte.

– Luke, nem maradhatunk… – Luke a fejét rázta, és a falon belülre mutatott. Odahajolva Leia is látta Luke izgalmának az okát.

Olyan helyen álltak, ahol hiányzott a fal. A nyílást ismeretlen, idegen betűkkel teleírt kapu keretezte. A kis kőoszlopokra két szőlőtő fonódott. Ezek lenyúltak a sötétbe, egymásba fonódva szinte tekergős hágcsót alkottak.

– Luke, nem tudom… – kezdte a hercegnő.

Luke a földre vetette magát, megragadta az egyik tőkét, s teljes erejéből megrántotta. A szőlő nem engedett. Mögöttük a vandrella már csak tizenöt méternyire volt. Kinyitotta fogakkal teli pofáját. Mély, vérfagyasztó üvöltést hallatott.

Luke döntött.

– Nincs más választásuk – mondta.

– Oda le, Luke? – A hercegnő a fejét rázta. – Nem tehetjük. Nem tudjuk, hogy mi…

– Inkább halok meg egy sötét lyukban – mondta határozottan Luke – semhogy egy szörnyeteg reggelije legyek. – És elindult lefelé a szőlőhágcsón. – Gyere! – sürgette Leiát. Megtart mindkettőnket! – És haladt tovább.

A hercegnő még egy pillantást vetett aranyló, hatalmas szájra, átvetette a falon mindkét lábát, s elindult a semmibe. Nem volt ugyan teljes sötétség, de ahhoz elég sötét volt, hogy Luke-nak ki kelljen tapogatni minden következő fokot. Egyszer elsiette a dolgot, és majdnem leesett. Jobb lábával tapintotta ki mindig a következő fokot.

De következő fok nem volt.

Elérte a hágcsó végét.

– Várj! – kiáltotta Leiának. A visszhangos üregben a hangja kísértetiesen csengett. Alig látta maga fölött a lány ijedt arcán, amint az lepillantott rá.

– Mi az… mi baj?

– Vége az útnak. – A lába alatt csak végtelen feketeséget látott. Mintha a megtett út semmi sem lett volna. De mikor a szeme hozzászokott a sötéthez, mintha látott volna valamit néhány fokkal följebb és jobbra.

Fölkapaszkodva hamarosan elérte a hercegnő lábát. Megnyugtatta a lányt, aztán kinyújtotta a kezét, és kilépett oldalra. A perem, amit észrevett, talán egy méter széles lehetett, de a falhoz itt is egy erős szőlőinda tapadt, párhuzamosan futott a peremmel, úgy derékmagasságban. Luke óvatosan megfogódzkodott az indában.

– Itt egy párkány, Leia – magyarázta, s a kezét nyújtotta a lánynak. Leia kilépett a peremre, két kézzel megmarkolta az indát, s megnézte a követ a lába alatt.

– Ezt valaki iderakta – állapította meg. – Vajon ki, és miért?

– Magam sem tudom – ismerte be Luke. – Kár, hogy Halla nincs itt. Biztosan meg tudná mondani.

A beszélgetést föntről erős, visszhangzó hang szakította félbe. A falhoz tapadva, tágra nyílt szemmel néztek föl. A hang nem ismétlődött.

Luke érezte a hozzá tapadó test melegét, s lepillantott. A föntről jövő, halvány fényben a hercegnő tündöklőbbnek, gyönyörűbbnek látszott, mint valaha.

– Leia – kezdte Luke –, én…

Újabb kaparászás, hangosan, fenyegetően. Szikla- és faldarabok hullottak alá. Szerettek volna belebújni a kemény kőbe, beleolvadni a falról csöpögő nyirkosságba.

Lentről hangos puffanás hallatszott. Az egyik lehulló kő célba ért. De Luke nem volt biztos benne, hogy az üreg fenekén puffant.

Lélegzet-visszafojtva, összebújva vártak, szemüket a ködös napfény kis körére szegezve. Hihetetlenül lassan megjelent odafönt valami. Mintha sötét felhő takarná el a napot. A hercegnő halkan fölsikoltott. Luke teljesen megbénult.

A szörnyeteg hatalmas feje zárta el a nyílást. Ide-oda lengett, mint egy vízszintes inga, számukra ismeretlen érzékszerveivel szimatolt utánuk.

Luke kétségbeesetten körülnézett, s mintha valami nyílást vett volna észre az üreg falán. A perem túlsó végénél.

– Gyere utánam – mondta a hercegnőnek. Mikor az nem mozdult, megfogta a kezét, és húzta maga után. Leia követte, de még mindig a szörnyeteget bámulta.

A nyílás elég nagy volt, hogy mindketten beleférjenek. Elég magas is volt, Luke-nak alig kellett lehajolnia. Mindketten kifelé és fölfele pillantottak, s örültek, hogy lemászhattak a keskeny párkányról.

Talán az a lény odafönt megérezte a megkönnyebbülésüket. Valami nyilván fölkeltette a figyelmét, mert nem himbálta tovább hatalmas koponyáját. Pofája lefelé fordult, feléjük.

– Lát minket! – súgta a hercegnő, és úgy szorította Luke karját, hogy az már fájt. – Ó, ez lát minket!

– Lehet… de talán csak lenéz – mondta Luke inkább reménykedve, mint hitte.

Lesöpörve sziklát és falat, a fej lassan kúszni kezdett feléjük. Hatalmas szája nyitva, s a torok sötétebb, mint az üreg mélye.

– Lejön – suttogta a hercegnő. – Lejön értünk, Luke.

– Nem tud. Nem érhet el minket – biztatta Luke, s a pisztolyáért nyúlt. A pisztoly nem volt az övén. Leesett, mikor kiugrottak a terepjáróból. Luke keze fénykardjának markolatára csúszott.

Töprengő morgás hallatszott. Nagyobb faldarabok hullottak alá és zuhantak le mellettük.

– Milyen hosszú kehet? – mutatott Luke a kígyószerű lényre.

– Nem tudom. Nem néztem meg. Mintha végtelen hosszú volna – felelte Leia. A vandrella csupán néhány tucat méternyire kígyózott tőlük. Most már kétségtelen volt, hogy látja őket. – Meg tud kapaszkodni a falon? A fal csúszós.

– Nem tudom – motyogta tompán Luke. Ökle görcsösen a kard markolatra fonódott.

A szörny hirtelen utánuk vetette magát. A hercegnő fölsikoltott, hangjától visszhangzott az üreg. Luke pedig előrántotta és bekapcsolta a kardját. De a kút pokoli sötétjében kevés reményt nyújtott a kard kis, tiszta, kék fénysugara.

De a vandrella nem csapott le rájuk. Teljes, hihetetlen hosszában elnyúlva zuhant lefele. A szinte végtelen, halványan fénylő hústömeg elszáguldott mellettük. Kihajolva látták, amint ponttá zsugorodik, gombostűfejnyi fényponttá, mielőtt eltűnne a mélyben. Egyre halkabban hallották, hogyan ütődik az állat hol az egyik, hol a másik falhoz, alig hallották a nagy test pusztulásának visszhangját.

Luke reszkető kézzel kapcsolta ki és tette a helyére a kardját. A hercegnő ekkor vette csak észre, mennyire odabújt a fiúhoz. Ez a közelség zavaros érzéseket váltott ki belőle. Illendőbb lenne távolabb lépni a fiútól. Illendőbb, de nem ilyen kellemes. Leia csupa víz volt, s a meleg, amit Luke teste nyújtott, jelenleg fontosabb volt az illendőségnél. Egy örökkévalóságig álltak így. Luke átölelte alanyt, s az nem tiltakozott. Nem nézett föl ugyan rá vágyakozva, de Luke-nak ez is elég volt, legalábbis egyelőre. Boldog volt.

Egy örökkévalósággal később halk, kíváncsi hang hatolt le hozzájuk, Luke maga sem hitte, hogy valóban hall valamit.

– Luke, fiam… ott vagytok lenn?

Összenéztek. Luke bizonytalanul kihajolt a kis üregből, ahol megbújtak, és fölnézett. Föntről négy arc nézett le rá. Kettőt sűrű szőr borított. A harmadik aranyosan fénylett.

– Halla? – Izgatott cserregés volt a válasz. Ez kétségtelenül Hin. Mikor a hisztérikus ordítás elhalt, Halla ismét lekiáltott.

– Jól vannak, Luke úrfi? – kérdezte Thripio.

– Azt hiszem! – kiáltotta vissza Luke. – A dög lejött utánunk.

– Azt hittem, hogy végig mögöttünk voltatok – mondta Halla. – Örülök, hogy éltek.

– Mi is! – kiáltotta a hercegnő, aki kezdte visszanyerni magabiztosságát. – Egy perc múlva fönt leszünk. – És ki akart lépni az üregből.

– Nem hiszem! – mondta sötéten Luke, s megragadta a lányt. – Nézz körül!

Leia odanézett, ahová Luke mutatott. Ahol a vandrella lezuhant, az üreg falai olyan simák lettek, mintha leborotválták volna őket. A szőlőinda hágcsó nyomtalanul eltűnt. A párkány fele is.

– Nem tudunk följutni! – kiáltotta Luke aggódó társainak. A szőlőinda hágcsó, amin lejöttünk, leszakadt. Tudtok másikat csinálni?

Csönd odafönt. Az arcok néhány percre eltűntek. Luke nyugtalanítónak találta a távollétüket, de aztán visszatértek.

– Az errefelé növő szőlők nem túl bizalomgerjesztőek! – kiáltott le Halla. – A hágcsóhoz nyilván máshonnan hoztak szőlőt. De lehet más kivezető út is.

Luke nézte az üreg sima falát.

– Másik út? Miről beszélsz, Halla?

– Hol álltatok, mikor a dög lezuhant mellettetek?

– Van egy kis bemélyedés a falban, a párkány végénél – mondta Luke.

– Szóval párkány is van – állapította meg elégedetlen Halla. – Mekkora a bemélyedés?

– Mindketten elférünk benne.

– Gondoltam. Egy kovéj aknában vagytok, Luke fiam.

– Micsodában? – kérdezte bosszúsan a hercegnő.

– Kovéj aknában, gyermekem – ismételte Halla. – Mondtam már, hogy sokféle faj élt és él a Mimbanon. A kovéjok rokonságban állnak a városi zöldekkel, de csöppet sem alázatosak. A föld alatt élnek, ezért nem tudunk róluk túl sokat. De a természetes víznyelőkön és egyéb felszíni nyílásokon kívül az ősi thrella kutakat is használják néha a felszínre jutáshoz.

– Kovéjok meg threllák – motyogta Luke a lenti mélységbe bámulva. – Mi az a thrella kút?

– Olyan kút, amit a threllák ástak – hangzott Halla csöppet sem meglepő válasza. Egyszerűen kútnak nevezzük őket. Senki sem tudja, hogy valójában mire használják őket, ahogy senki nem tud túl sokat a threllákról sem. Talán a templomok többségét is ők építették. Mindenesetre régen kipusztultak, de a kovéjok itt vannak. Ha a mélyedés végébe mentek, valószínűleg azt fogjátok tapasztalni, hogy folyosó nyílik belőle.

– Ha így van, megtaláljuk – mondta Luke.

– A kovéjok nem szokták elrejteni a felszínre vezető nyílásokat – folytatta Halla. – Ha megtaláljátok a kivezető utat, ott fogunk várni titeket. Biztos vagyok benne, hogy megtalálom a legközelebbi kovéj kijáratot.

– Ez jól hangzik – ismerte el reménykedve Luke –, csak egy a bökkenő. Mivel világítunk? Van egy biztonsági lámpám, vagy világíthatok a kardommal is, de nem akarom elhasználni a töltést.

– Csak a folyosót találd meg – mondta magabiztosan Halfa. – Bőven lesz fény, ha valóban kovéj járat. Erre a szavamat adom, fiam.

– Megpróbáljuk – egyezett bele Luke. – Átvágunk, és találkozunk veletek. – Elfordult, habozott, aztán megint kihajolt és újra fölkiáltott: – Halla?!

Az üreg pereménél ismét megjelent a kis arc.

– Igen, fiam?

– Mit csináljunk, ha kovéjjal találkozunk?

– Nincsenek sokan, és sokat vándorolnak – mondta Halla. – Nem valószínű, hogy találkoznál velük. Ha mégis így lenne, nyilván úgy meg fognak lepődni, hogy elszaladnak. Ne feledd, hogy nincsenek megszelídítve, mint a zöldek. Éppen olyan keveset tudnak rólunk, mint mi róluk… Gondolom. Állítólag gyakran föltűnnek a városok körül, de mihelyt valaki a keresésükre indul, nyomban eltűnnek. Ami föltehetőleg azt jelenti, hogy félénkek és békések.

– Ezek nagyon fontos föltevések! – kiáltotta nyugtalanul Luke.

– Megvan a kardod.

Luke keze a fegyver önbizalmat adó markolatához ért.

– Jól van. Várj még egy percig. – Leiához fordult. A lány nem volt ott. – Leia? – mondta hangosan. De szorongató félelme néhány pillanat múlva elült, mert a lány megjelent.

– Van itt hátul egy alagút, ahogy az öregasszony mondta – közölte vidáman a hercegnő. – Belenéztem a lámpámmal – mutatott a parányi, öngerjesztő készülékre. – Elég tágasnak látszik.

– Milyen irányban halad?

– Kelet felé, körülbelül harmincegy fokos szögben – ellenőrizte Leia a ruhájába épített iránytűvel.

– Harmincegy fok, keletre, Halla! – kiabálta föl Luke a Leiától kapott információt.

– Jól van, fiam. Arra fogunk menni. Hogy álltok az élelemmel?

Mindketten ellenőrizték öveiket. Az ellenőrzés eredménye bátorítóbb volt, mint amire Luke számított.

– A sűrítmények legalább egy hétre elegendők. Víz pedig, gondolom, akad majd bőven.

Halla nevetése végiggördült a kút falán.

– Alig tudjátok majd elkerülni, fiam. Ha igaz, amit a kovéj alagutakról tudok, két-három napon belül találkozunk. Fény, élelem, víz… aztán vigyázzatok magatokra, gyermekeim, megértettétek? Meg fogunk találni benneteket. – Hin és Kii még versenyt cserregtek, aztán a három arc eltűnt.

– Kérem, uram, legyen óvatos! – tette hozzá Thripio. Aztán ő is eltűnt.

Luke még egy percig bámulta a napfény és köd hívogató körét odafönt. Fölnyújtotta a kezét. Bármilyen közelinek is látszott, nem csodálta, hogy nem éri el az eget az ujja hegyével.

– Már elindultak – mondta Leianak, és bekapcsolta a lámpáját. – Ideje, hogy mi is elinduljunk…

KILENCEDIK FEJEZET

Vagy tíz perce haladtak, mikor Luke elgondolkodva megjegyezte:

– Nem tudom, nem lett volna-e okosabb megvárni, míg Halla meg a két juzzem visszamegy a városba, és szerez vagy lop valamilyen kötelet. Hin egymaga ki tudott volna húzni minket, amilyen karja van.

Leia átlépett egy kis kavics kupacot.

– Gondolod, hogy Halla visszament volna a városba szembenézni Grammellal, anélkül hogy nála a kristály?

– Mit számít a kristály?

Leia kedvesen nézett rá.

– Ugye te nem érted Hallát, Luke? Nyilván azt hiszi, hogy a kristály segítségével Grammelt békává változtathatja.

– Leia – mondta lenézően Luke –, Hallának nincsenek ilyen esztelen elképzelései a kristállyal kapcsolatban.

– Szóval más a véleményed? – A hercegnő igyekezett óvatosan, szelíden fogalmazni. Gondolkodj egy kicsit, Luke! Halla igen szuggesztív, okos öregasszony, de már régen él ezen a világon. Évek óta nyomoz egy mítosz alapján. Világos, hogy Halla természetfölötti hatalmat tulajdonít a Kaiburr-kristálynak. Pedig azt neked is tudnod kell, hogy egy kristálynak nincs ilyen hatalma.

– Tudom. Nézd, lehet, hogy Halla valóban túl fanatikus a kristály dolgában, de…

– Fanatikus? – A hercegnő fölsóhajtott. – Szegényke ábrándot kerget. Hát nem látod? Az ábrándjai már teljesen legyőzték a valóságérzékét. Mindegy. Szükségünk van rá, bármilyen is, hogy elhagyhassuk ezt a bolygót.

– A kristály nem ábránd – ellenkezett szelíden Luke. – A kristály valódi. Ha ez az Essada kormányzó meg az emberei előbb érnek oda, mint mi…

A hercegnő összerezzent.

– Essada. Már majdnem megfeledkeztem róla.

– Leia, miért félsz annyira a birodalmi kormányzótól? – kérdezte gyöngéden Luke, miközben tovább baktattak. – Mit tett veled Moff Tarkin a Halálcsillagon, mielőtt Han Solóval megmentettünk?

Leia szemét elfátyolozta az emlékezés.

– Talán egyszer majd elmondom, Luke. De nem most. Még… még nem felejtettem eleget. Ha elmondanám, túlságosan felkavarna az emlék.

– Azt hiszed, hogy nem tudnám elviselni? – kérdezte feszülten Luke.

– Nem te. Luke, nem te nem tudnád. Magamtól, a saját reakcióimtól félek. Valahányszor megpróbálom pontosan fölidézni, hogy mit tettek velem, kezdek szétesni.

Csöndben mentek tovább.

– Te! Mintha kezdene világosodni! – kiáltott fel a hercegnő kicsit túlzottan hangos vidámsággal.

Luke pislogott, az elmúlt percek keserű érzéseit elnyomta az öröm. Igen, valóban világosabb volt.

– Oltsd el a lámpádat – mondta a lánynak, s maga is kikapcsolta a lámpáját.

Egy pillanatra sötétebb lett. Aztán ahogy a szemük hozzászokott a helyzethez, éppen olyan világos lett, mint korábban. A fény Halvány kékessárga volt, valamivel ragyogóbb Luke kardjának a fényénél.

Mikor Luke a hercegnőre pillantott, látta, hogy az az alagút falánál áll.

– Gyere csak – hívta a lány, s a kőfal egy különösen fénylő darabjára mutatott. Luke közelebb hajolt. Mintha a szikla maga ontotta volna a fényt.

– Dehogy – mondta Leia, mikor Luke hangosan is kimondta, amit gondolt –, nézd csak meg jobban. Ez az. – Körmeivel megkaparta a követ, s a fény a kezében maradt, ott ragyogott hideg fénnyel a tenyerén. Aztán kis idő múlva halványulni kezdett. – Valami növény – mondta a hercegnő. – Zuzmó vagy gomba… nem tudom. Nem vagyok botanikus. De Halla mondta, hogy ilyesmit fogunk találni. – Lesöpörte a kezéről az eleven fényt, s végigpillantott a lejtős barlangon. – Itt lent egy másik világ van, de már nem találom ijesztőnek.

Egy ideig lefelé haladtak, aztán az ösvény egyenesen folytatódott. Az alagút valóságos barlanggá bővült. Megjelentek a színes cseppkövek, melyeket különböző ásványok festettek sokszínűre, s fénylő növények borítottak. Tompa végű, álló cseppkövek nyúltak a boltozat felé. A csöpögő víz zenéje kísérte minden lépésüket.

Halk moraj hallatszott elölről, s ők óvatosan lassítottak. A zaj egy föld alatti patak muzsikája volt. Az ösvényükkel párhuzamosan futott zubogva, mint egy vidám útikalauz.

A barlang tetején egy helyen lyuk volt. Innen egy vízesés zúdult alá, és eltűnt egy feneketlen üregben: mint egy hagyományos vízvezeték, amelynek hiányzik a közepe.

Később egy parányi alabástromerdőt láttak. A tekergős, kanyargós alabástromkristályok szinte a gravitációval dacolva nőttek ki a falakból, a földből, a mennyezetből. Luke úgy érezte, mintha egy hatalmas üvegszál gombolyagon haladnának át. A fénylő növények sugárzását szinte vakítóan verte vissza az alabástrom.

A zuzmógombán kívül immár a fénytermelő növények fejlettebb változataival is találkoztak a földön és a falakon. Némelyik konzolos gombára emlékeztetett. Elhaladtak valami mellett, ami kvarcba fagyott bambusznak látszott. Mikor a hercegnő véletlenül megrúgta az egyiket, egy újabb tulajdonságát is fölfedezték.

A növény megpendült. Leia ijedten ugrott félre, aztán kísérletképpen jókorát ütött öklével a növényre. Az ismét csengő hangot adott.

– Talán üres – mondta vidáman Luke.

– De mi ez, ásvány vagy növény?

– Fogalmam sincs – ismerte be Luke. Megütött egy másik képződményt, ez egészen másképp csengett. Összemosolyogtak, és közben a barlang megtelt ügyetlen, de vidám dallamokkal, amint a természetes harangok megszólaltak a kezük alatt. Úgy kacsintottak egymásra, mint a komiszkodó gyerekek.

Aztán megunták a mulatságot, és folytatták útjukat, miközben Luke letört két sűrítménykockát, s az egyiket odaadta a hercegnőnek. Miközben az utat követték mert kétségtelenül út volt az –, Luke magyarázott:

– Nézd meg, hogy nincs itt egyetlen nagyobb szikla sem – mondta. – Az utat nyilvánvalóan megtisztították. Lábnyomokat mégsem latok.

– Kemény a talaj – mondta a hercegnő. – De ez a hely gyönyörű, valóságos meseország. Sokkal szebb, mint a felszín. Ha a Mimbant valaha is rendesen lakni fogják, szerintem mindenkinek a föld alatt kellene élnie. – Kecsesen megpördült, csak mert olyan jó hangulata volt. – Olyan szép és tiszta minden idelent, hogy…

A mondat rémült sikolyba végződött, mert a hercegnő zuhanni kezdett lefelé.

