/ Language: Hungary / Genre:antique

Ítélet

Alan Foster

„Ahogy Azúr meglátta a közeledő lényt, azonnal pánikba esett. – Meneküljön! Fusson Evan, és meg ne forduljon! – Hé, várj egy pillanatig! – üvöltötte Orgell, de Azúr kirántotta és ledobta a földre a kommunikációs csápokat. A rettenetes szörny annyira közel járt már, hogy Evan tudta: képtelenség lenne elmenekülnie. Hirtelen valami megragadta a bokáját. Megpróbált kiszabadulni, a csápok azonban rabul ejtették, majd húzni kezdték egyenesen le a völgybe. Segítségért kiáltozott, de társai tehetetlenek voltak. Az óriási szörnyeteg közben felkészült áldozata fogadására. Hatalmas, fogatlan szája várakozva tátongott. Evan feleslegesen küzdött, nem kerülhette el a sorsát.”

Alan Dean Foster

Ítélet

A mű eredeti címe: Sentenced to Prism Copyright © 1985 by Alan Dean Foster All rights reserved!

A fordítás a New English Library 1988. évi kiadása alapján készült.

Hungárián edition and translation © 1993 by LAP-ICS

Fordította:

Borító: Bera Károly Kiadja: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

ISBN 963 7767 76 2

Nyomás: A debreceni Kinizsi Nyomda Kft-ben 1993. évben Felelős vezető: Illyés Sándor ügyvezető igazgató Felelős kiadó: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

1.

Csodálatos idő volt. A tiszta felhőtlen égen ragyogott a nap, ilyenkor minden lehetségesnek tűnt. Még a halál is. Bár ezt Evan Orgell nem mára tervezte, mégis úgy nézett ki, hogy elérkezett a vég. S a fenébe is, semmit sem tud tenni ellene. És mindez azért, mert tönkrement a szkafandere. Körötte a Prizma elképzelhetetlenül nyüzsgő mindennapi élete zajlott. Az is a feladatai közé tartozott, hogy információkat gyűjtsön az itteni életről. Most pedig úgy látszik, valami egészen másról fog tapasztalatokat szerezni.

A Prizma napja ragyogóan fénylett, de tüze nem volt melegebb, mint a napé, amely saját világát, a Samsteadet táplálta. Napközben a hőmérséklet könnyen elviselhető volt. Be tudta lélegezni a Prizma levegőjét, tudott inni a vízből, eleget ehetett, s most mégis meg kell halnia, mert tönkrement a szkafandere.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Igen különleges szkafandere volt, még a Samstead speciális követelményeinek is megfelelt. Külön erre az útra készítették. A mérnökök és a tervezők olyanra konstruálták, hogy minden elképzelhető veszélytől megóvja őt, amely előfordulhat egy Prizma típusú bolygón. Amit nem tudtak és nem is tudhattak előre, az az itt élők hihetetlen furcsasága, s minden képzeletet felülmúló leleményessége volt.

El kellett ismernie, ez nem a tervezők hibája, hiszen ők csak olyan bolygók körülményeivel számolhattak, melyeken a Samsteadhez hasonló életformák léteznek, vagyis szénatom alapúak. A Prizma egészen más volt, Itt az evolúció egy másmilyen kiindulási ponttól, egy még inkább különböző úton fejlődött.

S ez az evolúció tette tönkre a szkafanderét.

A nap továbbra is ragyogóan sütött le rá. A szkafanderen belül pillanatról pillanatra nőtt a forróság. Evan elkeseredetten bámulta a közelében csordogáló patakot. Megpróbált arrébb gurulni, de az ízületeket mozgató apró szerkezetek nem reagáltak az utasításira, s Evan moccanni sem tudott. Tehetetlenül feküdt a hátán.

A bal karja meg sem mozdult, de a jobb felől valami zörgést hallott, amikor az előbb a víz felé próbált nyújtózkodni. Ez a szerkezet is súlyos törést szenvedett, de remélte, tud egy kis vizet merni működő kezével, ha már a sisak csapján keresztül nem sikerült innia.

Igen, ez kivitelezhetőnek látszott, de hogyan juttassa be a vizet sisakjába a törhetetlen ablakon keresztül. Jobb karja lehanyatlott, feladta a küzdelmet. Ó, bárcsak ne jött volna erre az átkozott, lehangoló bolygóra.

Minden olyan egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnt odahaza a Samsteaden. Egy visszahozhatatlan lehetőség a cégen belüli előmenetelre. Elképzelni sem tudta, hogy bármi meggátolhatja a feladat sikeres teljesítésében. Hát vallott ő már valaha is kudarcot? Ő Evan Orgell?!

Megfontolt, kiegyensúlyozott, ellenállhatatlan, határozott. Ugyanakkor önfejű és kiszámíthatatlan is. Mindenki egyaránt ilyennek tartotta, függetlenül attól, hogy éppen csodálta-e vagy gyűlölte őt. Bizonyos mértékig mindegyik igaz volt. Evan Orgell számára a bukás ismeretlen fogalomnak számított.

Egészen mostanáig. Azért mert a szkafandere tönkrement, de a szkafanderek tökéletesek, nem romolhatnak el. Egészen mostanáig. Ilyesmi eddig még sohasem fordult elő.

Moccanás nélkül feküdt, maradék erejét összeszedve próbálta légzését szabályozni, s közben azon töprengett, mit is tegyen a következő pillanatban. Először is a közvetlen napfény elől kell elrejtőznie. Még használható jobb karját megfeszítette, s emelőként használva maga alá gyűrte, így sikerült valamennyire felemelkednie. Ízületei felnyögtek, néhány méterrel jobbra hengeredett, egy cascalarian magháza alá. Aprócska győzelem, nem ért vele sokat, de mégis jobban érezte magát.

A cascalarian a Prizmán ugyanazt az ökológiai szerepet töltötte be, mint egy árnyas fa a Földön vagy a Samsteaden, de mégsem volt igazi fa. Nem voltak levelei, nem volt benne klorofill. A törzse, amely három méter magas lehetett, három részből állt, melyekből párhuzamos vezetékek ágaztak ki. Az átlátszó csövecskékben hihetetlen élet nyüzsgött, a kis részecskék mind kapcsolatban voltak a „fával". Evannak leginkább egy stilizált karácsonyfa jutott eszébe a furcsa növényről.

Minden kinövés a törzs körül kanyargott. Sehol egy oldalág, mint eddig ismert fákon. Állandó elkeseredett harc folyt itt az életért, hisz mindannyian örökre be voltak zárva a növénybe. A létező alakváltozatok ezrei folytattak itt élethalálharcot az élelemért. A napfény − ez volt a lökdösődés valódi célja és értelme. Mint a Prizma létformáinak legtöbbje, ez a növény is fénnyel élt.

A magház vékony kérge visszaverte a fénysugarakat. A védelmező kéreg alatt tengerkéknek látszottak az átmeneti életformák. Néhol felbukkant egy-egy sötétebb folt is, mely egy pillanatig növekedni látszott, majd ugyanolyan gyorsan, nyom nélkül felszívódott. Akadtak még beteges rózsaszín pöttyök is, de ezek alig észrevehetően, s meglehetősen ritkán mutatkoztak.

A növény organoszilikát alapú szerkezet volt, mint a létező élőlények többsége a Prizmán, hiszen ennek a világnak a szilícium ugyanolyan fontos alkotóeleme volt, mint a szén. Ez az üveg, a szépség és a zűrzavar világa volt.

Nem számít. Az árnyék az mindig árnyék, nem fontos mi adja, elmélkedett Evan.

A fejét kissé elfordítva láthatta a közelben csordogáló patakot. Mintha az egész csobogó, csillámló ér hópelyhekkel lett volna tele. Akár húsz is elférni egyszerre a tenyerében.

Minden egyes pehely lábacskákban végződött. Barázdált hátuk alig volt nagyobb egy körömnél. Ahol a forrás futása elcsendesedett, összegyűltek, mintha a felületi feszültség tartaná együtt a kis csapatot. Ahogy a napfény rácsapott a ragyogó pelyhekre, a szivárvány ezer színében csillant meg a csodás patak. Minden fényérzékeny lapocska más és más színnel kápráztatta el azt, aki ránézett: karmazsinvörös, kobaltkék, mélybíbor, smaragdzöld. Apró testükön két alig látható szemecske villódzott.

Amint a napsugarak támadását észrevették, szélsebesen visszavonultak rejtekhelyükre, a forrás mélyére, s csak a felszínen maradt, ásványok után kutató csápok jelezték merre vannak. Evant egyre jobban nyomasztotta a halál gondolata. Ezektől a mókás hópelyhektől nem tartott, de tudta, hogy a Prizmán olyan lények is élnek, melyek pillanatok alatt és örömmel atomjaira szednék. Na, nem a hús miatt, hanem mert a teste hihetetlen mennyiségű, számukra nélkülözhetetlen ásványi anyagot rejt. S a szkafandere ugyancsak csemege lenne az élősdiek számára. Nem tennének különbséget ember és fém között: mindkettőt jó étvággyal elfogyasztanák.

Az emberi test vasban és kalciumban különösen gazdag. Valóságos bánya. Itt én vagyok az egyetlen bányász, elmélkedett, de fáradt volt, hogy tovább szője a megkezdett gondolatokat. A csillámló fa árnyéka sem gátolhatta meg a kitartó napot: a szkafander belső hőmérséklete az elviselhetetlenségig fokozódott. A maró verejték szünet nélkül csöpögött a szemébe. Gyorsan tennie kellett va -lamit.

Nem. Még gyorsabban kell cselekednie, hiszen valami félelmetesen közelít felé. A közelgő lény nem látszott túl nagynak, de ebben a helyzetben bármit tehet vele.

A sisak Hausdorf-ablakán át csak homályosan vehette ki a lény körvonalait. A törés következtében megrepedt plexiablakon át a teremtmény képe még ijesztőbb volt, mint a valóság.

A lassú, megállíthatatlan közeledés szinte pánikba ejtette. De túl fáradt volt már, s az őrültségig elcsigázott. Nem érdekelte, mi történik majd. Elálmosodott, szédült, vagy az ájulás környékezte: nem tudta, igazából mi van vele. Nem mintha számított volna.

Csak azt remélte: a közelgő ellenfél az életmentő ruhába kóstol majd bele először, s közben elátkozta a pillanatot, amikor elfogadta ezt a megbízást.

2.

Eleredt az eső. Evan éppen a Korbyski Avenue-n haladt. Élvezte a zuhogó áldást. A villám gyakori látogató volt a Samsteaden, legalábbis ezen a területen. Az időjárás efféle változása sem őt, sem mást nem érintett, hiszen a bolygó minden lakója jól szabott és tervezett védőruhát viselt.

Evan a fejlesztőmérnökök félhivatalos öltözékében rótta az utcákat. A stabilizátorok segítségével egyetlen tántorodás nélkül haladhatott a több mint hetven kilométeres sebességű szélben. A porlasztók távol tartották ar -cától az esőcseppeket. A hőérzékeny szövet kellemes meleget sugárzott. Sötétzöld ruhája mellkasán, bal karján és lábán vízszintes fekete csíkok futottak. Jobb vállát két világoszöld keresztsáv díszítette. Evan lenyűgözően festett egyenruhájában.

Az utcán polgárok ezrei rohangáltak napi dolgaik után, szinte észre sem véve egymást. Mindegyikük káprázatosan díszített ruhát viselt, és tudomást sem vettek a körülöttük tomboló viharról.

A ruhák nemcsak viselőik számára voltak fontosak, hanem a közösség többi tagja számára is, hiszen egyrészt elárulták gazdájuk ízlését, másrészt csalhatatlan információval szolgáltak foglalkozását illetően is. Egy asszony jött vele szemben, aki szemmel láthatóan nehezen bírt sarjadékával, mivel az a stabilizátorokat vitorlaként lengetve, széttárt karokkal ugrándozott a járdán. Evan tisztán hallotta a válogatott szitkokat, melyeket a kelleténél jobban felerősített az univerzális kommunikátor. Az asszony valami hivatalos ebédre igyekezett, s nem akart elkésni egy nyavalyás, neveletlen kölyök miatt. Ám amikor indulatai kissé lecsillapodtak, úgy viselkedett, akár egy elsőrangú tánctanár.

Végül hosszas rábeszélés eredményeként a csintalan emberke helyükre igazította a stabilizátorokat, így végre folytathatták útjukat az eső áztatta járdán. De ahogy elindultak, a fiúcska észrevétlenül ismét néhány centiméterrel a föld felé emelkedett, míg az asszony szigorú pillantásai rendre nem utasították.

Evan egy darabig mosolyogva figyelte az anya és fia közötti színjátékot, majd befordulva a sarkon egy hatalmas, furcsa homlokzatú épület előtt találta magát. Átvágott az udvaron az impozáns bejárat felé, mely minden látogatóra egyaránt nagy hatást gyakorolt. Az ajtó felett kéken villódzó felirat hirdette, hogy az épületben székel az Aurora-csoport. Az egész udvart a három emelet magas szökőkút uralta, mely a cég emblémáját, a piramis alakban összerakott három bolygót formázta. A folyamatos szél ellenére a szökőkútból a megszokott csodás zeneszó mellett szakadatlanul csobogott a víz. Az egész lélegzetelállító folyamatot bonyolult program irányította.

Az ajtó azonosította, s beengedte az újonnan érkezőt. Amint a hallba lépett, ruhája automatikusan alkalmazkodott a melegebb belső hőmérséklethez. Evan ekkor megnyomott egy gombot egyenruhája jobb vállán, mire a sisak ellenzője a szkafander hátába csúszott. A magas gallérral leginkább egy tizenhetedik századi tengerésztiszti uniformisra hasonlított az öltözék. Mire a lift felszaladt vele a negyvenedik emeletre, a ruha tökéletesen megszáradt. Megjelenésében semmi sem utalt rá, hogy az elmúlt fél órát tomboló viharban töltötte. Az ok, amiért ezt a víz− és szélálló munkaruhát kifejlesztették, épp a Samstead percről percre változó időjárása volt. A szükségszerűségből és a praktikumból lassan divat lett, így a tudományos fejlesztés szociális elkülönülést eredményezett, mely természetesen leginkább az öltözködésben mutatkozott meg.

Seram Machoka már várta. Mióta száműzték az íróasztalt az elnök dolgozószobájából, a megbeszélések szokatlanul kötetlen légkörben zajlottak. Mit tesz egy bútordarab, gondolta Evan. Bár mindenki jobban érezte magát Ilyen körülmények között, Evan számára mindig is a diplomáciai kötöttségek és kötelezettségek jelentették a legnagyobb gondot.

Úgy lépett be az irodába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: fesztelenül, szinte kihívó tartással.

Mint minden látogatót, a biztonsági szolgálat őt is alaposan átvizsgálta, de semmit nem találtak, amiért feltartóztathatták volna. Ismert ember, ismert ruhában. Ez garancia volt mindenki számára.

Machoka mosolyogva integetett a kanapéról, ahol hivatali ideje legnagyobb részét töltötte, Aztán hirtelen elfordult, mintha az egész találkozótól elment volna a kedve. Felállt, s a várost ostorozó zivatart bámulta.

A főellenőri jogkörrel ellátott kommunikátorok bőrszerű egyenruháját viselte. Az öltözék felső részét fehér és sárga minták díszítették deréktól a jobb vállig. A ruha bal oldala előreugrott: a felszín alatt rejtőző kapcsolótábla segítségével Machoka a cég minden pontjával, minden egyes alkalmazottjával bármikor érintkezésbe léphetett.

Evan türelmesen várt, kívülről a nyugalom szobrának. tűnt, bár alig tudta türtőztetni kíváncsiságát. Sohasem találkozott még ezzel az emberrel. Nem adódott alkalom, amiért találkozniuk kellett volna. Evan alkalmazott volt, Machoka pedig az elnök. Különböző szinteken éltek és dolgoztak. Most végre a két, egymástól oly távoli szint egy pillanatra megközelítette egymást, s Evan számára az esemény rendkívül izgalmasnak ígérkezett.

Munkatársai szünet nélkül ugratták segítőkészségéért.

Ő ilyen volt, és sohasem értette, miért nem tisztelik az emberek. Tartottak tőle, de a megbecsülésüket nem érezte. Mindig barátságos és segítőkész, mindig törődik a bajbajutottakkal. Tehet róla, hogy kedvesebb náluk? Lehet, hogy hatalmas termete miatt kerülik? A magas emberek ellenszenvet váltanak ki? Igen, az alacsonyabbak között meghittebb a viszony, ezt már jó néhányszor tapasztalta. Lelkünk mélyén mindnyájan primitívek maradtunk, állapította meg néha keserűen.

Csak néhány nagyon közeli barátja értette meg annyira, hogy fenntartással fogadja mindennapos fellengzős szónoklatait, s együtt nevessen vele személyisége árnyoldalain. Csak ők gratuláltak sikeres küldetései után. Lehet, hogy ez a mostani is jókora előrelépést jelent a cég ranglétráján.

Machokát nem hökkentette meg Evan magassága, hiszen ő is legalább akkorára nőtt. Bőre sötétebb volt, haja viszont ritkult már. Nyakán és homlokán spirális tetoválást viselt, füleit két hatalmas aranykarika díszítette. Homlokára egy titánium nyílhegyet ragasztott, de gyűrűt és karkötőt nem hordott. Minden dekorációt a koponyájára halmozott. Ruháján is csak a legszükségesebb kiegészítők voltak: sugárzott róla a könyörtelen üzletiesség.

Machoka hirtelen elfordult a zápor verte ablaktól, s megszólalt:

− Üljön le, Orgell!

Az elnök minden igyekezete ellenére, hogy könnyed és nyugodt hangot üssön meg, Evan mindvégig érezte beszédén a feszültséget.

Végre leült a szemközti falhoz állított székre. Néhány méterre tőle egy hatalmas plexiablakot vertek szakadatlanul a hegyes esőcseppek.

Machoka egyenruhájában valami halkan sípolni kezdett. Zavart, bocsánatkérő mosollyal Evanre pillantott, majd megnyomott egy gombot, ahonnan feltételezhetően a sípjel hallatszott. Suttogva, alig hallhatóan beleszólt a mellmikrofonba:

− A következő egy órában ne hívjanak, kérem! Lehetetlen volt megmondani, hogy embernek vagy gépnek adott utasítást Machoka.

Hirtelen az egyenruha jobb oldalán az apró lámpák fénye kialudt. Csak egy világított még, vörösen, kitartóan.

− Örülök, hogy végre találkozhattam önnel, uram szólalt meg Orgell udvariasan. Nem gondolta volna, hogy nyugodtabb lesz, mint a társaság elnöke, de egyre nőtt benne az önbizalom, s a feladat sikeres teljesítésé hez, melyet hamarosan rábíznak, semmi kétsége nem fért.

Létezik az embereknek egy olyan kis csoportja, akik azelőtt, mielőtt tudnák, mit kell tenniük, máris biztosra veszik a teljes sikert. Evan Orgell is ilyen volt. Természetesen ő sem mindenható, ezt jól tudta. Nem képes mindenre. De hitte, hogy legyőzhetetlen. S ez a mindenek feletti hit erőt adott neki a kivitelezhetetlennek látszó feladatok végrehajtásához is.

Machoka megrázta bal csuklóját. Egy karkötő csúszott ki az ingujja alól. Evan tehát tévedett az ékszereket illetően.

− Mit szól ehhez?

Evan előrehajolt, s közelebbről is szemügyre vette a karkötőt. A sárga fémet mesteri kezek csiszolhatták. Egy apró kő díszelgett a közepén.

− Nem vagyok ékszerész. Fogalmam sincs, valódi-e kő vagy pusztán ügyes utánzat. Azt sem tudom, mennyit érhet.

− Valódi. Machoka megpróbálta elrejteni elragadottságát, s Evan úgy érezte, nem csupán csodálat villant az elnök tekintetében. Felkelt, s Evanhoz sétált, majd tenyérrel felfelé karját nyújtotta felé.

− Nézze! Nézze meg jobban!

Evan vizsgálni kezdte, s közben azon gondolkodott, mit kellene észrevennie. Kézzel metszett darab, annyi szent. Sötét vonal húzódott a kristály közepén, széleit keskeny vezetékek erősítették a foglalathoz. Ezek valószínűleg a kő rögzítését szolgálták.

Machoka nem bírt tovább.

− Úgysem találja ki mondta.

Evan kicsit unta már. Megvan a maga dolga, erre a főnök kitalálósdit játszik vele egy vacak karkötő miatt.

Találhatott volna alkalmasabb partnert is.

Machoka megérezte benne a feszültséget, s komoly hangon folytatta:

− Érintse meg! Különös tapintása van.

Evan gyanakvó pillantást vetett az ékszerre, majd kinyújtotta a kezét. A felülete síkos volt, mintha viasszal vonták volna be. Hirtelen pici szúrást érzett az ujjaiban. Az ékszer megpördült Machoka csuklóján. A csiszolt barázdák közül két pici szem bukkant elő, majd egy szempillantás múlva újra visszabújtak a résbe, mintha ott sem lettek volna.

− Nem nagydolog, de ijesztő, igaz? kérdezte Machoka.

− Mókás kis szerkezet felelte Evan kínos mosollyal, miközben a csuklóját dörzsölgette.

Machoka rápillantott.

− Azt hallottam, remek humorérzéke van, kivéve, ha magát célozzák meg.

Evan elég okos volt, hogy egy szót se szóljon.

− A neve Sanset. Organoszilikát.

Evanben a kíváncsiság hirtelen legyőzte az ingerültséget.

− Mint egy diatom?

− Annál sokkal fejlettebb.

Spanset mozdulatlanul nyugodott Machoka csuklóján.

− Tehát él. Mivel táplálja? Teljesen áttetsző, mégsem látok belső szerveket, gyomrot vagy ilyesmit.

Machoka a fal felé fordult, s felemelte a karját. A fény átvilágította Spanset testét.

− Bármire megtaníthatók. Speciális felismerési képességgel rendelkeznek. A testem elektromosságán keresztül azonosít. Legalábbis a biológusok azt mondják. Hogy mit eszik? Fényt.

− Micsoda? Úgy értem... tudom, miről beszél, de ezelőtt hírét sem hallottam ilyesminek.

Machoka vállrándítva visszafordult.

− Ez a legcsodálatosabb lény, akivel valaha is találkoztam. Fényevő. Napfénnyel él. Gyengéden megsimogat

ta a karkötőt, mely meg sem mozdult. Saját fotoelektromos rendszere van. Ahelyett, hogy a napfényt kémiai energiává alakítaná, mint a növények, közvetlenül elektromossággá változtatja. Eddig csak gépek voltak erre képesek, élőlények nem. Ettől a felfedezéstől megőrülnek majd a tudósok! Elméletileg persze lehetséges, de az élet ettől jóval bonyolultabb.

− Honnan származik? Milyen világból?

− Nyugi! Mindent a maga idejében, Orgell. Machoka visszaült a helyére egy másodpercnyi szünetet tartott, majd ismét megszólalt: Hogy milyen az a világ, még nem tudjuk. De a nevét már igen. Prizma.

− Hol a fenében lehet az?

− Ez egy új világ.

− Biztosan. Most hallok róla először, pedig mindig figyelek az ilyen hírekre.

− Nem is akartuk, hogy maga vagy bárki más halljon róla. A cég egyik embere botlott bele. Alig néhányan ismerik, s arra törekszünk, hogy távol tartsuk a médiát a felfedezéstől. De most már ön is egyike ennek a néhány embernek.

Nagy megtiszteltetés, gondolta Evan, aztán megszólalt:

− Értem, miért akarja titokban tartani. Óriási lehetőség! Képzelje csak el, az üzletek tele lesznek ékszerekkel, melyek képesek önmagukat megvédeni egy rablótámadástól.

Az elnök felemelte a csuklóját.

Ez még semmi mondta. Játékszer, csecsebecse, semmi több. Rettentő keveset tudunk még arról a bolygóról, de a lehetőségek. Sóhajtott egyet, majd folytatta.

− El sem tudja képzelni, micsoda aranybánya. A tudományos oldalhoz nem értek. Teljesen laikus vagyok.

Nem kenyerem a kémia. Idegesen fel-alá járkált vendége előtt. Orgell azon az egy dolgon kívül, hogy hatalmas felfedezéssel állunk szemben, semmit sem tudunk.

De az ügy a legnagyobb feladat az emberiség történetében. Jóval több, mint a vállalat eddigi érdekeltségei közül bármelyik. Oly különös, hogy az embereim még mindig azon vitatkoznak, hogy biológusok vagy geológusok dolga legyen a feltárás és a kiaknázási lehetőségek feltérképezése. Az organoszilikát életforma ismert dolog. Előfordul a Samsteaden és a Földön is. De sokkal alacsonyabb szinten. A fényevők csoportja tökéletesen új felfedezés.

Orgell tágra nyílt szemmel figyelt, majd értetlenül megszólalt:

− Kizárólag napfénnyel él?

− Nem, ásványi sókra is szüksége van, bár meglehetősen kis mennyiségben. Egy pillanatig habozott. Mielőtt elindul, mindent megtud részletesen.

− Elindulok? Hová, uram? kérdezte Evan alig hallhatóan, bár sejtette a választ.

− Természetesen a Prizmára.

− Nem értek sem a kémiához, sem a biológiához, uram. Machoka megnyomott a ruháján egy gombot, mire az egyik karosszék támláján egy kis képernyő bukkant elő. Az elnök egy ideig szótlanul figyelte a monitort, csak aztán felelt:

− Nem is kell. Maga egy igazi sokoldalú kontár. Innen is, onnan is felszedett valamit, de tény, hogy remekül alkalmazza felszínes ismereteit. Már küldtünk a Prizmára szakembereket, akikre nyugodtan hagyatkozhat, ha bármi gondja van. Ám sajnos, eddig nem sokra jutottak, úgy tűnik, nehézségeik támadtak.

− Miféle nehézségek?

− Fogalmam sincs. Ez a probléma egyik része. Képtelenek vagyunk összeköttetésbe lépni velük. Ha csak a vevőjük romlott volna el, azt már rég megjavíthatták volna. De nem. Lehet, hogy mindössze műszaki hiba. Ki tudja?

− Miért éppen rám gondolt? Küldjön oda egy kommunikációs szakértőt!

− Maga részt vett egy felfedezőrendszer, az Avilla kifejlesztésében, ugye?

− Nem egészen így van. Az egész az én fejlesztésem volt.

− Rendben, ne haragudjon! Tehát, ha ismeretei korlátozottak is, mégis minden válsághelyzetre azonnali megoldást tud találni egy ismeretlen bolygón. Hiszen ez a munkája, igaz?

Evan bólintott.

− Így van.

− Eszerint maga az egyik legjobban felkészült emberünk, aki egy ilyen bevetésnél szóba jöhet.

− Talán. De még mindig nem magyarázta el, miért kell egyedül mennem. Ha általános szakemberre van szüksége én vagyok a maga embere. De miért nem ad mellém specialistákat?

Machoka idegesen dobolt az ujjaival a szék karfáján.

− Azt kérdezte miért nem hallott eddig a Prizmára indított felfedezőutakról? Nos, megadom a feleletet.

− Magamtól is rájöttem.

− Akkor megerősítem a gyanúját. Az ok tehát, amiért eddig titokban tartottuk a dolgot az, hogy az Aurora-csoport ottléte nem teljesen legális.

Evan komolyságot erőltetett az arcára.

− Szóval van valaki, aki szerint illegális lenne, ugye?

− Pontosan. Megpróbáltuk csendben elintézni. Egy kutatóbázist állítottunk fel a bolygón. Ennyi az egész. Nyilván megérti... információkra van szükségünk, mielőtt komolyabb akciókba kezdenénk.

− A kis kedvencéről?

Machoka gyönyörködve pillantott a csuklójára.

− Igen. Nos attól tartok, hogy minden óvintézkedésünk ellenére figyelnek bennünket. Nem könnyű egy ilyen nagy horderejű felfedezést titokban tartani a Közösség többi tagja előtt. Ha napvilágra kerül mindaz, amit eddig elértünk, az egész Közösség egyhangúlag követelné, teljesen indokoltan, a szabályzatban rögzített tulajdonrészt. A kormány emberei pillanatok alatt elárasztanák a környéket. De nem részletezem, hiszen jól ismeri a Központi Hivatal igen tisztelt alkalmazottait. Mire észbe kapnánk, már rég kivennék a kezünkből a kutatást, s minden eddigi erőfeszítésünk kárba veszne.

− Értem felelte Evan.

Machoka lassan bólintott.

− Tudtam, hogy számíthatok magára. Az akciót figyelik; ebből kell kiindulnia, így a lehető legnagyobb óvatosságra lesz szükség. Ez eleve kizárja egy teljes kutatócsoport útnak indítását. Különben a Reliance vagy a Coway-Thranx emberei, azok a szemetek azonnal kiszagolnák, mire készülünk. Azonban egy magányos megfigyelő jelenléte a gyanú leghalványabb jelét sem vetheti cégünkre. Olyan megoldást kell találnunk, mely egyrészt hatékony, másrészt viszont a legkevesebb feltűnéssel jár!

− Azaz én.

− Így van. Magát alig ismerik tudományos és kutatói körökben, így biztosak lehetünk az észrevehetetlenségben, érti? Ugyanakkor tökéletesen ismeri az Avilla rendszert, ezért mindenféle krízishelyzetben megtalálja a megoldást.

Machoka ismét az apró képernyő felé fordult, bár különösebb érdeklődés nem látszott a tekintetében.

− Amiről itt szó esett, senki sem tudhatja meg. De azt kár is volt hangsúlyoznom, nem igaz? Ha munkatársai közül bárki is kérdezősködne, mondja, hogy Közép-Kansastanba megy hivatalos útra, egy gabonakutatási konferenciára. Ezzel az alibivel talán elkerülhetjük a kíváncsiskodók zaklatásait. A csapatot, amely az utazásról gondoskodik, már elláttam a megfelelő utasításokkal. Amint a Prizmára érnek, kiteszik, s azonnal visszafordulnak. Csak akkor mennek magáért, ha kéri, hamarabb semmiképpen.

− Egy pillanat. Hogy kérhetnék bármit is, ha a bolygón nem működik a kommunikációs berendezés? Machoka szélesen elmosolyodott.

− Várjon, amíg megkapja a munkaruháját. Nem jöhet közbe olyasmi, ami meggátolná, hogy érintkezésbe lépjen velük. Ez a ruha többet tud, mint az Avilla szoftvere. A mérnökeink rettenetesen büszkék rá. Egy pillanatra szünetet tartott, majd folytatta: Vannak néhányan a szervezetnél, akik szerint túl óvatosak vagyunk ebben az ügyben. De tévednek. Fogalmuk sincs, mi forog kockán. Óriási a tét! Sokkal fontosabb ez a küldetés a számomra, s természetesen a cég számára is, semhogy kapkodással elrontsuk az egészet. Nem szabad pusztán a szerencsére hagyatkoznunk. Ha egy-két évig titokban tudjuk tartani az expedíciót, hihetetlen sikereink lesznek. Legfontosabb, hogy a Reliance és a hasonló sunyi kopók ki ne szimatoljanak valamit. Nem beszélve a Közösségi Tanács s az Egyesült Egyház hiénáiról. Kiráz a hideg, ha a sok jámbor prédikátorra gondolok, akik egy pillanat alatt megdönthetetlen erkölcsi érvrendszert gördítenének az akció útjába. Egy vagy két év hallgatás, s már sínen is vagyunk. Utána már az sem érdekel, ha a világ minden papja odacsődül. Addigra már annyit haladunk a kutatásban és feltárásban, hogy minden cégnek, amelyik a Prizmán akar valamit kezdeni, fizetnie kell a tudásunkért, hacsak nem akarnak mindent elölről kezdeni.

Evan Orgell másodpercekig hallgatott, s töprengett, vajon meg tudja-e csinálni. Eddig sosem voltak kételyei, de ez az expedíció különösebbnek tűnt minden korábbinál.

− S mi lesz, ha mégis megtalálnak? Machokka vállat vont.

− Ha egy versenytárs bukkan ránk, rengeteg pénzt veszítünk. Ha az egyház vagy a kormány, a szabadságunk forog kockán. Bárhonnan is nézzük, a kockázat óriási.

− A veszély az élet sója. Ha vállalom, csak a kockázat miatt teszem.

− Megint ez a magabiztos hang. Szüksége lesz önbizalomra. Szóval elvállalja?

− Természetesen. Maga szerint visszautasíthatnám? Egyetlen megbízásra sem mondtam még nemet.

− Tudtam, hogy így dönt. Hírből már ismerem a hozzáállását.

− Nincs azzal semmi gond, uram Vágott vissza Evan sértődötten.

− Nincs? Azt hallottam, maga pokolian nehéz ember.

− Szó sincs róla. Pusztán büszke vagyok a képességeimre.

− Helyes. Pont magára van szükségünk.

− Elméletben már ezernyi krízist megoldottam életemben. Kétlem, hogy a Prizmán bármi előfordulhatna, amivel az Avilla fejlesztése során ne találkoztam volna. Gond nélkül megtalálom a legmegfelelőbb kiutat.

− Remélem is, Orgell. Bízom benne, hogy nem ez lesz az ezeregyedik probléma, amivel eddig még nem foglalkozott.

Evan egyre feszültebb és ingerültebb lett. Ha Machoka csak ijesztgetni akarja, hát most melléfogott.

− Csak annyit tudunk erről a világról, hogy más, mint a miénk?

− Mindössze. Általában ez az első információ egy új világról. Azt hallottam a klíma elviselhető, a levegő kellemes, s olyan betegséggel nem találkoztak eddig, amely ártalmas lehetne magára vagy másokra. Bár a kutatás még gyermekcipőben jár, de az előzetes hírek szerint a Prizma maga a paradicsom. Fogja fel úgy, mintha csak szabadságra utazna valami különleges helyre, rendben?

Persze, gondolta Evan. Csak az a baj, hogy aki eltölt a Prizmán egy kellemes hétvégét, soha senkinek nem mesélhet többet az élményeiről. Idegesen nyomkodta az apró sebhelyet, melyet a parányi lény szúrt az ujján. Eltöprengett. Az első közvetlen információ már a markában volt a Prizma élővilágáról.

− Bárcsak többet mondhatnék magának, de ígérem, mire el kell indulnia, minden szükséges ismeretet a rendelkezésére bocsátunk. Ha végzett a munkájával, nem kell tovább kóborolnia a Prizmán. A többi már a specialisták dolga. Ők majd felteszik az i-re a pontot, s megkoronázzák fáradságos törekvéseinket. Remélem gond nélkül boldogul, s megspórol a cégnek némi időt és pénzt.

− Mindent megteszek, uram.

− Köszönöm. Pontosan ez áll a jelentésekben. Ne hagyja, hogy öntelt hólyagnak tartsák!

− Hacsak nem egyszerűbb a dolog, mint ahogy leírta, uram.

− Nos, minden segítséget megkap egészen addig, míg le nem dobják a Prizmára. Kérem, nem habozzon, ha bármire szüksége van! Ami az alibit illeti, tökéletesen előkészítjük; senki sem fog gyanút, ez biztos. Első osztályon utazik majd a gabona-genetikai konferenciára. Okosan tenné, ha bemagolna néhány tudományszagú mondatot, csak a látszat kedvéért, nehogy valaki észrevegye, hogy laikussal van dolga. Nyugodtan használhatja a cég könyvtárát.

− Ehhez a sajátom is tökéletesen megfelel, de azért köszönöm.

− Maga is azok közé tartozik, akik evés helyett is a könyveket falják, mi? Bárcsak nekem lenne ennyi időm, kedves barátom! De sajnos valakinek vezetnie is kell a szervezetet. S ez a bolond én vagyok. így csak arra marad lehetőségem, hogy számoszlopokat és személyi lapokat olvassak. Machoka beszéd közben még egyszer felemelte a karját, s egy pillanatig szótlanul csodálta a csuklóján mozdulatlanul henyélő Spansetet. Semmi sem izgalmasabb ennél, nekem elhiheti. Irigylem ezért az utazásért. El sem tudom mondani, hogy mennyire vágyom arra a bolygóra, hogy végre a saját szememmel is láthassam mindazt, amiről a jelentések beszélnek. Mindent itt hagynék, csak eljuthassak a Prizmára. Nos, maga lesz a szemem és a fülem, Evan.

Ez volt az első alkalom a beszélgetés során, amikor keresztnevén szólította a vendéget. Remek trükk, gondolta Orgell.

− Van valami különleges holmi, amit magammal kell vinnem, uram?

− Csak a szokásosat csomagolja össze! Mintha szabadságra menne. A többit a cég elkészíti magának. De jól gondolja át, mit visz! Kényelmesen kell utaznia! Hosszú túra lesz.

− Nem fognak hiányolni azon a konferencián? Hogy magyarázzák meg?

-Ne aggódjon! Ha valaki szaglászni kezd, támadhatatlan magyarázattal állítjuk le. Bár kétlem, hogy bárki is hiányolná, de megtesszük a megfelelő óvintézkedéseket. Ne törődjön a részletekkel! Ez a mi dolgunk. Menjen el a Prizmára, derítse fel, mi folyik ott, és állítson össze egy olyan jelentést, amit még én is megértek! Nos, egy-két évre szólna a megbízatása. Már akkor is óriási szerencsénk van, ha egy esztendeig sikerül titokban tartani az eredményeinket. Ezután minden nap, minden óra a mi malmunkra hajtja a vizet. Minden másodperccel közelebb jutunk a győzelemhez.

− Ha szükséges, akár holnap indulhatok.

− Remek. Machoka lassan felemelkedett a karosszékből, s Evan megérezte a mozdulatából, hogy a megbeszélés véget ért. Orgell felállt, s kezet nyújtott a főnökének. A két férfi hosszas kézfogással vetett véget a találkozónak.

− Remélem, azonnal értesít, ha megérkezett. Tudja, legjobb az első kézből kapott információ mondta Machoka és a lift felé indult. Talán már az első napon fel tud mutatni valami értékelhetőt. Akkor esetleg megértem azt a rengeteg jelentést, amit eddig a Prizmáról kaptam.

− Igyekezni fogok, uram!

Evan gondolatai már másutt jártak. Otthoni könyvtárát lapozta át képzeletében, hiszen jól tudta: ha igényes munkát akar végezni, rengeteg tennivalója van még. Hiába volt a munkatársainál jóval olvasottabb, erről a témáról mégsem tudott eleget.

A mély tudománnyal világéletében gondjai voltak; képtelennek érezte magát, hogy kellő kitartással és pontossággal foglalkozzék egy-egy témával. Ez nem az ő világa, gondolta mindig. A Prizmán élő létformákról csak meglehetősen felszínes ismeretekkel rendelkezett. Meggyőződése szerint a Machoka által leírt lényeket valami részeg művész álmodta meg; képtelen volt hinni a létezésükben.

A gond többek közt az volt, hogy a jelentések és adatok nagy része használhatatlannak látszott. Mentegetőzésképpen néhány keresetlen szóval a Hausdorf-lencse nélküli fotózás eredménytelenségéről beszéltek. Hausdorf-lencse? Fényképezhetetlen? Ehhez már szakkönyvek kellenek.

Másnap aztán a társaság egyik olyan részlégéről szerzett tudomást, melynek létezéséről eddig fogalma sem volt. Leginkább egy külvárosi üzemre emlékeztetett, melynek külseje semmiben sem tért el az ipari létesítmények mocskos szürkeségétől. De belül egészen más látvány fogadta.

Előtte állt a TVF...

3.

Hallott már ilyesmiről, de eddig még egyetlen hivatalos jelentést vagy beszámolót sem olvasott az új világok felfedezéséről. S álmában sem hitte volna, hogy egyszer maga is részese lesz egy ilyen expedíciónak. Sőt, még az előtte álló TVF is az övé lesz.

A Tökéletes Védelmi Felszerelés a kutatócsoport legújabb, s véleményük szerint legsikerültebb modellje volt, melyre joggal lehettek büszkék a fejlesztőmérnökök. Veszélyes, ismeretlen zónákban tett felfedezésekhez konstruálták ezt a ruhát, mely bevallásuk szerint minden elképzelhető támadásnak, hatásnak ellenáll. Maga a szkafander a közönséges munkaruhák rugalmasságával ellentétben kemény és merev volt.

Belebújt a TVF-be, kényelmesen elhelyezkedett, majd a tervezők ellátták néhány, a felszerelés használatát illető tanáccsal, de ezek szinte teljesen feleslegesek voltak, hiszen a legtöbb funkció emberi szóra lépett működésbe. A modern tudomány igazi csodája, gondolta Evan; már-már saját testének tűnt. Viselője teljes biztonságban érezhette magát bármilyen zord és veszélyes körülmények között, legyen az a Prizma, vagy más idegen világ. Amint magára öltötte a felszerelést, minden maradék aggálya eltűnt. Egy cseppet sem félt a reá váró utazástól

Mikor hazafelé tartott, újabb szélroham söpört végig a városon; megkezdődött a vihar második félideje, de Or-gell ebből mit sem érzett. Észre sem vette a körülötte tomboló orkánt. Csak a jövő, élete talán legfontosabb megbízatása érdekelte. Talán elnökhelyettes lesz. Vagy inkább az elnök első tanácsadója. Latolgatott, álmodozott. Az igazat megvallva tényleg nehéz a természetem, de ez nem lehet akadály, gondolta. Lassan, ám céltudatosan haladok a ranglétrán. Az ilyen embernek, mint Machoka az eredmények, a felmutatott sikerek számítanak igazán, s Orgell mindenre képes volt a sikerért. Tudta, hogy képes lesz elvégezni a feladatokat. Most megkoronázhatja a cégnél töltött huszonöt évet. Csak ki kell találnia valamit, megírni egy jelentést, mellyel ámulatba ejtheti a főnökét, és kész. Egyszerű, mint egy pofon.

Machokának sejtelme sem volt, Evant mennyire felcsigázta a titokzatos világ, a Prizma. Akár fizetne is, csak részt vehessen egy ilyen horderejű expedícióban.

Az esőről tudomást sem véve sietett hazafelé, amilyen sebesen csak tudott. Az utcán hömpölygött a tömeg. A munkahelyek legnagyobb része a városnak erre a környékére csábította a polgárokat. Az egyik járókelő ruhája alig látszott a rászerelt aljzatoktól. Feltehetően ő látta el energiával a mellette dolgozókat.

Most egy orvos, és egy nővér jött vele szembe. Fehér piros csíkos egészségügyi ruhájukban olyanok voltak, mint két óriási nyalóka. Öltözékük minden elképzelhető orvosi felszerelést tartalmazott, így sohasem érte őket kellemetlen, veszedelmes meglepetés, akár egyszerű műtéteket is elvégezhettek a helyszínen.

Evan egyszer egy régi könyvben olvasott valami „kórház" nevű intézményről. Szörnyű elképzelései voltak a régi időkről: a sérült, beteg embereket talán órákon át hurcolták épületről épületre, míg végre egy gyárszerű intézményben megfelelő ellátást kaphattak. Jóval egyszerűbb lett volna, ha mint a mai világban, maguknál tartanak mindent, ami egy sürgős ellátáshoz vagy éppen beavatkozáshoz szükséges lehet. így megkímélhették volna a szerencsétlen beteget az utazás kínjaitól. Evan döbbenten tapasztalta, milyen elmaradottság uralkodott a régi időkben.

A sarkon egy világoskékbe öltözött rendőr épp elmerülve beszélgetett egy ügynökkel. Egyenruháján megszámlálhatatlan apró képernyő ontotta az információkat, s hogy megkönnyítsék a bűnüldözés dolgát, minden körözött személyről villámgyorsan fotót is közöltek a tenyérnyi berendezések. A ruha leginkább egy mozgó nyomdára hasonlított, melyből percenként tucatnyi falragasz zakatolt elő.

Az édességbolt előtt három kölyök ácsorgott. Evan egész közelről vette észre őket, amikor elviselhetetlen ordítozás rázta meg a kommunikátor pici hangszóróit. Arról fogalma sem volt, mit és miért visítanak a srácok. Talán az öltözetük programozása ellen tiltakoztak, hiszen bevált módszer volt, hogy a tanárok vagy épp maguk a szülők úgy utasították egy-egy felszerelés memóriáját, hogy a vándorkedvű nebulók még véletlenül se csavaroghassanak olyan helyekre, melyek látogatása káros lehet a fejlődő szervezetre. Az édességbolt is ezek közé tartozott, így a fiúknak meg kellett elégedniük a ruhába tárolt gyümölccsel vagy tejjel.

Hirtelen ő maga is csillapíthatatlanul megéhezett. Bal karján megnyomott egy gombot, mire az automata adagoló működésbe lépett. Egy adag sült krumplit szédületes gyorsasággal követett egy csészényi, erősen cukrozott samsteadi tea. Ez a pár falat elég lesz hazáig, gondolta elégedetten.

Evan lakása meglehetősen rendhagyó benyomást kelthetett az idegen látogató számára. Mindenütt szalagok és alkatrészek hevertek; még a konyhában is. S természetesen az elmaradhatatlan könyvek. Valódi könyvek, amilyeneket már csak igen kevés lakásban lehetne találni.

A nyomtatás, ez a túlzottan helyigényes technika már rég kiment a divatból. A könyvek szerepét átvették a chipek, melyek százszor, ezerszer több információt képesek tá rolni, mint egy ódivatú, vaskos és súlyos könyv. Evan számára még mindig szokatlan volt, hogy a finom, vékony papír lapozgatása helyett egyszerűen csak egy chipet tartson a tenyerében. A könyvekből kellemes, megnyugtató érzés áradt „hangulatot” sugároztak. A modern kor gyufásdoboznyi vívmányai azonban hidegek, idegenek voltak az ember kezében. Ezekből az apró csodaszerkezetekből kiveszett minden romantika.

Rendet kellene tenned! mondogatta magának lassan már tíz esztendeje. Alkalmi vendégei, természetesen hölgyek néha megpróbálták, de sikertelenül. Orgell javíthatatlannak bizonyult. Alkalomadtán csak hosszas, lázas kutatómunka árán találta meg a szükséges anyagokat. S ezen a leglelkiismeretesebb barátnő sem segíthetett.

Egyikben sem volt annyi kitartás, hogy átvészelje Evan mellet az átnevelés kritikus heteit, hónapjait.

Maria sokban különbözött társnőitől. Vissza-visszatért. Elég okos és belátó volt ahhoz, hogy megértse: Evan minden energiáját a munkájának szenteli, s így magánélete az áltagos türelemmel megáldott hölgyek számára elviselhetetlen. Maria más, gondolta most, amikor újra eszébe jutott. Ő volt az egyetlen, aki megértette a személyiségét: tudta, hogy híres intelligenciája ellenére ugyanolyan gyámoltalan, mint akárki más. Kapcsolatuk lassan, de fokozatosan fejlődött. Szinte mindenben hasonlítottak egymásra.

Egy vagy két év múlva, ha visszatér a Prizmáról, megkérhetné a kezét. Ha másért nem, hát mindkettőjük gyakorlatias gondolkodása miatt: miért tartsanak fent két lakást, ha idejük nagy részét úgyis együtt töltik.

Maria mély sóhajtással vette tudomásul a helyrehozhatatlannak látszó károkat, melyekkel egy-két elődje szemmel láthatóan sikertelenül vette fel a harcot. Szorgos kezei végre lehetővé tették, hogy újra főzni lehessen a konyhában, ráadásul tisztán, gusztusosán. Listáján a fürdőszoba következett. Mire az előszobához ér a takarítással, talán már össze is házasodnak, gondolta Orgell.

Igazán megérdemli, hogy beszámoljon neki a mai találkozóról. Felhívta a lányt képtelefonon. Maria megértően fogadta a hírt, az első pillanattól kezdve tisztában volt a küldetés jelentőségével Evan jövője szempontjából. Türelmes és nyugodt volt, mint mindig, együtt gondolták át a lehetséges problémákat, melyek fölött Evan első izgatottságában elsiklott. Semmi sóhajtozás, kiáltozás, csak csendes beszélgetés. Maria főleg ebben különbözött elődeitől. Beszélhetnénk persze fiatalos hévről, szenvedélyről, de ha az ember túljut a negyvenen, a fizikai képességek egyre kevésbé számítanak már. Együtt élni valakivel egészen más, mint szeretni valakit, és jóval több türelmet és megértést követel.

Maria megígérte, hogy gondját viseli trópusi halainak, sikereket és minél előbbi visszatérést kívánt neki. Még azt is elmondta, hogy mennyire fog neki hiányozni a férfi. Meleg, biztonságos hangulat öntötte el, miután elsötétült a képernyő. Megnyomott egy gombot az ezer közül egyet, mire a szoba színei elhalványodtak, s a homályban Mozart muzsikája csendült fel.

Aztán hozzáfogott a vetkőzés első pillanatra bonyolultnak látszó szertartáshoz. A védőruhát a koporsóra emlékeztető fémládába tette, mely nemcsak a tárolást, de a tisztítást és az ellenőrzést is elvégezte. Egy-két másodpercig furcsán, kényelmetlenül érezte magát a védőruha nélkül. Mit tesz a civilizáció, morgott magában; de a hatás ellen már rég tehetetlen az emberi nem.

Miután elrakta a felszerelést, a pulthoz lépett, ahol már várt rá egy üzenethalom, mely a cégtől jött, s a Prizmáról szóló információk átláthatatlan sokaságát tartalmazta. Odahúzott egy széket, és böngészni kezdte az anyagot.

Ezelőtt mindössze kétszer járt más bolygón. Egyszer a Földre kellett utaznia egy rendkívül fontos konferenciára, a másik alkalommal pedig az Új-Riviérán töltött néhány napot. Ezt az utazást a cég fizette, bizonyára kimagasló munkája eredményeként. Bár mit sem tudott a Prizma koordinátáiról, az utazás várható időtartamát ismerte. Ilyen messze még sohasem járt a Samsteadtől. Sokáig távol lesz.

Nincs mitől tartanod, mondta magának. A TVF minden elképzelhető tragédiától megvéd.

Ahogy a monitort bámulta, Maria jutott eszébe. Mindketten tervezők. Talán ez az oka, hogy olyan jól megértik egymást.

Nem! Az előbb már elbúcsúztak. Legközelebb majd akkor beszél vele, ha visszatér a Prizmáról, s izgalmas történeteket mesélhet az idegen világról. A Prizma problémáját is megoldja, akárcsak a többi feladatot, melyet a cég bízott rá. Felderíti az állomás gondjait, aztán nyaral, amíg érte jön az űrhajó. Összeállítja jelentését, melyet Machoka és az igazgatótanács előtt személyesen fog előadni.

Már tervezte, hol tölti ő és Maria a jól megérdemelt jutalomszabadságot.

A gép, mellyel az orbitális állomásról szállt fel, különös útvonalon haladt. Ha közvetlenül egy még felfedezetlen világ napja felé repülnek, feltűnő lett volna. A fülke tele volt távoli világokba utazó társasági alkalmazottakkal, akik nyomában elvetett magként fog kivirágozni a társaság haszna.

Evan épp az első osztályú terem egyik kerevetén elnyúlva figyelte a helyiség közepén villódzó akváriumot, melyben a világegyetem legparádésabb halcsodái úszkáltak gondtalanul, amikor valaki megállt előtte. Szőke volt, szalmaszőke. Bőre már-már áttetszőnek tűnt a fedélzet mesterséges világításában, szeme pedig szinte bántóan kéklett. Maga a nőiesség jutott eszébe Orgellnek, mikor végigmérte.

Mályvaszín ruhája állától a bokájáig ért, megvédve a szépséget kutató tekintetek támadásaitól. Nyaka körül ruhája gallérján finom, de korántsem hivalkodó ékkövek sorakoztak.

Ami megjelenését különösen izgalmassá tette, ruhájának különlegesen csillogó anyaga volt. Evant egy reklámban szereplő lányra emlékeztette.

A nő azonnal észrevette Evan tekintetében a vizslató érdeklődést, és elmosolyodott.

− Hello! köszönt rá meglepően közvetlenül. Az első bolygóközi utad?

− Nem. A harmadik. De ilyen csodás útitárssal még sohasem találkoztam.

A nő kuncogott egyet. Orgell úgy érezte, túlbecsülte a lány életkorát. Fogalma sem volt, hány éves lehet. Már akkor felfigyelt rá, mikor beszálltak, de biztos volt benne, hogy nem egyedül utazik. De látszólag senki sincs vele. Legalábbis férfi nincs. Talán a szüleivel...?

− Ne aggódj! Egyedül vagyok, s a korommal semmi gond. Megmutassam a papírjaimat?

− Ugyan, semmi szükség rá! felelte Orgell. Vadösztöne azt súgta, érdemes az évek alatt felhalmozott módszerek közül valamelyikkel megpróbálkoznia.

A lány kérdezés nélkül letelepedett mellé, s mintha már évek, évtizedek óta ismernék egymást, csevegni kezdtek. Élvezetes beszélgetés, gondolta Orgell, miközben végigjáratta tekintetét a teremben unottan lődörgő utasokon. Ha az ember jóval okosabb a többieknél, egyre inkább belemelegszik a beszédbe, főként, ha önmagáról, és az eredményeiről kérdezik. Evan pont az a típus volt, aki egy-egy alkalommal képtelen megállni, hogy szerénynek semmiképpen nem mondható módon önvallomásba fogjon.

Orgell módfelett örült, hogy a lány hajlandó végighallgatni egymásba fűzött, végtelennek tűnő történeteit.

− Szóval a Replerre utazol?

− Frászt, senki sem jut el odáig!

Ez a hajó pedig oda tart.

− Ó, nem gondoltam volna. A lány egyik kezében tucatnyi üvegszál csillogott teljesen összegabalyodva. Mindegyikben más és más szín fénylett. Míg Orgell beszélt, hol az egyikbe, hol a másikba szippantott bele.

A mályvaszínű ruha néha egy-egy pillanatra kifehéredett, de sohasem lett teljesen áttetsző. A legkellemesebb kitalálósdi, gondolta Evan, miközben tekintetét egy másodpercre sem vette le a lány remek alakjáról, hátha elérkezik az idó, amikor a ruha jótékonyan felfedi a titkot.

− Hová utazol? kérdezte a lány.

− Közép-Kansastanba, egy genetikai konferenciára.

− Unalmas lehet.

− Talán az is. De mit csináljak? Meg kell tennem, amire a cégem kér.

− Persze. így van ezzel mindenki. Térdére tette a kezét. Hol jártál még? Azt mondtad, ez a harmadik utad.

Orgell mesélni kezdett a földi konferenciáról, meg az Új-Riviérán töltött vakációról. A lány csak hallgatta, s bár nem faggatódzott tovább úti célja felől, Orgell mégis kényelmetlenül érezte magát valami miatt. Nem tudta az okát. Egyszerűen ideges volt. Pedig az úti cél felől kérdezősködni egy űrhajó fedélzetén szokványos dolog.

Végül ismét a nő különös öltözékéről kezdtek beszélgetni. Most a lány vette át a szót, s Evan úgy érezte, sohasem lesz vége a ruhatár minden részletére kiterjedő ecsetelésének. Attól tartott, a csevegés végén meghívást kap: nem nézné-e meg személyesen a válogatott kollekciót. Hosszas gondolkodás után mégis magyarázkodni kezdett, hogy a hosszas utazás... meg ki kell pihennie magát... A lány nem mutatta csalódottságát, de nem közeledett többé hozzá. Az elkövetkezendő néhány napban még látta más utasokkal, sőt néha a személyzet tagjaival is beszélgetni. Kíváncsi volt, vajon másokat sikerült-e kabinjába invitálni.

Orgell az indulás óta szinte az őrületig fokozta elképzeléseit a reá váró új világról, s fanatikusan csak egy cél lebegett a szeme előtt: a karrier. Micsoda lehetőség! Világéletében erre várt. Ha ez sikerül, hatalmas önbizalma végtelenre duzzad. Az életrajzi fecsegéseknek nincs itt az ideje, gondolta. Biztonság és titoktartás mindenek előtt. De a teste, érzékei nem tiltakoztak egy esetleges meghívás ellen.

A hatalmas hajó csak a legbonyolultabb komputerek számára felfogható pontossággal haladt úti célja felé, s az utasok többsége el sem gondolkodott, vajon időben és biztonságban odaérnek-e. Mindenki világosan tudta, hogy a legkisebb kockázat is kizárható. Nem féltek magától a kiszállási aktustól sem, amikor is közel fénysebességgel bocsátják ki őket a célállomás felett. Tudták, hogy az utazók számára kifejlesztett szkafander a legkomolyabb fizikai behatástól is megvédi őket.

Evan épp a környező felhőszerkezetet tanulmányozta a fej monitoron át, amikor a cég egyik alkalmazottja odalépett hozzá, olyan volt,mint egy hatalmas termetű gnóm! A haja néhány barna tincstől eltekintve hófehéren csillogott. Szakállas fejét előrehajtva, görnyedten járt, mely csak erősítette a férfi népmesei hatását. Szemtelen összehasonlítás, gondolta magában Evan. Semmi népmesei nincs egy gyógyíthatatlan gerincbetegségben, mellyel még a modern tudomány sem tud mit kezdeni.

Hetvenes évei végén járhatott; hangja érdes és erős volt. Minden mondatából sugárzott a magabiztosság. Kedvesen, de közel sem tisztelettel szólította meg Orgellt.

