/ Language: Hungary / Genre:antique

Kiberrítus

Alan Foster

Vernon Moody afféle modern zsaru, aki az idejétmúlt módszerek helyett jobban szereti modern eszközökkel: számítógépekkel, adatbázisokkal elkapni a gyilkosokat. Így azután egyáltalán nincs ínyére, hogy legújabb ügye egy ősi, misztikus navaho festmény körül bonyolódik. Azt pedig nem is sejti, hogy - a festmény hatására - megszokott világába földönkívüliek akarnak betörni. S a rutinnyomozásnak indult gyilkossági ügy hamarosan rémálommá válik...

Alan Dean Foster

KIBERRÍTUS

Szukits Könyvkiadó Szeged

Ajánlom ezt a kötetet azoknak az ifjú dineheknek, akikkel módomban állt megismerkedni, s remélem, kedvüket lelik majd abban, ahogy múltjuk bizonyos fejezeteit a Jövő tükrében láttatom.

Ajánlom továbbá – tisztelettel – az idősebb dineheknek is.

Prescott, Arizona állam 1989. május

Akt mélyen elkötelezett híve az igazság kutatásának, annak feltétlenül kételkednie kell életében legalább egyszer – már amennyire lehetséges – mindenben.

Descartes A filozófia alapelvei, 1644

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Alan Dean Foster: Cyber Way

Ace Books, 1990 Copyright

(C) 1990 by Alan Dean Foster

All rights reserved.

Published by arrangement with

Virginia Kidd Literary Agency

Millford, USA

Fordította Mohácsi Enikő

Borító Szendrei Tibor

ISBN 963 9020 78 8

Hungarian translation (C) Mohácsi Enikő, 1997

Hungarian edition (C) Szukits Könyvkiadó, 1997

Lektor: Tóth Balázs

Tördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor

Borító tipográfia: Preyer Viktor – Hévízi Gábor

Színre bontás: A-SzínVonal Bt.

Szerkesztő: Dobos Tamás

Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Typo-System Gmk. Felelős vezető: Kinyik Erika

Tartalom

1. FEJEZET

2. FEJEZET

3. FEJEZET

4. FEJEZET

5. FEJEZET

6. FEJEZET

7. FEJEZET

8. FEJEZET

9. FEJEZET

10. FEJEZET

11. FEJEZET

12. FEJEZET

13. FEJEZET

14. FEJEZET

15. FEJEZET

16. FEJEZET

17. FEJEZET

18. FEJEZET

19. FEJEZET

20. FEJEZET

21. FEJEZET

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

1. FEJEZET

Az ablak polarizált domború üvegén át Nagy-Tampa úgy nézett ki, mintha egy akvárium fenekén terült volna el. A megkapó látvány sosem maradt hatástalan Kettrickre, s miért is maradt volna? Keményen megdolgozott érte.

Az irodájának elvileg nem lett volna szabad léteznie. A szakértők évek óta azt károgták, hogy minden, a part nagyjából fél kilométeres sávján belül épült harmincöt emeletesnél magasabb épület elkerülhetetlenül bele fog süppedni abba a szikes dágványba, ami Florida partvidéki talaját adja. A domborüveg határolta iroda az ötvenedik emeleten terpeszkedett. Ennyit a szakértők jóslatairól. Volt ott bőven szilárd alap, mint ahogyan szilárd üzleti lehetőségek is mindig adódtak. Ez volt az apja egyik kedvenc mottója. Új üzleti lehetőségekhez pedig senkinek sem volt olyan szimata, mint az öregnek, aki a gyakorlati kivitelezést már a fiára hagyta.

Kettrick mindig szeretettel gondolt az apjára. Az öregember bátor küzdelmet vívott gyenge szíve ellen, ami idő előtt elvitte, s a cég a fiára maradt. Kettrick erre az alapra épített, ahogy ezt a rendkívüli toronyházat is erre a különben gyenge talajra építtette.

Az ötvenedik emeletről messzire lehetett látni a Mexikói-öbölbe. Mintha az égbolt terült volna kék lepel gyanánt a földre, oly lomhán nyújtózott a tenger nyugat felé, míg bele nem olvadt a halovány, fehér horizontba.

A szárazföldön északkeleti irányban, Orlando felé kígyózott az ipari létesítmények sora, melyet oldalról zöldövezetek fogtak közre: vadvédelmi területek, pihenőparkok a dolgozóknak, balzsamul azok lelkifurdalására, akik a gyárakat építtették. Amarra, dél felé, a Glades örök mocsárvilága terült el, kitartóan viselve a környezetszennyezés ártalmait. Szívós öreglány a természet, bizony!

Kettrick látott felvételeket a hajdani Floridáról. Sima kétdimenziós papírképeket és számítógépre átírt régi videofilmeket. Ciprus- és fenyőerdőt, mocsaras és lapos vidéket. Érdekes, ahogy a vadvilág alkalmazkodott. Szürke gémek, nemes kócsagok, alligátorok és lamantinok éltek és szaporodtak akkora hévvel a városi parkokban, akárcsak a Glades mocsaraiban. A három alligátor, amely épp az ő átriumában vert tanyát, még csak hajlandóságot sem mutatott soha arra, hogy odébb költözzön.

Az ember alkalmazkodik a világhoz, és a világ alkalmazkodik az emberhez. Az egyetlen, amihez az ember – úgy tűnik – alkalmazkodni képtelen, az saját maga. Ennek tudható be, hogy Kettrick abban a pillanatban megnyomta a riasztógombot, amint a váratlan látogató betoppant. Végigmérte, aztán megnyugodott, sem fegyvert, sem fenyegető magatartást nem észlelt. A biztonsági őrök mindjárt itt lesznek. Igazi vészhelyzetben a piros gombot nyomta volna meg a narancssárga helyett, ami díszberakásnak volt álcázva az íróasztalán. A rejtett fecskendők gyorsan kötő, páncéllá szilárduló fixálóhabbal fújták volna le azt, aki eléjük kerül.

Kettrick tudta, semmi szükség efféle óvintézkedésekre. Ugyanis ismerte a betolakodót. Magában megesküdött, ez az utolsó alkalom, hogy beeresztette ezt az alakot. Még a hagyományos Kettrick-féle türelemnek is van határa, amit ez az udvariatlan fickó már jócskán túllépett.

Aggodalomra nincs ok. A látogató nem volt elmebeteg. Mindössze megszállott.

A férfi az ajtót bámulta, melyen át belépett, mintha tudatában lett volna annak, hogy az ideje szűkre szabott. Majd, mielőtt megszólalt volna, fejével a domborüvegen túl elterülő panoráma felé intett.

– Látom, ön őszinte csodálója a természet rendjének. Ezért felfoghatatlan számomra, miért nem adja el nekem azt a képet.

– Csodálom a szépséget, mindenekelőtt ez ragadott meg engem abban a képben – felelte Kettrick. – Miért kéne átadnom magának? Ezt már rég megtárgyaltuk. Azt hittem, világosan elmagyaráztam, én sosem adok el semmit a gyűjteményemből. Megmondtam magának a múltkor.

– Szükségét éreztem, hogy ezt újra halljam öntől. Mindig van első alkalom. Nekem kell az a festmény.

Minthogy Kettrick nem hívta, hát hellyel sem kínálta a látogatót. Hagyta, hadd ácsorogjon, meg volt győződve róla, hogy a pasas nem jelent rá nézve közvetlen veszélyt. A veje bezzeg, derült nagyot gondolatban, az a behemót fehér kölyök, akihez a lánya hozzáment, az aztán veszedelmes alak. Annak kell lennie, hiszen Cody a foglalkozására nézve hátvéd a Kalózok csapatában. Ez az idegesítő figura pedig, aki berontott az irodájába, az átlagnál csupán egy hajszállal volt magasabb, s cingár termetével nem számított valami impozáns fizikumúnak. Egyenes szálú fekete haja viszont még amerikai indián mivoltához képest is túlságosan sötét volt. Kettrick hirtelen azon kapta magát, hogy magában találgatja, vajon az indiánok leégnek-e a napon. A betolakodó ruházata különben egyszerű volt, és konfekciós.

A legfeltűnőbb rajta a metsző pillantása volt. Kettrick azért figyelt föl rá, mert nem őrá figyelt. Valahogy áthatolt rajta, mögé tekintett, annak ellenére, hogy szeme egyenesen őrá meredt. Különös. A látogatóján ráadásul semmi felindultságot nem tapasztalt. Ahhoz túlságosan összefogott volt. Semmi árulkodó jel, ködös tekintet vagy ideges, reszkető kéz. A kéztartása, az volt ám a nagy szám, a begörbített ujjai akár a kampók. Vagy mancsok.

Az is lehet, hogy téved, és bár Kettrick nem volt szakértő, a narkósokat ki tudta szúrni. A veje barátai folyton arra célozgattak, milyen rendes volna tőle, ha beszerezné nekik a legmenőbb szteroidokat. S mindezt azért, mert volt egy kisebb gyógyszeráru-kereskedelmi lánca a sokféle üzleti vállalkozása között.

Természetesen minden ilyen kérést, akármilyen burkoltan célozgattak is rá, visszautasított. Ha csak egy ilyen akció a média tudomására jutna, az betenne az üzletnek, hát még a tekintélyének, amire fölöttébb büszke volt. Nem állt szándékában, hogy kockára tegye bármelyiket is azzal, hogy szívességet tesz a veje valamelyik haverjának, sem hogy támogassa a csapatát, melyre már így is temérdek pénzt költött idényjegyek formájában. Természetesen a cég fizette, de akkor is...

A látogatónak ritka különös ábrázata volt, és nemcsak a szeme miatt. Éles vonásai egy sötét, durván megfaragott és csiszolatlan élű márványtömbre emlékeztették. Kiugró, csöppet sem lágy vagy ívelt járomcsontja miatt állandó vizslató kifejezés ült az arcán. Az orra tövétől ráncok szaladtak fel egyébként ránctalan homlokára. A szeme körüli szarkalábakat mintha egy vénséges vén aggastyántól kölcsönözte volna. Egyesek talán beképzeltnek tartották, pedig lehet, hogy valójában csupán szórakozott volt. Az idegent – meglehet – túlságosan lekötötték saját gondolatai ahhoz, hogy tisztességesen odafigyeljen arra a beszélgetésre, amit egyébként ő kezdeményezett.

Az egyik fülében lógó tengerkék köves ezüst fülbevaló felkeltette Kettrick érdeklődését. A fickó el is mosolyodott. A gyáros hosszan fürkészte a különös ábrázatot, és megállapította, a mosoly idegenül hatott rajta. Sötét hajával ellentétben a szemöldöke meglepően fakó színű volt, mintha ott se lett volna. Az a néhány szőrszál is mintha csak ránőtt volna a bőrére. Kissé görnyedten állt, mintha gerincferdülés kínozta volna. Egy idő után Kettrick rájött, nincs az ő látogatójának semmiféle testi hibája. Egyszerűen ilyen volt a tartása.

Az ujjait folyton begörbítette, akár a horgas karmokat. Kettrick szinte várta, mikor ereszkedik négykézlábra, és kezd feléje lopakodni a bütykein. Messze volt ugyan tőle, de ugrásra készen leste.

Ha mégis tévedne a fickót illetően, a piros gombot még mindig megnyomhatja, ha látogatója váratlan mozdulatot tenne feléje. Kettrick ujjaival az asztalon dobolt, közel az ál-berakáshoz.

Ugyan ki lehet ez a fura palimadár? Gyűjtő, mint ő maga? A gyűjtők fanatikusok tudnak lenni.

Különben hol az ördögben vannak már a biztonsági őrök?

– Tisztában van vele, milyen zűrbe került azzal, hogy betolakodott az irodámba? Mást most sem mondhatok, csak amit telefonon is közöltem magával. Utoljára mondom: a kép nem eladó!

– Az árról sem hajlandó tárgyalni?

Kettrick széles mozdulattal mutatott körbe. – Mostanra – feltételezem – van már némi elképzelése arról, ki vagyok. Bármit is kínálna cserébe, nincs szükségem rá, és már ne vegye zokon, nem sokat nézek ki magából. Ha az magának vigasztaló, az összeg lényegtelen. Nem adok el semmit a gyűjteményemből.

Egy hosszú pillanatig a látogató nem válaszolt, csak állt, és bámult Kettrickre a metsző tekintetével. A gyárost ez ugyan feszélyezte, de vigyázott, el ne árulja magát.

– Tegyük fel, én vagyok a világ leggazdagabb embere – szólalt meg hirtelen a fickó. – Tegyük fel, módomban áll mindent, bármit kínálni magának, amiről valaha is álmodott.

Kettrick leereszkedően elmosolyodott. – Hiszen már mindenem megvan, amiről csak álmodtam. Remek családom, unokáim, még egy közepesen híres vőm is akadt. Kint élek a Mexikói-öbölben egy pompás házban, ami félig a víz felett, félig a kristálytiszta tengerben áll. Az üzlet kedvezően alakul, a jövő évi gazdasági kilátások még kedvezőbbnek ígérkeznek. Feje vagyok azon floridai részvénytársaságok egyikének, amelyik nem áll vámháborúban az EGK-val, és kölcsönös árucsere-egyezmény van köztünk és a Nyugat-Afrikai Gazdasági Unió között. Szeretem a munkámat is. Ugyan miért válnék meg pusztán pénzért valami kedves tárgyamtól?

Kettrick észrevette, hogy a látogató ökölbe szorította a jobb kezét. Úgy, szóval nemcsak a száját és a lábát képes mozgatni!

– Értem. Nem fogom többet zaklatni. Egyértelmű, hogy nem tudom meggyőzni önt. Megelégszem azzal is, ha nem magát a festményt, hanem mindössze egyetlen másolatát bocsátja a rendelkezésemre. Hologramot, videofelvételt, sima színes fényképet: bármi megteszi.

Kettricknek fogytán volt a türelme. Annyi dolga lett volna.

– Ha maga igazán gyűjtő, tudhatná, hogy nem tehetem. Ha csak rajtam múlna, azt mondanám, nosza. De akkor ugrana a biztosításom. A rendelkezések tiltják a reprók forgalmazását. Nem személy szerint magára értem, de ha az ember nyilvánosság elé tárja a tulajdonában lévő műtárgyak reprodukcióit, azzal kulcsot ad a lehetséges tolvajok kezébe, hogy mit érdemes ellopni tőle. Kiteszi magát annak, hogy rendelésre lopjanak tőle. A múzeumok szakadatlanul emiatt reszketnek. Az én gyűjteményem az én magántulajdonom marad, kíváncsi szemeknek nem hagyok betekintést. – Azzal fürkésző tekintettel előrehajolt. – Ami azt illeti, ugyancsak fúrja az oldalamat, miképpen jutott a tudomására ez a bizonyos festmény.

– Nem fontos – felelte csöndesen a látogató.

– Számomra fontos.

– Ha elárulom, ad nekem egy másolatot?

Kettrick megrázta a fejét. Reménytelen. Pedig a fickó elég értelmesnek látszott. Kár, hogy a festményt illetően mintha a falnak beszélne.

A pasas még nem adta föl. – Hozzám tartozik. Az én örökségem része, nem a magáé. Fogalma sincs, mi van a birtokában.

– Hogyne lenne! Van egy gyönyörű, különleges és maga szerint is páratlan primitív festészeti remek a birtokomban. Nagyszerűen beleillik a gyűjteményembe. Ami pedig azt a megjegyzését illeti, hogy a kép nem konkrétan az én etnikai örökségem része, hát vegye tudomásul, nekem a világ minden részéből vannak primitív műalkotásaim. Hozzájutottam afrikai és korai fekete-amerikai műtárgyakhoz, igen, de még kínai, tibeti és a legkülönfélébb dél-csendes-óceáni művészeti emlékekhez is. Biztos vagyok benne, hogy közgyűjteményekben százával, sőt ezrével vannak pontosan ilyen típusú festmények, amikhez szabadon hozzáférhetne tanulmányozás végett. Miért nem elégszik meg azokkal?

– Nincs több ilyen, mint ez.

– Ezt csak maga állítja. Egyedül a maga szava nem elég. Ám ennek szintén nincs jelentősége. A festmény a gyűjteményemben marad, ami magángyűjtemény is marad egészen addig, amíg egy nap úgy nem határozok, hogy eladományozom vagy vándorkiállításként bemutatom. Akkor, de csak akkor, minden festmény a magáé lehet, ha akarja – bárki máshoz hasonlóan.

– Ez rajtam nem segít. Nekem most kell a kép.

– Sajnálom, nem segíthetek.

– Mondtam önnek, hogy a vallásommal kapcsolatos a festmény.

– Emlékeztetem, a maga szava nem elég. Mindazonáltal nem is úgy érkezett, mint egy hivatalos delegáció tagja, hogy visszakövetelje. Magánszemély, a maga jószántából jött ide, magánérdekből. Én csak annyit tudok, hogy maga egy a számtalan gyűjtő közül, aki a saját személyes hasznára akarja megkaparintani az én festményem másolatát. Mit képzel, jóember, kivel alkudozik itt? Nem a belvárosban van! És nem kapualjakban porokat csereberélő dealerek vagyunk!

A látogató változtatott a testtartásán, de szúrós pillantását nem vette le Kettrickről. – Ez a negyedik alkalom, hogy a kérésemmel önhöz folyamodtam. Negyedszerre nem utasíthat vissza.

Kettrick nem állhatta meg, hogy hangosan fel ne kacagjon. – Lehet, hogy magánál így szokás, de nálam nem. Engem semmire sem kötelez. Kérhet, ahányszor csak akar, semmire sem megy vele. Netán a szerencseszáma a négyes? – A látogató nem válaszolt a szónoki kérdésre.

– Nos, ez esetben számomra is szerencseszám a négyes, ugyanis ez volt az utolsó alkalom, hogy társalogtam önnel – szögezte le Kettrick.

A három biztonsági őr olyan nesztelenül lépett be, hogy maga Kettrick is alig vette észre. Ha a látogató fel is figyelt rájuk, nem mutatta.

– Most pedig – jelentette ki Kettrick –, remélem, megbocsát a közhelyért, de esetemben történetesen igaz, hogy roppant elfoglalt ember vagyok. Úgyhogy csak egyszer mondom el. Több időt szenteltem magára, mint szándékomban állt. Az időkeretet maga maximálisan kihasználta, úgy telefonon, mint személyesen. Nyilvánvaló, hogy hosszú utat tett meg, ezért bizalmat szavazok magának, és elfogadom, hogy maga vagy gyűjtő, vagy hozzám hasonlóan a primitív művészet szerelmese, nem pedig tolvaj. Ha viszont még egyszer beteszi ide a lábát, lecsukatom. A börtönök itt a Mexikói-öbölben pont olyan korszerűek, mint másutt, de a légkondicionáló rendszer sűrűn tönkremegy, s hiába van jóformán tavasz, ezt az éghajlatot nemigen találná kellemesnek. Ráadásul Florida a keleti part szűrője, amolyan St. Pete-től Miamiig húzódó háló, amin fennakad mindenféle Karib-szigeteki aljanép: egy rakás lökött alak, akik csak úgy köpik a vegyi összetételeket jelentő rövidítéseket, amiknek a végtermékeit jobb nagy ívben elkerülni; aztán gyerekkereskedők, akik brazil és perui csecsemőkkel házalnák; és pornófilm-kereskedők. Nagyszerű fickók, akikkel élvezet lesz megosztani az őrizetes cellát. Fogadja meg a tanácsomat, és menjen vissza oda, ahonnan jött. Fordítsa az energiáit egy másik műalkotásra.

– Nem tehetem – válaszolt halkan a látogató. – A cégem megköveteli a pontosságot és a határidő betartását. Szükségem van erre a bizonyos képre vagy egy másolatára, nem várhatok tovább.

– Az baj. – Kettrick könnyed intésére két biztonsági őr előresétált, és kétfelől közrefogta az indiánt. Egyikük rátette lapátkezét a vállára, ám a fickó nem reagált.

– Akkor viszont úgy vélem, más módszerhez kell folyamodnom, hogy megtörjem a nyakas ellenállását – szögezte le a pasas.

– Ez ésszerűen hangzik – bólogatott mosolyogva a gyáros. A biztonsági őrök kikísérték az idegent Kettrick irodájából. Hátulról a látogató sudár, fekete tölgyfának látszott a két jókora fehér hústorony között. Kettrick sajnálta a fickót. Más körülmények között kellemes estét tölthettek volna el kettesben, a korai amerikai költészetről társalogva. Nem mintha különösképpen barátságos lett volna a pasas. Inkább tartózkodó, anélkül hogy udvariatlan lett volna.

Nem, a viselkedése kizárta volna a közös vacsorát. Sarah-nak nem tetszenek az olyan alakok, akik nem néznek az ember szemébe. Kettrick tudta, Sarah nem tudna nyájas lenni olyan valakihez, aki elábrándozik csevegés közben.

Az, hogy negyedszerre nem utasítható vissza egy kérés, egy régésznek esetleg mond valamit. Kettricknek azonban semmit sem jelentett. Például ezért is előnyös, ha valaki gazdag gyűjtő. Az ember megjátszhatja a nagy tudóst anélkül, hogy a tudást valójában elsajátította volna, hiszen a barátai mind sokkal kevesebbet tudnak a tárgyról, mint ő maga.

2. FEJEZET

Moody nem szívesen szállt ki a kocsijából. A speciálisan rugalmas tartós páncéllemez burkolatú járőrcirkálóban, ebben a könyörtelen és ellenséges külvilágtól védett, kellemesen légkondicionált fészekben, amely az automata büfén kívül minden olyan kényelemmel el volt látva, amit a kapitányságnak sikerült az adófizetőktől kisírnia azon a címen, hogy a rendőrség hatékony működéséhez elengedhetetlenül szükséges, biztonságban érezte magát. Sajnálatos módon időnként kénytelen volt kidugni az orrát az irodájából és autóba szállni, vagy még annál is ritkábban magából a cirkálóból is kikászálódni és lemerülni a valódi világba. Moody számára két valódi világ létezett: az egyik az, amiben dolgozott, a másik pedig az, ahová elhúzott kikapcsolódni, amint csak tehette. A közös mindössze annyi volt bennük, hogy mindkettő egyazon bolygón volt megtalálható.

Ahhoz ott kellett hagyni a kocsit, hogy nyakon csípje a törvény útjáról letért rosszfiúkat, vagy kihallgassa a szemtanúkat, vagy hogy átkutassa az eldugott, félreeső öblöket a vízigengszterek után, akik Koobah-ból vagy Whackaraguából származó drogokkal üzérkedtek. De legalább hoztak némi izgalmat a hétköznapokba. Valamelyest nyugalmasabb idők jártak azóta, hogy Haiti amerikai terület lett, s a DEA kábítószer-ellenes részlege alkalmas helyről figyelhette a dél-amerikai csempészútvonalakat. Azt beszélték, a gengszterek betanított barna delfinekkel juttatták be a port közvetlenül az öbölbe. A szemetek sosem adták fel. Az ember szinte csodálta a szívósságukat és a találékonyságukat mindaddig, amíg először szembe nem került egy begőzölt tizenegy éves kölyökkel, aki vértől csöpögő konyhakéssel a kezében ott vigyorog bárgyún, az ismerős primitív, ádáz tekintettel hatéves húga holtteste mellett. Egy-két ilyen alkalom kiöli az emberből a vízigengszterek iránti csodálatot.

Márpedig Moodynak több is kijutott.

Tulajdonképpen senki, még a különleges alakulat sem csípett meg port szállító delfint. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek. Csak hogy még nem ejtettek foglyul ilyet. A nyomozó azon töprengett, vajon horoggal ki tudna-e fogni egy csempészdelfint. Azoktól a rohadék vízigengszterektől minden kitelik.

Itt annyira más volt az élet, mint Mississippiben! A jó öreg Mississippi sok szempontból kellemesebb volt: békésebb, meghittebb, csendes és nyugodalmas. Az ember nem rezzent össze, ha az utcán szembejövő járókelő a kabátzsebébe nyúlt. Csak hát pokolian unalmas is volt, emlékeztette magát a nyomozó. Éppen ebből a meggondolásból költözött az első feleségével Nagy-Tampára az akadémia elvégzése után. Nyugat-floridai karrierre áhítozott. A vágya végül is hamar teljesült. Az első felesége ugyan elhagyta, akkor újra megnősült, de a második asszonyt is elveszítette, s vele együtt az akadémián megszerzett remek formáját is.

Az évenkénti vizsgák idejére mindig sikerült lekínlódnia magáról elegendő súlyfelesleget, de az azt követő bőséges sörbevitel hamar visszavarázsolta megszokott, itt-ott dudorodó idomait.

Annak, hogy olyan korán letelepedett Floridában, a másik oka az a csalóka ábrándja volt, hogy ott izgalmas, igényes élet vár rá. Hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy ezek a fogalmak csupán eufemisztikus kifejezői e vibráló nagyvárosi környezetben uralkodó elfajult bűnözésnek. Ám mégsem tágított.

Ha Mississippiben maradt volna, sosem lett volna része fokozatos előmenetelben, meredeken felívelő karrierben, egyszerűen azon oknál fogva, hogy kisebb volt a népesség. Mindazonáltal maga lepődött meg a legjobban, amikor kinevezték nyomozónak. Ellene dolgozott a származása, páratlan zsenialitással sem dicsekedhetett, nem beszélve arról, hogy a fiúk jó felével ellentétben neki a seggnyalás sem ment.

Titka kitartó bulldogtermészetében rejlett, ami nem ismert megoldhatatlan esetet, kibogozhatatlan rejtélyt. Ő akkor sem adta fel, ha a többiek kidőltek. Néhány ilyen hatásos, jó húzás a közönyös feljebbvalók figyelmét sem kerülte el. Nyilván ez jött be nála is. A hozzáállásával csak sereghajtó lehetett volna egy különleges osztagban, egy nyomozónál azonban a negatívuma pozitívumnak számított.

Csakhogy váratlan előléptetése után sem sűrűn vetettek elébe olyan megbízásokat, amelyekben brillírozhatott volna. Moodynak ez éppen megfelelt így. Nem szeretett képernyőre kerülni; gyatra látványt nyújtott saját maga szerint. Ha mikrofont dugtak az orra elé, csak hebegett, hápogott. Ha nem az utcára rendelték, szívesen lecövekelt egy asztalnál, s az irodai adatbeviteli egységével a számítógépes adattárakban turkálva végezte azt az egyhangú és unalmas rendőrségi alja munkát, ami persze sosem került bele az esti híradóba. Irtózott a szerepléstől. Ha riporter bukkant fel kamerával a kapitányságon, hogy olyan ügyben kérdezősködjön, amiben Moody is illetékes volt, mindig sikerült valamelyik készséges kollégáját maga helyett a reflektorfénybe lökdösni. Nem csoda, hogy kedvelték a társai.

Felbecsülhetetlen értéke volt az olyan rendőrtisztnek, aki az adatfeldolgozást élvezettel végezte; akármelyik kapitányság tíz körömmel kapott volna utána. Moody tisztában volt vele, hogy az országban bárhol tárt karokkal fogadták volna. Ki tudja, nem ennek köszönheti-e a váratlan kinevezést. De számít az? Egész kényelmesen elvackolódott Nagy-Tampá-ban, ő, a derék déli fiú, akinek lehet, hogy több ész szorult a fejébe, mint az otthoni haveroknak, de nem biztos, hogy felért némelyik munkatársáéval, akikkel naponta együtt dolgozott.

Akármit is gondoltak róla magukban, odáig senki sem merészkedett, hogy nyíltan gúnyt űzzön Vernon Moodyból. Egyikük sem kockáztatta, hogy adott esetben, amikor valami életbevágóan fontos ügyben Moody szolgálataira szorul, a packázás miatt esetleg lerázza magáról a hetekig tartó unalmas turkálást az adattárakban. Ki tudja, hány kolléga köszönhette az előléptetését Moody buzgó szorgalmának. Zsarutársai ezért, ha egyáltalán viccelődtek a származása vagy derékbősége miatt, azt a háta mögött tették, kellő távolságban.

Ilyesmire különben is csak a hitványabbja vetemedett. A többség nagyra tartotta Moodyt és a képességeit. Ő szívesen elvegyült a társaságban, noha visszafogottan, s akadt néhány laza baráti kapcsolata is – afféle jámbor, komótos figurák, mint ő maga. Nem volt egyedül a passziójával, hogy szabadidejében megelégedett a söröskorsó, a baseball, a pecabot vagy hasonló korú hölgyek társaságával. Üdítő színfoltnak hatott egy-két ilyen béketűrő teknőc az izgága, karrierista majmok között.

Az is Moody mellett szólt, hogy a megjelenése nem volt ijesztő. A kinézetre tunya, tohonya rendőr még bárgyúnak is tűnt. A csempészeket és bevándorlókat jócskán kiakaszthatta, amikor felismerték, a nyomozó esetében a külső nem kis mértékben megtévesztő.

Moodynak hiába lehetett jó hasznát venni az utcán, ő sokkal szívesebben ücsörgött az asztalánál, bogarászott a központi memóriaegységekben, keresett, kutatott, jelentésekkel bíbelődött. A mobil egység kezeléséhez nem kellett fürgeség. Csak kitartás és az utasítások pontos betartása. Ennek a készségének köszönhette, hogy kiemelkedett a mississippi egyhangú szürkeségből, és detektív lett Florida legnagyobb rendőrkapitányságán. Aki elnyerte főnökei megbecsülését, az otthoni atyafiság csodálatát, tisztességes jövedelmet, és még a kényelmes nyugdíjas évekre is megvolt a kilátása, hacsak valami névtelen gazember ki nem lyukasztja a bőrét valamelyik koszos belvárosi sikátorban.

E pillanatban semelyik korábban említett támaszára sem számíthatott. A Steel-zátonyon tilos volt minden jármű, még az ún. hatósági embereknek is. Egy befutott hívás miatt volt kénytelen kibújni a barlangjából. Most pedig szerelmetes járőrkocsijából is ki kellett kecmeregnie.

Egykor nem létezett semmilyen sziget a Honeymoon-szirt és az Anclote Refuge között. Azután odabiggyesztették az öböl vizére a Steel –, a Steadman –, a Briarwood- és a Cypress-zátonyokat. Mesterséges szigetek mind, az öböl fenekéből kotort feltöltött szárazulatok, amiket vitaminokkal és ásványi anyagokkal erősítettek meg. No és persze politonnal és titániummal. A kontinensről importált termékeny talaj egész sereg kertésznek nyújtott tartós foglalkozást, a bahamániai föveny pedig úgy pompázott mindegyik sziget peremén, akár a vaníliakrém egy lakodalmi torta tetején.

Nem hidak íveltek át a mesterséges zátonyokra. Csőalagút kötötte össze őket egymással és a szárazfölddel Steeltől Tar-poh Springs déli határáig. A törékenynek látszó csőrendszer valójában sokkal stabilabb és biztonságosabb volt akármelyik autópályánál. Hurrikán idején Moody ezerszer inkább a mesterséges Briarwood-zátonyon kuksolt volna, mint a szerves felépítésű Caladesin. Ez utóbbit kizárólag természetes anyagok alkották, és beszélhettek bármit az ökomérnökök ő többre becsülte a titániumot a porított korallnál.

Szokatlanul forró és párás volt a levegő, pedig még csak márciust írtak. Moodyról csörgött a verejték, amint kitette a lábát a cirkálójából. A detektívségnek megvolt az az előnye, hogy az ember civil utcai ruhát viselhetett, de a különleges, vékony szálú anyag Moodyt nem sok nedvességtől szabadította meg. Az Úristentől már eleve nem volt szép, hogy a fizikumát egy zeppelinről másolta, de minek kellett a kövérek keserveit még azzal is megtoldani, hogy háromszor annyit izzadjanak, mint más?

Moody tudta, szerencsésebb némelyik sorstársánál. A sörpocakját leszámítva nem tűnt hájasnak, csupán jól megtermett fickónak. Mondták, ha felhagyna a sörrel, lemenne a sörpocakja. Ám ha lemondott volna a sörről, a Vernon Moodynak nevezett egészből jókora darab veszett volna el örökre. Kit cukkoltak volna akkor a srácok az irodában a pohos alakja miatt? Aztán meg a pecázásnak is annyi lett volna. Előbb fog halat az ember felszerelés nélkül, mint sör nélkül.

Ingerültségét legyűrve várakozott, amíg a csőalagút központi memóriája azonosította a rendőrigazolványát. Biztonsági szempontból ez a rendszer közel sem volt tökéletes – a kifogástalan, ápolt strandok felől bárki bejuthatott csónakkal. A piti tolvajokat azért távol tartotta a tiszteletreméltó gazdagoktól.

Moody megkönnyebbülten lépett be a légkondicionált csőtaxiba, beütötte a címet, azután hátradőlt a párnázott ülésen, miközben a magnesikló nekilódult a tenger alatti alagútrendszerben. A Steel-zátonyhoz közeledve lassított, majd befordult egy mellékágra, végül kikötött egy tengerre néző korszerű irodaház előtt. Minthogy a mesterséges zátonyok egyike sem volt két parcellánál szélesebb, az építtetőknek mindössze annyi választásuk maradt, hogy a házukat vagy a Mexikói-öböl, vagy a kontinens felé tájolják. A “parcella” természetesen viszonylagos fogalom volt, már ami a mesterséges szigeteken az ingatlantulajdont illeti.

Az alagút mellékvágánya és egy különös, kanyargós gyalogút továbbvezetett a zátony központja felé. Volt még egy kövezett, enyhén feltöltött út is azoknak, akik esetleg kerékpározni vagy görkorcsolyázni óhajtanának. Semmiféle motorizált jármű nem volt engedélyezett, nehogy megzavarják azok nyugalmát, akik elképesztő összegeket fizettek, csak hogy maguk mögött hagyhassák az efféle ricsajt, a kontinensen.

Piszok hőség lesz itt nyáron, zsörtölődött magában Moody, miközben kiszállt a magnesiklóból, és megindult a szemben lévő bejárat felé, pedig épp csak belekóstolt a közép-floridai klímába.

Annak ellenére, hogy az autóforgalom hiányzott, nagy sürgés-forgás volt az épület körül. A halottkémi hivatal hullabogarai ott turkáltak a vadszőlővel befuttatott falak mellett a virágágyások körül. Egyikük buzgón vizsgálgatta egy átültetett erőteljes kókuszpálma törzsét, ami a Kettrick-birodalmat körülbástyázó átlátszatlan, kékeszöld üvegfal tövében magasodott. Cipőnyomok vagy bármilyen erőszakos behatolásra utaló jel után kutattak. Naná, hogy erőszakos behatolás volt, merengett Moody. Gyilkosság esetén az szokott lenni, bár nem száz százalék. Hátha ejtőernyővel vagy függősiklóval érkezett a gyilkos, vagy búvárfelszereléssel a strand felől. Mi van, ha föld alatti járatot ásott magának, akár egy ürge?

Ugyancsak biztosak lehetnek abban, hogy szándékos emberöléssel van dolguk, különben nem rángatták volna ide.

A kapuba állított őrszem felismerte Moodyt, és beeresztette. A detektív egy kifogástalanul gondozott trópusi kertben találta magát, s a korallzúzalékkal felszórt ösvényen a ház felé ballagott. Mellette egy légi párásító rótta szabályos köreit a bokrok fölött, vízpermetet szórva a bíborvörös orchideák és pompázatos bougainvilleák sűrű szövedékére. A látvány hatástalan maradt Moodyra. Tampa elegáns negyedeiben mindenfelé trópusi növényzet burjánzott. A különlegességnek számító önműködő légi permetező csupán a költséges magán-sótalanító berendezés miatt volt jelen.

Séta közben Moody a zsebkomputere kijelzőjén pergő adatokat böngészte. A szokványos, kékesszürke színű, tízcentis képernyőjű rendőrségi készüléken kopott, használattól maszatos billentyűk sorakoztak. Kettrickről bőven állt rendelkezésre információ, Moodynak nem is volt alkalma átfutni mindet az irodában. Mindeddig egyetlen érdekes tudnivalót gyűjtött be a képernyőről, nevezetesen, hogy Kettrick veje a Kalózokban játszott. A csapat ezen a héten a jó hűvös és száraz északnyugati országrészben tartózkodott, a Portland Axe-szel volt mérkőzésük. A ketyeréből a nyomozó arról is tudomást szerzett, hogy az áldozat lánya elkísérte férjét a meccsre. Nem kétséges, már értesítették az édesapja elhunytáról.

A sebtében összeállított házi dossziéban Moody semmit sem talált, ami arra utalt volna, hogy családi perpatvarról van szó, ezért különösen hálás volt. Kemény Kalózok-szurkoló lévén tudta, a csapatnak nagy érvágás lenne, ha kiesne az egyik stabil hátvédjük.

A web ugyan tele volt Kettrickről szóló értesülésekkel, ám a meggyilkolása körülményeivel kapcsolatban mindössze a halál feltételezett időpontjáról szerepelt adat. A helyszínelők még mindig a környéken szaglásztak. Moody tisztában volt vele, hogy a nem is olyan távoli múltban a zsaruk kénytelenek voltak órákig, sőt napokig várakozni, mire újabb információhoz juthattak. Ez még jóval azelőtt volt, hogy a rendőrség számítógépes szakemberei megtanultak príma hálózatokat építeni, és mielőtt feltalálták az azokhoz kapcsolható hordozható kézi-számítógépeket. Elképesztően praktikus szerkentyűk voltak ezek. Nemcsak a legfrissebb hírekkel szolgáltak, hanem arra is jók voltak, hogy ha az ember belefáradt a napi verklibe, stikában átkapcsolhatott valamelyik hír- vagy mozicsatornára.

A ház hemzsegett a zsaruktól, néhányan – félbehagyva bokros teendőiket – egy pillantás vagy mordulás erejéig konstatálták Moody jelenlétét. Tömeges sürgés-forgásuk inkább a meggyilkolt fontos személyiségnek szólt, nem az ügyosztály alaposságát tükrözte. Moodytól jobbra kis csapat szorongott egy zokogó asszony körül. A felügyelő feléjük kanyarodott.

Az igazán gazdag emberek valahogy akkor sem képesek kibillenni a tartásukból, amikor pedig bőgnek, mint a választási borjú. Mrs. Leona Kettrick a féken tartott kiborulás állapotában leledzett, s sűrűn törölgette a szemét egy fokozottan nedvszívó, ám finom kivitelezésű zsebkendővel. A negyvenes évei közepén-végén járhatott, divatos öltözékű, inkább vonzó, mint csinos hölgy volt. Kétségkívül bájosabb lehetett, amikor éppen nem zokogott. Olyan benyomást keltett, mint aki órák óta az idegösszeroppanás határán lebeg, és csak a méltóságérzete meg a pirulák tartják benne a lelket.

Moody csendesen ácsorgott, a kollégái fölé tornyosulva szemlélődött, és hagyta, intézze csak Berkowitz a kikérdezést. Nyomozótársának sokkal jobban feküdt az efféle kihallgatás. Abból, amit a válaszok és a szipogás zagyvalékából kihámozott, Moody megállapította, hogy Mrs. Kettrick a dél-georgiai partok mentén fekvő Jekyll-szigeten vett részt valami társasági rendezvényen, s csupán ma reggel tért vissza, ő fedezte fel a férje holttestét is, ami után nyomban hívta a rendőrséget.

Berkowitz hangvételéből ítélve Moody úgy sejtette, az ügy jelenlegi fázisában a hölgy pusztán másodrendű gyanúsítottnak számít. Amennyiben a nyomozás további szakaszában e feltevés hibásnak bizonyul, és kiderül, hogy az asszonyt valamiképpen mégis felelősség terheli a történtekért, hát akkor remekül játszotta a gyászoló özvegyet. Keményen tarthatta magát hosszú órákon át, miközben válaszolgatott a detektív ravaszul következetes kérdéseire. Moody majd húszévi rendőri pályája során bizony belebotlott nem is egy nős férfiba, illetve férjes asszonyba, akik megtartották korábbi szeretőjüket. Meglehet, Mrs. Kettrick viselkedése sem több ügyes színlelésnél. Reménykedett, hogy nem így van.

Nem kellett, hogy a két technikus engedjen utat Moody-nak, tört ő magának. Behemót termetével könnyűszerrel benyomakodott a zaklatott özvegy körül ácsingózók közé. Onnan közelebbről szemügyre vehette, részletesen. Moody jó megfigyelő volt. A munkáját sasszeme fémjelezte.

Gondolatban elraktározta a látottakat, hogy később majd felvegye a hivatalos adattárba: drága divatékszerek, utazókosztüm, persze egyedi modell, semmi szemmel látható jele kábítószeres befolyásoltságnak, annál inkább kol-lagéninjekcíók árulkodó nyomainak a nyakán és a homlokán. Fiatal korában roppant csinos lehetett, s nyilván akkora vehemenciával küzdött a hervadás ellen, akár az utolsó helyezett csapat a Szuperkupadöntőn a kiesés ellen. Moody nem először csodálkozott el azon, miért mindig a genetikailag egyébként is előnyös külsővel megáldottak folyamodnak olyan lelkesen a kozmetikai sebészet trükkjeihez. A zsenge korukban elismerten szép nőket és jóképű férfiakat talán még érzékenyebben érintette az öregedés, mint azokat, akik sohasem fürödtek a csodáló tekintetek özönében.

Moodyt aztán nem különösebben aggasztotta, a kor milyen nyomokat hagy rajta. Sosem foglalkozott a külsejével. Figyelte a jóvágású fickókat a rendőrségen, a markáns arcú, atlétatermetű szépfiúkat, ahogy vesztésre álló csatát vívtak magasodó homlokuk és gyarapodó derékbőségük ellen, és rájött, nem irigyli őket. Nincs annál kellemesebb, ha az ember ki van békülve önmagával, állapította meg.

Holdvilágképére öltötte legegyüttérzőbb bánatos mosolyát, amitől úgy festett, akár egy jóságos Buddha... vagy inkább egy csupasz állú Mikulás. Jókora, lompos, elhízott vadászkutyára emlékeztetett, ami tompított robusztus, egyesek szerint félelmet keltő megjelenésén. Mrs. Kettrick felfigyelt rá, de a pityergést nem hagyta abba.

A technikusok elpárologtak onnan. Berkowitz egy “remélem, neked több szerencséd lesz” tartalmú tipikus zsarugrimasszal átadta neki a tanút, aztán odébbállt, hogy tippeket adjon egy bájos törvényszéki szakértőnek.

– Fogadja részvétemet, Mrs. Kettrick.

Az asszony meg sem próbált válaszolni.

– Moody felügyelő vagyok. Tudom, min mehetett keresztül reggel óta, de föl kell tennem néhány kérdést. Persze ha úgy érzi, már nem bírja tovább, később is sort keríthetünk rá. Nem szokásom erőltetni, de gondolom, megérti, minél többet tudunk, s minél hamarabb betápláljuk a webbe elemzés céljából, annál hamarabb megindulhatunk a lehetséges nyomokon.

Az özvegy – még mindig lesütött szemmel – bólintott, aztán halkan orrot fújt. Moody megrökönyödve figyelte. Nem látott még olyat, hogy valaki beletrombitált volna egy ilyen méregdrága kelmébe.

– Mennyi időre távozott hazulról, asszonyom?

– Két hétre. A barátainknál voltam, a lányuk a Jekyll-szigeti klubban fogja tartani az esküvőjét. Segédkeztem az előkészületeknél. Megegyeztünk – bár ez már a múlté –, hogy a jövő héten visszautazom a ceremóniára. – Beszéd közben önkéntelenül a zsebkendőjét lobogtatta.

Kötélből lehetnek az idegei. Netán annyira, hogy a bérgyilkost is ő fogadta fel? E következtetésre ugyan elkerülhetetlenül, mégis elhamarkodottan jutott a felügyelő.

Indíték? Még nem világos. Nyilván nem pénz. Minek ölt volna, hogy megszerezze, ami úgyis az övé? Egyesektől persze a legzseniálisabb programozókat meghazudtoló agyafúrt cselszövés is kitelik.

– Mrs. Kettrick, van valami elképzelése arról, ki akarhatta megölni a férjét?

– Megölni? – Azzal kiemelt egy újabb zsebkendőt a retikülje kiapadhatatlan készletéből. – Van tudomásom néhány tucat versenytársról, aki a halálát kívánta, de odáig nem alacsonyodott volna, hogy meggyilkoltassa. Mi egyebet mondhatnék, nem igaz?

De igaz, helyeselt Moody magában. Hangosan tovább faggatózott. – Véleményem szerint a férjének – az ő pozíciójában – biztosan volt egy rakás ellensége. Fontos lenne tudnunk, hallott-e olyasmiről, hogy valaki nyíltan megfenyegette volna.

– Ha történt is ilyesmi, nekem sosem említette. Elroy nem hozta haza a munkahelyi gondjait. Ehhez remekül értett. Tudom, mekkora lelkierő kellett hozzá, kellőképpen tiszteltem és csodáltam is őt ezért. Neki köszönhetően normális családi életet élhettünk. Tudja, nyomozó, ő igazi ember volt. Keményen dolgozott, és törődött a beosztottjaival. Képzelje, tavaly karácsonykor magához rendelte az összes aligazgatóját, feleségestül. Azt hitték, üzleti megbeszélés lesz. – Mrs. Kettricknek remegett a szája széle, de uralkodott az érzelmein.

– Kibérelt egy repülőgépet, és levitette őket Havannába. Egy hét a legjobb szállodában, a vállalat költségén. Jutalomszabadság gyanánt.

Moody udvariasan elmosolyodott. – Ilyen főnöknek én is szívesen dolgoznék.

– Nos, azért nem volt egy szent. Tudott kíméletlen is lenni. De egyenes volt, és becsületes. Tulajdonképpen csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem volt se több, se kevesebb ellensége, mint másnak az ő pozíciójában.

– Mi a helyzet az üzleten kívüli kapcsolataival?

Moody – mialatt az asszony válaszait hallgatta – rá-rápillogott a zsebkomputerére. Nem arról akart megbizonyosodni, veszi-e a beszélgetést, mert abból a szempontból üzembiztos volt. A hangelemző kijelzőjét ellenőrizte. A kis “súgókészülék” folyamatos, hűvös zöld fénnyel igazolta, hogy az asszony igazat mond. Roppant hasznos jószágnak bizonyult helyszíneléskor, bár a bírósági procedúrákon nem volt engedélyezett. Alkalomadtán a gyanúsított érzelmi hullámzása bizony beszédes árulkodó jel lehet.

Moody nem hagyatkozott régimódi zsaru módjára az ösztöneire és a személyes megfigyeléseire. Boldogan lecsapott bármilyen új találmányra, masinériára, amit a kapitányság ki tudott könyörögni magának. Ami könnyített a munkáján, könnyített az életén is, és Isten a tudója, Moody a gondtalan élet híve volt. A szakma öregjei azt állították, a hatodik érzékük vezérli őket a bűnüldözésben. Moody a webre esküdött.

A zsebkomputerből ítélve az asszony, akivel társalgott, valóban egy meggyötört, zaklatott özvegy volt, nem valami nyugat-floridai Lady Macbeth. A szerkentyű alátámasztotta az első benyomásait. Ennek ellenére nem húzta ki Mrs. Kettricket a lehetséges gyanúsítottak listájáról. Moody senkit sem húzott ki addig, amíg az ügyet hivatalosan le nem zárták. Előfordult azonban, hogy még azután is vacillált.

Mielőtt elköszönt, kis ideig tudakozódott még erről-arról. A további kihallgatások során több adat napvilágra kerül még, azokat kényelmesen, az irodájában is átböngészheti. A kezdeti sokk elmúltával Mrs. Kettricknek feltehetően olyan hasznos részletek is beugranak majd, amiket jelenleg elnyomnak háborgó érzelmi hullámai.

Előbb be kell gyűjteni a kirakójáték darabkáit. Csak azután kezdheti összerakosgatni a részeket. Odébb ténfergett hát, morzsákat csipegetni.

– Hello, Nance! – köszönt oda egy karcsú figurának, aki a nappali túlsó felében dolgozott. A lány széles mosollyal fordult feléje.

– Hello, szépfiú. Már vártalak.

Moody nem is értette, miért volt olyan kellemes neki Nancy Welles társasága. Talán, mert a kapitányságon ő volt az egyetlen nő, akinek ugyanúgy szenvedélye volt a horgászat, mint neki. Vagy talán a humorérzékét csípte. Majd minden zsarunak volt humorérzéke, csak rendszerint csöppet sem jóindulatú. Nancyé az volt.

– Most jöttél, nem igaz? – kérdezte a lány.

– Honnan tudod?

– Láttam, beszéltél az özveggyel – intett Nancy az asszony felé. – Mindig ez az első dolgod, ismerem a stílusodat.

– Biztos?

– Persze.

– Akkor nézzük, mit tudunk. – A kedélyes ugratásról ideje volt áttérni a melóra.

– Nem valami sokat.

– Indíték?

– Az előzetes pszichoanalízis valami személyes indítékot sejtet. A nej nem valószínű, hogy belekeveredett. Talán egy sértődött alkalmazott lehetett. Pillanatnyilag vaktában tapogatózunk.

Lefogadom, nem egy aligazgató volt, villant át Moody agyán. Hangosan csak ennyit mondott: – Végeztem hangelemzést is.

Az őrmester Moody mögé pillantva bólintott. – Az asszonyt mindenki letesztelte. Tisztának tűnik. Ha átver minket, világbajnok a nő. Ami a Jekyll-szigeti alibijét illeti, az is rendben. Van pár száz tanúja.

– A holttestet viszont ő találta meg, és ő értesítette a rendőrséget.

– Kettrick legalább harminc órája halott volt már. A feleség alig néhány órája érkezett, magaslégköri járattal. Ott is minden stimmel.

– Kettrick megcsalta volna?

– Férfi volt, nem igaz?

– Undok vagy, Nance.

– Ördögöt! Csak ismerem a férfiakat. De nem hevernek szanaszét cicababák hullái, ha erre gondoltál volna. És élőknek sincs nyoma sehol a házban. Csak a házvezetőnőnek.

Igen, a házvezetőnő, morfondírozott Moody. Kettrick gyilkosa gondoskodott arról, hogy kiiktassa az egyetlen szemtanút.

– Ezennel visszatértünk a sértődött alkalmazott teóriához.

– Kezdetnek ez is megfelel – vonta meg a vállát az őrmester. – Tegyük fel, Kettrick valamelyik észak-dakotai leányvállalata kirúgott egy pasast tíz évvel ezelőtt, az meg egy évtizeden át a magánbosszúján csámcsogott. Megesik az ilyesmi. Az sem lehetetlen, hogy Kettrick még csak nem is ismerte a szivart, aki a másvilágra küldte, bár a bizonyítékok az ellenkezőjét sugallják.

– Mifélék?

– Erőszakos behatolásnak nincs nyoma, sem különösebb dulakodásnak.

– Mit tudsz a házvezetőnőről?

– Ugyanott találtak rá, ahol Kettrickre. – Nancy előkapta a zsebkomputerét. – Anna Hernandez, ötvennyolc éves, egyedülálló, hat éve és hét hónapja élt Kettrickékkel. Ismert minden zárkombinációt a házban, a csőalagúton magnesiklóval járt vásárolni, és a földszinten egy utcafronti szobában lakott. Bizalmas családi alkalmazott volt. Szegény; de szörnyű az ilyesmi!

– Hogyan ölték meg? Mint Kettricket?

– Úgy tűnik.

– A halottkém jutott már valami konkrét eredményre?

– Gőzöm sincs. – Welles a homlokát ráncolta. – Nem értem, mit tökölnek ennyi ideig. Pisztolyt emlegettek, de nem nagy meggyőződéssel.

– Mifélét?

– Kérdezd meg te! Én egy piti kis őrmester vagyok, nekem nem kötötték az orromra.

Azzal elkísérte Moodyt az előcsarnokon át, sok szorgoskodó kollégájuk mellett.

– Alig egy pillantást vethettem a holttestre, mert amikor a méltóságos törvényszékiek bevonultak, kikergettek mindenkit, aki nem ismerte a titkos pacsijukat. Különben a pisztoly – ha az volt – fura kis stukker lehetett.

– Miből gondolod?

– Nincs vérnyom. Hamar riasztottak, tüstént itt voltam. Vért sehol sem láttam, Vernon. Kettrick teteme ott hever középen a padlón, az öreglány nem messze a lépcsőn, és mindkettő patyolattiszta.

– Akkor miből gondolják, hogy lelőtték őket?

– Abból, hogy a szerencsétleneken két-két lyuk tátong. Kettricknek a nyakán, a házvezetőnőnek a háta közepén. Vérnek semmi nyoma. Magukkal a lyukakkal sem mentek sokra a fiúk. A golyók nem ütöttek át életfontosságú szerveket, a bemeneti nyílások széleit meg mintha kiégették volna. Mégis kipurcant mind a kettő.

– A főbb erek és artériák épek?

– Naná! A halottkém traumáról halandzsáit. Egy frászt trauma! Híre-hamva sincs se tettlegességnek, se tompa tárgynak, se azok okozta bármiféle sérülésnek.

Moody végigpillantott a hosszú csarnokon. – Hova megyünk tulajdonképpen?

– A titkos kéjlakomba! Hova máshová? – csúfolódott a lány turbékolva. – Lesel majd, ha meglátod, milyen klasszis gyűjtő volt ez a Kettrick; a primitív művészet volt a hobbija. Nekem ugyan egy kaptafára megy azokkal a bóvlikkal, amiket a clearwateri szabadtéri zsibvásárokon árulnak a munkáspártiak szeptemberi ünnepén, de neki nyilván sokat ért, külön erődben tartotta a képeit. Olyan az a helyiség, akár egy páncélterem: hurrikánbiztos falak, saját légkondicionáló rendszer, miegymás. Hát még a biztonsági rendszer; első osztályú! Én ugyan a legértékesebb darabért sem adnék egy fityinget sem, de a ti Nickersonotok – ja, ő is itt sündörög – azt állította, kész múzeum, ami itt van. Ha engem kérdezel, a gazdagok csak befektetési célból hordják össze az Ilyen cuccokat. Tessék, döntsd el magad!

A nagy termet erős, szórt fény árasztotta el, ami magasan, a mennyezeten elhelyezett diszkrét fényforrásokból özönlött lefelé. A semleges szürke falakon edzett üvegű vitrinek és tárlók sorakoztak. A padlóra hegesztett állványokon, oszlopokon fa –, csont- és agyagszobrok álldogáltak. Némelyik műtárgy megindítóan szép látványt nyújtott. Voltak egészen kedves darabok is. Moodynak rém ronda volt majd mindegyik.

Welles Nickerson felé bökött az ujjával, aztán belecsípett Moody fenekébe, rákacsintott, és elhúzott mellőle. Moody utánabámult, majd besétált a páncélterembe.

Elég jól ismerte Nickersont. Több ügyön is dolgoztak együtt, noha Moody inkább a központban, míg ifjabb kollégája a puccos parti kerületekben. Moody nem irigyelte a fiatalabb nyomozótól, hogy olyan gyorsan befutott, és hírnévre tett szert. Minden kakas úr a maga szemétdombján. Az agyafúrt, nyúlánk Nickerson könnyűszerrel elvegyült akármelyik gengszterbanda csehójában, Moody azonban kirítt onnan, akár birkák közül a szamár. Meglehet, a fickó simulékonyabb volt nála, ám a fizetése semmivel sem volt magasabb, és nagyobb tisztelet sem övezte, mint őt.

Az mindenesetre Nickerson mellett szólt, hogy nem tehetett róla, amiért olyan jóvágású fickó volt. Nem nagyképűsködött. A Nagy-Tampai-öböl összes zsaruja elismerte a híres-nevezetes Moody felügyelőt, ez alól Nickerson sem volt kivétel. Elfogadta a nagydarab nyomozó tanácsait, véleményét, sosem ékelődött rajta.

– Mit szólsz ezekhez a cuccokhoz, Vernon? – kérdezte köszönésképpen.

Moody körülhordozta tekintetét a múzeumban. Ez a kifejezés illett rá, múzeum.

– Nem az én ízlésem. Tudod, hogy van az a művészettel. Az egyik véglet az, amit itt látsz az orrod előtt, a másik véglet meg Szent Elvis fekete bársonyra festett képei. – Moody mentegetőző mozdulattal tartotta fel nagy lapátkezét. – Amit én szeretek, az valahol a kettő között van.

– Értem, mire gondolsz. Akarod látni a legújabb kiállítási tárgyat?

A terem túlsó végében a törvényszékiek egyik embere letapogatóval vizsgálgatta Kettrick holttestét. A nagyiparos megtermett férfi volt, Moodynál idősebb, de sokkal kevesebb súlyfelesleg volt rajta. Úgy 185-190 centi magas lehetett. Súlyra vagy 95-100 kilót nyomhatott. Ilyen fizikummal – még ha javakorabeli volt is – le tudta volna szerelni a támadóját. Mégsem óvta meg a testi ereje, mint ahogy hajlott kora sem a szerencsétlen házvezetőnőt. Moody arra gondolt, átkozott szerencse, hogy Mrs. Kettrick épp Georgiában tartózkodott akkor kedden. Különben három tetemet találtak volna ebben a halottaskamrában.

A hullával nem bíbelődött. Az orvosszakértői jelentésben úgyis benne lesz minden lényeges.

Érdeklődését a holttest mögötti falfelület kötötte le. Erős műtermi lámpák világították meg minden négyzetcentiméterét. Valami műremek lehetett ott kiállítva nemrég. Most mindössze négy krómozott csavar látszott, amelyek hegyes szilánkokra töredezett, bezúzott plexánlapot tartottak.

A fal tövében törmelékkupac hevert, áttetsző plexánmorzsalék, fadarabkák és színezett homok keveréke. Moody letérdelt, belemarkolt az élénk színekben pompázó szemcsékbe, és kifolyatta az ujjai között. Száraz és dohos szagú, közönséges homok és fűrészpor volt. Lentről Nickersonra sandított.

– Mi a fene ez?

– Mármint hogy mi volt – méregette a fiatalabbik nyomozó tanácstalanul a kupacot. – Valami nagy kép. Az özvegytől tudjuk.

Moody feltápászkodott. – Összeszedte magát annyira, hogy meg tudja mondani, mi hiányzik és mi nem?

– Frászt, de azt igen, hogy hol tartotta a férje a gyűjtemény katalógusát. Elég könnyen hozzáférhető helyen. – Nickerson körbemutatott a termen. – Semmi egyéb nem tűnt el, tulajdonképpen ez sem. Csak vandál módon tönkretették.

– Helyesebben porrá zúzták – dörmögött Moody a kupacot méricskélve. – Szóval festmény volt. Akkor mit keres itt a homok?

– Homokfestmény volt.

– Úgy érted, homokra festett kép?

– Úgy valahogy. – Nickerson gondterhelten beletúrt a hajába. – Elsőként magát a homokot színezik, aztán viszik fel az alapra. Jelen esetben egy falemezre. Elég hitványra, ami azt illeti.

– Remek. Ezek szerint valami gyilkos hajlamú műkritikussal van dolgunk.

– Nem gondolod, Vernon, hogy itt többről van szó, mint puszta vandalizmusról? Az az érzésem, aki szétverte ezt a műalkotást, biztos akart lenni afelől, hogy többé ne lehessen helyreállítani.

– Jól van, tehát az illető fokozottan gyilkos hajlamú műkritikus. – A nyomozó lassan megcsóválta a fejét. – Szóval valaki besurran ide, kinyírja Kettricket, megöli a szemtanúvá lett házvezetőnőt, de semmit nem csór el. A pasas – vagy nőszemély – mindössze elpusztít egy primitív műalkotást, amiért – ha ez is olyan pocsék volt, mint a többi kacat idebent – egy piti gyújtogatást is kár lett volna elkövetni, nemhogy kettős gyilkosságot.

– Nagyjából ennyit tudunk – bólogatott Nickerson. – Kiagyaltál valamit ennyiből?

– Mármint a tökfödőm alatti komputerből? – felelt Moody habozás nélkül.

– Onnan, a tökfödőd alól.

– Buggyant pasira gyanakszom, de előre megfontolt szándékkal követte el.

– Miből gondolod?

– Mert csak ez az egy holmi érdekelte. Egy komplett őrült nagyobb rongálást vitt volna végbe. Minthogy ez csak egyetlen képet vágott tönkre, nyilvánvaló, hogy jövetelének ez volt az egyedüli célja. Tudta, mit akar, tudta, mit keres. – Moody töprengve vizsgálgatta a homokkupacot. – Akárki tette, alapos munkát végzett. Nem sok mindent hagyott, amiből megállapíthatnánk az indítékot.

– Nekem mondod? – háborgott Nickerson.

– Mrs. Kettricknek volt valami elképzelése a homokfestmény-fóbiáról?

– Előtte is rejtély a dolog – ingatta a fejét Nickerson, miközben a holttest körül szorgoskodó törvényszékieket figyelte.

Moody tudta, ifjabb kollégája nem rajong a pszichopatákért. A narkóügyek inkább a fogára valók voltak. Azokban volt ráció. Vevők, eladók és használók; minden simán, szépen egybevágott. Az efféle ügyek, amelyek annál zavarosabbnak tűntek, minél mélyebbre ásta magát beléjük az ember, elbizonytalanítottak. Ezek szerint a teljes anyaggyűjtést Moodyra fogja hagyni. Az idősebb nyomozónak éppen ez volt az erőssége, őt nem izgatták a pszichopaták. Az ilyen esetekben is volt mindig logika. Csak amolyan nyakatekert módon.

– Az asszony azt mesélte, ő alig tette be ide a lábát – folytatta Nickerson a tájékoztatást. – Nem nagyon lelkesedett ezekért az ócskaságokért. A férje volt oda értük. Kettrick mindig megmutatta neki az újabb szerzeményeit, mire ő bájosán mosolygott, aztán el is felejtette. Nem az ízlése.

– Ebben mindnyájan egyetértünk – helyeselt Moody, és az üres falra mutatott. – Szóval semmi érdemlegeset nem tudott mondani a kérdéses képről?

– Mindössze annyit, hogy egy több kisebb ábrát tartalmazó nagy kép volt, szabályos elrendezésű, szigorúan geometrikus.

– Remek! Ezek szerint gőzünk sincs róla, hogy nézett ki az “indítékunk” – dohogott Moody. – Hét szentség, hogy ezt a sok kacatot mind biztosították.

– Már ellenőriztük a társaság helyi képviselőjénél. Keményen biztosítva van minden, persze, csakhogy amikor Kettrick adatállománya után érdeklődtünk, kiderült, szőrén-szálán eltűnt az egész. Úgy látszik, mostanában törölhették ki. Hát nem érdekes?

Moody szeme elkerekedett. – Mégse buggyant a pasi – jegyezte meg. – Buggyantak nem tudnának behatolni egy biztosítótársaság rendszerébe.

– De nem is gyilkolásszák azokat, akik olyan műveket gyűjtenek, amikre maguknak sincs gusztusuk. – Nickerson elvigyorodott. – Szerencsére legalább tudjuk, hogy nézett ki az a nyavalyás kép.

Moody hitetlenkedve méregette kollégáját. – Hogyhogy?

– Kettricknek volt egy régimódi fényképezőgépe. Emlékszel, amikkel kétdimenziós papírképeket lehetett készíteni. Egy kis titkos rekeszben amatőr fénykép van minden egyes darabról. – Benyúlt a dzsekije zsebébe, és előhúzott egy keménypapír lapocskát.

Moody szemügyre vette. Egy legalább 1,8 méteres oldalú, négyzet alakú festményt ábrázolt, amin eleven színű, bonyolult szimbolikájú és elrendezésű ábrák látszottak. Volt, amelyik erősen stilizált emberi alakot formázott, volt, amelyik növényre hasonlított; a legtöbb semmilyen általa ismert dologra nem emlékeztetett. Olyan rettenetesen komplikált és szabályosan kidolgozott volt, mintha grafikus rajzolóprogrammal készítették volna. Falapra felvitt színes homok. Esztétikailag egyáltalán nem hatott Moodyra, számára a képzőművészet csúcsát egy jól megtervezett sörösdoboz jelentette, de tudta értékelni mindazt az időt és erőfeszítést, ami egy műalkotás létrehozásához szükséges.

Mindenesetre semmi olyat nem fedezett fel a képen, amiért érdemes lett volna két embert eltenni láb alól. Ezt húsz év szolgálat után is így érezte.

– Így néz ki egy homokfestmény? – kérdezte.

– Aha – bökött a képre Nickerson. – A hátulján van néhány tájékoztató adat. Kettrick katalógusából származik. Nem túl sok.

Moody megfordította a lapot. Hangtalanul végigfutotta. – Navaho, azt írja. Valahol nyugaton élnek, ugye?

Nickerson vállat vont. – Gondoltam, ezt az ügyet te akarod majd kibogozni. – Más szóval – derült magában Moody – az ifjú kolléga nem számított látványos akcióra, mosta kezeit addig is, amíg valami érdekes nem történik.

– Telefon?

Nickerson a háta mögé bökött. – Amott, az előcsarnokban.

Moody bólintott, s már indult is, épp csak annyira torpant meg, hogy szemrevételezze a szerencsétlen házvezetőnő holttestét. Arccal a földre bukva hevert a bejáratnál, ahová a gyilkos lökte, amikor menekülni próbált. A nyomozó elkomorult. Képtelen volt megérteni, hogy képes valaki megölni egy ártatlan embert, akinek egyetlen bűne, hogy alkalmatlan időben alkalmatlan helyen tartózkodott. Csak egy átkozott hidegvérű gazember képes hátba lőni egy idős asszonyt. Ha egyáltalán lövés okozta a halálát.

Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a szíve fölötti lyukakat. A kettő között úgy hét centi távolság lehetett. Vérnek semmi nyoma, ahogy Welles is mesélte. A sérülést valami behatoló tárgy okozta, amiatt következett be a halál. Ugyan mi lehetett, ha nem lövedék?

A halottkémtől majd megtudja. Mindenki helyett nem dolgozhat.

Moody megkereste a telefont, lekapta a zsebkomputerét az övéről, és rácsatlakozott a készülékre. A központi adattár sorolni kezdte: New York-i Amerikai Indiánok Múzeuma, albuquerque-i Délnyugati Múzeum, phoenixi Heard Múzeum, ilyen múzeum, olyan múzeum...

Moody megállapodott a Fort Worth-i Ősi Amerikai Művészetek Múzeumánál, várt, amíg a bejelentkezés megtörtént, aztán bekopogta a kérdéseit. Két perccel később lassan kezdtek megjelenni a válaszok a kijelzőjén. Amikor megtalálta, amit keresett, megnyomta a RECORD gombot, várt még két percet, aztán bontotta a vonalat.

A zsaruk kezdtek már elszállingózni. A törvényszéki intézet technikusai tüzetesen átvizsgálták az épület összes helyiségét hajszálak, lehullott hámpikkelyek, ujjlenyomatok, esetleges bőrdarabkák, vér, izzadság, könny és bármi olyasmi után, ami a gyilkos azonosításában segítségükre lehet. Nickerson a vécé előtt várakozott, amikor Moody rátalált.

– Arizona – vetette oda a fiatalabb detektívnek. – És még Új-Mexikó, Colorado és Utah bizonyos területein élnek homokfestményt készítő navahók.

Nickerson igyekezett érdeklődő képet vágni. – Ezek szerint egy bosszúszomjas navaho az emberünk?

– Nem tudhatjuk, navaho volt-e. Csak annyi bizonyos, hogy egy navaho műtárgy a kiindulási pont.

A rendőri munkában gyakran megesik, gyakrabban, mint hinnék, hogy a megoldás ott hever az ember lába előtt. Nemrég még a nullánál tartottak, mostanra viszont – igen rövid idő alatt – elsődleges gyanúsítottjuk is akadt, alighogy elkezdték kihallgatni Kettrick alkalmazottait. Moodynak tökéletesen megfelelt az a valaki, aki a tanúk szerint következetesen kijátszotta a biztonságiak éberségét, s nemcsak telefonon zargatta Kettricket, hanem egyszer betört az irodájába is, s szemtől szemben zaklatta őt. A nyomozás szempontjából bizonyító erejűnek számított, hogy a szemtanúk elmondása szerint a fickó külseje félreérthetetlenül amerikai indián vonásokat tükrözött. Moodynak igazán nem esett nehezére meggyőznie magát, hogy a feltételezett gyanúsítottja nagy valószínűséggel navaho lehet.

Az indíték megszerzése azonban legalább olyan fontos volt, Kettrick titkárnője ugyanis fültanúja volt annak, amikor azok ketten a homokfestmény miatt szóváltásba bonyolódtak. A nyomozónak csupán az nem fért még mindig a fejébe, mi lehetett rajta vagy benne, amiért az a pasas gyilkolni volt képes.

Alighogy Moody visszatért az irodájába, első dolga volt, hogy számos másolatot készítsen az értékes fényképről. Kettőt azonnal az alagsori bizonyítéktárba küldött, noha elütött a felcédulázott fegyverektől és kábszeres ampulláktól. Egy harmadikat pedig bedugott a matraca alá, amint hazaért akkor éjjel. Csak azután volt képes elengedni magát.

A gyanúsított nyilván abban a hiszemben távozott, hogy nem maradt fenn másolat a homokfestményről. A biztosítótársaság személyi adatállományát törölte, az eredeti képet elpusztította. Egy kis szerencsével – mélázott Moody – beleesik abba a hibába, hogy túlzottan elbizakodott lesz.

Moodynak csak az nem állt össze sehogy sem a fejében, s egész éjjel azon morfondírozott, vajon miért ötlött ki a gyilkos mindenféle körmönfont praktikákat pusztán egy vacak homokos fatábla eltüntetésére, ahelyett hogy a saját személyazonosságának az eltitkolásával törődött volna.

3. FEJEZET

Másnap reggelre előzetes határozat született Kettrick halálának okát illetően. Moody Nancy Wellestől értesült róla, mielőtt elolvashatta volna.

A büfében futottak össze, Moody épp egy automata előtt álldogált.

– Hello, Nance.

– Hello, Vernon. Azt hallottam, kisütötték végre, hogyan halt meg Kettrick és a házvezetőnője. Azt persze még mindig nem, hogy mitől. – Moody megvárta, amíg a lány kávét ereszt magának a legközelebbi gépből.

– Elektrosokk – közölte végre.

– Nem viccelsz, Nance? Tudják az okot, de azt nem, hogy mivel követték el?

Nancy bólogatott, miközben a mesterséges édesítőt és a mesterséges tejszínt kavargatta gyanús színű kávéjában. – Emlékszel a bemeneti nyílásokra? Mintha golyó ütötte volna, de golyónak se híre, se hamva. A halottkém jelentésében az áll, hogy mindkettő belülről sült meg, csak azt nem értik, hogyan történhetett. Látnod kellett volna a fiúk ábrázatát.

– El tudom képzelni. Dúskáltok az ötletekben?

– Ötletek vannak, hogyne. De hogy dúskálnánk bennük! A főokosoknak pillanatnyilag az az elképzelésük, hogy valamiféle töltéshordozó szerves részecskéket tartalmazó, például zselatingolyókkal lőtték le őket, azok elég kemények, hogy behatoljanak a szervezetbe. Nem voltak túl mély lyukak, emlékszel. A nagyfeszültség azonnal kiégette a sebeket, ez lehetett a magyarázat a vér hiányára. A két-két azonos távolságra fekvő lyukra viszont nincs magyarázat. Hacsak nem valami kétcsövű fegyverből adták le a lövéseket.

Moody a süteményét ropogtatta. – Lehet, hogy az egyik hüvely pozitív, a másik meg negatív töltésű volt, s érintkezéskor halálos áramütés érte az áldozatokat.

Welles arca felderült. – Ezt még nem hallottam eddig! Fogadni mernék, a halottkémi csoportban senkinek se fordult meg a fejében! – A lány csodálattal tekintett fel Moodyra.

– Ez is csak egy tipp – dünnyögött a férfi. – A gátolt, érintkezésre bekövetkező kisülés kézenfekvő megoldásnak tűnik egy efféle fegyvertípus kiagyalásához.

– Hogyhogy nem a fegyverben üt át a szikra?

– A két cső el van szigetelve egymástól, gondolom. A franc se tudja! Azt meg végképp nem tudom, miért nyír ki valaki két embert azért a dicsőségért, hogy megsemmisíthessen egy vacak műtárgyat.

– Azt mondják, valami fanatikus gyűjtő lehetett – súgta a lány. – Egy afféle különc, aki kizárólagosan akar rendelkezni valamivel, akinek az okoz élvezetet, ha elmondhatja, az egyetlen létező példányát birtokolja valaminek. Még ha az másolat is. Egy ilyen egy méter nyolcvanas fatáblát kissé megerőltető lett volna kicipelni a magnesiklóba. Egy hologramot már nem. Na, mélázz még rajta. Nekem vissza kell mennem a helyemre.

Moody mélázott is, de nem sok öröme telt benne. A feltételezett fegyverben még mindig több ésszerűség volt, mint a feltételezett indítékban. Se golyó nem maradt, amiből egy bizonyos kaliberű pisztolyra következtethetett volna, se méreg, ami alapján a gyógyszerészt lenyomozhatná, se véres kés, se semmi. Az áramütés nem hagyja ott a névjegyét.

Moody nem kedvelte túlzottan a főnököt. Ő amellett, hogy imádott mindenféle szerkentyűkkel dolgozni, élvezte más emberek társaságát is. Feldstein viszont nem. Ha tehette volna – Moody nem kételkedett –, a főnök egy szál magában, emberek nélkül irányította volna a kapitányságot. Mindössze képernyőfalak, billentyűzetek, memóriaegységek és utasítások segítségével.

A törvényvégrehajtás tudománya hiába fejlődött azonban ilyen magas szintre, Feldstein kénytelen volt embereket is alkalmazni. Vernon Moody-féléket is, pedig nem sok közös vonás volt a New Yorkban végzett Feldstein és a tagbaszakadt nyomozó között. Moody biztosra vette, hogy feljebbvalójának életében nem volt dolga csalikukaccal vagy földigilisztával.

Nem könnyített a helyzeten az sem, hogy Feldstein volt a kapitányság legkurtább növésű tagja, két rendőrnőtől eltekintve. E hiányossága ellenére ő lett Florida állam legnagyobb rendőrkapitányságának vezetője. A nyomozók gyakorta találgatták, hogy sikerült ilyen magasra törnie. A természet fricskája, mint magyarázat, sűrűn elhangzott.

Moody – több barátjától eltérően – nem sokat töprengett ezen, hiszen jóformán semmiféle kapcsolata nem volt a főnökséggel. Feldstein úgyszintén nem mozdította a kisujját sem, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a beosztottjaival, inkább bezárkózott a számítógépekkel és beszédérzékelő áramkörökkel körülbástyázott irodájába. Azok pontosan, engedelmesen végrehajtották a kéréseit és utasításait, nem úgy, mint folyton fegyelmezetlenkedő alárendeltjei.

Nem mintha Feldstein ellenséges magatartást tanúsított volna. Egészen barátságos hangot ütött meg az előcsarnokban vagy a büfében. Ha nem lett volna hajlandó másokkal együttműködni, nem élte volna túl azokat az éveket, amikor mint járőr és nyomozó dolgozott. Tudta, mit jelent őrjáratozni, tudott viccelődni, ugratni a kollégákat. Nem volt ő képtelen közösségben élni, csak egyszerűen úgy döntött, kivonja magát belőle.

Moody befordult egy sarkon útban a főnök “szentélye” felé. Az sem lehetetlen, hogy Feldstein azért nem kívánt túl közel kerülni az embereihez, mert sosem lehetett tudni, másnap reggel nem húzzák-e ki valamelyikük hulláját az öböl vizéből. Így valamelyest érthető volt a dolog. A helyében lehet, hogy ő sem gondolkodna másképpen. Nem mintha esélye lenne rá, hogy valaha is a helyére kerül. De Moodyt nem izgatta ilyesmi. Ő teljesen meg volt elégedve azzal, amit addig elért.

A biztonsági őr átengedte az adminisztrációs ellenőrző sávon, be Feldstein irodájába. Nem volt valami tágas, de szép kilátás nyílt onnan a Mexikói-öbölre. Számítógépek és memóriaegységek borították végig a falakat, állandó küzdelemben Feldsteinnel az élettér birtoklásáért. Egyedül Feldstein intellektusa tartotta kordában a lavina módjára áradó fájlok tömkelegét. Hiába nyirbálták meg időnként az ügyek halmazát, Nyugat-Florida antiszociális lakossága gondoskodott róla, hogy az adattár újra feldúsuljon a korábbi méreteire. Állóháború alakult ki, Feldstein nem volt ugyan képes leszorítani a fájlok számát legalább kezelhető szintre, de nem hagyta magát elárasztani sem. Tartós patthelyzet jött létre.

Moody tőle telhetően igyekezett figyelni. Nem ment könnyen, ugyanis az iroda végében a nagy ablakon át ott csillogott az öböl ezüst víztükre. Ez a horgászatra terelte a gondolatait, megnehezítve, hogy a munkájára összpontosítson. “El a szemekkel az öbölről!” – hangzott a bevált irodai aranyköpés, s hasonlóképpen el a bombázó Laney tizedesről is, aki az adatfeldolgozóknál működött, s akkor van rá esély, hogy az ember haladjon a munkájával.

Feldstein az asztalánál dolgozott, amikor Moody benyitott. A nyomozó nem is látta soha másként, mint munka közben. A főnök alacsony barna ember volt, alacsony barna ember fia, alacsony barna ember unokája, sikeres alacsony barna elődök sokadízigleni leszármazottja, akinek az ősei Floridába New Yorkból, oda Kelet-Európából, oda pedig a Közép-Keletről érkeztek, ahová eredetileg – sok ezer évvel azelőtt – Szamáriából keltek útra, s ahol – Moodynak kétsége sem volt felőle – Feldstein ősatyja katonai, adószedői vagy jegyzői tisztséget töltött be Salamon – vagy valami alacsonyabb méltóság – hű alattvalójaként.

– Jó reggelt, főnök – köszönt Moody. Feldstein kelletlenül pillantott fel a féloldalasán lapított gombához hasonlító három komputere egyikéről.

– Á, Vernon. – Az egyetlen engedmény, amit Feldstein bizalmaskodás címen megengedett magának, az volt, hogy az épületben – de talán az egész kapitányságon – mindenkit a keresztnevén szólított. Talán még az éjszakai portásokat is. – Mióta is foglalkozik a Kettrick-üggyel?

– Nagyjából három hete, uram.

– Van már valami?

– Mármint “eredmény”? – A főnök nem kínálta hellyel, amit Moody jó jelnek tartott. Rövid megbeszélésnek ígérkezett. – Nem több, mint amit másnap is tudtunk. Ismert az elkövetés módja, a lehetséges motiváció, és részletes személyleírásunk van az elsőrendű gyanúsítottról, bár eddig nem sikerült elkapnunk. De el fogjuk. A fantomképét szétküldtük az egész országba, a legtöbbet a délnyugati országrészbe.

Feldstein összekulcsolta a kezét az asztalon. Rossz jel. Azt jelentette, hogy töri valamin a fejét. – Minthogy egyszer-kétszer magam is tapasztaltam, tudom, milyen keserves érzés, ha az ember négyezer kilométerre a gyanúsított személytől igyekszik a nyomozást irányítani. Tehát úgy határoztam, Arizonába küldöm magát. Szükségünk van valakire a helyszínen.