Luke hasra vetette magát, s kétségbeesetten nyújtotta a kezét. A hercegnő elkapta Luke csuklóját. Kezük egymásba fonódott, s Leia így függött a semmi fölött, Luke kezét szorítva. Luke érezte, hogy csúszik a lába, mikor megpróbált megkapaszkodni a szilárd talajban.

– Nem bírom… Luke – lihegte a hercegnő.

– A másik kezedet – mondta összeszorított foggal Luke. A hercegnő bal kézzel megragadta Luke alkarját. Ettől Luke még néhány centiméterrel előbbre csúszott.

A közelben egy nagy álló cseppkő nyúlt fölfelé. Ha Luke most téved, s a cseppkő is olyan vékony kéregből van, mint amilyenen a hercegnő átzuhant, mindketten leesnek, mint a szörnyeteg. Luke megfeszítette minden izmát, s egy kissé odébb araszolt. Bal kezével, melyet addig meglehetősen bizonytalanul markolta a talajt, hirtelen elkapta a cseppkövet, így már nem csúszott tovább előre, de alig tudta tartani a hercegnőt.

Lassan sikerült visszakúsznia a földön, s miközben a cseppkőbe kapaszkodott, kavicsok vágtak a mellébe és a hasába. Egyre hátrálva fölült, s bal lábát a képződménynek támasztotta. Most már mindkét kezével megragadhatta a hercegnő csuklóját.

Bal lábbal rúgott egyet, izmai megfeszültek. A hercegnő kibukkant a lyukból, s Közeledett Luke-hoz, Halk reccsenés hallatszott, s a cseppkő alja repedezni kezdett. Luke most már jobb lábával is a cseppkőnek támaszkodott, s eszelősen húzta a hercegnőt.

A hercegnő valósággal röpült kifelé. Egy pillanattal később a cseppkő nem bírta tovább, és most Luke kezdett csúszni a tátongó mélység felé. A hercegnő oldalra gördült, és elkapta Luke kezét, saját súlyával tartóztatva föl a fiú csúszó testét. Most Luke is odébb gördült, s lihegve állapodott meg a hercegnő keblén.

Egy hosszú, időtlen percen át feküdtek így. Aztán úgy néztek egymásra, hogy tekintetük fényéveken is áthatolt volna.

A hercegnő gyorsan fölült, s porolni kezdte ruháját. Kezeslábasa szétszakadozott, ahogy Luke áthúzta őt a lyuk éles peremén, majd végig a kavicsos földön. Luke is fölült, és jobb karját dörzsölgette.

– Talán – kockáztatta meg végül a hercegnő – mégsem ez a legmegfelelőbb hely a letelepedésre ezen a világon.

Némán föltápászkodtak. Luke óvatosan próbálgatta a talajt, s szemügyre vették a látszólag szilárd talajon tátongó lyukat. Egyetlen pillantással megállapították, hogy az üreg legalább olyan mély, mint a thrella kút.

Luke habozott, mikor a talaj benyomódott a lába alatt. Körülnézett, aztán a patakra mutatott.

– Ez biztonságosabbnak látszik.

– Mint az, amelyikre én léptem – emlékeztette a hercegnő. Luke fölpillantott a mennyezetre. A lyuk és a közvetlenül előttük álló útszakasz fölött a tetőn domborulat látszott. A patak és a patak bal oldala fölött a boltozat tele volt cseppkövekkel.

– Azt hiszem, a másik parton biztonságban leszünk – mondta Luke. De átkelés után is csak lassan haladtak. Luke minden lépés előtt próbára tette a talajt. A hercegnő követte, bal keze a fiú jobbjában. Nemsokára elhagyták a fönti domborulatot és az üreget. A cseppkövek ismét faltól falig borították a mennyezetet.

Luke a biztonság kedvéért elővette a kardját. Bekapcsolta a fénypengét, s a föld felé fordította. Sziszegés és bugyborékolás hallatszott, s a kő megolvadt a kék fénynyaláb körül. Luke kihúzta és kikapcsolta a kardot. A kis lyuk fölé hajolt, és beledobott egy kavicsot. A kavics megnyugtatóan gyorsan földet ért.

Magabiztosabban mentek tovább, de már nem találták olyan vonzónak a föld alatti világ szépségeit.

– Bízzunk benne, hogy rövidesen megtaláljuk a kijáratot – mondta Luke.

De hiába reménykedtek, az út nem ívelt fölfelé, egyre csak vízszintesen folytatódott. Sőt, mintha egy kissé lejtett volna. Éles kanyar következett, és megdöbbentő kép tárult eléjük.

Nagy, föld alatti tó állta el útjukat. Akkora volt, hogy a foszforeszkáló növények ellenére sem látták a túlsó partját. Vízbe pedig olyan sötét volt, mint a Császár gondolatai.

A megtisztított út, amelyen jöttek, balra kanyarodott. A víz szélén haladt tovább, majd egyméternyire a faltól a vízbe veszett.

– Szerintem ez lehet a magyarázata, hogy nem találkoztunk kovéjokkal – mondta töprengve Luke. – Az útnak ez a része víz alatt van. Elég gyakran emelkedhet és ereszkedhet alá a vízszint, a felszíni esővel összhangban. – Belegázolt a tóba, s követte az utat, míg a víz a melléig nem ért, aztán visszafordult.

– Nem megy. Túl mély.

– Mégis tovább kell mennünk – mondta a hercegnő, akinek csöppet sem tetszett az üveges, fekete víztükör. – Semmi haszna, ha visszamegyünk. Még mindig tartjuk a harmincegy fokot keletre?

Luke ellenőrizte az iránytűjét.

– Kissé délre kanyarodtunk. De az út valószínűleg visszakanyarodik a túlsó parton. Remélem. Egyébként a tő jó jel is lehet. Talán azt jelenti, hogy a túlsó parton már emelkedő van, azért gyűlt itt össze ennyi víz. Vajon milyen mély lehet?

– Nem tudom – mondta a hercegnő. Belegázolt a vízbe, s lehajolva kitapogatta a láthatatlan feneket. – Elég meredeken lejt.

Luke a távolba pillantott. A patak túlsó partján vízinövények kis erdeje látszott, amit nyilván a bőséges, friss tápanyagok hoztak létre. A fekete felszínen nagy, sárgásbarna levelek úsztak. A kerek leveleknek csupán a két vége volt kissé csúcsos, ahol a fölfelé forduló szelek találkoztak.

– Csak nem képzeled – kérdezte Leia –, hogy egy olyanon fogunk utazni?

– Úszni pedig nem vagyok hajlandó mondta Luke, és elindult az erdő felé. Átugrotta a patakot, s vizet fröcskölve ért földet a túlsó parton. Lehajolva letört levelek tövét fedezte föl a víz alatt. – Úgy látszik, már törtek innen levelek. Talán a kovéjok.

– Vagy maguktól törtek le – mondta a hercegnő olyan halkan, hogy Luke nem is hallotta. Aztán odament a fiúhoz.

Luke óvatosan rálépett az egyik levélre. A levél átmérője legalább két és fél méter volt. Ahogy teljes súlyával a levélre nehezedett, a levél sárga belseje szivacsosan összenyomódott. De nem hasadt szét, Luke lába sem hatolt át rajta.

Bizonytalankodva rámászott a levélre. Térde belemélyedt a levél felszínébe, de a levél nem lyukadt ki. Luke összeszorított szájjal nagyot ugrott, s a térdeire huppant vissza. A levél lesüllyedt, de nyomban vissza is ugrott a felszínre.

Megbizonyosodva a levél vízállóságáról, Luke fölhajtotta a levél szélét, s benézett alá. Elég világos volt, hogy lássa a levelet a fenékhez rögzítő, embervastagságú tövet.

– Ezt levágom – közölte. A hercegnő szkeptikusan figyelte.

– Mivel? A kardoddal? Nem tudtam, hogy víz alatt is működik.

Luke komoran nézett a lányra.

– Pedig ajánlatos lenne.

Lecsúszott oldalt a levélről, bele a hideg vízbe. Aztán bekapcsolta és a felszín alá dugta a kardot. Az üveges vízen nyomban buborékok jelentek meg, de a kék tény a vízben is világított, hiba nélkül.

Luke mély lélegzetet vett, s alábukott a sötétbe.

Szerencsére a kard elég fényt biztosított, hogy lássa a tövet. Csak néhány másodpercbe telt, míg átvágta a kemény gyökeret. Luke csodálkozva látta, hogy a levél alja nem lapos, hanem homorú. Ez legalább a biztonság illúzióját nyújtja.

Följött a víz alól, kapkodva lélegzett, kitörölte a szeméből a vizet, és kikapcsolta a kardot. Mihelyt a kard ismét az övén függött, a levágott levelet a parthoz tolta.

Aztán ismét elővette a kardot, és kis lyukat égetett a levél farába. Egy vékony biztonsági kötéllel a parton álló cseppkőhöz kötötte hajójukat.

– Ezek jók lesznek evezőnek! – kiáltotta a hercegnő. Kissé távolabb és magasabban állt. Luke odament hozzá.

A mennyezettől a földig érő szelenitkristályok sorakoztak egymás mellett. Mindegyik magasabb volt az embermagasságnál, s csupán néhány centiméter vastag. A foszforeszkáló növényektől olyanok voltak, mint a templomablakok, maga az ásvány pedig itt-ott skarlátvörösen izzott.

– Szinte sajnálom letörni, olyan szépek – mondta ámulva Luke. – De igazad van… jó evezők lesznek. – Ismét elővette a felbecsülhetetlen értékű kardot, s négy megfelelő méretű kristályt vágott le vele, majd a kék sugárral meg is formálta őket. Aztán levitték őket a vízhez, s óvatosan berakták a levélbe, amitől azt remélték, hogy átviszi őket a tavon.

– Indulhatunk? – Leia habozott, és az órájára pillantott.

– Tizenhat órája gyalogolunk, Luke. – A tóra mutatott. – Ha megpróbálunk átkelni, azt megtehetjük némi alvás után is.

– Rendben van – mondta Luke. Fogalmuk sem volt, hogy odafönt éjszaka van, vagy nappal.

Luke talált egy rothadó, partra vetett levelet, és följebb húzta az emelkedőre. Elfogadható fekvőhely lesz.

– Előbb te – sürgette a lányt, mikor elhelyezkedtek a puha anyagon. – Én nem vagyok olyan fáradt. – A lány bólintott, s megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a nyirkos levélen.

Két percen belül mindketten mélyen aludtak…

Luke hirtelen ébredt föl, gyorsan fölült és körülpillantott. Mintha valamit hallott volna. De nem volt sehol semmi, csak a tóba ömlő patak csobogása meg a föntről a tóba pottyanó vízcseppek zaja.

Luke megnézte az óráját, és fölébresztette a hercegnőt. A hercegnő álmosan dörzsölte a szemét.

– Mennyit aludtunk?

– Majdnem tizenkét órát. Úgy látszik, én is fáradt voltam.

Újabb sűrítményeket vettek elő, s éhesen elfogyasztották őket. Luke összecsukható poharában vizet hozott a patakból. Ott ettek az áttetsző patak mellett, nézték az idegesen úszkáló vízirovarokat.

– Sohasem hittem volna, hogy a sűrítmény ilyen jól tud esni – állapította meg a hercegnő, lenyelve kockája utolsó morzsáját, s néhány korty vizet ivott.

– Nekem akkor jön meg majd igazán az étvágyam, ha újra latjuk a napfényt – közölte Luke. Aztán mentegetődzve a tóra pillantott. – Remélem, ez a tó nem olyan nagy, amilyennek látszik. Nem szeretem a vízi utazást.

– Nem meglepő – mondta kedvesen a hercegnő, aki jól tudta, hogy a Tatuin sivatagos világán, ahol Luke fölnőtt, a nagyobb vízfelület legalább olyan ritka volt, mint az örökzöld növény.

Némán beszálltak a levélcsónakba. Mindketten megfogtak egy-egy hosszú szelenitrudat. Luke lekötötte a zsinórt a cseppkőről, összetekerte, az övére akasztotta, és ellökte a csónakot. Simán kisiklottak a vízre.

Luke különös félelmet érzett, mikor evezni kezdtek a feneketlennek tetsző mélység fölött. Elképzelhető volt, hogy a tó feneke csupán egyméternyire van, de a fekete víz kiszámíthatatlan volt.

Luke éppen olyan izgatott lett, mint a vízirovarok a patakban. Mi van, ha a tó sok száz kilométer hosszú? Vágy elágazik? A látható út nélkül örökre eltévedhetnek.

Legjobb, ha a barlang bal oldali falát követik, ahol az út a vízbe veszett. Nem valószínű, hogy az út a tó közepén haladna végig – valószínűbb, hogy a fal mellett marad, ahol a legcsekélyebb a víz.

Luke-ot elképzelhetetlen iszonyatok rémítették. Talán a tó egy föld alatti vízeséshez vezet, s ők megállíthatatlanul fognak alázuhanni, hogy magányosan pusztuljanak el a sziklákon, melyek sohasem láttak napfényt. De ahogy egyenletesen haladtak, a képzelt veszélyeket egyre kevésbé érezte fenyegetőnek. Például a vízesést. A kiváló akusztikájú barlangban nem hallottak távoli robajt.

Egyórai lassú, fáradságos evezés után már nem érdekelte, hogy mit találnak a tó túlsó partján, csak az, hogy elérjék a túlsó partot.

A válla szaggatott. Tudta, hogy a hercegnő válla is legalább így szaggat, ha nem jobban. A hercegnő mégsem panaszkodott, egy szóval sem tiltakozott, miközben kínos lassúsággal folytatták útjukat a vizén. Luke elámult a lány erején, s közben el is töprengett, hogy vajon a Mimbanon átélt kalandok nem szelídítették-e meg a lányt. Ezt nem tudhatta, mégis remélte.

– Miért nem pihensz egy kicsit, hercegnő? – kérdezte a lánytól. – Majd én evezek.

– Ne viccelj! – mondta szelíden, de határozottan Leia. – Ostobaság lenne, ha ide-oda hajlongnál ebben az izében. Nem vagyok olyan biztos az úszóképességedben. Ha pedig az egyik oldalon maradsz, akkor a csónak is egy helyben fog forogni. Maradj a helyeden, és kíméld az erődet.

Luke megadta magát a józan észnek, ami nem olyan vonzó, mint a lovagiasság, de több a gyakorlati haszna. Időnként megpihentek. Fél nap telt el ilyen egyhangúan, s a partnak semmi nyoma. A csöndes, fekete vízen délben megálltak, hogy elfogyasszanak néhány színes kockát.

Odafönt, a magasban Luke akkora cseppköveket látott, melyek mellett eltörpült minden addig látott képződmény. Voltak köztük több tonnás darabok is. Aztán hosszú, vékony alakzatok, melyek hossza több tucat méternyi volt, de nem haladták meg a karvastagságot. Valamennyin bőségben tenyészett az a zuzmógomba, ami barátságos, sárgáskék fénybe borította a hatalmas barlangot.

Luke-nak eszébe jutott, amit Halla mondott a vízről, és elmosolyodott. Igaza volt az öregasszonynak! Varázslatos dolog volt a poharat a vízbe meríteni, és nézni, hogyan telik meg, mert a tó színe olyan tisztán és tömören fekete volt, mintha ez a feketeség a víz sajátja volna.

S a víz tisztább és frissebb volt, mint bármi, amit Luke valaha is ivott. Miközben némán ettek-ittak, Luke rájött, mennyire hiányzik neki a kis patak, ami a tóig vezette őket. A patak állandó csobogása biztonságot nyújtott. Most be kellett érniük a cseppkövekről aláhulló vízcseppek kevésbé egyenletes, kevésbé élénk zenéjével.

Befejezve az ebédet, továbbindultak. Több órával később Luke nyugtalanul tette kezét a hercegnő vállára, s intett neki, hogy hagyja abba az evezést.

– Mi az? – kérdezte suttogva a hercegnő.

Luke a tó teljesen sima, mozdulatlan felszínét bámulta.

– Figyelj!

Leia idegesen nézte a vizet a félhomályban. Halk buggyanások hallatszottak.

– A föntről csöpögő víz – suttogta a hercegnő.

– Nem – állította Luke. – Túlságosan rendszertelen. A cseppkövek csöpögése egyenletes.

A nesz elült.

– Most nem hallom, Luke. Mégiscsak a föntről csöpögő víz lehetett.

Luke nyugtalanul nézte a tó fekete tükrét.

– Most én sem hallom. – Fölvette szelenitevezőjét, a vízbe mártotta, s újra evezni kezdett. Néha megállt és gyorsan hátrapillantott. De semmi nem követte őket, csupán saját félelmeik.

Luke idegessége átragadt a hercegnőre is. De már kezdett éppen megnyugodni, mikor Luke ismét fölemelte a kezet.

– Állj!

A hercegnő kissé bosszúsan húzta ki a vízből evezőjét.

– Megint – mondta feszülten Luke. – Nem hallod, Leia? – A hercegnő nem felelt. – Leia? – Luke megfordult, s látta, hogy a hercegnő meredten bámul egy pontot a vízben. A lány szája kinyílt, de nem tudott beszélni.

Csupán mutatta. Luke ösztönösen a fénykardjához kapott, még mielőtt észrevette volna a buborékok sebesen közeledő sorát, ami legalább annyira fenyegető volt, mint bármiféle lövedék.

Luke óvatosan a levél hátuljába húzódott, s fél térden egyensúlyozva bekapcsolta és megmarkolta fénykardját.

– Talán… talán elment – súgta idegesen a hercegnő.

– Talán – mondta Luke.

De a valami fölemelkedett.

A halvány, foszforeszkáló, alaktalan valami színe kissé emlékeztette a vandrelláéra. Csakhogy ehhez a tavi kísérlethez képest a vandrella ismerős állatfajta volt.

A lény állandóan változó tömegén nem volt fej, nem volt semmi fölismerhető. Csak rövid, vaskos, fehéres nyúlványok emelkedtek ki a vízből. Ezek a félhomályos barlangban csillogva fénylettek. Luke-nak úgy rémlett, mintha részben átlátna a lényen, s a lény belsejében különös formák kavarognának.

Az egyik lüktető, fehér csáp a törékeny csónak felé nyúlt. Luke lecsapott rá a kardjával. A kék sugár teljesen áthatolt a fénylő anyagon. A kard ugyan nem tett kárt láthatóan a lényben, de az visszahúzta amőbaszerű csápját.

Újabb föltekeredő csáp vette célba Luke-ot, s Luke most döfött. A fénysugár áthatolt a csápon. Nem látszott sem vér, sem másfajta belső folyadék. Csak a víz csapkodta a szivacsos levélcsónakot, és Luke lihegése hallatszott a barlangban, amint a fiú vadul küzdött. Egyébként pokoli csönd volt.

Valahányszor a lény támadott, Luke egy kardcsapással viszonozta. S a végtag ilyenkor mindig visszatüremkedett a nagy, csillogó testbe, anélkül hogy sérülés látszott volna rajta.

Az egyik csáp hátulról ráfonódott Luke-ra, mikor az éppen egy másik nyúlvánnyal volt elfoglalva. Húzni kezdte a fiút kifelé a csónakból, és a hercegnő fölsikoltott. Luke valahogy megkapaszkodott a levélcsónak fölpöndörödő peremében. Luke súlya kissé megbillentette a csónakot, de az szerencsére nem borult fel.

Leia félig visszarángatta Luke-ot a csónakba. Ekkor valami megragadta alulról a fiút, és lerántotta a felszín alá. A hercegnő az utolsó pillanatban elengedte a fiút, s így ő nem zuhant vele a mélybe.

Feszült percek teltek el, és Luke-nak nyoma sem volt. Aztán a felszínre bukkant, köpködve és fújtatva. Kardja vakító fénnyel csapkodott a víz alatt. A lény, úgy látszik, eleresztette a fiút, s Luke visszakapaszkodott a csónakba. A kard veszélyesen közel járt a hercegnőhöz meg Luke lábához, mikor a kapaszkodó, fehér csápokkal hadakozott. Addig vagdalkozott, míg az utolsó kapkodó nyúlvány is eltűnt.

A víztől csöpögve és köhögve Luke föltérdelt a csónakban, s megpróbált egyszerre nézni mindenfelé.

– Nézd! – kiáltotta Leia. Luke látta a buborékok sorát a vízen, csakhogy a buborékok most már távolodtak a csónaktól. Pukkanásaik még jóval azután is hallatszottak, hogy a buborékokat már nem lehetett látni.

Luke kimerültén terült el a csónakban, s a tűpárnára emlékeztető mennyezetet bámulta.

– Sikerült, Luke. Elkergetted.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – lihegte Luke, aki sok mindent érzett, csak a győzelem örömét nem. – Talán csak elfáradt, és pihen egy kicsit. – A kikapcsolt fénykardot nézte a kezében. – Vagy nem ízlik neki a fénykard sugara. – Luke nyögve fölült, s a kardot visszatette a helyére. A hajából csöpögött a víz.

Leia közelebb hajolt a fiúhoz, és bizonytalanul megérintette a karját. Luke nézte a lányt, aztán köhögni kezdett. Leia visszaült a helyére. És váratlanul sikoltozni kezdett. Luke körülnézett, de nem látott semmit.

A hercegnő összegörnyedt, s a szája elé tett kézzel sikoltozott. A visszafojtott sikoltozás perceken át tartott. Aztán Leia abbahagyta, és szégyenkezés nélkül nézett a fiúra.

– Azt hiszem, most már jól vagyok – mondta erőltetett nyugalommal. Mélyet lélegzett. – Csak szeretnek Kijutni innen, Luke! – kissé megemelte a hangját. – Szeretnék kijutni.

– Hidd el, Leia – fogta meg Luke a lány kezét –, én legalább annyira szeretnék, mint te.

Szavak nélkül is megértették egymást. Mindketten fogták az evezőiket, és újra lapátolni kezdték a fekete vizet.