− Szóval magát választották.

− Úgy van. Induljak?

Az öregember bólintott.

− Látta már a TVF-et? Óriási, nem? Na, vegye magára gyorsan! Semmire sem szeretek a szükségesnél tovább várni tette hozzá kissé morcosan a hajlott hátú mesehős.

Evan a rajta levő világoszöld ruhára mutatott, s megkérdezte:

− Mi lesz ezzel, meg a személyes holmimmal?

− Úgy tűnik, könnyű és lágy. Megfelelő belső viselet lesz. A felszerelése többi részéről mi gondoskodunk. A TVF-ben mindent megtalál, de ha gondolja, néhány dolgot még magával hozhat.

− Biztos benne, hogy semmi másra nem lesz szükségem odalent?

Az öregúr elmosolyodott. Evan nem is sejtette, saját vagy műfogai vannak-e. A kora alapján már elképzelhetőnek tartotta, de annyira fehérek voltak, hogy Orgellnek komoly fejtörést okozott a kérdés.

− Ez a ruha minden igényét kielégíti, még azokat is, amelyekre nem is gondolt. A jelentések szerint maga csak játszani jött ide; semmi komoly munkája nem lesz, ezt garantálom. Apropó, még be sem mutatkoztam. Garrett vagyok.

− Kereszt-vagy vezetéknév?

− Egyik sem.

Evan visszamosolygott a férfira. Ez a társaság tényleg titkolódzósdit játszik: féllegális utazáson féllegális nevű mesebeli alak kíséri. Bár érthető...

Felállt, Garrett maga elé tessékelte, átmentek a kihalt szalonon, át a lüktető gépházon, melyben ezernyi félemeletes vezetékkígyó sziszegett, tekergőzött.

Végül egy biztonsági ajtó állta útjukat, amelyen az azonosítás után könnyűszerrel átjutottak. A TVF körül két hölgy szorgoskodott. Utolsó ellenőrzés. Orgell elmosolyodott.

Jó volt látni a ruhát, a régi ismerőst. A közel három méter magas, széles vállú védőfelszerelés jóval a körülötte szorgoskodó emberek fölé magasodott. Fémötvözetből készült külső borítása karcmentesen csillogott, akárcsak a műanyag monitor, mely 360 fokos látóteret biztosított viselőjének.

− Különleges, mi? kérdezte hirtelen Garrett. Evant meglepte a hangjában érezhető büszkeség.

− Maga is a tervezők között volt? kérdezte Orgell.

− Ugyan! Én csak néhány öltéssel járultam hozzá a prototípushoz. Fantasztikus látni, amikor az ember munkája működni kezd.

Evan kicsit kötekedőén így szólt:

− Meg kell hagyni, nem követi a legújabb divatot. Lehetne szebb is.

− Nem is arra törekedtünk-felelte Garrett sértődötten jelezve, hogy az előbbi szúrás célba talált. Szerintem a külső lényegtelen, ez az öltözet mindentől megvédi magát, s nem arra való, hogy divatbemutatókon riszálja a hátsóját benne. Ebben az abszolút nulla foktól a néhány ezerig mindent kibír.

− A Samsteaden egy szót sem szóltak a kezeléséről.

− Nincs mit magyarázni. A TVF egy éven keresztül tökéletesen működik, bár remélem, annál hamarabb megszabadulhat tőle.

− Én is. De élelem és ital biztos nincs egy évre való.

− Ez igaz. Energia van, étel nincs. Koncentrátumokkal van telerakva, s egy csomót szintetizálhat. Ami a védelmi rendszert illeti, azt maga a ruha mondja el.

− Igen, ezt mondták. Időm sem volt a Samsteaden a kérdezősködésre.

− Amint már említettem, szükségtelen minden részletes instrukció. Egy hatéves gyerek is tudná működtetni. Ha egyszer belebújik és bekapcsolja, a többit nyugodtan őrá bízhatja. Válaszolni fog mindenre, ami érdekli magát.

Evan beleegyezően bólintott, s még egyszer körbefuttatta tekintetét a falakon. Mostantól magára marad; izgalom remegett végig a tagjain. Hát, tényleg remek megbízás, s biztosan nagyot lendít a karrierjén, de valahogy mégis tartott tőle. Nem a sikertelenségtől; az ismeretlen, idegen világ titkaitól.

− Talán megbirkózom vele.

Garrett bólintott, és a két technikushoz fordult.

Sebesen adta az utasításokat. Orgell lassú léptekkel elindult a létrán, s tekintetét le sem vette a fölé magasodó koporsóról.

− TVF-indítás, nyolc nulla hat.

− Indítás kész! felelte fennhangon a ruha. Üdvözöllek, gazdám. Sok szerencsét!

Garett elmondhatatlanul büszke volt.

− A nevem Evan Orgell. A következő expedíció során én irányítalak majd az alattunk levő ismeretlen bolygón. Milyen további azonosításra van szükség?

− Semmilyenre, Mr. Orgell. Azonosítás tárolva.

− Szálljon be! tartotta a létrát az egyik technikus. Evan szégyenkezés nélkül levette saját ruháját, s elhelyezte a megfelelő rekeszben, a TVF jobb lábában. Alsóneműben mászott fel a létrán, s foglalta el a helyét.

Belül bőven volt tér, nyugodtan forgolódhatott, bár legkényelmesebb a menetirányban levő operátori szék volt. Lábainak és kezeinek külön tartószerkezet volt kialakítva.

A ruha tehát menetkész. Mesterséges izomrendszere működésbe lépett, s a legbonyolultabb mozgási és szellemi tevékenység elvégzésére is készen állt. A kísérletek meghozták az eredményt. Ez a felszerelés valóban a modern tudomány és technika csodája.

A TVF hangérzékelőin át Orgell hallotta, amint kívülről valaki megszólítja.

− Minden rendben, Orgell?

− Remek.

− Mindent jól lát?

− Kiválóan. Fogadjunk, hogy az állomás közelében tesznek le.

− Amilyen közel csak lehet. A koordinátákat beprogramoztam a ruhába, így könnyűszerrel, a legkisebb sérülés nélkül földet érhet.

− Valamire már kezdettől fogva rettentő kíváncsi vagyok. Miért nem kabinnal együtt dobnak?

− Magától is rá kellene jönnie a válaszra felelte Garrett árnyalatnyi gúnnyal a hangjában. Minden lehető óvintézkedést megtettünk, mégsem lehetünk biztosak, nem figyelik-e az akciót. Egy nagyobb kabint könnyen észrevehetnének bármelyik bázisról. Jól tudja, milyen fejlettek az optikai berendezések. Így viszont kellően kicsi ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson. Érti? Ne aggódjon! Épségben eljut.

− Nem aggódtam. Pusztán kíváncsi voltam. Evan maga is meglepődött, mennyire megbízik bennük.

Az egyik technikus megszólalt:

− Kész. Beállítottuk. Ott látja a zárakat. A szerkezet oldala felé mutatott. Evan tekintetével követte a kezet. Bólintott, s ámulva vette észre, amint a ruha vele együtt hajtott fejet. Elindult a hatalmas nyílás felé, s a TVF könnyedén mozdult vele. Az ajtó mellett a vörös fény zöldre mozdult vele. Az ajtó mellett a vörös fény zöldre váltott. Rajta!

− Ideges, uram?

− Micsoda? Pillanatokba telt, míg Evan felfogta: a ruha szólt hozzá. Nem, egyáltalán nem.

− Viharos a pulzusa.

− Izgatott vagyok, ennyi az egész.

A TVF kétkedés nélkül elfogadta a feleletet. Evan a plexiüveg ablakocskán át ámulva nézett végig hatalmas szkafanderén. Ilyen lehetett Góliát, mondta magában.

Sérthetetlen. Mindenre képes. Legyőzhetetlen.

A fények kialudtak. Garrett sok szerencsét kívánva intett feléje. Végül kinyílt a külső ajtó, s feltárult alatta a koromszínű mélység. Evan mély lélegzetet vett. Aztán kilépett a semmibe.

Először, bár pontosan tudta, mi történik vele, mégsem érezte, hogy mozog. A TVF szünet nélkül tájékoztatta a történésekről: mozgási energia, külső hőmérséklet, fizikai állapotok. Pontos tények tucatjaival bombázta Evant.

Hirtelen feltárult alatta az eddig csak feltételezett valóság. A bolygó, amit látott, a Prizma volt. A szerkezet lassan felkészült a leszállásra. Lelassult, s minden mozdulatával tompítani, puhítani igyekezett a hamarosan bekövetkező ütközést. A TVF tökéletes pontossággal irányította a zuhanást, s kellemes, kondicionált körülményeket teremtett odabent. Szinte kényelmes, gondolta Orgell.

Ahogy letekintett, fokozatosan alakok, tereptárgyak körvonalai rajzolódtak ki a szemei előtt. Aztán hirtelen észrevette a vizet: hatalmas mennyiségű és kiterjedésű víztömeg felé zuhant. Már-már páni félelem fogta el, hogy vajon ezzel is számoltak-e a tervezők? De a zuhanás szögének apró változtatása után ismét szárazföld felett repült, s rádöbbent, hogy ez a felszerelés valóban tökéletes; minden körülmények között életben tartja.

A TVF iszonyú erőfeszítéssel küzdött a gravitáció ellen. A monitor kivilágosodott, bár még nem teljes fény erővel.

− Mi lehet a gond? kérdezte Evan.

− Maga a bolygó, a Prizma tájékoztatta a ruha.

A felszínt zsúfolásig beborította a szikrázó, csillámló anyag, mely annyi fényt bocsátott ki, hogy az öltözet vizuális észlelői számára érzékeihetetlenné vált. Vakítóan villódzott a Prizma. Ilyet, vagy ehhez foghatót még soha életében nem látott.

Egy vastag felhőbe burkolózva valami sárga közeledett felé fenyegető sebességgel, de a TVF-ből elővillanó sugárnyaláb másodpercek alatt távozásra kényszerítette, mielőtt jobban megnézhette volna. Annyit még felfoghatott, hogy a repülő szerkezet a legkevésbé sem hasonlított madárra, vagy más levegőben élő lényre. Íme, az első benyomás az odalent nyüzsgő életről.

Az alatta feltáruló terület még érdekesebb volt. Szinte az egészet erdő borította; de ilyen fákat eddig elképzelni sem tudott. Bíbor, cinóbervörös, királykék és mélysmaragd ezernyi árnyalatában szikráztak ezek a különös növények. Alakjuk és formájuk szinte egyenként változott: egyik vaskos és tömzsi, a másik szikár, karcsú volt.

− Ornagoszilikát létformák magyarázta a ruha tökéletes idegenvezető biztonságával. Szimbiotikus és klorofilikus formák. Néhány azonban képtelen megélni, ezért mások energiáját szippantja el. Paraziták.

− Vannak fényevők is? kérdezte Evan a kezeslábas lexikont.

− Természetesen. A képernyő egyik negyedében gyors egymásutánban képek villantak fel, melyekből

Orgell betekintést nyerhetett a Prizma ámulatba ejtő botanikájába. A narrátor száraz hangon szólalt meg:

− A Prizmán valódi karbonszerkezetek is élnek a tiszta szilikátvegyületek mellett. S léteznek természetesen organoszilikát hibridek is. Ezek tűnnek a legéletképesebb egyedeknek; mindkét szerveződéstől csak a legkiválóbb tulajdonságokat örökölték. Struktúrájuk, elrendeződésük a világegyetem talán legjobban szervezett rendszere; mindegyik a számára legkiválóbb fényfelvevő helyet választotta életteréül.

Evan csak fél füllel hallgatta az előadást. Figyelmének nagyobb része a hirtelen előbukkant fehér, kolbászra emlékeztető épületek felé irányult. Ragyogóan, kihívóan emelkedtek ki az erdőből.

Minél közelebb ért az építményekhez, annál világosabb volt számára, hogy egy lélek sincs arrafelé. Mozgásnak semmi jelét nem látta az épületek között.

− Frekvencia behangolva. Tudassuk a többiekkel, hogy megérkeztünk!

− Már a hajóról megkíséreltem, uram, de sajnos sikertelenül.

− Tudom, de ez nem jelenti azt, hogy a rövid tavú adó sem működik. Talán csak a nagy távolság miatt...

− Ahogy óhajtja, uram. Hosszú másodpercek teltek el.

− Semmi, uram. Nem jön válasz.

Nem túl biztató, gondolta Orgell. Valami szörnyűség történhetett, ha már ez a tökéletes berendezés sem tud kapcsolatba lépni velük. Egyre inkább elhitte: nem csupán azért jött, hogy mosolyogva leszálljon és kezet rázzon a fogadóbizottsággal. Ennél jóval bonyolultabb a dolog, mondta magában. Nem egyszerű műszaki hiba.

Ha csak annyiról lenne szó, akkor már rég bemérték vagy észlelték volna, amint a Prizma felé közeledik, itt lennének, s egy hosszú, vörös szőnyeggel várnák az otthoni látogatót. De az állomás tökéletesen kihaltnak látszott. Senki sem jelent meg körülötte. A központtól pár száz méterre értek földet. A ruha kimért hangon magyarázta el, miért nem szállnak le a bázison belül. Ha netán az állomás emberei valamilyen katasztrófa áldozatai lettek, jobb, ha fokozatosan közelíti meg, mintha egyenesen a közepébe ugrana. Evan hallgatag belenyugvással ismerte el, hogy a ruha racionalitására szüksége van, s lesz is még a kirándulás során. Újra meggyőződött róla: a tervezők tökéletes munkát végeztek.

A TVF megszüntette a csatlakozást a most már feleslegessé vált ejtőernyővel. Evan próbaképpen ugrott néhányat. A könnyedén végrehajtott ötméternyi emelkedés meggyőzte a ruha tökéletes működéséről. Aztán nekilátott a körülötte elterülő valószerűtlen erdő tanulmányozásának.

Orgell olvasott embernek tartotta magát, s különösképpen a természettudományok érdekelték, de semmit nem talált az emlékei között, ami erre az elképzelhetetlenül színes és változatos növényvilágra felkészítette volna. Az első dolog, ami feltűnt Evannek, a flóra kuszasága volt. A hihetetlenül erős és tiszta napfény ellenére lehetetlennek látszott elkülöníteni egymástól az egyes példányokat. Nem cspupán azért, mert szorosan egymásba gabalyodtak az indákra emlékeztető vékonyabb ágak, hanem mert minden fa vakítóan visszaverte a napfényt. Szinte semmit sem látott a szivárványszínű káprázat mögött: egyetlen kontúrt sem. Ez a nagymértékű visszatükröződés valószínűleg a lehető leghatásosabb védelmet nyújtotta a támadók ellen. Nehéz nekirontani valaminek, amiben csak saját tükörképedet látod. A kutatóállomást, akár egy mesebeli mézeskalács házikót, az erdő közepére építették.

A fákat helyettesítő hatalmas cascalarian fajok egyszerű szilícium-dioxid oszlopait átszőtték a különös helyi életformák. A hosszúkás alakú, magas, réz− és vasszínű tornyok húsz méter magasra is felnyúltak. Köztük a növényzet nem nőtt túl magasra, ám annál inkább kitűnt élénk színeivel. Teljesen beborította a homokos talaj. Evan figyelmét egy élénksárga aluminoszilikát bokor kötötte le, mely négy egymásba fonódó spirálra emlékeztette. A ragyogó színeket az ásványoknak köszönhették, amiket a talajból nyertek, ami jobban hasonlított egy kihalt tengerpart homokjára, mint egészséges termőföldre. A bomló szerves vegyületek helyett a Prizma talaja főleg szilikátokból állt.

De az égig érő „fák" között kisebb, cserjeszerű képződmények is éltek. Az egész területet beborították ezek a színben, formában és méretben varázslatosan és meg-számolhatatlanul burjánzó növények; mintha egy gyerekszoba színes rendetlenségében próbálna tájékozódni az elkeseredett szülő.

Orgell most végre közelebbről is tanulmányozhatta az eddig csak madártávlatból csodált élővilágot. Előrehajolt hát, s részletesen megvizsgálta a szikrázó növényeket. Vizuális érzékelője mindössze néhány centiméternyire volt az aljnövényzet apró virágaitól. Az egész villódzó mezőben egy árnyalatnyi zöldet sem látott. Annál több narancssárgát és rózsaszínt.

A fényevők egyszerűbb fajtái lehetnek, gondolta Evan.

Leveleik helyén pici propellerekre emlékeztető forgók nőttek. Orgell eltöprengett, vajon mi lehet a szerepük. Talán a Prizma napja felől állandóan fújó szél midig a sugárzó fény irányába fordítja a növényeket. Hirtelen szemébe ötlött valami: néhány propeller hiányzott. Megették.

Pillanatnyi keresgélés után megtalálta a tetteseket. Apró, fekete-fehér pöttyös, bogárszerű lényeket látott. Ekkor döbbent rá a rotorok valódi funkciójára: a leggyengébb szél is megforgatja a pici propellereket, s a gombostűfejnyi pettyes kártevők szanaszét repülnek. így újra kell kezdeniük a hegymászást. A rotorok tehát a legfejlettebb növényvédő szerek.

− De miért esznek? gondolkodott morogva. Ha ezek a növények fényevők, akkor nincs bennük ehető organikus elem. ,

− A kártevők is fényevők felelte a TVF készségesen.

− A növények részecskéiben koncentrálódott ásványok után kutatnak, hiszen ezek a sók nélkülözhetetlenek a szervezet tökéletes működéséhez. További kémiai részletekről nincs tudomásom. A programom nem tartalmaz mélyebb ismereteket.

Biztos így van, de csak azért, mert a kutatócsoport nem jutott többre a vizsgálatok során. Evan elgondolkodott, vajon hogy szaporodnak? Hogyan reprodukálják önmagukat? Tojásokat raknak, vagy üveggyöngyöket? Vagy mi a fenét? A lehetőségek végtelenek. Hálát adott a sorsnak, amiért nem lett biológus belőle.

Felegyenesedett, s az állomás felé indult.

Szivárványfal állta útját; mintha ezerszínű rács csapódott volna le előtte. Túl szép volt, hogy összetörje. Evan megtorpant, körülnézett. Szél nem fújt, az biztos. De a rács vékony rudacskái láthatóan mozogtak.

− Mi ez? Mit csinál itt? kérdezte suttogva a meglepetéstől.

− Védekező képződmények, melyek már egy magasabb fejlettségi fokot képviselnek. Mindegyik megpróbálja távol tartani a betolakodókat saját életterétől. Jobbra is van néhány.

Evan a kutató hevességével kapta oda a fejét, s egy nyaláb lila szálacskát pillantott meg. A növényke hirtelen abbahagyta a rezgést; mozdulatlanná merevedett. Láthatóan nagy erőfeszítéssel próbálta bezárni az ametisztszerű kagylót, ám ekkor tucatnyi, féreghez hasonló lény nyüzsgött ki belőle.

Evan néhány lépéssel hátrébb húzódott. A szivárvány is mintha meghátrált volna.

− Ultrahang szólalt meg a mindent tudó ruha. Az organoszilikátok világának leghatásosabb védekezési módja.

Amint megnyílt az út, Orgell folytatta menetelését a bázis felé. Gépi lábai széttaposták a talpa alatt lapuló csillogó fényevőket.

De lehetetlen volt egy lépést is tenni anélkül, hogy rá ne lépett volna valamire. Az áttetsző gömböcskék átmérője nem lehetett több három centiméternél, s bennük a fény átalakításához szükséges klorofilikus varázsszer keringett.

Evan minden lépésével legalább egy tucat ilyen gömböcskét tett tönkre, de nem tehetett róla. Ám ahogy hátranézett, látta, amint a letaposott buborékok újra felöltik régi alakjukat, s mintha mi sem történt volna, folytatják életüket.

Elgondolkodott azon, hogy vajon miféle szabályok működhetnek ezen az elbűvölő és titokzatos bolygón, mely az emberek közül is megszedte már a maga áldozatait.

4.

A ruha minden erőfeszítése ellenére Evanról szakadt a víz. A lény kétszer akkora volt, mint a TVF. Hatalmas teste mintha glicerintől csillogott volna, az átlátszó üregekben folyadék áramlott. Egy jókora gömbön forgott meglepő gyorsasággal. Maga a gömb is áttetsző volt, így Evan könnyen kivehette benne a tápanyagszállító csövecskéket.

Négy vakítóan vörös szem bámult rá, melyek egy kidudorodó púp körül vibráltak. A púp tetején fenyegető, pengeszerű képződmények meredtek.

− A húsevők helyi változata, a tápláléklánc végső pontja. Evan gyanakodva vizsgálta az ijesztő teremtményt.

− Gondolom ránk nézve nem veszélyes.

− Természetesen nem. Most éppen próbálkozik, de úgyis hiába.

A ruha helyesen ítélte meg a helyzetet. A gömb megperdült, miközben körülötte homokszemek röppentek szerteszét. Ugyanakkor a rugalmas törzs majd kétszeresére nőtt, s a fej pengéi fenyegetően meredtek Evan felé. Orgell megkövülten bámulta az organoszilikát ijesztő trükkjeit.

Féltucatnyi üvegszál emelkedett ki a testből, s megpróbálták elfogni a TVF-et. Evannak fogalma sem volt, hogy mit tegyen.

− A test hullámai nagy ütemben fokozódnak figyelmeztette a TVF. Míg bennem van, semmi ok az izgalomra.

− Tudom felelte Orgell, s hangján érezni lehetett a felháborodást. Hogy egy közönséges védőruha ilyen megalázó helyzetbe hozza, ezt nehezen viselte el. Mintha egy taknyos kölyök volna, akit apja nyugtatgat; nem kell félni a kutyától, nem bánt. Nyugalmat erőltetett magára. Pulzusa lelassult.

A lény rémítően közel lopakodott. Evan tisztán látta, sőt érezte is, ahogy a különös fej villódzó fűrészfogai a szkafanderbe mélyednek, s recsegve szaggatni kezdik.

Emberi testből, vagy bármi egyéb képlékeny anyagból pépet csináltak volna ezek a gyémántkémény fogak, de a TVF keményen ellenállt a támadásnak.

Evan érdeklődve figyelte az eredménytelen és elkeseredett próbálkozást. Mikor úgy érezte, hogy a ruha válaszolhat a lélegzetvételnyi fegyverszünetben, így szólt:

− Végezz vele! Túl sok időt pazaroltunk már rá.

− Igen, uram.

A teremtmény még mindig állhatatosan kitartott, bár fogsorát szinte tükörsimára koptatta a szörnyen kemény felület. Evan bal karja alól egy vékony cső emelkedett fel. A sugár szinte szempillantás alatt eltántorította a szörnyet a további próbálkozásoktól. Hanyatt esett, talpa alatt a gömb eszeveszett forgással kínlódott, hogy felállítsa a lényt.

− Mit használtál? kérdezte Evan meglepetésében.

− Nagy erejű elektromos nyalábot. A program szerint magam választhatok a rendelkezésre álló fegyverek közül. Átlagos támadóeszközökkel itt semmire sem mennék. A lézer például a kilövés pillanatában visszapattanna, s mi esnénk áldozatául saját fegyverünknek. De egy hatékony és jól irányzott áramnyaláb szétszakítja a fényevők belső szerveit. Remek módszer, ha belegondol, uram. Néha a zűrzavar jobb a halálnál.

− A tervezők is pontosan ezt tették volna, abban biztos vagyok. Evan elgondolkodva bámult maga elé. Egyéb veszélyfaktorok?

− Nincsenek, uram.

− Akkor ne vesztegessük az időnket! Menjünk tovább!

− Már megbocsásson, uram. Én az ön helyében elkerülném az előttünk lévő lényeket.

Evan összeráncolt szemöldökkel vizsgálta a földet. Puszta mezőt látott, semmi egyebet.

− Miféle lényeket? kérdezte meglepetten.

− Üzembe helyezem a Hausdorf-lencséket. Evan sisakján egy másodpercre elsötétedett az ablakocska, majd tucatnyi apró lény jelent meg a szeme előtt. Lebegtek, vibráltak. Mintegy három méterre lehettek tőle.

− Honnan a pokolból kerültek elő? Olyanok voltak, mintha számtalan ördögszekér valami kristályos szirupban lebegne. Peremük, körvonalaik szikráztak, ahogy rájuk nézett.

− Mindvégig itt voltak, uram felelte a TVF kimérten.

− Az adattáram szerint a mai napig nem derült ki, állatok-e vagy növények.

− Pillanatnyilag az érdekel a legkevésbé felelte Evan ingerülten. Hogyhogy nem láttam őket az előbb?

− Uram, az emberi szem nem képes a fraktális dimenzió érzékelésére. Ezek a lények valahol a második és harmadik dimenzió közötti elképzelhetetlenül szűk térben élnek. Nagyszerű fedezék.

− Mindenesetre menjünk közelebb! Evan kétkedve, hogy bármit is elérhet, határozatlanul tette meg az első lépéseket.

Nyilvánvaló volt, hogy az állomás védelmi rendszere összeomlott. A környéket ellepték az organoszilikátok legkülönfélébb alakzatai. Itt többről van szó, mint egyszerű kommunikációs üzemzavarról, állapította meg Orgell.

Amint egyre beljebb haladt, döbbenten tapasztalta, hogy a bázist ízeire szedték a Prizma ijesztő élőlényei. Elképzelhetetlen tömegben, egymás hegyén-hátán verekedtek, csúsztak, súrlódtak egy-egy csemegéül szolgáló üvegcserép vagy más kristály felé. A műanyag− és fémfalakat vegyészi alapossággal szedték elemeire. A pusztulás nagysága első pillantásra felmérhetetlennek látszott. A helyszínre érve azon kezdett tűnődni, vajon túlélhette-e bárki is ezt a pusztítást.

Vajon hová tűnhetett a legénység?

− Kapcsolj közvetlen, test-test frekvenciára! utasította a TVF-et.

Most sem jött válasz. Elkeseredett kiáltását hiába sugározta mindenfelé a membrán.

A bázis térképe jelent meg a monitoron. Milliméterről milliméterre vizsgálta át, hogy behatolásra alkalmas, megfelelően biztonságos helyet keressen. Mindenütt az organoszilikátok zöld indái, csillogó csápjai, fenyegető pengéi látszottak.

A főbejárat belülről volt bezárva. A TVF segítségével könnyen bejutott, ám egy újabb ajtó állta útját. Majd még több ilyet talált, melyek nem voltak feltüntetve az állomás hivatalos térképén.

A bázis naposabb oldalán áthatolhatatlan rengeteg fogadta. Vörös és zöld indák kibogozhatatlan kavalkádja tette szinte lehetetlenné, hogy beljebb jusson. Azt viszont tisztán látta, hogy míg a vörösek mélyen a műanyagba fúródva élvezték a bőséget, addig a zöldek a felszínt tapogatták. Érthetetlen volt ez a különbség.

Mintha ez az egész zűrzavar egyetlen rikítóra mázolt műanyag folyam lett volna. Egyetlen elemét sem vehette ki tisztán Orgell. Felemelte a kezét, s a kusza indahalmazba dugta. Ahogy visszahúzta, tucatnyi hajszálvékony csövecske hálózta be a karját.

Elkeseredetten járatta körbe a tekintetét. A Prizma mindent felfal!

− Azt hittem, az ilyen bázisokat rovar− és állati behatolás ellen teljesen védettnek tervezték morogta magában.

A TVF készségesen felelt:

− Normális esetben valóban áthatolhatatlanok. De ez a világ mindenben eltér az átlagtól, a normálistól. Ez a létforma teljesen ismeretlen volt a Közösség tervezői számára. A megelőző intézkedések épp most állnak kidolgozás alatt.

− S ez a stáb dolgozott rajtuk, igaz? jegyezte meg Evan kissé gunyorosan.

Hirtelen megfordult, s még egyszer végignézett az elpusztított falakon.

− Csak tudnám, hogy csinálják?

Ekkor jobb karja alól vékony csövecske emelkedett fel, a falba fúródott, majd néhány pillanat múlva visszahúzódott. A következő másodpercek elemzéssel teltek el. A TVF programozása különféle minták analízisére is kiterjedt. A válasz hamarosan megjelent a monitoron.

− A policiano-akrilátok kemények, mégis igen sérülékenyek. A kálium nagy része már hiányzik a falakból.

− Miért épp a kálium?

− Ki tudja? felelte a ruha tőle szokatlan tájékozatlansággal. Talán ez a legalkalmasabb elem saját belső elektromos rendszerük fejlesztésére.

− Lehet hagyta helyben Evan. Ismét körülnézett. De még mindig nem tudjuk, mi történt a legénységgel.

Néhány perc múlva megkapta a választ. A következő helyiségben, mely a bázis kommunikációs központját képezte, megtalálta őket.

Az ajtó hasonlóan a főbejárathoz belülről zárták be, de ugyanolyan könnyen átjuthatott rajta. Az egyik holttest a mélyűri kommunikációs pult mellett feküdt. Talán épp egy üzenetet az utolsót próbált elküldeni valahová. Evan csak találgatni tudott. Nem volt senki, aki megválaszolhatta volna kérdéseit.

A holttest feltehetően férfi lehetett, bár a maradványokból lehetetlennek tűnt egyértelműen következtetni.

Kálium és kalcium, állapította meg Orgell. Amit meghagytak, szörnyű állapotban volt. Hála az égnek, hogy a TVF megszűri a levegőt. Bármi is tette, döbbenetes pusztítást végzett.

A férfi jelzőfénye még pislákolt. A jobb csípőre szerelt apró lámpa erőtlenül felvillant, de már hiába.

A jelzőfények teóriája pofonegyszerű volt. Bármilyen vészhelyzetben a lámpa automatikusan villogni kezdett, így hívva segítséget a bajbajutottaknak. Mindenkinek, akár dolgozni, akár hosszabb utazásra indul, biztonságérzetet nyújtott. Még a TVF-re is szereltek egyet, hiába hitték elpusztíthatatlannak.

Ám a Prizmán senki sem maradt, aki a haldoklók segítségére siethetett volna.

A második holttest lámpája is villogott. A harmadiké azonban nem. Talán a telep merült ki hamarabb.

− Szerintem semmilyen üzenetet sem tudtak kijuttatni.

− Nem, uram felelte a ruha csendesen. Hirtelen egy lézersugár vizsgálta át a vezérlőpultot.

Ekkor két, szinte átlátszó fenyőtobozra emlékeztető lény emelkedett fel a pult mögül. Két feketén tátongó lyuk maradt utánuk. Evan feléjük nyúlt, de azok egy szempillantás alatt elillantak.

Néhány másodperc múlva, mintha csak kíváncsiskodni akarnának, visszaosontak. Remegő körvonalaik ijesztően halványak voltak. Amikor Evan újra kinyújtotta karját, hosszú csápok vágódtak ki felé, majd a padlón kapaszkodtak meg. Másodpercekig tartó eszeveszett forgásba kezdtek, aztán el is tűntek arra, amerről jöttek.

Evan körüljáratta tekintetét, s a valaha észbontóan precíz, ragyogóan megtervezett kommunikációs berendezések helyén csak romokat, szinte péppé rágott maradványokat talált. Chipek és vezetékdarabok hevertek mindenütt.

− Vegyél mintát!

A vékony cső újra előkerült. Néhány másodperc után a TVF megszólalt:

− Ittrium. Kis mennyiségű, de létfontosságú elem a kommunikációs berendezésekben. Ezek a lények ittrium után kutattak.

− Tehát ahhoz, hogy megfelelő mennyiséghez jussanak, szét kell rágniuk az egész szerkezetet? Iszonyatos! De biztosan tartottak valami kóstolófélét. Hihetetlen, hogy senki nem vette észre őket.

− Bocsásson meg, uram szólt közbe a TVF, de félreért valamit. A csápok és indák legtöbbször nem a lényekből bukkannak elő, hanem magából a szerkezetből.

Így már érthető, gondolta Evan. Egy apró spóra vagy valami hasonló bekerült a szerkezetbe, s belül meg építette a maga élősködő rendszerét. Tafan épp a személyzet valamelyik tagja hozta be, mondjuk a ruháján. Észre sem vették, s a pusztulás már körülöttük ólálkodott.

Evan elhagyva a pultot a következő tetemhez lépett.

Az asszony negyven év körüli lehetett. Talán aludt, mikor utolérte a halál.

Testének minden részén olivazöld, kék és sárga indák kanyarogtak. Ha az ember nem látná a csápokat, azt hinné, hogy az asszony csak lepihent egy kicsit. Arca nyugodt volt, fájdalomnak, szenvedésnek a legkisebb jelét sem mutatta.

Evan egyik kezét végighúzta a nő lábán. A szkafanderén át minden normálisnak, épnek tűnt. Mindkét kezével hozzálátott, hogy lefejtse a ruhát a holttestről. A bőre sértetlen volt, csak néhány ránc uralkodott az asszony koráról. Végigsimította a meztelen lábat.

A bőr úgy pergett, akár a pergamen. Alatta, ahol csont és izom megbonthatatlan egységét vélné az ember, csak zöld, üveges anyagot látott. Az áttetsző felszín alattleginkább pókokhoz hasonló élőlények cikáztak.A hirtelen fénytől ijedten, riadt összevisszaságban mozogtak.

Evan felegyenesedett; alig kapott levegőt. Iszonyodott és undorodott. Az utálat egyre erősebben tombolt benne. De a logika kerekedett felül. Az asszony meghalt, ezen nem lehet változtatni. Ha elégetné, csak az energiát pazarolná.

A személyzet harmadik tagja is iszonyú állapotban feküdt. Darabjai egymástól távol hevertek, mint egy javításra váró babáé. Karjai és lábai majd egy méterre voltak törzsétől. Feje is hasonlóan távol került vállaitól. Egy ember hat darabban, s arra vár, hogy valaki összerakja. Borzalom, gondolta Evan.

Ekkor villanásokat vett észre a válla felett. Hülyeség, mondta magának. A TVF biztosan figyelmeztetné, ha legkisebb veszély is fenyegeti. A holttestre szegezte a tekintetét. Bár darabokban feküdt, de semmi sem hiányzott a testből.

− Egy csepp vért sem látok.

− Biztosan elpárolgott. szólalt meg a ruha.

− Talán. De még egy foltot sem hagyott a padlón. Kell lennie valami nyomnak. Legalább egy pecsét, egy folt...Letérdelt, s a földet vizsgálta. Közönséges borítás: gumírozott, rugalmas. Látszania kellene. Hacsak nem tűnt el a vér még mielőtt a padlóra cseppent volna.

− Uram szólalt meg a TVF. Vas. Újra csak vas és kálium. Most már biztosnak látszik, hogy ezek a lények semmi különbséget nem tesznek a bázis és az itt dolgozók között. Számukra mindenben csak az éltető ásvány a fontos. Semmi egyéb.

Evan nem tudott uralkodni magán, s felkiáltott:

Belőlem nem esznek! Én nem leszek senki sóbányája.

Visszatért a pulthoz, s megvizsgálta a sérült kommunikációs berendezéseket. Egyik sem látszott használhatónak. Az egész műszerfalon mindössze egyetlen lámpa pislákolt, mely azt jelezte, hogy a földalatti tápegység szállít még némi energiát. Érthetetlen. Miért hagyták életben pont ezt az egy, számukra létfontosságú erőforrást. Hiszen a savakból, alkatrészekből az egész Prizma csemegézhetett volna.

− Nem vagyok túl bizakodó morogta Evan, de fésüljük át a bázis többi részét is.

− Igen, uram.

Majdnem az egész napja ráment a vizsgálatokra, hiszen az épület jóval nagyobb volt, mint hitte. Néhány helyiség kongott az ürességtől, s úgy tetszett, mintha napok óta nem járt volna bennük egy lélek sem. Némelyik a kommunikációs központban látottakhoz hasonló meglepetésekkel szolgált.

Az utolsó teremben éppen három, jól megtermett húsevő foglalatoskodott egy holttesttel. Evan a maradványok láttán, nyilván a ruházat elemeiből, azonnal rájött, hogy a csoport egyik kutatója a szerencsétlen áldozat, de semmi mást nem tudott megállapítani a tetemről.

A húsevők megközelítőleg akkorák voltak, mint egy nagyobbfajta kutya. Három lábon álltak, amiknek végén egy-egy korongszerű képződményt lehetett felfedezni, feltehetően a nagyobb stabilitás kedvéért. Tudomást sem vettek Evanről; csak a lakomával voltak elfoglalva. Szájukból néha kipottyant egy-egy felesleges darab.

− Rohadjon meg a logika! kiáltotta Orgell. Égesd szét őket!

− Egyet talán mégis életben kellene tartanunk taná

csolta a TVF meglepő udvariassággal. További tanulmányozás végett. Ahogy ezt kimondta, a lények megfordultak, s azonnal támadásba lendültek. Állkapcsaik, mintha mindegy lenne, hogy mibe mélyesztik szörnyű fogaikat, megállás nélkül csattogtak, de a ruha, hírnevének megfelelően ellenállt.

− Azt mondtam, elégetni! ismételte meg Evan parancsoló hangon. A ruha most nem felelt. Azonnal megjelent egy vastag nyaláb, mely mint a cukrot, úgy olvasztotta halálra a borzalmas teremtményeket.

− Tűnjük el innen nyugtalankodott Evan. A hálószobákat még meg sem néztük. Áthámozta magát a rózsaszín és zöld indaszövevényeken, melyek már lakmározni kezdték az ajtótokot.

Az első háló üres volt. A második azonban meglepetéssel szolgált. Ott ugyanis két, tökéletesen érintetlen test hevert. Mintha aludtak volna, de mindkettő halántéka fölött jókora lyuk tátongott. Furcsa, kicsavart tartásban feküdtek.

− Az egyik lelőtte a másikat, majd öngyilkos lett. Szólalt meg Evan.

− Miért tette volna? kérdezett vissza a ruha. Az intelligencia s a logika volt a legerősebb fegyvere.

− Nyilván nem lehet megmondani, hacsak valamelyik el nem meséli vetette oda Evan gúnyolódva.

Nem annyira a két holttest, mint inkább a falon rendben sorakozó szkafanderek érdekelték. Sértetlennek látszottak. Leakasztotta az egyiket, s alaposan megvizsgálta.

Üzemben volt, bevetésre várva. Tökéletes, kutatók számára tervezett ruha, állapította meg magában Orgell.

Egyáltalán nem látszott annyira keménynek, s ellenállónak, mint a TVF, de arra mindenesetre megfelelt, hogy a Prizma lakóit távol tartsa.

De mégsem vették fel őket. Miért? A bázist oly rövid idő alatt rohanták le ezek a vérszomjas lények, hogy senkinek sem maradt ideje védekezni, vagy legalább magára ölteni a felszerelést? Ismét a két kicsavarodott holttestre pillantott. Miféle villámgyors támadás érhette őket? Milyen erő ragadta el a legénység minden egyes tagját? Megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. Evanen egy másodpercre úrrá lett a kétségbeesés. Azon kapta magát, hogy újra és újra a válla fölé sandít; mintha mindig ott lebegne az a villódzó valami. Ezek a világegyetem legképzettebb emberei voltak. Senki nem gondolt arra, hogy valakik, akár a Prizma ragadozói is legyőzhetik őket. S most mindenki halott. Elpusztul

tak, mielőtt védekezhettek volna.

Hirtelen nem érdekelte a dolog. Csak ezt a nyavalyás berendezést tudná megjavítani! Megcsinálom, s eltűnök a francba, gondolta. Evan Orgell életében először félt.

− Nyugodjon meg, uram! szólalt meg a TVF. Nincs veszélyben. Én átlagon felüli felszerelés vagyok. Bennem nem eshet bántódása. Mindent észreveszek, s ha kockázattal jár a küldetésre nézve, azonnal elpusztítom.

Evan mély levegőt vett, s beleszippantott a sisakcsapból folyó gyümölcslébe.

− Bocs. Nyugtalan alkat vagyok. Menjünk át az adminisztrációba! Ott is akad tennivaló.

A nap hátralévő és a következő nap nagy részét a jelentések és adatok vizsgálatával töltötte, melyet az ide érkezett kutatók jegyeztek le a Prizma élővilágáról. Semmi különleges vagy figyelemfelhívó nem derült ki belőlük. Ezért nem volt érdemes meghalni. mondta magában Orgell. Hatalmas húsevőkről emlékeznek majd meg, miközben apró rágcsálók hada pusztította el a stábot. A halál oka minden esetben homályba burkolózott. Evan tanácstalanul lapozgatta a jelentéseket.

Egy pillanatra sem volt tökéletes csend körülötte. A bázist körülvevő erdő, sőt maga az állomás is iszonytató hangokkal telt meg: apró sikolyok, surranások és reccsenések, láthatatlan moccanások parányi neszei hallatszottak mindenfelől.

Néha mélyebb frekvenciákat is hallott, de amikor körülpillantott, semmit sem vett észre, ami veszélyes, támadó lehet. Végül, mintha semmi sem érdekelné, elaludt a TVF biztonságában.

Nem sokáig pihent. Valami zajra, melyre pillanatok múlva már nem is emlékezett, riadt fel. Folytatta a munkát.

A jelentések tömve voltak a cég számára használhatatlan információkkal. Ironikus fintor: ezeket az adatokat akarták felhasználni azok ellen, amik végül a halált hozták rájuk.

Egyetlen utalást sem talált arra, hogy a csapat sejtette volna, milyen veszély leselkedik rájuk. Leginkább egyszerű, tudományos leírásokat talált. Fogalmuk sem volt egy ilyen iszonyúan gyors, halálos támadás lehetőségéről.

A hálóban, ahol a két halántékán sérült halottat találta, huszonnégy polcot, de csak húsz felszerelést látott. A személyi kartonok alapján kiderült, hogy az expedíció huszonnégy fővel indult útnak. Húsz tudós és technikus holttestét eltemette. Itt az idő megkeresni a maradék négyet. Erezte, hogy komoly veszély leselkedik rá, de inkább meghalt volna, minthogy dolgavégezetlenül térjen vissza a Samsteadre.

− Valahol a környéken kell lenniük töprengett félhangosan Orgell. A gond a jelzőfényekkel van.

− Érzékelővel haladunk tovább mondta a TVF. Ezzel fény nélkül is rátalálunk bárkire. A bázis környékén a leggyengébb kisugárzást is felfogja, majd azonnal lokalizálható a keresett objektum.

− A kilátótoronyba megyünk

Evan szerint a valószínűsége, hogy itt túlélőket találnak, meglehetősen kicsi volt. A lift tönkrement, a bejárati és belső billentyűzetet szinte áthatolhatatlanul benőtték a zöld és rózsaszín indák. A TVF-nek nagy erőfeszítésbe került a bázis térképe alapján rátalálni a behatoláshoz legalkalmasabb helyre.

A négy keresett ember közül kettő a földön feküdt. A szkafander rajtuk volt. Körülöttük minden műszer érintetlennek látszott. Talán a támadók nem érték el a magas vezérlőpultot.

Lássuk hát ezeket a holttesteket is, mondta magában Orgell. Nekik maradt még idejük magukra ölteni a védőfelszerelést, mielőtt a lények lerohanták volna a bázist. A közelebbi felé hajolt. A sisak ablakocskája mögül egy idős arc nézett vissza rá. Ősz haja és bajsza férfiasan keretezte az arcát. Szeme csukva volt, kemény vonásai nyugodtan, kisimulva tudatták: nem kínok között halt meg.

Ekkor Evan megpillantotta a szkafander anyagán a lyukat. Hasonlót, mint amit az előbb látott odabent a kommunikációs központban. Felemelte a kezét.

− Ne nyúljon hozzá! kiáltott fel a TVF.

Evan lerántotta kezéről a fém védőkesztyűt, csupasz végtagját a paraziták közé nyomta.

− Mi ez? Talán egy újabb helyi létforma?

− Nem egy, több. De a halált minden bizonnyal ezek okozták.

Evan csalódottan ráncolta össze a szemöldökét, s meglepetten vette észre, hogy bár a ruha remekül hűt, neki mégis folyik a hátán a verejték.

− Mi a baj, uram? kérdezte a ruha. Higgye el, nincs mitől félnie. Semmiféle veszély nem leselkedik magára.

− Előzetes nyomozásom során rájöttem, hogy igaz a mondás, miszerint jobb félni, mint megijedni. A szkafanderek akrival alapanyagúak. Bármikor, viszonylag alacsony hőmérsékleten megolvadhatnak. Hirtelen megint újabb vékony lézersugár ugrott elő, mely inkább vágásra, mint védekezésre tűnt alkalmasnak. Szempillantás alatt félméternyire nőtt.

− Most megnyithatja, de uralkodjon magán! figyelmeztette a ruha fölényesen.

− Mindig uralkodom magamon felelte Evan sértődötten. Magabiztosnak és sérthetetlennek tartotta önmagát. Biztosra vette, hogy már minden, a világegyetemben élő létformával találkozott, s tudja, mit kell tennie a legelképzelhetetlenebb vészhelyzetben is. Tévedett. A földön fekvő férfi gyomra és belső szervei helyén hatalmas űr tátongott, melyben sötétzöld folyadék fénylett. A békés medencében három apró korongot pillantott meg. Mindenfelé indák ágaztak el a lapos testekből.

Mintha tengericsillag és medúza keresztezései lettek volna. Súlytalannak, ugyanakkor ijesztőnek látszottak. Nem, talán tükörtojás... viccelődött magában Orgell, s tudta, ez a félelem jele. Hirtelen az egyik felemelkedett, szájszerve kinyílt, s valami felismerhetetlen folyadékot lövellt Orgell felé.

Hátraugrott, hanyatt esett, s a tarkóját kegyetlenül beverte a padlóba. A TVF természetesen megóvta a komolyabb következményektől, de ennek ellenére szörnyen szédült, zúgott a feje.

A második adag a szeme felé spriccelt, ám szerencsére a ruha minden vegyi hatásnak könnyen ellenállt. Ekkor a másik két korong is felemelkedett, csápjaikkal szinte körbefonták Evan lábát. Pörgött, gördült, mégsem tudott megszabadulni tőlük.

Orgell észrevette, hogy rázkódik.

− Mi a fene ez?

− A gyomornedvek védekező reakciója felelte a ruha készségesen.

− Hát, ha csak meg akartak félemlíteni, ez sikerült ismerte be Orgell.

− A szándék ennél sokkal komolyabb lehetett szólalt meg a TVF. Halálos anyagot lövelltek ki ezek a lények.

Ahogy a nedv a padlóra cseppent, sisteregve, füstölögve párolgott el.

− Te jó ég, miféle sav volt ez?− kérdezte Orgell riadtan.

A kötött szilikátoknál kevés veszélyesebb anyag létezik. Salétromsav. A szerencsétlen urak gyomorüregét ezzel marták tisztára.

− De akkor hogyan maradhatott meg belőlük bármi is?

Ez a sav elvileg az egész testet elpusztítja, nem?

− Feltételezésem szerint a lények egy ideig ismeretlen módszerrel elkerítik, behatárolják a test azon részét, melyben a számukra leghasznosabb anyagok találhatók, így a sav csak a határon belül eső szerveket támadják meg − felelte a TVF egy szuszra.

− A pokolba! morogta Evan. Remélem, szegény ördögök már azelőtt meghaltak, mielőtt barátaink befecskendezték ezt a borzalmat. S mi van a másikkal? mutatott a távolabb fekvő holttest felé.

− Hasonló vegyület jelenlétét sejtem.

− Oké, de mi történt a ruháikkal. Az ilyen speciális felszerelések savállóak, ha jól tudom.

− Pedig a kép nem arra vall. Szétszaggatták őket. Uram, tudom, hogy rengeteg kérdése lenne még, de nem tudok mindegyikre felelettel szolgálni mondta a ruha diplomatikusan.

− Igaz. Kár lenne belemenni a felesleges részletekbe. Ami megtörtént, azon már úgysem segíthetünk mondta Evan.

− Valóban. A ruhák nem menthették meg a szerencsétleneket. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a másik két ruha gazdája is hasonló sorsra jutott jelentette ki a TVF, mintha le akarná zárni a beszélgetést.

− Ha így van folytatta Evan, a jelzőfények átvészelhették a támadást.

− A világon semmiben sem lehetünk biztosak, uram oktatta ki a szakember. Elképzelhető, hogy az üzemelő jelzőfények már rég nem a ruhákon, hanem valamelyik mohó húsevő gyomrában pislákolnak. A lények megrohanták a szerencsétleneket, darabokra szedték őket, s lenyelték a kis szerkezeteket!

Evan felsóhajtott.

− Mi lenne, ha egyszer nem csupán ellenérveket szajkóznál állandóan? Így vagy úgy, mindenképpen el kell jutnunk a két hiányzó szkafander gazdájához. Kiket nem találtunk még meg?

A belső monitor kivilágosodott.

− Egy biztonsági embert, aki egyúttal műszerész is, Aram Humula; s egy biológust, Martiné Ophemertet.

Evan töprengett.

− Ha valami külső munkán voltak, talán túlélték a pusztulást. Ha nem a bázison dolgoztak, lehet, hogy még életben vannak.

− De miért nem tértek vissza idáig?

− Rengeteg okuk lehet rá. Félelem, elfogultság... mit tudom én! Talán mégis megsérültek valahol, s most segítségre várnak. Talán megpróbáltak érintkezésbe lépni a bázissal, ám mivel itt minden kommunikációs berendezés tönkrement, megsejtették, hogy valami baj lehet. Ezért nem jöttek vissza.

− Lehet benne valami ismerte el a TVF nagyvonalúan. Belém is építettek egy jelzőfény lokátort, de a hullámhossz...

− Tudom. Ismerem a berendezéseidet, s a tervezőidet is. Evan elhallgatott, s belebámult a kristályosan csillámló erdőbe. Elgondolkodott, hogy mennyi ismeretlen veszély leselkedik rá az áttetsző világban. Legjobb, ha innen adunk le keresőjelet. Rajta, próbálj meg mindent! Minél messzebbre!

− Nagy távolságú kutatás nem javasolt szólalt meg szárazon a ruha.

− Rengeteg időd lesz az újratöltésre. Itt hosszúak a napok, s ennél hevesebb napsütést sehol nem találsz.

− Tudom, de úgy programoztak, hogy legyek óvatos, ha nagy energiafelhasználásra kapok utasítást.

− Csak egyszer szólalt meg szinte kérlelő hangon Evan.

Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Parányi lények röppentek a bal lába felé, mintha be akarnák keríteni. Sárgászöld testükből spiráli s szárnyszervek nőttek ki. Szájnyílásuk kétszer akkora volt, mint a testük. Dühösen támadták a dúralumíniumot, persze sikertelenül. Evan lesöpörte őket magáról, csak az utolsót tartotta kezében a fény felé. A lény élesen fütyülve tiltakozott a durva bánásmód ellen, s rángatózva próbált kiszabadulni. Végül Evan elengedte. Ezalatt a TVF egy fémrudat halászott elő a rajtalevő, hátizsákra emlékeztető konténerből. A rúd pillanatok alatt négyszögletű antennává formálta magát.

− Keresés indul tájékoztatta Evant, bár erre semmi szükség nem volt.

Orgell csendben várta, míg a gép a túlélők után kutatott. Tengericsillagok, melyek a gyomrodban kialakított salétromsavval teli fürdőben úszkálnak. Üvegszálak, melyek eltüntetik csontjaidat. Hirtelen a Prizma felfedezésével járó előnyök eltörpültek az otthoni kényelme mellett. Minél hamarabb szeretett volna megszabadulni ettől a világtól.

Már azt tervezgette, mivel vendégeli meg a barátait és munkatársait, ha egyszer valaha visszatérhet a Samsteadre erről az átkozott bolygóról. Ekkor meghallotta, hogy a TVF bejelenti:

− Jelzőfényt észlelek. Valahol a közelben lehetnek.

Evan bólintott, s közben azon gondolkodott, vajon a merev ruha is ugyanilyen rugalmasan követte-e nyakának finom mozdulatát.

A betört ablakhoz lépett, vetett még egy pillantást a két halottra, majd elindult.

A TVF szinte rohant a gyöngén pulzáló jelzőfény felé, a lokátorral kijelölt irányba, amerre a túlélőket sejtette.

− Aram Humula.

Evan bólintott. Már látta a holttestet. Még jó, hogy a jelzőfény a csuklóján villogott, hiszen a test többi részét szinte csontig lerágták.

5.

Nos, ennyit a túlélőkről, gondolta Evan. Még egy rubrika a jelentésemben, és kész. Mehetünk haza. Ekkor előbukkant néhány furcsa kis lény; mintha Evan sisakjának árnyékát próbálták volna támadás alá venni. Barna üvegtestük gyűrűzve haladt a sötét folt körvonalán.

− Vele semmi különös nem történt morogta Orgell az orra alatt. Egyszerűen kimerült, és végeztek vele. Ujjával gyengéden meglökte Humula sisakját. Plexi ötvözet. Ennek is ki kellett volna bírni a támadást. De valami pépet csinált belőle.

− Bocsásson meg, uram, de azt hiszem tudnia kell, hogy valami a bal lábán felfelé igyekszik.

Evan lepillantott. Az apró lény puha háta erőteljesen hullámzott, ahogy minden erejét összeszedve igyekezett egyre magasabbra. De lábak helyett valami ragadós, nyúlós anyagon csúszott. Mintha egy hernyó egy tál mézben úszkálna, jutott Orgell eszébe, ahogy az apró teremtményt nézte.

− Szkafander, ellenőrzési rutint üzembe helyezni!szólalt megjivan parancsoló hangon.

− Uram, nem figyelmeztettem volna, ha bármi...

− Teljesítsd a parancsot! mondta Orgell határozottan. Kevesebb, mint tíz másodpercbe telt.

Kész, uram jelentette a TVF katonás fegyelmezettséggel.

− Köszönöm felelte Evan gúnyosan. Úgy érezte, hogy a TVF hangja bosszankodó volt. Amint lepillantott, látta, hogy a lény megtorpant. Nem mászott tovább. Mit csinál most?

− Küszködik, uram. Megpróbálja átrágni magát a dúralumíniumon. Ez is csak egy a sok mohó prizmái közül. A színét is a szervezetében található nagy mennyiségű alumínium-származéknak köszönheti. Nem fényevő, az biztos.

− Ezt én is látom. Egyébként nem támadott volna meg. Intézd el! Lehajolt, s megpróbálta elkapni a mohó kis teremtményt. De félúton megmerevedett a dereka.

− Nem tanácsolom, uram. Ne bocsátkozzon túlzásokba!

Odabent Evan mérgében összeráncolta a szemöldökét:

− Mi a fenéről beszélsz? Nem szakítalak el, ne aggódj!

− Nem, uram, valóban nem. De én igen. Elronthatom magam. Ez a lény rettenetesen erős. Maga leemelheti, de a ragacsos máz rajtam maradna, és soha többé nem szedheti le senki.

− Értem felelte Evan megadóan.

− A bal kar kapcsolóját, ha kérhetném.

Evan engedelmeskedett. Ez volt az első eset, hogy fordítva történt, mint máskor: a TVF utasította. Hirtelen a jól ismert fénynyaláb bukkant elő, s az apró rágcsáló abban a pillanatban elpusztult, de legalább öt percbe telt, amíg a kemény ragasztóanyag utolsó foltjait is sikerült leégetni. Evan újabb lényeket látott közeledni ugyanebből a fajtából. Néhány hatalmas lépéssel arrébb ment.

− Utolsó ellenőrzés szólalt meg a TVF, s programja szerint majdnem minden visszajelző kigyulladt, jelezve, hogy a szerkezetben rendben mennek a dolgok.

Nem mutatta, mennyire szívére vette a dolgokat. Tudta, hogy az állomás személyzetének szkafanderei nem álltak azonos szinten a TVF-fel, de így is lesújtó volt látni, hogy mily kevéssé tudták megvédeni gazdáikat. Egy ellenőrzés mindössze néhány másodpercig tartott, s ő most nem volt olyan hangulatban, hogy képes legyen meglenni nélküle.

Az állomás személyzetének huszonnégy tagjából huszonhármat tehát azonosított. Már csak az utolsót kell megtalálni, s máris indulhatok hazafelé, gondolta Orgell lelkesen. Üzenetet küld a Samsteadre, elindul érte egy különgép, felpattan rá, s már csak az ünneplők seregétől kell megszabadulnia valahogy. Egyre inkább beleélte magát a dicsőséges hazatérés álmába.

− Mi újság az utolsó jelzőfénnyel? kérdezte a TVF-et türelmetlenül.

− Képtelen vagyok lokalizálni, uram. Hihetetlenül gyenge lehet az áramforrása, bár valószínű, hogy ez nem az áramforrás gyengesége miatt van.

Evan megújuló érdeklődéssel faggatta tovább a szerkezetet:

− Hogy mondod?

− A forrás nem konstans jelentette.

− Ügy érted, mozog?

− Pontosan. Bár igen kis területen. Ez a legelképzelhetőbb magyarázat. De mint már említettem, semmiben sem lehetünk bizonyosak, uram.

− Túlélte! lelkendezett Evan. Egy túlélő talán mindent elmesél a legutolsó részletig, s akkor az ő jelentése lesz a legpontosabb, s legszenzációsabb a világon.

De természetesen más oka is lehet, hogy a jelzőfény mozog. Talán ahogy az előbb feltételezték, egy mohó húsevő gyomrából küldi elkeseredett segélyvillanásait, s Martiné Ophemert teste darabokban hever valahol az üvegerdő közepén.