Mint az összement tej, ugrott össze dermedt masszává egy kép Moody agyában: száraz, hőségtől tikkadt, kopár táj, ameddig a szem ellát; por, satnya kaktuszok, mérges hüllők és rovarok. Nem mintha Floridát nem sújtaná e két utóbbi átok, de itt legalább arra a területre korlátozódtak, ahová tartoznak, a Glades mocsaraiba.

– Megbocsát, uram, de inkább nem mennék.

Feldstein az egyik képernyő felé fordulva hűvösen korrekt hangon – az előtte sorakozó adatokhoz méltó hangnemben – kijelentette:

– A munka dandárját a helyi rendőrség végzi majd. Maga háttérembernek, információforrásnak megy oda, és hogy naprakészen tájékoztasson bennünket. – Feltekintett a monitorról. – És még azért is, mert a média és a városatyák már a lelkemet is kitapossák, csak hogy eredményeket mutassak fel ebben a nyavalyás ügyben. Napi öt gyilkosság lent a kikötőben meg se kottyan senkinek, de ha egy Kettrick-kaliberű híresség esik gyilkosság áldozatául, a fontos emberek mindjárt pánikba esnek. Ismeri a dörgést. Most mit vág ilyen savanyú képet? Vegye úgy, mintha vakációval egybekötött kiküldetésbe menne.

– Főnök, nem szeretem a sivatagot. Nekem a síkság meg a határtalan vízfelület a mindenem. Sok-sok szabad vízfelület. Ott nincs más, csak homok.

– Csak szoktassa magát a gondolathoz. Képzelje, hogy hosszú föveny terül el maga előtt, ha az segít, de induljon.

– Miért nem küld valaki mást? – bökte ki önkéntelenül. – Miért nem küldi azt a magas, jóvágású fiatal nyomozót, aki még népszerű is? Hogy is hívják? Nackerman? Nickerson? Ő már előttem ott volt a helyszínen.

– Itt igazságszolgáltatási együttműködésről van szó, Vernon. Nickerson kissé túl belemenős egy ilyen megbízatáshoz, túlságosan a karrierje köti le a figyelmét, ahelyett hogy az üggyel törődne. A maga hozzáállása nem hat fenyegetően a környezetére.

Moody tisztában volt vele, hogy csak akkor rázhatja le magáról a feladatot, ha igazán alapos okot tud felhozni, amiért nem vállalhatja az utazást olyan messzire. Akármennyire törte a fejét, egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszébe. A személyes ellenszenv nem volt megfelelő ok. Azonban hiába berzenkedett, mégis hízelgett neki a dolog. Feldstein ezek szerint azért őt küldi, mert őt tartja a legalkalmasabbnak. Bár az is lehet, hogy arra gondolt, a tohonya nyomozó nem hiányzik majd senkinek.

– Nincs valaki más, akit küldhetné? – nyögte utolsó erőtlen próbálkozás gyanánt.

– Ó, dehogynem! Csakhogy nem akarok mást küldeni. Maga megy, Vernon, mert biztosan tudom, maga boldogulni fog, és mert tudom, magának semmi sem kerüli el a figyelmét, és azt is tudom, nem fogja a rendőrség pénzét elverni nőkre meg éjszakai mulatozásra.

Ez lennék én, gondolta Moody lemondóan. A jó öreg Moody, a zsaruk szürke eminenciása. Nem szükségképpen a legzseniálisabb, nem is a legfigyelemreméltóbb, de a legmegbízhatóbb zsaru.

– Nem lesz olyan rémes, Vernon – igyekezett Feldstein némi együttérzést tanúsítani. – Mindenkinek szüksége van időnként egy kis környezetváltozásra.

De nekem ez a környezet tetszik, a fenébe is! Hangosan azonban ennyit mondott: – Ha már végleg eldöntötte, uram, akkor nem rabolom tovább mindkettőnk idejét. – Azzal megindult kifelé, de az ajtóban megtorpant. – Kapok útiköltséget?

Feldstein elvigyorodott. Csak úgy villogott a hófehér fogsora. Azon ritka alkalmakkor, amikor látszani engedte őket, valami rá nem jellemző derű ült ki egyébként morcos ábrázatára. Mintha rádöbbent volna, hogy tőle szokatlan megnyilvánulásra ragadtatta magát, az arca hirtelen ismét elkomorult.

– Teljes utazási költségtérítés, teljes munkaidő, máris indulhat. Ne magnesiklóval, átszállásokkal menjen. Magaslégköri repülővel utazzon.

– Pompás, köszönöm, uram! – Moodynak nem sok kedve lett volna órákat tespedni a transzkontinentális magnesikló kabinjában. – Szállásügyben mihez tartsam magam?

– Intézze el a napidíját a könyvelésen, és tegyen meg minden szükséges előkészületet. Még sosem járt kiküldetésen a Mexikói-öböl körzetén túl?

– Eltalálta, uram, még sosem hagytam el a Délvidéket. Nem volt rá okom. Jó nekem itt. Nem vagyok az a fajta, aki távoli vidékek után sóhajtozik.

– Jót fog tenni magának, meglátja – hajtogatta Feldstein nem nagy meggyőződéssel. – Tágítja a látókörét.

Moody nem vágyott rá, hogy tágítsa a látókörét, de mivel a főnök szokatlan igyekezettel iparkodott megértést tanúsítani, nem lett volna diplomatikus bevallania az igazat.

– Szóval Arizona? Talán akad valahol egy tó arrafelé.

– Ahová maga megy, nincs a közelben. Hogy pontos legyek, nem egészen Arizona az úti cél. A Navaho rezervátumba, a Navaho Közbiztonsági Hivatalhoz szól a megbízatása. Velük kell együttműködnie. Nem az arizonai rendőrséggel.

Na bumm, morfondírozott magában egykedvűen Moody, a zsaru mindenütt zsaru. Kit zavar, hindu vagy indián, szót ért ő akárkivel, majdcsak talál egy-két cimborát, akikkel sör mellett elbeszélgethet. Ha még a baseball is érdekli őket, annál jobb. Az utóbbi gondolatok derűlátóbb hangulatba ringatták, némiképp.

4. FEJEZET

Mire a repülőgép a Texas és Új-Mexikó közötti határvonal fölé ért, a levegő hihetetlenül kitisztult, a látóhatár pedig elképesztő módon kitágult. Aközben is így maradt, hogy a magaslégköri légi jármű ereszkedni kezdett huszonegy kilométer magasságból, akár egy lemetszett nyílhegy a vörösesbarnán izzó katlan felé, amit Észak-Arizonának hívtak.

Moody, amikor végre méltóztatott kibújni a könyvéből, és kilesett az ablakon, elborzadt a látványtól. Híre-hamva sem volt Florida termékeny tájainak, a lakótömbök és családi házak alkotta megnyugtató panorámának, a Mexikói-öböl halvány opálkék csillogásának. Odalent a földszínek tobzódtak, a vörös, a piszkos rózsaszín és a fakóbarna, úgy terült el ez a vidék látóhatártól látóhatárig, akár egy kalkuttai kurva. Szemével hiába kutatta a Grand Canyon közismert hasadékát, míg szégyenkezve rá nem ébredt, a jelenlegi helyzetből és magasságból nem is láthatná, hisz az még sokkal messzebb, északnyugatra van.

Dermesztő volt a különbség e sivár pusztaság és a sűrű népességű Közép-Florida között. A torokszorító zsibbadás akkor kezdett oldódni Moodyban, akár egy partközelbe érő fuldoklóban, amikor látótávolságba kerültek a Klagetoh nemzetközi repülőteret övező kiszolgálólétesítmények. Az előtte futó Interstate-40-es autópálya mindkét oldalát úgy lepték el a különféle gyorstechnológiai és könnyűipari nagyüzemek, akár levéltetvek a rózsatövet.

Moody megkönnyebbülten hagyta el a gép fedélzetét, belépett a jólesően tágas, modern, színes és életteli várócsarnokba, s belemerült a reptér megnyugtatóan nyüzsgő forgatagába. A világ minden tájáról érkezett utasok torlódó, folyton egymásba ütköző molekulák módjára özönlöttek végig a folyosókon, fél tucat nyelven motyogva elnézést, amiért egymás tyúkszemét taposták.

Ezt az emberáradatot a csúcstechnológiai ipar robbanásszerű fejlődése vonzotta ide, Észak-Amerika e korábban elszigetelt szegletébe, s amely az eltelt száz évben gyökeresen átalakította a Navahopi rezervátumot. Elsőként a koreaiak érkeztek, megpróbálva megelőzni a japánokat, akik már ott lihegtek a sarkukban, s fáradhatatlan igyekezettel hajtották fel a szakmunkásokat, hogy kellemes adózási feltételek mellett beindítsák vállalkozásaikat. Utánuk nyomultak lázas tempóban a tajvaniak, a malájok, a thaiföldiek, valamint az indiaiak, a brazilok és a Dél-amerikai Közösség légiói. A lassan eszmélő EGK – későn ismerve föl a rezervátum megnövekedett potenciálját – most bezzeg tíz körömmel kapaszkodik, hogy tartsa az iramot. A repülőgép is tömve volt németekkel, olaszokkal és törökökkel.

– Ha azt hiszed, ez maga a káosz, látnod kellene Phoenixet. Már ötven éve kinőtték a repülőterüket.

Moodynak egy szelíd mosolyú, nála úgy tíz évvel fiatalabb férfin állapodott meg a tekintete. Hosszú ujjú pamutinget és szépen vasalt barna farmert viselt. No és cowboycsizmat, ha Moodynak még mindig nem esett volna le, hogy már nem Közép-Floridában van. Noha bizonnyal a harmincas éveiben járt, mégis jóval zöldfülűbbnek tűnt. Valamicskét alacsonyabb volt az átlagnál, törékeny termetével egészen eltörpült Moody mellett. Ahogyan sokan mások is. Sima, makulátlan bőrével beillett volna férfimanökennek. Ezzel a kis félmosollyal, ahogy a szája csücske felfelé kunkorodott – tán ráfagyott a képére –, a járomcsontja még kiugróbbnak tűnt amúgy is jellegzetes arcában. A fiatalember kezet nyújtott.

Ya-teh-hey. Paul Ooljee őrmester vagyok a Navaho Közbiztonsági Hivataltól.

Moody kezet rázott vele. – Én Vernon Moody nyomozó vagyok a nagy-tampai rendőrségről.

Az őrmester hosszúra nyújtotta a kézfogást. Apró ujjai akár az acélpántok, szorították Moody tenyerét, a hüvelykujja nyomását külön érezte Moody a kézfején. Nem vitás, ez jelentett valamit. Moody reménykedett, nem kell annyi ideig itt lődörögnie, hogy kénytelen legyen a helyi szokásokat elsajátítani.

– Elméletet elméletért, áll az alku? – mosolygott rendíthetetlenül az őrmester.

– Nekem ugyan egy sincs. – Moody hagyta, hadd vezesse a kis kolléga, ő ott slattyogott mellette. – Félre a beosztással, hogyan szólíthatlak?

– A Paul megteszi. Felőlem hívhatsz a másik nevemen is, hogy Ooljee, de nem hiszem, hogy ki bírnád mondani. Hívj Moonnak, vagyis Holdnak, úgyis azt jelenti. Vagy akár flúgosnak, ahogy némelyik barátom szólít. Meg különösképpen az anyósom. De mondhatod úgy is, “barátom”. Én így foglak szólítani.

– Hiszen csak most találkoztunk! – jegyezte meg Moody, miközben nyújtott léptekkel igyekezett lépést tartani Ooljee-val, aki befordult egy sarkon. A személyzeti folyosón haladtak, maguk mögött hagyva a reptéri sürgés-forgást.

– Ez így helyes. Ha az ember nem mutatkozik be azonnal, és nem jelenti ki, honnan, melyik törzsből való, az gyanús. A navahóknál úgy illendőbb feltenni a kérdést: “Mi ez az ember?”, nem pedig úgy: “Ki ez az ember?” Na de látom az arcodon, ezzel csak összezavartalak. Tudod mit, egy darabig hívjuk egymást Ooljee-nak és Moodynak. Ha nincs ellenedre ez a formaság, barátom. – A fiatalember töprengeni látszott.

– A neved másik változata még mókás is lenne, nem gondolod? – javasolta Moody. – Aki együtt látna minket, mondhatná, hogy “ott jön Moon és Moody”.

– Én az Ooljee-ra szavazok, ha nem haragszol. – Jobbnak látta nem hergelni a helybéli bunkókat.

Éppen elsétáltak egy édességeket hirdető videoreklám ventilátora alatt, s orrukat megcsapta a mandulakrémes lepény szívfájdítóan finom illata. Moody nem kapta be a csalit, hátat fordított a csábításnak.

Liftbe szálltak, hogy lemenjenek az alsó szintre.

– Tudod, hogy miért vagyok itt, vagy csak kiküldtek elém, hogy befuvarozz a városba? – kíváncsiskodott Moody.

– Tudom. Munkatársak leszünk. Hetek óta ezen az ügyön dolgozom, napi kapcsolatban állok az irodáddal, még ha személy szerint nem is veled. A tampai és ganadói számítógépközpontok között jó ideje folyik az adatcsere, mit mondjak, úgy ismerem már ennek a szerencsétlen gyilkossági ügynek minden apró részletét, akár a tenyeremet.

– Min dolgoztál azelőtt, hogy a Kettrick-ügyre állítottak?

– Egy itteni gyilkosságon. De ha már szóba került, engem nem “állítottak” a Kettrick-ügyre. Önszántamból vállaltam el. Lebilincselő eset. – A lift lassított. – Megérkeztünk.

Moody követte a fiatalembert valami fedett parkolófélébe. Ott vágta mellbe. A levegő. Valami nem stimmelt vele. Ritkább levegőre, oxigénhiányra számított. Klagetoh majd kétezer méter magasan fekszik a tengerszint felett. De a szárazság szinte letaglózta. A belélegzett hűvös valamiből teljesen hiányzott a páratartalom, vegytiszta levegő volt, a periódusos rendszer szerinti oxigén és nitrogén keveréke. Kábán visszahőkölt, és pislogva meredt a járdát szegélyező dézsás növényekre, mert azt képzelte, az injekciós tűként működő léggyökereikkel mohón nyújtózkodnak feléje, hogy kiszívják a vizet nedvességtől duzzadó testéből.

– Hé, Moody, mi baj van? – méregette Ooljee aggódó ábrázattal.

– Egy perc, és kutya bajom. – A nyomozó kihúzta magát, mélyeket lélegzett. A szédelgés elmúlt.

Felkapta a bőröndjét, és lépkedett tovább. Ooljee nem tett semmilyen megjegyzést, de lassított irgalmatlan tempóján.

– Örömmel hallom, hogy valaki érdekesnek tartja az esetet – fújtatott Moody. – Nálunk mindenki berezelt tőle. Egyetlen nyavalyás lépéssel sem haladtunk előre már hosszú ideje.

– Remélem, tudunk majd segíteni.

– Úgy legyen. De mondd csak, miért hívnak a haverjaid flúgosnak?

– A törzsemben mindenki azzal nyaggat, már rég cégvezető lehetnék, ha a rendőrség helyett a kereskedelmi pályát választom. Nem számít, hogy nekem történetesen tetszik ez a foglalkozás. Ehhez van adottságom. Jut eszembe, mit tudsz a navaho homokfestményekről?

– Azt, hogy egy ipse kinyíratta magát egy ilyen miatt. Nagyjából ennyi az összes tudományom. Nálunk az osztályon a detektíveknek nem kell érteniük az antropológiához.

– Ahány ház, annyi szokás. Tudod mit, zökkenj le ide egy pillanatra. Könnyebb lesz hozzászoknod a magasságkülönbséghez.

Moody tétovázott, megtanácskozta a dolgot a szívével meg a tüdejével, aztán engedett. Lerakta a bőröndjét egy pad mellé, és súlyos egyéniségével letelepedett a keményfa deszkákra. Hálás pillantást vetett az állva maradó Ooljee-ra.

– Majd meglátod, a városban mindenfelé találkozni fogsz homokfestményekkel, elsősorban szállodákban és ajándékboltokban. Virágzó üzlet. Vannak hagyományosan, színezett homokkal készültek is, de a legtöbbjük egyszerű vászonra vagy fára festett kép. – A szeme furcsán megrebbent. – Az első, amiről tudnod kell, hogy mindegyik hibás.

– Hibás? Milyen értelemben?

– Vagy a színek, vagy egy figura dőlésszöge, vagy a beállítása, vagy valamelyik növényi minta, díszítőelem elhelyezése: egy-egy vagy akár az összes pontatlan lehet. A turistáknak senki sem adna el szabályos homokfestményt, nehogy elszabaduljon a varázslat.

Á, most már értem, miért mondanak flúgosnak, szórakozott magában Moody, gyanítván, hogy ügyes átverésről lehet szó. – Csak nem azt akarod mondani, errefelé még van, aki tényleg hisz az efféle marhaságban?

– Ó, dehogy! – tiltakozott Ooljee hevesen. – Az ilyet megátalkodott, begyepesedett vadembernek, az ősi hiedelmek védelmezőjének titulálnák!

– Akkor mit vacakolnak azzal, hogy a turistáknak készített képeket megmásítsák?

– Errefelé az emberek zöme, különösen az idősebbje, hallgatólagosan valamiféle szabadgondolkodó álláspontra helyezkedett. Az énjük kilencvenkilenc százaléka biztos benne, hogy nincs varázslat, de az a maradék egy százalék fölöslegesen agyonbonyolítja az életüket. Még azok is, akik tömegével gyártják a homokfestményeket eladásra, és szemtől szemben esküdöznek, hogy ósdi babona az egész, titokban legalább egyetlen aprócska hibát ejtenek minden egyes darabon, csak hogy biztosan ne legyen kifogástalan.

– Nincs nehéz dolguk, ugyanis csak egy gyakorlott hatathli, egy varázsló tudja a módját, hogyan kell precíz gyógyító festményt készíteni, amit holtbiztos, hogy nem szuvenírnak szán. Nincs hát ok aggodalomra, ha vásárol ilyet az ember. Nem rejlik benne igazi varázserő.

– Micsoda megkönnyebbülés – ugratta Moody. – Most már nincs mitől félnem az életben.

– Csak őrizgesd gondosan a szkepticizmusodat! Később szükségünk lehet rá. Ne feledd, valaki – nagy valószínűség szerint egy navaho indián, ebben egyetértek az ügyosztályoddal – egy homokfestmény miatt kioltotta két ember életét, és megrongálta egy rangos multinacionális biztosítótársaság adatállományát.

– Vannak-e már lehetséges gyanúsítottak?

– Sajnos, még nincsenek. De hamarosan lesznek. A grafikus rajzolóprogramod igazán részletes fantomképet készített, és más is van, amin elindulhatunk. Példának okáért az a tény, hogy az áldozat titkárnője hallotta, ahogy az elkövető negyedszerre könyörgött, hogy megvásárolhassa a homokfestményt. A mi hagyományaink szerint, ha egy kérés negyedszerre hangzik el, azt tiszteletben kell tartani. Nem valószínű, hogy egy nem navaho előhozakodott volna ezzel a trükkel.

– Van valami ötleted, miért semmisítette meg a képet, ha már annyit pedálozott, hogy megszerezhesse? Az én teóriám egyelőre úgy szól, a pasas feltehetően egyedüli tulajdonosa akart lenni magának a kompozíciónak vagy a mintának.

Ooljee bólogatott. – Lehetséges. Majd megkérdezzük tőle, ha a nyomára akadunk.

– De meg ám, a mindenségit!

– Előfordulhat, hogy a gyilkos sziú, vagy kajova, vagy valami egyéb törzsbeli indián, csak navahónak álcázta magát, hogy elrejtse a valódi indítékát, de nem igazán tartom hihetőnek. Más törzsbeliek számára nincs jelentősége egy homokfestménynek.

Ooljee először, amióta találkoztak, vacillálni látszott, mielőtt megszólalt. – Áruld el nekem, barátom, miért jöttél ide tulajdonképpen?

– Az otthoni kapitányság kívánsága volt, hogy saját embere is legyen a helyszínen. Mire észbe kaptam, szerény személyemet választották erre a nemes feladatra.

– Értem. Nem mondták, hát kíváncsi voltam.

– Naná! Ki ne volna? Nézd, nem szándékozom senkinek belegázolni az önérzetébe. Nem arról van szó, hogy ne bíznánk meg tökéletesen az itteni kollégákban. Különben sem az én ötletem volt. Igyekszem nem rálépni senki tyúkszemére.

– Rendes tőled. Na, kicsit jobban érzed már magad?

– Megteszi. – Moody felállt. A kezdeti szédelgés elmúlt. – Mehetünk. De csak komótosan, jó? – Majd lehajolt a bőröndjéért.

5. FEJEZET

A feltehetően napok óta a parkolóban veszteglő járműveken Moody észrevett valami vékony, rozsdának tűnő réteget, amiről – miután közelebbről szemügyre vette – kiderült, hogy rozsdabarna por. Végigsimított az egyik közeli autón, majd, ujjai közt dörzsölgetve a szemcséket, eltöprengett azon, hogy nagy valószínűség szerint ez is olyasmi, amivel a közeljövőben szoros kapcsolatba fog kerülni, akár akarja, akár nem.

Ooljee egy nem éppen áramvonalas, túlméretezett gumiabroncsokkal felszerelt zömök járgányhoz kísérte Moodyt. A rendesen nyitott hátsó rész fölé egy meghosszabbított harmonikaajtó borult. Az őrmester kikapcsolta a riasztót, és felpattintotta a hátsó ajtót, hogy társa beszuszakolhassa kofferjét a csomagtartóba. Aztán mindketten bemásztak az utastérbe.

Moody figyelte, hogyan üti be Ooljee a gyújtáskombinációt, és nézi, mikor gyullad fel az LCD-kijelző fénye. Az őrmester meg sem várta, hogy a motor bemelegedjen, máris kitolatott a hatóságiaknak fenntartott parkolósávból, és tűzött egyenesen a kijárat felé. A navigációs képernyőn villogtak a térképpontok. Moody észlelte a rendellenességet, és rá is kérdezett.

– Nem szoktam járőrözni Klagetohban – magyarázta Ooljee –, nem vagyok ellátva épkézláb úthálózati szoftverrel.

Szélsebesen kisurrantak a kapun. Ooljee gyakorlott kézzel kikalauzolta a kocsit a reptéri kacskaringók labirintusából, s a várost elkerülve az autópálya felé vette az irányt.

Amint kikeveredtek a teherforgalom sűrejéből, az őrmester bekopogta a céladatokat a műszerfalon. A fedélzeti navigációs egység visszaigazolta a belépést, mire az autó gyorsulni kezdett. Ooljee elengedte a volánt, s hátradőlt. A ROM-lézer követte a talpuk alatt az útburkolatba süllyesztett vezércsíkot, s koordinálta a sebességet és az irányt az összes előttük és mögöttük haladó járművel. Hacsak Ooljee vissza nem veszi a kézi vezérlést, az automatika kényelmesen elszállítja őket egészen Ganadóig.

– Neked csak teherautó jutott a hivataltól? – ugratta Moody az őrmestert.

– A régi beidegződéseket lassan hagyjuk el errefelé. A nyomozóknak ezt a szabványjárművet szokták kiutalni. Te biztos járőrcirkálóhoz vagy szokva, csakhogy az nem négykerék-meghajtású és nem távvezérelt. A rezervátum autóútjai sokat javultak az eltelt száz év során, mégis bőven maradtak olyan szakaszok, amik szétcincálnák az átlagos kocsikat. Ez is hagyomány. Akár a homokfestmények. – Ooljee jobbra pillantott, épp elsuhantak egy út szélén lerobbant személyautó mellett.

– Bedöglött a családi tragacs. Hamar itt lesz a segítség. Nos, a hagyomány tette lehetővé, hogy beszállhassak ebbe a Kettrick-ügybe. A legtöbb kollégám szemében a tradíció annyi, hogy ki nyeri meg a második évben is a ligagyőztes címet. Ami engem illet, mindig érdekelt a múlt.

Ooljee érintésére a műszerfal egyik zárt rekesze kinyílt. Ott kotorászott mindenféle papírok, optikai lemezek és floppytartók tömött, rendetlen összevisszaságában, míg ki nem halászott egy színes faxot. Moody ráismert a Kettrick-féle festményre.

– Rengeteget bíbelődtem vele, amióta a kapitányságotok felkért minket, hogy adjunk valami támpontot. Átkutattam három múzeum adattárát is: az Észak-arizonai Múzeumét, a Window Rock-i Navaho Múzeumét és a gallupi Új-mexikói Egyetemét. Barátom, átböngésztem több száz homokfestményt, nincs köztük két egyforma, de ez itt egyikhez sem hasonlít! Bizonyos elemek igen, de olyan furcsa a rajzolatuk, és abban az összefüggésben, amiben megjelennek, egyszerűen nincs értelmük. Roppant különös! Mindhárom helyen beszéltem szakértőkkel, és mind egyetértenek abban, hogy ilyennel még sohasem találkoztak.

– No persze, én csak rendőr vagyok, ők meg csak akadémikusok. Mindnyájan arra a megállapításra jutottunk, hogy csak egy nagy tapasztalatú és igazán gazdag képzelőerővel megáldott hatathli lenne képes kibogarászni belőle valamit. Nem kizárt, hogy az értelmezése pontatlan lesz, de a nyakam rá, hogy élvezetes.

Moody fészkelődött. Pedig a nyúzott ülés kényelmes volt. – Szóval azt akarod mondani, halvány fogalma sincs senkinek, mi a kép jelentése?

– Pontosan ezt mondták. – Az autó kaptatón haladt, a motor erősebben búgott. Ooljee a faxon mutogatott. – Ezen a festményen olyan figurák, alakzatok és minták is szerepelnek, amiknek az eredete néhány hozzáértő szerint egyáltalán nem lelhető fel egyik nép hagyományában sem. Mások szerint ez nem olyan bizonyos. Ami nem azt jelenti, hogy a motívumok értelmetlenek lennének, hanem csupán azt, hogy mind ez idáig nem akadtam rá senkire, aki meg tudta volna fejteni a jelentésüket.

Moody előrebiggyesztette az alsó ajkát. – Márpedig miszerintünk hét szentség, hogy annak a rohadéknak jelentett valamit, aki kinyírta Kettricket és a házvezetőnőjét.

– Egyetértek. Azt viszont nem írom alá, hogy egy elborult agyú gyűjtő lenne az elkövető.

– Miért nem?

– Mert nincs az a gyűjtő a világon, még ha elmebeteg is, aki elpusztítaná a hőn áhított műremeket. Az a gyanúm, a gyilkosnak a homokfestmény tartalma volt a fontos, nem pedig az eredeti alkotás. – Ooljee eltűnődött. – Majd ha elkapjuk, ezt feltétlenül megkérdezem tőle.

– Csak kérdezd! Én azzal is beérem, ha sikerül elkapnunk.

Ooljee a kollégájára pillantott. – Úgy látom, a te érdekeid hasonlóak, de nem egészen azonosak az enyémekkel. Tulajdonképpen érthető.

Azzal ismét előrefordult, s a gondolataiba merült.

Moodynak alkalma nyílott, hogy szemügyre vegye a vidéket, amerre elhaladtak. A dél felé tartó autópályával párhuzamosan futott a négy legfontosabb kelet-nyugati magnesikló-alagútvonal, amelyeken teherszállító járatok és esetenként személyszállító csőtaxik száguldottak Los Angeles és Albuquerque vagy a Montezuma-övezet között.

Öt percet sem tölthettek az autópályán, amikor a kis terepjáró rákanyarodott egy lehajtósávra, és az északra tartó 191-es főúton folytatta az útját. Elsuhantak egy kivilágított útjelző tábla mellett:

GANADO – 64 km

– Ott van a központod? – érdeklődött Moody.

Az őrmester bólintott. – A főváros még mindig Window Rock, de Ganado a rezervátum kereskedelmi centruma. Már több mint egy évszázada. Nemsokára feltűnnek majd a toronyházak.

Máris hosszan elnyúló szerelőcsarnokok és nagy kiterjedésű gyártelepek között robogtak. – Nem személyeskedni akarok – mentegetőzött Moody, miközben kilométereken át más egyebet sem láttak, mint jellegtelen ipari létesítményeket, lakótelepeket és szolgáltatóipari berendezéseket sorban egymás után –, de ugye nem a ti nemzetségetek a tulajdonosa ennek az egésznek?

– Nem, de a legtöbbnek társtulajdonosai vagyunk. Ahhoz nem vagyunk elegen, hogy betöltsük az összes szakképzett technikusi állást, nem beszélve a segédmunkás-munkakörökről. Rengeteg spanyol és filippínó él és dolgozik a rezervátum területén. Meg persze amerikai angol. És nicaraguaiak, a 65-ös nagy felfordulás óta, amikor szinte elnéptelenedett Managua. Az adminisztratív beosztásokban pedig főképpen ázsiaiak. – Majd széles karmozdulattal körbemutatott.

– A legtöbb vállalkozás errefelé háromtagú közös vállalat, navaho-hopi, angol és keleti megoszlásban. Nálatok nem ugyanez a helyzet?

Moody megcsóválta a fejét. – Nagy-Tampa most is elsődlegesen a nyugdíjasok és a szórakozni, pihenni vágyók nagyvárosa. Ó, ipari üzemek vannak bőségesen, de csúcstechnológiájú terméket gyártót nem sokat találni mifelénk. A párásság nem tesz jót az elektronikának.

– Ilyen gondunk legalább nincs.

Ezután szótlanul üldögéltek, csak Ooljee törte meg időnként a csendet, amikor be-beszólt a hivatalába, hogy jelentsen. Hosszú idő elteltével kockáztatta csak meg a kérdést: – Érdekelne, esetleg valamelyik szomszéd említett-e olyasmit, hogy a gyilkosság időpontja körül éneklést hallott kiszűrődni az épületből?

Moody elképedt. – Éneklést? Gondolod, a mi idiótáink amolyan dalolászós fajták, megünneplik, ha kinyírnak valakit?

– Nem így értettem. Csupán azért kérdeztem, mert ha már a gyanúsítottunkról feltételezzük, hogy navaho, vagy legalábbis pontosan ismeri a navaho szokásokat, hát elárulom, a hatathlik szoktak kántálni, amikor megsemmisítenek egy homokfestményt. Mit nem adnék, hogy megtudjam, a gyilkosunk nem egy hatathli-e. Jelentős mértékben lerövidítené a feltételezett gyanúsítottak listáját.

Moody nem tudta palástolni bosszúságát, amikor válaszolt. – Nem, ahogy értesültem, senki sem hallott semmilyen éneklést.

Ez a homokfestményügylet kezdett az agyára menni. Még egy órája sincs, hogy betette a lábát az északnyugati országrészbe, és máris elkívánkozott innen. Varázslók és kántálás! Ha ebből csak egy szó is a tampai kollégák fülébe jut, évekig rajta köszörülik a nyelvüket!

Megpróbált a vidékre összpontosítani. Rendkívüli volt, de túlságosan tágas és kopár az ő gusztusának. Ő a békésebb tájak híve volt, ahol a látóhatárba lágyan beleolvad a trópusi fák szabálytalan, zöld lombkoronája, és a sima víztükrön meg-megcsillannak a napsugarak. Mihez kezdene ő ezekkel a végeláthatatlan platókkal, amelyek mint rozsdaszínű erek futnak neki a rikítóan kék égboltnak? Gyönyörű látvány, hogyne, de számára élettelen. A száraz levegő miatt pedig folyton viszketés kínozta.

Hacsak, ötlött hirtelen az eszébe, Ooljee nem a hecc kedvéért csinálja az egészet, hátha bolonddá akarja tenni őt a haverjaival náluk a rendőrségen. Hát persze, ennek van értelme! Könnyen el tudta képzelni: betoppan a sápadtarcú balek Floridából, és nagy komolyan faggatja a navahókat a homokfestményekről meg a varázslókról. Jót somolygott magában. Ravasz ez az Ooljee, a kedves vendég majdnem lépre ment. De csak majdnem!

Kettőn áll a vásár. Majd mosolyogva, bólogatva úgy fog tenni, mintha minden szavukat elhinné, s amikor eljön az ideje, ő nevet a végén! Ooljee jó srác és jó zsaru. Csak egy kicsit viccelődni támadt kedve.

Alighogy Moody mindezt végigzongorázta magában, az őrmester megint feladta neki a labdát.

– Eltöprengtem kicsit, az indítékon járt az eszem.

– Nem csak neked, barátom.

– A homokfestmény a kézenfekvő válasz. Amit nem tudunk, az a kérdés. Akárki volt is, aki meg akarta szerezni, akár a másolatát is, határozott oka volt rá, de nem az, hogy a gyűjteményét gazdagítsa vele. Meglehet, hogy ezt a bizonyos homokfestményt valamikor a múltban a gyilkos, vagy a családja, vagy esetleg egy közeli barátja ellen használták. Az is lehet, hogy másvalaki ellen alkalmazták, aki felbérelte a gyilkost. Azzal, hogy a hagyomány értelmében elpusztította, elhárította a veszélyt valaki feje felől. Nevezhetjük akár ördögűzésnek is.

Jézusom, hüledezett Moody. Pedig már azt képzeltem, a józan ész győzedelmeskedett.

– Ha ez a fickó képes elektrosokkot kiváltani valami eddig ismeretlen módszerrel, és azzal megölni embereket, akkor meg mi a fenének kell széthánynia néhány marék színes homokot? – lamentált Moody. – Ugye nem azt pedzegeted itt nekem, hogy ez amolyan voodoo-féle izé?

– Legalább ésszerű magyarázat egy látszatra ésszerűtlen cselekedetre – erősködött Ooljee. – Az alapelv ugyanaz. Neki elég hinnie abban, hogy hatást tud gyakorolni valakire, és akkor működik is a dolog.

– Lassan már rám is hatni kezd – dohogott Moody.

– Ez megfelelő indíték lehet.

Moody éles pillantást vetett Ooljee-ra. – Ugye nem mondod komolyan, hogy igazán hiszel ebben a sületlenségben?

Az őrmester megkerülte a kérdést. – Az számít, hogy más esetleg hisz. Akik hisznek, bármire képesek.

– Ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk – dörmögte Moody. – A fickó eszelős.

– Az emberek oly sokféle okból ölnek: vagy mert Isten vagy az ördög parancsolta, vagy egyszerűen nem tetszik nekik egy másik ember szeme állása vagy hangja színe.

Ezzel Moody nem tudott vitába szállni. Túl sok ilyen példával találkozott Tampa utcáin.

– Nem számít – folytatta Ooljee –, hogy csupán egy színes homokból és porrá hullott farostlemezből álló kupaccal van dolgunk. Az a lényeg, hogy aki tönkretette, hitt abban, hogy a homokfestménynek igazi hatalma van. Ezzel új támpontot nyerünk, hogy merre induljunk. Ismerem a módját, hogyan ellenőrizhetők az ilyen dolgok. Nem olyan hatékony, mint szeretném, de kezdetnek ez is elég.

– Nos jó. – Moody lehiggadt egy kissé. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Ooljee kezdettől komolyan vette az ügyet.

Moody semmit sem tudott Ganadóról azonkívül, hogy egy jelentős csúcstechnológiai ipari terület kereskedelmi központja. Ám amikor látótávolságba kerültek az első toronyházak, rádöbbent, több előítéletét is le kell majd vetkőznie.

Fantasztikus csúcsos tornyok törtek az ég felé a hatalmas irodaépületek tetején, s olyan látványt nyújtottak, mintha valahol másutt forrasztották volna őket egymáshoz, hogy azután sértetlenül a magasan fekvő, sivatagos fennsíkra helyezzék. Egyik épület sem volt kifejezetten régi, mindegyiket az elmúlt évszázadban emelték. Alakra azokat az eróziós tanúhegyeket és óriási síremlékeket mintázták, amiket Moody a levegőből is látott, tulajdonképpen beleolvadtak a tájba, s közöttük üvegből, plexánból és kompozitokból épített szakadékok és platók alkották az utcákat és a tereket. A nagyobb objektumokat ellenőrzött klímájú gyalogos-csőhidak kötötték össze az utcaszint felett, s mint kompozitsodronyból és metálüvegből szőtt lebegő artériák hálózták be az egész a várost.

A belvárosban a toronyházak tövébe alig szűrődött be némi napfény. Folyt az építkezés mindenfelé. Moodyt megrohanták a tucatnyi nyelven íródott hirdetések. Mintha csak Manhattanben járt volna. Egyedül a felhőkarcolók voltak valamivel kurtábbak.

A több reklámtáblán is látott jellegzetes kacskaringók és ívelt vonalak, amikről Moody azt képzelte, valamilyen ismeretlen közép-keleti nyelven íródtak, valójában – mint Ooljee felvilágosította – az írott navaho nyelv elemei voltak.

– Egészen a XX. század korai szakaszáig nem létezett olyan, hogy navaho írás – magyarázta az őrmester, miközben megelőzött egy vánszorgó furgont. – Zavarosnak tűnhet, de az írás elsajátítása semmi ahhoz képest, mintha a nyelvtanával akarnál megbirkózni. És akkor még nem láttad, milyen a hopi írás! – A kuncogásszerű hang, amivel mondókáját zárta, mássalhangzók és torokhangok nazális keverékének hallatszott. – Viszont bonyolult írása ellenére csodálatos a hangzása. Leginkább az énekre emlékeztet. A kínaiak megértik.

Moody – miközben igyekezett valami értelmet kihámozni társa nyelvészeti kalandozásaiból – a röpködő, cikázó, akrobatikus lézerreklámokat tanulmányozta. Ganado belvárosa hologramok és hideg neonfények kész stroboszkopikus labirintusa volt, az integető és táncoló plazmaszobrok gyakran megtréfálták az elbambult járókelőket. Az érzékeket váltakozva hol izgató, hol tompító ingerek nemcsak angolul, hopiul, navahóul és zuniul, hanem japán, mandarin, thai, bahasza indonéz, maláj, tagalog, no meg a dél-amerikai közösségben elkerülhetetlen spanyol nyelven is ostromolták a városlakókat.

– Mennyit értesz ebből? – tudakolta Moody elképedve, annyira elkápráztatta a váratlanul kibontakozó kozmopolita környezet.

– Spanyolul tűrhetően. Japánul és thaiul egy kicsit. Pár szót malájul is, persze az angolon és a navahón kívül. Hopiul kevesebbet, mint kéne. Hallanád, miféle tolvajnyelven hadar némelyik helybéli banda! Hajdan összevissza fújkálták festékes spray-vel a falakat. De a Procter & Gamble graffitiálló falburkolata kibabrált velük. Manapság másképpen jelölik a felségterületeiket. A város bizonyos körzeteiben lépten-nyomon belebotlik az ember afféle kiszögellésekhez tapasztott playbackdumaládákra, amikből dől az üres locsogás, ha elhalad előtte. Az átlagpolgár már ügyet se vet rájuk, de láttam, hogy a rivális bandatagokat meghátrálásra késztetik az ilyen üzenetek. Ha ezekhez a nyelvekhez, amiket felsoroltam, még hozzáadjuk – katalizátor gyanánt – az utcai zsargont, az eredmény valami olyasmi, amihez külön fordítóprogram szükséges, hogy megfejtsük. Nem könnyíti meg a rendfenntartást odakint az utcán.

– Mi a helyzet errefelé a bandákkal?

– Nem súlyosabb, mint más hasonló nagyvárosokban, bár amikor ilyen mértékben koncentrálódik az új pénz és a buzgó befektetési kedv egy bizonyos helyen, mindig számítani kell némi felfordulásra. Rengeteg vagyonos polgár él mifelénk, s ahogy az lenni szokott, szegény úgyszintén. A nincstelen utcakölykök egy része bandákba tömörül, ahogy másutt is minden időben. Kábítószerrel, fegyverrel seftelnek, ipari kémkedéssel foglalkoznak, pontosan ugyanúgy próbálják fenntartani magukat, ahogy az idők kezdete óta minden városi banda. Ha jól tudom, nálunk most valamivel élénkebb a mozgolódás, mint másfelé. Vannak sajátságos kulturális, valamint gazdasági átrendeződési nehézségeink is. Szerencsére a világ minden jelentősebb, csúcstechnológiával foglalkozó vállalata arra törekszik, hogy megtelepedjen a mi vidékünkön. Eltartott egy ideig, amíg ráébredtek, hogy a Négy égtáj régió lakossága a Föld legrátermettebb csúcstechnológiai szakembergárdája. Vannak errefelé olyan üzemek, amelyek a szó szoros értelmében nulla hibaszázalékkal termelnek. Ha összeadjuk az itteni munkaerőforrást és a rezervátumban kínált egyedülállóan kedvező adózási feltételeket, hát nincs az a multinacionális cég, ami ellen tudna állni ennek a kombinációnak. Az utcáinkon flangáló népség életmódja és jellegzetes gondjaink mind ennek a kívülről érkező befolyásnak és pénznek a visszatükröződései.

Akárcsak az a színes etnikai kavalkád, ami a gyalogos-csőhidakon nyüzsög, állapította meg Moody magában. Az indiánok, ázsiaiak és spanyolok között elkülönült kisebbséget alkotnak az angol ajkúak, akárcsak helyenként Tampában. Moodyt nem zavarta. Ő mindig kisebbséghez tartozott, egész életében. A kövérek maguk is egy el nem ismert kisebbséget képviselnek.

Egyet kellett értsen azzal, hogy a rendőrmeló errefelé nem lehet egy sétagalopp. Egész sor nyelvhez és kultúrához értő specialisták seregét kellett alkalmazni. A tampai angol-fekete-spanyol etnikai keveredés sokkal áttekinthetőbb volt, míg Ganado jobbára a Tenger gyümölcsei nevezetű vegyes salátára emlékeztetett, délnyugati módra.

– Ugye a te törzsed tagjai nem kizárólag futószalagmunkára kényszerülnek? – érdeklődött Moody.

– Ó, dehogy! Mi is résztulajdonosok vagyunk, egyénenként is és a törzsi tanácson keresztül is. Az lerí egy épületről, ha navaho tulajdonban van. Akár bérházról, akár irodaházról, bevásárló-toronyházról vagy magánházról van szó, a bejárata mindnek kelet felé néz. – Ooljee tétovázott. – Ne haragudj! Túl sok mindennel rohantalak le egyszerre, pedig csak nemrég szálltál le a repülőgépről.

– Semmi gond.

– Ami azt illeti, nem sok hopi indiánnal fogsz összeakadni, emiatt ne aggódj. Az ő kereskedelmi központjuk odébb van, Seba Delkaiban. A zunik leginkább Új-Mexikóban találhatók. Ha mégis bármi nézeteltérésed támadna egy navahóval, csak mosolyogj, és mondd azt: doo ahashyaa da.

– Dú a hasí dá – próbálkozott Moody. Ooljee addig ismételgette lassan, türelmesen, amíg biztos nem volt benne, hogy Moody elfogadható szinten el nem sajátította.

– És mit jelent ez tulajdonképpen? – faggatózott végül Moody.

– Ezzel azt hozod a másik ember tudomására, hogy idegen vagy itt, nem rosszban sántikálsz, hanem jó tanácsra van szükséged. Biztosíthatlak, tüstént segítőkészen fordulnak majd hozzád. Ritka eset, hogy angol ajkúak kicsit is törnék magukat pár navaho szó megtanulásáért. Ne félj, ezzel belopod magad bárkinek a szívébe, akivel csak összehoz a sors. Nagyon hasznos üdvözlési formula, bár szó szerint nehéz lefordítani. Akárcsak a yataheyt, a salom navaho megfelelőjét.

– Minek a mijét?

– Nem érdekes. Csak tartsd magad a doo ahashyaa da-hoz, akkor bárkivel képes leszel zöld ágra vergődni.

– Kivéve a pasasunkat, akit üldözünk.

– Úgy van. Nem hiszem, hogy ő elsőre rokonszenves benyomást keltene. De jó lenne tudni, vajon ténylegesen orvosi eset-e, akit keresünk!

– Kétlem. Egy idióta nem tudta volna ilyen hatásosan eltüntetni a nyomait.

– Nem feltétlenül. Egy épelméjű ember bizonyos fokig kiszámítható. Egy elmebeteg nem. Őt sokkal nehezebb betájolni éppen emiatt.

– Hacsak ki nem nyíratja magát megint egy másik homokfestmény-gyűjtő. – Moody az utca felé intett a fejével. – Ugye jól láttam, hogy egyik-másik áruház kirakatában áll néhány ilyen festmény?

Ooljee bólintott. – A belváros a legfontosabb turista- és bevásárlóközpont. Az lett volna a furcsa, ha eddig egyen sem akadt volna meg a szemed.

– A jellegzetes motívumokat senki sem alkalmazza valami egyéb célra? Hirdetésekben, esetleg?

– Á, dehogy! Az úgy nézne ki, mintha gatyát varrnának az amerikai lobogóból! Feltűnő lenne, de zavaró. Érdekes, hogy még akik váltig hangoztatják, hogy ők tökéletesen modern beállítottságúak, és nem hisznek a régi hagyományokban, azok sem tennének ilyet. Nem kockáztatják, hogy csődbe menjen az üzletük vagy összedőljön a házuk. Emlékszel, az a bizonyos egy százalék bizonytalansági tényező! De mutatok valamit, hátha érdekesnek fogod találni.

Ooljee kikapcsolta a lézerérzékelőt, és visszaállt kézi vezérlésre, aztán balra befordult egy lejtőre, ami a plató természetes képződményeként létrejött medencébe ereszkedett. Vénséges vén fák szegélyezte patak csörgedezett lustán a fenekén. A környéket parkká varázsolták, megőrizve az öreg fákat és egy csoport ódon épületet. A sziklákat szelídebb ívűre csiszolták, vagy padokat faragtak belőlük, amiken idős emberek és ifjú párok üldögéltek.

– Ennyi maradt a hajdani Ganadóból. így nézett ki ez a vidék réges-rég. A szilikont és a gallium-arzenidet e helyütt benne hagyták a talajban. Nem mintha manapság bárkinek is kellenének még ezek az anyagok. A park kissé idealizálja ugyan a dolgokat, de én láttam egykori kétdimenziós felvételeket a területről. A másolat hűen tükrözi a valóságot. – Ooljee balra mutatott, egy csillogó tornyokkal megtűzdelt hegyoldal irányába. – Megkímélték a régi Hubbell kereskedelmi állomást is. Összeépítették a Betatkin bulváron álló újnak az előcsarnokával. – Az őrmester csendesen szemlélte a lomhán folydogáló patakot s a lankás partokon andalgó párokat. – Van-e már szállásod? – kérdezte Moodytól.

Moody a fejét rázta. – A kapitányság azzal engedett el, hogy keressek valami kényelmes szobát.

– Értem. Akkor természetesen nálunk fogsz lakni.

– Hé, ki van zárva! Kezdjük azzal, hogy biztosan nincs olyan méretes fekhelyed, ami nekem megfelelne.

– Majdcsak szerzünk valamit, addig a kis ideig meg kibírjuk mindhárman átlósan is a franciaágyon – ugratta Ooljee.

– Másodszor pedig semmiképpen sem akarlak téged meg a feleségedet kitenni ilyen kényelmetlenségnek.

– Miért, olyan lármás fickó vagy?

– Nem rendezek éppen falrengető hortyogást egész éjjel, ha erre gondolsz, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy...

– A lényeg az, barátom, hogy tapintatlanság lenne, ha visszautasítanád a meghívásomat. De talán meg tudlak győzni. Arra felelj, hogyan kívántad fedezni a szállásköltségeidet? A kapitányság hitelkártyájával?

– Azzal, de...

– Korlátozott?

– Természetesen.

– Akkor téged napidíjjal eresztettek utadra, ami a napi kiadásaid fedezésére szolgál addig, amíg nálunk tartózkodsz. A napidíjadat a havi fizetéseden felül kapod, és szabadon elköltheted. Ha valami drága helyen szállsz meg, a különbözetet zsebből kell fizetned. De ha olcsót választasz, a megtakarított összeget arra költöd, amire akarod. Nálunk így működik a dolog.

– Tampán is – helyeselt Moody.

– Ezek szerint, ha nálunk laksz, zsebre teheted azt a pénzt, amit különben lakásra és ellátásra adnál ki. Nem kárpótolna valamelyest azért a kellemetlenségért, hogy ide rendeltek, az országnak abba a részébe, ami iránt olyan erős ellenszenvvel viseltetsz?

– Hé, sosem mondtam, hogy nem tetszik itt. Csak most jöttem, a fenébe is!

– Az arcod ékesszólóan beszél a szád helyett is.

– Hát ez? – fortyant fel Moody dühösen, amiért így átláttak rajta. – Csak nem egy ősi navaho szólás?

– Nem. Tulajdonképpen egy olasz varietéműsorból idéztem, amit a múlt heti RAI-transzponder adásán láttam. Na, mit szólsz hozzám?

Moody nem akarta azzal kezdeni a hetet, hogy gorombaságot vág annak a fickónak a fejéhez, aki a munkatársa lesz. Ugyanilyen okból csöppet sem találta vonzónak az ötletet, hogy össze legyen zárva egy szűk kis lakásban egy rakás hancúrozó kölyökkel – vagy mit is mondott Ooljee korábban valami kölykökről? De semmi sem jutott eszébe, hogyan bújhatna ki a meghívás alól.

– Hát megpróbálhatjuk – egyezett bele kelletlenül –, de az “ellátásról” hallani sem akarok! Az én kajámat én fizetem, különben egy héten belül kieszlek benneteket a vagyonotokból.

– Rendben – vidult fel Ooljee. – De figyelmeztetlek, a feleségem imád főzni. Kísérletező kedvű ínyenc, el lesz bűvölve, hogy új áldoz... akarom mondani, vendég érkezik a házhoz, akin kipróbálhatja a legújabb receptjeit. Az pedig, hogy mihez kezdesz a pénzeddel, legyen a te gondod. A teljes munkaidős rendőrnek nem sok élvezetben van része, ragadd hát meg a kínálkozó alkalmat.

Egy ideig még gyönyörködtek a park látványában. Aztán Ooljee feltekerte az ablakokat, és új utasítást adott a fedélzeti egységnek. A motor lassan felpörgött, miközben a lézerérzékelő és a parkolósáv burkolatába süllyesztett navigációs csík között zajlott az adatcsere. A terepjáró kitolatott, megfordult, aztán nekilódult.

Most, hogy a vitát eldöntötték, Moody szentelt némi időt és figyelmet Ganado nagyvárosias egzotikumának. Különösen felkeltette érdeklődését a fiatalság öltözéke, eklektikus és ötletes kombinációja mindannak, amit Ázsia és Amerika nyújthatott. Tampában ugyancsak kirítt volna a sémából. Itt azonban beleillett az összképbe.

Megkérte Ooljee-t, hogy lassítson, mert kiszúrt egy káprázatos külsejű fiatal nőt. Fekete haját kétoldalt egy-egy szőkére festett, áramvonalasra bodorított, előbb felfelé, aztán ívben kifelé tartó hajtincs díszítette. Ezüstszál csillámlott az obszidiánárnyalatú hajszálak között. A szerelése piros bőrdzseki és bőrszoknya volt, amik telis-tele voltak aggatva gombokkal, faragott fétisekkel, innen-onnan elemelt alkatrészekkel, a lábán tükörfényes csizma villogott, és egy ezüstös hálót húzott maga után uszály gyanánt.

Ooljee kiguvadt szemű kollégáját leste. – A frizurája a hopi hagyományokat követi. A sallangok a ruháján nem.

– Hogy tudják így megállítani? – tátotta a száját Moody, a kérdést a gravitációnak fittyet hányó hajtincsekre értve.

– Jó régi eljárás már, bár a lány szerintem navaho. Az utóbbi ötven év során sok minden összemosódott. Lehetett volna nagyobb mértékű keveredés is, de a múltbeli ellenségeskedés nehezen simul el a törzsek között.

– Ez nekem sem újdonság. Délről származom.

Nyugat felé fordulva maguk mögött hagyták a csillogó-villogó városközpontot, s olyan körzetbe értek, ahol sűrűn követték egymást családi házak, bérházak és közszolgálati létesítmények. A szabad területeken dúsan nőtt a cédrus és a törpefenyő.

– Nem mondhatnám, barátom, hogy a beszédeden érződne a déli akcentus – jegyezte meg Ooljee.

– Florida nagyvárosi környezetében hamar elhagyja az ember a tájszólását – felelte Moody fészkelődve. – Nem ugyanaz, mint kint vidéken, a családi birtokon. Georgiában és Mississippiben még hallani akcentussal beszélőket, de Florida dugig van mindenféle, mindenhonnan odatóduló népséggel. Ebben a tekintetben leginkább Los Angelesre hasonlít. Ismerek olyan kubaiakat, akiket inkább chicagóinak saccolnék, nem havannainak.

– A hagyományok erősebben tartják magukat itt és lent, a Montezuma-övezetben – felelt Ooljee. – Talán hallottál már az övezetről. Gondolhatod, egész sereg ganadói vette be magát a határszéli vadonba. Príma rejtekhely annak, aki el akar tűnni szem elől. Ezért gondoltam, hogy a nyomozást erre és a határszéli területre koncentráljuk. A gyanúsítottunknak főhet a feje. Mehetne mondjuk Portlandbe, ahol ugyan szemet szúrna, de a kutatás nem olyan beható, vagy pedig itt marad, ahol könnyebb elvegyülnie, és meghúzza magát. Ami engem illet, le merném fogadni, hogy valahol itt bujkál a közelben. – Egy szembejövő teherautó késve váltott tompított fényre, s élesen megvilágította az őrmester arcát.

– Nincs feleséged? – tudakolta.

– De volt. – Moody kibámult az ablakon, amint elsuhantak egy harsogó fényű éjjel-nappali üzlet mellett. – Kétszer is. Nem gyerekjáték zsarufeleségnek lenni.

– A feleségemnek meg nekem úgy tűnik, összejött. Megpróbálom nem hazacipelni a munkahelyi gondjaimat, azt hiszem, az segít. Egészségesnek látszol. Nem sebesültél még meg komolyabban akció közben?

– Néhányszor ram lőttek már. Eddig szerencsém volt. Sok asztali kutatómunkát vállalok, az egész kapitányságnak dolgozom. Az ember bizonyos idő után rájön, mi fekszik neki, és leragad amellett. Engem se a szellemi, se a fizikai, se a munkahelyi profilom nem tesz alkalmassá arra, hogy begőzölt kretének után futkossak mindenféle sötét sikátorokban.

– Sejtem, hogy profi vagy a saját területeden, különben nem esett volna rád a kapitányságotok választása. Úgy képzelem, a megfigyelésben lehet nagy jártasságod, a különálló elemek összerakosgatásában. Mint amilyen egy homokfestmény.

– Ne személyeskedjünk, kérem – horkant fel Moody ingerülten –, és mivel ez központi kérdés, tudnám értékelni, ha nem hoznád ezt fel unos-untalan.

Ooljee meghökkent. – Miért ne?

– Mert nem vagyok egy babonás fazon, és unom, hogy sosem tudom, mikor ugratsz, és mikor beszélsz komolyan, és ez nekem így nyomasztó, érted? Én egy racionális empiri... cista vagyok, vagy hogy az ördögbe hívják manapság azokat a pasasokat, akik a józan észre apellálnak. Szóval szállj le rólam, jó?

– Rendben – felelte Ooljee. Majd igen halkan hozzátette: – Pedig épp azért központi kérdés, mert általa érthetjük meg a gyanúsítottunkat is és minden egyebet is ebben az ügyben.

6. FEJEZET

Ooljee messze, a város nyugati felében lakott egy hat harmincemeletes, sokszög alaprajzú toronyházból álló lakókomplexumban, amelyet a legközelebbi, úgy nyolc kilométerre délre fekvő hasonló lakótömbtől parkok és szociális létesítmények választottak el. A fákkal sűrűn betelepített parkokat művészien faragott homokkő alakzatok díszítették, Moody szemében mind idegenül hatott. A fák és bokrok dacosan hordozták szikkadt lombjukat a száraz levegőben. A tornyok bejáratai – állapította meg Moody – kivétel nélkül kelet felé néztek.

Az autó műszerfalán egy kijelzőegység csipogó hanggal jelezte, hogy a háztömb érzékelője felismerte a járművet és gazdáját. Súlyos ajtó billent fel előttük, beeresztve őket az épület alatti garázsba.

– Nem gondolod – figyelmeztette Moody az őrmestert –, hogy illett volna megtelefonálnod az asszonynak, hogy vendéget hozol haza?

– Tudta, hogy jön valaki. Akkor lepődne meg inkább, ha nem nálunk töltenéd az éjszakát.

A lift a torony kilenctizednyi magasságába röpítette fel utasait, ott aztán kiléptek egy kör alakú előcsarnokba. Ooljee egy épp nyíló ajtó felé tartott. A küszöbön alacsony, mokány termetű asszonyka fogadta őket olyan mosollyal az arcán, akár egy felfelé kunkorodó szivárvány.

Lisának hívták. Azt a négykarú, négylábú, a nappali közepén vadul hempergő gombócot pedig, miután kétfelé választották, Blue-nak és Sunnak. A két fiú mindössze addig bírt nyugton maradni, amíg megölelték apjukat, aztán elviharzottak barlangjukba, a hálószobájukba.

A padlót valami olyan anyag borította, ami szőnyeg érzetét keltette, de döngölt, földes padlóra emlékeztetett; ez is afféle ipari bűvészmutatvány volt, mint amikor a nyúlszőrt némi festéssel menyétprémmé varázsolják hozzáértő mesterek. A szobában elnagyoltan megfaragott igazi fakeretes kanapék és faszékek álltak, a falakon indián pokrócok és metszetek sorakoztak, a cserépedények és polcok pedig telis-tele voltak holoképekkel illusztrált könyvekkel. A konyha gyökeresen eltérő látványa kész technosokkot okozott Moody-nak: csillogó fekete műanyagból és rézből volt minden.

Amikor Ooljee felvilágosította vendégét, hogy a fiúk szobáját kapja meg, Moody azonnal zúgolódni kezdett.

– Akkor őket hova dugod éjszakára? – intett a nappaliban álló hosszú heverőre. – Pótágyra?

– Nem. – Ooljee a nappali utcafronti falán nyíló ívelt, üvegezett ajtók felé fordult. – A teraszra. Nagyszerű móka lesz számukra.

Moody odaballagott. A szűkös lakásért valamelyest kárpótlást nyújtott a jókora terasz. Az időjárás viszontagságai ellen a közvetlenül felettük kinyúló félköríves politonelem nyújtott védelmet, amely mint óriási, félbe tört burgonyatallér meredezett kifelé az épület oldalából. Lélegzetelállító kilátóhelyül szolgált Ooljee-éknak ez a terasz, ahonnan elláttak addig a messzi-messzi vörös csíkig, ami a Salahkai-plató meredek oldalait és a mögötte elnyúló még távolibb hegyláncokat sejtette. A szemkápráztató látvány mégsem tudta Moodyval elfeledtetni a Mexikói-öböl párába vesző kék víztükrét.

Az egyik kissrác megrángatta a nadrágját. Nagy fekete szemű, sima fekete hajú, csupa energia kis mókus volt. Moody, hogy mondjon valamit, no és hogy kipróbálja – biztonságos terepen – friss nyelvtudását, mosolyogva elszavalta a kiskölyöknek: – Doo ahashyaa da.

A gyerek szájára tapasztott tenyérrel kuncogni kezdett, és tágra nyílt szemmel bámult a termetes vendégre. A bátyjából kirobbant a nevetés. Egymás közt sutyorogva visszaszaladtak a szobájukba.

Moody elégedett volt magával. Most már két navaho köszöntést is kiválóan tud: a yataheyt meg amelyiket épp az imént alkalmazott.

Ooljee a feleségével beszélgetett. Moody, hogy magára hagyták, kisétált a teraszra. Minthogy a lakáskomplexum legnyugatibb tornyában, annak is a nyugati oldalán állt, semmit sem látott a többi épületből. Semmi sem zavarta a kilátást.

Dél felé egy másik lakótelepet vett észre, ragyogó ablakaival földre dobott elektromos nyakláncra emlékeztetett.

Későre járt. Egymás után gyúltak ki a fények a többi lakásban is. Talán ott gubbasztott a gyilkos is valamelyikben, sötét terveit szövögetve. Moody visszaballagott a nappaliba, és a konyhából kiszűrődő családias csevegésre fülelt, ami az angol és navaho nyelv rokonszenves hangzású keverékét alkotta. A szoba berendezése réginek tűnt, habár a modern bútorgyártás bármit le tudott másolni hitelesen, még az antik kinézetet is. Moodyt elbűvölték a falakra aggatott pokrócok. Sem a mintázatuk nem volt különösebben bonyolult, sem a színeik nem voltak igazán élénkek, de a motívumoknak olyan súlyuk volt, olyan meghittség áradt belőlük, amilyennel Moody addig még nem találkozott. Miközben nézte őket, olyan érzés tört rá, mintha váratlanul viszontlátta volna egy régi barátját.

Téblábolt egy ideig az apró lakásban, aztán ismét visszatért a teraszra, s a lenyugvó napot bámulta. Ha erősen hunyorgott, azt hihette, a tengert látja. Ooljee hangjára riadt fel. Nem is hallotta a lépteit.

– A nyári naplementéket kellene látnod, közvetlenül egy monszun hozta felhőszakadás után. El sem hinnéd, az aranynak hányféle árnyalata tűnik fel az égbolton.

Moody nekidőlt a terasz vékony, de biztonságos korlátjának. – Nem is tudtam, hogy az indiánoknak még ma is szokásuk nesztelenül lopakodni – jegyezte meg.

– Nem hallottam róla, de a jó zsaruk tényleg tudnak – felelte Ooljee. – Különben mi a véleményed? – biccentett a naplemente felé.

– Más, mint nálunk.

– Szóval nem igazán nyerte meg a tetszésedet. Értem. Időbe telik, mire értékelni tudja az ember ezt a vidéket. Az eleven színek mind az égboltra vándoroltak.

– Ha jól sejtem, ezen a látványon nőttél fel.

– Azt hiszem, ez a határtalan üresség taszítja az embereket, különösen a keletről érkezetteket.

– Bizony, Floridában a parkok jelentik az összes üres térséget.

– A rezervátumban minden lehetséges helyet meghagytak az eredeti állapotában. Nem furcsa ez a mi modern civilizációnk? Amint elér egy bizonyos jóléti szintet, tengernyi pénzt kezd költeni arra, hogy visszaállítsa, ami az eredeti élőhelyből megmaradt. Ebből a szempontból mi szerencsések vagyunk. Az olyan városok, mint Kayenta, Klagetoh és Ganado fantasztikus fejlődésen mentek át, de ha innen továbbhaladsz nyugatra vagy északra, olyan érintetlen tájat láthatsz magad előtt, amilyenen az anaszazik éltek évezredekkel ezelőtt. Az olyan városokban, mint Flagstaff és Gallup, a periferikus fejlődés közel sem olyan ellenőrzötten zajlott. Nem hiszem, hogy azokat ugyanilyen vonzónak találnád, mint Ganadót, minden tipikusan urbánus gondja-baja ellenére. – Azzal a távoli messzeségre mutatott. – Arrafelé a pusztaságon és a hegyekben még mindig van rá esély, hogy a kiránduló barangolás közben ember nem járta környékre, zugokba téved. Vagy ősrégi holmikra bukkan: cserépdarabkára, régi nyílhegyre, nyaklánctöredékre, gyöngyökre, esetleg egy addig fel nem fedezett, sziklába vájt barlanglakásra. A parkőrök keresztül-kasul bejárták a vidéket, akárcsak az a sok ezer amatőr archeológus, mégis akadnak még területek, ahová ezer – de lehet, hogy több ezer – éve nem tette már be ember a lábát.

– Engem egyetlen dolog érdekel. – Moodyra rátört az aznapi kimerítő országjárás okozta zsibbadtság, és csöppet sem vonzotta e patetikus poézis. – A gyilkosunkat akarom megtalálni.

Ooljee felsóhajtott. – Te legalább olyan kitartó vagy, mint amilyen egyenes, Vernon. Egy kis szerencsével hamar fülön csípjük. Akkor végre visszarepülhetsz a te szeretett Floridádba. Remélem, nekem nem kell elkísérnem téged.

– Nem szereted a nyílt vizet?

– Nem, ha töményen sós. Az édesvíz, az igen... bárcsak jutna rá idő, hogy felvigyelek Powellbe!

– Nem nyaralni jöttem. – Moody megtapogatta az övére csatolt zsebkomputerét. Majd, mintha akkor kapcsolt volna, hogy eddig nem viselkedett igazán udvarias vendég módjára, hozzáfűzte: – Eszméletlen ez a látvány innen föntről.

– Nekünk tetszik – jegyezte meg Ooljee egyszerűen. – Úgy szeretnék egy nyaralókunyhót is valahol, de mindig közbejön valami fontosabb. A fiúk rengeteg pénzt emésztenek fel, és nemcsak szó szerint értem.

– Lefogadom – bólogatott Moody. A hálószoba környékéről kurjongatás és üvöltözés ütötte meg a fülüket. – Sosem eresztenek le?

– Soha. Szerintem álmukban is hancúroznak. De ami téged illet, képzelem, hogy kopog már a szemed az éhségtől.

– Már akkor kopogott, amikor kiléptem a repülőből.

– Nem biztos, hogy sikerül jóllakatnunk, de nem hiszem, hogy éhesen távoznál az asztalunktól. Szereted a kínai kosztot?

– Csak ha nincs tele zöldséggel meg mindenféle füvekkel.

– Értékelem az őszinteségedet. Lisa úgyszintén. Majd kapsz a fakanállal! Azért ne aggódj. Mindig főtt tészta vagy krumpli van nálunk, desszertnek pedig pirított kenyér.

– Kenyér desszertnek?

Ooljee kacsintott. – De mézzel és tejszínhabbal! Ne félj, nem fogsz csalódni. Fagylalt is lesz. Kóstoltad már a pinon-diófagylaltot?

– Eddig még nem. – Moodynak összefutott a nyál a szájában.

– Az is mézzel készül. Odaragasztja az ember nyelvét a szájpadlásához. Ragad persze minden egyébhez is. Amikor Lisa ilyet készít, mindig a kölykök sarkában kell lennünk, és még úgy is előfordul, hogy csak a kádban tudjuk szétválasztani őket.

A vacsora bőséges volt, és mennyei. Moody – bár szándéka ellenére – túlzabálta magát. Úgyhogy a kellemes közérzet után nem maradt el a bűnhődés.

Zaklatott álmában megjelent Kettrick és a házvezetőnője. Egymás körül keringtek, túlságosan is szorosan, pedig ezt a szemérmetlen ölelkezést mindenki abszurdnak tartotta volna, aki csak ismerte Kettrick habitusát. Ám az álmok nem lennének álmok, ha következetesen racionális lenne a tartalmuk.

Helyüket zord, fenyegető tekintetű arcok foglalták el, az elhunyt nagyiparos magánmúzeumát benépesítő, a primitív művészeti alkotásokon szereplő szellemek és kísértetek, amelyek a világnak azon részeiből származtak, ahol még tovább élt a múlt, és a mítoszok megőrizték ősi befolyásukat. Közöttük egy arctalan figura lebegett, hajlékony acélrúdhoz hasonlatos karjai végén agancságaknak tűnő ujjak meredeztek. Az ujj hegyeiből szikrák pattogtak szerteszét, és minden lángra kapott, amit csak ért.

A Sepik folyó menti szobrok összezsugorodtak és elégtek. A délkelet-ázsiai maszkok hevesen izzó parázsesővé robbantak szét. Az afrikai fétisek lobogó fáklyaként lángoltak. A tűzvész elemésztette a félig feledésbe merült regéket és a megmagyarázhatatlan rejtélyeket. Megsemmisültek az egykori előérzetekkel, sejtelmekkel teli álmok; krepp-papír módjára hamvadtak el; a hamuból füst, a füstből csak a forró pernye alig érezhető illata maradt.

A lángok közt összezsugorodott Kettrick is, a házvezetőnője is. S amikor minden hamuvá és szénné égett, előlépett az arctalan rém, hogy megkaparintsa a homokfestményt, amely mint valami érintetlen és örökkévaló szentkép állt a pusztulás kellős közepén. Amint azonban ujja a képhez ért, megelevenedtek az alakok és a motívumok. A harsány színekben tobzódó szimbólumok, a férfi- és női pálcikaember-alakok s az erősen stilizált teremtmények leugráltak a fatábláról. Villámlás, eső és szivárvány kísérte életre kelésüket.

A megszámlálhatatlanul sok tekergőző, vonagló szivárványkígyó egybeolvadt egy kettős spirált alkotó tornádóvá, körülzárta az arctalan figurát, s addig préselte, szorította, amíg szét nem robbant, s foszlányai céltalanul sodródtak szerteszét minden irányban.

Moody verejtékben úszva riadt fel, pedig a lakásban kellemesen hűs volt a levegő. Elhalványuló képek remegtek még a retináin: egy magaslégkörben repülő légi járaté, egy kosár fölött magasan szálló sötét alaké és egy magányos homokkősziklát figyelő sasé. Minden lebegett, ahogy a gyerekek álmodnak a lebegésről.

Moody kihemperedett az ágyából, és nadrágot húzott, inggel nem bajlódott. Az öve fölé türemkedő pocakjával lábujjhegyen kiosont a nappaliba. Kint csönd volt, sehol senki, a földszínű árnyalatok is aludtak a teraszajtókon beözönlő holdfényben.

Moody szemügyre vett egy cserépfazekat, aztán egy szobrot: földanyánk hűvös, megnyugtató bizonyítékainak harminc emelet magasságba kellett emelkedniük ahhoz, hogy az égben lakókat emlékeztessék, a való világ létezik még a talpuk alatt.

Odakint a teraszon Ooljee fiai békésen szenderegtek hálózsákjaik biztos melegében, a bennük zsongó tavasz végre szintén megpihent. Beletelt egy percbe, mire Moody hitt a szemének, hogy valóban mozdulatlanok. A lágy holdfényben szunnyadó gyermekek szorosan lezárt, eleven fekete szemükkel és félig nyitott szájukhoz szorított kis öklükkel mintha nem is ugyanazok lettek volna, mint ébren. Elképzelte, ahogy lassan átalakulnak fiatalemberekké, mint majd egykor a valóságban.

– Én sem tudok aludni.

Moody hátrakapta a tekintetét. Ooljee – mindössze alsónadrágban – ott ácsorgott az árnyékban, és a csemetéin legeltette a szemét.

– Már másodszorra hozod rám a frászt – súgta neki Moody. – Ne csináld ezt velem.

– Ahhoz képest, hogy ilyen szép szál déli gyerek vagy, te is elég nesztelenül mozogsz. Nem vettem észre, hogy felkeltél.

– Mit keresel idekint?

– Mondom, én sem tudtam aludni. Lehet, hogy a pirított kenyér a ludas. Vagy lehet, hogy a kavargó gondolatok.

Moody úgy döntött, meg sem említi nyugtalanító álmait. Házigazdája talán csak azért tartja szóval, hogy segítsen vendégének ellazulni. Minthogy semmi jobbat nem tudott kitalálni, elismételte a tanult navaho üdvözlést.

Doo ahashyaa da.

– Az már igaz. – Ooljee hátrapillantott a nappaliba, melyben a tompa színek és a hagyományos motívumok védőbástyája feltartóztatta a homogenizáló technológia támadásait. – Tudod mit, talán jött valami hír azóta, hogy utoljára ellenőriztem az adatokat. Beugrunk az irodába egy kis terepszemlére?

– Nem szeretném zavarni az éjszakásokat – tiltakozott Moody. – Mi van, ha éppen valami sürgős dolguk akad?

– Mint például? Egy tiltott zsugaparti? Ganado zajos nagyváros, de nem Tampa. Persze ha vissza akarsz bújni az ágyba, akkor sincs gond.

Moody nem sokat vacillált. – Őszintén szólva, inkább nem fekszem már vissza. Ha már fenn vagyok, fenn vagyok. Csak felkapok egy inget, és fröcskölök egy kis vizet a képembe.

– Jól van. Városnéző körútra megyünk. Bőven van még látnivaló.

Egy olyan környéken kötöttek ki, ami minden nagyvárosban megtalálható: olcsó lakónegyedek, gyárak, kereskedőházak és silány szórakozási lehetőségeket kínáló szórakozóhelyek gyűjtőkörzetében. Nem meglepő, hogy e városrész fókusza egy nagyobb egyetem volt.

– Maga az egyetemi épületegyüttes úgy másfél kilométerre innen a Keet Seel Streeten áll. – Ooljee kimutatott az ablakán. – Sok gazdag kölyök jár óda, meg rengeteg renitenskedő szegény, akik folyton azt lesik, milyen buli van kilátásban. Igazán érdekes egyveleg.

Ooljee túlzott. Ezen a környéken sok minden hasonlított Tampa és St. Pete bizonyos negyedeihez, bár az etnikai kavalkád sokkal egzotikusabb volt. Moody ráismert ugyanazokra a terekre és csövestanyákra, ahol a fiatalság lődörgött, megfigyelte, hogy ugyanaz a settenkedő sutyorgás folyik az itteniek között is eszmékről, koncepciókról, árukról, drogokról és különféle értesülésekről. A spanyolok többnyire ismerősnek tűntek a külsőségeikről és a gesztikulálásukról. Az amerikai indián és az ázsiai hatások azonban tökéletesen idegenek voltak számára.

Tampában például senki sem viselt homlokpántot és rojtos kék dzsekit, amin (mint Ooljee felvilágosította) na'a-tse-elitnek nevezett szivárványlények virítanak. A figurákból vér csöpögött, ami viszont végképp nem felelt meg a hagyományos ábrázolásnak. A fickó türkizzel és ezüsttel díszített övvel fogta össze a dzsekijét, alul pedig megfejthetetlen ázsiai szimbólumokkal kivarrt bivalybőr csizmába tűrte be a krémszínű pantallót.

Moody azon ámuldozott leginkább, mennyivel jobban egybeolvadnak a helybéliek – akár navahók, hopik, zunik, hualapaik vagy apacsok – az ázsiaiakkal, mint mondjuk az angolokkal vagy spanyolokkal.

Ooljee lelassított egy meghatározhatatlan épület előtt. Az utcaszint alatti szűk beugróban fekete kompozitból készült szárnyas ajtó csillogott. Színpompás szivárványszimbólumok – a vörösön és kéken vékony, átlós sárga csíkkal – őrizték kétfelől és a szemöldökfa felett a bejáratot. A portál mindkét felső csücskében egy-egy pár erősen stilizált neonmadár világított.

– Aranysas és fekete sólyom – magyarázta Ooljee a társának. – Védelmező jelképek, homokfestményekről kölcsönzött motívumok, akárcsak a szivárvány. Sasokat és sólymokat rendszerint nem látni védőszellem gyanánt. De hát ez történik, amikor az emberek megkísérlik átmenteni a régi hagyományokat modern környezetbe. Homokfestményen ráadásul nem ábrázolnak párzó sasokat.

A bejárat felett vibráló neonfigurák megerősítették Ooljee észrevételét.

– Ez egy shimaklub. A shimák olyan nők, akik elég kétes korúak és hírűek is egyben. Ócskább lebujok is vannak errefelé. Ebben helybeli nagymenők, külvárosi kölykök meg alsóbb osztálybelieknek számító szalagmunkások és köztisztasági alkalmazottak gyerekei szoktak megfordulni. Adódik egy-két éjszakai verekedés, de ritkán fajul el a dolog, kivéve ha kábítószerről van szó. Néhány hónappal ezelőtt épp itt a klub előtt kellett véget vetnem egy bunyónak, ami egy roppant finom hölgy miatt tört ki. Az intézkedés után még ott tébláboltunk a társammal egy darabig, és mustrálgattuk a csinibabát. Ő megköszönte a segítségünket, és épp búcsúzkodott, amikor a ruhájából kihullott egy huszonöt dekás, önműködő adagolóval ellátott frissonampullákat tartalmazó csomag. A melltartójához volt erősítve. Az Elefántcsontpartról származik, és olyan durva szer, hogy megolvasztja az ember agyát is. Szóval a hölgy nem is volt olyan finom.

– Azt hittem, te a gyilkossági csoportnál dolgozol.

– Hogyne, a mi kapitányságunknál azonban előírás, hogy havonta egyszer mindenki vegyen részt utcai szolgálaton. Hogy el ne veszítsük a kapcsolatot a realitással, ugyebár. Én nem bánom. – Ooljee feltekerte az ablakát, hogy kirekessze azt a hajmeresztő, harsogó muzsikát, ami a szárnyas ajtón kiözönlő brancs távozása közben áradt ki a klubból. A zenészek odabent olyan ricsajt csaptak, mintha a kovácsok nagyzenekara kalapált volna mai modern zenét. – Nagy megkönnyebbülés, komolyan, hogy a tampaiak tapasztalt kollégát küldtek. Attól féltem, valami forrófejű ifjoncot kapok, aki csak hírnévre törekszik, de az első incidensnél pelenkázhatom.

Moodynak eszébe villant a fiatal detektív, akivel Kettrick házában csevegett. Nickerson. Az, akit maga helyett próbált beajánlani a főnöknek.

– Nem, ez az ügy kezdettől az enyém volt.

– Egy pillanatig sem kételkedtem benne – felelte Ooljee titokzatos képpel.

7. FEJEZET

Az őrsön, aminek a bejárata – szúrta ki Moody azonnal – szintén a megszabott irányba mutatott, éppen üresjárat volt. Részegek, drogosok, betörők és mindenféle züllött, lecsúszott alakok folyamatos, de még kezelhető serege áramlott át a felvételi irodán, bár többségüket bekasznizták éjszakára. Komótos tempóban zajlott az élet, az éjszakai műszak munkaideje a végéhez közeledett, a reggeli csapat pedig még nem érkezett meg.

A kollégákról, akikkel Ooljee pár üdvözlő szót váltott, különböző mértékben rítt le az álmosság, a megkönnyebbülés vagy a zárkózottság, attól függően, hogyan telt az éjszaka. Volt idő, amikor Moody maga is fontolgatta, hogy késő éjjeli műszakra kéri magát. A hajsza mérsékeltebb volt, az atmoszféra kevésbé őrjöngő, a hőség is elviselhetőbb. Hajnali három és öt között szinte megállt az élet az őrsön, de legalábbis fásult letargiába süppedt, mivel akkortájt még a legvirgoncabb éjjeli bagoly bűnözők is felfüggesztették tevékenységüket, akik pedig végigdolgozták a napot, rendszerint már rég húzták a lóbőrt.

Csakhogy Moody a napsütést kedvelte.

A rendőrőrs, valamint a berendezése – már amiről Moody kapisgálta, hogy mi célt szolgálhat – százszor korszerűbb volt, mint amihez Tampában szokott. Persze érthető, Ganado fellendülőben lévő serdülőkorú városnak számított, Tampa viszont középkorú keleti nagyvárosnak. Érdekes, állapította meg, noha a Navaho Közbiztonsági Hivatal egyik rendőrőrsén voltak, az alkalmazottak közt akadt nem amerikai indián is. Látott angolokat, feketéket és néhány spanyolt is. Az összbenyomás mégis merőben különbözött minden addig látott rendőrségi központtól.