Luke mindvégig attól tartott, hogy áttetsző támadójuk ismét jelentkezni fog, ám órákon át nem háborgatta őket senki. Aztán pedig már mindegy volt. Végre megpillantották a túlsó partot.

Csakhogy amihez közeledtek, nem puszta partvonal volt.

– Ezt nyilván nem a kovéjok építették – suttogta izgatottan Luke.

A szárazföldről ősi kikötő nyúlt a víz fölé. Bár semmiféle csónak nem volt a láthatáron, a víz fölé nyúló fémszerkezet idegenszerű vonala ellenére sem hagyott kétséget funkciója felől.

A parton álló többi építmény rendeltetése már nem volt ilyen világos Luke számára. Némelyik kőből készült, mások fémből, megint a kettő kombinációjából. De bármiből készültek is, igen réginek látszottak. Valamennyin nyomot hagyott az idő. Bárhogy erőlködött is, Luke nem látott egyetlen ablakot sem. A feltehetőleg ajtóul szolgáló nyílások oválisak voltak.

A bal part felé eveztek, a csónak földet ért. Luke belelépett a derékig érő vízbe, s a kezét nyújtotta a hercegnőnek. Leia a csónakban maradt: nem volt éppen ijedt, csak magabiztos sem volt.

– Gyere – biztatta Luke –, nem mély a víz.

– De bele kell lépnem. Nem szeretnék belelépni, Luke.

– Ugyan már. – Luke nem titkolta türelmetlenségét. – Csak néhány lépés az egész.

Leia csak a fejét rázta. Luke fölsóhajtott, és odagázolt a csónakhoz. Karjába vette a hercegnőt, s kivitte a partra. Látta, hogy közben a lány szorosan csukva tartja a szemét.

Ott ültek hát végre a kőpadkán, s már nem érdekelte őket, hogy alkalmi hajójuk elúszik. Mögöttük némán magasodott a threllák városa.

– Most már jobb? – kérdezte Luke a lányhoz hajolva. Leia nem nézett a fiú szemébe.

– Jól vagyok. Sajnálom, hogy annyi bajt okoztam. Sajnálom, hogy annyit sikoltoztam. Általában… általában jobban szoktam uralkodni magamon.

– Ne mentegetőzz – nyugtatta meg Luke. – A sikoltozásért meg különösen nem. Ami az ijedtséget illeti – mosolyodott el gyöngéden –, én sokkal jobban megijedtem, mint te, mikor az a vízi kísértet ránk támadt. Csak nem jutott időm a sikoltozásra, másként biztosan magam is sikoltoztam volna.

– Ó, nem a szörny volt a baj – magyarázta lefegyverzően Leia. – Az valóságos, kézzelfogható veszedelem volt. – Fölállt, és könnyeden odavetette: – Csakhogy én nem tudok úszni.

Luke döbbenten nézett a lányra, aki lerázta a vizet viharvert kezeslábasáról.

– Miért nem szóltál, mielőtt elindultunk? – nyögte ki végül.

Leia fanyarul elmosolyodott.

– S az számított volna valamit, Luke? Az út a tóba vezetett. – A jól fölismerhető útra mutatott, ami a közelben bukkant elő a vízből, majd továbbkanyarodott a föld alatti város felé. – Át kellett jutnunk. Kínos, de elkerülhetetlen helyzet volt. Semmi okát nem láttam, hogy a gyerekkori félelmeimmel terheljelek. – És elindult az út felé.

– Nézd, átmegy a városon. Szeretnék találkozni ennek a városnak az építőivel. – Türelmetlenül nézett vissza Luke-ra. – Múlik az idő.

A csodálattól elnémulva, Luke fölállt, s követte a lányt az épületek útvesztőjébe. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a várost olyan értelmes lények építették, akik már régen eltűntek a Mimban felszínéről. A szerkezetek pontosak voltak, s a fémmegmunkálás fejlett technikára utalt. Az épületek roskatag állapotát az idő okozta, nem a rossz tervezés vagy kivitelezés. Mivel a természetes erózió a föld alatt elég lassú, a város valóban ősrégi lehetett.

Az éles szögek hiánya, a díszes boltívek és díszítmények azt mutatták, hogy a város lakóinak volt ízlése és építészeti tehetsége. A primitív népek nemigen engedhették meg maguknak, hogy áldozzanak a szépségnek, mivel épületeiknél a hasznosság volt az elsőrendű szempont.

Valami lágyan csattogott mögöttük, s Luke nyomban hátrafordult. A titokzatos, ovális ajtók úgy bámultak rá, mint szürke, megfakult koponyák üres szemgödrei. A hercegnő a homlokát ráncolta.

– Mintha hallottam volna valamit – mondta Luke, és elszántan előrenézett.

Folytatták útjukat a városon át, de Luke rövid közlése jelezte a fiú nyugtalanságát. Valóban hallott valamit. Amint haladtak a kanyargós úton, s az épületek egyre közelebb húzódtak hozzájuk. Luke érzett valamit a takaróján: mintha valaki vagy valami bámulná. Az érzés szinte kézzelfogható volt. És mégis, valahányszor hátrafordult, nem volt ott semmi. Sem mozgás, sem árny, sem hang.

Luke örült, mikor az épületek ritkulni kezdtek. Az üres ajtók hívogatóan néztek rá, s ő komoly kísértést érzett, hogy belépjen az egyik romos épületbe, s megnézze, vajon olyan jó állapotban van-e belül is, mint kívül.

Csakhogy ez nem volt alkalmas pillanat a játékos felfedezésekre. A legfontosabb az volt, hogy megtalálják a kijáratot, s nem az, hogy szemügyre vegyék ezt az ősi várost. Bármilyen csodálatos volt is.

Eltöprengett, hogy vajon mi okozhatta a Mimban fejlettebb fajainak, a threlláknak, a templomépítőknek meg a többieknek a pusztulását. Talán háború a fajok között vagy fokozatos generálódás, miáltal a zöldekhez hasonlók kerültek többségbe.

Szikla csikordult sziklán. Amikor most hátrafordult, mintha mozgást látott volna balra, egy cseppkőfal mögött.

– Ne mondd, hogy ezt sem hallottad.

– A barlangban állandóan potyognak a kövek – ismerte el készségesen a hercegnő. – Tudom, hogy érzed magad, Luke. Magam is meglehetősen ijedős vagyok itt.

– Ez nem az idegeim játéka – makacskodott Luke. – Valami követ minket. Láttam mozogni.

Ügyet sem vetve a hercegnő tiltakozására, megindult a színes cseppkövekből álló párkány felé, Hang nem hallatszott, mozgás nem látszott. Összegörnyedve ért a kis fal túlsó végéhez, s belesett mögé. Nem látott semmit.

– LUKE!

Ben Kenobi büszke lett volna rá. Egyetlen lágy mozdulattal hárította el a feléje zuhanó lényt, rántotta elő és kapcsolta be fénykardját. Öntudatlanul mindezt egy kézzel csinálta. Védekezően föltartott kezében volt a kard.

A lény nyomban kettévágta.

Aztán rohant vissza a hercegnőhöz. Leia előremutatott. Az utat két másik kétlábú zárta el. Mögöttük továbbiak jelentek meg, kettő, három, sok.

– Kovéjok – mondta Leia, és fölkapott egy letört cseppkövet. Ügyesen a markába szorította, s úgy tartotta, mint egy tőrt, miközben a humanoidok közeledtek feléjük.

Valamennyi sovány volt, s finom, szürke toll borította őket. A szemeik apró, fekete pontok. Mégis jól látták a hercegnőt és Luke-ot. Valamennyien valami rövid nadrágfélét viseltek, melyen különböző szerszámok és talizmánok lógtak. További talizmánok függtek a karjukon meg a nyakukban.

Valamennyien hosszú, hegyes kődárdákkal voltak fölfegyverezve. Némelyiknél kétélű bárd is volt. Nem látszott rajtuk, hogy félnének Luke fénykardjától, ami pedig csak az imént bizonyította végzetes hatását. Ez azt jelezte, hogy vagy igen Keveset tudnak a felszínen létező emberi technikáról, vagy rendkívüli vakmerőek.

Szerencsére a taktikájuk is primitív volt. Éles kiáltással a hátsó három egyszerre támadott, míg az első kettő csak percekkel később. Ez a kis időkülönbség Luke-nak kedvezett.

A kard egyetlen csapása kettéhasított két dárdát. A harmadik dárda a hercegnő felé röpült, aki fölfogta a dárdát a kezében tartott kővel, elgáncsolta a bennszülöttet, aki nagy csattanással a földre zuhant. A hercegnő rávetette magát, s a kővel lesújtott a koponyájára. Reccsenés hallatszott, s ömleni kezdett a vér.

Luke elkerülte a lecsapó bárdot, s a támadó mindkét lábát levágta. A két későn jövő most állt harcba. Luke levágta csuklóból az egyik dárdát tartó kezét. A bennszülött nyögve a földre zuhant, s fogta a kiégetett csonkot.

A másik óvatosabban közeledett. Döfködni kezdett Luke felé a dárdájával. Luke lehasította a dárda hegyét, mire a bennszülött hozzávágta a dárda szárát, megfordult, és elrohant arra, amerről jött.

Luke a hercegnő felé fordult. Leia ügyesen elhárította a megmaradt egyetlen bennszülött váltakozó ütéseit és döféseit. Mikor a lény meglátta a közeledő Luke-ot, nyomban elfutott.

Luke gondosan célzott a karddal, és elhajlította. A kard markolatig átdöfte a kovéjt, a bennszülött holtan esett össze.

– Siess! – sürgette a hercegnő, és fölkapta az egyik elesett bennszülött dárdáját. – Nem szabad értesítenie a többieket. – Luke kihúzta a bennszülöttből a kardját, s a hercegnő után sietett.

Ketten futottak az egyetlen kovéj után.

Siettükben észre sem vették, hogy nagyon picikét, de fölfelé haladnak, most először, mióta elhagyták a thrella kutat.

Nagy halom kőtörmelék torlaszolta el az utat. A menekülő kovéj odaért, és mászni kezdett a törmeléken fölfelé. A hercegnő futás közben megcélozta a bárddal, s nagyobb erővel és pontossággal talált célba, mintsem Luke (vagy bárki más) gondolta volna. A bárd a bennszülött jobb vállát érte, s a fickó legurult a sziklarakás másik oldalán.

– Eltaláltad – kiáltotta csodálattal Luke –, eltaláltad!

Lihegve kapaszkodtak föl a törmelékdombra. A domb túloldalán világosabb volt. "Nyilván több itt a fénytermelő növény" – gondolta szórakozottan Luke.

Egyébként igazán nem a mimbani botanika foglalkoztatta. El kell csípniük a sebesült kovéjt, mielőtt a társaiból egy egész hadsereget hoz a nyakukra. Fölértek a domb tetejére.

És megtorpantak az elébük táruló látványtól…

TIZEDIK FEJEZET

A barlang hatalmas, kör alakú katlanba nyílt, ami legalább akkora volt, mint a fekete tó, csak itt nem volt víz. Magasan a barlang túlsó falán számos apró, földszintes épület állt. Ugyanolyan épületek, mint az imént elhagyott városban, valamiféle kapuszerű épületek. Csakhogy ezek távolról sem voltak olyan rossz állapotban, mint a város belsejében lévők. Meglehetősen jó karban tartották őket. Eltakarították körülük a törmelékeket, s a falakat meg a tetőket, ha durván is, de rendesen megtapasztották. Az épületeken meglátszott, hogy lakottak.

Odalent látták a bennszülöttet, akit a hercegnő eltalált a bárddal, amint a vállát fogva rohant a barlang közepén összegyűlt, pihés lények nagy tömege fele. A lények egy tavacska körül álltak, a kis mélyedést a fentről csöpögő víz töltötte meg. A tó bal oldalán nagy tűz égett, amit valami sárgásbarna anyagból raktak, ami nem volt ugyan valódi fa, de jól égett.

A tó és a tűz között három nagy cseppkő állt, hozzájuk kötözve pedig két vicsorgó juzzem meg egy öregasszony. Hallát több szőlőindaszerű kötél fonta át, míg Hint és Kiit valósággal elborították a kötelek. A közelben ott állt Artu Detu és Thripio is, szintén megkötözve.

Legalább kétszáz kovéj – köztük fölfegyverzett nőstények és gyerekek – állták körül a tavat, a tüzet és a foglyokat. A sebesült bennszülött immár teli torokból ordítva rohant feléjük.

Luke vissza akart fordulni. A hercegnő megragadta a karját, s keményen nézett rá.

– Ugyan hová futnánk, Luke? Másodperceken belül utolérnének, és ismerik a járást. Ha harcolnunk kell és meg kell halnunk, én inkább a szabad levegőt választom… és nem a tavat. – Leia fölvette a földről a bárdot.

– Leia, mi… – De a hercegnő már lefelé kapaszkodott a törmeléken, a barlangba.

A sebesült kovéj ekkor már elérte a többieket, és izgatottan magyarázott valamit több nagydarab hímnek, akik kőből, csontból és más anyagokból készült fejrevalót viseltek. A gyülekezet egyes tagjai kiáltozni kezdtek. Minden szem a feléjük közeledő két lényre szegeződött.

Luke maga előtt tartotta fénykardját. A bennszülött, akit Leia megsebesített, most a sugárzó fegyverre mutatott, és idegesen motyogott.

A barlanglakók tömegéhez közeledve Luke megpróbált valami barátságos, üdvözlő mozdulatot tenni a karddal. A tömeg bizonytalanul suttogva szétvált. Bensejükben reszketve, Luke meg a hercegnő a figyelő bennszülöttek sorai között a foglyok felé tartottak. A bennszülöttek láthatóan tisztelték a fénykard erejét, de Luke érezte, hogy csöppet sincsenek megijedve.

– Nem tudják, mit tegyenek – mormogta a hercegnő, mintegy megerősítve Luke érzését. – Úgy látszik, csodálják a kardodat, de azért nem néznek istennek.

– Még jobban fogják csodálni a kardomat, ha megpróbálnak megállítani – mondta sötéten, növekvő önbizalommal Luke. És megfenyegette azt a néhány kovéjt, akik közelebb merészkedtek.

– Luke! – kiáltotta közeledtükre Halla. A két juzzem derűsen cserregett rájuk.

– Hát találkoztunk – mondta keserűen Luke, a foglyok köteleit tanulmányozva. – Ebben is igazad van, Halla.

– Nem egészen úgy, ahogy akartam, fiam. – Odakiáltott valamit a három pompázatos öltözékű bennszülöttnek, akiknek a sebesült magyarázott, aztán suttogva folytatta: – Látod, ugye, hogy nem sok esélyünk van kijutni innen?

– Igaza van, uram – mondta Thripio. – Meneküljenek.

– Nem azért gyalogoltam és eveztem eddig, hogy most föláldozzanak valami föld alatti istennek – vágott vissza Luke. Hirtelen megértette, hogy mi történt. – Halla, te tudsz beszélni velük – állapította meg meglepetten.

– Egy kicsit. A nyelvük a zöldek nyelvének egyik változata. Nem könnyű… mintha víz alatt beszélne az ember. De meg tudom érteni magam a főnökökkel.

– A főnökökkel?

– Úgy látszik, a kovéj törzsek élén triumvirátusok állnak – magyarázta Halla. – Az a három vidám fickó, sapkában. Ajánlatot tettem nekik. Ha olyan nemeslelkűek vagy sportkedvelők, amilyennek hiszem őket, van egy esélyünk.

– Ajánlatot tettél? Miféle ajánlatot? – kérdezte gyanakodva a hercegnő.

– Mindjárt elmondom – tért ki a válasz elől Halla. – Már megtaláltuk az utat, és elindultunk elétek, mikor megtámadtak minket. Egy szűk ösvényen, és rengetegen voltak. Juzzem és android barátaidat hálóval fogták meg, fiam. Nem volt esélyük.

– De most lenne, ha kiszabadítanálak benneteket – töprengett Luke. – Hol vannak a fegyvereitek?

– Ugyan már, Luke – korholta Halla. Fejével a barlang jobb oldalán levő épületekre bökött. – Nem jutnál el odáig. De nem is tudom, melyik házban vannak a fegyvereink. De ha pontosan tudnám is, akkor se szabadíthatnál ki minket, nem érnél oda a fegyverekért és vissza idejében. Elhiszem, hogy jól bánsz a fénykarddal, de nem veheted föl a harcot sok száz dárdával, melyek egyszerre repülnek feléd minden irányból. Hacsak – tette hozzá reménykedve – a játékszered nem képes védőernyőt is fejleszteni köréd.

– Nem képes – ismerte be Luke –, csak pengéje van. Mióta vagytok idekötve?

– Vagy félnapja, s már ugyancsak kell pisilnem – tájékoztatta Halla. – Ők meg azon vitatkoznak, hogyan öljenek meg minket. Nincs velünk személy szerint semmi bajuk… csak nem szeretik az emberi lényeket. Nem meglepő, ha látták, hogyan bánnak a bányászok a zöldekkel. Nem hiszem, hogy kovéj barátaink nagyon szomorúak lennének, ha a Mimbanon élő valamennyi ember szépen venné a holmiját, és elmenne.

– Mondd meg nekik, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint az itteniek – mondta Luke az ellenséges arcok körére pillantva. – Mondd meg, hogy semmi dolgunk az itteniekkel.

– Ez nem a filozófusok törzse, fiam – magyarázta türelmesen Halla. – Az uralkodásról átkozottul egyszerű elképzeléseik vannak. A lázadást nem tudod megmagyarázni egy kovéjnak. De azt hiszem – pillantott a még mindig élénken vitatkozó három főnökre – kapunk tőlük még egy lehetőséget.

– Én nem hiszem! – nézett a hercegnő dühösen az öregasszonyra. – Mi adnánk még egy lehetőséget olyan ellenségnek, aki már négy társunkat megölte?

– A fickó szerint, aki előttetek ért ide a sebesült vállával – folytatta Halla –, csak kettőt öltetek meg. A többiek csak megsebesültek. Úgy látszik, a kovéjok a halált elkerülhetetlen, mindennapi dolognak tartják. Primitív társadalom, emlékeztek? Az ő szemükben az a kettő, akit megöltetek, csak a kelleténél valamivel korábban halt meg. Az egyik főnök az imént még meg is szidta az egyik halottat, mert rossz döntést hozott. Azt mondja, meg kellett volna várnia az erősítést. Azt állítja, hogy nem ti vagytok a hibásak, hanem a halott, mert ostobán cselekedett, pedig lehetett volna esze.

– Micsoda barbár gondolkodás – mormogta a hercegnő.

Halla ravaszul elmosolyodott.

– Hát miről beszéltem mindeddig? Mindegy, a fickó, akinek Luke megsebezte a vállát…

– Nem ő – tiltakozott a hercegnő –, én voltam az.

– Ó! – A hercegnő nagyot nőtt Halla szemében. – Nos, szóval egyre azt magyarázza, hogy micsoda pompás harcos Luke.

Luke-nak nem volt ínyére, hogy csodálattal beszélnek arról, amit ő gyűlöl.

– Fénykarddal dárdák meg bárdok ellen nem túl tisztességes küzdelem.

Halla kedvesen bólintott.

– Most éppen erről vitatkoznak.

– Nem egészen értelek, Halla.

– Éppen el akartam mondani nekik mindent, fiam – magyarázta Halla –, mikor a lánnyal megjelentek a domboldalon. Meg akartam győzni őket, hogy nemcsak más bolygóról valók és másfélék vagyunk, mint a bányászok, de ti egyenesen a felszínen élő emberek ellen harcoltok, s ha győzünk, elkergetitek őket a Mimbanról. S akikor a kovéjok akkor járhatják a felszínt, amikor csak akarják. Az egyik főnök hisz nekem, a másik szerint én vagyok minden idők legnagyobb hazudozója, a harmadik bizonytalan. Ezért van az egész hűhó: azok ketten meg akarják győzni a harmadikat, hogy nekik adjon igazat.

– És a javaslat? – érdeklődött a hercegnő.

– Ja igen – mondta zavartan Halla. – Azt javasoltam, hogy ha nem tudnak dönteni, bízzák a döntést Kanura. Ha jól értem, Kanu a jogi kérdésekben illetékes istenünk. A mi nagy harcosunknak csupán annyit kell tennie, hogy meggyőzze igazunkról Kanut, hogy legyőzi a törzs egyik bajnokát.

Luke pislogott.

– Ezt mondd még egyszer, Halla.

– Ne aggódj – biztatta Halla –, az Erő veled van, hát nem emlékszel?

– Az Erő? Inkább a kardomban bízom.

Halla mentegetődzve rázta a fejét.

– Sajnálom, fiam. De magad mondtad. Fénykarddal bárd meg dárda ellen nem tisztességes.

Luke elfordult, elbizonytalanodott.

– Nem vagyok harcos, Halla, te pedig túlbecsülöd az Erőt.

– Luke, ezek nem óriások.

– De nem is törpék. Mi van, ha belemegyünk ebbe a küzdelembe, és veszítek?

Halla nem késett a szokásos, hidegvérű válasszal.

– Akkor minden bizonnyal elvágják a torkunkat valami igen primitív módon. – Luke dühösen belerúgott a földbe. – Kérlek, Luke. Én megtettem mindent. Ez az egyetlen lehetőségünk. Juzzemmel nem hajlandók harcolni. Nem tartják őket intelligensnek.

– Vagy ez a helyzet, vagy ők nem olyan primitívek, mint hiszed – jelentette ki a hercegnő.

– Nem erről van szó, gyermekem, hanem arról, hogy mi, emberi lények zsákmányoljuk ki a bolygójukat. Tehát nekünk kell igazolnunk magunkat Kanu előtt.