Evan megpróbált úrrá lenni felfokozott izgalmánA, amikor kiadta a felderítési parancsot. Lehetetlennek tűnt, hogy valaki a bázis segítsége nélkül kibírja ennyi ideig ezt a borzalmas inváziót. Vízben nem volt hiány, de élelemben annál inkább. Semmi nem akadt itt, ami emberi fogyasztásra alkalmas lett volna. De ha szerencsétlen Ophemert szkafandere ép maradt, akkor még van esély, mondta magában Orgell.

Ha meglovagolja a szerencsét, igazi hős lehet belőle. Mindig is hőssé akart válni. De a civilizált, agyonszabályozott világban ez kivitelezhetetlennek bizonyult. Eddig.

Rengeteg nyomós oka volt rá, hogy megtalálja Martiné Ophemert.

A ruha mindent megcsinált helyette, szorgalmasan emelgette hatalmas fémlábait a kusza növényzetben. Így nehéz unatkozni, morgolódott Evan.

Nézzünk csak körül! mondta, mire a TVF megállt.

Hirtelen életre kelt a monitor. Fénylő zöld rács jelent meg rajta, s valahol a háló közepén gyenge, vörös fény pulzált.

− Ne mondj semmit, amit nem értenék! szólalt meg Evan a biztonság kedvéért.

− A terepviszonyoktól függően négy vagy öt nap alatt érhetjük el azt a helyet, uram.

− Nem rossz mondta Evan. Ismételd meg a keresést!

De a ruha nem moccant.

− Mi a gond? Hirtelen megrémült: talán ebben a pillanatban halt meg.

− Nézzen a lábára, uram!

Evan lepillantott. Üvegszerű lény kúszott felfelé rajta. Teste egyszerre látszott kristályosnak és képlékenynek.

− Mi a franc ez?

− Cianoakrilát szerkezet. Meglehetősen ritka, uram.

− Minden, ami a Prizmán él meglehetősen ritka. Ezzel nem sokra megyünk. Na, rajta indulás! A könyökelemek engedelmesen mozdultak. Rendben meggyőztél. Valóban ritka. Na, szabaduljunk meg tőle!

− Képtelenség, uram.

− Mit értesz azon, hogy „képtelenség"? Csak nem egy újabb levakarhatatlan ragasztóval állunk szemben? Vagy esetleg egy lény, mely nincs benne a programodban? Evan érezte, amint elönti a düh.

− Elnézését kérem, uram, de rosszul találgatott. Egyikről sincs szó. Ellenben, ha jobban megfigyeli, ez a lény közvetlenül a talajból nőtt ki, ennélfogva igen kockázatos lenne minden erőszakos manőver.

− Akkor égesd el! parancsolta Evan, s érezte, hogy a pánik egyre jobban hatalmába keríti.

− Értettem, uram felelte a ruha alázatosan, s újra előkerült a lézer. Evan csak azt érezte, hogy egyre melegebb van, de a ragacsos anyag mennyisége nem csökken.

− Nem működik.

− Ezt előre megmondtam volna, uram. Ez a lény képes a legnagyobb hőt is levezetni a csápjain keresztül a talajba. A saját felszínemet pedig nem égethetem szét, ezt meg kell értenie, uram.

− Pillanatnyilag nincs időm mérlegelni. Szabadulj már meg tőle!

− Átgondolom a problémát, uram.

Evan érezte, amint a TVF számítógépe minden igyekezetével keresi a válsághelyzetnek megfelelő megoldást. Ezalatt a zöld lény egyre feljebb haladt.

Csak tudnám, honnan került elő? gondolta Evan.

Mi történne, ha végül elérné a nyakam? Ebben a tokban moccanni sem tudnék. Lelkében egyre nőtt az undor és a gyűlölet ezekkel a mohó szörnyetegekkel szemben. Milyen lehet az egész? Valami hatalmasnak kell lenni a föld alatt, mely minden erejével a talajba kapaszkodik, s elpusztíthatatlanul áll, bármi történjék a felszínen. Feljön,vagy egy óvatlan pillanatban magával rántja a Prizma poklába? Talán egy idegen bolygó sötétjében végzi majd be az életét. Ki tudja?

Lehetetlen, hogy behatoljon. A TVF elpusztíthatatlan, áttörhetetlen és megsemmisíthetetlen. Legalábbis a tervezők ezt állították. S mi van, ha mégsem tökéletes? Mi lesz, ha ez a nyavalyás féreg mégis besurran valahogy? Vagy éppen lerántja. Egy nap a föld alatt még nem tragédia, ütötte el humorosan egyre növekvő félelmét. Esetleg pár nap. Vagy több. Míg egyszer csak elfogy a levegő, és akkor kész.

Elve eltemetve egy ilyen pimasz koporsóban, amely állandóan kioktat és visszabeszél?! Azt már nem!

Meg kell szabadulnia ettől a rohadéktól. Lenyúlt, s kemény fémujjaival megpróbálta megmarkolni a lényt. De a nyúlós anyag hatalmas erővel állt ellen az erőszaknak. Képtelen volt elmozdítani. S ami még rosszabb, a keze is hozzáragadt a szörnyeteghez. A teremtmény, ez a ragacsos vadállat nyugodtan folytatta útját a feje felé.

− Tudja szólalt meg az eddig csendben figyelő TVF, ha én is rendelkeznék olyan savval, mint az itteniek, egyszerű lenne a dolog. De sajnos nincs. Lehetetlen szintetizálni ilyen anyagot.

Evan szinte meg sem hallotta a félhangos töprengést. Azon töprengett, mit tehetne.

Gondolkodj! parancsolta magának. Ki kell találnod valamit! Ez a nyavalyás ruha csak parancsokat hajt végre, de képtelen az önálló gondolkodásra. Csak a kéréseimet teljesíti, morgolódott tovább Evan. A feszült pillanatokban megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit a Prizmán tapasztalt és tanult.

Ugyanakkor semmit sem tehetett: csak bámulta a rosszindulatú férget jobb híján így nevezte magában a földalatti gyökerű, különös lényt, amint az rendíthetetlenül egyre feljebb és feljebb kapaszkodott a karján, át a könyökén, a válla felé. Ha elér odáig már semmi sem állíthatja meg, hogy a nyakába ne másszon.

De a föld alatt is megmozdult valami.

A sav talán hatásos lenne, de a TVF képtelen ilyet szintetizálni. A teán meg a sült krumplin kívül semmit sem képes előállítani ez az istenverte szkafander, zúgolódott Evan. Milyen ellenszere lehet még egy ilyen átkozottnak? Mi az, amit a TVF elő tud állítani? Mivel lehetne hatástalanítani a Prizma...?

− Bármilyen hullámot tudsz generálni, igaz?

− Igen, uram. Mint kommunikációs rendszerem alapvető feltétele...

− Ultrahangot. Próbálkozzunk ultrahanggal! Emlékszel a bázis előtt látott növényre? Próbáld meg! Még akkor is, ha ez veszélyes rám nézve.

− Kitűnő gondolat, uram.

Enyhe hullám borzongott végig a ruhán. Evan tudta, nem hallhatja a hangot, mégis megnyugodva tapasztalta az életmentő rezgést.

Teltek a percek, majd a csúszómászó hirtelen megállt; már csak néhány centiméter választotta el a sisaktól.

− Azt hiszem, megtaláltuk a megfelelő megoldást.

− Ne hagyd abba! Folytasd!

Csak állt, s szinte élvezte a belsejét remegtető hullámokat. Ha túlgenerálja, a ruha megsemmisül... De a TVF folytatta; szünet nélkül bombázta a légteret a hallhatatlan hullámokkal.

Körülötte az erdő hirtelen megelevenedett: megtelt tomboló, gyalázatosan ronda élőlényekkel, melyeket feltehetően az ultrahang csalogatott, sőt riasztott elő eddig láthatatlan búvóhelyeikről.

A sisak audiorendszere új, eddig soha nem hallott hanggal töltötte be a fülét. Mintha valaki egy tojással teli kosarat ejtett volna a fejére. Egymást követően többször is megismétlődött ez az idegtépő zaj.

Egész testét valami ragacsos, ismeretlen anyag borította be. A föld megmozdult alatta; majdnem elesett. Megpróbálta felemelni lábát a TVF segítsége nélkül. Csak harmadszorra sikerült. Tovább erőlködött, így lassan karjait is kiszabadította.

Mikor a TVF felszínéről az utolsó ragadós foszlányokat is levakarta, rohanvást egy biztonságosnak látszó agyagpala tábla mögé rejtőzött, s onnan pillantott vissza a helyre, mely majdnem a sírja lett. Semmi sem utalt a csapdára, mely a föld alatt rejtőzött.

Lassan magához tért első kábulatából, arcán megszáradt a verejték. Ekkor érezte csak, mekkora veszélyben volt.

− Sajnálom, uram. Ilyen feladatokra nem készítettek fel. Olyan lassan kezdődött, aztán annyira hirtelen történt minden. Rettenetesen nehéz különbséget tenni egy természeti képződmény és egy támadó lény között. Vannak világok, ahol az eső az egyik legveszélyesebb, halálos létforma.

− Legközelebb ugorj, csak aztán analizálj! mondta Evan. Vagy kérdezz, ha végképp nem jut az eszedbe semmi! Lehet, hogy nincs akkora adattáram, mint neked, de az agyam gyorsabban kapcsol vészhelyzetben.

− Természetesen, uram felelte a TVF bűnbánóan, majd néhány pillanat múlva így folytatta: Nem akartam terhelni felesleges aggályaimmal és tanácsaimmal, uram.

− Rendben, felejtsük el! Rajta, folytassuk! Keressük meg azt az átkozott jelzőfényt! Nehezen bár, de sikerült elindulnia. Az üvegerdő pontosan olyan volt, mint az előbbi riasztó és életveszélyes események előtt. A fák üvegcsövei ugyanúgy ragyogtak, törzsükben az ezernyi parazita ugyanolyan fényesen villódzott.

Elindultak a gyengén pislákoló jel után. A kutatóbázis huszonnegyedik dolgozójának jelzőfénye szakadatlanul villogott, bár lehet, hogy a szerkezet csak egy kihűlt tetemhez hív segítséget, gondolta Orgell.

A következő napokban megszámlálhatatlan sok összetűzésbe keveredtek a Prizma megannyi furcsa lényével, de mindegyik csatából győztesen kerültek ki. Evan önbizalma, hite visszatért, elszántsága erősebb lett, mint valaha. Nem akadt útjába olyan kristálylény, amely megállíthatta volna. A TVF az adataikat gondosan elraktározta memóriájában, hátha szükség lesz valamelyik pontos leírására a további kutatások során. Akadt, mely olyan alakban, olyan hihetetlen formában ugrott Orgell elé, hogy még abban se volt biztos, le tudja-e majd írni a kíváncsiskodó munkatársaknak, ha hazaér.

Különösen a tűzpotrohúak nyerték el tetszését. Egy rejtett, kanyonszerű szakadékban tanyáztak, s a legkisebb mozgásra azonnal élénk rajokat alkotva özönlöttek az áldozatuk felé.

Zöld testük meglehetősen tömzsi volt, ám hátsó részük hihetetlenül elvékonyodott, de ennek ellenére, ha kellett, nagy biztonsággal támaszkodtak meg a tű hegyén.

Mindegyikből milliónyi tüske ágazott ki fenyegetően, melyek szerepéről Orgellnek fogalma sem volt.

Csak a Hausdorf-lencse segítségével teremthetett rendet ebben a szúrós káoszban. Néha egyik-másik hétköznapi színét villogó kékre és rózsaszínre váltotta fel. Az egész olyannak tűnt, mint egy rajz, melyet egy ősi időkből származó történelemkönyvben látott: egy felkelést ábrázolt, ahol kardok és kaszák meredtek az égnek.

A tűpotrohúak mozdulatlanul meredtek a nap felé, ellentétben a többi fényevővel, melyek folyamatosan követték a nap mozgását. Óriási volt a fényérzékeny felületük, mely a nap állásától függetlenül milliónyi fotont juttatott a rendszerbe.

Keskeny testük felbecsülhetetlenül sok ásványi sót rejtett, melyet a hegyes képződmények hatásosan védtek meg a Prizma ragadozóitól.

A negyedik napon egy hatalmas „sövénybe; ütközött. A Valójában a „sövény" mit sem árult el a szövevényről. Óriási, kemény és áthatolhatatlannak tűnő szilikátfallal találta szemben magát, mely mintha az egész világot körülölelte volna. A gigantikus kerítést mintegy tíz méter vastag elemek alkották, melyek oly szorosan tapadtak egymáshoz, hogy a legapróbb egér sem surranhatott volna át közöttük. A „fák" kétharmadánál három-négy karvastagságú ág feszült a szomszédos képződménynek. A „növények" vakítóan fénylettek, mintha minden négyzetmilliméterüket kifényesítették volna. A Prizma napfénye káprázatosan csillogott a szilikátokon. Legtöbbjük halvány rózsaszínben pompázott.

A sövény nyüzsgött az ott élő parányi élőlényektől. A TVF mintegy öt méter vastagnak ítélte meg. Már csak egy napra voltak a jelzőfénytől.

− Lehetetlen megmondani, hol a vége motyogta

Evan, s közben jobbra-balra forgatta a fejét. Átvághatjuk magunkat?

− Megpróbálhatjuk, uram.

Evan a legközelebbi fához sétált, s figyelmesen megvizsgálta a hibátlan, sima szerkezetet. Aztán ökölbe szorította a kezét és lecsapott. Egy nagydarab könnyedén letört, s a földre hullott. Egy pillanatra úgy látta, hogy a lehasított rész máris növekedésnek indul, de ez nyilvánvalóan csak elcsigázott agyának szüleménye volt. Ennyi idő alatt egy ilyen bonyolult szerkezet semmiképpen sem regenerálhatja önmagát. Lehajolt, és egyetlen szorítással szétmorzsolta a szilikátdarabot.

− Túl sok időbe telne, s felesleges energiapazarolás volna morogta. Égesd át!

− Nem hinném, hogy sokkal hatásosabb lenne, mint az ön módszere, uram szólalt meg a TVF. Ahogy látom, nagy ellenállású alkotóelemekből áll. Hasonlóan jó néhány szilikát létformához, ez is gond nélkül elvezetné a legnagyobb hőt is.

− Akkor is próbáld meg! utasította Evan türelmetlenül. Nem érdekel, mennyi időbe és energiába kerül; meg akarom találni a huszonnegyediket is.

Karja felemelkedett, s a lézer vágni kezdte a sövényt. A szilikátfal bugyogva olvadt. A TVF most az egyszer rosszul jósolt.

Evan türelmetlenül várta, hogy akkora lyukat vágjon, amin ez a hatalmas szkafander is biztonsággal átfér. Lassan átláthatott már a sűrű sövényfalon; elővillant a napfény.

Az utolsó fa következett, mely talán vastagabb volt társainál. Szikrázva, zörögve zuhant a földre. Már csak néhány tönk és rög keresztezte az útjukat.

A folyosó közepén valami felismerhetetlen tárgy sötétlett; mintha fekete kvarcból lett volna. Néhány vonásában úgy nézett ki, akár egy közönséges fa, mégis eltért rokonaitól.

Sötétebb foltokat is látott, melyek feltehetően az ásványokban gazdag talajból felszívott sókat tartalmazták igen magas koncentrációban.

Túl volt hát a legutolsó akadályon is. Ekkor egy parányi nova repült el a szeme előtt.

Szerencsére a monitor elég hamar elsötétedett, megvédve Evant az időszakos vakságtól, amit a fényes test okozott volna. De a lángok így is könnyeket fakasztottak a szeméből. Kis mérete ellenére meglehetősen magas hőmérsékleten izzott, gondolta Orgell. A könnycseppek lassan végigfolytak az arcán, egészen az álláig, bár a TVF mindent megtett, hogy felszippantsa őket. A monitor koromfekete volt, így fogalma sem lehetett, mi történt. Néha a sötétségbe bele-belevillant egy ezüstös csóva, mely új és új lángokat jelzett.

A ruha készségesen segített a tájékozódásban.

− Előre kell mennie, uram.

Evan engedelmesen bólintott, belépett a lézerrel vágott kapun. Az ezüstös köd elhalványult, ahogy kifelé sétált a hatalmas sövényből. Hamarosan a monitor is kivilágosodott, s egy idő után Orgell ismét látott. Előtte erdő, felette az ég. Megfordult, s visszanézett az oly fenyegetőnek és áthatolhatatlannak tűnő sövényre.

Néha még fények villantak a kapun keresztül, de már erőtlenek. Kissé nevetségesnek tűntek feleslegességükben.

− Érdekes szólalt meg Evan, s visszafordult. Egyik lába sem mozdult.

− Attól tartok, megsérültem, uram.

− Megsérültél? Hogyan kerül ez a szó a TVF szótárába? aggodalmaskodott Orgell. Mitől? A fény? Miféle sérülés? Komoly?

− A mögöttünk levő lények elég lassan reagálnak, uram. Valószínűleg azért, mert csak ritkán támadják meg őket. Ezért egészen egyedi védekezési mechanizmust fejlesztettek ki. Egyedi és különös. Igen figyelemreméltó.

− Biztosan így van. Ez az egész világ fantasztikus, de ennek megbeszélésére később is ráérünk.

A ruha újra megpróbált járni, sikertelenül.

− Nagyon félek elmondani, uram, de... azt hiszem a csuklók és hajlatszerkezetek szervója korántsem volt tökéletes.

A TVF-en majdnem teljes hosszában fekete csíkok, vágások futottak végig. Néhány helyen az elpusztíthatatlannak vélt ötvözet teljesen elolvadt. A legnagyobb seb a térd alatt tátongott. Csatlakozók és vezetékek lógtak ki a jókora lyukból, melyek alig látszottak a szivárgó füsttől. A szivárgó gáz a hűtőberendezés sérülésére utalt. A folyékony nitrogénből jelentős mennyiség veszett el. Nem csoda, hogy nem tudott járni.

Dühösen pillantott vissza a sövényre, mely még mindig szórta erőtlen szikráit. Ekkor egy nagyobb, energikusabb nyaláb bukkant elő, s egyenesen feléje tartott. Eltalálta. De ez a sugár egészen más volt... Ultraibolya lézer!

Hát ez őrület. Megfoghatatlan. Az emberek csak primitív élőlények ellen használnak lézert. A primitív lények pedig egyáltalán nem támadnak lézerrel az emberre.

A ruha természetesen a lehetetlent is megmagyarázta:

− Ilyen törzsfejlődési állomásról még nincsenek adataink. Elképzelhető, hogy a Prizmán élnek ilyen fejlettségi fokon lévő lények.

− Nem sokra megyek a találgatásaiddal morgott Evan.

− Egyébként pedig lehetetlen. Nyilvánvalóan lehetetlen.

− Nagy szerencse, mert úgy látszik, nem vagyunk kitéve újabb kényelmetlenségnek, uram. Nem gondolja? Most elég gyorsan reagáltam; kellő időben, hogy megóvjam önt egy esetleges komoly sérüléstől.

− De azt még mindig nem értem, hogyan képes egy vagy két növény akkora energiát generálni, amivel átszakít egy ilyen kemény ötvözetet.

− Egy-két lény képtelen lenne erre. Tulajdonképpen nemcsak a sövény okozta a sérülésemet, hanem mindaz, ami eddig történt. Itt állandó behatásnak vagyunk kitéve. Földi körülmények között a fák kémiai úton figyelmeztetik egymást a veszélyre. Itt a Prizmán más a módszer, de nem kevésbé hatásos.

− Ezek a lények fényevők, ha nem tévedek; ilyenekkel már sokszor találkoztunk. De az előbbiekkel ellentétben óriási energiát képesek összegyűjteni, majd egyszerre kiengedni. Mindegyik lény hozzáadja a magáét ehhez az energianyalábhoz, így a hatás még félelmetesebb. Ha úgy vesszük, egy tíz méter magas, öt méter széles, több kilométer hosszú lény támadott meg minket.

− Sajnálom, uram. Igaz, arra terveztek, hogy idegen létformákkal felvegyem a harcot, de ilyen lénnyel, mely képes lézert generálni saját energiáiból, még soha senki nem találkozott. Nem készíthettek fel ellene.

Evan töprengve figyelte, ahogy a sövény lassan begyógyítja saját sebeit.

− Mennyi időbe telik, míg rendbe hozod magad?

− Valóban önjavító gépezet vagyok, de sajnos csak egy határig. Még nekem is vannak korlátaim. Rövid betekintés után könnyen megállapítható, hogy a sérülés nem pusztán a motorokra nézve jelent károsodást. Megpróbálom lokalizálni a tüzet...

− Tűz? kérdezte Evan tágra nyílt szemmel.

− ...s meggátolni további terjedését, nehogy létfontosságú szerveket roncsoljon. Az ilyen elektromos tüzek lokalizációja sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra...

− Mennyi időre van szükséged?! kérdezte Evan már-már ordítva.

− Uram, úgy látom, nem értette meg, amit mondtam.

Fogalmam sincs a roncsolás nagyságáról. Itt nem pusztán felületi égésről van szó. Belső, létfontosságú blokkok rongálódtak meg. Még a hűtőegységek is megsérültek, mely újabb, igen komoly problémákat vet föl.

Szóval nem csupán én izzadok, gondolta Evan.

− Sajnálom, amiért nem felelhettem meg az ön és a tervezőim kívánságainak, de igazán nem várhatják el, várhatják el, várhat...

S ekkor a TVF hangja, ez a magabiztos hang, melyben az első pillanattól kezdve, mióta a Prizmára dobták, annyira megbízott; a hang, mely az alapos tudást és feleletkészséget jelentette Evan számára, hirtelen elhallgatott, elhalt.

− Keresnünk kell egy helyet, ahol elvégezheted a javítást. Ehhez azonban meg kéne mozdulnunk. Ebben a pillanatban Orgell teljesen megfeledkezett a jelzőfény halvány pislákolásáról. Minden más elvesztette a jelentőségét. Lépni próbált. Iszonyú erővel préselte a szenzorhoz a talpát, de mintha gránitra taposott volna. Meg sem mozdult.

− Rajta, barátom suttogta idegesen, mozdulj már meg! Megbökte az oldalkapcsolókat. Kézi vezérlés.

Manuális üzemmód indul! Az isten verje meg, mozogj már!

De csak a fém visszhangzó csöndje dobolt feleletként a fülében.

A membránok megtöltötték a szkafandert a Prizma félelmetes, sosem hallott zajaival: elektronikus suttogások és surranások, harsány füttyök és nyikorgások csapódtak faltól falig. Szokatlan, ellenséges, riasztó hangok, melyek sokkal közelebbről hallatszottak, mint annak előtte. Mögötte a sövény hatalmas fái mozdulatlanul itták a vakító napfényt. Érdektelenül, közömbösen álltak a furcsa fényevők, mintha semmi egyéb dolguk nem lenne a világon, csak feltartóztatni a betolakodókat, majd elégedetten sütkérezni a napon.

Ekkor hirtelen zuhanni kezdett. Fogalma sem volt, mi történt, csak érezte, hogy képtelen lesz megállítani az esést. Semmit nem tehetett ellene. Saját izmai, melyekre hajdanán oly büszke volt, erőtlenül, elkeseredetten és sikertelenül feszültek neki á hatalmas fémalak falainak, de az minden tömegével a Prizma gravitációjának áldozata lett.

Semmi sem csillapította az ütközést. Arccal a monitornak vágódott, s orrából azonnal eleredt a vér. Végül sikerült hanyatt fordulnia. Fogalma sem volt, hogy puszta véletlen-e, vagy a TVF utolsó segítsége szerencsétlenül járt gazdájának. Fejét hátrahajtva várta, hogy a vérzés csillapodjon. Egyelőre a külső fényesség sem bántotta a szemét, szerencsére a monitor üvegje kismértékben magától is alkalmazkodott a környezet csillogásához. Az üveg szerkezetében a fény hatására végbemenő kémiai reakció mentette meg a vakságtól.

A hőmérséklet jó néhány fokkal magasabbra emelkedett, mint az optimális. A hűtőrendszer tönkrement, így a nap néhány órán belül pecsenyévé égeti, ha nem tesz valamit, hogy elmozduljon innen. Nagy erőfeszítések árán sikerült egy kevés árnyékot nyújtó cascalarian alá hengerednie.

A Prizmán semmi sem feküdhet órákon át sértetlenül: vagy a szilikátok szedik darabokra, vagy az iszonyúan tűző nap lesz a gyilkosa.

De nem sokáig maradt egyedül. Vendége érkezett.

Háromszögletű testéből nevetségesen kurta lábak lógtak ki, a feje helyén mindössze két zöld szem villogott. Épp a bal lábán igyekezett felfelé, amikor észrevette. A szemei vibrálva bámulták az áldozatukat. Evan töprengeni kezdett.

Mit láthat? Miféle lélek lakozik ezekben a kristálylényekben? Éreznek egyáltalán valamit, vagy csak gépek módjára hajszolják a létfontosságú ásványokat?

A lény oly kitartóan bámulta Orgell arcát, mintha a gondolatait fürkészte volna.

Egyszerre testének alsó szára megnyílt, akár egy hatalmas, mohó száj, s furcsa, átlátszó, spirális anyag csusszant ki belőle. Egyenesen Evan szeme felé vette az irányt. A fejhallgató szinte elviselhetetlenné erősítette a zizzenő, surranó hangokat. Pillanatokig már-már halálfélelem vett erőt rajta, s csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy az apró lény képtelen megbirkózni a TVF hihetetlenül kemény borításával.

A teremtmény legalább fél óráig kísérletezett, mielőtt feladta volna. Csak megkarcolni tudta a monitort. Ám Evan ennek ellenére furcsa feszülést érzett a gyomrában.

A lény néhány perc múlva visszatért, s újra próbálkozott. Minden egyes lába a többitől külön működött. Micsoda hihetetlenül bonyolult egy ilyen parányi szerkezet, gondolta Evan. Újabb nyugtalanító támadás, de a ruha sértetlen maradt. Mi lenne, ha ellensége mégis találna egy helyet, valahol a comb és a hasi lemezek illesztésénél, melyet a sövény felszaggatott, ahol belecsippenthet a dúralumíniumba? De Orgellt már ez sem érdekelte. Lehet, hogy csak a ruha ásványait akarja. Bár Evan még emlékezett az állomáson látottakra. Teste tele volt kalciummal, magnéziummal, káliummal, cinkkel, vassal és egyéb, az organoszilikátok számára nélkülözhetetlen elemmel.

Ekkor újabb rágcsáló csatlakozott az úttörőhöz. Evan újra pánikba esett. Mindig remek tervezőnek és stratégának tartotta magát, de az elmúlt néhány napban kiderült: a Prizmán semmire sem megy eddig oly nagyra tartott képességeivel. Itt minden kiszámíthatatlan. Egyetlen segítőtársa, a TVF tönkrement, s ennek elkerülhetetlen következménye a halál. Nem látott kiutat.

A lények a sötétedés beálltával elmentek, s magára hagyták borús gondolataival. Négynapi távolságra volt az állomástól, de ez egy gyalogszerrel utazó emberi lénynek ez az út jóval hosszabb ideig tartott volna.

Már csak egy nap kellett volna, hogy megtalálja a kóborló, egyre erőtlenebbül pislákoló jelzőfényt, ami körbe-körbe mozgott egy meglehetősen szűk térben. Ha Ophemert meg is halt, a szkafandere még mindig működik.

S ha ez igaz, akkor ez maradt Evan utolsó esélye a menekülésre. Meg kell találnia a ruhát, s abban könnyen életben maradhat, míg a Samsteadről érte jön valaki.

De az is lehet, hogy a nő még él. Talán csak őrjáratra vagy tanulmányútra indult, amikor értesült a bázison történtekről, s most egy biztonságos helyen próbálja átvészelni a pusztulást. Talán nem tudja, hogy már visszatérhet. Megkeresi, és majd együtt jönnek vissza.

Evan biztosra vette, hogy a Prizmán senki sem maradhat életben hosszabb ideig védőfelszerelés nélkül, ami szabályozta a hőmérsékletet, élelemmel látta el viselőjét, megvédte az elemek s az élőlények támadásától. Belefájdult a feje, ha elképzelte, micsoda bonyolult tudományos ismeretrendszer és technológia kell ahhoz,'hogy valaki halott anyagból egy ilyen, majdnem tökéletes automatát hozzon létre.

Csak az a lehetősége maradt, hogy megpróbál kiszabadulni a TVF-ből, és Ophemert keresésére indul. De valószínűnek látszott, hogy mielőtt megtalálná, a falánk lények darabokra szaggatják. Őrült hosszú nap vár rá!

Minden nyugtalansága, sőt félelme ellenére elaludt. Csak a hajnal első sugaraira tért magához. Hamarosan munkához látott. Szétszedte a TVF tárolóegységeit, így hozzájutott az élelemhez és a vitaminok nagy részéhez is. Talán összeeszkábálhat valami hátizsákfélét. Akkor ezeket magával vihetne.

Evan Orgell nem adta fel könnyen. Bármennyire is nyilvánvaló volt a pusztulás, sosem fogadta el az élet végességét. Sosem hagyta el magát, mint annyian barátai, ismerősei közül, akik ölbe tett kézzel várták sorsuk beteljesedését.

A TVF tönkrement, de a lábainak kutya baja. A Samsteaden mindenhová gyalog járt, rengeteget sétált, így igen jó erőnlétnek örvendett. Az egész nyavalyás Prizmát megkerülöm ha kell, gondolta újraéledő önbizalommal.

Az ősök egész életükben rohangáltak, tapostak, erőlködtek. A modern ember sem lehet kevésbé kitartó!

A ruha nélkül sem lehetnek fizikai gondjai. A lélekkel azért más a helyzet. Visszaemlékezett, amint egyszer barátaival a tengerre indult védőfelszerelés nélkül. A nap és a só majdnem a halálát okozta.

A híres modern ember képtelen ellátni magát gépesített szolgahad nélkül.

Rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit kell, s mit akar tenni. Új helyzet. Másodpercekbe telt, míg a pánik hullámai elhagyták az agyát. Izmai beleremegtek a félelembe. Lassan összeszedte magát, s egyenként kinyitotta a TVF zárait. Meglepően könnyen felpattantak. A vészzár már valamivel bonyolultabb feladatot jelentett, de Evan nem adta fel. Nem hajolhatott meg egy szerkezet hatalma előtt.

Végre kinyílt. Csak száznyolcvan fokkal el kell forgatnia, s máris kívül lehet. Egy pillanatra visszariadt, mikor elgondolta, milyen védtelen lesz a TVF nélkül ezen az átkozott bolygón.

Elfordította. Enyhén megnyomta. Az egyetlen előnye egy újszülöttel szemben az volt, hogy már tudta, milyen világra fog születni.

Ha ezt egyáltalán előnynek lehet tekinteni. A tudatlanság megkímél a rettegéstől.

6.

A napfény az ezernyi parányi kristályt vakítva tükrözte Evan szemébe. A levegő kimondhatatlanul tiszta volt. Mélyet lélegzett, élvezte a friss illatot. Az első valódi lélegzet mióta elhagyta a Samsteadet. Döbbenten tapasztalta, mennyire más így a világ, mint a TVF-be zártan: a levegő valódi, a fény élesebb és tisztább.

A levegővétellel semmi gondja nem volt, így minden erejével a látásra koncentrálhatott. Hunyorognia kellett, s a könny szinte patakzott szemeiből. Fényvédőre lesz szüksége, ha a szkafander nélkül akarja folytatni útját. Visszamászott, s a sisak kis ablakának kioldószerkezetét kereste. De ilyen nem volt. Az ablakocskát odahegesztették, így csak egy barkácsboltban találhatott volna olyan szerszámot, amellyel leszerelhetné. Rögtönöznie kellett. Sebesen körülnézett, hogy meggyőződjön róla, nincs-e veszélyben, de örömmel nyugtázta, sehol egy húsevő, vagy bármiféle más organoszilikát. Elkeseredetten folytatta a kutatást; már-már a sírás környékezte, végül megtalálta az alkalmas eszközt, egy üvegcserepet, amely akkor tört le, amikor a TVF hanyatt esett. Szélei elég élesnek látszottak.

Sokkal könnyebben ment, mint hitte. Egy öt centi széles, s úgy harminc centi hosszú plexicsík lett a néhány perces munka eredménye. Lyukat vágott mindkét szélére, s egy leszakadt vezetékdarabbal a szeme elé erősítette. Csak ne kelljen futni, gondolta reménykedve, mert azonnal leesne a rögtönzött napszemüvege.

Megfordult, s próbaképpen kinyitotta a szemeit. Boldogan tapasztalta, hogy tisztán, a legkisebb fájdalom nélkül lát. Majd visszadugta fejét a ruha romjaiba, s keresgélni kezdett, hátha talál még valami használhatót.

A tartós munkaruha, melyet az állomáson töltendő időre hozott magával, most zsákká alakult, miután összekötötte a lábszárak alját. A nadrágszíjnál fogva vállára akasztotta a tákolmányt. Nem fog sokáig tartani, de pillanatnyilag nem tudott jobbat kitalálni.

Leginkább a cipője érdekelte. Meg kell találnia, külön ben a felszínen élő megannyi kristály szempillantás alatt szétrágja a lábát. A lábbeli, amit keresett kényelmes, könnyű és rugalmas volt. A Samsteaden mindenki ilyet vagy ehhez hasonlót használt, hiszen tartós, mindennek ellenálló anyagból készült, s mindamellett kényelmes is volt.

Végre megtalálta, valahol a csomag mélyén, melyet még az űrhajón állított össze.

Talán fél napja is ráment, mire ráakadt az élelmiszerre, melyet meglehetősen eldugott helyre rejtette a tervezők. Normális körülmények között igazuk lett volna, de végszükségben másképp szemléli az ember az életet. Mi a fenének kellett, ennyire eldugni? morgolódott Evan. Attól féltek, hogy valaki elveszi tőlem?

Még egy teendője maradt, mielőtt végleg elhagyja a TVF-et. A lábszárvédő egyik darabját a szája elé kötötte, akár egy maszkot. Igaz, hogy a levegő csodásan tiszta, de feltehetően tele van láthatatlan szilikátokkal, melyek a légutakba jutva komoly károsodást okozhatnak. A szilikózis egyike azoknak a betegségeknek, amelyeket mindenáron szeretett volna elkerülni.

Így nekikészülve nagy levegőt vett, hálát adott a kellemes felszíni hőmérsékletért, majd elszántan kilépett a szkafanderből. Védtelenül s egyedül állt az idegen világban.

Ellenőrizte saját jelzőfényét. Azonnal működésbe lépett, fénye erős volt. Ha egy másik jelzőfény közelébe ér, a fény erősödni fog. Ezzel az eszközzel egy katasztrófa túlélői bizton számíthatnak egymás segítségére. így próbálja majd ő is megkeresni Martiné Ophemeret. Már belül volt a szükséges tartományon.

Ugyanakkor a jelzések alapján megmentői is könnyebben a nyomára akadhatnak. Bár még hetekbe telhet, míg a cégnek feltűnik, hogy nem tudnak vele érintkezésbe lépni, s csak ekkor indítanak érte egy hajót. De addig... elgondolni is borzalom!

Északnyugat. Ebbe az irányba indult el a TVF, amikor Ophemert keresését megkezdték. A nap után kell tájékozódnia. Elindult a helyesnek vélt irányba. Ha estig nem erősödik a jelzőfény, másfelé kell mennie, gondolta Evan.

A TVF többé használhatatlan volt számára. Íme, itt fekszik a biztonsága, s minden kapcsolata a Samteaddel.

Az erdő körülzárta. Még a legártalmatlanabb külsejű lényben is ellenséget látott. Mintha minden lépését figyelték, követték volna, hogy lecsaphassanak, amikor elérkezik a megfelelő perc. Minden pillanatban várta a savat, mely porrá égeti védtelen testét. Csak órák múlva sikerült elhinnie, hogy nem mindegyik prizmái lény orgyilkos. Aztán lassan megszokta állandó útitársait.

Képtelen volt megállapítani, melyiktől kell igazán tartani s melyik ártalmatlan. Egy-egy nagyobb darab, melynek külseje félelmet keltett, puha és jámbor volt, míg a törékenyek némelyikéből a legkisebb érintésre ezernyi tüske és kampó ugrott elő. Félóráig tartott, amíg a hegyes tüskéket kiszedegette a bal lábából.

A lábbelik remekül bírták a nehéz terepet és körülményeket. Talpuk meglehetősen vékony, ám mégis kemény és ellenálló volt; jóval erősebb, mint az átlagos cipőké, melyeket a Samsteaden használtak. Szükség is volt erre, hiszen a szorosan egymás mellett élő apró szilikátok szúrós szőnyege minden más lábbelit pillanatok alatt tönkretett volna. De akadt olyan terep is, mely nem élei és tüskéi miatt látszott veszélyesnek: apró, csúszós gömbök feszültek a talpa alatt, melyeken elcsúszva könnyen kitörhette volna a nyakát. Jobbnak látta, ha átsiklik a veszélyes terepen, anélkül, hogy keményen rálépne a csillámló gömböcskékre.

A vízzel semmi gond nem volt. Ha másban nem is, de folyadékban bővelkedett a bolygó. Már esteledett, mire alkalmas rejtekhelyet talált magának. Az egymás mellé szorított növények mintha megannyi színes ernyőként óvták volna az alájuk heveredőt. Minden ernyő más és más színben pompázott, mégis mindegyik a zöld valamelyik árnyalatát sejtette. A napernyők között apró, alig látható hatlábú lények szaladgáltak szemfényvesztő sebességgel. Egy-egy pillanatra megtorpantak, mintha rácsodálkoznának a vendégre, aztán elillantak. Evan képtelen volt bármelyiket is részletesen megfigyelni.

Azon tűnődött, vajon mire használják a fény evők a vizet. Valószínűnek tűnt, hogy a növekedésükhöz és szervezetük karbantartásához szükséges sókat és ásványokat szállítja. De ezekből a lényekből hiányoztak a „fákon" megfigyelt pumpák. Talán valamilyen porózus szilikát-membránt használnak. Egy újabb kérdés a botanikusoknak vagy a geológusoknak.

Egész éjjel esett. Már hajnal előtt nekivágott az útnak. El fog tartani egy ideig, amíg szervezete hozzászokik a hosszabb nappalokhoz és éjszakákhoz. így is felfrissültnek és szinte elégedettnek érezte magát, amikor egy tavacskánál megállt szomját oltani.

Kis ideig habozott, hiszen nem volt egyedül. Egyszerre egy hatalmas amőba emelkedett fel előtte. Lassan és türelmesen leszállt, s pillanatok alatt magába szippantotta az elpusztult férgek maradványait. Lesz mit enned, mondta magában Evan, s az ezernyi eltaposott lényre gondolt.

Nem messze vékony, sárgás szilikáterdőt pillantott meg, mely bambuszra emlékeztette. Evan letört egy három-négy méteres darabot, s a hóna alá csapta. Fegyvernek aligha használható, de arra jó, hogy alkalmanként megpiszkálja a talajt maga előtt.

Visszament a vízhez. A hosszú rúddal sebesen belekotort, de csak néhány lilás szörnyecske evickélt ki a partra. Felkészült, hogy bármelyik pillanatban hátrább ugrania, vagy akár menekülnie kell, de egyikre sem volt szükség. Semmi ijesztő lényt nem vett észre. így odahajolt a tavacskához, és jókorát kortyolt belőle.

A másik szomját oltó lény organoszilikát volt, a fehérje alapú belső részeket szilikáthéj borította. Vajon milyen íze lehet, ha lassú tűzön jól átsütik? Nem, egyelőre inkább nem kóstolja meg. Ehhez még nem töltött elég időt a TVF-en kívül. Jó lesz a szokásos vitaminnal dúsított koncentrátum.

Egy pillanat alatt megfeledkezett mindenről, az éhségről és a kagylóról is, mikor jelzőfénye hirtelen erősödni kezdett. Ha életben akar maradni, nem vesztegetheti el az időt. Ahogy leszállt az est, a környezet is elcsendesedett. A fények elhalványultak, s az eddig szüntelenül cikázó ijesztő hangok is elcsendesedtek. A szürkület miatt már szükségtelen volt magán tartania a rögtönzött napszemüvegét. Óvatosan a táskájába csúsztatta, s valami harapnivaló után nézett. Készlete fogytán van, állapította meg keserűen. Vissza kell mennie a bázishoz, ott talán ráakad valami érintetlen, elzárt raktárra. Milyen könnyű ezeknek, méltatlankodott Evan. Csak kifekszenek a napra, s már jól is laktak.

Nos, a természetben költi el az estebédet, gondolta. Itt a jó alkalom; most még van mit ennie. Legalább az utolsó vacsorát fogyassza el tisztességesen, kellemesen. Ha elfogy, bármilyen furcsa is, de az organoszilikátok között kell valami ehetőt találnia.

Vadászó és gyűjtögető életmód, rémlett fel előtte a történelem. A Samstead polgárai már rég elfeledték, hogy őseink milyen keserves munkával szerezték meg a mindennapi betevő falatot. Hát most meglátjuk, mondta magában Orgell. Evannek fogalma sem volt, melyik élőlénnyel mit kezdhet, ha úgy hozza a sors. Tudatlansága tudatában töprengett tovább.

Előtte, körülbelül fejmagasságban mintha fészkeket látott volna, melyeket rég otthagyott a gondatlan lakó. A számolhatatlan összefonódott szálon vörösen siklott a lemenő nap fénye. Evan tisztán látta, amint a vékony csövecskékben versenyt futnak a részecskék a fényért. Harc a javából! Lehetetlen volt megmondani, hogy hol ér véget a szilikátforma és hol kezdődik a szén alapanyagú.

Hiába nézegette a környéken látható élőlényeket, egyiket sem találta elég bizalomgerjesztőnek ahhoz, hogy megkóstolja. Mindent szilikáthéj borított, vagy teljesen szilikátból állt. Elkedvetlenedve hagyta abba a nézelődést.

Mint a nappal, az este is kellemesen meleg volt, így vékony öltözékében sem fázott.

Még éltben volt, de minden szabadban töltött óra egyre közelebb hozta az elkerülhetetlent. Ugyanakkor a túlélés esélye is egyre nőtt. Hiszen a nap nagy részét is gondtalanul átvészelte a TVF nélkül. Bizakodva feküdt a fa alatt. Miért épp éjszaka történne valami végzetes? Evan Orgell saját, emberi izmait felhasználva kilométereket bejárt, s nem kérte semmi mesterséges szerkezet segítségét, mégis elkerülte a Prizma nem épp vendégszerető lakóit. Önbizalma visszatért, sőt büszke volt magára.

Evan Orgell máris hős, gondolta, függetlenül az expedíció kimenetelétől.

A tény, hogy egy ember kivételével, aki már akár halott is lehet, egyedül van a Prizmán, a valóság és az esélyek kíméletlen vizsgálatára késztette. Vajon a bázis legénységének többi tagját is békén hagyták volna ezek a szörnyetegek, ha nem az állomáson várják meg a teljes pusztulást? Ebben a kiszámíthatatlan világban minden pillanat halálos veszélyt rejteget.

Gondolatait teljesen lekötötte saját kilátásainak végtelen vizsgálata. Csak ült, s bámulta, ahogy a Prizma csillagai felváltják a fáradt napot. Testében megnyugodott a rohanó adrenalinsereg, s Evan rádöbbent: rettenetesen fáradt.

Nem emlékezett rá, mikor aludt el, de az éjszaka közepén valami különösre ébredt. Egy csillag a szeme felé tartott. Világoskék, villogó fényt bocsátott ki. Evan hevesen rángatta a fejét. Mikor ráeszmélt, hogy valami mászik az arcán, kezével azonnal odakapott, hátha lesöpörheti. A csillag elrepült, s Evan kinyitotta a szemét.

A sötétséget táncoló ékszerek népesítették be. Először azt hitte, hogy a Föld-szerű égitesteken élő világító bogarak röpködnek körülötte, de hamarosan rájött, hogy ezek a lények a legtávolabbi rokonságban sem állnak a szentjánosbogarakkal. Mások, megdöbbentően mások voltak. Ezres tömegben repkedtek Evan feje felett. Sokkal nagyobbnak tűntek, mint földi rokonaik, s a szivárvány minden színében pompáztak. Ahogy bámulta őket, két újabb támadó suhant el az arca előtt. Ragyogó, karmazsinpiros szárnyuk szinte elvakította Orgellt. A harmadik egy helyben lebegett Evan orra előtt, mint egy kolibri. A másik kettőtől eltérően lilán világított. Parányi, törékeny szárnyaik alig hallhatóan zizegtek a levegőben. A szentjánosbogarak csak pislákoltak, de ezek a lények kitartóan s vakítóan ragyogtak. Evannek fogalma sem volt, honnan nyerik az ehhez szükséges hatalmas energiát.

Elhessegette őket, de pár pillanat múltán visszatértek. Egyre többen jöttek, s végül nappali fényesség támadt Evan körül. Miféle bonyolult szerkezet működteti ezeket az apró lényeket? töprengett Orgell. Talán az egész napot a levegőben töltik, hogy megfelelő mennyiségű fényt szippantsanak szárnyaikba.

Teljesen körülvették, így mindkét kezét használnia kellett, hogy távol tartsa ezeket a tolakodó zseblámpákat. Az egész erdőt benépesítették; mintha ezer meg ezer karácsonyfa állt volna egymás mellett idegesítő zümmögéssel. .

Ekkor Evan megpillantott a fák között valami furcsa sokszínű lényt, mely egy kisebb gép zajával közeledett feléje. Orgell a fatörzs menedékébe rejtőzött. A lény a maga módján valóban gép volt.

A három rózsaszín szem kivételével koromfekete boroszilikátból állt, melynek fényereje megdöbbentette Orgellt. Mozdulatlan, hatalmasra tátott szájával egymás után nyelte el a világító bogarakat, mintha egyszerűen csak levegőt venne. Szárnyai végén ujjszerű kinövések pörögtek, táncoltak, melyekkel maga felé hajtotta feneketlen gyomrának fénylő áldozatait. Evan nem merült el annyira az állatok tanulmányozásában, hogy megértse ennek a bonyolult szervezetnek a működését, de őszinte csodálattal adózott a szilikát bravúros technikájának.

Egy darabig figyelte, de a gyomra hirtelen tiltakozni, ellenkezni kezdett. Ideje valami ésszerűt cselekedni, ösztönözte magát. Egyszerűen megéhezett. Ha lehet, még mélyebbre guggolt a fa mögött, hogy a bogárevő szerzet meg ne lássa.

Belekóstolt a vízbe. Ahogy a tócsa fölé hajolt, apró, tüskés lények hada viharzott elő, melyeknek csak a körvonalait látta a menekülő világító lények fénye mellett. A vízi teremtmények teljesen ártalmatlannak bizonyultak. Egymáshoz csapódva, vad tempóban úszkáltak a kristálytiszta vízben.

Kiemelni egyet, hogy közelebbről is megvizsgálhassa, egyszerű feladatnak látszott. Evan térde ereszkedett, s tenyerébe vette az egyiket. Teste végén ostorszerű farok himbálózott. Alul egy protoplazma tasak kéklett. Amikor a lény közelebb került Orgell arcához, farkával eszeveszett csapkodásba kezdett, mely gyors, de erőtlen volt.

Egy másodpercnyi gondolkodás után leült a homokos partra. Letette a parányi teremtményt maga mellé, s az elkeseredetten vergődött a szokatlan környezetben. Evan megmarkolt egy ökölnyi követ, majd feltörte vele a kemény héjú hasi hólyagot. Egyetlen hang sem jött ki a lény torkán, halkan tűrte az ütést. A parányi teremtmény szinte elfolyt. Kék nyálka szivárgott a homokra, míg csak az üres héj tátongott halottan. Evan az ujjai közé fogta, s felemelte. Megnézte, majd visszahajította a vízbe. Ez volt az első közelebbi vizsgálat, melyet a Prizmán végzett. A tócsába csobbant kagylóhéjat hirtelen tucatnyi furcsa állatka támadta meg, s egy szempillantás alatt ízeire szedték. Orgellnek sejtelme sem volt, hogyan, hiszen szájszervet egyiken sem látott. Egy átlátszó test, végén hosszú farok ennyiből álltak a hullarablók. Mintha nyomorék, száj és szem nélkül kikelt ebihalak lettek volna.

Evan gondolt egyet, s élete egyik legnagyobb döntésére szánta el magát. Villámgyorsan belekapott a kagyló körül rajzó csapatba, kivett egyet, majd egy pillanatig habozott, de aztán behunyta a szemét, s a szájába tette a ficánkoló állatot.

A hús kemény volt, de egyáltalán nem rágós. Vér sem folyt a testben, mindössze valami átlátszó anyag, melyet meglehetősen sósnak érzett. Egy korty vízzel lenyelte, Akár valami keserű pirulát, majd újabb után nyúlt. Kiemelte, s ugyanazzal a szertartással elfogyasztotta azt is. A késő éjszakai vacsora... árt az egészségnek, viccelődött magában. Ezzel próbálta elütni feltörő hányingerét.

Rájött, hogy a világoskék darabokat könnyen, míg a szürkéseket alig tudja lenyelni, így az előbbieknél maradt. A többit visszadobálta, mintha csak az éhes lelkesedéssel nyüzsgő kétatomos lényeknek dobna csalit.

Mire befejezte a vacsorát, tekintélyes dombot halmozott fel maga mellett az apró állatok felesleges részeiből; letört farkak és még néhány ízetlen, haszontalan testrész hevert mellette. Enyhe hasfájást érzett, mely nyilvánvalóan a szokatlan eledelnek volt köszönhető. Bárcsak találna egy valamirevaló fekhelyet, sóhajtott fel, de mivel ez a kívánság teljesíthetetlennek tűnt, ezért egy fatörzsnek dőlt, s jóllakottan domborodó hasán nyugtatta összefűzött karjait. Nem telt sok időbe, s a felszín láthatatlan utcaseprői máris feltakarították a maradékokat. Itt semmi sem vész kárba, gondolta Orgell mosolyogva. Mindössze néhány tényleg haszontalan szilikátdarabkát hagytak érintetlenül.

Evannak eszébe jutott, milyen belefeledkezve lakmároztak a húsevők a bázison a szerencsétlen kutatók teteméből. Akárhogy is, biztonságosabb fekhely után kell néznie az éjszaka hátralévő részére.

Felemelkedett s körülnézett, hátha szemébe ötlik valami eldugott terület. Cselekednie kell, mielőtt a teljes sötétség birtokba nem veszi az egész bolygót. Egy fa is megfelelne, ha olyat találna, amelyre könnyűszerrel felmászhat.

De ennél sokkal kényelmesebb, s jobban megközelíthető búvóhelyet fedezett fel: egy apró bemélyedést a sziklafalban, ahonnan a tócsákat tápláló forrás eredt. Bemászott, s örömmel nyugtázta, hogy a barlang talaja puha és száraz. Itt nyugodtan, álhatók egy keveset, gondolta. Hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát, egy sziklát gördített a bejárat elé. Aztán ledőlt, s pillanatok múlva álomba merült...

A réseken betűző erős napfény ébresztette fel. Az oldala teljesen elzsibbadt, hisz egész éjjel ugyanúgy feküdt.

Odébb gurult, s ekkor valami kemény, csúszós tárgyhoz ért a keze, ami megmozdult. Egész éjjel ezzel a valamivel aludt egy barlangban! Már a gondolattól is pánikba esett, pedig azt sem tudta, miféle társasága adódott.

A másik lakó zöld, rezzenéstelen szemmel nézett Orgellre. Nem volt hosszabb egy méternél, s alakja leginkább a franciakenyérre emlékeztetett. A hosszúkás testet tíz kanárisárga láb mozgatta, amikor szükség volt rá, de most úgy látszott, mintha mindig egy helyben feküdne. Lustán, mozdulatlanul bámulta Evant, aki képtelen lett volna megmondani, hogy organoszilikáttal van-e dolga vagy sem.

Ahogy nézték egymást, a lény valami olyat tett, mint az eddig a Prizmán látott létformák közül még égik sem pislogott. Mindkét szemhéja leereszkedett, majd egyszerre emelkedett fel újra. Evan érdeklődve mérte végig a békésnek látszó állatot. Hátát apró, sárga korongok borították, melyek a napsugarak felé fordultak. Ez már igen, mondta magában Orgell szinte lelkesen. Ez már színvonal! Minden tagja a fény felé mozdult, nem úgy, mint azoknak a merev, tüskés növényeknek a bázis körül. Újabb fényevő, de ez már magasabb rendű.

Feltevése beigazolódott, hiszen a lény néhány lépéssel arrébb mászott, hogy minden receptorát kellő mennyiségben érje az életet adó napfény. Miközben mozgott, tekintetét egy pillanatra sem vette le Orgellről, aki látva az állat jámbor lassúságát, megnyugodott.

A lény receptorai a napfény első sugaraira az égnek meredtek. A teremtmény láthatóan élvezte a simogató fénynyalábokat, amiknek minden részecskéjét maradéktalanul hasznosította. Közben előrébb csúszott, s tucatnyi csápjával a szája köré halmozta a homokot.

Aztán a társbérlő elfordította a fejét, s lajhári mozdulatokkal harapdálni kezdte a barlang mohaszerű szőnyegét. Ahogy evett, Evan kétségei tovatűntek. Ekkor egy gyengéd, folytonos morgásra lett figyelmes, amely látogatója gyomrából jött, s egy kis motor zúgására emlékeztette. Először azt hitte, a zaj mindig ugyanolyan, de jobban odafigyelve feltűnt neki a hang modulációja. Megnyugtató hang volt, gyengéd, duruzsoló.

Megtartva a biztonságos távolságot maga és lény között, Evan kúszni kezdett a barlang fala mentén, hogy minél hamarabb kijusson a kellemetlen bezártságból. A lény ügyet sem vetett rá; folytatta reggelijét. Aztán lassan felemelte a fejét, mintha mégis érdekelné a kifelé oldalgó vendég, s hátán a receptorok felemelkedtek.

Evan már majdnem elérte a kijáratot, mikor a morgás hirtelen felerősödött. Evan négykézláb szinte rohanni kezdett, már amennyire ez ilyen pózban lehetséges, de valami láthatatlan tárgyba ütközött. Kábultan roskadt a földre. Zúgott a feje, és másodpercekbe telt, amíg kitisztult előtte a világ. Talán elszámította a távolságot?

Nem. A bejárat elé gördített szikla helyén egy átlátszó fal magasodott.

Ujjaival sebesen végigtapogatta a falat, majd hátrapillantott morgó hálótársára. Védelmi manőver, gondolta. Más magyarázatot nem talált. A lény akkor jöhetett be a barlangba, amikor ő már aludt, de nem vette észre Orgellt. Feltehetően a nem kívánt vendégek távol tartása végett emelte a falat ez a morgó franciakenyér.

Sajnos a módszer eredményeként Evan belül ragadt. A moraj mintha alábbhagyott volna. Evan lassan, óvatosan körülnézett, majd ökölbe szorította a kezét, s jókora ütést mért az üvegfalra. Nem tűnt túl vastagnak, de mint annyiszor, most is csalódnia kellett. Ebben a hihetetlen világban semmi sem látható előre. A fal tompa puffanással válaszolt erőfeszítéseire.

Elfordult, hogy megfelelő szerszám után nézzen. Egy szép darab sziklán akadt meg a szeme. Ekkor vette csak észre, hogy a lény feléje közelít. Evan egy parányi alkóvba húzódott, s elhatározta, hogy védekezik, amíg erejéből futja.

De nem volt mi ellen megvédenie magát. A teremtmény, mintha csak észre sem vette volna, elment Evan mellett. Szájnyílása alól egy vékony csövecske bukkant elő, melyből szagtalan folyadékot lövellt az áttetsző ajtóra. Evan minden idegszálával a csövecskére koncentrált, hiszen jól emlékezett a hullarabló lények halálos mérgére, melyet hasonlóan lövelltek áldozataikra.

De most semmi sem történt; nem volt sistergés vagy füst. Hálótársa visszamászott, s nem törődött Orgell-lel. Nem fegyver, ez már biztos, mondta magában, s ettől megnyugodott. A lény továbbra is hangtalanul várt.

Aztán hirtelen hatalmas reccsenés töltötte be a barlangot. Evan csak bámulta, ahogy az átlátszó fal lassan megrepedt. Az első hasadékot egy újabb követte, majd egy harmadik. Néhány pillanat múlva az áthatolhatatlannak hitt fal már csak egy kupac homokszerű kristály volt a barlang bejáratánál. Enzimek vagy savak, csak ennyi a különbség.

De az idegen még mindig ott állt a kijárat és Evan között. A férfi tátott szájjal figyelte, ahogy lassú mozdulatokkal bekebelezi a kristálytörmeléket, mint a pók, amely saját hálóját falja fel, ha már nincs szüksége rá.

Mikor a lény befejezte a szertartást, Evan felé fordult. Ráncolt homlokáról figyelem és akarat sugárzott. Aztán kimászott és barlangból. Evan mintha parancsra tenné, utána kúszott. Ahogy felállt, a furcsa állat néhány lépéssel hátrébb osont.