Ooljee beterelte Moodyt a sok apró irodafülke egyikébe, és bekapcsolta maguk mögött a privaflexernyőt. Takaros, tiszta kis kuckó volt. Mindenütt Ooljee feleségét és a srácait ábrázoló hologramok virítottak. Moody gyakorlott tekintete automatikusan letapogatta a környezetét, s agya elraktározta a látottakat. Nem árt mindent tudni arról, akivel az ember együtt dolgozik, különösen – figyelmeztette magát – ha az sem kizárt, hogy amíg a társaságában tartózkodik, esetleg orvul oda is pörkölhetnek nekik.

A családi képeken kívül lógott még a falon néhány díj, oklevél, pár kisebb atlétikai trófea és egy-két látványosabb, kanyonokról készült tájhologram. Az íróasztalon több halom dosszié, egy jegyzettömb és a szokásos irodai kellékek mellett egy Fordmatsu gyártmányú, tipp-topp asztali számítógép állt. Két nyurga kaktusz vitt némi életet az irodai egyhangúságba, amiket azonban közelebbről szemügyre véve Moody kiderítette, ügyes hamisítványok csupán. A kis rózsaszín virágos tűpárna az asztalon viszont igazi növény volt. A két kellemesen párnázott szék sem az a rozoga tákolmány, mint otthon, Tampában, az irodai típusbútor. A mindenfelé használatos kompakt, hatvanszor kilencven centis zenatmonitor az asztal mögötti falon függött.

– Na, nézzük, mi hír van. – Ooljee lezökkent a székére, és beindította a komputerét. A képernyő kivilágosodott, és megjelentek a szabályosan elrendezett parancsikonok. Moody a másik széken foglalt helyet.

Kommentár nélkül figyelte, ahogy Ooljee előhívta a Kettrick-fájlt, és keresgélni kezdett benne. Könnyen kiszúrta azt az állományt, amit a tampaiak küldtek Ooljee-éknak.

Jó tíz perc elteltével az őrmester a kávéautomata felé sandított, ami az egyetlen fiókos szekrény tetején állt. Szó nem esett köztük, Moody mégis megértette társa pillantását. Egyedül annyit kérdezett, üresen vagy cukorral és tejszínnel kéri-e.

– Kandinorral, egy zacskóval – dünnyögte Ooljee, fel sem pillantva munkájából.

Moody beleszórta a mesterséges édesítőt a csésze kávéba, amit kollégájának eresztett a gépből. – Mi az ördögnek iszod cukorpótlóval? Hiszen nem vagy túlsúlyos. Az ilyen fazonoknak van, mint én.

– Enyhe hipertónia. Családi vonás. Néha csak hiperül érzem magam, feszültség nélkül.

– Kitalálhattam volna, a gyerekeidből ítélve – fordította Moody a figyelmét ismét a monitorra, miközben a kávéját szürcsölte. Az aromája csodálatos volt, és friss. Tampában messzire kellett caplatni érte, arról meg jobb nem beszélni, ami a központi automatából csörgedezett. A saját, különbejáratú presszógép ötletével igenis elő fog rukkolni a következő szakszervezeti ülésen. A két nyomozó egyforma élvezettel szopogatta a maga feketéjét.

Félig ürült csak ki a csésze, amikor Ooljee összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és hátradőlt. – Ugyanaz a régi nóta. Nem mintha mást vártam volna.

– Ugrottak a reményeim. – Moody a társát méregette. – Egy-két nyomra azért számítottam mostanára.

– Ó, annál azért többet tudunk – felelt Ooljee sietve. – A gyanúsítottról készült fantomkép alapján több információ is érkezett. De egyik sem bizonyult használhatónak. Vagy senki sem ismerte föl az emberünket, vagy aki igen, az nem mer beszélni. Vagy pedig odalent az övezetben bujkál valahol.

– A francba, azóta már át is plasztikáztathatta az ábrázatát. Kemoterápiával ki is fehéríttethette a bőrét.

Ooljee elmosolyodott. – Ennyire mélyre még egy gyilkos sem süllyedne. De van itt valami, amivel még nem próbálkoztam. A főnököm, a hadnagy szerint a grafika alapján kéne a fickó nyomára akadnom. Hetekig ezzel szórakoztunk éjjel-nappal, de eredménytelenül. Ami azt illeti, tele van a hócipőm.

– Hadd találjam ki – forgatta Moody a szemét –, a homokfestményre akarsz rástartolni.

– Dicsérem az éles elmédet, de ne bízd el magad túlságosan, hiszen erről jártattam a szám, amióta csak leszálltál a repülőről. Tehát mivel a főnökség mindenáron azt hajtja – elvégre én csak alkalmazott vagyok –, hogy egy bizonyos személyt üldözzek, gondoltam, az utasítást megpróbálom összekötni a saját elképzeléseimmel. Különösen hogy már elfogulatlan tanúm is van, aki meg is erősíti, ha kell, hogy én csak parancsot teljesítettem.

– Hé, engem hagyj ki ebből!

– Ne légy ennyire paranoiás! Nincs szándékomban kínos helyzetbe hozni téged.

– Na azért.

– Tetszeni fog, meglátod. – Ooljee-t nem lehetett eltántorítani. – Sokkal érdekesebb múzeumokban, ajándékboltokban és kereskedelmi állomásokon kérdezősködni, mint ellenszenves alakokat faggatni az utcán.

– Errefelé vannak még kereskedelmi állomások?

– Persze. Idefelé jövet elhúztunk egy mellett. A mellett az ötvenemeletes torony mellett a park tövében, a központban. Mutattam, nem emlékszel? – Ooljee kitekintett az ablakon. A tavaszi pirkadat már ébresztgette a várost. – Van néhány használható listám. Ha ráakadunk a festmény párjára, híresek leszünk. Különben meg mit ücsörgünk itt, csak meresztjük a szemünket erre az adathalmazra, amikor odakint járkálhatnánk a szép napsütésben.

– Szép időnek nevezed ezt a száraz jégszekrényt? Én már húsz fok alatt dideregni kezdek, és csupa libabőr leszek. Különben is ki van szikkadva minden.

– Ne gondold, hogy mifelénk sosem esik. Majd rendezek én neked áldásosztó rítust, és meglátod, lesz itt eső.

– Úgy legyen. De addig is mit szólnál egy gyilkosfogó szertartáshoz?

– Talán majd később – felelte Ooljee rezzenéstelen arccal, miközben kiballagtak az irodából, ám Moody ezúttal nem vette be a füllentést.

A reggeli csúcs közeledtével gyorsan nőtt a zsúfoltság Ganado belvárosában. Varázslatos hirtelenséggel bukkantak elő a gyalogosok a járdákon és a csőhidakon, a kelő nap első sugarai megvilágították máris gondterhelt arcukat. A rendőrségi kocsi ügyesen elhúzott az araszoló tömegközlekedési eszközök mellett, jó hasznát véve a hatósági járművek számára fenntartott szélső sávnak. Ooljee a hosszú gyakorlat könnyedségével hagyta figyelmen kívül a forgalmi dugókban csapdába esett utasok irigy pillantásait.

– Mit gondolsz, vajon a pasasunk újra ölni fog?

Ooljee töprengett. – Szabadon találgathatunk, hiszen semmit sem tudunk róla. Alapos országos nyomozást folytattam, de hasonló indítékból elkövetett gyilkosságról nem találtam feljegyzést. Ha szerencsénk van, egyedül a Kettrick-féle homokfestményre fájt a foga.

– Több kollégám azonban – folytatta Ooljee – csöppet mániákusnak tart már engem is, amiért makacsul ebben az irányban kutatok. Egyesek szerint csak ravasz kifogás az egész, amit azért agyaltam ki, hogy kihúzzam magam az olyan komoly munka alól, mint például a potenciális gyanúsítottak felgöngyölítése.

– De hiszen a kapitány engedélyezte az ilyen irányú nyomozást!

– Yazzie kapitány kiváló orrú zsaru. És megértő. De az ő türelme is véges. Nem fogja hagyni, hogy ítéletnapig ezt a vonalat kövessem, hacsak nem mutatok fel valami eredményt.

A két nyomozó aznap és másnap reggeltől estig ajándékboltok, kiskereskedelmi áruházak és galériák tulajdonosainál és igazgatóinál kérdezősködött, kezdve a hatalmas szállodák előcsarnokaiban működő luxus-képkereskedésektől – amelyekben a Moody-féle munkakopók még a keretet sem engedhették volna meg maguknak, nemhogy magát a festményt – egészen az apró zálogházakig és használtcikk-boltocskákig, amelyek a városszéli ipartelepek ódon kereskedőházainak utcafrontján fészkelték be magukat.

Moody annyi ezüstöt és türkizt látott, hogy nem is hitte, létezik ennyi. Látott férfiakat, akiken ugyanannyi ékszer csilingelt, akár a feleségükön. Az ilyen látványhoz szoknia kell a szemnek. Tampában egyedül a selyemfiúk páváskodtak így felékszerezve.

A nemesfémeket nemcsak a megszokott karperecek, gyűrűk és nyakláncok alakjában viselték az emberek. Használták övek, kalapszalagok és homlokpántok díszítésére, csizma orrán és gallér csücskén, dísztűk és kitűzők formájában. S minél több ilyet látott, annál természetesebbnek tűnt Moody számára.

Ooljee-nak majdnem sikerült is rábeszélnie egy korall –, türkiz- és szintetikus medvekarom berakású ezüst óraszíjra, ahelyett az evilágias, szimpla ABSK helyett, amit Moody mostanában hordott. A felügyelő kísértésbe esett, de meggondolta magát. Az óraszíj ugyan gyönyörű volt, és az ára is méltányos, de túl elevenen játszódott le képzeletében a jelenet, amit otthon, a tampai kapitányságon kiváltott volna.

Nem minden az égszínkék kőből és ezüstből készült azonban. Használtak aranyat és platinát, sőt még egzotikusabb fémeket és drágaköveket is. Még a legkisebb ékszerüzlet is hatalmas választékot kínált.

– Ki veszi meg ezt sok csecsebecsét? – kérdezte végül Moody a kollégáját.

– Turisták, átutazó üzletemberek, akik valami igazi amerikai emléktárgyat akarnak hazavinni magukkal. Mi is adunk-veszünk egymás közt. A valóban drága díszműárut úgy hívják, zálogmag. Egy részüket tulajdonképpen régi érmékből készítették: főleg tíz- és ötcentesekből. Eredeti, jó zálogmagot mindig nehéz felhajtani. Manapság nem kell az embereknek zaciba vágniuk a családi ékszereiket, hogy kifizethessék a számláikat. Bár a dologban nincs semmi kifogásolnivaló. Korábban tökéletesen elfogadott módja volt a készpénzhez jutásnak vagy fizetésnek.

– Különben alaposan szemügyre vetted a látott homokfestményeket?

– Próbáltam – válaszolt Moody savanyú képpel –, de nekem mind egyformának tűnik.

– Nem tudom elhinni! – Ooljee meg sem próbálta palástolni a csalódottságát. – Nem létezik, hogy az éles szemeddel ne vettél volna észre különbségeket!

– Hát – tétovázott Moody – talán az általános motívumoknál... Csigavér, Paul! Tisztára olyan, mintha idegen nyelvet tanulnék.

Újra megálltak, újabb üzlethelyiség következett. Az összes többihez hasonlóan az utcafrontja ennek is jellegtelen volt. A keskeny bejárat fölött ott virított a hagyományos fluoreszkáló ADÁSVÉTEL felirat, kétfelől a kirakatokban viszont mutatósabban voltak elrendezve a türkiz és ezüst ékszerek, mint másutt. Aki csinálta, legalább erőfeszítést tett arra, hogy a minőségre irányítsa a figyelmet, nemcsak arra törekedett, hogy minél több olcsó gyűrűt és karkötőt zsúfoljon bele az adott üvegkalickába.

Bent az üzletben a világítás ugyanolyan diszkrét volt, akár a légkör. Dobok és cserépedények, szobrok és pokrócok kínálták magukat. Az utóbbiak eredetiek lehettek, mivel a sok száz hasonlótól eltérően, amiket Moody az utóbbi két napban látott, ezeken nem fityegett cédula, hajszálfinom betűkkel hirdetve, hogy indián szőttesek ugyan, de pusztán navaho ihletésűek. Ami Ooljee szerint azt jelentette, hogy nem a rezervátumban készültek, hanem lent Mexikóban, szorgos zapoték indiánok mechanikus szövőszékein.

A régiségkereskedés tulajdonosa alacsony volt, fehér ember, és igen serény. Olyan sima járással közeledett feléjük, mintha magnekorcsolyán siklott volna.

Mögötte a fal tele volt festményekkel. Másolatokkal persze: látképek a mai és a régi Ganadóról, a Canyon de Chelleyről és a Monument-völgyről, a Grand Canyonról és a San Francisco-hegységről, különféle sziklalakásokról és indián szertartásokról. Több szőnyeg is függött ott, többségük kicsi, némelyik rongyos. Ooljee szerint mind növényi eredetű festékkel volt befestve. Ez az üzlet a komoly kereskedők és gyűjtők kincsesbányája volt, nem a tarka mütyürkékért betérő turistákat célozta meg. Minél beljebb sétált az ember, annál értékesebb áru tárult a szeme elé.

Ooljee sokatmondóan felmutatta a halványan fénylő lexán-lapba préselt igazolványát. A tulajdonos rápislantott, majd Moody felé röppent aggódó pillantása, aztán olyanképpen méregette Ooljee-t, akár egy ládika bizonytalan eredetű ékszert, amit valaki épp rá akar sózni.

– Én nem vagyok orgazda, őrmester.

– Ebben a városban előbb-utóbb mindenkinél akad lopott holmi – felelte Ooljee szelíden –, de nem ezért jöttünk.

A tulajdonos láthatóan megkönnyebbült, bár a hangjában rezgett némi szorongás. – Vásárolni óhajtanak? Esetleg születésnapi ajándék, vagy hölgynek lesz?

– Az lenne szép ajándék számunkra, ha segíteni tudna. – Azzal Ooljee előbányászta a dzsekije zsebéből Kettrick homokfestményének mostanra alaposan meggyűrődött húszszor huszonöt centis faxfelvételét, s odanyújtotta a kereskedőnek, aki kíváncsian nézegetni kezdte.

– Van valami elképzelése, melyik rítushoz tartozhat?

– Ó, tanácsra van szükségük? Miért hozzám fordultak? Miért nem egy múzeumhoz?

– Abból az utcából már megjöttünk – bökött Ooljee a faxra. – A szakértők, akikkel konzultáltam, azt mondták, sosem láttak ehhez hasonlót.

– Igazán? – A kis ember ábrázata felderült, mostanra egészen fesztelen lett. Hunyorgott, mert a jobb szemében a beültetett lencse gondot okozott. Egy pillanattal később elnézést kért, s félrevonult. A látogatói türelmetlenül várakoztak, míg kicserélte a lencsét egy ékszerésznagyítóra.

– Így jobb – motyogta legalább annyira a maga, mint a vendégei megnyugtatására. Közelről szemügyre vette a faxot.

– Egyáltalán tud-e róla valamit? – noszogatta Ooljee. – Ha nem a rítusról, akkor a stílusról, vagy hogy milyen korú lehet? Mi a jelentése? Bármilyen ötlet jól jönne.

A tulajdonos felsandított a képről. – Reménykedtem, maguk esetleg megmondják. Én sem láttam soha ehhez foghatót. – Újra az ábra fölé hajolt, bal szeme csukva, csak a jobb szemére illesztett ékszerészlupéval vizsgálódott. – Nem valami jó ez a reprodukció.

– Elnézést – szólt közbe Moody –, de az eredeti hatalmas volt. Egy életnagyságú repróval bajosan fickándoztunk volna a városban.

– Ezeket a motívumokat itt – dörmögte a kereskedő, ujjával követve a vonalat – meg ezt itt fönt; egyiket sem ismerem föl.

– Ne aggódjon – nyugtatta meg Ooljee. – Nincs ebben restellnivaló. Más se tudott kihámozni belőle semmit. – Nyúlt a fax felé.

Az öregember visszatolta Ooljee kezét. – Várjon csak, várjon! Ne olyan sebbel-lobbal! Maguknak zsaruknak mindig olyan sietős.

Na, már viccelődik is, derült magában Moody. A provokálástól felpezsdült.

Amíg a boltos az orra alatt dünnyögve fürkészte, bogarászta a bonyolult ábrát, a nyomozó a falakat elborító nyomatokat és festményeket tanulmányozta, s minden erejével azon volt, hogy magába fogadja az irdatlan méretekkel bíró tájak, feneketlen szakadékok és a határtalan égbolt látványát. A világnak ezen a fertályán minden felület, körvonal durvának, elnagyoltnak tűnt, mintha a természet félrehajította volna finomabb megmunkálóeszközeit, apróbb ecseteit, és csak robusztus gépezetekkel tevékenykedett volna. Nem csoda, hogy rejtelmek és legendák szülőföldjévé vált e hatalmas térségeket felvonultató tájék. A zöldellő természet nem nagyon jelent meg egyik festményen sem. Az univerzumnak ebben a csücskében nem kedvelték a zöld színt.

Az öreg végre szünetet tartott. – Hol találták ezt? – kérdezte.

– Nem hiszem, hogy tudnia kéne, hacsak be nem bizonyítja, a mondandója függ tőle.

A kereskedő az ajkát harapdálva tanakodott, eltartva magától a faxot. – Roppant különös. Annyi minden van, ami ismerős, de olyan szokatlan elrendezésben, és még annyi más, amit soha életemben nem láttam. – Meglobogtatta a papírlapot.

– Ez a sor itt a vöröshangyarítus, de a motívumok teljesen össze vannak kavarva. Ez meg itt fönn, ez kétségkívül az éjrítus. De minden összevissza van keverve. Nincs semmi értelme. Nemcsak olyan rítuselemek vannak jelen, amik nem is szerepelhetnének együtt egyazon festményen, hanem olyan minták, figurák és szimbólumok is, amiknek nincs semmi jelentésük. Legalábbis számomra nincs, pedig már negyven éve vagyok a szakmában. – Ujjával végigsimított a fax szélén.

– Nézzünk valami egyszerűt, például a lezáró védőmotívumot. Nem értem a kampós végű villámnak ezt az ábrázolását, és egyáltalán nem ismerem ezeket a speciális védő jelképeket a keleti kezdővonalon. Az egész túlságosan rendellenes ahhoz, hogy tradicionális legyen, ahhoz viszont túlságosan rendezett, hogy puszta badarság. Ám ezt itt – mutatott a fax bal felső sarkába – mintha már láttam volna valahol. Semelyik jelenleg alkalmazott rítusnak nem része, de látják, mennyire jellegzetes. Ezért emlékszem még rá. Mert olyan egyedülálló minta.

Ooljee alig észrevehetően megdermedt. Moody feltűnés nélkül visszafelé poroszkált az üzlet másik végéből.

– Itt mifelénk ritkán botlik az ember ilyesmibe – magyarázta a bolttulajdonos. – A hagyományos formákkal való kísérletezés jobbára lent Scottsdale-ben és Tucsonban dívik, a radikális művészek szívesebben telepednek le arrafelé. Ganado túl közönyös, túl régimódi nekik. Modern munkákkal rendszerint nem kereskedem, de elkerülhetetlen, hogy egy-kettő át ne menjen a kezemen. Alkalomadtán beleütközik az ember olyasmibe, ami megragad az emlékezetében.

– Maga tárgyal művészekkel – könyökölt rá Moody a pultra. – Azt mondja, tudja, ki készítette ezt a homokfestményt?

– Csupán sejtem. – Az öreg lehajolt, kihúzott egy fiókot, előkotort egy huszonöt centis kézikomputert, és a pultra rakta. Ütött-kopott régi modell volt, még nem rendszer-kompatibilis. Idegtépő lassúsággal pötyögtetni kezdte a billentyűit.

Egy örökkévalóság telt el, mire kicsusszant egy papírlap az egyszerű nyomtató nyílásából. Az öreg letépte. – Itt a címe... egy afféle mesternek. – Moody már kapott is utána. – Ne, várjon. – Még több papír zötyögött elő a nyílásból. – Itt a többi, ahogy lefirkantottam őket egymás után. Jó rég volt, hogy végigjártam ezt a beszerző körutat. Homokfestményekkel már nemigen vesződöm. Az újabbak többsége ócska bóvli, a remek régi képeket pedig elszipkázták a múzeumok és a magángyűjtemények. Nem fecsérlem rájuk a drága időmet. De erre emlékszem. Ez annyira más volt – bökött a faxra. – Nincs meg az összes címem, de talán jutnak valamire velük.

Y adil. Útbaigazításnak nagyon is megfelel. – Ooljee végigfutotta a kiírt adatokat, mielőtt zsebre rakta volna a papírlapokat. – Rezervátumi körzet – tájékoztatta Moodyt, aztán ismét a kereskedőhöz fordult. – Hálás köszönetem.

– Szívesen segítettem. – Az öreg az ajtóig kísérte látogatóit. – De megtennének-e nekem valamit?

Az őrmester zavarban volt. – Hát nem nagyon engedi a keretünk...

– Nem, nem – tiltakozott a kereskedő –, nem arra gondoltam. – És mereven a faxot bámulta Ooljee kezében. – Egész életemben ebben a szakmában forgolódtam, de nem találkoztam ilyennel, mint ez a maguk képe. Ha kiderítik, mi ez, mit jelent, melyik rítusba tartozik, megtennék a kedvemért, hogy beugranak, és elmondják nekem? Azt hittem, ismerem az összes ma még gyakorolt rítust, de legalábbis azokat, amelyek rögzített homokfestményeken vannak ábrázolva. Emlékezetből nem tudom őket felidézni, de akármikor kikereshetők az adattárból. Ez viszont nem csupán kísérlet, nem csupán egy művész kacérkodása régi témákkal és új ötletekkel. Ahhoz túl egységes. Összefüggő egész, ha érti, mire gondolok. Akárki alkotta, annak a teljes koncepció a fejében volt. Esküszöm, fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mi lehetett a szándéka.

– A mienket is – vágta rá Moody.

– Ha bármit kiszimatolunk – ígérte Ooljee –, feltétlenül tudatjuk magával.

– Köszönöm. Nagyra értékelném – mosolygott az öreg az állat vakarva, majd töprengő, huncut hunyorgással hosszan bámult a távozó nyomozók után, akik kocsijukba kászálódtak, és belemerültek a sűrű forgalomba.

Ooljee és Moody visszamentek az őrsre, ahol rövid, szertartásos szóváltásra került sor Ooljee és a feljebbvalója közt arról, vajon megalapozottak-e az őrmester feltevései. Eközben Moody azzal múlatta az időt, hogy a formásabb operátorlányokat mustrálta mindaddig, amíg a társa elő nem került. Akkor Ooljee komoran intett, hogy mehetnek. Kis kitérőt tettek a lakótelepre, ahol Ooljee mentegetőzve elmagyarázta a feleségének és a fiainak, hogy néhány napra elszólítja a kötelesség. Moody udvariasan félrevonult az azt követő családi jelenet alatt, hogy összepakolja az utazótáskáját.

Újra autóba szálltak, és a főútvonalakon haladtak, aminek folytán Ooljee kénytelen volt komolyan zsonglőrködni a volánnal, amíg ki nem evickéltek a nagyvárosi forgatagból. Csak azután kapcsolta át a kocsiját automata vezérlésre. Ganado toronyházai és ipartelepei lassan elmaradtak mögöttük. Moody megjegyezte, hogy szinte egyenesen északnak tartanak.

– Egészen Chinle-ig megyünk – magyarázta Ooljee. – Aprócska város, a turisták kedvelt úti célja. Utánanézünk annak a címnek, amit a régiségkereskedő ásott elő. – Azzal hallgatásba süppedt, gondolataiba merülten.

– Árulj el valamit – törte meg a csendet Moody, hogy elterelje figyelmét a kopár tájról. – Pontosan mik ezek a “rítusok”, amiket folyton emlegetsz?

– A rítusok szertartások. – Ooljee a társa felé fordította az ülését. – A navaho gondolkodásmód szerint az univerzum állandóan ingatag egyensúlyi állapotban van a jó és a gonosz erők között. Hogy tudományosabb megfogalmazással éljek, a rend és a káosz erői között. Lenyűgöző a hasonlóság e szemlélet és az általános relativitáselmélet között. Például...

Moody közbevágott: – Ne fáradj! Vettem a lapot.

Ooljee felhúzta az orrát, de folytatta. – A rítusok segédkezet nyújtanak abban, hogy az emberek megbirkózhassanak betegségekkel, személyes problémákkal, különféle gondokkal, bajokkal. Sokan, különösen az idősebbek, manapság is, miután orvosnál vagy kórházban jártak kezelésen, betérnek még a hatathlihoz is.

– Végül is nem bűn, de számomra akkor sem egyéb özönvíz előtti bűbájosságnál.

– Nem szokásunk tűket döfködni rituális bábukba! Az én szememben azok az igazi szemfényvesztők, akik abból élnek, hogy prognózisokat gyártanak a tőzsdei Nasdaq-index állásáról. Meg hasonló badarságokról. Vagy megpróbálják kitotózni, miért az új kollégát léptették elő, és nem téged, a régi bútordarabot.

Chinle nem is annyira kilométerben volt távol a térképen Ganadótól, hanem inkább időben esett tőle igen-igen messze. Maga a város viszonylag korszerű látványt nyújtott. A modern építmények közül is kitűnt maga a helybeli Navaho Közbiztonsági Hivatal kétszintes, szabad stílusú csupa politon és bronzüveg tömbje, ahol Ooljee jelentkezett. Az épület úgy simult oda egy széles, sekély kanyon oldalához, akár egy prehisztorikus növényevő őslény, aminek a hátából tüskék – antennák – erdeje meredezett kifelé.

Moody félrehúzódott, amíg társa elcsevegett itteni kollégáival. Távol a kereskedelmi és ipari centrumnak számító Ganadótól, errefelé csak elvétve látott Moody nem navaho arcot, amitől még inkább tartózkodó lett.

Chinle határain túl aztán a modern világ mintha szertefoszlott volna.

– Akiket keresünk, bent élnek a parkban, egy tanyán lent a kanyon mélyén. Majd most meglátod, miért a négykerékmeghajtású és -vezérlésű terepjáró a régóta bevált közlekedési eszköz a rezervátumban!

Keleti irányban robogtak kifelé a városból, amikor Ooljee letért a főútról, s követni kezdett egy széles medrű, lassú folyású patakkal párhuzamosan futó poros mellékutat. Nem sokkal később az út menti sziklák egyre magasabbra tornyosultak. A kanyon falai olyan sebesen törtek a felhők felé, hogy néhány kilométer után az az érzésük támadt, a kezdetben sima, rozsdavörös bástyafalak már-már az égboltot karistolják.

Moodynak majd kitört a nyaka, ahogy pislogott fölfelé. Háromszáz méter magas csupasz sziklafalak között zötyögött velük a terepjáró egy olyan útszakaszon, ami csupán a természet szeszélyének köszönhette, hogy még egyáltalán létezik. A megtévesztőén álmatagnak tűnő patak hirtelen jött esőzések nyomán vad, sebes áradattá változott, jaj volt annak, aki szerencsétlenségére épp az útjába akadt.

Moody azt képzelte, valami vízözön előtti, bevehetetlen és megközelíthetetlen roppant erődítmény labirintusában bolyonganak, ahol csak a titkos átjárók és jelszavak ismerői tudnak kiigazodni.

– Ez a Canyon de Chelley. – Ooljee a vezetésre összpontosított. A por és a kavicshordalék alatt itt nem futott lézeres vezércsík. – Úgy hívjuk, deh shay. Kész legenda. Védett nemzeti műemlék, mégis laknak benne, itt az isten háta mögött. Ősi föld, ősi életforma. A lakók környezetre gyakorolt hatása minimális, mint a régi időkben. Nincs se agylágyító narkó, se dobhártyaszaggató zene. – Elvigyorodott. – Az itteniek a birkahústól bűzlenek.

Moody változatlanul a fejük fölé tornyosuló, valószerűtlenül meredek falakat bámulta, s örült, hogy lent lehet a folyóparton, nem odafent a szakadék peremén. Nem szerette a magaslatokat. Idelent legalább volt némi növényzet, zöld élet. A fák ugyan halovány, csenevész korcsok voltak az otthoniakhoz képest, de legalább igazi fák voltak, nem jól sikerült utánzatok, mint az ocotillo és a paloverde.

A terepjáróval átgázoltak a folyón, fröcskölt a víz, és csikorogtak a kavicsok a kerekek alatt, s Ooljee egy szűkebb, ám nem kevésbé lenyűgöző hasadékba, oldalágba kormányozta a kocsit. Korábbi szavai bizonyságaképpen hirtelen megállásra kényszerültek egy eléjük zúduló birkanyáj miatt, amely a poros ösvényen szökdécselt, bukdácsolt keresztül.

Egy közepes nagyságú, roppant öntudatos kinézetű juhászkutya terelte őket, mely épp csak addig vette le a szemét a gondjaira bízott birkákról, amíg nyugtázta a közelben veszteglő terepjáró jelenlétét. Moody csodálattal figyelte a kutyát. Ügyesebben csinálta, mint némely akadémiát végzett tömegirányító szakos kollégája.

– Mindegyik birkába – a lágyékukba – beültettek egy kis adókészüléket – magyarázta Ooljee Moodynak. – Az tájékoztatja a juhászt vagy a tulajt mindenről: mennyi az adott birka jelenlegi súlya, testhőmérséklete, hogyan működnek a belső szervei, vemhes vagy sem, és még sok más egyébről. Persze vevőkészülék is egyben. – Figyeld a kutyát! – Moody alig tudta követni a lábak erdejében fickándozó fáradhatatlan, fekete-fehér foltos villámot. – Biztos ott lesz a nyakán az adóval felszerelt nyakörv, ami tudatja a gazdájával, hol tartózkodik éppen. A juhász vezényszavakat küldhet az állatnak a beépített vevőkészüléken át, ami egyúttal sugároz is, nagyon alacsony frekvencián. Ez a frekvencia irritálja a birkákat. A kutya így könnyedén fordítja, tereli a nyájat akármerre. Nem kell ugatnia vagy ősi ragadozóösztöneire hagyatkoznia. Elég, ha közel megy a birkához, az máris irányt vált. Igazán hatékony módszer. A juhásznak sem kell óbégatva dirigálnia a kutyáját, hiszen ott a nyakörv.

Már ritkult a gyapjas sereg, amikor feltűnt egy csendesített motorkerékpáron nyargalászó fiú. Intett nekik, s akkor Moody észrevette a homlokpántjából kiálló ötcentis antennát. A vezérlőegység a jobb csuklójára volt szíjazva. A felügyelő addig követte tekintetével a motoros juhászbojtárt, amíg nyájastul bele nem veszett a kanyon túloldalát takaró bozótba. A terepjáró ismét nekilódult.

– Nem lenne célszerűbb valami távvezérelt követő járművel?

– Talán, de elszigetelt körülmények között semmi sem válik be olyan prímán, mint egy jó kutya – felelte Ooljee. – Azonkívül sokkal jobb társ. És van itt még valami. A rezervátumban nincs mindenki oda a komputerekért, és nem mindenki profi a programnyelvekben, a hibakeresésben és a javítgatásban: Egyes családok jobban szeretnek a régi szokások szerint élni. Az asszonyok még ma is kézi szövőszéken szövik a takarókat, bár a mintákat grafikus tervezőprogramokkal kísérletezik ki. Mások nyájat őriznek. Olyanok is vannak még, akik kukoricát, babot, tököt és dohányt termesztenek. A rezervátumban termesztett kukoricának bizony más íze van, mint a nebraskai vagy indianai konzervnek. Látom, meg kell, hogy kóstoltassak veled néhány helyi ételkülönlegességet. A pirított kenyeret már ismered. A tortillát kedveled-e?

– Dél-floridai vagyok, elfelejtetted? – ágált Moody.

– Kék kukoricalepény paradicsommártással. Lefogadom, ilyet nem ettél Dél-Floridában.

Az ételek említésétől Moodyra rátört az éhség, de inkább nem említette Ooljee-nak; a kanyon feneke gyaníthatóan nem bővelkedett vendéglőkben. A gyorsétkezdéket többnyire nem dűlőutak mellé telepítik. Különben nem lehettek már messze az úti céljuktól, ugyanis a kanyon oldalága, amiben zötykölődtek, szűkülni kezdett. Mintha csak a bolygón támadt volna egy repedés, amin egyre beljebb haladtak. Hűvös, mozdulatlan levegő vette őket körül. Ritka, szeszélyes látogató lehetett errefelé a napsugár. Moody örült, hogy nem klausztrofóbiás.

8. FEJEZET

Öt perccel később, amint kiértek egy kanyarulatból, Moodynak pont az a látvány tárult a szeme elé, amire számított.

A többoldalú, boltozatos építmény sokkal kisebb volt egy átlagos lakókocsinál. A fala sárból vagy vályogból készült, a teteje enyhén kicsúcsosodott. A nyomozót leginkább egy mongol jurtára emlékeztette, amiről csupán azért volt tudomása, mert egy éjszaka véletlenül látott egyet a Divit-csatornán, az International Geographic különadásában, akkor, amikor a várva várt meccsét elővásárlási jogi viták miatt levették a műsorról.

Egy keverék kutya hevert az épület előtt egy napos sávon.

– Nem úgy néz ki, mintha lakna benne valaki.

– Talán mert nem is lakik benne senki. – Ooljee előredőlt, rákönyökölt a kormányra. – Vén navaho kunyhó ez. Nem is hinnéd, télen milyen meleg, nyáron viszont hűvös. Van abban valami, hogy ha döngölt padlón alszik az ember, akkor csupa olyan érzés keríti hatalmába, amitől megfosztja magát, ha víz –, hab- vagy légágyon tölti az éjszakát. Próbáld ki egyszer!

– Floridában ugyan nem! – ellenkezett Moody. – Ott túl sok a csúszómászó.

Ooljee elhajtott a kunyhó és a közönyös eb mellett, aztán át a szelíden csörgedező patakon, amiről fel sem tételezték volna, hogy kivájta ezt az irdatlan hasadékot. Csendben, sietség nélkül folydogált, nem iparkodott mielőbb a tenger színéhez közel kerülni.

A második kunyhó többé-kevésbé az elsőt utánozta, ám sokkal nagyobb volt, kétszintes, és habosított szigetelőanyaggal töltött előre gyártott műanyag falelemekből épült. Rézfüsttel bevont, polarizált ablakokkal tekintett a világba, a tető csúcsáról pedig egy jókora műholdvevő parabolaantenna ásított dél felé. Bár a kanyon fekvése észak-déli irányú volt, Moody gyanította, hogy a vétel igencsak korlátozott lehetett.

A tetőt jobbára elborították a követő-automatikával ellátott, fokozottan fényelnyelő napkollektorok. A kunyhó mögötti udvart egy nagy, négyszögletű épület uralta, amin alig volt néhány ablak. Moody nyomban felfigyelt rá, hogy mindkét épület bejárata kelet felé nyílt. Ettől mintha kevésbé érezte volna magát betolakodónak.

A patak mellett nagyméretű absztrakt műalkotás állt, amiről jobban szemügyre véve kiderült, praktikus célt szolgál. Élénk színűre festett fémrudak műgallyakból rakott fedelet tartottak. A rudak a rikító mélyvöröstől az erős kéken át a halvány rózsaszínig terjedő árnyalatokban pompáztak, a finom átmeneteket magában az anyagban oldotta meg a fémszobrász. Annyira vékonyaknak tűntek, hogy nem is értették, miképpen bírják el súlyos műremeket.

– Ez egy nyári árnyékolótető – magyarázta Ooljee –, vagy inkább annak modern változata. A régin évente kellett cserélni az ágakat. Ez sokkal tartósabb, de nekem hiányzik belőle a fa.

Azt nem tudta, a különleges fém mi lehet. Később értesültek csak róla, hogy galvanizált titánium.

Alighogy Ooljee leparkolt az épület előtt, két másik keverék jószág somfordált elő üdvözlésükre. Az egyikben mintha lett volna némi juhászkutyavér, gondolta Moody. Mindkettő kíváncsi volt, és barátságos.

Moody hátramaradt, hagyta, hadd csengessen Ooljee, ő addig azt fürkészte, látja-e valami jelét biztonsági berendezésnek, mint mondjuk kamerának vagy hőérzékelőnek. De vagy költséges, rafinált módszerrel álcázták, vagy nem is volt. Talán errefelé nincs rá szükség. Ez itt nem Tampa, a metropolis. Különben pedig aki ebből a házból meg is kísérelne megfújni valamit, a kanyonból csak egy úton menekülhetne, amelyiken bejött, és amit könnyű eltorlaszolni.

Nem mintha a házigazdának, aki az ajtót kitárta, segítségre lett volna szüksége ahhoz, hogy elbánjon egy betolakodóval. Magasabb volt, mint Moody, és legalább olyan masszív, bár a súlya sokkal esztétikusabb eloszlásban rakódott a csontjaira. Kinézetre lehetett volna a Kalózok valamelyik menő hátvédje is. Mint kiderült, korábban focizott, bár csak a főiskolai csapatban.

Váltott pár szót Ooljee-val, aztán előrelépett, és Moody-ra villantotta széles, joviális vidéki mosolyát, amilyennel a nyomozó azóta nem találkozott, hogy eljött Mississippiből. Mindjárt meghitt, békebeli hangulat kerítette hatalmába.

Yinishye, Bill Laughter vagyok. – A harmincas évei elején vagy közepén járhatott. A kézfogása ugyanolyan határozott volt, mint ő maga, s Moody tüstént érzékelte a mutató-ujja szokatlanul erős nyomását a kézfején.

– Vernon Moody vagyok. Én...

– Paul már elmondta. – Azzal hátralépett, betessékelve a vendégeket. – Jöjjenek beljebb. Körbevezetem magukat a házban, bár Marilee vásárolni ment, az apám meg a meccset nézi.

Végigjárták a lakást, megtekintették a kilátást a patakra és a meredek sziklafalakra. Mind a három kutya csatlakozott hozzájuk, az egyik Moody sarkában szimatolt, a másik kettő előttük bóklászott.

A ház mögött álló nagy, pajtaszerű épületről kiderült, hogy iparosműhely. Moody autókra, teherkocsikra, esetleg giro-kopterre számított, vagy mezőgazdasági munkagépekre, nem egy kézműves szerelőcsarnokra. Az egyik fal tövében végig színes homokkal teli akrilfestékes vödrök sorakoztak. A helyiség közepét hosszú padok és asztalok foglalták el, amikhez kiváló minőségű keményfa lapok, fémlemezek és flexifantekercsek voltak támasztva.

Oldalt volt egy hegesztőhelyiség, külön fémhulladék-tárolóval és galvanizáló berendezéssel, továbbá egy fazekas sarok agyagtartállyal, elektromosan meghajtott fazekas kerékkel és gyorségető kemencével. Az egyik hátsó asztalon egy jókora, szériagyártásra alkalmas lézeres vágógép trónolt, ami inkább egy tüzérségi löveg elkallódott darabjának látszott.

Elkészült homokfestmények álltak rendezetten, osztályozóállványokon a keretező-berendezés mellett. Laughternak még saját csomagológépe is volt, meg mindenféle, a szállításhoz szükséges védőfóliája, távtartó léce, miegymás. Méretüket tekintve a festmények jelentős mértékben eltértek egymástól, kezdve az alig néhány centis miniatűröktől egészen addig a két darab két és félszer három méteres monstrumig, amik a közeli falnak voltak döntve. Ooljee Moodyt megelőzve kérdezett rá azok rendeltetésére.

– Azok az új Casa Grande-i nemzetközi repülőtér előcsarnokába készültek. – Laughterről sugárzott a büszkeség. – Az arányok azért olyan szokatlanok, mert nagyobb távolságból látnak majd rá az utasok. Nézzék, minden motívum, minden yei túlméretezett.

– Mi az a yei? – érdeklődött Moody.

– Szellem. Isten. Emberalak. Attól függ. Yei-bei-chei. Röviden yei.

A műhely végében szorgoskodó két fiatalember ügyet sem vetett az újonnan érkezett látogatókra.

– Tanoncok. A segítőim – magyarázta Laughter.

Moody figyelte, ahogy egyikük ragasztószerrel lealapozott egy nagyjából harminc-centis vékony fémlemezt. A társa éppen a fejére csatolt egy védőálarcot, majd balra fordult, és felemelt egy festékszóró pisztolyhoz hasonló szerkentyűt. Úgy sziszegett, akár egy dühös kígyó, miközben a fiú átlátszó fixálót permetezett négy elkészült homokfestményre.

– Rengeteg kulimunkától kímélnek meg – vizsgálgatta Laughter kritikus szemmel a képeket. – Így zavartalanul a festésnek és a motívumoknak szentelhetem a figyelmemet.

Moody változatlanul kissé megütközve szemlélte a tevékenység intenzitását és tömeggyártás-jellegét. Neki ez már nemigen tűnt művészetnek. Bár mit lehet tudni?

– Maga tulajdonképpen nem fest. Homokot használ.

– A festék csupán közeg. Akárcsak a homok. – Laughter egy nem szabványos ipari festőállványra mutatott, amin egy félkész homokfestmény állt. – A régi időkben gyorsan kellett hinteni a homokot, mielőtt a ragasztó megkötött volna. Emiatt időnként elnagyolt munkák születtek. Ma sokkal könnyebb. Én fellazítható, elasztomerikus átlátszó ragasztót használok. Bekenhetem vele az egész táblát, dolgozhatom a kép akármelyik szakaszán, mégsem kell amiatt izgulnom, hogy a többi azalatt kiszárad. Másnap csupán befújom lazítóspray-vel azt a területet, amivel foglalkozni akarok, s a ragasztó ismét tapadni fog. Addig meg sem köt az anyag, amíg be nem szórom fixálóval. Ami pedig az ecsetet illeti... – Laughter hátranyúlt egy közeli munkapadra.

Moody ösztönösen hátrahőkölt, amikor eléje toppant egy fegyvernek látszó valamivel a kezében. Ipari értelemben az is volt. Míg azonban a hagyományos homokfúvó készülékből nagy teljesítménnyel kiáramló finom szemcsesugárral a régi festék- vagy lakkréteget lehetett eltávolítani, Laughter átalakított készülékét a homok felvitelére használta. Elektronikusan szabályozható volt a homoksugár átmérője és ereje is. Egy beépített kapcsolóval váltogatni lehetett, hogy a csatlakozó vákuumcsövön át melyik tartályból milyen színű homokot fújjon az automata pisztolynál alig nagyobb szerkentyű. Egy csővel légtartályhoz, egy másikkal a homokadagolóhoz volt kötve. A rendelésre gyártott készülék jól bevált keresztezése volt a homokfúvó készüléknek és a festékszórónak.

Laughter védőszemüveget illesztett a szemére, azután bemutatta a készülő művön, hogyan is működik. Három fekete végű fehér sastoll bontakozott ki a tábla jobb alsó sarkában, ahogy a szórófejjel ide-oda fújkált a kezelt felületen.

– Ezzel a felszereléssel, amit itt látnak, egész tempósan lehet haladni – jegyezte meg, miközben elzárta a szórópisztolyt, és felkapott egy másik ügyes készüléket. A vendégek kíváncsi tekintetétől kísérve Laughter óvatosan fixálót permetezett a frissiben készült tollakra, rögzítve őket az alaphoz.

Moodyt a technika sokkal jobban lenyűgözte, mint a technológia. – Nem látok azon a táblán semmiféle jelölést, kontúrvonalat. Fel se vázolja előre a motívumokat?

Laughter feltolta a védőszemüveget a feje búbjára. – Nem szükséges. Nyolcéves koromban kezdtem tanulni az apámtól. A minták ide vannak már vázolva örökre – kopogtatta meg a homlokát. – Egy jó hatathli itt őrzi a mintáit. No persze, én nem vagyok hatathli. Csak egy festő. Annak ellenére tudom, mit ne fessek.

Kifelé menet a műhelyből Moody a mester sarkában maradt.

– Paul beszélt nekem erről.

Laughter elmosolyodott. – Akkor hát tudja, nincs az a kommersz, befejezett, végleges homokfestmény, akármennyire szabályosnak néz is ki, ami tökéletes reprodukciója lenne egy gyógyító festménynek. A pontos másolat szerencsétlenséget hozhat a festőre vagy a vevőre, vagy rossz irányban befolyásolhatja az egyetemes harmóniát. Ha egy ilyen másolat miatt bajt hoznék egy vevő fejére, be is perelhetnének. Egy floridai bíróságon talán nem, de itt a rezervátumban minden megtörténhet. Biztosan nem tenne ilyet egyetlen festő sem, aki homokfestményekkel kereskedik, mert előfordulhat, hogy a balszerencse a saját fejére hull vissza a vevőé helyett.

Moody azon kapta magát, hogy a Kettrick-féle festményen jár az esze. Mi van, ha az mégis kivétel volt, pontos másolat, hiába hajtogatja Laughter olyan meggyőződéssel az ellenkezőjét? Hátha ez a magyarázata a gyilkos megszállottságának? A balsors jelen esetben Elroy Kettricket sújtotta.

Napszúrást kaptam, nem vitás, szidta magát Moody. Jobb lesz fedél alá húzódni.

Laughter éppen oda kísérte őket. Jobbra kanyarodva befordultak a főépületbe, s betértek egy magas mennyezetű konyhába. Nagy, színezett üvegű ablakok tekintettek le a közönyös patakra. A háztartási gépek korszerű, bár egyenárammal működő modellek voltak. Érthető, gondolta Moody. A napelemes áramtermelés mindig akkor hatékonyabb, ha közvetlenül alkalmazzák, nem konverteren át.

A festő kávét melegített nekik a mikrohullámú készülékben. Utána leült Ooljee-val beszélgetni.

A magára maradt Moody a berendezést nézegette. Kevesebb meghitt, a hagyományokat idéző tárgyat, apróságot látott, mint társa otthonában, aminek talán az lehetett az oka, hogy a kinti fenséges látvány úgyis elvonta volna a figyelmet a képzőművészetről.

Ooljee megmutatta Laughternek a faxot. Az hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét. – Valaki gyilkolni volt képes ezért?

– Egy másolatáért, feltételezésünk szerint. Vagy csupán azért, hogy egy pillantást vethessen rá. Igazából nem tudjuk, készített-e másolatot a gyilkos. Csak annyit tudunk, hogy az eredetit elpusztította.

Laughter figyelmesen tanulmányozta, de különösebb érdeklődés nélkül, akár egy lepkegyűjtő egy színpompás, de nem páratlan példányt.

– Ganadóban azt a tájékoztatást kaptuk, hogy ezt vagy egy ehhez roppant hasonló festményt itt maguknál készítettek. – Ooljee figyelmesen méregette a festőt.

– Én biztosan nem. – Laughter a fejét csóválta – Biz' isten, nem láttam ilyet soha életemben!

Gondolatban Moody máris a terepjáróban ült. Ugyanezt a választ kapták sok száz másik megkérdezettől a városban.

Laughter azonban folytatta. – Kérdezzék meg az apámat. Biztos nem fog bepörögni, ha rátörünk meccs közben.

– Ugye azt mondta, tőle tanult. Fest még az apja? – kérdezte Moody.

– Néha, amikor kedve szottyan rá, vagy unatkozik – közölte Laughter, míg hátrafelé kísérte a nyomozókat, az apja szobája felé. – Jobbára rám hagyja a munkát. Szívesebben foglalkozik a bolt anyagi részével.

Az öreg kuckója egy hűvös, süllyesztett ovális helyiség volt, amit egy hatalmas kandalló uralt. A legmodernebb, száznyolcvan centi széles, színes zenatmonitor foglalta el az ívelt fal egyik beugróját. A terjedelmes kanapékat és natúr fabútorokat az ismerős földtónusú takarók borították. A San Ildefonso-i fekete cserépedények mellett ott csillogtak-villogtak a divatos titániumszobrok. Nyilvánvaló, hogy a homokfestmények ugyanolyan jól jövedelmeztek, mint a művészetek és a hagyomány általában.

A képernyő előtti kanapéról felemelkedő férfi éppolyan magas volt, mint Bill Laughter, csak sokkal szikárabb. Olyan benyomást keltett, mintha az idő ugyanúgy lefaragta volna róla a robusztus testi erőt, ahogy a szél morzsolja ki a homokkőtömbökből az ingóköveket.

Moody vetett egy pillantást a zenatra, amiről érkeztükre az idősebb Laughter előzékenyen levette a hangot. A Tucson mérkőzött a Dallasszal a Columbia Sportcsarnokban, 49:6-ra vezettek. Remek. Úgysem fogadott erre a játékra, s az unalmas meccstől legalább nyugodtan koncentrálhatott az érdekesnek ígérkező beszélgetésre.

Ooljee újra előadta látogatásuk indítóokát, aztán várt, amíg a két Laughter áttanulmányozta a faxot, és tanácskozott. Az ifjabb kérdéseket tett fel, az idősebb pedig bólogatott, és navaho nyelven megjegyzéseket fűzött hozzá. Első angol szavaival kisöpörte a futball gondolatát is a nyomozó agyából.

– Igen, azt hiszem, láttam valamikor. Vagy valami majdnem ugyanilyet.

– Hol? – csapott le Ooljee hirtelen, mintha attól félne, a válasz elröppen, ha nem kérdez elég gyorsan.

– Azt hiszem, ez az apám egyik képe. Persze lehet, hogy tévedek.

Az izgalom hatására Moody elkövette azt a baklövést, hogy előbb járt a szája, mint az esze, pedig nem volt hajlamos ilyesmire. – Hol találjuk? Beszélhetnénk vele?

– Az apám igen rég meghalt már. – Az idősebb Laughter udvariasan nem hagyott időt Moodynak a mentegetőzésre, hanem így folytatta: – Tőle tanultam a mesterséget, ahogyan Bill éntőlem.

– Akkor hát pont, vége.

– Nem szükségképpen – mosolygott szelíden az öreg. – Felkészültem arra az időre, amikor nem lehet már velünk többé. Minden tudományát rögzítettem a számítógép memóriájában. Jöjjenek az irodába, meglátjuk, mit találunk. Remélem, nem csap be az emlékezetem, és tényleg ráakadunk valamire.

A hosszú, keskeny iroda közvetlenül az öreg szobájából nyílt, a túlsó falára helyezett monitor pedig a Zenit T&T ipari modelljeinek egyik szigorúan funkcionális típusa volt. Red Laughter felmarkolt az asztalról egy agyonhasznált 3.4-es Black Widow infratávvezérlős kézikomputert, és az ablak alá suvasztott központi tárolóegység felé irányította.

A képernyőn ábrák villództak, s az ablakok automatikusan elsötétedtek, amint a számítógépet aktiválta a használója. Az idősebb Laughter a Widow billentyűin zongorázott. A monitoron homokfestmények peregtek. Némelyiknél a beállítás nem stimmelt, egyik-másik pedig abban a helyrehozhatatlan, életlen állapotban maradt örökre, amilyen kezdetleges körülmények között hajdan rögzítették.

– Ezek nagy részét még az én gyerekkoromban vettük fel egy vén kétdimenziós kézi fényképezőgéppel, s csak sokkal később tettem át a magánfájlomba. Amikor még tanultam, és az apámnak inaskodtam, nem engedhettük meg magunknak az efféle luxushobbit, mint a számítógép, nem is beszélve a holokép készítésről. Ez volt a legtöbb, ami tőlem tellett.

– Minden elismerésem, hogy ilyen előrelátó volt – dicsérte Ooljee az öreget.

– Nem engem illet. A nagyanyám ötlete volt. Csak sokkal idősebb koromban ébredtem rá a fontosságára, hogy megőrizzük ezeket a motívumokat és technikákat. Csak akkor döbbentem rá, mennyit köszönhetek neki. A nagyanyám igen büszke volt az apám munkáira, nem akarta, hogy feledésbe merüljenek. Még ma is emlékszem, amikor ilyesmin huzakodtak. Az apám nem akarta filmekre és fejlesztésre pocsékolni a pénzt. Azt mondta, fejből kell tudnom mindent, ahogyan ő is tanulta a nagyapámtól. Azt akarta, hatathli legyek, mint ő. – Red Laughter tekintete Moodyra siklott, aki tisztelettudóan álldogált, és fülelt. – Az apám igazi hatathli volt; az egyik legkiválóbb. Hitt abban, hogy a festményeket csakis gyógyításra szabad felhasználni. Ő abból tartotta fenn magát: a hagyományos gyógyításból. Nem azért festett, hogy boltokban árulják a képeit. – Laughter kimerevített egy különösen bonyolult ábrájú homokfestményt a képernyőn. – Nézzék meg ezt, a részleteket is, a finoman kidolgozott széleket és az egyenes vonalakat. Az egész emlékezetből készült, egy öreg kunyhó padlóján. Egy ilyennek a létrehozása – rítustól függően – napokig tartott. Amikor befejezték, és lezajlott a szertartás, apám és a segédei megsemmisítették ugyanazt, az utolsó vonalkáig. Egy újabb beteg kedvéért aztán apa újrakezdte ugyanazt vagy egy teljesen más képet. A legelső vonástól. Micsoda szörnyű pazarlás, de hát ez volt a dolgok rendje. Ma is ehhez tartják magukat azon kevesek, akik vagy a tudásuk, vagy a merészségük folytán igazi hatathliknak nevezik magukat. – Azzal folytatta a keresést.

– Szóval maga nem készít gyógyító festményeket? – Moody maga is meglepődött, milyen természetesen csúszott ki a száján a kérdés.

Laughter úgy bámult rá, mintha igen nagy ostobaságot kérdezett volna. – Maga ugrat engem? Ha tudnék, se lenne rá időm. Bill és én a világ minden tájára adunk el képeket. Nem mintha nem tartanánk tiszteletben, de a homokfestmény-készítés a hagyományos orvosláson túl tisztán művészi alkotásként is elismert. Rengeteg új ötletet fejlesztünk ki és építünk be minden egyes képünkbe, bár nem mondom, üdvös dolog, hogy kéznél vannak támpontnak az eredeti motívumok. – Váratlanul tétovázva meredt a képernyőre. – Várjanak egy pillanatot.

Figyelmesen visszafelé pörgette a képeket, amíg meg nem állapodott annál, amit keresett. Nehéz volt kivenni a részleteket, a homokfestmény olyan hatalmas volt. A Widow-val rá-rákattintott bizonyos területekre, amiket kinagyított.

Moody felkapta a faxot, s a képernyő felé tartotta, hogy együtt lássa a kettőt. Ooljee-nak nem is kellett a másolat.

– Ez az, vagy ha nem, hát valami átkozottul hasonló. – Moody Red Laughtert méregette. – Azt mondta, az apja csak gyógyítási célra dolgozott.

– Meg a házi fájlomnak, mert az anyám ragaszkodott hozzá. De fölöttébb kelletlenül, állandó morgások közepette.

– Sosem csinált semmit kereskedelmi értékesítésre?

– Szándékosan nem. Habár... – töprengett erősen Laughter – ...a bonyolultabbak egyikét-másikát falemezre vitte fel, hogy biztosan jó felvételt tudjak készíteni róluk.

– Azoknak mi lett a sorsuk?

– Néhány megvan még.

– Néhány?

Red Laughter kitekintett a besötétített ablakon. – Volt idő, amikor keserves anyagi helyzetben voltunk. Gondolom, akkor adhatott el anyám egy-két festményt. Emlékszem, volt is miatta csetepaté. Képzelheti, hisz az apám hatathli volt. De nagyon sok pénzt ígértek értük anyámnak. – Visszafordult a monitor felé. – Ez azok közül lehet. – Kinagyította a szélét. – Látják, fatáblán van, nem földön. Rendkívül különleges kompozíció. Nézzük, mit mond a kísérőszöveg. Mindig igyekeztem feljegyezni valamennyit abból, amit apám fűzött hozzá az egyes műveihez.

Kattintott egyet a Widow-val, s a bal alsó sarokban megjelent a szövegablak. Angolul, amiért Moody igencsak hálás volt.

“Ez a homokfestmény – olvasták az elavult, egysíkú betűtípussal íródott, sorokat – egy elfeledett rítushoz tartozik. Csak arra emlékszem, hogy fontos rítus volt. Én az apámtól tanultam, ő is az apjától, ő pedig olyan valakitől, akinek az igazi nevét nem ismerem. Sok rítushoz hasonlóan – amikről a fiatalok elfeledkeztek – ez is ősi rítus. Megfestettem, nehogy a feledés homályába vesszen, bár úgy tűnik, nincs köze az orvosláshoz, igazából senki sem tudja, melyik szertartásra vonatkozik.”

– A nagyapám szavai – mondta Bill Laughter megilletődve.

– Egyetlen múzeumi szakértőnek vagy akadémikusnak – akinek mutattam – sem volt sejtelme sem, melyik szertartáshoz használták a rajzolatot – tájékoztatta Ooljee a vendéglátókat.

– Akkor minden bizonnyal egy elfeledett rítusról van szó. – Bill Laughter Moodyhoz fordult. – A hagyományos rítusok legegyszerűbbje is hihetetlenül összetett. A különféle elemek és figurák felcserélődhetnek, ha az illető hatathli azt úgy tartja célszerűnek.

– Azért nem kallódik el minden. – Az idősebb Laughter bekapcsolta a pointert a Widow-n, s a nyíllal bekarikázott egy tekintélyes darabot a festmény jobbközép traktusában. – Ezt itt mind ismerem. A színek furcsák, akárcsak némelyik motívum, de jól felismerhetők.

Moody igyekezett, de semmi értelmeset nem tudott kihámozni abból, amit az öreg körberajzolt. – Szóval mi az? – tudakolta végül bosszúsan.

– Festmény a festményben; a címe: “A megtisztító lényt sasok és sólymok kísérik át az égi lyukon a madarak erejével bíró kígyók segédletével.”

– Látom a madáralakzatokat – ismerte el Moody.

Bill Laughter vette át a távirányítót, és kiemelt egy hihetetlenül elvékonyított emberi figurát a festményen belül. – Ez itt a megtisztító középen. Kétfelől ezek az alakok kígyók. Látják a madártollaikat, itt meg itt? A madarak ereje. Ami a madarakat illeti, több fajta is szerepel a képen: nagy fekete sólymok, fekete és fehér sasok, fehér sólymok, nagy kék sólymok, sárga farkú, fehér fejű rétisasok. Még a védelmező motívumok is madárerejű kígyók. Látják a megtisztítót kétfelől közrefogó sasokat, ahogy szivárvány- és villámkötelékekkel össze vannak kapcsolva? – A pointer továbbsiklott. – De ezeket a vonalakat nem értem, meg ezeket a kis alakzatokat sem. Nem kellene ezen a képen lenniük. És ezeknek a mintáknak itt a szélén, amikkel az egészhez, a nagy kompozícióhoz kötődnek, végképp nem értem a jelentésüket. Lehet, hogy mind csak egyéni díszítőelem, bár ki tudja, egy olyan öreg hatathli, mint nagyapa, talán szeretett elpepecselni effélékkel.

– Meglehet, aznap kivételesen művészi hangulatban volt, amikor ezt a festményt alkotta – találgatta naivan a nyomozó.

– A díszítés nem volt ismeretlen az apám idejében, sem azt megelőzően. A hatathlik ugyanolyan egyéni jellegzetességekkel bírtak, akár a gyógyító módszereik. – Red Laughter az állat vakargatta. – De ez mégsem az ő stílusa. Nem emlékszem, mikor csinálta, pedig ha itt van a fájlban, az csak azt jelentheti, hogy az ő munkája. Talán nagyanyám rögzítette. Ő értette meg velem, miért olyan lényeges a pontos nyilvántartás.

– A megtisztítórészlet – magyarázta az ifjabb Laughter – a Gyöngyénekből való, de a többi teljes homály nekem.

Moody a képernyőre sandítva erőltette az agyát, hátha ki tud sütni az egészből valamit. – Hogyan különböztetik meg a kígyót a villámtól?

– Néha sehogy. A mi mitológiánkban a kettő egy és ugyanaz.

– És mi az a szöveg az “égi lyukról?”

Red Laughter felsóhajtott. – Nem akarok belekezdeni a teljes rítus taglalásába. Iszonyúan bonyodalmas, és sok képpel manipulál. Tűztánc is előfordul benne, de... – Megvonta a vállát. – Manapság a fiatalok másféle táncokat járnak.

– Legalább megtaláltuk. – Ooljee hangja elégedetten csengett.

– Menjünk vissza a konyhába. – Bill Laughter lekattintotta a zenatot is és a tárolóegységet is, a kézikomputert pedig visszapottyantotta a rendetlen íróasztalra.

Ooljee a homokfestményekről akart tovább kérdezősködni, Moodyt viszont jobban érdekelte, hogy valamiképpen kipuhatolja a szóban forgó festmény eladási körülményeit. Ráakaszkodott hát a fiatalabb Laughterre, míg Ooljee az idősebb mellé telepedett le, a konyhaasztalhoz.

– Mi az a régi épület, ami legelöl áll? – faggatózott Moody semleges, csevegő hangnemben.

– A nagyapámé volt. A szokás kedvéért megtartottuk. És jólesik néha bemenni oda, letelepedni a padlóra, és nem csinálni semmit. Nagyapa néhány holmija még most is ott van, és hát elmereng az ember a múltról.

Moodynak felrémlett a ház, ahol ő nevelkedett, Mississippiben. A bádogtető, a folyton javításra szoruló zsalugáteres ajtó, az öböl felé enyhén lejtő tornác. Értette.

– Hogy lehet – kérdezte a faxot fürkészve, miközben kávét szopogatott –, hogy se maga, se az apja nem koppintották le ezt a festményt? Pedig fenemód mutatós.

– Igen ám, de annyira bonyolult, hogy mint munka nem kifizetődő. – Laughter ujjával követte a kacskaringós ábrákat. – Hogy is magyarázzam, egyáltalán nem könnyű a válasz. A turisták kedvelik az ilyesmit. A sok-sok yeit, szivárványt, a négy szent növényt. Nem az összetett, egymásba kapcsolódó absztrakt motívumokat. Jól elboldogulunk így is. Nem éri meg túlságosan komplikált műveket alkotni, nem térülne meg a belefektetett idő és energia. Minek, ha festhetünk kukoricát, babot, tököt és dohányt reggeltől estig, és prímán megélünk belőle? Időnként azért kreálunk apámmal valami különlegesebbet, de az a mi agyszüleményünk, és rendelésre csináljuk, amiért előre fizettek. Ne feledje, a homok csak közeg, nem maga a művészet. Egyébként pedig ilyen nagyléptékű dolognak nem ugrunk neki a saját szakállunkra.

Moody körbepillantott a konyhában. – Az idejéből kitelne pedig, ha jól sejtem.

– Persze, de nem erőltetjük. Apának áll egy tizenkét méter hosszú katamaránja lent a Puerto Penascó-i kikötőben. Van fogalma, mennyibe kerül fenntartani egy ekkora hajót? Maga floridai, biztosan van némi elképzelése. Nem sok időt hagy az öregemnek, hogy játssza az ihletett művészt. Itt üzlet folyik, kérem. Nem mintha nem lennénk tekintettel a hagyományokra. Mi tiszteljük a múltat. A mi kezünkből nem kerülnek ki afféle pornográf homokfestmények, amik Ganado vagy Gallup belvárosi csehóiban bukkannak fel néha-néha. Vagy ott vannak a szent nép legendáin alapuló gyomorforgató számítógépes játékok. Nekünk semmi közünk az ilyen mocskos sületlenségekhez. A mi munkáinkban nincs semmi kivetnivaló!

A viselkedése már-már ellenségessé vált. Moody sietett is megnyugtatni.

– Értem. Csak úgy kérdeztem. Mi itt azon törjük magunkat, hogy valami indítékot találjunk ebben az egész ügyben, és nem mondhatnám, hogy túl sok szerencsénk lett volna eddig. Megesik, hogy néha kínos kérdést kell föltennünk. Például ha a Kettrick-kép páratlan volt a maga nemében, az sem lehetetlen, hogy épp a maga népéből akarta valaki mindenáron megszerezni.

Bill Laughter kajánul felnevetett, és meglengette a faxot. – Egy navaho gyűjtő jót kacagna ezen, mert zagyvaság az egész. Egy gazdag brazil vagy mondjuk ázsiai kitűzné a falára, művészien megvilágítaná, és üdvözült vigyorral csodálná. Ám egy navaho gyűjtő nem!

– Szóval egy navaho elfordulna tőle, mert nem hagyományos homokfestmény? Mitől olyan biztos benne, hogy nem az? Hátha a nagyapja tévedett. Hátha a rítust, amit a festmény ábrázol, mégis ismeri valaki.

– Ugyan! – legyintett Laughter. – Haszontalan vacak.

– Mi van, ha mégis pontos reprodukció, anélkül az aprócska difi nélkül, ami a veszedelmet hivatott elhárítani?

Ezt akár Ooljee is kérdezhette volna, állapította meg magában Moody.

– Hé, a nagyapám nem tett volna ilyet! – Egészen idáig Laughter hetyke volt, és magabiztos. Most nyugtalannak tűnt.

– Az előbb mintha azt mondta volna, nem hisz ebben a zagyvaságban.

– Tudom. – Laughter előrehajolt, s hangját letompítva folytatta: – Figyeljen, ha nyíltan nekem szegezné a kérdést, hiszek-e a régi szokásokban, azt felelném, nem. De az óvatosság sosem árt. Sok furcsaság megesett itt a rezervátum hosszú történelme során. Talán a maguk pasija szintén festő. Vagy esetleg olyan megbízónak dolgozik, aki valami páratlan ritkaságra vágyott. Eltekintve attól, hogy sokkal egyszerűbb saját motívumokat kitalálni, mint ölni azért, hogy megszerezzük valaki másét. Aztán ott van annak a lehetősége is, hogy a pasas valóban hatathli, vagy egy önjelölt hatathli, vagy valami eszelős, aki azt képzeli, csodatévő hatathli lehet, ha elmormol valami ősi varázsigét egy rakás színes homok fölött.

– Aki hiszi, amit hinni akar, bármire képes lehet – közölte vele Moody hűvösen. – Tapasztalatból tudom.

– Pontosan ezt mondom én is. A magam részéről én a pozitív előjelű készpénzforgalomban hiszek. Az apám talán hisz egy kicsit ebben a halandzsában. A nagyapám mélységesen hitt benne, és a maga idejében nem számított kivételnek ezen a téren. Ha ez a fickó, akit üldöznek, úgy véli, ettől a festménytől igazi hatathli válik belőle... hát! Én aztán nem nyírnék ki senkit egy homokfestmény miatt, még ha drágakőből lenne, akkor se! Tulajdonképpen csináltunk egy pár hasonlót. Rubinkőporból lett a piros szín, ametisztporból a lila, smaragdporból a zöld és így tovább. Kizárólag turistáknak, persze. Ami a lényeg – és Laughter megpöcögtette a faxot –, hogy bár ez a holmi roppant érdekes, de semmi nincs rajta, amiért gyilkolni lenne érdemes.

– Akkor most mihez kezdjek? – hajtotta fel Moody a kávéját. – Tényleg nincs valami mód arra, hogy kiderítsük, igazi gyógyító festmény-e vagy nem?

Laughter a fejét csóválta. – Nem ismerjük az alapművet, honnan tudnánk akkor megmondani, megváltoztatták-e vagy sem? Egyébként mondtam már, teljesen mindegy.

– Folyton ezt magyarázza nekem mindenki!

Laughter bizonytalanul méregette Moodyt, képtelen volt eldönteni, viccel-e vagy sem. Moody élvezte, hogy sikerült a helyzetet a maga javára fordítani.

A fiatalember felállt. – Mennem kell dolgozni.

A detektív figyelemmel kísérte távozó vendéglátóját, aztán elballagott, hogy csatlakozzon a társához. Az idősebb Laughter épp komolyan fejtegetett valamit.

– Eszébe jutott-e az az eshetőség, hogy a gyilkosságnak esetleg semmi köze a homokfestményhez?

Ooljee meghökkent.

Moodynak tetszett az ötlet. – Hogy érti ezt? – kérdezte.

– Akárki pusztította is el a festményt, lehet, hogy csupán egy évekkel korábban, talán generációkkal ezelőtt tett ígéretet teljesített. A navahók közt sok, a múltban gyökerező ellenségeskedés feszül, bár kevés torkollik vérontásba. Lehet, hogy az egész semmi összefüggésben sincs Mr. Kettrickkel. Lehet, hogy a gyilkos, a megbízója és valaki ismeretlen közötti ügyről van szó. Valami régi nézeteltérés, ősi viszály. Az a bizonyos Mr. Kettrick egyszerűen alkalmatlan időben alkalmatlan helyen tartózkodott.

– Nem – csóválta a fejét Ooljee meggyőződéssel. – A gyilkos túl gyakran járt Kettrick nyakára a festmény miatt. Határozottan érzem, ez központi kérdés az ügy megértésében. Bárcsak megfejthetnénk valamiképpen az ábrák jelentését!

– Járjanak szerencsével! – Red Laughter felemelkedett. A látogatás véget ért.

Azért megpróbált némi vigasztalót mondani, miközben kikísérte vendégeit. – Remélem, a fiam és én tudtunk valamit segíteni.

– Legalább megtudtuk, honnan származott a festmény. – Ooljee megtorpant a küszöbön. – Előfordulhat, hogy szükségünk lesz újra a házi gyűjteményére, betekintés végett.

Laughter végigtúrta az összes zsebét, mire sikerült előkotornia egy névjegyet. – Bármikor hívhatnak. Nyitok maguknak egy modemet. – Kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismertem, Mr. Moody. Remélem, nem hiába tette meg ezt a nagy utat.

– Köszönöm – felelt Moody, majd gondosan ügyelve a kiejtésére, hozzátette: – Doo ahashyaa da.

A festő összevonta szemöldökét, és Ooljee-ra sandított, aki visszasomolygott rá. – Látom, leckét vett navaho nyelvből. Minden elismerésem, amiért vette a fáradságot. Nem könnyű nyelv a miénk.

– És most? – tudakolta Moody a kollégájától visszafelé a patak folyását követő hepehupás, poros úton. A Föld testén tátongó mély seb, a Canyon de Chelley évezredes sziklafalai hallgatagon tornyosultak fölébük, megtagadva tőlük minden segítséget.

– Most, hogy fény derült a festmény eredetére, talán kinyomozhatjuk a korábbi vevőket. További adategyeztetésre lesz szükség. Abból, hogy kiknek a kezén ment át az eltelt évek során, talán eljutunk ahhoz, akinek a keze elpusztította. Valami csak kisül belőle.

– Remélem, mert piszokul unom már a karattyolást homokról, meg festészetről, meg rítusokról, amikor pedig egy konkrét pasast kéne nyakon csípnünk. Biztos, hogy összeállt valami abból, amit ezek szövegeltek?

Ooljee dühbe gurult, első alkalommal azóta, hogy találkoztak. – Nem te fogod megmondani, mi a dolgom, nyomozó!

– Csak hangosan gondolkoztam. Valami más jár a fejemben.

– Mi?

– Szerintem ellenőriznünk kellene Laughterék családi hátterét. Nem tagadom, szívélyesek voltak és segítőkészek, de nem veszem be az öreg meséjét, hogy nem emlékszik arra a bizonyos festményre. Ő maga mondta, milyen különleges volt, mennyire más, mint ami addig a szeme elé került. Hogyhogy épp erről feledkezett meg? Hátha valami régi perpatvarral függ össze, talán a családja is belekeveredett? Ez ok lenne a feledésre.

– Hiszen kikereste nekünk a fájlból! – ellenkezett Ooljee.

– Az tény.

– De igazad van. Némi böngészés nem árthat. Te mihez kezdesz addig, amíg én a központi adattárban turkálok?

– Hát az hétszentség, hogy nem fogok mögötted pipiskedni és kukucskálni. Esetleg járok egyet a városban. Nem akarok a kelleténél tovább rátelepedni a magánéletedre. A várost is szeretném jobban megismerni.

– Tégy, amit akarsz – vonta meg a vállát Ooljee. – Kiteszlek a belvárosban. Ha eltévednél...

– Emlékszem a telefonszámodra. És a címedre. Vagy bármikor besétálhatok a legközelebbi rendőrőrsre.

– Ez igaz. – Az őrmester megkönnyebbült. Moodyért ő felelt.

– Van másolatom a kompozícióról – veregette meg Moody az övére csatolt hordozható komputerét. – Esetleg találomra meginterjúvolok néhány járókelőt az utcán, minthogy nem ismerem a bejáratott informátoraidat.

– Jó ötlet, a “bejáratott informátoraimnak” mostanában úgysem veszem hasznát.

Moody hátradőlt, elengedte magát az ülés kényelmes, gyorsulástompító párnázatán. – Hátha beüt a szerencse. Tökkelütött az a horgász, aki nem szedi fel a sátorfáját onnan, ahol nincs kapás.

– Sok szerencsét kívánok. – Ooljee átküzdötte a terepjárót a patakban egy fövenyhalmon. – De azért nem ártana tudnunk, mi legyen a csali.

9. FEJEZET

Ooljee a belvárosi Intercontinental Hotel előtt tette ki Moodyt. A nyomozó tekintetével követte a rendőrségi terepjárót, míg bele nem veszett a forgalomba, aztán komótosan megindult egyedül, első alkalommal egy idegen város forgatagában.

Sokkal otthonosabban érezte magát, mint várta. A jól öltözött turisták és tisztviselők áradata kissé eltért egy keleti parti világvárosban megszokottól, egyedül a különféle emberfajták tarka kavalkádja volt azonos. Moody megvakarta a tarkóját. Már nem is viszketett olyan szörnyen, mint a megérkezése napján. Valamennyire hozzászokott már a környezethez.

Késő volt, a holézerek, a neonok és a magasban lebegő elektrofoszforeszkáló fényeffektusok ébredeztek az elektromos hibernációból, hogy villódzó ragadozók módjára lecsaphassanak áldozataikra, a vevők sokaságára. Többségük alkonyatkor kelt életre, az est beköszöntével, s küldözte szemnek és fülnek csábító, rikító üzeneteit a járókelők figyelmének felkeltésére.

Moody zsebre dugott kézzel, találomra elindult valamerre. Megpróbálta ugyan felidézni az épület- vagy utcaneveket, de inkább csak lődörgött céltalanul, amerre a lába és a kíváncsisága vitte.

Az üzletek jobbára hosszú, keskeny helyiségek voltak, szűkös kirakataik egyértelműen a magas bérleti díjakra engedtek következtetni. Árultak ékszert, festményeket, ízléses vagy bóvli emléktárgyakat, szobrokat, elektronikus mütyürkéket; kínai, orosz, japán és párizsi divatárucikkeket; exkluzív bútorokat Brazíliából és a Dél-amerikai Unióból; valamint antik holmit, keleti különlegességeket és ínycsiklandó cukrászsüteményeket. Ez utóbbiakat Moody gondosan, nagy ívben elkerülte.

Az amerikai indián dísztárgyakat nem tudta megítélni, de gyanította, az utcán látottak nem kifejezetten a leghitelesebb műremekek. Ganado kereskedelmi, nem kulturális központ volt. Az etnológusok számára alkalmasabb vadászterületnek ígérkezett Kayenta vagy Window Rock.

Ha a motívumok nem is, az alapanyagok viszont kiváló minőségűek voltak. Az egyik kirakatban például csodás platina –, türkiz- és kék zafirberakásos óraszíj díszelgett. A gazdag hakanai, sanghaji vagy frankfurti üzletembereket az egyáltalán nem zavarta, hogy ezek nem hagyományos nyersanyagok voltak. A finoman megmunkált végtermék szépségét egyáltalán nem csorbította, hogy semmi köze sem volt a tradícióhoz.

Moody becsülettel távol tartotta magát a különféle élelmiszerüzletek kísértésekkel teli kirakataitól, ám amint épp átvágott egy utcán, egy járdára nyíló vendéglő vonzotta oda magához, ahonnan halk zene és egzotikus kávéfajták tömény illata szűrődött ki. Moody átlépett a légfüggönyön, a pulthoz ballagott, és rendelt egy duplát a legfinomabb arushai kávékeverékből, továbbá egy ravasz fonással készült kis indián kosárkát dugig megpakolva lángossal, hozzá pedig egy tálka sűrű tejfölt.

Egy ablak melletti asztalnál aztán nekifogott, hogy eltüntesse kalóriadús vacsoráját, miközben ki-kipislogott a járdán hömpölygő, véget nem érő emberfolyamra. Így szopogatta a sötét, pikáns főzetet, és eszegetett, míg kihunyt a napfény utolsó szikrája is, s helyét átvette az elektronok egyeduralma, melyek ugyanúgy alá voltak rendelve az eltökélt hirdetők akaratának, akárcsak a dédelgetett ölebek a szeretet-hiányban senyvedő vénasszonyok tutujgatásának.

Az idő előrehaladtával a tömeg összetétele változni kezdett, észrevehetően fiatalodott. Az üzletemberek visszavonultak otthonukba, zenatjuk és laptopjuk képernyője elé. Az odakint hullámzó népség az izgalomhoz, a szórakozáshoz öltözött. Egyesek határozott céllal siettek valamerre, másokat egyszerűen csak a társra találás vágya hajtotta előre, vagy legalább valami olyasmi felé, ami megtöri életük egyhangúságát.

Moody lehajtotta utolsó korty kávéját, lenyelte utolsó falat lángosát, majd miután morfondírozott egy darabig, rendeljen-e még egy csésze kávét, úgy határozott, így is lesz mit forgolódnia az éjjel. A légajtó halk hussanással záródott be mögötte.

Kinn a főutcán villogó fények és lerázhatatlan sutyorgók kereszttüzébe került, akik vagy tucatnyi nyelven lökték felkínálkozó vagy egy-egy menetre ösztökélő szövegüket. A nyüzsgő tömegben Moody megindult egy mellékutca felé, ahol enyhülést és tájékozódási lehetőséget remélt, kijutva a húsdarálóból. Nyomába eredt egy halvány Tandoori-illatnak, amikor jobb kéz felől egy beugróban valami keskeny, fényes tárgy villant, és egy hang ráordított: – Állj, dagi, ne mozdulj!

Megtorpant, de nem a hang, hanem a tárgy miatt. Ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, három alakot vett észre egy üzlet árnyékba borult bejáratában. Egyikük valami szerkentyűt szegezett a mellének. Lehetett kés is, lehetett pisztoly is. A fegyveres alak mellett álló köpcös figura, akinek úgy pulzált a homlokmasszírozó fejpántja, akár egy álmatag kígyó, intett Moodynak.

– Ide, bilagaanna. Csipkedd magad, mert baj lesz.

Maga köré pillantva Moody felmérte, hogy egyedül van az utcának ezen a felén. Ez a bagázs pont ilyen madárra vadászott, mint ő: elbambult, gondolataiba feledkezett járókelőre. Bár a fenyegetés komolynak tűnt, mégis flegmán fogadta a támadást. Talán mert nem Tampában történt.