A beszélgetés megszakadt, mert a három főnök hirtelen abbahagyta a vitát. Az egyik megfordult – Luke nem tudta megkülönböztetni őket –, és odakiáltott valamit Hallának. Halla feszülten figyelt, aztán elvigyorodott.

– Rendben van. Hajlandók elfogadni Kanu ítéletét. – Aggódó pillantást vetett Luke-ra. Öregasszony vagyok, fiam, de mondtam már neked, hogy szeretnék még sokáig élni. Ne hagyj cserben!

– Győznöd kell, Luke – mondta a hercegnő. – Ha nem találkozom a földalatti vezetőkkel a Cirkarpuszon, sohasem fognak csatlakozni a Szövetséghez.

Luke hol Hallára, hol Leiára pillantott.

– A Szövetség? No és én? Ne hagyjalak cserben? Hát figyeljetek. – A mellére ütött, és Leiára nézett. – Nekem végül is fontosabb, hogy életben maradjak, mint hogy föláldozzam magam holmi homályos, hazafias ügyért. Vagy – és most Hallára pillantott – hogy téged kiszabadítsalak a kutyaszorítóból, amit elkerülhettél volna. Neked van a legtöbb tapasztalatod mimbani dolgokban.

– Luke fiam… – kezdte Halla. De Luke leintette.

– Ne most. Nem számít. – Odaadta a fénykardot a hercegnőnek. – Jól van… mik a szabályok? És kivel kell megküzdenem? végezzünk… akár így, akár úgy.

– Addig küzdőtök – fordította Halla nagy igyekezettel az egyik főnök szavait –, míg egyikőtök föl nem adja, vagy meg nem hal. Ha föl akarod adni, azt kell mondanod: szaen. Bár nem számít, mert semmit sem nyerhetsz, ha kimondod.

Luke csak mordult egyet, s elindult a főnökök felé. Most már az egész tömeg fecsegett, nyilván türelmetlenül várták a küzdelmet. Luke érezte, hogy a hideg ellenére izzadni kezd.

A tömeg szétnyílt, s Luke most pillantotta meg először a kovéjt, akivel meg kell küzdenie. Kissé megnyugodott. A fickó ugyan izmosabb volt nála, de nem magasabb. Nem látszott különösebben vadnak sem. A tömegben voltak nagyobb és félelmetesebb külsejű kovéjok is. Mégis ezt a szerény külsejű egyedet választották. Ennek nyilván oka van, amit gyorsabban meg fog érteni, mint szeretné. Óvatosan szemügyre vette ellenfelét. Az meg őt nézte, mélyen meghajolt, s bonyolult mozdulatot tett a két kezével.

Luke nem tudta utánozni a rituális mozdulatot, ezért a szövetségi tisztelgést mutatta be. A tömeg helyeslően mormogott. Bár lehet, hogy a moraj azt jelentette, hogy Luke apró darabokra lesz tépve, ő mégis inkább az előbbi magyarázatnál maradt.

A kovéj elhaladt mellette, s megállt a tavacska másik oldalán.

– Most mit csináljak? – kérdezte Hallátói Luke.

– Gyere a tónak erre a felére, és fordulj felé – mondta Halla. – Mikor a második főnök, az a kék nyakú, aki ott áll középen, fölemeli a jobb kezét, egymásnak estek. – Halla 'hangja most teljesen komoly volt.

– A vízben kell küzdenünk? – kérdezte aggodalmasan Luke.

– Azt senki sem mondta.

– Akkor jó.

A tömeg vérfagyasztóan fölrikoltott. Aztán halálos csönd. A középső főnök fölemelte, majd leengedte a kezet. A kovéj nyomban megindult a tavon át Luke felé.

Luke is belegázolt a vízbe, s törte a fejét, hogy mivel próbálkozzon. Fejre vagy testre üssön? A szürke pihetakaró alatt nem lehetett fölfedezni a sebezhető pontokat. A barlang falai visszhangozták a nézők kiáltásait.

– Miért mondtad meg Luke-nak, hogy mit kell mondania, ha föladja – suttogta Halfának a hercegnő –, ha semmi haszna nem lehet abból, ha kimondja?

– Mert remélem, hogy kutyaszorítóba kerül, s akkor mégis ehhez a szóhoz fog folyamodni – súgta Halla.

– De miért?

– Mert kovéj nyelven az a szó nem azt jelenti, hogy "föladom". Helybéli káromkodás. Azt hiszem, a szülőkkel kapcsolatban.

A hercegnő döbbenten nézett Hallára.

– A Szövetségre, miért tetted ezt, öreganyám?

– Úgy gondoltam, hasznos lehet, ha Luke valami dacosat kiált oda a fickónak, mikor az éppen ki akarja préselni belőle a szuszt. Semmit sem veszíthetünk vele. Luke sem. A kovéjok csodálják a bátorságot.

A hercegnő úgy megdöbbent és fölháborodott, hogy nem is válaszolt. De érzelmei nem zavarták Hallát. Ő a tóra figyelt.

– Ha szerencsénk van, nem kell majd kimondania – mondta vidáman Halla. – Most már úgysem tehetünk semmit.

Luke átugrotta a vizet, hogy próbára tegye ellenfele mozgékonyságát. Ellenfele vagy okosabb volt, semhogy reagáljon, vagy nem érdekelte a dolog. A kovéj nyílegyenesen, kérlelhetetlenül Luke felé tartott, s úgy csapkodta a vizet, hogy látszott, nem érdekli, hogy Luke mit csinál.

A kovéj nagyon is biztos volt a küzdelem kimenetelében. Mozdulatai nagy önbizalomról tanúskodtak, ami Luke-ra nem volt jellemző.

Ha ott marad, ahol van, járt sebesen Luke esze, akkor a kováinak fölfelé kell támadnia őt a vízből kijövet. Ez némi technikai előnyt jelent, így hát megállt, megvetette a lábát, és várt.

A kovéj, barátságtalan ölelésre tárva karját, közeledett.

Az egyenességre Luke egyenességével válaszolt. Mihelyt a lény elég közel ért, jókorát ütött az állkapcsára. Hátha a kovéj állkapcsa üvegből van. Hiú remény volt. A kovéj alsó állkapcsa tömör gránitból, nem üvegből volt. De Luke ütésének ereje még így is megállította. Egy másodpercre.

Mikor újra támadott, Luke odacsapott, ahol az emberi lényeknél a hasi idegközpont van. Ez még le sem lassította a kovéjt. Luke lebukott, s megpróbált átbújni az egyik kinyújtott kar alatt, de a bennszülött meglepően gyors volt. Megragadta Luke vállát, s megfordította a fiút.

Luke kétségbeesetten rúgkapált, s a vízben kötött ki. A tó feneke csúszós volt, s Luke nagy csobbanással esett hátra. Amint a kovéj rávetette magát, Luke félregörbült félelmében, s ellenfele tetején találta magát.

Két kézzel ragadta meg ellenfelét, s megpróbálta a fejét a víz alá nyomni. De az nem mozdult.

Luke gyorsan megértette, miért választották a kovéjok ezt a kisebb társukat, hogy képviselje őket Kanu ítélőszéke előtt. Könnyű és gyors volt, s egyetlen, nagy izom a csalókán lágynak tetsző pihék alatt.

További szabályok nincsenek, jutott az eszébe. Egyik kezével reménykedve a tó fenekén kaparászott, hátha talál valami követ, amit a markába szoríthat. De csak homokot talált, viszont elveszítette az egyensúlyát. A kovéj ledobta magáról, s a mellére zuhant. Luke hamarosan tapasztalta, hogy az ő feje, ellentétben a kovéj fejével, könnyen a víz alá nyomható.

Alig merült le néhány centiméternyire, a tömeg moraja ordítássá fokozódott. Luke fölfelé bámult. A víz torzító tükrén át látta a kovéj békaszerű arcát. Egyik kezével rettenetes erővel nyomta Luke-ot a víz alá, a másikkal egyensúlyozott.

Luke kétségbeesetten jobbra fordult. Az ajka valami meleghez ért, hát vadul beleharapott. A kovéj hirtelen elrántotta sérült testrészét. Luke feje a víz fölé emelkedett, s a fiú boldogan nyelté a levegőt. A tömeg üvöltése úgy támadt rá, mint egy újabb ellenfél. Az ordításon át hallotta Thripio, Halla és Leia bátorító kiáltásait. A két juzzem fülsiketítően bömbölt, Artu Detu pedig úgy csipogott és fütyült, hogy az túlszárnyalta a kovéjok hangját.

Ha Min lehetne most az ő helyében! A kovéj nem egy könnyen adta meg magát. Megharapott kezével ismét Luke után Kapkodott, Luke pedig vadul tekergeti, és két kézzel próbálkozott. Ujjai a lény érzékeny pontjait keresték. De a legtöbb érzékenynek látszó részt nem tudta elérni.

A kovéj türelmetlenül megfogta Luke fejét a bal kezével is, hogy a jobbal jobban szoríthassa. Luke ekkor vette észre, hogy a víz hasznára lehet. Kinyúlt és megpördült. A bennszülött megingott, s belepottyant a tóba.

Luke teljesen átázva és félig megfulladva tápászkodott föl. Nézte a szintén fölálló kovéjt, s azon törte a fejét, hogyan támadja meg. Közben a bennszülött leeresztette a vállát, és támadott.

Luke most a jobb lábát használta. Minden maradék erejét a rúgásra összpontosította, s lába hirtelen lőtt ki a víz alól. A kovéjt a közepe táján találta el, ott, ahol az embernél a gyomor van. Hogy a rúgás hatalmas erejétől-e vagy a rúgás valóban érzékenyebb pontot talált-e el, a kovéj nagyot rikoltott, s beleült a vízbe.

Luke odabotorkált, és ismét rúgott. A kovéj nem volt annyira meghökkenve, hogy föl ne emelje védekezőn a karját. Ugyanakkor meg is ragadta Luke lábát, és rávetette magát. Luke próbált megfordulni, de a még mindig ülő kovéj csak húzta ót maga felé a lábánál fogva. Luke tudta, hogy ha a lény most elkapja, akkor vége. Arccal lefelé feküdt a homokban. Semmit nem tudott tenni.

Kaparászó kezei valami hosszúkás testet tapintottak, de az nem mozdul. Egy szikladarab volt, csakhogy túl nagy. Ekkora tárgyhoz szüksége lett volna mindkét kezére, no meg sokkal jobb testhelyzetre.

Amitől tartott az bekövetkezett: a kéz megragadta hátul a nyakát. És brutális erővel nyomta lefelé; olyan erővel, hogy Luke arca a tó homokos fenekébe fúródott. Erezte, amint a tiszta homokszemek az orrába hatolnak. Minthogy sivatagos világon nevelkedett, most sokkal vizesebb halál várt rá, mint amilyent valaha is el tudott képzelni.

Gondolatai lassan elmosódtak, amint vére a tüdejéből az utolsó csepp oxigént is elhasználta. De valahol a tudata mélyén egy hang szólalt meg. Arra biztatta, hogy lazítson. Annál mi sem könnyebb, gondolta könnyedén. Hát persze hogy lazít. Hiszen fáradt, annyira fáradt.

A kovéj ezt trükknek hitte, s nem engedte el Luke-ot. Talán még erősebben is nyomta, közel érezve a győzelmet. És ekkor, csodák csodája, Luke többé nem érezte a nyakán a nyomást. Luke arra gondolni sem tudott, hogy védekezzen vagy visszaüssön, hanem kibukkant a felszín alól.

Levegő! Minden gázok legbecsesebbike, ami most megtöltötte újra szomjazó tüdejét, amint nagyokat szippantott belőle. Luke vizet köhögött, térdelt és boldog volt, hogy ismét lélegezhet. Csak mikor Szervezetének pánikszerű oxigénszomja enyhült, akkor nézett Luke az ellenfele után.

A kovéj fejének egyik feléből vér szivárgott a tó tiszta vizébe. A bennszülött mozdulatlanul feküdt a hátán, eszméletlenül, talán holtan.

A kissé szédelgő és teljesen meglepett Luke négykézláb mászott a mozdulatlan kovéjhoz. Egyik kezével megérintette a kovéj arcát, az arc fölé emelte az öklét. De a kovéj nem mozdult. A bennszülött mozdulatlansága valódi volt, nem holmi macska-egér trükk. Többé nem támadta Luke-ot.

Hirtelen egy másik testet érzett Luke maga mellett a vízben.

– Győztél, Luke, legyőzted' – kiáltotta a fülébe a hercegnő. Mindkét karjával szorosan átölelte a fiút, s kis híján mindketten a vízbe zuhantak.

– Hát nem érted? – kérdezte ragyogva a hercegnő. – Győztél! Most szabadon elmehetünk. Elmehetünk – mondta immár halkabban, a néma tömegre pillantva –, ha ezekben a lényegben van becsület.

– Ettől nem tartok, Leia – mondta Luke, és törölgette arcáról a vizet. – Kanu ítélt, hát nem emlékszel? Meg aztán egy-egy társadalomnak sok ezer évi fejlett technológiai fejlődésre van szüksége ahhoz, hogy a becsületet minden valós tartalomtól mentes, elvont erkölcsi közhellyé változtassa. Ha a Birodalom küzdőterén állnék, nyugtalan lennék. – A hallgatag bennszülöttekre pillantott. – Azt hiszem, a kovéjok megtartják a szavukat.

– Majd meglátjuk – mondta Leia, aki maga is szeretett volna ilyen biztos lenni a dolgában. Leia a fiú bal karja alá dugta a vállát, segített neki fölállni. Mikor megindultak kifelé a tóból, Luke olyan hangot hallott, amilyent a béka hallat a melegben. Odapillantva lattá, hogy ellenfele megmozdult. Jó érzés töltötte el. A kovéj nem halt meg.

Mihelyt ez nyilvánvalóvá vált, a partról több kovéj rohant sebesült társához. Luke kissé megijedt. Hallott olyan primitív társadalmakról, ahol a törzs legyőzött vagy becsületét vesztett képviselőjét nyomban megölték hibájáért.

Úgy látszik, a kovéjok ennél fejlettebbek voltak. Fölültették legyőzött bajnokukat, s valami égő növényt dugtak az orra alá. Luke is szippantott a füstből egyet, s nyomban visszanyerte az erejét. Luke sietni kezdett. Ha a kovéj halott lett volna is, gondolta félig tréfából Luke, ez a hihetetlenül csípős füst akkor is magához térítette volna.

És ekkor megakadt valamin a szeme, megállt, s meredten bámulta azt a valamit. Nem a kovéjok gyógykezelési módszerei kötötték le a figyelmét, nem is a sérült harcos reagálása ezekre a módszerekre, hanem egy nagy szikla. Az emberfejnyi kő a kovéj feje mellett feküdt a vízben.

Luke ujjai emlékeztek a szikla érintésére. Ezt a követ fogta meg, mielőtt a tudata kihagyott volna. Be valóban kihagyott-e? Úgy tetszett, hogy valami a belsejében, valami titokzatos erőforrás, amiről maga sem tudott, működésbe lépett a fulladás határán, és segített neki fölemelni a követ, segített megfordulni s a követ kínzójának vágni.

Mégsem tudott visszaemlékezni még arra sem, hogy a követ megfogta két kézzel, nemhogy arra, amikor kiemelte a vízből és eldobta.

– Hogy csináltam? – kérdezte a hercegnőtől.

A lány kérdőn nézett rá.

– Mit?

– Hogyan… győztem le? – kérdezte kimerültén, a kovéj harcosra mutatva Luke.

A hercegnő előbb a bennszülöttre, majd ismét Luke-ra pillantott, s a homlokát ráncolta.

– Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel?

Luke a fejét rázta.

– Azt hittem, mindennek vége, mikor a víz alá nyomott, Luke. Nyilván fölöslegesen aggódtam, de olyan sokáig maradtál a víz alatt, hogy mindannyiunkat becsaptál.

"Nem csaptam én be senkit" – mondta magában Luke.

A hercegnő most már mosolygott.

– Aztán rádobtad azt a nagy követ. A halántékán találta el. Nem számított rá. Meg sem próbált lebukni. Nem tudtam, hogy ilyen ügyes vagy a belharcban, Luke.

Luke tiltakozhatott volna, elmondhatta volna, hogy maga sem tudta. De a hercegnő olyan csodálattal nézett rá, hogy inkább hallgatott. Erről később is beszélhetnek, nyugtatta meg magát.

Egyvalami azonban vitathatatlannak látszott – valahogy mégiscsak eldobta azt a követ, így vagy úgy, de eldobta. És ez volt a lényeg. Most már csak arról kell megbizonyosodnia, hogy a kovéjok méltóak erre az erőfeszítésre.

Odaértek Hallához meg a többiekhez. Valamennyien egyszerre akartak gratulálni. Luke nem felelt. Elvette a hercegnőtől a kardját, kis energiára kapcsolta, s elvágta az indákat, melyek az öreg Hallát a cseppkőhöz kötözték. Az öregasszony majdnem elesett, mert a szoros kötéstől elzsibbadt a lába. A hercegnő támogatta.

– Köszönöm, lányom. – Halla lehajolt, a lábát dörzsölgette.

Luke elindult, hogy kiszabadítsa a juzzemeket és az androidokat. Ekkor az egyik főnök, az, aki megadta a jelt a küzdelemre, odaállt Kii elé. Luke egy kellemetlen percen át azt hitte, hogy rosszul ítélte meg a kovéjokat, hogy romantikus, nem pedig reális képet alkotott róluk. Talán ismét küzdenie kell? Vagy a juzzemeknek, mivel nem emberi lények, maguknak is valami nehéz próbát kell kiállniuk, hogy visszanyerjék szabadságukat? A föld alatti törvény melyik képtelen paragrafusával kell most szembenézniük?

Kár volt aggódnia. A főnök csupán mindenki számára érthetővé akarta tenni Kanu ítéletét. Luke feszülten figyelte, amint a főnök előhúzott köpenyéből egy éles, vulkanikus üveg kést, és elvágta a juzzemek meg az android ok kötelét.

Aztán ismét elkomorult, mikor zajt hallott, megfordult, s azt látta, hogy kovéjok csoportja vezeti hozzá legyőzött ellenfelét. A bekötözött bennszülöttet kétfelől támogatták. Luke-hoz közeledve a bajnok eltaszította segítőit.

Luke megfeszülő izmokkal markolta meg fénykardját. Kii fenyegetően cserregett, de Luke leintette.

A kovéj harcos két kézzel átölelte, és maga felé húzta Luke-ot. Luke már-már azt hitte, hogy mégis használnia kell a kardját, mikor a bennszülött eltolta magától gyöngéden. És gyöngéden megpofozta.

Luke szeme szikrázott. Az ütés erejétől majdnem összeesett. A kovéj morgott valamit, de az nem hangzott kihívásnak.

– Ne állj mar ilyen bambán – mondta kuncogva Halla. – Üsd vissza.

– Micsoda? – Luke megzavarodott, s ezt ki is mutatta. – Azt hittem, vége a küzdelemnek.

– Vége valóban – magyarázta Halla. – Így ismeri el, hogy te vagy az erősebb. No, üsd már vissza.

– Hát… – Luke jobbjával akkora pofont adott a békés kovéjnak, hogy összekoccantak a fogai. És Halla szavai ellenére fölkészült az erőszakos reakcióra. De a bennszülött elégedett képpel térdre vetette magát Luke előtt, s a tömeg helyeslően ordított.

Mikor a harcos félrehúzódott, egy másik főnök jött oda. Ünnepélyes szavait Luke-hoz intézte.

– Amennyire értem – fordította halkan Halla –, meghív minket az esti lakomára.

– Hogy tudják megkülönböztetni a nappalt az estétől? – érdeklődött a hercegnő.

– Bizonyára őröket állítanak a kijáratokhoz, – mondta az öregasszony. – Ha nem mindig éltek a föld alatt, nyilván ugyanúgy mérik az időt, mint a föntiek.

– Nem utasíthatnánk vissza a meghívást? – kérdezte reménykedve Luke. – Mondd meg neki, milyen sürgősen vissza kell térnünk a felszínre.

Halla motyogott valamit a főnöknek, aki készségesen válaszolt.

– Itt nem puszta kérésről van sző, Luke. Ha visszautasítjuk a meghívásukat, nemcsak őket sértjük meg, de Kanut is. Persze mi döntünk. Ha semmiképpen nem akarjuk elfogadni a meghívásukat, csupán választanunk kell egy bajnokot, aki megküzd az ő bajnokukkal, és…

– Csak most vettem észre, hogy milyen éhes vagyok! – szakította félbe Luke.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Nem érzékelték az estét. Mikor eljött az ünnepség ideje, a hatalmas barlang éppen úgy ragyogott, mint addig. A Mimban föld alatti világának foszforeszkáló növényei nem vettek tudomást a csillagászati objektumok láthatatlan mozgásáról.

Miután ruháját megszárította az állandó égő tűznél, s újra fölöltözött, Luke majdnem jól érezte magát. Csak a nyaka nyugtalanította. Még mindig fájt hátul, ahol a kovéj kemény keze megszorította.

Nagy tálakon egzotikus ételeket hordtak körbe a tó körül koncentrikus körökben ülő vendégek között. Az idegen vendégeket soha véget nem érő tánccal szórakoztatták, melyet a harsogó, ritmikus zene ellenére élvezetessé tettek a rugóizmú kovéj táncosok elképesztő ugrásai.

Halla minden ételről megmondta, hogy alkalmas-e emberi fogyasztásra, vagy sem. Ami jó volt az embereknek, jó volt a juzzemeknek is, bár részük volt néhány gyomorfelkavaró ha nem is végzetes – élményben is.

Luke jó étvággyal evett. Halla véleményét ugyan néha erősen elhibázottnak találta, de eleget fogyasztott ahhoz, hogy házigazdáik elégedettek legyenek, és egyetlen falatot sem adott vissza.