Járása nevetségesen kacsázó volt, s Evan alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Éles fogazata, erős állkapcsa ellenére meglehetősen komikus szerzet, gondolta Evan. A legkisebb rossz szándékot sem tételezné fel az ember egy ilyen mókás figuráról.

Evan csak állt, kinyújtózott, és ellazította fáradt izmait. Markában még ott szorongatta a szikladarabot, amit a barlangban talált, de most, hogy kikerült a szűkös lyukból, sokkal nyugodtabb volt. Az állat tán még jobban félt, amikor Evan négykézlábra ereszkedve mászott kifelé.

Most szinte a tehetetlen lény fölé tornyosult. Gond nélkül át is léphetett volna rajta.

Kellően nyugodt és magabiztos volt, így félelem nélkül visszament a barlangba, hogy összeszedje a holmiját. A forrásból kortyolt egy utolsót, s közben hátra sem pillantott. Aztán az arcára locsolt egy keveset az üdítően friss forrásvízből, s az inge ujjában megtörölközött.

Hirtelen metszőén éles sípolást hallott a háta mögül. Megfordult.

Evan azt várta, hogy szokatlan hálótársa már rég eloldalgott, hogy naposabb fekhely után nézzen.

Ehelyett sokkal közelebb lopakodott. Csak akkor állt meg, amikor Orgell hátrafordult, de egyáltalán nem ijedt meg. Tíz sárga lábán kuporgott, s le sem vette a szemét a77 férfiról, miközben egyre szokatlanabb, fülsértőbb hangokat hallatott.

− Vadabbnak látszol, mint az egész itteni állatvilág együttvéve mondta Evan a kuporgó lénynek. Remélem, nem a csontjaimra fáj a fogad! Akkor meg miért nem tűnsz már el?!

Nyilvánvaló, hogy a Prizma élővilága is különböző értelmi fokon helyezkedik el. Talán ez a csúcsintelligencia, töprengett Orgell. Még a házőrző kutyák értelmi szintjét is elérheti. A tudatos területjelzés fontos jellemvonása a fejlettebb agyú állatoknak, mondta magában, mintha bemagolta volna valamelyik ősi biológiakönyvből. Vajon szelídíthető? Talán maga mellé vehetné, s együtt kereshetnék Martiné Ophemertet. Ez még Machoka élő karkötőjét is megszégyenítené! Leült egy tócsa mellé, s az este tört rúddal megborzolta a felszínét, majd mélyebbre nyúlt. Az éjszaka lényei közül egyik sem merészkedett a felszínre. Talán valódi éji teremtmények, gondolkodott. Valahol a tócsa lágy, kellemes fenekén pihenik ki az elmúlt este fáradalmait.

A gyomra egy pillanatra sem feledkezett meg saját igényeiről. Kitartóan bökdöste az oldalát. Evan ismét a koncentrált ételre fanyalodott. Nem laktató, de a legalapvetőbb vitaminok és sók benne vannak. Kénytelen most beérni ezzel az ízetlen gyógyszerrel.

− Szólalj már meg, legalább azt tudjam, miféle furcsa szerzet vagy! morogta Evan. A lény néhány méterrel arrébb mászott, s megmártózott egy közeli pocsolyában.

Feje és teste hirtelen remegni kezdett. Orgell ekkor rádöbbent, miért is töltötték együtt az éjszakát.

− Hát ezért másztál mellém? A melegem kellett!

Aztán megrántotta a vállát, s folytatta ínycsiklandónak nem mondható, száraz reggelijét. Miután befejezte, gondosan elcsomagolta szedett-vedett tárgyait, s feltette a barkácsolt napellenzőt. Az egyre magasabban járó nap ismét a régi hévvel gyötörte a Prizma kényesebb lakóit.

Körülötte az erdő megelevenedett, szinte szikrákat szórt a friss reggeli levegőben.

Furcsa, de mintha tisztábban és élesebben látná az erdő bizarr alakjait, mint tegnap. Könnyebben felfedezte a két dimenzió közt élő parányi lények szivárványszínű világának finom részleteit is, bár most sem tudta egészen elkülöníteni az egymásba gabalyodott indákat és csápokat.

Mialatt Evan gyönyörködve szemlélte a színpompás világot, a kenyérállat, így nevezte el magában, egyetlen észrevehető életjelet sem adott. Idióta, gondolta Evan gúnyolódva. A Prizmán akár csak egy parányi agyat találni tudományos szenzáció lenne. Semmi sem akadt ezen a nyomorult bolygón, ami értelmes társasága lehetne legalább egy darabig. Most már biztos volt abban, hogy a Prizmát nem élőlények, hanem pontosan tervezett gépek serege uralja. Sehol egy érzelem, értelemnek pedig a legkisebb jelét sem látta.

A szó hétköznapi értelmében még azt sem mondhatta az ember, hogy ezek a szerkezetek élnek. Van lelkük egyáltalán? Kétségtelen, hogy más bolygókon az intelligenciák kiismerhetetlen kavalkádjával találkozott, de ilyet még nem tapasztalt. A tudati fejlettség teljes hiánya mérhetetlenül megdöbbentette.

Lesz majd elég idő töprengeni, ha végzett a mostani feladatával. Jó lenne, ha néhány napon belül megtalálná Ophemert jelzőfényét. Ha ez nem sikerül, vissza kell fordulnia az állomás felé, s megpróbálni valahogy érintkezésbe lépni a mentőcsapattal.

A nap állása alapján bemérte saját pozícióját, s újra körülnézett a káprázatosan színes erdőben. Hihetetlen; ilyen szépséggel még nem találkozott. Miközben szemlélődött, a háta mögött éjjeli hálótársa állt meg, s furcsa hangok sorozatát adta ki. Zúgás, sziszegés, kattanások hosszú sora hallatszott. Evan megtorpant, szinte a földbe gyökerezett a lába.

Miért követ ez a szörnyeteg? Tetszem neki? Vagy arra vár, hogy meghalok, s így küzdelem és sebek nélkül lakmározhat belőlem? Megrántotta a vállát.

− Rendben! Kövess, ha úgy tetszik, de csak tisztes távolságból, megértetted? Hogy megértette-e, kérdéses volt, hiszen Evan nem látott füleket a hernyó fején.

Nem lépett akkorákat, mint ő, de ötször annyi lábával könnyedén lépést tartott vele. Általában mellette haladt, akár egy jól képzett vadászkutya, s alkalmanként felemelte a fejét, mintha igazodni akarna.

Bármi legyen is, örült a társaságnak. Az éjszaka folyamán kiderült, hogy nem kell tartania ettől a furcsa állattól, így szívesen vette, hogy vele tart. Elgondolkodott azon, hogy mekkora szolgálatot tett neki, amiért egész éjjel melegítette a nap nélkül vacogó teremtményt. Biztos volt abban, hogy útjuk során viszonozza majd szívességét.

A hernyó és a fűtőtest versbe illő párosítás.

7.

A hosszú nap ismét estébe kanyarodott. Semmi sem utalt arra, hogy Evant bármilyen veszély is fenyegetné. Egyetlen húsevővel vagy más gyilkos lénnyel sem találkozott. Egyetlen inda sem nyúlt fel érte, hogy magával rántsa a Prizma ijesztő mélységeibe. A savlövellők is békén hagyták mára. A kvarcevők sem zaklatták. Elégedett és nyugodt estének nézett elébe.

Úgy érezte, semmi szüksége arra az átkozott és lomha védőfelszerelésre. Magabiztosabb volt, mint valaha. Nem kell mást tenni, mint elkerülni a veszélyes helyeket, s ha az ember egy kicsit körültekintő, nem eshet bajba. A TVF terhe nélkül nemcsak kellemes, de egyenesen élvezetes volt az útja. Könnyűnek és szabadnak érezte magát. Életben van, s egész jól halad, hogy rátaláljon a titokzatos huszonnegyedik jelzőfényre.

Menet közben megpróbálta felmérni, vajon mekkora távolságot tehetett meg, mióta kilépett a szkafanderből. Mindenképpen jelentős út állt mögötte, de még körülbelül sem tudta felmérni, pontosan mennyi lehet. De bármennyi is, feltétlenül megérdemli, hogy nyugodta, kellemes vacsora mellett töltse el az est további részét.

Egyetlen pocsolya vagy forrás sem akadt a közelben, de szerencséjére egyáltalán nem volt szomjas. Körbepillantott, s egy eddig ismeretlen növény alatt megtalálta a helyet, ahol nyugodtan megvacsorázhat.

Levelek vagy más megszokott lombozat helyett a furcsa fa ágai rózsaszín tányérokban végződtek, melyek láthatóan mozogtak, mintha enyhe szellő fújná őket, bár a levegő meg sem rezdült. Hatalmasak voltak: négy-öt centiméter vastagok, s mintegy két méter átmérőjűek. Egymás hegyén-hátán tornyosultak, mint egy óriási, fejre állított szőlőfürt. Nyilván a fény utáni hajsza győztese került fölülre. E növényen a megszokott sok száz apró fényreceptor helyett mindössze néhány, ám annál nagyobb érzékelő töltötte be a fotontölcsér szerepét.

Evan bekapott néhány falatot az utálatos ételkoncentrátumokból, majd elégedetten a hatalmas tányérok védelmébe heveredett. Ahogy a nap átsütött rajtuk, Orgell felfedezte, hogy minden egyes korong külön egyéniség, sajátos szerkezettel s árnyalatokkal. Hálózatuk, melyben a napenergia áramlott, a törzsbe futott, mely a föld alá, a gyökérig továbbította az energiát.

A rózsaszín üvegről egy régi versike jutott az eszébe. Hőse hatalmas rózsaszín szemüvegen át szemlélte a világot, de amikor az egy napon eltört, a férfi belepusztult a világ szörnyűségeibe. Akárhogy gondolkodott, nem tudta pontosán felidézni a vers sorait.

Csak feküdt ott magabiztosan, és élvezte a nyugalmat.

Egyórás szieszta még senkinek sem ártott, mondta magában jókedvűen.

Mikor letelt az idő, összeszedte magát, hogy folytassa útját. De nem tudta. Lábai meg sem moccantak. Mindössze arra volt képes, hogy felüljön. Lepillantott béna lábaira, s a látványtól majdnem elhányta magát.

Valami, vagy még inkább valamik mozogtak a nadrágja szárán, kívül, s úgy érezte, belül is. Lágy, nyálkás érzés volt. Ahogy bámulta, egyszerre apró vörös foltok cseppentek a földre a nadrágszára alól. Vér.

Az ő vére. Csak az lehet, hiszen a Prizmán töltött napok alatt egyetlen lényt sem látott, melyben vér áramlott volna. Fájdalmat nem érzett.

Hatalmas erőfeszítésébe került, mire jobb lábát meg mozdította. Tucatnyi gyűrűző, kanyargó féreg hullott a földre, s egyik sem volt vastagabb a kisujjánál.

A férgek ugyanolyan színűek voltak, mint a homok, melyben idáig feküdt. Talán ugyanazok az elemek alkották testüket. Hiába rázta le őket, újra harcba indultak; pillanatok alatt visszamásztak a lábszárára, s hihetetlen erővel rágták át magukat a vastag anyagon.

Evan előrehajolt, s a bal oldalát végigmérte. Ott jóval több féreg kapaszkodott fölfelé. Több tucat is lehet, állapította meg undorodva. Szinte megbénult a félelemtől. Sőt, másodpercről másodpercre többen lettek. A felebarátok megtalálják egymást, jutott Orgell eszébe egy sokat szajkózott mondat.

A homok megelevenedett körülötte. Száz és száz éhes féreg bukkant elő a talajból.

A rémület hihetetlen erőt adott Orgellnek. Egyetlen iszonyatos rántással sikerült bal lábát kiszabadítania. Mindenünnen féregfolyamok özönlöttek felé. Elképzelhetetlen tömegben közeledtek, hogy egyenként csatlakozzanak társaikhoz, s hogy minél szorosabbra és vastagabbra gyarapítsák körülötte az ijesztő gubót.

Jobb lábát hiába rángatta, nem tudta kiszabadítani.

Hasra feküdt, s hihetetlen erővel nyújtózkodott a legközelebbi faág felé, hátha elkaphatja, s azon felhúzva magát megszabadulhat ezektől az ocsmány rágcsálóktól. De bármennyire is erőlködött, képtelen volt elérni egyetlen ágat is.

Elkeseredetten nézett körül, hátha akad egy másik növény, melybe belekapaszkodhat. Hirtelen megpillantott egy vékony nádhoz hasonló fényevőt. Kinyújtózott, amennyire csak tudott, szinte homorított, mire végre megmarkolta. Sokkal erősebb, mint amilyennek látszott, gondolta Orgell, de hogy a látszat sosem fedi a valóságot, ezt a Prizmán már régen megtanulta. Semmi sem olyan, mint amilyennek látszik.

Minden erejét megfeszítette, s megpróbálta kiszabadítani férgektől hemzsegő lábait. Ekkor hatalmas reccsenés visszhangzott a csillámló erdőben a szívósnak tűnő nádféle darabokra tört.

Semmi sem volt, amibe belekapaszkodhatott volna.

Amerre csak nézett, mindenütt csak a puszta homok, mely úgy folyt ki az ujjai közül, mint a víz.

Térdtől lefelé mindkét lábáról patakzott a vér. A férgek úgy ellepték, hogy egy gombostűt sem lehetett volna közéjük szúrni. Evan kábultan érezte, amint az ocsmány állatok szívják, rágják, nyálkás testükkel végigszántják a lábait. Egy pillanatig az undortól bénultan, elkeseredetten ült, majd ismét körülnézett, hátha útjába sodor valamit a vakszerencse.

Egy kisebb szikla akadt a kezébe, azzal próbálta levakarni magáról a mohó férgeket. De azok jóval keményebb anyagból voltak, mint hitte. Hiába ütötte őket, rendületlenül másztak és zabáltak. Egyet-egyet ugyan sikerült lenyúznia, de mit számított ez, ha újabb tucat jött helyette.

Evan bal karján támaszkodva feküdt, markában szorongatva a követ, mellyel semmire sem ment.

Már hajnalodott, mikor elhatározta: nem küzd tovább.

Engedi, hogy sorsa beteljesedjen, ha kell hát ilyen ocsmány férgek alakjában. A friss vér egyre több szörnyeteget vonzott a környékre.

Tehetetlenül leeresztette a karját, s halálra váltan hanyatt feküdt.

Bár vére folyamatosan szivárgott, a férgek mégsem szívhattak ki többet egy-két decinél. Erőtlennek érezte magát. Pont most, amikor minden erejére szüksége lenne. Evan, aki régebben el sem tudta képzelni, hogy feladjon bármilyen küzdelmet, most beismerte vereségét. Fegyvertelenül háborúba menni halálos könnyelműség.

Mielőtt végleg kimerült, kiszabadította a lábait. De egyre erősödő levertsége, növekvő gyengesége útját állta minden menekülési szándéknak. Szédült, képtelen volt talpra állni. Letámasztotta bal kezét, nehogy újra hanyatt essen, s érezte, hogy minden tagja tompán lüktet, zsibbadtan, tehetetlenül lóg. Karja alig bírta testének súlyát.

Balra fordult, s megpróbálta lekotorni magáról a fáradhatatlan és olthatatlan étvágyú férgeket. Mikor harmadszor is lecsapott, a kő kicsúszott a kezéből. Elkeseredetten és elcsigázva feküdt el, s úgy látszott, végleg megadta magát. Vigyétek, amire szükségetek van, rohadékok! gondolta, miközben már az ájulás környékezte. A legdrágábbat, amit az emberiség a Prizmának felkínálhat: az emberi testet. Szinte látta maga előtt lebegni a halált.

Furcsa, milyen nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Egyetlen csalódása, hogy nem élheti meg az elmúlást.

Micsoda nevetséges halál. Férgek rágják szét a testem, gondolta. Lassan jóllaknak, s én meghalok. Férgek eledele...

Úgy Ráncolták a földhöz, mint Gullivert a liliputiak. De ezek a rohadékok sokkal jobban csinálták. Végleg kimerült

Mikor magához tért, a nap már magasan járt az égen. Kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát, jobban, mint éltében bármikor. Egész testét valami tompa, leküzdhetetlen zsibbadás járta át; egyetlen tagját sem tudta megmozdítani.

Lassan körülnézett: mindenfelé homok, döglött férgek, s egy-két szikladarab.

És vér. Felemelte a fejét, és végignézett magán. Térdtől lefelé szétrágták a nadrágját ezek a fékezhetetlen vadállatok. Lábszárán száradt vércsíkok jelezték az éjszakai küzdelmet. Fogalma sem volt, mennyi vért vesztett, de biztosan nem eleget, hiszen él. S pillanatnyilag ez a legfontosabb.

A rózsaszín fotoreceptorok, melyek eddig jótékonyan fedezték, eltűntek. Védtelen szemei könnyezve tiltakoztak az iszonyúan fényes napsütés ellen, de képtelen volt bármilyen helyváltoztatásra. Egy egészen közönséges fa alatt hevert mozdulatlanul.

Mindkét oldalán sárga virágok nyíltak a homokból. Kicsit emlékeztették a kékes ultrahang-receptorokra, melyeket napokkal ezelőtt látott a bázis környékén. Ezek is bizonyára hasonló növények. Ebben az őrült világban semmi sem lehetetlen, gondolta magában.

A virágok és a fa megnyugtatták. Kissé jobban érezte magát. De hol lehetnek a férgek? Meddig feküdt eszméletlenül? Gyomra üres volt, de nem érzett éhséget. Nem lehetett túl hosszú idő. Percek, órák, még több? Fogalma sem volt. Talán egy nap?

Időbe telt, mire teljesen visszanyerte öntudatát. Fejét tehetetlenül könnyűnek s kábának érezte, de tudta, ez a e:veszteség miatt van.

Aztán hirtelen eszébe jutott, mit látott, mielőtt elsötétült előtte a világ. Illetve úgy hitte, hogy látta...

A kék hernyó ereszkedett le az erdőből iszonyú lassúsággal, lábaival maga elé terelte a férgeket, majd mindegyiket bekebelezte. Amelyek nem engedelmeskedtek, azokra szájnyílásából kékes folyadékot lövellt, s ettől a még ellenálló szörnyetegek is pillanatokon belül elpusztultak.

A kék hernyó szemmel láthatóan ugyanolyan elégedettséggel falatozott a férgekből, mint azelőtt a férgek Evanből. Talán ezért követte őt mindvégig. Ez nem lehet igaz, gondolta. Lehetséges, hogy a hernyó a hátán látható szervek ellenére mégsem fényevő?

Hiszen elméletileg egy ekkora lénynek kifogyhatatlan ásványbányára lenne szüksége a mindennapi bőséges táplálkozáshoz. Akkor miért nem falta fel őt, aki kétségtelenül a legbőségesebb falat lett volna? kérdezte Evan magától értetlenül. Az viszont bizonyos, hogy a hernyó ugyanazt kereste, mint a férgek.

De akkor miért nem támadt rá akkor éjjel a barlangban.

Nem érdekes. E pillanatban nem érdekelték a teóriák. Az életben maradás volt a legfontosabb. Csak az számított, hogy óriási szerencséjére a hernyó ennyi férget elpusztított! A többieknek elment a bátorsága a további támadástól. Evan tudta, hogy el kell tűnnie erről a helyről, bármilyen erőfeszítések árán is, hiszen a férgek minden pillanatban visszatérhetnek.

A hernyó, nyilvánvalóan nem szándékosan, óriási szívességet tett neki. Alig akarta elhinni! Végre pártját fogta a szerencse ezen az átkozott bolygón. Annyi hányattatás, veszélyes kaland után mégis életben maradt. Hihetetlen!

Ha jól emlékszik, s ha tényleg az történt, amit az imént felidézett. Lehet, hogy újra nyomába erednek azok a borzalmas csúszómászók.

A szédelgés sehogy sem akart elmúlni. A teste megtette a magáét, de kótyagos fejjel semmihez sem foghat. Jóformán még egyenesen járni sem lett volna képes. A gyomra a legkisebb mozgásra is felkavarodott. Ahogy felült, azonnal eldőlt. Mintha rángatták volna a bal fülét, s ráadásul kegyetlenül viszketett. Talán valami belehullott, miközben aludt.

A füléhez kapott, s ujjaival két hihetetlenül vékony csápot tapintott meg. Nem a füle köré, még csak nem is a hajára csavarodtak. A fejéből lógtak ki.

Rémülten pillantott balra. Két vibráló zöld szem bámult rá alig néhány centiméterről. A hernyó volt.

A vállán ült, a nyaka köré tekeredve, mint valami szilikátstóla. Lábai a csigolyáján s a vállain nyugodtak mozdulatlanul. Állkapcsa, mely egy sziklát is porrá őrölt volna, felső karján feküdt, s szinte mosolygott. Ha valaki nem ismeri az előzményeket, azt is hihette volna, hogy Evan épp a kedvencét dédelgeti.

Á két csáp, mintha csak a dobhártyáját simogatná, élénken mozgott a fülében. Valami hirtelen megcsiklandozta az agyát. Mint villámcsapás hasított Orgellbe a felismerés: ez a vadállat a koponyájában turkál.

A következő pillanatokban rettenetesen furcsa dolgok történtek. Evan hatalmas kényszert érzett, hogy felugorjon, s a világba ordítsa minden keserűségét. Felpattant, s hatalmas köröket leírva szaladgálni kezdett. Igen, megőrült; s ami végtelenül furcsa, maga is tisztában volt ezzel.

Minden erejével a vállán levő szörnyet akarta lerázni, de mint annyiszor, most is kudarcot vallott.

Húzta, tépte, rángatta, de hiába: a vadállat meg sem moccant. Ismét belátta, hogy a Prizma lényei között a nádszál törékenységétől a sziklakeményig mindenféle megtalálható, függetlenül alaktól és anyagi összetételtől.

A hernyó tehát nem mozdult. Egyetlen hangot sem hallatott.

Hiába rohant neki a fának, hiába hempergett a földön,.cm ment. Maga Evan sokkal több sérülést szedett össze, mint a csúszómászó. De ez sem érdekelte, csak megszabaduljon ettől a szörnyetegtől.

Üvöltözni, sikítozni kezdett dühében és elkeseredettségében. Sosem hitte volna, hogy egyszer egy ilyen ocsmány állat a markában tarthatja, és az őrületbe kergetned, őt, a nagy Evan Orgellt. Minden kárba veszett, amit azóta elért, hogy ledobta magáról azt az átkozott ruhát. Azt remélte, sőt meg volt győződve, hogy anélkül minden egyszerűbb, könnyebb és szabadabb lett. S már-már el is bitté, amikor egy ilyen pocsék...! Majdnem elvesztette az eszméletét.

Elkeseredettsége az üvöltő torok felől a lábakba is átterjedt. Evan megcsuklott és térdere esett. Csak feküdt tehetetlenül és megpróbálta kikapcsolni az agyát. Iszonyú még belegondolni is, mi történt, s mi történik ezután vele. Remegő önkívület lett úrrá rajta. Mindenekfölött a legrosszabb, hogy elképzelni sem tudta, hogy mit tett vele a hernyó. Táplálkozott? Vagy az agyával tett valamit? Miféle anyag lehet odabenn, mely fontos lehet egy állatnak?

Az összes ereje elhagyta; csak feküdt és gondolkodott. Mérlegelt és remegett. Szétszedi ez a szörnyeteg. Belülről kifelé rágja magát. A két csáp minden kamrát részletesen megvizsgál, esetleg bele is kóstol. Iszonyodott még a gondolattól is. Először csak az eszméletét veszíti el. Aztán már csak a fájdalom, a puszta kín marad...

Minden újabb próba, mellyel a csápokat megkísérelte kirángatni, csak újraélesztette az iszonyú fájdalmat. Tarkója zsibbadni kezdett. Az első jelek, gondolta Evan.

Ahhoz is fáradt volt, hogy ordítson. Teljesen kilátástalan a helyzete, ismerte el halálos tárgyilagossággal.

Igen, belülről roncsolja szét. Már látta, mire képes a szája alatti csővel. Iszonyatos, minden ismert savnál erősebb anyaggal lehet megtöltve ez a gusztustalan fegyver.

Talán a fejébe is ebből a gyilkos folyadékból cseppent egy keveset; épp annyit, amennyi megteszi a magáét, hogy azután könnyűszerrel hozzájusson az oly fontos ásványi sókhoz. Vadállat, csak ez járt a fejében.

Hirtelen mintha hullámverés rázta volna meg a fejét. Nem fájdalom, inkább furcsa érzés. S a szavak sem okoztak fájdalmat.

− Sajnálom morogta a tenger, hogy ilyen sokáig tartott, míg átszőttem, de iszonyú nehezen találtam rá a csatlakozóra.

Evan odébb gurult. Fogalma sem volt a lüktetés értelméről. Hallucinál, gondolta.

− Ért engem? Érzem, hogy veszi az adást, de nem sugároz.

Nos, ilyen az őrület, állapította meg végérvényesen Orgell.

− Ön mentálisan teljesen ép, tájékoztatta a hang magabiztosan. Zavart és fáradt az lehet, de magánál van. Az impulzusai mindent elárulnak. Első pillanatban idegeneknek tűntek, de mégis jól működnek. Kiválóan fordítanak.

Mik fordítanak kiválóan? Evan rádöbbent, hogy csak gondolta a kérdést, mióta abbahagyta az ordítozást, ki sem nyitotta a száját.

− Az agya által generált kommunikáció impulzusokról beszélek magyarázta meg a hang. Tudom, hogy ez első hallásra kicsit zavaros, de el kell fogadnia.

Pillanatnyi szünet következett.

-A puha állományok is képesek ilyen hullámokat létrehozni folytatta a hang.

− Na ne mondd! szólalt meg Evan ezúttal hangosan.

Egy darabig elgondolkodott, érdemes-e szóba állni ezzel az intelligens szörnyeteggel. Az ember a hóhért sem kérdezi meg, milyen hosszú kötélre akasztják. Végül mégis megszólalt:

− Mit tettél velem? Mi a fenét csináltál az agyammal?

− Valójában csak beszélgetek önnel. Konzerválunk, érti? S a nyomaték kedvéért a hernyó nagyot pislogott.

Orgell rémülten és értetlenül töprengett az elhangzottakon: átszőni, csatlakozó, dugasz?

− Az én fejemben nincs semmiféle csatlakozó morogta.

− Dehogynem felelte a hang teljes meggyőződéssel. Mint minden intelligens lénynek. Csak az önét sokkal nehezebben találtam meg. Bármilyen furcsa is, sosem használták azelőtt. A tökéletes kapcsoláshoz sajnos néhány elemet el kell pusztítanom. De természetesen csak i szükségtelen funkciók szenvedtek némi sérülést.

Evan alig kapott levegőt a meglepetéstől. Nem félt, inkább csak megdöbbenést érzett.

− Mi a fenéről beszélsz? Sérülések az agyamban? Valamit betettél? Mit csináltál velem, te szörnyeteg? kérdezte szinte magánkívül.

− Eltüntettem néhány felesleges kinövést, így a legfontosabb szervek több energiához jutnak, ami azt jelenti, hogy közel tökéletesen működnek. A hernyó megpróbált a lehető legrejtélyesebben fogalmazni. Egyszer még hálás lesz ezért.

− Azért tényleg hálás vagyok, hogy megszabadítottál ezektől az átkozott férgektől. A többiről nincs véleményem. Hogy érthetlek ilyen tisztán?

-A világos kommunikáció az egymáshoz kapcsolt intelligenciák fontos sajátja. A hasonló impulzusoknak köszönhető.

A hernyó tehát nem tett mást, mint Evan agyának elektromos hullámait gondolatokká alakította át. Így lehetséges, töprengett a férfi, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. De hogyan? Csatlakozókon keresztül?

Dugókkal? Fantázia vagy pszichológia, amit játszik vele a Prizma?

Akárhogy is van, működött a dolog.

− Az impulzusok sorrendje és intenzitása változik magyarázta készségesen a hernyó, de csak bizonyos korlátokon belül. Gondosan figyelve össze lehet őket hasonlítani. Nem gondoltam, hogy ön intelligens lény, amikor először találkoztunk a barlangban. Megdöbbentett az a rengeteg hőenergia, melyet szervezete elpocsékolt. Úgy tűnt, nem képes kommunikációra. Számos alkalommal próbáltam beszélni önnel, de sohasem kaptam választ.

− Úgy érted, az a morgás meg ciripelés? Számomra csak zajok voltak.

− Mint ahogy az ön modulált hullámait én is így hallottam. Gondolatokat generálni nem nagy teljesítmény. A megértés és a megértetés a fontos. Ezt oldottam én meg.

− Amikor nem válaszoltál a kérdéseimre, azt hittem, veled nem is lehet kommunikálni. Nyilvánvaló butaságodon kívül semmit sem találtam benned, ami érdekes lett volna. Evan elhallgatott, s egy hosszú másodpercig a lényt bámulta. Lehet, hogy valóban ez a ronda hernyó a prizma intelligenciájának csúcsa? Miért gondoltad, hogy velem érdemes lehet megpróbálkozni?

− Mert láttam, milyen módszeresen akar megszabadulni a férgek fogságából. Úgy gondoltam, ez a tervszerűség megéri a figyelmet, hiszen biztosan rendelkezik bizonyos fokú intelligenciával. S ráadásul az alkalom is kiváló volt. Míg folyt a küzdelem, majd amikor elaludt, könnyűszerrel el tudtam helyezni a hálózatomat az agyában. S mire mentem vele? Az első gondolata az volt, hogy szét akarta tépni a berendezést. Aligha intelligens megnyilvánulás.

− Sajnálom. Azt sem tudtam, mi történik velem. Csak arra emlékeztem, hogy megtámadtad és elüldözted a férgeket, de nem is sejtettem a valódi okát. Mi emberek nem ismerjük ezt a fajta kommunikációt. A csatlakozóm, vagy, ahogy nevezed, az agyamban van, így nem ismerhetem közelebbről. Sosem hallottam róla. Miért is lenne rá szükség az emberi világban? Azt hiszem, meglehetősen veszélyes egymás fejében kotorászni. Rövid szünet után hozzátette:

− Mondd csak, valóban rendelkezem ilyen csatlakozóval, vagy beépítettél valamit, de nem mered bevallani?

− Csak átalakítottam azt, ami eddig is létezett. Amikor pánikba esett, arra gondoltam, megszüntetem a kapcsolatot, s itt hagyom. De tudatlansága s esendősége nyilvánvaló volt. Lehetetlennek tűnt, hogy túlélje a Prizmán töltött napokat. így hát kitartottam maga mellett, s megártani, míg megnyugszik, s értelmes beszélgetést kezdeményezhetek.

− Sajnálom. Nem szokta így mászkálni ilyen veszélyes területeken. Mióta kiléptem a ruhámból...

− Ruha? Miféle ruha?

Evan röviden elmesélte mi is a TVF, s megpróbált olyan érthetően fogalmazni, mint még életében sosem.

− Aha. Szóval maga is hallotta, mi folyik itt, de kényszerítették, hogy idejöjjön.

− Nem, dehogy! Kaptam egy védőfelszerelést, és önként vállaltam, hogy a Prizmára jövök.

− Egy olyan testőrrel, amilyennel sok puhatestű jár-kel?

− Nem. Ez a valami nem élő, organikus szervezet. Ez egy mesterséges élettelen tárgy, melyet eszközökkel, gépekkel készítenek.

− Mi az az eszköz?

Evan majdnem hanyatt esett. Ilyen hosszas magyarázatokra nem készült fel.

− Később ezt is megbeszéljük, rendben?

Evan ekkor a földre pillantott, de a hernyó már ki is bontotta a csomagját. Mit meg nem enged magának! Még a legbátrabb ragadozók sem merészkedtek a csomag közelébe, ez meg benne kotorászik.

− Mik ezek?

− Táplálékok.

− Valóban? Hiszen nem is fénylenek.

− Kémiai energiát tartalmaznak. Én nem vagyok fényevő, mint te. Az én szervezetem vegyi anyagok égésétől, oxidálásából nyeri az energiát; cukorrá, s egyéb fontos elemekké bontja a táplálékokat. Nos, halasszuk későbbre a kémiai tárgyú társalgást! javasolta Evan.

− Tudom, hogy a puha formák más puha létformák elfogyasztásával nyerik energiáikat, de még sosem láttam ilyesmit. Ez azt jelenti, hogy maguk fény nélkül is képesek organikus működésre?

− Elméletileg igen. Nincs feltétlen szükségem a napfényre, csak nagyon ritkán és kis adagokban, amivel a szervezetem vitaminokat hozhat létre. De közvetlen felhasználásra nem vagyok képes.

− Így tehát az emberek és más puha létformák azzal töltik az idejük nagy részét, hogy kémiai anyagokat keresnek, így csak elfecsérlik az életük nagyon nagy hányadát. Hatalmas pazarlás.

− Egyetértek. Ugyanakkor teljes sötétségben is képes vagyok élni viszonylag hosszú ideig, hiszen a szükséges energiát magammal is vihetem.

− Ki akar sokáig élni? tette fel a kérdést a hátborzongató élőlény.

Evan lehajolt, s összeszedte a kicsomagolt holmikat.

− Nem gondolod, hogy e nélkül a kényelmetlen csatlakozás nélkül is megtanulhatunk kommunikálni? Mondjuk azokkal az érthetetlen, modulált hanghullámokkal.

− Megpróbáltam azt is. Az ön hullámai alatta maradnak az elvárt s használható szintnek. Pusztán zajkeltés, amit kommunikációnak nevez. Miért kérdi? Fájdalmat okoz a csatlakozó?

− Nem, nem felelte Orgell. Csak azért kérdezem, mert annyira szokatlan így társalogni. Magam sem tudom elhinni, hogy nem tudtam, micsoda tökéletes csatlakozó van a koponyámban.

− Pedig elhiheti mondta a hernyó.

− Te vagy az első, akivel így létesítek kapcsolatot. A mi fajtánk, a puha formák, ahogy te nevezed, egyáltalán nem alkalmazza a kommunikációnak ezt a módját, feltehetően azért, mert hozzám hasonlóan nem is sejtik, mit rejt a koponyájuk.

− Különös, egyre különösebb. Hogy jönnek létre csoportos kommunikációs szeánszok?

− Sehogy. Egy ember beszél, a többi hallgatja.

− Szomorú. Nagyon furcsa. El sem tudom képzelni, hogy lehet így összhangban működni. Komoly nehézségeik támadhatnak a csoportharmóniával.

− Néha valóban vannak gondok ismerte el Evan. Rengeteget vitatkozunk. De hát, ilyen az ember foglalta össze Orgell minden eddigi mondanivalójának lényegét.

Úgy érezte, egyre szívesebben társalog ezzel különös lénnyel, melynek jelenléte kifejezetten megnyugtatta.

− Van egyénisége és egyedisége, vagy csak része egy halmaznak?

− Hogyan? Nem értettem.

− Nos, a Prizmán minden egyedet egy pontos, leíró névvel azonosítanak, mint egy nagyobb egység részelemét. Én például Piroxid Dendrikus Felszíni Visszatükröző Azúr vagyok.

Evan szóhoz sem jutott ekkora őrültség hallatán. Megkérdezte:

− Nem bánnád, ha csak Azúrnak hívnálak? A hernyó tiltakozni kezdett:

− Nem elég szemléletes.

− Mégis jobban hangzik, mint az én nevem. Evannek hívnak.

− Evan. Jelent ez valamit?

− Engem felelte Orgell rejtélyesen.

− Önmagát definiálja? Nem informatív.

− Elvont hangsor. Jelentesteién.

− Fogalmakhoz nem értek ismerte be Azúr. Az a filozófusok és a tanárok dolga. Én csak az inasuk vagyok.

− Ez a foglakozásod?

− Foglalkozás? Egyre nagyobb a zavar. Nem foglalkozás. Én magam vagyok! A tanár az tanár. A harcos az harcos. Mindenki az, ami fejtegette az Evan számára tökéletesen érthetetlen azonosságokat.

− Nálunk nem ez a helyzet. Mi akkor változtatunk foglalkozást, amikor akarunk.

− Nos, végleg megkeveredtem. Azt hittem, maguk intelligens lények, s most kiderül, hogy a világegyetem legbizarrabb rendszerében élnek.

− Ezt nem egy üveghernyónak kell megítélnie vágott vissza Evan.

Azúr meglepődött:

− Ellenséges megnyilatkozás, az egyik legjellemzőbb emberi megnyilvánulás.

− Biztos, hogy semmi maradandó sérülést nem okoztál? − kérdezte Evan nyugtalanul.

− Csak ott avatkoztam be, ahol semmi kárt nem tehettem felelte Azúr. Ahol nem tapasztaltam reakciót, oda nem nyúltam.

− Reakciót?

− Impulzív választ. A saját agya irányította a csápjaimat.

Elvezetett a csatlakozóhoz anélkül, hogy kértem vagy utasította volna. Soha nem nyúltam még érintetlen agyhoz ezelőtt. Úgy értem, amelynek még használhatatlan csatlakozója volt, de a maga reakciói olyan nyilvánvalóak, hogy nyugodtam hozzáfoghattam a beavatkozáshoz. Mostantól bárkivel könnyedén létesíthetek kapcsolatot. Bármilyen élőlénnyel, melynek csatlakozója van. Márpedig, ahogy említettem, ez a magasabb intelligenciáknál majdnem minden esetben megtalálható.

Úgysem lesz rá szükségem, gondolta Evan. Sikerült magában tartania a gondolatot, így nem bántotta meg a jó szándékú teremtményt.

Bárcsak lenne egy tükröm, mondta magában, bár ha igazán látni akarta volna magát, az erdőben bőven akadt simára csiszolt kristályfelület. Szúró fájdalom hasított a fülébe.

− Akarja, hogy megszüntessem a kapcsolatot? kérdezte Azúr. Érzem a fájdalmat.

− Semmi gond. Nem fáj, csak azért nyúltam hozzá, mert nem tudok parancsolni a kezemnek. Minden pillanatban meg kell győződnöm, igaz-e, vagy csak álmodom az egészet. Ha békén hagyom, nem fáj. Egyébként ez az elmúlt három évszázad legnagyobb tudományos felfedezése.

− Maga egy egész könyvtár!

− Micsoda?

− Könyvtár. A tudás raktára. Nem csoda, hogy ilyen könnyen kapcsolatba tudtunk lépni. Magát erre tervezték.

− Miket beszélsz?! Kutató vagyok, mérnök, aki... De megint csak a nevezéktanok különbségéről vitatkozunk. Igaz, a tudás felhalmozása része a munkámnak, de korántsem ennyire egyszerű a dolog.

− Nyilván nem, de minden élőlény hordoz egy elsődleges funkciót, s a magáé a raktározás. A csatlakozója is erre való.

− Hagyjuk már ezt a témát! Evan nem akart az agyában tekergő csápokra gondolni. Minden ember ilyen? Talán egyikük sem tudja, hogy a koponyájában születésénél fogva ott található egy apró szerkezet, mellyel könnyűszerrel kommunikálhat bárkivel vagy bármiéi a világegyetemben. Mivé lesz akkor az evolúció megdönthetetlen elmélete? Nem beszélve a fejlődés teológiai megközelítéséről. Vajon lehetnek-e hasonló szervei egy hernyónak és egy embernek? Ez porrá zúzza az emberi felsőbbrendűséget, gondolta Evan.

Ha így van, ez sokkal nagyobb reveláció, mint hinnénk. Ez a felfedezés minden eddigi tudást s eredményt aláás, szinte megsemmisíti, szükségtelenné teszi a tudományt.

Evan képtelen volt felfogni mindezt. S nem is igazán akart foglalkozni a hihetetlen tényekkel. Mindössze túl akarta élni ezt a napot is. S ha ez a hernyó hozzásegíti ezzel a két csővel az életben maradáshoz, ám legyen. Mindent egy célnak rendelt alá.

− Mit csinál egy, hogy is mondtad, inas?

− Maga a definíció is megadja a választ. Bizonyos célokat szolgálok. Feladatom a lehető legnagyobb tudás összegyűjtése a világról: ásványi lelőhelyekről, életterekről.

Ezenkívül vészjelzésre is használható vagyok, akár egy őrszem. Ennyi a dolgom, s ezt igyekszem minél magasabb színvonalon elvégezni. Mindent az Egyesülés érdekében teszek.

− Mi ez? Valami város, vagy társadalom? Vannak tehát társaid? Úgy értem ilyen... inasok.

− Természetesen, van még néhány.

− Nem így értettem. Evan megpróbálta megtalálni a helyes kifejezést. Csoportokra gondoltam, szövetségfélére. Olyan lények csoportjaira, akik ugyancsak az Egyesülés érdekében tevékenykednek.

− Hogyne. Mi másból állna akkor az egész rendszer? Egy Egyesülés nem épülhet fel elszigetelten működő egyedekből.

− Igaz. Nem vagyok komoly gondolkodó. Én az általánosságok specialistájának vallom magam. Ne haragudj, nem akartalak összezavarni!

Evan hirtelen a homlokához kapott.

− Fáj?

− Nem érdekes. Amikor beszélsz, mintha enyhe fejfájásom lenne, ennyi az egész. Ez úgy hangzik, mint puha formák világában, valami általános betegség.

− Te még sohasem éreztél ilyet? Nyomást a koponyaüregben!

− Nem. Emberei sajátság lehet.

Azúr egy pillanatig hallgatott, majd diadalmasan bejelentette:

− Megtaláltam a magára illő leíró nevet. Rugalmas

Modulációjú Vitaképes Nehezen Mozgó Szénkoncentrátum.

− Az Evan tökéletesen megfelel. Szólíts csak így nyugodtan!

− Semmitmondó és dezinformatív nevek morogta a lény.

− Van elég bajunk a kommunikációval. Miért bonyolítanánk a dolgot ezzel a borzalmas meghatározással. kérdezte Orgell.

− Ha semmiképpen nem akarja... adta meg magát Azúr.

− Nem nagyon. Hadd kérdezzek valamit! Evan az éjszaka dúló küzdelem vérfoltos színhelye felé fordult. Mit kerestek a férgek? A vérem bizonyos elemeit akarták magukba szívni?

− Úgy van. A testnedvek fém− és ásványianyag-tartalmát.

− Téged hidegen hagynak ezek a csemegék? érdeklődött Orgell tapogatózva. Úgy értem, hogy ezek a csápok csak a tökéletes kommunikáció érdekében kotorásznak odabent?

Azúr szinte megmerevedett a meglepetéstől.

− Természetesen vannak olyan lények, melyek minden eszközt megragadnak, hogy táplálékhoz jussanak, de én nem tartozom ezek közé. Csak tisztességes szándék vezérel. Táplálékom fő része a földből, annak ásványaiból áll. Ha akarja, megszakítom az összeköttetést, s megmutatom.

− Rendben.

Evan tartott egy kicsit tőle, de semmi fájdalmat nem érzett, mikor megszakadt a csatlakozás. A két csáp simán, egy csepp vér nélkül csusszant ki a füléből. Azúr elindult, hogy megfelelő helyet találjon a bemutatóhoz.

Csápjait a földbe mélyesztette, s mintha szívószálak lennének, Evan tisztán láthatta a bennük áramló ezerféle sót.

Mikor befejezte, hirtelen Orgell vállára ugrott.

Az idegen, morgolódott Evan. Van neve. Intelligens.

Azúrnak most már sokkal kisebb erőfeszítésébe került, hogy Orgell mozdulatlan fejébe visszahelyezze áttetsző csápjait.

8.

Orgell nyugodtan tűrte, míg a csúszómászó végez a művelettel. Erezte, amint a két csáp akadály nélkül a fülébe csusszan, s átjut a középfülön egészen a feje legrejtettebb zugaiba. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, mindössze valami furcsa, kellemes hűvös simogatást.

Amikor a csápok megálltak, a jól ismert lüktetés ismét elkezdődött.

− Érzem, hogy feszeng szólalt meg a hang. Semmi oka sincs az aggodalomra. Sokkal könnyebb volt, mint először, hiszen a csatlakozás már megkezdte működését.

Bejárattuk, azt hiszem így mondják az emberek.

− Ismerek egy sebészt, aki szívesen elbeszélgetne erről a beavatkozásról.

− Sebész? Úgy érti, aki a testekkel foglalkozik? Beszélhetne az enyémmel.

Evan érdeklődése hirtelen felélénkült. Miféle újításokról tájékoztatná egy ilyen szilikát anyagú sámán? Hogyan gyógyíthat meg vajon sérült szervezeteket?

Sosem reméltem, hogy egyszer társaloghatok egy olyan egyeddel, mint maga mondta Azúr.

Evan elmosolyodott.

− Jó néhány barátom és munkatársam van, akik legalább ennyi érdekességet mesélhetnének mint én.

Azúr ámulva szólalt meg:

− Nagyon messziről jöhetett.

Orgell közben egészen máson töprengett: a lény nemén. Végül megállapította, hogy mindenképpen aszexuális, hiszen a szaporodás emberi értelmét és lényegét a Prizma lakói nem ismerik, s ha ismernék is, semmi hasznát nem vennék.

− Messzebbről, mint hinnéd felelte, hiszen fél füllel hallotta a lény álmélkodó mondatát.

Evan leült, s minden tehetségét összeszedve elmagyarázta Azúrnak, honnan, miféle világból érkezett, s az okát, amiért a Prizmára jött.

Azúr csodálattal hallgatta, majd felkiáltott:

− Óriási Fantasztikus Jöjjön velem az Egyesülésbe; el kell mesélnie mindezt a társaimnak is! Ők és magamfajta tudáskollektorok. Biztosan lázba hozza majd őket a rengeteg újdonság.

− Többen is vannak?

− Természetesen. Egyesülésünk egyre bővül. Hatalmas személyzettel rendelkezik.

− Biztosan rengeteg könyvetek van.

− Mik azok a könyvek? kérdezte Azúr értetlenül.

− Papírok, chipek, raktározott anyagok, melyeket könyvtárakban halmoznak fel.

− Ezt már nem értem. Raktározott ismeretanyag.

− Sajnos most nem mehetek veled, Azúr. Bármennyire is szeretnénk, nem tehetem. Egy másik embert kell megkeresnem!

Azúr elgondolkodott.

− Fogalma sincs, hol lehet a munkatársa?

− Nincs. Csak jelzőfény alapján sejtem, merre járhat.

Villanásokkal mutatja a körülbelüli helyzetét. Meg kell keresnem!

-Talán segíthetünk. Semmi gond nem lehet a frekvenciával. Jöjjön velem, s meglátjuk, mit tehetünk! Biztosan megtaláljuk a kollégáját.

− Rendben. Lássuk, mit tudok! mondta Evan fel lelkesülve a siker reményétől.

− Remek. Nagyon örülök lelkendezett Azúr.

Örömében megrázkódott Evan vállán. De ki kell találnunk valamit a védelem érdekében. Ilyen felszerelésem nem jutna messzire. Azt mondta, hogy a védőruha, amit magával hozott, tönkrement.

− Igen, attól tartok, semmire sem jó többé.

− Ujabb furcsa megközelítés. Azúr felemelkedett, körülnézett a színpompás erdőben. először is az érzékeny szemeivel kell kezdenünk valamit, hiszen ha elveszíti a látását, akár haza is mehet. Ha tud... Erre!

Evan követte a kék hernyót. Alig tettek néhány lépést, amikor egy vastag fához értek. A megtévesztésig hasonlított azokra a növényekre, melyeket az emberi világban tényleg fának neveznek. A szürkés ágak végén barna golyók nőttek. Evan egyből rájött, hogy ezek is fotoreceptorok, csak azt nem értette, mitől barnák. Eddig ilyennel még nem találkozott. Aztán hirtelen megvilágosodott: ez egy szénatom alapú szerkezet, azaz a Földön és más hasonló bolygókon élő fák majdnem tökéletes hasonmásával áll szemben.

− Térdeljen le, kérem! szólalt meg Azúr. Evan megtette. A lény egy mozdulattal letépte a szemellenzőjét.

− Hé, arra szükségem van! kiáltotta Evan.

− Ezentúl, remélem nem lesz mondta Azúr, s elhajította a műanyag csíkot.

A Prizma erős fényeitől Evan szeme állandóan könnyezett. Hunyorítania, és szinte kancsítania kellett, hogy lássa a lény ténykedését.

− Gyerünk, tedd vissza!

De minden hiába, megszakadt a kapcsolat közöttük. Azúr valami kivehetetlent csinált a földön heverő szilikát-törmelékkel, s néha hátrapillantott a tanácstalan, tehetetlen emberre. Éles és kemény kristálydarabokat válogatott, s Evan agyán átvillant a gondolat: mire lenne képes ezekkel az apró fegyverekkel, ha netán megharagudna rá.

Azúr sokat sejtető pillantásokat lövellt Evan felé. A szanaszét heverő cserepeket és kristálytörmeléket négy szabályos két egyenes és két gömbszerű idommá állította össze.

Mikor készen lett, átnyújtotta Evannek az eredményt. Pompásan csiszolt szerkezet volt, melyet mintha nem is egy primitív lény, hanem egy hihetetlenül bonyolult gép készített volna. Evan felemelte a furcsa tárgyat, s a szem elé illesztette. Úgy nézett ki benne, mint egy óriási lárva, de külseje pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelte.

A barna szilikátellenző egyaránt kiszűrte a nap és a környezet vakító sugarait. Ez volt az első alkalom, mióta elhagyta a TVF-et, hogy minden nehézség nélkül, tisztán látott. Kellemes, langyos eső kezdett cseperegni.

− Hogy csináltad? Előrehajolt, s hagyta, hogy Azúr újra elfoglalja helyét a vállán, s ismét rácsatlakozzon. Hogy csináltad?

− Ugyan, ez az egész magától értetődő és pofon egyszerű felelte Azúr, s a földön heverő műanyag csíkra mutatott. Egy darabka eriagyümölcs még jobb lett volna.

− Fantasztikus. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Álmélkodva, a tiszta és látás élményétől megmámorosodva pillantott körül. S most merre tovább?

− Még nem vagyunk készen.

− Ahogy gondolod. Mit tartogat még Azúr kimeríthetetlen kelléktára? Újabb szemüveget? Talán egy divatosabbat.

Azúr bevezette az erdőbe, míg egy tócsához nem érték, mely szüntelenül hullámzott. Evan szinte biztosra vette, hogy a mélye csak úgy hemzseg a kétatomos lényektől.

− Másszon bele utasította Azúr.

− Micsoda? kérdezett vissza Orgell rémülten.

− Mártózzon meg... de vigyázzon, a fejét mindig tartsa a víz felett!

− Miért? Mitől kell tartanom?

− Semmi különlegestől. Csak a puha formáknál szokásos elővigyázatosság.

Evan előrehajolt, hogy kikémlelje a medence titkát.

− Mi történik velem? Mire jó ez az egész?

− Védelemre van szüksége. A víz megteszi majd a kellő hatást. Evan tovább habozott. Tettem valaha is olyat, amitől megsérült volna? kérdezte Azúr.

~ Nem, dehogy vágta rá a férfi. Evan elgondolkodott, végül is... csak víz. Mi bajom eshet? Gyorsan túlesem rajta, és kész.

Beleereszkedett a vízbe, de a fejét gondosan felemelte. A langyos víz hirtelen bizseregni, bugyogni kezdett. Evan rémülten kapaszkodott kifelé. Ekkor Azúr ki hinné, hogy ennyire erős egy ilyen teremtmény visszanyomta Orgellt.

− Ne ugráljon! Lazítson, s hagyja, hadd dolgozzanak az apró segítők!

Mire kimászott, egész testét vékony szilikátréteg vonta be. Csodálatos és izgalmas látvány volt, amint a megszámlálhatatlan mennyiségű parányi lény kemény burokká rendeződött a testén. Néhol, ahol összetorlódtak, pici zátonyok ugrottak ki a sima felületből.

Nos, ennyi az egész, gondolta. Egyre jobban megbízott Azúrban; valóban mindig a javát akarja, s ez meglehetősen szokatlan volt az emberi világ önzéséhez szokott Orgell számára.

Mostantól védett a Prizma megannyi tolakodó, mohó és vérszomjas teremtményével szemben. Furcsa, hátborzongató érzés volt ez a nagyfokú alkalmazkodás egy idegen bolygó kíméletlen feltételeihez. Azúr utasítása szerint néhány órát mozdulatlanul kellett feküdnie, hogy a bevonat a lehető legszilárdabb és legbiztonságosabb legyen. Egyszer csak felhangzott a vezényszó:

− Felállhat.

Evan megpróbált talpra állni, de lábai mereven elutasították a parancsot. Kemények voltak, akár a beton.

− Hogyan? kérdezte elkeseredve.

− Valóban... hogyan is? Elfelejtettem.

− Micsoda? Elfelej...? Evan szóhoz sem jutott, megpróbálta elűzni a rátörő pánikot. Úgy érezte, mintha előre becsomagolt csemege lenne a feneketlen gyomrú ásványevők asztalán.

Azúr hirtelen lendülettel Evan mellé ugrott, s lázasan dolgozni kezdett.

Először a jobb válla szabadult ki a csontkemény máz szorításából, majd a bal következett. Aztán sorban a többi testrésze. Azúr utoljára az ujjakat hagyta. Evan úgy festett, akár egy ókori torzó.

− Felállnék szólt izgatottan munkálkodó barátjához. Már csak néhány pillanatba telt, s a máz olyan rugalmas lett, akár a gumi.

A Prizma új TVF-et készített neki. Krémfehér volt, s olyan könnyű, mintha grafitból készült volna.

− Ezek az apró lények a világegyetem talán legkeményebb páncélú egyedei. Csak így védekezhetnek a megannyi ragadozó ellen. Ha kikerülnek a vízből, azonnal elpusztulnak. Így készült ez a remek, testreszabott szkafander is.

Egy mozgó temető, mosolygott Evan. Furcsa, hátborzongató érzés volt ezernyi piciny tetemet hordozni, ki tudja meddig? De belátta, hogy a viszolygás a leghelytelenebb viselkedés az adott körülmények között.

Nem mintha kételkedett volna Azúrban, mégis kíváncsi volt, mit tud az új védőruha. Felemelt egy jókora, leg-alább ötkilós követ, s a válla magasságából a lábára ejtette. A szikla apró darabokra hullott szét. Kezdetnek nem is rossz, gondolta elégedetten. Újabbat keresett, mely legalább akkora volt, mint az előző, a feje fölé emelte, s olyan erősen vágta a lábfejéhez, ahogy csak tudta. A kő egyszerűen lepattant, miközben Evan szemernyi fájdalmat sem érzett. Bármiből is készült az új ruha, remekül működött. Megérintette napellenzőjét is, s elégedetten nyugtázta: bárhol is legyen Ophemert, meg tudom keresni.

Ilyen védettség mellett a legkeményebb próbákat is kiállja majd. Önbizalma ismét a régi fényében ragyogott.

Legyőzhetetlen hősnek érezte magát. Az univerzum bajnoka, osztotta ki saját részére a nem létező rangot.

− Élnek olyan ragadozók is, melyek képesek összetörni ezt a héjat informálta Azúr, de ezek meglehetősen ritkák. Remélem, nem találkozunk ilyenekkel, s akkor garantáltan túléli a Prizmán tett látogatást. Jobb lett volna, ha a fejét is védetté tesszük, de gondolom, mint a puha formák, ön is igényli a folyamatos gázellátás t.

− Igen, lélegeznem kell, ha erre gondolsz felelte. Így is nagyon jó lesz, köszönöm.

Evan kinyújtóztatta tagjait, s nagyszerűen érezte magát; rugalmas, mégis sziklakemény. Óriási találmány.

Kezdte belátni, hogy a Prizma, minden veszélye ellenére valóban zseniális bolygó, s ha nem is az édenkert, ahogy Machoka annak idején Samsteaden nevezte, de mindenképpen káprázatos hely. Ebben a ruhában gond nélkül sétálhat még a pengeéles szilikátmezőn is.

Am akadt egy kis probléma, amivel még foglalkozni kellett. Mindent elmagyarázott a gondosan figyelő Azúrnak, aki tisztában volt a melléktermékek fogalmával, bár ő sokkal szilárdabb formában távolította el azokat, mint az organikus létformák.

Miután Azúr az egyik legprecízebb élőlény volt, akivel Orgell találkozott, a férfi nem is csodálkozott, mikor hozzálátott, hogy elvégezze az utolsó simításokat a ruhán. Evan egyetlen hibát sem vett észre, és megbízott Azúrminden bizonnyal élesebb látásában. Néhány pillanat múlva, mint a jó szabó, aki az utolsó cérnát is a legnagyobb pontossággal varrja el, a hernyó bejelentette:

− Tényleg kész. Most már belevághatunk a sétába. Evan felállt, s megvárta, míg Azúr újra rácsatlakozik, aztán így szólt:

− Rajta, induljunk! Kíváncsi vagyok a te híres falud, vagy mi az ördög az az Egyesület.

− Egyesülés javította ki Azúr önérzetesen. Aztán nyugat felé mutatott, de Orgell látta, hogy valamit még mondani akar.

− Mi a baj kérdezte.

− Észrevettem, hogy az emberek mindenről olyan lekicsinylően beszélnek, még akkor is, ha magukban belátják, hogy nagyszerű találmány került az útjukba. Az Egyesülés nem egy falu, ha jól értelmeztem a kifejezést.