A beszélő és a fegyveres mögött állt egy harmadik, nagydarab csirkefogó. Nem volt egészen akkora, mint Moody, de társaihoz hasonlóan elképesztően fiatal. Legalább nem eszelős őrültek voltak. Csak izgatott kölykök. Lehet, hogy gyilkolni is képesek, de nem kapkodták el. Helyes. Ezek szerint van rá esély, hogy szót ért velük.

Pillanatnyilag – a szegycsontjának irányuló fényes fémtárgy miatt – Moody engedelmesen az árnyék felé araszolt, de igyekezett a lehető legközelebb maradni az utcához. A melák kölyök a járdát leste idegesen, míg társai a madarukat fürkészték. Eközben Moodynak alkalma volt azonosítani a fegyvert: nem pisztoly volt, és nem is kés. Észrevette a túlhűtött lítiumcellát a tetején, meg az ügyetlenül barkácsolt ravaszt, amin megfeszült a zaklatott lövőbajnok ujja.

A házilag bütykölt bizgentyű ártalmatlan botnak vagy fütykösnek is elment volna, amíg a cella nincs élesítve. Ám ha a bot szigeteletlen hegye elsül, akkorát üt, hogy bárki emberfiát kifektetne. Arra kiválóan alkalmas volt, hogy kijátsszák vele a fegyvertartási rendelkezéseket. Moody tapasztalatból tudta, amit a bürokraták nem voltak hajlandók a városi punkokkal kapcsolatban feltételezni: roppant találékonynak bizonyultak olyan szerkentyűk kiagyalásában, amikkel súlyos sérülést lehetett okozni. Ez esetben a cella jelentette a halálos fenyegetést, nem maga a bot.

A szövegelő srác idegesen hadonászott. – Gyerünk, bilagaanna. Lökheted az órát, aztán meg a tárcát.

– Nem sokra mentek vele. – Moody lassan nyúlt a dzsekije belső zsebe felé. Ezek a kölykök nemcsak idegesek, állapította meg, hanem veszélyes fafejek is.

– Állj! – förmedt rá a szövegláda. Nocsak, nem is olyan fafej, gondolta Moody. – Csak tudni akartam, hová dugtad. Majd én előbányászom. Fel a praclikkal, és kulcsold össze a fejeden a virsli ujjaidat!

Moody szót fogadott, és mozdulatlanul tűrte, hogy a kölyök kapkodó kézzel megmotozza. Szinte nyomban megtalálta a nyomozó tárcáját.

Ha ráakad a rendőrigazolványomra, morfondírozott Moody, kétféleképpen reagálhatnak: vagy elhúzza a csíkot az egész díszes gárda, vagy helyben kisütik a zsíromat. Talán nem lesz elegendő töltés a lítiumcellában, hogy komoly sérülést okozzon, reménykedett; semmi kedve nem volt pár ezer volt feszültséget magába gyűjteni.

– Hé, mondtam, hogy csak pocsékoljátok az időtöket. Nem nálam vannak a hitelkártyák. Hanem a feleségemnél. – Váratlanul az utca felé fordította a fejét, és elüvöltötte magát, ahogy a torkán kifért. – Fuss, Millie!

A hátul álló tagbaszakadt kölyök fojtott hangon felmordult, és az utca felé pillantott. A többiek szintén. Abban a pillanatban Moody, aki sokkal gyorsabb volt más hasonló súlycsoportú, profi sportokban nem edződött mackós társainál, elmarkolta az elektrosokkal fenyegető rudat a szigeteletlen csúcsa mögött, ugyanakkor rúgott egy hatalmasat előre a bal lábával. A fegyvert markoló ifjonc nyomban eleresztette a botot, inkább másra szorította rá vinnyogva a kezét.

A nagydarab előreszökött, jobbjában igazi kés villant. Moody kivédte a szúrást, és akkorát húzott támadója fejére a sokkolórúddal, hogy ripityára törött az egész, de nem kímélte a punk koponyáját sem. Dőlt belőle a vér, ahogy a fejsebekből általában. Amaz odébb támolygott, trágár szitkokat szórva Moodyra, miközben a vért törölgette a szeméből.

Az, aki végig szövegelt, szintén kést rántott elő, és támadó állásba helyezkedett. Moody már nyugodt volt. Ha jól ítélte meg a galeri szürkeállományát, a csata ezzel véget is ért.

– Kibelezlek, te bilagaanna!

Moody rálépett a tárcájára, ami a harc hevében a földre esett. – Csak rajta! – dobbantott a másik lábával. – Különben láthattad volna, ha lett volna időd belepislogni – biccentett a tárcája felé –, hogy nem vagyok ganadói, bár nincs jelentősége, a rendőrőrsök közt remek az összhang.

A nagydarab kölyök kicsit messzebbről japánul káromkodott. – Ez egy rohadék zsaru, Ree! Pont egy zsarut szúrtál ki!

– Pofa be, öreg! Muszáj volt beköpnöd a nevemet?

Moody figyelme arra a szerencsétlen flótásra terelődött, aki épp lélegzethez jutott a heves öklendezést követően, s gőze nem volt, miről esett szó közben.

– Vigyétek ezt az anyámasszony katonáját, és tűnjetek el! Jobb lesz, ha más munka után néztek. Elég pancser társaság vagytok.

A dumás meg a társa óvatosan talpra állították a balfék trió harmadik tagját. Moody szemmel tartotta dicstelen elvonulásukat. Kíváncsi járókelők szegezték rá a tekintetüket, de sürgősen másfelé néztek, amikor feléjük pillantott.

Megvizsgálta, majd visszatette a tárcáját, ellenőrizte, hogy a zsebtolvajzár sértetlen-e, miközben azon dohogott, hogy túl könnyen elszedték tőle. Lehet, hogy Ganado kisebb város, mint Tampa, mégis megvannak a maga bűnbandái. Eddig általában fenyegető méreteivel is sikerült leszerelnie az efféle punknépséget, de úgy látszik, az országnak ez a fertálya tele van váratlan meglepetésekkel és ellentmondásokkal.

Visszatérve a főutcára, Moody keresett egy nyilvános telefonfülkét, mert úgy döntött, taxit hív. Aztán eszébe jutott Ooljee-ék száma, inkább azt kopogta be. Nem akarta, hogy az őrmester aggódjon miatta.

A mikrofon feletti képernyőn Lisa Ooljee arca jelent meg Nem tűnt izgatottnak, gondolta a nyomozó, csak gondterheltnek.

– Üdvözlöm, Mrs. Ooljee.

– Jó estét, Mr. Moody. – Mintha megpróbált volna mögé látni. – Paul nincs magával?

– Nincs. – Moody elkomorult. – Még nem ért vissza? Engem kirakott itt a belvárosban. Azt hittem, egyenesen hazamegy.

– Akkor biztosan beugrott az irodába. Csinál ilyet néha. Pár percre csupán, míg ellenőriz valami apróságot, szokta mondani. – A hangjában lemondás bujkált, mintha ez gyakran előfordult volna.

– Szóval hívjam ott.

– Én már próbáltam. A készüléke nem válaszol, és senki sem látta. Amikor nagyon beleássa magát egy ügybe, bezárkózik valahová, és nem akarja, hogy zavarják. De én szeretném tudni, hová lett. Talán le kéne mennem megkeresni. Bár attól mindig kiborul. – Az asszony Moody szemébe nézett. – Olyan rettentően lefoglalja ez az ügy, amin most ketten dolgoznak. Csak annyit szeretnék megtudni, tényleg az irodában van-e, vagy valahol az utcát rója. Mindig barangol, amikor a gondolataiba merül.

Akárcsak én, tűnődött Moody. Bár nehezen tudta elképzelni, hogy a folyton éber őrmester sikátorokban tébláboljon, sötét mellékutcákban kószáljon magába süppedve.

– Ne aggódjon, Mrs. Ooljee. Hazafelé benézek az őrsre, majd én megkeresem. Nincs értelme otthagyni a srácokat. Ha bezárkózott valahová, rátöröm az ajtót, és megmondom neki, hogy cipelje el a szórakozott, önző valagát a legközelebbi telefonkészülékhez.

Lisa hálásan elmosolyodott. – Nagyon rendes magától, Mr. Moody. Köszönöm. – És már nyúlt is a kapcsológombhoz. Moody még gyorsan megkérdezte tőle:

– Mrs. Ooljee, mit jelent az, hogy bilagaanna? Navahóul van?

Lisa Ooljee tétovázott. – Megismételné, kérem?

Moody újra kimondta, s igyekezett pontosan úgy ejteni, ahogy hallotta.

– Azt jelenti, “fehér fickó”. Miért?

– Csak... a szókincsemet akartam bővíteni. Doo ahashyaa da, nem igaz?

Úgy tűnt, mintha az asszony kérdezni akart volna még valamit, de Moody jobbnak látta mielőbb eljutni a rendőrőrsre, hogy előkerítse elbujdokolt férjurát. Nyugtassa meg ő maga az aggódó asszonykát.

Moody rácsatlakozott zsebkomputerével a telefonra, taxit rendelt egy helyi frekvencián, majd várt egy pár percet, míg a kocsi befutott a hívójelére. A sofőr bólintott, és dörmögött valamit, amikor bemondta a címet, aztán elhúzott a járdaszegély mellől. Moody hívhatott volna szolgálati kocsit is, de nem akart elráncigálni egy zsarut sem a posztjáról, csak hogy az őrsre fuvarozza a tampai kollégát.

Amint az lenni szokott, a taxisofőr a legkevésbé sem csipkedte magát, hogy utasát mielőbb célba juttassa.

10. FEJEZET

Alig lézengett valaki a rendőrőrs körül, mire odaértek. Késő volt már, hideg, a hold sem világított; nem a legalkalmasabb éjszaka spontán kószálásra az időnként veszélyeket rejtő utcákon. Csak a csillogó, villódzó, könyörtelen reklámfények látszottak oda változatlanul a belvárosból.

Moody a rendőrigazolványával nyert bebocsátást, amin rajta volt a látogatókód. Az elfoglalt éjszakás kollégák mérsékelt figyelmet szenteltek neki. A tágas épületben serény munka folyt.

Ooljee irodája zárva volt, ő maga sehol. Az őrmester holléte felől érdeklődő Moody vagy üres pillantásokat, vagy nemleges válaszokat kapott; bár nem csoda, hiszen Ooljee nappalos volt. Moody azon törte a fejét, ne telefonáljon-e újra haza, hátha megjött azóta. Ám ha nem, azzal csak még jobban felidegesítené a feleségét. Inkább tovább kérdezősködött, s mint hamarosan kiderült, nemhiába.

– Odalent van. – A fiatal spanyol nő ügyesen egyensúlyozott a karjában cipelt nagy nyaláb dossziéval. – A számítógépteremben szórakozik, gondolom. Máskor is láttam bejönni, néha egész éjjel ott vacakol. Nem értem, ez a Paul miért nem ment programozónak vagy összefüggés-elemzőnek, ahelyett hogy az utcát koptatja. Persze azt állítja, szívesebben dolgozik emberekkel.

– Hogy jutok oda? – tudakolta Moody.

A lány egy lifthez irányította, ami levitte a hat méterrel az utca alatt lévő szintre. Furcsa érzés volt odalent annak, aki Nagy-Tampából jött, ahol alagsor egyszerűen szóba se jöhetett azon oknál fogva, hogy a tenger szintje alig néhány centiméterre volt az ember talpa alatt. Itt teljesen logikus volt, hogy a kapitányság legérzékenyebb elektronikai és távközlési berendezéseit a föld alá telepítették, ahol minimális volt az elektromos interferencia, és a klimatizálást is egyszerűbben meg lehetett oldani.

A világítás tompított volt, a felső lámpatestek automatikusan erősebb fényre kapcsoltak, amikor érzékelték valaki közeledtét. Moody megkereste az ajtót, ahová a kolléganő irányította, és becsengetett.

Először nem jött semmi válasz, de a harmadik próbálkozásra megszólalt egy ismerős hang a beépített mikrofonból.

– Hagyjatok! Dolgom van.

Moody közel hajolt a mikrofonhoz. – Az egész világnak dolga van, Paul. Hibernáltad magad?

Némi szünet után kattanás hallatszott, ahogy kinyílt a belső zár. – Gyere, ha annyira akarsz.

Odabent a nyomozó biztos távolból figyelte, ahogy becsukódott mögötte a biztonsági ajtó.

Ooljee egy forgószéken ült a terem túlsó végében, körülvéve villogó fényekkel teli pultokkal, különféle méretű, érintésérzékeny zenatképernyőkkel és digitális kijelzőkkel. Volt, amelyiken szöveg látszott, volt, amelyiken számok. Némelyik egyszerű ábrákat mutatott. Ooljee figyelme egy közvetlenül előtte álló kis monitorra irányult. Moody odaballagott hozzá.

– Ide figyelj, barátom, nekem aztán totál mindegy, hol, merre jártál, de a feleséged nyugtalankodik.

– Lisa aggódós fajta. – Ooljee fel sem pillantott a képernyőről. – Részben ennek köszönhető, hogy olyan jól kijövünk egymással. Én nem aggodalmaskodok annyit.

– Rendben, de a kedvemért csörögj oda neki, hogy legalább tudja, nem valami csatornában fekszel, kinyuvasztva.

– Tudja ő. Csak szemmel akar tartani. – Gyors pillantást vetett a karórájára. – Bár belátom, le kellett volna jelentkeznem nála.

– Hogyhogy az asztali telefonod nem továbbította a feleséged hívását a zsebkomputeredhez?

– Kikapcsoltam – dörmögte a munkájába feledkezett őrmester.

– Tényleg, ő is mondta. – Moody most már kíváncsian hajolt közelebb a monitorhoz.

A negyvenöt centis, a konzolból másfél centire kiemelkedő LCD-kijelző rövid, hajlítható talpon állt. Ooljee a zsebkomputerét – egy szabvány rendőrségi Scorpion modellt – rácsatlakoztatta a fővezérlőpultra. Egyik kezével annak a billentyűzetét kezelte, a másikkal pedig az egeret tologatta.

– Mivel foglalkozol olyan buzgón? – kérdezett rá végül Moody. – Valami pikáns műsoros program?

– Kíváncsi voltam, honnan ered a Kettrick-féle festményen használt homok. Gondoltam, ha mind egy helyről származik, az talán nyújt valami támpontot az ősi családi viszállyal kapcsolatban. Sajnos azonban semmi figyelemreméltó nem derült ki a homok eredetéről. A fekete a San Franciso-hegységből, a piros a Monument-völgyből való. A sárga homok az, ami érdekes. Radioaktív.

– Mondd még egyszer – pislogott Moody.

– Gyengén, de kimutathatóan. Bár ez önmagában nem szokatlan. Több mint egy évszázadon át bányásztak uránt a rezervátumban. Egy időben építkezésekhez is használták a bányából kikerült salakot, amíg rá nem döbbentek, milyen veszélyes, akkor aztán lebontották az érintett házakat. Az urándús homok szép sárga színt ad a festményeken. Természetesen ma már nem alkalmazzák, de látni még itt-ott régi homokképeket, amelyek némileg radioaktívak. A múzeumokban árnyékolják őket. Kiadtam a gépnek, hogy tüntesse el a képen az összes színt, csak a pirosat hagyja meg. Aztán csak a feketét és így tovább. Semmi érdekes nem sült ki belőle – amíg a sárgát nem kértem. Tessék, ez lett belőle.

Moody azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva lesi, vajon mi fog következni: a festmény helyén szabálytalan sárga foltok tömege jelent meg.

– Ezen most meg kéne lepődnöm?

– Nem különösebben hatásos, ugye? – villant furcsán az őrmester szeme. – Először nekem is ez járt a fejemben. Aztán az ördög tudja, milyen meggondolásból, arra utasítottam a számítógépet, rakja ki nekem az eredeti ábrát, de egyszerre csak egy színnel. Arra számítottam, minden alkalommal a festményt rajzolja majd ki. Úgy is történt – amíg a sárga szín nem következett. Akkor a gép kidobott egy kérdést.

A nyomozó ugratást szimatolt. – Még hogy kérdést!

– Igen. Azt írta ki: “Melyik ábrát?” Ha másként szólt volna a parancs, lehet, hogy nem így reagál, s akkor most nem lennénk okosabbak.

– Miért, okosabbak lettünk?

– Válaszképpen azt kértem, adja ki az összes lehetséges ábrát, csak a sárga mintázatokat véve alapul. Ez volt az első kép, amit kirakott. – A monitoron megjelent a Kettrick-fest-mény tökéletes mása.

– Ez pedig a második – kattintott Ooljee az egérrel.

A teljes képernyőt szemkápráztató látvány töltötte be: örvénylő vonalak, robbanásszerűen terjeszkedő alakzatok, kristályos szerkezetek, valamint szálkás felületű és hálószerűen áttetsző gömbfelületek megdöbbentő szövedéke.

– Ez meg mi a franc? – horkant fel Moody.

– Figyeld, mi történik, ha kinagyítok egy részletet.

Kijelölte a kavargó ábra jobb felső negyedét, ami megváltozott ugyan, de semmit sem veszített összetettségéből. Az őrmester újabb, ezúttal négyszeres nagyítást kért. Az újabb változaton a nagyítás ellenére sem csökkent a részletek sokasága.

Moody nagyot nyelt. – A szentségit! Fraktálok!

– Igen. Sosem látott Júlia-halmazok egy Mandelbrot-halmazon belül. Mindez a Kettrick-festmény sárga homokjából extrapolálva. A radioaktív sárgából.

– Annak, hogy a homok merő véletlenségből radioaktív, semmi köze sincs ehhez.

– Talán nincs, de érdekes egybeesés, nem gondolod? Utasítottam a hálózatot, hogy ismételje meg a műveletet a festmény összes színével külön-külön. Teljes zagyvaság lett belőle. Egyedül a sárga generált ilyet. – Ooljee a monitorra bökött. – A kompozíció olyan rafinált, hogy csak egy számítógép tudta kihozni belőle a fraktális struktúrát. Ami viszont felveti a kérdést: ha komputer kell hozzá, hogy a sárga színből kihámozzuk a mintát, hogyan volt képes Laughter nagypapa azt bevinni oda? De ez még hagyján. Vajon tudta-e egyáltalán, mit csinál? A fraktálokat már ismerték az ő idejében is, de miért kellett belebújtatni ilyesmit egy homokfestménybe, ráadásul rejtve?

Moody mélyen hallgatott. Megpróbálta felfogni a hallottakat.

– A legeslegérdekesebb azonban az, barátom, hogy ha Laughter nagypapa – mint valódi hatathli – csupán felidézett egy mintát, amit még az ő apjától tanult, akkor hol és mikor keletkezett az eredeti?

– Véletlenül – sandított fel Moody a monitorról.

– Ez a véletlen semelyik másik színnél nem ismétlődik meg, csak a radioaktív sárgánál. Micsoda véletlen! Az arányok megdöbbentőek, akárcsak a halmazok közötti összefüggések. Még egy olyan matematikához kőagyú, mint én, is látja, hiszen a számítógép feketén-fehéren bebizonyította.

Mielőtt betoppantál, épp arra programoztam be a gépet, hogy keressen további összefüggéseket.

Moody még mindig a hallottakon és látottakon töprengett nagy igyekezettel. – Mire számítasz, mi sülhet ki ebből? Még több homokfestmény?

– Nem számítok semmire. Minthogy azonban elképesztő egybeesésekre derült fény, gondoltam, logikus, ha tovább kutatok, hátha rábukkanok valamire. Ne félj, nem fogom egész éjjel ezt futtatni. Bár ez a helyi önkormányzat egyik központi számítógépe. Több milliárd variációt is lefuttathatunk rajta. Ha mást nem, legalább látunk néhány szép képet.

– Akkor rajta, hadd menjen. – Moody fáradtan, mégis felajzott figyelemmel kísérte ezt az abszolút titokzatos, egyszersmind csodálatos felfedezést. – De az isten szerelmére, utána hívd fel a feleségedet, és mondd meg neki, hogy élsz és virulsz.

– Csak még öt-tíz perc – torkolta le Ooljee. – Ha nem nyerünk mást, mint az alapséma változatait, megígérem, pakolunk, és megyünk haza.

Moody nézte az őrmester billentyűkön és az egéren zongorázó ujjait. A balján álló két monitort ábrák tömkelege árasztotta el, a főképernyőt betöltő fraktálok sebesen pergő szekvenciáinak digitális hasonmásai. Végül félre kellett, hogy forduljon, egészen elszédült az örvénylő alakzatoktól.

Mérget mert volna venni rá, mi fog történni. A számítógép engedelmesen iparkodik majd véges szintre hozni a fraktál-mintát, ami persze képtelenség. Ooljee nyilván elunja a dolgot, és lekapcsolja az egész hóbelevancot. Nagyon helyes. Bőven elég talány egy éjszakára az is, vajon hogyan ügyeskedett bele egy vén indián egy rejtett fraktált egy évszázados homokfestménybe:

– Na, eleget láttál már? – kérdezte végül a kollégáját fél óra elteltével. – Vagy megvárod, amíg betelik minden tárolóegység?

– Ha nagyon megszaladna a rendszer, úgyis kikapcsol magától. – Ooljee a vad kavargásra függesztette a tekintetét. – Valami nem stimmel – jegyezte meg.

– Az már igaz, de nem amiatt, amit a gép mond – dohogott a nyomozó.

– Szekvenciális mintákat kellene futtatnia. De nem az történik. Összevissza ugrál minden. – Ooljee a zsebkomputerén dolgozott. – Itt valami hiba van. A gép már nemcsak a megoldásra törekszik, hanem jellegzetes Júlia-halmazokat gyárt a Mandelbrotokból. – Ooljee a kollégájára kapta a tekintetét.

Én nem adtam neki ilyen parancsot.

– Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem csupán végzi a dolgát a maga módján?

Ooljee egy oldalt álló kisebb monitor felé mutatott. – Mert a korolláris számok nem szekvenciálisán jelentkeznek. Inkább véletlenszám-sorozatoknak tűnnek.

– A Mandelbrotban semmi sem történik véletlenszerűen. – Moody erősen a képernyőre meredt. – Kutya legyek, ha ez itt nem szerkeszt éppen valamit! Egy teljesen új mintát rak össze a meglévő sorozatokból. – Nem akart hinni a szemének, sem az erősödő gyanújának. – Jobb egyszerűen nem jut eszembe, mint hogy a Kettrick-festményből kapott sárga séma valamiképpen modellként szolgált.

Ooljee-nak a szeme se rebbent, úgy bámulta a képernyőt.

– Minél mélyebbre hatolunk az alapmintába, annál terjedelmesebbé válik a szimuláció. Az egyik a másik torzított tükörképe. – Hátradőlt. – Nos, ez mind roppant lebilincselő, de nem erre számítottam. Ha viszont hagyjuk tovább terjeszkedni, és ilyen tempóban habzsolja a tárat, az őrs adatbázisa hamarosan riasztani fog. – És pergő ujjakkal dolgozni kezdett a Scorpionja billentyűin.

Semmi sem történt. A számsorok tovább vágtattak a két kiegészítő monitoron. A központi képernyőn tovább folyt az ábrák száguldása a végtelenbe.

– Rossz parancssort üthettem be. – Ooljee megismételte a műveletet, ezúttal lassan, de ugyanazt érte el, vagyis semmit. Előredőlt a széken.

– Ez érdekes – szólalt meg halkan, jeges nyugalommal. – Úgy látszik, képtelen vagyok megszakítani a programot.

– Lépj ki belőle!

– Mit gondolsz, eddig mivel kínlódtam?

– Jól van, akkor kapcsold ki a leolvasót!

– Azt is megpróbáltam – mutatta a kijelzőn. – A visszajelzés szerint kikapcsolt.

A nyomozó a konzolt tanulmányozta. Semmi különös nem volt benne, semmi szokatlan a tervezésében vagy a kialakításában. Többé-kevésbé ugyanúgy nézett ki, mint az, amelyiken otthon, Tampában dolgozott nap mint nap. De ha Ooljee abbahagyta az adatbevitelt, és kikapcsolta a lézerolvasót is, ami úgy bontotta le a koncentrikus molekularétegeket a számítógép memóriájában, akár egy jó hámozókés a hagymahéjat, akkor miért futott mégis tovább a program?

– Kezelési hiba – jött az ötlettel Moody. Ooljee elhúzta a száját. – A kikapcsolás nem mondhatni, hogy bonyolult feladat lenne. Minden hülye képes rá.

– Jó, elismerem. Akkor csak hardverhiba lehet.

– Én is kezdem azt hinni – sóhajtott Ooljee kiegyenesedve a széken. – Hívhatom a karbantartókat. Lesz néhány keresetlen szavuk hozzám.

Éppen nyúlt a telefonkagyló után, amikor a terem túlsó végében álló két monitor a hozzájuk kapcsolt két számítógéppel életre kelt. Pedig nem ült előttük senki.

– Be se kapcsoltam őket! – meredt Ooljee értetlenül a kavargó képekre.

Moody se tompa, se unott nem volt immár. – Szerintem üssük ki valahogy a gépet, de gyorsan! – Alig mondta ki, két újabb képernyő lépett működésbe, magasan fent az egyik falon. Ooljee zord képpel dolgozott a billentyűzeten, az egérrel és a zsebkomputerével, míg végül már szó szerint püfölte őket.

– Hiába. Totál begerjedt. Y adil!

– Látom. – Moody keserves igyekezettel próbált valami értelmet, bármiféle értelmet kiókumlálni abból a milliónyi ábrából és számjegyből, ami a képernyőkről zúdult rájuk.

– Még mindig a megoldáson dolgozik, egyre csak terjeszkedik. – Ooljee már sóbálvánnyá dermedve ült a székén, egyik monitorról a másikra kapta döbbent tekintetét. – Akármit is művel, de már a hardvert is a befolyása alá vonta. Aktív reakció és elemzés zajlik egyszerre. Mi az ördögnek lehetett a modellje ez a homokfestmény? – bökött a Kettrick-képet ábrázoló, immár nem is olyan veszélytelennek tűnő fax felé, ami a konzolon a Scorpionja mellett hevert. – Ha ez valamiféle vírus, jó nagy galibát okozunk.

– Ne bomolj, haver! – legyintett Moody. – Laughterék szerint megvan ez a kompozíció pár száz éves is. Nem volt akkor még se komputer, se vírus, ami tönkretenné a rendszert, még kevésbé memóriaegység.

Ooljee felállt. – Megyek, meg kell kérnem a főmérnököt, hogy kapcsolja ki az áramot. Nagy a gyanúm, mostanra szétcincáltuk az összes optikai lemezt és számítógépet az őrsön. – Elszántan Moodyra függesztette a tekintetét. – Te nem voltál benne. Én viselem a következményeket. Lesznek, az már bizonyos. És én még azt képzeltem, majd elbabrálok a festménnyel, akár egy képrejtvénnyel.

A teremben villogni kezdtek a világítótestek, aztán egyszer csak kialudtak. Nem úgy a képernyők. Az összes monitoron diagramok vagy számok virítottak, ahogy a mutáns program mind tovább fejlesztette magát, a végsőkig kihasználva a kapitányság tárolókapacitását. A falon kitartóan csöngött egy telefon. Ooljee – anélkül hogy levette volna a szemét az elsőként beindított monitorról – felemelte a kagylót. A vonal túlsó végén olyan rettenetes üvöltést vágott ki valaki, hogy még Moody is hallotta.

– Ki van odalent? Idefönt minden tropára ment! Kik maguk? Milyen jogon művelik ezt? Tudni akarom, mi...!

Az őrmester csendben visszaakasztotta a kagylót, hatásos módját választva a vallató hang elnémításának. – Valaki nagyon felhergelte magát. Nem árt kitalálnunk valami elfogadható magyarázatot.

– De hogyan, amikor azt sem tudjuk, mi folyik itt? – lamentált Moody, rá se pillantva a kollégájára. Nem bírta levenni a szemét a káprázatos látványról, ami most már az egész termet betöltötte.

Minden képernyő, minden jelzőlámpa, az összes olvasóegység és monitor működött, villogott, számukra felfoghatatlan információtömeggel bombázva őket, s olyan eleven és folytonosan változó kromatikus képsorokat ontottak magukból, akár egy kinetikus művészeti kiállítás. Már csak a fülsiketítő popzene hiányzik, állapította meg Moody, lehetőleg a Molten Scalpel vagy a Raucoids együttessel, az lenne még csak a remek kíséret!

Zene helyett valami állandó, elektronikus duruzsolás volt hallható, ami bár valami felismerhetetlen törvényszerűség szerint pulzált, nyilvánvalóan nem véletlenszerűen szólt. Afféle hátborzongató, nehezen kivehető zümmögésként jött a háttérből, meghatározhatatlan forrásból, mintha patkányok futkostak volna a kábeleken.

Ooljee lekapcsolta a komputerét a rendszerről. Ennek semmiféle hatása nem volt a magát önállósított programra. Mindkét férfi hátrálni kezdett az ajtó felé. Moody képzelete meglódult kissé, de aztán emlékeztette magát, hogy noha nem egykönnyen értelmezhető mindaz, ami velük történik, mégsem horrorfilmbe pottyantak. Az, hogy Ooljee belepiszkált a Kettrick-festményből levezetett Mandelbrot-halmazba, beindított valamiféle önfenntartó programot a rendőrség központi memóriaegységében. Ez csak fizika, nem fantázia.

Ennek ellenére jócskán megkönnyebbült, amikor az ajtó engedelmeskedett Ooljee gombnyomásának. A termet mögöttük dübörgő, búgó hu-hu-hu-hu hang töltötte be, az elektronikus berendezések lüktető zúgása, amiből gyakorta kihallatszott a túlterhelt áramkörök éles sistergése, csattogása. Mindezek fölött pedig ott visszhangzott a falitelefon gyászos vijjogása.

Ooljee hirtelen a központi monitorra mutatott. Míg az összes többi képernyőt ugyanaz az érthetetlen, pszichedelikus kuszaság árasztotta el, ez nyugodt, hűvös zöld színre váltott, akár egy zöldellő mező, amin egyetlen villogó felirat lüktetett:

DOLGOZOM

Dolgozik, hökkent meg Moody. Min dolgozik?

Azért sem hagyja magát ijesztgetni, határozta el. Biztosan van ésszerű magyarázat a történtekre. Amint sikerül mindent kikapcsolni, az adatmentő szakemberek majd ráeresztik a hibakeresőt a rendszerre, s kiderítik, pontosan mi játszódott le.

A hu-hu-hu-hu hang mellé akkor valami egészen különleges elektronikus hangjelenség, az előbbi ellentéte társult, halk légáramlat volt inkább, ami úgy hangzott, hahóva-hahóva.

– Hallod? – figyelt fel rá Ooljee is. Moody bólintott. – Tényleg furcsa.

– Miért? Az egész terem telis-tele van ömlesztett vizuális információval. Miért ne párosulhatna hozzá akusztikus is?

– Azért furcsa, mert nem hiszem, hogy ez mind haszontalan, értéktelen zagyvaság volna. Azt hiszem, tudom, mi ez. Ha jól emlékszem, hallottam valami hasonlót gyerekkoromban.

Moody – feldúltabban, mintsem azt bevallotta volna – ráförmedt Ooljee-ra. A termet betöltő lüktető dübörgés az ő számára nem jelentett semmit. Kezdte azt hinni, kollégájának az agyára ment, hogy az óvatlanságával ekkora felfordulást okozott, s – mondhatni – kezdi elveszíteni a józan ítélőképességét.

– Elég volt ebből az odúból. A számítógépes okostojások majd kibogozzák a gubancot. Ezért fizetik őket. – Lapátkezét az őrmester vállára tette, és a lift felé taszigálta. – Gyerünk a friss levegőre.

A titokzatos elektronikus mormogást ekkor heves ropogás, sercegés nyomta el. Moody hátrapillantott. Füst terjengett a teremben.

– A francba! Már csak ez hiányzott.

Elérték a liftet, s türelmetlenül toporogtak, míg leért a felső szintről. A vezérlőegység felőli oldalon kis képernyő volt a falon, ami szintén ontotta az ábrákat és számsorokat. Hirtelen minden előzmény nélkül szavak tűntek fel rajta. Ooljee némán meredt a zsebkomputere kijelzőjére. A szöveg azon is megjelent, s hátul a teremben is minden képernyőn és monitoron. Körülöttük pedig vijjogni kezdtek a tűzjelző szirénák.

S ELJŐ A SZÁRNYALÓ ESŐISTEN A MESSZI SÖTÉTSÉGBŐL,

HOGY RÁNKVESSE MAGÁT.

S ELJŐ A SZÁRNYALÓ ESŐISTENNŐ A MESSZI SÖTÉTSÉGBŐL,

HOGY RÁNKVESSE MAGÁT.

S ELJŐ A MAGASBAN CIKÁZÓ VILLÁM,

HOGY RÁNKVESSE MAGÁT.

S ELJŐ A MAGASBAN ÍVELŐ SZIVÁRVÁNY,

HOGY RÁNKVESSE MAGÁT.

E sorok ott reszkettek a falimonitoron, s ott vibráltak Ooljee kis kijelzőjén. Egyébként volt értelmük, csak Moody-nak nem mondtak semmit. Míg beléptek a felvonóba, egyre élesedő, fülsiketítő elektronikus hangzavar támadt a hátuk mögött, baljós dübörgés, recsegés-ropogás. A lift felemelkedett velük az aknában.

Ahogy kinyílt az ajtó, kiléptek a földszintre. Sivítottak a vészjelzők mindenfelé. Az emberek ami kezük ügyébe eső adatmentő egységet, listát, nyomtatványt és személyes holmit csak össze bírtak kapkodni, cipelték sebbel-lobbal a kijáratok felé.

Ooljee kábán hagyta, hogy Moody magával vonszolja. A nyomozó egy mellettük elsiető tiszttől kapott útbaigazítást, aki hatalmas nyaláb adattárolóval, dobozzal és holoképpel megrakodva igyekezett kifelé.

Az őrmester végre ránézett az őt vontató Moodyra. – Te is olvastad, ugye?

– Hogyne olvastam volna. Mi ez, valami dallam a helyi slágerlistáról?

– Az éjrítusból való. Részlet egy hosszú énekből, a Viharmadár címűből. Hallottál a viharmadárról?

– Hát persze. – Moody magával rántotta Ooljee-t egy zsúfolt folyosóra. Már sűrű, kesernyés füst gomolygott körülöttük, csípte a szemüket. Sokan köhögni kezdtek. Odalent tűz volt.

A vészkijáratokat szélesre tárták. Az azonosító kártyákat senki sem ellenőrizte. Moody az utcára vezető lépcsőkön botorkált lefelé, s majdnem elvágódott, amikor egy erőteljes robbanás rengette meg az épületet. A kijárat egyik oldalablakából keskeny, narancsszínű láng csapott ki. Moody hátán csörgött a verejték. Egy pillanatra mintha hallotta volna azt a különös, elektronikus pulzálást, a hu-ha-hu-hu-t, ahogy lüktetett a hahóva-hahóva mellett. Aztán rájött, csak a fejében visszhangzott az odalent korábban hallott dübögés.

A rendőrőrs ablakaiból előtörő lángoktól és a cigaretták, dezodorok, autók és videoprogramok, éttermek és szállodák erényeit harsogva hirdető, ide-oda lendülő holézerek-től eltekintve koromsötét volt odakint az égbolt. Az éjszakás személyzet és néhány, e késői órán arra tévedő kíváncsi civil csoportokba verődve igyekezett segíteni, miközben a történteket tárgyalták. Néhányan egymagukban vagy párosával ácsorogtak, s csak némán, megrendülten tátották a szájukat.

Moody átverekedte magát a tolongáson. Nem volt abban a hangulatban, hogy bárkivel is bármilyen nyelven szóba álljon. Pillanatnyilag egyedül az érdekelte, hogy a társát biztonságba menekítse, és felmérje, mennyire lett belőle idegroncs. Senki sem állta útjukat. Talán mindössze egy-két ember tudott róla, hogy Ooljee volt az, aki közvetlenül machinált a központi számítógéppel. Senki sem ordított rájuk, hogy feltartóztassa őket.

Moody nem láthatta, amikor a városi kapitányság tetején álló parabolaantennába belevágott a villám, de hallotta, az biztos, a tömeg ordítozása ellenére is. Megolvasztotta az óriási tányér felső kétharmadát, a maradék váz úgy füstölgött ott szánalmasan, akár egy égett, szálkás halfarok. A becsapódást kísérő mennydörgő hangot felváltotta a közeledő tűzoltóautók gyászos szirénázása, melyek egymás után száguldottak a helyszínre. Később, sokkal később, néhány szemtanú kitartóan bizonygatta, hogy a villám nem egyszerűen vakító fehér volt, mint általában, hanem csupa-csupa szín, akár egy cikázó szivárványszilánk.

Ooljee, visszafelé bámulva a barátja mellől, látta a villámcsapást. A színei még ott vibráltak a retináján. Égzengés dübörgött végig az éjszakai égbolton, és újabb villámok cikáztak, de az épületbe több már nem csapott.

11. FEJEZET

A tűzoltók épp akkor érkeztek meg, amikor eleredt az eső, egyenletes, hideg szitálás, mintha jeges tűkkel szurkálták volna az ember bőrét. Moody elcsigázottan rogyott le a járdaszegélyre. A nyaka és a háta fázott a fagyos esőcseppektől. A fejére húzta a dzsekijét.

A társa melléje telepedett, lábát keresztbe rakta, kezét az ölébe ejtette. Együtt figyelték a füstöt és lángot okádó épületet, miközben a sorsüldözött rendőröktől igencsak különböző másféle egyenruhások buzgón tették a dolgukat.

Moody – hogy lecsendesítse zihálását és heves szívdobogását – igyekezett valami egyébre koncentrálni. Tanácstalanul a kollégájára meredt.

– Mi volt ez, ha szabad kérdeznem?

Beletelt egy kis időbe, mire az őrmesternek eljutott a tudatáig a kérdés. Akkor végre sápadtabb, termetesebb kollégája felé fordította a fejét a zuhogó esőben.

– Ha pontos, részletes magyarázatra számítasz, azzal nem szolgálhatok. Magam sem értem. Annyit tudunk, hogy az őrs hálózata valami olyan programféleséget hozott létre, ami a Kettrick-festmény egyik szeletéből származó fraktális modellen alapult. Tudjuk, hogy egy bizonyos pont után a program függetlenítette magát, hiszen nem tudtuk kikapcsolni. Egyfajta mutáció jött létre a központi memóriában, ami átment öngerjesztő folyamatba.

Moody lassan bólogatott. – Ez viszont nyilvánvaló képtelenség, minthogy Laughter nagypapa idejében minderről a kutya se tudott.

– Pontosan. – Ooljee továbbra is az égő épületet bámulta. – No meg azok a furcsa hangok.

– Igen. Azt mondtad, ismerősnek tűntek. Nekem csak zörejnek.

Az őrmester biccentett, és utánozta a meneküléskor hallott tamtamot. Moodynak enyhén borsódzott tőle a háta.

A sárga köpenyes tűzoltók vizet és oltóanyagot lövelltek erős sugárban a kapitányság épületére.

– Nem sok szertartást láttam – mesélte Ooljee –, de arra a néhányra jól emlékszem. Amikor tíz-tizenegy éves lehettem, az apám elvitt egyre Tuba Citybe. Van egy szellem, beszélő istennek hívják. Ő ügyel – mondják – a virradatra és a vadászokra. Ami természetesen nem más, mint véletlen egybeesés – préselt ki magából Ooljee egy bágyadt, ázott mosolyt. – A legendák szerint afféle szellemi deus ex machina, akkor jelenik meg testi mivoltában, és ad hasznos tanácsokat, amikor egy hős kilátástalan helyzetbe kerül. – Az őrsre sandított. – Ha adott is tanácsot, én lemaradtam róla.

– Szóval mire következtettél?

Ooljee visszatekintett Moodyra, az arcán végigcsorgott az eső, fekete haja a homlokára tapadt. – A hu-hu-ból? Ezt a szócskát a hatathli mondogatja. A hiedelem szerint ez a beszélő isten hangja.

– Az a gépek kísérőhangja volt, zaja annak a francos jelenségnek, amit gerjesztettél.

– Úgy van. De nem érdekes, hogy egy ősi szertartást kísérő ének ennyire hasonlít egy elektronikus rezgésre?

– Szerintem flúgos vagy.

– Lehet. De akkor is szenzációs, nem? Habár egyesek biztosan megkérdőjeleznék az emlékezőtehetségemet, és rám fognák, hogy egyszerűen belemagyarázom a teremben hallottakba a hatathli egykori kántálását.

– És mi van a másik hanggal? – noszogatta Moody.

– A hahóva-hahóvával? Mintha csupán más frekvencián szólna, nem igaz? Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, ez meg a xactce'oyannak, a beszélő isten ikertestvérének a mondókáját idézte fel bennem?

– Az mi a francot jelent?

– Nem lehet lefordítani – felelte Ooljee nyúzott képpel. – Olyasmit, hogy a beszélő isten roppant könyörületes.

– Ha ez neked könyörület – intett Moody a kapitányság felé –, megeszem a kalapom.

– Annyira nem ment el az eszem, hogy a beszélő istent és a xactce'oyant okoljam a ma éjjel történtekért. Én csak azt mondom, hogy ha... – Tétovázott.

– Folytasd! – nógatta Moody. – Nincs itt más habókos rajtunk kívül.

Ooljee a szavait mérlegelve, gondosan megválogatva felelt.

– Ha csak egy szemernyi köze is van az ősi rítusokhoz, akkor talán valami valahol, ha csak egy felfoghatatlan program részeként is, esetleg figyelmeztetni akart minket.

– Figyelmeztetni? Mire?

Az őrmester vállat vont. – Hogy próbáljuk meg alkalmazni a modellt valamire. Ki tudja?

– Ha valami figyelmeztetni akart minket, segíteni nekünk – kérdezte Moody –, akkor ezért vajon mi volt a felelős? – mutatott a kiégett rendőrőrs irányába.

– A nagy vihar – felelte Ooljee egyszerűen.

– Az hát – szökött talpra Moody, és belerúgott egy utcán heverő műanyag dobozba. – Remek. Ennek aztán van értelme, eltekintve attól, hogy az egész képtelenség. – Majd indulatosan ráförmedt a társára. – Csak nem képzeled, hogy beveszem ezt a tömény süketelést a “beszélő istenek”-ről meg az ikertestvéreikről?

– Én nem kértem, hogy bármit is elhiggy. Magam sem tudom, mit higgyek. Én csak annyit mondtam, amennyi nekem az egészből összeállt. Nem állítom, hogy annak bármi értelme is lenne.

– Hétköznapi zsaru létedre eszméletlenül sokat tudsz a mitológiátokról.

– Máig hozzátartozik a neveltetésünkhöz – felelt Ooljee szerényen. – Amíg egy gyerek felnő, rengeteg régi históriát hall. Ebben az erősen egységessé, nemzetközivé vált világban sikerült egész jól megőriznünk valamennyit eredeti kultúránkból. Az rendben van, hogy a bolygónk napról napra zsugorodik, és összébb hozza az embereket, még ha az anyagi gyarapodás utáni hajsza révén is. Ám ha ennek a lefolyása túl gyors, a kis kultúrák felőrlődnek a nagyok között. Néha bizony ki is szorulnak a létezés palettájáról. Amikor a csúcstechnológia elérte a rezervátumot, és az elődeink megindultak a gazdagodás útján, megfogadták, a dineh népet nem hagyják kipréselni a világból. Mindazonáltal sokan és sokat felejtettek. Ez az egyik oka, hogy kijelöltek erre a feladatra. A tanulmányaim folytán ugyanis többet tudok a homokfestményekről, mint akármelyik kollégám. Különben most mással vitatkoznál itt. De a legtöbbjük nem tudná megkülönböztetni a denevért a nagy légytől.

– Azok meg mik? – nézett bosszús képpel Moody.

– Védőszellemek a homokfestményeken.

A nyomozó mordult egyet, és letörölte a vizet a homlokáról. – Szóval megint témánál vagyunk.

– Leegyszerűsíted a dolgot. Pedig nem az, bilagaanna.

Bilagaanna, igen. A feleséged megmondta, mit jelent. Hé, nem ártana felhívnod. Ha még mindig téged hajkurász, és értesítik, hogy az összeköttetés megszakadt, akkor lesz csak ideges.

– Igazad van, telefonálnom kell neki. De azt hiszem, a tüzet nem mesélem még el. Vernon Moody barátom, nagyon beletenyereltünk valami furcsaságba. Lehet, hogy se néven nem tudjuk nevezni, se ésszerű magyarázatot nem találunk rá, de a létezését nem tagadhatjuk. Ott voltál. Láttad, mi történt.

– Annyit láttam, hogy egy rendőrségi számítógépes rendszer gallyra ment. Ez minden.

Ooljee feltápászkodott, és kisimította a haját az arcából. – Látom, túl sokat fecsegtem a beszélő istenről és a régi legendákról. Lehet, hogy neked van igazad. Lehet, hogy nekem. Ki kéne faggatnunk az őrs országos adattárát, de attól tartok, jelenleg nincs működőképes állapotban. Higgy, amit akarsz, igenis a Kettrick-festményből kiemelt fraktális minta a kulcsa az egésznek, akármivé is fajul még a dolog.

Moody ott álldogált mellette. Együtt figyelték a tűzoltókat. – Próbáljunk meg ráereszteni egy helyreállító programot a központi számítógépre.

– Ha egyáltalán van mit rekonstruálni, és maga a gép is tönkre nem ment. Ne érts félre, barátom. Én nem akartalak felbosszantani. Ami a szemünk előtt lejátszódott, a fizika műve volt, nem szellemeké. De legalul ott lapul az a valami, amit még nem értünk, és aminek köze van a homokfestményhez.

– Jó, jó. Csak ne szédíts tovább a szellemdumával!

– Mi szent népnek szoktuk nevezni őket – oktatta ki Ooljee a felügyelőt. – A deginnehek nem feltétlenül szellemek vagy istenek. Egyszerűen a mi őseink, akik a dinehek, a navahók előtt éltek itt.

Moodyra hirtelen rátört az elvágyódás érzése, el a sötét utcáról, el a siránkozó járókelők, zsebesek és iszákosok tolongó sokaságától, el a kiűzött rendőröktől és szitkozódó tűzoltóktól. Visszakívánkozott Floridába, ahol sügért foghat az öböl vizében. Ahol az élet meleg, párás és eleven. Nem kívánt itt ragadni ezen a magasan fekvő, szikkadt, félholt vidéken, ahol az épületek szinte egybeolvadtak a hegyekkel, és amerre csak megfordult, festett szemű utcai punkok idegen nyelven packáztak vele. Visszavágyott oda, ahol nem olyan társsal kellett bajlódnia, aki másról se papol, mint ősi szellemekről, énekekről és rítusokról, meg szent népről és fraktális homokról.

S meglehet, a szíve berzenkedett a tények ellen, az eszével tudta, több volt jelentéktelen, múló galibánál, ami a rendőrőrs teljes számítógép-hálózatát birtokba vette, memóriakapacitását felzabálta, s amit hátrahagyott, sem nevezhető éppen ortodox formának. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Pedig egy rendőrségi memóriaegység állítólag sebezhetetlen, mindenféle külső hatás ellen védett, vírusnak vagy illetéktelen lekérdezésnek ellenálló berendezés. Ennél már csak a katonai adattárakba nehezebb behatolni.

Jelen volt, amikor a modellen végbement a mutáció, látta, hogyan terjeszkedett, hogyan söpörte el a kapitányság biztonsági rendszerét, mintha nem is létezett volna. Vajon mivé fajult volna, ha a tűz meg nem állítja? Továbbterjedt volna a száloptika csatornáin a város többi rendőrségi hálózatára? Vagy esetleg azokon is túl a pénzügyi, kereskedelmi és igazgatási rendszerekre, s falánk térhódítása során feljegyzések és programok kitörlésével folytonosan növekedett, változott volna?

– Ne haragudj – szólalt meg végül Moody. – Tudom, mit láttam, és tudom, mit tettél, de fogalmam sincs, mi ment ott végbe a számítógépteremben, ráadásul képtelen vagyok megemészteni, hogy abban az évszázados népművészeti tárgyban valami olyan magasan fejlett alkotóelem volt elbújtatva, ami kizsigerelt egy korszerű, szuperbiztosnak mondott számítógépet. Ugye nem akarod megetetni velem, hogy pontosan ez történt? Ugye nem akarod bemesélni nekem, hogy a jó öreg Laughter nagypapa webszakértő volt?

Ooljee töprengve méregette Moodyt. – Hadd mondjak el neked két lehetséges magyarázatot a ma éjjel történtekre. Az első Nayenezganival kapcsolatos.

Moody kiguvadt szemmel meredt az égre.

– A dinehek nem tudták, miképpen jegyezzék fel a szent néptől kapott tudást. Akkor Nayenezgani elmagyarázta nekik, hogyan készítsenek homokfestményeket porrá őrölt kövekből. A szent nép maga nem használta ezt a módszert. Ők az égre, a légrétegekre rajzoltak. Hallottál-e a spirálmolekuláris maszkolásról? Moody csak pislogott.

– Ez az egyedi mikroprocesszor-gyártás első lépcsőfoka. Részletezhetném is a műveletet, de elég annyi, hogy kellő képzelőerővel akár légrétegre rajzolásnak is nevezhetnénk. Igaz, roppant vékony rétegekre.

– Ez a magyarázat nem igazán tetszik. Remélem, a másik különb lesz.

– Félretéve egyelőre azt a kérdést, miképpen került a homokfestményre – magyarázta Ooljee gesztikulálva –, tételezzük fel, hogy valami olyan rendkívüli, fraktálisan kódolt program van oda beillesztve, ami nagyjából olyan hatást gyakorol a memóriaegységre, mint egy vírusprogram. Lehet, hogy Laughter nagypapa toldotta bele öregkorában, amikor már elterjedtek a számítógépek, de lehet, hogy másvalaki tette, vagy a festmény készítése idején, vagy később. Ezt már nincs módunkban ellenőrizni, minthogy az eredeti kép tönkrement, de nem mondanám elvetendő hipotézisnek.

– Ezzel magam is egyetértek – bólogatott Moody.

A helyesléstől felbuzdulva Ooljee folytatta. – Ez új megvilágításba helyezi a gyilkos indítékát. Akármi legyen is a modell legfőbb rendeltetése, az tagadhatatlan, hogy rendkívüli befolyással bír egy állítólag leárnyékolt hálózatra. Ennek köze lehet a katonai felhasználáshoz. Nem csoda hát, hogy valakinek annyira fontos volt, hogy az övé legyen az egyetlen példány.

– Ezek szerint találtunk végre valamit, amiért érdemes lehetett gyilkolni – bokszolt bele Moody jobb öklével a bal tenyerébe. – Ez lepipálja a megszállottgyűjtő-elméletet. Az első alkalom, hogy valami logikát látok az ügynek ebben a részében. Azt jelenti ugyanis, hogy a gyanúsítottunk feltehetően nem idióta. Ez sok mindent megváltoztat.

– Igen, valóban – helyeselt Ooljee. – Most már olyan gyilkossal kell számolnunk, aki pontosan tudja, mit akar. Nem egy kiszámíthatatlan őrülttel. Akár hatathli, akár nem, az mindenesetre biztos, hogy elsőrangú számítógépes szakember.

– Ezt le is tudjuk ellenőrizni. – Moody lelkes volt, reménykedő. – Utána tudunk nézni, történt-e valami hasonló eset valahol másutt az országban. Ha igen, akár mehetek is.

– És mi van, ha a ma éjszakai kis élményünkről bebizonyosodik, hogy egyedi, kizárólagos eset?

– Akkor kijelenthetjük, hogy akit üldözünk, annak vagy fogalma sincs arról, mi van a birtokában, vagy ha igen, akkor kivár. – A két férfi együtt, egymás mellett megindult egy taxiállomás felé.

– Eltekintve a lehetséges katonai alkalmazástól – folytatta az őrmester –, ez a modellprogram kiváló zsarolási eszköz is lehetne. Mit szólnál ehhez a szöveghez például: Tisztelt Uram! Vagy átutal x millió dollárt erre és erre a svájci bankszámlára, vagy fotokomposztot csinálok a pótolhatatlan adatbázisából!

– Elképzelhető – helyeselt Moody –, bár lehet, hogy a haverunknak egészen más jár a fejében.

Amikor a taxihívóhoz értek, Ooljee a zsebkomputeréért nyúlt. – Először szólnom kell Lisának, hogy jól vagyok. – Hátratekintett a kapitányságra. A tüzet eloltották, de néhány földszinti ablak még akkor is okádta a sűrű füstöt. – Nem hiszem, hogy tanácsos lenne beszámolnunk neki az itteni felfordulásról. Csak felidegesítené.

– Még mielőtt telefonálsz, mit szólnál hozzá, ha innánk egy kávét? Temérdek gondolat kergetőzik a fejemben, és többségüknek nincs se füle, se farka. Nem vagyok én ehhez szokva! Szeretném már rendezni őket végre.

Ooljee az órájára pillantott. Egy órán belül megvirrad. Semmi értelme átbumlizni a városon, csak hogy felzavarja Lisát meg a srácokat. Lisa nem szokott kiborulni, ha néha kimaradt éjszakára, feltéve, ha épkézláb magyarázattal tudott szolgálni. Régebben kettős műszakban dolgozott. A kávé bizony jó ötlet volt. Kávé, ja igen, és valami még fontosabb. Az ésszel fel nem érhető káosz serkentő hatással volt az étvágyra.

– Jó, majd te beszélsz – bökött Ooljee a nagydarab délvidéki fickóra –, én meg eszem.

Moodyt nem lepte meg, hogy barátja inkább a taxit választotta rendőrségi jármű helyett. Az utóbbival együtt járt volna egy csomó kérdés, amire pillanatnyilag nem nagyon akaródzott válaszolniuk. Az őrmester zsebkomputerének hívójelére perceken belül befutott egy kocsi.

Az eső alábbhagyott egy időre, de mire az Ooljee választotta egész éjjel üzemelő kávézóhoz értek, zuhogott, mintha abból a bizonyos dézsából jégtörmeléket öntöttek volna.

Moody követte társát a vendéglőbe. Hamarosan felkel a nap, bár ezen a vidéken már ezt sem tudni biztosan. Otthon bezzeg meleget, párát és vigaszt hozott a pirkadat, nemcsak láthatóan, de tapinthatóan köszöntött a világra. A napfény itt valami olyan durva nyerseséggel rontott az emberre, hogy noha vágyakozott utána, mégis legszívesebben elbújt volna előle.

A kávézó szinte üres volt. Ganado éjjeli életmódot folytató szerzetei visszahúzódtak vackukra, a többiek pedig még nem mocorogtak e kora hajnali órán. A nyomozók egy hátsó bokszban telepedtek le, ami vöröscédrus-utánzatú műbőr kárpittal volt bevonva. A boksz falát lézerkéssel faragott tekergő istenek és ívbe hajló yeik díszítették. A yeik mind egyformák voltak. A művész úgy látszik előtérbe helyezte a gyorsaságot a képzelőerőnél.

A körülöttük lézengők nemcsak indiánok voltak. Néhány angol és egy pár thaiföldi is ücsörgött ott: munka után beugró technikusok, érthetetlen nyelven karattyoló hálózati szakemberek és vetett ágyra áhítozó biztonsági őrök.

A fali kávéautomata meglepően sok kávéféleséggel szolgált, a pincérnő pedig, amikor végre ki méltóztatott hozni a rendelésüket, kisebbfajta emeletes torta méretű fahéjas roládot tett az asztalra. Moody nem sokat töprengett, megrendelje-e, és azon se sokat teketóriázott, nekiessen-e. A megfeszített szellemi munkától mindig megéhezett.

A kolumbiai kávé príma volt, és forró. A barátai gyakran kérdezték, hogy képes különbséget tenni a különféle löttyök között. Fiatalabb kollégái meg voltak győződve arról, hogy a kávé az éttermek faliautomatáiból vagy a presszógépekből ered, a kávébabról gőzük se volt. Az ínyencek kihaltak, morfondírozott Moody, annak pedig, hogy egy keleti nagyváros rendőrkapitányságán akad egy ilyen fehér holló, még kisebb volt a valószínűsége.

– Gondolom, a fax ugyancsak hamuvá égett odalent a számítógépteremben.

– Feltehetően – bólintott Ooljee –, de van belőle másolatom az íróasztalom fiókjában, ami tűzálló, és otthon is. Ami a modellt illeti, az úgyis ebben van – paskolta meg az övtáskájában megbúvó zsebkomputerét, miközben a lingonbogyós kukoricalepényét majszolta. – Jó lenne tudni, pontosan mit műveltünk.

– Remélem, nem akarod máris megismételni – óvta Moody.

– Nem én! Drága holmi egy városi kapitányság.

Ezután hallgattak egy darabig, mindketten gondolataikba merültek. Egyszer csak Moody feltekintett fahéjas roládja maradványaiból.

– Laughterék azonosították a festmény pár részletét. A megtisztítóról mit tudsz még?

Ooljee bólintott. – Elsősorban a Gyöngyénekben van róla szó, és úgy is nevezik, hogy “aki az elfeledett dolgokat összeszedegeti”. Ő az, aki átmegy az égi lyukon. Egy igazi hatathlitól kellene megérdeklődni, de ha jól emlékszem, a történet szerint összetűzésbe keveredett a pueblo indiánokkal. Sasok és sólymok segítségével azonban – meg kígyók támogatásával – sikerült elmenekülnie az égi lyukon át. Általában negyvennyolc madár szerepel a képeken, de néha csak huszonnégy. A mi kultúránkban a négyes és a tizenkettes számok többszöröseiben komoly erő lakozik. Segítői fekete fellegbe burkolták a megtisztítót, hogy elrejtsék, majd három szivárvány és három villám hátán felemelkedtek vele az égbe. A felhő belsejében igen sötét volt. A madarak egy sárga csövet adtak a megtisztítónak, hogy azon át lélegezzen, és egy kristályt, hogy azzal világítson. Érdekes, mi? Egy több ezer éves legenda légzőcsöveket és fénykibocsátó kristályokat említ.

– Na ne ijesztgess! – mordult fel a nyomozó. Ooljee vigyorogva folytatta. – A legenda szerint a beszélő isten is segített nekik. Ő sok rítusban előfordul.

– Ennyi? Ez az egész mese?

– Á, dehogy! Sok egyébről is szól, csak a homokfestmény ezt a részletet illusztrálta. Gyakori eset, hogy egyes alkotóelemek más homokfestményeken is megjelennek, akárcsak a hasonló alkatrészek a legkülönfélébb elektronikus berendezésekben. Noha elég szokatlan, hogy egy ilyen rafinált festményt teljes egészében átültessenek egy nagyobbá.

– Még mindig az “énekről” van szó? – kérdezte Moody elkalandozva, figyelme ugyanis egy akkor érkezett fiatal párra terelődött, akik nevetve, kuncogva rázták le a vizet az esőkabátjukról.

– Az ének nem csupán a homokfestmény kifejeződése – fejtegette Ooljee. – Hanem a festmény, a kísérő kántálás és más egyebek bonyolult összessége. Egyetlen ének például egy több száz dalból álló sorozat, amit litániajelleggel adnak elő. A hatathli ráolvasásszerűen énekel a betegéhez, miközben a homokfestményt készíti. Ami pedig magukat a festményeket illeti, feltehetően nagyon sok megörökítetlen maradt. Ennek ellenére több mint ötszáz különféle, egymástól eltérő homokfestményről tudunk. Legalábbis ez a legfrissebb adat, amire emlékszem. De ki tudja, mennyi veszett a feledés homályába, mire néhány hatathlit sikerült meggyőzni, hogy engedje a műveit végleges formában rögzíteni. – Ooljee tétovázott. – Azt hiszem, sejtem már, tulajdonképpen mi történt ma éjjel. Ám hogy hogyan, azt nem.

Moody felhajtotta az utolsó korty kávéját, aztán rendelt még egyet. – Akkor rajta, mondd. Világosíts fel.

– Megzavartuk a hozhót.

– Tessék?

Ooljee hátradőlt. – A navahók úgy képzelik, a világegyetem roppant érzékeny egyensúlyi állapotban van, s olyan hatalmas erők színtere, amelyek billenhetnek akár a jó, akár a gonosz oldalra is. Ha valami megzavarja ezt a hozhónak nevezett egyensúlyt, annak rettenetes és titokzatos következményei lehetnek. Miszerintünk egyedül az emberiség képes felborítani ezt az egyensúlyt, de lehet, hogy nem így van. Mi viszont beletenyereltünk valamibe ma éjjel, az biztos.

Moody alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Mondjuk, hogy így volt. Na és hogyan állítod helyre a hozhódat?

– A megfelelő rítussal.

– Értem. Szóval szerinted most elő kéne ásnunk egy szolgálatkész hatathlit, hogy ráolvasson az irodád romjaira?

– Nem is rossz ötlet! – kapott rajta Ooljee, de amint meglátta, milyen kifejezés ült ki a társa arcára, sürgősen hozzátette: – Na persze manapság ki hisz már az ilyesmiben? A város költségvetési egyensúlyát egyedül vállalkozók és könyvelők tudnák helyreállítani. Azoknak megvannak a maguk énekei és rítusai. Néha az az érzésem, a könyvelők a vöröshangyarítus nagymesterei.

– Mi vajon minek a nagymesterei vagyunk? – kérdezte Moody az éjszaka történtek és a kialvatlanság miatt kissé kóválygó fejjel. – A vadászrítusnak? Emlékszem, említettél ilyet.

– Nem tudom, de a rítusok tudnak meglepetést okozni, amikor pedig már azt hinné az ember, hogy érti őket. Ha érdekel, elárulom, létezik prostitúciórítus is, bár nem abban az összefüggésben, ahogy te képzeled. A boszorkánysággal van kapcsolatban.

– Aha, már értem, mi zavarja ezt a te hozhódat.

– Az legalább adhatna valami megfogható indítékot a kezünkbe.

– Ugyan kérem! – fakadt ki Moody színlelt döbbenettel. – Falduma zsaru módra.

– Csak gúnyolódj! De felejtsd el egy pillanatra, honnan származik a Kettrick-festmény, milyen régi, vagy hogyan tudta Laughter nagypapa megcsinálni. – Ooljee hangjában türelmetlenség bujkált. – Valami, ami abból az ábrából létrejött, behatolt egy rendőrségi számítógép-hálózatba, és az egészet átprogramozta. Ami erre képes, akármi legyen is, az sokat ér bizonyos embereknek.

– Gondolod, indítéknak ez elegendő?

Ooljee vállat vont. – Daats'i. Talán, esetleg, lehetséges. Majd kiderítjük.

Ooljee fizetett a kávéért és a süteményért. Megvárta, hogy a faliautomata lekezelje a kártyáját, aztán felálltak és távoztak.

– Hallottál-e az anaszázikról? – kérdezte Ooljee a társától. – Még a navahók előtt éltek ezen a tájon. Nem tudjuk, készítettek-e homokfestményeket vagy sem, de a sziklarajzaik fennmaradtak a kanyonfalakon. Egyébként majd minden tudásuk feledésbe merült.

– Pedig már kezdtél értelmes ember módjára beszélni – válaszolt Moody méltatlankodva.

– Puszta ötlet volt. Ha viszont szerinted én csak zöldségeket beszélek, gyerünk, rukkolj elő a te magyarázatoddal az éjszaka történtekre!

– Nekem könnyű, mert nekem nincs, de bizony álmatlan éjszakám sem lesz amiatt, hogy nincs. Majd nekilátunk, újrafuttatjuk a memóriafaló programodat, és kiokoskodjuk, mi a franc ette bele magát a hálózatba. De ha már olyan nagy mesélőkedvünkben vagyunk, eszedbe jutott-e a Pandora szelencéjéről szóló? Most majd alaposan bebiztosítjuk magunkat, mielőtt lezavarnánk megint a menetet.

– Ezek szerint nem tagadod, hogy a homokfestmény váltotta ki a mutációt a hálózatban?

– Annyit tudok, hogy az őrsötök főkomputere becsavarodott. Amíg nem tisztázzuk, mitől, megtartom a véleményemet.

– Legközelebb sokkal kisebb teljesítményű gépet használok – gondolkodott hangosan Ooljee, miközben kifelé ballagtak a kávézóból. Odakint végre elállt az eső. – Kipróbáljuk az otthoni számítógépemen. Nincs összeköttetésben semmi létfontosságú berendezéssel. De jó lenne tudni, mi lett volna a végeredmény, ha el nem száll a rendszer!

– Hát nem nyilvánvaló? A kezünkbe vehettük volna a világ első anaszázi reklámcéduláját.

Ooljee fanyar grimaszt vágott Moodyra. – Viszont ha a gyilkos valamelyest rázósabb tervet forgat a fejében, akkor jobb, ha csipkedjük magunkat, és kiderítjük, hol rejtőzködik, még mielőtt valóra váltaná a tervét. Most jut eszembe, Lisa már jó ideje meg akarta látogatni a szüleit Albuquerque-ban, csak én folyton lebeszéltem róla. Ha rá tudom venni, hogy most menjen, és a gyerekeket is vigye magával, nyugodtan elintézhetnénk a dolgot a lakásomban, mielőtt még a személyzetisek annyira összekapnák magukat, hogy előrángatnak, és valami más ügyet sóznak a nyakamba – mondta, és a zsebkomputerére tette a kezét. – Otthon helyet csinálunk a konyhában, és betápláljuk a modellt a házi egységembe. Ezúttal sokkal kisebb tárolókapacitást alkalmazunk. Nem hiszem, hogy bármi komoly kárt tehetnénk másban, mint a saját számítógépemben, bár arra ügyelnem kell, hogy Lisa háztartási fájljait biztonságba helyezzem. Isten ments, hogy letöröljem a nagyanyja receptjeit! Ha most is leégetnék valamit, mindössze a családi kassza csappanna meg néhány dollárral. De ezúttal nem lesz akkora teljesítményfelvétel, ami veszélyeztetné az épületet.

– De nagyon biztos vagy benne! – jegyezte meg Moody.

– Nem vagyok, de mi mást tehetnék – pillantott Ooljee az oldalán lépkedő társára. – Különben is amíg át nem vezényelnek egy másik kapitányságra, vagy helyre nem pofozzák a régi irodámat, addig nincs is hol jelentést tennem. Így akár otthon is dolgozhatunk.

12. FEJEZET

Lisa Ooljee kissé meglepődött, amikor férje oly váratlanul megbékélt a gondolattal, hogy nejét az albuquerque-i pereputtyhoz eressze látogatóba, de enyhe gyanakvását túlszárnyalta a srácok felbuzdulása. Délre Ooljee már el is paterolta őket az Új-Mexikóba tartó csővonattal.

Ott volt még az elmúlt éjszakai alváshiány, amit a két férfi rögvest bepótolt. Estére újra üzemkészek voltak a folytatáshoz.

Míg Ooljee pakolászott, Moody nézelődött, s azon morfondírozott, hirtelen mennyire megváltozott az addig lakályosnak tűnő környezet. A régebbi korból fennmaradt művészi relikviák és reprodukciók – edények, festmények és pokrócok – nyomasztóan hatottak nemcsak a lelkére, hanem valahogy fenyegetőnek tűntek a lakás berendezésében is.

A modern konyha inkább mentes volt az efféle szellemidéző kacatoktól. Moody várt, amíg vendéglátója összekötötte a pultra állított házi számítógépet az asztalra fektetett szolgálati zsebkomputerével. A házi rendszer pontosan elég lesz arra, amire nekik kell.

Miután Ooljee ellenőrizte a csatlakozásokat, aktiválta a szemben lévő falon, a hűtőszekrény mellett rögzített kis zenatot, majd a mobil billentyűzeten beadott egy autobraid parancsot. Színpompás absztrakt ábrák villantak fel a monitoron.

Az őrmester a komputerére bökött. – Beiktattam egy automata megszakítót a házi egység és a szolgálati közé. Ha bármelyiket túlterhelés fenyegetné, minden automatikusan kikapcsol.

– Mondod te.

– Floridát manapság kizárólag optimisták lakják?

Moody inkább meg se említette, hogy a kapitányság biztonsági berendezése több klasszissal érzékenyebb és hatékonyabb volt, mint Ooljee diszkontáruházban vett nagyra becsült szerkentyűje. Másrészt a kis konyhai zugkísérletüknek az erénye az egyszerűségében rejlett. Egyetlen kábel okozhatott csak gondot, potenciális veszélyforrásnak számító optikai csatlakozó közel s távol nem volt a környékükön.

Ooljee letelepedett a zsebkomputere mellé, akár hajdan egy mozigépész, aki tekerős vetítőgépével mozgóképes varázslatot készült előadni. A szóbeli parancsra reagáló lámpatestek engedelmesen kialudtak a házigazda utasítására. Moody azon kapta magát, hogy nem a zenatot bámulja, hanem a közeli hűtőszekrényt. Szinte ki volt tapétázva a gyerekek iskolából hazahordott mókás firkálmányaival, suta beállítású holoképekkel, filléres dekormágnesekkel és tiritarka műanyag virágokkal. Félreérthetetlenül eszébe juttatta a családot, amit annyira hiányolt. Ingerülten terelte vissza figyelmét a monitorra.

Ooljee ujjai a billentyűzeten táncoltak. A képernyő kitisztult, élénk világoszöld színre váltott.

– Szerintem most összejön, és legalább tudjuk, mégis mire számíthatunk.

– Tényleg? – Moody mögötte állt, s a háta mögül kukucskált.

– Ott van előttünk a tegnap éjszakai példa. Lényegében ugyanazokat a parancsokat adom majd az itthoni hálózatnak is, mint a nagynak a kapitányságon, csak huszadakkora sebességgel fogom futtatni a megszakítóprogram miatt, ami – remélem – a kritikus pillanatban reagál, és leállít mindent, hogy legyen időnk pontosan szemügyre venni, tulajdonképpen mi is történik.

– Mi lesz, ha a modellprogram ismét fütyül a parancsaidra, és pontosan ugyanaz játszódik le, mint tegnap?

Ooljee a konyhaszekrény felé mutatott. – Van egy hatalmas, fanyelű húsvágó bárdom a mosogatótól balra, a felső fiókban. Ha nem válik be se a megszakítóprogram, se a beiktatott automata, sózz egy nagyot a kábelre. Van az is olyan hatékony módszer arra, hogy megszakítsuk a mutáns programot, csak kissé költségesebb. – Elvigyorodott. – Nálunk a rezervátumban még tudjuk, hogyan kell használni az őskori technológiát!

Moody feszülten meredt a zenatra. Elkezdődött ugyanaz a felfoghatatlan fraktális sorozat, ami a rendőrkapitányság hálózatát a hatalmába kerítette. A monitoron vibráló fraktálok, színek és ábrák kergették egymást olyan őrült sebességgel, hogy a szem képtelen volt követni. Ooljee óvintézkedései dacára a szekvencia látszólag ugyanolyan gyorsan pörgött, mint előző este. Bár nem volt egészen biztos benne. Ellenállhatatlan hipnotikus erővel hat még a legegyszerűbb fraktális minta is, ha nagy sebességgel fut az ember tekintete előtt.

De legalább nem volt több képernyő a konyhában, ami életre kelhetett volna, sem HD-olvasóegységek, amik ontanák az érthetetlen kimenőadatokat, sem jelzőlámpák, amik közelgő hálózati hibára figyelmeztetnének. Mint ahogyan nagy teljesítményű háttértárak sem, amelyek bekapcsolódnának, ha a hálózat hirtelen túl akarná lépni a megszabott határokat.

Moody megnyugodott kissé, amikor látta, hogy a szekvenciát nem kíséri se füst, se láng, se szikra. Az egyéb konyhai készülékek békésen zümmögtek a háta mögött.

– Ismétli önmagát – jegyezte meg Ooljee tömören. – Ismét mutálódik. De ezúttal ellenőrzés alatt tartjuk. A kevesebb néha több.

– Azt sose lehet tudni. Mi a helyzet az épület központi ellátó-karbantartó számítógépével? Biztos vagy benne, hogy izolált? – Ha az kezd el füstölni és lángolni, morfondírozott Moody, szép kis slamasztikába kerülünk, ha innen, majdnem a torony tetejéről akarjuk gatyába rázni.

– A riasztót meghalljuk. S legalább tudni fogjuk, hogy ami tegnap történt, nemcsak szerencsétlen véletlen volt. A Kettrick-kép sárga homokfelülete reprodukálható modellt hoz létre. Ezen a rendszeren legalább olyan jól működik, ha nem jobban, mint egy sokkal nagyobbon. Csak azt nem értem, miért és milyen céllal működik. Ha ezt tudnánk, képesek volnánk irányítani, hasznosítani. Nyilván nem úgy tervezték, hogy addig terjeszkedjen, míg meg nem semmisíti önmagát.

A komputer halkan duruzsolt a pulton, a zenat némán meredt fényes szemével a világba, Ooljee pedig időnként matatott a billentyűzeten. A konyhában teljes mozdulatlanság honolt, eltekintve a program transzformálta ábrák végeláthatatlan áradatától ott a monitoron. Talán amiatt, hogy minden csökkentett léptékben ismétlődött, nem volt annyira viharos, fékevesztett a folyamat, mint az őrsön. Akármit is változtatott Ooljee a program betáplálását megelőzően és során, a lényeg, hogy szemmel láthatóan a kívánt hatást érte el. Megzabolázták a modellt.

Amire viszont Moody végképp nem számított, miközben a képek szakadatlan száguldását figyelte, az a lefékeződés volt. Márpedig pontosan ez történt. Ámuló tekintetük előtt a vadul vágtázó fraktális alakzatok mind lassabban és lassabban mutálódtak, egyre felismerhetőbb ábrák és jelek alakját kezdték felvenni, mígnem a monitoron végre megállapodott egy rajzolat, ami rezzenéstelenül, higgadtan virított a szemközti falon.

Határozottan euklideszi volt. És egészen szemrevaló.

Egy homokfestmény.

Nem a Kettrick-féle. Valami más, amin ilyen-olyan figurák és formák egy fekete kör köré rendeződtek, amit négy színes, ívelt sáv határolt. A sávokon kívül szögletes árnyalakok kapaszkodtak egy csomó azonosíthatatlan tárgyba. A figurákat további szimbólumok és rajzok vették körül.

Az ábrát három oldalról nyílhegy alakú bemélyedésekkel meg-megszakított egyenetlen határvonal vette körül és zárta le. Nyitott széle a hűtőszekrény felé nézett. Kelet felé.

– Csinos – állapította meg Moody. – Vajon mit ábrázol?

– Ki tudja. Ehhez hatathlira lenne szükség, vagy valakire a múzeumból. Az én tudományom addig terjed, amire gyerekkoromból emlékszem, meg amit azóta csipegettem fel, hogy ezen az ügyön dolgozom. Nem valami sok.

– Miért ezt hoztad ki a Kettrick-kép helyett?

Ooljee hátrapillantott, fel Moodyra, arcát csak a monitor fénye ragyogta be. – Nem én hívtam elő. A modellprogram hozta létre.

– Azt akarod mondani, hogy az egész hajcihő csak azért volt, hogy a végén megmutasson nekünk egy másik homokfestményt, amiről szintén gőzünk sincs? A szentségit! Barátom, én türelmes ember vagyok, de ami sok, az sok!

Ooljee alig hallotta. Teljesen megigézte a kép. – Ez valamiféle fél-Möbiusz-program. Festménnyel kezdődik, és abba is fordul vissza. Még mindig jobb, mintha füsttel és tűzzel végződne. Nézd a dolgot erről az oldaláról, Vernon! – Szorongva tekintett a megszakítóra, amit a zsebkomputere és a házi számítógép közé iktatott. Egyetlen figyelmeztető LED világított rajta megnyugtató, egyenletes zöld fénnyel.

A csalódott nyomozó megenyhült kissé. – Hát jó. De mihez kezdünk most? Kerítünk magunknak egy varázslót? Vagy egy festészeti katalógust?

Ooljee felállt, és a monitorhoz sétált. Ujját végighúzta a fűrészfogas határvonalon. – Ez egy villám védőmotívum. Nem hiszem, hogy a képnek köze lenne a korábban látottakhoz, de szép. – Ujját csavarvonal mentén a képernyő közepe felé mozgatta. – Egyik yeifigura sem ismerős. A tollmotívumok mind hibásak. A fejek is. A női yeiknek négyszögletes fejük kellene, hogy legyen, a férfi yeiknek pedig kerek. Nem úgy, mint itt. Talán tréfának szánta, aki rajzolta őket.

– Aha. Alig bírom türtőztetni magam – morgott Moody kajánul.

– Sok olyasmit tartanak a kezükben, amire nem jövök rá, micsoda. – Ooljee a monitor műanyag lapját pöcögtette. – Ez talán orvosságos zacskó, de lehet, hogy valami egészen más. Fogalmam sincs, a középső minta mit ábrázolhat, benne azokkal a különös alakzatokkal. Ezek – mutatott a színes sávokra – akár örvénylő szivárványok is lehetnének, ha a színek és az arányok nem lennének teljesen hamisak. De ez a két másik, gyíkszerű védőszellem itt fönt – mutatott a monitor teteje felé – egészen úgy néz ki, mint a gilaszörny.

– Roppant tanulságos – dohogott Moody. – Antropológiából csillagos ötös. De mit nyerünk ezzel?

– Első pillantásra nem sokat. – Ooljee töprengve visszaballagott a konyhaasztalhoz, és újfent a bonyolult ábrát kezdte tanulmányozni. – De ismerek egy idevágó rítust.

Moody kimerültén tottyant le a székre. – Már megint egy rítus!

Ooljee könyörtelenül folytatta. – Úgy hívják, remegőkéz-rítus. Kimondottan a gilaszörnyet idézi meg. Az egy istenség, aki lát és felügyel minden létezőt. Így áll a legendákban.

– Mi van vele?

– Hallottál már prímább elnevezést összefoglaló adatbázisra?

– Hallottam. De jó, van egy gilaszörny nevű adatbázisunk. Lekérdezed vagy feltöltöd?

– Nem hiszel nekem. Azt sem tudom, én hiszek-e saját magamnak. De valami van ott. – Töprengve vizsgálgatta a halkan búgó monitort. – A gilaszörny szólításakor a remegőkéz-szertartást szokás előadni. Ha sikerül, az eredmény az lesz, amire az ember számít. De ha nem,...

– Akkor? – nógatta Moody.

– Akkor felharsan a gilaszörny hangja.

Moody, noha ki se tette a lábát a déli országrészből, tudta, milyen egy gilaszörny. Látott olyat ismeretterjesztő műsorokban. Nemigen akart találkozni vele.

Ooljee folytatta. – A szertartás navaho neve úgy szól: “keress, de ne a szemeddel”. Nem tudnád kiejteni.

– Vitaminceremónia nincs véletlenül? Kezd alábbhagyni a lelkesedésem.

– Én is kifogyok lassan az ötletekből. – Az őrmester összeszorított szájjal meredt a monitorra. A rendőrségi komputere az asztalon készenléti állapotban volt. A házi számítógép előtti megszakítón éles zöld fénnyel világított a jelzőfény, semmi jel nem utalt arra, hogy rakoncátlankodni akarna. – Mondtam már, én nem vagyok hatathli, csak egy zsaru, akit érdekelnek az ősi rítusok. Ha jól emlékszem, a remegőkéz-ceremónia viszonylag egyszerű és áttekinthető. Nem úgy, mint az áldásosztó rítus vagy a vadászrítus. Várj egy kicsit. – Kifordult a konyhából.