Bár a legtöbb étel íze leginkább űrhajó-hajtóanyagra emlékeztetett, a föld alatti ínyencségek némelyike igazán ízletes volt. Luke megpróbált ezekre összpontosítani. Tulajdonképpen többet evett, mint amennyit akart. Bármennyire idegenek voltak is ezek az ételek, frissek voltak. S ez örvendetes változatosságot jelentett a sűrítményekhez képest, melyeken oly hosszú időn át éltek Leiával.

A hercegnő, aki Luke balján ült, láthatóan élvezte az ünnepséget. Felszabadultan fecsegett. A Mimban felszínével kapcsolatos kritikai nézetei nyilván nem vonatkoztak a művészetekre.

Luke érdeklődésére azonban meglepő választ adott.

– Ez a Birodalom egyik nagy hibája, Luke – magyarázta lelkesen. – A művészete éppen olyan dekadens, mint a kormánya. Mindkettőből hiányzik az eleven alkotó erő. Eredetileg ez vitt engem a Szövetség soraiba, nem a politika. Politikai szempontból legalább olyan naiv voltam, mint te.

– Nem egészen értem – mondta szárazon Luke.

– Mikor apám palotájában éltem, halálra untam magam. S mikor vizsgálni kezdtem, hogy miért nem találok semmi szórakoztatót, akkor értettem meg, hogy a Birodalom kiirt minden eredeti gondolatot. A régen uralkodó, zsarnok kormányok félnek a szabad önkifejezés minden formájától. Egy szobor valóságos kiáltvány lehet, egy kézirat fölhívás a forradalomra. A korrupt esztétikától a korrupt politikáig kisebb lépés vezet, mint környezetem legtöbb tagja el tudta képzelni.

Luke bólintott abban a reményben, hogy megértette. Nagyon meg akarta érteni, mert érezte, hogy a hercegnőnek ez nagyon fontos.

Egy közeli távolról elvett egy parányi, rózsaszín tökre emlékeztető gyümölcsöt. Óvatosan beleharapott. Kék lé fröccsent a mellére, s Halla meg a hercegnő nyomban nevetni kezdtek.

Nem, gondolta, valószínűleg sohasem fogja teljesen megérteni a hercegnőt.

– Mit vársz – mondta önmagán nevetve egy tanulatlan, vidéki fiútól?

– Szerintem – mondta lágyan a hercegnő, és nem nézett Luke-ra – tanulatlan, vidéki fiú létedre te vagy az egyik legokosabb ember, akit valaha is ismertem.

Luke szinte nem is hallotta a primitív zenét és éneket, meglepetten fordult a lányhoz. Szeme úgy mélyedt a lány szemébe, mint a célpontot kereső rakétakilövő. S mielőtt a lány elfordult volna, megtörtént a pillanatnyi, néma robbanás.

Luke arra gondolt, amire éveken át gondolni sem mert, s ismét – most már óvatosabban beleharapott a gyümölcsbe.

Hirtelen szétnyílt a keze, mintha meglőtték volna. A rózsaszín gyümölcs a földre esett, amint Luke mereven fölállt, és maga elé meredt. A hercegnő is fölállt, próbálta megfejteni Luke furcsa arckifejezését.

– Luke… mi baj? – Luke néhány bizonytalan lépést tett.

– A gyümölcs, fiam? – Halla is izgatottnak látszott. – Mi történt?

Luke a homlokát ráncolta, aztán szembefordult velük.

– Tessék?

– Aggódunk, Luke úrfi. Mit… – És Thripio elhallgatott, mert Luke kelet felé fordult.

– Jön – mormogta jelentőségteljesen. – Közel van, nagyon közel.

– Luke fiam, térj eszedre, különben megkérem Hint, hogy fogjon le, és adok valami nyugtatót – mondta Halla. – Ki jön?

– Megmozdult az Erő – suttogta Luke. – Komoly zavar támadt benne. Éreztem már korábban is, gyöngén. Akkor éreztem a legerősebben, mikor Ben Kenobit megölték.

Leia rémülten, tágra nyílt szemmel fölsóhajtott.

– Nem, nem lehet, hogy már megint ő, itt is.

– Valami az éjszakánál is sötétebb zavarja meg az Erőt, Leia – mondta Luke. – Essada kormányzó biztosan érintkezésbe lépett vele, ideküldte. Ő mindig is el akart kapni minket.

– Kicsoda?! – kiáltotta dühösen Halla.

– Darth Vader lord – suttogta alig hallhatóan Leia. – A Sith fekete ura. Mi már… találkoztunk vele. – A keze remegett. Nem tudott uralkodni rajta.

Egy bennszülött kiáltása szakította félbe a töprengést. A zene elhallgatott. A táncosok abbahagyták a gravitációval dacoló ugrásokat és forgásokat.

A három főnök fölállt, úgy várta a gyülekezet felé rohanó bennszülöttet. A hírhozó az egyik főnök karjába hanyatlott. Rövid, jobbára egyoldalú beszélgetés következett. Aztán a főnök eleresztette a négykézláb lihegő hírhozót, s vadul hadonászva közölte népével a hírt.

A kovéj gyülekezet vidámsága megdöbbenésbe csapott át. Az ünneplő gyülekezetből riadt sokadalom lett, a bennszülöttek összevissza szaladgáltak, szőrös karjuk hadonászott, szemük rémülten kimeredt. Étellel, használati tárgyakkal, hangszerekkel mit sem törődtek, letaposták, szétlökdösték őket.

Aztán a főnök odament az idegen vendégekhez, és beszélt Hallával.

– Mit mondott?

Halla Luke-hoz meg a többiekhez fordult.

– Emberi lények jönnek. Páncélban. A felszínről bevezető főútvonalon. Ahol mi jöttünk. – Halla dühösnek látszott. – Sok emberi lény, halált osztogató botokkal. Már megöltek két kovéjt, akik élelmet gyűjtöttek a bejáratnál, és menekülni próbáltak.

– Birodalmi katonák, páncélban – mormogta elégedetten Luke. – Nem is lehet másként, tekintettel arra, akinek megéreztem a jelenlétét.

– De hogyan találhatott meg minket Vader itt lent? – kérdezte a hercegnő. – Hogyan? – Luke valami olyasmire figyelt, amit a többiek nem voltak képesek meghallani, ezért Leia Hallához fordult. – Követhették a terepjárónk nyomát?

Halla kellemetlenül fontolgatta ezt a valószínűtlen lehetőséget.

– Elképzelve, de nem hiszem. Több helyen csak lebegtünk a mocsár fölött, nem hagyhattunk nyomot. De elképzelhető, hogy egy rendkívül ügyes nyomkövető fölvázolhatta az útirányunkat a nyomok alapján. Ez azonban elég hihetetlenül hangzik. Ismerem az összes birodalmi nyomkövetőt: egyik sem ilyen ügyes.

– De ha mégis – folytatta a hercegnő –, hogy jutottak el a terepjáró roncsaitól a kovéj barlangig? Honnan tudhatták, hogy itt vagyunk lent?

– Talán arra gondoltak, hogy a terepjáró pusztulása után a föld alatt keresünk menedéket – gondolkodott hangosan Halla. – De azt mégsem értem, honnan tudják, hogy éppen ebben a barlangban vagyunk?

– Azt hiszem, én vagyok az oka. – Valamennyien Luke-ra néztek. – Ahogy én megéreztem Vadert, nyilván ő is érez engem. Sokkal tapasztaltabban bánik az Erővel, mint én, tehát az érzékei is nyilván erősebbek. Ne feledjétek, hogy Obi-van Kenobi tanítványa volt. – A felszínre vezető alagútra pillantott.

– És most jön értünk.

Az androidok nem szoktak elájulni, de Thripio egészen ügyesen imitálta az ájulást. Artu Detu megdorgálta a társát.

– Artu Detunak igaza van, Thripio – mondta Luke. – Semmit sem segít, ha kikapcsoljátok magatokat.

– Én… tudom én, uram – felelte a magas android –, de a fekete úr jön. Már a gondolattól is kisül minden szenzorom.

Luke komoran elmosolyodott.

– Az enyémnek is, Thripio.

A kovéj triumvirátus másik két főnöke is odament, izgatottan fecsegtek. Szavaikat számtalan erőteljes mozdulat kísérte. Luke úgy érezte, hogy a szavak és gesztusok tárgya a három emberi lény volt.

Végül a főnökök várakozón néztek Luke-ra. Luke pedig értetlenül Hallára pillantott, magyarázatot várt. De a magyarázat nem tette boldoggá.

– Azt mondják, mivel legyőzted a legjobb harcosukat, te vagy itt a legkülönb harcos.

– Szerencsém volt – mondta őszintén Luke.

– A szerencsét nem ismerik – felelte Halla. – Csak az eredményt látták. – Luke egyik lábáról a másikra állt. A főnökök rezzenéstelen pillantásától kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Hát mit várnak tőlem? Nyilván nem akarnak harcolni, igaz? Bárdokkal és dárdákkal az energiapuskák ellen?

– A technikai különbségek talán nagyok – nézett keményen Luke-ra a hercegnő –, de különben minden elismerésem ezé a népé, Elfogtak két felnőtt juzzemet, bonyolult eszközök nélkül. Nem hiszem, hogy egy emberekből álló csoport nagyobb sikerrel járhatott volna. És isménk az alagutakat és barlangokat, Luke! Tudják, hol vannak a víznyelő aknák, hol a szilárd talaj. Az Erdő nem geológiai jelenség… Talán van esélyük.

– A kovéjok jobban tennék, ha tárgyalni próbálnának – mormogta bizonytalanul Luke.

– Sajnálom, fiam – mondta Halla egy rövidke beszélgetés után a főnökökkel. – A fegyveres invázió nem azonos néhány betévedt vándorral. Harcolni akarnak. – Elmosolyodott. – Majd Kanu ítél.

– Bárcsak én is így tudnék hinni az isteni ítéletben, Halla.

– Törődj bele, fiam. A vén Kanu jól ítélt a te esetedben, vagy nem?

– Luke – kérlelte a hercegnő –, nincs hová menekülnünk. Magad mondtad. Ha Vader tudja, hogy itt vagy, nyilván azt is tudja, hogy veled vagyok. Nem áll meg, amíg… – Habozott, megköszörülte a torkát, és folytatta: Nem fog megállni, Luke. Még ha a bolygó magjáig leéli is követnie minket. Te is tudod. Nincs választásunk. Harcolnunk kell.

– Nekünk talán igen – ismerte el Luke –, de a kovéjoknak nem.

– Ők harcolni fognak, akár kell, akár nem – biztosította Halla. – Már közöltük velük, hogy a mi céljaink ellentétesek a bányatársaság céljaival. A főnökök azt akarják, hogy ezt bizonyítsuk is be.

Luke fejében sebesen követték egymást a gondolatok. Ezek a szerencsétlenek majd egymásnak rohannak, még nagyobb kavarodást csinálnak, s neki nem lesz más vágya, mint egy csöndes búvóhely.

De…

Belefáradt a menekülésbe.

Ahogy most visszagondolt, Leia meg ő egyfolytában menekültek, mióta csak a lábukat a Mimbanra tették. Észrevette, hogy Halla, Leia meg a kovéj főnökök türelmetlenül várják a választ. A hercegnő arckifejezése kiismerhetetlen volt.

Természetesen Luke úgy határozott, ahogyan határoznia kellett…

A készülődés lázában aztán rájött, hogy a kovéjok nem is olyan védtelenek, mint hitte, így már azon sem csodálkozott, amikor elmondták, hogy többször is megtámadták őket felszíni ragadozók és más primitív törzsek.

Luke inkább csodálattal nézte, hogyan készülnek föl a kovéjok az invázióra, mintsem tanácsokat osztogatott volna. A kovéjok lelkesen és komor örömmel készülődtek.

Luke hálás volt a hozzáértésükért és a hozzáállásukért. Ez enyhített valamit legfőbb gondján: hogy esetleg kovéjok százainak kell meghalnia, hogy megvédelmezzék őt meg a hercegnőt. Jó volt tudni, hogy ezek a lények is éppen úgy gyűlölik a fénylő páncélú betörőket, mint ő.

Hála a birodalmiak taktikájának, Luke örömmel látta, hogy a hercegnő dühösebb, semhogy félne. Hát tovább szította a haragját. Minden eszközt fölhasznált, csak a lány ne gondoljon Vaderra.

– Energiafegyvert használni primitív lények ellen – mormogta dühösen Leia. – Ez ismét az eredeti Birodalmi Alkotmány durva megsértése. Újabb ok a Szövetségnek a harc folytatására.

– A kovéjoknak nem lenne valami jó véleménye a megjegyzésedről, lányom – szólt oda a közelből Halla –, mert ők minket tartanak primitívnek. És ahogy Grammel meg bérencei viselkednek a bennszülöttekkel, támogatnom kell föld alatti barátaink szociológiai nézeteit…

Miközben a védők fölkészültek a támadásra, Luke-nak és Leiának alig akadt más dolga, mint hogy elmagyarázzák azoknak a fegyvereknek az erősségeit és korlátait, melyekkel szembe kell nézniük.

Legalább nem csupa bárd meg dárda lesz, gondolta Luke. Megforgatta a pisztolyát, élvezettel mérlegelte tenyerében a végzetes fegyver súlyát. Azoknak a fegyvereknek egyike volt ez, amit Hallától meg a juzzemektől vettek el, mikor elfogták őket, és most visszaadták.

Hin nyomban átadta energiapuskáját a hercegnőnek. Elmagyarázta Luke-nak, hogy sokkal jobban kedveli a hatalmas bárdot, amit a kovéjoktól kapott. Kii civilizáltabb volt – ha ugyan ez a helyes kifejezés erre –, és megmaradt a puskájánál.

Luke éppen egy háló kifeszítésénél segédkezett, mikor az alagútból fölhangzott a mennygörgő dübörgés. Halla szerint a betolakodók félúton lehettek a barlangváros és a felszíni kijárat között.

– Tíz-tizenegy rohamosztagos puska – állapította meg a szakértő fülével a hercegnő, mikor a lövések visszhangja elült – negyed centiméteres rekesszel, folyamatos tüzelés, alacsony energiával. – Megpróbálta nehéz puskáját valami kényelmesebb helyzetbe hozni.

A kovéjok ugyan nem tudtak olyan pontosan a zaj okát, mint a hercegnő, de érezték a fenyegetést. A fölkészülés utolsó, vad rohama kezdődött meg.

Előretolt őrszemek kiáltoztak. A kovéjok kezdtek eltünedezni Luke szeme elől, olyan helyekre ugrottak be, melyekről ő nem is feltételezte volna, hogy alkalmas búvóhelyek. Eltűntek a repedésekben és hasadékokban, bebújtak a barlang mennyezetének lyukaiba, hamis cseppkőfüggönyök mögött lapultak.

Luke és a hercegnő Hallához sietett. A két juzzem elfoglalta kitervelt őrhelyét a kovéjok között. A két android lőtávolságon kívülre húzódott.

Halla befejezte beszélgetését az egyik főnökkel, s Luke és Leia fele fordult.

– Hányan vannak? – Ez volt Luke első kérdése.

– Az őrszemek nem biztosak a dolgukban – mondta Halla. – Egyrészt a birodalmiaknak vannak előreküldött vadászai is. Azoknak a lövéseit hallottuk. Ezeket a barlangból fedezik. De ha jól értem a kovéj számtant, úgy hetvenen lehetnek.

– Gyalogosan? – kérdezte a hercegnő.

– Igen. Nincs más választásuk, szerencsénkre. Az alagút túlságosan törmelékes és szűk a legkisebb jármű részére is.

– Ez már valami – állapította meg Luke, s megpróbált bátorságot önteni magába meg a többiekbe. – Páncélozott járművel és nehézfegyverekkel így nem kell számolnunk.

Halla kuncogott.

– Grammel nyilván nem is gondolta, hogy ilyesmire szükség volna. A szegény, primitív kovéjok ellen biztos nem. Hatvan-hetven energiapuskával és kézifegyverrel fölszerelt rohamosztagos csak elég néhány fegyveres szökevény kézre kerítéséhez.

– Félre a szarkazmussal – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Luke –, a bátorság magában nem lesz elég ahhoz, hogy vérfürdő ne legyen.

– Nem értek veled egyet, fiam – mormogta kedvesen az öregasszony. – Nekem bármikor jól jönne a bátorság.

– Csak egyszer lőhessek rá Vaderra – sziszegte a puskáját markolva a hercegnő. A szemében izzó gyűlölet egy sokkal keményebb archoz illett volna. – Ezen a lehetőségen kívül mást nem is kérek az élettől.

Luke lepillantott a lányra, és gyöngéden mondta:

– Remélem, megkapod ezt a lehetőséget, Leia.

– De mi lesz akkor, ha Vad ér nem jön le a támadókkal? – kérdezte a hercegnő, mikor a helyükre másztak egy csíkos mészkőfal mögé.

– Jön – biztosította Luke.

– Az Erő?

Luke lassan bólintott.

– Meg aztán, mint te is mondtad, tudja, hogy mi ketten itt vagyunk. Lejön, hogy lássa, hogyan fognak el minket – aztán nagyot nyelt, majd hozzátette: –, hogy élve fognak-e el minket.

Leia elhelyezte a nehéz puskát a falon, s határozottan mondta:

– Abból nem eszik. – Aztán kissé megnyugodott, és nyílt tekintettel nézett társára. – Ha arra kerülne a sor, Luke…

– Mire?

– Hogy élve fogjanak el. Ígérd meg nekem, fogadd meg mindarra, amit a lázadók ügye iránt érzel, mindarra, amit talán irántam érzel, hogy a torkomba döföd a kardodat.

Luke kényelmetlenül érezte magát.

– Leia, én…

– Esküdj! – követelte acélos hangon a lány.

Luke mormogott valamit, amit Leia kielégítőnek talált. Arra lettek figyelmesek, hogy egy kovéj szólongatja őket halkan felülről. Halla, aki tőlük balra, magasan a falon helyezkedett el, lepillantott.

– Nem tudjátok befogni a szátokat? Csönd legyen, gyerekek… társaságot kapunk.

A barlangban néma csönd volt. Luke úgy meresztette a szemét, hogy belefájdult, de a kovéjok pompásan elrejtőztek. Csupán néhány méternyire tőle tucatjával rejtőzködtek, de a nyomukat is alig látta. Közeli és kézzelfogható csupán Leia, Halla és Kii volt, meg puskájának a csöve, ami két hatalmas cseppkő közül meredt ki. Hinnek nyoma sem volt.

A barlang csöndje olyan mozdulatlan volt, hogy Luke meghallotta az első rohamosztagos fémes lábdobogását mielőtt még megpillantotta volna a fickót. És rövidesen megpillantotta az ismerős, robotszerű páncélosokat. A páncél alatt azonban hús-vér ember rejtőztek, akik lazán, csípőmagasságban tartották puskáikat. Nyilván nem számítottak ellenállásra.

Őket nézve Luke rájött, hogy a kovéjoknak igazuk volt: ilyen szűk helyen az energiafegyver a gazdája ellen fordul. A páncél viselőjét sebezhetetlenné tette a legtöbb energiafegyver ellen, csupán az ízületeknél és a szemnél maradtak sebezhető pontok. De a páncél korlátozta viselőjének látószögét. Ami nem olyan nagy gond, például egy űrhajón, ahol szeles, üres folyosók vannak. De egy zsúfolt alagútban a látás fontosabb, mint a fegyver.

A négy kovéj mintha valami jelre jelent volna meg a semmiből a keskeny ösvény két oldalán. A két felderítőt meglepő sebességgel eltüntették. Bár nem is volt ez olyan meglepő, gondolta Luke. Emlékezett a kovéj izmok erejére. A bekövetkező csöndben hallani vélte, hogyan törnek a csontok a védelmező páncél alatt.

Idegesen várta, hogy történjék már valami. Mindenki tudta, hogy ha a felderítők semlegesítésével megbízott négy kovéj csupán néhány másodpercet is késlekedik, az egyik felderítő értesítheti a rohamosztagosokat a sisakjába épített rádión. S akkor oda a meglepetés, a védők legerősebb fegyvere.

Még mindig várt, mikor mögé kúszott egy kovéj, de olyan halkan, hogy ijedtében kis híján fölkiáltott. A bennszülött nyugtató mozdulatot tett, az arcán valami grimasz – talán mosoly jelent meg, és némán eltűnt. Két pisztolyt és két puskát hagyott ott – a lerohant birodalmi felderítők fegyvereit.

Luke örömmel nézte kis arzenálját. Teljesen bebújt a kőfal mögé, s az egyik puskából teljesen feltöltötte fénykardját. Aztán pisztolyát újra cserélte, s elfoglalta helyét a hercegnő mellett.

– A másik puskát el kellene juttatnunk Hinnek – súgta az alagutat figyelve.

– Nincs rá idő – mondta józanul a hercegnő. – Nem tudjuk, hol van. Nem kockáztathatunk.

– Igazad van. – Lepillantott a félig töltött pisztolyra, teljes töltésű párjára meg a két puskára. – Legalább tovább kitartanak.

– Végre meghallották a páncélos lábak ritmikus dobogását. Nyomban megfeledkeztek a beszédről, mihelyt az első katonákat megpillantották. Óvatosan, hármasával-négyesével fordultak be ott, ahol néhány pillanattal előbb a két szerencsétlen felderítő. A barlang növényeinek foszforeszkáló, sárgáskék fénye visszaverődött a pompás páncélokról, makulátlan fegyverekről.

Egyre közelebb jöttek, s Luke már attól tartott, hogy elérik a falat, ahol rejtőzik, mielőtt Halla és a főnökök megadják a jelt a támadásra.

Éles, erős kovéj kiáltás hallatszott. A barlangban úrrá lett a káosz. Zajok dübörgő vízesése árasztotta el a barlangot, ahol az imént még halotti csönd volt. Luke úgy érezte, hogy a barlangfalak által fölerősített iszonyú hangzavar önmagában is meg tudná bénítani a legtöbb embert.