− Rendben, ne haragudj! kért bocsánatot Evan.

Árulj el valamit! Mindentől függetlenül élsz? Ugy értem, csak a napfényből nyered az energiádat?

Azúr csodálkozva pillantott rá, mire Orgell folytatta:

− Ha így van, akkor miért éltek együtt, csoportokban? Csak a társaság kedvéért? Az ember azt hinné, hogy vadászni is jártok, s ez együtt sokkal könnyebb.

− A társas életnek számtalan előnye létezik a magánnyal szemben. Nem igazán a táplálékszerzés az elsődleges, hiszen azzal egyedül is boldogulunk. Veszély vagy

fenyegetettség esetén azonban sokkal nagyobb erővel léphetünk fel ha összefogunk, mintha egyéni akciókba kezdenénk.

Szóval még egy ilyen, látszólag elpusztíthatatlan lény is felfedezte a régi szabályt: egységben az erő. Ez azonban azt is jelenti, hogy élnek a Prizmán olyan teremtmények, melyektől még neki is tartania kell. Nem túl biztató, gondolta Evan. Tehát a szilikátok világa semmiben nem különbözik lényegét tekintve az emberi bolygókétól. Itt is folyik a mindennapi kegyetlen küzdelem.

Lepillantott, s meglátta talpa alatt a törékeny héjba burkolózó üveg fűszálakat. Még egy ilyen mérhetetlenül egyszerű létformának is szüksége van önvédelemre.

Hogy illik bele egy Azúr típusú lény ebbe a környezetbe? Hol a helye ebben a bonyolult szövevényben? Miféle élőlény lehet a Prizma fejlődésláncának a csúcsa? A fényevők nyilván kívül állnak a táplálékláncon. Evant hirtelen megfoghatatlan félelem kerítette hatalmába. Biztos volt abban, hogy a Prizmán élnek nála és Azúrnál hatalmasabb szörnyetegek, melyeknek pontosan az ilyen, intelligens és ásványokban gazdag lényekre fáj a foguk, hiszen minél bonyolultabb egy szervezet, annál magasabb rendű a tápláléka is.

Minden érzékszervét lekötötte ez a világ. Bármerre tekintett, mindenütt merev, kőkemény képződményeket látott, melyekről csak nehezen tudta elképzelni, hogy élnek. El-e a kő? Megválaszolatlan kérdés? Gyönyörű, egzotikus, ugyanakkor ijesztő is volt ez a világ. Eszébe jutottak a férgek, melyek mintha a homok gyermekei lettek volna. Egész életében Azúr lekötelezettje lesz, amiért megmentette az életét.

Kerestek egy alkalmas helyet, ahol nyugodtan eltölthetik az éjszakát. Evan azonnal mély álomba zuhant. Egyszerre zümmögésre ébredt. A táncoló ékkövek jelentek meg körülötte. Szentjánosbogárra emlékeztető apró lények tucatjai rajzottak a feje körül. Most mintha kevesebben is lennének, gondolta Orgell, és gyengébben világítanak.

Elhalt, majd újra felerősödött a zümmögés. Felült és a sötétbe bámult. Azúr figyelmeztetését hallotta.

− Valami mozog a sötétben.

− Tudom. Mit tegyünk?

− Semmit. Maradjon nyugton! hangzott a válasz álmosan. Azúr még valahol az álom és ébrenlét határán lebegett.

Nem indult el. Elege volt már a sötét, titokzatos helyekből. Nem félt, inkább csak fárasztotta az állandó feszültség, mely egy pillantásra sem hagyta nyugodni, mióta levetette a védőruhát, melyet a Samstead híres tudósai elpusztíthatatlannak tartottak.

− Nem látok semmit.

− Én sem morogta Azúr.

Mitől ennyire fáradt, töprengett Evan, hiszen egész nap a vállamon utazott. Szinte egy lépést sem tett.

Hirtelen egy alak vált ki a fák közül, és egyenesen feléjük tartott. Akkora lehetett, mint egy kutya, s négy barnás lábán billegve cammogott. Két szem segítette a tájékozódásban.

Ahogy Azúr meglátta, azonnal pánikba esett.

− Meg kell szakítanom a csatlakozást! Meneküljön! Fusson, Evan és meg ne forduljon! Később megkeresem.

− Hé, várj egy pillanatig! üvöltötte Evan, de Azúr kirántotta és ledobta a földre a kommunikációs csápokat.

A rettenetes állat lassan, iszonyúan lassan közeledett feléjük. Evan tisztán látta, hogy képtelenség lenne el menekülnie, annyira közel járt már a rettenetes szörny. Kapkodva körülnézett, hátha talál valamit, amit fegyverként használhat. Ha csak egy savlövellő volna, könnyű lenne elrejtőznie előle. De új társa biztosan nem ok nélkül rémült meg ennyire.

Azúr remegve lapult, szinte eggyé olvadt a földdel. Ha szerencséje van, a vadállat talán nem fogja észrevenni, de

Evan, mivel jóval nagyobb volt, nem úszhatta meg a kellemetlen találkozót.

Ahogy közelebb ért, Orgell egy kicsit megnyugodott.

− Mi a baj? Nem is olyan nagy ez a dög mondta, de eszébe jutott, hogy Azúr úgysem érti.

Hirtelen egy fénygömb világította be a környéket. Evan elvakult egy pillanatra, és sejtelme sem volt, mi lehet a fény forrása. Éjszakai napvilág, gondolta. Sebaj, legalább jobban látom ezt a félelmetes jószágot. Nem értetette Azúr rémületét.

Apró nóvák serege suhant el a szem előtt. A napellenzőért kotorászott, hátha az védelmet nyújt a szokatlan fényesség ellen.

Ekkor, amilyen hirtelen jöttek, úgy tűntek el a parányi tűzlabdák. Ismét hárman maradtak. Míg azonban Evan a fénygolyókra figyelt, észre sem vette, hogy az állat már csak karnyújtásnyira van tőlük.

Gyilkosan feszült másodpercek következtek. Mindhárman az alkalmas pillanatra vártak: a támadó, hogy rájuk vethesse magát, az áldozatok, hogy elmenekülhessenek.

A szörnyeteg először Evan felé indult, ám amikor az határozottan előrelépett, Azúr felé fordult. Evan teljes megrökönyödésére az eddig oly fürge és leleményes kék barát mozdulatlanul feküdt.

− Fuss, Azúr! Menekülj! Miért nem mozdulsz már, te idióta?! kiabált, bár tudta, társa úgysem érti. Nem kellett biológusnak lenni, hogy megállapítsa az állat szándékát. A négy láb, mintha hidraulikus karok lennének, felemelte a kutyányi testet. Evan tudta, hogy addig emelkedik, amíg magasabb nem lesz nála, így könnyen ellenőrizheti minden mozdulatát, s bármikor rávetheti magát. Az állat látványa jóval ijesztőbb volt, mint amekkora erőt sejtettek méretei.

Azúr még mindig egy helyben feküdt. Mozdulatlansága és az előbbi fénygömbök között összefüggés lehet, gondolta Orgell. A nóvák hullámhossza talán megbénította szerencsétlen lényt.

Ha ez igaz lenne, akkor Evan, bármilyen nehezére is esne, elismerné a Prizma zsenialitását. Ezen a bolygón önmagukat építő és fejlesztő technikai csodák élnek, melyek minden bevetéssel egyre tökéletesebbé válnak. A Samsteadon mindössze néhány bonyolult gépezet képes alkalmazkodó hullámhosszú fényt generálni, de azok alkalmazási területe merőben eltér a Prizmán bevett szokásoktól.

A szörny hamarosan kellő magasságba emelkedett, de Orgell legnagyobb meglepetésére nem felé, hanem a farönkként heverő Azúr felé tartott. Amikor elérte a megfelelő pozíciót, ereszkedni kezdett. Járásához hasonlóan mozdulatai most is lassúak, nehézkesek voltak.

A fénygömbök újra megjelentek. Égették azt, ami hozzájuk ért. Szerencsére Evan szemei, persze a napellenző segítségével, kitűnően bírták a nappalinál is kínzóbb fényességet.

Evan gondolt egyet, s a szörny hidraulikus lábai közé nyúlt. Megmarkolta Azúr két lábát, és egy erőteljes mozdulattal kirántotta barátját a szörny alól. A támadót mintha nem is érdekelte volna az egész, meg sem mozdult a kockázatos vállalkozás láttán.

Leereszkedett egészen a talajig, megfordult és egyre erőteljesebben pulzálni kezdett, de a fényjáték hatástalan maradt.

Evannek rengeteg ideje maradt, hogy összeszedje holmiját, és kisétáljon az éjszakába. Néha meg-megfordult, s látta, hogy a pulzáló lény még mindig ott fekszik mozdulatlanul, ahol hagyták. Evan biztonságban érezte magát, messze eltávolodott az állattól, melynek eszébe sem jutott, hogy az üldözésébe kezdjen. Nem erre tervezték. Az ő módszere a megfélemlítés, nem pedig a szemtől szembe való küzdelem, gondolta Evan lekicsinylően. Az a mód, ahogyan bekebelezi áldozatait, Evannek leginkább az osztrigára vadászó tengericsillag stratégiáját jutatta eszébe. Vajon lehet-e valami összefüggés a két, távolról sem rokon lény gondolatvilága között?

Bár Evan meggyőződött róla, hogy elmúlt a veszély, de a nagyobb biztonság érdekében addig ment, míg az erdő elnyelte, s fénylő állat már csak egy parányi pontnak látszott.

Azúr meg sem moccant. Evannek fogalma sem volt, mit tegyen. Letette a lényt, s várt egy darabig, hátha a nyugalom meghozza az életkedvét. Képtelen lett volna megmondani, él-e még a barátja. Csak várni és reménykedni tudott.

Aludni akart, de nem jött álom a szemére. Türelmesen kivárta a reggelt. Közben gondolkodott, töprengett, de szemét egy pillanatra sem vette le útitársáról.

Hirtelen mintha megmoccant volna. Odakapta a fejét, s valóban: Azúr két első lába és a szája meg-megrándult. Evan olyan közel ment hozzá, amennyire csak tudott.

A csápok kanyarogni kezdtek és elindultak megszokott helyük felé. Egy pillanattal később már helyre is állt a kapcsolat.

− Megsérült? kérdezte Azúr bágyadtan.

− Ugyan, semmiség felelte Orgell hiszen az a pár csepp vér igazán nem számít.

− Mi történt? Ha nem futunk el idejében, már halottak lennénk. A szörny tűzlabdái a legkeményebb kristályt is szétégetik. Nem hitte, hogy valaha is magamhoz térek még az életben.

− Nekem kutya bajom sem lett. Kicsit elvakított, ez igaz, de közel sem volt rám akkora hatással, mint rád. Már épp falatozni kezdett volna belőled, amikor kirántottalak alóla, aztán bemenekültünk az erdőbe. Sőt, nem is kellett menekülni. Egyszerűen elsétáltam az orra elől.

− Ez az állat nem készült fel az üldözésre. Egyszerűen képtelen sietni.

− Látszott rajta. Nyugodj meg! Izgalmas pillanatok voltak, de megúsztuk.

− Elfutni valóban könnyű előle. Csak akkor veszélyes, ha előbb látja meg az áldozatát, mint az őt. Megmentette az életem. Ha nem lép közbe, már csak egy kupac por lennék.

− Te is rengeteget tettél már értem. Örülök, hogy valamit törleszthettem az adósságomból.

− Sérthetetlen a tűzgolyóktól. Remek. Ha megbocsát egy pillanatra...

− Tudom mosolyodott el Evan, s harapott pár falatot, amíg Azúr a napon feküdt, hogy újratöltse meglehetősen kimerült szervezetét. A fáradtság oka az alvásban keresendő.

Azúr nem aludt a szó emberi értelmében. Az állapot inkább a hibernációhoz hasonlított. Ahogy az előző napon magába szippantott napenergia fogyóban volt, Azúr tudati úton minimalizálta életfunkcióit. Nyilvánvalóan a lehető legkisebb energiaveszteség érdekében. Nem csoda, hogy megismerkedésük éjszakáján tőle lopott egy kis meleget, ami szintén energia.

Miután mindketten jóllaktak a maguk módján, útnak indultak. Háborítatlanul haladtak, még aznap elérték Azúr híres Egyesülését. Közel sem olyan volt, amilyennek Evan elképzelte. Azt hitte, az ilyen lények legfeljebb tágas barlangokban élnek. Arról álmodni sem mert, hogy katedrálist építenek maguknak.

Még kevésbé, hogy élő katedrálist.

9.

− Ez az, aminek látszik?

Azúr elégedetten válaszolt:

− Az otthonom. Az Egyesülés.

Evan hátratolta barátjától kapott napellenzőjét. Tisztán akarta látni ezt a csodát, még akkor is ha belevakul Valaki összeszedett ezernyi szivárványt, megfagyasztotta őket, s több tonna átlátszó ragasztóval egymáshoz erősítette az elemeket. Evannek azonnal ez a megoldás jutott eszébe, amikor a napfénnyel játszó csodálatos palo-tát megpillantotta.

Megbabonázva állt egy olyan faj építészeti remekműve előtt, melyet ezek után vétek primitívnek nevezni.

− Gyönyörű motyogta megigézve. Ki tervezte ezt a fantasztikus épületet? Kik építették?

− Tervezték? Építették? Megint tévedésben van. Ezt senki sem tervezte. Ez az Egyesülés.

− Újból félreértjük egymást szólalt meg Orgell, miközben egy másodpercre sem vette le szemét a szivárványpalotáról. Ezek szerint valaki, még az ősi időkben építette, s ti csak benne éltek, így van?

− Azt hiszem értem, mi zavarta meg. Mi nem pusztán benne élünk. Mi részei vagyunk az Egyesülés egészének.

− Semmivel sem lett tisztább mondta Evan elkeseredetten.

Lelassította lépteit; két furcsa teremtmény keresztezte útjukat. Mindketten koromfeketék voltak, testükön fénylő, vörös csíkok futottak végig. Oldalukat és hátukat csupasz vezetékek szőtték át. Négyujjú kezükben fegyvert tartottak. Minden ujjuk háromszögletű volt, éleik mintha pengék lettek volna. Állkapcsuk villámgyorsan mozgott, s néha elővillantak hatalmas metszőfogaik.

− Harcosok. Üdvözlöm őket.

Evan bólintott, s türelmesen várta, míg barátja szót vált a két félelmetes alakkal. Érthetetlen, sípoló hangon társalogtak.

Egy pillanatra a két harcos félrevonult, majd rövid idő múlva visszatértek. Mogorva pillantásokkal kísérték Evan lépteit, majd egy idő után, hiszen meggyőződhettek a férfi tisztességes szándékáról, lemaradtak.

− Amott táboroznak magyarázta Azúr, s egyik lábát az őrállomás irányába emelte.

− Hogy? nézett rá Evan csodálkozva. Más törzs tagjai a ti táborotokban? Remek felszerelésük van, annyi szent.

− Más? Hiszen ők is hozzánk tartoznak. Ok is az

Egyesülés tagjai. Harcosok, ahogy én inas vagyok.

− De teljesen eltér a külsejük a tiedtől. Azúr csodálkozva nézett fel barátjára.

− Mi köze ennek a külsőhöz?

Evan nem szólt semmit. Tátott szájjal bámulta az előtte magasodó falat. Az áttetszően csillogó felületben itt-ott hatszögletű képződmények villantak meg.

− Hol a kapu?

− Kapu? Ó, a bejárat. Ahol nyitva van az épület. Már azt hittem, újabb érthetetlen fogalom.

Hirtelen számolhatatlan szem merdt rájuk az építmény felső emeleteiről. A helyenként nyolcméteres falak alulnézetből szédítőnek tűntek. Tömzsi kezek emelkedtek a magasba, majd a tömegből kivált egy-egy elem. Mint megannyi akrobata, úgy huppantak a földre a színes téglák. Tucatnyi is leeshetett, mire Evan rádöbbent: ez a bejárat. Pillanatokig nem tért magához az ámulatból. Ilyet még sosem látott. Elő, állandóan változó, újraszerveződő katedrális a szilikátok világában. Felfoghatatlan csodája ez a kimeríthetetlen természetnek, gondolta.

− Mi volt ez? kérdezte Azúrtól izgatottan, de szemét nem vette le az erődről. Itt-ott a látszólag sziklakemény fal megrezdült, s pillanatok alatt más formában rendezte újjá magát.

− Természetesen falak felelte Azúr titokzatosan. Íme az Egyesülés tagjai mutatott körbe.

A tágas teret körülvevő falakat milliónyi organoszilikát alkotta. Számtalan fajtát láthatott itt Evan, olyanokat is, melyekkel eddigi útja során nem találkozott. Ártalmatlan kis lényeknek látszottak; mindenki szorgosan tette a dolgát, mit sem tudva, hogy a világ legszebb építményének része.

Minden egyes teremtmény legalább annyira különbözött szomszédjától, mint Evantől. Mindegyiknek megvolt a saját, egyedi feladata a hatalmas szerkezetben. Azúr szavai szerint az összes elem kötött, ugyanakkor független is, s ebben áll az Egyesülés nagyszerűsége. Bár a falak rosszul viselték, ha elszakították őket egymástól.

− Nézzük például azokat a csápokkal összekapaszkodott kariótákat. Feladatuk az alsóbb szintek vízellátásának biztosítása. De a rendszer olyan szervezett, hogy bármelyik kiállhat a sorból, attól a víz tovább folyik.

− Miféle vízről beszélsz?

− Természetesen az anyagcsere során ürülő kristálytiszta testnedvekről magyarázta Azúr.

Egy halom felé fordultak, mely láthatólag uralta az építmény belső terét. Valószínűleg ez lehet a rendszer központja, gondolta Evan. Szorgos dolgozók, akiket gyűjtőknek hívott itt mindenki, hordták ide a szilikátok számára létfontosságú ásványokat. Itt processzorok alakították át az alapelemeket kinek-kinek az igénye és szükséglete szerint.

Néhány kíváncsiskodó verődött össze körülöttük. Volt, akit üdvözölt Azúr, de akadt olyan is, akiről tudomást sem vett. A falak rettenetesen kíváncsiak, ám borzalmasan buták. Csak a rájuk bízott feladat ellátására alkalmasak.

Hirtelen egy meglehetősen furcsa bár mi nem az ebben a csodálatos világban lény állt meg mellettük.

Teste nagy részét csigaházszerű héj alkotta, melybe gyönyörű mintákat vésett a mesteri természet. Karja nem volt, ám többtucatnyi láb kandikált ki a színes kagylóból.

− Beszélő mutatta be Azúr a vendégnek.

− Mozgó adatbázis tette hozzá Evan.

− Nem értem, amit mond. A beszélő beszél, ennyi az egész.

Evant mintha nem érdekelte volna a barátságos idegen, udvariatlanul a falakat bámulta. Nem szándékosan; egyszerűen képtelen volt betelni a színpompás látvánnyal.

Mikor arrébb fordult, egy sötét, rovarszerű állatkát pillantott meg, mely fölött egy másik teremtmény álldogált, majd lehajolt, és hevesen munkához látott. Evan nem láthatta tisztán, mit csinál, de feltételezését Azúr a következő pillanatban már igazolta is.

− Az egyik orvosunk. Már beszéltem róla... talán tegnap.

− Ki irányítja ezt a rendszert? kérdezte Evan miközben kezével végigmutatott a hatalmas építményen. Ki mondja meg a falaknak, hogy emelkedjenek? Ki parancsol a katonáknak? Hol vannak a vezérek?

− Vezérek?

− Igen. Felelős ezért valaki? Ki van itt szolgálatban? Azúr az első pillanatban megszólalni sem tudott, mint akit agyonnyomott a kérdések halmaza. Aztán megszokott önérzetes módján válaszolt:

− Az Egyesülés önmagát irányítja jelentette ki büszkén.

− Igen, de ki hozza meg a végleges döntéseket, melyek a szervezet egészére vonatkoznak? Attól tartok, még mindig nem értem.

− Mert nem figyelt eléggé. Az inasok szerzik be a legújabb információkat, melyeket a beszélők azonnal továbbadnak. Az Egyesülés minden tagja szinte egyszerre értesül a legfontosabb hírekről. Diszkusszió, majd konszenzus. Egyszerű, nem?

Orgell csak pislogott.

− Mindenkinek ugyanannyit nyom a véleménye a latban? Azt mondtad, hogy a falak elemei teljesen hülyék. Mégis ugyanannyit ér a szavuk, mint mondjuk az orvosé? Valami nem tetszik itt nekem.

− Természetesen nem. De rengeteg fal van, s csak néhány orvos. Minden tag véleményét mérlegeli az Egyesülés.

− Hierarchia helyett tehát jobb az anarchia foglalta össze Evan kicsit gúnyosan a hallottakat.

− Kivételesen értem a fogalmakat, de egyáltalán nem érvényesek a mi rendszerünkre. Ahol az ész az úr, ott nem lehet anarchia.

Igaza van, gondolta Evan.

Észbontó! Itt állok egy idegen bolygón, s egy üveghernyóval politikai és filozófiai alapkérdéseket boncolgatunk. Mindenesetre élvezem, mondta magában.

Meglátása szerint a Prizma egész életéért az Egyesülés volt a felelős. Minden tudattal rendelkező lény ezen a helyen gyűlt össze, hogy az „egységben az erő" oly sokat emlegetett szabálya szerint a leghatékonyabban tehessenek eleget a feladatuknak. Teljesen érthető reflex ez egy olyan világban, mely hemzseg az ösztönös, buta, vérengző teremtményektől. Ez a katedrális nemcsak a természetes tudás szentélye, de az ösztönös önvédelem bástyája is.

De vajon hogyan reprodukálják magukat ebben a hatalmas együttműködésben? Jutott eszébe ismét a kérdés, melyet egyszer az úton feltett magának.

− Mit tesztek, ha egy tagotok meghal?

− Úgy érti, amikor az egyik elem elveszíti észbeli képességeit? Ebben az esetben egy előre kijelölt póttag kerül a helyére, természetesen a megfelelő fajtából.

Azúr más mederbe terelte a beszélgetést.

− Hogy írjam le magát, s a másik embert a beszélőnek?

Valamilyen definíciót kell adnom, mielőtt a kollégája keresésére indulnak.

− Az én foglalkozásom meglehetősen hasonlít a tiédhez. Mi lenne, ha inas lennék? Azúrnak szemmel láthatóan tetszett az ötlet. Evan lelkesen folytatta:

− Én is egy egyesüléshez tartozom; egy hasonló jól szervezett rendszerhez, melyben hozzátok hasonlóan mindenkinek megvan a feladata, s legjobb tudása szerint el is végzi azt.

Miközben beszélgettek, elhaladtak a központi domb mellett, s Evan egy sziklában tátongó sötét mélyedést pillantott meg.

− Hová megyünk?

− Át kell vizsgálnunk. Vegye úgy, hogy minden új vendéget mély érdeklődéssel kísérünk. Amolyan baráti ellenőrzés. Ennél többet sajnos nem mondhatok. Nem ismerem a részleteket.

− O, vagy úgy? álmélkodott Evan. Ez volt az első bizalmatlan megnyilvánulás, mióta Azúrral járta a bolygót.

− A vizsgálatot remek specialisták végzik.

− Á! Kicsit megnyugodott. Bár fogalma sem volt, miféle ellenőrzés lesz, mégis úgy érezte, nincs oka félelemre.

A nyílás elég nagy volt ahhoz, hogy Evan kényelmesen átmenjen rajta. A talajt mindenfelé hófehér homok borította.

A tér közepén három alak kuporgott a napfényben. Hat láb nyúlt előre, melyek túl vékonynak látszottak, hogy megtartsák gömbölyded testüket. Tizennyolc különböző méretű szem meredt rá. Mindegyikük fejéből szarv formájú szerv ugrott elő. Evan a funkciójukon töprengett. Semmiképp sem lehet szexuális szerepük. Nem hitte, hogy nemi megkülönböztetés lenne, mint egy-egy bolygó állatvilágában a hímek díszesebb külseje.

Talán valamiféle raktározásra szolgáló szerv. De hogy mit tárolhatnak benne, arról sejtelme sem volt. Azúrtól kell megkérdeznie.

Evan leült és várt. Figyelmesen szemügyre vette a három alakot. Mindegyiküknél ugyanolyan csáp volt, mint Azúr kommunikációs indái.

Mire várnak? Talán ő tegye meg az első lépéseket? Azúrtól nem számíthatott segítségre, így előredőlt, s nyitott tenyerét felemelve üdvözölte vendéglátóit. Univerzális köszöntés, talán ők is megértik, gondolta.

− Hello szólalt meg végül. Tudta, hogy a három szilikát számára semmitmondó ez a szó, de barátságos szándékát remekül kifejezheti vele.

Kihallgatói közül az egyik morogva tudatta nemtetszését.

− Azt mondja, ezután semmit se csináljon a megkérdezésük nélkül tanácsolta Azúr. Addig egy moccanást se, míg nem döntenek!

− Oké tette le Evan a kezét. Ekkor vette csak észre, hogy a tárgyalótermet harcosok vették körül. Úgy ültek ott, mint megannyi fekete bomba. Ha három bírája úgy határoz, ezek másodpercek alatt darabokra tépik.

Azúr azonnal megérezte nyugtalanságát.

− Ne féljen! mondta. Tudom, hogy maga csak jót akar, s nem jelent veszélyt senkire.

− Igaz, de itt nem te parancsolsz.

− Emlékeztetem, itt nincsenek parancsok. Minden döntés csak kollektív egyetértés hatására szülhet meg.

− Még akkor is, ha sürgős ügyről van szó?

− Ez már a beszélők feladata. Pillanatok alatt szerte viszik a híreket.

− De egy lélek sem figyeli, mi történik itt. Java részük észre sem vette, hogy itt vagyok mondta Evan, s fejével a szorgoskodók felé bökött.

− Épp ellenkezőleg. Mindenki tud a megbeszélésről.

Fontos vendég itt nálunk. A beszélők révén lehetővé válik, hogy az Egyesülés tagjai egyszerre dolgozzanak, s nyomon is kövessék, ami itt folyik. így az egész rendszer döntésképes.

− Értem felelte Evan. Még mindig kényelmetlenül érezte magát. Nem csoda, hisz odakint több tucat körfűrész fogú testőr leste a pillanatot, amikor végre azt tehetik, ami a kötelességük.

A középső bíró egyre hevesebb sípolással fejtegette nézeteit, a másik kettő hangtalanul figyelte. Talán ő a rangidős, gondolta Orgell. A lény szemei közömbösen meredtek Evan irányába. A szem a lélek tükre, szokták mondani, de a bírák tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni. Mintha csak üveggolyók lettek volna.

− Félnek tőlem, igaz? Nem mondtad nekik, hogy semmi okuk az aggodalomra?

− Csak a találkozásunk történetét, s a kalandokat meséltem el. Ezekből mindhárman maguk vonják le a következtetést. Egyébként nem hinném, hogy félnek magától. Mindössze óvatosak. Ez a természetükből adódik.

− Az érzés kölcsönös mondta Evan.

A sípolás egyre sűrűbben jelezte, hogy a bírák közölni akarnak valamit.

Azúr készségesen tolmácsolt:

− Azt mondják, közvetlen kommunikációba akarnak lépni magával. Nem elég az én szavam. Nem hiszik, hogy hasonló intelligenciával rendelkezik, mint ők.

− Akkor mi a teendő?

− Fogalmam sincs felelte Azúr tétovázva.

− Várj csak! Kapcsold be a csatlakozást!

− Jobb ötletem van. Ha egy központi egységbe lesz bekötve, az Egyesülés minden tagjával akár egyszerre is kommunikálhat.

Evan a spirális testű lényre pillantott, aki arra várt, hogy szólítsák, amikor szükség van rá. Hirtelen egy hosszú csáp indult el felé.

− Már elmagyaráztam, hol van a csatlakozója mondta Azúr előzékenyen.

− Hát... ha te mondod, biztos nem lesz gond.

− Így a legjobb.

− Rendben.

Evan nem nézett a mellkasán felfelé kígyózó indára. Hosszabb, s jóval vékonyabb volt, mint Azúré. Érezte, amint a fülébe hatol. Egy csepp fájdalmat sem okozott a művelet. Mindaddig, míg létre nem jött a kapcsolat. Ekkor két kezét a füléhez kapta. Koponyájában bábeli zsivaj visszhangzott, mint egy amfiteátrumban, ahol nézők ezrei ordítva követelik színpadra a kedvencüket. Úgy érezte, agyonnyomja az iszonyú hangzavar.

Ordítani kezdett.

− Mindenki egyszerre beszél. Ennek semmi értelme! Húzzátok ki! Egy szót sem...

Ekkor egy új hang dördült bele a hangorkánba:

− Nem nyilvános a tárgyalás!

Szempillantás alatt alábbhagyott a zaj, majd végleg elhalt. Evan csak pislogott, semmit nem értett.

− Így jobb? kérdezte a hang.

Evan lepillantott. A dörgő utasítást a középső bíró adta ki a zúgolódó tömegnek. Még hogy itt nincsenek parancsok, motyogta Orgell. Nem sokszarvú kristálynak látta ekkor a lényt, hanem annak, ami valójában volt: öreg bölcsnek, kinek szavára egy társadalom hallgat.

Egy láb mozdult Azúr felé.

− Az inas elmesélte, hogyan találkoztak. Azt állítja, hogy maga nem a mi naprendszerünkből jött. Igaz ez?

− Igaz felelte Evan kurtán.

Ekkor Orgell részletesen kifejtette jövetele célját, s elmondta: reméli, hogy elnyeri a bölcsek bizalmát és segítőkészségét, hiszen mindenképpen meg kell találnia munkatársát.

Mikor befejezte, a bírák rövid megbeszélésre dugták össze a fejüket, aztán a legidősebb így szólt:

− Erezze otthon magát! Legyen üdvözölve köztünk! Ebben a pillanatban az eddig mozdulatlanul strázsáló harcosok szedelőzködni kezdtek, mivel megbizonyosodtak róla, hogy sem elöljáróikat, sem a bolygót nem fenyegeti a hatalmas idegen. Evan azon töprengett, vajon ugyanígy fogadnak-e minden puha formát, amely a bolygójukra vetődik.

− Ne haragudjon, hogy az előbb olyan bizalmatlanok voltunk! Tudja, fő az óvatosság. Kételkedtünk egy olyan puha, törékeny test képességeiben és intelligenciájában. Elképzelni sem tudom, hogyan vészelte át élve az itt eltöltött napokat.

Evan hossza magyarázatba fogott. Amilyen pontosan csak tudta, leírta a TVF-et. De ezekkel sem ment többre, mint Azúrral annak idején.

− Ha jól emlékszem, az előbb valamilyen jelzőfényről beszélt. Maga szerint ez azt jelenti, hogy él még egy példány a maga fajtájából.

− Talán már csak a teste létezik. Meg is halhatott. Bár nagyon remélem, hogy túlélte a katasztrófát, mely az egész kutatócso... társulatot a halálba küldte. Nincs tudomásotok arról, miért és hogyan történt?

− A világ tele van veszélyekkel jelentette be a második bíró. Csak az Egyesülés tagjai képesek életben maradni. A katonáik jobban megfeleltek volna erre a célra.

− Nincsenek ilyen speciális katonáink. Legalábbis a bázison. Itt mindenki több funkciót lát el egyszerre.

A három lény megdöbbent az információ hallatán.

Hogy valakit egyszerre több célra is használjanak, számukra ez érthetetlen és elképzelhetetlen volt.

− Többfunkciós példányok! Nem lehet túl hatékony.

Előbb-utóbb személyiségzavarhoz vezet ez a megoldás morogta az egyik.

− Rengeteg bonyodalmuk származhat ebből tette hozzá a középső. Hangjában inkább szolidaritás, mint kritika érződött. S azt állítja, hogy vége ennek a csapatnak?

− Talán már csak én vagyok életben. A pusztítás az utolsó csavart sem kímélte. Mire odaértem, minden romokban hevert, és egyetlen munkatársamat sem találtam életben.

− S mi van azzal, akit keres? Semmi híre sincs róla?

− Azt sem tudom, él-e még. Meglehet, hogy valahol az erdőben kóborol, menedéket keresve. A jelzőfénye nem sokat segít.

− De hogyan adhatna jeleket, ha halott lenne. Ha villog a fény, akkor még él.

− Nem ő működteti. Mesterséges úton tartja a kapcsolatot a külvilággal. A fény nem csupán akkor működik, ha a tulajdonosa él. Evan kinyújtotta a karját, s megmutatta saját berendezését.

− Magam is hallottam valamit mondta az egyik bíró. Meglehetősen alacsony frekvencián.

− Alig hallatszott tette hozzá egy másik.

− A mi beszélőink sokkal érzékenyebbek.

− Azúr is ezt állította. Ezért bátorkodtam hozzátok fordulni. Rengeteg időt takarítanék meg vele, ha meg tudnátok mondani, hogy hol van. Számomra minden perc számít. És ha Azúr is velem jöhetne, nagyon megköszönném. Nagy segítség lenne.

A bírák összedugták a fejüket. Magánbeszélgetések

hez saját csápjaikat használták.

− Megpróbálunk segíteni, puhatestű Evan.

− Nagyon hálás vagyok. Ha visszatérek valaha a saját bolygómra, nem feledkezem meg a szívességetekről. Talán a segítségetekre lehetek néhány érdekes tervvel, elgondolással.

− Minket nem érdekelnek az elgondolások. Mi nem a teóriák világában élünk. Nekünk a tudás a fontos. Amit maguk csillagászatnak hívnak, az nekünk természetes. Az olyan organikus létformák, mint maga, nem sok újdonsággal szolgálhatnak nekünk. De ha a jövőben bármilyen fontos felfedezést tesznek, az az Egyesülésnek is hasznára válhat.

− Örülök, ha segíthetek. De először ennék valamit. Remélem nem bánjátok.

Egyáltalán nem zavarta őket. Evannek két falat között még arra is maradt ideje, hogy elmagyarázza a szilikátoknak az emberi tápláléklebontás egész folyamatát. Érdeklődve hallgatták, hogyan alakul át a szilárd anyag kémiai energiává. Mint a méhek, ha új virágra lelnek, úgy szívták magukba a tudás minden cseppjét, s Evan még le sem nyelte az utolsó falatot, máris kérdések százaira kellett válaszolnia.

Mire beesteledett, mindent tisztáztak. Megállapodtak, hogy a beszélők teljes tudásukkal a rendelkezésére állnak Martiné Ophemert keresésében, sőt még Azúr is engedélyt kapott, hogy vele mehessen. Rajta kívül, az Egyesülés Evan rendelkezésére bocsátott egy csapat kiváló katonát, akik minden kérését teljesíteni fogják. Evan nyugodtan, bizakodó hangulatban tért nyugovóra.

Egy barát, akiről sokáig azt hitte, hogy az életére tör, elvezette az otthonába, ahol minden segítséget megkapott, hogy mihamarabb célhoz érjen. Nem is sejtik, mennyi időt takarítanak meg neki.

Evan úgy érezte, végigaludna akár egy hetet is, de a Prizma tartogatott még meglepetéseket.

Harsány, fülsértő, ijesztő hangokra ébredt. Nem emlékezett, hogy valaha is hallott ezekhez hasonlót. Mióta a Prizmára lépett, biztosan nem. Azonnal felriadt. Csak másodpercek múlva tisztultak ki az előtte magasodó élő fal gigantikus körvonalai. Oldalra nézett, Azúr holdfénytől megvilágított, mozdulatlan alakjára, majd a kommunikációs csápok után kezdett tapogatózni.

A hangok újra felvisítottak. Evan már megszokta a Prizma különös hullámait; nem félt. Ennyi kaland és viszontagság után semmi sem érhette váratlanul. Mellette pihent barátja, aki sok hibája ellenére remek testőre volt a hosszú úton.

Evan kimászott a mélyedésből, amit jóindulatúan hálófülkének nevezett el, és felegyenesedett. Az Egyesülés árnyas falain belül semmi sem moccant. Tagjai összekuporodva vigyázták őrhelyüket, s a holnapi nap áldott sugaraira vártak, hogy fotoelektromos szívük újra megteljen erővel.

Néhány fadarab szanaszét hevert a földön. Semmi rend, semmi szervezettség, tűnt fel Evannek. Egyikük hevesen kaszálta maga előtt a levegőt. Ha ember volna, azt lehetne hinni, hogy rosszat álmodott. Vajon álmodnak ezek a furcsa teremtmények?

Evan körbefutatta tekintetét a holdfényes falakon, de a legapróbb jel sem árulkodott a visító hangok eredetéről.

Majd hirtelen észrevette, hogy a bejárat helyén hatalmas fekete lyuk tátong, és megszámlálhatatlanul sok sötét jószág igyekszik befelé. Köpcös lábaikon lassan mozogtak. Mindegyik lábfejük hátrafelé kanyarodott, akár egy ősi golfütő a Samsteadi Sportmúzeumban.

Hatalmas szemeikkel könnyűszerrel tájékozódtak még a legnagyobb sötétségben is. Egyszerű, normális szemek voltak ezek, a szilikátoknál megszokott üveges lencsének nyoma sem volt.

A csillogó héjtól eltekintve tökéletesen organikus lények, ámuldozott Evan.

Számukat nem tudta meghatározni, de két tucatnál biztosan többen voltak. Néhányan a faldarabok holttesteit gyűjtötték össze, mások minden erejüket összeszedve kapaszkodtak a sötét nyílás felé. Egy csoport az Egyesülés központja felé vette útját, ahol napközben a szorgos gyűjtögetők hatalmas mennyiségű ásványt halmoztak fel.

Az organoszilikátoknak mindennap el kellett fogyasztaniuk a létfenntartáshoz szükséges adagot, különben elpusztultak volna.

A támadók célja egyértelműnek tűnt. Kihasználva, hogy éjszaka is könnyedén mozognak és tájékozódnak, rablóútra indultak, hogy megfosszák ellenfeleiket az életben maradáshoz elengedhetetlenül szükséges tápanyagtól.

Lassan haladtak, mintha az egész nem érdekelné őket. Felépítésük sem tette lehetővé, hogy meggyorsítsák lépteiket. Hátracsavart lábaikkal igen nehézkesen közlekedtek az egyenetlen talajon.

Evan tehetetlenül bámulta, amint egyre többen kapaszkodnak fel a hibernált álomba merült falakon. Nem lett volna értelme az ellenállásnak. Egyedül semmiképpen sem.

Hirtelen egy harcos állta el az utat a betolakodók előtt. Az egyik támadó egyetlen lökéssel elsöpörte a nappal oly sérthetetlennek látszó lényt, majd két csápjával keményen megmarkolta áldozatát, s a maga után vonszolt zsákba dobta.

Csak egy-két végtagja kandikált ki a szerencsétlen harcosnak, akinek ez volt élete utolsó bevetése.

A mészárlás csendben, ellenállás nélkül folyt. Evan elkeseredetten figyelte, hogyan szedik áldozataikat ezek a förtelmes tolvajok, s tekintete fegyver után kutatott.

Az építmény közepén egy óriási, húsevő szilikát hevert. Evant nem érdekelte, miért fekszik ott; fegyverre volt szüksége, pillanatnyilag csak ez számított.

Hirtelen egy méteres szilikátrudat pillantott meg, melynek eredetéről fogalma sem volt. Talán az óriási húsevő testének darabja lehetett hajdanán. Kemény és nehéz, méregette a rudat. Pont ilyenre volt szüksége.

A rablók előőrse már a raktárhoz ért. Csak három mozdulatlan őr állta el a bejáratot. A sorelső hanyag mozdulattal lökött félre kettőt.

Evan ekkor megelégelte a dolgot, s keményen közéjük sújtott. Egyszerre három támadót is eltalált, törékeny testük darabokra szakadt. Vér!

Milyen szokatlan az élő hús látványa itt, a kristályvilágban. Orgell szinte gyönyörködve nézte, mint folyik a vér.

Újabb lények érkeztek, akik mit sem törődve szerencsétlenül járt társaik tetemével, szétszórt darabjaival, elszántan ostromolták a raktár színpompás ajtaját.

Evan könnyűszerrel végzett a szokatlanul puha élőlényekkel. Fejüket szinte semmi sem védte. Egy jól irányzott ütés és vége, motyogta magában, közben abba sem hagyva a csépelést, hiszen minden meggyilkolt helyett újabb támadó érkezett.

Szembetalálkozva a hihetetlenül óriási démonnal, mely a sötétségből előlépve az útjukat állta, a támadók hirtelen, mintha riadókürt szavára tennék, visszavonultak a raktárépülettől. Lassan, nehéz terheik alatt poroszkálva távolodtak, hiszen mindent magukkal vittek, amit csak lehetett. Evan könyörtelenül gyilkolta a megrettent csapatot.

Végre az utolsó betolakodók is eltűntek a fal résein át. Evan csak állt és bámult, jobb kezéből tehetetlenül lógott le alkalmi fegyvere. Ebben a pillanatban semmibe sem emlékeztetett egy magasabb rendű civilizáció hivatástudattal rendelkező követére. Segített hisz mi sem természetesebb ennél, s nem csupán azért, mert Azúr, a bölcsek meg a többiek megengedték, hogy így tegyen. Más lenne, ha tiszta küzdelemben, őseiktől örökölt elszántsággal s birodalomféltéssel harcolhattak volna a szilikátok, de egy hibernált, mozdulatlan és tehetetlen tömeget lerohanni, ez már sok! Evan talán szorosabb kapcsolatban állt a támadókkal, mint Azúrral és társaival, de egy pillanatig sem volt kétséges, kinek az oldalára álljon ilyen sorsdöntő pillanatban. Az emberiség, miután elhagyta otthonát, hamar megtanulta a szabályt: a civilizáció és a civilizált magatartás nem pusztán a forma és az összetettség kérdése.

A betolakodók könnyedsége, mellyel pillanatok alatt áthatoltak a falakon, döbbentette meg leginkább. Ha ő nincs ott, kétsége sem férhet hozzá, hogy másodpercek múlva a raktár üresen kongott volna, s ez az Egyesülés teljes népességének halálát jelenti. Kell lenni valamilyen hatékony módszernek, mellyel Azúrék megvédhetik magukat a további zaklatásoktól. De mi az?

Bár fáradt volt, mégsem aludt egy szemhunyásnyit sem ezen az éjszakán

10.

A rovarok moccantak meg először. A kelő nap első sugarai már ébren találták őket. Azonnal a fénybe röppentek, hogy minél hamarabb pótolni tudják az éjjel elveszített energiát. Ókét a harcosok követték. Rögtön észrevették az éjszakai küzdelem szomorú nyomait, s azonnal munkához láttak. Felfoghatatlan rendszerességgel fogtak hozzá a takarításhoz. A fal apró elemei sebesen igyekeztek betölteni a behatolók által kiszakított hatalmas lyukat.

Bárcsak érteném, mit beszélnek, sóhajtott fel Orgell, de képtelen volt egyetlen szót is kihámozni a bábeli zűrzavarból. Visítások, mormogások, szisszenések zavarták meg a hajnali csendet. Meg kellett várnia, míg Azúr felkelt.

Az Egyesülés minden lakója közül a három bölcs ébredt fel utolsóként, majd feltűnően sokáig heverésztek a napon, míg a többiek a teendőikhez láttak. Talán több energiára van szükségük, mint a köznépnek, gondolta Orgell.

− Vakoriták szólalt meg az egyik. Evan értetlenül nézett.

− Ásványrablók. A felhalmozott táplálékért jönnek bár semmire sem használhatják. Mint látta, ezek tökéletesen organikus lények. Csak a fosztogatás öröméért rabolnak éjszakánként. Rendszeres látogatói az Egyesülésnek. Szomorú, de semmit sem tehetünk ellenük. Egyetlen reményünk, hogy a falak kitartanak virradatig, míg a katonák felébrednek. Néha még nappal is idemerészkednek, de akkor kegyetlenül leszámolunk velük.

Egy pillanatig elgondolkodott, majd így folytatta:

− A világban rendnek kell lennie. Az éjszaka az övék, nappal pedig mi vagyunk az erősebbek. Adok-kapok az idők végezetéig.

− Egyáltalán nem méltányos! szólalt meg a másik bíró. Míg ők nappal is képesek harcra, addig mi éjszakára merev álomba merülünk. A természet néha nem figyel a részletekre.

− Kitaláltam valamit az éjjel vette át a szót a legidősebb. Képzeljék csak mondta társaira tekintve, micsoda meglepetés lenne, ha egyszer a hatalmas Evan fogadná őket. Pánikszerű menekülnének.

Evan tekintetén látszott, hogy nem lelkesedik az ötletért.

A bölcs így folytatta:

− A vékony fropóriapáncél megvédené minden lehetséges támadástól. Gondolkodjon! fordult Evanhez.

− Ők is társadalomban élnek? kérdezte a férfi.

− Soha nem láttam még jobban szervezett közösséget.

Ebben rejlik az igazi erejük. Pontosak, tervszernek, kegyetlenek.

− Ez nem fair! motyogta Evan. Ki kell találni valamit, ami megvédi az Egyesülést az éjszakai támadások ellen. Nem mintha félnék tőlük, de egymagam kevés lennék a feladatra.

− Az intelligenciának is megvan a maga ára bölcselkedett a legidősebb bíró. A puha formák világában is, ezt biztosra veszem.

Evan elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. Miközben a megoldáson gondolkodott, a támadók tetemeit cipelő harcosokat bámulta. A világegyetem minden bolygóját megfertőzte már az erőszak. Vérengzés mindenütt, gondolta elkeseredetten.

− Nem tudom elmondani, mennyire hálásak vagyunk azért, amit értünk tett.

− Minden civilizált egyed ugyanezt tette volna.

− Ne legyen álszerény, Evan mondta az egyik bíró barátságosan.

Evan alig láthatóan elmosolyodott.

− Ebbe a bűnbe még sohasem estem életemben. Ha visszatérek, megkérem a társaimat, hogy gondolkodjanak valami megoldáson a Prizma békéjének érdekében. Remek fegyvereink, védelmi eszközeink vannak, melyek között biztosan akad erre a célra is valami.

− Örökké működni fognak?

− Nem... nem örökké. Egy pillanatig habozott, hogy időt nyerjen. Valami forradalmian újra van szükség.

− Beszéljen világosabban! mondta a három bölcs kórusban.

− Rögtön elmagyarázom.

− Rajta! Mondja már!

− Rendben, de először szükségem lenne valamire. Tudta, hogy lekötelezettjei ezek a furcsa s okos lények.

Túl messzire megyek, gondolta, majd másodpercnyi habozás után végre megszólalt: Az egyik szünetet tartott tetemre...

A bírák sípolva tanácskoztak. Pillanatok múlva két beszélő jelent meg előttük, s egy harcos holttestét hozták magukkal.

Evan megvizsgálta a tetemet. A hátán feküdt, s bár ragyogó színei nem változtak, mégis valahogy tompábbnak hatott. A vörös szemlencsék elfeketedve meredtek a semmibe. Körülötte ecetes szag terjengett, ahogy testnedvei a földre szivárogtak.

A kemény fegyvert darabokra törték a vakoriták. Evan kéréseit Azúr tolmácsolta a feszülten várakozó három bölcs felé. Orgell várt, remélve, hogy nem sérti meg az Egyesülés íratlan szabályait. Akárhogy is, a holttestet fel kell boncolni.

Hamarosan négy orvos csatlakozott hozzá. A szilikátok orvostársadalma, gondolta Evan. Nevük még Azúrénál is hosszabb volt, ezért megelégedett azzal, hogy mint a bírákat, őket is számokkal azonosítja.

Miután elmondta a teendőket, az orvosok sebesen munkához láttak. Pontosan olyanok voltak, mint a bölcsek, csak talán valamivel alacsonyabbak. Csodás ügyességgel végezték kegyeletsértő munkájukat.

A szertartást az Egyesülés minden tagja hamar felfedezte, s miközben mindennapi munkájukról egy pillanatra sem feledkeztek meg, érdeklődve bámulták, hogy mi történik. Szokatlan látvány lehetett számukra, amint az annyira tisztelt harcos tetemét lassan darabokra szedik.

Miért hagyják ezt a bölcsek? olvasta ki Evan néhány rosszalló tekintetből. Csak kevés lény fogta fel, mi okból lehet szükség erre a beavatkozásra.

Orgell feszülten figyelt, s megpróbálta minél részletesebben megfigyelni a harcos szerveinek rendszerét. Nem járt szerencsével. Inkább gépre, mint élő szervezetre emlékeztette a szilikátok kusza szövevénye. Gépezet, fém és műanyag nélkül.

Egyedül maradt az orvosokkal, akik a központi beszélő segítségével fűztek magyarázatot minden egyes lépésükhöz, s érdeklődve pillantottak az idegen arcára: vajon érti-e a szilikátok fejlett anatómiáját.

− Ez a szerv, amelyet látni akart szólalt meg az egyik orvos.

Evan a felnyitott holttest fölé hajolt, s megvizsgálta a szerkezetet. Egy csillámló szilikátokkal teli hengert látott, melyeknek szerepéről sejtelme sem volt. Ez is átlátszó, csodálkozott magában. Könnyen megfigyelhette a hajszálvékony indákat, melyek a test többi elemével kötötték össze a világossárga hengert.

Bár véletlen beavatkozás volt hiszen a szilikátok világából hiányzott ez a fogalom mégis uralkodnia kellett magán, hogy leküzdje feltörő hányingerét, míg az orvosok hosszas kínlódás után végre kiemelték a hengert. Mindkét végén íncsonkok himbálóztak. Meglehetősen könnyű volt.

Mikor rákérdezett, mi is a szerv funkciója, nem lepődött meg, hogy az orvosok emberi fogalmak szerint szívként azonosították azt.

− Láttam, ahogy kezeket és lábakat illesztettetek a helyükre. Miért nem teszitek ugyanezt ezzel a szervvel is? tette fel a féltudományos kérdést Orgell.

− Nekünk is eszünkbe jutott már, de nem vagyunk mindentudók.

Ennyit a remek ötletről, morgott magában Evan. Közelebbről is megvizsgálta a szervet. Megérintette, s meglepte, mennyire száraz. Nyilván csak rövid ideig tárolja a napenergiát.

Még néhány pillanatig tanulmányozta a szívet, majd óvatosan visszatette a halott testbe, és felegyenesedett.

Pocsék ötlet volt, ismerte be. Lehetetlen akkorára növelni a szív térfogatát, hogy éjszakára is elegendő energiát raktározzon. Úgy látszik, Azúr és társai örök küzdelemre ítéltettek Abból, amit a bölcsek suttogtak, kiderült, hogy a vakoriták hamarosan visszatérnek, így megerősített fegyverzettel kell ellátni az őröket. Néhányan ugyanis megkísérlik ébren tölteni az éjszakát, hátha sikerül egy időre elijeszteni az ásványrablókat.

− Igazságtalan harc morogta az egyik orvos.

− Senki sem mondta, hogy az élet nem ilyen bölcselkedett a negyedik, aki termetével és megfontoltságával kitűnt a többiek közül. Nem tehetünk semmit.

A fénnyel mi is leáldozunk fogalmazta meg költőien a szilikátok elkerülhetetlen tragédiáját.

− A Prizmán élők szervezete túl tökéletes, túlzottan megszerkesztett. Ez a bajok forrása. Annyira praktikus, hogy képtelen bármiféle tartalék felhalmozására. Egyre inkább azt hiszem, nem a természet, hanem a mérnökök alkottak benneteket. A testetek tele van ilyen mesterséges szerkezetekkel mondta Evan, s felemelte karját, hogy megmutassa a jelzőfényt a kíváncsi orvosoknak. Ez az a műszer, mely segít a tájékozódásban. Minden vészhelyzetben nélkülözhetetlen. Parányi adó, amelyet egy lítium telep táplál.

− Telep? álmélkodott az egyikük. Nem szívet akart mondani?

− A kettő nem ugyanaz javította ki Orgell. Micsoda marhaság, gondolta. Közel sem!

Az egyik orvos közelebb kúszott. Szemlencséi nem tudtak mit kezdeni a villogó látvánnyal.

− Megnézhetném közelebbről? kérdezte érdeklődve.

− Hát... csak óvatosan.

− Mi mindig óvatosan vagyunk felelte a lény kicsit sértődötten.

Megbíztak benne, így neki is bizalmat kell tanúsítania, nehogy megbántsa vendéglátóit. Nyilván vigyáznak majd rá. Hüvelyk− és mutatóujja közé fogta az apró műszert, s átnyújtotta az orvosnak. Pillanatok alatt hatalmas tömeg gyűlt köréjük.

− Érdekes összetétel állapította meg az egyik tudós.

− Milyen lehet a belseje?

Evan összerezzent, amikor a fedőkupak hirtelen felpattant.

− Fantasztikus! Ide nézz! Nem rossz, de korántsem tökéletes.

− A szerkezet meglepően célszerű állapította meg valaki az összesereglett tömegből.

Végül visszaadták Evannek.

− Szerintem szólalt meg az egyik orvos, megkétszerezve is könnyedén elférne a szervezetünkben.

Evan elmosolyodott.

− Nem akarom lebecsülni a képességiteket, de nem hiszem, hogy sikerülne. Ezt a műszert egy tökéletesen felszerelt gyárban készítik. Nem terem minden fán.

− Nem az egész érdekel minket. Csak a lelke.

− Még azt sem lehet reprodukálni. Ahhoz lítium kell, amihez képtelenség hozzájutni a Prizmán.

− Miről beszél?

− Sejtelmem sincs, mire gondol.

− Azt hiszem, lebecsüli a képességeinket és a bolygó adottságait.

A négy orvos heves beszélgetésbe kezdett, majd kettejük hirtelen elsietett, s csak néhány perc múlva tértek vissza valami különös processzorral. A tanácskozás egyre izgatottabban folytatódott. Mintha megfeledkezetek volna Evan jelenlétéről; rá sem hederítettek az idegenre.

− Mit csinálnak?

− Meg akarják építeni a parányi műszer hasonmását felelte Azúr készségesen.

− Ettől féltem morgott Orgell. Nem akartam hiú reményeket ébreszteni bennetek. Higgyétek el, van olyan dolog, amit még ti sem tudtok lemásolni! S szinte lehetetlen, hogy egyik napról a másikra egy újabb szervvel egészítsétek ki a testeteket, mint valami mikroprocesszor halmazt.

Azúr ártatlanul nézett fel rá.

− Miért ne?

− Hát... csak.

− Nem vagyok sem orvos, sem bölcs, de meg kell mondanom, ez nem felelet. Nem szabad lebecsülni a Prizma tudósait. Megint valami jellegzetes emberi reakció, Evan. Minden újjáépíthető egy szervezetben, csak az agy nem. Az emlékezetet nem lehet újjászervezni.

Evan úgy döntött, nem kíváncsi az eleve sikertelenségre ítélt mesterkedésre.

− Szeretném megnézni az Egyesülés többi részét is. Még sok mindent meg kell tanulnom a világotokról mondta Azúrnak.

− Igaz felelte az bizonytalanul.

Orgell a nap hátralévő részét az építmény tanulmányozásával töltötte; részletesen megfigyelte minden elemét, amint azok látszólag mindenről megfeledkezve tették a kötelességüket.

Azúr még mindig nem tudott megfeledkezni Evan kishitűségéről.

− Az elmúlt időben jó néhány új szervvel gazdagították az orvosok a bölcsek szervezetét. Minden csak addig lehetetlen, míg meg nem próbáljuk mondta ki morogva a végső szót Azúr.

Evan hitetlenkedve pillantott rá.

− Új szervek?

− Hasonlóak ahhoz, amit mutatott nekünk. Csak valamivel kezdetlegesebbek, de a változtatás lehetősége mindig fennáll a tudományban. A kockázati tényező meglehetősen alacsony.

− Figyelj, nem termelhettek elektromos elemeket a szántóföldeken!

− Szántóföld? értetlenkedett Azúr.

− Bocsáss meg! Úgy értem, sokkal bonyolultabb egy olyan szerkezet, mint hinnéd. Ezeket...

− Pedig pontosan ezt tesszük vele szólt közbe az egyik tudós, aki ebben a pillanatban csatlakozott a hevesen beszélgető barátokhoz. Akar látni egy mintapéldányt?

Evan egy szót sem szólt. A tudós beleegyezésének vette a hallgatást.

Harcosok hosszú sora várakozott az építmény mentén. Az egyik hirtelen kilépett a sorból, s lefeküdt a tudós előtt. Szempillantás alatt megmerevedett. Evannek fogalma sem volt, vajon önmaga idézte-e elő a komatikus állapotot, vagy az orvos generálta hullámok váltották ki belőle a tudattalanságot. Orgell megijedt. Mit kezdhetne ekkora hatalommal...?!

A szokatlan esemény rengeteg bámészkodót köréjük csalogatott. Az orvos lassan, hangtalanul dolgozott. Hihetetlen pontossággal hámozta le a teremtmény testének legutolsó védőrétegét is, mely alatt az előbb látott szervezet tökéletes hasonmása csillogott.

Majd, mikor más hozzáférhetett, egyetlen mozdulattal egy eddig sosem látott szürkés szervet húzott elő a felboncolt testből.