Moody utánabámult. – Hová mégy?

– Utánanézek néhány részletnek.

– Tulajdonképpen hány házi komputered van?

– Csak kettő. Az egyik ott a pulton, a másik a fiúk szobájában; azon készítik a házi feladataikat. Nincs kapcsolata az épület központi számítógépével, de a könyvtárhálózat elérhető vele.

Moody, miközben házigazdája visszatértére várt, gyors támadást intézett a hűtőszekrény ellen, megdézsmálta a tartalmát, aztán fürkészni kezdte a zenaton kimerevedett képet. Az ismeretlen, torz emberszerű figurák és a kísérő motívumok szimmetrikus, szabályos rendben sorakoztak a semleges háttéren. Az sem igényelt szakértelmet, hogy felismerje a két gyíkszerű alakot a homokfestmény nyitott, keleti oldalán. A szellemek mindig kelet felől érkeznek, jutott eszébe, amit Ooljee mesélt neki.

Az őrmester néhány kinyomtatott listát böngészve bandukolt vissza. Úgy motyogott, mintha szöveget biflázna.

– Alighanem elrontom.

– Alighanem tökmindegy – legyintett Moody. – Figyelj, miért nem csapunk egy görbe estét? Menjünk el vacsorázni valahová! Ha annyira nem hagy nyugodni a dolog, reggel majd folytatod.

– Lehet, hogy reggel már berendelnek. Én most akarok vele foglalkozni.

Moody vállat vont. – A te konyhád. Rám úgysincs szükség, csak a helyet foglalom. Csupán azt hittem, komolyan mondtad, hogy nem hiszel ebben a szellemesdiben.

– A szellemekben nem, de a józan észben és a logikában igen. Még a véletlennek is van töréspontja, barátom. Különben sem tartana sokáig. – Éppenséggel nem könyörgött, de a nyomozó látta, kollégája – ha törik, ha szakad – most akar végére járni a dolognak. Hát pár percet igazán rászánhat még erre a badarságra.

– Van még valami: segítened kell.

– Mi, hogy én? – kapta fel a fejét Moody. – Nézd, Paul, én jámbor vidéki pali vagyok Mississippiből. A kedvedért elbíbelődöm egy rakás homokfestménnyel meg azzal a rengeteg vicces ábrával és az ilyen-olyan fejű figurákkal, de az én agyam a bifsztekre, az édesburgonyára, a vörös babra és a rizsre van beállítva. És jeges teára, egy rész cukorból, tíz rész teából készítve. És nem eszem pirított kenyeret sem. Mit tudok én segíteni neked?

– Nincsen dobunk.

Mamám, hűlt el Moody. – Milyen dob?

– Szükségem van valakire, aki megadja az alapritmust.

– Ilyesmire gondolsz? – Moody a mellette álló szék ülőkéjét finoman paskolni kezdte nagy lapátkezével.

– Kicsit lassabban, légy szíves.

– Ennyi az egész? Nagy ügy, ennyi még telik tőlem. Csak nem szabad arra gondolnom, milyen hülye látványt nyújtok.

– Senki sincs itt rajtunk kívül.

– Nem akarod, hogy cifrázzam?

– Ne. Valami egyenletes, állandó ritmus lesz a legjobb.

– Jól van. Váltott kézzel is csinálhatom?

– Persze. – Ooljee már fordult is vissza a képernyő felé.

Moody nagyjából sejtette, mi fog következni, de attól egészen elképedt, amikor a társa dalra fakadt. A hang Paul Ooljee-é, a Navaho Közbiztonsági Hivatal őrmesteréé volt, de az intonációja archaikus, mintha valami régi, kétdimenziós videoszalag vagy etnográfiai hangfelvétel szólt volna. Nem volt se nehéz, se elvont, csak más. Némi gyakorlással és irányítással akár maga is képes lenne eldalolni, gondolta Moody. Jobbára ősi, primitív dallam volt, egyszerű, monoton kántálás, ami eredettől függetlenül minden korai kultúrára jellemző lehetett, beleértve a magáét is. Ahogy a társát hallgatta, nemhogy nehezebben, hanem még könnyebben ment a dobolás is.

Ooljee kinyújtotta bal karját a monitor felé. Jobb kezében még mindig a papírokat szorongatta. Pár oldal volt csupán. Bal keze akkor reszketni kezdett, mintha Parkinson-kórban szenvedett volna. Moody magában meg is dicsérte kollégája pompás amatőr színjátékát. Ooljee már a második oldalnál tartott. Még egy-két perc, aztán vége is az egésznek. Utána mehetnek is harapni valamit.

Az asztalon heverő rendőrségi komputerbe be volt építve egy mikrofon, ami valószínűleg vette gazdája kántálását is, bár eredetileg jelentések és gyanúsítottak vallomásainak rögzítésére szolgált. Remélhetőleg Ooljee nem fogja túl hosszúra nyújtani ezt a marhaságot, baráti szívesség gyanánt, zenei épülésem javára, gondolta.

Moody orrát megcsapta valami szag, riadót jelzett. Szimatolva meredt a gubacsszerű kinövésre – a megszakítóra – ott az összekötő kábelen.

– Jól van, Paul, elég már. – Leállt a dobolással, de társa nem hagyta abba az éneket, csak villanásnyira tekintett rá, jelezve, hogy értette, de mégsem fogadott szót. – Hé, elég legyen!

Füst szivárgott a megszakítóegység sarkaiból. Valahonnan mellőle hangos pukkanás hallatszott.

Moody kirúgta maga alól a székét, és megmarkolta a kábelt, hogy kirántsa a csatlakozóból. De fájdalmas és döbbent ordítással tüstént el is eresztette: olyan forró volt, hogy szinte sütött.

A megszakító egyik sarkán kis lángok csaptak ki, kezdett olvadni. Ooljee mindenről megfeledkezve kántált és kántált, bal kezét vadul rezegtette. A zenaton a kép nem változott.

Ooljee mondott valamit a... Moody kirántotta a fiókot, s addig kotorászott a félhomályban, míg kezébe nem akadt a bárd nyele. Kifizeti a kábelt, olcsó vacak. Nem hagyja, akármi történjék is itt a lakásban, hogy bejusson a toronyház hálózatába. Annál jobban félt a nagy magasságtól.

Egy suhintással elmetszi azt a vékony drótot. Feje fölé emelte a bárdot, és lecsapott. Úgy tíz centire a kábeltől azonban egy forgószélszerű légörvény elkapta a szerszámot, kicsavarta Moody kezéből, és belehajította a mosogató túloldalán fekvő vágódeszkába. Alig félméternyire szállt el Moody bordáitól.

Moody tátott szájjal, tágra nyílt szemmel hátrált el a füstölgő, sercegő megszakítótól. Egyetlen gúnyos megjegyzés sem hagyta el az ajkát.

Eközben Ooljee befejezte a kántálást. Letette a papírlapokat, a bal keze sem remegett már. A monitoron még mindig ott volt a kép. A konyhában semmi nem változott, eltekintve az égett szagú, olvadt megszakítótól.

Nem, ez nem lehet igaz, gondolta Moody. A húsvágó bárd egyszerűen kiugrott a markából, elzúgott a levegőben, és egy centire beleállt a vágódeszkába. Fejével a zsebkomputer felé intett.

– Kapcsold ki a rohadékot! – vetette oda idegesen.

– Csak még egy perc – tekintett rá Ooljee higgadtan. – Hátha történik valami.

– Ne bomolj, máris történt! – Szeme ide-oda járt kollégája és az immár mozdulatlan, de egy perce még nagyon is eleven bárd között.

Valami kirántotta a kezéből. Az nem lehet, hogy pár másodpercre meghibbant, és maga vágta bele a deszkába. Vagy igen? Megszűnt volna a realitásérzéke? Korábban ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe. Vernon Moody sosem hitt a poltergeist-tevékenységben meg a kísértetekben! Igaz, a repülő késekben sem.

– Csak egy-két percig várj még! – makacskodott Ooljee.

– Mire? Hogy meggyulladjon az egész épület?

– Már nem ég semmi! – Valóban, nem füstölgött többé az egykori megszakító helyén maradt olvadt massza. Ám Moody mégsem nyugodott meg.

– Valami rosszat csinálunk – tekintett Ooljee mereven a papírjairól a monitorra. – Vagy nem jól csinálunk valamit.

– Egyetértek – helyeselt Moody ingerülten.

Talán egy szikra ütött bele, amitől egy pillanatra kikapcsolt az agya, akkor hajíthatta bele a bárdot a deszkába. Értelmesebbet nem tudott kitalálni arra, ami megesett.

– Gyerünk, menjünk enni – javasolta morózusan. – Dobolok neked az étterem padlóján is, ha kell.

Ooljee ügyet sem vetett rá. – Valamit kihagytam. Valami összekötő elem kimaradt valahol. Régen, amikor egy hatathli homokfestményt készített, azzal segített kiűzni valami bajt, betegséget. Ahhoz, hogy hasson a varázslat, a betegnek rá kellett ülnie a festményre, hogy ekképpen a részévé váljék. Így átmenetileg összeköttetésbe került a külső erőkkel. Meghatározott útja volt a mechanizmusnak: az erő forrásától a szent népen át a homokfestményig mint szent közvetítő közegig, s azon át a páciensig.

– Nincs is páciensünk – igyekezett Moody a kollégáját észre téríteni. – Csak te meg én.

– És nincs hatathlink sem. Csak én.

– Mit akarsz? Tán a monitorra ülni?

– Nem. – Ooljee megindult a zenat felé. – Azt hiszem, a lényeg a fizikai kontaktus. Olyasmi, mint lekérdezni az adatbázist. Ez esetben én vagyok a bajban lévő, ha nem is beteg személy.

– Ne becsüld alá magad! – Moody tétovázott, nem tudta, visszatartsa-e kollégáját, vagy ne. Mekkora ostobaság ez az egész! Kivéve a húsvágó bárdot. – Most mit csinálsz?

– Csak megérintem a monitort. Mi baj lehet abból? Vetített kép.

– Ugyan nem vezető lexánból van, de a falicsatlakozóból kap áramot, ne feledd!

– Ne izgulj, nem dugom bele az ujjam semmilyen konnektorba! – nyugtatta meg Ooljee. Egészen közel volt már a monitorhoz. A homokfestmény színei – a piros és kék, a sárga és fekete, a fehér és zöld fények – megvilágították az arcát, szétterültek sima bőrén.

– Felőlem akár le is tépheted a falról – sürgette Moody –, csak csináld már, jó? – Igyekezett nem rápillantani a bárdra.

Ooljee magában motyogott. – Ha a Kettrick-festmény igazi, ha nem változtattak rajta semmit...

Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a lapos, hűvös képernyőt. Szándékosan vagy véletlenül (Moody nem tudta megállapítani) nyitott tenyerét a középső fekete körre tette. A kontaktus pillanatában a festmény megváltozott.

Nagyon apró változás volt, amit egyikük sem vett volna észre, ha nem összpontosítanak minden idegszálukkal a monitorra. Az történt, hogy a két gyíkszerű alak, amelyek a nyitott oldalt őrizték, enyhén elfordult, míg fejük az ábra középpontja felé nem nézett. Abban a pillanatban Moody akkor sem lepődött volna meg, ha leszökkentek volna a képernyőről, hogy hegyes fogaikat az őrmester húsába mélyesszék. De akkor biztos, hogy üvöltött volna.

Minthogy azonban semmi ilyesmi nem történt, nem került kínos helyzetbe sem. Nem volt egyéb, szögezte le magában, mint váratlan – fogalmazzunk úgy – animáció.

Arra számított, hogy Ooljee ugyanerre a következtetésre jut, és visszatér az asztalhoz. Ehelyett az őrmester halkan megszólalt.

– Érdekes. Hirtelen olyan rugalmasnak tűnik, mintha...

Hitetlenkedve figyelte, amint a keze – enyhe nyomást kifejtve – behatol a képernyőbe, át a homokfestmény fekete közepén, túl a valóság peremén. A festmény vékonyka yeifigurái csak nézték. Egyenes vonallal meghúzott szájuk nem magyarázkodott. Kifürkészhetetlen, sötét tekintetük nem gúnyolódott.

13. FEJEZET

A szimbólumok és figurák mögött határtalan dimenziókat nyitó holokép tárult fel, melyben ragyogó idomok, vonalak és szivárványok, azonosíthatatlan térbeli objektumok és geometrikus alakzatok hemzsegtek. És nem volt statikus. Minden állandó, sőt szédítő mozgásban volt: az objektumok egymásra torlódva, ütközve kavarogtak, a szivárványok tekeregtek, vonaglottak, az apró fényrobbanásoktól a két férfi káprázó szemmel hunyorgott.

A sugárzó, torzítatlan fényáradat elárasztotta Ooljee arcának minden pórusát, ahogy ott állt megigézve, fél karját vállig a képernyő síkja mögött tartva. A színek beivódtak a testébe, elementáris tisztító-, pezsdítőerővel mosták el élete szürkeségét. E mérhetetlen tudással teli dús tündöklés hívta, csalogatta maga felé. Ooljee jobb kezével előrenyúlt, hogy mindezt magához húzza, magába olvassza, s egyre mélyebben hajolt előre, be a képernyőbe.

A jóval kevésbé megbabonázott Moody erre felordított. – Paul! – Ooljee mintha nem is hallotta volna. A nyomozó káromkodva kirobogott az asztal mögül, azt se bánta, ha e csörtetés közben leveri a számítógépeket.

Ooljee testének kétharmadát már elnyelte a monitor, amikor Moody, akár egy medve, a lábát magához ölelve visszarántotta. Ooljee nem ellenkezett, egy pillanatig tartott az egész. A nyomozó komoly erőfölényben volt.

Az őrmester kábán álldogált, tehetetlenül csüngő karokkal, konyhája ismerős berendezésével körülvéve. Lassan magához tért, ahogy tekintete szilárd támaszra talált a hűtőszekrény, a mosogató, a fiókos szekrények és a tűzhely zömök, stabil körvonalaiban, s megkapaszkodott a felesége és a gyerekek készítette díszekben, a falitelefonban és az asztalon heverő zsebkomputerban.

Ott volt hát a monitor, amiben a homokfestmény immár átlátszóvá lett rajza mögött a végtelen űr tátongott. Rejtélyes, örvénylő, eleven űr, ami azáltal kapott felfoghatatlan realitást, hogy utat nyitottak hozzá egy ismeretlen eredetű rajzon át. Vajon ez egy másik valóság, vagy csak egy lyuk a sajátjukon? Moody ezen törte a fejét. Mindenesetre akkora kiterjedése nyilván volt, hogy majdnem elnyelte a társa egész testét. Ooljee ráébredt, hogy a nagydarab, sápadt képű floridai nyomozó gyanakodva méregeti, ugrásra készen. Hirtelen az ötlött az eszébe, hogy hálás lehet, amiért egy ilyen földön járó, gyér fantáziájú társsal áldotta meg a sors.

– Jól vagyok. Semmi baj. – Moody óvakodva húzódott odébb. Aztán mindketten vizsgálgatni kezdték a homokfestményből lett ablakon át elébük táruló látványt.

– Se nem kivetítés, se nem holokép – jelentette ki Ooljee újonnan szerzett bizonyossággal. – Ez egy nyílás valahova máshová. Vagy másvalamibe. – Körbepillantott a helyiségben, s most először figyelt fel rá, hogy a húsvágó bárd ott meredezik a vágódeszkában. Moody elkapta a pillantását.

– Amikor a megszakítód füstölögni kezdett, megpróbáltam elvágni a kábelt, ahogy javasoltad.

Ooljee lassan bólogatott. – Azt hiszem, emlékszem. Mi történt?

– Valami nem vette jó néven az ötletet. Kitépte a bárdot a kezemből, innen a nyamvadt ujjaim közül, és belevágta a deszkába. Mellettem zúgott el, arasznyira. Azt hittem, az a temérdek halandzsa és füllentés, amit gyerekként magamba szívtam ott vidéken, végül visszaütött rám. Jó anyám fenyegetett hajdan, hogy így lesz, ha nem hagyom abba. Aztán amikor megláttam, hogy fejest ugrasz a zenatba, az végleg meggyőzött arról, hogy anyám jóslata bevált. – A monitor felé intett. – Akármi is ez, nem akarja, hogy kikapcsolják.

– Lehet, hogy helytelen módszert választottál.

– Rendben. Akkor te mondd meg, mi a helyes eljárás, és én végrehajtom.

– Fogalmam sincs. Azt sem értem, mivel állunk szemben. Megérintettem a képet, és az reagált. Amikor megpróbáltam eggyé válni vele, ahogy az egy hagyományos gyógyító festménnyel szokás, valahogy elbódultam. Nem egészen úgy, mintha hipnotizáltak volna. Inkább ahhoz hasonlított, mintha valami... magához szólított volna.

– Milyen érzés volt? Úgy értem, odabent.

– Kellemes. Puha és meleg. Bizsergető, mint amikor elzsibbad az ember lába, de egyáltalán nem idegesítően vagy fájdalmasan. Elképesztő. Ha vissza nem tartasz, vagy akkor vágod el kábelt, miután teljesen átjutottam, gondolod, hogy csapdába estem volna odaát, ott, ki tudja, hol? Vagy ha megszakadt volna az összeköttetés, a fal túloldalán kötöttem volna ki? Az kínos lett volna – mutatott a monitor felé. – Az külső fal. Odaát nincs más, csak harminc emelet mélység.

– Jó, ha nem hagyja kikapcsolni magát, majd kitalálunk valamit. Különben nagyon szép kép, és vicces, hogy beledughatja az ember a kezét. Vajon mire jó még?

– Arra, hogy keress, de ne a szemeddel – mormolta Ooljee. – Épp erre való a remegőkéz-szertartás. Pontosan ezt tettük mi is.

– Elég legyen a babonából! – torkolta le Moody. Megrázta ugyan a dolog, de nem félemlítette meg. Vernon Moodyt tizenegy éves kora óta nem lehetett megfélemlíteni. – A Kettrick-féle modell létrehozott nekünk egy rendkívüli térbeli jelenséget. Egy hétköznapi számítógép-hálózatból nőtt ki, azon át meg is lehet szüntetni. Ami pedig a kántálasodat illeti, meg a kézrezegtető cirkuszt, amit műveltél, az nem egyéb akusztikai és vizuális vezérlésnél. Nincs benne semmi misztikus. Egy csomó mai program is ilyen módon aktiválható. – Moody erősen a zenatra koncentrált, és arra, amit a számítógép-hálózatok okozta szuggesztióról tudott; az effélékre, mint szent nép vagy ősi istenek, gondolni sem akart.

– Felejtsd el, honnan származik a modell, mennyi idős, vagy hogyan hívtuk életre. Azzal törődj, ami most van. Ugye azt mondod, ez a te remegőkéz-szertartásod arra való, hogy megkeressünk valamit, de nem a szemünkkel. Hát most találtunk valamit. Szerinted ez amolyan adatbázisféle. Meglehet. Kicsit mélyebb ugyan a kiterjedésére nézve, mint amihez szokva vagyunk. Ha nem találod meg, amit keresel, akkor állítólag megszólal a gilaszörny hangja. Rendben. Kérdezz tőle valamit! Próbáld meg szóban lekérdezni. Amennyiben a navahók hozták létre, ha jól sejtem, pontosan ezen a nyelven is fog válaszolni.

Ooljee tétovázott, még meghányta-vetette magában ezt a gondolatmenetet. – Honnan tudjam, mit kérdezzek?

– Kérdezz akármit. Üdvözöld, káromkodj, szidd a származását. Vagy történik valami, vagy nem.

– Persze. Elvégre az éneknek engedelmeskedett, igaz?

Az éneknek, amit egy gyerekeknek való egységen hívott le a könyvtárból. De bízott benne, hogy sikerülni fog. Bíznia kellett, különben nem merné megtenni. Mi vesztenivalójuk lehet, amíg be nem dugja megint a karját a festménybe? Bár nem is volt olyan kellemetlen érzés. Majdhogynem...

– Ne ábrándozz, barátom! – reccsent rá Moody.

Ooljee tiltakozni próbált, aztán lassan bólintott. Rámeredt a falon keletkezett lyukra, a lyukon át arra a másik világra. Igaza volt a nyomozónak. Az ott a való világ fizikai manifesztációja. Az kell, hogy legyen, különben nem léphetett volna kapcsolatba vele.

Ennek ismeretében kezelni is tudnia kell.

A nagyszülei nyelvén intézte hozzá a szavait, azzal a reszelős, torokhangú beszéddel, amely számára ugyanolyan természetesen hangzott, akár az angol. Különleges nyelv volt a navaho. Hiányzott ugyan belőle több speciális dolog megfelelője, de az árnyalt kifejezések terén roppant gazdag volt. Tudományról nehezen lehetett volna navahoul értekezni. Másféle rendeltetéssel jött létre.

Nem tudta, mire számítson, de valahogy mégsem keltett sokkoló hatást, amikor a zenat hangszórójából megszólalt egy hang. Mégpedig navahoul, bár erős akcentussal, úgyhogy elég keservesen tudta kihámozni az egyes kifejezések tartalmát. De megértette.

Moody is hallotta. – Nem hüllőordítás. Szintetikus elektronikus hang, ismereteim szerint.

– Ne ítélj elhamarkodottan – figyelmeztette Ooljee. – A beszélt navahóval nem ugyanaz a helyzet, mint a shakespeare-i angollal.

– Felőlem akár az utcai szleng üknagymamája is lehet. Akkor is szintetikus hang. Egyébként mit mondott?

Ooljee maga is meglepődött, milyen higgadtan válaszolt. – Azt felelte, üzemkész.

– Helyes. – Moody sokkal jobban érezte magát. – Szeretem az olyan programokat, amik nem beszélnek mellé. – Azon meditált, mi lenne, ha felkapná a bárdot, és a monitorra hajítaná. Megfagyna a levegőben, vagy visszavágódna, netán örökre ég és föld között lebegne? Jobb, ha inkább kérdezősködnek, mint hogy ilyesmin morfondírozzon.

– A gond az, hogy nem tudhatjuk, mit ért ezen. A franc bánja, kérdezd meg tőle, mi volt az eredménye a múlt heti Steelers-Wasps meccsnek!

– A Waspsszal még csak elboldogulok, de a Steelers szót nem lehet közvetlenül navahóra fordítani.

– Gyerünk, rögtönözz! Próbáld meg! Lássuk, elég éles eszű-e a mi kis szépségünk!

Ooljee megkérdezte, meghallgatta a feleletet, aztán a társához fordult. – Negyvenkettő harminc a Steelers javára. Helyes a válasz?

– Honnan az ördögből tudnám? Zsaru vagyok, nem bukméker. Ebben az a poén, hogy válaszolt a kérdésedre. – Közelebb ment a monitorhoz, s hunyorogva meredt az odaátról sugárzó kristálytiszta fénybe. Felfedezte, hogy akármilyen szögből vizsgálgatja is a képernyőt, nem észlel perspektívát, semmi jelét nem tapasztalja határvonalnak vagy horizontnak. Szivárványszínű, ragyogó spirálkígyók tekeregtek a feneketlen, vibráló feketeségben, fluoreszkáló geometrikus alakzatokat és hol itt, hol ott felvillanó arany és ezüst szikrákat kerülgetve.

Mielőtt Ooljee bármit tehetett vagy szólhatott volna, a nyomozó kinyújtotta a kezét a monitor kemény, sima képernyője felé. Áthatolt rajta, épp egy ellenállást nem tanúsító, felismer hetetlen szimbólumokat markoló yeifigurán keresztül.

A karja akadálytalanul, könyékig besiklott a kígyózó szivárványok és hangtalan villanások közé. Jobbra-balra forgatta, az ujjait mozgatta, s érezte azt az enyhe bizsergést, azt a kellemes melegséget, amiről Ooljee beszélt. A meleggel együtt tompa szédülést észlelt, aztán hirtelen a zuhanáááást...

Moody kirántotta a kezét, s riadtan pislogott le rá. Semmi látható változást, nyomot nem tapasztalt, semmit, ami arra utalt volna, hogy egy pillanattal azelőtt még kívül esett a valóságon.

– Kérdezd meg tőle – noszogatta kollégáját –, hogy hol van.

Ooljee halkan feltette a kérdést, aztán lefordította a választ.

– Azt mondja, itt van.

– Szinte vártam, hogy ezt feleli. Üzemkész, itt van, tudja a múlt heti meccs eredményeit. Ravasz. – Visszaballagott a társa mellé, közben is a kezét fürkészve, s lassan billegtette mind az öt ujját. A bizsergés múlóban volt.

A francos fenébe, gondolta indulatosan. – Kérdezd meg, lehetséges-e a fénysebességnél gyorsabban utazni.

Ooljee megkérdezte. Moody érdeklődve várta a választ. – Azt mondja, nem – felelte az őrmester.

– Akkor azt szedd ki belőle, lehet-e másféle módon a csillagok közt közlekedni.

Ooljee egy szuszra fújta el, amit az adatbázis válaszolt. – Azt mondja, igen, de ahhoz nincs szükség gyorsabban haladni a fénynél.

– Arra kíváncsi lennék, hogy lehet a csillagközi térben másképpen boldogulni!

– Ez nem juttat közelebb minket a gyilkosunkhoz! – emlékeztette Ooljee a kollégáját.

– Hát nem, de akkor is jó hecc. Na, kérdezd meg, hogyan.

Ooljeenak sokkal több gondot okozott, míg megfogalmazta a kérdést navahóul, mint a felelet fordítása. – Azt mondja, másképpen, mint ahogy a fény terjed.

A nyomozó hosszan bólogatott, mintha egy régi sejtése, magánvéleménye most igazolást nyert volna. – Ettől tartottam. Hiába teszünk mi föl helyes kérdéseket, ha a válaszok megértéséhez egyszerűen nincs meg a szükséges vonatkoztatási alapunk. – Lezökkent az asztalhoz, onnan bámulta a zenaton túli csodákat. – Igazad van, ez egy komputer, vagy adatbázis, vagy valamiféle könyvtár. Automatikus válaszokat ad.

– Jó lenne tudni, milyen nagy – motyogta Ooljee.

– Kérdezd meg – húzta el a száját Moody. Ooljee úgy is tett. A válasz egyszerre volt hatásos és lelombozó. – Azt felelte, “elég nagy.”

– Mihez képest? – Moody elhatározta, mindenáron kicsikar legalább egy konkrét választ a gépből, még ha egész éjjel nyaggatniuk kell is.

Ezúttal azonban kissé meglepődött a válaszon. Nem a tartalma miatt, hanem mert rendes – noha nyilvánvalóan mesterséges – angol nyelven fogalmazódott: “Bármihez képest elég nagy.”

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte a nyomozó a társát.

Ooljee vállat vont. – Megkértem, beszéljen angolul, ha tud. Kézenfekvő volt, kár, hogy nem gondoltam rá korábban. Csodálkoznék, ha nem beszélne más nyelveken is.

– Ezt honnan veszed?

– Feltételezem. Ha tisztában van a csillagközi utazás módszereivel, miért ne ismerné mondjuk a francia nyelvet? Akarod, hogy tovább faggassam ez ügyben?

– Nyavalyát! Az angol nekem elég.

Ooljee a képernyőt fürkészte, és a szívfájdítóan gyönyörű panorámát. – Örülök, hogy visszacibáltál, Vernon barátom. De mondd, téged nem gyötör a kíváncsiság, vajon mit találnánk odaát, ha mégis fejest ugranánk a monitorba?

A detektív fújt egy nagyot. – Iszonyú sok millió kilométer hosszan szivárványspirálokat és helyes kis sziporkákat. Egy idő után biztosan elunnád. Vagy megéheznél. A leginkább az izgat, honnan a csodából került ez ide. Lefogadom, nem ráncos, vén navaho hatathlik varázsolták elő egy kupac színes homokból! A Kettrick-festmény volt a kulcs hozzá. Az alkotóiról nem árul el semmit.

– Az a gyanúm, réges-rég itt van már – mélázott Ooljee. – Csak mindeddig senki nem jött rá, hogyan hívja elő.

Moody a fejét csóválta. – Ezt nem veszem be. Nem tudom elfogadni, hogy évszázadok óta jelen van. Amíg nincs rá elegendő bizonyíték. De az anyja köcsögit, fogalmunk az van róla, mi lehet. Csak nem ismerjük a megfelelő paramétereket.

– Ha már paraméterekről beszélünk – jutott eszébe a bárd –, talán nem ártana csínján bánnunk a trükkös kérdésekkel addig, amíg nem vagyunk tisztában vele, ki tudjuk-e kapcsolni.

– Miért nem kérdezed meg tőle? – erősködött Ooljee elképesztő naivitással.

– Túl könnyűnek tűnik. Gyanúsan egyszerűnek. Kérdezd meg te!

– Miért nem te kérdezed? Ért angolul.

Moody eltöprengett. Miért is ne? Ez is csak egy nagy komputer, noha ismeretlen típusú, szivárványüzemű számítógép. Mi baj lehet?

Fura, tulajdonképpen sosem érintett még meg adatbázist, ha ugyan annak lehet nevezni azokat a ragyogó fényeket és alakzatokat.

– Kérjed! – nógatta Ooljee. – Kérd, hogy kapcsolja ki magát. Kérdezd meg, pontosan mekkora és honnan származik. Kérdezd!...

– Mindent a maga idejében. Először azt akarom tisztázni, nem akar-e beszippantani minket – mutatott a monitorra –, ha netalán rosszat kérdezünk, vagy jót kérdezünk, de rosszul.

Az őrmesternek picit felkunkorodott a szája sarka. – Csak aztán udvarias légy! Ne feledd, mit mondtam. Egy homokfestmény-szertartást úgy kell szabályosan lezárni, hogy meg kell semmisíteni a festményt, ellenkező irányúvá téve az alkotási folyamatot. Húsvágó bárdot általában nem használnak e célra.

– Roppant vicces!

– A gilaszörny énekével kellene megint próbálkoznom, csak visszafelé. Ha helytelenül lép ki az ember egy számítógépből, megsérülhet az adatbázis. Márpedig ha ez tényleg az, csodálkoznék, ha nem lenne teletűzdelve beépített védelmekkel, hogy az efféle meghibásodásokat megakadályozzák.

– Máris nyúlt a zsebkomputere felé.

– Ne még, öregem! – tartotta vissza Moody a társát. – Hadd kérdezzek tőle még valamit. – Ooljee habozott kissé, aztán bólintott.

– Értesz angolul? – szólította meg a nyomozó a monitort.

– Értek minden létező és létezett nyelven – válaszolt a jellegtelen, testetlen hang.

– Örömmel hallom, de az angol bőven megteszi egyelőre.

– Tétovázott. Remélhetőleg a következő kérdésével nem vált ki valamiféle riasztást. Majd elválik. Csak lassan, intette magát. Lassan!

– Gyakran fordulnak hozzád információért? – fogalmazott óvatosan. – Vonatkoztass helyi viszonylatra.

– Nem.

– Utoljára pontosan mikor, ezt az évet megelőzően?

– Hé... – szólt közbe Ooljee aggódva, de Moody leintette. A válasz ártalmatlan volt. Jobban megfontolva azonban talán mégsem.

– Helyi viszonylatban Krisztus után 1162. június 23-án 8 óra 04 perckor.

– Igazán? – Moody csak ennyit tudott kinyögni. Ooljee meg se mukkant, de ugyancsak erősen gondolkodóba esett.

A szerkezet nyilván félre is érthette a kérdést. Meglehet, tévesen értelmezte az arányosítást. Az sem elképzelhetetlen, hogy ez az ismeretlen értelem valami abszurd, nyakatekert tréfát űz velük. De lehet még ezer más lehetőség is.

Köztük az például, hogy a válasz megfelel a valóságnak.

Hát az bizony érdekes lenne. De most nem ez a fő kérdés. Pillanatnyilag a lenyűgöző perspektívát háttérbe szorítják a prózai tennivalók.

– Az elmúlt évben legutóbb mikor fordultak hozzád?

A választ követően Ooljee az órájára pillantott. – Tizenhat perccel ezelőtt. Azok mi lehettünk.

A nyomozó töprengett, hogyan is fogalmazza meg a következő kérdést. Mintha csak otthon, a megszokott rendőrségi hálózattal csevegett volna, nem pedig egy térben és időben beláthatatlan messzeségből származó gigászi monstrummal.

– Ezt megelőzően még hányszor létesült kapcsolatod ebben az évben?

– Háromszor – jött a mechanikus válasz. Részletezte is. Egyszer tegnap hajnalban. Nyilván az Ooljee őrsén történt kis epizód, fontolgatta Moody. A második hónapokkal ezelőtt. Atlantában, talán. A harmadik dátum sokkal frissebb volt.

– Csupán egy hete. – Ooljee halk köszönömöt rebegett az orra alatt. – Úgy tűnik, a barátunk még nem lendült bele igazán. Amiért – azt hiszem – hálásak lehetünk, pedig fel sem mértük még a rendszer képességeit.

Moody erősen töprengett. Túl könnyű egyszerűen csak rákérdezni. De hát aki mer, az nyer. – Meg tudnád nevezni azt a személyt, aki a két utóbbi alkalommal tudakozódott?

– Yistin Gaggii.

Nagy kő esett le a nyomozó szívéről. – Kaptunk egy nyomorult nevet végre!

– Navaho nyelven van – vágta rá Ooljee. – A jelentése: “fagyott holló”.

– Alig várom, hogy megismerjem! De csak nem elégszünk meg ennyivel? – fordult vissza a monitor felé. Olyan ártalmatlannak, szinte szolgálatkésznek tűnt most. Végül is tökmindegy, milyen meghökkentő és nem e világi konstrukció, akkor is csak egy gép, nem igaz?

– Mit tudsz erről a Yistin Gaggii nevű személyről? – bökte ki Moody elszántan. Nesze neked, ha van benned vészjelző mechanizmus, akkor ez most beindítja!

Semmi ilyesmi nem történt. Helyette a hang szépen felsorolta a rendőrségi fantomképről ismert pontos személyleírást, kiegészítve egy hangmintával és a jellegzetes mimikai ismertetőjegyekkel.

S ez még semmi: megadta a lakóhelye címét is.

– Vidéki cím – jegyezte meg Ooljee. – Fent a hegyek közt, Ganado és Window Rock között. Itt volt egész idő alatt, csak begubózott a városon kívül. Ez magyarázza, miért nem látta senki, hogy beidézhettük volna.

Moody hátradőlt a konyhaszéken, borzasztóan elégedett volt magával. – Ez igen, ment, mint a karikacsapás! Rossz adattárban kotorásztunk eddig, annyi az egész. – Eszébe jutott egy korábbi kérdés. – Kr. e. 1162. Akkoriban bukkant fel ez a ti “szent népetek” errefelé, ugye, a históriáitok szerint?

Az őrmester képtelen volt levenni a szemét a folytonosan változó fantasztikus látványról; azt fürkészve válaszolt. – A pontos dátumot nem ismerjük. Az istenek megteremtették az első férfit és az első nőt. A negyedik világ után a miénk volt az ötödik. A mi teremtésmítoszunk nem olyan egyszerű, mint hiszed. Számtalan legenda maradt fenn, a legendákról is legendák szólnak. Még annyi titok feltáratlan. A mai archeológia alig derített még ki valamit a rejtélyes szent nép történetéről. Ha az ember bejárja a rezervátum ezernyi rommaradványát, mint amilyen a Mesa Verde, vagy Betat-kin, vagy a White House, még manapság is lel agyagcserepeket, kosárfonásra utaló jeleket vagy ősrégi kukoricaföldeket, de hogy optikai lemezeket vagy memóriaegységeket ástak volna ki valamelyik sziklalakásból, olyasmiről nem értesültem. Újság lenne számomra, ha kitudódna, hogy az anaszázik értettek a számítógépekhez. Az elődeinknek titokzatos barátaik lehettek, ha hinni lehet e géphangnak. Igen nagy tudású, fejlett intelligenciájú barátok. Nem hiszem, hogy a mexikói aztékok lettek volna. Máshonnan érkezhettek – bökött a képernyő felé. – Ez a valami ugyanúgy mesterségesen létrehozott tárgy, akár azok az edények, gyöngyök és nyílhegyek, amiket hetente túrnak elő a földből a rezervátum bármelyik pontján.

– Szerintem adatbázis – vetette ellen Moody. – Azt lenne jó tudni, hol a tárolóegysége, illetve az, ami a komputer memóriájának felel meg. Minden adatbázishoz tartozik adattár... Lehet, hogy minden adattár – folytatta azon vacillálva, vajon a filozófus vagy a próféta szól-e belőle. – A levegő, ami körülvesz bennünket, maga a Föld. Talán az egész világot felöleli. Csak zagyválok összevissza, nem igaz? De hát itt a remek alkalom. Lehet, hogy mindnyájan egy nagy adatbázis alkotóelemei vagyunk, amiről a készítője megfeledkezett, miután feladatát bevégezte. Egy Föld-méretű memóriaegység, globális adatbázis, amit félrehajítottak. Lehet, hogy mindannyian mákszemnyi ROM-darabkák vagyunk: te, én, a gyerekeid, mindenki más. Memóriadarabok, amikkel a megtisztító itt elbabrált, mielőtt elhúzott volna az égi lyukon vagy mifenén át. Lehet, hogy ő – vagy valami más – úgy döntött, viccből meghagy a ROM-nak egy csatornát, amin át kapcsolatot teremthet a bázisegységgel. Átadott egy módszert, amit az itteni ROM is fel tudott fogni.

– A homokfestményt – suttogta Ooljee elmélyülten.

– Úgy van, a homokfestményt meg talán a kísérő énekeket. Nem szükségszerűen bizonyos szavakat, hanem az intonációt, a hangsorokat. Tudom is én. Mennyi lehet az esélye annak, hogy valaki véletlenségből ráhibázzon a homokfestmény és akusztikai kíséret helyes kombinációjára? Hallottam tőled épp elégszer, hogy nincs a navahóhoz fogható másik nyelv. Biztosan megvan az oka, csakhogy semmi köze a nyelvészethez.

– Elfelejtették – mondta az őrmester. – Ez is a tucatnyi elfeledett, ősi rítus egyike. Szerencsére a mi esetünkben egy hatathliág generációkon át megőrizte emlékezetében, anélkül persze, hogy tisztában lettek volna a jelentőségével. Az már a múlt ködébe veszett. Laughter nagypapa még tudta, hogy kell elkészíteni a festményt, csak azt nem, mi célt szolgál. Az ő idejében még nem tudtak értelmet kiolvasni belőle. – Szúrós pillantását Moodyra vetette. – Gaggii viszont tudja, mit jelent. Amikor másodszor kérdezte le az adatbázist, Atlantában, emberek haltak meg. Gaggii tudja, hogy használja a maga céljaira legalább egy kis hányadát.

– Lássuk, elég ügyesen használja-e, hogy kivédjen vele egy 28-as Sledge-lövedéket! – háborgott Moody zord ábrázattal.

– Emlékszel a címére? – Az őrmester bólintott. – Akkor mit ücsörgünk itt a sötétben? Gyerünk, kapjuk el a rohadékot!

– Felpattant a székről, s újra eszébe jutott Atlanta: a földön heverő holttestek, a vértelen, tátongó lyukak kihűlt tetemükön. A virtuskodás mind szép és jó volt, de a kapitányságon kitűzött lajstrom tele volt a hősi halált halt zsarukollégák nevével, akik dicsőségesen, de túl fiatalon vesztették életüket.

– Szerinted kérjünk erősítést?

– Nem ártana – felelte Ooljee –, de akkor túl sokat kéne magyarázkodnunk. A kutya se hinne nekünk. Csak gondolj bele, mit szólna az ügyeletes hadnagy, ha előadnám neki a sztorinkat? Bizonyítékot követelne, tudni akarná... Menjünk inkább, hozzuk be Gaggiit. Nem számít ránk. Meglepjük, nem lesz semmi gond. Vannak fenntartásaim, de e pillanatban szerintem az egyszerű megoldás a nagyszerű.

Moody bólintott. – Hát persze. Egyszerű.

– De ne azonnal – könyörgött Ooljee. – Beszélnem kell Lisával, mielőtt elmegyünk érte, és fáradt is vagyok.

– Rendben. – Moody is elfáradt. – Holnap ezzel kezdünk. Igazad lehet, úgysem sejti, hogy a nyomában vagyunk. És végre rendesen kipihenhetjük magunkat. Csak előbb kikapcsoljuk ezt a vacakot. Lehet, hogy te nyugodtan tudsz tőle aludni, ha működik, de én nem.

– Attól félsz, valami kibújik onnan, és malacságokat pingál a pocakodra, míg alszol? – ugratta Ooljee.

– Mi van, ha úgy dönt, kiszippant minket az ágyunkból, be oda a ki tudja, hová? Vagy olyasmit művel, amiről elképzelésünk sincs. Nem akarom, hogy bekapcsolva maradjon. Még kitalál valami agyafúrt magánakciót, ha túl sokáig engeded működni. Nem tudunk eleget róla, hogy megbízhatnánk benne.

– Nagyon helyes – tápászkodott fel Ooljee, és a hűtőszekrényhez sétált. – Akkor zárd el te.

A két férfi tekintete egy hosszú pillanatra egymásba fúródott. Aztán Moody ültében visszafordult az asztal felé, s határozottan kinyújtotta a kezét a rendőrségi komputer kapcsológombja felé. Az ujja vagy másfél centire közelíthette meg, amikor azt érezte, képtelen közelebb jutni.

– Mintha olajos gumin csúszkálna az ujjam hegye – adta Ooljee tudtára. – Azzal az eltéréssel, hogy nem látok ott semmit.

– Ó, dehogynem, biztosan van ott valami, barátom – jött közelebb az őrmester, hogy lássa. – Valami erőtér. Nem csodálkoznék, ha egy kiváló fizikusnak is megállna itt a tudománya.,

Moody hátradőlt. – Kifogytam az ötletekből. Parancsolj, tiéd a pálya, kántálhatsz.

Ooljee lecövekelt az asztal mellett, szemben a monitorral, vett egy nagy levegőt, és rákezdett. Moody hallgatta, hátha ki tud hámozni valami értelmeset az énekből, mindhiába.

Amint az utolsó dallamfoszlány is elhalt, s az őrmester leengedte a karját, a zenatot elfoglaló elképesztő, térhatású látvány eltűnt, s nyomában az ismerős, minden mélységet nélkülöző lapos homokfestmény maradt.

– Hát ennyi lett volna. – Ooljee megköszörülte a torkát, s Moody mellett elhajolva ki akarta kapcsolni a zsebkomputerét.

– Nem egészen. Mi lesz a homokfestménnyel?

Ooljee a monitort fürkészte. – Mi lenne?

– A két gyík feje még mindig középre néz. Amikor a fraktális szekvencia életre hívta a festményt, a gyíkok fejjel felfelé álltak.

– Őrzik a bejáratot. – Az őrmester bólintott. – Elfelejtettem. – Odasétált a monitorhoz, s a tenyerét közvetlenül a kép fekete közepére helyezte, mint az elején. Nagy megkönnyebbülésére rajta is maradt, érezte a zenat kemény, merev üveglapját. A két védőszellem engedelmesen elfordult, s felvette eredeti helyzetét.

Ooljee hátralépett, szemét a képernyőre függesztve. – Most próbáld meg.

Ez alkalommal semmiféle láthatatlan válaszfal nem akadályozta meg a nyomozót abban, hogy a kapcsolót OFF állásba kattintsa. A homokfestmény szertefoszlott, csak a zöld képmező fénylett tompán a falon.

Az őrmester lerogyott a Moodyval szemben álló székre, hirtelen halálos fáradtság nehezedett rá. Néhányszor összerázkódott, de nem a remegőkéz-ceremónia utóhatásaképpen. Moody a tenyerébe hajtotta az arcát, s a szemét dörgölte. A feszültség egyszerre úgy folyt el a tagjaiból, mint a sűrű, nehéz olaj egy rozoga autóból.

– Mi történt itt voltaképp? – hajtogatta az őrmester többször is egymás után, akár egy panaszos mantrát, ami tökéletesen kifejezte az érzéseit. – Vagy ahogy apám mondaná: shash l 'y' adi. – Kipréselt magából egy fanyar mosolyt. – És hogy van a mi nagy mackónk?

Moody felnevetett azon az öblös, kedélyes hangon, ahogy mint Mikulás szokott, amikor a kapitányság szervezésében évente ellátogattak a gyerekkórházakba.

– Azt hiszem, öreg haver, már kapiskáljuk valamicskét a dolgot. Nevezzük úgy: kapcsolatba léptünk egy csillagközi, idegen adatbázissal, vagy könyvtárral, vagy kérdezz – felelek hogyishívjákkal, aminek a kora legalább ezer év. – Megrázta a fejét, annyira csodálatosan hihetetlen volt az egész. – Úgy érzem magam, mint egy pisis ötéves kölyök, aki a papája kocsiját próbálja vezetni. Épp csak halvány sejtésünk van róla, mibe tenyereltünk bele. Nem értjük, hogy működik, még azzal sem vagyunk tisztában, meddig terjednek a képességei. Mindössze annyit tudunk, hogy ha te beindítod, egész jól elboldogulsz vele.

Ooljee az üres, néma monitort bámulta. Pillanatokkal ezelőtt még ablak nyílt rajta át a végtelenbe vagy valahová, amit még kevésbé volt képes felfogni.

– Nem lennék annyira megilletődve – folytatta Moody –, ha minden, amit tett, csupán válasz lett volna a feltett kérdésekre. Csakhogy ez bebizonyította, képes befolyásolni a mi közvetlen valóságunkat, lásd a húsvágó bárd meg a komputerkapcsoló esetét. Komolyan kíváncsi vagyok, vajon mit tudhat még, ha már ilyen készségesen viselkedett. Talán el is tudná vágni ezt a helyiséget az épület többi részétől, vagy akár ezt az épületet a világtól. De mi a nyavalyának kicsinyeskedünk? Hátha el tudja szigetelni az egész bolygót! Halvány fogalmunk sincs róla, mekkora lehet!

– Egyértelmű, hogy valamilyen céllal telepítették ide – jegyezte meg Ooljee.

Moody ellökte a székét az asztaltól. – Függesszük fel ezt a kérdést, jó? Pillanatnyilag semmi más nem érdekel, csak egy jó zuhany, valami ennivaló, aztán a puha ágyikó. Holnap nyakon csípjük az emberünket. Előbb a munka, aztán a metafizika.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz – tápászkodott fel Ooljee csigalassúsággal a székéről. Roppant kíváncsi volt, de iszonyatosan fáradt is egyben. – Akarsz előbb te zuhanyozni?

– Hááát, menj csak te előre. Én bekukkantok az éléskamrába.

A házigazda alig tette ki a lábát a konyhából, Moody felpattintotta az élelmiszer-tároló fedelét, és kotorászni kezdett a konzerv- és kartondobozok, valamint műanyag tárolóedények között. Konzervatív ízlésű lévén, kiválasztott egy jókora adag sajtos franciakenyeret, amit bedugott a mikrosütőbe. Amíg várta, hogy a szeletek átsüljenek és a sajt rájuk olvadjon, odaballagott a monitorhoz, hogy még egyszer és utoljára – mielőtt nyugovóra térnének – alaposan szemügyre vegye.

Hatalmas tenyerét ráfektette a sima felületre, és enyhén megnyomta. Nem süppedt bele, ellenállt. Bekukucskált még a monitor mögé is, ami szinte felfeküdt a falra. Az ernyő hátlapjához csatlakoztatott vevőegység több mint két és fél centi vastag volt. Párszor megpaskolta a monitort, körbetapogatta az egész készüléket. Akkor csipogni kezdett a mikrosütő, elkészült az étel.

Moody erre egy utolsó, lendületes vállrándítással – aminek nem volt szemtanúja – hátat fordított a monitornak, hogy teljes figyelmét szokásos éjszakai kalóriaadagjának szentelhesse.

14. FEJEZET

Másnap reggel a konyhában semmi sem utalt arra, hogy onnan bárki is titokzatos éjszakai kirándulásra indult volna más világok vagy dimenziók felé. Semmi sem akadályozta meg Ooljee-t abban, hogy hanyag mozdulattal lekapcsolja a zsebkomputerét a megszakítóról vagy a megszakítót a házi számítógépről. Az éjjel történtek olyan valószerűtlennek tűntek mindkettejük számára, mintha csak gyerekkori emlékek lettek volna.

Az idegen hálózattól kapott cím azonban elég valóságosnak tűnt. Ooljee ellenőrizte, mielőtt felhívta a feleségét. Lisa ugyan remekül érezte magát a szülei körében és az elragadó albuquerque-i környezetben, mégis gyanúsnak találta, hogy a férje olyan váratlanul meggondolta magát, és egyik pillanatról a másikra kipenderítette őket otthonról. Ooljee halkan, szenvtelen arckifejezéssel nyugtatgatta, szavai semmit sem árultak el a rendkívüli eseményekről, amelyek alig néhány órája zajlottak le az asszony konyhájában. Miután sikerült egészen meggyőznie a feleségét, hogy minden a legnagyobb rendben van, elbúcsúzott, aztán máris nekiállt készülődni.

A terepjáró olyan útvonalon vitte ki őket a városból, amin elkerülték a csúcsforgalmat és a zsúfolt városközpontot. Nemsokára nagy sebességgel robogtak Ganado keleti külvárosi negyedein át, el a hegyoldalakon lombos fák közt megbúvó pompás luxusvillák mellett, melyek lakói vagyonokat fizettek azért, hogy szabad kilátásuk legyen pont azokra az irodaházakra és gyártelepekre, ahonnan napközben tűkön ülve várták, hogy hazajuthassanak.

Az utolsó házak közül fokozatosan beértek a Nemzeti Parkerdőbe. A terepszintjelző táblák arról árulkodtak, hogy egyenletesen felfelé kapaszkodnak. Egyszer róka rohant át előttük a kétsávos főúton. Moody békés hangulatban üldögélt. Hűvös, friss és tiszta volt a reggel, a hiperszonikus repülőgépek éles fehér kondenzcsíkokat karcoltak az ég kék palatáblájára. A cédrus- és tölgyerdőt sudár fenyves váltotta fel. Az árnyékos zugokban itt-ott felvillantak a tél utolsó, makacsul kitartó hófoltjai. A fehér kupacok magukba roskadtak, felszínüket a kora tavaszi napsugár harapdálta ragyásra.

Késő délután volt már, mire letértek a főútról. Ooljee kikapcsolta a lézerletapogatót, s átállt kézi irányításra. A mellékút, amire rákanyarodtak, keskeny volt, de burkolt. Dűlőutak ágaztak le belőle, akár a kézről az ujjak, mindkét oldalon a párhuzamosan futó hófogó kerítéssáv nyiladékain át.

Moody már különösebb gond nélkül elboldogult Ganadóban, de itt alig kapott levegőt. Nem csoda, a kis aszfaltozott út több mint 2400 méter magasan kanyargott velük nyugat felé. Csak az járt a fejében, milyen szerencsés, hogy nem közvetlenül ide kellett jönnie, egyenesen a tenger szintjéről.

– Nem lesz ennek jó vége – szólalt meg váratlanul. Ooljee kérdőn tekintett rá. – Miért nem?

– Túlságosan sima ügynek látszik, az istenfáját neki. Annyi hónapon át kutattunk, szimatoltunk, kérdezősködtünk, gyártottuk az elméleteket, aztán feltettünk egy kérdést egy fura gépezetnek, és tessék, az ölünkbe hullott minden.

– A kérdésig vezető út nem is volt olyan sima – emlékeztette Ooljee. – Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, hogy a kisujjunkat sem mozdítottuk a cél érdekében.

– Meglehet. – Moody beszívta a tömény fenyőillatot, megpróbált lazítani. – Szerinted mennyit tud a fickó a webről?

– Ha jól hallottuk, valaki – talán a mi pasasunk – kétszer lépett kapcsolatba vele: egyszer innen, gondolom, egyszer pedig Atlantában, ha jól sejtem. Ez nem sok. Nem hinném, hogy profi szakember.

A műszerfalon csipogni kezdett a lokátor, erre Ooljee lelassított, és letért jobbra egy földútra. Vagy másfél kilométer megtétele után áthajtottak egy kis kézi építésű fahídon, amit hatalmas, vén farönkökből állítottak össze. Alatta zúgó, sebes folyású patak vágtatott; lendületes iramát a tavasztól és a friss hóolvadástól nyerte.

Amint kikapaszkodtak a lankás patakmederből, megpillantották a házat. Noha a bejárata kelet felé nézett, távolról sem emlékeztetett tradicionális otthonra. Szögletes épület volt, meredek tetejét elborították a nagy hatásfokú napkollektorok. Hátul külön garázs csatlakozott hozzá. A ház északi felén egész sereg – nem házilag barkácsolt – pompás antenna meredezett egy hatalmas műholdvevő tányér körül, amit dél felé fordítottak, s szinte hozzáért a tetőgerinchez. Az útba eső fenyők hegyét szakszerűen lefűrészelték.

Senki sem bukkant elő, hogy fogadja őket, pedig bentről nyilván látható és hallható volt az érkezésük. Leparkoltak hát, és a terepjáró előtt ácsorogva nézelődtek. Moody a szokottnál is nagyobbnak érezte a hóna alatt megbúvó fémes dudort.

– Mit gondolsz? Olyan régóta vagyok irodista, hogy egészen berozsdásodtam, ami a letartóztatásokat illeti.

– Csak semmi fegyver. Biztosan nem számít ránk.

– Ez rendben is volna, ha nem tudnám, hogy ha ő a mi emberünk, már két embert megölt. – Tekintete a néptelen, hűvös erdőt pásztázta. Annyira más volt, mint otthon. Az állatok errefelé félénken a sűrűbe húzódtak. Lehet, hogy fáznak, mint én, gondolta.

Az utolsó házat pár kilométerrel lejjebb, a burkolt út mentén hagyták el. A lövések hangja nyilván messzebbre is elhallatszik ebben a magashegyi levegőben. Ugyan nem valószínű, hogy bárki is értesítené a rendőrséget, még ha hallana is valamit. Errefelé biztosan nem.

Aztán eszébe villant, hogy Kettricket és a házvezetőnőjét nem hagyományos fegyverrel gyilkolták meg.

De hát ebben az ügyben amúgy sem volt semmi hagyományos, és ha valaki odabent ellenséges szándékkal fogadja őket, és orvul rájuk akar támadni, az ablakából ugyanolyan könnyedén megteheti, akár a nappalijában.

A faerezetű fém bejárati ajtó erős volt, és biztonságos. Ooljee megnyomta a kaputelefon gombját. Rövid szünet után megszólalt egy hang a kis mikrofonból.

– Tessék.

– Mr. Yistin Gaggiihez van szerencsém?

– Igen – válaszolt minden tétovázás vagy félrebeszélés nélkül.

– Paul Ooljee őrmester vagyok a ganadói Navaho Közbiztonsági Hivataltól. Ha nem haragszik, Mr. Gaggii, a barátom és én szeretnénk pár szót váltani önnel.

– Pár szót velem? – Moody pillanatnyi elbizonytalanodást érzett a hangjában. – Miről?

Ooljee szeme a társára villant, aztán újra a mikrofon felé fordult.

– Némi kommunikációs üzemzavarunk támadt a terepkomputerünkkel. Azt hallottuk, ön ért a távközlési dolgokhoz, gondoltuk, talán segíteni tud nekünk.

– Igazán? Kitől hallották?

– Számít az? Igaz vagy nem?

Hosszú csend ereszkedett közéjük. A két rendőrtiszt feszülten várakozott, s még akkor is ugrásra készen figyeltek, amikor kattant a belső zár, hogy beeressze őket.

– Túl hideg van ahhoz, hogy odakint vitassuk ezt meg, barátaim – hangzott a mikrofonból. – A nyár még odébb van egy hónappal. Jöjjenek be, kérem.

Ooljee vett egy mély lélegzetet, Moodyval egymásra sandítottak, aztán beléptek.

A lakótér vagy nappali, amiben találták magukat, meglepően tiszta volt. Semmi jel nem utalt arra, hogy Gaggii nős lett volna, s bár a mai modern háztartási készülékek csodákra voltak képesek, ez a ház akkor is abnormálisán pedáns volt.

A steril környezetet valamelyest tompította néhány népművészeti dísztárgy, mármint másolat, és a mostanság divatos csupa rózsaszín, vörös és sárga színben játszó földtónusú bútorok. A szoba közepét viszont egy olyan meghökkentő holokép foglalta el, amilyet Moody még életében nem látott. Egy gyógyító yeit ábrázolt: jó két méter magas volt, tolldísszel a fején, pompás öltözékben, harci buzogánnyal, csatabárddal és orvosságos zacskóval a kezében. A homokfestmények szögletes, absztrakt yeifiguráival ellentétben ez egész alakos, páratlan művészi kivitelű, élethű emberszobor volt.

A nyomozó körbecsodálta a hajlongó, táncoló holoképet, míg Ooljee a házigazdát kereste. A szoba csupa egyenes vonal és szöglet volt, semmi lekerekítés vagy ív nem látszott. Hiányzott minden lágyság, amit még fokozott a homokfestmények fényűző sokasága a falakon. Nem lehetett nem észrevenni, figyelmen kívül hagyni őket, a belső teret uraló yei-hologram ellenére sem. A csoportosan elhelyezett apró, alig néhány centis képecskék mintha együttesen szálltak volna szembe a nagyobb, több méter kerületű homokfestmények fölényével.

– Nincs itt – jelentette ki Ooljee, miután tüzetesen végigböngészte a falakat. Moodynak kérdeznie sem kellett, mire utalt kollégája: sem a Kettrick-kép, sem a másolata nem függött ott a szoba falait elborító több tucat festmény között.

Mégis, a rengeteg homokfestmény, a nagyszerű holokép és a kényelmes bútorok ellenére sem volt semmi ebben miliőben, ami arra engedett volna következtetni, hogy lakója rendkívüli személyiség. Majdhogynem matematikai pontossággal volt elhelyezve és beállítva minden, olyan precízen, akár egy steril holomaszk, amit a molekuláris chipek szeletelésekor használnak. Ha nem is tűnt egészen kórteremnek, de azt az érzést keltette a szemlélőben.

Ez nem igazi szoba volt egy igazi házban, döbbent rá Moody. Utánzat volt, kulissza, hazug szemfényvesztés.

Több idejük nem maradt azon rágódni, kiből milyen érzelmeket váltott ki a szobabelső, mert egy hátsó szobából előlépett Gaggii. Ooljee udvariasan kezet rázott vele, amikor bemutatkozott, beprogramozott, profi nyájassággal.

Moodynak rögtön az volt a benyomása, hogy egyfajta krónikus izgágaság sugárzik a gyanúsítottjukról. Noha úgy látszott, Gaggii a szemükbe néz, miközben hozzájuk beszél, a nyomozó érezte, a gondolatai több lépéssel az adott téma előtt járnak, mintha a tudatának csak egy bizonyos része követte volna a beszélgetést. Bár próbálta palástolni, látni való volt, hogy nem túlzottan érdekli, amit mondanak neki. Úgy fogta fel, mint valami zavaró közjátékot, amit az ember megold, aztán elfelejt, mint mondjuk egy csepegő vízcsap vagy a bevásárlás gondját. Az agya többi részét mindig valami más kötötte le.

Moody ettől kínosan érezte magát. Nem tetszett neki, ha ilyen helyzetbe kényszerült. És nem tetszett neki Gaggii sem. A fickó gyakran mosolygott, de a mosolya csak annyira volt őszinte, amennyire a faerezet a bejárati ajtón. Nem volt őszinte, inkább az arcbőr és az arcizmok tudatos manipulációjával hozta létre a kívánt hatást. Olyasmi volt ez, mint a lakása berendezése, a meleg, otthonos és lakályos látszatot keltő megtervezett dekoráció. Hamis volt, akárcsak a tulajdonosa.

Moody hallgatta, amint társa kötetlen társalgást folytat a gyanúsítottal, s látta, Gaggii alig várja, hogy kívül kerüljenek az ajtón. Moody nem vette sértésnek. Biztos volt benne, Gaggii bármelyik látogatójával így viselkedne. Mégsem érzékelt gyűlöletet a férfiban, semmiféle leplezetlen undort más emberek iránt. Ez csupán közöny volt, állapította meg magában, mintha a látogatók csak a drága idejét rabolnák, amit pedig hasznosabb célra is fordíthatna.

Moody – bár nem kínálták hellyel – letelepedett egy kanapéra, de el is csípte érte Gaggii rosszalló pillantását, melyet óvatlanul hagyott kisiklani a szíves vendéglátó álarca alól. A pisztolya ott lapult a bordáihoz tapadva, kibiztosítva, lövésre készen. Gaggii azonban se pánik, se aggodalom jelét nem adta. Ez azonban nem altatta el Moody éberségét. Az ilyen halk szavú, magabiztos, alamuszi pofák a legveszélyesebbek, mert kiszámíthatatlanok a reakcióik.

– Amint azt mostanra feltehetően kitalálta, Mr. Gaggii, valójában nem a kommunikációs nehézségeink miatt kerestük fel önt.

– Ó! – felelt Gaggii röviden és halkan, s olyan közönyösen méregette az őrmestert, mintha egy körülötte zümmögő mehet szemlélne.

Moody a jobb tenyerét – mintegy véletlenül – a szegycsontja fölé helyezte, közel a pisztolya markolatához, ezalatt társa elsorolt néhány eseményt, ami ebbe a bizonyos házba vezérelte őket. Ooljee azzal zárta a mondókáját, hogy ugyan az eddig összegyűlt bizonyítékok még nem kimondottan perdöntőek, ahhoz azonban elégségesek, hogy a halványnál erősebb gyanút ébresszenek, és ha neki, Gaggiinak nincs mit rejtegetnie, akkor lenne szíves befáradni velük Ganadóba, hogy tisztázza magát a vád alól, és megfeleljen néhány egyszerű kérdésre. Nem sok időt venne igénybe, és komoly segítséget jelentene a kapitányságnak.

Gaggii csendben végighallgatta Ooljee-t, egészen higgadtan állt, laza tartásban, kivéve – szúrta ki Moody – a kezét. Mindegyik ujját begörbítette, úgyhogy tisztára úgy nézett ki, mintha a karja csuklóból kiinduló kampóban végződött volna. Amikor az őrmester elhallgatott, Gaggii – először mutatva érdeklődést azóta, hogy a vendégei megérkeztek – így válaszolt:

– Azt hiszem, minden kérdésükre meg tudok felelni akár itt is, barátaim. Hogy sikerült végül rám bukkanniuk?

Ooljee a társára pillantott. Moody keze becsusszant a dzsekije alá, s a pisztolyára kulcsolódott. Gaggii azonban nem adta jelét, hogy észrevette volna, nem tett hirtelen mozdulatot, csak állt és várt.

– A Kettrick-modellt alkalmaztuk, bejutottunk a webbe, vagy minek nevezzem, és megkérdeztük – világosította fel Ooljee.

Letaglózó hír lehetett Gaggii számára, mégsem rándult egy arcizma sem.

– Erre végképp nem gondoltam, nem hittem volna, hogy bárki – főleg nem a rendőrség – képes kitalálni, mi a rendeltetése, nem hogy még be is tud lépni a rendszerbe. Ahhoz képest, barátaim, hogy maguk nem szakemberek, döbbenetesen ügyesnek bizonyultak. Csak magamat hibáztathatom. Ámbár, ha belegondolok, hogy a webet nem szakértők számára tervezték, akkor mégsem illeti önöket túlzottan magas elismerés. Működésének egyszerűségét csak képességeinek határtalansága múlja felül, amit nem győzök eléggé csodálni. Milyen véletlen folytán akadtak rá a modell titkára? Azt hittem, azzal, hogy megsemmisítettem az eredetit, és kitöröltem a biztosítótársaság archívumából a másolatait, semmit sem hagytam hátra.

– Kettricknek saját fotói voltak a gyűjteményéről – vetette oda Moody a kanapéról, miközben Gaggii minden rezzenését figyelemmel kísérte. – A felesége megmutatta. Onnan van a mi másolatunk.

– Persze. – Gaggii szemmel láthatóan nem esett kétségbe. – Gondoltam erre az eshetőségre, de csupán gyors, felületes kutatásra volt időm. Annyi mindent kellett elvégeznem rövid idő alatt. Így van ez, hamar munka ritkán jó. – Hirtelen odébb lépett, mire Moody már nyúlt is a pisztolyáért, de nem fejezte be a mozdulatot, mert látta, Gaggii csak helyet foglal a kanapéval szemközti széken. Ooljee állva maradt, és éberen figyelt. – Nem akartam mást, mint a homokfestményt vagy egy másolatot róla. Hosszú időbe telt, mire a nyomára akadtam. S a lényege még akkor is csak feltételezés volt.

– Azt akarja mondani, hogy még fogalma sem volt, ez-e az a bizonyos festmény, és mégis megölt miatta két embert?

– Kettrick nem volt hajlandó még másolatot sem adni róla – felelte Gaggii csendesen, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Amikor minden próbálkozásom csődöt mondott, nem maradt más választásom, úgy igyekeztem megszerezni, hogy senkit se háborgassak vele, de a betöréses lopás terén nem vagyok járatos. Mr. Kettrick váratlanul felbukkant, nem számítottam rá, ahogyan az alkalmazottjára sem. Megpróbáltam tisztázni vele a helyzetet, de gorombán, ingerülten viselkedett. Amikor telefonálni akart a rendőröknek, lépni kényszerültem. Értsék meg, én vállaltam volna a börtönt az illetéktelen behatolásért. Megpróbáltam megértetni vele is. De ő arra akart kényszerítem, hogy mondjak le a holoképről, amit épp akkor készítettem a homokfestményről, amikor belépett. Oly sok gazdag emberhez hasonlóan ő is összekeverte a hatalmat a fennhéjázással. Az alkalmazottja halálát még jobban sajnálom. Életem nagy része azzal telt, hogy ezt a homokfestményt hajszoltam. – Beszéd közben Ooljee-t nézte. – Maguknak fogalmuk sincs róla, milyen jelentős szerepe lehet ennek a homokképnek a szent nép történelme és kultúrája megismerésében.

– Én már kezdem kapiskálni – felelte ridegen az őrmester.

– Ez nagy előrelépés. Gratulálok.

– Elég a nyalizásból! – förmedt rá Moody. – Azt mondja meg, mi a túró ez az izé, és honnan került ide!

– Hogy mi ez? – mosolygott Gaggii, s hirtelen mérhetetlen elégedettség sugárzott szikár alakjából. – Az én feltételezésem szerint földön kívüli eredetű adatbázis, amivel rendkívül könnyű a kapcsolatot felvenni. Ami a származását illeti, úgy hiszem, a szent nép telepítette ide, a Földünkre.

– Nem hiszem, hogy láttam volna ezt a nevet a szokványos hirdetőkatalógusokban az Adatbázisok címszó alatt – torkolta le Moody.

– Jobb híján használom ezt a helyi elnevezést. – Gaggii lezser mozdulattal keresztbe rakta a lábát, láthatóan jól szórakozott. Packázik velünk a piszok, gondolta magában Moody. De csak nyugodtan. Úgyis mi nevetünk a végén. – Az őseink ezen a néven említették őket. Ha találtam volna jobb elnevezést nekik, használnám, de semmit sem tudtam velük kapcsolatban kideríteni. Ez még a jövő feladata.

– Van némi fogalmunk arról, milyen ez az adatbázis. – Moody a revolvere markolatát piszkálta. – Egy biztos: veszélyes. Nálunk sokkal tapasztaltabbaknak kellene tanulmányozniuk.

– Ó, “ez ügyben” nincsenek tapasztalt emberek, barátom. Miért ne lehetnék én vagy akár ön, aki tanulmányozza? Igaz, szegényes képzelőerőnkkel nem tudjuk felmérni, mi mindenre képes, s nem is fogjuk, amíg meg nem próbáljuk. Ami engem illet, bennem megvan a kellő fantázia. A bázis máris adott nekem egy ötletet, ami további vizsgálódásra érdemes. Maguk is kiderítették, hogy ha már bejutott az ember a hálózatba, onnan egyszerű szóbeli parancsokkal aktiválható.

– Valami, ami képes tönkretenni egy rendőrőrs biztonsági rendszerét és felgyújtani az egész épületet maga körül, az se nem egyszerű, se nem biztonságos – háborgott Moody.

– Szoktam hallgatni a híreket – nézett rá Gaggii érdeklődve. – Hallottam a ganadói tűzesetről, de persze eszembe sem jutott kapcsolatba hozni a magam dolgával. Szóval maguk játszadoztak akkor a modellel. Szerencséjük, hogy csak az épület veszett oda. A könnyen irányítható rendszert könnyű rosszul irányítani. Roppant óvatosan szabad csak haladni, egészen apró léptekkel.

– Mi nem követjük el ugyanazt a baklövést – jelentette ki Moody. – De maga sem. Lehet, hogy magának van némi fogalma róla, mit lehet ez, de arról halvány sejtelme sincs, mi célt szolgál.

– Talán azért helyezték ide, hogy az anaszázik vagy később a navahók segítségére legyen, de vagy elfeledték a hozzá fűződő rítust, vagy babonás varázslók szándékosan eltüntették a köztudatból – merült bele Gaggii a filozofálgatásba. – Különben elképzelhető, hogy az anaszázik felhasználták. Valamikor Kr. u. 1300 körül egyszerűen nyomuk veszett. Senki sem tudja, miért. Senki sem tudja, hová mentek. Talán a rítus révén távoztak valami olyan helyre, ahol kedvezőbb volt a talaj és az éghajlat. Talán besétáltak a hálózatba. Én magam nem hiszek ebben, de ha az ember felméri ennek a felfedezésnek a jelentőségét, hirtelen lehetségessé válik sok minden.

– Ha nem ezért, akkor mi az elképzelése, miért telepítették ide? – kérdezte Ooljee, akit magával ragadott a rejtély boncolgatásának heve.

– Szerintem semmi különös célja nem volt annak, hogy idehelyezték. Ez csak eszköz, egy berendezés. S mint olyan, azt várja, hogy utasításokat kapjon, megmondják, mit tegyen. – Kissé szélesebb vigyor terült el a képén. – Hacsak az ellenkezője ki nem derül, én amellett szállok síkra, hogy e készüléket egyszerűen itt felejtették.

Moody elkomorodott. – Ekkora horderejű holmit nem szoktak egyszerűen “ottfelejteni.”

Gaggii szembefordult vele. – Ne a maga mércéjével mérje e roppant ismeretlent. – Halkan, visszafogottan felnevetett, lerítt róla, milyen jól mulat. – Esetleg csupán átutazóban voltak, mindössze annyi időre álltak meg, míg – nevezzük úgy – kicserélték a defektes kereküket. Fogalmunk sincs róla, miért jöttek, arról még kevésbé, hogyan nézték ki. Mondják, valójában lehetetlenség elképzelni, milyen lehet egy idegen, mivel egy igazi idegen idegen – benne is van az elnevezésben – felfoghatatlan lenne számunkra. Ez vonatkozik a szerkezeteikre, a berendezéseikre is. Szerintem a modell rajzolata egy eszköz, a hálózat pedig, amibe általa be lehet jutni, egy másik, csak nagyobb. Több is lehet még, amelyeknek a létezését nem is gyanítjuk, berendezések, amiket se látni, se érzékelni nem tudunk. Képzeljék csak el, barátaim. Mennek a terepjárójukkal a sivatagban. Defektet kapnak, megállnak, hogy kereket cseréljenek. A nagy sietségben ottfelejtenek ezt-azt: kocsiemelőt, csavaralátétet, néhány gemkapcsot és egy üres sörösdobozt. Majd gyorsan elhúznak százhússzal a helyszínről, mintha soha ott se lettek volna. Eltelik egy kis idő. Mit gondolnak, mi történik aztán?

– Na, okosítson ki minket. – Moody hiába iparkodott, hogy unottnak tűnjék, tudta, a kíváncsiság szinte ordít róla.

– Előmasíroznak a hangyák, barátaim. Előmasíroznak, hogy széjjelnézzenek. Felkapaszkodnak az otthagyott eszközökre, körbejárják őket, ám azok puszta mérete és a saját tudatlanságuk miatt nem értik, mik lehetnek. Az egyik hangya azonban rátalál a rejtély kulcsára. Belebotlik mondjuk egy hangyák számára is érthető ábrába. Vagy lehet, hogy látta ezeket az eszközöket alkalmazás közben. Netán még használati utasítással is ellátták, olyasformán, mint amikor pataknál játszadozó gyerekek gallyakat és leveleket dugnak a hangyák elé, hogy azokon, mint egy hídon, átkelhessenek valami erecskén. A gyerekek persze puszta szórakozásból teszik mindezt, mert szívesen nézegetik a munkálkodó hangyákat. A hangyák pedig, noha nem értik a híd lényegét, attól még jó hasznát veszik. Ez lehetett a helyzet az első modellel, akárki készítette is. Az a bizonyos éles szemű, jó felfogású rovar aztán valamiképpen megtanulja, hogyan aktiválja a korábban – számára – láthatatlan eszközöket, amelyek tulajdonképpen a terjedelmük miatt voltak a hangyák számára felfoghatatlanok. Azt hitték, beletartoznak a természet rendjébe, a környező terep részei. A nehézség nem az eszközök használatában rejlik, barátaim. Hanem hogy észrevegyük, hogy egyáltalán léteznek. A hajdani “hangya” felismerte a homokfestményben rejlő ábrát vagy ezer évvel ezelőtt. Nem, uraim, ha a webet meghatározott céllal állították volna fel nálunk, akkor már réges-rég felfedte volna magát. Én mondom, ezt elveszítették, itt felejtették. Most kezdem pedzegetni, hogyan használhatták. A lehetőségek korlátlanok. Gondolják meg, ha egy hangyakolónia kocsiemelőt találna a boly mellett, és rájönne, hogyan hozza működésbe, micsoda tettekre lenne képes! A gyíkok ugyebár hangyát esznek. Egy ilyen emelővel palacsintává lehetne lapítani egy éhes gyíkot. Nagyobb kavicsokat lehetne apróra zúzni, hogy élelemhez jussanak vagy erősebb falakat építsenek maguknak. Hozzájárulhatna akár a hangyák szellemi fejlődéséhez. Tudom, hogy gyenge a hasonlat, de...

Moody félbeszakította. – Szóval a mondókájának az lenne a veleje, hogy ez a web valakinek az elhullajtott szemete?

– Csak annyit akartam körvonalazni, hogy ez is egy lehetőség a sok közül – felelte kritikus hangon Gaggii. – Az eredeti tulajdonosok számára voltaképpen lehet értéke, de mégsem annyi, hogy számunkra felmérhetetlen időn és téren át megérte volna nekik visszaszerezni. Elveszít például egy drága holokamerát Párizsban. Sajnálná ugyan, hogy elveszett, de nem menne vissza miatta Franciaországba.

Ha eddig nem derült volna ki, mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy Yistin Gaggii a legkevésbé sem bomlott agyú. Még a hangját sem emelte fel. Szokatlan ugyan, de az önuralom rendkívül feszült körülmények között nem volt általános jellemzője a mentális labilitásnak. Most, hogy felfedték a kilétét, Gaggiin inkább az látszott, hogy élvezettel osztja meg a felfedezését másokkal.

– Milyen érdeke fűződik ehhez az egészhez? – bökte ki Moody magának is váratlanul a kérdést. – Úgy értem, mit akar vele csinálni személy szerint?

– Ó, egek! – szólt Gaggii színlelt meglepődéssel. – Micsoda lényegre törő kérdés, egészen eltér a kihallgatási eljárás szigorú szabályaitól! – Gunyoros megjegyzése azonban hatástalan maradt Moodyra, ezerszer érte már hasonló inzultus. Típusszöveg volt, a letartóztatottak rendszerint bedobnak ilyesmit, amikor megpróbálják összekaparni maradék méltóságérzetüket. – Mondjuk úgy, megvannak a magam vágyai, ahogyan mindnyájunknak. Jusson eszükbe a kocsiemelő-hasonlat. Tételezzük fel, hogy a mi képzeletbeli tér- és időutazóink mondjuk egy rovarirtó sprayt felejtenek ott a hulladékaikkal. Vajon mihez kezdenek vele a hangyák?

– Nekem az emelős hasonlat jobban tetszett – mordult oda Moody.

– Az ilyesmit igen jól lehetne az ellenséges hangyákkal szemben alkalmazni.

– Vagy éppenséggel a felfedezői ellen, ha félreértik az alkalmazás módját – mutatott rá Ooljee jelentőségteljesen.

Gaggii bólintott. – Bárhogyan is, azoknak nem lenne hasznuk belőle, akik itt felejtették.

– Megkérdeztük tőle, hogy mekkora – mesélte Moody. – Azt felelte, “elég nagy”.

– Igen. Van úgy, hogy nem felel konkrétan. Nem hiszem, hogy szándékosan adna kitérő választ. Inkább azt gyanítom, nem rendelkezünk a szükséges terminológiával ahhoz, hogy helyes kérdéseket tegyünk fel. Olyan válaszokkal szolgál hát, amikkel – feltételezi, gondolom – a mi fejletlen agyunk a legkönnyebben meg tud birkózni.

– Még egy utolsó megjegyzés. – Gaggii türelmesen várt, amíg Moody meghányta-vetette magában a kérdést, ráérősen, mintha végtelen sok ideje lett volna. – Azt mondta, megvannak a maga külön bejáratú vágyai, külön elképzelése, hogy mire használná ezt az akármicsodát. Mégis mi lenne az?

Gaggii egyenesen a nyomozó szemébe nézett, és lebiggyesztette a száját. – Sajnálom, barátom, de nem tartozik magára.

Moody elfintorodott. Nem várt egyebet. Felkászálódott a kanapéról. – Nos, igazán sajnáljuk, hogy kénytelenek vagyunk kizökkenteni önt szórakoztató elfoglaltságából, de ott az a csúnya ügy, mégiscsak megölt két embert, hidegvérrel.

– Nagyon közel vagyok ahhoz, hogy a kérdéseimre választ kapjak. – Gaggii meg sem moccant.

Ha arra játszik, hogy elaltassa az éberségünket, gondolta Moody, piszok kényelmesen csinálja.

– Azt hiszem, nemigen apellálhatnék a józan észre, bár az nyilvánvaló, hogy önök ritka intelligens emberek – rendőr létükre.

– Sajnálom – felelte Moody –, az én józan eszem azt súgja, hogy ne hagyjak egy gyilkost szabadon, büntetlenül mászkálni.

– Értem.

Gaggii felállt. Mind a két rendőr éberen figyelt, de a letartóztatott személy semmiféle mozdulatot nem tett rejtett kapcsolók vagy álcázott védelmi berendezések felé. Sőt, a két karját elébük tartotta.

– Megbilincselnek, uraim?

Ooljee a társára pillantott, aki megvonta a vállát. – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. A terepjáróm fel van szerelve biztonsági hálóval. Az bőven elég. Hosszú az út Ganadóig, azalatt kidörzsölheti a bilincs a csuklóját vagy a kezét. Nem akarom, hogy ennyi sérülés is késleltesse a vád alá helyezését.