S ez a vihar most a birodalmi katonákra támadt. Csakhogy ezek nem a Császár testőrei voltak, hanem olyan férfiak és nők, akik régóta éltek egy elhagyott, távoli bolygón, ahol a fegyelem és az edzettség párhuzamosan romlott a morállal.

Az energiafegyverek lángja a pusztulás színterévé változtatta az eltorlaszolt alagutat. Luke egyre tüzelt. Mellette kitartóan, magabiztosan szólt Leia puskája.

Föntről Halla és Kii árasztott pusztító tüzet a megzavarodott, összeszorított rohamosztagosok seregére. Rövidesen már óvatosabban kellett célozniuk, mert előbújtak a kovéjok fedezékeikből, vagy cseppkövek mögül bukkantak elő, esetleg a mennyezet repedéseiből ugrottak alá, s kezdték berángatni a rohamosztagosokat a rejtett szakadékokba.

Minthogy barát és ellenség így összekeveredett, Luke egyik kezében gyilkosan fénylő kardjával, a másikban a pisztollyal megindult lefelé. Leia is eldobta puskáját. Pisztollyal a kézben követte Luke-ot, hogy bekapcsolódjon a kézitusába.

Először a lábát használta: majdnem lerúgta egy katona fejét, aki nem tudott elég gyorsan megfordulni.

Pokolian veszélyes volt a barlangban, az energianyalábok eszelősen cikáztak minden irányba. Luke levágta az egyik katona páncélos lábát, mielőtt az a pisztolyáért nyúlhatott volna. Aztán gondolkodás nélkül a háta mögé csapott. Kardjának kék fénye kettévágta egy ráirányított birodalmi puska sugarát.

Megfordulva alig volt ideje rövid hálát rebegni Ben Kenobinak. A rohamosztagost annyira meglepte, hogy lövését kivédtek, hogy későn reagált. Azt hitte baj van a fegyverével, s állítgatni kezdte. Mire újra fölemelte a puskát. Luke már végzett vele.

Megfordult, s a harc sűrűjébe vetette magát. Egyetlen embert keresett. És végül megpillantotta, amint ott állt a harcoló tömeg peremén.

– Vader! Darth Vader!

Egy sebesült katona támadt rá, s meg kellett állnia, hogy szembenézzen a közvetlen veszéllyel.

De a Fekete Úr meghallotta a hangját. A fekete óriás meglepetten kapcsolta be a kardját, s gázolt a tömegbe, hogy utat vágjon magának Luke-hoz.

A hercegnő is át próbált törni a tömegen. De ő nem Vader felé tartott. Egy letört tetejű cseppkövet vett célba, akár a nőstény sólyom készül lecsapni áldozatára.

Grammel felügyelő vezetésével tíz rohamosztagos kapaszkodott a falakra, hogy tűzbe borítsák az egész alagutat. Fölértek a kis gerincre, s fegyvereikkel megcélozták a lenti tömeget. Ebben a pillanatban a nyakukba zúdult föntről Hin és számos kovéj.

A hatalmas juzzem örömében ordítva markolt meg két rohamosztagost, és addig ütögette őket egymáshoz, míg páncéljuk repedezni kezdett. Közben az izmos kovéjok arattak a többi katona között.

Vader megállt harc közben, s dühösen nézte a csata alakulását. Öklével megfenyegette Luke-ot, aztán a mellette reszkető tiszthez fordult.

– Grammel! Vezényelje vissza a túlélőket a felszínre!

– Igenis, uram – mondta a rémült felügyelő. Sokcsatornás sisakmikrofonján visszavonulásra szólította föl az embereit.

A katonák gyorsan hátráltak. Ekkor az egyik rejtőzködő kovéj főnök fölállt, és jelt adott. Parancsát szájról szájra adták a rejtőzködő bennszülöttek. Egy csomó kovéj megrántott egy szőlőindát. Ez a mozdulat kidöntötte ősi helyéről az egyik vénséges vén, több tonnás cseppkövet. A kő hatalmas robajjal ért földet. Fél tucat katonát zúzott halálra.

A megfogyatkozott katonák pánikba estek, eldobálták fegyvereiket, s rohanni kezdtek kifelé, amennyire csak páncéljuk engedte. Legtöbbjük a halók alatt futott el, amit a várakozó kovéjok rájuk dobtak. Ezek a hálók a juzzemeknek is ellenálltak. A szoros kötelek közt vonagló rohamosztagosoknak nem volt semmi esélyük.

Leia Organa elérte a koszai csúcsát, lefeküdt, s célzott nehéz puskájával. Egyetlen, feketébe öltözött alakra célzott, aki kérlelhetetlenül és nyugodtan haladt az alagútban. Vadert Grammel és a néhány megmaradt katona vette körül, Leia nem varhatott. A Fekete Úr hamarosan eltűnik a szeme elől.

Vader az oldalára zuhant, s a bal oldalából füst csapott ki. Védelmező köpenyén nagy lyuk tátongott, páncélja részben elolvadt. De az energianyaláb teljes ereje elkerülte.

A Fekete Úr fölállt, s egy pillanatig mintha egyenesen Leiára nézett volna. És megindult félelem nélkül, talán még energikusabban, a kijárat felé.

A hercegnő gyorsan célzott, lőtt… de Vader éppen eltűnt a szeme elől. Az energianyaláb a mennyezet alját érte, megsemmisített sziklát és ásványt, de nem tett kart az eltűnt, gonosz alakban.

– Az ördög vinné el – mondta bosszúsan a hercegnő. A puskát a cseppkő tetején hagyva kézbe kapta pisztolyát, s megindult lefelé, a csatába.

Ugyan a csata egyre csöndesedett. A meglepett katonákat megtizedelték. A győzedelmes kovéjok pedig most módszeresen irtották a tehetetlen és megfélemlített maradékot. Akik megpróbáltak kitörni a csatából, azokat Halla és Kii jól irányzott lövései találták el.

Leia a mészárlás kellős közepén találta a döbbent Luke-ot, aki megpróbálta lebeszélni az ordító, rikoltozó kovéjokat arról, hogy a sebesülteket apró darabokra vágják. A harctól undorodva, szikrázó szemmel fordult meg, mikor Leia megragadta a karját.

– Felejtsd el, Luke – mondta halkan a lány. – Hagyd pékén őket.

– Megölik a sebesülteket! – kiáltotta fájdalmasan Luke. – Nézd… nézd, mit csinálnak!

– Igen, ez már majdnem emberi – állapította meg Leia –, bár a birodalmiak tisztább munkát végeznének.

– Te helyesled? – kérdezte vádlón Luke. Leia nem válaszolt, csak nézett Luke-ra, míg a fiú végképp magába roskadt.

– Sajnálom, Luke – mondta szelíden –, de a mindenségben nagyon kevés dolog van, ami az aljas és a kicsinyes fölé emelkedik. Talán csak maguk a csillagok. Gyere – mondta bátorító mosollyal –, keressük meg Hint, Kiit és Hallát meg az androidokat, és ünnepeljünk.

– Te csak menj – húzta el határozottan, de harag nélkül a karját Luke. – Ezt én nem akarom megünnepelni.

Leia a fiú után nézett, aki lassan baktatott a csata maradványai között, ügyet sem vetett a vérontásban örömüket levő kovéjokra, s elmerült megfejthetetlen gondolataiban…

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mikor az utolsó csepp vér is fekete pöttyé száradt a barlang földjén, a menekülők összegyűltek, hogy megbeszéljék: hogyan tovább?

Halla beszélt a kovéj főnökökkel.

– Azt mondják, hogy akik elmenekültek, egyik járművüket odafönt hagyták, őrizni a kijáratot. Nyilván abban a reményben, hogy a szemük előtt próbálunk majd meglógni.

– Van másik kijárat? – kérdezte fáradtan Luke.

– Igen, a közelben. – Az egyik főnök, ügyet sem vetve megperzselt karjára, élénken magyarázott Hallának. – Azt szeretné tudni, tudnának-e segíteni nekünk valamiben.

– Megmutathatják a másik kijáratot – mondta Luke. – Már eleget tettek. Sietnünk kell. Már így is sokáig késlekedtünk.

– Milyen szempontból? – kérdezte Leia. – Messzire járunk majd, mire Vader ideérhet az erősítéssel. – A hercegnő eltöprengett. – Nem hiszem, hogy újra háborgatná a kovéjokat. Mi kellünk neki, meg a kristály.

– Éppen erről beszélek, Leia – mondta nyugtalanul Luke. – Nem hiszem, hogy Vader visszament a városba. – Egy bizonyos irányba mutatott. – Mikor kilépett a tudatomból, pontosabban, mikor a zavar, amit az Erőben támaszt a jelenléte, megszűnt, abban az irányban haladt. Nem a város, hanem a templom felé.

– Ez nevetséges – ellenkezett energikusan Halla. – Fogalma sincs, hol van Pomodzsema temploma.

– Vader jobban érzi az Erőt, ha a sötét oldalát is, mint én, Halla. Biztosan megérzi a kristály természetes kisugárzását. A sugárzás gyönge lehet, de akinek akkora ereje van, mint Vadernak, mégis megérezheti. S ennél többre is támaszkodhat. Mi a lehető legegyenesebb útvonalon haladtunk. Csupán ezt az útirányt kell követnie, s aztán a kristály hatását figyelnie, ha letérne az útjáról. Nem szabad előbb odaérnie, mint nekünk. – Megindult fölfelé az alagútban. Leia nyomban mellette termett, s igyekezett lépést tartani vele.

A hercegnő összeszorított öklével a barlang száraz levegőjébe csapott.

– A kezemben volt, Luke! A puskám csöve előtt, és elhibáztam. – Baktatott a fiú mellett, az elmulasztott lehetőségen töprengve. – Túlságosan izgatott voltam, túl ideges. Nem céloztam pontosan, elhibáztam.

– A lövésed, már amennyire láttam-ellenkezett kissé féltékenyen Luke –, jó volt. Én sem csináltam volna jobban.

Leia egy pillanatig hallgatott, aztán tisztelettel mondta:

– Én nem éltem volna túl azt a szenvedélyes közelharcot. Ki tanított rá, hogy így használd a fénykardot? Ben Kenobi?

– Mindent az öregnek köszönhetek – bólintott Luke –, és bárhová távozott is, ezt tudja. – Megsimogatta apjától örökölt kardját.

– Ha utolérjük Vadert – folytatta Leia –, márpedig utol kell érnünk, szükséged lesz a kardodra is meg az Erőre is. Bárcsak jobban céloztam volna!

Luke csöndre intette az egész társaságot. Közeledtek a felszíni kijárathoz.

Ködös, párás levegő szűrődött be hozzájuk. Még ez a halvány fény is mámorító volt azonban a föld alatt töltött napok, a növények természetellenes fénye után. A földön szétszórtan holttestek feküdtek: a súlyosan sebesült rohamosztagosok, akik már nem értek ki a felszínre.

A két kísérő kovéj a fal egy közeli hasadékához irányította őket. A két juzzem morgott, mert alig fértek át a lyukon. Mikor kiértek, sűrű bozótban találták magukat, vagy húsz méterre a főkijárattól. Az egyik kovéj az őrködő, páncélozott járműre mutatott. Luke látta a zömök járművet és ágyúcsövét, ami egyenesen arra az alagútra irányult, ahol az imént még voltak. Megborzongott.

A kovéjok halk suttogással és ismeretlen gesztusokkal elbúcsúztak, s eltűntek a lyukban. Luke hason kúszott ki, s utat engedett a többieknek.

Mikor már mind az öten ismét a Mimban felszínén voltak, Luke mászni kezdett: csak el, el innen.

– Egy pillanatra, fiam! – suttogta Halla. Azt hiszed, gyalog utolérheted Vadert?

Luke megtorpant, s ismét a kijáratnál álló terepjáróra pillantott.

– Rendben van, de mit tegyünk, Halla? Igazad van… kellene jármű. De ez a terepjáró tele van birodalmi katonákkal.

Halla szemügyre vette a járművet.

– A teteje tárva-nyitva… ott ketten is elférnek. Kettő… nem, csak egy katonát látok. Nyilván az informálja a lentieket. – A katona feje eltűnt. – Most eltűnt. Föl kellene másznunk a környező fákra.

– És aztán? – kérdezte a hercegnő. – Beugrunk a terepjáróba?

– Nézd – mondta az öregasszony –, mégsem találhatok ki én mindent, nem igaz? Nem tudom… le kellene dobni valami kábító lövedéket vagy ilyesmit.

– Csodálatos! – mondta a hercegnő. Halláról Luke-ra nézett. – No, ti varázslók, ha elő tudjátok varázsolni a szükséges anyagot, magam dobom be. – Összefont karral, kérdőn nézett rájuk. – Személyesen. Azt hiszem, biztonsággal ajánlkozhatok a feladatra. Luke?

Luke nem nézett a lányra.

– Az igaz, hogy ilyen anyagunk nincs, de van itt valami. – A lány megfordult, és ő is arra pillantott, amerre a fiú, s látta, hogy Luke-nak igaza van… A birodalmi őrmesternek szerencséje volt, hogy megúszta élve a föld alatti csatát, s ezt tudta is. Ha rajta múlott volna, sosem vezeti az embereit a föld alá. A Mimbanon mindig is kényelmetlenül érezte magát, ha el kellett hagynia a városok viszonylag ismerős környékét, s ki kellett merészkednie a mocsaras vidékre.

Iszonyatos csata volt. Lerohanták, s szinte az utolsó emberig kiirtották őket. Minden balul sült el.

A csata eredménye már az első pillanatokban eldőlt, mikor az ellenség élt a meglepetés fegyverével. S amikor a csapat végre rájött, hogy támadják őket, akkor sem úgy reagáltak, ahogy birodalmi rohamosztagosoknál szokás.

Persze az embereket nem Tehetett hibáztatni. Annyira megszokták az alázatos, békés zöldeket, hogy harcoló mimbanit el sem tudtak képzelni. Nem voltak kellően fölkészülve arra, hogy szembenézzenek a valósággal.

Most, mikor a barlang vészjósló száját figyelte – ahonnan a túlélőkkel kimenekült egyetlen gondolat foglalkoztatta. Ha kicsit is ismeri a felügyelőt, akkor mihelyt a felügyelő és Vader Lord visszatérnek az útjukról, megtorló csapatot fognak ideküldeni. Nehézfegyverekkel jönnek majd, gondolta komoran az őrmester, s addig zúdítják a tüzet a barlangra, míg minden bennszülött hím, nőstény és kölyök porrá nem ég.

Aztán azon töprengett, vajon hová siethetett annyira Grammel és a Fekete Lord, és megborzongott. Igazán nem lett volna kedve elkísérni azt a magas, feketébe öltözött, kísérteties alakot. Szívesebben gondolt a vérfürdőre, amit majd a bennszülöttek között rendeznek. Ez a kellemes gondolat késztette arra, hogy ne a szokásos, nyers hangon szóljon föl a toronyban ülő őrszemnek.

Az őrszem hallotta az őrmestert, és ledugta a fejét, hogy megmondja: nem lát semmit. Ez becsületes válasz volt, s egyben az őrszem utolsó válasza. Mert lefelé pillantva nem vehette észre a bombát, ami egy nagy faágról alázuhant.

A másfél méternél alig magasabb bombát rövid, sörtés szőr borította. Az őrszem fején robbant: kihajította a katonát a járműből, így helyet teremtett egy másik kétlábú bomba számára, aki szintén a ködbe burkolt fáról ugrott a járműre. És ez is odabent robbant.

Luke, az androidok, Halla és a hercegnő a közelből, a sűrű növényzet mögül figyelték az eseményeket. A terepjáró dülöngélni kezdett. Elfojtott kiáltások és sikolyok hallatszottak.

– Tovább tart, mint hittem volna – mondta nyugtalanul Halla. – Biztos, hogy beválik?

Luke egy biztató pillantást vetett az öregasszonyra, aztán ismét a terepjárót leste, ami most mar futott, szabálytalan körökben.

– Mást nem tudtam kitalálni – mondta. – De ha beválik, sokkal jobb az igazi bombánál. Először is nem tesz kárt a terepjáró műszereiben. A közelharcban egyetlen ember sem veheti föl a versenyt a juzzemekkel. Két juzzem pedig egy ilyen kis helyen – mutatott a vadul pörgő járműre – legyőzhetetlen lehet.

Néhány másodperccel később a terepjáró élesen jobbra fordult. Lassan haladt, s nekiütközött egy hatalmas fának. A fáról lezuhant egy vastag ág. Fémes koccanással ütközött a terepjárónak, aztán a földre zuhant.

Aztán csönd. A terepjáró hajtóműve nyüszített, halkult, majd leállt. Néhány feszült másodperc után Hin jelent meg a toronyban, s intett a várakozóknak.

– Sikerült – állapította meg csöndes izgalommal Luke. A három megfigyelő előbújt az aljnövényzetből, s sietve megindultak a mocsaras talajon. Nagy, szőrös mancsok segítettek nekik beszállni.

Hin morgott valamit Luke-nak, aki komolyan bólintott, és elfordult.

– Mi az? – kérdezte türelmetlenül a hercegnő. – Miért nem mászhatunk beljebb? – Idegesen nézte a környező, néma erdőt. – Itt is bujkálhatnak néhányan.

– Nem hiszem – mondta Luke. – Hin javasolja, hogy ne nézzünk oda, míg Kiivel megtisztítják a terepjárót.

– Miért? – kérdezte a hercegnő. – Láttam én már mindenféle halált, éppen az imént is.

Miközben a hercegnő beszélt, Hin lenyúlt, előhúzta a terepjáró legénységéből maradt darabkákat, fölállt, s a maradványokat kiszórta.

A hercegnő kissé elsápadt, aztán ő is elfordult, hogy Luke példáját követve a közeli fákat szemlélje. A kísérteties takarítás hosszú percekig tartott. Ekkor valamennyien bemásztak a terepjáróba.

Még a két juzzemmel sem kellett szoronganiuk. A terepjárót tíz, teljesen fölfegyverzett rohamosztagosra méretezték. De kevésbé volt megnyugtató a vezérlőmű. Luke bonyolultabbnak találta az X szárnyú hajó vezérlőpultjánál.

– Tudod vezetni? – kérdezte rémülten Hallát.

Az öregasszony vigyorogva mászott a vezetői ülésbe, mit sem törődve a vérfoltokkal.

– Ugyan már, fiam, értek én a világ minden járművéhez. – Előrehajolt, szemügyre vette a műszereket, s megérintett valamit a kormánykerék szélén.

A hajtómű fölbúgott, fények villantak föl, s a terepjáró nyomban megindult teljes sebességgel hátra, s nekiütközött két egybenőtt fának. Hangos csattanás hallatszott, aztán meg mennydörgő, visszhangos puffanások, mikor a két törzs a terepjáróra zuhant.

Mihelyt nem csengett a füle, Luke vádló pillantást vetett Hallára. Az öregasszony szégyenlősen mosolygott vissza rá.

– Persze – magyarázta kissé félszegen – ez nem azt jelenti, hogy némi gyakorlat nem tenné kellemesebbé az utunkat.

Ismét megvizsgálta a vezérlőpultot, elgondolkodva csücsörítette a száját.

– Nézzük csak… ez az, ez kell nekem! Most megnyomott néhány gombot, mielőtt a kormánykerék szélén levő gombhoz nyúlt volna.

A terepjáró görcsös ugrásokkal és megállásokkal, nekiiramodásokkal és lassulásokkal siklott bele a ködbe. A vezető kivételével valamennyi utas egy-egy biztos pontba kapaszkodott. Luke arra gondolt, vajon az előttük levő fák ugyanolyan idegesek-e, mint ő…

– Sajnálom, uram, nagyon sajnálom. – Grammel felügyelő a nagy csapatszállító jármű padján ülve pillantott föl Darth Vaderra. – Ki sejthette, hogy így föl vannak fegyverkezve, vagy hogy a föld alatti bennszülöttek így fognak harcolni?

– A fegyverek nem sokat értek – morogta komoran Vader. – Néhány puska, körözött bűnözők kezében. – Grammel összerándult, mikor Vader groteszk maszkja közelebb hajolt. – Vallja be, felügyelő, a csapatai nem voltak kellően fölkészülve. Se fegyelem, se morál, és megfutamodtak a tanulatlan vademberek csürhéje elől.

– A támadásuk teljesen váratlanul ért minket, uram! – tiltakozott hevesen Grammel. – A bennszülöttek soha nem vették föl a harcot a birodalmi csapatok ellen a Mimbanon.

– A bennszülöttek soha nem részesültek emberi segítségben és tanácsokban – vágott vissza Vader. – Nem is bennszülött taktikát alkalmaztak. Látnia kellett volna a különbséget, s ennek megfelelő ellenintézkedéseket kellett volna tennie. – Elfordult Grammeltől, hogy jelentőségteljes pillantást vessen a mocsárvidekre. – Tudom, hogy ki ezért a felelős. Ha kezemben lesz a kristály, majd ennek megfelelően ítélkezem.

– Azt reméltem, hogy én élhetek ezzel a joggal – morogta elégedetlenül Grammel.

Vader hűvös, fémes pillantást vetett rá, és fenyegetően mondta:

– Magának nincs semmiféle joga, Grammel felügyelő. Súlyos hibát követett el. Nem kritikusat, de súlyosat. Átkozom magamat, mert föltételeztem, hogy maga tudja, mit csinál.

– Mondtam mán uram – tiltakozott egyszerre riadtan és dühösen Grammel –, a támadásuk teljesen váratlanul ért minket.

– Nem érdekelnek a vereségek okai, csak a sikeres eredmények – jelentette ki Vader. – Grammel, a maga puszta létezése beszennyez engem.