Evan megbabonázva bámulta a hihetetlen műszert. De ami eztán következett, attól a lélegzete is elállt. Az üreget, mely a kihasított szerv helyén tátongott, pillanatok alatt elöntötte valami sárgás folyadék, s a harcos szervezete olyan lett, mint annak előtte. Sérülésnek nyoma sem látszott. Ezután már csak másodpercekre volt szükség, s a test a régi épségében feküdt a zseniális orvos előtt. A világegyetem legnagyszerűbb sebésze, ámuldozott magában Orgell.

Mikor magához tért, a páciens talpra állt. Evan tátott szájjal figyelte a csodát, majd a harcoshoz fordult.

− Nem érzel fájdalmat?

− Egyáltalán nem.

− Általában a testnek csak bizonyos részeit lehet nyom nélkül eltávolítani, de a vendég kedvéért vállaltam ezt a műtétet is vágott közbe az orvos. Minden attól függ, milyen méretű az elszenvedett sérülés.

Evan megbabonázva állt. Agya minden erejével tiltakozott a csodatétel ellen.

De ez nem egyszerűen egy szerv! Ez műszer, melyet nem állíthattok össze nyavalyás anyagcsere-termékekből.

− De igen felelte a tudós magabiztosan. Lehet, hogy a puha formák világában ez szokatlan és ismeretlen eljárás, ám a Prizmán hosszú ideje végzünk ilyen beavatkozásokat. Egyébként mit nevez szervnek? tette fel a kérdést a tudós.

− A testnek olyan része, amely meghatározott funkciót tölt be a szervezet tökéletes működése érdekében felelte Evan egy szuszra, mintha leckét mondana.

− Magam sem határozhattam volna meg jobban. Ezek után pofonegyszerű az egész. Minden, amit a testbe határozott céllal építünk, szervvé válik. A puha világban nincs ilyen?

− Nincs. Illetve van, csak egészen más módon járunk el.

Lehetetlen, hogy működjön, kételkedett magában Evan.

− Ha úgy lenne, ahogy szeretnénk szólalt meg egy másik orvos, akkor az ásványrablók többé nem jelentenének veszélyt az Egyesülésre. Egy ilyen „telep" az egész rendszert megmenthetné.

− Még ma éjjel megtudjuk tette hozzá valaki a bámuló tömegből. Ha sikerül, minden harcoson elvégezzük a beavatkozást.

− Na meg az inasokon is szólalt meg Azúr.

A vakoriták csak késő éjjel jelentek meg újra. Mindegyikük egy üvegvillára emlékeztető, kékesen csillogó szilikátfegyvert cipelt magával, melynek öt ága félelmetesen élesnek látszott. Még Evannel is könnyen végezhettek volna. Az Egyesülés harcosai meg sem mozdultak őrhelyeiken.

Az ellentámadás tökéletesre sikeredett. Olyan váratlanul rohanták le a fosztogatókat, hogy csak pillanatokra volt szükség, s az ellenséges csapat szanaszét hevert az építmény körül.

A szilikátok erős, fűrészes állkapcsai óriási sebeket ejtettek az organikus betolakodókon.

Alig élte túl néhány a villámgyors ellentámadást. Amelyiknek sikerült, az eszeveszetten rohant az erdő védelmet nyújtó fái közé.

Az Egyesülés boldog tagjai ezentúl sohasem rettegtek az éjszakától; teljes biztonságban érezték magukat.

Azzal, hogy Evan megmutatta nekik a lítium elemeket, az emberiség legnagyobb ajándékát nyújtotta át az organoszilikátok társadalmának. Visszaadta az éjszakát a Prizma legintelligensebb lakóinak.

Arról már korábban meggyőződött, hogy a bolygó lakói nem tartoznak a hosszan ömlengő élőlények közé, mégis egy kisebb fesztivált rendeztek megmentőjük tiszteletére.

Hosszan imádkoztak a napjukhoz, köszöntötték min

den élet kiindulópontját.

Még koncertet is adtak. A társadalom magasabb szintű tagjai bírák, orvosok, beszélők, sőt meg Azúr is vettek részt a házi muzsikában. Fantasztikus frekvenciájú hangok töltötték be az Egyesülés hatalmas csarnokát. Evan úgy érezte, hogy a világegyetem köszönti ezen az oly gyilkosnak hitt, csodálatos bolygón. Hősnek lenni, ezzel a céllal indult el, s íme... Nem a Samsteaden ugyan, de hős lett. Önbizalma majd szétvetette lényét.

− Gondolkodtam szólt Evan az egyik tudóshoz a mindent elnyomó kakofóniában. Ha valóban sikeresen másoltok majdnem minden szerkezetet, mit kezdenétek egy ennél az elemnél sokkalta nagyobb elektromos tárolóegységgel? Talán sikerülne olyan tökéletes mechanizmust létrehozni, mely nem egy, de tíz vagy száz éjszakán át rendben tartaná a szilikátok energiaháztartását.

− Ez már nekünk is eszünkbe jutott szólt közbe Azúr. Tudósaink épp most dolgoznak az ötleten. Hangjában titkolatlan büszkeség csendült.

Nincs olyan dolog, ami újdonság lenne számotokra?kérdezte magában Evan.

− A sokszorosítás önmagában nem bonyolult, de még egyszerűbbé is lehetne tenni mondta. Nem kell hozzá más csak megfelelő technológiai háttér.

− Talán igaza van felelte az egyik tudós. De sajnos nem értem a kifejezéseit. Mi csak ahhoz értünk, hogyan javíthatjuk meg saját szervezetünket, de jó lenne kipróbálni, amit ajánlott. Nincs vesztegetnivalónk.

− Nos, gondolom tudjátok, mi ártalmas és mi nem.

− Természetesen.

Evannek az az érzése támadt, mintha a tudós rajta akarná kipróbálni a még ismeretlen technológiát, és igaza lett.

− Éppen azon gondolkodtunk folytatta az orvos, hogyan lehetne a maga számára kidolgozni egy kimeríthetetlen erőforrást. Ha rájövünk a megoldásra, azonnal be is építhetjük.

− Ne aggódj! mondta Evan, s felmutatta a csuklójára szerelt jelzőfényt. Rengeteg tartalék energiám van még.

− Nem, nem. Félreértett. A doktor közelebb totyogott, s egyik lábát felemelve Evan mellkasára bökött. A saját szervezetére gondoltam.

Evan arcáról kétségbeesés sugárzott.

− Még mindig nem érted? A hozzám hasonló lények kémiai energiával működnek. Nincs szükségünk semmiféle akkumulátorra, hiszen nincs mit elraktározni.

− Értem mondta a tudós pillanatnyi gondolkodás után.

− Van még olyasmi, amit nem tudunk az organikus szervezetekről, pedig minden lehetőséget megragadtunk, hogy tanulmányozhassuk őket.

Hát én nem leszek kísérleti nyúl, mondta magában Evan dühösen.

− Igazán köszönöm, hogy eszedbe jutottam, de felesleges fáradozás lenne felelte udvariasan. Nem rossz ötlet, de az organikus lényeknél szükségtelen és kivitelezhetetlen. Talán nem éheznénk meg olyan gyakran.

− Nagyon sajnálom kesergett a tudós. Ugye nem bánja, ha visszavonulunk, és folytatjuk a kutatást, hiszen számunkra igen jelentős problémákról van szó.

− Ugyan, egyáltalán nem felelte Evan barátságosan. Kíváncsi volt, mire mennek ezzel a bizarr ötlettel a Prizma legzseniálisabbjai. Talán egyszer egy második gyomrot akarnak beültetni a testébe. Jobb, ha minél hamarabb eltűnök innen, gondolta.

Igen, kíváncsi volt, hiszen saját szemével látta, mire képesek. S e képességek egyszer még az egész univerzumot megváltoztathatják.

Még belegondolni is fantasztikus, miféle anyagcsodák megalkotására lennének képesek ezek a csillogó, furcsa lények.

Az Egyesülés mérnökei könnyedén helyrepofozták az egyre inkább lemerülő telepet, s összeállt az Evant segítő expedíció. Tudósok, orvosok és harcosok fogják kísérni, s természetesen Azúr is vele tart.

Másnap reggel Orgell összecsomagolta a felszerelését,

s útra készen várta, mikor indul az expedíció Martiné

Ophemert keresésére.

Ekkor Azúr jelent meg előtte, s fontoskodva fogott bele a mondókájába.

− Az elmúlt napokban sokat gondolkodtunk, mi lenne a legmegfelelőbb módszer, mellyel gyorsan előkeríthetné szerencsétlenül járt mintatársát. Tudósok, orvosok és bölcsek tanácskoztak napokon át, míg végre rájöttek a megoldásra.

− Valóban? nézett fel Evan kíváncsian a csomagjaiból.

− S mi lenne az?

Azúr habozott egy darabig.

− Apróság. Egy kis ajándék.

− Ugyan, ne mondd. Evannek a Samsteaden annyira divatos kabalák jutottak eszébe.

Azúr elcsípte a röpke gondolatot.

− Nem olyasmi, amit magával kellene vinnie nyugtatta meg Evant. Ezt magával viszi.

− Így már sokkal tisztább mondta Evan szárazon.

− Beékelés felelte Azúr kurtán.

− Micsoda?

− Hosszú ideje tanulmányozzuk már az organikus lényeket, s hatalmas mennyiségű tudást halmoztunk fel velük kapcsolatban. Majdnem mindent tudunk a felépítésükről. Az elmúlt napokban megvizsgáltuk a maga anatómiáját is. Főleg, amikor aludt. Az eredményeket a bölcsekhez továbbítottuk.

− Hogyan? Figyeltetek mialatt aludtam? A tudtomon kívül?

− Semmi kára nem származott belőle.

− Na és?

− Nem hiszem, hogy zavarta volna.

− Most zavar!

Evan megmozgatta végtagjait, de semmi furcsát nem érzett. Az ember a testével csak önmaga rendelkezik.

Azúr és társai nem így gondolták. Számukra egy új könyv volt minden emberi s más organikus szervezet, melynek minden betűje a tökéletesedés felé viszi a szilikátok társadalmát.

− Sajnálom mondta Azúr. Azt hittük, örül majd az ajándéknak.

− Nem érdekel, milyen szándék vezetett. Az én testemhez senki nem nyúlhat, s nem csempészhet bele semmit a beleegyezésem nélkül.

Ekkor az egyik tudós lépett oda hozzájuk, s kinyitotta a kezét. Tenyerében, mely nem volt nagyobb, mint Evan körme, egy barna kristálydarabot tartogatott.

Evan valami egészen másra, nagyobb dologra számított.

− Ez lenne az a híres ajándék? kérdezte élesen. Mire

jó ez a vacak?

− Beleillik az üres csatlakozójába tájékoztatta Azúr. Ugyanolyan hatékony, mint a kommunikációs csápok, de jóval egyszerűbb a kezelése. S nincs helyhez kötve.

Az emberi nem legnagyobb titkát oldaná meg ez a parányi kristály. Telepátia, minden kor lázasan kutatta a lényegét, aminek ezek a kis lények pedig ajándékként nyújtanák át neki.

Nem telepátia, mondta magában. Egyszerű rádió adóvevő, legfeljebb a mérete szokatlan.

− Bíznia kell a tudósainkban mondta Azúr. Minden tudás a birtokukban van, így teljes biztonsággal beültethetik a mi kis ajándékunkat.

Evan nagy levegőt vett.

− Vágni is kell hozzá?

− Szó sincs vágásról.

− És a fájdalom...?

A legidősebb tudós sértődötten szólt hozzá:

− Orvosok vagyunk, kérem.

Evan még néhány tapogatódzó kérdés után úgy döntött, belemegy a játékba. Mióta megismerkedett a Prizma csodálatos és intelligens teremtményeivel, semmit sem tettek, ami nem a javát szolgálta volna.

− Mit kell csinálnom? kérdezte végül izgatottan.

− Feküdjön le utasította Azúr.

Orgell engedelmeskedett. Lefeküdt, levette a napellenzőt, s behunyta a szemét.

Erezte, amint közelednek felé, s egyre több alak gyűlik össze a feje körül. Tudta, hogy rettenetesen kockázatos művelet, de ha sikerül, a világegyetem minden lényével könnyedén kapcsolatba léphet.

Azúr kihúzta a csatlakozást. Vajon megértik-e az emberi sikoly értelmét?

Bal fülében gyengéd érintéseket érzett, mintha enyhe szellő fújdogált volna. Kellemes, megnyugtató hangokat hallott. Ez bizonyára valami érzéstelenítésféle lehetett, hiszen semmi fájdalmat nem érzett. Gondolatai szabadon csapongtak, csak egy kis zug tiltakozott hangosan a beavatkozás ellen, de sikerült ezt a hangot is elhallgattatnia.

Várta, hogy Azúr visszadugja a csatlakozást, amikor beszédet hallott.

− Minden simán ment szólalt meg egy éles hang.

Evan megrettent a hirtelen támadt zajtól. Mindenki az

orvosokat ünnepelte; éles sivítással, zörgésekkel adták a világ tudtára: az Egyesülés nem ismer lehetetlent.

− Hogy érzi magát?

− Mintha most másztam volna ki egy feneketlen szakadékból. Vagy inkább most estem bele? Még félig kábult volt, de érezte, hogy jól sikerült a beavatkozás: nem fájt, még csak nem is sajgott semmije.

Ettől a pillanattól kezdve senki sem veheti el tőle világrengető képességét. Tisztán meg tudta különböztetni az eddig csak zajként érzékelt hullámok mindegyikét. Végérvényesen belekeveredett ebbe a zseniális játékba, s fogalma sem volt, kimászik-e belőle valaha.

Ezek az apró lények az emberi orvostudomány legbonyolultabb beavatkozását hajtották végre műszerek, szike, vágás és vér nélkül.

Mindannyian gépek vagyunk, morogta Evan. Csak fel kell cserélni az elemek sorrendjét a szervezetben, s a fém máris hússá válik.

Az élet önmagát irányítja. Senki sem törhet pálcát fölötte. Evan úgy érezte, ezzel a művelettel a sorsa beteljesedett.

Visszafordíthatatlanul része lett valaminek, amiről eddig álmodni sem mert.

Az élet egylényegű.

Minden egyéb csak kozmetika.

Az Egyesülés nagy része mindennapos teendőit végezte, amikor az expedíció útnak indult, ám ennek ellenére mégis részük volt ünnepélyes búcsúztatásban. A falak nemcsak egyszerűen kiengedték a távozókat, hanem diadalívet formáltak. Végül a fal bezárult mögöttük, s a kis csapat útjára indult, a műszer által mutatott irányba. Evan nyomkövetője egyre erőteljesebben világított, ezzel is igazolva az irány helyességét.

Evan azt hitte, a vakoriták az egyetlen intelligens életformák barátain kívül. Útjuk másnapján meggyőződhetett ennek az ellenkezőjéről. A Prizmán számtalan intelligens lény élt, melyek folytonos küzdelemben álltak az erdő lényeivel és egymással is.

Előbb a csatazajt hallották meg, később találtak rá a zaj forrására, nem messze az útvonaluktól. Csak Azúr tudta kivenni a küzdők alakját. Az inasok különösen jó látással rendelkeztek. Erre szükség is volt, hiszen messze voltak még a felektől.

Semmi különös nem volt a küzdelemben. Ez teljesen mindennapos dolog errefelé, mondták a többiek.

Evan, bár keveset látott, de azt észrevette, hogy ezek a lények leginkább a vakoritákhoz hasonlítanak, akik megtámadták az Egyesülést. Szilikátféleségekkel vívtak csatát.

− Miért küzdenek? kérdezte Orgell.

− Ki tudhatja, mi a puhák célja? felelte az egyik bölcs. Csak találgatni tudunk. A legvalószínűbb, hogy a felhalmozott ásványokért. Pedig abból semmi hasznuk sincs.

Számukra az egész csak egy halom értéktelen homok. Talán területért? Élelemért? Ki tudja?

Evan érezte, hogy a bölcs üveglencséi az arcát fürkészik.

− A puha formák világában is így folyik ez? kérdezte őszinte érdeklődéssel, s remélte, hogy másutt sem rózsásabb a helyzet.

− Néha felelte enyhítve a samsteadi állapotokat

Evan.

− Értem motyogta a bíró.

Ahogy a felvert hatalmas por leszállt, Evan számtalan tetemet látott szerteszét a földön.

Azúr közben folytatta a megkezdett beszélgetést:

− Formai eltérés alig van közöttük. Pusztán külsőségekben különböznek egymástól, de szervezetük lényege egyforma: ugyanolyan szervek, ugyanolyan agy s ugyanolyan gondolatok mondta Azúr.

Igaza van, gondolta. S ezek a megállapítások az emberekre is érvényesek. Orgell elég jól ismerte már az emberi fajt, hogy ilyen keserűen tekintse a jelent, s elkeseredetten fordítson hátat a reménynek. Egyformák vagyunk, de minden erőnkkel különbözni akarunk. Ásványrabló vagy ember egyre megy.

− A specializálódás adja meg az igazi harmóniát folytatta Azúr. Ezért működik ilyen csodálatosan a rendszerük. Mindenkinek megvan a maga feladata, helye és szerepe, mely mindennél jobban kötelezi.

− Eleget láttam már a puha világból szólalt meg az egyik bölcs némi undorral a hangjában. Eszünk ágában sincs hasonlítani rá. Azt hiszem, a mi hierarchiánk sokkal fejlettebb, mint azok, melyeket eddig tanulmányoztam.

Evant ebben a pillanatban hidegen hagyták a társadalmi fejlettségről szóló fejtegetések. Az ajándékon gondolkodott. Vajon több-e, mint csupán kommunikációs eszköz? Talán nem csupán a testébe avatkoztak be, hanem a lelkébe is, hogy barátságuk tartós és hatékony legyen?

Nem, ez lehetetlen. Gondolatai, meglátásai nem változhattak meg; semmi jelét sem tapasztalta ennek. Még mindig ugyanaz volt Evan Orgell. Amit mondott, sosem azért tette, mert új barátai azt akarták hallani, hanem mert az volt az igazság. Semmit nem tehetnek vele, ami ezt a szándékot megváltoztatná.

Végignézett magán, s még mindig ámulva látta, milyen tökéletes jelmezbe burkolta őt a Prizma. Jelmez, semmi más. Csak nem tudja levenni. Mert nem akarja, ennyi az egész. Egyszerűen nem akarja...

Egy hatalmas aszparáguszerdő felé indultak, mely vakítóan zöld volt, mintha smaragdból faragta volna ki a bolygó szobrásza. Evan elhatározta, mintát vesz az egyik óriási növényből, s ha megéri a napot, hazaviszi magával a Samsteadre Kísérői készségesen teljesítették volna kérést, de a törzs észbontóan keménynek bizonyult. A magukkal vitt szerszámok és fegyverek közül egyikkel sem sikerült kihasítani egyetlen darabot sem. Pedig a szár üveges volt; az ember azt hinné, könnyűszerrel el is törheti, ha épp ahhoz lenne kedve.

Még egy újdonság, melyre nincs időm, gondolta Evan csalódottan.

Az órák múlásával Orgell változásra figyelt fel szervezetében. Az íróasztali munka nem tesz jót az izomzatnak. A hosszú séták segítettek ugyan, de az elmúlt napokban érezte, hogy fogytán az ereje. Az elmúlt öt év alatt tekintélyes pocakot is eresztett, mely az elpuhulás félreérthetetlen jele. De most mintha minden megváltozott volna. Lábai megerősödtek, s a pocakja is leapadt valamelyest. Erősebbnek, egészségesebbnek érezte magát, mint akár tíz évvel ezelőtt.

Mindez talán csak annak az eredménye, hogy kilépett a tökéletes védelmet adó ruhából, s a saját erejéből kellett megverekednie mindennapi harcait.

De mégsem volt teljesen ruhátlan. Mindössze lecserélte a Samsteadről hozott felszerelést egy jóval primitívebb, ugyanakkor az itteni körülményeknek tökéletesen megfelelő öltözékre. Az apró szilikátokból összetapadt ruha természetesen közel sem tudta azt, amit a TVF kínált, de hatalmas előny volt, hogy teste minden porcikáját szabadon mozgathatta benne, így fizikuma, melyre oly nagy szüksége lehet még, visszanyerte régi erejét.

Vajon melyik kombináció felel meg jobban egy ilyen expedícióhoz: mindent tudó felszerelés és gyenge test, vagy egyszerűbb ruha és jobb fizikum?

Nem mintha választhatott volna.

− Mindent megtettünk, hogy megvédjük szólalt meg mogorván egy harcos. A legkorszerűbb fejlesztésünk...

− Hogyan? Miféle fejlesztésről beszél ez? Evan a mellette lépdelő tudósra pillantott.

− Tudtuk kezdte az, hogy ez a ruha önmaga nem ad elég védelmet. Néha a legegyszerűbb módszerrel is lerombolható egy fropóriaház. így míg aludt, végeztünk rajta néhány kisebb átalakítást.

Nagyon kedves cselekedet hálálkodott Evan. S mik lennének azok az átalakítások?

− Nyissa ki a jobb tenyerét!

Evan sebesen engedelmeskedett. Négy, úgy tíz centiméter hosszú karom, vagy talán penge kúszott elő felső ujjperceiből. Ahogy ujjait behajlította, a karmok visszahúzódtak.

Evan megadta magát. Tudta, hiába is tanúsít bármilyen ellenállást, a parányi lények jó szándéka határtalan. Puszta barátságból néhány nap alatt egész lényét megváltoztatták.

− Köszönöm. Nagyon köszönöm, szólalt meg csendesen.

− Jó, ha az embernek saját fegyvere van. Hiszen úgyis kényelmetlen mindig mások segítségére szorulni.

− Miért? kérdezte az egyik bölcs. Hiszen azért vannak harcosaink, hogy mikor szükséges, kihúzzanak minket a bajból. Közülünk senki más nem képes önmagát megvédeni, csak a harcos.

− Na és az inasok vágott közbe Azúr. Csak rólunk gyakran megfeledkeznek morgott még, majd egy hatalmas szakadék felé vette az útját.

11.

A reggel tartogatott még meglepetéseket. Evannek elállt a szava, mikor megpillantotta Azúr kanyonját. Az inas leírása meglehetősen pontos volt. Csak egyetlen tényt nem említett. A szakadék tele volt vízzel.

− Hé, ez egy folyó kiáltott fel Evan. Nem patak vagy áramlat, mint a többi, melyekkel a Prizmán találkozott, hanem hatalmas folyó hömpölygött előtte.

Kísérői egy pillanatra sem álltak meg, hiszen számukra ismerős volt a látvány.

− A kanyonban sűrű levegő áramlik. Mi a baj vele?

− Ezen nem tudok csak úgy átsétálni. Ezt tudhattátok volna!

Azúr hitetlenkedve pillantott rá.

− Nem?

− Megfeledkeztünk a puha formák energiarendszeréről. Nekik minden pillanatban gázutánpótlásra van szükségük, különben elpusztulnak. Sajnos a sűrű közegbe való lemerüléskor a levegő nem hatolhat be a megfelelő helyekre.

− Vannak azonban olyan puha lények is, akiknek ez a sűrű levegő is megfelel szólalt meg valaki okoskodva.

− Nem vagyok hal, ha erre gondolsz vágott vissza

Evan egyre dühösebben. Én ritkább gázzal élek.

− Nem tudná abbahagyni, csak egy kis időre? Akkor átvihetnénk a túloldalra.

Evan fejcsóválva bámult rá.

− Lehetetlen.

− Hihetetlen primitívség mormogott az egyik harcos.

− Egyetértek mondta Evan, de ezen nem változtathatunk.

− Egyszer már láttam ilyet szólalt meg Azúr hirtelen. Egy organikus lény elől elzárták a levegőt... s többé már nem funkcionált.

− Meghalt? kérdezett vissza Evan oktatóan.

− Bocsánat. Meghalt, ez a helyes kifejezés. Emlékeznem kellett volna rá.

Mindenki a megoldáson törte a fejét. Csak Evan tudta, mit kell tennie.

A szilikátok számára a víz csak az atmoszféra lokális sűrűsödése volt; s részben igazuk is van.

− Ha itt lenne a TVF-em motyogta, egyszerűen átúszhatnék a túlpartra.

− Úszni ízlelgette a szót Azúr. Mint az amarexek, mondta, s a folyásirányba mutatott.

Evan parányi rombuszokat látott közeledni a víz felszínén. Talán vízinövények lehetnek, gondolta, hiszen testüket teljesen beborították az ezerszínű szirmok. Középen, a rózsaszínek és a sárgák között egy hatalmas bíbor árnyalatú szirom ékeskedett. Testükből átlátszó indák lógtak a vízbe, feltehetően azok segítették az egyensúlyozást a rohanó folyóban.

Tökéletesen áramvonalasak lények, csodálkozott

Evan.

− Összegyűjthetnénk néhányat, azok majd átvinnék a másik partra javasolta Azúr.

Evan elgondolkodott. Az amarexek viszonylag kis méretük ellenére stabilnak látszottak, de ennél még egy farönk is jobb lenne. Röhej, mosolygott magában. A cellulóz alapú élőlények kisebbségben éltek a Prizmán. Az marexek mégis sokan voltak; rengeteg rombuszvirág úszott lefelé a folyón.

Biztosan akadna valami, amin könnyűszerrel átjuthatna. A ruhája nem túl nehéz...

De nem ez a valódi probléma. A gond az, hogy Evan életében nem úszott többet néhány méternél, s akkor is a Samstead luxusszerkezeteinek segítségével. Mindig sejtette, hogy egyszer szüksége lesz rá, mégsem tanult meg úszni. A modern ember, sóhajtott fel csalódottan. Ha korunk oly fejlett embere csak egy napra is magára marad a hatalmas természetben, belepusztul.

A víztől nem félt, hiszen jó néhány alkalommal szállt már hajóra a Samstead óceánja. De a gondolat, hogy puszta testtel beleugorjon, s megpróbálja valahogy leküzdeni a folyó szemre is hatalmas erejét, megriasztotta.

Az úszás elméletét jól ismert, hiszen a Samsteaden sokszor részt vett különböző kurzusokon, de arról fogalma sem volt, hogyan kell fennmaradnia a víz felszínén.

A parthoz sétált, s hosszan bámulta a hömpölygő vizet. Kísérői türelmetlenül várták, hogy visszatérjen.

− Nos, mit gondol, menni fog? kérdezte az egyik tudós.

− Meglehetősen intelligensek és jó szándékúak.

A tudós és egy bíró félrevonultak, így Evan egyetlen szót sem kaphatott el a beszélgetésükből.

− Fizikálisan megfelelő lenne. Szerintem könnyen sikerülhet. Jobban tartok a puha forma alkalmatlanságától, mint attól, hogy az amarexek nem bírják a terhelést.

− Tulajdonképpen csodálkozom az alkalmazkodóképességén.

− Evan sokkal ellenállóbb, mint amilyenek a puha formák eddig ismert példányait tartottuk. Sokkal nagyobb az érzékenységi foka a valósággal szemben.

− Érzékeny a valósággal szemben? kérdezett vissza a bölcs, s látszott rajta, hogy nehezen birkózik meg a fogalommal.

− Nem közönséges lénnyel van dolgunk. A szilikátok ekkor Evanhez fordultak.

− Meg kell próbálnia, nincs más választásunk. Ha meg akarja találni a munkatársát, ennél sokkal nagyobb veszélynek is ki lesz téve.

Mire a partra értek, az amarex-szerkezet már útra készen várta Evant. Óvatosan ránehezedett az ingatag tutajra, s megnyugodva érezte, hogy a rombusz alakú virágok kitűnően bírják a terhelést.

Evan nemcsak beszélgetni tudott kísérőivel, de mindent tisztán láthatott.

− Minden rendben?

− Kicsit puha a fenék. De a víz csodásan tiszta. Evan szinte élvezte a szokatlan kirándulást.

Egymásra vagyunk utalva, gondolta Evan. Barátság jutott eszébe a rég elfeledett fogalom. Otthon, a Samsteaden rég kihűltek már az emberek közötti érzelmek.

A barátsághoz nem idő kell, hanem bizalom. Csak néhány napja ismeri a Prizma furcsa lényeit, de ennyi idő alatt maradéktalanul meggyőződhetett jó szándékukról, mérhetetlen szeretetükről.

Ekkor villámként csapott belé a gondolat: lehet, hogy

Azúr, a tudósok, s bölcsek több száz évesek is elmúltak. Ugyan, lehetetlen! De mi van, ha mégis így van? Ha két vagy háromszáz évig él egy ilyen szilikát? Ha így lenne, az egész világot megváltoztathatnánk intelligenciájukkal.

Evannek fogalma sem volt, hogyan győződjön meg az igazáról. Ezek a lények nyilvánvalóan az emberitől teljesen eltérő időkoordináták között léteznek, s nem hitte, hogy valaha is közös nevezőt találnának a két világ mértékrendszere között.

Tovább töprengett.

Csodákat tehetnénk, ha megteremtenék számukra a megfelelő körülményeket. Talán még számítógépet is termeszthetnének, gondolta Evan mosolyogva, de tudta, az ötlet nem alaptalan.

Az emberi technológiát csak szigorú felügyelet mellett lehetne a Prizmán meghonosítani. Elképzelni sem merte, micsoda káprázatos fejlődést jelentene ez mind a bolygó lakóinak, mind az emberiségnek.

Gondolatai messzire ragadták. Hirtelen észrevette, hogy bár jócskán eltávolodtak már a kanyon falától, több mint a fele út még hátravan. Jobb, ha odafigyel, különben nem lesz értelme a tervezgetésnek.

A Samsteaden szükségtelen volt a testedzés. Minek pazarolnák a nehezen megszerzett energiát primitív gyakorlatokra, amikor akár egyetlen lépés nélkül is kilométereket tehetnek meg a modern ember csodálatos segédeszközeivel. Az ember bármit megtehetett, beleértve a sportok minden ágát, anélkül, hogy fárasztó és felesleges kínzásoknak vetette volna alá magát. Készültek ruhák hegymászásra, repülésre, hosszútávfutásra s még labdajátékokra is. Aki tornára adta a fejét, egyszerűen bolondnak tartották.

Kétség sem fér ahhoz, hogy a bázis a teljes elpuhultság áldozata lett. Érdekes feltevés, gondolta Evan, s megfogadta, ha hazaér, azonnal előterjeszti a dolgot a cég igazgatótanácsának. Bizonyos körülmények között az ember jóval nagyobb hasznát veszi saját, jól karbantartott testének, mint bármilyen korszerű, legyőzhetetlen maskarának.

Már megtette az út háromnegyedét, s nemhogy elfáradt volna, egyenesen élvezte a kalandot. A fropóriaváz vízhatlan volt, így egyetlen csepp sem érte a testét, ugyanakkor kiválóan tartotta a meleget is. Evan ismét ámulva tisztelte a Prizma lényeinek találékonyságát. Sehol az univerzumban nincs még egy ilyen zseniális társadalom, melynek minden tagja tudós a saját területén.

A meleg s a víz suhanó simogatása majdnem elaltatta. Azúr hangja térítette magához.

− Evan! Nagy baj van lent.

− Miféle baj? Evan lepillantott, de nem látta kísérőit. A parányi lények eltűntek a mélyben. Hol vagy? Nem látlak.

− Itt vagyok, maga alatt hangzott a válasz.

Evan hiába meresztette a szemét. A meder helyén feneketlen, fekete mélység tátongott.

− Valami hatalmas lehet alattam! kiáltotta Evan.

Ekkor megmozdultak a sötét látomás körvonalai. Evan rádöbbent, hogy élőlénnyel van dolga.

− Ha ez valami szilikátféle, akkor a legszörnyűbb, amivel valaha is találkoztam.

Azúr azonnal válaszolt:

− Nem szilikát. Puha lény. Még védőhéj sincs rajta.

Belül váz tartja össze. A további kommunikációnak nem volt értelme, hiszen fogalomrendszerük különbsége minden szóból kiütközött.

− Ez az első példány, amit a saját szememmel látok szólalt meg az egyik tudós. Azt tudtam, hogy vadászik, hiszen a sötét folyóban lehetetlen napenergiát gyűjteni, de fogalmam sem volt, hogyan csinálja. Most már világos.

Az áldozat fölé úszik, s addig fogja el a fényt a szilikáttól, amíg az el nem pusztul.

− Nem lehet túl kemény. Talán keresztül lehet vágni rajta.

− Valóban nem látszik keménynek, de a belseje áthatolhatatlan szólalt meg az egyik harcos. Ha megpróbálnánk, beletörne a fogunk.

− Arra vár, hogy megálljunk magyarázta Azúr.

− Engem is figyel szólalt meg Evan nyugtalanul. Mit akarhat tőlem?

− Ugyanazt, mint tőlünk. Bekebelezni hangzott az ijesztő felelet.

Idegesítően rugalmas ez a dög, gondolta Evan, amikor két szem bukkant elő a vízből, s mereven bámult rá. Sötét, aranyszínű golyók voltak, melyek feltűnően kiálltak a barnás húsból. Evan bármerre billent, fordult, a szemek kitartóan követték.

A legalább húsz méteres lény egy helyben lebegve, kitartóan várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson.

− Korlátozni kell a mozgásunkat, hogy minél kevesebb energiát használjunk mondta Azúr, mérhetetlen idegességgel a hangjában. Szükség lesz még minden tartalékunkra. Ha nem lenne bennük az új szerv, nagy veszélyben lennénk.

− Ha a szörnyeteg látja, hogy kutya bajotok sincs a sötéttől, talán eloldalog. Hiszen ha nincs szükségetek fényre, akkor nem is lehettek fényevők. Logikus, nem?

− Nem hinném. Úgy látom, ráér, s addig marad, míg meg nem kaparint minket. Ha az est leszállta előtt nem szabadulunk meg tőle, reggelre mindannyian elpusztulunk mondta Azúr egyre izgatottabban.

− S mivel mi tehetetlenek vagyunk szólt közbe a bölcs, magának kell kitalálnia valamit.

Ez nyilvánvaló, gondolt Evan, de fogalma sem volt, mit tehetne. A váratlanságot, a készületlenséget világéletében gyűlölte, hiszen minden, amit nem tervezünk meg előre, a kudarc lehetőségét hordozza. A nagy Orgell, a tökéletes Orgell számára ismeretlen volt ez a fogalom.

Igen, ki kell találnom valamit ösztönözte magát morogva.

De ha még a fűrészfogukat villogtató harcosok sem tudnak megbirkózni a hatalmas ragadozóval, akkor ő mit tehet? Az amrexek segítsége nélkül moccanni sem tud, s ha a vízbe zuhan, pillanatok alatt megfullad.

Megijeszti. Egy apró meglepetés talán meggyőzné az óriást, hogy biztonságosabb vadászhely után nézzen. A parton jókora sziklák sorakoztak, de azokat lehetetlen volna idehozni.

Ekkor megszólalt a bölcs:

− Sokkal egyszerűbb módja is van, hogy megfelelő fegyverhez jusson.

Gondolatolvasó, álmélkodott Evan.

− Mi lenne a fegyver?

− Maga. Sokkal nagyobb és nehezebb, mint bármelyikünk. Ha ezzel a tömeggel lecsap a szörnyre, bizonyosan odébb áll. Semmi esélye nem lenne a védekezésre.

Evan ijedten töprengett.

Jó ötlet, látványos, s talán hatékony is. De mi van, ha elhibázza? Ha mégsem sikerül, egyenesen a vízbe zuhan, s akkor vége mindennek: elpusztul ő is a szilikátokkal együtt.

− Ez azt jelenti okoskodott reménykedve, hogy víz alá kellene tennem a fejedet. Védelem nélkül? Kockázatos vállalkozás.

− A puha lények képesek erre. A saját szememmel láttam vitatkozott Azúr.

Egy vagy két percig valóban, de mi történik, ha a szörny engem is leránt. Ebben az esetben azonnal megfulladok, hiszen a légutakba kerülő víz azonnali halált okoz.

− Biztosan nem tart sokáig alkudozott Azúr. A meglepetéstől el kell, hogy meneküljön. A gyorsaság a legfontosabb.

− Talán. De mi lesz, ha tévedünk?

Fenébe az aggodalommal! gondolta Evan dühösen.

Ha minden kockázatos döntés előtt napokig haboznának, sohasem jutna az emberiség az ötről a hatra.

Addig erőlködött, míg el nem érte a hatalmas fekete folt közepét. Micsoda tömeg! Rettenetesen erős lehet, rémüldözött Orgell. Minél többet gondolkodott a terven, annál értelmetlenebbnek tűnt.

− Álljatok készenlétben! Ha felém indulna, térítsétek el!

Ki mondta ezt? Nem Evan Orgell, az bizonyos!

− Mindent megteszünk felelték szinte kórusban a szilikátok. Mint bárkiért, aki tagja az Egyesülésnek.

− De én nem vagyok...

− Miket beszél?

− Nem lehetek, hiszen nem vagyok fényevő. Karbonszerű organikus lény...

− Az Egyesülés kapuja nem csupán a szilikátok előtt áll nyitva. Bárki tagja lehet.

Rossz helyen és időben akartok beszervezni, gondolta Orgell. Néhány másodpercig még koncentrált, aztán belevágott. A lehető legnagyobb erővel akart a hatalmas jószág oldalára sújtani. Számtalan képet látott már halászokról, bálnavadászokról. Nem lehet túl nehéz, mondta magában.

Beugrott, s hatalmasat rúgott a ragadozóba. A fropóriaváz súlya nagy segítsége volt. Aztán arrébb lökte magát, s újabb iszonyatos rúgást mért a szörnyre.

Mozdulatait inkább a félelem, mint az elszántság irányította.

A hatalmas jószág viharosabban reagált, mint várta. Szinte robbant a víz, mikor a fekete test megrándult. Evan minden kapaszkodóját elveszítette, s kábultan forgott az iszonyú örvényben. Hirtelen a fekete felszín helyett sárgás homokot érzett a lába alatt.

A feketeség eltűnt. Nyugalmat erőltetett magára. Széttárta végtagjait, s várt. A türelem meghozta gyümölcsét: a felszín felé siklott. Úgy érezte, a mellkasa azonnal összeroppan.

Levegő! Az első lélegzet iszonyú fájdalommal hatolt a tüdejébe. Néhány levegővétel után kapaszkodó után nézett, de sehol sem találta az amarexeket. Hiába tekintgetett a folyón lefelé, nyomuk veszett.

Észrevette azonban, hogy ha tovább mozgatja a lábait nemcsak halad, de a víz színén is fennmarad.

− Mi történt?

− Elment felelte Azúr izgatottan. Úgy lebegett a fejük felett, mintha egy darab éjszaka esett volna a folyóba. Megsérült?

− Nem.

Evan egy darabig töprengett, aztán megszólalt:

− Csak azt nem értem, miért hagyta magát? Miért nem támadott? Hiszen jóval erősebb nálam.

− Először is a meglepetés miatt. Másrészt pedig nincs fegyvere: se foga, sem körmei, amivel ellenállhatott volna.

− Ez volt a szerencsém mondta Evan, s nagyot sóhajtott.

− Hol a tutaja? Hogyhogy nem süllyedt el? kérdezte Azúr csodálkozva.

− Fogalmam sincs. Az emberi test fajsúlya kisebb, mint a vízé, így könnyen a felszínre jutottam. Bár a védőruha kicsit megnehezítette a dolgomat. Végül sikerült, de ne kérdezd, hogyan!

− Maradjunk egymás közelében. Bármi történhet.

− Remek. Ha süllyedni kezdenék, kapjatok el.

Ezzel Evan a maga részéről befejezte a beszélgetést, gondolta. Nem csoda, ha a samsteadi polgárok inkább választják a modern kor találmányait ahelyett, hogy saját erejüket használnák. Közben lepillantott, s újra tisztán látott mindent maga alatt. Azúr jött a legközelebb. Hirtelen iszonyatos fáradtságot érzett. Tudta, hogy elpuhult izmai felmondják a szolgálatot; pánikba esett. Lesüllyedt, s a szilikátok képtelenek lesznek megtartani a védőruhával nehezített emberi testet.

Megmerevedett. Egyetlen mozdulatra sem lett volna képes. Rémülten lepillantott a mélybe, s ekkor vette észre, hogy Azúr egy harcoson támaszkodva tekintget felfelé. A harcos egy másikon, az pedig egy harmadikon állt.

Ruhája egyre nehezebb lett: a napon kiszárított apró szilikátok újra teleszívták magukat vízzel.

Megindult a part felé, de nem saját erejéből. A meg annyi parányi élőlény minden erejét megfeszítve tolta, lökte, taszította Evant a szárazföld irányába. Orgell is segített, ahogy csak tudott: egy-egy pillanatra visszatért izmaiba az erő, ilyenkor néhány tempóval megkönnyítette a víz alatt küszködő barátai dolgát.

Végre elérte a partot. Leheveredett, s újjászületve kapkodta a friss levegőt.

Nem mozdult, hiszen kimerült testének erőt kellett gyűjtenie ahhoz is, hogy egyáltalán talpra állhasson.

− Jól csinálta szólt az egyik bölcs.

− Nem volt időm megijedni felelte Evan lihegve.

Fantasztikus, mire képes az emberi test. Bár ez számotokra semmit sem jelent. El sem tudjátok képzelni, mekkora szabadság... így, védőruha nélkül. Evan oldalra nézett, ahol az orvos épp egy harcos fölé hajolt, s aggodalmas arccal vizsgálta.

− Mi történt vele? kérdezte Orgell.

− Csúnyán megsérült, amikor a fekete szörny elmenekült. Mindannyian megúsztuk, csak neki nem sikerült.

Bár Evan nem volt szakértő, keveset konyított a biológiához is, mégis rögtön észrevette, hogy a harcos valóban súlyosan megsebesült. Egyik oldalán hatalmas seb tátongott, melyből szabadon lógtak ki a szétszaggatott szervek. Mintha bomba robbant volna parányi testében, gondolta Evan sajnálkozva.

− Mi lesz most? Meghal?

− Természetesen nem.

− Megérkezett a másik orvos is. Minden erejükkel a haldokló megmentésén fáradoztak.

Evan most a mozdulatlan harcoshoz fordult.

− Vannak fájdalmaid? kérdezte lassan, alig hallhatóan. Tudatában vagyok annak, hogy megsérültem. A szervezetem néhány funkciója leállt. Nagyon félek a teljes működésképtelenségtől. Erre gondolt?

Evan habozott.

− Nem egészen mondta végül. Aztán, mivel az orvos munkához látott, Azúrtól érdeklődött tovább.

− Ide hallgass! Nem szeretnék túl kíváncsi lenni. Nem baj, ha egy darabig magatokra hagylak benneteket? A világért sem akarok zavarni ilyen fontos pillanatokban.

− Zavarni? Magunkra hagyni? Az Egyesülés tagja, miért kéne félrevonulnia?

− De már mondtam...

− Nem vitatkozom. Azóta tagja a szervezetnek, mióta elüldözte a vakoritákat azon a szomorú éjszakán.

− Senki sem szólt.

− Mert nem szükséges. Nem mi választottuk taggá.

Önmaga érdemelte ki.

− Kicsit nehézkes vagyok, azt hiszem.

Azúr a lázasan dolgozó orvosokra pillantott.

− Emellett egy darabunkat hordja magában. Az

Egyesülés a szervezete része lett.

Evan a halántékára bökött.

− Erre az apróságra gondolsz? Hiszen ez semmi!

− Ahhoz elég, hogy a barátunk legyen.

− Igazán hálás vagyok nyögte ki Evan zavarában. Mindenkinek köszönetet szeretnék mondani.

− Szükségtelen szólalt meg az egyik orvos anélkül, hogy egy pillanatra is felnézett volna a munkájából, hiszen már mindenki hallotta, amit mondott.

Evan megszégyenülve állt, s látta, hogy barátságos tekintetek merednek rá. Megfeledkezett a központi beszélőről.

Evan számára igazi újdonság volt a széles fénysáv, melyet minden tudós saját szájából bocsátott ki. Valójában nem a sugarat látta, csak a ragyogó foltokat, melyek a harcos egész testét megvilágították.

Keményen, feszült figyelemmel dolgoztak, mindegyikük kapcsolatban állt a másikkal a kommunikációs csápok segítségével. Egy újabb szilikát is csatlakozott a komoly és hallgatag társasághoz, melynek tiszte szerint a nyersanyagokat kellett szállítania a harcos „újjáépítéséhez". Mindannyian a külvilágot teljesen kikapcsolva, hatalmas erőbedobással dolgoztak: csak a feladat lebegett a szemük előtt.

A harcos állapota fokozatosan javult. Evan újra ámulva nézte, mint forr össze a seb.

A sebesült késő estig feküdt mozdulatlanul a parton. Evan biztosra vette: az orvostudomány forradalma zajlik le a szeme előtt, mely egyszer talán az emberiséget is megmentheti a sokszor értelmetlen pusztulástól.

Mielőtt álomba merült, látta, amint Azúr az egyik tudóssal hevesen vitatkozik... de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele.

12.

Borzalmas, kalapáló fejfájásra ébredt. Azonnal a homlokához kapta a kezét, de a masszírozás semmit sem enyhített a görcsön. Talán túl sokat aludt. A nap már magasan járt az égen. Dél körül járhatott.

Barátai nem akarták felkelteni, így az egész társaság türelmesen várta, míg kialussza magát, s elég ereje lesz, hogy továbbinduljanak.

Feltápászkodott, kinyújtózott, s lepillantott a lábánál várakozó Azúrra.

De Azúr-e egyáltalán?

Barátja sötétkékre változott, s furcsa, zöldes dudorok nőttek a testén.

− Azúr, mi történt veled?

− Elmondtam nekik felelte gyászos hangon. Elmondtam, s nem tudom, mit szól hozzá.

− Mihez? Mit mondtál el?

Evan az erdő felé fordult, mely hemzsegett a parányi színes férgektől, állatkáktól. Még a levegőt is benépesítették a színpompás parányok.

Aggasztotta a fejfájása. Felemelte a jobb kezét, de nem tudta megérinteni a napellenzőt, amit Azúr készített neki. Nem volt a helyén. Majd észrevette, hogy tisztán, élesen lát mindent. Ezért nem vette észre eddig az erdő megannyi rajzó, zümmögő élőlényét.

Különösen felhős ma az ég, mondta magában. De ahogy felemelte a fejét, hogy az égre pillantson, a meglepetéstől megremegett a lába. Egyetlen felhőt sem látott. Körülnézett, s észrevette, hogy minden tekintet őrá szegeződik. Hirtelen, ki tudja miért, a figyelem középpontjába került. A harcosok, a tudósok és a bölcsek egytől egyig őt bámulták. Halálosan feszült pillanatok következtek. Egy hang sem hallatszott.

Ismét Azúrra tekintett, s így szólt:

− Mit mondtál az imént?

De a lény konokul hallgatott.

− Valamit csináltatok velem, igaz? kérdezte egyre ingerültebben. Azúr nem válaszolt.

Ekkor Evan a tudósokhoz fordult.

− Mit tettetek velem? Halljam!

Ők sem feleltek.

Végignézett magán. A védőmáz sértetlennek látszott, de a napellenzőnek nyoma veszett.

Orgell szinte megmerevedett dühében. Fogalma sem volt, mi történt az éjszaka, de tudta: összefüggés lehet a kóros álom, és a lények hallgatása között. Leginkább a fejfájás zavarta. A fájdalom a baj hírnöke; valamit elhibáztak, ennek köszönhető az iszonyú fejgörcs.

Végképp a hatalmukba került. Azt tesznek vele, amit akarnak. Nem érdekelte sem a jó szándék, sem a barátság: meg tudta volna ölni mindannyiukat. A napellenző eltűnésén kívül minden normálisnak látszott. Még mindig Evan Orgell nézett rájuk változatlan dühvel. Vagy mégsem? Valami nem stimmel. Valami megváltozott, de ha a fejét veszik, akkor sem tudja megmondani mi az.

Hát persze. Orgellnek barna szemei voltak. Mikor felemelt a földről egy üvegkristályt, döbbenten vette észre, hogy az eddig barna szemek most világoskék színben fénylenek vissza rá. Nem akarta elhinni. Hogy csinálhatták? Felemelte a kezét, hogy megtapintsa új szerveit.

Ahogy hozzáért a szeméhez, azonnal könnyezni kezdett. A fejfájás kitartóan kalapált a koponyájában.

− Mit tettetek velem? kérdezte szinte üvöltve. Mivan a szememben? Becsempésztetek valamit? Vagy belecseppentettetek? Ezért látok napellenző nélkül is? Más a színe, barátaim! Nem voltatok elég óvatosak! üvöltötte.

Úgy érezte, megtébolyodik.

− Mi csak kezdte az egyik tudós, úgy gondoltuk, hogy viszonozzuk a szívességét, amit az Egyesülésért tett. Meg akartuk szabadítani attól a szörnyű és felesleges napellenzőtől.

Evan leült, felhúzta a térdeit, és az orvosra bámult.

− Hogy csináltad? Legalább azt áruld el!

De az orvos csak meredt rá szótlanul.

Evannek ötlete sem volt, miféle eljárást alkalmaztak.

Talán csak cseppek, gondolta. Az lenne a legjobb. Vajon meddig hat egy adag? Mikor kell felfrissíteni? Ha elmúlik a hatása, talán örökre megvakul.

Kíséretére nézett, s észrevette, hogy jóval messzebbre ellát, mint valaha. A halottnak hitt erdő megelevenedett; színpompás ünnepséget rendezett, mintha Evan új szemeiért lelkendezne az egész bolygó. Kétszer annyi lény repkedett és nyüzsgött az erdőben, mint amennyit valaha is gondolt.

− Szóval így látnak a szilikátok? A normális spektrumon kívül az ultraviolát s az infravörösét is érzékelitek?

− Nem tudom, mit ért normális spektrum alatt — szólalt meg az egyik tudós. Már az első felületes vizsgálat során kiderítettük, hogy majdnem vak. Megpróbáltuk helyrehozni, de lehetetlen volt. Így végül is ezt a megoldást választottuk. Elégedett?

− Természetesen. Fantasztikus, csak ez az őrült fejfájás ne lenne. Remélem, hamar alábbhagy. Biztosan a cseppek mellékhatása.

− Cseppek? Miféle cseppek?

− A szer, amivel ezt a csodás eredményt elértétek. A két orvos egymásra nézett.

− Semmiféle cseppet nem használtunk jelentették ki csodálkozva.

− Úgy értitek új lencséket építettetek be? Hihetetlen, milyen pontosan illeszkednek. De hogyan tisztíthatom őket?

− Megmondtam szólalt meg Azúr. Előre megmondtam.

− A saját szervezete tisztítja őket. Ez így van rendjén.

− Nem a hátsó részére gondoltam. De bármilyen pontosan is illesztették a szememre a lencséket, a mikroszkopikus szennyeződések óhatatlanul bekerülhetnek alá.

− Evan szólalt meg az egyik orvos, ezeket nem tudja kivenni.

− A régi lencsék használhatatlanok voltak vette át a szót a másik. De ezt már mondtam. Lehetetlennek látszott a javításuk. Ezért kicseréltük őket. Érti végre?

− A régi szemei itt vannak mondta az előbbi orvos, s saját testének egyik üregéből két csillogó golyót vett elő.

Evan csak bámulta őket, s remegett. Majd behunyta új szemeit, aztán kinyitotta őket, mintha az egész csak rossz álom lenne.

− Nem olyan bonyolult, mint hinné nyugtatta az egyik tudós, s olyan egyszerűen magyarázta el a dolgot, mintha egy háztartási gép javításáról beszélne. Hosszú időn át tanulmányoztuk a puha létformák szervezetét. így könnyűszerrel kicserélhettük a hibásan működő szerkezetet. A kockázat minimális volt, higgye el.

− Az idegpályákhoz is hozzányúltatok? kérdezte Evan rémülten.

− Természetesen. Ahhoz, hogy tökéletes képet kapjon a valóságról, az agy bizonyos részeit is át kellett alakítanunk, de ez valóban parányi változtatást igényelt.

Evan végighúzta az ujjait új szeme körül.

− S mi van, ha nem sikerül? Ha vakon ébredek fel? kérdezte támadóan.

− Nagyobb bizalommal kellene viseltetnie irántunk szólalt meg az egyik bölcs. Ezek az orvosok a hivatásuk művészei.

− A változtatás közel sem volt olyan összetett, hogy ne tudtuk volna elvégezni a beavatkozást magyarázta a sebész. A puha létformák látószervei meglehetősen egyszerű felépítésűek. De ha kívánja, a régi szerveket bármikor visszatehetjük.

− Nem olyan összetett... morgolódott Evan. Istenem, az emberi orvostudomány egyik legkomolyabb beavatkozása. Miféle műtéteket végeznek még?

Az egyik orvos közelebb lépett.

− Ezen rengeteget gondolkodtunk mondta. Ha óhajtja...

Evan hirtelen hátrálni kezdett.

− Nem, nem. Köszönöm. Többet tettetek, mint amit elvárhatnék. De mondd csak, szükség esetén valóban helyre tudjátok állítani a régi látásomat?

Az orvos újra előkotorta Evan eredeti szemeit.

− Természetesen. Ezért őriztem meg őket mondta, majd ismét zsebre tette a két nyálkás golyót. Remélem, úgy dönt, hogy megfelelnek az új szemei. Szégyenletes lépés lenne visszacserélni őket. Rettenetesen bántana minket a dolog.

− Majd meglátom felelte Evan nem túl nagy meggyőződéssel. De most ígérjétek meg: többé nem szerveztek ilyen meglepetéseket. Ha valami változást forgattok a fejetekben, kérdezzetek meg engem is, rendben?

− Ha előre szóltunk volna, akkor is beleegyezik a beavatkozásba? kérdezte az orvos. Egyébként megígérem...

− Hálásan köszönöm felelte Evan gúnyosabban, mint ahogy akarta.

Egy pillanatig hallgatott talán elszégyellte magát majd újra megszólalt:

− Figyeljetek, majdnem egy egész napig feküdtem itt! Ideje lenne indulnunk, nem gondoljátok?

Beléptek az erdőbe, messze maguk mögött hagyva a hömpölygő folyót.

Késő délután volt már, amikor Azúr rohanva érkezett vissza felderítőútjáról. Egy szót sem szólt, csak két lábra emelkedett, s feszülten figyelt.

− Mi a baj? kérdezte a bölcs türelmetlenül.

− Bárcsak lenne itt egy beszélő!

− Minek?

− Figyelmeztetni az Egyesülést. Valami felénk tart. Alacsonyrendű élőlény. Intelligenciája nincs.

Evan hirtelen balra kapta a fejét.

− Egy pillanat. Én is hallok valamit. Ekkor hatalmas reccsenés, moraj rázta meg az erdőt.

A lábainál topogó orvosok izgatottan nyújtogatták a nyakukat.

− Semmit sem hallok szólt az egyik.

Evannek ekkor jutott eszébe, hogy kísérői bizonyos frekvencia alatt nem érzékelik a hangokat. Csak azokat hallják, melyek legalább olyan magasak, mint a saját kommunikációs rádióhullámaik.

Ekkor egy rettenetesen furcsa lény bukkant elő s sűrűből. Vékony szilikáttestén három pár szárny csapkodott. Észre sem vette a rémült társaságot; hatalmas csapásokkal repült el felettük.

Az óriási madarat tucatnyi különböző nem kevésbé feltűnő repülő lény követte.

Aztán már egy egész állatkert viharzott, rohant, gördült és röppent ki az erdőből. Evan meg sem tudta figyelni az eddig nem látott, színpompás fajokat.

Egyetlen közös tulajdonság volt bennük: menekültek valami elől.

− Vissza a folyóhoz!

− Az oktalan menekülés nem jellemző az intelligens lényekre okoskodott az egyik bölcs. Mindaddig itt kell maradnunk, míg meg nem bizonyosodunk a veszély nagyságáról! Csak ezután leszünk döntésképesek. Azt már hozzá sem tette, hogy sem a bírák, sem az orvosok nem tudtak volna elmenekülni, hiszen szervezetük és végtagjaik nem feleltek meg erre a célra.

Ekkor újabb hatalmas reccsenés hallatszott. Két megtermett szilikátfa dőlt ki a csoportból nem messze, s törzsükből szökőkútként törtek fel a csillogó nedvek.

− Egy serván! kiáltotta a legidősebb bölcs, s azonnal búvóhely után kapkodta a fejét. De a serván elől nem volt menekvés. Senki sem menekülhet előle.

Evan, mióta leszállt a Prizmán, találkozott már néhány hatalmas teremtménnyel, de ez túltett mindegyiken.

Első ránézésre csak annyit vett ki a szörnyetegből, hogy irdatlanul hosszú teste végén óriási száj tátong, melyből megszámlálhatatlanul sok, fémesen csillogó fog villant elő. Szünet nélkül kattogtatta hatalmas állkapcsát.

Szemeket, füleket vagy más érzékszerveket nem fedezett fel rajta. Szürke tányérokon gördült, melyeket feszes szíj hajtott meg. Egy modern harci gépezetre emlékeztette leginkább.

Evan egy jókora fa mögé rohant, s csak akkor pillantott vissza, mikor pillanatnyi biztonságban érezte magát. A serván másodpercek alatt végzett a rátámadó harcosokkal, kiknek fűrészes állkapcsa hasznavehetetlennek tűnt az óriással szemben.