– Jólesik, hogy így törődik velem. Erről jut eszembe, a kabátomat felvehetem? Odakint elég hideg van.

– Melyik kabátot? – tudakolta Moody körültekintően.

Gaggii rávillantotta a mosolyát. – Azt, amelyiknek robbanószer van bevarrva a bélésébe, természetesen. Amott a gardróbban – mutatta.

Moody biccentett, odasétált a beépített szekrényhez, és bekukkantott. – Melyik az?

– Az álló galléros műfarkasszőrme bunda.

Moody tüzetesen átvizsgálta a kabátot. Gaggii higgadtsága jobban idegesítette, mint az, amit esetleg talált volna. A kabát azonban ártalmatlannak bizonyult. Miután végigtapogatta, átadta a fogolynak, aki oldottan csevegett, miközben belebújt.

– Ha jól sejtem, magukkal kell mennem, barátaim.

– Jól sejti. – Moody kinyitotta az ajtót, Ooljee maradt hátra. Most, hogy elérkezett a távozás pillanata, a két rendőr nem akart kockáztatni, akármennyire együttműködőnek tűnt is az emberük. Mindketten elővették a pisztolyukat. – És megtenne nekünk egy apró szívességet?

– Ha módomban áll – felelte Gaggii szívélyes kedve.

– Ne hívjon minket a barátainak.

Gaggii egyetlen látható reakciója egy újabb, kínosan merev, kifürkészhetetlen mosoly volt.

Moody örült, hogy kint lehet megint a hűvös esti levegőben, megkönnyebbülten hagyta el Gaggii steril maszkra emlékeztető házát. Annyira hiányzott abból az emberi melegség, akár egy sírból; a berendezési tárgyak mint fagyott csontvázak hevertek mindenfelé, vagy a falakra tűzve, akár a preparált lepkék.

Moody szerette volna látni Gaggii dolgozószobáját. Bőven lesz rá idejük, ha már bekasznizták a foglyukat Ganadóban. Lesz alkalmuk kényelmesen kimazsolázni a jegyzeteit és a fájljait.

– Minden elismerésem, uraim. – Gaggii csak oldalazva tudott beszállni a terepjáró szűk hátsó ülésére. Ooljee bekattintotta a biztonsági rács reteszét. A karbonkompozit háló teljesen elrekesztette a hátul ülőt az első ülésektől.

– Kösz – vetette oda Moody hanyagul, miközben bekapaszkodott az első utasülésre. – Igyekszünk a legjobb formánkat nyújtani.

Ooljee beindította a kocsit, megfordult, majd elindult a földúton a kis híd felé. Rengeteg információ birtokába jutottak a délután folyamán. A fenyők közé beszüremlett az alkonyi félhomály, ahogy a terepjáró lefelé zötyögött a hegyoldalon, át a hídon, majd a túloldalon felfelé kapaszkodva ismét beért a fák közé.

– Őszintén mondom, nem hittem volna, hogy bárki a titok nyitjára jut. Ráadásul ilyen hamar. Ha meggondolom, hogy még a webbe is sikerült bejutniuk!

– Mindenki azt képzeli, a zsaruk bunkók. – Moody elvackolódott az ülésén. – Ebben a szórakoztatóipar a hibás. A videofilmekben a zsaruk sosem látnak tovább az orruknál, amit azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy agyonlövik az összes gyanúsítottat. Nem ilyen az igazi rendőrmeló, mint ahogy a tárgyalások sem abból állnak, hogy az ügyvédek falrengető dumákat vágnak le. Fárasztó és unalmas anyaggyűjtés, robot a javából. Én kilógok a sorból. Puszta véletlenségből kedvelem a kutatómunkát. Szerintem csak így lehet fülön csípni a bűnözőket.

– De megtartani nem – felelt Gaggii. – Remélem, tisztában vannak vele, hogy nem tudják rám bizonyítani Kettrick meggyilkolását. Tudom, hogy nem rögzítették a beszélgetésünket a házban. Azt közölniük kellett volna velem, s akkor ahhoz tartottam volna magam. Így azonban szabadon beszélhettem. Szeretek beszélgetni.

Ooljee bánatos képpel rázta a fejét. – Lehet, hogy nagyon ért a komputerekhez és a webekhez, de gőze sincs a jogi procedúrákról. Legalább egy titkárnő és két biztonsági őr volt szemtanúja annak, amikor Kettrickkel huzakodott a tampai irodájában. Kettrick pedig – mint fontos üzletember – felvett minden beszélgetést a helyiségben. A hangminta alapján pofonegyszerű lesz azonosítani magát.

– A szóváltás mint lehetséges indíték elmegy, de a bűnösség megállapításához nem elégséges bizonyíték. – Gaggii magabiztos volt. – Különben az sem fog sikerülni maguknak, hogy rám kenjék a Kettrick-fájl kitörlését az atlantai biztosítótársaságnál.

– Majd meglátjuk – legyintett Moody, és mellékesen hozzáfűzte: – Aztán ott van még az a szemtanúnk, aki látta magát belépni a Kettrick-házba a gyilkosság éjszakáján.

Ez alkalommal beletelt egy kis időbe, mire a fogoly megszólalt. Moodynak ugyancsak kedvére volt, hogy sikerült belefojtania a szót Gaggiiba, még ha csak időlegesen is.

– Maga blöfföl – bökte ki végül Gaggii. – Jól keveri a lapot, nyomozó, de tudom, hogy nem vett észre senki, amikor bementem. Nincs szemtanú.

– Nahát, mindegy – rántotta meg a vállát Moody közönyösen. – Akkor ugye nincs miért aggódnia? A franc bánja, hiszen én csak egy tohonya, vidéki lódító mócsing vagyok! Tanú nincs, úgyhogy szép nyugodtan elücsöröghet az előzetesben, hogy kivárja, mire a rendőrbíró méltóztatik végre foglalkozni az ügyével. A kerületi ügyész meg izzadhat, hogy magára bizonyítson bármit is, hiszen nincs tanú. De hát úgyis csak kitaláltam az egészet, hogy hecceljem.

Moody látta a szeme sarkából, a társa alig bírja megállni, hogy el ne vigyorodjon. Gaggiinak, amikor ismét megszólalt, némi bizonytalanság rezgett a hangjában. Keményen igyekezett, hogy visszanyerje korábbi fölényes modorát.

– Nem fog ki rajtam ezzel a blöffel. Semmit sem tud bizonyítani. Túrja fel a házamat az utolsó szegletig. Semmit sem talál, ami a gyanúját megerősítené. Ha megpróbálna bejutni az adattáramba, az megsemmisíti önmagát.

– Mi az ördögnek piszkálnánk bele a cuccaiba? – élvezkedett Moody most, hogy felülre került, bár tudta, nem kéne elvetnie a sulykot. – Ki foglalkozik azzal? Mi csak a Kettrick-gyilkosságot akarjuk a nyakába varrni. Csak ne aggódjon, menni fog.

– Értem. Ha viszont mindenképpen hűvösre tesznek, megengedik, hogy szórakozzak egy kicsit, amíg még megtehetem? – Azzal énekelni kezdett, halkan, ütemesen, csak úgy magának.

Közeledtek a főúthoz. Moody a válla fölött hátraszólt. – Szórakozzon másképpen. Nincs kedvem ezt hallgatni egészen Ganadóig.

Gaggii egy pillanatra szünetet tartott. – Ugyan, nyomozó, ez csak egy dal! Jelentéktelen apróság, amivel elütöm az időt. Maga is mondta, hosszú időbe telik, mire lecsorgunk a hegyről. – És folytatta a dúdolást.

– Nem lenne olyan rémes, ha valami dallama lenne. – Ooljee a kanyargós útra koncentrált. – Fogadjon szót a barátomnak, és... – Hirtelen elhallgatott, és a visszapillantó tükörre meredt.

Moody megdermedt. – Mi van? – Gaggii nem figyelt rájuk, az éneklésre összpontosított.

– A karperece. A bal csuklóján.

Moody hátrapördült, az ülés csak úgy nyöszörgött alatta. Tekintetét a különös ékszerre, egy vastag, általában türkizből és ezüstből készített pántra szegezte. Csakhogy ebben a türkiz helyett azurit volt, ezüst helyett pedig valami másféle ötvözet.

A fém karperec volt olyan vastag, hogy kényelmesen elférhetett benne egy erős adó-vevő készülék, a kék félgömbök pedig, amikkel Gaggii babrált, túlságosan lazán billegtek a foglalatukban ahhoz, hogy kövek lettek volna, amiket egyébként be szoktak ragasztani, hogy ki ne essenek. Néhány közülük tompa, belső fényt árasztott.

Moody előrántotta a pisztolyát, és a rácson át Gaggiira szegezte. – Kapcsold ki azonnal, haver, vagy nem éred meg a tárgyalás napját!

– Lassan a testtel, nyomozó! – Gaggii óvatosan eltartotta a jobb kezét a karperectől. – Mit idegeskedik? Hogy esetleg jelzek a barátaimnak? Nincsenek barátaim. Hogy netán feltárcsázom az isteneket? Ne legyen babonás, ilyesmivel csak a gyerekeket riogatják. – A karperec változatlanul világított.

– Nem érdekel, ha csak a helyi rádióra kapcsolt is – fenyegetőzött Moody –, csak állítsa le.

– Ó, mit számít ez? Magának van tanúja, őrmester. Akkor úgy sportszerű, nem igaz, hogy én is megidézzem a magamét!

Ooljee elkáromkodta magát. A kocsi vadul kifarolt, s a szélvédőt valami hatalmas jelenség terítette be. A felülete vakító sárga volt, akár a nap, s a szeme bíborvörösen izzott.

15. FEJEZET

A terepjáró lerohant az erdei útról, be egyenesen a fák közé, ide-oda hányódva, csikorogva. Ooljee a kerekekkel és a felfüggesztéssel birkózott, hogy valahogy elkerülje a feléjük rohanó fatörzsek rémisztő seregét.

A veszedelmesen megdőlő kocsinak újból és újból nekirontott az az óriási, alaktalan, pulzáló tömeg. Röpködtek a szikrák, amikor csak hozzáért a kocsi kompozitburkolatához. Moody letekerte az ablakot, hogy jobban lássa ezt az elképesztő jelenséget.

Csakis az idegen webből jöhetett elő, a webből, ami egészen körülvette őket. Belehatoltak, belélegezték. A létezés szövete alig észrevehetően sűrűbbé vált körülöttük. Valami töményebb massza vált ki a szivárványspirálok és mozgásban lévő szikrák közül, amit valamiféle program idézett elő Gaggii mesterkedése folytán azért, hogy megijessze, megrémítse őket. Hát nagyszerűen sikerült.

Moody összerándult, amikor az izzó fej feléje lendült. Reflexből rálőtt, noha gyanította, a lövedékeknek valószínűleg semmi hatásuk sem lesz erre az erőtérre, vagy adatbázisra, vagy szörnyre. De hát úgy képezték ki, hogy támadás esetén viszonozza a tüzet. Különben is ez volt az egyetlen, amit tehetett.

Eszébe jutott, hogyan ölték meg Kettricket és a házvezetőnőjét. Az életüket kioltó fegyver itt tekergőzött, pörgött eszeveszetten előtte a levegőben, hatalmas méretűre duzzadva. A törpe változata, amit Gaggii a Steel-zátonyon idézett meg akkor éjjel, végzett két emberrel. Az óriásra nőtt változata most az ő autójukat igyekezett összezúzni.

Moodynak beugrott, mit mesélt Ooljee arról, hogy egy hatathli a homokfestménynek egy kis szeletkéjét is képes felhasználni. Gaggii az idegen web egy apró töredékét fordította ellenük. Ez az eszköz egy hajdani anaszázi kezében hasznos fegyver lehetett ellenséges támadás visszaverésére, olyasmi, ami ismerős formát öltött – ha ugyan ismerősnek lehet nevezni egy jó tizenöt méteres, sárgásvörösen izzó kígyót, ami szünet nélkül neki-nekirontott a terepjáró motorháztetejének és oldalának.

Moody megint rálőtt. Képtelenség volt elhibázni e gigászi, vonagló alakot. A lövésnek persze – mint sejtette – nem volt semmi eredménye. Mintha a szellő irháját próbálta volna kilyukasztani. A kígyó inkább eszmei létező volt, nem élőlény, egy komor szerpentinprogram, ami egy ősrégi hatathli ezer éve halott képzeletének mélyéről merült felszínre, az ősi legendák alakot öltött reprezentánsaként.

Mindeközben Ooljee az angol, a navaho és a japán kackiás keverékén szitkozódva viaskodott a kormánnyal, nehogy felcsavarodjanak a legközelebbi ponderosafenyőre. Már eddig is dicséretre méltó ügyességgel kerülte el az ütközéseket.

A száguldásnak váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül vége szakadt, s erőteljes fémes kondulás hallatszott. Moody egy gigantikus harang nyelvének érezte magát. Fejjel előrevágódott, neki a műszerfalnak.

Gaggiit – a gondviselésnek köszönhetően – felfogta az előtte lévő biztonsági háló, így megúszott egy hasonló megrázkódtatást. A becsapódáskor kitörött a hátsó ablak, a maradék szilánkokat pedig a fogoly kirugdosta a lábával. A keletkezett nyílás pontosan elegendő volt ahhoz, hogy átkússzon rajta a terepjáró platója felé.

A kába, szédelgő Moody megpróbált a pisztolyával arrafelé célozni, de még az is nehezére esett, hogy egyáltalán megtartsa a hirtelen súlyossá vált fegyvert. A feje és a látása hamar kitisztult, de akkorára Gaggii bevette magát a fák közé.

– Vigyázz, meglóg! – kiabálta Ooljee feleslegesen.

– Látom! – Moody kilökte a behorpadt ajtót, és megindult kifelé, ám gyorsan visszakapta a lábát, amikor a sárga szörnyeteg nekik rontott. Méteres, villogó méregfogaival avart és kavicsot kapált fel és szórt szét maga körül.

Ooljee – miközben társa azon iparkodott, hogy célba vegye a vadul tekergőző alakot – a terepjáróval bajlódott, vegyesen szórva rá hol átkot, hol imádságot. Valamelyiknek foganatja lehetett, mert a motor beindult. Ooljee villámgyorsan hátramenetbe kapcsolt, a kocsi akadozva elhúzódott a fától, aztán nehézkesen újra nekilódult.

A kígyóforma lény nekirohant az első szélvédőnek, csákányméretű fogai nagyot csattantak a biztonsági üvegen, ami legfeljebb golyónak vagy dartnyílnak állt volna ellen. Moody az arca elé kapta a karját, de az üveg kitartott. Még egy ilyen ostromot biztosan nem bír ki.

Ooljee megpördült, csinált valamit a kormánnyal, aztán ráordított a társára: – Ugorj!

Moody kinézett a kemény, sziklás talajra. Nem gurultak gyorsan, de azért...

Vitatkozni nem volt idő. Kilökte az ajtót, odaképzelt egy – legalább száz éve felgyűlt – avarral teli mélyedést, és ugrott.

A helyi növényzetről esett már szó. Legfeljebb rókabarlangok vagy mókusfészkek alját bélelte ki puha avar, a száguldó kocsi alatt egy fikarcnyi sem volt. Moody nagyot nyekkent, a jobb vállába éles fájdalom hasított. Úgy érezte, mintha valami dilinyós bűnöző odasózott volna neki egy vasrúddal. Jócskán odébb hemperedett, mire sikerült megállnia.

Négykézlábra tápászkodva bámult a vezető nélkül, égő fényszórókkal továbbcsörtető terepjáró után, amely fölött ott örvénylett, kerengett a vakító sárgásvörös fényt árasztó nemezis. Az őrjöngő rettenet ismét rávetette magát a kocsi elejére, fáradhatatlanul, mint valami tébolyult, pulzáló energiakígyó.

Csak hadd fárassza ki magát a szerencsétlen kocsival, gondolta Moody. Spórolj a golyóval, intette magát, szükség lehet rá, ha neked támad.

– Egészben vagy? – hallatszott egy aggódó, meggyötört hang.

Moody fájdalmas fintorral az arcán, s sérült jobb karját szorítva felállt, pisztolya hasznavehetetlenül csüngött jobb kezéből. Ráesett, amikor kiugrott a kocsiból, s átkozott szerencse, hogy a tárat nem ürítette bele, amikor a földnek csapódott.

Tekintete a fák közötti feketeséget pásztázta.

– Vajon merre lehet a pasasunk? – dörmögte, nem törődve társa érdeklődő kérdésével. Valahol mögöttük a terepjáró csattogva robogott lefelé a hegyoldalon, s a sárga kígyópofa ádáz dühvel űzte, hajszolta.

Ooljee lemondóan ingatta a fejét. – Ez az ő birodalma. Ismeri, mint a tenyerét. Mi nem.

– Lefogadom, visszarohant a házába.

– Ha igen, akkor sem marad ott. Egyébként az a véleményem, ne kövessük. Nem hiszem, hogy másodszorra is olyan közönyös vagy udvarias fogadtatásban részesítene minket, mint először.

Moody beleegyezően motyogott, miközben az erdőt fürkészte. Lüktetett a válla, és dühös volt – magára még inkább, mint meglógott foglyukra. Pucérra kellett volna vetkőztetniük, és a száját leragasztaniuk, bár a kígyó létrejöttéhez a kántálásának feltehetően kevesebb köze volt, mint a csuklóján viselt és rafináltán álcázott adókészüléknek. Ez a miniadó – ismereteik szerint – képes volt egy háztartás összes számítógépét irányítani.

Ooljee-nak igaza volt. Ostobaság lenne még ma éjjel újból rátörni Gaggiira. Ha képes volt megidézni egy ilyen életveszélyes, kézzelfogható programot, esetleg előhív megint egy újabbat, pedig a védelmet jelentő terepjárójuk már hegyen-völgyön túl jár, annak az utasfülkéjére nem számíthatnak. Erősítésre is szükségük lenne, legalább annyi emberre, hogy elbírjanak Gaggii kiberteremtményével.

A katonai előírásoknak megfelelő zsebkomputereikben nem esett kár. Csak találjanak telefont, bármilyen telefont, a kommandósok úgy elárasztják az erdőt Gaggii háza körül, hogy a fákat se látni majd tőlük. Vissza az útig persze jócskán kell még gyalogolniuk, nem beszélve arról, hogy vaksötétség ereszkedett rájuk, aztán pedig stoppolhatnak majd egészen a főútig.

Közben Gaggii vajon mivel szorgoskodik otthon? Elbarikádozza magát, védelmi vonalat épít, vagy a menekülést készíti elő? Vagy magabiztosan a lábát lóbálja, abban a hiszemben, a méregfogas kiberszörnye elintézte a két betolakodót? Moody másra gyanakodott. Egy Gaggii-féle agyafúrt pasas nem vállal ilyen kockázatot. Arrogánsnak lehetett nevezni, de hülyének nem.

Annyira könnyelmű nem lesz, hogy itt őgyelegjen a környéken. Elhúzza a csíkot, nem vitás. Csak sikerüljön időben telefonközeibe jutniuk, akkor kordont vonhatnak az egész megye, de talán még az állam köré is.

– Szóval így nyírta ki Kettricket és a házvezetőnőjét – jegyezte meg Ooljee.

– Aha. Ennek egy kisebb változatával. A törvényszékiek egymillió év alatt se jöttek volna rá. – Moodynak halvány fogalma sem volt, merre induljanak. Egyszerűbb volt felzárkózni a barátja mögé.

Leereszkedtek egy lankás kis szurdokba, átugrottak az alján csordogáló, alig fél méter széles patakot, felkúsztak a túlsó oldalon, de ott rögtön lekuporodtak.

Füst szállongott feléjük a fák között, bár a tüzes szörnykígyónak nem látták nyomát. Vagy a program járt le, vagy Gaggii parancsolta vissza. Óvatosan a terepjáróhoz lopakodtak.

Moody felrántotta az ajtót, és benyúlt. Döbbenten tapasztalta, hogy a kocsitelefonon bizony nemigen fog segítséget hívni, minthogy nem volt kocsitelefon. A terepjáró első fele nem létezett többé. A helyén másfél méter magas, már dermedésnek indult fém- és kompozitmassza maradt. A kis teherkocsi platója érintetlen volt, de az összeolvadt utastér és a motor úgy nézett ki, akár egy sült szalonnahasáb egy tányér spenót közepén.

Moody megpróbálta elképzelni, amint az a francos kígyó szorosan a terepjáróra tapad, és hihetetlen energiakitörést produkálva felvillan, akár egy iszonyatos erejű szikrakisülés az éjszakában. Nyilván tökéletesen túlterhelte a villanymotor biztosítékait. S nem elég a tönkrement motorház, az elképesztő hőség megolvasztotta mind a négy kereket is.

Gaggii a szökése érdekében szólította elő a kiberkígyóját, csak nem volt ideje szelektíven beprogramozni, mélázott Ooljee.

– A kocsi ellen küldte, nem ránk. Amikor kiugrottunk, mivelünk nem törődött. Azért imádkoztam, hogy így történjen.

– Mi lett volna, ha tévedsz?

Ooljee vállat vont. – Akkor a pisztolyod lett volna az utolsó reményünk. Én a szégyen a futás, de hasznos elvet tartottam célravezetőbbnek.

– Kár, hogy nem gyulladt meg a kocsi körül a bozót – mutatott körül Moody. – Az erdőtűz talán idecsalogatott volna egy lelkiismeretes erdőőrt. Nem hiszem, hogy amennyi füst a roncsból felszállt, észrevehető volna nagy távolságból.

– Nem számít. Mindenképpen vissza kell térnünk a főútra.

– Ez a mocsok már kétszer használta gyilkolásra a webet, és most minket akart eltenni láb alól vele – fortyogott Moody, ahogy a fák között poroszkáltak. – Tanulgatja, hogyan dirigálja ezt a pokoli rémséget.

– Még mindig szüksége van mechanikus interface-re, hogy beléphessen a programba – említette meg Ooljee. – A karperec csupán az összekötő kapocs volt a házában összeeszkábált berendezéshez. Ha elvesszük tőle, a légynek sem tud ártani. – Majd hangosan gondolkodott tovább. – A Kettrick-házban szerintem ezzel léphetett kapcsolatba egy vezeték nélküli modemen keresztül az otthoni számítógépével. Jó lenne tudni, mi a szándéka vele azonkívül, hogy önvédelemre használja!

– Hallottad! – Moody úgy érezte, mintha egy huszonöt kilós zsák nehezedne a hátára. Bizonyos értelemben nehezedett is, csak nála az ellenkező oldalon fejtette ki a hatását. – Ő az a piszok kis hangya, aki kiagyalta, hogy kell használni ezt az átok programot. Vagy ha mégis meghatározott céllal hozták létre, hát azon iparkodik, hogy kisüsse, mi lehet az.

– Senki sem hiszi el nekünk, ha elmeséljük, min mentünk keresztül. – Ooljee a sötétséget fürkészte, aztán irányt váltott. – Jobban tesszük, ha beadjuk, hogy fegyver volt nála, vagy hogy a kocsi durrdefektes lett. Ha azzal állítunk be valamelyik rendőrőrse, hogy a foglyunk meglógott, mert egy klish-do-nuhti'i kiszabadította, hát minket kaszniznak be Gaggii helyett.

– Mondd még egyszer!

Klish-do-nuhti'i. A végtelen kígyó. Sok rítusban szerepel. – Majd a válla fölött odavetette. – Az is lehet, hogy csak ah-yah-neh volt, nagy kígyó.

– Rohadt sok kígyó van a vallásotokban! – Moody csöppet sem volt megértő.

– Bizony, mindenféle – helyeselt készséggel Ooljee. – Lándzsakígyó, vízisikló, csörgőkígyó: nekünk ugyanolyan megszokottak, mint Floridában a szúnyogok. Nem véletlen, hogy egy hatathli kígyószellemhez fordul segítségért, ha védelemre van szüksége.

– Frászt, ő nem hatathli! – Moody rendkívül csalódott volt, amiért Gaggii kicsúszott a markukból azok után, hogy annyi időt és energiát pazaroltak az előkerítésére. Dühös és reményvesztett volt. Nem akarta, hogy még a realitás is kifusson a talpa alól.

– Ez a pofa egy jó számítógépes szaki, aki véletlenül akadt rá a webre. Az technológia, amivel minket elintézett, Paul. Nem metafizika vagy spiritualizmus.

– Én sem gondoltam másként – védekezett Ooljee, miközben megindult egy újabb kaptatón felfelé. Moody fújtatva követte. – De úgy ismeri a homokfestményeket, akár a tenyerét, és feltehetően a rítusokat is. Miért ne lehetne egy komputerszakértő egyúttal tapasztalt hatathli is?

– Ha zavar a metafizika elnevezés, felőlem hívjuk mutafizikának. A miszticizmus pusztán egy olyan valóságszintet jelöl, amit eddig még nem tudtunk feltérképezni. Ha módodban lenne visszamenni úgy nyolcszáz évvel ezelőttre, ugyan hiába próbálnád bemesélni valamelyik ősömnek, hogy az övemen lógó zsebkomputer vagy a te karórád nem varázslattal működik. Mondd meg őszintén, a korszerű tudomány nem úgy hangzik inkább, mintha homokfestményből, nem pedig szakkönyvből olvasnád? Vegyük például a részecskefizikát.

– Vegyed! – dohogott Moody. – Én inkább tatár bifszteket veszek.

Ooljee-t nem lehetett eltántorítani. – Részecskék, amik lehetnek lassúak vagy gyorsak. Gyenge vagy erős kölcsönhatások. Színek. Ez a fizika? Vagy a hatathlik kántálása? Gondolj a modern rekombinációs kohászatra! Semmiben sem különbözik az alkímiától, csak nem csúcsos süvegben művelik. Pár évszázada még nem is álmodtak metálüvegről, szénötvözetből gyártott repülőgéptörzsről vagy kerámiamotorról. Nem beszélve a memóriaegységről. Hol a határ a varázslat és a tudomány között? Terminológia kérdése csupán, barátom. Ez a web pusztán egy újabb elsajátítandó ismeretanyag, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor megtanultuk, hogyan rendezzük lézerré a fotonokat. Még egy lépés. A primitív népcsoportok nem fogták fel a rádiót vagy a televíziót, hiszen a jelek a levegőben láthatatlanok. Attól a videocsatorna még nem számít mágiának. Az idegen webet sem látjuk, de tudjuk, hogy létezik.

– Ott az út. Oda jussunk ki végre – mutatott Moody előre, ahol a fák között elővillant az úttest hívogató látványa. – Egyet megígérhetek, barátom. Ha ez a Gaggii – bánom is én, komputerszakértő vagy hatathli – csak eltüsszenti magát, amikor majd megint elkapjuk, én szétrúgom a valagát!

– Ez volna a tipikus nagy-tampai rendőrségi eljárás?

– Frászt! Ez Vernon Moody-féle eljárás – szuszogta a nyomozó felfelé az emelkedőn.

– Dühös vagy. Én is az vagyok. De nem javít a helyzetünkön, ha szabadjára engedjük az indulatainkat.

– Lehet, hogy nem, de akkor is jólesik. Akarsz visszamenni a vityillójához? – Moody lecövekelt a néptelen, kétsávos út közepén, s a térdére támaszkodva zihált keservesen. A keletnyugati lézer vezércsík halványan fénylett a derengésben, várta a következő erre járó gépkocsit.

– Nem. Biztos, hogy leszedne minket, ha erre a meggondolatlan lépésre vetemednénk. Egyébként mihez kezdjünk ezzel a... hogy is mondtad... végtelen kígyóval? – hadonászott a pisztolyával. – Göröngyöket kellett volna hajigálnunk rá?

– Ez valamiféle tapintási indikációra működő program. Vagy ártalmatlanná tesszük Gaggiit, mielőtt aktiválja, vagy kénytelenek leszünk akkora tűzerőt felvonultatni, ami meggyőzi róla, hogy nincs esélye, még ha tetemes veszteséget is okozna – vélekedett Ooljee.

Moody bólogatva kiegyenesedett. Csúfondárosan méregette a társát. – Csak nem félsz?

– Félek bizony, Vernon Moody. Gaggii egyre gyakorlottabb a homokfestmény webjének használatában. Meglehet, hogy alapjában nem egyéb, mint valami földön kívüli kompánia elpottyantott hulladéka, nekünk mégis elég nagy gond. Számítógépügyben nem vagyok éppen kezdő, de ez meghaladja a képességeimet. Én gyakorlati szakember vagyok, nem elméleti. Valaki olyannak a segítségére lenne szükségünk, aki méltó partner Gaggiinak. Elkelne valami nehézsúlyú jó tanács. – Elnézett kollégája mellett. A távolból fény közeledett az úton.

Ooljee az övtáskájával babrált. – Félek, hogy a végtelen kígyó nem az egyedüli program, amit Gaggii megtanult előhívni a rendszerből. – Aztán egy jelzőlámpával integetni kezdett. Az érkező jármű lelassított.

Moody a fákat figyelte. Valahol beljebb ott volt az a poros erdei út a híddal, amin korábban Gaggii házához hajtottak. Idegesítette a gondolat, hogy kénytelenek futni hagyni a gyanúsítottjukat, pedig itt van tőlük karnyújtásnyira. Ez sehogy sem fért össze azzal, amit az ösztönei diktáltak.

Ösztönnel és tapasztalattal itt semmire sem mennének, győzködte magát. Ennél az ügynél a hagyományos rendőri módszerek csődöt mondanának. Erre a francos ügyre a hagyományos értelemben vett valóság sem vonatkozott. Aztán meg arra sem volt garancia, hogy Gaggii a házába osont vissza. Sose tudni, hátha elrejtett valahol egy kocsit az erdőben arra az esetre, ha sürgősen el kellene iszkolnia. Jót tett a májának, ha arra gondolt, sikerült keresztülhúzniuk Gaggii számításait, sőt esetleg alaposan ráijeszteni.

Legalább tudták, kivel állnak szemben, pontosan hogyan néz ki. Le fognak zárni minden lehetséges menekülési útvonalat. Gaggii nem léphet át egyetlen határon, nem szállhat fel egyetlen repülőre, s nem válthat jegyet egyetlen csőalagút-vonalra sem anélkül, hogy fel ne ismernék. Persze most még szabadlábon volt, de ezt a bizonyos területet hamarosan úgy körülzárják, hogy onnan egy madár se jut ki észrevétlenül. Csak sikerüljön újra betájolni a tartózkodási helyét; pillanatok alatt lekapcsolják, hogy se köpni, se nyelni nem tud majd, nemhogy kántálni vagy fenyegetőzni.

Sajnos a lestoppolt teherautóban nem volt kocsitelefon. Nem volt abban még lézerletapogató sem. De azért elpöfögött-csattogott velük a vén csotrogány Window Rock külvárosáig.

A legelső nyilvános telefonfülkénél megálltak, Ooljee kiugrott, és nyomban rácsattintotta zsebkomputerét a segélyhívó terminálra, miközben a vacogó, holtfáradt és sajgó vállú Moody a közelben ácsorgott. A vállát mintha ezernyi kis yei marcangolta volna csákányokkal, nyilakkal és késekkel tépve, szaggatva. Kész megkönnyebbülés volt, amikor a kivilágosodó képernyőn feltűnt egy kényelmes, békés és meleg irodában üldögélő kollégájuk.

Ooljee pergő navaho és angol keverék nyelven hadarni kezdett. Amikor végzett, bontotta a vonalat, zsebre rakta a mobil egységét, és visszaballagott a társa mellé. Együtt szemlélték a turistákkal és kereskedelmi utazókkal teli forgalmas útvonalat.

– Az a parancs, hogy most kell elfogni. Akarsz pihenni addig, amíg behozzák, és beszélhetsz vele?

Moody dideregve húzta össze magát, és majdhogynem helyben futott, hogy valamelyest felmelegedjen. Már szinte félájult volt a számára szokatlan erőkifejtéstől és éhezéstől. Tudta, akár meg is szállhatnának valami hotelben, ehetnének valamit, vagy egy kölcsönvett járőrcirkálóval sebesen vissza is térhetnének Ganadóba.

– Neked mi a terved?

– Drága barátom, mostanra ismerhetnél már egy kicsit. Gondolod, megőrültem?

– Pontosan erre gondoltam – kapart össze Moody egy halovány mosolyt végsőkig kimerült fizimiskájából.

16. FEJEZET

A két kimerült férfi – erőt véve magán – sereghajtóként csatlakozott az állig felfegyverzett rohamosztaghoz, amely rajtaütött Gaggii házán négy órával később. A fokozott óvintézkedés felesleges volt. A tulajdonosnak hűlt helyét találták.

A főépület mögött álló átalakított garázsban valami olyan elképesztő, a legfejlettebb és legmenőbb elektronikát felvonultató látvány tárult a szemük elé, amilyet Moody utoljára egyetemi laborban vagy a nagy-tampai hadműveleti főparancsnokságon látott. A fal minden négyzetcentiméterét tárolópanelek, zenatok, Fordmatsu holokamerák, kábelek és I-2-es Septimus szekvencerek borították be, mindezek középpontjában pedig egy akkora teljesítményű Cribm memóriaegység állt, amibe belefért volna a Kongresszusi Könyvtár teljes anyaga, magyarázó jegyzetekkel együtt. Ekkora tárolókapacitással egy szerényebb nagyvállalat is elboldogult volna.

Valahol a ritkaföldfém bevonatú száloptikahalmazban ott lapultak a válaszok Moody kérdéseire. Mégis őrizkedett attól, hogy – kíváncsiságát kielégítendő – rácsatlakozzon a zsebkomputerével. Gaggii megmondta, illetéktelen behatolás esetén az adattár automatikusan lebontja önmagát. Moody nem tekintette magát akkora számítógépes zseninek, hogy ki tudná gubancolni a memóriaszálakat. Az ország legkiválóbb memória-szakértőjére volt szükségük.

Ooljee ugyanerre a következtetésre jutott. – Ha visszamegyünk Ganadóba, megszüljük a részletes jelentést az ügyről, minden benne lesz, amit telefonon nem volt időm előadni. Országos körözést rendelünk el Yistin Gaggii után. Elsősorban a környékbeli kereskedők figyelmét hívjuk majd fel, akik nagy teljesítményű számítógépekkel és mobil egységekkel üzletelnek. Nem hagyjuk, hogy újra felállítson egy hasonló rendszert valami hope-i vagy Page Springs-i bérelt lakásban. Elégedjen meg a csuklóján hordott minikomputerével.

– Egyéb megelőző gyógykezelésre gondoltál-e? – kérdezte Moody fanyarul.

– Már lekapcsoltattam a házat az elektromos hálózatról – bökött Ooljee a világítótestekre. – A mi készülékeink a kocsi generátoráról kapják az áramot. A telefont is kiiktattam, hogy rádiókapcsolatba se léphessen, de még a parabolaantennát is, hogy orbitális relén át se juthasson a cókmókjához. A ház el van szigetelve a külvilágtól, barátom. Semmiképpen sem férhet hozzá az adatbázisához. Elszigetelődött ő is, akárhol bujkál. Ha legközelebb összeakadunk vele, mi leszünk a jobbak. Komputer híján nem tudom, honnan csalogatja elő a kígyóit.

– Remélem, nem dugott el valahol az erdőben egy adatmentő egységet – jegyezte meg Moody, mire Ooljee szeme éleset villant. – Valahol egy másik épületben vagy lakásban, nem tudhatjuk biztosan. Ha igen, feltehetően akkor sem ennyire komoly felszerelést. De valószínűleg simán folytathatja azon is a hókuszpókuszait.

– Kérdés, mennyire hiszi magát sebezhetőnek a hetvenkedése ellenére – bólogatott az őrmester.

– Abból ítélve, amit láttunk, elég óvatos a fickó. Az lenne meglepő, ha nem tartogatna valamit szükség esetére.

– Végül is teljesen mindegy. – Ooljee optimista volt. – Jellegzetes vonásai alapján hamar megtaláljuk.

– Remélem. – A törvényszéki csoport a garázsban csinált éppen felfordulást, míg a többi kolléga tanácstalanul téblábolt, és az éjszakai meló miatt zúgolódott. – Szerinted mi lesz a következő lépése?

– Ha tényleg annyira elszánt, amilyennek látszott, nem hagyja abba. Ám ha mégsem, akkor elhúzza a csíkot az országból.

– Én is így képzelem. Az az érzésem, mind mélyebbre akar jutni a webbe. Kíváncsi vagyok, mi egyebet tud még elővarázsolni belőle spirális elektromágneses erőtéren kívül? Mondd, miféle cuki kis pofák vannak még a homokfestményeken? Bár tudod mit, nem akarom tudni. A metafizikádból elegem volt ma éjszakára. Pihenésre van szükségünk. Egy darabig bíbelődjön más a jelentésekkel.

– Pihenésre, igen – helyeselt Ooljee –, és segítségre is. Specialistára.

Ooljee közvetlen főnöke öt percig hallgatta a meséjüket, aztán továbbpasszolta őket a kapitány-helyetteshez. Az bekísérte őket Yazzie kapitányhoz, és sietve lelépett. Yazzie türelmesen végighallgatta a komputerszakértő hatathlikról, földön kívüli eredetű webekről és ismeretlen dimenziókból származó évezredes adatbázisokról szóló mondókájukat. Értelmes, józan ember lévén, harmincesztendős szakmai tapasztalattal a háta mögött kevés vagy egyáltalán semmi hitelt nem adott a két tiszt szavainak.

Annál inkább kézzelfogható valóságértéke volt számára a Floridában rejtélyes körülmények közt meggyilkolt két embernek, aztán a magányos erdei háznak, aminek a technikai felszereltsége a katonai előretolt figyelőállások színvonalát is meghaladta, de leginkább a félig megolvadt szolgálati terepjáró híre talált az elevenébe. Belátta, hogy valami különös, törvénybe ütköző és veszélyes, bár nem egykönnyen megemészthető dolog folyik a hatáskörébe tartozó területen. Ennyit hajlandó volt elfogadni. A végtelen kígyót azonban nem.

Mindent egybevetve úgy döntött, érdemes megfogadnia két megfontolt rendőrtiszt javaslatát, hogy a lehető leghamarabb kerítsék kézre a Yistin Gaggii nevű egyént, és vessék alá szigorú kihallgatásnak.

Eddig ugyan nem érkezett bejelentés erről az állítólag keresett személyről, de Yazzie ugyanolyan biztos volt benne, akárcsak az emberei, hogy meg fogják találni. Nem juthatott messzire, egyébként is ellenőrző pontokat létesítettek minden közúton és tömegközlekedési járaton. Az Arizonai Közbiztonsági Hivatal mindenben együttműködött a rezervátum rendőrségével. Mozgó radaros egységek álltak lesben arra az esetre, ha bármilyen jármű járatlan utakon próbálná meg átlépni a rezervátum határát, hogy megállásra kényszerítsék. Gaggii arca még ma éjjel látható lesz a videolánc egyik legnépszerűbb bűnügyi műsorában. Ezek után sehol sem lesz biztonságban az országban, akárhol felismerhetik.

A kapitányság gyorsan cselekedett. Ha minden jól megy, elég lesz a rezervátumra, de legrosszabb esetben is csak a Négy égtáj régióra korlátozni az üldözést. Minthogy a körzet minden rendőrőrse elsődleges fontosságú ügyként kezelte az esetet, Yistin Gaggii még a reggelijét sem fogja tudni megvenni anélkül, hogy fel ne ismerjék.

Ezzel Samantha Grayhills is egyetértett. Az Ooljee által kérvényezett segítség az ő formájában – helyesebben alakjában – érkezett.

Bemutatkozáskor Moody egy alacsony, szexis, fekete hajú nőt látott maga előtt. A nyílt mosolyú, öntudatos pillantású kollegina nem zsaruszemmel mérte végig őt.

Beszéd közben is mosolygott, akármilyen komoly témáról esett is szó. Bőrének fényes tölgybarna színe volt. Férfias kézfogása nem is emlékeztetett arra a lanyha, rebbenő kacsónyújtásra, ami általában a nők szokása. Moody arra gondolt, tán csak nem kondizni jár, súlyokat emelgetni, de ruhán keresztül nem látszott semmi rendkívüli muszklidudor rajta.

A hajcsatja hagyományos volt, ezüst- és türkizberakású, az öltözéke viszont távolról sem az. A lezser, homokszínű overallféle, amit viselt, annyi cipzárral és zsebbel büszkélkedett, ami egy egész szekrényre való egyenruhára elég lett volna. A zsebek mindenféle titokzatos, kidudorodó tárgyat rejtettek, amelyek eltakarták az ismerősebb domborulatokat.

A többi addig látott navaho nővel ellentétben Samantha nem hordott más ékszert a hajcsatján kívül. Nem mintha szegény lett volna, vagy fittyet hányt volna a divatra, inkább – találta ki Moody – nem akarta, hogy a sok fém megbolondítsa valamelyik magával hordott készüléke kijelzőjét.

– Melyik őrsről jöttél? – tudakolta Moody. Az a rendíthetetlen mosoly beragyogta az egész szobát. – Nem rendőrőrsön dolgozom, Mr. Moody.

– Hívj csak Vernonnak. Szóval nem rendőrőrsön?

A nő megértőnek tűnt. – A Noronco International cég vezető memóriaszakértője vagyok. Ennyi azt hiszem megteszi bizonyítvány helyett. Nem találkoztál még valamelyik reklámunkkal?

Moody a társához fordult. – Mi folyik itt?

– A kapitányság bevetett némi protekciót. – Ooljee igyekezett oldani barátja zavarát. – Most hozatták fel Phoenixből. Alig volt annyi időm, hogy ismertessem vele a helyzetet.

– Még mindig nem értem, miért...

– Nyilván szükségetek van a szolgálataimra, nyomozó. A Noronco egy thai-amerikai kartell, aminek az észak-amerikai központja Phoenixben van. A memóriaegység-gyártás a szakterületünk: a gyerekjátékoktól kezdve a katonai eszközökig terjed a profilunk. Az én speciális területem történetesen a szindetikus védelem. Nem lehetetlen, hogy az én inzertjeim egyikét-másikát alkalmazzátok a ti irodátokban is.

– Ja! – Moody másképp tekintett mar rá.

– Amikor a kapitányság segítségért folyamodott – magyarázta Ooljee lelkesen –, a terület legképzettebb szakemberét kérte. A kérelemben nem szerepelt foglalkozással kapcsolatos megszorítás.

– Az alapján, amit a repülőtérről idefelé jövet hallottam – mondta Grayhills –, vagy mind a ketten gyógykezelésre szorultok, vagy tényleg beletenyereltetek az ősidők egyik nagy titkába. A történet annyira fantasztikus, hogy szinte kívánom, hogy igaz legyen.

– Vicces – jegyezte meg Moody –, mi meg folyton abban reménykedünk, hogy csak igaz ne legyen.

– Tudom, egy gyilkost hajszoltok. Ez nem az én területem. Mutassatok valami egészen elképesztőt.

Mutattak hát, Ooljee-ék lakásában, távol a sajtó és egyéb lehetséges pletykaforrások sóvár tekintetétől. Samantha csendben figyelte, ahogy az őrmester lehívta a homokfestményt, és előbukkant mögüle a ragyogó feketeség.

– Ehhez foghatót nem láttam, amióta a szakmában vagyok. – Egészen lenyűgözte a zenaton látható kép. – Ez túlnő a tudományos elméletek határain.

– Több annál, mint amit a szemnek nyújt – magyarázta Ooljee. – Eredj csak oda, és dugd bele a kezed.

Bele? – nézett rá meglepetten. Ooljee bólintott.

Moody a képernyő mellett állt és várt. Samantha mosolya most nem volt valami magabiztos. – Nem veszélyes? – kérdezte.

– Én is megtettem. Paul is. Még mindig itt vagyunk. De ez valami egészen új dolog. Semmit sem ígérhetünk.

– Értem. – Samantha belebámult a zenat örvénylő, szikrázó mélységeibe. Aztán kinyújtotta a kezét. Milyen karcsú, finom ujjai vannak, állapította meg Moody, ellentétben dúsnak mondható idomaival. Ahogy Ooljee mondaná, igazi finom hölgy.

Moody hallotta, ahogy vett egy mély lélegzetet, miközben keze áthatolt a monitor felületén, bele a meleg, bizsergető másik dimenzióba. Lassan jobbra-balra forgatta a kezét, aztán visszahúzta.

– Milyen mély lehet ez?

– Azt reméltük, te talán meg tudod adni rá a választ. Paul majdhogynem túlzásba vitte a dolgot, úgy kellett visszaráncigálnom. Mindössze annyit tudunk, hogy akár bele is lehetne ugrani, úszkálni, rohangálni lehetne benne, ameddig csak a szem ellát. Lehet, hogy van benne gravitáció, lehet, hogy nincs. Lehet benne fönt, de lehet, hogy csak lent van. – Visszafordult a zavarba ejtő kép felé. – Mi valahogy oda lyukadtunk ki, hogy korai lenne még átfogó fizikai kísérletezésnek alávetni.

– Helyes. – Az élmény hatására Samantha szaporán lélegzett. – Azt hiszem, hosszasan tanulmányoznom kell még, mielőtt úgy döntök, hogy testileg is átadom magam egy ilyen feltáratlan területnek számító fizikai tapasztalásnak.

– Úgy hangzik, akár a házasság – kockáztatta meg Moody az epés megjegyzést. Fülig érő mosoly volt rá a válasz.

A korábban kifejlesztett módszerrel Ooljee lezárta a webet. Utána letelepedtek az asztalhoz, s a házigazda teát és kávét szolgált fel nekik. Grayhills sűrűn oda-odakapta gyanakvó tekintetét a zenat lapos, szürke téglalapjára.

– Hogyan válaszol a feltett kérdésekre? Alig volt alkalmam, hogy átfussak az írásos jelentésen, és az sem volt valami részletes.

– Közérthető nyelven, szóban feltett kérdésekre válaszol. – Ooljee cukrot tett a csészéjébe. – Simán válaszol navahóul is meg angolul is. Ha azt kérnénk, talán még urdu nyelven is megtenné.

Samantha bólintott. – Ez az első alkalom, hogy testileg léptem be egy adatbázisba – ha egyáltalán adatbázis, és nem valami más anyagállapot, amire még elnevezésünk sincs. De amíg valami egyéb ki nem derül, akként fogom kezelni. – Azzal Ooljee-hoz fordult. – A homokfestményekhez hozzá se tudok szagolni, de egy összekuszálódott, tízgépes párhuzamos hálózatot huszonnégy órán belül ki tudok bogozni. A családi hagyományaim nem a rezervátumban gyökereznek, hanem abban a hat évben, amit a Tucson Polytechnicnél és a Cal-technél töltöttem.

– Ezen később is morfondírozhatunk. – Moodyt majd szétfeszítette a türelmetlenség. – Most az a legsürgősebb dolgunk, hogy megtaláljuk ezt a Yistin Gaggiit, mielőtt komoly bajt okozna.

– Miből gondolod, hogy rosszban sántikál? Lehet, hogy csak egy eklektikus pasas, akit a tudásvágy hajt.

– Húsz év rendőri szolgálat után van ennyi ösztönös megérzés egy faragatlan tuskóban is. – Moody akaratlanul is élesebben válaszolt. – Ebből gondolom, meg abból, hogy két gyilkosságot már elkövetett.

– Mellesleg gyűlölöd, mert kétbalkezes színben tüntet fel. Olvastam a jelentést.

Moody elképedt. – Csak vissza akarjuk szerezni a gyanúsítottunkat. Se így, se úgy nem érzek a fickó iránt.

– Mese habbal! Szerintem személyes ellenszenvvel viseltetsz iránta.

– Most aztán elég legyen, hölgyem! Sosem hagyom, hogy az érzéseim beleszóljanak a munkámba!

De még mennyire, hogy nem, fortyogott magában. Ám az igazat megvallva, első pillanattól ellenszenves volt neki a pasas. Az efféle fennhéjázó fickókkal, mint Gaggii, mindig is hadilábon állt a szegény, dagadt vidéki suttyó a messzi Mississippiből. Elég gondot okoztak neki a középiskolában, hát még az egyetemen, pedig sikerült annyira megkarcsúsodnia, hogy már-már atletikus termetű lett. De az emberek még akkor is sokat köszörülték rajta a nyelvüket falusias modora és nyers szókimondása miatt. Ami otthon Mississippiben természetesnek és közvetlennek hatott, azt a városiak parasztosnak és nevetségesnek tartották. Veleszületett jó természete azonban képessé tette rá, hogy palástolja keserűségét, ám teljesen kiirtani nem tudta magából.

Az élcelődésnek aztán vége szakadt, amikor kinevezték őrmesternek Tampában. A kapitányságokon érthető az ilyesmi, hiszen aki egyik nap még a gúnyolódok céltáblája, másnap lehet, hogy a főnöki székben ül.

– Jó, legyen – ismerte be kelletlenül –, nem szívelem a pasast. Na és? Az nem befolyásolja a józan ítélőképességemet.

– Én sem arra értettem. – Még szerencse, hogy olyan áldott jó természetem van... neki meg olyan káprázatos mosolya, tűnődött Moody. – Figyelj, ez az alak nem hobbiból teszi, amit tesz, nem is piti tolvaj, aki vállalati titkokkal kereskedik a feketepiacon. Valami sokkal nagyobb horderejű dolgot forgat a fejében, és jobb lesz csipkedni magunkat, hogy kézre kerítsük, mielőtt még valóra váltja a terveit.

– Mint például? – kérdezte Samantha. Moody észrevette, hogy a társa is kíváncsian tekint rá.

– Hát arra már rájött, hogyan iktassa ki a segítségével azokat az embereket, akik nem hajlandók együttműködni vele: csak le kell hívnia valami ocsmányságot az adatbázisból. Miután világosan tudomásunkra hozta, hogy mindez nem elégítette ki a kíváncsiságát, ha jól sejtem, tovább próbálkozik valami még borzalmasabbal. És le merném fogadni, az sem lesz egy bájos jelenség – pillantott Moody a társára.

Paul Ooljee felhajtotta utolsó korty kávéját. – Az ősi legendákban bizony vannak szörnyűségesebb entitások is, mint a nagy vihar vagy a végtelen kígyó.

– Úgy tudom, elszigeteltétek a pacákot az otthoni felszerelésétől. Más számítógépekhez vajon hozzá tud férni?

– Nem tudjuk. – Ooljee a csészével babrált. – A házában akkora webet hozott létre, ami egy várost is kiszolgálna. Nehezen hiszem, hogy jelenleg az után szaladgálna, hogy összekaparja a rendszer másodpéldányát.

– Nem szükséges újra beszereznie az összes analitikus hardvert. – Samantha belekortyolt a forró teába. – Mindössze egy kisebb komputerre és egy gyors átviteli programra van szüksége. Vagy lehet, hogy már ki is mentett mindent, amit eddig kiszedett a webből, ha csak azért is, hogy legyen egy biztonsági másolata. Bár azzal, hogy megfosztották a hardverjétől, talán nem tud újabb felfedezéseket tenni, ami annyiban lenne könnyebbség, hogy csak azzal kellene foglalkoznunk, amit eddig megtudott. – Ismét a zenaton felejtette a szemét. – Még mindig alig bírom felfogni ezt a képtelen helyzetet.

– Azt javaslom – mondta Moody –, amikor csak rád tör a kétség, eredj oda ahhoz a nyavalyás kis lyukhoz, és dugd bele a kezed. Rögtön elmúlik az az érzésed, hogy valami absztrakt dolog lenne.

Yistin Gaggii lehúzódott a földútról, és leparkolt a kis plató pereménél. Széles, lapos, foltokban alacsony bozót tarkította síkság húzódott odalent, amelyen túl – a természet rejtélyes geometriai erői és precizitása folytán – hirtelen még nagyobb fennsík emelkedett ki meredek oldalaival. Észak felé egy szunnyadó vulkán állt őrt a szent föld e csücske fölött, aminek hóborította csúcsa mintha cukorsüveg lett volna. A hatalmas, derült égbolt látványa elűzte az ember legrosszabb félelmeit is. Ez a nagy kékség a világ teteje volt. Gaggii nekiállt kipakolni a felszerelését a lakóautóból, a csizmája alatt kavics és törmelék csikorgott. A léptei nyomán felverődött por egy darabig ott lebegett a lába körül, aztán puhán visszaszállongott a földre. A por vörös volt, és tapadós, mintha a világnak ezen a fertályán a föld is rozsdásodott volna.

A legközelebbi aszfaltút burkolatába nem süllyesztettek vezércsíkot. Nemigen járt errefelé senki azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt itt semmi. A porózus sziklák nem tartották meg magukban a vizet, hogy források fakadhattak volna, a kopár hegyoldalakba nem vájtak turistalátványosságnak számító vagy fosztogatásra érdemes sziklalakásokat. Annyi gaz vagy bokor sem nőtt a környéken, ami fél tucat tehenet életben tartott volna. Az a néhány jószág, ami mégis eltengődött valahogy, elég rossz néven vette, hogy az ökológia ily sorsra kárhoztatta őket.

Gaggii szívesebben választott volna egy még távolabb eső helyet, de tudomásul vette, hogy még az összkerék-hajtásnak is van határa, s az ő lakóautóját nem arra tervezték, hogy bírja a tartós terepi igénybevételt. Lomha volt, és magasan volt a súlypontja, alkalmatlan arra, hogy vízmosásokon bukdácsoljon át, vagy meredek kaptatókon cammogjon felfelé. Arra jó volt, hogy kényelmesen megszabaduljon mind ember, mind elektronikus üldözőitől, és zavartalanul nyugat felé vehesse útját.

Azonkívül belefért rengeteg drága készülék, amiket most nekifogott összeállítani egy kihajtott napernyő alatt a kocsi bal oldalán. Addig, amíg nem lépi túl a hordozható generátor kapacitását, folytatni tudja a munkáját.

A kétségbeesett száguldás első félórája után Gaggii nem tartott többé az üldözőitől. Az idegeskedés tiszta energiapocsékolás volt. Roncsolta a szervezet proteinjeit. Amint lekanyarodott a főútról, és megindult úttalan utakon előre, viszonylag biztonságban érezte magát. A lakóautó elvegyült a Négy égtáj régióban mozgó ezernyi hasonló turistajármű között, azonkívül be sem volt jegyeztetve. Biztosan nem hívta föl magára egyetlen elhaladó rendőr figyelmét sem.

Senki sem gyaníthatta, merre ment. Eszükbe nem jutna épp itt, a rezervátum kellős közepén keresni. Kétségkívül arra számítottak, hogy Klagetohba rohan, és repülőn igyekszik menekülni, vagy mint az őrült, elhúzza a csíkot Mexikóba. Nem, semmi ilyesmi nem volt szándékában. Otthon éppen a kutatása következő fázisát készítette elő, amikor a két rendőr rajtaütött. Tulajdonképpen nem tettek egyebet, mint felgyorsították az eseményeket. Sajnálta ugyan, hogy veszendőbe ment a háza és minden, ami benne volt, de elboldogul a terepfelszereléssel is. Az improvizáció kezdettől fontos eleme volt a munkájának.

Most az idő lett fontos tényező. Nem hagyhatja, hogy a rendőrök meghiúsítsák a terveit. Túl messzire jutott már, egészen közel van a célhoz. Ha sikerrel jár, akkor mindegy lesz, ki mivel próbálkozik.

Beállította a kontrasztot a lakóautó falán kívül rögzített zenaton, aztán tüzetesen átvizsgálta a zenattól a hordozható adatbeviteli egységig, onnan pedig a számítógépig vezető kábeleket. Otthon infravörös és mikrohullámú átvitelt alkalmazott, idekint azonban biztonságosabb volt a kábel. Árnyékolva voltak, és nem árulhatták el a ténykedését az esetleg hallgatózóknak. A dolog természetéből fakadóan mondhatnánk úgy is, többre ment most csákánnyal és lapáttal, mint exkavátorral.

Megfeszített tempóban vezetett, amíg ide eljutott. Tetszett neki ez a hely. Az égbolton szilaj cirruszokat kergetett maga előtt egy magas nyomású légáramlat, a felhők úgy spricceltek szét előle, mint hajóorr elől a tajtékos habok. Hamarosan munkához láthat. Tájékoztatásra és segítségre volt szüksége, és azt tervezte, egyszerre kéri mindkettőt a webtől.

Mostanra úgy ismerte már a ceremóniát, az éneket és a finom összhangzatot, akár egy bölcsődalt. Helyettesíthette volna egy audiovizuális makróval is, amit bevezet a csuklójára csatolt adókészülékbe, de volt abban valami művészi, ahogy manuálisan hívta elő a webet, amit roppantul élvezett.

Az aktivált zenaton feltűnt az Einstein által képletbe foglalt és a Lewis Carroll fantáziája szerint megjelenített dimenzió. Ahogyan korábban is mindig, hosszú percekig gyönyörködött a szivárványspirálok és a ragyogó, cikázó alakzatok látványában. Aztán belefogott az új programba.

Igazság szerint nem volt új, inkább nagyon is ősi. Csak egyszerűen senki sem gondolta egyébnek, mint a sok száz ének egyikének. A webbe való bejuttatása nélkül mindössze annyi szerepe volt, mint akármelyik éneknek a hagyományos gyógyító szertartások során. Ám amikor a földön kívüli web hozzáadódott, annak egészen más végeredménye lett.

A szavak inkább szimbolikusak és jelzésértékűek voltak, nem közvetlen aktiválói a mátrixnak. A pontos tagolás és a helyes tónus eltalálásában segítették az éneklőt. A hangmagasság számított, a magánhangzók ejtésének időtartama, az akusztikus vibráció, ami tulajdonképpen reagált a webbel.

Nem maguk a szavak. Az ének funkciója az volt, mint egy komputerszakértőnek a kiasztikus mnemonika.

Én vagyok a léha coyote.

Kóborolok.

Láttam Hasjesh-jin tüzet.

Kóborolok.

Elloptam tőle a tüzet.

Kóborolok.

Megvan! Megvan!

Gaggii türelmesen újra és újra elénekelte a dalt, fáradhatatlanul, s igyekezett minden ismétlésnél még jobb, még pontosabb előadást nyújtani. A részlet a Teremtésénekből való volt, ám a ma élő navahók közül egy se találta volna ki, hogyan működik valójában. Egykor talán egy anaszázi hatathli komponálta vagy adaptálta valami kideríthetetlen eredeti nyomán; továbbadta a leszármazottainak, azok pedig a navahóknak, e föld örököseinek. A szöveg és a zene fennmaradt. Csak az igazi rendeltetése veszett a feledés homályába.

Yistin Gaggii is eltöprengett azon, vajon hová mehettek az anaszázik. Titokzatos eltűnésük sokakat foglalkoztatott. Egyszerűen nyomuk veszett, s egy olyan születő kultúra nyomait hagyták hátra, amely a maga idejében bizonyára vetekedett a majákéval vagy az inkákéval. Csupán csodálatos sziklalakásaik maradtak az utókorra, hogy jelezzék, egyáltalán léteztek valaha.

Netán végrehajtották nagy ugrásukat a webbe? Vagy a web létrehozói vitték el őket valahová? Netán a kedvezőtlen időjárás és a gyenge termés miatt szétszóródtak délnyugat felé? Hirtelen eltűnésük vajon természetes okra vezethető vissza, vagy esetleg nem természetesre? Egy napon, mélázott Gaggii, választ kap erre a kérdésre, mint ahogyan választ kap minden egyébre.

Ahogy újra és újra elismételte az éneket, egyre sűrűbb sötétség telepedett a plató tetejére, mintha egy éj kupola borult volna fölébe, s beburkolta az éneklőt, a lakóautót, a hatalmas sziklatömböket és a bozótost. A száraz ködön, e természetellenes sötétségen át az ég tompa vörösnek tűnt. És nem csupán ennyi volt a közvetlen környezeten belül tapasztalt látható változás.

A kántálás alatt a zenaton ide-oda vándorló szikrák és fénypontok nyúlni kezdtek, izegtek-mozogtak és tágultak. Abbahagyták azt a lassú bolyongást, ahogyan a szivárvány-spirálok is mozogtak, s célirányosan kifelé törekedtek azokból a fraktális struktúrákból, amelyekbe addig be voltak ágyazódva. Állandóan növekedtek, duzzadtak az energiától, míg be nem töltötték az egész képernyőt.

Aztán egyszer csak kiléptek, kiúsztak a zenatból a platót elnyelő tompa fényű áléjszakába, s ott lebegtek a szikkadt vörös talaj és a gyér fű fölött.

Gaggii egyre csak kántált tovább, míg az ide-oda libegő, sárga vagy vöröses narancsszínű és egyéni sajátosságokkal rendelkező fényfoltok félkörben köréje nem sereglettek. A hűvös, sőt hideg hegyi levegő ellenére Gaggiiról csörgött a verejték. Amikor elérkezettnek látta az időt, a Teremtésénekről hirtelen áttért a webet lezáró szekvenciára. Abban a szempillantásban a zenatból újra egy üres, fotolumineszkáló kompozitlap lett, ami ott lógott a lakóautó falán.

A hideg, ragyogó fénygömbök némelyike azonnal visszaröppent, akár a nyíl. Nekiütköztek a monitornak, majd körötte röpködtek, akár a lepkék egy hívogató lámpa körül. Hőt nem bocsátottak ki magukból.

Végül feladták, s újra elfoglalták helyüket félkörben Gaggii körül. Az ismét rázendített az eredeti énekre, ezúttal lassabban és csendesebben, hogy a Földhöz szelídítse őket.

Az ide-oda ugráló gömbök akkor nyúlványokat növesztettek, s féktelen pulzáló mozgással igyekeztek konkrét formát ölteni. Előtűntek a fejek, aztán a lábak és farkak, vicsorgó állkapcsok és éles fogak. Amikor az utolsó függetlenné vált energiagömb is mah-íh-hé változott, egyikük letottyant újonnan formált hátsó felére, s félrebillentett fejjel, kihívóan méregetni kezdte Gaggiit.

– Te, aki kapcsolatba léptél velünk, miért szólítottál?

– Szükségem van rátok. – Gaggii jól tudta, kikkel áll szemben, igyekezett mindegyiküket egyszerre szemmel tartani. Az ujjait le sem vette a hordozható egysége billentyűiről. Azonnal kell cselekednie, ha megpróbálnának mögéje lopakodni. Ez ideig a kíváncsiságuk legyűrte felháborodásukat. De a hangulatuk változhat.

Egy másik lény abbahagyta a nyalakodást, és megszólalt: – Ez nem a mi otthonunk. Engedj vissza minket! Ez a mostani alakunk kényelmetlen, bár emlékszünk még rá. Nyisd ki újra, amit elzártál előlünk!

Gaggiiban engedett kissé a feszültség. – Ti vagytok a szent nép?

Többen egymásra néztek, tetszett nekik a szemmel történő érzékelés. Egyikük halkan nevetett.

– Gyűlöljük azokat, akiket ti szent népnek neveztek. Ők minket semmibe vesznek.

– Mi úgy létezünk, ahogy ők megszabják nekünk – közölte egy másik. – Az ő definícióik nélkül nem léteznénk.

Gaggii csendben bólintott. A hangyák eljuthatnak odáig, hogy megtanulják a hulladékot felhasználni, de a szúnyogok sosem lesznek képesek többre, mint hogy létezzenek benne valahol.

– Miért öltöttétek fel ezt az alakot?

– Ezen a helyen ez a célszerű – magyarázta az, amelyik elsőnek szólalt meg, mintha egészen nyilvánvaló dologról beszélne.

– Egy másik helyen belüli helyen – jegyezte meg egy másik.

– Nem – vágott közbe egy harmadik –, egy másik hely nélküli helyen.

Teljesen váratlanul vitatkozni kezdtek egymás között, zajos, fülsértő, artikulálatlan hangon.

– Még ez az alak a legkevésbé ellenszenves – jelentette ki az, amelyik másodszor beszélt. – Ez volt az első, amivel találkoztunk ezen a helyen.

– Kívül-belül – szavalta valamelyik –, kívül-belül.

– Miért vettétek fel most is? – kérdezte Gaggii.

– Az egyszer felvett alak rögződött. Nyisd meg, amit bezártál!

– Annak is eljön az ideje. Szóval modellek, tűnődött Gaggii. Ennyit a modellekről. Ezek az alakok nem egyebek, mint modellek. Mi is azok vagyunk csupán? Az én DNS-em sem egyéb, mint modell?

– Megmondom, mi a szándékom.

Csendben végighallgatták, némelyik szemmel láthatóan közönyösen, a többiek mérsékelt kíváncsisággal, de feltehetően mindnyájan hallották.

– Veszélyes-e? – kérdezte Gaggii, amikor végzett.

– A fogalom értelmetlen. Csak a létezésnek van értelme.

– Jól van. Akkor nincs rá okotok, hogy ne segítsetek. Ha nem engedelmeskedtek, nem nyitok meg semmit. Tudom, magatoktól nem vagytok képesek rá, különben már megtettétek volna ahelyett, hogy csak ültök és hallgattok engem.

– Árthatunk is neked – vetette oda egyikük fakó, érzéketlen hangon.

– Annyit nem, hogy rám tudnátok kényszeríteni az akaratotokat, ha viszont túl komoly sérülést okoztok, meg is halhatok, és akkor örökre itt ragadtok ebben az alakban. Minél előbb segíttek, annál hamarabb megnyitom a visszautat.

Többen ismét egymásra pislogtak. – Elmondtad, mi a szándékod. Van valami elképzelésed, hogyan hajtsuk végre?

– Végiggondoltam, és van néhány ötletem. – Gaggii igyekezett nem túl mohónak látszani. – Úgy vélem, szükségem volna hozzá Hasjesh-jin tüzére. Nálatok van még?

Az egész falka nevetett, s ez a furcsán ismerős általános derültség végigvisszhangzott a fennsíkon, le a hosszú kanyonokba.

– Nagyon régi emlékeket idézel – jelentette ki végül egyikük.

– Tehát már nincs? – csüggedt el Gaggii.

– Nincs – mondta egy másik –, de valami ahhoz hasonló van a közelben. Igazad van, ahhoz, amit tervezel, szükség lesz rá.

– Tudtok segíteni a használatában?

– Valamikor régen már elloptuk egyszer – szólt közbe valamelyik a félkörből. – Miért ne tennénk meg újra?

– A mi érdekünk is – jegyezte meg a sorban következő. Gaggii ránézett. – Azt mondtatok, csak a létezésnek van értelme. Akkor mit töprengtek?

– A ti fogalmaitok szerint mi könnyelműek vagyunk. Ez a te szerencséd. – Amelyik először beszélt, rávillantotta vigyorgó ábrázatát. – Segítünk neked ellopni Hasjesh-jin tüzét, bár ezúttal nem Hasjesh-jintől. Ne feledd, a veszélynek számunkra nincs jelentősége, rád nézve viszont van. Amit meg akarsz kaparintani, az életedre törhet, s a tiéd sokkal mulandóbb, mint a miénk.

– Az én életem az én gondom. Ti egyszerűen csak léteztek. Nekem viszont célom van. Én azért létezem, hogy tanuljak. Hiszem, hogy a tudás megváltoztathatja a létezést.

– A tudás nem egyéb álcázásnál – vetették oda neki. – Pusztán arra való, hogy elfedje, ami a felszín alatt rejtőzik.

– Nekem az kell, ami alatta van – közölte Gaggii határozottan.

– Mint mondtad, ez a te gondod. – Az első beszélő a másik oldalára heveredett a szikkadt talajon. – A miénk, hogy megnyisd az utat.

– Hol találjuk meg Hasjesh-jin tüzét? – kérdezte Gaggii. Az egyik lény egy bizonyos irányba intett a fejével. – Arra, nincs messze.

– Kinek a mértékével mérve? – meresztette a szemét Gaggii az opálosan áttetsző félhomályon át a messzi horizont felé.

– A te mértékeddel mérve.

Gaggii azon töprengett, mi található a jelzett irányban. Amikor rájött, elvigyorodott.

– Odavezetünk – mondta a szószóló, és már indult is.

– Nem. Nem mehetünk együtt oda. Attól északra találkozunk. Elmagyarázom, pontosan melyik ponton gyülekezünk.

– Furcsa egy valóság ez – morgolódott az egyik lény, miközben a sötét eget és az árnyékba borult fennsíkokat szemlélte. – Szívesen hagyom majd itt.

Gaggii feltekerte a kábeleket, de gondosan ügyelt rá, hogy a mobil egysége a keze ügyében legyen. Az éberségről egy pillanatra sem feledkezhet meg, amíg ezek a közelben vannak.

– Gyorsan kell cselekednünk – közölte velük. – Megvan rá az okom. – Elpakolta az összes felszerelését, aztán beült a volán mögé. Ellenőrizte, hogy az összkerékhajtás be van-e kapcsolva, majd benyomta az indítógombot, hátratolatott, s ereszkedni kezdett a keskeny földúton, mely mint valami billog egy vén gebe lágyékába ékelődött bele a plató oldalába.

Mögötte szétszóródtak a coyote-ok, mindegyik külön ösvényen, de északnyugatnak tartott. Majd százan lehettek. Prérifarkas-külsőt öltöttek nedves, fekete orruktól lompos farkuk hegyéig, mégsem látszottak tiszta vérvonalnak. Nem ez volt az ő létezési síkjuk. Egy ősi modell börtönözte be őket a jelenlegi formájukba. S addig így is maradnak, amíg Gaggii meg nem nyitja a visszautat az ő világukba.

Nemigen emlékeztek rá, hol járnak, de pontosan érzékelték Hasjesh-jin tüzének legközelebbi forrását. Könnyedén tartották az irányt, s iparkodtak, hogy mielőbb végrehajtsák, amit kellett, és megszabadulhassanak végre egy számukra kellemetlenül szűkre szabott valóságból.

17. FEJEZET

A nyomozó lassan beballagott a tárgyalóhelyiségbe. Ooljee a zsebkomputerével volt elfoglalva, Samantha Grayhills pedig figyelte, hogyan állítja fel a berendezést. Moody töprengve méregette a lányt. Minthogy eredendő hajlamai nem túlzottan vonzották az egyetemi körök felé, zavarban volt, ha magasabb képzettségű emberekkel hozta össze a sors. A családjában nem volt szokás felsőfokú képesítést szerezni. Tudását, amit azóta szerzett, hogy eljött hazulról, fáradságos munkával, kitartó szorgalommal érte el, hosszú-hosszú órákon át biflázott diszkekről és adattárakból mindenféle ismereteket, s kitartó gyakorlással verte a fejébe ugyanazt, amit a gyorsabb észjárású társai látszólag egyetlen pillanat alatt felfogtak.

Ám ez még kevés volt ahhoz, hogy kinevezzék nyomozónak. Irgalmatlan akaraterővel rágta át magát minden létező kézikönyvön és jegyzeten, míg annyira el nem sajátította a tananyagot, hogy letegye a szükséges vizsgákat, s közben oda se mert nézni egyetemet végzett jelölttársaira, akik már rég megoldották a kérdéseket, mire ő egyáltalán elolvasta, mi a feladat.

Grayhills azonban különbözött a többiektől. Maga volt a bizonyság arra, hogy lehet valaki magasan képzett entellektüel anélkül, hogy begyepesedett szakbarbár lenne. Mellette szólt az is, hogy nem volt zsaru. Nyugodtan beszélgethetett vele számítástechnikáról anélkül, hogy rendőrségi ügyekkel kellett volna előhozakodnia. A közvetlen gyakorlati nehézségek közös alapot, beszédtémát teremtettek számukra.

Moody tisztában volt vele, hogy a lány ész dolgában fölötte áll, de mert tudós vénája türelemmel és segítőkészséggel párosult, nem volt feszélyező. Amikor a társalgás szakmailag túlságosan magasröptű lett a két férfi számára, Samantha lassított a tempón, megállt vagy magyarázott, s mindezt anélkül, hogy csöppet is kioktató lett volna. És persze folyton ott ült az arcán az a sugárzó mosoly, az a jóindulatú, bizalomgerjesztő mosoly. Olyan valakinek a mosolya, aki nem azzal kezdte a napot, hogy bedobott egy kávét.

Ooljee gyűrötten pillantott fel barátjára. – Lisa ma este érkezik. Újra csatasorba kell állnom férji minőségemben is.

– Csak arra ügyelj, a srácaid ki ne derítsék, hogyan kell beindítani a webünket! – ugratta Moody, ahogy becsukta maga mögött a biztonsági ajtót.

– Ne is viccelődj ilyesmivel! – Ooljee-t cserbenhagyta a humorérzéke, amióta Yistin Gaggii kicsúszott a markukból. Noha senki sem tehetett róla, hogy a hatathli meglógott, az őrmester magát hibáztatta érte. Ahogy telt-múlt az idő, anélkül hogy bármilyen információ befutott volna a gyilkos hollétéről, Ooljee egyre ingerültebb és harapósabb lett.

A szállongó pletykáknak azzal vetettek véget, hogy bemutatót tartottak a kapitányság vezérkara és néhány kormányhivatalnok előtt. Az előadás végeztével, amint a fejesek eszmélni kezdtek a kezdeti megrázkódtatás alól, mindenkit – fővesztés terhe mellett – teljes titoktartásra eskettek fel. A felfedezéssel kapcsolatos összes feljegyzést lepecsételték, mintha Salamon király elveszett kincse lett volna, aztán a nemzetbiztonsági hivatal csapata átszállíttatta egy katonai adattárba. A nemzetbiztonságiak már így is szívták a fogukat amiatt, hogy Moody és Ooljee jó pár embernek említette a dolgot, de a kormányhivatalnokok ragaszkodtak hozzá, hogy az előírásokat be kell tartani.

Annak pedig, hogy nem faggatták ki azonnal a webet arról, hol tartózkodhat Gaggii, a feletteseik húzódozása volt az oka. Ők nem engedték, biztonsági okokra hivatkozva. Először arra kényszerítették őket, hogy a web veszélyességét igazolandó demonstrálják létezését, aztán meg eltiltották őket attól, hogy a segítségével megkíséreljék megakadályozni annak gonosz célú felhasználását.

Márpedig minél tovább vakaróztak a hatóságok, annál több időt nyert Gaggii, hogy tökéletesítse a technikáját. Ooljee és Moody eleget hangoztatták pedig, milyen életbevágóan fontos, hogy mihamarabb megtalálják, bármi áron. Addig veszekedtek, ordítoztak, míg végre elismerték, hogy igazuk lehet. Az időközben beérkezett jelentések Gaggii észleléséről sajnos hamisnak bizonyultak. Mintha a föld nyelte volna el. Vagy inkább a föld színéről tűnt el?

Még ha ez lenne is a helyzet, töprengett Moody és Ooljee, a web révén meg tudnák állapítani, hová lett. Az idő előrehaladtával már a washingtoniak is aggodalmaskodni kezdtek. Végre aztán megérkezett a jóváhagyás: a két rendőrtiszt hozzáférhet az általuk felfedezett hálózathoz.

Ezt követően bedugták őket egy csendes, előírásszerűén biztosított helyiségbe a főhadiszállás föld alatti bázisának legfelső szintjén. A raktárból kaptak egy vadonatúj, másfélszer másfél méteres zenatot, egy normálméretű, Plessevetti márkájú asztali adatbeviteli egységet, majd udvariasan felszólították őket, hogy ha egy mód van rá, ne szívják le a Navaho Közbiztonsági Hivatal teljes számítógépes kapacitását egyetlen bűnöző miatti lázas igyekezetükben.

– Ha ezt most tönkrevágjuk – dünnyögte Ooljee, miközben a kábelcsatlakozásokat ellenőrizte –, valószínűleg lenullázzuk az egész parancsnokság adatbázisát. – A falimonitor itt háromszor akkora volt, mint náluk a konyhai.

– Nem vágjuk tönkre. – Moody mindent megtett, hogy helyrepofozza társa elvesztett önbizalmát. – Mostanra kiismertük, hogyan bánjunk vele. Tapasztalt rókák vagyunk, nem kezdők.

– Tényleg? Biztos annyit tudunk róla, ahogy képzeljük?

– Remélem. Kutya érzés, ha az ember bölcsnek hiszi magát, aztán pofára esik.

Ooljee-nak halvány mosolyra húzódott a szája, aztán a képernyő felé fordult, és aktiválta az adatbeviteli egységet. Szinte vonakodva fogott bele az énekbe. Moody aggódó tekintetét barátjára függesztette. Samantha Grayhills mellettük állt, és csöndben figyelt. Megpróbálta egyszerre követni a zenaton történő eseményeket, s a maga zsebkomputerén villámsebesen beütögetni a feljegyzéseit.

A nemzetbiztonsági hivatal szigorú parancsára csak ők hárman tartózkodtak a helyiségben. Pokoli nehéz volt megszerezni az engedélyt a folytatáshoz. Ooljee-nak azzal sikerült meggyőznie őket, hogy ha nem hagyják, hogy tovább dolgozzanak az ügyön, Gaggii valami olyan, mindeddig elképzelhetetlen, pusztító erejű módon fogja felhasználni a webet, ami aztán biztosan veszélyezteti majd a nemzetbiztonságot. Ez ugyan inkább feltételezés volt, mint bizonyosság, de hát a nemzetbiztonsági hivatal is – akárcsak a többi kormányügynökség – folyton feltevésekre hivatkozott. A berezelt hivatalnokok végül szabad utat adtak a két rendőrtisztnek.

A parancsnokságra való tekintettel a szobát elborították a mindenféle megszakítók és biztosítók, arra az esetre, ha netán ismét megszaladna a program, a webet elszigetelhessék az épülettől. Remélve a legjobbakat. Az egy dolog, hogy az ember felgyújt egy kerületi rendőrőrsöt, és megint más, ha a rezervátum főparancsnokságával műveli ugyanezt.

Nem, most nem fognak hibázni, Moody biztosan tudta. Ő nem aggódott. Hát nem léptek már be többször is a webbe azóta a baleset óta, méghozzá sikeresen? Értették ők a dolgukat!

Miközben a szobát betöltötte a dallam, Grayhills odaintette Moodyt, és a fülébe suttogta:

– Eszembe jutott valami. Lehet, hogy átsiklottunk egy lehetséges gubanc fölött. Ha ez a Gaggii megtanulta manipulálni a webet, és tudja, hogy egyszer már ráakadtatok a segítségével, mi van, ha kitalált valamit, hogy ez ne történhessen meg újra?

– Mondhatom, jókor jössz ezzel! – próbált viccelődni Moody, hogy zavarát leplezze. – Szóval azt gondolod, annyira érti már a dolgát, hogy kisujjból kezeli ezt a vacakot? Ezt nem veszem be. Mert ha így lenne, már hallatott volna magáról, ő maga mondta, hogy valami figyelemreméltó eseményre készül.

– Neked nem elég figyelemreméltó, hogy elővarázsolta a végtelen kígyót?

– Azt azért tette, hogy elhárítson egy valós veszélyt a valós időben. Lehet, hogy tanult már annyit, hogy egy-két dologra használni tudja a webet, de nem hiszem, hogy lett volna ideje azt kitalálni, hogyan gátoljon meg másokat ebben. Addig, amíg Paul meg én a nyakába nem pottyantunk, fogalma nem volt arról, hogy bárki más tud a dologról.

A lány elgondolkodott ezen, miközben Ooljee ténykedését figyelte. – Remélem, igazad van.

Moody kiegyenesedett, de a szemét le nem vette volna a társáról. – Különben pár percen belül úgyis megtudjuk, nem igaz?