– Uram – motyogta kétségbeesetten Grammel, és fölállt a padról –, ha én…

Vader fénykardja gyorsabban lendült, mintsem az emberi szem követhette volna. Grammel kettéhasított teste hátrahanyatlott, és átzuhant a terepjáró oldalán. Pillanatnyi csönd következett, mikor a döbbent vezető hátranézett.

Vader szikrázó szemmel pillantott rá.

– Gyorsabban haladhatunk, ha nem fékez az ilyen holt teher, katona. Figyelje a műszereit, gyerünk!

– I-i-igen, uram – dadogta rémületében a vezető, és visszafordult a vezérlőpulthoz.

Mentek hát előre, s Vader lustán pillantott végig Grammel felügyelő maradványain. A dzsungel dögevői már előmerészkedtek, reménykedve szimatolták a testet.

– Bárki is most az urad – mormogta Vader –, nem én vagyok az. – Elővette zsebéből a Kaiburr-kristály darabkáját, s enyhén himbálva magát a szeméhez emelte a vörösen izzó szilánkot.

Itt van, valahol előttük. Érezte.

Meg fogja találni…

Jó irányban megyünk? – kérdezte a fáradt Leia az öreg Hallát napokkal később. A terepjáró valamennyi utasa piszkos, kimerült és elbizonytalanodott volt, miután megállás nélkül, napokon át hajtottak a ködös vidéken.

– Persze – felelte pimasz önteltséggel Halla.

– Közeledünk valamihez – állapította meg Luke. – Nagyon… különös. Soha nem éreztem ehhez, hasonlót.

– Én csak piszkosnak érzem magam – ellenkezett a hercegnő.

– Leia – kezdte Luke –, csak azt tudom mondani…

– Tudom, tudom – szakította félbe fáradtan a lány. – Ha én is erezném az Erőt…

Artu Detu csipogott a nyitott toronyból. Luke előrerohant, kinézet és suttogva közölte:

– Ott van.

A dzsungel növényzetéből fekete látomás emelkedett ki előttük. A hatalmas piramistemplom olyan volt, akárha acélból készült volna. De nem fémből épült. A termetes építményt nagy vulkáni kövekből rótták össze.

Sokkal szélesebb volt, mint amilyen magas. Szőlők és kúszónövények kapaszkodtak rá mindenfelől. Ahogy közeledtek, Luke látta, hogy a kő sok helyen finom porrá omlott. Szerencsére a bejárat még látszott, bár a boltív félig beomlott, s a törmelék két embernél magasabban torlaszolta el az utat.

– Mintha millió éve nem nyúltak volna hozzá – suttogta izgatottan a hercegnő. A legendás templom látványa eloszlatta minden aggodalmát és hitetlenségét.

Luke kémlelőnyílástól kémlelőnyíláshoz kúszott. S mikor most hátrafordult, ragyogó szemmel nézett a lányra.

– Vader nincs itt, érted, Leia? Nincs itt! Megelőztük!

– Nyugalom, fiam – intette óvatosságra Halla. – Ebiben nem lehetünk biztosak.

– Én biztos vagyok benne. – Elküldte Hint az útból, fölmászott a toronyba, és kimászott a terepjáró tetejére. A jármű lassított, majd megállt. Mikor Leia kimászott a toronyból, Luke már magabiztosan a templom felé tartott.

– Nincs itt! – kiáltotta vissza. – Sehol egy terepjáró, sehol semmi.

– De még meg kell találnunk a kristályt! – kiáltotta Halla, miközben követte Leiát, le a földre. De Luke lelkesedése ragályos volt. Ő is feledte a Fekete Lordot, saját félelmeit, az utolsó pillanatok izgalmát.

Itt volt Pomodzsema temploma, a templom, amit évek óta keresett. Hm és Kii követte a bejárathoz. Thripio és Artu Detu hátramaradtak őrizni a terepjárót.

Bárhogy bizonygatta is Luke, hogy nincs ott senki, valamennyien aggodalmasan figyelték a gomolygó ködöt. Ebből a mindent elrejtő ködből bármelyik pillanatban előugorhatott, ami csak elképzelhető és elképzelhetetlen.

Luke türelmetlenül várt a bejáratot eltorlaszoló törmelék legtetején.

– Fény van odabent – mondta, miután bekukucskált. Följebb pillantott, s a homlokát ráncolta. – A tető egy része is beomlott, de elég szilárdnak látszik.

– Menj, fiam – sürgette Halla –, de óvatosan.

– Jól van – mondta. Most, hogy elérték a templomot, nem akarta megrövidíteni az öregasszonyt. Hallának éppen annyi joga volt itt mindenhez, mint neki. Így hát megvárta a többieket. Néhány perc múlva valamennyien némán álltak az ősi épületben.

A roskadozó, omló tető két helyen szakadt be. A lyukakon át elég fény jutott a templomba. A csipkés szélű lyukak alatt nagy halmokban hevert a törmelék.

A dzsungel növényzete ide is behatolt. Liánok és más élősködő növények nyúltak szét mindenfelé, befonva a templom minden sarkát. A fölnyúló obszidiánoszlopok testén kanyarogtak fölfelé. Ezeken a szilárd oszlopokon bonyolult rajtok és jelek voltak, melyek jelentését egyetlen élő ember sem fejthette már meg.

Az öt utazó gondolataiba merülve indult a tágas terem túlsó vége felé. Ott a sötét fal előtt hatalmas szobor állt. Faragott trónuson ülő, alig emberi alakot ábrázolt. A kezén meg a lábán hatalmas karmok, a kezek a trónus karfáján. A ferde vágású, vádló tekintetű szemek alatt nem volt arc, csak tekergő csápok, akár a Medúza fején.

– Pomodzsema, a Kaiburr istene – suttogta Halla, bár maga sem tudta, miért suttog. – Mintha már láttam volna valahol. – Idegesen fölnevetett. – Ez persze hülyeség.

Aztán izgatottan, remegő kézzel mutatott egy bizonyos pontra.

– Ott van… Tudtam, tudtam!

A szobor szürke kőmellében halvány, vöröses fénypont lüktetett.

– A kristály… – suttogta a hercegnő.

Halla nem is hallotta. Gondolatait és tekintetét az immár kézzelfogható valósággá vált ábránd kötötte le.

Luke megtorpant, mozgást észlelt a gúnyosan néző kőszobortól balra. Sötét volt ott, s nem lehetett tudni, meddig terjed ez a sötétség.

Aztán valamennyien lassan hátrálni kezdtek. Először Halla kapta elő a pisztolyát.

A szobor mögül előlépő lény tágra nyitott, békaszerű vigyorba torzult száját rövid, éles fogak keretezték. Apró, sárga szemei ostobán pislogtak rájuk. Lassan mozgott göcsörtös, fatörzsre emlékeztető lábain.

Halla tüzelt. Az energianyaláb szemmel láthatóan nem hatott a lényre, mert az egyre közeledett feléjük. Luke és Leia is előkapta a pisztolyát. Mindhárman lőttek. A sortűznek mindössze annyi eredménye volt, hogy fölbosszantotta a lomha állatot. Vérben forgó szemmel s most már gyorsabban kacsázott feléjük.

És ők egyre hátráltak a bejárat felé.

– Hin, Kii! – kiáltotta Luke a juzzemeknek. – Vissza a terepjáróhoz… a puskákért.

Hin cserregett valamit, aztán a két juzzem rohant a kijárathoz. Luke a szörnyeteg háta mögött megbúvó kristályra gondolt. Leakasztotta fénykardját, s az erőteljes, kék fényt bekapcsolva, óvatosan előreindult.

– Luke, megőrültél?! – kiáltotta a hercegnő.

Luke egy pillanatig maga is erre gondolt, de elvetette a gondolatot. Ha sokat gondolkodik, a kitartóan közeledő ragadozó fölfalja.

Az állat kissé habozott, mintha hipnotizálta volna a kard kék fénye. Luke előrelendült. A kard az állat állát érte. A tömény energia kis lyukat égetett az állkapocsba.

Ettől a lény vadul fölmordult. A szétnyíló állkapcsok akkora torkot mutattak, amiben táncolni lehetett volna. És Luke mozdulni látott valamit benne. Ösztön volt, vagy ötlet, de gyorsan balra ugrott.

Hosszú, rózsaszín nyelv lőtt ki a szájból, s porrá zúzta azt a nagy, fekete követ, ami éppen Luke háta mögött volt. Miközben Luke föltápászkodott és hátrálni kezdett, a lény a kő szilánkjait köpködte.

Mielőtt Luke kijuthatott volna a szörny köréből, a nyelv ismét kilőtt. Luke nem tudott elugrani, hát maga elé tartotta a kardját. A kara szánalmasan gyöngének látszott a rózsaszín nyúlvány ellenében. De a sziszegő hang hangos volt. A kard érzékeny szövetet érhetett, mert az állat torokhangon felüvöltött. És még elszántabban támadt Luke-ra. Szűk, sárga szemében a halál.

Leia és Halla szünet nélkül és eredmény nélkül lőtte a szívós testet.

– Semmi értelme – mondta idegesen a hercegnő. A kijárat felé pillantott. Semmi mozgás. – Hin! – kiáltotta. – Kii! – Semmi válasz.

– Ideérnek – mondta Halla. – Ide kell érniük.

A szörny váratlanul előreugrott. A hatalmas állkapcsok csattanva zárultak össze, miközben Luke lebukott, hogy elkerülje a harapást.

Kardja fekete vonalat hasított az állkapocs aljára, s ahogy kirántotta, a mennyezetet tartó egyik oszlopnak ütközött. A mennyezeten tátongó lyukak egyike épp fölötte volt.

Izgatottan pillantott a kijáratra. Hol vannak a juzzemek? Már nem sokáig húzza ezzel a dühödt szörnyeteggel.

De jobb, ha most csak magára gondol. Az állat ismét közeledett. Gyors pillantás a mennyezetre, még gyorsabb döntés, aztán egy csapás a fénykarddal az oszlop tövére.

A hihetetlen erejű energianyaláb úgy hasította a követ, mint az X-szárnyú a levegőt. Robaj hallatszott, majd csörömpölés.

– Halla, Leia… futás! – kiáltotta. És futott ő is.

A feléjük csoszogó sárkánylény nem vette észre a mennyezet repedéseit. A repedések pedig terjedtek, szaporodtak, összefutottak, aztán az oszlop ledőlt, s magával rántotta a mennyezet jókora darabját, egyenesen a lény fejére. Hatalmas, faragott kövek zúzták szét a koponyáját, fagyasztották pofájára a torz vigyort mindörökre.

Mikor az omlás visszhangja elült, s a fekete por eloszlott, Luke lihegve nézett vissza. A lény elülső feléből semmi sem látszott. A vulkáni kövek teljesen eltakarták. Lábai egy darabig még kapáltak a levegőben. A vaskos, kardéles farok a földet csapkodta. De rövidesen minden mozgás megszűnt.

– Mi történt Hinnél és Kiivel? – kérdezte végül Luke. – Ez a dög sarokba szorított. Könnyen fölfalhatott volna.

– Nyilván vitatkoznak – pillantott dühösen a kijáratra a hercegnő. – Majd eszükbe jut, hogy miért is küldtük őket. Aztán majd rohannak vissza, és bocsánatot kérnek.

– Akkor leteremtem őket – sóhajtotta Luke.

– De most… – Hallát kereste, de Halla már a távoli bálvány felé igyekezett. – Halla!

– Hagyd – legyintett a hercegnő. – Úgysem szökhet megyeié. – Elindult ő is a bálvány felé.

– Le sem tudja szedni a segítségünk nélkül. – Mivel Luke nem követte, megkérdezte. – Te nem jössz?

– Rögtön – felelte Luke, aki inkább maga mögé, mint maga elé figyelt. – Biztos akarok lenni benne, hogy ez a dög elpusztult tényleg.

Miközben a hercegnő kényelmesen baktatott a szobor felé, Luke a hatalmas tetem látható részéhez, ment. Megbökte a kardjával, a kék halál pengéjét markolatig döfte a sötét húsba. A lény nem mozdult.

Luke elégedetten fordult meg, hogy kövesse társait. Halk, figyelmeztető moraj hallatszott, és Luke felpillantott.

A hercegnő és Halla is.

– Luke! – kiáltották egyszerre.

Nem volt szüksége sürgetésre. Inkább néhány másodpercre. A mennyezeten nyílt új lyuk szélei tágulni kezdtek.

A sors megadta neki az első másodpercet, megfosztotta a másodiktól.

– Luke! – A hercegnő rohant Luke-hoz, mihelyt a robaj elült, s az utolsó kődarab is földet ért. Halla dermedten állt, nem tudott dönteni: a törmelékhalomhoz menjen-e, ami Luke-ot eltemette, vagy a csábító kristályhoz. A kristály közelségétől megrészegedve a szobor felé indult.

Leia odaért a törmelékhalomhoz, és kétségbeesetten nézett körül.

– Ide… ide – mormogta lassan, fájdalmasan egy hang.

Luke a közelben feküdt, a hátán. Leia lekaparta róla a törmeléket, mit sem törődve a fojtogató porral meg a kezét fölsebző, éles kövekkel. De nem tudta megmozdítani azt a nehéz követ, ami előbb a földre zuhant, majd rágördült Luke jobb lábára.

– Próbáld újra – mondta Luke. Egyszerre próbálkoztak. Leia a kőnek vetette a hátát, s teljes súlyával fölfelé nyomta. A kőtömb nem mozdult.

Megpihentek, lihegtek. Luke arcán fájdalom és remény keveredett.

– Nincs rajtam az egész súlya – mondta. – Ha rajtam lenne, már nem lenne lábam. – A néma kijáratra pillantott. – A fene egye meg, hol lehetnek? Ők könnyen leszednék rólam.

– Attól tartok, hogy ostoba társaid már nem segíthetnek sem rajtad, sem máson, Skywalker.

Luke egész teste, megdermedt. Magas, vérfagyasztó alak állt a törmelékhalom tetején a bejáratnál. A tetőtől talpig fekete páncélba öltözött alak várakozón nézett le rájuk.

– Mindketten halottak – mondta könnyedén, s hangjában nem volt semmi emberi. – Én öltem meg őket. Ami az androidjaidat illeti, az engedelmesség beléjük van táplálva. Megparancsolom, hogy kapcsolják ki magukat.

Leia ajka lassan megmozdult, egy nevet formált. De ajkát nem hagyta el hang.

Darth Vader kényelmesen közeledett a törmelék között, és könnyedén társalgott.

– Tudod, Skywalker, elég nehezen tudtam meg, hogy te lőtted le a gépemet a Halálcsillagon. A lázadók között nehéz és költséges kémeket találni. Azt is megtudtam, hogy te lőtted ki a torpedót, ami elpusztította az állomást. Sokkal tartozol nekem. És sokáig vártam.

Könnyedén előhúzta fénykardját, s a bekapcsolt energiapengével lazán csapkodni kezdett, játékosan hasítva szét a köveket.

– Akkor szerencséd volt – folytatta, miközben Luke kétségbeesetten próbálta kihúzni a lábát a kő alól. Addig ásott a kő alatt, míg a körme alól már vér szivárgott. – Valószínűleg nem lesz türelmem, hogy addig hagyjalak életben, amíg megérdemelnéd. Szerencsésnek tarthatod magadat. – Hangja most dühös suttogásra váltott. – Veled szemben nem lesz nehéz visszatartanom magamat, Leia Organa. A balsikereimben sokkal nagyobb szerepet játszottál, mint ez az egyszerű fiú.

Szörnyeteg – Leia csak ezt tudta kinyögni a dühtől remegve.

– Emlékszel arra a napra az állomáson – mondta szándékolt türelemmel Vader –, mikor a boldogult Tarkin kormányzó meg én elbeszélgettünk veled? – Az "elbeszélgettünk" szót külön hangsúlyozta.

Leia összefonta maga előtt a karjait, egész testében reszketett.

– Igen – Vader hangjában gonosz élvezet csengett –, látom, emlékszel. Igazán sajnálom, hogy most nincs nálam olyan eszköz. No de – tette hozzá könnyedén meglengetve a kardját – a karddal is lehet érdekes dolgokat csinálni. És mindezt megmutatom nektek, ha nem múltok ki ideje előtt.

Leia leeresztette a karjait. Még mindig félt, de erős akarattal uralkodott magán. Odarohant Luke-hoz, és megragadta a csuklóját. Mikor fölállt, a fénykard a kezében volt.

Vader elismerő pillantást vetett rá.

– Harcolsz. Nagyon jó. Annál érdekesebb lesz.

Leia odaköpött a közeledő óriás elé; szánalmas gesztus volt ez.

– Az Erő engedje, hogy megöljelek, mielőtt meghalok – mondta vicsorogva a lány.

A sárkánymaszk mögül rekedt nevetés hallatszott.

– Ostoba gyermek. Az Erő velem van, nem veled. De – vonta meg a vállát – majd meglátjuk. – Fölkészült a küzdelemre. – Gyere, kislány… mulattass.

Leia komor elszántsággal, összeszorított szájjal indult a férfi felé. Vader nyomban leengedte a karját, kardjának sápadt lángja lazán világított az oldala mellett.

– Leia, ne! – kiáltotta Luke. – Ez csel… tőrbe akar csalni. Ölj meg, aztán magadat… most már nincs remény.

Vader megvető pillantást vetett Luke-ra, aztán ismét a hercegnőre nézett.

– Gyerünk – mondta –, engedd, hogy ő harcoljon érted, ha akarja. De nem engedem, hogy megöld. Túl sokszor raboltatok meg ettől az örömtől.

Leia habozott, aztán Vaderra támadt a karddal. De a Fekete Lord kivédte a döfést.

De Leia gyors, pörgő ívet írt le kardjával, amit aztán vakító fénnyel rántott le. Az energia fölvillant, mikor a Fekete Lord maszkjához ért. Csak emberfölötti reflexei tették lehetővé, hogy elkerülje az ütés teljes erejét.

Ha valaki Vadernál is jobban csodálkozott a hatalmas teremben, Luke volt az. Éledő reménnyel próbálta kiszabadítani a lábát.

– Majdnem, kis hercegnő, majdnem mondta harag nélkül Vader. – Elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan magabiztos voltam. Igazított az állásán. – Még egyszer nem követem el.

A kardja egyszerre mozdult befelé, körbe és lefelé. Leia alig tudott hátraugrani. Vader ismét támadott, Leia ismét kivédte.

És küzdöttek tovább, és Vader támadott. A hercegnőnek minden ügyességére szüksége volt, hogy védekezzen. Szóba sem jöhetett, hogy ő is támadjon.

A templomban tartózkodók egyike nem figyelte a küzdelmet. Messze és magasan a harcolók fölött Halla a sokszögletű, vörösen lüktető kristályt nézte, ami akkora volt, mint a feje. Reszkető kezét kinyújtotta, megsimogatta. Egyetlen csavaró mozdulattal kivette, könnyebben, mint hitte volna.

Egy hosszú percen át a két kezében tartotta, bámulta szinte eleven fényét. Aztán a kristályt jobb kezével a melléhez szorítva kapaszkodni kezdett lefelé a szobron.

Vader lecsapott, a hercegnő védekezőn emelte föl a karaját, de Vader az utolsó pillanatban megváltoztatta a csapás irányát. Az energiasugár helye végigsuhintott a hercegnőn, Kettészelte bányászruháját, s fekete, megperzselt csíkot hagyott a lány testén. Leia összerándult a fájdalomtól, s szabad kezével a sebhez kapott. Vader azonban nem hagyta lélegzethez jutni, támadott.

Luke-nak még mindig nem sikerült kiszabadítania a lábát, csak teljesen kimerült az erőfeszítéstől. Feküdt hát a földön, megpróbált lélegzethez jutni, erőt gyűjteni, s tehetetlenül nézte, hogyan játszik Vader a hercegnővel, mint macska az egérrel.

Újabb bonyolult vágás következett. A kard most a hercegnő arcát érte, ott hagyott csúf, megperzselt nyomot. Leia könnyes szemmel kapott égett arcához. Egyre lassabban mozgott, s a fénykardot tartó keze remegett.

– No, Organa hercegnő szenátor, hol van nemesi bátorságod, árulói elszántságod? – ingerelte Vader. – Az a néhány kis égés nem fájhat annyira.

Leia dühösen, újult erővel döfött. Vader könnyedén elhárította a döf est, s ismét rajta volt a sor. Bár Leia elhárította a csapást, az ütés erejétől a földre zuhant. Vader könyörtelenül a nyomában volt, Leia kétségbeesetten igyekezett ismét talpra állni. Vader kardjával hosszú, fekete sebet ejtett Leia bal lábán.

A hercegnő sikoltva gurult odébb, s végül fölállt. Aztán sántikálva, sérült lábát kímélve hátrálni kezdett.

Luke nem bírta tovább nézni, a kezébe temette az arcát. Bumm – kő csattant kövön. Luke fölemelte a fejét, s megpróbált hátranézni. A zaj ismétlődött. Luke erőlködött, hogy kilásson a testét fogva tartó törmelék alól.

Egy látszólag sem karhoz, sem testhez nem tartozó kéz tört utat magának végtelenül lassan és elszántan a lábán fekvő hatalmas vulkáni kőhöz. A kezet egy fej követte. A koponyát iszonyatos seb hasította félbe.

– Hin! – suttogta alig hallhatóan Luke. Gyorsan Vaderra pillantott, de azt teljesen lekötötte a hercegnő. A halálos sebet kapott juzzem az ormányához érintette kezét, csöndre intette Luke-ot.

Hin négykézláb megkerülte a követ, bebújt lelógó széle alá. A többi kövekre támaszkodva emelkedni kezdett. Megfeszülő karral nyomta erős vállával fölfelé a nagy sziklát. A kő nem mozdult, és Hin elterült a földön. A melle zihált, a szeme csukva.