Ekkor újabb és újabb katonák rohamozták meg a felhőkarcolónyi nyakat. Rotációs fogsoruk óriási harsonákkal hasogatta a szörnyeteg testét, de nem sok eredménnyel, mert az megtorpanás nélkül haladt előre a rettegő, kővé dermedt csoport irányába.

Mindenféle hús− és szilikátdarabok repültek a levegőben. A szörny ekkor Evan felé fordult. A férfi minden akadályról megfeledkezve menekült a biztos halál elől. A serván ördögi sebességgel eredt a nyomába. Senki sem feltételezte egy ilyen hatalmas állatról, hogy ilyen gyorsaságra képes.

Pillanatokon belül utolérte Evant, s izmos nyakának egyetlen mozdulatával fellökte.

A férfi több csontja szilánkokra tört az ütközéskor. Még a földön hevert, amikor a szörnyeteg fölé magasodott, egyik lábát a mellkasa köré fonta, s iszonyatos erővel ropogtatta meg Evan törött csontjait. Orgell úgy érezte, itt a vég. Ezt a szorítást már nem éli túl.

Az emberi test szörnyű fájdalmak elviselésére képes, mielőtt az agy kiadja a végső parancsot. Evan csak arra emlékezett, hogy a hátára esett. Aztán már csak feküdt félig öntudatlanul, s minden erejével a tőle pár méterre folyó harcra figyelt. Megpróbált eszméleténél maradni; szükség lehet még a tiszta fejre, gondolta.

Úgy látszott, a serván elfordul, s az ellenkező irányba indul. Megfutamodik? Senki sem merte elhinni. Az ütközet egyszerre volt szerencsés és kegyetlen. Négy harcos meghalt, hét megsebesült, de a csapat nagy része épségben átvészelte a borzalmas találkozót.

Evan még hálát adott a természetnek, hogy hús-vér embernek teremtette, aztán elájult.

Úgy találtak rá, ahogy a földre hajította: hanyatt fekve, mozdulatlanul. Az orvosok, hogy minél hamarabb megállapítsák, milyen sérüléseket szenvedett, egyetlen mozdulattal levágták róla a fropóriaváz megmaradt részeit. Jól ismerték az ember anatómiáját, így szinte az első pillantásra látták, hogy súlyosan megsérült.

A puha formáknál oly gyakori fertőződés elkerülésére azonnal vékony, aszeptikus, átlátszó filmmel borították a sérült részeket. Mindent vér borított. Még a harcosok is egyértelműen látták, hogy sürgős operációra van szükség, különben furcsa vendégük nem éli meg az estét.

Az orvosok szünet nélkül konzultáltak. Az a furcsa pumpa, mely vörös folyadékot juttat a test legrejtettebb zugaiba komoly sérülést szenvedett, működése korlátozott. A pumpa alatti két gázballonról is hasonlókat mondtak.

− Érdekes beavatkozás lesz szólalt meg az egyik orvos közömbösen. Sosem találkoztam még ennyire összeroncsolt szervezettel.

− Ráadásul nem is szilikát. Az organikus formák rengeteg problémát vetnek fel tette hozzá kollégája.

− Haragudni fog szólalt meg Azúr, akiben még élt Evan előbbi kirohanása a szemműtét ellen.

− Nincs más választása felelte szigorúan az első orvos. S nekünk sincs. Minden funkciója leáll, ha nem avatkozunk be. A pumpa, mely a rendszert működteti, súlyosan megsérült. Nézzék ezt a pusztulást! Milyen törékenyek ezek az organikus szervezetek! Valamit tennünk kell! Gyorsan!

− Ha visszanyeri az öntudatát, biztosan sokkos állapotba kerül szólt közbe az inas.

− Bárcsak már ott tartanánk. Ez azt jelentené, hogy újra működőképes. Ha nem cselekszünk azonnal, sohasem nyeri vissza az eszméletét.

Az orvosok Evan teste fölé hajoltak.

− Időbe telik, mire rendbe hozzuk szólalt meg az egyik. Saját szervezetünket is igénybe kell venni, hogy az alapfunkciókat működésében tartsuk. Remélem, Evan jól megtervezett forma. Ha bármilyen konstrukciós hiba adódik, elvesztünk. Nagy erőnléttel kell rendelkeznie, ha túl akarja élni. Legjobb, ha mindjárt a pumpával kezdjük − mutatott rá a rendszertelenül kalapáló szívre.

A másik orvos egyetértően bólintott. Egy csáp nyúlt a vöröses szerv felé. A vége pengeéles volt.

Csak a koromsötét éjszaka őrködött felettük. A távolból halk, nyugodt mormogás hallatszott. Evan kinyitotta a szemét.

A hátán feküdt. Számtalan arc nézett vissza az öntudatra ébredőre. Nem is arcok voltak; inkább valami mániákus szobrász absztrakt portréi. Majd a szobrok elmentek csak ketten maradtak körülötte. Felismerte őket. Azúr és az egyik tudós.

Hirtelen emlékezni kezdett. Élesen nyilait belé az iszonyú fájdalom víziója. A serván felkapta, s összeroppantotta. Aztán elhajította... többet nem tudott felidézni a küzdelemből. De mégis. Mintha megharapta volna az a szörnyeteg.

Gondolatban végigsiklott az elszenvedett sérüléseken. Bármennyire is leegyszerűsíti a képet, merev hullának kellene lennie. De él. Ebben biztos volt. Úgy érezte, mintha egy hatalmas járművel gázoltak volna át rajta... de életben van, ez a fontos. Fájtak a tagjai, de ennek is örülni kellett: a fájdalom az élet egyik legfontosabb jele. Látszólag minden úgy működött, mintha minden rendjén lenne, még a kommunikációs kristály is: tisztán hallotta, amint valaki így szól:

− Működik!

− Úgy van, még élek motyogta válaszképpen. Pedig nem kellene. Beszélni akarok veled! fordította a fejét az orvos felé. Mindent tudott: hogy él, az egyedül a tudósok újabb beavatkozásának köszönhető. Valahogy, zsenialitásuk ismételt bizonyságaként, rendbe hozták mindazt, amit az a vérengző vadállat összeroncsolt.

Mitől félsz? kérdezte magától Evan. Lehet-e valami rosszabb, mint a halál?

Felült. Szemei tökéletesen működtek. Még a szilikátok infraköreit is tisztán láthatta.

Végignézett magán, s mindent rendben talált. De mégsem... a nyaka alatt... ez az átlátszó felület! S mi ez az idegen valami?! Evan csak bámulta, s megszólalni sem tudott.

− Sokk? kérdezte az első orvos.

− Nem hinném lépett a második. A borítás annyira megsérült, hogy képtelenek voltunk helyrehozni mondta Evannek. Sajnos eddig még nem jutottunk el. Az organikus összetételt, amit a puhák világa bőrnek nevez, nagyon nehéz újraépíteni.

Evan egy szót sem szólt. Képtelen volt gondolkodni. Az első orvos is közelebb lépett hozzá.

− Nem tehettünk mást. Meghalt volna. Haldoklott, mikor munkához láttunk. A legjobb szándékkal, s tudásunk szerint cselekedtünk. Nem volt más választásunk mentegetőzött az életmentő.

− Mondtam, hogy dühös lesz szajkózta Azúr.

− Dühös?

Evan rádöbbent: a rekedt hang az ő torkából jött. Tekintetét az orvosokra emelte.

− Tudom, hogy meghaltam volna. A pokolba, már nem kéne élnem. S hogy mégis élek, az egyedül a ti zseniális beavatkozásotoknak köszönhető. Tudjátok, a mi világunkban van egy kifejezés a „lélek tükréről". Lélek és tükör. Ugye értitek a két szót?

A szilikátok igent mormoltak.

− Nos, ezért furcsa számomra az új állapot. A szem a lélek tükre. A szememet kicseréltétek, s a lelkem... Az értetlen arcokat látva abbahagyta az érthetetlen vallomást.

− Nem fontos. Elég annyi, hogy időbe telik, míg hozzászokom egy teljesen új szervezethez.

Az első orvos Evanhez fordult:

− Először a szörnyen sérült pumpára figyeltünk fel.

Tudtuk, hogy a puha formák szervezetének ez a központi része, ezért szükségesnek láttuk egy új beültetését.

− Még szerencse tette hozzá a másik hogy a feje nem sérült meg. Az meghaladta volna a képességeinket.

Evan a mellkasában lüktető ezüstös ballonokra pillantott. Megszokhatatlan, őrjítő, gondolta. Értetlenül bámult az orvosokra.

− Két pumpa. Egyik a gáz, másik a folyadék számára. Meglehetősen egyszerű megoldás.

− Ennyi az egész.

− Sokkal könnyebb volt őket rendbe hozni, mint gondolja. De ami mögötte volt, az már bonyolultabb feladatot jelentett. Rengeteg ki hengerből álló cső, amely folyadékot szállít. Igen összetett szerkezet.

Evan csak fél füllel figyelte a magyarázatot. Új szerveit bámulta. Felfoghatatlan, zakatolt agyában a szó. Mindenütt csillogó, üvegszerű berendezések tették a dolgukat anélkül, hogy Orgell bármit is megérzett volna a változásból. Mindegyik áttetsző volt, így Evan tisztán láthatta, amint a vér áramlik a mesterséges szervekben.

− Tulajdonképpen a pumpával jóval kevesebbet bajlódtunk, mint a többi egységgel. Azokkal odalent.

Evan a földre pillantott. Mindenfelé használt, szétszaggatott kábelek és csövek hevertek, s Orgellnek sejtelme sem volt, mit rejt a kusza vezetéktömeg.

Hirtelen iszonyú erővel hasított belé a felismerés: a gyomra, a belei. Lepillantott és megnyugodva látta, hogy a máj és lép átvészelték a serván szorítását. Legalább ezek megmaradtak, gondolta.

− Ezeket lehetetlen lett volna rendbe hozni szólalt meg a második orvos, s a körötte heverő belső szervekre, belekre mutatott. Nem volt elég időnk, hiszen minden pillanat az életébe kerülhetett volna. így készítettünk egy funkcióban megfelelő szerkezetet, s azt tettük a kanyargó vezetékek helyére.

− Maga nekünk adta a lítium elemet. Úgy gondoltuk, viszonoznunk kell a szívességét mondta az egyik bölcs.

− Egy egyszerűbb elemet is beépítettünk, mely a felesleges anyagokat hordozza folytatta az első tudós. Ezen kívül két régi szűrő helyére egyet raktunk be. A szerepét tökéletesen ellátja, viszont kevesebb az energiafelvétele. Remélem nem lesz kifogása az új szervrendszer ellen. Azt hiszem, kifogástalan munkát végeztün kmondta büszkén.

− Tudja vette át a szót a legidősebb bölcs csak azt nem értem, miért kell fogyasztási célokra megölni más, esetleg alacsonyabb rendű organikus formákat, amikor az általuk hordozott anyagokat a föld is maradéktalanul tartalmazza.

− Attól tartok, sosem lenne kedvem a földevéshez mondta Evan gúnyosan.

− Még mindig ember vagyok vagy mégsem? Mit tettek velem?

− Fel tudna állni? kérdezte Azúr.

Evan bólintott, két tenyerével megtámaszkodott a földön, s ellökte magát. Azt gondolta, ha feláll, minden összezavarodik benne, de az itteni orvosok úgy látszik, tényleg értik a dolgukat. Minden a helyén maradt; egyetlen szerve sem mozdult. A közérzete is jó volt. Immunrendszere meg sem érezte a hatalmas változást.

Egyáltalán nem volt éhes. Az orvosok elmondták, nincs miért megéheznie. Szondán át etették, míg ébredésére vártak. Gyomra és raktározó szervei is megteltek glükózzal, s egyéb átalakított vegyületekkel, melyeket csak igen hosszas kísérletek árán tudtak előállítani.

− Hogy érzi magát? kérdezte Azúr.

− Tíz kilóval könnyebbnek felelte Evan vidáman.

Csak azt nem tudom, én vagyok-e még. Hajlongott, forgott, de semmije sem fájt. Annak ellenére, hogy szinte minden szervét kicserélték, erősnek és egészségesnek érezte magát.

− Még szerencse, hogy a reproduktív szerveit nem roncsolta össze a serván szorítása szólalt meg a második orvos. Az agyával együtt ennek a helyettesítése is meghaladta volna a tudásunkat.

− Hidd el felelte Evan mosolyogva, én legalább annyira örülök, mint ti. Hangja megtelt pajzánsággal. A szívemet vagy a tüdőmet akár el is dobhatjátok, de mit kezdenék egy bádogszervvel odalent.

− Ilyen mélyen sajnos nem sikerült tanulmányoznunk a puha létformák szerkezetét. Csak a létfontosságú szervekről vannak információink.

Hiszen ez a legfontosabb, gondolta Evan magában, de nem szólt, hiszen ezek az ártatlan és nemtelen tudósok úgysem értenék a vaskos tréfát. Orgell még abban is kételkedett, van-e egyáltalán humorérzékük.

− Az inas mutatott Azúrra az egyik tudós tett egy javaslatot, miközben dolgoztunk.

− Miféle javaslatot?

− Egyetlen változtatásra lenne még szüksége kezdett bele az orvos. Egy, a miénkhez hasonló, majdnem tökéletes oxidáló rendszerre, mely megkönnyítené a kémiai energiák lebontását.

− Nem, köszönöm vágta rá Evan. Így is túl sok időt és fáradtságot pazaroltatok már rám. Minden kitűnően működik. Ismét végignézett magán. Azt viselem el a legnehezebben, hogy mostantól magamba láthatok.

− Megfelelő feltételek mellett könnyen helyettesíthetjük a borítást olyan átlátszatlan anyaggal, mely színben megegyezik a... bőrével − ajánlotta az egyik sebész.

− Nem, nem. Talán majd máskor. Egyelőre ez is megfelel. Előbb-utóbb megszokom.

− Mindent a legerősebb, legellenállóbb anyagból készítettünk.

− Megmentettétek az életem. Nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm. Kicsit szokatlan még, de legalább élek hálálkodott Evan.

De meg kell engednie, hogy kicseréljük a... Azúr közéjük lépett.

− Hagyjuk magára! Eleget szenvedett, fizikailag, s lelkileg egyaránt. Mit szólnánk mi, ha egy szép napon mindenünket kicserélnék valami ismeretlen, félelmetes idegen anyagra. Még elképzelni is szörnyű!

Azúr ekkor Evanhoz fordult.

− Idejött, hogy megnézze az otthonunkat, erre a legutolsó eleméig megváltoztattuk. Szép kis fogadtatás, igaz?

− Hát... eszembe sem jutott, hogy ilyen tapasztalatokra teszek szert a Prizmán. Ha hazatérek, velem foglalkozik majd az egész bolygó. Tényleg, nincs kedve valakinek velem jönni? kérdezte Evan hirtelen. így jóval hitelesebb lenne a történet, s megismerkednétek az én világommal is. Hatalmas haszonnal járna.

− Először meg kell találnunk a munkatársát terelte a szót Azúr. Majd ha mindent elvégeztünk, akkor visszatérhetünk az ajánlatára. Vagy lehet, hogy olyan testtel a szándékai is megváltoztak?

− Dehogy. Emberibb vagyok, mint bármikor felelte Evan. Csak az érzékelésem lett jobb, mondta magának.

Semmi szokatlan nincs ezekben a mesterséges szervekben. El kell hitetnie magával, s embertársaival, hogy ugyanaz az Evan Orgell, aki valaha elhagyta a Samsteadet.

Valahogy már nem taszította és rémisztette annyira a beavatkozás.

A jelzőfényre pillantott, ami vakító fénnyel világított.

− Nagyon közel lehet mondta Azúr, miközben a piros lámpácskát figyelte.

− Én a hangját is hallom szólalt meg az egyik harcos izgatottan.

− Magam is tette hozzá az öreg bölcs. Bár a hallásom már közel sem olyan éles, mint a fiatal harcosoké.

Eszerint nem csupán Evan várta már a találkozást a titokzatos huszonnegyedikkel... ha sikerül egyáltalán.

Orgell megindult, s egy jókora dombra kapaszkodott fel, melyen csodálatos szilikátnövények fénylettek. De bárhogy is erőltette a szemeit, Martiné Ophemertnek nyomát sem látta. Valami másra lett figyelmes.

− Ott a jelzőfény mondta Azúr csendesen. De attól tartok, a társa már nem él.

− Ilyet még sohasem láttam életemben.

− Azt hiszem, jobb lesz minél hamarabb eltűnnünk innen aggodalmaskodott Azúr.

Evan elindult lefelé a völgybe. Békés és pompás szilikátnövények népesítették be a tájat, ameddig a szem ellátott. Csak a hely volt kevés... mert a völgybe egy gigantikus, le-fel lebegő lény telepedett.

Pereme vadul hullámzott, akár egy szél korbácsolta tengerpart. Még Evan vadonatúj szemei sem vehették ki tisztán, mi is mozog előttünk. Mintha egy furcsa anyag rendszertelen robbanásait látta volna, de sejtelme sem volt, milyen szándék vagy erő vezérli.

Ahogy közelebb értek, megpillantották a rózsaszínben játszó felszín fenyegetően hegyes indáit, melyek vadul csapkodtak a szüntelen hullámverésben.

− Ez maga a káosz suttogta az egyik tudós. Miféle hatalom alkothat ilyen szörnyűséget? A kegyetlenség életre kelt. Minden és semmi ez a szerkezet!

− Mi van a fénnyel? kérdezte Azúr izgatottan, de hirtelen felkapta a fejét.

− Oda nézzenek! Lent... a völgyben!

A hatalmas medúza egyre feljebb emelkedett, majd egy pillanat alatt visszazuhant.

-A barátja már nem él. Bekövetkezett, amitől mindvégig féltünk szólalt meg a bölcs. Gyászos hangulat ült meg a társaságon. Evan ki nem állhatta a vészmadarakat. A Samsteaden is ebből adódott legtöbb konfliktusa: gyűlölte a kishitű és a gyáva embereket. Keseregni ráérünk a már megtörténteken, mondogatta mindig. Addig minden erőnkkel az ellenkezőjéért kell harcolnunk. Gondolataiból egy újabb vészjósló hang riasztotta fel.

− Bekebelezte, mint a többi szerencsétlent.

− Úgy van emelte fel csápját a bölcs. Tisztán látszanak az áldozat maradványai. A hullámzó óriás alá mutatott.

− Igaza van helyeselt az első orvos.

Evan alig tudta türtőztetni magát, de mégsem akarta megbántani azokat, akik megmentették az életét. Jól tudta, egész életében hálásnak kell lennie ezeknek a furcsa, diadalmaskodó és zseniális teremtményeknek.

− Nem csupán magába szippantja áldozatát szólalt meg csendesen a tudós. Életben tartja a testrészeket, s mindegyiket felhasználja saját szervezetében. Ez magázhatja a jelzőfény működését is. Nincs szerkezete,

−..Rács kötött formája. Egyszerűen létezik. Ez maga a káosz!

− Szóval még élnek a bekebelezett lények? kérdezte Evan.

− Igen, élnek! Nem úgy, mint egyéniségek. Nem is érezte, hanem inkább saját szervezete részeivé alakítja őket.

− Akkor hol a lény, amely elkezdte mindezt? Ha megállnánk a kiindulási organizmust, elejét vehetnénk a vérengzéseknek okoskodott Evan.

− Ki tudja, hol él? Kíváncsi lennék, hogy nézett ki eredetileg. Mélyen a föld alá temetném az biztos suttogta bölcsek egyike. Aztán Evanre nézett. Újra csak azt mondom, menjünk innen, amilyen sebesen csak lehet! nyilvánvaló, hogy a barátja már nem él. A jelzőfény, melyet feleslegesen követtünk, valahol mélyen a szörny testében pislog. Már a súlya is óriási. Beszakadt alatta a föld.

− Szerintem is jobb, ha eltűnünk innen - javasolta Azúr idegesen.

Későn gondoltak már a menekülésre. Alattuk megremegett a föld, s nyolc narancsszínű csáp bújt ki ijesztő sebességgel. Mindegyik végén hatalmas ujjak markolásztak áldozat után kutatva.

A bölcs és az orvosok egy mellettük fénylő szilikátfára másztak fel félelmükben, míg a harcosok úgy megmeredtek a rémülettől, hogy meg sem tudták mozdítani az állkapcsaikat. Evan menekülni akart, de hirtelen valami keményen megmarkolta a bokáját. Megpróbált kiszabadulni, de hiába a csápok rabul ejtették, majd húzni kezdték egyenes a völgybe. Evan segítségért kiáltozott, de barátai tehetetlenek voltak.

Előbb-utóbb őket is megtalálja az óriási szörnyeteg. Hét csápja támadásra készen markolászta a levegőt, hátha elér még valakit.

Közben Evan fogadásra is felkészült. A hullámzó perem hirtelen felpattant, s a hatalmas fogatlan száj várakozva tátongott. Orgell feleslegesen küzdött, nem kerülhette el a sorsát.

A száj becsukódott, s a lény ereszkedni kezdett. Evan még mindig keményen ellenállt, hadakozott a végzettel. Szörnyű halál várt rá.

A szörny belsejében egy újabb, feltehetően másodlagos szájszerv szorította össze az áldozatot. Deréktájon ragadta meg, s Evan moccanni sem tudott. Minden erejét összeszedve küszködött, de a gigantikus száj fogságban tartotta.

Evan az őt körülölelő izmoknak feszítette karjait. Ettől, ha lehet, még szorosabbra zárult a hatalmas kaloda. Ekkor vette észre, hogy a gyilkos óriás barátait is bekebelezte: hatalmas csápjai szinte egyszerre hajították be a szerencsétlen szilikátokat a halálverembe.

Együtt kerültek bajba, együtt is halnak meg, gondolta Evan. Igazi barátok!

Orgell rémülten látta, hogy egy tapadókorongra emlékeztető szerv közeledik az arca felé. Először csak a száját szorította, majd orrlyukai is sorra kerültek, így próbálva megfojtani áldozatát. Szédülni kezdett, tüdeje égett a légszomjtól.

Mindkét karját felemelte, nekifeszült a tapadókorongnak, de ekkor hátulról valami hatalmas ütést mért a tarkójára...

Már leszállt az éj, mire visszanyerte eszméletét. A bolygó sohasem volt még ennyire csendes. Mindkét kezét az oldalához szorította, s érezte, hogy valami nyúlós, ragacsos folyadéktól nedves a teste.

Szinte már tudomást sem vett a vékony csápról, mely a bal füléből lógott ki mozdulatlanul. Újra a megszokott kapcsolat. De ezt nem ő irányítja.

Ahogy jobbra pillantott, néhány homályos körvonalat látott, melynek kilétéről fogalma sem lehetett az éjszaka tört fényei mellett.

De ahogy figyelmesebben nézte a sziluetteket, mintha Azúrt, és az egyik bölcset látta volna. Töprengeni kezdett: életben kell lenniük, hiszen a szilikátok nem lélegeznek, így a fulladásos halál szóba sem jöhet. Méretüknél fogva pedig aligha Toppanthatta össze őket a hatalmas száj.

Kiáltozni értelmetlen lett volna. Eleget ordított már ezen a bolygón, s soha nem siettek a segítségére, gondolta, de érezte, most igazságtalan volt odaadó társaival. Hiába, az ember mindig önző és hálátlan marad.

Ezért utazott annyi fényéven át?! Hogy egy organikus levesben legyen töltelék; csemege egy torzszülött asztalán! Értelmetlen, oktalan pusztulás. Evan már nem félt, de irgalmatlanul dühös volt a sorsra. Céltalanul vergődni egy bolygónyi vadállat gyomrában... •

− Ez nem igaz! szólalt meg egy ismeretlen hang dörgedelmesen.

Tehát a csáp, mely még mindig mozdulatlanul lógott a füléből, kommunikációs eszköz, mint a szilikátoké.

− A világon semmi sem cél és ok nélkül való. Minden pusztulás a Nagy Egész épülését szolgálja.

Igen, egy új hang, mely nem hasonlít sem Azúréra, sem a kis csapat bármelyik tagjáéra. Vibráló, már-már hisztérikus hang, mely egyszer pokoli mélyen, máskor fül-sértően magasan szólalt meg.

− Bekebelezted egy barátomat! szólalt meg Evan erőtlenül.

− Nem pontos megfogalmazás. Valóban találkoztam egy hozzád hasonló puha létformával, de nem tudtam rávenni, hogy csatalakozzon hozzám.

− Hazudsz. Bizonyítékom van rá. Egy eszköz, mely vibrál és hangot ad itt van a közelemben: a gyomrodban hordod a koronatanút! vádaskodott egyre hangosabban Evan.

− A dolog, amiről beszélsz, valóban itt van. Az egyik legérdekesebb tárgy, amit valaha is beszippantottam.

Evan Orgell kacagni kezdett. Vagy sírni, maga sem tudta. Úgy érezte, megbolondul a helyzet iróniájától. Igaz lehet, amit a filozófusok mondogatnak: az univerzum a legnevetségesebb dolog a világon. Végigvándorolt szinte az egész naprendszert valaki után, s most végül őt érte el a végzet, mely ki tudja, mióta lopakodott már a nyomában.

Mindig a legrosszabb pillanatokban filozofálsz, mondta magának.

De hogy jutott ez az óriás dög Ophemert parányi jelzőfényéhez?

Felesleges kérdés. A tényen, hogy szerencsétlen feltehetően rég halott, semmi sem változtathat. Ha nem ez a vadállat, akkor a Prizma számtalan más vérengzőinek egyike szedte darabokra.

A helyzet élete legironikusabb élménye volt. Tudta, hogy soha senkinek sem mesélheti már el. Micsoda veszteség! sajnálta magát mosolyogva. Evan komolyan gondolta, hogy végveszélyben már csak a humor segíthet.

− Miért vagy olyan csüggedt? érdeklődött a hang barátságosan. Hiszen nem sérültél meg.

Evan ezt már nem bírta ki. Eget rengető kacagás rázta meg a szörny belsejét. Orgell ekkor minden kínját, fájdalmát, csalódását kieresztette magából.

− Azt mondod, semmi bajom. Elkapsz, keresztülvonszolsz a fél világon, majdnem összeroppantasz a száddal, végül bebörtönzöl, s azt mondod, meg sem sérültem!

− Nem akartam nektek fájdalmat okozni. Csak egy kísérlethez van szükség rátok.

− Miféle kísérlethez? kérdezte Evan rémülten.

− A kísérlet én vagyok. Én magam. Az Integrátor. A hatalmas egyesítő. Én vagyok te, s te vagy én. Egymás részei s egészei vagyunk. A mindenséget akarom megkaparintani, s akkor én leszek a mindenség.

Ez nem új keletű filozófia, gondolta Evan. Hány zsarnok és diktátor élt már a történelemben, aki hasonlóan nagyszabású célok érdekében emberek millióit ítélte halálra vagy nyomorította meg.

− Minden érdekel folytatta a hang. De elsősorban intelligenciára van szükségem. Ezért ejtettelek benneteket fogságba. Te és a barátaid az Egyesülés tagjai vagytok, így biztos lehetek abban, hogy komoly tudással és tehetséggel rendelkeztek. De tudnod kell még valamit! Én vagyok az igazi egység. A hatalmas Integrátor!

Egy szervezet mindig engedelmeskedik bizonyos kötöttségeknek vágott vissza Evan. Te épp az ellenkezője vagy a szilikátok társadalmának. Náluk az egész számtalan lényből épül fel. De te... Egyetlen hatalmas szervezet a szervezeti forma végét jelenti. Magára hagyott egyén!

− Te csak egy parányi rész vagy a hatalmas egészben válaszolta a hang. Mit tudsz te egyáltalán a szellemről s a végzetről?!

Felsőbbrendű őrült, mondta magában Evan.

− Majd meglátod! folytatta a hatalmas lény. A szilikátok, s te is... mind hozzájárultok az Egységes Tudáshoz, amely én vagyok. Én, mi! Érted?

− Semmire nem mehetsz a tudásunkkal. Meglehet, hogy rabul ejted a felhalmozott anyagot, de nincs tehetséged, amivel felhasználd. Képtelen vagy alkalmazni a tudást, így minden gyilkos törekvésed felesleges és hiábavaló! vágott vissza Orgell. A bölcsek sohasem vitatkoznak többé, a tudósok nem gyógyítanak idebent. A legértékesebb részüket rombolod le, te szerencsétlen!

− Nem értettél meg mondta az óriás. Bennem nincsenek egyének. Nincs ki vitatkozzon, s nincs senki, aki gyógyulásra várna. Csak én létezem, én vitázom, s gyógyítom magam, ha kell. Mindegyikőtök a tökéletes egész parányi része csupán. A sokféleség változatossága az egészen belül. Ez a lényegem.

− De egyének nélkül nincsenek újítások szólt közbe az egyik bölcs váratlanul. S ha nincs újdonság, a fejlődés is elmarad. Felnőhetsz, de sosem leszel felnőtt. Csak utánzol, sosem alkotsz. Képtelen vagy eredeti gondolatokra.

− Ebben tévedtek a legnagyobbat. Hiszen én magam vagyok a legeredetibb gondolat a világegyetemben. Vagy láttatok-e másutt eredetibb, forradalmibb ötletet?

− Csak rémálmaimban motyogta Evan.

− Mentálisan és fizikailag is abnormális vagy, barátom támadott a bölcs újra. Beteg a lelked s a tested is. De nem várom el, hogy felismerd ezt. Az egyéneket nem lehet erőszakkal közösséggé formálni. Ha ezt sikerülne megértened, máris okosabb lennél, mintha évezredekig vadásznál feleslegesen.

− Nem, nem és nem! Rossz! Semmit sem értetek kiáltozta a hang. Az ötlet kiváló, s végre is hajtom. Én találtam ki, s én is viszem véghez. Az egész én vagyok!

Evan körül a szörny teste zöld izzásba kezdett, mintha látható jelekkel is tudatukra akarná adni hatalmát s mérhetetlen dühét.

− Igazad van felelte Orgell csendesen. Meg lehet csinálni. Érezte, hogy barátai kővé dermednek a meglepetéstől. Meg lehet csinálni, s erre nem te vagy a bizonyíték... hanem én! Nézz meg közelebbről! Harcos vagyok, bölcs, tudós, inas és beszélő egyszerre. Engem nem lehet bekebelezni! kiáltotta Evan.

− Ez igaz vágta rá az eddig hallgatag Azúr. Engedd szabadon!

− Soha. Nem vertek át ilyen könnyen. Idebent számtalan organikus forma él. Néhány használható mellett rengeteg haszontalan is. De ettől még itt kell maradniuk, hiszen az integrációhoz mindenre és mindenkire szükség van. Ettől is, attól is tanulok valamit. Senkit nem eresztek el, aki egyszer bekerült.

− Egy árva szót sem tanulsz tőlem fenyegetőzött Evan. Nem vagyok fényevő. Ha ez a korong lefogja a fejem, meghalok, s akkor semmi hasznomat sem veheted.

− Nem számít. Akkor a darabjaidból, testrészeidből tanulok. Rengeteg hozzád hasonló puha létforma elpusztult már itt, de olyan még nem fordult elő, hogy ne profitáltam volna még a halálukból is.

− Ha már teljesen integrálódtál máshogy fogsz beszélni − hangzott a szívélyes biztatás.

Evan szédült: képtelenség meggyőzni ezt az őrültet. A legbutább zseni, gondolta mosolyogva.

Sohasem hitte volna, főként a Prizma megannyi életveszélyes meglepetése után, hogy egy ilyen megalománia áldozata lesz. Életben marad ugyan, mégsem megy vele semmire.

Azúr és a többiek ezentúl vele együtt élvezhetik a nagy Integrátor rémálmait. Boldognak kell lenniük akár akarják, akár nem.

Ki kell szabadulnia!

És akkor? Éhhalál vagy valami más, egyre megy.

A félelem és a feszültség az egész testét átjárta. Aludni akart, hátha valami óriási szerencse folytán nem ébredne fel többé.

13.

A sors még ezt a kis szívességet sem volt hajlandó megtenni. Míg aludt, a ragacsos, sárga folyadék egészen az álláig emelkedett, aztán megállt. A szája és az orra szabadon maradt. Megpróbált lejjebb csúszni, de moccanni sem tudott. Miért nem halhat meg gyorsan, ahogyan akar? kérdezte magában.

Azúr és a többiek egyetlen szavára sem válaszoltak. Mi történhetett velük? Talán már el is kezdődött a nagy integrálás?

Evan végtelenül hálás volt az orvosoknak: nappal szemben feküdt, mégsem bántotta a szemét az éles fényáradat. Ha nem cserélik ki a lencséket, már rég megvakult volna.

Most végre volt ideje gondolkodni. Mennyire vágyott a nyugalomra. De nem ilyen körülmények között. Váratlanul hatalmas remegés rázta meg a hatalmas testet, s a sárga folyadék emelkedni kezdett.

Evan összeszorította a száját. Nem akarta érezni az iszonyú ízt, amit a folyadék sejtetett.

A második robbanás fénye a napnál is vakítóbb volt. Újra hatalmas hullám söpört végig a lény gigantikus testén. Evan a rezgések alatt egyre mélyebbre süllyedt a sárga ragacsban. A szilikátok lassan olvadni kezdtek, akár a vaj.

Megállj!

− A fülsiketítő figyelmeztetés hatástalan maradt. A vörös fény szakadatlanul vágta az Integrátot remegő, hullámzó testét. Az óriási csápok egyenként a földre zuhantak. Soha többé nem ránthattak már be ártatlanokat ebbe az őrült katlanba.

Evan, hiszen moccanni sem bírt, csak imádkozni tudott, hogy a halálos fény el ne találja. Ha mégis elérné, pillanatokon belül darabokra szaggatná.

A bölcs ijedten felelt a ki nem mondott gondolatra.

− Fogalmam sincs, miféle fegyver lehet, de nem lehet veszélyesebb, mint ami idebent várt volna ránk. Nem lehetünk annyira szerencsétlenek, hogy eltaláljon bennünket ekkora térben.

− Várjanak! Azt hiszem látok valamit! kiáltotta a második orvos lelkendezve. Nem lehet túl nagy teremtmény, de az alakja eltér a Prizma megszokott formáitól.

A többiek reménykedve pislogtak ki az Integrátor áttetsző oldalán, de egyikük sem látott többet. Vártak, fogalmuk sem volt, hogy a megmentő vagy egy újabb borzalom közeleg-e a távolban?

A második tudóst nem hagyta nyugodni a messzi alak A menekülés legkisebb esélyét is meg kell ragadni, gondolta Evan, ám mivel nem tudott megmozdulni, csak társaira hagyatkozhatott.

− Még mindig nem látom tisztán szólalt meg az egyik orvos ismét, de ha közelebb ér, könnyebben azonosíthatom...

Ebben a pillanatban az Integrátor összeomlott. Testéből hatalmas darab szakadt le, mely szinte beborította az egész szilikátvölgyet.

Evan mozdulatlanul várta, mi történik. Hirtelen meg látta a vörös fényt, ami egyenesen az arca felé tartott. Becsukta a szemét. A vég hamarabb itt lesz, mint hitte, villant át az agyában a gondolat. De a halálos fény elkerülte.

Ekkor újabb darab hasadt le a gigantikus testből. Azúr és társai a földre estek. Evan is lezuhant, de a sűrű, sárga massza még mindig fogságban tartotta.

Barátai szerencsére sértetlenül megúszták a menekülés viszontagságait. Azonnal Evan segítségére siettek.

Éppen felállni próbált, amikor hangokat hallott.

− Siessen! Erre! Az Integrátor csak akkor veszélyes, ha van ideje.

Evan egyetlen alakot sem látott, akitől az ismeretlen hang jöhetett volna. Valahol a távolban, mintha Azúr igyekezne felé, de lehetetlen, hogy ő szólítaná.

Talán nem, elképzelhetetlen, hogy egy ember kiáltozik.

− Ophemert vagyok. Na, mozogjon már!

Evan képtelen volt összerakni az elmúlt percek mozaikjait. A vörös fény, a megmenekülés, az emberi hang mind-mind egy érthetetlen káosz idegesítő elemei.

Lassan tisztult csak ki a kép.

Ophemertnek sikerük megszöknie a bázisról, s magával hozott valami fegyvert. Egy lézert?

Talán egy épségben maradt túlélő felszerelés része. Evan talpra állt, de minden erejét latba kellett vetnie, hogy elcsigázott lábizmai fel ne mondják a szolgálatot.

Addigra Azúr és barátai is odaértek, Evan nyomába szegődtek, miközben receptoraik szinte fürödtek a tiszta napfényben.

Végül elérték a hegytetőt, ahonnan az egész völgyet beláthatták. Az organoszilikát tenger, a hatalmas hullámzó Integrátor üvöltve járta haláltáncát. Szerte a völgyben leszakadt darabjai hevertek. Nyilvánvaló volt, hogy már csak percei vannak hátra a világegyetem talán utolsó diktátorának.

Evan felpillantott, de a napfénytől elvakulva alig látta megmentőjüket.

− Köszönöm mondta. Azt hittem, a barátaim és én hamarosan meghalunk. Nagyon hálásak vagyunk magának.

− Üdvözlöm a szilikátokat a megmenekülésük alkalmából.

Evan csak most jött rá, mi volt a furcsa az előbbi kiáltásokban. Nem Martiné Ophemert hangját hallotta, hiszen a hullámok nem közvetlenül jutottak a fülébe. Ugyanúgy kommunikált vele, mint Azúrral vagy bármelyik másik szilikáttal. Hát ő is megkapta ezt a képességet. De hogyan és kitől? Hisz az Egyesülésnek még a környékén sem látták.

Újabb rejtély a Prizma detektívregényében, gondolta Evan.

− Ti most elmehettek, egyesülésbeliek. Magát meg fogom ölni. Csak nem hitte, hogy ezt az élvezetet meghagyom ennek a szörnynek? Az Integrátor annyit sem ér, mint körmöm alatt a piszok. Gondoltam, hadd izzadjon egy kicsit. Végig akartam nézni, ahogy kimúlik, de ilyen messziről nem láttam az arcát. Ezért jobbnak láttam, ha kiszabadítom, hogy közelről nézhessem végig a haláltusáját. Szerencsétlen, nyavalyás állat! Úgy örülök, hogy találkoztunk. Remélem maga sem bánja. Mennyit könyörögtem! De bekapta a horgot, s okosan követte a jelzőfényt. Hiába, így kell ezt csinálni. Semmit sem hagy félbe. Amit elhatározott, azt véghez is viszi.

Evan lépésről lépésre hátrált, s közben rémülten kutatta a menekülés útját.

− De engem miért akart megölni? Semmi közöm a bázison történt mészárláshoz. Azért jöttem, hogy magát megkeressem.

Egy tuskónak ütközött, és hanyatt esett. A vörös halál milliméterekre volt a lábától. Ophemert dühösen felkiáltott: Maga nem is Humula! Akkor hol van? Hol van Humula?

− Hum... kicsoda? Sosem hallottam ezt a nevet. Vagyis... egy pillanat. Arin Humula?

Ophemert szúrós tekintettel meredt rá.

− Valami technikusféle volt a bázison, ugye?

− Aram, nem Arin javította ki a nő. Igen, így hívták. Azt hittem, ő az, s azért jött, hogy végezzen velem. Hogy befejezze, amit elkezdett.

− Azt hiszem, addig nem folytathatjuk intelligensen a párbeszédet, amíg el nem árulja, mi a fenéről beszél mondta Evan ingerülten, megfeledkezve Ophemert helyzeti előnyéről. Mély levegőt vett, majd folytatta: A nevem Evan Orgell. A Samsteadról jöttem, s azért küldtek, hogy derítsem ki, miért nem érkezik jelentés, vagy bármilyen életjel a bázisról már hónapok óta.

− Így, egyedül dobták le ide? kérdezte a nő álmélkodva.

− Nem. Egy TVF-ben, de az napok alatt felmondta a szolgálatot. Pedig ez volt a prototípus.

A nő könnyedén felnevetett.

− A Prizmára semmi sem elég.

− Ezek után elhatároztam, hogy a jelzőfénye alapján keresem meg. Szerencsére akadt néhány jóakaratú szilikát, akik a segítségemre siettek mondta, s a megrettenten álló csapatra pislogott. Sajnos, amint látja, a körülmények meglehetősen megviseltek, de hála barátaim zsenialitásának, jól vagyok. Kicsit még szokatlan az új szervezet, de...

− Nem érdekes. Evan érezte, hogy alaposan szemügyre veszik. Egész jó munkának látszik mondta a nő nagyképűen. Az Egyesülés orvosai csodákra képesek. Forradalmasíthatják az egész emberi orvostudományt.

− Tehát követtem a jelzést. Az vezetett el idáig mutatott Evan a harctérre emlékeztető völgy felé.

− Az Integrátor próbálkozott velem is, de sajnos nehezen alkalmazkodó típus vagyok.

− Fegyverrel könnyebb. Nekem semmim sem volt, amivel megvédhettem volna magam.

− Igaz. Az Integrátor arra kért, használjam a fegyvert az ő érdekeinek megfelelően. Hát így is tettem kuncogott Ophemert. Humula miatt történt az egész. Tudtam, hogy ő is a jelzőfény nyomán akar megtalálni. Elvileg találkozniuk kellett volna.

− Egyetlen embert sem láttam felelte Evan.

− A jelzést követték, s mégsem futottak a karjaimba? Nehezen tudom elhinni...

− De megtaláltuk a holttestét. Ugyanúgy járt, mint a bázis összes többi tagja. Nem tudta?

− Fogalmam sem volt róla. Úgy hittem, rajtam kívül már csak ő maradt életben. Hogyan halt meg?

Evan megrántotta a vállát.

− A részleteket nem ismerem. A Prizma ölte meg, legyen ennyi elég.

A lány hosszú ideig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

− Először érzem jól magam egy bolygón. Valahogy itt minden őszintébb. De ezentúl magával tartok. Mondja, Evan Orgell, erős gyomra van?

Megborzongott. Vajon miről beszél ez a lány?

− Arra gondol, hogy miért én kaptam ezt a megbízatást?

− Nem is tudom. Mostanában nem bízom a cég módszerében, amivel az embereit válogatja.

Evan hátához egy zöld csáp közeledett. Már majdnem elérte, amikor a lány kezéből elindult a halált osztó vörös sugár.

Orgell és a szilikátok rémülten ugrottak félre, s megkönnyebbülve látták, hogy a csáp villámgyorsan visszahúzódik a völgybe.

− Mondtam, hogy még mindig veszélyes itt. Az Integrátor figyel. A vörös fény lassan elenyészett. Azt hiszem, most egy ideig nem fog próbálkozni, de talán jobb lenne biztonságosabb helyen folytatni a beszélgetést.

A lány nagyon szép volt, bár testének csak az egyik fele volt igazi emberi szervezet. A jobb oldala még Azúrénál is mélyebb kék színben tündökölt. Újjáépítették, ez már nem Martine Ophemert, gondolta Evan. A teste kristályosan csillogott, mégsem látszottak az új szervek, melyeket a szilikátok tökéletes technikával építettek be. A szeme helyén egy lencse ragyogott, mely együtt mozgott a még megmaradt emberi izmokkal, s szövetekkel. Evan képtelen volt felfogni, miként közvetíti ez a szerkezet a vizuális ingereket az agynak. Egyáltalán mi maradt meg az agyból?

A kozmetikai szempontok helyett sokkal fontosabbak érvényesültek. A fej jobb oldaláról hosszú kék szálak kunkorodtak a föld felé, ugyanolyanok, mint Ophemert ébenfekete haja, csak a színük volt más.

A lány körülbelül egy méterre Evantől megállt, s figyelmesen tanulmányozni kezdte a férfit. Elképesztő volt, amit az orvosok műveltek vele, de Martiné Ophemert maga volt a csoda, a kék csoda.

A szilikátok kíváncsi kört vontak köréjük.

− Látok itt néhány orvost. Ők csinálták ezeket az átalakításokat? kérdezte, s kíváncsian megtapintotta a férfi átlátszó mellkasát.

− Csak néhány szükséges apróság bólintott Evan tartózkodóan. Igazán semmiség önhöz képest. Nem gondolnám, hogy az emberi test ilyen nagy része újraépíthető, ha nem látnám ennek élő bizonyítékát magában.

− Ne szerénykedjen mondta Martiné különös mosoly kíséretében. Az arca jobb oldala egyáltalán nem mozdult.

Bárki is mentette meg, képes volt új szívet adni neki, de nem tudta visszavarázsolni emberi mosolyát.

− Kérdeznék valamit folytatta Evan bizonytalanul a fényről, amivel megmentette az életünket. Először azt hittük, valamiféle szilikátforma.

− Elvileg igazuk van. Tudják, én, mint a biológia szerelmese, behatóan tanulmányoztam a fénynyalábos szilikátokat, sőt találkoztam is néhánnyal. Ugyanúgy, mint maga, én is meggyőződhettem határtalan jó szándékukról. Egy savlövelő csapattal folytatott küzdelemben a fél oldalam teljesen összeroncsolódott, így pótlásokra volt szükség. Mire magamhoz tértem, minden csontom ép volt, csak éppen... nem csontok voltak. Az utolsó porcikámig mindent kicseréltek bennem. Először úgy éreztem, megbolondulok, de lassan megszokja az ember.

Evan tátott szájjal hallgatta az ismerős történetet.

− Ezek után szólalt meg Ophemert, egy újabb változtatásra is rá kellett jönnöm. Engem is felruháztak varázslatos képességükkel.

A nő előre nyújtotta a kezét, s amikor ujjai kiegyenesedtek, keskeny vörös fénynyaláb vágódott ki a végükből.

− Az én hőn szeretett saját lézerem büszkélkedett, majd egy pillanatra eltöprengett.

− Megesküdtem volna, hogy ön Humula mondta, miközben mindannyian elindultak lefelé a hegyoldalon. Csak azon lepődtem meg, hogy az Egyesülés néhány tagja is magával volt. Elképzelni sem tudtam, hogy egy olyan ember, mint ő, hogy vehet rá bölcseket és tudósokat egy közös expedícióra.

Evan oldala majd kilyukadt a kíváncsiságtól. Hetek óta először hallott valami emberit.

− Szóval... mi van ezzel a szerencsétlen emberrel? Mit tett, amiért ennyire fente rá a fogát? Biztos vagyok benne, hogy a lényeget már ki is találtam, de a részletekre is őrülten kíváncsi vagyok faggatta Evan a nőt.

− Látta, mi történt a bázison, igaz? Miután túl volt az első sokkon, azon gondolkodott, miféle szörnyeteg művelte ezt, így van? Evan bólintott.

− Azt, hogy egy Integrátor méretű vadállat tette, eleve kizárhatjuk. S nem is a Prizma lényei mészárolták le a legénységet. Mi, emberek, mindenhová magunkkal cipeljük a saját szörnyeinket.

− Nyilván azon is elgondolkodott, miféle támadás lephette meg őket annyira, hogy sem védőfelszerelést, sem a fegyvereket nem tudták magukhoz venni. Nem nehéz rájönni, ha egy kicsit gondolkozik az ember. Humula műve. Előre megtervezte az egészet, hatástalanította a riasztókat, s éjnek idején, amikor az őrön kívül mindenki aludt, munkához látott. Tökéletesen időzített.

A nő szárazon, minden keserűség nélkül mesélt a szörnyűségről.

− Mégsem volt tökéletes a terve szólt közbe Evan. Maga megmenekült.

− Nem jött álom a szememre. Órákon át képtelen voltam elaludni, így spargenox vadászatra mentem.

Evan értetlenül bámult rá.

A nő készségesen magyarázta:

− Latin eredetű szó. Spargere szikrát, nox pedig éjszakát jelent. Éjjeli szikrák.

− Én táncoló ékköveknek neveztem őket mondta

Evan.

Ophemert bólintott.

− Senkinek sem szóltam, csak elmentem. Erlander, a csapat vezetője mindenféle egyéni akciót megtiltott, különösen éjszakánként. Már ő is halott. Pedig mennyire szerettük...

Evan türelmesen megvárta, míg Martiné letörli kibuggyant könnyeit.

− Saját szememmel láttam, amint Humula megöli az egyik legjobb barátomat. Aztán engem is észrevett, s mivel már előre tönkretette a védelmi felszereléseket, nem maradt más választásom, csak a menekülés. Szerencsére sikerült.

− Mindenkit megölt? kérdezte Evan.

− Mindannyiukat. Eddie-t, Tyúkanyót, Rajanshart... mindenkit. A barátaim voltak. Hazán kívüli hazámat jelentették. A családom, távol az otthonomtól. Megfontoltan és hidegvérrel gyilkolta meg mindegyiket. Mint később megtudtam, egy rivális cégnek dolgozott, amelyik az első akart lenni a Prizma leigázásában. Először csak néhány információt adott át nekik az adattárunkból, amit persze kemény munkával állítottunk össze. Aztán egy követre várt, s ez volt ön, Evan. Megölte volna magát is, azt remélve, ettől a társaságnak elmegy a kedve a további Prizma-expedíciók szervezésétől.

Szünetet tartott, hogy megnyugodhasson, s felkavart érzelmei leülepedhessenek.

− Kitalált volna egy csinos történetet, mellyel az egész mészárlást alátámaszthatja, aztán egy szép napon maga is belehalt volna a hiszékenységébe.

− Biztosan bedőltem volna a mesének felelte Evan csendesen.

− Miért is ne, hiszen senki sem volt, aki ellentmondjon neki. Ezért eredt a nyomomba. Meg kellett hogy öljön, különben marad egy szemtanú, aki alkalomadtán mindent kitálalhat.

− Egy másik Egyesülés hozta rendbe a baleset után?

− A megrázkódtatás majdnem végzett velem. Amikor visszanyertem az eszméletemet, messze voltam a szerencsétlenség helyszínétől. A falaik mögé szállítottak, és munkához láttak. Lassan hozzászoktam, már amennyire hozzá lehet szokni ahhoz, hogy a testem fele teljesen új. A jelzőfényemet is megmentették. Szerencsére nem lett semmi baja. Az elem pedig remek ötletet adott vendéglátóimnak. ..

− Ugyanez történt az én barátaimmal is. Evan észrevette, milyen feszülten figyelnek a szilikátok körülötte.

− Most már nyugodtan visszamehetünk az állomásra. Nem lesz könnyű szembenézni a múlttal.

− Segítek, ahogy csak tudok. Remélem tisztában van vele, hogy nem lesz könnyű hazajuttatni egy üzenetet.

Alaposan szétnéztem az állomáson, mielőtt a jelzőfénye nyomába eredtem volna. A savlövellők szorgalmasan dolgoztak az ön távollétében.

− Képzelem. A helyi létformák számára a ritkaföldfémek, a fémek és a többi elem olyan, mint nekünk a cukorka. A lány kényelmesen helyet foglalt egy rózsaszín fa kidöntött törzsén. Evan elragadtatva gyönyörködött kecses mozgásában. A főorvos, aki megjavította és helyreállította sérült jobb oldalát, csodálatos munkát végzett, amikor teljesen különböző alapanyagokból az emberi izom és csont tökéletes mását hozta létre.

− Nem is tudom, hogy kérdezzem meg szólt Evan hosszas gondolkodás után. Öööö, kényelmesen érzi így magát?

− Hogyan? Oh, nevetett fel könnyedén, már egészen hozzászoktam. Valójában nem sokat gondolkodtam rajta. Nem fáj semmim. A lényeg az, hogy élek. Vannak pozitív oldalai is a dolognak. Valójában sokkal kevesebb fájdalom ér, mint azelőtt, hiszen a doktorok az idegvégződések érzékenységét nem duplázták meg, csak ott, ahol igazán szükség lehet rá, mint például az ujjaim hegyénél. A beszédhez viszont nehezebb volt hozzászoknom. Az újonnan beépített hangszálak nem teljesen olyanok, mint a régiek, így néha az „sz" hang helyett fütyülés sikeredik. Főleg a jobb agyfélteke megmentésére koncentráltak. A perifériáknak nem szenteltek akkora figyelmet. Másrészről viszont óriási eredményeket értek el. Az új jobb szememmel olyasmiket is meglátok, amikről álmodni sem mertem, s melyeket a ballal sosem észlelhetek. Beépítettek egy apró élelem− és energiaraktárat is, melynek segítségével evés nélkül is hetekig elélhetek. A nő felemelte jobb karját, szétnyitotta ujjait, s a lábfej fölé tartotta. A kék szilikát könnyedén nyelte el a kiáramló lézernyalábot. Nos, gondolja, hogy egész jól rendbe hoztak?

Evan habozott, majd megszólalt:

− Nem mondhatok mást.

Martiné harsányan felnevetett. Evan felfigyelt rá, hogy volt a hangjában valami disszonáns, érdes, ami persze mit sem változtatott nevetése szépségén.

− Igazi diplomata. Maga remek fiú, Evan Orgell.

− Hívjon csak Evannek.

− Engem pedig Martiné-nek, még ha lassan már nem is vagyunk emberek.

Evan végignézett magán. Akár egy átlátszó torzó gondolta.

− Csak a hús hiányzik egy kicsit, de ettől eltekintve egy szót sem szólhatok. Remek és tartós szerkezet. Már csak az a kérdés, mossam vagy fényezzem magam? Összenevettek. Tudja, ez a világ csodákra képes, ha azok, akik ide érkeznek nyitottabban figyelnék ezeket az apró élő lényeket. Hogy magán és rajtam végre kellett hajtani ezeket a beavatkozásokat, az rendben van. De miért nem jönnek ide önkéntesek, akik tökéletességre vágynak?

Gondolja csak el, mire lennének képesek ezek a tudósok a súlyosan sérült emberekkel, ha megtanulhatnák a korszerű orvostudomány technológiáját! Hisz enélkül is csodát tettek. Talán az Integrátornak jó esélye lenne erre. Lehet, hogy egy napon még hasznukra lesznek az ilyen szörnynek. A lány fél arca megelevenedett az izgalomtól.

− Evan, a Prizma az emberiség történetének legnagyobb felfedezése, mióta csak a thranxokkal találkoztunk.

Evan megrázta a fejét. Megdöbbent ekkora lelkesedés láttán.

− Gyönyörű, amikor izgatott. Elbűvölő. Martiné elmosolyodott.

− Talán több is mint diplomata. Vagy túl régen látott nőt, vagy megfertőzte valami genofília fétis.

− Errefelé a kék szín az uralkodó. De miért?

− A szilikátok óriási mennyiségű réztartalmából következik. Az előzetes kutatások ezt bizonyították. De ha bizonyos mennyiségű krómot adunk hozzájuk tűzpiros lényeket kapunk. Izgalmas, mi?

− Szó sincs ilyesmiről tiltakozott Azúr. Ön azért kék, mert az orvos, aki rendbe hozta remek művészi érzékkel bírt. A kék a legszebb szín a természetben.

Ezen aztán Azúr és a két fekete színű harcos percekig vitatkozott. Hamarosan a többiek is bekapcsolódtak. Csak a bölcs maradt csendben, aki már öregnek érezte magát az ilyen bohóságokhoz.

− Eltemette a személyzet tagjait? kérdezte csendesen Martiné.

Evan megrázta a fejét.

− Túlságosan lefoglalt az esetleg még élőkért érzett aggodalom. Ha akarja, majd eltemetjük őket, ha vissza mentünk, s ha egyáltalán találunk még belőlük valamit.

Egy szomorú sóhaj volt a válasz.

− Gondosan mérlegeltem a saját helyzetemet. Volt időm gondolkodni. Már egy ideje magamra vagyok utalva, s volt alkalmam hozzászokni a Prizmához. Ha kapcsolatba léptünk a céggel, és elmagyaráztuk, hogy mi történt itt, biztos vagyok benne, hogy továbbra is jelen akarnak lenni, és bővíteni fogják a bázist. Az újonnan érkezőknek szükségük lesz valakire, aki elmagyarázza nekik a dol gokat, nehogy bolondot csináljanak magukból. Azt hiszem érthető, ha úgy gondolom, nehezen illeszkednék be újra a samsteadi életbe. Remélem, a cég is hozzájárul, hogy itt maradjak, és folytassam a munkámat.

− Itt maradni. Hát igen, bár azt hiszem téved a Samsteadet illetően. A Samstead az a hely, ahol minden további nélkül be tudna illeszkedni. Hiszen folyton szkafanderben lenne, s az arcát is lehetne valahogy álcázni.

− Előbb vagy utóbb úgyis kiszivárogna a dolog.

− Ugyanúgy nézne ki, mint bárki más.

− Lehet, hogy ugyanúgy néznék ki, de nem lennék ugyanolyan, mint a többiek. Ezt semmiképpen sem lehet elintézni. Én nagyon befelé forduló ember vagyok, Evan. Talán azért is választottam a biológiát hivatásomul. Jobban érzem magam a laboratórium csendjében, mint a tömegben. Kár próbálkoznia, már hetekkel ezelőtt döntöttem. Itt maradok. Szerintem ennek a cég is örülni fog. Ki más tudna szkafander nélkül dolgozni ebben a világban? Én már alkalmazkodtam. Mély levegőt vett, majd folytatta. Én már nem az a hétköznapi lány vagyok, aki voltam.

Talán sohasem voltam az. A Prizma csak segített dönteni.

Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Aztán Martiné szokásos jókedve visszatért, s mosolyogva így szólt: Sohasem törődtem igazán az öltözködéssel és az ékszerekkel. Most már nem is lesz rá szükségem.