A zenaton megjelent a megnyitó homokfestmény. Ooljee odalépett, jobb kezével megtette a szükséges mozdulatot, majd hátrahúzódott, eközben a kép átalakult az ismerős feneketlen végtelenséggé, a webbé. Nem szökkent ki belőle semmi, hogy rávesse magát. Semmi sem utalt rá, hogy a le – kérdezést bármi is korlátozná vagy tiltaná.

Ooljee nem késlekedett. – Fordult-e hozzád mostanában a Yistin Gaggii nevű egyén?

– Igen – jött azonnal a válasz.

Az őrmester megkönnyebbülten pillantott társai felé, aztán újra megszólította a zenatot. – Hol történt ez?

– A Shungopavi nevű hely közelében.

Samantha Grayhills elcsodálkozott. – Az hopi területen van. Mit keres ez ott? – Észrevette Moody arcán az értetlenséget, ezért hozzátette: – A hopik földje a navaho terület kellős közepén fekszik, akár egy négyszögletes lyuk egy négyszögletes fánk közepében.

Ooljee ismét a webhez fordult. – Van-e valami úti célja?

– A Cameron nevű helyre tart.

Grayhills hitetlenkedése még inkább fokozódott. – Miért éppen Cameronba? Amennyire emlékszem, nincs ott egyéb, mint néhány turistalátványosság és a NAU-nak, az Észak-arizonai Egyetemnek a természettudományi kara.

De Moody azonnal kiszúrta, mi lehet a lényeg. – Komputerek! Hálózati rendszerek! A hiányzó berendezéseit akarja onnan pótolni.

Samantha kétkedőnek látszott. – Ilyen apróságokkal nem hiszem, hogy megelégszik. Semmi különleges nincs ott, csak tipikus egyetemi cuccok, kutatáshoz használatos felszerelés. Komoly analitikus berendezéseket nem tartanak.

Moody csalódottnak tűnt. – Semmi egyéb?

– Esetleg még adminisztrációs irodák meg jobbára geológiai és nagy energiájú fizikai laborok. Nem igazán az én asztalom. Tavaly láttam egy rövid videoközvetítést a NAU-ról. Abban említettek még némi fejlesztést is.

– De semmi komoly számítógépes rendszer?

– Sajnálom. Semmi egyéb, csak ami helyi használatra kell. Cameron kisváros, az egyetem kihelyezett állomása.

– Lehet, hogy nem ez a végső úti célja. – Moody a szolgálatkész zenatot méregette. – Lehet, hogy csak áthalad erre. Mi van még azon a környéken?

– Odébb Flagstaffban van a NAU fő egyetemi központja. Ott található a legnagyobb hálózat Los Angeles és Albuquerque között.

– Ez lesz az. Riasztanunk kell az ottani biztonságiakat, és szólni kell a helyi rendőrségnek, hogy vonjanak kordont a város köré.

– Esetleg kideríthetnénk, min töri a fejét – vetette közbe Ooljee ismét a képernyőhöz fordulva.

– Tudod-e, mit akar tenni Yistin Gaggii Cameronban? Ez az úti célja, vagy csak egy megálló, ahonnan tovább halad máshová?

– Nem tudom – felelte a szintetikus hang –, mert ő maga sem tudja.

– Ennek semmi értelme – háborgott Moody. – Kérdezd meg újra!

Ooljee megtette, mire a web azt felelte: – Nem tudok megjövendölni szándékot.

– Hát nem valami segítőkész.

– Ha egyikőtöknek sincs jobb kérdése, én inkább kikapcsolom – javasolta Ooljee.

Moodynak semmi új ötlet nem jutott eszébe. Nézte, ahogy társa elkántálja a lezárórigmust, s amikor megint az ismerős, ártalmatlan Kettrick-féle festmény töltötte be a képernyőt, megnyugodott.

Kinyitották a biztonsági ajtót, s a résen egy meglehetősen fancsali képű hadnagy dugta be a fejét. Moody észrevette, mögötte többen is szoronganak azon iparkodva, hogy legalább egy pislantást vethessenek a benti dolgokra.

– Minden rendben idebent?

– Persze, jól ment – nyugtatta meg Ooljee.

– Odafent teljesen tropára ment a világítás és minden személyi számítógép. Mivel vacakoltok itt egyáltalán?

– Ezzel – mutatta fel Ooljee a maga ketyeréjét. – Szolgálati komputer. Pontosabban az enyém. Láthatod!

– Igen, látom. De nincs kedvem megnézni a kapitányság e havi villanyszámláját. – A hadnagy kihátrált. Amint behúzta maga mögött az ajtót, behallatszott, ahogy kint az előcsarnokban egy sereg kollégával perlekedik.

Ooljee nyúlt a kikapcsológomb felé, de Grayhills megállította. – Hagyd még! Nagyon szép, jó nézegetni egy ilyen nagy képernyőn. Jobban látni a részleteket. – Az őrmester vállat vont, és az övére csatolta a mobil komputerét.

– Nem tudok valami sokat a homokfestményekről. – Samantha a monitorra függesztette a tekintetét. – Csak amit minden rezervátumi kiskölyöknek elmesélnek, mindazokkal a hagyománytisztelő kultúrszövegekkel együtt, amit a szülők feltétlenül a gyerek fejébe akarnak verni.

– Ez máris több, mint amit én tudok – jegyezte meg Moody.

– Én viszont többet tudok, mint szeretnék. – Ooljee háttal a monitornak foglalt helyet.

– Mi az a részlet ott a középtől balra? – mutatott Samantha a festményre. – Az ott, a sok madárral. Ooljee a társára sandítva rezignáltán felelte:

– Az az egyik olyan töredék, amit fel tudtunk ismerni. A teljes elnevezése úgy szól: A megtisztító lényt sasok és sólymok kísérik át az égi lyukon a madarak erejével bíró kígyók segédletével... Amint látod, rettentően bonyolult, az átlagos homokfestményekhez képest is. A Gyöngyénekből való a részlet. Amabból meg – mutatott Ooljee máshová –, ha minden igaz, valami olyasmit tudtam kihámozni, ami a vöröshangyarítussal lehet kapcsolatban. A festmény felső szélénél pedig ez a részlet a mozgó pontok házából származik. Mintha csak a festő úgy döntött volna, hogy a különféle rítusokból összecsipegetett szeletkéket és töredékeket mind egy helyre ömleszti, majd a maga kitalálta kötőelemekkel kénye-kedve szerint egymáshoz fűzögeti. Csakhogy ez esetben a sárga homok ez a titkos kötőelem.

Grayhills felállt, és a monitorhoz ballagott. Moody kíváncsian utánaslattyogott, s nézte, amint a lány a motívumokat követte az ujjával.

– Mi az a mozgó pontok háza?

Ooljee megvakarta a fejét. – Ne feledd, zsaru vagyok, nem akadémikus. Csak hobbiszinten foglalkozom a homokfestményekkel. Ha jól emlékszem, az éneknek ez a része arra szolgál, hogy megidézzék vele Nayenezganit, más néven az öldöklő szörnyet, és a segítségét kérjék ahhoz, hogy...

– Erről eszembe jut Cameron – szakította félbe Samantha az őrmestert.

– Arra gondolsz, esetleg dolgozik Cameronban valami Nayenez Gani nevű pacák? – csapott le Moody.

– Nem, nem! – A lány izgatottsága ellenére sem tudta teljesen elfojtani a mosolyát. – Azért ugrott be Cameron, mert létezik ott egy nagy energiájú fizikai kutatóközpont. Abban a videoműsorban, amit láttam, említették, hogy nemrég állítottak üzembe egy Möbiusz-féle toroidális részecskegyorsítót az egyetem északi végében. Az adás kihangsúlyozta, milyen ideális helyre épült, ugyanis a teljes létesítményt a föld alá kellett telepíteni, s a Cameron alatti kőzetek maximálisan szárazak.

Moody erősen törte a fejét. Részecskegyorsító? Mozgó pontok háza?

– Már te is kezded? Nem elég, hogy ennek az átokverte festménynek egy szakaszáról kiderül, hogy kulcs egy földön kívüli adatbázisba, akkor még azzal jössz, hogy egy másik darabja leírás egy részecskegyorsítóról?

– Én nem állítom – felelte a lány. – De az emberetek esetleg azt hiheti.

– Mondasz valamit. Van benne ráció. Lehet, hogy Gaggii olyan értesülésekre törekszik, amit a webtől nem kaphat meg. – Ooljee-ból áradt az optimizmus. – De nem lesz egy fáklyás menet. Shungopavi és Cameron között fertelmesek az utak, márpedig a jelek szerint a vad vidék felé tart.

Azt hittem, ez az egész országrész egy vad vidék, morfondírozott Moody magában. – Akkor is piszok nagy előnye van velünk szemben.

Grayhills megint a monitoron látszó képet fürkészte. – Ez a szakasz ugye a megtisztító, akit átjuttatnak az égi lyukon?

– Sasok és madarak erejével bíró kígyók segédletével, igen – mutatta Ooljee az ujjával. – Néha huszonnégy sas és sólyom, általában azonban negyvennyolc. Életemben nem láttam ennyire összetett homokfestményt. Feltehetően ez ragadta meg benne Mr. Kettricket is. Figyeld a villám védőmotívumot! – bökött egy pontra.

– És emitt – folytatta a lány – látszik a mozgó pontok háza. Részecskegyorsító lenne? Vagy valami egyéb? – sóhajtott egy nagyot. – Mondj valamit erről a megtisztítóról.

– Ő az, aki az elfeledett dolgokat összeszedegeti, a legendák szerint.

Moody fanyar képpel pillantott társára, eszébe jutott Gaggii hasonlata a földönkívüliek elpotyogtatott hulladékáról.

Grayhills művészi tehetséggel gyártotta a metaforákat és analógiákat, bármilyen képtelenül hangzottak is. Vajon miféle forgatókönyv körvonalazódott a fejében? Moody a homokfestményt kémlelte, hátha megvilágosodik előtte a rejtélye. Minden homokszem egy pont volt, ami a többi ponthoz kötve alkotta a teljes festményt. Nekik csak morzsák és apró darabkák álltak rendelkezésükre, amikből építkezhettek. Ahhoz volt hasonlatos, mintha repülőgépet gyártottak volnál motorok nélkül. Csak úgy nézett ki, mintha valami lenne, de amikor elkészült, nem működött.

Ooljee odalépett egy telefonhoz. – Hívok egy kuttert. Oda kell érnünk Gaggii előtt Cameronba. Majd kifaggatjuk, mi után hajt annyira – ha már a fogdában csücsül.

– Mi a ménkűt akarhat ez a pofa egy részecskegyorsítóval? – gondolkodott Moody hangosan. – Nem úgy tűnik, mintha repülőgépre vagy független adatbázisra fájna a foga.

– Lehet, hogy az égilyuk-legendához van valami köze – tépelődött Grayhills.

– Részecskegyorsítóval nem üthetsz lyukat semmibe – tromfolta le Moody. – Legalábbis nem hiszem. Én ugyan a fizikához annyit értek, mint tyúk az ábécéhez, de figyelem a híreket. Egy gyorsítóban ugyebár láthatatlan részecskékkel bombáznak szintén láthatatlan részecskéket azért, hogy még több, félannyira se látható részecskét nyerjenek, igaz?

– Én sem vagyok fizikus. De hát a különben tetszetős homokfestmények rendeltetése sem az szokott lenni, hogy megnyitóparancs gyanánt használjuk felfoghatatlan földön kívüli webekhez. Ha egy bizonyos eszközzel valami nem szokványos dolgot tudunk művelni, miért ne tehetnénk ugyanezt egy másik eszközzel?

Moody egyszerre azon kezdett fohászkodni, bár egyszerű félnótás pali lenne ez a Gaggii. Akinek ugyanis határozott célja van, ravasz tervet forgat a fejében, az ezerszer veszélyesebb, mint egy hétköznapi, begőzölt elmebeteg.

Ooljee letette a kagylót, elégedettnek tűnt. – Útban van a helikutter. Flex típusú, a leggyorsabb, amit ki tudtam hízelegni a parancsnokságtól. Eleinte akadékoskodtak, de beadták a derekukat, amikor bedobtam, hogy a nemzetbiztonsági hivatal engedélyezte.

– Jön velünk erősítés?

Ooljee türelmetlenül megrázta a fejét. – A Flexen nincs elég hely, különben pedig jóval Gaggii előtt kell odaérnünk. Ha szükséges, Cameronban is toborozhatunk segítséget. Ott is van irodája az NKH-nak, és az egyetem saját biztonsági embereit is bevonhatjuk. Gaggii személyleírása és fotója tíz percen belül elárasztja a várost és az egyetemi telepet.

Miközben beszálltak a liftbe, hogy feljussanak a tetőn lévő leszállóhelyre, Grayhills szabadkozó mondókába kezdett. – Jobban kéne ismernem a saját kultúr örökségünket, tudom, de amikor az ember megpróbál lépést tartani a adatbázis-védelem legújabb csatlakozófelületi fejlesztéseivel, nemigen jut idő arra, hogy a gyerekkorban tanultakról bővebb ismereteket szerezzen. Mesélj még valamit az égi lyuk legendájáról vagy a mozgó pontok házáról, légy szíves! Bármit, amiből Gaggii szándékaira következtethetnénk.

Az őrmesterből angol és navaho keverék nyelvű fojtott méltatlankodás tört elő. – Ha bármi is beugrik, ti lesztek az elsők, akiknek az orrára kötöm! Mondtam már elégszer, hogy nem vagyok szakértő ez ügyben. Csupán a hobbim.

– Ne légy folyton kishitű! – biztatta Moody. – Nem hiszem, hogy túl sok hatathlinak lenne diplomája kriminológiából. Hála neked, rájöttünk egy csomó összefüggésre. És még többre is rá fogunk.

Csak nem vagyok biztos benne, hogy igazán tudni akarom-e, mélázott Moody gondterhelten. Úgy érezte, mintha leugrott volna egy atmoszférán kívül repülő gépből egy mély, fekete kútba. És olyan régóta zuhant már lefelé, hogy félni kezdett, vajon mi lesz, ha leér az aljára.

Lopva a társára sandított. Neki sokkal nehezebb lehet, morfondírozott. Az elején még gyilkossági ügyben folyó nyomozásról volt szó, most meg a saját kulturális öröksége elől menekül. Nekem legalább nincs olyan mélyen gyökerező kapcsolatom mindezzel. Nem rendít meg.

Aztán eszébe jutott az a metafizikai vetület, amit Ooljee végtelen kígyónak nevezett, s mégis oda lyukadt ki, hogy bizony van mitől félni.

18. FEJEZET

Percekkel azután, hogy kiléptek a liftből a tetőre, megérkezett a helikutter; rotorjai alaposan felkavarták a vörös port. A nagy sietségben a pilóta nem kapott eligazítást. Ooljee gyorsan tájékoztatta, miközben az áramvonalas gép felemelkedett, és nyugatnak fordult.

A gyors légi jármű ellenére jó időbe telt, míg Cameronba értek. Több mint százötven kilométerre feküdt Ganadótól, a rezervátum túlsó csücskében. De Gaggiinak biztosan sokkal tovább tart.

Ooljee azonnal lecsapott a rádióra, amint elstartoltak, s riasztotta a cameroni NKH-irodát, valamint az egyetem biztonsági csoportját. Mindkét egységnél felvezettette Gaggii személyleírását és legfontosabb adatait a hirdetőpanelre. Kérte, hogy – az önkéntességi szempontot mellőzve – fokozzák a biztonsági készültséget a gyorsítóberendezés körül. Azoknak, akik magyarázatot követeltek, azt ajánlotta, fussák át a ganadói hírcsatornákat.

Több úttorlaszt nem akart kérni a Shungopavi és Cameron közé eső útszakaszra, nehogy felkeltsék Gaggii gyanúját, és elriasszák. A legkevésbé sem akarták, hogy meglógjon a rezervátum területéről. Ezúttal nem követnek el semmiféle baklövést, nem becsülik alá az emberüket. Csak sikerüljön őrizetbe venni, pucérra vetkőztetik, és bedugják egy olyan speciális zárkába, ahol a falicsatlakozó lesz a legbonyolultabb elektronikus berendezés, amihez hozzáférhet.

Amint kikeveredtek a város mesterséges kanyonjaiból és hegyeket utánzó toronyházai közül, a pilóta átállította a helikuttert gyorsjáratra. A forgószárnyak egyharmad hosszúságúra visszahúzódtak, a motor pedig lecsusszant a vezetővájatban, amíg hátrafelé nem nézett a két hátsó szárnytámasz között. Akkor maximális teljesítményre kapcsolva, zúgva meglódította a gépet immár nem felfelé, hanem előre. A sebességük megduplázódott, a tartós szembeszél ellenére.

A kereskedelmi légi forgalom sem jelentett akadályt. A transzkontinentális járatok nagyobb magasságokban repültek, így aztán a klagetohi irányítótorony egyenesen Cameronba vezérelte őket. A kutter engedélyt kapott, hogy ne a város repülőterére, hanem közvetlenül az egyetem területére szállhasson le, időt és idegeskedést takarítva meg ezzel.

Moody az ablakon át a vidéket pásztázta, melyet óriási asztallapokra emlékeztető fennsíkok és meredek falú kanyonok uraltak. A talajjal fedett foltokon néhány bokor vagy egy-egy fa árválkodott, s keserves küzdelmet vívott a fennmaradásért szomszédaival. A jó isten oly sok időt fordított a tereprendezésre, mélázott Moody, hogy belefáradt, és itt hagyott egy befejezetlen tájképet.

Grayhills mereven bámulta a pilótaülés háttámláját, mintha az összekaristolt PVC-huzatból akart volna ihletet meríteni. – A válasz valahol a homokfestményben van elbújtatva – motyogta maga elé. – A pasast nem is biztos, hogy a gyorsító érdekli. Lehet, hogy a mozgó pontok háza valami kémiai dologra utal, nem fizikaira. – Előredőlt, minthogy Ooljee a pilóta mellett ült.

– Nincs még valami, ami a megtisztító történetéből eszedbe jutott?

– Láttad a festményt. – Ooljee hátrafordult. – A megtisztító állítólag egy Örvénylő-hegy nevű helyen lakott. Ez volt az egyik kapu, többek között, ami a Föld és a szent nép lakóhelye között nyílott. – Ránézett Moodyra. – Magát a homokfestményt ikahnak hívják, ami azt jelenti, “a hely, ahol az istenek jönnek-mennek”, a szellemek lakóhelyét értve ezen.

– Az efféle kapuk gyakran előfordulnak több kultúrában is. Tibetben azt tartják például, hogy Lhásza városa ilyen hely. Olaszországban – azt hiszem – a hívők a Vatikánt tartják annak. A földrajz vallási és világi szempontból is másodlagos. Az ilyen fogalmakkal sokan hadilábon állnak.

– Képzelheted, én mire megyek vele – dünnyögte Moody.

Ooljee folytatta. – A sasok a madarak erejét kölcsönözték a kígyóknak, hogy elbírják a megtisztítót, akit fekete fellegbe burkoltak, hogy az ellenségei ne lássák, aztán átemelték az égi lyukon. A motívum őrzője a hatalmat jelképező villámlás és a szivárvány.

– Szivárvány. – Grayhills a pilótaülés hátára rajzolt az ujjával. – Cikcakkos villám. Fekete felhők. Nem emlékeztet ez benneteket valamire? Úgy értem, ti hetek óta tanulmányozzátok ezt a homokfestményt, de zsaruszemmel, és csak a gyilkos elfogásán jár az eszetek. Próbáljátok csak meg egy kicsit más perspektívából nézni a dolgot!

Moody somolyogni kezdett, amikor leesett a tantusz. – Átutaztam egy párszor a félszigeten a Kennedy űrközpontba, hogy megtekintsek egy-két rakétakilövést. Nem valami komolyabb indítást, csak egyszerű heti teherjáratokat, vitték az ellátmányt, utánpótlást az orbitális űrállomásokra. De még a kisebbek is élményszámba mentek. – Moody a lányt nézte. – Villámlás. Felszálló fekete füstfelhők. Szivárványszínű fényfelvillanások. Mindenfelé szétrebbenő madarak. Lehet, hogy nem mind sólyom és sas volt, de madarak. Egész tűrhető leírás egy startról. Erre akartál kilyukadni?

A lány nem felelt, de jelentőségteljesen állta Moody pillantását.

Ooljee hátratekintett Moodyra, de megrándult, amikor a helikuttert megdobta egy kíméletlen légzsák. Moody rájött, a barátja nincs oda a repülésért.

– Az anaszázik remek cserépedényeket készítettek. Ügyes lakóépületeket emeltek. Kosarakat fontak. De legjobb tudomásom szerint rakétakilövő állványok maradványaira nem bukkantak sem Keet Seelben, sem Awatobiban.

– Lehet, hogy akik ezt a webet itt hagyták – jegyezte meg Moody –, valami mást használtak helyette.

– Az, ami az egyik hatathlinak szivárvány, egy másiknak fotonsugár – találgatta Grayhills. – A cikcakkos villám lehet erőtér is, a fekete felhő égéstermék. Nem véletlen, hogy a szóban forgó homokfestmény nem békákról vagy a négy szent növényről szól. Itt analógiákat lehet felállítani, uraim, amelyek csak annyira elrugaszkodottak, hogy még a realitás talaján maradnak. A sasok és a sólymok lehet, hogy valamire utalnak, de lehet, hogy csupán azt jelenük, amik: felröppenő madárrajt egy űrhajó startjakor. Vagy landolásakor.

Moodynak veszettül pörögtek a gondolatai, s bár igyekezett, nem tudta megzabolázni őket. – És hogy jönnek a képbe a kígyók?

Grayhills elszontyolodott kissé. – Bevallom, velük nem tudok mihez kezdeni, pedig központi szerepük van a motívumban.

– Lehet, hogy valami olyasmit jelölnek, amit el sem tudunk képzelni. – Ooljee a társára meredt, s ujjai erősebben markolták az üléstámlát, mert a gép egy felhőtömbben bukdácsolt. – Ez ismét olyan dolog, ami meghaladja a képességeinket. Még több segítség kellene. – Grayhillsre hunyorított. – Ne vedd sértésnek!

– Nem veszem, de azzal se mennétek sokra, ha idecsődítenétek a tudományos akadémia teljes szakembergárdáját. Mire egybegyűjtenétek a tudós urakat, és tájékoztatnátok őket, addigra ez a Gaggii valószínűleg véghez vinné, amit kitervelt. Én nemrég érkeztem, de miattatok máris úgy jár az agyam, akár egy zsarunak. Kapjátok el először! Utána lepasszolhatjuk a homokfestmény értelmezésének gondját egy arra alkalmas különleges bizottságnak, én pedig visszatérhetek a vírusmentesítő programjaimhoz, ti pedig tovább hajkurászhatjátok az unalmas dilinyósaitokat és bűnözőiteket. Addig azonban a web valós tényével kell szembenéznünk, tehát akár foglalkozhatunk is a valószínűséggel, hogy valamikor az ősidőkben űrhajó látogatott a Földre. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor miért ne képzelhetnénk el azt, hogy az anaszázik maradékai a látogatóktól erővel megszerzett vagy véletlen folytán kapott tudást homokfestményekbe és énekekbe rejtették? Rítusokba, amik majdnem a feledés homályába merültek.

– Kíváncsi lennék, mi egyebet szórtak még szét ezek a mi feltételezett látogatóink! – Moody a pilóta mellett bámult valamerre. – Paul mesélte, hogy több mint ötszáz különféle homokfestmény maradt fenn. Arról sejtelme sincs senkinek, mennyit feledtek el egészen. Szerintetek hányba kreálhattak még bele ilyen modelleket? – nyelt nagyot a gondolattól. – De egy dologban egyetértek Samanthával. Még mindig nem világos, mit keresnek a képen a kígyók. Ha elfogadjuk ezt az űrhajós ötletet, minden egyéb stimmel valahogy. Csak a kígyók nem.

– Lehet, hogy ők voltak az űrhajó utasai – jött a javaslattal a lány.

Moodyt kirázta a hideg a gondolattól, ugyanis neki, aki a trópusi délről érkezett, a kígyók minden fajtájáról automatikusan a veszély jutott eszébe.

– Nem valószínű – jegyezte meg Ooljee. – A rítus egyértelmű ez ügyben. A kígyók segítettek a megtisztítónak átjutni az égi lyukon. Ő volt az utas, nem a kígyók. Bár ki tudja, mennyire precíz akár egy hatathli emlékezete, előadása is? Például van egy regiment szó az énekekben, amiket képtelenség lefordítani. Szavak, amiknek rég elfeledték a jelentését. Érdekes lenne, ha kiderülne, hogy mondjuk webet, látogatót, különös gépek nevét jelentik. – Ooljee hosszan eltűnődött. – A hagyományaink túlnyomó része szóban maradt fenn, írásban szinte semmi. A legendáink szerint a mi világunk csupán egy az öt közül. Más vallások egyetlen világról tanítanak. Miért szólnak vajon az atyáink meséi még négy másikról? A legendákban azok is valóságos helyek. Esetleg az űrben vannak azok a valóságos helyek? Népünk a hagyománynak megfelelően végtelennek tartja a világűrt. A gondolkodásunk teret ad minden régi és új eszme terjedésének, átvételének és újraértelmezésének. De hát mi egyebet is várnánk egy olyan népcsoporttól, amelynek az ősei kénytelenek voltak elfogadni a tényt, hogy különös lények érkeztek hozzájuk egy másik világból? – veregette meg Ooljee a derekára csatolt kézikomputerét. – Hagyományunk része, hogy az új ismereteket kombináljuk a régiekkel. Miért ne tehetnénk ugyanezt a homokfestményekkel, a rituális énekekkel és a komputerwebekkel? Egyedül azok a legendák nyugtalanítanak, amelyek a világegyetemről azt tartják, hogy mindenféle egymásnak ellenszegülő, a jót vagy a rosszat képviselő, mérhetetlenül hatalmas erők uralják, s közöttük rendkívül érzékeny egyensúlyi állapot feszül. Ha e szelíd és gonosz erők közti egyensúlyt valami megzavarja, még ha akaratlanul is, annak rettenetes következményei lehetnek. Emlékezz rá, amikor a hozhóról beszélgettünk.

Moody bólogatott. – Érdekes, hogy a hagyomány azt állítja, csak ember tudja felrúgni ezt az egyensúlyt. Lehet, hogy ez az a bizonyos figyelmeztetés, amit a látogatók hátrahagytak a szemetükkel. Olyan, mint a mérget jelölő két keresztbe tett lábszárcsont a halálfej alatt.

– Vagy egészen másra utal – legyintett Ooljee.

– Hogy lehet biztosítani, hogy egy ilyen alak, mint Gaggii, bele ne rondítson a világegyetem egyensúlyába?

– Azt hittem, mostanra kitaláltad már, barátom. A hozhót, az egyensúlyt úgy állítjuk helyre, hogy előadjuk a megfelelő rítust.

– Csodás – dőlt hátra Moody, és keresztbe fonta a karját a mellén. – Hé, tudom már! Gaggii elkövetett két gyilkosságot. Ha elkapjuk, és kivonjuk a forgalomból úgy, hogy többé semmi galibát ne tudjon okozni, azzal helyreállítjuk az egyensúlyt. Szerintem az államügyésznek is ez lenne a véleménye.

– Remekül megcsípted a lényeget, barátom! – Ooljee jót mulatott. – Bárcsak ennyi lenne az egész! – A mosoly elillant az őrmester arcáról. – Más: bizonyos körülmények és viselkedésmódok ugyebár pontosan ismételhetik önmagukat, korábbi események újra megtörténhetnek. Mondjuk egy beteg őz ballag egy ösvényen az ősi időkben. Ma egy másik őz poroszkál ugyanazon az ösvényen ugyanabban a tempóban. A tradicionalistak úgy hiszik, hogy a hajdani őz betegségérzete átléphet a mai őz tudatába, amitől emez ugyanolyan betegnek vagy zavartnak érezheti magát.

– Hová akarsz kilyukadni? – kérdezte Grayhills.

– Sehová. – Az őrmester lazított valamelyest görcsösen kapaszkodó ujjain. – Csak az motoszkál a fejemben, hogy ha Gaggii a web révén meg akarna ismételni valami ősi, idegen sémát, akkor – mondanák a tradicionalistak – a sémához kapcsolódó történés is újra bekövetkezne. A tradíció értelmében egy hajszálpontosan megismételt körülménysor hajszálpontosan ugyanazt a hatást váltja ki egy későbbi időpontban.

– Úgy hangzik, akár a kauzalitás elve – morfondírozott Grayhills. – Azt hittem, az ősi navaho gyógymódokról tárgyalunk, nem a kvantummechanikáról.

Ooljee vállat vont. – Egykutya.

– Miféle “sémához kapcsolódó történésre” van kilátás szerinted?

– Fogalmam sincs. De jó, hogy mondod, nem árt, ha a szemünket az égre fordítjuk.

Moody akaratlanul is felnézett a magasba, s csak amikor tekintete ismét a társára vetődött, vette észre, hogy annak fülig ér a szája. Már megint ez a rémes navaho humor!

– Csak fussunk bele valami villámló szivárványoszlopon aláereszkedő óriási fekete felhőbe – fenyegette meg Moody –, lefagy a vigyor a képedről!

– Cseppet sem vágyom ilyesmire – fegyelmezte meg Ooljee az arcvonásait. – Csak elmeséltem, hogy szólnak a régi legendák. Hiszen tapasztalhattuk, hogy némelyik beigazolódott, csak másképpen, mint ahogy korábban elképzeltük. Semmilyen lehetőséget nem zárhatunk ki. Ne feledjétek, a világegyetemre hatással van egyrészt a jó, ami navahóul annyit tesz, féken tartott, és a rossz, ami viszont azt jelenti, fékevesztett. Pillanatnyilag Gaggii a fékevesztett, nem a web, és nem is olyasvalami, aminek még a nevét sem tudjuk. Lehet, hogy neked lesz igazad, barátom. Elképzelhető, ha nyakon csípjük Gaggiit, helyreáll a hozho. Nem beszélve arról, hogy azzal végre a szabályzat szerint járnánk el. Nincs nekem semmi bajom a szokásos bűnvádi eljárással.

– Figyelem! – szakította félbe őket a pilóta. – Lehet, hogy a leszállás Cameronban kissé huplis lesz. Megkezdem az ereszkedést.

Moodynak bőven volt ideje morfondírozni, miközben ellenőrizte a biztonsági övét. Ez a repülőút Ganadóból a korábbinál is jobban összezavarta, elbizonytalanította. A fejében képtelen gondolatok kergetőztek idegen lényekkel teli fura űrhajókról meg a semmiből az ő valóságába hajított földön kívüli szemétről, ami arra várt, hogy felszedje egy ezer év késéssel érkezett szemeteskocsi.

Valaki biztosan lesben állt és várakozott, akár egy egerésző macska, amikor idezúdították azt a szemetet. Vagy netán ez az idegen – ki tudja, milyen indítékból – meg is mutatta annak a névtelen anaszázinak vagy navahónak, hogyan kutassa át a szemétkupacot? Így vagy úgy, a tudást átadták, az indián ősök pedig továbbadták ezer éven át, noha a rendeltetését időközben elfeledték, míg csak ez a Yistin Gaggii meg nem fejtette a szimbólumok értelmét, s fel nem fedezte újra, hogyan férhet hozzá ehhez az idelökött rendszerhez.

Moody szörnyen dühös lett a rég eltávozott látogatókra. Idehajítottak nekik egy ilyen lenyűgözően magas színvonalú eszközt, mint a web, anélkül hogy mellékelték volna a használati leírást vagy a veszélyeire figyelmeztető utasításokat! Ez körülbelül olyan kaliberű disznóság volt, mint nukleáris robbanószerkezetet csempészni egy iskolaudvarra! Ha hinni lehet Ooljee népmeséinek, könnyen megeshet, hogy ők most ezt a végzetes holmit piszkálgatják, feszegetik.

Talán sose jönnek rá, mi a csuda az, amíg fel nem robban.

Mi lesz, ha Gaggii túl durván rásóz, vagy megrázza, vagy akármi más módon felbirizgálja a hozhóját? Szinte maga előtt látta, amint fertelmes óriáskígyók kúsznak elő a karcsú csillaghajókból. Vajon ezek a hullámformák csak díszítőelemek lettek volna, amiket dús képzelőerejű hatathlik hagytak örökül évszázadokon át az utókorra? Vagy tényleg beletartoznak a homokfestmény nagyszabású rendeltetésébe?

Kígyók. Mi egyébre utalhat vajon a kígyóalak?

Amennyiben mégis bele van építve valamilyen figyelmeztetés a webbe, miről ismerik föl, ha sose találkoztak még vele? Lehet, hogy többször is átsiklottak már fölötte. Ezt hagytak itt nektek, erre képes – de ne csináljátok azt, különben leviszi a fejeteket!

Ha Gaggiinak ugyanez volt is a gondja, nem kötötte az orrukra. Ami újabb ok volt arra, hogy fülön csípjék, mielőtt véghezvinné, amit tervezett: az ostoba akkor a legveszélyesebb, ha félelmet nem ismerőén vakmerő.

S ami Moodyt mindennél jobban bántotta, döbbent rá hirtelen, nem az volt, hogy a látogatók szándékosan vagy feledékenységből vetették oda nekik a webet, hanem az, hogy ezt teljes közönnyel tették, mit sem törődve azzal, milyen hatással lesz erre a nyomorult, primitív kétlábú bagázsra. Moody mindennél jobban utálta, ha semmibe vették.

– Hát nem vicces – töprengett magában Ooljee –, most, hogy visszagondolok a gyerekkoromban hallottakra a homokfestményekkel és az énekekkel kapcsolatban, most tudatosul bennem: a cél mindig az volt velük, hogy az emberi befolyáson kívül álló erőkkel vegyék fel a kapcsolatot. Nem hittem volna, hogy egy nap szó szerint ez lesz a dolgom. Nem szabad, hogy csupán a veszélyt lássuk a webben. A hatathlik gyakorta emlékeztetnek rá: ami ártalmas, az éppúgy gyógyíthat is. A rossz dolgokat meg lehet zabolázni és hasznos célra fordítani, mint ahogy a jóból is válhat gonosz.

– Engem a precizitás ragad meg benne – mondta Grayhills. – Az az elgondolás, hogy bizonyos homokfestmények felhasználásával és rituális énekek ismételgetésével éri el a kívánt eredményt. De még mindig nem világos, hogy a kántálás és a kép megérintése miképpen adja meg az engedélyt a belépéshez.

Amikor a helikutter landolt, elsőként Moody ugrott ki belőle. A leszállóhely széléről egy kis többkerekű jármű indult meg feléjük.

Másodiknak Ooljee lépett ki. – Gondold csak el – magyarázott Grayhillsnek –, számos tanulmány állítja, hogy a homokképek motívumai igazából interpszichikus szimbólumok. Egyes akadémikusok úgy vélik, a régi hatathlik azért tudtak a homokfestményekkel betegségeket gyógyítani, mert a szó szoros értelmében felépítettek egy modellt a páciens pszichéjében – akármit jelent is ez.

Moody – most, hogy kikerült a helikutterből, és szilárd talajt érzett a lába alatt – csöppet sem izgatta magát, hogy felfogja, mit jelent. Már meg sem lepődött, sőt nem is érdekelte, hogy a gyorsító épületének a bejárata kelet felé nézett.

Az egyetemi biztonsági alakulat parancsnoka nemcsak abban kételkedett, hogy bárki képes lenne betörni az épületbe, hanem igazából nem is értette, mi a csodának tenne bárki is ilyet.

– Még ha sikerülne is besurrannia valamiképpen – csóválta a fejét, miközben leparkolt a háromszintes épület előtt –, semmit se tehetne. Egy részecskegyorsító nem úgy működik, hogy az ember egyszerűen megnyomja az indítógombot. Egy sereg magasan képzett technikusra van szükség ahhoz is, hogy egy kísérletet előkészítsenek, hát még hogy működtessék!

– Nem kételkedünk a szavában – szállt ki Grayhills a kis elektromos buszból. – Csak szeretnénk, ha megértené, olyan egyénről van szó, aki egy sor megmagyarázhatatlan, zavaros eseményért felelős, és nem akarjuk, hogy valami megmagyarázhatatlan dolgot műveljen a maguk gyorsítójával.

Ez felkeltette a figyelmét. – Az országban a miénken kívül csak Észak-Carolinában van még egy Möbiusz-féle toroidális részecskegyorsító – hangsúlyozta jelentőségteljesen. – Mi mégúgy se szeretnénk, hogy bárki is belepiszkáljon. Ugye azt mondták, a gyanúsítottjuk nem elmebeteg?

– Úgy van, már amennyire meg tudtuk állapítani. – Ooljee a biztonsági főnök mellett bandukolt a bejárat felé. – Elhiszem, hogy nem lenne képes használni az itteni berendezést, de gondoskodni szeretnénk arról, hogy semmilyen kárt ne tudjon tenni.

– Ne aggódjanak! Nincs sok bejárat, a riasztórendszerünk ugyanolyan korszerű, mint maga a gyorsító, a figyelmeztetésüket követően növeltem az őrök létszámát, különben pedig a legérzékenyebb műszerek többsége a felszín alatt helyezkedik el. A lehetséges behatolási pontokat vagy az embereim őrzik személyesen, vagy zárt áramkörű videokamerák pásztázzák – mosolygott magabiztosan. – Hébe-hóba előfordul, hogy néhány hallgató besompolyog, és azt képzeli, pokolian vicces, ha körbetekeri a műszereket vécépapírral vagy hasonlóval. Mindig elkapjuk őket, pedig van egy pár nagyeszű diákunk. A biztonsági rendszerünk megközelíti a katonai színvonalat. Állítom maguknak, ha ez a Mr. Gaggii csak a közelébe jön a létesítményünknek, nemcsak hogy kiszúrjuk a jelenlétét, hanem tálcán nyújtjuk át maguknak az urat.

Moody szeretett volna csak fele olyan biztos lenni a dolgában, mint a parancsnok. Igen ám, csakhogy a parancsnok nem látta, mit varázsolt elő Gaggii a földön kívüli webből.

Az épület föld feletti részében irodák, laborok, raktárak és ellenőrző berendezések voltak. A befelé dőlő habkő falakat kívül barnás rózsaszínűre festették, hogy összhangban legyenek a környező tereppel, míg az ablakokat rézfüsttel vonták be. Valóban kevés bejárat nyílt az építménybe.

Moody elégedetten tapasztalta, hogy azt a bejáratot, ahol ők beléptek, egy rakás kamera és megerősített őrség fedezte. Általános béke és nyugalom uralkodott, ahogyan kérték. Az olyan látványos előkészületek, mint például az egyetem részleges kiürítése, csak elijesztené az emberüket.

Jöttek-mentek az ügyintézők, továbbképzős hallgatók és technikusok, s élénk csevegésbe merültek a nyomozó számára értelmetlen blablának hangzó témákról. Navaho, hopi, apacs, hualapai és havasupai indiánok, angol ajkúak és ázsiaiak, spanyolok és feketék: egyikük sem érzékelte a mindnyájukat körülvevő idegen webet, úgy siklottak rajta keresztül, akár cápák a sós tengervízben.

Ha majd az arra illetékesek alaposan megvizsgálják az idegen webet, morfondírozott Moody, a létezése sok mindenre magyarázatot fog adni. A kísértetekre, szellemekre és a poltergeistre, a legkülönfélébb természetfölötti jelenségekre, amikről lehet, hogy bebizonyosodik: a webbel való véletlenszerű vagy részleges kapcsolat következményei.

A gép szelleme. Megpróbált visszaemlékezni, hol hallotta ezt a kifejezést. Vajon mi mindent fognak még kihorgászni azokból a meleg, földön kívüli mélységekből?

Ahogyan Gaggii is tette, villant az eszébe. Mit hajszolt vajon a gyilkos? Miben reménykedett, hogy mit talál ott? Elárulta, hogy valami különleges dologra fáj a foga, de nem kötötte az orrukra, mi az. Kezet akar tán rázni egy kísértettel? Vagy valami felfedezésre vágyik, ami gazdaggá tenné?

Ezek bármelyikét fényes nappal, titkolózás és gyilkolás nélkül is meg tudta volna tenni.

Többet tud, mint amit elárult nekünk, jutott a megállapításra Moody. Ezt a húszévi rendőri szolgálat mondatta vele. Ki kellett volna kényszerítenünk belőle a szándékát, követelnünk kellett volna, hogy árulja el, mi a célja. Az biztos, hogy több, mint egyszerűen a tudás! A tudás elvont dolog, elvont eszmékért manapság nem gyilkolásszák egymást az emberek. Ilyet csak nemzeti köntösbe bújtatva tesznek.

A társa meséin rágódott, a szent népről és az istenekről. Vajon ha Gaggii bejutna a webbe, osztogathatna parancsokat onnan?

Hirtelen arra eszmélt, hogy a gondolatai jócskán elkalandoztak, ezért összeszedte magát, s nézegetni kezdte a tágas előcsarnok csodáit, a látványosan valósághű műesőerdőt és az odaülő faunát ábrázoló szteatitszobrokat. Boldogan ráhagyta társára, hadd tájékoztassa az üdvözlésükre odasereglett biztonsági embereket és az NKH egyenruhásait. Az utóbbiak a kijelölt körzetben járőröznek majd, a helyiek pedig magának a létesítménynek a biztonságára fognak ügyelni.

A gyorsító egy akkora alagútban helyezkedett el, hogy mellette elfért volna még egy keskenyebb autóút. Villanyautók hordozták a tudósokat és a biztonságiakat végig az alagútban – ugyanazon az útvonalon, amelyiken a gyorsító pörgette fel a szelektált anyagi részecskéket –, hogy gyorsan és kényelmesen elérhessék a gépezet bármelyik szakaszát. A csatornába nem volt szükséges embereket állítani, érvelt a biztonsági főnök, minthogy a felszínről nyíló lejáratokat szigorúan zárva tartották, s még kamerák is figyelték a kapukat. Ha akadt volna valaki, aki elég zseniális és buggyant is egyszerre, hogy bemerészkedjen ide, az bizonnyal csapdába is esett volna odalent.

A szolgálatban lévő személyzet minden tagja kapott egy holoképet a gyanúsítottról. Reménye se lehetett Gaggiinak, hogy észrevétlenül meg tudja közelíteni a létesítményt, nemhogy bejutni. A biztonsági főnök sugárzott az elégedettségtől. Ooljee és Moody annyit engedtek meg maguknak, hogy reménykedve várták a fejleményeket, de az elbizakodottságtól ugyancsak távol álltak.

A biztonsági szolgálat épülete lett az akció bázisa. A helyiség egyik fala telis-tele volt monitorokkal a létesítményben felállított minden egyes kamerához tartozott egy. Moody megosztotta a figyelmét a rengeteg képernyő és a szomszéd szobában álló büféautomata között, miközben Ooljee Grayhills körül sertepertélt, s megpróbált ellesni tőle néhány memóriaszakértő-fogást, amelyekkel bonyolult Noronco komputerén bűvészkedett.

Leszállt az éj, a csapat kimerült és ingerült lett. Gaggiinak semmi nyoma. Moody már arra gyanakodott, alaposan kibabrált velük, mert lehet, hogy utasította a webet, hogy hamis információt közöljön, ha bárki a holléte felől érdeklődik. Ez esetben őkelme valahol félúton járhat már Salt Lake City vagy Denver felé, míg ők itt kuksolnak, és szentírásnak veszik a hazug földön kívüli szintetikus hang minden szavát. Márpedig a lehetősége fennállt! Gaggii sokkal jobban kiismerte magát a webben, mint ők, s tanújelét adta annak is, hogy alkalmazni is tudja. Vajon miféle kapcsolatot létesített mostanra a mutáns Mandelbrot-halmazok, szivárványspirálok és anyagtalan koronakisülések e titokzatos gomolyával?

Hogy jön ő, Vernon Moody – az egykori Pushkatawnyból, Mississippiből – ahhoz, hogy mindezt kibogozza? Hogy jelölje ki egy jó zsaru a lehetetlen határait?

Egyre vártak, bámulták a monitorokat, és fortyogtak magukban, míg fel nem kúszott a hideg, fekete égre a kora hajnali nap, s az ő gyanúsítottjuknak még mindig nem volt se híre, se hamva.

Már fel kellett volna bukkannia, Moody tudta. Hacsak le nem táborozott valamelyik kopár fennsíkon, vagy defektet nem kapott, vagy meg nem gondolta magát, és rajtunk röhög, miközben keletnek, északnak vagy délnek tart, nem pedig erre.

A kezdeti várakozásteli izgalom lelohadt az eseménytelen éjszaka miatt. Az éjszakások unott képpel adták át helyüket a nappalos műszaknak.

A ganadói vendégek nem engedhették meg maguknak ezt a fényűzést. Ott lődörögtek a biztonsági szolgálat helyiségében, állandó jelenlétükkel már-már ellenszenvet váltottak ki, s literszámra döntötték magukba a kávét, hogy ébren tudjanak maradni.

– Ezt elpuskáztuk – meredt Moody félárbocra eresztett szempillákkal barátjára és kollégájára. A közeli székek az éjszakai falatozás után visszamaradt morzsákkal voltak teli. A biztonsági személyzet mind a maga készüléke előtt ült, s ügyet sem vetettek a közöttük ücsörgő gyanús látogatókra. Grayhills a hátsó fal tövébe állított tábori ágyak egyikén szunyókált.

– Nem szükségszerűen – felelte Ooljee az arcát dörgölve. – Időzítés kérdése is lehet a dolog.

– Miféle időzítésé?

Az őrmester turkálni kezdett a szomszédos széket elborító vegyeskereskedésben, aztán kiemelt valami sárgásat a kupac közepéből, és rágcsálni kezdte.

– Egy rituális éneket rendszerint két fázisban adnak elő, kettő, öt vagy kilenc éjszakán át. Az első részben zajlik a megtisztítás és a gonosz kiűzése. A másodikban idézik meg a természetfeletti erőket, és állítják helyre a hozhót.

– Vagy zavarják meg – vetette oda Moody. A barátja bólintott. – Az utolsó éjszakai virrasztás este tíztől másnap hajnalig tart.

– És mi történik akkor?

– A kúrált személy akkor – ha minden jól megy – magába szívja a hajnal leheletét, eggyé válik az istenekkel, és hatalmuk részesévé válik.

– Értem. De mi van, ha az istennek esze ágában sincs megmutatkozni?

– Nincs más választása. Ha a szertartás annak rendje s módja szerint hibátlanul lezajlott – pontos volt az ének és a homokfestmény is –, akkor az istenség köteles megjelenni.

Közbeszólt egy álmos női hang. – Csak nem hiszed komolyan, hogy az időzítésnek bármi köze lehet a web lekérdezéséhez?

– Én már komolyan nem is tudom, mit higgyek – tömte be a szájába Ooljee az utolsó falat sárga izét, és rágni kezdte. – Eddig az ügyig azt hittem, tudom, miből áll a rendőrmunka. Azt hittem, tudom, miképpen működik egy számítógépes web, és hogyan épül fel egy adatbázis. Azt hittem, egész pontos elképzelésem van a világról és benne magamról. Most már egyáltalán nem vagyok biztos szinte semmiben. Sőt azt sem értem, hogyhogy ti nem ugyanígy éreztek. Azt elmúlt időszak tapasztalatai bizony töprengésre késztetik az embert. Ki merné állítani, hogy az időzítésnek van vagy nincs jelentősége az efféle ügyekben?

Moody rádöbbent, a társa immár nemcsak elcsigázott lett, hanem pattanásig feszültek az idegei. A homokfestmények, a hatathlik és az énekek az ő szellemi örökségének, az ő környezetének a részei voltak. Azokon nevelkedett. S most ez a gyermekkori világ a szeme láttára fordult ki a sarkaiból.

Az mindig borzasztó, amikor a valóság szétdúlja, amiben addig hittél.

Mégsem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen: – Paul, ugye nem azt akarod mondani, hogy ez a pasas valami földön kívüli istenséget igyekszik előcsalogatni?

Ooljee hosszan hallgatott. Végül lassan, szinte félve válaszolt: – Nekem az a gyanúm, mondhatnám meggyőződésem, hogy ennek az ügynek a szereplői – nevezzük őket akár céltudatosnak, akár felelőtlennek, akár közömbösnek – mégsem kizárólag emberek voltak. Akárkik alkották is meg és hagyták itt ezt a webet – függetlenül attól, hogy ismeretlen szándékból avagy minden ok nélkül –, s akármilyen néven illetjük is őket – istenek, idegenek, yeik, marslakók vagy bánom is én, mik –, a lényeg, hogy léteztek. Tudjuk, hogy léteztek, hiszen létezik a homokfestmény, és létezik a web. Itt jártak ezer évvel ezelőtt. Tudjuk, hogy voltak. Azt nem tudjuk, vannak-e most is. De hogy Gaggii mit művel a webbel, arról fogalmam sincs.

– Ami azt illeti, jó sokat vártak a következő kapcsolatfelvétellel – kortyolgatta Grayhills a teáját. Nem iszik kávét, jegyezte meg magában Moody. Itt nekem nem terem babér, ha hiányzik ez a kulcsfontosságú alap. Rögtön meg is lepődött, hogy egyáltalán ilyesmin ábrándozott.

– Ez igaz – helyeselt az őrmester. – A web mégis átvészelte ezt a roppant időintervallumot, kivárta, amíg valaki újra feltárja a homokfestmény titkait, s ismét alkalmazza a megfelelő rítust. Még most is aktív és működőképes. Miért ne feltételeznénk, hogy akik készítették, ma is aktívak és cselekvőképesek?

– Ha ez tényleg valami értéktelen szemét, minek törnék magukat miatta olyan nagy távolságból? – legyintett fáradtan Moody. – Tudjátok, ha Gaggii nem nyírt volna ki két embert, egy percig se strapálnám magam amiatt, hogy mit művel a webbel. Lehet, hogy csak a nemesi családfáját kutatja. Vagy Nobel-díjra fáj a foga.

– Én sem tudom, mit akarhat, barátom. Csak találgatok, mint bárki más. Azt azonban határozottan tudom, hogy minél mélyebbre ásom magam a saját népem mitológiájába, annál elveszettebbnek érzem magam.

A beköszöntő hajnali világosság semmi hírt nem hozott Yistin Gaggiiról. A hosszú nap hátralevő része hasonlóképpen eredménytelenül telt. Estig Ooljee és Moody felváltva szundítottak olykor-olykor, Samantha Grayhills pedig menetrendszerű egymásutánban hol szunyókált, hol a számítógépnél folytatta a megfigyelést és a kutatást.

A gyanúsított gyakorlatilag felszívódott.

Moody bedobta Ooljee-nak, miért nem faggatják ki megint a webet, hogy hol lehet a gyilkos, de az őrmester kitért előle, arra hivatkozott, hogy kimerült. Majd holnap. Holnap újra megpróbálja. Hátha felbukkan közben, vagy belefut valamelyik rendőrőrjáratba, és akkor megspórolják a fáradságot.

A gyorsítóban töltött második eseménytelen éjszaka során mindkét férfi korán elvackolt, abban a reményben, hogy hosszabb alvásra nyílik kilátás. Moody a maga túlméretes tagjaival szinte lelógott a neki keskeny priccsről. Egyfolytában forgolódott, hánykolódott, s azon rágódott, hogyhogy a társa olyan édesdeden bír aludni mellette. Ám nemcsak ezen rágódott, hanem amit az őrmester nem sokkal azelőtt említett.

Tételezzük f el, hogy a homokfestmény ábrái Intrapszichikus szimbólumok. Az ember tudatán belül fejtik ki hatásukat. Ha ez igaz, egy megfelelő ismeretekkel rendelkező páciens ugyanolyan könnyedén maga elé tudja képzelni a szükséges jelképeket, akár egy tapasztalt hatathli. Iktassuk ki egészen a homokfestményt. Iktassuk ki az éneket. Iktassuk ki még a mobil komputert is.

Hívjuk elő, képzeljük magunk elé gondolatban a jelképeket. Aktiváljuk gondolatok révén a webet. Vajon a készítői is ugyanígy működtették? Ha a webet lehetséges magyarázatul fogjuk fel a kísértetek és a poltergeistjelenségek észlelésére, miért ne vonatkoztathatnánk ugyanígy elménk más részeire is? Hátha van összefüggés közte és bizonyos elmebetegségek között. Ki tudja, e szenvedő alanyok nem léptek-e be véletlenül, tudtukon kívül a webbe? Ki tudja, nem éppen attól veszítették-e el józan ítélőképességüket, hogy szembetalálták magukat egy tekergő, örvénylő alakzatokkal teli végtelen űrrel, s úgy érezték, végleg elmerültek benne?

Igaz, nem valószínű, hogy véletlenül be lehetne hatolni a webbe. De ki állítja, hogy lehetetlen? Ki meri állítani, mi lehetetlen ezek után? Minden vidéki kölyök tudja, hányféle útja-módja létezik annak, hogy besurranjon az ember egy szeméttelepre. Még egy megerősített, őrzött telepre is. Ha a web mindenütt jelen van, magától értetődik, hogy bárhonnan rá lehet csatlakozni.

Moody gondolatai meglódultak, gáttalan száguldás vette kezdetét.

Hátha mi mindnyájan – a sokmilliárdnyi férfi, nő és gyermek – csupán aprócska részecskék, mozgó, beszélő és gondolkodó bitek vagyunk egy RAM-ban? A web alkotóelemei. Nem valami különálló, elhatárolható dologba lépünk be, amikor felvesszük vele a kapcsolatot, hanem saját magunkba. Mindössze a megfelelő parancsot, a szükséges hangszínt, hangsort kell ismernünk. Nevezzük metaorganikus, párhuzamos adatfeldolgozásnak ember és web, web és ember között. Együtt, egymás mellett. Én, a web. S mi végett? A kérdés ugyanúgy szól az embernek és a webnek is. Volt-e egyáltalán cél, vagy mindez értéktelen szemét?

S mi rejlik vajon mindennek a közepén, ami az univerzum Mandelbrot-halmazait, elektrotaktilis végtelen kígyóit, engem, téged, Charlie bácsit és mindent irányít? Valami kozmikus méretű kozmikus közöny? De miért is ne? Mióta aggódik egy operátor a bájtjai miatt? Nem lelkizik az adatbázisával. Egyszerűen bekapcsolja, kikapcsolja.

Moody verejtékben úszva riadt fel, a priccs nagyot nyögött alatta.

19. FEJEZET

Egy Camerontól északra eső hegytetőn Yistin Gaggii előbújt a lakóautóból, hogy üdvözölje a napfelkeltét. A fagyos reggeli levegő mind langyosabb lett a Moenkopi-fennsíkra vetődő napsugarak erejétől. A négylábú, nem e világi alakzatok minden mozdulatát figyelemmel kísérték. Ők nem aludtak, minthogy nem volt szükségük rá. Fel sem fogták, mire való.

Nem aludt Gaggii sem. Az éjszaka előkészületekkel telt. Nyújtózkodott, mélyeket lélegzett, de némi várakozásteli kíváncsiságnál többet nem érzett.

A kis völgybe vezető keskeny út kockázatos volt ugyan, de a lakóautó meg fog birkózni vele. Korábban is járt már erre. Gaggii egyetlen szót sem szólt a körülötte álló merev tekintetű farkaspofákhoz, csak megfordult, és visszaszállt a kocsijába. A motor simán beindult.

Moody kellemes álomból ébredt. Nem csillagokkal, szivárványspirálokkal és rejtélyes csápokkal teli feneketlen űrről álmodott, hanem hogy ül egy partszéli ciprusfához kikötött lapos fenekű csónak végében, és horgászik. A nap melegen és álmosítóan sütött a Floridai-öbölben, a csónak orrában megbúvó szolárhűtő azonban meg volt tömve szendviccsel és hideg sörrel. A lehetséges világok legjobbika vette körül.

Ugyancsak zokon vette, amikor az ébredés ebből kikergette.

A szobában hangzavar uralkodott. Ooljee az ágya szélén üldögélt, s erősen dörgölte a szemét. Észrevette, hogy a társa őt nézi.

– Nem maradtál le semmiről. Eddig.

Moody bólintott, feltápászkodott, majd végignézett magán, rendben van-e a slicce és a pisztolya. Az ideiglenes pihenőhely elé időközben spanyolfalat állítottak. Amikor előbújtak mögüle, bemutatták őket egy tucat újonnan érkezett helybelinek: néhány technikusnak, biztonsági embernek és NKH-s rendőrtisztnek. Moody Grayhillst kereste a tekintetével, de nem látta.

Egy idősebb őr körül csoportosulás támadt. Az őr rogyadozó térdekkel támaszkodott a falnak. Valaki egy csésze kávét nyújtott neki, amit hálásan elfogadott. Reszkető kezével azonban az egyenruhájára lötykölte a barna folyadékot.

Moody – nem éppen udvariasan – odatolakodott, s megszólította a remegő őrhöz legközelebb álló NKH-s kollégát. A tizedes talpraesett, határozott fickónak látszott.

– Mi történt?

A fiatalember az idősebb felé intett. – Az előbb jött be. Az alagútnál őrködött, amikor megtámadták. Legalábbis azt állítja. – A hangjában kétkedés bujkált.

Ooljee az öreg harcosnak szegezte a kérdést: – Csupán véletlenségből nem egy korombeli, markáns arcú pasas volt?

Az őr a zaklatottságtól még mindig nem bírt megszólalni, ismét a tizedes válaszolt helyette. – Azt mondta, egy mah-ih volt.

Ooljee a remegő idős emberre meredt. – Még hogy egy coyote támadta meg?

A tizedes bólintott. – Azt mesélte, nekirontott. Rá is kellett lőnie, háromszor, de nem használt. Aztán a tézere elbánt vele.

– A coyote-ok kerülik az ember társaságát – fürkészte Ooljee az őr arcát. – Előfordul, hogy lakott területre tévednek, ha el akarnak kapni egy kutyát vagy macskát, de az embertől tartanak. Ez lehet, hogy veszett volt.

– Az hát, veszett – szólalt meg az őr. – Mindenki feléje nézett. – Nyilván megkergült – mondta, és lehajtotta az utolsó korty kávét.

– Megvizsgálta? – kérdezte Ooljee.

A férfi kiegyenesedett, már nem reszketett annyira, mint a nyárfalevél. – Zsaru voltam harminc éven át. Négy éve itt vagyok biztonsági őr. Ismerem a bevándorlókat, a besurranó tolvajokat és a zsebmetszőket. De nem vagyok állatorvos.

– Azt hittem, az alagút összes bejáratát lezárták – jegyezte meg Moody.

Valaki a társaságból közbeszólt: – A coyote képes úgy belopózni valahová, hogy az ember csak azt veszi észre, már bent van.

– Ez igaz – helyeselt egy technikus. – A rágcsálókkal is rengeteg gondunk van, hiába fújkáljuk be sűrűn a kábelrendszert. Egy coyote, ha már sikerült bejutnia valahogy, jól eléldegélhet ebben az alagútban.

Hát nem ilyesmire számítottak, mérgelődött Moody. Ha tényleg csak egy vackot ásott coyote volt...

– Kerítse elő valaki Samantha Grayhillst, azt a hölgyet, aki velünk érkezett, és küldje ide! Ha alszik valahol, ébresszék fel! – Az egyik technikus megpördült a székével, s már nyúlt is a telefon után.

– Esetleg nem ártana szemügyre venni azt a coyote-ot – javasolta a tizedes.

– Nem ártana, ha itt maradnánk, ahol vagyunk. – Ooljee le sem vette a szemét a falat elborító monitorokról. – Ha Gaggii barátunk valami elterelő hadműveleten töri a fejét, ki tudja, nem ezt szánta-e annak.

– Gondolod, ő lökte be ide azt a dögöt? – latolgatta Moody a feltételezést. – Hogy tudta volna megtenni anélkül, hogy a kamerák vagy a riasztórendszer ne érzékelte volna?

– Nem tudom.

– Egyetlen riasztó se kattant be – jelentette az egyik monitorkezelő. – Láttuk volna, ha valaki vagy valami betéved az alagútba.

Három operátor volt – két férfi és egy nő – a monitorpultnál. Moody egyenként szemügyre vette őket.

– Egyikük sem futott ki szendvicsért vagy egyéb miatt? – Nem számított rá, hogy a bűnös bevallja, még ha úgy is lett volna. Számtalanszor előfordult ugyanez Tampában is. Az őrhely elhagyása szolgálat közben azonnali felfüggesztést vonna maga után.

A tizedes nem adta fel. – Nem gondolják, hogy meg kellene vizsgálnunk a tetemet?

– Hagyjon már békén! – fortyant fel Moody. – Ha csak egy döglött coyote, az úgyis az őrségre tartozik, nem ránk. Ha viszont másvalami, jobb, ha távol tartja magát tőle. – Hunyorítva az őrt kémlelte. – Ugye azt mondta, háromszor is rálőtt, mielőtt a tézert használta?

Az őr feltekintett. – Pontosan.

– Eltalálta?

– Nem tudnám megmondani. Időm sem volt rá, hogy kiderítsem. Három golyóm volt a tárban, azt mind kilőttem. Lehet, hogy eltrafáltam, lehet, hogy nem. De a tézer elintézte. Nem csoda, amekkora feszültség abból kiröppen ilyenkor, ráadásul maximális energiaszintre volt állítva.

Abban a pillanatban berontott egy továbbképzős hallgató. Tenyerét a szívére szorította, mintha attól több levegő jutott volna rémülettől összeszorult mellkasába. A lány arcáról lerítt a zaklatottság.

– Azt hiszem... azt hiszem, ezt látniuk kell!

A tizedes igyekezett megnyugtatni. – Mi a baj, hölgyem?

A lány egyszerre próbált nyelni és megszólalni.

– Találtam egy... egy férfit a részlegünkben. Azt hiszem, meghalt.

A tizedes Moodyra pillantott. – Ezt most kívánja-e kivizsgálni, uram?

Moody elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – Azonnal követjük. Esetleg kaphatnánk egy-egy tézert maguktól?

Kinyitották a kis fegyvertárat, s leemeltek két elektronfegyvert a töltőpultról. Imigyen duplán felfegyverkezve a három rendőrtiszt a lifthez kísérte a lányt.

– Biztos benne, hogy halott? – tudakolta az NKH-s ember a hallgatótól ereszkedés közben.

– Szerintem igen. Elég biztos.

Egész fegyelmezett lány, állapította meg Moody magában. De hová a pokolba tűnhetett Grayhills?

A biztonsági őr holttestét az építmény legalsó szintjén, egy karbantartó fülke bejáratánál találták meg. A három tiszt a tetem körül szorongott, miközben a lány hol mögöttük pipiskedett, hol igyekezett nem láb alatt lenni. Moody is “elég biztos” volt benne, hogy a férfi már nem él. A nyaka természetellenes szögben hajlott hátra, a torka pedig fel volt tépve. Ooljee lehajolt, hogy megvizsgálja a sebet, s halkan – navahóul – elkáromkodta magát. Moody eközben a tézert szorongatta. Nem kedvelte a szűk zugokat, s nem szeretett a föld alatt lenni.

Ooljee óvatosan kifeszegette a pisztolyt a halott ujjai közül, s kinyitotta a tölténytárat. Feltartotta, hogy a többiek is láthassák. – Üres. A cső még forró. – Szorongva pásztázta a vezetékek, csövek közötti árnyakat és sötét foltokat. – Nem sokra ment vele a szerencsétlen.

– Van valami ötlete? – puhatolózott Moody a tizedestől.

– Az őr azt mesélte, coyote támadta meg. Maga mit gondol?

– Dunsztom sincs, mit gondoljak. – A nyomozó a társára pislogott. – Hogy a fészkes fenébe kerülnek ide coyote-ok?

– Ki tudja – egyenesedett ki Ooljee. – A legenda szerint minden élő és élettelen teremtményben van bizonyos erő, amit a megfelelő énekkel irányítani lehet. Ha ezt itt coyote művelte, akkor valami új elem adódott az összképhez.

– Remélem, nem azt akarod bemagyarázni nekem – hadart Moody –, hogy a mi Gaggii haverunk kisütötte, miképpen hipnotizáljon egy falka coyote-ot, hogy elvégeztesse velük a piszkos munkát?

– Nem tudhatjuk, van-e ehhez köze Gaggii-nak – mutatott Ooljee a holttestre. – De nem véletlen, hogy vele hozom kapcsolatba, ha bármi természetellenes történik, márpedig ez kétségkívül az. Te viszont ítélj a saját benyomásaid alapján, barátom. Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy aki képes megidézni testi mivoltában a végtelen kígyót – a tizedesnek leesett az álla –, az előtt nem lehet akadály néhány oktalan állat dirigálása.

– Igen ám, de az a kígyópofa nem volt igazi élő állat. Testet öltött szellem volt, te is mondtad. A web terméke. Lehet, hogy a mi “coyote”-jainknak több közük van a webhez, mint Lassie-hez. És akkor már érthető, miért hat rájuk ez – tartotta fel Moody a tézert –, a golyók viszont nem.

Ooljee eltöprengett. – A pisztolyaink hasznavehetetlennek bizonyultak a kígyóval szemben. A golyók áthatoltak rajta mustrálgatta a maga lézerét. – Jókora áramütést ad le ez szerkentyű. Le tud teríteni egy igazi coyote-ot... de vajon fel tud-e bomlasztani egy körülhatárolt elektromágneses mezőt? – Odafordult a tizedeshez. – Szerintem ajánlatos lenne tézereket szétosztani az emberek között.

Abban a pillanatban üvöltés harsant fel, éles, gyászos vihogással záruló vonítás. Azt a benyomást keltette, mintha ember próbált volna coyote-hangot utánozni. Épp ettől volt olyan hátborzongató.

Aztán újabb és újabb torokból harsant fel vonítás, mígnem az egész komplexum e pokoli kórustól visszhangzott. A négy ember védekezésképpen egymáshoz húzódott; a rémült lány egészen nekipréselődött Moody oltalmat jelentő tömegének.

– Biztos, hogy idebent van az épületben – erősködött Moody, miközben tekintete ide-oda ugrált, minden lehetséges irányba. – Kutyaszart se ér az a sok monitor meg riasztó, szerintem itt bent van valahol.

– Kicsoda? – A tizedes igyekezett nem rápillantani a lábuknál heverő holttestre.

– Az ipse, akit üldözünk. Gaggii. – Moody a társára sandított. – A web jól mondta. Mégis ide tartott. Csak időbe telt, amíg ideért. – A fülhasogató vonítás ott kerengett körülöttük. – Ez a te “körülhatárolt elektromágneses meződ” eszement ricsajt tud csapni!

– Talán mégsem ő az. – A tizedes hangjából inkább remény, mint meggyőződés csendült ki.

– Világos – fortyogott Moody, miközben egy kupacban araszoltak a felvonó felé. – Egy falkára való veszett coyote-nak elsül az agya, és úgy dönt, elözönli Észak-Arizona egyetlen részecskegyorsítóját, hogy elharapja az ott dolgozók torkát. Még kiderül, hogy az állásokra fáj a foguk!

– A coyote-ok roppant kiszámíthatatlan állatok – jegyezte meg Ooljee.

– Ennyit a navaho humorról – vetette oda csípősen Moody. Jócskán megkönnyebbült, amikor végre a lifthez értek.

Az ajtó félresiklott. A lány megindult befelé, de megtorpant, és nagyot sikított. A következő kaotikus pillanatban őrült kavarodás, rettenet és lövöldözés tört ki. De az őrnek igaza volt. A tézerek beváltak. A farkasutánzatok a sugártól izzó szikrákként foszlottak semmivé.

A szűnni nem akaró elnyújtott üvöltéstől zengett az egész építmény.

Miközben mind a négyen bezsúfolódtak a liftbe, Ooljee odaszólt a társának: – Láttad a szemüket?

Moody a plafont bámulta, s erősen lihegett. – Öregem, én csak a fogukat láttam.

– Ezek nem valódi coyote-ok voltak. Izzott a szemük. Az állatkülső mögött valami más is rejtőzött.

– Mi volt ez? – kérdezte a szegény diáklány, s mintha imádkozna, úgy tartotta a két kezét a szája elé. – Mi folyik itt?

– Egy rossz álom – legyintett Moody.

Az üvöltés pont olyan dobhártyaszaggató volt fent is, mint odalent. A biztonsági központban már-már pánikba hajló zűrzavar uralkodott, ahogy a technikusok és a rendőrök fejvesztve rohangáltak összevissza.

A lentről érkezettek megpróbálták lecsillapítani őket. Tézereket osztogattak ki lehetőleg mindenkinek, azzal az utasítással, hogy csak szükség esetén használják. A nélkülözhető alkalmazottakat evakuálták az épületből.

Samantha Grayhills is előkerült. Míg Ooljee beszámolt neki a történtekről, Moody súlyos léptekkel a monitorfalhoz vonult, s megszólította a szolgálatban lévő operátort.

– Aki meglátja a pasast, köteles helyben agyonlőni, megértette? Ez parancs. Odalent újabb személy esett gyilkosság áldozatául, nem játszogathatunk tovább, akármennyire szeretném is kifaggatni ezt a mocsok alakot.

A monitorkezelő komoly, szikár negyvenes asszony volt, de látszott rajta, hogy meg van rendülve. – Elárulná nekünk, mi ez az egész? A plató összes coyote-ja megkergült?

– Ezek a coyote-ok szerintem nem a környékről valók. – Ezzel a válasszal csak még jobban összezavarta.

Ooljee meghallotta, mit felelt Moody. – Nem is hinnéd, mennyire igazat szóltál – mondta neki, amikor a társa mellé ért. – Ezek ugyanis yei-tsók. Gonosz teremtmények. Még a kimúlásuk sem olyan, mint az igazi coyote-oké.

Moody a folyosó felé bámult. Ki-be futkostak az emberek, egyesek a kijelölt posztjukra, mások kifelé az épületből.

– Akármik legyenek is, Gaggii irányítja őket valahogyan. Addig úgysem tudjuk meg, amíg el nem kapjuk a rohadékot.

– Yei-tsók – ismételgette Samantha többször is, mintha azzal realitássá, a való világ részévé tudná tenni őket.

Mögöttük a monitorosegység főnöke hitetlenkedve kiáltott föl. Moody odacsörtetett, és a válla fölött a képernyőre meredt.

– Mi történt?

– Ezt nézze! Tiszta őrület! – Technikusok és biztonságiak csődültek köréjük.

A gyorsító – teljesen magától – kezdett beindulni.

Az egyik technikus arcán ugyanaz a döbbenet tükröződött, akár a monitoros kolléganőén. – Nem is volt betervezve semmiféle kísérlet a jövő hétig!

Moody nekiszegezte a kérdést: – Le tudja állítani innen föntről? Ki tudja kapcsolni?

– Ez itt a biztonsági részleg, nem a műszaki, de...

Moody, Ooljee és Grayhills már nyargaltak is az ajtó felé. A gépterem egy kicsit odébb, egy mellékfolyosó végén volt található. A csökkentett létszámú kezelőszemélyzet körében iszonyú nagy volt a riadalom.

A jelzőlámpák és a mérőműszerek csillogtak-villogtak, akár egy karácsonyi dekoráció. Nem lehetett nem észrevenni a helyiség összes képernyőjén villódzó statikus zavarokat. A technikusok olyan gyámoltalanul babráltak a billentyűzetekkel és a számítógépekkel, akár a mafla kölykök a nekik túl bonyolult kirakójátékokkal.

Egy magas, ötvenes asszony úgy rohangált egyik pulttól a másikig, miközben összevissza hadonászott a karjaival, akár egy násztáncát járó darumadár.

– Ezt nem mondod komolyan! – szúrta le éppen egyik zaklatott emberét. – Nem indulhat be anélkül, hogy kihagyja az itteni vezérlést! – Megfordult, s észrevette a belépő biztonságiakat. – Megmagyaráznák, kérem, mi a csoda történik a gyorsítómmal? – Moody ráismert a hangjára; a biztonsági szolgálat termében hallotta eleget a belső kommunikációs csatornákon.

– Kisebb csoda, nem vitás – jegyezte meg Ooljee.

– Akkor kapcsolják ki! Most! Azonnal!

– Maga nem tudja? – förmedt rá Moody.

Az asszony már-már azon volt, hogy ráripakodik Moodyra, de visszafogta magát. Talán a férfi fellépése, talán a termete okozta, hogy meggondolta magát. – Mit képzel, mivel vacakoltunk eddig? – mutatott a legközelebbi konzol és az előtte gubbasztó elkeseredett operátor felé. – Minden magától bekapcsolódik, semmit sem tudunk leállítani, az adatmentő egységeink és az automata biztosítóink mind mehetnek a szemétre! És mi ez a vinnyogás odakint? – A behatolók baljós vonítása idebent is hallatszott, bár egyre inkább elnyomta a működésbe lendülő berendezés erősödő süvítése.

– Bevetette a webet. – Ooljee az ajtó üvegén át kitekintett a folyosóra. – Azon keresztül hidalja át, iktatja ki ezt a rendszert.

– Szóval nem tudjuk megakadályozni?

Grayhills előrelépett. – Abban nyilván nem, hogy vezérelje a gyorsítót, de abban ki állítana meg minket, hogy kihúzzuk a dugót a falból?

A főmérnök letorkolta Samanthát. – Gondolja, hogy nem próbáltuk már meg azt is?

Grayhills állta a sarat. – Néha nem egy kapcsoló a legalkalmasabb arra, hogy deaktiváljunk egy makrancos gépezetet.

Moody és Ooljee sietve elszáguldottak, útközben magukhoz intve az NKH-s tizedest és két nyomozót. Grayhills a főmérnököt méregette.

– Mi a jelenlegi kísérletsor tárgya?

Az asszony tétovázott, aztán lakonikus tömörséggel közölte: – Zéta-részecskék ütköztetésével foglalkoztunk, de még két héttel ezelőtt. – Erőt vett magán, és hátratekintett a képernyőkre. – Miért akarná bárki is hatalmába keríteni a gépünket? Semmilyen kísérlet nem volt tervbe véve!

– Lehet, hogy a fickónak, aki mindezért okolható, más elképzelése van azokkal a protonokkal.

A mérnök hevesen megrázta a fejét. – Egy Möbiusz-féle toroidális részecskegyorsító nem így működik. Nem elég bedugni az érmét, hogy aztán potyogjanak a protonok, akár a cukorka! – A körmeit mélyen a tenyerébe vájta. – Még tönkremegy nekem ez a méregdrága berendezés!

– Nem hiszem, hogy ez lenne a pasas szándéka. – Grayhills egy kijelzőt vett szemügyre.

– Hát akkor mi a szándéka?

– Bár tudnám! Bár tudnám! – motyogta Samantha.

– Odakint, a személyzeti parkoló déli végében! – A tizedes mutatta az utat kifelé az épületből. Az egyik embere izgatottan loholt mellette.

– Uram, ahhoz, hogy megszüntessük az áramellátást, hívnunk kell valakit az elektromosoktól. Nekik van szervizkocsijuk és engedélyük ilyesmihez.

Moody rámeredt. – Nincs nekünk időnk arra, fiam, hogy bevárjuk a helyi közművek emberét. Nekünk most azonnal kell elejét vennünk, hogy a pasasunk használni tudja ezt a létesítményt. – Ránézett a tizedesre. – Vállalom a teljes felelősséget.

– Maga hiába – jelentette ki a fiatalember. – Maga nem ebből az államból való.

– Majd ha a főnöke rájön, mondja neki, hogy én erősködtem. Ha úgy tetszik, mondja, hogy megfenyegettem. Ne féljen, kihúzom a csávából.

A tizedes komoron bólintott. Ráérnek később is aggódni emiatt. Eleget látott, hogy higgyen a két ganadói zsarunak. Ha ők szükségesnek látják, hogy leválasszák a gyorsítót az áramellátó rendszerről, ő nem vitatkozik velük, naná, hogy inkább segít nekik.

Az erős beton villanyoszlopok sora a főépület egyik sarkától a hatalmas parkoló déli szegélye mentén húzódott végig. Az utolsó oszlopra rögzített transzformátor akár egy pók, gubbasztott az épületbe futó nagy teljesítményű kábelekből font háló csücskében.

– És most? – tudakolta a tizedes Moodytól. A nyomozó benyúlt a kabátjába, és előhúzta a pisztolyát. Lőállásba helyezkedett, és gondosan megcélozta a transzformátort. Az NKH-s nyomozó, aki pillanatokkal azelőtt az eljárásukat kifogásolta, hátrálni kezdett.

– Nem, én ebben nem veszek részt.

– Senki se kérte magától. – Ooljee is elővette a maga fegyverét, és rátartott a transzformátorra.

– Ez az egyetemi tulajdon jogtalan tönkretételének minősül – makogott közbe bátortalanul a rendőr, s a feljebbvalójára pislogott. Az megvonta a vállát.

– Mondja ezt annak a szerencsétlen hullának az alagsorban – bökött a fejével Moody az épület irányába. Ennél a mozdulatnál megakadt a szeme valamin, amitől lehullott a pisztolyt emelő karja. – Jézus Mária! – tört ki belőle. A társai is odakapták a fejüket.

Az egész objektumot beburkolta valami halvány, gyöngyházfényű ragyogás, Szent Elmo tüzéhez hasonló.

Odafent felhők gyülekeztek, de sokkal gyorsabban, mint illett volna, pedig a világnak ezen a tájékán a hirtelen, vad felhőszakadás megszokott eseménynek számított. Ahogy ott álltak s bámultak bódultán, megeredt az eső: fagyos, dermesztő szitálás. A parkolóban a hőmérséklet nem pusztán süllyedt, hanem egyenesen zuhant.

– Túl sok a szöveg – mordult fel Ooljee, majd megpördült célzott.

Az első lövés mellé ment, a második egy szigetelőharangot talált el az oszlop tetején. Moody a társa mellett állt, s tüzelt szünet nélkül, módszeresen. Egyik harang a másik után robbant szét a nagy energiájú lövedékek becsapódásakor. A vezetékek szikraeső kíséretében hullottak le az úttestre.

– Ezzel megvolnánk – dörmögte Moody, amint az utolsó kábel is levált a füstölgő, recsegő transzformátorról. Hátrafordult.

A létesítmény még akkor is erősen fénylett, mintha foszforeszkáló festékkel öntötték volna le. Sőt, az északi fény jellegű szórt ragyogás még vakítóbb volt, mint annak előtte.

S ami még lényegesebb, a fények nem aludtak ki az épületben sem.

Moody szemrehányóan kiáltott a tizedesre. – Hát van belső generátor, ami vészhelyzetben bekapcsol? – Kénytelen volt felemelni a hangját, hogy a megélénkülő szélben érteni lehessen a szavát. A szél a szemükbe, szájukba fújta a jeges permetet.

Az egyenruhás a fejét rázta, fél kézzel a sapkáját markolva.

– A rohadék! – fakadt ki Moody az épület felé, mintha az lett volna felelős a történtekért. – Az a szemét máshonnan nyeri az energiát!

– A webből. – Ooljee megindult vissza az épület felé. – Ennek így semmi értelme. Őt kell megtalálnunk, személyesen.