– Gyerünk, Hin, gyerünk! – sürgette izgatottan Luke, hol a harcolókra, hol a mozdulatlan juzzemre pillantva. – Meg tudod mozdítani… csak egy kicsi kell még. Próbáld még egyszer, kérlek!

Hin vakon meredt Luke-ra. Gépiesen ismét a kőnek vetette izmos vállát.

– Gyerünk, kis hercegnő! Mutasd meg, mit tudsz! – ingerkedett Vader. – Még van esélyed. – A bicegve hátráló lányt félrevezető csapásokkal és döfésekkel fenyegette.

– Állj meg és küzdj! – biztatta a lányt. Újabb csapás a pusztító fegyverrel, s most a lány mellén hasította ketté a ruhát. A hercegnő fölsikoltott a fájdalomtól, előregörnyedt, majdnem elesett. Vader közeledett hozzá.

Csikorgó Hang hallatszott, mire mindketten fölpillantottak.

Hin végső erőfeszítésével félrelökte a nagy követ. Aztán összeesett, s már alig volt benne élet, mikor Luke kétségbeesetten előmászott. A kő súlya elég volt ahhoz, hogy fogva tartsa, de szerencsére nem tett kárt a lábában. Jobb lábát kímélve futott a küzdők felé, de érezte, hogy az erő lépésről lépésre visszatér a lábába.

– Leia!

A lánynak még volt annyi lélekjelenléte, hogy kikapcsolja a kardot, mielőtt odahajítja neki. Vader megpróbálta röptében elkapni a fegyvert. Nem sikerült neki, de elkapta helyette a hercegnőt.

A dobás azonban gyönge volt. Luke gyorsabban próbált futni, de zsibbadt lába még mindig késleltette. Vader érthetetlen szavakat morgott, és félrelökte a hercegnőt. Leia a kemény padlóra zuhant, ott feküdt lihegve, kimerültén.

Luke látta, hogyan közeledik Vader. A Fekete Lord előbb fog a kardhoz érni. Hirtelen elhatározással a földre vetette magát. Mikor keze a kard markolatára kulcsolódott, úgy érezte, mintha újjászületett volna. Friss erővel gurult jobbra. Vader döfése egy másodperccel esőbb mély lyukat égetett a Kőpadlóba, ott, ahol az imént még Luke feküdt.

De Luke már talpon volt, kezében kék fénnyel lángolt a kard. Az iménti gurulással Vader háta mögé került. Most Vader és a hercegnő között ám. Vader némán nézett rá.

– Leia? – Semmi. Luke hátrapillantott. – Hercegnő!

Aztán vékony, fájdalmas hangon:

– Miattam ne aggódj, Luke.

Vader nagyot sóhajtott.

– Valóban, Skywalker – morogta –, miatta ne aggódj. Aggódj magad miatt.

Luke valami vad örömet érzett, mikor megsuhintotta apja kardját.

– Nem aggódom én semmiért, Vader. Nem én. Nincs miért aggódnom, s csupán egy a célom. – A hangja szokatlanul magabiztos volt. Megöllek, Darth Vader.

Ismét az az örömtelen nevetés.

– Milyen nagy véleménnyel vagy magadról, Skywalker.

– Én… én Ben Kenobi vagyok – suttogta különös hangon Luke.

Vader egy pillanatra meghökkent.

– Ben Kenobi halott. Magam öltem meg. Te csak Luke Skywalker vagy, farmerfiú a Tatuinról. Nem vagy ura az Erőnek, és soha nem leszel Ben Kenobihoz hasonló.

– Ben Kenobi velem van, Vader – lihegte egyre magabiztosabban Luke –, és az Erő is velem van.

– Valóban van némi közöd az Erőhöz, fiú – ismerte el Vader. – De nem vagy az ura. S ez okozza majd a pusztulásodat. Csak egy mester képes… erre.

A Fekete Lord döfött, és Luke félreugrott. De Vader közben nem Luke-ot nézte, hanem a földet. A beomlott mennyezet egy darabkája megmozdult, s célba vette Luke fejét. A kő közeledtére Luke úgy reagált, ahogy Kenobitól tanulta… gondolkodás nélkül.

Egy sokkal kisebb kő emelkedett föl, s útját állta a közeledő szikladarabnak. Összeütköztek. Bár Vader köve sokkal nagyobb volt, Luke kövének sikerült annyira eltérítenie, hogy a kő elrepült Luke válla mellett, anélkül hogy érintette volna a fiút.

Lihegve, kihívóan nézett Vaderra.

– Ügyes, fiú – vallotta be a Fekete Lord –, nagyon ügyes. De az én kövem nehezebb volt. Az én hatalmam nagyobb.

– De nem elég nagy, Vader – mondta előrelendülve Luke. Fejében Kenobi gondolatai, karjában a mozdulatok, melyekre a vén Jedi-lovag tanította. Engedte, hogy az Erő vezesse a karját.

Vader hárított, aztán ismét hárított, s azon vette észre magát, hogy hátrálnia kell Luke démonikus támadásának agresszivitása és ügyessége elől. Vader maszkja egy pillanatra hátracsúszott. Az egyik oszlop súlyos faragványa meglazult, lezuhant.

Luke az utolsó pillanatban érezte meg és ugrott félre. A hatalmas, faragott kőlap kettejük között ért földet. Mindketten feszülten várták, hogy a por elüljön. Luke levegőért kapkodott, Vader magabiztossága megcsappant, idegessége növekedett.

– Tehetséges vagy, Skywalker – mondta. Igazán tehetséges. Kölyök létedre. De a végeredményen ez mit sem változtat. – Fölemelte a kardját, s rohanva tört előre a törmeléken át.

Most a Fekete Lord kezdeményezte a támadást. Luke-nak állandóan hátrálnia kellett, mert Vader kőszilánkok és kardcsapások zuhatagát zúdította rá. Szinte lehetetlen volt mindent kivédeni.

Luke-nak valahogy mégis sikerült.

Most a templom közepén köröztek. Az oldalán fekvő hercegnő megpróbált odafordulni, hogy lássa a küzdelmet. A sebeiből sugárzó fájdalom acélfalként vette körül. Aztán gondolatait körülzárta ez a fal, mire szeme becsukódott, s a lány visszazuhant a hideg, hideg kőre.

Az ellenfelek ismét megálltak, de most Vader lihegett.

– Kenobi… jól… tanított – ismerte be csodálattal a Fekete Lord. A hosszú harc kissé kizökkentette szokásos közönyéből. – És van valami… természetadta tehetséged is. Igazi kihívás vagy. Én élvezem… a kihívást.

A még teljesen sértetlen Luke dacosan suttogta:

– Túlságosan is komoly… kihívás vagyok… neked!

– Nem – biztosította Vader –, nem. Túlbecsülöd magadat, kölyök. – A Fekete Lord kihúzta magát, félelmetesen magaslott Luke fölé. – Vége a játéknak.

Addig forgatva kardját, míg az egyetlen kék fénykörnek látszott a templom nyirkos levegőjében, Vader a levegőbe szökkent. Ugrásnál több, lebegésnél Kevesebb volt ez a mozdulat. A kék körből csapott le a kardja.

Luke ösztönösen hárított – nem volt ideje gondolkodni. Az elhajított kardban levő Erő kiütötte Luke kezéből a kardját. Mindkét fegyver jobbra röpült, s aztán ott hevertek még mindig ragyogva, mindig bekapcsolva a földön, egy tátongó, kör alakú, fekete nyílás mellett.

Vader lassan visszaereszkedett a földre, bal kezével megragadta a jobb csuklóját, jobb kezét ökölbe szorította, s ökle rángott, mint egy okádó ember. Öklömnyi fehér energiagömb materializálódott Vader kezei előtt, s indult meg a tágra nyílt szemmel bámuló Luke felé.

Luke hirtelen megértette, hogy a fehér gömb előbb éri el őt, mintsem ő elérhetné a kardját. Mindkét kezét fölemelte, és elfordította a fejét, így nem láthatta, mi történik.

A kezei fénylő pontokká váltak. A fehér fénygömb nekik ütközött, visszapattant, és könnyedén Vaderhoz ért, aki elzuhant. Halk robaj hallatszott, mint valami távoli robbanás nesze. Vader a földön feküdt, s a fénygömb eltűnt.

De mikor az energiagömb Luke kezéhez ért, a lebegő, tömény energia ereje Luke-ot is a földre vetette. Ha megpróbált volna ellenállni, ez az energia átröpítette volna a templomfalon.

Most a hasán feküdt, miközben Vader az oldalára fordult, s hitetlenkedve rázta a fejét. Tekintete a kicsit összerázott, de egyébkent sértetlen Luke-on állapodott meg, aki lassan mászott a fénykardja felé.

– Ez… lehetetlen! – mormogta Vader, s ő is mászni kezdett a kardjáért. Páncéljának bal oldala behorpadt, ahol az energiagömb érte, mintha egy óriás ökle csapott volna le rá. Ekkora erő… egy kölyökben. Lehetetlen!

Luke-nak sem ereje, sem kedve nem volt vitatkozni. Csak a kardot látta, csak a tenyeréhez szokott markolatot érezte.

De addigra Vader is elérte a maga fegyverét. Hatalmas erőfeszítéssel fölállt, szembefordult Luke-kal. Apja kardját a feje fölé emelve Luke előretört, s a hatalmas, fekete alakra vetette magát.

Vakító fény villant föl, mikor kardjának fénye találkozott Vader kardjának sugarával, majd folytatta útját. Luke kardja lefele tartott, végül a kőpadlóba fúródott. Luke keze a kőnek ütközött, s elengedte a kardot.

Luke elesett, s a hátára gördült, hogy lássa, mi történt. Azt látta, hogy Vader a földet bámulja. Jobb karja még mindig a fénylő kardot markolva a földön feküdt. Luke több vérre számított. Megpróbált fölállni, de nem tudott. Ahhoz sem volt elég az ereje, hogy föltérdeljen, nemhogy fölálljon.

Hát csak feküdt, teljesen kimerültén. A Fekete Lord pedig lassan, bizonytalan léptekkel levágott karjához vánszorgott. Csodával határos módon lehajolt, fölvette a levágott végtagot, kiszabadította a kardját. A kardot baljába fogva fordult szembe Luke-kal. Semmi értelme, gondolta Luke, miközben Vader megmaradt kezével a feje fölé emelte a kardját. A Fekete Lord, a Sith Lordja, az Erő sötét oldalának mestere, legyőzhetetlen.

Mindennek vége.

– Sajnálom – mormogta fejét arra fordítva, ahol a hercegnő feküdt összekuporodva a földön. – Sajnálom, Leia. Szerettelek. – Aztán visszafordította a fejét, de már egy végső átokra sem maradt ereje.

A kard Vader feje fölé és mögé emelkedett. A Fekete Lord részegen tántorgott előre. Aztán balra.

És eltűnt.

Torz, állati üvöltés jelezte, hogy a Fekete Lord alázuhant a Luke jobb oldalán levő, fekete lyukba. A fájdalomtól eltorzult arccal, lassan kúszott Luke a lyuk pereméhez, és lepillantott. Nem tudta elhinni, ami történt.

A lyuk fenekét nem látta, de Darth Vadert sem.

– Eltűnt – motyogta kábultan, hitetlenkedve. – Alászállt oda, ahol a helye, remélem. – A hercegnő felé pillantott, fél karjára támaszkodva megpróbált fölülni. – Leia, sikerült! Eltűnt, Leia. – De mégis… maradt egy kis zavar, valami gyönge remegés az Erőben, olyan gyönge, hogy alig érezte, mint valami kellemetlen utóízt a szájában. De azért érezte… Vader élt!

De most nem fenyegette őket. S ez Luke-nak elég volt. Zokogva vonszolta magát a földön.

– Leia, Leia!

Odaérve félve érintette meg a lány homlokát. Leia kinyitotta a szemét, ránézett. Luke szeméből patakzottak a könnyek, mikor gyöngéden megérintette a borzalmas sebeket, melyeket Vader kardja hagyott a lány testén, arcán.

– Luke? – suttogta alig hallhatóan a lány. Fájdalmasan elmosolyodott. Luke a kezébe vette Leia kezét, és mellé kuporodott a földre.

A templom bejáratát eltorlaszoló törmelékhalom tetején Halla megállt, és hátranézett. A templom közepén két alakot látott, akik kéz a kézben feküdtek. A Sith Fekete Lordja sehol. Halla látta, mikor alázuhant Pomodzsema híveinek áldozati kútjába. Szabad volt, elmehetett.

Tekintete most a Kaiburr-kristály mélyvörösen izzó gömbjére tévedt, aztán ki, a Mimban ködére.

Terepjárójuk odakint várakozott. A belsejében ott feküdt Kii holtteste, akit Darth Vader sújtott halálra. Luke két androidja mozdulatlanul, kikapcsolva állt a közelben.

– A fenébe – motyogta Halla magának. – A fenébe!

Aztán mászni kezdett a kőtörmeléken… vissza a templomba.

– Luke! – Fölemelte az erőtlen testet, a kábult arcba nézett. – Luke fiam? No, megijeszted az öreg Hallát.

Luke szeme kinyílt, kábultan nézett rá.

– Halla?

Halla az ajkába harapott, fölpillantott az égre, aztán a kristályt Luke ölébe tette, mintha égetné a kezét.

– Tessék. Én nem sokat kezdhetek vele. Kókler vagyok, nem mestere, csak sarlatánja az Erőnek. Képes lettem volna arra használni… hogy nagyobb és nehezebb bűvészmutatványokat csináljak a segítségével. De a Birodalom úgyis hamar rám találna.

Luke tekintete Halláéról az ölébe lüktető kristályra vándorolt.

– A kristály fölerősíti az Erőt. – Elfulladt. – Mire jó ez most már?

– Nem tudom! – kiáltotta dühösen Halla. – Akartad, hát itt van, a fene egye meg. Mit akarsz még tőlem? Mit tehetnék még? – Tehetetlen dühében a két öklével fenyegette a fiút.

– Semmit, Halla – mosolygott rá szelíden Luke. – Azt hiszem, már nincs mit tenni. – És lassan megsimogatta a kristályt. – Milyen jó meleg.

– Elment az eszed – mordult föl Halla. – Hideg kődarab.

– Nem… meleg – makacskodott Luke. – Finom meleg.

Eszméletlenül hanyatlott hátra, két keze közé szorítva a kristályt.

Halla állt egy darabig, aztán elfordult:

– Ostoba vénasszony – szidta magát. – Ostoba, önző vénasszony. Segíthettem volna nekik, mikor még lehetett. Ha én… – Habozott, a homlokát ráncolta. Valóban kivilágosodott volna a sötét templom? Megfordult, és kimeredt a szeme.

Luke mozdulatlan teste dús, vörös fényben fürdött. Kezében természetellenes fénnyel ragyogott a kristály. S a fény mozgott. Változott, villódzott, úgy futott végig Luke testén, mint az eleven anyag. Úgy lobbant föl minden ujjon, minden porcikán, mint egykor Szent Elmo tüze a tengerjáró hajók peremén.

A szeszélyes villódzás után a fénykör zsugorodni kezdett: visszanyelte az immár eredeti fényében ragyogó kristály.

Luke olyan váratlanul ült föl, hogy Halla nem tudta visszafojtani a kiáltást. Luke pislogott, Haltára bámult. Az öregasszony habozva, bizonytalanul indult a fiú felé, mintha kísértetet látna.

– Luke, fiam? – kérdezte hitetlenkedve.

– Halla. Mi történt? Én… – Elfordította a fejét, s tekintete a sötét lyukon állapodott meg, ami elnyelte Darth Vadert. – Erre emlékszem. És arra is emlékszem… Halla, én meghaltam.

– És nyilván unalmasnak találod – mondta komolyan Halla. – A kristály tette… valami a kristályban. Az Erő…

– Nem emlékszem – rázta a fejét Luke. Aztán megérintette a hercegnő vállát. – Leia?

– Nálad volt a kristály – magyarázta lassan Halla. – A két kezedben. Emlékezz a régi legendákra… hogyan gyógyítottak a papok?

– Nem értem – mormogta Luke. De a kristályt ismét a két kezébe fogta, becsukta a szemet, s megpróbált egyszerre összpontosítani és lazítani. A kristály fénye növekedett.

– Értem – tört elő a hang Luke testéből, de talán nem is Luke hangja volt.

A bíbor fény ismét kilépett a kristályból. Végigfutott Luke karján, megállt a könyökénél. Luke most csupán egy kézzel fogta a kristályt, és kinyitotta a szemét. Úgy nyújtotta ki a másik kezét, mint az alvajáró. Az ujja hegyét végighúzta Leia arcán, Vader kardjának a nyomán. Amint a vörös fény a sebhez ért, a sebhely eltűnt. Halla látta, hogyan mozdul, rezdül, forr össze a bőr a fénylő ujj nyomán.

S miközben Halla elragadtatottan figyelte, Luke lassan és szótlanul végighúzta az ujját valamennyi seben, amit Vader a hercegnő testén ejtett. Mikor az utolsóval is végzett, tenyerét egy hosszú percig a lány szívén nyugtatta, aztán a homlokára tette. Aztán megpihent. A kristály fénye ismét normális volt.

Teltek a percek. És Leia Organa sértetlenül, ismét az eredeti szépségében tündökölve ült föl. Mindkét kezét a fejéhez emelte.

– Jól vagy, Leia? – kérdezte aggódva Luke.

Leia pislogott, Luke-ra nézett.

– Luke, rettenetesen fáj a fejem.

– A feje – visszhangozta Luke. Odafordult Hallához, mosolygott. – Fáj a feje.

Halla visszamosolygott a fiúra, kuncogni kezdett, aztán kirobbant belőle a nevetés. És nevetett Luke is; zavart és boldog nevetését csak egy-egy köhögési roham szakította meg. A kristály meggyógyította belső sérüléseit, de még mindig oxigénhiánnyal küzdött.

A hercegnő hirtelen elbizonytalanodott. Végigpillantott magán. S amint megpillantotta a lábát, az arcát, hirtelen eszébe jutott minden.

– Eltűntek – mormogta hitetlenkedve. – Begyógyultak. Hogyan?

Luke elmosolyodott.

– A kristály tette, Leia. Meggyógyított engem, meggyógyított téged, s én még csak nem is tudtam róla. Mindaz, amit Halla föltételezett, igaz. A kristály valóban az Erőt használja. A kristály gyógyított meg, Leia… nem én.

– Luke, mi.., – Leia elhallgatott, idegesen nézett körül. – És ő…?

– Ott lent van – mutatott a lyukra Luke. – Bár nem hallottam, hogy földet ért volna. Vadernak vége, Leia. – És mégis… miközben kimondta a szavakat, valami megrezzent az Erőben, mint a kén szaga.

Leia hessegette el a nyomasztó gondolatot.

– Mi van Thripióval és Artu Detuval?

– Jól vannak – felelte Halla. – Legalábbis úgy látszott, mikor az imént, hm, megnéztem a terepjárót, hogy nem tett-e kárt benne az a ti Fekete Lordotok. Ki vannak kapcsolva, de semmilyen sérülést nem láttam rajtuk.

Luke megkönnyebbülten fölsóhajtott, és átkarolta Leiát. A lány nem tiltakozott.

– Tessék – mondta, és odanyújtotta a kristályt Hallának. Halla bizonytalanul nézett Luke-ra, aztán elvette, és nagy tisztelettel fogta a kristályt. – Egy ideig nálad is maradhat, hiszen úgyis velünk jössz.

– Veletek megyek? – kérdezte ijedten Halla. – Mit akartok kezdeni egy fáradt öregasszonnyal? Mi hasznomat vennétek?

– Rengeteg hasznodat vehetjük – biztosította Luke. – Számtalan hasznodat. Biztonságosan elhagyod velünk a Mimbant. És ha később sem érzel kedvet csatlakozni a "törvényenkívüliek" kis csoportjához, hát nem kell csatlakoznod. – Szomorúan hozzátette: – Ismertem egyszer egy embert, aki kalóz volt és csempész, és valaha éppúgy gondolkodott, mint te.

– Engem ne hasonlíts semmiféle csempészhez, és ne próbálj rábeszélni – mondta bosszúsan Halla. – Habár talán még rábeszélhettek… az Erő tudja, mit akartok kezdeni velem. De hová megyünk?

Luke mosolyogva pillantott Leiára. A lány odabújt hozzá, és visszamosolygott.

– A Cirkarpusz-IV-re – mondta Luke. – Már így is lekéstünk egy nagyon fontos találkozót, – visszafordult, és Hallara pillantott. – A földalatti mozgalom vezetőivel. Meglátod, még tökéletes forradalmárt faragunk belőled, Halla.

– Nem hiszem! – mormogta Halla. De ellenkezés nélkül követte őket, mikor kiléptek Pomodzsema templomából.

A terepjáróhoz érve Luke megnyomta a megfelelő gombokat. Artu Detu nyomban magához tért, majd a döbbent Thripio is.

– Ó, uram! Hol van ő? Nem tudtunk elmenekülni előle. Ismerte a megfelelő kód- és parancsszavakat. Figyelmeztetni akartam, uram, de… – Elhallgatott, döbbenten bámult rájuk. Most miért mosolyognak? – Artu Detu bosszúsan fölcsipogott. Ahhoz képest, hogy kifejezetten a kommunikáció volt a feladata, Thripio igazán nehéz felfogású tudott lenni.

– Elnézést, uram – mondta udvariasan a karcsú android –, de elmulasztottam volna valami fontosat?

– Artu Detu, indíts. Elmegyünk innen.

A kis R2-egység beindította a terepjárót. A hajtómű nyomban fölbúgott. Halla megfordította a súlyos járművet, s belehajtottak a Mimban dzsungelének ködébe és neszezésébe.

– Miért – hallatszott egy bizonyos android egyre halkuló hangja –, miért van az az érzésem, hogy mindenki rajtam nevet?…

Vége