Evan elmosolyodott.

− Ha a barátai ilyen kiváló fegyverrel látták el, miért nem indult Humula nyomába?

− Ennek két oka van felelte Martiné. Az egyik, hogy a bázis területén belül képtelen lettem volna meglepni, hiszen a legkorszerűbb védelmi rendszerrel volt körülbástyázva. Másrészt pedig, ha egyszer elindulok a táborhelyemről, bizonyosan eltévedek.

− Hiszen a nap állása után könnyűszerrel lehet tájékozódni mondta Evan.

Ophemert felnevetett.

− Az maguk dolga. Én egyáltalán nem értek az ilyesmihez. Míg az ember egy tökéletesnek hitt felszerelés védelme alatt áll, eszébe sem jutnak a tájékozódás egyéb lehetőségei. Egy ruhában nem lehet eltévedni.

Evan bólintott, s visszagondolt, ő is mennyire megbízott a TVF-ben. Itt lenne az ideje, hogy a felvilágosult és elpuhult samsteadi polgárok egyszer kilépjenek a bástyáik mögül, s puszta testüket és képességeiket tegyék próbára. Ha visszatér valaha, tántoríthatatlan szószólója lesz a gondolatoknak, hiszen nem is sejtik, milyen károkat okozhat a teljes elpuhulás egy társadalomban.

− Ha jól értettem, azon gondolkozik, hogy visszatérjen a saját Egyesüléséhez? szólalt meg a gondolatolvasó inas.

− Bocsásson meg! Hadd mutassam be Azúrt, a barátomat.

Azúr sértődötten helyesbített, s Martiné ámulatára egy szuszra elhadarta kilométer hosszú nevét.

− Mivel Evan csak Azúrnak szólít, az egyszerűség kedvéért maga is hívjon így tette hozzá morcosan, mint aki sosem bocsátja meg Evannek ezt a közönséges bemutatást.

− Örülök, hogy megismerhetem, Azúr mondta Ophemert mosolyogva.

− Ha vissza akar térni a táborhelyére, bármikor szívesen elkísérjük ajánlotta fel Azúr meglepő udvariassággal.

− A bázishoz kell eljutnunk mondta Evan, de fogalmam sincs, merre induljunk.

− Még szerencse, hogy nem mindenki hagyatkozik pusztán az érzésekre szólalt meg Azúr pimasz szerénytelenséggel.

Evan elmosolyodott.

− Azt akarod mondani, hogy minden helyre emlékszel, ahol egyszer már jártál? Bárhova visszatalálsz?

− Természetesen. Ez a munkám. Senki sincs tisztában egy igazi inas képességével.

− Ha nincs ellenükre mi is csatlakoznánk a csapathoz.

Evan meglepődve nézett a bölcsre. Még sok tanulmányozni valónk van a puha létformákról.

− Ugyanezt mondta az orvos is, aki rendbe hozott szólalt meg Martiné, de éppen vándoroltak valahova, s nem szakadhatott el a társaitól.

− Természetesen örülünk, ha velünk tart felelt Evan, majd újra Azúrhoz fordult. Tehát úgy gondolod, megtalálod az utat a szkafanderemtől a bázisig?

− Nincs tisztában egy inas képességeivel. Oda viszem magukat, ahová csak kívánják.

− Rendben. Indulhatunk.

14.

Az út megtétele alatt rengeteg idejük jutott a beszélgetésre, így a szilikátok őrült mennyiségű információt gyűjthettek össze az organikus lények világáról.

Evan elgondolkodott. Lehet, hogy kettejük véleménykülönbségét Martiné szervezetének teljes átalakítása magyarázza? Hiszen ő a savsérülések helyreállítása után inkább volt szilikát, mint organikus ember.

− Evan, valahol itt lehet a ruhája szólalt meg hosszú gyaloglás után Azúr, aki ugyanúgy, mint néhány nappal ezelőtt Evan vállán tette meg az út javát.

Orgell annyira belefeledkezett a csillámló erdő lélegzetelállító látványába, hogy alig hallotta barátja szavait.

− Mit mondtál? Bocsáss meg, nem értettem!

Azúr, mint annyiszor rövid barátságuk alatt, most is felhúzta az orrát, s nem felelt.

Néhány perc múlva azonban kiderült, hogy a mindentudó inas nem beszélt a levegőbe. Egyenesen a TVF-hez vezette a kis csapatot.

A felszerelés körül tucatnyi különféle szilikátfaj nyüzsgött, hátha találnak kedvükre való csemegét a hatalmas ruha maradványai között.

Továbbindultak. Azúr vezetésével sokkal hamarabb értek a bázis közelébe, mint azt Evan remélte volna. A támaszpont környéke egy dolog kivételével pont úgy festett, mint ahogy arra Orgell emlékezett. De a kivétel meglehetősen szembetűnő volt.

A tisztás végén egy hatalmas, deltaszárnyú űrhajó állt.

− Engem felakasztanak mondta Evan. Mióta meg érkeztem a Prizmára, nem adtam hírt magamról. Megváltoztatták a tervet, s értem jöttek. Hatalmas botrány lesz belőle.

− Talán szólalt meg Martiné. De nem feledje, hogy Humulával is találkozni akarnak a megbízói,

Evan habozott.

− Bizonyára nem kockáztatnák meg, hogy itt szálljanak le, nem messze a főhadiszállástól mondta Evan.

− Ezek a hidegvérű gyilkosok nem sokat adnak az illemre, nekem elhiheti.

− Azonnal meglátjuk mondta Evan.

A gép úgy állt ott, akár egy hatalmas rovar. Bárhonnan is jöttek, olyan civilizáció küldöttei, melyről azt hitte, sosem látja viszont.

A jelenlétük ellenállhatatlan csábítás, gondolta Orgell.

− Ha a cégtől érkeztek, végem van. Nem találnak az őrhelyemen... Egyszerűen itt hagynak ezen a rémes bolygón.

− Rendben. Nézzük meg, kik ezek, de nagyon óvatosnak kell lennünk! Hála a barátaink segítségének, már tudom, hol vagyunk. Remélem tényleg a mieink, nem pedig Humula emberei. Mindkettőnknek be kell mennie.

− Mi addig idekint várunk, s felkészülünk a védekezésre szólalt meg a bölcs, aki egész úton csak hallgatott, s raktározta a megannyi érdekes információt.

− Nemsokára visszajövünk mondta Evan, s Ophemerttel együtt elindult a bázis felé, miközben a szilikátok visszahúzódtak az erdőbe.

Hamarosan két ismeretlen alak jelent meg Orgellék előtt.

− Hello, fiúk! mondta Evan integetve.

Hangos kattanás, majd érthetetlen zaj hallatszott, aztán az egyik megszólalt: Kik vagytok? Honnan a pokolból kerültetek ide?

Ophemert Evanre nézett.

Orgell udvarias hangon válaszolt a nem épp finom kérdésre.

− Evan Orgell vagyok. Kutató, akit azért küldtek, hogy kiderítse, mi történt a bázis legénységével.

− Á, értem. Majdnem megfeledkeztem magáról mondta a hang. Evannek furcsa érzése támadt. A két alak pár lépéssel közelebb húzódott.

Orgell csak ekkor vette észre, hogy egyikük nő. Mikor egészen közel ért hozzájuk, Martine-re mutatott.

− Ez itt micsoda? Valami helyi hibrid?

− Ez Martiné Ophemert, a bázis legénységének egyetlen élve maradt tagja. Csak ő tudja az igazságot az itt lezajlott eseményekről. Beszélnünk kell az ügyeletessel, bárki is az!

− Jó, jó. De előbb mondja el, mi is történik itt valójában!

− Nem sokkal több, mint egy kis ipari kémkedés. Egy rivális cégnek sikerült kémkedésre bírnia az egyik munkatársunkat, aki minden jelentésünket nekik küldte. Ez volt az oka, hogy olyan sokáig nem hallottak felőlünk a Samsteaden. Aztán kivárta az alkalmas pillanatot, és mindenki legyilkolt. Nos, ennyi történt.

A nő jelentőségteljesen bólintott.

− Igen, sejtettük, hogy valami ilyesmi történhetett.

Nemrég fejeztük be a holttestek eltakarítását mondta közömbösen. Várjanak, odaszólok a központba, s meg mondom, hogy itt vannak.

Evan úgy érezte, hogy Martiné, a félig ember, félig szilikát lény rettentően idegesíti a másik nőt... Ami érthető is volt.

− S mi van a kémmel?

− Üldözőbe vett, de sikerült elmenekülnöm előle. Mint kiderült s Evanre pillantott, a Prizma megtette a magáét. Ezen a bolygón nem sokáig marad életben a magányos látogató. Ilyesmire egyáltalán nem számítottunk, mikor elindultunk. Otthon a Prizmát mindenki a világegyetem legbékésebb bolygójának hiszi.

− Mi is így voltunk ezzel mondta Evan, s elgondolkodva mérte végig Martiné és saját agyonfoldozott testét. Ki hitte volna, hogy a dicsőség küldetés végén csak a fele marad meg annak, aki idejött. Semmi okunk nem volt, hogy bizalmatlanok legyünk a bolygó lakóival szemben.

− Pedig egészen szép munkát végeztünk volna, ha nem jön ez a Humula.

− Elhiszem. Igen, igaza lehet. Ó, még be sem mutatkoztam. A nevem Winona. Winona Strand. Kérem, jöjjenek utánam! Épp most beszéltem Frazierrel, aki azt az utasítást adta, hogy azonnal vigyem innen magukat. Menjünk a parancsnoki épületbe. Vagyis ami megmaradt... Winona megcsóválta a fejét. Még mindig ezeket a szilikátokat takarítjuk! Pokolian kemények. Megpróbáljuk helyreállítani az energiaközpontot is, de alig sikerült. Itt szinte lehetetlen egy centiméter vezetéket is lefektetni.

Evan elmosolyodott.

− Valaki biztosan megeszi a vezetéket, mielőtt használni kezdenénk.

− Megeszi. Ja! vágta rá Winona nyersen, miközben le sem vette a szemét Martiné átlátszó torzójáról. Kétségtelenül szokatlan látvány lehetett egy frissen érkezett embernek.

− Az itteni szilikátok és az organoszilikátok csillapít hatatlan étvággyal esnek neki minden ritka ásványnak. A földpátok pedig egyenesen csemegeszámba mennek az asztaluknál.

Értem morogta Winona. Biztosra veszem, hogy rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek a bolygóról, mióta itt vannak. A jelentéseik különösen érdekesek lesznek.

− Ki az a Frazier? kérdezte Evan. Nem hallottam még a nevét.

− Nem csoda. Naprendszeri titkosszolgálat. Alig tartózkodik a Samsteaden. Állandóan úton van valamelyik távoli világ felé. Nos, melyen érzés újra a táborban lenni?

− Furcsa, s mégis ismerős. Régóta nem jártam itt. Mintha minden megváltozott volna.

− Az orvosoknak köszönje, akik gyökeresen átalakították a látását.

− Azt reméltem, jobban érzem majd magam, ha egyszer visszakerülök. De valahogy mégsem... mondta Martiné.

− Elvileg az otthontól távol érzi rosszul magát az ember, nem pedig amikor hazatér.

Az adminisztratív épület iszonyúan nézett ki. Szinte földig lerombolták. A berendezések összetörve hevertek a falak mentén, mintha valaki mérgében dobálta volna őket szanaszét. Evan ekkor ébredt rá, hogy miféle csapattal van dolguk: nyomkereső osztag ez, nem újjáépítő.

Egy rekonstrukcióhoz sokkal több emberre és felszerelésre lenne szükség.

Winona bevezette őket egy kisebb terembe, mely a központi kommunikációs helyiségből nyílt, s ahol már várta őket valaki.

Winona előzékenyen beengedte a két vendéget, s bemutatta őket:

− Mr. Frazier, Evan Orgell és Martiné Ophemert. A hölgy a bázis személyzetének a tagja, az úr pedig azért jött, hogy felderítse, mi állt a kommunikációs üzemzavar hátterében.

− Nem üzemzavar... szólt közbe Evan csendesen. Frazier úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a közbevetést.

− Rendben mondta. Köszönöm.

Tekintetét Ophemertre szegezte.

− Nos, halljuk, mi van ezzel a Humula-üggyel? Martiné újra előadta a történetet. A férfi csendben, figyelmesen hallgatta. Egy szó sem szólt, míg a nő be nem fejezte a mondókáját.

− Az egyelőre nem érdekel, mi történt magával, s hogyan hozták rendbe. Erről majd később. Mindenesetre maga a legkülönösebb teremtmény, akivel valaha is találkoztam.

− Büszke vagyok a különlegességemre felelte Ophemert szúrósan. S ha a részletek is érdeklik, bármikor szívesen elmesélem azokat. Bizonyosra veszem, hogy izgalmasnak találja majd a történetet.

− Kétségtelen felelte Frazier, majd Evanre emelte tekintetét. Szóval magát küldték ide, hogy derítse ki, mi történt a legénységgel, így van? Azt hittük, magát is megölték, hiszen egyszer sem adott életjelt.

− Nem sokon múlott.

− Mi történt a ruháikkal?

− Martiné felszerelését sav marta szét, az enyémet pedig... hiszen látták, mit művelnek ezek a szilikátok a dúralumíniummal, nem?

Frazier bólintott.

− Egy perc nyugtunk sem volt tőlük, mióta leszálltunk erre az átkozott bolygóra. Ezek a nyavalyás törpék az egész világot felfalnák, ha lenne rá idejük. Az épületeket, a berendezéseket, de még az űrhajót sem kímélnék. Vannak olyan fajok, legalábbis ezt olvastam egy jelentésben, melyek a betongerendát szeretik a legjobban. Megrázta a fejét. Micsoda hely!

− Csak nem szokott hozzá, − kötözködött Ophemert.

− Pokoli hely szólalt meg Winona de tele van fantasztikus lehetőségekkel.

− Többel is, mint hinné felelt Martiné villámgyorsan

− Remélem a bázison olyan jelentéseket is találunk, melyek konkrét befektetési célokat és területeket vázolnak fel a cég számára mondta Frazier és Martine-re tekintett. Biztos vagyok abban, hogy ön kellően tájékozott ebben a kérdésben, hiszen ez a munkája.

− Talán... de először magyarázzanak el valamit! válaszolt keményen a lány.

Frazier mosolyogva dőlt előre a székén.

− Kívánhat bármit, Ms. Ophemert.

− Néhány perce, amikor Evan beszélt, szó szerint azt mondta: „ Azt hittük, maga is meghalt, mint a többiek." Eszerint maguk tudták, hogy megölték a személyzetet... még mielőtt leszálltak volna. Miből gondolták, hogy mindenki meghalt? Egyszerű műszaki hiba is okozhatott volna kommunikációs zavart, nem?

Frazier megrántotta a vállát.

− Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Tudja, sok mindent láttam már...

− Valóban így gondolja? Ha bármi hiba van az összeköttetésben, maga azonnal arra gondol, hogy meghalt, akivel kapcsolatban kellene lennie?

Kínos csend következett. Evan egyikről a másikra nézett. Frazier erőltetetten mosolygott.

− Kivel állt érintkezésben a Prizma akció alatt? Ki a főnöke? Ki szervezte az útját? Kinek az utasítására van itt? − kérdezte Martiné szinte lélegzetvétel nélkül.

− Houlton. Gábriel Houlton adta a parancsot.

− Kitől tudja a látogatásom célját? kapcsolódott be Evan is az egyre érdekesebb vallatásba.

Frazier zavartan pillantott rá.

− Sumnertől.

Evan megrázta a fejét.

− Nem elég jó, Fraizer. Sumner nem tudott a küldetésemről. Túl kis hivatalnok ő ehhez. A tény az, hogy csak alig néhányan tudtak az utazásomról. Talán három vagy négy ember. Csak kevesek, a legnagyobbak közül.

− Maga pedig Humuláról kérdezősködött, nem az állomásparancsnokról, a rangidős kutatókról, hanem egy egyszerű segéderőről, Aram Humuláról fordult Ophemert Winona felé. Ez a kis színjáték igen rosszul sikerült, kedveseim.

− Nem értem, miről beszél, Ophemert.

− Nagyon is jól érti. Evan, beszélni szeretnék magával odakint!

Frazier hirtelen megszólalt:

− Nincs értelme tovább játszani. Azt hittük, mindannyian meghaltak, de amikor idejöttünk, Humulának hűlt helye sem volt. Pánikba estünk. Nem tudtuk, hogyan másszunk ki a kelepcéből. Kitaláltuk hát ezt a mesét... a felújításról.

Szünetet tartott, majd Evanhez fordult.

− Magát felismerem Orgell, de a társával már más a helyzet. Ismertem Ophemertet, tudom hogy nézett ki, de ön fordult a lány felé inkább emlékeztet egy szilikát dögre, mint kutatóra.

− Örülök, ha felidegesítettem mondta Ophemert pimaszul.

− Hiszen ő tényleg Ophemert kelt Evan a nő védelmére, arra mérget vehet.

− Szegény Humula szólalt meg Frazier ...pedig nem volt rossz szakember.

− Hazug bérgyilkos tette hozzá Martiné.

− Ez egészen emberien hangzott mondta Frazier. Kíváncsi vagyok, miféle információkat szedtek össze erről a borzalmas bolygóról. Hatalmas munkától kímélnének meg bennünket. Térdig lejárhatjuk a lábunkat, mire elegendő anyagot gyűjtünk.

− Nem akarja, hogy a vécére kikísérjem? kérdezte Ophemert szemtelenül.

Frazier Evanhez fordult.

− Állítsa le a barátnőjét, Orgell! Hihetetlen, hogy szemernyi hajlandóság sincs benne az együttműködésre.

Meg kell érteniük, nekünk elsősorban adatokra, bizonyítékokra van szükségünk! Senki sem hiszi majd el nekünk, hogy miféle lények élnek ezen a bolygón− írásos, vizuális melléklettel alátámasztott bizonyítékok kellenek.

− Minek magának bizonyíték? Higgyen a szemének! Mit gondol, talán a fák végezték el ezeket az irtózatos bonyolult és veszélyes műtéteket? kérdezte Evan, s Ophemertre mutatott.

− Lehet. Ezen a bolygón semmi sem lehetetlen.

− Ha élnek itt intelligens lények, bizonyára tudatosan kerülnek bennünket. De jobban is teszik... tette hozzá Winona. Rengeteg pénz és energia fekszik már ebben az expedícióban. Egy felröppent történet miatt fújhatjuk le az egészet!

− Többé nem titkolhatják el, hogy létezik egy új, egy fejlettebb világ, hiszen ha hazatérünk, ékes bizonyítékai leszünk a Prizma zsenialitásának. Ha napfényre kerül mindaz, amit itt tapasztaltunk, vége az igazgatótanács fényes pályafutásának.

− Ahhoz még több száz év sem lenne elég vágott vissza Frazier ingerülten. Az embereink tesznek róla, hogy semmi és senki se veszélyeztesse egyeduralmukat. Megcsináltuk a szerencsénket, s nincs más dolgunk, csak heverészve élvezni a jól megérdemelt nyugalmat.

Hirtelen kinyílt az ajtó, s négy állig felfegyverezett, védőöltözetben lévő katona lépett be rajta.

A férfi mosolyogva hátradőlt székében, és így szólt:

− Egyelőre zárják őket az obszervatóriumba! Odafent nem csinálhatnak semmi bajt, az biztos. Holnap elrepülünk a Sudariára. Nodaway és az emberei biztosan találnak majd valami nekünk való munkát, mi pedig visszatérhetünk, hogy végre befejezzük, amit elkezdtünk. A két fogolyra nézett, akik dermedten hallgatták az utasítást. Azt tanácsolom, ne csináljanak semmi butaságot! Az embereim magukon tartják a szemüket, s ha bármi gond lenne, ép bőrrel nem ússzák meg! Nincs időm érzelegni. Az üzlet az első.

− Úgy van szólalt meg Winona. s közelebb lépett a foglyokhoz. Csak a munkánkat végezzük, kérem, értsék meg! mondta mézédes hangon, arcán gúnyos mosollyal.

− Biztosra veszem, az embereink majd rábírják magukat az együttműködésre. Akkor meglátják, hogy egyáltalán nem mindegy, kit szolgál az ember egy életen át.

Martiné arcul köpte.

− Soha. Ha belehalok, akkor sem veszek részt ekkora szemétségben.

Az asszony lassan letörölte az arcát.

− Talán szerencsém lesz. Talán megtagadják az együttműködést. Várják ki, míg Nodwayjel találkoznak! Hozzá képest Humula csak egy pajkos kölyök volt. Reszkessenek!

Martiné fenyegetően a szemébe nézett.

− Ha a bolygólakóknak valami baja esik, nem állók jót magamért sziszegte.

− Bolygólakók? kérdezte Frazier. Még mindig ragaszkodik ehhez a jópofa történethez? A nőre pillantott.

− Látott erre valakit, vagy valamit?

− Ugyan. Nem él itt senki.

Az őröket kérdezte:

− Láttatok mostanában élőlényeket a környéken?

− Nem felelték egyszerre.

Evan a nyílászárót vizsgálta.

− Önzáródó karbonszerkezet. Iszonyúan erős. Tíz ember sem tudná betörni.

− Én viszont másodpercek alatt átvágom mondta

Ophemert mosolyogva.

− Miért nem lőtte le ezeket a gazembereket? Soha nem lesz jobb lehetőségünk, hogy megszabaduljunk tőlük méltatlankodott Evan.

− Remélem, mégis adódik jobb alkalom. Martiné felágaskodott, hátha a falon túl megláthatja az erdőt, s benne barátaikat. Szerintem a szilikátokat kell segítségül hívnunk.

− Szívem szerint nem rángatnám bele őket az emberi konfliktusokba.

− Már rég benne vannak. Akár akarták, akár nem, bele keveredtek a szörnyű világ küzdelmeibe. Már akkor, amikor felfedezték a Prizmát. S ha nem teszünk valamit Frazier és bandája ellen, sorsuk hamarosan hihetetlenül keményre fordul.

− Evan nem akart tovább vitatkozni. Gyűlölte a szellemi fölényüket fitogtató nőket, s utálta, ha bármiben is alulmarad.

Ophemert elfordult, s a bámészkodó őrre pillantott.

− Bárcsak egy beszélőt magunkkal hoztunk volna. Senki sincs, aki ezen a hullámhosszon elérhető lenne.

− De a beszélők után az inasoknak van a legjobb hallásuk, így van? kérdezte Evan. Azúrra gondoltam. Emlékszik? Ő az, aki a vállamon aludta végig az utat a bázisig. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Szuperérzékenyek lettünk egymás jeleire. Biztosan a segítségünkre siet.

− Hívjuk együtt! tanácsolta Martiné.

− Óvatosnak kell lennünk. Nem szabad, hogy az őr észrevegye, mit csinálunk.

− Mit akarunk tőlük egyáltalán?

− Erre nem is gondoltam. Azt már tudjuk, hogyan raknak össze darabjaira szakadt testet. Nézzük, mit tesznek, ha szét kell szedni valamit.

− Maga szerint vállalják a kockázatot?

− Egy pillanatig sem kételkedem. Tagja vagyok az Egyesülésnek. A barátság nincs formákhoz kötve. Győződjön meg róla!

− Esküszöm, megteszem, ha egyszer kijutok innen. Kész? Egy, kettő és hááá...

Az őr továbbra is a távolba bámult, s csak ácsorgott, mintha nem is két fogoly miatt állították volna a helyére.

− Mi a baj? hallották tisztán Azúr hangját. Jól vannak? Mi történt?

− Az emberek, akik a bolygóra jöttek, nem a barátaink. Ellenségek mindannyiunk számára. Fogságban tartanak bennünket, holnap pedig száműzetésbe hurcolnak mindkettőnket. Katasztrofális terveik vannak veletek és a világotokkal. mondta Evan, majd nagy vonalakban vázolta a kitermelési folyamat első lépéseit.

Hosszú csend után végre megszólalt valaki. A bölcs hangja hallatszott:

− Velünk élt, segített nekünk... Az Egyesülés tagja lett. Mi sem természetesebb, mint az, hogy segítünk.

− De csak nagyon óvatosan. Ezek az emberek mindannyian védőfelszerelésben érkeztek. Az pedig olyan fegyvereket hordoz, melyektől a Prizmán élő állatok nagy része pillanatok alatt elpusztul.

− De mi nem vagyunk állatok felelte Azúr önérzetesen.

− Jövünk, s mindent megteszünk, hogy kiszabaduljanak szólalt meg a bölcs.

− Készüljetek fel! Nem lesz könnyű küzdelem. Tudom, hogy sok mindenre képesek vagytok, a modern fegyverek hatékonyságáról viszont fogalmatok sincs.

Gyilkos fénnyel vannak felszerelve.

− Olyannal, mint amilyet a barátaink Martine-be építettek? rémüldözött Azúr.

− Semmi baj szólalt meg egy harcos. Jó néhányszor találkoztunk már ilyesmivel, s eddig mindig mi kerekedtünk fölül.

Az utolsó biztatás Azúrtól jött, aztán már csak Martiné hangját hallotta.

− Jobb lesz, ha lepihenünk. Frissnek és erősnek kell lennünk, mire a barátaink megérkeznek.

− Vajon lehet-e ilyenkor aludni? motyogta Evan, s az oldalára fordult, majd hamarosan álomba merült.

15.

Az őrségváltás zajára riadt fel. Martiné már rég ébren volt. Evan álmosan körülnézett, s látta, hogy a Prizma ragyogó napja épp nyugovóra tér. Az új őr közelgő alakja ismerősnek tűnt a félhomályban. Pisztolytáskája fenyegetően himbálózott az oldalán.

− Winona, ugye?

A nő Evanre mosolygott.

− Újra együtt. Ha nem csinálnak butaságot, nem esik bajuk. Pofa be, aludjanak! Ne nehezítsék a dolgom!

Evan hirtelen lágy, csendes hangot hallott.

− Kezdődik.

− Micsoda?

Meglepetésében túl hangosan szólalt meg. Winona azonnal mellette termett.

− Mit pofázik?

− Semmit felelte Evan ijedten. Rosszat álmodtam.

− Jobb, ha ehhez hozzászokik. Ennél álmodik még rosszabbat is, ha Nodway énekli az altatót mondta Winona, s harsányan felkacagott.

− A bázis biztonsági rendszere újra működik sugározta Martiné apró barátainak. A polinok között nagyfeszültségű elektromos mező védi a területet. El kell kerülnötök, mert elég ahhoz, hogy kitörölje az emlékezeteteket, ha ugyan azonnal nem végez veletek!

− Tudunk róla válaszolt Azúr. Már túljutottunk rajta.

− Hogyan?

Evan megpróbált átnézni a kerítés felett, de nyomát sem látta a szilikátoknak.

Martiné teljesen összezavarodott.

− Akkor is megtudják, hogy itt vagytok, mert egy csomó riasztót helyeztek el a bázis területén.

− Nyugodjon meg! vette át a szót a bölcs. Nem vehetnek minket észre. Kikerültük az elektromos teret.

− Ez lehetetlen jelentett ki Evan egyszerűen

− Ne feledje a csatornákat, barátom. Azok nem csupán vizet szállítanak.

Evan megpróbálta elképzelni, hogyan juthatnak idáig.

− De a fegyverekkel is számolni kell emlékeztette őket Martiné. Egy lézer egyszerűen áthatol mindenen, ami az útjába kerül.

Halálosan hosszú csend következett. Úgy tűnt, mintha a csapat tétovázott volna. Talán elakadtak valahol? A bölcs meggondolta magát? Úgy gondolják, hogy idegen barátaik élete nem ér annyit, hogy az Egyesülést veszélybe sodorják miattuk?

Hirtelen két harcos kapaszkodott fel a közeli kerítésre.

Ettől kezdve minden felfoghatatlanul gyorsan történt.

Egyikük Winonára csapott le, míg a másik a foglyok felé rohant, hogy kiszabadítsa őket. A pengeéles fűrészfogak pillanatok alatt végeztek a vastag kötéllel, mely fogva tartotta Evant. Ekkor Winona üvöltése rázta meg a falakat. Orgell senkinek sem kívánta volna azokat a fájdalmakat, amiket a szilikátfegyverek okoztak neki.

De a képzelet mindig felülmúlja a válóságot. Winona a központi pulton feküdt, lábait maga alá húzva nyöszögött, miközben a harcos egy pillanatra sem mozdult el mellőle. Le sem vette róla a tekintetét. Társa épp Martiné kiszabadításával foglalkozott.

− Savat nem használhatunk magyarázta közben. A bölcs megtiltotta. Megvizsgáltuk a védőruhát, amit a közelben találtunk. Rengeteg hasznos eleme van, melyet a sav azonnal megölne.

− Megölne? nézett rá Evan csodálkozva.

− Szóval... elveszítenék a működőképességüket. Azaz meghalnának.

Martiné Winona fölé hajolt, és észrevette, hogy a szkafanderét bizonyos pontokon a pulthoz ragasztották. Így nem érhette el a fegyverét, sőt felállni sem tudott. Ebben a pillanatban a harcos, aki eddig rendületlenül vigyázott áldozatára, újabb különös folyadékot lövellt rá.

A legfurcsább fegyver volt ez, amit Evan életében látott. Bármihez ért, az másodpercek alatt megmerevedett. Winona szoborrá változott.

A harcos ekkor furcsa próbát tett. Hegyes fogait a ruhába mélyesztette, melyből éles reccsenéssel letört egy darab. Winona kihasadt húsa tűnt fel alóla. A szilikát közelebb hajolt, s a szakértő magabiztosságával kijelentette:

− Nem tűnik veszélyesnek.

− Te sem mondta Evan mosolyogva.

− Hmmmm... saját testünk minden más eszközénél jobb fegyver jelentette ki a harcos.

− Mit... mit akarnak tenni velem? nyöszörgött Winona. Előbbi magabiztos kegyetlensége szertefoszlott.

− Csendet! parancsolt rá Evan.

− Mit csináltak a ruhámmal? Honnan kerültek elő ezek a szörnyetegek?

− Azt mondtam fogja be a száját! utasította ismét Orgell. S ne nevezze őket szörnyetegeknek. Tudja, nagyon érzékenyek. A ruhája miatt ne aggódjon. Úgy látszik túl sokáig élt a Samsteaden. Legfontosabb az a ruha, melyet a csontjai felett visel.

Evan kipillantott az ablakon. Mindenfelé félig felöltözött emberek rohantak ki az épületből.

− Hamarosan véget ér a baráti látogatás szólalt meg Martiné. Winona szeme tágra nyílt.

− Ne, kérem! Hadd menjek velük!

Közben a kiűzött emberek kettes-hármas csoportokban gyülekeztek az épület nyugati szárnyánál. A szilikátok tökéletes munkát végeztek, gondolta Evan.

− Miért engednénk el? kérdezte Martiné hidegen. Maga mit tett velünk? Ha nem segítenek ezek a csodás kis lények, holnap talán már nem is élünk. Egy szemernyi emberség sincs magukban...

− Kérem, én csak tettem a dolgom...

-A pokolba, Martiné, eresszük el! Ha Fraziernek még mindig vannak kétségei afelől, hogy a Prizmán valóban intelligens lények élnek, a hölgy majd feltárja az igazságot, igaz? kérdezte Evan gúnyosan a pulton reszkető Winonától.

Martiné töprengett egy darabig, aztán így szólt:

− Látja, mi emberek mennyivel butábbak és kegyetlenebbek vagyunk ezeknél a furcsa és csodálatos teremtményeknél? Frazier nem akart hinni nekünk. Magyarázza el neki, amit itt látott!

Winona erőltetetten bólintott.

− Ez a világ nem lehet az önzés áldozata! Itt nem lesz ipar és kereskedelem. Ezt jól véssék az agyukba, megértette?!

− Hogyne felelte Winona szárazon. A cég felfüggeszti a megkezdett programot, s kivonul erről a bolygóról, jó?

− Pontosan erre gondoltunk mondta Orgell. De hogy biztos legyen a dolog, akaratunkat tudatjuk az illetékes hatóságokkal is. A Prizmán nem lesz aranybánya! Ezek a lények egyedül is tökéletes rendszert alkotnak. Semmi szükség az úgynevezett emberi jótékonyságra. Kiszabadítjuk ebből a koporsóból, s mehet a többiek után.

A harcos fogai akár egy motoros konzervnyitó sebesen kibontották Winonát a merev burokból. Néhol elkerülhetetlenül a nő testébe vágott, de az mintha észre sem vette volna ezt. Türelmetlenül, de csendben várta a kiszabadulását, majd mikor ez bekövetkezett, egyetlen szó nélkül kirohant a teremből, s megszégyenülve futott visszavonuló társai felé. Evanék követték tekintetükkel, s hirtelen egy eddig ismeretlen alakot pillantott meg. Hosszú teste vörös volt, feje ezüstösen csillogott. Mintha egy harci díszbe öltözött százlábú lépkedett volna a távolban.

Ez is az Egyesülés tagja? kérdezték magukban mindketten, s egymásra néztek.

Felegyenesedett, s lehajtotta a fejét. Tarkójából vastag fénynyaláb ugrott elő, s a menekülők közé vágódott. Jó néhány másodpercig tüzelt, majd felemelte a fejét. Aztán hirtelen félreugrott Frazier embereinek lövései elől.

− Csípjen meg szólt Evannek Martiné ámuldozva. Ilyet még nem láttam.

− Hiszen maga is ilyen, nem?

− Nem egészen. Én fegyveres intelligencia vagyok, ő pedig egy intelligens fegyver. Az egész szervezet a lézer szolgálatában áll, míg én csak használom a sugarat.

− Nézze, ott egy másik!

Evan egy újabb százlábúra mutatott, aki fenyegető tartásban közeledett a rémült visszavonulók felé.

A lövés hatalmas hanggal és fénnyel árasztotta el a környéket, de a halottak száma minimális volt, mert a védőfelszerelések nagy része hántotta a támadást. Biztos, hogy nagyobb energia kifejtésére is képesek ezek a százlábúak, gondolta Evan. Talán csak a parancsra várnak. Egy másik bölcs utasítására. A harcosok, akik még mindig mellettük ácsorogtak, alátámasztották Orgell feltételezését.

− A parancs szerint minél kevesebb áldozatnak kell lennie szólalt meg az egyik katona, de látszott rajta, hogy az efféle parancsok a kedve ellen vannak. Nem azért harcos valaki, hogy megkímélje az ellenfeleket.

Frazier emberei lökdösődve igyekeztek a biztonságos űrhajó felé, de Evan még ilyen távolságból is látta, hogy kitört a pánik az eddig oly magabiztos és legyőzhetetlennek hitt csapat soraiban. Szinte letiporták egymást, úgy menekültek a százlábúak ismételt támadása elől.

A hajó motorjai dübörögve beindultak. A félig ruhátlan emberek nevetséges tömege leginkább pléhdobozba zsúfolt szardíniákra hasonlított.

A feldübörgő motorok rég hallott zaja hirtelen honvágyat ébresztett Evanben. Ahogy a gép megfordult, orra felemelkedett, s az ionoszféra felé vette útját, Evan Orgell úgy érezte, mintha örökre eltemették volna. Vágyakozva bámult a gép után, míg az el nem tűnt a bolygóközi űr feneketlen sötétjében. Aztán eszébe jutott egy kérdés.

− Vajon visszatérnek, hogy újra elfoglalják a bázist?

Martiné bizonytalannak látszott.

− Mivel? Ha komolyabb fegyvereket is hoztak magukkal, akkor miért nem használták azokat? Nem hiszem, hogy lenne náluk bármilyen hatékony fegyver. Mindössze Humuláért jöttek. Nem gondolták, hogy egy önmagát megvédeni képes, intelligens létformával kell megküzdeniük. A modern technika hatalmas vereséget szenvedett, barátom. Fel kell adniuk minden ábrándjukat. Frazier gondban lesz, míg megmagyarázza a feletteseinek, miért is menekültek el. Senki sem fog hinni neki. Lehet, hogy visszatérnek, miután otthon minden lehetőségre felkészülve, komoly fegyverekkel szerelkeznek fel. De mi addigra az egész bolygót mozgósítjuk, így csípőre tett kézzel várhatjuk az érkezésüket. Még fogadóbizottságot is küldünk nekik, ha kell.

− Ha lehet, inkább maradjanak a fenekükön mondta Evan. Semmi szükség további vérontásra a szilikátok között. Hirtelen rájött, milyen furcsán, értelmetlenül cseng a „vérontás" szó ebben a világban.

Ebben a pillanatban a távolban hatalmas robbanás világította be a sötét űrt.

− Most már biztos, hogy nem jönnek vissza közölte Orgell.

− Úristen kiáltotta fel Martiné. A légvédelmi rendszer. Iszonyúan erős lézersugár. Nyilván nem jutott az eszükbe, hogy kikapcsolják, mert őket is eltalálhatja.

− Sajnos nekem sem mondta Evan csalóka mosollyal az arcán. Jobb, ha utánanézünk, maradt-e valami használható a bázison.

Bár az állomás berendezéseinek nagy részét tűzállónak tervezték, mégis számtalan vezeték és kapcsoló égett, melyek nélkül szinte semmi sem ért a hatalmas műszerpark. A poroltó nem vehette fel a versenyt a lángoló magnéziummal, amit Frazier menekülő csapata szórt szét, mikor felgyújtotta a termeket.

A legfontosabb műszerek a pult mélyén érintetlenek maradtak, de a kezelőszervek nélkül használhatatlanul álltak.

Martiné szomorúan bámulta a lángoló központi pultot.

− Nem gondolkodtam! Meg kellett volna mondanom Azúrnak és a többieknek, hogy mindenekelőtt ezt az épületet kíméljék meg. Nem hittem...

− Nem érdekes vigasztalta Evan. Hozzálátunk, s megpróbáljuk megjavítani mindazt, amit csak lehet.

− Nem vagyok sem mérnök, sem műszerész felelte Martiné. De ha a tartalékolt készletek nem sérültek meg, talán tehetünk még valamit.

− Talán hangzott Evan kétkedő felelete. Feltéve, ha ki nem derül, hogy én sem értek a berendezésekhez, s hogy a raktárban egyetlen alkatrész sincs. Az előbb még úgy gondoltam, sikerülhet, de most, hogy jobban körülnézek...

− Gyűlölöm a kishitűeket. Én azt hittem, magát más fából faragták, Orgell.

Evan elgondolkodott, szégyellte magát. Evan Orgell nem hátrálhat meg, morogta magában.

− Rendben mondta. De igyekeznünk kell. Ha Frazier nem is, de a samsteadi emberei bármikor itt lehetnek, hogy megtudják, mi történhetett társaikkal.

− Lehet, hogy Azúrnak vége hallotta meg hirtelen a hangot a kommunikátorában. A vékony vonal sebezte meg, amikor a puhák menekültek.

Evan rögtön arra a helyre rohant, ahol orvosok vették körül parányi barátját.

− Azúr! Azúr! kiáltozta. Nem felel. Ez azt jelenti, hogy...

− Ne essen pánikba! szólalt meg az egyik orvos keményen. Ez csak annyit jelent, hogy a nem fontos létfontosságú funkciók leálltak, de ez még közel sem egyenlő a teljes használhatatlansággal. A sérülés talán csak a kommunikációs rendszert érinti. Legalábbis ebben reménykedünk. A hő az agy bizonyos területeit pusztította el, de egyelőre nem tudom, milyen mértékben. Kérem, menjen innen!

Evan hátrált néhány lépést, s fogalma sem volt, minek köszönheti ezt a váratlanul heves kirohanást.

De önmagában is érzett valami furcsa, szokatlan borzongást.

Mitől zaklatott? Ki ez az Azúr egyáltalán? Csak egy kemény, embertelen anyagokból összetákolt primitív élőlény, semmi más. Nem sokkal több, mint egy beszélő szikla. Jó, rendelkezett némi tudattal, s személyiséggel, de ilyen bizonyos halaknak is van. Miben különbözik tőlük?

Barátság ez a kulcsszó.

Hirtelen egy hang szólalt meg a közelben. Nem hangos gondolat. Valódi hang volt.

− Nagyon szerethette motyogta Martiné.

− Ha ő nem lett volna, én már nem lennék itt. Darabokban hevernék valahol az erdőben, szétszaggattak volna a homokférgek. Nem tudom elmondani, mennyire megszerettem.

Martiné a vállára tette a kezét. Emberi érintés, borzongott meg Evan.

− Ne aggódjon. Próbáljon megnyugodni! Látta, mire képesek ezek az orvosok, nem?

− Tudom, de Azúrt lézerrel lőtték fejbe. Lehetetlen helyrehozni ekkora sérülést.

Martiné tovább vigasztalta.

− Nincs olyan rohadt seb, amivel ne tudnának kezdeni valamit. Jöjjön be, s dugjuk össze a fejünket! Mire megjavítjuk a kommunikációs pultot, Azúr is rendbe jön, majd meglátja.

− Remélem... mondta Evan merengve.

− Egy biztos szólalt meg Martiné órákkal később, mikor már sötétség burkolta be a világot. Sehová sem megyek azokkal az állatokkal! Lehet, hogy Frazier samsteadi emberei idejönnek, de engem el nem mozdítanak innen. Visszamegyek az erdőbe, s ott élem le az életem. Beilleszkedek az Egyesülésbe, s megpróbálom hasznossá tenni magam. Nehéz dolog lesz, hiszen az Egyesülés korlátolt számú tagot tud csak eltartani. Úgy gazdálkodnak, hogy a legkisebb befektetett energiával is működhessenek. Én pedig a többszörösét fogyasztanám, mint egy ilyen parányi élőlény.

Nem sokkal ezután a bölcs jelent meg mellettük, mintha csak azt akarná ellenőrizni, hogy haladnak a munkával.

− Hogy van?

− Viszonylag jól felelte a bölcs.

Ebben a pillanatban Evan egy apró kék alakot vett észre a szeme sarkából.

− Azúr!

Felállt a székéből, de hirtelen megtorpant. Azúr sántikálva közeledett.

− Mi a baj?

− Hajtómű meghibásodás. Itt mondta egyszerűen, s a fejére tette az egyik lábát. Kockázat nélkül nincs siker. Ezzel a kis testi hibával kell élnem ezentúl. De nem számít! Fő, hogy a gondolataim szabadon áramolhatnak.

− Sajnálom. Szörnyen sajnálom. Miattam történt az egész mentegetőzött Evan.

− Ugyan. Ahogy már tisztáztuk, közösek a problémáink. Nincs többé Evan, nincs többé Azúr. Csak az Egyesülés létezik. Nekem elsődleges feladatom, hogy magával törődjek. Inas van még elég, de egy puha lény elpusztulna egy szilikát nélkül. A Prizma néha nagyon kegyetlen az idegenekkel. De ezt nem is kell magyaráznom. Jöjjenek csak!

Követték az apró teremtményt. Kijutottak az épületből, s szájtátva néztek körül. Előttük a szilikátok hatalmas tömege sorakozott. Harcosok, beszélők, falak és mindenki, akikkel az Egyesülésben már találkoztak.

− Építők jelentette be Azúr. Nagyon messziről jöttek ide, hogy rendbe hozzák a bázist. Egy jól működő egyesület mindig össze tudja szedni a tagjait, bármilyen cél érdekében mondta büszkén.

Az egész sereg egyszerre, mintegy varázsütésre látott munkához. A föld megremegett a lábuk alatt, ahogy ide oda cikázva kezdték meg a bázis újjáépítését.

Evan karon fogta Martine-t.

− Beszélnünk kellene a bölccsel. Kezd kicsúszni a kezünkből a dolog.

− Melyik bölccsel? kérdezte Azúr. Hiszen legalább egy tucat van itt egyszerre. Mit gondoltak, egyedül a mi Egyesülésünk képes lenne helyrehozni ezt a hatalmas bázist? A bolygó minden társadalma elküldte a legjobb tagjait.

− A mi bölcsünkkel mondta Evan.

A bölcs a pulton állt, s az állomás központi számítógépével bajlódott. Martiné biztos volt benne, hogy ha nem is rögtön, de néhány napon belül kapcsolatot teremt vele.

A két ember óvatosan lépdelt, nehogy egyetlen szilikát s megsérüljön, bár tudták, nem okozhatnak komolyabb érülést a kőkemény és javítható lényeknek.

Végre elérték a bölcset.

Döbbenten nézték, amint egymaga szinte darabokra szedte az egész vezérlőpultot.

− Mi folyik itt? kérdezte Evan támadóan. Csak azért mert nem tudjátok megjavítani a kommunikációs rendszert, még nem kell újjáépíteni a világot.

− Tudjátok, ez nagyon furcsa mondta a bölcs elgondolkodva. Figyelmét valami egészen más kötötte le.

− Mi a furcsa? faggatta Evan, s minden erejét össze kellett szednie, hogy kellően nyugodt maradhasson.

− Hogy milyen fölöslegesen bonyolult a technikájuk.

Frazierék hajója csak megsérült, de nem pusztult el teljesen. Elvergődött a legközelebbi szövetséges bázisig, ahol világbiztonsági okokat emlegetve azonnali segítséget kértek.

Így hamarosan visszaindulhattak.

Az állig felfegyverzett Winona letette a távcsövet, s a férfi felé fordult.

− Teljesen kihaltnak látszik. Ha életben is vannak még, biztosan észrevették, hogy visszatérünk, s bemenekültek az erdőbe.

− Nem baj felelte Frazier. Nem is akarom megtalálni őket, bár lenne okom rá, hogy egy kicsit megtáncoltassam a forradalmárokat. De nem lényeges. Porig égetjük ezt az egész nyavalyás bolygót. Ha itt maradnak, az annyit jelent, mintha meghaltak volna. A helyi élővilág pedig nem érdekes. Annak alapján, amit meséltek, jobb is, ha könyörtelenül végzünk velük. Frazier elmosolyodott.

Tekintetéből felsőbbrendű kegyetlenség sugárzott. Minden készen áll?

− Minden, uram.

Frazier beleszólt a mikrofonba.

− Az ágyú?

− Megfelelő hőfokon, uram.

− Rendben. Ha nem kap más parancsot, vagy nem jelenik meg más célpont, tartsa az irányzékot a megfigyelőtornyon. A kijáratnál álló férfira pillantott, majd kiadta az utasítást.

− Kinyitni!

Húsz felfegyverzett férfi és nő özönlött ki a gép ajtaján, s azonnal elfoglalták az előre kijelölt támadási pozíciókat.

− Nincs oka nyugtalankodni, uram. Egy árva lélek sincs a környéken. Megfutamodtak vagy nem vették észre, hogy visszajöttünk mondta egy Frazier mellett álló középkorú nő.

− Ha itt lett volna legutóbb, nem beszélne így válaszolt komoran a parancsnok, miközben le sem vette a szemét a bázisról. Minden pillanatban szörnyek felbukkanását várta.

Senki sem vette észre, amint egyre közelebb osonnak az állomáshoz. Az elektromos biztonsági háló már rég nem működött. Frazier megállt, s megvárta, míg minden embere utoléri.

Winona érdeklődve és csodálkozva nézett végig az épületen.

− Sokat dolgoztak itt, mióta elmentünk. A romok nagy részét eltakarították. Talán mégsem kellene szétlőni, amit eddig rendbe hoztak szegények mondta mosolyogva. Kezdjük a takarítást máshol! Ha sikerülne megkímélni a bázist, rengeteg időt és pénzt takaríthatnánk meg a cégnek.

− S mi van, ha ezek a szörnyetegek lesben állnak valahol, s pont ebben reménykednek.

− Igaza van. Inkább pörköljük meg őket egy kicsit. Az adminisztrációs központ felé indult meg a csapat.

Befordultak a sarkon, de hirtelen megtorpantak.

− Mi ez itt? kérdezte a nő. Nem emlékszem, hogy itt lett volna, mikor elmentünk.

− Nem is volt csattant fel Frazier hangja. Ujjai megfeszültek a fegyvere markolatán.

Tőlük jobbra, a kommunikációs épület mögött hatalmas, áttetsző szilikáthegy állt. Háromszor akkora volt, mint a bázis bármelyik épülete. Úgy tűnt, mintha minden szögből más-más színben ragyogna.

− Nem gondolja... szólalt meg Frazier, de a nő félbeszakította.

− Ki van zárva. Én magam gyújtottam meg a port odabent. Egy hajórakománynyi technikus és szakember kellene hozzá.

Továbbindultak.

Beléptek az adminisztrációs központ nyitott ajtaján, s megdöbbenve vették észre Orgellt.

− Sokáig tartott. Már azt hittük, sohasem jönnek vissza. Kerüljenek beljebb!

Frazier felemelte a pisztolyát.

− A maga helyében nem tennék ilyet. Jobb, ha beszélgetünk egy kicsit szólalt meg egy női hang.

A pultok és műszerfalak mögül emberek emelkedtek fel. Nem mindegyik tartott fegyvert a kezében, de ez nem jelentette azt, hogy nincs is náluk. Legalábbis Fraziernek ez volt az érzése.

Legtöbbjük a Birodalom vörös egyenruháját viselte, de volt köztük néhány akvarim is, az Egyesült Egyházaktól. A terem legtávolabbi sarkában a feledhetetlen félember nő, Martiné Ophemert mosolygott.

Ekkor egy idősebb, kopasz férfi lépett elő, s egyenesen Frazierhez sétált.

− Rua Tarawera vagyok, a maga felettese, Mr. Frazier.

− Kinyújtotta barna kezét. A fegyverét, ha lenne szíves.

Frazier habozott egy darabig.

− Ne okozzunk egymásnak kellemetlenséget! mondta Rua fölényesen. Az embereit már lefegyverezték odakint, úgyhogy kérem, viselkedjen ésszerűen.

Frazier szédült. Átnyújtotta a fegyvert. Vége, minden próbálkozás értelmetlen volna.

− Hogyan...? kérdezte Winona Evantől. Hiszen egy szót sem juttathattak ki innen! Egyetlen hangot sem.

Ekkor a sarokban meglátta Martine-t, aki egy ragyogó, új kommunikációs pultnak támaszkodott. Ezeket porig égettük. Tudom... magam gondoskodtam róla. Képtelenség volt újra megépíteni őket. Maguk nem tehették!

− Igaza van, nem mi voltunk ismerte be Martiné. De megfeledkeztek a barátainkról.

− Barátaikról? álmélkodott Frazier. Ja, azokra az állatkákra gondol?

− Látta odakint azt a hatalmas épületet? Hát persze, hogy látta. Azt is az állatok csinálták. A barátaink. Egy apró elemből bármit lemásolnak. Számukra ez csak játék, egy megoldandó rejtvény. Mindig kísérleteznek, s zseniális eredményeik vannak. A szerkezet, amit összeraktak, rendhagyó, de működik. Az üzenet végül mégis kijutott innen. Nem volt túl összefüggő, de megértették.

− Hiányzott belőle az ékes szó, de nem ez a fontos. Egy segélykiáltás nem lehet költői tette hozzá Evan. Valaki felfigyelt rá, hiszen egy kietlennek, lakatlannak vélt bolygóról érkezett. Azonnal ellenőrizték. Nem tudom, kinek a parancsára, de ha megtalálom, szentté avatom, mondta mosolyogva.

Frazier háborogva szólalt meg:

− Fogalmuk sincs, mit tettek. Ez a bolygó elpusztul Most, hogy a kormány tudomást szerzett arról, miféle hely a Prizma, itt soha többé nem lesz nyugalom. Halálra szabályoznak majd mindent. S a társaságuk is rengeteget veszít a dolgon.

− Ez sem érdekel. Nem dolgozunk többé a cégnek, mondta Evan.

Martiné előrébb lépett.

− Mindketten úgy döntöttünk, hogy itt maradunk.

Megpróbálunk együtt élni a barátainkkal. Rengeteget tanulhatunk tőlük, s ők is szabadon tanulmányozhatnak minket. Ezek a maga szerint „állatok" olyan technikát képesek létrehozni, amilyet csak akarnak. Az egész Birodalom elbújhat mögöttük...

− Gondolják el, mit adnak fel! szólalt meg Winona. Szerencsét. Karriert. Megrázta a fejét, miközben kivezették. Maguk idióták!

Miután az utolsó támadót is elvezették, Manheim, az Egyesülés Egyház képviselője lépett oda Evanékhez. A felmentő sereggel érkezett, hogy megnézze, milyen morális és szociális állapotok uralkodnak a primitívek között, de amikor találkozott Azúrral és barátaival, belátta, hogy az egyház jelenléte a bolygón teljesen fölösleges.

− Nem szeretünk beavatkozni a Rendbe mondta

Evannek. Megértem, hogy maguk ketten itt akarnak maradni, hogy létrehozzák a nagy Egyesülést. De az egyház rendelete értelmében még nem lehet szó új technológiai bevezetésről.

− Ráérünk még azzal mondta Evan. Először a törzsi rendszert kell egy kicsit modernizálni, aztán jöhet csak a technikai fejlődés.

Manheim elmosolyodott.

− Nem hittem, hogy ennyire óvatos. Tudja, a Samsteaden szerzett tapasztalatok...

− Ne mentegetőzzék! Ismerem a saját világomat. Ezért is maradok itt.

Martiné végignézett magán és Evanen.

− Inkább úgy néz ki, hogy a Prizma hódított meg minket mondta mosolyogva.

Evan csak bólintani tudott.

− Csodás, amit tettek ezekért az... hmmm, emberekért − áradozott Manheim. Kérem, ha segítségre van szükségük, hozzá forduljanak! Ígérem, az egyház mindenben támogatja a törekvéseiket.

− Nagyon köszönjük. Ha szükségünk van valamire, értesítjük.

− Nagyon remélem mondta Manheim, majd udvariasan biccentett és elment.

− Mit gondol kérdezte Evantől Martiné. mi lesz Frazierrel s az embereivel?

− Nem ők a fontosak, Martiné. Velük azt tesznek, amit akarnak. De ettől még az olyan hatalmas, esztelen és kegyetlen társaságok, mint az enyém tovább működnek. Egy egész vállalatot nem lehet börtönbe zárni, s kivégezni sem. Az ember piszkálhatja őket, megszurkálhatja, de bezárni nem lehetetlen.

− Hiszen ez jogtalanság.

− Ez az üzlet, s mindenki ebből él a mi fejlett társadalmunkban. Még az igazságszolgáltatás is, ezt sose feledje!

Ekkor apró neszt hallottak. Evan mosolyogva üdvözölte az érkezőt.

− Jó estét Azúr!

− Kései üdvözletem barátaim. Hogy haladnak a dolgok?

− Minden rendben. A sérüléseket már ellátták, a támadókat elviszik oda, ahol megkaphatják méltó büntetésüket. De van egy kis problémánk.

− Miféle probléma?

− A mi közösségünk rendeletet hozott, hogy információ és technológia csak korlátozott mennyiségben kerülhet a Prizmára. így közel sem tudjuk olyan ütemben segíteni a fejlődéseteket, mint ahogy azt a bölcsek szeretnék.

− Márpedig lopni nem szabad mondta Azúr. Főleg nem információt és technikát. A bölcs azt mondta, hogy csak kölcsönözni lehet. Mindössze egy vagy két jelentős terve van.

− Egy jobb elem a szilikátoknak? kérdezte Martiné.

− Dehogy. Pillanatnyilag semmi sincs, amit bennünk meg kellene változtatni. Magukon szeretne segíteni.

A két ember szinte egyszerre kérdezte:

− S mit tehet értünk, Azúr?

− Nos, az egyik gondolata az, hogy kicseréli az áttetsző felületeket olyan borításra, amit az emberek bőrnek neveznek, majd az organikus szervek helyett szilikátból készülteket ültetne be önökbe, melyek a nap energiáját használják fel.

− Ezt már korábban is ajánlotta, ha jól emlékszem mondta Evan. Az ötlet nagyszerű, de nem hiszem, hogy a napozás is úgy ízlene, mint egy szelet sült. Es még?

− Egy olyan rendszeren töpreng, mely megvédené a falakat a fénytől, amit az emberek lézernek hívnak. Ez még csak a kezdeti stádiumban van, de egy kis segítséggel könnyen megvalósítható. Azonban tart attól, hogy a rendszer alapelvét a puhák tudósai úgysem értenék, így azt kéri, ne is beszéljenek róla senkinek.

− Ezt nem mondhatod komolyan vágta rá Evan.

Miféle csodás szerkezet lehet az, amit még az a tudomány sem ért meg, amelyből táplálkozik? Talán egy éjjel-nappal működő elem?

− Nem. Nem egyszerűen a lézerhez és elemhez van köze. Ezek csak részei a bölcs tervének. Szóval, mióta az emberek eljöttek ide, a szilikátok egyetlen vágya az, hogy úgy utazzanak a nagy éjszakában, ahogyan az emberek.

Míg itt állt az a hatalmas gép, óriási mennyiségű információt szedtünk össze a csillagok közti utazás technikájáról. Legalábbis a bölcs így mondta.

Hosszú pillanatokba került, míg Evannek sikerült felfognia, amit Azúr összehordott.

− Csak nem azt akarod mondani szólalt meg végül nevetve, hogy a bölcsek egy űrhajót akarnak építeni.

− Nem, dehogy hangzott a komoly válasz. Fogalmunk sincs, hogy kell elkezdeni az ilyesmit.

− Nem kell elkezdeni, megterem az magától is...