20. FEJEZET

Az égen villámok cikáztak. Zivatarok Floridában is sűrűn előfordultak, de ilyen heves és hirtelen kerekedett vihart Moody még soha életében nem látott. Alig bírta tartani a lépést a többiekkel.

A gépterembe vezető folyosó kihalt volt. A felesleges személyzet már rég elmenekült vagy evakuálták. A lámpák égtek mindenütt, noha minden villámlástól hunyorogtak kicsit. A berendezések egyenletesen, kitartóan búgtak. Moody riadt kutyakölyöknek érezte magát, ami egyáltalán nem volt ínyére.

Gaggii itt lesz valahol. Megtaláljuk, gondolta eltökélten. Egy pillanattal később ismét eszébe villant, hogy az emberük bizony nem jött egyedül.

Három farkaspofa szökkent elő az alagsorba vezető lépcsők mellől. Nagy testű, fürge, vicsorgó egyedek, a szemük izzott, mint valami rémálombeli szörnyé. Az egyik már tátotta a pofáját, hogy beleharap Moody arcába, amikor Ooljee tézerének sugara áthatolt teste elektromágneses mezején, s éles felvillanás kíséretében a semmibe tűnt. A nyomozónak arra is volt ideje, hogy megállapítsa, a támadóiknak nem volt szaguk.

Bebotorkáltak a gépterembe. Moody azon iparkodott, hogy lélegzethez jusson, ezalatt társa és az izgatott tizedes beszámoltak a történtekről.

– Kilőttük a vezetékeket. Elvileg nem juthatna áram az épületbe – állította Ooljee –, nemhogy a gyorsítóba. Fogalmunk sincs, honnan jön mégis az energia.

A főmérnök legyintett. – Nem tudom, honnan a pokolból jöhet. A kisegítő generátor mutatója is nullán áll.

Grayhills Moody mellé lépett. – Szóval Gaggii minden igyekezetünk ellenére bejutott.

– Nemcsak ezt a létesítményt kerítette hatalmába – magyarázta Ooljee Samanthának. – Akármit is ügyködik, az kihat az időjárásra is. Gyanúsan hirtelen kerekedett az a vihar odakint. Igazából az a riasztó, hogy lehet, nem is tudja, mit művel.

Moody odébb cammogott, miközben pillantása a kijelzők és monitorok tömegén kalandozott. – Lennie kell valami megoldásnak, amivel kiüthetjük ezt a hóbelevancot. Meg kéne rongálni néhány kritikus alkatrészt.

– Maga nem tudja, mit beszél! – hordta le keményen a főmérnök. – Gőze nincs, mibe kerül egy ilyen berendezés!

– Vagy megmondja, hogy hol fogjunk hozzá – felelt Moody érzéketlen hangon –, vagy mi választunk ki egy pontot, és találomra kezdjük szétszerelni. Az eredmény ugyanaz lesz, csak nem olyan elegáns.

A főmérnök egy pillanatra farkasszemet nézett Moodyval, aztán lehorgasztotta a fejét, s lemondóan sóhajtott. – Jöjjenek velem.

Útközben kétszer is mah-ihek rontottak rájuk. Az egyik nyomozót harapás érte a karján, de a tizedes tézere elküldte a támadót az örök vadászmezőkre.

A hátsó lépcsőkön siettek le két emelettel alább, nem merték a liftre bízni magukat. Addig biztosan nem, amíg Gaggii a befolyása alatt tartja az épület energiaellátását. A létesítmény főmérnöke és egy gyakornok – a többiek őrködése mellett – munkához látott a gépezet gyomrában. Amikor lecsavarozták az egyik védőpanelt, és feltárult mögötte az a rengeteg áramkör és érzékeny processzoregység, a kísérteties vonítás iszonyú hangerővel csapott fel körülöttük.

A pislákoló világítás miatt nehéz volt tájékozódni. Moody erősen markolta a tézerét, s tekintetét a homályos zugokba fúrva leste, nehogy rájuk vesse magát valami lopakodó, vicsorgó árnyék. – Igyekezzenek már! – szólt hátra sürgetően.

A főmérnök, aki amúgy is paprikás hangulatban volt amiatt, amit tenni kényszerült, leteremtette Moodyt: – Ez nem fürdőkád, fiatalember! Mit képzel, kirántja a dugót és kész?!

A nyomozó megpróbálta féken tartani türelmetlenségét. Pedig lehet, Gaggii máris elérte, amit akart, hogy enné meg a fene! Folyton Ooljee megjegyzései jártak a fejében arról, milyen kényes, könnyen kibillenthető a világegyetem egyensúlyi állapota. Csak nem belebabrált valahogy ez a mocsok Gaggii? És ha igen, vajon miért? Egyet biztosan megtudtak Gaggii jelleméről, hogy szerette, sőt szüksége volt rá, hogy azt érezze, uralja a helyzetet. Arra bizton számíthattak, hogy nem egykönnyen engedi ki a markából a megszerzett hatalmi pozíciót.

Ez csekély vigasz volt számukra.

Egy őszinte pillanatában Gaggii bevallotta, különleges cél lebeg a szeme előtt. Volt egyáltalán fogalma róla, hogyan valósítsa meg? Vagy egyszerűen azzal szórakozott, vajon meddig mehet el azzal, amit megtudott?

A létesítmény alsóbb emeletein végigvisszhangzó vonítás egy épp felszálló magaslégköri gép sivítására emlékeztette Moodyt, amolyan Afrika felől begördülő sejtelmes hanghullámra, amely ide-oda hányódva, kavarogva áradt tovább előre, nem találva partot, amin megtörhetne. Érzékletes képet alkotott a kinetikus frusztrációról.

Az ózon facsarta az orrát; a villogástól káprázott a szeme. Úgy érezte, alakok közelednek. Nem coyote-ok. Vakító, éles neonfényű spirálok és karikák, tátogó koronakisülések, bennük agyarak voltak a szikrák. A balján álló nyomozó káromkodott és tüzelt, de csak a levegőt találta el. Rémképek és látomások ellen nem volt fegyverük. Márpedig nem sárkányok rontottak rájuk a folyosóról, nem démonok vetették magukat a berendezés mélyén szorongó csapatra. Az óriás csápoknak és örvénylő geometrikus formáknak tűnő zavaros gomolygás nem volt egyéb, mint agyonkínzott agyuk hallucinációs rémképei. A toroidális gyorsítóból származó nehézrészecskék, nem álmok.

Á, szamárság, motyogta Moody. Szedd össze magad. Minden bűnöző a zavarkeltésre épít. Gaggii sem különb. Ne add meg neki azt az elégtételt, hogy berezelsz!

A két mérnök hangtalanul dolgozott apró, jelentéktelen szerszámokkal a hatalmas monstrumon, a gyorsítón. A berendezés tövéből nem láthatták a folyosón előrenyomuló vicsorgó, barna dögök üvöltő falanxát. Az egyik zsarunak inába szállt a bátorsága, menekülni próbált. Moody azonban elkapta a karját, és visszarántotta. – Védd magad! – harsogta. – Nyomd a tézert!

Akkor mindnyájan veszettül tüzelni kezdtek a rájuk rontó mah-ihekre. A coyote-testek vakító szikrazáporrá robbantak szét. Moody le-lebukva, ide-oda pörögve igyekezett kitérni az agyarak és karmok elől, s nem győzött átkozódni a végtelennek tűnő másodpercek miatt, mialatt a tézer újra feltöltődött.

Ám hiába irtották ő és a társai a támadókat, a túlélők olyan lendülettel tülekedtek feléjük, mintha a rohanás a végzetükbe külön gyönyörűséggel töltötte volna el őket.

– Megvan! – harsant a diadalmas kiáltás, de nem a csatasorból, hanem Moody háta mögül.

A toroidális gyorsító sivítása szinte abban a pillanatban halkulni kezdett. A főmérnök előbújt a főkapcsolót rejtő fülkéből, karjában egy égővörös metálüveg hengerrel. Olyan óvatosan nyújtotta át a hengert a gyakornokának, akár egy szülészorvos az újszülött csecsemőt az ápolónőnek.

A farkasüvöltést mintha elvágták volna, a folyosóról mindössze a világítótestek és a radiátorok halk percegése hallatszott.

Moody eltette a fegyverét. – Hát ennyi. Megállítottuk.

– Arra kíváncsi vagyok! – bámult felfelé Ooljee, szerette volna tudni, mi történt két emelettel följebb. – Láttunk egyet s mást idelent. Kérdés, mit látott Grayhills odafent.

Ez alkalommal lifttel mentek. Moodynak, amint kilépett, épp egy ablakra esett a tekintete. Odakint havas eső hullott. A kavargó fekete fellegekből cikázó villámok törtek elő, sok millió volt csapkodott, háborgott céltalanul. Moodynak a homokfestmények motívumait juttatták eszébe.

Grayhills nem őket várta tátott szájjal. Ott ült az egyik gépkezelő pultnál, s párban bűvölték a számítógépet a mellette ülő fiatal technikussal. Moody figyelte az előadást, s legalább annyira csodálta a technikájukat, mint mások a kétkezest játszó zongoraművészekét.

Samantha észlelte a férfi jelenlétét, s kis szünetet tartva felpillantott.

– Megállítottuk – mondta neki Moody.

– Tudom. – A mellette ülő fiúra bökött, aki szégyenlősen vigyorgott a detektívre. – Kis Medve és én azon vagyunk, hogy kiderítsük, pontosan mi zajlott le. A toroidon belül közel fénysebességig gyorsultak fel a nehézrészecskék, de az eredményt nem tudjuk ellenőrizni, mert nem volt beprogramozva semmilyen cél.

– Akkor hová lettek a részecskék? – hökkent meg Moody.

– Nem tudjuk – pislogott a fiatal technikus. – Kilökődtek valahová. Fogalmunk sincs, merre. Minthogy nem ütköztek egy adott céltárggyal, valahol másutt ütköztek más részecskékkel. Hacsak nem valami, a toroidon kívüli célanyagra voltak irányítva – pislogott megint a fiú.

– Ilyesmi lehetséges? – hunyorított Grayhills.

– Elméletileg igen. Sosem próbálták ugyan ki, mert akkor képtelenség megfigyelni, mi lesz az eredmény. S nincs rá garancia, hogy a részecskék nem akadnak el valamiben, mielőtt a céltárgyhoz érnének, amitől persze dugába dőlne a kísérlet. El nem tudom képzelni, miért akarna valaki ilyet tenni.

– Nyilván nem akarja nagydobra verni a kísérlete eredményét – szólt közbe Ooljee.

– Micsoda őrültség! – A főmérnök nem bírta tovább hallgatni. – A nehézrészecskékkel nem lehet csak úgy dobálózni, mintha morzsát hajítana az ember a galambok elé! Ha egyszer kiszöktek a gyorsító köpenyéből, képtelenség nyomon követni az útjukat! – fortyogott az indulattól.

– Van még valami – jegyezte meg Grayhills. – Ez a vihar. Érintkezésbe léptünk az Országos Meteorológiai Szolgálat flagstaffi irodájával. Egy alacsony nyomású légáramlásrendszer képződött épp a fejünk fölött. Pedig se front, se légörvény nincs a közelben. Egyszerűen fenékre esett a barométer Cameron fölött.

– Ez Gaggii – bizonygatta az őrmester. – Nem tudom, hogyan, de elpiszkálja még a klímát is. A gyorsítót kikapcsoltuk, a vihar mégis folytatódik. Valami gazságot művel, akárhol van is.

– Én csak annyit tudok, amit az OMSZ mondott, hogy ez egy szabálytalan időjárási rendszer, kizárólag lokálisan hat, és hogy egy helyben áll. Szó szerint a fejünkre telepedett. – Samantha fáradtan hátradőlt, és behunyta a szemét. – Nem tudom, hogy sikerült a pasasnak aktiválnia a gyorsítót, sem azt, hogyan toborozta össze a coyote-csapatát. Nem tudom, van-e köze ennek az abnormális viharnak ahhoz, amivel foglalkozik. Gyorsító, coyote-ok, vihar – körülbelül annyira nem vagyok képes összerakni ezt a három dolgot, mint ahogy képtelen vagyok nyulat varázsolni egy kalapból. Ami nem jelenti azt, hogy Gaggii ne tudná.

Megcsörrent egy telefon, zavaróan hatott a helyiség feszült légkörében. A technikus, aki felvette, lassan bólogatott, aztán átnyújtotta a kagylót a tizedesnek. Moody figyelte, hogyan változik az arckifejezése a csüggedtségtől a teljes elképedésig. Miután letette a kagylót, egy hosszú pillanatig csak bámult maga elé, majd a nyomozóhoz fordult.

– A keleti parkolónál álló őrbódéból telefonáltak. Tanácsot kérnek. Van ott valami, amit szerintük nem ártana ellenőrizni.

–. Van elég dolgunk itt is.

A fiatalember lassan ingatta a fejét. – Nem, azt hiszem, ezt tényleg látnunk kéne. Nem sok kedvem van hozzá, de feltételezem, hogy fontos. – Ezt olyan hangon mondta, mintha ő lett volna az a vadász, aki úgy dönt, mégis elhagyja a barlangot, és szembeszáll a kardfogú tigrissel.

Moody és Ooljee tanácstalanul követték, Grayhillst és a technikust pedig magukra hagyták, hadd bűvöljék tovább a számítógépet.

Semmi sem állta útjukat, se izzó szemű szörnyek, se ádáz, túlvilági rémalakok nem vetették rájuk magukat a sötét sarkokból, miközben szaporán lépkedtek az épület hátsó kijárata felé.

A parkolóra nyíló előcsarnokban lassítottak. Kint egyre fehérebb lett az úttest a havas esőtől, a félig jeges, sűrű dara csak úgy zörgött a széles, színezett ablaktáblákon, melyeken át ráláttak az autók, minifurgonok és terepjárók seregére. Kelet felé, az észak-déli kétsávos főúton egyre-másra húzódtak le a járművek a padkára. A sofőrök és utasaik kiszálltak, összehúzták magukon dzsekijüket, ingüket, s úgy bámulták a domb mögötti kavicsos lankán váratlanul ott termett jelenést.

Hatalmas volt. Egyenruhás alakok pislogtak le róla az aljában összeverődő embertömegre. Ebből a távolságból Moody nem láthatta az arckifejezésüket, de feltételezte, a megdöbbenésük semmivel sem lehetett kisebb az övénél. Sasszeme volt ugyan, és látta az orrára írt nevet, de az ismeretlen betűket nem tudta kiolvasni.

A tizedes – meglepő módon – le tudta fordítani, de úgy sem jelentett számukra semmit.

A két ganadói férfi megfordult, s otthagyta a megrökönyödött biztonsági embereket a kavargó darazáporban. Egy szó sem esett köztük, míg vissza nem értek a gépterembe.

– Gaggii hibázott – mormogta Ooljee, amikor beléptek a zsúfolt helyiségbe.

Moody a vizes darát veregette a válláról. – Kezd kicsúszni a kezéből. Kapiskálom már, hogy értetted, amikor azt mondtad, belekontárkodik az embernél hatalmasabb, kifürkészhetetlen erők dolgaiba.

Jövetelükre kíváncsi tekintetek fordultak feléjük. Grayhills elébük sietett, s kezét Moody karjára tette. Jó is, hogy így tett, különben a megbabonázott nyomozó egyenesen átbotorkált volna a másik ajtón a szomszéd folyosóra.

– Mit láttál, kísértetet?

Moody belefogott, de nem tudta, hogy magyarázza el. Nem volt rá magyarázat. Ehelyett azt kérdezte: – Össze tudna hozni minket az egyetemi könyvtár adattárával? Nem az ittenivel, a flagstaffival.

Samantha érdeklődve méregette. – Hát persze. – Tekintete Ooljee-ra siklott, aki lerogyott egy közeli székre. – Miért?

– Utána kell néznünk egy névnek – mondta neki Moody.

– Egy névnek? Milyen névnek?

– Egy hajóénak.

Samantha a fejét ingatta, az elképedése nőttön-nőtt. – Nem értem.

– Moderáld magad, nem vagyunk egyedül. Légy jó kislány és indítsd a hívást.

A lány egyre Moodyn tartva a szemét visszazökkent a helyére, és bekopogta a parancsot. Egy pillanattal később be – jelentkezett a könyvtári gyorsszolgálat. Moody beadta a kezdést, amire még abban a percben megjött a válasz.

Ooljee felállt, és a válla fölött kukucskált a képernyőre. Több technikus is odaszállingózott, hadd lássa, mi ez a felhajtás.

A könyvtár higgadt válasza így hangzott: “az Akitsuki nevű torpedórombolót, amely a Zuikaku nevű repülőgép-anyahajó kísérője volt, amerikai találat érte, és feltehetően elsüllyedt 1944. október 25-e reggelén a Leyte-öbölért folytatott csata során a Fülöp-szigeteki hadjárat alatt a második világháborúban.”

– Kivéve, hogy nem elsüllyedt – mormogta Moody –, hanem eltűnt valamerre. Most pedig itt csücsül egy kopár fennsík kellős közepén.

Grayhills Ooljee-hoz fordult. – Mit dünnyög ez?

– Ott áll a parkoló mellett – bólintott az őrmester kelet felé. – Egy japán torpedóromboló a második világháborúból. Legalábbis a legénység egy része a fedélzeten kóvályog, és azon töpreng, mi történhetett velük. A túlélők többsége meg gondolom, odalent kuporog, és imádkozik mindenféle akkoriban divatos istenhez.

– Ez agyrém!

– Nem vitatom. – Ooljee elkomorult. – A titkos jelbeszélő!

Moody a társára pislogott. – Micsoda?

– A navaho jelbeszélők. Fontos részei a törzsi történelemnek. Mindnyájan tanulunk róluk az iskolában. A második világháború alatt, még a számítógépek előtt, minden kormány arra törekedett, hogy olyan rejtjeles üzenetközvetítési módot fejlesszen ki, amit az ellenség nem ért meg. Amikor navahók is beléptek az amerikai seregbe, valaki kitalálta, hogy minden létfontosságú hadálláson tartózkodjon egy-egy navaho rádiós. A jelbeszélők kiagyaltak egymás közt egy kacifántos, külön bejáratú navaho nyelvet. Furcsa, de az ellenség a japánok voltak. Sosem jöttek rá, milyen kódot használtak az amerikaiak. Nem is volt igazán kód, csak zagyva navaho.

– Nem értem, hogy jön ez a kinti hajóhoz.

– Az idegen web! Néhány jelbeszélő ráhibázhatott a megfelelő szófordulatokra. Véletlenül, talán csak pillanatokra, de valamiképpen bejutott a webbe. Vagy esetleg – fogta halkabbra a mondókáját – Laughter ük-üknagypapa döntött úgy, hogy szárnypróbálgatásképpen előrukkol valami varázslattal, de ez a hajó belekeveredett valahogyan a hatathli-szertartásba, és átlódult a Csendes-óceánból...

– ... idegen vizekre és partokra – fejezte be Moody helyette a gondolatot –, míg aztán Gaggii barátunk nem kezdett piszmogni a webbel. Most aztán hazatértek a katonák... mondhatni. Bár tudnék japánul!

– Összevissza tapogatózik ez az alak, próbálkozik, meddig mehet el – jegyezte meg Ooljee. – Nem lehet kiszámítani, mit lép.

Moody a társát méregette. – Le kéne kérdezni a webtől, hol lehet vajon.

Az őrmester a fejét ingatta. – Inkább nem. Amikor csak előhívjuk az adatbázist, folyton az motoszkál bennem, hogy valamit elrontok, vagy hogy Gaggii mégis kieszelt valami védelmet, amivel eltünteti a nyomait. Nem akarom úgy végezni, mint ennek a hajónak a legénysége! Gondold meg, ha ez az egész épület vagy mondjuk Arizona állam valahol másutt materializálódik! Nem örülnék, ha arra kéne várnom, hogy valaki “véletlenül” visszavarázsoljon úgy mától száz évre!

Moody szinte maga előtt látta, ahogy az egész állam az összes folyójával, nagyvárosával, hegyével és lakójával hirtelen kiszippantódik a valóságból, szép, szabályos határvonalakkal, mintha egy gyerek vágta volna ki ollóval egy térképből. Mit Arizona, fokozta Moody. Miért nem egész Észak-Amerika vagy – ha Gaggii nem elég elővigyázatos a paraméterekkel – az egész bolygó? Elképzelte, ahogy a Föld besuvasztódik egy földön kívüli adatbázis valamelyik hátsó bugyrába mint jelentéktelen kis bájt egy akkora roppant webben, ami magában foglalja...

Mit? Tulajdonképpen mekkora lehet valójában ez a web, amibe belebotlottak?

Talán ennyi volt az egész. Egy óriási adatbázis, amit ők konstruáltak valamikor. Már-már úgy érezte, képtelen felfogni, de nem, Vernon Moody, első osztályú nyomozó a nagy-tampai rendőrkapitányságról, sosem adja fel. Kezdett már derengeni előtte az egésznek az emberfelettien nagy léptéke, gigantikus terjedelme és apokaliptikus közönye.

Világossá vált előtte: a galaxisok voltak a könyvtárak, azokon belül az egyes naprendszerek az alkönyvtárak. Az alkönyvtárakon belül voltak a kisebb fájlok. Az lehetett a Föld is, vagy ki tudja, milyen néven szerepelt. Azon belül jöttek a növények, állatok és az emberi lények alfájljai. Személyi alfájlok Vernon Moody, Paul Ooljee, Samantha Grayhills, Yistin Gaggii megjelöléssel. Végtelenül parányi bájtok, haszontalan hulladékfájlok, melyekhez könnyedén hozzáférhet bárki, aki ért a web kezeléséhez.

Mire áhítozott annyira ez a Gaggii? Biztosan nem olyan hitvány semmiségre, mint az önvédelem vagy hogy meggazdagodjon. Nem, Gaggii azon mesterkedett, hogy kiderítse, hogyan tudná irányítani az “emberiség” címkével ellátott alfájlt. Sőt lehet, a terve még grandiózusabb volt. Esetleg abban reménykedett, ráteheti a kezét egy teljes fájlra. Megnyomja például az ENTER-t, és a bolygót valamicskét közelebb tolja a naphoz (ha éppenséggel fázós a fickó). Vagy egy másik nap mellé biggyeszti, helyváltoztatás gyanánt. A gravitáció, a fénysebesség hirtelen jelentőségüket vesztették. Mellékes tényezők lettek, hiszen csak be kell lépnie a webbe, idepöttyinteni egy szabvány Júlia-halmazt, oda egy Mandelbrotot, s már át is surrant az Alpha Centauri néven kódolt alkönyvtárba.

Moody megborzongott. Hogyan tovább azok után, hogy a létezésünk alapjai szinte anyagtalan, pókhálószerű semmivé foszlottak? Idő, űr, sebesség: értelmetlen fogalmakká váltak. Lényegileg oda nem illővé. Ki osztogatja odafönt a címszavakat? Isten? Az idegenek? A kimondhatatlan nevű navaho szent nép tagjai?

Fájdalom hasított Moody arcába. Tekintete Samantha Grayhills aggódó arcára esett. Időbe telt, mire felfogta, hogy képen csapták. Ooljee is ott állt mellettük, ő is nyugtalanul méregette.

– Hahotáztál – közölte komolyan Samantha –, és nem bírtunk lecsendesíteni. Ne haragudj, hogy pofon vágtalak.

– Én nem mertem – vallotta be Ooljee. – Féltem, hogy visszakézből laposra döngölsz. Mi volt az, amin ilyen süketen és vakon méláztál?

Moody habozott, végül morcosan közölte: – Semmi. Semmi lényeges. Jelenleg nincs más dolgunk, mint arra koncentrálni, amit fel bírunk fogni. Különben ha túl sokat rágódunk ezen a hajón, eltereli a figyelmünket a lényegről. A lényeg ugyanis Yistin Gaggii. A gyilkos, akit le kell csukatnunk. Ennél nincs most fontosabb dolgunk.

– Eszembe jutott valami. – Mindkét férfi Grayhills felé fordult, de ő állta a sarat. – Ha ő a centruma mindennek, ami itt történik, az is lehet, hogy ennek a képtelen zivatarnak is a középpontjában tartózkodik. Határozzuk meg az alacsony légnyomású terület centrumát, lehet, hogy ott találjuk őt is. Amennyiben az Vegas vagy Bullhead City fölött helyezkedik el, valami egyébbel kell próbálkoznunk, ha viszont tényleg olyan közel van, ahogy az Országos Meteorológiai Szolgálat állítja...

– Hívd őket – szakította félbe Moody.

Samantha biccentett, s már ült is vissza a konzol előtti székre. – Máris.

Ooljee odasúgta Moodynak, míg várakoztak: – Tudod, mi a te bajod, barátom? Túl sokat töprengsz. Különösen zsaru létedre.

– Mi van akkor, ha a web készítői beiktattak valami saját külön védelmet? Mi van, ha Gaggii véletlenül belefut egy ilyenbe? Gondolod, külön elbánásban részesül? – Moody kajánul vigyorgott. – Próbálok “nem” gondolni arra, hogy erre gondolok.

– Önmagában semmi sem csak jó vagy gonosz – folytatta az őrmester. – Minden azon múlik, hogyan használjuk.

– Igazán megnyugtattál – felelt Moody maró gúnnyal. – Gondolni fogok rá, amikor majd Arizona elsüllyed az Indiai-óceán közepén.

– Ha létezik ilyen védelem, az nyilván egyértelmű jelzéssel van ellátva.

– És gondolod, az visszatartja a jó öreg Gaggiit? Túl messzire jutott ahhoz, hogy most adja fel. Biztosan megpróbálja kikerülni. Nem; muszáj elkapnunk, még mielőtt valami komoly hibát követne el.

– Nem hiszem – mondta Ooljee csendesen –, hogy Gaggii az Indiai-óceán közepébe akarná lökni Arizona államot.

– Persze hogy nem! Csupán elnök akar lenni. Vagy a bolygó császára! – A nyomozó letekintett a társára. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ha meg akarjuk állítani, meg kell ölnünk? Pontosan amiatt a nyavalyás irreális hajó miatt. Ha azok a hatathlivénájú jelbeszélők meg tudták tenni száz évvel ezelőtt, az azt jelenti, nem kell hozzá se monitor, se komputer, hogy a webbe belépjünk. Elég ismerni a megfelelő szavakat, a helyes tagolást. Azt jelenti, azzal nem tartóztatjuk fel Gaggiit, ha lakat alá dugjuk. Nem tudjuk olyan mély verembe dugni, ahonnan ne tudna bajt keverni. Végeznünk kell vele.

Ooljee várt, mielőtt válaszolt volna, de nem azért, amiért Moody gondolta. – Szerintem is igazad van, de a gondunk azzal nem oldódik meg.

– Hogyhogy?

– Velem mi lesz? Ismerem a rituális éneket. Ismerem a homokfestményt.

Moody szúrós szemmel méregette barátját. – Veled, Paul? Te mondd meg.

– Van egy csinos, szerető asszonyom. Van két gyönyörű gyerekem. Van munkám, amit szeretek, és ott, ahol lenni szeretek. Van feladatom, van sikerélményem. Nem akarok én semminek sem a császára lenni. Sőt mit több, azt akarom, hogy a lehető legkevesebb közöm legyen hozzá. Olyasvalami, ami hatalmat ad az ember kezébe, vissza is veheti. Csak hadd merüljenek el a mélységeibe szakértők, akik közben szemmel tudják tartani egymást is. Hadd akadjanak rá ők a beépített védelemre a web rejtelmei között. Én nem vagyok hatathli. Ha megsemmisítjük a homokfestményről készült utolsó felvételeket is, jó időbe beletelik, mire valaki ismét rábukkan a web titkára. Talán soha többé nem kerül rá sor.

– Soha többé – bólintott Moody elégedetten. – Ez már egész rendes időtartamnak tűnik. Soha, úgy is van. – A végtelenség rémisztő, közönyös üressége meghátrált kissé, miáltal enyhült a szorongása is valamicskét.

– Te nem vagy kíváncsi? – kérdezte Ooljee. – Ha a hajót ért mizériáért a jelbeszélőket terheli a felelősség, neked nem fúrja az oldaladat, mi minden kóvályoghat még erre-arra a web szféráiban?

– Ajánlok egy egyezséget – vetette oda kurtán Moody. – Nem fogok annyit töprengeni, ha te nem fogsz annyit kíváncsiskodni.

Grayhills megkapta a tájékoztatást. – A légörvény középpontja csupán hetven kilométerre van innét. A Cedar-nyereg hágójától délre, valahol a főút és a Marble-kanyon között. – Hátrapillantott a fiúkra. – Még mindig egy helyben áll.

– Valóban közel. – Ooljee a pisztolyát ellenőrizte. – Le sem kellett jönnie a városba, hogy elérje, amit. akart. Gyerünk! Van egy letartóztatandó gyilkosunk és egy lecsendesítendő viharunk. Többek között.

A két férfi egymásra somolygott.

21. FEJEZET

A helikutter pilótájának sehogyan sem akaródzott felszállnia velük, s csak azért adta be a derekát, mert Ooljee a rangjára hivatkozva a sarkára állt. Úgy hánykolódtak összevissza a felhők között, akár egy parafadugó a mosógépben, s a himbálózás csak akkor nyugodott el valamelyest, amikor a pilóta behúzta a rotorokat, és elhúzott észak felé.

A vad szél ide-oda dobálta őket, s a villámlás olyan sűrű és heves volt, hogy még a megátalkodott ateistákból is kicsalogatta az imádságot. Az ablaktörlők és a hódara csatája ugyan döntetlenre állt, a pilóta mégis úgy döntött, a szeme helyett a műszereire hagyatkozik. Nem várták őket segítőkész jelzőfények ott, ahol landolni szándékoztak.

Grayhills azzal győzködte a pilótát, hogy nincs is szükség vizuális tájékozódásra. Nincs más dolga, mint követni a barométer állását arra, amerre süllyed.

Moody gyomra a Flex táncának ritmusára ugrált föl-le, de kapaszkodott, és igyekezett nem gondolni háborgó zsigereire.

A pilótájuk egy húsz-egynéhány éves, alacsony, de szívós, morcos képű legény volt. Utcai szolgálatra túl apró, irodistának viszont túl kemény vagány volt. Miközben a konzolt fürkészte, emelt hangon – hogy érteni lehessen a szavát a bömbölő szélben – beszélni kezdett.

– Négy éve repülök. Követtem már menekülő bűnözőket szabályos rendőrségi eljárás során és polgári bejelentés alapján. Szállítottam videoriportereket, és végeztem csavarvonalú kutatórepüléseket. Egyszer kilőttem egy légvédelmi lövedékkel felfegyverkezett pasast, akit a földi zsaruknak úgy kellett kihalászniuk egy csatornából. De ez az első alkalom, hogy a barométer állása alapján követek egy rosszfiút. – Megkopogtatta az egyik kijelző borítólapját. – Nézzék ezt nyavalyás vacakot! Huszonnyolc egész kilencvenöt. Sosem láttam még ilyen alacsony légnyomást!

Egy erőteljes, esővel kísért széllökés odébb lódította a helikuttert. A pilóta igyekezett egyenesben tartani a gépet, s közben hol a vihart, hol Ooljee-t szidta egyforma hévvel. Nem kérdezősködött, nem volt rá ideje.

Moody mindenbe belecsimpaszkodott, ami csak rögzítve volt a fülkében. A biztonsági övek ellenére Samantha Grayhills folyton neki-nekidöccent, amit más körülmények között kifejezetten élvezett volna. Ooljee a pilóta melletti ülésben előredőlt, s majd kinézte a szemét, annyira igyekezett átlátni a gomolygó fellegeken.

A pilóta, miközben kitartóan figyelte a barométert, dacolt a viharral, és küzdött az őket föl-le rángató légáramlatokkal, egy pillanatra elkapta a tekintetét a radarról. Bár lehet, hogy azért tette, mert a kínkeserves két lépés előre, egy hátra menetet már épp megelégelte. Mindegy, mi miatt, de váratlanul ordított egy nagyot, és felrántotta a kormányt, amint a tanúhegy sötét tömbje kibukkant előttük.

A helikutter félrepördült. A gép hasa felől mély, csikorgó nyöszörgés hallatszott, aztán zökkentek egy nagyot, ahogy a platónak csapódtak. A pilóta megkísérelte beindítani a rotort, de elkésett vele. A szél és a légnyomás bevégezte, amit az ütközés elindított.

A szénszálas kompozitszárnyak letörtek, s lógtak, mint fagyott szőnyegek. Az egyik nekivágódott a Flex huzalbetétes ablaküvegének, néhány centire Moody arcától. Annak köszönhették megmenekülésüket, hogy már amúgy is talajt értek. No és dühös pilótájuk ügyességének. A videofilmeken Moody mindig azt látta, hogy a légi balesetek hosszú percekig elhúzódnak, ahogy a fémtest csikorogva csúszik a leszállópályán vagy a kavicsos talajon. A valóságban csupán másodpercek teltek el a földnek ütődéstől a mozgás teljes megszűnéséig.

Moody kicsusszant a szíjak közül, s Grayhillsnek is segített kikászálódnia a maga öve alól. – Jól vagy? – tudakolta.

– Nem, nem vagyok jól. A nyakam el akar törni, a mellkasomat meg mintha üllőnek használta volna valaki. De azt hiszem, nem tört el semmim.

Ooljee kirúgta az ajtót a maga oldalán. Moody pillantása a pilótára siklott, aki magába roskadva, lecsüngő fejjel ült az ülésén.

– A biztonsági öv sem fogta meg annyira, hogy be ne horpassza a konzolt – csóválta a fejét az őrmester, aztán átnyúlt, s kezét a dzseki alá csúsztatva a pilóta mellére tette. – Semmi vész. Bár kutya közérzete lesz, ha magához tér. – Moody fellélegzett. Kedvelte a vakmerő fiatalokat.

Az ajtó nagy döndüléssel kicsapódott, s párás, hideg levegő zúdult be rájuk. Szegény vidéki srác, a messzi délről, ez bizony nem a te világod, jegyezte meg magában Moody fanyarul, amikor a jeges szél, mint valami kíváncsi ragadozó, képen nyalta.

– Közel lehetünk – állapította meg Ooljee.

– Miből gondolod?

Az őrmester a társa felé fordult. – Épp a barométert néztem, mielőtt becsapódtunk, annál lejjebb már nem eshetett volna. Mindjárt ott leszünk a vihar középpontjában.

– Frászt leszünk – zsörtölődött Moody, nem volt valami optimista hangulatban. – Az, hogy feszt süllyedt, még nem jelenti azt, hogy már célnál vagyunk. – Az eszméletlen pilóta felé intett. – Vele mi lesz?

Ooljee gondolkodott. – Amikor magához tér, és meglátja, hogy elmentünk, két dolgot tehet. Vagy felkerekedik, és megpróbál utánunk botorkálni, ami nagy hülyeség lenne, vagy itt marad a gépével, és megvárja, amíg elcsitul a vihar, és a mentőosztag ráakad a vészjelzése nyomán.

– Remélem, az utóbbit választja. – Moody megindult, hogy kikászálódjék, de megtorpant, amint megérezte, hogy Grayhills szorosan a nyomában tolakszik. – Hová ilyen sebbel-lobbal, hölgyem?

Samantha dacos fintort vágott. – Nincs most időm efféle én-rendőr-vagyok-te-meg-civil-ez-nem-tartozik-rád marhasághoz!

– Egy jó okot mondj, amiért nem kéne itt marasztaljalak!

A hódaraszemcsék mint olvadó gyöngyök tapadtak rá a lány hosszú hajszálaira. Csillogó tekintete higgadtan mélyedt a férfiéba.

– Mert én csinosabb vagyok nálad, és ez még hasznunkra is válhat.

A nyomozó a társára kacsintott. – Mit szólsz ehhez, Paul? Tényleg csinosabb nálam?

– Ó, efelől semmi kétség – felelte az őrmester pléhpofával. – Ám hogy ezzel kiérdemli-e, hogy velünk jöhessen, az más kérdés. De azt javaslom, ne nyissunk vitát ez ügyben. Minthogy a hölgy alighanem nálam is csinosabb, úgyis alulmaradnánk mind a ketten, ráadásul vesztegetnénk a drága időnket.

Kimásztak a megroggyant gépből. Moody azon sajnálkozott, miért nem egy libatollal bélelt parkát hozott magával a vékony szolgálati dzsekije helyett. Ooljee betájolta magát, aztán mutatta az irányt. Megindultak nyugat felé.

Moody észrevette, hogy Grayhills közvetlenül a sarkában baktat, az ő becses tömegét használva védőpajzs gyanánt a szél és a darazápor ellen. – Nem mondták még neked, hogy veszélyes követni a medvét a sűrűbe?

– Akkor nem, ha az embernek van némi fogalma róla, hogy mi fog ott történni – sandított kajánul a hidegtől rózsás arcú nő a nyomozóra.

Vajon az intellektuális kíváncsiság hajtotta Samanthát, hogy velük jöjjön, vagy egyszerűen – mint a tudományos beállítottságú emberek többsége – ő sem volt tisztában a való élet kegyetlen realitásaival? A tudósok, noha kis százalékát adták a teljes népességnek, mégis aránytalanul sokszor váltak utcai rablótámadások áldozatává.

A hideg és az erős szél dacára Moody örült, hogy kiszállhatott a helikutterből. Jobb szeretett a földön járni. Bár gyanította, hogy megváltozik a véleménye, amint a jeges szél majd átjárja vékony öltözékét. De hogy a veszteglő Flexben maradjanak, az eszükbe sem jutott. A lehető leggyorsabban meg kell találniuk és állítaniuk Gaggiit. Szó sem lehetett arról, hogy a gépben kucorogjanak, a mentőalakulatra várva.

– Nem tudom, mikor találunk bármit is ebben a mocsok időben – morgolódott magában, ahogy leszegett fejjel, hunyorogva cammogott előre a hódarafelhőben. De legalább – töltötte el jó érzéssel a gondolat – Grayhillsnek könnyebb az ő lábnyomát, mint neki Ooljee-ét követni.

Az őrmester hátraszólt: – Azt hiszem, tisztul már! – A szél mintha valóban alábbhagyott volna, állapította meg Moody. A darából eső lett, aztán már csak szemerkélés. Talán odébb mozdul végre ez a röhejes légörvény.

Hirtelen – túlságosan is hirtelen – a szitáló eső is abbamaradt, s ritka ködtakaró burkolta be a környéket. Aztán az is elenyészett.

Moody egy sziklás fennsík szélén találta magát, ahonnan egy nem túl mély kanyonra lehetett rálátni. Keskeny patak kanyargott e földfelszínbe vájt hasadék aljában, vize évezredeken át marta bele magát a kemény sziklákba. A kanyon túlsó szegélye magasabb volt, mint az, ahol ők ácsorogtak Lassan körbefordult. Szinte karnyújtásnyira tőlük sötét köd- és esőfüggöny gomolygott. A fennsíkon kör alakú bástya gyanánt fonta körbe az ég felé tornyosuló felhőfal, elzárva minden kilátást. A felhők belsejéből szakadatlan szélzúgás hallatszott, de ahol ők álltak, csend és meleg volt.

Haal hoodzaa? – mormolta Ooljee. – Mi folyik itt?

– Majd a tapasztalt floridai bácsi elmagyarázza – pöccintett le Moody egy kavicsot a szakadékba, s nézte, hogyan gurul le a meredek oldalon. – Szinte otthonosan érzem magam. A vihar szemében vagyunk.

Grayhills a körülöttük örvénylő magas felhőpalástot méregette. – Az nem lehet. Ahhoz túl kicsi ez az egész vihar.

– Kicsi, na bumm. Akkor is egy francos hurrikán.

– Itt nem fordulhat elő semmilyen francos hurrikán!

Ooljee úgy mondta ezt, mintha a tagadása elég lett volna ahhoz, hogy elhessegesse az igazságot. – Hurrikánok a trópusokon szoktak kitörni. Ez itt Észak-Arizona, az isten szerelmére!

– Sajnálom, ezen nincs mit vitatkozni. Klasszikus forma, törpe méret. Egy minihurrikán. – Moodyt nem tántorította el társa tiltakozása. A vihar ott állt egy helyben, ott kavargott kis kanyon felett, aminek az alján csörgedezett az időszakos folyócska. A forgószél nem mozdult semerre, egy pontban örvénylett.

– Nagyobb, mint egy mikrohurrikán. – Egy kóbor szellő felborzolta Grayhills haját. – Mit nem adna egy meteorológus, ha itt tanulmányozhatná a dinamikát!

– Szívesen cserélnék vele – dünnyögte Moody. Úgy érezte magát, mint egy bogár egy pezsgősüveg dugóján, várva a robbanást, ami az égbe röpíti.

A kanyonban egyéb is volt pataknál és elszórtan megkapaszkodó csenevész bokroknál. Hévízforrások gőzölögtek középtájt, egy hagyományos, tizenkét oldalú navaho rönk kunyhó közelében. Az építmény bejárata kelet felé nézett A gipsszel vakolt falakba üvegablakokat illesztettek.

Jókora lakóautó parkolt nem messze, a tetején műholdvevő, ami kicsinyített mása volt a kunyhó mögött álló nagyobbnak. Mellette követőautomatikával ellátott napelem piramis állt. A lakóautótól kábelek vezettek az épületbe.

Moody automatikusan előhúzta a pisztolyát, leguggolt, és fürkészni kezdte a járművet meg a kunyhót. – Ott lesz valamelyikben. Bár lenne néhány plasztik detonátorom! Egy csomagocska az autóba, egy a házba, s szépen hazaballaghatnánk; vihar ide, vihar oda, csak kráterek maradnának utánunk.

– Nem rohanhatjuk le minden teketória nélkül – suttogta Ooljee. – Nem tudhatjuk, miféle fegyvereket halmozott fel odabent, sem hogy miket cipel magával. – Tekintete a kunyhó körüli talajt pásztázta. – Körkörös védelmet is állíthatott, aktív vagy passzív rendszerűt. És van még valami – mutatott a hévízforrások felé.

Moody odasandított, majd vállat vont. – Ezek szerint forró fürdőt vehet, ha akar. Mi van akkor?

– Van egy másik homokfestmény, ami egy nagy szörny nevű lénnyel kapcsolatos.

– A hagyományaitok nem kifejezetten széplelkeknek valók, igaz?

Az őrmester neheztelve mérte végig Moodyt. – A nagy szörny egy úgynevezett Forró víz nevű helyen él.

Moody felsóhajtott. – Lefogadom, ennek az államnak az északi része telis-tele van hévízforrásokkal.

– Úgy van. Sőt a Flagstaff melletti San Francisco-hegység vulkánjai utoljára a minap, a XI. században törtek ki. Ez ám a heves vulkáni tevékenység!

– Jó, jó, szóval egy homokfestmény jutott az eszedbe. No és?

– Bár ne jutott volna eszembe! A nagy szörny, tudod, nem szerette a földi embereket. Eltaposta őket, amint tehette. Amíg meg nem zabolázták, a világ nem volt alkalmas az emberi életre. – Ooljee ismét a lenti látványra fordította a figyelmét. – Akkor is érdekesnek tartom, hogy Gaggii egy hévízforrás mellé telepítette a végső menedékét.

– Akárhogy is, én nem látok se kicsi, se nagy szörnyet a környéken – morgott Moody. – Csak egy ócska kis vityillót, amiben ott kushad egy gyilkos. És egy...

– Mi az ott? – vágott a szavába Grayhills. A lány nem a kunyhóra bámult lefelé, hanem át, a kanyon túloldalára. És mutatott valamit. – Te jó ég, mi lehet az?

Moody felkapta a fejét.

Apró, fekete ponton akadt meg a szemük, éjfekete folton a rőt háttér előtt. Belső izzás virított benne, s élesen kirajzolódó körvonalával ott függött a levegőben a kanyon túlsó pereme előtt.

Tágra nyílt szemük előtt úgy lüktetett, akár egy csepp higany egy üveglapon, ide-oda inogva. A minihurrikán magja fölött besütő nap fénye megcsillant csiszolt, fekete acélra emlékeztető felületén. Kissé dél felé sodródott, aztán megállt.

Amikor nagyjából akkorára duzzadt, mint Ooljee terepjárója, az ovális idom nekiütődött a plató szélének. Homok, kavics, majd nagyobb kődarabok kezdtek leválni a sziklafalról, az objektum fölé siklottak, s az beszippantotta őket. Egy kisebb bokor szintén levált a szikláról, s eltűnt az üvegszerű fekete testben.

– Mi az ördög ez? – suttogta halkan Ooljee.

Moody le sem vette a szemét arról a valamiről, úgy felelte:

– Honnan tudjam? Te vagy a navaholegenda-szakértő.

– Ez fizikai manifesztáció – vélte az őrmester –, nem vallási.

– A szemétláda guberál összevissza a webben – szorította meg Moody erősen a pisztolyát. – Előbányászott valami szart, és még csak nem is foglalkozik vele?

– Az a gyanúm, nem – csóválta a fejét Ooljee. – Emlékezz, legalább két embert kinyírt, és minket is megpróbált eltenni láb alól.

A feketeség mind jobban terjeszkedett. A szemük láttára tört le egy nagyobb szikladarab, s gördült bele a sötét korongba.

A szél ereje pedig nőttön-nőtt.

Süvített lefelé az égből, elzúgott az arcuk mellett, úgy ömlött befelé a minihurrikán örvénylő magjába, akár a víz egy vödörbe. A korong felé száguldó por, pollen és talajszemcsék elzúgtak Moody szeme előtt, surrogtak, fütyültek a füle mellett. A Földet szívta magába az a fekete lyuk.

– Légrétegre rajzolás.

– Micsoda? – kérdezte Moody mozdulatlanul; képtelen volt elfordítani tekintetét a látványról.

Ooljee a földön ült, pisztolya lazán lógott az ujjai közül. – Az istenek légrétegekre rajzoltak, és fekete fellegeknek látszó hajókon utaztak. Emlékszel a festményre? “A megtisztító lényt sasok és sólymok kísérik át az égi lyukon a madarak erejével bíró kígyók segédletével.” Mindenre találtunk analógiát, csak a kígyókra nem, mert a kígyók nem tudnak repülni. Azok a földet túrják.

– Földet túrnak, lyukat ásnak. – Grayhills kábán meredt a plató túloldalán gyökeret vert burjánzó, sötét örvénylés felé.

– Patkányok, vakondok, ürgék, férgek... Férgek. Ez mókás.

Moody már megint annak az oktondi dagi kölyöknek érezte magát, mint hajdan Mrs. Waterson osztályában. – Mi van a férgekkel?

Samantha nem figyelt rá, Ooljee-hoz intézte szavait. – A kígyók lyukat ásnak. A férgek lyukat ásnak. A kígyók ugye a villámlást jelképezik? – Ooljee biccentett. – A villám, ami lyukat fúr. Természetes, hogy űrhajókra gondolunk, amikor villámlással és fekete felhőkkel kísért utazási módot próbálunk elképzelni. Természetes, de téves. Azok az egykori hatathlik nem elstartoló űrhajókat igyekeztek ábrázolni. Sokkal prózaibb módon próbálták meg kifejezni, amit láttak: a lyukon áthaladást.

– Elmondaná végre valaki, hogy mi a nyavalya ez a féregduma? – könyörgött Moody.

Különös mosoly ragyogta be Samantha arcát. – A homokfestményen kígyók szerepelnek. Ma talán férgekkel jelölnénk, de ugyanazt ábrázolná: a lyukon való átjutást. Szerintem a homokfestményen leírt égi lyukat szó szerint kell érteni, nem metaforikusán. Az a gyanúm, az a megtisztító nem fel az égbe ment, hanem átcsúszott egy valódi égi lyukon. – A tekintete ismét a kanyon túloldalára, a fokozatosan táguló ellipszis felé siklott. – Vagy másképpen: egy féreglyukon!

Moody azt érezte, minél jobban iparkodik, annál inkább lemarad. – Mi az a féreglyuk?

Samantha megvonta a vállát, mintha a pontos meghatározás nem is számítana. – Görbült téridő. Ha megfogunk egy papírhengert, és a két végét ellenkező irányba tekerve tovább csavarjuk, mi lesz belőle?

– Kettészakadt papírhenger.

– Végül a két vége összeér. Egyes tudósok úgy képzelik, hogy ha a téridőt ily módon meg lehetne markolni, és megcsavarintani úgy, hogy az egyébként sok száz parszek távolságra lévő két vége egymásba érjen, akkor a térnek ugyanazt a pontját foglalnák el. Ezen a ponton át lehetne lépni egy teljesen más, roppant távoli térbe – mutatott a sötét korong felé. – Az ott egy kauzális határ, egy olyan téridőhöz kapcsolódó határ, ami csakis abban a struktúrában létezik, amit Gaggii a web és a cameroni gyorsító segítségével létrehozott. Egy kauzális határ, nyomozókám, nem tesz különbséget a határpontok között még végtelen nagy távolságok esetén sem.

Akkorára a korong már láthatóan kiharapott egy szeletet a túloldali sziklaszegélyből. Nem növekedett olyan rohamosan, mint korábban, de tovább habzsolta befelé a homokkövet és a talajt.

– Úgy érted – kérdezett rá vontatottan Moody –, hogy akárkik is látogattak el a világnak erre a tájékára jó ezer évvel ezelőtt, azok nem űrhajón érkeztek? Egyszerűen csak idepottyantak egy égen nyílott lyukon át?

– Mit akarhat vajon egy féreglyukkal? – tápászkodott talpra Ooljee, megtántorodva az erős szélben.

– Lehet, hogy be akar olvasni azoknak, akik itt hagyták a kacatjukat. Vagy lehet, hogy csak köszönni akar nekik. – Moody belerúgott a földbe. – De az is lehet, van egy s más kérdeznivalója.

– A túlzott elbizakodottság kockázatos lehet – figyelmeztette az őrmester komoran. – A hangya ne kérdezősködjön az embertől, aki a fejére zúdítja a szemetét, mert ha felhívja magára egy efféle fickó figyelmét, az “hangya!” felkiáltással – több mint valószínű – máris nyúl a rovarirtóért vagy a légycsapóért. – Ooljee kilépett a meredély szélére, aztán csúszkálva, oldalazva botladozni kezdett lefelé a kavicsos rézsűn.

– Hé! – indult meg utána Moody, miközben gálánsán a kezét nyújtotta Samanthának, hogy támogassa.

A korong, féreglyuk, égi lyuk vagy mindegy, minek nevezzük, eközben akkorára nőtt, hogy átfért volna rajta akár egy terepjáró. Immár nagyobb sziklák és fák is belezuhantak a feneketlen sötétségbe, s tűntek el nyomtalanul. Bömbölt, kavargott a szél a lefelé botorkáló három alak körül.

– Várjatok egy pillanatot! – kiáltott fel Grayhills. A két férfi lassított, s hátratekintett a lányra. Félúton jártak lefelé a kanyon oldalában: – Mi van, ha – amint mondtatok – bebiztosította a tanyáját támadás ellen?

– Mindenképpen meg kell állítanunk – lóbálta Moody a fegyverét. – Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, tátott szájjal nézve az előadást. Nem biztos, hogy ínyünkre volna a végkifejlet.

– Más megoldás is létezik, mint hogy golyót eresszünk a fejébe.

– Meglehet, én mégis arra szavazok.

– Hátha neki is ez a szándéka. – Samantha Ooljee-ra pillantott. – Rájöttél, hogyan állapítsd meg a tartózkodási helyét a webbel. Miért nem használod hát arra, hogy megzavard a mesterkedését? – Odamutatott az őrmester övéről lógó szolgálati komputerre. – Ugye minden adat benne van, a kezdetektől?

Ooljee szabad kezét az egységre tette, s megnyalta az ajkát. Tekintetét előbb a lenti kunyhóra, majd a mindent elemésztő éjfekete körre vetette. Hosszan eltöprengett, aztán kihúzta magát.

– A beépített monitor borzasztóan kicsi. Ujjlenyomatvételhez is alig elég. Különben is csak egy zsebkomputer. A teljesítménye sem kielégítő.

– Az enyémnek viszont igen. – A lány lepattintotta a drága precíziós készüléket az övéről, s kihajtott egy majd harminccentis képernyőt a fedőlapjából. Moody megcsodálta.

– Pofás szerkentyű.

Samanthának magabiztos mosolyra húzódott a szája. – Ti ketten csupán közalkalmazottak vagytok, az én hatásköröm viszont hatalmas cégek adatvédelmének a biztosítása. Természetesen gondot fordítanak arra, hogy a legmenőbb cuccokkal legyek ellátva.

Ooljee bizalmatlanul méregette a kis gépet. – De van elég tárolókapacitása, hogy befogadja a modellünket?

– Próbáld ki, majd megtudod – nyújtotta át neki Samantha.

Mindhárman letérdeltek a kopár lejtőn, Moody tőle telhetően takarni igyekezett a két számítógépet. Ooljee gondosan egymáshoz csatlakoztatta a rendőrségi egységet és Grayhillsét, aztán figyelte, hogyan kel életre a képernyő.

– Miféle gép ez?

– Tíz gigabájtos Yellow memóriaegység, katonai specifikációjú kialakítás, Denon márkájú szabadmolekuláris olvasó. Egykijelzős, de az is elegendő. Csak te akarsz dolgozni rajta.

– Remélem, igazad lesz. – Ooljee ujjai serényen ugráltak a billentyűkön.

Az LCD-kijelzőn feltűnt a Kettrick-féle homokfestmény miniatűr változata, amin olyan aprók voltak a részletek, hogy csak azért tudták kivenni az egyes motívumokat, mert jól ismerték a képet. Ooljee ott kucorgott előtte, kántált kinyújtott kézzel, miközben a meggyötört szél a fülükbe fütyült, a csillogó fekete ovális pedig egyre marcangolta tovább a Föld testét.

Moody igyekezett megosztani a figyelmét a korong és az összekapcsolt komputerek között. Ha ez a félelmetes behatoló tovább dagad, bekebelezi a lakóautót és a kunyhót is. Amit persze csöppet sem bánt volna, jegyezte meg magában, hacsak a korong itt nem ragad a nyakukon, miután Gaggiit elnyelte.

Vajon hová szívódott fel minden, a sziklák, a fák meg a homok? Egy másik csillag körül keringő másik világba? Vagy esetleg egy másik dimenzióba, egy szivárványspiráloktól és rejtélyes szikráktól hemzsegő irdatlan térségbe? Vagy egyszerűen minden beomlott akár egy kürtőn át a csillagközi légüres térbe, ahol azonnal megdermedt? Moody félt, nagyon félt, annál is jobban, mint azon a tíz évvel azelőtti napon Sarasotában, amikor egy tetten ért kábszeres dealer tűbelövő pisztolyt szorított a tarkójához, és azzal fenyegette, hogy kiolvasztja az agyát.

Végül persze a dealer agyát lőtte szét egy zsarukollégája az őrszobán. Vernon Moody kiegyenesedett, s vett egy mély lélegzetet. Nem azért úszta meg azt a pillanatot, hogy most itt hagyja a fogát egy véres, földön kívüli ihletésű navaho indián rémhistória miatt.

A kis monitort betöltötték a rezgő szivárványszálak: a szivárványerő, ahogy Ooljee hívta. A szálak között fénypontok sziporkáztak a fekete háttérben, s ismeretlen alakzatok kavarogtak s pukkantak szét.

– Olyan parányi – dünnyögte Grayhills.

Legalább könnyű kezelni, gondolta Ooljee. Azzal bedugta a kezét a kijelzőbe, s hagyta, hogy a csiklandós melegség kis ideig bizsergesse a web belsejében. Majd magabiztosan visszahúzta.

– Bent vagyunk. – Grayhillsre pillantott. – Merre tovább?

– Oda nézzetek!

Ahogy Moody felkapta a tekintetét a kijelzőről, azonnal feltűnt neki, hogy a szélirány megfordult. Már nem a kanyon felé fújt, hanem feléjük, kisöpörte a hajukat az arcukból (Samantha Grayhillsét sokkal látványosabban, mint az övét). A fennsík friss, száraz magaslati levegője helyett valami erőteljes, ismeretlen pézsmaszag áradt a lyuk felől.

Egy másik világ levegője, gondolta. A vele érkező parányi szemcsék, részecskék szúrták, tüsszentésre ingerelték az orrát. S volt benne valami furcsa, valami óriási dolgot sejtető. Megborzongott, s végigfutott a hátán a hideg.

Észrevette, hogy Grayhills is ugyanabba az irányba mereszti a szemét. – Te is érzed? – kérdezte Moody fojtott hangon, s maga is meglepődött, miért suttog. A lány bólintott. – Mi lehet ez?

– Nem tudom – pillantott le Samantha az összekötött mobil egységekre. – Talán meg kéne érdeklődnünk Yistin Gaggiitól.

– Szerintem az az ütődött gazember se tudja – fortyogott Moody. Riadt, bénító és tehetetlen düh kerítette hatalmába.

– A hangya játszadozik a szeméttel, piszkálgatja, és tojik a következményekre. Neki csak az a fontos, hogy lássa, mi lesz belőle. – A korongra szegezte a tekintetét, hátha sikerül mélyebben belelátnia. – Van ott valami, a nagy szörny, a nagy vihar, valami a kollektív kulturális emlékezetből. Ki akar törni onnan.

– Át akar jönni – helyesbített Ooljee. – Nézzétek! Már látszik is!

Borzasztó nagy, amorf tömeg volt. Lassan szilárduló, alakot öltő. Közel volt vajon, és fokozatosan vett föl felismerhető formát, vagy iszonyúan messze, és lassan közeledett? Vajon megáll, amint eléri a kauzális határt, a korongot, vagy kilép a kanyonba? Moodynak fogalma sem volt, mert elképzelni sem tudta.

Mi lesz, ha a nagy szörny tér vissza? Mert visszahívták a Forró víz mellé, hogy megint lehetetlenné tegye az emberi életet a Földön, és megint eltapossa őket, amint a világra jöttek? Hogyan tudják egy ilyennek az útját állni, ami téren és időn túlról ront rájuk?

Ha ezért a szörnyűségért a web volt a felelős, a web révén kell elbánniuk vele. Mit is mondott Ooljee még régebben? A na' a-tse-elitről – nem is, az a szivárvány védőmotívum. Arról az öldöklő szörny nevű akárkiről vagy akármicsodáról? A navaho neve nem jutott eszébe, de nem ez volt az a lény, amelyik elpusztította a legendák rémséges szörnyeit, a yei-tsókat? Ugyanaz, amelyik elmondta a hatathliknak, hogy az istenek légrétegekre rajzolnak, de az emberek porrá őrölt köveket és homokot alkalmazzanak (és ritkaföldfém maszkolást)? Ez lett volna a felelős azért a szemétért, ami maga volt a web?

Moody mind e keserű gondolatát megosztotta Ooljee-val, s ráébredt, barátját is hasonló kétségek kínozták.

– A megoldásnak valahol itt kell lennie a festményben! – Az őrmester tekintete a képernyőre tapadt, olyan erősen nézte, mintha abban reménykedett volna, a puszta vágy, amivel ki akarta csikarni a választ, meghozhatná a mentő ötletet. – A négy szent hegy! Az ismeretlen veszély.

Ooljee akkor rázendített, olyan sebesen pörgött a nyelve, ahogy kántált, hogy még Grayhills sem értette. A web navahóul válaszolt, torokhangú, ritmikus, szintetikus géphangon.

Grayhills a körmét rágva, tágra meredt szemmel bámult a kanyon túlsó felére. – Siess! Istenem, siess!

A korong színe a megszáradt vér árnyalatára váltott. Az idegen világból származó és emberi agynak felfoghatatlan kör alakú nyílásból valami iszonyatosan nagy, püffedt dolog türemkedett kifelé. Ooljee szinte már üvöltött.

A rémisztő valami váratlanul összerándult, oldalára fordult, és egy szempillantás alatt körülbelül a fele nagyságúra zsugorodott. Moodynak tátva maradt a szája. Az égi lyukban feltűnt egy másik, ugyanolyan hatalmas alak. Vakító, pulzáló villámfénnyel felvillant, amint összecsapott titáni ellenfelével. A korongból ragyogó, szivárványszínű lángok robbantak ki, fekete, elszenesedett foltokat hagyva maguk után a földön, elpusztítva minden szerves életet, amihez csak hozzáértek.

– Lehasalni! – ordított Moody, s mindhárman végigvágódtak a porban. Égett levegő süvített el a fejük fölött, s végigszáguldott a kanyon falai között.

A földön kívüli lények úgy hömpölyögtek, örvénylettek egymásba gabalyodva, mint két, üvegedénybe zárt összeférhetetlen olajos massza. A szállongó porból felfelé pislogó Moody látta, ahogy az égi lyuk addig tökéletes köríve horpadozni kezd. A peremén homorú harapásnyomok mutatkoztak.

– Mit műveltél? – harsogta Moody a társa felé.

Ooljee a testével védte az összekapcsolt számítógépeket. – Amit megbeszéltünk! – mutatott az ingataggá vált korong felé. – Nayenezgant! A változó asszony és az öldöklő szörny fia, aki kővértet visel, és villámokkal hadakozik. Bár lehet, hogy ez a bátyja, Tobaschischin, a vízből született. De lehet, hogy mindketten küzdenek a nagy szörnnyel. – Ooljee levegő után kapkodott. – Az sem lehetetlen, hogy amit látunk, az valami sérülés az adatbázisban. Előfordulhat, hogy a nagy szörny amolyan vírusféle, és Nayenezgani a vírusirtó program.

– Nem könnyű megnevezni valamit, amit nem értünk – jegyezte meg Grayhills.

Annyira rémisztő s egyben lebilincselő volt a szemük előtt lejátszódó jelenet, hogy el is feledték, miért jöttek.

Akkor azonban kivágódott a kunyhó ajtaja, s az előrontó magányos figura körbe-körbe pörgött, ahogy ordítozott a kanyonfalak felé. Yistin Gaggiit először látták ilyennek, lefoszlott róla a higgadtság is, meg az önuralom is.

– Kifelé! – üvöltötte láthatatlan zaklatói felé. – Kifelé a webből! – Tudomást sem vett a korongról, mintha ott se lett volna.

Amint Gaggii a vállához emelt valamit, Moody lerántotta Grayhillst maga mellé, s megeresztett egy szaftos káromkodást. Automata fegyverből lőtt golyók szántották fel a talajt közvetlenül előttük.

– Takarodjatok! – Gaggii már rohant feléjük, ahogy ott hevertek fedezék nélkül a kanyonoldalban.

A nyomozó felkönyökölt, célzott a pisztolyával, és a fél tárat kilőtte. A meglepett Gaggii félreugrott, és vadul viszonozta a tüzet. Fegyvere repedtfazék-hangú ugatása a kanyon mélyéről hitvány játékpisztoly-kattogásnak tűnt, főleg hogy a szélzúgás is elnyomta.

Moody ismét felemelte a fejét, de Gaggiinak akkorára nyoma veszett. – A szentségit! Hová lett?

– Szerintem a patakmederben bújt meg. – Ooljee a maga fegyverével úgy igyekezett célra tartani, hogy közben takarja a komputereket. – Ilyen távolságból mázlink lesz, ha eltaláljuk.

– Igen, de ezt ő nem tudja. Mi lehet nála? Újabb sorozat vágott be előttük, csak úgy pattogtak a kavicsok a fejük fölött.

– Egy Provalis Rugernek hangzik. De nem esküszöm meg rá.

– Célkövető lövedékek vajon?

– Kétlem, különben már bevetette volna, ha lenne ilyen nála. Itt nem maradhatunk. Túlságosan védtelenek vagyunk.

– Árulj el nekem valamit.

Gaggii hisztérikus hangja azonban megtörte a lövöldözésben beállt csöndet. – Takarodjatok innen! Nem tudjátok, mit csináltok!

Moody felkapta a fejét. – Mert te aztán piszkosul tudod! – Ám egy újabb sorozat miatt megint a porba kellett dugnia az orrát.

– Megzavarjátok a hozhót, bílagaanna! Kibillentitek az egyensúlyt! Ti...

– Ki borítja fel az egyensúlyt? – vágott közbe Moody harsogva. – Akkor ezt mi a ménkűnek neveznéd?

Ooljee felnézett, és felkiáltott. – Nézzétek, megváltozik.

Az instabillá vált fekete korong megcsúszott. Lassan siklani kezdett lefelé a lejtőn, akár a glicerin a teflonbevonaton. Belsejében még mindig folyt a heves párviadal.

Az őrmester akkor talpra ugrott, mit sem törődve ellenfelük esetleges reakciójával. – Futás! Felállni, aztán nyomás! Nem látjátok, mi történik? – Moody nem igazán látta, de egyvalamit megtanult az elmúlt hetekben: ilyen esetekben jobb, ha vakon a társára hagyatkozik. Nagy nyögéssel talpra kecmergett.

A korong széltől, vihartól, szikláktól és terepviszonyoktól függetlenül tovább siklott lefelé a kanyonba, útközben jókora falatokat kanyarított ki a földes, kavicsos hegyoldalból. Amikor leért a fenékre, megállt, majd lassított felvételszerűen kezdett átbillenni. A sötét torokból kiáramló orkánszerű szél még erősebben fújt.

Moody, ahogy visszapislogott, látta, hogy Yistin Gaggii kiemelkedik a patakmeder fedezékéből, elhajítja a fegyverét, és szaladni kezd üldözői irányában. Hátra-hátra kapta a fejét a feldőlő, boruló korong felé. E meggyötört, éjfekete kör egy láthatatlan, ismeretlen tengely körül pörgött, embernek felfoghatatlan, ember által befolyásolhatatlan erők hatására, s esés közben akár egy körfűrész lapja, siklott át a valóságon. Két amerikai nyárfa csúcsa már kezdett is eltűnni benne.

A féreglyuk átfordul, vágott bele Moody tudatába, ahogy iparkodott még sebesebben futni. Kavics és homok csikorgott a talpa alatt, attól félt, orra bukik.

Ooljee és Grayhills feléje nyújtották kezüket, hogy felsegítsék az utolsó néhány méteren. Mindhárman erősen lihegve, földbe gyökerezett lábbal és iszonnyal vegyes bűvöletben néztek visszafelé a platóról a szemük előtt lezajló drámára. Gaggii az életéért futott, lélekszakadva, csak úgy porzott a lába nyomán a talaj. A korábbi ádáz düh helyett pánik kövült az arcára. Menekült a ráboruló korong alól. Már inaszakadtából rohant, hogy kikerüljön a hatósugarából. Kijut... nem jut... igen... nem... igen...

Yistin Gaggii egy keserves sikollyal előrevetődött, amikor a korong síkja párhuzamos lett a kanyon aljával. Moody látta, amint eltűnik az óriási, leomló lepel széle alatt: nem nyomta agyon, egyszerűen beolvasztotta, magába szívta, belélegezte őt a kunyhóval, a lakóautóval, a napelempiramissal és a parabolaantennával, valamint számtalan bokorral, kővel, sziklával, apróbb rovarokkal és hüllőkkel egyetemben.

A három alak a kanyon peremén egy kerek, fekete tó születésének volt szemtanúja. A felszínén semmi sem rezdült. Alatta azonban maga az univerzum örvénylett. Vagy az adatbázis. Gaggii eltávozott, magával vitte az álmait és a vágyait, a komputereit és a memóriaegységeit, torz elbizakodottságát és gyilkos közönyét. Nem számított többé. Egyedül az a küzdelem, az az elképzelhetetlenül ádáz versengés számított, amit maga mögött hagyott, és ami ott folyt néhány tucat méterrel a lábuk alatt... vagy talán fényévekkel odébb valahol a kozmoszban. A korong mélyén istenek, programok, idegenek vagy ki tudja, miféle névvel illethető valamik küzdöttek, hadakoztak egymással.

A hangyák pedig csak álltak s bámultak tehetetlenül.

Grayhills akkor Moody karjába kapaszkodva izgatottan mutogatott lefelé, de már a férfi is észrevette, ugyanakkor, amikor ő.

A korong zsugorodni kezdett.

Hamarosan már csak feleakkora volt, mint a kanyon szélessége. A földfelszín, ahonnan levonult, olyan sima és tiszta lett, akár egy kamera lencséje. Végül annyira összehúzódott, hogy egy kocsikerék-méretű fekete karika maradt belőle. Aztán csupán egy lapos tányérnyi.

Majd egy utolsó sóhajjal – magába szippantva még port és szemetet – összezárult, akár egy fényképezőgép blendéje.

A zavarodott kis csapat körül az őket idáig vezérlő vihar megrázkódott, és oszladozni kezdett. A fellegek felszakadoztak és elpárologtak. A szél szétkergette a vihar szeme körül tornyosuló felhőfalat, aztán elrejtőzött a folyóágyak és vízmosások mélyén. Moody a fülére tapasztotta a tenyerét, úgy nyomta a hirtelen emelkedő légnyomás a dobhártyáját.

Odalent a kanyon kétszáz méter átmérőjű szakaszát mintha tükörsimára csiszolták volna. Egyetlen kavics sem csúfította el e tökéletes felületet, egyetlen kreozotbokor vagy mesquitocserje sem nyújtózkodott szúrós koronájával az ég felé. Észak felől egy magányos kis patak vize szanaszét spriccelt mindenfelé, amint hirtelen kifutott alóla a meder a bolygónak e pillanatnyilag elfeledett sarkában.

Samantha Grayhills a lecsupaszított kőzetrétegeket bámulta, a fehér coconino és a sötétvörös kaibab homokkövet.

– Úgy néz ki, mint egy drágakő medál. Úgy, mintha... – elakadt, nem találta az odaillő szót.

– Úgy néz ki, mint a hozho – segített Vernon Moody a délies akcentusával. – Egyensúly és stabilitás, hála az égnek.

Grayhillsre hirtelen szörnyű fáradtság nehezedett, lehuppant a meredély szélére, és végigsimított kócos, esőáztatta haján. – Megmentett minket. Azt hiszem, mindent és mindenkit. – Ooljee-ra sandított. – Akármi volt, amit megidéztél, megmentett minket.

Az őrmester megvonta a vállát. A feleségére gondolt, a teste melegére éjjel az ágyban. A pajkos, csupa mosoly fiaira.

Haal hootiid. Ki tudja, mi történt? Lehet, hogy nekünk nincs is semmi közünk hozzá. Lehet, hogy valaki úgy döntött, ideje felmarkolni a szemetet, ami már kezdett bűzleni. – Azzal lerakta a földre a golyózáporban oly féltve őrzött készülékeket.

Moody csak állt, és meredten figyelte a még mindig aktív, még mindig ragyogó kijelzőt. Majd gondolt egyet, és felemelte a lábát, hogy agyontapossa.

– Ez nem megoldás – szólalt meg Ooljee halkan. – Gondolkodtam rajta. Csak késleltetné a dolgokat. Lehet, hogy egy újabb Gaggii jönne rá a titok nyitjára. Olyan, aki sokkal óvatosabban haladna előre, nem hívná fel magára hullákkal a figyelmet, de ugyanilyen veszedelmes ambíció fűtené. Vagy mondjuk egy briliáns fejű kölyök, aki viszont helyrehozhatatlan kárt okozna, mielőtt bárki is észbe kapna.

Moody letette a lábát – a két mobil egység mellé. Ez a baj a tudással, gondolta magában. Ha már megszerezte az ember, akkor nincs szíve lerombolni. A középkor sem tudta kitörölni a tudományos fejlődést. Miből gondolta, hogy ha eltiporja a gépeket, megsemmisítheti a webet? A fizikusok amúgy is mind mélyebbre hatolnak a kozmosz szerkezetének feltárásában, egyszer úgyis belebotlanának a webbe, akár a homokfestmény segítségével, akár anélkül.

Grayhills töprengve nézte a képernyőt. – Azon gondolkodtam, hogy ha tudnátok, hogyan, vajon mi egyébbel vehetnétek még föl a kapcsolatot? A szent néppel? Yei-tsókkal, idegenekkel, magában a webben élő lényekkel? És azok a sodródó alakzatok és fénypontok vajon mit jelentenek? Világokat, élőlényeket, vagy absztraktumok?

Moody szusszantott, és behajított egy kavicsot a szakadékba. Olyan messzire nem röpült, hogy a természetellenesen sima felületre tévedt volna.

– És mi van, ha ráakadsz a “delete” gombra? Belegondoltál ebbe? Mondjuk viccből, szórakozásból törlöd a barátaidat. Vagy esetleg törölsz valami nagyobb léptékű dolgot, például a Földet. – Újabb kavicsot dobott el, ezúttal nagyobb erővel. A karjába nyilalló fájdalom legalább valóságos volt, megnyugtató.

Samantha nem hagyta magát elbátortalanítani. – Ha sikerülne egy ilyen féreglyukat megzabolázni, ha szabályozni tudnánk a pozícióját, olyan egyszerű lehetne a világok közti utazgatás, mintha átsétálnál az úttest egyik oldaláról a másikra.

– Persze – dörmögött Moody. – Azért csak mélázz még el rajta.

Figyelmüket forgószárnyak kerregése vonta magára. Valaki bemérte az összetört helikutterük vészjelzését. Hamarosan rájuk találnak. Akkor majd magyarázkodhatnak, nem beszélve az üvegtálhoz hasonlító kanyonfenékről.

– A féreglyukkal nekem csupán az a bajom – jegyezte meg csöndben Ooljee –, hogy azon át valami hozzánk is átjuthat.

– Akkor nem, ha megtanuljuk, hogyan kezeljük, hogyan bánjunk vele. – Grayhills eközben odaállt Moody mögé, s erős ujjaival masszírozni kezdte a férfi hátát. Az először lemerevedett, aztán hagyta ellazulva, hadd gyúrja a lány a görcsös izmokat. – Át is jutott valami, egyszer.

– Ez így nem sportszerű, ahogy te csinálod – duzzogott szelíden Moody, miközben érezte, ahogy oldódik a feszültség a vállában. – Egyébként hol tanultad ezt? Nem hiszem, hogy egy memóriaegységből.

– Nem is hinnéd, mi mindent ki kell tanulnia annak, aki a biztonságiaknál dolgozik!

– Ki, én? Egy tompa agyú zsaru?

– Miért jó az neked, hogy folyton pocskondiázod magad?

Moody erre nem tudott mit felelni.

– Kíváncsi lennék, mire jutnánk, ha más homokfestményeket is hasonló analízisnek vetnénk alá, mint a Kettrick-félét – mondta Ooljee. Moody gyanakvó pillantást vetett rá. – Mondjuk olyanokat, amiket a vadászrítusnál vagy az áldásosztó rítusnál alkalmaznak. Ki tudja, hátha Laughter nagypapa is dolgozott már velük.

Moody rábökött a még mindig villogó képernyőre. – Nem gondolod, hogy ennek az egy rítusnak a koncán is elrágódhatunk még egy jó darabig?

Az őrmester ráhunyorított. – Más festmények, más kulcsok. Esetleg más univerzumok.

– Még mindig nem értek valamit – fohászkodott neki Moody. – Miért te? Úgy értem, nem te, személy szerint, hanem miért a navaho nép? Ezek az idegenek miért éppen titeket szúrtak ki, véletlenül vajon, vagy szándékosan?

Ooljee felállt, s az eget fürkészte, jön-e már valami mentő jármű. – Talán megtetszett nekik a vidék. Ha te kerekednél fel akár hajón, akár féreglyukon vagy valami máson, hogy világot láss, nem egy érdekesebb pontját választanád egy bolygónak? Nagyobb távolságból bizony kevés jellegzetes terep tűnik szembe. A Grand Canyon például igen, és az itt van a közelben – bökött északnyugat felé. – Másrészt a lakosság hosszú-hosszú éveken át a rezervátum területére zúdított mindenféle mocskot és hulladékot. Miért épp ezek a látogatók tettek volna másként? – Odaballagott a kanyon peremére, s lenézett az újonnan legyalult, tökéletesen sima völgyfenékre. A patak máris sekély tavacskába gyűlt odalent. – A hangyák kipiszkálták maguknak a spraydobozt. Reménykedtem, hogy nem így lesz, de immár nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Visszasétált az összekapcsolt egységekhez, lehajolt, hogy szétszedje őket, de megtorpant. Elgondolkodva bedugta az ujjait a monitorban úszkáló szivárványszálak közé.

Moody figyelte társa mozdulatát, s közben áhítattal szemlélte az alakzatok és színek játékát a képernyőn. Gyönyörűek voltak. Nem csupán ijesztőek és veszélyesek, hanem igazán szépségesek. Lehet, hogy Ooljee-nak igaza volt. Lehet, hogy érdemes odabent kutatni. Idővel, sok munka és odafigyelés árán talán a hangyák sem lesznek reménytelen esetek, és megvilágosodik számukra is a nagy rejtély!

Grayhills kíváncsian előrekukucskált Moody válla fölött. – Min somolyogsz olyan jót, nyomozókám? Úgy nézel ki, mint a száját nyalogató coyote a csirkevacsora után.

– Eltöprengtem valamin, amiről egyszer már beszélgettünk. Mit szólnátok hozzá, ha kiderülne, hogy mi, emberek tényleg a komponensei vagyunk ennek az adatbázisnak? Mert ha így állna a helyzet, vajon mit szólna hozzá a megalkotója, ha mi felfedeznénk, hogyan vezéreljük magunkat?

– A bájtok lázadása? – latolgatta Grayhills. – Hogy mi ennek a valószínűsége? A bájtok azt teszik, amire beprogramozták őket. Nincs saját akaratuk.

– Lehet, hogy mi túlszárnyaltuk azt a fejlettségi szintet, amit a web készítői elképzeltek. Lehet, hogy mi vagyunk a vírus a programjukban.

– Remélem, nem – intette le Ooljee. – Szerintem vannak vírusirtó programjaik is.

Moody egészen belelkesedett. – Hátha mi egy váratlanul felbukkanó tényező vagyunk, valami új?

– Mindig hittem abban, hogy az emberiség létezésének van valami célja – felelte Ooljee –, de nem mint vírus.

– Majdcsak rájövünk valamikor. – Moody immár izgatott várakozással tekintett a fénylő monitorra, többé nem tartott attól, amit esetleg találhatnak a feneketlen, rejtélyekkel teli mélységekben.

Meg fogják tanulni, hogyan hasznosítsák az idegen webet, hogyan törjék be a maguk céljaira. S ha mégis kiderülne, hogy az ember pusztán egyetlen aprócska alkotóeleme egy roppant adatbázisnak, akkor is elmondhatja legalább, hogy valami olyat alkotott, ami arányaiban jócskán felülmúlta vélt kapacitását.

– Nem hiszem, hogy feltűnnénk még egy darabig valakinek – dünnyögte. – Végül is nem sokat számítunk kozmikus mértékkel mérve. De egyszer még hallani fognak rólunk.

– Ez persze lehet jó is – vélte Ooljee –, de lehet rossz is.

Hozho – vigyorodott el Moody. – Óvatosan kell előrelépnünk, sokkal körültekintőbben, mint Gaggii tette. De előrelépnünk muszáj. Erre vagyunk beprogramozva. Mi vagyunk a kíváncsi bájtok. Nem hiszem, hogy amiért engedelmeskedünk a belső programunknak, azért megtorlás járna. Fognak még egyesek csodálkozni!

– Kikre gondolsz?

Moody a kijelzőre bökött, a megismerésre váró, még hallgatag szivárványspirálokra, a szikrákra és a pulzáló fraktális modellekre.